parido- 14847

Tabea Koenig  
A

PÁRIZSI 
MASZKKÉSZÍTŐ

 
 
 
 
 
 
Kossuth Kiadó
 
Tartalom
PROLÓGUS
1. RÉSZ
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
2. RÉSZ
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
parido- 14847

16. FEJEZET  
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET 
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
3. RÉSZ
 30. FEJEZET
31. FEJEZET
32. FEJEZET 
33. FEJEZET
34. FEJEZET
35. FEJEZET
36. FEJEZET
37. FEJEZET
38. FEJEZET
39. FEJEZET
40. FEJEZET
4. RÉSZ
41. FEJEZET
42. FEJEZET
43. FEJEZET
44. FEJEZET
45. FEJEZET
46. FEJEZET
47. FEJEZET
48. FEJEZET
49. FEJEZET
50. FEJEZET
51. FEJEZET
EPILÓGUS
UTÓSZÓ
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Impresszum
 Nagyapámnak, Marcel Banznak.
Neked biztosan tetszett volna a történet.
 PROLÓGUS
Párizs, 1917. január
 
 
Ébredés után Valérie néhány másodpercre mindig elfelejtette
a háborút. A kegyelmes ébredés másodpercei voltak ezek – a
mindenhol jelen lévő aggodalom nélkül, amely tüzes vasként
égett a lelkébe. De a pillanat nem maradt vele. Ugyanolyan
gyorsan tűnt el, mint a takaró alatti melegség. A szén ritka volt
ezekben a napokban, így aki nem akart megfagyni, az
télikabátban aludt.
Borzongva gyújtott gyertyát. A fény hosszú árnyékot vetett,
és eltorzította a Szajna bal partján, a Boulevard Saint-
Germainen lévő kis szoba bútorainak árnyékát.
Ez az utca egykor művészekkel, irodalmárokkal,
világcsavargókkal volt tele, akik késő estig kurjongattak,
miközben a Les Deux Magots-ból vagy a Café de Flore-ból
tántorogtak kifelé, és a levegő cigarettáik füstjétől volt terhes.
Ma azonban nem a cigaretták parazsa, hanem a telihold
világított a ködben, akárcsak egy gázlámpa. Valérie a bezárt
ablaktáblákon át is kivette a fényét.
Az utóbbi hónapokban megtanulta, hogy sokféle csend
létezik. Békés csend, tűnődő csend, nyomasztó csend… és
néha halálos is lehet a csend.
A lány az ablaküveghez nyomta az orrát: a lélegzete
parányi ovális párát rajzolt az ablakra. Mikor látott utoljára
ilyen gyönyörű holdat? Mikor látott egyáltalán bármit, ami szép
volt? Megkockáztassa az ablakzár kinyitását, hogy
közelebbről csodálhassa a holdat? Először el kell oltania a
gyertyát. Párizs a fény városa? Ez már a múlté. Aki nem
tartotta be az elsötétítést, azt megbüntették, és rossz
hazafinak bélyegezték.
Megnedvesítette az ujját, és eloltotta a gyertyát. A füst
szaga rövid időre belengte a szobát. Azután felnyitotta az
ablaktáblákat és lenézett az alvó városra.
Őrjárat vonult az utcán. A férfiak csizmája monoton
ütemben taposta a friss havat, azután már semmi nem
hallatszott. Ismét csend volt. Miféle csend ez? Valérie
hallgatózott, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Békés
csend. Mintha nem is lenne szenvedés a földön, mintha ez a
felfrissülés pillanata lenne.
Szinte hallotta a város lélegzetvételét. Mintha egy régi
kísértet járna a falak között, amely kérlelhetetlen maradt,
habár már évszázadok óta porlad. Egy kísértet, amely már
sok borzalmat átélt, mégsem lehet elkergetni. Egy nap majd
diadalmaskodik azon is, ami mostanában történt?
Még nem sejtette, hogy e látszólag békés csend valójában
vihar előtti csend. Az eget figyelte. Tudatosult benne a
távolság, mely kislányától, Julie-től elválasztotta, aki
biztonságban élt vidéken, és nem tudott semmit a mamájáról,
aki Párizsban nap mint nap a túlélésért küzdött. Julie-ről más
is eszébe jutott, amitől úgy elszorult a torka, hogy alig kapott
levegőt. Ha Gabriel még élne, ugyanígy az égre nézne, és rá
gondolna? Vagy a csillagokból néz le rá, mint oly sokan, akik
az elmúlt két és fél évben elestek a lövészárkokban?
Amikor imára kulcsolta kezét, égett a szeme.
– Gabriel, akárhol is vagy, Isten adjon…
Összerezzent a hatalmas dörrenésre. Zeppelin!
A szívverése felgyorsult, a mellkasából félelem sugárzott fel
a koponyájába, és megbénította. Már a tapasztalata alapján
cselekedhetett volna, de a félelem megakadályozta, hogy
tisztán gondolkodjon. Ott, ahol felnőtt, éjszaka csak a farkasok
üvöltöttek. De Párizsban, 1917 januárjában a német
repülőegységek bombái süvítettek.
Nem vesztegethette az időt. Sietve feltépte az ajtót.
– Apollinaire, ébredj! Megint kezdődik!
Ezzel a felkiáltással a barátja mellett termett, és megrázta a
vállát.
– Apollinaire!
A férfi álomittasan pillantott fel rá.
– Mi van?
 A szirénák üvöltése, a rémült szomszédok kiáltásai és a
bombabecsapódások távoli zaja nem igényelt további
magyarázatot. Az egész ház megrázkódott, mintha csak egy
babaház lenne. Valérie megragadta Apollinaire kezét.
Bemásztak az ebédlőasztal alá.
 
– Ezt jelenti a tetőtéri lakásod: ha eltalálják a házat, mi
halunk meg először – mondta Valérie kicsit később. 
Apollinaire előhúzott egy szivart.
– Viszont nem leszünk élve eltemetve. 
– Akkor is gyűlölöm. Gyűlölöm azt az ösztönös érzést, hogy
ki kell rohannom az utcára, pedig ott sokkal veszélyesebb
lenne.
Meghúzta a laposüveget, és köhögött.
– Lassan, kicsike!
Apollinaire kivette a kezéből az üveget, és ő is ivott belőle.
A pálinka megnyugtatta az idegeiket. Mennyi ideje kuksolnak
az asztal alatt? Húsz perce? Harminc? Valérie tudta, hogy a
zeppelinek nem okoznak nagy károkat, mert kis teherbíró
képességük miatt nem tudnak sok bombát szállítani. De
ijesztő volt a gondolat, hogy az éjszakai égbolton a fejük felett
lebegnek a halál eme néma követei. És közel voltak, nagyon
közel, annyira, hogy a fülsiketítő robbanás egyszer
megremegtette a szekrényben az edényeket, és a
mennyezetről lehullott a vakolat.
Valérie behunyta a szemét.
– Nemrég hallottam, ahogy egy szomszédasszony mesélte,
szinte ájultnak érzi magát a légitámadások alatt. Azt mondta,
semmi egyebe nem maradt, mint hogy magához szorítsa a
kisbabáját. Az a gondolat vigasztalja, ha meghalnak, legalább
mind együtt lesznek.
– Mi is csinálhatnánk kisbabát – mondta Apollinaire nyíltan.
– Guillaume Apollinaire! Na de kérlek!
Apollinaire nevetett – szinte vidáman, ezen a félelmetes
órán. Közben félrecsúszott a fején a kötés, amelyet a
nyilvánosság előtt is büszkén viselt. Alatta rettenetes sérülés
rejtőzött, amely soha nem gyógyult be rendesen. Költőibb
módon nem is történhetett volna: egy költő, aki a
lövészárokban a Mercure de France-ot olvasta, miközben egy
gránátszilánk a sisakján át a koponyájába fúródott. A
következő héten ismét operáció várja Val-de-Grâce katonai
kórházában. Habár a sérülése nyomorékká tette, mégsem
hagyott fel a jövője tervezésével. Elkapta a harci láz, és sokkal
nehezebb volt ebből kigyógyítani, mint az influenzából.
– Azt kívánom, bárcsak ne mennél el!
Valérie tudta, hogy nem jutnak el hozzá a szavai. Egy
lengyel gondolkodását, aki a hadügyminisztériumnál
honosíttatta magát, nem lehet megváltoztatni. A nőktől is
elvárták, hogy hozzájáruljanak a morál emeléséhez. Egy olyan
kötelesség, amelyet Valérie egyfolytában elmulasztott,
valahányszor megpróbálta kigyógyítani a szeretett férfiakat
hazafias buzgalmukból.
– Apollinaire, te voltál az első barátom, amikor idejöttem, ha
történne veled valami…
– Ne pazarold a könnyeidet, amíg ez meg sem történt. Még
olyan fiatal vagy. Én ezzel szemben most dicsőséget és
becsületet aratok. Olyasmit, amit íróként majdnem húsz éven
át hiába hajszoltam.
Hihetetlen kijelentés. Apollinaire nem volt olyan sikertelen,
mint állította. Felemelte az asztalterítőt, és kikémlelt az ágy
felett lógó expresszionista festményre – múzsájának és volt
szerelmének, Marie Laurencinnek az ajándékára. A kép
barátai körében ábrázolta Apollinaire-t. Rousseau és
Modigliani is megfestette már. És két hete, szilveszterkor
Picasso is rendezett egy ünnepséget Apollinaire túlélésének
és katonai kitüntetésének alkalmából, továbbá hogy új verseit
méltassa. Igenis ő valaki. Szavának súlya van a Szajna bal
partján.
De Valérie nem volt ostoba. Tudta, nem kényszerítheti
maradásra.
– Akkor legalább ígérd meg, hogy nem halsz meg!
– Egyszer mindenkinek meg kell halnia – bölcselkedett
Apollinaire. – De megígérem, ez nem a háborúban fog
megtörténni.
Valérie már a gondolatra is rosszul lett, hogy Apollinaire
egyszer kilép az életéből.
 – Visszatérve az ajánlatodra… – változtatott mosolyogva
témát.
– Vicc volt, ugye, tudod?
Természetesen tudta. Szeretettel nézett Apollinaire barna
szemébe, és hüvelykujjával megsimogatta az állát. A nők
kedvencének hírében állt a férfi. Ki lepődött volna meg ezen?
Aki újra kiadta de Sade márki műveit, mert felismerte bennük
a nők szexuális felszabadítását, az biztosan kiváló szerető. De
Valérie-hez egy ujjal sem nyúlt.
Valérie gyakran beszélt a bombatámadások idején. Így
gyorsabban telt az idő, és nem érezte úgy, hogy a halálra vár.
Minél jobban elmerült egy beszélgetésben, annál kevésbé
számított a környezet. És rengeteget segített neki, hogy
Apollinaire-rel szerelmi ügyekről is beszélhetett.
– Meg kell különböztetni a szerelmet és a testi vágyat.
Gyakran voltam szerelmes, istenítettem nőket, anélkül hogy
testileg is egyesültünk volna. Hosszú távon ez tartósabb
viszonyt jelent.
Ez különleges bók volt: annyira fontos neki Valérie, hogy
nem kezdett viszonyt vele.
– Meg tudom hódítani a nőket, de nem tudom őket
megtartani. Már ezerszer is darabokra tört a szívem, eggyel
több vagy kevesebb igazán nem számít. De egy Valérie
Massé vagy teljesen megnyitja a szívét, vagy sehogy. Agyon
kellene lőni azt, aki elnyeri a bizalmad, és azután visszaél
vele. Ezt a felelősséget nem vehetem magamra, ehhez
túlságosan nagyra becsüllek.
parido- 14847

Valérie szerette őt nyíltságáért, sztoicizmusáért pedig még

jobban.  
Megkönnyebbülten állapította meg, hogy a robbanások
lassan elhalkulnak.
– Mit gondolsz, meddig tart még?
– Ha csak zeppelinek, akkor nemsokára vége.
– Nem, ez az egész. A háború. Vége lesz valaha?
Apollinaire oldalra billentette a fejét, mintha nem értené a
kérdést.
– Hiányzik a régi életed, ma chère?
 Valérie elgondolkodva rázta a fejét.
 – A béke igen, a többi nem.
Szeme elködösült, mintha a múlt képeit idézné fel.
Képeket, amelyekre nem akart emlékezni. Már majdnem öt
éve. Egy fél évtized, de olyan érzés fogta el, mintha csak
tegnap történt volna. Ha Gabrielre gondolt, még mindig friss
volt a seb. Kétszer hagyta el. Először Claudine kedvéért,
azután a háborúért. Ugyanaz a fájdalom volt, amely ébredés
után minden reggel rátalált.
Ismét Apollinaire szavai jutottak eszébe. Egy Valérie Massé
vagy teljesen megnyitja a szívét, vagy sehogy. Istenem, már
régen nem tudja megnyitni! Már régen elvesztette.
 1. RÉSZ
ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

1912–1914
 1. FEJEZET
Cherbourg, 1912. április
 
 
– Te jó ég! Nézd meg, Jules!
Valérie úgy csodálkozott, mint egy gyerek, amikor
ikertestvérével felnézett a kikötőben a nagy hajóra. Volt benne
valami tiszteletet parancsoló. Királynőként trónolt a cherbourg-
i kikötő vizén, négy kéménye a szürke égre meredt. Valérie
szorosan fogta a kalapját, mert még elég friss, szinte télies
szél fújt. Csak egy csepp csalódás fogta vissza örömét.
– Kár, hogy olyan messze van. Szívesen megnéztem volna
közelebbről.
– Tartania kell a távolságot, Val. A Titanic óriási, ha
közvetlenül a kikötőben horgonyozna, a szívóhatása kárt
tehetne a kisebb hajókban.
Valérie méterről méterre végigjáratta szemét a
luxusgőzösön, mert örökre meg akarta őrizni ezt a pillanatot.
Nagyjából háromszáz utas szállt a hajóra, akiket ellátóhajók
vittek a fedélzetre. Az utaslistán szerepelt – ezt Valérie
pontosan tudta, mert olvasta az újságban – a milliárdos, IV. J.
J. Astor és felesége, Madeleine, akik befejezték normandiai
körutazásukat, és most visszatérnek New Yorkba. Mennyire
irigyelte őket Valérie ezért az utazásért! És mily kevéssé tudta
megérteni, hogy két tucat utas partra szállt Cherbourgban,
mert csak a Csatornán akartak átkelni.
Elandalodva hallgatta a hullámok csapkodását, és érezte a
só ízét a nyelve hegyén. Szívesen jött ide vázlatokat készíteni,
hogy megörökítse a kikötő életét. Szerette a nyüzsgést, a
matrózok kiabálását, a dokkmunkások lármáját, amikor
ládákat cipeltek és árut rakodtak. Ma ők is gyakrabban néztek
a tenger felé, mint amennyire az a munkavezetőknek tetszett.
– Egy napon elmegyek Amerikába a Titanickal – határozta
el.
 – Amerikába? Azt hittem, Párizsba akarsz menni – kiabálta
Jules a szélbe. 
– Természetesen, de az embernek tudnia kell, mit akar
elérni az életben.
Leendő művésznövendékként nagyon is tisztában volt
kiváltságos helyzetével. Nem sok nőnek adatott meg a tanulás
lehetősége. Vagy a szülők nem támogatták, vagy az
akadémiák nem engedték falaik közé a lányokat. De azért
akadt néhány kivétel. A Colarossi magánakadémia a
luxembourg-i kerületben az egyik ilyen kivétel volt. Már a
szülei is ott tanultak, és Valérie tőlük örökölte a művészet
szeretetét. Hogyan tagadhatták volna meg a lányuktól, hogy a
nyomukba léphessen? Végül is születése óta a festék, a
terpentin és a modellgipsz illatát lélegezte be. Valérie szerette,
ha létrehozhat valamit. Már amikor kinyitotta a festéktubust, és
elkeverte a színeket, amikor a spatulával alapozni kezdte a
festményt, és az anyag illata bekúszott az orrába, a lányt
boldog békesség töltötte el. A műveivel képes volt kifejezni
azt, amit szavakkal nem tudott elmondani. Az anyja már a
bölcsőben megtanította, hogyan kell bánni az ecsettel, de a
tehetségét, amely most még csiszolatlan gyémánthoz
hasonlított, Párizsban kell tökéletesítenie. Raduille peremén,
az erdő mellett volt egy kis műterme, eredetileg az anyja tánc-
és festőstúdiója. Madame Massé különösen akkor profitált
belőle, amikor a gyerekei még kicsik voltak, és ő ezen a
nyugodt helyen remekül koncentrálhatott. Később szívesen
dolgozott a nagy házban, és Valérie megkaphatta a műtermet.
Ezt a helyet egyedül csak ő uralta, egyes-egyedül csak ő
létezett benne, és elfeledkezhetett a világról. Fontos volt, de
egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy nőnek legyen
saját szobája. Néha eladta a piacon a képeit és a szobrait. Az
agyagfigurái nagy sikert arattak a szomszédságban.
Legszívesebben gipszszobrokkal foglalkozott. Ha nem
gipsszel dolgozott, akkor festett, ha pedig nem festett, akkor
korongozott. A szülei elvárták, hogy járuljon hozzá anyagilag a
tanulmányaihoz. Ezért heti három napot dolgozott
kézbesítőként Monsieur Pigalle-nál a postán, a biciklijével és
egy zsák levéllel vonult végig a falvakon.
 De nem csak neki voltak tervei. Jules továbbment.
– Gyere. Megmutatom neked a kórházat!
Maguk mögött hagyták a luxushajót, befordultak a Rue de
l’Abbaye-ba, és máris a Tengerészeti Kórház előtt álltak. Egy
horgonyt ábrázoló címer lengedezett a kovácsoltvas kapu
felett. A mellette lévő egyetemen kezdi meg nyáron Jules az
orvosi tanulmányait.
Már akkor is állt itt egy katonai kórház, amikor Cherbourg
az Első Császárság idején kikötővárossá fejlődött, de csak III.
Napóleon alatt avatták fel. Világos kövekből épült a figyelemre
méltó épületegyüttes, melynek magas, fehér ablakai messziről
látszottak. Tiszta, egyenes kavicsút vezetett a bejáratig, a
parkot rózsabokrok és pálmák szegélyezték.
Valérie-t az izgalom hullámai öntötték el.
– Nem hihetetlen, milyen nagy változások előtt állunk?
Nemsokára ezekben a termekben fogsz járni, azután pedig
jobbá teszed a páciensek életét.
Jules zavartan legyintett.
– Előbb még áttanulom az éjszakákat, az orvosok
kifutófiúja leszek, és veszekszem a nővérekkel az ágytálakon.
parido- 14847

– Mindez hozzátartozik, de tudom, hogy képes vagy rá.  

Valérie már sokszor átélte, hogy Jules a legkaotikusabb
helyzetben is nyugodt maradt, gyorsan és hidegvérrel reagált.
Az orvostudomány iránti érdeklődését egy gyerekkori
esemény ébresztette fel, amikor az apja leejtett egy üveg bort
a padlóra. Az üveg széttört, és a szilánkok megsebesítették a
lábát. Az akkor tízéves Jules talpraesetten segített az apjának
a seb ellátásában és bekötözésében, miközben az anyja
majdnem elájult.
Valérie a bátyjához fordult, és hangulata megváltozott.
Ismét jelentkezett az a kellemetlen érzés a gyomrában, amit
már egy ideje mindig érzett, valahányszor a jövőre gondolt.
Felkúszott a nyakáig, és a torkát fojtogatta.
– Még soha nem váltunk el.
– Minden második vagy harmadik hétvégén hazajövök
Raduille-ba. És ezt elvárom tőled is, ifjú hölgy!
 Ezt tréfásan mondta a fiatalember, egy megrovást
osztogató parancsnok stílusában, de az ő tekintete is
megváltozott. A szeméből eltűnt a kópéság. Ehelyett
összeszorította a száját.
Különös kötelék volt kettejük között. Olyasmi, amit csak
ikrek ismernek, és a kívülállók soha nem érthetik ezt az
összetett és mély köteléket. Belső iránytűvel rendelkeztek,
amellyel mindig megtalálták egymást. Habár mindketten
szerették kistestvérüket, Monique-ot, Valérie sokkal közelebb
érezte magát a bátyjához. Határtalanul csodálta őt. Jules
egyenrangú emberként kezelte őt, tréfálkozott és
bölcselkedett vele, és mindig készen állt arra, hogy utolsó
csepp véréig védelmezze.
Közös barátjuk, Gabriel is mindig része volt a játéknak. A
helyi postás fia volt, és Valérie-hez hasonlóan ő is segített a
levelek szortírozásában és kézbesítésében. A barátságuk
még gyerekkorukban kezdődött. Amikor Jules és Valérie
kilencévesek voltak, és Párizsból vidékre költöztek, ő volt az
első barátjuk az iskolában. Körbevezette őket a faluban, és
megmutatta nekik a legjobb helyeket, ahol játszani és
heverészni tudtak. Valérie kettejükkel kalandozott az erdőben,
együtt itták első pálinkájukat, cseresznyét loptak a szomszéd
kertjéből, és számtalan csínytevést eszeltek ki. Olyan dolgokat
csináltak, amelyek az ő szemükben a gondtalan gyerekkort
jelentették.
– Valérie, ez nekem sem tetszik, de ez van, ha az ember
felnő. 
Jules megérintette a vállát. Kék szeme tükörhöz hasonlított,
mikor a húga belenézett. Valérie-nek ugyanilyen szeme volt.
Ugyanolyan világos volt a bőre is, és érzéki a szája. Az arca
természetesen lágyabb és nőiesebb volt, de még a hajuk is
ugyanolyan volt, hullámos mogyoróbarna, némi vörösréz
beütéssel.
– Gyere – mondta Jules egy idő után –, menjünk haza!
 2. FEJEZET
Raduille, 1912. május
  
 
Valérie nem szerette az esküvőket. A mesterkélt tetszeni
akarás, a perfekcionista buzgalom lehetetlenné tette, hogy
örülni tudjon a résztvevőknek. Úgy gondolta, egy nőnek
semmi haszna nincs a házasságból. Az apja gyámságából a
férje gyámsága alá kerül, de ettől sem a jogai, sem a
szabadsága nem lesz több.
Raduille lakói reményteljesen nyújtogatták nyakukat a
templom bejárata felé, amelyen nemsokára belép a
menyasszony. Leheletnyi tömjénfüst érződött a levegőben,
amely elkeveredett a hölgyek parfümillatával. Valérie könnyen
el tudta képzelni, ahogy Dominique a templom előtt álldogál,
és az apjával zsarnokoskodik. Az esküvő előtti utolsó napok
valóságos fúriává változtatták.
– Jaj, istenem – sóhajtotta Jules jelentőségteljesen a
fülébe. – Ha tudná, hogy…
Felhúzta a szemöldökét.
Valérie valami szórakoztatót akart mondani a bátyjának, de
ekkor fülsiketítő akkorddal megszólalt az orgona, és a
vendégek felálltak. Belépett a menyasszony, és csillogó
szemmel, decens, rózsaszín hajszálcsíkos, fehér
szaténselyem ruhában lépegetett a Madame Fabronként
elképzelt jövője felé.
Valérie mosolyt kényszerített magára. A ruhája pontosan
megfelelt a Massé család nagypolgári helyzetének, mert bár
művészkörökből érkeztek, de vitték valamire. Tengerkék,
bokáig érő gyapjúruhát kapott a nemrég alapított Patou
divatházból, melyhez velúrcipőt viselt. Kabátjának keskeny
bársonygallérja volt, és magas derékban végződött, alatta
krémszínű selyemblúzt hordott magasan záródó, kerek
nyakkivágással, és egy gyöngysort, amelyet
mellmagasságban csomóra kötött. A széles karimájú kalap a
sok kalaptűnek köszönhetően kifogástalanul ült a fején. Már
előre grimaszolt, ha a fájdalomra gondolt, amikor mama
szobalánya leveszi róla délután. A túlméretezett fátyol
ugyanolyan színű volt, mint a kosztüm.
A pap éppen Ruth könyvéből olvasott fel.
– Ahová mész, oda megyek én is, ahol te vagy, ott leszek
én is…
Valérie hallgatta a szavakat, anélkül hogy felfogta volna
őket, és a vőlegényt figyelte. Mivel a hátát látta, nem tudott
rajta semmilyen érzelmet megfigyelni. De azon
morfondírozott, vajon Dominique akkor is megígérné-e neki,
hogy örökké szeretni és tisztelni fogja, ha tudná, hogy
Clément Fabron eredetileg az ő, Valérie kezét kérte meg.
Megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha ő állna Dominique
helyén az oltárnál, és örült, hogy nem így alakult.
– Felejtsd el Párizst! Megöröklöm apámtól a fűrészüzemet,
és sokkal többet tudok majd adni neked, mint a művészet. Az
a szenvedéy majd elmúlik. Majd lesznek gyerekeid, azok
pedig úgy lefoglalnak, hogy arra a vacakra nem is lesz
szükséged. És boldog leszel, hogy nem is vesztegettél rá sok
időt.
Szavainak alátámasztására bámulatra méltó
tapintatlansággal még egy csókot is nyomott a szájára. Valérie
elborzadva lökte el magától, és anélkül, hogy válaszolt volna,
becsapta az orra előtt az ajtót.
Ilyen ez, ha az ember egy olyan faluban él, mint Raduille. Itt
az emberek rendre, háziasságra, meghittségre vágynak. A
tizennyolcadik születésnapja után Valérie is a kispolgári lét
örök boldogságának potenciális forrása lett.
Néhányan óva intettek tőle.
– Nem szabad nála próbálkozni, a saját feje után megy.
Habár az embereknek igazuk volt, mégis rosszulestek neki
ezek a szavak. A legtöbben nem vártak sokat az élettől, a
hozzá hasonló álmodozókat kinevették. Már a szülei is
kozmopolita lázadók hírében álltak errefelé, ezzel szemben a
párizsi bohém baráti körben úgy gondolták, két lábbal állnak a
földön.
 Nagyon frusztráló a háziasság és a világra való nyitottság
között ingadozni, na és az is nevetséges, ha az embert
körüludvarolják. Valérie barátnői persze nem osztották ezt a
nézetet. Az ő szemükben Valérie volt az oka, hogy nem volt
udvarlója, miközben úgy tett, mintha ő maga nem is akarna
mást. Valójában ez nem az akarás, hanem a lemondás
kérdése volt. Ha az embernek nincs a saját botanikus
kertjében egy tánciskolája, mint mamának, akkor nehezen
lehet egyidejűleg művész, feleség és anya. Nem Raduille-ban.
Valérie ezért napról napra egyre jobban örült Párizsnak.
Vonzotta a város, ahol a nők szabadszelleműek és
öntudatosak, a beszélgetésük pedig sokkal több lényegi és
intellektuális tartalommal bírt, mint az egészéges hajú, erős
karú, gáláns férfiakról szóló ömlengések. Ebben a tekintetben
egyszerűen többet várt az élettől.
– Igazi Massé – mondaná mama, ámbár titokban kézben
tartotta a szálakat, ha például a hozomány gyűjtéséről és az
erény felvigyázásáról volt szó.
A művészetre érzékeny szülei őt és testvéreit nyitott
szellemben nevelték, Balzac, Dumas, Proust, Zola, Gide és
Colette regényeit adták a kezükbe. Különösen Adalbert Massé
ragaszkodott a képzésükhöz, és hogy a gyerekek ne csak
olvassák, de meg is értsék a műveket.
– Mit gondolsz, miért nem árulta el a püspök Jean Valjeant,
amikor letartóztatta őt a csendőrség, ehelyett azt állította,
hogy a lopott ezüstöt ajándékba adta?
Kiskora óta ilyen kérdésekkel kellett foglalkoznia, melyek
abban segítették, hogy jobban megértse az életet.
Tizennégy éves korára már Victor Hugo összes művét
elolvasta. Természetesen nem hiányoztak a polcáról Wilde,
Dickens, Austen és a Brontë nővérek könyveinek fordításai
sem. Melville-t sajnos még nem fordították le, így az eredetivel
foglalkozott. Az egész estét betöltő vacsorák és estélyek
alkalmával nemcsak nyíltan lehetett vitázni, hanem kötelesség
volt. Évente legalább egyszer Párizsba utaztak, amit az
édesapa összekötött legújabb regényének felolvasó
körútjával. A látogatás a Louvre-ba, más múzeumokba és
galériákba magától értetődő volt. Madame és Monsieur Massé
azt akarták, hogy a gyerekeik élvezzék a kulturális
sokszínűséget maguk körül. Az akarták, hogy átéljék a mágiát,
amit a művészet idéz elő, hogy érezzék a lélek erejét, és
becsüljék meg azt a munkát is, amely a színpad mögött zajlik.
– Párizst a kultúra szelleme irányítja, amely a Szajnán
felfelé kanyarog és táplál minket – szokta mondani papa.
Mielőtt Adalbert bekerült volna az irodalmi világba, a Le
Figarónál kereste kenyerét mint karikaturista, emellett a
Colarossi Akadémián tanított, ahol a tíz évvel fiatalabb
Françoise tanult. A pár azonban nem ott ismerkedett meg,
hanem a Folies Bergère-ben.
Mama a művészeti tanulmányai mellett Loïe Fuller táncosai
között táncolt, és amikor felismerte az előcsarnokban a fiatal
professzort, odabiccentett neki. Éppen a Folies Bergère-ben,
amelynek helyiségeibe az első osztályú éjszakai hölgyeknek
szabad bejárásuk volt, hogy gondoskodjanak a látogatószám
növeléséről. Nyíltan nem hirdethették mesterségüket, csupán
egy biccentés volt megengedett. Mindez kínos félreértéshez
vezetett, amin a házaspár még évekkel később is nevetett. Ez
1892-ben történt. Egy évvel később összeházasodtak. 1894-
ben megszülettek az ikrek, Valérie és Jules, majd 1899-ben
érkezett Monique. Édesapjuk áttörést ért el íróként egy
kalandregénnyel, amelyben egy pap segít a rendőrségnek egy
gyilkosság felderítésében. Az alaptörténet lehetőséget adott
arra, hogy sorozat legyen belőle, amely évről évre egyre
többet hozott a konyhára.
A család helyet kapott a nagypolgárság soraiban, és
Párizsból Normandiába költözött. Mamát a természet
inspirálta a koreográfiákban, papa pedig remekül tudott
távolságot tartani a város zajától, és otthon írt.
Valérie-t egy torokköszörülés ragadta ki gondolataiból.
Jules a jegyesekre mutatott, akik éppen kimondták az igent.
Valérie felsóhajtott. Egy nagydarab férfi állt előtte, és eltakarta
a kilátást.
– Semmit sem látok – mormogta.
De mivel a ceremónia sem igen érdekelte, a vendégeken
jártatta pillantását. Néhányan örömkönnyeket törölgettek,
mások irultak-pirultak, megint mások boldogan mosolyogtak.
De mindenki egyöntetűen előrenézett, a jegyespár felé.
Valérie pillantása ekkor megakadt az egyetlen személyen,
aki őt nézte, és bátorítóan feléje hunyorított.
Gabriel Pigalle volt az. Rögtön mosolyognia kellett. Jó volt
tudni, hogy a bátyján kívül van még valaki, aki összeesküdött
vele. Szavak nélkül is megértette Valérie-t, ismerte az álmait
és a konvenciókkal szembeni ellenérzéseit. Egy ideje azonban
még valami rejtőzött a pillantásában, valami, amit Valérie nem
tudott a helyére tenni, és ami egyszerre irritálta és elbűvölte.
Másképpen nézett rá, mint azelőtt, egyre jobban érezte magát
a társaságában, és néha teljesen kipirult, ha vele beszélt.
Voltak olyan napok, amikor ezek az érzések nyugtalanították a
lányt. Amikor rágondolt tanulmányai közeledtére, és be kellett
látnia, hogy a barátságuk legkésőbb ősszel már nem lesz
ugyanaz. Lassan elhalványul, míg végül teljesen eltűnik, ami
megtörténik, amikor az ember szem elől téveszt valakit. A
szomorú gondolat sóhajra késztette.
Délután a Bonaparte-ban folytatódott a mulatság. Úgy tűnt,
az egész falu hivatalos rá. Valérie belepillantott abba az
életbe, amely rá is várt: a lányok táncolnak a népzenére,
szalagjaik röpködnek, szoknyáik szinte úsznak körülöttük.
Florence, az egyik barátnője, aki tavaly nyáron ment férjhez,
terhes volt, és kéretlenül is elárasztották tanácsokkal. A
családapák a padokon ültek, bort ittak, pipáztak és doboltak
zene ütemére. Az anyák fülüknél fogva ráncigálták
rosszalkodó fiaikat. Az öregek elmúlt napokra emlékeztek, és
anekdotákkal szórakoztatták a társaságot.
De ez már nem az ő világa. Valérie érezte, hogy eltávolodik
mindettől. Táncolt néhányszor Jules-lel, részt vett egy
körtáncban, tréfálkozott, nevetett, de ez nem volt valódi
vidámság. Azután türelmesen várta, hogy eldobják a
menyasszonyi csokrot.
Éppen a feje mellett repült el, és az unokatestvére,
Claudine kapta el.
– Bravó, Claudine! Te leszel a következő! – kiáltotta
Monique lelkesen.
 A nagy izgalom közepette Valérie elosont, mintha csak
tolvaj lenne. Nem volt nehéz, szívesen kerülték őt, és tudta,
hogyan használja ki láthatatlanságát.
Csak egyvalaki vette észre, és olyan erősen szorította meg
a vállát, hogy Valérie megijedt.
– Gabriel! – zihálta elutasítóan.
Amaz huncutul mosolygott, és elhúzta a száját.
– Csak nem akarsz máris elmenni, anélkül hogy táncolnál
velem?
Valérie szíve szerint akart volna, és bár alig tudott ellenállni
Gabriel mosolyának, egyszerre nagyon elege lett.
– Már nincs kedvem táncolni – mondta mogorván, és
otthagyta.
 
Meleg volt, sütött a nap, és Raduille környékén virágoztak a
gyümölcsfák. Néhány héttel azelőtt visszatértek a
vándormadarak a vidékre, és a Titanic, amit áprilisban Jules-
lel úgy megcsodáltak, több mint ezer utassal a tenger fenekén
pihent. Micsoda tragédia!
Valérie végigsétált a falu főutcáján, maga mögött hagyta a
szomszédok borostyánnal futtatott házát, és beszívta a
levegőt. Szerette a tavaszt, annak minden lágy illatával,
csicsergésével, susogásával, mormogásával és az este
frissességével. Kapóra jött, hogy a műterme olyan messze
esett.
A műterem épülete már több mint kétszáz éves volt.
Mesélték, hogy régen egy gyógyító asszony lakott benne.
Számtalan különleges növényt és gyógynövényt nevelt a
kertjében, gyógyfőzeteket készített, de mérgeket is árult, ami
végül a vesztét okozta. Valérie képzeletében az asszony nem
kisebb személy volt, mint Madame de Montespannak, XIV.
Lajos egykori szeretőjének méregkeverője. Nem tudta, mi
történt a boszorkánnyal. Csak a ház maradt meg, és Valérie-
nek néha az volt az érzése, az egykori tulajdonos még mindig
jelen van a falai között. Nem volt félelmetes ez az érzés,
egyfajta házikísértetként gondolt az asszonyra, aki ösztönözte
őt.
 Gondolataiba merülve nyitotta ki az ajtót, és szemügyre
vette a műtermet, amelyet nemsokára elhagy. Fájdalmas
arccal halászta ki a tűket a hajából, és levette a kalapját.
Habár rendet tartott, a műterem lassan már úgy nézett ki, mint
egy lomtár, amely túl kicsinek bizonyult Valérie alkotóvágya
mellett. Három állvány is állt a teremben, rajtuk megkezdett
festmények, a szoba közepén egy öreg dívány terpeszkedett.
A fiókos szekrényekben különböző képek voltak
összezsúfolva, további képek a falnak támaszkodtak. Hátul
egy kis heverő kapott helyet, ahol pihenni szokott. Ezenkívül
volt még a műteremben egy komód, különböző
tárolószekrények az eszközeinek, továbbá egy könyvespolc.
Egy kályha is tartozott a berendezéshez, hogy a lány ne
fázzon télen, legalábbis elméletben. De a kályhacső évek óta
eldugult, és ahelyett, hogy megjavíttatta volna, inkább
vacogott. A falakon polcok sorakoztak mindenféle kellékekkel,
és volt két, tölgyfából készült munkaasztala is. A festék és az
olaj szaga beette magát a falakba. Mindenütt fehér vagy
félkész vásznak vártak a befejezésre. Az ecsetek és a
festőköpeny szirénénekükkel csalogatták. Itt kezdődött a
Teremtés. Itt ismerte meg a művészetet, itt születtek meg az
ötletei, majd az alkotásai. Teljes szívével csüngött ezen a
műtermen, a menedékén.
Hirtelen elfogta a sírás. Nemcsak azért, mert hiányzott a
vele egykorúak társasága, amit bár kényszerűen elfogadott,
ugyanakkor sajnált is. Nemcsak a sanda pillantások miatt,
amit a háta mögött váltottak, a lányok vihogása miatt, amiért ő
annyira más volt. Elborította a félelem. Attól félt, hogy
Párizsban ugyanez fog történni vele: ugyanígy kívülálló
marad.
Mit szalasztana el, ha Párizsba menne? A Bonaparte-ban
nélküle folyt tovább az ünnepség, amely megmutatta, mi az,
amiben neki sosem lesz része – és amit nem is akart elérni.
Ha az ember fiatalon köt házasságot, nem döntheti el
tudatosan, hogy lesz-e, vagy sem gyereke. Valérie megijedt
attól a jövőképtől, hogy anya és háziasszony legyen művész
helyett. Feladni a szabadságot és alárendelni magát egy férj
akaratának? Nem, ez nem neki való, és ezért soha nem is volt
fogékony az ellenkező neműekkel való játszadozásokra.
Gabriel képe akaratlanul is felbukkant előtte. Miért gondol
most rá? Talán az ő közeledését elfogadná? Ki tudja. Nincs
semmi értelme röviddel az elutazása előtt ezen gondolkodni.
Nemsokára Párizsban lesz. Ott is rátalálhat a szerelem.
– Itt bujkálsz hát!
Jules karba font kézzel támaszkodott az ajtónak, majd
előhúzott egy Gauloises-t.
– A belső iránytű – akarta mondani Valérie, de a fojtogató
könnyek miatt nem jött ki hang a torkán.
– Ó, Val, mi bajod? Már most búcsúzol a műtermedtől?
Oly sok mindent megosztott a bátyjával, de most nem tudta
kiönteni a szívét.
– Igen, igen, borzalmasan fog hiányozni. Te, a családunk, a
barátaink… Gabriel… Mihelyt vége a nyárnak, a feje tetejére
áll az életünk. Minden másképp lesz, Jules. 
– De ez nem feltétlenül rossz, Valérie – vigasztalta a
testvére.
Az erős dohányillat az orrába kúszott, ahogy Jules
közelebb lépve átölelte. – Semmi sem marad ugyanaz. A
dolgok változnak, a Föld forog tovább. És most jön el a te
időd. És az enyém! Örülj neki!
– Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok rá.
A lány keze eltűnt a bátyjáéban.
– Tudod, a változásoknak mindegy, hogy készen állsz-e,
vagy sem. Bekövetkeznek, akár megengeded, akár nem. És
jó ez így, különben semmi sem történne. Az egyetlen, amit
befolyásolni tudsz, a saját hozzáállásod. Egyedül te döntöd el,
hogy mit kezdesz az életeddel. A te életeddel. A te világod
nem Raduille-ban van, hanem odakint.
Kezével Párizs felé mutatott.
Valérie érezte, hogy ezek a szavak megérintik, sőt máris
kifejtik gyógyító hatásukat. Jules-nek igaza van, a hozzáállása
az egyetlen, ami számít. Várakozásteljesen nézett körül még
egyszer a műteremben. Azután bezárta az ajtót, és kart karba
öltve hazasétált a bátyjával.
 
 3. FEJEZET
Raduille, 1912. május
 
  
– Nem sértődtem meg, hogy otthagytál az esküvőn, és nem
is fogok semmit kérdezni. De elvártam volna, hogy megtudjam
az okát. Mint a barátod…
– A barátom?
– Mint kísérődet és társadat – javította ki magát Gabriel –
be kell avatnod. Mint mindig, most is elmulasztottad, ahogy
Nancy később az este folyamán jelenetet rendezett Henrival,
amiért az nagyon vehemensen táncolt Jacqueline-nel.
– Csak nem?
– De igen! És ami Gustave-ot illeti, egy pohárral többet ivott
a kelleténél…
Valérie ezt nagyra értékelte Gabrielben. Soha nem
bántódott meg, amikor neki nehéz pillanatai voltak, és mindig
sikerült feldobnia. A postán voltak, és a leveleket rendezték,
hogy azután kikézbesítsék valamennyit. Néha találgatták a
tartalmukat.
– Levél Madame Moulinnek. Jellegzetes férfias kézírás.
Nem kapott a múlt héten is levelet ugyanettől a feladótól?
Talán egy hódoló? – találgatta Valérie.
– Vagy egy távoli rokon, egy halottnak hitt nagybácsi!
– Egy halottnak hitt gazdag nagybácsi.
Egész nap képesek voltak így pletykálkodni. Gabriel mindig
készen állt egy kis tréfára. Kékeszöld szeme sarkában apró
ráncok jelentek meg, amikor nevetett. Pillantása őszinte volt,
egy olyan férfié, aki nem volt hajlandó meghunyászkodni, de
az udvariasság szabályait mindig megtartja. Sötét
postásegyenruhájában nagyon daliásnak tűnt. Sűrű,
sötétszőke haj bukkant elő sapkája alól, mikor megvakarta a
fejét.
– Ez a képeslap is érdekes.
 Valérie felé nyújtotta. A képen egy fiatal pár volt látható. A
nő egy asztalnál ült, és álmodozva nézett egy pontra, amely a
partnere elől rejtve maradt. A férfi mögötte állt, és
szeretetteljesen nézett a nőre. A titokzatos pár fölött egy vers
állt. Gabriel felolvasta:
„Kedves leány, édes fejedet hajtsd a vállamra! Hallgasd a
varázsigét, milyen boldoggá tud tenni a szerelem.”
Valérie zavarba jött attól, hogy ilyen szavakat hall tőle.
Kérdően nézett rá.
– Százával vannak ilyen képeslapok. Mi olyan különleges
benne?
– A hátulja. Nézd csak!
– Ó, ez érdekes! Titkosírás.
A képeslapon csupa szám állt, és csak kevés betű.
– Talán egy könyvre utal? De miért üzenne így a levélíró?
– Hogy megakadályozza, hogy az ilyen illetéktelen
kíváncsiskodók, mint ti, elolvassátok! – hallották Monsieur
Pigalle hangját a postahivatalon át. Mint egy hatalmas szikla
lépett Gabrielhez, és lekevert neki egy pofont.
– Nem mondtam, hogy hagyd ezt abba? Nem erre
neveltünk anyáddal!
Gabriel bűntudatosan nézett a földre, nyugodt maradt, de a
szemében felvillant a düh. Monsieur Pigalle általában vidám
fickó volt, de olykor rettenetesen mérges tudott lenni.
– Az én hibám, Monsieur Pigalle – mondta gyorsan Valérie,
és remélte, őt nem üti meg. Szemrebbenés nélkül hazudott. –
A képeslap egy csomagról esett le, ezért csak utána akartam
nézni, van-e rajta valami jelzés, hogy visszatehessem a
helyére. Közben a kíváncsiságom… – a megfelelő szót
kereste – legyőzött.
Összeszorította száját, és a háta mögött keresztezte az
ujjait.
Talán mert Valérie már régóta a családfő jóindulatát élvezte,
vagy mert ebben a pillanatban megszólalt a bejárati ajtó
csengője, de Monsieur Pigalle úgy döntött, annyiban hagyja a
dolgot. Odakiáltott a bejáratnál álló, nehéz csomagokat cipelő
férfiaknak:
– Erre! Erre hozzák!
 A hatszögletű ablakon át Valérie meglátta a telegráfhivatal
nagy szállítóautóját.
– Új telegráfot kapunk?
Pigalle előbbi bosszús tekintete mosolygóssá vált.
– Még jobb! Egy távbeszélő!
Érdekelte volna, hogyan szerelik be a készüléket, de
Gabriel apja világossá tette, hogy a munka nem lesz kész
magától.
– Indulás, mindketten!
Később, amikor biciklikörútjuk végére értek, egy
cseresznyefa alatt megengedtek maguknak egy kis pihenőt.
Gabriel kibújt az egyenruha zakójából, hogy legyen mire
ülniük, és sodort egy cigarettát.
Valérie levette a szalmakalapját, és behunyta a szemét,
hogy élvezze a napsütést.
– Miért hunyod be a szemed?
– Mert így minden szebb – válaszolta a lány, anélkül hogy
kinyitotta volna a szemét. – Az ember érzi, hogy a nap
csiklandozza az orrát. Kellemesen meleg. Így jobban
érzékelhető a környezet, érezhető a természet illata…
Ebben a pillanatban a természet illatához erőteljes
dohányfüst is társult, és Valérie mérgesen nyitotta ki szemét.
– Legalább oszd meg velem!
– A tisztességes kisasszonyok is dohányoznak? 
– És hazudnak a bajban lévő barátjukért? – Valérie
öntudatosan nézett rá. – Egyébként honnan tudod, hogy
becsületes vagyok?
Önelégült vigyorral vette ki a cigarettát a szájából, és
mélyen leszívta a füstöt. Rettenetesen karcolta a torkát, de
nem mutatta. Nem teszi meg neki a szívességet.
Gabriel úgy húzta el a száját, mint egy iskolás fiú, aki épp
egy csínyt eszelt ki.
– Mindenesetre elég becsületes ahhoz, hogy elutasítsd
Clément Fabron házassági ajánlatát, amint hallom.
– Ki mondta ezt neked? – kiáltott fel Valérie.
Hiszen elég diszkrét maradt, és nem kürtölte szét a
történteket.
– Jules, természetesen.
 Valérie a fogait csikorgatta.
– Micsoda pletykafészek!
Gabriel vigyorogva vette el tőle a cigarettát, és ránézett.
Kissé hunyorgott, mert elvakította a nap fénye.
– Ez volt az oka, amiért az esküvőn mérges voltál? Mert
mégis szerelmes vagy belé, de már késő?
Gabriel hangja közömbösnek tűnt, de a tartása nem volt
olyan könnyed, mint amilyennek mutatni próbálta… Mintha félt
volna a választól.
– Azt hittem, mint kísérőm és társam nem fogsz kérdezni –
vágott vissza Valérie a fiatalember szavaival.
– És mi a helyzet a baráttal? A barátnak elmeséled?
– Miért akarod tudni? 
– Mert muszáj tudnom!
Gabriel számára láthatóan kellemetlenné vált a helyzet.
Ezek a kérdések nem voltak helyénvalók. Tudta, és ez meg is
látszott az arcszínén. Mégis kitartóan várt a válaszra, mintha
mindegy lenne neki, mit gondol Valérie az arcátlanságáról.
A lány úgy döntött, nem kínozza tovább.
– Mint barátomnak – húzta fel a szemöldökét – elárulom,
hogy nem Clément miatt volt. Nem táplálok iránta gyengéd
érzelmeket, és soha nem is fogok.
Gabriel megkönnyebbülten sóhajtott fel. Szívott még egy
utolsót a cigarettából, majd eltaposta.
– Akkor megnyugodtam.
– Megnyugodtál? – lehelte Valérie zavartan. Nagyon
melege lett. Sejtette, mi következik. És habár hízelgett neki a
beszélgetés, de egy vallomásra most nincs szüksége.
Ez nem a megfelelő időpont, súgta egy belső hang. Nyár
végén Párizsba mész, és egy egészen más életet fogsz élni.
De hirtelen olyan csábítónak tűnt, hogy megadja magát az
elkövetkezendőknek…
Gabriel észrevette határozatlanságát.
– Csukd be a szemed – szólt lágyan.
– Miért?
– Bízol bennem?
Valérie sosem gondolkodott még ezen. De ebben a
pillanatban tudta, hogy mindig is bízott benne.
 – Az életemet is rád bíznám – suttogta elfogódottan.
Azután becsukta a szemét.
– Ne less!
Zizegett a fű, amikor Gabriel megmozdult. Az arca biztosan
nagyon közel volt, mert Valérie érezte a bőrén a meleg
lélegzetét. Lágyan megsimogatta a fülét.
– Az előbb azért csuktad be a szemed, mert szebbnek
találtad, ha így ülsz a napon. Tudod, mi az, ami csukott
szemmel még szebb? Hát ez.
Olyan volt, mintha egy szellő lett volna. Egy gyengéd
érintés, amely selyemként súrolta az ajkát. Valérie nem merte
kinyitni a szemét. Minden érzékével a csókra figyelt, érezte a
nyomást az ajkán, a lágy levegővételt. Egy pillanatig nem
tudta, hogyan történt ez vele. Meglepődött, de viszonozta a
csókot. Óvatosan kinyitotta a száját, és már vége is volt.
Ránézett Gabrielre, és kicsit összehúzta a szemét, mert
még mindig nagyon közel ült hozzá.
Amikor Gabriel hátrahúzódott, Valérie máris érezte a
vágyakozást. Tudta, hogy ismét meg akarja csókolni. Újra
meg újra, sokszor. A szíve egyszerre elnehezült.
– Gabriel… tudod, hogy hamarosan elutazom. Miért tetted?
– Mert azt hiszem, mindketten megbánnánk, ha nem
csókoltuk volna meg egymást. És mert… – pirult el – jó dolog,
ha az ember szerelmes. Nem igaz?
Valérie elnémult. Tényleg azt mondta, hogy „szerelmes”?
De minél tovább gondolkodott, annál inkább egyetértett vele.
Igen, ő is ezt érezte. És a kétségei ellenére is megnyugodott,
hogy végre nevén nevezheti ezt a csapodár érzést. Álmodozó
tekintettel nézett a fiúra, mielőtt az esze magához térítette
volna.
– De milyen áron, Gabriel? Ha most egymásra találunk,
ősszel nagyon boldogtalanok leszünk. Ha engedünk a
szerelemnek, az a végén összetör minket.
A másik szemében ugyanezt az aggodalmat látta, de csak
rövid ideig.
– Talán igazad van, de senki sem tudja, mit hoz a jövő.
Egyet viszont biztosan tudok, Valérie Massé: te különleges
vagy.
Ó
 – Ó, Gabriel, te is az vagy nekem – suttogta a lány.
Lesütötte pillantását, és a simára borotvált arcot nézte.
Csak közvetlenül a füle mögött volt egy kicsit borostás, Valérie
érezte az ujja hegyén. Gabriel igazat mondott. Senki sem
tudta, mi következik, és aki pontosan megtervezi a jövőjét, azt
kockáztatja, hogy elveszíti a jelenét. De még nem volt ősz.
Tavasz volt, és az élet gyönyörű.
Valérie-nek hirtelen tisztázni kellett:
– De ez nem viszony!
– Természetesen nem.
Gabriel komolyan bólintott.
– De nem is udvarlás – gondolkodott Valérie hangosan,
mert meg akarta óvni magát a szívfájdalomtól, amikor majd
néhány hónap múlva el kell válniuk.
Ha az ember előre számít rá, akkor könnyebben átvészeli a
veszteséget, gondolta. Szerelem meghatározott időre.
Lehetséges ilyesmi?
– Nos, akkor mi lesz? – kérdezte.
Gabriel válasz nélkül állt fel. Azután odanyújtotta a kezét,
hogy felsegítse. De ez csak egy trükk volt, mert olyan erővel
rántotta fel, hogy a lány a karjaiba zuhant.
– Az, ami. Amit senki sem szabhat meg nekünk.
 4. FEJEZET
Raduille, 1912. szeptember
 
 
Olyan nyár volt ez, amelyet minden friss szerelmes pár csak
egyszer él át. Hosszú esték, magas fű a réteken, lopott
pillantások, torokköszörülés, lopott csókok és később olyan
erős szenvedély, amelyet nem lehetett legyőzni. Játszottak, és
minden egyes nap emelték a tétet, anélkül hogy ez tudatosult
volna bennük. Gabriel gyakran elment a műterembe, hogy
Valérie-t szórakoztassa. A lány annyira élvezte a férfi
társaságát, hogy újabb és újabb ürügyet keresett, csak hogy
vele lehessen.
Beszélgettek, tréfálkoztak, filozofáltak. Gabriel mindig
szakított időt az együttlétre. A postán is szövetségesek voltak.
Gabrielt nem lehetett nem kívánni. Művészetimádóként
Valérie lelkesedett a szépségért, és a szerelme úgy vonzotta,
mit láng a lepkét. Amikor mélykék szemével Valérie szemébe
nézett, a lány úgy érezte, egyenesen a lelkébe lát, és
nemcsak érzi, de irányítja is az akaratát. Ez az érzés egyre
erősödött, ahogy közeledett az elutazás napja. Érdekes
módon ez a hangulat fokozta alkotókészségét. Valérie
valóságos alkotói lázba esett. Gabriel volt a múzsája, és
annyit kellett belőle magával vinnie, amennyit csak tud.
– Adj valamit, ami majd rád emlékeztet! – kérte az
elutazása előtti napon.
Gabriel türelmesen viszonyult Valérie művészi
projektjeihez. A lány egyszer az arcképét rajzolta meg,
másszor gall harcosnak kellett öltöznie, de a gipszmásolat
teljesen más volt. Ezt Valérie Párizsra készítette, vigasznak,
ha elfogná a honvágy. Bekente Gabriel arcát vazelinnal, és
rétegről rétegre befedte gipszcsíkokkal.
A férfi Valérie ölébe fektette a fejét és becsukta a szemét,
miközben a lány föléje hajolt, és az arcának minden részét
megérintette. Azt kívánta, bárcsak sose érne véget a
kapcsolatuk! Hatalmas, ősi bizalom kötötte össze őket.
Gabriel nem tudott beszélni a gipsz miatt, úgyhogy mindketten
a gondolataikba merültek. Valérie számára az arc intim terület
volt, intimebb, mint az ágyék. A kommunikáció központja volt.
Az ember az arcán keresztül ismeri meg a másik embert.
Amikor levette a gipszet és egy pozitív lenyomatot kapott,
olyan volt, mintha nem Gabriel arcát, hanem a szívét tartaná a
kezében. Érezte, hogy valami megváltozott közöttük. Valami
alapvető dolog, ami mindkettőjüket irritálta.
Ha több élettapasztalatuk lett volna, megértették volna,
hogy veszélyes terepen mozognak, és éppen most látták el
szerelmüket a lángoláshoz szükséges oxigénnel. Valérie okot
keresett rá, hogy a találkozás még tovább tartson, Gabriel
pedig készséggel elfogadta ezt.
– Még befesthetném a maszkot, de ehhez szükségem van
rád, hogy kiválasszam a megfelelő színeket.
A kezei ólomnehézzé váltak.
– Kit festesz le Párizsban, ha én már nem leszek ott
modellnek? – kérdezte tréfásan Gabriel, miközben a homlokát
ráncolta. Hallgatólagos megállapodás volt köztük arról, hogy
nem említik Párizst, mert mindkettőjüknek csak szomorúságot
okozna.
Valérie felsóhajtott.
– Mindenesetre senki olyat, akivel olyan szívesen töltöm az
időmet, mint veled. Ahhoz, hogy az ember egy másolatot
készíthessen, ismerni kell az eredetit is. Nemcsak a külsejét,
hanem a lelkét is. Különben nem lehet bele életet lehelni.
– És milyen jól ismersz? 
Valérie hangja megremegett.
– Azt inkább neked kell megítélned.
Izgatottan lépett hátrébb, és megmutatta Gabrielnek a kész
maszkot. Azután elfordult tőle, látszólag nagyon elfoglaltan
kezdett matatni a munkaasztalon. Megigézve hallgatott, és
arra várt, hogy Gabriel mondjon valamit, de ő hallgatott.
– Nem tetszik?
Valérie még mindig nem mert hátrafordulni, hogy ránézzen,
mígnem megérezte a leheletét a nyakán. Gabriel közvetlenül
mögötte állt, és szelíden a csípője köré fonta a karját.
É
 – Megismertél és megfogtál, Valérie. Tiéd a lelkem. És még
több is.
A lány szíve hevesen vert a fűzőben, nedves kezét a
szoknyájába törölte.
– A fenébe is, Valérie, szeretlek, és gyűlölöm magam,
amiért ezt mondom: boldognak kell lenned Párizsban. De
titokban azt kívánom, hogy ne menj el.
Valérie megrendülten nézett rá. Mit beszél?
– Gabriel…
Mielőtt még tovább beszélhetett volna, Gabriel ajkát érezte
az ajkán. Testüket hirtelen olyan érzés fogta el, amelyre már
régóta vártak, anélkül hogy ezt sejtették volna. Valérie
megfordult, és viszonozta a csókot. A gyönyörű száj, amelyet
az utóbbi hetekben olyan részletesen tanulmányozott,
szétnyitotta az övét, és a nyelve az ajkai közé nyomult.
Gabriel kezei lejjebb csúsztak, és magához húzta a lányt.
Feltétel nélkül megadták magukat az érzéseiknek, mintha nem
lenne vesztegetni való idejük. Mintha mindketten tudnák, hogy
ha most abbahagyják, akkor az eszük gyorsan közbeszól.
Odaadóan csókolóztak, Gabriel keze hamarosan besiklott
Valérie ruhája alá. Egyetlen másodpercnyi józan megfontolás
mindent tönkretett volna.
Valérie hallott történeteket a barátnőitől. Tudta, hogy az
ilyesféle megkívánás veszélyes lehet. Az ilyen szenvedély
tönkreteheti egy nő életét. Nem szabad bízni azokban az
ígéretekben, amelyeket egy szerelemittas férfi tesz, hogy
célba érjen.
De itt, a műteremben, ahol még a gyógyító asszony
szelleme kísértett, különleges szabályok voltak érvényben.
Ami itt történik, az csak kettejükre tartozik. Gabriel felemelte,
és a beleegyező pillantás után a kanapéhoz vitte. Valérie
mellkasa remegett, ahogy Gabriel levette a harisnyáját.
A férfi nagyon igyekezett, hogy Valérie örömét lelje az
érintésében. Csak egyszer állt meg, és húzta vissza a kezét.
Pillantása Valérie-n nyugodott.
– Tényleg akarod? – kérdezte, mintha ő is félne egy kicsit.
Valérie-nek nem kellett sokáig gondolkoznia. Akarta. Sőt,
azt gondolta, hogy sürgősen szüksége van erre a
tapasztalatra, mert csak úgy sikerülhet az új kezdet Párizsban,
ha igazi asszonyként érkezik, igazi szeretővel.
Válaszként gyengéden megcsókolta Gabrielt, azután
kihúzta az ingét a nadrágból, és végigsimította a bőrét.
Megérintette a mellkasát, érezte az izmait. A Louvre-ban
behatóan tanulmányozta az antik szobrok izomzatát. De
teljesen mindegy, mennyire élethűek Michelangelo és a
többiek szobrai – a hideg márványban nincs élet. Gabriel
azonban meleg és valódi tapintású volt. A teste reagált az
érintéseire. Múló szédülést érzett. Gabriel nagyon óvatos volt,
és lassan hatolt belé. Olyan lassan, hogy Valérie majdnem
felrobbant a szenvedélytől. Ez az érzékenység, amely az
összes érzékszervét eluralta, kábítószerként hatott rá.
Mindent pontosan érzékelt, magába szívta Gabriel illatát,
testének melegét, reszelős lélegzését – közben teljes
biztonságban érezte magát. Az emberek kis halált
emlegetnek, és ő éppen ezt érezte. Egy pillanatra azt hitte,
belehal az eksztázisba.
Rosszabb módja is van a halálnak, állapította meg boldog
mosollyal, amikor később elszundított a férfi karjaiban.
 
Természetesen utána visszatért az aggodalom és a bűntudat.
Valérie nem kapott alapos felvilágosítást. Félt a terhességtől,
és nagyobb volt a szerencséje, mint az esze, mert még aznap
éjjel megérkezett a vérzése. De nem ez volt az egyetlen, ami
fejtörést okozott neki: Gabriel nem maradt nála túl sokáig.
Ellenkezőleg, miután a szerelme elaludt, azonnal eltűnt.
 
Madame Massé előhúzta zsebkendőjét, és felitatta a könnyeit
a szeme sarkából.
– Nézz csak magadra! Mint egy igazi városi kisasszony.
Pont olyan vagy, mint én voltam a te korodban. Büszke
vagyok rád.
– Ó, mama!
Valérie-t is megérintette a búcsúzás, és erősen átkarolta az
anyját.
Halszálkás, dohánybarna és padlizsánlila tweedkosztümöt
viselt, hozzá szalmakalapot és cérnakesztyűt. Telepakolt
bőröndje a lába mellett állt. Eljött az utazás napja, a nap,
amikor megkezdi új életét Párizsban. Az özvegy Lapinnénál
fog lakni, elhunyt nagyanyja egyik barátnőjénél. A ház csak
pár percre volt az akadémiától.
Jules megölelte.
– Hadd legyek rád büszke Párizsban! Októberben
meglátogatlak. Majd meglátod, szélsebesen eltelik az idő.
Miután Monique-tól is elköszönt, következett a neheze.
Mostanáig Gabriel a cipője orrát bámulta, kezét a zsebébe
dugta.
Valérie az ajkába harapott. A múlt éjszaka után nehezére
esett, hogy ne piruljon el, ha ránézett. Nem találta a megfelelő
szavakat. Azután összeszedte magát, és a családjára nézett.
– Megbocsátotok egy pillanatra?
Karon fogta Gabrielt, és néhány lépéssel arrébb húzta.
– Nos…
A bizonytalanság összeszorította mellkasát. Nem tudott
sem lélegezni, sem beszélni. Szemével könyörgött, hogy a
férfi szólaljon meg, mert ő egyszerűen nem bírt. Gabriel
néhány héten belül elérte, hogy világa alapjaiban
megrendüljön.
A kettejük közt bekövetkezett változás még friss volt, és
Valérie egyelőre nem tudott alkalmazkodni hozzá. Már semmit
sem tudott.
– Nos… – ismételte.
Ezernyi kérdés cikázott a fejében, de egyik sem tűnt
helyénvalónak.
– Ez a határozott idejű szerelem egész szórakoztató volt,
nem? De most nyilván vége van.
Erőlködött, hogy a hangja közömbös maradjon. Nem
akarta, hogy Gabriel azt higgye, megsebezte őt, nem akarta,
hogy a fiú túl nagy jelentőséget tulajdonítson a történteknek.
Félelem járta át, hogy talán túl hamar odaadta magát. Egy
büszke nő nem adja oda magát olyan könnyen egy férfinak.
És nem áldozza fel az erényét, ha egy kapcsolatnak nincs
jövője.
Gabriel válasza váratlanul és gyorsan érkezett.

