KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA

ASSZONYBESZÉD

Pomáz, 2010
A borítón
Kőrösfői Kriesch Aladár: Nő rózsákkal 
című falikárpitjának részlete

Utószó Dr. Nagy Domokos Imre

ISBN 978­963­298­017­1 
ISSN 2061­1323

© Kráter Műhely Egyesület, 2010 
© Kosáryné Réz Lola jogutódja, 2010

Felelős kiadó és sorozatszerkesztő Turcsány Péter 
Felelős szerkesztő Kovács Attila Zoltán 
Műszaki vezető Stark Gergely 
Könyvtervező tipográfus Borsódy Eszter 
Szöveggondozó Várvédy Zoltán

Kiadja a Kráter Műhely Egyesület
2013, Pomáz, Búzavirág u. 2. Telefon/fax: 06 26 328 491
krater@krater hu * www.krater.hu

A kiadó az 1795­ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Nyomdai előkészítés Clarion Stúdió 
Nyomdai kivitelezés
Arrabona Print csoport – Print Invest Magyarország Kft. – Győr 
Felelős vezető Ványik László vezérigazgató
 Nagyon régi álmom volt már: 
a magyar asszonyok útját felkutatni 
a török időktől mostanáig. 
A sötét messziségben a mesemondás mécsese világított 
a sok halott adat és évszám között. 
Tudom, hogy az út mindig meredekebb és nehezebb lesz, 
amint közelebb jut a nappali világossághoz, 
de nagyon szeretném végigjárni. 
Ez a könyv: az első száz esztendő.

Kosáryné Réz Lola
PATÓCSY KATALIN
 …A   hidegleheletű,   ormótlan   nagy   kőkút   kávájára   pihesárga   levélke 
hullt. Egy darabig ott libegett a szélén, aztán mintha megszédült  volna, 
leesett a fekete mélységbe.
Soká   kellett   bukdácsolnia,   míg   vizet   ért.   Rég   nem   volt   ilyen 
forrómeleg,  száraz   nyár, mint   az  ezerötszáznyolcvanötödik  esztendőben. 
Szomjan   pusztult   az   állat   az  erdők  mélyén,   kiszáradt   a  fű  a  réteken.  S 
jórészt elapadt a föld alatti forrás is, mely a kutat táplálta.
Épp hogy derengeni kezdett a nyári reggel. A boltozatos  belső kapu 
árnyékából   vékonyderekú,   fehérarcú   nemes   asszony   jött   elő 
öntözőkannácskával a kezében. Katalin.
Lelépett   a   kúthoz,   megállt,   lopva   körülnézett.   Nem   mozdult   senki 
sehol. A kőfalak meredten álltak, az ablakok fatáblái zárva maradtak.
Óvatosan félrevonta hát a nehéz, rozsdás láncot a káva széle mellől, 
nehogy   zajt   üssön,   s   leengedte   a   vödröt   a   kút   legmélyére.   Mintha 
tolvajlásban járna, olyan sietve töltötte meg kannácskáját, s már sietett is 
lefelé a kőgarádicson.
Amint világosabb lett, mind messzebbre lehetett látni körös­körül.
Ott állt Dabas vára valahol a Bükkben. Körülötte véghetetlen erdőség, 
mészkő sziklák, agyagos szakadékok. Lenn, mosolygó völgyben, erdőirtás 
közepén   három   jobbágyfalu.   A   vár   magas   mészkőfalai   mögött   a   külső 
palánk   agyagos   sárral   döngölve.   A   két   fal   között   lejtősen   tarkaszínű 
virágoskert,   kijjebb   gyümölcsös,   dinnyeföld,   zöldségeságyak.   Oldalt   az 
istállók, csűrök, magtár. A berek oldalában téglavető kemence. A kiszáradt 
patakon hallgató malom. A várárok mögött a láp még zöldellt. Szép tarka 
tehenek legelésztek ott a mocsármenti fűben, az istállóból nyihogó nemes 
paripát vezettek épp elő a legények.
 Körös­körül a négy bástya. Alattuk hűvös pinceüreg. Egyikben kutyák 
csaholnak,   másikban   ölyvek,   sólymok   gubbasztanak,   harmadikban 
puskaport   szitál   négy   füstösképű   legény,   negyedikben   lánccal   kezükön­
lábukon,   török   rabok.   Azok   még   alszanak   talán.   Emberségesen   bánnak 
velük is itt, hadd felejtsék el a nyomorúságukat.
Más   világ   volt   itt   mindig,   mint   odakint   messze.   Más   törvények 
uralkodtak, szelíd asszonyi lelkek törvényei.
Lépegetett   lefelé   Katalin   az   egyenetlen   kőgarádicson,   s   csak   egy 
pillanatra   nézett   önfeledten   körül,   mert   olyan   szép   volt   a   reggeli 
tisztaságban minden. De odaért már a virágoskertbe, s oldalt meglátta a 
kápolnát.   Derengő   félhomály   pihent   benne,   keskeny   ablaka   mögött 
álmodozva  őrizte a Boldogasszony az oltárt  égszínkék palástban, karján 
csillagkoronás Jézuskájával.
S   a   fal   alatt   feketén   nyílt   a   sírkamra   alacsony,   vasrácsos   ajtaja. 
Görbetörzsű,   vén   fűzfa   takarta   el   szétterpeszkedve,   eléje   lógatva   zöld 
vesszőfüggönyét.
Az ajtó mögött, a nyirkos kőpadlón virágok feküdtek, még majdnem 
egészen   frissen.   Tegnap   tette   oda   Katalin.   Megállt   az   ajtócskába 
kapaszkodva,   s   benézett   a   vasrácson…   mélyet,   nehezet   sóhajtott.   Mi 
egyebet   tudna   még   adni?…   Legalább   néhány   szál   virágot…   valamit   a 
szívéből… amit halottnak még lehet.
Nehéz   lélegzéssel   fordult   el,   hogy   elsőben   is   megöntözze   a   kertjét, 
mielőtt ideérne az égi csóva könyörtelen tüze.
Ez volt az ő titkos bűne, tolvajlása. Saját házában lopta a tiltott vizet. 
Hogy a virágok el ne száradjanak, s mindennap odatehessen néhány szálat 
a   sírkamrába   fájdalmas,   tehetetlen,   gyászgyötrötte   szívének   együgyű, 
szánalmas kis vigaszául.
Mikor a vizeskannácska üres lett, letépett néhány szál törökszegfűt, s 
visszament a fűzfa alá. Kinyitotta az alacsony rácsajtót, bement. Leült a 
legelöl álló kis koporsó kőlépcsőjére, átölelte a kemény követ, behunyta a 
szemét, s azt próbálta   álmodni, hogy a kis  gyermeknyoszolya  deszkáját 
érzi   a   tenyerével.   Valami   régi   danát   dúdolgatott   halkan,   amit   neki 
énekeltek valaha, s amit ő énekelt bölcsődalnak boldog estéken:
 Ficfa alatt vigalom,
Ott táncoljunk, angyalom…

Kitört belőle a sírás. Görnyedten, ziháló lélegzettel zokogott sokáig a 
kis koporsó mellett. Amint énekelte a nótát, egyszerre más lett a verse. 
Csak úgy a szívéből termett.

Ficfa alatt sírhalom,
Ott pihenjünk, angyalom…

…Odakint felébredt a világ. A nap mind magasabbról locsolta tüzes 
olajával a földet. Izzani kezdett a selyemkék ég. Menyhárt bátya nagyot 
ásítva   követelni   kezdte   a   reggelit.   Valahol   egy   kisgyermek   visongatott 
nagy ujjongással.
Katalin   nem   hallott   semmit.   Elfáradt   végre.   Elcsöndesedett. 
Megborzongott,   remegő­nagyot   ásított,   s   elaludt   csöndesen,   hogy 
elpihenjen kissé az átvirrasztott, elsírt éjszaka után, s járja a félig emlékek, 
félig álmok bárányfelhős útját ébredésig, rózsaszínű ködben.

A  kriptában   a középen   álló,  legelső,  legrégibb  koporsó  első  Dabasy 

Mihályé volt, aki Mátyás királytól kapta a nemességet és a bükki birtokot. 
Kőből   is   kifaragták   az   alakját.   Kissé   oldalt   feküdt,   görcsös   szövésű 
paszomántgombot faragott a mester a köntösére, tizet egymás után. Úgy 
fordította  a vállát,  mintha  talán  alája is került volna egy, s az nyomná. 
Arcán is valami kényszeredett nyugtalanság látszott örökké. Talán ivadékai 
miatt aggodalmaskodott? Pedig két fia egyképpen derék, nemes vitéz volt, 
s   hogy   meghaltak   a   hazáért,   azt   ő   sohasem   félte,   sőt   biztatta   őket   reá 
mindig,   hogy   az   országért   éljenek,   haljanak.   S   bizonyos,   hogy   ő   is 
szívesebben   lélegzett   volna   utolsót   a   harcmezőn,   nem   borbélyok   és 
doktorok között, a mennyezetes ágyban.
Feküdni   azonban   csak   második   Mihály   feküdt   a   két   fiú   közül   a 
kriptában, mert Pálnak már halott testét sem találhatták meg Mohácson. 
Ugyancsak ennek az elveszett Pálnak két fia is Mohácsnál hagyta az életét, 
ott is temették el őket sok vitézzel közös sírba a jó asszonyok.
Akadt   azért   a   kriptában   is   elég   pihenő   halott.   A   férfiak   között 
asszonyok, gyermekek, kisebbek, nagyobbak. Hallgattak mind…
Jó   hat   esztendeje   múlt,   hogy   régtől   özvegy   negyedik   Dabasy 
Mihálynét,   Perényi   Máriát   hozták   le   ide,   a   hűvös   homályosságba 
megpihenni.   Békén   halt   meg   a   nagyasszony,   mert   egyetlen   fia   mellett 
olyan   asszonyt   hagyott,   akit   leányaként   szeretett.   Ő   maga   választotta 
titkon, sok nála nevekedő fiatal hajadonka közül.
…Ezerötszáznegyvenegy kisasszony havában hallották először hírét itt 
a   sűrű   erdők   között,   hogy   a   török   már   Budában   volna. 
Ezerötszáznegyvenkettőben   indult   hatvanezer   ember,   hogy   kiűzné   a 
pogányt. A római Szentatya is küldött számos embereket, valamint aranyat, 
ezüstöt; ugyancsak Ferdinánd ő királyi parancsából is gyűltek a seregek. 
Perényi Péter azt hangoztatta,  hogy elsőben is Budát kell megvenni, de 
nem   hallgattak   a   szóra.   Negyedik   Dabasy   Mihály   akkor   került   először, 
sihederfővel, harcba, s maga fülével hallotta, mint később a feleségének is 
elbeszélte hosszú betegsége alatt vagy százszor, ha nem tudott aludni, hogy 
a sereg többi urai összebeszéltek: inkább Pest, mint Buda. Így is indultak, a 
Duna másik partján. Hanem ott aztán hamarosan elakadtak vala a vizek és 
feneketlen   nagy   sarak   között.   Se   té,   se   tova   nem   tudtak   mozdulni. 
Elmaradtak   a   szekerek   is   valahol   messze,   nem   volt   a   katonák   számára 
élelem. Mint a sűrű sáskaraj, zúdultak a falvakra. Joachim de Brandenburg 
generális   csak   ivott   keservében,   mert   látta   már,   hogy   mást   nem   tehet. 
Előbb pedig elmulasztott gondolkozni a dolgok állásán. Közben kiütött a 
fekete csoma is, a katonák hullottak,  mint  a legyek,   és akik menekülni 
próbáltak a rém elől, sokan a mocsarakba, sárvizekbe, vaderekbe vesztek, 
megfulladtak.
Mire a halottak  porrá lettek,  s az  élők eltakarodtak,  nem maradt  ott 
ember jó egynapi járóföldön.
Ezerötszáznegyvenháromban   a   török   kezébe   került   Siklós, 
Simontornya, Palota, Tata és sok más helyek. Negyvennégyben: Visegrád, 
Nógrád, Hatvan, Veszprém, Győr – itt­ott állt még egy­egy makacs végvár, 
de ha ráment a török, a füstös golyók között onnan is hamarosan letépték a 
máriás   zászlót.   Ezerötszázötvenkettőben   aztán   mégis   kudarcot   vallott   a 
török Egernél.  Negyedik  Dabasy Mihály fiatal  házas  volt  akkoriban,   és 
nemcsak   Egerért   harcolt,   hanem   Dabas   váráért   is,   mert   tudta,   ha   Eger 
elvész, nyitva az út a Bükk felé.
Hanem   hiába   állt   meg   Eger,   másutt   csak   nyomult   a   török   tovább, 
tovább.   Egyre   több   lett   a   futó   nemes.   Rokonok,   ismerősök   vitték 
gyermekeiket   menedékre   ide­oda,   ahol   még   biztonságosnak   látszott   a 
környék. Dabas várát is felverte a gyermeklárma, pedig csak egy úrficska 
volt igazán otthon: legifjabb Dabasy Mihály.
Ezerötszázhatvankettőt írtak, mikor a kis Mihály megszületett három 
halott kisleány után. S mert akkor kötötték meg végre a békét a törökkel, 
apja,   anyja   hálát   adtak   Istennek,   és   azt   mondták,   békés   ember   lesz   és 
boldogabb, mint ők. Nádasdy nádort kérték fel keresztapjául. Remélték, ha 
ők meghalnak, majd lesz, aki a kisfiút gondjaiba vegye. De a nádor már a 
következő évben meghalt, Mihályka apjának pedig az őszi rossz időben 
kiújult   régi,   láncos   golyótól   ütött   sebe,   s   ettől   fogva   nyolc   évig   többet 
feküdt, mint  járt,  míg aztán  megpihenhetett  egészen. Mikor úgy feküdt, 
felnézett a mennyezetre, s talán hogy a lába kevésbé érezte így a fájdalmat, 
ha a lelke gyötrődött, maga elé számlálta az ujjain:
– Budai, esztergomi, fejérvári, mohácsi, pécsi, siklósi, nógrádi, hatvani, 
szekszárdi, veszprémi, szegedi, simontornyai, szerémi, pozsegai szandzsák, 
ez van az országunkban. Kormányozza – mint kapitány – a bég. Mellette 
ott a mufti. Apróbb ügyekben a kádi ítélkezik. Az adófelügyelő kesedár. A 
szandzsákot járásokra osztották fel, hány nahie van összesen, azt nem is 
tudom, de összeszámolom egyszer azt is…
Nagyot nyögött ilyenkor.
– Lesz­e még ezekből vármegye valaha? Lesz­e belőlem ember?
Valamiképpen   úgy   esett,   hogy   az   ország   sorsát   meg   a   maga   sorsát 
egynek   gondolta   végül,   és   üszkösödő   lábát   is   nem   maga   miatt,   nem   is 
felesége,   fia   miatt   panaszolta,   csak   mert   annál   nagyobb   rémület   volt   a 
szívében, hogy az ország is elvész. Néha napokra elfelejtett minden mást, 
csak nyögött és imádkozott. Nem kívánt látni senkit feleségén kívül, aki 
maga ápolta.
Egyszer aztán könnyebb napja lett váratlanul. Igaz, szép tavaszi nap 
tűzött   le   a   bőrökkel   körülaggatott,   nyirkos   levegőjű   toronyszobába. 
Egyszerre   melegebb   lett   a   beteg   helye   is.   Két   könyökére   támaszkodva 
felerőlködött   kissé,   s   éppen   kilátott   az   ablakon,   aminek   két   tábláját 
kitárták, hogy szabadabban jöhessen be az Isten áldása.
A szemközti bástyatetőn kisfiú állt, s felfelé nyilazott a levegőbe. Csak 
úgy, jókedvéből. Szép barna haja a vállára hullt, süvegecskéje a földre esett 
mögötte, de nem bánta – felkacagott, amint a fehérpihés bárányfelhők felé 
röpült   a   nyílvessző.   Mintha   nem   is   gyilkos   szerszám   lett   volna,   hanem 
szálló madár, mintha üzenetet vitt volna felfelé vagy imádságot.
A   nagybeteg   kimutatott   reszkető   kezével,   szólni   már   alig   bírt,   csak 
mozgott kékes ajka, s mélyen ülő olajosfényű szeme megrebbent.
Öröm látszott rajta. Nagy, boldog öröm. Mintha csak most ébredt volna 
reá, hogy ha ő nem is lesz ember többé, van, aki ember legyen helyette, 
van, aki Dabasy Mihály legyen helyette, s az ország is megújulhat, üszkös 
sebe   elsimulhat,   a   szandzsákságok   helyett   megyék   lesznek   még,   a   bég 
helyett ispánok parancsolnak, mufti helyett bíró…
Hátrafeküdt lankadtan, s vége volt.

Huszonhárom   éves   volt   Batthyány   Boldizsár,   mikor   dunántúli 

fővezérnek választották. Tizenöt esztendő telt el azóta, s nem sokat tudott 
elérni. Ez rágta a lelkét. Százévesnek érezte magát a sok gond miatt, ami 
megfeküdte.
Szemre   nem   látszott.   Valaha   Zrínyi   György,   anyai   nagybátyja,   aki 
öregségét   pihente   már   sziklavárában,   mire   vezér   lett   a   fiatal   Boldizsár, 
kedvtelve gondolt rá, hogy nemhiába ő nevelte fegyverforgatásra a fiút. S 
most  talán  még   nagyobb   öröme   telt   volna,   ha  él,  hogy  férfikorára  sem 
lankadt benne a buzgalom, s nem fáradt bele a hiábavaló harcba. Ütötte, 
ahol érte a törököt, amennyire tudta. Kevés atyafia meg hű barátja maradt 
még, serege sem sok volt. Gyerekifjak, jobbágyok meg keserű, kemény, 
öreg végvári legények, akik elhozták a törökre jutott tornyokból valahogy 
rongyos   plundrájukat,   véres   kardjukat,   puskaportól   fekete   képüket,   s 
verekedni akartak tovább.
Pelyhesállú,   kerek,   fekete   fejű,   zömök   legényke   szegődött   hozzá 
egyszer apja halálát megbosszulni, hosszú idő múltán helyére állni. Ötödik 
Dabasy  Mihály.  Míg  kardra   nem  került  a  sor,  ragaszkodó,   szelíd  lélek, 
muzsikát, virágot kedvelő. De a harcban dühös oroszlán, mesebeli vitéz, 
akin nem fog se kard, se golyó.
Ha megpihentek, nem indult külön portyára, nem ment el mulatni ide­
oda, az iszákosságtól tartózkodott, verfelét, kártyát, házsártot soha pénzben 
nem játszott, éltét a hazának kívánta áldozni. Szeretett hazasietni Dabas 
várába   édesanyjához,   öreg   paptanítójához   virágok   között   sétálgatni, 
galambot   etetni.   Jóságos,   hűséges,   szelíd   szeme   volt,   akár   Perényi 
Máriának,   kora   ifjúságától   özvegy   életben   élt   anyjának.   A   nagyasszony 
abban lelte  kedvét, hogy a házatáját  rendezze,  a betegeket,  szegényeket 
gyógyítgassa, jótevője  legyen mindenkinek.  Földönfutó árvákat  fogadott 
magához különös szeretettel.
Mikor Dabasy Mihály, egyetlen fia hazatért a harcokból, mindig talált 
otthon vagy tizenkét ifjú nemeskisasszonyt.
Nem   csak   szépek   voltak.   Frissek,   szorgalmasak   is.   Kora   hajnalban 
keltek, s amint a kápolna harangja  megszólalt,  a szövétnekkel  világított 
folyosón sietve haladt végig a tizenkét leány egymás nyomában. Legelöl a 
hatesztendős Bebek Orsika. Hátul a tizennégy éves Patócsy Katalin. Mert 
reá   voltak   bízva   a   kicsinyek,   hogy   vigyázzon   rájuk.   Verhenyeges 
szoknyában, fehér fejrevalóval libegtek a homályos boltozat alatt a kápolna 
tágra nyitott ajtaja felé.
Esztendei   hadiélet   után   történt,   hogy   Dabasy   Mihály   újra 
hazalátogatott. Korán kelt, az apródokkal. Néhány katonacimborája mélyen 
aludt   még,   de   ők   odaérkeztek   a   kápolnához   a   másik   oldalfolyosó   felől 
égkék   dolmányban,   füstszín   lábravalóban.   Legelöl   a   tizenkét   esztendős 
Dóczy Ferke. Leghátul a huszonhat éves Dabasy Mihály.
Éppen a kápolna ajtajában érték utol a kisasszonyokat. Ferke oldalba 
lökte Orsikát a kemény könyökével, az meg a karját csípte vissza erősen, 
mérgesen. A nagyobbak lesütött szemmel lépkedtek, mintha tudomást sem 
vennének   egymásról.   De   a   tizenkettedik   leányka   illedelmesen   megállt, 
hogy előreengedje az úrfit, Dabasy Mihály pedig szerényen el akarta volna 
hárítani   a   tisztességet.   Mosolyogva   fogta   kézen   Katalint,   hogy   együtt 
lépjék át a szentelt küszöböt.
S   amint   most   összenéztek,   s   először   látták   ilyen   közelről   egymást, 
megállt velük a világ forgása, s a kápolna csengettyűje mintha a szívükben 
kezdett volna szólni.
 Eltelt egy hét, két hét. Dabasy Mihály még mindig otthon pihent, s nem 
is igen emlegette, mintha hamarosan tovább akarna menni. Barátai, akik 
eljöttek   látogatására,   el   is   mentek   magukban.   A   nagyasszony   boldogan 
töprengett, hogy miatta volna itthon? Vagy más miatt? Ó, ha régi, titkos 
imája meghallgatást nyert volna!
Lesben állt ezentúl. Aggodalmas lesben. Ismerte a nevelt leányait, nem 
tévesztette meg sem a szép arc, sem a szelíd mosolygás, tudta, melyik a 
jólelkű, melyik a számító, melyik a titkon beteg, melyik a szép igazán.
Első naptól kezdve legjobban szerette Patócsy Katalint.
Szerette, mintha valami húzta volna hozzá. Talán mert egyik meghalt 
leánykájára   emlékeztette   gyűrűs,   világosbarna   haja?   Szerette,   bár   dacos 
volt kissé és nehezen hajlítható; vagy talán éppen ezért. Asszonyban tán 
még   inkább   becsülte   a   magára   tartó   büszkeséget,   mint   a   férfiakban. 
Azoknak könnyű büszkének lenni. S úgy érezte, hogy a dacban erő is van 
és kitartás. Hűség és tiszta áldozat. Katalin ott is erős tudna lenni, ahol az 
ura   megbicsaklik,   mert   talán   éppen   nagyon   is   jó   férfinak,   nagyon   is 
gyöngéd?
S   megremegett   az   ő   szíve   is,   mikor   egyszer   megérezte   vállas,   erős 
katona fia remegő szívdobogását, hogy a rózsaszínű leányarcra tekintett. 
Nem   tudott   volna   egy   szót   sem   szólni.   Leborult   ott   a   kápolnában,   két 
tenyerébe temette az arcát, fojtott zokogással úgy köszönte meg Istennek 
áldását, hogy íme, magához való tiszta, szép asszonyi lelket talált a fia, s 
hogy mert nem veszítgette erejét, vérét mostanáig úton­útfélen, nem kell 
ennek a kis virágnak tőle félnie.

Igaz,   voltak   jótét   lelkek,   akik   sugdolózni   próbáltak,   s   előszámolták, 

hogy   Patócsy   Katalin   semmiképpen   nem   megfelelő   menyasszony. 
Kicsoda­micsoda tulajdonképpen?
Apja birtokát már az ő születése előtt elvette a török, anyja örökségén 
éltek, míg Patócsy a pogány fogságába nem került. Akkor Katalin anyja, 
Lábdy   Krisztina   pénzzé   tett   mindent.   Odaadta   aranyát,   ezüstjét,   hogy 
kiváltsa. De mire hazajöhetett volna, már épp csak eltemethették.
 Anyai dédapja, Dóczy Gergely gazdag ember volt, a bányavárosokban 
szép házai, kohói álltak, sok arany, ezüst került a bányáiból, s Budán is 
házat tartott. De még a mohácsi időkben elveszett, s vele együtt a nagy 
gazdagság is. Csak a nagyanyja, özvegy Lábdy Gáspárné, Dóczy Katalin él 
még, hanem az bizony, szegény vénség, inkább teher, nemhogy várni lehet 
tőle valamit. Egyszóval kapna Mihály gazdagabbat, szebbet, jobbat…
–  Gazdagabbat igen, szebbet, jobbat nem – mondta Perényi Mária, s 
megölelte,   megcsókolta   a   kisleányt,   aki   akkor   talán   még   nem   is   tudta, 
legfeljebb sejtette, hogy kavarog körülötte valami. Ő csak az első szerelem 
kábulatos álmában járt­kelt.
Hanem aztán felrezzentették.
Egy reggelen, mikor a nagyasszony megnézegette a lányok hímzését, 
Katalin feltekintett reá. Három éjszaka nem aludt már a nagy szívfájdalom 
miatt.
– Igaz­e, asszonynéném, hogy a török közeledése miatt mind elvisznek 
bennünket innen? Igaz, hogy emiatt jöttek Bebek Orsikáért az atyafiai?
– Az igaz, hogy híre jár, jönnek megint Egerre. De még nem biztos. Az 
sem biztos, hogy a többiek elmennek. De ha mind mennének is, neked itt 
van helyed mindig nálam, Katalin.
Katalin égő arccal emelte fel a fejét, s keserű lett a hangja.
– Persze, mert nincs hová mennem, anyám, nagyanyám is rokonoknál 
húzódott meg…
Már ugrott volna fel, hogy akár mezítláb elszaladjon, neki a világnak, 
elpusztuljon inkább, mint hogy alamizsnát kínáljanak neki éppen ott, ahol a 
szívét szerette volna elajándékozni.
Özvegy Dabasy Mihályné megfogta vékony kisleány karját.
–  Nem azért – hajolt föléje, s meleg volt a lélegzete, suttogó szava. 
Többet   nem   mondott,   továbbment.   De   Katalin   megértette,   s   visszaült 
álmodó­boldogan.
Később   aztán,   pár   hónap   múlva   jobban   is   megmagyarázta   neki   az 
úrasszony, szóval.
–  Azért maradj, Katalinom, hogy az én jó Mihály fiam ne maradjon 
egyedül, ha nekem, mint érzem, hamarosan el kell menni innen. Az  én 
nevelésem, anyja keze alatt nőtt egyetlen jó fiam. Tudod, csupa szív, csupa 
becsület, nem bíznám akármilyen asszony kezére.
 Egymás kezét fogták akkor, s amint egymás szemébe néztek, Katalin 
akkor esküdött igazában, nem a díszes menyegzői ruhában, mikor nyomta 
a homlokát az ékes fejrevaló, és kábult volt a feje a sok készülődéstől, 
vendéglármától.   Elkötelezte   magát   életre­halálra.   Édes   boldogságra, 
büszke szenvedésre.
Következő   tavasszal   volt   a  lakodalom.   Nyárra   meghalt   árva   Dabasy 
Mihályné,   Perényi   Mária.   Mihálynak   őszre   újra   Batthyányhoz   kellett 
mennie.   A   várból   még   a   lakodalom   után   szétszéledtek   a   kisasszonyok, 
úrfiak.   Özvegy   Dabasyné   akarta   így.   Ne   zavarja   senki   a   fiatalok 
boldogságát, kiváltképpen irigy szem ne. Pedig az akadt volna elég.
Hogy   ne   legyen   Katalin   egyedül,   Mihály   ajánlotta,   hívja   magához 
anyját, nagyanyját, adjon nekik otthont a várban.
–  Egyszerre   két   napa   legyen   kegyelmednek?   –   kérdezte   Katalin 
lehajtott fejjel, mert szinte hallotta, mit mondanak majd itt meg ott.
– Melletted akár három öregasszonyt sem bánok – mondta mosolyogva 
Mihály.  – De  ha  anyád,  nagyanyád  adta  a  természetedet,   akkor  nem  is 
napamnak, anyám helyett anyámnak, öreganyámnak fogadom őket.
Téli pihenőre visszatért Mihály a várba, s a két öregebb asszony mellett 
is úgy éltek, mint a galambpár. Két boldog esztendő telt el. Megszületett 
Mihályka.   Aztán   újabb   két   boldog   esztendő   múlva   Krisztinka,   akit 
nagyanyja nevére kereszteltek.
Katalin kora tavasztól késő őszig hordta hálásan a maga növesztette, 
maga öntözte virágot a sírbolt ajtajához Dabasynénak. Öt éve volt asszony, 
s egyetlen rossz szót nem hallott az urától. Anyja, öreganyja békés, boldog 
otthont találhattak nála. Két szép gyermeke van, s ha Isten akárhányat is 
ad, viseli alázatos örömmel. Így fognak élni öregségükig, s így halnak meg 
aztán békésen, Istenhez térőn. Nem kívánkozott sehova, csak az ura mellett 
lehessen. Nem szerette hallani mások beszédjét, tréfáját, hízelgését, pedig 
aki megfordult a várban, el nem mulasztotta, hogy legalább egy­két szép 
szót   ne   mondjon   neki.   Mert   nem   akadt   férfi,   akinek   a   szemét   meg   ne 
állította volna, akármennyire nem akarta is.
Már bosszantották, csipkedték őket a környékbeli urak, asszonyságok. 
De ügyet sem vetettek rájuk, élték a maguk módján szép napjaikat, s akár 
mintha a mennyországban élő boldog, büntetlen lelkek lettek volna, olyan 
szelíden szólottak egymáshoz mindig.
 A hatodik esztendőben történt, hogy Mihály újra a Dunántúlra készült. 
A tavaszon Batthyány úgy látta, hogy rajta kell ütni a törökön. Segesd alatt 
jártak már. Üzenetet küldött megbízható embereinek, s Mihály sem ülhetett 
szégyenszemre otthon.
Csak az bántotta, hogy férfi nélkül marad a vár a bizonytalan időkben. 
Amint   a   török   közeledett   Eger   felé,   mindenféle   gyülevész   népséget   is 
hajtott maga előtt. Útonállók, kalandozó zsoldos katonák, zsiványok járták 
a környéket. Katalin próbálta nyugtatni Mihályt, hogy nem fél ő, bezáratja 
jól a kapukat.
Egy napon aztán nagy örömmel mutatott egy levelet Katalinnak az ura.
–  Eljön   Menyhárt,   apám   legkisebb   öccse,   nekem   soha   nem   látott 
bátyám, de közeli atyafi. Igaz, szomorú az alkalom, déli birtokát elvesztette 
a törökök miatt, s földönfutóvá lett.
Legalább menedéket kínálhatok neki, s hálából jól gondot visel majd 
rátok, szívecském.
Katalinnak valami  nehéz érzés  nyomta meg a szívét. Lehajtott  fejjel 
állott ott.
– Nem minden ember ismeri a hálát, édes jó uram, bár ha olyan közeli 
atyafi, talán nem lesz idegen lélekben sem. Mégis…
Mihály megütődve tekintett fel, amint az asszony elhallgatott.
– Mit akartál mondani? Úgy kezdted: mégis…
–  Nem, semmit – mondta Katalin. – Csak azt, hogy jöjjön vissza, én 
édes jó uram mielőbb egészségben.
Azt akarta mondani:
–  Mégis,   elsőbb   talán   adja   oda   neki   édes   uram   az   Alsótanyát,   s 
gazdálkodjon ott békességgel. Ha aztán látjuk, hogy igazi jó atyafi, mindig 
fel   lehet   invitálni   a   várba.   Így,   ismeretlenül   ne   bízzunk   meg   benne 
mindjárt, mert sok a hamis ember mostanában.
Hanem akkor eszébe jutott, hogy anyja, öreganyja itt vannak a várban. 
Mihály   őket   sem   ismerte,   mégis   bízott   bennük,   mindjárt   örök   otthonba 
hívta őket. Hogyan szólhasson ő most az ura rokona ellen?
Meghajtotta a fejét. Mindegy, akármilyen ember lesz is, az az idő, míg 
Mihály nincs itthon, mindenképpen nehéz és keserves, amikor pedig itthon 
van, mindenképpen boldogság.
 Három   hét   múlva   megérkezett   Menyhárt,   gyomros,   öblöshangú, 
nagybajuszú   ember  meg   Milica,  a  felesége,  kövérkés,   szép,   fekete   hajú 
asszony. Mihály még négy napot maradt, elrendezte a dolgait, és indult 
megnyugodva a sereghez.
–  Ne   félj,   öcsém,   úgy   megleszünk   mi   itt,   mint   az   angyalkák   a 
mennyországban!   –   kiáltott   még   utána   Menyhárt,   mikor   kilovagolt   a 
kapun.

Hát hiszen megvoltak.
Katalin   az  anyjával   szépen  elhúzódott   a  hangos   rokonok  elől,   és   az 
öregasszonyt   is   elvonták   a   közelükből,   amennyire   lehetett,   mert   vastag 
tréfákat engedett meg magának Menyhárt az ilyen magatehetetlen öreggel 
szemben. Nem mintha mással nem próbálta volna. Milica pedig csupa tűt 
tartott a nyelvén, hogy azzal szúrjon ide­oda. Mindenkit bántott, azt is, aki 
soha nem vétett volna ellene.
Cselédség nem állhatott meg előtte a lábán, néha, ha rosszkedvűen kelt 
fel,   semmi   sem   volt   jó   neki.   Patócsyné,   az   öregebb   úrasszony   azzal 
csillapította Luzsánét, a várnagy feleségét, aki hűséges szívű, derék, fiatal 
teremtés volt, és sokat kellett sírnia ebben az időben:
–  Nincs gyermeke, azért ilyen. Irigykedik az áldottságodra. Ne vedd 
fel, amit mond.
Csakhogy nehéz volt fel nem venni.
Amint teltek a hetek, Menyhárt is, Milica is mindjobban unatkoztak. 
Nem akadt bizony a várban semmi valamirevaló mulatság. Se vendég, se 
lakoma,   sem   ivó­,   kockázócimbora,   még   csak   vadászat   sem.   Mintha 
mindig langyos tejen élnének, úgy érezte a nagyhangú úr. Közben pedig 
egyre jobban kövéredett a nyugalmas, gondtalan életben.
Fülledt nyári napok jöttek, naphosszat ott horkolt Menyhárt a hűvös 
kamrában,   s   így   aztán   nem   csoda,   ha   este   nem   tudott   idején   elaludni. 
Egyedül ivott hát, és szidta azt a napot is, amikor arra adta a fejét, hogy 
idejöjjön.   Felemlegette,   milyen   jó   dolga   volt   neki   itt   meg   amott   a 
rokonoknál, jó barátoknál. Felemlegette, hogy valami jusson járna neki itt 
vagy ott holmi föld, csak kapja meg azt, úgy otthagyja Dabast, mint Szent 
Pál az oláhokat.
Katalin   hallgatott,   de   imádkozott   magában,   bár   már   így   is   lenne. 
Mindennap   nehezebben   esett   ránéznie   az   ura   rokonaira,   bár   nagyon 
bántotta érte sokszor a lelkiismeret.
Egyszer nagy kutyacsaholásra, lármára özönlöttek a falakhoz. A falu 
felől majomtáncoltató  cigány jött a vár irányában. Részeg lehetett, mert 
tántorgott. Vállán piros gúnyába öltöztetett, láncos majom.
Katalin szánta a szerencsétlent. Anyja is, Dabasyné is arra tanították, 
hogy   könyörületes   szívvel   alamizsnát   kell   adni   az   ilyennek,   s   útjára 
engedni,   mert   nem   tudni,   mit   hoz.   Férget   vagy   még   rosszabbat   annál. 
Kikészített   egy   cipót,   egy   kis   bort,   egy   darab   szalonnát,   s   odaadta   egy 
szolgálónak, vigye, menjen a cigány Isten nevében.
Hanem akkor nagyot kiáltott Menyhárt:
– Ide, cigány! Mutasd a majmodat! Hadd lássam!
Katalin rossz érzéssel fordult oldalt, s kézen fogta Mihálykát.
–  Ne   hívja   fel   kegyelmed.   Láthatja,   hogyan   tántorog.   Részeg   vagy 
beteg.
– Ha részeg, annál jobban táncol! Esztendeje nem volt egy kis örömöm. 
Még   ezt   is   irigyelnéd   tőlem,   szép   húgomasszony?   Persze,   anyád   meg 
öreganyád   nem   akarják,   hogy  egy   kis   mulatozás   legyen   itt,   azok   olyan 
savanyúak mindig.
S újra kiáltott:
– Hozzátok ide azt a cigányt a majmával együtt!
Katalin most már egészen elfordult tőle.
– Menjünk, Mihályka. Későre jár az idő, aludni kell.
Mert feltetszett már a hold is.
–  Netene!   Micsoda   anyámasszony   katonáját   nevelnél   a   fiadból!   – 
rikkantott Menyhárt. – Ide, vitéz! Fogd a majom láncát, aztán táncoltasd, 
hadd lássam, melyiktek az erősebb! Te, vagy a majom?
Elrántotta   a   kisfiút   anyja   mellől,   kezébe   adta   a   majom   láncát,   s 
Mihályka irtózva is, érdeklődve is nézte az állatot. Az csak ült, s lógatta a 
fejét. Furcsán, hörögve lélegzett.
– Táncoljatok hát! – rikkantott Menyhárt a cigányra. – Nem hallottad, 
hé?
 Odavágta   hozzá   hamarjában   felkapott   cinkupáját.   A   cigányt   fülön 
találta. De nem fordult táncra akkor sem, csak megrázkódott, s a falnak 
támaszkodott lihegve. Látszott, alig áll a lábán.
–  Dobjátok   ki   őket!   –   ordított   Menyhárt.   –   Nem   akarsz   táncolni, 
gyalázatos? Vidd az irhád! Uszítsátok rájuk a kutyákat!
A   cigány   felrikoltott   rémületében.   A   pecér   előengedte   a   kutyákat. 
Katalin felkapta Mihálykát, az nem akarta kiengedni a láncot a kezéből. 
Sírt, mikor bevitték…
…A repkény mögül, a kőlépcső lábánál vénséges vén anyóka bukkant 
elő. Megállt hajlott háttal a szomorúfűz közelében. Sötét földszín kápája 
előre volt húzva a homlokán. Hosszú, bélelt palást volt rajta most, meleg 
nyáron is, de azért örökösen fázott, reszketett. A hangja is reszketős volt, 
amint kiabált:
–  Ejnye,   már   meg   ki   hagyta   itt   ezt   a   kannát   a   kertben?   Lám,   lám! 
Szörnyűség!   Vizes   az   alja!   Mondom,   hogy   egészen   vizes   az   alja!   Ki 
prédálja itt az Isten áldását s aztán a szomjúzóknak nem marad belőle?
Katalin megrezzent. Felriadt. Körülpillantott. Feleszmélt. Mintha tilos 
helyen járna, lopózott ki a sírkamrából, a kis koporsó mellől. Nem tűrhette, 
ha   a   bánatát   mások   is   látják.   Különösen   az   öreganyja.   Mert   mindig 
mindent szóvá tett akárki előtt, ha csupa jóakaratból is. Katalin az öreg 
háta mögött kerülte meg a fűzfát, s úgy lépett eléje,
mintha a szegfüves ágyak felől jött volna. Fáradt volt a hangja, kicsit 
talán türelmetlen is, fojtott.
– Én öntözgettem a virágjaimat, öreganyám. Isten teremtette azokat is, 
nem   kívánhatja   pusztulásukat.   Csöndesedjék.   Nem   akarom,   hogy   fű­fa 
meghallja, merre vagyunk.
–  De   nem   addig   van   az!   –   kiáltotta   vékony,   reszketeg   hangján   az 
öregasszony, s nagyot koppantott  a botjával.  – Szükség idején  erőt kell 
vennie az embernek a szívén! Nem az Isten sajnálja a virágokat, mert ő 
adta   és   ő   veszi   el,   ha   szárazság   van,   elszárítja   mind.   A   te   szemednek 
kívánatosak, tudom jól. De mi lesz aztán, ha nem marad inni való vizünk, 
mint amikor a mi kutunkat elrombolták a törökök? Hogyan menekültünk 
akkor étlen­szomjan… csak abban bíztunk, hogy a tanyai kútban lesz víz. 
Odaérünk rekkenő napon lihegve, s hát semmi… bedőlt… Mögöttünk meg 
már hallatszott a nagy kiabálás, látszott a porfelleg… továbbvonszoltuk a 
lábunkat az erdőség felé, szomjan, cserepes szájjal…
Mind   jobban   előregörnyedt,   mind   üvegesebb   szemmel,   rémültebb 
tekintettel meredt maga elé.

Aztán   elakadt   a   hangja,   hirtelen   megfordult,   és   sietve   tipegett   ki   a 

kertből. A belső udvarba igyekezett.
–  Leányom! Merre vagy, leányom? – hívta özvegy Patócsynét. Itt­ott 
meglátott valakit a várbeliek közül, mindenkit sürgetett:
–  Nem   láttátok   az   öregebbik   úrasszonyt?   Ki   látta   az   öregebbik 
úrasszonyt?
Végre  útbaigazították.   De szegényt   akkorára  már  egészen  hatalmába 
kerítette a szörnyű rettegés. Igyekezett előre gyors lihegéssel, amennyire 
erejétől telt, a magas fűben, a gyümölcsfák között. Meglátta az öregebbik 
úrasszony fejrevalóját. A mogyoróbokrok közül bukkant elő.
–  Krisztinkám!   –   sírta   az   öreg   reszketegen.   –   Krisztinkám,   megvert 
minket az Úr Jézus.
A mogyorófák között, a puha pázsiton medvebőr volt leterítve. Kövér, 
csöpp   leánygyermek   ült   rajta,   s   lépesmézet   majszolt.   Az   aranyszín 
mézgyöngyök   lassan   peregtek   le   rózsaszín   ujjai   közt.   Öreganyja   nem 
győzte törölgetni. Ijedten nézett fel.
– Mi baj, édesanyám?
– A törökök elrontották a kutat, nem lesz vizünk!
Türelmesen   megcsóválta   a   fejét   Patócsyné.   Kezével   a   kisleányra 
mutatott,   s   az   öregasszonyra   nézett   szemrehányóan.   Az   meghökkent, 
zavarodottan   kezdett   hunyorogni.   Ráncos   kis   almaarcocskáján   két   piros 
folt támadt.
–  Kis dédonokám… – hebegte. – Persze hogy… persze hogy… Rég 
volt   az   már…   sok   esztendő   előtt…   Öreg   vagyok,   na,   hiába…   Úgy 
elveszítem  az időt, mint  a fonalam is  kicsúszik a tűből… Ne haragudj, 
Krisztinkám. Ne haragudj. Semmire sem vagyok már jó…
Meghajlott háttal, szégyenkezve tipegett vissza a várudvarba a hatalmas 
bástyafal  mentén.  A  lejtőn   megállt  kicsit   pihenni,  belekapaszkodott   egy 
sudár, fiatal fácskába. Amint arrafelé fújt a szél, s meglibegtette a palástját, 
mintha csak üres ruha lett volna. – Gyermekké aszott már szegénynek a 
teste is, lelke is – gondolta az öregebbik úrasszony. Nehéz szívvel nézte. 
Szívesen   utánament   volna,   hogy   egy­két   korty   mézes   borral 
megvigasztalja,   de   nem   hagyhatta   ott   a   kisgyermeket.   Hátha   kígyó   jön 
vagy   egyéb   veszedelem?   Kétfelé   érezte   a   szívét   szakadni.   Tudott   érzés 
volt,   sokat   tapasztalta   életében.   S   most   egyszerre   úgy   érezte,   hogy 
harmadik felé is szakad a szíve, s ez a része fáj a legjobban.
A   fenyők   sötétjéből   előjött   Katalin.   Egyetlen   életben   maradt 
édesgyermeke.   Odajött   csöndeskén,   leült   a   medvebőr   szélére,   ösztönös 
anyai   gondossággal   felemelte   a   köténye   csücskét,   s   megtörölgette   a 
gyermek méztől ragadós arcocskáját. Keserűen mondta aztán:
–  Öreganyám megint rám szólt, hogy a virágokat öntözgettem. Irigyli 
tőlem a vizet.
– Ne vedd már a lelkedre. Jót akarna szegény, de megzavarja a lelkét 
annak   a   szörnyűségnek   emléke,   mikor   három   napon   át   szomjan 
menekültünk   a   török   elől.   Én   nem   sajnálom,   ha   az   utolsó   csepp   vizet 
elöntözöd is, csak lenne végre vigasztalásod. Nézd már ezt a kis ártatlant, 
milyen gyönyörűségesen szép.
– Leány – mondta Katalin csüggedt hangon. Megfogta a gyermek puha 
kezecskéjét, felemelte, megnézett rajta egy kis karcolást, letette megint.
– Azért nem tudod eléggé szeretni? – kérdezte az anyja.
– Azért szeretem még jobban. Sajnálom.
Elnézte   a   kisleány   barackrózsaszín   arcocskáját,   gömbölyű   karját, 
bizalommal elnyújtott combocskáját.
–  Asszony   lesz   belőle.   Ad   neki   Isten   gyermeket…   s   az   emberek 
elveszik.
– A gyermeket Isten vette el, Katalinom.
– Nem így érzem, anyám. Miért adta Isten tudnom előre, hogy bajt hoz, 
ha   beengedjük   azt   a   majomtáncoltatót?   Láttam   a   szemén,   hogy   beteg. 
Olyan olajos volt a szeme, mint a kutyának, mikor pusztulni készül. De 
hiába mondtam. Kinevettek.
– Én nem nevettelek ki.
–  Tudom.   Menyhárt   bátya.   Neki   kellett   a   mulatság.   Ahelyett,   hogy 
adtunk   volna   Isten   nevében   szállást   meg   szalonnát   odakívül   a 
nyomorultnak,   s   ment   volna.   De   Menyhárt   bátya   behívta,   s   aztán 
hozzávágta   a   cinkupát,   mikor   nem   bírta   a   táncot.   Nem   a   mi   akaratunk 
teljesedik a várban, amióta idejöttek… azok.
– Majd csak elmennek.
– Ők? Ugyan hová? Soha, asszonyanyám! Látom én, hogy itt akarnak 
maradni. Kiűzte őket a török, panaszolják. Felégette házukat, jószágukat. 
Úgy gondolom, nem volt ott már sok felégetni való. Milica sógorasszony 
elprédálta   volna   a   Jézus   köntösét   is,   Menyhárt   bátya   pedig   meginná, 
befalná az Óperenciát. Most aztán itt lakoznak rajtunk, s az ilyen semmi 
ember   hőbörödött   szava   több,   mint   az   enyém,   mivelhogy   csak   asszony 
vagyok.   Nem   így   gondolta   ezt   az   én   édes   jó   uram,   mikor   elment,   s 
vigyázatába ajánlott! Holott nekem kell az ő körmükre vigyáznom. De hát 
asszony létemre…
– Külső országokban, úgy hallottam, még nehezebb az asszony dolga. 
A   magyar   urak   mindig   megbecsülték   jó   feleségüket.   Nem   úgy,   mint   a 
török   meg   egyéb   pogány   népség.   Magam   parancsoltam   a   várunkban, 
valameddig apádurad távol volt.
– Emlékszem. Én is azelőtt.
–  Az én gyermekkoromban volt az igazi szép világ. Meg öreganyád 
fiatalságában. Míg csak ránk nem jött a török, el nem vitt sok mindent. 
Még   a   férfiak   józan   eszét   is,   úgy   látszik.   Apádurad   betűt   vetni   is 
megtanított  engem,  ítéletem  szerint magam  rendelkeztem  minden fölött. 
Pedig tizenkét  szövőasszony  dolgozott  nálunk is  télen­nyáron, téglavető 
kemencénk  volt,   puskapormalmunk,   salétrombányánk,   hát  még   a  külső­
belső   gazdaság,   a   sok   jószág,   a   gyönyörű   gyümölcsök…   Hetedhét 
országból hírére jártak.
–  Nekem   is   micsoda   szép   dinnyéim   voltak   múlt   esztendőben, 
asszonyanyám   emlékszik?   –   dicsekedett   önfeledten   Katalin.   –   Mekkora 
szekerekkel küldtünk Lengyelországba?
–  Az   ám,   bizony.   Na   látod.   Ha   visszajön   Mihály,   jó   lesz   minden 
megint.   Örüljünk,   hogy   itt   lettünk   asszonyok,   bezzeg   nem   máshol,   a 
kutyafejű tatárok között. Ez a kis ártatlan nem fog ám török bugyogót meg 
ormótlan fátylat viselni, hanem takaros kis viganót. Öreganyja varr neki 
szép hajnalszínű vereset, úgy ám!
Katalinnak   csak   egy   cseppet   mosolyodott   el   az   arca.   Utána   annál 
inkább elkomolyodott.
 –  Olyan, mint azelőtt, már soha nem lesz semmi, asszonyanyám, ha 
hazajön is Mihály. Mert kis Mihályka nincs…
Csak suttogva bírta kimondani. Aztán megint kitört belőle, ami nyomta 
a lelkét.
– Miért, hogy az asszony szava mindig kevesebb, mint a férfié? Miért 
kell   nekem,   ha   az   uram   nincs   idehaza,   ezzel   a   jöttmenttel,   részeges 
rokonnal   viaskodnom,   hogy   a   magunk   portáján   parancsolhassak,   s   azt 
tehessem, amit nyilván elébbre valónak látok?
– Miért, miért! – bosszankodott az anyja. – Mindig csak kérdezel meg 
töprenkedsz,   pedig   az   nem   tesz   jót.   Azért   felejted   el   aztán   kiadni   a 
másnapra   való   szalonnát   a   legényeknek.   Arra   gondolj,   mi   volt   a 
paradicsomban. Éva anyánk vitte bűnre Ádámot, azt nyögjük. A kígyóra 
hallgatott.
Katalin felvetette a fejét.
–  Nem lehetett  az egészen  úgy,  édesanyám.  Amint  én látom,  Ádám 
éppen hogy olyan bűnös volt, mint Éva. De meg gyáva is a tetejében, mert 
ráfogta   a   maga   bűnét.   Ha   ő   annyival   többet   ért   az   asszonynál,   miért 
engedett   olyan   könnyen   a   kínálásnak?   Miért   nem   dobta   el   az   almát, 
kergette el a kígyót? S ha pedig Éva is harapott a tudás almájából, ő is 
tudhat annyit, mint Ádám. Miért beszéli mégis mindig a bátya, hogy az 
asszony nem ember, csak némber, s talán még lelke sincs?
–  Soká   volt   a   töröknél,   ott   hallotta.   Értelmetlen   ember   minden   szót 
felvesz,   mint   a   szajkó.   Milica   mellett   bizony   nem   is   csoda,   ha   ezzel 
vigasztalja magát.
–  Mit   ócsárol   itt   mindent?   Nem   jól   igazítottuk   anyámasszony 
segedelmével immár több mint egy esztendeje a várat? Ahol omlott, a falát 
is megrakattuk. A lengyel szekereseknek dinnyét, mézet, hízott jószágot 
árultunk,   a   pénzt   meggyűjtöttük.   Még   egy   téglavetőt   rakattunk   az 
Agyagos­völgyben. A télen mennyit fontunk, szőttünk! Mindenki kapott új 
inget,   lábravalót,   aki   csak   a   várban   volt.   Még   a   hullott   disznót   sem 
hagytam veszendőbe, szappant főztünk a zsírjából. Hát mit akar a bátya? 
Nem   állhatom,   amint   olyan   dölyfösen   körülnéz,   mintha   az   övé   lenne 
minden, s hibát talál itt is, ott is…
– Eleinte igen kedvelt téged, úgy láttam.
 – Kedvelt volna, ha hagytam volna – mondta a fiatalasszony keményen. 
Anyja megsimogatta a kezét.
– Majd csak hazajön már Mihály.
Katalin leborult oldalt a fűre, s a pázsitba markolt lesoványodott két 
gyenge kezével, amint felsírt:
–  Hogyan mondom meg neki, hogy Mihályka nem telepedik többé a 
térdére, és nem cibálja meg a szakállát?…

Jól lent jártak már a hadfiak Somogyban, mikor jelentették az előőrsök, 
hogy   Kielman   kanizsai   főkapitány   és   Poppendorf   császári   fővezér 
pihennek seregükkel a közeli domb lankás lejtőin. Leüttették a sátorkarót 
ők is, aztán Batthyány Boldizsár Nádasdy Ferenccel és Dabasy Mihállyal 
átment a bécsi urakhoz udvariassági látogatásra s hadi megbeszélésre.
Nagyon szíves fogadtatásra  találtak.  Csak akkor borult  el a szemük, 
mikor Poppendorf előadta a szépen kidolgozott haditervet.
Az   volt   benne,   hogy   ne   menjen   most   Batthyány   a   törökre,   hanem 
hagyja őket a maguk útján, s vágasson a katonáival erdőt a nyugati határon 
végig,   a   Zalától   a   Morváig.   Készíttessen   velük   gyepűt,   hogy   a   pogány 
Stájerországba át ne mehessen.
Míg   a   két   bécsi   úr   ezt   minden   oldalról   ügyesen   megtámasztotta, 
tetszetős bókokkal és ígéretekkel megtűzdelt kellemetes beszédben előadta, 
az ifjú generális arca egyre jobban elkomorult. De türelemmel végigvárta, 
míg kifogynak a szóból.
Aztán nagy csönd lett a sátorban. Kint cuppogott a sár, amint az őr ide­
oda járkált. Végre feltekintett Kielman:
– S mikor lehet kész a munka?
Batthyány   fiatal   arca   égett,   mintha   arcul   ütötték   volna,   de   a   hangja 
hideg és nyugodt volt, amint felemelt félszemöldökkel odavetette:
– Sohanapján! Mink nem vagyunk favágók, és nem azért jöttünk, hogy 
gyepűt rakjunk.  Mink Segesd ellen  indultunk,  a törökkel  harcolni.  Elég 
volt   a   mások   védelméből,   a   magunk   feláldozásából.   A   bőrünk   van   a 
vásáron. Stájerország soha egy embert nem adott nekünk. Védje meg maga 
a határait!
 Kielman meghökkenve nézett fel, hegyes kecskeszakálla megrándult, 
amint kitátotta a nem várt hangra a száját. Micsoda bántóan nyers emberek 
ezek   a   magyarok!   Poppendorf   levelet   vett   ki   a   köpönyege   zsebéből, 
odatette az asztalra.
– Őfensége Ernő főherceg rendelete.
Batthyány elolvasta, letette, aztán forrongó keserűséggel, de ugyanazon 
a nyugodt, gőgös, megvető hangon szólt:
–  A   főherceg   őfensége   tehet,   amit   akar.   Nekem   nem   parancsol.   Én 
szabad úr vagyok.
Felállt – most már nagyon sápadt volt. Némán meghajolt az urak előtt, 
és indult kifelé. Hullámos, gesztenyeszín haját megaranyozta egy pillanatra 
a nehéz sátorfüggönyök közt benyilazó napsugár. Utána dobogtak nehéz 
csizmáikban Nádasdy meg Dabasy, szótlanul. Magukban forrtak. De amint 
lóra kaptak, s elvágtattak, Mihály nem bírta tovább a hallgatást. Veres volt 
a tarkója, s halántékán lüktetett az ér.
– Velünk akarnának fát vágatni a maguk védelmére, s közben a török 
rágja a bélünket! Akármi legyek, ha nem gonoszabb s ravaszabb némelyük 
még a pogánynál is.
Nádasdy   csak   morgott   valamit   magában,   s   hosszú,   fekete   bajusza, 
amint lehajtotta a fejét, lekonyult, mint a varjúszárny.
Szégyen és tehetetlen harag égett mindhármuk fülén, amint csörtetve 
átvágtattak a völgyi bozóton. A szemközti domboldal alján feltünedeztek 
saját   táboruk   előőrsei.   Hirtelen   értek   ki   a   fák   közül;   megcsapta   őket   a 
hűvös szél, s a kimelegült fővezér csuklani kezdett.
–  Ugyancsak   emlegetnek   most   téged,   bátya   –   mondta   neki   Dabasy 
Mihály.
Persze, hogy emlegették.
Estére megérkezett Bécsből Salm gróf, újabb rendeleteket hozott, s a 
porta   szándékairól   kapott   híreket   adta   át.   Vacsora   közben   megint   csak 
előtört   Kielmanból   a   keserűség.   A   zsoldosok   nem   akartak   fát   vágni, 
legfeljebb  kétszeres  pénzért.   Ők verekedni   és  zsákmányolni  jöttek,  nem 
dolgozni.
– S ha hozzá is fognak, milyen munka lesz az! Hej, az a Batthyány, az a 
Batthyány, ha rá vehettük volna!
– Mire? – kérdezte csodálkozva Salm gróf.
 – A favágásra.
– A favágásra? De uraim! A magyar fővezér fát vágasson, mikor a saját 
hazáját jött védeni, mert a török benne pusztít? Hogyan lehetne kívánni 
tőle?
Kielman és Poppendorf nagyot nevettek rajta. Nem sokat vesződtek a 
magyarázgatással,  s  nem is  vitatkoztak  vele.  Rég tudták,  hogy korlátolt 
ember, aki a lelkiismerete szerint gondolkozik. Csak legyintettek elnézően, 
s aztán zavartalanul beszéltek tovább róla, mit lehetne itt tenni most már.

Batthyány másnap továbbvonult a maga seregével. Harmadnap pedig 
már meg is ütköztek a törökkel egy szép, hosszúkás, zöldellő földsávon, 
ahová búzát vetett kora tavasszal a verejtékező jobbágy. De aratni már nem 
arathatott rajta, mert amit a seregek lovai le nem legeltek, a sárba tiporták.
Változó szerencsével folyt aztán a csatározás. Hol hátrább szorult egy 
lépéssel a török, hol előbbre jött. De ha tizet vagy százat levágtak belőlük, 
csak   egy   csepp   volt   a   tengerben,   s   húsz   vagy   ezer   állt   a   helyükre.   Ha 
Batthyány emberei közül levágtak tizet vagy százat, nem volt honnan mást 
állítani.
Beállt  a nyár. A rekkenő  melegben  a török is ellustult  kissé. Akkor 
hoztak Batthyánynak Bécsből levelet. Ékes hangú meghívó volt, Batthyány 
megmutatta Nádasdynak s Dabasynak is. Mit szólnak hozzá? Nádasdy nem 
is szívesen fogta kézbe, úgy utálta. Azon volt rögtön, hogy ez is valami 
ravaszság.   Dabasy   Mihály   azonban   nem   akarta   hinni,   hogy   a   favágás 
gondolata nem a két körmönfont, kecskeszakállú úr agyában született meg. 
Bántotta   az   a   mód   is,   ahogyan   Nádasdy   meg   Batthyány   Bécsről   s   az 
udvarról beszéltek. Azt remélte, hogy most talán elégtételt kap Batthyány, 
s engesztelni akarják.
– Hát, majd meglátjátok – kiáltotta Nádasdy magából kikelten.
– Én csak annyit mondok…
Nem mondhatott semmit, mert újabb bécsi küldöncöt jelentettek, Salm 
gróf lovaslegényét. Az volt a parancs, hogy a fővezér saját kezébe adja oda 
a levelet. Amint Batthyány intett, hogy mehet, már fordult is, s a következő 
pillanatban   hallották,   hogy  lóra  veti  magát,   és  elvágtat.  A   fővezér  még 
mindig összehúzott szemmel nézegette a lepecsételt levél gondos kézzel írt 
címzését.
– Nem tudom, melyik légyen ez a Salm gróf. Nem ismerem.
– Tépd már fel, akárki is – türelmetlenkedett Nádasdy.
Batthyány   átfutotta   a   rövid   néhány   sort,   aztán   öreges,   kesernyés 
mosolyra rándult a harcokban szikkadttá lett képe.
– Neked volt igazad – fordult Nádasdyhoz, s letette a levelet az asztalra. 
– De neked is igazad volt, Mihály. Van még becsületes ember Bécsben is. 
Olvassátok.
Nehéz,   lassú   léptekkel   kiment   a   sátorból   Nádasdy   meg   Dabasy, 
elolvasták a levelet. Salm gróf azt tanácsolta Batthyánynak, hogy legalább 
három esztendeig, akármennyire hívják, ne menjen Bécsbe.
– Látod, látod – mondta a vacsoránál Nádasdy. – Bizony úgy járhattunk 
volna mind, hogy a mi gyermekecskéink is Ferenc bátyád báni udvarába 
kerülhettek volna a többi kis elhagyatott árva közé. Bár igaz, mi is árvák 
ügyét munkáljuk. Mert ki árvább, mint a magyar?
Hanem   Dabasy   Mihály   talán   még   csöndesebb   és   levertebb   volt. 
Kérdezte is később Batthyány, mi baja.
– Nagyon rühellem az egészet – mondta nehéz lélegzéssel.
Nádasdy vigasztalóan tette vállára a kezét.
– Vigasztalódj, Mihály. Hiszen Salm gróf, látod, becsületes ember, azt 
én is elismerem.
–  Ez   az   egy   –   legyintett   Dabasy   Mihály.   Páncélmellényének   szűk 
nyílásából   lilásveresen   dagadt   ki   hátul   a   nyaka.   Batthyány   fejcsóválva 
rászólt:
–  Ne emészd magad Mihályom, mert csak te betegszel belé, s bizony 
úgyis kevesen vagyunk.

Batthyány   Boldizsár,   Nádasdy   Ferenc   s   Dabasy   Mihály   Kanizsa 

közelében érték utol a rabló törököt, s éjszaka megtámadták. A pécsi és 
koppányi   béget   elfogták,   a   mohácsi   elesett,   a   szigeti   elmenekült,   de   őt 
dühében Murád szultán fojtatta meg.
 Ezek   után   országgyűlésre   mentek   az   urak   Pozsonyba,   hogy   a 
verekedést ott folytassák, ahogyan lehet. Ernő főherceg képviselte Rudolf 
királyt. A rendek panaszkodtak, de semmi orvoslást nem kaptak. Batthyány 
Boldizsár   volt   a   vezér   itt   is,   az   ellenzék   vezére.   Ernő   főherceg,   azt 
hamarosan   meglátták,   hajlott   volna   is   a   szavukra,   de   tanácsosai 
elrémítették.  Hogy mit   akar?  A  magyaroknak   szabad  kezet  adni?   Erőre 
kapjanak? Mi lesz abból?
Lázadás nem volt már sehol, de aki hasznot vélt remélni az ilyesmiből, 
egyre rémhíreket suttogott. Rueber János kassai főkapitánynak volt része 
Dobó és Balassa János elfogatásában is. És egy hű ember figyelmeztette 
Batthyányt   meg   társait:   vigyázzanak.   Radetzky   István   helytartó   is   a 
besúgókkal tartott, s titkos összeesküvésekkel rémítgette a főherceget. Az 
utolsó gyűlésen aztán Dabasy Mihály nem bírta tovább magában tartani a 
keserűséget, s közbekiabált:
– Az mi országunk nem provincia!
Erre még inkább gyanúsakká lettek  Bécsben. Poppendorf is   ütötte  a 
vasat. Hogyan lehetne ezekhez a magyarokhoz hozzáférni? Tudták, hogy 
Batthyány és Nádasdy lutheránusok, Dabasy Mihály katolikus. Igyekeztek 
hát   erről   az   oldalról   viszálykodást   támasztani   köztük.   Hátha   idegen 
segítség   nélküli   is   elpusztítják   egymást?   Hány   magyar   rontott   már 
egymásra kevesebbért?
Az egri érsekségen sok levelet iktattak a következő hetekben. Bécsből 
érkezett  majdnem  mind. A külső  kamarákban  felháborodva tárgyalták  a 
fiatalabb   papok,   hogy   a   jelentések   szerint   mennyi   ocsmány   dolgot 
művelnek   a   lutheránusok,   hogyan   rágalmazzák   a   katolikusokat   fenn   az 
udvarnál. Lehet ezt soká tűrni? Mikor tesz az érsek valamit?
Öreg   ember   volt   az   érsek,   őszfejű,   de   szálfaegyenes   még.   Soká 
imádkozott,   töprenkedett,   aztán   egy   napon   behívatta   legkedvesebb 
káplánját, s leültette.
– Írd, fiam, amint mondom.
A káplán szeme égett. Ült a kalamáris előtt tollal a kezében, s várta a 
szót.
Az érsek kezdte:
–  Kedves atyámfia,  nekem  szívbéli  jó barátom, Batthyány  Boldizsár 
fővezér   úrnak.   Habár   különböző   módon,   de   egy   Istent   imádván   egyek 
vagyunk   a   Krisztusban,   s   ezért   úgy   vélem,   ideje   lenne,   hogy   jó 
békességben   és  igaz   egyetértésben  tanácskozhatnánk  együtt  mindenfelől 
sanyargatott szegény hazánk megmaradása dolgában, s ennek okáért…
Az   érsek   elhallgatott   egy   pillanatra.   Az   időbeosztását   fontolgatta. 
Mikorra is lenne jó, ha találkoznának? A káplán nagyra nyitotta a szemét, 
de írt engedelmesen.
Az   érsek   meghívó   levelet   küldött   Batthyány   Boldizsárnak,   Nádasdy 
Ferencnek, Pálffy Miklósnak meg Dabasy Mihálynak.
Össze   is   jöttek.   Együtt   búslakodtak,   hitet   és   erőt   merítettek   egymás 
lelkéből,   és testvéri  barátságot találtak  egymásban, de a tanácskozásnak 
sok eredménye nem volt, nem is lehetett.
A törököt kiűzni s az ármánykodókat eltiprani nem tudhatták.
Igaz, az alattomos terv egyelőre kudarcot vallott. Batthyány, Nádasdy, 
Dabasy meg még néhányan szorosabb barátságot tartottak, mint valaha, s 
egyiket a másik ellen nem lehetett uszítani. De abban tévedtek a bécsi urak, 
hogy hiábavaló volt minden ármánykodásuk.
Az eldobott kő továbbgurult. Az érsek magasabban állott, tisztább volt 
a látása, Batthyány meg Dabasy s még néhányan kívül maradtak a Krisztus 
nevében való huzakodásokon. De lejjebb, a káplánok közt s még lejjebb, a 
nép közt megeredt az elvetett mag, kikelt… és hajtani kezdett.

– Dologra, hé!
Az álmos kukta felrezzent. Pislogott. Hunyorgatott. Vad, mérges őszi 
forgószél   kavargatta   a   sárga   leveleket,   s   a   kavargásban   a   legöregebbik 
úrasszony állt előtte nagy mérgelődéssel. Nyújtogatta a botját.
–  Itt   alszol   a   zugban   ahelyett,   hogy   azonmód   nyúznád   a   nyulat, 
kopasztanád a tyúkot! Hazajön Mihály úr! Szedd a lábad!
A fiú feltápászkodott, nagyot nyújtózott, borzas hajába markolt, aztán 
visszaült a jó meleg kőlépcsőre a konyha külső falához, amire reggel óta 
sütött   a   nap.   Ha   csakugyan   kell   a   munkája,   majd   szólítja   más   is.   Az 
öregasszony már a konyhában topogott.
–  Hej,   meleg   víz   legyen   itt   elég,   szaporán!   Súroljátok   ki   a 
feresztőtekenőt,   táborból   jött   férfinak   el   van   törődve   a   teste!   Faggyút 
készítsetek puha fehér rongyra, bizonyosan feldörzsölte a csizma a sarkát! 
Mézes bort tegyetek fel főni egy csuporban, hogy jól átmelegítse…
– Nincs még olyan hideg odakint, édesanyám – fogta meg a leánya az 
öreg reszkető kezét. – Majd inkább a kútba eresztünk le egy szép dinnyét, 
hogy jó híves legyen, azt szereti vőmuram.
–  Persze, no, persze – hunyorgatott a valóságra ébredve szegényke. – 
Apád kemény télben jött haza…
Kitipegett a konyhából. Most már jobbról­balról szaladt elő mindenki, 
tüzet   raktak,   tyúkot   kopasztottak,   sonkát   hoztak   a   hidegveremből.   A 
katona, aki a hírrel jött, mezítlábra s ingujjra vetkőzve falatozott az udvar 
sarkában,   az   őszi   napon.   Verejtéktől   csapzott,   szalmatörekes,   fésületlen 
haja homlokához tapadt, inge rongyos volt, a lábravalója is olyan, hogy 
alig   lehetett   jó   lélekkel   nézni.   A   fiatal   úrasszony,   karján   kisleányával, 
elhúzódott kissé, amint továbbment mellette a kapu felé.
A katona kezében megállt a falat, s tátott szájjal bámult utána. Tisztára 
olyan volt, mintha halavány templomi szent szállt volna le az oszlopról a 
sáros kövekre valahonnan.
A kapu előtt felsivalkodott a kürt. Mindenki a falakra tódult. Dabasy 
Mihály belovagolt az udvarra, mögötte néhány várbeli katonaember. Nagy 
ujjongással ölelte le őket az asszonynép. Katalin Krisztinkával a karján állt 
ott, s Mihály megölelte, megcsókolta mindkettőjüket.
–  Hát Mihályka?  Hoztam  ám neki valamit!  Igazi török szablyácskát 
meg kis papucsot…
–  Mihályka…   –   dadogott   Katalin,   s   falfehérre   vált   az   arca.   –   Nem 
üzentem…   nem   akartam,   hogy   sok   gondjában   ezzel   is   búsítsam 
kegyelmedet… Mihályka…
–  Szólj   már!   Csak   nem   beteg?   –   ijedt   meg   Dabasy.   Az   asszony 
megszédült. Elesett volna, ha az ura a karjába nem emeli. Másik kezével a 
gyermeket vette volna át, de Katalin féleszméletlenül sem adta.
Dabasy retteneteset ordított.
– Mi történt itt?
A   legöregebbik   úrasszony   szájához   emelt   összetett   kézzel   hadarva 
imádkozott rémületében. Szaporán járt fonnyadt ajka, fakó szempillája. De 
özvegy   Patócsy   Gáspárné,   a   leánya,   aki   szürke   kápájában   mint   valami 
árnyék állt ott Katalin oldalán, csöndesen felelt:
 – Láz járt a várban, fiamuram. Többen meghaltak, az öreg pap is. Mind 
beleestünk. Mihálykát félholtan is éjjel­nappal ápoltuk Katalinnal. Hiába.
– Úristen! Miért nem vigyáztak? Ki hozta a lázt?
–  Egy   majomtáncoltató   jött…   Katalin   nem   akarta   beengedni…   de 
Menyhárt…
–  Na,   csak   az   kell,   hogy   engem   mártsanak   be   a   vénasszonyok!   – 
dörgött Dabasy Menyhárt hangja. Most ért le a második épület felől, s jött 
a nagy hasával, nehéz lépteivel. Félrelökte az úrasszonyt, nagyot ütött az 
öccse vállára.
–  Hazajöttél?  Hát bizony  az fiúcska  itt  hagyta  ezt  az  árnyékvilágot. 
Gyengécske volt. Majd lesz másik. Gyermekről gondoskodni nem nehéz. 
Igaz­e? Hát erre iszunk, hogy hazajöttél! Erre iszunk, Mihály!
Dabasy   Mihály   még   mindig   a   feleségét   ölelte   félkarral.   A   másikat 
odanyújtotta   a   bátyjának,   szótlanul.   Kezet   fogott   vele.   Aztán   már   el   is 
fordult.   Mentek   be.   Elöl   Mihály   Katalinnal   meg   a   kisgyermekkel, 
mögöttük aggódó arccal az öregebbik úrasszony. Leghátul a legöregebbik 
sertepertélt.
Mikor már mind eltűntek, akkor bukkant elő a belső kapualjból Milica 
gyönyörűen   kicifrázva,   bécsi   fejkötőben,   sarkas   cipellőben.   Csipkés 
kötényke előtte. Körülnézett, elcsodálkozott.
– Hol van hát Mihály?
– Már be is ment! – förmedt reá az ura. – Ugyan, hogy is ne késnél el 
mindenünnen? Hazajött Mihály öcsém, de azt sem mondta, bikkmakk, csak 
a gyereket követelte. Akármi legyek, ha nem volt olyan fehér az arca, mint 
a holdvilágképű feleségéé. Asszony lett ő maga is a sok vénasszony között.
– Dejsze most háborúból jött, nem asszonyok közül!
– Mindegy az, ebadta, csak…
Elhallgatott hirtelen. Meglátta, hogy a konyha felől két tenyeres­talpas 
szolgálóleány közeledik jóféle, nagy cintálakkal.
– Gyere, na! – szólt a feleségének. – Ebédezünk!

Menyhárt úr nagy felháborodással dobbant be a felső ágyasházba, ahol 
az ablaktábla nyitva állt, bár ugyancsak rázta a szél. De Milica látni akart.
 Valami szemölcsöt nézegetett az orrán, fényes kis tükrében.
–  Nem   lehet   az   öcsémmel   okos   dologról   beszélni.   Az   asszony 
szoknyáján   ül   mindig.   Pedig   hát   most   kellene   ütni   a   vasat,   hogy 
visszakapnánk   a   virágosi   földeket   György   bátyámtól,   ami   feles   részben 
nekünk jár, Mihálynak meg nekem.
– Jó, jó, tudom én, elégszer hallottam – legyintett az asszony. Eltette a 
tükröt, és behajtotta félig az ablakot, hogy Menyhárt ne lássa meg a vastag 
kenőcsöt az arcán. Délelőttől napszállatig kellett volna rajta hagyni, hogy 
olyan szép fehér arcú legyen, mint Katalin, ne barnafoltos bőrű. De nem 
maradhatott soha egyedül.
– Mit törődik ezzel Mihály? – legyintett elkeseredve Menyhárt.
– Azt mondja, most nincs pörre való idő. Mi köze a pörnek a törökhöz?
…   De   neki   csak   az   asszony.   Meg   az   ország.   Holott   nem   is   ért   hozzá. 
Ahelyett,   hogy  megmondaná  annak   a  Batthyánynak:   hallod,   most  aztán 
elég a töprenkedésből, békeizengetésből, cicázásból, üssünk neki! Dejsze', 
engednének   oda   engem,   majd   megmutatnám!   Szétütnék   a   pogányok 
között! Azt kiabálnám oda annak a Szelim basának…
–  Jó,  jó   –   mondta   megint   az   asszony,  és   nyelt   egyet.   Valami   fehér 
rongyot   kotort   elő   a   nyoszolya   aljából,   s   titkon,   a   saroknak   fordulva 
törölgetni   kezdte   az   arcát.   Látta   már,   nem   lehet   békén   estig,   hogy 
megszépülne   a   kenőcstől.   Nem   tudhat   az   ura   mellett   megmaradni. 
Túlságosan töltekezett már borral. Egyre jobban belelovalja majd magát a 
kérkedésbe, aztán a haragba, s olyankor csak maradjon magában, szidja a 
négy falat, ha tetszik. Az süket, bírja.
–  Reteszeld   már   be   az   ablakot   legalább,   asszony   –   mérgelődött 
Menyhárt úr, mert vastag ujjai közül mindegyre kicsúszott az apró závár. – 
Nem tudom hová tenni ezt a kupa bort.
– Az asztalon lenne a helye – vetette oda Milica, amint bereteszelte a 
táblát,   s   egyszerre   őszi,   barnás   félhomály   borult   a   szobára.   Menyhárt 
lecsapott az öklével. Ijesztően verődött vissza a hangja a négy sarokból:
– Ott a helye, ahol én mondom!
Letette a kupát nagy koppanással az ablak párkányára. Aztán odaült a 
medvebőrös nagy székbe, melléje.
Milica csöndesen, mint az okos egér, ült meg a nyoszolya szélén, és 
unottan hallgatta az urát. Többször is elmondta, mennyivel különb fővezér 
lenne ő Batthyány Boldizsárnál, s mennyivel jobb tanácsokat tudna adni a 
hadvezetés dolgában, mint asszonyok közé való öccse. De hát őt persze 
nem hívják sehová, mert igen nagyon félnek tőle. Hogy a körmükre néz. 
Bezzeg, ahol ő van, ott rendnek kell lenni a hadak közt. Micsoda? Még 
pisszenni sem szabad! Nem tűri a csűrés­csavarást. Nem bizony!
Még   egyet   kortyantott   a   kupából,   kétfelé   törölte   a   bajuszát,   aztán 
lekókadt a feje, s nagyot szusszantott. Ezt várta csak Milica. Tudta, hogy 
hamarosan felérez megint. De addigra ő már kívül volt a szalonnabőrrel 
gondosan kenegetett, simán járó ajtón.
Lement a kongó, kopogó lépcsőkön. Az öreganyót kereste volna, aki a 
kenőcsöt javallta.  Meg akarta kérdezni tőle, nem használ­e akkor is, ha 
többször keni inkább az arcát, s kevesebb ideig hagyja rajta.
Az ebédlőteremben találta a két öregebb asszonyt meg a kisgyermeket. 
S amint belépett, akkor jött a másik ajtón Mihály is a feleségével. Mint 
mindig,   most   is   úgy   sétáltak,   hogy   Mihály   átfogta   félkarral   a   felesége 
vállát, Katalin pedig az ura derekán egy sujtásba kapaszkodott, mert nem 
tudta egészen átérni. Így járták a várat. Katalin megmutogatta, mit hogyan 
igazíttatott össze, s megbeszélték, mit kellene még rendbe hozatni a télre.
Milicának a szíve fájt. Arra gondolt, hogy Menyhárt talán soha nem 
édeskedett vele úgy, mint Mihály Katalinnal minden áldott nap. De azért 
mosolygott. Magát kelletve, nagy, fekete szemével kacsintva mondta:
– Ej, hát öcsémuram mindig csak a feleségét ölelgeti?
– Ugyan ki mást? – mosolygott Dabasy szomorkásan, jólelkűen.
– Ölelem én a kislányomat is, adják csak ide, ni! Meg napamasszonyt 
is, bezzeg! De még öregnapamat is szívesen a kebelemre szorítom.
Magához  húzta  pillanatra   a boldogan  odabúvó  kis   ráncos, nevetgélő 
öreget, s meglapogatta gyenge, púpossá lett hátát.
– Hanem legtöbbet a feleségemet ölelem, az igaz – ment aztán vissza 
Katalinhoz,   s   rá   sem   nézett   a   szép,   fekete   hajú   asszonyra.   Nem 
megbántásból, de mert eszébe sem jutott. – Üres az én karom őnélküle.
Már   mentek   is   tovább.   Mihály   karja   Katalin   vállán,   Katalin   karja 
Mihály derekán. Olyan egyforma lépésekkel, mintha egy lenne a szívük 
verése is.
 Milica   utánuk   nézett.   Aztán   sarkon   fordult,   s   ment   vissza   a   maguk 
szállása felé. Nem kérdezősködött már a kenőcsről. Más orvosság jutott az 
eszébe.
Miért ne legyen inkább Katalin májfoltos, nem ő? Majd kiviláglik, jár­e 
vele akkor is ilyen összeölelkezve az ura.
Tudta, nehéz dolgot vállal. Naphosszat törte a fejét, hogyan szerezhetné 
meg   Katalin   körme   nyesedékét,   három   szál   haját,   három   szál   szőrt   a 
hónaljáról. De türelmesen, leskelődve várakozott.
A körmét könnyű volt megszerezni. Katalin az udvar sarkában ült a 
kislánnyal   –   aznap   lett   egyéves,   s   most   nyírták   le   először   a   körmét   is, 
selymes haját is. Katalin aztán a saját kezéről is lenyeste a megnőtt körmöt, 
s Luzsáné ijedten jött oda, hogy nem szabad szétdobálni, hanem majd ő 
meggyűjti   s   elteszi.   Sok   ember   azért   jár   vissza   halála   után,   merthogy 
számot kellene adni minden körme darabjáról, minden szál hajáról, s nem 
tudja,   hol   van.   Külön   kell   keresni   minden   kis   nyesedéket.   Mikor   aztán 
Luzsáné   gondosan   összeszedegette   a   körömdarabkákat   s   letette   a 
falipárkányra, a napra, közben pedig tejért szaladt a kisleánynak, Milica 
ügyesen kicsent belőle egy darabkát. Másnap, mikor fésülködött Katalin, 
már ő ment oda hozzá, hogy szét ne hulljon a haja, mert hátha igaza van 
Luzsánénak.   Katalin   összeszorította   a   száját   –   nem   illett   volna,   hogy   a 
nénjét kinevesse vagy lenézze a babonasága miatt, de ő nagyon biztosan 
tudta, hogy egyéb dolga, gondja van a jó Istennek is, de Szent Péternek is, 
mint   hogy   kiéi   körmenyesedékével,   kihullt   hajával   törődjön.   Mindegy, 
hagyta,   tegyen   Milica,   amit   akar.   Így   aztán   az   asszony   a   hajához   is 
hozzájutott.
Hanem a három szál szőrt nem tudta megszerezni semmiképpen. Be 
nem mehetett Katalinhoz, mikor aludt, mert ott volt az ura is. Öltözetlenül 
sohasem látta, a legnagyobb melegben sem, korán reggel sem. Végül is 
beszélgetést kezdett Luzsánéval. Az csak hunyorgott oldalt reá, nem tudta 
mire   vélni,   hogy   az   asszony   odaül   melléje,   míg   a   kicsit   eteti.   Eddig 
jószerint meg sem látta, köszönését sem igen fogadta.
– Szép kisleányka – kezdte Milica mézédesen.
– Szép bizony – hagyta helyben büszkén Luzsáné, de hozzátette:
– Segít a jó Isten, hogy jó is legyen.
– Csak hát baj, hogy kisfiú nincs most…
 – Talán majd ad megint az Úristen.
Kis csönd lett, Milica körülnézett, aztán halkabban mondta:
– Tudok rá módot, hogy fiú legyen.
–  Én is – mondta szinte gőggel Luzsáné. Őt akarja ez a cigányhajú 
asszony valamire tanítani? Milica nyelt egyet, de újrakezdte:
– Annál biztosabb, minél többet próbálunk. Sajnálom a kis Mihálykát, 
szeretném megvigasztalni apját, anyját. Csak az kellene, hogy megkapjam 
az úrasszony bal hónaljának három szál szőrét.
– Nono – mondta Luzsáné, s figyelmesen kanalazta fel az utolsó csepp 
kását, hogy azt is betegye a gyermek tátott szájacskájába. Milica felkelt. 
Elmenőben mondta:
– Szívesen meghálálnám, ha valaki megszerezné.
Luzsáné utánanézett, s elvétette a kanálkát, majdnem a füléhez tartotta 
a   kis   Krisztinkának.   Mi   lelte   ezt   az   asszonyt   hát?   Csakugyan   jót   akar, 
vagy… Persze, jó lenne, ha fiúcska születne mielőbb. Mit csináljon, mit 
csináljon?
Három   nap,   három   éjjel   törte   a   fejét.   Aztán   egyszer,   kora   délután, 
mikor   tudta,   hogy   Menyhárt   úr   alszik,   bekopogott   Milicához,   és   nagy 
titokban elővett a köténye alól egy darabka rongyocskát. Három szál szőr 
volt belecsavargatva.

Megleste Milica, mikor ölnek a konyhán libát, s hová vetik el a fejét. 
Elkapta a morgó kutya elől, felszaladt vele a lépcsőn. Más egyebet jó előre 
elkészített már. Ott volt a bábu – Katalin régi kötényét szedte le egyszer a 
szárítókötélről, azóta is egy várbeli asszonyt gyanúsítottak vele. Ebből lett 
a ruhája, fejkendője. A libafejet a babaszoknya alá kötözgette, reá a többi 
mindenfélét.
Most jött a legnehezebb dolog, mert Milica nemigen szeretett gyalog 
járni, különösen meredek lejtőn. Vastag, nehéz volt a lába, ő maga kövér. 
De   azt   mondta,   valami   nagyon   szép   őszirózsát   látott   lent   az   egyik 
jobbágykertben, meg akarja nézni, s hoz belőle magvat. Katalin ajánlotta, 
elküld   valakit   érte.   De   Milica   nem   tudta   megmondani,   melyik   házból 
kérjék, s milyen színűt. Neki magának kell azt újra látni.
 Elment   hát.   De   eszébe   sem   jutott,   hogy   a   jobbágyviskók   kertjeibe 
nézegessen.   A   keresztútra   igyekezett,   ott   megfordult   háromszor   maga 
körül, s köpött is mindháromszor, mindig másfelé. Aztán a temetőbe ment. 
Az   ároknál   apró   kis   sírdombok   bújtak   meg   a   fűben   feszület   nélkül: 
kereszteletlenül meghalt kisgyermekek sírjai. Egyiken felkotorta a földet, s 
beletemette a bábut.
Nem is bajlódott vele, hogy valami virágot keressen. Hazament, s azt 
mondta,   nem   találta   meg   a   kertet,   de   nem   baj,   van   itt   virág   elég.   S 
jókedvűen gondolt rá, hogy ha éjfélkor kitekint az ablakon a holdra, s azt 
fogja kívánni, hogy a májfoltjai menjenek át Katalinra, át fognak menni. 
Átviszi a bábu.
Alig várta, hogy lefeküdjenek, s éjfél legyen. Úgy gondolta, majd ha az 
ura elaludt, ő kiül az ablakhoz, s egyre kívánni fogja a magáét, akkor aztán 
közben csak elmúlik éjfél is.
Fészkelődött, nyugtalankodott egész nap. Amint sötétedett, azt mondta, 
álmos.   Menyhárt   rosszkedvű   volt.   Alig   szólt   egy   szót,   ivott.   Még   a 
szobájába is hozott fel egy jókora kancsóval bort. Milica lefeküdt, hadd 
aludjon kicsit, rövidebb lesz a várakozás.
Arra ébredt, hogy az ura lökdösi, taszigálja kifelé az ágyból. Haragosan 
próbált felülni, de már a padlón találta magát.
–  Pusztulj innen, ebadta – mordult rá az ura boros lélegzettel –, nem 
köllesz   nekem!   Katalint   küldd   ide!   Katalint,   hallod?   Te   meg   mehetsz, 
ahová akarsz! Az ő urához akár, nem bánom.
Milicának nem volt soha a természete, hogy csöndesen tűrjön valamit, 
de   ezt   meg   éppen   nem   tűrte   el.   Visszafelelt   a   maga   módján.   A   nagy 
csetepatéban   –   de   még   dulakodtak   is   közben   –   jócskán   elmúlt   az   idő. 
Menyhárt   végre   is   levetette   magát   az   ágyra,   s   horkolni   kezdett,   de   azt 
megmondta, hogy az asszony melléje ne merjen feküdni, mert megfojtja, 
mint a patkányt.
Nem is feküdt melléje. Lihegve, szakadt inggel, borzasan az ablakhoz 
ült, nézte  a holdat,  s körmét  a  tenyerébe  szorítva  mondta  a kívánságát, 
mondta. De nem csak azt kívánta már, hogy Katalin a májfoltjait kapja 
meg. Egészen mást. Egészen mást.

*
 Mindszentek   havára   fordult   az   idő,   s   erősen   esett.   A   fatáblákat   be 
kellett   tenni,   homályos   volt   a   szobában.   Krisztinkának   a   foga   jött, 
sírdogált. Patócsyné csitítgatta. Medvebőr szőnyegen ült vele a padlón, s 
gömbölyű   kavicsokat   próbált   volna   eléje   rakosgatni,   de   kicsi   volt   még 
hozzá a gyermek, nem értette a játékot, szétdobált mindent.
Luzsáné   jött   be   egy   kis   édesgyökérrel,   hogy   az   talán   enyhíti   a 
viszketést kicsinyt az ínyén szegénykének. S közben fejcsóválva mondta:
– Alighanem agyon kell ütni a sárga kutyát. Valami baja van.
– Valami baja van? Mi lehet?
–  Hullik  a szőre, s a kopasz bőr mintha  májfoltos  lenne  rajta.  Nem 
eszik, nem iszik, még bizony megvész, pedig inkább forró nyárban szokott 
a kutya ilyen lenni.
Patócsyné felkelt.
– Akkor csak üttesd agyon a pecérrel mielőbb. A többi kutya?
–  Azoknak semmi baja nincsen. De ha meghallgatna nagyasszonyom, 
mondanék valamit.
– Beszélj.
Luzsáné nekifohászkodott. Elmondta, amit akart. A kislány rángatta a 
kontyát közben, ő hagyta, odahajtotta a fejét, amerre húzta, s úgy ismételte 
még egyszer az utolsó pár szót:
–  Én aztán a sárga kutya szőréből vágtam három szálat, gondoltam, 
majd kisül, ami kisül. Hát kisült.
Patócsyné felsóhajtott.
–  Tudom én azt rég, hogy nem szíveli Katalinomat, de hát itt az ura, 
vigyáz az reá, nem tehetnek őellene semmit.
Mégis nyugtalan kezdett lenni. Otthagyta a kicsiny leányt Luzsánéval, s 
utánanézett,   merre   van   Katalin,   jól   van­e,   nem   támadt­e   valami   baja. 
Megnyugodhatott.   Mihály   evett   éppen,   Katalinnak   ilyenkor   mindig 
mellette   kellett   ülnie,   jobban   esett   úgy   a   falat.   S   beszélgettek   szép 
csöndesen. Patócsyné, amint csöndben behúzta újra maga mögött az ajtót, 
még hallotta Katalin édes hangját:
– Mondhatok egyet, Mihály?
S az ura felelt:
– Százat is, gyöngyvirágom.
 *

…Katalin   mosolygott   magában.   Tudott   volna   százat   mondani,   de 

minek?   Ismerte   az   ura   hibáját   milyen   gyanútlan   jó,   milyen   könnyű 
megindítani a szívét. Minek beszéljen erről s még egyebekről?
Csak arról az egyről kívánt volna szólni, ami rég nyomta a szívét, s 
amit sok álmatlan éjszakán próbálgatott sorbavenni magában.
– Édes jó uram, ne menjen vissza a sereghez most már, ha elkerülheti. 
Sajnálom Batthyány uram sok erőlködését is, de ott az országnak már nem 
sokat  használhat  senki. Ha pedig Egernek jön a török, a magunkét  kell 
előbb védeni. Amint csak tudjuk. Bár, amint mondja kigyelmed, annyi a 
török, mint ahány vízcsepp az Óperenciás­tengerben vagyon. Ha ez igaz, 
csak elemésztődnek mind a magyarok, s az ország még inkább gyengül. 
Fogynak, vesznek a jó családok, s jön majd idegen s alábbvaló a helyébe. 
Ha többen mennek hadba, többen hullanak. Inkább régebben kellett volna 
teljes erővel hadba menni. Most már késő. Most már nem lehet mást tenni, 
mint hogy mindenki az otthona kapuját állja, amíg tudja, s azután is tartsa a 
házát, földjét, amíg lehet. De ha másképp nincs, akár sarcot is fizessen, 
csak pusztulni ne engedje jószágát és családját. Vigyázzon arra, hogy a 
maga   úri   becsületével,   de   a   hatalmasok   erejével   is   meg   ne   ütközzön. 
Gazdálkodjék   a   maga   helyén,   építsen,   ültessen,   tartson   békét,   ameddig 
lehet, s a gyermekeit szép csöndben igaz magyarnak nevelje. Akkor aztán 
majd újra megerősödünk lassacskán, s mikor a török egyszer gyanútlanná 
válik, le tudhatjuk rázni a nyakunkról.
Mihály megsimogatta az asszonya arcát szomorú mosolygásával.
– Aztán mikor találtad ki ezeket a ravasz, bölcs dolgokat, Katalinom?
–  Meggondolja kigyelmed? – sürgette Katalin, s erősen fogta a kezét. 
Mihály valahová messzire nézett.
– Meggondolom.
Estebédhez   készültek.   Nem   volt   vendég,   honnan   is   jött   volna   ilyen 
időben?   András­napi   jeges   eső   verte   az   ablakokat,   s   minden   kis   résen 
bebújt a hideg. De hozzájuk nem talált utat. Lenn, a konyha mellett, a kis 
ebédező  kamrában tették  az asztalra  a kenyeret,  húst, bort, mézben főtt 
almagerezdeket,   kolbászt,   szalonnát.   Nagy   tűz   égett   a   kemencében. 
Mindenkinek   az   arca   piroslott   a   hévségtől.   Még   az   öregszüle   is   hátra 
vetette   szárazlevélszín   kápáját,   s   nagyokat   szusszantott.   Menyhárt   és 
Mihály csak úgy, ingujjra vetkezve ültek az asztalnál, s Menyhárt olyan 
veres   volt,   mint   odakint   az   égen   a   felhőrongyok   közül   ki­kibukkanó 
holdvilág. Milica rá­rápillantgatott. Még rossz találja érni, ha most sokat 
iszik. Márpedig nem kímélte a bort, s egyre nagyobb hangon beszélt. Alig 
hallották  odakint  a kürtszót, lármát,  kiáltozást,  lábdobogást. Csak akkor 
néztek   fel,   mikor   az   öreg   Gergely   udvaros   állított   be   a   hírrel,   hogy 
lovaslegény jött, s levelet hozott.
–  Talán   a   per?   –   állt   fel   ingadozva   Menyhárt,   s   megtörölte   bortól 
csepegő bajuszát. – A virágosi földek?
–  Bécsből jött a legény, a szavát sem igen értjük – mondta Gergely 
elszorult szívvel, mert nem bízott az idegenből érkező dolgokban.
–  Bécsből? – kérdezte Mihály, s félültében,  félálltában nyúlt a levél 
után.  Egyszerre   úgy  tűnt,  mintha   elsápadt  volna.  Vagy  csak mert   a tűz 
éppen   reávilágított?   Közelebb   hajolt   a   kemencéhez,   úgy   bontotta   a 
pecsétet. Aztán betűzni kezdte a sorokat.
Mindenki hallgatott. Várt. Mihály elolvasta a levelet, összehajtogatta, 
felfelé simogatta a homlokát.
–  Na? Mi van benne? – türelmetlenkedett  Menyhárt. Mihály valami 
fakó, tompa hangon szólt: – El kell mennem. Bécsbe. Most rögtön.
Csak néztek egymásra rémülten az asszonyok.
– Most rögtön? – suttogta Katalin.
–  Nem mindegy, mikor megyek? – nézett reá valami sohasem látott 
keserűséggel a szemében Mihály. – Minél hamarább mondom meg nékik, 
hogy énbennem nem találnak árulót, annál jobb!
Az asztalra csapta a levelet keményen.
–  Tudom,   mit   akarnak!   Vélem   próbálkoznak!   Merthogy   azt   hiszik, 
vélem könnyű beszélni! Hát majd meglátják, hogy én nem… én nem…
Hörgésbe   fulladt   a   hangja,   oldalt   hanyatlott   a   lócán.   Egy 
szemhunyásnyi   idő   múlva   már   a   földön   feküdt   hosszában,   némán, 
csöndesen, felakadt szemmel.
Úgy   félórai   idő   múlva   az   öregebbik   úrasszony   ment   ki,   és   sírással 
küszködő   hangon,   emelt   fejjel,   keserű   kevélységgel   vágta   oda   a 
lovaslegénynek:
 – Eredj, aztán mondd meg az uraidnak, hogy Dabasy Mihály nem megy 
Bécsbe! Inkább ment az Úristen színe elé!

Feketén pergő szurokcsöppek voltak a napok. A tél havát csak onnan 
látta Katalin, hogy a sírokhoz járt. Kitaposta az ösvényt a maga számára. 
Egyedül szeretett lenni a bánatával, bár néha majd' leroskadt. Szédült. De 
az   anyja   megértette.   Nem   erőszakolta,   hogy   a   kezét   foghassa,   hogy 
támogassa   –   akármennyire   fájt   neki,   hogy   előtte   sem   akar   Katalin 
szenvedni   és   sírni.   Csak   távolról   lopakodott   utána,   s   néha   órákig 
fagyoskodott   a   kapuboltozat   alatt,   míg   előjött   –   kis   fekete   árnyék   –   a 
sírboltból.
Egyszer,   böjtelő   havának   közepe   táján   erősen   és   hirtelen   olvadni 
kezdett   a   hó.   Katalin   szürke   lucsokban   ment   le   a   fal   mentén,   apró   kis 
fűszálak dugták ki a fejüket a kövek réseiből, ahová betűzött a nap. Az 
anyja, mint rendesen, távolabbról követte.
Jó  ideig   állott  már   a kapu  sötétjében,   mikor  egyszerre  Katalin   erős, 
kiáltó hangját hallotta a sírkamra felől:
– Itt mondja ezt nekem, bátyámuram, ennél a két kőkoporsónál?
–  Hol   keresselek?   –   felelt   Menyhárt   reszelős   hangja   elnyújtott 
dörmögéssel. – Itt vagy nap nap után, talán  még  enni is itt eszel, mert 
sohasem látlak.
Patócsyné   szíve   megállt.   Szeretett   volna   többet   hallani,   de   ebben   a 
pillanatban siránkozva szólalt meg a feje fölött, a folyosóablaknál a szüle. 
Kidugta bebugyolált fejét:
–  Hát   én   ma   már   nem   is   kapok   egy   kis   meleg   bort?   Úgy   fájnak   a 
csontjaim, befúj az ágyaskamarába a szél! Minden ajtót kinyitogattak ezek 
a bolond kályhafűtők a folyosó hosszában!
Mit tegyen Krisztina? Hátrapillantott tétován…
– A kisleányka is éhes – tette hozzá az öregszüle. – Hallottam az előbb, 
hogy sír.
Az öregebbik úrasszony már indult fel a garádicson. Talán jobb is, ha 
nem hallja, mit mond Menyhárt Katalinnak. Nekik kell azt megbeszélni. 
Okosnak kell lenni néha, az okosság pedig az, ha az ember nem tudja, amit 
nem akar tudni.
Lenn, a sír kamránál Katalin halkan mondta:
–  Ha   látván   látja,   hogy   itt   jár   minden   gondolatom   az   én   édes 
halottamnál, hogyan gondolja kigyelmed, hogy ilyenekről szólhat velem?
Menyhárt úr felháborodott.
–  Hogyan gondolom? Hát úgy, hogy te asszony vagy, én meg ember 
vagyok. Természetes tehát, hogy húzunk egymáshoz.
–  Én csak az én halottaimhoz húzok – mondta remegő fejbólintással 
Katalin, és meredten nézte a két koporsót. Menyhárt türelmetlenül nyúlt a 
keze után, amint a hideg rácsra fonódott.
–  Térj   hát   eszedre!   Aki   meghalt,   nyugodjék   a   koporsóban.   Aki   él, 
nyugodjék a nyoszolyában. De ne egyedül.
Ezt   már   inkább   csak   súgta,   rekedten.   Katalin   úgy   rántotta   el   tőle   a 
kezét, mintha hideg kígyó érte volna, nem forróvérű férfi.
– A feleségére nem gondol?
Menyhárt a bajuszát sodorta.
– Csak ez a bajod? Meddő asszonyt könnyű lerázni.
– Énmiattam le ne rázzon magáról senkit.
–  Úgy   még   annál   okosabb   –   mosolygott   Menyhárt.   –   Nem   kell   azt 
másoknak   tudni,   hogy   én   téged   kedvellek.   Gyere,   na,   Katalin.   Hiszen 
tudod, hogy rég tetszel nekem, csak olyan konok ne volnál. Ha Milica is 
maradhat,  annál  jobb. Szemet  huny az, ne félj.  Egy­egy kis  ajándékért, 
kösöntyűért, cipellőért még a gyerekeidet is vállalja. Úgyis szégyelli, hogy 
meddő. Még le is fekszik helyetted gyermekágyba.
– És kigyelmed úgy hiszi, hogy ilyen gyalázatot vállalnék, még ha nem 
is lenne teli Mihályommal örökkétig a szívem?
– Ha ebben gyalázat van a te szemed szerint, akkor gyalázattal születik 
minden ember. Hohoho! Tudod, mi a szokás némely külországi várakban? 
Ottan bizony…
–  Én azzal nem törődöm, mi a szokás a külországi várakban, nálunk 
tudtommal nem ez a szokás. Magyar asszony vagyok én, nemes asszony. 
Ezt pedig azzal tartom, hogy csak az uramat szeretem, s ezután is őt fogom 
szeretni.
 –  Ejnye, azt a… – mérgelődött fel Menyhárt úr. – Talán bizony azt 
mernéd   mondani,   hogy   én   nem   vagyok   jó   magyar?   He?   Vigyázz   a 
nyelvedre, asszony! Ha méregbe jövök, leütöm azt a vézna válladat! Nézze 
meg az ember! Hát micsoda nagy dolog az, ha az ember elcicázik valami 
menyecskével? Mintha egy kupa bort hörpintenék le, na! Fordulok egyet, s 
nem is beszélek róla! Ha jóízű a bor, más napokon is megkóstolgatom. Mit 
gondolsz   te,   felfordul   azért   a   világ,   hogy   te   kivel   hálsz,   vagy   hálsz­e 
valakivel? Béka! Most aztán elég a komédiából, mert megharagszom!
Az asszony csak ránézett oldalt hidegen, újra elhúzta a kezét, és vissza 
akart térdelni a koporsóhoz. De Menyhárt úr felrántotta.
–  Te!   Nem   természetes   dolog   ez   a   nagy   húzódozás!   Neked   valaki 
mással lehet dolgod!
Katalin undorodva húzódott tőle hátra. Reszketett egész testében.
–  Menjen már kigyelmed!  Nem látja,  hogy testem­lelkem  irtózza  az 
ilyen beszédet?
–  De   nem   addig   van   az!   –   emelte   fel   a   nagyujját   pulykavörösen 
Menyhárt úr. – Hamarost fél éve lesz, hogy meghalt az öcsém. Te azóta 
minden éjszaka egyedül voltál?
–  És mikor hadban volt több mint fél esztendeig? És ha lett volna tíz 
évig?   Húszig?   Csak   őt   vártam   volna   akkor   is.   Most   meg   az 
örökkévalóságig várom.
Felzokogott volna, de a szájára szorította mind a két kezét. Ez az ember 
ne hallja őt sírni.
Menyhárt   úr  fejcsóválva   mondta,   és   leverte   a   havat   a   csizmájáról   a 
sírkamra küszöbén:
–  Márpedig ezt nekem hiába mondod. Legjobb korban való  asszony 
vagy. Ilyen nincs a világon. Ha a menyecske csak kicsit is szemrevaló, 
megtalálja a párját. Mondd ezt másnak, ne nekem.
– Gondoljon kigyelmed az apácákra.
– Az apácák! Azokról is tudok sok mindent.
Nevetni kezdett. Katalin hidegen szólt.
–  Bizonyosan róluk is olyan jól tud sok mindent, mint énrólam. Mert 
vak   kigyelmed.   Érti?   Vak,   megvakítja   a   sűrű   vére.   Van   tiszta   asszony, 
akárha nem hiszi, és van tiszta férfi is a világon. Mihályom az volt.
 –  Mihályod?   –   kezdte   gúnyosan   Menyhárt.   De   Katalin   rettenetes 
kiáltással emelte fel a kezét.
– Egy szót se merjen ejteni róla kigyelmed!
Menyhárt csakugyan meghökkent egy pillanatra a lobogó szemétől, és 
elhallgatott. De aztán annál inkább felgyűlt benne hirtelen a méreg, mert 
úgy érezte, ő maradt alul.
– Te! Hát jössz velem, vagy nem jössz velem? – kérdezte nyersen.
– Soha! – felelte Katalin. Hátra sem nézett.
– Asszonybeszéd! Kutyaugatás!
– Az, de így van!
–  Ide   hallgass,   utoljára   mondom!   Ha   velem   jössz,   három   nap   alatt 
megtanítlak mosolyogni, három hónap alatt nevetni, három esztendő alatt 
minden bánatodat rég elfeledted…
– Soha. Még háromszáz esztendő múlva sem – ismételte csökönyösen 
Katalin.
– Fiad is lehet megint…
– Soha – mondta Katalin harmadszor is.
Menyhártot elöntötte a fekete düh. Magasra emelte két öklét.
– Hát akkor pedig pusztulsz a várból pereputtyostól, megértetted? Mert 
itt most már, ha én úgy akarom, minden az enyém! Mehetsz! Fel is út, alá 
is!
Katalin most szembefordult vele.
–  Ez   nem   igaz,   bátyámuram.   Mehetünk   akár   a   törvény   elé,   ott   is 
vallom,  hogy  enyém   ez  a   föld.  Mihályom   mondta,   ő  maga:   értsd  meg, 
Katalinom, ez a kettőnké, s ha én meghalnék, a tiéd. Soha el ne hagyd. Hát 
én nem hagytam el, és  nem hagyom el.  Még vendégségbe is csak vele 
mentem, az ő unszolására, soha szívesen. Híven munkálkodtam itt mindig, 
ültetgettem,   gyűjtögettem.   Amit   lehetett,   szaporítottam.   Ha   egyedül 
maradtam  is, bírom  én a munkát. Tartom a várat. Akár harcot is  állok, 
ostromot is bírok, ha kell. De a vár özvegyi jogon az enyém!
– Fene a tiéd! – ordított Menyhárt. – Fiad nincs, semmi keresnivalód! 
Úgy kipenderítelek, földet sem ér a lábad! Mi az, egy asszony akarata, egy 
asszony beszéde? A semminél is semmibb!
 –  Én majd megmutatom,  mi az asszony akarata – emelte  fel a fejét 
Katalin.   –   Amíg   élek,   én   tartom   a   várat,   s   aztán   leányomnak   s   az   ő 
maradékainak hagyom.
–  Húsvét után itt ne lássalak! – rikoltott Menyhárt. Fordult, s dongó 
léptekkel   ment   be   a   belső   udvarra.   Patócsynét   kereste.   Az   jött   is   már 
ijedten.   Menyhárt   megállt   előtte   dölyfösen,   s   csak   hátrabökött   a 
hüvelykujjával:
– Mondja meg a bolond leányának, hogy coki! A vár meg föld öcsém 
után   az   enyém.   Húsvét   ünnepéig   még   türtőztetem   magam,   de   aztán 
egyikőjüket se lássam a sok asszonyféle közül!
Fordult, rúgott egyet a tölgyfaajtón,  hogy nyikorogva vágódott ki. S 
bement a főtoronyba.