É
 – És ha azt mondom, hogy még nincs vége? Hogy most
jobban szeretlek, mint tavasszal? 
Valérie nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Az, hogy
Gabriel őszintén szereti, melegséggel töltötte el. Mindez nem
csupán egy ostoba kis játék volt, amiből aztán viszony lett.
Nem volt jelentéktelen. Érdekes módon ez a vallomás
ellenkező hatást váltott ki, mint amit Valérie még az előbb
érzett. Ha Gabriel nem szeretné, akkor most fájna a szíve, de
ez idővel elmúlna. De most egy másfajta fájdalom taglózta le:
egy szerelmespár elválásának fájdalma. A próbálkozás, hogy
ekkora távolságból is fenntartsák a szerelmüket, sokkal
fájdalmasabb lesz, mint egy gyors szakítás.
– Talán hiba volt – suttogta Valérie teljesen letaglózva. –
Talán csak a szeretődnek kellett volna lennem, és nem
többnek. Túlságosan egymásba gabalyodtunk.
Gabriel szemében olyan sok érzés tűnt fel, hogy a lány
majdnem elsírta magát.
– Hiba, azt mondod? – A vonásai ellágyultak. – De
kedvesem, hogy lehetett ez hiba, amikor olyan szép volt?
Sosem felejtelek el. Szeretlek, Valérie. És ezt kezdettől fogva
tudtam. 
Valérie elvörösödött.
– Igazad van, én is szeretlek.
Ezek voltak a legszebb szavak, amelyek valaha elhagyták
a száját.
– Figyelj!
Gabriel közelebb lépett, a zsebébe nyúlt, és elővett egy
egyszerű aranygyűrűt, amelyet az ujjára húzott.
– Ez most nem az a gyűrű, csak egy gyűrű. De
emlékeztessen az együtt töltött időnkre! A szerelmünkre,
amely nem hunyt ki. És ha megengeded, írok neked.
Valérie elszédült a boldogságtól. Fogalma sem volt róla,
hogyan lesz lehetséges egy távszerelmet fenntartani. De
megpróbálják, és közben reménykednek.
– Minden levelednek örülni fogok.
– És remélhetőleg nekem is küldesz néhányat?
Valérie mosolygott.
– Természetesen.
 Egy búcsúcsók után visszatértek a többiekhez. Papa
feltette Pierre ökrös szekerére a bőröndöt, és a kezét
nyújtotta, hogy felsegítse a lányát. Pierre, egy környékbeli
paraszt Cherbourg-ba tartott, és egyúttal Valérie-t is kivitte a
pályaudvarra. Nem volt éppen kényelmes, de mindenképpen
kalandos a szekéren utazás.
Valérie elindult egy új világba. Miközben integetett a
szeretteinek, idősebbnek és érettebbnek érezte magát,
készen állt a városra, készen életének új fejezetére.
 5. FEJEZET
Párizs, 1912. szeptember
 
 
Cherbourg-ban még utoljára megnézte a tengert, mielőtt
vonatra szállt volna. Valami fájdalmas vágyakozás kerítette
hatalmába, és amint egyedül maradt, végre bátorságot
gyűjtött hozzá, hogy mindent végiggondoljon. A legutóbbi
események után nem tűnt helyesnek az utazás, már most
hiányzott neki Gabriel. Gyűlölte magát azért, mert így érzett,
hiszen az álmait semmi sem zavarhatta volna meg. Félni
kezdett a saját bátorságától. Az egyetlen veszély ez a
bizonytalanság volt, amely most elfogta, ezzel nem számolt,
amikor belevágott az új élet tervezésébe.
Ilyen helyzetekben mindig segített neki a logikus
gondolkodás. A vonaton ült, ezen sehogy sem változtathatott,
ezért hát hátradőlt, és az elsuhanó tájat bámulta.
Órákkal később megigazította a haját, amely szanaszét állt.
A szép ruhája összegyűrődött a hosszú utazás alatt, a lábai
elgémberedtek és hidegek voltak, a nyelvét lepedékesnek
érezte. Aludt egy kicsit, de máris megbánta, mert nem érezte
magát kipihentnek. A fáradtság azonban egyszeriben eltűnt,
amikor megpillantotta a párizsi elővárosok első házait. Minden
hátrahagyott kilométerrel fokozódott az izgalma. Felállt, hogy
kissé megmozgassa a lábait. Már előre örült a Madame Lapin
nyújtotta szobájának: először is fürödni fog, majd átöltözik, és
felfedezi a várost. Este beszélget a szállásadónőjével, és a
következő napokban beleéli magát a párizsi létbe, két hét
múlva ugyanis elkezdődik a tanítás.
A pályaudvaron lassan haladt a tömegben. Nem maradt
más hátra, mint hogy ennek a lavinának a részévé váljon, és a
metróhoz sodródjon. A négyes vonalat csak pár éve helyezték
üzembe. Valérie szíve izgatottan dobogott. Fantáziáját
felkorbácsolta az a tudat, hogy történelmi utcák alatt utazik, és
amikor elérte a Saint-Michel megállót, nem bírt tovább
nyugton maradni. Mint a fuldoklónak, akinek a tüdeje levegő
után kapkod, azonnal a felszínre kellett kerülnie, ámbár két
megállóval előbb szállt le, és gyalogolnia kellett.
A bőrönd súlya nem akadályozta a lépcsőzésben. Friss
levegő csiklandozta a nyakát. Hallotta a bérkocsik kerekeinek
csattogását és az autók morgását. Egy kora őszi levél hullott a
cipője orrára, majd átvágott a metró szecessziós bejáratán, és
végre, végre ott is volt.
Elakadt a lélegzete. A város ezüsttálcán kínálta magát.
Habár a várostervező, Georges Eugène Haussmann újításai
az összes lakó számára katasztrófát jelentettek, mégis ennek
köszönhető a város híres elnevezése: a fény városa. Ahová
csak nézett, Valérie pompás és világos városi házakat látott,
amelyek a rézsútos, végtelen utcákat szegélyezték.
A háta mögött, a Saint-Michel-kúton Mihály arkangyal
szobra díszelgett, amint éppen legyőzi a Sátánt. Előtte folyt a
Szajna, amelyen vezérhajóként nyújtózott el a Cité szigete; a
Notre-Dame tornyai az égbe nyúltak. Balra a Pont Neuf a
másik városrészbe vezetett, és a távolban, a jobb parton
emelkedett a Louvre.
De a legjobb közvetlenül előtte volt látható:
könyvkereskedők tömege! A Szajna partján mindkét irányban
könyvkereskedők kínálták portékáikat. Zöld standjaikon
kincsek várták az új tulajdonosukat.
Valérie a Szajna mellett andalgott, a Pont Neuf mellett, de
amikor már a harmadik könyv után nyúlt volna, gyorsan
beszállt egy lovas kocsiba. A vásárlástól nem lett könnyebb a
bőröndje, és még hosszú volt az út a Rue Saint-Benoît-ig.
Egy segítőkész férfi szolgálatkészen leemelte a célnál a
bőröndjét, és határozottan visszautasította a fizetséget.
Valérie végre a szállása előtt állt, és felnézett a homlokzatra.
Valami zavarta. Az első emeleti ablakban egy tábla állt, rajta a
felirat: à louer.
– Elnézést, de nem lakik itt egy bizonyos Madame Lapin? –
kérdezte bizonytalanul, amikor két munkásruhás bútorszállító
egy kerevetet hozott ki a nyitott ajtón.
– Inkább lakott – mondta az egyik, és közben letette a
nehéz bútort, hogy rágyújtson egy cigarettára.
 – Ezt hogy érti?
A munkás kifújta a füstöt, és a lány bőröndjét mustrálta.
– Madame Lapin a múlt héten meghalt. Senki sem mondta
magának?
Valérie úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak.
– Nem, erről senki nem értesített!
Eluralkodott rajta a felháborodás és a félelem. Számtalan
kérdés tolult a nyelve hegyére. Meg kell őriznie a nyugalmát,
gondolkodnia kell!
Kékes füstfelhő szállt felé, amikor a bútorszállító egy utolsót
szívott a cigarettából, majd a csikket a csatornába dobta.
– Nézze, ezen az utcán lefelé a Boulevard Saint-Germainre
ér. Van ott egy finom kis kávéház, a De Flore. Ott talál telefont,
ha szeretne valakit felhívni.
Valérie megköszönte, és kábultan elfordult Madame Lapin
házától. Nehezére esett rendbe szedni a gondolatait, ráadásul
a bőröndje is ólomsúlyúvá vált. Szüksége van éjszakai
szállásra, egy olcsó hotelt kell találnia. Azután majd kiderül,
hogyan tovább.
A Boulevard Saint-Germainen szinte letaglózta a látvány.
Egyszerre már nem volt minden olyan ragyogó Párizsban. A
közlekedés és a sok ember szinte sokkolta. Az autók és a
bérkocsik úgy dübörögtek el mellette, hogy nem is figyeltek a
gyalogosokra. Ezek meg egerek módjára szaladgáltak ide-
oda, bevágódtak a résekbe, átugrottak az utcán. A káoszban
valami láthatatlan rend uralkodott, különben egy csomó
közlekedési baleset és halott lett volna az utakon, de Valérie
ezt nem érzékelte. Kávéházak, sörözők hívogatták
vendégeiket, a Brasserie Lipp, a Les Deux Magots és a Café
de Flore már tele volt. Valérie a jól öltözött hölgyeket nézte,
akik hosszú cigarettát szívtak. A férfiak tréfálkoztak, újságot
olvastak és üzleti ügyekről tárgyaltak. Az emberek olyan
gondtalannak és öntudatosnak tűntek. És ő?
– Elnézést, van itt egy telefon, amit használhatnék?
A Café de Flore pincérének kis köténye volt, mellénye és
csokornyakkendője, és bosszúsnak tűnt. Valérie egy
ünnepség előkészületeibe csöppent. Rövid habozás után a
helyiség hátsó része felé intett a kelletlen pincér.
 – Tudja, hogyan kell használni a készüléket, kisasszony?
Valérie bólintott, legyűrte a torkában lévő gombócot, majd
felvette a távbeszélőt. A telefonos kisasszony azt akarta tudni,
kivel szeretne beszélni. Az egyetlen hely Raduille-ban, ahol
telefont használtak, a postahivatal volt. Egy pillantás az órára
elárulta, hogy nemsokára bezár a hivatal.
– Halló!
Gabriel volt az, a hangja fáradtan csengett.
Remegve hunyta be a szemét. Az ismerős hang
felerősítette a honvágyát.
– Jó estét, Gabriel, itt Valérie.
Rögtön élénkebb lett a férfi hangja.
– Máris hiányzom?
Valérie szinte látta a nevetőráncokat a szeme körül.
– Nem…, de igen, természetesen!
Ostobának tűnt. Miért éppen őt hívta fel? Gabriel Raduille-
ból nem tud neki segíteni. Okosabb lenne, ha keresne egy
szállodát, és másnap kapcsolatba lépne az akadémiával.
Talán ott tudnak segíteni a szobakeresésben.
Elmondta a problémáját, és hálás volt, amiért a férfi
nyugodt maradt, mert a nyugalma rá is átragadt.
– Mennyi pénzed van? – kérdezte a szerelme. 
Amikor meg akarta számolni, rájött, hogy hiányzik a
pénztárcája. Pánikszerűen kutatta át a táskáját, a bőröndjét,
összevissza kotorászott benne.
– Nem, nem, nem, ez nem lehet – suttogta újra és újra.
A papírjai és az iratai mind megvoltak, csak a pénz
hiányzott. A pincér mesterkélt mozdulatokkal lépkedett a
holmijai között, valami érthetetlent mormolt, miközben
pezsgőspoharakkal teli tálcát egyensúlyozott. Azután
villámként hasított belé a felismerés. A férfi, aki segített a
bőröndöt leemelni a bérkocsiról!
Zihálva kapott ismét a telefonkagyló után.
– Valérie, ott vagy még?
– Nincs meg. Eltűnt a pénzem!
A forróság a fejébe áramlott, összeszorult a torka, ahogy
nyelte feltörekvő könnyeit.
– Hogyhogy nincs meg?
 – Nincs meg. Ellopták az előbb, amikor… – a hangja elhalt,
önuralma végére ért.
Pénz nélkül még haza sem tud utazni!
– Ó, istenem, nem tudom, mit tegyek!
– Nyugodj meg! Azonnal küldök neked pénzt. Holnap ott
lesz. Van már címed? Nem, persze hogy nincs.
Gabriel hangosan gondolkodott, és a részvéte megindította
Valérie-t.
– Akkor a Colarossi Akadémián hagyom a nevedre. Holnap
elhozhatod. Mi a címe?
– Rue de la Grande-Chaumière 10., 6. kerület.
Hallotta, ahogy Gabriel egy zizegő papírra jegyzetel.
– Jó. Rögtön nekilátok, és egy táviratot is küldök. Most már
csak tető kell a fejed fölé éjszakára.
– És azt hogyan szerezzek? Hiszen semmim sincs.
– Kérdezz kedvesen, magyarázz bájosan, és mindent írass
fel! Csak ne legyél elesett, az rossz benyomást kelt! Szükség
esetén tedd zálogba a gyűrűt!
Valérie bólintott, habár ezt Gabriel nem láthatta, és letörölte
könnyeit. A szavai értelmesnek tűntek.
– Akkor ezt teszem. Nem tudom, hogyan köszönjem meg
neked. A pénz…
– Ne törődj a pénzzel! Majd behajtom a szüleidnél.
Végre ismét mosolygott a lány.
– Elhallgatnád előlük, kérlek, hogy sírtam?
– Mit csináltál?
A világ ismét rendben volt.
– Szeretlek, Gabriel. És igazad volt abban, amit az előbb
mondtál. Tényleg hiányzol.
– Én is szeretlek. És sikerülni fog. Meglátod, néhány hét
múlva nevetni fogsz rajta.
Valérie letette a telefont, és erőt gyűjtött. Mialatt telefonált, a
kávéház zsúfolásig megtelt. A pincér ismét elbotlott benne, de
most vidámabbnak tűnt. A vendégek nagy részét nyilván már
kiszolgálta. Még ha Valérie valamivel már összeszedettebb
volt is, a pincér látta rajta, hogy nincs jól.
– Segíthetek, kisasszony?
 Első indulatában mindent el akart mondani neki, de eszébe
jutottak Gabriel szavai, és megőrizte a lélekjelenlétét.
– Elvesztettem a pénztárcámat. Csak szeretnék kicsit leülni
és gondolkodni, ha megengedi.
Megengedte, és hozott neki a ház számlájára egy sűrű,
forró csokoládét.
Túl sok időt nem akart itt tölteni, de a rövid pihenés segített
neki abban, hogy áttekinthesse a helyzetét. Miközben
körülnézett, megállapította, hogy senki nem figyel rá, az
ünnepség hátul zajlott. Egy nagyobb, bohém társaság tagjai
vadul kiabáltak, néha olyan hangosan, hogy túlharsogták
egymást nevetését. Cigaretták égtek, majd újabbakat
gyújtottak, az üres pezsgőspoharakat azonnal feltöltötték, és
újabb meg újabb vendégek érkeztek.
Valérie asztalától is elvitték a székeket, míg végül csak
egyetlen árva szék maradt. Amikor egy fekete hajú,
bikanyakú, élénk szemű déli azt is elvitte, Valérie nem tudta
szó nélkül hagyni.
– Rendben, lopja csak el az utolsó ingem is!
Csak vicces próbálkozás volt, hogy beszélgetést
kezdeményezzen, de telibe talált.
A férfi dühös pillantással fordult meg.
– Mi mondott rólam? Tolvajnak nevezett? Azt mondta, tolvaj
vagyok?
Gyorsan beszélt, parancsoló spanyol akcentussal.
– Nem, én csak azt akartam…
– Hogy gondolhat rólam ilyen kegyetlenséget?
A férfi temperamentuma úgy megrémítette, hogy majdnem
megint elsírta magát. Egy alacsony, kopaszodó férfi
észrevette a közjátékot, és odacsoszogott.
– Pablo, fogd vissza a lovakat! A kislány nem akart rosszat.
Kezét a barátja karjára tette, amivel lecsillapította a
spanyolt. A vérmes férfi elmormolt egy bocsánatkérést, de a
kopasz elégedetlen volt vele. Fejcsóválva nézett Valérie-re.
– Drágám, úgy néz ki, mint egy fészkéből kihullott
kismadár. Hozzánk ülne?
Gálánsan meghajolva kezet nyújtott.
– Ha megengedi, Max Jacob, költő.
 – Valérie Massé, reménytelen művész – mutatkozott be
Valérie zavartan.
Epedve nézett az élénk asztal felé. Olyasféle emberek ültek
ott, akiknek a társaságára nagyon is vágyott. Művészek,
entellektüellek, akik túlléptek a megszokott dolgokon.
Fiatalabb éveikben a szülei is biztosan ilyen körökhöz
tartoztak. Alig mert Maxra nézni, amikor visszautasította.
– Szeretnék, de sajnos nincs pénzem, nem maradhatok.
– Nem tesz semmit, majd Picasso költségére hívom meg,
mert annyira megijesztette. Legyen vele elnéző, nehéz
időszakon megy át, kicsit paranoiás. Egy lopási ügybe
keveredett.
– Ó!
Elakadt a lány szava. Legszívesebben fenéken billentette
volna magát, amiért nem ismerte fel Picassót. De hát honnan
tudhatta volna, hogyan néz ki? A festmények híresek lettek,
de a mögöttük! rejtőző személy sokszor láthatatlan maradt.
Ám ez akkor sem történhetett volna meg vele. Picassónak
már volt egypár kiállítása, és a képei lassan már három
számjegyű összegért keltek el. Hogy éppen őt kellett így
letámadnia!
Úgy tűnt, Max Jacob olvas a gondolataiban, és
barátságosan legyintett.
– Ne is gondoljon rá! Talán temperamentumosnak tűnik, de
holnapra elfelejti az egészet. Nos, elfogadja az invitálásomat?
Nem sokkal később Valérie már a csevegő művészek és
irodalmárok között üldögélt. Kicsit kilötyögtette a pezsgőjét,
mikor odanyújtottak neki egy pohárral.
– Miféle lopást említett? – kérdezte Maxot.
– Túl hosszú történet, az egész estét betöltené – válaszolta
az új ismerőse. – Picasso és a mellette ülő férfi, Apollinaire is
érintett benne.
Teli poharával ismét Picassóra mutatott, aki hangosan
vitatkozott egy barátjával. Apollinaire, valódi nevén Wilhelm de
Kostrowitzky, magas volt, testes, és előkelőbb franciát beszélt,
mint Valérie házitanítója. Picasso enyhén selypített.
Szénfekete haja izgatottnak tűnő homlokot fedett, mintha
állandóan mérges lenne valamiért.
 Valérie békülést kezdeményezett.
– Tavaly láttam a kiállítását az Indépendants szalonban. A
művei nagy benyomást tettek rám. A művészeti irányzatot
kubizmusnak hívják, nemde?
Úgy tűnt, Picassónak hízeleg a megjegyzés, és egy
pillanatra mintha mosoly suhant volna át az arcán. 
– Enchantée, mademoiselle. Ő a barátnőm, Eva.
Miközben beszélt, szeretetteljesen nézett a kísérőjére. Eva
kezet nyújtott Valérie-nek, de rögtön visszafordult egy másik
beszélgetőpartnerhez.
Max Valérie fülébe suttogott.
– Ők ketten éppen most érkeztek vissza Avignonból. Ez az
első alkalom a per óta, hogy Picasso és Apollinaire újra
találkoztak.
– A per óta?
De Max nem bocsátkozott részletekbe, ehelyett a poharát
Apollinaire-re emelte.
– Egészségedre, barátom! A sok mocsok után, amit ki
kellett bírnod, az élet már csak jobb lehet, nem?
Új ismerőse kotnyelességének hála, Valérie hamarosan
megtudta, hogy Apollinaire költő, egykori bankár, aki
összegyűjtött műveinek a kiadásán fáradozik, és saját újságot
ad ki Les soirées de Paris címmel.
Valérie számára Apollinaire nem tűnt vonzónak, de mégis
nagy hatást tett rá, mivel a társaságban ő volt a legjobban
öltözött férfi. Emellett a férfi rendkívül gyors felfogása is
lenyűgözte. Hamarosan már bizalmasan beszélgettek.
– És mi hozott Párizsba, Valérie? – kérdezte Apollinaire.
– A művészet. A jövő hónapban kezdek a Colarossi
Akadémián.
– Akkor jó helyen vagy közöttünk. Még egy pohár pezsgőt?
– Ez nagyon kedves, de muszáj mennem, még szállást kell
találnom.
– Ma éjszakára? – Úgy legyintett, mintha minden problémát
egyszerre elhajthatna. – Erről majd később gondolkodunk,
mindig van megoldás. Mesélj magadról, Valérie! Honnan
jössz?
– Raduille-ból. Ez egy kis falu Cherbourg mellett, vidéken.
 – Igen, a vidékiesség meg is látszik rajtad!
Valérie mellett egy divatosan öltözött nő köhécselt, és
megkínálta egy cigarettával. Erősen sminkelte magát, fekete
haját hajvasalóval rakta elegáns hullámokba. Nyilvánvalóan
nem hordott fűzőt.
Apollinaire grimaszolt.
– És miért a művészet?
Valérie gyűlölte az efféle kérdéseket, mert minél jobban
lelkesedett valamiért, annál kevésbé tudta elmagyarázni.
– Miért akarsz levegőt venni, Apollinaire? Szerintem a
művészet a túléléshez kell. A művészet egy olyan nyelv,
amely nem ismer határokat, amely összeköt. Senkit nem zár
ki. Van annál szebb, mint alkotni valamit? Az alkotásvágy
nélkül kihalt volna az emberiség. A művészet megbízhatóbb,
mint bármelyik politikai rendszer, amit valaha kitaláltak a
társadalmi együttélés szabályozására.
– Bravó! A polgári rendszert úgysem tartom valami sokra –
kiáltott közbe valaki, aki már elég részegnek tűnt.
A neve Réne Dalize volt, és kiderült, hogy ők ketten
gyerekkori barátok.
– Nem, amióta letartóztatták Apollinaire-t. A rendőrség
meggyanúsította, hogy ellopta a Mona Lisát.
Valérie-nek tágra nyílt a szeme. Hát erre gondolt Max. A
múlt évben természetesen hallott a lopásról. A kép azóta
eltűnt.
– Gyanúsított voltál?
Apollinaire vidám pillantással nézett rá.
– Csakúgy, mint Picasso. Szerencsétlenségünkre egy
hamis barát forró áruval csapott be minket. A Louvre-ból
származó ibér maszkokról volt szó. Később azt gondolták, a
Mona Lisa ellopása is ránk kenhető. 
– Ez a spanyol majdnem a nadrágjába csinált! – szúrta
közbe Dalize.
Vádlón nézett Picassóra.
– Befeketítette Apollinaire-t! Csak hogy mentse a saját
bőrét!
– Hazugság, nem így volt! – mennydörögte Picasso. – És a
szeretőjével ellentétben én nem hagytam cserben utána.
 Valami szitokszót mormolt az anyanyelvén, és
felemelkedett, de Eva visszatartotta.
– Mint mondtam, ez egy hosszú történet – ismételte Max,
aki már hozzászokott ezekhez a parázs vitákhoz.
– Barátaim, barátaim, nyugodjatok meg! – Apollinaire
békülékenyen ölelte át Picasso és Delize vállát.
– Régen megbocsátottam, és elfelejtettem a történteket.
Legyünk hálásak, hogy az ügy rendeződött. Ami Marie-t illeti,
hát az szomorú. De hogy is mondják ezt szépen? Ha
becsukódik az egyik ajtó, kinyílik egy másik. A lényeg, hogy
végül felmentettek. Négy napig ültem ártatlanul a La Santé
börtönben. Azt a tapasztalatot senkinek sem kívánom.
Egy pillanatra megkeményedtek az arcvonásai.
– Igazad van, Valérie. A művészet összeköt, és mi
összetartozásra törekszünk. Mindegyikünk. Vidámabb dolgok
is vannak, mint hogy meggyanúsítják az embert csak azért,
mert nem honfitárs.
Ő is idegen volt egykor ebben a városban. De most a
társaság középpontjában állt, így Valérie ezt el sem tudta
képzelni róla.
Apollinaire felemelte poharát, és ivott az egészségére.
– Senkinek sincs könnyű dolga, amikor Párizsba érkezik.
Az embernek az az érzése, mindenki ellene van. De ez már a
múlt.
– Nos, az én problémám még nem múlt el – mondta Valérie
zavartan.
Odakint már sötét volt. Ha most nem siet, hogy szállást
találjon, akkor hajléktalanként az utcán kell éjszakáznia. A
gondolat riasztó volt.
– Igaz, de mindjárt megoldjuk.
Mint egy piaci kikiáltó, Apollinaire felállt a székre, és
keresztülkiabált a lokálon:
– Hé, barátaim! Ő itt Valérie Massé, egy kisasszony
vidékről. Sanyarú helyzetben van, és szállásra lenne
szüksége ma éjjel. Ki tud neki segíteni?
Valérie azt kívánta, bárcsak a föld alá süllyedhetne. Ő nem
egy kóbor macska, akin valakinek meg kell könyörülnie!
 – Nálam van hely – jelentkezett az előbbi fekete hajú, fiatal
nő.
– Ó, Yvette, ez remek ötlet! De kezeld a kisasszonyunkat
vendégként, és ne fogd be őt harisnyastoppolásra! És
üdvözöld a nevemben Olympe-ot. Látod, Valérie? A veszély
elhárult. Ha megengeded, holnap meglátogatlak, és
megmutatom a várost. Találunk neked lakást. És most végre
iszol egy pohár pezsgőt?
Ivott. Többet, mint egyet.
 6. FEJEZET
Párizs, 1912. szeptember
 
 
Valaki volt a szobában. Ruha suhogott, majd halk léptek
nesze hallatszott. Azután az illető kinyitotta az ajtót, úgyhogy a
folyosóról beszűrődő fény egy pillanatra megtörte a hajnal
derengését. Az ajtó becsukódott, a léptek távolodtak, és
Valérie ismét egyedül maradt.
Eszébe jutott, hogy előző este szórakozni ment Yvette-tel.
A mellette lévő ágyat már bevetették. Az ágyneműnek
kellemes szappan- és öblítőillata volt.
A felkelésnél kissé szédelgett. Az alkohol maradéka
méregként kavargott a gyomrában. Habár nem ivott annyit,
hogy teljesen elveszítse a józan eszét, mégis tekintélyes
mennyiségről volt szó.
Nemcsak a vér dobolt a fülében, hanem a tegnapi lárma és
nevetés is benne visszhangzott. Micsoda mélyen szántó
beszélgetést folytatott a fauvizmus és a kubizmus közötti
különbségekről, és milyen rendkívüli barátságokat kötött!
Megismerte Picassót!
Elő volt már készítve a víz a mosakodáshoz, mellette tiszta
törölközők és fogkrém. Valérie kosztümje egy ruhaakasztón
lógott, és úgy illatozott, mintha valaki az éjjel kiszellőztette
volna. Csak friss blúzra volt sürgősen szüksége.
Amikor kinyitotta bőröndjét, hogy kivegyen egy orgonalila
blúzt, Gabriel maszkja akadt a kezébe. Gyengéden
megcirógatta a gipszet, és mosolygott.
Miután felfrissítette magát, összefogta a haját egy
szalaggal és átöltözött, majd megállapította, hogy a
szobaablak szokatlanul magasan van. Székre kellett állnia,
hogy kinézhessen rajta. Alagsori lakás? Halványan emlékezett
rá, hogy Yvette tegnap elhúzta a főbejárattól, és azt suttogta:
– Az alsó bejáratot használjuk.
 Most éppen ezt a főbejáratot látta, mivel a ház L alakú volt.
Előtte a még alvó Champs-Élysées. Tegnap tehát jól
érzékelte, hogy egy bérkocsival átkeltek a jobb partra. A 8.
kerület nem éppen az olcsó lakásokról volt híres. A burzsoázia
az 1848-as forradalomban itt, valamint a 7. és 16. kerületben
telepedett meg. 
Amikor el akart fordulni az ablaktól, látta, hogy kinyílik a ház
kapuja. Egy gesztenyebarna hajú nő kiengedett egy férfit. A
nő rózsaszínű, földig érő selyemköntöst viselt, és búcsúzáskor
olyan szenvedélyesen csókolta meg a férfit, hogy szinte
Valérie maga is beleszédült. A köntös szétnyílt, a nő pedig
hosszú lábait a férfi köré fonta. A harisnyája nyilvánvalóan
nem a melegen tartást szolgálta.
Anélkül, hogy rendezni tudta volna a gondolatait, Valérie
felállt a székről, és elhagyta a lakást. A felkelő nappal itt lent is
egyre világosabb lett. Edénycsörgést hallott onnan, ahol a
konyhát sejtette. A hangokat követve belépett a helyiségbe –
és majdnem szívszélhűdést kapott.
Yvette teát tett fel – szobalányruhában! Ajakfény, rúzs és
szemfesték helyett szolid púder fedte az arcát, merész
frizuráját főkötő alá rejtette.
Valérie-nek eszébe jutottak Apollinaire tegnapi szavai. Azt
mondta Yvette-nek:
– Kezeld a kisasszonyunkat vendégként, és ne fogd be őt
harisnyastoppolásra!
– Meglepő, ugye? Nem gondoltad volna rólam – kacsintott
rá Yvette, mintha olvasott volna a gondolataiban.
Valérie kinyitotta, majd becsukta a száját, mert nem tudta,
mit mondjon.
– Mondhatjuk. Szobalány vagy?
 – Na de kérlek! Komorna vagyok.
Ami a személyzetnek nagy különbséget jelentett, Valérie-t
csak összezavarta. Tegnap Yvette felfuvalkodott megjegyzést
tett arra, hogy meglátszik rajta a vidéki lét, most pedig
megállapíthatta, hogy nem is ugyanahhoz a társadalmi
osztályhoz tartoznak. Ez olyan gondolat volt, amelytől
feltétlenül távolságot akart tartani, mert Raduille
kicsinyességéhez illett, nem pedig a bohémek szabad
gondolkodásához. Ezenkívül Yvette-nek köszönhetően
kellemesen pihent, és nem kellett az utcán éjszakáznia.
– Nem tudtam, hogy a személyzet esténként szórakozni
járhat ki. Mármint, ha a mi cselédlányunkra gondolok Raduille-
ban…
A nyelvébe harapott, de Yvette nem sértődött meg.
– Ez Párizs, kedvesem. Nem vagyunk jobbágyok. Ráadásul
De Montesquiou kisasszony tegnap este kimondottan kérte,
hogy menjek el.
A szenvedélyes csók a bejáratnál. Valérie értette. Tegnap
valaki nyugalmas estére vágyott.
– Remélem, nem okoztam kellemetlenséget. Még egyszer
köszönöm, hogy idejöhettem.
Valérie körülnézett. A cselédszobákból is sejteni lehetett,
milyen nagy a ház. Egy városi palota! És ráadásul a Champ-
Élysées-n! Ennek ellenére nem látott más cselédet egy
mogorva szobalányon kívül, aki éppen behozta a
szenesvödröt a konyhába, és megmosta a kormos kezét.
A teáskanna fütyülni kezdett, és Yvette kiöntötte a vizet.
– Más alkalmazottak is vannak?
– Vannak, de csak Henriette, Georges, a sofőr, és én
lakunk itt. A szakácsnő fél egyre jön, és mivel a kisasszony
egyszerű ebédet kér, lakáj csak a vacsoránál szolgál fel.
Ebben a pillanatban a csengőtáblán megszólalt egy
csengettyű.
– Ez a kisasszony. Segítenem kell az öltözködésében.
Megfogta a tálcát, és állával a tálaló felé bökött.
– Közben nyugodtan reggelizz meg! Később találkozunk.
Valérie meggyötört gyomrának jót tett az étel. De nem
tetszett neki, hogy egyedül eszik. Hívatlan vendégnek érezte
magát. Otthon, Raduille-ban nem ment le túl gyakran a
cselédszobába, de furcsának tűnt a gondolat, hogy a
személyzet éjszakai látogatót enged be. A többi cseléd is így
gondolta.
– Yvette-nek felelnie kell a kisasszony előtt – suttogta a
szobalány a sofőrnek, amikor elmentek mellette.
Yvette fél óra múlva jött vissza, és kérte Valérie-t, hogy
kövesse.
 – A kisasszony beszélni akar veled.
Felsétáltak a lépcsőn a főépületbe. Valérie csak futó
pillantást vetett a méregdrága belső díszítésre, amely
megfelelt III. Napóleon császári stílusának.
– Bajba kerülsz miattam? – kérdezte.
A gyomra összeszorult, és könnyű rosszullét jött rá.
Yvette habozott a válasszal. Öntudatos volt ugyan, de
tisztában kellett lennie a helyzetével.
– Talán. Nem tudom biztosan.
Valérie-nek még sok kérdése lett volna, de behívták őket a
szalonba. Az első, ami feltűnt neki, a dúsan díszített csillár
volt, amely négy méter magasan függött. Pompás anyagok
díszítették a falburkolatot és extravagáns függönyök az
ablakokat.
De Montesquiou kisasszony egy gazdagon megterített
reggelizőasztalnál ült, de a szalvétát már félretette, és a
székén hátradőlve Valérie-t mustrálgatta. A mellette lévő
kisasztalon rengeteg újság hevert. Le Temps, Le Petit Journal,
Le Petit Parisien, Le Gaulois, Gazette des Beaux-Arts, La
Fronde és még sok egyéb. Egész nap tartana, ha mindet
elolvasná.
Mivel a háziasszony semmit sem mondott, Valérie magához
ragadta a kezdeményezést.
– Jó reggelt, de Montesquiou kisasszony!
– Jöjjön közelebb! – hangzott a válasz.
Valérie biztos volt benne, hogy ez ugyanaz a nő, akit a
bejáratnál látott, de most egy bordó kosztümöt viselt. Olyan
frizurája volt, amilyet az ember a magazinokban a
filmsztároknál látott.
Yvette bólintott, majd pukedlizett és leszedte a terítéket az
asztalról.
– Tehát maga Valérie Massé. Yvette már mesélt a szomorú
helyzetéről.
Kellemetlen szünet következett.
– Bevallom, nem tetszik, ha a házam hotelként üzemel,
anélkül hogy tudnék róla.
Valérie idegesen az ajkába harapott. A kisasszony
pillantása kifürkészhetetlen volt, a hangja furcsán hangzott.
 – De Yvette több mint alkalmazott. Mondhatjuk, hogy a
támogatottam. Ráadásul említette, hogy Apollinaire
kezeskedik magáért.
Valérie megkönnyebbülve és meglepetten eresztette le
vállát.
– Köszönöm, De Montesquiou kisasszony. Nagyon kedves
volt öntől, hogy szállást adott éjszakára.
Ezután felengedett a hangulat, és először a tegnapi
ünnepségről és egyéb semmiségekről csevegtek, majd
hamarosan más témára tértek át. Kiderült, hogy az öntudatos
és egyedülálló kisasszony maga is ismert alakja a
művészvilágnak, és támogatja Marguerite Durand-t, Párizs
vezető szüfrazsettjét, aki egy Tigre nevű szelídített
oroszlánnal flangál az utcán.
– Anyám Olympe de Gouges írónő után nevezett el.
Robespierre megrágalmazta, és ezután lenyakazták. Az
ítéletben szerepet játszott a nők jogairól szóló nyilatkozata is:
„A nőnek joga van fellépni a vérpadra…”
Valérie gyorsan reagált. Ez egy idézet volt az említett
nyilatkozatból. Egyetértően mondta:
– „Ugyanígy joga van arra, hogy fellépjen a szónoki
emelvényre.”
A kisasszony olyan tekintettel nézett rá, mintha éppen most
fedezte volna fel egy régi barátnőjét. Valérie egyre jobban
érezte magát. Pillantása az asztal mögött álló könyvespolcra
vándorolt, amelynek polcai meghajoltak az irodalom súlya
alatt. Mellette Honoré de Balzac mellszobra állt.
– Ó, istenem! Ez az Emberi színjáték teljes sorozata?
– Teljes, ahogy vesszük. További részeket is tervezett, de
ezek sosem valósultak meg. Érdekli az irodalom, Massé
kisasszony?
– Ó, igen, az apám író.
– Ez érdekes, miről ír?
Felfedezték, hogy annyi közös témájuk van, amelyek
kitárgyalásával egész estéket is eltölthetnek.
 
– Maga kellemes meglepetést okozott nekem, Valérie –
mondta végül Olympe, amikor a beszélgetés bizalmasabbá
vált.
Közben a lány már az asztalnál ült. Előttük nyitott könyvek
hevertek.
– Nyíltan beszélek önnel. Előtte azonban szeretném
hangsúlyozni, hogy a legkevésbé sem vagyok impulzív ember.
De az ösztöneim még sosem csaltak meg. Azt mondta, szobát
keres…
– Igen?
Valérie visszatartotta a levegőt.
– Amint azt már bizonyára megállapította, itt elég sok a
hely. Mit gondol, lenne kedve beköltözni a vendégszárnyba?
Valérie épp azt akarta válaszolni, hogy egy ilyen lakhatás
valószínűleg meghaladja az anyagi lehetőségeit, de Olympe
felemelte a kezét.
– Nem várok pénzt ellenszolgáltatásként. Festmények is
jók lesznek.
A szalonra mutatott, és a szemét forgatta.
– Nem bírom továbbra is ezt az empire stílust nézegetni.
Elegem volt belőle. A szobáknak világosabbaknak és
levegősebbeknek kell lenniük. Modernebbnek! Elég volt a régi
díszítésből.
Valérie arcán mosoly tűnt fel.
– Ebben biztosan tudok segíteni.
– Csodálatos, akkor megállapodtunk.
A két nő pezsgővel pecsételte meg az üzletkötést.
Yvette kopogott.
– Apollinaire van itt. Vezessem a szalonba, De
Montesquiou kisasszony?
– Bien sûr!
Nemsokára belépett Apollinaire. Különös báj áradt belőle,
amely az egész szobát átjárta. Kipihentnek és rendkívül
jókedvűnek tűnt. Barna gyapjúöltöny volt rajta.
– Hölgyeim!
– Guillaume, drágám!
Olympe felállt és megcsókolta.
– Neked köszönhetem hát Valérie kisasszonyt. Bámulatos,
ahogy összehozod az embereket. Hogy vagy? Úgy hallottam,
tegnap volt egy kis ünnepség. Sajnos, nem értem rá, de
Valérie részletesen beszámolt róla. Egyébként beköltözik az
egyik szobába.
– Borzasztóan örülök neki. De miért szenvedtem azzal,
hogy korán reggel kikeljek az ágyból, és elinduljak, hogy
segítsek neked, Valérie?
Kópéság villant a költő szemében. Olympe nem is
hagyhatta szó nélkül.
– Guillaume, úgy emlékeztem, gyakorlottabb hízelgő vagy.
Az én ismeretségem nem ér meg egy látogatást?
Nevettek, majd leültek egy kanapéra.
– Cigarettát?
Olympe körbekínált egy ezüst cigarettatárcát. A kén szaga
betöltötte a szobát, amikor Apollinaire meggyújtott egy gyufát,
hogy tüzet adjon nekik.
Olympe mélyen leszívta a füstöt, és kacéran csücsörített
ajkai között fújta ki. Valérie is rágyújtott, majd elfojtotta
köhögését. Ami Raduille-ban a jó hírét veszélyeztette, az itt
divatos volt.
– Ki ment el tegnap? Mindent tudni akarok. Valérie mesélte,
hogy Picasso is megjelent az új múzsájával. Éppen visszatért
Avignonból ez a Casanova! Nem is tudtam, hogy ismét
Párizsban van. Ki volt még ott? Braque? Metzinger? Max
Jacob?
Apollinaire somolygott.
– Nem tudom, mit mondhatnék még. Jól informáltnak tűnsz.
De nem bocsátom meg neked, hogy átejtettél. Jóvátételként
elvárom, hogy velem vacsorázz a Tour d’Argent-ban, ez a
legkevesebb!
Valérie figyelmesen követte kettejük beszélgetését. Fiatal
művészként elsősorban tehetséges megfigyelő volt. És ez a
látszólag jelentéktelen pillanat úgy belevésődött az
emlékezetébe, mintha az örökkévalóságnak kellene
megőriznie. Egy öntudatos kisasszony és egy sármos költő,
akik fesztelenül ülnek egy szalonban és cigarettáznak. A
barátság ellenére modoruk semmi kivetnivalót nem hagyott
maga után, kifogástalan ruházatuk szemet gyönyörködtető
volt. Testükkel olyan bizalmasan fordultak egymás felé, hogy
az ember viszonyt sejthetett kettejük között. De Valérie már
tegnap a De Flore kávéházban megállapította, hogy ez a
közelség egy másféle intimitásból fakadt. Ez a művészet
szeretete volt, az intellektuális kultúrához való tartozás érzése.
Az avantgarde, a teremtés, a visszautasítás, az állandó
másképp gondolkodás iránti elkötelezettség. Az ehhez a
körhöz tartozó emberek saját dinamikájuk szerint éltek. És ő,
Valérie is hozzájuk tartozott.
 
Háromnegyed óra múlva Apollinaire az órára nézett, majd
Valérie-re.
– Meg akartam mutatni neked a várost.
Mielőtt elhagyták a palotát, Valérie megkérdezte,
használhatná-e a távbeszélőt. Tudatni akarta Gabriellel, hogy
jól van, talált szállást, és időnként majd jelentkezni fog. Azután
ezernyi csókot küldött a telefonon át.
– Jules-nek is küldök egy csókot, de nem muszáj
személyesen átadnod.
Gyorsan elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában,
mielőtt kilépett Apollinaire-rel a napsütésbe.
 
Először végiggyalogoltak a Champs-Élysées-n.
– Mehetünk metróval is. A tizenhármas vonal majdnem
egyenesen az akadémiáig visz. De akkor hol marad a
mulatság?
Valérie osztotta ezt a véleményt, de alábecsülte a párizsi
távolságokat. Rövidesen be kell fektetnie egy biciklibe. Az
akadémiáig négy kilométer volt az út. Még mindig nem hitte el
a szerencséjét, hogy Olympe-nál lakhat. Csak át kellett kelnie
a Szajnán a III. Sándor hídon, azután délre fordulni a
Boulevard Saint-Germainen, tovább a Boulevard Raspailen,
és végül a Le Dôme kávéháznál a Rue de la Grande-
Chaumière-re kanyarodnia.
Most azonban továbbmentek Apollinaire-rel a Rive Droite
mentén, a Champs-Élysées-től a Concorde térig. Ott
áthaladtak a Tuileriák aranykapuján.
Tréfálkozva és beszélgetve kerülték meg a nyolcszögű
medencét, közben mögöttük magasodott a luxori obeliszk.
– A testvéremmel gyerekkorunkban itt néztük az olimpiát.
 – De ő nem az a férfi volt, akivel az előbb telefonáltál, vagy
igen?
Valérie elpirult.
– Nem, ő Gabriel Pigalle volt. Egy barátom.
Apollinaire észrevette, hogy az ujján lévő gyűrűvel játszik.
– Csak egy barát?
– Ezt pontosan nem tudjuk – mondta némi habozás után.
Kellemetlen volt erről beszélnie. Még a végén a férfi egy
könnyűvérű nőcskének fogja tartani. Így nevezték a hajadon
lányokat, akik nem különösebben erkölcsös életet éltek, akik
művészekkel háltak együtt, vagy együtt is éltek velük.
– Először tényleg csak barátok voltunk. Azután egymásba
szerettünk. De…
– De most te Párizsban élsz, ő meg Raduille-ban.
Apollinaire megértette szavak nélkül is.
– Akadály, de nem leküzdhetetlen.
– Voltál már szerelmes valakibe, aki távol élt tőled?
– Ó, istenem, de mennyire! Fél Európán keresztülutaztam
érte, de tudomást sem vett rólam.
Vállat vont.
– Néha sikerül, néha nem. Megkönnyebbülést is jelenthet,
ha az ember tudja, hogy semmi esélye. A helyzet úgy áll, hogy
ha két ember igazán szereti egymást, akkor nincs félelem,
nincs habozás. Gabriel szereti azt a Valérie-t, aki Párizshoz
tartozik. Ezért hagyta, hogy elmenj.
– És ha többé nem megyek vissza?
Gombóc gyűlt a torkában, mert tudta a választ.
Apollinaire habozott.
– Azt nektek kell kitalálnotok.
Megálltak egy szobor előtt, közel a Diadalívhez. Egy elzászi
lányt ábrázolt népviseletben, aki egy sebesült katonát
támogatott, és félelem nélkül nézett a távolba, habár a háborút
elvesztették. A címe ez volt: Csak azért is.
Nem ez volt az 1871-es háború tiszteletére emelt első
emlékmű, amely mellett Valérie aznap elhaladt. A Concorde
téren nyolc szobor Franciaország nagyvárosait ábrázolta. A
Rue de Rivoli és a Rue de Royale sarkán Strassbourg
allegóriája állt. Egy ülő alak, amely később fekete fátyolt
kapott, mintha egy gyászoló özvegy lenne.
Valérie libabőrös lett.
– A nagyapám ebben a háborúban halt meg. Majdnem
negyven éve, de apám még mindig szeretettel és fájdalommal
beszél róla.
– A francia nép büszke nemzet. Egy része a német
császársághoz tartozik, de ezt nem vesszük tudomásul. Amint
lehetőség lesz rá, visszavesszük Elzászt.
Valami a hangjában felkeltette Valérie figyelmét, úgy
gondolta, mély érzelmek rejtőznek a férfiban.
– Részt vennél egy ilyen harcban? Még a hatóságokkal
való legújabb tapasztalataid után is?
– Azt hiszem, igen, ha az állampolgárságom nem lenne
probléma.
Egy kemény vonás jelent meg az arcán. Állával a Louvre
felé bökött. Általánosan ismert volt, hogy az avantgardisták
ellenérzéssel viseltettek a múzeum iránt, mivel a régi,
hagyományos kiállításaival a modern ellentétét képviselte.
– Tegnap azt mondtad, hogy a művészet senkit sem zár ki,
és igazad volt. De a világ nem csak művészetből áll. Érted?
Én is ide akarok tartozni, a társadalom része akarok lenni. És
ha ezt csak azzal tudom bizonyítani, hogy fegyverhez nyúlok,
akkor az első sorokban fogok harcolni.
– Olympe azt állította, kezeskedtél értem. Miért?
– Mert magamra ismertem benned. Egyszer én is hasonló
helyzetben voltam, idegenből jöttem, nem tudtam, ki vagyok
és hová tartok. Habár anyám egy arisztokrata lánya volt,
mégis a kötetlen életmódot választotta. A szüleim nem
házasodtak össze, és apám nem sokkal az öcsém születése
után elhagyott minket. Anyám egyszer szerencsét próbált az
Ardennekben egy kaszinóban, de mindent elveszített, és mivel
nem tudtuk kifizetni a panziót, éjjel elmenekültünk az erdőn
keresztül. Amikor Párizsba jöttem, annyi idős voltam, mint te.
Egy külföldi, aki író akart lenni, és a gimnáziumot érettségi
nélkül fejezte be. Ilyen körülmények között nem remélhettem,
hogy állást kapok. 
– És mi történt azután?
 – Alkalmi munkákkal tartottam magam a víz fölött, és
verseket írtam. De más jövedelemre is szükségem volt.
Nemsokára hátat fordítottam Párizsnak, és egy bárónő lánya
mellé mentem házitanítónak, a Rajna-vidékre. Ott
lehetőségem nyílt, hogy utazgathassak velük. Berlin, Prága,
Bécs…
– Ez kalandosan hangzik!
– Az is volt. Ezek az utazások formáltak és inspiráltak.
– Ott ismerted meg azt az asszony, akiről az előbb
meséltél?
– A család társalkodónője volt. Egy angol nő, a neve Annie.
Legyintett.
– De ez régi történet. Mint mindig, visszatértem Párizsba,
és hamarosan megismertem a megfelelő embereket. Mint te.
Valérie ránézett, és tudta, hogy igaz barátot talált benne,
olyat, aki megérti őt. Tudatosult benne, hogy mindez a
szerencse csak azért esett meg vele, mert két olyan dolog is
történt, amivel nem számolt előre: Madame Lapin halála és a
pénztárcája elvesztése.
– Mindenképpen szeretném meghálálni Yvette-nek a
segítségét. Kockára tette a kisasszonynál a szerencséjét. Van
valami, amit nagyon szeret?
– Szereti a csokoládét. De nem tőlem tudod! Gyere,
menjünk a Rue de Rivolira. Van ott egy bécsi kávéház, az
Angelina. Megelőlegezem neked a pénzt, de ne áruld el
senkinek, mert zsugori hírében állok.
 
Miután Valérie jól bevásárolt csokoládéból, belenézett a La
Samaritaine kirakatába, azután elhagyták a Rive Droite-ot
átkeltek a Szajnán a Pont Neufön, ott, ahol Valérie előző nap
megállt.
Az áruházakkal együtt maguk mögött hagyták a szeszélyes
embereket is, akik napernyőkkel, kesztyűben, sétapálcával
flangáltak, mintha Párizst egyenesen nekik építették volna.
Megnyílt előttük a szabad szelleműek Párizsa. Miközben a
Latin negyedben sétáltak, Apollinaire hamarosan megjelenő
kötetéről beszélgettek.
– Milyen lesz a borítója? Mi lesz a címe?
 – Picasso készít rólam egy portrét a borítóra. Ami a címet
illeti, Eau de vie-re gondoltam. Snapsz. De… – habozott – a
név már nem meggyőző számomra.
Anélkül, hogy észrevették volna, elérték a Rue de la
Grande-Chaumière-t, és máris a Colarossi Akadémia előtt
álltak.
– Milyen régre nyúlik vissza a versgyűjtemény? 
– Tizenöt évre, amióta írok.
Valérie elgondolkodott.
– Akkor a név túlságosan nemesi. Az az Apollinaire, akit
megismertem, egyszerű ember. Valaki, aki bár kezdetben
kudarcot vallott, idővel éretté vált, végül felépített magának
egy egzisztenciát. Sokrétűbb, mint a snapsz.
Apollinaire tekintetében valami felvillant.
– Okos lány! Igazad van!
Megfogta Valérie fejét, és egy puszit nyomott a homlokára.
 – Nem Eau de vie, hanem Alcools!
Miután ezt tisztázták, kinyitotta az ajtót, és előreengedte
Valérie-t.
 7. FEJEZET
 
Párizs, 1912. szeptember 30.
 
Kedves Jules!
 
Örülök, hogy tetszik a tanulás, még ha nagyon megerőltető is.
Alig találok rá szavakat, hogy elmondjam, milyen büszke
vagyok rád! Valami jót teszel! Én most alig festek, egyelőre
gyakorlatokat kell végeznem, színelméletet tanulnom fejből,
mindezt abszurdnak találom. Mintha valaha is gondolkoztam
volna rajta, hogy milyen színt használjak! Még ha a
tanultaknak van is értelme, nálam ez csak érzések kérdése.
Szerencsére a professzorok barátságosak és türelmesek
velem. Mucha úr nagyon hatékony tanár, már Rodinnel és
Gauguinnel is együtt dolgozott. A többi hallgatóval barátságos
viszonyban vagyok. Tanítás után gyakran betérünk a Café de
la Rotonde-ba, ez egy lokál, egyszer szívesen megmutatnám
neked. A tulajdonos nagyon megértő, ami a művészek
változékony anyagi helyzetét illeti. Felíratják a fogyasztást
vagy képekkel fizetnek. Emiatt a kávéház nagy
népszerűségnek örvend. Általában varázslatosnak találom a
társaságot. A barátomnak, Apollinaire-nek például még bankár
korából nagyszerű öltönyei vannak, amelyeket szívesen
kölcsönad szegényebb barátainak, ha egy-egy elegáns
alkalomra kell nekik. Itt mindenki nagyon figyel a másikra.
Aggódó kérdéseid miatt még most is mulatok. A szobám
egy rendesen vezetett háztartáshoz tartozik, és De
Montesquiou kisasszony minden, csak nem kétszínű. Egy
nemes ember lánya, aki egyedülálló nőként igen izgalmas
életet él. Nem mulasztottam el, hogy beszámoljak neki
aggodalmadról, és nagyon jól szórakoztunk. Ó, bárcsak ne
meséltem volna neked arról, amit az első reggel láttam! Azt
hiszem, rossz benyomást tettem rád.
Kérlek, üdvözöld Monique-ot, és mondd meg neki, hogy
örültem a képeslapnak. Csókold meg helyettem mamát és
papát! Jövő hétvégén sajnos nem tudok Raduille-ba utazni,
mert vizsgáim lesznek, és tanulnom kell.
Sok csók, Valérie
 
 
Raduille, 1912. október 19.
 
Kedves Húgom!
 
Habár ikrek vagyunk, én négy perccel idősebb vagyok, mint
te, ami jogossá teszi az idősebb testvér aggodalmait. Örülök,
hogy hozzájárultam a te és a kisasszony szórakoztatásához.
Legalább a távolból is megnevettetlek!
Remélem, szép napokat töltesz Párizsban. Szinte látom
magam előtt, ahogy rajzmappával a hónod alatt céltudatosan
lépkedsz az akadémia termeiben, és bohém barátaiddal a
borvörös és a bíborvörös közötti különbségekről elmélkedsz.
Így van?
Hallottál valamit Gabrielről? Amióta az édesapja egy
fájdalmas övsömör miatt az ágyat nyomja, alig látom. Úgy
tűnik, nagyon hiányzol neki. Talán írhatnál neki a rendesen
vezetett háztartásodból.
Ölel, Jules
 
 
Párizs, 1912. október 12.
 
Drága Gabriel!
 
Hiányzik a közelséged, a vicceid, a hangod, egyszerűen
minden. A telefonbeszélgetések vigaszt jelentenek.
Természetesen megértem, hogy a postához vagy kötve, de
édesapád csak megengedi, hogy egy hétvégét Párizsban
tölthess! Ha ebben a hónapban jössz, elmehetnénk a
Lafayette galéria megnyitójára. A Salon d’Automne-ban pedig
Modigliani-műveket állítanak ki. A szobrai csodálatosak, de az
egészsége miatt kénytelen távol tartani magát a szobrászattól.
A márványpor árt a tüdejének. Ó, olyan sok minden van, amit
szeretnék neked megmutatni Párizsban! Például a
katakombákat. Apollinaire-rel egy egész napon át odalent
voltunk. Mucha úr nemrég azt kérte tőlünk, hogy
tanulmányozzuk az emberi arc anatómiáját. Amikor erről
meséltem Apollinaire-nek, hirtelen ötlettől vezérelve elvitt a
csontházba. Szégyellem, de elemeltem egy régi koponyát.
Talán egy olyan fejhez tartozott, amelyik a francia
forradalomban gördült le? Bobnak hívom. Tudom, nem igazán
forradalmi név.
Szeretettel, Valérie
 
 
Raduille, 1912. október 28.
 
Kedves Valérie!
 
Szégyellem magam, amiért nem írtam neked korábban.
Reggeltől estig csak a munkával voltam elfoglalva, és a napok
gyorsan tovatűntek. Most már biztosan november lesz, mire
megkapod a levelem. Sajnáltam, hogy nem tudtam Jules-lel
Párizsba utazni. Nagyon lelkesen tért vissza. A kocsmában fél
éjszaka lyukat beszélt a hasamba arról, milyen izgalmas a
város és az új életed. Azonkívül nagyon el van bűvölve De
Montesquiou kisasszonytól. Nem mutattam, de majd
megpukkadtam az irigységtől, amiért én nem láthattalak, ő
meg igen. Elhozta nekem néhány rajzodat, amelyeknek
nagyon örültem. A szobámban lógnak, így legalább egy
részed mindig velem van. Úgy szeretnék mindent látni!
Megcsodálni, amit megcsodálsz. Azt a levegőt szívni, amit te
is szívsz. De erre még várni kell. 
Remélem, nemsokára nálad leszek, drágám. De édesapám
még mindig a betegágyhoz van kötve, és szegény öregnek
egyszerűen nincs más segítsége, csak én.
A te frusztrált Gabrieled
 
 
Párizs, 1912. november 5. 
 
Kedves Gabriel!
 
Múlt héten elmentem a vásárcsarnokba. Az ott tapasztalt
forgalmas és zajos nyüzsgés néhány szénrajzra késztetett.
Émile Zolának igaza volt, amikor a vásárcsarnokokat „Párizs
gyomrának” nevezte. Izmos csomaghordók pipával és svájci
sapkával, akiknek karja csupa tetoválás, piaci kikiáltók,
alkudozó cselédlányok, piszok és pára… A hatalmas
mennyiségű áru és élelmiszer, amit ott kipakolnak és
kirakodnak, egyetlen nap alatt eltűnik.
Még ha közben beszéltünk is telefonon, néhány vigasztaló
szót akartam írni neked: az a sorsunk, hogy ne túl gyakran
találkozzunk. De én türelmes vagyok. És ha a hegy nem megy
Mohamedhez, akkor…
A te Valérie-d
 
 
Raduille, 1912. november 17.
 
Legkedvesebb Valérie-m!
 
Mit tettél velem? Meglepetésszerű látogatásod új élettel töltött
el. Olyan gyorsan eltelt az az idő! De ami maradt, azok édes
emlékek. Mint az az egyetlen délután, amit a műteremben
töltöttünk. Odakint farkasordító hideg volt, de belül párásak
voltak az ablakok, és mi izzadtan feküdtünk egymás mellett.
Nemsokára karácsony lesz, és a postán nagy a forgalom,
úgyhogy alig marad idő az álmodozásra. Néha-néha elfog a
kíváncsiság, és beleolvasok a képeslapokba, de nélküled ez
már nem ugyanaz. Emlékszel arra a lapra, amelyet tavasszal
felolvastam neked? „Kedves leány, édes fejedet hajtsd a
vállamra! Hallgasd a varázsigét, milyen boldoggá tud tenni a
szerelem.” Nagyon is átérzem a feladó érzéseit, ha közben
rád gondolok. 
A te Gabrieled
 
P. S.: Mialatt írtam ezt a levelet, jó híreket kaptam. Úgy tűnik,
apám jobban van. Biztos a miatt a vörös hajú ápolónő miatt,
aki egy ideje gondozza, és máris elcsavarta a fejét. Úgy véli,
valamelyik hétvégén tud nélkülözni. Valérie, jövök hozzád!
 8. FEJEZET
Párizs, 1912. november
 
 
A Normandiából érkező vonat sziszegve futott be a Saint-
Lazare pályaudvarra, és mintha leheletnyi sós víz és
frissesség illatát hozta volna Párizsba. Miközben a segítőkész
hordárok az első osztály utasaihoz siettek, a kezüket
nyújtották a hölgyeknek, és a kocsihoz vitték a táskáikat,
bőröndjeiket, a kutyaketreceket és a kalapdobozokat, a
távolban a harmadik osztály utasai bontakoztak ki a
gőzfelhőből.
Valérie izgatottan felkiáltott, amikor meglátta Gabrielt. Nem
érdekelte, mit gondolnak róla mások, rögtön a karjaiba vetette
magát és megcsókolta.
Hálás volt a közelségért, ami megakadályozta, hogy
Gabriel lássa a könnyeit. A szerelme védelmezőn szorította
magához. Valérie boldogan szívta be az illatát; kellemes
keveréke a nemeznek, a szénnek és a borotvavíznek, az
otthon illatával vegyítve, amely rögtön honvágyat ébresztett
benne.
– Te jó ég, mennyi ember! – Gabriel két csók között végre
levegőhöz jutott. – És te, te csodásan nézel ki! Mutasd
magad, városi kisasszony!
Megfogta Valérie karját, és hátrább lépve szemlélte.
Valérie-nek valami nem tetszett ebben a mosolyban.
Gabriel nevetése nem tükröződött a szemében. Megviseltnek
tűnt.
– Milyennek találod a ruhámat? – kérdezte a lány egy kacér
pillantással.
Dohánybarna kosztümöt viselt, amelynek szoknyarésze alig
fedte be a lábszárát, hozzá magassarkú, sötét bőrcsizmát.
– Így a szoknya nincs útban a biciklizésnél.
– Biciklivel közlekedsz?
 – Igen, de visszafelé tolni fogom. Gyalog is csak húsz perc.
A táskádat a csomagtartóra teheted.
Együtt hagyták el a pályaudvart, de nagyon nehezükre
esett, hogy az útra koncentráljanak. Állandóan megálltak,
hogy csókolózzanak, vagy hogy biztosítsák egymást arról,
mennyire hiányzott a másik. Valérie sokat beszélt, Gabriel
meg alig valamit, amit a lány szinte észre sem vett. Olyan
izgatott volt, hogy egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy Gabriel
alig tudja tartani vele a tempót, és csak nehezen követi az
elbeszélését.
– Ezek a házak mind Haussmann városrendezése után
épültek. De maradtak még régi városrészek. Például a
Montmartre. Az a környék régen egy falu volt, és nemrég
csatolták Párizshoz. Néhány művészbarátomnak ott van a
műterme, és csodálatos mulatók nyíltak ott, mint például a
Lapin Agile kabaré. Ma este bemutatlak ott a barátaimnak. A
mulató neve egy vidám szójáték. Az eredeti tulajdonost André
Gillnek hívták, vagyis A. Gill… 
– Valérie! – szakította félbe Gabriel.
Megfogta a karját és megállt. Amikor Valérie a szemébe
nézett, megijedt. Gabriel arca megkeményedett, és fáradt,
majdnem ingerült pillantással nézett rá.
– Szörnyű fejfájásom van, és fáradt vagyok. Szeretnék
lefeküdni, és később eldöntöm, akarok-e este szórakozni.
A hangja világossá tette, hogy Valérie jobban teszi, ha nem
próbálja meg rábeszélni.
A lány elszontyolodva haladt tovább, és elfogódottan
hallgatott. Másképpen képzelte el ezt a látogatást.
Szenvedélyes találkozásra készült. Olympe azt tanácsolta
neki, inkább vegye saját kezébe a védekezés kérdését, és
elküldte saját megbízható gyógyszerészéhez. A pult alól
vásárolt egy pesszáriumot.
De most úgy tűnt, túl korán örült. Gabriel nem volt jól. Az
nem volt teljesen világos, hogy csak fáradt-e vagy
rosszkedvű. 
De ezen nem tudott változtatni, és a barátai várták őt a
Lapin Agile-ban. Úgyhogy egyedül ment.
– Na és hol van a szerelmed?
 Victor töltött neki egy pohár bort. Egy reménytelenül
szerelmes skót volt, aki homoszexualitása miatt eltávolodott a
családjától, és a Folies Bergèrbe-ben Isadora Duncannek
díszletezte a színpadot.
Valérie mosolyt kényszerített az arcára, közben a
gyűrűjével játszott.
– Mi szükségem van a szerelmemre, ha itt vagy nekem te?
Szoros barátságban álltak egymással, és Victor
homoszexualitása ellenére, vagy tán éppen azért, szerettek
egymással flörtölni.
Apollinaire nézte őket csendesen, sokatmondó pillantással,
miközben beleszívott a cigarettájába, és a füst a lámpaernyők
körül gomolygott.
Valérie jól beilleszkedett a csapatba. A festészet és a
szobrászat mellett céltudatossága és tettrekészsége is alapos
kiképzésen ment keresztül. Azokat a dolgokat, amelyeket a
kispolgári szellem még mindig elítélt – ivás, mulatozás és
szeretkezés –, ő felszabadulásként élte meg. Itt megszabadult
az ember a szokásos konvencióktól, és közben sem az
intellektusát, sem a méltóságát nem csorbította. A bohém
csapat üdvözölte a kívülállókat, mert saját magukat is annak
látták. Sokan sátrat bontottak a Montmartre-on, és újra
felverték a Montparnasse-on. Nem utolsósorban azért, mert a
negyed hírhedt volt a bálokról, a színházakról, a bárokról és a
bordélyokról, továbbá ott a borra nem vetettek ki fogyasztási
adót. 
Természetesen e mérték alapján Valérie még mindig
ártatlan vidéki lánynak számított, aki ritkán ivott többet, mint
amennyire szomjas volt, és hűséges volt Gabrielhez, de a
változások bizonyára sokkolták a férfit. Yvette-hez hasonlóan
ő is lemondott, legalább részben, a fűzőről. Dohányzott,
sminkelte magát, divatos kalapot hordott, és kiegészítőként
csokornyakkendőt vagy selyemsálat viselt a ruhájához. Már
nem kapkodta a levegőt, amikor ismert művészekkel vagy
írókkal találkozott, és ha egy éjszakai mulatozó merész
ajánlatot tett neki, akkor merész stílusban kergette el.
Éppen a harmadik pohár italt hajtotta le, és Modiglianival
egymás lábát taposták, amikor Apollinaire egy játékot javasolt.
 – Itt az idő egy kis versenyre!
Valérie sejtette, hogy ezt csak azért tette, hogy visszatartsa
őt az ivástól, mert becsülte benne a becsületes, romlatlan
vidéki lány.
A tömeg lelkesen tombolt. Père Frédé, a Lapin tulajdonosa
ceruzákat és vásznat hozott az állványra. Okos befektetés volt
tőle, korábban sokat bosszankodott a művészek miatt, akik
közvetlenül a falára rajzoltak.
A játékban mindig két résztvevőt sorsoltak össze, akik
egymás ellenfelei lettek. A kiabáló közönségtől kaptak
utasításokat arra vonatkozóan, hogy mit rajzoljanak. Azután
kiválasztották a nyertest, a rajzot elajándékozták vagy
elcserélték italra.
Braque megverte Picassót, aki egy erőteljes mozdulattal
átadta a ceruzát Valérie-nek. Valérie egy iskolatársa ellen
lépett fel, mindketten egy kalapos, esernyős zsiráfot rajzoltak.
Valérie nevetve panaszolta, hogy az előbbi feladat sokkal
könnyebb volt, és megkérdezte, ki akar modellt állni a
zsiráfnak.
Apollinaire felállt egy székre, Victor a zsiráf hátsó felét
játszotta, és megpaskolta a költő fenekét. Az egyik oldalról
egy kalap repült, a másik oldalról egy esernyő, és a vendégek
jókedve a tetőfokára hágott.
Valérie energikusan húzott egy vonalat, elmaszatolt ott egy
másikat, néha szitkozódott, mígnem Apollinaire az órájára
nézve Victorhoz fordult.
– Sajnálom, hogy be kell fejeznem a találkánkat, de letelt
az idő.
Ezután Valérie művét az utolsó vonásig szétszedték és
elemezték, de megnyerte a kört. A diáklány felháborodott, és
azt állította, hogy Valérie és Apollinaire csalt. Ceruzák
röpködtek a levegőben.
– Meg kellene tanulnia elviselnie a kritikát, különben nincs
helye közöttünk – mormolta Picasso, miközben előhúzta
pipáját, és Eva hozzásimult.
A közjátékot hamar elfelejtették, Apollinaire pedig
elárverezte Valérie zsiráfját.
 – Ki az a kiválasztott, aki méltó eme rajzra? Amelyet örökre
csodálhat?
– Hagyd abba! – nevetett Valérie.
A tömegben valaki felemelte a kezét.
– Én. Én szívesen elvinném.
A hang nyugodt és mély volt. Valérie megborzongott,
amikor felismerte.
– Gabriel!
Észre sem vette, hogy folynak a könnyei. Sietve lépett
feléje.
– Hát itt vagy!
– Ezt nem akartam elmulasztani – mondta mosolyogva,
miközben megsimogatta az arcát.
Szemében még mindig látszott a fáradtság.
Onnantól kezdve meg volt mentve az este. Valérie büszkén
mutatta be szerelmét a barátainak.
– Jó fogás – suttogta neki Victor, amikor késő este
elbúcsúztak.
Valérie észrevette a melankóliát a hangjában.
– Előbb-utóbb neked is lesz valakid, Victor.
– Nem tudom, Valérie. Néha azt hiszem, én már örökre
elvesztettem a szerelmet.
Valérie elbúcsúzott, és belesúgta a fülébe:
– A veszteségben az a jó, hogy az ember ismét
megtalálhatja, amit elveszített.
 
Később, az éjszaka folyamán Valérie is megtalálta azt, amit az
elmúlt héten elveszettnek gondolt. Gabrielt, szőröstül-bőröstül.
Már a folyosón olyan szenvedélyesen csókolóztak, hogy alig
bírták ki a szobáig. Később Gabriel a karjaiba vette, és
hátulról hozzásimult. Valérie biztonságban érezte magát a
közelében, de akkor sem tudott rögtön elaludni, a fejében
forogtak a fogaskerekek. Meddig fog még tartani ez a
biztonság, amit most érez? Amióta együtt voltak, első
alkalommal érezte, hogy valami közéjük tolakodott. Ha nem
döntenek hamarosan egyik vagy másik irány mellett, akkor
eltérő életmódjuk miatt zátonyra fut a kapcsolatuk. Ez csak idő
kérdése. Döntenie kellett, mi a fontosabb számára. A
művészet vagy a szerelem. Mindkettőt nem tarthatja meg.
És habár meleg volt, Valérie-t mégis elfogta a borzongás.
 9. FEJEZET
Párizs, 1912. december
 
 
Gabriel látogatása után Valérie félelmei felerősödtek, amikor
elkezdtek ritkulni levelek. A távbeszélőt vagy egyáltalán nem
vette fel, vagy elérhetetlen volt. Karácsonyra úgy
elbizonytalanodott Gabriel magatartása miatt, hogy az
önbizalma is meggyengült. Mi változott meg közöttük? Már
nem szereti?
A bátyját nem akarta faggatni. Egyrészt meglepné a
kíváncsiskodása, mivel nem tudott a kettejük titkos
kapcsolatáról, másrészt elveszítené a méltóságát. Meg kellett
tehát tanulnia, hogy kibírja a megválaszolatlan kérdéseket, és
a viszontlátásig együtt éljen velük.
Szerencsére Párizsban sok tennivalója akadt, így nem sok
ideje maradt gondolkodni. Mindennap kora reggeltől késő
estig úton volt, vásárolgatott, új festőkellékeket keresett vagy
a művein dolgozott. Az akadémián közeledett a szemeszter
vége, és sok vizsgamunkára kellett figyelnie. Olympe
lakásának felújítása is elkezdődött. Az új bútorokkal és a
világos színekkel a helyiségek sokkal frissebbnek és
nagyobbnak tűntek. Braque egyik festménye, amelyet Valérie
50 frankért szerzett meg, pompásan mutatott a szecessziós
komód és a petróleumkék plüsskanapé felett. Advent
harmadik vasárnapja után egy plafonig érő fenyő díszítette a
szalont, és fahéj, valamint más fűszerek illata terjengett.
Apollinaire buzgón dolgozott az összegyűjtött versein, és
gyakran kikérte Valérie tanácsát. Picasso befejezte a képét,
és a könyvesboltokban hívta fel a közönség figyelmét a
versekre. Semmi akadálya nem volt már, hogy a kötet a
következő évben megjelenhessen. Valérie bátyja, Jules
minden szabad hétvégét kihasznált, hogy Párizsba jöhessen.
A lány nagyra értékelte a bátyjához fűződő bensőséges
kapcsolatát, de gyanította, hogy nem ez az egyetlen oka a
látogatásainak. Valójában egy lány miatt jött, akit a Maximban
ismert meg.
Olympe a karácsonyt Nizzában töltötte, az egyik
szeretőjénél. Valérie 24-én becsomagolta a bőröndjét, és
hazautazott Raduille-ba. 
Amikor a vonat sziszegve és lassacskán elindult a Saint-
Lazare pályaudvarról, majd fokozatosan felgyorsult, Valérie
érezte, hogy az elmúlt napok minden terhe legördül róla. A
bizonytalanság nagyon aggasztotta mostanában, de
nemsokára megölelheti a szeretteit. Mélyeket lélegzett, azután
hátradőlt, és már előre örült a családjának, az otthonának, a
feldíszített háznak és a finom ételeknek.
A Párizs iránti szeretete ellenére Valérie jól értette, mi hozta
annak idején a szüleit Raduille-ba, ebbe a favázas, nádtetős
parasztházba. Odakint, az előkertben a kertészek fűrészelését
és lapátolását hallotta, odabent a szalonban a zongorát,
ahogy Monique ujjai fürgén szaladgáltak a billentyűkön. Az
első emeleten apja írógépének kopogása hallatszott, és az,
ahogy időnként mormogva le-fel sétált a szobában, amikor
mérgelődött a felmerülő akadályok miatt. A konyhából Puccini
áriája szólt, a folyosón a szobalány, Babette sietett el, aki
szeretett énekelni. Mama tavasszal és nyáron a hátsó kertben
tartotta a táncóráit. A lányok tündérekhez hasonlítottak, ahogy
mezítláb, bő ingben a rózsák, harangvirágok,
sarkantyúvirágok és petúniák között mozogtak. De Valérie
akkor érezte magát a legjobban, amikor a bátyja nehéz lépteit
és mély, reszelős nevetését hallotta. Akkor tudta, hogy
hazaért. 
Mindegy, milyen messze volt az otthonától – ha
éjszakánként behunyta a szemét, és Raduille-ra gondolt,
olyan boldogságot érzett, amely minden alkalommal elfogta,
valahányszor belépett az ajtón. Látta a fehér-mentazöld színű
kőpadlót és a napfényben táncoló porszemeket. A
szecessziós csillárt a bejáratnál és mama
mennyezetfestményét. És egészen fent, a csillár és a bejárati
ajtó között két kicsi puttó nézett le rá. Csak kevesen tudták,
hogy ezek a kis angyalok a két testvért, Seraphine-t és
Raphaelt ábrázolják, akik a Valérie és Monique között eltelt öt
Ő
évben születtek, és gyerekkorukban meghaltak. Őrangyalként
vigyáztak a házra és a családra.
Karácsonyi ajándékként Valérie mindenkinek valami egyedit
gondolt ki. Monique számára a könyvkereskedőknél Debussy-
és Satie-kottákat talált, mamának pedig egy vadonatúj lemezt
a nemrég elhunyt Massenet Róma című darabjával. Papának
A nyomorultak dedikált első kiadását, Jules-nek egy ritka
borfajtát, hozzá egy tengerkék poharat. 
A legtöbb gondot azonban Gabriel ajándékára fordította:
egy olajfestményre, amelyen mindketten egy halastó mellett
állnak, háttal a szemlélőnek. Átölelték egymást, Valérie arca
rejtve maradt, Gabrielnek a profilját lehetett látni. Remélte,
eltalálta az ízlését.
Mialatt Valérie a normandiai tájon suhant át, olyan érzése
volt, mintha vidéken lassabban telne az idő. Miközben a
városban csak úgy rohant az idő, Raduille-ban kényelmesség
és állandósság várta. Gondolataiba merülve nézte az ablak
előtt elsuhanó mezőket és erdőket, eközben beborult az ég. A
hangulat nem volt éppen karácsonyi. Heves esőzések és part
menti áradások tették próbára a vidék lakóinak életét.
Amikor Valérie Cherbourg-ban leszállt a vonatról, esőillat
terjengett. A lába a hosszú vonatút alatt teljesen megfagyott.
Habár még csak délután volt, a felhők feketének látszottak az
égen.
Gabriel megígérte, hogy érte jön, és rögtön fel is fedezte őt.
Nehézkesen vonszolta ki bőröndjét a vagonból, amit Gabriel
azonnal el is vett tőle. De amikor át akarta ölelni, a mozdulat
hirtelen félbeszakadt. Valami nem volt rendben. Valérie
idegesen tárta ki feléje a karját. Gabriel nem nevetett, ahogy
máskor szokott. Csak állt, keze a zsebében, sapkája ferdén ült
a fején. A karján fekete szalag. Gyászszalag.
– Mi történt? Apáddal van valami? Csak nem…?
Nem tudta kimondani a szavakat, de sejtette a választ.
Gabriel csak bólintott, úgy tűnt, a könnyeivel küszködik.
Megérintette a homlokát és az orrnyergét, mintha fejfájás
kínozná. Rekedt hangon suttogta:
– Ez mindent meggyorsít.
 szavak villámcsapásként érték. Mielőtt még a legrosszabb
félelmek megfogalmazódtak volna, Valérie már látta a
szemében, az elutasító magatartásában, hallotta a monoton,
gyenge hangban: Gabriel elhagyja, hogy átvegye apja üzletét.
És nem csak azt, egy helyi lánynak fog udvarolni, ahogy illik,
mert egy üzlettulajdonosnak jól szervezett háztartásra van
szüksége.
– Kérlek, mondd, hogy nem igaz!
Minden múltbeli, szép emlék egyetlen szempillantás alatt
felvillant előtte. Valérie kétségbeesetten próbált
megkapaszkodni ezekben. Lehajtotta a fejét, mert nem bírta
elviselni a férfi pillantását. A szíve kalapált, az ájulással
küszködött.
Gabriel elővette a kezét a zsebéből, és megfogta a
könyökét. Valérie nem harcolt ellene, hagyta, hogy magához
húzza. A homlokukat összeérintették, a szemüket behunyták.
Pont, mint a képen, amit neki akart adni. Talán egy sötét
sejtés volt az, amit megörökített a vásznon? Hát nem tudta
már kezdettől fogva? Már az első párizsi napon, amikor
Apollinaire-rel a Tuileriákban beszélt róla? Túlságosan
különböző az életmódjuk, ez az egész egyszerűen nem volt
más, mint ostoba álmodozás – túl komoly érzésekkel.
Könnyek folytak végig az arcán. Gyűlölte magát a
zokogásáért, amikor Gabriel az arcát a hajába temette, és
érezte a nedvességet a jéghideg arcon. Gabriel úgy
kapaszkodott a kezébe és a derekába, mint a haldokló, aki
azért könyörög, hogy ne hagyja egyedül.
– Tudod, hogy mindig te maradsz nekem a legfontosabb?
Valérie próbált bátran bólintani, de nem sikerült neki.
Csuklott, dühös volt, és elkeseredett. Olyan sok
mondanivalója volt még, de semmi sem hozhatja vissza az
együtt töltött időt, amely immár elmúlt. Üvölteni akart. De
minek?
Egyszerűen csak átölelte Gabrielt, miközben csendesen
gyászolta elvesztett szerelmét, és lassan leereszkedett rá a
sötétség.
 10. FEJEZET
Párizs, 1913. január 
 
 
Eljött az újév. Valérie éjjel-nappal Gabrielért sírt,
csillapíthatatlanul. Néha valóságos síróroham tört rá, csak úgy
a semmiből. A legrosszabb az volt, hogy nemcsak a szeretőjét
veszítette el, hanem a barátját is, akivel oly sok mindent
megosztott. A fájdalom olyan volt, mintha repedés keletkezett
volna a szívében, amely egészen a lelkéig hatolt. Emlékezete
újra és újra lejátszotta Gabriel szavait, amelyeket Cherbourg-
ban mondott neki:
– Én Raduille-hoz vagyok kötve, és te sosem érezted itt jól
magad. Te Párizshoz tartozol. Csodás dolog volt látni téged a
kávéházban, a művészbarátaidtól körülvéve. A nevetésed
olyan egyenes volt. De az sosem lenne az én világom, és nem
kérhetem tőled, hogy mindent feladj értem.
Az elválásuk igazából olyan észszerű és logikus volt, hogy
nem is lett volna szabad fájnia. De Valérie úgy érezte, mintha
kitépték volna a szívét. Ez volt igazából az oka, amiért soha
nem akart szerelmes lenni. De az érzései legyőzték, és vakká
vált a nyilvánvalóval szemben.
Némely nap azt hitte, minden ereje elhagyja. Sem az
izmait, sem a csontjait nem érezte, mintha kitépték volna a
testéből a gerincét, és csak a puszta hús maradt volna. És a
szíve, a kicsi, sérült szíve olyan erősen vert, mintha soha
többé nem tudna megnyugodni.
Ám mégiscsak tanult valamit. Úgy, mint amikor az ember
eltöri a lábát, és utána ismét megtanul futni. Valérie-nek nem
állt szándékában, hogy megadja magát a szerelemnek. Nem ő
volt az egyetlen, aki törött szívvel járkált, és nem az ő szíve
volt az egyetlen, amely darabokra szakadt. Egyet megtanult:
soha többé nem engedhet senkit sem magához ilyen közel.
Nem éri meg a kockázatot.
 – Ezen már mindenki átesett. Oly sokszor! Hidd el, elmúlik
– mondogatta Apollinaire.
És valóban ez történt. Párizsban lassan, de
feltartóztathatatlanul folyt tovább az élet. A régi arcok eltűntek,
újak jöttek, és Valérie visszaküzdötte magát az életbe.
  
 11. FEJEZET
Párizs, 1913. szeptember
 
 
– Jó reggelt – mondta Olympe csodálkozva, amikor Valérie
belépett az étkezőbe, a terített reggelizőasztalhoz. – Nem
gondoltam, hogy már ilyen korán talpon vagy.
– Tudod, az embernek a lehető leggyorsabban vissza kell
térnie a napi rutinhoz – válaszolta Valérie ásítva, miközben
megfogott egy croissant-t.
A nyaka még mindig fájt a hálókocsi egyenetlen matracától,
és hangosan roppant egyet, amikor megmozgatta. A tegnapi
napot és a fél éjszakát folyamatosan vonaton töltötte. 
– Több levél érkezett – jegyezte meg teli szájjal.
Felkapta a legfelső borítékot és elolvasta.
– Sokáig oda voltál.
Ez így volt. Izgalmas nyarat zárt Valérie. Tanára, Alphonse
Mucha egy bécsi kirándulást szervezett tanítványainak. Két
egész hónapot töltött a bájos Duna-parti városban. A tanulók a
művészek háza, szalonok, akadémiák és természetesen a
bécsi szecesszió kiállítócsarnoka között ingáztak. A Café
Centralban reggeliztek, a Demelnél teletömték magukat
mézeskaláccsal és csokoládéval, és este a Praterban
szórakoztak.
Az utazás csúcspontja azonban a Feldmühlgasse 11.-ben
tett látogatás volt, Gustav Klimtnél. Barátságos, közvetlen férfi
volt, hatalmas festőköpenyben, és a festőtechnikáit
magyarázta a tanulóknak. Valérie megcsodálta modelljeinek
kedves, tiszta ábrázolását, a színek és díszítések dús
használatát. De az tetszett neki a legjobban, hogy mindnyájan
kötődtek a művészethez, még az országhatárokon túl is.
Micsoda kiváltság ebben a világban mozogni!
– Mi van, csak nem aludtál el? – szakította félbe
álmodozását Olympe.
A levélre mutatott, amelyet Valérie a kezében tartott.
 – Olyan régóta nézed, mintha egy regény lenne.
A levél nem volt hosszú, inkább rövid. Ennek ellenére
Valérie-nek újra és újra el kellett olvasnia a sorokat, hogy
felfogja. A kezei reszkettek. 
– Kedves, minden rendben van? – kérdezte Olympe
aggodalommal teli hangon.
Valérie-nek végre sikerült elszakadnia a levéltől.
– Gabriel megnősült – felelte színtelen hangon. – A húgom
írt.
– Micsoda? – kiáltott fel Olympe.
– Az unokatestvérünket, Claudine-t vette el – olvasta
Valérie.
– Hát nem szép? Olyan önfeláldozóan gondoskodott róla,
amikor az apja meghalt. Kár, hogy nem voltál ott az esküvőn.
Olympe hitetlenkedve nézett rá.
– Kár?
Valérie letörten helyezte a levelet az asztalra.
– Semmit sem tud róla. Senki sem tudta.
Elszorult a torka, és nehezen lélegzett.
– Rendben vagyok – utasította vissza Olympe-ot, amikor az
vigasztalni akarta. – Úgy értem, tudtuk, hogy ez valamikor
bekövetkezik. Hogy nem fog örökké gyászolni. Végül is, rólam
sem lehet azt mondani, hogy gyászoló özvegy vagyok. 
Gondolatban végigfutott azokon a szerelmi kapcsolatokon,
amelyeket az elválás óta átélt, mert hát az élet ment tovább.
Valérie szeretett flörtölni, átadni magát a varázsnak és a
borzongásnak, ha a színházban, vagy a varietében megfordult
utána egy férfi, ha bort töltött neki, ha festészetről és
irodalomról beszélt vele. De most a fejét rázta.
– Én sem értem, miért sújt le a hír. Raduille-ban sosem
lettem volna olyan boldog, mint itt Párizsban. Tudatosan
döntöttem az itteni élet mellett. Akkor miért fáj?
– Mert teljesen más, ha az ember egy szeretőt veszít el
vagy a nagy szerelmet – felelte szelíden Olympe, és
kinyújtotta felé a kezét.
– A szerelem olyan, mint a művészet. Egyesek nem tudnak
vele mit kezdeni, mások meg… Vannak olyan képek, amelyek
egész életünkben csak ránk várnak. De azután, amikor
megpillantjuk, egy futó pillantás is elég, hogy megszólítsanak
minket, hogy kifejezzük az érzelmeinket, és befogadjuk. Nem
minden festménynek van lelke. De ha láttál már ilyet…
Valérie megértette.
– Akkor életed végéig nem megy ki többé a fejedből.
– Én azért nem látnám ilyen drámaian a helyzetet – mondta
Olympe egy szemöldökráncolással.
– Az idő múlásával elhalványulnak a képek vagy elveszítik
a jelentőségüket. Azután egy nap megjelenik egy új
mestermű, amely megrengeti a világod.
 12. FEJEZET
Párizs, 1914. július
 
 
Valérie második párizsi tavasza igen meleg volt. Miközben
Európa felett beborult az ég, ő bálokba és színházba járt,
szórakozott, és elkísérte az apját a legújabb felolvasó
körútjára. Minden lehetséges alkalommal találkozott a
barátaival, és kávéházakba meg éttermekbe járt. Ezúttal hatan
ültek a Rotonde külső teraszán.
Valérie vörösbort ivott, bagettet evett, miközben Victorral
beszélgetett, aki örömhírt közölt vele.
– Igazad volt abban, amit régebben a Lapinban mondtál
nekem. Az a jó abban, ha valamit elveszítünk, hogy újra
megtalálhatjuk. És én ismét megtaláltam a szerelmemet! Oly
sok év után!
Valérie megszorította a kezét.
– Nagyon örülök nektek!
– És te, drágám? Hogy telik az életed?
Valérie ebben a pillanatban azt érezte, hogy rendben van
saját magával. Ezt az életet a világon semmi mással nem
cserélte volna el. Még Gabriel kedvéért sem.
– Nagyszerűen telik.
Modi azt mormogta, hogy a szomszéd asztalnál ülő brit
hölgy igazán csinos. Azután fel is állt a helyéről, hogy
megismerkedjen vele.
– Modigliani, festő és zsidó – mutatkozott be.
Valérie egy darabig érdeklődve figyelte, vajon a szobrász
sikert ér-e el a közvetlen fellépésével, de azután elkalandozott
a figyelme.
A levegőben már a nyár illatozott. Kávé, tejszín és
sütemény illata szállt. A fonott széktámlákon átsütött a nap, és
Valérie szalmakalapja kicsi, rombusz alakú árnyékokat vetett
az arcára.
 Olympe egy divatlapban lapozgatott, a körúton nagy volt
forgalom. Lovak patkói csattogtak az utakon, itt-ott egy-egy
autó gurult tova. És emberek, mindenütt emberek! Egy fiatal
pár csókolózott a Montparnasse Boulevard-on, egy asszony a
kirakatüvegben a kalapját ellenőrizte, egy fiatalember
átsegített egy idős hölgyet az utcán, közben kamasz barátai
egy hirdetőoszlopnál álltak, és a Moulin Rouge hirdetésére
kurjongattak és fütyültek. Amikor a fiatalember visszatért a
csoporthoz, majdnem beleütközött egy újságosfiúba, aki
hangosan kiabálta:
– Különkiadás! Felmentették Henriette Caillaux-t!
Különkiadás!
Apollinaire odaintette az asztalhoz az újságosfiút, és vett
egy példányt. Kiterítette az asztalon.
– Ez nem lehet igaz!
Henriette Caillaux az egykori pénzügyminiszter felesége
volt. Ez év márciusában lelőtte a jobboldali radikális Figaro
főszerkesztőjét, miután az megsértette és megfenyegette a
férjét, hogy nyilvánosságra hoz bizonyos kompromittáló
leveleket. A pénzügyminiszternek azonnal le kellett mondania
hivataláról. 
Valérie áthajolt az újságon.
– Azért mentették fel, mert a tett elkövetésekor lelki
kényszer hatása alatt állt? Ez mindennek a teteje!
– Ez gyilkosság volt – háborodott fel Olympe, és majdnem
kiszúrta Valérie szemét a cigarettaszipka végével.
Mielőtt a kedélyek felforrósodtak volna, Apollinaire
továbblapozott. Hirtelen tágra nyílt a szeme.
– Uramisten! Ausztria–Magyarország hadat üzent
Szerbiának!
– Egy hónappal a trónörökös és a felesége meggyilkolása
után – mondta Max Jacob elgondolkodva. Kemény vonások
jelentek meg arcán, amelyeket csak ritkán lehetett látni rajta.
Valérie a legtöbb franciához hasonlóan csak mellékesen és
kevés érdeklődéssel követte a merényletről szóló híreket. Meg
kellett néznie a térképen, hogy hol van Szarajevó.
Apollinaire kifújta a levegőt, és megcsóválta a fejét. 
– Ez nem jó. Egyáltalán nem jó.
 – De csak nem lesz ránk hatással? – kérdezte Valérie
bizonytalanul.
Végül is odalent mindig voltak háborúk – és ezek az
országok messze voltak Franciaországtól.
– Nem vagyok benne biztos – válaszolta Apollinaire,
miközben megvakarta az állát.
– Ha Ausztria háborút kezd Szerbiával, Németország is
belép. És ha Szerbia veszélybe kerül, azt Oroszország nem
fogja hagyni, mert ő ellenőrzi a Balkánt.
– Te jó ég, ez olyan aprólékosan kiszámítottnak tűnik,
mintha Európa egy sakktábla lenne, az országok pedig
csupán sakkbábuk – szitkozódott Victor.
Rágyújtott egy cigarettára, és energikus mozdulattal
eloltotta a gyufát.
– Ez még nem minden – folytatta Apollinaire, és az arca
elsötétült.
– Franciaország tíz éve Oroszország szövetségese.
Angliával együtt mi vagyunk az antant. Ha Németország és
Oroszország fegyvert fog, az minket is harcba visz.
– Ez nagyon spekulatívan hangzik – vetette közbe Valérie.
A gondolat egyáltalán nem tetszett neki.
A csoport hallgatott. Bizonytalanság suhant át az arcokon.
Körülöttük az élet a megszokott mederben folyt tovább, de a
hangulat visszavonhatatlanul megváltozott, mintha valamilyen
fenyegetés lógna a levegőben. 
Victor elgondolkodva bámult egy láthatatlan pontra a
kávéház napernyője alatt.
– És ha háború lesz?
– Ó, ez nevetséges!
Valérie egy hirtelen mozdulatot tett – ezzel levert egy üres
poharat az asztalról. Csörömpölve esett a földre, és eltört.
– A csudába, sajnálom.
Gyorsan hátratolta a székét, hogy felszedegesse a
cserepeket.
Seprűvel és szemétlapáttal egy pincér sietett hozzá.
– Ne, kiasszony! A keze!
De már elkésett. Megvágta a bal kezét. A vér lassan
folydogált a sebből és terjedt szét a kezén.
 A babonás Max sziszegve szívta be a levegőt.
– Csak fogd be! – mormolta Valérie mogorván. De a hátán
végigfutott a hideg.
2. RÉSZ
1914–1916
 13. FEJEZET
Párizs, 1914. szeptember
 
 
– Értem… Igen, mama… Nem, ne aggódj. Jól vagyok. Itt
minden olyan, mint máskor. Majdnem…
Valérie elhallgatott, és figyelte, vajon anyja beveszi-e a
hazugságot. Semmi esetre sem akarta megrémíteni. A
háborús cselekményekről nem írtak az újságok, így jó esélyei
voltak.
– Ilyen naivnak gondolsz? – hallatszott az anyja hangja.
– Ha a kormány is elköltözik Párizsból Bordeaux-ba, akkor
annak oka kell hogy legyen.
– A helyzet ismét rendeződött – biztosította Valérie.
Mosolygott, mintha az anyja láthatná, majd megismételte.
– Jól vagyok. Tényleg. Nem kell aggódnod.
A háza előtt zajló utcai harcokat és tumultusokat inkább
nem említette. Hogy a hadüzenet olyan gondolatokat hozott
napvilágra, amelyek Valérie-t is sokkolták, szintén elhallgatta. 
A háborús lelkesedés olyan volt, mint valami alkoholos ital,
amelybe túl sok összetevőt kevertek. Csoporthisztéria,
bosszúvágy, bigottság, kalandvágy és sovinizmus – mindez
együtt veszélyes koktélt eredményezett, amelyre az emberek
különbözőképpen reagáltak. A félősek sugdolóztak,
menekülésre gondoltak, közben élelmiszert halmoztak fel. A
hedonisták úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, és
mulatozva élték tovább életüket. A hősiesek készen álltak rá,
hogy az életüket áldozzák a dicsőségért és a becsületért – és
hogy megöljék az ellenséget. Ellenség? Valérie nem tudta
kimondani ezt a szót. Ha Bécsre gondolt, a vendégszeretetre,
amit ott tapasztalt, akkor csak nyelt egy nagyot. Csupán
Párizsban hány különféle nemzethez tartozó élt együtt! Az
embereknek ez a sokfélesége ösztönzően hatott a
művészetekre… Viták és nemzetköziség nélkül nem létezne
művészet.
 Három napja, miután Valérie és a barátai a Rotonde-ban
tudomást szereztek a Szerbiának küldött hadüzenetről, egy
kávéházban lelőtték Jean Jaurès-t. Ha egyáltalán volt valaki,
aki megőrizhette volna Franciaországban a békét, akkor ő volt
az. Közvetítési kísérletek, intervenció a szövetségeseknél,
általános sztrájkkal való fenyegetés – minden lehetőséget
kipróbált. Ha a háború egy sakkjáték lenne, ahogy Victor
akkor megfogalmazta, a halálával a háború ellenzői
elveszítették volna a királynőjüket. És egy nappal később az
általános mozgósítással a király is elbukott: Franciaország
hadban állt Németországgal.
Egy szép napos délután Valérie Olympe-pal és Yvette-tel a
Champs-Élysées-n álldogált a bejáratnál, és figyelték, ahogy
több ezer katona kifényesített puskákkal és kihúzott derékkal,
„fel Berlinbe!” kiáltással masírozik. A szobájából rajztömböt,
papírt és ceruzát hozott, hogy megörökíthesse a jelenetet.
Az emberek megcsodálták az egyenruhás katonákat.
Valérie azonban azon töprengett, vajon mennyire lesznek
használhatók a harcmezőn a tulipiros nadrágok és fejfedők…
Na de mit értett ő a katonáskodáshoz?
A mozgósítás egyedülálló előadás volt: kisírt szemű anyák
vették elő zsebkendőjüket és integettek vele fiuknak. Fiatal
lányok, asszonyok rohantak jegyesük vagy férjük után, hogy
utolsó szerelmes levelüket bedugják még a zubbonyuk
zsebébe. Itt-ott néhányan elvesztették a lélekjelenlétüket, és
könnyekben törtek ki, hiszen minden olyan hirtelen történt.
A gyerekek ezzel szemben ámulva és csodálkozva néztek
körül, közben kis kezükben harci játékokat és ólomkatonákat
szorongattak. Az iskolában azt tanulták, hogy a németek, az
úgynevezett boschok Franciaország örök ellenségei. Az
öregek üdvözült mosollyal támaszkodtak botjukra – remélték,
hogy végre utódaik megbosszulják a sedani vereséget. Furcsa
módon megható, csábító hangulat uralkodott az utcákon,
amelynek megvolt a maga varázsa.
Valérie azonban nyomorultul érezte magát.
Az utolsó hetekben alig változott valami. A Rue de Rivolin
turisták flangáltak, a Luxembourg-kertben anyák tologatták a
gyerekkocsikat, a bohém költők verseket írtak és vedeltek a
Rive Gauche-ban – azután szeptember első hetében a
németek egyszerre csak Párizs előtt álltak.
Az emberek persze tudtak a csatákról. Azt azonban nem
tudták, milyen messzire tört előre az idegen haderő. A hír
pánikot váltott ki. Az utcákon drámai jelenetek zajlottak. A
lépcsőházak remegtek a menekülő lakók sietős léptei alatt.
Csomagokkal megrakott nagypapák tépték fel a házak ajtaját,
és biztonságba helyezték családjukat. A gyerekek, akik a
tülekedésben elveszítették szüleiket, a lelküket is kisírták, úgy
szorították magukhoz játék állataikat. A templomokban az
emberek utoljára csókolták meg a feszületet, majd
kiáramlottak a városból, és nem tudták, viszontlátják-e még
valaha a barátaikat, a rokonaikat vagy hátrahagyott értékeiket.
A kormány és félmillió ember elmenekült Párizsból.
A laktanyában állig felfegyvereztek százötvenezer embert.
Amikor a németek balszárnya szétnyílt, további hadtestek
törtek előre keletről – egy részük taxival érkezett a frontra.
Franciaország nyolc napig aggódott. Svájctól Belgiumig egy
hasadék osztotta ketté az országot, amely egy pokoli torokhoz
hasonlított. A nemzet fiai a Marne folyónál estek át a
tűzkeresztségen, és elkeseredetten harcoltak. Amikor
győztek, a nép táncolt, mintha ezzel megnyerték volna az
egész háborút. Mindenki szinte vallásos buzgalommal beszélt
a „marne-i csodáról”.
Ijesztő volt, hogy a lakosság olyan sokáig nem tudott az
akut fenyegetésről. De miért? Távol voltak a csatamezőtől, és
mégis a történések kellős közepén.
Miután Valérie megint biztosította anyját arról, hogy
mindene megvan, és Párizsban nem kell semmiért sem
aggódni, Françoise le akarta tenni a telefonkagylót.
– Várj, mama!
Valérie habozott. Habár az anyja háromszázötven
kilométerre volt tőle, olyan világosan érezte aggodalmát,
mintha mellette állna.
– Te és papa jól vagytok?
– Papa ragyogóan van. Ezek az események újabb
regényre ösztönzik. Néha órákig el sem hagyja a
dolgozószobáját, és ha időnként nem küldenék fel neki egy kis
levest, éhen halna, és észre sem venné.
Valérie hallgatott. Nem siklott el afelett, hogy az anyja a
saját hogylétéről nem beszélt.
– És tovább?
A kagyló egy darabig csak sercegett. 
– A bátyád. Fejébe vette azt a butaságot. És az apád
támogatja…
Valérie szeme tágra nyílt.
– Jules jelentkezni akar? De…
– Szanitécnek, igen. Azt fontolgatja, hogy a háború idejére
félbehagyja a tanulmányait. De hát ez abszurd!
– Értem…
Valérie-nek össze kellett szednie magát, mert egész
testében reszketett. Azt hallván, hogy a bátyja be akar
vonulni, a háború szörnyű valósággá vált.
– Beszélek Jules-lel.
– Ezzel nagy szívességet tennél nekem. Rád biztosan
hallgatni fog.
– Rendben, a hétvégén Raduille-ba utazom.
A háttérben hangokat és kopogást hallott. Az anyjának a
telefon miatt a postára kellett mennie, és biztosan Gabriel is
abban a helyiségben van. Elöntötte a forróság. Az anya
hangja elhalkult, mintha elfordult volna a telefonkagylótól.
– Claudine, az ég szerelmére, hagyd, hogy Gabriel emelje
fel azt a ládát, ha már visszajött. A te állapotodban nem lenne
szabad ilyen nehezet cipelned. Várj, segítek neked!
A felismerés villámként sújtott le Valérie-re. Claudine
terhes. Gabrieltől. Lehajtotta a fejét, és sem levegőt venni,
sem semmilyen hangot kiadni nem mert. Égett a mellkasa.
A nő hangja nyugodt volt.
– A baba napról napra erősebb lesz! Érzem!
Majd kis szünet után:
– Valérie kuzin van a telefonnál? Hogy van? Köszönhetek
neki? Már nagyon régen nem hallottam róla. 
Csizmák kopogtak a padlón, a léptek hangosabbak lettek.
Valérie gyorsan felakasztotta a távbeszélőt.
 14. FEJEZET
Párizs, 1914. szeptember
 
 
– Te jó ég! Amit Apollinaire ír, nem tudom felolvasni
repülősó nélkül, amíg nők is jelen vannak – kiáltott fel Victor.
Valérie és Olympe mellett ült a szalonban, és egy levelet
vett elő a zsebéből, és széthajtogatta.
Olympe cinkosan kacsintott.
– Ne aggódj miattunk! Kemény fából faragtak minket.
Ismerem az erotikus írásait.
Valérie-re sandított, aki a szájába kapta vérző ujját, mert
nem tudott bánni a tűvel. A helyzet komolysága nem engedte
meg, hogy a nők tétlenül üldögéljenek. Jelentősen megnőtt az
igény arra, hogy jótékonysági ügyekben vegyenek részt.
Elvárták tőlük, hogy „jó francia nőkhöz” méltón támogassák a
férfiakat, és ők is kivegyék a részüket a haza védelméből.
Ezért ruhaneműt varrtak vagy kötöttek, kötszereket gyártottak
és élelmiszercsomagokat állítottak össze, amiket azután a
frontra küldtek. A konyhában állandóan sürögtek-forogtak. A
szakácsnővel együtt húst főztek, gyümölcsöt és zöldséget
főztek be. Továbbá ecetben vagy olajban tartósítottak. A
cigaretta, kávékocka és sűrített tej is jól jött. Az adományok
mellé képeslapokat, bizalmas leveleket vagy verseket
csomagoltak. Valérie néha egy-egy rajzot, ceruzát vagy
elolvasott könyveket is mellékelt.
Ragtapasszal az ujján ismét leült Olympe és Victor mellé a
kanapéra.
– Most már a tiéd vagyok. Mondd, mit ír!
Victor átfutotta a levelet, és megköszörülte a torkát.
– Nos, igen, részletesen leírja a szerelmi kalandjait a
legújabb szeretőjével, és hangsúlyozza, hogy megtalálta mind
a kilenc kaput – és ki is nyitotta.
– Olálá! Még mindig a régi csélcsap fickó – nevetett
Olympe mély, füstös hangján.
Ú
 – Mostanában furcsa dolgok történnek. Úgy tűnik, a háború
frivollá tette az embereket – elmélkedett Valérie.
– Picasso Evával van Avigonban a szerelmi fészkükben,
Apollinaire Nizzában a lepedőn hentereg, és Modi…
Olympe tudta, mire céloz, és somolyogva szegezte
tekintetét a varrására, de Victor kérdően nézett rá.
– Igen? Mi van vele?
A barátságuk túl régi volt ahhoz, hogy szégyenlősek
legyenek egymás előtt.
– Aktot akar festeni rólam. Azt mondja, rendkívüli melleim
vannak. 
– Valóban azok, darling – erősítette meg Victor, és
végigjáratta rajta a tekintetét, mielőtt kiitta a borát.
Valérie megjátszott felháborodással csapott felé.
– Szabad neked egyáltalán ilyesmit mondanod?
– Miért ne? Habár a másik parton élek, de van érzékem a
szépséghez, és ezt a te esetedben nem lehet letagadni. És?
Beleegyezel az aktba?
– Ismered a véleményem – mondta Olympe, miközben
letette a varrnivalót és elővette vékony kardigánjából a
cigarettatárcáját.
– Ez a nagy lehetőséged. Modi előbb vagy utóbb híres lesz,
biztosan tudom.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt kívánom neki, amikor
egy kompromittáló kép kering rólam a piacon.
– Micsoda ostobaság!
Olympe cigarettájából feléje szállt a füst.
De Valérie hirtelen elszomorodott.
– Talán jó, ha valami marad belőlünk az utókornak. Még ha
csak egy festmény is. Rossz dolog, ami most Belgiumban
történik.
A sötét gondolatok után rövid hallgatás telepedett a
szalonra. Az ehhez hasonló napokon szinte elkerülhetetlennek
tűnt, hogy újra és újra szóba ne kerüljön a háború. Időközben
sokakat megérintett a háború szele, nem csak a fronton. A
hiányzó férfiak űrt hagytak maguk után a gyárakban, amelyet
a nőknek kellett kitölteniük a mindennapi teendőiken felül –
természetesen a férfiaknak fizetett bér feléért.
 – Tulajdonképpen mi van veled? – kérdezte Valérie Victort. 
– Jelentkezel?
Victor erőtlen pillantással válaszolt.
– A társammal azért jöttünk Franciaországba, hogy végre
békére leljünk. Az Egyesült Királyságban nincs általános
hadkötelezettség. Ezért elsősorban az önkéntesekre hagyom
a belépést.
Valérie érezte, ahogy a szívéről legördül egy kő, és
fellélegzett. Jelen pillanatban nem bírná ki, ha még egy barát
elhagyná.
Olympe-nak időközben visszatért a tréfás kedve.
– Akárhogy is, brit egyenruhát viselnél! A francia
nevetséges. Melyik hadsereg öltöztetné fel a gyalogosait úgy,
hogy célpontokként masírozzanak a mezőn át?
– Az egyenruha valóban szörnyű – látta be Victor.
– Azt hiszem, a németek nem azért halnak meg, mert a
franciák jobban harcolnak, hanem mert halálra röhögik
magukat.
Anélkül, hogy a többiek észrevették volna, Valérie
hangulata megváltozott. Már a háború kezdete óta
akasztófahumor mögé rejtette a félelmeit. És most is nevetett
volna, ha nem a bátyjáról lett volna szó.
Könyökét a térdére támasztotta.
– Nem szeretnék holnap csődöt mondani, ha Raduille-ba
utazom.
– Biztosan jobb belátásra téríted a bátyádat.
Victor barátságosan megpaskolta a vállát, és felhúzta a
szemöldökét.
– És mi van azzal a másik dologgal ott Raduille-ban?
– Gabriel most egyáltalán nem fontos – torkollta le Valérie,
saját magát is meglepve érzelmi kitörésével. – Most csak
Jules-lel foglalkozom. Annyira féltem! Még a gondolatára is,
hogy elveszíthetem, úgy érzem, megőrülök az aggodalomtól.
Arcát a kezébe rejtette, szégyellte magát.
– Ha túl is éli, az élmények majd az egész életét
meghatározzák. Mi ebben a dicsőséges? Inkább csak
visszaveti az elmúlt száz év fejlődését. Nem értem azokat az
embereket, akik arra törekszenek, hogy fegyvert foghassanak!
 Az utolsó szavak érthetetlen csuklásként hagyták el ajkát.
Azokat a nőket, akik beszédükkel megingatták a férfiak
hazafias kötelességtudatát, társadalmi megvetés fenyegette.
De nem tudott tovább színlelni. A barátai előtt semmiképp
sem. 
Amikor meghallotta, hogy Reims, különösen a katedrális,
súlyos találatokat kapott, és az egész tetőszerkezet leégett,
könnyekben tört ki. Pedig egyáltalán nem volt vallásos. Inkább
azért rendült meg, mert még egy több évszázados
emlékművet sem kímélt a pusztító háború. Milyen erők
munkálkodnak a világban? Reims lerombolása a nyers, barbár
erőszakot mutatta meg. Ez a háború megváltoztatja a világot.
És a bátyja éppen ebbe a háborúba készül bevonulni.
– Kérlek, bocsássatok meg! – mormolta, mielőtt eltűnt a
fürdőszobában, ahol félelmében és kétségbeesésében hányni
kezdett.
 15. FEJEZET
Raduille, 1914. szeptember
 
 
Valérie másnap elutazott Raduille-ba. Akkor határozta el, hogy
minden erejével távol tartja a bátyját a fronttól, amikor látta,
hogy egy csapat katona nehézlövedéket pakol be a vonatba.
Általában mindenki oda ült, ahová akart, így a táskáját a
szemközti ülésre tehette, és zavartalanul elmerülhetett volna a
gondolataiban. De a vonat tele volt zajos egyenruhásokkal.
Nyelt egyet, mert a kalauz átültette néhány katona mellé.
Elnézést kérve nyomakodott a férfiak közé. Olyan szűk volt a
hely, hogy alig tudta levetni a nyári kabátját, és mozdulni sem
mert.
Ráadásul a vonat félúton megállt. A semmi közepén álltak,
körülöttük mezők és szántóföldek. A vonatban a levegő egyre
melegebb és fojtogatóbb lett.
Negyedóra múlva körbejárt a kalauz azzal, hogy
meghibásodás történt. Majdnem készen van már a javítás, de
meg kell várni a szemből jövő vonatot, mielőtt újra
elindulhatnának. Az utasoknak megengedték, hogy elhagyják
a vonatot és kinyújtóztathassák a lábukat, amíg várakoznak.
Valérie csak a kistáskáját és a rajzfüzetét vitte magával egy
földútra. A szántóföldön parasztasszonyokat látott, akik
közösen szántottak az őszi vetés alá. Sem őrá, sem az ott
rostokoló vontra nem figyeltek. Nem csak a férfiak hiányoztak,
a hadügyminisztérium az állatokat is elvitte. Amit korábban a
lovak végeztek el, most görnyedt asszonyoknak kellett
megtenniük a fullasztó szeptemberi nap alatt. Valérie a
távolból is érezte a rettentő nagy erőkifejtést. Milyen
izomlázuk lehet estére!
Megijedt, hogy lekési az indulást, ezért visszament a
vonathoz, de túl korán érkezett. A katonák kényelmesen
elhelyezkedtek az árnyékban, és dámát játszottak. Vidáman
meséltek egymásnak, hódításokkal dicsekedtek és terveket
kovácsoltak a jövőre. Jókedvük miatt nehéz volt a háború
komorságára gondolni. Még nem néztek szembe a halállal.
Valérie leült egy kőre, és feltűnés nélkül vázlatokat készített
a férfiakról. Közben odafigyelt a meséjükre, titokban
mosolygott, ha valami illetlent mondtak, és ezeket a
történeteket is beépítette a képeibe.
Miután felvázolta a férfiakat, mindegyikük mögé odaállította
a hétköznapi életüket, ahogyan elképzelte azt. Azt, aki az
előbb a gyerekeiről mesélt, szerető apának rajzolta, a dandyt
a varietében szórakozva, a hegedűkészítőt a műhelyében
munkálkodva. Törlésekkel, radírozással és egy finomabb
ceruzával elmosódott emléknek hatott az egykor volt élet.
Az egyik katona a szemébe nézett. Valérie félrenézett, de a
következő pillanatban a katona megint tetten érte, amint
éppen feléje sandított. Ő is újra és újra Valérie felé nézett.
Miután egy darabig így játszottak, a férfi felállt.
Valérie megpróbált laza maradni, ami könnyebben ment
volna, ha férfi nem lett volna olyan átkozottul jóképű. Az álla
eléggé markáns volt, a szája inkább keskeny, de huncutul
mosolygott. A szeme egy hegyi tó türkizkék színében játszott.
A szájába dugott egy cigarettát.
– Elnézést, van tüze?
A hangjától Valérie megborzongott. Gabriel hangjára
emlékeztette, úgyhogy a szíve szokatlanul reagált. A szeme
környéke is rá hasonlított. Úgy tűnik, ez a típus a gyengéje.
Zavartan állt fel.
– Van gyufája?
Valérie megesküdött volna, hogy a katona zubbonya
zsebében egy gyufaskatulya rejtőzik, hiszen a barátai már
dohányoztak. Nem tudott mást tenni, mint viszonozni a
mosolyát.
– Ha cserében osztozik velem.
A férfi kivette a cigarettát a szájából, és Valérie szájába
dugta. Valérie egyenesen nézett rá, csodálkozva, egyben
elbűvölve a támadástól, és felhúzta a szemöldökét.
– A szoknyám zsebében – mondta röviden.
A katona sem tudta levenni róla tekintetét, elővette a
gyufát. Kén szaga érződött, és egy pillanatra Valérie meglátta
a láng tükörképét az idegen szemében. Erős kezek védték a
lángot a szél ellen, azután szívott egyet a lány a cigarettából.
Még egy szippantás után átnyújtotta a férfinak.
Az egy kacsintással köszönte meg, majd felfedezte a
mappát, amit Valérie a kőre tett, amikor felállt.
– Rajzol?
Kinyújtotta a kezét a mappa felé.
– Ne, ez kínos! – Valérie megpróbálta kitépni a kezéből a
mappát, de hamar vereséget szenvedett.
A férfi egy pillantást vetett a képre, majd felnevetett.
– Ha én rajzolok, az kínos, de úgy tűnik, maga művész.
Végiglapozta a rajzokat, és felfedezte az egyes portrékat,
köztük azt, amely róla készült. A lány arca tűzpirossá vált.
– Hegedűkészítőként ábrázolt? Megdöbbentő. Maga kiváló
megfigyelő.
– Egyszerűen csak nyitott szemmel és füllel járok a
világban…
Bátortalan próbálkozás volt, hogy kivágja magát.
A férfi hunyorogva nézett rá.
– Amennyire tudom, a modelleknek fizetnek az ülésért.
Maga tartozik nekem.
Valérie a vállát vonogatva vágott vissza:
– Sajnálom.
Azután gyorsan hozzátette:
– Az utolsó pénzemet gyufára költöttem.
Nevettek.
– Akkor el kell koboznom ezt a rajzot. De előtte alá kell
írnia.
– Kell? – kérdezte a lány megjátszott csodálkozással.
– Igen, különben nem tudom meg a nevét.
– Ha viszonzásképpen elárulja, kinek dedikáljam.
– Louis Renarde-nak hívnak.
Valérie valamit írt a papírra, azután átadta neki a rajzot.
– Nos… – olvasta Louis az aláírást –, Valérie…
Azután összehajtogatva a lapot a zubbonya zsebébe tette.
– Jár valakivel mostanában szórakozni?
– Nos, igen, a jóképű férfiak most mind oda vannak…
– Úgy tervezem, visszajövök.
 Valérie az ajkába harapott.
– Remélem, igen. De most még tart a háború.
– Ez tagadhatatlan, de valószínűleg nem örökké.
– Akkor majd meglátjuk, ha eljutunk addig.
– Eljutunk – biztosította a férfi. – Ne felejtse el! Az emberek
életükben mindig kétszer találkoznak.
 
– Valérie, tudod, hogy nincs választásom.
– De igen, van. Mindig van választás!
Valérie-nek könnyek szöktek a szemébe, miközben Jules-
lel a tanya udvarán sétáltak. A szomszédos udvarházból friss
tehéntrágya és felszántott föld illata szállt feléjük. Szagok,
amelyek a gyermekkorát idézték. Habár napközben még nyári
meleg volt, sötétedés után fázni kezdett. De nem a hideg miatt
vacogott.
Raduille-ban sem múlt el nyom nélkül a háború. Sok férfi
hiányzott. A szülei házában feleannyi alkalmazottat talált. A
kertészt már egy hónapja behívták, Babette, a cselédlány egy
lőszergyárban dolgozott.
Csak a természet csapta be az embereket békés idilljével.
Eső után méltóságteljesen ült le a köd a normandiai tájra. Az
őszi fények sárgás és narancsos színben világítottak, a
reggeli köd csillogó műremekké változtatta a mezőket és a
pókhálókat. Az állatok téli álomra készülődtek, a madarak
délre vonultak.
Valérie hátrahajtotta a fejét, és egy elvonuló fecskerajt
tanulmányozott. Azt kívánta, bárcsak velük mehetne. Más lett
volna, ha Jules-t behívják. Minden húsz év feletti férfinak
három évet kellett szolgálnia. De önként háborúba menni? Ezt
nem értette meg.
– Ez már nem az a rabló-pandúr, amit az erdőben
játszottunk. Ez háború. Emberek halnak meg, akiknek még
ötven vagy hatvan évet kellett volna élniük! Jules…
Ismét elfogta a rosszullét. Hevesen pislogott, és megfogta a
bátyja kezét. Már most érezte, hogy valami
feltartóztathatatlanul megváltozott közöttük. A leheletnyi
elidegenedés Valérie-t súlyosan érintette. Hiányolta Jules
gondtalanságát, a tréfáit, az örökös évődését. A közös
vállalkozásokat, kis összeesküvéseket.
Rövid imát rebegett: Kérlek, Istenem, hozd vissza azokat
az időket! Ne szakítsd el a köztünk lévő köteléket!
Mélyen belenézett Jules szemébe, addig, amíg biztos volt
benne, hogy figyel rá.
– Kérlek, szakadj el ettől a gondolattól! A vakmerőség nem
véd meg a haláltól.
– Nem értesz? Éppen ezért akarok segíteni. Hogy
megakadályozzam a halált, és ellássam a sebesülteket. Ez
minden, amit tenni akarok. Így is, úgy is be kell vonulnom a
hadseregbe, ha befejezem a tanulmányaimat. Nem
maradhatok örökre távol a háborútól.
– Akkor legalább várj az egyetem végéig – könyörgött neki
Valérie, abban bízva, hogy addig vége lesz a háborúnak.
Bonaparte Napóleon kora óta a katonai konfliktusok nem
tartottak tovább néhány hónapnál. Ha hihet a barátainak,
akkor a katonák karácsonyra már otthon lesznek. De éppen
ez a remény volt Jules problémája.
– Az oktatás csak elmélet. Én már készen állok! A
harctéren hasznos lehetek. Sosem bocsátanám meg
magamnak, hogy nem cselekedtem, amikor szükség lett volna
a segítségemre. És a tanulmányaimat később még mindig
befejezhetem.
Valérie megértette, hogy nem tudja visszatartani, és hogy
meg kell válogatnia a szavait. Sírva hallgatott.
Jules világos kézmozdulattal szakította félbe.
– Spórolj a könnyeiddel, semmi értelme, Valérie!
Mindenképpen elmegyek. Minden más vállalhatatlan lenne.
Valérie-nek nem tetszett valami Jules mondataiban: a
megingathatatlan elhatározás, amelyhez kétség sem férhetett.
– Egyébként nemcsak rólam van szó, hanem Gabrielről is.
Neki azonban tényleg nincs más lehetősége – eltekintve a
szökéstől.
Valérie hirtelen megállt.
– Micsoda?
– Igen, behívták. A legjobb barátom. Azt hiszem, fél, de
soha nem vallaná be. Ezért döntöttem úgy, hogy vele megyek.
Október végén Nîmes-be utazunk, és megkezdjük a katonai
kiképzést. Mi van veled? Miért sápadtál el olyan hirtelen?
Valérie nem tudott megszólalni.
– Bocsáss meg!
A hátuk mögött lévő mezőn kapirgáló varjú riadtan felrepült,
amikor Valérie elrohant mellette.
 
Gondolkodás nélkül szaladt a postára. Ebben a pillanatban
nem érdekelte, mi illik és mi nem.
Az ajtó feletti csengettyű átható hangon sivított fel, mikor
feltépte az ajtót. Most már késő volt ahhoz, hogy meggondolja
magát. Mielőtt észbe kapott volna, máris Gabriel előtt állt.
Először, majdnem két év után.
Nézte a férfit, aki hosszú idő múltán is oly közelinek tűnt,
mintha utolsó találkozásuk óta egyetlen nap sem telt volna el,
és akit legszívesebben azonnal a karjába zárt volna. Közben
annyi minden megváltozott. Gabriel megnősült, átvett egy
üzletet, családot alapított; ő pedig egy igazi párizsi művész
lett, aki élvezte a Rive Gauche-ban az édes életet, a háború
ellenére.
– Jó napot, Valérie!
Már a hangjától megborzongott. A férfi azon fáradozott,
hogy a hangja semleges maradjon, de az arcán ellentétes
érzelmek tükröződtek. A szeme örült a viszontlátásnak, de a
mosolya bűntudatos volt.
Valérie észrevette, hogy ő ugyanígy érez. Talán be kellett
volna jelentkeznie? A karácsonyi üdvözlőlapra nem válaszolt,
a gyűrűt kommentár nélkül visszaküldte postán. Ezúttal sem
találta a szavakat az illendő üdvözléshez, az óvatos
tapogatózáshoz, ehelyett kitört belőle.
– Igaz, hogy elmész?
A tekintetük találkozott.
– Jules tehát elmondta.
Fáradt pillantást vetett rá a férfi, majd felsóhajtott.
– Mindjárt zárok. Feljössz?
Mintha valami visszatartaná, Valérie a lépcsőn álldogált.
– Hol van Claudine?
 – Az anyjával Cherbourg-ba ment a varrónőhöz
ruhapróbára. Csak holnap jön vissza.
A hangja nyomott volt. Nyilvánvalóan kínos volt számára,
mintha attól félne, Valérie tiszteségtelen ajánlatként fogja fel
szavait.
Nagyot nyelve követte őt a lakásba, amelybe fiatalabb
korában szinte naponta belépett. A kis cserépkályha mellett
még mindig ott állt a kopott, rubinpiros karosszék, mögötte a
könyvespolc és az állólámpa a rojtos lámpaernyővel. A
kisasztalon a férfi édesanyjának fotója állt. Valérie érezte a
bútorok, a konyhában a szárított fűszerek és egy csipetnyi
kávé illatát. A gardrób most is, mint régebben, kabátokkal,
kalapokkal, postásegyenruhákkal volt telepakolva. Minden
olyan ismerős volt, mintha Maître Pigalle bármelyik pillanatban
beléphetne a konyhából egy tál kacsamellel és almával, hogy
megkérdezze, velük eszik-e.
És mégis minden más volt. Idegen aura lebegett a
szobákban. Valérie tarkóján felborzolódtak a kis pihék. A
virágos függönyök és az újabb apróságok elárulták, hogy a jól
ismert ház már egy asszony birodalma lett.
Közben Gabriel levette a zakóját. Letette a sapkáját, és
végigsimított a haján. Kérdőn nézett rá.
– Mi a baj?
– Semmi – válaszolta Valérie, és elnyomta a késztetést,
hogy egy elálló hajtincset a helyére simítson. Bár a szíve
szokatlanul hevesen dobog, mégis jó, hogy újra itt lehet.
– Kérsz teát?
Gabriel elment mellette, és a tűzhelynél foglalatoskodott.
Ebben a pillanatban Valérie képes volt figyelmen kívül hagyni
mindent, ami az ellen szólt, hogy itt legyen. Élvezte a férfi
társaságát, azt a jó érzést, amely a szeretett ember közelében
szétáradt benne. De a következő pillanatban tönkretette ezt a
szerény harmóniát: amíg Gabriel a teafőzőt megtöltötte vízzel,
ő még egyszer körülnézett a szobában – és észrevette az
egyetlen új bútordarabot. Az ablak előtt egy bölcső állt fehér
függönnyel.
Forró könnyek ömlöttek a szeméből. Mit keres itt
egyáltalán? Gabrielben és benne többé semmi sem lehet
közös. Azt hitte, jól átvészelte az elválást, és most a fájdalom
annál mélyebben hatolt a szívébe.
Gabriel nem vette észre a hangulatváltozást, és csevegő
stílusban beszélt tovább.
– És milyen az életed? Gyakran jársz még a barátaiddal a
Lapinba? Mit csinál Olympe? A fekete teát még mindig
szárított bergamottal szereted? Cukor nélkül, kis tejjel?
Valérie dühösen kiáltott rá. 
– Hagyd abba!
Gabriel zavartan nézett rá.
– Mit?
– Úgy teszel, mintha ismernél.
Gabriel a homlokát ráncolva intett neki, hogy üljön le, és
teletöltötte a csészéjét. Azután leült vele szemben.
– Azt hittem, ismerlek. Mi a baj? 
Valérie az arcát nézte, amit olyan jól ismert, mint a sajátját.
A szemet, a hosszú szempillákat, a határozott szájat, a
gödröcskét az állán… Hány órát töltött azzal, hogy
tanulmányozza ezt az arcot? A szerelmi bánatában hányszor
vette elő a gipszmaszkot? Akkoriban megkérte Olympe-ot,
hogy tüntesse el, és azóta nem is látta.
– Az isten szerelmére, Valérie! Magammal is tudok
beszélgetni.
Valérie hirtelen felállt.
– Bocsáss meg, mennem kell! Nem lett volna szabad
idejönnöm. Nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak.
Gabriel elkapta a karját, amikor el akart rohanni mellette.
– Várj, ne menj el!
Nem nézett rá, csak fogta a karját és sóhajtott.
– Én sem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Veled, a
családommal, a katonasággal…
Valérie majdnem felrobbant. Egy heves mozdulattal
kiszabadította a karját, és a bölcsőre mutatott.
– Én meg azt nem tudom, ezt hogyan kezeljem!
Gabriel megértette. A szeme tágra nyílt, azután ő is felállt.
– Ne ítéld meg, hogyan rendeztem be az életemet, miután
elmentél. Éppúgy, ahogy én sem ítéltem el a megváltozott
életed. Ellenkezőleg, mindig a legjobbakat kívántam neked, és
gondoskodtam róla, hogy ne álljak az utadba.
Valérie nyelt egyet. A megsebzettség érzése alattomos.
Egyben ráébredt, semmi joga hozzá, hogy utálatos legyen.
Mérges volt magára a felháborodása és a hiúsága miatt.
– Igazad van. Bocsáss meg! A háború és mindaz, ami most
körülvesz minket, összezavart.
Elhalt a hangja.
– Istenem, Gabriel.
Fejét csóválva lesütötte a szemét.
Gabriel könyörgő szeme lefegyverezte, és minden
szemrehányása elnémult.
– Nem szabad elmenned – suttogta Valérie.
Megijedve saját szavaitól beleharapott az ajkába. De nem
tudta tovább türtőztetni magát.
– Nem szabad elmenned!
Könnyek folytak végig az arcán. De úgy tűnik, ez csak
vidámságot keltett. Gabriel elkezdett nevetni.
– Szórakoztatónak találod? – kérdezte barátságtalanul.
– Nevetek, mert könnyek még sohasem tettek vidámabbá.
Ugyanis azt jelentik, hogy még mindig fontos vagyok neked.
Valérie mélyen elpirult.
– Nagyon illetlen dolog, hogy így beszélsz velem, habár…
Nem találta a megfelelő szavakat.
– Valérie, úgy gondolod, már nem lehetsz fontos a
számomra? Sokat jelentettél nekem, a szerelmünk nem
csupán egy álom volt. Csak éppen nem volt jövője.
Ismét megfogta a kezét, és lehajtotta a fejét. 
– Ha elmegyek… Ha a fronton leszek… Írhatok neked?
– Mit írnál nekem, amit nem írhatsz meg Claudine-nak?
– Hogy félek.
Valérie döbbenten nézett rá. A félelem olyasmi volt, amiről
a férfiak nem beszéltek. A félelemkeltés csökkentette a morált,
és sebezhetővé tette sz embert.
– Claudine feleslegesen aggódna. De te… előtted sosem
kellett megjátszanom magam. Te mindig megértettél.
Ha mindig megértette, akkor most miért fáj úgy, hogy
elengedje és végleg lezárja a kapcsolatukat? És akkor
meglátta a festményt. A masszív diófa tálalószekrény felett
lógott: a szerelmespár a halastónál.
– Rendben van – suttogta, miközben elnyomta aggodalmát.
– Írhatsz nekem. Írj mindenről, ami éppen foglalkoztat! De
valamit meg kell ígérned.
Gabriel szilárd elhatározással nézett rá.
– Mindent. Mindent, amit csak akarsz.
Valérie nem tudta tovább tartani magát. Sírva zuhant a férfi
karjaiba. Milyen jó érzés volt, milyen védettséget érzett mindig
nála! De nem adhatta át magát az érzéseinek. Tudatában volt
a vágyai által keltett veszélynek, amikor felemelte a fejét, és
ránézett Gabrielre. Tudta, hogy Gabriel kívánja őt, és az illata
teljesen elbódította.
Valérie érezte az arcán a férfi lélegzetvételét, amely
felszárította a könnyeit, és az ajkaik egyre közelebb kerültek
egymáshoz. Behunyta a szemét és kinyitotta a száját. Csak
egy ujjnyi távolságra voltak a csóktól.
Egyikük sem merte bevallani a másiknak, mit éreznek
egymás iránt. Egy pillanatra megmerevedtek, de a pillanat
varázsa elmúlt, és Valérie visszahúzódott.
– Vigyázz a bátyámra! Hozd vissza Jules-t épségben! Ígérd
meg nekem!
 16. FEJEZET
Párizs, 1915. március 
 
 
Akadtak olyan emberek, akik úgy élték tovább az életüket,
mintha semmi közük sem lenne a háborúhoz. Monsieur
Duchamp is ilyen volt. Szinte senki sem ünnepelte oly
mértékben a hedonizmust, mint a médiamágnás. Olympe
szalonjában álldogált, és egy estély előkészületeit beszélték
meg.
– A bouillabaisse után a helyes választás az aranymakréla
citromos ajolival, mit gondol, kisasszony?
– Kitűnő. Késői szüretelésű rizlinget ajánlanék hozzá. Van
néhány igazán jó fajtám itthon.
– És ami a desszertet illeti…
Valérie csak fél füllel hallgatta a beszélgetést.
– És a csodálatos társnője, Massé kisasszony is jelen
lesz? 
Meghajtotta a fejét, és jóindulatú, ugyanakkor sóvárgó
tekintetével bekapcsolta Valérie-t a társalgásba.
– Remélem, sok ismerős arcot fogok látni.
Régi, gazdag párizsi nemesek, híres művészek és
színésznők nevét sorolta fel. Hirtelen megfogta Valérie kezét.
– Igen, bizonyára.
Valérie kínlódva nevetett, majd udvariasan kiszabadította
magát. Már Olympe körbevezette a palotában, a férfi
molylepkeként keringett körülötte, és meglehetősen sokszor
megérintette a vállát vagy a derekát.
Olympe figyelemre méltó eleganciával csalta el Valérie
mellől a szoknyavadászt.
– Ha velem jönne, akkor megmutatnám önnek a galériát,
amelyről úgy gondolom, alkalmas lenne a vonósnégyesnek.
Miután minden készen volt, és Olympe kiudvariaskodta
Monsieur Duchamp-t a házból, hátát az ajtónak vetette,
becsukta a szemét, és hangosan felsóhajtott.
 Valérie nézte, ahogy leveti az álarcát.
– Köszönöm, hogy beavatkoztál. A kérdéses estén egy
megfázás miatt használhatatlan leszek. Nem vagyok kíváncsi
a társaságára.
– Semmi ilyesmit nem fogsz tenni. Még ma este értesítem
Monsieur Duchamp-t, hogy meggondoltam magam. Egy másik
vendéglátót kell keresnie a partijához, aki jobban megfelel a
lelkületének, mint én.
Olympe leült a földre, ami hófehér, bársonygalléros Drécoll-
selyemkosztümjében nem éppen hölgyhöz illő magatartás
volt.
– Nem bírom tovább, Valérie. Saját magamat sem bírom
tovább. A mindennapi látogatások, fogadások, estélyek, bálok,
színházlátogatások, lovaglóséták és lóversenyek, továbbá az
ezekhez kapcsolódó életmód visszataszító a számomra,
miközben az ország ilyen válságban van.
Valérie is leült a padlóra. Az elmúlt hónapok pillanatok alatt
elteltek. Apollinaire decemberben visszatért Nizzából,
kérelmezte a francia állampolgárságot, és önként jelentkezett
katonai szolgálatra. Úgy tűnt, a szeretője karjában
elszenvedett kishalál után már a valódi haláltól sem fél.
A háború nem hirtelen érkezett, tolvajként szökött be
Párizsba, és hangtalanul fertőzte meg a várost, míg végül
megszokottá vált. Az életben állandóan jelen lévő mindennapi
gondok része lett.
Már senki sem nézett fel, amikor egy egyenruhás katona
elhaladt mellette. A Vöröskereszt fehér kötényes asszonyai,
akik adományokat gyűjtöttek, szintén a megszokott képhez
tartoztak. Vasárnaponként a templomban több látogató volt,
mint valaha. Az emberek beletörődve vették tudomásul, hogy
ez a háború hosszabb lesz, mint gondolták. Sokkal hosszabb.
A húsra, gabonára, szénre és benzinre fejadagot
számoltak. A városi palotában a nagy belmagasság miatt már
nem volt meleg. Olympe állandóan szipogott. A szolgák
egyharmada felmondott, hogy a hazának szolgáljon. Úgy tűnt,
az egész ország mozgásban van, mintha kitört volna a
népvándorlás. A katonák megtöltötték a vonatokat, a
külföldiek pedig visszautaztak a hazájukba. Franciák is el
akarták hagyni az országot, Spanyolországba és az Egyesült
Államokba akartak emigrálni, de sokszor gond volt a
papírjaikkal. A háború előtt nem kellett a határátlépésnél
útlevelet felmutatni, így hát sok embernek nem is volt.
Március óta kijárási tilalom volt érvényben, és el kellett
sötétíteni az ablakokat. Nem sokat használt; éjszakánként az
egész város megremegett a bombáktól, amelyeket a boschok
dobtak le. A Gard Saint-Lazare és a Gard du Nord súlyos
károkat szenvedett.
Valérie mélyről jövő sóhajtással bukkant fel ismét a
gondolataiból.
– És mit akarsz tenni?
– Ismered Edith Whartont? Vállalkozást alapított, egy
amerikai szállót a menekülteknek. Tudod, hogy naponta
érkeznek menekültek Belgiumból és a senki földjéről.
Szeretnék csatlakozni hozzá, és itt, a palotában valami
hasonlót létrehozni az özvegyeknek és az árváknak. 
Valérie először nem volt benne biztos, vajon a barátnője ezt
csak úgy odavetette-e, de a tekintetében meglátta a
határozottságot. Többé senki sem csukhatta be a szemét a
háború előtt.
– Na, szép – mondta Valérie, és bólintott.
Felállt, majd felhúzta Olympe-ot is a földről.
– Hol kezdjük?
 17. FEJEZET
Párizs, 1915. május
 
 
Ypern, 1915. május 28.
 
Kedves Testvérem!
 
Már a második csatát is megvívtuk Flandriában. Most már
semmi nem áll a szabadságolásom útjában, holnapután
utazhatok! Kérlek, táviratozd meg mamának és papának, hogy
érkezem. Sajnos nincs több levélpapírom. El sem hiszed,
mennyire örülök!
Sok csók, Jules
 
Valérie örömkiáltással szaladt végig a palota folyosóin.
Olympe-ot a könyvtárban találta, ahol magas derekú, levélzöld
szoknyájában és szellős vászonblúzában a személyzetnek
adott utasításokat. A személyzet sietve körbejárt, bútorokat
tologatott és tábori ágyakat állított fel.
– Vigyék el azokat a hatalmas virágcsokrokat!
Szélesebbek, mint a karom, csak egy-egy további ágy helyét
foglalják el.
Valérie mosolygott. Olympe nem beszélt sokat, de rögtön
cselekedett. Már a következő héten megérkeznek az első
özvegyek és árvák. Olympe-nak feltűnt Valérie mosolya.
– Jó hírek?
– Igen, a bátyám hazajön. Azonnal előkészítek mindent az
utazásra.
 
Valérie később alig emlékezett a következő órákra és az
utazásra. Annyira csak a bátyjára gondolt, hogy a környezete
mintha elrejtőzött volna előle egy fátyol mögé. 
 Papa elment érte az egylovas kocsival Cherbourg-ba, és
habár szívélyesen üdvözölte, mégiscsak felületes volt, mintha
elmerült volna gondolataiban. A tenger felől kellemes, sós
szellő fújdogált. Az erdőn át haladtak, amely egészen
Raduille-ig nyúlt. Amikor a zöld levelek lassacskán
megritkultak, és feltűnt a nádfedeles szülői ház, amelyet
virágzó bokrok, növények és éneklő madarak vettek körül,
Valérie-t jó érzés töltötte el. Úgy érezte, még soha nem volt
ilyen messze a háború, mint ebben a pillanatban. Mintha az
utolsó tíz hónap csak egyetlen rossz benyomás lett volna.
Hallotta a vidám gyerekkacagást és a falu kútjánál a víz
csobbanását. Otthona minden jó illata feléje szállt; a
levendulaszappan, amikor anyját átölelte, és orrát őszülő,
szőke hajába nyomta, majd fenyőfa, fokhagyma, fűszerek
illata.
Kipakolta a bőröndjét, azután segített Monique-nak rendbe
tenni Jules szobáját. Amikor áthúzták az ágyat, a frissen
mosott ágynemű illata elárasztotta a szobát.
Mama a konyhában állt, és gondoskodott róla, hogy a coq
au vin olyan legyen, ahogyan Jules szereti. A szabadsága
alatt a hazatérő fiúnak mindent meg kell adni. Még a
gramofont is lehozta a padlásról, amit a háború kezdete óta ott
fent őriztek, mert illetlenségnek tartotta volna, hogy élvezzék a
zenét, miközben Jules a fronton van.
Valérie egész nap segített neki, tésztát gyúrt, szőnyeget
porolt, az ezüstöt fényesítette. Éppen a konyhában tréfálkozott
és nevetett a húgával, amikor meghallotta a zajt. Akaratlanul
is belecsípett Monique karjába.
– Au!
– Hallgass!
Azután már mindketten hallották: a földszinten kinyílt az
ajtó, és csizmák dübögtek a nyikorgó padlón.
Kiabálva rohantak ki a konyhából, és rárontottak a
bátyjukra. A hangzavar tudtára adta a család többi tagjának is,
hogy Jules hazaért. Valérie teljes erejéből átölelte. A vörös
nadrágok nem sokáig tartottak ki, így most Jules égszínkék
egyenruhát hordott lábszárvédővel, valamint a Vöröskereszt
karszalagját. Erősnek és – a család megkönnyebbülésére –
jóltápláltnak tűnt.
Az izgalom közepette lehetetlen volt akár egyetlen értelmes
mondatot is mondani. Mindenki boldog volt, hogy épségben
láthatja a frontról hazaérkezőt, és összevissza beszéltek.
Nemcsak a család ölelte át szeretetteljesen Jules-t, hanem a
személyzet is szívélyesen üdvözölte. Babette, aki csak Jules
kedvéért tért vissza régi szolgálatába a lőszergyárból, puszival
köszöntötte. 
Az órák repültek, a család élvezte az együttlétet és a kitűnő
vacsorát. Ez volt az első alkalom fél év óta, hogy együtt
voltak. A karácsony Jules nélkül nem volt az igazi, így ezúttal
mindent bepótoltak. Bent gyertyák gondoskodtak a kedélyes
hangulatról, kint a lenyugvó nap festette be a környéket
ibolyaszínével.
Valérie a bátyjával szemben ült, és szemkontaktust
keresett. Néha-néha valami mulatságosat mondott. Jules
vidám volt, gyakran nevetett, jókedvűen itta a bort. Mama
tudni akarta, mikor folytatja a tanulmányait, papa
megkérdezte, vajon leveleznek-e még a szomszéd lánnyal.
Monique bejelentette, hogy egy új zongoradarabot tanul, és
kérdezte, később kísérné-e a csellóján.
Valérie egy pillanatra hagyta, hogy ez a békés igyekezet
becsapja, de minél jobban figyelt, annál világosabbá vált, hogy
minden megrendezett. Jules szeme nem mosolygott. Habár
gyakran emelgette a borospoharat, az mindig tele volt anélkül,
hogy újratöltötte volna. A kérdéseket kerülte. Ahelyett, hogy a
harcokról mesélt volna, lényegtelen dolgokról beszélt. A
cipőjéről például, és hogy hálás Monique-nak a zokniért,
amelyet kötött neki. Minden csak betanult szövegként hatott,
hogy elhitesse a családdal, a háború olyan, mint egy
osztálykirándulás.
De ami Valérie-t a legjobban meglepte, hogy papa nem
elégedett meg ezekkel a mesékkel, és egyre erősebben
próbálta Jules-t kicsalogatni a rejtekéből. Ezt persze nem
lehetett tőle rossz néven venni. Ő is szívesen elment volna a
háborúba, de a kora miatt nem tehette. Legutóbbi sikertelen
regénye után bátor katonákról írt, otthon ülő hűséges
asszonyokról, becsületről, kötelességtudatról, egyszóval: az
aktuális kérdésekről. De a szöveg nem egyezett a lényével,
úgy érezte, eladta magát. Valérie-nek feltűnt, hogy több bort
ivott, mint máskor. De ami valóban sokkolta a lányát, a
szóhasználat volt, ahogyan a fiával beszélt.
– Jó sok ólmot zabáltattatok fel a boschokkal, ugye?
Az ikertestvér Valérie volt az egyetlen, aki észrevette,
hogyan merevedett meg Jules arca. Tekintete kerülte az övét,
sokkal inkább a semmibe bámult. Az étel kihűlt a tányérján.
Françoise felháborodott pillantással nézett a férjére.
– De Adalbert!
Szeretett volna továbbra is semmiségekről csevegni.
De a férje nem hagyta magát eltéríteni.
– Azt is hallottam, hogy szép kis szőnyeget szőttetek
aknákból. Ezek a mocskos boschok szépen levegőbe
repültek, amikor rárohantak?
Jules hangosan félredobta a villát és a kést.
– Nem tudom, papa. Nem láttam. Éppen azzal voltam
elfoglalva, hogy megtisztítsam egy katona torkát a hányásától,
mert majdnem megfulladt egy gáztámadásban.
Szavai pofonként csattantak. Jules megtörölte a száját
szalvétával, majd az asztalra tette.
– Elnézést. Fáradt vagyok, szeretnék pihenni.
Mama felállt, és hiábavaló kísérletet tett rá, hogy jobb
kedvre hangolja. Amikor Jules elment, mama ismét leült, és
szemrehányón nézett a férjére.
– Jól megcsináltad, Adalbert! 
 18. FEJEZET
Raduille, 1915. május
 
 
Később, amikor már mindenki lefeküdt, Valérie töprengett,
vajon benézzen-e Jules-höz. Aggódott. És kínozta őt a sok
megválaszolatlanul maradt kérdés.
Mint mindig, amikor nem jutott előbbre, félresöpörte
kétségeit. Fogott egy üveg bort, két poharat, amelyek halkan
megcsendültek, és bekopogott hozzá.
– Én vagyok. Bejöhetek?
Lépések hangzottak a túloldalon, majd Jules kinyitotta az
ajtót. Pizsamanadrág és atlétatrikó volt rajta.
– Mit akarsz?
– Beszélni akarok veled, mert nem lenne jó, ha így érne
véget a nap.
Felemelte a borosüveget.
– Az üveg már nyitva van, és mivel nem akarok egyedül
inni…
Jules végre elmosolyodott.
– Már azt hittem, nem jössz.
Valérie belépett a szobába, és törökülésben az ágyra
telepedett. Miközben töltött, a hajával játszadozott. Hirtelen
nem tudta, mit is mondjon.
– Tudod, amikor…
– Spórold meg ezt a rizsát, tedd fel a kérdéseket, amelyek
valóban érdekelnek! – szakította félbe nyersen Jules.
– Az a helyzet, hogy te is inkább ajtóstul szeretsz a házba
rontani, mint papa az előbb. Papa talán ügyetlenül adta elő
magát, de csak azt akarta kitalálni, mi van veled. Azt akarta
hallani, hogy erős vagy, és nem kell aggódnia miattad.
Jules elővett egy cigarettát és rágyújtott.
– Nem hiszem, hogy tényleg tudni akarják, mi a helyzet
igazából. És nem is akarom nekik elmondani. Nem bírnák ki.
 Valérie nyelt egyet, és remélte, erősebb, mint amilyennek
Jules a szüleiket tartotta.
– Nekem elmeséled? Szeretném tudni, mi foglalkoztat. Mi
történik odakint, a fronton? – Hallgatott és habozott. Amit
Jules az előbb az asztalnál mondott, mélyen megrendítette. –
Gázról beszéltél. Mi történik egy gáztámadásnál?
Jules szeme úgy villant meg, mintha egy utolsó
figyelmeztetést küldene. Valérie állta a pillantását, és
várakozóan nézett rá.
– A harci gáz folyékony klórból készült veszélyes keverék,
amelyet acéltartályokban tárolnak. Az ember vár, amíg a szél
kedvező irányba fúj, azután kinyitja a palackot. Ypernben egy
hat kilométer széles klórfelhő jött felénk. Félelmetes, szörnyű
pillanat volt. Nincs menekvés, az ember rögtön elveszíti a
tájékozódóképességét. És mivel a gáz nehezebb a levegőnél,
leszáll a lövészárkokba.
– Akkor ez… úgy gondolom… – Valérie nem találta a
szavakat. – Olyan, mint amikor elalszunk?
Jules ézelemmentesen nézett rá. 
– Nem, ez inkább olyan, mint egy fájdalmas fuldoklás,
miközben a sósav lemarja az élő húst és a bőrt az arcról. És
ha túléli valaki, akkor is megvakulhat.
Jules odadobott neki valamit, ami alaposabb
szemrevételezés után egy maszknak látszott, amelyen
gömbölyű üveg volt a szemek számára és egy filter a
szájnyílásnál. Ijesztően nézett ki, mint egy rovar feje.
– Ezt mindig magunknál kell hordanunk, védelemképp. A
hadügyminisztérium a lovaknak is ki akar fejleszteni ilyet. 
Valérie-nek sírhatnékja volt, de uralkodott magán. Jules
végre megnyílt előtte – ezt nem szabad elrontania. Nem
szabad úgy gondolnia, Valérie megbánta, hogy így tett. A lány
kiürítette a poharát és újratöltött. A bor gyorsan hatott.
Jules-nek cigarettaszünetre volt szüksége, hogy folytatni
tudja.
– Nem a lárma és a folyamatos puskatűz a félelmetes,
hanem a reggeli csend. Amikor a becsapódásoktól felszántott
földön lépkedünk, hogy összeszedjük a halottakat. Senki nem
mehet ebbe a halotti zónába, az illetékteleneket azonnal
lelövik. Ezért mindig magunkkal visszük a Vöröskereszt
zászlóját. Leszúrjuk a mocsárba, majd összegyűjtjük a
halottakat, miközben mindkét oldalról néznek minket a
katonák. Nem teszünk különbséget az elesettek között,
franciák-e vagy németek. A halálban egyenlők vagyunk.
Sajnos az idő szűkössége és a halottak óriási száma nem
teszi lehetővé, hogy rendesen eltemessük őket. Legtöbbször
csak fél méter mélyen tudjuk elföldelni a testeket, úgyhogy a
legközelebbi gránátrobbanástól a levegőbe repülnek, olykor
pedig a nyúl nagyságú patkányok kiássák őket. A
sebesülteket elszállítjuk. A harci taktika szempontjából
okosabb, ha a katonákat megsebesítik, ahelyett hogy
megölnék őket, mert az ellátásuk sokkal több munkát igényel.
El tudod képzelni, mekkora hatalmas logisztikai üzem működik
ott! Általában nem gyógyítjuk meg őket teljesen, arra
törekszünk, hogy ismét mihamarabb bevethetők legyenek. 
Jules összeszorította a száját.
– Minden reggel bejönnek a kórházba a hadnagyok, az
őrnagyok és más tisztek a frissen mosott egyenruhájukban, és
meglátogatják a sebesülteket, feljegyzéseket írnak, azután
eldöntik, mi legyen velük. A legrosszabb nem a sebesültek
ellátása, hanem ez a tökéletes kétségbeesés. Nem tudjuk
mindet megmenteni. Néhányan csendesen és halkan,
nyomorult halállal halnak meg a tábori ágyon. Akkor már csak
a halotti bizonyítványt kell kitöltenünk, és a hozzátartozókat
dicsőséges, gyors halálról tudósítjuk. Hidd el, semmi
dicsőséges nincs benne, ha az ember siralmas halált hal, és
utána gyorsan elföldelik.
Hogy tudja mindazt, amit átélt, ilyen józanul leírni? Mintha a
gondolataiban olvasna, Jules szívet tépő pillantással, duzzadt,
könnyes szemmel, piros arccal nézett rá.
– Amit átélek, az maga a pokol, és már semmit sem érzek!
Miközben belül halott vagyok, egy haldokló kezét fogom,
akiben abban a pillanatban több érzés van, mint bennem.
Megpróbálok morfiummal könnyíteni utolsó, fájdalmas
lélegzetvételén. Azután kimerülten elalszom, közönyös vagyok
aziránt, hogy egy halott fekszik mellettem, és nyitott, megtört
szemmel bámul rám. Sápadt, izzadt arcokat látok, hallgatom
reszelős lélegzésüket, nyögdécselésüket, kiáltásaikat, ahogy
a szeretteiket hívják, és közben semmit sem érzek.
Egyszerűen csak fáradt vagyok. Olyan régóta, hogy attól
félek, többé nem ébredek fel, és álmomban olyan dolgokat
látok, amelyeket nem akarok újra látni. Vissza akarok találni a
reményhez, de belül minden olyan hideg. Olyan hideg.
– Ó, édes bátyám…
Valérie kitárta feléje a karját, de Jules félrelökte.
– Mondd ki, Valérie! Mondd ki, ami a nyelved hegyén van!
Hogy figyelmeztettél, és ostobaságnak tartottad, hogy önként
megyek.
Valérie megilletődve válaszolt:
– Semmi ilyesmit nem fogok mondani. Az egyetlen, amit
megérdemelsz, a csodálatom. Olyan sokat teszel! Hihetetlenül
büszke vagyok rád! De Jules, pihenned kell. Teljesen
kimerültél, és pihentető alvásra van szükséged.
Jules megtörölte arcát egy zsebkendővel, és az ajka
örömtelen mosolyra húzódott.
– Ó, ne áltasd magad, Valérie! Soha többé nem tudok
rendesen aludni.
A szavai rettenetesen fájtak. Valérie nem akarta, hogy a
testvére így szenvedjen.
– És ha átölelnélek? Ahogy mindig átöleltük egymást, ha
egyikünknek rémálmai voltak?
Jules szemében régi, gyerekkori emlékek tükröződtek.
– Igen, az jó lenne.
Valérie így hát lefeküdt mögé és átölelte.
– Megvédjük egymást – suttogta.
– Mindig is azt tettük.
Jules megfogta Valérie kezét, a szívéhez szorította, és
mélyet sóhajtott, mígnem végre lassult a pulzusa.
De Valérie fejében tovább forogtak a fogaskerekek.
– Ha ott olyan rossz… miért nem ír nekem őszintén
Gabriel? Miért csak jelentéktelen dolgokat említ?
Mintha a saját érzései elől akarna elrejtőzni, az arcát Jules
nyakához nyomta. Soha nem beszélt vele arról, mi volt közte
és Gabriel között.
 – Mert különben elveszítené a bátorságát – mormolta Jules
álmosan.
– Az emberek elfelejtik, hogy a katonák a leveleket a saját
moráljuk miatt is írják. Hogy ők maguk is elhiggyék, nem
minden rossz. Lásd meg mögötte ezt a szándékot, és menj
bele a játékba! Tarts vele, és írj neki te is olyan dolgokat,
amelyek felvidítják. Benneteket sokkal több minden köt össze.
Hogyan sikerült Jules-nek félálomban is a közepébe
trafálnia? Valérie torka elszorult.
– Nem olyan könnyű nekem, hogy a bizalmasa legyek,
mikor Claudine a környéken tologatja a gyerekkocsit…, és én
– dadogni kezdett – még mindig szeretem őt.
Végre kimondta. A feje lüktetett. Egy pillanatig nem volt
benne biztos, hogy Jules hallotta-e egyáltalán, vagy már
elaludt. Mélyen és szabályosan lélegzett.
– Ó, Val. Tudom – suttogta a fiatalember. – Kezdettől fogva
tudtam.
Valérie csodálkozva emelte fel a fejét.
– Egész idő alatt tudtad?
De Jules már elaludt.
 19. FEJEZET
Párizs, 1915. december
 
 
A temetői fák lombja ringott a szélben. Nem hallatszott sem
suttogás, sem az utca zaja. Néhány varjú kivételével, amely
őrszemként őrizte birodalmát, és a földön élelmet keresett,
kísérteties csend uralkodott. Elszórt hópelyhek szállingóztak a
gyászolókra, megragadtak a hajukban, a sapkájukon és a
kabátjukon.
Valérie mélyebbre dugta fagyos ujjait a szőrmemuffba.
Valószerűtlennek tűnt számára, hogy a bohém társaság ilyen
komor. Általában semmi sem hozta ki őket a sodrukból, még a
háború sem, ahogy Valérie újra és újra csodálkozva
megállapította. Az emberek itt-ott spóroltak, vacogva
ünnepeltek, mert nem volt szén, és megosztották az olcsó
lőrét, ami gyorsan felmelegítette őket. De valahogy mindig
adódott alkalom és lehetőség a szórakozásra. Most azonban
itt álltak, a sokktól bénultan, mintha első alkalommal vennék
tudomásul, hogy az élet véges. Teljesen mindegy, mennyire
tombolják ki magukat, egy csapásra minden elmúlik.
Habár Eva Gouel három és fél éve Valérie baráti körének
állandó tagja volt, a két nőnek nem sok közös témája akadt.
Utólag Valérie sajnálta, hogy nem töltött vele több időt.
Picasso szeretője így lényegében idegen maradt számára, és
most is hiányoztak a tisztességes gyászhoz tartozó érzelmei.
Picasso számára a harmincéves nő halála természetesen
tragédia volt, bár már a következő szeretője melegítette az
ágyát. Halálsápadt arcával és erőtlen válltartásával a festő alig
volt felismerhető. Gertrude Stein és Alice Toklas anyaian
támogatták.
A hóból még a gyászbeszéd alatt eső lett.
– Mindig is nagyon beteg volt – suttogta Victor Valérie-nek,
akivel megosztotta esernyőjét.
 A hidegtől dideregve húzta be állát és átfagyott arcát a
sáljába. Jéghideg decemberi reggel volt, egy héttel karácsony
előtt. Már a második karácsony a háború árnyékában.
Valérie Gabriel legutóbbi levelére gondolt, és egyfajta
melankólia fogta el:
  
Aggaszt, amit látok. A lövészárokban jéghideg van.
Elveszítettem, Valérie. Elveszítettem a napot, amely egykor a
cseresznyefa alatt az arcodat melegítette, amikor első
alkalommal csókoltalak meg. Hogyan lehetséges, hogy olyan
világosan látom magam előtt ezt a képet, holott az időnek már
réges-régen el kellett volna halványítania? Kérlek, segíts
nekem újra megtalálni a napsütést!
 