Patócsyné csak állt ott a fal mellett reszketve, egy szó nélkül. Igaz, nem 
is   lett   volna   kinek   felelnie.   Arra   eszmélt,   hogy   az   öregszüle   rázogatja 
kicsire aszott kezével a karját.
– Mit mondott Menyhárt? Hogy menjünk?
Nem szerette az úrasszony, ha a szüle bármi gondban részes akar lenni, 
mint ahogyan Katalin is addig bújt minden bánatával, amíg csak lehetett. 
De most nem volt reá ideje, hogy másra vigye az öregasszony figyelmét, s 
elüsse a dolgot. Felelt mereven, keményen.
– Azt.
– Jaj, jaj! – kezdett óbégatni a szüle. – Szentséges Jézusom, mehetünk 
neki a világnak! Éhen, szomjan veszünk! Levágnak a törökök! Megesznek 
a farkasok! Ha szegény jó Mihály ezt tudta volna! Micsoda derék ember 
volt az, nincs már olyan több a mai világon… Jaj, édes leányom, édes jó 
leányom, hogyan induljak én neki a világnak, mikor jártányi erőm is alig 
van már?
Özvegy Patócsyné összeszedte annyira magát, hogy bevezesse a szülét 
az első kamarába, ami a közelükben nyílt. Ne hallja a sopánkodásukat az 
egész várnépe. Itt az öreg lecsendesedett kissé. Visszafordult.
–  De nem addig van az, édes leányom! Emeljen szót Katalin a király 
előtt! Ne hagyja magát!
 Erre aztán megharagudott az úrasszony.
– Ugyan hol a király? Hol van nekünk királyunk? Régen volt az, mikor 
Mátyás tett itt igazságot… azóta sem, senki!
– Hát akkor hová menjünk? Merre legyünk? – kezdett újra a sírásba az 
öreg. A leánya megfogta a vállát.
– Anyám lelkem, csillapuljon már. Ne verje fel a falakat, azzal semmit 
sem   érünk.   Katalin,   szegény,   bánatától   nem   lát,   nem   hall,   nekünk   kell 
gondot viselni reá meg kicsiny leánykájára. Nekünk kell jól meggondolni, 
mit tegyünk ezentúl. Szedje össze az eszét, mondjon valami okosat, hová 
mehetnénk.
–  Hát   Patócsra   –   kapta   fel   vigasztalódva   a   fejét   a   szüle.   –   Ott   a 
kemencék is jobbak.
–  Anyám lelkem! – sóhajtott türelmesen Krisztina. – Emlékezzen reá, 
hogy ott már a török az úr. Azóta a mi várunkból kő kövön nem maradt, s 
ha maradt is, valami basa lakhatik benne hetvenhét feleségével… Nyolc 
esztendeje elmúlt, hogy híradással sem volt senki róla.
– Hm, hm, persze, persze – bólogatott az öregasszony. – Menjünk hát 
el Gáspár bátyádhoz, jó fiam volt mindig, magához vesz bennünket…
–  Anyám  lelkem!  Szegény jó Gáspár bátyám  az   én urammal  együtt 
Fehérvárnál lelte halálát.
–  Hm, hm… persze, persze… édes jó lelkem, várj csak, tudom már! 
Kedves komaasszonyomnak, anyai ágon való unokatestvéremnek, Bothka 
Orsikának volt az urával a szőlőjükben szép háza…
–  Anyám   lelkem,   régen   volt   az,   még   kelmed   fiatalkorában.   Orsika 
néném az első gyermeke után mindjárt meghalt, lehet annak vagy ötven 
esztendeje. Én sohasem is láttam, csak hallottam róla. Hol van azóta az ura 
is meg a ház is…
–  Pedig   milyen   szép   kőház   volt   az   a   szőlőskertben,   nagy   fák   alatt! 
Nyulászni   jártunk   arrafelé   az   urainkkal,   sok   szép   nagy   kutyákkal, 
fiatalasszonyok.  Orsika, mikor a háznál  megpihentünk,  azt mondta:  Na, 
Katám, lelkem, úgy tudd meg, hogy ha valami baj találna érni bennünket 
és   egyéb   jószágainkat,   akár   a   mienket,   akár   a   tieteket,   ide   mindenkor 
elbújhatunk. Itt nem talál meg sem török, sem egyéb veszedelem.
– Anyám lelkem, tudja, hogy…
 – De bizony az ura is rámondta, hogy úgy legyen s az én uram is. Aztán 
kezet   adtak   egymásnak,   s   megegyeztek,   hogy   akármelyikük   hamarább 
meghal, a másik gondot fog a családjára viselni. Olyan ügyesen el volt 
bújtatva az a házacska, te, Krisztina…
–  Anyámasszony!   Most   ne   meséket   mondjunk!   Most   azt   kell 
meggondolni, hová visszük az én szegény leányomat tehetetlen gyászában 
meg a kis dédunokát! Eszméljen, segéljen egy kicsinyt, mert kétségbe kell 
bizony esnem.  Szedje  már  össze magát!  Az  öregasszony elcsöndesedett 
erre a hangra.
Jobban kinyitotta hunyorgató szemét. Még a hangja is más lett. Nem 
olyan reszketős.
– Értem már. Igazad van, Krisztinám. Majd gondolkodom.
–  Hát csak gondolkodjék,   édesanyám.   Én addig  Katalin  után  nézek. 
Szegénykém talán még mindig a sírkamrában fagyoskodik.
Csakugyan Katalin ott imádkozott a sírkamrában, átfagyva, dideregve. 
Rekedtre   sírta   magát.   Jóformán   magánál   sem   volt   már.   Az   anyja   úgy 
vezette el, mint valami kisgyermeket. Csak azt ismételgette:
–  Nem   megyek   el   innen,   nem   megyek.   Asszonybeszéd,   de   nem 
megyek.
–  Csak   az   ágyasházba   jöjj,   lelkecském   –   biztatta   őt   az   anyja 
kétségbeesve. – Hiszen olyan jég a kezed, mintha magad is koporsóból 
keltél volna!
Ha az öregebbik úrasszony azon ijedt meg az ágyasházba menet, hogy 
olyan hideg a keze Katalinnak, másnap reggelre ébredve azon rémült el, 
hogy nagyon forró. Sietett rögtön a füveskamarába, különféle orvosságokat 
kiválogatott,   háromlábú   kis   serpenyőben   főni   tette   a   konyhában.   Mikor 
már   erősen   bugyborékolt,   félretette,   s   leszűrte   ivópohárba.   Akkor   jött 
hozzá az öregszüle. Súgta:
– Tudom már, hová menjünk!
–  Hová, na? – kérdezte az úrasszony. Magában felfohászkodott, hogy 
türelme legyen végighallgatni. Az öreg felemelte reszketős, vékony ujját, s 
kezdte:
– Amikor engem elmátkásítottak…
Az úrasszony nagyot nyelt. Legyintett.
 –  Rég   volt   az,   anyám   lelkem.   Hagyjon,   hadd   szűröm   le   a   fűvizet, 
vigyen Katalinnak. Forróság van rajta.
–  De  hallgass  hát   rám!  –  kapaszkodott  az   öreg  a  karjába.   Suttogott 
tovább:
–  Amikor   engem   elmátkásítottak,   édes   jó   apámuramtól   kaptam 
Libethbányán egy házat serfőző kamarával meg némely bányarészekkel. 
Mégpedig úgy kaptam én azt, édes leányom, hogy sem új házasság, ha 
özvegy lennék, sem semmi engem a tulajdonjogból ki nem szoríthat. Meg 
is   van   róla   az   írás.   Akkor   mindjárt   bevarrogattam   a   fekete   szoknyám 
bélésébe,   amit   halotti   ruhának   kaptam   a   többi   szép   subácskákkal, 
szoknyákkal,   fejrevalókkal   egyetemben.   Hogy   milyen   szép   volt   a 
meggyszín mentém, amit elvesztettünk a török elől való menekülésben…
– Anyám lelkem, ne a ruhákról beszéljen most, hanem arról az írásról. 
Benne van még a fekete szoknya bélésében?
–  Mikor kaptam, mindjárt  gondoltam  én, hogy egyszer még  jó  lesz. 
Azért   is   vigyáztam   úgy   reá,   hogy   el   ne   vesszen.   Aztán   jórészt 
elfeledkeztem   róla,   hiszen   hiába,   öreg   vagyok,   minden   kimegy   a 
fejemből…   hanem   tegnap,   mikor   úgy   reám   szóltál,   hogy   összeszedjem 
magam, hát összeszedtem. Felfejtettem a bélést, s itt az írás, édes leányom.
Patócsyné megszégyenülten, sírva ölelte át az anyját. Lám, ha igazi baj 
van, mégis ő segít. Az öreg gyenge vállára hajtotta a fejét most a büszke 
asszony,   mintha   menedéket   kereső   gyermek   lenne.   A   vénség   meg   állt 
keményen, emelt fejjel, boldog volt, hogy adhatott valami reménységet.
Az úrasszony aztán felvitte a borbolyavizet, hogy megitassa Katalinnal. 
De hiába volt. Délutánra már nagyon rosszul lett. Üveges szemmel feküdt 
az ágyán, nem tudott magáról.
Estére megérkezett az öreg Miczkéné a faluból. Megnézte a beteget, 
aztán   javallotta,   hogy   zárkózzanak   be   vele   az   úrasszonnyal   ketten,   s 
mossák   le   hideg   ecetes   vízzel,   mint   a   halottat   szokás,   akkor   talán 
meggondolja magát a lelke, s visszajön.
Eléggé borzadt ettől a tanácstól eleinte az úrasszony, de mit tehetett 
volna?   Bezárkóztak,   levettek   minden   takarót   a   nyoszolyáról,   és   Katalin 
mezítelen, fehér, soványka testét végigmosták hideg ecetes vízzel. A téli 
derengésben úgy tűnt, mintha elefántcsont szobor lett volna. Miczkéné is, 
az   úrasszony   is   csöndesen   imádkoztak   közben,   az   ecetes   víz   locsogott, 
odakint   a   vár   körül   süvített   a   szél.   A   kemencében   köveket   melegített 
Miczkéné, azzal rakták körül Katalint, mikor újra befedték a testét.
És lám! Alig vitte ki a vár kapuján, hóna alatt Miczkéné a szép jércikét, 
amit az úrasszonytól kapott, Katalin felnyitotta a szemét. Gyönge hangon 
Krisztinka után kérdezősködött. Az anyja megnyugtatta, s odamutatta neki 
a gyermeket, aztán arról próbált neki beszélni, hogy ne maradjanak ők itt. 
Úgyis egyre közelebb ér a török. Odafenn, Libethbányán, a nagy hegyek 
közt   nem   lesz   semmi   bajuk.   Békességben   éldegélhetnek.   Telik   a 
bányákból.
–  Nagyanyádnak   szép   kőháza   van   ott,   serfőző   kamrával,   meg 
bányarészei is vannak. A Valentinus­aknában, amint olvasom az írásból, 
három tizenhatod. Az Alsó­Fuchslochnál vagy minél – majd' kitörik belé a 
nyelvem   –   egy   és   fél   tizenhatod.   A   Felsőbieber­tárnában   ismét   két 
kukusz…
De erre úgy felindult Katalin, hogy ijedten elhallgatott.
– Anyám lelkem, hogyan beszélheti ezeket, mikor tudja, hogy én nem 
fogok sem az én édes halottaimtól, sem ettől a földtől megválni?
Látta az úrasszony, hogy Katalinnak nagyon is fényes a szeme, s az 
arca nagyon is rózsás. Mintha menyegzőre készülne.
– Jól van, jól van, édes lányom. Persze, hogy nem megyünk el sehová.
– Vannak még jó atyafiaink, akikhez segítségért fordulhatnánk. Ott van 
mindjárt Perényi Tamás  úr. Anyámasszony hívassa fel Luzsa Györgyöt, 
szegény Mihályomnak hűséges katonája volt mindig. Őt küldöm levéllel. 
Három hét múlva lesz csak hamvazószerda, azalatt bőven megjárhatja az 
utat   Salgó   várába   és   vissza.   Hamvazószerda   után   is   van   még   negyven 
napunk, míg a böjt tart…
–  Van,   van,   édes   csillagom,   csak   csillapodj   már.   Nézd,   hogyan 
kívánkozik hozzád Krisztinka.
Katalin maga elé ültette a kislányt, s nézte. Krisztinka a fejkötőcskéje 
szalagját szopogatta. Rózsaszínű volt az arcocskája s kerek.
–  Ó,   te!   –   mondta   gyönyörködve   Katalin,   s   egy   pillanatra   erősen 
odaszorította magához. De nem felejtette el, amit akart.
– Pennát, kalamárist, anyám lelkem. Nem kell diák, magam írok innen 
a betegnyoszolyából Perényi Tamás úrnak. Legalább megérti, hogy nagyon 
erősen kérem a segedelmét.
 Írt   a   beteg   asszony   a   nyoszolyán,   kényelmetlenül,   laposra   nyújtott 
lábbal. Ölébe jókora húsvágó deszkát tétetett, arra simította rá a mindegyre 
feltekeredő  vastag, sárga papirost. Az  öregebbik  úrasszony saját kedves 
halottjának, jó urának régi leveléről vágta le a tiszta felét, hogy Katalin a 
kedvét tölthesse. Nem hozhatott egyéb papirost, mert Menyhárt mindjárt az 
este, mikor a sírkamrából feljött, átvitte magához Mihály vasládácskáját, 
amiben az írásait, papirosait tartogatta. Katalin nem kérdezte, honnan van a 
papiros, percegtette a pennát buzgón:
„…Nem kérek én egyebet kegyelmedtől, csak igazságot a magam és  
kicsiny   árva   leánykám   számára,   az   mint   úri   magyar   szokás   szerént   az  
özvegy   asszonyt   megilleti,   hogy   magáéban   gazdálkodhatnék.   Hogy   ott,  
ahol   boldogságban   éltem   az   én   jó   urammal,   ott   töltsem   magános  
özvegységemet is, míg Isten rendeli…”
Ráhullottak a könnyei a levélre. Soká tartott az írás. A mécsest kétszer 
is újra kellett tölteni. Már alig látott a végén Katalin, úgy megerőltette a 
szemét.
Hajnalban   felnyergelt   Luzsa   György,   s   várakozott   a   levélre.   Végre 
rányomta Katalin a pecsétet is, s az öreg varjúbajuszú katona elvágtatott 
vele a gyöngyszín párában, mielőtt Menyhárt úr felneszelt volna.
Katalin   kimerülten   hanyatlott   hátra.   Anyja,   aki   vele   virrasztott, 
betakargatta, megsimogatta a homlokát.
– Most aztán pihenj, Katalinom.
Katalin behunyta a szemét. Egyszerre csak kinyitotta megint.
– Azt mondta a bátya, hogy az asszonybeszéd semmi.
– Dehogy semmi, édes leányom. Tudja ő azt jól.
–  De azt is mondta, hogy három esztendő alatt mindent elfelejtenék. 
Még háromszáz esztendő alatt sem, édes anyámasszony.
– Persze, hogy nem, lelkem. Csak nyugodj.
– Hol van Krisztinka?
– Alszik. Luzsáné van mellette a kiskamrában.
– El ne engedje szeme elől, édes jó anyámasszony.
– Soha, édes lelkem.
– Isten áldja meg érte.
Behunyta a szemét, s végre elaludt.
 *

…Most aztán várhatta az öregebbik úrasszony, hogy Perényi Tamás, ha 
meg nem ő, a levele érkezik­e meg előbb vagy a halál Katalinért. Mert 
másnap reggelre megint tüzelő arccal, magáról semmit sem tudva feküdt a 
kihűlt kövek közt, az ágyon.
Délután újra felhívatta Miczkénét az úrasszony a faluból, újra lemosták 
Katalin testét ecetes vízzel, s estére újra feléledt Katalin. Miczkéné szép 
darab   szalonnát   kapott.   Harmadnap   az   úrasszonynak   már   eszébe   ötlött, 
hogy ő maga is elvégezhetné a lemosást, de visszaborzadt tőle. Miczkéné 
feljött megint, s kapott egy icce lisztet. Erre békétlenkedni kezdett, hogy 
első   ízben  szép,  kövér jércét  adtak   neki,  másodszor szalonnát,   ma  meg 
megint kevesebbet? Most aztán az öregebbik úrasszony megharagudott, s 
ezentúl maga tett mindent a leánya körül. Luzsánéra hagyta Krisztinkát is, 
az öregasszonyt is. Csak Katalint ápolgatta.
– Kis virágom – könyörgött neki –, szép csillagocskám, nyisd ki már a 
szemedet!
És   estefelé,   abban   az   órában,   mikor   első   ízben   nyitotta   a   szemét, 
mindennap   feléledt   egy   időre.   Az   úrasszony   csak   később   eszmélt   rá 
megborzongva,   hogy   Mihály   halála   órája   ez.   Ilyenkor   mindent   tisztán 
tudott, mindenről látó szemmel beszélt. Egyszer megkérdezte, milyen nap 
van, s eszébe jutott, hogy a huszonkettedik évét aznap töltötte be. – Mintha 
százhuszonkettő   lennék!  – sóhajtotta.  Máskor megint  azt   kérdezte,  szép 
zöld­e már a fű a sírkamra előtt.
– Megnézem holnap, édes lelkem. De azt látom, innen az ablakból is, 
hogy kevés már a hó körös­körül. Hacsak valami zimankó nem jön, korán 
tavaszodik idén. Luzsáné mondja, hogy hallotta a cinkét.
– Jöhetne már Perényi uramtól a válasz.
– Korán kezded várni, csillagom.
– Arra gondoltam, anyám lelkem, hogy talán Batthyány Boldizsárnak is 
írhattam   volna   meg   Nádasdy   Ferencnek.   Igaz,   nem   atyafiak,   de   igen 
nagyon szerették Mihályomat.
– Adnának is menedéket mindenkor, tudom.
 – De nekem nem menedék kell! – ült fel Katalin. – Én a magaméban, 
magaméból   kívánok   gazdálkodni!   Amiért   asszony   vagyok,   csak   koncot 
vessenek nekem?
–  Dehogy,   dehogy   –   csillapítgatta   az   úrasszony.   –   Aludj   szépen, 
violám, későre jár.
Másnap  újra előhozta  a dolgot Katalin,  hogy legalább  Batthyánynak 
még   írhatna.   Az   úrasszony   egyre   rettegett,   hogy   majd   papirost   kér,   s 
honnan tudjon adni.
Úgy is volt. Harmadnap Katalin, amint estefelé jobban lett, mindjárt 
papirost, pennát, kalamárist kívánt, s a deszkát hozatta a konyhából. Az 
öregebbik úrasszony ötölt­hatolt, végre is színt kellett hogy valljon: nincs 
papiros.
–  Dehogy   nincs!   Mihályom   nyalábbal   hozatott   a   nyéki 
papirosmalomból,   sok   maradt   még,   s   benn   van   a   vasládikában!   – 
haragudott meg Katalin. – Hozza csak ide a ládácskát, anyámasszony, majd 
én megkeresem.
– Előbb edd meg ezt a gyenge csirkehúst, gyömbérrel főztem…
– A ládácskát kérem, anyám. Legalább elolvasgatom Mihályom leveleit 
is,   amiket   nékem   írt   a   táborból,   ha   már   a   sírkamrába   olyan   rég   nem 
mehettem.
Az úrasszony csüggedten ment ki az ágyházból szegény, aztán megállt 
a folyosón. Most mit tegyen? Várt, álldogált soká, átjárta egészen a hideg; 
gondolta:   Katalin   majd   csak   elalszik.   De   nem   aludt   el.   Hallotta,   amint 
türelmetlenül kiált:
–  Ejnye, Luzsáné, meg kell már nézni, hol marad anyámasszonyom a 
ládácskával!
Erre aztán elindult az úrasszony – mert látta, nincs mit tenni – a sötét 
folyosókon, hideg lépcsőkön át a másik szárnyba, ahol Menyhárt lakott. 
Sötétség volt ott, de nagy. Egyszerre csak elbotlott valamiben.
A nagy csörömpölésre – mécsessel a kezében – Milica dugta ki az ajtón 
a fejét. Akkor látta Patócsyné, hogy tányérok, poharak gurulnak a lába előtt 
a folyosó kövén.
– Aztán ez mi?
–  Mi   lenne?   –   vetette   oda   Milica.   –   Az   uram   nem   bírt   magával, 
kidobálta. S kész.
 – Szót szeretnék vele váltani.
– Nem lehet. Elnehezült a bortól, s alszik.
– Katalinom az ura leveleit kéreti…
– Ha akarnám, sem adhatnám.
– Hozd a ládácskát, Milica, kiveszem Mihály három levelét, s a többi 
írást visszaadom.
–  Persze!   Hogy   összeszedje   néném   az   írásokat,   amikkel 
kisemmizhetnek a várból? Menjen vissza, s mondja meg annak a sápadt 
leányának, hogy az én uramnak ne üzengessen! Elég van a rovásán!
Bement, becsapta az ajtót.
Nehéz szívvel fordult vissza az öregasszony. Meg kell hát mondani az 
igazat. Katalin az ágyon ült, s nagyon várta. Amint üres kézzel belépett, 
egy szót sem volt ideje szólni, Katalin felkiáltott:
– Elvette a bátya a ládácskát!
Azzal visszahanyatlott, mintha egyszerre eltűnt volna minden ereje.
Nem kért azontúl pennát, papirost. Alig­alig nyitotta ki a szemét, ha 
magánál lett volna is esténkint. Nem evett, nem ivott, úgy kellett egy kis 
erős   levest,   egy   kis   jóféle   fűszeres   bort   beleerőszakolni.   Legtöbbnyire 
Mihállyal   meg   a   kis   Mihálykával   beszélgetett   révületében.   Néha 
dúdolgatott, máskor nevetett.
Az öreg Luzsa egy nap belovagolt a várba. Az öregebbik úrasszony 
eléje   sietett,   de   már   jött   maga   is   fel,   s   messziről   intett,   hogy 
dolgavégezetlen van itt. Siklós várában esztendeje nem járt a nagyúr. Lenn 
van valahol a seregeknél.
–  Menj   utána,   fiam   –   mondta   az   úrasszony   –,   és   valameddig   nem 
találod, keresd.
Eljött   hamvazószerda.   Hogy   a   várbeli   öreg   pap   meghalt   tavaly,   az 
ónodi   káplán   jött   misézni   s   hamvaztatni.   Friss   tavaszi   szél   libegtette   a 
kápolna oltárterítőjét. Az öregebbik úrasszony sírva kérte a káplánt, ha már 
itt van, erősítené meg szegény leányát, mert alighanem az utolsó útra megy 
nemsokára. Kérdezte aztán, nem hallotta­e, hogy Petényi Tamás Egerbe 
készül vagy máshová a közelben. A káplán nem hallotta.
Mielőtt   a   pap   hazaindult   volna,   Menyhárt   hosszú   töprengés   után 
megkérdezte tőle, hogyan van Katalin.
 – Nagyon nehezen – felelte a káplán. – Mikor megáldoztattam, magánál 
volt,   de   aztán   újra   révületbe   esett.   Azt   mondogatta   egyre,   hogy   ő   nem 
megy   el   innen.   Hát   nem   is   gondolnám,   hogy   elmehetne   akárhová   is 
szegény.
Menyhárt,   amint   kiment   a   pappal   a   várkapuig,   felpillantott   a   magas 
falra,   Katalin   ablakához.   Aznap   keveset   ivott   délre.   Nem   illett   volna 
hamvazószerdán, a pap előtt. Lekonyult fejjel, nehéz lépésekkel ballagott 
vissza a maga odújába. Hosszú hallgatás után mondta:
–  Te,   asszony!   Eridj,   s   mondd   meg   odaát,   hogy   nem   kívánom   én 
Katalin pusztulását. Nem vagyok én olyan rossz ember. Odaadom az alsó 
tanyát, lakozzanak ott Isten hírével, s gazdálkodjanak maguknak.
Milica   felelni   akart   valamit,   de   látta   az   ura   szemén,   hogy   jobb,   ha 
hallgat. Kiment a folyosóra, jó csöndes sarkot keresett, ott kikönyökölt az 
ablakon, s nézte a világot.
– Majd bolond leszek, hogy aztán az uram mindig odajárogasson.
Kisvártatva visszament, s dideregve bújt meg a kuckóban.
–  Juj,   de   éles   a   szél   a   másik   oldalon!   Pedig   már   itt   a   tavasz, 
kukorékolnak a kiskakasok.
– Megmondtad, mit üzentem?
– Azért küldött, tán nem?
– Jó, jó…
…Lassan beesteledett.

Erősen   sötét   volt   már,   amikor   Luzsáné   zörgette   meg   Menyhárt   úr 
ajtaját. Illendő köszöntés után kisírt szemmel szólt:
–  Öregebbik   úrasszonyom   üzeni   rokoni   kötelességből   Dabasy 
Menyhárt uramnak, hogy ha ott kíván lenni Mihály úröccse özvegyének 
utolsó órájánál, immár készüljön!
– Micsoda? – ugrott fel Menyhárt. De felugrott Milica is.
– Csak nem megy át kigyelmed?
– Átmegyek én!
– Hogy ott siránkozzanak, könyörögjenek a vénasszonyok…
 –  Miért   könyörögnének?   Az   alsótanyán   ellakhatnak   így   is   a   kis 
Krisztinával.
Volt valami az asszony szemében, ami meghökkentette Menyhárt urat. 
Megfogta keményen a csuklóját.
– Te nem voltál odaát?
– Tán azt hiszi, bolond vagyok? Tudom, miért adta volna az alsótanyát 
Katalinnak!
– Haldoklik szegény, s te így beszélsz? – ordított fel, s lökte el a kezét 
Menyhárt. Ment a ruháihoz, ünnepi mentét öltött, a bajuszát is kisodorta. S 
úgy indult. Hátra sem nézett, jön­e Milica, vagy nem.
Katalin ágya mellett két mécs égett kétfelől, a Luzsáné meg még egy 
asszony   szövétneket   is   tartottak,   hogy   jól   lehessen   látni   az   arcát. 
Miczkénének   malacot   ígért   az   úrasszony,   ha   még   egyszer   jobban   lesz 
Katalin, de már mind tudták, hogy tehenet is hiába ígérne. Ott térdelt az 
öreg   javasasszony   a   nyoszolya   lábánál.   A   másik   oldalon   a   legöregebb 
úrasszony   sertepertélt   összetett   kézzel,   fel­felfohászkodva.   Karján 
kisunokájával,  keményen, mereven   állt  leánya utolsó  lihegését  vigyázva 
Krisztina. A gyermek a mécses lobogó lángja után kapkodott.
–  Csecse!… Csecse!… – gügyögte. Nagyanyja lecsitította, s lefogta a 
kezét. Katalinnak már a lélegzése sem igen hallatszott, csak a válla rándult 
kicsit néha. Mintha láthatatlan erőkkel küszködött volna, mintha az ő kezét 
is lefogta volna valaki…
Menyhárt   lábujjhegyen   jött   be.   Csak   a   csizmája   nyikorgott,   amint 
odalépett az ágy végéhez a nagy csöndességben.
Egyszerre felpattant a szeme Katalinnak. Kinyújtotta a kezét. Kiáltott:
–  Az   asszonybeszéd   nem   semmi,   tudja   meg!   Ha   kell,   háromszáz 
esztendeig, tizenhárom maradékomig nem lesz nyugtom a sírban, de ez a 
föld az enyém s a leányomé! Nem megyek el innen soha!
– Hát ne menj – húzódott hátra Menyhárt verejtékes homlokkal.
– Tőlem akár maradhatsz már…
De ha mondta, későn mondta. Az asszony feje hátracsuklott, két szeme 
felakadt. Rettentő csend lett a szobában.
Luzsáné a szája elé tartotta a gyertyát: egyenesen égett a láng, meg sem 
libbent többé.
 *

Húsvét ünnepe után Patócsyné, Lábdy Krisztina felrakta úti szekerekre 
mindazt, ami kis unokáját anyja­apja után jog szerint megillette. Feltették a 
megmaradt   ékszereket,   szép   selyembársony   ruhákat,   edényeket.   Milica 
hiába próbált egyet­mást magának tartani. Menyhárt didergősen, mogorván 
parancsolta   vissza,   még   csak   azt   sem   engedte,   hogy   megnézze,   mit 
csomagol össze az úrasszony.
– Menjenek, ne is lássam őket! – fújt nagyot, amint ide­oda járt a belső 
szobájában,   míg   kint   a   rakodás   lármája   hallatszott.   Vitték   a   ládákat. 
Rakosgatták a kupákat, cintányérokat, vaskondért. Még bizony a falra való 
kárpitokat is leszedette abból a szobából Patócsyné, ahol Katalin lakott. 
Hadd legyen a kis Krisztinkának. Ki tudja, micsoda ház lesz az, ahol élni 
fognak ezentúl.
Az   öreg   Luzsa   azzal   jött   vissza,   hogy   Perényi   Tamás   urat   valami 
rosszakarója bajba keverte, elég most neki a maga gondja, nem törődhet 
másokkal.  De ki is  bánta  volna, mi  lesz Dabas  várával,  mikor  azt  sem 
tudták, az országgal mi lesz?
Végre elkészültek mindennel. Az öregasszonyt felültették nagy nehezen 
az első szekérre. Melléje Luzsáné telepedett, ölében a kisleánnyal. Maga az 
úrasszony előbb még egyszer végigment a váron, s lesietett a kőlépcsőkön 
a   kis   virágoskertbe   is.   Amint   ott   körülnézett,   a   szívét   mintha   tüzes 
fogókkal tépték  volna. Lehajolt  a fűzfa függönye alá, s betekintett  még 
egyszer a hideg  sírkamrába, a három koporsóra ott  elöl. Katalin  az ura 
mellett   pihent,   lábtól   Mihályka.   Mintha   Katalin   hangját   hallotta   volna, 
amint a kisfiának énekel:

Ficfa alatt vigalom,
Ott táncoljunk, angyalom…

És   a   másik   verset   is,   amit   az   utolsó   időkben   énekelt   szívszaggató 

hangon, lázában:

Ficfa alatt sírhalom,
Ott pihenjünk, angyalom…
 Patócsyné   aztán   előjött   a   kertből,   egyenes   derékkal,   magasra   tartott 
fejjel. Nem látta senki sírni. A nagy kulcsokat láncra fűzögetve maga adta 
át   Milicának.   Felment   a   másik   szárnyba,   s   Menyhárttal   is   szólt   volna 
búcsúzásul, de az nem jött elő.
–  Pedig  hát   csak  asszonybeszéd  lett  volna,   amit  mondok   –  szólt  az 
özvegy   hangosan   a   folyosón,   hogy   Menyhárt   meghallotta   odabenn,   s 
összerázkódott tőle. Kikiabált:
– Türelmetlenek már a lovak, itt az ideje, induljanak Isten hírével!
–  Mi Isten hírével megyünk – mondta Patócsyné –, de ki tudja, Isten 
hírével maradnak­e kegyelmedék?
Aztán   sarkon   fordult,   s   utoljára   haladt   le   a   meredek,   kopott,   régi 
lépcsőn.
Aki szabad ember volt a várban, mind velük kívánt menni. Öreg Luzsa 
György ott ült már a lova hátán, az első szekér mellett, vele Mihály régi jó 
emberei.  Akiknek  maradniuk   kellett,  sírtak.  Csókolták   Patócsyné  ruhája 
szegélyét is, áldották minden lépésében.
– Mi lesz most már velünk?
–  Szolgáljátok   új   uratokat   olyan   hűséggel,   mint   édes   jó   leányomat, 
vőmuramat szolgáltátok, s majd megsegít az Isten – mondta az úrasszony. 
De nem volt ezekben a szavakban valami sok vigasztalás.
Kinyílt   a   várkapu.   A   szekerek   dülöngélve,   csikorgó   kerékkel 
megindultak. Még a vízhordó, fát vágó török rabok is arrafelé nyújtogatták 
a nyakukat a hátsó udvarból nagy aggodalommal a szívükben, hogy mi lesz 
most már az ő sorsuk.
Csönd lett a várban. A szél visszahozta még a keréknyikorgást egy­egy 
pillanatra, egy ostorpattintás is felhallatszott… aztán az is elhalt.
Milica azt hitte, most már kedvére élhet. Mérgelődve kászálódott ki az 
ágyból,   ha   az   udvari   asszonyok   árpát,   lisztet,   füstölt   húst   kértek,   a 
puskapormalomból   salétromért   küldtek   hozzá,   a   raboknak   ételt   kellett 
főzetni,   a   juhokat   számba   venni.   Végre   is   megunta   az   egészet,   egyik 
embernek   odaadta   a   csűr   kulcsát,   másiknak   a   füstölőkamráét,   s 
megmondta, őt hagyják békén. Menyhárttal emiatt sokat veszekedtek.
De a szó nem sokat használt. Hogy kifogyott a salétrom, és újról nem 
gondoskodtak,   abbamaradt   a   puskapormalom   munkája.   A   füstösképű 
legények elszéledtek. A virágoskertben ezidén nem ültetgetett senki. Az 
ágyak   elgazosodtak.   A   várfalakat   kikezdte   a   szél,   hó,   eső.   Senki   sem 
javítgatta, ahol kellett volna, nem rakatta újból, ahol omlott. Ki­ki azzal 
gazdálkodott magában, amivel éppen tudott, mert az uraságtól ugyan nem 
kapott   semmit   az   udvaros   nép.   A   rabok   húzták   az   életüket   odalenn,   a 
bástya   udvarán,   ameddig   tudták,   aztán   szépen   sorban   itthagyták   az 
árnyékvilágot. Még azután is két hétig rakosgatta élére a rabok élelmére 
szánt pénzt az új várnagy, míg egyszer Menyhárt felmérgelődött, mert nem 
volt vágott fa. Pünkösd közeledett ugyan, de hideg idő járt, s be akart volna 
fűttetni. Akkor tudta meg, hogy egyetlen török rab sincs már életben. Mit 
tehetett volna? Elkergette a kulcsárt.
Pincében   a   bor,   kamrában   az   élés   gyorsan   fogyott.   A   jobbágyok 
dolgoztak   inukszakadtig,   ha   kellett   valami,   csak   hozzájuk   fordult 
Menyhárt. Míg lehetett, szépszerével szedte a dézsmát, ha azt már elélték, 
tartott vagy tíz lovaslegényt, azokat eresztette a falvakba. Rettegett tőlük, 
aki látta, s elbujdokolt másfelé, aki szerét ejthette valahogyan.
Ősszel   egyszer   királyi   biztos   érkezett   nagy   kísérettel   a   várba,   s 
felmutatta   az   írást,   hogy  a   várat   le   kell   rombolni,   meg   ne   fészkelhesse 
benne magát a török. Menyhárt uram ugyancsak megpróbálta felverni az 
omladozó   falak   árát,   de   a   bizottságban   hozzáértő   urak   voltak,   s   nem 
lehetett alkudni velük.
Mikor ellovagoltak,  Menyhárt nagyot szitkozódott, s aztán elbúsulva 
mondta:
– Hát jól elátkozott engem Katalin.
Pedig ez még hagyján. De a török nem várta meg, míg kiköltöznek, s a 
király biztosainak rendeletére a várat lerombolják. Jött Eger felől a sereg, 
mint a fekete felhő. A faluból hozták rémülten a hírt, s a félrevert harang 
szavára   fejvesztve   kapkodott   mindenki   összevissza.   Menyhárt   ködös 
aggyal,   tántorogva   állt   fel   a   vacsoraasztal   mellől.   Még   ugyanazon   az 
éjszakán,   nagy   szélviharban,   mennydörgés,   villámlás   közepette   szedtek 
össze   mindent   hamarjában,   amit   lehetett,   s   indultak   a   mocsáron   túl,   az 
Alsótanyára, remélték, azt nem találja meg a török.
Amint   lebotorkáltak   a   meredek   lépcsőn,   mintha   valami   fehér 
árnyékalak   állt   volna   a   szomorúfűz   mellett,   a   sírkamra   ajtaja   előtt. 
Hideglelősen fordította el Milica a fejét tőle. De Menyhárt odafenyegetett 
az öklével, s felordított a szélzúgásban:
 –  Katalin, Katalin,  megátkoztál  engem,  de  én is megátkozlak  téged! 
Tanulják meg a te maradékaid is minden száz esztendőben, hogy mi az 
asszonybeszéd!
…Éjfélre nem maradt a várban élő ember. Senki, semmi nem mozdult. 
Egy­egy szál magasra nyúlt virág hajbókolt a szélben, ki tudja, kinek, ki 
tudja, miért. S egyre vadabb lett a vihar. Mintha oldalt akarta volna rántani 
a fűzvesszőket a sírkamra elől. El­elkapta az egész nyalábot, s megzörgette 
a rácsos vasajtót. Odabenn a villámok fényénél látszott a három koporsó: a 
két nagyobb meg egy kisebb.
Virradat után kicsit elült a fergeteg. Az öreg Miczkéné felsettenkedett a 
faluból, hogy hátha talál valamit, amit otthagytak. Végigszaladta aztán a 
falut, hogy senki, akinek az élete kedves, oda ne menjen. Katalin úrasszony 
– mondta Miczkéné – ott ül a sírkamra küszöbén, az ura mellett, kisfia az 
ölében. S tisztán hallotta Miczkéné, amint énekelt:

Ficfa alatt sírhalom,
Ott pihenjünk, angyalom…

Volt,  aki   úgy vélte,  hogy Miczkéné  semmit  sem látott,  semmit  sem 

hallott, hanem sok mindent gyűjtöget onnan magának, s nem akarja, hogy 
mások is keresgéljenek a várban. De ha vélte is, nem mert utánajárni. S 
különben is, mindegy volt már. Harmadnap ott volt nyakukon a török, akár 
a   gátjaszakadt   vízár.   Aki   tehette,   a   lápba,   erdőbe   menekült.   A   többit 
levágta vagy elhurcolta a pogány.

Alig   néhány   esztendővel   később   a   várhegy   meg   az   egész   környék 

csöndesdeden, elhagyatva feküdt a futó felhők közül előbukkanó holdvilág 
fényén. Füstös romok feketéllettek a várhegyen, füstös romok a völgyben, 
a falu helyén. Sűrű bozót nőtt a domboldalakon, s a hegyekről lejjebb jött a 
rengeteg   erdő.   Az   alacsony   helyeken   szétterjedt   a   láp.   Vadkan,   farkas, 
róka, nyúl, vízimadár, kígyó, béka: ezek laktak ott.
Ha valaki arra járt, mind beszélte, hogy látta a fehér asszonyt, amint hol 
a virágait öntözgette a régi kertecskében, hol a romok közt sétálgatott, hol 
a sírkamra küszöbén ült. Messze elkerülte  a vidéket,  aki tehette.  Sokan 
úgysem tévedtek arrafelé.

Újabb esztendők múltán, őszidőben egy horda török martalóc a romok 
között   éjszakázott.   Rabszíjra   fűzött   szép   parasztlányokat   meg   ifjú 
gyermekeket   akartak   megkímélni   az   esőtől,   nehogy   meglázasodjanak, 
megapadjanak,  s majd  kevesebbet  ígérjenek   értük a vásáron. A törökök 
ugyancsak   ittak,   dúskálkodtak   a   rablott   jókban.   Egyszerre   csak   fehér 
asszonyi alak jelent meg a vén fűzfa alatt… intőn felemelve tartotta a jobb 
kezét.
–  Katalin   úrasszony!   –   sikoltott   az   egyik   rableány.   Felugrottak 
reszketve mind. De felugráltak a martalócok is. Szétfutottak rémültükben 
egy szálig, egymást tiporták.
Mire visszaóvakodtak, eltűntek a leányok, gyermekek, mintha a föld 
nyelte   volna   el   valamennyit.   Eltűnt   a   fehér   asszony   is.   Csak   az   üres 
boroshordót zörgette a szél.
Dabasy   Menyhárt   akkoriban   özvegy   ember   sorban   egy   udvarosánál 
éldegélt   az   Alsótanyán.   Milica   kövérségében   nem   bírta   a   menekülést, 
megfázott, beteg lett, hamarosan meghalt. De Menyhárt mintha még nem 
halhatott volna meg, pedig sokszor, világos pillanataiban már nem is bánta 
volna. Aztán a bor megint csak elfeledtette vele, amit el akart felejteni.
Annyira, hogy vénségére elvette feleségül az udvaros egyik leányát, s 
két   fia   született,   Péter   meg   Menyhárt.   Azok   bizony   szegény   emberek 
voltak   már.   A   virágosi   földeket   sohasem   kapta   vissza   –   György   bátyja 
bebizonyította az igazát. S ami vagyont, két kis zacskó pénzt elhozott a 
várból, hol volt az már…
Mikor a két kisfiú megszületett, néhány hónap múlva aztán elpihent 
Dabasy Menyhárt is. Hol temették el, senki sem tudta, senki sem kérdezte. 
Nem nagyon emlegették. Más gondjuk volt az embereknek akkoriban…
DABASY KRISZTINA
 Mentek a szekerek, ballagtak előre nyikorogva, csikorogva. Amint az 
út fordult, úgy fordultak azok is. Indultak Ónod felé. Ha éjszakára hajolt az 
idő,   örültek   a   barátságos,   emberlakta   tájnak,   de   bizony   megesett,   hogy 
hiába gondolták elérni a legközelebb fekvő falvat. Vagy feldúltan, rablók 
hagyta pernyében találták. Egy falusi bíró panaszkodott nekik, hogy ha a 
török nem is, a zsoldosok portyázó csapatai idáig is elérnek.
Aztán eleredt az eső. Cuppogva loccsant a sár a lovak lába körül, amint 
az úttalan utat taposták, hol lefelé, hol felfelé. Napokig folyt le az egekből 
a   víz.   Az   öregasszony   minden   porcikája   fájt,   amint   nagy   nehezen 
felemelkedett kicsit a helyéről, hogy kitekintsen, ismerős tájakon járnak­e 
már. De bizony nem látott  semmit,  sem hegyet, sem erdőt, sem folyót, 
amire emlékezett volna. Patócsyné hiába békítgette:
–  Édesanyám   lelkem,   egy   kis   türelemmel   ha   volna.   Hiszen   még 
Ónodon sem  jártunk,  s hol  vannak még  onnan a bányavárosok!  Lassan 
haladunk ám, nem repülhetünk a nehéz szekerekkel!
Tíz perc múlva megint csak rákezdte az öreg:
–  Talán már a világ végén is  túl lehetünk!  – panaszolta.  – De ez a 
bolond legény nem látja, csak hajtja a lovakat tovább, neki a semminek!
Mert köd állta útjukat akkor.
Mikor   végre   kitisztult,   erdős   hegygerinc   feküdt   előttük.   Távolabb 
csöndes völgyek békés falvakkal. Ide még nem ért el semmi baj.
Egy helyen törökbúzát vetettek a falusiak. Az úrasszony lovon ment a 
szekerek előtt, ölében tartva kis unokáját. Megkérdezte, messze van­e még 
Ónod. – Estére beérnek – ígérték azok ha el nem törik valamelyik kerék a 
köves úton.
 Jobb   kedvűen   indultak   tovább.   Kis   falun   haladtak   keresztül,   az 
asszonyok,   gyerekek   kisereglettek   az   útra,   s   úgy   nézték   a   vonuló 
szekereket   meg   a   szép   bársonyruhás,   büszke   úrasszonyt   a   kicsiny 
verhenyeges köpönyegbe burkolt leánykával.
Mire  a nap  leszállni  készült,   csakugyan  bekanyarodtak   Ónod  felé,  s 
meglátták a városon túl a rokoni várat. A vesztőhely mellett vitt el az útjuk, 
a   hóhér   éppen   nagy   munkában   volt,   s   az   asszonyok,   gyerekek   a 
kerékbetörést   bámulták.   Néhányan   visszafordultak   itt   is,   mert   sokkal 
többször   volt   részük   az   ilyen   látványban,   mint   hogy   idegen   járt   volna 
náluk. Patócsyné iszonyodva takarta el a kisgyermek arcát, pedig az nem 
értett   még  belőle   semmit,  csak  sírni  kezdett,   mikor  a  szörnyű jajgatást, 
hörgést hallotta. Az öreg úrasszony elszunnyadt az előbb, most felébredt a 
kocsi mélyén, s mindent tudni akart, kit miért ölnek, s igazságos­e az ítélet. 
Mert   ha   nem,   ő   majd   megmondja   a   hóhérnak   a   magáét.   De   hagyták 
szegényt beszélni, s nyikorogtak a szekér kerekek tovább.
Végre megpihentek néhány napig az ónodi atyafiaknál. Ott is érzett már 
az   elszegényedés,   a   családi   birtokok   délibb   részeinek   elvesztése. 
Keservesen   panaszolta   Lábdy   Erzsébet,   hogy   egy   jóravaló   aranyhímes 
szoknyája nincsen, s nem tud bécsi cipellőt  venni magának. De azért a 
lakoma   ugyancsak   fényes   volt,   s   vadászatot   is   kívántak   volna   tartani   a 
vendégek örömére. Mégsem lett belőle semmi. Özvegy Patócsyné szinte 
könyörgött,   hogy   hagyják   el,   gyászában   nem   kíván   semmi   lármás 
mulatozást.  Illett hát rá hallgatni.  De Erzsébet ugyancsak bosszankodott 
magában. Az ura is egyre a fejét lógatja, most meg még Krisztina is egyre 
csak sírdogál. Mi lesz attól jobb, ha folyton búslakodik az ember? Semmi. 
Így is, úgy is megvénül. Így aztán az ő vendéglátó öröme is lecsökkent. Ezt 
Patócsyné   hamar   észrevette,   és   ötödnap   újra   útnak   indult   tizenkét 
szekerével, öreg édesanyjával meg kis unokájával.
Innen   Salgó   várába   vezetett   az   útjuk.   Ott   mindenféle   rémhíreket 
hallottak.   Hogy   a   bányavárosokat   feldúlták   a   hadak,   s   felégett   egész 
Libethbánya. Hogy kő kövön nem maradt sehol. Hogy hiába is mennek. 
Volt persze a Patócsynéhoz szegődött udvarosok közül, aki úgy megijedt 
erre,   hogy   háznépével   együtt   ott   kívánt   maradni   Salgó   várában,   s 
elkéredzkedett. Patócsyné nehéz szívvel legyintett, de mit tehetett volna? 
Erőszakkal   nem   hívhatott   senkit,   s   ki   tudja,   hátha   igaz   a   cigányhír   is? 
Különösen   a   katonalegényeket   szívesen   marasztotta   volna   a   háziúr,   aki 
felesége révén volt rokona Patócsynénak.
Itt bezzeg nem látszott semmiféle gond vagy szükség. Inkább mintha 
felkelőben lett volna a háziak napja. Krisztina örvendezett neki magában, 
mert   leánykorában   valaha   sokat   volt   együtt   Magdalénával,   aki   náluk 
nevelkedett. De Magdaléna nemhogy megtelt volna a jómódban, inkább 
még soványabb lett  és savanyúbb. Anyja is  ott volt épp, s nem beszélt 
valami   nagy   tisztelettel   a   vejével,   de   az   sem   ővele.   Később   aztán   az 
öregasszony   sírdogálva   elpanaszkodott   Krisztinának,   mennyire 
megbüntette az Isten. Egész életében minél nagyobb vagyonra áhítozott. 
Két   ezüst   tallért   adott   egy   asszonynak,   aki,   úgy   mondták,   meg   tudja 
fordítani   a   szerencsét.   S   a   veje,   Telekessy   Mihály   csakugyan   halomra 
gyűjtögette a kincseket, és nagy földek felett volt úr, bár közemberi sorból 
emelkedett idáig. De nem, mint némely mások, becsülettel. Inkább a maga 
hasznának szolgálatával. És nem is tudománnyal.
Egy este, lakománál, nagy iszogatás közben csúfondárosan emlegette a 
háziúr,   hogy   a   komámasszony,   Patócsy   Gáspárné   írást   ismer   – 
fehérszemély létére. Minek az?
Balassi Boldizsár, Menyhért fia szintén kijelentette, hogy ő bizony nem 
törődik a tudománnyal.
–  Mind   a   világ   tudományáért   nem   adnám   e   gyémántos   gyűrűcskét, 
mely ujjamon ragyog. La! Mely szépecske!
Melith Pál is tódította a beszédet. Ő bizony a fiát sem taníttatja. Inkább 
annak   örül,   ha  a   kölyök   az   asztalnál   bírja   az   italt,   és   tud   hajdú   módra 
szitkozódni.
Később   az   ágyaskamarában   keservesen   sírdogált   az   öregasszony. 
Elmondta   Krisztinának   még   azt   is,   ami   a   legjobban   fájt   neki,   s   amit 
legjobban szégyellt.
Frangepán   Ferenc,   távol   atyafink,   aki   főúr   létére   kolduló   barátnak 
ment, mert nem tudta nézni hazája sorsát, s bánatában a maga életét akarta 
érte áldozni, de éppen ezért csak az Istentől félt, senki mástól, Bécsben 
egyszer nyíltan odavetette Telekessy szemébe, hogy lator és rabló. Meg 
hogy vesztőhelyen fogja végezni.
–  De   ez   semmit   sem   változtatott   vőm   uramon,   éppen   csak   nagyon 
dühösködött,   s   szegény   leányomnak   volt   aztán   mit   hallgatnia   itthon   – 
könnyezett a szegény öregasszony, akinek nagyon is teljesült a kívánsága, 
mikor gazdag vőt kívánt.
Krisztina részvéttel bólogatott, de alig várta, hogy szabaduljon. Nem 
érezte jól magát Salgó várában. Annál inkább, mert nem tetszett neki, hogy 
Telekessy Mihálynak meg az itt mulatgató Balassi Boldizsárnak emberei 
úgy   körülfogják   az   ő   legényeit.   Csalogatták   őket,   maradjanak.   Jó   sort, 
mindennapra bort, fehér kenyeret ígérgettek.
Végre is megfogyatkozva indultak útnak a tizenkét szekérrel, de csak öt 
lovas   emberrel   a   kocsisokon   kívül.   Telekessy   Mihály   atyafiságos 
kedveskedéssel búcsúzkodott, s annyira bánta, hogy ilyen korán itthagyják 
a rokoni házat… Krisztina már­már azt hitte, csak az öregasszony képzeli 
mindazt a rosszat, amit róla beszélt. Lehet ember ilyen kedves, mosolygós, 
ilyen   gyöngéd,   hogy   még   a   kislány   subácskáját   is   megigazgatja,   mikor 
gonosz dolgokat forgat a fejében?
Ezen   töprengett,   amint   továbbhaladtak   Kékkő   felé,   hogy   következő 
estére odaérjenek, a Balassi atyafiakhoz. Az volt a szándéka, maradnak jó 
pár   napig,   mert   az   öregszüle   oldalát   nagyon   megfájdította   a   folytonos 
szekerezés, hiába tettek pehelypárnát alája.
Boldizsár úr előrenyargalt egy nappal, hogy hírt vigyen a feleségének a 
vendégek jöttéről, s kényelmes szállást készíttessen a számukra.
Már látszott a kékellő sziklák között a vár, s egyre közelebbre értek. 
Piros felhők közül nézett le rájuk még egyszer a nap. S amint utoljára rájuk 
nézett volna, ijedten húzta be a felhők közé a képét. Mert vagy tucatnyi 
marcona, vad lovas ugratott elő a bokrok közül. Megállították a tizenkét 
szekeret,   lerángatták   a   kocsisokat   a   bakról,   s   kezdték   volna   terelni   a 
legértékesebb ládákkal teli négyet magukkal.
Patócsyné   egy   pillanatra   szörnyen   megrémült.   De   aztán,   amint   öt 
legénye s legelöl a hűséges Luzsa György dulakodni s verekedni kezdett 
volna a rablókkal, s látta, hogy Luzsáné meg elkapja a lőcsöt, s ugyancsak 
nem sajnálja a hátukról, ő is megemberelte magát. Elkapott egy szíjostort, s 
váratlanul   akkorát   csapott   egy   legényre,   hogy   rátekeredett   a   szíj,   s 
lerántotta a nyeregből. Amint lefordult a közelében a lovas, ráismert.
Kékkő   várnagyának   fia   volt,   Bacza   Pál.   Többször   járt   Dabason 
üzenettel.
 –  Ejnye! – haragudott meg az úrasszony. – Hát Balassi uram küldte 
ránk   ezeket   a   semmire   valókat?   Hát   ő   nem   átallja   özvegyek   és   árvák 
vagyonát dézsmálni?
A legény nagyon megijedt, meg is zavarodott. Emlékezett a jó ebédekre 
s meleg vacokra Dabason meg a borban főtt orvosságra is, amit egyszer 
kapott – hófúvás idején félig fagyva vetődött a várba. Lekapta a süvegét 
zavarodottan.
– Nem magamtól jöttem én, úrasszonyom, hanem küldtek!
A rablók vezetője erre retteneteset káromkodott, s úgy ütötte kupán a 
legényt, hogy most a másik oldalra szédült.
–  Nem megmondták,  hogy befogd a lepcsest? Hisz' urunk vacsorára 
várja a vendégeket!
Patócsyné letekintett a földre, nagyot sóhajtott, látta, hogy Bacza Pál 
orrából folyik a vér. Hátra akart szólni Luzsa Györgynek, adjon valami 
tapaszt a szerencsétlennek. Akkor vette észre, hogy a dolognak fele sem 
tréfa: Luzsáné jajveszékelve szállt ki az utolsó szekérből, az öregasszony 
mellől.
– Mi baj, Luzsáné?
– Jaj, szegény uram! Kiverték a fél szemét a gyalázatosak! Csupa vér a 
képe, sem élő, sem holt!
Patócsyné   arca   olyan   lett,   mint   a   viasz.   Luzsa   György   félájultan 
motyogta:
– Egy szekeret elvittek, hiába, nem bírtam velük…
Csakugyan.   Egy   szekér   híja   volt   a   tizenkettőnek.   Látták   is,   amint 
feljebb poroszkált a kanyargós ösvényen. A többi rabló mind megugrott, 
csak a Bacza­fiú  feküdt még mindig magatehetetlenül a porban, s most 
próbált   köpködve   felkászálódni.   Kivallotta   aztán,   hogy   Telekessy   meg 
Balassa   együtt   tervelték   ki   szépen,   hogyan   üssenek   rajta   az   özvegyen. 
Négy szekeret elvesznek, azon megosztoznak.
Az asszonyok, úgy gondolták, megijednek majd, s bebújnak a ponyva 
alá. Mikor aztán a rablók elvitték a zsákmányt, s legnagyobb lesz a sírás­
rívás,   lejön   maga   Balassi   uram   a   várból,   s   vigasztalgatva   felkíséri   a 
vendéget, még azt is megígéri, hogy utánanéz a dolognak.
 –  Legjobb   is   lesz,   nagyasszonyom,   úgy   tenni,   mintha   semmit   sem 
mondtam   volna   –   nyöszörögte   a   szerencsétlen   –,   mert   vashoroggal 
akasztanak ki engem a várfalra, ha ez kitudódik!
–  Márpedig   én   Balassi   várába   be   nem   teszem   a   lábam   –   mondta 
Patócsyné   elkeseredve,   és   elővette   az   orvosságos   ládikát,   hogy   segíteni 
próbáljon   szegény   Luzsa   Györgyön,  aki   szerencsével   járta   meg   a   török 
csetepatékat, s most kellett elvesztenie a fél szemét. – Nem bánom, akármi 
lesz is, engem ott nem látnak!
Bacza Pál azt mondta, ő sem megy vissza akkor, mert úgyis halálnak 
halálával   kell   halnia.   Engedelmet   kért   Patócsynétól,   hadd   jöhessen   a 
szekerekkel Kékkő faluján túl Kisbérekig, ott rokona a bíró. Azután majd 
elvetődik valahová, ahol megélhet, mind messzibb innen.
Patócsyné megengedte. Egymás mellett feküdtek a szekérkasban Luzsa 
György meg a kékkői várnagy fia, aki csak amiatt kesergett még, hogy 
szegény anyja  bizonyosan  halottnak  fogja  hinni. A  végén Patócsynénak 
esett   meg   rajta   a   szíve.   Gondolta,   majd   üzentet   valakivel,   ha   már 
biztonságban lesz a legény, akiben, úgy látszik, mégis maradt valami jó a 
sok rossz ember között.
Sietve haladtak, amennyire csak lehetett, mert Patócsyné nem kívánta, 
hogy Balassi, ha lejön a várból, ott találja valahol. Letértek a főútról, és 
egy nyomorúságos kis faluba értek hamarosan, ott is egy jobbágyház előtt 
állottak meg, mert nagyon kedves arcú asszony álldogált tiszta ingben a 
viskó előtt, s Patócsynénak megtetszett. Azt mondta, szívesebben alszik itt, 
mint   holmi   gazdag   rabló   várában.   Jól   is   járt.   Az   asszony   egyedül   volt 
otthon a gyerekeivel, az ura a várban hordott követ. Kis udvaruk mögött 
kezdődött   a   láp,   embermagasságnyinál   nagyobb   volt   a   nád   sűrűje,   s 
amögött jól el tudták rejteni a tizenegy szekeret. Azokban aludtak, mert a 
kis viskóban sem hely nem lett volna, sem Patócsyné nem akarta bevinni a 
kis Krisztinát a sovány, rongyos kis porontyok, csirkék meg malacok közé. 
Nehezet sóhajtott magában, míg békabrekegés, tücsökszó mellett altatgatta 
a szekér elején ülve apró unokáját. Mit kényeskedik ő még, mikor ki tudja, 
milyen sors elé mennek? Ki tudja, talán örülnek majd, ha ilyen viskóban 
meghúzhatják magukat, s lesz egy­két malacuk, csirkéjük.
Az   öreg   szüle   elszunnyadt   végre   a   dunnája   alatt,   semmi   nesz   nem 
hallatszott   a   többi   szekér   felől.   Luzsáné   is   abbahagyta   a   keserves 
siránkozást, Bacza Pál is a nyöszörgést. Luzsa György már elébb elkábult a 
rázkódástól, nagy fájdalomtól, s úgy feküdt, mint egy darab fa. A susogó 
zöld nádrengetegben mintha csak egyedül lettek volna ketten: a kisleány 
meg  ő, a nagyanyja. Ringatta, ringatta Krisztinkát,  s  úgy érezte, semmi 
nem maradt már a világból, ami az övé, csak ez a kisgyermek. S ez kapja 
vissza   Dabas   várát   meg   a   földeket?   Nagyon   fájt   a   szíve   a   szörnyű 
reménytelenségben.
–  Asszonybeszéd  –  sírta  maga  elé   –, bizony  asszonybeszéd  volt  az, 
szegény jó leánykám, Katalinom. Ki tudja, hol fekszik majd még a porunk 
is!
Másnap még kenyeret kellett sütni. Ónodról hoztak egy hétre valót, és 
úgy számították,   hogy Kékkő   várában  sütnek  megint,   s  az  elég  is   lesz. 
Most   itt   szedték   elő   a   lisztet,   a   szegény   jobbágyasszony   teknőjében 
dagasztott maga az úrasszony, mert Luzsáné nem mozdulhatott az ura, az 
öregszüle és a kisgyermek mellől.
Bacza Pál jobban lett aznap, s elindult a maga külön útján, ki tudja, 
merre. Azt megígérte neki Patócsyné, hogy üzenetet küld az anyjának, ha 
lehet. S a jobbágyasszony csakugyan vállalta is, hogy szól az urának, az 
majd szerét ejti valahogyan.
A   kenyerek   megsültek.   Nem   lettek   ugyan   olyan   szép   magasak, 
pirosbarnák,   mint   amikor   Patócsyné   hajdanában   a   kenyérsütést   tanulta 
kisleány korában, s büszke volt reá, ha jobban sikerült az ő dagasztása, 
mint a cselédasszonyoké. De azóta sem próbálta, jó húszegynéhány éve. 
Nem volt szükség reá eddig, bár kétszer kellett menekülnie a török elől. 
Most hát megpróbálta   újra ezt  is. S ki tudja,  mit kell  még! Míg izzadt 
homlokát törölgette a könyöke hajlatával, s a ruhaujja egészen nedves lett – 
talán a könnyeitől is –, míg az arcát sütötte a kemence tüze, s a hátát fújta a 
nádasból érkező hűvös szél, úgy érezte, mintha csak álmodta volna a szép, 
nyugodt életet Dabas várában, s most már mindig így kellene vándorolnia, 
hazátlanul.
Harmadnap reggel útnak is eredtek volna megint, de vasalni kellett az 
egyik   szekér   két   hátsó   kerekét,   s   nehezen   akadt   kovács.   Az   úrasszony 
hátaslovának   egyik   patkóját   is   ki   kellett   cserélni.   A   kisgyermek   pedig 
megfázott valahogyan. Az úrasszony édes orvosságot akart főzni neki, de 
nem találta a füves zacskóját. Alighanem az is abban a szekérben maradt, 
amit   elhajtottak   a   rablók.   Minden   között   ezt   bánta   leginkább.   A   falusi 
kovács   felesége   adott   aztán   ezerjófüvet   meg   hársvirágot   mézzel. 
Szerencsére   kisütött   a   jó   meleg   nap   megint,   s   a   tavaszi   időben   a 
gyermekecske felélénkült.
Kétnapi   késedelemmel   voltak   hát,   de   Patócsyné   nem   sajnálta   végül, 
mert   az   öregasszony   is   kipihente   magát   kissé.   A   jobbágyasszony   úgy 
megszerette őket, hogy sírva búcsúzkodott. Kérdezte Patócsyné, mit adjon 
neki. Azt felelte, semmit. Ha valami nagy pénzt vagy egyéb értéket ad, 
soha   elő   sem   veheti,   fel   sem   válthatja,   mert   azt   hinnék,   lopta,   s   hóhér 
kezébe   adnák   vallatásra,   ha   tagadná.   Meg   azután   jobb,   ha   minél 
kevesebben tudják, hogy az úrasszony nála szállt meg. Még megharagszik 
Balassi úr.
–  Ha   megvolna   a   várunk,   jó   asszony,   elvinnélek   a   gyermekeiddel 
együtt, s az urad is jöhetne – mondta Patócsyné. – De nincs fedél a fejem 
fölött. Így hát itt ez a kis veder liszt, egy oldal szalonna s egy vászoning, 
majd hasznát veszed.
Még egy vásott farkasbőrt is odaadott, hogy télen a nyoszolya mellé, a 
hideg,   nedves   falra   akassza   az   asszony,   ne   érje   a   gyermekeket   úgy 
mezítelen a jeges penész.
Most aztán Korponáig mentek kétszeri rövid pihenéssel. Ott egy hetet 
töltöttek Thurzó Borbála özvegyi házánál. Marasztalta volna őket továbbra 
is, de az úrasszony nagyon sietett. Szeretett volna már Libethbányán lenni, 
hogy lássa hát végre, milyen az a ház. Még attól is rettegett néha, hogy 
talán hiába mennek. Ha nem is égett le Libethbánya, mint Salgó várában 
mondták – itt, Korponán senki sem hallott ilyesmiről –, lerombolták azóta 
az anyja kőházát, vagy hátha valami más baj történt.
Mentek hát felfelé a hegyek lábánál, aztán mind meredekebbre vált az 
út. Másnap váratlan meleg idő jött. A nap sütött a szekerek ponyvájára, s 
olyan   lett   alatta   a   levegő,   mintha   tüzes   kemence   fűtötte   volna.   Luzsa 
György verejtékes homlokkal ült fel nagy nehezen, s támaszkodott neki a 
kas oldalának. Úgy érezte, megfullad. Az öregszüle is pihegett. S az út 
csak vitt felfelé a tűző melegben, mint mikor légy kapaszkodik a magas 
falon, s nem találja végét.
Délre aztán egyszerre elfogyott előttük a meredek. Erdőt értek, s hát 
járt út vezetett végig rajta. Valahonnan messziről kopogás hangzott a nagy, 
öreg fenyők között. Egyre erősebben jött a különös, kongó, kopogó hang, 
aztán   tisztásra   bukkantak.   Oldalt,   sziklafal   alján   fekete   nyílás   látszott, 
mellette   egyik   oldalon   feszület,   másik   oldalon,   két   kötélre   akasztva, 
deszkadarab. Azt verte fakalapáccsal egy ember. Szép kék virágok nőttek a 
zöld fű között, távolabb tó csillogott elő fűzek meg nyírfák közül. Mintha 
mesebeli   manók   lettek   volna,   alacsony   növésű,   görnyedt   hátú,   agyagos 
ruhájú   emberek   bukkantak   elő   egymás   nyomában,   kezükben   lógatták 
mécsesüket, vállukon vitték a csákányt, kalapácsot. Keresztet vetettek, s 
bementek mind a fekete lyukba.
Amikor   eltűntek,   a   fakalapácsos   ember   otthagyta   hintázni   a 
deszkadarabot,   s   német   szóval   kérdezte,   mit   keresnek   itt.   Patócsyné 
magyarul felelt, erre ő is magyarul mondta, hogy csak tartsanak balra, s ott 
az út Libethbánya felé.
Jó egy órát tartott még az út a sűrű erdőben. A fák árnyékot tartottak 
fölöttük,   s   nem   is   vették   észre,   hogy   hirtelen   besötétedik.   Csak   arra 
eszméltek,  hogy nagy mennydörgés, villámlás  kerekedett   és sűrű zápor. 
Azért csak mentek tovább nyikorgó kerékkel, türelmesen, mert megállni 
még rosszabb lett volna. Megtalálták az elágazó utat, s mire a völgyben 
elhúzódó telep első házát meglátták, már csak messze dörgött az ég, és 
halványan újra felmosolygott a nap.
Az úrasszony megállíttatta a szekereket. Lóra ült, s kis unokáját maga 
előtt tartotta, így vonultak be Libethbányára. Patócsyné megállította az első 
élőt, akit meglátott:
– Hol van a Dóczy­ház, jó ember?
Az a süvegét is alig billentette, rántott egyet a vállán, s ment tovább. 
Mögötte egy öregebb bányász jött. Az megfogta borostás állát. Emlékezett 
rá, hogy valaha itt is laktak Dóczy­uraságok, de most már csak Vihnyén 
vannak. Gyermekkorából emlékszik a Dóczy­házra is, de őt aztán hadba 
vitték, s mire visszajött, nem volt már itt semmiféle Dóczy­ház.
Jött egy asszony, az sem tudta. Jött még egy ember, az sem.
– Volt, volt valahol, de hogy melyik, merre…
–  Én tudom, hol van! – kiabált ki az öregasszony vékony hangon a 
szekér borítója alól. – Fel kell kanyarodni a templom felé a hegynek, aztán 
oldalt menni. Hársfák között áll a szép, tornyos kőház.
 Az   összesereglett   emberek   összenéztek,   a   vállukat   vonogatták,   s 
továbbmentek. Az úrasszony is továbblovagolt. Gyerekek szaladtak utána. 
Ő már ügyet sem vetett senkire, csak kaptatott fel a lejtőn a templomtorony 
felé.   A   szekerek   utánanyikorogtak.   S   lám,   ott   álltak   a   vén   hársfák,   s 
mögöttük látszott a tornyos kőház.
– Itt van, ni! – kiabált az öreg úrasszony. – Rajta a Dóczyak címere is, 
kőből, a kapu felett!
Csakugyan ott volt a címer. Kardot tartó kéz, pajzs fölött. A pajzson 
kettős kalapács. Véghetetlen megkönnyebbülés ereszkedett egy pillanatra 
Patócsyné lelkére. De aztán megint elfogta a szorongás és aggodalom. A 
ház   körül   csak   a   hársfák   suttogtak,   egyéb   nesz   nem   hangzott.   A   kapu 
csukva állt. Mellette  kétfelől magas  kőfal vette körül a kertet. Most mi 
legyen?   Kopogtassanak,   aztán   csak   így   besétáljanak,   azzal,   hogy   ez   az 
övék? Mégsem lehet.
Szólt   a   szekereseknek,   hogy   várjanak,   s   leszállt   a   lóról.   Odaadta   a 
kislányt Luzsánénak. Egy gyereket szólított meg:
– Ki lakik itt?
– Muner Fülöp úr. Övé a ház is.
–  Micsoda?   –   hökkent   meg   Krisztina,   amint   ott   állt   a   sárban.   A 
gyermek   siránkozott,   hogy   üljenek   újra   a   lóra,   a   szekérből   meg   az 
öregasszony   nyújtogatta   kezét­lábát,   hogy   segítené   le   végre   valaki, 
merthogy   hazaérkeztek   Isten   szent   segedelmével.   Most   aztán   mi   lesz? 
Bemenjen veszekedni, mutogassa az írást? Nem lesz az jó.
– Hol lakik a bíró, te gyerek?
Nagy nehezen  megtudta,  hogy két  bíró van. Egyik  a falué,  másik  a 
bányáké.   Gondolkozott   kicsit   az   úrasszony.   Aztán   úgy   vélte,   inkább   a 
bányabírót kérdezi, mert hiszen bányarészekről esett szó az írásban.
– Az ott van, az aranyválató udvar mögött.
Krisztina   kenyérhéjat   adott   a   gyermeknek,   megnyugtatta   az 
öregasszonyt, hogy egy kicsinyt várjon még, s szólt Luzsánénak:
– Vigyázz itt mindenre, mert mielőtt bemennénk, jelentést akarok tenni 
érkezésünkről a bányabírónak. Nehogy jöttmentnek nézzenek minket.
Sóhajtott.   Bezzeg   ha   most   Luzsa   György   ép,   egészséges   lenne,   őt 
küldhetné. Más volna a formája a dolognak. Vagy ha a másik öt legény 
nem maradt volna Salgó várában. De nincs mit tenni, a kocsisokat nem 
parancsolhatja le a bakról, s mit is érne azokkal? Egyik sem elég értelmes 
hozzá. Csak neki magának kell intéznie mindent.
Nekiindult a cuppogó sárnak gyalog, egyedül. Bizony felfreccsent a sár 
Lábdy   Krisztina   büszke   arcára,   aki   mások   földjén,   hacsak   vendég   nem 
volt, soha le nem szállott a lóról. De tartása azért most is olyan úri, olyan 
méltóságos volt, hogy aki ránézett, kitért előle, és szájtátva bámulta meg. 
Fekete,   arannyal   vert   szoknyájához   hasonlót   errefelé   nemigen   láttak. 
Útközben   bizony   csak   rongyba   öltözött,   csalánvászon   kápás,   saját 
jobbágyainál   szegényesebb   asszonyokat   látott   Krisztina,   s   az   egy­két 
tehetősebb polgárasszony is dísz nélkül való kamukapalástban haladott az 
út szélén.
Égett özvegy Patócsyné arca a szégyentől, megaláztatástól. Így kell hát 
neki világ csúfjára hajlék után járnia…
–  A   Krisztus   megaláztatása   kegyelméért   viselem,   szegény   öreg 
édesanyám és árva unokám jóvoltára – fohászkodott magában erősítésül.

Az aranyválató  udvar mögött,  nagy vizestócsán  túl volt a bányabíró 

ajtaja. Prink Ézsaiás, a bányabíró ott ült az asztalnál, torzonborz szakálla 
mélyén hunyorgatott, s alacsony ember létére mindig megnyomta az asztal 
deszkája a gyomrát, ha a nagy kancsó sör után nyúlt, ami ott állott előtte. 
Arra készült, hogy békén megissza, de két agyagos köntösű bányapolgár 
nyitott   be   az   előbb   hozzá   nagy   veszekedéssel.   Pestaluz   Tóbiás   és 
Gaiszperger Jakab bányapolgárok nagy buzgalommal dolgoztak a maguk 
külön­külön bányaodvában a mécs halavány világánál, s azt várták, hogy 
hamarosan   aranyat   lelnek.   Egyszerre   csak   beomlott   közöttük   a   fal,   s 
egymásra lyukasztottak. Csúnyán lepocskondiázták egymást, s mindenik a 
másikat  okolta.   A  becsületsértések  miatt  aztán   mind  a  ketten  a  bíróhoz 
jöttek. Prink Ézsaiás a szakállát simogatva békíteni próbálta őket, de nem 
sikerült.
Egyszerre újra nyílt az ajtó. Prink  Ézsaiás megdöbbenve nézett  oda. 
Szép, magas asszony állt meg felvetett fejjel a küszöbön. Arca piros volt, 
szinte   égett,   de   fehér   homloka   csak   úgy   világított   a   gyászos   özvegyi 
fejrevaló alól.
 Egyszerre   meglepődve   hallgattak   el   mind   a   hárman   férfiak.   A 
bányabíró letette a söröskancsót.
– Ki légyen az úrasszony, s mi járatban volna?
A büszke nemesasszony még magasabbra emelte a fejét.
– Csak végezzen, bíró uram, ezekkel a jó emberekkel, én majd várok.
Valami   levélfélét   tartott   a   kezében,   s   leült   a   fal   mellett   a 
várakozólócára. Az emberek most már sietve megegyeztek. Mindenik két 
hetedet fog fizetni a másiknak abból, amit a vitás résztől két ölnyivel nem 
messzebb találna. Aztán hátranézegetve elmentek.
Patócsyné felkelt, odalépett az asztalhoz, s szó nélkül letette a sárgult 
papirost a söröskancsó mellé. Ha tud olvasni a bányabíró, ebből mindent 
megláthat.
Prink Ézsaiás felpislogott néhányszor az asszonyra, s nekikönyökölt az 
írásnak. Szörpölt erősítőül egy kis sört, de aztán, úgy látszik, elfeledkezett 
a kannáról is. Nagy, görcsös mutatóujjával lassan­lassan haladt tovább a 
sorok   közt,   s   kezdett   kimelegedni.   Többször   is   megtörölgette   köntöse 
ujjával a homlokát.
–  Hm,   hm   –   mondta   végre.   Megfogta   az   állát,   maga   elé   nézett 
figyelmesen   –   az   asztalon   egy   hernyó   mászott   lassan.   Megvárta,   míg 
lekanyarodik a túlsó oldalon, a deszka szélén, aztán nagyot fújt.
–  Az  úrasszony lenne Lábdy Gáspárné, Dóczy Katalin?  – nézett  fel 
pislogó, vöröses, apró szemével. – Mert az nem lehet. S ha ő meghalt…
– Nem halt meg – mondta gőgösen az úrasszony. – Kint ül édesanyám 
az egyik útiszekerünkben, s át akarja venni a házát.
–  De most, ötven esztendő után, úrasszonyom! – terjesztette szét két 
kurta karját a bányabíró, s a szakállának minden szála felmeredt. – Nem 
megy   az   csak   úgy!   Huszonkét   éve   lakik   benne   Muner   Fülöp,   s   az 
elhagyatott   bányarészeket   is   ő   művelteti.   Az   sem   olyan   semmi   ember 
pedig, úrasszonyom! Sok pénzét ráköltötte a bányákra, s derék, tapasztalt 
férfiú. Hogyan is gondolhatta volna valaki, hogy Dóczy Katalin még él, és 
visszajön,   mikor   annyi   év   óta   senki   a   családból   nem   jelentkezett? 
Minálunk az a törvény, hogy aki nem művelteti a bányarészét, azét másnak 
kell átadni, el ne fulladjon.
 – Én úgy tudom ebből az írásból – szólt összehúzott szemöldökkel az 
úrasszony –, hogy öregapám egy régi szolgájának adott át néhány bányát, s 
rábízta, hogy annak a jövedelméből tartsa fenn a többit, s gondozza a házat.
– Úgy is volt – törölgette a homlokát a bányabíró –, éppen az én apám 
volt az, Prink Jónás, benne van az írásban, s én is tudom. Dehát azok a 
bányák már régen nem adtak annyit, s különben is…
Derengett már valami előtte. Emlékezett, hogy az apja soká fizette a 
vízemelést  a Mátyás­tárnában,  de  ő mondta az  öregnek, hogy minek.  S 
örültek, mikor Muner Fülöp átvett mindent.
Az úrasszony összeharapta a száját. Kicsit elcsuklott a hangja, amint 
újra beszélni kezdett, de hamar erőt vett magán.
–  Tegyen valamit az ügyünkben a bíró. Láthatja, hogy igaz dologban 
jöttünk. Elcsigázott bennünket a hosszú út. Vőm, leányom meghalt, Dabas 
várából érkeztem az előbb öreg édesanyámmal meg árva kicsi unokámmal. 
Hadd jussunk végre fedél alá. Ha a bíró nem tudja elintézni az ügyemet, 
talán inkább a kamaragrófhoz fordulok.
Megnyomta a szót. A bányabíró ijedten pislantott egyet, s behunyta a 
szemét, mint a beteg veréb.
–  Kár lenne, úrasszonyom, addig várni. A kamaragróf Bécsben van, 
hónapok óta nem láttuk, pedig nekünk is lenne vele dolgunk. S jobb is az 
ilyesmit békésen elintézni. Mit is kíván hát az úrasszony?
–  Hogy   a   házunkba   térhessünk.   Anyám   házába.   S   behordhassuk   a 
holmit, behajthassuk a fáradt lovakat, megpihentethessem az embereimet. 
Hozzuk   a   kis   unokám   jegyruháját,   minden   ingóságunkat.   Tizenkét 
szekérrel indultunk, egyet elhajtottak a rablók, de tizenegy itt áll a Dóczy­
ház előtt, s betegünk is van, a rablók kiütötték a fél szemét.
A bányabíró arca egyszerre egészen más lett, amint a tizenkét szekérről 
hallott.
– Teszek én igazságot! Hogyne tennék? Szívesen, úrasszonyom…
Megfogta az állát, gondolkozott, felnézett.
– Szólt­e már Muner Fülöp mesterrel az úrasszony?
– Nem én, sohasem láttam. Csak nem fogok vele civakodást kezdeni a 
házunk miatt?
 –  Dehogy,   dehogy…   nem   is   azt   gondoltam…   hanem,   hogy   Muner 
Fülöp   özvegyember…   s   az   úrasszony   özvegyasszony…   aztán   egy 
házban…
Patócsyné szikrázó  szemmel mérte  végig a kopottas  kis embert. Mit 
merészel ez a manóféle kis ember vele? Fordult, hogy menjen. De Prink 
Ézsaiás előfurakodott az asztal mögül, s a köténye után kapott.
–  Hallgasson már végig az úrasszony! Isten és ember előtt a legjobb 
igazság lenne. Négy éve, hogy Munerné meghalt, a gyermekeknek anyai 
kéz kell. Az úrasszony pedig megkapja a házat, s mind boldogok lehetnek.
Piros volt az úrasszony arca már előbb is, de most még pirosabb lett.
– Rég leszámoltam én a magam boldogságával, tudja meg a bíró, s csak 
kis   árva   unokámét   meg   öreg   édesanyámét   munkálom.   Öregasszonynak 
tartom magam, láthatja.
S   fekete   fejrevalójára   mutatott.   A   bányabíró   felhúzta   egyik   vállát,   s 
hunyorított apró, zöld szemével.
–  Pedig   hát   még   magam   is   meggondolnám,   ha   hozzám   jönne,   mert 
amúgy jóformájú az úrasszony, csakhogy hát nekem van feleségem.
Patócsyné   most   már   nem   tudta,   nevessen   vagy   haragudjék.   A   bíró 
odakarikázott két görbe lábával az ablakhoz, s kikiabált rajta:
–  Kristóf, hé, Kristóf! Szaladj csak, mondd meg Muner Fülöp úrnak, 
hogy ide várom őt magát, de nagyon hamar!
Patócsyné   nem   értette,   milyen   nyelven   szólt,   csak   a   nevet   hallotta. 
Mindjárt   hallatszott   is   a   legény   papucsának   sietős   cuppogása   a   sárban, 
kopogása a kövön, amint nekilódult. A bányabíró visszafordult az ablaktól, 
s dörzsölgetni kezdte kemény, fekete kezét.
– Hát bizony, úrasszonyom, a bányák jórészt víz alatt vannak, ami még 
művelhető,   ott   több   emberre   lenne   szükség,   mert   semmink   sincs,   de 
munkabíró   emberünk   a   legkevesebb.   A   házat   is   meg   kellene   itt­ott 
támasztgatni.   S   Muner   Fülöp   gyermekeit   felnevelni   Istennek   tetsző, 
keresztényi cselekedet volna.
–  Hallja a bíró! – mondta az úrasszony, most már felbosszankodva. – 
Egyre   csak   a   bányák   meg   Muner   gyermekei!   Hát   az   én   unokám   meg 
édesanyám, a mi házunk, a mi fedelünk! Azon törje most a fejét!
 Fújt egyet, s elfordult. Csönd volt soká a szobában, végre is megszólalt 
hát, csak úgy, a vállán keresztül, lehiggadva, mert úgy érezte, nem érdemes 
komolyan venni a saját mérgét.
– Aztán hányan vannak azok az árvák?
A bányabíró közben a sörét szürcsölgette, mert kár lett volna az időért. 
Úgy felelt:
– Heten. Hetecskén. Négy leány, három fiú.
Az   úrasszony   nagyot   nyelt,   megcsóválta   a   fejét,   de   nem   felelt   már 
semmit. Újra mélységes csönd lett, csak a bányabíró hörpintett néha.
Egyszerre csak kinyílt az ajtó. Nagyon magas, sovány, őszülő ember 
jött   be.   Bőujjú   zekéje   városi   szabást   mutatott,   borotválta   szakállát, 
bajuszát.   Keskeny   száját   összehúzta,   de   nem   kifelé   csücsörítve,   hanem 
befelé szopva. Mintha egy kicsit mindig utálkoznék. Szomorúság, okosság, 
megnyugvás és valami szelíd fény volt ráncos szélű szemében.
– Valami hír van? – kérdezte, amint bebújt az alacsony ajtón.
– Jönnek Fejérbányáról az emberek?
Most   meglátta   az   úrasszonyt,   s   illendő   bókot   tett.   Patócsyné   éppen 
olyan komolyan s tisztelettel fogadta a köszöntést.
– Az úrasszony Patócsy Pál nemes úr özvegye, Lábdy Krisztina, Lábdy 
Gáspárné asszonynak a leánya, aki leánynevén Dóczy Katalin, s akinek az 
apja  itt   hajdan  bányákat   birtokolt.  Az  a  ház  is, ahol  most  mester  uram 
lakik, az ő hajlékául épült.
A   bányabíró   elakadt,   s   megdörzsölte   az   orrát.   Muner   Fülöp   újra 
meghajolt.
– S mi a kívánsága úrasszonyomnak?
Krisztina mondani kezdte a dolgot, de a bányabíró a szavába esett, s 
erre elhallgatott unott és gőgös arccal. Muner Fülöp nyugodtan hallgatta 
egy ideig, aztán felemelte a kezét, hogy érti már.
–  Nagy   megtisztelésnek   veszem,   úrasszonyom,   a   kedves   rokoni 
látogatást. Anyám révén magam is atyafi vagyok a Dóczyakkal. Ameddig 
csak tetszik,  mulassák magukat  édesanyjával  és kis unokájával együtt a 
házban. A felét átadom, s embereinek is illendő helyet fogok juttatni.
–  Látogatást?   –   ismételte   elszorult   torokkal   Patócsyné,   s   egyszerre 
eltűnt minden gőg a szívéből. Majdnem elsírta magát. – De hiszen…
A bányabíró szája a füléig ért, úgy vigyorgott. Dörzsölgette a kezét.
 – Csak addig Dóczy Kataliné a ház, ameddig él, bár ezen is pörösködni 
lehetne, mert sok pénzbe kerültek a bányák. Az úrasszony koros lehet már, 
s maradékairól semmi említés nincsen…
Muner Fülöp összehúzta a szemét.
–  Nem úgy értettem, s nem is gondolkoztam ezen, úrasszonyom. Én 
majd…
De   Patócsyné   nem   akart   többet   hallani.   Micsoda   ravasz   népség! 
Alattomos tolvajok. Vajon melyik jobb? Balassi vagy ezek? Felemelte a 
fejét.
– Jól van. Még él az édesanyám. Menjünk.
Fordult égő arccal. Majd lesz valahogy. Egyelőre ott laknak a házban, s 
aztán   majd   talál   az   unokájával   valami   kis   helyet,   ahol,   ha   kell, 
meghúzódik. Van még egy és más ékszere, azon elélhetnek. Kérni nem fog 
soha senkitől semmit.
Muner   Fülöp   ránézett,   aztán   mintha   elmosolyodott   volna   kissé. 
Összefordult a bányabíróval. Az megint csak megdörzsölgette az orrát.
– Kristóf! – kiáltotta. – Vidd a köveket! Ne lépjen az úrasszony a sárba.
Kristóf előjött nagy papucsával s négy nagy kővel. Kettőt az úrasszony 
lába elé tett, kettőt előbbre vitt. Mikor az első kettőről Krisztina lelépett, 
azokat felemelte, továbbrakosgatta. Az asszony bosszankodva állt meg a 
harmadik kövön.
– Hallod, te Kristóf! Van nekem jó csizma a lábamon, s már úgyis sáros 
a szoknyám alja. Ne rakosgasd ezeket a köveket a lábam elé. Nem kell.
De a Kristóf nevű legény, úgy látszik, nem értett magyarul, s vitte a 
köveket, mintha süket lenne, tovább. A bányabíró meg Muner pedig szót se 
szóltak, úgy haladtak ketten oldalt. Krisztina végre is felfogta a ruháját, s 
mérgesen indult előre, neki a sáros útnak, egyenesen a szekerek felé.
– Csakhogy már jössz, édes jó leányom! – sírt az öregasszony.
– Azt hittem, elmentél, itthagytál minket!
–  Hová mehettem volna, édes anyámasszony? Tudhatta, hogy csak a 
mindnyájunk dolgában fáradok!
–  Nem   tudom   én,   édes   leányom,   hová   mentél   volna,   nem   is 
gondolkoztam, csak nagyon kezdtem félni, hogy olyan sokáig odavoltál. 
Bemehetünk legalább a házunkba végre?
Muner Fülöp ért most oda, levett süveggel hajolt meg a szekérnél.
 – Isten hozta úrasszonyomat. Azonnal kijönnek a szolgák, behordják a 
ládákat. Támaszkodjon az én kezemre, lesegítem.
Krisztina   megértette,   hogy   Muner   Fülöp   nem   akarja   megzavarni   az 
öregasszonyt   azzal,   hogy   övék   a   ház,   vagy   nem   övék.   Kicsit 
megnyugodott. Karjára vette kis unokáját, s maga vitte be a kőkerítésbe 
vágott kapun át az udvarra, majd a boltozatos kapualjba. Muner Fülöp már 
lesegítette   az   öregasszonyt,   s   átadta   Luzsánénak,   ő   maga   előresietett, 
megfogta szép gyöngéden a nehéz, kövér gyermeket, s elvette Krisztinától. 
Ő lépett be vele a küszöbön.
A  ház   kapualjában   gyermekzsibongás,   szaladgálás   fogadta   őket.  Két 
termetes   szolgáló   vánkosokat   cipelt   le   valahonnan,   kanyargós,   keskeny 
kőlépcsőn.   Egy   négyévesforma   kisleány   sírástól   maszatos   képpel,   hóna 
alatt   fabábuval   rájuk   bámészkodott.   Fekete   szemű   fiúcska   állt   mellette, 
szakadt kis ingben, de szép selymes haján bársonysüveggel. Rászólt:
– Ne sírj, majd elmennek!
Meglátták   az   apjukat,   s   elszaladtak,   mint   két   kis   nyúl   a   szolgáló 
nyomában. Muner Fülöp mintha összehúzta volna kissé a szemét. Hideg, 
hosszú folyosón mentek néhány lépést, aztán befordultak egy ajtón. Innen 
vitték ki a vánkosokat az előbb, s a szekerekről ide hordták be a holmit 
Luzsáné felvigyázása mellett a kocsisok. Krisztina körülnézett. Elég tágas 
szoba volt, kissé hűvös. Mellette kisebb kamara, aztán még egy.
– Megelégszik vele, úrasszonyom? – kérdezte udvariasan Muner Fülöp. 
– Itt van még egy kamra, a beteg ember és felesége számára, ha tetszik.
– Megelégszem – mondta Krisztina, s nyújtotta a kezét a kislány után, 
hogy visszavegye. Az kerek szemmel ült az idegen ember karján. Nem sírt, 
csak nézegetett ide­oda. Muner Fülöp megcsókolta puha, kövér kis karját, s 
úgy   adta   oda   Patócsynénak.   Aztán   megbiccentette   a   fejét,   s   indult   szó 
nélkül   kifelé.   Krisztina   hallotta   még,   amint   egyre   halkabban   kopognak 
léptei a folyosón.
–  Valami meleget ennék, te Krisztina – mondta az öreg úrasszony, s 
szedte le magáról az útipalástot. – Merre is volt a konyha? Hadd nézzek 
körül.
– Maradjon csak édesanyám – tartotta vissza Krisztina az öreget.
– Nagyon zsibbadt lehet még a lába, megbicsaklik a meredek lépcsőn. 
Majd megyek én.
 Nagyot   sóhajtott   magában.   Lemenjen?   Meleg   levest   kérjen   vagy 
legalább tüzet, hogy főzhetne valamit?
De   alig   ért   ki   a   folyosóra,   sápadtszőke   kis   gyermekleány   jött   vele 
szemben, nagy, födött edénnyel. Egy másik cinkanalat hozott, ismét másik 
asztalra való kendőt meg kenyeret. Hárman jöttek együtt, egyformácskák. 
Félénken térdet hajtottak, s megálltak. Krisztina megsimogatta az arcukat. 
Kérdezni akarta, kik, mik, de látta már, hogy Muner Fülöp leánykái. S azt 
is, hogy meleg ételt hoznak.
Nehéz volt elfogadni. De elfogadta mégis. Az öregasszony elégedetten 
helyezkedett az asztalnál.
– Csakhogy végre itthon vagyunk!
És szürcsölni kezdte a forró levest.

Krisztina kábult fejjel arra riadt, hogy a hajnal derengésében anyja áll 
előtte,   felöltözötten.   Még   a   görcsös   somfabot   is   a   kezében   volt,   amire 
támaszkodni szeretett járás közben.
–  Te,   Krisztina,   ezt   a   házat   idegenek   lakják!   Egész   éjszaka 
gyermeksírással volt tele minden fal, aludni sem tudtam. S előbb még azt 
hittem, rosszul hallok vagy álmodom, de az előbb végigmentem a másik 
folyosón, s amint bekukkantottam sorra az ajtókon, mindenütt találtam a 
nyoszolyákon valakit. Hol egy lábat láttam, hol egy fejet. Meg kell nekik 
mondani, hogy fel is út, alá is!
Krisztina felült.
– Asszonyanyám miért nem maradt szépen itt, a helyünkön? – kérdezte 
rosszkedvvel. – Muner Fülöp úr lakik a családjával ebben a házban, s nem 
lehet kívánni, hogy egyik napról a másikra kivigye gyermekeit az utcára. 
Hiszen csak tegnap érkeztünk.
–  Mit   sajnálod   te   ezt   a   Muner   Fülöpöt   vagy   kicsodát?   Mi   közünk 
nekünk hozzá? S ki engedte meg neki, hogy beköltözzék? Mert én nem.
Krisztina   magyarázhatta   volna   neki   a   dolgokat,   de   látta,   hogy   az 
öregasszony   nagyon   fel   van   indulva.   Nyelt   hát   egyet,   s   fordított   a 
beszéden.
 –  Meghalt   szegénynek   a   felesége,   és   sok   a   gyerek,   hová   mehetett 
volna?
– Meghalt a felesége, s özvegy létére itt hált ebben a házban, ahol mi? 
Hol   van   ennek   az   embernek   a   tisztessége?   Hogyan   egyezhettél   bele, 
Krisztina, hogy itt maradjanak?
–  Anyámasszony!   Nekem   unokám   van   már,   s   elég   öreg   vagyok. 
Mihály, szegény, hónapszám nem volt otthon a várban, Katalinom fiatal, 
szép menyecske volt, s Menyhárt mégis ott lakozott. Miért akad fel hát 
ezen?
– Az más. Az vár volt, nem városi ház, ahol rajtunk kívül a közelben 
tán   nincs   is   hozzánk   való   főember.   Meg   aztán   Menyhárt   atyafi   volt, 
felesége   is   volt.   Mégis   történt   miatta   elég   baj,   azt   hiszed,   nem   láttam? 
Hanem ott nem parancsolhattam, itt meg a magam házában vagyok. Az a 
Muner,   vagy   mi   a   neve,   szedje   a   pereputtyát!   Ha   te   félsz   tőle,   majd 
megmondom   én.   Mit   is   gondol,   özvegy   ember,   s   közrendű   létére   egy 
házban hálni velünk?
Krisztina látta, hogy legjobb lesz felkelnie a nyoszolyából, reggelit adni 
az   öregasszonynak,   tán   lecsillapodik.   Mert   csak   úgy   reszketett 
felháborodásában.
– Azt akarod, hogy a becsületünket vegyék?
– De anyámasszony! Elég öregek vagyunk már.
Az öreg mérgesen koppantott a botjával.
– Ha százesztendős lennék, akkor se mondhassák rólam az ilyent.
Krisztina olyan fáradtnak érezte magát, mintha nem száz, de még több 
évet élt volna. Lehet, most jött ki rajta az út keménysége. Sietve küldte 
Luzsánét,   forraljon   kis   levest   meg   bort   az   öregnek.   Míg   előszedte   az 
ennivalót   az   útizsákból,   nehéz   szívvel   gondolta,   hogy   csakugyan   nem 
maradhatnak itt. Munerrel is hadakozzék, az anyjával is? Nem, nem, jobb 
lesz, ha mennek, míg tisztességgel lehet.
Amint a kis Krisztinkát megmosdatta, levitte a kertbe, mert nehéz volt a 
levegő   a   homályos   kamrákban,   a   falak   között.   Bodzafák   álltak   a   kert 
sarkában meg egy szép, nagy szomorúfűzfa. Hogy ezt meglátta Krisztina, 
egyszerre könnybe lábadt a szeme. Mostanáig megkeményítette a szívét, s 
ugyan ritkán tudott sírni. De egyszerre Katalint hallotta, amint énekel:
 Ficfa alatt sírhalom,
Ott pihenjünk, angyalom…

Nagyon, de nagyon vágyakozott most a várbeli fűzfa alá, Katalin mellé. 
Miért, hogy ő itt maradott, tovább küszködni?
– Ó, szerelmes, szép leányom, gyermekem…
Úgy   gondolta,   itt   nem   látja   senki.   De   hamar   felriadt,   mert   zörgés 
hallatszott a bokrok közül, suhogás a fűben. Elvette a szeme elől a kendőt, 
s Muner Fülöp csontos térdét látta meg két szál hosszú, ringó harangvirág 
mellett.   Amint   emelte   a   fejét,   bő,   fekete   ujjasára   esett   a   szeme,   majd 
halavány képére. S elszégyellte magát. Nyelt egyet.
–  Jó,   hogy   jön   a   mester.   Szeretném   megmondani,   köszönöm   a 
vendégséget, megyünk tovább.
Kőpad állt a közelben. Muner Fülöp megfogta az úrasszony karját szép 
illedelmesen, odavezette. Leültek.
– Ugyan, ugyan. Aztán hová?
–  Előbb Korponára, rokonhoz, ő is özvegyasszony. Ott meghúzhatjuk 
magunkat, legalább míg anyám él. Aztán majd veszek valami kis házat, 
ahol eléldegélhetek a gyermekkel.
– Valami rövidség esett, úrasszonyom?
– Azt nem mondhatom. Nem azért.
Pirosság öntötte el az arcát. Másfelé nézett. Haragudott magára, hogy 
ennyit is mondott. Haragudott, hogy nem tud gőgösebb, keményebb lenni. 
De  itt,   a  fűzfa  alatt,   annyi   hányattatás  után   fáradtan,   bágyadtan,   keserű 
szenvedéssel a szívében, sírástól még rekedten nem tudott.
– Miért hát, úrasszonyom?
Míg a válaszra várt Muner Fülöp, megint elvette a gyermeket tőle, mint 
tegnap. Krisztinka nem félt a bajusztalan  férfitől. Talán öregasszonynak 
nézte? Megrángatta hosszú orrát. Muner Fülöp mosolygott.
– Szép kisleány – mondta mély hangon. Átültette a bal térdére.
– Mutatkoztak már a gyermekeim úrasszonyom előtt?
– Még nem mind – felelt fojtottan Krisztina.
– Szeretném, ha tetszhetnének.
 – Három szép kisleányt láttam, levest hoztak fel tegnap. Köszönöm is. 
Mikor pedig érkeztünk, egy kisleány meg egy kisfiú állt a kapuban. Azok 
talán a legkisebbek.
– Igen, azok a legkisebbek. Két nagyobb fiam közül egy külső iskolákat 
tanul, egy meg velem van a bányáknál.
– Büszke lehet rájuk kegyelmed – mondta Krisztina udvariasan. Muner 
Fülöp lehajtotta a fejét.
– Büszke vagyok rájuk, de sajnálom őket.
Kis csönd után mondta tovább:
–  Múlt   esztendőben   írtam   a   rokonaimnak,   szereznének   valami   jó 
feleséget a számomra. Péter­Pál napjára kellett volna megérkeznie, de a 
múlt héten jött a hír, hogy a leány, akit kiválasztottak, meghalt. Jártam ott 
egyszer, megnéztem. Jó lány lehetett, de kicsit szeplős volt. Az úrasszony 
sokkal szebb nála.
–  Hallja kegyelmed – húzódott el Krisztina –, nem szoktam az ilyen 
beszédet.
Muner Fülöp mintha nem is hallotta volna, csak nézett elmerülten maga 
elé, s csöndes, nyugodt hangon beszélt tovább.
–  Jártam­keltem én sokfelé, ismerem a magyar várbeli úrasszonyokat. 
Sok mindent tanulhatnának ilyen asszonytól a gyermekek. A házamtáját is, 
tudom, rendben tudná tartani. A magyar nemesasszonyok szépek, büszkék, 
ügyesek, dolgosak, tiszták.
Krisztina felállt.
–  Köszönöm rólunk való jó véleményét, mester. Benézek anyámhoz. 
Jöjj, Krisztinka. Kapsz mézet.
Muner is felállt. Komolyan mondta:
– Ne menjen el az úrasszony. Maradjon itt. Csak vesztébe menne.
– Magamat nem féltem. A gyermekre gondolok.
–  Éppen   azért   szólok.   Írásban   marad   minden   az   övé.   S   valamelyik 
fiamnak lehetne majd a felesége.
Krisztina nevetni próbált.
–  Nagyon kedvesen tréfál, mester uram, de most már ebből elég volt. 
Nem is szoktam meg az ilyen tréfákat.
Muner felemelte a fejét s kemény, csontos kezét rátette a karjára.
 –  Nem   tréfáltam.   A   házamat   és   a   védelmemet   ajánlom,   asszony. 
Hamarosan pusztulásra jutna ez a szép kisleány. A török Eger előtt áll. A 
zsoldosok Korponáig kalandoznak. Nálunk is, nem tudom, mi lesz, de ha 
férfi van a házban…
– Eddig is meg tudtam állani férfi nélkül.
Muner Fülöp elhárító mozdulatot tett a kezével, és mosolygott. Aztán 
újra elkomolyodott. Tovább beszélt:
–  Castaldo kapitány spanyol nyelvű  fenyegető levelet küldött még a 
bányavárosokba   is   merészségében,   és   kemény   összegeket   kellett   neki 
összeadni. Három hónapja múlt, hogy nem merjük elküldeni Körmöczre az 
ezüstöt beváltani, itt hever rakásra, s a munkásokat nincs miből fizetnünk. 
A török nyargalok a hegyekig feljönnek néha. Isten csodája, hogy ideért a 
tizenegy szekér. Őrangyal vigyázott erre a gyermekre itt. Meg akik vele 
voltak, azokra is. Jobb itt maradni, mint mindent elveszíteni… Minálunk is 
lehet   asszonynak   külön   vagyona.   Végrendelkezhetik   is.   Bányarészt 
bérelhet, vásárolhat.
– De tudom, hogy nemesember, ha városba költözik, elveszti a jogát…
– Asszonyi jogokat? Mik azok ugyan? S nem érdemes fizetni az adót, 
ha a város minden polgárt védelmez? Van itt nemes több is. Ott mindjárt 
Tarkha László, a sógorom. Első feleségem is nemes magyar leány volt, 
Tarkha Julianna.
– Igazán itt a török?
– Úgy igaz.
– Istenem, Istenem, mi lesz belőlünk!
A   kisleány   még   mindig   ott   ült   Muner   Fülöp   ölében.   A   mellénye 
gombjaival játszott. Muner tovább beszélt.
–  Itt   is   szűkösek   az   idők.   Szép   vagyonnal   jöttem   fiatalon,   s   jórészt 
elvitte a bánya. Semmi sem elég. A vízemelés minduntalan elakad. S az 
aranyat   mintha   csakugyan   a   bányarém   venné   el   előlünk,   ahol   ércnyom 
jelentkezik, mindjárt fakad fel a víz is.
Nagyot   sóhajtott.   Krisztina   összehúzott   szemmel   nézte.   Az   járt   az 
eszében,   milyen   ember   lehet,   s   vajon   boldog   volt­e   a   felesége.   Mintha 
kitalálta volna Muner a gondolatát, lehajtott fejjel szólt:
–  Legjobban   bánt,   hogy   szegény   feleségem   is   odaadta   a   tíz 
aranytallérját,   pedig   a   leányainak   kívánta   elosztani.   Nagyon   szerettem 
szegényt. Azt most is szívből sajnálom, hogy nincs már mellettem, de azt 
nem tudom bánni, hogy meghalt, mert neki jobb volt így. Betegségében 
nagyon megváltozott.  Hullani kezdtek a fogai. Hiába igyekeztem volna, 
nem tudtam olyan lenni hozzá, mint ő várta. Tudom, az asszonyok sokat 
sírnak.  De  én  nem  szeretem   látni  az  asszonyi  sírást.  Igyekeztem   volna, 
hogy   sajnáljam,   de   hiába.   Most   aztán   vagy   van   mennyország,   s   akkor 
odakerült, mert jó volt, erkölcsös, engedelmes, vagy nincs, s akkor pihen, s 
nem érez semmit.
Krisztina maga sem tudta, miért mondja:
– Hát én bizony csak akkor engedelmeskedtem életemben, ha magam is 
láttam a javát.
– Hiszen az nem baj – mondta Muner Fülöp, és mosolygott. – Így hát 
megegyeztünk?
Nyúlt a keze után. Krisztina elhúzta.
– Miben egyeztünk volna meg?
Muner   mosolyogva   csóválta   meg   a   fejét,   Krisztina   pedig   fogta   a 
gyermeket, és besietett a házba.

Egy   hónapba   telt,   míg   mindent   kirakosgattak,   elrendeztek.   Kicsit 

szűkecskén   voltak   a   három   kamarában,   de   mit   lehetett   volna   tenni?   A 
főzéssel is baj volt. Krisztina igyekezett, hogy olyankor nézzen a konyhára 
Luzsánéhoz, amikor tudta, hogy Muner Fülöp gazdasszonya vagy eszik, 
vagy szomszédol. Mégis megesett, hogy lármát talált
– Luzsáné nem tudott vele megférni.
Ilyenkor   Luzsáné   neki   panaszolta   fel,   mivel   sértette   meg   őt   a 
gazdasszony, ezt pedig Krisztina semmiképp nem akarta.
–  Mennyivel   jobb lenne   egy  lábasban  főzni  mindenkinek   – beszélte 
Luzsáné elkeseredve. – Ezt a gazdasszonyt el lehetne küldeni, látni sem 
szeretem, hogyan bánik a szegény anyátlan gyermekekkel. Akkor ad nekik 
enni, ha ő akarja. Micsoda gyámoltalan a férfinép, ha magára marad!
–  Ugyan,   hogyan   beszélsz?   –   rótta   meg   Krisztina.   Luzsáné   nem 
magyarázta   bővebben,   de   igazított   egyet   az   asszonya   fejkötőjének 
szalagján, s a kötényét is szorosabbra kívánta kötni a derekán.
 – Engedelemmel, úrasszonyom. Így inkább látszik, milyen karcsú még. 
Mint valami növendékleány.
–  Megbolondultál   te,   Róza?   –   nézett   reá   összehúzott   szemmel, 
fejcsóválva   az   úrasszony.   Luzsáné   nagyon   meg   volt   elégedve   Muner 
Fülöppel, mert az urát mindjárt jó helyre tették, amint kicsit meggyógyult. 
Ő   parancsolt   a   bányákra   vigyázó   drabantoknak.   Így   aztán   az   ő   kövét 
igyekezett fújni, s ha nem is mondta neki soha senki, miről lehetne szó, 
mégis tudta.
Csak   az   öreg   úrasszonyt   nem   lehetett   kibékíteni.   Már­már   sem   a 
szobában nem merték tartani, mert áthallatszott a gyermekecskék sírása, s 
akkor követelte,  hogy menjenek,  fel  is   út, alá  is, pedig  máskor nagyon 
lágyszívűnek   ismerték,   sem   a   kertbe   nemigen   szerették   kivezetni,   mert 
múlhatatlanul   meglátott   valakit,   vagy  Munert   vagy   egyik   fiát,   s   megint 
csak haragudott.
Krisztina szeretett a kertben üldögélni, a fűzfa alatt a kis Krisztinával. 
Odagyűltek   a   kisebb   leánykák   meg   a   csöpp   fiú   is,   eleinte   csak 
bámészkodni, később játszani. Nem tudtak szegénykék semmiféle játékot, 
amivel ügyeskedjenek, s az időt töltsék. Patócsyné meg Luzsáné játszottak 
velük aztán kiskacsát meg körben forgóst:

Elment anyámasszony,
Hogy minden jót hozzon,
Édesgyökeret – 
Fuss, ha szereted!

S aki leggyorsabban futott, kijárt neki az édesgyökér.
Meleg nyári napok jöttek. Ki­ki tudta, hogy távol nagy hadakozás van, 
ki­ki tudta, hogy a törökök a bányavárosokat is fenyegetik, Castaldo meg a 
másik oldalról jön, s Körmöczöt már meg is feküdte, de mintha csak távoli 
méhdongás vagy borzongós mese lett volna az egész. Itt, Libethbányán, a 
régi   Dóczy­ház   kertjében   csöndes   volt   a   világ,   s   csak   a   hangyák 
háborúskodtak   egymással,   vagy   a   darazsak   zsongtak   dühösen,   vagy   a 
macska fújt nagyot a kutya felé a fa tetejéről.
 Muner keveset volt otthon. El is utazott közben. Rég készült erre az 
útra,   de,   mondta,   nem   merte   eddig   itthagyni   a   gyermekecskéit.   Most 
nyugodt szívvel ment.
Szent Iván havának vége felé érkezett haza kifáradtan, megtörten. Lova 
megállt   a   kapu   előtt,   s   háta   mögött   két   szolgalegény   várta,   hogy 
beengedjék   őket.   Krisztina   bosszankodott   magára,   amiért   izgatottan 
kitekintett, s örvendve látta, hogy semmi baja nincs. Mi köze hozzá neki, 
hogy ez az ember él vagy megholt?
Még azon az estén, amint a kertben üldögélt, meglátta megint Muner 
csontos két térdét a magas fűszálak között, amint kicsit megrogyadozva 
jött egyre közelebb. Felemelte a szemét: gombos bársonymellény volt rajta 
és bőujjú, hasított zeke. Haja szépen lesimítva, szelíd szemében gond és 
bánat, de most egy csöpp kis öröm is. Leült a kőpadra, s megköszönte 
Krisztinának, hogy vigyázott a gyermekekre.
–  Semmivel   sem   többet,   mint   azelőtt,   s   Luzsáné   segített   –   mondta 
Krisztina elhárítóan.
Muner nehezet sóhajtott, letépett egy levelet, s forgatni kezdte.
–  Hiába   jártam   –   mondta   aztán.   –   Nem   hiszik   azt   el   az   embernek, 
milyen nehéz ma bányát fenntartani. Az országnak kell az ezüst, mindenki 
panaszkodik, hogy szegényedünk, aztán mégsem segítenek bennünket.
Krisztina   végighallgatta   hosszadalmas   panaszkodását.   Részletezte, 
kivel   beszélt,   mit   mondott   a   körmöczi   főkamaragróf,   és   mit   üzent 
Beszterczebányáról a rézválató műhely tisztje. Aztán feltekintett Muner.
– Bizony jobb annak, aki már meghalt. Akár fiatal, akár öreg.
A   kislányokat   már   az   előbb   továbbküldte   játszani   az   apjuk,   a   nagy 
almafa alá. Jól oda lehetett látni, s Krisztina velük engedte Krisztinkát is, 
aki már a maga lábán tipegett vígan. Patócsyné arrafelé nézett összehúzott 
szemmel   és   kicsit   kelletlenül.   Ő   szívesen   vette,   ha   mások   a  bánatukról 
beszéltek előtte, vigasztalt is akárkit jó szívvel. De hogy az ő szomorúságát 
forgassa Muner… Márpedig látta, hogy erre gondol.
Egyszerre érezte, hogy megfogja a kezét a mester, s maga felé próbálja 
fordítani.
– Már beszélnek az emberek a városban. Pedig úton voltam, s csak ma 
jöttem haza. Hallottam mégis. Tudtam, hogy így lesz.
– Ha tudta, miért kívánta, hogy maradjunk?
 –  Lelkemre   kellett   volna   vennem   még   rosszabbat,   ártatlanok 
pusztulását. Meg aztán úgy gondoltam, megegyezünk majd.
Az asszony nem felelt.   Összeráncolta  a homlokát,  s elhúzta  volna a 
kezét, de Muner nem engedte.
– Hát? Megegyeztünk?
– Még nem – mondta gőggel, hevesen az asszony. – Több mint tíz évet 
özvegyi   sorban   éltem,   unokám   van,   rég   öregnek   tartottam   magam,   s 
elszoktam   attól,   hogy   férfi   legyen   mellettem.   Nem   kívánok   változtatni 
rajta.   Nem   próbáltam   fiatalítani   magam,   mint   némelyek   próbálják, 
megmondom   az   igazat,   harmincnyolc   esztendős   múltam   a   télen.   Ha 
magyar nemesasszony, tisztes özvegy létemre anyám házában sem élhetek 
így  tovább,  ám  legyen.  Felesége  lehetek  kegyelmednek  a  törvény  előtt. 
Gyermekeit   hűséggel   felnevelem,   házát   rendben   tartom,   de   ne   kívánja 
kegyelmed, hogy öregedő fejjel, árva, bánatos szívvel az asszonya legyek. 
Ha van egy kis úri tisztessége, ezt elfogadja. S akkor megegyezhetünk.
Muner Fülöp mintha még erősebben beszívta volna a száját. Nevetett 
magában, vagy megbántódott? Nem lehetett tudni. Lehajtotta a fejét, s a 
saját hosszúkás, fehér kezét nézte – finom, mozgékony, fehér keze volt, 
aranyműves mesterséget űzött, míg a bányák ide nem csábították –, amint 
az asszony barna, kövérkés, izmos kis kezét tartja a tenyerén. De inkább 
mégis mintha mosolygott volna.
–  Én   magam   is   kedvelem   az   önmegtartóztatást,   és   bár   nem   szokás 
nálunk,   nem   is   hallottam   soha,   hogy   az   asszonynak   ilyenféle   kikötései 
legyenek,   nem   bánom.   Időm   sincs   az   effélékre,   szerelmes   órákra.   Úgy 
legyen, amint tetszik, Krisztina.

Mikor   Krisztina   visszament   a   házba,   mindjárt   látta,   hogy   az 

öregasszony   nagyon   mérges.   Csapkodott­kapkodott,   szidta   Muner 
szolgálóit,   hogy   rendetlenek,   s   az   egész   házat   felfordítják.   Lenn   a 
kapualjban   kiabált.   Krisztina,   félkézzel   az   álmos   kisleányt   emelve, 
megpróbálta karon fogni, felvezetni magával a lépcsőn, de az öreg elkapta 
magát tőle.
 –  Te   csak   eridj!   Nem   szégyelled   magad?   Erre   neveltelek   én?   Ma 
érkezett vissza az a jöttment, s te már engedted, hogy megfogja a kezed. 
Láttam a kertben!
Krisztina  letette   a gyermeket,  s   most már  két   kézzel  csak  az  anyját 
cipelte.   Gyöngéd   türelemmel,   de   nagyon   erősen   húzta,   míg   végre 
bezárkózhattak.   Nem   tudta,   nevessen   vagy   haragudjék.   Hogy   Katalin 
halála   óta   telt   az   idő,   az   öreg   mintha   elfeledte   volna,   s   a   leányával 
tévesztette   össze   az   unokát,   a   kis   Krisztinkét   meg   többször   Krisztina 
gyermekének   nézte.   Úgy   bánt   Patócsynéval,   mintha   fiatal,   szemrevenni 
való menyecske lett  volna, akinek még óvni kell a szelességét. Most is 
szakasztott úgy ripakodott reá, mint amikor Patócsy Pál mátkájának kérte, 
s   az   anyja   rajtakapta,   amint   megcsókolják   egymást   a   kertben.   Pedig 
huszonnégy   éve  lesz  már   annak…  Milyen  rég volt!   Krisztina   szédülten 
nézett maga elé, mintha szakadékba látna.
–  Csillapodjon, anyám, Muner úr mindjárt bejön, s ha ilyen kócosan 
meglátja…
– Dejszen seprővel fogadom, csak jöjjön!
Krisztina gondolta, majd lecsöndesedik, ha egy kis meleg vacsorát kap. 
De nem csillapodott le. Muner is hiába akart vele beszélni. Azt mondta, 
beteg, lefekszik. Le is feküdt. Három napig Krisztinához sem szólt.
Akkor Patócsyné bement hozzá, s a nyoszolyája szélére ült. Mikor az 
öregasszony látta,  hogy komolyan  akar beszélni, mindjárt  ráébredt   ő is, 
hogy   most   figyelni   kell.   És   figyelt.   Krisztina   nem   kímélte   most   már. 
Elmondta, hogy vagy mennek, vagy maradnak. Közelben a török, Castaldo 
zsoldosai is szerte kódorognak, s amit tudnak, viszik. Aztán Muner Fülöp 
első felesége is nemeslány volt, Tarkha Julianna. Muner Fülöp édesanyja 
pedig rokona  volt a  Dóczyaknak.   És  tisztes  feleségül  kérte  meg,  annak 
módja   szerint.   Végül,   hogy   megegyeztek:   csak   egymás   mellett   élnek 
szépen, békén.
– Azt ugyan nem hiszem – mondta az öregasszony –, mert a férfi, még 
a vén is, csak megbolondul néha. El fogja herdálni a magadét, az unokádét, 
az enyémet,  és nem marad semmid. Ismerem én a bányákat! Elnyelnek 
azok mindent.  Hanem  az  én temetési  fekete  ünneplőmet  el ne merjétek 
adni, sem elzálogosítani, mert nagyon megharagszom!
 – De lelkem anyám, mit gondol rólam? Mit gondol Munerről? Láthatja 
a jó szándékát. Hiszen mióta beteg, saját leányaival küldette fel mindennap 
a jó erős levest, még parazsas fazekat is hoztak szegénykék, mikor tegnap 
este hűvösre fordult az idő.
– Hát persze. Hízelkedne, szíveskedne, nehogy meggondold magad.
–  Mire   gondolnám   meg   magam,   anyámasszony?   Ezt   mondja   meg. 
Hová legyünk?
Erre   aztán   az   öregasszony   felsóhajtott,   és   behunyta   a   szemét,   hogy 
jobban lásson oda, ahová ő akar.
– Hej, ha még egyszer ott lakhatnék én Lábod várában…
Krisztina nagyot nyelt. Úgy érezte, inkább hálás lehetne szegény öreg, 
hogy ennyit törődnek vele… Semmi rövidsége nincs, Lábodon sem lehetne 
jobb   dolga,   mint   hogy   ételét,   nyoszolyáját,   kényelmét   megkapja,   rossz 
szóval senki sincs hozzá vénségére. Mi kell még?
A   mennyegzői   vacsoráról   Krisztina   hozott   neki   egy   kis   kóstolót   a 
kacsából,   a   lúdból,   a   vaddisznóból,   a   borjúfejből.   Meg   mézesfánkot.   Ő 
maga nem jött le. Csak figyelte bosszankodva a zsongást, dunnyogást, és 
csóválgatta a fejét rosszkedvűen. Semmi sem ízlett neki. A kacsa zsíros, 
mondta, a lúd vén, a vaddisznón rajtahagyták a sörtét, a borjúfej rosszul 
főtt meg, a mézesfánk meglappadt. Milyen más volt, amit ő főzött, sütött 
valaha! Menyegző ez? Szégyen!
Hanem   aztán,   mikor   Krisztina   szépen   visszajött   hozzá   meg   a   kis 
Krisztinkához,   és   lefeküdt   a   nyoszolyájára   a   hajnali   derengésben 
összekulcsolt   kézzel,   mintha   semmi   sem   történt   volna,   abbahagyta   a 
dörmögést,   és   csöndesen   volt   nagyon.   Hogy   aludt­e,   nem   tudhatta 
Krisztina. Azon igyekezett, hogy minél jobban a párna alá dugja a fejét, és 
ott sírjon, sírjon magában csöndesen.

Másnap reggel Krisztina – amit eddig sohasem tett, mert vendégnek 
érezte magát, s akármit látott, nem tette szóvá – lement a konyhába. A 
szolgálók   még   javában   aludtak.   Krisztina   hagyta   őket,   későn   feküdt   le 
mindenki az éjjel. Sorra járta a kamarákat. A padlást, pincét is megnézte, a 
fiókokba,   ládákba   bepillantgatott.   Muner   Fülöp   a   kulcsokat   még   a 
menyegző órájában kezébe adta.
Megállt   a   nagy,   bolthajtásos   éléskamarában   Muner   Fülöpné. 
Körülpillantott.   Nemigen   volt   megelégedve   a   látnivalóval.   Persze   egy 
egész vár embereinek több kellett, mint egy családnak, de mégis. Hiszen 
még   csak   aszalt   gyümölcsről   sem   gondoskodtak   ezeknek   a   szegény 
gyermekeknek… azért olyan ványadtak. Ugyan mit ehettek egész télen? 
Kását   meg   kását,   vízben   főve.   Meg   levest   egy   kis   malackörmével, 
­farkával. A húst bizonyosan az idősebb fiúk kapták meg Muner, s férfi 
létére dehogy jutott eszébe megkérdezni, hogy jóllaktak­e a kicsik is.
Megnézte a kemencét,  látta, az sem jó. Mindenfelé füstös volt a fal 
körös­körül,   ott   is,   ahol   nem   kellett   volna.   A   bútorféle   rozzant,   sánta, 
minden   ajtó   nyikorgós,   a   kilincs   fából,   a   húzója   kenderkócból,   a   felső 
szobák padozatja gyalulatlan deszka. Szőnyeg, miegyéb ugyancsak ritkán. 
Amint a gyermekek ágyasházába bepillantott, előbb lélegzeni sem tudott a 
szörnyűséges,  nehéz  levegőben,   a  sötétben.   Aztán,  hogy hozzászokott  a 
szeme, látta, hogy bizony rongyok között alszik Muner úr szemefénye, a 
kis Kristóf is. Az a fiúcska, aki azzal biztatta magát, hogy majd elmennek, 
akik jöttek… Krisztina elmosolyodott. Sejtette, hogy most igazán nem fog 
tetszeni a kis Kristófnak, ami ébredése után következik.
Nem is tetszett. Mert lefogták, meleg vízzel teli dézsába állították, s 
Krisztina   maga   mosta   le.   Sírt,   rúgott,   karmolt,   harapott,   minden   hiába 
történt.   Azután   azt   mondta   neki   Krisztina:   most   nem   bánja,   tehet,   ami 
tetszik: kijöhet s felöltözhet, vagy leülhet a jó meleg vízben, s kap fából 
faragott kis kacsát játszani. Odatette a vízre a kis kacsát, amit gondosan 
eltett…   szép   két   fia   játszott   vele   valaha.   És   kis   Kristóf   vörös   képe 
egyszerre kiderült. Most aztán az lett a baj, hogy nem tudták kivenni a 
vízből. Krisztina loppal töltögetett hideget a dézsába a háta mögött, míg 
csak   dideregni   nem   kezdett   a   fiú,   akkor   kapta   ki   melegített 
vászonlepedővel, s vitte a kemence mellé szárítgatni. Ettől kezdve nagyon 
jó hangban voltak. Kis Kristóf megtanulta a játékokat is, amiket Krisztina 
fiai játszottak valaha. A négy leányka, kis Kristóf meg Krisztinka most már 
mindennap együtt keringéltek a kerti fűzfa alatt, és Krisztina ott varrogatott 
mellettük, amikor ideje volt reá.
 A két nagy fiúval nem sok dolga volt, ők is kerülték, de Krisztina sem 
kívánta, hogy szaporítsák a munkáját. Az egyik nem is volt otthon, papnak 
készült, csak azt nem tudta még, egy vagy két színben áldoztasson. Sokat 
töprengett,   egészen   megsápadt   bele.   Krisztina   rápillantott,   mikor   így 
ődöngött   otthon   nagy   elmerültséggel,   vívódva,   a   sok   tudománytól 
megszédülten. De hát nem szólt. Látni való, lenézi ez a fiú. Meg a másik is, 
aki a bányákat járta. Sárga képű, alacsony fiú volt ez, sötét szemű, haragos 
homlokú, de Krisztina úgy vélte, többre fogja vinni, mint a másik, aki csak 
töpreng, és nem tud dűlőre jutni soha.
A   legidősebb,   az   alacsony,   sárgás   képű,   aki   az   apja   segítője   volt   a 
bányáknál,   egyszer   tiszteletlen   volt   Krisztinához.   Látta,   hogy   jön,   de 
nemhogy ajtót nyitott volna előtte, maga ment ki a szobából. Nem először 
történt, de most először vette észre az apja. Rászólt, sőt még rá is ütött 
hirtelen. Krisztina rosszallotta.
–  Most aztán még kevésbé néz majd jó szemmel engem a kegyelmed 
fia. Nem lehet a gyermeket kényszeríteni, gondolja meg.
– Nem gyermek már Dávid. Tizenkilenc esztendős múlt.
– Akkor még inkább nem. Majd kinyitja egyszer a szemét, én várhatok.
Nem kellett  soká várnia, mert a fiú rossz néven vette, hogy az apja 
ráütött.   Bement   később   az   apjához,   és   szóvá   tette.   Ő   elmegy   a   háztól. 
Idegen   asszony   miatt   verje   őt   az   apja   ilyen   nagy   korában,   mikor   nem 
bántotta eddig? Ki s mi ez az asszony, mit akar itt tulajdonképp?
Az apja épp pénzt számolt. Egyik kezében a zacskó, másikban két vagy 
három arany. Ennyit mondott:
–  Nézd, ezt is ő adta. Szégyellem magam, mert csak kérem és kérem 
tőle, amije van, s még mindig nem tudtam visszafizetni semmit az unokája 
jegyruhájából. Ha így megy, koldusszegény marad a leányka. Ne csodáld, 
hogy felmérgelődtem. Nem ezt érdemli szegény asszony. Félti a kisleányt, 
de azt is tudja, hogy a bányákat vízbe fúlni nem hagyhatjuk. Hát csak segít 
mindig újra… Becsületes ember az ilyenért legalább hálával s jó szóval 
fizet. Csak hitvány ember érez gyűlölködést az iránt, aki megsegíti.
A fiú sápadt volt.
– Apám tőle kapja a pénzt, amivel a munkásokat fizetjük?
– Honnan szereztem volna?
 Csönd lett. Muner Fülöp kezéből az asztalra koppant az arany. Tovább 
számolt halkan.
–  Tizennyolc,   tizenkilenc…   szombaton   két   hetet   kell   fizetni   a 
munkásoknak, ne feledd… egy hímes, ékköves forgót adott Krisztina, azt 
tudtam eladni… nesze, vidd a pénzt.
Dávid úgy vitte, mintha mázsás teher lett volna.
S  este  akkora  ajtót   nyitott   az  asszony  előtt,   hogy maga   Krisztina   is 
megszégyellte.
– Ne terheld magad, fiam.
Dávid csak morgott valamit lehajtott fejjel. Muner másnap mosolyogva 
ment az asszonyhoz. – Tudod­e, mit mondott nekem Dávid?
– Mit vajon? – egyenesítette fel Krisztina fáradt derekát. Életében nem 
dolgozott   még   annyit,   mint   most.   De   mintha   megfiatalodott   volna   tőle. 
Karcsúbb lett a dereka, teltebb az arca, egészségesebb egész teste.
–  Azt,   hogy   ne   féltsd   a   kis   Krisztinkét,   mert   ő   elveszi   feleségül. 
Gondoskodni akar róla egész életére.
– Még várjunk kicsinyt – mosolygott Krisztina. Nem akarta megbántani 
sem   Dávidot,   sem   az   urát.   De   inkább   kis   Kristófot   szánta   volna 
Krisztinkának, bár tudta, hogy Muner Fülöp bevitte magával néhányszor 
Selmeczre a bányagrófhoz, s ott a kis Herminkával játszatta a fiúcskát. Hát 
hiszen majd eldől…
– Jól érzed magad, Krisztina? Nincs semmiben hiányosságod?
– Köszönöm, jól vagyok. Semmi hiányosságom nincs.
Olyan aggódva kérdezgette majd' mindennap, hogy Krisztinának szinte 
mosolyoghatnékja   volt   néha.   Persze,   nyomja   a   lelkét   az   adósság… 
Krisztina lelkét is nyomta, hogy egyre üresebbek lettek a ládák. Mindig 
rettegett,   hogy   az   édesanyja   egyszer   belekukkant,   s   azt   mondja: 
megjósoltam, ugye, látod? Magánál tartotta mindig a kulcsokat. De mikor 
a bányák másképpen elfulladnának. S ha az ércet megütik, majd lesz arany 
és öröm… Jut Krisztinkának is, egész életére.
Elmúlt a hosszú tél, s új tavasz fordult. Krisztinka kis Kristóffal meg a 
négy leánnyal játszott a kert lankájában megint. De most nem látszottak 
ide, csak az énekük, kacagásuk jött el a fűzfa alá. Vendég járt a házban, 
Tarkha László a feleségével, leányával. Muner Fülöp a kapuig kísérte őket. 
Az öregasszony most sántikált földszín kápájában a ház felé, be akart nézni 
a konyhába, nem isznak­e a szolgálók a maradék borból. Krisztina leült a 
fűzfa alá, s nézett egy darabig maga elé. Tarkha Lászlóné mondott valamit, 
ami nem tetszett neki. Hogy Fülöp meg az egyik hutman felesége… hogy 
kendőt kapott  volna tőle az asszony. Már miért  ne kapott volna?  Hogy 
miért? Az ő pénzén, amit a bányára adott, más asszonyoknak kendőt ugyan 
ne vásároljon.
Muner Fülöp visszajött hozzá. Átgázolt a magas fűben hosszú lábával. 
Leült melléje. Nézte az arcát egy darabig.
–  Most lesz esztendeje, hogy idejöttél, Krisztina, hozzám. Megbántad 
maradásodat?
– Azt nem mondhatom. Jó ember kigyelmed. Semmi panaszom.
– Megtartottam a szavamat?
– Meg.
– Mindenben?
– Mindenben.
Csönd volt a kertben. Méhdongás, gyermekdana messziről, egyébként 
nagyon nagy csönd. A tavalyi harangvirágok helyén most is ott hajbókolt 
előttük egy­egy szál idei harangvirág. A fűzfa tavalyi vesszői helyén ott 
ringtak az idei friss fűzfavesszők. Muner Fülöp megfogta az asszony kezét, 
mint a múlt évben. De csak egy pillanatra rándult most meg Krisztina keze, 
aztán ott maradt szép csöndesen a férfi tenyerén. Nem ridegen, idegenül, 
mint   tavaly.   Sok   munkában   való   forgása   mellett   mintha   puhább   és 
gömbölyűbb lett volna egy kicsit most ez a kéz.
Az asszony elfordult tőle. Haragudott magára, és szégyellte, de vert a 
szíve. És az arca égett.
– Krisztina… – Muner Fülöp az ajkába harapott. – Nem tudom, merjek­
e szólni. Lásd, félek tőled. Gőggel nézel rám, vagy…
–  Énrám   ne nézzen   sehogy. A   hutmannéra  nézzen,   akinek  a  kendőt 
adta.
– Kendőt? Miféle kendőt?
– Tarkha László feleségétől hallottam, hogy…
Muner   szép   gyöngéden   visszafordította   magához   az   asszonyt,   s   a 
szemébe tekintett. Krisztina keserűen perelt a saját szívével:
 „Olyan   vagy,   mint   Menyhárt   mondta…   pár   hónap   alatt   megtanulsz 
mosolyogni, pár év alatt már azt is elfelejted, miért bánkódtál? Katalin meg 
tudott halni szívfájdalmában, te meg…”
…De hiszen ez nem Menyhárt. Ez Muner Fülöp. Ez nem mondott soha 
ilyent.   Csak   várt.   Vajon   nem   azért   kellett   annyit   szenvedni   mostanáig 
mindkettőjüknek   –   mert   tudta   már,   Muner   sem   élt   könnyen   –,   hogy 
boldogok lehessenek egy kicsinyt végül? S Muner csak ennyit szólt most, 
de valami különös, mély hangon:
– Szeretlek, Krisztina.
Megint csönd lett. Nagyvártatva dadogta az asszony végül:
– Anyám előtt szégyellném.
Muner   Fülöp   elnevette   magát.   Most   először,   hogy   ismerte   őt   az 
asszony. Hozzáhajolt, s a fülébe súgta:
– Nem fogja tudni.
Krisztinának most lágyult el a szíve. Lám, milyen jó ember. Mindig 
türelemmel  viselte az  öregasszony gőgjét, gyámkodását.  Mindig segített 
Krisztinának; ha kellett, hallgatni, ha kellett, beszélni. Mindig tisztelettel 
bánt vele. Élhessen kedvére az öreg, amíg él.
S   egész   nyáron   úgy  titkolóztak,   mint   tilosban   járó   ifjú   szerelmesek. 
Bújtak, rettegtek, szorongtak. Hanem ősz felé Krisztina aggódni kezdett. 
Meddig tudja  majd  titkolni,  amit  titkol?  Gyötörte  a szégyen,  de valami 
bolondos boldogság talán még erősebb volt a szívében.
Akkor történt, Szent Mihály havának legelején, hogy ágynak esett az 
öreganyó.   Egy   reggel   csak   nem   tudott   felkelni,   hiába   próbált   volna. 
Krisztina ijedten szaladt az urához, s Muner Fülöp maga is bement hozzá, 
hogy megnézze. Bizony alig pislogott. Holtán volt. Az orra kihegyesedett, 
nehezen   lélegzett.   Ott   suttogtak,   tettek­vettek   körülötte,   nem   mozdult. 
Muner   Fülöp   végre   is   ki   akart   menni,   hogy   a   felesége   kérésére   papot 
hozasson. Akkor egyszerre megszólalt az öreg:
– Hallja­e! Jöjjön csak vissza!
Muner   Fülöp   visszafordult.   Ott   álltak   ketten   a   nyoszolya   mellett 
Krisztinával. A nagyanyó ránézett, de nagyon szigorúan.
– Megvan­e még a fekete ünneplőm?
– Megvan, hogyne lenne – mondták egyszerre ketten.
– Hadd lám. Látni akarom.
 Odahozták, megmutatták. Mindjárt nyugodtabb lett.
– Jól van, no. A ház kis unokámé legyen, akit a tavaszra vár Krisztina. 
Senki el ne merje vitatni tőle.
Csak   néztek   rá   megkövülten.   Az   öreg   hunyorgott   még   egyszer,   s 
akadozva, nehezen, régi gőgjével szólt:
– Azt hiszitek, vak vagyok?
Azzal fáradtan elnyújtózott, s legyintett. Behunyta a szemét.
Estére csöndesen elaludt.