És tovább:
 
Mindketten tudjuk, mi történhetett volna, amikor olyan közel
álltunk egymáshoz a lakásomban. Ezt az emléket kincsként
őrzöm, mert ez volt az utolsó szép élményem a bevonulás
előtt. Mindig illedelmes voltál, és soha nem említetted, és
bolond vagyok, hogy kimondom: azt kívánom, bárcsak
megcsókoltalak volna. A homlokod, az orrod, az ajkad… Azt
kívánom, bárcsak utolsó alkalommal még a karomban
tartottalak volna, és meggyóntam volna neked, milyen nagy
hiba volt, hogy elhagytalak.
Kérlek, ne gúnyolj ki a vallomásom miatt, amely talán
sértésnek tűnhet neked! Ne mondj rá semmit, hogy ne kelljen
szégyenkeznem őszinteségem miatt. De a legnagyobb
szükség pillanataiban írok neked, és ezekben a sötét órákban
megtanultam, hogy fütyüljek a konvenciókra, és kimondjam,
amit érzek.
 
A bizalmas hangnem mélyen megrendítette. Már egy éve
történt, hogy találkoztak a lakásban. Minél kevesebbet gondolt
rá, annál jobb volt, mert biztosnak látszott, hogy a szerelme
viszonzatlan maradna. Mostanáig, mert ez a levél az egész
világát megrengette. Lehet, hogy Gabriel ennyi idő után még
mindig szereti? De mi értelme lenne ennek? Mindig is
megoldhatatlan akadályok nehezítették kettőjük életútját.
Claudine-nal meg a gyerekkel csak továbbiak jöttek. Közös
jövőre semmiképpen sem gondolhatnak. 
Valérie megrázta magát, mintha egy rémálomtól akarna
megszabadulni. Egyáltalán, miért gondol ilyesmire! Dühös lett,
amiért Gabriel még mindig ilyen mély érzéseket vált ki belőle.
Ó, Gabriel, milyen bolond vagy!, kiáltott fel magában.
Nemcsak a feleségével szemben tisztességtelen, hanem vele
is, mert mindent ismét a felszínre csalogatott. Csak a
nyomorúság bírta némi megértésre, ami a férfit ilyen írásra
késztette. Teljesíti a kérését, és nem fogja szóba hozni ezt a
vallomást. A háború után csak így tud majd méltósággal
visszatérni a feleségéhez.
A pap befejezte a gyászbeszédet. Valérie szégyenkezve
jött rá, hogy még az utolsó tiszteletadásnál sem tudta Evának
szentelni a teljes figyelmét. Mély sóhajjal karolt bele Victorba,
és elindult vele, hogy ő is, mint a többiek, egy szál virágot
dobjon a sírba. Milyen kicsinek látszott innen fentről a
koporsó, milyen kicsi is igazából az ember! 
Amikor a gyászolók csapata feloszlott, felfedezte
Modiglianit, és odaintett neki. A festő szeme jelzőtűzként
világított a ködben.
Hirtelen már tudta, hogyan felejtheti el Gabrielt.
– Bocsáss meg egy pillanatra! – mondta Victornak.
– Ó, nem, sejtem, hogy ez hová vezet. Nem tartom jó
ötletnek – intette őt Victor, de Valérie nem figyelt rá.
A cipősarok kopogása fojtottan visszhangzott a nedves
aszfalton. Minden egyes esőcseppet szinte egyenként
érzékelt, ahogy lustán az arcára esett.
Miközben az egész világ a félelem, a halál és a gyász körül
forgott, ő az életre vágyott.
– Modi, gondolkodtam – mondta, amikor kettesben
maradtak.
Közben sokatmondó pillantással nézett rá.
– Szeretném, ha lefestenél.
 20. FEJEZET
Párizs, 1915. december
 
 
– Ha minden modellemnek másfél évre lenne szüksége,
hogy eljöjjenek hozzám, hamarosan felkopna az állam –
köszöntötte Modi másnap Valérie-t.
A lány lefegyverző mosollyal lépett be. Levette a
padlizsáncsíkos, sötétbarna tweedkabátját, letette a muffját
meg a szőrmeboát.
Majd körülnézett a műteremben.
Tipikus férfibarlang volt, egy olyan művészé, aki a
létminimum szélén egyensúlyozott, és szeretett a pohár
fenekére nézni. Boros- és pálinkásüvegek, szanaszét heverő
könyvek és összegyűrt vázlatok uralták a berendezést. A port
már régen nem törölték le. Talán jobb is volt így, mert
különben az a még meg nem száradt festményekre telepedett
volna. Egy kopott karosszék álldogált egy megpakolt, mór
asztalka mellett, rajta csurig tele hamutartó. Egy fonott
karosszék szolgált éjjeliasztalkaként, de már kezdett szétesni.
A mosdótálon repedés futott végig. Körös-körül több
festőállvány állt, rajtuk részint megkezdett, részint elkészült
festmények. A portrékon ismerős arcokat vett észre. Például a
viharos természetű Beatrice Hastingst, aki már vagy ezerszer
elhagyta a festőt. Mellette teljesen más stílusban megrajzolva
Apollinaire portréját fedezte fel. A két pupilla és a bal
szemöldök hiányzott. A Guillaume név jobb oldalon állt, az
Apollinaire lent – az AG kezdőbetűk egymás mellé kerültek.
Modigliani festőeszközei mindezen rendetlenséggel
ellentétben sorban, tisztán várakoztak az ablakpárkányon.
Ecsetek, festőpaletták, festékes tubusok – minden a helyén
volt. Az ablakok érdekes módon a déli oldalra nyíltak, a szoba
teljes hosszában. A tejüveg gondoskodott róla, hogy az egész
szobában tökéletesen, egyenletesen világos legyen. De ha
valaki ki akart nézni az ablakon, akkor ki kellett nyitnia.
 Valérie utólag nem tudta, miért öltözködött olyan sokáig
azért, hogy aktmodellt álljon. Modi alkoholista volt, de egyben
a legelőzékenyebb ember, akit csak ismert, szóval egyáltalán
nem kellett szégyenkeznie a teste miatt.
Semmi kivetnivaló nem volt benne, hogy pár perc múlva
meztelenül állt Modigliani előtt. A festő meggyőződött róla,
hogy nem fázik, de odakészített egy takarót. Azután töltött
neki egy pohár bort, hogy ne legyen ideges, és elmagyarázta,
hogyan feküdjön a sezlonon.
– A karodat tedd a csípődre, ne, várj, ne olyan élettelenül…
Mintha már látná a képet, megfogta a könyökét, és a kívánt
pozícióba helyezte. Azután a térdhajlatot igazította meg. 
– Így a lábadat, bene!
Valérie elnyomott egy grimaszt, miközben igazgatta. Saját
maga is meglepődött azon, hogy milyen jól érzi magát. Modi
pusztán a művészet érdekében szemlélte a testét, mint
fajtájának utolsó festője. Műveiben volt egy leheletnyi
reneszánsz kultúra, amellyel együtt nőtt fel Livornóban.
Miközben a világ a kubista csodagyerekekért rajongott,
Modigliani határozottan megmaradt a saját stílusánál:
egyszerű vonások, keskeny, hosszúkás nyakak és arcok,
csukott vagy hiányzó szemek, valamint elmosódott háttér.
Nem hagyta, hogy belekontárkodjanak a munkájába.
– Mostantól ne mozogj!
A körvonalakat először krétával rajzolta meg. Valérie
meglepően jól elnyomta a késztetést, hogy felálljon, és a válla
fölött kukucskáljon. Művészként tudta, mi zajlik a vászon
túloldalán, így inkább a gondolataiba merült.
A festék szaga megtöltötte a helyiséget, amikor Modi
kinyomta a palettára és elkeverte. Valérie a bő inget nézte, és
a sálját, amelyet kopottsága ellenére a festő nagy
eleganciával viselt. A karját, amely teljesen festékes volt, a
felhajtott ingujjat és a kezét, amely valami csodálatosat
teremtett.
– Miért nem vagy a háborúban?
Provokatív kérdés, Valérie tudta.
A férfi arcán nevetőráncok jelentek meg.
– Mert akkor nem tudnék festeni. És emiatt.
 Öklével a mellkasára ütött.
Persze, milyen ostoba. Nem gondolt a sérült tüdejére.
Gyerekkorában Modigliani súlyosan megbetegedett tífuszban.
Valérie végignézett a műtermen. Nem az ő aktképe volt az
egyetlen, amelyen dolgozott a festő. Amerre csak nézett,
érzéki gráciák nyújtóztatták tagjaikat a szemlélő felé.
– Közülük hányan voltak a szeretőid?
A férfi félbeszakította a munkát és ránézett. Valérie
megjegyezte, hogy már régen nem nézett rá egy férfi sem így.
A háború kezdete óta nem.
– Egy sem. Nem festek aktot olyan nőről, akivel lefekszem.
A lány nevetés közben oldalra billentette a fejét. 
– Kár.
A művész figyelmét nem kerülte el az izgatottsága.
– Fázol?
– Miből gondolod?
A férfi grimaszolt, és az ecsetje végével a libabőrre
mutatott.
– Mert az az érzésem, szeretnéd, ha felmelegítenének.
Valérie vidáman kelt fel a sezlonról. Nem vette le a szemét
a férfiról.
– Akkor abba kellene hagynod a festést.
Egy futó pillanatra egy gyufa fénye borította fénybe a szoba
sarkait. A hasispipa édes fűszeres illata érződött, amit
elégedett sóhajtás követett. A levegő fojtogató volt, és festék,
füst, valamint izzadság szaga keveredett benne.
Valérie felállt, hogy kinyissa az ablakot. Azután visszatért
Modihoz, és leült a matracra – ágy nem volt.
– Akarsz egy szippantást? – kérdezte a férfi, és
odanyújtotta neki a pipát.
– Nem, köszönöm. Nem szeretem, amit a cucc a fejemmel
művel.
Azonkívül még teljesen kába volt a szerelmi vágytól.
Felszabadultnak érezte magát. Szívesen maradt volna tovább
is a műteremben, de nem akart alkalmatlankodni, ráadásul
már sötétedett.
– Mennem kellene. Nemsokára megkezdődik a kijárási
tilalom. Jó volt veled, Modi…
 Habozva elhallgatott, és a festőre nézett. Mit mond az
ember egy ilyen találkozás után? Köszönöm, hogy egy
délutánra segítettél elfelejteni az aggodalmaimat? Ostobának
tűnt, így hát félbehagyta a mondatot.
Szótlanul vette fel az alsóruháit. Azután csintalan mosoly
jelent meg az arcán, és eltűnt a festőállvány mögött, hogy
megnézze a képet.
– Megszeged a szabályt, cara – mondta a férfi.
Ebben a pillanatban megszólaltak a légitámadást jelző
szirénák. Míg Valérie megijedt, Modigliani nyugodt maradt, és
olyan pillantást vetett rá, mintha meg akarná szidni.
– Látod, az Úr rögtön megbüntet!
És hívogatón megveregette a matrac szabad felét.
– Úgy tűnik, itt kell töltened az éjszakát.
Valérie-nek émelyegni kezdett a gyomra. A légitámadások
alkalmával mindig reszketni kezdett, ami ellenőrizhetetlen
remegésbe csapott át. Már érezte is, ahogyan a hátán
végigcsorog a hideg izzadság.
– Talán mégis kérnék egy szippantást – mondta, majd
visszamászott a takaró alá, és a robbanások távoli zaját
figyelte.
Megszívta a pipát, és azért imádkozott, hogy a drog
jótékony homálya elfedje a félelmét.
Egy ideig mindketten hallgattak, mert a gondolataikba
merültek. A szirénák visszahozták őket a valóságba, a
háborúba.
– Nehezemre esik, hogy ellenségként gondoljak a másik
oldalra. Mindig Bécs jut eszembe, az ismeretségek, amelyeket
ott kötöttem. Képzeld el, ha beleszerettem volna ott egy
bécsibe! Hová vezetett volna mindez olyan időkben, mint a
mostani?
A háborúról beszélni olyan volt, mint kinyitni Pandora
szelencéjét. Az ember nem tudta, hová vezetnek az ilyen
beszélgetések, és milyen érzések kerülnek felszínre. Valérie
úgy gondolta, ez az oka, hogy kevesen beszélnek erről. Mert
senki sem tudta, hol is kezdje.
Nem volt benne biztos, hogy Modi egyáltalán hallotta-e,
amikor a férfi megszólalt:
 – Legalább akkor túl lennél a másik fickón.
– Milyen fickón?
Kérdésének felhúzott szemöldöke adott nyomatékot.
Modigliani sztoikus nyugalommal szívta meg a pipáját.
– Úgy kérdezed, mintha egy csomó hódolód közül kellene
választani.
– Úgy is van! – védekezett Valérie nekihevülve, mintha ez
olyasmi lenne, amellyel büszkélkednie kellene.
– Akkor ott a Lapinban csak egyre néztél úgy, ahogyan
soha senkire.
Valérie az oldalára fordult és ránézett. Miért kellett Modinak
éppen most beszélnie erről? Most nem akart Gabrielre
gondolni. A kettejük dolga reménytelen volt, és semmi más
nem származott belőle, mint fájdalom.
– Nem azért jöttem, hogy szerelemről beszéljünk.
A férfi erre letette a pipát, és megcsókolta a nyakát, a
kulcscsontját, végül a mellét.
– Nem, hanem azért, hogy szerelmeskedj.
Érintése és szorítása egyszerre volt erős és gyengéd,
ahogy az ember elvárja egy olyan férfitól, aki a kezével
dolgozik. Hirtelen ledobta a takarót, és ujjhegyével
végigsimított Valérie sziluettjén. A közelben robbanás
hallatszott, és Valérie levegő után kapkodott.
– Modi, reszketek – suttogta.
De a reszketést már nem a félelme okozta.
 
Másnap Valérie jókedvűen tért vissza a palotába. A bejáratnál
hallotta, hogy Olympe éppen telefonál valakivel.
– Nem, Massé asszony, nem tudom, hol van.
Elhallgatott, és úgy tűnt, elnyomja a zokogását, ami Valérie-
t nagyon meglepte.
– Szörnyen sajnálom.
Valérie bosszankodva nézte a barátnőjét, aki észre sem
vette az érkezését. Mellette Yvette gyökeret eresztve álldogált
egy portörlővel a kezében. Nem volt szokatlan, hogy mama
telefonált. Állandóan arra kérte lányát, menjen haza Raduille-
ba, mert félt a Párizst ért légitámadásoktól.
Határozottan lépett a távbeszélőhöz.
 – Itt vagyok, Olympe. Hadd beszéljek vele!
A pillantásuk találkozott. Olympe arca feldagadt a
könnyektől. Mi történt? Olympe mondani akart valamit, de az
ajka reszketett.
Valérie aggódva kapott a telefon után. Valami nincs
rendben. Egyáltalán nincs.
– Mama?
A másik oldalon egy reményvesztett sóhajtást hallott, amely
széttépte a szívét.
– Haza kell jönnöd, Valérie, haza kell jönnöd! 
– Mi történt, mama?
Igyekezett, hogy legalább egyetlen mondatot is megértsen.
– Levél… a hadügyminisztériumtól… sajnálják, de
közölniük kell, hogy…
Valérie ösztönösen a szívéhez kapott. A szúró fájdalom
kegyetlenül lesújtott rá, egészen beleszédült. Nem mert
levegőt venni, és nem tudott gondolkodni. A sokk a torkára
forrasztotta a szavakat, és kivette az erőt a lábából.
– Mit sajnál a minisztérium?
Rosszullét kerülgette, ahogy lassan felfogta. A kiáltás a
torkában rekedt.
És azután az anyja kimondta azt, amit soha nem akart
hallani:
– Jules elesett. Halott.
 21. FEJEZET
Raduille, 1916. január
 
 
Az állóóra ütései megtörték a csendet egy olyan házban, ahol
többé már nem ismerték a nevetést. Hangos jelzés volt, ami
arra emlékeztette Valérie-t, hogy az idő megy tovább. Az ő
szobájában az ütések jelentéktelennek és tompának
hangzottak, mintha semmi köze nem lenne hozzájuk.
Letaglózva bámult ki az ablakon, nézte a téli tájat, anélkül
hogy látta volna. Az egyetlen érzés a fájdalom volt. Mély,
kimondhatatlan fájdalom. Ordítania kellett volna, hogy
elkergesse a fájdalmat, de nem jött ki hang a torkán. Úgy
érezte magát, mint akit víz alá nyomtak, csak egyetlen
orrhossznyira a felszíntől, és mintha kínok között fulladna
meg, miközben ólomnehéz karjai segítségért esdekelnek.
Néha a nyomorúság hullámokban tört rá, magával ragadta,
míg végül teljesen kimerült a fájdalomtól. Máskor a kín csak
úgy odaosont, szelíden, mint egy kábítószer, amely egy másik
világba hurcolta. Ilyenkor valami ködös üresség töltötte el.
Jules arca reggeltől estig, sőt az álmaiban is kísértette. A
halála megbénította, a mellkasára telepedett, úgyhogy attól
félt, álmában megfullad. Állapota inkább hasonlított
szendergéshez, mint alváshoz.
Kopogtak.
Valérie egy lanyha mozdulattal megfordult, és keresztbe
tette a karját. Lapockái kirajzolódtak a hátán.
Babette, a cselédlány lépett be tálcával a kezében.
Szemében együttérzés.
– Ennie kell valamit, kisasszony.
A gőzölgő tányér felől zöldborsó illata áradt szét. Valérie
gyomra már attól összerándult, ha csak ránézett az ételre.
Egy falatot sem tudna lenyelni. Ennek ellenére megköszönte,
nem akart feleslegesen vitatkozni. 
 Babette az asztalra tette a tálcát, majd elvitte az érintetlen
reggelit.
Valérie megvárta, amíg a cselédlány becsukja maga mögött
az ajtót, azután az asztalhoz ült. Szálegyenesen ült,
kicsomagolta a szalvétát, mintha hipnózisban lenne. Kézbe
vette a kanalat, azután – semmi. Ismét a saját világába
zárkózott.
A felette lévő szobában valaki kiabált. Egy szék repült.
Valérie nem reagált. Adalbert Massé képtelen volt írni bármit
is, mintha a gyász minden szót kitörölt volna a fejéből.
Elbarikádozta magát a szobájában, akárcsak a család többi
tagja. Mindenki egymaga vívta meg a csatáit. Ha látták a
többiek arcán a nyomorúságot, az csak még nagyobb
fájdalom volt számukra. 
Az állandó sírógörcsöknek nem lehetett gátat szabni. Jules
soha többé nem tér haza. A holttestek a háború káoszában
elvesztek, darabokra robbantak, vagy a fertőzésveszély miatt
gyorsan el kellett temetni őket. Jules örökre elment, és a
világon semmi nem tudta visszahozni. A belső iránytű eltört, a
kötelék elszakadt.
Vajon szenvedett? Tényleg olyan gyorsan történt, ahogy a
minisztérium állítja? Egy tiszta lövés az ellenséges táborból?
El akarta fogadni ezt a csekély vigaszt, amit nyújtottak neki,
de nem nagyon sikerült.
És még valami kínozta. Hogy nem érezte meg. Ugyanazon
a napon halt meg, amikor Eva Gouelt temették. És mit tett ő?
Egy férfi karjaiban feküdt. Szégyellte magát ezért. És bár a
lelke mélyén tudta, hogy Jules kezdettől fogva tisztában volt a
kockázattal, gonosz gondolatokkal és szidalmakkal önmagát
büntette.
Sajnálta saját magát, a családját és a bátyját. És ha ez még
nem lett volna elég, anyagi gondjaik is támadtak. A szülei
természetesen megpróbálták eltitkolni, de Valérie éjszaka
hallotta őket beszélgetni. Jules nyugdíja egy vicc volt, sokkal
inkább sértés, papa utolsó könyve teljes bukás. A hazafias
katonákról szóló könyvét egy dührohamában elégette,
örülhettek, hogy az okozott károk csak a szobára
korlátozódtak. A családoknak a háború zűrzavarában jobb
dolguk is volt, mint hogy a lányaiknak táncórát fizessenek
Madame Massénál. És Valérie? Ha csak meglátott egy
ecsetet, máris nyomorultul érezte magát. Jules volt az, aki
biztatta, hogy tanuljon festeni. Emlékezett a műteremben
évekkel azelőtt mondott szavaira: „Soha semmi nem áll meg.
A dolgok változnak, a Föld forog tovább. Most jön a te időd.
És az enyém! Örülj neki!”
Örülj neki. Ezt az érzést soha többé nem tudja átélni.
Valérie félretette a kanalat. A leves kihűlt. Két kanállal
leerőltetett, mielőtt felfordult a gyomra. Azután ő is ordított,
ahogyan előbb az apja. Könyökét az asztalra támasztotta, és
megdörzsölte a halántékát. A csésze felborult és végiggördült
a teáskanna mellett. A víz olyan lassan folydogált a padlón,
mintha Valérie-n nevetne.
Nem bírta tovább, a letargiától úgy érezte, mintha rab lenne
a saját testében. Mozgásra volt szüksége, valami kemény
gyakorlásra, ami kizárja a gondolkodást.
Ki kell innen mennie.
 
Valérie kinyitotta a 3392-es számú szekrényt, letörölte
homlokáról az izzadságot és a piszkot az arcáról. Csak egy
szám különböztette meg a szürke öltözőszekrényét a többitől,
amelyeket este kinyitottak, hogy a nők átöltözhessenek és
kivehessék belőlük az értékeiket.
A belső ajtón lógó kis tükörbe nézve Valérie arra
koncentrált, hogy megregulázza a haját. Habár a ruháját
teljesen átizzadta, egyetlen másodpercig sem habozott, hogy
a selyemmoaré szalagot és a gyászruhát a munkásköténye
fölé vegye, mert fontos volt számára, hogy megmutassa
gyászát.
Valérie, aki 22 éves koráig még soha nem dolgozott, és aki
a szíve legmélyén háborúellenes volt, egy cherbourg-i
lőszergyárban talált munkát. Nem volt jó állás, épp
ellenkezőleg. De a munka annyira igénybe vette, hogy nem
maradt ideje gyászolni és gondolkodni.
Ezelőtt még soha nem járt gyárban, és nem ismerte a
munkafolyamatokat. Mielőtt elkezdett volna dolgozni, ki kellett
volna vizsgáltatnia az egészségét és a szemét. Csak az
dolgozhatott ott, aki egészséges és erős, valamint francia
állampolgár volt. 
A lőszergyártó nők veszélyes körülmények között
dolgoztak, amelyek megterhelték a légutakat, és az állandó
zaj károsította a hallásukat. Az embernek borzasztóan résen
kellett lennie, mert egyetlen apró hiba az egész gyárat
veszélybe sodorhatta. A savas részecskék cseppjei lyukat
égettek a ruhába, és ha a bőrre csöppentek, égési sérülést
okoztak. Elérhető közelségben kellett lennie a hánytatónak
arra az esetre, ha valaki mérges gőzt lélegzett be. A nők
védtelenek voltak a porral, a savakkal és a gépolajjal
szemben. Aknákat kellett kalibrálniuk, a detonátornak
készítettek hüvelyeket, beépítették és ellenőrizték
valamennyit. A gyújtásnak lyukat ütöttek kalapáccsal a
hüvelyekbe. Ettől a pillanattól kezdve a lőszer éles volt.
Ezután mindent lemértek, lepecsételtek és becsomagoltak.
Végül egy szállítószalag elvitte a csomagoló területre, ahol
gyorsan megszabadultak tőlük, mert senki sem akart túl
sokáig egy helyen tartózkodni a veszélyes eszközzel.
Egyetlen felrobbanó gránát is nagy károkat okozott volna, de
egy láncreakció beláthatatlan pusztítással járt volna.
Valérie munkanapja hét óra harminckor kezdődött, és
szünet nélkül fél egyig tartott. Egy óra szünetet követően este
fél hétig dolgozott. Ekkorra már bezártak az üzletek. Azoknak
az anyáknak, akiknek egyedül kellett a jövedelemről és a
gyerekeikről is gondoskodniuk, ez kész katasztrófa volt. Ezért
Valérie néha segített nekik az ebédszünetben bevásárolni,
ami azt jelentette, hogy sem enni, sem pihenni nem volt ideje.
Esténként alaposan megmosakodott, közben a karjai
rettenetesen fájtak. Egy töltény jó hét kilót nyomott, és egy
tízórás munkanapon Valérie-nek mintegy két és fél ezer
patront kellett megmunkálnia, vagyis kétszer vette őket kézbe.
Esténként annyira égett a karja, hogy a fésülködőasztalánál
már nem bírta felemelni, hogy megkefélje a haját. Arca és a
kezei sárgák és vörösek voltak az olajtól. De ez még mindig
jobb volt, mint a májkárosodás, az átmeneti vakság vagy a
krónikus köhögés, ami a többi asszonyt kínozta.
 Halálfáradtan zuhant ágyba, miközben az egész napi
monoton zaj olyan sokáig visszhangzott a fejében, hogy
gondolkodni sem bírt.
Mindennek ellenére a gyárban senki sem panaszkodott. A
nők között bajtársiasság uralkodott, hasonló, mint a katonák
között a fronton, és úgy gondolták, valami jót tesznek a
hazájukért. Így hát kellemes volt a hangulat, az asszonyok
hazafias dalokat énekeltek, csevegtek, tréfálkoztak. A gyár
fiatal tulajdonosa, André Citroën, aki szabadidejében szívesen
kísérletezett autókkal, és maga is hadiszolgálatot látott el,
felismerte, milyen értékesek ezek a munkásnők. Az első
munkaadók közé tartozott, aki az egyedülálló anyák számára
ingyenes orvosi ellátást és gyermekmegőrzést biztosított.
Egy este, február végén, Valérie éppen a Raduille felé
vezető út utolsó száz méterén tolta fel a dombon a biciklijét,
amikor megelőzte egy katonai autó. Nem figyelt a járműre,
mert az egyenruha megszokott látvány volt. Ehelyett beszívta
a fák illatát és friss levegő után kapkodott. De amikor beért a
faluba, az autó éppen a házuk előtt parkolt. Egy katona szállt
ki belőle, akit Valérie még sosem látott. Kinyitotta a hátsó ajtót,
hogy kisegítse egy bajtársát, akinek mankója volt.
Először csak a sebesült hangját hallotta, azután meglátta a
széles vállakat, a kezet, amely szorosan fogta a mankót. A
haja rövidre volt vágva, nem úgy, mint korábban, amikor
egész bozót kandikált ki a postássapka alól. Az ijedségtől
Valérie elengedte a biciklit. A katonák felfigyeltek a
csörömpölésre. A sebesült lassan feléje fordult, az arcán
fájdalom ült, de mosolygott, amikor megismerte.
Valérie felsikoltott. Belenézett a férfi szemébe, akit utoljára
másfél éve látott, és aki azt írta neki a levelében, hogy
megbánta, hogy elhagyta.
 22. FEJEZET
Raduille, 1916. február 
 
 
– Itt vagy.
Tisztában volt vele, milyen nevetséges ez az üdvözlés, de
semmi mást nem tudott mondani. Ez volt az első eset Jules
halála óta, hogy egyáltalán érzett valamit.
– Itt vagy – ismételte.
Félénk mosoly bontakozott ki ajkán, és tett egy lépést
Gabriel felé.
– Valérie…
A férfi hangszíne furcsa volt. Ebben az egy szóban minden
benne volt, amit a lány iránt érzett: a kimondott és
kimondatlan érzések, és olyan sok fájdalom, amennyi egy
egész emberéletre elég lett volna. Ő is kinyújtotta a kezét
Valérie felé, mintha magához akarná szorítani, de akkor
kiesett volna kezéből a mankója, gyorsan megfogta, hogy ezt
megakadályozza.
Valérie félelme nőttön-nőtt, ahogy sérült lábát nézte. Azt
nem láthatta, ami az egyenruha alatt volt, de Gabriel jobb
combja keskenyebbnek tűnt, mintha szorosan be lenne
kötözve.
– Mi történt?
Gabriel pislogott, és úgy tűnt, elnyom egy sóhajtást.
– Egy lövés, de jól gyógyul. Semmi olyasmi, amely miatt
aggódnod kellene.
Nem vette le a szemét Valérie-ről, aki meglátta benne a
mély, belső kínt.
– Valérie, valami fontosat kell mondanom. Jules… 
Egy éles hangra mindketten összerezzentek.
– Nahát, csak nem a mi Gabrielünk!
Az egyik szomszéd fedezte fel a hazatérő katonát, és
nemsokára mások is odasereglettek, úgyhogy már lehetetlen
volt meghitten beszélgetni. Mi volt Jules-lel? A lány szülei és
Monique is kisiettek a házból, és végül Claudine vágott utat
közöttük a gyerekkocsival. Valérie-t szelíden, de
kérlelhetetlenül háttérbe szorították.
– Tudtam, hogy te vagy az, ahogy megláttam a kocsit. Ó,
szerelmem!
Claudine kivette a gügyögő és kapálózó csomagot a
gyerekkocsiból, egy ennivaló, tizenöt hónapos, szőke copfos,
kék szemű kislányt. Valérie-nek elszorult a torka, amint a
gyereket Gabriellel együtt látta.
– Köszönj a papának! – mondta neki az anyja, és Gabriel
karjába tette a kicsit.
Gabriel szeretetteljes mosollyal csókolta meg a lányát.
Valérie ijedt állatként hőkölt hátra. Ez a férfi élete, ez az ő
családja. Érezte, hogy nem volt felkészülve egy ilyen
találkozásra. Egyszerre tudatában lett koszos kezének és a
gépolajtól csomókban lógó hajának. Nem, nem tartozik ide, és
soha nem is tartozott.
Mielőtt ismét találkozhatott volna a pillantása Gabrielével,
elosont, és az este hátralévő részére zaklatottan bezárkózott
a szobájába.
 
Másnap vasárnap volt, és a család elkészült a misére,
akárcsak a régi időkben. A széles karimájú női kalapokkal, a
darutollas elefántcsont legyezőkkel, a kesztyűkkel és papa
cilinderével a Massé család olyannak tűnt, mintha ki akarnák
törölni az elmúlt sötét hónapokat. De a gyász színe lerombolta
az előadást, így a kísérlet inkább egy törött árbócú, csatát
vesztett vezérhajóhoz hasonlított, amely méltóságát
megőrizve vonul be a hazai kikötőbe.
Valérie migrénre hivatkozva elnézést kért, és otthon
maradt. Meggyőződése volt, hogy Isten elfordult tőle. Jules
halála óta tervezte, hogy kilép az egyházból, de ezt a szülei
nem fogadták el. Habár pillanatnyilag megértették
rosszkedvét, de elutasító magatartását a gyász egyik
szakaszának tartották.
– Ez nem mehet így tovább! Ma még rendben van, de
elvárom, hogy belátható időn belül ismét velünk gyere –
morogta apja, amikor kilépett a házból.
 Röviddel azután, hogy elmentek, kopogtak az ajtón. Mivel
Babette is a templomban volt, Valérie maga ment ajtót nyitni.
– Elfelejtettetek valamit? Azt hittem…, ó!
Elhallgatott, mert Gabrielt látta maga előtt. A férfi nem várta
meg, hogy Valérie behívja a házba, csak besántikált.
– Tudtam, hogy itt leszel. Beszélnünk kell, most!
Valérie bólintott és beballagott mögötte. A sebesült a
mankó ellenére meglepően gyorsan és céltudatosan ment a
nappali felé. A szoba közepén megállt, a lányra nézett, akinek
feltűnt, hogy Gabriel arca kissé beesett és enyhén borostás.
Kék szeme már nem világított olyan erővel, mint korábban.
Szép férfi, most is, de a háború rajta hagyta a nyomait. Az
ajka reszketett, mintha önmagával harcolna, majd kitört belőle:
– A fenébe, Valérie! Mindent elrontottam. Tegnap első ízben
tartottam a karomban a gyermekemet, akinek idegen vagyok,
és egy asszony mellett aludtam, akit már nem ismerek. Én… 
Valérie lehunyta a szemét.
– Hagyd abba, ne beszélj erről! Nem akarom hallani!
– De muszáj! Nem reagáltál a leveleimre, és én tiszteletben
tartottam a hallgatásodat, de amikor eltaláltak, és majdnem
elvéreztem, fogságba esve egy gránátesőben, akkor mindent
megértettem. Oly sok fájdalom van a Földön, miért kell még
magunkat is feláldoznunk, ha ez elkerülhető lenne? Szeretlek,
Valérie. Mindig is szerettelek. És azt hiszem – nem, tudom! –,
hogy viszonzod az érzéseimet, különben nem hallgattál volna,
hanem valami csípős választ írtál volna. Ismerlek!
– Te ostoba bolond! – vágta oda Valérie. – Szenvedésről
beszélsz. Tudod, milyen fájdalmat okozol Claudine-nak és a
gyerekednek, ha elhagyod őket miattam?
– Nem nagyobbat, mint most azzal, hogy nem szeretem a
feleségemet. Mi a rosszabb, hazugságban élni, vagy
szembenézni az igazsággal?
Valérie lefegyverezve szorította ökölbe a kezeit.
– Sejtelmed sincs róla. Az a véget jelentené számára.
A fegyvergyárban dolgozó nőkre gondolt, akiknek
egyszerre kellett dolgozniuk és a családról gondoskodniuk,
mert nem számíthattak a férjükre, aki a háborúban harcolt
vagy már elesett. Valérie a legrosszabb ellenségének sem
kívánta, hogy ilyen sanyarú körülmények között éljen.
Claudine pedig az unokatestvére volt, akivel gyerekkorukban
közel álltak egymáshoz.
– Sosem tudnám magamnak megbocsátani. Az a Gabriel,
akit valaha szerettem, soha nem tenne ilyet a feleségével.
Gabriel keserűen nézett rá.
– Akkor mit javasolsz?
– El kell fogadnunk, hogy kettőnk között
visszavonhatatlanul vége mindennek. Nem lehetünk többé
együtt, nem oszthatunk meg semmit. Ez abban a pillanatban
lehetetlenné vált számunkra, amikor gyűrűt húztál a feleséged
ujjára. Talán hiba volt feleségül venned őt, ez igaz. De együtt
kell élnünk a következményekkel.
– De…
A férfi hangja elakadt, a kimondott szavak suttogássá
halkultak.
– Megígértem a bátyádnak.
Valérie szeme tágra nyílt.
– Mit beszélsz? Találkoztatok a fronton?
– Ugyanabban a szakaszban szolgáltunk. Jules volt az
egyike azoknak, akik a lövészárkokból elszállították a
sebesülteket. Gyalogoshadosztályban harcoltam. Többórás
folyamatos tűz után a német offenzíva átjutott a mi
oldalunkon. Amikor a nehézlövegek már elérték a védelmi
állásokat és az ellátási vonalat, parancsot kaptunk a
visszavonulásra, hogy tovább védhessük a vonalunkat. Ekkor
találtak el egy kiskaliberű lövedékkel, közvetlenül a
combartéria mellett. Miközben a barátaim visszaugráltak a
lövészárkokba, én beleestem egy sekély gödörbe, egy
bombatölcsérbe, amely megvédett a további találatoktól.
A férfi úgy beszélt, mintha csak jelentést tenne. Valérie
megborzongott. Gabriel elhallgatott, majd csóválta a fejét.
– Elvéreztem volna abban a nedves sírgödörben. És ha
nem ott halok meg, akkor az ellenség végez velem. Olyan
közel voltam a biztonságos lövészárokhoz, még húsz méterre
sem, de a sortűz túl heves volt. Ahová csak néztem,
mindenhol lövések süvítettek el a fülem mellett. Csapdába
estem, és borzasztó fájdalmaim voltak. Akkor Jules
meghallotta a kiáltásaimat.
Gabriel lesütötte a szemét, és megvakarta az orrát.
– Miattam halt meg, Valérie. Mert megmentett.
Szempillája remegett, ahogy becsukta a szemét. Valérie
halántékát őrült fájdalom öntötte el. Földrengésként hatott rá,
egyszerre kiszaladt a lába alól a talaj.
– Kimászott a lövészárokból, és habozás nélkül hozzám
sietett.
– Nem!
Valérie megrázta a fejét, és megpróbálta elűzni a szörnyű
képeket, amelyek megjelentek a szeme előtt. Látta kettejüket
a bombatölcsérben, mintha ott lett volna, érezte a lőpor
szagát, érezte, ahogy a föld az arcába fröcsköl, hallotta a
férfiak kiabálását, a tüzérség robaját.
– Azonnal letépte a sálat a nyakáról, hogy bekötözze a
lábamat. Azt mondta, legyek nyugodt, szorítsam össze a
fogamat, minden rendben lesz. Azután azt mondta, öleljem át
a vállát. Felálltunk, kisántikáltunk a harcból, a védelmi vonalak
felé, és…
– Hagyd abba!
Valérie hátrálás közben megkapaszkodott a bútorokban.
Fájdalom hasított a fejébe.
A veszteség újra letaglózta. Az érzés, hogy egy részét
örökre kitépték az életéből, a halálvágy, csak hogy újra együtt
lehessenek, valósággal lehengerelték. És nem tudta, mit
kezdjen velük.
Kiabált és csapkodott maga körül, Gabrielt is megütötte. De
amikor Gabriel elkapta és szorosan magához ölelte, hogy
kivédje az ütéseit, hirtelen megcsókolták egymást.
Nem tudták megmagyarázni, hogyan történt, de egymásba
gabalyodtak. Szerelmük eltompította azt a kibírhatatlan
fájdalmat, amelyet Valérie hónapok óta hordozott magában.
Csak arra tudott gondolni, hogy Gabriel Jules mellett volt,
amikor szembe kellett néznie a halállal. A gondolat vigaszt és
új erőt adott neki.
Kezét a férfi arcára tette, közben azt suttogta, hogy
mindvégig szerette őt.
 Habár Gabriel sebesült volt, mégis felemelte őt, mintha
tollpihe lenne, azután felsántikált vele a lépcsőn a szobájába.
Odaadón csókolta, leült az ágyra, míg Valérie állva maradt
előtte.
Egy pillanatig csendben nézték egymást, habozva. Gabriel
átölelte Valérie derekát, kikapcsolta a szoknyáját, és hagyta a
padlóra esni. Azután alulról gombolta ki a blúzát, miközben
Valérie a felső gombokat gombolta. Középen találkoztak, majd
együtt vették le a blúzt. Harisnyában és kombinéban
sebezhetőnek érezte magát a lány, de Gabriel forró csókjai
felmelegítették a bőrét. Egyszerre volt melege, és fázott is.
Gyorsan levette Gabriel csizmáit. Letérdelt, kikapcsolta a
nadrágszíjat, és kihámozta az egyenruhából. Elfogta az
aggodalom, amikor meglátta a kötést. Gabriel a mellét
csókolta, magához húzta, és szerelemittasan zuhantak az
ágyra.
Amikor Gabriel beléhatolt, minden fájdalom eltűnt.
Legalábbis egy pillanatra. Ismét egyek lettek – pillanatnyilag
ez volt egyetlen, ami számított.
 23. FEJEZET
Raduille, 1916. március
  
 
Miután már egyszer megtörtént, megnyíltak a gátak, amelyek
az érzéseiket eddig visszafogták. Nem volt többé menekvés,
semmi sem akadályozta meg Valérie-t és Gabrielt, hogy ismét
egymásra találjanak. Vonzalmuk nagysága, az élvezetek és
szórakozás iránti vágyuk elhatalmasodott rajtuk. 
Eljött a tavasz, amely elfeledtette velük a múlt minden
borzalmát. Gabriellel a lány ismét fontos barátra lelt. Mellette
nem félt a jövőtől. Oka volt az örömre, és megint visszatalált
az életbe. Szerelme karjaiban nehezére esett szenvednie.
Hamarosan a művészet is megint megjelent Valérie
hétköznapjaiban, és már csak fél napokat dolgozott a
gyárban. Hamar találtak utánpótlást, túl sok asszony volt, akik
két kézzel kaptak munka után. Valérie szülei örültek, hogy
jobban van, ám virágnyelven közölték vele, hogy jelenleg nagy
szükségük lenne a pénzre. De a művészet elsőséget élvezett,
és akkoriban úgy festett, mint egy őrült. Miként négy éve, úgy
most is szerelmi fészekké vált a menedéke.
Arról hallgattak, hogy Gabriel továbbra is Claudine-nal
osztotta meg az ágyát. Arról még inkább, amit Claudine-nal
tettek. De a tény majdnem megölte Valérie-t. Ahányszor csak
látta Claudine-t a faluban, szégyellte magát. Ha Claudine
nevetett, gyanútlansága Valérie szívébe szúrt. És mindig
olyan barátságos volt vele! Ha legalább az unokatestvére egy
utolsó szajha lett volna – Valérie-nek könnyebb lett volna
becsapni őt. A legrosszabb az volt, amikor Claudine Gabriellel
és a gyerekkel sétált. Ha a szeretője az útjába került, csak egy
futó bólintás jutott neki, egy rövid, jelentőségteljes pillantás, ha
a feleség éppen nem nézett oda. És gyakran nem nézett oda,
mert Caroline-ra figyelt. Olyan türelmesen és szeretettel bánt
a lányával, hogy Valérie-nek ismét lelkifurdalása lett, amiért
szétrombolta a családi idillt. Azután a következő napot Gabriel
karjaiban sírta végig, gyűlölte magát azért, mert szerette, és
gyűlölte őt, mert nem egyedül az övé.
– Abba kell ezt hagynod! Ne gyötörd magad fölöslegesen! –
vigasztalta a férfi.
– És neked miért megy ez olyan könnyen? – kérdezte
Valérie szinte szemrehányóan.
– Nem könnyű. De tudom, hogy szeretlek, és ez minden
kellemetlenséget elfeledtet.
Valérie kezdte megérteni, hogy csak a műteremben eltöltött
közös idő számít. A lelkifurdalás, a féltékenység és a jövő
miatti aggódás csak tönkreteszi az újra megtalált szerelmet.
Csupán a műteremben eltöltött titkos óráknak éltek. A
napok összefolytak, szerelemtől ittasan, vágyakozva vesztek
el egymásban.
De mint minden szép dolog esetében, az idő most is
gyorsan telt. Gabriel lába meggyógyult, így vissza kellett
mennie a frontra. Szerencsére már nem gyalogosként,
ugyanis a tüzérséghez helyezték, ami kicsit biztonságosabb
hely volt. Újra lehetett érte aggódni. Valérie már a gondolattól
is rosszul lett.
– Visszajövök, megígérem neked! – mondta Gabriel a
búcsú estéjén.
Már egyenruhában volt, és minden barátjától elbúcsúzott. A
műterembe a legvégén érkezett. Még utoljára szeretkeztek, de
Valérie alig élvezte, mert az aggodalom szinte megbénította.
Baj történhet a szerelmével – de erre gondolnia sem volt
szabad. Egy ideig csodálatos volt elfeledkezni a háborúról, és
csak a pillanatnak élni. De most már a jövő egzisztenciális
kérdései foglalkoztatták.
– És utána, utána mi lesz?
– Majd valamit kitalálok – biztosította Gabriel. – Valérie,
gondolkoztam. Elválok, ha ennek itt vége. 
A hangja határozottan csengett, habár volt benne egy adag
fájdalom is. A lányát szívből szerette, ezt tudta Valérie.
Meglepődve kapta fel a fejét. Egész idő alatt nem merte
szóba hozni a válást. Most nem tudta, hogy örömet vagy
megkönnyebbülést érezzen. A következmények súlyosak
lesznek. Claudine-nak is, nekik is. Hol éljenek? Raduille-ban
biztosan nem, mert Valérie itt ki lenne téve a szégyennek és a
megvetésnek, mert elvette a szegény Claudine-tól a férjét és a
lányától az apját. Vajon Gabriel Párizsba költözne vele, és a
végén, hosszú vargabetűk után a két szerelmes együtt
élhetne? De gondolt erre egyáltalán Gabriel, vagy a szerelmük
megint kudarcba fullad?
– Mi a baj, drágám? Nem szólsz semmit.
Valérie összeszedte magát. Most nem szabad kételkednie.
Gabriel búcsúzik, és biztosat kell tudnia, mielőtt visszatér a
frontra.
– Igazad van, találunk megoldást. Biztos vagyok benne –
suttogta.
Megcsókolták egymást utoljára. Gabrielnek mennie kellett.
Valérie a műterem ajtajában állt, és a férfi után nézett,
ahogy egyenruhájában és megpakolt hátizsákjával a magas
fűben lépkedett, és azután már nem látta többé.
 24. FEJEZET
Cherbourg, 1916. május
 
 
– Massé kisasszony, mennyi van még?
A művezetőnek kiabálnia kellett, hogy Valérie abban a
zajban, amely az egész szerelőcsarnokot betöltötte, bármit is
meghalljon.
Valérie lenézett rá a létráról.
– Ez az utolsó adag – felelte, miközben segített földre tenni
egy lövegekkel teli raklapot.
– Jó, aztán menjen a vizsgálatra! Negyedóra múlva várják.
A hangja nem tűrt ellentmondást, ennek ellenére Valérie
gyorsan lemászott a létrán, hogy visszatartsa.
– Engedelmével. Nem hiszem, hogy szükséges az
üzemorvost zaklatni. Már sokkal jobban vagyok. Csak egy
kicsit megszédültem.
A férfi pofaszakálla megremegett.
– A lőszergyárban egy kis szédülés felérhet egy halálos
ítélettel. Nem véletlenül léteznek ezek a biztonsági előírások.
Nem hallotta, hogy Manchesterben egy egész csarnok
felrobbant? Ezt akarja itt is? Én biztosan nem!
Valérie inkább elindult, hogy ne szidják meg még jobban,
ne hívja fel magára a többiek figyelmét, és ne indítsa be a
pletykafészkek fantáziáját. Maga mögött hagyta a
szerelőcsarnokot, és letörölte a homlokáról az izzadságot.
Amikor kilépett a napfényre, és a meleg napsugarak
megcirógatták az arcát, rögtön érezte, hogy csökken a
nyomás a fülében. Odakint csak a szállítóautók motorja
zúgott, miközben a csikorgó kerekek tovagördültek a kavicsos
talajon.
De Valérie-nek nem volt ideje rá, hogy a környezetét
figyelje, mert ismét rosszul lett. A kezét a gyomrára szorította,
és gyorsan átszelte az udvart. Csak az épületben gyorsította
meg lépéseit, még épp időben érte el a mosdót, és hányt.
 Hevesen kapkodta a levegőt, és az arcába hideg vizet
fröcskölt, hogy lehűtse. Megijedt, amikor meglátta magát a
tükörben. Mély árkok a szeme alatt, sápadt, viaszos homlok
és félrecsúszott, koszos kendő… Igazán megijedt.
Kérlek, ne legyen az, amitől félek!, gondolta. Talán haza
kellene mennie, hogy elkerülje a vizsgálatot? De akkor
elveszítené az állását. A gyárban ugyanolyan gyorsan teltek a
napok, mint korábban, így Valérie elfeledkezett róla, hogy két
hónapja hiába vár a havivérzésére. De a menstruáció
elmaradása a túlerőltetéstől is lehet, mert amióta Gabriel
elment, nem aludt rendesen. A rosszullétet pedig a mérges
gázok is okozhatták, melyeket állandóan belélegzett.
Minden szalmaszálat megragadott, tudta jól: nem kellett
orvoshoz mennie, hogy tudja, terhes. Micsoda hülyeség! Hogy
épp vele történik ilyesmi! És mivel már május közepe volt,
nem kell hozzá sok idő, hogy látni is lehessen rajta. Ha
legalább hamarosan béke lenne! Akkor Gabriel hamarosan
hazajöhetne, és találnának megoldást. De a békének semmi
jele nem volt, épp ellenkezőleg.
Ki kell vizsgáltatnia magát, hogy végre bizonyosságot
nyerjen. Még egyszer megmosta a kezét és az arcát, azután
elhagyta a mosdót.
 
– Meg kell mondanod a szüleinknek. Hogy nem
elbocsátottak a gyárból, hanem önként mondtál fel, hogy
festhess, egy ideig hihető volt. De a hasadat hamarosan már
nem tudod kimagyarázni.
Monique szokatlan nyomatékkal beszélt.
A két lány a nappaliban üldögélt. Monique leveleket írt, míg
Valérie csak a fejét lógatta. Az elbocsátása is idegesítette, de
messze nem annyira, mint a terhesség. Az orvos
kötelességének érezte, hogy értesítse Valérie művezetőjét. A
művezető nem tűrte a terhes nőket a munkában, nemcsak
erkölcsi, hanem biztonsági okokból sem. A szüleinek azt
mondta, munka helyett festeni szeretne, mert Jules halála már
nem bénítja le annyira, mint kezdetben. De ez nem volt igaz.
A késztetése, hogy művészetet teremtsen, ami Gabriel
raduille-i tartózkodása idején feléledt, már ismét lelohadt. A
hétköznapi gondjai túl nagyra nőttek. Jó, hogy legalább a
testvérében megbízhat. A húga meglepően összeszedetten
reagált.
– És nem tudtál vigyázni? Úgy értem, vannak bizonyos
módszerek, hogy megakadályozd…
Egy széles mozdulattal utalt a ki nem mondott szavakra.
– Ezekkel a módszerekkel nagyon is tisztában vagyok. De
a legbiztosabb még mindig az, ha nem csinálod.
Valérie intőn felemelte az ujját:
– Maradj boldog tudatlanságban, testvérkém.
A következő pillanatban megint elkomolyodott.
– De még mindig meg lehet akadályozni. Erre is vannak
módszerek…
A testvére elszörnyedve nézett rá.
– Szörnyű gondolat, ráadásul veszélyes és tilos. Tényleg
ezt akarod?
Nem, nem akarta. Már a gondolatra is árnyék suhant át az
arcán. Akarta a gyereket. Szép érzés volt, hogy magában
hord valamit Gabrielből, valamit, ami növekedett benne, és
Gabrielre várt, amikor visszatér. De félt a következményektől.
– Szeretném a gyereket, de mindig a szüleinkre kell
gondolnom. Tisztában vagy vele, milyen botrányba sodrom
őket?
– Nem lesz olyan borzasztó – biztosította Monique. –
Természetesen az első pillanatban nem lennének boldogok,
de mindig vannak olyan párok, akik csak az első gyerek
megszületése után házasodnak össze. És a háborús időkben
az emberek megértőbbek. Ha megígéred nekik, hogy
hozzámész a gyerek apjához, akkor elviselik. És pár év múlva
már senki sem beszél róla.
– Ha…
A nyelvébe harapott. Még nem jött el az ideje, hogy
Monique-ot minden részletbe beavassa. Hogy a gyerek
apjának először el kell válnia, hogy elvehesse. Ha még
egyáltalán ezt akarja a háború után is. Valérie sóhajtott és a
homlokát ráncolta.
– Mit írsz egyáltalán?
Monique mosolyogva tette le a tollat.
 – Van néhány levelezőtársam.
– Férfiak a fronton?
Csodálkozva nézte a már megcímzett és leragasztott
borítékokat. Kereken egy tucat levél. Néhány még nem volt
leragasztva, mert Monique apró ajándékot akart beletenni. 
– Honnan ismered őket?
– Nem ismerem őket személyesen. Az egyház és a sajtó
talált egy lehetőséget, hogy a fronton lévő férfiakat felvidítsák.
Magányos katonáknak írok barátságos sorokat, bátorságot
öntök beléjük, és flörtölök egy kicsit. Néha küldök valami
apróságot, szárított virágot, saját készítésű karkötőt, egy
csinos fotót magamról.
– Vagyis olyan levelezést folytatsz velük, amilyet a
barátnőjükkel és a feleségükkel folytatnának, ha lenne nekik?
Valérie kritikus pillantással vette kézbe az egyik, még nyitott
levelet, és átfutotta.
– Én inkább egyfajta keresztszülőségként értelmezem. Ezt
a cserét Marrainage-nak hívják.
– És ezt az egyház megengedi?
Valérie egy részre bökött, ahol Monique azt írja az egyik
katonának, hogy a lövészárokban biztosan hideg van, de zárja
magába szeretetének tüzét. Egy másiknak azt írta, hogy a
csókjai adjanak neki erőt.
Monique elvette tőle a levelet, amelyet a nővére láthatólag
nem értett meg.
– Nemcsak megengedi, hanem kimondottan kéri. Én is
teljesítem a kötelességem ebben a nagy munkában.
– Tudod, mire használják a fotódat és a leveledet, ha ilyen
dolgokat írsz nekik, és magányukban felizzítod a
fantáziájukat? Amikor… Amikor…
Valérie abbahagyta.
– Na és? Ha ettől jobban érzik magukat? Ezenkívül ettől
nem leszek terhes.
Valérie döbbenten hátrahőkölt.
– Akkor minden rendben van – sziszegte sebzetten. 
Az utolsó szavak meggondolatlanul csúsztak ki Monique
ajkán, és a szájára tapasztotta a kezét.
– Bocsáss meg, természetesen nem úgy gondoltam!
 Valérie legyintett.
– Rendben van, hiszen igaz.
Elnyomta a késztetést, hogy kikérdezze a húgát, honnan
tud ilyen dolgokról, de Monique már nem volt kislány, tizenhét
éves fiatal nő volt, aki bámulatosan sokat megértett az életből.
A háború idő előtt felnőtté tette.
– Még nem mondtad meg, kié a gyerek. Párizsban történt,
igaz? Egy művésztől van?
Valérie ezt kétségkívül kizárhatta, mert Modi és Gabriel
között megjött a havivérzése.
– Nem, Monique. Nem annyira előrehaladott még. Itt
történt.
Elhatározta, hogy nem feszíti továbbra is kínpadra
Monique-ot.
– Gabrieltől van.
– A mi Gabrielünktől? 
– Ismersz mást is Raduille-ban?
– De…
– Tudom…
Monique egy pillanatra kinyitotta a száját, majd ismét
becsukta. Túl sok gondolat cikázott át egyszerre a fején.
Te jó ég, hát ez tényleg nagy baj!
 25. FEJEZET
Raduille, 1916. június
 
 
Valérie egész életében olyan áldott állapotban lévő
asszonyokról hallott, akik alig várták, hogy a terhesség minél
hamarabb véget érjen, és végre a karjukban tarthassák a
szeretett gyermeket.
Valérie-vel ez másképp volt, ő szívesen kért volna több időt,
hogy újjászervezhesse az életét, és végiggondolhassa,
hogyan tudna megfelelni a hatalmas követelményeknek. De a
magzat napról napra nagyobb lett, és nem adott időt a
hosszas töprengésre. Valérie-nek gyorsan kellett cselekednie,
mert már nem sokáig tudta titkolni a terhességét.
Már nem tudott nadrágot hordani. Babette-nek nemsokára
át kell alakítania a ruháit, és ez lesz az a pillanat, amikor
minden kiderül. Hogy ezt a percet mindinkább kitolja, gyakran
hordta azokat a reformruhákat, amelyek Párizsban akkoriban
divatosak voltak. Ezek a széles ruhák inkább tunikára
hasonlítottak, és szerencsére adtak neki pár hét haladékot.
– Istenem, meg kell mondanod neki – sürgette Monique,
amikor egy este a lefekvéskor megtudta, hogy Valérie még
mindig nem írt semmit Gabrielnek.
– Épp idejében fogja megtudni – válaszolta. – Csakúgy,
mint a többiek.
– De minél korábban tudja, annál több ideje lesz
felkészülni. Akkor megteheti a szükséges lépéseket.
– Mit is?
– Ez nem kézenfekvő? Amilyen gyorsan csak lehet, el kell
válnia, és feleségül kell téged vennie.
– És mi lesz Claudine-nal?
– Az ördögbe vele! – kiáltotta nyersen Monique, ami
meglepte Valérie-t. – Ha Gabriel elhagyja, az emberek majd
együttérzők lesznek vele, és nem taszítják ki. Az ő gyereke
elvált szülők esetében is törvényes marad. Soha nem kell
azzal a szégyennel élnie, hogy bűnben fogant. Soha nem fog
hazamenni és megkérdezni, mit jelent a fattyú szó, mert
annak nevezték az iskolában. De a te gyerekednek
mindebben része lesz, ha Gabriel nem vesz el. Tehát spórold
meg magadnak a lelkifurdalást. A viszonyod előtt talán
helyénvalónak tűnt, de most megváltoztak a prioritások. Most
már nem csupán rólad van szó, hanem mindnyájunkról. A
család jó híre a tét.
– Ó, Monique!
A szavai nagyon mélyen érintették Valérie-t. Mnderre már ő
maga is gondolt, és szintén erre az eredményre jutott.
– Éppen erről van szó. Így is, úgy is ezzel a szégyennel
fogunk élni. Ha a válás végbemenne, Gabriel pillanatnyilag
akkor sem tehetne semmit. Az ország másik felében harcol.
Nem engedik el, csak mert apa lesz. Jelenleg ugyanolyan
tehetetlen, mint mi. 
– Ez olyan igazságtalan!
Monique szemében azok a könnyek csillogtak, amelyeket
Valérie már régen elsírt.
– Akkor semmi más nem marad, mint hogy várunk és
imádkozunk, hogy a háború hamar véget érjen, és Gabriel
épségben hazatérjen? De nem látjuk a végét, nem igaz?
Valérie arra törekedett, hogy a hangja tárgyilagos legyen,
ne érződjön rajta a harag és a kétségbeesés.
– Így van, és őszintén sajnálom, hogy ezzel terhellek. A te
jó híred is csorbulni fog.
– Mindegy – válaszolta dacosan Monique, miközben
ruhaujjába rejtette az arcát.
Valérie megérintette a vállát. Az volt az érzése, a húgának
több vigasztalásra van szüksége, mint neki. És különös
módon ez erőt adott neki. Monique kedvéért ő is erős akart
lenni.
– De ez nem jelenti azt, hogy nem örülhetünk. Szeretnéd…
szeretnéd érezni?
Hirtelen úgy tűnt, mintha Monique megértené, hogy többé
nincsenek kettesben. Hogy valaki fejlődik Valérie szíve alatt,
aki minden nehézséget megér. Könnyei abban a pillanatban
elapadtak.
 – Már lehet érezni? – kérdezte suttogva.
– Néha, amikor rugdalózik.
Valérie mosolygott, és megfogta a húga kezét. Egy percig
emlékezett rá, amikor gyerek volt, és megérintette mama
hasát, amikor Monique-kal volt terhes. Ez a mozdulat volt
élete első emléke. Vajon ő is akkora szemet meresztett, mint
most Monique? Hirtelen minden félelem eltűnt – egy percre. 
Éjjel Valérie nem tudott aludni, csak töprengett. Monique
azonban mélyen, mozdulatlanul aludt. Amióta Jules meghalt,
a testvérek megint egy szobában aludtak. Különös, hogy a
komoly veszteségek mennyire közel hozzák ismét az
embereket.
Hanyatt feküdt, és a hasát simogatta. Egy további ok is
eszébe jutott, amiért még nem írt Gabrielnek, és amelyet
elhallgatott a húga előtt: félt tőle, hogyan reagálna rá. Nem
kételkedett abban, hogy örülne a gyerekének. De valóban
lenne hozzá bátorsága, hogy elváljon Claudine-tól? És ő,
Valérie, tényleg akarná ezt? Mostanáig csak arra gondolt, mi
lenne jó a gyereknek, és nem arra, mi lenne jó a
művészetének. Lehetne anya és feleség, közben még művész
is? Vagy ez a terhesség azt jelenti, hogy bele kell illeszkednie
egy olyan új szerepbe, amit sohasem akart? És egyálalán – ki
dönthet rajta kívül arról, hogy mit kezd a saját életével?
Természetesen elfuthatna. Visszamenekülhetne a Champ-
Élysées-re, és megszülhetné a gyermekét Olympe
palotájának biztonságos falai mögött. A város
névtelenségében nem lenne kitéve olyan ellenségességnek,
mint vidéken. A menekült családok gyerekei között, akik most
Olympe-nál laknak, csak egy lenne az övé. De több minden
ennek ellene szólt. Egy ismeretlen művész nem tudna
megélni, nevet kell szereznie magának, ki kell lépnie a
nyilvánosság elé, rá van utalva a galériatulajdonosokra és a
mecénásokra. De ezeknek problémát okozhat egy megesett
nő támogatása. A művészet mindig nagy presztízsigényű.
Ez a gyerek tehát a karrierje végét jelenti? Házasság híján
mindenképpen. Monique-nak igaza van, a prioritások
megváltoztak: férjhez kell mennie. Azután még mindig
meggyőzheti Gabrielt, hogy engedje őt művészként
rendhagyó életet élni.
 
Másnap végre nekiült a levélnek. Azután a szüleinél is tiszta
vizet önt a pohárba. Rendkívül nehezére esett, hogy
megtalálja a megfelelő hangot. Nem akarta, hogy Gabriel
érezze a kétségbeesését. Óvakodott tőle, hogy bármit is
követeljen, de világossá kell tennie, hogy támogatásra van
szüksége.
Az íróasztalán egyre nagyobb halomba gyűlt a galacsinná
gyúrt papír. Végül egyszerűen csak azzal fejezte be:
„Hiányzol, és várom a napot, amikor egy család lehetünk.”
Gyorsan leragasztotta a borítékot és felállt. Kicsit megszédült,
és megérintette a domborulatot a hasán. Anyai, ösztönös
mozdulatát gyorsan félbeszakította. Még nem árulhatja el
magát, még nem.
Mivel már nem volt otthon bélyeg, el kellett mennie a
postára. Már útközben elfogta valami rossz érzés. Eljátszott a
gondolattal, hogy postaládába dobja be a levelet, de úgy is,
mindenképpen átmenne Claudine kezén. Így hát egyenesen a
postára ment, és remélte, hogy az unokatestvére túlságosan
elfoglalt ahhoz, hogy figyelmesebben megnézze a címzést.
Valérie megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor belépett a
postára, és a kisegítő szolgált ki az ablaknál. Claudine hátul
volt, és Valérie hallotta, hogy Caroline-t pelenkázza és közben
beszél hozzá. De amikor meghallotta az ajtócsengőt, és
észrevette Valérie-t, rögtön felállt. A kezét szorosan befűzött
csípőjére tette. Valérie egyszerre tudatában lett mellette saját,
gömbölyű alakjának.
– Ó, kuzin, fel akarsz adni valamit?
Habár barátságos hangon beszélt, jéghideg fenyegetés
áradt belőle. Csak nem megsejtett valamit?
Valérie úgy érezte magát, mint egy tetten ért áruló, amikor
odacsúsztatta a levelet a kisegítőnek, és próbált közönyösnek
látszani. A keze izzadni kezdett. Claudine, mint egy
rendőrfelügyelő, odalépett a kisegítő mögé, és a címzett felé
lesett, azután két ujjal felemelte a borítékot. Valérie
legszívesebben azonnal kitépte volna a kezéből a levelet.
Gyámoltalanul próbálkozott vele, hogy figyelemelterelésképp
semmiségekről beszélgessen kuzinjával, de ekkor felvillant a
szeme.
– Ó, egy levél Pigalle úrnak, ennek örülni fog. Éppen
Verdunben van, tudod?
Valérie úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított állat.
El kellene mennie, egyik lábáról a másikra állt, de nyugalmat
erőltetett magára.
– Nem vagy jól? Sápadtnak tűnsz. Nem akarsz egy kicsit
leülni?
Valérie-nek nem tetszett a mellékzönge Claudine
hangjában. Veszélyesen, barátságosság mögé rejtve figyelt a
riválisa. A tekintete olyan éles volt, mint egy üzletasszonyé,
akinek semmi sem kerüli el a figyelmét.
– Nem, nem, jól vagyok…
Claudine megfogta a karját, és erőlködés nélkül behúzta őt
a személyzeti helyiségbe; egy kívülálló észre sem vette,
milyen erő van a szorításában.
– Kérlek, ragaszkodom hozzá! Itt hátul úgyis kiismered
magad a régi időkből. Érezd otthon magad! Tartsd egy kicsit
Caroline-t, készítek neked hátul egy kávét.
Valérie máris egy széken ült, és Gabriel lányát tartotta az
ölében. A kislány nagy, meglepett szemmel nézett rá, és
motyogott valamit. Leejtett egy csörgőt, és bambán nézett
utána.
– Na, na. Mindjárt felvesszük.
Valérie lehajolt, és ekkor heves rosszullét tört rá. A kislány
grimaszolt, és kis kezével az arcába kapott. Mit művel itt?
A kávét, amit Claudine kicsit később hozott neki, Valérie
olyan gyorsan hajtotta le, hogy a forró ital szinte égette a
nyelőcsövét. Azután megköszönte, visszaadta Claudine-nak a
lányát, és méltóságteljesen távozott.
Visszafogta magát, lelassította a lépéseit, pedig
legszívesebben elfutott volna. Nemcsak azért, mert Claudine
pillantása tőrként hatolt a hátába, hanem mert a gyomra
háborgott a kávé ellen. Még éppen időben elért egy kis utcát,
amely már nem látszott a postáról, és mindent kihányt.
 