Krisztina,   görcsösen   szorítva   kezében   a   kendőjét,   nézte   az   anyja 

elpihent arcát. Mostanában nem volt szép Dóczy Katalin. Foltos, ráncos, 
töpörödött arcán mindig valami keserű méreg látszott. De a halálban ez 
eltűnt róla, s volt megint, amilyen  azelőtt:  tiszta, szép, jóságos, büszke. 
Krisztina ilyennek látta legalább, s míg térdet hajtott, s megcsókolta apróra 
aszott viaszkezét, egyszerre érte a halál hidegsége az ajkát is, a szívét is.
Mintha felébredt volna.
Ó, hát ezért kellett haragosnak, keserűnek lennie! Ezért változott meg 
Dóczy   Katalin   aggságára.   Bár   hiszen   már   Dabas   várában   is   kezdte   a 
zsörtölődést   néha,   de   ott   gyermekes­öreges   apróságok   miatt.   Itt,   a   saját 
házában bizony igaza volt.
Valami rémület ülte meg Krisztina szívét. Ha majd ő meghal, mit fog 
érezni,   mikor   az   unokájára   tekint,   akinek   jegyruháját   odaadta   egy   férfi 
szavára, egy férfi csókjáért?
Most félt. Most hiába mondogatta magában, hogy nem tehetett mást, 
hogy még mindig jobb így, mint hazátlanul lenni vagy a török kezében 
vagy a föld alatt. És hogy Krisztinka szerencsés lehet még.
Amint ott térdelt, egyre mélyebbre hajlott a feje, s végre alázatosan a 
padozatot érte. Még mélyebbre is görnyedt volna, ha lehetett volna.
Valaki rángatta a ruháját. Haragosan húzta el. Megint rángatást érzett, 
gyengédet,   de   követelőt.   Mit   akar   hát   ez   az   ember?   Nem   tudja   békén 
hagyni itt sem, anyja halálos ágyánál? Talán pénz kell megint? Vagy csók? 
Nincs több, semmi sincs!
 Megint csak érezte, hogy mintha hívogatnák, húznák az ajtó felé. Végre 
feltekintett könnyben úszó szemmel, gyötrelmes lélekkel. Készült rá, hogy 
olyant mond annak az embernek, mint még soha.
De amint oldalt pillantott, nem Muner Fülöp csontos térdét látta, hanem 
a   kis   Kristóf   kerek,   mosolygó   arcát.   Ott   guggolt   Muner   legkisebb   fia 
mellette,   s   rángatta   a   kötényét.   Aztán   kis,   hideg   orrát   a   mostohaanyja 
nyakához dugta, és keservesen sírva fakadt ő is.
Krisztina feltápászkodott, ölbe vette a nehéz, hatéves gyereket, s vitte 
ki.
– Na, mi baj? – kérdezte sírástól rekedten, fájó szívvel. – Hát te minek 
sírsz?
– Mert anyámasszony is sír – szipogta a gyerek, és könnyes­maszatos 
mutatóujjával böködni kezdte Krisztina száját, szemét.
– Nevessen! No, nevessen! Én szeretem!
Olyan volt a szeme, mint az apjáé. Krisztina magához ölelte.
– Krisztinkát szeressed – suttogta a fülébe. A fiú visszasúgta:
– Őt is szeretem, ha nem kell odaadni neki a legnagyobb almát. Apám 
azt mondta, oda kell adni neki mindent.
– Apád nagy szamár – mormogta magában Krisztina, hogy a kisfiú ne 
hallja, és felállott. Fogta a gyermek kezét. Indult vele ki, a kertbe. Még 
csak   az   kell,   hogy   Muner   Fülöp   így   gyűlöltesse   meg   a   többiekkel 
Krisztinkát, s így kényeztesse el a gyermeket, romlására.

Dóczy   Katalint,   özvegy   Lábdy   Gáspárnét   tisztességgel   eltemették. 

Utána tor volt a házban. Krisztina mindent úgy főzött, sütött, ahogyan az 
anyja   szerette   valaha.   Néha,   munka   közben   a   gőzös,   füstös,   meleg 
konyhában kitekintett a nyitott ajtón a siető fellegekre, s arra gondolt, ha az 
anyja   idelát,   talán   örül   neki   kicsit,   hogy   a   pecsenye   milyen   szép,   a 
mézesfánk gömbölyű, mint az alma, s a fűszeres bor is olyan, hogy nem 
kell szégyenkezni a vendégek előtt. Hanem már a vendégek persze nem 
voltak olyanok, hogy örömét lelhette volna benne. Holmi várakból, rokoni 
birtokokról nem volt ott bizony senki nemesember, csak az egy Tarkha 
László.  A többi  bányapolgár,  városi mesterember  s  azoknak a  felesége. 
Prink   Ézsaiás,   a   bányabíró   oldalt   hunyorgatott   fel   Krisztinára,   amint   a 
derekát   figyelgette:   olyan   karcsú­e   még,   mint   amikor   először   látta? 
Krisztina   szerette   volna   megrángatni   a   torzonborz   szakállát,   nagyon 
bosszankodott.
Aztán elmentek a vendégek, elcsöndesült a ház, s az őszi esőben, őszi 
hideg   szélben   Krisztina   felakasztgatta   a   falakra,   ami   szőnyegfélét, 
medvebőrt, miegyebet elhozott magával Dabasról. Rendezgette a kamrában 
az aszalt gyümölcsöket,  számba vette  a tojást, a babot, szitálta  a kását, 
nehogy megdohosodjék. S várta az óráját, sok gyötrődéssel. De semmiről 
egyetlen szót nem hallhatott Muner Fülöp, s egyetlenegyszer sem láthatta 
őt sírni.
Most úgy éltek egymás mellett megint, mint az első esztendőben. Csak 
néha   volt,   hogy   főhajtás   közben,   az   asszonyt   reggelenkint   köszöntve 
valami   mosolygásféle   suhant   el   Muner   Fülöp   csupasz,   bánatos   képén. 
Emlékezés   volt   vagy   diadal   vagy   micsoda?   Talán   reménység,   hogy 
majdcsak   a   bányák…   Mint   ahogyan   Krisztina   nem   mondta,   mi   van   a 
lelkében, ő sem mondta sohasem most már.

Valahányszor   rosszképű,   ferdeszájú,   fekélyes   vagy   sánta   embert, 

piszkos­cafatos,   pattanásos,   boglyas   asszonyt   látott   Muner   Fülöpné, 
elfordította a fejét, nehogy megártson neki, ha megnézi, s a gyermek ahhoz 
legyen   hasonló.   Mindenki   arról   beszélt   neki,   hogy   az   itteni   gyermekek 
milyen szépek, szöszke, lenhajú, pirosképű apróságok.
Másutt bezzeg nem ilyen egészségesek, mert itt van a legjobb levegő. 
Munernét   bántotta   ez   a   beszéd.   Hát   én   majd   megmutatom   nektek   – 
gondolta –, hogy milyen az igazán szép gyermek, magyar gyermek. Látta 
az   orrukon,   hogy   várják:   na,   micsoda   gyermeke   lesz   a   fekete   hajú 
nemesasszonynak, büszke, kevély Muner Fülöpnének idős korára? S látta, 
hogy sok mindent suttognak a háta mögött.
Hát csak suttogjanak. Az is felötlött sokaknak, hogy nem bírta enni a 
fokhagymát   már   azelőtt   sem,   de   most   kiváltképpen.   Márpedig   Luzsa 
Györgyné is figyelmeztette, kérte, ne mondogassa ezt mások előtt. Tudott 
dolog, hogy a boszorkány nem állja a fokhagymát. Minek rossz gondolatot 
ültetni mások zavaros fejébe? De Muner Fülöpné nem volt hozzászokva, 
hogy ilyesmire tekintettel legyen.
Most,   hogy   a   második   esztendő   is   eltelt   itt,   Libethbányán,   s   a 
harmadikban jártak, már látni lehetett, hogy Luzsa György meg a felesége 
gyarapodnak, az úrasszony pedig Muner Fülöp mellett bizony szegényedik. 
Luzsa   György   negyven   forint   fizetést   kapott   meg   hét   ló   tartását,   s 
parancsolt   a   drabantoknak.   Sokan   keresték   a   kedvét.   Felesége   ügyes 
asszony   volt,   sert   főzött,   kenyeret   sütött   a   katonáknak,   bányászoknak. 
Munerné   csak   a   házban   gazdálkodhatott,   amije   pedig   volt,   azt   nyelte   a 
bánya.
Nem mintha Muner Fülöpöt nem bántotta  volna a dolog. Nagyon is 
bántotta. Hosszú orra még jobban lógott, mint azelőtt, s jószerint rá sem 
mert a feleségére nézni olyankor, ha megint elvitt valamit a háztól. De ez 
nem változtatott semmit a dolgokon.
Fél szemére vak maradt ugyan Luzsa György, de a daganat meg az ütés 
helye szépen elmúlt. Összetört galambfiókát tett rá puskaporral keverve a 
felesége   minden   évfordulón,   hogy   ki   ne   újuljon   a   gennyfolyás,   mert 
majdnem egy fél évig tartott, s az úrasszony kenőcse sem tudta megállítani. 
Ezért aztán Luzsáné kezdett jobban bízni a maga tudományában, mint az 
úrasszonyéban. Vajon azelőtt hogyan is merte volna ezt végiggondolni? De 
most megváltozott minden.

Nagypéntek napja volt.
A   szomszéd   portán,   Lipik   bányászéknál   kora   hajnalban   felkelt   az 
asszony,   kivitte   a   szemetet   az   utcára,   a   keréknyomáson   túlra,   aztán 
visszament,   s   az   ura   jött   ki   nemsokára   anyaszült   csupaszon.   Kezében 
seprővel körülszaladta a házat, s kiabált:
–  Patkányok,   csótányok,   egerek,   férgek   oda   menjetek,   ahol   füstös 
kéményt láttok!
Ez volt a szokás. De mert csak Muner Fülöpnél volt a közelben füstös 
kémény,   nyilvánvalóan   hozzájuk   akarták   meneszteni   a  házbeli   férgeket. 
Abból is látszott, hogy a szemetet a keréknyomon túlra, az ő kapujuk elé 
rakták.
 Munerné látott, hallott mindent, fel is gerjedt benne a harag, de már 
nem   tehetett   semmit,   nem   mondhatott   semmit,   mert   abban   a 
szempillantásban megfordult vele a világ, s alig bírt már bemenni a házba.
A szolgáló Luzsánéért szaladt, aki már régebben külön lakott urastól, 
feljebb négy házzal. Jött is az asszony, csak más kötényt vett fel, aztán 
igyekezett.
Estére   már  a  konyhán   parancsolgatott,   hogy  nagy  fazékban   esővizet 
kell feltenni a gyermek fürdőjéhez.
–  Ide hallgass, pemetehajú! – szólt rá a kis szolgálóra. – Mindennap 
ebben   a   fazékban   melegítsd   a   fürdővizet,   mert   fiúnak   az   kell,   hogy 
állhatatos legyen. A leánynak mindennap más edényben melegít az okos 
asszony, hogy sokan járjanak utána, megértetted? Dehogy érted, bamba! 
Neked bizonyosan egyetlen repedt lábasban tették fel a vizet mindig, ha 
ugyan fürdettek akkor is!
Legyintett, bement. Újra kiment, s ijedten kapta le a fedőt a fazékról.
–  Mit csinálsz, te? Nem tudod, hogy ha fedő alatt melegíted az első 
fürdővizét a kisgyermeknek, nem veszik észre az emberek sem szépségét, 
sem semmi jó tulajdonságát? Úgy látom, rosszat akarsz neki máris!
– Dehogy akarok, dehogy akarok – mentegetőzött a borzas kis szolgáló. 
– Csak igyekeztem volna, hogy mielőbb felforrjon a víz.
Luzsáné legyintett megint, ronggyal megfogta a fazék két fülét, s vitte 
be. Megfürösztötte a kisfiút. Háromszor körüllocsolta, s ugyanannyiszor a 
szájába is csöppentett a vízből, hogy belső része is jól kitisztuljon. Muner 
Fülöp ott állott, és nézte, égett a két füle, s az orra is piros volt meg a 
szeme   is.   Szipogott   halkan.   Tisztára   vénasszonyképe   volt.   Belenyúlt   a 
zsebébe,   kotorászott,   kivett   onnan   egy   tallért,   s   betette   a   fürdővízbe. 
Luzsáné aztán még két kis diót is dobott a vízbe meg egy darab parazsat, s 
bekiabálta  a kis szolgálót,  öntse a vizet a disznók elé, hogy a gyermek 
egészséges legyen.
Most aztán bepólyázta a fiúcskát, s lefektette az anyja mellé, a párnára. 
Lábujjhegyen ment ki, s a tallért, amit Muner Fülöptől kapott, beletette a 
zsebébe, de közben hátranézett. Nyomta a szívét, hogy még ő is vigyen 
innen valamit.
Délutánra jött, s friss levest meg csirkét hozott.
 –  Már csak elfogadja tőlem nagyasszonyom, itt az a szokás, hogy a 
gyermekágyasnak enni visznek ajándékul – mondta röstellkedve. S hogy a 
könnyeit jobban el tudja krákogni, ráförmedt a kis szolgálóra megint:
– Aztán nehogy mosatlanul hozd vissza az edényt, te, mert rücskös lesz 
a kisfiú bőre!

A borzas kis szolgáló nagyon félt a termetes  Luzsánétól, s dehogyis 
vitte vissza mosatlanul az edényt. Nem is volt rücskös a kisfiú, inkább sima 
lett a bőre, mint a selyem. Fekete hajú, kék szemű, barnapiros arcú szép 
gyermek:   Krisztina   mintha   álomban   látta   volna   két   szép   fiacskáját,   a 
Patócsy­fiakat,   amint   a   lába   körül  játszanak.   A   kettő   mintha   eggyé   lett 
volna Mihálykában. László homloka meg haja, István szeme meg szája jött 
rajta vissza.
Mihály lett a gyermek, bár az ura félénken példálózgatott, hogy nem 
lehetne­e Fülöp.
– Azt már nem! – mondta Krisztina. – Hogy egész életében csúfolják? 
Fülöp füle feles! – ezt szokták mondani  nálunk egy bolond kuktának  a 
várban, az volt ilyen nevű.
–  Minálunk nem csúfolnak azért senkit, ha Fülöp a neve – bántódott 
meg Muner. – Engem sem csúfoltak soha.
– Ugyan, mit érti azt a mester! – legyintett Krisztina. Azt hiszi Muner, 
hogy   ez   a   fiú   itt   fog   felnőni   olyan   bányamesterfélének,   mint   ő?   Nem 
bizony!   Ha   visszakapja   Krisztinka   anyja   várát,   majd   odamennek   mind, 
akiket ő elvisz.
Néha maga is gondolta, hogy tündérmese, de máskor erősen hitte, hogy 
úgy lesz,  amint  Katalin   állította.   Visszakapják   a  várat,  ott  fognak  lakni 
megint. Sok lesz a pénzük, visszatérül nemcsak Krisztinka jegyruhája, de 
azonfelül is annyit ad a bánya, hogy úgy élhetnek megint, mint azelőtt.
Muner Fülöp megbántódva ment tovább. Krisztina utána pillantott, s 
elmosolyodott   kicsit.   Tudta,   az   fáj   neki,   hogy   úgy   mondta:   a   mester. 
Mintha idegen lenne. Mostanában véletlenül is kiszaladt a száján, hogy így 
szólítsa.   Pedig   hát   nem   haragudott   szegényre.   Szerette   is,   megbocsátott 
neki mindent. S elgondolta, hogy ő is ott fog lakni velük a várban. Meg a 
négy kislány. Ott adják őket férjhez. Meg kis Kristóf. Az Krisztinkát veszi 
el.   Csak   a   két   nagyobb   fiú   menjen   a   maga   útján.   Nem   mintha   azokra 
haragudott   volna,   de   minek?   Nem   oda   valók.   Az   egyik   pap   volna,   de 
önmagát   sem   tudja   megsegíteni,   nemhogy   mást.   A   másik   bányász. 
Csatakosan   jön   haza   mindennap.   S   ha  hazajön,   alig   szól,   eszik,   mint   a 
farkas. Görbe lábát kinyújtja az asztal alatt.

Amint   mind   több   lett   a   gondja,   mind   kevesebb   a   pénze,   lisztje, 

kamarában   eltett   féltenivalója,   ezzel   az   álommal   vigasztalta   magát 
Munerné.   S   az   idő   telt,   a   napok,   évek   váltogatták   egymást   sok   friss 
gonddal,   bajjal,   apró   örömmel,   de   visszanézve   az   elmúlt   időre,   szinte 
észrevétlenül. Muner este jött haza a bányákból, vagy ki tudja, honnan. 
Sokszor ment el Selmeczre is az urakhoz, amint mondta. Krisztina sajnálta. 
Az orra egyre hosszabb lett, a homloka egyre ráncosabb, a főhajtása egyre 
alázatosabb.  Szívesen  mondta  volna neki  egyszer, hogy ne  törje  magát, 
nem   haragszik   ő,   nem   követel   semmit,   üljön   le   egy   kicsit   melléje, 
panaszkodja ki magát. De akkor eszébe jutott Krisztinka sorsa és jövője, 
Katalin   halála,   s   megint   csak   megkeményítette   magát.   Ilyenkor   azt   is 
végiggondolta, hogy e miatt az ember miatt különült el utolsó esztendőben 
a saját anyjától, még halála napján is keserű keménység volt a szívében 
iránta,   amiért   titkolózni   véltek   előtte,   s   ő  ezzel   az   idegen   emberrel   állt 
össze az anyjával szemben. Akkor meg ráesett a tekintete a kis Mihályra, s 
megint   elhallgatott   benne   a   keserűség.   Hogy   érdemes   volt­e   az   egész? 
Bizony   érdemes   volt.   Ilyen   fiúcska   nincs   a   világon   több!   Hát   csak 
sanyargassa,   hajszolja   magát   Muner   Fülöp,   szegény,   mert   még   saját 
gyermekeit is el kell látnia valahogyan. A ház Mihálykáé, mint az anyja 
mondta, s abból nem enged, nem ám, soha!
Néha volt köztük valami kisebb összeszólalkozás, csak mert Krisztina 
tisztábban látta, mi jó a gyermekeknek – ő legalább hitte, hogy így van –, 
Muner Fülöp meg ki tudja, talán a saját apja, öregapja után igazodott.
Hogy a leányait  ne tanítsa tudományokra,  írás­olvasásra, mert akkor 
csak   szerelmeslevelet   fognak   írni,   sem   orvosi   dolgokra,   mert 
boszorkánynak hiszik majd őket.
 – Jól van, jól – legyintett Krisztina megbántva, mikor téli estén egyszer 
hamarább jött vissza Muner a szokottnál, és Krisztina a meleg kemence 
előtt ülve a gyermekekkel kormos fadarabbal, deszkára írogattatta vele a 
betűket.
–  A   mester   leányaival   hát   ezentúl   nem   fárasztom   magam,   de   az 
unokámat az ő anyja kívánsága szerént tanítgatom továbbra is.
Mihálykáról szó sem esett, azt bizony tanítgatta, ahogyan ő akarta. De 
hiszen Mihálykánál nem is rosszallt semmi tudást a mester. Neki viszont 
nem kötötte a lelkére az anyja az olyan dolgokat, mit kell tenni a terhes 
asszonnyal, és hogyan gyógyítsák az aszalványos gyermeket. Mi köze neki 
hozzá?   Férfi   lesz.   Verekedni   akar   majd,   sebet   vágni,   ütni,   harcolni. 
Asszony dolga meg, hogy mindétig javítsa, amit a férfiemberek rontanak a 
világban.
– Na, te kis katona, te kis verekedős, te kis öklös! – próbálta az ölébe 
kapni Mihálykát, ha nagyon is megizzadt a küszködésben, hogy a nagyobb 
gyermekek közt is ő maradjon felül. Mihályka képe piros volt, a szeme 
csak úgy hányta a szikrát. Addig vackolódott, míg elengedte az anyja, s 
mehetett   a   többi   közé.   De   esténkint,   ha   már   álmos   volt,   úgy   húzódott 
hozzá, mint valami kis hízelgő cica. Csakhogy akkor meg az anyjának volt 
többnyire más sürgős dolga, mint hogy őt simogassa.
Muner   négy   leánya   közül   különben   csak   az   egyik   tisztelte   az   apja 
tilalmát. Összeszorított szájú, hallgatag, szelíd gyermek volt ez, korban a 
második,   és   Krisztina   talán   a   legjobban   szerette.   Mikor   ennek   az   esze 
nyiladozott, akkor lett beteg az anyja, sok szenvedést látott, s úgy látszik, 
beleverődött,  hogy  leánykafélének  ez  a  sorsa,  neki  semmiből   sem  lehet 
része, ami jó. Pedig a legokosabb volt valamennyi testvére között, még kis 
Kristófot sem véve ki. Leginkább magában vonult el a kertben, ha dolgával 
végzett – ez pedig elég ritkán történt, mert különösen a nagyobbik húga 
ugyancsak   mindent   ráhagyott.   Krisztina   látta   többször,   hogy   ilyenkor 
térdelve imádkozik.
– Kiért imádkoztál ma, gyermek? – kérdezte egyszer tőle, hogy estefelé 
egyedül maradtak  a konyhában meleg nyári időben, s hajtották  kifelé a 
legyeket. De Ágnes ezt is úgy cselekedte, nehogy egy zümmögő, mihaszna 
legyet   is   agyoncsapjon   közben.   Vékony   derekával   hajladozott,   nagy 
papucsával csoszogott szegényke, ahogyan bírt. Mert könnyen kifulladt a 
lélegzete, s néha köhögött is magában csöndeskén.
– Meghalt anyámért meg azokért, akik még ebben az esztendőben meg 
fognak halni – mondta. – Holnap azokért imádkozom,  akik élni fognak 
tovább,   és   siránkoznak   utánok.   Ismét   következő   napon   Luca   testvérem 
jövendő sorsáért, mindennap másokért.
–  Miért   éppen   Luca   testvéred   sorsáért?   –   faggatta   Krisztina   tovább. 
Ágnes rátekintett a nagy, karikás szemével.
– Mert ő fog élni legtovább, s neki lesz legnehezebb a dolga.
– Amiért most nem fűlik a foga a munkához?
– Talán azért, de mindenképpen Isten akaratjából.
– Nem te kívánod neki bosszúból, hogy mindig reád hagyja a fahordást 
is, a bogrács tisztogatását is?
Ágnes elmosolyodott fájdalmasan, s lassan megrázta a fejét.
– Én nem. Én nem kívánok rosszat senkinek. Az Isten előtt nyitva van 
az  én  szívem,   beleláthat   bármikor.  Ha  ilyet  tennék,   pálcával   büntetném 
magamat.
Harmadnap Krisztina valami zörgést hallott a kert végében, a bokrok 
közt. Azt hitte, csirke szabadult el a hátsó udvarról, s bebújt oda. Ágnest 
találta   egy   kis   üres   helyen,   térdelt,   s   hátrafelé   csapkodott   magára   egy 
tövises pálcával.
–  Miért teszed ezt, Ágnes? – kapta ki kezéből a pálcát, mert már alig 
lihegett a szerencsétlen, s véres lett a ruhája. Nehezen felelt:
–  Mert   hátha   mégis…   hátha   mégis   kívántam…   Lucának…   nem 
akartam… de mégis…
Krisztina   megrázta   a   fejét.   Nem   tudta,   szánja,   vagy   bosszankodjék. 
Valami   betegsége   lehet   ennek   a   leánynak   –   gondolta.   De   aztán,   amint 
halvány   arcát   figyelte,   karikás,   fekete   szemét   nézte,   megborzongott.   A 
szentek   jutottak   eszébe.   Erzsébetről   hallotta,   hogyan   élt,   meg   Margit 
királyleányról.  Itt is volnának hát némelykor szentek, a hegyek közt? S 
talán nem is fogja tudni soha senki?
Magához   ölelte   Ágnest,   s   egy   csöpp   vér   a   kezére   kenődött.   Ágnes 
letörölte   a   ruhájával,   s   felnézett   reá   valami   hűséges,   nagyon   kedves 
tekintettel.
 –  Mindig jó volt hozzám, mindig szeretett. Imádkozom érte, hogy jó 
halála legyen.
–  Inkább még egy kis jó életet szeretnék, te Ágnes – próbált tréfálni 
Krisztina,   de   a   szíve   elakadt   egy   pillanatra.   –   Benneteket   sorra   mind 
férjhez adni, unokámmal  együtt. Kis Kristóf, kis Mihály felnövekedését 
látni…
– Kis Kristóf, kis Mihály nem itt fognak felnövekedni – mondta Ágnes 
elmeredő   szemmel.   –   Közülünk   pedig   csak   kettő   megyen   férjhez,   a 
harmadik Krisztusé régtől fogva, a negyediknek jobb lenne a halál.
–  Közületek?   –   kérdezte   Krisztina,   s   megborzongott.   –   De   hát 
Krisztinkával mi lesz, te Ágnes?
Mintha felriadt volna a leány. Elmosolyodott.
– Ő is majd csak megél valahogy.
Munerné   összehúzta   a   szemét.   Valahogy?   Bizony   Krisztinka   ne 
valahogy   éljen,   hanem   jól.   De   aztán   eszébe   jutott,   hogy   csak   nem   fog 
vitázni ezzel a gyermeklánnyal, s nem veszi komolyan a zagyva beszédjét?
– Gyere be, Ágnes, hűvös a szél, megfázol.
Akkor   fázott­e   meg   csakugyan,   vagy   más   baja   történt?   Az   is   lehet, 
hogy   valaki   rátette   a   rontást,   mert   olyan   szelíd,   jó   lélek   volt,   mindent 
megtett, amit mások mondtak neki, s felvette a szomszédasszony leejtett 
kendőjét újhold estéjén, pedig szidták is a testvérei, hogy az bajt jelent, de 
ő csak mosolygott.
– Nekem semmi bajom nem lehet, Krisztus véd.
Jóformán ki sem mondta, mikor egyszerre elakadt a lélegzete,  s vér 
öntötte   el   a  száját.   Luca   sikoltozva   rohant   el   onnan,   s   Krisztinát   hívta. 
Krisztina   aztán   lefektette,   de   mire   ecetes   borogatást   tehetett   volna   a 
homlokára és a szívére, már ott volt Prink Ézsaiás anyósa meg még vagy 
három   vénasszony,   s   kilenc   sírról   szedett   füvet,   élve   kettészakajtott 
zöldbékát meg még ocsmányabb dolgokat hoztak, halva született gyermek 
hajával   kötözték   körül   Ágnes   kisujját,   s   bűzös   folyadékot   akartak   vele 
itatni, hogy az megalvasztja a vért.
–  Hagyják   békén   azt   a   gyermeket!   –   kiáltott   Krisztina   magából 
kikelten. – Ha megmozdítják a fejét, azon nyomban újra vérzik! S nem 
tudják­e, hogy ami orvosságot Isten adott fűben, fában, az mind tiszta és 
jó? Ilyen mocskos, undok, boszorkány főzte szerek…
 Hűj, lett erre lárma meg lárma!
–  Boszorkány   főzte?   Boszorkány,   aki   mondja!   –   vijjogott   az   öreg 
Micsikné. – Tudjuk, amit tudunk! Bezzeg nem ízlik a fokhagyma! Pedig az 
tiszta is, jó is! De aki az ördöggel cimborái, az nem bírja, akár a tömjént!
Krisztina csak legyintgetett, s mind jobban felmérgelődött.
–  Majd   hívom   mindjárt   a   mestert,   az   aztán   megmondja,   mi   hogyan 
legyen, a leányával ő parancsol.
Kiment.   Az   öregasszonyok,   mint   megannyi   vén   varjú,   nyomban 
körülfogták Ágnest, s etették, itatták, kenegették. Sem élő, sem holt nem 
volt, mire Krisztina meg az ura beléptek.
–  Mi van itt? – kiáltott Muner Fülöp kiegyenesedve, s egyszerre más 
lett, mint amilyennek Krisztina szokta látni. A vénasszonyok meghátráltak 
előtte.
–  Mit bántják azt a szegény, beteg leányt? Nem látják, hogy újra vér 
ömlik belőle? Mit tettek vele?
Micsikné összeszedte a nyelve erejét.
–  Mi   csak   jót,   de   hogy   nem   használt,   nem   csoda,   mert   a   felesége 
elátkozta a szereinket. Hát ő lesz az oka annak is, ha a leány meghal! Mi 
megyünk, tegyenek, amit akarnak!
Nagy dérrel­dúrral elsorjáztak. Az ablakon még betekintettek, s be is 
fenyegettek. Krisztina sírva ült le Ágnes mellé. Muner csak állt ott lehajtott 
fejjel.
–  Menjetek   ki,  leányok   és  ne  haragítsátok  a  testvéreteket!   – szólt  a 
másik kettőre Krisztina.
Azok   engedelmeskedtek,   mert   úgy   parancsolta   nekik   az   apjuk,   de 
Krisztina  tudta jól, hogy semmi szeretet nincs  már a szívükben őiránta, 
hanem inkább rosszra veszik minden szavát.
A   következő   tavasszal,   azon   a   napon,   mikor   kivirágzottak   a 
cseresznyefák,   s   az   egész   kert   menyasszonyi   díszben   állott,   temették 
Ágnest,   Krisztus   kis   földi   menyasszonyát.   Tizennégy   esztendőcskét   élt 
ezen   a   földön,   de   Krisztina   tudta,   hogy   sokkal   többet   szenvedett   és 
imádkozott,   mintha   hétszer   annyit   élt   volna.   Megsiratta,   mint   saját 
gyermekét. Csak mikor a temetésen azon vette magát észre, hogy senki 
nem jön oda hozzá, ütődött meg. Visszafelé aztán a temető kapujában ott 
álltak az öregasszonyok, s nézték a ruháját előremeredő nyakkal. Krisztina 
nem tudta, mit néznek. Már azt hitte, tán beleakadt a szoknyája valami 
szögbe, s elszakadt.
– Látjátok­e? – rikácsolt a vén Micsikné. – Tiszta egészen a szoknyája 
alja, sem bojtorján nem tapad hozzá, sem tövis! Hogy senki ne tudhassa, 
merre jár benne  éjszakánkint!  Meg tudja ez varázsolni  még a követ is! 
Beteszi a fazekába, s tyúkot tálal az urának! Attól olyan fehér a képe, mint 
a nyers tészta!
– A leány meg itt fekszik a fekete földben! Mert nem engedték, hogy 
gyógyítsuk!   Sok   volt   neki   a   mostohagyermek,   eggyel   kevesebb,   az   is 
valami!
Muner Fülöp most ért oda a sok asszonyféle között. Krisztina emelt 
fejjel, gőgösen nézett körül, mintha nem hallaná, mit mondanak róla.
–  Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók – gondolta keserűen 
magában,   s   kedve   lett   volna   elrántani   a   kezét,   mikor   Muner   Fülöp 
megfogta, s úgy vezette át a sáros árok fölött, a rozoga kis hídon. De nem 
akarta őt bántani, szegényt, s tudta, azért teszi, hogy védelmezni próbálja a 
vénasszonyokkal szemben.
–  Az  urát  is  megrontotta,  hogy  még   mindig   így  szereti!  –  suttogott 
dühösen egy lompos asszony, aki többször feküdt le veréssel, mint nem.
–  Egyszer   meg   kell   fogni,   mikor   kijön   a   házából   –   susmutolta   egy 
másik a többieknek –, kivinni a vízhez, bevetni. Lemerül, vagy nem. Majd 
kiderül akkor, miért nem eszi a fokhagymát!
Krisztina   másnap   estefelé   leszedte   a   kertben   a   fehér   liliomokat,   s 
gondolta, kiviszi a kis Ágnes sírjához. Már indult, de Muner Fülöp olyan 
sietve jött ki valahonnan az oldalfolyosóból, mintha reá lesett volna.
– Ne menj el most, Krisztina. Vacsorázhatnék. Nem jól érzem magam, 
korán fekszem.
Kivette a virágot a kezéből.
– Majd elviszik a testvérüknek Martina és Luca.
Krisztina fejet hajtott. Vacsorát tálalt az urának, s a virágot elvitte a két 
leány.
Másnap újra elment volna a temetőbe. De még fel sem kötötte a másik 
kötényét, az ura beszólt érette.
– Martina dolgában szeretnék beszélni veled, kérője akadt.
Arról volt szó, hogy az esküvőjére felvehetné­e Martina a kis
 Krisztina anyjától örökölt menyasszonyi ruháját, mert Munernek nem 
volt pénze reá, hogy valami újat csináltasson. Krisztina nehezet nyelt. De 
nem   tagadhatta   meg   az   ura   kérését.   S   hogy   kedvesebbé   tegye   Martina 
dolgát, s önmaga szívét is megenyhítse, kikeresett egy gyűrűt a ládikájából, 
saját ékszere maradékjai közül.
– Ezt adja neki a mester.
– Nem, ezt majd te adod oda neki, Krisztina, hogy lássa, milyen jó vagy 
mindnyájunkhoz – mondta Muner Fülöp nehéz sóhajtással, amint kiment a 
szobából.
A kérő egyébként nem tetszett valami nagyon Krisztinának. Volt már 
vagy   harmincöt   esztendős,   szakálla   vöröses,   keze   csontos,   eres,   nem   is 
egészen   tiszta.   De   vagyonos   bányapolgár   létére   örömmel   látta   volna 
minden leányos család. Martina büszke volt a gazdag vőlegényre. Kőháza 
volt   Bakabányán   Jeromosnak,   és   lovon   jött   át   leánykérőbe.   Az   erdőn 
tölgyfagallyat tűzött a süvege mellé, s gombát is szedett egyúttal. Megették 
vacsorára.   Igaz,   megmondta,   hogy   az   ő   anyja   másképpen   szokta 
elkészíteni, mint Munerné asszony, de így is meg lehet enni – tette hozzá 
végül, s vett is vagy háromszor. Krisztina nagyot nyelt. Az ő főztjét meri 
ócsárolni? De hát csak tűrni kellett ezt is.
Néhány nap múlva Krisztina újra azon volt, hogy kimegy a házból, de a 
kapunál megint csak visszafordította az ura. Most már haragudott.
– Én már talán el sem mehetek sehová?
– Ilyenkor, alkonyattájt s egyedül nem – mondta az ura, s visszavezette 
a kertbe, oda, a szomorúfűzfa alá, ahol valaha egymás mellett üldögéltek 
esténkint.
– Aztán miért? – vetette fel a fejét Krisztina.
– Úgyis tudod – mondta Muner Fülöp. – Nem akarom, hogy bántsanak. 
Mert azt kívülem senki nem tudja, ki vagy te, mi vagy te. Nem érnek fel a 
könyöködig sem, Krisztina. Nem érdemlik  meg, hogy a lábad nyomába 
lépjenek.
Megfogta, és ügyetlenül, félénken megsimogatta a kezét.
–  Ne menj ki a házból, ha én nem tudok róla. Ígérd meg, Krisztina. 
Unokádnak   és   kis   Mihályunknak   javára   kérem   tőled   ezt.   Látod,   idegen 
vagy, messziről jöttél, jobb élethez szoktál. Nem tudod összedugni velük a 
fejedet, nem beszéled meg velük az ő dolgaikat, külön maradtál…
 –  Azt nem is kívánhatja tőlem, hogy velük keverjem a döglött kutya 
májából   főzött   levest   a   beteg   gyermeküknek   –   szólt   közbe   keserűen 
Krisztina, és elrántotta volna a kezét, de megint csak megsajnálta a mestert. 
Hát csak ült ott csöndesen, s nyelt néha egyet. A fűzfán két kis fecske nézte 
őket, félrehajtották a fejüket. Krisztina arra a nyárra gondolt, mikor boldog 
tudott lenni. Vajon ha okosabb lett volna, mikor ideérkeztek, s azt a sok 
vagyont,   amit   azóta   a   bányára   áldozott,   odaajánlja   a   házért,   nem 
hurcolkodott   volna­e   ki   ez   az   ember,   s   éltek   volna   itt   maguk,   élnének 
tovább is csöndben?
Mihályka   jutott   megint   az   eszébe,   s   hallgatott.   Mihályka   nem   élne 
akkor.
A   nagy   fű   széthajlott,   s   Mihályka   szaladt   elő   kövér   kiskutyáját 
kergetve. Utána a kis Anna, fürge lábbal – mintha csak Ágnes kelt volna új 
életre, annyira hasonlított hozzá. S végül, egymás kezét fogva, Krisztinka 
meg kis Kristóf.
Amint   ők   ketten   előbukkantak,   a   lehajtó   nap   aranyos   kévét 
sugároztatok:   ki   egy   fehérszélű   fekete   felhő   mellett,   s   mintha   a   két 
gyermek fejét valami égi ragyogás vette volna körül. Kis Kristóf tízéves 
volt   akkoriban,   Krisztinka   hét.   De   Krisztina   tudta,   hogy   úgy   szeretik 
egymást,   mint   mikor   két   angyal   találkozik   valami   idegen   világban,   s 
egymásra ismernek. Katalinra és Mihályra gondolt, s megenyhült a szíve. 
Így kellett lennie mindennek, amint bölcsen akarta az Úristen.
–  Hát   nem   mégy   el   a   házból   tudtom   nélkül,   Krisztina?   –   kérdezte 
Muner Fülöp.
– Nem – mondta Krisztina megbékélten.
Megint hallgattak egy kicsit. Aztán megszólalt Muner:
–  Hogy tudjad, azért mondom. Felét a bányarészeimnek a te nevedre 
írattam, per ne legyen, hogyha meghalnék.
Krisztina hallgatott. A két gyermeket nézte, amint továbbsétáltak kézen 
fogva, összesimulva. Krisztinka feje barnafürtös volt, Kristófé szőke. Az 
apja   lehetett   ilyen   valaha,   kisgyermek   korában,   mikor   nem   volt   annyi 
gondja, baja, bánata még – gondolta az asszony, és egy kicsinyt, nagyon 
kicsinyt,   de   megszorította   az   ura   fehér   ujjait.   Látta   a   szemén,   hogy 
megérezte, és örül neki szegény ember.
 A   kertfalon   túl   a   vénasszonyok   hiába   leskelődtek.   De   nem   hagyták 
abba   a   dolgot.   Egyszer   csak   kijön   majd   –   suttogták   egymásnak   –,   és 
akkor…

De nem került sor erre.
Boldogasszony havának kilencedik napján váratlanul, híretlenül török 
nyargalok törtek Libethbányára, és mire leszállt a nap, öreg Micsikné fej 
nélkül hevert az árokban, egyik görbült kezét égnek meresztve, amint a 
kövek közé lezuhant a martalóc szablyájának nyisszantása után.
Még   harminckét   halottat   hagytak   maguk   után   a   nyargalok,   férfit, 
asszonyt, gyermeket, akit éppen értek. Tizenhat nehéz sebesült feküdt a 
romok alatt, köztük Muner Fülöp, aki a fiait, Kristófot meg kis Mihályt 
védte volna, s Mihálykával a karján menekült a pincefolyosóba, sikoltozó 
két   nagyobb   leánya   után.   Krisztinkát   a   nagyanyja   mentette   erőszakkal, 
mert a kis Annát mellőle ragadta ki egy török az ágyból, s hiába ütötte le az 
odarohanó   Luzsa   György   a   fejét,   egy   másik   kapta   fel   a   gyermeket,   s 
elfutott vele. Krisztinka sírva kiáltozott, hogy hozzák vissza… De hiába 
sírt már.
Kis Kristófot is elvitték.
Huszonnyolc gyermeket cipeltek magukkal. Ezért jöttek. Az ilyennek 
jó ára volt a rabszolgapiacon.
A   szegény   libethbányaiak   nem   tudták,   gyermekeiket,   halottaikat 
sirassák,   vagy   oltani   próbálják   felpörkölt   házaikat.   Leégett   a   hajdani 
Dóczy­ház is, csak a füstös falak meredtek égnek.
–  De   jó,   hogy   szegény   édesanyám   nem   él   már   –   mondta   összetett 
kézzel, lehajtott fejjel Lábdy Krisztina, amint Luzsa György és felesége, 
régi   jó   emberei   előálltak   a   hajdani   tizenegy   szekérből   kettővel,   hogy 
elvigyék   őket   Hodrusra,   Muner   Fülöp   ottani   kis   házába,   ahol   az 
aranyválató asszonyok hosszú deszkák mellett dolgoztak mostanáig. Elfért 
most már a két szekéren minden megmaradt holmi, Krisztináé is, Muneré 
is.
Igaz, abba a kis viskóba nem is fért volna több.
 *

Martina hamarosan férjhez ment Bakabányára.
Luca   esténkint   kiment   néha   a   kis   ház   bodzabozótos   kertecskéjének 
végébe, s hogyan, hogyan nem, egy vájár vette el az eszét, Pasztir Jankó. 
Pedig ő volt így szemre a legszebb a Muner­lányok közül, s legpergőbb 
nyelvű. Krisztina találta meg őket halálravált ijedelemmel, s látta, hogy itt 
nincs   már   mit   gondolkozni,   csak   legyen   meg   az   esküvő,   míg   még 
tisztességgel lehet.
Így aztán Luca is elkerült a háztól, s mert haragudott a mostohaanyjára, 
bár  bizony  maga  kereste  a  sorsát,  csak  távolról   látta   őt  Krisztina   néha, 
amint vizet cipelt a kútról, fát hozott az erdőből, s alig öt­hat év múlva 
olyan   lett,   mint   a   többi   bányászasszony.   Rikácsolva   kergette   haza 
utánaszaladó, éhes, piszkos porontyait, s évről évre hol eltemettek egy kis 
koporsót, hol újra elővették a szúrágta, nyikorgó kis bölcsöt, pedig nem 
nőtt ki belőle, akit tavaly belefektettek.
Akkortájt már nem is csodálta Krisztina, hogy nem jön el hozzájuk. 
Kihez jött volna? Az apja sem élt.
Muner   Fülöp   a   második   esztendőben   halt   meg,   hogy   ott   laktak 
Hodruson. Egyre betegeskedett azóta, hogy a törökök megsebesítették. Hol 
begyógyult az oldalán a szúrás, hol újra folyni kezdett. Még halványabb 
lett az arca, s még szelídebben beszélt. Valahányszor Krisztina egy korty 
vizet adott neki – néha olyan gyenge volt, hogy nehezen tudta megemelni a 
kezét is –, valahányszor megigazgatta a párnáját, vagy egyéb szolgálatot 
tett körülötte, olyan hálás kutyaszemmel nézett reá, hogy az asszony nem 
sokallotta sem a fáradságot, sem a türelmet, sem a szegénységet mellette. 
Sajnálta, mindegyre jobban sajnálta szegényt.
Halála előtt még csak egy dolog nyugtalanította Muner Fülöpöt.
A   bányagróf   megígérte   neki,   hogy   kis   Kristóf   sorsáról   úri   módon 
gondoskodik, maga mellé veszi, mintha atyafia lenne, s a grófi udvarban 
nevekszik  majd. Most, hogy kis  Kristóf a török  kezébe  került  – s nem 
tudták, meghalt vagy él, és hogyan él, s nem is tudták meg soha ez életben 
–, mindenáron azt szerette volna, ha Mihályka megy el helyette.
– Mi lesz itt belőle? Semmi – mondogatta Muner. – Legalább egy fiam 
legyen jobb sorban. Tartsa fenn a nevemet, aminek jó híre volt valaha.
 A legidősebb, Dávid a bányáknál dolgozott  még mindig, s dühösen, 
makacsul   várta,   hogy   megtalálják   az   aranyat,   és   fizessen   végre   a   föld 
mélye   a   sok   elnyelt   vagyon   után.   A   papfiú   meg   elvándorolt,   hol 
Wittenbergában civakodott a többi pappal, hol valami szerzetesi iskolában 
vitatta a más felekezetek igazát. Mindig nyugtalan volt, sohasem lelte az 
útját.   Végre   aztán   választott.   Valami   özvegyasszonyt   szeretett   meg,   ki 
tudja,   hol.  S   az   ő  kedvéért  lett   olyan  pap,  aki  házasodhatik.  Túl  a  sok 
fiatalkori   tépelődésen   megnyugodott   a   lelke,   s   mintha   távol,   elhagyott, 
sziklás­szakadékos,   magas   hegyvidék   lett   volna,   úgy   kerülte   ezentúl   a 
töprengést s a reá való időt. Hamarost pocakot eresztett, s a betű szerint 
való   tanításon   túl   óvakodott   csak   egy   lépést   is   tenni,   vagy   mást   egy 
lépéssel   is   engedni,   nehogy   újra   messzibbre   tévedjen…   Nehogy   újra 
viaskodnia kelljen önmagával.

– Szegény feleségem mindig félt, hogy a kis Annának rossz dolga lesz, 
s mielőtt  megszületett  volna, sokat  sírt – beszélte  Muner Fülöp gyenge 
hangon. – Hanem Kristófnak ő is örült. S most közös lett a sorsuk, bár azt 
sem tudni. Csak egy pillanatra  látnám   őket  ott messze, a törökök közt, 
mielőtt meghalok.
Sorra emlegette minden gyermekét, látni kívánta volna őket. De aztán 
már   semmit   sem   kívánt.   S   ha   néha   fel   is   érzett,   Krisztinkában   a   saját 
leányait is látta, Mihályban mind a négy fiát.
Egy volt, amit  el nem felejtett,  el nem tévesztett  soha. Krisztinához 
mindig úgy szólt, félénken, nagy tisztelettel s azzal a fojtott szerelemmel, 
amivel mellette élt. Utolsó órájában is az ő kezét simogatta meg.

Zörgött   az   egér   a   szalmában.   Sötét   volt   nagyon,   mintha   csak 

nehézlevegőjű bányafolyosóban ültek volna a zárt ablaktáblák mögött. A 
szél csontujjai feszegették az ablak meg ajtó eresztékeit.
Még halkan cincogott is a szemtelenje! Krisztinka elkuncogta magát, de 
a nagyanyja feltápászkodott kissé, és panaszosan, siránkozva szólt:
 – Már az egér is cincog a kamrámban! Ennyire jutottam!
Krisztinka nem tudta, miért bántja őt így a dolog. Megvonta a vállát a 
sötétségben.   Cincog   az   egér,   hát   cincog.   Miért   ne   cincogna?   Akkor 
hallotta, hogy a nagyanyja sír, s érezte is maga mellett rázkódni a vállát.
–  Nem ehhez voltam én szokva valamikor! Akire azt mondtuk, hogy 
már   az   egér   is   cincog   a   kamrájában,   arra   nagyon   rosszat   gondoltunk. 
Rendetlen asszony, nyomorúságos életű lehet csak, akinek annyi az egere, 
hogy vagy tisztessége, vagy érkezése nincs a kipusztításukhoz. S lám, ezt 
is meg kellett érni. Most még csak az kell, hogy tetűt fogjak a fejemen 
vagy a tiéden, s akkor aztán akár meg is halhatok szégyenemben.
– Én már fogtam, – mondta szelesen Krisztinka, s megint csak rándított 
a vállán egyet a szuroksötétben. Kikeresett egy szál szalmát a nyoszolya 
szélén,   kihúzta,   rágcsálni   kezdte.   Látta,  hogy  most   már   úgysem   fognak 
aludni   egy   darabig.   Nem   bánta.   Naphosszat   volt   idejük   reá.   A   nagy 
hidegben, magas hóban alig tették ki a lábukat, nem volt jó lábbelijük, s a 
köpönyegüket   sem   találta   olyannak   Muner   Fülöpné,   hogy   abban 
mutatkozhatnának mások előtt.
–  Ne   beszélj,   gyermek,   ne  beszélj!   –  sírt   fel   Krisztina.   –  Nem   erre 
hozott világra az anyád!
Krisztinka megvakargatta kicsit a füle mögött a helyet, ahol bizsergett, 
de óvatosan, meg ne bántsa a nagyanyját. Aztán kérdezte, s kiköpte a fél 
szalmaszálat:
– Hát mire?
Tudta, mi következik, de szívesen hallgatta újból a mesét. Hogy milyen 
gyönyörű   szép   váruk   volt   nekik   valaha,   s   micsoda   gyönyörű   nagyúri 
asszony volt az ő édesanyja, aki fiatalon meghalt, de megesküdött, hogy 
övék lesz még a vár meg a föld meg minden.
–  Ha megtalálják  az aranyat, akkor a tiéd  lehet  megint – beszélte  a 
nagyanyja   a   rücskös   falnak   dőlve,   félkézzel   feltámaszkodva,   két   térdét 
felhúzva, éjszakai sötétségtől, rossz álmoktól, nehéz fájdalmaktól reszkető 
hangon. – Muner Fülöp reám íratta a bányarészeinek több mint felét, hogy 
így visszakapjam, amit a tiédből kölcsönvett. De még több is lesz az, mert 
a bánya, ha fizet, akkor jól fizet, csak nehéz kivárni. Azóta már bizonyosan 
megütötte  a lapos guta Menyhárt bátyádat,  s Milica, ha él, olyan kövér 
lehet, hogy mozdulni sem tud. Amint itt a pénz, elindulunk, utazunk vissza, 
s majd körülnézek én Dabas várában. Elsőbb a faluban állunk meg, ott 
kérdezősködünk,   s   ha   mást   nem,   az   Alsótanyát   megvesszük.   De   vígan 
gazdálkodnék   én   ott,   Krisztinka   lelkem!   Még   a   kezem   is   ledolgoznám, 
hogy mire meghalok, gond nélkül hagyhassalak valami jó, derék nemesúr 
oldalán.
– Hi­hi­hi! – nevetett fel Krisztinka magában, s a rongyos inget feljebb 
húzta a vállán.
–  Ne nevess, te, mert megütlek! – förmedt reá a nagyanyja. – Bizony 
nagyon   elkanászkodtál   itt,   a   méltatlan   környezetben.   Megtanultad 
másoktól, ami nem illik. Tegnap is láttam, hogyan ettél. Nemes kisasszony 
nem könyököl úgy neki a tálnak, s nem lesz fülig zsíros. Hogyan tudsz 
aztán majd meglenni a várban?
–  Rég volt az nagyanyám, s talán igaz sem volt – vetette oda a leány 
rakoncátlan   tizennégy   esztendejének   vad   szelességével.   Krisztina   már 
ráütött volna, de mintha visszhangot hallott volna a múltból. Mikor az ő 
anyja,   Dóczy   Katalin   azt   mesélgette,   hogyan   menekültek   ők   Lábod 
várából,  s  hogyan   égette   fel  a  török  a kút  káváját  is,  hogyan nem  volt 
három napig vizük. Akkor legyintgetett reá Katalin, szegény… Hogy rég 
volt, ki törődik már ezekkel a dolgokkal?
Elhallgatott, s a térdéig hajtotta le az állát, két kemény, erős, munkától 
lesoványodott kezét összekulcsolva.
–  Ne   sírjon,   nagyanyám   –   szólalt   meg   végre   Krisztinka   újra,   mert 
hiszen sajnálta és szerette az öregasszonyt a maga módján. – Azt mondja 
el, milyen ruhái voltak anyámnak. Aranysujtásos volt­e minden szoknyája? 
S   mit   hordott   a   fején?   Hogyan   fonta   a   haját?   Mivel   kente,   hogy   szép 
legyen? Mit használt szeplő ellen? Vagy neki nem is volt szeplő az orrán?
– Tizennégy éves korában neki is volt, de elmulasztottuk – kezdte újra, 
megbékélten és felvidultan Muner Fülöpné. – Azt mondom neked, nehogy 
ezekre   az   itteniekre   hallgass,   mert   tudom,   hogy   különb­különbféle 
undokságokat   és   piszkos   dolgokat   használnak   kenőcskeverésre,   s   a   sok 
babonaságtól   már   azt   sem   tudják,   mi   a   jó   orvosság.   Keverek   én  neked 
olyan   kenőcsöt,   amihez   sem   emberi,   sem   más   ganéj   nem   kell,   de   még 
mocskos víz sem, hanem csak dinnye leve meg bazsalikom szára meg egy 
fehér rózsa főzete meg egy kis tiszta kecsketej, ilyennel kenheted magad. 
Tanuld meg, hogy vannak jó meg rossz szerek, s az értetlen emberek nem 
tudják, mit válasszanak, de neked tudnod kell. Ha én meghaltam, emlékezz 
minden   tanításomra,  s  az   írást,  olvasást   se  feledd,  mert  még   szükséged 
lehet reá. Ha pedig leányod lesz, annak továbbadd minden tudományodat! 
Értetted?
–  Persze, hogy értettem – mormogta Krisztinka. Ő már arra gondolt, 
hogy   mindjárt   a   tavasszal   megpróbálja   bekenni   magát   a   nagyanyja 
kenőcsével. De hol vesz fehér rózsát ilyenkor meg dinnyét?
– Ha mégis úgy esne – folytatta az öregasszony –, hogy te nem juthatsz 
vissza  Dabas   várába,  s  nem  láthatod  meg  anyád  koporsóját,  akkor  a  te 
leányodnak kell arra igyekeznie. Elmondod neki? Ígérd meg!
–  Nem lesz nekem leányom soha! – sóhajtott hirtelen Krisztinka, és 
elment minden kedve még a szeplő elleni kenőcstől is. – Nem kell nekem 
senki, mióta kis Kristófot elvitték a törökök!
Szipogni kezdett, a nagyanyja átölelte, s vigasztalni próbálta, de neki 
magának is nehéz volt a szíve, mintha kő nőtt volna benne. Gondolta is 
néha,   hogy   ha   nem   is   a   szíve   helyén,   de   alatta   valahol   kő   van,   mert 
kitapinthatta, s nagyon kemény volt.
Az   egér   cincogott,   cincogott,   de   Muner   Fülöpné   nem   hallotta   már. 
Átölelte Krisztinka  karcsú, gyenge leányderekát,  simogatta  az arcát, s a 
török nyargalok ordítozása csengett a fülében, amint lezúdultak a falura a 
hegyoldalról, mint a förgeteg.
A sírásra, beszélgetésre felébredt az ágy alatt a fehér tyúk meg fekete 
kokas, a sarokban a malac is mozogni kezdett. Krisztina kábultan nézett 
körül   öregségtől   könnyes,   égő   szemével.   Mintha   valaha   már   lett   volna 
így… vagy csak álmodta, hogy örült, mert fedél van a feje fölött, s egy 
tyúk, egy kakas, egy kis malac a vagyona, amit félt? S idebenn tartják az 
állatokat is az egyetlen meleg vackon…?

A   szomszéd   házban   is   özvegyasszony   lakott,   egy   leányával. 

Esztendővel   lehetett   Krisztinkánál   fiatalabb,   de   magasabbra   nőtt,   mint 
valami égimeszelő. Csontos, sovány, szeplős, pattanásos képű leány volt, 
olyan   csúnya,   hogy   ha   kútra   ment   vízért,   még   a   kutyák   sem   fordultak 
utána, nem a férfiak.
 Egy napon aztán odament a szomszédasszony a köztük levő kerítéshez, 
és nagy izgalommal, büszkeséggel újságolta Krisztinának, hogy a leánya 
miatt mindennap errefelé sétálgat valaki.
– Igazán? – kérdezte özvegy Munerné nem valami nagy érdeklődéssel. 
Melyik asszony örül annak, ha a szomszéd leány kap udvarlót, s az övének 
még nincs? Nem mintha nem akadt volna afféle vájárlegény vagy ilyesmi. 
De Krisztina úgy óvta az unokáját, mintha üvegből lenne, s nem bánta, 
milyen képet vágnak hozzá mások, mindig együtt jártak ketten vízért meg 
a templomba.
–  Juliankám már ki sem mer nézni az ablakon, nehogy megszólják – 
kényeskedett az özvegy. – Csak úgy, a konyhából lessük, amint erre megy, 
feltekint a házra, behúzza a fejét a két válla közé, s indul tovább megint. 
Az ábrázata pedig bánatos.
– Aztán kicsoda lenne? – szólt Munerné, hogy valamit mégis tegyen a 
beszédhez. A szomszédasszony két tenyere közül súgta:
– Bizony nem más, mint a legidősebb Muner­fiú, Dávid. András­akna 
sáfárja.
–  Ugyan? – nézett  nagyot Krisztina. Fél esztendeje  múlt, hogy nem 
látta a mostohafiát. Múlt nyáron járt nála valami írások végett, s azt ígérte, 
most   már   hamarosan   megtalálják   a   telért,   amit   keresnek.   Akkor   aztán 
hozza a pénzt. De a hónapok múltak, s Dávid nem jött. Elég nem szép, ha a 
szomszéd  leánynak  teszi   a szépet,   s  hozzájuk  be  sem  kopogtat.  Bár  ha 
nincs még meg a vagyon, minek is jönne?
– Bizony! – suttogott Lienpekkerné. – Úgy este tájban, harangszó után 
szokott jönni, s vagy kétszer­háromszor végigmegy az utcán, aztán megint 
elmegy. Hátha ma bejön végre? Valami jóféle forralt bort ittam múltkor a 
szomszédasszonynál, nem adna belőle? Nekem nincs most itthon semmim, 
amivel meg lehetne kínálni.
–  Egy kis üveggel van még, szívesen adom – mondta Munerné, mert 
unta már Lienpekkerné fecsegését, s tudta, úgysem szabadul tőle, míg meg 
nem   kapja,   amit   akart.   Bögre,   fazék,   vaskotró,   szemétlapát,   mindenféle 
átvándorolt évek alatt a szomszédba, de vissza ritkán került.
Julianka jött át a forralt borért, amit fűszerekkel készített Munerné, s 
úgy tett félre, csak újra melegíteni kellett. A meleg kendőből alig látszott 
valami   Julianka   arcából,   de   ami   látszott,   olyan   volt,   hogy   Munerné 
megcsóválta a fejét. Nem tartotta hihetőnek, hogy Dávid miatta járkálna 
erre. Hanem aztán vállat vont. Neki mindegy.
Esteledett. Krisztinka nem lett volna fiatal leány, ha nem leselkedik az 
alacsony ablakon, hogyan megy Dávid Juliankáékhoz. Nevetgélt magában.
– Összeillenek – mondta. – Egyik is csúf, másik is.
Aztán hirtelen nagyon csöndes lett. Mert a havas úton, az alig letaposott 
nagy fehérségben előbaktatott Muner Dávid.
Harmincadik   évéhez   járt   közel   akkoriban.   Kicsit   megerősödött,   lába 
sem tűnt már annyira görbének. Magasra ugyan nem nőtt, de vállas lett, 
izmos, a mozgása meggondolt, méltóságos. Fiatalsága mellett is öregnek 
tűnt.
Csakugyan meghibbant ez a Dávid, s Julianka tetszik neki?
Megnyikordult a kis kertajtó. Krisztina meglepődve felállt.
Dávid jött, lábolt  a hóban befelé.  Megállt  a pitvar  faragott, feketére 
vénült alacsony félajtaja előtt, s beszólt fölötte:
– Ha beengednének, eljöttem.
Krisztinka szaladt ki szelesen, s piros volt az arca, nevetős a szeme, 
amint beengedte.
– Hát Julianka mégis hiába fogja várni a vendéget!
Dávid   csak   rápillantott   az   összevont   két   szemöldöke   alul,   leverte   a 
havat a válláról, s megcsóválta kicsit a fejét.
– Julianka? Micsoda Julianka?
– A szomszédban. Azt hitték…
– Mit hittek?
– Semmit – legyintett Krisztinka, s elfordult, hogy bereteszelje az ajtót. 
Dávid   bement   a   szobácskába,   leült   a   kis   kecskelábú   asztalhoz   –   szép, 
faragott   asztalka   volt,   ezt   még   Libethbányáról   hozták,   az   egyik   lába 
megpörkölődött a nagy tűznél. S aztán félkönyökre dőlve hallgatott.
–  Na,   Dávid,   mit   hoztál?   –   kérdezte   végre   Krisztina,   mert   látta, 
kérdezni kell, addig egy szót sem fog szólni.
–  Semmit   –   mondta   nehezen,   lassan,   lehorgasztott   fejjel.   –   Inkább 
vinnék.
–  Vinnél?   –   kérdezte   kicsit   keserűen   Munerné.   –   Nem   tudom,   mit 
adhatnék még, semmim sincs.
 –  Krisztinkát – mondta Dávid inkább suttogva, mint hangosan, s még 
lejjebb kókadt a feje, mintha hallani sem merné, mit mond erre az asszony.
– Krisztinkát? – kérdezte Munerné tompán és kábultan, s még körül is 
nézett, hogy talán nem jól hallott volna.
Krisztinka olyan csöndesen lapult meg a sarokban, mint a kis egér. Tán 
nem is lélegzett.
– Azon a helyen – kezdte nehéz erőlködéssel Dávid –, ahol az aranyat 
vártam volna, beomlott a bánya. Nem volt elég emberünk a vízhúzásra. 
Nem tudtam már fizetni őket.
Csönd lett. A mostohaanyja várta, hogy folytassa.
– Most aztán? – biztatta végre.
– Most aztán nincs mit várnunk – mondta Dávid, s a füle égett.
–  Nincs   mit   várnunk?   –   kérdezte   hitetlenül   Krisztina.   –   Hogyan 
gondolod ezt, Dávid? Mit akartál ezzel mondani? Nincs mit várnunk…
– Öt napja járok már erre minden este – mondta rekedten Dávid.
–  Nem mertem bejönni, hogy megmondjam. De még ezt is könnyebb 
volt elmondani, mint a másikat…
– Melyik másikat?
– Hát hogy Krisztinkát…
S mert nagyon nagy csend lett megint, kisvártatva hozzátette még:
–  Megígértem apámnak is még kölyökkoromban, hogy gondoskodom 
róla. De nem azért kérem feleségül.
Oldalt   pillantott   egy   kicsit,   Krisztinka   felé,   s   újból   elkapta   a   fejét, 
mintha félne ránézni.
–  Mindig   tetszett   nekem   –   mondotta   még   végül,   s   nagyot   nyelt. 
Hallatszott a nagy csöndben a száraz korty.
Krisztinka fojtottan, szelesen a tenyerébe nevetett kicsit, de elszégyellte 
magát, s ijedten pillantott a nagyanyjára. Tudta, nemes kisasszonyhoz nem 
illő viselkedés az ilyen.
Krisztina   görnyedten   ült   az   asztal   másik   oldalán,   s   az   apró   ablak 
fatáblájának repedésén beszűrődő halvány világosságban nagyon öregnek 
tűnt   most.   Öregnek   és   szinte   ijesztőnek.   Lógott   a   haja   a   kendő   alul,   s 
kimeredt a szeme. Egyik kezét előrenyújtotta, mintha  meg akarna fogni 
valamit, ami már eltűnt.
– Nincs mit várnunk… – dadogta.
 Dávid feltekintett. Felállott. Mondani akart még valamit. De ebben a 
pillanatban nyikorogva vágódott ki az alacsony ajtó, s Lienpekkerné meg 
Julianka dugták be a fejüket.
– Itt van! Persze, hogy itt van! – lihegte Lienpekkerné. – A boszorkány 
már megirigyelte tőlünk! De elmondom mindenkinek! El nem hallgatom!
Dávid  feléje  fordult.   S  amint   Lienpekkerné   magából  kikelten  rohant 
volna neki Munernénak, eléje állt.
– Mi dolga van az asszonynak mostohaanyámmal?
– Az, hogy nem mihozzánk jött be, hanem ide! – visította Julianka az 
anyja háta mögül. – Pedig öt napja mindig a mi házunk előtt járt!
–  Mostohaanyámat   meglátogatni   nemcsak   szabadságomban   áll,   de 
tisztes kötelességem is – mondta a fiatal Muner Dávid, s most hasonlított 
az apjához. – Máshová pedig sem most, sem azelőtt nem volt szándékom 
menni.
–  S miért nem látogatta meg öt nap előtt, mikor először járt erre? – 
rikácsolta Lienpekkerné. – Ezt mondja meg!
– Gondolkoztam – felelte Dávid.
–  Gondolkozott! – rikoltotta Lienpekkerné. – Gondolkozott! De már 
nem   emlékszik,   min   gondolkozott!   Hát   ezt   megemlegetik   mindnyájan! 
Gyere, Julianka!
Kimentek. Julianka még visszafordult, s kiöltötte a nyelvét Krisztinka 
felé mérgében. Dávid tette be az ajtót utánuk, s csak a fejét csóválta meg 
rosszallóan megint.
Mikor   csönd   lett,   Krisztinka   előjött   a   sarokból.   Odament   a 
nagyanyjához.   Megsimogatta.   Megigazgatta   a   haját   szelíden,   szinte 
öregesen.
–  Elmegyek feleségül Dávidhoz, öreganyám – mondta. – De csak ha 
megengedi,   hogy   nálunk   lakjon,   s   vigyáz,   ne   legyen   semmi   bántódása. 
Nem nemesasszonynak való szomszédság ez itt.
– Anyámasszonynak mindig lesz helye nálunk – mondta Dávid.
–  Nem   is   hagynám   egyedül.   Gondját   viselem   haláláig,   apámnak   is 
megígértem.
Attól fogva nem hallotta vihogni senki Krisztinkát. Attól fogva nagyon 
vigyázott, hogyan eszik, hogyan jár, hogyan beszél. Attól fogva minden 
szóra hallgatott, amire az öreganyja tanította.
 Pünkösdkor akarták az esküvőt.
Már   nagyhét   idején   elindult   Munerné,   hogy   utolsó   gyűrűjét   pénzzé 
tegye. Hadd tarthassa meg illőn Krisztinka lakodalmát, akárhogyan esett is. 
Sáfárné   lesz,   nem   nemesúr   felesége,   de   a   lakoma   legyen   olyan,   hogy 
Dabason is megehetnék.
Amint   a   házak   mellett   lépkedett   óvatosan,   mert   nagy   volt   a   latyak, 
egyszerre vagy  három  öregasszony meg  néhány férfiember  ugrott  eléje. 
Nem sokat kérdezgették, rákiáltottak, hogy álljon meg s jöjjön.
– Hová? – kérdezte Krisztina csodálkozva, megütődve.
– Boszorkánypróbára! – rikkantotta az egyik ember, a nagyfülű Kristóf 
legény.   Ez   is   Libethbányáról   menekült   valaha,   de   meghibbant   a   nagy 
ijedségtől, s mindenütt kísérteteket meg török lovasokat látott.
Krisztina   kiáltozni   próbált,   de   nem   hallotta   senki,   vagy   talán   nem 
akarta   hallani.   Félig   húzták,   félig   vitték   a   tavaszi   áradásban   kavargó 
Mélypatakig. S ott beletaszították a vízbe.
– Alámerül – mondta az egyik asszony. – Úgy látszik, alámerül mégis.
– Ki kellene húzni – szólt a másik. – Még itt fullad.
–  Kristóf,  húzd  ki! –  rendelkezett   a köpcös   Prink Tóbiás,  a  hajdani 
libethbányai   bányabíró   öccse.   –   Láthatja   mindenki,   nem   boszorkány 
Munerné asszony. S többet ne tétessék ellene panasz.
Lienpekkerné   morgott   valamit   magában,   de   hangosan   nem   mert 
vádaskodni már. Kristóf rosszkedvűen, kelletlenül nyúlt Krisztina ruhája 
után   egy   vas   villával,   s   kivonszolta   a   partra,   mint   egy   halom   lucskos 
szénát. Aztán továbbment. Tegyenek vele, amit akarnak.
Továbbmentek   az   asszonyok   is.   Egy   sem   maradt   ott   segíteni.   Prink 
Tóbiás odalépkedett a mozdulatlan asszonyhoz, föléje hajolt, megcsóválta 
a fejét, s aztán körülnézett, hogy szóljon Kristófnak. De nem volt már az 
sehol. Prink Tóbiás meg a sógora, a közelben lakó Bak Gergely vitték haza 
taligán a szerencsétlent.
Mire magához tért, s az ágyban feküdt, sütött minden tagja, s ébren is 
álmodott.   Gyermekkorát   élte   Lábod   várában.   Nem   volt   semmi   gondja, 
arról beszélt,  hogy majd  felgyógyul  a  gyermekhimlőből,  s akkor  festett 
bábut kap az apjától, avval fog játszani.
Könnyű halála volt.
MUNER ANNA
 Vajon   miért   is   van   a   felsőhodrusi   tó   körül   az   erdőben   olyan 
mondhatatlan, kifejezhetetlen csönd és bánat?
Máshol vidámak a virágok meg a fák, apró bokrok guggolnak a lejtőn, 
mint   szélesszoknyás   kis   falusi   hajadonkák.   A   vén   fák   vállán   madarak 
csipognak, mókusok osonnak a lomb között. Itt soha semmi zaj, ide soha 
nem téved az erdők bohókás népe, csak egy­egy harkály kopogtatja a vén 
fák beteg tüdejét.
Hosszan nyúlik el a titokzatosan sötétzöld víz a fák között, a fenyők 
szédületes   magasságból   félszemmel   néznek   le   reá,   de   a   púpos   fűzfák 
egészen közel hajolnak, és lógó üstökük beér a vízbe. Úgy kutatják a tó 
titkát.
De hiába várakoznak hosszú emberöltőkön át, nem mozdul a víz, nem 
hallanak, nem látnak semmit.
Néma és mozdulatlan a tó. Állnak és figyelnek körös­körül a fenyők és 
füzek. Olyan csönd van a hodrusi tó körül, mintha visszafojtaná minden 
teremtett szerzet a lélegzetét.
Talán   halott   nagyanyja,   halott   anyja   figyeli   és   vigyázza   árvaságra 
maradt,  nagyúri   várból  kis, alacsony  sáfárházba   jutott   Dabasy  Krisztina 
életét az erdei tisztáson?…

Ezerhatszáztizenkilencben történt, a régi írások tanúsága szerint, hogy 
sok   baj   volt   a   hodrusi   bányamunkásokkal.   Nem   kapták   rendesen   a 
fizetésüket.   Igaz,   a   kincstár   is   nehéz   helyzetben   volt.   Meddő   kőzetben 
fejtették a követ a bányák mélyén a vájárok már évek óta, s ahol nyoma lett 
volna az aranynak, másnapra elöntötte a víz a bányarém bűvös csákánya 
nyomán. Féltette a kincsét az emberektől. Azonkívül pedig háborús idők 
voltak, a drágaság nőttön nőtt, s ami kis ezüstöt, rezet, ólmot tudtak volna 
küldeni   a   városból,   akármilyen   erős   őrség   kísérte   is,   sohasem   lehetett 
tudni, nem támadják­e meg törökök, császáriak vagy útszéli rablók, mielőtt 
Körmöczre ér.
Mit   csináltak   volna   a   szegény   hodrusiak?   Mikor   már   nagyon   sokat 
éheztek,   megdöngették   a   bányabíró   házának   kapuját,   elvitték   a 
bányászzászlót,   a   testvérládát   meg   bányászjelvényeket   a   hivatalos 
helyiségből, s kiáltozva vonultak vele végig a városon. Ez azonban nem 
sokat   használt.   Mikor   még   éhesebbek   lettek,   kivitték   a   vesztőhelyre   a 
bányabíró   kalapját,   s   ott   felakasztották.   Ettől   sem   laktak   jól.   Végre   is 
felkerekedtek hát, mégpedig feleségestől, s elindultak Zsarnóca felé, hogy 
meg se álljanak a király udvaráig. – Ott tesznek panaszt – mondták –, lássa 
meg őfelsége, milyen soványak ők, a bordájuk látszik a rongyos ruha alatt.
Ezt már nagyon szégyellte a bányabíró is, a város is. Nosza, utánuk 
menesztettek   két   városi   drabantot   meg   két   írnokot,   beszéljék   rá   a 
hodrusiakat, jöjjenek vissza, s ne tegyék csúffá a várost ország világ előtt. 
Legyenek   egy   kis   belátással.   Emlékezzenek   reá,   hogy   a   török   hadak 
kalandozásai  meg  a tíz   év előtti  pestisjárvány   úgyis  kimerítette  a város 
kincsesládáját,   s   mit   tegyenek,   ha   a   bányamívelés   rosszul   megy,   hiába 
fizetik  a   Turóczból,   Árvából   szegődtetett   vízemelő   munkásokat.   S  ha   a 
vájárok a királyhoz akarnak menni, és nem dolgoznak, még nagyobb baj 
lesz a bányákban.
Végül felhatalmazták a két írnokot, tegyenek ígéretet, hogy háromheti 
fizetését mindenki megkapja.
Az egyik írnok Chalubka Márton volt, a másik Tarkha László. Tudták a 
selmeczi   polgárok,   miért   küldték   éppen   őket.   Simanyelvű,   jóbeszédű 
ember volt mind a kettő, értették a tréfát is, ami a hodrusiaknál sokat ér.
Utolérték   őket   egy   erdő   szélén,   a   menet   megállt,   s   addig   beszéltek 
nekik,   addig   beszéltek   –   még   azzal   is   megfenyegették   az   asszonyokat, 
hogy törökkel találkoznak, s az elviszi őket pogány asszonynak, ahol aztán 
nadrágban kell járniok hogy végül is visszafordultak a hodrusiak.
Hazakísérték őket a bányaközségig, aztán indultak a hegyeken át vissza 
az   írnokok   elégedetten   Selmecz   felé.   A   két   drabant   előresietett.   Ők 
sétálgattak kényükre.
 S amint mennének a fák alatt, baktatnának sűrű beszélgetés között – 
mindenik a maga mondásait ismételgette, amelyekkel a hodrusiak szívét 
meg   lehetett   lágyítani   –,   odaértek   a   Rudolf­akna   közelébe,   a   tó   mellé. 
Kopogó hangja hallatszott a nagy csöndben.
Amint   még   vagy   száz­kétszáz   lépést   tettek   a   lágy,   vastag   avaron, 
milliárdnyi fenyőtű szőnyegén, egyszerre világosabb lett az erdő. Aztán 
már ki is bukkantak a tisztásra. Ott ringott előttük csillogva a tó. Mellette a 
tisztáson kőház állt kis kerek kerttel, fákkal. Odébb, a sziklafal alján az 
aknabejárat   tátott   szája   lehelt   hűvös   párát   a   meleg   levegőbe   –   a   föld 
lélegzete nyáron hűvös, télen meleg. Oldalt, a bányaszáj mellett feszület. S 
azon túl, két cölöp között hinta módjára – de nem ülőkének, hanem lefelé 
lógatva – kötélre akasztott deszkadarab, a kopogó.
Fakalapáccsal, szabályos ütemben verte valaki. De nem vájár, nem is 
vitlázó, nem is inaskölyök.
Leányszemély.   Karcsú,   fiatal   teremtés,   olyan   szép,   hogy   az   írnokok 
megálltak. Kék szoknyácskája libegett a langy szélben.
A kopogó elhallgatott. S az aknaszájból kerek, fekete fej bukkant elő, 
nagybajuszú, torzonborz szakállú, agyagos, lucskos bányász rézlámpással, 
kalapáccsal  a  kezében.  S   a szép,  tisztaruhás   leány  odafutott,   a nyakába 
csimpaszkodott.
–  Muner Dávid ez, a Rudolf­akna sáfárja – mondta Chalubka Márton 
Tarkha Lászlónak. – Ismerem. De a leányát nem láttam még soha.
Az   erdő   fái   között   nyolc­kilenc   ember   közelgett,   vájárok,   egyéb 
hozzáértő   emberek   meg   a   vízemelő   kerék   munkásai,   hogy   felváltsák 
azokat, akik most jönnek majd elő a sötétségből fáradtan. Chalubka Márton 
meg   Tarkha   László   bámulva   meredtek   rájuk.   Mert   legalább   ötvenéves 
lehetett valamennyi, vagy ha fiatalabb, púpos, sánta, ferdeorrú. Egyetlen 
épkézláb, jóképű legényt nem lehetett látni közöttük.
A házból most lépett ki Muner Dávid sovány, görnyedt kis felesége. 
Jóféle   ebédillatok   érkeztek   vele.   Chalubka   Márton   és   Tarkha   László 
összenéztek. Nagyot nyeltek. Aztán egy akarattal közelebb iparkodtak.
Muner Dávid jó lélekkel parolázott az írnokokkal, és betessékelte őket. 
Hússal meg sózott galuskával kínálta meg a váratlan vendégeket. Sör is 
akadt   a   háznál   meg   mézben   sült   pogácsa.   Mikor   már   jól   ettek,   ittak, 
közelebb   könyököltek   egymáshoz   –   Muner   Dávid   nagyon   szerette 
megvitatni hozzáértő emberrel az ország baját, gondját. De Chalubkát más 
érdekelte.
–  Ugyan,   sáfár   uram!   Hogyan   van   az,   hogy   itt,   Rudolf­aknán   mind 
csupa szemenszedett rút embert látni? Itt nyomorodtak el ezek, vagy úgy 
kellett összeválogatni őket özvegy Gallisonné úrasszony parancsára?
Muner Dávid felbökte a mutatóujját, és ravaszul hunyorított.
–  Ebben   nekem   Gallisonné   nem   parancsol.   Nem   az   ő   kívánságára 
válogattam ki őket, hanem a magam esze szerint. Mert nem akarom, hogy 
valaki elcsavarja a leányom fejét.
Chalubka nagyot nevetett, és könyökön lökte Tarkha Lászlót. Az a fejét 
csóválta.
– Már miért ne akarná, hogy valami derék legény…
– Azért – hajolt közelebb Muner Dávid, a Rudolf­akna sáfárja –, mert 
nem akarom, hogy közülünk való emberhez menjen a leányom. Ismerem 
én a férfinépet, magamról tudom, milyen kemény. Úgy elhervad a kezében 
a   legszebb   virágszál   is,   mint   az   enyémben   elhervadt   az   én   szegény 
feleségem. Most több eszem van már, bánom is, szánom is, de hiába. Hát a 
leányomnak másféle sorsot akarok.
– Akad azért olyan ember is, aki megbecsüli a feleségét, ha arravaló – 
húzta ki a derekát Tarkha László, és Chalubka Márton is integetett hozzá.
– Én is megbecsültem a magam módja szerint, de nem tudtam jobban. 
Mások sem tudnák jobban. Ez pedig nem elég. Az én leányom a feleségem 
leánya, nemcsak szép, de okos is. Hát ez a baj, mert hozzá fogható okos 
embert eddig itt nem találtam.
–  Olyan   ember   is   akad   a   környéken,   akinek   van   esze   –  nyújtotta   a 
nyakát   Chalubka   Márton.   Tarkha   László   pedig   az   asztalra   tette   nagy 
tenyerét.
–  Hogy mi ketten hogyan megállítottuk  a hodrusiakat! Már indultak 
Zsarnóca felé, már a királyhoz akartak menni, mikor utolértük őket, és én 
azt mondtam…
– Én pedig azt mondtam…
Töviről   hegyire   elmondták,   mi   mindennel   bírták   visszafordulásra   a 
hodrusiakat. Közben lefelé hajlott a nap S mikor az első béka rákezdte a 
kuruttyolást, ijedten álltak fel az írnokok.
– Nekünk még jelentést kell tennünk!
 Búcsúzkodás közben aztán – Muner Dávid a tisztás széléig kísérte őket 
– megkérdezte még Chalubka Márton:
–  Aztán mit akar hát a leányával tenni, sáfár uram? Itt maradjon az 
erdőben, magnak? Itt is csak elfonnyad, elszárad, virágnak az a sorsa!
Muner Dávid elkomorodva rázta meg a fejét.
–  Ha  majd  eljön   egyszer  Gallisonné   úrasszony,  megkérem,  vigye  el 
magával Pozsonyba vagy Bécsbe. Ott talán elveszi valami arravaló ember. 
Inkább megválók tőle, mint hogy boldogtalannak, törődöttnek lássam.
Azzal visszament a bányába, Chalubka Márton és Tarkha László pedig 
leereszkedtek a lejtőn a város felé.

Hogyan,  hogyan nem,  attól  a naptól  kezdve  mindig  volt a  városnak 

valami   üzennivalója   Rudolf­aknára.   Írásbeli   jelentéseket   kértek   özvegy 
Gallisonné bányáinak állapotáról, a munkások számáról, a bérfizetésről, a 
vízemelőkről. Muner Dávid ugyancsak mérgelődött.
– Soha eddig nem kellett semmiféle ostoba írás. Nem is tanultam írni. 
Annyit értek hozzá, hogy feljegyzem az ércet, hány rümpel, meg hogy ki 
mennyit   dolgozik.   Ha   eddig   elég   volt,   ezentúl   is   elég   lesz.   Hagyjanak 
nekem békét!
Chalubka is, Tarkha László is ajánlkoztak, hogy megírják helyette a 
jelentéseket   szívesen.   Ő   csak   mondja.   Jöttek   is   felváltva   sűrűn,   hoztak 
gubacstintát, még papírt is.
Különösen Chalubka buzgólkodott.
– Sáfár uram, csak menjen nyugodtan a dolga után, hagyja itt a rovást, 
én meg leülök ide a szilvafák alá, a kertbe, és úgy készen lesz minden, mint 
a   parancsolat   –   mondta   egy   szép   nyári   napon,   mikor   szívfájdító,   fehér 
felhőcskék gömbölyödtek az égen, mint megannyi puha párna, s rózsaszínű 
dunnának is kiteregettek az angyalok a nyugati égbolton egy nagyobbat. 
Muner Dávid nagyon hálás volt.
–  Nekem   le   kell   majd   mennem   a   bányába,   mert   nem   dolgoznak 
manapság ezek a semmirevalók, ha az ember a körmükre nem néz. Hanem 
legalább   egy   korsó   itthon   főtt   sert   hadd   hozzak,   ha   már   olyan   jólelkű 
Chalubka mester, hogy helyettem fárad.
 Chalubka   megköszönte   a   sert,   és   munkához   látott.   De   alig   tűnt   el 
Muner a bányaszájban, beszólt a konyhába, hogy a tintája csupa gubanc, s 
a tolla elgörbült. Annával jó óra hosszat szűrögették a tintát, hajkurászták 
az udvarban a libákat, míg az egyik alkalmas tollat hullatott. Anna segített 
jó szívvel. De Munernének nem tetszett a dolog. Egyszerre csak kijött, s 
megállt a küszöbön.
Chalubka próbált úgy tenni, mintha nem lett volna ott, de szúrós volt a 
szeme az asszonynak nagyon. S mikor végre odapillantott véletlenül, csak 
hogy lássa, nem néz­e reá, Munerné megcsóválta fejét a magas bóbitára 
kötött kendőben.
–  Chalubka  uram, Chalubka  uram,  ne fáradjon  annyit  a mi  dolgunk 
miatt. Bizonyosan várja már a felesége otthon.
Chalubka   Márton   lehorgasztotta   a   fejét,   s   még   a   füle   is   vörös   lett 
haragjában és szégyenében. Való igaz volt, hogy a felesége várta. Idősebb 
leányt vett el valamikor, s most már hiába bánta azt az órát, amikor az öreg 
Lienpekkerné összeboronálta nagycsontú Julianna leányával.
Mit tegyen? Megvakarta a füle tövét, s eloldalgott.
Másnap ismét Tarkha László állított be. Ő is hozott tintát, tollat. De 
meleg idő volt, megszomjazott nagyon. Mindegyre vizet kért
Annától.   Később   már   megkérdezte,   nincs­e   sör.   Amellett   mindent 
Annától akart hallani.
–  Mondd   csak,   hány   lat   ezüstöt   is   számít   a   kincstár   mostanában   a 
zúzóércért?
– Én bizony azt nem tudhatom – felelte Anna –, kegyelmednek illenék 
azt tudni.
– Ha a szemedbe nézek, elfelejtek mindent – sóhajtotta Tarkha László.
Anna félig elfordulva a kötényét gyűrögette, s a küszöbről megszólalt 
az asszony:
–  Késő   lesz,   Tarkha   uram.   Bányabírósági   ülést   tartanak   az   urak, 
siessen, el ne késsen.
Tarkha László mérgesen villantotta oda a szemét, de Anna már el is 
szaladt   mellőle.   Az   édesanyja   vállát   ölelte   át,   úgy   nézett   rá   a   nagy 
ibolyaszemével.
–  Bizony, el ne késsen, nem szeretném, ha apámuram miatt rövidség 
érné kegyelmedet.
 Így   ment   ez   egy   darabig.   A   két   írnok   mindegyre   dühösebb   és 
rosszkedvűbb lett. Chalubka Márton rá sem nézett otthon a feleségére, s ha 
szólt,   csúnyán   szólt.   Tarkha   László   nagyokat   sóhajtott,   s   a   nagyanyja, 
akinél   lakott,   fejcsóválva   mesélgette   a   szomszédban,   hogy   alighanem 
megrontotta valami nőszemély ezt a szegény embert.
Eleinte csak Munernéra haragudtak. De azután egymásra is haragudni 
kezdtek Tarkha László és Chalubka Márton. Mert Annára egyik sem tudott 
haragudni. Anna nem is mondott  nekik egyetlen  rossz szót sem. Szelíd 
volt, szép és friss, nem lehetett ránézni anélkül, hogy férfiembernek el ne 
akadt volna a szívverése.
Chalubka   Márton   felesége   sem   vak,   sem   süket   nem   volt.   Némának 
aztán igazán nem teremtette az ég. Idős is volt, csúnya is volt, kövér is volt, 
mert nagyon szerette a méhsert és a galuskát, de ostobának nem lehetett 
volna   mondani.   Mikor   eltelt   három   hét,   s   az   ura   még   mindig   olyan 
rosszkedvűen turkált a szegfűszeges birkahús darabjai között, mint mikor 
Zsarnócáról hazaért, elment Tarkha László nagyanyjához.
Egy   darabig   arról   beszélgettek,   mennyivel   jobb   idők   jártak   régen, 
micsoda   szép   ezüstpénzeket   vertek   akkor,   de   ma   már   a   pénz   is   más, 
aranygyűrűt   is   mióta   nem   kapott   Chalubkáné   az   urától   –   aztán 
megkóstolták   a   tyúkhúst,   amit   az   öregasszony   az   unokájának   készített 
ebédre,   s   végül   Chalubkáné,   fejkötőjét   igazgatva,   csak   úgy   mellékesen 
megkérdezte:
– Nem tudhatná meg, kedves néném, az unokájától, vajon nem volt­e a 
hodrusiak között valami szemérmetlen fejérnép, aki visszafeleselt nekik, 
vagy   tán   egy   darabon   vissza   is   kísérte   őket,   mikor   az   én   urammal 
Zsarnócán jártak múltkor?
– Ejnye, bizony nem tudom, pedig én is szeretném tudni – mondotta az 
öregasszony meghökkenve.
– Mert a városi uraknak egy szikra eszük sincs – folytatta Chalubkáné. 
– Tisztes házasembereket küldenek oda, a csürhe közé, pedig ország­világ 
tudja, milyenek némely asszonyok. De ne szólj szám, nem fáj fejem.
–  A   hodrusi   asszonyokról   én   is   tudok   egyet­mást   –   legyintett   az 
öregasszony. – Nem átallnak azok még az ördög előtt sem viháncolni, csak 
férfi legyen. Hanem ilyesmiről nem hallottam az unokámtól.
 –  Kérdezze csak ki, kedves néném, mert az uram – itt már szipogni 
kezdett Chalubkáné, és a szemét törülgette – három hét óta olyan, mintha 
ecetet   adnék   neki   inni   jó   mézesbor   helyett.   Bizonyos,   hogy   valami 
személyen jár az esze.
– Az unokám is, mint a holdkóros – tette oda Chalubkáné elé ráncos, 
barna kezét az öregasszony. – Minap is kását főztem neki, rá sem nézett. 
Ma   ezt   a   gyönge   tyúkot   is   azért   öltem,   a   húsát   azért   főztem   meg 
fűszerszámos lében, mert olyan étvágytalan szegény gyermek. Már bizony 
én is azt hiszem, a hodrusi asszonyokon szárad a dolog.
–  De   hiszen   kirázom   én   belőlük   a   lelket   akkor   –   fogadkozott 
Chalubkáné, és megvillant a szúrós szeme.
Az öreg Tarkháné megígérte, hogy kivallatja Lászlót. Ki ő. S alighogy 
elment Chalubkáné, alighogy hazajött László, kezdte:
– Édes egy jó fiam, ízlik­e a tyúkhús?
– Jó – mondta kurtán László.
– Ennél­e még egy darabkát?
– Ettem már, öreganyám, elég volt.
– Jaj, dehogy volt elég, ekkora embernek. Mondd csak, talán a hodrusi 
asszonyok jobban főznek, mint én?
– Nem tudom, öreganyám.
– Dehogynem tudod! – kezdett a köténye mögött sírni az öregasszony. 
–   Bizonyosan   jobban   ízlik   neked,   amit   azok   főznek!   Én   már   meg   is 
halhatnék!
– Ne beszéljen bolondokat, öreganyám. Ízlik nekem a maga főztje, no! 
Adja ide még azt a mellehúsát.
–  Látod…   Örülök,   ha   eszel.   De   azért   bevallhatod,   hogy   a   hodrusi 
asszonyok…
– Hagyjon nekem békét a hodrusi asszonyokkal, öreganyám!
Felállt, nagyot ütött öklével az asztalra, s indult volna kifelé. De az 
öregasszony a karjába kapaszkodott.
– Bezzeg mérges vagy! Ki babonázott meg közölök? Múltkor, amikor 
utánuk mentél Zsarnócára?
– A hodrusi asszonyok közül? Senki.
– Ne kísértsd hazugsággal az Istent!
 –  Ha   mondom,   senki!   Honnan   szed   megint   ilyen   szóbeszédet, 
öreganyám?
– Chalubkáné mondta, az ő férje is inkább egyet sem szól, mint kettőt, s 
te meg nem eszel, nem iszol, nem alszol, hallom, amint sóhajtozol éjszaka 
a kamarádban…
–  Hogy   Chalubkáné   sokat   beszél,   azt   rég   tudhatja   öreganyám.   Ha 
Chalubka   Márton   nem   szívesen   szól   a   feleségéhez,   nem   csodálom.   De 
énrólam   ne   beszéljenek   vénasszonyok,   azt   megmondom,   rajtam   ne 
köszörüljék a nyelvüket, mert…
– Nono, hiszen csak kérdeztem… csak kérdeztem, édes fiam.
–  Én   pedig   feleltem!   –   indult   kifelé   döngő   léptekkel   László.   A 
küszöbön még visszafordult.
– Ha pedig tudni akarja, a hodrusi asszonyokra rá sem néztünk, sem én, 
sem   Chalubka   Márton,   nem   is   lett   volna   időnk.   Amint   dolgunkat 
elvégeztük, indultunk vissza együtt.
Elment, vissza a hivatalába. De amint a macskaköves utcán a fatorony 
elé ért, egyszerre megállott.
Úgy alkudott Chalubka Mártonnal, hogy egyik délután ő tart hivatalt, 
másik   délután   Chalubka.   Valakinek   benn   kellett   lennie,   mert   sohasem 
lehetett tudni, mikor érkezik Körmöczről a főbányagróf, vagy mikor jut a 
bányabíró   eszébe,   hogy   felnézzen.   Azelőtt   Chalubka   Márton   hazament 
aludni   a   szabad   délutánján.   De   most,   ha   a   felesége   panaszkodik, 
bizonyosan nincs otthon.
Csak nem merészel feleséges ember létére Rudolf­aknára járni, hogy 
Anna körül legyeskedjék?
Aznap   jöhetett   aztán   a   bányagróf   vagy   a   bíró   vagy   akárki,   az   óvár 
kőfolyosója   végén   üresen   ásított   a   kancellária.   Egy   légy   egész   délután 
magánosan   és   kétségbeesetten   döngicsélt   a   nagy   kalamárisban.   László 
nagyokat fújva kapaszkodott fel a lejtőn, s ment egyenesen Rudolf­akna 
felé.
A tisztás széléről láthatta, hogy Chalubka Márton csakugyan itt van. A 
kertben ült, a sáfár padján, előtte kőasztalon nagy pohár ser, a közelben 
pedig   éppen   ruhát   teregetett   Anna,   s   Chalubka   Márton   a   varjúbajszát 
simogatta mohó szemmeregetéssel.
 Megállt Tarkha László a kerítésen kívül, s egy darabig csak nézte őket. 
Nézte. Aztán megszólalt, s rekedt volt a hangja:
– Hej, Chalubka! Panaszkodott a nagyanyámnak a feleséged!
Chalubka úgy ugrott fel, mintha darázs csípte volna meg. Hátrafordult.
– Te vagy az? Ki ül a kancelláriában, he?
– Én ugyan nem, amíg te meg itt ülsz!
– Mi köze a nagyanyádnak az én feleségemhez?
–  Azt   te   tudhatod   jobban,   miről   kell   panaszkodnia   az   asszonynak. 
Házas ember a házában üljön, ne ténferegjen ott, ahol semmi dolga nincs.
– Hát talán neked van?
– Nekem inkább, mert legényember vagyok. Én feleséget keresek, de te 
csak szeretőt kereshetsz már, azt se soká, mert vén ember vagy.
– Én? Hogy én vén ember vagyok?
– Vénasszony ura vén ember.
Hej, hogyan ugrott erre át a kerítésen Chalubka Márton! Még hogy ő 
vén ember? Nekifordult Lászlónak. Úgy álltak egymással szemben, mint 
két dühös kakas. Elkerekedett a szemük, és villámot szórt.
A kőasztalon ott feküdt a megkezdett jelentés. Ugyancsak kevés volt 
még belőle készen. A szél fitymálva emelgette egyik sarkát, aztán egészen 
lesodorta   az   asztalról,   s   végül   odarepítette   a   bányabejárat   elé,   ahonnan 
akkor jött ki Muner Dávid.
Felvette   a   papirost,   megforgatta,   körülnézett.   Akkor   láthatta   meg   a 
kerítés   mellett   a   két   írnokot.   Most   ugrottak   egymásnak.   László   tollas 
süvege a földön volt már, Chalubka bekecse első fogásra végighasadt. S 
közben fújtak, heregtek, acsarkodtak egymásra. 
De   még   náluk   is   nagyobbat   fújt   Muner   Dávid,   amint   odarontott,   s 
megfogta   két   nagy  kezével   mindkettőjüket.   Nem   volt   magas   ember,   de 
szélesvállú és izmos, a bányában járt most is naphosszat, s nem töltötte 
görnyedten a zárt kancelláriában az idejét, mint a két írnok. Megrázta őket 
erősen.
– Nicsak, nicsak! Még majd itt tesznek botrányt a házam előtt! Ha mi 
bajuk van egymással, végezzék máshol! Én a csöndet szeretem!
Aztán   földhöz   vágta   a   félben   maradt   jelentést,   előbb   egyikre,   aztán 
másikra meredt rá ijesztő, torzonborz képével, és halkabban tette hozzá:
 –  Nem   akarom,   hogy   Anna   meghallja,   ha   káromkodom,   hát   csak 
egészen csöndesen beszélek.
Hangosabban folytatta megint:
–  Köszönöm   az   urak   fáradozását,   de   ezentúl   nincs   már   szükségem 
semmiféle   segítségre,   mert   lemegyek   a   bányabíróhoz,   s   megteszem   a 
jelentést én magam.
Felvetette a fejét, jött be a nyikorgó kis kertajtón, s hogy meglátta a fa 
alatt, a kőasztalon a tintás kalamárist, a kelletlenül továbbigyekvő írnokok 
után vágta nagy dühében. Egy tölgyfát talált vele, s a gubacslé végigfolyt a 
törzsön. Aztán nagyot fújt.
Anna ott állt a smaragdzöld füvön, apró százszorszépek között, s kis 
fehér   ingvállat   tartott   a   kezében,   azt   akarta   volna   éppen   felakasztani. 
Rózsaszín arcocskáján bánat látszott.
–  Szegény   –   mondta   halkan,   amint   az   erdő   sötétje   felé   nézett   egy 
pillanatra.
–  Sajnálod? – húzta össze az öreg Muner a szemöldökét. – Melyiket 
sajnálod te?
Anna ránézett az apjára. Elmosolyodott kedvesen.
–  Édesapámat   sajnálom,   mert   hiába   mérgelődik   –   mondta,   s 
megsimogatta az apja kerek fejét.

A hodrusi tó szélén egy öreg­öreg béka lakott. Ez kezdte minden este a 
muzsikát.   Mélyhangú   vartyogása   után   rögtön   szorgalmasan   brekegni 
kezdtek a többi békák is, kicsinyek és nagyok egyként, s gyakorolták a 
békaszimfóniát, mint azelőtt száz és száz esztendeig, s gyakorolják azóta 
is,   háromszáz   éve,   s   még   mindig   nem   tudják   egyszerre   énekelni   a 
szólamokat.
Mint ahogyan a békák nem tudtak soha ütemre brekegni, éppen úgy 
nem   tudta   Tarkha   László   sem   megtanulni,   hogy   az   ő   bánatára   nincs 
orvosság,   és   az   öreg   Muner   nem   fogja   megengedni,   hogy   valaha   is 
boldogok lehessenek Anna meg ő. Késő este újra fellopózott az erdőbe, s 
leült a tisztás  közelében a mohára. Úgy nézte a sáfár házának alacsony 
ablakát s a mögötte derengő vörhenyes világosságot.
 A   tűzhelyen   vaslábas   állt,   Munerné   gondosan   megkaparta   a   tüzet,   s 
aztán   meggyújtotta   az   apró   olajmécsest,   az   ura   bányászmécsesét.   Anna 
papucsot   húzott   fehér   lábára,   és   anyja   kívánságára   bekecset   is   vett   fel. 
Munerné azt mondta, hogy az esti levegő ártalmas és köhögést okozhat. 
Anna engedelmeskedett.
László látta, hogy a ház ajtaja nyikorogva nyílik, s kijön rajta Anna 
meg az asszony. Csöndesen lépkedtek végig a kerten, s kijöttek az erdőbe. 
László  meg sem moccant.  Álmodozva, sóvárogva gondolt rá, milyen jó 
lenne, ha Annát láthatná: csak egy pillanatra is ma este még, s most olyan 
volt,   mintha   varázslatot   tett   volna,   s   valami   tündér   jóvoltából,   íme,   a 
kívánsága teljesül.
De   nemsokára   a   vér   is   elhűlt   benne,   mikor   meghallotta,   miket 
beszélnek együtt Anna és az anyja.
– A kutyatejet harmattal együtt kell szedni – mormogta Munerné – úgy 
sokkal erősebb. Megszárítani nem jó, inkább a főzetét kell eltenni, erősen 
lekötözött bögrében. Hólyaggal kell a bögrét lekötni, rongyon átszivárog 
az ereje, és elvész. Csak nagyon kevés kell a görcsben kínlódó betegnek, 
különben meghal.
–  Igen, anyácskám – mondta Anna. – Törött lábra pedig azt mondta, 
friss, puha lapulevelet kell tenni a kötés alá. Az is van itt elég.
–  Az mindig van – legyintett Munerné. – Ne nagyon egyenesedj fel, 
nem tudni, ki jár erre, s meglátnak. Így azt hiszik, szentjánosbogár röpköd 
a fű között.
Anna engedelmesen legörnyedt.
– Testszínvirágú bojtorjánt nem találok – mormogta tovább az asszony 
–, pedig ugyancsak jó lenne. Nyugodt álmot ad. Ha tehénnek adják, elapad 
a teje, azért vigyázni kell.
–  Kardfüvet   találtam   –   suttogta   Anna.   –   Tizenhárom   szálat   szedjek 
csomóba vagy csak hetet?
–  Tizenhármat – felelte az anyja. – De vigyázz, könnyen benyesi az 
ujjadat. Sima gyökeret is, ha találsz, szedd ki a földből, holdtölte van ma. 
Ami   a   kamrában   volt,   nagyon   elszáradt,   s   ha   torokgyíkban   fekszik   a 
gyermek, csak ezzel lehet megmenteni a fulladástól. De anyja ne lássa, 
mikor a torkába teszed, mert azt hiszi, megölöd. Azért kell elmondani a 
verset, s a végén azt kívánni, hogy hunyja be mindenki a szemét.
 – Félnék én a gyermek torkába ütni a gyökeret – mondta Anna. – Hátha 
rosszat teszek vele?
– Rosszat már nem tehetsz – mondta az anyja forró suttogással.
– Emlékszel kis Kristófra? Nem volt gyökerünk, meghalt. Sohase félj. 
Amit segíthetsz, tedd meg. Szőrös levél nem akadt a kezedbe még?
Anna ott guggolt, közel Lászlóhoz, s két kezével tapogatott a fűben. A 
hold most bukkant elő a feketén álló fenyők megett.
– Nem, anyám.
– Pedig jó lesz. Mert ha Chalubka Márton meg az a legény még egyszer 
eljönnek, a sörükbe keverek belőle, s akkor aztán…
Halk   zörgés   kelt   a   bokrok   alatt.   Munerné   felegyenesedett,   és 
körülnézett. De nem látott senkit, semmit. Lassan forgatta körül a fejét.
– Nyúl nem volt, mert magasabban mozog a gally. Róka sem volt, az 
óvatosabban   jár.   Vigyázz,   lányom,   nagyon   vigyázz.   Gyerünk   vissza   a 
házba.
Visszamentek,   lehajtott   derékkal,   libegő   lámpácskával.   Csakugyan 
mintha csak szentjánosbogár világított volna a fű között.
Pedig   maradhattak   volna   a   néptelenné   lett   tisztáson.   Tarkha   László 
beteg lélekkel lódult lefelé a lejtőn.
–  Boszorkány   az   anyja,   boszorkánynak   tanítja   őt   is.   Ha 
megmenthetném,   mielőtt   egészen   megbabonázza!   Vajon   nem   rontotta­e 
meg máris?
Nagyot, nyerset káromkodott elkeseredésében.
–  Anyácskám   –   kérdezte   odafenn,   az   elhagyatott   sáfárházban   Anna 
Munernétól, míg az összeszedett füveket tisztogatták, s a kutyatejet főzték 
–, miért kell nekünk ilyen titokban, hajlott derékkal szedni az orvosságot, s 
miért kell elrejteni a jó szereket a kéménygerenda alá? Nem teszünk mi 
rosszat senkivel, inkább jót.
– Azért, lelkem, mert ostobák az emberek – mondta az asszony.
–  Erről beszélni sem jó. Szegény öreganyám is éjfélkor mert beszélni 
róla   nekem,   nehogy   meghallják,   én   is   legszívesebben   csak   éjfélkor 
beszélnék, de apád attól fél, sápadt leszel, ha nem feküszöl le elég korán 
aludni.   Mit   tegyek   hát?   Nem   hagyhatlak   ostobának,   mert   csak   el   kell 
mondanom, mivel segíthetsz magadon egyszer, bár talán jobb lenne, ha 
egy szót sem szólnék. Tudod, mit mondanak erre a tudatlan emberek?
 – Mit, anyácskám?
– Boszorkányság.
– Ez boszorkányság? – Anna szeme tágra nyílt. – Miért boszorkányság? 
Hiszen Isten teremtette a gyógyfüveket!
–  De az emberek vakok és süketek – legyintett a sáfárné. – Tulajdon 
apád   is   boszorkányságnak   hitte   a   tudományomat   mindaddig,   míg   aztán 
meg nem nyomta a derekát. Hányszor megvert engem, még vizes kötéllel 
is,   ha   orvosságot   szedegettem,   vagy   ha   nem   bírtam   beteget   nézni,   s 
elmentem   hozzá,   meggyógyítottam.   Bezzeg   mikor   az   ő   derekát 
helyrehoztam, egyszerre kinyílt az értelme. De késő volt már.
Legyintett.
– Kis Kristófnak sem engedett gyökeret szedni. S kis Kristóf meghalt.
Anna hallgatott. Tíz éve múlt, hogy a bátyja meghalt, egészen kis leány 
volt ő még akkor, de anyja mindennap felemlegette.
– Hát ezért volt – bólintott aztán. Anyja ránézett az éles két szemével.
– Mi volt ezért?
–  Hogy csak most tanít gyógyfüveket ismerni, mikor tizennégy éves 
múltam, anyácskám?
–  Persze.   Nehogy   eljárjon   a   szád.   Titok   ez,   hallod?   Hétpecsétes. 
Anyáról   leányra  száll,  s   ha más  is   megtudja,   megégetnek   minket.   Mert 
minél   tudatlanabb   valaki,   annál   gonoszabb.   A   tudatlanoktól   félj.   S   ha 
álmodból ébreszt is a szomszédok jajgatása valaha, kéretlenül, hívatlanul 
az   ujjadat   se   mozdítsd   értük,   mert   magad   halálát   okozod,   s   az   ember 
gyenge, csak akkor gyógyíthat, ha Isten is úgy akarja. De ha valaki bántani 
akar, akkor aztán te is védd magad!
– Hogyan védjem magam, anyám?
– Itt a kutyatejfőzet! Loccsantsd az ételébe, vigye a sátán!
– Anyám… beleloccsantotta már valakinek az… ételébe… ezt a…
Az asszony elfordult fekete kendőjében.
– Én nem, csak majdnem. De az Isten megőrzött a rossztól. Hanem ha 
téged bántana valaki, megtenném. Meg.
Kavart egyet a fazékban, s biccentett hozzá.
– Meg.
Az ablakhoz ment, megpróbált kilátni rajta.
– Csak tudnám, ki volt a tónál, a magas fűben.
 A kutyatej megfőtt, leszűrték, eltették, beállították a kemencegerenda 
alá, sötét zugba. Munerné megtörölgette a kezét.
–  Apád is jöhetne már. Főzzük meg neki a vacsorát. Hogyan szól a 
vers, ha beteg gyerekhez hívnak?
Anna szalonnát vágott apróra vaslábaskába, s közben mondta buzgón:

Száz fájás száz tagba,
Nedvesbe, szárazba,
Száz ördög házadba,
Pokolnak lángjába.
Huss, fuss,
Szemet hunyj…

– Hallgass! – intett rá hirtelen az anyja. Lépések hallatszottak odakint, s 
kisvártatva   nyílt   az   ajtó.   De   nem   Muner   Dávid   jött   be   elsőnek,   hanem 
suhogószoknyás, tornyoshajú, jegenyetartású asszony, özvegy Gallisonné. 
Utána igyekezett a sáfár. S akkor látták meg Munerné meg Anna, hogy 
odakint   fáklyás   szolgák   várakoznak   a   kapu   előtt,   s   kövér,   puccos 
öregasszony. Füstszag jött be meg gyantaszag.
Muner Dávid a kezét dörzsölte.
– Széket ide hamar. Hadd üljön le úrasszonyunk. Anna, virágocskám, 
jöjj közelebb, világosságot is hozzatok, lássunk téged jól.
Maga emelte fel a mécsest, s Anna arcára világított vele.
–  Tetszik­e   az   én   lányom?   Nem   méltó­e   rá,   hogy   elvigye   magával 
úrasszonyom   akár   a   király   udvarába   is?   De   nemcsak   szép,   hanem 
mindenféle hasznos dolgot tanult az anyjától, tud ez húst pácolni, csipkét 
varrni, kelésre tapaszt készíteni, fejfájásra, fájásra írt adni…
– Ó! – mondta özvegy Gallisonné, és egyszerre emelte fel két párnás, 
gyűrűs, fehér kezét. – Ilyent még én sem láttam. A szeme, igazán, mint a 
csillag.
Leült. Munerné ott állt mellette, ványadt testéhez lapuló sötét, csapzott 
szoknyáiban, fekete főkötőjében. Hallgatott.
–  Kezet csókolj – unszolta Annát az apja. Gallisonné megveregette a 
leányka selymes arcát.
 – Elviszem, szívesen elviszem, sáfár uram. Úgyis keresnék egy ügyes 
leánykát, aki varrófrajlám lenne, meg akivel szót lehet váltanom. Sok a 
dolog   nálam   Pozsonyban,   a   szívem   is   nagyon   teli,   esküvőt   tartok,   újra 
férjhez megyek…  Azért jöttem  ilyen kutyafuttában,  erre utaztomban.  A 
beszterczebányai   Goller   lesz   a   férjem,   s   ottani   rokonait   kívántam   látni 
előbb,   meg   kellett   beszélni   mindent.   Mondja   csak   sietve,   sáfár   uram, 
hogyan állnak a dolgok Rudolf­aknával? Nekem Bécsbe írt a bányagróf, 
csupa panasz volt a levele…
Muner Dávid elővette feje fölül, a sarokgerendáról a rovásokat. Ott volt 
minden. Nyugodt lehetett a lelkiismerete. S jogos felháborodással beszélni 
kezdte,   micsoda   elvetemült   emberek   azok   az   András­tárnaiak,   hogyan 
bitorolták a kutatási jogot Rudolf­akna területén, s hogyan lyukasztottak az 
aknába úgy, hogy az ő vizük mind ideömlik, s nem győzik kiemelni.
Munerné a tűzhelyhez ment, elhúzta a szalonnáslábast, hogy a zsírszag 
ne zavarja az úri vendégeket. Aztán átment Annával a kamarába. S mialatt 
kenyeret   szelt,   friss   túrót   és   pácban   főtt   vadhúst   tett   tányérra,   hogy   a 
nagyúri   vendéget   megkínálják,   fuldokló,   fojtott   zokogással   búcsúzott   el 
lelke felétől, leánykájától. Aztán kiküldte Annát a tálcával, s ő maga úgy 
kötötte bugyorba a gyermek motyóját, ruháját, hogy előbb minden darabot 
külön megcsókolgatott.
– Nem érkezem én most evésre, sáfár uram – hárította el fehér kezével 
az ételt Gallisonné –, még legalább Hodrusig el akarnék jutni az este, ottani 
házamban alszom. De mégis – húzta vissza Anna kezét a tálcával –, valami 
olyan   finom   illata   van   ennek   a   vadhúsnak,   hogy   meg   kell   kóstolnom. 
Tudod­e ennek a receptjét?
– Tudom, úrasszonyom – mondta Anna fojtott hangon, de illően.
– Finom, jó – mondta az úrasszony, s még egy darabot vágott belőle. – 
Sohasem ettem még hasonlót. Ilyent Pozsonyban is készítünk majd, Anna!

Egész   éjszaka   nem   volt   nyugta   Tarkha   Lászlónak,   ott   forgolódott   a 

fekvőhelyén,   s   félálmában,   félkábultában   Annát   látta   seprőnyélen 
lovagolni,   hiába   dörzsölte   átkozódva,   felhördülve,   gyötrődve   a   szemét. 
Korán   reggel   indult   újra   fel   a   tóhoz.   Csak   Annát   lássa,   megérzik   az   a 
szemén, mi igaz ebből a dologból, mi nem. S beszél a sáfárral is, hátha 
nem is tudja, milyen üzelmei vannak titkon az asszonynak. Majd letöri a 
derekát, ha jóakaratú ember figyelmezteti. Tán még nem késő.
Felért szuszogva. Ezernyi madár ujjongott a harmatos lombok mélyén, 
a fűzfaágak hintázó sűrűjében, a fenyők vállán. Csillogott, ringott a víz. A 
sáfár háza néma volt, mint a sír. Senki nem mozdult odabenn.
Tarkha   László   a   fejéhez   kapott.   Éjszaka   fenn   voltak   ezek,   s   most 
alusznak… S amint körülnézett, felhördült.
A kertecske közelében szélestörzsű, nagy tölgyfa állt. Annak a derekán 
vastag   foltban   s   széles   csíkban   tapadt   valami   feketeség.   Száradt   vér! 
Bakkecske vére, amivel boszorkányok lakoznak éjszakai dőzsölésükben.
Úgy elgyengült hirtelen, hogy alig tudott a lábán megállni. S amint ott 
állt sápadtan, kinyílt a ház ajtaja, s kijött rajta Munerné dúlt arccal. Fakó 
haja csapzottan hullt elő a kendője mögül.
Görnyedt háta még görnyedtebb volt, mint máskor, szeme álmatlanul 
vörös.
Tarkha László összeszedte minden bátorságát. Közelebb lépett.
– Sáfár urammal szeretnék beszélni. Hol van?
–  Nincs itthon, csak délben jön vissza – vetette oda az asszony sötét 
szemmel.
– S Annával nem válthatnék egy szót?
–  Azzal már ugyan nem! – kiáltott az asszony. – Nincs itt… Az éjjel 
eljöttek érte, és elvitték a…
Tovább nem  bírta  mondani,  mert  elfojtotta  a zokogás  a  hangját.  De 
Tarkha László nem látta a könnyeit, nem látta, hogyan fogózik fájdalmától 
elgyengülten a kerítés karójába. Elhomályosodott a legény előtt a világ. 
Egy   szó   nélkül   fordult   vissza,   és   úgy   érezte,   a   gyomra   fordul   fel   az 
irtózattól. Alig látott lefelé botorkálni a meredek lejtőn.