Ezután megnyílt előtte a szakadék. Claudine még aznap este
viharfelhőként rohant be a Massé család házába.
– Persze hogy elolvastam a levelet! Láttam, mit rejtegetsz a
ruhád alatt, és hogy milyen kocsányon lógó szemekkel nézel a
férjemre!
Valérie túlságosan döbbent volt hozzá, hogy védekezzen a
vádak ellen. Claudine szemében olyan mély gyűlölet lángolt,
hogy félni kezdett. Könyörögve nézett a szüleire. Az arcukra
végtelen csalódás ült ki.
– Valérie… állapotos? Gabrieltől?
Az anyja nem akarta elhinni, az ajka reszketett. Hirtelen
elszédült, le kellett ülnie. Zsebkendőt szorított a homlokára.
A megcsalt asszony szavait Caroline sírása nyomta el.
Mivel késő este volt, Claudine-nak magával kellett hoznia. A
kislány nem értette, az anyja miért olyan ideges. Végül
Monique sietett oda, hogy elvegye a gyereket Claudine-tól és
megnyugtassa. Valérie nyomorultul érezte magát.
Lelepleződésének szégyene egyszerre okozott hidegrázást
és elviselhetetlen forróságot. Kellemetlen viszketés kúszott fel
a nyakán. Nem tudta kezelni a hatalmas bűntudatot, az
önmaga iránt érzett düh és az ugyanakkor jelentkező túlélési
ösztön túl nagy hatással volt rá.
Akitől tényleg félt, az az apja volt. A férfi halántékán egy ér
lüktetett, a tekintete merev és üveges volt. Valérie attól félt,
hogy ott helyben megveri.
– Igaz ez?
Az apja lehelete borszagú volt, horkantása egy fortyogó
vulkánra emlékeztett. Monique-hoz fordult:
– Tudtál róla?
Mielőtt a húga kinyithatta volna a száját, Valérie
közbelépett.
– Természetesen nem! Gondolod, hogy ilyesmivel
terhelném?
Lelkifurdalás nélkül hazudott. Monique-nak nem szabad
azért bűnhődnie, mert az utolsó hetekben megosztotta vele a
titkát.
Az apja rácsapott a komód tetejére. Az edény megcsördült
rajta, az asszonyok pedig összerezzentek.
 – Nem tudom elhinni, amit hallok! Ez nem méltó hozzád!
Hogy tudtad így lealacsonyítani magad, és egy nős férfival
kikezdeni? És azután teherbe ejt, mint egy becstelen
utcalányt!
Ezekre a szavakra Claudine felüvöltött. Még a gondolat is
elviselhetetlen volt számára.
Amikor Valérie kiabálva kifakadt, hogy Claudine-nak semmi
köze a levelezéséhez, az apja azt válaszolta:
– Természetesen köze van hozzá! Az ő férje az, akit
elcsábítottál!
– A csábításhoz ketten kellenek!
A férfi hatalmas pofont kevert le neki.
– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? 
Valérie mélységesen megsebezve viselte
megszégyenülését, és elnyomta a késztetést, hogy
megérintse égő arcát. Úgy érezte, szörnyen cserben hagyták.
Gyűlölte magát, amiért elvesztette az önuralmát, és hogy
hiányzott belőle a bátorság, hogy tisztességesen megvédje
magát.
De most viselnie kell a következményeket, és fel kell nőnie
ehhez a veszekedéshez, ha nem akarja, hogy elnyelje a
sötétség. Senki sem volt, aki a pártját fogta volna, tehát
egyedül kellett harcolnia. Miközben Claudine és a szülei
megegyeztek abban, hogy az önzésével és a bujaságával
egyszerre két családot is tönkretett, Valérie úgy érezte magát,
mintha egy pajzs ereszkedne alá a mellkasára. Úgy hallgatta
a szemrehányásokat, mintha már semmi köze sem lenne
hozzájuk, mintha csak néző lenne. Amikor a vádaskodás
végre elült, felállt.
– Minden fájdalmat sajnálok, amit ezzel okoztam, Claudine,
hidd el nekem. Sajnálom, amit veled, a gyermekeddel és saját
magammal is tettem. És sajnálom, hogy nem érzek
megbánást.
Tekintete találkozott Claudine gyűlölettel teli pillantásával,
és bátran nézett a szemébe. A hasára tette a kezét, miközben
a hangja erősebb lett:
– Újra megtenném. Újra megtennénk. Léteznek olyan
dolgok két ember között, amelyek túl erősek, semhogy a
kívülállók megérthetnék. Talán kérdőre vonhatnak amiatt, amit
tettünk, de az érzéseink miatt sosem. Senki nem írhatja elő,
hogy kit szeressünk. Gabriel papíron talán hozzád tartozik, de
a szíve az enyém. Mindig is így volt. Sajnálom, Claudine.
Remélem, megtalálod a békédet, ahogyan mi mindannyian.
Itt már nem volt mit mondani.
 26. FEJEZET
Raduille, 1916. július
 
 
A veszekedés több erőt kivett belőle, mint amit Valérie
bevallott volna. A terhessége második felében is szédült, és
hányingere volt. Erős szívdobogása és enyhe vérzése volt.
Amikor heves fájdalommal járó lázrohamok is jelentkeztek
nála, ágyba kellett feküdnie. Így legalább elkerülte az emberek
megvetését, akik már nem köszöntek neki az utcán. Tehernek
érezte magát. Lealacsonyították, elértéktelenedett,
megvetették.
Ugyanakkor a meg nem született gyermeke iránti szeretete
végtelenül megnőtt. Valérie egyre inkább meg akarta védeni a
világtól. Heves anyai érzések rohanták meg, melyek
enyhítették a Gabriel utáni fájdalmas vágyakozását.
Habár megkönnyebbülést érzett, hogy a titka végre
napvilágra került, de a nyomasztó szorongás megmaradt. A
szülei ugyan nem kergették el, de csakis a legszükségesebb
esetben beszéltek vele. Érzelmileg távol tartották Valérie-t, és
a történtekre a hallgatás fátylát borították. Ignorálták a
terhességét, mintha egyáltalán nem létezne. Mi történt velük?
Szabad szellemű világnézetük hogyan engedhetett meg ilyen
ostoba magatartást? Nyilvánvalóan voltak határok, még a
bohém világban is. Hihetetlenül fájdalmas volt a lányuknak ezt
megtapasztalni, hiszen ugyanúgy szerette a szüleit, mint
azelőtt, és részese akart lenni az életüknek.
Egyik este Valérie elég erősnek érezte magát, hogy
felkeljen az ágyból, és könyvet keressen a családi
könyvtárban, amellyel egy jobb világba álmodhatja magát.
Útközben el kellett mennie a szalon behajtott ajtaja előtt. A
szobában égett a lámpa, és a szülei beszélgettek. Gyakran
leültek ide egy cherryt inni a nap végén, miközben mama
kötögetett, papa dohányzott. Valérie felfigyelt, mikor a nevét
hallotta.
 – Jó kis galibát okozott. Tudod, Françoise, egy másik
világban mindegy lenne, mit gondolnak az emberek. Ez nem
az ő dolguk, és nem is egyedül Valérie bűne. A fiatalemberrel
is váltani kellene azért egy-két szót. De ismered a szokásokat,
amelyekkel foglalkoznunk kell. Még a kiadóm is felelősségre
vont ma, mert már pletykálnak az emberek. A kiadóm úgy
gondolja, nem tudja többé eladni a könyveimet, mert a nevünk
már az egész környéken kompromittálódott.
– Ó, milyen szörnyű! Szükségünk van a jutalékodra! –
kiáltotta Madame Massé.
Valérie visszatartotta a lélegzetét. Elviselhetetlennek találta,
hogy a terhessége még az apja karrierjét is veszélyezteti.
– Rá tudtad beszélni?
– Össze kellett szednem magam, hogy ne rúgjam seggbe –
morogta a férfi. – A szükséges hazugságokhoz folyamodtam,
és így még éppen kézben tudtam tartani a dolgokat. Azt
mondtam, hogy amikor Cherbourgból jött haza késő este,
megtámadták és bántalmazták. Így legalább az erkölcsi
lazaságot nem vethetik többé a szemünkre.
Valérie-ben valami összeomlott. A megerőszakolás
rettenetes dolog. A tény, hogy ilyesmi elfogadhatóbb, mint a
tiltott szerelem, amelyben a gyermeke fogant, késszúrásként
érte. És mindezt csak azért, hogy megőrizzék a látszatot, és
nehogy az egész család tönkremenjen.
– Ez undorító dolog, Adalbert.
De úgy tűnt, rövid gondolkodás után az anyja elég jól
fogadta a hazugságot.
– Ámbár ez az állítás egyáltalán nem rossz. Ha elterjed,
akkor az emberek bizonyára megértőbbek lesznek Valérie-vel.
A részvét kitűnő puffer lehet az előítéletek ellen.
– Inkább azért aggódom, hátha túlságosan hasonlít majd
Gabrielre. Ha Valérie-t és a gyereket Claudine nyilvánosan
megrágalmazza, a tragédia feltartóztathatatlan lenne. 
– Kihagyod a számításból, hogy Gabriel jó fiú. Teljesíteni
fogja a kötelességét, ha visszatér.
– És mindenki előtt elveszíti a becsületét? Azok után, amit
itt felépített? Nevetséges! Szerencsés lesz, ha minden további
nélkül visszatérhet a fészkébe. Claudine előbb-utóbb
megbocsát neki, mert boldog lesz, ha Gabriel nem hagyja el.
A mi kicsikénket pedig cserben hagyja.
Mama hevesen ellenkezett.
– Nem, ő nem olyan, biztos vagyok benne.
– Meglátjuk, először is haza kell térnie. Ezt reméltük a
fiunknál is, azután…
A hangja elcsuklott.
Egy pillanatig csend honolt, mindketten a Jules elvesztése
iránti fájdalommal küszködtek. Még mindig nagyon fájt.
– Bárhogy is legyen – folytatta apja.
A hangja ismét erősen csengett.
– Meglátjuk, mi történik majd. Ó, bárcsak ne lett volna
terhes! Az lenne a legjobb, ha elveszítené. Mindegyikünknek
áldás lenne. Akkor nem kellene végigtolnia a babakocsit a
faluban egy gyerekkel, aki örök jelként mindig a bűnére
emlékezteti.
– Adalbert! Ezt nem gondolhatod komolyan! Ez már tényleg
túl messzire megy – kiáltotta mama felháborodva. – Az
unokánkról beszélsz! 
– Unoka? Először ki kell érdemelnie ezt az elnevezést.
Először csak egy fattyú.
Valérie egyik kezét a szája elé tartotta, a másikkal meg
kellett kapaszkodnia az ajtófélfában. Még épp idejében
nyomta el a csuklását. Úgy érezte, mintha pofon vágták volna.
Egy pillanatig sikertelenül próbálta feléledő dühét és az abban
rejlő fájdalmat elnyomni. Kísértésbe esett, hogy feltépje az
ajtót, és ráordítson mindkettejükre, hogy mi jut eszükbe, hogy
ilyen tiszteletlenül beszélnek a gyerekéről.
Olyan sok mindent akart volna mondani, de egyben azt is
tudta, hogy hiábavaló lenne. Az apja számára a helyzet
egyértelmű volt: szégyent hozott mindannyiunkra, nem volt
többé tiszteletre méltó ember. Más időkben talán másképp
gondolná, de most elfordult Valérie-től. És az anyja?
Alkalmazkodik az apjához.
El kell mennie otthonról, nem bírja tovább elviselni a
megaláztatást. Azért jött Raduille-ba, hogy támogassa a
gyászoló családját, hogy a veszteséget közösen feldolgozzák.
Emiatt habozás nélkül kész volt feladni mindent, amit
Párizsban felépített. A művészetét, a barátait, a
függetlenségét, a munkáját. És mi a köszönet? A családja
cserben hagyta.
Még soha nem hiányzott neki annyira Párizs, mint ebben a
percben. Ez a város tette őt azzá az emberré, akivé vált.
Párizs befogadta őt, és az otthon érzését adta neki. A
legszívesebben azonnal elutazott volna. Olympe tárt karokkal
fogadná őt – ó, mennyire hiányzott neki a barátnője! De a
mostani állapotában az utazás lehetetlennek látszott. Ha csak
pár lépést tett is, azonnal rosszullét kínozta.
Csakhogy a helyzet tarthatatlanná vált. Csak egy helyet
ismert, ahol biztonságban lehetne. Azt a helyet, ahol még
mindig érezte az öreg gyógyító asszony szellemét, ahol
mindig eltöltötte a kreativitás, és ahol a sors összehozta őt és
Gabrielt: a műtermét.
Valérie eltökélten szenvedte fel magát a lépcsőn a
szobájába, összecsomagolt, és még azon az éjjelen kiosont a
cselédbejárón.
 
– Mustársárga és gesztenyebarna nem volt, de hoztam
neked helyette okkersárgát és téglavöröset. És korallszínt
lazacrózsaszín helyett. Jó lesz? Itt van az új sörteecset.
Valérie elérzékenyülve nézte, ahogy Monique kipakolja a
vásárolt holmikat a szatyrából, és az asztalra helyezi. A színek
közti különbségek komolyabbak voltak, mint hogy egy laikus
megértené, de a húga segítőkészsége meglágyította a szívét.
– És ez micsoda?
A másik szatyorra mutatott, amelyből lapos, papírba
csomagolt négy- és hatszögek látszottak ki.
– Ezek új vásznak. Elszomorít, hogy a korábbi
festményeidet átfested, mert nincs elég anyagod.
– Ó, Monique, te egy igazi kincs vagy!
Szüleivel ellentétben, akik nem vettek tudomást Valérie
távollétéről, a húga hetente háromszor meglátogatta, és friss
élelmet, valamint ruhát hozott neki. Monique-kal az idő
gyorsabban telt. Kártyáztak vagy ruhát kötöttek a babának.
– Maradsz még egy kicsit? Éppen teát főzök. 
 Valérie gyors mozdulatokkal helyet készített az asztalon,
hogy a húga leülhessen.
– Milyen a hangulat otthon? – kérdezte, miközben
megtöltötte a csészét.
A lány elgondolkodva nézett rá, habozott a válasszal.
– Papa nagyon dühös, mert hálátlanságnak tartja, hogy
elmentél. Megtiltotta, hogy mamával beszéljünk rólad. Mama
nyíltan nem mutatja, de hiányzol neki. Érzem. Ó, Valérie, ez
az egész történet olyan bonyolult!
– És milyen… a pénzügyi helyzet? Kiheveri a család a jó
hírneve elvesztését?
A hangja nem csengett szarkasztikusan.
Semmi jót nem jelentett, hogy a húga ajkai megremegtek.
– Mama már nem talál tanítványokat a táncóráihoz, mert a
házunk többé nem erényes… De a pénzügyek kicsit
rendeződtek.
A mondat befejezetlen maradt. Lesütötte a szemét, és
megfordította a csészét.
– Akkor papa előleget kapott egy új kéziratra? – faggatta
tovább Monique-ot, és megsimogatta a hasát.
– Nem éppen…
Tulajdonképpen eleget hallott, hogy következtetni tudjon az
igazságra. Ha a szülei a munkájukkal nem kerestek semmit,
és ennek ellenére pénzhez jutottak, csak egy lehetőség
maradt.
– A hozományod. Feloldották.
Valérie lehunyta a szemét. A hozománya volt az egyetlen
lehetősége arra, hogy Gabriellel új életet kezdhessen.
Anyagilag soha nem szenvedett hiányt a családja. A
hozománya elég lett volna ahhoz, hogy Valérie a
művészetéből élhessen, anélkül hogy aggódnia kellett volna,
vajon az eladott képei elég jövedelmezőek-e. Egyik pillanatról
a másikra pénztelenné és hivatalosan is kitagadottá vált.
– Ez olyan igazságtalan! – panaszolta Monique. – Soha
nem gondoltam volna, hogy egyszer megismerem őket erről
az oldalukról is. Korábban nagyon büszke voltam a szüleinkre.
Lázadók és okosak voltak. Kislányként sokkal nagyobb
szabadságunk volt, mint a többieknek, olyan regényeket
olvastunk, amelyek másoknak tiltottak voltak.
– Ezek más idők, Monique. A háború sokat elvett
mindenkitől. Az emberek rend és igazság után áhítoznak. A
szüleink őszinték voltak, amikor azt még megengedhették
maguknak. De ők művészek, és a válságos időkben a
művészeknek nehéz dolguk van. Pénzre van szükségük.
Mama tánciskolája és papa könyvei nélkül nincs nagy
mozgásterük. Ráadásul Jules miatt nagyon szomorúak. A
gyász bárkit megkeserítene.
Monique zavartan nézett rá.
– Éppen te véded őket?
– Nem. Csak szeretnélek megakadályozni abban, hogy
megvesd őket. Az egyetlen, aki megérdemli a megvetésed, az
én vagyok.
Valérie lassan elfáradt. Nem volt ereje Monique
felháborodására, a babára kellett tartogatnia.
– Sajnálom, Monique, egy kicsit most le kell feküdnöm. De
ha megtennél nekem egy szívességet…
– Természetesen.
Valérie felállt, és átadott neki egy levelet.
– Gabriel még mindig nem tud a babáról. Claudine elfogta
az utolsó levelet, és biztosan ezt is a karmai közé kaparintja.
Ezért kérlek, add fel Cherbourgban, vagy valahol máshol. Meg
kell tudnia! Tudnia kell, hogy szükségem van rá… Hogy
szükségünk van rá.
A testvére habozás nélkül elvette a levelet.
– Persze. Megígérem.
 27. FEJEZET
Raduille, 1916. október 
 
 
Valérie félelemmel eltelve nyitotta ki a szemét. Eltartott egy
percig, mire a napsütésből megállapíthatta a napszakot. Ebéd
után csak egy kis időre akart lefeküdni, de mélyen elaludt. Már
késő délutánra járt.
Lassan felült. Nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, mivel a
megnövekedett hasa lomhává tette. Október közepe volt, a
Gabrielnek küldött levele óta három hónap telt el, és még
mindig válaszra várt. Egyre idegesebb lett a hiábavaló
várakozástól. Ha a lőszergyár nőgyógyásza jól számolt, a
gyermek négy hét múlva érkezik – és Gabriel semmi életjelet
nem adott magáról.
A haja szanaszét állt, mint egy madárijesztőé. A kékeszöld
bársony nyári ruha, amely egykor a megfelelő kiegészítőkkel
Valérie elegáns ruhái közé tartozott, most szakadt, foltos és
elhordott volt.
Beesett szemekkel vizsgálgatta az előtte lévő vásznat. Az
ólom- és ködszürke alapozást kivéve üres volt. Fenyegetően,
szinte kihívóan nézett Valérie-re. Még nem tudta, milyen kép
lesz ebből, de most majd kitalálja. Felemelkedett, a palettához
nyúlt, anélkül hogy levette volna a szemét a vászonról. Nem
vett tudomást a kiszáradt torkáról, a fejében dübörgő hangról
és az altestében jelentkező összehúzódásokról.
A színek kikeverésére koncentrált, azután bemártotta az
ecsetjét, és felmérte a vásznat. Meg kell fognia a félelmet,
bele kell kapaszkodnia, hogy megszabadulhasson tőle.
Melankóliája egyre jobban tükröződött a festményeiben is.
Az embereket vagy arcvonások nélkül ábrázolta, vagy sokat
megélt arcvonásokkal, körülöttük sötét aura fénylett. A
kiszáradt fákat, a tovatűnő fényt, a mulandóságot próbálta
elkapni, és szívesen foglalkozott ellentétpárokkal.
Szaporodtak a rémálmai. Hogy nem éli túl a szülést. Hogy a
létezése értelmetlen véget ér. Aktképei egyre
szókimondóbbak lettek, a szerelmet és a szexulitást az élet és
a halál választópontjaként ábrázolta. Úgy érezte magát, mint
akit halálra ítéltek azért, mert túlságosan szeretett.
Még soha nem alkotott ennyi képet, a mennyiség lassan a
megszállottság felé mutatott. A vázlatokat felrajzolta szénnel
vagy grafitceruzával nagy vonalakban, szinte
karikatúraszerűen, anélkül hogy a hibákat javította volna, mert
erre az embernek az életben sincs lehetősége. Minden egyes
vonás, ha mégoly hibás is, az egész része. Ezt követte egy
vékony színes réteg, amely nem fedte le a szenet. A
domináns szürke és fekete színekhez rikító díszítések jöttek.
Néha olyan mélyen belefeledkezett a munkájába, hogy
elfelejtett enni és levegőzni. Különösen nyár derekán
szenvedett a hőségtől. Már pár lépés is kifárasztotta, dagadt
lábait vízbe áztatta, és egy olyan világról álmodott, ahol együtt
lehet a kedvesével.
Időnként jobban volt, de újra és újra depresszió tört rá. Ez
ősszel rosszabbodott, amikor a nappalok rövidebbek, az
éjszakák hidegebbek lettek. A terhesség előrehaladt, érezte,
ahogy a baba mozog és rúg, mintha azt akarná mondani:
„Mama, itt vagyok. Készen állok a világra!”
Mama… A szó elbizonytalanította Valérie-t. Mi lesz, ha nem
tud megfelelni ennek a követelménynek, és rossz anya lesz?
Nem az máris, a körülmények miatt? És ismét a küszöbönálló
szülés körül forogtak a gondolatai. Mi van Gabriellel,
megkapta a levelet? Elveszett a válasz? Claudine elfogta a
postát? Örült a férfi a hírnek? Hamarosan visszatér? De a
várakozás minden egyes napjával csökkent a remény, és nőtt
az aggodalma. Talán nem is akar tudni a gyerekről? Ennyire
nem csalódhat benne! Vagy a hallgatása azt jelenti, hogy…
Nem merte a gondolatot végigvinni, mert az nem tett jót
neki. Ezekben a sötét órákban Valérie egyezséget kötött saját
magával. Hogy ő is, a gyerek is élni fognak. Egyedül magára
számíthatott, nem bízhatott benne, hogy valaki megmenti,
tehát saját magát kellett megmentenie. Elképzelte, hogy egy
napon jön egy másik, egy erősebb Valérie, aki kézen fogja és
elvezeti.
Ú
 Felriadt az álmodozásból. Úgy elmerült a festésben, hogy
észre sem vette, hogy valaki bejött a műterembe, és gyökeret
eresztett a bejáratnál.
Monique arcvonásai fáradtságról tanúskodtak. Az
egyébként rózsás arca sápadt volt, és reszkető ajkai mutatták,
mennyire küszködött, hogy megőrizze önuralmát.
– Valérie, nem tudom, hogyan mondjam el… – kezdte
szenvedő hangon. – Van egy hírem számodra. A
hadügyminisztérium jelentkezett Claudine-nál. Gabrielről van
szó… Ő… ő…
– Nem!
Valérie a lelkét is kikiabálta a testéből, hogy ne kelljen
hallania a szót. Festőasztalkájának tartalma a földre repült,
letépte a vásznat az állványról, majd a székhez vágta.
Mindkettő ripityára tört. A lendülettől elveszítette az
egyensúlyát, előreesett.
Monique azonnal odaugrott, hogy megtámogassa.
– Még nem lehet biztosat tudni. A holtteste… nem… tudod,
Verdunnél nagyon rossz a helyzet… talán él… de eltűnt, talán
elesett.
Valérie torkából állati üvöltés hangzott fel. A lelke mélyéből
olyan fájdalom szakadt fel, hogy minden elfeketedett a szeme
előtt. Valami elszakadt benne.
– Mióta? 
Könyörögve nézett a testvérére.
– Már egy ideje. Claudine eddig magában tartotta, abban a
reményben, hogy hadifogságba esett, és hamarosan értesítik
a németek. De ma összeomlott a templomban…
Monique ijedten elhallgatott, és a földet bámulta.
Valérie észrevette a lábainál lévő pocsolyát. Túl késő volt. A
sokk megindította a szülést. A fájdalom hullámokban érkezett,
a mellénél kezdődött, majd levándorolt a teste alsó részeibe,
mintha erős menstruációs görcse lenne.
Monique ellentmondást nem tűrve az ágyhoz vezette. 
– Ne mozdulj, hozok segítséget!
Kicsit később Monique visszatért a bábával. Françoise is
vele tartott.
Valérie izzadtan emelte fel a fejét.
 – Mama! Eljöttél?
Hónapok óta most először találkoztak. Nem maradt idő
szemrehányásokra. Átölelték egymást és sírtak.
Françoise jelentőségteljesen nézett a lányára:
– Amikor meghallottam, azonnal elindultam. Nem érdekel,
mit mond az apád. Az unokámról van szó. Tarts ki, kicsim,
együtt túl leszünk rajta!
És ezt tették. Mihelyt megkezdődtek a fájások, Valérie
elfelejtette a félelmeit és a sötét gondolatokat. A Gabrielről
szóló hír erősen sokkolta, de nem volt szabad ezzel
foglalkoznia. Egy új kis élőlénynek kellett segítenie, hogy
szerencsésen világra jöhessen.
Amikor a hajnali fényben felhangzott egy újszülött sírása,
és Valérie a karjában tarthatta tökéletes kisbabáját, egy
pillanat alatt minden szenvedés eltűnt.
 28. FEJEZET
Raduille, 1916. október
 
  
A kis Julie egy hétfői napon jött a világra, így hát nem lett a
népmesék szerencsehozó vasárnapi gyermeke. Már a
születése előtt rossz csillagzat határozta meg életét, egy olyan
szerelemből született, amelynek nem lett volna szabad
léteznie.
Hosszú latolgatás után Valérie a lányával ismét a szülői
házba költözött. Örök rejtély maradt számára, hogyan sikerült
anyjának rávennie erre az apját. De nem is érdekelte.
Elkerülte, és az apja is hasonlóan tett. Meg sem nézte a
babát, nemhogy a kezébe vette volna, inkább bezárkózott az
irodájába. Hadd duzzogjon! Valérie úgysem akarta
megbocsátani neki, amit a szalonban mondott. 
A háztartásban élő asszonyok ugyanakkor el voltak
ragadtatva, és képesek voltak órákig a bölcső fölé hajolni, és
Julie-vel gügyögni.
Anya és gyermeke lassan erőre kaptak. Valérie hálás volt a
bábának a nyugodt és határozott utasításai, továbbá a
tapintata miatt. A szülés különösebb komplikációk nélkül
zajlott le, még ha a hevessége meg is lepte Valérie-t. Nem is a
fájdalmak, hanem az érzelmek tekintetében. Később azonban
már nehezére esett emlékezni rá, fátyol borult mindenre.
Valérie végre újra erősnek érezte magát, végtelenül erősnek,
mint egy harcos! Állítólag káromkodott. Monique szerint a
mamát sokkolta, de a bába úgy vélte, még a legtrágárabb
kifejezések is helyénvalóak, ha a szülő nőnek erőt adnak. Az
emberek nem véletlenül hívják ezeket „erős kifejezésnek”.
És azután végre megérkezett a kis Julie, aki tökéletes volt.
Haj helyett csak kis szőke pihe fedte a fejét, pisze orra és kék
szeme volt. Valérie a világ legszebb babájának látta. És
milyen jó illata volt! Erős érzelmek kerítették hatalmába.
Szorosan fogta a kislányát, és sírni kezdett. Soha nem ismert
szeretet járta át, olyan szeretet, amely még a Gabriel iránti
érzelmeit is felülmúlta. Ha nem is jön vissza, Julie-nek hála
akkor is több marad belőle, mint pusztán emlékek. Ez volt
Julie keserédes, de egyben vigaszt nyújtó öröksége.
Két héten belül elérkezett a keresztelő. Bár csak szűk
családi körben zajlott le, ez az esemény azt jelentette, hogy
Valérie ismét a nyilvánosság része lett.
És ezzel a mocskolódás elölről kezdődött. Ha belépett egy
üzletbe, az asszonyok elhallgattak, hogy a háta mögött azután
tovább fecseghessenek. A cukrászdában megtagadták tőle a
kiszolgálást, egyszóval: úgy kezelték, mint egy leprást. Még
ha nem is mutatta, de ez az elutasítás mély nyomokat hagyott
a lelkében. Még mindig ugyanaz az ember volt, az álmodozó
kislány Raduille-ból, aki művész akart lenni. De ez már
semmit sem számított.
Ezért Valérie vagy a házban töltötte a napjait, vagy
elhagyott utakon tologatta a babakocsit. A lényeg, hogy így
elkerülhette az embereket. A jövőjéről is gondolkodnia kellett.
A kislánya megérdemelte a szeretetet és a figyelmet.
Pillanatnyilag még semmit nem ért a pletykákból, de ez meg
fog változni. Mindeddig Valérie a családja támogatására volt
utalva. Mivel nem volt férje, most is az apja rendelkezett
felette, és egyetlen másodpercig sem kételkedett benne, hogy
drasztikus eszközökhöz folyamodna, ha a szükség úgy hozná.
Mennyire frusztrálta ez a függőség! Ez nem az az élet volt,
amire áhítozott. De alkalmazkodnia kellett, amíg Gabriel
visszatér.
Ha egyáltalán visszatér… 
 29. FEJEZET
Raduille, 1916. december
 
 
Jules halálának évfordulója advent idejére esett. Valérie a
húgával pakolta ki a betlehembe való figurákat, amikor
megállapította, hogy valami hiányzik. A betlehemi csillagot,
amely lenéz a Szent Családra, természetes anyagokból
akarta elkészíteni. Annak szimbólumaként, hogy szeretett
bátyja is odafent van.
Miután megetette és elringatta Julie-t, majd átadta a
nagymamájának. Elindult az erdőbe. Hogy gyorsabban
odaérjen, biciklire szállt, amit a műterme közelében tett le. A
tiszta, hideg levegő jót tett neki, rózsásra festette arcát. A
csupasz faágak vékony hórétegbe öltöztek, félig elkorhadt fa
és lehulló lombok zizegtek, recsegtek a léptei alatt. Ágakat,
madárberkenyét és tobozokat gyűjtött. A közelben fűrész
hangját hallotta. A frissen vágott fának csodálatos illata volt.
Néhány madárfaj, amely az országban telelt ki, élelmet
keresett, a távolban egy vörösbegy énekelt. Valérie
álmodozva billentette oldalra a fejét, hallgatta a természet
hangjait, és felnézett a tiszta, téli égboltra, amikor hirtelen egy
ág roppanását hallotta maga mögött. Megfordult.
– Egyedül az erdőben?
Clément Fabron karba font kézzel egy fának dőlt. A
fűrészmalomból vehette észre a lányt, amely az övé és a
feleségéé volt. Szájában fogpiszkáló, haját és vállát finom
fűrészpor fedte.
Miután elmúlt az első ijedsége, Valérie megtalálta a
hangját:
– Jó ég, Clément! Százezer éve nem láttalak. Már nem
vagy a hadseregben?
– Frontszabadság.
A férfi hüvelykujjával a fűrészmalom felé bökött, és a
vigyora szélesebb lett. Valérie megértette. A frontszabadság
azt jelentette, hogy az ember nincs a tűzvonalban, hanem
katonai szolgálatát más munkával teljesíti, például a
nyersanyag előállításával. Mivel amúgy is ez volt a
foglalkozása, két legyet ütött egy csapásra.
– A híred megelőzött.
Valérie-nek egyáltalán nem tetszett ez a hangnem. A
mosoly gúnyos pillantássá változott, és a lánynak rossz
érzése támadt amiatt, hogy egyedül van vele az erdőben.
Clément lustán felegyenesedett, és odasettenkedett hozzá.
– Hallottam, mi történt. Hogy van egy gyereked. Be kell
vallanom, remekül szórakoztam rajta, hogy éppen te zuhantál
ilyen mélyre. Mindig többre tartottad magad. Ismerlek
régebbről, én sem voltam elég jó neked.
Istenem, még mindig felhánytorgatja neki, hogy
visszautasította? Öntudatosan felszegte az állát, hogy elrejtse
a félelmét.
– Ez nem változott, ha erre célzol.
A férfi döbbenten nézett rá, azután harsogó nevetésben tört
ki, és kivette a fogpiszkálót a szájából.
– Nem, tényleg semmi sem változott. Madame von és zu
Kubizmus, vagy hogy hívjátok ti, kontárok a művészeti
irányotokat. Tehát Párizsban a nők sokkal nyitottabbak és
frivolabbak. Az ember megsprórolhatja a kurvákra szánt
pénzt, mert már a polgárasszonyokkal is csinálhatja. Te is
biztos hozzájuk tartozol. Claudine is azt mondja, hogy onnan
van a porontyod.
Valérie nem mert sem közbeszólni, sem helyesbíteni. Mivel
Julie koraszülött volt, az unokatestvérének igaza is lehetett.
Amíg az a pletyka járja, hogy Valérie Párizsban lett terhes,
addig nem kell a megcsalt feleség szerepét játszania.
– Vagy talán nekem magamnak kellene meggyőződnöm az
adakozó kedvedről?
Mielőtt Valérie reagálhatott volna, Clément elkapta a
csuklóját, és egy csókot nyomott a szájára. Valérie harcolt
ellene. Nem tudta felfogni, hogy lehet vele Clément ilyen
féktelen. És amikor a nyelvét a szájába akarta dugni,
megízlelte a vérét.
A férfi hirtelen hátralépett, és megérintette az ajkát.
 – Megharaptál! Te szajha, tényleg megharaptál!
Valérie a lába elé köpött.
– Kretén! Ha megpróbálsz közelebb jönni, újra
megharaplak!
Gyorsan odébbállt, Clément csak nézett utána.
– Ha legközelebb egyedül talállak az erdőben, nem fogok
engedélyt kérni, meglásd!
 
Boldog volt, amikor elérte a biciklijét. Fejét csóválva ült rá, és
elkerekezett. Habár kifelé nyugodtnak mutatta magát, a szíve
rettenetesen dörömbölt. Ezúttal egy bátor húzással lerázta
Clément-t, de vigyáznia kell. Botrányos múltja az effélék
számára szabad prédává teszi.
Csak haza akart menni, és Julie-t magához szorítani. A
kicsi látványa és a boldog mosoly, ami szoptatás közben ült az
ajkán, minden dühét elmosná.
Mivel nem akarta az előszobát összekoszolni a
csizmájával, a cselédbejáraton lépett be. Ott a kályha mellett
levette a csizmáját, és lerakta az összegyűjtött ágakat. Azután
kihúzott a mosott vásznak közül egy tiszta kendőt meg egy
pelenkát, és harisnyában ment fel a lépcsőn.
– Julie, kincsem, hazajöttem!
De a bölcső üres volt.
– Mama? – kiabált, miközben kirohant a szobából.
Ebben a pillanatban gyereksírást hallott a szalonból. Szívet
szaggató zokogás volt. Berohant a szalonba – és ott találta a
szüleit két apácával. Papa az egyiknek papírokat adott át.
– Ezzel minden rendben van – mondta, miközben mama
éppen átadta a kicsit a másik apácának.
– Mi történik itt?
Valérie izgatottan rohant oda anyjához, és kitépte a kezéből
Julie-t. Megnyugtatta a gyereket, és ringatni kezdte.
– Csss, minden rendben lesz!
Az apja az ajkát csücsörítette és a földet nézte. Az anyja
elvörösödött, a szemében könnyek ültek. Lábánál
becsomagolt táska állt.
– Mi történik itt? – kérdezte Valérie. – És miért vannak
Julie-n a téli ruhái?
 Az anyja szeme megbocsátásért könyörgött.
– Valérie, édesem. Apád és én gondolkodtunk.
Csuklott egyet.
– Arról, hogy mi lenne a legjobb a gyereknek. Nyilván
belátod, hogy ez az állapot nem tarthat sokáig…
– Beszélj nyíltan, mama! – kiabált rá az anyjára.
Tőle akarta hallani, azt akarta, hogy szégyellje magát.
– Odaadjuk – mondta ki az apja a lényeget.
Valérie belsejében valami megszakadt. Az ajkai mozogtak,
de egyetlen hang sem jött ki a száján. A mellkasában
szétáradt a fájdalom. Erősebben szorította magához Julie-t.
– Ezt nem nektek kell eldöntenetek – suttogta.
Tudta, hogy ez nem így van.
Az apja lett Julie törvényes gyámja, mivel Valérie nem volt
férjnél. Nem ismert rá az apjára. Ez az elutasító magatartás, a
hidegség a hangjában idegen volt neki. Az elveszett fia miatt
naponta érzett fájdalom, a rosszindulat és a szomorúság, ami
körülvette, megmérgezte és elkeseredett, zárkózott emberré
tette.
– Jobb szeretném, természetesen, ha te is belátnád ezt.
Még egyszer megnézte az unokáját.
Az anyja próbált a lelkére beszélni.
– Gyermekem, lásd be! Nálad ez a gyermek csak elveszett
lélek lenne, mert nincs apja.
– Rád bíztam! Odaadtátok volna, és nekem egy szót sem
akartatok szólni! Hogy mertétek ezt tenni? Soha nem
bocsátom meg nektek!
– A lányainkat önállóan gondolkodó, független nőnek
neveltük, de az egyenjogúságodat ezzel a gyerekkel
elvesztetted. Szégyenfolt vagy.
– De ha Gabriel visszajön…
– Erre nem számíthatsz!
– Eltűnt, vagy fogságba esett, vagy meghalt, ráadásul nős.
Akárhol is van, onnan nem tud megvédeni.
– Julie-vel Párizsba mehetnék. Talán már régóta ezt kellett
volna tennem – mondta ki Valérie.
Az apácák türelmetlenül figyelték a családi drámát.
 – Ott is futótűzként terjedne a szégyened híre – ellenkezett
az apja.
– Az Párizs! Nem lenne olyan botrányos, mint itt. Ismerek
olyan nőket, akiknek sikerült a gyerekeiket férj nélkül
felnevelniük. Isadora Duncan például. Colette, Suzanne
Valadon vagy…
– Igen, persze, vannak egyéni sorsok. Talán ez alatt a
három év alatt olyan nevet szereztél magadnak, amely elég
jelentős ahhoz, hogy megfelelő támogatót találj?
Nem, nem tette. A szülei költségére, valódi munka nélkül,
más dolgokkal foglalkozott, szórakozott, mulatott. A valódi
hivatását nem vette elég komolyan. A terhessége hónapjaiban
többet festett, mint a három párizsi év alatt. Most pedig
megfizeti ennek az árát. Valérie lehajtotta a fejét.
– Menj Párizsba! – mondta neki az apja.
– Kezdj mindent elölről, élj olyan életet, amilyet a
tanulmányaiddal megszereztél magadnak! Megint kapsz egy
kis pénzt. De hogy háziasszony legyél, sőt anya – nos, arra
nem vagy alkalmas.
– De most már anya vagyok – suttogta Valérie, miközben
letörölte a könnyeit.
Françoise kettejük közé állt, a kezeit összekulcsolta, mintha
imádkozna.
– Gyermekem, könyörgök, gondold át! Nem érted, hogy
csak azért szántuk rá magunkat erre a drasztikus lépésre,
hogy neked segítsünk? Julie a lányod marad mindig, ezt senki
sem tagadja. Nem örökre adod oda, csak amíg a reputációd
ismét helyreáll. Mihelyt férjhez mész, visszakapod. Ha Gabriel
tényleg visszajön, és elhagyja Claudine-t, még mindig boldog
családként élhettek.
Valérie megértette, hogy vereséget szenvedett. Akkor is, ha
elítélte a szüleit ezért a szörnyű cselekedetükért, felismerte a
mögötte rejlő jó szándékot. Julie megérdemli, hogy jól induljon
az élete. Egy katolikus gyermeknevelő intézet falai között
olyan biztonságban lesz, amit Párizsban nem tudna
biztosítani, hiszen a várost állandóan bombázzák. Mégis
árulónak és nagyon, nagyon rossz anyának érezte magát.
Pillantása a lányára esett, és patakzottak a könnyek a
szeméből. Annyira reszketett, hogy attól félt, nem tudja tovább
kézben tartani Julie-t.
– Adja ide nekem! – kérte az egyik apáca.
Gyengéden megfogta a gyereket, és várt, amíg Valérie
elengedte a lányát. De ő nem akarta odaadni, elhalmozta
csókokkal.
– Ne felejts el! Ne felejtsd el, hogy szeretnek! – suttogta
vékonyka hangon.
Azután érezte, hogy az apáca gyengéden elhúzza tőle a
gyereket.
Minden erejére szüksége volt, hogy végignézze, amint a
nővérek eltűnnek Julie-vel és a táskával. A kocsiajtó
csapódása kiszakította a bénultságból.
– Ne, várjanak! – kiáltotta, de a kocsi már elment.
Lélekszakadva rohant utána. Mivel nem volt rajta cipő, a
hegyes kavicsok annyira szúrták a talpát, míg végül a
fájdalom elviselhetetlenné vált. Úgy érezte, minden egyes
méterrel, amely távolabb viszi a lányát, nő a mellkasára
nehezedő nyomás. 
Nem volt többé anya. Kétségbeesetten nézett körül. A
szomszédos házak ablakán megmozdultak a függönyök. Egy
pillanatig olyan kétségbeesett volt, hogy meg akart halni. Látta
a szülei házát, az udvart, ahol felnőtt, a falu főutcájára vezető
kereszteződést, a helyeket, ahol gyerekként olyan sokat
játszott Jules-lel és Gabriellel. Mindez már semmit sem
jelentett. Semmi sem maradt, ami itt marasztalta volna. 
 
3. RÉSZ
1917–1918
 30. FEJEZET
Párizs, 1917. január
 
 
– Micsoda? Elutazott? És most Nizzában van? 
Valérie Olympe házának a bejáratánál állt a Champs-
Élysées-n. Egy idegen asszony nyitott ajtót, és közölte, hogy
Montesquiou kisasszony már nem lakik itt. Valérie
bekukucskált a házvezetőnő mellett az előcsarnokba. A
lépcsőfeljárón gyerekek csúszkáltak és fogócskát játszottak, a
szalonban tucatnyi nő üldögélt, a tűznél melegedtek és
kötöttek. Ahogy a barátnője kívánta: a palota szállásként
szolgált azoknak, akik elveszítették a háborúban az
otthonukat.
Valérie egyszerűen nem tudta megérteni, hogy Olympe
elutazott.
– És a szobám?
– Sajnálom, de a tulajdonos kizárólagos kívánsága volt,
hogy a palota megnyissa az ajtaját mindenki előtt, aki
különleges védelmet igényel.
Az asszony hangja elmélyült.
– Ha ön is ilyen helyzetben van, kisasszony…
– Massé, Valérie Massé. És attól tartok… nem,
természetesen nem, attól tartok…
Ebben a pillanatban egy lovas kocsi állt meg a ház előtt
Valérie csomagjával és festményeivel, amelyeket elhozatott
Raduille-ból. Gyámoltalanul nézett az asszonyra és a házra.
– Motesquiou kisasszony nem hagyott nekem valami
üzenetet? Csodálkozom, hogy soha nem írt nekem levelet és
nem válaszolt az enyéimre.
Az új házvezetőnő benyúlt a mellényzsebébe, és ránézett
az ezüstórájára.
– Massé, azt mondta? Igen, tényleg hagyott itt valamit. Egy
pillanat, kérem!
 Eltűnt, otthagyta Valérie-t, aki bátortalanul rámosolygott a
türelmetlen szállítóra.
Nemsokára megjelent az asszony egy nyitott dobozzal és
négy levéllel.
– A felirat szerint ezeket De Montesquiou kisasszony
Raduille-ba küldte, de visszaküldték a címzett ismeretlen vagy
elutazott megjelöléssel.
Valérie vére felforrt. Claudine, te szemét! Elfogta a leveleit,
hogy belerúghasson egyet.
– Ezek szerint ez az öné.
Ujjheggyel érintve átnyújtott Valérie-nek egy kis csomagot.
Valérie elvette a dobozt, és felsóhajtott, mikor meglátta
benne Bobot, a katakombák halotti maszkját, és Gabriel
maszkját is. Habár annak idején arra kérte Olympe-ot, hogy
tüntessen el mindent, ami Gabrielre emlékeztetné, de a
maszkot ennyi éven át megőrizte. Mit gondolhatott róla a
barátnője, hogy ilyen hosszú időn át, még ha akaratlanul is, de
nem adott magáról semmi hírt? Írni fog neki, megmagyarázza
a félreértést. Most már megvan az új cím.
De először fontosabb dolgokkal kell törődnie: akárcsak öt
éve, szállást kell találnia.
 
A Colarossi Akadémián sikerült beszélnie az igazgatóval.
Abban a reményben lépett be az irodába, hogy sikerül
beköltöznie az egyik diákszállásra, egy dekadens szobába,
ahol plafonig érő szobanövények, nehéz mahagónibútorok és
nehéz szőnyegek a háború előtti idők csillogására
emlékeztetnek. De itt is elutasították.
– Sajnálom, hogy nincsenek jobb híreim a maga számára,
Massé kisasszony, de a szobákat kizárólag tanulóknak tartjuk
fenn, és az akadémia nem engedhet meg kivételeket, most
kiváltképp nem, amikor olyan sok a hajléktalan.
Leeresztett vállakkal éppen kifelé tartott, amikor az
igazgató egy torokköszörüléssel megállította.
– Csak a művészet kedvéért tért vissza a városba?
Valérie lassan megfordult. Az igazgató hangja, amely
részvéttel teli érdeklődést árult el, valamit felébresztett benne.
– Helytelennek tartja, uram?
 Az igazgató megsimogatta fekete kecskeszakállát, és
hosszan nézett rá, mintha gondosan mérlegelné a következő
szavait.
– Ezekben a nehéz időkben a művészeknek nehezebb
dolguk van, mint valaha. Festményekkel és szobrokkal nem
lehet a fronton a fegyvereket megtölteni. Talán ön is tudja,
hogy az Haute Couture varrónői is letették a tűt és a cérnát,
hogy a fegyvergyárakban dolgozhassanak. Úgy tűnik, ebben a
világban nincs már helye a luxusnak. Nem tudom, célszerű-e,
hogy éppen most akar nevet szerezni magának és az
embereket sétára buzdítani a művei között.
– Én ezt másképp látom, uram. Azt hiszem, most
fontosabb, mint bármikor, hogy megőrizzük az álmainkat. Ha
örömöt szerez valakinek a képem, az is emeli a morált.
Ellenben ha a jobb időkre várok, akkor spekuláns vagyok,
nem művész.
– Ezek vagy egy nagyon okos, vagy egy nagyon
kétségbeesett ember szavai. Nincs más érdekeltsége, amivel
átmenetileg foglalkozhatna?
Egy pillanatra megjelent Valérie szemében, a sebezhetőség
és a reménytelenség, majd határozottan válaszolta:
– Nem, nincsen, uram.
És egyáltalán nem hangzott kétségbeesettnek.
 
A szállító az utcán várta.
– Végre lepakolhatom a holmiját?
– Nem, megyünk tovább – válaszolta, és felszállt mellé a
bakra.
– Ez többe kerül!
– Nem számít – mormogta Valérie.
Hogy megbékítse a szállítót, pár érmét vett elő a
tárcájából. 
– Én is kapok egyet? – kérdezte, mikor a férfi rágyújtott.
– Felőlem. És hová megyünk?
Valérie mély levegőt vett, és gondolkodott.
– Át a Rive Droite-on!
Miközben elindultak, Valérie-nek feltűnt, mennyire
megváltozott a város. Hiányzott a Belle Époque
gondtalansága, az emberek nevetése elnémult, a Szajna-parti
könyvárusok bezárták boltjaikat. Az utcákon morfiumfüggő
nyomorékok koldultak, akik nem tudtak megélni a
hadinyugdíjból. Sok asszony gyászolta elesett
hozzátartozóját. A csarnokokban csak lerombolt piaci bódék
álltak, mintha egy gyújtogató járt volna köztük. A vándorló
zöldségárusok kiáltása, akik az utcákon zörögtek a kis
kézikocsijukkal, már régen elhallgatott.
Az asszonyok türelmét egy új elfoglaltság tette próbára:
órákig tartó sorban állás az élelmiszerért. Reggeltől estig
álldogáltak hiábavalóan, és megpróbálták kizárni a fájdalmat,
ami kisugárzott a talpukból a hátukba, csak hogy egy marék
krumplit, polentát, kukoricadarát, kevéske margarint, babot és
répát kapjanak. Aki hozta a saját edényét, az szerencsét
próbálhatott a Rue Mouffetard-on is. Két souért elvihette az
éttermek felmelegített konyhai maradékát.
Amikor Valérie megérkezett a Montmartre-ra, és felpillantott
a hófehér Sacré-Cœurre, Jules halála óta először érezte
szükségét, hogy imádkozzon. Hát nem ironikus, hogy a
bazilika az 1871-es elvesztett háború emlékműveként éppen
abban az évben készült el, amikor a világháború kezdődött?
Sacré-Cœur eltűnt a látómezejéből, amikor a kocsi
befordult a dombra vezető kis utcákba, és megérkezett a Rue
Ravignanra. Az utcán gyerekek játszottak, egy öregasszony
ült egy padon, és krumplit pucolt.
– Biztos vagyok benne, hogy a türelme kifizetődő lesz –
mondta szelíden Valérie a kocsisnak, mielőtt leszállt, és
bement egy épületbe.
 
– Szerencséje van, chère femme. Most, hogy ilyen sok férfi
elment a frontra, van egy üres szobám. Ez éppen megfelelő
lenne önnek.
A Montmartre dombján lévő Bateau Lavoir egy elsüllyedt
hajóra emlékeztette. A nevét barátjától, Max Jacobtól kapta,
aki korábban ki-be járt itt, akárcsak Picasso. Az utca felől a
ház földszintesnek látszott, de hátul több emelet mélyen
húzódott lefelé. Senki sem tudta, hányan lakják. A
klausztrofóbiás bérkaszárnyák egyike volt, amelyet már rég le
kellett volna rombolni, mert a kosz és a betegségek miatt
lakhatatlanná vált, de a szegény festők megfizethető
lakásokra leltek itt. Azt mondták, ha egy reményteljes művész
a Bateau Lavoir-ban verte fel a sátrát, akkor rögtön
feldobhatott egy pénzérmét. Az egyik fele a süllyedő hajóról
való leugrást jelentette, a másik a tönkremenést. 
Amikor Valérie elképzelte, hogy Gertrude Stein majdnem
kilencven ülést szenvedett végig ebben a patkánylyukban,
hogy Picasso lefesse, akkor ez csakis a beléje vetett
rendíthetetlen hitét bizonyította.
Valérie levette a szalmakalapját, és szemrevételezte a
roskatag szobát. A falak fából készültek, és olyan vékonyak
voltak, hogy a szobaajtót akár nyitva is hagyhatta. Úgyis
mindent hall majd, ami körülötte történik.
Ki a pompás palotából, befelé a barakkba! Úgy tűnt, a
karrierje cseppet sem mozdul előre. A torka elszorult, de
összeszedte magát. Az öt évvel korábbi megérkezésével
ellentétben most nem tör ki könnyekben, ha a terve nem
sikerül elsőre. A háború és az élettapasztalata pragmatikusan
gondolkodó emberré tették. Ezúttal higgadtan áttekintheti a
helyzetét. A főbérlője az ablakhoz vezette, és megmutatta a
mélybe tartó hátsó udvart.
– Ott van a mosókonyha és a vécé.
Valérie elnézett a népies Párizs szorosan álló házainak
tetőrengetege felett, megfigyelte a füstölgő kéményeket, az
erkélyeket, a megszámlálhatatlanul sok lepedőt. A bombák
mindenütt nyomokat hagytak, de végre otthon volt, a szeretett
városában.
Ha feldob egy pénzérmét, ő maga fogja eldönteni, mit
jelentsen a fej és mit az írás. Elegáns mozdulattal feltette a
kalapját, és ránézett a házfelügyelőre.
– Kiveszem.
 31. FEJEZET
Párizs, 1917. január
 
 
Mivel Valérie-nek fogalma sem volt róla, hogy a barátai közül
ki él még a városban, elhatározta, hogy elmegy azokra a
helyekre, ahol korábban együtt megfordultak. De a Boulevard
Saint-Germain kávéházaiban nem tölthette el az egész napot,
és a lokálokat, úgymint a Bal Bullier-t, lőszerraktárrá
alakították át. Ezután elhatározta, hogy meglátogatja Gertrude
Steint és élettársát, Alice Toklast a Rue Fleurus 27. alatti
lakásán. A műgyűjtőt, szerzőt és mecénást olyan sokan
látogatták meg egy óra leforgása alatt, hogy egy ideje már
csak vasárnap nyitotta meg házát egy zsúr erejéig. Híres
művészeket és irodalmárokat fogadott, és olyan embereket,
akik híressé akartak válni.
Valérie sokáig gondolkodott, mit vegyen fel, végül egy
magasított derekú, szürkés-lilás estélyi mellett döntött, még a
háború előtti időkből, amelynek sötétszürke ujja és selyemöve
volt.
– Ó, Valérie, ezer éve nem láttam önt. Hogy van?
Alice Toklas, aki most is, mint mindig, tarka ruhákba
öltözött, szívélyesen átölelte. Madame Stein élettársa bizarr,
de szerethető asszony volt, sötét szemű, sasorrú, feltűnő kis
bajuszkával. Gertrude a feleségének nevezte. Stein asszony
az estéin nem tett különbséget aközött, hogy a vendégei
férfiak-e vagy nők. Mindenkit szívesen látott, amíg az illető
intellektusa nem csökkentette a társaság színvonalát. Esti
rendezvényein egyetlen csepp alkoholt sem szolgáltak fel,
mert Madame Stein minden olyan anyagot megvetett, amely
ködösítette az értelmet.
– My dear Valérie! – üdvözölte a mecénás, miközben
hanyag eleganciával felállt egy barokk székről. A falon az a
portré lógott, amelyet Picasso jó tíz éve festett róla.
 Minden alkalommal, amikor Valérie Gertrude és Alice
pavilonjába lépett, elbűvölték a látottak. A négy méter magas
falakat az utolsó négyzetcentiméterig Cézanne, Matisse,
Braque, Picasso és Toulouse-Lautrec képei borították.
Gertrude önzetlen támogatása bizonyította, mennyire szeretett
mindent, ami kapcsolatban állt a művészettel. Rövid hajával,
kaftánjával, elhordott szandáljával és meglehetősen dús
idomaival elégedett szerzetes hatását keltette, aki ebben a
kulturális pavilonban megtalálta az édenkertet.
– Kedvesem, annak idején olyan sietősen hagyta el Párizst,
senki sem tudta, miért. Olympe nem sok mindent mondott, de
láttam, hogy aggódik magáért.
– A bátyám elesett, és később pedig volt egy… – Valérie a
megfelelő szót kereste – egy családi viszály. Az élet
mindnyájunkkal kegyetlen volt.
– Sajnálom. A bátyja biztosan nagyon bátor volt.
– Igen, tényleg az volt.
Rövid hallgatás után mindketten a bejárat felé néztek, ahol
Suzanne Valadon lekevert egy pofont a fiának, Maurice
Utrillónak, amiért holtrészegen bukkant fel.
– Ó, már megint ez a fiú. Poor boy.
Gertrude felsóhajtott.
– A skizofréniája miatt alkalmatlannak nyilvánították, did
you know that? Meg azért is, persze, mert súlyos alkoholista.
Szomorú, hogy mit tesz az emberrel a mértéktelen vedelés.
– Mindnyájan cipeljük a magunk terhét, és próbáljuk
megtalálni a helyünket a világban – válaszolta Valérie
elgondolkodva, aki együttérzett Utrillóval.
– És azután az ember megkérdezi, mire jó mindez. Főleg
ezekben a nehéz időkben.
Valérie a gyönyörű képekre mutatott, és a Colarossi
Akadémia igazgatójának a szavaira gondolt. „Festményekkel
és szobrokkal nem lehet a fronton a fegyvereket megtölteni.”
A szavak a lelkébe vésődtek.
– A művész nem önző, amikor a valóság helyett a
fantáziavilágba menekül?
– Of course not! Soha nem szabad megkérdőjeleznie a
művészet létjogosultságát, az a véget jelentené. Segít abban,
hogy jobban megértsük a világot, és közösen viseljük el a
gyászt.
– Természetesen igaza van, Gertrude.
Valérie emlékezett a saját szavaira, amelyeket öt évvel
korábban Apollinaire-nek mondott.
A művészet olyan nyelv, amely nem ismer határokat, és
amely összeköt. Senkit nem zár ki. Ha ez igaz, akkor a
művészet most valóban fontosabb, mint valaha. De mégis…
– Néha nem tűnik helyesnek, hogy a művészetnek
szentelem magam. Kell hogy legyen valami mód rá, hogy
kiegészítsük valamivel, ami segít kitartani. Csak a művészettel
önmagában olyan… elveszett vagyok.
Gertrude beleegyezően bólintott.
– Valóban, az elveszett találó szó. Egy egész nemzedék áll
a szakadék szélén. Csak rajtunk múlik, hogy visszatereljük a
helyes ösvényre ezt a lost generationt.
 
Az elveszett generáció… Valérie a következő napokban
állandóan erre a kifejezésre gondolt, miközben a hétköznapi
élettel küszködött. Találkozott Utrillóval a Les Deux Magots
kávéházban. Már mielőtt leültek, reszketett a fiatalember keze.
Valérie az üdvözlésnél megérezte alkoholos leheletét is.
– Egy ouzót kérek.
– És önnek, kisasszony? – kérdezte a pincér.
Valérie mosolyogva adta vissza az itallapot.
– Egy kávét, köszönöm.
Amikor a személyzet elment, ránézett az órájára.
– Biztos vagy benne, hogy már ebben az időpontban
szükséged van valami erősebb italra?
Utrillo fáradt, duzzadt szemmel nézett rá.
– Ki vagy te, az anyám? Minden művész piál, ez
természetes.
– A legtöbb valóban, ez így van, de általában este
kezdenek inni, hogy a nappalt a munkájuknak szentelhessék.
Válaszként Utrillo felemelte a kezét, ujjai közt cigaretta
parázslott.
– Látod? Hogyan fessek, ha ennyire reszket a kezem?
Mindenki bolondnak tart, de csak alkoholista vagyok.
Harmincéves vagyok, és tizenöt éves korom óta iszom. Már
késő, hogy változtassak rajta.
Olyan mohón szívta a cigarettáját, hogy az majdnem
szétesett az ujjai között.
Valérie ki nem állhatta az alkoholistákat, így gyorsan témát
váltott. Jó ég, milyen találkozóra adta magát? Inkább
Modiglianihoz kellett volna mennie, aki egész idő alatt
Párizsban maradt. Meg akarta tudni tőle, mikor tudják folytatni
az aktképet, de még nem állt készen arra, ami ezeket az
üléseket követné.
– Min dolgozol most? – kérdezte Utrillót.
Mielőtt a részeges festő válaszolt volna, Valérie valahol a
lokál hátsó részéből reszelős, szinte obszcén nevetést és
erős, hangos tapsot hallott. Egész Párizsban csak egyetlen
férfi volt, aki ilyen szokatlan módon nevetett. A férfi, akinek
minden nadrág- és kabátzsebében volt egy könyv, aki minden
adandó alkalommal készen állt rá, hogy egy rímet idézzen,
vagy egy-egy verssor ritmusáról értekezzen. Aki
szuperintelligens volt, öt nyelven beszélt folyékonyan, de még
harmincöt évesen is hetente hazavitte az anyjához a piszkos
ruháit.
Valérie megfordult, és felnézett a katonára, aki kifényesített
csizmában, katonai egyenruhában és kötéssel a fején egy régi
ismerőssel beszélgetett.
– Apollinaire! – kiáltotta, majd felugrott a székről, hogy a
karjába vesse magát.
 
– Hát tényleg francia lettél. Ki gondolta volna!
Elismerő pillantással adta vissza a lány az igazolványt.
– És te, a Bateau Lavoir-ban laksz? Nem vagyok benne
biztos, hogy az hölgynek való környék.
– Ismered a barakkot?
– Hát persze! Max Jacob, André Salmon és én régebben
állandóan ki-be jártunk ott, hogy visszatartsuk Picassót a
munkától.
Nosztalgikus mosoly jelent meg az arcán.
– Nos, itt vagyunk. Mindketten visszatértünk választott
hazánkba.
 Apollinaire kinyitott egy üveg bort. Azután még egyet.
Egyszerűen túl sok mesélnivalójuk volt, semhogy egy pohár
elég lett volna. 
Miután Valérie a kávéházban elköszönt Utrillótól és
Apollinaire-hez szegődött, a kávéból aperitif lett, azután
vacsora, és végül, amikor a lokál bezárt, a galambdúcba
mentek, ahogy Apollinaire a tetőlakását nevezte, és amely
nem egészen kétszáz méterre feküdt a Café Les Deux
Magots-tól.
A költő már márciusban, tíz hónappal ezelőtt megsérült a
fején egy gránátszilánktól. A seb még friss volt, mert valami
megakadályozta a gyógyulást. Emiatt egy harmadik
operációra várt. Addig is kötéssel a fején mászkált a
városban, úgy látszott, mintha kitüntetést viselne.
– És milyen volt az életed? – kérdezte.
Valérie mélyet sóhajtott, amivel sok mindent elárult.
– Ez úgy hangzik, mintha lenne egy rövid és egy hosszabb
változat. 
– Melyiket akarod hallani?
Válaszként Apollinaire teletöltötte a poharát.
– Elég sokáig nem voltam melletted. Na, gyere, meséld el
egy régi barátnak, mi nyomja a lelked!
– Akkor is, ha azzal elveszítem a megbecsülésedet?
Valérie a homlokát ráncolta. A bor megoldotta a nyelvét, és
minden további korttyal nőtt benne a vágy, hogy megnyíljon
egy barát előtt.
Apollinaire rámosolygott.
– Olyan sok dolgot tudsz rólam, tudod, miket műveltem, és
mégis tisztelsz.
– Igen, de te férfi vagy…
– Neked meg ugyanúgy van bátorságod, mint bárki
másnak. Na, gyerünk, ki vele!
Egy pillanatig Valérie még tartotta magát, mert félt attól, ami
utána következik. Ráadásul a múlt minden fájdalma
leülepedett már, mint a homok a tenger fenekére. Okos döntés
lenne mindent felkavarni? De ha Apollinaire-ben sem bízhat,
akkor ugyan kiben?
– Rendben.
 Miután Valérie elkezdett beszélni, már abba sem tudta
hagyni. Mesélt a bátyja haláláról, a visszatéréséről Raduille-
ba, a munkájáról a lőszergyárban és az újra megtalált
szerelméről, továbbá annak következményéről.
– Ott kellett hagynom a drága kislányomat.
Egy könnycsepp gördült le az arcán.
Apollinaire részvéttel fogta meg a kezét.
– Ez valóban tragikus történet. Szörnyű, amit a szüleid
tettek.
Jólesett a támogatása, akkor is, ha ez csak felerősítette a
Julie iránti vágyakozását.
– Végső soron ez volt az egyetlen helyes döntés. Nem
tudok egyedül gondoskodni róla, sem itt, sem Raduille-ban.
Alamizsnát meg nem fogadnék el! – jelentette ki határozottan,
mintha olvasna Apollinaire gondolataiban.
– Sok minden megváltozott, de te ugyanolyan makacs
maradtál – szidta meg jóindulatúan a barátja. – Értem, mit
akarsz mondani. A gyermek érdekében valószínűleg ez volt a
helyes lépés. Akkor is, ha fáj.
– Nagyon is.
Már attól is elszorult a torka, ha csak beszélt róla. Éppen
csak sikerült elfojtania a sírást.
– Természetesen remélem, hogy Gabriel hamarosan
visszajön, és rendes család lehettek. De azok után, amit
meséltél…
– Nincs sok remény. Tudom. És ha egyáltalán nem jön
vissza, sosem kapom vissza Julie-t. Tisztességes
asszonyként soha.
Gyorsan kortyolt még egyet.
– Lenne másik megoldás is – mondta Apollinaire, miután
egy ideig hallgatott. – Gyere hozzám feleségül!
Valérie a hirtelen rémülettől majdnem kiköpte a bort.
– Mi?
– Érdekházasságot kötnénk, hogy biztosítva legyen a
jövőd, valamint magadhoz vehesd Julie-t.
Valérie fel sem fogta, hogy éppen mit kínáltak fel neki.
– És ha Gabriel visszatér? Akkor férjes asszony leszek, és
nem tudok férjhez menni hozzá.
 – De hiszen most ő is házas.
– Touché.
Valérie elgondolkodott.
– Ez nem tűnik helyesnek… Természetesen nagyon
nemesnek tartom az ajánlatod – fűzte hozzá gyorsan. – De
amíg a háború tart, nem akarom Julie-t itt, Párizsban
veszélynek kitenni. És mire béke lesz, remélem, hogy Gabriel
addigra hazajön.
Rossz volt a lelkiismerete, amiért visszautasítja Apollinaire-
t, de a férfi nyugodt maradt.
– Figyelemre méltó a visszatérésébe vetett hited. De ügyelj
rá, hogy ne őrülj bele! Mert a végén akadályokat állítasz saját
magad elé. Gondold meg jól! 
Mivel a kijárási tilalom már életbe lépett, friss lepedőt
terített a kanapéra, hogy Valérie ott alhasson.
– Attól tartok, a takaró egymaga nem segít a hideg ellen.
Sajnos alig van szenem. Burkolózz be a télikabátomba is!
 
Ezen az éjszakán Valérie-nek szokatlanul sokáig tartott, míg
elaludt. Miközben Apollinaire szobájából erős, szabályos
horkolás hallatszott, ő az álláig betakarózott a katonakabátba.
Megindulva Apollinaire segítőkészségétől, beszívta a kabát
illatát, és azt kérdezte magától, vajon ez a leendő férje illata-e,
de nem hitt ebben. Ehelyett azt képzelte, hogy a lövészárkok
illatát érzi. A felásott föld, a kézzel sodort cigaretták, a
fegyverek fémes szagát. És közben Gabrielre gondolt.
Aki még valahol odakint volt. Érezte.
Később megszólaltak a szirénák, és zeppelinek bombázták
a várost. Megint halálra rémisztik az embereket, megint
lerombolják szeretett városának valamelyik részét. Mikor lesz
vége ennek az őrületnek, mikor lesz ismét béke? Örült, hogy
nem tette ki Julie-t ennek a veszélynek.
 32. FEJEZET
Párizs, 1917. január
 
 
Még ugyanazon a héten váratlanul beállított Apollinaire.
– Ó, mennyire hiányzott a Bateau Lavoir!
Mintha friss hegyi levegőt érezne, mélyet szippantott a
barakk bűzéből, azután látványosan körbenézett. A fadeszkák
között hallották a fiatal patkányok cincogását, akik az etetésre
vártak. Fent, a tető alatt a galambok turbékoltak. Valahol a
házban eltört egy üveg, sírt egy gyerek, valaki felverte a
párnákat, és egy nő, talán prostituált vagy modell, az ár miatt
veszekedett a művésszel. Mellettük valaki feltépte az ablakot
és kiöntötte a szennyvizet, a másik oldalon a szomszéd olyan
erősen köhögött, mintha bármelyik pillanatban kiköphetné
váladékkal teli tüdejét. Moulin asszony lakásából sült hús,
párolt hagyma és fokhagyma szaga érződött, lent az udvaron
pedig egy részeg fickó a dühös szerelmének esküdött örök
hűséget, és még egy utolsó esélyért könyörgött.
Apollinaire teljes megelégedéssel bólintott.
– Új arcok, régi történetek. Semmi sem változott. Hidd el,
Valérie, amikor mi is szegények voltunk, nem számíthattunk
rá, hogy majd eltűnünk innen! De most, amikor visszanézek…
kellemesebb volt, gondtalanabb. Kevesebb holmink volt,
mégis több mindent megosztottunk, mint manapság.
Valérie felhúzta a szemöldökét, a teáscsészére nézett. Éjjel
már megint olyan hideg volt, hogy a teazacc belefagyott a
csészébe. És Apollinaire a régi szép időket gyászolja? Kinek
volt belle a Belle Époque? Éppen valami szúrós megjegyzést
akart tenni, mikor észrevette, hogy a férfi hirtelen
megváltozott, fáradt és bűntudatos lett.
– Jacqueline, akivel most együtt vagyok, elvetélt.
– Ó, sajnálom!
Valérie a homlokát ráncolta. Apollinaire puszta
önzetlenségből ajánlatot tett neki, miközben egy másik nőt
szeret, akinek talán lenne az érdekházasságba némi
beleszólása. Néha csak a fejét csóválta a férfiak naivitása
miatt. Kész szerencse, hogy nemet mondott, különben most
megint kényes helyzetben lenne.
Apollinaire vállára akarta tenni a kezét, de a férfi közben
már folytatta:
– Egyikünk sem tudta, hogy terhes, és csak akkor vettük
észre, amikor már késő volt.
Gondolataiba merülve nézett ki az ablakon, majd Valérie-
hez fordulva folytatta:
– Mi marad belőlünk a világon, ha mi már nem vagyunk? A
művészet, a műveink, persze. De ezek mennyire
valóságosak? Minket tükröznek vissza, vagy a tetszeni
vágyásunkat?
Szónoki kérdés volt, amelyre nem kellett válaszolni.
Közben Valérie akvarelljeit lapozgatta, vizsgálgatta, majd
néhányat beletett egy mappába, és határozott mozdulattal
becsatolta.
– Gyere, Valérie, sétáljunk egyet! Itt az idő, hogy
megmutassuk az embereknek a műveidet, hogy ne kelljen
tovább ebben a lyukban élned.
 