Az öreg Tarkháné keresztbe kötötte mellén a kendőt, megigazgatta alsó 
vászonfejkötőjét,  s föléje  másikat  vett,  módisabbat.  Aztán a  kötényét  is 
újra megkötötte. A seprőt keresztbeállította ferdén a küszöb megett, a két 
ajtófélfa   közé   szorítva,   nehogy   rossz   lélek   léphessen   a   házba.   Aztán 
bereteszelte   a   fél   pitvarajtót   –   csak   alsó   része   volt,   felső   nem,   hogy 
levegőzzön a ház. S ment Chalubka Mártonékhoz a szomszéd hegyoldalra.
Libegett   a   szoknyája,   amint   ment.   Előbb   leért   a   város   közepébe, 
elhaladt   a   Katalin­templom   előtt,   ahol   Richter   Mihály,   a   plébános   a 
szombat esti litániát tartotta épp. De nem fordult be a templom ajtaján, 
mint korához tisztességgel illett volna. Továbbment, felfelé kapaszkodott a 
görbe   kertecskék   között,   megállt   az   egyiknél.   A   szilvafákon   kis   zöld 
mandulácskák voltak csak még, de a cseresznye már kipiroslott az ágak 
közül. Chalubkáné csirkét kopasztott az udvar sarkában, fejjel lefelé lógatta 
a még meleg állatot, vér csöpögött a homokba.
– Hát megnyílt a szíve – mondta Tarkháné, az öreg. Lihegve törülgette 
meg kezefejével fogatlan száját.
–  Meg?   Lászlónak?   –   kapta   fel   a   fejét   Chalubkáné,   s   erősebben 
megmarkolta a csibe tollát, fel is szakadt a gyenge bőr a mellén. Nehéz lesz 
megtölteni. – S mit mondott?
– Tudom már, honnan ered a baj. Nálunk is, nálatok is.
– Honnan?
– Nem hodrusi asszony tette.
– Hanem?
– A Rudolf­aknai sáfár felesége meg leánya. Munerné s Muner Anna.
–  Ugyan!   Anna   gyermek   még,   tavaly   láttam.   Hosszúlábú,   vézna 
növendék, olyan, mint a tavaszi sovány csibe. S az anyja…
Tarkháné felemelte görbe mutatóujját, s közelebb hajolt.
– Az anyja boszorkány, s Annát is a maga mesterségére tanítja.
– Micsoda? Hiszen az anyja nagyanyja is az volt valamikor! Menjünk 
csak be, nénémasszony!
Bementek. Chalubkáné elhúzta a tűzről a nagy vasfazekat, amelyben 
víz bugyborékolt, belemártotta az ártatlan csibét, s úgy szedte le marokkal 
a   tollat,   hogy   a   bőre   is   lejött.   Nem   lesz   már   abból   töltött   pecsenye, 
legfeljebb paprikás vagy levesbenfőtt.
Már ez is mérgesítette Chalubkánét. Hát még amit hallott!
– Beszélje már, néném, beszélje!
Tarkháné   beszélte   aztán   azt   is,   amit   László   nagy   elkeseredésében 
elmondott neki, meg azt is, ami azóta keserves napokon meg éjszakákon át 
töprenkedés közben hozzátevődött.
 –  László unokám ott látta a bakkecske vérét, meg még a sátán egyik 
patkója is ott maradt a ház előtt, amint siettében rúgtatott haza hajnaltájt. 
Azt mondja, egy törött seprőnyél is feküdt a kertben. Még a lélegzete is 
elállt, alig bírt lejönni a hegyről.
–  S hol járt Muner Dávid azon az éjszakán? Vagy ez is részes volt 
mindenben?
–  Úgy látszik, már előbb elment hazulról, mert este sem volt otthon, 
mikor Munerné arra tanította a leányát, hogy ha szépet tesz neki valaki, 
kutyatejet öntsön a sörébe. Reggel meg azt mondta a boszorkány, hogy 
csak délre várja az urát. Tiszta sor, valami szesszel megszabadult arra az 
időre tőle, míg ő a bűbájos mesterséget akarta végezni.
Chalubkánénak csak úgy kavargott a feje.
– Tartsunk sort, néném. Az én uram…
–  A   te   urad   éppen   úgy   ráfeledkezett   Muner   Annára,   mint   László, 
szegény. S  az asszony ejtett  rajtuk  bűvöletet,  mert, amint  mondja,  még 
össze is verekedtek a múltkor egymással.
–  Emlékszem,   szakadt   bekeccsel   jött   haza   –   suttogta   elhűlve 
Chalubkáné. – Hát ott történt!
– Ott.
– És hol az a leány, hogy kikaparjam a szemét?
–  Nem   találod   azt   már   meg!   Anyja   elküldte   valahova,   azt   mondta 
Lászlónak tulajdon ő maga, hogy éjszaka érte jöttek a boszorkányok, s jó 
helyre   vitték,   bizonyosan   boszorkányos   mesterséget   tanulni.   Ha   majd 
jobban ért hozzá, egy szép napon visszakerül.
–  De hiszen csak azt várom én! – gyürkőzött fel Chalubkáné, s inas, 
vastag karja libabőrös lett indulatában.
Tarkháné aztán elment, magában motyogva. Csóválta a fejét, mert a 
szél   nekirohant,   szemébe   csapta   a   port,   s   egyszer   úgy   a   sárba   huppant 
papucsával, hogy megnyilallt a bokája. Bizonyosan a boszorkány bosszúja 
–   gondolta   –,   merthogy   róla   beszélt.   Chalubkáné   meg   percről   percre 
mérgesebben   járt­kelt   odafent   a   házában,   csapkodta   a   fakanalat,   kést, 
cintányért,   ami   a   kezébe   került,   megsózta   a   levest   kétszer   is,   meg   se 
szemelte a kását, úgy tette oda. Várta az urát.
Chalubka Márton éppen ezen a napon későn indult haza. Sok volt a 
munka   a   kancelláriában.   Nagyot   szuszogott   végre,   s   letette   a   pennát 
elégedetten.   A   bányamester   levelet   kapott   Körmöczről,   hogy   pontosan 
írják össze, mennyi ércet termelt tavaly Gallisonné bányája. A dolog úgy 
állt,   hogy   Goller   úr   tudakolta   meg   a   körmöczi   kamaragrófságnál,   ahol 
atyafiakat ismert. Hogyne szeretett volna tisztában lenni a gazdag özvegy 
pénzével,   akit   elvesz?   Chalubka   Márton   örömmel   vállalkozott,   hogy 
elmegy ő hivatalosan Rudolf­aknára, s elintézi a dolgot.
De ebből semmi se lett.
Amint belépett a háza ajtaján, a felesége az ajtó mögül úgy ütött le reá a 
hamukotróval, hogy csak elfeküdt a földön, s két napig nem látott, mert a 
szeme   is   bedagadt.   Akkorra   pedig   már   nem   volt   kedve   Rudolf­aknára 
menni.
Megtudta,   hogy   Anna   nincs   otthon,   megtudta,   micsoda 
boszorkányságok történtek ott, sőt azt is megmondta neki a felesége, hogy 
mostani baját is Munernénak köszönheti. Abban a pillanatban, mikor ő az 
ajtón belépett, s a felesége szeretettel és örvendezéssel elébe akart sietni, 
egyszerre   felemelkedett   a   hamukotró   magától   –   Chalubkánénak   még   a 
szíve   is   megállt   rémületében,   mint   a   szomszéd   előtt   ismételgette   –,   s 
mintha láthatatlan kéz tartotta volna, lecsapott az ura fejére.
Szájról   szájra   járt   a   hír,   suttogva   szörnyűbbnél   szörnyűbb   dolgokat 
beszéltek az asszonyok egymásnak, s a férfiak is hol itt, hol ott hallgatták. 
De   hangosan   nem   merte   még   mondani   senki,   féltek   a   boszorkány 
bosszújától. Minden házban akadt hamukotró.
Egyetlen fehérszemély akadt a városban – a szegény árva Dikicsné, az 
is mindegyre a templomban üldögélt –, aki megpróbált ellenkezni az egyre 
dagadó, zavaros áradattal.
–  Nem   lehet   az,   hogy   Munerné   boszorkány   lenne.   Magam   láttam   a 
templomban vasárnapi misén. De nemcsak hogy misén volt, hanem gyónni 
is ment Munerné, s magához vette az Urat.
– Mást láttál, Eszter. Nem ő volt az. Mióta nem járt a templomban! S 
épp most lett volna?
–  Annak   is   volt   oka.   Ő   maga   mondta   nekem,   hogy   az   ura   nagyon 
féltette a leányt, mióta tavaly ősszel két legény megállította az erdőben, s 
nem akarták  továbbengedni.  Azóta nem  mehettek  le a  városba,  még az 
Isten házába sem. De most Gallisonné úrasszony elvitte magával Annát 
Pozsonyba,  s neki  első útja  a templom  volt,  mert  nagyon fáj a  szíve a 
leánya után. Én nem hiszem, hogy boszorkány lenne.
–  S a bakkecske vére, ami ott szárad a tölgyfán? Menj fel az erdőbe, 
Eszter, s nézd meg! Azt az eső sem mossa le!
Munerné   ugyancsak   csodálkozott,   mennyien   járnak   a   tóparton 
mostanában. Igaz, szép, nyári idő volt, de máskor nemigen fáradtak ki ide a 
városból   az   emberek.   S   mind   csak   elmentek   a   ház   mellett,   de   be   nem 
kopogtak, oda se igen néztek, csak a nagy tölgyfa előtt  álltak  meg egy 
pillanatra.
Muner is furcsállotta a dolgot. Kint ült a kispadon következő vasárnap 
délután a ház előtt.
– Nézd csak. Mit formálgatják azt a tölgyfát? Mit látnak rajta?
Közelebb ment a kerítéshez. Az öreg Tarkháné ácsorgott ott meg
vagy két asszony és az András­akna sáfárja meg a városi pénztárnok s 
Nyár Balázs.
– Mit néznek ott kegyelmetek a tölgyfán? Tán akasztott embert látnak 
rajta?
–  Azt   nem   –   fordult   vissza   az   öreg   Tarkháné   elszántan.   –   Hanem 
bakkecskevért! Tudja, mit jelent ez, sáfár uram?
– Ugyan mit?
–  Hogy boszorkányok lakoztak itt a múltkoriban, valamelyik éjszaka. 
Ezt nem lehet letagadni, mert nem mossa le az eső!
–  Ugyan!   –   mondta   bosszankodva   Muner   Dávid.   –   S   hol   az   a 
bakkecskevér?
– Itt – mutatták egyszerre hárman is.
Muner dühében elnevette magát.
– Az bakkecskevér? Ángyom térde! Gubacstinta az, én vágtam a fához. 
S tudni akarják, mikor és miért? Mert a lányom után próbált járni olyan 
valaki, akit nem láttam szívesen, s kiadtam az útját, de még a kalamárisát is 
utána hajítottam. Persze, hogy nem mossa le az eső! Jóféle tinta az!
– Ugyan, ugyan! – hajtogatta a fejét az öreg Tarkháné, s közben sűrűn 
pislogott. A pénztárnok nagyot nevetett, legyintett, s odament Munerhez, 
hogy kezet rázzon vele.
– Tudtam én azt, sáfár uram, hogy ilyen valami lesz a dologban, de az 
asszonyok nem hagytak nyugton, hogy nézzem meg a bakkecske vérét. Hát 
csak   annyit   mondok,   vigyázzon   kigyelmed   a   házatájára,   mert   a   rossz 
nyelvek ellen bajos az orvosság.
Körülnézett.
–  Azt mondják, ugyancsak szép hajadonná serdült a leánya. Hol van, 
hadd látom! Vagy tőlem, öregembertől is félti?
–  Nem azért nem féltem, pénztáros  uram, merthogy nem éppen idei 
pulyka már, hanem mert mindig tisztességes embernek ismertem. De nincs 
itthon.   Pozsonyba   vitte   Gallisonné   úrasszony,   s   lehet,   hogy   vele   megy 
Bécsbe is…
– Mi a szösz? – könyökölt a kerítésre a pénztáros. – Ugyan nagyralátó 
lett, sáfár uram! S mi végből?
– Hogy itt ne lássák, s hogy ott meg ő lásson valamit a világból.
– Tán bizony ott akarná férjhez adni?
– Ha arravaló ember kéri, ott.
– Lám, lám! Olyan nagyra tartja, hogy itteni ember nem is elég?
–  Attól   függ,   milyen.   De   ami   azt   illeti,   az   én   lányommal   nem 
vallanának szégyent még a királyi udvarnál sem. Az az egy bizonyos.
A pénztáros megcsóválta a fejét. Egyedül ballagott le a városba, mert a 
többiek előbb elmentek már. A bakkecske vére nem bántotta, azon csak 
nevetett.   Gubacstinta!   Hanem   az,   amit   a   sáfár   mondott,   szöget   ütött   a 
fejébe.
–  Nem   rendes   dolog   ez,   hogy   valaki   ilyen   nagyra   tartsa   a 
leánygyermekét, ha szép, ha nem szép – mondta a feleségének otthon.
–  Mégis   meglehet,   hogy megbabonázták   Muner fejét,   s  azért   beszél 
ilyeneket. Akkor pedig hátha a gubacstintát is az asszony adta a szájába? 
Lehet, ő úgy emlékszik, de talán csak álmodta az egészet, s az a fekete folt 
a fán mégiscsak… mégiscsak…
Muner nevetve ment vissza a házba. Letette a süvegét, odaült a széles 
ládára, s rászólt a feleségére, amint az a katlan alját súrolgatta hamuval.
–  Még majd a végén boszorkánynak hisznek, aztán megégetnek! Én 
meg fiatal feleséget veszek magamnak. Jó lesz?
–  Nekem ugyan mindegy! – felelte az asszony azon a száraz hangon, 
amelyet sokszor hallott tőle, de jól tudta, hogy sírás bujkál alatta.
– Nem is sajnálnál?
– Kegyelmedet? Miért?
 – Hát a sok költség miatt! Épp most, mikor annyi a gond meg baj úgyis.
Megint   nevetett   magában.   Munerné   hallgatott.   Dörzsölte   az   üstöt 
tovább. Muner hangja, amint nézte, nagyot váltott. Halkabban szólalt meg:
–  Itt   kaparod   az   üstöt,   boszorkánysággal   vádolnak,   mint   holmi 
vénasszonyt,   pedig   hát,   ha   jól   számítom,   nem   vagy   több   harmincnégy 
évesnél,   s   Chalubkáné   alig   volt   több,   mikor   férjhez   ment.   Most   meg 
gyereket vár.
Az asszony egy szót sem szólt. Ha az ura így beszélt, mindjárt könny 
szökött   a   szemébe,   s   vigyáznia   kellett   a   szívére   nagyon.   Félig   sejtette 
ugyan, hogy a negyedik  korsó sör után  tér ilyen jó belátásra,  de mégis 
jólesett. Ritka férfi, aki valaha is belátásra tér.
– Bizony sajnállak, hogy mellettem így elöregedtél – folytatta Muner. – 
Tudom,   sok   bánatot   okoztam   neked.   Most   is,   hogy   elküldtem   azt   a 
leányt…   de   azt   hiszed,   nekem   nem   fáj?   Nekem   még   jobban!   Mert   ha 
ránéztem, mintha téged láttalak volna fiatal arcoddal… ott, a kis hodrusi 
házunkban.
Ránézett az asszonyra, emlékszik­e.
– Chalubkáné anyja azt hitte, Julianna miatt járok arrafelé…
Az asszony még mindig nem szólt semmit. Ez nem fájt már csöppet 
sem. Valaki más lehetett, aki a palánk mögül rámosolygott Muner Dávidra 
azon a tavaszi vasárnapon? Vagy mégis ő volt? Mintha szakadozni kezdett 
volna   valami   kötés   a   szívéről,   amit   ő   maga   tett   oda   gonddal   szedett 
pókhálóból,   fehér   rongyból,   gyászfekete   zsinórral   át   is   csavargatta 
tizenháromszor… mégsem tart hát elég erősen?
– Hej, de szép voltál, te Krisztina! Olyant azóta sem láttam. Nem, még 
a lányod sem olyan szép.
Odament   a   falifülkéhez,   egy   kis   sört   töltött   még   magának,   felét 
felhajtotta,   másik   felét   odaállította   az   ablakdeszkára   maga   mellé,   s 
visszaült a ládára.
–  Mikor   is   láttalak   utoljára   szépnek,   fiatalnak?   –   beszélt   maga   elé, 
ölében összetéve két nagy kezét. – Mielőtt kis Kristóf beteg lett volna. Tíz 
éve már annak. Kristóf fiunk tizenhét éves lenne már… Hej, de hányszor 
megbántam   szívemből,   hogy   akkor   nem   engedtelek   gyökeret   szedni… 
hátha mégis meggyógyult volna!
 Fojtott lett a hangja, s a markával megdörzsölte két szemét. Nem látta, 
hogy az asszony leteszi a katlant, s megfordul,  úgy fordul meg, mintha 
csoda történt volna előtte, s nem akarna a szemének hinni.
– Megbánta?
–  Keservesen.  De hát nehéz  dolog ezt  bevallani,  te  asszony. Meg a 
kislány előtt is szégyelltem volna. Hanem most egyedül vagyunk, ketten, 
úgy, mint azelőtt rég… hát miért ne tudnád? Ostoba öregember vagyok, 
na…
Már nem is szégyellte a könnyeit. S az asszony közelebb lépett hozzá.
– Hej, te Krisztinka, ha egyszer lehetnék még boldog életemben! Hidd 
el, nem tudok én örömet érezni, ha utánam néznek is az asszonyok. Én 
csak téged szerettelek, mikor olyan szép voltál…
– Vigyázzon, kegyelmed, meszes lesz a haja, úgy hátra veti a falhoz a 
fejét – mondta az asszony, s neki is elakadt a hangja, pedig egy korty sört 
sem   ivott.   De   gyermeknek   tetszett   most   Muner   Dávid,   nagy,   kövér, 
csontoskezű gyereknek, tétova, butaképű fiúgyereknek, aki eltévedt, s nem 
tud hová menni, és az anyja után sír. Ki ne szánta volna meg? Munernénak 
lágy   volt   a   szíve,   s   most   Anna   is   hiányzott,   nem   volt,   kit   simogasson, 
dédelgessen. Megsimította az ura drótszálmakacs, őszülő haját, mintha a 
meszet verte volna le róla.
Muner Dávid felnézett rá.
–  Ha   te   igazán   boszorkány   lennél,   Krisztinka,   most   elvarázsolnád 
magad a kedvemért… a réginek… szeretnél, mint akkor, régen…
– Nem vagyok boszorkány – mondta az asszony mély, zengő hangon –, 
hanem azért talán tudnék még olyan lenni, vagy hasonló ahhoz, amilyen 
voltam. Mert én kis Kristóf miatt…
Elakadt a hangja. Muner Dávid dörgő hangján nevetni kezdett.
–  Te tudnál még egyszer olyan lenni? Ezzel a lógó, fakó hajaddal? A 
sovány csontjaiddal?
Legyintett keserűen.
– Engem ne tarts bolonddá.
Ráhajtotta elnyújtott karjára nagy, szürke fejét, és Munerné nem volt 
elég okos, nem volt elég okos…
Talán nem is akart okos lenni. Odament hozzá, és mosolygott a fekete 
kendője mögött.
 – Aludjon egyet kigyelmed kint a füvön vagy idebenn a padkán, s mire 
felébresztem,   még   nem   lesz   napszállat,   világos   nappal   láthatja,   tudok­e 
még szép és fiatal lenni.
Felvetette a fejét. Muner Dávid mosolygott valamit magában, nevetett 
is   a   kabátja   szövetjébe,   de   aztán   úgy   maradt   fekve,   meg   sem   mozdult, 
felhorkantott. Elnyomta a sok sör, a meleg meg az egész heti fáradság.
Munerné rámosolygott még egyszer, kissé hátrább igazította a karját 
meg   fejét,   hogy   jobban   a   falnak   támaszkodjék   –   ha   falas   lesz,   majd 
letisztítja a ruhát. Aztán rakott egy­két száraz gallyat a tűzre, vizet tett fel, 
kiment a kiskamrába a másik ládához – mikor visszajött, csak azért tette, 
hogy kivigye a meleg vizet magával jókora tálban. Nagy lucskolás zaja jött 
aztán a kis kamrából, az asszony szívdobogva hajat mosott, egészen meg is 
fürdött.
Más   ruhát   vett,   kenőcsöt   kotort   elő   a   kemencegerenda   alól,   a   sok 
orvosság közül, s azzal bekente a kezét, bedörzsölte az arcát meg nyakát. 
Illatos   virágvízzel   meglocsolkodott.   Leánykori   ruháját   kapcsolta   össze 
vékony   derekán,   a   sok   hajladozástól,   erős   munkától   nem   volt   ideje 
megkövéredni.   Kendőt   nem   kötött   magára,   hanem   csak   kis   patyolat 
főkötőt, az alól is kilátszott frissen mosott, puhabarna haja. Néhány szála 
pehelyszőke volt még most is, mint kisgyermek korában, s úgy fénylett a 
ferdén betűző  délutáni napon, mint az arany. Éppen az ablak sugarában 
állott, amint költögetni kezdte az urát. Nem kellett pirosító az arcára, égett 
úgyis, mert szégyellte, amit tesz, önmaga előtt, de mégis diadalmas volt. 
Chalubkáné   gyermeket   vár?   Világéletében   csúfabb   volt   nála,   s   mert 
későbben ment férjhez, tovább legyen fiatal? Fiatal még ő is, ha az akar 
lenni!
– Édes uram! Ébredjen hát!
Erősen   vert   a   szíve.   Mert   hátha   csak   ránéz   hunyorgatva   Muner,   és 
kineveti? Hátha legyint, s azt mondja: eridj, vedd fel a fekete kendőt, neked 
már csak az való!
Muner   felütötte   végre   nagy,   borzas   fejét   a   karjáról.   Rámeredt. 
Hunyorgott. A szája is nyitva maradt. Mosolygásra húzódott szét a szája.
– De jól tetted, hogy eljöttél álmomban, Krisztinka! – dadogta. S kitárta 
a két karját.
 Az   asszony   odasimult,   nevetett   halkan,   aztán   sírni   kezdett,   még 
halkabban.   Tíz   éve   éltek   egymás   mellett   kis   Kristóf   halott   arcának 
emlékével, s most először nem érezte Munerné a kemény kis hideg kéz 
nyomát a szívén.
–  Te! – riadt  fel Muner Dávid, s  összerezzent  egész testében,  aztán 
eltartotta magától az asszonyt. – Igazán te volnál? Még utóbb én is azt 
fogom hinni, hogy van valami ördöngös tudományod.
– Ne higgyen semmi mást kigyelmed, mint hogy leszakadt a szívemről 
tíz esztendő minden keserűsége – suttogta Munerné, és megsimogatta az 
ura fejét, amint behunyt szemmel a mellére hajolt, s odaült a térdére, mint 
réges­régen   valaha.   –   Egész   szívemből   mondom,   mostantól   fogva 
elfelejtettem, hogy nem akart kiengedni gyökeret szedni akkor éjszaka az 
erdőre.
Munernek kábult volt a feje az álomtól meg a sörtől, meg attól is, hogy 
ott ült az ölében az asszony.
– Nem láttam még életemben ilyent – morogta, és nagy, nehéz keze az 
asszony nyakára tévedt, fehér, sima nyakára. – Krisztinka, Krisztinka! Hát 
nem vagyunk még olyan nagyon öregek mégsem?

Odakint   augusztusi   meleg   feküdt   a   városon.   Idebenn,   a   hűvös   falak 

közt,   a   kamaraház   saroktermében   üldögéltek   a   bányabíróval   a   tisztek: 
esküdtek,   írnokok,   a   pénztárnok,   a   krebsgrundi   sáfár,   Úrvölgyről, 
Bakabányáról meg Hodrusról is néhányan.
Várták Dóczy Sebestyént, aki Körmöczre utazott pénzért.
Szombaton   újra   elmaradt   a   hodrusi   vájárok   meg   a   bélabányaiak 
fizetése,   és   Chalubka   Márton   összehúzott   szemmel,   mogorván   jegyezte 
meg, hogy csak özvegy Gallisonné bányája fizet még mindig rendesen, de 
megvan az oka annak is.
Nem   nagyon   figyeltek   reá,   mert   mindenki   mély   gondolatokba   volt 
merülve. Vajon kapott­e Dóczy Sebestyén pénzt a körmöczi kamarától, és 
mennyit?
Vajon   mi   lesz,   ha   nem   fizethetik   a   bányászokat,   s   azok   a   múltkori 
zavargásokat   megismétlik?   Hoetsch   Kristóf   bányaesküdt,   aki   két   vájárt 
megvert   bosszúságában,   különösen   félt.   Sejtette,   hogy   neki   nemcsak   a 
kalapját   akasztanák   fel   a   vesztőhelyen,   hanem   őt   magát   is   legalább 
megvernék,   ha   megkaphatnák.   Sóhajtva   gondolt   reá,   hogy   szívesen 
elutazna valahová, de merre menjen? Még azt hinnék, oka van a szökésre. 
Holott nem tett többet, mint mások, aki követ akar reá dobni, nézzen a 
lelkébe. Természetes, hogy gondoskodik magáról, amíg lehet, természetes, 
hogy egy­két darab alkalmas ércet elrakosgat otthon, mikor éppen alkalom 
van reá, ki vehetné ezt rossz néven? Körülnézett a társaságban, s alig volt 
valaki, akiről ne tudta volna ugyanazt vagy egyéb, titkon tartott dolgot. 
Hogy a fizetéséből a nagy drágaság mellett senki meg nem tud élni, arról 
már szót sem ejtettek soha. Évekig panaszkodtak, aztán abbahagyták.
Az  öreg  bányabíró   nagyokat   szuszogott  néha,   asztmás  volt  szegény. 
Thailler   Boldizsár,   az   Óvár   gondnoka,   amellett   esküdt,   panaszolta   neki 
halkan és hosszadalmasan, hogy a vájárok, akiket rendetlenkedés és tiltott 
favágás miatt lezártak, tegnap enni­ meg innivalót hozattak be maguknak a 
feleségeikkel, egész éjszaka lármáztak, aztán kitörték a közös cella ajtaját, 
az ő pincéjébe mentek, kieresztették a sörét, s a konyháját is elcsúnyították. 
Alig   fejezte   be   a   panaszt,   az   egyik   úrvölgyi   sáfár   szólalt   fel,   a   füleki 
kapitánytól hallotta, hogy az odaküldött bányászoknak nem vették semmi 
hasznát,   fegyelmet,   rendet   nem   tudtak   tartani,   semmi   parancsra   nem 
hallgattak, s azt mondták, majd akkor rohannak rá az ellenségre, mikor ők 
jónak látják, nem mikor a füleki kapitány parancsolja.
– Sok van a rovásukon – dörmögött Thailler.
– Nem ártana nekik, ha kicsit rendet tanulnának.
–  Nem   egészen   úgy   áll   a   dolog,   urak   –   vágott   közbe   fiatalos 
igazságérzettel   Tarkha   László.   –   Én   tudom,   hogyan   nyomorognak   a 
vájárok és ha az asszonyok is munkába jönnek és ércet válogatnak, mert a 
férjük fizetéséből a család nem élhet meg, sokan még szidalmazzák őket 
azok közül, akiknek semmi munkájuk nincs.
–  Az   asszony   maradjon   otthon   a   gyerekeknél   –   morgott   Chalubka 
Márton rosszkedvűen.
– Könnyű mondani – legyintett Tarkha László. – Ha nincs mit enni adni 
nekik, hiába ül a konyhában, a hideg kemence mellett szegény.
– Húsz év múlva már nem fogsz így beszélni, öcsém – veregette meg 
az öreg bányabíró a vállát. Tarkha László magában morgott. Mióta neki a 
szíve   fájt,   azóta   jobban   megértette   a   nyomorultakat.   S   felháborodott   a 
keménybeszédű   urakon,   akik   egy­egy   izgága   ember   bűne   miatt   nem 
sajnálták  volna  három falu  népét  még nagyobb  nyomorúságba kergetni. 
Volt ugyanis, aki azt ajánlotta, hogy mondjanak le mindnyájan, utazzanak 
el, a bányákat be kell zárni, úgyis háborús idő van. S a várost hagyják 
sorsára.
–  Muner   Dávid   nem   jött   el   –   mondta   a   bányabíró   aztán.   –   Pedig 
beszédem lett volna vele.
Chalubka Márton megint morgott valamit, de nagy varjúbajusza alól 
nehezen jött ki értelmes szó.
Odakint   patkócsattogás   hangzott   fel.   Hat   városi   drabant   kíséretében 
odalovagolt   a   kamaraház   elé   Dóczy   Sebestyén,   a   küldött.   Lassan, 
meggondoltan szállt le a lóról, szakálla kissé felborzolódott a mellén, azt 
lesimította. Széles vállán megfeszült a köpönyeg. Alacsony, zömök ember 
volt,   a   feje   magasabb   embernek   való   erős,   széles   koponya.   Odaszólt   a 
drabantoknak, s aztán eltűnt a hűvös, bolthajtásos kapualjban, s hallatszott, 
amint jön felfelé a lépcsőn.
Egyetlen hang, egyetlen pisszenés nem hangzott, még a lélegzetüket is 
elfojtották az urak, míg be nem lépett. Minden szem rátapadt várakozón.
Dóczy nyugodt léptekkel odament hozzájuk, leült a helyére az asztal 
mellé, s a bányabíróra nézett.
– Visszajöttem Körmöczről.
– Már délelőtt vártuk kegyelmedet – mondta a bányabíró.
– Tovább tartott a megbeszélés. A hegyek között pedig egy kis dolgunk 
akadt – legyintett. – Az útonállók is olyan éhesek már, hogy még a hat 
drabant sem ijesztette  vissza  őket a próbálkozástól.  Rosszabbak,  mint a 
farkasok, mert azok, ha egyiküket leüti az ember, megosztoznak rajta, s 
megbékélnek egy darabig, de ezek a szerencsétlenek nem falhatják fel a 
társukat, bár ki tudja, nem fanyalodnak­e reá a végén még erre is.
Körülnézett. És hallgatott.
– Kapott pénzt kegyelmed? – kérdezte a bányabíró fojtott hangon.
– Kaptam – intett. Számításokat vett elő a zsebéből.
– Mennyit?
– Ezerkétszáz forintot.
 Mind felugráltak. Csak a bányabíró maradt a helyén, ő nem bírt olyan 
könnyen mozogni.
– Hol van hát?
–  Körmöczön   –   mondta   Dóczy   Sebestyén,   s   összefonta   mellén   két 
izmos, kurta karját. – Amint kiléptem a kamarából, már ott vártak négyen, 
a selmeczi  bányák hitelezői.  A  beszterczebányai  rézöntőből  volt  ott  két 
ember,   négyszáztíz   forint   huszonkét   dénárt   követeltek,   azután   a   bócai 
földbirtokos, Szentiványi, aki hatszáz forintot adott kölcsön tavaly, s már 
újévkor meg kellett volna fizetni neki, özvegy Bebek Kata, aki anyjától 
örökölte   a   követelését   meg   Menyhért,   aki   lovakat   adott   a   bétabányai 
vízhúzáshoz. Úgy szétszedték a pénzt, mint a Krisztus köntösét.
– Miért adta oda kegyelmed?
Sebestyén körülnézett megint a társaságon. Sorra figyelte az arcokat. 
Majd a bányabíróhoz fordult.
–  Mert   szégyelltem   magam   –   mondta.   –   Hogy   ennyire   jutottunk. 
Selmecz kérjen Körmöcztől? S akkor is ott acsarkodjanak a küszöbnél az 
adósságok miatt a hitelezők? A képemről jött le a bőr! Én ilyen utat többé 
nem vállalok. Hanem majd megmondom, mit csinálunk.
Hallgattak mind.
–  Ugyan mit? – kérdezte végre a bíró. – Én magam már nemhogy a 
fizetésemet költeném, de még a feleségem fülbevalóját is elzálogosítottam. 
Ahányan   vagyunk,   mind   nehezen   élünk,   a   kamara   tiltja,   hogy 
bányarészeket   vegyünk,   s   azt   míveltessük,   másképpen   pedig   hogyan 
szerezhessünk pénzt?
–  Még   az   italmérési   engedélyt   is   elvették   –   morgott   Hoetsch   –, 
mészáros sem lehet közülünk való, sem sört nem főzhetünk. Az embernek 
semmihez sincs már kedve.
–  Csak ökörbőrt venni – hunyorított reá Thailler, aki jól tudta, hogy 
Hoetsch ezzel nyerészkedik mostanában. Az aknába ökörbőrben engedték 
le a lovakat meg munkásokat, Hoetsch olcsón vette, s jó áron adta tovább a 
bányáknak. Ha néhány tehénbőr is került közéje, s leszakadt benne az állat 
vagy ember, nem neki fájt.
A bányabíró meg Dóczy Sebestyén összenéztek.
–  Én   –   mondta   Dóczy   Sebestyén   –   a   magam   vagyonából   hoztam 
négyszáznyolcvan   forintot,   s   Körmöczről   is   kértem   ötszázat,   hogy   a 
munkásokat   egy   hétre   ki   lehessen   fizetni.   Ezt   odaadom.   De   van   egy 
feltételem.
Körülnézett megint.
– Azzal kaptam meg a pénzt, hogy magunk között ezentúl semmit meg 
nem tűrünk, ami a kamarai tiszttel össze nem fér. Meg kellett ígérnem, 
hogy bezáratjuk a várba Hoetsch esküdtet, és mindaddig fogva tartjuk, míg 
a múlt heti ökörbőrök árát vissza nem fizeti, és számot nem ad róla, hova 
lett a Mátyás­aknai ércből tizenkét rümpel, ami az olvasztásnál hiányzott.
Hoetsch felhorkant. Nagyot ugrott ültéből.
– Engem?
–  És   mindenkit,   akire   gyanú   eshet   ezentúl   –   mondta   emelt   hangon 
Dóczy. – A bányák rosszul mennek, de nemcsak a sors csapásai okozzák 
ezt,   hanem   a   tisztek   nemtörődömsége,   hűtlensége   és   gondatlansága   is. 
Vagy lemondok minden hivatalomról, eladom itteni bányáimat, és békén 
élek a házamban, vagy rendet próbálok teremteni, az Úr Istenre mondom!
– Gyalázat! – ordított magából kikelve Hoetsch. – Miért éppen engem? 
Miért   nem   Thaillert,   aki   mikor   múlt   héten   lerészegedett,   a   királyi 
főkamaragrófot becsmérelte? Miért nem Chalubka Mártont, aki a kutatási 
karókat tovább szúrta az Óhegyen?
– Nem igaz! – kiáltott Chalubka Márton felháborodva. – Ki merészeli 
ezt mondani rólam?
– Én! – kiáltott Hoetsch. – Én magam! És ha bezárnak, még többet is 
mondok!
– Ugyan, ugyan – mondta a bányabíró, aki különb viharokat is végigélt 
már.   –   Minek   ezen   felindulni,   urak?   A   körmöcziek   azt   kívánták,   hogy 
zárjuk be Hoetsch esküdtet. A várnagy adjon neki kényelmes szobát és jó 
ellátást, hivatalból megfizetjük. Egy darabig ott lesz, aztán feledésbe megy 
az egész, s a körmöcziek lecsillapulnak, éppen úgy, mint mi is mindnyájan.
Dóczy Sebestyén összehúzta a szemöldökét. De nem szólt bele.
–  Nagyobb baj van itt – folytatta az öreg bányabíró, és megsimogatta 
kopasz tarkóját.– Az, hogy ezer forint éppen csak két­három hétre elég. Mi 
lesz azután? Honnan szerzünk pénzt megint?
– Körmöczről nem – rázta a fejét Dóczy.
 –  Beszterczebányáról   sem   –   szólt   közbe   Thailler.   –   Őket   nemrég 
sarcolta   meg   a   császári   sereg,   s   maguknak   sincs   semmijük.   A   kohójuk 
pedig porig égett.
Kis csönd lett. Aztán felütötte a fejét Chalubka Márton.
– Adjon Gallisonné valamit.
–  Gallisonné? Rudolf­akna  öt éve nem kért ellátmányt  a kincstártól, 
maga fizeti az embereit, a vízhúzásról is gondoskodik…
–  De Mátyás­tárna lyukasztott a múltkor, s ha akarjuk, egy kis zavart 
mindig lehet támasztani. Akkor majd meggondolják.
A bányabíró megfogta az állát.
– Erre nincs szükség, Márton. Muner Dávid megértheti, hogy a bányák 
érdeke egy, s ha én megkérem reá, segíteni fog.
– Gallisonné nélkül semmit sem tehet, azt mondja.
– Éppen azt akarom, hogy Gallisonnéval beszéljen. Gallisonné vegyen 
át néhány kukszot a többi bányákból, ennek fejében kösse le Rudolf­akna 
jövedelmének egy részét, hogy jusson is, maradjon is.
–  Ezt   Muner   nem   fogja   ajánlani   Gallisonnénak   –   ütött   az   asztalra 
Thailler. – Örül, hogy jól megy dolga ott a tó mellett, magában. Törődik is 
az velünk!
Chalubka megint morgott valamit. A bányabíró felnézett.
– Sebestyén – mondta –, kedves sógorom voltál mindig, és tudod, mit 
gyötrődöm ebben a terhes hivatalban öreg és beteges ember létemre. Ha 
elmentél Körmöczre, menj el Pozsonyba is.
Dóczy Sebestyén összeráncolt homlokkal állt ott.
–  Emlékezz reá, hogy szegény meghalt feleségem valaha anyád volt 
anyád   helyett   –   folytatta   elérzékenyülten   az   öreg   bányabíró,   s   nehezet 
lélegzett. – Szeretném, ha vissza tudnám kapni az elzálogosított fülbevalót, 
a leányomnak szántam, ha férjhez megy. De amíg meg nem szabadulunk 
ettől a sok bajtól, nem is gondolhatok reá… talán még a kösöntyűt is rá 
kell szánnom…
– Hagyd abba, öreg – mondta Dóczy Sebestyén haragosan. – Megyek. 
Még ezt az egyet megteszem. Hanem Hoetsch az Óvárban maradjon, míg 
vissza nem jövök Pozsonyból, és az ércről adjon számot.
Körül sem nézett újra, indult az ajtó felé. A küszöbről még visszaszólt.
 – Este eljövök még, jobb, ha írsz Gallisonnénak. És holnap útra kelek. 
Ez az utolsó, amire még a fejem ráadom.
Elment. Nem volt ott, mikor az urak átkísérték Hoetsch kohótisztet az 
Óvárba,   ott   betessékelték   szépen   az   egyik   tágas   szobába,   s   mindjárt 
elöljáróban   jókora   kupa   sört   hozatott   fel   neki   sós   hússal   meg   friss 
kenyérrel Thailler Boldizsár.
–  Nem lesz itt rossz dolga kegyelmednek – vigasztalta. S csöndesen 
tette hozzá: – Még meg is beszélhetünk egyet­mást.
Nyár Balázs, a pénztárnok meg a fiatal Tarkha László együtt mentek 
hazafelé.
–  Holló  a hollónak nem vájja  ki a szemét – legyintett  a pénztárnok 
rosszkedvűen. – Bizony igaza van Dóczynak. Nekem is lesül a képemről a 
bőr. Becsületes bányapolgárt, tisztességes tisztet keresve is nehéz találni. 
Nem   csoda   aztán,   ha   a   nép   is   egyre   alávalóbb,   tisztességet   nem   ismer 
senki, s akinek mi kell, ott veszi, ahol találja.
László csak bólogatott. Nyár Balázs ránézett oldalt.
– Neked mi bajod, fiú? Sárgaság ütött beléd?
Felsóhajtott   László,   olyan   nehezen,   mintha   mázsás   zsákot   cipelne   a 
vállán.
– Nagy az én bajom, Balázs bátyám, s nem lehet segíteni rajta.
– Hát az bizony nagy baj. De majd elmúlik. Tapasztaltam, hogy minél 
inkább úgy hiszi az ember, annál hamarább elviszi az idő a keserűséget. 
Mert furcsa állat az ember. Huncut, amíg meleg, én mondom.
– Igaza van, Balázs bátyám – bólintott rá László.
– S ha egyik holló a másiknak nem vájja ki a szemét, egyik asszony a 
másiknak szívesen. Ámbár magam sem tudom most már, mi van a dolog 
mélyén,   merthogy   Muner   Dávid   olyan   szokatlan   módon   beszélt…   nem 
tudom,   hogyan   tarthatja   valaki   annyira   a   leánygyermekét.   Még   ha   fiú 
lenne, hát…
László   megállt   az   utca   közepén,   s   majdnem   kiütötte   egy   asszony 
kezéből a nagy dézsát, amit cipelt. Szidta is az, de mit törődött ő vele?
–  Balázs bátyám! Ha az apja szereti Annát, ha nagyra tartja, az mind 
nem   csoda.   Az   lenne   a   csoda,   ha   nem   szeretné,   s   nem   tartaná   többre 
mindenki másnál. Mert Annához fogható lélek a világon nincs. Sem olyan 
szép, sem olyan jó.
 – Hej, fiú! Talán bizony ez a te bajod?
– Ez – mondta rá keményen László.
–  Akkor hát vigyázz, mert ugyancsak kikezdték őket a vénasszonyok. 
Hírbe hozták Annát.
– Kivel? Chalubka Mártonnal?
–  Azt nem hallottam. Miért hozták volna hírbe Chalubka Mártonnal? 
Sokkal   rangosabb   valakivel   annál.   Magával   a   sátánnal.   Azt   mondják, 
boszorkány. Bakkecskevért láttak odafenn a tölgyfán, Munerék háza előtt. 
S még engem is felbolondítottak, jöjjek, nézzem meg. Három hete múlt, 
hogy ott van, azt mondják, volt azóta olyan zápor, hogy majdnem térdig 
vízben   jártunk,   s   a   feleségem   csibéit   mind   elvitte,   elmosta   –   de   a 
bakkecskevér ott maradt. Magam láttam.
Mozgott a bajusza, amint nevetett.
–  No,   igazán   mondom,   meghökkentem.   Azért   ne   sápadj   el   annyira. 
Mert Muner Dávid kijött a kerítéshez, s elmagyarázta, mi a bakkecskevér. 
Valaki   legyeskedett   a   lánya   körül,   s   ő   utánavágta   a   gubacstintát 
kalamárissal együtt. Persze, hogy azt nem mossa le egykönnyen a víz! Hát 
látod, így lesz az asszonyok száján bakkecskevér a tintából! Jó tanulság ez, 
fiam, hogyan lehet nekik hinni.
László ott állt még mindig, ahol az előbb gyökeret vert.
– Gubacstinta volt? – hebegte maga elé, s a homlokához nyúlt.
– Tán bizony te is elhitted, hogy bakkecskevér? Ugyan! Az az ártatlan, 
sovány   Munerné   meg   a   leánya…   olyanok   a   boszorkányok?   Nekem, 
mondom,   csak   az   volt   a   különös,   hogy   Muner   olyan   nagyon   féltette   a 
leányát,   s   annyira   nagyralátó,   hogy   Pozsonyba   küldte   Gallisonnéhoz. 
Minek az? Itteni ember már nem is jó neki?
– Pozsonyba küldte? Gallisonnéhoz?
– Oda. Tán nem tudtad, hol van? Maga kísérte el Hodrusig késő este, 
vagy tán még tovább.
László   az   ajkába   harapott,   a   szemöldöke   összerándult,   a   két   keze 
ökölbe szorult. Felnézett az égre.
– Hála érte a jó Istennek!
Nyár Balázs fejcsóválva nézte végig.
 –  Hát   furcsa   szerzet   a   szerelmes   ember,   hallod!   Most   látom   csak, 
milyen bolond voltam ifjúkoromban én is. Miért adsz most a jó Istennek 
hálát? Hogy Annát elvitték?
– Hogy nem igaz, amit…
–  Hát   bizony   gonosz   rágalom   sok   minden,   amit   az   asszonyok 
beszélnek. S hogy honnan eredhet, nem tudja senki.
– Én tudom! – ütött a mellére elkeseredve László. – Én vagyok az oka! 
Nagyanyám   addig   faggatott,   hogy   elmondtam   neki,   mi   bánt,   s   most   ki 
tudja, mit indítottam meg ezzel! De rohanok is, megyek, beszélek, amit 
elrontottam, jóvá teszem…
Megfordult, s úgy loholt az utcán lefelé, hogy galléros köpönyegével 
akár   garabonciás   diáknak   lehetett   volna   nézni,   akit   a   szél   visz,   mint   a 
vitorlát.   Nyár   Balázs   megint   csak   megcsóválta   a   fejét,   s   aztán 
elmosolyodott. Utána tekintett.
–  Alighanem   ez   után   a   gyerek   után   hajintotta   a   gubacstintát   Muner 
Dávid – mondotta magában. – Szegény kölyök! Pedig hát nem alábbvaló 
amúgy a többinél, csúnyának sem csúnyább, mint más, kicsit nehéz a feje, 
de az mindig kisebb baj, mint ha nagyon is okos valaki.

A   pozsonyi   ház   előtt   két   platánfa   álldogált,   sápadozni   kezdtek   már 

mind   a   ketten,   mint   az   öregedő   asszony,   s   világossárga   levelek 
hulldogáltak a könnyű augusztus végi szélben.
A városban még mindig nagy volt az izgalom.
Augusztus tizenharmadikán vonultak el a rendek az országgyűlés után 
elkeseredett dühvel egymás ellenében. Katolikus a protestáns, protestáns a 
katolikus   ellen   acsarkodott,   hamis   vádak,   keserű   szitkok,   gyűlölködő 
gondolatok kavarogtak, a szelíd Jézus nevében meg is ölték volna egymást.
Külországból   is   egyre   szállongtak   a   hírek,   Ferdinándot   német 
császárnak is megválasztották, de a csehek letették a maguk trónjáról, és 
Frigyest követelték királyuknak, meg is választották helyette.
A   háború   már   a   tavasszal   megkezdődött   minden   nyomorúságával   – 
egyre többen féltek tőle, hogy idehaza is fellángol a tüze megint, pedig így 
is elég baj volt törökkel, egyéb népséggel. Sajnálták Mátyást, aki megértő 
tudott lenni mindenki iránt, Bethlen Gábort is meg tudta nyerni, és már­
már azt lehetett remélni, békesség lesz, ahol egyéb baj nincs. De március 
huszadikán meghalt Mátyás, és Ferdinánd már április elején a cseh, morva 
meg osztrák protestánsokkal állt szemben Bécsben. Ha Dampierre lovasai 
az utolsó pillanatban meg nem érkeznek, ki tudja, mi lett volna?
Júniusban ült össze Pozsonyban az országgyűlés, és semmi jó nem lett 
belőle.   Bethlen   látta,   nem   remélhet   semmit   Ferdinándtól   sem   ő,   sem   a 
magyarok, akár protestánsok, akár más felekezetűek. Már a bányavárosok 
is   aggodalmaskodni   kezdtek,   mert   hiába   fogadta   Ferdinánd,   hogy   a 
bányavárosokat idegen fennhatóság alá nem vonja, magyar igazgatás alatt 
fogja hagyni, a jelek mást mutattak.  A kamarai  tisztviselőknek  ugyan a 
felsőbbséggel   kellett   tartaniok,   de   Dóczy   Sebestyén   lelke   mélyén   egyre 
nagyobb lett a meghasonlás, minél többet gondolkozott a dolgokon.
Amikor Pozsonyba érkezett, látta, hogy mindenki vár valamit, jót vagy 
nem jót, nem tudták.
De   nemigen   reméltek.   Így   látszatra   csönd   volt,   a   polgárok   lépései 
csöndesen   kopogtak   a   visszhangos   kövön,   és   Gallisonné   házának   vasas 
ablakaiból   virágok   kandikáltak   az   utcára.   Mikor   megverte   a   kaput, 
egyszerre három ablak mögött libbent meg valami árnyék. 
Cifra szolga nyitotta a zárat. Hosszú, könyökben kanyarodó kövezett 
folyosóra   került,   piros   bársonyfüggöny   takarta   az   ajtókat   meg 
ablakfülkéket, s csak vékonykán szűrődött át itt­ott a réseken valami kis 
fény. Nem látott az első pillanatban semmit. Csak ajtócsapódást hallott, s 
egyszerre hangos sírással szaladt valaki egyenesen a mellének. Maga sem 
tudta, ki az, mi az, csak átölelte védőn és csillapítón.
– Nonono, mi baj?
Hunyorgott egyet­kettőt, s mindjárt tisztább lett körülötte minden. Az 
egyik   vékonyka   sugárban   ott   állt   előtte   egy   hórihorgas,   fekete   hajú, 
keskenyfejű, fehér arcú ember. Ráismert rögtön.
– Adjon Isten, Goller uram! Vőlegény még, vagy már ifjú férj?
– Jövő hétre tervezzük a lagzit – mondta Goller, s nevetni kezdett, de 
csak a fél szájával. – Bizony, nem tudtam hamarjában, kivel van dolgom. 
Dóczy   uramat   milyen   szél   hozta   ide,   éppen,   hogy   ezzel   a   kis   frajlával 
tréfálkoztam, mert nem akarta megmondani, hova ment Margitom. Az ő 
hazatérésére várok.
 Dóczy   csak   most   nézte   meg,   ki   van   a   karjában.   Meghökkent.   Ilyen 
virágszirom­arcocskát nem látott  még soha. De ilyen könnyesre sírt két 
ártatlanbarna szemet sem. Úgy pihent ott a leányka, mint valami kis nyúlfi 
a   bokor   menedékében,   nem   szólt,   nem   is   moccant,   csak   kapaszkodott 
Dóczy Sebestyén vállába erősen.
– Nonono – mondta újra Dóczy. – És úrasszonyunk nincs itthon?
– Vásárlásra ment – mondta Goller.
–  Nincs itthon – suttogta ugyanakkor a kis frajla –, és hiába kértem, 
nem vitt magával. Tudom, miért, jól tudom!
Megremegett a szája széle. Goller felfigyelt, s egyszerre a kapu felé 
indult.
–  Jön már! – mondta hirtelen. – Ismerem a lépését! Anna, menj hát 
innen, ne zavard most az úrasszonyt, tudod, haragszik rád, s most nincs 
ideje, hogy megkérleld. Majd én szólok neki. Értetted? Mosdj meg, s várd, 
míg hívunk.
A   kis   frajla   nem   várt   kétszeri   biztatást.   Úgy   eltűnt,   hogy   Dóczy 
Sebestyén csak a helyét látta már a karján, ahová támaszkodott.
A kapu kitárult.  Odakint, a nyárvégi arany napfény ragyogásában, a 
kapukeretben megjelent Gallisonné szép, büszke tartásával, magasra emelt 
fejével. Kézcsókra nyújtotta a kezét előbb a vőlegényének, aztán Dóczyhoz 
fordult.
–  Hallottam  érkezéséről, Dóczy uram, azért siettem vissza. Menjünk 
beljebb. Isten hozta nálam.
Bementek, elöl az asszony, aztán Dóczy. Goller késlekedett még egy 
pillanatig a folyosón, nézett jobbra is, balra is. Aztán megcsóválta a fejét.
Alig tűnt el ő is, s tette be maga mögött az ajtót, Muner Anna jött elő 
lábujjhegyen,   óvatosan.   Megmosdott   már,   megtörülközött.   A   haját   is 
megigazgatta,   lábán   szalagos   cipellő   volt,   nyakán   fodros   kendőcske.   A 
keblén   a   csipkefodor   be   volt   szakadva   kissé,   oldalt   hajtotta,   de   azért 
meglátszott, minél jobban takarta volna, annál inkább. Végignézett minden 
ajtón,   amint   tovább­tovább   lopózkodott   a   hosszú   folyosón,   s   amelyik 
mögül meghallotta az asszonya hangját meg a vendég dörmögését, annak 
közelében   húzódott   be   az   egyik   piros   bársonyfüggönyös   ablakfülkébe, 
szemben az ajtókkal. Ott várt.
 Dóczy   Sebestyén   átadta   a   bányabíró   levelét,   s   hallgatott,   míg 
Gallisonné   elolvassa.   Aztán   beszámolt   mindarról,   amit   idefelé   útjában 
tapasztalt.   A   törökökről,   a   bécsi   hírekről,   az   erdélyi   fejedelem 
szándékairól,   a   nép   állapotáról,   az   utakról   s   a   termésről.   Politikára 
terelődvén a szó Goller nyelve is megeredt, s hányaveti módon kijelentette, 
hogy így meg úgy, bízná rá vagy a császár vagy Bethlen a vezérletet, ő 
megmutatná   mindenkinek,   hogyan   kell   azt   intézni.   Gallisonné   ragyogó 
szemmel hallgatta. Dóczy Sebestyén azt mondta magában: ne szólj szám, 
nem fáj fejem. Egyetlen szóval sem felelt reá, végighallgatta türelemmel, s 
csak sajnálta az asszonyt. Felnőtt fia van, s így meg tudta ez a Goller ejteni 
a szívét, holott mostanáig minden dolgát derék módon, józanul intézte.
Hanem   most   már   annál   inkább   azon   volt,   hogy   a   bányabíró   ügyét 
dűlőre vigye. Tartott tőle, hogy ebek harmincadjára kerül hamarosan a szép 
vagyon   ennek   a   gavallérnak   a   hadonászó   két   keze,   könnyen   mozgó, 
vékony ujjai között. Vélte magában, ha már így van, legalább jó célra is 
jusson minél több belőle.
Erre már nemigen szólt semmit Goller, csak emelgette magát a székén 
többször,   s   mindegyre   sötétebb   lett   az   arca.   A   vendég   előtt   mégis 
türtőztette magát.
Dóczy elmondott mindent, mit tud a bányákról, nemcsak Selmeczen, de 
Körmöczön, Úrhegyen, Bélabányán, Bakabányán s a környéken mindenütt. 
Elmondta azt is, mit lehet józan számítással várni, s hol mi a hiba. Így 
aztán   jócskán   telt   az   idő,   átbeszélgettek   vagy   két   órát.   Dóczy   rá   sem 
gondolt,   mennyi   idő   lehet.   Csak   mikor   Gallisonné   vacsorára   akarta 
marasztalni, jutott eszébe, hogy a rokonainál nem is járt, pedig legalább 
ittlétét   illik   bejelenteni,   hogy   szállást   készítsenek   a   számára.   Látta 
búcsúzkodás közben, hogy Gollernek mindegyre borúsabb az arca, amint 
az   asszony   hajlott   a   szóra,   hogy   segítsen   a   bányákon.   Sietősen   indult. 
Intézze el a mátkapár, ami elintézni való. Gallisonnét megijesztette Goller 
sötét, mogorva ábrázata, s nagyon kedves volt ugyan, de csak az ajtóig 
kísérte a vendéget. Azt várta volna, hogy Goller elmegy vele a kapuig, de a 
vőlegény is visszafordult olyan gyorsan, hogy majdnem rácsapta az ajtót a 
menyasszonya szoknyája szélére.
Dóczy  megcsóválta   csöndesen  a  fejét,   s  indult  tovább  a  folyosón,  a 
kapunál várta már valami szolgaféle, hogy nyissa a nehéz zárat. De mielőtt 
odajuthatott volna, az egyik ablakfülkéből előbukkant a kis frájla, s halkan 
szólt hozzá:
– Szépen kérem bocsánatát, hogy megszólítom. Kérésem volna.
– Mi vajon? – állt meg mosolyogva Dóczy.
–  Hogy   ezt   a   pár   sor   írásomat   édesanyámnak   vagy   édesapámnak 
elküldhetné   kegyelmed,   ha   visszamegy   Selmeczre.   Nem   merem   senkire 
bízni…
– S reám mered?
– Igen – mondta a leány, s olyan nyugodtan nézett a szemébe.
–  Kegyelmedet  nagyon tiszteli  apám is. Dóczy Sebestyént mindenki 
tiszteli.
–  S ki apád? – mozgatta  meg kicsit ellágyultan  a fejét Dóczy, mert 
ritkán esett neki jól hízelgés, de ez a néhány szó nagyon jólesett.
– Muner Dávid, Rudolf­akna sáfárja – mondta a leány. Átadta a levelet, 
s már szaladt is el megint, olyan hirtelen, mint azelőtt.
A   levél   nem   volt   lepecsételve.   Dóczy   megforgatta   a   kezében 
néhányszor, aztán a zsebébe dugta, s ment ki a kapun. Mikor rokonainál 
átöltözött   a   vacsorára,   akkor   jutott   megint   az   eszébe,   s   megnézegette. 
Megcsóválta a fejét, mert olyan szép, egyforma betűkkel volt írva, mintha 
íródeák rótta volna a sorokat:

Szolgálok   kegyelmeteknek   mint   édes   jó   szüleimnek,   s   Istentől   jó 

egészséget kívánok. Én itt mint engedelmes leányok igyekszem hasznossá  
lenni, de amit használok, azt el is veszítem, ha kegyelmetek segíteni nem  
fognak, mert sokkal jobban óvott engem minden rossztól az én édesanyám,  
mint akárki más az égbeli kegyes jó Istenen és a mi Urunk Krisztus Anyján  
kívül óvhat. Engem itten, kegyes jó szüleim, a Goller Úr miatt nem szűnik  
meg  rettegésben   tartani   a  folytonos   keserűség  és   bánat,   mert   sem   nem  
nyughatom, sem nem alhatom miatta, egyre nyomomban jár, a többi úrfiak  
igen illendően viselkednek, de Goller Urat sem nem szenvedhetem, sem  
szabadulni nem tudok tőle. Azért alázattal kérem kegyelmeteket, hogy ha  
lehetséges,   jöhessek   haza,   és   soha   nem   fogok   elkívánkozni   onnan,   sem  
királyi   udvarba,   sem   semmi   palotákba,   csak   még   egyszer   ehetném   az  
édesanyám kenyerét, és láthatnám édes jó apámat. Engedelmes leányuk,  
Istennek   ajánlom   kegyelmeteket,   írtam   Pozsonyban,   28.   Aug.   1619.  
esztendőben.

– Én bizony szerettem volna szót váltani kegyelmeddel a minapi gyűlés 
előtt, de nem jött el, hiába vártuk. Most aztán már elintéződött a dolog, 
Dóczy ment  el Pozsonyba Gallisonnéhoz,  s tudom, sáfár uram is  jónak 
fogja látni, amit végez.
Muner Dávid megvakargatta őszülő üstékét, zavarodott volt a képe.
– Dóczy uram bizonyára jót intéz, akármit intéz. De én meg épp azért 
jöttem most, hogy bejelentsem: megyek Pozsonyba.
– Pozsonyba? Most? Minek?
– Jelentést kívánok tenni a bányákról meg a vízről. S aztán…
–  Van   még   valami   más   dolga   is   Gallisonnéval?   –   húzta   össze   a 
bányabíró a szemét.
– Van – mondta Muner. – Haza akarom hozni tőle a leányomat, mert 
háború lesz, s akkor jobb, ha itthon van.
– Háború lesz? Hát ezt honnan tudja?
Muner Dávid felhúzta a vállát, s nem felelt. A felesége mondta. De már 
csak nem árulja el, hogy okosabb nála az asszony?
– Aki egybe tudja vetni a kétszerkettőt, az láthatja – mondta, s magasra 
emelte az ujját. – A török is mozog, külországban sincs békesség, sok fiú 
születik egymás után, és a kék harkály ugyancsak sűrűn kopog. A kakukk 
pedig sokszor megszólal, de mindig csak egyet mond. Azt jelenti ez, hogy 
sokan meghalnak még vagy ebben az esztendőben vagy a következőben.
–  Hm   –   mondta   rá   a   bányabíró,   s   megborzongott.   –   Nekem   is   két 
fiúunokám született egymás után, s hallottam a kertemben a kék harkályt. 
Már csak nem…
Elbúcsúztak egymástól az Óvár udvarán, a bányabíró hosszan nézett a 
messziségbe még akkor is, mikor Muner Dávidnak elkopogtak a léptei. Ott 
állt   egyik   oldalon   a   Paradicsomhegy,   másik   oldalon   az   Óhegy,   szelíd 
nyárvégi   napsütésben.   Valami   megfoghatatlan   gyöngéd   bánat   volt   a 
napsugár   színében,   simogatásában,   melegségében.   Az   öreg   bányabíró 
hátának   jólesett,   de   a   szíve   nyugtalanul   megmozdult.   S   egyszerre   arra 
gondolt, hogy minek is berzenkedik. Nem lenne jobb pihenni végre, mint 
ez a sok gond meg baj mindig? Aki jobb időkben él, az félhet a haláltól, de 
neki ugyancsak kevés része volt a jóból, úgy látta most. Elfelejtette minden 
örömét,   ifjúkora   sok  rakoncátlan   boldogságát,   férfikora   büszke   erejét,  a 
méltóságot,   amit   magának   szerzett,   csak   fáradtnak   és   öregnek   érezte 
magát, s amint a földet nézte a lába alatt, már nem volt nehéz elgondolni, 
hogy ebben pihenget majd, s a csontja elvegyül vele. Vajon élnek­e még 
akkor   is   emberek,   mire   az   ő   testéből   is   csak   ilyen   por   lesz   már,   vagy 
egészen kipusztítják egymást addigra?
Munerné   is   éppen   ezen   töprengett,   amint   a   kertecskében   babot 
szedegetve az urát várta.
Egy reggel – augusztus huszonnyolcadikának reggelén – arra riadt fel, 
hogy Anna szólítja. Felült az ágyon rémülten. Körültekintett, s ő is csak a 
lelke mélyén kiáltott, teremtett ember azt nem hallhatta:
–  Mi   bajod   van,   édes   gyermekem,   kis   harmatcsepp­leánykám?   Mi 
bajod?
Már szállt  volna ki  az  ágyból,  hogy hozzászaladjon  – hiszen együtt 
aludtak hosszú évek óta a kis kamara két oldalán, keskeny nyoszolyákban. 
Akkor   ébredt   reá,   hogy   az   ura   mellett   fekszik,   s   Anna   távol   van   tőle, 
messzi Pozsony városában.
Ó, milyen szörnyűséges ébredés volt! Mintha malomkövet hengergetett 
volna a szívére valami gonosz óriás. A homlokához kapott. Napok múltak, 
és   ő   alig   gondolt   Annára.   Éjszakák   múltak,   és   éppen   csak   hogy 
elimádkozta mindnyájukért a Miatyánkot. Micsoda virrasztásra való órákat 
mulasztott el, mennyi aggodalmas időt! Vajon mi baja történhetett annak a 
gyermeknek, míg ő elengedte magától, távol hagyta a szívétől?
Muner Dávid arra ébredt, hogy a felesége sír.
– Mi bajod, Krisztinám, édes lelkem? – könyörgött neki. – Megteszek 
mindent   érted.   Mi   bánt?   Sok   sörünk   fogyott   tegnap?   Nem   iszom,   ha 
akarod. Pénz kell? Adok. Fáj valamid?
– Anna hív engem, Anna nincs jó helyen – hajtogatta az asszony egyre, 
és   nem   tudott   megnyugodni.   –   Kegyelmed   jobban   megbízott   abban   az 
idegen   asszonyban,   Gallisonnéban,   mint   önmagunkban…   pedig   hát   ki 
vigyázna jobban a mi kis kincsünkre, mint magunk? Mit ér vele, ha látja a 
világot, és elveszít valamit a lelkéből?
 Muner maga is aggódni kezdett ennyi szorongásra, s kétségbeesetten 
kérdezte a feleségét, mit tegyenek hát.
– Elmenne érte kigyelmed? – kérdezte Munerné elszorult szívvel, félve. 
Mert Muner nem szeretett lóra ülni, sem hajón utazni, s irtózott az ilyen 
dolgoktól.
–  Elmegyek,  ha kívánod –  ült fel Muner nagy elhatározással.  – Azt 
hiszed,   én   nem   aggódom   érte?   S   hogy   azt   mondtad   tegnap   a   kakukk 
szavára meg a kék harkály kopácsolására… nem, egy napot sem halasztok, 
indulok, amint csak lehet!
Másnap már az iszákja is össze volt rakosgatva, két fegyveres legény 
várakozott   reá   a   tisztáson.   Unokabátyja,   a   bélabányai   Istenáldás­tárna 
hajdani sáfárja vállalkozott, hogy helyettesíti, amíg kell. Be is hurcolkodott 
az öreg már előző napon – akkor jutott az eszébe Muner Dávidnak valami. 
Visszafordult, félrevonta a feleségét.
–  Krisztina! Aztán milyennek talállak, ha visszajövök? Amilyen most 
voltál, vagy amilyen azelőtt?
–  Ha   bántatlanul   visszahozza   kigyelmed   az   én   Annácskámat,   olyan 
leszek,   amilyennek   látni   kíván   –   mondta   az   asszony,   bár   szívesen 
összegörnyedt   volna   puha,   fekete   kendőjében,   mert   különös   szédülés 
környékezte.
– De amíg én nem leszek itthon, nem veszed fel a virágos kendődet?
–  Ugyan,   ki   kedvéért   venném   fel,   édes   öregem?   Menjen   már,   ne 
mondjon ilyen bolondokat. Most meg engem félt Anna helyett?
–  Féltelek   én   mind   a   kettőtöket,   elég   keserves   természetem   van   – 
sóhajtott   fel   Muner,   és   úgy   érezte,   kétfelé   húzta   a   szíve.   Bánatosan 
kocogott le a nehézléptű ló hátán a hodrusi völgybe, neki a harmatfürdős, 
álmából most ébredő erdőn végigvágó útnak.
Az   asszony   bement   a   házba,   leült   a   keskeny   ágy   szélére   a   kis 
kamarában, és úgy érezte, mire az ura visszajön, addigra ő már nem is 
veheti fel a virágos kendőt. Addigra ő meg fog halni.
Később   aztán   kicsit   elmúlt   a   szédülése,   még   a   kertbe   is   kiment, 
folytatta a babszedést, mert minél többet szeretett volna eltenni télire. S 
közben   égni   kezdett   az   arca,   ha   arra   gondolt,   mit   szól   majd   Anna,   ha 
megváltozva találja az anyját. Fogja­e úgy szeretni, mint azelőtt? Egészen 
izgatott   lett.   Talán   még   jobban   is,   mert   nem   érzi   olyan   öregnek   maga 
mellett. Hanem ha meg kellene éreznie, hogy jobban szerette úgy – akkor 
egy   szép   reggel   felébred,   felveszi   a   fekete   kendőt,   kenetlenül   hagyja   a 
haját, kezét –, öreg lesz, öreg megint, akármennyire fáj is a szíve.
Ilyen   bolondos   gondolatok   közben   múlt   az   idő,   főzni   csak   az   öreg 
rokonnak főzött, ő maga semmit nem kívánt. Délután kicsit lepihent, mert 
nagyon elfáradt a töprengésben.
Mire kiment, lefelé hajlott a nap. Véghetetlen csönd volt körülötte. Az 
öreg rokon a bányába ment, méhek sem zümmögtek, mintha megállt volna 
az   egész   világ.   Munerné   messzire   tekintett,   a  fák   lombjain   át   a   messzi 
völgy   ködpárás   mélységein   is   túl,   a   szomszéd   hegyeken   is   túl.   Arra 
gondolt,   itt   ül   egyedül   a  kis   kertben,   s   hány   asszony  fog   még   egyedül 
üldögélni itt, múlnak az évek, de asszony mindig lesz, akinek a szíve teli 
van, aki úgy érzi, mintha rajta rezegne keresztül a napsugár meg a villám, 
veszi,   amit   kap   az   Istentől,   megfonja,   fonogatja   mesének,   szép   szónak, 
jóslatnak, odaadja annak, aki kéri. Megy tovább, más jön a helyébe, az is 
csak így hallgatja a csöndet meg a kék harkály kopogását, kakukk szavát… 
aggódik a gyermekeiért, sajnálja a párját, aki csak gyerek maradt szegény, 
s   ha   eltéved,   annál   jobban   szánja.   Sörnek,   bornak,   idegen   asszonynak 
kábulata,   kockajátéknak,   miegyébnek   csábítása,   asszonyi   piperéknek 
csörgő­börgő nesze kíséri őket, kis gond, nagy gond, kis baj, nagy baj, 
elégett   rántás,   kicsiny   gyermek   lázbetegsége,   méltatlanság, 
deréknyilallás…   darázscsípés.   Születnek,   megnőnek,   meghalnak, 
születnek, megnőnek, meghalnak. Miért és meddig?
Lassan   feltünedeztek   a   csillagok,   és   Munerné   még   mindig 
mozdulatlanul   ült,   maga   elé   révedezve.   Arra   riadt   fel,   hogy   egy   nagy 
szitakötő szállt el nagy lármával mellette. Homály volt már az erdőben, s 
az öreg rokon mécsese, amint jött a tisztáson át a ház felé, fel­fellobbant az 
esti szélben.
Két nap múlt. Munerné egyre csöndesebb lett, alig evett. Eddig mindig 
másokkal volt együtt, elfoglalta a szolgálat az ura körül, a leánya körül. 
Most, hogy csak az öreg rokon volt a házban, s az nem sok vizet zavart, 
önmagára   eszmélt,   s   annyi   idő   után   nehéz   volt   önmagát   megtalálni, 
megérteni, embernek venni. Nagyobb munka volt minden másnál. Néha 
elmosolyodott, ha számba vette, milyen gondolatai vannak a csillagokról 
meg az emberekről, a halálról és minden egyébről.
 –  Még   bizony   elhinnék,   hogy   csakugyan   boszorkány   vagyok   – 
gondolta,   amint   közben   a   lisztet   szitálta,   nehogy   megkeseredjen   az 
állásban.
Lovas   jött   felfelé   a   fák   között,   a   hegyoldalon.   Elöl   valami   úrféle, 
mögötte a csatlósa vagy szolgája. A szolga a ház felé mutatott, az úr átadott 
valamit   neki,   s   aztán   megeresztett   kantárral   várt,   hogy   a   legény 
visszatérjen.
Serkedő bajuszú fiatal fiú volt, Munerné jól látta, amint közeledik, de 
csak szitált  tovább,   pedig  a szíve  majdnem  megállt.   Az urától   jött  hír? 
Annától? Mindenre el kell készülve lennie.
–  Muner sáfár úrnak hoztam levelet Pozsonyból – mondta a legény a 
kerítés mellől.
–  Hivatalos levél, vagy rokon küldte? – kérdezte vissza az asszony, s 
letette a szitát, aztán közelebb ment néhány lépéssel, mintha nyugodt lenne, 
nem érezne semmit.
–  Azt én nem tudom – mondta a legény, s átnyújtotta Munernénak a 
papírt. Átvette, bólintott, s a ruhájába rejtette. Tudta, nem lenne jó, ha most 
olvasni   kezdené.   A   legény   is,   ura   is   megütődne   rajta.   A   sáfár   felesége 
ismeri a betűt? Minek az neki?
Várt. S akkor látta, hogy a szakállas, széles vállú úr leszáll a lóról, a 
tópartnak kerül, s a kövek között lemegy a víz színéig. Elhagyatott, félig 
beomlott bányaszáj látszott ki a vízből, amint a nyári szárazságban lejjebb 
apadt a tó. Azt nézte elgondolkodva s a szakállába markolva számítgatott 
magában.
–  Vidd előre a lovakat – mondta mély hangon. A legény ellovagolt. 
Munerné nem tudott tovább várni. Leült a liszteszsákra, amint ott feküdt a 
küszöbnél, s elővette a levelet. Még rá sem nézett a betűkre, megérezte, 
Anna küldte.
Ó!   Hogyan   is   csalódhatnék   az   anyai   szív?   Eltagadhatja,   hogy   érez 
valami ijesztőt, hallgathat okos és józan emberek szavára, el is fojthatja 
magában, lehet  az is, hogy nem hiszi el  önmagának, vagy elfelejtette  a 
homályos mélységekből feltörő nyelvet, nem érti meg az aggodalom szavát 
– de jaj annak, aki így tesz, és nem nyújtja ki a kezét a gyermek felé, mikor 
az hívja!
 Háromszor   olvasta   el   a   levelet,   s   kiszámította,   hogy   mire   Anna   ezt 
megírta, pár napra már odaérhetett az apja érette. Feltekintett az égre.
Akkor ment el a kerítés mellett a szakállas úrféle, aki a levelet hozta. 
Most   ismert   rá,   Dóczy   Sebestyén   volt,   a   vihnyei   földesúr.   Tisztelettel 
köszöntötte.   Ő   hozta   hát   a   levelet!   Meleg   hálát   érzett   iránta.   Szívesen 
megkínálta volna valamivel, friss sörrel, kenyérrel, hússal, de nem merte 
megszólítani.
Dóczy Sebestyén fogadta a köszöntést, úgy meghajtotta a fejét, mintha 
nagyúri asszony lett volna a sáfár felesége.
– Hallom, nincs itthon Muner uram.
–  Pozsonyba ment – mondta Munerné halkan, nagyon félt az idegen 
emberektől.  Talán nem is félelem volt ez, hanem valami  felemás  érzés, 
hogy ő nem az, akit az idegenek látnak, hanem valaki más, akit le kell 
tagadnia, s úgy kell tennie, mintha nem lenne egyéb: egyszerű sáfárné.
– Akkor hát talán el is késett a levél?
– Nem, nagyon is jókor jött, köszönöm, nagyuram.
–  Talán bizony el is  olvasta már? De  ügyes asszony a sáfárné! Azt 
akartam ajánlani, szívesen elolvasom Anna levelét.
–  Nagyanyámtól   tanultam   írni,   olvasni   –   mondta   Krisztina   földre 
szegzett szemmel –, s én is magam tanítottam a leányomat.
– Egyéb jókra is megtanította?
Jólelkűen   szólt   Dóczy   Sebestyén,   csak   mert   tetszett   neki,   hogy   a 
sáfárné itt él egymagában, az erdő mélyében, de írni, olvasni tud, és tanítja 
a leányát…
–  Amire   tudtam   –   Krisztina   most   már   felemelte   a   szemét.   –   Húst 
pácolni, orvosságot főzni, a szent könyveket ismerni, imádkozni…
– Először imádkozni, vagy először húst pácolni? – kérdezte a szakállát 
simogatva Dóczy. Az asszony felbátorodva mondta:
– Először imádkozni, mert előbbre való a lélek a testnél.
Dóczy bólintott.
– Becsülöm érte a sáfárné asszonyt.

*
 Nagy   fénnyel,   pompával   ülték   meg   Pozsonyban   özvegy   Gallisonné 
született   Örtl  Margit  esküvőjét  Gollerrel.   Pázmány  Péter,  az  esztergomi 
érsek áldását küldte, Örtl Margit nagybátyja, a győri püspök eskette őket. 
Gallison Vilmos Frigyes, az új asszony első házasságából való fia, szép 
szőke,   nyúlánk   fiatalember,   Bécsből   jött   haza,   s   bár   jó   katolikus   volt, 
forradalmi   gondolatok   kavarogtak   a   fejében,   és   sokkal   erősebb 
rokonszenvet érzett a magyarok, mint a jóviseletű, császárhű bécsi urak 
iránt. Talán éppen azért szeretett volna mindenáron a kis Muner Annával 
beszélgetni inkább, mint Montecuccoli grófnővel, akit melléje ültettek?
Muner   Annát   még   messziről   is   nehezen   láthatta.   Hol   itt,   hol   ott 
szorgoskodott a kis frájla, de kiváltképpen akkor tűnt el még a nyoma is, 
mikor azzal hívták ki, hogy várja valaki otthonról.
Odabent   muzsika   volt,   vigalom,   fényes   gyertyák   égtek   sorszámra, 
finomnál   finomabb   étkek   sorakoztak   az   asztalon,   csupa   úri   nép   adta 
egymásnak   a   válogatott   szót.   Idekint   sárosan,   porosan,   izzadt   üstökkel 
várta egy szegényes öltözetű, öregedő ember, és Anna úgy állt meg előtte 
összetett kézzel, mintha a jó Isten angyala lett volna.
–  Hogyan   lehet   az,   drága   jó   apámuram,   hogy   máris   megkapták   a 
levelemet, s máris eljött?
Kicsit   meg   is   ijedt   aztán.   Mert   alighogy   elküldte   a   levelet,   erős 
nyugtalanság kezdte gyötörni. Le sem pecsételte az írást, és névvel illetve 
olyan dolgokat írt meg Goller úrról, amit nem kellett volna. Még majd baj 
lehet a dologból! Hogy letagadják, az bizonyos, és ő marad szégyenben.
–  Levelet?   –  nézett  rá  felemelt   szemöldökkel   Muner  Dávid.  –  Nem 
kaptunk   mi   semmiféle   levelet.   De   anyád   annyira   siránkozott   utánad,   s 
annyit   emlegette,   hogy   háború   lesz,   jobb,   ha   otthon   vagy,   a   szoknyája 
mellett, míg magam is meggondolkoztam. A minap azt álmodta, hívtad, és 
sírva ébredt…
– Sírva ébredt? Szegény jóságosom! És most hazavisz édes apámuram? 
Igazán hazavisz? Ó, hát megláthatom megint a mi kis házunkat, ott élhetek 
édes jó apámuram, anyámasszony mellett?
Muner megcsóválta a fejét, amint a leányán végignézett.
–  Ugyan   mit   szeretsz   te   azon   a   vén   erdőn,   azon   az   omladozó   régi 
házon,   meredek,   köves   hegyen?   –   morgott.   –   Meg   hogy   rajtunk   mit 
szeretsz? Én mogorva öregember vagyok, anyád pedig… hm… anyád…
 Többet ugyan nem mondhatott  volna, ha tudott volna is, mert Anna 
magához szorította erősen a fejét, és simogatni kezdte meleg tenyerével.
Goller   vette   észre   legelőbb,   hogy   Anna   nincs   sehol.   Tányért   kellett 
volna váltani, s bár elég szolgáló frajla meg legény sürgölődött az asztal 
körül, odahajolt a menyasszonyhoz:
– Lám, a te selmeczi frajlád már megint a maga útjain jár. Vajon kivel 
cicázik odakint?
Keskeny,   fekete   szemöldöke   íves   volt,   mint   valami   asszonyé,   amint 
most ránézett új feleségére. Margit mentegetőzve mondta:
–  Nem volt   érkezésem,  hogy utánanézzek  mostanában,  megszidni  is 
sajnáltam, mint ahogyan kegyelmed ajánlotta. Majd…
–  De   az   már   csak   nem   járja,   hogy   engedetlenkedjék   és   az   esküvői 
lakomán   faképnél   hagyjon   bennünket!   Legalább   vissza   kell   hívatni 
valakivel,   hadd   szégyellje   magát!   Hogyan   adsz   majd   számot   apjának, 
anyjának, ha talán valami baj történne vele?
Ez   meghökkentette   Gollernét.   Odaintette   a   főkomornyikot,   kiüzent 
vele.   S  kisvártatva   megjelent   Anna  a  terem  ajtajában,  de  nem  egyedül. 
Kézen   vezetett   valakit   –   sebtében   leporolt   ruhával,   megfésülködve, 
tisztálkodva, de csak egyszerű szürke bányászzekében Muner Dávid jött 
mögötte nehéz lépéseivel. Hunyorgatott a nagy fényben, szégyenkezett is 
kicsit,   mint   mikor   gyertyaszentelőkor   álmából   felriadt   öreg   medvét 
vinnének táncolni.
– Muner uram! – állt fel a menyasszony örömmel is, ijedten is.
– Mi hír odahaza, hogy ilyen sürgősen jött?
–  Valami különösebb hír nincs, csak mert háborús időket élünk, s a 
feleségem   gyakorta   hallotta   a   kék   harkályt,   gondoltuk,   hazaviszem   a 
leányomat.   Itt   már   úgyis   elvégezte   a   varrnivalót,   úrasszonyom   férjhez 
ment, s adja Isten, éljen sok boldogságot Goller úrral egyetemben.
Összeszedte magát Muner Dávid nagyon, hogy ilyen szép kereken el 
tudott mondani mindent, s tetszett is a vendégeknek, látszott a körülülők 
arcán. Sorra paroláztak vele, s Gollerné úrasszony – bár mi, selmecziek 
csak Gallisonnénak hívjuk ezután is, gondolta Muner rátekintve – helyet 
keríttetett   neki   két   érdemes   úri   vendég   között,   hogy   egyen   is   valamit, 
vegyen részt az esküvői lakomán.
 Eleinte   kicsit   csöndes   volt,   de   aztán   belemelegedett   a   beszélgetésbe 
Muner Dávid. Egyik szomszédja földbirtokos volt Árvában, a másik pap, 
aki egy darabig csak hallgatta őket – a földbirtokos azt kívánta volna tudni, 
honnan látja meg az ember, hogy arany van a földjében, s Muner Dávid 
megmagyarázta   neki   a   varázsvesszőt   meg   egyéb   értenivalókat.   Hanem 
aztán,   hogy   a   földbirtokos   fejcsóválva   inni   kezdett   a   nehezen 
megemészthető bányászati dolgokra, a pap szólalt meg.
– Látom, értelmes, tanult ember kegyelmed. Aztán milyen hitű?
Muner Dávid összehúzta a szemét.
–  Igazában nem is tudnám megmondani. Engem olyan pap keresztelt, 
aki akkor még a római egyházhoz tartozott forma szerint, de már éppen 
kivált belőle. Feleségem, lányom, tudom, Róma hitén vannak; az asszonyt, 
ha nem jár túl sokat a templomba, s nem késik meg a vasárnapi ebéddel, 
hagyom.   De   Annát   nem   engedtem   le   azóta   a   városba,   hogy   alig   volt 
tizenhárom éves, két legény az erdőben megállította.
– Nagyon szép, hogy így óvja a leányát, de az Isten házától azért nem 
lenne szabad eltiltani.
– Nem az Isten házától tiltom én, hanem az emberek szemétől – mondta 
Muner Dávid.
– Aki erősen aggódik, annak gyenge a hite – emelte fel ujját a pap.
–  Bizony   jobb   lenne,   ha   hozzászegődnék   kegyelmed   is   a   mi 
nyájunkhoz, s akkor maga kísérhetné le a templomba a leányát.
Muner Dávid megvakargatta az orrát.
– Egy kis baj volna a dologban – mondta. – A böjtölés nem kenyerem. 
S   a   gyónást   sem   szívlelem   eléggé.   Őszintén   mondom,   atyám,   én   kész 
vagyok   az   Úr   szavára   hallgatni,   de   egyéb   dolgaim   vannak   még.   Ha  az 
ember a bányában jár, azok után a szemenszedett, ravasz és lusta hevérek 
után, amilyenek mostanában találkoznak nálunk, néha még a csákányt is 
megfogja, a vízemelő kerepet is, bizony mondom, olyan éhes lesz, mire 
kikerül, hogy csak falni kíván, s olyan fáradt, hogy egy pohár sört felhajt, s 
aztán elnyújtózik. Elfelejtek én olyankor imádkozni is.
– Ejnye, ejnye – csóválta a pap a fejét, s összetette két kezét a gyomrán 
–, pedig kigyelmed jól tudna munkálkodni az Úr szőlőjében.
 – Én ott állok a piacon, atyám – mosolygott Muner –, s várom, hogy az 
Úr hívjon. Hiszen tudja a példabeszédet? Akiket estefelé hívott, azok is 
megkapták a bérüket. Várom, amíg rám kerül a sor.
– És ha a sátán jön előbb? – emelte fel az ujját a pap intőn. De Muner 
megrázta őszülő, nagy fejét.
– Nem jön az. Szereti az Isten a bányászt. Igyunk rája!
S   felhajtotta   a   poharát.   Aztán,   hogy   a   száját   is   megtörölgette, 
körülnézett.
– Ismeri– e, lelkiatyám, a leánykámat, Muner Annát?
– Nem tudom, melyik lehet – mondta a pap. Muner odaintette Annát, 
aki az új pár széke mögött állott épp, s a tányérjukat cserélte már talán 
harmadszor. Nagyon finnyás ember volt az új férj, minden étel után más 
tányért   kívánt   tőle.   Anna,   amint   a   munkájával   végzett,   odasietett   az 
apjához.
– Segítsen Isten, szép leányom – mondta a pap, és megindultan emelte 
áldásra a kezét, amint a szemébe nézett. – Maradj mindig jó és ártatlan.
–  Nem adom én zárdába – tiltakozott Muner Dávid. – Hadd menjen 
olyan emberhez, aki neki való! De azt majd én választom ki!
–  A   jó   asszony   a   házasságban   is   ártatlan   –   mondta   a   pap.   –   Szent 
Erzsébet asszonynak hallotta­e a hírét? Magyar királyleány volt pedig. Jó 
volt, okos volt…
–  Az én leányom is okos – kérkedett Muner Dávid. – Írni is tud, s a 
feleségem is.
Tovább nem mondhatta, mert az új asszony valakit odaküldött hozzá, 
hogy jöjjön kicsinyt. Az ura a szolgák után néz, kaptak­e elég bort, addig 
mondja el a selmeczi bányák dolgát.
Muner hát odakerült a főhelyre. S amint ott ült, nyomban tudta, mit 
mondjon, úgy beszélt, mintha maga lett volna a körmöczi főkamaragróf.
–  Hogy  vállaljon­e   úrasszonyom   részt   más   bányákban,   s   adja­e  oda 
Rudolf­akna jövedelmének egy részét? Van, ami mellette szól, s van, ami 
ellene.
– Mi szól ellene?
–  Az, hogy kár a sok jó pénzért, amit nehezen lát újra úrasszonyom, 
hacsak   hozzávaló   bányatiszteket   nem   sürget   felfogadni,   mert   hogy   van 
még   arany   a   régi,   elhagyott   evésekben,   azt   biztosan   tudom.   A   vizet 
levezetni, a keményebb helyeken magunkat áttörni jó lenne, s akkor vége a 
nyomorúságnak   Selmeczen!   A   Rudolf­akna   jövedelme   egy   ideig   még 
biztos…
– Meddig?
–  Ki tudja azt? Csak a jó Isten. Most elég lehetős érben haladunk, ha 
nem   is   nagyon   gazdag,   de   fizet.   Ha   a   Mátyás­tárnaiak   nem   próbálnak 
megint   valami   disznóságot   –   engedelemmel   legyen   mondva   –,   úgy 
számítom, egy félévig, egy évig még okkal reménykedhetünk.
– S mellette mi szól?
–  Éppen ez. Hogy Rudolf­akna nem örök zsák. Hátha mégis sikerül 
valamelyik másik bányánál új telért találni, vagy a régiek elhagyott helyeit 
jobban kiművelni. S van még valami.
– Mégpedig?
Muner Dávid feléje fordult.
–  Az   egész   selmeczi   bányászat   érdeke,   úrasszonyom.   Magyar 
asszonnyal   beszélek,   magyar   ember   vagyok   én   is,   ha   ez   így   megy, 
hovatovább koldusok leszünk, s az ország is nagy kinccsel szegényebb. 
Nem elég, hogy ellenség tép, nem elég, hogy mi is torzsalkodunk, de még 
a hozzáértés, a lustaság meg becstelenség a pénzhiány mellett hamarosan 
tort ülhet felettünk. Ha úrasszonyom most odalép, s azt mondja: vállalom a 
terhet, nem is tudja, mit  ment  meg nemcsak fiai s unokái, de az egész 
ország kedvére.
– Értem – mondta Gollerné, vagyis Gallisonné, és lehajtotta a fejét.
…Muner   Anna   egyszerre   kemény,   erős   kezet   érzett   a   csuklóján. 
Feltekintett. Goller úr volt, aki magával vonta, ki a teremből, a folyosó 
végére.
– Jó uram – mondta Anna ijedten, mert nem akart lármát ütni, s tudta 
jól Goller, erre számított –, nagyuram, még most is, menyegzője napján?
– Te vagy az oka, Anna – mondta Goller. – Mert ha megtetted volna a 
kívánságomat   csak   egyszer   is,   ha   megelégedhettem   volna,   s   nem 
szomjúhoznék úgy utánad, gazdag ajándékkal, bántatlanul mehettél volna 
tovább!   De   mert   makacskodtál,   szöktél   előlem,   megvetetted   sok   szép 
szavamat…
– Uram – mondta Anna illedelmes főhajtással –, nem tekintem magam 
olyan hajadonnak, aki lesütött szemekkel úgy tenne, mintha nem értené, 
amit mondanak neki, s zavartan és tehetetlenül odaengedi magát az első 
szóra.   Én   nagyon   jól   tudom,   inkább   kedvében   járhattam   volna 
nagyuramnak, ha hajlok a szavára, azt is megértettem és látva láttam, hogy 
sok helyen ez így szokás, és nem beszél róla senki, hanemha titokban. De 
én   az   én   becsületemet,   az   én   leányi   tisztességemet   nagyobbra   tartom 
mindennél,   és   inkább   soha   oda   nem   adom,   mint   hogy   megcsaljak   vele 
valakit. Még ha szívem szerint vonzódnék is nagyuramhoz, nem tehettem 
volna, amit követelt, mert én Gallisonné úrasszonyomat szeretem, és…
–  Kicsodát?   –   nézett   fel   haragosan   Goller   úr.   –   Hol   van   már 
Gallisonné?
Anna nyelt egyet.
– Én kigyelmed feleségét szeretem és tisztelem, és el nem árulom. Isten 
megsegített,   apám   érettem   jött,   nem   is   kell   többet   látnunk   egymást. 
Engedje el a kezemet nagyuram, s békében hagyjon elmennem most már. 
Hogyan   lesz   így   boldog   élete   úrasszonyommal,   ha   az   első   estén,   a 
nászlakomán…
Sötéten nézett rá Goller.
– Boldogtalanok leszünk, és te tehetsz róla – vetette oda még egyszer. – 
De meg is keserülöd! Goller György előtt soha még asszony nem mert 
dacolni. S egy ilyen…
Oldalt belátott a terembe, észrevette, hogy az új asszony lehajtott fejjel 
ül Muner mellet, aki ugyancsak magyaráz. Egyszerre észbe kapott. Még 
majd   csakugyan   ráveszik   az   asszonyt,   hogy   pénzt   adjon   a   bányáknak! 
Tiszta   sor,   azért   jött   Muner   is,   mint   múltkor   Dóczy   Sebestyén.   Ellökte 
magától Anna kezét, és sietett vissza a helyére. Rátekintett gőgösen Muner 
Dávidra, az lassan, zavarodottan felállt.
– Hozzatok nekem más széket ide! – kiáltott haragosan a szolgáknak az 
új férj. – Ezt vigyétek lejjebb Muner sáfárnak, ha már elvette tőlem.
– György! – mondta ijedten, gyöngéden, kérőn az új asszony. Goller az 
ajkába harapott. Leült az odatolt székre.
Muner Dávid ajánlotta magát, engedelmet kért az úrasszonytól, hogy 
leányát elvihesse magával, s otthagyták a mulatozókat mind a ketten.

*
 A   városbíró   két   könyökre   dőlve   olvasta   a   levelet,   amit   darócruhás, 
sápadt   paraszt   hozott   neki,   s   most   a   kalapját   forgatva,   ijedelemtől, 
keserűségtől kivörösödött orrával szipogva állt két társával együtt az asztal 
mellett.

Magosparti bíráknak és az egész falu lakosainak adassék! Én, Mustafa  
aga,   az   hatalmas   és   győzhetetlen   Török   Császárnak,   esztergomi  
végházának mostan fő bégje és helytartója. Magosparti bírák és polgárok,  
az egész falunak lakosi, akarlak benneteket megtalálnom ez írásom által,  
hogy   szegények   nem   akarnám   tinektek   romlásaikat,   hogy   feleségeteket,  
gyermekeiteket, ti magatokat itt szemünk láttára az piacon harácsolnának,  
hanem hogy minden kár nélkül lenne behódolástok. Nem vesztek­e példát  
mi történt Bakabányán? Holott azok palánkban laktak! Hasonlóképpen sok  
falvak,   városok   mint   jártanak.   Immár   ti   az   orovnicaiakkal   és  
bereznicaiakkal   együtt   vagytok   az   határon,   azért   szegények,   intlek  
benneteket,   míglen   rajtatok   meg   nem   esik   az   nyomorúság,   engemet  
keressetek   meg,   énvelem   könnyen   megalkudhattok,   én   olyan   summát  
rendelek, az kit könnyen megadhattok, mivel hitlevelet adok kezetekben, az  
mely mellett barátságos lakástok lehet. De hogyha az én jó intésemet nem  
fogadjátok, én magam egy néhány száz lovassal reátok megyek, bizonyára  
az  bakabányaiaknál   is   rosszabbul  jártok,   és  valami   rajtatok   esik,  senki  
nem más, hanem ti magatok lesztek okai. Azután ne mondjátok, hogy én  
levelemet   hozzátok   nem   küldtem,   mivel   tinektek   nem   károtokra,   hanem  
hasznotokra igyekszem. Ezzel Isten mindnyájunkkal. Idem qui ut supra.

…A bíró felütötte kopaszodó fejét a levélből, s félig behunyt szemhéja 
mögött   nedvesség   szívárkolt.   Borzongva   gondolt   a   falura,   ahol 
gyermekkorát   töltötte   valaha.   Nagyanyja   tartott   ott   házat,   milyen   szép 
szilváskertje   volt!   Igaz,   rég   a   temetőben   fekszik   szegény,   hála   a   jó 
Istennek! Magospartnak hát vagy így vagy úgy vége van.
– Ha lennének fegyvereseink, bizony odaadnánk – mondta végre.
–  De   honnan   adjuk,   ha   nincsenek?   A   városnak   is   csak   alig   néhány 
drabantja   van,   azokat   is   nem   tudom,   mikor   rendelik   ki   valahová,   s   itt 
maradnak   a   bányák   védtelenül.   Hanem   aki   Magospartról   menekülni 
kívánna, ha vállalja a víz húzását a bányákban, a városba jöhet.
 Maga is érezte, hogy csak tessék­lássék vigasztalás volt, amit adott. De 
mi mást mondhatott volna?
Nekikönyökölt az asztalnak, mikor elmentek a magospartiak, s nézte a 
szemölcsösen vakolt falat. Még akkor is arra bámult, mikor más levelet 
hoztak eléje.
A királyi udvartól jött. Elhűlve olvasta a bíró.
Rendeletben   követelte   tőlük   az   udvar,   igazolják   magukat,   miért 
fordultak többféle kérésükkel a nádorhoz, és nem egyenesen a kincstárhoz, 
amellett miféle praktikával és kiknek közreműködése mellett eszközölték 
ki az utolsó országgyűlés alkalmával a nádortól azt a rendeletet, mely a hét 
bányavárosban   azonmód   ki   is   hirdettetett,   s   mely   szerint   a   kincstári 
tisztviselők mindenben a városi törvényhatóság alá tartoznak.
Egészen   belekábult   a   derék   bíró,   s   hamarosan   átszalajtott   a 
bányaesküdtért   s   főképpen   a   bányabíróért   a   kamaraházba,   hogy   így 
összedugván fejüket a két hatalmasságnak képviselői, valamiképpen zöld 
ágra jussanak, miképpen értelmezzék ezt a leiratot, és mit feleljenek reá.
Dehogy akartak ők – írták végre a fölterjesztésben – őfelsége java ellen 
valamilyen   praktikával   élni!   Elismerik,   hogy   a   rendeleteket   a   király 
távollétében  helyettesétől,  a  nádortól  kieszközölték,  de  csak  azért,  hogy 
megvédjék régi szabadalmaikat, melyeket a kincstári tisztviselők és idegen 
biztosok   megszoktak   már   semmibe   sem   venni.   Körmöczön   eltiltották 
például a kincstári tisztviselőknek, hogy városi hivatalt is viselhessenek, 
márpedig a legrégibb idők óta mindig tagjai voltak a kincstári tisztviselők a 
város tanácsának is. Csak így lehetett együttesen közreműködni a kincstár 
javára.   Törekvésük   tehát   egészen   jogos   volt.   Ne   higgye   őfelsége   azok 
szavát,   akik   a   dolgot   hűtlenség   színébe   kívánnák   öltöztetni,   mert   úgy 
látszik, a Bécsben élő főkamaragróf annak örülne, ha vérfürdőt készíthetne 
elő a bányavárosokban. Azon nem lehet csodálkozni, ha a bányavárosok az 
ő   szabadalmaikat   féltik.   Sokféle   törvénytelenség   történik,   idegenek 
bírósága   elé   idézik   a   városi   polgárokat,   s   az   ítéleteket   rajtuk   végre   is 
hajtják,   így   a   beszterczebányai   bányapolgárokat,   kik   a   Garamban 
halásztak,   bezáratták,   és   saját   városuk   erdejéből   csak   úgy   kapnak   fát   a 
polgárok, ha megfizetik!…
–  Hogy   mi   jön   még   reánk,   csak   az   égbeli   jó   Isten   tudja   –   mondta 
elkeseredve Nyir Balázs végezetül, mikor vége lett a tanácskozásnak, és 
egy kis jó ser meg pogácsa mellett megpróbálták elfelejteni, ami elfelejteni 
való.
Ott ültek még az asztalnál, mikor bejött Tarkha László, leült közéjük, 
és ezt mondta a szomszédjának:
–  Hazajött Muner Dávid. Elhozta a leányát, mert háború lesz megint. 
Most   mondta   a   hírt,   hogy   tegnapelőtt,   szeptember   ötödikén   Bethlen 
fejedelem elfoglalta Kassát, és felénk iparkodik.
Chalubka Márton feléje pillantott. Lassan felállt.
– A leányát hozta haza? – kérdezte. – Hát hol volt?
–  Pozsonyban   –   felelt   rosszkedvűen   Tarkha   László.   –   Gallisonné 
úrasszony vitte el, segítsen neki a varrásban esküvője előtt. Épp csak azt 
várta   meg   Muner   Dávid.   Talán   nem   tudta?   Nagyanyámnak   is   elégszer 
mondtam már, adja tovább az asszonyoknak, akik sok mindent nyelveltek 
róla. De ha még egyszer meghallom, hogy valaki a száját meri járatni Anna 
dolgában…
Olyan   kacskaringósat   káromkodott,   hogy   még   az   edzett   fülű 
bányatisztek is felhördültek, és Chalubka Márton elrúgta maga mögül a 
padot.
– Nekem mondtad ezt? Vagy tán a feleségemnek?
– Akárkinek, aki Annáról rosszat beszél!
Többet   aztán   már   nem   is   lehetett   hallani.   Chalubka   Márton   volt   a 
dühösebb, Tarkha Lászlónak inkább a szíve fájt. Mert Chalubka Márton 
maga   sem   tudta,   kire   haragszik   inkább.   A   feleségére,   Lászlóra,   Muner 
Anna apjára, anyjára – bár megmagyarázni nehéz lett volna a dolgot – vagy 
az egész világra talán? Ebből következett, hogy ő döfött kettőt a késével 
Tarkha László lapockájába, László neki viszont csak a fülét szakította be.
Az urak választották őket ketté, s nyomban ítéletet is hoztak. Chalubka 
Mártont megkövetésre ítélték, azonkívül három napra bezárták az Óvárba. 
Tarkha   Lászlót   úgy   kellett   hazavinni,   de   kimondatott,   hogy   a 
káromkodásért,   amint   meggyógyul,   négy   napot   fog   leülni.   Chalubka 
Mártont kötelezték, hogy fizessen a botrányért két forintot, a borbélynak, 
aki Lászlót gyógyítja, nyolc forintot, Lászlónak fájdalomdíjul hat forintot, 
de ebből két forint húsz dénárt le kell számítani, mert ennyiért varrta vissza 
a borbély Chalubka Márton bal fülét.
 Mikor   Chalubkánénak   megvitték   a   hírt,   azt   sem   tudta,   hová   legyen 
elkeseredésében.
– Már a vacsorát is megfőztem, túrós galuskát készítettem az uramnak, 
s itt van! Csak beteszi a lábát az a személy a városba, s már bajt kever! De 
nem nyugszom addig, míg ki nem irtom még a fajzatját is!
Mérgesen kendőt kötött magára, fogta a fazék galuskát, s vitte be a 
várba az urának, hogy legalább megegye. Hadd lássák az urak, micsoda 
derék asszony ő, hogyan gondoskodik Chalubka Mártonról a felesége!
Amint ment volna az utcán, Tarkha László nagyanyjával találkozott. Az 
öregasszony   nagy   jajveszékeléssel   panaszkodott,   micsoda   állapotban 
hozták   haza   az   ő   szegény   unokáját,   Chalubka   Márton   tizenhárom 
késszúrást ejtett rajta, talán még a szívét is átdöfte, s ki tudja, megéri­e a 
reggelt, annyira nyög. Nem titkolta azt sem, miért történt az egész.
–  Mert Chalubka Mártont nem tudja otthon tartani az a vén felesége, 
miért vett világ csúfjára ilyent? Most aztán ártatlan leányok után jár, s az 
kellene  neki,  akire  az  én Lászlóm  vetett  szemet.  Pellengérre  kellene  az 
ilyen embert kötni!
Sem az öreg Tarkháné, sem a köréje sereglett három szomszédasszony 
nem vette észre, hogy Chalubkáné ott áll a hátuk mögött, s csak hallgatja 
ezt   a   beszédet,   amíg   bírja.   Mikor   már   nem   bírta,   odaborította   a   forró 
galuskát fazekastól a nyakukba.
Még   késő   este   is   hangos   csetepaté   volt   a   környéken,   mikor   a 
környékbeli   gyerekek,   kutyák,   csirkék,   verebek   eltüntették   az   utolsó 
galuskát is az út porából meg a fű közül.
Oda fel, Rudolf­akna környékére nem hallatszott el a lárma. De Anna 
sokat csuklott egész délután. Emlegették. Ült volna boldogan anyja mellett, 
aki levetette örökös fekete kendőjét – talán a meleg miatt, vagy mert neki 
örült, vagy valami más oka volt reá? Nem csak őt csókolta meg, apjának is 
nyakába   borult,   és   Muner   Dávid   szégyenlős   medvegyöngédséggel 
visszaölelgette   a   feleségét,   fél   szemmel   Annára   hunyorogva,   mit   szól 
hozzá. Anna nagy szemet meresztett meglepetten, aztán kettőjüket ölelte 
meg, s nem volt vége­hossza az örömnek, hogy így együtt vannak hárman.
Hanem aztán itt lett az ideje, hogy előjöjjenek az aknából a nappaliak, s 
jött ki az öreg bélabányai rokon is, aki meghízott a jó módban. Munerné 
csupa jót főzött neki, minden ruháját kimosta, mikor a hüvelykujja körmét 
leütötte, arra is adott orvosságot. Hiszen meg is hálálta a rokon. Nagyon jól 
érezte itt magát, s gondolta, jó lenne, ha nem kellene elmennie soha.
Kiintegette   Munert   a   szobából,   ahol   feleségével,   leányával   üldögélt. 
Félrevonta.   S   míg   Anna   meg   az   asszony   ott   ültek   egymás   mellett,   s 
Krisztina egyre csuklott, az öregember ugyancsak suttogott Muner fülébe.
– Bizony jobb lesz szemmel tartani, én mondom neked. Akármi legyek, 
ha   nem   minden   este   elment   a   házból,   itt   csavargott   a   tó   környékén,   s 
kiváltképpen a régi Rókalyuk­tárna szájánál láttam, ahonnan, tudnivaló, a 
bányarém szokott előleskelődni. Hanem ha itt lennék, s nem volna más 
dolgom, ugyan nem válthatna egy szót sem ilyenféle sátáni fajzattal, azt 
elhiheted!
– Aztán mit tud még? – kérdezte komoran Muner Dávid.
– Hogy mit? – emelte fel leütött körmű hüvelykujját az öreg.
–  Egyszer   levelet   hoztak.   Lovaslegény   jött,   s   a   kerítés   mögött 
odanyújtotta neki, a két szememmel láttam. Egyszer pedig valami úrfélével 
beszélt ugyancsak nagy barátságban. Mintha ismerős is lett volna az arca, 
de a neve nem jut az eszembe, hiába gondolkozom.
Muner Dávid rá villantotta az öregre a szemét. Nem tudta, mit higgyen, 
mit nem. Egyelőre semmit sem szólt. A bányáról kérdezősködött.
Mikor  jóval   később  bejött,   már   ott   állt   az   étel   az   asztalon.   Leült,   s 
szótlanul   enni   kezdett.   Anna   meg   Munerné   összenéztek,   annyira 
megváltozott az arca.
– Talán valami baj van a bányában? – kérdezte az asszony.
– Mi dolgod vele? – ütött hirtelen indulattal az asztalra Muner Dávid. – 
Inkább arról beszélj, mit csavarogtál a Rókalyuk előtt. He?
– Én? – kérdezte az asszony csodálkozva. – Mikor?
– Minden este, amint feljött a hold! Tagadni merészeled?
– Mikor feljött a hold? Orvosságokat szedtem, ezerjófüvet, miegymást 
meg   vadlaput,   merthogy   az   öreg   leütötte   a   hüvelykujja   körmét,   s   arra 
kellett pépnek zúzva rátenni, hogy begyógyuljon.
Muner csak morgott, harapott egyet a kenyérből.
– S milyen levelet hoztak neked?
Anna meg az asszony összenéztek ketten. Aztán Anna szólalt meg.
 – A levelet én írtam apámuraméknak, hogy jöjjenek el értem, mert haza 
kívánok menni. De siettemben olyant írtam benne, amit megbántam, s épp 
az imént égettük el, nehogy más kezébe jusson.
– Az én kezembe ne jusson, mi? – acsarkodott Muner Dávid.
–  Egy   húron   pendülsz   anyáddal,   csak   őt   pártolod,   én   meg   mennyit 
fáradtam érted, mi?
– Édesapám – ijedt meg Anna –, igazán úgy van, ahogyan mondom.
– S az ki volt, akivel beszéltél és sugdostál, asszony? Azt hiszed, ha én 
nem vagyok itthon, senki meg nem lát?
–  Dóczy Sebestyén úr jött erre – mondta Munerné valami mélységes 
szomorúsággal   a   hangjában,   csüggedten.   –   Ő   állott   meg   egy   pillanatra, 
mert a levelet a legényével adatta át nekem, amint erre jött, s azt hitte, talán 
nem tudom elolvasni. De tudtam.
Muner   elhallgatott.   Hol   a   feleségére,   hol   a   leányára   nézett.   Érezte, 
minden  kicsúszik  a  kezéből,   érezte,  sehol  nem  tudja   semmin  rajtakapni 
őket, túljárnak az eszén.
–  Eh! – mondta dühösen végre, s  elfordult az asztaltól.  Az asszony 
felállott.
– Azt hiszem, jobb lesz kegyelmednek is, nekem is, ha újra felveszem a 
fekete kendőt. Akkor tán nem fog ilyen esztelenségekkel gyanúsítani.
– Bánom is én! – vetette oda Muner, pedig neki is nagyon fájt a szíve.
Az   asszony   bement   a   kis   kamarába,   az   ágyra   ült,   és   sírt   néhány 
pillanatig. Hiszen tudta ő, soká nem tarthat semmi boldogság. S nem lehet 
hálás az Istennek? Ha az urát megint elvesztette, de a leányát visszakapta. 
Anna itt van megint.
Mikor kijött a fekete kendőben, megint egészen száraz volt a szeme.
– Bizony boszorkány vagy te! – ütött az asztalra Muner Dávid.
– Egy percben fiatal menyecske vagy, más percben elöregszel!
–  Az  öröm meg  a bánat  teszi  azt, tudhatná  kigyelmed  – mondta  az 
asszony csöndesen. De Muner Dávid legyintett.
– Öröm! Bánat! Ördögfüle! Nekem ne beszélj!
–  Pedig még valamit mondanom kell kigyelmednek, akkor aztán akár 
évszámra nem szólunk egymáshoz megint – mondta az asszony, amint a 
sarokban az edények között motozott.
– Mondd hát! – vetette oda Muner Dávid.
 – Majd később – mondta Munerné.
– Miattam akár örökre elhallgathatod – mérgelődött Muner, és kiment a 
szobából.
Az asszony meg Anna motoztak  még egy ideig,  Anna arcocskájáról 
lefagyott a meglepődött öröm, s magára vette a rég megszokott láthatatlan 
terhet, amit hordott azelőtt is mindig a szülei között. Aztán lefeküdt Anna. 
Munerné maga takargatta be, együtt imádkoztak, mint rég megszokták. Az 
asszony várt, míg meg nem hallotta, hogy Anna csöndesen szuszog.
Akkor kilopózott a kiskamrából. Még egyszer az ura ágyára ült. Muner 
úgy tett, mintha aludt volna, de dühösen forgolódott az előbb, s a szalma 
kiborzolódott a lepedő alól. A nyoszolyán feketén feküdt nagy, kerek feje.
– Hallja, kigyelmed, mit mondok? – kérdezte suttogva az asszony.
– Hallom, na – felelt morogva Muner Dávid. – Mit akarsz?
– Csak azt akarnám mondani, hogy…
– Mondd hát!
– Nagyon nehéz – sírta el magát az asszony. – Másképpen képzeltem 
én ezt!
– Akkor hát ne mondd, ha nehéz!
– De meg kell mondanom, hogy visszajön kis Kristóf!
– Kicsoda jön vissza?
– Kis Kristóf! Gyermekem lesz, akár örül neki, akár nem. Ezt akartam 
mondani kigyelmednek.
Muner Dávid felült az ágyon, hogy nagyot nyikordult, s majd' szétesett 
az egész. Megfogta az asszony két karját. Kapta volna magához. Aztán 
éppen olyan hirtelen elengedte.
– Ha hinni tudnék neked! – nyögte visszafekve. – Ha bízni tudnék! Te! 
Ha valami sátánfajzatot hozol a nyakamra…
Az asszony felállt. Fordult. Visszanézett reá. S hidegen, gőgösen csak 
ennyit mondott:
– Szégyellje magát. Ki mint él, úgy ítél.
Aztán eltűnt a szobából.

*
 A fejedelem szeptember 10­én Debrecennél ütött tábort. Ekkor már az 
egész   felvidék   teljes   lázadásban   volt.   Zavargások,   gyújtogatások, 
mindenféle   törvénytelenségek   napirenden   voltak,   s   a   bányavárosok   alig 
várták,   hogy  Bethlen   seregei   bevonuljanak.   A   kincstári   tisztviselők   úgy 
hirdették,   nem   óhajtják   az   ő   kormányzását,   de   semmit   meg   nem 
változtathatnak. Lelkük mélyére pedig ki sem látott. Így szeptember 20­án 
reverzálist   írtak   alá,   melyben   kötelezték   magukat,   hogy   a   hadsereg 
műveleteit   zavarni   nem   fogják,   hanem   egyedül   a   kincstári   bányászat 
érdekeinek élnek. Valójában pedig tárt kapukkal fogadták Bethlen hadait, s 
valóban   nem   is   volt   bántódásuk,   mint   ahogyan   Zechy   György   gömöri 
főispán és Bethlen generáliskapitánya írásban meg is ígérte nekik. Még a 
túlságos   beszállásolástól   is   megkíméltettek.   Selmecz   városa   a 
Beszterczebányán levő fejedelemnek egy ezüstkannát és poharat küldött, 
Körmöcz   városa   pedig   megvendégelte   Bethlen   Gábort.   Ugyanebben   az 
időben történt, hogy Selmeczen az öreg bányabíró leköszönt a hivataláról, 
s utóda ugyanazokkal a szavakkal tette le az esküt, mint valaha az öreg. 
Tehát   hűséget   esküdött   a   királynak   és   engedelmességet   a   király   által 
kinevezett   vagy   kinevezendő   elöljáróknak.   Pedig   ekkor   Bethlen 
hatalmában volt az egész felvidék.
Amennyire lehetett, csönd lett és békesség. Goller Györgyné, azelőtt 
Gallisonné,   háborítatlanul   megérkezhetett   Selmeczre   –   itt   inkább   érezte 
magát biztonságban családjával együtt. Férje különösen sürgette az utazást. 
Azt remélte, rokonaitól távol inkább engedelmességre bírhatja az asszonyt, 
aki nem várt ellenkezést tanúsított sok minden dologban. Így nem adta át 
neki, hogy jó helyre elrejtse, azt az aranykelyhet, melyet még II. Mátyás 
királytól   kapott   az   öreg   Gallison,   hanem,   mint   eddig,   a   maga   ékszer 
szekrénykéjében  tartogatta.  Selmeczen  is  csalódnia  kellett  az új férjnek. 
Alig érkeztek meg, Margit összehívta a tiszteket és sáfárokat, s egyedül 
beszélt   velük,   aztán   pedig   Muner   Dávidot   küldte   maga   helyett   a 
bányabíróhoz.   Szeptember   végére   megvolt   a   szerződés,   Örtl   Margit, 
Gollerné,   azelőtt   Gallisonné   megvette   a   hosszú   felsorolásban   kijelölt 
bányákat és bányarészeket összesen négyezer forint értékben, s a pénzt le 
is   tette   a   Brenner­szövetkezet   pénztárába,   amely   a   magánvállalkozók 
akkori szövetsége  volt.  Persze,  amint  a polgárok  ezt  meghallották,  nem 
győztek   bányákat   ajánlani   az   asszony   ügyvivőinek.   Muner   Dávidnak   is 
ugyancsak meggyűlt a baja öreg bélabányai rokonával, aki már azt is rossz 
néven vette tőle, hogy, noha szívesen vigyázott volna a feleségére, mégsem 
tartotta ott Rudolf­aknán. Kiadta neki, amit megígért, egy pár viseltes, de 
még jó csizmát, négy lat ezüstöt, egy oldal szalonnát meg egy alsóruhára 
való vásznat, s aztán az öreg elindult vissza Bélabányára. Hiába motyogott 
magában fejcsóválva.
Még csak egy nappal tovább sem maradhatott, pedig rizikét szeretett 
volna   szedni   magának,   hogy   megsüsse,   mert   Bélabányán,   ahol   már 
jóformán kipusztították a fenyőerdőket, nem akadt ilyen gombafajta. De 
Muner alig várta, hogy kitegye lábát a házból. S hogy milyen hálátlanok a 
rokonok, abból is látszott, hogy hiába kérte őt az öreg, egy szóval sem 
pártolta a bányáját az úrasszony előtt. Pedig az ő helyén is lehetett annyi 
reménység, mint máshol. De nagyon nagyra van a becsületével az a Dávid!
– Te talán soha nem olvasztottál be magadnak ércet amúgy külön, kéz 
alatt? – nézett fel reá féloldalt fordított fejjel. Muner Dávid összehúzta a 
szemöldökét, s azt mondta, hogy soha. Az öreg nagyot nyelt. Más oldalról 
próbálta meg a dolgot, keservesen panaszkodott.
– Két és fél dénár a hús fontja, a sört kis iccével mérik, a bőr olcsó, ha 
az   ember   el   akarja   adni   a   döglött   marhát,   s   a   csizma   mégis   drága!   A 
társpénztártól   nem   az   kap,   akinek   kapnia   kellene,   és   senki   nem   akar 
kölcsönt adni a becsületes embernek.
Erre Muner Dávid adott neki néhány dénárt a magáéból, és így végre 
elment. Muner látni sem tudta őt mostanában. Valahányszor ferde száját, 
piros orrát megpillantotta, az az este jutott az eszébe, mikor a bányamécs 
éppen csak ezt a ferde szájat, bibircses orrot világította meg közöttük, s az 
öreg az ő feleségéről suttogott sörszagú szájával.
Néha úgy tudott hazamenni Muner Dávid, hogy nem volt a szívében 
semmi egyéb, mint öröm, hogy otthon lehet, láthatja Annát meg Krisztinát, 
a   feleségét,   akit   valójában   jobban   szeretett   talán,   mint   valaha.   Ilyenkor 
néha titkon megveregette a hátát, s az asszony tűrte; még magához is húzta 
egy­egy   pillanatra,   s   Krisztina   nem   ellenkezett.   Egyszer   meg   súgva 
kérdezte, hogy mikorra várja hát kis Kristófot. Az asszony megmondta, s 
Muner Dávidnak olyan kedve kerekedett, hogy senkivel sem cserélt volna. 
De aztán egyszerre mintha megfordult volna körülötte a világ. Ránézett az 
asszonyra, s nem tudta már, igazat mond, vagy nem, mit higgyen neki, mit 
nem, s szerette volna megfojtani. Mit csinál ilyenkor a becsületes ember? 
Iszik. Ő is ivott.
S múlt az idő, telt az ősz. Chalubka Márton feleségének fia született. 
Azt mondták, egészséges, jó formájú gyermek, csak a feje nagy egy kicsit.
Sok lesz az esze. Chalubkánéval nem lehetett beszélni, olyan büszke 
volt.   Chalubka   Márton   is   örült,   de   azért   októberben   háromszor   látta   őt 
Anna   a   tó   környékén   lopakodni,   novemberben   pedig   kétszer,   pedig 
ugyancsak hideg volt már s a tó vizére hártyát vetett a fagy.
Hogy   tél   lett,   s   nagykendőben,   köpönyegben,   palástban   jártak   az 
asszonyok, férfiak, Muner Anna is beleburkolódzott meleg ruháiba, s nem 
láthatta   senki   az   orra   hegyéről,   szép   fiatal   hajadon­e,   vagy   élemedett 
öreganyó.   Így   aztán   lejárt   a   templomba   az   anyjával,   ha   nem   misére 
délelőtt, litániára délután. Ugyan most a lutheránusok voltak magasabban, 
de   azért   Richter   Mihály   plébánost   nem   zavarta   senki   a   munkájában   s 
hivatásának   teljesítésében.   Prédikált   az   iszákosok,   rendetlen   életűek   és 
verekedők   ellen   továbbra   is,   mint   azelőtt,   amiben   osztozott   lutheránus 
kollegájával,   Broschkó   Györggyel.   Szükség   is   volt   rá,   hogy   vállvetve 
próbálják jó útra téríteni a nyájat, mert talán soha annyit nem ittak és nem 
botladoztak a környékbeliek, mint ezekben a bizonytalan időkben. S ebben 
jó példával járt elől Goller György, Örtl Margitnak, Gallisonnénak férje. 
Asszonynak nem volt előtte maradása, ha kicsit csinosabb volt az ördög 
nagyanyjánál;   a   sört,   bort   megitta,   ha   nem   volt   savanyúbb   az   ecetnél, 
keserűbb az epénél. Ami megaláztatást asszony elszenvedhet, az úrasszony 
elszenvedte, s meg kellett érnie azt is, hogy rájöjjön: Goller tudta nélkül 
pénzt vesz fel a bányáknál, s a maga dolgaira költi.
Karácsony   előtt   volt,   gyönyörű   havas   időben,   hogy   Muner   Dávid 
bosszankodva kapaszkodott felfelé a nagy hóban. Kellemetlensége volt a 
kincstáriakkal.   Bepanaszolták,   mert   a   Rudolf­aknából   nyert   érceket   és 
marákat nem a kincstári kohóban dolgoztatta fel.
–  Hát   aztán?   –   morgott   magában.   –   Miért   ne   vitethettem   volna 
Hodrusra, mikor ott hamarább és jobban elvégezték a munkát? Lassan már 
azt is meg fogják mondani, hányat prüszkölhet az ember egy napon!
Megállt,   és   nagyot  prüszkölt,  aztán   összehúzott   szemöldökkel  nézett 
maga   elé.   Mert   tisztán   láthatta,   hogy   előtte   nemrég   járt   valaki   erre, 
mégpedig férfiember.
 Kinek   lehet   kedve   öles   hóban   felkapaszkodni   Rudolf­aknára?   A 
bányászok   túlfelől   járnak,   azt   tudta,   ahol   letaposott   ösvény   vezet   le   az 
aknaszájhoz. Vagy Anna miatt jött ez, vagy…
Hiszen   nem   kellett   soká   gondolkoznia.   Fele   úton   sem   volt,   mikor 
szembe vele Goller György jött lefelé, nagyon rosszkedvűen. Muner Dávid 
önkéntelenül félreállt előtte, s csak mikor már továbbhaladt, akkor jutott az 
eszébe utána bámultában, hogy alighanem ez volt odafenn.
Sietett haza, ahogy csak tudott. Kimelegedve lökte be a házajtót. Ott ült 
Anna meg az asszony, s mind a ketten sírtak.
– Mi volt itt, hej?
Felugrottak, úgy tettek, mintha letagadhatnák.
– Semmi, semmi. Erős hagymát vágtunk.
Muner az asztalra ütött az öklével.
–  Láttam, hogy sírtatok, s azt is láttam, hogy Gallisonné férje gázolt 
lefelé a hóban. Nekem megmondjátok, mi történt?
Az asszony tett feléje egy lépést.
– Ne induljon fel kigyelmed, hiszen Anna megmondta a magáét neki. 
Akármit   tesz   is,   nem   vetheti   a   szemére,   hogy   ok   nélkül   történt.   Mégis 
megfenyegetett bennünket nagyon.
– Ebből semmit sem értek.
– Pedig nem nehéz megérteni. Be akart jönni a házba, Annához. Hogy 
nem   engedtem,   Annát   hívta.   Anna   nem   akart   kimenni   hozzá.   Erre   azt 
mondta, hogy nem soká lesz sáfár Muner Dávid. Azután elment. Hát jól 
tettük, vagy nem jól tettük?
Muner Dávid leült, rájuk nézett, aztán az apró ablakra, amely mögött 
hópelyhek keringéltek, s egyszerre lecsillapodott.
– Akármi lesz is, jól tettétek! – kiáltotta. – Tanulja meg, nem az egész 
világ az övé! Gallisonnéval pedig nekem is lesz valami beszélnivalóm, ha 
vádaskodni próbálna ellenem.
Ezután hetekig várták, nem fog­e valami történni, s a közös aggodalom 
összébb fűzte Muner Dávidot a feleségével meg leányával.
Mint az összeesküvők, dugták össze a fejüket esténkint, nem hallatszik­
e valami a városban. Nem mondott­e valamit Goller? Nem üzent­e valamit 
az úrasszony?
 A nap olyan volt, mint valami izzó érctömb a párás felhők között, és a 
dermesztő hidegben mindenki elzárkózva éldegélt a házában. Csöndesen 
eregették a füstöt a hegyoldali kis házak, de nem mindig békességesen. 
Chalubka Márton nagyfejű kisfia sokat óbégatott, s Chalubka Márton nem 
tudott aludni. Haragos volt. Ez még hagyján,  de az asszony sem tudott 
aludni,   s   haragos   volt   ő   is.   Most   már   nem   örült   olyan   nagyon   a 
fiúgyermeknek,   úgy   hallotta,   a   leányok   csöndesebbek.   Meg   aztán   egy 
csöppet sem lett vékonyabb, hogy a gyermek megszületett, inkább tán még 
jobban   megkövéredett,   s   nehezére   esett   minden   mozgás.   Márpedig 
mozogni eleget kellett volna. Ásított s veszekedett egész nap.

Ki­ki tudja, hogy valamirevaló asszony, ha bölcsőjében Szűz Máriának, 
a jó Anyának ajánlották, és később sem rontották meg ördögi praktikával a 
szívét, amint pici kisgyermeket kap a kezébe, úgy beléfeledkezik a vele 
való   munkába,   hogy   nem   lát,   nem   hall,   s   úgy   ért   hozzá,   mint   hal   az 
úszáshoz, jóformán tanulnia sem szükséges.
Az utóbbi hónapokban Munerné alig mozdult el otthonról. Szégyellte, 
hogy   az   asszonyok   összesúgtak   mögötte.   Muner   is   egyre   többször   volt 
mogorva   megint,   s   mikor   odavetette   az   asszonynak,   hogy   újra 
boszorkánysággal   vádolják,   mert   gyermeket   vár   öregségére,   Krisztina 
keserűen kifakadt.
–  Chalubkánénak  lehetett  gyermeke,  és  senki nem  bánta, Gallisonné 
még  férjhez  is   mehetett   újra?  Most  hallottam,   hogy az  alsóvölgyi   sáfár 
hajadon leányának gyermeke született,  de még csak egy rossz szót sem 
szólott neki senki a papon kívül, a törvényen is megvárták, hogy a szülei 
átvigyék   Libethbányára,   s   kikerülje   a   pellengért.   Én   meg   mindjárt 
boszorkány vagyok, mert gyermeket várok a hites uramtól?
– Inkább én vállalom azt a kisgyermeket, mint hogy anyámat keserítsék 
– mondta egy este Anna, mikor egyedül ültek otthon, nagy viharban. De 
Munerné csak megsimogatta az arcát.
– Még ha máglyán égetnének el, akkor sem engedném miattad, s akkor 
is vállalnám kis Kristóf miatt.
 Dudált a szél, a márciusi csöpögős éjszakákon felkavarta a tó vizét, s 
néha   lidérces   világosság   derengett   arrólfelől.   A   bányákban   nőtt   a   víz. 
Muner Dávid fejcsóválva méregette előbb arasszal, aztán mérőléccel, végül 
lánccal, mennyit nyelt el az eresztékből, új munkahelyekből. De Munerné 
meg   Anna   nem   figyeltek   semmire.   Tizennyolcadikán   megszületett   kis 
Kristóf,   s   attól   fogva   csak   körülötte   forgott   az   élet.   Úgy   vélték,   ilyen 
gyönyörűséges kis angyalka még soha nem szállott le a földre. Hogyan is 
lehetett  volna elképzelni,  hogy ebből  is  mogorva,  borostás  képű, fekete 
körmű, sörlehelletű férfi lesz egyszer? Dajkálták, fürösztgették, Munerné 
szoptatta, Anna kamillafőzettel etette, mostak rá késő éjszakáig, ha máskor 
nem volt idő. S foroghatott kedvére a világ.
Még  a  múlt   év  végén   Pozsonyba   hittak   az  urak   országgyűlést,  amit 
eltiltott ugyan a király, de a rendek mégis megtartották, és 1620. január 8­
án   Bethlent   Magyarország   teljes   hatalmú   fejedelmévé   megválasztották. 
Erre a király úgy gondolta, jó lesz békülni, s követeket küldött Pozsonyba, 
kik   január   16­án   Szent   Mihály   napjáig   tartó   fegyverszünetet   kötöttek. 
Egyszersmind   Morva­   és   Csehországgal   is   létrejött   Bethlen   részéről   az 
egyezség, hanem Ferdinánd hadai tovább harcoltak, s megverték a cseheket 
február 11­én. Egyébként a fegyverszünetet senki sem vette komolyan.
1620   májusára   hívták   egybe   újra   az   országgyűlést,   még   pedig 
Beszterczebányára. Ide a szövetséges cseh, morva, sziléziai, osztrák rendek 
képviselőin   kívül   Fridrik   cseh   király,   Zsigmond   lengyel   király   meg   a 
törökök   követei   is   eljöttek.   A   magyarok   nagy   számmal   gyűltek   össze. 
Ferdinánd   Dávid   Pál   püspököt,   Teuffel   Györgyöt   és   Laminger   Farkast 
küldte   el   Beszterczebányára.   Közben   Homonnay   Árvát   és   Trencsént 
pusztította.   A   tanácskozások   mindenféle   zavar   és   békétlenkedés   mellett 
egészen őszig eltartottak, s aztán újra megindult a háború. Bethlen október 
elején Sopron felé indult, a dunántúli urak legnagyobb része behódolt neki 
– Eszterházy Miklós és Bánffy Kristóf kivételével. Ferdinánd hadvezére, 
Dampierre   október   nyolcadikán   Pozsonyt   akarta   hatalmába   keríteni,   de 
lövés   találta,   s   meghalt,   Colaltot   pedig   Petneházy   és   Török   István 
megverték. A cseheket viszont legyőzték Ferdinánd egyesült osztrák bajor 
és   spanyol   hadai   Fehérhegynél   november   nyolcadikán.   Minden 
reményüket   elvesztve   meghódoltak.   Újra   béketárgyalások   kezdődtek,   jó 
ideig eredménytelenül.
 A   nádor   az   urak   nagy   részével   ugyancsak   kifáradt   már   a 
háborúskodásban,   és   őszintén   békét   óhajtott   volna.   Így   aztán   lassan 
elpártoltak   Bethlentől,   aki   még   mindig   a   törökben   bízott.   Karakas 
Mehemed már november elején bevette Vácot, de Bethlen megsegítésére 
nemigen törekedett.
Ferdinánd   háromfelé   osztotta   a   seregét,   s   az   egyik   részt   a   Pálffy­
testvérek meg Bosnyák Tamás vezetésével a bányavárosok ellen indította.
Május vége felé már Ferdinánd hadai közeledtek a bányavárosokhoz. 
Valami   nagy   csetepaté   Selmecznél   nem   történt.   Június   kilencedikén   a 
selmeczi, körmöczi és beszterczebányai kamara főtisztviselői a maguk és 
alattuk   levő   tisztek   nevében   újabb   reverzálist   állítottak   ki,   melyben 
erősítik,   hogy   mint   régebben   megírták,   mindig   csak   a   bányaművek 
fenntartására   törekedtek,   és   az   uralkodóháznak   fogadott   hűségüket   meg 
nem   változtatták.   Remélik,   hogy   a   király   biztosai   őket   megkímélik,   s 
nyugodtan   folytathatják   a   bányák   és   a   király   javára   munkájukat.   Erre 
válaszul  a  királyi   biztosok  felszólították   a  kamara  tisztviselőit,   hogy ne 
csak ők maguk legyenek hűségesek a királyhoz, de arra is vigyázzanak, 
hogy   senki   a   polgárokat   és   a   népet   fel   ne   bujtogassa,   s   ha   ilyesmi 
történnék, a bujtogatókat szigorúan megbüntessék.
A hadak jó ideig meglakták a környéket, közben beállt a fülledt meleg s 
a szárazság. Korai nyár jött, a kertekben megaszalódott a gyümölcs.
Végre úgy látszott, egy kis békesség lesz megint, a seregek elvonultak 
más tájakra, a városi bíró meg a bányabíró fellélegzettek.
Akkor történt,  hogy egy aranyválasztó  asszony egyszerre  lefordult a 
helyéről, körme, arca megfeketedett, s fél óra múlva halott volt.
Megérkezett a háború kísérője, a pestis.
Fenn,   Rudolf­aknán   erről   sem   tudtak   Munerné   meg   Anna   semmit. 
Énekeltek a vidáman sikongató kis Kristófnak:

Egyedem­begyedem, tengertánc,
Hajdú sógor, mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet,
Csak egy darab kenyeret 
Meg a Kristóf gyereket, ham!
 A fák közül szégyenlősen oldalgott elő Tarkha László. Úgy gondolta 
mostanában,   talán   nem   lesz   már   olyan   nagyon   szigorú   az   öreg   Muner, 
hogy   fia   is   van,   s   nem   harapja   le   mindjárt   az   orrát   mindenkinek,   aki 
Annára néz. Különben is, mi panasza lehetne őellene?
Ha   otthon   lett   volna   Muner   Dávid,   bizonyosan   utánadob   valamit 
megint, mert ha eddig haragos volt, ha idegen járt a ház körül, mostanában 
még inkább nem tűrte. De nem volt otthon.
Új bormérést nyitott lenn, a hegy alatt Röckh Mátyás bányapolgár, s 
mert régi cimborája volt, segített felvirágoztatni az új ivót. Ott üldögélt 
sokszor   olyan   késő   estig,   hogy   csak   a   holdvilág   vezette   fel   a   hegyre. 
Rudolf­akna   miatt   nem   kellett   a   fejét   fájdítania.   Naponta   csak   egy 
műszakban dolgoztak a háborús időkben az emberek, mégpedig délelőtt. 
Aztán már csak a vizet húzták. Hanem hogy beállt a száraz idő, a talajvíz is 
megállott, nem emelkedett.
Az ivóban ott üldögélt néha Goller is, Gallisonné férje. Ilyenkor Muner 
Dávid   legszívesebben   felállt   s   hazament   korábban,   de   aztán   lassan 
megszokta.   Nem   bántották   egymást,   inni   mindenkinek   szabad.   És   ha 
Chalubka Márton tévedt be, még meg is kínálta egy korttyal néha, nevetve:
– Hát a kisfiú mekkora már? Mert az enyém nevet, s ülni akar!
–  Az enyém kövérebb, nem szívesen mozog olyan hamar. Akkora a 
tokája, mint a hízott malacnak. Nagyon szép gyerek!
– Isten éltesse! – koccintott vele Muner Dávid.
Tarkha László a diófa alatt üldögélt, s nézte Annát, nézte. Elfelejtett 
ilyenkor   mindent.   Azt   a   régi,   holdas   estét,   a   kutyatej   szedést,   a 
bakkecskevért,   a   gubacstintát…   vagy   talán   csak   nem   akart   rágondolni. 
Boldog akart lenni. Boldog, mindenképpen.
Azon   a   mosolygósan   ártatlan   júliusi   alkonyaton,   mikor   odalenn   a 
zúzónál irtózva szaladtak szét a halott mellől a többi asszonyok, s a tiszt 
halvány   arccal   sietett   egyenesen   a   kamaraházba,   különösen   boldog   volt 
Tarkha  László.  Úgy vette   észre,  hogy Anna  nem húzódik  el tőle  olyan 
nagyon   büszkén,   mint   azelőtt.   Igaz,   jó   módot   választott.   Játszott   a   kis 
Kristóffal, s lovacskát faragott neki.
Hárman   játszogattak   javában,   s   Tarkha   László   a   lovacskával   Anna 
kezét   is   megfogta,   mikor   lökdösést   érzett   az   oldalán.   Odanézett   hát,   s 
fekete   kecskét   látott,   az   bökdöste   a   szarvával.   Munerné   tartotta   a   kis 
Kristóf   miatt.   Nem   volt   ugyan   bakkecske,   de   Tarkha   Lászlónak   fejébe 
szaladt   a   vér.   Felugrott,   s   úgy   oldalba   rúgta   a   szegény   kecskét,   hogy 
mekegve   gurult   oldalt,   aztán   elkáromkodta   magát   olyan   csúnyán,   hogy 
maga is megijedt.
Anna  nem szólt  egy szót sem.  Karjára vette  a kisöccsét,  s felállt,  a 
lovacska leesett a fűre. A kecske elsántikált, Tarkha László hátrasimította 
felborzolódott haját, és nagyot fújt. Aztán nevetett.
– Na! Ez a mekegő is megkapta, ami neki járt.
Anna még mindig nem szólt. Tarkha Lászlóban pedig forrt a méreg. 
Mert   jól   érezte,   hogy   olyan   a   lány,   mintha   Pozsonyban   lenne   megint, 
messze tőle, nem itt, másfél lépésnyire, a kertben.
–  Mi   az,   talán   bizony   megharagudtál,   hogy   hozzá   mertem   nyúlni   a 
kecskétekhez?
–  Csak  sajnálom,  mert  annak is  fáj,  ha bántják.   És  nem  szeretem  a 
káromkodást hallani.
– Jaj, akkor meg csak eredj apácának, mert anélkül bizony nem találsz 
férfiembert – mondta zsebre tett kézzel, felvetett fejjel László, és nagyon 
kemény   hangon   igyekezett   beszélni,   még   nevetett   is   csúfondárosan.   – 
Vagy   menj   el   a   bányarémhez.   Azt   mondják,   az   sem   káromkodik,   mert 
hármat sem szól egy esztendőben.
Valahol   a   fák   között   megszólalt   az   első   bagoly.   A   kis   Kristóf 
ráemlékezett,   hogy   itt   a   tejbekása   ideje,   vagy   talán   meghallotta   a 
tányérzörgést a konyha felől? Sírni kezdett.
–  Én   most   már   bemegyek   kis   Kristóffal   –   mondta   Anna.   –   Járjon 
szerencsével kegyelmed.
Megfordult, s bement lassan, karján a szőke kisfiúval, a lehunyó nap 
utolsó arany sugarában.

Mire Tarkha László hazaért, öreganyja haldokolva feküdt. Még azon az 
éjszakán   meghalt   a   bányabíró   szolgája,   két   másik   munkásasszony   – 
egyiknek négy árvája maradt, a másiknak öt – és egy füleki ember, aki 
átutazóban volt a városban.
 Másnap reggel hárommal kevesebben jöttek munkába Rudolf­ aknán. 
Anna ütötte a kopogót, olyan gyászosan hangzott az üres, száraz fahang az 
esőre hajló nyári reggelben. Mert esőt remélhettek végre.
Munerné, amint meghallotta, mi, történt a városban, borókabogyót vett 
elő, tavalyit, jó szárazat, azt porrá törte, megfüstölte vele a ház levegőjét, s 
attól fogvást reggel s este el nem hagyta ezt. Inni pedig csak olyan vizet 
adott a háznépének,  amelyben  friss  fenyőhajtást  főzött annyi ideig,  míg 
három   Miatyánkot   elmond   az   ember.   Kis   Kristóf   kecskéjéhez   nem 
nyúlhatott   más,   csak   ő   maga   vagy   Anna,   a   gyermeknek   ruháját   meleg 
napon szárították, s ha idegen közeledett, úgy dugták kis Kristófot, mintha 
attól féltek volna, mint pár hetes korában, hogy a szemével veri meg.
A   borókaszagot   megérezték   az   arra   járók,   hodrusi   asszony   jött   be 
egyszer, s kérdezte Munernét, mivel próbálja távol tartani Isten csapását a 
háztól. Az ő férje meghalt már, de nem otthon, hanem a vihnyei kohóban, 
két nagy fia, három növendékleánya maradt. Félti őket nagyon. Munerné 
neki is elmondta, amit ő cselekedett: minden ruhájukat teregessék a tiszta 
napra, füstöljenek borókabogyóval, s ne igyanak mást, mint olyan vizet, 
amiben három Miatyánknyi ideig arasznyi friss fenyőhajtás főtt.
A hodrusi asszony két szomszédjának családja teljesen kipusztult, tőlük 
nem halt meg senki. Még a szárazbetegségben szenvedő leánya is szinte 
jobban lett ezen a nyáron.
Erre aztán mind többen és többen jöttek orvosságot kérni Munernéhez. 
Hiába   szabadkozott   ő,   hogy   a   feketehalál   ellen   nincs   orvosság,   csak 
védekezni lehet, amíg lehet. Jó szívvel segített mindenkin, ha tudott, s ha 
nem tudott, Annával együtt imádkoztak a szegény betegért.
Muner   Dávidnak  nem   tetszett   a  dolog.  Mindig  olyankor  hívják   el   a 
feleségét  – mondta  –, ha neki kellene  vacsorát  főzni. Az asszony üljön 
otthon.
Egy este – lefekvéshez készülődtek már – hangos jajveszékelés, sírás 
hangzott, és az ablakon keresztül fáklyafény vetődött be a kis kamrába. A 
kisgyermek is felébredt, sírni kezdett, de nem is hallották, úgy kiáltozott 
odakint a ház előtt Chalubka Mártonné.
–  Krisztina,   Krisztina,   gyere   és   segíts!   Emlékezzél   meg   róla,   hogy 
anyám hányszor adott nektek túrót, tejfelt, gondolj rá, hogy ha össze is 
haragudtak öreganyáddal, ki is békültek! Ne tarts haragot semmiért, hanem 
siess, mert meghal az uram odalenn a kocsmában! Már kék a körme! Mi 
lesz velem, mi lesz velem? Nem akarok özvegyasszony lenni!
Már maga sem tudta, mit beszél. Munerné megcsóválta a fejét, nem 
emlékezett rá, hogy Chalubkáné anyja, Lienpekkerné valaha is túrót, tejfelt 
adott volna öreganyjának, inkább arra emlékezett, hogy hol kértek tőlük 
friss tojást, hol elvették a tyúk alól. De ezen töprengeni most nem volt idő. 
Felvette  a  fekete  kendőt, s  ment  ki. Ott volt  már  az ura, sajnálkozó  jó 
szívvel   támogatta   az   ájuldozó,   nálánál   nagyobb   Chalubkánét.   Vele   jött 
vagy   két   bányász   meg   a   kocsmáros   felesége.   Csupa   ijedt   arc   a 
fáklyafényben.
– Ivott Chalubka Márton, jókedvű volt – beszélte az egyik ember.
– Egyszer csak azt mondta: „No még e…” – de több már nem jött ki a 
száján egy hang sem, mert oldalt fordult, s rángatózni kezdett a földön. Mi 
rögtön az asszonyért szaladtunk.
–  Mire   odaértem,   már   elkékült   a   körme!   –   jajveszékelt   Chalubkáné 
megint. – Gyere, Kriszina, hozd a füstölődet meg a főtt vizedet!
–  Vinném   én   szívesen,   Julianna,   de   ilyenkor   már   késő   –   próbálta 
magyarázni Munerné részvevőén. – Az csak akkor jó, ha meg akarja előzni 
az ember a bajt. A feketehalál ellen nincs orvosság!
Chalubkáné felsivalkodott, s körömmel akart nekimenni. Úgy tartották 
vissza.
–  Azért mondod,  mert  mindig  haragot tartottál  velünk! Nem akarod 
meggyógyítani az uramat! De hiszen megállj csak! Rég van a rovásodon!
–  Már   ilyent   ne   mondjon   az   asszony   –   mondta   erre   Muner.   –   A 
feleségem szívesen meggyógyítja, akit tud. De akit nem tud…
–  Mit tudja azt a sáfár, kit gyógyít a felesége, kit nem, miket művel, 
miket nem! – förmedt rá Chalubkáné. – Hagyjanak engem, hadd kaparjam 
ki a szemét ennek a szívtelen boszorkánynak!
Munerné körülnézett. Látta a kétkedő  arcokat. Csakugyan sok nehéz 
beteg mellett volt már, némelyiknek baját feketehalálnak nézték ijedtükben 
a szerencsétlen emberek, pedig nem volt az. Vagy megtorlódott a vére a 
betegnek a forró napon, vagy hideg vizet ivott hirtelen, s a tüdeje kapott 
lángra, de ha nagy nehezen is, lehetett rajtuk segíteni. Hátha Chalubka is 
valami ilyenben fekszik.
 –  Jó – mondta –, én lemegyek és megnézem. Ne mondja senki, hogy 
megtagadom a segítségemet. De előre megmondom mindenki előtt, hogy 
ha a fekete halál van rajta, az ellen nincs szerem.
Bement,   összeszedett   egyet­mást   a   kemencegerenda   alól,   beszélt 
Annának   halkan,   hogy   vigyázzon   a   gyermekre,   s   zárkózzanak   el   jól,   ő 
majd siet vissza. Hanem vizet forraljon neki Anna addigra, s tegye ki a 
külső pitvarba, hogy hűljön, Ugyancsak oda akassza fel a másik gúnyáját. 
Mikor hazajön,  talpig   átöltözik,  megmosdik, mielőtt  bemenne hozzájuk. 
Mert a feketehalál rátapad az ember bőrére, még a lehelletére is – tanította 
a nagyanyja. Száját öblíteni is kért hát főtt vizet Munerné.
– Aztán csak feküdjetek le szépen, s aludjatok, virágocskáim.
Elmentek.   Anna   utánuk   nézett   az   ablakból.   Most   bezzeg   hívják   az 
anyját. De ha nem tud majd segíteni…
Aggodalmasan felsóhajtott, s mintha a fák is felsóhajtottak volna körös­
körül   a   tisztáson,   olyan   nyögés,   suhogás   hallatszott.   A   vízparton 
elhallgattak   a   békák,   s   a   mélységes   csöndességben   csak   ez   a   sejtelmes 
susogás,   sóhajtozás   volt   odakint   a   sötétben.   Anna   megrakta   a   tüzet,   s 
imádkozva várt, hogy felforrjon a víz.
Lenn,   a   kocsmában   elnyúlva   feküdt   Chalubka   Márton.   Körme 
elfeketült, szájaszéle elfeketült, hab jött ki az ajkai közül. Nem segíthetett 
volna rajta a világ semmi orvosa. De az asszony reménykedve vezette oda 
hozzá Munernét, görcsösen szorította kemény markába az ujjait.
– Na! Nézd meg hát! Világítsatok ide!
Odavilágítottak. S elszörnyedtek. Mindenki látta, hogy vége. Munerné 
felegyenesedett.
– Itt már csak a jó Isten tehetne csodát. Én nem tudok csodát tenni.
– Próbáld meg az orvosságodat! – rikoltotta Chalubkáné. – Kend meg a 
homlokát,   mint   ahogyan   Früheimb   Mihályné   homlokát   megkented! 
Dörzsöld meg a szívét, mint ahogyan annak a hodrusi leánynak a szívét 
dörzsölted! Csöpögtess orvosságot a szájába, mint ahogyan Csikné fiának a 
szájába csöpögtettél, mikor azt hitték már, hogy meghalt! De félsz, persze, 
félsz! A feketehaláltól félsz!
–  Nem   magam   miatt   félek,   hanem   a   gyermekeim   miatt   –   mondta 
Munerné.   –   Ha   segíteni   tudnék,   megtenném,   ami   tőlem   telik,   ha   az 
életemet kockára tenném is. De ha hiába, akkor…
 –  Orcátlan   boszorkány!   –   sikoltotta   Chalubkáné,   és   úgy   esett   hátra, 
mint egy darab fa.
Sokan voltak ott, a homályos kocsmaszobában. Goller úr is ott álldogált 
egy   darabig.   Gallisonné   férje,   amint   nevezték   a   városban.   Most,   hogy 
mindenki   összeszaladt,   és   Munerné   Chalubkánét   élesztgette   az 
orvosszereivel – ahelyett, hogy hagyta volna ördög irgalmára –, morgott az 
öreg   bányapolgár,   aki   jól   ismerte   mindkettőjüket   kisleány   koruk   óta   – 
Goller   György   szép   csöndesen   kiment   a   csillagfényes,   tücsökmuzsikás 
nyári   éjszakába.   Egyre   távolabbról   hallatszott   a   fülébe   a   kocsmazsivaj, 
amint   felfelé   indult   a   hegyoldalon.   Egyre   simogatóbb,   langyosabb, 
virágillatosabb volt a levegő.
A lejtő vállán megállott Goller György, s hátranézett, a város felé. Ott, 
a főtéren homályosan ki lehetett venni a felesége emeletes, erkélyes házát. 
Legyintett. Mit ért el vele? Gazdag özvegyasszonyt, szép özvegyasszonyt 
vett   feleségül,   de   éppen   csak   hogy   kosztja,   lakása,   ruházata   van,   mint 
valami belső cselédnek. Szava semmi. S amióta az asszony megüzentette a 
pénztárnoknak,  hogy az  ő híre nélkül ne adjon az urának pénzt, Goller 
György nyíltan is dacolt a feleségével. Majd meglátja, ki bírja tovább! Az 
volt a legrosszabb, hogy beszterczebányai rokonai, anyjával egyetemben, 
mind Margittal tartottak, s azok is őt szidták. Mikor legutóbb ott jártak, 
nagybátyja a gyerekkori dolgait is felemlegette, s azt merészelte mondani, 
hogy kutyából nem lesz szalonna. Margit sírva fakadt akkor, s azt kérdezte, 
miért nem figyelmeztették… – Édes lelkem – mondta az öreg Goller, s ő is 
sírt –, reménykedtem, jóra fordul minden, meg aztán azt gondoltad volna, 
kevesellünk talán, sohasem lehet tudni az ilyesmit…
Goller   a   levegőbe   ütött   egyet,   s   megvetően   összeszorította   a   száját. 
Hiszen csak próbáltak volna ellene beszélni! Margit ugyan nem hallgatott 
volna rájuk. Olyan szerelmesen nézett reá akkoriban, hogy szinte nevette is 
magában   néha.   Kicsit   hamar   megtanulta,   hogy   más   a   házasság,   mint   a 
mézes mátkaság, az igaz. Mostanában még kényelmesen le sem ülhet már 
otthon, Margit nyomban érezteti vele, hogy ingujjban, borzasan, rendetlen 
ruhával nem szereti, ha eléje kerül, ő máshoz van szokva. A fia bárónőt 
vesz el, az egész rokonság nagyralátó. Hát csak tartsák magasan az orrukat. 
Neki pedig hagyjanak békét. Ha az asszony itt is, ott is hámot vet eléje, 
majd keres ő szabad utat máshol.
 Felért a tisztásra.  A hold félszemmel  nézett  le  a fák közül, s  éppen 
odaöntötte olvasztott ezüstjét a sáfárház kertjébe, a kiskamra ablaka elé. 
Goller átvetette magát a kerítésen. A kecske mekegni kezdett halkan. Kis 
fészert ácsolt neki Krisztina a ház mellé. Ki is dugta szakállas fejét, mintha 
azt nézné, ki jár erre. Aztán visszabújt.
Goller   halkan   megkocogtatta   az   ablakot.   Várt.   Nem   felelt   senki. 
Továbblopózott. Az ajtóhasadékon világosság szivárgott elő. Meglüktetett 
benne a vér. Anna itt van. Úgy érezte, kopogtatnia sem kell, a szíve úgy 
ver, hogy azt mindenki meghallhatja.
Csakugyan nem kellett kopogtatnia, mert lépése neszére résnyire nyílt 
az ajtó, és Anna kiszólt:
– Anyám jön már?
Goller elmosolyodott magában.
–  Igen,   én   vagyok   –   súgta.   De   Anna   soká   ült   a   konyha   homályos 
sarkában odabenn, s a sötétben is látott most, látta, hogy magasabb, mint az 
anyja, látta, hogy a fején hegyes kalap, vállán galléros köpeny… akkorát 
nyikorgott a retesz, amint gyorsan, ijedten magára csukta az ajtót, hogy a 
kecske újra felmekegett, s a csirkék is mozgolódni kezdtek az ólban.
De a házban csöndesség volt.  Olyan csönd, mint  ahogyan a kisnyúl 
szokott   megülni   a   róka   közelében.   Goller   várt   egy   darabig,   aztán 
elvesztette a türelmét. Odament az ajtóhoz, megkopogtatta.
– Anna!
Nem volt felelet.
– Anna! Tudom, hogy ébren vagy. Miért nem szólsz?
– Nincs mit mondjak.
–  Feleségemtől hoztam üzenetet. Szeretné, ha eljönnél hozzá, varrnál 
neki megint. Küldött is valamit.
– Akkor miért mondta az előbb, hogy…
–  Tréfáltam.   Az   is   baj   már?   Engedj   be,   hadd   adjam   oda,   amit   a 
feleségem küldött.
– Tegye oda az ablakpárkányra. Nem viszi el senki reggelig, vagy amíg 
anyám, apám hazajönnek.
Goller megrázta az ajtót teljes erejéből. De a retesz tartott.
 –  Ne   próbáljon   reám   törni   –   mondta   Anna   odabenn.   –   Itt   van   a 
kezemben   a   balta.   Egy   életem,   egy   halálom,   de   nem   bocsátom   közel 
magamhoz úgysem. Inkább magam is meghalok.
Gollerben ital is volt, harag is volt, keserűség is volt, vágyakozás is 
volt. És valami le nem bírható erő, ami kiskora óta arra vitte, hogy amit 
megkívánt, azt megkaphassa mindenáron. Ha törve, zúzva, akkor úgy, ha 
nagy áron, akkor úgy. Ha pedig mégsem kapja meg, ne legyen senkié.
Körüljárta a házat, káromkodott, szitkozódott. Futott egyik ablaktól a 
másikhoz,   próbálta   betörni,   de   Anna   gyorsabb   volt,   bereteszelte   egyik 
fatáblát a másik után, mintha téli gyilkos vihar lenne odakint.
Dorongot   talált   valahol   Goller,   azzal   próbálta   kiemelni   az   ajtót   a 
sarkából, de odabenn erősen tartotta Anna. Nem mozdult.
Végül   még   egyet   káromkodott,   nagyon   durván,   nagyon   gonoszul. 
Aztán mintha elment volna.
Anna   nem   hitt   neki.   Dobogó   szívvel   ült   benn   a   házban,   a   kisöccse 
mellett, akit a karjában ringatott, mert felébredt az előbb, és sírni kezdett. 
A konyhában utolsót lobbant a kemence tüze.
Annának   eszébe   jutott,   hogy   a   főtt   vizet   meg   másik   ruhát   kellene 
kikészítenie az anyjának.
Letette a kisgyermeket, s óvatosan a konyhába osont. Szétnyitotta az 
ablak fatábláit a fülledt levegőben. Nem látott senkit sehol.
Várt   kicsit.   Senki.   Csak   mintha   zsíros   fa   pörkölődött   volna. 
Hátratekintett   –   persze,   régi   zsindelyt   vetettek   a   tűzre   aznap.   Annak   a 
szaga.
Mégis elment hát Gallisonné férje.
Azért mégis nagyon félt, amíg kinyitotta a reteszt, kitette a pitvarba a 
dézsát,   vizesbögrét,   kiakasztotta   az   anyja   ruháit.   Aztán   gyorsan   csukta 
magára újra az ajtót, lélegzeni sem mert, míg be nem ért a kiskamrába, s le 
nem feküdt.

A   zsíros   fa   füstje   még   mindig   ott   libegett   a   tó   vize   fölött,   nehezen 

lehetett lélegzeni a tisztáson. A fenyők egyik oldala tisztára lepörkölődött. 
Vörhenyeges ködmönben, félvállal álltak ott szegények, mint szégyenkező 
koldusok, szép zöld ünneplőjük mivé lett, sudár, ép testük mivé lett! A 
sáfárház egyik oldala csupa korom és csupa lucsok víz, a kecske ólja merő 
szén – hanem a mekegés vidáman hangzott az udvar másik oldaláról. Az 
okos állat idején elszakította a kötelet, s megugrott a tűzhalál elől.
A tisztás száraz füve végig pernye. Mikor Muner Dávid és felesége az 
éjszaka   felértek   a   kocsmárossal   meg   még   két   emberrel,   akik   egy   kis 
borókamagot   akartak   kérni   Munernétól   –   mert   belátták   már,   hogy   jobb 
vigyázni s védekezni, míg lehet, mint keseregni, mikor már hiába –, úgy 
égett a fű, mintha száz apró lidérc nyargalászott volna a ház körül.
A   Rudolf­akna   bejárata   kormos,   füstös   kövek   meg   cölöpök 
romhalmaza lett. Beomlott a nyílás egészen.
Most   szedték   szét,   s   hozták   ki   az   ott   fulladt   vízemelőket,   akik   az 
éjszaka sorosak voltak, s már nem menekülhettek. Összesen öt embert meg 
két sihederfiút. Még a feszület lábába is belekaptak a lángok, de mielőtt a 
mi Urunk testét érhették volna, kialudt a tűz.
Muner Dávidnak most is kormos volt még a képe, a lábbelije  orrán 
égett lyuk, a két keze csupa seb, ha lélegzett, forró gőzt érzett a torkában. 
Alig látott valamit, a szemhéja kivörösödött, s a pillája leperzselődött. Ott 
állt   a   bányabíró   meg   az   esküdtek   között.   Háta   mögött   ragyogó   tiszta 
reggeli nap emelkedett egyre magasabbra a fehér bárányfelhőcskék közt, 
pedig kár volt odalátnia, s kár volt hallania a jajveszékelést.  Nem elég, 
hogy háború, éhség, drágaság, feketehalál verte a várost, még ez is…
–  Édes  jó  egy fiam,  édes jó egy fiam!  – jajongott  az egyik hodrusi 
bányászasszony.
Bent, a ház épen maradt konyhájában bepólyált kezű kisfiát etette friss 
kecsketejjel Munerné, és Anna úgy hevert a padon, mintha nem is élne, 
halovány   arccal.   Neki   a   két   térde   volt   sebes.   A   füst   egyre   sűrűsödött 
álmukban,   egyre   sűrűsödött,   s   talán   át   is   aludták   volna   magukat   a 
másvilágra,   de   odakint   nagy   kiabálás   támadt,   s   erre   kábultan   ugrott   az 
ágyból, támolyogva az ablakhoz tapogatózott a sűrű, kavargó levegőben, s 
felszakította   a   fatáblát.   Akkor   látta,   ég   a   ház.   Anyja   a   dézsa   vizet 
loccsantotta a lángra kapó ablakkeretre, hogy ki tudja adni kis Kristófot, de 
egy   égő   fadarab   így   is   a   kezére   esett   az   ártatlankának.   Aztán   ő   maga 
próbált kimenekülni, a kis ablakon nem tudott volna, az ajtónak került, de a 
küszöbön térdre bukott. Anyja rohant érte oda, a lángok közé, s vonszolta 
ki magával. Kis Kristóf akkor már a füvön fekve sírdogált, s mutatta fájós, 
felhólyagzott kis kövér karját.
–  Hol volt a sáfár? Miért nem vigyázott a sáfár? – kiáltozták egyre 
többen,   amint   mind   nagyobb   lett   az   embergyűrű   az   aknanyílás   előtt. 
Gallisonné is jött már sietve, bele­belebotlott hosszú ruhájába, amint ketten 
vezették kétfelől. A férje meg a frájla.
– Lenn volt a sáfár a kocsmában! – kiáltotta egy hang. – Mert inni azt 
tud! De a szemét nem tartja nyitva, mikor kell!
– Chalubka Márton felesége volt itt az este – kezdte magyarázni Muner 
Dávid azért mentem le, mert az ura haldokolt.
De beszélhetett, amit akart. Egyszerre mindenki őt okolta, őt szidta, és 
Gallisonné is haragosan csóválta a fejét.
– Lám, csakugyan senkiben sem lehet bízni!
A   bíró   csöndet   parancsolt.   Kikérdezett   mindenkit,   a   vízemelő 
munkások rokonait, a bámészkodókat, a kocsmárost és feleségét, de Muner 
Dávidtól nem akart semmit sem tudni. Muner jól sejtette, mit jelent ez. 
Neki  majd  máshol  kell  számot   adnia  a  dolgáról.  S   csakugyan,  mikor   a 
városbíró meg az időközben szintén felérkezett bányabíró összenéztek, s 
úgy gondolták, most már mehetnek, kétfelől két drabant közrefogta Muner 
Dávidot, s vitték le magukkal, hogy az Óvárba zárják.
Az asszony meg Anna zokogva néztek utána a konyhaajtóból.
De   a   tisztás   szélére   sem   értek   még,   megállt   a   menet.   A   bírók   újra 
összedugták   a   fejüket.   Két   drabant   kivált   a   tömegből,   jött   visszafelé. 
Egyenesen a házhoz.
– Mit akarnak még? – kérdezte tőlük Krisztina elkeseredetten.
– A sáfárné jöjjön velünk – mondta marcona képpel az egyik, s a másik 
nagyot ütve a földre hosszú dárdájával, erősen rábólintott.
Anna   felsikoltott   erre,   s   az   anyja   nyakába   kapaszkodott.   Munerné 
lefejtette magáról a karját.
– Hagyj csak, édes leányom. Van, ami ellen nem lehet küzdeni, s ez az 
embereknek az ő butaságuk. Megyek békével, jobb lesz úgy. Majd csak 
megsegít   a   jó   Isten,   s   kiengednek,   apádat   is,   engem   is.   Vigyázz   kis 
Kristófra, imádkozz szépen, szegénykém. És ha nagyon félnél, hívjad el 
Früheimbnét, az talán emlékszik még, hogy jót tettem vele.
Felvette még egy pillanatra kisfiát a karjára, megcsókolta.
 – Meglesz most már anyja teje nélkül is, csak a kecskét gondosan fejd, 
édes lányom.
S indult.
Nem akart visszanézni, nehogy elapadjon a szívéből az erő, s valami 
sírást, kiabálást tegyen, minek, tudta, haszna nincs. De amint ment, minden 
lépésnél jobban meggörnyedt a válla, előrebukott a feje, elfátyolosodott a 
szeme, botladozott a lába. És mire leérkeztek az Óvárhoz a sok zajongó 
ember közepette, olyan öreg asszonyt láttak Munerné képében, hogy a saját 
nagyanyja lehetett volna.
Urát nem is látta, azt már elvitték előtte, hanem őt bevezették valami 
kamrába, ahol előtte sokféle személy megfordult már. Szemetes volt ez a 
kamra, de olyan szemetes, hogy olyant Munerné még nem is látott. Rothadt 
szalma feküdt csomókban a falak mentén meg a padlón, még döglött egér 
is akadt és lerágott, penészes csont meg régi, piszkos rongycafatok az ágy 
mellett. Alig bírt lélegzeni a nehéz levegőben. Kiszólott az őrnek.
– Ugyan, édes fiam, nem kaphatnék egy seprőt?
Az őr meghökkent.
– Micsodát?
– Seprőt!
Az   őr   egy   szót   sem   felelt,   de   fordult,   s   iramodott   el   onnan,   sietve. 
Nemsokára nagy kulcszörgés hangzott, jött maga a várnagy.
– Mit kívánt a sáfárné? – kérdezte fontoskodva, s tenyerébe fogta kövér 
állát.
– Én seprőt kértem – mondta Munerné. – Mert nem tudok le sem ülni 
ebben a piszokban. Inkább, mint hogy egy helyben álljak és sírjak, dolgot 
keresek magamnak, ha már ilyen méltatlanság esett rajtam.
– Úgy, úgy? Méltatlanság? – csóválta a fejét a várnagy. – Aztán seprőt 
kíván a sáfárné? S hátha szépen felül reá, s mire benézünk, kirepült ott, a 
felső ablakon?
Munerné feltekintett a fal legtetejébe, ahol akkora vaskosaras ablakból 
derengett elő a fény, mint egy férfitenyér.
–  Azon   még   én   sem   férek   ki,   pedig   elég   sovány   vagyok   –   mondta 
csöndesen.   –   De   ha   nem   mer   nekem   seprőt   adatni   a   várnagy,   adasson 
meszelőt, azzal is kitakarítom ezt a szemétdombot valahogy.
 – Azt már nem bánom – egyezett bele Nyir Balázs, mert alapjában véve 
nem volt rossz ember, csak azt nem szerette, ha az orránál fogva akarják 
vezetni. – Meszelőt, azt kaphat a sáfárné.
Rögtön   intézkedett   is,   hogy   valami   ócska   meszelőt   hozzanak   meg 
szemétlapátot,   de   még   vizesdézsát   meg   valami   rongyfélét   is   kapott.   És 
Munerné   nekilátott   a   munkának.   A   meszelővel   elsőben   is   a   falakat 
tisztította  végig, még a mennyezetet  is. Aztán kidobálta  a nyoszolyából 
mind a szalmát.
– Nem bizonyos ám, hogy friss szalmát ad várnagy uram estére – szólt 
be az őr.
– Akkor is inkább alszom a deszkán, mint ezen – mondta Munerné.
– Könnyű a sáfárnénak – mondta az őr. – Azt mondja magában, legyen 
puha selyempárna a deszkán, s az lesz, ha mi nem is látjuk. Tudom, amit 
tudok.
–  Lehet,   hogy   tudod,   amit   tudsz,   de   kevés   az   nagyon,   édes   fiam   – 
mondta   szomorúan   Munerné,   és   tovább   takarított.   Tiszta   lett   az   egész 
kamra, fel is mosta a földjét, csak azt nem akarta az őr megtenni, hogy 
pillanatra kinyitotta volna az ajtót, s kikotorta volna a szemetet.
– Nem lehet, hát nem lehet – szólt be a szív alakú ajtónyíláson.
–  Lehet, hogy kevés, amit tudok, de annyira ostoba nem vagyok  én 
sem.
Így   aztán   nem   sokat   ért   a   nagy   munkával   Munerné,   mert   minden 
szemét ott maradt az ajtó előtt egészen késő délutánig.
Sötétedett a kamarában. A szív alakú ajtónyíláson egyre kurtább, egyre 
ferdébb sugárban jött be a világosság. Munerné a deszkanyoszolyára ült, és 
fennszóval   kezdett   imádkozni   nagy   aggodalmában,   ha   a   gyermekeire 
gondolt.   Hamarosan   éjszaka   lesz,   s   ők   ketten   egyedül,   Anna   meg   kis 
Kristóf! Vajon ki vigyáz reájuk?  Csak a jó Isten.  Lám, tán jobb is lett 
volna, ha férjhez menni engedi az apja Annát, most lenne mellettük valaki 
férfi. De aztán kiegyenesítette Munerné dacosan a derekát. A nagyanyja 
rekedt hangját hallotta valahonnan sok esztendőn túlról, mert árva volt, s 
az nevelte…
– Jobb a semmi ember, mint a semmiember.

*
 Annának nem volt maradása benn a házban, amint sötétedni kezdett. A 
konyhában a tűz nyugtalanítóan pattogott, a szobának bedőlt a fala, s a 
tetejéből kormos gerendák nyúltak le az asztalig meg a ládáig. Oda be sem 
mehetett.   A   kiskamrában   még   mindig   érzett   a   füst.   Elaltatta   kisöccsét, 
karjára vette, jól beburkolta, s kiült a tó partjára, a csillagfényre. Itt nem 
félt. Isten szeme alatt volt. Sírdogált és imádkozott, segítsen rajtuk a jó 
Isten, engedjék a városi urak az ő szüleit haza.
S   amint   ott   ült,   a   tó   partján,   eléje   ugrált   a   legnagyobbik   béka,   az, 
amelyik az esti hangversenyt szokta kezdeni, és kitátotta a száját, nagyot 
brekegett. Aztán utána a többi is brekegni kezdett, s halk locsogás kelt a 
vízben. Megmozdult a tó, gyűrűkben ringott.
Most hirtelen mély csönd támadt, a békák úgy eltűntek, mintha elnyelte 
volna őket a föld. A vízbe ugráltak, vagy a fű között lapultak meg? Anna 
megrezzent. Oldalt, a meredek, magas part alatt, a Rókalyuk sötét mélyén 
szentjánosbogár fénye tűnt elő. Közeledett. Alacsony, sötét, görnyedt alak 
bújt ki  a félig  beomlott,  rég elhagyott  akna  bejáratán,  kilábolt  a sekély 
vízből   a   partra.   Anna   moccanás   nélkül,   hátrahőkölve   nézte,   s   csak 
szorította,   szorította   magához   kis   Kristófot.   Bányászöltözet   volt   rajta, 
agyagos ujjas, agyagos csizma. Kezében bányászmécs meg kalapács.
Ki más lehetett volna, mint a bányarém?
Mozdulni sem mert rémületében Anna. S a bányarém odajött hozzá, 
leült   a   közelében   a   fűre,   s   szép   szelíden   megkérdezte,   suttogó   hangon, 
mintha nem akarná, hogy a fák is meghallják, amit mond:
– Miért sírtál, Anna?
Mi haszna lett volna, ha tagad, vagy menekülni próbál? Remegve és 
reszketve elmondta neki, mi történt. A bányarém megsimogatta a szakállát.
– Úgy, úgy. Gondoltam, hogy előbb­utóbb ez lesz a vége.
Kis csönd lett, aztán folytatta:
– Hát gondold meg, Anna. Itt nem lesz többé maradásod. De ha akarod, 
elviszlek   magammal.   Nem   lakom   messzire   innét,   ebben   az   erdőben 
maradsz,   ezek   között   a   hegyek   között,   ennek   a   bányának   a   közelében, 
mégsem fognak az emberek látni. Jó dolgod lesz, senki sem bánt. Néha 
meglátogathatod a szüleidet is. Eljössz velem feleségemnek?
Anna szorongva, félénken felsóhajtott.
 – Jól gondold meg – intette a bányarém. – Ha a férfiak meg is unják, 
hogy   utánad   járjanak,   Chalubkáné   nem   fogja   a   rágalmakat   megunni. 
Ismerem a nyelvét.
Anna félénken megszólalt:
– Nem vihetnéd el inkább Chalubkánét magaddal, bányarém úr?
Úgy tetszett, mintha a bányarém halkan nevetgélt volna magában. De 
aztán megrázta a fejét, s szinte botránkozva szólt:
– Chalubkánét? Mit is gondolsz te, Anna? Annak a nyelvétől még én is 
félek. Meg azután olyan kövér, hogy nem tud jó galuskát főzni, mert nem 
fér a tűzhelyhez, s nem látja, mekkora darab tésztát ejt a vízbe. Nem, nem, 
nekem csak te kellesz, senki más.
Anna megint csak felsóhajtott szorongva.
– S láthatnám anyámat, apámat néha?
– Amikor én jónak gondolom.
– Hányszor gondolnád jónak egy esztendőben, bányarém úr?
– Ne alkudj velem, Anna. Jössz, vagy nem jössz?
Anna   felnézett   a   csillagos   égre,   aztán   nyöszörgő   kisöccsének   szép, 
kerek arcára.
–  Bányarém   úr   –   mondta   –,   az   én   szegény   szüleimet   ártatlanul   az 
Óvárba zárták. Ha ki tudod őket szabadítani, elmegyek veled.
– Eljössz, Anna?
– Ígérem.
A bányarém már felállott, hogy visszamenjen, de egyszerre felkapta a 
fejét. Zörgés, motoszkálás hallatszott valahonnan a fák közül.
Bal kezével megfogta Anna karját, s vezetni kezdte, egyenesen neki a 
víznek. Anna pedig ment vele rémülten, kis Kristóffal együtt, mert ő is 
hallotta a zörgést, hallotta nagyon jól.
A   bányarém   nem   vezette   messzire.   Benn,   a   sekély   vízben   álló 
aknaszájban hamarosan magasabb helyre értek. Ott a bányarém letette kis 
mécsesét egy kő mögé, hogy ne nagyon világítson. Anna szerette volna 
legalább az arcát látni, de csak a szakálla göndör szélét láthatta meg. Aztán 
levette a bányarém a felső köpönyegét, s a lapos párkányra terítette.
– Ülj le – suttogta s maradj békén, csöndben.
Ő maga kijjebb ment, az aknaszájhoz, s figyelt, mi történik a ház körül.
 Jobb   oldalt   megzörrentek   a   cserjék,   és   Goller   jött   elő   halk 
fütyörészéssel.
Balról   is   megzörrentek   a   cserjék,   és   Tarkha   László   lépett   ki   a 
holdvilágra.
Még nem látták egymást.
Goller a házajtóhoz ment, és bekopogott.
Tarkha László a ház hátsó oldalán próbált valami ablakfélét lelni, ahol 
kopoghatna.
Mély csönd lett aztán, csak egy bagoly huhogott.
Goller   elindult   a   ház   mellett   körben,   Tarkha   László   ugyanazt 
cselekedte, de mert egy irányban mentek, nem érték egymást utol.
Most egyszerre megálltak mind a ketten, észrevették, hogy van itt még 
valaki. De kicsoda vajon? Egyik itt leskelődött a fal mögül, másik ott.
Aztán   meglátták   egymás   árnyékát.   S   most   egyszerre   kiugrottak. 
Nekihuzalkodtak egymásnak.
– Hej, te betyár! – fújta Tarkha László.
– Hej, megfoglak! – fújta Goller György is.
A   bányarém   csöndesen   kilépett   a   vízből,   és   megindult   arrafelé. 
Kalapácsát felemelte, s a vállára fektette. Tudni akarta, úgy látszik, kik a 
dulakodók.
A hold hol eltűnt a felhők mögött, hol újra előbukkant, a félig leégett, 
ferdére rozzant ház mintha búslakodva gubbasztott volna csapott tetejével a 
tisztáson. Dobogott a föld Tarkha László meg Goller György lába alatt. A 
lepörkölt pernyéről lassan leértek a nedvesebb fűre, aztán mohára, végül 
egyszerre loccsanás hangzott, s vízben feküdtek mind a ketten.
Káromkodva   tápászkodtak   fel,   s   láboltak   ki   a   partra,   anélkül,   hogy 
egymásra rá is néztek volna még egyszer. Egyik erre loholt, másik arra.
Csönd lett a tisztáson.
– Most menj be, Anna, és aludj – mondta a bányarém. – Kis Kristófot 
jól takard be, hogy átmelegedjen, mert hűvös volt idekint az esti levegő.
Anna   úgy   elálmosodott   benn   az   aknaszájban,   a   sötétségben, 
várakozásban, hogy nem érzett már sem félelmet, sem izgatottságot, sem 
semmit. Elfeledkezett talán még arról is, kivel van dolga. Engedelmesen 
bebotorkált a házba, jól betakarta kis Kristófot, s elaludtak mind a ketten 
mélyen.
 Muner Dávid is aludt az Óvár egyik pincéjében, mert előző éjszakán be 
sem hunyhatta a szemét, s mert jó volt a lelkiismerete. Tudtával semmi 
vétséget el nem követett. Majd csak kibocsájtják, ha rájönnek az igazságra. 
Azt   nem   tudhatta,   hogy   néhány   falon   túl   ott   van   Krisztina   is,   kopasz 
deszkán fekszik, s bezzeg nem tudja pelyhes ággyá varázsolni, hiába fogta 
rá az őr.
Lassan,   nagyon   lassan   hajnalodott.   A   szív   alakú   nyíláson   zöld, 
penészszínű   derengés   jött   be.   Egérkék   cincogtak   halkan   valahol.   Aztán 
óvatosan   betekintett   valaki.   Majd   újra   csönd   lett.   Hosszan,   nagyon 
hosszan. Munerné talán el is aludt kicsit végre.
Mire felébredt, úgy fájt a nyaka, hogy alig tudta megmozdítani.
Egyszerre csak kinyílt az ajtó nagy csikorgással.
Behajolt   rajta   az   őr.   Kis   vöröses   bajsza   felmeredt,   amint 
körülvizsgálódott.
– Jöjjön a sáfárné, várják uraimék odafenn!

A   bolthajtásos   teremben,   az   asztal   hosszában   sokan   ültek.   Munerné 

több ismerőst látott köztük. Tarkha László lassan elfordította a fejét. Talán 
szégyelli, hogy járt hozzájuk? „Jobb a semmi ember, mint a semmiember” 
– jutott Munerné eszébe. De nem kellett félnie Tarkha Lászlónak. Nem 
szólt senkihez, hallgatva állt ott, s várta, kérdezzék. Az urát látta az asztal 
végén. Nyomottan felsóhajtott magában.
Sok mindent várt, de amikor az első kérdést feltették, úgy meghökkent 
az asszony, hogy először felelni sem tudott csakugyan. Hogy tud­e ő arról, 
miszerint   Goller   úr,   Gallisonné   úrasszony   férje   többször   figyelmeztette 
már az urát, ne vegye be a számításokba olyan embereknek a bérét, akik 
nem a bányákban dolgoztak, hanem az ő házuknál? De Muner Dávid mégis 
beszámította  annak   az  embernek  a  fizetségét  is,  aki   a  kecskeólat   ütötte 
össze a ház mellett.
Megrázta végül lassan a fejét.
– Minderről semmit sem tudok – mondta nagy nehezen –, azt azonban 
tudom,   hogy   az   én   uram   egész   életében   becsületes   ember   volt,   s   a 
kecskeólat mi magunk építettük a leányommal, azért hát nem számíthatott 
fel semmit. Hol a rovancs, ahol az fel van írva? Megnézték az urak?
– Külön nincs felírva a kecskeól, ez természetes – szólt közbe Goller, 
és az asztalt kopogtatta bütykös mutatóujjával. – A sáfárné mondhat, amit 
akar, én is mondom, amit én akarok. Hozzák be a leányt, kérdezzék ki.
–  A leányom  sem mondhat mást, mint  ami  igaz  – ugrott fel Muner 
Dávid. A bányabíró ránézett Gollerre, és intett.
– A leány sem mondana mást, mint a szülei.
Aztán visszafordult Munernéhez.
– Mit mond hát a sáfárné erre a vádra?
– Csak azt – mondta Munerné keményen –, hogy a vád az urak dolga, 
de Goller úr szerelmes volt a leányomba, gyűrűt akart neki adni meg egy 
mellényre   való   bársonyt,   és   szerelmes   levelet   is   küldött,   de   a   leányom 
semmit sem fogadott el. Ezért aztán nagyon haragudott, és a múltkor reánk 
kiabált a kerítés mellől, mert a házba nem engedtük be, hogy Muner Dávid 
nem lesz sokáig sáfár Rudolf­aknán. Ez még a tél elején volt, a napot is 
pontosan meg tudom mondani.
Goller felugrott égő arccal.
–  Hogy   milyen   orcátlanok   az   asszonyok,   most   látni!   A   sáfárné 
élemedett korára nem szégyellt ajándékokat elfogadni férfiaktól, sőt levelet 
is kapott, amikor nem volt otthon a férje meg leánya, s erre akarja fordítani 
most a dolgot, mert bizonyosan az urától fél!
A   bíró   ránézett   az   asszonyra.   Munerné   szembefordult   a   feketefejű 
csipkegalléros emberrel.
– Levelet kaptam, igenis, a leányomtól, aki azt írta, hogy menjen érte az 
apja, mert nem menekülhet Goller úrtól, aki nem átallja a menyasszonya 
házában egyre üldözni. Nem tudom, milyen ajándékot fogadtam volna el 
Goller   úr   tudtával,   de   én   esküt   tehetek   reá,   hogy   semmi   sem   terheli   a 
lelkiismeretemet. Früheimbné egy pár sütni való csirkét hozott hálából, s 
én nem akartam megbántani, elfogadtam. Ez az egy igaz.
– Ne csavarja el a dolgot a sáfárné! – mondta szigorúan a bíró.
– Most a levélről volt szó. Az ura is tud a levélről?
– Tudok – morogta Muner Dávid rosszkedvűen. – A feleségem meg a 
leányom említették.
– Olvasta is a levelet?
 – Nem, mert elégették már, mielőtt én láthattam volna.
– Miért égették el?
–  A leányom megbánta, hogy olyanokat írt egy nagyúri emberről, aki 
még hozzá Gallisonné úrasszony férje – mondta Munerné –, s én is úgy 
gondoltam, jobb, ha nem kerül senki kezébe.
– Akkor hát mégis el kell hozni a leányt – fordult a bíró a mellette ülő 
úrhoz. – Eskü alatt tegyen vallást.
– Az egész levél nem fontos – mondta Goller György dühösen.
–  Egészen másról van itt szó. Arról, hogy Muner hanyagul vezette a 
bánya   ügyeit,   s   megkárosított   bennünket,   meg   arról,   hogy   a   felesége 
boszorkány.
– Vigyázzunk a szóval, Goller uram – emelte fel a bíró az ujját.
– Olyan egyszerűen nem veheti ezt a nyelvére senki.
–  Nem   én   mondtam,   mindenki   mondja   –   védekezett   Goller.   – 
Tegnapelőtt   is   hallottam,  amikor   Chalubka   Márton  meghalt.   A  felesége 
nyíltan odakiáltotta a sáfárné szemébe. Igaz, vagy nem? – nézett körül.
–  Hogy a szemembe kiabálta, az igaz – mondta Munerné –, de hogy 
valóságot mondott volna, az Úr Istenre mondom, nem igaz.
– A sáfár felesége fekete bakkecskét tartott otthon…
– Nem bakkecskét, tejelő kecskét a kisfiamnak.
–  A   kisfiának!   Öregségére   gyermeke   született,   ki   tudja,   milyen 
sátántól…
Muner sápadtan állt fel. A bíró rászólt:
– Most üljön le a sáfár, nem az ő dolgában beszélünk.
– A fejét is úgy meg tudja mosni, ha akarja, ősz a haja, ha akarja, szép 
szőke. Bakkecskevért láttak a házuk mellett múlt tavasszal…
Erre már Tarkha László is felállt. Megköszörülte a torkát.
– Azt már én is bizonyíthatom, hogy amit ott láttak, nem bakkecskevér 
volt. Gubacstintát vágott hozzá a fatörzshöz a sáfár, s az maradt ott eső 
után is, hónapok hosszán.
– Minek vágott Muner gubacstintát a fához? – fordult a bíró feléje.
S Muner felelt, mogorván:
– Mert a lányomat kerülgették.
– Kik?
– Chalubka Márton meg Tarkha László.
 A   bíró   körülnézett,   Tarkha   László   itt   ült,   de   Chalubka   Márton   nem 
hallotta már a vádat.
– A sáfárné mit mond erre?
–  Azt, hogy úgy van. Chalubka Márton azt is megígérte, hogy ha a 
felesége meghal, a leányomat fogja elvenni, de a leányom nem szívelte őt, 
s ezért nagyon haragudott.
– Kit szível hát a leány? Tarkha Lászlót?
–  Most már őt sem, mert csúnyán tud káromkodni, és oldalba rúgta a 
kecskét.
A   bíró   elmosolyodott   egy   pillanatra.   Tarkha   László   lehorgasztotta   a 
fejét, s a füle vörös lett. Goller azonban felugrott.
–  Itt   a   bizonyíték!   A   leány   a   kecskét   féltette.   Igenis   állítom,   hogy 
bakkecske is volt a háznál, fekete bakkecske képében a leány udvarlója élt 
náluk, azért nem kellett neki senki!
Leült,   s   karba   tette   a   kezét,   aztán   körültekintett   a   megzavarodott 
arcokon. Muner Dávid azt sem tudta, lélegzik­e még, vagy sem.
Munerné úgy látta, sötét karikák táncolnak a szeme előtt.
Egyszerre zökkenés támadt, mint mikor széket tol hátra valaki, s felállt 
az asztal mellett egy szakállas ember. Dóczy Sebestyén volt.
–  Nem   tudom   tovább   hallgatni,   hogyan   csűrik­csavarják   uraimék   a 
vádat,   mint   holmi   szószátyár   vénasszonyok.   Miről   akarunk   itt   most 
beszélni?   Azt   kell   megvitatnunk,   tett­e   szabálytalanságot   Muner   Dávid, 
vagy   nem   tett,   és   tud   erről   a   felesége,   vagy   nem   tud.   Azt   kell 
megvitatnunk, hogyan keletkezett a tűz ma éjszaka, és kinek kell felelnie 
érette.  Ha van még más  is, amiért  Munert vagy feleségét  vád alá  lehet 
tenni,   meglesz   annak   a   maga   formája,   de   mostani   gyülekezetünk   ezt 
semmiképpen nem tárgyalhatja, már csak azért sem, mert ez a városra is 
tartozik.   Javaslom   tehát,   hogy   Munernét,   mint   aki   az   ura   hivatalos 
dolgaiban   semmiképpen   részes   nem   volt,   s   azokról   nem   tudott, 
hazaengedni siessünk, hogy esti harangszóra megtanácskozhassuk a többi 
tanácskoznivalókat is.
Az urak egymásra néztek. Elsőnek a bíró biccentett, aztán bólogatni 
kezdett a többi is egymás után. Csak Goller nem bólogatott. Sötéten nézett 
maga elé.
 –  Menjen haza a sáfárné – mondta ki a bíró –, de vigyázzon, nehogy 
újra   valami   helytelen   dologgal   terheltessen,   és   törvény   elé   jusson. 
Ugyancsak   őrizkedjék   attól,   hogy   a   leányát   valami   Isten   törvényével 
ellenkező dologra tanítsa.
Munerné megtanulta már, hogy okosabb hallgatni. Hallgatott. Csak az 
ura   felé   nézett,   szerette   volna   elkapni   a   pillantását   búcsúzóul   egyszer 
legalább. Szeretett volna odamenni, megsimogatni a vállát. De megértette, 
rosszat   tenne   vele,   Muner   Dávidnak   most   még   azt   is   a   terhére   róják 
némelyek,   hogy   ő   a   felesége.   S   az   ura   nem   nézett   reá.   Fordult.   Indult 
kifelé.
Hagyták, menjen.
Kilépett   az   Óvár   kapuján,   végigment   a   városon,   nekikapaszkodott   a 
lejtőnek.
Még   világos   volt,   mikor   felérkezett   a   tisztásra.   Madarak   csattogtak, 
csipogtak   a   sűrűben,   s   a   tó   mellett   ült   Anna,   ölében   a   kisöccse.   Szent 
éneket énekelt neki:

Akkor méne Mária,
Monda szent Fijának:
Könyörülj meg már, Fijam 
Bűnén ez világnak…

…Muner   Dávid   bűnösnek   találtatott   abban,   hogy   nem   vigyázott, 

amikor   kellett   volna,   és  ezért  mindaddig  az   Óvárban  marasztották,  míg 
száz   forint   váltságdíjat   nem   fizetnek   érte,   vagy   ameddig   Gollerné 
kezességet   érette  nem  vállal,   és   újra  sáfárul  valami   más  bányához   nem 
fogadja.
Mikor   a   felesége   és   Anna   ezt   esti   harangszókor   megtudták   – 
Früheimbné   legidősebb   fia   jött   a   hírrel   –   azonnal   össze   akarták   szedni 
minden drágaságukat. De megelőzték őket.
Muner Dávidért lefizette valaki a száz forint kezességet. Kinyitották az 
Óvár ajtaját előtte.
– Most hová megy, sáfár uram? – kérdezte tőle Nyir Balázs, aki csak 
addig volt szigorú mindenkihez, míg az ő kulcsai alatt ült. Azután megint 
állt a jó barátság.
 –  Nem   tudom,   hova   menjek   –   mondta   rekedten   Muner.   –   Fel   a 
házamhoz, ami elégett? Rudolf­aknához, ahová nem lehet bemenni már, 
ahol nem dolgoznak többet? Nem bírom én azt.
– De a felesége, leánya, fia? – próbálta vigasztalni Nyir Balázs. Muner 
nehezet legyintett.
– Ha valakire gondolok, csak Annára, a leányomra. A kölyök, ki tudja, 
milyen sátánfajzat? S az asszony…
Ment egyenest a kocsma felé. De nem abba a kocsmába indult, ahol 
ezelőtt üldögélt mindig, s ahol Chalubka Márton meghalt. Messze onnan, 
éppen az ellenkező  hegyoldalon, arrafelé, ahol valaha apjának háza állt, 
tudott egy ivót régtől. S míg kaptatott fel a hegyen, mindegyre jobban látta, 
mennyire   igaza   volt   Lienpekkernének,   Chalubkáné   anyjának   húsz 
esztendővel ezelőtt.
– Mindennek az az asszony az oka. Még a szeme állása is más, mint a 
többié! Már a nagyanyja is boszorkány volt. Bizony, nekem sem történt 
volna semmi bajom, meg nem aláz senki, ha nem Krisztina van koloncnak 
a nyakamon!
Még az is az eszébe jutott, miért is lettek nekik olyan szép gyermekeik, 
mint a meghalt kis Kristóf meg Anna. Az egész várost végig lehet járni, 
nincs olyan több. S most az a kisfiú is, mint a tej, mint a bölcsőbe fektetett 
Kisded viaszképe. Szőke, göndör a haja, kék a szeme, eleven. Hercegfiak 
szoktak ilyenek lenni, nem egyszerű szegényember, szöghajú, kerekfejű, 
tüskésképű   ember   gyermekei.   S   hogy   Krisztina   írni   tud,   és   Annát   is 
megtanította! Tessék. Ott a levél. Ha igaz is, amit mondanak, csak baj lett 
belőle. Nem tudott volna Anna írni, nem küldött volna levelet. Az életét 
tették tönkre!
Amint így ment, ment, sírdogálást hallott, s oldalt fordítva a fejét, az 
egresbokrok mellett meglátott a görbe kis kerítésen túl egy nagy, kövér, de 
amúgy jóformájú asszonyt gyászruhában, amint ugyancsak siránkozik…
Chalubkáné volt. Ráismertek egymásra. S mert mind a ketten annyira el 
voltak keseredve – amit Muner Dávid soha nem hitt volna azelőtt –, szóba 
elegyedett vele. Nagyon megértették egymást, és összetalált a lelkük.

*
 Mondják, jó ideig várakozott Muner Anna azon az estén az apjára. El 
akart   tőle   búcsúzni.   Anyjának   bevallotta,   hogy   megalkudott,   ha   ők 
kiszabadulnak, örökre elmegy a bányarémmel. S tudta, állnia kell a szavát. 
Munerné   csak   csóválta   a   fejét   haragosan   és   ijedten.   Hogy   nem   lehet 
egyszerre két helyen az ember! Mindjárt baj van. S bánni kezdte, miért 
nem boszorkány csakugyan. Beszélni kezdett Annának, hogy az ilyen adott 
szó nem ér semmit. De Anna csak sírt, és a magáét hajtogatta.
–  Megígértem, hogy a felesége leszek, és vele megyek, ha kiengedik 
anyámat, apámat. Ugyan ki fizette volna le apámért a száz forintot ebben a 
szűkös időben? Ki másnak van arra pénze, s ki lenne nekünk jóakarónk?
Erre   Munerné   is   elhallgatott,   s   gondolkodóba   esett.   Kicsit 
lecsöndesedve már csak azt kívánta Annától, hadd beszélhessen egy­két 
szót a bányarémmel ő is.
Anna nagyon félt, hogy a bányarém meg fog haragudni. De Munerné 
megnyugtatta   azzal,   hogy   szenteltvízzel   keresztet   vetett   a   homlokára. 
Aztán,   hogy   lassan   sötétedni   kezdett,   és   megszólaltak   a   békák,   Annát 
leültette a kisöccse mellé, kiterített ócska bekecsre, a partfűre, s ő maga 
bement a vízbe bátran.
Idáig   tudta   elmondani   a   Früheimb­gyerek,   mi   történt.   Mert   ebben   a 
pillanatban megszólalt a kuvik valahol a sötét fák közt, s úgy nekiindult 
ijedtében a lejtőnek, hogy csak a hodrusi házak között állt meg lihegve.
Anna   suttogva,   sírva   imádkozgatott   magában,   hogy   a   bányarém   ne 
bántsa az anyját, s hallgatózott, de hiába, mert csak a tó locsogott halkan. 
Munerné bátran belépett a bányafolyosóba, s mikor kisvártatva meglátta a 
szentjánosbogár­fényű mécsest közeledni, megszólalt:
–  Én vagyok itt, Munerné. Látni szeretném, mifajta bányarém akarja 
elvinni a leányomat, mielőtt odaadnám neki. Mert én tudom, amit tudok, és 
ismerek sokféle rémet, de egyiknek sincs emberi alakja, és egyik sem kíván 
házasodni.
A   bányarém   feleletét   egyedül   csak   Munerné   hallhatta,   mert   nagyon 
halkan szólt, pedig hát csak a nagy béka ült Munerné háta mögött, a félig 
beomlott akna bejáratánál, senki más.
Anna úgy érezte, már egy órája is benn van az anyja, s egyre nagyobb 
szorongással   sóhajtozott   magában.   Végre   előbukkant   Munerné   az 
emelkedő   hold   világosságában.   Kilábolt   a   vízből,   kicsavarta   bokáig 
csatakossá lett szoknyáit.
Anna felugrott alvó kisöccse mellől.
– Nincs semmi baja anyámnak? Vagy tán nem is jött még a bányarém?
– A bányarém itt van, és vár reád – mondta halk szipogással Munerné 
–, és csak azt mondhatom, ha már így van, menj el vele, és légy hűséges 
felesége mindig. Itthon nem lenne nyugalmad úgysem többé. Isten áldjon.
Bementek a házba, s Munerné nem is sírt már olyan nagyon. Belátta, 
hogy könnyebb sorsa nem lehetne Annának itthon. S ki tudja, nem lesz­e 
ott   jobb.   Csak   arra   kérte,   ne   felejtse   el   őt   egészen.   Ha   pedig   kisöccse 
árvaságra jutna, viselje gondját.
–  A   bányarém   megígérte,   hogy   visszajöhetek   néha,   amikor   ő   jónak 
gondolja – sírta Anna sűrű könnyhullatással. – Soha el nem felejtem jó 
anyámat, sem apámat, bár talán jobb, hogy tőle nem tudtam elbúcsúzni, 
mert még összeverekedett volna a bányarémmel, és újabb baj jött volna 
reánk. Ha hazajön, mondja meg, tiszteltetem.
–  Jó, jó  – mondta Munerné. Összeszedték együtt Anna kis batyuját, 
aztán Anna megcsókolta könnyes arccal a kisöccsét meg az anyját még 
egyszer benn, a házban, egyszer kertajtóban, egyszer a tó szélén.
Végül   batyujával   a   karján   hangos   békabrekegés   közben   belábolt   a 
vízbe,   s   bement   a   sötét,   sűrű   füzek   közé,   ahol   a   lombok   eltakarták   a 
Rókalyuk nyílását.
Nem látta többet senki.
Munerné   állt   még   egy   darabig   a   parton,   aztán   lehorgasztott   fejjel 
visszament   a   házba,   lefektette   a   kisfiát,   s   ő   maga   magányos, 
boszorkánymesterséget űző asszonyok módjára, akik nem alhatnak békén, 
s várnak, várnak, maguk sem tudják talán, mire, soká nézte még a holdat.
Az ura nem jött haza reggelig, s nem került elő akkor sem. Früheimbné 
jött fel kora hajnalban, kopogott az ablakon, s megkérdezte, igaz­e, hogy 
Annát elvitte a bányarém. Munerné megtörülgette a szemét, ajtót nyitott 
neki, s elmondta, hogy való igaz, de becsületesen feleségül kérte, és ígérte, 
hogy   jól   fog   vele   bánni.   Többet   nem   mondhatott,   inkább   arról 
kérdezősködött hát, nem tud­e Früheimbné valamit az uráról. Csak nem 
esett baja?
 Früheimbné   elmondotta,   hogy   a   Paradicsom­hegyen   látták,   ment 
felfelé, s mormogott valamit magában, aztán Chalubkáné megszólította, s a 
kerítésre könyökölve beszélgettek, később pedig beült Muner a régi ivóba 
ott fenn, a sziklák alján, s úgy nekikönyökölt a sarokban az asztalnak, mint 
aki három nap, három éjjel ki sem jön onnan.
Elkeseredve mondta Munerné:
–  Nem a víz a bányászember legnagyobb ellensége, amit a bányarém 
hoz az aknába, hanem a sör meg a bor, amit ők maguk eresztenek le a 
torkukon! Bizony, ha mostanában nem adta volna rá a fejét az én szegény 
uram, hogy ivással próbálja elfelejteni, amihez Isten, úgy látszik, nem adott 
elég értelmet megértenie, nem történt volna semmi, de semmi bajunk. De ő 
félig elhitt rólam mindent, félig meg tudta, hogy nem igaz, s ebben megy 
tönkre szegény.
Früheimbné   bólogatott,  mondogatta   ő  is,  hogy  kár,  nagy  kár   Muner 
Dávidért,   aztán   mégis   szeretett   volna   még   tudni   valamit   Annáról.   De 
Munerné   nem   tudott   semmi   mást,   mint   hogy   a   leány   megígérte   a 
bányarémnek, ha kiszabadulnak a szülei, elmegy vele, s el is ment.
Erre   aztán   sírtak   együtt,   s   Früheimbné   bólogatva   erősítgette,   hogy 
ugyancsak kevés az ilyen jó lelkű leánygyermek mostanában. S hazaindult. 
De minél messzebb jutott a háztól, annál jobban csóválta a fejét.

Vezette   a   bányarém   kézen   fogva   Annát,   vezette   a   mélységekben, 

sötétségben, régi bányafolyosókon keresztül hazafelé.
Sűrű   homályosság   volt,   ahol   kiértek   az   Óhegy   oldalára,   de   Anna 
összeborzongott, amint körülnézett. Ráismert a környékre, bár ritkán tévedt 
erre jó szándékú városbeli, mert a vesztőhely állott a közelben, s a szél 
emberi koponyákat  meg lábszárcsontokat  gurigázott  lefelé  a lejtőn esők 
után.   Igaz,   azt   is   jól   tudta   mindenki,   hogy   éjfélutón,   két   óra   tájban   itt 
kószál a bányarém öröklángú mécsesével.
Hát   ez   most   már   így   van,   hiába.   A   bányarém   feleségének   ott   kell 
laknia, ahol az urának tetszik.
Különben   egész   szép   kis   házacskája   volt   itt   a   bányarémnek,   magas 
kőfal   mögött.   Magányosan   álló   tornyos   kőház   volt,   maradékja   valami 
nagyobb régi háznak vagy talán a régi város falrészének? Körös­körül úgy 
benőtt itt mindent az örökzöld, hogy még a szilvafák ágaira is felfutott, s 
emberfia nem láthatott a kertbe.
Nagy kulcsot vett elő a bányarém, kinyitotta a kaput, bevezette Annát a 
köves udvarba s azon át a házba. Szép kis bolthajtásos szobába értek.
–  Na, Anna – mondta a bányarém, és háttal fordult, amint a sarokba 
állította a bányamécsét –, hadd látom, tudsz­e galuskát főzni? Erre jobbra 
van   egy   ajtó,   menj   csak   ki   a   konyhába,   gyújts   tüzet,   lisztet   találsz   a 
ládában, tojást a szakajtóban, brinzát egy tányérban. De siess ám, mert éhes 
vagyok!
Anna letette a batyucskáját, s kiment a konyhába engedelmesen. Egy­
két könnye hullott ugyan az aprófára, amint felszította a tüzet, sercegett is, 
sistergett is, nehezen gyulladt fel. De aztán arra gondolt, hogy anyja otthon 
van, s kis Kristóf mellett fekszik a kis kamra ágyán, apja is otthon van már 
bizonyosan,   s   a   nagy   kamrában   ő   is   jól   alszik,   nem   bántja   őket   senki. 
Talán,   ha   jó   lesz   a   galuska,   hamarosan   megengedi   a   bányarém,   hogy 
hazamehessen,   ha   csak   az   ablakon   át   láthatná   is   meg   őket   holdvilágos 
éjszakán… Frissen megkeverte a galuskatésztát. Amint forrt a víz, befőzte, 
zsírba   szűrte,   túrót   kevert   reá,   tálba   tette,   s   indult   vele   félénk 
szívdobogással az ajtó felé.
De   az   ajtó   kitárult   előtte.   A   szobában,   ahová   az   előbb   érkeztek,   a 
bányarém   helyett   idegen   asszony   várta   díszes   öltözetben,   s   két   kézzel 
tartott   magasra   maga   elé   valami   gyönyörűséges   szép   selyemruhát, 
ingvállast meggypiros szoknyával. Térdet hajtott.
–  Öltözzünk   hamarosan,   úrasszonyom.   Várnak   már   odalent,   az   alsó 
házban.
Anna   nagyon   jól   tudta,   hogy  a   bányarém   sokféle   káprázattal   szokta 
megtréfálni   az   embereket.   Nem   ijedt   meg,   letette   a   tálat   az   asztalra, 
megtörölgette   lisztes   kezét   a  kötényében,   s   hagyta,   hogy   felöltöztessék. 
Azután gonddal  melegre  tette  a galuskát  a tűzhelyen,  forró víz fölé,   és 
óvatosan,   a   hosszú,   bő   szoknyát   felfogva   lépegetett   végig   az   idegen 
asszony   nyomában   egy   hosszú   folyosón,   majd   oszlopos   kerti   lépcsők 
hosszú során lefelé, míg nagy kastély elé nem jutottak. Ott lovak állottak 
már, úri vendégek érkeztek  mindenfelől.  Annát az idegen asszony nagy 
terembe  vezette.  Sokan voltak  ott, csupa  idegenek.  Selmeczről  egyetlen 
lélek nem sok, annyit sem látott.
Anna   elfogódva   nézett   körül.   Mit   tegyen   ő   ebben   a   díszes 
gyülekezetben?   Egyszerre   feltárult   a   szárnyas   ajtó,   és   lám,   Dóczy 
Sebestyén   úr   közeledett   feléje   szép   mogyorószín   mentében,   égszín 
nadrágban, sarkantyús csizmával a lábán, úgy, ahogyan Pozsonyban látta 
egyszer. Nagy örömmel sietett feléje. Dóczy úr pedig megfogta a kezét, és 
megkérdezte szépen, szelíden:
–  Akarod­e   hát   Anna,   hogy   megvédjelek   Isten   segítségével   minden 
rossztól, mint ahogyan azelőtt is hozzám menekültél már egyszer?
Olyan kedves és meleg volt a hangja, hogy Anna nem félt tőle csöppet 
sem. Még mosolygott is, és biccentgetett a fejével, hogy nagyon akarja, de 
nem gondolt semmi komolyat. Csak azt, hogy milyen kedvesen tréfálkozik 
vele ez a nagyúr, ha ugyan ő maga, s nem a bányarém káprázata az egész. 
Illedelmesen meghajolt hát, és álomlátó szemmel mondta:
– Igen nagyon megköszönöm hálás szívvel Dóczy uramnak.
Akkor Dóczy Sebestyén kézen fogta őt, s most újra kitárult az ajtó.
A küszöbön pedig – Annának elakadt a lélegzete – Richter Mihály, a 
selmeczi plébános állott négy kis ministránsfiúval. Dóczy odavezette őt a 
plébános elé, s letérdeltek. Richter Mihály gyűrűt húzott az ujjukra. Anna 
csak akkor kezdett rádöbbenni, hogy az egész olyan, mintha esküvő lenne. 
Tán   Dóczy   Sebestyén   úr   alakját   vette   magára   a   bányarém?   Hát   nagy 
tiszteletlenség   volna   tőle,   ha   így   van.   Micsoda   furcsa   varázslatokat   tud 
kitalálni!
A plébános összefogta kettőjük ujjait, s áldóan rátette kezét a fejükre. A 
vendégsereg   vivátozott.   Szárnyas   ajtók   nyíltak,   hosszú,   terített   asztal 
ragyogott eléjük. A vendégsereg letelepedett. Dóczy Sebestyén a főhelyre 
vezette   Annát.   Ott   ült,   s   csak   nézett   jobbra­balra,   s   ha   megszólították, 
illedelmesen mosolygott. Amint kellett, felelt is – azt, hogy igen vagy azt, 
hogy nem.
Dóczy Sebestyén hozzáhajolt.
– Miért nem eszel, Anna?
Anna elmosolyodott szégyenlősen, s lehajtotta a fejét. Dóczy bólintott 
csöndes mosolygással.
 – Tudom már. Nem bízol a bányarém varázslatában, s félsz, hogy kőbe 
harapnál? Igazad van, kár lenne a szép fehér fogaidért. Hanem tudod mit? 
Amit   magad   főztél,   a   galuska   nem   lehet   kőből.   Amint   itthagyhatjuk   a 
vendégeket, ketten szépen megszökünk innen, felmegyünk a kis házba, s 
megesszük. Akarod?
–  Jó – mondta Anna, mert bizony félt a sok ember között ott ülni az 
asztalfőn. Egyre azt várta, hogy jön a bányarém, int a pálcájával, s csupa 
fekete kutyává változik valamennyi.
A lakoma tartott, muzsika szólt, de Anna egyre fáradtabb lett. Egy idő 
múlva   Dóczy   Sebestyén   titkon   megszorította   a   kezét,   s   akkor   felálltak. 
Most gyertyákat gyújtottak a szolgák, s négy leány, négy ifjú kikísérte őket 
egy tükrös folyosón át valami nagy terembe, aminek a közepén oszlopos, 
mennyezetes nyoszolya állott. Aztán végre egyedül maradhattak.
– Most gyere – mondta Dóczy Sebestyén. Anna megfogta a kezét. Egy 
mellékkapun   kiszöktek,   s   míg   a   vendégek   még   javában   vigadoztak,   ők 
felmentek a kicsi házba. Anna nagyon aggódott, hogy merev hideg lesz a 
galuska,   amit   főzött,   de   nem.   Szépen   ott   melegedett   a   forróvizes   fazék 
fölött, s le is volt takarva úgy, ahogyan ő hagyta, mielőtt elment volna az 
idegen asszonnyal. Annának megremegett a szájaszéle, s a szeme teli lett 
könnyel.
–  Meg   sem   kóstolta   a   bányarém,   amit   főztem   neki,   pedig   hogyan 
igyekeztem!
– Ó, te Anna! – mondta Dóczy Sebestyén, és nevetett félszemmel, de a 
másik szeme nagyon komoly volt. – Hát még mindig nem ismertél reám? 
Add csak ide azt a galuskát az asztalra, együk meg szépen ketten.
Anna körülnézett révetegen.
– A bányarém…
Dóczy átölelte a vállát.
–  Ejnye,   Anna!   Mondom,   hogy   itt   a   bányarém,   nézz   rám!   Hites 
feleségem vagy, s még mindig másvalakit vársz helyettem?  Látod, nem 
ettem  a lakomából  én sem, hogy a te galuskádat  ehessem, mert bolond 
fejjel csak téged szeretnélek magam mellett tudni mindig, minél közelebb. 
Nem félsz hát tőlem? Igazán nem félsz, Anna? Milyen szép az én gyönyörű 
kis virágom! Mosolyogj egy kicsit. És mondd, hol akarsz inkább mellettem 
élni. Odalenn a kastélyban, vendégek között, vagy itt fenn, ebben a kis 
házban, csak mi ketten, hogy te főzz, én meg szedjem a rőzsét a tűzhöz?
Anna   húzódozva   állt   ott.   Égett   az   arca.   Amint   Dóczy   Sebestyén 
magához vonta, suttogva vallott végül:
– Legalább egy ideig inkább itt, nagy jó uram.
Könnyes   csillagszemével   feltekintett  Dóczy  arcába,  s  ha  volt  valaha 
más férfi képe pillanatra is a szívében, elmosta ez a könny.
Richter Mihály feljegyzései között fennmaradt, hogy Dóczy Sebestyén 
úr sietve  hívatta  magához  egyszer  késő  este  Vihnyére,  hogy adja  össze 
választottjával. A kastélyban csupa idegen vendég volt, akik közül senki 
nem ismerte a menyasszonyt, és Dóczy őt is kérte, ne emlegesse a nevét 
senki előtt.
Hogy ki volt a menyasszony, ki nem, én nem tudhatom. Muner Annáról 
csak azt beszélik, hogy elvitte a bányarém. Lehet, csak álom volt az egész 
esküvő,   káprázat,   a   bányarém   varázslata   mégis?   Anna   ott   ébredt   fel   a 
bányák mélységes mély szakadékaiban, ahol szurok fölött kellett főznie az 
agyaglevest, kígyópaprikást morgó, mogorva, vén férjének?…

Muner Dávid véreres szemmel tápászkodott fel a kocsmaasztal mögül, 
s azon  kezdett  töprenkedni  akarata  ellenére,  hogy mi legyen  most már. 
Öreg legény volt, nem bírta addig a mulatozást, mint valaha rég, s hiába 
verte el a gondot, visszasompolygott az, mint a tolakodó, éhes eb. Nem 
akart gondolkozni, de kellett.
Három éjszaka, három nap múlt el, hogy kiengedték az Óvárból – azóta 
ott ült a Wikkerivóban. Néha aludt, fejét a karjára támasztva, néha ivott. 
Egyebet aztán nem is cselekedett.
Most kijött a ház elé, a hajnali ragyogásba. Megállott a Paradicsom­
hegy oldalán, átnézett a másik hegyre, melynek derekán, valahol a sötét 
fenyőerdő mélyén a hodrusi tó húzódott el, s partján az ő háza állt – aztán 
nagyot, keserveset káromkodott, és elfordult.
Chalubkánét látta meg megint. A kötényét gyűrögetve várt ott. Fekete 
kendőjét hátrakötötte menyecskésen, és húsos karja könyökig csupasz volt.
– Muner uram, nagy kérésem lenne.
 – Ugyan mi? – kérdezte félszájjal Muner. Ezt is most hozta az ördög!
–  Azt gondoltam, hogy Istenben boldogult szegény uram után örökölt 
bányarészeimet   szeretném   egyrészt   eladatni,   másrészt   művelésbe   venni, 
hogy   így   szegény   árvámmal   megélhessek.   Nem   tudom,   kihez 
folyamodhatnék,   aki   ebben   segíteni   tudna.   Ha   Muner   uram   vállalná, 
megfizetném a munkáját becsülettel.
– Ugyan? – fordult hozzá félfejjel Muner Dávid. – S hogyan gondolja 
azt az asszony?
Chalubkáné még lejjebb csüggesztette a fejét, méghozzá féloldalt, és 
úgy motyogta:
– Azt már Muner uramnak kell megmondani, mit kíván érte.
Kis   csönd   lett.   A   szél   emelgette   Chalubkáné   kötényét   meg   Muner 
Dávid őszülő haját.
– Majd meglátjuk – mondta Muner Dávid, s a bajuszához nyúlt.
– Először azt kell meglátni, hol vannak a bányarészek, s mennyi.
– Otthon megmutathatom az írásokat Muner uramnak.
– Számmal van vagy betűvel? Mert a betűt nem értem jól.
–  Számmal vannak megjegyezve a kukuszok, pontosan. Az, hogy hol 
van melyik rész, betűkkel.
Muner nevetett.
–  Hát hiszen azt, hogy Bélabányán  van­e vagy Hodruson vagy itt  a 
városban, nem is lehet számokkal megírni. Megyek, aztán megnézem, mit 
várhat az asszony a bányarészek után, jót vagy rosszat, s mennyit.
Mentek. Tettek vagy tíz lépést, mikor Muner megállt.
–  Előbb talán  mégis  hazamennék  egy kicsinyt – mondta zavartan,  s 
feljebb taszította a süvegét. – Kérdeznék valamit a leányomtól, ami nagyon 
fúrja az oldalamat.
Chalubkáné rátette kövér kezét a karjára.
–  Emiatt   ugyan  kár   lenne   hazafáradnia   a   másik   hegyoldalra,   Muner 
uram. A leányától már nem kérdezhet semmit.
Muner megtántorodott.
– Micsoda? – ordította. – Csak nem kapta meg a feketehalált?
– Azt nem – nézett rá oldalt Chalubkáné –, hanem elvitte a bányarém.
Muner Dávid úgy nézett reá üveges, kerek szemmel, mint aki nem érti 
a szót.
 – Várjunk csak – mondta. – A leányomról volt szó. Mi történt vele?
–  Elvitte   a   bányarém   –   ismételte   készségesen   Chalubkáné.   –   Már 
tegnap éjszaka. Reggel Früheimbné volt fenn Rudolf­aknán, az mondta a 
sógorasszonyának,   a   sógorasszonya   bejött   faggyút   venni   a   városba,   s 
találkozott az én szomszédasszonyom menyével. Attól hallottam.
– Micsoda bányarém? – kérdezte révetegen Muner Dávid, s homlokára 
szorította a kezét.
– Azt nem tudom.
– Csak azt, hogy a bányarém elvitte? Mikor egyedül maradt éjszakára? 
Hej, azt a keserves… Megyek!
–  Dehogy,   dehogy!   A   felesége   még   otthon   találta   Annát,   sőt   a 
bányarémmel is beszélt. Krisztina, úgy tudom, bele is egyezett a dologba.
–  Hát   most   már   semmit   sem   értek   –   mondta   Muner,   s   egészen 
elhalványodott.
– Majd megmagyarázom jobban – mondta készségesen Chalubkáné. S 
magyarázni kezdte. Hol hangosabban, hol csendesebben, hol lassabban, hol 
szaporábban. Közben leértek a házáig, megálltak az udvaron. Benn a kisfiú 
torkaszakadtából rítt.
–  Elhallgass, ördögfajzat! – süvített be Chalubkáné, és folytatta, amit 
elkezdett,   még   a   gombot   is   megfogta   Muner   kabátján.   Aztán,   mert 
észrevette, hogy a kerítés fölött innen is, onnan is néznek be a szomszédok, 
s a fejüket csóválják, megfogta Muner kabátujját, s bevezette a házba.
…Munerné csöndesen, nehéz lélekkel járt­kelt a félig bedőlt ház körül. 
Megfejte   a   kecskét,   s   amint   tudta,   feltámogatta   számára   a   kis   fészert. 
Hozzálátott   aztán,   hogy   a   kertjét   rendbe   szedje,   amint   éppen   lehetett. 
Összetaposták a káposztáját, babját, lencséjét, mikor a tüzet kellett oltani. 
Tyúkjai világgá szaladtak.
Éppen a csirkék ketrecét igazgatta, nagy baltával verte a szöget ferdén, 
asszonykézzel, mikor nagy kiáltozással rohant elő a fák közül az ura, s jött 
egyenesen neki, felemelt ököllel.
– Te sátán cédája! Boszorkányok cafatja! Mit tettél a leányommal?
Munerné csak állt ott, s hallgatta, mi lesz hát. Tudta jól, miről van szó, 
de mert nem volt természete a feleselés, hangos szóváltás, csak várt. Holott 
talán jobb lett volna, ha csípőre teszi a kezét. Hanem mikor Muner Dávid 
le akart ütni reá, maga elé tartotta a balta nyelét, s Muner ökle azt érte. Egy 
pillanatra a lélegzete is elállott a fájdalomtói, mert épp ott volt rajta egy 
égett   seb.   Munerné   szólni   kezdett   azon   a   száraz,   halk   hangján,   ami 
mindenekfölött dühbe hozta Munert, mert benne volt az asszony minden 
okossága s minden gőgje.
– Anna, míg minket az Óvárban tartottak, megfogadta…
–  Egy   szavadat   sem   akarom   hallani!   –   rikoltott   megcsukló   hangon 
Muner Dávid. – Eladtad a saját tested után a leányodat is! Átkozott légy, 
gyalázatos! Engem pedig nem látsz többé! Penészedj meg itt a kölyköddel 
együtt!
S fordult. Ment. Kicsit megtántorodott, mert benne volt még az ital. 
Nekitámaszkodott   annak   a   tölgyfának,   amelynek   törzséről   még   mindig 
nem   mosta   le   egészen   az   eső   a   gubacstintát.   Meglátta,   ráütött 
tehetetlenségében ököllel.
– Bár odaadtam volna akárkinek! Bár odaadtam volna!
Aztán elnyelte az erdő.

Az idő őszre fordult. Hűvösebb lett a tisztáson. Munerné rőzsét szedett 
a télre. A ház egyik felét, amely összeomlott, széthordta, s lassan, nagy 
munkával   falat   kerített   a   kis   kert   köré,   nehogy   betörjön   vadállat   vagy 
gonosz   szándékú   ember.   Egyedül   volt   most   már   kis   Kristóffal,   s   néha 
hétszám nem tévedt erre senki, mióta Rudolf­aknában nem volt már munka 
– hacsak fát vagy gombát szedni nem.
A   városba   nem   ment   le.   Hogy   ujjal   mutassanak   rá,   mert   az   ura 
elhagyta?   Ezt   szégyellte   Munerné   legkeserűbben.   S   kiért   hagyta   el? 
Megmondták neki, hogy Chalubkáné bányarészeit veszi számon, s többet 
van az özveggyel, mint akárhol másutt.
Munerné   tudta,   hogy   a   maga   kenyerén   kell   megélnie.   Öntözgette   a 
kiskertet   a   tó   vizével,   hazaédesgette   tyúkjait   az   erdőből.   Nyulat   fogott, 
fiatalt,   kettőt,   s   ketrecbe   zárta.   Galambot   is   becsalogatott   a   padlásra 
néhányat. Horgot készített magának, halat fogott esténkint, ha tudta, hogy 
nem  látja   senki,  mert  nem   tartották  azt  asszonyhoz  illő  foglalkozásnak. 
Szénát gyűjtött a kecskének télire, hogy kis Kristóf ne szűkölködjön, ha 
tejet   kíván.   Még   csipkebogyót   is   szedett,   megfőzte,   szitán   átnyomta,   s 
eltette   mézzel.   Orvosságot   is   elegendőt   szárított.   Hosszú   gombafüzérek 
lógtak az eresz alatt.
Így telt az idő.
Egyszer, amint reggel kiment, a ház falára nagy betűkkel, szenes fával 
rá volt írva:
CASA STRIGAE.
Egyszer meg ocsmány rajzokat talált a kapun.
Lemosta türelemmel.
Kis Kristóf egyre szebb lett. Arcocskája kerek volt és mosolygós. Kék 
szeme fényes. Meg tudta már mutatni, hol a füle, hol az orra, hol a kecske 
szarva. Ha az anyja mosott, ő is segíteni akart.
Éjszakánként,  mikor  rázta  a fákat  az   őszi  vihar,   és  mintha  kopogott 
volna   valaki   az   ablakon,   megfogta   Munerné   a   fia   kezét,   és   nem   volt 
egyedül. Harag nem volt a szívében senki ellen. Imádkozott az uráért, hogy 
hadd legyen boldog, ahogyan boldog tud lenni. Annára gondolt aztán, és 
mosolygott   kicsit   a   sötétben,   mert   arra   gondolt,   mit   mondott   neki   a 
bányarém. De aztán oldalt fordult nyugtalanul, és nézte az alvó gyermek 
arcát a homályosságban. Néhány esztendő… s mi lesz aztán?
– Kisfiam, ha megnősz, te is elhagysz engem?
Tudta,   mi   rá   a   felelet.   S   akkor   majd   egyedül   marad   itt,   ebben   a 
düledező   házban,   egészen   egyedül.   Ha   legalább   elfeledkeznének   róla,   s 
hagynák békén meghalni! De tudta jól, hogy nem lesz úgy. Tudta, még 
mindig van, aki gyűlöli. Az ura, mert hírül vitték neki, hogy megél a maga 
kenyerén. Van mindene, ami kell, nem rongyos sem ő, sem a gyermek, 
nem koldul senkitől, s ki tudja, honnan, malac is visít a konyha melletti 
kiskamrában.   És   mert   érzi   talán   a   lelke   mélyén,   hogy   gonoszat   tett   a 
feleségével.   Chalubkáné   pedig…   Chalubkáné   azon   kezdett   töprengeni, 
mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha nem kellene külön fizetést adni 
Muner   Dávidnak,   hanem   egyben   menne   lakás   is,   főzés   is,   pénz   is. 
Hozzámenne szépen feleségül. Ki áll közöttük? Csak az asszony odafenn 
az erdőben, akire Muner már rá sem néz.
Goller úr?… Erre csak legyintett Munerné.
Anna nincs itthon, minek jönne fel egy szegény öregasszony miatt ide? 
S Tarkha László? Az is rég elfeledhette, ami volt.
 De ki írta hát akkor a ház falára azt a szót? Ki rajzolta az ocsmány 
rajzot?
A   betűket   Tarkha   László   rótta   fel   a   falra   egy   boros   éjszakán 
elkeseredésében,   s   a   rajzokat   Goller.   Mert   nem   lehetett   Annát   olyan 
könnyen elfelejteni.

Aztán jött s múlt a tél. Akkora hó esett, hogy néha a padlásra kellett 
felkapaszkodni   Munernének,   úgy   ásott   egy   kis   levegőt   maguknak. 
Januárban nagy viharok jöttek, karéjban fújta szét a szél a hófalat, s kis 
Kristóf   jégcsapot   szopogatott,   ha   déli   napsütésben   kiengedte   az   anyja. 
Nyugodtan   telt  az   életük.   Farkastól,  medvétől  nem  félt   Munerné,  pedig 
elég fenevadat láttak az ablakból. De jól tartott a fal. Ember pedig nem jött 
a közelükbe télen.
De elolvadt a hó, csurogva folyt a sok víz mindenütt, és a tó dagadni 
kezdett   a   ház   előtt,   akkorára   dagadt,   mint   talán   még   soha.   Munerné 
szorongva figyelte, hogyan jön egyre közelebb a kerítéshez a víz.
Márciusi délután volt, bolond szél járt az erdőben, a nap is besütött, 
mikor   egyszerre   nagy   zúgás,   zuhogás   hallatszott,   s   a   tó   vize   szemmel 
láthatóan   leapadt   pár   perc   alatt   olyan   sekélyre,   amilyen   meleg   nyárban 
szokott   lenni.   Munerné   magára   kapta   a   nagykendőjét,   karjára   vette   a 
kisfiát, s kiment megnézni, mi lehet odakint, hová tűnt a víz.
Akkor  már  végigrohant   a városon  az  ár  – valahol   az  aknák  mélyén 
szétfeszítette   a   meggyülemlett   víz   a   sziklákat,   s   megremegett   az   egész 
hegyoldal.   Zuhogott   le   az   agyagos   hólé,   s   hömpölygette   magával   a 
kidöntött  törzseket, nagy köveket, gerendákat,  dókat, elsőnek pedig egy 
emberi testet. Úszott lefelé végig a városon anélkül, hogy ráismerhettek 
volna, s csak amikor megakadt a lába a Gallison­ház sarokkövében, mintha 
haza akart volna érni, látták meg, hogy Goller György, senki más.
Két óra alatt lefolyott a víz. Levitte a Selmecz­patak Szentantal felé. 
Beszaladt a bányákba, gödrökbe, völgyekbe. Bokáig érő sárban jöttek ki az 
emberek a házból, hogy a fejüket összedugják.
S ki tudja, hol, ki kezdte, ki mondta ki elsőnek, de már a bírónál volt a 
panasz, már írásba is tették: a boszorkány az oka mindennek! Az adta oda a 
leányát   a   bányarémnek,   a   bányarém   kiengedte   a   vizeket   a   városra   –   a 
boszorkány ölte meg Goller urat, régi haragosa volt.
–  Tűzre  vele! Meg kell   égetni!  – kiáltozta  egy asszony,  akinek egy 
párnáját ragadta el az ár. – Tűz kell a bitangnak! – ordította egy vájár, aki a 
jó csizmáját sajnálta.– Fogjuk meg! – kiabált Chalubkáné.
–  Esztendők   óta   ő   hozza   a   veszedelmeket   ránk,   az   uram   is   miatta 
pusztult el a feketehalálban!
És   Früheimbné   meg   az   az   asszony,   akinek   a   gyermekét   az   ősszel 
gyógyította meg Munerné, hallgattak, és szót sem szóltak, mert maguk sem 
tudták már, hányadán vannak a dologgal.
Míg Goller Györgyöt ravatalra tették a Gallison­házban, s a másodszor 
is özveggyé lett úrasszony bezárkózott a belső szobájába,  és senki nem 
tudta,   mi   van   a   szívében,   a   város   népe   bunkóval,   kapával, 
bányászkalapáccsal elindult Rudolf­akna felé.
Munerné  felfigyelt.  A feketerigó  füttyét  hallgatta  mostanáig,  s  a víz 
halk   loccsanását   meg   kis   Kristóf   hízelkedő   kedveskedését.   Hanem 
egyszerre   nagy   zörgés   támadt,   ordítás   innen   is,   onnan   is,   mindenfelől 
rohantak ki a fák közül az emberek a tisztásra.
– A kölykével együtt kell elpusztítani! – rikoltott egy asszonyi hang.
Munerné körülpillantott,  mint az űzött  állat.  Nem volt ideje,  hogy a 
házba   meneküljön,   de   minek   is   próbálta   volna?   Rágyújtják,   vagy 
szétszedik   a   feje   fölül.   Ökölnyi   kő   érte   mezítelen   lábát.   Rábámult   a 
vércsíkra, amely kanyarogva folyt le a tavaszi fűbe. Aztán, hogy repülni 
kezdtek a kövek mindenfelől, magához szorította kis Kristóf fejét, nehogy 
őt érje csak egy is, és nekirohant a tó vizének. Belegázolt térdig, oldalt 
fordult a barkásodni kezdő füzek közé, s eltűnt a Rókalyuk mélyén, csak a 
víz locsogását lehetett volna hallani, ha nincs olyan nagy lárma.
Szitok, káromkodás, ordítozás ütődött neki a bányaszájnak és annyi kő, 
hogy egészen elfedte a nyílást, s magasan kipúposodott a vízből. Még ezzel 
sem elégedtek meg a lihegve, loholva odasietők.
Nehéz, nagy sziklát hengergettek le a partról a Rókalyuk elé, bele a 
vízbe.
–  Most jöjjön ki, ha tud! – támaszkodott oda háttal, kimelegedve egy 
legény, és kezefejével törölte hátra a hajat a homlokáról. – Megfulladhat a 
porontyával együtt odabenn!
 – De hátha magához fogadja a bányarém? – aggodalmaskodott valaki. 
Egy öregember dörmögő hangja szólt:
– Nem kell attól félni! Az anyósát még a bányarém sem látja szívesen.
Egyszerre   nevetni   kezdett   mindenki,   a   bosszúszomjas   férfiak,   akik 
tűzre akarták vetni a boszorkányt, az asszonyok, akik szétszedték volna a 
tíz körmükkel.
– Majd visszakergeti a bányarém! Várjunk csak egy kicsit! Hadd jöjjön, 
s próbáljon kimászni! Hadd könyörögjön, hogy kiengedjük!
Vártak. Nem hallatszott semmi. Végre megunták.
–  Azt hiszem, vége már annak – legyintett egy bányász. – Olyan két 
követ vágtam utána, hogy fejbe találtam bizonyosan. Ha nem is ütöttem 
agyon a bestét, de beleszédülhetett a vízbe, s ott fulladtak mind a ketten.
–  Mehetünk haza – mondta egy másik, s fél vállra vette a bekecsét, 
mert melegen sütött a tisztásra az áldott tavaszi nap.

Eltelt vagy tizenöt esztendő.
A   bányákban   tovább   dolgoztak   a   vájárok,   küszködtek   a   vízzel,   a 
kemény   kőzettel,   a   meddő   érccel,   a   bányarémmel   meg   egymással   s   a 
háborús időkkel. Kétszer változtattak gazdát a bányavárosok, hol Bethlen 
uralkodott, hol Ferdinánd. Aztán 1629­ben meghalt a nagy fejedelem, és 
Ferdinándra   szálltak   át   a   magyar   vármegyék.   Jött   a   királyi   biztos,   s 
hivatalosan   átvette   az  ügyek  vezetését.   De a  bányabíró,  a  városbíró,  az 
esküdtek, az írnok, a várnagy s a pénztáros mindenki a régi maradt, s az 
Óvárban   egyre   ültek   olyanok,   akik   sokat   ittak   s   verekedtek,   vagy 
felségsértést   követtek   el,   vagy   kézi   ércpéldányokat   váltottak   be   a 
kohókban, vagy valami más szabályt és törvényt találtak megsérteni.
Gallisonné   fia   megházasodott,   elvette   Conci   grófnét,   aztán   meghalt, 
Conci grófné pedig szintén új házasságra adta fejét, de jobban választott, 
mint az anyósa. Montecuccoli gróf lett a férje, akinek nagyon tetszett az új 
szórakozás: a bányászat. Valami főúri játéknak vette talán, vagy komolyan 
érdekelte   volna?   Bizonyos,   hogy   jártában­keltében,   amint   a   vízhúzókat 
nézte s a sokféle furfangos emelőszerkezetet meg a nehéz kőzetek mellett 
görnyedő vájárokat, eszébe jutott valami, s megpróbáltatta egy emberével, 
elsőnek minden bányák között, hogy puskaporral vettessék szét a sziklát.
Az első kísérlet sikerült. A másodiknál egy vájárt darabokra szaggatott 
a repesztőpor, s egy másiknak elvitte a fél lábát, de a kőzet szétmállott, s 
ami egy hónapi munka lett volna, egy óra alatt megvolt.
Ez  aztán  nagy  ijedelmet  okozott   a bányásznépnél.  Talán   reájuk  már 
nem is lesz szükség? Úgyis egyre nagyobb a drágaság, úgyis kihasználják 
az ő erejüket mindenféleképpen… s mert elégedetlenkedésre mindig volt 
ok,   mit   tegyenek?   Mikor   már   nagyon   sokat   éheztek,   megdöngették   a 
bányabíró   házának   kapuját,   elvitték   a   bányászjelvényeket,   s   kiáltozva 
vonultak végig a városon. Ettől nem laktak jól. Kivitték hát a vesztőhelyre 
a bányabíró  süvegét, s  ott felakasztották.  Ezzel  sem használtak semmit. 
Erre újra tanácskozást hirdettek a Röckh­féle kocsmában.
Öreg­öreg, hajlott hátú, vásott bekecses vén bányász ballagott arra, s 
legyintett fekete kezével. Mit kiabálnak? Nem ér az semmit. Feltekintett 
fáradtan,   mert   messze   volt   még   a   cél,   ahová   reggel   indult   a   másik 
hegyoldalról. Többször gondolta már, hogy elmegy, s nem tűri az asszony 
örökös   zsörtölődését,   gonoszságát,   de   most,   hogy   egész   télen   hideg 
szobában   hagyta   feküdni   betegen,   s   görcsbe   húzódott   lábával   meg   sem 
mozdulhatott, úgy gondolta, csakugyan elég. Elhatározta magában, hogy 
vár, míg a meleg tavaszi napon kissé erőre kap, s aztán megy el innen.
– Hát csak menjen is, ördög hírévelt – kiáltotta Chalubkáné, mikor néha 
elvesztette az öreg a türelmét, s megmondta, hogy nem marad itt soká. – 
Ne is lássam! Mihaszna vénember, ingyen eszi a kenyeret!
Mióta kihullottak a fogai, még élesebb lett a hangja valamiképpen, és 
köpködött   is   meg   sziszegett   beszéd   közben,   mint   a   kígyó.   Az   öreg 
megborzongott, ha csak rá is gondolt, s behúzta a fejét a vállai közé. Jaj, 
csak utána ne jöjjön! Hiszen ha egyszer a fák közé ér, nem találja már meg! 
Csak odáig bírja erővel!
Ferde napsütésben lábolt be a csalán közé az első fa alatt, s vágott neki 
a meredek lejtőnek. De rég nem járt erre! Sok éve annak. Mikor még sáfár 
volt Rudolf­aknán, és néha negyven,  ötven embernek parancsolt… szép 
idők voltak, régi idők. Talán igaz sem volt.
Fától   fáig,   nagy   nehezen   jutott   mind   feljebb.   Néha   megállt,   hogy 
kiszuszogja magát. Valami az eszébe  ötlött, s még az ujját is maga elé 
emelte. Na, öreg, mi lesz, ha a háznak még a sarokkövét is elhordták azóta? 
Kitelik manapság az ilyen az emberektől, becsületes nem akad közöttük 
talán egy sem.
Mi   lesz?   Akkor   majd   behúzódik   a   bányaszájba.   Emlékezett   Rudolf­
aknán minden kis nyílásra, minden ereszkére, fordulóra. Úgy fog élni, mint 
a bányarém. Esténkint kis tüzet rak odabenn, ha éppen halat vagy egyebet 
akar sütni. Valami csak akad. Minden jobb lesz, mint annak az asszonynak 
a méreggel sütött kenyere.
Már kijutott a tisztásra, már ott ringott előtte a tó, s akkor látta meg 
magas fű között a ferdére süppedt házat. Mélységes csöndben feküdt ott, 
olyan volt, mint valami kis sírhalom. Az öregember megkereste a kertajtót. 
Be   volt   akasztva   a   vashorog   a   fülbe.   Kinyitotta,   s   bement.   Felverte   az 
udvart is  a  gyom, a házban  magasan   állt  a vadzab.  Valami  futónövény 
bekandikált az ablakon kanyargós indájával, s mintha integetett volna neki, 
amint bedugta a hajdani konyhába a fejét.
De a kemence ép volt, az üst is ott lógott a kéményben. A sarokban ott 
állt   a   nyoszolya,   puha,   fekete   gomolyagban   valami   állat   hevert   rajta,   s 
ijedten takarodott el, amint meglátta a váratlanul hazajött gazdát.
Az aknaszáj mellett, a feszület körül ki volt tisztítva a gyom, és száraz 
virág zörgött a lyukas cinkannában előtte. Muner Dávid levette a süveget 
kopasz fejéről.

A nyár csak elmúlt szépen, de jöttek az őszi viharok s a novemberi 
ködös esők.
Muner   Dávid   halálán   feküdt.   Nem   tudta,   mióta   gyötrődik   a   pokol 
tornácában   –   nem   gondolhatott   mást,   mint   hogy   ott   van,   s   csak   azért 
rettegett, hogy rosszabb is következik, mert ez nem lehet a pokol, hiszen 
nem ült szurkos üstben, s nem főzték az ördögök. Máskülönben azonban 
mindenféle kínt végigszenvedett. Mégis, hogyan élhet hát még mindig?
Ha   egy   kicsit   felébredt,   vizet   talált   maga   mellett,   s   itta   mohón. 
Forrósága volt: mintha valamit csöpögtettek volna a szájába. Hideg rázta: 
mintha betakarták volna. Mégis a földön lehet még?
 Aztán  talán   álmodott,  mert   mintha  nyílt  volna   az  ajtó  egy  reggel,  s 
Krisztina jött volna be, hajdani felesége. De nem fiatalon, bizony nem. Ősz 
hajjal. Hanem a ruhája tisztes volt, sima, majdnem vadonatúj. A köténye 
széle feketezsinóros, díszes. Orvosságot hozott neki meg tiszta alsóruhát. 
Éppen mint réges­rég, mikor a dereka fájt egyszer. Még öltözni is segített, 
s aztán azt mondta:
– Na, öreg, bírjuk­e még a lépést? Próbálja meg kigyelmed!
Muner   megpróbálta   álmában,   s   ment   valahogy.   Megindultak,   ki   az 
alacsony   házból.   Nem   kellett   már   meghajtaniok   a   fejüket,   mert   kicsire, 
öregre asztak mind a ketten. Az asszony a tó felé vezette, kis híd volt ott 
deszkaszálból. Oldalt nagy kőig vezetett, amin túl fekete nyílás látszott.
– Hiszen ez a Rókalyuk – mondta álmában Muner Dávid. Az asszony 
nem figyelt reá, visszafordult, lehajolt, elhúzta a deszkát, s becsúsztatta a 
bányaszájba.
– Jöjjön csak kigyelmed, jöjjön – biztatta az urát. És Muner Dávid ment 
utána szépen, engedelmesen. Az asszony megfogta a kezét, s a sötétben 
vezetni kezdte. Így haladtak jó darabig.
Egyszerre kiértek, aztán Muner Dávid körülnézett. Lám, hát a halottak 
közé vezeti őt az asszony? Itt a vesztőhely. Nagyon megütötte a szíve az 
öreg bordáit. Talán bizony maga az asszony is halott már, s azért van ilyen 
szép, tisztes feketébe öltözve, mert ez volt a koporsóbeli ruhája? De ki tette 
hát koporsóba? Hiszen még csak sírt sem ástak neki! Boszorkány létére itt 
kellett   megnyugodnia,   a   vesztőhelyen?   Szegény   pára!   Most   már   csak 
sajnálni tudta Muner Dávid őt is, lett légyen akár boszorkány.
De Krisztina nem állt meg. Ment tovább. Kulcsot vett elő a köténye 
zsebéből, megállt valami fal mellett, s kaput nyitott rajta. Aztán bementek. 
Napsütötte  udvart látott  Muner Dávid, gyermekek  kergetőztek  ott, s kis 
tarka   kutya   szaladt   kaffogva   eléje.   Szép   kis   ház   állt   az   udvar   mélyén, 
tornyos, vastag falú. A napos falnál pad, üldögélni. S a padon mosolygós 
képű asszony. Nem Krisztina, mert hiszen az vezette idáig… de ki hát? 
Olyan ismerős volt az arca. Most felállt, eléje sietett… Anna!
–  Uram   Istenem,   de   jó   vagy!   –   érezte   Muner   Dávid,   és   hunyorgó 
szeméből könny szivárgott. – Ilyen mennyországot soha nem érdemeltem!
– Itt mi élünk majd kigyelmeddel meg Kristóf – fordult vissza Krisztina 
hozzá –, Anna az urával s gyermekeivel lenn a palotában lakik.
 …Vagy talán révület volt ez is? Muner Dávid ott pusztult nyomorultan 
a régi kis házban?
S újra eltelt vagy két év.