A Rue Vignonon élő műkereskedő, akit Apollinaire
szívélyesen, régi barátként üdvözölt, Valérie-t egy teknősre
emlékeztette. A vastag lencséjű szemüveg miatt nagyra nőtt
szemével kíváncsian nézegette Valérie-t. Úgy tűnt, Marron úr
összenőtt a boltjával, külseje a választékot tükrözte: egy kicsit
különleges, egy kicsit poros, de mégis igazi világfi. Valérie
nem merte rögtön lerohanni a műveivel, inkább egy kis ideig
járkált a polcok között. Hirtelen nem tudta, vajon tényleg van-e
hozzá bátorsága, hogy üzleteljen a festményeivel. Azokban a
nemes körökben, amelyekben korábban forgott, a festés nem
volt több kellemes időtöltésnél. De hogy ezzel tényleg pénzt
kereshetne, és megélhetne belőle? De van-e más választása?
Nem tanult másik szakmát. Ezt az utat kellett járnia, ha Julie-t
egy napon vissza akarja kapni.
A jó képek mellett voltak rosszak is, amelyeket olcsó
rámákba tettek. Valérie bátortalanul lapozgatta a rosszabb
minőségű képeket, amelyeket csak a vászon miatt vettek
meg, majd rájuk festettek. Ezek a képek tényleg sokkal
rosszabbak, mint az övéi?
– Hát nem szomorú? – kérdezte Apollinaire-t, aki mögé
lépett.
– Az ember napokig, sőt hetekig dolgozik egy képen, és a
végén csak a vászon miatt veszik meg? Beleugranék a
Szajnába, ha az én képem is idekerülne.
– Ezeknek az alkotói többnyire kezdők, akiknek még
szükségük van gyakorlásra. De a sors néhányukhoz mégis
kegyes volt. Ismered Rousseau-t?
– A filozófust?
– Nem, a festőt.
Szemrehányó pillantást vetett rá a férfi, majd az arcvonásai
ismét megenyhültek.
– Talán tíz éve lehetett, hogy Picasso öt frankért megvette
az egyik képét, hogy ráfessen. Egy nő arcképe volt. Rousseau
vámtisztviselő volt, aki csak kedvtelésből festett. De Picasso
felismerte a tehetségét, és kiállította a képet. Odáig ment,
hogy fogadást rendezett Rousseau tiszteletére. Bevallom,
hogy először nem vettem komolyan, és kinevettem, de később
barátok lettünk, és lefestett Marie-val. Sajnálatos, hogy nem
ismerted. Szerény, becsületes lélek volt.
Egy percre abbahagyta a monológját, és a gondolataiba
merülve egy pontra bámult a plafonon.
– Amit mondani akarok: a végén még minden jól alakulhat,
akkor is, ha először a turkálóba kerülsz.
Valérie figyelmesebben nézte a képeket. Nem vette észre,
hogy Apollinaire ellépett mellőle, és csak akkor vett tudomást
a környezetéről, amikor a pultnál meghallotta a hangját.
– Na de, Marron uram, egyetlen képet sem látok Massé
asszonytól! Még nem hallott róla? Nagyon keresett és
tehetséges.
– Nem, a név ismeretlen számomra. Milyen képeket fest?
– Kérdezze meg őt magát! Hiszen itt van. 
Valérie legszívesebben elsüllyedt volna, amiért Apollinaire
ilyen módon mutatta be. Elöntötte a forróság. Ennek ellenére
kifűzte a mappáját. A kereskedő feltette a szemüvegét, és
szemügyre vette az akvarelleket. Eközben a homlokát
ráncolta, felhorkant, és ide-oda ingatta a fejét. Amikor Valérie
mindezt elutasításként értelmezte, és ismét össze akarta
szedegetni a képeit, nagy kezét a papírra tette.
– Mennyibe kerül darabja?
– Tizenöt frank. 
– A háború előtt fizettem volna ennyit. De mára az emberek
takarékosabbak és óvatosabbak lettek. Legyen nyolc.
– Tizenkettő.
– Tíz, ez az utolsó ajánlatom.
Marron úr nyújtotta a tenyerét. Apollinaire
feltűnésmentesen bólintott Valérie-nek, aki erre belecsapott.
– Rendben van. Az összeset elviszi most?
– Először csak hatot. Egy hét múlva jöjjön vissza! Ha addig
eladom őket, hozhat újakat.
Valérie észre sem vette, milyen gyorsan dobog a szíve az
izgalomtól, amikor a kereskedő eltűnt a bolt hátuljában, hogy
kifizesse őt. Első ízben keresett pénzt a rajzaival! Apollinaire
észrevette a ragyogást a szemében. Miután megkapta pénzét,
és távoztak, Apollinaire rákacsintott.
– Szívből gratulálok! Ezt meg kell ünnepelnünk! 
 33. FEJEZET
Párizs, 1917. január
 
 
Még ha Valérie nem is vette komolyan fontolóra, hogy férjhez
menjen Apollinaire-hez, a műtét után olyan kötelességtudóan
látogatta Val-de-Grâce-ban, mint egy feleség, és virágokat vitt
neki. Apollinaire nemrég tért magához, és még kissé
kábultnak tűnt. Amikor felismerte Valérie-t, kisimította a
kórházi inget, mintha zavarná a megjelenése.
– Mióta vagy itt?
Valérie mosolygott. Örült, hogy a férfi több-kevésbé
rendben van.
– Elég régen ahhoz, hogy láthattam, nem túl jól reagálsz a
narkotikumokra.
– Valami trágárságot mondtam?
– Nos, Bérénice nővér nem volt boldog, amikor a teli
éjjeliedényt hozzávágtad.
Apollinaire értetlenül nézett, majd mindketten nevetésben
törtek ki. A nevetés igazán jót tett Valérie lelkének.
Megkönnyebbülve lépett az ágyhoz, és megfogta Apollinaire
kezét.
– Olyan boldog vagyok, hogy túl vagy a műtéten!
Még egy ideig maradt, hogy semmiségekről csevegjenek,
de észrevette, hogy a beszéd fárasztja a beteget. Az orvosi
vizit előtt ideje volt indulni.
– Holnap is eljövök. Addig pihenj!
Mialatt a katonai kórház folyosóján sétált, elszállt a jókedve.
Mindenütt súlyos sebesültek nyöszörögtek, néhányan
ordítottak a fájdalomtól, vagy mert lázálmukban azt hitték,
megint a fronton vannak. Apollinaire azon szerencsések közé
tartozott, akik hatágyas szobában fekhettek, és akiknek nem
kellett maradandó sérüléseket elszenvedniük. Habár neki is
lesz egy sebhelye, a haja majd eltakarja. 
 Amit Valérie itt látott, az megrémisztette. Az étkező az
ágyhiány miatt tömeges kórteremként szolgált a rang nélküli,
sebesült katonáknak, az „ágyútöltelékeknek”, ahogy a rossz
nyelvek mondták, és csak sebtében összedobott, hófehér
térelválasztók biztosítottak némi privát szférát.
Betegség, rothadás és a testek kipárolgásának bűze
terjengett. Valérie amputált karú embereket látott, férfiakat
tolószékben, vakokat, égési sérült végtagokat. Egészen
rosszul lett. Fájdalmat okozott neki a megnyomorított fiatal
emberek látványa. Jules-re gondolt, aki ebben a munkában,
amit itt az orvosok és a nővérek végeztek, megtalálta a
hivatását, és oly nagy árat fizetett érte.
– Állj, várjon!
Valérie zavartan megfordult, és beleütközött egy menekülő
tolvajba. Két nővér és egy biztonsági ember szaladt utána,
mert az orvosi szekrényből lophatott valamit. Valószínűleg
morfiumot, hisz oly sok veterán függővé vált. Valérie ijedten
igazította meg a kalapját. Jobb, ha most már távozik.
És akkor meghallotta. Csak egyetlen szó volt, de
megfagyott a vér az ereiben. Nem is egy egész szó, inkább
egy hang, egy gyenge hörgés. Vele szemben, az első sorban
egy súlyos sérült vergődött két nővér között, akik próbálták
megnyugtatni.
Az arca a szeméig be volt kötözve.
A hangja… Gabriel.
Valérie szinte bénultan vánszorgott a betegágyhoz. A
nővérek nem figyeltek rá, teljesen lefoglalta őket a férfi. Félig
öntudatlanul, vadul csapkodott maga körül. Az izgalomtól
Valérie egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Lehetséges
lenne? Vagy téved, és a képzelete gonoszul játszik vele?
– Gabriel? Tényleg te vagy az?
Amikor a férfi meghallotta Valérie hangját, rövid időre
elhallgatott, a pillantásuk találkozott, habár úgy tűnt,
keresztülnéz rajta. Talán nem is érzékelte, hogy Valérie áll
előtte.
Azután tovább kiáltozott, fájdalmas, állati üvöltést hallatott.
Az arcán lévő kötés átvérzett.
– Mi történt?
 – Meg kellett műteni az állát. Túl korán ébredt fel, az altatás
túl gyenge volt – suttogta az egyik nővér, amikor végre le tudta
fogni a beteg karját.
Majd a pácienshez fordult:
– Uram, nyugodjon meg, különben nem tudom beadni a
morfiumot!
– A beszéd nem használ – mondta a kolléganője.
– Hozd a szíjakat, hogy le tudjuk kötözni! Az ilyen
esetekben mindenképpen biztonságosabb.
– Ne, várjanak!
Valérie könnyezve rohant az ágyhoz.
– Ismerem őt!
– Ne jöjjön közelebb! Kárt okozhat önben!
De Valérie már megragadta a sebesült kezét, és teljes
erejéből belekapaszkodott.
– Drágám, én vagyok az!
Reszketve esettt térdre, és nekidőlt az ágynak. A szeméből
patakzottak a könnyek. Vérzett a szíve, ahogy a szerelmére
nézett.
– Itt biztonságban vagy!
A várakozással ellentétben a férfi megnyugodott. A nővérek
hálásak voltak a segítségért. Az egyikük végre beadhatta a
morfiumot.
– Kicsoda maga? – kérdezte a nővér, miközben beszúrta a
fecskendőt.
– A felesége – hazudta Valérie, anélkül hogy elengedte
volna Gabriel kezét. – Most már minden rendben lesz, kedves
– suttogta. – Nem hagylak magadra. Végre megint együtt
vagyunk. Ó, drágám, minden rendben lesz!
Nem is fogta fel, miket mond. A szavak egyszerűen csak
kiáradtak belőle, legbelső énjéből fakadtak.
– Nem is tudod, milyen boldog vagyok, hogy láthatlak.
Olyan sokáig semmit sem hallottunk felőled, mindenki azt
mondta, meghaltál, de én tudtam, hogy élsz. Egész idő alatt
tudtam.
Valérie nem látta, hogy a nővér a háta mögött a homlokát
ráncolja.
 – Asszonyom, kérem, ne rohanja le ilyen hirtelen! Amúgy
sem hallja magát. A morfium gyorsan hat.
A nővér figyelmeztető hangja visszahozta Valérie-t a
valóságba. Bekötözött arc, műtét az állán, szavak nem
hangzanak fel, csak gurgulázó hangok… szinte rosszul lett.
– Mi… mi történt?
– Egy tábori kórházból szállították át, mert ott csak
korlátozott eszközök álltak rendelkezésre. Valami az arcába
csapódott. A legnagyobb gránátszilánkot már helyben
eltávolították. De az álla…
Valérie a mellkasához kapott. 
– Igen?
– Az álla szétrobbant.
Valérie-ben valami eltört. Forró könnyek ömlöttek a
szeméből, felkiáltott, de a nővér túl fáradt volt ahhoz, hogy
még vele is foglalkozzon.
– Nézze, ha maga a felesége, itt tudna maradni egy percig?
Rám sürgősen szükség van, egy amputációnál asszisztálok.
Valérie, aki képtelen volt a hallottakat feldolgozni, bólintott.
Gabriel ágya mellett maradt, miközben a borzalmaktól
felfordult a gyomra.
Ráripakodott saját magára, hogy szedje össze magát. Most
erősnek kellett maradnia. Mindkettejük helyett is. Nem,
mindhármukért!
Gabriel alig észrevehetően pislogott, a szorítása kissé
erősebb lett. Felismerte Valérie-t!
– N-ne menj el – mormogta.
– Nem, természetesen nem megyek. Itt vagyok, és mindig
itt leszek. Hallod?
Gabriel nem hallotta. Jótékony öntudatlanságba süllyedt.
Valérie nem tudta, mennyi ideig várakozott. Az órák múltak,
lement a nap, a nővéreket leváltották, de a nyomorúság a Val-
de-Grâce-ban változatlan maradt.
Vigyázott Gabrielre, és hideg borogatást rakott a
homlokára. Valaki egyszer csak megkopogtatta a vállát.
Odafordult, magasra fésült frizurája már szétbomlott.
– Madame Renarde? Doktor Durant vagyok, és kicserélem
a férje kötéseit. Szívesen megkímélném ettől a látványtól,
amíg a legrosszabb duzzanatok le nem lohadnak, és a sebek
kissé be nem hegednek.
Valérie zavarodottan nézett az orvosra. Hogy is nevezte?
– Nem… nem – mondta kimerülten. – Megígértem neki,
hogy itt maradok.
– Ahogy gondolja.
Az orvos Gabrielhez fordult, és gyengéden megérintette a
könyökét, hogy felébressze.
– Monsieur Renarde? Leveszem a kötését, és ellenőrzöm,
hogyan gyógyul a sebe.
Levette az első réteget, és még egyszer Valérie-re
pillantott, mintegy figyelmeztetve őt. Azután folytatta a
munkáját. 
Valérie a látványtól, amely elé tárult, annyira megdöbbent,
hogy észre sem vette, amikor felállt és imára kulcsolta a
kezét. Újabb réteg kötés tűnt el. Az orvos nagyon óvatos volt,
nem akarta a nyílt seb érzékeny felületét megsérteni. A
következő réteg eltávolításakor olyan sérülés tárult fel,
melyben nem volt felismerhető, hol végződik a csont, és hol
kezdődik a hús.
– Ó, már nem is olyan rossz – mondta elégedetten az
orvos.
Nem olyan rossz? Az áll háromnegyede hiányzott! Az arc
bal felétől a nyakon keresztül a kulcscsontig egyetlen forradás
látszott.
Valérie megpróbált bátran viselkedni, de a lábai reszkettek.
De az igazi sokk akkor következett, amikor az orr és az arc két
oldala is előbukkant. A szeme a megszólalásig hasonlított
Gabriel szeméhez, de az arc többi része nem passzolt. Nem
Gabrielé volt. Valérie egy idegent nézett.
– Jó, most laudanumot teszek a sebekre. Egy kicsit égetni
fog, de csökkenti a fájdalmat. Nagyon jól csinálja, Renarde úr.
Nézze csak, itt van a felesége is!
Miközben az orvos beszélt, Valérie gerincén végigfutott a
hideg.
– Te jó ég! Ő nem Gabriel Pigalle?
Doktor Durant növekvő aggodalommal nézett rá, és
ellenőrizte a papírokat.
 – Nem, Renarde úr.
Habozott.
– Maga nem is a felesége?
Valérie rosszul volt. Intim órákat töltött egy idegennel,
megvallva neki érzéseit, hogy bátorságot öntsön belé, és
szerelmi vallomást tett neki.
– Nem, nem vagyok.
A heves érzelmek úgy átjárták, mintha drogot vett volna be.
Hogyan csalódhatott ilyen keservesen? A Gabriel utáni vágya
miatt a fantáziája gonosz játékot űzött vele. A koponyája úgy
lüktetett, mintha valaki kalapáccsal és vésővel ütné.
A sebesült könyörögve nézett rá, amint tudatosultak benne
a felismerés következményei, és félt, hogy egyedül hagyják.
Valérie mellette akart maradni, de képtelen volt rá. Már
világosan gondolkodni sem bírt. Tántorogva távolodott, és egy
fémasztalnak ütközött, amely tele volt műszerekkel.
Csörömpölve zuhant minden eszköz a földre, a térde
megroggyant, de még idejében összeszedte magát.
Csak tovább, tovább, ne fordulj meg!, mondta magában.
Ostobának érezte magát. Mit képzelt? Tényleg azt hitte,
hogy egy olyan óriási városban, mint Párizs, véletlenül a
gyermeke apjára bukkan, egy ütközetben eltűnt katonára, aki
élete végéig boldogan él vele?
Ostoba és naiv volt! Anya volt gyermek nélkül, özvegy
házasságlevél nélkül, és újra, immár sokadszor is elveszítette
Gabrielt.
 34. FEJEZET
Párizs, 1917. január
 
 
Valérie berohant a Boulevard Saint-Germain egyik bárjába.
Hirtelen nagyon is megértette, miért iszik Utrillo. Csodálatos
gyógyír az alkohol, amely nem csupán tompítja a fájdalmat, de
oly mértékben elködösíti az agyat, hogy minden közömbössé
válik. Észre sem vette a bárpultost, aki aggódva figyelte, és
valamit odasúgott a kifutófiúnak. El-elszunyókált, és csak
felületesen érzékelte a környezetét. Beszélgetés, harsogó
nevetés, prostituáltak, katonák, megcsörrenő poharak, egy
énekesnő füstös hangja – a szombat este kakofóniája távoli
zajnak tűnt. Mindent vastag fátyol borított. Hirtelen felriadt,
amikor az üvege leesett és összetört. Majdnem lefordult a
székről, amikor két erős kar sietett a segítségére.
Valérie pislogott.
– Gertrude?
A mecénás megtámasztotta, de közben a bárpultosra
pillantott.
– For God’s sake, miért hagyta, hogy ennyit igyon? Na
mindegy, legalább idehívott. A többi barátja csak csatlakozna
hozzá az ivásban.
Megkérdezte, mennyi a számla, és szó nélkül fizetett.
Azután Valérie-hez fordult.
– Come on, my dear! Teljesen berúgott.
 
A nap besütött a fabarakk repedésein, a beteg szomszéd
ismét köhögve áriázott, két nő lépkedett az utcán. Valérie
pislogott és didergett, ahogy visszahajtotta a takarót.
Rettenetesen hideg volt a Bateau Lavoir-ban. Előző éjjel nem
volt olyan állapotban, hogy begyújtson a kályhába.
Mindenesetre valaki más megpróbált tüzet rakni, de azután
szemmel láthatóan feladta. Valérie látta a brikettet, a
széttépett újságot és a beletörődőn lehajított szeneslapátot.
 Amikor felült, annyira szédült, hogy minden elfeketedett a
szeme előtt, és felfordult a gyomra. A szája teljesen kiszáradt,
a torka merő seb volt, a nyelvén undorító, vastag lepedék ült.
Micsoda nyomorúság!
Valaki felsóhajtott a közelben. Gertrude Stein egy
hintaszékben ült, lópokrócba csavarva, és aludt. Valérie
fejében emlékképek bukkantak fel. Gertrude hazahozta,
lefektette és őrködött felette. Megerőltető lehetett felhozni őt a
kalyibába. 
Mellkasát még mindig bénító érzés szorította, egy mindent
elborító fájdalom, amelyet az ember akkor is magával cipel, ha
nem gondol rá.
A fatális tévedése a Val-de-Grâce-ban nyomokat hagyott a
lelkén. Hogy éppen Gertrude-nak kellett őt ilyen állapotban
látnia, nagyon kellemetlen volt. Már hallotta is a szónoklatot:
– Hagyja az ivást a naplopókra! Mi, nők, túl jók vagyunk az
ilyen lealacsonyító dolgokhoz!
Kis ideig még el akarta odázni a konfrontációt, ezért hagyta
aludni a megmentőjét. De nyugtalansága nem engedte, hogy
visszafeküdjön. Így hát felkelt, megmosakodott, és az egyetlen
dolgot tette, amire alkalmas volt: festett.
Festményei a falnál álltak. Mindegyik arról árulkodott,
milyen lelkiállapotban volt Valérie, amikor festette őket. A
háború előtti időszak vidám festményeinek látványától is
rosszul volt. Gyorsan elfordult a képektől, és levette az
Olympe-tól elhozott dobozt a polcról. Legfelül a katakombák
Bobja feküdt, amely túlságosan is emlékeztette a
mulandóságra, a halálra és a Val-de-Grâce arcaira. És a sok
kacat között megtalálta: Gabriel maszkját.
Amikor a szeretett arcot összehasonlította a tegnapival, úgy
tűnt neki, mintha kinevetné a háborút. Odakint a férfiak
meghalnak a csatatéren, miközben ő a művészetével az élet
szépségét próbálja megfogni. Milyen haszontalan! Ostoba
dolog, hogy nem tehet semmit a katonákért, akik arcuk
elvesztésével a lényük egy részét veszítették el. Csonkáknak
nevezték őket, de volt egy kifejezés, ami ennél is durvább volt.
Gueules cassées, szétroncsolt pofa – a sebesültek így utaltak
saját magukra, hogy ne másoktól kelljen hallaniuk ezeket a
szavakat.
Tegnap a bárban eszébe jutott egy gondolat: valójában
örül, amiért a sebesült nem Gabriel volt. Ilyen fájdalmakkal és
sérülésekkel a halál valóságos megváltás lenne. De világosan
tudta, hogy ilyen körülmények között sem hagyná el a
szerelmét. Mindent feltenne rá, hogy visszaadja neki a régi
életét, hogy segítsen neki ezzel a gipszmaszkkal
visszaszerezni az identitását.
Az eltorzult arcot nem lehet úgy elrejteni, mint egy csonka
kezet egy hosszú ingujj alá. És hogyan lehet egy ilyen arcba
belenézni? Hát még beszélgetni vele? Hová nézzünk közben?
Valérie ismét a halotti maszkra pillantott. Kézbe vette,
megérintette a járomcsontot, a szemgödröket, az állkapcsot,
és elképzelte a csontot borító izmokat. Ki lenne Bob, ha
készítene neki egy orrot, üvegszemet, végül pedig szakállat,
szempillát, szemöldököt és hajat adna neki?
Határozott mozdulattal nyitotta fel a vödröt, amelyben vizes
agyagot tárolt, hogy elég nedves maradjon. Darabról darabra
csipegetett az agyagból, és az ujjai között gyúrogatta.
Hamarosan mélyen elmerült a munkában.
 
Egyszer csak megcsikordult a parketta a nehéz léptek alatt.
Gertrude felébredt, és Valérie mögé lépett. A tíz év
mecénáskodás alatt megtanulta, mikor ne zavarjon egy
művészt. Ehelyett körülnézett a szobában.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer idejövök.
Egy idő után hozzáfűzte:
– Mi lesz ez?
Kialvatlannak tűnt, és kissé idegesnek az éjszakai kaland
miatt, de nem tudta leplezni a hangjában a kíváncsiságot.
– Segítek Bobnak visszatalálni önmagához.
– Bob? 
Valérie átnyújtotta Gertrude-nak a koponyát.
Természetesen még messze nem volt kész, de már gyengéd
mosolyra húzódott száj fedte a fogakat, a szemgödröket
feltöltötte, és egy szikével megjelölte a csukott szemhéjat. A
homlokra egy gondolkodó ember ráncait rajzolta. Az orr a
lágyan emelkedő cimpákkal azt a benyomást keltette, mintha
lélegezne. Bob egyre jobban hasonlított egy emberhez.
– Döbbenetes – mondta Gertrude, és visszaadta a
koponyát. – És ez segít önnek, hogy feldolgozza a tegnapi
élményét?
– Nagyon is. 
Valérie a munkaasztalra állította a koponyát, és elhallgatott.
Azután felnézett Gertrude-ra.
– Szeretnék a művészetemmel valami elemi erejűt alkotni,
tenni valamit a rokkantakért. De nemigen örülnének egy
képnek, amikor éppen elveszítették az arcukat.
Gertrude mosolya váratlanul jött.
– Ebben tudok segíteni.
– Igen? Hogyan?
– Nos, amint tudja, Alice és én az American Fund for
French Wounded alapítványnak dolgozunk. Minden héten
elmegyünk a kórházakba, és gyógyszert viszünk a
betegeknek. Nemrég ott ismertem meg egy kolléganőt
Bostonból, aki az amerikai Vöröskeresztnek dolgozik, és az
arcsérülteken végzett tanulmányokat. Szobrászművész, és
szeretne egy műhelyt nyitni, ahol azzal foglalkoznának, hogy a
rokkantaknak készítsenek műalkotásokat. Arcprotézist.
Valérie izgatott vibrálást érzett.
– Itt van Párizsban?
– Igen, itt. És ha szeretné, bemutathatom. Mit szólna a jövő
szerdához?
– Az megfelel. Hogy hívják?
– Anna Coleman Ladd.
 35. FEJEZET
Párizs, 1917. május
 
 
A tavasz elérte a várost, a vándormadarak visszatértek, és a
magnóliák kivirágoztak a fasorokban és a város kertjeiben. Ez
a derűs kép erős kontrasztot alkotott a valósággal. Miközben a
természet feléledt, a lakosság egyre türelmetlenebb lett, mert
már torkig volt a háborúval. Az élelmiszerhiány, a
jegyrendszer, a kijárási korlátozások rombolták a morált.
Többé nem volt magától értetődő, hogy étel kerül az asztalra.
Mivel Valérie a Vöröskeresztnek dolgozott, nem szenvedett
az éhezéstől, mert az új műteremben naponta kétszer
étkezett, és nem kellett már az idejét sorban állással töltenie. 
Miután három éven át senki sem merte felemelni a hangját,
most az emberek annál hangosabbak lettek.
– Elegünk van! Elég volt a háborúból! – kiabálták.
– Talán szükségünk lenne egy forradalomra, mint
Oroszországban!
1917 májusáig húszezer munkásnő sztrájkolt. Az Haute
Couture varrónőivel kezdődött a sztrájk, akik inkább a háborús
üzemekbe mentek, hogy tegyenek valamit az országukért,
ahelyett hogy vérző ujjakkal a burzsoázia szórakozását
szolgálják. A férfiak is sztrájkolni akartak, de mivel az ő
munkájuk a gyárakban katonai szolgálatnak minősült, a
távolmaradással katonaszökevénynek minősültek volna.
Azután megkezdődött az Aisne folyó melletti harc, és a
hadügyminisztériumban kiszivárogtatták a veszteségekről
szóló döbbenetes adatokat. Apollinaire is új információkhoz
jutott. Nem tért vissza a frontra, a minisztérium cenzúra
osztályán dolgozott. Amit elmondott, az sokkolta Valérie-t.
A katonák olyan képzett tiszteket követeltek, akik
rátermettségük miatt kerültek a posztjukra, és nem azért, mert
gazdag családból származtak. A hangulat több mint feszült
volt.
 Valérie reggeltől estig a Rue Notre-Dame-des-Champs 70/a
alatti műterem berendezésén dolgozott. Ládát láda után cipelt
be a házba és pakolt ki Mrs. Ladd utasításainak megfelelően.
Nyugodt, koncentrált, pontos – ezek voltak az első
benyomások, amelyeket Valérie Mrs. Laddről szerzett, és ez
később is megmaradt.
– Néha kicsit furcsa lehet, miként minden zseni egy kicsit
furcsa – figyelmeztette Gertrude Stein.
Mrs. Ladd idősebbnek tűnt az egyenruhájában, mint ahány
éves volt valójában. A 38 éves amerikai szobrásznő nem volt
túl szép, de minden reggel időt szakított rá, hogy a haját egy
hajvasalóval hullámokba rendezze. Nem sokat mesélt
magáról, és munka után nem járt el a többi művésszel inni.
A stúdió a Latin negyedben volt, csak egy kis sétára a
Colarossi Akadémiától, ezért sok műhely szívesen települt ide.
Egy békés sarok volt, szűk, romantikus, aszfaltozott utcákkal,
művészi díszítésű házakkal, kitűnő kávéházakkal, fákkal, sok
fénnyel. Aki ezeken az utcákon járt, távol a Rive Droite
hektikusságától és mozgalmasságától, önkéntelenül is
lassította a lépteit.
Mrs. Laddnek pontos elképzeléseket fogalmazott meg arról,
hogyan akarja berendezni a műtermet. Egy magas
kovácsoltvas kapun át egy világos házba lehetett jutni,
amelynek olyan pompás előkertje volt, mintha Anglia festői
déli területeiről került volna ide. Emellett feküdt a 70/a, egy kis
átjáró, amelynek bejárata felett Franciaország és az Egyesült
Államok zászlaja lengett. Maga a műterem legfelül, a világos
tetőtérben kapott helyet.
A maszkok készítésében Mrs. Ladd rendszeresen
tapasztalatot cserélt Francis Derwent Wooddal, aki
Londonban ugyanezt a munkát végezte. A két ember
kidolgozott egy módszert, amely lehetővé tette, hogy
pihekönnyű, leheletvékony maszkokat készítsenek
vörösrézből, amely szinte második bőrként illeszkedett az
eltorzult arcra.
Először egy gipszmaszkot készítettek a sebesültről. Fontos
volt, hogy ezt akkor tegyék, amikor már minden seb
begyógyult, és nem várt további műtét a betegre. Miként
Gabriel maszkjánál, itt is először egy pozitív formát kellett
készíteni, hogy az arcról „valódi” lenyomatot nyerjenek. Ez az
öntvény volt az alap, azután modellgipsszel töltötték ki a
deformációt, úgy, ahogy a katona korábban kinézett. Az
arcrekonstrukciót fotók segítették. Ha a férfiaknak nem volt
fotójuk, Mrs. Ladd művészeinek meg kellett elégedniük
leírásokkal, vagy a saját képzeletükre voltak utalva. Ha a
modellezés készen volt, a maszkot kezelésbe vették,
galvanizálták. A vörösréz volt az anód, így az
elektrolitfürdőben egy rézprotézis keletkezett. Az igények és a
sérülés súlyossága szerint a protézis az egész arcot vagy
csupán egy részét fedte be.
A kész maszkokat drótokkal és szemüvegszár segítségével
rögzítették. Ha az egyik szem is hiányzott, akkor a művésznő
az ép szemet tanulmányozta, és kifestett egy üvegszemet,
amelyet szintén beledolgoztak a maszkba. A protézist
zománcfestékkel színezték ki, mialatt a sérültön volt. Közben
nagyon kellett ügyelni a fényviszonyokra, hogy a színek
megegyezzenek az arc színeivel.
Közben a protézist számos tesztnek vetették alá.
Megfelelően tart? A rokkant egyedül is képes levenni és
felvenni? Sikerül a maszkban lélegezni, beszélni, enni, nyelni
és cigarettázni? Esetleg egy-két helyen nyomja az arcot?
Aprólékosan dolgoztak az illeszkedésen, hogy a lehető
legjobb eredményt érjék el.
Végül szemöldököt, szempillát és – kívánságra – bajuszt is
festettek rá. Utóbbi kedvelt ravaszkodás volt arra, hogy a
további sebhelyeket eltakarják. Egy ilyen maszk elkészítése jó
négy hétig tartott, és számos ülés kellett hozzá, de végül a
türelem kifizetődött.
Rue Notre-Dame-des-Champs 70/a stúdiójában azonban
nem a szép látvány volt a lényeg, hanem az elvesztett
életminőség visszaszerzése.
Mrs. Ladd ezt így magyarázta:
– Képzelje el, van egy csúnya sérülése, talán hónapok óta,
és emiatt elvesztette az önbizalmát. A kórházban olyan
katonákat látogattam, akik kétségbeesésükben már az
öngyilkosságot fontolgatták, és olyanokat, akik nem mertek
visszatérni a családjukhoz. Miért? Mert szégyellik magukat, és
nem akarják látni az iszonyodást a szeretteik arcán. Az
ügyfeleink olyan férfiak, akik keresztülmentek a poklokon, és a
teljes magány fenyegeti őket, akiket talán az a személy
érintett meg utoljára, aki kiszedte a varrataikat. Sokkal többet
veszítettek, mint az arcukat: elveszítették az életüket, a
barátaikat, az örömre való képességet. Ha nálunk járnak,
érezniük kell, hogy még mindig a társadalom tagjai, még
mindig szükség van rájuk. Ezért a stúdiónak olyan helynek kell
lennie, ahol megoszthatják a sorsukat. Tekintsük ezt a házat
oázisnak, menedéknek, ahol kötetlenül eltölthetik az idejüket!
Lehetett kártyázni, pingpongozni, voltak itt kanapék,
asztalok, székek és egy kávéfőző. Szobanövények,
szőnyegek és falidíszek gondoskodtak az otthonosságról. A
Rue de l’Odéon könyvkereskedésében Valérie olvasmányokat
vett Adrienne Monnier-től, első kiadásban talált rá Colette,
André Gide és Paul Valéry műveire. Párizsban még nem volt
angol nyelvű könyvkereskedés, így néhány regényt
egyenesen Londonból rendeltek meg.
Valérie néhány művészbarátja festményeket adományozott,
Apollinaire, aki időközben meggyógyult, azt javasolta, hogy
egyoldalas verseket is keretezzenek be képeknek.
Ami az egyes emberekkel folytatott beszélgetéseket illeti,
Mrs. Ladd a következő utasítást adta: határozott, tiszta
hangvétel, barátságosság, nyitottság, semmi
részvétnyilvánítás. Tapintatlan megjegyzések kerülendők, mint
például, hogy a rokkantaknak szerencséjük van, hogy
egyáltalán élnek. Mrs. Ladd továbbá felszólította négy
munkatársnőjét, hogy tartson egészséges egyensúlyt a
közvetlenség és a távolságtartás közt. Tudatában volt, milyen
hatással vannak a lányok a katonákra, és el akarta kerülni az
összetört szíveket és a csalódást okozó reménykedést.
Alaposan fel kellett készülniük a találkozásokra. Mrs. Ladd
figyelmeztette őket:
– Rettenetes torzulásokkal fognak találkozni, amelyek
láttán legszívesebben elsírnák magukat, de ezt semmilyen
körülmények között nem szabad megtenniük! A sebesülteket
úgy kell kezelni, mintha átlagos férfiak lennének. Kerüljék a
tapintatlanságot! Ha túlterheltnek érzik magukat egy-egy
találkozás során, ne szégyelljék. Ilyen helyzetben forduljanak
hozzám.
Valérie hihetetlen békére lelt ebben a foglalatosságban.
Értékesnek érezte magát, komolyan vették, és szabadon
alakíthatta a műtermet. Végre úgy érezte, értelmet nyer a
művészete.
Hamarosan teljesen magával ragadta a munkája, s
kényelmesebb szállás után nézett, amely közelebb volt a
műteremhez és az új életéhez. Hamarosan a közeli Rue
Vavinen talált lakhelyet, a Luxembourg-kert és Boulevard du
Montparnasse közötti jómódú területen. Nem sajnálta, hogy
otthagyta a Bateau Lavoir-t.
 
Júniusban végre minden készen állt. A „Studio for Portrait-
Masks” megnyitotta kapuját. Mrs. Ladd és a művésznők
megbabonázva néztek a bejárati ajtóra. Ahhoz, hogy valaki
időpontot kapjon, először igazolást kellett szerezni a
Vöröskereszttől, hogy valóban arcprotézisre van szüksége. Az
arcsérülések főleg a gyalogos katonákat sújtották, akik
kikémleltek a lövészárkokból, és így azonnal az arcukat
találták el. A gránátszilánkok, a gáztámadások vagy a
közelharcban szerzett sérülések is szörnyű sebeket
okozhattak.
De csak azért, mert írásbeli igazolást kaptak, ez még nem
jelentette azt, hogy a férfiak készen álltak egy arcprotézisre. A
szégyenérzet komoly akadályt jelentett, amelyet először le
kellett győzniük. Ezért fordulhatott elő, hogy a stúdiónak
kezdetben várnia kellett a jelentkezőkre.
– Még el kell terjednie a hírnek, és ez időbe kerül.
Türelmesnek kell lennünk – nyugtatta Valérie a kolléganőit,
akik már félénken kérdezgették Mrs. Laddet, vajon meddig
biztosítják a fizetésüket.
De hamarosan megérkeztek az első katonák, körülnéztek,
kérdezősködtek. Habár Valérie azt hitte, mindenre felkészült, a
roncsolások brutalitása jéghideg zuhanyként érte. Orvosi
szempontból a sebek begyógyultak ugyan, de a látványuk
ettől még szörnyű volt. 
 – Nagyon eltorzultak? Hogy néznek ki? – faggatták Valérie-t
a barátai esténként a Les Deux Magots-ban.
– Mint a kubista portrék. Az arcuk darabjaira hullott,
amelyek önkényesen új helyre kerültek. 
Valójában nem talált szavakat arra, hogy a látottakat
akárcsak megközelítőleg is leírja. De a kézművesmunka iránti
érdeklődése végül segített neki, hogy a találkozások
alkalmával leküzdje iszonyát. Megtanulta, hogy ne a
torzulásokra figyeljen, hanem a lehető legjobb eredményre
fókuszáljon.
Valérie először körbevezette a kíváncsi, de óvatos férfiakat,
és elmagyarázta nekik a protézis előállításának folyamatát.
Igen gyorsan sikerült bizalmi kapcsolatot kiépítenie a
sérültekkel. Az ember nem enged bárkit az arcához nyúlni,
ami nagyon intim terület.
Hogy oldja a bennük lévő feszültséget, leült kártyázni velük,
kihívta őket pingpongpárbajra, vagy egy könyvről
beszélgettek. Tudatosan keresett közös pontokat, reggelente
újságot olvasott, hogy délután beszélgethessen a hírekről az
ügyfelekkel. Néhány hét múlva, szeptember elején már sorra
érkeztek a megrendelések.
Az első ismerőse egy korábbi bankár volt, Albert Jugon.
Huszonnégy évesen kapott közvetlen közelről lövést az
arcába – két héttel a háború kitörése után. A számos sebhely,
amely kráterre emlékeztetett, és a ferdén álló szeme mind a
rengeteg operációra utalt, amelynek Albert-t alávetették.
– A huszadik után már nem számoltam.
Nem meglepő, hogy mély depresszióba süllyedt, és vagy
fél éve már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott.
– Amikor friss volt a sérülésem, az arcom közepét egy
teniszlabda nagyságú lyuk jelentette. Éppen az orrom és a
szám között.
Valérie-nek jobban meg kellett őt ismernie, mielőtt
megértette volna a szavait, hogy azután folyékonyan tudjanak
beszélgetni. A sebészetnek köszönhetően, amely az utóbbi
időben rákényszerült, hogy hihetetlen gyorsasággal fejlődjön,
Albert arcán a minimálisra tudták csökkenteni a sérülést, de
ehhez igen hosszú és fájdalmas út vezetett.
 Senki sem tudta elképzelni, min ment keresztül, csak aki
maga is hasonlót élt át. És habár a kedélye továbbra is
nyomott volt, Valérie felismerte benne az eltökéltséget. Albert
Jugon olyan ember, akinek a nevét meg kell jegyeznie, ebben
biztos volt. Hallani fog róla a jövőben. Mindenesetre a férfi
nem készíttetett maszkot.
 36. FEJEZET
Párizs, 1918. április
 
 
Nem kellett volna azon csodálkoznia, hogy egy szép napon
vele is találkozik. Valérie azonnal felismerte a Val-de-Grâce
sebesült katonáját, amikor az bizonytalanul belépett Mrs. Ladd
stúdiójába. A torz arc már nem sokkolta, amióta minden egyes
nap ilyen embereket látott. Ellenkezőleg, érdeklődve szemlélte
a férfit, és megállapította, hogy a sebek tisztán gyógyultak. Az
áll rosszul nézett ki, de a vér és a tátongó sebek nélkül sokkal
kevésbé volt szörnyű. A nyakon lévő sebhely
megpillantásakor Valérie a saját nyakán is érezte a
fájdalmasan égő érzést. De az arc felső része szinte sértetlen
volt. A férfi jobb szemöldöke felett két égési seb látszott, és
néhány világos sebhely árulkodott róla, hogy a homlokából és
az arcából gránátszilánkokat távolítottak el és varratokat
szedtek ki.
A férfi egyszerűen álldogált és figyelmesen körbenézett. A
többi művésznőnek a nagy forgalom miatt először fel sem
tűnt. Ketten egy gipszmaszk pozitív öntvényével foglalkoztak,
egy harmadik éppen egy veterán rézmaszkját festette ki,
miközben a maszk már az arcán volt. Mrs. Ladd az
elektrolitfürdőt készítette elő a réz kezeléséhez, a háttérben
pedig a rokkantak dámát játszottak, néhányan újságot
olvastak.
Fontos volt, hogy az ember elég időt adjon a sérülteknek,
hogy képet alkothassanak a helyről, nem volt szabad őket
azonnal megrohanni, de ugyanakkor kellő figyelmet kellett
fordítani rájuk. Valérie épp annyira remélte, mint amennyire
félt tőle, hogy találkozni fognak, mert valamilyen kötődést
érzett a férfihoz, sőt bűntudata volt, mert cserben hagyta őt a
kórházban. Tudatában volt az intenzív érzéseknek, amelyeket
a férfi váltott ki belőle, mert annyira hasonlított Garielre.
 – Maszkért jött? – kérdezte, és elöntötte a forróság. Amikor
a bizonytalan szemekbe nézett, valami megmozdult benne.
Ijesztően hasonlítottak Gabriel szemeihez. Kékek és olyan
melegek, mint a naplemente Normandia felett. Bepillantást
engedtek egy érzékeny lélekbe.
– Igen, egy barátom ajánlotta ezt a stúdiót – válaszolta a
férfi visszafogottan. Nem is nézte meg igazán Valérie-t. A
sérülés miatt nehezen mozgott a szája, de a hangja nyugodt
és tiszta volt. Egy olyan férfi hangja, aki hónapokig szolgált a
hadseregben, ennek ellenére nem veszítette el önmagát.
Érdekes érzés volt Valérie számára első ízben beszélni
hallani, miközben már több mint egy éve kísértett a
gondolataiban. A hangja is annyira hasonlított Gabrielére,
hogy teljesen lebénult a hallatán.
De nem Gabriel volt, ezt a szellemet egyszer és
mindenkorra ki kell űznie a gondolataiból. A szégyen is
elöntötte, mert a katona olyan fiatal lehetett, talán huszonöt
körül, mint ő.
A férfi hirtelen nagyon erősen koncentrált, majd a
pillantásuk találkozott.
– Én ismerem magát!
Valérie fülében hangosan dobolt a vér. A kórházban olyan
dolgokat mondott ennek a férfinak, amelyeket nem neki szánt.
A szétroncsolt arca miatt nem volt benne biztos, hogyan is
értse, amit a férfi mondott.
A katona a mellényzsebébe nyúlt, reszketett a keze, amikor
széthajtogatta a papírt.
– Maga művész. Ezt itt ön készítette. Vagy nem?
Valérie-nek szüksége volt egy kis időre, mire felismerte a
rajzot. Ő maga készítette a fiatal katona portréját, éles,
egyenletes arcvonásokkal. Kontúrok, amelyek már nem
léteznek. Mögötte egy halványuló hegedűkészítő rejtőzött.
„Louis Renarde-nak, gyere haza épségben.” Alatta az aláírás,
és a dátum: 1914. szeptember.
A felismerés váratlanul érte. Most már emlékezett. Akkor
rajzolta le őt és a bajtársait, amikor a vonat megállt
Normandiában. Mintha egy másik életben történt volna…
 – Igen, valóban – hebegte, miközben nagy kő esett le a
szívéről, mert Louis láthatóan nem ismerte fel benne a
kórházban látott nőt.
Jobban megnézte. Talán ezért tűnt neki olyan ismerősnek,
anélkül hogy erre magyarázatot talált volna? Mert lerajzolta,
és mert annyira tetszett neki?
– Sejtelme sincs, ugye? – állapította meg a férfi, és elhúzta
a száját.
Valérie rezignáltan nyújtotta neki vissza a rajzot.
– De igen, természetesen. Megosztoztunk egy cigarettán,
és együtt nevettünk. És… – elpirult – a háború után el
akartunk menni szórakozni.
– Ne aggódjon. Tudom, hogy nézek ki, és nem leszek olyan
pimasz, hogy ezzel a külsővel tolakszom.
Valérie zavarában majdnem felnevetett. Mindig voltak olyan
rokkantak, akik a torzulásukat szarkazmussal kezelték, de
ezek a szavak nem keserűségről árulkodtak, hanem csak
tényeket közöltek.
– Nos, uram, hogy ilyesmit mond…
A férfi megérintette a karját, és Valérie könnyű borzongást
érzett, a kis pihék a karján felborzolódtak. A stúdióban
mindenki ügyelt rá, hogy ne kerüljön túl közel a katonákhoz,
azon okokból, amelyeket Mrs. Ladd újra és újra elmondott a
művészeinek.
– Bocsásson meg, nem akartam zavarba hozni.
Egyszerűen csak én magam sem tudom, hogyan kezeljem ezt
a helyzetet.
Gyámoltalan mosollyal körbemutatott az arcán.
– Azt mondták, hozzá lehet szokni, de a türelem nem az
erősségem.
Valérie őszinte megértéssel bólintott.
– Jó, talán kezdjük azzal, hogy bemutatkozunk egymásnak.
Louis-nak hívják, nem igaz? Én Valérie vagyok. Mrs. Ladd
kivételével mindnyájan a keresztnevünkön szólítjuk egymást.
Úgy tűnik, a sebe jól begyógyult. Már régebben történt?
Valérie az ajkába harapott, mert már ismerte a választ, és
közömbös hangnemet erőltetett magára.
Louis lassan megnyílni látszott.
 – Igen, de időre volt szükségem a gyógyuláshoz, lelkihez.
Sokáig voltam kórházban, és a fájdalomcsillapítók
kábulatában feküdtem. Megalázó helyzet volt, és örülök neki,
hogy egyetlen ismerősöm sem látott így.
Valérie torka elszorult. Ő ott volt, és megrázta a gondolat,
hogy még szégyellte is magát emiatt.
– Maga bátor katona, különben nem jött volna el ide.
– Ami, őszintén szólva, óriási erőfeszítésembe került. Hogy
ön itt van…
Valérie zavartan emelte a kezét a nyakához.
– Jobb lett volna, ha nem találkozunk többé. Sokat
gondoltam magára… Na jó, ne beszéljünk erről többet.
Mindennek ellenére Louis-t nem hagyta el a sármja. Az
egykori találkozás világosan jelent meg Valérie lelki szemei
előtt. Mi lett volna, ha…
– Jobban fogja érezni magát, ha lesz maszkja. Ezt
megígérhetem. 
– Valóban? Az a helyzet, nem hiszem, hogy ettől jobb lesz
az életem. Elfogadtam ezt. Csak nem akarom többé az
embereket megijeszteni, talán egy napon a családomat is
meglátogatom.
Egy percig szomorúan nézett, azután kényszeredetten
bólintott.
– Kezdjük!
Valérie mindent előkészített a gipszlenyomathoz.
– Üljön le, és döntse hátra a fejét! – mondta, miközben a
férfi helyet foglalt a műhelyében. – Egy percig tart. Lazítson!
A szóra Louis felvonta a szemöldökét.
– Bocsásson meg, de 1914 óta nem tudtam lazítani.
Valérie megértette. Az az év több sebet okozott, mint
amennyit az ember el tud viselni.
– Próbáljon meg valami szépre gondolni! Hegedűkészítő
volt, vagy nem? Maga is játszott?
– Természetesen. Gyerekkorom óta.
Egy pillanatra felcsillant a szeme, amit csak egy szép
emlék idézhetett elő. Azután megint tompán nézett.
– De már nem megy. 
 Valérie úgy sejtette, hogy az állára céloz, amellyel a
hegedűt megtámasztotta.
– Megint lehetséges lesz, ha elkészül a maszk.
Természetesen erre ügyelnünk kell az elkészítésnél, és
mindent optimalizálnunk kell, de semmit nem látok, ami
ellentmondana ennek. Ami a reszketést illeti… Kapcsolatban
állunk néhány orvossal, akik azt mondják, a zene csodát tesz,
megnyugtatja az idegeket. Biztosan segítene magának.
– Nem.
A hang határozottsága meglepte Valérie-t. A férfi tekintete
jéghideggé vált.
– Nem játszom. Soha többé.
Kellemetlen csend ereszkedett közéjük, amikor Valérie
Louis arcára helyezte a folyékony gipszet, és arra várt, hogy
megszáradjon. Hálás volt a gramofonért, amely a háttérben
játszott.
Az a mód, ahogyan Louis közölte vele, hogy soha többé
nem fog hegedülni, nagyon mélyen megrázta, igen,
valósággal nyomasztotta. Olyan fiatal a férfi, honnan tudhatná,
hogy egy napon nem lesz jobb az élete? Ahogyan neki is jobb
lesz, mihelyt Gabriel és Julie mellette lesznek! Ez a remény
volt az egyetlen, ami tartotta benne a lelket. Hogyan tud Louis
tovább élni, ha már semmiben sem hisz?
Csíkról csíkra helyezte az arcára a gipszet, és közben
visszagondolt arra az időre, amikor Gabrielnek készítette a
maszkot. Habár Louis többnyire becsukta a szemét, Valérie
úgy érezte, megfigyeli őt. Az egész teste feszült volt, a kezét
ökölbe szorította. A felhordással nemsokára elkészül, de eltart
egy darabig, míg a gipsz megszárad, és leveheti. Segíteni
akart a férfinak, hogy megkönnyebbüljön, különben az idő
vontatottan fog eltelni.
Lázasan szemlélte, és felfedezett a mellényzsebében egy
verseskötetet.
– Ó, szereti az irodalmat – állapította meg. – Felolvassak
valamit a könyvből, amely önnél van? 
Louis a széken ült, a fejét oldalra billentette. Valérie egy
percig azt hitte, nem is reagál a javaslatára, de azután a
zsebéhez nyúlt, elővette a könyvet, és átnyújtotta neki. Valérie
félénken vette el.
– William Blake – mormolta. – Korábban én is olvastam a
verseit.
A könyvjelző A beteg rózsa című versnél volt elhelyezve.
Valérie olvasott: „O Rose thou art sick. The invisible worm,
that flies in the night in the howling storm: Has found out thy
bed of crimson joy: And his dark secret love does thy life
destroy”.{1}
Elfogódottan hallgatott el. A ritmus és a precíz
szóhasználat megérintette.
Amikor Louis-ra pillantott, láthatta, hogy testtartása ellazult.
 37. FEJEZET
Párizs, 1918. április
 
 
Langyos tavaszi délután volt, de az égen nehéz, sötét
esőfelhők gyülekeztek, amikor Valérie meglátogatta
Apollinaire-t a galambdúcban. Egy ideje már gyengélkedett a
költő. A műtét után tüdőgyulladást kapott, de biztosította róla
Valérie-t, hogy minden rendben van. Szokatlan volt őt úgy
látni, hogy nincs kötés a fején.
– Csodás, hogy illatozik a város ebben az évszakban,
amikor a platánfák levelei hópiheként táncikálnak a tetőkön és
a sugárutakon.
– Egy igazi költő! Az ember akár még azt is elfelejtheti,
hogy a németek inváziója fenyeget. Ez a bizonyíték rá, hogy
tényleg jobban vagy – állapította meg Valérie grimaszolva,
míg behozott a konyhából két borospoharat és megtöltötte.
– Az élet felébred, megkezdődik a párzási időszak…
– Igen?
A lány felvonta a szemöldökét, és odanyújtotta neki a
poharat. 
Apollinaire úgy tett, mintha nem venné észre.
– Mondd, Valérie, emlékszel még a házassági ajánlatomra,
amit múlt évben tettem neked?
Mivel Valérie nem tudta, merre tart ez a beszélgetés,
fedezékbe vonult.
– Azt hittem, ez valami…
– Ne csináld ezt!
Nevettek. Ez jólesett és felszabadítóan hatott, végre megint
viccelődhettek. Ez olyasmi volt, ami senki mással nem ment
jobban, mint Apollinaire-rel. 
– A helyzet a következő – folytatta a férfi kis idő után. 
Azután elhallgatott és gondolkodóba esett. Megköszörülte a
torkát.
– Még most sem akarsz hozzám jönni feleségül?
 Valérie sóhajtva dőlt hátra a széken. Ez a kérdés már
foglalkoztatta egy ideje. Amióta Párizsban élt, minden
cselekedetét csakis Julie határozta meg. Rettenetesen
hiányzott neki, és nélküle nem érezte magát teljesnek. Amikor
csak megengedhette, vett egy vonatjegyet Cherbourg-ba,
hogy meglátogassa a lányát. Kirándultak a kikötőbe,
megmutatta neki a hajókat, együtt énekeltek, vagy mesélt
neki.
A tizennyolc hónapos Julie csodálatos kislánnyá fejlődött,
aki szívesen szaladgált, és meglehetősen önfejű volt.
Mindenhol ott akart lenni, és nagyon megsértődött, ha
beszíjazták a babakocsiba, mindent utánzott, amit Valérie
csinált. Őszinte nevetése szívet melengető volt, és a sírása,
amikor Valérie elment, szívet tépő. Az okokat természetesen
még nem értette, és különösen akkor kapaszkodott erősen az
anyjába, amikor a búcsú közeledett. Titokban Valérie is sírt.
Nagyon nehezen viselte, hogy újra és újra ott kellett hagynia a
gyerekét.
Csábító volt a gondolat, hogy egyszerűen csak magához
veszi, és nem törődik a következményekkel. Csak egy
szavába kerül, és Apollinaire lehetővé teszi számára ezt a
lépést. De hogy hozzámenjen feleségül, még ha csak
érdekházasságot kössenek is, azt jelentette volna, hogy nem
hisz többé abban, hogy Gabriel életben van.
– Remélem, nem bántalak meg a döntésemmel, de
továbbra is marad a nem – mondta határozottan. – Ennek
semmi köze hozzád. Boldog lehet az, aki egyszer majd a
Madame Apollinaire nevet fogja viselni. De mi igazán jók
vagyunk barátokként is.
Mivel nem tudott a férfi arcvonásaiban olvasni, egy
csintalan mosollyal provokálta.
– Házaspárként is ilyen közvetlenek lennénk? És ha
mégsem vagy az a tüzes szerető, akinek elképzeltelek?
Egy velős vagy vidám megjegyzést várt, de Apollinaire
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Jó.
Valérie meglepve nézett rá.
– Jó?
 Varázslatos mosoly jelent meg Apollinaire arcán. Valérie
megértette. Ez egy szerelmes mosolya volt.
– Jacqueline-ről van szó, akiről meséltem neked. A vetélés
összekovácsolt minket. A tüdőgyulladásom alatt angyalként
ápolt, és – végre – megtörtént velem! Marie óta nem voltam
ilyen szerelmes. De olyan ember vagyok, aki betartja az adott
szavát…
– És most szeretnéd, ha feloldoználak az adott szavad alól
– állapította meg Valérie. – Természetesen feloldozlak! Nősülj
meg tiszta lelkiismerettel! Boldog lehet az a lány, hogy egy
ilyen hűséges lélek lesz a férje.
– Biztos vagy benne? Talán ez az egyetlen lehetőséged,
hogy visszakapd a gyermekedet.
Valérie szomorú mosollyal érintette meg Apollinaire arcát.
Hirtelen Louis-ra gondolt, aki úgy vélte, soha többé nem fog
hegedülni. Ő is a múltban él.
– Nem, Apollinaire. Gabriel az egyetlen esélyem.
Valérie látta a szemében a sajnálatot. A sajnálatot azért,
mert becsapja magát, és belekapaszkodik egy szerelembe,
amely már nem létezik. Hirtelen betegnek érezte magát,
mintha eltávolodna az élettől azáltal, hogy erősen kapaszkodik
egy eltűntnek nyilvánította férfi szerelmébe.
– Apo, kérdezhetek valamit? Ismered William Blake-et?
Apollinaire érdeklődve egyenesedett fel.
– Magától értetődik.
– Mit akart mondani Blake a beteg rózsával?
– Ó, ez egy jó kérdés, amiről megoszlanak a vélemények.
Egészen fellelkesülve vonta össze a szemöldökét, és
elszavalta a verset. Azután elkezdte megmagyarázni.
– Egy féregről van szó, aki fenyegetést jelent a
betegeskedő rózsára; mind a rózsa, mind a féreg jelképez
valamit. A rózsa beteg, a levelei fonnyadni kezdenek. A féreg
láthatatlan, átrepül a zúgó éjszakán. A féreg a rózsához akar
menni, az ágyában, a szenvedélyében akar elmerülni, de ez
megöli a rózsát. Ő a Phallosz, amely a vágyával
szétforgácsolja a földet. A rózsa a nő, aki belebetegszik ebbe
a durvaságba.
– A féreg tehát egy láthatatlan, repülő fallosz?
 – Igen, a gonoszt szimbolizálja. A kígyót, amely elcsábította
Évát.
– De a férgek vagy a kígyók nem repülnek, másznak. És a
fallosz…, hát, nem tudom, a tiéd hogyan mozog, de…
Apollinaire nevetve legyintett rá.
– A helyzet a következő: teljesen mindegy, hogyan
értelmezzük. A gondolatainkra reflektál, és olyan ismereteket
szerzünk belőle, amelyet értelmünk az élethelyzetünkhöz
megfelelőnek talál. Te milyen következtetéseket vonsz le a
versből?
Valérie gondolkodott.
– A rózsa nem egy személy, hanem a beteljesült szerelem.
De sérülékeny. A féreg mi vagyunk. Meg kell értenie, hogy
néha jobb, ha az ember ott marad, ahová tartozik. Egy
féregnek a földben kell maradnia, különben kiszárad. Az ő
feladata, hogy a talajt forgassa, különben a rózsa elfonnyad.
Ha a féreg azt akarja, hogy a rózsa életben maradjon, távol
kell maradnia tőle. Nem szabad pusztán önzésből
ragaszkodnia hozzá, különben mindketten meghalnak.
– Et voilà, tessék! Szeretnél még tudni mást is?
A saját felismerése lenyűgözte Valérie-t.
– Nem, köszönöm Apollinaire. Ez minden, amire
szükségem van.
 38. FEJEZET
Párizs, 1918. május
 
 
A következő hetekben Valérie Louis maszkjával foglalkozott.
Kezdetben elég furcsa volt a kapcsolatuk. Ő volt az egyetlen
rokkant, akit a sérülése előtt ismert meg. Habár csak rövid
időre találkoztak, mégis vonzódott hozzá. Látta a szemében a
mosolygást és a gondtalanságot – nemcsak a külső, hanem a
belső szépsége is mély benyomást tett rá. De a sebesülésével
együtt mindkettő elveszett. Valérie mindent megadott volna
azért, hogy újra megtalálja az akkori Louis-t. Hogy segítsen
neki visszaszerezni azt az életet, hogy gondoskodjon arról,
hogy ismét örülni tudjon – ezért dolgozott rendületlenül.
Úgy érezte, mintha ő lenne felelős Louis boldogságáért, és
mintha a saját boldogsága a férfiétól függene. Senkinek nem
tudta volna mindezt megmagyarázni, még saját maga előtt is
különösen hangzott. De ha Louis-nak sikerülne egy napon
ismét teljes életet élnie, akkor talán neki is sikerülhet.
A férfi naponta bejárt a stúdióba, kapcsolatokat épített,
kártyázott, vagy segített pakolni, ha nehéz holmikat kellett
megmozgatni. Ha kettesben voltak, magukról beszélgettek, az
álmaikról.
– Maga is mosolyog, ha ő mosolyog – állapította meg egy
nap Mrs. Ladd. 
Semleges hangnemben akarta mondani, ami azonban nem
sikerült neki. Mintha látna valamit, amit Valérie nem látott.
– Hát hogyne mosolyognék? Önnek nem tűnt fel, hogy
ragyogott az arca, amikor ma először felpróbálta a kész
maszkot? Mennyire örült neki titokban! Repes az ember
szíve…
Mrs. Ladd láthatóan elégedetlen volt a válasszal, de
megtartotta magának a véleményét.
Valérie csak akkor vette észre, hogy Louis és ő közelebb
kerültek egymáshoz a tréfálkozás és a beszélgetések alatt,
amikor Mrs. Ladd figyelmeztette, hogy tartson nagyobb
távolságot. Nemcsak a szabályok miatt, hanem mert április
óta egy váratlan és heves lefolyású betegség kezdett terjedni,
amely lassan járvánnyá nőtt. Elsősorban fiatal, egészséges
embereket támadott meg, akiket néhány nap alatt ledöntött a
lábukról. Mivel májusban a spanyol király is megbetegedett,
és Spanyolország semleges országként nem állt cenzúra alatt
a jelentéseket és híreket illetően, az emberek hamarosan
spanyolnáthaként emlegették a kórt.
Mialatt a lakosság igyekezett távolságot tartani, a
gyorsvasúton és a metrókon mindenki szájmaszkot hordott,
Valérie azon morfondírozott, vajon Louis elmenne-e vele
szórakozni. Természetesen csak akkor, amikor már jobban
érzi magát a nyilvánosság előtt. Úgy tűnt, érdeklik Valérie
művei, miért ne mehetnének el együtt egy galériába? Vagy ez
talán helytelen lenne?
Miközben ezen gondolkodott, az állrészt festette Louis
maszkján. Amikor az utolsó zománcfestéket is felvitte, éppen
ebédidő volt, és megkérdezte a férfit, vele tartana-e.
Egy virágokkal teli előkertben ültek, napsütésben. Valérie a
szendvicsét ette, közben Louis beszélgetett vele, és várta,
hogy a maszk megszáradjon.
– Mi a helyzet veled, szép gyerekkorod volt? – kérdezte
Valérie-t.
– A legszebb, habár mindig kívülálló voltam, más dolgok
érdekeltek, mint a többieket. De csodálatos volt a bátyámmal
felnőni.
Louis óvatosan kérdezte.
– Elesett? 
– Igen, két évvel ezelőtt. Szörnyű volt számunkra. Ő
olyan… Még mindig nehezemre esik, hogy erről beszéljek.
Szomorúan csóválta a fejét. Azután mosolyt kényszerített
az arcára.
– És veled mi a helyzet? Vannak testvéreid?
Louis elfogadta a témaváltást, és bólintott.
– Hat nővérem van.
– Hat?
Valérie nagy szemekkel nézett rá.
É
 – És fiútestvérek?
– Egy, de ő tíz évvel idősebb nálam, és már régen nem
lakik velünk.
– Akkor a szüleidnek valóságos ajándék lehet, hogy
visszatértél a háborúból.
Louis váratlan hallgatása feszélyezte őket.
– Vagy egyáltalán nem voltál náluk, amióta…
– Nem. Inkább úgy emlékezzenek rám, amilyen korábban
voltam. Legalábbis így gondoltam az elmúlt pár hónapban. De
akkor még nem tudtam, hogy vannak olyan tehetséges
emberek is, mint te. A maszkkal talán…
Lehajtotta a fejét.
– Csak félek a reakciójuktól. Ha majd sajnálnak, vagy ami
még rosszabb, iszonyodnak tőlem…
– Csak a saját tapasztalatomról tudok beszámolni neked –
kezdte Valérie. – Amikor Jules meghalt, szakadékba
zuhantam. Olyan volt, mintha bennem is meghalt volna
valami. És mindig a mamára kellett gondolnom. A panaszos,
szívet tépő zokogására.
Elcsuklott a hangja.
– Ha Jules visszajött volna, nem számít, milyen
sérülésekkel… Semmit nem számított volna…
Anélkül, hogy észrevette volna, Louis megérintette a kezét.
Lágyan összekulcsolódtak az ujjaik. A kis gesztus segített
Valérie-nek összeszedni magát.
– Bocsáss meg – mormolta, és letörölte a könnyeit.
Összeszedte magát, és ránézett a férfira.
– Csodálatos ember vagy, Louis. Teljesen mindegy, mi van
ez alatt.
Az állkapocspótlásra mutatott.
– Ha engem kérdezel, hát menj el hozzájuk. A szüleid
biztosan szeretnek téged. Hogyne szeretnének?
Egy percig kéz a kézben, csendben néztek egymásra.
Mindegy, milyen bensőséges kezdett lenni a barátságuk, a
mai beszélgetés után még valami új is hozzáadódott. Valérie
érezte.
Louis éppen válaszolni akart valamit, amikor árnyék vetült
rájuk. Nem vették észre, hogy két alak közeledett feléjük.
 – Valérie Massé? Hát itt van!
Valérie-nek szüksége volt egy percre, hogy a napfénynek
háttal álló látogatót felismerje. Néha az ember csak a
megszokott környezetében tudja elképzelni a többi embert,
ahol rendszerint találkozik velük.
– Monsieur Marron? Micsoda meglepetés!
Gyorsan bemutatta Louis-nak:
– Monsieur Marron műkereskedő. Nagyjából egy éve
rendszeresen szállítok neki akvarelleket.
– És épp ezért jöttem most önhöz Madame Berthe Weill-lel
– mutatta be Marron úr a kísérőjét, egy ötvenes, apró
asszonyt, akinek kerek szemüvege és parancsoló
arckifejezése volt.
A kemény külső azonban becsapta az embert.
Támogatottjai a galériatulajdonost „La mère Weill”-nek is
nevezték, mert anyai módon gondoskodott a művészekről.
Valérie akkor ismerkedett meg vele, amikor előző évben
kiállította Modigliani aktjait, köztük Valérie-ét is.
– Gondoltam, hogy már láttam magát valahol. A rajzai nagy
benyomást tettek rám. Ezért meg akartam kérdezni, kiállítana-
e nálam.
Valérie kinyitotta a száját, majd ismét becsukta.
– Megtiszteltetés lenne! Vagyis kiállítaná az akvarelleket?
– Nem, őszintén szólva elég rondák.
Valérie zavartan nézett hol rá, hol Monsieur Marronra, majd
Louis-ra. 
– De azt hittem…
– A technikája az, ami tetszik. A nézőpontja, a mód,
ahogyan a dolgokat látja és visszaadja… De amire
szükségem van magától, az… – kezével integetett, hogy
megtalálja a megfelelő szót –, az valami alapvetően elemi.
Mondja, Massé kisasszony, képes rá, hogy elemi műveket
alkosson?
– Én…, ó…
Nem tudta pontosan, mit is válaszoljon, de Louis magához
ragadta a szót.
– Látja az arcomat?

Ó
 Óvatosan a maszkhoz nyúlt, azután kihúzta az
állkapocsbetétet. Bátran megmutatta a műkereskedőnek és a
galériatulajdonosnak a sebhelyeket és a sérüléseket.
– Ezt az arcot a kiasszony kölcsönözte nekem. Nem tudom,
ön ezt hogyan nevezné, de én meglehetősen eleminek
találom.
 39. FEJEZET
Párizs, 1918. szeptember
 
  
Az, hogy Louis kiállt Valérie mellett, a nyár derekán végül
művészi áttöréshez vezetett. A festményeit kiállíthatta Berthe
Weill galériájában.
Utoljára akkor járt itt, amikor megnézte Modigliani
kiállítását, és megismerte annak új élettársát, Jeanne
Hébuterne-t. Sajnos az este kudarccal zárult, a rendőrség már
az első nap azzal fenyegette őket, hogy kiürítteti a galériát,
mert Modi aktjai nyilvános megbotránkozást okoztak.
„La mère Weill”, becenevének megfelelően, mindent
elkövetett a botrány elsimításáért: apró termetét Modi és a
rendőr közé tolta.
– Miért kellene a festményeket eltávolítanom?
– Ezek az aktok… Nos…
– Igen?
Zavart torokköszörülés.
– Fanszőrzetük van!
Ha a helyzet nem lett volna olyan komoly, Valérie nevetett
volna. Mindenesetre az aktoknak el kellett tűnniük, és Berthe
személyesen vásárolt meg Moditól öt aktot, hogy legyen
pénze ennivalóra. Nem sokkal később Modigliani elindult az
időközben várandós Jeanne-nal Dél-Franciaországba, hogy
zavartalanul festhessen, és hogy ott várják ki a háború végét.
Nos, Valérie szintén Berthe-nél állította ki a képeit. Aki még
a városban maradt, és valamit is adott magára, mind eljött.
Valérie élvezte a figyelmet és a háború előtti időkről szóló
visszaemlékezéseket. Picassónak jó kapcsolatai voltak, még
pezsgőt is szerzett. A feleségével, Olgával érkezett, ahogy
Apollinaire is elhozta friss feleségét, Jacqueline-t. Hogy ezek a
hírhedt agglegények valóban megnősülnek és családot
alapítanak, meglepte Valérie-t, de azt is megmutatta, hogy
semmi sem lehetetlen. Háború volt, senkinek sem lehetett a
szemére vetni, hogy élvezni akarja az életet.
Ő maga Louis kíséretében érkezett. Nem is kellett
megkérdeznie, Louis megsértődött volna, ha nem hívja el.
Valérie titokban nagyon örült neki, hogy visszaküzdötte a férfit
az életbe.
Az állkapocspótlás második bőrként feszült rajta, és végre
már nem szégyellte a külsejét. Apollinaire nagyon szívélyesen
bánt vele, hiszen aki Valérie-hez tartozott, az az ő barátja is
volt. Amikor a férfiakat bemutatták egymásnak, a költő
tiszteletteljesen levette homlokáról a fejpántot, és meghajolt.
Első ízben mutatta meg sebhelyét a nyilvánosság előtt, mert
Louis inspirálta.
– Köszönöm a bátorságát, uram!
Valérie libabőrös lett, amikor tanúja lett ennek a mély
értelmű gesztusnak.
– Na és gazdag vagy már? – kérdezte Apollinaire később.
– Tudod, hogy megy ez – válaszolta a lány, miközben
zavartan legyintett. – Az embert kiállítják, elad néhány képet…
Az első pillanatban csodálkozik az összegen, azután eszébe
jut, meddig is kell ebből kijönnie.
– Mivel nem akarsz pénzről beszélni, biztosan jól kerestél
rajta – tréfálkozott a férfi. – Úgy tűnik, felnőttünk.
– Igen, ki gondolta volna, nem igaz?
– Ez mind a te érdemed. Tudom, milyen keményen
dolgoztál, és mennyi áldozatot hoztál.
Habár örült a dicséretnek, Valérie gondolatai rögtön Julie-re
terelődtek, akit rettenetesen hiányolt. Ma hatalmas lépést tett
a célja felé. Ha művészként nevet szerez magának, akkor
talán Gabriel segítsége nélkül is magához veheti a lányát.
Minden egyes megkeresett frankból 20 centimes-ot félrerakott
Julie-nek. Ez a pénz volt az életében az egyetlen biztos alap.
Semmi esetre sem szabad most a babérjain ülve pihenni. Még
ha most több ezer frankot keresne is a kiállításon, és egy
mecénást is találna, az sem nyújtana hosszú távú garanciát.
Több galériatulajdonost, több mecénást kell találnia, és jóban
kell lennie velük, mert ők állnak közte és a vásárlók között. És
ha a közvetítők egyszer visszalépnek, mert egy leányanyával
nem akarnának foglalkozni, akkor közvetlen kapcsolatba kell
lépnie a vevőkkel. Ezért aztán este teljes odaadással
szónokolt, ami a sokak által kedvelt Apollinaire-rel az oldalán
meglehetősen könnyen ment. 
– Amikor Párizsba jöttem, megesküdtem, hogy egyetlen
nap sem telik el, amikor ne a függetlenségemért dolgoznék.
Semmi játszadozás, semmi szórakozás, csak kemény munka,
amely közelebb visz a célomhoz.
Nem mert a nyilvánosság előtt Julie-ről beszélni, és a
barátja ezt megértette. Mosolyogva figyelte.
– Jó úton haladsz, hiszek benned!
Valérie legszívesebben megcsókolta volna, jólesett neki a
bátorítása.
– Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem. A te pályafutásod
inspirált.
– Na, na, csak ne legyünk szentimentálisak – mondta
Apollinaire, amikor Valérie letörölt egy könnycseppet.
Barátilag átölelte Berthe Weill csodálatos galériájában.
Csupán pár héttel később, amikor már mindenki
fegyverszünetről suttogott, Apollinaire súlyosan
megbetegedett. Amikor egy fiú meghozta a hírt, Valérie éppen
a stúdióban volt Louis-val. Izgatottan nézett rá.
– Ez nem lehet! Túlélte a háborút, és most egy influenza
miatt haldoklik!
Mrs. Ladd tudni akarta, miért olyan izgatott.
– Hát mire vár még? Menjen! Vegyen ki szabadnapot!
– Elkísérlek – mondta Louis.
– Nem szükséges – válaszolta Valérie.
– Nem kérés volt.
A férfi eltökélten nézett Valérie-re, majd felsegítette a
kabátját, és kinyitotta előtte az ajtót.
 
Öt perccel később már meg is érkeztek a bérkocsival a
Boulevard Saint-Germainre.
– Nem baj, ha egyedül megyek be? – kérdezte Valérie.
Louis bólintott.
– Természetesen nem. Maradj, amíg szükséges!
 Valérie megfordult, és olyan gyorsan rontott be a lakásba,
hogy kis híján fellökte a doktort, aki a folyosón álldogált.
– Szájmaszk nélkül nem léphet be ide, asszonyom!
Valérie nem túl lelkesen tekerte az arca köré a
rongydarabot, amit az orvos átnyújtott neki. A gyomra
émelyegni kezdett.
– Semmi baj. Feleslegesen aggódsz! – biztosította
Apollinaire, már-már agresszívan, amikor Jacqueline az
ágyához vezette. De elcsigázott teste meghazudtolta a
szavait. Nagy erőfeszítésébe került a beszéd. Azt is eltűrte,
hogy Jacqueline egy nedves kendővel borogassa a homlokát.
Azután odafordult hozzá:
– Kedvesem, magunkra hagynál egy percre?
Madame Apollinaire beletörődőn nézett a férjére és Valérie-
re.
– Természetesen.
– Köszönöm, angyalom.
A beteg tüdeje halkan sípolt beszéd közben. A
legszerelmesebb pillantásával nézett Jacqueline-re, de amikor
a nő elhagyta a szobát, összeomlott. Valérie éppen ettől félt.
Apollinaire megjátszotta Jacqueline előtt az erős embert.
Azután lehunyta a szemét, és fájdalmasan kapkodta a
levegőt, majd erős köhögésben tört ki.
– Apollinaire?
Valérie megijedt, és megütögette a férfi hátát. Nem volt
képes megérteni. Az acélsisakra nézett, rajta a lyukkal,
amelyen keresztül behatolt a gránátszilánk, és amelyet a férfi
műtárgyként őrzött.
Apollinaire fáradtan nézett rá.
– Az elmúlt években túl sok sérülés ért, nem igaz?
– Amelyeket egytől egyig átvészeltél, ugyanúgy, ahogyan
ezt az influenzát is le fogod győzni.
– Emlékszel, mikor megígértem neked, hogy nem halok
meg a háborúban? Legalább ezt az ígéretem megtartottam.
Valérie kétségbeesett.
– Kérlek, hagyd abba, ne beszélj így!
– De igaz. Ne csapjuk be magunkat! Feleségül kellett volna
jönnöd hozzám, akkor most csinos kis özvegyi nyugdíjad
lenne, tisztességes asszony lennél, magadhoz vehetnéd Julie-
t, és ráadásul még szabad lennél Gabriel számára is.
– Sírni fogok, ha így beszélsz – mondta Valérie, de a
szeme máris tele volt könnyel.
Elborzasztotta a betegség gyors lefolyása. Félénken leült
az ágy szélére, és megfogta Apollinaire sápadt, gyenge kezét.
– Ígérd meg, hogy a saját utadat járod, hogy sosem hagyod
abba a festést, és hogy kiélvezed az életed. Értem is tedd
meg!
– Valami mást ígérek meg neked, mégpedig azt, hogy majd
elmegyünk táncolni, ha mindez már mind mögöttünk lesz.
Meglátod, pár napon belül elmúlik a rosszulléted. Akkor majd
vörösbort iszunk a Café de Flore-ban, entrecôte-ot eszünk a
Maxim’sban és szórakozunk egyet a Moulin Rouge-ban. Ott
folytatjuk, ahol abbahagytuk…
– Nem így lesz. Természetesen megértelek. Olyan jól
értelek, mintha te lennél én. Az emberek semmit nem adnak
fel sajnálkozás nélkül.
– De még nincs itt az ideje, hogy elhagyj…
Valérie hangja megtört, már nem tudott uralkodni magán.
Habár Apollinaire gyenge volt, megfogta a kezét, és az
ajkához emelte.
– Ezt már nem mi döntjük el. Au revoir, ma chère, nem
kellene ebben a betegszobában lenned, ki kellene menned az
utcára, ott zajlik az élet.
Kicsit később Picasso és Max Jacob leváltották Valérie-t.
Alig beszéltek egymással, senkinek sem volt kedve
művészetről vagy semmiségekről csevegni, Apollinaire
hamarosan bekövetkező haláláról meg főleg nem.
Valérie könnyek között hagyta el a galambdúcot.
 