Tarkha   László,   a   kopaszodó   városi   pénztárnok   hivatalos   ügyben 

Vihnyére ment a bányabíróval meg kohótiszttel együtt, hogy ott legyenek 
az új zúzó megindításánál, amit Dóczy Sebestyén emeltetett. S ezen a ritka 
napon Dóczy Sebestyén megnyitotta házát a selmeczi vendégek előtt. Híre 
járt,  hogy  a selmecziekre  haragszik,   ő   tudja,  miért,   és  soha  senkit  nem 
engedett be a küszöbén.
–  Hát hiszen nem is nagyon igyekeztünk – mondta Tarkha László a 
bányabírónak, amint tekintélyes pocakjával kiszállt a város kocsijából. – 
Az   ördögnek   lett   volna   kedve   idáig   eljönni,   három   óra   hosszat   rázatni 
magát  a rossz  úton, még  akkor is, ha szívesen  látják!  Ajánlom  is, bíró 
uram, ne időzzünk soká, mert bajos lesz az út, ha ránk esteledik!
Megfogadták, hogy hamarosan hazaindulnak, ha már nem utasíthatták 
vissza az ebédre szóló meghívást.
Mikor ők érkeztek, éppen akkor szállt le a ház előtt ficánkoló lováról 
két   húsz   esztendő   körüli   ifjú   ember.   Deli   legények,   egyik   szőke   –   ez 
lehetett az idősebb –, a másik barna. S a barna odakiáltott a másiknak:
–  Bizony mondom, Kristóf, három ugyancsak csinos kisleány volt itt 
Végles várából! Csodálom, hogy nem láttad!
–  Hm! – mosolyodott el magában Tarkha László, és megsimogatta a 
szakállát. Csakugyan ő maga is látta a három takaros kis teremtést, jólesett 
rájuk néznie. Hej, ha húszesztendős tudna még egyszer lenni!
S eszébe jutott Muner Anna.
Valami édesen fájó szomorúsággal a szívében lépett be a nagy szálába, 
ahol már gyülekeztek a vendégek. Jött hosszú ősz hajával, nagy fejével, 
mosolygós szemével Dóczy Sebestyén, aztán szétnyíltak a szárnyas ajtók, s 
Tarkha László egyszerre szoborrá merevedett.
A küszöbön szép, magas asszony állt, már nem fiatal, de az ilyen arc 
sohasem   öregszik   meg   igazán…   mellette   kétfelől   két   növendékleányka, 
egyik szőke, másik barna… Muner Anna haját kapta az egyik, szemét a 
másik.
–  Feleségem – mondta Dóczy Sebestyén, és Tarkha László meghajolt 
az úrasszony előtt egy szó nélkül. Nem tudott mit mondani sem akkor, sem 
később. Akkor sem beszélt, amikor alkonyat idején hazafelé kocsiztak a 
bányabíróval,   csak   maga   elé   nézett   sokáig,   nagyon   sokáig,   és   sóhajtott 
egyet   néha.   Tehette,   a   bányabíró   elnehezedett   a   sok   jó   bortól,   s   aludt 
mellette hajbókolva, mélyen.
Tarkha   László   szétnézett   oldalt,   s   bizony   maga   sem   tudta   már, 
álmodott­e, vagy nem az előbb.
DÓCZY MARGIT
 Olyan köd volt, hogy a hegygerincen álló fák mintha görnyedt hátú, 
szürkészöld kísértetek lettek volna: csupa  öreg banya, amint  előbukkant 
valahonnan   a   pokol   országából   seprőnyélen   guggolva,   s   most   azt   lesi, 
mikor   szállhatna   le   az   emberek   közé   észrevétlenül.   A   felhők   is   olyan 
különösek voltak. Legelöl fejetlen lovas száguldott, utána oroszlánok meg 
kétfarkú   kutyák   szaladtak   meg   egy   halféle,   asszonyfejű,   nagyhajú 
csodaállat. Aztán nagy szekerek következtek, fekete ponyvával letakarva. 
Ki tudja, mit vittek ott az égi mezőkön?
Dóczy   Sebestyén   felesége   csöndesen   nézte,   s   közben   arra   gondolt, 
milyen   megátalkodott,  gonosz  teremtés   ő. Miért  kell,   hogy mióta  kicsit 
megidősödött, megállapodott, s a fiatalos félénksége elmúlt, mindig legyen 
valaki,   akit   szidhasson   vagy   magában   vagy   hangosan.   Akinek   fölébe 
kerekedhessen, s akit bánthasson, gyötörhessen.
Nem bánt, nem gyötör ő senkit – mondta egy másik hang a lelkében –, 
nem tehet arról, hogy valakivel mindig küszködni kell. Ha az ura legénye 
nincs itt, akkor a belső szolgáló lusta vagy piszkos, ha azzal sincs baj, a 
saját gyermekei közül kell egyikre rászólnia, s bizony ez fáj a legjobban. 
De valami belső elégedetlenség, türelmetlenség van benne, az hajszolja, 
hogy   ez   sem   jó,   az   sem   jó,   az   urának   jobb   kellene,   szebb   kellene 
mindenből. Önmagát nem okolta egy idő óta semmiért – jutott az eszébe –, 
ezentúl másképpen lesz. Fiatalkorában töredelmesen megvallotta minden 
bűnét, gyengeségét nemcsak a papnak, de saját magának is. Most, hogy 
közeleg a sír felé, még a végén rosszabb lesz, mint mikor kis borzashajú 
korában feltekintett az égre, s a szeme is könnyes lett a nagy igyekezettől, 
hogy bocsánatot kérjen mindenért,  amit  elkövetett  s amit  mondott  vagy 
gondolt.
 Sóhajtott  egyet a szűken gombolt  ruhában. Az is bosszantotta,  hogy 
kövéredik, szeretett volna karcsú maradni inkább. Az öregség egyébként 
nem bántotta volna. Csak az a sok tehetetlen, zsíros hús! Minek az? De 
hiába hajladozott, dolgozott, fáradt, járt­kelt, valamiképpen mégis érezte, 
hogy napról napra nehezebben fér a ruháiban.
Állt az ablaknál. Neki már lehet – gondolta –, nem szólhatja meg senki 
érte. Szép üveges ablak volt, a ház elején. Ha be is volt csukva, nem lett 
sötét. Zöldes világosság terjengett a szobában. Most még nyitva állt. Hideg 
volt a köd, de Anna nem érezte meg mindjárt. Nagyon elgondolkozott.
Kristófot,   az   öccsét   meg   legidősebb   fiát,   Gáspárt   várta   vissza 
Selmeczről.   Tulajdonképpen   háztűznézőbe   mentek.   Tarkha   László,   a 
pénztárnok kérte fia számára idősebb leánya kezét. Valami olyant mondott 
akkor, hogy más rokonság is lehetne köztük. Anna ráfelelte, hogy tudtával 
van   is,   hiszen   az   ő   apjának   anyja   Tarkha   Julianna   volt,   Tarkha   László 
egyik   nagybátyjának,   ugyancsak   Tarkha   Lászlónak   testvérhúga.   Hanem 
azok libethbányaiak voltak, s a török támadáskor haltak el. Tarkha László 
megfogta   őszülő   szakállát,   s   a   fejét   csóválta,   hogy   erről   nem   tudott,   a 
libethbányai rokonokra nem is emlékszik. Hanem emlékszik egy nagyon 
szép szőke kisleányra Rudolf­aknán, akinek a kedvéért ő sok gubacstintát 
kevergetett valaha a diófa alatt, és sok bajba került. Erre viszont Anna tett 
úgy, mintha csodálkoznék, s nem tudna semmire emlékezni már.
Tarkha   László   nevetett,   és   megdörzsölgette   a   kezét.   A   kis   Margit, 
mondta, szakasztott olyan, akár az anyja volt. Selymes haja, rózsaszín arca, 
nagy kék szeme. Hát legyen a fia boldog helyette is.
A fia kicsit melák, nagydarab legény volt, apja azon igyekezett, hogy 
majd   írnoknak hozza  be a  kincstárhoz,  de nehezen  ment  a dolog. Nem 
mintha   nem   lett   volna   szükség   emberre.   De   pénz   nem   akadt   hozzá, 
legalábbis   felülről   mindig   azt   írták,   hogy   takarékoskodni   kell,   s   az   ő 
fizetését   is   többször   sokallották,   ahelyett,   hogy   emelték   volna.   Dóczy 
Sebestyén nem nagyon örült a dolognak. De megsérteni a pénztárnokot 
mégsem illett volna, s így Muner Kristóf meg Dóczy Gáspár átmentek a 
mai napon hozzájuk.
Odakint   még   mindig   sírt   a   leányzó,   akit   Anna   nyugtalanságában 
megszidott. Oka volt reá, hogyne lett volna. Bolondos volt mostanában ez 
a leány, ok nélkül sokat sírt, sokat nevetett. Minden munkáját félbehagyta, 
máshoz fogott. Fésületlenül, durcásan motozott a piszkos edények között, 
aztán egyszerre gondolt valamit, megmosdott, felöltözött, s kéredzkedett 
volna ide vagy oda. Kifogást mindig talált. Anna tűrte egy darabig, de ma 
ráripakodott. És mert jó szóhoz volt szokva, annál inkább nehezére esett. 
Dúlt­fúlt magában, s mert már elapadtak a könnyei, hangosan jajveszékelt, 
hadd   hallják   meg,   hadd   tudják   meg,   micsoda   keserves   sorsa   van   neki, 
szegény árvának a Dóczy Sebestyénné keze alatt.
Anna maga is bánta, hogy keményen szólt rá. Mit tehet róla szegény 
bolond,   ha   azon   jár   az   esze,   hogy   nemsokára   férjhez   megy?   Őszre 
gondolták   a   lakodalmat   egy   vájárral.   S   boldogok   voltak   együtt,   mint   a 
verebek. De persze késő már a bánat, most sírni, durcáskodni fog legalább 
egy hétig  megint.  Az apja  is  mindig  megbánta,  amit  hirtelen  mérgében 
mondott vagy cselekedett, szegény Muner Dávid mégis dühös, mogorva 
ember maradt élete végéig, s nyelte, amit hirtelenségében elrontott. Vajon 
neki mi mindent kell még nyelnie? De ez a haragosság is csak most jött 
elő, mint az öregkori ősz haj meg ráncok meg kövérség. Bár hiszen nem is 
olyan öreg még. Anyjának ilyen korban született a fia, Kristóf.
Így repkedtek a gondolatai ide­oda, s közben figyelte a szilfa lombjai 
alatt az ide látszó útkanyarulatot: mikor fordulnak be rajta, akiket ő vár.
Úgy   tűnt,   Margitnak   tetszik   a   hórihorgas   Tarkha   György.   Mikor 
kérdezte   az   apja,   maga   mellé   vonva   félkarral,   férjhez   menne­e   hozzá, 
nagyon   piros   arccal   rázta   meg   a   fejét,   s   aztán   a   vállát   vonogatta 
szégyenlősen. Anna csak sóhajtott megint. Az ő apja fényes életet szánt 
neki, azért küldte Pozsonyba, úri házhoz. Onnan ugyan eljött, mégis ott 
szerezte a szerencséjét, Dóczy Sebestyént. Akárhová bújik a leány, az kerül 
eléje, akit az Isten szánt neki.
Hát meglátjuk, mit mondanak majd Kristóf meg Gáspár.
Két   ló   bukkant   elő   a   hegyoldalon,   a   szilfák   alatt,   a   ködben.   Nem 
lehetett   tisztán   látni,   csak   a   mozgó,   sötétszürke   foltokból   tudta   Anna, 
kicsodák. Most borzongott meg hirtelen a nyirkos levegőben, s betette az 
ablakot. Leült, megint felállt, kikiáltott mérgesen a leánynak, hogy a forralt 
borból, amit odakészített a kemence oldalára, tegyen korsóba, s hozza be 
két bögrével együtt, de jó meleg legyen, s födött korsóba töltse, hogy ki ne 
szálljon gőzével az ereje is. A leány soká szöszmötölt. Végre is maga ment 
ki érte dérrel­dúrral, szót sem szólt, fordult, szedett le mindent a polcról, 
bögrét,   korsót,   s   közben   legurult   egy   vaslábas,   nagyot   csörömpölve. 
Ugyanakkor   kivágódott   a   kapu,   s   megérkeztek   Kristóf   és   Gáspár. 
Sebestyén is megláthatta őket a kohóból, ott figyelte az olvasztást. Velük 
együtt jött sietve. Senki nem szólt, míg ott nem ültek együtt a bolthajtás 
alatt,   a   nagyszobában,   a   férfiak   az   asztal   körül,   Anna   a   maga   kis 
varróasztalánál, a ládáján. Valami munkát vett elő, hogy ne üljön ölbe tett 
kézzel.
–  Hát mit láttatok? – kérdezte lassú hangján Dóczy Sebestyén. Amint 
oldalt emelte a fejét, torzonborz szemöldöke kiállt az arcából, s a szakálla 
is előremeredt. Összecsücsörítette a száját.
Kristóf   legyintett,   feltekintett   Gáspárra,   összenéztek,   s   mindenik   azt 
várta, hogy a másik szóljon. Mikor aztán látták, hogy csönd van, egyszerre 
mondták:
– Bajt láttunk.
– Bajt? – szólt közbe Anna. Felkelt a helyéről, odament hozzájuk, a fia 
vállára tette a kezét. – Micsoda bajt?
– Beteg a vőlegény – szólt Kristóf. – Himlő van rajta.
–  Micsoda? – döbbent meg Anna. – Aztán csakugyan? Nem valami 
kifogás? Hogy hirtelen mást gondoltak volna, és csak mondták?
–  Magunk láttuk – nézett fel az anyjára Gáspár. – Szegény aligha éri 
meg a saját lakodalmát.
– Csitt, te, csöndesen – nézett hátra Anna ijedten, hogy ha hallgatózik 
Margit talán, minek halljon ilyent? De Gáspár elmosolyodott szomorkásan, 
dédapja tudott így mosolyogni valaha.
– Már tudja Margit. Oda is adtuk neki a gyűrűt.
– Micsoda gyűrűt? – kapta fel Anna rémülten a kezét.
–  Hát   amit   Tarkha   György   küldött.   Még   mielőtt   rájött   volna   a   láz, 
vásárolta   Beszterczebányán   a   gyűrűcskét,   s   annyira   könyörgött   az 
anyjának,   hogy   Margitnak   küldje   el,   hadd   gondoljon   rá   addig   is,   míg 
meggyógyul.
Anna a fejét szorította két kezével, úgy odavolt.
–  S   ti   azt   a   gyűrűt   odaadtátok?   Hát   nem   tudjátok,   hogy   azzal   a 
betegséget is odaadhattátok annak a gyermeknek?
A férfiak elnevették magukat. Még Dóczy Sebestyén is mosolygott a 
torzonborz szakálla alatt, s a feleségére hunyorított.
 – Ezt is anyádasszonytól tanultad, Annám.
– Tőle – mondta Anna, de már egészen sápadtan. – És így igaz. A lázas 
betegséget minden átviheti másra, ruha, gyűrű, még a lehelet is meg a kéz 
érintése.
– Ugyan – legyintett Kristóf, és szép, barna szakállába törölte a kezét, 
amire rácseppent a forralt bor. – Szegény anyánk is okosabban tette volna, 
ha  nem  törődik  ilyes   dolgokkal.  Csak  baja  lett   belőle,  s   még  engem  is 
csúfoltak kiskoromban.
– Sohasem jó, ha az asszony okosabb akar lenni másoknál – tette hozzá 
Gáspár.
– Ejnye – szólt Anna, és forrt benne megint a hirtelen harag. – Te, fiam, 
még nem értesz ahhoz, és Kristóf sem tudja, mit mondott anyánkról, mit 
nem.
Könnybe   borult   a   szeme,   mert   alig   múlt   másfél   éve   annak,   hogy 
eltemették Muner Dávidnét, s azóta minden eltűnt az emlékeiből, ami talán 
bántotta   vagy   kisebbítette   volna   a   meleg   szeretetét   iránta,   s   minden 
visszajött, ami anyjához hozzákötötte valaha. Dóczy Sebestyén komolyan 
bólintott a nagy fejével.
– Bizony úgy van, legények, s jól gondolja meg, ki mit vesz a szájára és 
mikor. Én nem elleneztem soha, amit a feleségem tud. Még az asszonyok 
gondolataiból is sok haszon származhatik. Emlékezz csak, Gáspár, hogy 
öreganyádnál jobban senki meg nem tudta pácolni a sonkát, pedig annak ő 
találta ki külön módját, mikor nem volt egyszer elég sója. Más dolgokban 
is tapasztalhatod az asszonyok hozzáértését, de tapasztalhattad magadon is 
kölyökkorodban, amikor a térdedet véresre ütötted. Ha pedig a feleségem 
nem értett volna a betűhöz, bajosan kerültünk volna egymás mellé.
Odanyúlt nagy kezével az asszony felé, magához vonta, s ujjait átfogta 
a meleg tenyerével. De Anna keze jéghideg volt. Dóczy fel is tekintett rá 
megdöbbenve.
–  Hideg lel, Annám? Láttam, itt álltál a nyitott ablak mellett jó ideig. 
Megártott?
Anna elpirult, mintha kisleány lett volna még. Hogy az ura őt nézte a 
kohó ajtajából…
– Látott kigyelmed?
Dóczy Sebestyén dörzsölgette, simogatta a kezét, hogy átmelegedjen.
 – Persze, hogy láttalak. Igyál egy kis meleg bort te is.
–  Majd   inkább   Margitnak   adok   –   rázta   meg   az   asszony   a  fejét   sok 
fojtott érzéssel meg gondolattal a lelkében, amiről most nem akart beszélni, 
hiszen a tulajdon öccse meg fia idegenek hozzá! Ment ki, hogy a leányát 
megkeresse.
Végigjárta a folyosót, alsó szobákat, konyhát mindhiába. Végül is az 
ágya   függönye   mögött   találta   összekuporodva,   sírva.   Két   könnyes­
maszatos   gyerekkezében   szorongatta   a   gyűrűcskét,   és   csókolgatta, 
csókolgatta nagy zokogással.
–  Hagyd,   hagyd,   szegényem,   kis   szívecském   –   könyörgött   neki   az 
anyja, s melléje ült a bársonytakaróra. Simogatta vékonyka lábát, lehúzta 
róla a cipellőt, úgy tapogatta, nem jéghideg­e a talpa, vagy nem forró­e, bár 
hiszen még nem lett volna ideje. Margit csak sírt, zihálva sírt. Felnyögött 
néha, akár a szolgáló odakint, s Anna úgy érezte, a szívét szaggatja szét ez 
a sírás, pedig azelőtt csak dühös volt, mikor a másik leányt hallgatta. Talán 
az Isten bünteti? De mindjárt így, ahogyan a legjobban fáj?
– Mit hozzak neked? Édes meleg bort? Török kávét? Mézesvizet?
Margit a fejét rázta izzadtan, sírópírosan.
– Semmit, semmit! Hagyjanak! Meg kívánok halni én is!
– Micsoda bolondot beszélsz? Nem féled az Istent? – haragudott meg 
Anna. – Azt hiszed, meghalni olyan könnyű? Sokszor megütöd még addig 
a fejed, ne félj. Györgynek is fog még fájni a foga néhányszor.
A gyermekleány felütötte a fejét.
– Gondolja, anyámasszony?
– Persze, hogy gondolom.
Erre   megnyugodott   kissé.   Szipogva,   nyelegetve   lekászolódott   az 
ágyról,   rendbe   hozta   magát,   ujjára   húzta   a   gyűrűcskét.   Anna 
legszívesebben   elvette   volna   tőle,   de   aztán   gondolta,   most   már   úgyis 
mindegy.

Dóczy Sebestyén bólogatva  olvasta a papírt, melyet a bányabíró tett 
eléje.
– Most megfogtam őket – dicsekedett a jeles férfiú elégedetten.
 –  Ha ezentúl is lesz valami zavargás, ők bánják meg, mert itt van a 
parancs szóról szóra! Nem lehet csűrni­csavarni, s nem jártathatja a száját 
minden piszkos vitlázó is, hogy így meg úgy. Olvassa csak, Dóczy uram!
– Hiszen olvasom, már harmadszor olvasom, hogy minél jobban értsem 
– intett neki nyugodtan Dóczy Sebestyén. – Helyes, nagyon helyes.
S   elolvasta   még   egyszer,   mert   mintha   feltűnt   volna   neki   valami   az 
előbb.
1. Mikor kótognak, mindenki  letérdepeljen,  imádkozzék,   és  kérje  az 
Isten áldását.
2. Aki káromkodik, nyakára vaslánc tétessék.
3.   Ércvájárok   hétfőn   egy,   máskor   két   munkaszakot   dolgozzanak,   az 
érceket kiválogassák, vasárnap templomba menjenek.
4. A sáfárok, amikor pénzt kapnak, fizessék ki a munkásokat.
5. A sáfárok és sáfárnék ne adják drágán az ennivalót a munkásoknak, 
és vigyázzanak az italmérőkre, hogy azok a ser közé vizet ne keverjenek.
– Na? – intett négyszegletes, kopasz koponyájával a bányabíró.
–  Mondom, nagyon szép – bólintott Dóczy Sebestyén csak két dolgot 
nem látok egészen jól benne.
– Ugyan mit, Dóczy uram? – húzta el ferdén a fejét a bányabíró.
– Én úgy látom, benne van ebben minden!
– Az nincs benne először – szólt csöndesen Dóczy Sebestyén –, hogy 
mikor kapnak a sáfárok pénzt, amivel a munkásokat fizethessék.
– Hát azt én sem tudom előre – morgott a bányabíró, s megdörzsölgette 
az orrát. – S másodszor mi nincs benne?
– Hogy mi a kötelessége a bányabírónak, s mitől kell neki tartózkodnia 
– nézett reá szúrósan a bozontos szemöldöke alól Dóczy Sebestyén. – Mert 
nagyon helyes az, hogy vaslánc tétessék a vájár nyakára, ha káromkodik, 
de nehéz megállni káromkodás nélkül, ha mások az ércből mintát visznek 
haza,   s   elfelejtik   a   többihez   visszatenni,   hanem   maguknál   tartják   s 
beolvasztatják.
A bányabíró szája egészen oldalt húzódott savanyúan. Válla közé húzta 
a kopasz fejét.
– Elég rosszul teszik, akik teszik – mondta bizonytalan mekegéssel –, 
de én ilyent még sohasem tapasztaltam.
 – Persze, hogy nem, persze, hogy nem – bólogatott Dóczy Sebestyén. – 
Hiszen csak úgy mondtam. Megbocsát, bíró uram, sietek haza, szomorú 
nap ez minekünk.
– Tudom, tudom, Tarkha György az idősebbik leányát vette volna el – 
sopánkodott nagy szolgálatkészséggel a bányabíró. – De hiszen majd csak 
akad a leánykának más kérője is még.
Tartóztatni azonban nem tartóztatta  most már Dóczy Sebestyént egy 
szóval   sem.   Inkább   bánta,   hogy   megállította   s   behívta.   De   ki   gondolta 
volna,   hogy   így   mögéje   néz   mindennek   ahelyett,   hogy,   mint   mások, 
megegyezett volna vele abban, hogy ennél okosabb s teljesebb rendeletet 
már nem is lehetne kitalálni.
Dóczy   Sebestyén  felült   a  lovára,   s  hazafelé  indult.  Előbb   fel  kellett 
kapaszkodnia a hegyre, aztán le kellett ereszkednie róla, majd átvágott az 
erdőn ott, ahol Rudolf­akna elhagyatott helyét mutatta néhány elfeketült, 
gazba fulladt kőhalom a tisztáson. Megállt egy pillanatra, s összetette a két 
kezét.   Annát   látta   gondolatban,   kis   vékony,   fehér   lábát,   amint   mezítláb 
szalad a fűben, s ő a tónál várja. Isten bocsássa meg, most sem a leányát, 
Margitot   sajnálta   leginkább,   hanem   a   feleségét.   Mit   fog   az   érezni, 
szegényke, ha a gyermekét szenvedni látja? Nehezebb az ilyen, mint mikor 
a szülőnek van bánata. Anna, Anna… pedig hát ő sem olyan fiatal már, 
mint akkoriban.
Eltemették a hosszúlábú, kicsit mélák Tarkha Györgyöt aznap délután. 
És Dóczy Sebestyénnek, míg a pap énekét hallgatta, sok minden az eszébe 
jutott. Nem látta, nem tudhatta azt senki, mi minden feküdt az ő szívén 
közben,   mi   mindent   gondolt.   Mások   csak   torzonborz   képét,   mérges 
szemöldökét ismerték, a lelkét igazában csak Anna.
Letépett   egy   ágat,   s   meglegyintette   vele   a   lova   fejét,   hogy   jobban 
siessen.   Amint   közeledett   hazafelé,   egyre   jobban   aggódott   Anna   miatt. 
Most   a   leánykát   vigasztalja   bizonyosan,   bár   hiszen   sejteni   lehetett   már 
előbb is, hogy nem lesz Tarkha Györgyből többet ember.
Verejték ütötte ki a lovat is, őt magát is, mire a kapuhoz ért, s leugrott. 
Nem   jött   ki   eléje   senki.   Annát   nem   látta   a   zöldüveges   ablakban.   Már 
kopogtatni akart, mikor sírva­ríva a bolondos szolgálóleány csoszogott elő 
ajtót nyitni, s mondta nagy nehezen a tatárhírt, hogy Margiton kitört a láz, 
himlő van rajta.
 *

– Most már mindegy, hogy a gyűrű vagy nem a gyűrű – mondta Dóczy 
Sebestyén felesége keményen a szolgálóleánynak –, neked ahhoz semmi 
közöd nincsen. Főzz gyorsan vizet, amint mondottam, és tedd belé ezeket a 
füveket, aztán a füstölőt készítsd.
– De bizony van közöm! – egyenesedett fel a tűzhely előtt guggoltából 
a leány. – Én nem akarok himlőt kapni, én elmegyek innen a háztól akár 
rögtön!
–  Hát csak menj, szedd a ruhád, s eredj – mondta haragosan Anna, s 
már   ő   guggolt   le,   hogy   megrakja   a   tüzet.   Mit   lehet   várni   az   ilyen 
teremtéstől? Feléri ez ésszel, hogy most itthagyja, mikor két beteg van a 
házban, Kristóf meg Margit, s már Gáspárt is borzongatja a hideg? Hogy 
neki majdnem megfakad a feje, ez nem csoda, de a dolognak csak meg kell 
lenni mindenképp.
S   még  hozzá   a  folytonos  magyarázgatás,  tusakodás  a   háznéppel.   Ó, 
milyen nehéz dolog az értelmetlenséggel hadakozni! Mikor az ő anyja s 
anyjának nagyanyja tudvást tudta, mit kell tenni, ha kiüt valahol a himlő. 
Nem fekete kutya szőrét, gyermekágyban meghalt asszony sírjáról szedett 
füvet,   keresztúton   talált   szemetet   kell   tésztába   sütve   adni   a   betegnek. 
Hanem   vízzel   felfőtt   tejben   füröszteni,   a   hőségét   hűs   ezerjófűteával 
csillapítani,  az  evéstől  minél  inkább tartóztatni.  S  hogy a háznép  egyre 
erősebb nyavalyába ne essen, s mind bele ne haljanak, az első beteg első 
himlőjének   első   váladékát   rákenni   a   kisujjára   mindenkinek,   kicsit 
megszúrni tűzbe tartott tűvel. S akkor, ha meg is kapják, enyhén túlesnek 
rajta.
A   fürösztést   meg   az   ezerjófűteát   még   csak   elhitték   neki,   de   már   a 
többitől nagyon irtóztak. Dóczy Sebestyén három napig töprengett rajta, a 
negyediken korán reggel odalépett a felesége elé, s tartotta oda az ujját.
– Itt van, csináld meg, Anna. Meggondoltam. S a gyermekeket is óvd, 
ha még lehet.
Vajon belátta­e az asszony igazát, vagy megijedt, mert aznap azt hitték, 
meghal Margit, és a többit féltette? Anna sírva kenegette meg mindeniknek 
az ujját,  mert gondolta ugyan, hogy nem baj, ha nem az első felfakadt 
himlő első váladékát veszi, de biztosan mégsem tudta. S Margitot is siratta 
keservesen.
Nem tudta, mit kérjen a jó Istentől. Meghaljon fiatalon, szépen, vagy 
himlőhelyes   arccal   éljen   tovább,   ki   tudja   meddig?   Mégis,   nem   tudta 
lenyelni magában az anyai szív követelő szeretetét.
–  Csak   hadd   éljen,   csak   hadd   éljen,   Isten,   engedd!   Ha   csúf   is   lesz 
szegényke,  mi  szeretjük,  mi   istápoljuk  holtig!  S   talán  elmúlnak   majd  a 
himlőhelyek az arcáról egy­két év múlva.
Ilona,   a   kisebb   leány   meg   Mihályka,   a   kisebb   fiú   egy­két   napig 
forróságot   éreztek,   a   kezükön   volt   három­négy   hólyag,   s   az   meg   is 
varasodott. Maga Dóczy Sebestyén meg sem érezte a betegség szelét sem. 
Anna négy napig úgy vonszolta magát, mintha félig agyonverték volna, de 
aztán elmúlt a gyötrő fájás és szédülés.
Kristóf   meghalt.   Gáspár   és   Margit   felkeltek   hosszú   hetek   után,   de 
himlőhelyes lett mindkettőnek a szép sima arca. Gáspár nem sokat törődött 
vele. A férfinek elég, ha egy paraszthajszállal szebb az ördögnél, s annál 
azért szebb volt. De Margit nagyon sokat sírt.

Következő  tavasszal eljött látogatóba Muner Mihály Bécs városából. 
Vastag arannyal volt ki hányva a mentéje. Nagy katona lett odafenn. Mióta 
a bányagróf magával vitte, s maga mellett neveltette, ugyancsak jól ment a 
sora. Valami bárónőt vett el feleségül, s most a fiát hozta el magával. Azt 
mondta   bizalmasan   Dóczy   Sebestyénnek,   hogy   úgy   tapasztalta,   errefelé 
jobb az erkölcs, nagyvárosokban a francia baj ott is kiüthet, ahol az ember 
nem   várja,   s   a   fiának   tisztességes   feleséget   kíván.   A   sok   fene   háború 
mindenfelé elvitte a nyavalyát a hazatérő katonák útján. Hát mert úgyis 
Beszterczebányára   küldték   hivatalos   ügyben,   elnézeget   a   környékbeli 
rokoni házakhoz – mondta.
Nagy   tisztesség   volt,   s   Dóczy   Sebestyénné   különösen   büszkén   és 
boldogan kedveskedett a vendégeknek. Anyjától sokszor hallott Mihályról, 
akit   ugyan   mindig   afféle   fürtöshajú   kisfiúnak   képzelt,   hiszen   tizennégy 
éves sem volt még, mikor elkerült hazulról, s utoljára látták otthon. Most 
aztán elcsodálkozott, mikor nagybajuszú, testes, morgóhangú katona lépett 
eléje, s ugyan cuppanósan megcsókolta jobbról is, balról is. A fiú nagyon 
szép volt. Kicsit halaványképű, kicsit kényes, de festeni lehetett volna a 
díszes   ruhájában,   selyemgallérral   a   nyaka   körül,   gondosan   bodorított 
hosszú, szőke hajával, apró kis bajuszával.
Anna izgatottan, boldogan szaladt be a lányaihoz, hogy öltözzenek, s 
jöjjenek elő. Ilona, a kisebb ugrott is mindjárt, piros, kerek almaarcocskája 
még pirosabb lett a nagy felindultságtól. Hanem Margit csak leejtette a két 
kezét, s a fejét rázta csöndesen.
–  Ne tegyen  csúffá  anyám,  hogy ki kelljen  lépnem  oda, mások elé, 
ezzel a himlőhelyes arcommal.
– De hiszen adok én neked liliomvizet meg…
– Akármit ad anyámasszony, meglátszik az, s én nem mutatom magam 
másnak,   mint   ami   vagyok.   Ha   parancsolja,   engedelmeskedni   kénytelen 
vagyok, de nagyon kérem, nézze szomorú állapotomat.
Nyelt egy nagyot, oldalt fordította a fejét, s hozzátette még:
–  Nagyon jól tudom  én, Györgyöm akarta   így, hogy senki másé ne 
legyek. Nem is leszek, mert csak őt szeretem én ezentúl is.
– Jó, jó – mondta az anyja, s nyelte hirtelen fellobbanó türelmetlenségét 
–, elhiszem, most így beszélsz, mert így gondolod. Tizenhat éves leány 
még hetykén megvan magában is. De mire huszonhat éves leszel…
–  Akkorra   majd   csak   megkönyörül   rajtam   az   Isten,   s   megyek 
Györgyhöz.
Anna   összehúzta   a   szemét.   Úgy   nézte   a   leányát,   aki   valamiképpen 
idegenné lett, mióta kilábolt a betegségből. Hallotta anyjától, hogy apjának 
egyik testvérhuga, Ágnes mindig a halált kívánta, s el is ment Jézushoz 
szárazköhögéssel és nagyon sok imádkozással. De az mindig csak Jézust 
szerette. Margit meg György miatt beszél így. Vajon kedves volna Istennek 
ez   az   áldozat?   Megcsóválta   a   fejét,   s   nagyon   fájt   neki   minden   szó,   de 
mondta azért:
–  Márpedig, kedves leányom, szedd össze magad, és öltözz te is. Én 
nem rejtelek el. Ha olyan kevély vagy, hogy nem akarod Isten akaratát 
alázattal   viselni,   s   a   sorsodat   úgy   várni,   én   meg   nem   menthetlek   a 
szégyenkezéstől, de meg sem is kímélhetlek, mert ha én elengedem, hogy 
bejöjj, apádurad üzen érted.
 Így aztán nagy húzódozva, keseregve előjött Margit is, de egy szót sem 
szólt, még a szemét sem vetette fel. Annál ügyesebben viselkedett a fürge, 
almaképű Ilona. Meg is tetszett Mihály úrnak, különösen, mikor a rokoni 
csók után nemhogy megijedt s elszégyenkezett volna, de még a nyakába is 
kapaszkodott   a   katonának.   Persze   a   fiatal   Munertől   már   szemérmesen 
tovább húzódott, de úgy is volt ez rendjén. Piros lett hamarosan a fiatal 
Muner   Teofil   keskeny,   leányos   arca   is,   s   mindegyre   a   bajuszkáját 
próbálgatta pederni.
Három   napig   maradtak   a   vendégek.   Gáspárt   magukkal   vitték. 
Katonának   való   a   ragyás   legény   –   mondta   Muner   Mihály,   amint   a   fiú 
vállára csapott. – Ott a kardot nézik, nem a pofát.
Anna   sírva   engedte   útjára.   Tudta,   hamarosan   mindenképpen   elment 
volna, apja  külországi  iskolára  gondolt  azelőtt,  de  akkor Kristóf  meg  ő 
együtt készültek. Most, hogy Gáspár árván maradt, jobbnak látszott így a 
dolog.
–  Vajon látlak­e még egyszer? Visszajössz­e még valamikor hozzám, 
édes jó fiam?
– Visszajövök, édesanyám – ígérte a fiú, mert nem volt rosszlelkű soha. 
De úgy érezte, bizony nem jön ő vissza többet ebben az életben, s nagyon 
nehezeket   nyelt,   mikor   bezáródott   mögötte   a   házkapu.   Nézte   fátyolos 
szemmel   a   kohót,   a   zúzót,   az   utcahosszat   álló   házakat,   még   az   utolsó 
bányaszájtól   is   nehezen   búcsúzkodott   magában.   Fennszóval   persze   a 
világért sem mondta volna, mit érez. Csak hallgatag volt egy ideig. De 
mikor a Garamhoz értek volna másnap, már tréfálni is próbált Teofillal, s 
versenyt ugrattak ketten.
Három hetet kellett Muner Mihálynak Beszterczebányán tölteni, aztán 
egy   reggel   azt   mondta   Dóczy   Gáspárnak   a   bátyja,   hogy   nyergelnek, 
indulnak.
Gáspár   nem   tudta,   miért   hunyorít   hozzá   olyan   jókedvűen.   Nem 
kérdezett egy szót sem, arra már megtanították, hogy a katona csak akkor 
szól, ha kérdezik, s oda megy, ahová parancsolják.
Csak furcsállotta, hogy visszatérnek a Garamhoz. Aztán útba került a 
felégetett,   elpusztult   Libethbánya   elhagyatott   romjai   fölött   ágaskodó 
meredek   hegy,   még   tovább   eljutottak   a   selmeczi   városkapuhoz.   Gáspár 
szerette volna megkérni a nagybátyját, ha már itt vannak, hadd szökjön 
haza anyját látni csak egy órára Vihnyére, de szégyellte volna. Nagyokat 
nyelt, mikor rövid pihenés után Selmeczről újra elindultak.
Mihály   ravaszul   mosolygott.   Előbb   másfelé   indult,   aztán   egyszerre 
lekanyarodott az útról, visszafordult, s vígan kiáltotta:
–  Na,   fiú,   mit   gondolsz,   hová   megyünk?   Dóczy   Sebestyén   úrhoz, 
leánykérőbe. Ha lehet, visszük mindjárt a húgodat is!
Dóczy Gáspár erre aztán kisfiú módra elsírta magát. Jókora gödör volt 
előtte, azt átugratta a paripájával, hogy senki ne lássa a ragyás képét így, 
pedig   nem   is   néztek   rá.   Teofil   arca   úgy   tüzelt,   mint   valami   szerelmes 
leányzóé, s éppen úgy takarta volna, mint ő. Az út másik oldalán árkot 
látott, azon ugratott keresztül.
Muner Mihály látta, hogy egyik fiú erre, másik arra szökik előle, s ő az 
út közepén marad a három szál katonakísérővel egyedül. Akkorát kacagott, 
hogy zengett belé a Paradicsom­hegy sok zegzugos sziklája.

Olyan hamar azért nem ment a dolog. Az esküvőt csak a következő 
évben tartották, mert Ilonka még nagyon fiatalka volt, s az apja féltette az 
idegen világtól. Hát még Anna! Minden egyes nap, amit a kis Ilona otthon 
töltött,  ajándék   volt  neki.   Simogatta  a   gyermeket,  tanítgatta,  dédelgette. 
Margit   csak   oldalt   nézett   néha   rájuk.   Nem   mintha   irigyelte   volna   – 
mondogatta magában –, de Ilona igazán nem sajnálni való. Neki szép az 
arca, s gazdag, fiatal vőlegénye van. Mit babusgatják? Vele alig törődnek. 
Fojtotta magába a keserűséget, de hol itt, hol ott fúródott elő a szavaiból, 
nézéséből, viselkedéséből egy­egy tüske. Anna nehéz szívvel figyelte, de 
nem   szólt   rá.   Megfogadta,   soha   többet   nem   szól.   Akkor   fogadta   meg, 
mikor Muner Mihály Ilonát kérte a fiának, s hozzátette:
– Csak azzal a szegény kis ragyással lehetne valami okosat tenni még. 
Van nekem egy félszemű kapitányom, azt talán elküldeném, egy szemmel 
kevesebb himlőhelyet lát rajta, mint kettővel. Igaz, hogy lába is csak egy 
van, de azért ennek, szegénykének, talán jó lesz.
–  Ez   volt   a   szebbik   leányunk   –   mondta   Dóczy   Sebestyén   halkan, 
lehajtott fejjel, mert félt, hogy Mihály úr harsogó katonahangját meghallja 
odabenn Margit, s nem is hiába félt. – Kérője is volt már, de himlőben 
meghalt. Már betegen gyűrűcskét küldött neki, s nem tudom, nem ezzel 
küldte­e a betegséget is, legalább a feleségem ezt állítja.
–  Ejnye,   ejnye   –   csóválta   a   fejét   Mihály   –,   már   legalább 
megesküdhettek volna, hogy özvegyasszony lenne a neve, s ne maradna 
magnak a házban.
Azóta   Margit   sokszor   emlegette,   hogy   ha   anyja   nem   kényszeríti   a 
vendégek elé, nem sértik meg őt olyan csúnyán, mint az a rokon, s nem 
mondja róla senki, hogy magnak marad a házban.

Pedig hát ott maradt  Margit,  ott volt még  tíz  év után is. Huszonhat 

esztendős lett, s nem vitte el senki.
Kérték eleinte  özvegyek meg olyanok, akiknek jó lett volna a pénz. 
Ragyás leánnyal kétszeres jegyruhát kell adni, hogy eltakarja a képét – ezt 
mindenki  tudta.   De  Margitnak   eleinte  senki   sem  kellett,   csak  Györgyöt 
emlegette.  Ez   tartott  vagy   három   évig.   Akkor  azok   nem  kellettek,   akik 
akadtak volna. Huszadik évén túl már azt sem bánta volna, ha az ördög 
sógora jön érte.
De úgy látszik, szegényke még annak sem kellett…

Pénteki napra virradtak Nyék városában. A piacon ugyancsak zajgott a 
nép. Kalickába zárt asszonyokat, pellengérre kötött leányokat lehetett látni. 
Voltak   elegen.   Ha   nem   is   kapták   éppen   valamennyit   szégyenben   a 
tanácsurak, de mióta Szabó János lett a bíró – aki ugyancsak kedvelte a 
hóhér foglalkoztatását, s unta magát, ha nem esett minden héten valami kis 
komédia –, két városi polgár tanúsága elég volt, hogy valakiről elhiggyék: 
hímzett gatyamadzagot küldött egy legénynek, vagy esti kilenc óra után az 
utcán látták kóricálni.
Kint,   a   Dunaparton   ilyenkor   énekeltek   a   halászlegények   szívfájdító 
nótákat a bogrács körül, nagy tüzeket gyújtva. Lesték az asszonyfélét. Az 
meg, akár az éjszakai pille, oda repül, ahol fényt lát, szegény bolond. Egy 
kis boldogság fényét keresi, amit aztán meg kell fizetni keservesen. Bár 
suttogták   némelyek,   hogy   ha   Szabó   Jánosnak   megtetszik   a   pellengéren 
vagy a tömlöcben egy­egy hajadonféle vagy menyecske, van annak módja, 
hogy a kiseprűztetéstől megszabaduljon.
Hiszen   voltak   azért,   akik   a   város   közvéleménye   szerint   is 
megérdemelték   sorsukat.   Itt   is,   ott   is   suttogtak   egyet­mást   főleg   a   szép 
Prinyi Pannáról, aki lebiggyesztett szájjal, mellén szakadt inggel, bontott 
hajjal, haragos­fényes szemmel állt ott a többiek sorában, s mikor néhány 
suhanc csúfolódott vele, s a bokáját is megrángatta, rájuk köpött.
Virág Katóról viszont mindenki tudni vélte, hogy csak rágalom juttatta 
bajba szegénykét,  s tudták azt  is, hogy az apja szégyenletében  eladta  a 
házát, mindenét, s ő maga is elköltözik a városból, ahonnan az ő leányát 
ártatlanul kiseprűzik. Próbált szót váltani a bíróval – beszélte egy termetes 
asszony suttogva a tenyere mögül –, de Szabó János az asztalra csapott, 
hogy a törvény, törvény. Valamivel nagyon megharagíthatta őt Virág Kata, 
mert egyébként elnézőbb a szép leányok dolgában.
Hosszú,   ősz   haja   az   arcába   lógott,   úgy   állt   ott   elöl   lehajtott   fejjel, 
összefogott kézzel Virág halászmester, s tűrte, amit kellett. Mint mikor a 
felesége temetését állta végig – suttogták az asszonyok. „Majd elmúlik ez 
is – sóhajtott fel nyomottan néha. – Isten csak velük marad minden bajon 
keresztül, s aki a szégyent rájuk hozta, maga is bűnhődik a szerencsétlen.”
Ezt gondolta a jámbor öreg halászmester, s ezt gondolta mindenki más 
is, aki jóravaló ember volt a tömegben. Mert azt is tudta mindenki, hogy 
Gall János György mészárosmester, aki Virág Katót bepanaszolta, s egyik 
cimboráját,   a   borvirágos   orrú   Detrekői   Pál   deákot   vette   tanúnak   maga 
mellé, alig két nap múlva szintén a tömlöcbe került a szeretőjével együtt, s 
azt   várja,   hogy   amint   Prinyi   Pannát   kiseprűzik,   estefelé   őt   is   bírái   elé 
bocsássák.
De mit segít az már szegény Virág Katón? Addigra már kívül lesz a 
városon Prinyi Pannával együtt.
Délután három órakor harangkongás közepette megjelent a városbíró, 
Szabó János a tanácsurakkal. Nagy zúgás fogadta őket. A polgárság rég 
elégedetlen volt egyfelől az oktalan és mértéktelen szigorúság, másfelől a 
vélt vagy valódi részrehajlás miatt. Beszélték, hogy Szabó János azért lett 
csak bíró, mert a lutheránusok katolikust, a katolikusok lutheránust nem 
akartak, Szabó János meg soha feléje nem ment a templomnak, s az egyik 
tanácsos mérgében kiáltotta oda a többieknek:
– Legyen hát Szabó János, az majd nem imádkozik sem itt, sem ott!
S mert dühösek, konokak voltak valamennyien, bíró lett Szabó János, a 
négyszegletes fejű, kopasz, hosszú karú Szabó János, akiről azt suttogták, 
hogy váltott gyermek lett volna. Ő aztán úgy tett túl rajtuk, hogy aki nem 
járt   templomba   (akár   katolikus,   akár   lutheránus),   különb­különbféle 
büntetéseket eszelt ki annak, s hiába panaszkodott sírva a hatgyermekes 
szegény Kölesné, hogy nem érkezett szentmisére menni, megbocsátja azt 
neki az Úr, Szabó János nem bocsátotta meg.
Azt is suttogták, hogy bízvást oda lehetne állítani a pellengérre őt is, 
mert hol itt, hol ott tudtak valami dolgáról, az pedig régóta nyílt dolog volt, 
hogy nem él tiszta házaséletet. De hát úgy van az, hogy ki minél jobban 
érzi viszketni az oldalát, annál inkább kiabálja az esőt – mondták a nyéki 
kofaasszonyok,   ha   nagyon   szelíden,   kíméletesen   akarták   kifejezni,   amit 
gondoltak. Egyébként sem igen nyelték le a mondanivalót. Szűcs Ferencné 
például, akitől az összes tanácsurak is féltek, mert nagyerejű, nagykontyú, 
nagycsontú, lódingos lövő, puskapalackos, lovon nyargaló, hajdú módon 
hujogató   asszony   volt,   nyíltan   odakiabált   a   bírónak,   amint   leült   volna 
helyére:
– Hej, bíró, bíró! Pókháló a törvény, úgy látom! Csak aprók akadnak és 
vesznek benne. Az öregje keresztüljár rajta, és erővel kiveti magát!
Virág halászmester felemelte ősz fejét egy pillanatra, s mintha valami 
kesernyés mosolyra húzódott  volna a szája. De aztán csak összeharapta 
megint, és szorosabbra kulcsolta a két kezét. Mert a tanács elhelyezkedett, 
s jött már az istrázsa meg a hóhér a legényeivel.
A fődrabant felállt, s olvasni kezdte az ítéleteket. Nagy hangon kezdte, 
de hamar berekedt. Egyre halkabb, hadaróbb hangon beszélt, az sem igen 
értette, aki odafigyelt. De nem is igen figyeltek. Várták, ami következik.
Fellépett   a   hóhér   az   emelvényre.   Virág   halászmester   ősz   feje 
megreszketett. Hangosan felcsuklott a tisztességben megöregedett polgár, 
nem bírta elfojtani a zokogását. Mert Kata volt első a sorban, s az istrázsa 
most odalépett, s felemelte a pendelyét. Fehér, vékony combjára ráütött 
néhányat vesszővel a hóhér, csak úgy suhogott. Katának véres lett az inge 
meg az ajka is, amint összeharapta, de sem egy szavát, sem egyetlen hang 
sírását nem hallották. Csak az apja, az sírt.
– Minek vállalta magára a szerencsétlen, mikor soha nem tett semmit, 
hiszen magam is jártam náluk aznap, s otthon volt! – zúgolódott félhangon 
Szűcs Ferencné. – Dejszen, ha én lettem volna a helyében…
– Ne vállalta volna? – vetette oda keserűen egy menyecske. – S hagyja, 
hogy   tortúrára   vigyék,   ott   vallassák?   Vagy   éppen   valamelyik   drabant 
becstelenítse meg a tömlöcben? Így elmegy a városból apjával együtt, s 
valahol majd csak megélnek. Elég hosszú a Duna, mindenütt lehet benne 
halászni.
– Lett volna annak más módja is – vélte tudni egy harmadik asszony. – 
De jobb nem beszélni arról.
A mulatság tovább folyt odafenn a szégyenpadon. Szabó János, a bíró 
elmeredt szemmel ült a helyén, úgy nézte. Nyalogatta a széles ajkát, s a 
szájaszélén kicsordult a nyál. Nagyokat nyelt, olyan olajos volt a tekintete, 
mint   a   veszett   kutyáé.   Mikor   Prinyi   Pannára   került   a   sor,   még   jobban 
előrenyújtotta a nyakát, s a száját mosolygásra húzta, mert a szép leány 
rugdalózott, rikoltozott, visított. A hóhérlegények annál erősebben fogták, 
pendelyét a nyakába vetették, s még néhányat ráütöttek.
Mire az utolsóhoz értek a pálcával, már hozták is a szalmakoszorúkat 
meg a pacalt. A tömegben néhány halászlegény lődörgött, tudták, hogy ők 
is   ludasak   abban,   amiért   ezek   a   leányok   szenvednek,   de   még   nevettek 
rajtuk. Azt tartották ők is: ami jólesik, azt elveszem magamnak, s másnapra 
elfelejtem.   A   véres   pendelyeket   meglibbentette   a   szél,   amint   sorra 
letámolyogtak   a   leányok   az   emelvényről,   s   lenn   fejükbe   nyomták   a 
szégyenkoronát. Odakötötték erősen a hajuk fonatával, le ne essen.
Megindult   a   menet.   Elöl   a   drabantok,   aztán   a   kiűzetésre   ítéltek, 
mögöttük a hóhér, aki egyre vesszőzte, kergette hol egyiket, hol másikat, s 
nagyokat suhintott rájuk. Majd a tömeg.
Hogyan, hogyan nem, mire megkerülték a templomot, s kibukkantak a 
Duna   mellett   kanyargó   országútra,   az   utolsó   házak   közé,   egy   leánnyal 
kevesebb szaladt a porban pacallal meg szalmával a fején. Voltak, akik 
nem vették észre. De Szűcs Ferencné meglátta.
– Hol van Prinyi Panna?
– Az ám! – álltak meg a többi asszonyok. – Hol van Prinyi Panna?
 Hát   a   rágalom   győzedelmeskedhet,   s   ahol   csakugyan   bűn   van,   azt 
mentik?
Először csak ők néhányan zúgtak, de aztán az egész tömeg megállt. A 
város határa előtt már összevissza kiabáltak:
– Hol van Prinyi Panna?
Nem volt sehol.
A   hóhér   még   egyet   csapott   mindenik   leányra,   aztán   az   utolsó   ház 
mögött már odamehetett mindenikhez, aki siratta, sajnálta. Két cigányleány 
volt közöttük, azok egyedül mendegéltek – nem először történt velük, az is 
lehet. Indultak a többi kóbor pajkosok útjára, amerre majd veti őket a szél. 
Virág Katót ruhával, szekérrel várta az apja. Levette fejéről a szégyent, s 
odamentek   a   Dunához.   Mert   Kata   könyörgött,   hogy   először   is 
megmosdana. Véres volt, mocskos volt szegény.
–  Jól van hát – mondta az apja. S leült a bokrok mellett, azok mögé 
ment Virág Kata. De hogy soká nem jött elő, nyugtalan lett az öregember.
Betekint a bokrok közé: csak a ruhát látja ott, Katát sehol. Nagyot kiált, 
s hát ott viszi már a víz a szerencsétlent lefelé. Belevetette magát.
Szerencsére   volt   ladik   a   közelben,   s   a   reszkető,   magával   tehetetlen, 
zokogó öreg halászmestert László Benedek segítette be magához, s evezett, 
mintha nem egy, de négy ember lenne. Mikor másodszor vetette fel a víz 
Katát, utolérték, beemelték a csónakba.
Aztán eleveztek hárman, s attól fogvást egyiküket sem látta senki. De 
beszélték,   akik   hallották,   hogy   fenn,   a   Tisza   mentén   éldegél   egy   öreg 
halász a vejével és szép leányával. Sudár a fiatalasszony, göndör a haja, 
vékony   fehér   a   bokája,   éppen,   mint   Virág   Katának   volt,   akit   ártatlanul 
seprőztek ki a városból, s szégyenében a vízbe vetette magát.

Szűcs Ferencné nem hagyta abba a dolgot. Összesúgott a kofákkal, meg 
a mesterasszonyok közül is akadtak, akik a férjüket noszogatták, hogy ezt 
már mégsem lehet tűrni. Szégyen ez az egész városra. Micsoda bíró ez a 
Szabó János? Hová tette Prinyi Pannát?
Nemsokára   látták,   hogy   csizmás,   feketébe   öltözött   küldöttség   indul, 
csupa   tisztes   polgárból,   de   csupa   markos,   bikaerős   emberből   álló 
küldöttség, mert nem lehetett tudni, mi várja őket. Tudták, hogy a bírónak 
sok minden juthat az eszébe, s nem lehet kiszámítani a gondolatait meg 
cselekvését.
Hogy mi történt a tanácsosok előtt, a küldöttség meg a bíró között, azt a 
küldöttség   nem   kötötte   pontosan,   szóról   szóra   az   asszonyok   orrára,   de 
annyit mindenki tudott még aznap este, hogy Prinyi Panna azért nem volt a 
kiseprűzöttek között, mert hogyan, hogyan nem, a bíró öreg nagybátyja, a 
hetvenéves Kása Gergely tisztes feleségül kérte. Ez így rendben lett volna, 
nincs  nagyobb  bolond   az   öreg  bolondnál,  bár   ki  tudja,   mi  a   bolondság 
ebben az egészben. Hanem annyit mégis elért a küldöttség, hogy Szabó 
János leköszönt a bíróságról, s nagy hirtelen, már másnap el is utazott. 
Suttogtak   aztán   mindent,   hogy   szörnyűséges   dologra   jöttek   volna   rá   a 
tanácsosok, hogy a bíró a tömlöcben dorbézolt, és beszélni sem jó róla, mi 
minden bűnben vétkesnek találták. Az igazat sohasem tudta meg senki.
Nem csoda így, hogy a nagy kavarodásban Gall János mészáros dolgát 
elfelejtették.   Még   egyre   ott   üldögélt   a   tömlöcben,   s   hozatta   magának 
bújában a bort. Mikor a felesége meghallotta a hírt, térden állva adott hálát 
Istennek,   s   imádkozott,   bár   minél   későbben   lenne   új   bíró,   s   az   minél 
lassabban kerítene sort az ura dolgára, nehogy gyorsan hazaeresszék.
Ha Gall János György ügyét el is hagyták a tanácsosok, nem így állt a 
dolog Szűcs Ferencnével, aki, sokan hallották, ezt kiáltotta oda nekik:
–  Bent ültök az törvényben, és olyan törvényt csináltok, az minéműt 
akartok!
– Ez már sok – mondták a felbőszült tanácsbeliek, akiket evett a méreg 
és   a   szégyen   a   történtek   miatt.   –   Amint   újra   lesz   bírónk,   az   asszonyt 
megidéztetjük. Éspedig olyan ember kell ide, aki tőle sem fél!
Erre aztán megválasztották az Úr ezerhatszáznegyvenharmadik évében 
Nyék város bírájául Szűcs Ferencné hites urát, az öreg Szűcs Ferencet.

* 

Ott ült az öreg fehér bajszát kétfelé törölve a bírói székben, s megállt 
előtte az asszony. Magasabb volt az uránál mindig, de különösen most, 
hogy ő állt, az ura meg ült.
 Hanem mind a ketten tisztelték a törvényt, s most nem férj meg feleség 
voltak,   hanem   két   ember,   egyik   bíró,   másik   vádlott.   Szűcs   Ferencné 
megjuhászodva, szép nyugodtan állt hát a helyén, s nézett a bíró szemébe. 
Még most is szép asszony volt, magas, délceg termetű. Hatalmas kontya 
még magasabbnak mutatta. Ha lebontotta a haját, sarkáig érő fekete palást 
fedte a hátát. De már fehér szálak szövődtek tarkán belé a két halántékán. 
Nem fedte el egészen a főkötő.
Nem tagadott semmit.
–  Mondtam, amit mondtam, csak azt tehetem hozzá, hogy ha a bíró 
meg a tanács úgy végzi dolgát, hogy kifogás nem eshet, én sem mondok 
semmi rossz dolgot felőle.
A tanácskozásra összedugott férfifejeket is csöndesen, félelem nélkül 
nézte Szűcs Ferencné. Szinte még mintha mosolygott volna. Büszke volt az 
urára, hogy ő lett a bíró, s ő hozza majd helyre, amit a másik elrontott. No 
hiszen, lesz abban neki magának is része, mert csak jöjjön haza az öreg, 
megmondja ő azért, amit gondol.
A férfiak gyanútlanul mondták ki az enyhe ítéletet:
– Kövesse meg az tanácsot, s ha még egyszer ilyenféle gonosz dolgot 
mondana,   száz   forint   legyen   az   csöki!   De   ha   valahányszor   búsítja   az 
bírókat   valami   asszony,   mindannyiszor   két   forint   büntetésen   marad, 
melyet,   ha  nem  adna  meg,  az  kalickában   tétessék  mindannyiszor,   bárki 
lenne is.
Szűcs Ferencné megint csak mosolygott, nyelt egyet, büszkén tartott 
fejét meghajtotta, s szólt:
–  Megkövetem az tanácsot, s reménylem, nem lesz okom az bírákat 
ezentúl bármiben is búsítani.
Aztán hazament. S csakugyan, míg az ura volt a bíró, nem hallották a 
városban a hangját. Hogy odahaza mi volt, mi nem volt, arról hallgattak a 
vastag kőfalak. De Szűcs Ferenc nem panaszkodhatott, a pocakja is szépen 
fejlődött, a tekintélye is. Bölcsen törvénykedett, mondják, s nem történt 
meg   az   ő   keze   alatt,   hogy   valakit   ártatlanul   szégyenbe   vittek,   vagy 
kegyetlenül meggyötörtek volna.

*
 Gall János György mannheimi mészárosmester annak idején feleségül 
vett egy Möchin Éva nevű leányzót. Nyolc esztendeig éltek együtt, és öt 
gyermekük született, köztük két iker.
Möchin Éva menyasszony korában sem volt valami szép – vallották 
később a mannheimi asszonyok. Amint pedig a gyermekei sorra születtek, 
napról napra  csúnyább lett  szegényke.  Férje  minden módon  megpróbált 
szabadulni tőle, de nem lehetett. Hiába gyötörte, kínozta, hiába kergette a 
háztól, az asszony az öt gyermekét emlegette, azokért tűrt, azokért maradt.
Gall   János   György   végre   is   a   felesége   tudtával   (mit   tehetett   volna 
ellene?)  a szolgálóját  vette  maga mellé.  Mikor ezt meghallotta  a városi 
tanács, a bíró salamoni ítéletet hozott. Azt rendelte, hogy a felesége vágja 
le a fejét. Az asszony erre nem vállalkozott. Sírva mondta, hogy ő senkit 
meg nem tudna ölni, a gyermekei apját pedig különösen nem. De még ha 
akarná is, ilyen nagy, erős embernek a nyakát hogyan is bírná elvágni ezzel 
a két kezével?
S   odamutatta   két,   munkától   aszott,   vékony,   szeplős   karját.   A   bíró 
megharagudott  –  ő sem szerette  a csúnya asszonyokat –, s  azt mondta, 
vágja   hát   le   akkor   Gall   János   György   a   felesége   fejét,   hogy 
megszabaduljanak   egymástól,   de   utána   kerék   alá   kerül.   Ha   pedig   nem 
akarja ő sem, negyven tallért fizessen váltságul. A szolgálót meg nyomban 
kiseprűzték.
Gall János György megígérte a negyven tallért, de azt sem látták soha a 
mannheimiek, mert megszökött, s otthagyta a feleségét, öt gyermekét és 
Mannheim városát még azon este mindenestől.
Nyéken az ezerhatszázharmincnyolcadik esztendőben annak rendje és 
módja szerint felvételét kérte a mészárosok céhébe Gall János György, aki 
a kiszabott időt kitöltvén, remekét mindenki megelégedésére elkészítvén 
mesterré   nyilváníttatott,   miután   Mannheimben   már   kilenc   esztendőn   át 
mészáros volt. De ezt persze a nyékiek nem sejtették.
Mesterlakomáján   főtt   marhahúst   tálaltak,   mint   illő,   utána   borjú­   és 
tyúkhúst   sárga   mártással,   volt   hozzá   fél   tallér   ára   bor   és   annyi   sör, 
amennyit a vendégek elfogyasztottak, míg az abrosz az asztalon maradt. A 
tanácstagok közül is voltak ott ketten, maga az akkori bíró is, Szabó János. 
Csöpögött az ital a bajuszáról, úgy nevette a különféle tréfákat, melyeket 
Gall   János   György,   különösen   a   csúnya   asszonyokról,   ízesen   tudott 
elmondani. Nagyon jó barátságba keveredtek.
Most már csak arról lett volna még szó, hogy Gall János György illően 
meg is házasodjék. Talált volna is leányt meg özvegyet akármennyit, akik 
tetszettek   volna   neki,   de   tudja   ég,   miért,   az   utolsó   pillanatban   mindig 
megijedt   valamitől.   Nem   annyira   a   saját   lelkiismerete   volt   az,   ami 
vigyázatra intette, mint inkább, hogy tudta a törvényt, s maga is látta annak 
alkalmazását   egyszer.   Egy   kovácslegényt,   akinek   Debrecenben   hites 
felesége volt, s itt újat vett magához, kerékbetörésre szánták, s a tanács 
harmadszor is halálra szavazván végre is hajtották rajta az ítéletet.
Ezt   nem   szerette   volna   megérni   Gall   János   György,   ha   már   olyan 
szépen   elszabadult   Mannheimből,   s   éppen   ezért   inkább   arrafelé 
forgolódott, ahol a szép lányok, asszonyok nem haragudtak meg egy kis jó 
szóért, cirógatásért.
Prinyi Pannának már az anyját is csak a szép Vicának nevezték, s ő 
maga   talán   még   szebb   volt.   Már   tizennégy   éves   korára   nagyon   értett 
mindenhez.   Ez   a   Prinyi   Panna   tetszett   meg   Gall   János   Györgynek,   de 
nagyon.
Minden rendben lett volna úgy ahogy, ha nem jön el az őszi vásárra 
szép varrott papucsaival, harisnyáival Mannheimből Möchin Rafael, Gall 
János György sógora. Álmában sem képzelte, hogy ki fog megállni elsőnek 
a portékája előtt szép leánynak való harisnyát válogatni.
De azon nyomban ráismert.
–  Hej, te ilyen­olyan széltoló! – rivallt reá, s előugrott a deszkaasztal 
mögül,   amin   a   papucsai   álltak.   –   Te   itt   vagy?   Na,   megállj,   viszlek   a 
törvény elé, de rögtön!
Gall   János   György   nagy,   bikanyakú   ember   volt,   a   sógor   kicsi   és 
szeplős,   mint   a   testvérnénje,   de   azért   a   mészáros   nagyon   megijedt. 
Könyörögni kezdett,  ne bántsa  őt. A végén megegyeztek,  hogy a sógor 
elhozza tavaszra az asszonyt meg a gyerekeket, s akkor egy szót sem szól 
Gall   János   György   viselt   dolgairól,   sőt   még   a   nyéki   tanácsnál   is   segít 
rendbe hozni a dolgot.
Egészen tavaszig mindegyre remélte Gall János György, hogy hátha 
meghal az asszony. Csúnya hideg idők jártak. Mindig göthös volt, hátha 
halálra fázik. Aztán tavasz felé sokat esett az eső. Úgy hallatszott, döghalál 
is készül. Áprilisban Prága felett  jégeső  esett, tyúktojás  nagyságú. Mire 
Nyékre ért a híre, már malomkő nagyságú jegek estek, s agyonütöttek hét 
embert meg három asszonyt. Ki tudja, talán Mannheimben is volt ilyen 
jégeső.
Hiába reménykedett Gall János György. Május elején, a tavaszi vásárra, 
megérkezett a sógor a papucsaival megint, s hozta Möchin Évát meg az öt 
gyereket.
Vakargatta   a   fejét   Gall   János   György,   de   látta,   nem   tehet   semmit. 
Felmentek   a   bíróhoz,   s   ott   valami   nagyon   szép   mesét   mondott   el   a 
mészárosmester   arról,   miért   nem   emlegette   a   feleségét   s   családját 
mostanáig. Nem tudta, el akarnak­e utána jönni. Ő bizony rosszul viselte 
magát, egy kicsit ivott, egy kicsit kockázott, s ezért a felesége elkergette, ő 
meg elment hazulról. De most kibékültek, itt az asszony, s szépen együtt 
fognak élni megint.
Möchin Rafael is meg a szegény asszony is nagyokat nyeltek közben, 
de hallgattak. Az asszony pénzt is hozott. Házat vettek, kis kert zöldellt 
mögötte. Ott Gallné rögtön hozzálátott, hogy a hazulról hozott gyökereket, 
magvakat   elültetgesse.   Még   rózsatőt   is   csomagolt   magával.   Az   öccse 
három hétig náluk maradt, aztán indulnia kellett vissza Mannheimbe, de 
ugyancsak ígérte a sógorának, hogy őszre megint eljön a vásárra, mégpedig 
az apjával együtt.
…Nem jöhetett szegény, mert nyáron elvitte valami láz.

Egy   tavaszi   estén   nagyon   megijedt   Prinyi   Panna.   Kimerészkedtek   a 

szép   időben   az   utcára   sétálni,   s   meglátta   őket   a   szomszédból   Dobozi 
Lajosné, akinek az ura derék, szép ember volt, s néha át­átszólt a kerítésen. 
Ezért aztán az asszony haragudott persze. 
Nem volt még nagyon sötét, jól lehetett őket látni, és Dobozi Lajosné 
kikiabált a kertajtón:
– Megállj csak, te pemetehajú, férfiak után tekergő, majd ellátom most 
a bajodat!
Lihegve   szaladt   vissza   Panna   a   házába,   a   hátsó   ajtón   bújt   be,   és 
suttogva, forró lélegzettel mondta a szeretője fülébe:
 – Jaj, mi lesz velem? Elveszejt ez a gonosz lélek! Beárul a bírónál!
Gall János György elővette  a fortélyos  eszét, körülnézett,  mintha az 
alacsony, füstös szobácskában keresne valami menedéket, aztán leült.
–  Hát nincs  valaki  ismerős  leány itt a közelben, akinek  éppen ilyen 
karcsú a dereka, göndör a haja, mint a tiéd?
– Hogyne lenne, mikor van! Virág Kató!

Azt hitték, most már minden rendben van. De Doboziné nyitva tartotta 
a szemét, másnap átment a palánkon, benyitott a házba. Most aztán már 
akkor is látott volna mindent, ha nem akart volna. Szaladt a bíró elé rögtön. 
És Prinyi Pannát még azon este bevitték a tömlöcbe.
De Gall János György sem kerülte el a sorsát. Bár céhbeli mester volt, 
szégyenszemre bekísérték őt is. A céh nem tiltakozott. Szégyellte már a 
többi mészáros, ami történt. Különösen mióta Gall a viselt dolgait szemére 
hányni ment tisztes céhmestert is megsértette kapatos fővel.
Jó ideig ült a hűvösön, mert meg kellett várni a bíróválasztást. De egy 
szép őszi napon végül a bírák elé vezették.
A tanúkat  kihallgatván  megállapítást  nyert, hogy Gall János György 
házából   naponta   szitkozódást,   lármát   hallanak   a   szomszédok,   de   sőt 
ütlegek sem ritkák, s a szegény asszony hol dagadt szemmel, hol sántítva 
jön ki reggelenkint az udvarra. Mondták továbbá többen, hogy Gall János 
György boszorkány hírébe igyekszik keverni a feleségét.
– Ami igaz is – jelentette ki a mészáros a bíró előtt. – A feleségemnél 
alamuszibb   asszony   nincs   a   földön.   Már   otthon,   Mannheimban   is   azért 
kellett eljönnöm, mert egy éjszaka le akarta a fejemet vágni, de szerencsére 
nem   bírta,   mert   a   nyakam   nagyon   erős.   Nem   akartam   mostanáig   ezt 
elmondani, de most már megmondom. Így szemre ájtatos képet vág, de ha 
senki nem látja, ördöggé változik. Az én nyolcszázötven talléros lovamat is 
elpusztította   csak   úgy,   haragjában,   szemveréssel.   Annál   is   inkább   látni, 
hogy boszorkány, mert minden vasárnapon égő gyertya előtt este egy teljes 
órát   imádkozott   már   fiatalkora   óta,   most   meg,   mióta   nem   engedem   a 
templomba, hogy boszorkány mivoltával meg ne szentségtelenítse az Isten 
házát – amivel a városnak csak szolgálatot tettem –, két órát is térdepel 
egyhuzamban.
A   tanácstagok   meg   a   bíró   hallgattak,   egymásra   néztek,   a   fejüket 
csóválták. Gall János György pedig folytatta:
–  Bizony még a méregkeverésben is járatos az asszony, s ha halállal 
nem bünteti a bíró, a végén engem is el fog emészteni.
A tanácskozás megkezdődvén s lefolytatódván a bíró kijelentette, hogy 
valamennyiük   meggyőződése   szerint   Gall   felesége   jámbor,   istenfélő 
asszony,   de   ő   maga   házasságtörésben   vétkes.   Így   hát   purgálja,   mentse 
magát, míg szigorú ítéletet nem kap ezért és egyéb vétségeiért.
Gall nem nyugodott meg a dologban, és így vallott, csak úgy ömlött a 
szájából a szó:
–  Mikoron   marhákkal   a   tavaszon   Neuburgban   jártam,   hazajővén 
házamba tértem, s feleségem e szókkal fogadott: „Na, vén lator! Az ördög 
fojtana téged a pokol fenekére! Hol kóboroltál eddig?” Megijedtem, mert 
nem   jó   ám   a   boszorkánnyal   hadakozni.   Tehát   hallgattam.   De   amíg   az 
asszonnyal   voltam,   mindig   nagy   fájdalmat   éreztem,   mintha   ízzé­porrá 
törtek   volna.   Meg   voltam   verve,   mint   a   zsúp.   „Asszony   –   mondék   –, 
maradhatatlan   vagyok   miattad.   A   nyoszolyát,   párnát   is   elvarázsoltad, 
engem   is   megrontottál.”   Akkor   a   gyermekemet   tettem   melléje,   a 
legkisebbiket,  ezen is  mindjárt  erőt vett  az  esztelenség,   úgy sikoltozott, 
mint akit ölnek. Elvittem hát onnan, és szentelt olajjal megkentem. Másnap 
az   asszony   gyónni   és   áldozni   ment,   erre   én   még   rosszabbul   éreztem 
magamat.   Mit   volt   mit   tennem?   Alázatosan   könyörögtem   magamban 
minden szentekhez, nyissák meg a bírák szemét…
Hanem   a   bírák   úgy   érezték,   hogy   az   ő   szemök   eléggé   nyitva   van. 
Látták, hogy a mészáros hazudik, mint a bomlott óra. Bűnösnek találták 
házasságtörésben   s   a   céhmester   ellen   elkövetett   becsületsértésben.   Arra 
ítélték, hogy három vasárnapon égő gyertyával kezében a templom előtt 
álljon, s a községet megkövesse. Aztán menjen haza.
A három vasárnap eltelt. Az öreg Kása közben feleségül vette Prinyi 
Pannát kész nevetségnek.
S a szép Kásáné már a következő hónapban beszéltetett magáról. Őt 
nem tudták megfogni, de Gall János György részegen ordította végig az 
utcát,   és   megint   latorkodott.   Erre   a   pellengérre   tették,   ami   céhbelinek 
nagyon nagy szégyen. De ez sem használt. Újra be kellett vinni.
A fortélyos és sűrűvérű mészárosmester váltig hangoztatta ugyan most 
is, hogy a felesége a bűbájosok felekezetével tart társaságot, s azért zajdult 
vele össze – az udvaron verte az asszonyt, akkor szaladtak a szomszédok a 
bíróhoz. De nem hitték el, s megfenyegették, hogy ha nem vigyáz, s ez 
még egyszer előfordul, törlik a céhből. Menjen haza, s éljen csöndben.
Gall János György hazament, s egy hét múlva meghalt a felesége.

A  temetés   után  Szűcs  Ferenc   mindazt  elmondta   neki,  amit   otthon  a 
felesége a lelkére kötött:
–  Nagyon jól tudom én, hogy sok mindent lehetne  itt kérdezni meg 
kutatni, de aki meghalt, meghalt, azt már feltámasztani csak az Úr Jézus 
tudná,   s   mert   bizonyosan   sajnálja   szegényt,   ő   sem   akarná.   Jobb   az 
asszonynak, ahol van. A gyermekeket, hallom, elviszik a rokonok. Ez is jól 
van így. Hanem egyet mondok. Ha még egyszer neszét vesszük, hogy a 
mester   a   szép   Kásáné   körül   forgolódik,   s   arra   gondol,   hogy   talán 
özvegységében most könnyebb lesz így meg amúgy élni, bizony nemcsak a 
céhből töröljük, hanem kiseprűzzük még a városból is. Azon igyekezzék 
hát   a   mester,   hogy   valami   tisztes   feleséget   hozzon   magának.   Innen   a 
városból ugyan nem megy hozzá senki, de talán akad hely, ahol még nem 
ismerik.   Csak   így   mentheti   magát.   S   akkor   aztán   a   második   feleségét 
jobban becsülje meg!

Honnan hallotta Prinyi Panna, honnan nem? Talán a sógorasszonyától, 
akinek a testvérbátyja csizmadia volt, s a bányavárosokba járt vásárra – 
pompás, erős lábbeliket tudott készíteni, s az kell az ottaniaknak a köves 
utakon –, egyszóval azt mondta egyszer a szeretőjének:
–  Van Vihnyén egy ragyás leány, aki mindenképpen férjhez szeretne 
menni. Azt mondják, gazdag. Meg kellene nézni egyszer!
 *

Dóczy   Sebestyénné   munkája   közben,   míg   a   pince   nagy   kulcsáért 

besietett   a   házba,   megállt   a   zöldüveges   ablaknál,   mert   megint   olyan 
különös felhőket látott vonulni az égen. Mintha Gáspár fia lovagolt volna 
legelöl kivont karddal, s utána török foglyokat vezettek láncon, aztán tevék 
következtek, majd zsákot cipelő görnyedt emberek, egy kétfejű, szárnyas 
sárkány és valami vasvillás ördög. Hosszú szakállú, vén remete zárta be a 
sort, utána már csak magastornyú kastély meg óriási lombú fa úszott el 
lassan az ég legalján.
Hát ez meg vajon mit jelenthet?
Nem   szerette   Dóczy   Sebestyénné   az   ilyen   látomásokat.   Nagyon   jól 
emlékezett  arra  a napra,  mikor a  szerencsétlen  mélák  Tarkha  György a 
gyűrűcskét küldötte Margitnak. Szegény Kristóf öccse is amiatt halt meg 
akkoriban.   Ha   most   élne,   jó   volna.   Morgott   néha,   fennen   beszélt,   de 
mindent   rá   lehetett   bízni.   Gáspár   messze   jár,   Mihály   nem   úgy   akar 
házasodni, ahogyan ő szeretné. (Látszik a leány orrán, hogy mindenbe bele 
szereti   ütni,   s   már   otthon   úgy   tanították,   hogy   ellenséget   lásson   az   ura 
anyjában.)   Ilona   messze   Pozsonyból   nagy   néha   ír,   Margit   itthon 
szomorkodik, s a sok sírdogálástól még csúnyább szegény.
S mit várhat még? Az ura betegeskedni kezd. Nehezebben húzza már a 
kurta, vastag lábát, egyre vastagabb lesz az egyik, ki tudja, mitől, a másik 
meg vékonyodik. S a vastagabb fáj. Anna összeharapott szájjal nézett fel a 
gomolygó felhőkre.
– Nem akarok özvegyasszony lenni – mondta könyörgőn a jó Istennek. 
– Nem akarok! Inkább meghalok én is, ha az uramnak mennie kell.
Jó, jó, de szegény Margit? Falu csúfja legyen? Mihály felesége ugyan 
nem   fogja   megtűrni   a   házban!   Ilonához   küldje,   hogy   mindenki 
belebotoljon?   Úri   rokonság   nem   jó   ilyenkor.   Kristóf   majd   kitalálna 
valamit.
De neki kell azt a valamit kitalálnia, mert Kristóf rég a felhők között 
lovagol… néha olyan csöppnek látta őt álmában Anna, mint mikor otthon 
voltak még mind a ketten, s anyjával éldegéltek szegényen, de békésen. 
Milyen szép volt, milyen jó volt. Most így látta már, akármilyen könnyű 
dolga, boldogsága volt is Dóczy Sebestyén mellett.
 *

Dóczy Sebestyén lábfájását az enyhítette legjobban, ha a felesége hűs, 
ecetes   ruhával   borogatta,   bár   a   vihnyei   okosasszony   elevenen 
kettészakajtott békát akart rákötni, a selmeczi városi fizikus meg purgálást 
és   fürdőket   ajánlott.   Ilyenkor   hátradőlve   pihent,   kicsit   behunyta   fáradt 
szemét. Hogy mennyit dolgozott, hány ember gondját viselte életében, ő 
tudta csak. Meg hogy mennyit töprengett hiábavaló dolgokon, az ország 
meg   a   város   sorsán.   A   szegények   nyomorúságán.   A   feljebbvalók 
becsületén.   Különösen   az   gyötörte   mindig,   ha   olyan   ember   parancsolt 
valahol, aki engedelmeskedni valónak sem lett volna jó. S ilyent bizony 
sokat látott.
Elpanaszkodta   Annának,   s   Anna   végighallgatta   megértőn.   Közben 
váltogatta a borogatást, mert sokszor olyan tüzes volt a lába szegénynek, 
hogy hozzáérni is alig lehetett. S ilyenkor fájt legjobban.
Aztán, mikor az ura elhallgatott, ő kezdett beszélni. Nagyon csöndes 
hangon, szinte mintha altatni akarta volna.
–  Azt a két  nagy kádat  a pincében  kisúroltattam.  Ha kegyelmednek 
nincs szüksége reá, káposztát tennék el benne télre. A régi hordó szétesett, 
s a bognár azt mondja, rossz már a dongája.
Ezért járt lenn a pincében a nagy kulccsal, mikor a felhőket nézte, s 
most is kitekintett az ablakon. De beborult már az egész ég, egyformán 
szürke   volt   mindenütt.   Őszülő   torzonborz   szakálla   mögül   összehúzott 
szemmel nézte Dóczy Sebestyén az arcát, s olvasott benne, mint a nyitott 
könyvben.
– Tudod te, Annám, hogy a kádak közt meg a pincében te parancsolsz. 
Ez csak olyan elöljáró beszéd. Mit akarsz nekem mondani?
Elpirosodott   Anna   öregedő,   fonnyadó   arcocskája,   s   egy   pillanatra 
megint szép lett az öregasszonyos fejkötő mélyében is. Letekintett az ura 
tiszta, kedves lábára, még így, dagadtan is olyan volt neki, mint valami 
szívének drága kisgyermeké. S úgy mondta:
– Azt, hogy hogyan gondoskodjunk Margitról.
– Hogyan hát, szegényem?
Már egymás kezét fogták, mert egy volt a bánatuk is mindig, nem csak 
az örömük. S Anna beszélt:
 – Anyám mondta el nekem s neki öreganyja, hogy volt minékünk szép 
várunk arra, Eger felé. Dabas vára. Az még most is  a miénk  lenne,  de 
gonosz rokon vette el, mikor öreganyám ura elhalt. Margit jegyruhájából 
talán meg  lehetne vásárolni,  ha nem is a várat, de az Alsótanyát. Mert 
mondta anyám, hogy mindig emlegették, milyen szép darab föld volt az, jó 
kis házzal, s ott szeretett volna gazdálkodni, ha már a várat elvették tőlük. 
Szegény öreganyám meghalt, s anyámra bizony semmi nem maradt.
– Ezt nekem is elmondta anyád. Még azt is, hogy visszaszerezhetném s 
odavihetnélek.   De   bizony   nem   gondoltam   soha   reá.   Bánod,   hogy   nincs 
palotád?
– Csak, hogy kegyelmeddel lehettem, akár egy ólban is ellaktam volna.
Egymásra néztek, s Anna az ura mellére borult egy kicsit, mert jólesett 
emlékezni, s Dóczynak is jólesett magához szorítani, s kicsit megsimogatni 
az asszony vállát.
– Jaj, hát a lába! – ijedt fel Anna aztán szégyenkezve, s gyorsan rakta a 
borogatásokat háromszor is egymás után. – Tudom, a kis házban gondolta 
Margit lakását, ha mi meghalunk, de az nem lenne jó, csak sírna mindig. 
Hát úgy gondoltam én, nem lehetne­e legalább azt az Alsótanyát…
Megcsóválta   mosolyogva   Dóczy   Sebestyén   a   fejét,   s   úgy   nézett   az 
asszonyra.
–  Álmodsz te, Annám. Anyád is bizonyosan álmodott. Hol volt az a 
Dabas vára? Én jól ismerem Eger vidékét, de csak medvék meg farkasok 
laknak   arrafelé   az   erdőben.   Egy   Dabast   ismerek,   Pesthez   másfél   napi 
járásra, de lefelé.
– Márpedig az…
– Tudom, tudom, lelkem. Talán csakugyan volt ötven esztendővel vagy 
még többel ezelőtt. De leronthatták azóta a törökök vagy egyéb katonák. 
Különben   hallottam   volna   róla   Egerben   jártomban.   De   ha   akarod,   még 
utánakérdezek, no. Csak ne sírj.
–  Öreganyám azt mondta, miénk lesz még a vár… a rokon pedig azt 
felelte,   asszonybeszéd.   Ő   meg   rákiáltott   még   halálos   óráján   is,   hogy 
megmutatja, mit ér az ő szava… Úgy lenne igazság, hogy megkapjuk…
–  S   te   ezért   sírsz?   Tán   bizony   te   is   oda   vágyol?   Itt   akarsz   hagyni 
öregségemre?
Anna szíve olyan lágymeleg volt, mintha soha nem tudna mérgelődni.
 –  Tréfál kegyelmed, hogy megvigasztaljon. Csakhogy én Margitot is 
boldognak szeretném tudni szegénykét, olyan boldognak, mint én voltam. 
Ha   már   feleségül   nem   veszi   senki,   miért   ne   keresnénk   melléje   valami 
öregasszony rokont, s élne úgy, a maga kenyerén?
Elgondolkozott Dóczy, megcsóválta néhányszor a fejét, aztán nagyot 
sóhajtott.
–  Mégis jobb lenne férjhez adni. Magányos öregleány mindenkinek a 
kész prédája. Még agyon is üthetik, nem sokat törődik senki a dolgával. Az 
özvegyasszony   élhet   maga   lábán,   de   míg   leány,   csak   a   fiútestvérei   alá 
tartozik.
Anna   lelkében   már   ébredezett   az   apjától   vagy   ki   tudja,   kitől   kapott 
méreg.
– Mert ez is olyan törvény, aminek jobb lett volna nem megírva lenni. 
Ki mit tehet róla, ha leánynak születik? Ha Margit fiú volna…
– Nem lenne gondunk – húzta össze Dóczy Sebestyén a szemöldökét.
Hallgattak. Anna nagyokat nyelt magában.
– Mit tegyünk hát? Öljük meg a szerencsétlent, hogy árván utánunk ne 
maradjon? Én bizony megmondom, egy percig sem kívánok tovább élni, 
mint kigyelmed.
–  Ne   káromold   az   Istent!   –   szorította   meg   Dóczy   Sebestyén   Anna 
kezét. – Ha az Úr úgy rendeli…
– De nem fogja rendelni – toppantott Anna –. mert azt még a jó Isten 
szent felsége sem kívánhatja tőlem.
Dóczy   Sebestyén   elmosolyodva   csóválta   meg   a   fejét,   s   veregette, 
simogatta nagy tenyerével a felesége lehajtott arcát.
Elhallgattak.
Odakint, a kőfolyosón könnyű, csosszanó lépések jöttek a belső kamra 
felől.   Margit.   Kiáltott   is,   az   öreg   fonóasszonyt   hívta.   Anna   felkelt,   az 
ajtóhoz ment, aztán visszafordult, legyintett.
– Templomba készül. S nem szól nekem. Fekete fátyolt tett bizonyosan 
a fejére megint. Úgy tesz, mintha még mindig Györgyöt siratná. Pedig csak 
önmagát. S tudja, hogy haragszom magamban, mégsem szólok egy szót 
sem. Ezért jobb szereti, ha ilyenkor nem is látjuk.

*
 …A kis ház fala olyan rücskös kívül, akár Margit arca – akaratlan is 
erre gondolt Anna, amint felsietett a kerten át a zárt, alacsony kapuig, s 
várt, hogy a legény nyissa a rozsdás zárat. A lapu az ablakig nőtt, a nyirkos 
gaz   közt   döglött   macska   hevert,   s   a   kapufélfán   nagy,   sárga   gomba 
terpeszkedett.   Úgy   feküdt   sötétben   a   kis   ház,   mióta   kivitték   belőle 
Munerné koporsóját – szinte elveszett a kert végében, a meredek domb 
oldalán, mint az elhagyatott sír.
Nyikorogva,   csikorogva   nyílt   a   kapu,   nagy   nehezen   lehetett   beljebb 
dönteni. Feldagadtak a téglák a folyosópadlón, mintha halottak feszítenék. 
Kis kék virág bújt ki a kapu mögött, odabenn meg valami bokor szúrós, 
tövises indája. Egér szaladt el Anna lába előtt. Pókháló tapadt az arcára, 
mielőtt csak egy lépést is tehetett volna.
De odabenn rendben volt minden. A nyoszolya  úgy állt  a sarokban, 
mint rég, a kemence fehérre meszelve világított a homályban. Még a seprő 
is   úgy   volt   az   ajtó   mögött,   ahogyan   hagyták.   Az   üst,   a   serpenyők,   a 
halavány fényű cinkorsó meg a nagy szőrszita, a tekenővel együtt, minden 
a helyén.
Itt fog hát lakni Margit egymaga, így kívánja. S ha a kerítésen túl hall 
valamit a világból, mi lesz az? A vesztőhely van ott.
Mihály esküvőt akart tartani még az ősszel, és Margit addig sírt, míg a 
szülei megengedték, hogy nem kell egy házban laknia a sógorasszonyával. 
Nagyon   megsértette   őt   a   hegyesorrú   leány,   igaz,   ami   igaz,   nagyon 
megsértette. Többször is.
A  kertet   ketté  fogják  rekeszteni  –  tervezte   Anna –,  kisebb  fele  lesz 
Margité, a nagyobb fele marad odafentre. De a kisebb felében is nő majd 
annyi, amennyi kell.
Valami keserű makacsság hajtotta, hogy mindent elrendezzen mielőbb. 
Keserű makacsság, hogy csak azért is jó helye legyen az öregleánynak, aki 
az   ő   édes   gyermeke,   akár   a   többi.   És   valami   titkos,   rejtett   aggodalom. 
Feltekintett az égre. Hosszú, fekete felhőrongyokat söpört szét a haragos 
szél a nap körül. A bodzabokor virága erős szagot árasztott, Anna letépett 
néhány fehér tányérvirágot. Megszárítja teának a télre.
Akkor dörömböltek a kis deszkakapun. Olyan ijedten kapta fel a fejét, 
mintha kísértet lépéseit hallaná. Nem használták ők ezt a bejáratot soha.
Ki lehet?
 Újra dörömböltek a korhadó deszkán.
– Eredj – intett a legénynek Dóczyné elgyengült lábbal –, nézd meg, ki 
lehet az.
A   legény   odalépett   a   gyom   közt,   átnézett   az   alacsony   kapu   fölött 
lábbujhegyre ágaskodva. S visszafordult az asszonyához.
– Valami emberek. Ketten vannak.
– Úgy? S mi kell nekik? Kit keresnek?
A legény kiszólt. Anna is meghallotta a recsegő, nagyhangú választ:
– Dóczy Sebestyén háza ez itt?
– Az urunk háza odalenn van – felelt a legény málén –, ez csak a kicsi 
ház, ami a kert végében áll.
– S nem mehetnénk be?
– Ha az uramat keresik – ment közelebb Dóczyné is, és ő felelt, mert 
nem tetszett neki a recsegő hang –, kerüljenek át, s kopogtassanak, mint 
illendő, nála a kapun.
Fojtott káromkodás hallatszott és halk beszéd.
– Aztán minek kerüljünk – hangzott kisvártatva a felelet –, mikor itt is 
be lehetne bennünket ereszteni?
–  Itt   nem   lehet,   erre   csak   mi   magunk   járunk   –   mondta   ingerülten, 
haragosan Anna. – Aki az uramat keresi, menjen a házunk kapujához.
– Mikor idáig kijöttünk…
–  Nem   tudom,   ki   mondhatta   ezt   az   utat   kegyelmeteknek   –   mondta 
Dóczyné. – Ez a kert legvége. Csak a hegyet kell megkerülni, odaérnek a 
főutcára szépen.
– Csak a hegyet kell megkerülni – mondta valaki mérgesen. Ez a hang 
nem volt  recsegő, de  azért  talán  még  kevésbé tetszett  Muner  Annának. 
Fojtott volt, dünnyögő, zsíros. – Még hogy csak a hegyet! Hogy a…
A többit nem hallotta már. Visszament a házhoz, s a legényt is hívta.
–  Most már csak azért sem kell őket beengedni, mert ilyen csúnyán 
beszélnek – mondta. – Bizony kitelnék tőlük, hogy megnézzék, hol állnak 
a   diófák,   almafák,   s   lelopják   róla,   ami   van,   pedig   idén   úgyis   kevés   a 
gyümölcs.
Nekiláttak a munkának. A legény szedte a gyomot, maga az asszony 
takarított,  söpört, pókhálót  pusztított  a  kis  házban, s  az  ablakokat  mind 
kifeszítették.   Ahol   a   gyom   nagyon   is   magas   volt,   sarlóval,   baltával 
ritkíttatta   az   asszony.   A   kemencét   tapasztani   kellett.   Egy   helyen   dűlni 
kezdett a kémény.
Estefelé fáradtan, szurtosan, piszkosan értek le a házhoz, s alig várta 
Anna, hogy tisztálkodhassék. Medencébe meleg vizet öntetett magának a 
konyhában.
Egyszerre csak nyílt az ajtó, szaladt be rajta Margit. Égett az arca, piros 
volt egészen, alig látszottak rajta a himlőhelyek.
– Édes jó anyám, csakhogy itt van már! Csakhogy látom! Siessen ám, 
apámuram hívja… merthogy kérőm érkezett…
Anna   meghökkenve   vette   ki   a   kezét   a   tálból.   Húzta   magához   a 
törülközőkendőt.
– Kérőd?
–  Bizony,   özvegyember   Nyék   városából,   mészárosmester,   magával 
hozott   egy   nemes   deákot   is,   és   azt   mondják,   szép   nagy   háza   van.   Öt 
gyermeke  volna, de  egy sem maradt  otthon,  a rokonok elkérték   őket… 
most pedig házasodni szeretne újra…
– Ugyan lám? – csóválta meg egészen elgyengült szívvel Anna a fejét, 
mert   mindenre   inkább  számított  volna,   csak  erre   nem.  Most   már,  hogy 
rendbe is hozta a felsőházat…
– S láttad már? Milyen?
–  Szép,   nagy,   erős   ember,   fekete   bajusza   van,   bizony   szebb,   mint 
Ilonának nyimnyám sovány ura!
Tapsolt egyet örömében, s megfordult a sarkán, mint valaha, kislány 
korában, bolondos örömmel.
– Aztán honnan tudod, hogy érted jött?
Margit   megállt,   nem   felelt.   Csak   a   szeme   világított,   amint   húzta   az 
anyját végig a homályos folyosón. Megálltak a kemencelyuknál. S azon át 
tisztán hallatszott valami recsegő hang:
–  A   mostani   bíró   rosszakarója   a   mesternek,   de   az   azelőtti   bíróval 
nagyon   jó   barátságban   volt,   s   bezzeg   többet   ért   ennél.   De   hol   marad 
győzelmen az igazság? Addig áskálódtak ellene, míg letették. Én magam, 
Detrekői   Pál   deák   hitet   teszek   amellett,   hogy   minden   úgy   van,   amint 
mondottuk…
–  Az őszi vásárra eljön Prinyi Pál csizmadiamester – szólt most egy 
másik hang, fojtott, dunnyogó, zsíros. – Az is jól ismer engem.
 –  Nagyon   érzem   a   megbecsülést,   mester   uram   –   mondta   Dóczy 
Sebestyén a maga mély, nyugodt hangján –, de egy kicsit azért csak meg 
kell gondolni a dolgot. Nem szándékoltam, hogy a leányom olyan messzire 
menjen, s a tisztes kézműves céhekkel sem voltunk rokonságban eddig…
–  Talán   bizony   kevesli?   –   recsegte   az   egyik   vendég.   Anna,   amint 
lélegzetét visszafojtva hallgatott, szinte látta az ura elhárító kézlegyintését.
–  Nem   keveslem   én,  csak   nem   ismerek   senkit   közelebbről   a   nemes 
városban, főképpen a céhmesterek között. Én magam magyar nemesember 
vagyok, s mi jobb szeretünk magunk közt házasodni. Mester uram meg, ha 
jól értettem, s a beszédjén is hangzik, nem magyar születésű.
–  Híres Mannheim városából jött a mester úr – szólt recsegő hangján 
Detrekői   Pál   deák   –,   olyan   nagy   város   az,   hogy   a   tornya   mellett   a   mi 
legnagyobb templomtornyunk is csak kutya viskó.
– Nono! – mondta Dóczy Sebestyén nyugodtan, de kelletlenül.
–  Elsőbb is, jártam kétszer Mannheim városában, s láttam a tornyát. 
Másodszor a magunkét még akkor se ócsároljuk, ha igaz lenne, ami nem 
igaz.
–  Én csak úgy hallottam – szólt mindjárt halkabban a deák, s szinte 
látszott, hogyan vonja fel a vállát mentegetőzve. – De nem is a mannheimi 
toronyról van itt szó. Hanem esküvőről.
– Arról – mondta fojtottan Dóczy Sebestyén, s kis szünet után, mintha 
másfelé fordult volna, úgy hallatszott a hangja megint:
– Mindjárt itt lesz a feleségem is, aztán majd megbeszéljük.
–  Mifelénk   az   ilyesmit   nem   beszéli   meg   az   ember   a   feleségével   – 
recsegte újra Detrekői Pál. – Akié a ház, azé a szó, igaz­e?
– De bizony csak szóljon hozzá az úrasszony is – buzgólkodott zsíros 
hangjával a másik. – Sokszor mondanak a fehérszemélyek okosat.
Margit   megszorította   az   anyja   kezét,   olyan   erősen,   hogy   szinte   fájt. 
Vagy talán mert szíve szorult el Annának, azért érezte ezt is? Tudta már, 
kik a jövevények, s csak azt várta még, ki hát a kérő. A recsegő hangú 
vagy a dunnyogó, zsíros?
Benyitotta az ajtót.

*
 –  Ne menj hozzá, édes lányom – mondta Muner Anna Margitnak, és 
magához   vonta   erőszakkal,   mert   az   idősödő   leány   sírt,   mintha   szíve 
szakadna ki, és úgy elhúzódott az anyjától, szinte a láda szélén esett le. – 
Ne menj hozzá, anyámtól tanultam, hogy amelyik férfinek eres, göcsörtös 
a keze, s csomókban van rajta a fekete szőr, az bujálkodásra hajlamos, és 
erősen goromba is.
–  Mit tehet ő róla, milyen keze nőtt neki? Anyám nem akarja, hogy 
boldog lehessek végre! Azt akarná, itthon maradjak magnak!
–  Ne menj hozzá, édes lányom – szólalt meg Dóczy Sebestyén is az 
asztal mellől, amint nekikönyökölve ült, s a fájós, dagadt térdét simogatta. 
–   Nem   tetszik   nekem   a   társa,   az   a   borvirágos   orrú   deák.   Nagyon   is 
készségesen ajánlgatja nekünk a mestert, valami ravaszságnak kell emögött 
lennie.
– Mi ravaszság lehetne mögötte? – sírt Margit. – Csak az, hogy ott, a 
városban nem talált a mester kedvére valót, meg aztán féltek az ottaniak az 
öt   gyerektől,   nem   tudták,   hogy  mind   szétviszik   őket   a   rokonok.  Akkor 
aztán persze, hogy megharagudott Gall, és csak azért is máshonnan hoz 
asszonyt,   mégpedig   olyant   akar   hozni,   úgy   hallottam,   hogy   nyitva 
maradjon mindenkinek a szája. Szép háza van, három ablak néz az utcára, s 
fenn az emeleten olyan nagy a szobája, mint a miénk. Rózsa virágzik a 
kertben, és az a bíró, akit az irigyei kitúrtak, minden csütörtöki napon nála 
evett   ebédet,   mert   annyira   szerette.   Asszony   lehetnék,   magam   házában 
lakhatnéééééék…
Ezt már úgy elhúzta, mint az énekes koldus asszonyok és magánkívül 
csukladozott keservesen.
–  Mit   csináljunk?   –   emelte   fel   Dóczy   Sebestyén   a  kezét,   s   leejtette 
megint. – Mi jót akarunk néked, de nem kényszerítünk. Ha menni akarsz 
mindenképpen…
– Ha menni akarsz mindenképen – sírta Anna, és simogatta, simogatta 
Margitot, aki most már békülőbben, enyhültebben hagyta magán az anyja 
kezét   –,   akkor   menj   Isten   nevében,   de   ne   feledd   soha,   hogy   mi   nem 
küldöttünk.
– Nem felejtem el, dehogy felejtem – hüppögte Margit. – Csak hát én is 
szeretnék boldog lenni…
Megtörülgette a szemét, feltekintett, s már egészen felderülve kérdezte:
 – Nem lehetne a lakodalom még az öcséméké előtt? Hadd lássák Teke 
Borkáék, hogy azért is…
Az öregek nagyot, mélyet sóhajtottak. Legyen, amint kívánja szegény – 
gondolták –, ha ez is boldogság neki, ezzel is többet kap.
–  Bizony úgy érzem – mondta később az urának Dóczyné –, mintha 
nem a házába, de a vágóhídra vinné Margitot az a mészárosmester.
Amint varrt, varrogatott egy keszkenő szegélyén, megállt a kezében a 
tű, úgy nézett maga elé. Zavaros gondolatok közt, tehetetlenül. Dabas vára 
jutott az eszébe meg anyja sok meséje, aki öreganyjától hallotta, kik, mik 
voltak ők. S most Margit, lám… vagy talán jobb lesz a dolga a gazdag 
mészárosmester mellett, mint az ő anyjának Muner Dávid mellett volt?… 
Ha igaz, amiket az az ember beszél. De ha a várban élhettek volna tovább, 
most Margitot nem kellene így nekiengedni a világnak, bizonyosan nem. 
Akkor minden más lenne. Akkor ő is okosabb volna, jobban tudná, hogyan 
beszéljen,   hogyan   forgassa   a   dolgokat…   előbb   kellett   volna   tudni,   míg 
fiatalabb   volt   Margit.   Akárhonnan   is   valami   jó,   ismerős   férjet   szerezni 
neki. De csak mulasztották az időt, hagyták.
Úgy   érezte   Anna,   hogy   lépcsőről   lépcsőre   mennek   lefelé.   Olyan 
hirtelen villanás volt ez. Öreganyja a várban, anyja a sáfárházban, ő Dóczy 
portáján, Margit a mészárosmesternél. Cikcakkban mennek, de a cikcakk 
lefelé vezet. Ha ő magasabbra léphetett is Dóczy jóvoltából, Margit talán 
lejjebb halad, mint Munerné, szegény. Hiába próbálta elhessegetni ezt a 
gondolatát.   De   még   egyéb   dolgokban   is,   be   kellett   látnia,   így   van   ez. 
Dédanyja, míg a várban élt, senki rossz néven nem vette a tudományát, sőt 
becsülték érte. Kinek jutott eszébe, hogy gonosszal gyanúsítsa? De mikor 
lejött a várból, már baj volt, hogy többet tudott, mint más. Őt szegényt a 
vízbe vetették próbának, Munernét megkövezték. Anna megborzongott, reá 
talán kínzás meg máglyahalál várt volna, ha Dóczy Sebestyén meg nem 
menti egész életére. Pedig ő már sokkal kevesebbet tud anyjánál is, aki 
meg   mindig   mondogatta,   hogy   felét   sem   tanulhatta   meg   annak,   amit 
öreganyja és szegény, fiatalon elhalt anyja tudtak. Margit már nem is akart 
érteni semmit ezekről a dolgokról. Irtózott tőlük. Hallott egyet­mást anyja 
meg nagyanyja sorsáról, s tanult belőle. Öregleány, aki okos is még hozzá 
– tiszta sor, hogy boszorkánynak tartják. Mikor szegény Munerné halálán 
volt – Anna érezte, hogy elkönnyesedik a szeme –, ő ott ült mellette, a 
nyoszolya   szélén,   és   a   kezét   tartotta.   Olyan   szorosan   kapaszkodott   az 
ujjaiba minden erejével szegény, mint a félő gyermek. Máskülönben nem 
jajgatott,   nem   panaszkodott,   csak   csöndesen   nyöszörgött,   néha   ide­oda 
nézett kimeredt szemmel, mintha valakit keresne, s ismét elszunnyadt. De a 
kezét,   azt   nem   engedte   el.   Anna   gondolta,   hogy   dél   van,   már   mielőtt 
meghallotta volna a harangszót. Nyugtalanul ült ott, mert tudta, hogy az 
ura estefelé  jön haza, Körmöczre  ment  el, s mostanra  üzente  érkezését. 
Margit tizenkét­tizenhárom éves volt akkor, kis süldőleány. Ecetes vizet, 
szentelt barkaágat, miegymást, ami kellett a haldokló mellett, ő hozott fel, 
s   most   állt   elhúzódva   a   sarokban,   egy   szót   sem   szólt.   Anna   halkan 
magához hívta.
– Gyere csak, lányom, ülj le a helyemre, tartsd kicsit öreganyád kezét, 
míg én lemegyek, s végzek a konyhában.
De Margit rémülten hőkölt hátra. Forró volt a lélegzete, amint suttogott.
–  Hogy rám ragassza, amit tud, s engem öljenek meg érte? Én nem 
fogom meg a kezét, ha agyonütnek, akkor se! Csíkóné mondta, ha valaki 
halálában a kezét fogja az okosasszonynak, akár akarja, akár nem, neki kell 
folytatni a tudományát.
Anna nagyon megharagudott akkor. Rászólt:
–  Jól van hát, majd fogom én továbbra is, én nem félek, mert tudom, 
hogy amit öreganyád tanult, az Istentől való. De most menj le szaporán a 
konyhába, és ha nem lesz jó, amit apádurad elé tálalunk, bizony megtéplek, 
ha még soha nem is bántottalak életedben.
Margit   elsompolygott,   gyorsan,   behúzott   vállal.   Talán   már   akkor   is 
érezte, hogy milyen sorsa lesz valaha? Talán már akkor is volt benne a 
mostani   csökönyösségéből?   Anna   tudta,   hogy   a   disznótoka   nagyon   is 
fokhagymás lesz, szinte érezte a szájában az ízét, s megutálkozott. Lám, 
azért   van   abban   valami…   azt   mondják,   a   boszorkány   nem   bírja   a 
fokhagyma   ízét?   Talán   nem   is   a   boszorkány,   hanem   aki   a   főzésben   is 
jobbhoz szokott. Dédanyja nem is tűrte meg a konyhában, még a második 
ura kedvéért is nehezen s nagyanyja kézzel sem nyúlt hozzá – szép fehér 
keze volt, mondták róla. Anyja is borzadt a fokhagymától, ha szalonnát 
vagy kolbászt fűszerezett, akkor is elhagyta, ha tőle telt.
S ő sem szereti. De Margit már nem bánja, akár az apja. Ilona? Annak 
mindegy volt, azt ette, amit kapott, de mikor egyszer a vendégek dicsérték 
a fokhagyma nélkül való ételt, attól fogva ő sem ette, mert menyasszony 
volt   már   akkor,   s   félt,   hogy   nem   lesz   elég   úrias   a   vőlegényéhez,   ha 
fokhagymát eszik.
Így tévedeztek   el  Anna  gondolatai  varrogatás  közben,  könnyhullatás 
közben. Igen. Örült aztán később, hogy ő maradt anyja mellett, mert egyre 
gyengébb,   egyre   gyengébb   lett   az   aszott   kéz   szorítása.   Aztán   énekelni 
kezdett Munerné a vékonyka, reszkető hangján:

Ficfa alatt sírhalom,
Ott pihenjünk, angyalom…

Anna akkor tudta már, hogy most meg fog halni. Térdre ereszkedett, s 
alighogy   térde   alá   igazíthatta   a   szoknyáit,   feltekintett,   hátracsuklott   az 
öregasszony feje, s már nem lélegzett többé.
Mikor aztán levette a fejéről a kendőt, s őszes haját megfésülgette a 
koporsói   ünneplőhöz,   elnézte   az   arcát.   Bizony   szép   volt.   Bizony   most 
látszott,   hogy   nem   holmi   bokorban   született,   hanem   nagyúri,   nemesi 
várban.   Büszkén   tartotta   most   a   fejét,   hogy   meghalt.   Kinyújtózott,   és 
látszott, hogy nem törődik már semmiféle földi aprósággal, hanem sokkal 
szebb és nagyobb dolgok azok, amiket lát és hall.
Anna elkészített körülötte mindent, aztán imádkozni akart még, de már 
nagyon   nyugtalan   volt,   mi   lehet   odalenn.   S   persze,   mikor   leért,   csupa 
fokhagyma   volt   a   disznótokája,   de   még   majdnem   oda   is   égett,   a   pőre 
megfeketedett, a szolgálóleány meg a mézet dézsmálta a benyílókamrában. 
Még akkor is kezében volt a nagy merőkanál, mikor Anna rányitott.
– Hej, te, hogy nem szégyelled magad!
Még neki állt feljebb. Hogy ő éhes.
–  Hát, ha éhes vagy, kérj, de ne nyald lopva, mint a kóbor macskák 
szokták!
Tömpeorrú,   ijedt,   egérszemű   leány   volt   ez   az   Erzsók.   Attól   fogvást 
minden áldott nap jött, hogy:
– Éhes vagyok, mézet adjon az asszony!
Onnan emlékszik reá, mert a temetéskor is azzal zavarta meg az utolsó 
pillanatban, mikor már indulni akartak volna. Akkor Margit penderítette el, 
mert neki nagyon is teli volt sírással a szíve, hogy ügyet vessen reá.
 –  Mit gondolsz te? – mondta Margit. – Mi  édes gyermekei vagyunk 
anyámnak,   mégsem   merünk   akármikor   kérni!   Aki   éhes,   akkor   egyék, 
mikor ideje van. S te csak olyan jöttment létedre eléje állasz még most is? 
Menj innen, mert kirángatom azt a kóchajadat!
Aki éhes, akkor egyék, mikor ideje van. De ha nem kap akkor enni, s a 
végén már olyan éhes, hogy azt is megeszi, ami megárt, s nem jó neki? 
Szegény Margit, szegény Margit!
– Ha legalább közülünk való lenne! – szólalt meg hosszú hallgatás után 
megint Dóczy Sebestyén, és Anna felkapta a fejét. Mintha álomból ébredt 
volna, úgy nézett körül. Talán negyed óra sem telt el, hogy eltöprengett, de 
annyi utat bejárt, hogy fáradtnak érezte magát, mint aki hegyről jön. Az ura 
megrázta lassan a fejét.
–  De   még   csak   nem   is   magyar!   Valahonnan   Mannheimből   jött, 
mondják. Bizony, amint pusztul a magyar, úgy jön be az idegen fajta, s 
még hagyján, ha jóravaló, és a mi kenyerünkön élve magyarrá válik. De 
van   olyan   is,   akinek   futni   kellett   a   törvény   elől,   és   van   olyan   is,   aki 
sohasem   lesz   magyarrá.   Hiszen   nem   nekünk   fog   emiatt   a   fejünk   fájni, 
hanem  kétszáz,   háromszáz   év  múlva  maradékainknak,   de csak  keserves 
dolog ez!
Mélyet, nagyot sóhajtott. Anna bólogatott, többször hallotta már ezt az 
urától,   s   néha   szégyellette,   hogy   nem   tud   vele   együtt   olyan   nagyon 
elbúsulni rajta. De kétszáz, háromszáz év múlva… minek fájjon most a 
fejük amiatt, ami akkor lesz baj? Sok gyermek jön még addig a világra, 
megöregszik, meghal. S bizony, míg a magyar asszonyok elég gyermeket 
nevelnek,   nem   kell   félni   semmiféle   nációtól,   akárhányan   jönnek   is, 
akármilyenek is.
Dóczy   Margit   esküvőjén   ott   volt   mindenki,   aki   a   lábát   bírta.   Látni 
kívánták,  milyen  vőlegényt   kapott  a  himlőhelyes   öregleány.   Hát bizony 
sokan megirigyelték. Jó testes, szép nagy, kövér ember volt, fekete bajusza 
peckesen állt. Ilyen szerencsét! Akárhány fiatal kabla szívesen lett volna az 
oltár előtt Margit helyén.
Akkor már Unverzagt Kristófnak három szekerén elindult minden, amit 
Margit kapott a szüleitől. A vőlegény mondta ugyan, hogy az ő rokonai is 
szívesen érte jönnek, de azért, ha Margit nem akart is sokat tanulni, elég 
okos volt, és azt mondta, már megbeszélték a mesterrel, aki aranyműves 
volt, és drágaságokat vitt Pozsonyba, hogy útba ejti Nyéket. Az ő áruja 
nem olyan sok és nehéz, hogy amellett Margit mindenfelé ládáját, bútorát, 
miegyebét   el   ne   vihette   volna,   mégpedig   rokoni   áron.   A   gazdag   órás 
felesége Dóczy­leány volt.
Hogy   Prinyi   csizmadiamester   vagy   másvalaki,   talán   maga   Gall   is 
mérgelődött­e magában, nem tudta Margit. Nem is látott sem a földre, sem 
maga körül, csak a felhőket nézte mindig. Jóformán arra sem ébredt, hogy 
már búcsúzik is a szüleitől. Gall felemelte a feleségét, mint a pelyhet, s úgy 
ültette   fel   maga   mellé,   az   ekhó   alá,   mert   eső   szemerkélt.   S   fiatal 
házasoknak jobb is fedél alatt lenni – tette hozzá Gall, és kétfelé törölte a 
bajszát. Ma még zsírosabb volt a hangja, mint máskor.
Dóczy Sebestyén meg a felesége ott álltak a hajnali ködben, esőben, 
néztek a szekér után, amíg csak látni lehetett. Aztán addig vártak még, míg 
el nem halt a zörgése. Két drabant jött nehéz léptekkel az utcán, valahol 
söröshordókat gurítottak, de nem lehetett tudni, a földön vagy a felhőkben, 
mert a sűrűsödő köd olyanná tette a világot, hogy szinte mintha az egész 
megfordult   volna.   Anna   révetegen   tette   a   homlokához   a   kezét.   „Nem 
kellett volna elengedni!” – kiáltott benne egy hang. De a szekér már nem 
volt sehol.
Dóczy Sebestyén megfogta a kezét, és úgy mentek be lassan, mintha 
temetésről érkeztek volna.
Amint odabenn leültek, később, evés után Anna rájött, hogy csak néz, 
néz   maga   elé,   pedig   hát   dolga   is   volna.   S   ráemlékezett,   hányszor 
bosszankodott   az   anyjára   az   utolsó   időkben   ilyenkor.   Mit   néz,   mire 
gondol? Hiába kérdezte, csak a fejét rázogatta, és zavarodottan mosolygott. 
Ha most őt megkérdik, ő sem tudott volna mondani semmit. Ettől lesz az 
ember   öreg   –   gondolta.   –   A   megszűnhetetlen   bánattól,   az   enyhületlen 
aggodalomtól, a tehetetlen keserűségtől. Lám, most lassan ő jut az anyja 
sorsára majd. Szegényke… Mikor Kristóf két esztendőre kolostori iskolába 
ment Gáspárral, sírt boldogságában, hogy Dóczy Sebestyén az ő szegény 
fiáról   is   gondoskodik.   De   mikor   aztán   elment,   nem   tudott   hová   lenni 
aggodalmában. Vajon kis Kristóf így, vajon kis Kristóf úgy…
S   lám,   csakugyan,   nem   is   látta   Kristófot   többet.   Mire   hazajöttek   a 
diákok,  ő már meghalt.  Az utolsó hetekben nem is  kérdezősködött már 
róla,  nem  is  aggodalmaskodott   talán,  tudta   már,  hogy a  földön  úgysem 
lehet   békességet,   igaz   örömet,  teljes   enyhülést  találni,  mert  ha  egy   nap 
hazajön a fia, másnap elmehet megint. De odafenn már együtt vannak.
Vajon ő látja­e még Margitot? Most úgy érezte, ez a szegény gyermek 
nőtt a szívéhez mind között a legjobban. Mert leginkább kell sajnálni.

Jó dolguk van a vihnyei asszonyoknak. A mosni való ruhát kiviszik a 
melegvizes patakra, ami télen is csak úgy gőzölög. S ott sulykolják.
Amint   a   sűrűsödő   ködben  zörögve   haladt   a   szekér,   s   Gall   magához 
húzta   a  feleségét,  azon   nyomban  a   szoknyái  rését   kutatva,   valami  sírás 
hallatszott   mindig   erősebben.   Margit   kitekintett   kissé.   S   lám,   amint 
közelebb   jutottak   volna   a   patak   hídjához,   vékony,   görnyedt   hátú 
fiatalasszony sírt ott, feltűrt szoknyája alatt sáros volt a lába térden felül. S 
egy   agyagos   ruhájú   ember,   bizonyosan   az   ura   ugyancsak   püfölte   egy 
karóval, ahol érte, akár fején, akár hátán, akár pendelyén találta is.
Margit ráismert. Az a tömpeorrú Erzsók volt, aki valaha úgy szerette 
náluk a mézet. S Gall nagyot nevetve szólalt meg:
– Úgy kell, úgy kell! Az asszony verve jó!
Margit idegenkedve hátrahúzódott tőle. A szoknyáit is félrevonta Gall 
szőrös kezéről. Az ránézett, megfogta a csuklóját, s csak azért is magához 
rántotta.   Margit   még   inkább   elhajolt,   kipirult   a   képe,   felemelte   a   fejét 
csodálkozva,   s   mintha   szólni   akart   volna.   De   erre   Gall   hirtelen   nagyot 
lökött rajta, hogy az ülés  sarkába csúszott, s beütötte  a szekéroldalba  a 
fejét. Aztán már rá sem nézett. Elfordult, elterpeszkedett, nemsokára aludt 
is.
A szekér zörgött, az ura ott horkolt mellette, s Margit rémülten bújt 
meg a helyén, mint a csirke, amit piacra visznek. Kitekintgetett a ponyva 
szakadásán.   Erzsók   sírása   messzire   maradt   már,   elmaradt   a   patak   is,   a 
város utolsó dombja is. Idegen vidéken jártak, fehér ködben. Egy­egy fa 
mutatta az út szélét elmosódott sötét árnyék gyanánt.
Vajon   leugorjon?   Vajon   hazaszaladjon?   Már   akkor   is,   már   abban   a 
pillanatban is felébredt. Nagyon jól tudta, ezt kellene tenni.
De nem ugrott le. Nem szaladt haza szégyenszemre. S vitte a szekér 
Gall második feleségét a kanyargós, göröngyös úton, a ködben.
 *

Megállt a szekér a ház előtt.
Oldalt,   sárguló   fűzfák   között   a   Duna   látszott,   a   kertben   elvadultan 
ágaskodtak egymás hegyén­hátán a másfél éve meghalt asszony virágai. 
Felmagzott   zöldség   hajlott   ki   a   gyomos   ösvényre.   Csak   a   vadméhek 
döngtek a sűrű bozótban, csak a csukott fatáblák meredtek Dóczy Margit 
felé vaspántjaikkal. Ember sehol nem mozdult.
– Szállj már le, asszony! – szólt rá az ura. Dóczy Margit csak nézte a 
házat,   s   nem   hitte   még,   hogy   ebben   fog   lakni.   Bizony   alacsony   kis 
földszintes   ház   volt   az,   sárból   tapasztott   istállóval,   messziről   bűzlő 
vágószérűvel, fedeles színnel. Három ablaka volt, az igaz, de ugyancsak 
nem a főutcára, hanem kettő a girbegurba házsorra, nagy sártenger mögött, 
a harmadik meg a Duna felé.
–  Menj   már   be,   asszony!   –   mérgelődött   Gall,   mert   Margit,   mikor 
leszállt, megint csak megállott, kezével a kilincsen. Hogyan lehet, hogy 
nem   jön   eléjük   senki?   Görnyedt   vállal   állt   ott,   betegen.   Szaggatta   a 
belsőrészét valami fájdalom. Hideg volt, ahol az éjszaka aludtak, nyirkos 
ágyneműn, de mit törődött azzal az ura? Azt tette, ami a kedvére volt, és 
Margit megfázott.
Megnyikkant   a   kis   kertajtó.   Gall   két   batyuval   ment   be,   letette, 
visszament egy hordócskáért – jóféle bort talált valahol útközben, abból 
vásárolt   magának.   A   kocsis   már   rakta   le   a   többi   miegymást,   Margit 
állpalástját, meleg bekecsét, takarót, ételeskast.
–  Hozd   már,   asszony!   –   szólt   Gall   harmadszor   is,   de   most   már 
gorombán. Margit felrezzent. Megtanult már félni az urától. Fogta a sok 
mindent,   karjára   vette   a   kast,   hátán   cipelte   a   bekecset,   takarót. 
Görnyedezve,  kornyadozva  lépett  be az  új  otthonba.  De nem sírt.  Csak 
égett a szeme a haragtól.
Gyűlölte Gallt, utálta. Hogy minek vágyakoznak annyira asszonynak 
lenni   a   leányok?   Hogy   miben   találhat   ez   meg   az   gyönyörűséget,   s 
választják inkább a vesszőztetést, a mindenféle büntetéseket, a kínhalált, 
csak együtt fekhessenek valakivel. Hát nem lehet megérteni. Nehéz volt 
lépnie is elcsigázottan – ilyen lehet a félig eltaposott féreg. És ha talán 
simogatással,   csókkal,   becézéssel   jóváteszi   némely   férfi,   hagyján.   De 
Gall… magához rántja, aztán ellöki.
Gall a lábával rúgta be a ház alacsony fakapuját. Nehezen, recsegve 
nyílt. Margit belépett a sokféle teherrel. A homályosságban jóformán körül 
sem tudott nézni, csak a zárt, nyirkos levegőt érezte és valami édeskés, 
ideszáradt   bűzt,   ami   facsarta   az   orrát.   Gall   morgott   valamit   magában, 
tapogatózva kereste az oldalajtót,  s benyitott a szobába. Aztán az ablak 
fatábláit is szétnyitotta.
– Ide jöhetsz, asszony – szólalt meg negyedszer is, mióta megérkeztek. 
Margit átlépett a küszöbön. Az első, amit meglátott, a szoba közepén egy 
kis halom száradt emberi ganéj volt.
Ezt nem feledte el Dóczy Margit soha, amíg élt.
Az alacsony, füstös szobában két nyoszolya állt, meg egy szalmazsák 
feküdt   deszkalábakon.   Átrothadtan,   feketén.   Különösen   a   közepe   volt 
fekete. Ágynemű is volt valamelyes, rongyos, mocskos, durva szövésű egy 
csomóban,   s   egy   kis   fehér   ingecske   lógott   az   ablak   závárján,   mintha 
véletlenül   került   volna   ide.   Finom   vászonból   való.   Bizonyosan   úgy 
feledték itt a rokonok, mikor a gyerekeket elvitték.
– Hát rendezkedj – mondta Gall aztán rakj tüzet, s faljunk valamit.
Kiment. Margit még akkor is összekulcsolt kézzel állt az ajtónál, mikor 
meghallotta   kívülről   az   ura   hangját.   Az   egyik   szomszédot   invitálta 
borkóstolóra nagy hangon.

Margit soha életében nem szerette a nehéz munkát. Nem is kellett, hogy 
hozzányúljon.   Szolgáló   volt   elég,   anyja   is   kímélte.   Míg   nőtt,   apja   nem 
engedte nehezet emelni sem, nehogy megcsökjön. Aztán pedig sajnálták a 
himlőhelyes arca meg az érzékeny szíve miatt.
Most azt sem tudta, mihez fogjon. Kitalált a konyhába, állt ott vagy 
három   vaslábas,   de   egyéb   aztán   alig.   Legfeljebb   a   forgatónyárs,   azt 
legszívesebben a saját szívébe döfte volna. A hamu hideg volt a tűzhelyen. 
Egy hónapja múlt, hogy Gall elindult hazulról. A szoba meg kamrák pedig 
majdnem  másfél  éve  úgy  álltak,  ahogyan  álltak,  a gazda  ugyan keveset 
aludt otthon özvegysége alatt.
 Gall a könyökével nyitotta az ajtót, úgy cipelt be két kézzel egy most 
leölt kis malacot meg egy jércét egyszerre.
– Hát még tűz sincs? Víz sincs az üstben?
Margitban megkeményedett a kétségbeesés. Azt sem bánta volna most, 
ha Gall agyonveri.
– Nincs.
–  Ejnye,   azt   a…   –   szitkozódott   Gall.   –   Talán   bizony   nem   értesz   a 
magad dolgához? Itt a parazsasfazék, menj át a szomszédba, majd adnak 
tüzet, s aztán a te dolgod, hogy vigyázd. Ott a korsó meg a dézsa, hozz 
vizet.
Margit felemelte a fejét konokul.
–  Én ehhez nem szoktam. Anyám, apám nem erre nevelt, s a mester 
sem ezzel kért feleségül. Van énnekem pénzem szolgálót tartani, adja ki, 
amit utolsó napon is a szüleim adtak, nehogy megerőltessem magamat…
Majdnem elsírta magát, de csak az álla reszketett, mert erős akarattal 
lenyelte a sírást.
–  Legjobb   is   lesz,   ha,   amint   Unverzagt   mester   eljön   a  bútorommal, 
azon  nyomban   fordul  vissza,  s   én  is  vele,  mert   én  itt,   úgy  látom,   nem 
maradhatok.
Gall összecsikorította a fogát, úgy indult feléje. Emelte volna az öklét 
is, de eszébe jutott, hogy csakugyan jön Unverzagt a bútorral.
Fordult. Hátraszólt a válla fölött:
– Majd küldök tüzet a szomszédasszonnyal, vizet is hoznak. De a levest 
tedd fel, azt mondom, s a malac nyárson legyen, mire visszajövök!
Becsapta az ajtót, s már csak mögüle kiabálta:
–  Aztán   jó   lesz,   ha   tartod   a   nyelved,   mert   mielőtt   hazaszökhetnél, 
agyoncsaplak! Azt hiszed, félek az asszonybeszédtől? Tetves!

Mikor aztán Unverzagt elhozta a bútort, miegymást, más képe lett a 
háznak persze. Csak furcsállotta a mester, hogy nemigen tessékeli beljebb 
az új asszony, a tornácon ültette le, s ott terített eléje kendőt, hozott ki egy 
kis   kóstolót   ebből,   abból.   Takarítanak,   rendezkednek   –   mentegetőzött. 
Szégyellte, hogy Unverzagt mindent lásson, bár akkor már ki is meszelte a 
szobát   meg   kamrákat   ügyetlen   kézzel.   Volt   a   szomszédban   egy   derék, 
jószívű   fiatalasszony,   az   mindenben   segített   neki.   Jó   barátságban   volt 
szegény Möchin Évával is annak idején. Megtanította meszet keverni, a 
tűzre vigyázni,  s együtt jártak  el vízért,  olyankor, mikor még nem volt 
sötét,   de   nem   is   látta   őket   ország­világ,   hogy   beléjük   köthettek   volna, 
amiért mesterasszony létükre maguk cepekednek. A szomszédasszony férje 
nem volt rossz ember, de elnyomorodott az egyik lába, s nem tudott jól 
dolgozni. Ács lett volna különben szegény.
Margit szívdobogva töprengett magában, szóljon­e Unverzagtnak, hogy 
ne is rakják le a bútort, mert ő hazamegy vele. Vagy ne szóljon? Éppen úgy 
volt, mint mikor az ekhósszekérről nézett le Vihnye határában. Ha akkor 
nehéz lett volna hazamenni, most még nehezebb volt. A nagy hiúság és 
kevélység, ami ott csírázott a lelkében, nem engedte. Vagy talán asszonyi 
büszkeség lett volna? Összeszorította a száját. Ő akarta, amit akart, most 
már vállalni kell. S ha vállalja, minek búsítsa a szüleit?
–  Mondja   meg,   kérem,   jó   mester   uram,   apámuramnak, 
anyámasszonynak,   hogy   jól   megvagyok,   s   ha   sápadtnak   látott,   ne 
emlegesse, de nem csoda ez mostani állapotomban.
Miért ne tett volna úgy, mintha máris gyermeket várna? Egy hónapja 
múlt, hogy asszony lett. S elvörösödött hozzá, de magasabbra is emelte a 
fejét. Unverzagt jólelkűen biccentgetett. Többet aztán nem is beszélhettek 
együtt,   mert   Gall,   amint   hírét   vette,   hogy   itt   vannak   a   szekerek,   jött 
valahonnan rohanvást, s azután más nem is jutott szóhoz. Leült a vendég 
mellé, koccintott vele, barátkozott, ezt mesélte, azt elmondta, Unverzagt 
úgy nevetett, hogy majd' lefordult a székről, s néha fejcsóválva gondolta 
magában, hogy ilyen sűrűvérű ember mellett nem csoda, ha Margit máris 
gyermekkel maradt. Mi lesz itt pár év múlva? – nézett körül. – Nem fognak 
megférni a házban.
Margit   bement,   s   elrakosgatta   tétován,   ami   éppen   a   kezébe   akadt. 
Szeretett   volna   még   üzenni   egy­két   szót,   de   tudta,   most   már   nem   lesz 
belőle   semmi.   Nehezet   sóhajtott,   amint   kitekintett   az   alacsony   ablakon. 
Éppen olyan ablak volt ez, mint odafenn, apja kertjének végében, a kis 
házban. Belül a ház is ahhoz hasonlított. Ha most ott éldegélne békén…
Megint csak sóhajtott.
 Az   első   napok   után,   hogy   hozzászokott   Gall   minden   éjszakai   erős 
öleléséhez, kegyetlenül gyötrő, nagycsontos testéhez a sötétben, már várta. 
Beleborzongott, ha rá is gondolt. És mikor három hét után első éjszaka 
maradt el az ura, sírt.
Talán ezért nem akar hát mégsem hazamenni? S nem a büszkeség az 
első, ami elhallgattatta a panaszát? Szégyen futotta el még a homloka tövét 
is, amint rágondolt.
De a szülei után való vágyakozás is úgy tépte a szívét, mint a tövis. 
Most   érezte,   mi   az,   ha   kétfelé,   többfelé   szakadna   az   ember.   Legalább 
valamit,   valamit   hogy   küldhetne   maga   helyett.   Mit   vajon?   Mit? 
Körülnézett. Most sajnálta, hogy nem tanult meg jobban írni, anyja akarta, 
apja se bánta. De ő kivonta magát. Nem asszonynak való az ilyen. Mi hát 
az  asszonynak  való?   A  vízhordás,  tűzrakás,  meszelés,   gyerek  után  való 
takarítás? Jól látta a szomszédban. Ó, milyen ostoba volt, milyen ostoba 
volt!
De   azért   a   betűket   tudta.   És   kutatni,   keresni   kezdett,   hogy   nincs­e 
tintája az urának. Szaladt ki az udvarra csirketollért. Azt talált, de tinta nem 
volt a házban semmi.
Hanem most már megmakacsolta magát.
A vágószérűn, a trágyadomb mellett talált valami gyűrt papirost, azt 
felszedte, kisimogatta. Sárgás, vastag papír volt, számok álltak rajta meg 
valami név. Az alsó része üres maradt. Ezt bevitte a házba, az alsó részét 
vigyázva levágta róla, s arra írt nagy nehezen, kormosra pörkölt tollvéggel:
Az yosagos keth kezüket cokolom zerelmes hü leanioc M.

Dóczy Sebestyén és a felesége olyan nagyon aggódtak a leányuk miatt, 
hogy Dóczy Mannheimbe írt, s ott tudakozódott a Gall család után.
Visszaírták,   hogy   a   Gall   család   köztiszteletben   áll,   nemes   lovagok 
voltak   apáik.   A   mostani   városbíró   Gall   Jeremiás,   annak   egy   öccse 
szerzetes, a másik katona.
Más Gallokról nem tudott Dóczy Sebestyén ottani ismerőse. Különben 
is   Gall   János   György   rég   elment   onnan,   s   a   Möchin   családot   nem 
említhette   Dóczy   a   levelében,   mert   nem   tudott   róluk.   Persze   ha   azzal 
kezdte volna, egészen más a felelet.
Így azonban megnyugodtak. Mégis nem akárki fia az az ember, talán 
csak a látszatja olyan rossz, s Margit még a végén boldog lehet. Nagy kő 
esett le a szívükről akkor is, mikor Unverzagt visszajött, s odaadta Margit 
levelét, aztán beszámolt a sok jó tréfáról, amit Galltól hallott. Persze a felét 
átallotta volna az asszony előtt elmondani. Dóczy fejet csóvált reá, de hát 
új házastól nem lehet csodálni, ha ilyesmin jár az esze.

Margit nem is tudta, milyen igazat mondott Unverzagtnak. Mindjárt az 
első hónapban gyermekkel maradt.
Ő   maga   csak   azt   érezte,   hogy   beteg,   alig   ehetnék,   de   ha   a   kertben 
sóskalevelet talált, azt rögtön letépte. A szomszédasszony nézett reá néha 
fejcsóválva, s mondta:
–  Alighanem   hasas   vagy,   lelkem.   Hogy   így   kívánja   az   ínyed   a 
savanyút.
Margit előbb meglepődött, aztán valami bolondos, boldog büszkeséget 
érzett. Aznap még Gallt sem tudta gyűlölni. Halkan dúdolt magában. Az 
ura csak nézte oldalt, amint hiába szidta, hiába káromkodott, mintha nem is 
hallotta volna.
– Mi jár az eszedben, hé?
Margit elhallgatott. Nem akarta neki megmondani. Ha szépen kérdezné, 
igen. De így…
– Nyitod ki a szád, vagy én nyissam ki?
Csak  ne lett  volna  Gall olyan  nagyon piszkos  legalább.  De amint  a 
közelébe jött, megcsapta Margitot a verejtékes teste szaga meg a száradt 
vér bűze a köntösén – három disznót ölt aznap.
Elfordult. Majdnem rosszul lett hirtelen megint.
A következő pillanatban aztán csak azt érezte, hogy a szája vérzik, két 
foga mozog, az egész arca ég.
– Hát beszélsz már, vagy nem beszélsz, te? Megtörlek, azt mondom!
Margit   lassan   feléje   fordította   a   fejét.   Felemelte   a   szoknyája   szélét, 
azzal   törölte   a   száját   végig.   Aztán,   mintha   ezzel   akarná   büntetni   Gallt, 
mintha azt várná, hogy bántani fogja, amiért most bánt így a feleségével, 
megmondta:
– Gyermekem lesz.
…Most talán majd megváltozik ez az ember? Hiszen az öt közül egy 
sem   maradt   neki…   Talán   örülni   fog,   talán   megcsókolja   szeretettel, 
szívből?
–  Aztán ezért dudorászol, te ragyás? – kérdezte megkönnyebbülten a 
mészáros, és visszaült a helyére. – Már bizony azt hittem, valami furcsa 
dolgon töröd a fejed.
Töltött a kancsójába, és ivott szörpölve, hosszan.
Margit   kiment.   A   csirkéket   etette   meg,   aztán   felkapaszkodott   a 
padlásra, ott rendezgetett, rakosgatott. S magában is azt tette. Elméjében, 
szívében. Ha nem is akart tanulni az anyjától, buta sohasem volt. Látta, 
amit látott. S tudta már, hogy Galltól nem várhat jót még akkor sem, ha 
maga az Úr angyala lenne a felesége.
Csak azt nem értette, miért hát? Hogyan nem tud Gall jobb lenni hozzá, 
ha ő mindent megtesz? Takarít, süt, főz, mos, dolgozik, a ház olyan csinos 
most így, az ő hazulról kapott holmijával. A nyoszolyákban friss szalma – 
az   ócska   szalmazsákot   állványostól   elégette,   mert   férget   látott   benne   a 
szomszédasszony.   (Margit   nem   is   tudta,   micsoda   féreg   az…)   Helyét 
felsúrolták,   betapasztották,   s   odaállították   Margit   szép,   mennyezetes, 
oszlopos ágyát. Rá sem ismert volna senki a lakásra. Gall ingei, lábravalói, 
ujjasai, ködmöne mintha csupa új lett volna mind. Soha mosatlan edényben 
nem   kapott   enni.   Soha   nem   volt   a   kenyér   penészes.   A   kamrában   télire 
mindent előkészített az új asszony. Mégis. Miért hát? Nem lenne jobb neki 
is, ha csönd és békesség lenne a házban? Vagy a természete kívánja az 
acsarkodást,   mint   a   rossz   kutyáé?   De   miért   olyan   szíves   akkor   az 
idegenhez?
Ott ült a padláson, méregette az ocsút a zsákba, és a könnye hullt, amint 
ezen töprengett. Előtte Möchin Éva üldögélt éveken át legalább háromszor 
minden héten ugyanazon a szuvas gerendán, s ugyanígy sírt, ugyanezen 
törte a fejét.
Ettől fogva Margit csak akkor szólt az urához, ha kellett. Igyekezett 
munkát találni magának késő éjszakáig, míg el nem aludt a mészáros. Ő 
maga akkor pihent le az egyik szalmanyoszolyán, ha Gall a mennyezetes 
ágyban már szétvetett kézzel­lábbal  horkolt.
Nehéz   volt   előbb.   Kívánta   a   teste   Gall   ölelését,   kívánta   Gall   nehéz 
kezét a mellén, ha piszkos is, ha kemény is… Gyötörte magát, amiért még 
most is kívánja, mikor gyermeke lesz. De aztán lassan elmúlt a gonosz tüze 
benne.   Békén   pihent,   összetett   kézzel,   s   csak   arra   vigyázott,   hogy 
hajnalban   keljen,   mielőtt   az   ura   ébred.   Szóvá   ne   tehesse,   hogy   nem 
mellette fekszik, oda ne hívja valamiképpen gorombán.
Hiszen megnyugodhatott. Nem hívta egyszer sem most már. S mind 
gyakrabban maradt el éjszakára.

Egy napon borjút vágott Gall János György…
Nagyon   örült   neki   előre,   mert   olcsón   vette   az   állatot,   megszorult 
paraszttól. Rég nem kapott már borjút, drága volt a jószág, előző évben 
marhavész járt a környéken.
Vitte a taglót, lóbálta a kezében, s a vágószérűn ott állt a szegény kis 
borjú kikötve.
Egyszerre   rettenetes   ordítást   hallott   Margit   odakintről.   A   konyhában 
dolgozott, tele volt a két keze. Egyikben a vizeskorsót tartotta, másikban 
egy vasfazekat, úgy rohant ki, s dobta le mind a kettőt.
Gall tántorogva jött ki a vágószérűről, vér futott végig a karján, a taglót 
ledobta, s épp, mikor Margit eléje szaladt, végigesett a földön ő maga is, 
mint valami zsák.
A   borjúcska   bambán   felbőgött   a   vágószérű   közepén,   rángatta   a 
megkötött lábát. Egyéb baja nem történt, mint hogy vágta a kötél.
Margit próbálta felemelni a mészárost, de nem bírta. Hanem a szörnyű 
ordítást a szomszédban is meghallották, s már ugrottak át a palánkon a 
férfiak, még a fájóslábú ács is.
Bevitték   Gallt   a   házba.   Vetette   magát   ide–   oda,   mintha   ezer   darázs 
kínozná.   És   hol   káromkodott,   hol   ordított,   hol   motyogott.   De   az 
anyanyelvén beszélt, németül, s a szomszédok nemigen értették.
Margit megértette. Azt mondta tízszer is, hússzor is:
– Ne nézz rám, asszony… Ne nézz rám, asszony…
 Eleinte nem értette. De aztán, mikor két öregasszony húzó– kenőcsöt 
tett az ura mellére éjszakára, s ott imádkoztak mellette, ő pedig egy kis 
friss   kenyérrel   és   szalonnával   kínálgatta   őket,   Gall   János   György 
beszélgetni kezdett valakivel a maga nyelvén. Hogy ki lehetett, nem tudta 
Margit. Azt panaszolta, hogy a borjú éppen úgy nézett reá a nagy, ijedt, 
kérő szemével, mint Möchin Éva, a felesége, mielőtt fejbe ütötte volna.
A   taglóval   saját   magát   sebezte   meg.   Friss   ganéjt   tettek   a   sebre   az 
öregasszonyok pókhálóval tapasztva, s mégis meggyűlt. Két hétig dagadt, 
három hétig gennyes volt, négy hétig erjedt, újra öt hétig dagadt, s ez így 
ment egy egész esztendeig.
A szomszéd ácsnak a lába volt elnyomorodva, Gall János Györgynek a 
jobb karja lett gyenge. Vagy csak ő fogta a karjára, hogy nem tud többet 
állatot ölni?
Addig még csak éltek, ahogyan éltek, míg tartott Margit pénze. Aztán 
következett,   hogy   Gall   sorra   mindent   eladott.   Az   aranykelyheket,   az 
ezüsttálakat, a kövekkel kirakott korsót, a fényes tükröt, az ezüstkanalakat, 
Margit drágaköves kösöntyűjét, két gyűrűjét.
Hanem   mikor   a   kis   gyűrűcskére   került   volna   sor,   akkor   Margit 
szembefordult   az   urával.   Azt   a   kis   gyűrűcskét,   amit   Tarkha   Györgytől 
kapott, nem adta oda.
–  Ha az ujjamat levágja, akkor elviheti, de akkor is csak ha már sem 
körmölni, sem harapni nem tudok. Mindent elvitt, nem szóltam. De most 
kiáltok!   Hadd   szaladjanak   össze   a   szomszédok   is,   hadd   lássák,   hogyan 
bánik Gall János a nemesleány feleségével!
A kisleány az ágyon sírt. Hároméveske volt akkor.
Gall káromkodva kapta el a felesége kezét, megnézte a gyűrűt, aztán 
mert Margit megharapta a hüvelykujját, azért engedte el, vagy mert úgy 
látta, hogy ilyen kis gyűrűért nem érdemes a lárma?
Bevágta a kaput, elment.
Másnapra került haza, lógó hajjal, rendetlen ruhával. Egy fél disznót 
cipelt.   Nagy   szuszogva   bejött   a   konyhába,   ott   ledobta,   elvette   Margit 
kezéből a nagy kést, s vágni kezdte a húst. A szalonnát lemetélte, a bőrét 
lemetszette,   külön   rakta.   Lábát,   fülét   a   bőrrel   egy   csomóba   tette   a 
vágótőkén.
 Margit csak nézte, mit tesz, de egy szóval sem kérdezősködött, pedig 
tudni szerette volna. Gall fújt, káromkodott, szitkozódott – melege volt a 
konyhában, Margit babot főzött, s erősen megrakta a tüzet.
– Tudsz kocsonyát főzni? – förmedt aztán reá.
–  Anyámtól tanultam – felelte Margit azon a száraz fahangon, amivel 
az urához szólt mindig.
– Akkor hát itt van, főzd meg.
– Sok lesz.
Gall   nagyot   káromkodott,   s   úgy   nézett   reá,   mintha   mindjárt   agyon 
akarná verni.
– Ki kérdezett? Tedd, amit mondtam! A többit be kell sózni, fűszerezni 
friss sütéshez.
Margit tette, amit mondott. A többi húst megfűszerezte, betakarta tiszta 
ruhával, s olyan kocsonyát főzött, hogy átlátszott, mint az üveg. Ha nem is 
szívesen   ment   a   konyhába   anyja   parancsára,   ha   nem   is   hallgatott   oda, 
mikor tanítani akarta volna, most úgy visszajött minden szava, mintha ott 
beszélt volna Dóczy Sebestyénné a leánya mellett, s együtt dolgoznának.
Másnap került csak haza újra Gall János György Mindent megnézett, s 
aztán mondta mogorván:
–  Vigyél   mindent   a   pincébe   éjszakára.   Holnap   reggel   kimégy   a 
kocsonyapiacra, s eladod, amit főztél. A húst meg ott sütöd, nyárson. Jó ára 
szokott lenni. Láss hozzá, hogy kenyér is legyen hajnalra elegendő.
Margit sok mindent megszokott már, de most mintha kígyó csípte volna 
meg.
–  Hogy  én  a  piacra?   Hogy  én  kofálkodjak?   Hogy  én…  nemesleány 
létemre…
– Mégysz, vagy nem mégysz?
– Nem megyek!
Gall elővette a szíjat a derekáról.
– Mégysz, vagy nem mégysz?
– Nem megyek.
A kislány most is ott sírt az ágyon. Csöndes, szelíd kis teremtés volt, 
szőke, mint az angyalkák a szentképeken, keskenyarcú, fehér.
Margit hátán hurkákat vert a szíj. De csökönyös volt. Hanem mikor 
Gall az ágy felé űzte, s ott lerogyott, meglátta a gyermek arcát. Felsírt.
 – Megyek! Hagyjon már! Megyek.
S attól fogva abból éltek, hogy Margit kocsonyát meg lacipecsenyét 
árult a piacon.

Igen szelíd kis szőke leánykája született mindjárt az első évben. Kata 
lett a neve. Ő Annának szerette volna kereszteltetni, az anyja nevére, de 
Gall járt a papnál, és csak azért is mást mondott. Ez jutott éppen az eszébe. 
Lett hát Katalin.
Nagy   nehezen,   sok   munkával   gyűjtögette   össze   neki   Margit   a 
testérevalót.  Sokszor szeretett volna üzenni a szüleinek, küldjék el az ő 
eltett pólyáját, ingecskéit. De félt, hogy akkor valaki eljönne, és mindent 
megtudnának. Azt a kis vászoninget, amit az ablak kilincsén talált, Möchin 
Éva gyermekének kis ingecskéjét használta formául, s ahhoz szabott még 
kettőt. Aztán bölcső után nézett, mert Gallnak eszébe sem jutott az ilyesmi, 
s kérni nem akart semmit tőle. A szomszéd ácsék leánykája nemrég halt 
meg,  üres  lett  a bölcső. Odaadták.  Az  ácsné csodálkozott,  hogy Margit 
hamus   csutakkal   lemossa   az   egészet,   aztán   a   napra   teszi   szárítani.   De 
Margit elmondta, hogy anyja otthon az ő bölcsőjüket is letisztogatta, ha 
lehozatták a padlásról.
–  Tiszta asszony lehet, nagyon tiszta asszony – hajtogatta a fejét az 
ácsné.   –   Én   bizony   nem   tanultam   ilyesmit,   de   azt   tudom,   hogy   ha 
gyengécske a gyermek, kaszára kell vizet önteni a feje felett, s akkor erős 
lesz, mint a vas. Hanem csak látatlan víz a jó, amit újhold éjszakáján emel 
az ember a kútból.
Ezt azért mondta, mert olyan fehér és kicsi volt a leányka, gondolta, 
talán megérti Margit, hogy jó tanácsot akar adni. De Margit, úgy látszik, 
nem értette meg. Mikor nagyon meleg volt a nyár, akkor sem hallgatott a 
többiekre,   akik   ezt­azt   ajánlották,   hanem   alma   kifacsart   levét   itatta   a 
kisleánnyal   víz   helyett.   És   sok   kövér,   erős   gyermek   halt   meg   azon   a 
nyáron, de a kis Kati még csak beteg sem lett. Ott játszogatott az árnyékos 
kertben.   Kis   fadarabkát   dajkált,   annak   énekelgetett   magában   vékony 
madárkahangon.
 Amire   emlékezett   Margit   az   anyja   tanításából,   azt,   akár   ha   szentek 
példázata   lett   volna,   úgy   őrizte   az   eszében.   De   kevés   volt.   Keservesen 
érezte, milyen nagyon kevés.
Lázas lett a gyermek, vagy akármi baja lett, s nem tudott orvosságot.
Milyen ostoba volt, de milyen, hogy nem akart tanulni. Hiszen nem 
kellett volna azt tudnia másnak, mihez ért ő. Hallgatott volna. Még ha ott 
halt volna meg előtte valaki, s meg tudta volna menteni, akkor is hallgatott 
volna,   hogy   ne   jusson   a   szépanyja,   nagyanyja   sorsára.   De   csak   tudná, 
mikor mit tegyen! Sokszor bizony csak imádkozni tudott, akár Möchlin 
Éva, de ezt is csak akkor, mikor nem látta az ura. Mert akkor olyan dühös 
lett, hogy ölni tudott volna. Különösen, ha gyertya is égett a szobában. Az 
első feleségére kellett ilyenkor gondolnia.
Margit   meg   a   kis   Kati   hamar   megtanulták,   hogyan   lehet   kitérni   az 
útjából. Ha otthon volt, már be sem mentek a házba. Volt, hogy a fészerben 
aludtak,   vagy   ha   hideg   volt,   a   konyhán.   Ha   Gall   szólt   valamit,   Margit 
mintha süket lett volna. Felelte, amit kellett, mást nem. Pedig Gall, talán 
éppen ezért, mindig keresett valamit, amibe beleköthessen. Szinte akarta, 
hogy nagyon méregbe jöjjön egyszer, és történjen valami, ki tudja, mi.

Egy napon a Dunánál azt beszélték az asszonyok, hogy meghalt az öreg 
Kása.
– Ki az? – kérdezte Margit. Rég nem szégyellte a vízhordást. A kis Kati 
is vele járt mindig kicsi kannácskával. A piacon vette neki titkon az anyja, 
s   a   gyermek   tudta,   hogy   nem   szabad   az   apjának   meglátni.   Mindig 
gondosan a kertbe vitte magával, s ott dugta el.
– Hogy kicsoda? – nevettek az asszonyok. – Prinyi Panna ura.
– S Prinyi Panna?
Erre még nagyobbat nevettek. Hogy ez a jámbor asszony öt esztendeje 
itt  kínlódik,  s azt  sem  tudja, kiért,  miért?  Hát Prinyi  Panna miatt.  Gall 
János György nem éppen szelíd ember, de nem lenne olyan, amilyen, ha 
Panna nem kötötte volna meg már rég a szívét.
Aznap estefelé, amint újra a padláson ült Margit, s töltögette az ocsút, 
értette végre, amit nem értett eddig.
 *

Gallné   egy   csöndes­ködös   őszi   reggelen   a   kocsonyapiacon   üldögélt. 

Egyszerre   megjelent   ott  Prinyi   Panna,  akit   a  szép  Kásánénak   is   hívtak. 
Gallnét elfutotta a méreg. Kivált, mikor látta, hogy letelepszik Finta Zsuzsi 
mellé,   s   úgy   ül   ott,   mintha   megvette   volna   a   helyét.   Egy   ideig   izgett­
mozgott, mind csúnyább lett az arca, mind villogóbb a szeme. Harapdálta 
az ajkát, nyelt, az ujjaival kapkodott. De csak nem bírt magával. Egyszerre 
csak felugrott, és odakiabált neki:
–  Miért, hogy mikor semmi  árud nincsen, ide mersz  ülni, az tisztes 
asszonyok közé? Avagy tán az szépségedet hoztad vala áruba?
Mindenki elhallgatott, s odanézett. Gallné pedig arca elé kapta a kezét, 
és hangosan sírt.
–  Inkább   akarnám,   hogy   az   budai   törököt   látnám,   semmint   téged. 
Olyan,   mintha   kést   vernének   a   szívembe,   mikor   téged   látlak.   Ó,   rút, 
utálatos, Duna fenekére való asszony!
Erre   a   szép   Kásáné   rút,   cipellősszájúnak,   ragyásképű   meszelőnek 
mondta Gallnét, az meg viszont meredtszeműnek csúfolta Prinyi Pannát.
Egyik   is,  másik   is   elvesztette   az   eszét.   Egymásnak   ugrottak.   Gallné 
keszkenője leesett a fejéről, s mindenki elcsodálkozott, milyen szép, tiszta, 
báránygöndör, világosbarna haja van. De a ragyás, keserves képére ijesztő 
volt   nézni.   Prinyi   Panna   ingválla   cafatokra   szakadt,   mire   jött   végre   a 
vásárbíró, és pálcával szétválasztotta őket.
Gallné   lihegve   haladt   a   szitkozódó   férfiak   mellett,   akik   törvény   elé 
vezették mindkettőjüket. Hogy legyen akármi, ő nem bánja. Hogy tűrt ő, 
ameddig tűrhetett, de hiszen még a lánc is, amit Prinyi Panna a nyakában 
visel, az övé volt valaha!
– Hazudik! Sátán körmére való boszorkány, mint az első asszony volt! 
Hazudik! Nincs is lánc a nyakamon! – rikoltotta Pirinyi Panna, de az  ő 
képe, minél mérgesebb lett, annál szebbnek látszott a férfiak előtt, mert 
gömbölyű volt és piros.
Hogy a bíróságnál utánanéztek nagy körülményességgel, hát csakugyan 
nem volt semmiféle lánc a nyakán.
Megbüntették   őket   két­két   tallérra.   Gallné   sírva   fizetett.   Egészen 
odavolt,   reszketett   a   térde.   Ő   látta   az   aranyláncot   Prinyi   Anna   nyakán. 
Őneki  mindenben  igaza  van,   Isten   látja.  S  mégsem   fogja  pártját   senki? 
Még Prinyi Pannának állt feljebb.
– És aztán? Ha szeret is az ura? Szebb asszony vagyok én nálánál! Nem 
vagyok olyan keskeny farú és rücskös pofájú, mint ő!
Dóczy Margit visszament a vásártérre, amint lehetett, mert ott volt a 
portéka, amit addig a szomszédjára bízott. Azt eladta minél gyorsabban – 
pedig nagyon szép, rezgő kocsonya volt –, és sietett haza.
Aranyszínű   meg   piros   levelek   táncolgattak   körülötte   a   port   kavaró 
szélben, amint nagy keserűséggel a szívében hazaért. A kis Kati szaladva, 
táncolva   jött   eléje   hosszú,   folt   hátán   folt   szoknyácskájában,   olyan   volt 
tarkás   piros­barna   libegő   rokolyájával,   mintha   maga   is   őszi   levélke   lett 
volna, amint lehullt valamelyik fáról.
Gallné   csak   megölelte,   magához   szorította   erősen,   de   egy   szót   sem 
szólt. Nem, egy fél szót sem. Karján vitte be a gyermeket, tüzet rakott, ételt 
főzött neki, ő maga alig evett valamit. De egyre úgy fújt és lihegett, mintha 
a lelke külön járna, és nagy utakat tenne közben.
– Most már elegendő – mondogatta magában –, most már elegendő.
Este az ura nagy dérrel­dúrral hazajött. Nem szólt semmit, Margit sem 
kérdezte, miért. Elővette a derékszíját, és úgy elverte, hogy nehezen tudott 
feküdni. Csak annál erősebb lett az akarat benne.
Tudta, nem megy az olyan hamar. Feltekintett az égre, s látta a felhőket 
menni el a Duna mellől, éjszak felé… az ő szülőhazája volt arra. Ha úgy 
felülhetnének egy felhőre ketten Katalinkával, s vinné őket az a felhő a 
hegyek   közé,   ott   letelepedne   egy   hegy   tetejére,   szépen   leszállnának… 
Suttogva  mesélgette  esténkint,   hogyan  is   lenne   az.  Ha  besötétedett,  s   a 
kemencében hunyóban volt a tűz, Margit abbahagyta a munkát. Leült a 
meleg sutban, ölebe vette leánykáját, ide­oda ringatta, s úgy mesélt neki.
– Csak ne lenne olyan nagyon messze az a szép hely, ahol öregszülédék 
laknak… Legalább  egy hét jó lóval is. A felhő egy nap alatt  megjárja. 
Hanem hiszen ne búsulj, kis kincsecském. Majd jönnek az őszi vásárosok 
mindenszentek hava végén, nem is soká. Azoknak adok levelet. Elviszik 
öregapádnak. Karácsony tájt meg is kaphatja, előbb nem, mert a vásárosok 
még máshová is szoktak menni. Ha el nem veszejtik a levelet, sem el nem 
felejtik odaadni, a tavaszi vásárra választ is remélhetünk. Akkor aztán, ha 
az azutáni ősszel megint jönnek a vásárosok…
 Körülnézett, s ha megnyikkant is valami deszka, vagy kint a szélben 
mozogtak a fák, egy szót sem mondott tovább. De ha csönd volt, ha még a 
szú sem percegett a láda fájában, akkor suttogta:
–  Összeszedem kis Katám egy szál ruháját, egy szem kanálkáját, egy 
vánkoskáját, én magam csak így megyek, ahogy vagyok, nem kell innen 
semmi. Felülünk egy szekérre, bebújunk a hasba, úgy elbújunk, senki meg 
nem lát, s már zörög is a kerék, csitteg­csattog a lovak patkója. Meg sem 
állunk, míg messzire nem érünk, ott már nem talál meg senki sem.
–  Senki   sem!   –   biccentgetett   a   kislány   mosolygón,   és   apró,   meleg 
tenyerével megsimogatta az anyja arcát. Ő nem bánta, ha ragyás, neki így 
is a legszebb volt. – Aztán mi lesz, anyámasszony?
– Aztán még tovább megyünk, még sokkal tovább megyünk, míg csak 
oda nem érünk a szép nagy házhoz, ahol öregapád, öreganyád lakik. Ott 
leszállunk, kopogtatunk a kapun.
–  Így kopogtatunk – mondta boldogan a kisleány, és megkopogtatta 
csöpp ujjával a vökörcsös, durva falat.
– Igen, így. Akkor kinyitják az ajtót. Hol van Dóczy mester? – kérdezi 
édesanyád.   –   Benn   van   a   szobában   –   mondja   a   szolgáló,   mert   bizony 
szolgáló van ott, öreganyádnak nem kell vizet hordani a kútról…
– Sem elmenni a piacra kocsonyát árulni – bólintott Katalinka.
–  Sem elmenni a piacra kocsonyát árulni – suttogta szinte sziszegve 
Margit. – Hát beljebb menyünk, végig a folyosón, bekopogtatunk a belső 
ajtón   is   illendően,  s   hát,  amint   nyílik   az  ajtó  szárnya,   odabenn   üldögél 
öregapád az asztalnál, fájós lába egy székre van feltéve, szép fehér haja a 
vállára   omlik.   Az   ablaknál   meg,   a   ládácskán   öreganyád   üldögél,   és 
hímezget valami nagyon szépet.
– Pirosat! – biccentett bele a kisleány megint.
–  Piros selyem vánkost, arany fonállal. Feltekintenek, ki az? Mi meg 
bemegyünk, szépen térdet hajtunk, összetesszük a kezünket, és édesanyád 
azt mondja: – Bocsássanak meg nekem édes apámuram,  anyámasszony, 
hogy   nem   hallgattam   a   jóakaró   szavukra,   és   kegyelmezzenek   az   én 
szegény,   sokat   szenvedett   szívemnek.   Ha   énreám   haragudnának   is, 
tekintsék   egyetlen   kis   virágszálamat,   leánykámat,   azt,   kinek   jobb   életet 
kívánnék,   mint   magamnak,   bár   megérdemeltem   vala.   Én   ha   meghalok, 
csak őt emelném, hogy tartsák, mentsék, elrejtsék…
 –  De   ne   haljon   meg   asszonyanyám   sem.   Hanem   ott   lakjunk   együtt 
abban a szép, kicsi házban.
–  Bizony   ott   lakunk   abban   a   szép,   kicsi   házban,   hiszen   öregapád 
nagyon jó ember, olyan jó, hogy ahhoz fogható kevés van a világon. Kézen 
fog   bennünket,   leveszi   a   fájós   lábát   a   deszkaszékről,   és   azt   mondja:   – 
Jertek, már vártalak, ugye, vártuk őket, édes Annám? Mert öregapád így 
beszélt   a   feleségéhez   mindig.   Akkor   öreganyád   is   odajön,   megölel 
bennünket, a szívéhez szorít, téged a karjára vesz, és azt mondja: – Már el 
is   készítettem   a   nyoszolyátokat,   jöjjetek,   pihenjetek,   meg   friss   tejet   is 
készítettem, mézet csöppentettem hozzá, tyúkot is sütöttem, friss kenyeret 
dagasztottam én magam, mert titeket vártalak. Felmegyünk a kerten át a kis 
házba, azután…
Tovább már nem tudta mondani Margit sohasem. Itt sírva fakadt. És 
mert   a   kisleány   is   sírva   fakadt   vele   együtt,   énekelni   kellett   neki,   hogy 
megvigasztalódjon. Valami nagyon régi nótácska volt, anyjától hallotta, az 
meg az ő anyjától…
Ficfa alatt vigalom,
Ott táncoljunk, angyalom.

Meg így is énekelte néha, ha nagyon fájt a szíve:

Ficfa alatt sírhalom,
Ott pihenjünk, angyalom.

Elvesztették a vásárosok a levelet, vagy elfelejtették odaadni? Vagy mi 
történt? Tavasszal nem hoztak választ. De aztán a mézesbábos emlékezett 
reá, hogy kapott valami levelet Unverzagt, az aranyműves, emlegette is, 
hanem hát, éppen, mielőtt indulni kellett volna, beteg lett, s otthon maradt. 
Úgy látszik, a levél is vele. Hanem ő majd elhozza ősszel.
Margit összeszorította a száját, nem akart sírni, sem panaszkodni. Csak 
ránézett a mézesbábosra.
 –  Rég nem tudok hírt az én édes jó szüléimről, s még az unokájukat 
sem látták sohasem. Hát el ne felejtse, Richter uram, elkérni a levelemet 
Unverzagt mestertől, ha ő nem jönne el az ősszel.
Így aztán egész nyáron át csak a tervezgetés meg mesélgetés maradt 
még mindig. De olyan szép csillagos  esték voltak, akár mintha csak az 
ottani   kertben   ült   volna   Margit,   ölében   a   leánykájával.   Odaálmodták 
magukat. Apróra elmondott Margit mindent, mi hol állt, mi milyen volt, s 
Katalinka meg tudta mondani, hány virág van a nagy láda tetejére faragva, 
milyen vánkosok, lepedők vannak az oszlopos ágyban.
Lassan   ősz   lett   megint.   Margit   főzte   a   kocsonyát   a   melegre   fűtött 
konyhában,   számítgatta,   egy   hét,   tíz   nap   múlva   várhatja­e   már   a 
vásárosokat? Egyszerre valami csoszogást, koppanást hallott. Vissza sem 
nézett, azt hitte, az ura jött haza váratlanul.
Várta, valami durva szót hall előbb, vagy csak a botját érzi mindjárt a 
hátán, hogy ez vagy az kell neki.
De sem durva szó, sem ütés… hanem a kis Katalinka csilingelő hangja:
– Írt ám öregapám! Bizony írt!
Margit hátrafordult a tűztől – ó, nem volt ideje öltözni, nem volt ideje 
még   csak   fésülködni,   mosdani,   más   keszkenőt   kötni   sem.   Ott   állt   úgy, 
ahogyan odahaza dolgozott, szegény, elnyűtt jobbágyasszonynál nem tűnt 
különbnek. Sovány volt, himlőhelyes arca beesett, oldalt a két csontján két 
piros folt. A ruhája csupa cafat alul, csupa zsír meg korom felül. A keze 
vörös, durva, a homlokán kék ütés.
Így látta meg őt egy szép, deli, nagybajuszos katona, aki kézen fogva 
tartotta Katalinkát, s úgy állt a füstös, alacsony konyha küszöbén.
–  Gáspár!   Édes   bátyám!   –   sikoltotta   Margit.   Jaj,   dehogy   volt   már 
kevély,   dehogy   volt   már   büszke!   Nem   bánt   már   semmit,   azt   sem,   ha 
sajnálja   őt   Gáspár,   azt   sem,   ha   szégyelli,   milyen   sorsban   találja   az 
idősebbik húgát, akinek gyűrűcskét hozott valaha Tarkha Györgytől. Nem 
bánt semmit Margit. Odarohant hozzá sírva.
Sok ideje nem volt Gáspárnak. Erre vonultak át a sereggel, Győr felé. 
Nagyon nagy sereg volt, beszélte, hogy ők maguk sem tudják, mekkora. 
Margit   mindjárt   egy   tál   friss   kocsonyát   tett   eléje,   és   unszolta,   egyen. 
Gáspár   körülnézett  a   konyhában  is,  a  szobában   is,  megcsóválta  a   fejét, 
aztán   megint   a   húgára   tekintett.   Nem   szólt,   minek   szólt   volna?   Csak 
megrándult a bajusza néha. S a kis Katalinkát el nem engedte maga mellől.
– Neked majd én keresek férjet, jó lesz, húgocskám?
– Jó – mondta Katalinka boldogan.
Mielőtt aztán Margit valamit  is kérdezhetett  volna otthonról, hazaért 
Gall János György. Lihegett, szuszogott, sietett, csupa mosolygás volt a 
képe.
Éppen úgy tett, mint amikor Unverzagt volt náluk valaha… Be nem állt 
a szája, úgy beszélt.
– Bizony, így élünk mi itt az én szegény, jó feleségemmel, szegényen, 
de boldogan. Mert hogy más bajunk nem lenne, de beteges az asszony, sok 
pénz megy az orvosokra, azért el is adtam utolsó ezüstpoharamat… bizony 
csak fakupából kínálhatlak, sógor.
Margit egy szót sem szólt. A kis  Katalinka  szeme nagyra tágult,  az 
anyjára pillantott, értelmes kis arcocskája csupa csodálkozás volt. Gáspár a 
kisleány arcára nézett, valahányszor Gall mondott valamit, s onnan tudta, 
merre igazodjék. Mindegyre komorabb lett, mind kevesebbet szólt közbe. 
Hiába mondta Gall a legtréfásabb dolgokat is, hiába mondott történeteket a 
csúnya meg szép asszonyokról – még csak nem is mosolygott.
–  No,   de   savanyú   vagy,   sógor!   Talán   az   epédet   lőtték   keresztül   a 
háborúban valami nagy golyóbissal? Vagy kardot nyeltél?
Gáspár csak legyintett. Ott ült, azon töprengett, szóljon most, vagy ne 
szóljon? Hordja le ezt a gazembert a sárga földig, vagy üsse le, vágja le a 
kardjával? De neki tovább kell menni még ma, s akármi történik, csak a 
húgának lesz baja belőle.
Hallgatott, pedig majdnem megfulladt tőle. Várta, hogy talán elmegy 
megint hazulról Gall. De nem mozdult. Ültek a végén szótlanul egymással 
szemben, így telt az idő. Csak méregették egymást. Gall is észrevette, hogy 
valami   baj   van.   S   gyűlt   benne   is   a   düh.   Hiszen   csak   menjen   el   ez   a 
savanyúképű,   ragyás   katona!   Majd   ad   ő   az   asszonyának.   Panaszkodott. 
Persze, hogy panaszkodott!
Valahol kint a városban kürtszó rivallt. Gáspár felállt, felvette a kardját, 
csákóját, miegymás holmiját, amit letett.
 Odament   legelébb   is   a   kis   Katalinhoz.   Kinyitotta   a   kis   markát,   a 
zsebébe   nyúlt,   elfordult   kicsit,   mintha   keresne   valamit   az   erszényében. 
Aztán betett valamit a leányka tenyerébe, s összefogta jó szorosan.
– Ez a tiéd. Szaladj vele a kertbe!
Katalinka elszaladt, csak úgy repült a haja utána.
Most Margithoz fordult Gáspár:
–  Isten   áldjon   meg,   édes   jó   testvérem.   Imádkozz   Istenhez,   hogy 
mielőbb újra találkozhassunk.
– Mindennap imádkozni fogok, édes jó bátyám.
Megcsókolták egymást. Gall csak nyelt, azt sem tudta, mit tegyen vagy 
mit mondjon. Nagyon utálkozott.  Nézd a két ragyást, itt  ölelkeznek,  az 
asszony meg sír!
Gáspár   a   kardját   is   felcsatolta,   rántott   még   egyet   a   nadrágján, 
megnézegette a csizmáját jobbról is, balról is, nem sáros­e, aztán csak úgy, 
a fejével intett oda a sógorának:
– Sógor uram meg kísérjen el az utca végéig. Mondanék valamit.
Gall ment. Felhúzott vállal, kicsit oldalogva. Nem tudta, mi lesz ebből. 
De valami  nagy baj  nem  lehet,  a katonának  tovább  kell  menni.  S csak 
jöjjön ő vissza a házba, előveszi az asszonyt. Olyan még nem volt, amilyen 
most lesz.
Gáspár   végigment   a   kertecskén   egy   szó   nélkül,   megvárta,   míg   Gall 
nagy körülményességgel beteszi a kertajtót. Aztán csak, mikor átjutottak a 
nagy pocsolyán a ház előtt, s kicsit szárazabb helyre értek volna, a piac 
közelében szólalt meg:
–  Most   énnekem   tovább   kell   masíroznom   a   sereggel.   De   tavaszra 
visszajövök. És ha megtudom, hogy csak egy ujjal is hozzá mer nyúlni a 
húgomhoz   vagy   a   kisleányhoz,   ha   megtudom,   hogy   valami   bántódásuk 
volt, vagy éheztek, fáztak volna a télen, ezzel a nagyobbik pisztolyommal 
lövöm le, mint a rühes kutyát, s még a holttestét sem engedem tisztességgel 
eltemetni, hanem a bitó alá löketem!
Nagyon   szúrós   volt   a   szeme,   nagyon   kemény.   Gall   húsos   arca 
elfehéredett.
–  Hát   azért   mondom   –   tette   még   hozzá   Gáspár.   S   indult   tovább, 
otthagyta Gallt a faképnél.
Gall gondolkozott egy darabig, hápogott, nyelt, ette a düh. Aztán
 –  minek menjen, ha úgysem verheti meg az asszonyt? – már nem is 
ment   haza.   A   szeretőjéhez,   Prinyi   Pannához   igyekezett,   hogy 
elpanaszkodja   neki,   micsoda   méltánytalanságok   történtek   vele,   s   mivel 
merte az asszony bátyja őt megfenyegetni.
Kis  Katalin  megbújt  a kertben  szívdobogva. Egyre  várta,  nem jön­e 
hamarább vissza az apja, mielőtt megmutathatná az anyjának, mit kapott. 
Megzörrent a mályvabokor: riadtan lapult meg, mint a kis nyúl. De aztán 
annál boldogabban ugrott fel, hogy az anyját látta meg.
– Szép fényes tallér! Meg öregapám levele! Ebbe csavarta bele a pénzt 
Gáspár bátyám.
Míg Margit leült a fűre, s próbálta törölgetni a könnyeit, hogy lássa hát 
végre   az   írást,   betűzni   próbálja.   Katalinka   felemelte   a   két   karját,   és 
táncolgatott. Énekelt is hozzá.

Margit   leengedte   ölébe   a   levelet,   és   nézte.   Véghetetlen 

megkönnyebbülés szállt reá. Mintha már otthon is lett volna. Mintha már 
ott ülnének kis Katalinnal az ő kertjükben. Ölébe kapta a kisleányt, dúdolt 
neki, aztán letette a fűre, keringéltek együtt. A derék ácsné átpillantott a 
sövényen.
– Lám, lám! Talán bizony annak örültök, hogy olyan szép katona járt a 
háznál?
–  Ugye   bizony,   szép   katona   volt?   –   ment   oda   dicsekedve   Margit   a 
kerítéshez. – Édes testvérbátyám, Gáspár azt mondta, tavasszal újra eljön, s 
hazavisz minket. Elhozta édesapám levelét…
De most egyszerre csapdosás hallatszott a házban, és Gall káromkodva 
jött ki a kertbe. Szalonnát keresett, egy oldalnyit el akart vinni magával. 
Hogy hová? A szép Kásánéhoz vagy eladni valahol, hogy italt vehessen 
magának?
A   szép   Kásánénak   vitte.   Annak   fogytán   volt   a   zsírozója,   legalábbis 
arról panaszkodott. Hálásan akaszkodott aztán Gall nyakába, mikor bejött a 
szalonnával, s mindjárt vágtak is belőle jó darabot, ettek.
– Gondolkoztam én – mondta Prinyi Panna közben. – Nem lesz jó, ha 
az a katona elviszi az asszonyt.
 –  Miért? – nézett fel Gall, s mert a haja a szemébe hullt, ütött egyet 
hátrafelé   a   fejével,   hogy   rendberázza   kicsit   magát.   Egyik   keze   zsírtól 
csöpögött,   a   szalonna   volt   benne,   másikban   a   bicskája,   nem   érkezett   a 
hajához is nyúlni.
–  Azért,   mert   az   asszony   apja,   úgy   tudom,   olyan   ember,   aki   nem 
hagyná abban a dolgokat.
– Milyen dolgokat?
– Hát az aranykelyhet meg az ezüstkanalakat meg sok mindent, amiről 
az   asszony   majd   árulkodni   fog.   Bizony   a   múltkor   is   meglátta   az 
aranyláncot   a   nyakamon,   alig   tudtam   utolsó   percben   a   kebelembe 
csúsztatni. Ott, a törvény előtt kiabálta ki, hogy az ő láncát hordom.
– Ezért már megvertem egyszer – mondta nehéz hangon Gall.
– Még egyszer akarod? Tudod, mit mondott a katona?
– Nem akarom én – legyintett rosszkedvűen Prinyi Panna. Hogy milyen 
ostoba ez az ember! Mostanában kezdte észrevenni, hogy a sok ital vagy 
más lassan egészen elveszi már az eszét. – Csak azt akarom, hogy aztán a 
felesége apja ne juttasson bajba minket.
– Nonono – tette le Gall a bicskát a kezéből. – Hát így gondolod?
– Így. S ha elmegy, akkor aztán egyetlen éjszakája nem lehet nyugodt, 
mert akármikor rajtaüthetnek.
Gall elgondolkozott. Soká töprengett, rázta a fejét. Aztán feltekintett.
– Mit lehetne csinálni?
– Ne engedje haza.
– Akkor is nem tudhatom, mikor panaszkodik otthon. Írni tud.
–  Írni tud? Az baj – bólintott Prinyi Panna, s ő is töprengeni kezdett. 
Felhúzta a vállát, oldalt, sunyin Gallra pillantott.
– Hát hiszen a másik asszony is, bár ő nem tudott írni…
Gall felugrott. Nagyot ordított.
– Azt nem! Azt nem! Tudod, hogy azóta a borjút sem bírom megölni. 
Hogy úgy nézzen reám ez is, felfelé fordított szemmel… elhallgass, mert…
–  Netene!   Még  hogy  talán?   Ki  vagyok   én,  mi  vagyok   én?   Ha  nem 
tetszik, amit mondok, alá is út, fel is út. Énhozzám ne merjen nyúlni, nem 
vagyok én a felesége!
Gall nehezet legyintett, újra leült, elfordult.
 – Ne kárálj annyit te is mindig. Tudod, hogy erről jobb nem beszélni, 
mit emlékeztetsz reá? Adj bort!
Prinyi   Panna   kitöltötte   neki   a   bort,   aztán   a   térdére   ült,   átkarolta   a 
nyakát, és a fülébe súgta:
–  Van annak más módja is… Még csak kezet sem kell hogy emeljen 
reá…
Eljött a tél.
A   lacipecsenyés,   kocsonyás   kofák   során   csak   úgy   gőzölgött   a   sok 
parazsasfazék. Végig a soron, a letaposott hóban azon ültek az asszonyok. 
Sok szoknyájukon átterjedt a kellemes melegség, s bírták a veszteglést az 
erős fagyon.
Farsangelő havának közepe táján volt, hogy Gallné reggel megcsókolta 
a   kislányát,   megmosta   az   arcát,   kezét   meg   lábát   fájdalmas   sóhajtások 
közben, mert nagyon sajnálta itthagyni egyedül a házban. Kis Kata nagyon 
félt az egerektől meg patkányoktól, még a percegő szútól is félt. Meg is 
fésülje az anyja, megkötötte szöszi haját, s adott neki egy bögre tejet, szép 
karéj kenyeret meg egy piros almát.
– Ezt megeszed, kincsecském, a tűzre meg vigyázz. Rakj rá mindig, ha 
látod, hogy hunyóban van. Akkor nem lesz sötét, s nem mernek előjönni az 
egerek. Itt van egy zacskó bab, ezt szemelgetheted, aztán ha kiszemelted, 
szépen tedd oda főni a kisebbik fazékban. Megértetted, kincsecském?
–  Igen – mondta szipogva a kis Kata, de nem mert sírni, mert minek 
búsítsa még jobban az anyját?
– Ha félsz, imádkozz – mondta még az anyja, mielőtt elment volna. – 
Imádkozz és énekelj. Tudod, amire tanítottalak.
Ami   imádságot   meg   éneket   tudott   Margit,   arra   megtanította   a 
kisleányát is, és olyan okos volt a gyermek, mind el tudta mondani.
Ment   hát   Gallné   a   piacra,   ment,   nehéz   batyut   cipelt   a   hátán,   nehéz 
terhet tolt  maga előtt  a targoncán,  úgy vonszolta előre  a süvítő, fagyos 
szélben,  az  alig  derengő  téli  reggelben   elcsigázott  testét.   De vigasztalta 
magát. Nem tart már soká a szenvedése. Tavasszal eljön Gáspár, s akkor…
A parazsas  fazekat  szedte le először is a taligáról.  Jól elhelyezte  az 
egyenetlen   földön,  ne  mozogjon.  Körülötte  máris  tócsában   olvadt  a  hó, 
halk sistergéssel. Margit már megfordította a fedőt, hogy rátegye – mert 
fülével befelé tették a fedőt az asszonyok a fazékra, s aztán úgy ültek rá. 
De akkor odajött a hóban Gall a nagy csizmájával.
–  No,   asszony   –   mondta   olyan   jólelkűen,   ahogyan   otthon   sohasem 
hallotta őt beszélni Margit –, ezt meg elfelejtetted volna? Melegebb lesz a 
helyed így, aztán meg ne fázz a hidegben!
A rongyosabbik nagykendőt hozta Gall. Margit nagyra meresztette a 
szemét, mert sohasem tapasztalta, hogy az ura így törődik vele. De annál 
jobban   esett.   Csakugyan   máskor   el   szokta   hozni   a   nagykendőt,   hogy 
puhább legyen az ülése, de pár napja nem lelte már.
Gall pedig olyan szokatlan barátságos kedvében volt aznap, hogy míg 
az   asszony   az   első   vevővel   foglalatoskodott,   szépen   összehajtogatta   a 
rongyos   nagykendőt,   rátette   a   fazékra,   s   mindent   elrendezett,   hogy   az 
asszonynak jó helye legyen.
–  Na, most ráülhetsz – mondta aztán, s amint felegyenesedett, talán a 
fejébe   ment   a   vér,   mert   egészen   lila   volt   az   arca,   s   majdnem 
megtántorodott.
–  Nagyon   is   sűrű   az   ura   vére,   komámasszony,   jó   lenne   köpölyözni 
kicsit – mondta odaátról a második sorban ülő Bereczkiné. – Talán éppen 
azért is van ilyen változása, mert érzi a végét? Olyankor szokott a férfi a 
feleségének kedveskedni.
–  Talán   csak   nincs   valami   baja   csakugyan?   –   mozdult   meg   Margit 
szíve,   s   már   szinte   aggodalmasan   nézett   az   ura   után,   aki   örökös 
cimborájával, Detrekői Pál deákkal ment tovább az utcán. A deák nagy 
vigyázva   vitte   a   kocsonyát,   amit   az   előbb   vásárolt.   Még   gondolta, 
utánamegy, és megkérdi, nem érzi­e fejét vagy egyéb részét? Nem akarna­
e   lefeküdni?   De   aztán   eszébe   jutott   sok   minden,   és   nem   bírta   rászánni 
magát, hogy most szóljon hozzá. Majd talán később, ha csakugyan látja 
ezentúl is a változást rajta. Ha estefelé hazamegy, s szépen fogadja, akkor 
másképpen beszél majd ő is. Még a végén fájni fog, ha Gáspár hazaviszi, 
még a végén…
De tovább nem gondolhatta.
Már az előbb érzett valami furcsa füstöt, de megnyugodott, hogy talán a 
szomszédasszony fazekában maradt egy darab nedves fa a parázs között. 
Hanem   most   szörnyűséges   fájdalom   ugrasztotta   fel,   mintha   ezer   darázs 
csípte volna a testét, a combját, a lábát.
 Amint felugrott, fellobbant rajta a ruha, alatta a rongyos kendő.
Lett   nagy   riadalom,   futkosás.   Gallné   sikoltozott,   úgy   futott   ide­oda, 
mint az égő fáklya, míg végre a tűzoltók közül előrohantak néhányan, és 
jeges vízzel lelocsolták, aztán meghempergették a hóban.
Ami megmaradt belőle, taligán vitték haza. A kis Kata félénken sietett 
ajtót nyitni, mikor bezörgettek.
– Már megszemeltem a babot, kedves anyámasszony – kiáltotta vékony 
hangján –, és sokat imádkoztam…
– Azt jól is tetted – mondta egy drabant, amint körülnézett, hol az ágy. 
– Mert anyád meghalt.
A tanács aznap eltiltotta a parazsas fazekat. A tűzoltóknak más dolguk 
van – mondták –, nem mehetnek kofát oltani.
Így fagyott le a lába tavaszra a szegény ácsnénak is, aki ezen a télen 
sok mindennel próbálkozott, hogy éhen ne haljanak. És miért? Azért, mert 
Prinyi Panna olajba áztatott néhány darab temetőben szedett reves fát, s azt 
tétette be tizenharmad napra Gallné parazsas fazekába.

Kis Kata az ácséknál kapott helyet  irgalomból, mert Gall nem ment 
vissza   azóta   a   házába.   Minden   úgy   állt,   ahogyan   akkor   volt,   mikor 
Margitot eltemették. A pókok megszőtték hálóikat a sarkokban, az egerek 
táncoltak a szoba közepén, a kisebbik vasfazékban megpenészedett a félig 
főtt bab.
Tavaszra kezdett fordulni az idő, mikor egyszer megfogták Gallt a szép 
Kásáné udvarán. Rég lestek már reá. Míg a felesége élt, hagyták. Ragyás 
asszony férje – gondolták, s behunyták a félszemüket. De hogy valaki a 
felesége   halála   után   még   csak   nem   is   két   hónappal   latorkodik,   az   már 
gyalázatosság.
–  Elveszem feleségül – rángatta  el a kezét Gall, mikor meg akarták 
kötni. – Ne bántsanak, elveszem feleségül! Ő is özvegyen maradt, én is.
–  El is vegye! – kiáltott Szűcs Ferencné – De nem a pap előtt! Régi 
vétek is megtalálja egyszer a büntetését!
A tanács meghozta az ítéletet.
 Régi szokás volt, hogy a szégyenben maradt párokat a pap szolgája adta 
össze a sekrestyében, s aztán a hóhér szamaraskordéján vitték ki őket a 
városból,   éljenek,   ahol   akarnak,   ahogy   akarnak,   de   a   városban   ne 
botránkoztassák senki szemét. Gall is, Prinyi Panna is rég megérdemelte a 
sorsát – mindenki vallotta, mindenki tudta.
Gall csak azt kérte hát, hogy a dolgait elintézhesse, a házát eladhassa. 
Egy hónapot engedtek neki.
Amint   otthon   rendezgetett,   rakosgatott   nagy   keserűséggel,   szörnyű 
dühösen éjnek éjszakáján mécsvilágnál – mert sötétben lenni, elaludni nem 
tudott volna –, zörgettek az ablakán.
Úgy megijedt, majdnem megütötte a szél. Nagy nehezen bírta rá magát, 
hogy egy táblát  kinyisson. Mikor rájött lassan, hogy kísértet nem lehet, 
mert még nincs éjfél, arra gondolt, hogy talán Dóczy Gáspár, s ennek sem 
örült volna jobban. De Prinyi Panna volt.
Tudták,   hogy   ebben   a   hónapban   nem   szabad   találkozniok,   nehogy 
nagyobb szégyent valljanak aztán, s még talán hamarjában az életüket is 
találják   a   tanácsurak   venni.   De   Prinyi   Panna   azért   módját   lelte,   hogy 
eljöjjön, s odaadja neki a drágaságokat, amiket eddig őrzött.
–  Küldje   át   a   Dunán   holnap   hajnalban   a   deákot,   keresse   ott 
Egeresfalvát, arrafelé olcsón adnak most házat, mert tavaly elpusztította a 
népet az üszkös fene.
– De hátha aztán minket is elpusztít…
– Jól kifagyott az azóta! Aztán jó előre hordassa ki, ami kell, mindet, 
mert nem fogják engedni, hogy a városból sokat vigyünk.
Lisztre, zsírozóra különösen gondoljon. Amint látom, elég sok fazeka 
volt a feleségének, azt se hagyjuk itt!
– De a leányt itt hagyom – morgott Gall, s a szomszédság felé bökött a 
fejével. – Majd meglesz velük, míg el nem jön a bátyja érte.
– A leányt? – kiáltotta Prinyi Panna. – Megbolondult? Hiszen az ilyen 
korban a leányt már jól fel lehet használni, söpör az, vizet hord, megfeji a 
tehenet, őrzi a libát! Talán bizony én dolgozzak mindent? Amikor el kell 
mennünk, jó előre várjon egy szekér kint a határban, rajta egy és más, de 
még a lazsnak zsákját se hagyja itt, hallja­e? A tetejébe meg ültesse fel Pál 
deák a leányt, aztán várjon bennünket az országúton. Jól megértette, amit 
mondtam?
 Többször is a szájába rágta Gallnak, hogy semmit el ne felejtsen, aztán 
amint jött, eltűnt, mintha csak a sötétség hozta és vitte volna.

Kint volt az utcán az egész város.
A fűzfa most hányta a barkáját, Jézusfüve meg fehér szépasszonylába 
nőtt   az   árokparton.   Kiscsirkék   csipogtak,   cinkék   örvendeztek.   A   városi 
polgárok közül is sokan úgy érezték, jó napra virradtak aznap.
–  Szégyene   a   városnak   az   ilyen   ember   –   mondta   egyik   mester   a 
másiknak, bár néhány hónapja még nagyon jókat nevetett ő is Gall tréfás 
beszédén.
A suhancok előre gyűjtötték a rothadt répát, hagymát, záptojást, hogy 
majd   a   kordé   után   fogják   dobálni.   Ugyanakkor,   mikor   a   templom   elé 
zörgött a pirosba öltözött hóhér a szamárfogattal, jelent meg a drabantok 
kíséretében a sekrestye ajtaja előtt az új pár. Gall felvonta a vállát, a haja 
lógott, előző napon a céhből is kizárták, s ez égette, mint a tüzes bélyeg. 
Prinyi Panna magára vette, ami ruhája csak volt, s kövérnek tűnt, mint a 
hasas   tehén.   Az   öreg   Kása   rokonai   kérvénnyel   fordultak   a   bírósághoz. 
Előadták benne, hogy már az ura életében is paráználkodott az asszony, s 
mert   az   öreg   Kása   semmit   sem   hagyott   a   rokonaira,   most   a   bűnös 
asszonyra maradt vagyon legyen az övék. Éljen meg Prinyi Panna az ura 
kenyerén. A tanács úgy határozott, hogy csak azt viheti magával, ami rajta 
van.   Nem   mintha   nem   vitt   volna   át   sebtében   éjszaka   egyet­mást   Gall 
házába, de azért sok szép és jó holmi maradt másnak, amit nem szívesen 
hagyott ott. Ezért legalább a ruhákat vitte, s bár nem volt meleg a kora 
tavaszi nap, a képe vörös és izzadt volt.
A pap szolgája  összeadta  őket  – ráncosképű vén ravasz volt, s nem 
mulasztotta  el, hogy közben  az orrát  fintorgassa.  Egyébként  is  mondott 
közben hol ezt, hol azt, s a befurakodott nézők nagyokat nevettek volna, ha 
nem a sekrestyében vannak. Így csak a szájuk elé nyomták a tenyerüket. 
Mikor aztán el volt intézve minden, s a pap szolgája háttal fordítva az új 
párt a talpával lódította kifelé a sekrestye ajtajából, előbb a férfit, aztán az 
asszonyt; Gall megállt kint, s nagyot káromkodott, hogy majdnem elakadt 
az ég is.
 – Hogy hová tettem én a szememet! – ordította. – Most látok már! Nem 
Möchin Éva volt a boszorkány, hanem te, gyalázatos! Nem Dóczy Margit 
volt   a   rút,   hanem   te,   sátánfajzat!   S   most   aztán   halálig   tűrhetem,   hogy 
sarkantyúzz a pokol kapuja felé! Jaj nekem, jaj, százszoros jaj nekem!
Tántorogva  ment,  amint  a kordé  felé lökdösték,  s  a földre  szegezve 
tartotta   a   szemét,   mialatt   körülötte   lárma,   szitok,   ujjongás,   nevetés 
kavargott.   Ha   valami   érte   a   hátát,   a   mellét,   megrezzent,   de   akkor   sem 
nézett   fel.   Az   arcán   rothadt   zöldség   leve   csurgott   végig,   a   haján   egy 
tojáshéj   akadt   meg.   Sem   elevennek,   sem   holtnak   nem   látszott   a 
szerencsétlen.
A   város   végén   ott   várakozott   a   megrakott   szekér,   Pál   deák   a   lovak 
zabláját fogta, de nagyon mogorván. Ezt még megtette Gallért, ki tudja, 
mit kapott érte. De amint látta, hogy jön a menet, odakötötte a zablát egy 
fához, s ő odébb állt.
A   kisleány   ott   ült   a   szekér   tetején,   egy   ruhásbatyun.   Nagy,   ijedt 
szemmel nézte, micsoda lárma ez. Meghúzódott félénken, alig látszott. De 
Szűcs Ferencné észrevette. Dörgő hangon odakiáltott:
–  Ezt is a férfiak intézték! Hát azt a szegény kis leánykát csak nem 
hagyjátok elvinni? Vegyétek le hamar!
De Gall már leugrott a kordéról, s kapaszkodott fel a szekér bakjára 
gyorsan, mintha addig lélegzeni se bírna. Melléje iparkodott Prinyi Panna 
is. Gall vadul rántotta el a gyeplőt, s odavágott a lovak közé. Azok már 
úgyis   riadoztak   a   nagy   zajtól,   s   most   úgy   elragadták   a   szekeret,   hogy 
azonnal eltűnt a kavargó porfellegben.

Egeresfalván, a falu legvégén állt a ház. Bizony viskó volt az inkább. 
Foghíjas karókerítés állta körül a görbe kis kertet, gyom verte fel az udvart 
–   másfél   éve   pusztultak   ki   innen   Ficseri   Gergely   meg   a   családja,   s   a 
megmaradt rokonok azóta árulták hiába a hajlékot, senkinek sem kellett.
Pedig amúgy nem volt rosszul megépítve a ház, jó száraz gerendákból, 
fonott falakkal, vastagon betapasztva sárral. Vakolat is volt rajta itt­ott, a 
mész már lepergett. A föld kicsit hepehupás volt odabenn, de ezt Prinyi 
Panna   nem   tette   szóvá,   bár   egyébként   ugyancsak   szidta   a   diákot,   hogy 
ilyen, cigánynak való putrit választott azon a sok pénzen.
A kisleány ott lődörgött,   éhes  volt, szomjas  is, várta,  mi lesz. De a 
mostohaanyja megfogta, kipenderítette a kapu elé, hogy béka módján terült 
el a földön, s megvérezte a két tenyerét, két térdét. Ebből már sokat tanult. 
A   világért   sem   mert   volna   hangosan   sírni.   Feltápászkodott   szegényke, 
körülnézett, van­e kút a közelben, s mert azt nem látott, de egy kis patakot 
lelt, oda guggolt le. Előbb megmosta a kezét, aztán ivott a tenyeréből.
Mire visszament az udvarra, s leült a ház elé egy kőre, odabentről olyan 
kiáltozás,   veszekedés,   csetepaté   hangzott,   mintha   nem   ketten,   de 
tizenketten viaskodtak volna. Megint csak felkelt szegényke, kicsit hátrább 
ment, nézte a kéményt. Bizony nem szállt abból füst. Még tüzet sem rakott 
a mostohaanyja. Nem lesz ma ebből ebéd. Ment hátra, a kiskertbe sóskát 
meg papsajtot szedni magának.
Gall a másik két asszonnyal sem bánt valami kesztyűs kézzel. De attól 
a   pillanattól   kezdve,   hogy   Prinyi   Panna   már   nem   a   szeretője,   hanem   a 
felesége lett, úgy utálta, mint ahogyan soha a másik kettőt. Prinyi Panna 
pedig nem volt olyan békén tűrő, mint Éva vagy Margit. Ha Gall kiabált, ő 
bírta hanggal, ha Gall a kezét emelte, ő a körmét használta. S ha egyszer 
felharagították,   napokon   át   csak   dobta   a   kezébe   kerülő   fadarabot, 
cintányért, akármit Gall vagy a kislány felé, hogy közeledni sem mertek 
hozzá.
Amit Gall soha életében nem próbált: napszámba ment, hogy egy kis 
pénze legyen, mert a viskó földjébe elásott miegymást ugyan nem adta ki 
Prinyi Panna.
–  Majd hogy öregségemre koldulni kelljen mennem? Köll ez nekem 
későbbre!
Kevés volt az ember: hívták a munkást. Így aztán beállt Gall is. Nem 
valami örömmel dolgozott, de hiszen kapálta ott más is a szőlőt nem csak 
ő, s ha néha leült kicsit az árnyékban, jól lehúzta a fejét, hogy ne vegyék 
észre.
Nyár lett.
A   kis   Kati   ugyanabban   a   folt   hátán   folt   piros­barna   rokolyácskában 
őrizte a libákat a patakparton, amit még anyja varrt és foltozgatott össze 
neki, csak kurtább lett valamivel a szoknyája. Ha lehet, még vékonyabb lett 
szegényke, mert kenyeret nem sokat látott, verést annál többet.
Egy napon, amint a rekkenő melegben mind letelepedtek köréje a libák 
pihegni,   s   megbújtak   a   patak   kanyarulatának   hűvös   bozótjában,   a 
szemközti domboldalon meglátta Kati lihegve kapaszkodni az apját. Még 
csodálkozott, mert az előbb otthon volt, a háznál, mintha valamit keresett 
volna. Most meg hová megy?
Közben valahol távol megdördült az ég, kicsi fekete felhő bukkant ki a 
dombok mögül. De Kati rögtön tudta, mi lesz ebből. Érezte már a szél első 
legyintését is. Terelte hamar a libáit, mert haza már nem juthatott volna, az 
üreges part alá, egy nagy fűzfa gyökerei közé. Maga is ott bújt meg. S 
nézte, hogy az apja még mindig csak kapaszkodik fel, a domb teteje felé, 
amint csak bír.
Most felágaskodott kicsit, s majdnem beütötte az agyagos üregfalba a 
fejét – pergett is néhány kavics a hajára –, ott jött már a mostohaanyja is 
seprővel   a   kezében,   s   mindjárt   látszott:   kergeti   az   urát.   Még   szinte   a 
rikácsolását is lehetett hallani, pedig elég távol voltak.
Gall felért a dombra, s a tetején rohant tovább, ahogyan bírt, a hóna 
alatt   kis   batyut   szorongatott.   Az   asszony   utána   a   seprővel.   Mögöttük 
feketén gomolygott a viharfelhő.
Egyszerre olyan szörnyűt villámlott, hogy Kati lehunyta a szemét, de 
még   így   is   érezte.   Mikor   a   rögtön   utána   következő   mennydörgésre 
kinyitotta, látta, hogy az apja még mindig szalad, a mostohája még mindig 
kergeti.
Az  úton szekér zörgött  hazafelé,  a házakban  most  csapdosták  be az 
ajtókat,   ablakok   fatábláit.   Furcsa,   ijesztő   kék­sárga   világosság   feküdt   a 
földeken, ahová még a fekete felleg árnyéka el nem ért.
Újra   villám.   Újra   a   pokol   kapujának   dördülése,   amint   nyitották   az 
ördögök. Kati összekulcsolta a kezét, s imádkozott.
A gerincen ott loholt Gall tovább, Prinyi Pannával a sarkában.
Harmadszor is villámlott. De akkorát, hogy Kati iszonyodva sikoltott 
fel. S amikor felnézett, már nem látta az apját, csak egy jegenyefa égett 
kékes lánggal ugyanott, amerre az előbb rohant.
Most aztán megindult az eső. Kati rémülten menekült a libáival tovább 
az üreges part alól, mert egykettőre feldagadt a patak vize, s már a lábáig 
ért. Nagy nehezen jutott el az udvarukra, csuromvizes hajából csak úgy 
folyt az arcára a víz még akkor is, mikor már rég az eresz alatt üldögélt 
lihegve.
Vagy fél órával utóbb ökrösszekéren hozták haza Gallt. Fekete volt a 
jobb oldala végig, s nem tudták, él még, vagy már meghalt. Prinyi Panna 
lucskosan, lomposan jött utána. Semmi baja sem történt, csak prüszkölt. 
Hóna alatt kis batyut szorongatott. Kati látta, az a kis batyu, amit az apja 
vitt el azelőtt.
De tudta már, hogy hallgass a neve. Hallgatott. Dehogy szólt volna! S 
ha nem is szólt, annál többet gondolkodott. Látta jól, mi vár reá. Nyolcéves 
korára is bölcs öregecske volt.
Apja sincs már. Csak a mostohája.
De azért mégsem szökik meg hazulról – gondolta –, akármilyen rossz 
dolga   lenne   is.   Mert   hátha   eljön   érte   egyszer   Gáspár   bátyja   fényes 
katonaruhában? S hol találná meg akkor?…

Bonczhiday Bálint prédikátor nagyon örült, hogy olyan jó, csendes kis 
házat   talált   magának,   szép   kertecskével.   Látszott,   istenfélő   emberek 
lakhattak benne, vagy talán az asszony volt nagyon szorgalmatos? Csupa 
jóillatú, gondosan nevelt virág, gyógyfű meg finom gyümölcsfa volt a ház 
körül, a hajlék kívül is, belül is gonddal meszelve – épp csak az látszott, 
hogy egy ideig üresen állt. A várostól kapta lakásul, negyven forint fizetése 
mellé.   Merthogy   a   kántori   dolgokat   is   elvégezte,   temetett,   keresztelt, 
párokat   esketett.   Főképpen   pedig   énekelt   öblös,   zengő   hangján.   Éppen 
ezért választották meg, mert még Szűcs Ferencné is áhítattal hallgatta, s 
túlkiabálni semmiképpen sem tudta volna. Tán mert már ő is öregebb lett?
A fiatal  Bonczhiday  Bálint  tehát  beköltözött.  Berakosgatta  a ládáját, 
ami messze külső országokban is mindenütt vele volt. Az ablakdeszkára 
rögtön odatette a bibliáját és zsoltáros könyvét. A falra felaggatta burokba 
csavargatott   porcelánpipáját   –   jobb   volt,   ha   avatatlan   szem   nem   látja, 
micsoda szokása van neki. Az öregapja öccsének még átverték a pipát a 
torkán, s ki tudja, melyik  városi magisztrátusnak  mi jut az eszébe még 
manapság is, holott a felvilágosult újabb időkben jól tudja már mindenki, 
hogy   a   dohányt   is   az   Isten   teremtette   az   emberek   használatára,   mint 
mindent ezen a szép földön.
Berendezkedvén   a   prédikátor   arra   gondolt,   hogy   most   már   majd 
hamarosan   megházasodhatik,   vagy,   míg   kedvére   való   leányt   nem   talál, 
valami öregasszonyt vesz a házába, hogy főzzön neki. Fiatalt nem, mert a 
hívei megbotránkozhatnának. Közben megvacsorázott, szalonnát evett meg 
egy kis retket, jól megsózva. Utána megivott egy korsócska sert. Barátja, a 
Nyék városában született Doboky Mihály figyelmeztette, hogy nem jó a 
víz. Mivel pedig Bonczhiday Bálintnak a bortól a gyomra szokott égni, ha 
nagyon is élt vele, tehát inkább sert vett magának. Persze tisztában volt 
vele, hogy jobb, ha ezt a gyengéjét sem hirdeti, s ezért a söröshordó a pipa 
alá   került,   a   legsötétebb   sarokba,   letakarva   a   prédikátor   ócska,   galléros 
diákköpönyegével.
Mindezek után a prédikátor nyugodt lelkiismerettel lefeküdt az ágyába, 
jól betakarózott, s a falnak fordult. El is aludt talán, vagy csak akart volna? 
Arra   eszmélt,   hogy   valami   sóhajtozást   hall,   a   szobában   zörög   a   nehéz 
deszkaszék, a kecskelábú asztal, a falon harangozik a hosszú pipaszár. Az 
ablakkilincs   nyikorgott,   az   ajtóretesz   megmozdult,   hosszas,   elnyújtott 
siránkozás   hallatszott,   s   utána   mintha   zokogás   kelt   volna.   S   egyszerre 
hármat kopogott valaki az ablakon.
A   prédikátor   felült   az   ágyban.   Arra   gondolt,   talán   beteghez   vagy 
halotthoz hívják. Nagyot kiáltotta sötétségben:
– Ki az?
De   nem   jött   felelet   reá.   Csak   a   szél   sóhajtozott   odakint,   csak   a 
nyöszörgő,   siránkozó   zokogás   hallatszott   valahonnan   a   kürtőből   vagy   a 
szoba sarkából, maga sem tudta volna megmondani.
S az ablaktáblán újra hallatszott a három kopogás.
A prédikátor még hangosabbat kiáltott:
– Ki az?
Megint semmi válasz. Egyszerre mély csönd lett idebenn a szobában is, 
odakint is. Mintha a szél hirtelen megült volna valahol a háztetőn, s elakadt 
lélegzettel figyelt volna a prédikátorral együtt. S most ebben az irtóztató 
siket csöndben egyszerre azt érezte Bonczhiday Bálint, hogy valami hideg 
kéz érinti az arcát.
 Égnek   meredt   minden   szál   haja,   s   úgy   ugrott   ki   az   ágyból,   hogy 
majdnem leszakadt alatta a deszka.
–  Ki az? – ordította harmadszor is, de már nem várt feleletet, az ajtó 
felé rohant. Azaz azt hitte, hogy arra van az ajtó. A vakhomályban, idegen 
szobában   elvétette   az   irányt.   Nekiment   a   falnak.   Dobogó   szívvel, 
tapogatózva járt körül, mintha véghetetlen nagy börtönfolyosót tapogatott 
volna végig… azt hitte, soha nem érzi meg a fakilincset.
Végre! Rángatta a reteszt, tépte ki az ajtót, s nagyot lélegzett, amint a 
csillagos   eget   meglátta.   Mindjárt   könnyebben   érezte   magát.   Gondosan 
betette háta mögött a nyikorgó, fakó kaput, leült eléje a küszöbre, s úgy 
várta, hogy virradjon.
Mikor kireggeledett, fejcsóválva tápászkodott fel ültéből, s körülnézett, 
nem   látta­e   meg   valaki.   Szégyellte   a   dolgot.   Bizonyosan   megterhelte 
valamivel a gyomrát. Talán a ser nem volt friss, vagy a retek volt sok? 
Diákkorában   elég   koplalásban   volt   része,   akkor   sok   mindent   megevett, 
amit talán nem kellett volna, ennek látta most a kárát. Itt csigát, ott nyers 
paradicsomot,   megint  máshol   vastag   gombócot  adtak  eléje,  néhol  pedig 
olajjal főztek. Sokszor utálkozott is.
De  most  már   minek   is   gondol  reá?   Másképp  lesz   ezentúl.  Negyven 
forint fizetés, szabad lakás, szabad só meg gyertya, ez is valami, bizony!
Az   egész   nap   szépen   eltelt.   Este   nagyon   vigyázott,   mintha   asszony 
vagy gyermek lenne, csak egy kis tejet ivott, s három tojást evett hozzá. 
Aztán a Bibliából olvasgatott még egy keveset, s úgy feküdt le.
Aludt   is   szépen   egészen   éjfélig.   De   akkor   úgy   felpattant   a   szeme, 
mintha felrázták volna.
Három   kopogás   hallatszott   az   ablakon.   A   pipaszár   zörgött,   a   nehéz 
deszkaszék   továbbmozdult,   sóhajtozás,   nyögés,   siránkozás   hallatszott   a 
házban.
Aztán egyszerre dörömbölni kezdett valaki a padláson, mintha nehéz 
malomköveket gurítottak volna a feje fölött.
Bonczhiday Bálint megint csak a küszöbön aludt.
Harmadnap   aztán   már  elhatározta  magát,   hogy  szól  a  cimborájának, 
akivel együtt diákoskodott valaha. Hány éjszakát töltöttek együtt idegen 
városok   sikátoraiban   kóborolva   s   Isten   dolgairól   elmélkedve   vagy   az 
emberek szokásait tanulmányozva. Nem féltek senkitől. Tőr volt az övükbe 
szúrva, mert nem tudhatták, hol leskelődik valami útonálló egy­egy oszlop 
mögött vagy valami rosszhírű ház kapualjában. S nem féltek. Hát ketten 
majd nem fognak félni most sem.
Doboky Mihály bólogatva hallgatta végig, s felemelte az ujját.
– Nem csodálnám, ha kísértet járna a házban, mert ez a ház Gall János 
György háza volt, aki két feleségét megölte. Ha nem bizonyították is rá 
törvény  előtt,   s  csak kiűzték  a  városból,  mindenki  tudja.   Első  feleségét 
taglóval   ütötte   le,   a   másikat   elégette,   olajba   áztatott   fát   tett   a 
parazsasfazekába, mikor a piacon kocsonyát árult. Hát talán a két asszony 
közül valamelyik kísért.
Elhatározták, hogy egész éjszaka fenn lesznek, a Bibliát olvassák, ha 
pedig újra jönne a kísértet, Isten nevével megszólítják. Ha nem megy el 
erre sem, doronggal verik végig a padlót, ahol zörög, s majd elmenekül, ha 
megkapja a magáét.
Amint   mondták,   úgy   is   tettek.   Nem   is   néztek   az   ágy   felé,   hogy   a 
kísértet, ha jön, gyanútlanul lefeküdjék. Mert Doboky megtudta, hogy ott 
állt a két halott asszony ágya is. A kísértet pedig tudvalévően a régi helyét 
keresi.   Akkor   aztán   hirtelen   összefogják   a   lepedőt,   és   elagyabugyálják 
alaposan.
Csöndesen   beszélgettek,   pipázgatva.   Kékes   bodor   füst   szállt   a 
mennyezet   felé.   Telt   az   idő.   Doboky   Mihály   elkérte   otthonról   az   apja 
állóóráját,   elhozta,   s   odatették   a   kecskelábú   asztalra   maguk   közé,   hogy 
lássák, mennyi az idő.
S lám, alighogy besötétedett, még a kilences számhoz sem ért a mutató, 
valami nesz kelt kívül, a kertben. Nyikorgott a sövényajtó, aztán mintha 
lépések   közeledtek   volna.   Bonczhiday   meg   Doboky   egymásra   néztek 
jelentősen.   Letették   a   pipát,   megmarkolták   a   maguk   mellé   készített 
dorongot.   Egyszerre   csak   három   koppanás   hallatszott   az   ablaktáblán. 
Bonczhiday már ugrott volna fel, s emelte a dorongot, de Doboky lefogta a 
kezét.
–  Az Isten szent nevében kérdem, gonosz lélek, ki vagy? – kiáltotta 
zengő hangon, hogy az egész ház visszhangzott tőle. Aztán előrenyújtott 
nyakkal figyeltek. S odakintről jött a válasz, váratlanul:
–  Dóczy Gáspár vagyok, a testvérhúgomat akarom meglátogatni. Már 
csak beeresztenek talán, vagy betörjem az ajtót?
 A   két   fiatal   prédikátor   egymásra   nézett   meghökkenve.   Emberi   hang 
volt, éppen olyan zengő, mint az övék, s fiatalos is.
Bonczhiday   aztán   intett   a   barátjának,   s   az   ablakhoz   mentek.   Még 
mindig nem voltak bizonyosak a dolgukban, de azért csak kinyitották a 
fatáblát.   S   odakint   a   holdvilágban   egy   katonát   láttak   állni.   Tarsoly   az 
oldalán, csákó a fején, csavarintott fekete bajusz az orra alatt: igazi katona 
volt,   pengett   a   sarkantyú   a   csizmáján,   amint   mozdult,   s   nagy   tábori 
köpenye majdnem sarkig ért.
– Mi az már? Olyan részeg, sógor uram, hogy meg sem ismer?
Doboky Mihály sejtette már, hogyan állnak a dolgok. Kikönyökölt.
– Nem Gall lakik már itt, vitéz úr. Hanem Bonczhiday prédikátor uram.
– Nem­e? Hát akkor hol van az a pokolravaló?
Szó szót követett.  Végre is megértette  Gáspár, amennyire  lehetett,  a 
dolgokat.   Ha   már   így   esett,   hogy   olyan   szomorú   hírt   kellett   neki 
elmondani, beengedték a szobába. Lógatta szegény a fejét.
– Nem jöhettem el a tavasszal, amint ígértem szegény húgomnak
–  mondta.   –   Beütötték   kicsit   a   fejemet   a   pogányok,   feküdtem   vagy 
három   hétig   a   győri   felcsernél,   aztán   mikor   meggyógyultam,   másfelé 
vonultunk. Hanem amint csak tehettem, most az ősszel…
– Már tavasszal is hiába jött volna – mondta Doboky Mihály –, mert az 
asszony már farsangelő havában meghalt.
– Hej, haj – rázta a fejét Dóczy Gáspár. – Hogyan fogom én ezt a mi 
szegény öreg szüleinknek megmondani? S hát a kisleány hol van?
Azt bizony egyik sem tudta. Később kezdett derengeni Doboky Mihály 
előtt,   hogy   mintha   a   keresztanyja,   Szűcs   Ferencné   mérgelődött   volna, 
amiért hagyták, hogy azok a gonoszok elvigyék magukkal az ártatlant.
–  Hát  legjobb   lesz,  ha   azt   mondom,  hogy   ő  is  meghalt   az  anyjával 
együtt szegény – legyintett Gáspár nehéz kézzel. – Mert talán az is jobb lett 
volna neki.
– Lehet, hogy azért jár kísérteni szegény asszony, mert a gyermeke nem 
hagyja nyugodni – szólt Bonczhiday, és töltött egy kis sert a katonának is.
–  Micsoda?  –  kérdezte   Gáspár,  s  a  bögre   után  nyúlt.   –  Kicsoda  jár 
kísérteni?
–  A két Gallné. Vagy legalább az egyik. Nem tudjuk, melyik. Azért 
ülünk itt ezzel a doronggal.
 Elmagyarázták Gáspárnak ezt is. Az megrázta a fejét gőggel.
– Na, már akárki kísért is ebben a házban, az én húgom nem teszi. Ő 
igazhívő   lélek   volt,   gyónni   járt,   áldozni   is   gyakran.   Kiskora   óta 
istenfélelemben nevelkedett. Hogyan is tehetnek fel ilyent róla?
– Akkor talán az nem tetszik neki, hogy újhitű prédikátor lakik abban a 
házban, ahol ő élt? – emelte fel az ujját Bonczhiday. – Mert amennyire 
bennünket gyűlölnek a pápisták…
– Ugyan, ugyan! – bosszankodott Dóczy Gáspár. – Csak a lutheránusok 
hallgassanak! Ahol többségben vannak, ott a szegény szerzetesek már nem 
is tudnak békén élni. Találkoztam egy kolduló baráttal, sírva mondta, hogy 
még   sárral   is   megdobálták,   de   elviselte   az   Úr   Jézus   és   a   Szent   Szűz 
nevében.
– Nem csoda, ha haragszik a nép a kolduló barátra! – mondta Doboky 
Mihály   –   Amiket   azok   beszélnek   összevissza,   csak   arra   jó,   hogy 
megbolondítsák   a   fekete   sötétségbe   burkolt   paraszti   koponyát.   Magam 
hallottam, amint egy ilyen fráter a piacon hirdette, hogy az Úr meg akarta 
büntetni az eretnek pozsonyiakat, és mikor a nyáron egyszer nagy zivatar 
kerekedett   volna,   a   lutheránusok   templomára   akkora   jégdarabok   estek, 
mint egy magyar süveg, egynéhány mint egy cipó, egynéhány pedig egy 
lúd hossza!
–  Nono!   –   mondta   Dóczy   Gáspár   megbántva.   –   Ez   csak   olyan 
gyermekhír. Mondanak a lutheránusok is rólunk sok mindent. Hogy mi a 
szenteket imádjuk! Pedig az nem igaz. Mi csak kérjük, hogy segítsenek.
Doboky legyintett.
–  Hát   az   talán   igaz,   amit   szintén   Pozsonyból   hallottunk?   Az   ottani 
katolikusok mondták, hogy látták az ördögöt, amint barátkámzsában övig 
kihajolt a lutheránus templom ablakából.
– Ezt nem is hallottam, hanem olvastam – mondta Bonczhiday a pipáját 
újratöltve. – Mégpedig Bécsben.
–  Na,   ha   már   ilyen   szépen   egymás   szemére   hányunk   egyet­mást   – 
mondta Gáspár –, akkor én is előszedem a magam pipáját.
Kis, füstös makrapipát vett elő meg dohányos zacskót. Megtöltötte, s 
már   egész   barátságban   mondta   el,   mi   történt   Nagyszombatban,   nemrég 
hallotta.   A   kardinális   valami   lutheránusokat   gyalázó   drámát   akart 
eljátszatni a piacon a kispapokkal. Luther elégetését. Erre a lutheránusok 
megüzenték neki, hogy ő fog elégni. Következő vasárnap felgyújtották a 
konyháját, erős szél volt, száz ház leégett.
–  Így van ez – bólogatott Doboky Mihály. – Csak baj van az egész 
gyűlölködésből.
– Szent igaz – mondta Gáspár. – Legjobb is lenne kibékülni.
– De ki kezdje? – intett a két szétnyitott tenyerével Bonczhiday.
– Itt van a kutya elásva! Ki kezdje?
Erre hallgattak. Gáspár mondta később:
– Hát csak a magyar bánja, ha nem lesz béke közöttünk hamarosan.
–  Mi nem haragszunk egymásra – mondta Bonczhiday. – Én bizony 
vitéz uramra sem haragszom.
– Én sem a prédikátorokra, ha a maguk igazságát becsülettel hirdetik – 
mondta Dóczy Gáspár. – Hárman vagyunk a csapatban kenyeres pajtások, 
akik összetartunk, az egyik lutheránus, a másik kálvinista, én meg pápista 
volnék.
Közben melege lett lassan, a húga miatt érzett gyász is ránehezedett. 
Kigombolta s levette a köpönyegét, a csákót már előbb letette a fejéről. A 
faggyúgyertya rossz világosságában csak most látták meg a prédikátorok, 
hogy   tiszt   úrral   van   dolguk,   bár   azt   előbb   is   sejtették,   hogy   nem   lehet 
akárki.
–  Grácia   szegény   fejemnek,   kapitány   uram,   hogy   olyan   foghegyről 
beszéltünk   mindmostanáig   –   mondta   Bonczhiday   meghökkenve.   Gáspár 
jóakaratúan, barátsággal legyintett, s mosolyogva ült le a helyére.
–  Nem mondtak semmi sértőt prédikátor uraimék, s magyar emberek 
volnánk   valamennyien.   Megvallom,   most   már   magam   is   szívesen   itt 
maradok éjfélig, hogy megtudjam, mi hát az igazság a kísértet körül. Mert 
eszembe jutott, hogy hátha nem is gonosz lélek az, aki itt jár, csak talán 
mondani akarna valamit. Én hiszem a túlvilágot, és hiszem azt is, hogy aki 
nehéz   teherrel,   elvégzetlen   dologgal   a   lelkén,   ártatlanul   hal   meg,   Isten 
annak megengedi, hogy a dolgait eligazíthassa a földön.
Ebben mind a hárman megegyeztek. Békülékeny hangulatban, meghitt 
egyetértésben ültek le hárman újra az asztalhoz, s most csupa jelenésről, 
csodás dolgokról folyt közöttük szó. Bonczhiday elmondta, hogy mielőtt 
Zrínyi Miklós úrral a szerencsétlenség történt – ha ugyan szerencsétlenség 
volt, és csakugyan vadkan ölte meg –, a Csáktornyai várból sok feles kígyó 
jött   ki,   apró   is,   nagy   is.   A   vár   árkában   levő   jégen   először   viaskodván 
mardosták egymást, azután mind eldermedtek ugyanott. Amikor egy öreg 
juhász ezt meglátta, mindjárt nagy szerencsétlenséget jósolt belőle.
Dóczy Gáspár az asztalra ütött.
–  Valami   van   a   dologban!   Ugyancsak   ez   történt   Érsekújvárott   is, 
mielőtt   megvette   volna   az   ellenség.   Kígyók   jöttek   ki   a   kapuból   kora 
hajnalban, mintha menekültek volna.
– Sokszor lehet ilyenfajta jeleket látni – sóhajtotta Doboky Mihály, és 
kicsit   kényelmetlenül   jobbra­balra   nézett,   mert   a   mutató   ugyancsak 
közeledett már a tizenketteshez. – Mindazonáltal az Isten még azt is jóra 
fordíthatja.
…Ebben a pillanatban megzörrent a kilincs. Mind a hárman felkapták a 
fejüket, s odanéztek. Gáspár a kardját szorította kézbe, a két prédikátor a 
dorongokat.
Sóhajtozás,   nyöszörgés   kelt   a   házban.   Mintha   hideg   fuvallat   suhant 
volna   közöttük   ide­oda.   Zörögni   kezdett   minden   edény   a   polcon,   s   a 
padláson nyikorgás, gurigázó dörömbölés hallatszott.
– Ez nem az én szegény húgom! – suttogta Gáspár. – Aki itt jár, csak a 
gonosz   lélek   lehet!   Dobokay   felemelte   az   ujját,   s   odahajolt   egészen 
hozzájuk.
–  Hátha   Gallt   is   elvitte   magával   azóta   az   ördög,   s   most   ő   kísért   a 
házban?
Alig   mondta   ki,   könyökük   alól   felemelkedett   egyujjnyira   a   nehéz, 
otromba asztal, s aztán olyan súllyal esett vissza, hogy az állóóra lefordult 
– utolsó pillanatban kapta el Bonczhiday, nehogy leguruljon –, s nyomban 
megállt.
–  Szólítsák már prédikátor uraimék! – izzadt Gáspár. – Mert bizony 
mondom, ez nem tréfa!
Azok szólították háromszor is, de a kísértet nem felelt. Az asztal még 
kétszer megmozdult, aztán csönd lett. Hanem a sarokban álló lazsnakon 
egyszerre   mozogni   kezdett   a   takaró.   Mintha   hánykolódott   volna   benne 
valaki.
–  Ott van! – mutatta Doboky Mihály. Egy pillanat alatt ugrottak oda 
mind a hárman, kapták össze az egészet, kötötték egybe a lepedő négy 
sarkát,   s   neki   a   két   doronggal.   Gáspár   meg   a   karddal!   Mire   kifáradva 
abbahagyták, nem volt a lazsnaknak egy ép része, s a lepedő cafatokban 
lógott.
Kibontották   nagy   vigyázva   a   batyut:   nem   volt   abban   egyéb,   mint   a 
lazsnak szalmája, s a szalmában egy nagy döglött patkány.
Dóczy   Gáspár   megtörölgette   a   homlokát,   a   két   prédikátor   is 
lecsillapodottan lihegett. A fejüket rázták. Csönd volt egy pillanatig, aztán 
újra hallatszott a dörömbölés a padláson.
–  Talán   nem   is   volt   itt   kísértet,   prédikátor   uram?   –   mondta   Dóczy 
Bonczhidaynak.   –   Hanem   macskák   játszanak   valami   elgurult   dióval 
odafenn.
–  De   az   asztal!   Az   asztal!   –   suttogta   irtózva   a   prédikátor,   s   amint 
odanéztek, a nagy csöndben még az óra sem ketyegett, csak a szívük vert 
nagy erővel.
Gáspár három nagy lépéssel az ajtóhoz ért, kinyitotta, s kinézett a sötét 
éjszakába. Kelet felől már keskeny, szürke sáv mutatta az ég alját. S amint 
ott   állt   a   küszöbön   Dóczy   Gáspár,   s   az   álmukból   ébredő   fák   lombjai 
susogtak, mozogtak – mintha síró, suttogó sóhajtást hallott volna:
– Gáspár… Gáspár… Gáspár…
Halavány   volt   az   arca,   mikor   visszament   az   asztalhoz,   s   újra   leült. 
Egyikük   sem   feküdt   ágyba.   Bonczhiday   reggel   mindjárt   a   város   urait 
kereste,   jelenteni,   hogy   más   lakást   kér.   Doboky   Mihály   hazasietett   a 
romlott   órával,   Dóczy   Gáspár   pedig   felnyergeltette   a   szálláson   hagyott 
lovát, s indult a hegyek felé két katonájával, hogy megvigye Vihnyére a 
szomorú hírt.
…Gall   János   György   házában   nem   lakott   senki   többé.   Elkerülték, 
omlani   hagyták.   Möchin   Éva   és   Dóczy   Margit   virágoskertjét   felverte   a 
gyom.
ÁRVA KATI
 – Mi­i­i­iska, te!
A  juhászlegény   hátranézett.  Vállán   megmozdult   a  fekete  suba.  Nem 
tudta, róla van szó vagy a kujtorgósabb kutyáról. Annak is Miska volt a 
neve. De mert az öregbojtár kiáltott, illett, hogy legalább a fülét billentse. 
Kicsit feljebb bökte a kalapját, hátrább rázta csimbókos haját, aztán, mert 
újra   csönd   lett   a   véghetetlen   nagy   rétségen,   a   tavaszi   kankalinok, 
százszorszépek, kesernyés szagú bürkök között, állt tovább mozdulatlanul 
a friss fűben, s körültáncolgatták a szállongó lepkék, körülugrándozták a 
kis bárányok.
– Mi­i­i­iska, te!
Na, ennek a fele sem tréfa. Úgy látszik, csakugyan kell valami.
Indult   a   karám   irányában.   Vagy   öt   perc   múlva   meglátta,   hogy   a 
földsánc mögött, az ország útján szekér vesztegel. Nagysüveges kocsis a 
bakon,   szolgalegény   mellette,   kettő   is.   Az   ülésen   meg   a   földesúr 
testvéröccse, az a nagyhasú, nagybajuszú. Ráismert rögtön a legény, s az 
arca elborult. Kelletlen volt a lépése, amint lassan csak odament.
– Miért nem jössz, ha hívnak? – förmedt rá az öregbojtár. Miska nyelt 
egyet,   mert   rájött   a   dadogás   megint,   érezte.   Piros   arccal   felelt   nagy 
nehezen:
– Jö­jöttem.
Az öregbojtár végig sem várta, mit mond.
–  Viszed   Heródest,   átmégy   a   kompon   Egeresre,   az   úr   otthagyta   a 
pénzeszacskóját a kovácsnál. Lódulsz vele egyenesen Ludasra, az urasági 
házba.
– S a nyáj?
– Hát én ki vagyok? Meg a többi? Azt hiszed, csak te kellesz ide?
 – A vakarcsos ma fog elleni, s mindig úgy néz rám már reggel óta, vá­
várja, hogy én legyek mellette.
Nagyon gyorsan mondta ezt s csak egyszer hebegett közben, de érezte, 
hogy hiába beszél. A vén juh miatt nem maradhat, ha az uraság küldi.
Fordult,   s   ment   a   szamár   után,   mert   az   a   közelben   legelészett.   A 
cifraruhás   kocsis   csettintett   egyet   hosszú   ostorával,   s   a   szekér 
továbbzörgött az országút porában Ludas felé.
Miska a Dunának fordult Heródes hátán. A kompnál várni kellett. Ült a 
napsütötte parton, s a nagyhasú Menyhárt urat látta maga előtt. Akkor is 
majdnem   ekkora   hasa   volt   már,   faluhosszat   nevették   a   vásott   kölykök, 
mikor azt a vadászatot tartották a szőlőhegy oldalán, a bükkösben. Nagyon 
elszaporodtak a vaddisznók, az igaz. Kirendelte az uraság öccse hajtónak a 
fél falut – az uraság maga már akkor is beteges volt, s nemigen mozdult 
hazulról. Ő nem engedte volna, hogy belehajtsák őket a jeges nád közé, a 
félig fagyott vízbe. Apja ott szerezte a szárazköhögést, tavaszra meghalt. Ő 
meg, amint kaptatott felfelé a meredeken – surbankó legényke –, szemben 
találta magát egy vén kannal. Az nekirohant, ő felugrott, hogy a két lába 
között fusson el az állat, de éppen a hátára esett, s az vele vágtatott tovább. 
Miska egy száraz ágat kapott el végre, s felmászott a fára. Jött már az egész 
csorda röfögve, dühösen. Alig menekült. A hasas ember meg úgy nevetett, 
nyilallást kapott az oldalába.
Azóta   történt,   hogy   Miska   dadogott   néha,   különösen   idegen   ember 
előtt, de legfőképpen, ha a hasas embert látta.
Végre   elindult   a   komp,   átjutott   a   Dunán.   Amint   ott   poroszkált 
Heródessel Egeres irányában az úton, nem volt valami jó kedve. A hasas 
embernek nem szívesen tett szolgálatot, s az is bántotta, hogy őt csak úgy 
átszalajtják Egeresre holmi pénzeszacskóért, mint valami házbeli szolgát. 
Meg aztán sajnálta a vén anyajuhot. Valami különösen okos állat volt az. 
Nem ellett olyan könnyen a nyomorult, mint a többi, de aztán egynek sem 
volt olyan szép, formás, göndörszőrű, fehér báránykája. Akár a betlehemi 
istállóba oda lehetett volna állítani, a kis Jézus jászola mellé.
Amint   ment,   mendegélt   kavargó   kis   portölcsérek   között   a   tavaszi 
szélben,  egyszerre  szokatlan   zajt  kezdett  hallani  messziről.   Megrángatta 
Heródes madzag­kötőfékjét,  hogy oldalt húzódjon az  árokpartra. Mert a 
közeledő porfelleg alatt lovasok közeledtek.
 Elöl   egy   csapatnyi   katona   nyargalt.   Utánuk   két   falkonett­ágyút 
vonszoltak   szörnyű   dübörgéssel   az   eléjük   fogott   lovak,   szám   szerint 
tizenkettő. Egyik pár ló jobb oldalán, a következőnél bal oldalon, s így 
váltakozva puskaporos képű, cigányfekete tüzérek ültek. Miska fejcsóválva 
nézte őket. Némelyiknek a feje volt bekötve, másiknak a keze vagy lába. 
Valami nagy csetepaté lehetett a közelben. Úgy is volt, mert az ágyúk után 
török   foglyok   haladtak   véresen,   hátrakötött   kézzel.   Lovas   katonák 
hajszolták őket előre. Majd talpasok jöttek nagy énekléssel. Miska ismerte 
a nótájukat maga is:

Azelőtt volt dolgom az tavaszi szántás,
Kertekben, rétekben füvet lekaszálás.
Immár ökröm hejjin lovam az nyeregbe,
Szíjostorom hejjin kantárszár kezembe.

Hamar eljött az nap, melyen kell indulni,
Az szülőfalumtól bús szívvel távozni,
Édes szüleimtől sírva elbúcsúzni,
Az kedves galambom árván otthonhagyni.

Heródes   szétvetette   a   négy   lábát,   s   a   fülét   billegette,   úgy   nézte   a 

talpasok után táncolgatva járó kevély lovaslegényeket. Miska jobban fejére 
csapta a süvegét, s a mellére nehezedett valami. Nem lett volna épkézláb 
legény, ha nem mozdult volna meg benne a bizsergető, kísértgető vágy: 
lóra   kapni,   katonának   menni,   addig   verekedni,   míg   legalábbis   generális 
nem lesz belőle. Jobbágyi sorból így ki lehet jutni valahogy, magyarázta az 
apja is mindig.
De   aztán   elvonult   mellette   a   porfelleg,   a   katonák   énekét   mind 
távolabbról hallotta, az ágyúk dübörgése is elveszett a messziségben, olyan 
volt már csak, mint a távoli mennydörgés. Lehorgasztotta a fejét. Mire is 
gondol?   Nem   megy   az   csak   úgy.   S   az   anyját,   szegény   magányos 
özvegyasszonyt hogyan is tudná itthagyni?
–  Hej,   csak   az   a   bolond   jó   szívem   ne   lenne!   –   morogta   dühösen 
magában, mert kiskora óta látván látta már, hogy szegény embernek a lágy 
szíve csak teher. Nem teheti, amit más vállrándítva megtesz, s ami talán 
legokosabb   lenne.   Azonfelül   a   sok   nehéz   baj   mellé   még   mindenféle 
szívfájdalom   is   gyakorta   hozzászegődik.   Most   is   megsajdult   a   szíve 
azonnal, amint az anyjára gondolt, hogyan dolgozgat szegény magában az 
elárvult kis zsellértanyán. Már az is bántotta a lelkiismeretét, hogy a sorsán 
könnyíteni   juhásznak   szegődött,   s   csak   vasárnaponkint   járt   haza   anyja 
főztjét enni, friss ruhát váltani, mosdózni. Mert nem tudta rávenni magát, 
hogy   zsírozza   ingét,   gatyáját,   s   hétszámra   a   szájából   mosdjon,   mint   a 
legtöbben.
Lógatta a kerek fejét, lógatta, akár Heródes, s fölötte ott sütött az áldott 
nap. Így ért be Egeresre.
A kovácsnál megállt, megveregette Heródes nyakát. Néhány kis suhanc 
rögtön   odagyűlt.   Bojtorjánnal   böködtek   a   szamár   orra   előtt,   míg   csak 
Miska   rájuk   nem   szólt,   s   fel   nem   emelte   a   görbe   botját.   Akkor   aztán 
szétugrottak.
A kovács nem volt otthon, csak a felesége. Mesélte, hogy az urasági 
kocsi   után   igyekezett   Ludas   felé,   megkérdezni,   nem   övék­e   a   vastag 
bőrzacskó, amit itt feledtek.
– Pe­persze, hogy az övék – bosszankodott Miska, hogy hiába járt.
– Éppen ezért küldtek. Elvitte hát a mester?
– Dehogy vitte, dehogy vitte – forgatta szaporán a nyelvét a kovácsné, 
és   törölgette   kötényében   a   lisztes   kezét.   –   Bezárta   a   vasas   ládába,   azt 
mondja, sok pénz van benne. Elébb biztosat akar tudni, mert katonák is 
jártak erre azóta, s hátha azok hagyták itt? Hanem én mindjárt mondtam, 
hogy csak az uraságé lehet, azazhogy nem is az övé, de az öccséé, mert, 
hogy úgy elmondjam, ahogy igazán vót, Pozsonyban járt marhát eladni, s 
visszafelé itt megállott. Leült a hárs alatt, s várta, hogy megpatkolják az 
ostorhegyest, közben melege lett, ki akarta húzni a kendőt, s a nagy zacskó 
pénz   is   kipotyoghatott.   Aztán   olyan   nagy   a  hasa,   hogy  sem   előre,   sem 
oldalt nem lát, s így hagyta itt. Én legalább így gondolom. Hát te hogyan 
gondolod?
–  Én   sehogy   –   mondta   rosszkedvűen   Miska,   s   igyekezett   eljutni   a 
bőbeszédű asszony közeléből, mert akár a hasas embert, őt sem szerette. 
Jól tudta, hogyan szapulja mások dolgait,  s az anyjáról is tudott valaha 
rosszat mondani. – Hát majd várok, s újra benézek, ha a mester visszajön, 
akkor aztán előadja a pénzeszacskót a vasládából.
– Legalább azt is megtudja, hogy csakugyan az uraság küldött­e téged – 
mondta   még   félhangon   utána   az   asszony,   amint   Miska   megkötötte   egy 
fánál   a   szamarat,   s   leült   háttal   neki   a   meredek,   agyagos   patakpartra. 
Meghallotta  Miska, vagy  nem, jelét  nem lehetett  látni.  Még a feje  sem 
billent.
Az asszony visszament a házba, Miska meg üldögélt, s egy fűszállal 
játszogatott.
Egyszerre felkapta a fejét.
Szemben,   a   patak   másik   partján,   a   lejtős   utacskán   sírva,   libegve 
kapaszkodott felfelé egy szép kis szőke leány, folt hátán folt kurta piros­
barna rokolyában, fehér ingben. Nyakánál szét volt szakítva a galand, de 
olyan   fehér   volt   a   válla,   mint   a   galambpihe.   Miska   megütődve   bámult 
arrafelé.   S   utána   most   még   valaki   bukkant   elő   a   patakaljból.   Fekete, 
csatakos,   lomposszoknyás,   görnyedthátú   vénasszony.   Előrenyújtotta 
hegyeskontyos, búbosfejkötős  fejét,   hadonászott  a  seprővel,  amit   aszott, 
inas kezében tartott, s rikácsolva igyekezett a leány után.
– Hej, te szégyentelen! Hogy nem félsz a hóhértól! Hogy nem félsz a 
kezemtől!  De úgy megtépázlak  most, hogy három napig érzed, legyünk 
csak otthon!
–  Nem akartam én semmi rosszat – sírt a szőke leány, amint lihegve 
megállt   a   friss   füvecskén,   a   dombtetőn   egy   pillanatra.   –   Igazán   nem 
gondoltam én semmi, semmi mást, csak Gáspár bátyám után akartam volna 
kérdezősködni…
– Gáspár bátyád után! Törődik is az veled, te falu cafatja! Tudom én, 
miért állítja meg a magadfajta leány a katonát, nagyon jól tudom! Ni! Még 
az inged galandja is leszakadt!
– Mert letépte az elébb, aztán ott a kezében a darabja! – sírt a kislány 
keservesen,   s   két   kezét   az   arca   elé   kapva   beszaladt   egy   közeli   kis   ház 
udvarára.   Innen­onnan   mind   többen   hajoltak   ki   a   sövény   fölött,   ajtók 
mögül. Nézték, amint utoléri a vénasszony szegénykét, és csihi­puhi, verni 
kezdi, tépni kezdi, de úgy, hogy azt már nem lehetett végiglátni emberi 
lélekkel. Miska maga sem tudta, mi történik vele, csak érezte, hogy ugrik, 
szalad, nagyot huppan a patak közepén, a vízben, aztán kigázol, s elkapja a 
seprőt a vénasszony kezéből. Széttöri a nyelét a térdén.
– Hallja­e! Ne bántsa azt a gyenge teremtést!
Hüj! Majdnem a szemét kaparta ki a banya.
–  Micsoda   közöd   van  neked   hozzá,   hogy  én   mit   csinálok,   mit   nem 
csinálok? Pusztulsz innen, vagy a bírónál panaszollak be! Fizeted meg a 
seprőmet rögtön? Az én leányom, akkor verem, amikor akarom! Az anyja 
vagyok!
–  Csak a mostohám – sírta a szőke leány, s reszkető kézzel tartotta 
össze az ingét a nyakánál az idegen legény előtt. – Jöttek a katonák, oszt' 
megkérdeztem   az   egyiktől,   nem   ismeri­e   Gáspár   bátyámat,   de   még 
jóformán nem is felelhetett…
–  Ugyan,   mit   is   felelhetett   volna?   –   sipította   a   vénasszony.   –   Mit 
gondolsz, hány Gáspár nevű katona van a világon? Milyen ostoba vagy te! 
Szaladsz a katonák után, a libákat meg bezzeg a pataknál hagyod! Mégy 
rögtön, s hozod vissza őket? De mind meglegyen,  azt mondom, mert a 
nyakad is kitekerem!
A   szőke   leány   sírva   indult   vissza   a   patak   felé,   pöndölye   szélével 
törölgette   az   arcát.   Miska   utánanézett,   aztán   felemelte   az   öklét,   s   piros 
képpel kiáltott a vénasszonyra:
– Hallja! Ha még egyszer bántja…
– Majd én bántalak téged, te sehonnai! – nyelvelt vissza a banya.
– A seprőmet fizesd meg!
– Fizeti a tüzes nyavalya! – mondta mérgesen Miska, mert ami igaz, az 
igaz, egy árva poltura sem volt nála. – Ha én el nem töröm, eltöri kend 
annak a szegény kislánynak a hátán. Nem így van, emberek?
Körülnézett. A szomszédok mind kiabálták:
–  De bizony úgy van! Jól tetted, hogy eltörted! Most legalább talán 
csönd lesz egy­két napig.
A   vénasszony   akkorát   fújt   tehetetlen   mérgében,   hogy   forgószél 
kerekedett az udvaron, s a szállongó apró, fehér almafavirág­szirmok mind 
táncolni kezdtek Egy kis vörös kakas csúfondárosan elkukoríkolta magát. 
Az öregasszony nagy dérrel­dúrral nekifordult, s kergetni kezdte. Miska 
most már csak nevette. Egyszerre lenyugodott. Megfordult, s indult vissza 
a kovács háza felé.
 Hanem amint útközben a pallónak került, s lenézett a vízre, meglátta a 
szőke   leánykát.   A   libákat   számolgatta,   s   az   apróbb   sárgapihéseket   a 
ruhájába szedte. Nehezen bírt velük, szétszaladtak a keze alól a parton.
–  Várj   no,   majd   segítek   –   mondta   Miska,   s   leugrott   az   út   meredek 
oldalán. Két liba ijedt gágogással menekült előle. Bezzeg ezzel csak bajt 
okozott, utánuk kellett szaladni. A falunak amúgy is a legszélén voltak, így 
esett, hogy kijutottak a füzesbe, ahol szép zöld pázsit kínálgatta magát a 
patak mentén, s apró, sárga libavirág nőtt közötte.
A   szőke   leány   letérdelt   a   patak   kanyarulatánál,   két   nagy   kővel 
elrekesztett egy kis tavacskát, s a védett vízbe eregette a libuskákat, hogy 
aztán a nagyobbakkal törődhessen.
Miska leült a fűre. Lihegett, mert melege volt a nagy bosszankodástól, 
hirtelen ugrálástól, szaladástól meg talán mástól is. Igaz, erőlködött, mikor 
a vastag seprőnyelet kettétörte.
– Mindig ilyen a mostohád, hallod?
A szőke leányka nem felelt mindjárt. Csak sóhajtott. Miskának tetszett, 
hogy olyan félénk, s nehezen szól, mert ilyen volt ő is idegenek előtt. De 
ez   a   kislány   még   nála   is   nehezebben   beszélt,   neki   meg   olyan   könnyen 
forgott most egyszerre a nyelve, mintha soha nem dadogott volna.
– Hogy hívnak? – kérdezte újra.
Most   már   feltekintett   a   leány.   Meggondolta,   hogy   pártját   fogta   a 
legény, illik legalább felelni.
– Árva Kati.
– Hát árva vagy?
–  Én   az.   De   Gáspár   bátyám   majd   eljön,   és   elvisz   magával 
öregapámékhoz,  szép,   nagy,  tornyos   házba,   messze   innen,   nagy  hegyek 
között. Megígérte, hogy elvisz.
– Neked ígérte meg?
– Anyámnak, mikor még élt.
– Mikor volt az?
–  Hétéves voltam, hogy meghalt  – mondta a leány, és elfordította a 
fejét.   Felnézett   a   bárányfelhős   kék   égre,   mintha   ott   keresné   az   anyját 
valahol.
Miskának elszorult a szíve, amint ránézett.
– S most mennyi vagy?
 – Már tizennégy. De azért várom.
Továbbszaladt,   a   libákat   hívta.   Azok   lecsillapodva,   nagy 
szárnylengetéssel szálltak oda hozzá. Hagyták, hadd simogassa meg a fehér 
tollúkat.
–  Libu­libu­libu­libu – mondta nekik Árva Kati, s indulni készült. De 
Miska rászólt:
– Minek szaladsz úgy? Örülj, amíg nem látod azt a csúf boszorkányt.
Kati megállt, visszafordult, elmosolyodott kicsit. Egyszerre még szebb 
lett az arca.
–  Látod,  neked is jólesne  kicsit leülni  a fűre, ide mellém  – mondta 
Miska, és hirtelen nagyon melegnek kezdte érezni a böjti napot a hátán.
–  Oda   nem   ülök   le   –   mondta   elfordulva   Árva   Kati,   nagyon 
szemérmesen.
Hanem   azért   a   szomszéd   fűzfa   egyik   kiálló   gyökerére   leült,   és   a 
szakadást   próbálta   igazgatni   az   inge   nyakánál.   Lyukat   tépett   a   vászon 
szélébe   a   kisujjával,   abba   belefűzte   a   szakadt   galandot,   s   gyorsan 
összekötötte. De Miska azért látta a galambpiheszín vállát most is, csak be 
kellett egy pillanatra hunynia a szemét.
– Azért vert meg, mert Gáspár bátyád után akartál kérdezősködni?
– Azért. Nem bánom én a katonákat, csak tudnám, itt van­e köztük ő is. 
Mert azelőtt Nyéken, a városban laktam anyámmal, apámmal, s hátha nem 
tudja, hol keressen. Nekem kell utánatudakolnom, nem úgy igaz?
– Úgy – bólintott Miska.
–  De   hiába   is   üt­ver,   én   bizony   minden   katonától,   akit   csak   látok, 
megkérdem, nem látta­e a bátyámat – mondta keményen a szőke kislány, 
és felvetette konokul a fejét. Így ült ott a fűzfagyökéren egy  kis ideig, s 
valahová nagyon messzire nézett. Aztán egyszerre csak felállott.
– Most már megyek.
Hiába tartóztatta, kérte Miska, hogy maradjon, összeszedte a kislibákat, 
hívta a nagyobbakat, és ment. Szinte odasimult a fű meztelen kis talpa alá, 
amint szegényes, folt hátán folt szoknyácskájában ringva­lebegve szaladt 
tovább.
Mikor   már   a   nyomát   sem   lehetett   látni,   feltápászkodott   Miska   a 
helyéről, hunyorgatott vagy kettőt, mintha káprázat lett volna a szemében, 
aztán visszament a kovács házához. Heródes hangos iázással várta már, s a 
kovács éppen most fordult be nyargalva, kimelegedett lovával az udvarra. 
Porlepte volt, szuszogott, s a ló is alig állt a lábán, de ő is, amint leugrott 
róla.
– Itt vagy? – kiáltott Miskára rögtön. – Gyere csak, hadd adjam oda azt 
az   átkozott   pénzt,   nálam   egy   percig   se   maradjon   tovább!   Mindegyre 
katonák járnak erre, s még majd eszébe jut valamelyiknek, hogy kinyittassa 
a ládámat, vagy rablók is jöhetnek… Vidd, vidd, mert még az álmom sem 
lenne nyugodt ma éjszaka!
Úgy adta oda Miskának a pénzeszacskót, mintha az ördög váltsága lett 
volna. Miska a szűre ujjába tette, jól megnézte, erősen be van­e kötve alul 
az ujj, aztán elkocogott Heródessel Ludas felé.