Louis megtartotta a szavát, és megvárta odalent. A
támogatásért hálásan karolt belé a lány.
– Nagyon kedves volt tőled, hogy megvártál.
– Hogy van? – kérdezte a férfi részvétteljesen.
Valérie sírva csóválta meg a fejét, ami elegendő válasz volt.
– Sajnálom. Szeretnéd, ha hazakísérnélek?
 Valérie egy pillanatig élvezte, ahogy Louis védőn átölelte,
de megrázta a fejét.
– Ez nagyon figyelmes tőled, de most szeretnék egyedül
lenni, és sétálni, hogy összeszedjem magam.
– Most, ebben az órában?
Körülnéztek. Az utcákon különös hangulat uralkodott, a
háború még nem ért véget, de sok jel erre utalt. Oroszország
már korábban kilépett. Júliusban nyilvánosságra hozták, hogy
agyonlőtték a volt orosz cárt, II. Miklóst. Azt feltételezték, hogy
a családja is áldozatul esett a bolsevikoknak.
A fiatal osztrák császár, IV. Károly 1916-ban került trónra,
és egy olyan háborút örökölt meg, amelyet nem akart
megvívni. A békeajánlata kudarcot vallott, de múlt vasárnap
végre aláírta a fegyverszünetet. Hat nappal később Berlinben
kikiáltották a köztársaságot, aminek II. Vilmos császár
lemondása lett a következménye.
Egy kocsi állt meg mellettük, amelyik egy csapat veteránt
szállított, és Albert Jugon letekerte az ablakot.
– Hé, Renarde! Hallottad, hogy hamarosan vége a
háborúnak? A fiúk és én a Maxim’sba megyünk ünnepelni.
Csatlakozol hozzánk?
Louis határozatlanul Valérie-re nézett. A lány biccentett.
– Menj csak! Egyedül is boldogulok.
– Ez nem tetszik. Olyan törékeny vagy, mint egy rózsaszál.
Valérie egy érzelgős mosolyt villantott rá.
– Lehet, de a rózsáknak tövisük is van, és meg tudják
védeni magukat.
 
Valérie didergett, miután Louis beszállt a kocsiba, és ő
egyedül vágott neki a Boulevard Saint-Germainnek. A franciák
az utcákon ünnepeltek, és halált kívántak a német császárra.
– À mort Guillaume! – kiáltozták az emberek, miközben a
padlástérben egy másik Guillaume haldoklott, és ezt a kiáltást
hallgatta.
– Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy lázálmában azt higgye,
az ő halálát kívánják! – suttogta Valérie.
Reszketett és céltalanul bolyongott tovább. A Boulevard-ról
eltűntek a gesztenyefák, mert az emberek a szénhiány miatt
valamennyit kivágták tűzifának.
Úgy érezte magát, mint egy statiszta egy színdarabban. A
kijárási tilalom még érvényben volt, dühöngött a járvány, de az
embereknek már elegük volt abból, hogy szabályok szerint
éljenek, a rendőrök pedig már túl fáradtak voltak ahhoz, hogy
megbüntessék őket.
Az utcákon mindenhol emberek táncoltak, a gyerekek
felugráltak a kocsikra és az automobilokra. Az öregek
kihajoltak az ablakból. Idegenek ölelgették egymást. De
olyanok is akadtak, akik megállíthatatlanul sírtak, mert erejük
végére jutottak, és mert ismét tudatosult bennük a háború
értelmetlensége.
Valérie végül megint a Saint-Michel téren állt, ugyanazon a
helyen, ahová hat évvel ezelőtt megérkezett. Akkoriban
mennyire csodálta a várost. A Szajnára nézett, amely fekete
tintaként kígyózott át a városon. Az éjszakai
bombatámadásokban megsérült üzletek le voltak lakatolva, a
távolban csak a Notre-Dame dacolt az idő múlásával. Az
értékes ablaküvegeit már hónapokkal korábban biztonságba
helyezték, és hagyományos, világossárga üveggel pótolták.
Valérie megesküdött, hogy mindent alaposan megjegyez,
hogy később majd elmesélhesse Apollinaire-nek.
 
Másnap reggel kopogtak az ajtaján. Meglehetősen korán volt
még egy vasárnap reggeli váratlan látogatáshoz. Valérie
felöltözött ugyan, de még nem fésülködött meg rendesen.
Csodálkozva nyitott ajtót, és összerezzent.
– Pablo?
A hollófekete haj a férfi arcába hullott, a szeme karikás volt.
Az utóbbi években Valérie közeli tanúja volt üstökösszerű
felemelkedésének, és részese volt sikereinek és kudarcainak,
de soha nem lettek igazán barátok. Minden tisztelete ellenére,
amelyet Picasso művészete iránt érzett, emberileg túlságosan
különbözőek voltak. Ezenkívül nem bírta azt a felfordulást
sem, ami a férfi megjelenését kísérte, bármerre is ment.
– Valérie, mondanom kell valamit…
Már sejtette, mi történt.
– Nem.
 – Apollinaire… ő…
– Nem, nem akarom hallani! – kiáltotta Valérie, miközben
ömlöttek szeméből a könnyek. Még nem állt rá készen, hogy
elengedje a barátját. A lábai elgyengültek. Picasso még épp
időben el tudta kapni. És habár alacsony férfi volt, váratlanul
nagyon erősen ölelte át. 
 40. FEJEZET
Párizs, 1918. december
 
 
Nem lett minden egy csapásra jobb. Az országnak hozzá
kellett szoknia a békéhez. Kilépni egy háborúból éppen annyi
következménnyel járt, mint belépni. Elkezdődött a lassú
regeneráció, de az emberek súlyos veszteségeket
szenvedtek, a tulajdonuk, a megtakarításaik elvesztek. Senki
sem tudott könnyedén visszatérni abba az életbe, amelyből
négy és fél éve kiszakították. Az élelmiszert és a szenet
továbbra is jegyre adták, így az embereknek nem maradt más
hátra, mint a feketepiaci vásárlás. Azután jött az influenza
második hulláma. A hazatérő katonák között terjedt, mialatt a
pályaudvarokon gyülekeztek, és végül Európán végigsöpört.
Karácsonykor még mindig sok család tagjai külön éltek. És
sokan egyáltalán nem akartak hazatérni, mert az új életüknek
már semmi köze nem volt a régihez. A rokkantak is inkább
egymással maradtak, ahol torzságuk megszokott látvány volt.
Ámbár a háború már a múlté volt, a lelkekben tovább
pusztított.
Mrs. Ladd úgy döntött a művészeivel, hogy karácsonyi
ünnepséget rendeznek a maszkstúdióban. Semmi rendkívülit,
csak egy kedélyes együttlétet, hogy ezekben a napokban
senkinek se kelljen egyedül maradnia.
A karácsony már régen elveszítette Valérie számára a
jelentőségét. Hasonlóan érzett, mint a rokkantak. Az
összejövetelre elsősorban háborús veteránok érkeztek.
Barátok és idegenek is. Maszkosak is, de frissen sérültek is,
bekötözött arccal. Az egyiknek szemkendője volt, egy
megvakult veterán pedig a sötét szemüveg mögé rejtette
sérülését. Néhányan kísérettel jöttek, mások egyedül. A
maszkstúdió menedékhellyé és nyilvános találkozóponttá vált.
Itt mindenkit szívesen láttak, senkit nem utasítottak el, senki
sem bámészkodott.
 A műterem közepén egy szerény, plafonig érő karácsonyfa
állt, gyertyákkal díszítve. A műhelyben süteményillat áradt, a
konyhában főzelék, krumpli és májas hurka illatozott. Valérie
és a többi művésznő összetolták az asztalokat a banketthez,
és szorgalmasan sürgölődtek. Sajnos a szénhiány miatt hideg
volt, a látogatók vagy kabátban maradtak, vagy meleg
kendőkbe burkolództak. A legtöbb férfi egyenruhában
érkezett, és a kitüntetéseiket is kitűzték – gyakran ez volt a
legjobb ruhájuk, azonkívül jó szolgálatot tett a hideg ellen.
Olyan sokan eljöttek, hogy elfogyott a szék, végül Mrs.
Ladd átadta a helyét, és leült a földre a karácsonyfa elé. Majd
felállt, hogy beszédet mondjon.
– Adventben levelet kaptam egy volt katonától, aki
megköszönte a maszkját, mely segített neki visszakapni az
életét. Természetesen ez nem ugyanaz az élet, mint korábban
volt.
Körülnézett.
– Mi is egy új fejezetet nyitunk. Mozgalmas idők vannak
mögöttünk, de együtt túléltük. Kemény próbát álltunk ki, és
senki sem ugyanaz az ember, mint aki a háború előtt volt.
Mindnyájuknak megvan a maga története, de, mint minden
történetnek, a miénknek is véget kell érnie egyszer. Nos, mivel
nemsokára belépünk az új évbe, és megkezdődnek a
béketárgyalások, itt az ideje, hogy a férjemmel visszatérjünk
Amerikába. Úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna, hogy
megnyitottam ezt a műhelyt néhány tehetséges művésszel.
Bizonyos találkozások nyomot hagynak bennünk. Az együttlét
időtartama nem számít. Az a fontos, mit kezdünk az időnkkel.
Ezért kapaszkodjunk bele ebbe a különleges pillanatba,
amikor egymás mellett állunk, hogy emlékezzünk a háborúra!
Legyen ez az utolsó háború, amelyben részünk volt.
Mindenkinek áldott karácsonyt kívánok!
Odabólintott Valérie barátnőjének, aki megadta a
karácsonyi dal kezdő ütemét. Az első hangokat még egyedül
énekelte, azután mindenki bekapcsolódott: „Les anges dans
nos campagnes ont entonné l’hymne des cieux…”
Valérie-nek az ilyen daloknál mindig össze kellett szednie
magát, hogy ne hatalmasodjanak el rajta az érzései. De
bátran kitartott, és rögtön a munkába vetette magát, amikor
elhangzottak az utolsó dallamok is. Mosolyogva átadott egy
ajándékot, majd rendezkedett kicsit, de mindeközben
senkinek sem nézett a szemébe, nehogy észrevegyék a
könnyeit. Habár Mrs. Ladd már korábban értesítette őt az
elutazásáról, a lányt mellbe vágta a hivatalos bejelentés.
Néhányan hazamennek… mások nem jönnek, soha nem
jönnek vissza.
Gombóc szorította össze a torkát, amikor a rokkantakat
figyelte. Valami újat kell kitalálnunk nekik, gondolta magában,
miközben egy kerekesszékes katonának pokrócot terített a
lábára és párnát tett a háta mögé.
– Segíthetek még valamiben, uram?
Éppen felegyenesedett, amikor meghallotta a hegedűt. A
tiszta hangtól borzongás futott végig a gerince mentén.
Lassan megfordult.
Louis játszott, becsukta a szemét, és úgy tűnt, egy másik
világban van éppen. Teljes átéléssel mozgott a zene ütemére.
Valérie az utóbbi hónapokban olyan erősen koncentrált az
arcára, hogy nem vette észre a finom kezeket. Egy mester
ujjai, amelyek évek múltán sem felejtették el a begyakorolt
mozdulatokat, mintha soha nem hagyta volna abba a
hegedülést. Úgy érezte, Louis lelkét látja táncra perdülni.
Az elérzékenyüléstől elakadt a lélegzete, és nyelt egyet.
Louis azt mondta, soha többé nem játszik. Az, hogy mégis
megtette, csak egyet jelenthet: meggyógyult. Persze, még
nem teljesen, a fájdalom egy része mindig megmarad, de
maga mögött hagyta a reménytelenséget. Ekkor tudatosult
benne, hogy ő maga még nem gyógyult meg. Nem tudott mit
kezdeni az érzések hevességével, amelyet ezek a hangok
kiváltottak belőle. Ott, ahol a szíve volt, fájdalmas szúrást
érzett, mintha nem kapna rendesen levegőt. Elhatalmasodott
rajta az érzés, hogy ki kell menekülnie a teremből.
– Lemegyek szénért a pincébe – nyögte.
Gyorsan felkapta a vödröt, és lebotladozott a lépcsőn,
keresztül az udvaron és át kapun. Megállt a ház előtt, a téli
Rue Notre-Dame-des Champs-on. És csak ott, kövér
hópelyhekkel borítva engedte meg magának, hogy sírjon. Hat
hete változatlan súllyal nehezedett rá Apollinaire halála. A
fájdalom valósággal felfalta. Hiányzott neki a férfi jósága, és a
fájdalmára semmi sem hozott megkönnyebbülést.
Még amikor végre béke lett, akkor sem érzett örömet, csak
gyászt és kimerültséget. A háború olyan sok mindent
tönkretett: elvette tőle Jules-t és Gabrielt. Mégis, egész idő
alatt meg volt győződve róla, hogy kedvező fordulatot vesz az
élete, ha vége lesz a háborúnak.
Olyan magától értetődően hitt Gabriel visszatérésében!
Mindennap kiment a pályaudvarra, azt remélve, hogy a
szerelme leszáll az egyik vonatról. Az asszonyok és gyerekek
fogadták a hazatérő katonákat, megható jelenetek játszódtak
le, Valérie viszont napról napra egyedül tért haza a lakásába,
ahol álomba sírta magát. Ha Gabriel életben lett volna, már
életjelet adott volna magáról, még hadifogolyként is.
Bármelyik barátnője azt mondta volna, vonja le a végső
következtetést, távolítsa el a férget a rózsából, William Blake-
et idézve. El kell engednie Gabrielt, tudomásul kell vennie,
hogy halott. Évek óta.
Valérie annyira sírt, hogy észre sem vette, hogy fent a
műteremben abbamaradt a hegedűszó. Röviddel ezután nyílt
az ajtó, majd valaki átgázolt a havon.
– Miért mentél el?
Louis bizonytalanul nézett rá. 
– Azt hittem, örülsz neki, hogy újra játszom. Érted tettem.
Hiba volt?
– Nem, egyáltalán nem – válaszolta a lány, miközben
gyorsan megtörölte az arcát. – Csodálatosnak tartom, hogy
megint játszol. Pazarlás lenne, ha elvesztegetnéd a
tehetségedet.
Rámosolygott Louis-ra, de duzzadt szeme elárulta.
– Hű, olyan rosszul játszom, hogy sírva fakadtál miatta?
Félénken mosolygott. 
– Épp hogy jól játszol. Sajnálom, ez borzasztóan
kellemetlen. A zenéd nagyon elszomorított.
– Az nem lehet – válaszolta a férfi gyengéden. – Amit az
ember hall, az nem teheti boldoggá vagy szomorúvá. Csak
akkor lesz szomorú, ha már előtte is az volt.
 Lassan Valérie felé lépett.
– A zene felerősíti az érzéseket, amelyek bennünk
szunnyadnak. Újakat nem teremt.
– Akkor tényleg nagyon szomorú lehetek.
Valérie reszketett, és a felesleges megjegyzés miatt
ostobának érezte magát. Egy szelíd érintés megborzongatta.
– Jéghideg a kezed – állapította meg Louis.
Csak a vállkendője volt rajta, persze hogy fázott.
– Gyere! – mondta Louis, és kigombolta a kabátját. –
Felmelegítelek.
Valérie egy pillanatig habozott, és hirtelen tudatára ébredt,
hogy megváltozott a kapcsolatuk. Egy része nem állt erre
készen, talán soha nem is fog, de fázott, rettenetesen fázott.
Felénken a férfihoz bújt a kabát alatt. Louis kedvessége
ellenére is feszült maradt, mert nem tudott mit kezdeni ezzel a
közelséggel.
Egykor nem volt ilyen józan, volt már néhány udvarlója. De
az Gabriel előtt volt, a lánya születése előtt. Azóta senki sem
jelent meg az életében. Majdnem három éve. Mert olyan
nagyon hinni akart Gabriel visszatérésében.
Most egy idegen kabát posztóját szagolta, Louis testét
érezte az ing alatt, a melegségét, oly sok melegséget, és…
szeretetet. Louis lehajtotta a fejét, de nem csókolta meg, csak
szelíden közeledett. Valérie érezte, ahogy a férfi lehelete a
homlokát, a feje búbját cirógatja, lelassult a pulzusa, míg
szívverése végül a másik szívhez igazodott. Mélyen lélegzett,
ki és be. A feszültsége eltűnt.
– Soha nem kérdeztem, miért csinálod ezt a munkát. Mi
vesz rá egy művészt arra, hogy ennyi szomorúsággal vegye
körül magát?
– Mert mindnyájan elrejtünk valamit egy maszk mögé –
suttogta a lány. – És ez összeköt minket.
– Azt hiszem, akkor most látlak első ízben maszk nélkül.
– És? Sokkol, hogy én is ember vagyok?
– Sokkal inkább megkönnyebbültem. A szentek gyanúsak. 
Valérie végre elmosolyodott, nem is tehetett mást. A kezét
Louis arcára tette. Habár lassan mozdult, a férfi összerándult,
amikor az ujjak megérintették a nyakán lévő sebhelyet, és
végigsimítottak rajta. De mégis hagyta. Azután végigfuttatta a
lány a kezét az állán, ahol megérezte az élettelen fémet. A
tarkón lévő drótokhoz nyúlt, és óvatosan kicsavarozta őket.
– Nem, ne!
Louis megfogta a kezét és erősen megszorította.
Valérie kioldotta a drótokat, és levette a rézprotézist.
Louis pislogott.
– Én is ember vagyok?
– A legtökéletesebb, akit csak ismerek.
Egy pillanatig csak nézték egymást. Louis keze Valérie
vállán nyugodott, és amikor megérintette az arcát, Valérie
behunyta a szemét. Odaadóan fogadta a férfi érintését,
melynek hatására melengető erő áradt szét benne. Hagyta,
hogy a férfi meggyógyítsa, míg végül bátorságot gyűjtött, hogy
ő is közeledjen.
Hirtelen eltűnt a hideg. Valérie érezte a másik ember ajkát
az ajkán, és hagyta, hogy megtörténjen. A csók felébresztette
eltemetett emlékeit. Louis illata jóleső érzést váltott ki belőle.
Izgató volt, és ugyanakkor meghitt. És azután eszébe jutott,
mire emlékezteti az íze: a reményre.
4. RÉSZ
1919–1920
 41. FEJEZET
Párizs, 1919. március
 
 
Valérie a ház elé hajtott a kocsival, ahol Louis albérletben
lakott egy lakásban, és háromszor dudált. Louis rögtön
megjelent, kabáttal és táskával a kezében lépett ki az ajtón.
Az egyik keze idegesen babrált a maszkkal.
– Nem kellett volna dudálnod. Az ablaknál álltam – szidta
meg szeretetteljesen Valérie-t, amikor beszállt. Megpróbálta
rögzíteni a maszkot. Úgy tűnt, a drótokkal van problémája.
– Hadd segítsek!
Csak amikor a maszk a helyén volt, akkor tűnt úgy, hogy
Louis visszatalál a jelenbe. Hangosan vett egy nagy levegőt.
– Helló – mondta zavartan, és egy puszit adott Valérie
arcára.
Valérie szeme kikerekedett.
– Helló neked is – suttogta.
Egy darabig csend volt, majd Louis körülnézett a kocsiban.
– A tiéd?
– Mrs. Laddé. Kölcsönadta.
– Nem is tudtam, hogy tudsz autót vezetni.
– Én sem tudtam, ez az első alkalom.
Amikor a férfi zavartan nézett rá, hangosan felnevetett.
– Csak vicceltem! Már tizenegy évesen traktort vezettem.
Később egy barátnőm sofőrje megtanította a többit. A háború
előtt.
Egy rövid időre az Olympe-nál töltött gondtalan időszakra
gondolt, de rögtön félresöpörte az emléket. 
– És? Készen állsz?
– Őszintén szólva…
Valérie megbánta, hogy megkérdezte.
– Természetesen készen állsz. Louis, magad mondtad,
hogy vissza akarsz találni az életbe. És nagyon jól megy
neked. Megint szórakozol, megint hegedülsz…
É
 – És ha undorodnak majd tőlem? – szakította félbe Louis.
Eközben nem mert Valérie-re nézni, és cigarettát keresett a
zsebében.
– Louis…
Valérie könnyedén előrehajolt a kormánykerékre, hogy
elkapja a férfi pillantását, és megérintette a vállát.
– A szüleid. Rettenetesen fognak örülni, hogy láthatnak.
A férfi hangos sóhajjal hagyta abba a cigaretta utáni
kutakodást, és a kezét Valérie kezére tette.
– Köszönöm. Ezt. A maszkot. Mindent, amit már eddig is
tettél értem.
Valérie mosolyogva nézett a visszapillantó tükörbe. És
aztán végre elindultak.
 
Már egy órája úton voltak, amikor elérték Louis szülőfaluját
Versailles mellett. Az úton keveset beszéltek, mindketten a
saját gondolataikkal voltak elfoglalva. A mai látogatás talán a
legfontosabb lépés volt a reintegráció útján. Nagyon sok
arcsérült teljesen feladta a régi életét, és új barátokat keresett.
Nehéz volt megváltozott emberként visszatérni a régi
környezetbe. Néhányan a szégyenérzetük miatt nem akartak
visszatérni, mások azért, hogy legalább az emlékét
megőrizhessék az ép életüknek. Egy súlyos torzulás miatt a
teljes szociális környezet összeomolhat: az ember soha többé
nem ülhet ugyanolyan derűsen az asztalhoz, soha többé nem
beszélgethet ugyanazokról a dolgokról, soha többé nem
nevethet ugyanúgy. Az, hogy Louis megkísérelte, hogy
szembenézzen ezekkel a félelmekkel és kihívásokkal, nagyon
büszkévé tette Valérie-t.
– Itt vagyunk – mondta, miután megálltak. 
Eltelt egypár perc, miközben Louis hallgatagon bámulta a
házat az ablakon át. Valérie megadta neki a szükséges időt.
– Jól áll az egyenruha?
– Most már igen – válaszolta Valérie, amikor megigazította
a gallért, és egy futó csókot adott neki.
Louis végül kiszállt, de még visszafordult.
– Biztos nem jössz velem? 

Í
 – Így beszéltük meg. Majd egy másik alkalommal. A mai
nap csak rólad szól – válaszolta szelíd mosollyal.
– Ott szemben van egy pék, ha éhes vagy.
A tér másik oldalára mutatott, majd elindult.
Valérie egy ideig az autóból nézett utána. Közben elérte az
emeletes családi házat. Közvetlenül mellette állt a
hegedűkészítő műhely. Valérie felismerte a szerszámokat és a
hegedűtesteket. Amikor Louis bekopogott, visszatartotta a
lélegzetét. Egy középkorú asszony állt az ajtóban, és élesen
felkiáltott. Döbbenten kapta a kezét az arcához, majd Louis
felé mozdult, és a karjaiba zárta. Kiáltásait a műhelyben is
meghallották, mert ott is kinyílt egy ajtó. Egy hatvan körüli,
nagy termetű munkás lesöpörte a kötényéről a faforgácsot.
Valérie nem hallotta, mit mond, de remegtek az ajkai. Sírt,
amikor megölelte a fiát.
Két fiatal lány rohant ki a házból, valószínűleg azok a
testvérek, akik még otthon laktak. Még egy kutya is megjelent,
és farkcsóválva ugrált körbe-körbe. Amikor Louis-t behúzták a
házba, és becsukták az ajtót, akkor végre Valérie is
megkönnyebbülten fellélegezhetett.
Kiszállt a kocsiból, és kinyújtóztatta kicsit a lábait. Habár
közeledett már a tavasz, hűvös volt, ólomszürke felhők
takarták el a napot. Valérie kényelmesen sétálgatott a faluban,
Louis gyerekkorának helyszínén. Megtalálta az iskolát, ahová
járt, a temetőt, ahol a nagyszülei nyugodtak, és a templomot.
Volt egy fogadó és néhány élelmiszerüzlet is. A péküzlet előtt
is elhaladt. Nem volt étvágya, bár korgott a gyomra. Az
étkezés a jó társaságot jelentette számára, egyedül nem
szívesen evett.
Végül leült egy padra, hogy múlassa az időt. Nemsokára
lépteket hallott.
– Ő lehet az – mondta egy asszony.
– Massé kiasszony? – kérdezte egy férfihang.
Valérie meglepődve fordult hátra, és a hegedűkészítővel
meg az egyik lányával találta szemben magát. Felállt, kezet
nyújtott.
– És maguk Renarde-ék.
– Akkor önnek köszönhetjük, hogy Louis ismét itthon van?
 A nő szemében könnyek csillogtak.
– Tudja, milyen régóta vártunk erre a napra?
Mielőtt Valérie felfoghatta volna, a lány máris átölelte.
Gátlások nélkül zokogott. Louis apja a vállára tette nagy kezét.
– Kedvesem, mikor megtudtuk, hogy itt van, rögtön
elkezdtük keresni. Kérem, tiszteljen meg minket, és ebédeljen
velünk! Nagy öröm ért minket. Louis jött volna magáért, de a
feleségem nem engedi el.
 42. FEJEZET
Párizs, 1919. április
 
 
– Ez volt az utolsó láda?
– Igen, azt hiszem.
Valérie letörölte az izzadságot a homlokáról, és végignézett
az üres műtermen. Anna Coleman Ladd már a hét elején
elutazott.
Mindig távolságtartó volt, a búcsúzása is röviden és
fájdalommentesen zajlott le, ölelése mégis sokkal több
mindent kifejezett, mint Valérie várta volna. Az emberek
egymásra találtak a háborúban, de most fennállt a veszély,
hogy ismét eltávolodnak egymástól. Mi lesz a jövőben a
rokkantakkal, ha nincs többé biztos találkozóhelyük?
Valószínűleg saját maguknak kell majd valamit kitalálniuk,
mert fontos volt, hogy továbbra is kapcsolatban maradjanak
egymással, és ne legyenek magányosak. Szerencse, hogy
Louis ismét rátalált a családjára, ez erőt ad neki.
Valérie becsukta maga mögött az ajtót, és az utcán
búcsúzott el barátnőitől. Napjai a műteremben véget értek.
Később, a Rue Vavinon lévő lakása előtt megállt egy
automobil. Egy új Studebaker.
Csodálatos, gondolta, honnan van néhány embernek a
recesszió alatt is pénze, hogy ilyen drága dolgokat vegyenek
maguknak. A kocsi tulajdonosa biztos egyike azon
amerikaiaknak, akik a háború után áramlottak a városba,
mintha Párizs lenne az ígéret földje. Egy maréknyi dollárból
Krőzusként éltek itt.
De a rendszámtábla francia volt. Egy sofőr szállt ki belőle,
hogy kisegítse azt, aki hátul ült. Glasszékesztyűbe bújt csinos
női kéz ragadta meg a sofőr kezét, és egy elegáns, orgonalila
cipő lépett az aszfaltra.
– Köszönöm, Georges!
 A lábközépig érő szoknyának nem volt derékszabása. A nő
arcát világos kalap árnyékolta be. Nem a széles karimájú
fajtából, hanem egy keskeny, harang alakú kalap, alatta pedig
egy régi, ismerős mosoly ragyogott fel.
– Ezt nem hiszem el! Tényleg te vagy az?
Olympe boldogan nézett rá.
– Ahol változás van, és kő kövön nem marad, ott talállak,
festővásznakkal és festőeszközökkel megpakolva, mintha
semmi nem változott volna.
Hívogatóan tárta ki karját.
– Ó, Valérie, hadd csókoljalak meg!
  
– Szokatlan. A színek és a körvonalak sajátos kontrasztban
állnak egymással. De tetszik a hangulata. Szóval most a
dadaisták között időzöl?
– Inkább a kubistáknál – válaszolta Valérie.
Mindketten egy férfiportrét szemléltek, amelyet Valérie
kiterített az étkezőasztalra. Az arc csupa kockába és
háromszögbe volt felosztva, és az egész olybá tűnt, mintha
kettévágták volna. Az orr fele az egyik irányba mutatott, a
másik fele a másik irányba. A bal szeme ott volt, ahol a
szájának kellett volna lennie, helyére a fül lépett, a szája egy
fülbevalón lógott a másik oldalon.
– Végre találtam egy galériát, amelynek a tulajdonosa elég
bátor hozzá, hogy ilyen képeket tárjon az emberek elé. Berthe
Weill, biztosan ismered. Apollinaire röviddel a halála előtt azt
mondta, ha több kubizmus, azaz modern gondolat létezett
volna, nem lett volna háború – válaszolta Valérie, anélkül hogy
a pillantását elfordította volna a festményről.
– Istenem, olyan szomorú voltam, mikor hallottam, hogy
meghalt – suttogta Olympe.
Valérie a pillantását kereste.
– Hozzá illő módon emlékezem rá. Soha többé nem szabad
megengedni még egy ilyen háborút. Nézd csak, mit tett az
emberekkel! Haladó módon kell gondolkodnunk, nemcsak azt
kell látnunk, ami a szemünk előtt van, hanem a dolgok
mélyére kell látnunk. Kubistaként kell élnünk!

É
 – És Madame Weill segítségével akarod ezt az üzenetet a
világ tudomására hozni.
A két nő cinkos pillantást váltott, azután leültek a kanapéra,
akárcsak a régi szép időkben, kávét ittak és cigarettáztak.
– Szóval egy új férfi… – kezdte Olympe, miután kitárgyalták
az új híreket. Valérie az életét is rábízta volna barátnőjére, így
Julie-ről is mesélt neki.
– És milyen ez a Louis Renarde?
Valérie-nek már a neve hallatán is mosolyognia kellett.
– Hihetetlenül tehetséges, türelmes és nagyvonalú. A
maszkstúdióban ismerkedtünk meg. A nyugodt természete
engem is megnyugtat. Néha órákat töltünk el együtt, és
hagyjuk, hogy a másik inspiráljon. Ő hegedül, én festek.
Olympe titokzatos mosollyal nézett rá, és leverte a hamut a
cigarettáról, mielőtt vizsgálgatni kezdte Valérie-t.
– Azt mondod, néha elfogja a reszketés?
– Emiatt hegedűkészítőként még nem tud dolgozni, de a
hegedülés már megy, így a rokkantnyugdíja mellé némi
keresethez is jut, két tanítványt vállalt. A zene ellazítja.
– És találkoztál a szüleivel?
– A múlt hónapban, igen. Hihetetlenül kedvesek és
szívélyesek.
A családi találkozóról szóló emlékektől Valérie-nek melege
lett. Csodálatos volt a férfit abban a meghitt környezetben
látni, a szeretteitől körülvéve. Vele is nagyon kedvesek voltak,
tárt karokkal fogadták. Miután Valérie a saját szüleitől annyi
elutasításban részesült, könnyű volt számára Renarde-ékat a
szívébe zárni.
– Mi történt az arcával? – kérdezte egyenesen Olympe. – A
háború nyilván nem kímélte meg, ha maszkot hord…
– Már olyan régen ismerem, hogy fel sem tűnik – mondta
Valérie. – Természetesen megsérült, de a kisugárzását nem
veszítette el, és hálásak vagyunk, hogy a sebesülésének nem
lettek egészségügyi következményei. A Somme-nál történt,
tudod… Egy közeli gránát. Mennyien osztoznak ezen a
sorson!
– Vannak rémálmai?
– Nem tudom, még nem aludtunk együtt.
Ó
 – Ó?
Valérie elgondolkodva fújta ki a cigarettafüstöt. Tudta, mire
akar célozni Olympe, és mindkettejüket meg akarta kímélni a
kínos faggatózástól.
– Nem, nem feküdtünk le egymással. Nem akarom, hogy
rosszat gondoljon rólam. Van egy gyerekem, és felelősséggel
tartozom érte. A lányom érdekében kell cselekednem, és a jó
híremre kell gondolnom.
– Kitalálhatsz egy történetet, azt mondhatod, hadiözvegy
vagy. Azt hiszem, nagyon sok egyedülálló anya próbálja
mostanában ezen a módon a jó hírét megtartani.
– És kit akarok becsapni? Párizsban rögtön tudnák, hogy
hazudok. És másik helyen próbálkozzam a műveimmel?
Elképzelhetetlen! Bécsben a háború előtt még lett volna
lehetőségem rá, de ott is megváltoztak a dolgok. Mint az
ország ellenségének, semmi esélyem sem lenne. Nem,
tisztességesnek kell maradnom. Ha szükséges, férj nélkül.
Az utolsó szavaknál Olympe felvonta a szemöldökét. –
Akkor nem is gondoltál arra, hogy férjhez menj Louis-hoz?
– Nem tudom, tényleg egy pár vagyunk-e. Illünk
egymáshoz, sok időt töltünk együtt, támogatjuk egymást…
– De semmit sem tud Julie-ről – tette ki a pontot Olympe a
mondat végére. 
Valérie sóhajtva horgasztotta le a fejét.
– Nem. Eddig nem volt alkalmam elmondani.
– Igazán? 
Olympe elnyomta a cigarettáját.
– Akkor ügyelj rá, nehogy elszalaszd a kedvező alkalmat!
 
Az, ahogyan a falépcső nyikorgott a csizma alatt, elárulta,
hogy Louis közeledik. Mivel Valérie szinte sohasem zárta be
az ajtaját, a férfi rövid kopogás után rögtön be is lépett az
előtérbe, amely nappali és műterem is volt egyszerre.
Valérie egy létrán állt, és eddigi legnagyobb festményén
dolgozott, egy hat négyzetméteres nagy vásznon, amelyet az
Orosz Balett rendelt tőle. Mivel háttal állt Louis-nak, csak
hallotta, hogy valamilyen folyadék lötyög egy üvegben, majd
egy dugó pukkan.
 Egy utolsó ecsetvonással abbahagyta a munkát, és
lemászott a létráról.
– Aki csak így bevonul, és ebben az időpontban már
szüksége van egy italra, az biztosan valami újsággal érkezett.
– És milyennel! Nem fogod elhinni, mi történt.
Hangosan huppant le a rubinvörös fotelba.
– Georges Clemenceau.
– A miniszterelnök, akit nemrég le akartak lőni? Mi van
vele?
– A Val-de-Grâce-on keresztül hozzám hasonló
sebesülteket keresett meg, akiknek az arca eltorzult… Azt
szeretné, ha júniusban elmennénk Versailles-ba a
Tükörterembe, amikor a németek aláírják a békeszerződést.
Albert Jugont és több más sebesültet is meghívott.
– Micsoda?
A béketárgyalások már januárban elkezdődtek a győztes
hatalmak különböző konferenciáival. Eredetileg egy semleges
országban akarták tartani, de Svájcban éppen polgárháború
fenyegetett, ami nem volt túl jó előjel, így a választás Párizsra
esett.
Most Valérie-nek is szüksége volt egy italra.
– Micsoda megtiszteltetés!
– Megtiszteltetés? Mindenki látni fog minket. Egy olyan
helyen, amelyre az egész világ odafigyel, és mi lennénk az
egyedüliek, akiknek nincs magas hivataluk, még csak nem is
vagyunk tisztek, hanem közvetlenül a csatatéren szolgáltunk.
Propaganda, semmi több, ez teljesen egyértelmű!
Annyira izgatott volt, hogy reszketni kezdett, és a konyak
kilötyögött a pohárból a padlóra.
Valérie leült mellé, és gyengéden kivette a poharat a
kezéből.
– Louis, végre alkalmad lenne lezárni a háborút, ráadásul
ez tényleg nagy megtiszteltetés.
– És ha nem állok rá készen? Hogy kilépjek a fényre, mikor
legszívesebben az árnyékban maradnék? Le kellene vennem
a maszkot, ráadásul elfoghat a reszketés is…
– Erősebb vagy, mint gondolnád. Kibírtad a háborút, túléltél
egy súlyos sérülést, kibírsz engem és a műveimet…
 Könnyfátyol ereszkedett a lány szemére. Istenem, olyan
sokat jelent neki a férfi, elmondani sem tudja!
Louis egy pillanatig habozott, majd határozatlanul bólintott.
A reszketés abbamaradt.
– Ha ennyire hiszel bennem, akkor lehet benne valami.
– Ó, Louis, sokkal több van benned, mint gondolod!
 43. FEJEZET
Párizs, 1919. június
  
 
A háború befejezése és a béketárgyalások után lassan-lassan
a nyilvános élet is újraszerveződött. Megnyitották kapuikat a
múzeumok és az éttermek, a Luxembourg-kertben gyerekek
játszottak, mialatt az anyák a virágzó gesztenyefák
árnyékában tolták a babakocsikat. A nyilvánosházaknak
megint volt forgalmuk, a látogatóikat nem csalták el többé a
háborús prostituáltak. Az éjszakai mulatozók ismét az utcákon
sétafikáltak, és a lokálokban még a lelküket is kitáncolták az új
amerikai táncokkal.
– Eljött a mi időnk – hirdette ki Olympe, aki úgy merült el az
új, hedonista életben, mint a földben az esőcseppek a
hosszan tartó aszály után. – És megint harcolunk a nők
választójogáért! Németország elveszítette a háborút, a német
nőknek mégis van választási joguk! Éppúgy, mint az angol
asszonyoknak. És hol tartunk mi? Én mindenesetre nem fogok
újabb húsz évet várni a választójogomra! Nem lehet, hogy a
háborúban a nők húzzák az igát a gyárakban, most meg ismét
visszaküldjenek minket a tűzhelyhez!
– Te nem is főzöl magadnak. Gondolod, hogy a választójog,
ha meg is adják, a munkásosztályra is érvényes lesz?
– Természetesen nem, de egyszerre csak egy lépést
tehetünk.
Az embereknek hozzá kellett szokniuk a békeidőkhöz,
amelyek egyáltalán nem zajlottak olyan békésen. Tüntetések
szerveződtek, annak ellenére, hogy még mindig dühöngött a
spanyolnátha. Mintha a nyomorúság elrabolta volna az
emberek képességét, hogy logikusan gondolkodjanak. Május
elsején a hadseregnek kellett közbelépnie, és a kórházakban
több mint kétezer sebesültet ápoltak.
Közben az egész világ Párizs színpadára figyelt. A
középpontban a győztes nagyhatalmak vezetői Clemenceau,
Wilson, Lloyd George és Orlando álltak, ők alkották a Négyek
Tanácsát. Több mint kétszáz ülésen tárgyaltak a békéről, mint
az örökségen veszekedő testvérek. Amit négy év alatt
leromboltak, újjá kellett építeni.
Versailles végül megnyitotta kapuit, és valamennyi ország
nagykövetei, küldöttei, diplomatái, titkárai és újságírói
idegyűltek. A nézők számára csak korlátozott számban
jutottak helyek, így Valérie-nek esélye sem volt, hogy elkísérje
Louis-t. Az egyetlen, ami maradt neki, hogy minden egyes nap
odafigyeléssel és jóakarattal öntsön erőt belé.
 
Június 28-án a Rue de Rivolin egy fodrász levette a kendőt
ügyfelének csinos válláról, és elé tartott egy tükröt, hogy
minden oldalról megcsodálhassa apródfrizuráját.
Valérie, aki fehér galléros fekete ruhába öltözött,
meggyújtott egy cigarettát, és kifújta a füstöt kacéran
csücsörített szájából.
– Ez éppen megfelelő, hogy új korszakba lépjünk – mondta,
és kifizette a számlát. Az utcákon nagy volt a forgalom.
Mindenütt autók dudáltak, lóvasút haladt el mellette, biciklik
szlalomoztak az akadályok között, és felháborodott
gyalogosok kiabáltak, mert mindig vannak, akik mindenen
felháborodnak.
Hogy kikerülje a tumultust, Valérie lerövidítette az utat a
Tuileriák kertjén át, majd hirtelen megállt, amint felismerte a
két férfit. Victor volt az, az élettársával.
Mindkettő kézikocsit húzott, rajtuk festőszerszámok és
állványok: a sétány mellett rendezkedtek be, és festettek.
Valérie meghatottan mosolygott. Öt éve nem látta a barátait.
De ahogy most ott álltak, és boldogan átadták magukat
kedvenc elfoglaltságuknak, úgy tűnt neki, mintha sose mentek
volna el.
Ma azonban nem volt már ideje beszélgetni velük.
Szerencsére nem vették észre, így továbbsiethetett Louis-hoz.
Időközben már volt neki kulcsa, és megkönnyebbülten lépett a
házba. A folyosón észrevette a férfi csizmáját. Még nem indult
el.
 Elegáns mozdulattal megrázta a haját, és betáncolt a
nappaliba.
– Milyennek találod?
Az elmaradt reakció meglepte. Louis lehajtott fejjel ült a
kanapén, előrehajolt, karját a térdére támasztotta. Mellette az
egyenruhája lógott egy ferde szögön. Valérie gyorsan az
órájára nézett. Albert Jugon minden percben itt lehet.
– Egyszerűen nem vagyok rá képes – mormogta.
Valérie aggódva sietett hozzá.
– Louis, ez a te nagy napod! Ma végre igazságot
szolgáltatunk.
Megfogta a férfi reszkető kezét, és felhúzta. Louis felállt, de
továbbra is kerülte a tekintetét. Valérie megérintette az arcát,
kényszerítette, hogy ránézzen.
– Mi a baj?
– Nem bírom ki még egyszer. Csak rossz emlékeket idéz
fel. Olvastad a protokollt? Egészen elöl fogunk ülni, hogy a
németeknek el kelljen menniük előttünk. Clemenceau utánunk
lép be, és kezet fog velünk. Minden olyan színpadias! Nem
lennék több, mint egy marionettbábu, sakkfigura, mint annak
idején a lövészárokban.
– De a háborúnak vége van – suttogta Valérie. – Soha
többé nem kell odamenned. Még egyszer szembe kell nézned
vele, hogy végleg lezárhasd a múltat.
Hogy bátorságot öntsön belé, szenvedélyesen
megcsókolta, és amikor Louis visszahanyatlott a kanapéra,
ráfeküdt.
– Ne, nem kell megtenned – mondta Louis. – Nézz rám,
egy olyan férfi, mint amilyen én vagyok, aligha lehet számodra
vonzó.
– De az vagy, és én akarom – mondta Valérie, s közben ő
maga is meglepődött a vágyain. A férfi melege, illata
megrészegítette.
– Louis, szeretlek. Együtt akarok lenni veled!
– És ezt csak így mondod? – suttogta Louis, de a
mozdulatai határozottabbak lettek. Mohó kezek kutakodtak
Valérie szoknyája alatt, és amikor a nő megérezte a férfi
izgalmát, benne is lángra gyúlt valami, amiről azt hitte, már
nem is létezik.
Ebben a pillanatban csengettek. Ijedten rebbentek szét.
– Te jó ég, ez biztosan Albert!
Valérie nem tehetett mást, mint hogy mosolyogva nézze,
amint a férfi sietősen belebújik a csizmába és az
egyenruhába. Kinyitotta az ablakot, és lekiáltott Albert-nek.
– Rögtön megy!
Mögötte Louis mormogott valamit, és tátott szájjal nézett rá,
mintha nem értené ezt az újfajta intimitást.
– Amit az előbb mondtál…
– Este megbeszéljük. Gyere el hozzám, ha végeztél!
Valérie gyengéden megcsókolta, azután kituszkolta az
ajtón. Louis úgy elképedt, hogy teljesen elfeledkezett a
kételyeiről.
 
Hazugság lett volna azt állítani, hogy Valérie egész nap Louis-
ra várt. A legújabb festményén dolgozott, és Olympe-pal
ebédelt, aki ismét a városi palotájában lakott. Az ebédet a
nyári teraszon szolgálták fel nekik, és hűtött pezsgővel
koccintottak.
– Azt hiszem, ma megtörténik – mondta bizalmasan
barátnőjének, miután kirárgyalták Valérie új frizuráját.
– És hogy érzed magad, ha rágondolsz? – akarta tudni
Olympe.
– Alig merem elhinni. Ideges vagyok.
Valérie zavartan mosolygott.
– És a másik dologról beszéltetek már?
Épp ez a kérdés hiányzott még.
– Nem, még nem.
– De…
– Kérlek, ne nézz rám ilyen megrovóan! A szerelmünk még
nagyon törékeny. Biztosnak kell lennem benne, hogy a
közlésem után nem fog megvetni.
Két éhes veréb szállt a teraszra, kenyérmorzsák után
kutatva.
– Szerelem? Hatalmas szó.
– És valódi. Igen, ez biztos. Szeretem őt.
 – Ez igazán jó, örülök neked. Mindazok után, ami történt,
megérdemelted, hogy végre megint szeress és szeressenek.
Olympe bekapott egy miniszendvicset.
– Már nem fáj olyan nagyon a múlt?
Valérie egy kis szúrást érzett a mellkasában.
– De igen, csakhogy a fájdalom megváltozott, mint a vihar,
amely elcsendesedve már nem szaggatja a vitorlákat.
Elfogadtam, hogy Gabriel soha nem tér vissza. Egy részem
mindig szeretni fogja, nem tagadom. Azt kívánom, bárcsak
több időnk lett volna együtt, bárcsak legalább egyetlen
pillanatra igazi család lehettünk volna. Bármit megadnék érte,
ha még egyszer átölelhetném, majd elbúcsúzhatnék tőle.
Elhallgatott, megcsóválta a fejét.
– De ez nem lehetséges. Már nincsenek könnyeim.
Olympe a barátnője vállára tette a kezét.
– Ezért van hely a szívedben egy új szerelemnek. És ez
csodálatos.
És az is csodálatos volt, amikor Louis este visszajött.
Mielőtt még felért volna az emeletre, Valérie már kinyitotta az
ajtót, és egy hosszú csókkal fogadta. Nem sokat beszéltek a
békeszerződés aláírásáról. Mindketten hálásak voltak, hogy
végre túl vannak rajta.
– Van egy ajándékom számodra – jelentette be Valérie,
amikor kényelembe helyezték magukat az ágyon.
A matrac alá nyúlt, és egy dobozt vett elő. 
– Te jó ég – suttogta Louis meghatottan, amikor
kicsomagolta az elefántcsontszínre pácolt hegedűt, és ujjait
végigfuttatta a polírozott fán.
– Még megvolt az arcod negatív lenyomata, és abból
készítettem neked egy protézist, amely hajszálpontosan
illeszkedik az álladhoz. Hogy játék közben ne kelljen hordanod
a maszkot, és teljesen önmagad lehess!
Louis szemét elöntötték a könnyek.
– Ezt nem fogadhatom el.
– De igen, és el is magyarázom, hogy miért. Amikor
hallottalak karácsonykor játszani, hosszú idő után újra
megengedtem magamnak a reményt. Te voltál rá a bizonyíték,
hogy az élet megy tovább. Te vagy a csoda, amelyben már
nem hittem. És később felismertem, hogy sz…
– Szeretlek! – szakította félbe Louis, mielőtt Valérie
befejezhette volna a szót. Kéz a kézben ültek.
– Istenem, nem is fogtam fel a szerencsémet, ma reggel a
vallomásod felkészületlenül ért, mert soha nem hittem volna,
hogy lenne nálad bármi esélyem. Attól féltem, undorodsz
tőlem, és kockára tenném a barátságunkat. Inkább
elhallgattam az érzéseimet, mintsem hogy az elutasítással
szembesüljek. De másodszorra már nem előzöl meg.
Szeretlek, Valérie. Visszahoztál az életbe.
– Akkor élj velem! – suttogta Valérie, és szerelemittasan
dőltek le az ágyra. Odakint eleredt az eső, és a szél szelíden
befújta a függönyt a szobába. Csak a holdfény világította meg
a szobát, és meztelen bőrüket lágy fénybe burkolta, míg
testük végre egyesült.
 
– Emlékszem, mikor lerajzoltalak – mondta később Valérie,
amikor felkeltek, hogy bekapjanak pár falatot.
– Igazából nem voltam túl jól, annyira aggódtam a
bátyámért. De a beszélgetésünk elterelte a figyelmemet.
Olyan volt, mint egy kirándulás, vissza a gondtalan időkbe.
– Soha nem lett volna szabad beszállnunk abba a vonatba
– mondta keserűen Louis.
– Akkor kivégeztek volna…
– De nem lennék torz.
Valérie nyelt egyet, de nem mert ellentmondani. Néha
nehéz volt kitalálni, mennyire gondolta komolyan a férfi a
hasonló kijelentéseket, de Valérie felfogta, hogy ilyenkor a
sorsával harcol. Még itt is, a biztonságos környezetben. Csak
remélhette, hogy egy napon megbékél.
Louis észrevette, hogy Valérie elgondolkodott, és
hozzátette:
– De akkor persze nem ismerkedtünk volna meg. Ki tudja,
vajon tényleg ilyen mélyen éreznénk-e egymás iránt, ha
megmaradtak volna a gondtalan idők? Akkoriban
meglehetősen arrogáns voltam, tudod… 

É
 – Én sem voltam az a falusi ártatlanság… – válaszolta
Valérie grimaszolva.
A fejében rengeteg kérdés motoszkált, mikor a férfi
szemébe nézett.
– Akkor minden úgy jó, ahogy történt, annak ellenére, amit
az előbb mondtál?
Louis magához húzta, és megcsókolta a homlokát. Odakint
közben beesteledett, így az ablakban látszódott a tükörképük.
Louis azt suttogta:
– Végül is minden úgy történt, ahogyan történnie kellett.
 44. FEJEZET
Párizs, 1919. június
 
 
– Művészetet teremtesz, de igazából téged kellene
lefesteni, miközben festesz – mondta Louis másnap. Az
ágyból nézte, ahogy Valérie egy lepedőbe burkolva az
állványnál áll és fest, mialatt por táncolt a reggeli napfényben.
Felugrott, és meztelenül a szerelmes nőhöz lépett. Valérie
mosolygott, amiért elterelte a figyelmét a munkáról.
– Így nem tudok koncentrálni – védekezett a közeledési
kísérlet ellen.
De a férfi már elkapta, és szorosan átölelte. Valérie érezte,
milyen védelmezően fonódnak köré a karjai.
– Gondolkoztam. Mi lenne, ha egy időre itt hagynánk
Párizst, és a nyár többi részét egy szép helyen töltenénk?
– Úgy gondolod, ez a hely nem elég szép? – kérdezte
Valérie, miközben Louis a karjaiban ringatta.
A férfi felemelte a lepedőt, és bekukucskált alá, mint egy
iskolás fiú.
– A világon a legszebb hely, de nem így gondoltam.
Menjünk a tengerhez, tisztítsuk ki a tüdőnket, fürödjünk,
heverésszünk a strandon, szeretkezzünk! Ott más kulisszák
közt festhetnél, és tanulmányozhatnád a Côte d’Azurön az ég
és a víz fényviszonyait.
Louis szavai felébresztették Valérie-ben az elvágyódást.
– Minél többet beszélsz róla, annál jobban tetszik az ötlet.
– Csodálatos, akkor megbeszéltük. Rögtön csomagoljunk!
De előtte…
Hirtelen felkapta a nőt.
– Louis, mindent összekenek festékkel! 
De igazából mindegy volt neki. Egy kicsivel több szín
senkinek sem árthat. Nevetve hagyta, hogy Louis az ágyra
dobja.
 
A spontán utazásból egy három hónapos ott-tartózkodás lett.
Csodás volt, egy kis panzióban laktak egy kis halászfalu,
Saint-Tropez mellett. Reggel korán keltek, hogy elintézzék a
teendőiket. Valérie-t valóban elvarázsolták a dél-
franciaországi fények, és felfedezte, mennyire elbűvöli a fény
tükröződése és visszaverődése a vízen, s ezt feldolgozta a
műveiben is.
Louis is elfoglalt volt. Elhatározta, hogy Albert Jugonnal és
Yves Picot-val, egy másik barátjával együtt létrehozzák a
háborús rokkantak szövetségét. Naponta dolgozott ki
különböző terveket, amelyeket aztán félredobott. Többek
között azon gondolkodott, hogy egy lottóalapítványt szervez,
mely majd a hadirokkantakat támogatja. Ugyanis ha valaki az
arcán sérült meg, az a törvény szerint nem volt
munkaképtelen, ezért azok a férfiak, akik bezárkóztak
magányukba, nem is kaptak nyugdíjat. Louis is csak a
reszketőrohamai miatt kapott nyugdíjat, és kezdetben ezt az
okot sem fogadták el. Az ilyesmi elfogadhatatlan volt.
A szerelmesek általában délig dolgoztak, azután besétáltak
a faluba, és élvezték a környék kulináris finomságait.
– Itt sokkal jobban ízlik a hal, mint Párizsban – állapította
meg Valérie.
Hogy elmeneküljenek a déli nap erejétől, behúzódtak a
hűvös szobába, ahol a délutáni szunyókálás általában hosszú,
szenvedélyes szeretkezésbe torkollott. Késő délutántól
naplementéig a strandon pihentek. Olvastak, cigarettáztak,
vázlatokat készítettek, Istenről és a világról filozofáltak. Valérie
megízlelte a sót, érezte az arcán a homok és a nap melegét.
Csak amikor lement a nap, és a szúnyogok ünnepi
lakomának nézték őket, akkor menekültek vissza a panzióba.
Ettek egy késői vacsorát, és szeretkeztek a kopott ágyukban,
a hófehér ágynemű között, miközben kint a kabócák ciripeltek,
és a szemközti fogadóban egy csapat spanyol zenész késő
éjjelig muzsikált.
Mint oly gyakran, amikor boldog az ember, az idő gyorsan
repült. Szeptember végén, amikor a napok megint rövidebbek
lettek, a tenger pedig hidegebb, Valérie az óceánra nézett.
Libabőrös lett, a szél odatapasztotta könnyű ruháját a
testéhez.
– Lassacskán az elutazásunkra kellene gondolnunk –
mondta.
– Valóban?
Louis barnára sülve nézett rá. A nap világosra szívta a
haját, a karján a bőr bronzszínűre sült. A maszk egy
árnyalattal most világosabb volt, mert Louis már csak akkor
hordta, ha nyilvános helyre ment. Ez is bizonyíték volt rá, hogy
mennyire jól érezte magát Valérie társaságában. A szeme
körül nevetőráncok keletkeztek. A Dél-Franciaországban
töltött idő meggyógyította.
– Mindenünk megvan, ami ahhoz kell, hogy boldogok
legyünk. Itt is tudsz festeni. És ha elfogy a festéked meg a
vásznad, akkor elküldesz valakit utánpótlásért, aki elviszi a
kész képeidet, és eladja.
– És ki lenne az? Én még sajnos nem jutottam el odáig,
mint Picasso, aki megengedhet magának egy Kahnweiler urat.
Azonkívül…
Elhallgatott, és mély levegőt vett.
– Azonkívül a lakásba is kell egypár dolgot vennünk. Túl
nagy a rumli, és több helyre lesz szükségünk, hiszen nyolc
hónap múlva már hárman leszünk.
Louis-nak szüksége volt egy pillanatra, mire megértette.
– Ezért voltál ma orvosnál!
Tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Csodálatos! Apa leszek!
Átölelte Valérie-t, felemelte és körbe-körbe forgott vele.
– Óvatosabban!
– Bocsánat.
– Örülsz neki? – kérdezte kissé bizonytalanul Valérie.
– Viccelsz? Természetesen örülök. Ó, angyalom! El sem
tudom hinni, milyen boldog vagyok veled. De Párizsban még
valamit el kell majd intéznünk.
– Éspedig?
– Meg kell szerveznünk az esküvőnket. Nem tudnám
magamnak megbocsátani, ha miattam rossz nőnek
tartanának.
 Valérie szúrást érzett a szívében. 
– Tényleg ezt szeretnéd? Nincs hozományom, a
jövedelmem rendszertelen. Egy folyamatosan változó,
rendhagyó élet lenne a mi közös életünk.
– Feleségül veszlek, mert büszkeséggel tölt el, hogy
mellettem vagy. Mert szeretlek, és nem tudok annál szebbet
elképzelni, mint hogy veled éljem le a hátralévő életem. Igen,
egyszerű élet lenne, és én ezt szeretném.
– Ó, Louis…
Valérie átölelte, és a mellére hajtotta a fejét. A férfi ingét
titkos könnyek áztatták. Még ha örült is ennek a gyereknek,
akárcsak a férfi, de Julie-re kellett gondolnia, és mély
vágyakozás töltötte el. A kiszolgáltatottságára, a magányára
gondolt, és hogy akkoriban milyen hidegen bántak vele. A
következő hónapban Julie hároméves lesz, és amióta Louis-
val volt, sokkal nehezebb volt elosonnia, hogy meglátogassa.
Épp itt lenne az ideje, hogy magához vegye a kis kincsét. De
a második gyerekkel új félelem lopózott a szívébe. A
terhesség előtt önálló volt, bármikor elhagyhatta volna Louis-t,
ha nem fogadja el őt és a lányát. De ahogy Olympe jósolta,
valóban elszalasztotta a megfelelő időpontot, hogy tiszta vizet
öntsön a pohárba. Most sokkal inkább vigyáznia kellett, mint
eddig. 
Alig bírt már meglenni Julie nélkül. De ha Louis nem
fogadja el egy másik férfi gyerekét, akkor Valérie hirtelen
megint férj nélkül marad, és immár két, házasságon kívüli
gyerekkel. Nehéz sors várna rá.
 45. FEJEZET
Párizs, 1919. október
 
 
Az eljegyzést a Lapin Agile-ban ünnepelték. Gertrude Stein
André Bretonnal beszélgetett a dadaizmusról és a Littérature
folyóiratról, amit nemrég alapított Louis Aragonnal és Philippe
Soupault-lal. Utrillo és Modigliani versenyt ittak, Max Jacob
pedig kihirdette, hogy a kolostorba vonulást fontolgatja.
Picasso ismét a távollétével tüntetett, ámbár ezért a barátai
több ízben panaszkodtak, amióta a művészi sikerei és az
orosz nemesi származású feleségének a befolyása híressé
tette.
– Erős egyéniségek, de majd egyszer megbékélnek – vélte
Louis, aki meghívta néhány barátját a maszkstúdióból.
Szebbé tehet egy embert a boldogság? Minél komolyabbá
fejlődött a kapcsolatuk, Valérie annál inkább meg volt
győződve róla, hogy Louis-nak nincs szüksége a maszkra, de
soha nem merészelt volna ennek hangot adni.
– A jövendőbeli feleséged is erős egyéniség. Aztán vigyázz
ám rá! – vetette közbe Modigliani, miközben a lánya az ölében
gagyogott, és Jeanne domborodó hasát simogatta. Valérie-
hez hasonlóan ő is a második gyermekét várta.
– És úgy tűnik nekem, kicsit siet – mondta Victor, miközben
jelentőségteljesen nézett Valérie-re.
– Bárcsak ne lenne ezzel egyedül!
Csak a véralkoholszintje miatt bocsátották meg neki ezt a
tapintatlan megjegyzést, mert Modi még mindig nem vette
feleségül Jeanne-t, a házasságkötéshez hiányoztak a papírok.
– Bár nincs gyűrűje, de megígértem neki, hogy a lehető
leghamarabb feleségül veszem. Igaz, cara?
Gyengéden kisimított a szerelmese arcából egy hajtincset.
Amikor Valérie Modit családapaként látta, egy másik
életnek tűnt számára az a vad, szerelmes éjszaka, amit együtt
töltöttek.
 – Emlékszel még az aktképre, amit festettem rólad? –
kérdezte Modi hirtelen. – Szeretném nektek adni
nászajándékba.
– Biztosan jól mutatna a hálószobánkban – mondta Valérie,
bár kínosan érezte magát. – Értéktárgyként fogom kezelni. A
műveid egy napon a Louvre-ban fognak lógni.
Modigliani mosolygott, hogy elrejtse, mennyire fárasztják a
hasonló jóslatok. Pillanatnyilag az sem sikerült neki, hogy a
művészetével a szükséges kiadásokat fedezze.
– Örülök neki, hogy boldog vagy. Louis jó embernek tűnik. 
Valérie szerelmesen nézett a jegyesére, aki elmélyülten
beszélgetett Gertrude-dal, és nem vette észre, hogy figyelik.
– Igen, tényleg az.
Modi kiürítette a poharát, és elment a mosdóba. Jeanne
elvette tőle a gyereket, és a helyére csúszott, úgyhogy most
Valérie-vel szemben ült. A huszonegy éves fiatal nőnek
hosszú, sötét haja volt, és titokzatos, átható szeme, amely
foglyul ejtette az embert.
Valérie megértette, mi az, ami elvarázsolta benne Modit: a
csábító kisugárzás, miközben kék bársonyruhájában ártatlan
Madonnának látszott. Hűségesen ragaszkodott a
szerelméhez. Annyira, hogy a szegénységben töltött életet
választotta, és megszakította a kapcsolatot konzervatív
gondolkodású szüleivel, akik semmire sem becsülték azt a
zsidó alkoholistát, akinek a műveit nem értették.
– Nem tudtam, hogy maga is várandós – kezdett Jeanne
óvatos társalgásba, és közben Valérie lapos hasára nézett.
– Még nagyon korai. Csak pár hét múlva fog látszani.
Jeanne pillantása hirtelen felélénkült. 
– Modi említette, hogy maguknak közös múltjuk van.
A hangja közömbösen hangzott, de a szemével sürgetőn
nézett Valérie-re. Ezért bizonytalan hát. Akármennyire is
imádta Modi a szeretőjét – a hűséget nem neki találták ki. A
csapodárság egy olyan tulajdonság, amely miatt sok
művészfeleség szenvedett.
– Olyan régen volt, nincs semmi jelentősége – biztosította
Valérie a lányt. – Szereti önt. Látom rajta, mikor magáról
beszél. Csak magától van két gyereke, csak magának fogja
adni a nevét. Ne hagyja, hogy elbizonytalanítsa az, amit
mások pletykálnak. Élvezze a pillanatot!
Jeanne felszabadultabb lett, miután megértette, hogy
Valérie nem jelent rá veszélyt.
– Igen, igaz, szeret engem. És én is szeretem őt. Annyira,
hogy nem tudom elképzelni nélküle az életem. Ha valami
történne vele, két napot sem bírnék ki nélküle. 
Ezek komoly szavak voltak egy fiataltól, és egyáltalán nem
veszélytelenek. Valérie egykor ugyanígy érzett Gabriel iránt,
de meg kellett tanulnia, hogy az élet minden tragédia után
megy tovább. Annak idején ő sem tartotta lehetségesnek,
hogy bárkit még egyszer közel engedjen magához, de éppen
ez történt.
Elmerengve kutatta ki Louis kezét az asztal alatt, aki
gyengéden nézett rá, magához húzta a kezét, és megcsókolta
az ujja hegyét. Valérie olyan boldog volt, hogy először észre
sem vette a nyakát ért hirtelen huzatot. Háttal ült az ajtónak,
de Jeanne, aki szemmel tartotta az ajtót, a homlokát ráncolta.
– Érdekes – mondta. – Az előbb belépett egy férfi, és az
asztalunk felé nézett. Először azt hittem, idejön. Olyan
szomorú szemet még sosem láttam.
Valérie karján minden szőrszál felállt, és egy pillanatra
furcsa nyomás nehezedett a mellkasára. De amikor
megfordult, az ismeretlen már eltűnt.
 46. FEJEZET
Párizs, 1920. január
 
 
Valérie szörnyű hírt kapott, amely az egész életét felforgatta.
Néha azt kérdezte magától, vajon minden férfi, aki valaha is
fontos volt számára, el van-e átkozva és halálra van-e ítélve.
Először a bátyja halt meg, azután Gabriel és Apollinaire. És
most? Teljesen sokkos állapotban volt, amikor egy hideg téli
napon az esőcseppek a koporsó fedelén doboltak, és az
avantgarde búcsút vett a valószínűleg utolsó bohémjétől.
Modigliani, akinek mindig is baj volt a tüdejével, és
tuberkulózisban szenvedett, január 24-én, harmincöt éves
korában elhunyt. Valérie jelen volt, amikor Jeanne éles
kiáltása végighömpölygött a párizsi Charitén. Egy kiáltás,
amely csontig hatolt.
A lányt önzetlen odaadása és szeretete miatt a legtöbben
soha nem tekintették önálló személyiségnek. Sötét jóslata
valóra vált: nem élhetett a szerelme nélkül. Két nappal Modi
halála után megtalálták a holttestét a friss hóban. Kivetette
magát a szülei lakásának ötödik emeletéről.
Mennyire szenvedett, milyen elkeseredettnek kellett lennie
az ifjú anyának? Valérie olyan intenzíven átérezte a választ,
hogy félni kezdett.
Ez a tragédia a saját lányára emlékeztette, akinek még
mindig egy cherbourg-i árvaházban kellett élnie. Az elveszett
éveket soha többé nem kapja vissza egyikük sem. Ideje volt,
hogy Louis-val tiszta vizet öntsenek a pohárba. És még ma.
A temetőből kisétáló gyászolókat jól öltözött urak vártak a
bejáratnál, kifényesített cipőben, viaszos bajusszal, merev
gallérral. Az üzletemberek már a kezüket dörzsölgették. Csak
az öngyújtójuk, amellyel az üzlet lezárása után meggyújtják a
szivarjukat, valószínűleg többet ért, mint minden, amije
Modinak valaha is volt – eltekintve a képeitől, amelyek a
halála után hihetetlen drágák lettek. És éppen ezért álltak itt a
kereskedők. Tudták, hogy Modi halálával véget ért egy
korszak, és a bohémek köre soha többé nem lesz ilyen nagy
létszámú.
– Bocsásson meg, asszonyom, de mint az elhunyt
ismerősének, talán van tőle néhány képe, amelyet eladna
nekünk? Ez egy csodálatos kegye lenne a sorsnak, mert így
Modullari úr értékeit megőrizhetnénk az utókornak.
Valérie felháborodva fordult meg.
– Mi jut eszükbe! Még arra sem képesek, hogy a nevét
megjegyezzék!
Egy halom szitokszó tolult a nyelvére, de Louis
odébbvonszolta.
– Gyere, drágám, ne hallgass rájuk!
És valóban voltak olyanok a gyászolók között, akiket az
ujjuk köré csavartak, és máris az árról tárgyaltak. A
temetőben! Miközben a sírásók még mindig a földet szórták
Modi sírjára, és néhány utcával arrébb Jeanne felravatalozott
holtteste arra várt, hogy szintén eltemessék.
Valérie a fejét csóválta. Hirtelen Apollinaire jutott az eszébe,
aki a közelben nyugodott. Ő biztosan szatírát írt volna erről a
szomorú helyzetről.
 
– Beszélni akartál velem?
Valérie elgondolkodva szívta a cigarettáját, és próbálta
elrejteni izgatottságát. Nem nézett Louis-ra, a lakása erkélyén
állt, és az utcára pillantott. Odakint jeges szél fújt, az
ablakokat pára borította, és az ablaküveg sarka jégvirágos
volt. 
– Csodálatos családi fészket rendeztünk be, nem
gondolod?
A gyereksarokba pillantott, amelyet Louis már előkészített.
A gyerekágyat ő maga barkácsolta, az ágyneműt és a
függönyöket az édesanyja szerezte be, akit rendszeresen
látogattak.
– Tetszik, amikor családként beszélsz rólunk.
Louis hátulról átölelte. Közben végigsimított az eljegyzési
gyűrűn. Szeretettel érintette meg Valérie hasát.
 Most minden könnyebben ment. A babát már most
szerették, és nagyon várták. Louis mellette volt és támogatta.
Egyetlen másodpercre sem került szóba, hogy fel kellene
adnia a festészetet. Louis legkisebb húga szívesen hozzájuk
költözik a városba, hogy segítsen a gyerek körül, amit Valérie
hálásan fogadott. Louis-t elkeserítette, hogy olyan kevés a
rokkantnyugdíja. Egy kiszámítható jövedelem jót tenne a
családi kasszának. De Valérie úgy gondolta, hogy Louis
munkája, amelyet a rokkantak egyletében végez, ugyanolyan
fontos, mint számára a festés.
Minden tökéletes lenne, ha Julie léte nem lenne titok.
Valérie már épp elég régóta nyomta el anyai érzéseit és
söpörte félre a vágyakozás fájdalmát. Ha annak idején sejtette
volna, milyen sokáig tart majd, mire a gondozásába veheti a
lányát – összeomlott volna. De a várakozásnak vége, egyetlen
napot sem bír ki nélküle.
– Egy gyerekről szeretnék veled beszélni – kezdte bátran,
azután csuklott egyet.
Louis szemébe nézett, látta a sebezhetőségét, amelyet a
maszk mögé rejtett. Hirtelen elfogta a félelem, és nem volt
képes többé világosan gondolkodni.
– Az unokahúgom, Julie Massé. A bátyám, Jules majdnem
házas volt már, mikor kitört a háború, és teherbe ejtett egy
lányt. Akárcsak Modinak, neki sem volt ideje feleségül venni a
gyerek anyját.
Valérie már akkor megbánta a hazugságot, amikor elhagyta
a száját. Forró könnyek égették a szemét, mert Louis nem ezt
érdemelte. Visszafojtott lélegzettel figyelte a reakcióját.
– Sohasem meséltél erről.
– Ez a történet még mindig fájdalmas számomra, és a
szüleim is inkább hallgatnak róla. Nem voltak túl barátságosak
Julie anyjával, pedig a családhoz tartozott. De…, tudod, a
konvenciók.
Louis részvéttel nézett rá.
– Sajnálom. Ez a történet nagyon feldúl téged. Mi történt a
bátyád szeretőjével?
– Halott – válaszolta Valérie színtelenül. – Neki nem voltak
hozzátartozói, a gyerek egy árvaházba került. 
É
 – És most magadhoz akarod venni a kislányt – állapította
meg Louis. – De miért most? Mi volt a kiváltó ok?
– Minden gyerek megérdemli a szeretetet. A mi kis
kincsünk… – megfogta Louis kezét, és a hasára tette – jó és
kiváltságos életet fog élni. De közben az unokahúgom egy
árvaházban él, és a nevelői egy olyan világra készítik fel,
amelyben ő nem kívánatos.
Louis kíváncsian nézte.
– Nem terhelne meg túlságosan egy második gyerek, és
nem tartana vissza a festéstől?
– Nem, sőt úgy gondolom, hogy éppen ellenkezőleg. A
babánknak lenne játszótársa, egy nagyobb testvér, aki
megvédi.
Valérie figyelte, ahogy Louis végignéz a lakáson, mintha
elképzelné, hogyan nézne ki az életük egy további gyerekkel
együtt.
– Semmi nem áll tőlem távolabb, mint hogy boldogtalanná
tegyelek. És mivel mindig nagy családot szerettem volna…
Megérintette Valérie vállát, és rámosolygott.
– Hozzuk el a kislányt!
 
 47. FEJEZET
Cherbourg, 1920. február
 
 
Végül már csak egy nyomtatvány várta az árvaház
igazgatójának mahagóniasztalán.
– Ha még szíveskedne itt és itt aláírni, kisasszony!
Valérie olyan erősen szorította a tollat, hogy túl sok tinta
folyt ki, és az aláírását csak a másolaton lehetett látni. Olyan
izgatott volt, hogy már egy hete alig hunyta le a szemét. A
gondolatai csak Julie körül forogtak, és hogy végre nála lesz a
kis drágája. Szép ruhákat és játékokat vásárolt neki, és
süteményt sütött. Ezenkívül egy ágyat tettek a nappaliba
Louis-val, és egy játszósarkot is berendeztek. Valérie szinte
fel sem fogta, mekkora szerencséje van. Huszonhat évesen
végre rendes anya lett!
Egy nővér a dolgozószobába vezette Julie-t. Szőke haját
két copfba fonták, amelyek a válláig értek. Színtelen,
formátlan ruhát hordott, és egy agyonmosott plüssállatot
tartott a kezében. Egy kabátja, egy váltás fehérnemű és egy
hálóing volt az összes vagyona.
Valérie sugárzó mosollyal guggolt le, hogy fogadja a
gyermekét.
Julie-nek szüksége volt egy percre, hogy felfogja, mi
történik vele. Visszafogott volt, de ugyanakkor kíváncsi is.
Csak amikor már együtt voltak, kezdett visszaemlékezni a
korábbi meghitt perceikre. Arcán félénk mosollyal végül kitárta
kis karját a mamája felé, és hagyta, hogy megöleljék.
– Ó, kincsem!
Valérie beszívta a gyermeke pompás illatát, és érezte a
ruhán keresztül, hogyan ver a kicsi szíve.
Kéz a kézben sétáltak a folyosón, miközben mindenfelől
búcsúzkodtak a kislánytól. Mindig különleges alkalom volt,
amikor elvittek egy gyereket, és jobb sorsa lett. Csak a
figyelmes nevelők vették észre, hogy Valérie télikabátja már a
második gyermeket rejti, és diszkréten felvonták
szemöldöküket.
Az udvaron Olympe ült egy padon, és Valérie-re várt. Egy
csapatnyi gyerek kíváncsiskodott körülötte. Elegáns ruhájában
mágikus erővel vonzotta a gyerekeket.
– Hát nem szeretetre méltók? – kérdezte, miközben egy
kisgyereket, aki az ölébe mászott, visszaadott a nevelőnőnek.
– Na, ki van itt? Szia, Julie, már rengeteget hallottam rólad.
A két nő egymásra nézett. Valérie hálás volt, hogy a
barátnője elkísérte. Louis jelenlétében nem tudott volna ilyen
fesztelenül viselkedni a kislányával szemben. Mivel még
mindig dühöngött a spanyolnátha, Olympe a fertőzéstől való
félelmében nem akart vonatra ülni. És mivel Georges, a sofőr
ennél a kirándulásnál fölösleges volt, ő maga vezette az autót.
Mindhárman beszálltak az autóba, és elindultak, hogy egy
rövid időre még egyszer megálljanak Raduille-ban.
– Mama, papa, közölni akartam veletek, hogy magammal
viszem Julie-t Párizsba, és hogy megismertem valakit, akihez
hozzámegyek.
Valérie elszántan állt a szülői ház szalonjában, és a
karjában tartotta a lányát. Több bátorságra volt szüksége,
hogy felkeresse a szüleit, mint gondolta volna. Habár soha
nem szakítottak egymással, de a kapcsolattartásuk a
minimumra korlátozódott. Az utolsó években enyhült némileg
a szülők hidegsége. Mama rögtön átölelte.
– Örülök, hogy megtaláltad az utadat. És büszkék vagyunk
arra, aki lettél. Nem igaz, Adalbert?
Még apja is képes volt néhány barátságos szót kipréselni
magából.
– Bocsánatot kérek. Sok mindenért.
Ez után a vallomás után még magát Valérie-t is meglepte,
hogy nem érez többé haragot. Még ha nem felejti is el, milyen
szörnyű módon becsapták a szülei, hajlandó volt fátylat
borítani a történtekre. Tiszteletben tartotta a
bocsánatkérésüket, de már nem törekedett arra, hogy megint
bensőséges kapcsolatba kerüljenek. Nem kell állandóan
mindent kibeszélni, jóvá tenni és megint kibékülni. Néha elég,
ha az emberek távolságot tartanak.
 Csak Monique habozott, és a kötényét gyűrögette. Amikor
kikísérte Valérie-t az ajtóhoz, és a testvérek egymás között
voltak, csak akkor nyitotta szóra a száját.
– Láttam Gabrielt pár hete. A közelben él.
– Mit mondasz?
Mintha megütötték volna, Valérie hátratántorodott. Olyan
sok gondolat suhant át az agyán, hogy nem tudta, mit is
kérdezzen először.
– Gabriel… él?
Összeszorult a gyomra.
Julie érezte az izgatottságát, és úgy szorította a nyakát,
mint egy kis majom.
– Biztos vagy benne, hogy ő volt az? Mi történt vele ennyi
éven át?
Valamiért dühös lett a testvérére.
– És miért mondtad ezt el nekem? 
– A részleteket nem tudom, de odaadtam neki az
elérhetőségedet. Azt hittem, jelentkezik, amint készen áll rá.
Nem nézett ki túl jól.
– Nos, nem jelentkezett – mormolta Valérie olyan
izgatottan, hogy remegett a hangja.
– Úgy tűnik.
Úgy tűnik? Majd felrobbant a dühtől.
– És neked nem jutott eszedbe, hogy megírd nekem, hogy
a férfi, akit szerettem, a gyermekem apja, életben van?
Monique tehetetlenül csóválta a fejét.
– Megtiltotta. Azt mondta, ez csak kettőtökre tartozik, és ne
avatkozzam bele. Én csak mindent jól akartam csinálni.
– Nyilván ezt akartad – mondta Valérie belátón, amikor
észrevette húga kétségbeesett pillantását. Már sajnálta, hogy
ilyen kemény volt vele.
– Hol él?
– A szomszéd faluban. Megadom a címét.
– Nem Claudine-nal és a családjával?
– Nem, már nem. Közben elváltak.
 
Valérie szinte bénultan ment vissza az autóhoz. Szoknyája
zsebében ólomsúllyal lapult a kis cetli.
 – Te jó ég! Tényleg nem irigylem Georges-ot a munkájáért,
hogy ennyit kell várnia.
Azután Olympe észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
– El tudnánk… el tudnánk menni még valahová?
Megadta Olympe-nak a címet, és megdörzsölte a homlokát.
Minden olyan valószerűtlennek tűnt, hogy még a gondolatait
sem tudta összeszedni. Megálltak a megadott címen. Ez volt a
környéken az utolsó ház, már majdnem az erdőben feküdt. A
kéményből füst gomolygott, és a zsúpfedeles tető szinte földig
ért. Valérie hallotta, hogy a farakás mögött valaki fát vág. Ütés
ütés után.
Nyelt egyet.
– Kérlek, várj itt egy kicsit, és figyelj Julie-re!
Valérie kinyitotta a kertkaput. A kavicsos föld csikorgott
finom cipője alatt. Reszketett a keze, amikor megfogta a
kopogtatót. Milyen buta dolog, Gabriel úgysem hallja a
favágás miatt. Szinte magától mozdult a lába, és megkerülte a
házat. Hirtelen olyan hideget érzett, hogy összébb kellett
húznia a kabátját. 
És akkor meglátta.
Éppen egy újabb fahasábot rakott a tőkére, és
meglendítette a fejszét, közben a hátát fordította Valérie felé.
Megfeszített karján valamennyi izom kirajzolódott. Lesújtott,
majd újabb hasábot vett fel. Járás közben kissé sántított. Régi
háborús sérülés.
Egyszer már azt hitte, látta őt. A kórházi látogatásra
gondolt, amikor Louis-t megismerte.
A férfi sötétszőke haja göndör és elvadult volt, mikor kissé
oldalt fordult, Valérie észrevette, hogy szakálla is van. Inge
rendetlenül volt betűrve a nadrágba, válláról lazán lógott a
nadrágtartója. 
Valérie visszatartotta a lélegzetét, és eltakarta a száját.
Lehetséges lenne? Valami a szívébe markolt, a lábai
elgyengültek. Megszédült, de még épp idejében szedte össze
magát. Közben megcsikordult a kavics a talpa alatt. Csak egy
halk hang volt, de elárulta őt.
 Valérie-nek kibírhatatlanul lassúnak tűnt, amíg Gabriel
megfordult. A pillantása az övébe fúródott. Homlokán mély
ráncok ültek, amelyektől öregebbnek tűnt. Úgy tűnt, a szája
már nem tud többé mosolyogni. A szeme azonban még
mindig azé a fiatalemberé volt, aki nyolc évvel korábban
leveleket bélyegzett, titokban elolvasta a tartalmukat, és
félénken megcsókolta a cseresznyefa alatt.
Egy pillanatra Valérie megmerevedett, de amikor Gabriel
feléje lépett, azonnal elszaladt.
– Várj!
Annyira felizgatta Valérie-t, hogy annyi év után a hangját
hallja, hogy szinte rosszul lett.
– Menjünk! – kiáltotta Olympe-nak, amikor beugrott az
autóba.
Barátnője azonnal a gázpedálra lépett. Miközben
elviharzottak, a visszapillantó tükörben mindketten Gabrielre
néztek, aki utánuk futott, de pár méter után feladta az
üldözést.
– Ez nem…
Valérie képtelen volt válaszolni. Könnyekben tört ki.
És ez elegendő válasz volt.
 48. FEJEZET
Párizs, 1920. február
 
 
– Alszik. Te is lefekszel?
Louis leült mellé a konyhában, és kitöltött egy sört. Első
találkozása Julie-vel nagyon meghatotta Valérie-t. Rögtön utat
talált a kislányhoz, mintha kevés szóból is megértenék
egymást. A gyerek megérintette a maszkját, és tudni akarta,
miért hord ilyen furcsa fémszakállt, azután szívből jövően
kacagott. Valérie meglepetésére Louis nagyon felszabadultan
reagált, és azt mondta, hogy majd máskor mondja el, mert ez
titok. Rögtön érezhető volt, hogy nagy családból származik, és
szereti a gyerekeket.
– Egy angyal, örülök, hogy elhoztad.
Valérie torka összeszorult, mikor Louis ezt mondta. Az
ölében André Breton verseskötete feküdt, de képtelen volt
felfogni, amit olvasott. A Gabriellel való találkozás mélyen
megrendítette. Útközben hazafelé egyetlen szót sem mondott
Olympe-nak a közjátékról. Amikor kiszálltak a lakásuk előtt,
Olympe ezt mondta:
– Bármikor eljöhetsz, és megbeszélhetjük.
Amikor végre készen állt rá, hogy maga mögött hagyja a
múltját, Gabriel ismét beköltözött a gondolataiba. Kérdések,
sok kérdés merült fel benne. Hol volt hosszú évek alatt? Miért
nem jelentkezett? Elöntötték az érzések. A találkozásukkor
úgy vert a szíve, azt hitte, Gabriel is hallja. Valérie felsóhajtott.
– Kedvesem, rosszul vagy?
Louis hangjában aggodalom csendült.
– Ó, Louis! Túl jó vagy hozzám.
Gépiesen állt fel, és megdörzsölte a fejét.
– Minden rendben van. csak nagyon fáradt vagyok.
Hazugság. Nem lenne szabad hazudnunk azoknak, akiket
szeretünk. Aki egyszer megtette, az megteszi újra meg újra.
Julie esetében pedig nem egy kisebb füllentésről volt szó,
hanem egy nagyon fontos hazugságról, amelyet örökké
magával kell cipelnie. Már régen nem arról volt szó, hogy a
saját egzisztenciáját védje. Ha most bevallaná lánya valódi
kilétét Louis-nak, akkor az ő kárára mosná tisztára a
lelkiismeretét. Nem, magában kell tartania, el kell viselnie,
hogy olyan kegyetlen volt vele. De az, hogy titka van Louis
előtt, és az érzés, hogy helytelenül cselekedett, folyton
elkísérte.
Mindenekelőtt egy gonosz, utálatos hang azt súgta neki,
hogy túl korán feladta Gabrielt, és hogy a férfi, akivel együtt
kellene lennie, most elérhető. Milyen szégyenletes gondolat,
amely megkérdőjelezi a Louis iránti szerelmét!
Nem ő maga mondta Olympe-nak, hogy bármit megadna
érte, ha még egyszer Gabriel karjaiban lehetne, és
elbúcsúzhatna tőle? Ma megvolt rá a lehetősége. És elfutott.
Hogy vigaszt találjon, Louis karjába fészkelte magát, és a
mellkasába temette arcát.
– Csodálatos ember vagy, és csodálatos apa leszel.
Ajka Louis ajkát kereste. Azután behúzta a hálószobába, és
addig szeretkezett vele, amíg már gondolkodni sem bírt.
 
Mivel Julie nem tudta kimondani Louis nevét, ezután Lulunak
nevezte. Megértette, hogy az anyja gyermeket vár, és a „mi
babánkról” beszélt. A szülői teendők és az esküvői
előkészületek Valérie teljes figyelmét lekötötték, úgyhogy a
következő napokban egyre kevesebbet gondolt Gabrielre.
Igazi kihívás volt, hogy vezesse a háztartást, bevonja Julie-
t az új életébe, foglalkozzon vele, és egyben ő volt a fő
pénzkereső is. Julie az anyjához hasonlóan festeni akart, amit
Valérie persze támogatott, de emiatt nem maradt ideje a saját
feladataira. Kivételesen mindegy volt neki, hogy közben nem
halad a megrendeléseivel.
Élvezték családként élt, új életüket, sok időt töltöttek a
Luxembourg-kertben, ahol a napsugarak a tavasz
előhírnökeiként életre keltették a növényeket.
Valérie csodálta a Julie és Louis között kialakult
kapcsolatot. Úgy tűnt, nagyon hasonlítanak egymásra. A
kislány nem félt a férfitól, hamarosan maszk nélkül akarta
látni, és megérintette a sebhelyeket. Louis megengedte neki,
mert ártatlan kíváncsisága megérintette a szívét.
Csak néha-néha, mikor Valérie egyedül volt, vagy éjjelente
álmatlanul feküdt az ágyban, mert a baba mozgott, csak akkor
gondolt ismét Gabrielre, és minden bizonytalansága
visszatért.
Két hét telt el Julie érkezése óta, amikor Valérie rosszul lett.
Louis rögtön orvosért akart küldeni, de a szerelme biztosította
róla, hogy csak nyugalomra van szüksége.
– Akkor Julie-vel elmegyünk a parkba, hogy pihenhess egy
kicsit.
Mosolyogva csukta be a hálószoba ajtaját, és Valérie
hallotta, hogy kiveszi a kabátokat a szekrényből, és a kislány
megkérdezi, hogy segítene-e bekötni a cipőjét. Az ajtócsengőt
is hallotta, de azt hitte, egy szállító érkezett. Talán a tejeslány
vagy az újságosfiú.
– Ki maga? – hallotta Louis hangját, amely olyan gyanakvó
volt, hogy Valérie gyomra rögtön émelyegni kezdett. Felvette a
pongyoláját, és kilépett a hálószobából. A látogató Louis-val
szemben állt.
Az ijedségtől kis híján megállt a szíve. Mintha valaki
megállította volna az időt. Julie az idegent szemlélte, és
fogalma sem volt róla, hogy az édesapját nézi.
Gabriel egyenes háttal és karba tett kézzel állt az ajtóban.
Valérie-t nézte, a pillantásuk találkozott.
– Először felbukkansz nálam, azután elfutsz? – támadt rá.
Valérie nem tudta, mit mondjon.
– Gabriel… nem lett volna szabad bejelentés nélkül
beállítanod.
– Megint van valakid…
Valérie pongyolájára nézett, amely alatt világosan
kirajzolódott domborodó hasa, és pislogott, mintha a könnyeit
akarná elrejteni.
– Nem akartam az utadba állni, annyi év után. De azután
hirtelen megjelentél a kertben…
Louis kérdőn nézett kettejükre.
– Ti… ismeritek egymást?

Ő
 – Igen – mormolta Valérie. – Ő Gabriel Pigalle. Egy
fiatalkori szerelem volt…
Alighogy elhagyták a szavak a száját, érzelmei forrongani
kezdtek.
– Azt hittem, meghaltál! Egy levél, egy telefonhívás! Nem
kellett volna több.
– Hadifogoly voltam! Azután szanatóriumba kerültem. Én…
teljesen kikészültem, nem akartam, hogy úgy láss.
– Ez biztosan nem a teljes történet! – vágta hozzá Valérie.
Az arcát könnyek áztatták.
– Nem is. De órákig tartana mindent elmesélni. Tény, hogy
későn érkeztem.
Hangja olyan felfoghatatlanul szomorú volt, hogy Valérie-
ben valami összerándult. Ebben a pillanatban Gabriel
észrevette Julie-t, aki Louis mögé bújt, mert megijedt a
veszekedéstől.
– Ő…
Valérie úgy elszédült a saját szégyenérzetétől, hogy inkább
egy szakadékba zuhant volna.
– Mi van a gyerekkel? – kérdezte Louis, miközben
védekezőn Julie fejére tette a kezét.
Valérie megértette, hogy eljött a pillanat, amikor összedől a
hazugságból épített kártyavára.
– A közös gyermekünk.
Mély lélegzetet vett, és Louis felé fordult.
– Nincs unokahúgom, Louis. Julie az én gyermekem. Akkor
lettem terhes, amikor Gabriel betegszabadságon volt. De
mielőtt még megtudtam volna, ő már visszament a háborúba,
és nem láttam többé addig a napig, amikor elhoztam Julie-t.
Louis sebzett állatként hőkölt hátra. Behunyta a szemét, és
hitetlenül csóválta a fejét. Az, hogy ilyen csalódottnak látta,
szinte megfojtotta Valérie-t. Nem bírta elviselni a fájdalmat,
amelyet Louis-nak okozott.
Louis teljesen elkeseredve szorította össze a száját, és
ránézett.
– Elmegyünk sétálni Julie-vel. Biztosan sok
megbeszélnivalótok van.
 
A lakásban csend volt. Egy ideig egyikük sem szólt semmit.
Valérie óvakodott tőle, hogy szemrehányással illesse Gabrielt.
Ehhez nem volt joga. Ehelyett csak nézte. Gabrielre szinte rá
sem lehetett ismerni. A szanaszét álló haj, az ádáz pillantás,
az elvadult szakáll… egy része félelmet keltett Valérie-ben,
annyira idegen lett számára. A másik része szánalmat
ébresztett benne. Valérie a nyakára pillantott, és ez elég volt,
hogy felidézze, milyen érzés volt ott megcsókolni, milyen
érzés volt, mikor Gabriel ujjai a mellét becézték, milyen volt az
illata… milyen volt kívánni őt. Még mindig ellenállhatatlan
hatással volt rá. Még mindig hihetetlenül vonzónak találta.
– Nem is örülsz, hogy láthatsz? – kérdezte végül Gabriel.
– De igen – suttogta elfogódottan.
A férfi pillantása szinte keresztülfúrta, mintha próbára
tenné.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte a nő, hogy kikerülje a
fürkésző pillantást.
Elfordult Gabrieltől, hogy össze tudja szedni magát, de a
keze annyira reszketett, hogy egy poharat sem volt képes
megtölteni.
A férfi mögé lépett, olyan közel, hogy Valérie érezte a
leheletét a nyakán, és érezte a földszagú, férfias illatot.
– Nem úgy tűnik, hogy örülnél. 
Valérie mérgesen fordult meg.
– Kérdéseim vannak. Olyan sok, hogy nem is tudom, hol
kezdjem.
Megborzongott, amikor Gabriel kézen fogta.
– Azt hiszem, én is így vagyok vele.
 
– Julie az udvaron játszik a szomszéd gyerekekkel,
Antoinette figyel rájuk. Nem akartam, hogy ez a veszekedés
még jobban összezavarja.
Louis hangja hidegen csengett, nagyon hidegen.
Körülnézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy
egyedül vannak.
– Elment – közölte Valérie, és nem bírt Louis szemébe
nézni.
A hasára tette a kezét, és összeszorította a fogát.
 – Louis, szeretlek, ezt el kell hinned.
– Ó, hát legalább valami igaz – mondta szarkasztikusan a
férfi. – Ez rettenetesen megnyugtató számomra, mert egy
pillanatig azt kérdeztem magamtól, vajon a kettőnk dolga igaz
volt-e valaha. Mert elképzelhető, hogy kiválasztottad az első
megfelelő idiótát, akinek a nyakába varrhatsz egy házasságon
kívüli gyereket. „Inkább egy kriplit – gondolhattad. – Valakit,
aki örül, hogy egyáltalán kell valakinek.”
– Ez utálatos ostobaság! Ez te sem gondolhatod komolyan!
Szívesen vagyok veled. Minket egymásnak teremtettek. Amit
együtt megéltünk, amit felépítettünk…
Louis-nak megrándult a szemöldöke.
– Nagyon megbántottál, Valérie, amiért hazudtál nekem.
Hogy el akartad hallgatni előlem az igazat Julie-ről. Tényleg
megszerettem őt. És téged is úgy szerettelek, mint még soha
senkit.
Valérie megijedt, amikor észrevette, hogy a férfi múlt időben
beszél. Könnyek öntötték el a szemét.
– Nem akartalak megbántani. Nagyon féltem tőle, hogy
utána nem fogsz már tisztelni. Hogy engem is, a gyerekünket
is eltaszítasz magadtól.
– Ha azt hiszed, hogy tényleg ezt tettem volna, akkor
nagyon rosszul ismersz – válaszolta haragosan a férfi. 
– És mit mondana a családod? A múltam éket verne
közétek.
– Nem engedtem volna nekik, hogy ítélkezzenek feletted,
ezt te is tudod.
Újra és újra csak a fejét csóválta. Valérie még soha nem
látta őt ilyen dühösnek és sebzettnek.
– Valérie, ezt egyszerűen nem tudom felfogni. Mindent úgy
adsz elő, mintha az én érdekemben tetted volna, de csakis
arról volt szó, hogy a saját bőrödet mentsd. És azt is tudtad,
hogy a szüleim szeretnek. Azt nem bírnád elviselni, ha hirtelen
olyannak látnának, amilyen valójában vagy.
Látszott, mennyire megsebezte a hazugság. Végül Valérie-
re nézett.
– Talán megvolt rá az okod. Nehéz volt számodra, amin
keresztülmentél – folytatta kissé szelídebben, de továbbra is
távolságtartó maradt. – A hallgatásod táplálta a félelmedet,
olyan helyzetekbe sodort, amelybe soha nem lett volna
szabad belekerülnöd. Ó, Valérie, bárcsak őszinte lettél volna
hozzám! Ha a megismerkedésünk első napján, már a
műteremben meséltél volna Julie-ről, az sem csökkentette
volna az irántad érzett szerelmemet.
– Kimondhatatlanul sajnálom – rebegte Valérie.
– És most hol van az a fickó? – kérdezte Louis, miután egy
darabig hallgattak.
– Egy közeli kávéházban. Holnap az első vonattal
Cherbourg-ba utazik.
– És egyedül megy?
Valérie szíve olyan gyorsan vert, hogy beleszédült.
– Értsd meg, ezt tisztáznom kell vele, különben soha nem
találok békére. Louis, hagynod kell, hogy elmenjek! Kérlek!
– Látsz itt talán bezárt ajtókat? Visszatartalak?
Már ordított.
– Szabad ember vagy, menj!
Valérie-nek szinte elment a hangja. Nem telt tőle többre
rekedt suttogásnál. 
– De azután visszajöhetek, ugye? Louis?
A kérdés válasz nélkül lebegett a levegőben, és amikor
felfogta a hallgatás értelmét, kétségbeesetten sírni kezdett.
Próbálta átölelni, de a férfi kitért előle.
– Add vissza a gyűrűt! – mondta végül. – Elképzelhetetlen
számomra, hogy a gyűrűmet hordod, amikor vele vagy.
 49. FEJEZET
Cherbourg, 1920. február
 
 
Másnap Valérie Gabriel és Julie között ült a vonaton, és
könnyek között hagyta el Párizst.
Keveset beszéltek egymással. A vonatfülke nem volt
alkalmas rá, hogy megbeszéljék a közös dolgaikat. Valérie
magában szörnyű szemrehányásokat tett magának azért, ami
Louis és közte történt. Heves veszekedésük olyan mélyen
megrendítette, hogy alig vett tudomást Gabrielről. Louis már
most szörnyen hiányzott neki, és a baba olyan hevesen
mozgott, mintha neki is meglenne a saját véleménye. Valérie
sokkal kellemesebbet is el tudott képzelni, mint hogy hat
hónapos terhesen azt kérdezze magától, milyen jövő áll előtte
és a gyermekei előtt. Ugyanakkor kissé meg is könnyebbült,
hogy végre kiterítette az összes kártyáját.
Észrevette, hogy Gabriel újra és újra rásandít, és
valahányszor megérinti a hasát, megfeszül. Úgy tűnt, a férfi
nem akar vele beszélni, inkább Julie-vel barátkozott. A karjába
akarta venni, de a kislányt összezavarta a közeledése.
– Idegen vagy számára, adj egy kis időt neki! – suttogta
Valérie.
Gabrielnek szemmel láthatólag rosszul estek ezek a
szavak.
– Nem tehetek arról, ami történt – sziszegte.
Az első utasok rájuk néztek. 
Valérie sóhajtott.
– Szívesen barkácsolgat, talán azzal közelebb kerülhetsz
hozzá.
– Van nálad egy olló? – kérdezte Gabriel morcosan, anélkül
hogy ránézett volna.
Valérie a homlokát ráncolta, és kinyitott egy kis táskát.
– Egy körömolló.
– Az jó lesz.
 Elvette Julie szalvétáját, amelybe az uzsonna volt
becsomagolva, és összehajtogatta. Azután formákat és
mintákat vágott bele, majd újra széthajtogatta. Julie annyira
fellelkesedett a papírfiguráért, hogy a vonatút további
részében Gabrielnek ezzel kellett foglalatoskodnia.
 
Cherbourg-ban szálltak le.
– És most hová megyünk? – kérdezte Valérie, miközben
fáradt gyermekét a karjában tartotta, aki a vállára hajtotta a
fejét, és harangozott a lábával.
– Arra gondoltam, hozzám mehetnénk.
Mostanáig Valérie is erre gondolt, de hirtelen ráébredt, hogy
ez nem tetszik neki. Inkább egy biztos, ismerős helyre vágyott.
– A régi műtermembe szeretnék menni.
– A helyre, ahol minden kezdődött.
Bólintott.
– Jó, menjünk oda!
Különös érzés volt, hogy bérkocsival és Gabriellel az
oldalán vonul át Raduille-on. Amikor a régi posta mellett
haladtak el, Gabriel behúzta a fejét. Még mindig Claudine
vezette, és nyilván el akarta kerülni, hogy meglássa őket.
Valérie nem vette tőle rossz néven. Ő sem nagyon akarta,
hogy a falusiak felismerjék. A terhessége miatti elutasítás
beárnyékolta régi otthonának emlékét.
A kocsi a műterem előtt, az erdő szélén állt meg. Valérie
érezte a fák ismerős illatát. Julie-t egyre nehezebb volt kézben
tartania. A megérkezés előtt öt perccel aludt el.
Még ha annak idején Valérie el is veszítette a hozományát,
a műtermet megtartották a szülei. A kert elvadult, de a ház
mögötti cserépben még mindig volt egy kulcs. Amikor
kinyitotta az ajtót, mintha időutazást tett volna. Leszedte a
bútorokról a vászonlepedőket. Por szállt fel, mely az orrát
csiklandozta. Csodálkozva nézett körül. Olyan sok emlék fűzte
ehhez a helyhez! Egy másik idő emlékei, de úgy tűnt, mintha
egyetlen nap sem telt volna el azóta.
Pillantása találkozott Gabriellel.
– Itt vagyunk.
 
Mintha egy család lennénk, gondolta Valérie, amikor az alvó
Julie-t letette a heverőre.
– Jól sikerült gyerek, nem gondolod?
Gabriel félénken simogatta meg Julie fejét, azután hirtelen
visszahúzta a kezét, mintha ennyi közelség már ártalmas
lenne számára.
– Legalább most van időnk a nyugodt beszélgetésre.
Valérie szomorúan húzta be az ágyfüggönyt, és visszament
Gabriellel a nagyszobába. Leültek a régi díványra.
– Mi történt Verdunben?
– Kihagyhatnánk a háborút? Olyamik történtek, amelyekkel
nem szívesen terhelnélek, és amelyekre én sem akarok
emlékezni.
– Gabriel, négy éven át nem tudtam, mi történt veled.
Egész idő alatt reméltem, hogy életjelet kapok tőled, és
amikor a háborúnak végre vége lett, és még mindig nem
hallottam rólad semmit…
– Feladtad a reményt, és újra szerelmes lettél – szakította
félbe a férfi egy nagy sóhajjal. – Maga volt a pokol. Éjjel-
nappal lőttek minket, elvágták az utánpótlási vonalakat. Sem a
sebesülteket nem tudtuk elszállítani, sem élelmiszert nem
kaptunk. Őrjáraton voltunk, és csapdába estünk. Ezután
hadifogságba kerültem, és elhurcoltak Németországba, hogy
egy parasztháznál dolgozzak. Elképzelheted, hogy nem
fogadtak minket éppen tárt karokkal. A németek még kevésbé
készültek hosszú háborúra, mint mi. Alig volt élelem. Az
istállóban aludtunk, göröngyös matracokon, amelyek tele
voltak bogarakkal, és a rendszeres orvosi vizsgálat csupa
megaláztatás volt. Néha arra gondoltam, öngyilkos leszek, de
az emléked életben tartott. Vissza akartam térni hozzád,
feleségül akartalak venni, és családot akartam veled alapítani.
Lehajtotta a fejét, és a függöny felé pillantott, amely mögött
Julie aludt. Hirtelen összeroppant, és gyorsan a szeme elé
emelte a kezét. Valérie hallgatott. Hagyott neki időt, hogy
összeszedje magát, majd a férfi folytatta:
– Amikor végre vége volt, nem tudtam azonnal hazajönni.
Rengeteg bürokráciával jár, ha az ember elköveti azt a
disznóságot, hogy hadifogságba esik.
 Rosszkedvűen elhúzta a száját.
– A lelki következményekről nem is beszélve – suttogta
Valérie, mire Gabriel a szanatóriumról kezdett beszélni. 
– Túlságosan összetörtem ahhoz, hogy folytatni tudjam a
régi életemet, először rendbe kellett jönnöm. Éjjel rémálmok
gyötörtek, nappal az emlékezetkiesések. A klinika segített,
hogy feldolgozzam az átélteket, úgyhogy ma már alig vannak
lelki sérüléseim.
– És volt melletted valaki? – kérdezte Valérie
részvétteljesen, remélve, hogy ezeket a nehéz időket nem
egyedül kellett átvészelnie.
Gabriel bűnbánóan nézett rá.
– Claudine szerezte a szanatóriumot.
Valérie a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit.
– A megmentőmnek kiáltotta ki magát egy olyan
időszakban, amikor tényleg gyenge voltam. Az
önzetlenségével egy működő család képzetét akarta
fenntartani.
– Természetesen. Meg akarta menteni a házasságát.
Neked pedig segítségre volt szükséged, és belekapaszkodtál
az utolsó szalmaszálba, amit odanyújtottak neked – mondta
Valérie megértően.
Nem volt hozzá joga, hogy megsértődjön, hiszen Claudine
ekkor még Gabriel felesége volt, a biztos menedék avilág
égésben.
– Monique mesélte, hogy elváltatok.
– A házasságom Claudine-nal már rég véget ért számomra,
minden szempontból. Amikor már jobban voltam, írtam neked.
Nem tudtam az új címedet, úgyhogy a húgodnak küldtem a
leveleket, de nem kaptam választ.
Valérie érezte, ahogy fellángol a dühe.
– Hadd találjam ki. Claudine elszigetelt. Raduille-ban senki
sem tudta, hogy visszajöttél. A leveleket pedig…
– Elfogta. Tudom.
Gabriel mélyet sóhajtott.
– Amikor már jobban voltam, kimenőt kaptam, és
kihasználtam az alkalmat, hogy Raduille-ba utazzak. Itt
találkoztam a testvéreddel, aki nagyon meglepődött, hogy
láthat. Mondta, hogy Claudine egyetlen szót sem szólt rólam.
Monique-nak köszönhetően tudtam meg, hogy van egy
gyermekünk.
Félénken megfogta Valérie kezét, és megcsóválta a fejét.
– Monique mindent elmesélt. Hogy Claudine meghurcolt, és
a szüleid eltaszítottak. Hogy megszülted a lányunkat, és végül
itt kellett hagynod.
Valérie ismét arra gondolt, milyen nehéz lehetett számára
ez az időszak. Mindnyájuknak. Ő maga már feldolgozta a
történteket, de Gabriel számára mindez még új volt.
– A válás után azonnal útnak indultam, hogy megtaláljalak.
De elkéstem.
Valérie megértette.
– Ott voltál a Lapin Agile-ban, és megláttál.
– Az eljegyzésedet ünnepeltétek. Megismertem a régi
barátaidat, még korábbról, amikor együtt voltunk ott. Egy
örökkévalóság telt el azóta. Emlékszel?
Mosolygott, de a következő pillanatban a szeme már ismét
szomorú lett. Kinyújtotta a kezét a domborulat felé, de nem
merte megérinteni Valérie hasát.
– Itt kellett volna lennem melletted és Julie mellett, és akkor
ez az egész nem történt volna meg.
Valérie gyengéden megérintette a vállát.
– De nem tudtál velünk lenni. Háború volt, és neked nem
volt választásod. Mindketten a túlélésért küzdöttünk, és
elvesztettük a csatát.
Megtörölte a szemét. Fel-le sétált a műteremben, mert a
tragédia, amellyel éppen szembesültek, másképpen teljesen
lebénította volna.
– És most it vagyunk.
Gabriel jelentőségteljesen nézett Valérie-re, majd ő is felállt.
– Milyen rég volt, hogy itt szeretkeztünk!
– Igen, valóban. Már nem vagyunk ugyanazok, akik akkor
voltunk. Látod, mennyire megváltoztunk.
Gabriel keze a harangkalap alá kúszott, és az ujja köré
csavart egy hajfürtöt.
– Hadd nézzelek meg jobban!
 Valérie-nek elakadt a lélegzete. Levette a kalapját.
Miközben Gabriel vizsgálgatta, behunyta a szemét. Az,
ahogyan ránézett és megérintette, megrengette a világát. Az
érintés akarata ellenére is felélesztette a vágyát, hogy
közelebb kerüljön hozzá.
Egy darabig mindketten a kezük közé fogták a másik arcát,
és némán néztek egymás szemébe. Azután a férfi hüvelykujja
végigfutott a lágy ajkakon, majd még mélyebben Valérie
nyakán és a vállán. Durva, egyben gyengéd ujjak simogatták
a kulcscsontját. Valérie is megsimogatta Gabrielt, majd nagyot
nyelt. Nem szabad megtennie. Szereti Louis-t, olyan
csodálatos…
…de Gabrielt is szereti.
Ez után a felismerés után üresnek, kiszolgáltatottnak és
olyan kétségbeesettnek érezte magát, hogy remegtek az
ajkai. Nem is fogta fel, mit tesz, mikor közelebb lépett
Gabrielhez, és megcsókolta. Gabriel szinte erőszakosan
válaszolt, ahogy átkarolta. Egy pillanatra Valérie elveszítette
az önuralmát. Készen állt rá, hogy szabadjára engedje az
érzéseit, de a szerelmi bódulat csak nem jött. Nem érezte azt,
amit kellett volna. Zavartan állapította meg, hogy nem akarja,
és Gabriel is haragosnak tűnt, és amikor megérintette, a nő
egy heves nemmel válaszolt.
Gabriel azonnal sarkon fordult, és ledobta magát a
díványra. A halántékát masszírozta, mintha fájna a feje.
– Ez egyszerűen túl sok – fakadt ki. – Az egész helyzet, a
babád, te… Úgy értem, mit keresünk itt egyáltalán?
Valérie porig sújtva ült mellé, és mély lélegzetet vett.
Mindketten a szemközti falat nézték.
– Nem tudom – suttogta. – Csak arra vágytam, hogy még
egyszer lássalak, még egyszer átöleljelek. Olyan sokáig
vártam rád, hogy magától értetődőnek tűnt, hogy veled jöjjek.
– De végiggondoltad ezt? Úgy értem… együtt lehetünk
még? Tudod, hogy nem szeretem a várost. Vidéken akarok
élni, olyan helyen, ahol minden nyugodt és békés. De te… te
művész vagy. Mindennap festeni akarsz, a barátaiddal akarsz
találkozni, balettelőadásra vagy színházba járni. Így van, nem
igaz?
 – Mi… nem tudunk együtt élni – értette meg Valérie.
Az ajkába harapott, és Gabriel tekintetét kereste.
– Ez nem lehetséges.
Azután elhallgatott.
Gabriel is harcolt a felismeréssel. Újra és újra megcsóválta
a fejét, megdörzsölte a tarkóját. De összeszedett volt, amikor
megszólalt:
– Egymásba kapaszkodtunk, hogy túléljük a háborút. De
ennek már semmi köze a valósághoz.
Valérie hallgatott. Ennyi volt hát? Miután olyan sok év után
egymásra találtak, megértették, hogy nem illenek egymáshoz?
Eszébe jutott William Blake verse. O Rose thou art sick…
igen, szerette Gabrielt, de ez a szerelem tönkretette őt. Megint
sírni kezdett. Azt kérdezte magától, mire volt jó ez az egész.
– Biztosan igazad van. Csak olyan elveszettnek érzem
magam. Egy senki vagyok. Terhes vagyok, anya vagyok, és
egyedül vagyok.
Gabriel megfogta a kezét.
– Ha akarod, segítek neked. Meg tudlak védeni. És ha
mégis összeházasodnánk…
Ez volt a varázsszó, ami kirángatta Valérie-t a
nyomorúságból. Valakitől függeni… segítséget elfogadni…
Régen azt hitte, hogy férfi nélkül nem boldogul az életben. De
egyszer már sikerült. Megint sikerülni fog. Majd megtalálja a
módját, ahogyan addig is tette.
Hüvelykujjával végigsimította Gabriel kezét, amely még
mindig szorosan fogta az övét. Azután magához húzta, és
megcsókolta.
– Ez nagyon kedves tőled, de egyedül kell végigcsinálnom.
Óvatosan elhúzódott, és a füle mögé simított egy hajtincset.
Észrevette, mennyire hasonlít Julie az apjára, és ez
megbékítette őt a történtekkel. Teljes szívéből kívánta, hogy
Gabriel egy nap találja meg a boldogságot. Helyén van a
szíve, és hozzá hasonlóan ő is megtalálja majd a saját útját.
Amikor a férfi elment, Valérie hatalmas megkönnyebbülést
érzett, mintha egy kísértettel birkózott volna, amelynek
elismerte a létét, és végre elengedte őt. 
 Elmúlt a gyűlölet, amelyet oly régóta hurcolt már magával.
A gyűlölet a háborúval, a sorssal szemben, amely oly
kegyetlenül játszott vele. És az önmaga iránt érzett utálata is,
hogy olyan sok embernek fájdalmat okozott, hogy bezárkózott.
Körülnézett a műteremben. Visszaemlékezett arra az
estére, amikor Jules felvidította, és azt mondta neki, hogy a
valódi élet odakint vár rá. És mégis mindig visszatért ide, és
elbújt a világ elől. Visszaemlékezett minden egyes órára,
amikor itt festett, amikor beleszeretett Gabrielbe, és a
műterem szerelmi fészekké vált. A sötét napokra, amikor
terhes volt, amikor kitaszították. Alig tudta már maga elé
képzelni azt a megfélemlített Valérie-t, ahogy magába
zuhanva a heverőn feküdt.
Akkor tett magának egy ígéretet. Hogy egy napon majd egy
megerősödött és öntudatos énje fog idejönni, és
megszabadítja őt. Most itt a pillanat. Karjára vette Julie-t, aki
épp csak felemelte a fejét, majd visszazuhant az anyja vállára,
és tovább szundikált. Azután Valérie kinyitotta az ajtót, és
kilépett a lányával a szabadba.
 50. FEJEZET
Párizs, 1920. március
 
 
– Egy festmény Gertrude Steinnél? Tudod, milyen
szerencsés vagy, hogy kiállít a pavilonjában?
Olympe sokkal lelkesebbnek tűnt, mint Valérie.
– Érted? Kitart melletted, habár ez az egész történet…
Elhallgatott, és Julie-re pillantott, aki a háttérben játszott a
babájával.
– És ha ő kitart melletted, akkor a többi műkereskedő is így
tesz majd. A gyűjtők meglátják a képedet a Rue Fleurusben,
és további képeket fognak követelni. Ezt meg kell
ünnepelnünk!
– Nincs rá időm. Festenem kell. Egyetlen eladott festmény
nem ok arra, hogy a babérjaimon üldögéljek – válaszolta
Valérie, anélkül hogy a barátnőjére nézett volna.
Habár az utolsó képet éppen most fejezte be, és a
kisasztalon száradt, Valérie máris a következőn dolgozott.
Erősen koncentrálva festéket vitt fel a spaklival, és gyors,
energikus mozdulattal kente szét. A pontos munkához nem
volt türelme. A magzat súlya állandó nyomást gyakorolt a
keresztcsontjára. Csak pár percig tudott egy helyen megülni,
azután rögtön jelentkezett a hátfájás.
Olympe levegő után kapkodott.
– Ez nálad már rendszer? Ha rosszul mennek a dolgaid,
állandóan festesz, hogy ne kelljen a problémával
foglalkoznod. Valérie, egy hónapja megint itt vagy, és pár
héten belül anya leszel. Nem gondolod, hogy itt az idő, hogy
leülj beszélni Louis-val?
Valérie hirtelen fordult feléje. Tűszúrást érzett a szívében,
ha csak Louis nevét hallotta.
– Olympe, ezt már megtettük. Becsaptam, hazudtam neki,
most viselem a következményeket. Két férfi is szeretett, és
mindkettőt mélyen megsebeztem. Ennyi, nincs mit tenni.
 – Az embernek egy idő után abba kell hagynia önmaga
ostorozását. Azért, mert te nem tudsz megbocsátani
magadnak, nem jelenti azt, hogy Louis sem tud.
A nők egymást nézték, majd Olympe hirtelen élesen
felkiáltott.
– Julie, ne!
Valérie is rögtön a lányához fordult, de már késő volt.
Mialatt nem figyeltek rá, a kislány elvette a festéket, és a kész
festményt elkezdte kidíszíteni. Az idilli levendulaföldeken most
Julie vörös kézlenyomatai díszelegtek.
– Ó, drágám!
Valérie lehajolt hozzá, és egy kendővel tisztítgatni kezdte a
festékes gyerekkezet, hogy csökkentse a veszélyforrást.
Azután gyengéden a mosdóhoz kormányozta, és megmosta a
kezét.
Amikor az órára nézett, elnyomott egy szitkozódást.
– A csudába, már ennyi idő van? Sürgősen mennem kell,
tudnál…
Könyörögve nézett Olympe-ra.
– Kedves, a barátnőd vagyok, aki mindig tárt karokkal
fogad, de nem vagyok nevelőnő.
Szavait aláhúzta azzal, hogy az anya és a kislány kabátját
kivette a szekrényből, és átnyújtotta nekik.
Valérie szemlesütve öltözött fel, felöltöztette a kislányt is,
majd felemelte, és elindult vele.
 
Suzanne Valadon a Rue Cortot-n lakott, egy nem éppen
hagyományos lakóközösségben, amely belőle, fiából,
Utrillóból, és a húsz évvel fiatalabb férjéből állt. Sok fiatal
művésszel ellentétben sohasem fordított hátat a Montmartre-
nak. Felemelkedésével az aktmodellkedéstől a híres művészig
hírnevet szerzett magának. A szeretői listája hosszú volt, a
Belle Époque impresszionistáinak a névkatalógusához
hasonlított.
Éppen egy festmény előtt állt, amelyből már nem sok
hiányzott a befejezéshez. Egy fekete hajú nő aktja volt, aki
vörös damasztkereveten feküdt. Valérie-t magával ragadta a
színválasztás és a kép dinamikája. Suzanne sosem tanult
rajzolni. Modellként tanult, miközben a festőket nézte munka
közben.
Amikor Valérie és Julie belépett, a nagy művésznő ellépett
a festőállványtól. Habár szegénységbe született, és soha nem
volt jómódú, olyan bájt sugárzott, amelyet általában csak a
gazdagok mondhattak magukénak. Egykor gesztenyebarna
haja még mindig fényes és erős szálú volt. A szemöldöke
erélyről, a szája határozott jellemről tanúskodott. A háttérben
egy Renoir és egy Toulouse-Lautrec lógott. Mindkét kép
Suzanne-t ábrázolta.
– Jó, hogy el tudott jönni, Valérie. És amint látom, kísérettel
érkezett.
Suzanne mosolygott, amikor Julie nagy szemekkel
körülnézett, és félénken az anyjához simult.
– A lánya?
A kérdés még mindig megdobogtatta Valérie szívét. Olyan
sokáig rejtegette Julie-t, hogy még mindig az volt az érzése,
valami tilos dolgot tesz, ha együtt mutatkozik a gyerekkel. De
Julie többé már nem titok. Nem kell többé ezzel a
hazugsággal élnie. És habár ez a vallomás
következményekkel járt, mégis felszabadultnak érezte magát.
Leányanya volt, hibázott, de sikeres lesz. És ki tudja, egy
napon talán majd más asszonyok is példát vesznek róla.
– Igen, a lányom.
Kezét a hasára tette.
– És nemsokára testvérkéje lesz.
Suzanne-nak feltűnt a hiányzó jegygyűrű.
– Feltételezem, hogy a gyermekágy után folytatja a festést.
Mit gondol egy kettős kiállításról a következő évben? Az én
műveim és a magáé?
Valérie-nek tágra nyílt a szeme.
– Vállalná, annak ellenére, hogy a tisztességem romokban
hever?
– Éppen azért.
Suzanne karba font kézzel nézett rá, majd széles
mozdulatokkal keresztülvágott a műtermen.
– Tizenhét éves voltam, amikor Maurice megszületett. Az
apjának nyoma sem volt.
 – Azt hittem, Miguel Utrillo elismerte az apaságot.
– Egy barát kedves gesztusa. Az apa valódi kilétéről
sohasem beszéltem. Igazából nem is tudom, ki volt. Azután
jött Henri. Ó, mennyire szerettem! 
Rámutatott arra a festményre, amelyen alkoholistaként
ábrázolta önmagát.
– A hosszú árnyékban, amelyet ez a kicsi ember vetett, jól
el tudtam rejtőzni. De az a probléma, hogy az árnyékban más
sem látja az embert. És természetesen azt szerettem volna,
ha feleségül vesz. Teljesen a megszállottja lettem a
gondolatnak. Annyira, hogy egyszer fegyvert fogtam rá, hogy
azzal kényszerítsem.
A fejét csóválta.
– Ma már nem tudom, hogy tényleg őt akartam-e, vagy
csak egy férfi védelmét.
Valérie ismerte a történetet, és tudta, hogyan folytatódott.
– Máshoz ment férjhez.
– Azt hittem, ezzel megmenekültem, a jó hírem helyreállt.
De tévedtem, és következett a válás. Azután jött André.
Először egyáltalán nem akartam hozzámenni, de azután kitört
a háború. Ettől egy kicsit én is szentimentális lettem, és igent
mondtam.
Egy pillanatra úgy tűnt, elmerült az emlékeiben.
– Szeretnék mutatni magának valamit.
Intett Valérie-nek, hogy kövesse, és kivett egy képet a
szekrényből. Őt és André Uttert ábrázolta Ádámként és
Évaként a Tudás fájánál.
– André péniszét le kellett festenem egy falevéllel,
különben nem állíthattam volna ki. 
Suzanne a szemét forgatta.
Valérie csodálta a bátorságát. 
– Sohasem lennék hozzá elég bátor, hogy aktot fessek
magamról. Mit szólnának az emberek…
– Éppen ezért ez a kedvenc festményem – tette világossá
Suzanne.
– Olyannak festettem le magunkat, amilyenek vagyunk.
Persze lehetett volna esztétikusabb. Tudom, hogy már nem
úgy nézek ki, mint Renoir idejében. De a világ nem ránk vár,
tehát igazságot kell szolgáltatnunk magunknak. Az
embereknek úgy kell elviselniük, amilyen vagyok. És nekem is
el kell viselnem őket.
A művésznő egy cinkos mosolyt küldött Valérie felé.
– Ezért fog velem együtt kiállítani, Valérie! Mutassuk meg
azoknak, akik az árnyékban kicsinek akarnak minket látni.
Lépjen ki velem a fényre!
 51. FEJEZET
Párizs, 1920. március
 
 
– Mikor jön vissza Lulu? – kérdezte Julie, amikor elhagyták
Suzanne Valadon lakását.
Valérie mély sóhajjal simogatta meg a haját.
– Nem jön vissza, drágám. Sajnálom.
– Miért nem?
– Mert…, mert butaságot csináltam.
– Miért?
Valérie vállat vont.
– Az emberek néha buta dolgokat csinálnak.
– Lulu… nem szeret minket?
– Erre még csak ne is gondolj!
Valérie leguggolt Julie elé, megfogta a kezét, és mélyen a
szemébe nézett.
– Nagyon szeret téged, sőt jobban szeret, mint bárki mást,
ezt tudom.
Alig bírta visszatartani a könnyeit.
– De Lulu mostanában engem nem szeret annyira. És
sajnos igaza van.
Julie értetlenül nézett rá. Valérie-t szíven szúrta, amikor a
kislánya sírni kezdett.
– Ne sírj, kincsem!
Lázasan gondolkodott, hogyan tudná megvigasztalni.
– Mi lenne, ha a szemközti péktől hoznék néhány brióst?
Lassan elapadtak a könnyek, a kislány félénken bólintott,
közben öklöcskéjével még a szemét dörgölte.
Néha mi sem könnyebb, mint egy gyerekszívet felderíteni.
 
Fizetés közben csak egyetlen percre nézett félre, és Julie
máris eltűnt. Halálra rémülve rohant ki a pékségből, de
szerencsére azonnal megtalálta a kislányt. Hatalmas kő esett
le a szívéről. Julie egy csoport háborús veterán felé lépkedett,
akik a buszmegállóban melegedtek. Számukra a kíváncsi
kisgyerek örömteli változatosságot jelentett a félénk
pillantásokhoz képest, amelyekkel egyébként méregették
őket.
Ennek ellenére Valérie mérges lett. 
– Julie, nem szaladhatsz el, ha nem nézek oda!
– Ne aggódjon, asszonyom! – mondta az egyik veterán. –
Figyeltünk volna rá. Aranyos kislány.
Egy másik rokkant, akinek szemtakarója volt, megmutatta
Julie-nek az egyenruháját.
– Látod, mit viselünk? Ez azt jelenti, hogy a háborúban
voltunk, hogy a hozzád hasonló gyerekeket és az anyukádhoz
hasonló nőket megvédjük.
– Mit akartál ezektől a férfiaktól? – kérdezte Valérie a
lányát, amikor már az omnibuszon ültek.
– Úgy néztek ki, mint Lulu. Talán ők a barátai – válaszolta
Julie, és boldogan ette a brióst.
Vacsorára Olympe-hoz voltak hivatalosak a városi palotába.
 
A szalonban lévő állóóra éppen hatot ütött, amikor
megérkeztek. Már sötét volt, és Valérie úgy érezte, bekúszik a
hideg a ruhája alá.
– Majmocskám, megint fáradt vagy? – kérdezte
csodálkozva, amikor Julie nyűgösködött, hogy kézben akar
maradni.
Egész délután sírós volt, és nem akarta, hogy letegye az
anyja.
Olympe kíváncsiskodott, hogyan telt a délutánjuk Suzanne-
nál. Amikor puszit akart adni Julie arcára, visszahőkölt, és
megérintette a kislány homlokát. Idegesen nézett Valérie-re.
– Nézd csak!
Ebben a pillanatban Julie remegni kezdett, és erős
köhögésben tört ki. Valérie csodálkozva tette a kezét a gyerek
homlokára.
– De… az előbb még nem volt ilyen meleg.
A kislánynak magas láza lett.
 
Egy átvirrasztott éjszaka és az orvos látogatása másnap
reggel megerősítette a gyanút: spanyolnátha.
Valérie szörnyen aggódott, Julie állapota óráról órára
romlott, a láza hamarosan negyven fok fölé emelkedett. Egy
újabb nap elteltével már nem tudott inni, és lázálmai voltak.
– Nem akarok visszamenni az árvaházba – nyöszörgött
lázálmában.
– Kincsem, itt biztonságban vagy. Soha többé nem hagylak
el.
Valérie kipislogta a szeméből a könnyeket, és fogta a
kislánya kezét. Julie köhögése olyan fájdalmas volt, hogy neki
is belesajdult a szíve. Úgy tűnt, mintha fogságba esett volna
egy szörnyű rémálomban, amely örvényként húzza lefelé.
Még Olympe is gyámoltalannak tűnt.
– Nem akarod elhívni Louis-t?
– Louis-t? Miért tenném?
– Mert Julie fontos neki, és mert…
Olympe a fejét csóválta. 
– Tényleg ki kell mondanom? Mert talán még egyszer
szeretné látni, mielőtt…
– Nem akarom hallani! – kiáltott Valérie.
De el kellett ismernie, hogy Olympe-nak igaza van.
Julie súlyos beteg volt, és félt. Szüksége volt Louis-ra,
szüksége volt az apjára.
 
Louis rögtön jött, szemrehányás nélkül. Amikor Valérie
meglátta, akkor tudatosult benne, mennyire hiányzott neki.
Egy része harcolt az elementáris vágy ellen, hogy a karjába
vesse és kisírja magát, de végül összeszedte magát.
Hármasban váltották egymást Julie betegágyánál.
– Lulu – suttogta rekedt hangon Julie, amikor meglátta,
hogy belép a szobába.
– Bátor kis hercegnőm – válaszolta Louis szeretetteljesen,
miközben az arcát cirógatta, és kisimította izzadt haját a
homlokából. Majd Valérie-hez fordult:
– Add oda a vizes kendőt! Terhes vagy, nem kellene túl
közel jönnöd hozzá – mondta Louis, és hideg vizes borogatást
tett Julie homlokára. Julie a hatalmas vendégágyban még
kisebbnek és törékenyebbnek tűnt. Amikor csak ránézett,
Valérie sírni kezdett.
Délután visszajött az orvos, és sajnálkozva csóválta a fejét.
– Sajnos nem néz ki túl jól.
Valérie körbe-körbe rohangált és üvöltött.
– De hogy lehet ez? Tegnapelőtt még egészséges gyerek
volt. Biztosan téved! 
Louis most először lépett hozzá közelebb. Simogatta, hogy
megvigasztalja. Az érintés egyrészt biztonsággal töltötte el,
másrészt újfajta fájdalmat okozott.
– Együtt túl leszünk rajta, Valérie – suttogta Louis. – Erős
kislány, épp olyan, mint te.
Az orvos hűvös távolságtartással köszörülte meg mögöttük
a torkát.
– Ezen az éjjelen eldől. Ha túléli, akkor van remény. Holnap
megint eljövök, de inkább hívják a papot.
– Semmi esetre sem!
A félelem, hogy elveszítheti Julie-t, majdnem megőrjítette
Valérie-t. Pánikba esett, és bekövetkezett, ami várható volt:
megkezdődtek a fájásai. Olympe és Louis megnyugtatóan
beszélt a vajúdóhoz, és bevackolták egy karosszékbe Julie
ágya mellé.
– Asszonyom, önmaga és a gyermeke érdekében őrizze
meg a nyugalmát! – kérte az orvos.
– Hogyan őrizzem meg, amikor a lányom haldoklik?
– Majd én foglalkozom vele. – Louis sürgetően nézett rá. –
Nem adom fel. Itt vagyok veletek.
 
Valérie nem tudta, mennyi idő telt el. Végül nem tudta tovább
magában tartani a kérdést:
– Miért segítesz nekünk, mindazok után, amit tettem?
– Mert Julie nem tehet róla, hogy az életünk ilyen bonyolult,
és tudom, min megy most át. Én is hasonlóképpen éreztem
magam, amikor a kórházban voltam.
Valérie könnyek között bólintott. Eljött az idő, hogy ezt a
történetet is megbeszéljék.
– Láttalak akkoriban.
 Louis zavartan nézett rá, de mielőtt kérdezhetett volna
bármit is, Valérie folytatta:
– Aznap meglátogattam Apollinaire-t, aki szintén a Val-de-
Grâce-ban feküdt. Az arcod be volt kötözve. És… én azt
hittem, hogy te Gabriel vagy.
Elhallgatott, mert nem akarta még jobban megbántatni
Louis-t, de azután meggondolta magát. A férfi megérdemelte
az igazságot.
– Igen, nagyon szerettem őt, ámbár ennek a szerelemnek a
kilátástalansága már korábban is megmutatkozott, de ezt nem
akartam bevallani. Ráadásul volt tőle egy gyerekem, akiről
semmit sem tudott.
Elszoruló torokkal nézett Julie-re.
– De elvették tőlem.
– Ami disznóság! Senkinek sem lehet köze a
magánéletedhez – kiáltotta Louis őszinte részvéttel. Valérie
csodálkozva kapta fel a fejét. Most első alkalommal ismét
érezte a korábbi kötődést.
– Mindenesetre továbbra is reméltem, hogy valamikor
visszatér, de ez nem történt meg. Azon a karácsonyi
ünnepségen Mrs. Laddnél azért lettem olyan szomorú a
hegedűjátékodtól, mert megértettem, hogy még mindig a
múltat gyászolom. De amikor jobban megismertelek, őszinte
érzéseket tápláltam irántad. Te voltál az oka annak, amiért
egyáltalán elkezdtem dolgozni Mrs. Ladd maszkstúdiójában.
Mert miután összekevertelek a Val-de-Grâce-ban Gabriellel,
súlyos lelki válságon mentem át. Akkoriban már közelebb
álltunk egymáshoz, mintsem gondolnád. Fogtam a kezed,
simogattam a hátad, bátorságot öntöttem beléd…
– Abban a hitben, hogy én vagyok ő.
A hangjában már nem volt keserűség, csak beletörődés.
Valérie elfogódottan bólintott.
– Ami nagyon megrázott. Arra gondoltam, milyen szörnyű
lehet, ha egy háborús sérülés miatt az ember elveszíti az
identitását. Ezért mentem Mrs. Laddhez.
Louis-nak valami derengeni kezdett.
– Rögtön vonzalmat éreztem irántad, de nem tudtam, miért.
Talán az volt az oka, hogy éreztem a közelséged, még a
kórházból.
– Eltekintve attól, hogy egyszer már találkoztunk a
vonatnál. Az akkori rajz nélkül talán nem tudtam volna olyan
jól elkészíteni a maszkodat. Már akkor is szerepet játszottunk
egymás életében, amikor még nem is tudtunk róla.
Louis az első alkalommal mosolygott azóta, hogy megtudta
az igazságot.
– Én is ugyanezt éreztem. Újra összefoltoztad a szívemet,
erőt adtál nekem. Nélküled talán még mindig a sötétben
rejtőznék. És hálás vagyok érte, hogy már nem kell ezt
tennem.
A szemében valami felvillant.
– Mindent tönkretettem – sóhajtotta Valérie.
Louis szelíden csóválta a fejét.
– Most ne gondolj erre! Most csak Julie a fontos, és hogy
ismét egészséges legyen.
 
Valérie elaludt a karosszékben. Rettenetesen elmerevedett,
szinte nem is érezte a nyakát és a vállát, amikor felébredt. De
a pacsirta éneke reménnyel töltötte el, és a felkelő nap sugara
cirógatta az arcát. Egy pillanat múlva azonban belehasított a
félelem.
Azonnal felkelt, és kendőjét a vállára borította. A szobában
feltűnően nagy volt a csend. Miért nem ébresztette fel Louis?
Ő is megbetegedett?
De amikor az ágyra nézett, látta, hogy mindketten békésen
alszanak. Julie abbahagyta a hörgést, mélyen és szabályosan
lélegzett.
Louis karja védelmezőn ölelte Julie-t, a kislány pedig
kócosan kapaszkodott belé, és arcát a mellkasába temette.
Aki így kapaszkodik valakibe, annak nagyon sokat jelent az
a személy, gondolta Valérie. Julie-nek Louis volt az apja, ezen
semmi sem változtat.
Meghatódott a látványtól. Mérhetetlen megkönnyebbülés
áradt szét a lelkében. Amikor leült az ágy szélére, hogy
megnézze, lement-e Julie láza, Louis kinyitotta a szemét.
– Erős, mint az anyja. A legrosszabbon már túl van. Most
már csak nyugalomra van szüksége.
 – Arra mindnyájunknak szükségünk lenne – suttogta
Valérie.
Louis mosolygott, és felemelte a karját.
– Akkor gyere ide hozzánk! Neked is jut itt elég hely.
 EPILÓGUS
Moussy-le-Vieux, 1927. június
 
 
Nem sokkal második gyermeke születése és a Suzanne
Valadonnal megtartott közös kiállítása után Valérie ünnepelt
művész lett. Amikor éppen nem festett, a gyermekeit tanította
a művészet szeretetére, ahogyan vele tették a szülei. Julie, a
fantáziadús tízéves kislány odaadóan foglalkozott öccsével.
Louis kitartott élete nagy feladatánál, hogy egyesítse a
Gueules cassées-t – ahogyan az arcsérülteket a nyilvánosság
előtt nevezték.
1921-ben Albert Jugonnal és Yves Picot-val közösen
megalapították a „Union des Blessés de la Face et de la Tête˝
egyesületet, amelyet egy jótékonysági alapítvány
finanszírozott. Az elkötelezettségük mellett türelemre is
szükségük volt, mert a recesszió akadályozta őket a gyors
előrejutásban. De tíz évvel az után, hogy Anna Coleman Ladd
megalapította Párizsban a maszkstúdióját, megnyitotta kapuit
a Château de Moussy-le-Vieux.
Egy stúdió helyett a rokkantak egy tükörmentes kastélyt
kaptak. Az egész létesítmény, beleértve a telket is,
regenerációs központként szolgált, munkaállomásokkal és
saját előcsarnokkal.
– Ez a te érdemed – suttogta Valérie Louis-nak, amikor a
férfi az egyesület elnökeként megtartotta nyitóbeszédét. 
– Nem, ezt közösen értük el. Mindez csak azért volt
lehetséges, mert hittünk egymásban – válaszolta Louis
meghatott mosollyal. – Vagy nincs igazam, Madame
Renarde? 
Megcsókolta Valérie arcát, majd a szónoki emelvényre
szólították. Számtalan ember állt körülötte, akik ugyanolyan
izgatottan vártak erre a megnyitóra. Mrs. Ladd stúdiójában
Valérie a veteránokat mindig egyedülálló emberekként
kezelte, akiket kizárt magából a régi életük. Most találkozott a
családokkal is, akik ezek mögött a sérült emberek mögött
álltak.
Meghatottan ölelte át a gyerekeit.
– Nézzétek, apátok mindjárt átvágja a szalagot!
A kastélyt megnyitották, az emberek betódultak. Louis
azonban visszament a családjához, hogy megcsókolja
Valérie-t.
– Látod, drágám, mindig megéri küzdeni az álmainkért. A
művészeteddel sincs ez másként.
– És hogyan ünnepeljük meg a sikeredet? – kérdezte
Valérie huncut pillantással. 
– Vacsora a Lapin Agile-ban, tánc a Bal Bullier-ban, és
később – a mellényzsebébe nyúlt – van két jegyem Josephine
Bakerre.
Ezekre a szavakra Valérie mosolyogni kezdett.
– Ilyen gazdag programmal készültél?
– Semmi rossz nincs abban, ha az ember élvezi az életet –
válaszolta Louis vállat vonva.
Majd kéz a kézben besétáltak a kastélyba.
 UTÓSZÓ
 
Egy regényhez vezető ötletek a legváratlanabb helyeken
várnak az emberre: engem már régóta érdekelt a 20. századi
történelem, és 2018-ban az interneten szörfölve véletlenül
rábukkantam egy felvételre Anna Coleman Ladd
szobrászművészről és a Gueules cassées-ről.
Az arcsérültek az első világháborúban a hadirokkantak
addig ismeretlen csoportját képezték. A mérges gázok és a
géppuskák alkalmazása még újdonság volt, és a katonák
gyakran alábecsülték a veszélyt, amikor kinéztek a
lövészárkokból.
Ugyanakkor az orvostudomány fejlődése lehetővé tette,
hogy a sérültek túlélhessék ezeket a sérüléseket. Későbbi
külsejük ugyanakkor zavarta és sokkolta az embertársaikat.
Egy eltorzult arc nem hazudott, szépítés nélkül mesélt a
háború kegyetlenségéről, és minden illúziótól megfosztotta a
heroikus elképzeléseket.
Ahol a plasztikai sebészet elérte legvégső határait,
arcprotéziseket alkalmaztak. De a rézmaszkok elkészítése
sok időt vett igénybe. Anna Coleman Ladd négy segítőjével
185 maszkot készített, amelyek a majdani viselőjük arcához
illeszkedtek. Csepp volt ez a tengerben, mert egyedül csak
Franciaországban nagyjából háromezer arcsérült élt. Sajnos
egyetlen maszk sem maradt fenn napjainkig, a törékeny
készítmény nem volt hosszú életű.
Ladd stúdiója azonban nemcsak a maszkok készítéséről
szólt, hanem biztos helyet akart teremteni a Gueules cassées
számára. Itt egymás között lehettek. Nem kellett többé
elrejtőzniük, ismét társaságba járhattak, beszélgethettek. Még
a karácsonyt is megünnepelték, hiszen a műteremben kötött
barátságok átvették a család szerepét. A fizikai gyógyuláshoz
és a társadalomba való visszatéréshez a szociális kapcsolatok
talán fontosabbak voltak, mint maguk a maszkok.
 A háború után Anna Coleman Ladd visszatért a férjével
Bostonba, és a szobrászatnak szentelte életét. 1932-ben a
francia Becsületrend lovagjává választották.
Távozása után Párizsban nagyon hiányolták, és az
arcsérülteknek nélküle kellett boldogulniuk. A Louis által leírt
versailles-i események megtörténtek. Ő a kitalált hatodik
rokkant, akit Clemenceau személyesen hívott meg a
békeszerződés aláírására az első sorba. Albert Jugon és Yves
Picot 1921-ben alapították a háborús sérültek egyletét, a
„Union des Blessés de la Face et de la Tête”-et, és Párizstól
negyven kilométerre, Moussy-le-Vieux-ben rendezkedtek be.
Itt is hozzáköltöttem Louis-t az alapítókhoz. Az egyesület még
ma is aktív, és 2021-ben ünnepelte fennállásának százéves
évfordulóját. 
  
A regényben azonban nemcsak a Gueules cassées-ról van
szó, hanem a nők helyzetéről a nehéz időkben. Aki ismeri a
regényeimet, tudja, milyen fontos téma ez számomra. Valérie
története ugyan kitalált, de ez nem csupán az ő sorsa volt.
Leányanyaként nem volt könnyű dolga, megvetésnek és
rosszallásnak volt kitéve, de éppen ebben rejlett számomra a
csábítás: egy olyan asszony történetét akartam megírni, aki a
konvenciók és az elvásárok ellenére a saját útját járja.
 
És itt van még a Belle Époque Párizsa, művészete, irodalma
iránti szeretetem. Úgy tűnik, hogy akkoriban a művészek és
irodalmárok egyetlen nagy baráti körben egyesültek. Az
alkotók mindennapos vendégek voltak a bárokban és a
kávéházakban, vagy Gertrude Stein és Natalie Clifford Barney
szalonjában, és mindennap új műveket hoztak létre. A
művészet napi téma volt, és valószínűleg Párizs volt ehhez a
legjobb hely.
Ami mára maradt: valami enyhe bizsergés a mellkasban,
amit akkor érzünk, ha a Boulevard Saint-Germainen sétálunk,
vagy elhaladunk Apollinaire lakása, vagy a Café de Flore előtt,
esetleg a Montmartre utcáin sétálunk felfelé.
 
Remélem, hogy valamit sikerült belecsempésznem ebbe az
olvasmányba abból a légkörből, hogy ott is megmutatkozzon,
ahol az olvasó éppen felüti a könyvet. 
 
Tabea Koenig
Basel, 2021. május
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 
A regény nem jöhetett volna létre ebben a formában, ha nem
segít sok-sok ember, akiknek hálás köszönetet szeretnék
mondani.
 
Az ügynökömnek, Dirk Meyneckének a fáradhatatlan
kitartásáért, amellyel ebben a válságos időszakban is el tudta
helyezni a könyvemet. Éppígy köszönettel tartozom a
lektoromnak, Constanze Bichlmaiernak a gondos lektorálásért
és a remek együttműködésért. Sok örömet okozott, hogy a
történetet még izgalmasabbá tettük, és a legjobbat sikerült
kihoznunk belőle.
Köszönet illeti Jessica Bürgint, Stefanie Hubert, Tabea
Obristet és Niklaus Schäfert, az első tesztolvasókat. Értékes
visszajelzésetek nélkül sosem lett volna bátorságom
megjelentetni a könyvet.  
Köszönöm anyámnak az élménydús kirándulást a
Hartmannswillerkopfnál. Sokkal élvezetesebb dolgok is
léteznek, mint hogy az ember csatamezőkön sétál a lányával.
Külön szeretném kiemelni Leonard Koenig támogatását.
Nélküled ez a regény nem jött volna létre. Egész idő alatt
csodálatos voltál, olyan közel kerültél a szöveghez, mint senki
más. Sok mindenről lemondtál, hogy legyen időm írni, heteken
át egyedül boldogultál a háztartással, és teával, jó ételekkel,
néha egy pohár borral kényeztettél. Felkapcsoltad a lámpát,
amikor órákon át ültem a sötétben anélkül, hogy észrevettem
volna, állandóan feltöltötted és ellenőrizted a laptopomat, hogy
rendszeresen mentsem el az adatokat. (Mi, még mindig nem
mentetted el?) Ezenkívül angyali türelemmel még csírájában
elfojtottad a kétségeimet, és követtél Párizson át a
katakombákba és a múzeumokba. Végtelenül hálás vagyok a
beszélgetéseinkért és a lojalitásodért.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu
 
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.
 
Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
 
A kiadás alapja:
Tabea Koenig: Die Maskenbilderin von Paris
Aufbau Verlag GmbH & Co. KG, Berlin 2021
 
FORDÍTOTTA
Tuza Csilla
  
SZERKESZTETTE
Tóth Emese
 
BORÍTÓTERV
U1 Berlin, Patrizia Di Stefano
 

Epub: ISBN 978-963-544-865-4

Mobi: ISBN 978-963-544-866-1

  
© Aufbau Verlage GmbH & Co. KG, Berlin 2021
(Published with Aufbau Taschenbuch;

„Aufbau Taschenbuch”
is a trademark of Aufbau Verlage GmbH & Co. KG)
© Kossuth Kiadó 2022
© Hungarian translation Tuza Csilla 2022
Borítóképek © Trevillion Images,
Cultiris Kulturális Képügynökség
  
Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{1}
  Beteg virág vagyok / Láthatatlan féreg / Éji vihar szárnyán / Egy szirmomra
tévedt;
Ágyat vetett bennem, / Szép kármin ölemben, / S most sötét szerelme / Titkon
megöl engem. (Képes Géza fordítása)