Így, hogy egyenesen az uraság házához indult, nem került le az alsó 
komphoz, hanem a felső révnél bukkant elő a tavaszi fűzfák közül, a Duna 
felé   siető   kis   patak   mentén   kanyargó   úton.   A   révész   két   jókedvű 
menyecskével   tréfálkozott,   azok   sikongattak,   Miska   csak   ült   Heródes 
hátán, s várta, hogy induljanak végre. Nem látott, nem hallott semmit. Csak 
amerre nézett, kis sárga libavirágok pöttyeit a zsenge fűben s a libavirágok 
között  vékony  derekú,  fehér  vállú  szőke  lánykát.   S  a  fülében  egyre  ott 
csengett a sírása.
Szinte mintha erős bort ivott volna, olyan kótyagosan lépkedett  át a 
kompról, Heródes madzagkötőfékjével a kezében, a túlsó partra. Kétszer is 
megdörzsölte a szemét, s körülnézett, hogy lássa, merre is visz hát az útja 
toronyiránt.   Mert   minél   hamarább   túl   szeretett   volna   lenni   a   dolgán. 
Amellett, hogy egyre Árva Katira gondolt, a vén anyajuhot sem feledte el 
egészen, s hátha vissza tud érni a karámhoz, mire itt az órája.
Kocogott, kocogott előre, Heródes unta a dolgot, meg– megmakacsolta 
magát. Ilyenkor vagy várni kellett kicsit, vagy leszállni s rántani egyet­
kettőt   a   kötőfékjén.   Mikor   aztán   megindult,   Miska   gyorsan   felvetette 
magát a hátára, s úgy kocogtak előbbre megint.
Elgondolkozott nagyon. Nem csoda hát, hogy csak akkor vette észre az 
elhagyatott   mezőség   árkában   guggoló   három   toprongyos   embert,   mikor 
azok már elő is ugrottak, s körülvették.
 – Megállj, hé! – kiáltotta az egyik, s megfogta a szamár zabláját.
–  Ide a pénzt! – acsarkodott a másik, s nagy, nehéz mordályt tartott 
eléje.
– Egy szót se, mert meghalsz! – ordította a harmadik, s a kést rántotta 
elő rongyos csizmája szára mellől.
Miska pislogva, hunyorgatva nézett egyikről a másikra. Lassan, szinte 
csodálkozó szemmel, hogy ezek hát mit akarnak? Aztán megszólalt:
– Nincs nekem pénzem. Juhászlegény vagyok errefelé.
– Neked nincs, de az uraságnak annál több! – rikkantott az egyik rabló.
– Tudjuk, hogy nálad van a pénzeszacskó! – károgta a másik.
–  Megszorongattuk kicsit az egeresi kovácsot, az bevallott mindent – 
tette hozzá a harmadik, s hunyorított egyet a szemével.
Miska csak bólintott egyet. Ezért volt hát olyan sürgős a kovácsnak a 
dolog. Félt, hogy a házára törnek éjszaka a rablók. Neki meg nem mondott 
egy vak szót sem… gondolta, ne szólj szám, nem fáj fejem, azt senki ne 
foghassa rá, hogy talán a rablókkal szűrte össze a levet. De hogy az életét s 
jó   ruháját   mentse,   bizonyosan   készségesen   elmondta,   hogy   egy 
juhászlegény viszi majd a pénzt.
Ez hát így van. Most csak az a kérdés, mi a tennivaló?
Az egyik rabló oldalt kapta el Miska szűrét, a másik hátulról ráncigálta. 
A harmadik Heródes orra előtt állt. Miska hát azt tette, hogy rákiáltott a 
szamárra:
– Három a tánc, Heródes!
Ugyanakkor   jobbra   ütött   egyet   az   öklével,   hogy   az   egyik   rablónak 
rögtön eleredt az orra vére, bal kézzel belekapott a másik hajába, s fordított 
egyet   rajta   a   tengelye   körül.   A   harmadikkal   elbánt   maga   Heródes,   úgy 
rúgta gyomron, hogy elfeküdt.
De azért olyan könnyen nem ment a dolog. Soká dulakodtak, a mordály 
is   elsült,   s   messzire   visszhangzott   a   lövés,   kékes   füst   szállongott 
körülöttük,  s mikor  Miska végre  szuszogva  visszakapaszkodott  Heródes 
hátára – mert lerángatta róla az egyik gyalázatos –, vékony vércsík szaladt 
le a szamár oldalán. Hanem a szűre ujjában ott nehezedett a pénzeszacskó, 
s a másik két rabló is magatehetetlenül ölelte a port az útfélen.
Miska   rántott   egyet   a   vállán,   mert   a   szűr   félrecsúszott   rajta,   aztán 
fejcsóválva megnézegette a combját – felhasította az egyik rabló a késével.
 Összefogta bal kézzel a húst, ahogyan tudta, s a jobbikkal megrángatta 
a kötőféket.
– Most aztán ne bolondozz, Heródes. Szedd elő az eszedet, és siessünk.
A nyugati égen mintha két vagy három nagy, kerek tányér gurult volna 
lefelé a dombtetőről, úgy látta Miska. Mire egészen eltűnt, s mire az apró 
felhők pirossága  is  halaványodni  kezdett,  az   ő máskor szép barna­piros 
ábrázatja is betegsápadt lett egészen. De beért Ludasra, s végigkocogott a 
zsellérházak között az urasági kastélyig. Eléje rohantak a láncos kutyák, 
amennyire csak tehették. Ügyet sem vetett rájuk. Heródes is fáradt volt, 
csak a fülét billentette. Megállt a kapuban. Miska ismerte a szokását, hogy 
idegen   portára   nem   teszi   a   lábát.   Lekászálódott   hát   róla,   s   a   kapu 
cölöpjéhez kötötte, aztán bement. Nem mintha egészen egyenesen tudott 
volna járni. Az uraság öccse a pitvarajtóból nézte, s nagyot kiáltott:
–  Hej,   azt   a   mindenit,   ez   meg   azért   jön   olyan   későn,   mert   megállt 
útközben inni! Deresre vele!
–  Majd   előbb   lássunk   szót   –   mondta   az   uraság   gyenge   hangján   az 
ablakfülke   mélyéből.   Ott   ült   medvebőrrel   leterített   nagy   karosszékében 
napról napra. Jóformán jártányi ereje sem volt már esztendők óta. Hanem a 
halálát hiába várta mostanáig akárki, s lehet, hogy a sok nyomorult paraszt 
imája miatt, mert azok azt szerették volna, ha örökké él. Ilyen jó uraságot 
messze földön nehéz lett volna találni. Szelíd volt, mintha nem is ember 
lett volna, jóságos lelkű.
Kis vascsengettyű állt mellette az ablakpárkányon, azt megrázta, s egy 
szolga kukkantott be az ajtón.
– Hozzátok ide azt a legényt – mondta az uraság.
Hozták   Miskát   hamarost.   Egykettőre   ott   állt   az   uraság   előtt,   amint 
szokta,   csöndesen,   némán.   Igaz,   ami   igaz,   még   köszönni   is   jóformán 
elfelejtett, de nagyon össze kellett szednie az erejét, hogy úrrá legyen a 
szédülésén, és el ne vágódjon.
–  Mit  hoztál   hát,  fiam?   – kérdezte   az  uraság  végre  azzal  a  gyenge, 
jóságos   hangjával.   Miska   még   sohasem   hallotta,   s   úgy   érezte   hirtelen, 
mintha   az   apja   tette   volna   a   fejére   a   kezét.   Most   már   ha   agyonütötték 
volna, sem tud egy szót szólni, mert a nagy szédülés mellé még a torka is 
összeszorult.
 –  Mit   ittál,   gyalázatos?   Hol   ittál,   himpellér?   –   ugrott   eléje   a   hasas 
ember, s dühében felkapta a görcsös botot, ami a bátyja széke mellé volt 
támasztva.   –   Ne   tagadd,   láttalak,   amint   átjöttél   az   udvaron!   Úgy 
tántorogtál, alig találtad az ajtót! Beszélj, te, mert megnyúzlak!
Miska csak nézett rá a csöndes szemével, s kicsit hátrább húzódott a bot 
elől. A jobb kezét emelte fel védőn, a balt még mindig a combján tartotta.
– Még most is itt van a bütykös nála! – dúlt­fúlt a hasas ember.
– Én meg itt várakozom nyugtalanul, hogy mi van hát a pénzzel! Hej, te 
ilyen­olyan!
A bottal rácsapott a Miska bal kezére. De nem az történt, amit várt. 
Semmiféle bütykös vagy más ivókészség nem esett ki a suba alól. Csak 
egyszerre piros lett a vert padló, s a legény megtántorodott, majdnem hátra 
is   esett.   De   szédültében   is   a   falat   kereste,   s   véres   tenyerével 
megkapaszkodott benne.
– Netene, hát ez mi? – hajolt előbbre az uraság. – Ki bántott?
Most már megeredt valamiképpen Miska nyelve. Éppen olyan gyenge 
hangon felelt, mint ahogyan az uraság kérdezte:
– Hárman jöttek rám a vekerdi határban.
De már csak mintha álmában beszélt volna, az apjának. S éppen ezért 
nem is jött rá a dadogás.
– Hát a pénz? – rikoltott fel a hasas.
Miska kinyitotta kicsit a szemét, s odabillent a feje pillanatra.
– Itt, a szűröm ujjában.
A hasas a szolgának intett, s nagyot fújt:
– Vedd ki!
Nem nyúlt volna kézzel a paraszthoz, verni is csak bottal verte. Pedig 
nem kellett volna úgy félnie Miskától, tiszta volt világéletében, az anyja is, 
apja is arra szoktatták.
Előkerült a zacskó, jóféle bőrből szabott készség volt, szíjmadzaggal 
átkötve a nyakán. Hanem oldalt lyuk tátongott rajta, s a szűrujjban csak 
úgy csengett­zörgött a kifolyt pénz.
– Mit tettél vele, semmirevaló? – rikoltott a hasas.
–  Majdnem   elvették   –   mondta   Miska   behunyt   szemmel,   de   az 
uraságnak, nem a hasas embernek beszélt. – Felhasították késsel. Lehet, 
hogy   egy   vagy   két   ezüst   ott   is   maradt   a   porban,   mert   szétszóródott. 
Felszedtem,  amit tudtam,  de aztán  már igen elfogott a szédülés, s attól 
tartottam, soha nem érek idáig.
Ezt már alig hallhatta meg valaki, mert Miska inkább csak gondolta, 
mint mondta. Hanem az uraság megértette.
– Ezt a legényt odakint lefektetitek, s a borbély nézze meg. Inni, enni 
adjatok   neki,   s   ha   magához   tért,   újra   behozzátok.   Addig   majd 
megszámolom a pénzt. Add a zacskót, Menyhárt!
A   két   szolga   inkább   cipelte,   mint   vezette   Miskát.   A   hasas   ember 
kelletlenül vitte oda a zacskót a bátyjához.
– Megszámoltam volna én is.
–  Te   már   megszámoltad   egyszer,   mikor   megkaptad.   Most   én   is 
megszámolom egyszer, mikor átadod.
Amilyen gyenge volt a hangja az uraságnak, olyan erő volt még mindig 
a szemében. Menyhárt dünnyögött valamit, de csak elfordult. Az uraság 
meg szétrakosgatta a sok pénzt a széles ablakpárkányon, maga mellé vette 
a rovást a marhákról, s aztán számolgatni kezdett. Csönd volt a szobában, 
csak a légydöngés hangzott, meg egy­egy pénzdarab halk pengése.
– Hogy eldugott valamit az a legény, az bizonyos – szólt oda Menyhárt 
végül.   –   Holnap   végig   kell   kutatni   a   határt,   fűzfa   odvában   lehet   vagy 
valami parti lyukban… Ne csudáld, ha kevesebb a pénz, mint mondtam.
–  Azt   nem   csudáltam   volna   –   szólalt   meg   az   uraság,   amint   végre 
elkészült, s a pénzt egy halomba rakva kis vasas ládikába tette, ami mindig 
ott állt a keze ügyében, a ruhásláda tetején. – Hanem azt csodálom, hogy 
itt, akárhogyan is számolom, több van, mint amennyit te mondtál.
Elvörösödött a hasas ember. Nyelt egy párat. Legyintett.
– Rosszul adtad össze.
–  Nem   adtam   össze   rosszul   –   mondta   az   uraság.   –   Hanem   te   úgy 
gondoltad  jó  előre,  hogy majd  kiveszed  a magad  részét, mielőtt  nekem 
odaadnád, s azért panaszoltad, hogy kisebb árat kaptál a marhákért, mint 
vártad. Most meg talán még többet is kivettél volna, hogy ennek az ártatlan 
legénynek a bőrén maradjon a baj. Ismerlek.
Megint olyan csönd lett a szobában, mint az előbb. Ijedt csönd. De még 
a legyek sem mertek zümmögni. Az uraság lassan megrázta a fejét.
–  Ezért   nem  tudok  én  békén  meghalni,   látod.  Miért  akarsz  rászedni 
engem   is?   Nem   látlak   el   minden   jóval?   Nem   tiéd   lesz   holtom   után   itt 
minden?   Minek   hát   a   hazugság?   Ilyen   embert   hagyjak   én   itt   magam 
helyett? Ilyen emberre bízzam a földjeimet, az embereimet? A jobbágyaim 
jósorsát, a lelkük üdvösségét?
– Lelkük üdvösségét! – morogta vörös képpel Menyhárt úr, s csak nyelt 
egyet dühösen, mert sokszor hallott már ilyen beszédet, s unta szívből.
– Lelkük üdvösségét, mert ha akármilyen nyomorultak is, lelkük van, s 
Jézus előtt a paraszt is csak olyan ember, mint te vagy!
Menyhárt úr megint csak nyelt. Megszokta már a bátyja bolondságait, 
és mégsem szokta meg, mert olyan düh szállta meg ilyenkor, ha effélékről 
beszélt, hogy maga sem tudta, hogyan és miért, de meg tudta volna fojtani. 
Azt   tette,   amit   máskor,   ha   erre   került   köztük   a   szó.   Döngő   léptekkel 
kiment, s bevágta maga után az ajtót.
Az uraság utánanézett, sóhajtott egyet, remegő sovány kezével kétfelé 
törölte ősz bajuszát, s kitekintett valahová messze az ablak zöldes üvegén 
keresztül. Mit látott, hová nézett? Lassan elkönnyesedett a szeme. Hogy 
csak itt kellett ülnie, s olvasgatott, gondolkozott, egészen más lett, mint a 
többi ember. Ezért volt azután, hogy némelyek, mint a saját öccse is, afféle 
bolondosnak tartották.

Miska magához tért, felült, s rázott egyet a vállán, aztán megtapogatta a 
combját,   ahol   a   borbély   átkötötte   törött   borbolya   levébe   áztatott 
vászonronggyal.   Megitta   még   a   maradék   bort   az   eléje   tett   kobakból,   s 
felállt a lócára támaszkodva.
– Mennék – mondta. S fordult az ajtónak.
– Nem addig van az – tartották vissza a szolgák. – Még az uraság elé 
kell állani.
Miska   megvakarta   a   fejét.   Alighanem   baj   lesz   itt   –   gondolta.   – 
Bizonyosan elszóródott a pénz, s azt most rajta akarják megvenni, ha nem 
lehet   másképp,   a   deresen.   Egy   pénz   egy   bot,   vagy   ki   tudja,   hogyan 
számítják   majd?   Csak   abban   reménykedett,   hogy   az   uraság   nem   lesz 
nagyon is kegyetlen, hiszen akkor nem lehetne olyan jóságos a szava.
– Jól van hát, ha nincs másképp – vonta fel a két vállát, s ment vissza a 
szobába, amerre vezették.
 El volt már készülve mindenre.
– Lesz, ami lesz – gondolta. – Egy életem, egy halálom. Az én lelkem 
nyugodt, semmi rosszat nem tettem, a többi az urak dolga.
A   bolthajtás   alatt,   az   ablakfülkében   ott   ült   most   is   színtelen,   fehér 
arcával, fehér bajszával, szakállával az uraság. Szent Józsefet ábrázolták 
ilyennek a templomi faliképen.
Miska megállott előtte úgy, véresen, a foltos szűrrel a vállán, aminek az 
ujja most kibontva lógott. Még a sós tülköt is kiejtették belőle, mikor a 
pénzt kivették. Ki tudja, hol gurult el.
Várta, mi lesz.
S az uraság megszólalt. Még a kezét is felemelte, mintha csakugyan a 
fejére akarta volna tenni Miskának, akár az apja valamikor.
–  Derék   legény   vagy,   édes   fiam.   Az   én   pénzemért   az   életedet 
kockáztattad.   A   pénzből   egy   peták   sem   hiányzik.   Meg   akarnálak 
jutalmazni.
Miska szinte jobban megrezzent, mintha ráordítottak volna. Csak állt, 
állt, mint a cövek, s nagyokat nyelt.
– Küldtek, hát jöttem – mondta végül, s rántott a vállán. – Ez volt az 
egész.
A földesúr elmosolyodott.
–  Hát mit szeretnél, mit adjak? – kérdezte, s felemelt egy ezüstpénzt, 
odatette az asztal sarkára. – Vidd.
Miska   odapislantott   félszemmel,   s   egyszerre   felágaskodott   benne 
valami gőg. Fájdalmas gőg.
– Én az úrért ingyen tettem, amit tettem, nem vagyok koldus.
– Hiszen nem is azért adom.
Nagyot   nyelt   megint   Miska,   s   nézte   a   pénzt.   Minek   az   neki?   Arra 
kevés, hogy változtasson vele a maga sorsán s az anyja sorsán, megváltsa 
mindkettőjüket más életre. S egyébként? Mit vehetne rajta?
– Mit vehessek rajta?
– Piros mézeskalács szívet a szeretődnek.
–  Nincs még szeretőm – mondta Miska szinte haragosan, és elpirult, 
mert mintha félig hazugságot mondott volna. Úgy érezte, talán van. Vagy 
lesz…
– Istennek ajánlom.
 Indult volna az ajtó felé. A szolgák megint megfogták.
– Az úr még nem bocsátott – mondta az egyik. – Nem tudod azt sem, 
mi hogyan járja?
Miska   hát   visszafordult,   s   nézett   az   úrra.   Amint   rápillantott, 
csodálatosképpen   most   nem   az   apja,   hanem   az   anyja   jutott   az   eszébe 
hirtelen. S lassan mosolygás terült szét a képén.
– Anyámnak veszek fejrevalót a télre – mondta, s felvette a pénzt.
– Na látod – bólintott az uraság, s mintha még jobban ellágyult volna a 
hangja. – Aztán még mit szeretnél? Egy kívánságodat teljesítem.
Miska felvonta a vállát.
– Nincs mit kívánnom.
A két szolga megrázta a fejét. Micsoda ostoba legény ez! Még csak 
kívánsága sincs. Bezzeg, ha őket kérdeznék…
De az uraság csak mosolygott megint.
–  Jól   van,   fiam.   Hát,   ha   majd   lesz   valami   kívánságod,   eljöhetsz 
hozzám.
Miska felemelte a fejét.
– Igazában eljöhetek? Beengednek majd az úr elé?
– Be. Eljöhetsz.
– Jó. Köszönöm – mondta Miska. S mert a földesúr intett, most már a 
szolgák sem tartóztatták. Kezében a fényes pénzzel ment kifelé, végig a 
téglázott   tornácon,   ki   a   kapun,   Heródeshez.   Az   nagyot   iázott,   mikor 
meglátta. Miska megveregette a tomporát.
Nagy   körülményességgel   a   szűre   ujjába   kötözte   a   fényes   pénzt,   s 
elindult hazafelé.
Most már bizonyosan megellett a vakarcsos juh, szegény pára. Ő meg 
nem volt ott. De ki tudhatta volna, hogy ennyi minden történik egy napon?
Besötétedett, feljött a hold. Mire arra a keresztútra ért, ahol a zsiványok 
megrohanták, fényesen világított. A három toprongyosnak nem volt már se 
híre, se hamva. Miska biztonság okából elővette rövidnyelű kis baltáját, s 
ugyancsak nézett mindenfelé. 
Amint   így   nézegetne,   egyszerre   csak   valami   fényesen   akad   meg   a 
szeme. Megállítja Heródest. Letekint a porba. Leszáll. Lehajol. Felemeli.
Fényes ezüstpénz. Szakasztott, amilyent kapott az úrtól.
 Megcsóválja   a   fejét,   s   bedugja   a   szűre   másik   ujjába,   nehogy 
összetévessze a magáéval. Úgy kocog tovább.
S egyszerre  nagyon kimelegszik,  mert  arra gondol, hogy a fejrevaló 
mellett   talán   még   valami   kis   tükröcskére   vagy   fakanálra   is   telnék   a 
pénzből. Bár ki tudja, odaadhatja­e szegény kis árva leánynak. Nem verné 
meg amiatt is a mostohája vajon?…

–  Hát bizony, változnak a csillagok, változik a világ sorja is – szólalt 
meg   az   öreg   számadó   juhász,   s   közelebb   guggolt   a   tűzhöz,   mert   a 
szalonnája lassan pirult.
–  Inkább   rosszabbra,   mint   jobbra   –   dörmögött   az   egyik   legény 
rosszkedvűen, aki aznap hiába várta a szeretőjét.
Miska   egy   szót   sem   szólt,   de   a   füle   lassan   égni   kezdett.   Szinte 
szégyellte, mert nem tudta, mivel érdemelte, de neki, úgy gondolta, jobbra 
változott a világ mostanában.
–  Azelőtt – folytatta  az öreg juhász – évszámra  nem kódorgott erre 
idegen. Fizettük az adót a töröknek becsülettel, ha kellett, s jobbára békén 
hagytak. Az uraságot is itthagyták a házában, nem háborgatta senki, mióta 
idemenekült a többi jószágából.
–  A   kontyosnak   is   van   szíve   –   szólt   egy   mélyhangú,   varjúbajuszú 
ember, aki járt valaha a török császár udvarában, s nagyon tetszett neki egy 
és más.
Sokat beszélt róla. Különösen, hogy az asszonynép nem kóricálhat ide­
oda, meg hogy annyi felesége lehet az embernek, ahányat akar.
– Épp eleget vettek el tőle – nézett rá összehúzott bozontos szemöldöke 
alól a vén számadó. – S a legkedvesebbet, a fiát legelőször.
–  Azt nem a törökök vették el, hanem a tatárok – magyarázta rögtön, 
szinte sértődötten a varjúbajszú ember. – Mit tehet arról az itteni török, 
hogy az úrfi a fejedelemmel elindult Lengyelországba, s a tatárok rabságba 
vetették?
–  Egy az, török, tatár – legyintett valaki, de inkább csak azért, mert 
tudta,   hogy   bosszankodni   fog   rajta   a   varjúbajszú.   Már­már   össze   is 
szólalkoztak volna, de az öreg intett. Csönd lett hát.
 Csak   mikor   már   kifordították   a   kását   a   subára,   s   fel   is   kanalazták, 
szólalt meg újra a számadó:
–  Egerest is azért hívták Egeresnek, merthogy  olyan biztonságos, jó 
hely volt, akár az egérlyuk. Most meg itt az egész miskuláncia, esne belé a 
süly. S hogy minket sem fognak elkerülni, bizonyos.
–  Miféle   miskuláncia?   –   kottyant   a   szóba   egy   kis   süldőlegényke. 
Hanem az öreg csak a fél szemöldökét emelte magasabbra, s máris ijedten 
s szégyenkezve húzta össze magát. Hallgatott azontúl az öregebbek között, 
mintha nyelve se nőtt volna.
Megint csak nagy csönd lett. Az  öreg is megbántva  hallgatott. Ez a 
kölyök szól az ő szavához, senki más? De nyelte az indulatát, s lassan­
lassan sikerült is megbékéltetni a lelke könnyen fodrozódó, lassan elsimuló 
vizét.
– Nyéket már felégették, megdúlták a törökök. Ez meg mit jelent? Azt 
jelenti,  hogy erre fognak járni  a  hadak ezentúl.  Nem  lesz nyugovásunk 
tőlük.
– Igaz – szólalt meg Miska. – Én is láttam múltkoriban, hogy az uraság 
pénzeszacskója miatt Egeresen jártam. Török rabokat vittek, s énekeltek. 
De nem németek voltak. Mieink.
–  Mindegy az – ütötte fel a fejét egy rücsköspofájú, magános juhász 
feketére zsírozott kalapja alatt. – Katona katona. Az asszonyféle nem nézi 
milyen különben, de ha sarkantyút hall pendülni, már szalad is eléje.
Mogorván nézett a tűzbe, s mindenki tudta, hogy a feleségére gondol, 
aki valaha, tán húsz esztendeje is lehetett már, elment egy katona után.
Miska   egyszerre   nem   érezte   a   tűz   melegét.   Mintha   jeges   kéz   ütötte 
volna tarkón. Jaj, ha Árva Kati is valami katonát talál majd… Hátha igaza 
lehetett a mostohájának, ha verte, mert megszólongatta a sereget? Hátha 
mégsem a nagybátyját kereste, hanem csak…
De erre már nagyot szusszantott, s ököllel ütött maga mellé a gyepre, 
mert érezvén érezte, hogy az ördög incselkedik a lelkével. Azt akarja, hogy 
rosszat   gondoljon,   s   úgy   megzavarodjék.   Az   az   ártatlan   arcú 
leánygyermek! Hogy annak lennének ilyen furfangjai? Ugyan már!
Közben a többiek megtárgyalták a világ sorját. Valaki hallotta, hogy 
most már nemcsak a szegények, de az urak is mozgolódnak, mert Lipót 
császár jobban utálja a magyarokat, mint az ördögöt, és semmi jogot nem 
akar nekik adni, hanem még azt is elvenné, ami van. Zrínyi Péter bán úr 
egyik vincellérje  mesélte  volna, hogy nagy dolgok lesznek,  őnáluk már 
kaszát, kapát készítenek az emberek, s készek a fegyverfogásra, kinek mije 
van.   Nádasdy   úr   lenne   a   vezér,   s   még   sokan   vannak   velük,   sőt 
Stájerországból is jöttek megbeszélésre valami grófok. De nem is csoda, ha 
nincsenek megelégedve Lipót királlyal, ha ugyan magyar királynak lehet 
mondani,   mikor   spanyol   divat   szerint   öltözik,   talján   verseket   ír,   német 
tanácsosaira hallgat…
– Van neki valami boszorkánymestere, azzal mindenáron aranyat akar 
főzetni – mondta a varjúbajszú.  – Hát csak főzessen, hátha  jobb kedve 
lenne tőle.
– Mit használ az nekünk?– kérdezte egy másik.
– Semmit – legyintett a rücsköspofájú. – De az urak mozgolódása sem. 
Mert   ha   győznek,   nekik   lesz   jó,   ha   bajba   kerülnek,   nekünk   lesz   rossz. 
Meglátja, aki meglátja.
–  Igaz, hogy ötvenhétben is baj lett Erdélyben az urak beszédjéből  – 
mondta a vén számadó, aki az urasággal, Medgyesi Ferenccel jött el ide, s 
a fél lábát azóta is húzta, mert török kard érte. – Deésen volt a gyűlés, amit 
Rákóczi   György   fejedelem   hívott   össze,   s   ki­ki   követelte,   hogy   a   tatár 
rabok kiváltassanak. Leghangosabb volt tán éppen a mi jó urunk. Délceg, 
erős ember volt akkor még, javakorbeli. Közben aztán egyszerre nyílt az 
ajtó,   s   lám,   egész   sor   gyászruhás   úrasszony   meg   leányféle   vonult   be 
sorjában   fekete   fátyollal,   kinek­kinek   apja,   ura   vagy   testvére   sínylődött 
Krimiában.   De   hiába   sírtak   azok   is,   a   fejedelem   nem   adta   oda   a 
váltságdíjat, a rabok most is ott ülnek, ha meg nem haltak, Erdély meg 
felfordult,   s   csak  parasztot   százszámra   hurcoltak   el   a   törökök,   hát   még 
egyebet, marhát, kincset! S mit égettek fel! Mit romboltak! Az urunknak 
három szép vára volt, egy sem maradt…
Nézett maga elé. Százszor elmondta már, ezerszer elgondolta, mégis 
újra érzett mindent, ami akkor volt, s mélyet, nehezet sóhajtott.
– Nekem is a kis családom veszett ott mindenestől.
Hallgattak. Fényesen sziporkáztak odafenn a csillagok, szép szelíden 
sütött   a   hold,   s   a  tavaszi   éjszakában   olyan   félve   simítgatta   a   hajukat   a 
könnyű szél, mintha szűzleány keze lett volna.
 Miska megint felemelte a fejét. Nyelt egyet, mielőtt megszólalt volna, 
nehogy dadogjon, aztán gyanút fogjanak a többi legények. Jaj volt annak, 
aki   valahogyan   a   szájukra   került,   annyi   huncutságot   tudtak   mondani,   s 
nevettek hozzá. Ezt még úgy sem szerette Miska, ha más rovására ment a 
tréfa.
– Bemennék holnap Egeresre. Sót vennék. Múltkor kiszúrták a régi jó 
sótülkömet   a   szűröm   ujjából,   tartót   már   faragtam   mást,   de   só   kéne. 
Anyámnak sincs otthon.
A vén számadó feléje hunyorított.
– Hát aztán pénzed van?
– Akad – mondta Miska csöndesen.
– Persze, az uraság aranyat adott neked a zacskóért? – kötődött máris az 
egyik legény.
Az  öreg   juhász   biccentett,   s   fehér   bajusza   mintha   megrándult   volna 
kicsit. Mosolygósan.
– Mehetsz.
Másnap hát elindult Miska. Az öreg vakarcsosra most nem volt gondja 
már.   Megellett,   mire   múltkor   visszatért,   de   olyan   gyönyörű   szép 
báránykája talán sohasem volt, mint akkor. Minek is? Magának követelte 
az uraság öccse, a hasas ember. Húsvéti lakomának.
Nem vitte most Heródest Miska, csak úgy, a maga talpával keverte a 
port.   Bocskor   sem   kellett,   sütött   a   nap,   felszáradt   az   út.   Árva   Katit 
hamarosan megtalálta a libalegelőn, s olyan jól elbeszélgettek, de olyan jól, 
hogy mire lefelé szállt volna a nap, Miska akkor riadt fel.
– Jaj, s hát sót nem is vettem még!
Ettől fogva, ki tudja, miért, s miért nem, Miskának minduntalan dolga 
akadt Egeresen. Hol az üstöt kellett foltoztatni, hol szegre volt szükség, 
máskor   megint   templomba   kívánkozott,   mert   –   magyarázgatta   a 
többieknek   sűrű   dadogással   –   már   régen   megfogadta,   hogy   apja   halála 
napján el nem mulasztja a templomot. Nevették.
A szegény vakarcsos juh keservesen bégetett utána. Igaz, mire estefelé 
visszajött, még lágyabb szívvel, mint amilyennel azelőtt verte meg a sors, 
megsimogatta az állatot, beszélt is hozzá, csöndesen vigasztalta.
– Még mulyább lett ez a Miska – mondogatták a többiek.
 Mikor az egyik  legény  egy karót  vágott a  kócos  Miska  kutyához, s 
annak eltört a lába, Miska, a legény nekiugrott a goromba embernek, s úgy 
elverte, hogy három napig kenegették. Akkor belátták, hogy nem mulya. 
Csak bolond.
– Netene! Változás van rajta, meglátjátok, még megházasodik!

Az egeresiek jóformán hozzászoktak már, hogy csak megszólal a kürt, 
s aztán hol ilyen, hol amolyan katonák vágtatnak át a falun. Török szpáhi 
vezette őket vagy vasas német vagy kényes lovú, csákós magyar vitéz. De 
mindmostanáig   nem   történt   nagyobb   baj,   akárki   volt   is.   A   katonáknak 
sietős volt az útjuk, nem álltak meg annyi időre sem, hogy ezt vagy azt 
elvigyek,   néhány   házat   felégettek   volna.   Hogy   pedig   egy­egy   tyúkot, 
kacsát elkaptak, senki sem tette szóvá.
Hanem egy nap poros, fáradt csapat érkezett. Letelepedtek a falu szélén 
pihenni.   Egy   legénykének   azt   mondták,   hogy   vagy   két­három   hétig   itt 
maradnak, mert várni kell, ki akarják tudni, mire készül a török. S aztán 
kezdődik a verekedés.
Hamarosan látták is a falusiak, hogy a katonák vezére a bíróhoz megy, 
s együtt tanácskoznak. Aztán kidoboltatta a bíró, kinek mit kell adnia a 
katonák   számára.   S   megindult   a   búcsújárás.   Friss   kenyeret,   bodagot, 
csirkét, libát, szalonnát vittek az asszonyok a tábor felé. Akadt olyan is, aki 
mosson   rájuk.   Lett   nagy   lucskolás,   szapulás   a   patakban.   Na,   nem   soká 
tartott.   Inkább   csak   az   öregebb   asszonyok   dolgozhattak,   a   fiatalabbakat 
nem hagyták békén a katonák, s kit az ura kergetett haza, ki valamelyik 
katona   intésére   tűnt   el   a   többi   közül.   Az   öregebb   asszonyok   meg   úgy 
vélték, jobb lesz előbb beáztatni a szennyest odahaza a szapulóban.
Elcsöndesedett a patak környéke megint.
S   mikor   már   egészen   csönd   lett,   csak   a   fűzfavesszők   ringtak   a   víz 
fölött,  s  a  víz  csobogott,  a  nádas   mélyén,  meg   valami   madár  pityegett, 
egyszerre Árva Kati jött elő a lankás rét oldalából. Terelgette a libáit. A 
rongyos, vedlett  kis  piros­barna szoknya  rajta,  mezítláb.  Ingvállát  maga 
mosta tisztára, a galandot is megvarrta már rajta. Szőke haja két fonatban, 
kezében kis száraz gally. Vadszegfüvek hajbókoltak előtte.
 Jött lassan, dúdolgatva. Valami régi­régi kis dalt énekelgetett halkan 
maga elé, anyjától tanulta kiskorában, de nem tudta elfelejteni:

Ficfa alatt vigalom,
Ott táncoljunk, angyalom.
Ficfa alatt sírhalom,
Ott pihenjünk, angyalom…

– Nono, arra még ráérsz – szólalt meg egy mély hang a nagy csöndben 
a bokrok alatt.
Árva Kati úgy megijedt hirtelen,  hogy még a szívdobogása is elállt. 
Zörgés hallatszott, s nagybajuszú katona kászálódott elő a magas fűből, a 
bokrok   árnyékából.   Aludhatott,   mert   vörös   volt   még   a   képe,   duzzadt   a 
szemealja.  Csákóra  hasított   süvegét   a kezében   tartotta,  lábáról   levette  a 
bőrkapcát, s dolmánya is a fűben hevert. Nyitva állt az ing a mellén.
–  Mit ijedezel?  – kérdezte  mosolyogva, s  kinyújtotta  a nagy, fekete 
kezét. – A múltkor nem féltél tőlem, most meg félsz?
Árva   Kati   ránézett,   s   megismerte.   Ettől   a   katonától   kérdezte 
múltkoriban errevonulásuk idején, nem ismeri­e az a Gáspár bátyját.
– Akkor nem is felelhettem, az a vénasszony úgy elrántott mellőlem – 
mondta.   –   Pedig   én   magam   is   szívesen   szegődnék   bátyádnak,   ha 
elfogadnál.
Árva Kati lehajtott fejjel motyogta:
– Én csak Gáspár bátyámat keresem, senki mást.
– Akkor rossz helyen keresed, mert nekünk csak a kapitányunk Gáspár, 
de más ilyen nevű véletlenül sincs közöttünk.
Árva   Kati   félrehajtotta   a   fejét,   s   felvonta   kicsit   a   vállát.   Az   utóbbi 
időben nem gondolt már annyit a nagybátyjára, mint azelőtt.
– Majd talán más csapatban megtalálom – mondta hát, hogy ne legyen 
éppen goromba ehhez a katonához, aki olyan szíves hangon szólt hozzá. – 
Adjon Isten.
Ment volna tovább. De a katona megfogta a csuklóját.
– Olyan hamar már csak nem hagysz itt! A bokrok közt nem láthat meg 
az a vénasszony… öreganyád?
 –  Mostohám – mondta Árva Kati, és elvonta a kezét. – Amonnan, a 
dombtetőről pedig ugyancsak idelát, mert sokszor felhág, s nézi, a libákkal 
vagyok­e. Hagyjon engem, nem szoktam én katonákkal cicázni.
S   hogy   a   katona   erősködött,   hirtelen   pirosság   szállta   meg   az   arcát, 
felkapta a libaterelő ágat, azzal csapott a katona csókot kívánó, közelhajló 
arcába. Az egy pillanatra elengedte, s a szemét védte volna későn, mert 
ugyancsak   megkönnyeztette   a   csípős   kis   gally.   Mire   aztán   feltekintett, 
Árva Kati már túl volt a vízen, s a libáit hívta nagy hangon. A domb felől 
pedig éles kiabálás hangzott:
– Kati! Hol vagy, Kati! Hej, te Kati! Gyere mákot törni hamar!
Kati   összeterelgette   a   libáit,   s   ment   hazafelé   sietve.   A   katona 
fejcsóválva nézett utána.
– Hüj, azt a ragyogóját…
Lehet,   káprázott   a   szeme   még   mindig?   Hogy   olyan   csodálatos 
fényesnek   látta   Árva   Kati   aranyos   haját,   kék   szemét?   Vagy   csakugyan 
olyan nagyon szép volt?
Visszafeküdt a bokrok aljába, de nem tudott már aludni. Kemény volt a 
hant a feje alatt,  mindegyre az járt az eszében, hogy hej, ha Árva Kati 
keblére hajthatná egyszer a fejét.
Végre   is   felmérgesedett,   fogta   minden   vickét­vackát,   ment   vissza   a 
táborhoz. A faluszéli kis ház előtt vezetett el az útja. Kontyos nádteteje 
leért szinte a földig, az alacsony ajtó mélyéből tompa puffogás hallatszott. 
Ott törte Árva Kati a mákot a nehéz fakölyűben.
A vénasszony az udvaron sertepertélt. A sövény dőlt ki egy helyen, azt 
próbálta volna felállítani, de hiába támasztotta meg karóval, kővel, hiába 
nyomogatta a földbe két aszott kezével, újra csak ferdére dőlt.
– Na, majd én segítek – mondta a katona. Átugrott a kis árkon, baltát 
kért, aztán egykettőre helyrehozta a sövényt, nemcsak azon az egy hibás 
helyen, hanem máshol is.
Közben szót váltott a banyával, s lassan egészen szépen elbeszélgettek. 
Prinyi   Panna   keservesen   panaszkodott,   mennyi   baja,   költsége   van   a 
mostohalányával, aki amellett lusta és feleselő. Bárcsak férjhez venné már 
valaki tehetős ember, hogy öregségére ő is meghúzódhatnék náluk, hiszen 
megérdemli  a sok gondja után. Vagy bármiképpen  túladhatna  rajta,  s  ő 
majd eléldegélhetne itt szép csöndesen, az sem volna baj.
 –  Hm, hm – mondta a katona, s még egy nagyot ütött a sövénykaró 
tetejébe. Aztán odapillantott a ház irányába, ahonnan még egyre hallatszott 
a tompa puffogás.
S elment. De mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében.
Ugyanaznap késő éjszaka, mikor felment a hold, Árva Kati felérzett 
reá, hogy szél lebegteti a haját. Felült a vackon, s látta, nyitva áll az ajtó. A 
mostohaanyja meg sehol.
Várt kicsit, hogy majd visszajön, de nagyon soká nem jött vissza. Már a 
kakas is előjött  a sut alól, s kukorékolni kezdett,  mikor végre a hajnali 
derengésben beosont nagy kápájába burkolózva Prinyi Panna, s gyorsan 
lefeküdt a sárpadra terített ócska subára, ahol aludni szokott. Néhai Gall 
János György jófajta subája volt ez, halálig hordta, s Prinyi Panna akkor is 
rajta aludt már, mikor fiatal volt, karcsúderekú, ringójárású, tüzes szemű.
Árva   Kati   visszaejtette   még   a   fejét,   álmatlan   volt,   mert   félt   úgy, 
egyedül a nyitott házban, s virrasztva várta a mostohaanyját. De nem soká 
pihenhetett.
– Hát te, lusták lustája! – ült fel rögtön utána az öregasszony, amint a 
sietéstől elfulladt lélegzete lecsöndesedett kissé. – Még mindig a vackon 
henteregsz? A libák éhen vannak, az udvar söpretlen, csalánt is kell szedni!
Felkelt   Árva   Kati,   szorosabbra   kötötte   derekán   a   korcot,   kicsit 
megrázogatta magát, elővette a tenyérnyi ablak szakadt lantornája mellől a 
fafésűt, kibontotta a haját, s fésülni kezdte. Várta, mikor ripakodik rá a 
mostohája, mert erre is mindig sajnálta az időt. Hogy csöndben maradt, 
csodálkozva fordította  arrafelé  a fejét.  Bizonyosan elaludt.  De nem  úgy 
volt. Nyitott szemmel ült a sut szélén, s a kapcáját csavarta újból a lábára.
– Aztán legalább rendesen fésülködj meg! – mondta közben. – S akár 
meg is márthatnád magad a szapulóban. Délutánra kiteregetem a katonák 
ingeit száradni, akkor megfürödhetsz.
Árva Kati egyre nagyobb szemet meresztett. Máskor az is baj volt, ha 
csak   a   patakhoz   leszaladt   reggel   vagy   este,   hogy   a   sáros   lábát 
megmoshassa. De nem tűrhette magán a mocskot. Úgy szoktatta az anyja. 
S lám, most maga az öregasszony szól? Csak nem cserélte ki valaki az 
éjjel?
Ment a libákhoz, kiengedte őket a kiskert szélébe, míg érkezése lesz a 
patakra menni velük, aztán csalánt  szedett,  söpört, kirázta az udvaron a 
nagy   subát,   s   mert   az   öregasszony   úgy   találta,   hogy   sok   a   pókháló   a 
házban, még azt is leszedte, bár nem voltak ünnep táján. Húsvét elmúlt, 
pünkösd meg még csak jóval utána következett volna.
Nem szólt, tudta, hiába, csak hallgass az ő neve. De már figyelt, s várta, 
mi lesz ebből.
Most   tüzet   kellett   hogy   rakjon.   Felkotorta   a   hamut,   beletartotta   a 
szárított   vékonyszálú   gazt,   s   fújta,   hogy   lángra   kapjon.   Hanem   az 
öregasszony ráförmedt.
–  Minek gyújtasz idebent lángot, hé? Nincs elég meleg? Kiviszem a 
bográcsot, az ereszalján főzünk ma. Olyan füst van benn aztán estére, hogy 
aludni sem lehet, vájja az ember szemét.
Most aztán már igazán nem tudta  Árva Kati, mit gondoljon. Három 
napja sem volt, sokat sírt aznap, s úgy égette a szemét a füst, hogy nem 
bírta elhallgatni:
– Máshol ilyenkor, meleg tavaszi időn már mind az ereszalján főznek, 
csak nálunk kell még mindig a füstöt nyelni!
Juj,   hogyan   megkapta   a   szót   is   meg   a   seprőt   is   akkor!   S   most   az 
öregasszony küldi ki?
Egész   nap   gondolkozott,   mi   lehet   emögött.   Annál   inkább,   mert   a 
mostohája ma napközben is békén hagyta, nem hajszolta, nem kiáltozott rá, 
engedte, legeltesse a libákat a réten, míg csak meg nem főtt a kása. Utána 
meg, mikor ettek, maga mondta, hogy ha megfürdőzött a szapulóban, csak 
menjen, s maradhat estig.
Örült   neki   Árva   Kati,   hogyne   örült   volna?   Közel   az   úthoz   keresett 
helyet magának, s úgy várta, vajon nem jön­e el Miska megint. Mert úgy 
volt az, hogy mintha csak együtt dobbant volna a szívük, ha ő kint lehetett 
a réten, Miska talán a Duna vizén túl is megérezte, s jött a komppal vagy 
Heródes  hátán  vagy  gyalog.  Odaült  melléje   a  fűre, s   ránézett   a  fényes, 
barna szemével, rámosolygott, s olyan jó, szíves volt a szava, hogy Árva 
Kati elfelejtette tőle minden gondját, baját. Miska szép piros mézeskalács 
szívet vett neki a búcsún, de Kati haza nem vitte volna a világért sem. Ott 
tartotta   egy   nagy   fűzfa   odvában,   titkon   mindennap   megnézegette,   nem 
találta­e meg, nem vitte­e el valaki.
Hanem ezen a napon hiába meresztgette a szemét a Duna irányába, nem 
jött Miska bizony. Véghetetlen csöndesség volt körülötte, lenn a zöld réten 
meg fenn a kék mennybolton. Nem csoda hát, ha kicsit elnyomta az álom. 
Ijedten ébredt az első mennydörgésre. Vihar készülődött. Vitte haza sietve 
a libáit, s még csak a fűzfaodúba sem nyúlt bele, hogy a mézeskalács szívet 
megtapogassa, mint szokta máskor.
Szakadt   az   eső,   mire   hazaért,   mintha   dézsából   öntötték   volna.   Az 
öregasszony   úgy   rendbe   tette   közben   a   házat,   hogy   Katinak   volt   mit 
bámulni. Még be is meszelte a füstös hiú oldalát, kevert ganéjjal kente ki a 
falak   alját   körös­körül,   kitakarította   a   tyúkok   helyét   is   a   sut   alatt.   Az 
evőszéket,  gyalogpadot   lesúrolta   hamus  szapulólével,   csak   úgy  fehérlett 
minden.
– Mit tátod a szád? – förmedt rá az öregasszony, de megint csak erőt 
vett a mérgén, mint már reggel óta mindig, és mézédesen folytatta: – Ott a 
lábos, ami benne van, megeheted, aztán feküdjünk le mielébb, mert nagyon 
álmos vagyok, meg te is elfáradhattál. 
Árva Kati éhes is volt, fáradt is volt. Megette a maradék kását, még ki 
is   vakargatta   a   vaslábas   alját   a   küszöbön   üldögélve.   Aztán   beterelte   a 
tyúkokat a házba, a libákat a kis csapottfedelű ólba, kioldotta a pöndöly 
korcát   vékonyka   derekán,   s   elnyújtózott   a   vackon.   Mostohaanyjának   a 
suba, neki már csak az apja vedlett ködmöne volt az ágya. Megszokta rég. 
De   most   egyszerre   meghökkenve   tapogatta   maga   alatt   a   vastag,   puha, 
fürtös valamit. Hisz ez a suba, akármi legyen! Prinyi Panna nagyot nyögött 
épp, amint lefeküdt a ház másik sarkában a falpadkára. Bizony, érezte most 
a saját csontján, hogy vékony a ködmen, s takarózni sem maradt elég széle 
oldalt.
– Itt a suba – szólalt meg a sötétben szinte ijedten Kati. – Adja vissza a 
ködment, ez nem az én helyem.
– Ma a tiéd – szólt vissza a homályból Prinyi Panna, s prüszkölt egyet 
hozzá.
– Miért volna az enyim? – ült fel Kati.
–  Ne   kérdezd,   maradhass,   aludj   –   förmedt   rá   az   öregasszony,   aztán 
megint  csak nyelt  egyet, s megint  csak szelíden  mondta:  –  Örülj, hogy 
neked adtam. Tán nem örülsz?
Kati elhallgatott.
Elaludt hamar. De hogy a réten pihent kicsit délután, hamar elmúlt az 
első álom bódulata róla, s megint csak arra neszelt föl, hogy léghuzam van 
a házban, s a mostohája megint hiányzott. Nem hallatszott a szuszogása 
sehonnan. Csak a tyúkok pityegtek csöndesen álmukban, s nehezen feküdt 
a mellén a véghetetlen magányosság. Messzi még fel­felvillant néha az ég 
alja,   a   tenyérnyi   ablakocska   csillagba   szakadt   lantornája   résén   ilyenkor 
átfutott   a   derengő   világosság,   s   látszott,   hogy   a   ház   csakugyan   üres,   a 
ködmen sem volt a padkán. Magára vehette az öregasszony, mikor kiment.
Kati ült a helyén, felhúzta a térdét, s összekulcsolta a két kezét. Valaha, 
kiskorában olyankor ült így az ágyában, ha az apja bántotta anyját, s ő nem 
bírt aludni. Most is úgy elszorult a szíve. Félt, maga sem tudta, mitől.
Egyszerre   csak   nyílni   kezdett   a   fonott   gyékényajtó.   Nyikorgott   a 
háncsfonadék,   amivel   odaerősítették   a   tapasztott   nádfalhoz.   Minél 
csöndesebben szerette volna nyitni valaki, annál erősebben nyikorgott.
Árva   Kati   még   csak   nem   is   lélegzett,   úgy   meregette   a   szemét   a 
vaksötétben arrafelé. De mintha a jóságos ég is mozdulatlanná vált volna, 
nem rebbent a szeme, nem villant fel egy pillanatra sem semmi fény.
–  Jaj,   Istenem!   –   imádkozott   Kati   magában,   s   hadarni   kezdte,   amit 
anyjától   tanult,   az   Úr   imáját   gyorsan   és   rémülten,   mert   nem   tudta,   de 
érezte, hogy mindenféle veszedelem leskelődik reá.
Valaki óvatosan lehuppant odakintről – jókora fatörzs volt a ház alapja, 
s   az   szolgált   küszöbül,   a   ház   alját   meg   ugyancsak   kiásták,   mikor 
tapasztottak. Árva Kati nyelt egy szárazat, s szívéhez szorította a két kezét. 
Egy pillanatra az villant fel benne, hogy talán Miska? S valami forróság 
fogta el. Bódult zúgás kelt a füle körül, már­már elhitte volna önmagának, 
amit így gondolt.
Hanem akkor belebotlott az, aki jött, a tűzkotróba, ami ott maradt a 
küszöb előtt, s elkáromkodta magát, de nagyon csúnyán. S Kati tudta már, 
hogy nem lehet Miska. Azt is sejteni kezdte, kicsoda. Ráismert a hangjára. 
S ugrott le a vacokról meztelen lábával, olyan csöndesen és fürgén, mint 
valami kis egér.
Zörgött a szalma, nyikorgott a kemény bőrsuba, amint végigtapogatta a 
vackot a katona nehéz, mohó kézzel.
Nem volt ott senki.
Elöntötte az indulat. Érezte, hogy a lába nagyujja vérzik, mert mezítláb 
lopózott  be az  öregasszony tanácsára,  s a kotróvas felsértette  a körmét. 
Most meg…
 Felegyenesedett.   Körülfigyelt.   Hallgatózott.   S   mintha   valami   halk, 
nagyon halk pihegést neszelt volna. Nem tudta, a tyúkok vagy…
– Itt vagy, hé? – kérdezte halkan.
Árva Kati egy szót sem felelt, csak a szíve vert. De talán azt hallotta 
meg a katona, mert bátrabban folytatta:
– Hol vagy, hé?
Erre még ijedtebb csönd volt a válasz. A katona várt egy kicsit, s mert 
meleg is volt a házban, fojtott levegőben, meg aztán a vére is tüzelte, úgy 
érezte, eleven parázson sül.
– Majd megtalállak, hé!
Erre   aztán   felsikoltott   Kati.   De   úgy,   hogy   a   kakas   meg   tyúkok   is 
felijedtek reá, s előszaladtak a sut alól. Mind kárálni kezdtek.
– Mit lármázol, hé?
–  Még jobban is sikítok, hadd szaladjon össze a falu! – kiabált Kati 
vékony hangon, amint csak kifért a torkán. Tisztességes hajadon volt ő, de 
buta nem volt, tudta, mit hogyan tegyen. S most egyszerre mintha csak az 
édesanyja állt volna mellette, olyan bátornak érezte magát.
– Csak egy lépést tegyen kend felém, olyant sivítok, hogy…
– Hallgass már, hé! – förmedt rá a katona. – Inkább megyek… hogy a 
tüzes, kacskaringós…
Mert   odakint   már   zörgés,   lábdobogás   hallatszott.   Felneszeltek   a 
szomszédok a nagy sikoltozásra, s nem hagyhatták, hogy a vén csoroszlya 
még agyonüsse azt a szegény árvát. Nem gondoltak mást, mint hogy ez 
történik.   Annyi   feketeséget   senki   nem   tett   volna   fel   a   mostoháról   sem, 
hogy készakarva romlásba vigye a leányt. Nem ismerték ők Prinyi Pannát 
fiatalságában.
A katona úgy eltűnt, éppen az utolsó pillanatban, mintha a föld nyelte 
volna   el.   Ugyancsak   vitte   az   irháját,   mert   nem   kívánt   volna   a 
szomszédokkal találkozni. Mikor világló fácsikával, lobogó szárazgallyal, 
pisla mécsessel odaértek a szomszédok az ajtóhoz, már csak azt láthatták, 
hogy Kati a vackon fekszik, s keservesen, zihálva  sír, a ház közepén a 
kakas lebegteti a szárnyát, s a tyúkok megnyugodva bújnak vissza a sut alá, 
a vénasszony meg a padkán ül, s a ködmennel takargatja magát.
Árva Kati alig hallott valamit a csetepatéból. A szomszédok lármáztak, 
az   öregasszony   visszafeleselt,   aztán   az   egyik   ember   lecsillapodva   úgy 
vélte,   jobb  lesz   hazamenni  aludni.  De  előbb   elvittek   mindent   a  házból, 
amivel a vénasszony bánthatta volna az árvát. Vitték a seprőt, a tűzkotrót, 
még a sodrófát is.
Csönd lett. Árva Kati még mindig sírt. Prinyi Panna egy szót sem szólt, 
csak   nézett   néha   reá   mérgesen   a   borzas   haja   alól.   Újra   felkötötte   a 
kendőjét, lefeküdt.
– Most már hallgass, alhatnék – szólt rá végre.
Árva Kati elhallgatott lassan. Mind ritkábban hüppögött fel még, aztán 
már csak csöndesen, szaggatottan sóhajtozott egyet­kettőt, végül elaludt.
Az öregasszony az ajtóhoz lopakodott, s kinézett rajta. Szétszakadtak a 
felhők, itt­ott egy csillag nézett le közölök.
A derengésben senkit, semmit nem látott.
Halkan szólította a katonát. De az messze volt már.
Megcsóválta a fejét. Többször. Majd visszament, lefeküdt a helyére, s 
elaludt ő is.

Másnap reggel úgy tett a vénasszony, mintha semmi sem történt volna. 
Kergette   Katit   a   dologra,   s   ma   bezzeg   nem   hagyta,   hogy   fésülködjön, 
újrafonja   a   haját.   Még   csak   azt   sem   engedte,   hogy   a   patakra   menjen 
mosdani. Ha olyan buta, maradjon szurtosan, borzasan.
S   közben   várta,   mit   szól   majd   Kati,   mikor   kezd   siránkozni, 
panaszkodni. Szinte leste a száját.
De hiába leste. Máskor sírt Kati, panaszolta a sorsát, ellenkezett. Ma 
egy szavát nem lehetett venni, egy könnyét nem lehetett látni. Mintha kővé 
keményedett   volna   ezen   az   éjszakán.   A   nézése   sötétebb   lett,   a   járása 
dacosabb.
– Hát hiszen majd adok én neked – gondolta Prinyi Panna, s mérgesen 
kötötte rá a szöszt a guzsalyfejre. – Ezt délre felfonod, azt mondom!
Kati sóhajtott magában. Nem mehet ki a libákkal. Jól tudta, büntetni 
akarja   ezzel   a   mostohája.   Hát   csak   tegye,   amit   akar.   Mégsem   fog   az 
megtörténni, amit kifőzött. Nem bizony!
Tudta már előre, mit cselekedjék. Csak várta, hogy este legyen.
 Hanem   addig   még   sok   időnek   kellett   eltelnie.   Kati   font   odabenn,   a 
sötét, füstös házban. A mostohája nem engedte ki az udvarra. Félt, hogy 
szóba ereszkedik valamelyik szomszéddal, s egy és más napvilágra derül.
Egész nap nem bocsátotta ki a házból, csak egyszer az udvarra, akkor is 
vele   ment.   Együtt   fordították   ki   a   szapulót   s   támasztották   fel.   Az   ételt 
bevitte neki, s odalökte a lábast, mint valami kutyának.
– Itt van, ne!
Alkonyat   felé   volt   már,   s   Katinak   egész   nap   fonnia   kellett   étlen­
szomjan, sírástól, füstös levegőtől vörös szemmel.
Akkor, estefelé  az  öregasszony is  beült  a  házba, valamit  matatott,  s 
mert úgy gondolta, megpuhult már a leány, beszélni kezdett arról, hogy 
egynémely   teremtés   milyen   ostoba.   Meg   hogy   milyen   jó   életük   van 
másoknak. Itt kijár egy tallér, ott valami ruhaféle, az is megtörténik, hogy 
valami   gazdag   úr   felejti   rajta   a  szemét,   s   akkor   aztán   szerencsés   lehet, 
gyűjthet   magának   egész   életére.   Aki   meg   otthon   marad,   mi   a   sorsa? 
Férjhez megy valami magaforma szegényhez, gyerek gyerek után, bölcső 
meg   koporsó   mindig   áll   a   házban,   többet   koplal,   mint   eszik,   s   az   ura 
mindennap megveri.
Kati   már   majdnem   megszólalt   erre,   de   meggondolta.   Lenyelte,   s 
hallgatott tovább.
Prinyi Panna folytatta a beszédét. Katinak égni kezdett az arca, mert 
olyanokat mondott. Azt magyarázgatta mindenféleképpen, hogy addig élje 
világát az asszonyféle, amíg fiatal.
Hogy Kati erre sem szólt, jó ideig hallgatott ő is, kiment, visszajött, s 
megint kezdte:
– Egy derék katona nagyon rajtad felejtette a szemét. Hát aztán, mi van 
abban? Nem is akárki, az apja gölöncsér Kipircsen, a Tisza mellett. Azt 
mondta, hazamehetnél hozzájuk, ott tartanának.
Kati erre is csak hallgatott. Még szorosabbra húzta össze a száját. Arra 
gondolt, hogy nemrég azért verték meg, mert szóba állt ezzel a katonával.
– Jó dolgod lenne. Ruhát ígért, meg azt mondja, tornyos nyoszolyájuk 
van, két párna rajta. Két hízó az ólban. Az istállóban tehén.
Kati mintha nemcsak néma lett volna, de süket is.
– Ha akarod, kézfogót tart veled, őszre hazaengedik, mert vége lesz a 
háborúnak. Mindenki mondja.
 Hogy Kati még erre sem szólt, elfutotta a vénasszonyt a pulykaméreg 
megint.
–  Te   ostoba!   Mutasd   hát   a   tenyered,   hadd   látom,   mire   vagy   olyan 
kényes, mire tartogatod magad olyan fennen?
Kati   nem   akarta   mutatni   a   tenyerét,   de   a   vénasszony   elkapta,   s 
odarángatta a leányt a tűzhöz. Úgy nézte meg.
– Ó, te! – kiáltott aztán, s szinte nevetni kezdett diadalmas örömében. – 
Hát nem megmondtam, hogy ostoba vagy? Mindent kiengedsz az ujjaid 
közül, szerencsét, gazdagságot… alul erős, egyenes az ujjad, de a végén 
elvékonyodik… ez meg azt jelenti, hogy sohasem lesz szerencséd! Soha, 
megértetted?
Ellökte a kezét.
– Mehetsz, aztán kavard a sorsod magad. Én bizony ekkora leányt nem 
tartok már ingyen. Amit dolgozol, nem éri meg az ennivalódat meg ruhát. 
Ha   nem   szántalak   volna,   rég   szolgálni   kergetlek,   de   olyan   gyámoltalan 
vagy, gondoltam, jobb, ha megtanítlak egyre­másra…
Kati   nagyot   nyelt.   Ment   volna   ő   szolgálni   múlt   évben,   egy   özvegy 
úriasszony   utazott   errefelé,   s   elvitte   volna.   De   akkor   a   mostohája   nem 
engedte bezzeg! Mert nem lett volna haszna belőle. Most meg ki tudja, mit 
ígért neki az a katona! Merthogy a többi csak ijesztgetés, azt nagyon jól 
megértette Árva Kati. Ismerte a mostoháját régtől.
–  Ide   hallgass!   –   förmedt   reá   még   egyszer   az   öregasszony,   mikor 
felkapaszkodott a küszöbre, hogy a görnyedt hátával kisántikáljon, ki tudja, 
hová,  ki tudja,   minek,  holdtöltekor.  –  Az a  szegény  katona  három  szál 
hajadat  kéri   emlékül,  azt  odaadd   neki,  mert  ha  nem,   én  többet  tépek   a 
fejedről!
Elment.
Kati felfonta a szöszt, helyreállította a guzsalyt, aztán kikukkantott az 
ajtón, nem jön­e még vissza a mostohája. Nem jött. Gyorsan csavarintott 
egy   kis   vékony   madzagot   a   font   szöszből,   leguggolt   a   sut   mellé,   s   a 
madzag egyik végét a kakas lábára kötötte.
Aztán lefeküdt a helyére, s várt.
Az öregasszony kisvártatva visszajött, s hogy látta, Kati fekszik már, 
csak bekukkantott, fogta a ködment, s indult ki, mint tegnap éjszaka.
 Ezt várta csak Kati. A kócmadzag másik végét jó szorosan odakötözte 
az   ajtó   alsó   sarkához.   Éppen   alkalmas   nádszál   állt   ki   széthasadozva   a 
végén.
Most   aztán   lenyugodva   feküdt   le   aludni.   Behunyta   a   szemét, 
imádkozott s elpihent.
Egyszerre   hangos,   mérges   kukoríkolásra   ébredt,   utána   káromkodás 
hallatszott. A madzag meghúzódott, az ajtó félig nyitva állt, s a szegény 
kakas   ott   lógott   fél   lábánál   fogva   az   ajtó   alján.   Minden   erejével 
kunkorodott volna felfelé. Lármázott kegyetlenül.
Kati várt kicsit, aztán, hogy gondolta, elment már a katona, leengedte a 
szegény kakast, betette az ajtót. De a zsineget nem vette le. Úgy feküdt 
vissza aludni.
Világos volt, mire felébredt.
A mostohája nem szólt egy szót sem, csak a szemét meregette többször 
is.   Katinak   bolondos   jókedve   támadt.   Énekelni   kívánt   volna.   Majdnem 
hogy elnevette magát, mikor a mostohája mérgespiros képét látta. S míg az 
öregasszony tett­vett valamit, fogta magát, összeszedte a libákat, s mire az 
felneszelt,   már   hajtotta   ki   a   patakra,   mezőre.   Estig   nem   is   ment   haza. 
Legyen, ami lesz!
Hát hiszen volt is. A szomszédoktól visszavette  már Prinyi Panna a 
seprőjét,   tűzkotróját,   sodrófáját   sűrű   veszekedések   közben,   s   most   jó 
hasznát vette. Azt kiáltozta egyre, hogy Kati engedelem nélkül kószált a 
határban egész nap. Hát ez igaz is volt. S Kati tűrte, amit tűrni kellett.
Egy szavát nem vette a vénasszony, egy könnye sem hullott most sem.
–  Ide hallgass – mondta aztán Prinyi Panna, hogy elfáradt. – Holnap 
elmennek   a   katonák.   Azzal   fenyegetőzött   az   a   bolond,   aki   úgy   rajtad 
felejtette a szemét, igazán nem is tudom, miért, hogy felégeti a házunkat, 
ha legalább emléket nem adsz neki. Hol a három szál haj?
Árva Kati térült­fordult, aztán piros rongydarabba göngyölgetve odatett 
valamit a mostohája elé.
Három szál haj volt.

*
 Ezen az éjszakán már nem szabadulhatott el a katona, mert készülődtek 
az indulásra.
Hajnalban megszólalt a dob meg a kürt, s nagy lódobogással a felkelő 
nap ragyogó fényében elindultak a katonák.
Nézte   őket   az   egész   falu.   Ki   útfélről,   ki   kerítés,   sövény   mögül,   a 
gyereknép az eperfa tetejéről.
Közeledtek Prinyi Panna háza felé. Ott állt a vénasszony az udvaron, 
mellette Árva Kati. A vénség egyre ráhunyorgatott, várta, most mi lesz.
Már ott jött a csapat a sövény mellett… most az ajtóhoz értek…
Abban   a   szempillantásban   leugrott   a   szőrszita   a   ház   faláról,   ahol 
faszegen   lógott   száradni.   Leugrott,   s   gurult,   gurult,   gurult   ki   az   utcára, 
onnan tovább, az elvágtató katonák után… Gurult szegény szita, mintha 
meg lett volna babonázva.
Ezt   a   különös   dolgot   fel   is   jegyezték   az   utókor   okulására.   A   nagy 
lármára,   ami   Prinyi   Panna   udvarán   ezután   történt,   összeszaladtak   a 
szomszédok, s kisült minden.
Hogy Prinyi Panna arra akarta késztetni a mostohaleányát, menjen el a 
katonák után, mert egyre jobban unni kezdte, hogy itt a leány a nyakán.
Hogy Árva Kati, mikor három szál hajat kívánt tőle a mostohaanyja a 
katona   számára,   varázslatot   tenni,   hogy   a   szívét   utánakésztesse,   a 
szőrszitából húzott ki három szálat, s azt adta oda.
Hogy Prinyi Panna a szita szőrével tett varázslatot, s a szegény szita 
szaladt a katonák után, míg csak egy pocsolyába bele nem fordult.
Prinyi Pannát megverték akkor a szomszédok, de úgy, hogy két hétig 
nyögött   benn   a   házban,   és   csöndesebb   lett   azontúl.   Olyan   erősen 
megverték, hogy Árva Kati szánta meg, s kenegette az oldalát kígyózsírral.

Dünnyögött   a   duda,   táncoltak   a   katonalegények,   vígan   voltak,   s 

nagyokat ittak. Valami új nótát kezdtek dúdolni néhányan.

Hej, hallod, Jákó,
Óvakodj a lánytó’,
Nem szeret, csak a szita,
 Ottmaradt a Katica…

Az a Jákó nevű katona, aki után a szita elgurult, vérbe borult szemmel 
ugrott nekik, még fel is nyársalt volna egy­két legényt bolondjában, ha le 
nem fogják.
Messze fenn jártak akkor már, a hegyek között. Nyár ideje  volt, de 
hidegek voltak az éjszakák, a párás harmat feküdt a fenyők ágain meg a 
pázsiton. A kapitány sátrában nyirkos lett a derékalj meg a bőrködmön, 
amin feküdt.
– Hej, mi az? – ugrott fel fektéből, s ment ki.
Erős tűz égett a sátor előtt, megvilágította őszülő, gonddal font haját, 
himlőhelyes   arcát.   Nagy   bajusza   megmozdult,   amint   ránézett   az   eléje 
sorakozó katonákra.
– Elment a jódolgotok?
Lassan   kiváltották,   mi   hogyan   esett.   Egyiknek   a   homloka   vérzett 
közben, másiknak a karja volt felhasítva, harmadik a lábára sántított.
–  Jákó   után   gurult   a   szita,   s   mi   nevettünk,   ő   meg   dühös   volt  – 
mondogatták.   –   A   vénasszony   el   akarta   keríteni   a   lányt,   s   annak,   úgy 
látszik, több volt az esze.
A kapitány akarata ellenére elmosolyodott kicsit.
– Mese ez vagy bolondság?
– Így volt igaz, kapitány uram! – esküdözött egy nagybajszú káplár. – 
Igazán megboszorkányozta a leány mostohája a szitát!
– Mostanában történt?
– Pár hete.
– Ugyan hol?
– Egeresen.
– S tán még a vénasszony nevét is tudnátok, mi?
–  Hogyne. Valami Prinyi Panna, Gall János nevezetű mészárosnak az 
özvegye.
A   kapitány   egyszerre   mintha   megingott   volna.   Nekitámaszkodott   a 
sátorkarónak. Más lett a hangja, mint a beteg emberé, olyan gyenge, amint 
kérdezte:
– S a leány?
 – Azt bizony csak Árva Katinak hívják, szegénykét, közönségesen.

Nagyon jó helyet találtak maguknak Kati meg Miska annak a fűzfának 
az odvában, ahol Kati a tavaszon a mézeskalács szívet rejtegette.
Egyszer egy vadméh – azok laktak benn azelőtt – megszúrta Kati arcát, 
s nagyon fájt neki. Feldagadt a szép kis képe. Miska úgy megharagudott a 
vadméhekre, hogy kifüstölte valamennyit.
Most aztán már csak ki kellett kotorni kicsit a faodút, kibővült az úgy, 
hogy ketten is belefértek. Ha kényelmesen ültek egymás mellett, csak a 
lábuk   nyúlt   ki   a   ritkás,   magas   fű   közé.   Két   fehérebb,   kurtább   meg   két 
hosszabb,   csontosabb,   barnább,   szőrösebb.   A   fűzfa   előtt   magas 
mogyoróbokrok álltak, nem látta őket senki. Hanem ők éppen Prinyi Panna 
udvarára   nézhettek,   ami   alig   volt   egy   futamodásnyira,   s   rögtön 
észrevehették,   ha   a   vénasszony   kijön,   meghallották,   ha   Katit   hívja.   Így 
könnyűszerrel elkerültek mindenféle elkerülhető bajt.
Hiszen rájuk is fért. Mert bajuk elég volt szegény árváknak. S hozzá 
még a szerelem fájó édessége, ami a mellükre súlyosodott! Bizony keveset 
nevettek   ők,   ha   együtt   voltak.   Inkább   csak   fogták   egymás   kezét, 
sóhajtoztak,   s   úgy   lógatták   komoly,   elmerült   arccal   a   fejüket,   mint   aki 
halálos bajt érez.
Beszélgettek   is   néha.   De   inkább   csak   kevés   szóval.   Tudtak   már 
egymásról mindent.
– S a vakarcsos elpusztult?
–  El, szegény. Nem tudom, mi betegséget kaphatott, olyan foltokban 
jött le róla a szőr, mint a tenyerem.
– Bőrét mire használhatjátok?
– Nem valami sokra. Bocskor lesz tán belőle. De én nem hordanám.
– S a húsa?
– Idején levágták, borsos tokányt főztek, de én nem ettem aznap.
Kati erősebben fogta meg a szeretője kezét.
– Én sem ettem volna. Jól tetted.
– Csúfoltak.
 –  Én nem csúfollak. Csúfoltak engem is a faluban, azelőtt különösen. 
Sohasem hívtak fonóba, sohasem mentem táncolni. Én nem kellek nekik, 
nekem sem kellenek ők.
– Hát a molnár fia?
–  Az is csak azóta jár utánam, hogy azt a katonát kinevethették, aki 
után elgurult a szita. De én rá sem nézek.
– S a mostohád?
– Hallgat. Most már nem erőltet. Fél a szomszédoktól.
Csönd   lett   köztük.   A   pelyhes   libák   már   ugyancsak   felcseperedtek 
tavasz   óta.   Gágogva   rebbentek   fel,   mert   egy   kis   gyerkőc   szaladt   arra, 
csapkodott a vesszejével.
Miska nagyon nagyot sóhajtott.
– Miért búslakodsz? – kérdezte Kati, pedig tudta.
– Hogy mi lesz hát velünk.
Kati  odahajtotta  a  mellére  a  fejét,   s   így  megvoltak   egy  kicsit  olyan 
boldogságban,   hogy   a   király   is   megirigyelhette   volna   őket.   (Bizony,   ki 
tudja, volt­e ilyen boldog első Lipót őfelsége odafenn a bécsi Burgban a 
kártyaveszteségét   számolgatva,   s   szemforgató   ájtatossággal   imádkozva 
azoknak a lelkéért, akiket ki akart végeztetni.)
–  A mi viskónk bizony még kisebb, mint a tiétek itt – beszélt aztán 
Miska   csöndesen,   valami   álomlátó,   édesbús   hangon,   mintha   mesét 
mondana. – Kontyos teteje két helyen roskadt. Szegény anyám nem győzi 
tapasztani a hiút, mindenütt beesik az eső. A gerendán egy szál sovány 
szalonna lóg, pedig őszre fordul az idő, s nincs malac az ólban. Lisztünk is 
alig­alig. A ház mögött ott az irtoványföldek, apám, míg egészséges volt, 
dolgozott rajta, de most visszaveszi a láp.
– Miért nem szántasz rajta te?
Miska feljebb ütötte a süveget a fején.
– Minek? Elviszik a termést dézsmába. Gondoltam, jobb, ha juhásznak 
állok. Eb ura fakó. Hanem azért most már szívesen visszamennék…
– Mert elpusztult a vakarcsos?
– Azért is. De különösen, ha téged hazavihetnélek…
Kati megint csak közelebb húzódott. Most már jól hallották  egymás 
szíve dobogását. Összeölelkeztek forrón.
– Én meg mennék. Nem baj, akármilyen kicsi is a ház. Megférünk.
 – Édesanyám szeretne. Jó asszony, soha nincs hangos szava.
– Azért vagy te is olyan jó.
– Nono. Majd meglátnád, ha urad lennék… nem félsz?…
– Nem.
– Nem is kell. Sohase bántanálak. Apám is olyan ember volt, soha egy 
ujjal sem nyúlt anyámhoz. Másképp nem is siratná még mindig.
Csönd lett. Aztán megint felsóhajtott Miska.
–  Oszt'   mivel   szántanék?   Se  ökröm,   se   lovam,   még   csak   szamaram 
sincs, Heródes is az uraságé. Ha magam akarnám vonni az ekevasat, akkor 
is előbb azt kellene szerezni.
Hát elhallgattak, sóhajtoztak, nézték a felhők járását az égen.
Így ment ez sokáig. Szeptember vége volt már, kezdett hűvösödni az 
idő. Lábuknál a bokrok, füvek sárgultak, száradtak. Vadludak húztak el a 
fejük felett, s Kati libái visszagágogtak a szavukra. Meg­megborzongtak, 
ha arra gondoltak, hogy a télen vajon hol és mikor láthatnák egymást.
– Tavaszig talán már nem is élünk – mondta egyszer Miska.
–  Ha   soká   nem   láthatlak,   úgyis   meghalok   –   felelte   Kati   vissza 
mélységes szívfájdalommal.

Dóczy  Gáspárt  sokfelé  vitte   volna  a  kedve  is  meg  a  kötelessége   is. 

Elsősorban haza, Vihnyére. Évek óta nem látta szegényeket. Aztán Zrínyi 
Péter bán úr üzente, hogy beszédje volna vele, és Dóczy Gáspár sejtette, 
miért.   Szívesen   kihúzta   volna   kardját   az   ország   jóvoltáért,   csak   valami 
hang   ne   intette   volna   óvatosságra,   ravasz   késlekedésre   a   lelke   mélyén. 
Maga   is   bosszankodott   miatta,   gyávaságnak   érezte,   katonához   nem   illő 
tétovázásnak, de azért csak nem tudta elhatározni magát, mit tegyen.
A kapitány odafenn, a hegyek közti táborban törte a fejét, mi legyen 
hát,   Medgyesi   Ferenc   pedig   a   ludasi   kőház   tág   ablakfülkéjében,   a 
betegszék   mélyén.   Úgy   látszik,   az   urak   nem   tudták   róla,   mennyire 
megrokkant   idő   előtt,   már   jó   pár   éve,   s   csak   régi   erdélyi   magára 
emlékeztek,   mikor   még   nem   volt   ilyen   gyenge   hangja,   hanem   ha 
nekieresztette a szót, zengett a deési szála tőle.
 Mit akarnak hát tulajdonképpen s hogyan? Elmélázva törte a fejét, ott 
feküdt a levél az ölében,  s fájt, nagyon fájt, hogy nem ülhet  lóra, nem 
siethet   közibük   akár   az   életét   is   otthagyni,   de   tenni   valamit   szegény 
Magyarországért.
Csak   az,   hogy   a   törökkel   szövetkeznének…   ezt   az   egyet   nem   bírta 
lenyelni.   Egyetlen   szép   fia   tatár   rabságban,   s   ő   velük?…   Tizenhárom 
esztendeje múlt már annak, igaz, az is igaz, hogy az itteni törökök mások. 
Mégsem tudott jó szívvel gondolni rájuk.
Megmarkolta elfehéredett kezével a szék karját, előrehajolt, s elmeredő 
szemmel   lovasokat   látott   az   alkonyati   homályban   hosszú   sorban 
száguldani,   kivont   szablyával…   Síkságon   rohantak   el,   aztán   mohos 
sziklák, fenyőfák között kaptattak felfelé, egyre felfelé… Legelöl az ő fia, 
László. Mindig legelöl. Ha most itt lenne, menne ő az apja helyett magyart 
menteni, s tudná, hogyan kell hát érteni egyet és mást, mi lenne jobb, kinek 
miben   van   igazsága.   Ó,   szegény   beteg   innen   a   lápok   mellől,   nagy 
egyedülvalóságból hogyan láthatná?
Lódobogás verte fel az utat odakint. Az őszi alkonyatban, hulló levelek 
alatt   úgy száguldott  el a kacagányos, kardos lovascsapat  kint, a sövény 
mögött, mintha csak azt is álmodta volna. Medgyesi Ferencnek a lélegzete 
is elakadt, amint felriadt reá. Meghökkenve bámult ki a nyárról levegősen 
maradt ablakon, de megborzongott  utána, mert hűvös volt a szél, amint 
bevert hozzá a vastag falon át.
A katonák már el is tűntek. Megrázta a kis vascsengőt, s az udvarosnak 
fáradtan mondta:
–  Be kell rakni télire az ablakot. Hozzátok az üvegtáblákat, fatáblát, 
fázom.
S magában hozzátette nagyot sóhajtva:
–  Jobb   is,   ha   nem   látok   ki.   Jobb   is,   ha   nekem   már   csak   az 
elmélkedéssel, imádsággal van dolgom.

–  Nicsak!   –   mondta   Kati,   és   megrángatta   Miska   karját,   hogy 

odanézzen. – Katonák jönnek megint.
Ott üldögéltek a fűzfaodúban.
 –  Az ám – bólintott Miska felriadva. Ő bizony belefeledkezett a Kati 
aranyszőke hajába, azt csókolgatta, nézegette. Az őszi nap utolsó sugara 
fénylett rajta valami csodálatos szépen.

–  Nicsak! – mondta kisvártatva Kati újra. – Megállnak a falu szélén, 
éppen a mi udvarunk előtt!
–  Az ám – mondta a Miska is megint, s összehúzta a szemét. – Csak 
nem az a katona jött érted?
– Ha jött, el is megy – nyelvelt Kati, mert nagyon nagy biztonságban 
érezte magát a szeretője karjában.
Most már csakugyan úgy tűnt a dolog, hogy egyenesen ide készültek a 
katonák. A kapitányuk meg még két vagy három ember leszállt a lóról, s a 
többi   katona   fogta   a   táncoló   paripákat.   Prinyi   Panna   benn   kuksolhatott 
valahol a házban, mert a nyoma sem látszott sehol.
Bement   a   kapitány   pengő   sarkantyúval   az   udvarra,   körülnézett,   s 
nagyot kiáltott:
– Hej, ki van itthon?
Előkukkant erre nagy félve Prinyi Panna borzas, őszülő fekete feje a 
ház   ajtajából.   Hátracsúszott   még   a   fejrevalója   is,   úgy   leskelődött,   de 
kijönni, úgy látszik, nem mert. Hanem rákiabált az egyik katona:
– Elő onnan, banya!
Erre   aztán   elősompolygott.   De   ott   maradt   a   ház   falánál,   s   úgy 
belekapaszkodott az ajtófélfába, hogy talán le sem lehetett volna róla tépni.
– Mit parancsolnak az uraságok? – vinnyogta ijedten. – Nem tettem én 
semmi   rosszat,   igazán   nem,   semmiről   sem  tehetek,  itt  süllyedjek   el,  ha 
nyomja   valami   a   lelkemet,   én   szegény,   ártatlan,   jámbor,   árva 
özvegyasszony…
A kapitány csak intett, hogy hagyja már abba, s elhallgatott.
–  Árva Katit keresem – mondta aztán a katonák kapitánya, s Kati is, 
Miska is megrezzentek. Nagyot dobbant a szívük ijedten, s a kezük még 
erősebben összefonódott, mint mostanáig.
 –  Gall  Katalin   igazi   nevén  –  folytatta  a  kapitány.  –  Merthogy   én  a 
nagybátyja vagyok. Dóczy Gáspár. Megboldogult édesanyja testvére. Haza 
akarom vinni a szüleimhez, Vihnyére. Eleget szenvedett az ártatlan.
– Még hogy szenvedett? – rikoltott fel a vénség, s már elmúlt a félelme, 
mert   attól   tartott   mostanáig,   boszorkányság   vádjával   tömlöcbe   akarják 
vinni   a   szita   miatt.   Egészen   megkönnyebbült.   –   Még   hogy   nálam 
szenvedett?  Olyan dolga volt annak a kislánynak, hogy a szülőanyjánál 
sem   lehetett   volna   jobb!   Harmattal   itattam,   magam   fürdettem,   ami   jó 
falatom volt, azzal etettem… hol vagy, gyöngyvirágom, violám, édes egy 
gyönyörűségem? Itt van érted a nagybátyád, gyönyörűséges szép tiszt úr! 
Nem csoda, hogy az a kislány is olyan szép, mint a csöppentett méz a haja! 
De   mondta   is   mindig   a   lelkem,   hogy   eljön   majd   érte   a   nagybátyja… 
mindig utána tudakozott!
– Csakugyan? – kérdezte ellágyult szívvel Dóczy Gáspár, s a bajuszát 
sodorgatta.
–  Szent igaz – szólalt meg Jákó is a háta mögül. – Engem is azzal 
szólított meg, hogy nem tudok­e valami Gáspár nevű katonát a csapatban. 
De hogy éppen kapitány uram lett volna, akit keres…
Nagyot szuszogott, s megcsóválta a fejét. Neki is szűk lett a dolmánya, 
akár   az   öregasszonynak   a   vállkendő   az   előbb.   Most   kezdett   kicsit 
csillapodni. De a szíve az csak sajgott még mindig az aranyhajú leányért. 
No,   szerencse   mégis,   hogy   nem   történt   minden   úgy,   ahogyan   szerette 
volna, mert még elgondolni sem jó, ha kisül, hogy a kapitány húga… hej!
A   vénasszony   kiabálva   hívta   Katit,   ide   szaladt,   oda   szaladt   nagy 
buzgalmában.   Összefutottak   már   a   szomszédok   is,   nézték,   mi   történik. 
Kerítésre könyököltek, az útszélre álltak, sokan be is jöttek a szűk udvarra. 
De Kati nem felelt sehonnan, nem jött elő.
–  Pedig csak ide ment a libákkal a patakpartra! – ismételgette Prinyi 
Panna, s újra félni kezdett. Jaj, ha most csavargott el valahová a leány! Jaj, 
ha éppen ma jutott volna az eszébe megszökni!
Mert ha nagyon megverte, mostanában mindig azt hajtogatta, hogy nem 
marad itt tovább… Ő meg még biztatta, menjen csak, fel is út, alá is…
–  Kati!   Katikám,   lelkem!   Gyere   már!   Kati­i­i­i!   Itt   van   érted   a 
nagybátyád, akit mindig kerestél…
 A   katonák   kezdték   unni   a   várást.   De   Dóczy   Gáspár   különösen. 
Összehúzta a szemöldökét.
– Előkerüljön már az a kis árva, de hamarosan, mert…
Ebben   a   pillanatban   nagyot   visított   a   banya,   de   olyant,   hogy   mind 
összerezzentek. S ugrott is egyet, mintha csak seprőnyélre akarna pattanni.
– Ott megy, ni! Ott, a dombtetőn!
Lám, csakugyan… Fenn, a dombtetőn  nagyfülű szamár tűnt  fel, s a 
hátán ketten ültek… Miska meg Kati. Heródes kocogott velük szaporán a 
Duna partja irányában.
–  Hozzátok   ide   őket!   –   kiáltott   Dóczy   Gáspár,   s   még   a   kardját   is 
kirántotta hirtelen. A katonák ahányan voltak, mind rohantak, ki lovon, ki 
gyalog.
Hiába   biztatgatták   Heródest   Kati   meg   Miska,   akár   sírva,   akár 
haragosan, akár  cirógatással,  akár  bottal.  Nem bírt  elég  gyorsan futni  a 
kurta négy lábával, mikor annyi katonaparipa iramodott utána. Egykettőre 
bekerítették őket a katonák, egykettőre le kellett szállniok a szamár hátáról, 
egykettőre   ott   álltak   zihálva,   magukból   kikelten,   fáradtan,   elakadó 
lélegzettel, ijedt szívvel az udvaron, a kapitány előtt.
Dóczy   Gáspár   csípőre   tett   kézzel   nézte   a   leánykát.   A   haragja, 
felindultsága   elmúlt,   mint   mikor   ráfújnak   a   gyertyalángra.   Régi 
gyermekkora   ködlött   fel   előtte.   Az   a   nap,   amikor   Tarkha   György 
gyűrűcskéjét vitte haza Margitnak, a húgának. Akkor volt ilyen szép, ilyen 
fehér­rózsaszín arcú, mielőtt a himlő pusztított volna rajta.
– Te vagy hát az én kishúgom?
– Én – mondta Kati lesütött szemmel, de utána felemelte a fejét.
– S ez a parasztlegény kicsoda?
– Hát a Miska.
–  A bolond! – rikoltotta az öregasszony. – A molnár fia járt utána, s 
neki ez a hőbörödött juhászlegény tetszik!
Dóczy Gáspár úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
– Hát, édes húgom – mondta –, csomagold össze szépen, ami kis ruhád, 
miegyebed   volna,   aztán   készülj,   mert   hamarosan   indulunk.   Szekeret   is 
fogadtam már, holnap korán reggel mégy Vihnye felé. Én elkísérlek, ha 
lehet,   de   ha   nem   lehet,   akkor   sem   lesz   gondod.   Biztonságban   fogsz 
Vihnyére érni öreganyádhoz, öregapádhoz. Ott laksz majd boldogságban 
ezentúl. Selyemben jársz, hímes cipellő a lábadon, aranypárta a fejeden. A 
kisujjadat sem kell mozdítanod, ha nem akarod. Csak az lesz a dolgod, 
hogy dalos légy, jókedvű, s örömöt vigyél szegény öreg szüleimnek. Jó 
lesz­e így, Kati?
Ott álltak mind, a katonák, a szomszédok, Prinyi Panna, Dóczy Gáspár 
s a katonák közt Miska – ketten fogták hátra a két karját. Árva Kati meg 
szétnézett köztük, s kisvártatva így felelt ezüstcsilingelésű hangján:
– Ha csak egy esztendővel, egy fél esztendővel előbb talált volna reám 
kedves jó bátyámuram, nagy hálával és boldogsággal vettem volna, hogy 
elvisz az én soha nem látott kedves öregszüleimhez. De imhol már késő. 
Mert   én   most   már   a   Miskát   szeretem.   És   el   nem   hagyom   semmiért   a 
világon.
– Nem­e? – kérdezte meghökkenve Dóczy Gáspár.
– Bolond! – sipította a vénasszony.
– Nem – mondta Árva Kati, és kiegyenesítette a hátát. Hiszen benne is 
volt   büszkeség   is,   keménység   is,   ha   kellett.   A   Dóczyak,   a   Munerek,   a 
Patócsyak,   a   Dabasyak   vére.   S   hozzá   Gall   János   György   forrósága, 
szenvedélyes hirtelensége… bizony még dobbantott is a lábával.
– Nem!
Most   aztán   kitépte   magát   Miska   is   a   két   katona   kezéből,   odaugrott 
kurta,   zömök   két   lábával   a   kapitány   elé,   s   morcosan,   dacosan   megállt, 
mintha gyökeret eresztett volna.
– Engem meg kettévágathat kapitány uram, miszlikbe vagdostathat, de 
tegye is, mert míg élek, én a Katit nem adom!
–  Ostoba   vagy,   fiam   –   mondta   Dóczy   Gáspár   inkább   szánalommal, 
mint haraggal. – Micsoda sorsa lehet neki melletted? Tudod, hová akarom 
én vinni Katit? Soha nem is láttál olyan házat.
Miska lehorgasztotta a fejét.
–  Azt   én   jól   tudom,   hogy   szegény   vagyok,   nyomorúságos   sorsba 
viszem. De azt is tudom, hogy akkor boldog, ha én veszem a karomba!
Kati felsírt keservesen.
Dóczy Gáspár megvakarta a füle tövét, rántott egyet a fején, hogy a 
hajfonatai megcsapkodták hatalmas varjúbajszát.
– Hát most már mit csináljak én veletek?
 Csönd   lett.   Olyan   csönd,   hogy   még   Prinyi   Panna   is   visszafogta   a 
lélegzetét, de a libák sem mertek gágogni, amint besorjáztak a patak felől 
az udvarra, mintha csak ők hiányoztak volna még. Mert más mindenki ott 
volt, aki a lábát bírta a faluban.
Dóczy   Gáspár   soká   gondolkozott.   Lehorgasztott   fejjel   állt   ott   a 
szegényes kis ház alacsony ajtaja előtt. Mikor aztán már senki sem bírta a 
véghetetlen   nagy   csöndességet,   s   a   szomszédban   egy   öregasszony 
összekulcsolt kézzel felfohászkodott, intett az egyik katonának, s halkan 
szólt   neki   valamit.   A   katona   kiment   az   udvarról,   s   a   kapitány 
nyeregkápájáról leakasztott egy bőrzacskót. Azt hozta be neki.
Dóczy Gáspár a kezébe vette. Pénzeszacskó volt.
– Hát, édes húgom – mondta –, én téged a szíved ellenére semmire nem 
kényszerítlek. Ha te inkább maradsz itt szegényen, mint hogy gazdaságban 
élj a szeretődtől távol, csak azt kívánhatom, segítsen a mennybéli Úristen 
boldognak lenni. De mivel állítok be majd a szegény öreg szüleimhez, mit 
mondok nekik, ami megvigasztalhassa őket, hogy nem hoztalak el téged 
hozzájuk? Legalább azt mondhassam, hogy tisztességgel magam adtalak 
férjhez.
Megemelte a zacskót.
– Ez az ötszáz tallér a tiéd, kedves húgom. Jobbágyasszonynak mégy, 
magad sem tudod, mit jelent ez, de rajtam ne múljon semmi. Amit lehet az 
urad házához vinned, azt vidd. És a lagzidat is én tartom. Táncolni akarok 
ám az én szép húgocskámmal!
Lett erre olyan ujjongás meg vivátozás, hagy a libák ijedten menekültek 
vissza   nagy   gágogással   a   patakhoz,   s   még   azután   is,   hogy   a   falu 
lecsöndesedett,   soká   vitatták   elkeseredetten   a   dolgot.   Sejtették,   hogy 
pusztulás   lesz   köztük.   De   bizonyosan   azt   is   fájlalták,   hogy   nem   Kati 
terelgeti őket ezentúl.
A szomszédban az öreg barkácsoló Papos Nagy Gedeon, megsimogatta 
hosszú,   ősz   bajuszát,   görcsös   botjára   támaszkodott,   s   azt   mondta   a 
kovácsmester apjának, aki a ház előtt üldögélt, s éppen olyan öreg volt, de 
nem   ősz,   hanem   kopasz   (mert   szent   igaz,   ravasz   embernek   ismerték 
világéletében, s élére rakta a tallért, garast, de még a polturát is).
– Meglátja, aki meglátja, ebből valamikor nóta lesz még.
– Miből?
 – Hát az Árva Kati sorsából.
Legyintett Kopasz Böröcz Mihály.
– Hát ezt honnan veszi kelmed?
–  Veszem,   ahonnan   veszem,   de   az   unokáink,   ükunokáink   majd 
mondják, dalolják.  Lehet,  hogy nem Katiról meg Miskáról fog szólni a 
történet, lehet az Iluska is, Juliska is, Gergő is, Jancsi is, de hogy nóta lesz 
ebből a szép históriából, az az egy bizonyos.
Mialatt az öregek így beszélgettek, Miska vörös füllel, kábult fejjel ült 
Heródes hátán, s ment toronyiránt egyenesen Ludas felé.
Most csakugyan meglephették volna a rablók, mert bizony nem látott, 
nem   hallott   semmit,   csak   a   szeme   káprázott   még   mindig,   csak   a   füle 
csengett a kapitány szavaitól.
De senkivel nem találkozott. A véghetetlen őszi estében nem mozdult 
senki, semmi. Még a Duna vize is lassan, csöndesen folydogált.
Még a levelek is olyan nesztelenül, puhán hulldogáltak, mintha őt nem 
akarták volna a gyönyörűséges álmaiból felébreszteni.
Szerencsésen elérkezett az urasági házhoz.
Leszállt,   mint   amikor   a   tavaszon   itt   járt.   Odakötötte   Heródest 
ugyanahhoz a karóhoz. Rászólt a láncos kutyákra. S ment volna befelé, de 
megállították a szolgák.
– Csiba, hé, mit akarsz?
– Az urasághoz jöttem.
–  Nem   megy   az   csak   úgy.   Ha   valami   mondanivalód   van,   eridj 
Menyhárt úrhoz. Tudod, hogy az uraság beteg.
De Miska nem tágított.
–  Nekem   az   urasággal   van   dolgom.   Ő   mondta,   hogy   jöjjek   el,   ha 
kívánságom lesz. Hát most van kívánságom. Menjenek be kendtek, aztán 
mondják meg, hogy Miska juhász akar beszélni vele, hoztam is valamit, 
vinnék is.
Talán még most is ott alkudozhatnék Miska a szolgákkal, ha meg nem 
hallja a szóváltást a hasas ember, s ki nem kiabál a tornácról:
–  Dobjátok már ki azt az okvetetlenkedő parasztot! Még csak békén 
enni sem hagyjátok ezzel a lármával az embert!
Mert éppen az estebédet ették volna, s az asztali kiszolgálást hagyták 
abba a szolgák, mikor kisiettek a kapuhoz.
 De az uraság elmosolyodott, s felemelte a kezét.
–  Miska juhász van itt? Ohó, csak jöjjön be hozzám! Annak én még 
adósa vagyok! Vigyétek a konyhába, hadd kapjon valamit enni, inni, aztán 
majd csengetek érte.
Így Miska  csak ráhunyorított  a  szolgákra diadallal,  s már  ment  is  a 
konyha felé. Tudta még tavaszról a járást. S jólelkű öregasszony volt a 
szakácsné, attól már nem kellett tartania.
Egészen szépen elbeszélgettek, míg az uraság nem csöngetett. Miska 
közben fát aprított, vizet is hozott a kútról, a tüzet pedig megkotorta.
– Csak arra vigyázz, hogy a hasas ember ne legyen ott, mikor beszélsz 
– intette őt a derék szakácsné. Miska rábólintott.
–  Azt én is tudom, hogy jó lenne vigyázni, ha lehetne. Csakhogy az 
nem rajtam áll.
Megörült,   mikor   beengedték   a   szobába,   s   látta,   hogy   csak   az   öreg 
uraság   ül   ott   a   székében,   a   szokott   helyén.   Két   gyertya   égett   előtte. 
Hátradőlt a párnájára, és mosolygott szelíden.
– Mi jót hoztál, Miska fiam?
–  Ezt – mondta Miska, és előkotorta a pénzt, ami a porban maradt a 
tavaszon. Úgy volt benne a szűreujjában, ahogyan akkor betette.
– Találtam. Ahol a rablók rám jöttek. De hogy mostanáig nem jártam 
itt, csak ma tudtam elhozni.
Medgyesi Ferenc megforgatta ujjai között a pénzdarabot.
–  Aztán   nem   lett   volna   ennek   helye   máshol?   Nem   szeretted   volna 
elkölteni?
– Lett volna helye – mondta Miska –, szívesen el is költöttem volna, de 
hát nem volt az enyém.
Medgyesi   Ferenc   letette   az   ezüsttallért   a   gyertyatartó   mellé.   Úgy 
csillogott, úgy fénylett, szinte mintha égett volna.
– S a másikból, a tiédből mit vettél?
– Fejrevalót anyámnak, mézeskalács szívet a szeretőmnek.
– Hm. Hát azóta már akadt szeretőd?
– Akadt – mondta Miska büszkén. – És kívánságom is van már.
– Ugyan lám? S mi lenne az?
 – Hogy ne kelljen kitölteni az esztendőmet a számadó keze alatt, nagy 
jó uram, hanem mehessek haza, s már az őszi szántást megkezdhetném a 
lakodalom után.
– Micsoda? Nagyon sietsz, Miska.
– Sietni kell ám, nagy jó uram, mert a mátkám bátyja katona, s ő akarja 
tartani a lagzit Egeresen.
– Annyi a pénze?
Miska közelebb lépett egy kicsit, s úgy mondta, halkabban:
–  Nem afféle katona az, nagy jó uram. Dóczy Gáspár kapitány úr a 
maga személyében.
– Nono! – hökkent meg az uraság.
–  Én   sem   akartam   volna   elhinni   Katinak,   míg   csak   ő   mondta. 
Gondoltam,   mesélt   neki   az   anyja   mindenfélét,   Isten   nyugosztalja.   De   a 
saját szememmel láttam, s beszéltem is vele. Ma délután.
Hogy ezt elmondta  Miska, mintha könnyebb lett volna már minden. 
Egyszer sem dadogott, úgy magyarázta tovább. Vesznek két ökröt, ekét, 
vetőmag is kerül, az irtoványföldeken már holnap nekiállna, hogy a gazt 
kipörkölje.
Odakint   a   szolgák   el   nem   tudták   gondolni,   mit   beszélget   az   uraság 
olyan soká azzal a parasztlegénnyel. Csak nem ölte meg a juhász szegényt? 
Csak nem szökött meg a vasas ládikával? Addig­addig, hogy a hasas ember 
is csóválni kezdte a fejét. A szolgák nem mertek hívás nélkül bemenni, de 
ő bizony benyitott.
Hát éppen nagyot kacagtak az uraság is meg Miska is. A hasas ember 
úgy állt meg az ajtóban, mintha szoborrá vált volna. Nem hallotta a bátyját 
nevetni, maga sem tudta, mióta.
– Bizony – mondta Medgyesi Ferenc, és a szemét törölgette – még én is 
szívesen táncolnék a lakodalmadon, ha nem lennék ilyen beteg!
Most már, hogy így fordult a dolog, a hasas ember is hallgatta a további 
beszélgetést.   S   mintha   neki   is   jobb   kedve   lett   volna,   mint   máskor. 
Kérdezett egyet­mást, s mikor Miska végre elindult, azt mondta:
–  Aztán   látni   akarjuk   ám   a   mátkádat,   ha   olyan   szép,   amilyennek 
mondod!
Miska csak oldalt nézett rá. A hasas ember szeme olyan olajosfényű 
volt, olyan zsíros és tisztátalan, hogy egyszerre lehidegedett róla minden 
jókedv   s   minden   mosolygás.   Nem   válaszolt,   csak   nyelt   egyet.   Olyan 
konokság   volt   az   arcán,   hogy   a   hasas   ember   összehúzta   a   szemét.   De 
egyikük sem szólt egy szót sem.
– Isten veled, fiam – szólt még egyszer oda Miskának a jólelkű uraság. 
– Legyetek nagyon boldogok!

Aznap   este,   mikor   nyoszolyába   tették,   még   soká   eltöprenkedett 

Medgyesi   Ferenc   a   sötétségben.   A   tallér,   amit   Miska   visszahozott,   ott 
maradt a gyertyatartó mellett, és az uraság még az éjszakai homályban is 
elmosolyodott,   amint   elgondolta,   hogyan   hordozta   azt   a   legény   egész 
nyáron, tavasz óta sok gondja, nyomorúsága között.
– Ha ezt a legényt küldhetném a váltságdíjjal, nem kellene attól félnem, 
hogy máshová jut, mint ahová szántam.
Gondolt is rá már­már, hogy szól Miskának:
– Jól van, fiam, jól van, teljesítem minden kívánságodat, még többet is 
teszek, magam mellé veszlek, kikerülsz a jobbágysorsból. De előbb elmégy 
Tatárországba,   Krimiába,   s   kiváltod   a   rabságból   a   fiamat.   Itt   a   pénz, 
benned megbízom…
Kettő volt a baj.
Az egyik, hogy már  őszre járt az idő, s ha rögtön indulhatott volna 
Miska, akkor sem érhetett volna oda tél előtt. Márpedig Muszkaországban 
nagyon kemény a tél, a nagy hóban, fagyban tavaszig kellene vesztegelnie 
valahol, s még jó, ha jövő esztendőre, karácsony tájára vissza tudnának 
kerülni…
A   másik,   hogy   most  már   nehéz   lenne   elszakasztani   a   mátkájától   az 
esküvő   előtt,   mikor   a   leány   nagybátyja   is   itt   van.   Mit   mondanának, 
micsoda   keménylelkű   uraság   ő,   hogy   ilyen   feltételt   szab   a   szegény 
vőlegény elé? Hamarább kellett volna szólni.
Miska nem is sejtette, micsoda szívfájdalommal gondolt rá az uraság 
ezen az éjszakán, miért is nem küldte el őt már a tavaszon Tatárországba. 
Hiszen tudhatta már akkor is, hogy becsületes ember, aki a világért el nem 
tudná venni a másét.
 Igaz,   tanulatlan,   tapasztalatlan,   egy   szót   sem   tud   másképp,   mint 
magyarul, de majd csak eligazodott volna. S az a néhány hónap, amit várni 
kellene Katiért… Utána annál nagyobb lenne a boldogság.
Ki tudja, hogyan lenne jobb mindnyájuknak? Úgy vagy emígy? – törte 
a fejét Medgyesi Ferenc. Bár hiszen az is lehet, hogy hiába menne már 
Miska   a   váltságdíjjal.   Öt   esztendeje   múlt,   egy   szó   sem   jött   a   fiától. 
Akkoriban  nem  volt még  együtt  a rengeteg  pénz,  amit  a tatár  követelt. 
Azóta meggyűlt a kis vasas ládikában, s Menyhárt többször emlegette is, 
hogy ő elindulna…
Felsóhajtott az öregember, s mert nem tudott semmi elhatározásra jutni, 
nem   látta,   mi   legyen   hát,   mit   csináljon,   imára   kulcsolta   csontra 
soványodott   kezét,   s   rábízta   minden   dolgát   bizalommal,   megtörődött 
szívvel a jóságos Úristenre.

Volt   tehénhúsleves,  utána  possadt  lé  lúdhússal,  fokhagymával,   aztán 

kitolókása, tetején csinosan font perecek ékeskedtek.
Amint a kitolókását megették, a vőlegény népe sietve felkerekedett az 
asztaltól.   Kint  terítettek  hosszú,  széles  deszkákon,   kecskelábakra   állított 
gyalogpadokon a kis udvaron, de az egész falu ott szorongott a sövénynél, 
és mert most tűnt ki, hogy mindenki szerette Árva Katit (bár szegényke a 
nagy szeretetből eddig ugyancsak nem sokakét érezte, legfeljebb az öreg 
szomszédokét). Gáspár úr nem fukarkodott, s csak a gyerekeknek tíz icce 
édes márcot osztatott ki.
A násznagy – Miska az öreg számadót kérte meg reá, s illett is, hogy ő 
vállalja  a  tisztességet   – köszönetet  és   áldást   mondott.  Aztán  ki  lóra,  ki 
szamárhátra ült, volt olyan is, aki gyalog indult a komp irányába. Vége volt 
a   lakodalomnak   Egeresen.   Most   már   majd   odaát,   a   vőlegény   falujában 
folytatják.
Árva   Katinak   nemigen   volt   köszönnivalója   a   mostohájától   való 
búcsúzkodásnál, de azért csak elmondta, amit illett. Ebben az órában már 
sajnálta is szegényt. Nem tudta, mi maradt még a ház keményre döngölt 
földje   alatt.   Annyira   siránkozott,   jajgatott   a   vénség,   hogy   azt   hitte, 
csakugyan éhenhalásra marad egyedül itthon.
 Úgy volt a dolog, hogy mikor arra került a sor, miben esküdjék hát 
Árva   Kati   –   s   a   szomszédok   összejöttek   fejet   törni,   merthogy   már   a 
kapitány   miatt   sem   vallhatott   Kati   szégyent   –,   eszébe   jutott   Kopasz 
szomszédnak:
– Hát a vasas ládában mi van ott a lom között?
A   ház   legsötétebb   sarkában,   ahol   szinte   sohasem   takarított   Prinyi 
Panna, s ahová Katinak nyúlni sem volt szabad, rozsdásveretű láda állt. 
Nem túlságos nagy, de nem is túlságos kicsi.
– Nézzük csak meg! – mondták a szomszédok, s összehunyorítottak. – 
Ki tudja, mi lehet benne?
Hát erre olyan szörnyűséges sivalkodást csapott az öregasszony, úgy 
vetette   magát   a   ládára,   hogy   ahány   férfiember   ott   volt,   mind   méregre 
gerjedt, s már csak azért  is  ki akarták most már a zárat  nyitni.  Gyanút 
fogtak – emlegette később Papos Gedeon.
A   két   szomszédasszony   lefogta   Prinyi   Pannát,   s   a   két   szomszéd 
előhúzta  a ládát  a napvilágra.  Jól kikötötték  az ajtót,  hogy besüssön az 
áldott fény, s rögtön látták, hogy a láda tetején két cifra betű ölelkezik, 
alatta meg nemesi címer. Kati felkiáltott.
–  Anyám   ládája!   Persze,   hogy   anyám   ládája   ez,   ebben   hozta   a 
drágaságait   Nyékre,   mikor   feleségül   vitte   apám.   Itt   a   neve   két   betűje: 
Dóczy Margit, itt meg a címer, amit Gáspár bátyám dohányzacskóján is 
láttak kendtek, ha jól megnézték.
Nem tudott elszakadni a láda mellől. Könnye is eleredt, úgy simogatta.
– Anyám ládája – mondogatta. – S itt állt a sarokban, a sötétségben, én 
meg nem tudtam, nem láttam. Ha csak megsimogathattam volna, ha csak 
ráhajthattam volna a fejemet, könnyebb lett volna minden.
–  Most már ne ezen sírdogálj – mondta Papos Gedeon –, hanem azt 
mondd meg, honnan ismered te a betűt? Honnan tudod, hogy anyád neve 
van a ládán, hé?
–  Ismertem   én   minden   betűt   kiskoromban   –   nézett   fel   könnyes 
szemével Kati. – Anyám tanított meg reá.
– Ugyan ugye? Anyád hát ilyen tudományos asszony volt?
–  Anyám – mondta Árva Kati, és felállt –, okosabb volt a püspöknél, 
jobb volt az angyaloknál.
– Nonono – emelte fel ujjait az öreg Kopasz –, ilyent már ne mondj.
 De Árva Kati mondta, hitte.
– Nagyon kinyílt a szemed – mondta fejcsóválva Kopasz szomszéd. – 
Azelőtt   még   néha   mulyának   is   hittünk,   hogy   csak   siránkoztál   mindig, 
rongyosan  kóboroltál,  füvet,  gyomot szedtél  magadnak  a  határban,  még 
nevettek is a falusi gyerkőcék, hogy legelsz, mint a kecske…
– Mást nem kaptam enni, éhes voltam, s megtanított engem anyám, mi 
a   jó   növény,   mi   árt   meg   –   mondta   a   vállát   megrándítva,   Kati.   Aztán 
visszaguggolt a ládikához.
– Jaj, úgy szeretném tudni, mi lehet benne!
Előbb meg kellett keresni a kulcsot. De az nem volt nehéz. Mert amint 
motoztak, kerestek gerendán, sutban, padkavégben, csak aszerint mentek, 
hogyan jajveszékel Prinyi Panna. Ha elcsöndesedett, tudhatták, ott nincs. 
Ha hangosabban jajgatott, tudhatták, jó helyen járnak. S lám, a tűzpadka 
legforróbb   részében,   egy   kis   mélyedésben   ott   volt   a   kulcs.   Majdnem 
megégette Kopasz szomszéd kezét, amint hozzányúlt.
– Meleg! – kiáltotta a szomszéd, s a beleskelődő gyerekek viháncolva 
kiabálták utána:
– Meleg!
Attól fogvást talán még most is játsszák azon a vidéken a régi játékot; 
eldugnak valamit, s azt meg kell egynek keresni. Kiabálják: Hideg! Meleg!
Hogy így meglett a kulcs, kinyitották a rozsdás zárat, s lám, por alatt, 
korom alatt gyönyörűséges dolgok feküdtek ott. Nem volt teli a láda, és 
Árva Kati gondolta is, hogy egyet­mást rég továbbadtak már belőle – lehet, 
még az apja. Hanem feküdt benne egy aranyozott szélű imakönyv, aztán 
egy   csudálatosan   szép   ezüsthímes   szoknya,   hozzá   való   ingváll   meg   két 
hímzett lepedő.
– Hát ez a tiéd – mondták a szomszédok egy szóval. – Tiéd a láda is, 
elviheted magaddal.
– Csak az a baj – mondta Papos Gedeon felemelve az ujját –, hogy ez 
nemesi   úriasszonynak   való   viselet,   s   jobbágy   ilyent   nem   hordhat, 
megbüntetik.
Árva Katinak sírásra biggyedt a szája.
– Én pedig anyám ruhájában akarok esküdni! A Dunának ezen a partján 
nem vagyok még jobbágyasszony, csak a másik parton! Mielőtt átmennék, 
levetem, s úgy viszem el magammal.
 –  De csavaros az eszed járása! – csóválta meg a fejét meghökkenve 
Kopasz szomszéd, mert ilyent talán még ő sem tudott volna kitalálni. – 
Bizony rosszul ismertünk  mostanáig,  s  lassú víz partot mos! Vigyázz  a 
nyelvedre  s   a mondanivalódra,   mert  még  félni  fognak  tőled   menyecske 
korodban!
–  Féljenek   tőle,   mint   a   gyehennától!   –   rikácsolta   Prinyi   Panna 
magánkívül mérgében, hogy elvették a ládikát. – Száradjon le a keze­lába! 
Magtalan legyen! Essen bele a fekete süly!
– Most már aztán elég – mordult hátra Papos Gedeon, akinek nagy volt 
a tekintélye. De nem volt elég Prinyi Pannának!
–  Koldussá   tettek,   kiraboltak,   tolvajok,   gyilkosok!   Itt   maradok 
egymagam,   szegény   árva   öregasszony,   s   még   csak   betevő   falatom   sem 
lesz! Elviszik mindenemeeet!
Olyanokat mondott, hogy a végén majdnem újra megverték. Erre aztán 
elhallgatott.
Később úgy határoztak, hogy az arany­, meg ezüsthímet le kell fejteni a 
szoknyáról meg ingvállról, s akkor felveheti Árva Kati az anyja ruháját, 
nem kell félnie miatta az ura falujában sem. Miért ne esküdhetne módos 
öltözetben,   mikor   két   ökröt,   új   ekét,   lovat,   három   malacot   visz   az   ura 
házához?
Így volt aztán, hogy Árva Kati az anyja szoknyájában állt ott lehajtott 
fejjel   Dóczy   Gáspár   előtt,   hogy   búcsút   vegyen   tőle,   aki   annyi   jót 
cselekedett vele. Dóczy Gáspárnak nagyon nehéz volt ez a búcsú. A szüleit 
sajnálta,   hogy   hiába   ígérte   nekik   Árva   Katit   évek   óta.   Árva   Katit   is 
sajnálta,   mert   tudta,   mi   a   jobbágyélet,   s   látván   látta,   hogy   talán   még 
nehezebb idők következnek. Meg saját magát sajnálta, mert ha lagziban 
volt, akkor érezte a maga árvaságát igazán, s hogy múlt az idő, öreg katona 
lett, talán még inkább vágyott volna valahol megpihenni.
Két nagy tenyere közé fogta hát Kati rózsaszirom arcocskáját,  s bár 
ilyesmi nem volt szokás itt a faluban, úri módi szerint megcsókolta jobbról 
is,   balról   is.   Aztán   keresztet   rajzolt   a   homlokára   puskaportól   feketére 
füstölődött hüvelykujjával.
Miska ott ült már az új szekéren. A járomban, eléje fogva a két szép új 
ökör, a kasban az új asszony minden vagyonkája. A vasas láda meg még 
egy és más. A libuskák pihét adtak neki, két párna telt abból. Suttogtak is a 
faluban,   hogy   minek   a   szegény   parasztnak   pihepárna.   De   Árva   Kati 
emlékezett rá, hogy az anyjának is volt, s miért ne legyen neki is?
Nagyon ünnepélyes volt Miska arca. Vőlegény létére életében először 
húzott csizmát a lábára. Kicsit szűkre találta szabni a mester, szokatlan is 
volt a viselet, így aztán nem csoda, hogy illendően komoly volt a képe. 
Nem is lett volna szép, hogy vigyorogjon ebben az órában, mikor a tisztes 
házasemberek   közé   lép.   Bár   ha   Katira   nézett,   még   a   szűk   csizmát   is 
elfeledte, s akkorát dobbant a szíve, hogy szinte meggörnyedt tőle.
Elindultak.
Dóczy Gáspár utánuk nézett, amint nyikorogva, csikorogva haladt az új 
szekér, amint az ökrök ide­oda csóválták a nagy fejüket lépés szerint, s 
amint Árva Kati menyecske­fejkötőjének még a csücske is eltűnik a domb 
mögött, a távolban.
Aztán körülnézett az üressé lett udvaron, ahol Prinyi Panna ült csak az 
asztal sarkánál, s mohón rágott egy csontot.
– Nyergelj! – kiáltott.
A katonák otthagytak mindent, bort, kenyeret, lányt – nyergeltek, mert 
tudták, hogy a kapitány nincs tréfás kedvében.
Nemsokára   már   a   falu   határában   hallatszott   a   patkódobogás,   s 
elcsöndesedett minden.

– Te csak ne félj, édes egy jó fiam – biztatgatta Miskát az anyja –, nem 
vallunk mi se szégyent. Hozhatod a lakodalmasokat, én készen várlak. A 
templomban ott leszek, ha nem is látsz, imádkozni akarok érettetek, drága 
jó gyermekeim…
Itt egy kis szünetet kellett tartani, mert hiába nem akarta, csak elfogta a 
sírás. Úgy zokogott, hogy Miska simogatni kezdte.
–  Na, édes, na, hiszen ne féljen az én Katimtól, nem fogja az szóval 
sem bántani, helyéről sem veti ki…
– Nem is azért sírok én, édes fiam – mondta az anyja, s megemberelte 
magát. Még egyet­kettőt szipogott, s aztán folytatta:  – Mire ti ideértek, 
készen lesz minden, meglátod. Csak azt tedd meg, hogy a kecskelábakat 
szerkeszd   össze   az   udvaron,   meg   szurkos   fáklya   legyen   elegendő,   s   ha 
teheted, muzsikát is szerezz, mert mit ér a lakodalom muzsika nélkül? Már 
csak adjuk meg a módját!
– De az étel, anyám! Meg a bor! – búslakodott Miska. – Hátha átjön a 
Kati bátyja is, szégyellem, ha nem tudjuk semmivel megkínálni.
– Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk? Főzök én olyan bózát, amilyent itt 
már   nem   is   tudnak.   Az   az   igazi   magyar   ser.   Meg   mézet   is   erjesztek, 
sonkolyt   már   tettem   állni.   A   számadó   azt   mondta,   két   birkát   küld   a 
lakodalomba,   borsos   hús   lesz   abból,   de   olyan,   hogy   a   király   is 
megnyalhatja   a száját.   S  kőrelepcsentettet   sütök  nektek  reggeltől  fogva, 
csak annyi időre hagyom abba, míg a templomba  megyek  át, Egeresre. 
Majd felkéredzek egy szekérre, ne félj. Oszt' még valamit gondoltam…
Hunyorgott,   s   nagyot   nyelt.   Emlékezett   reá,   hogy   Ludas   felé,   ahol 
elkanyarodik az út, a védett déli domboldalon másodvirágzásban állnak az 
akácok. Szép fehér akácok. Az esküvő előtt való este, mikor már készen 
volt a takarítással, rendezkedéssel, tapasztással, friss szalmát is hozott, két 
zsúpot,   hogy   azt   teregessék   majd   a   földre,   s   beterítsék   a   vőlegény 
subájával,   úgy   aludjanak   –   akkor   még   elindult   a   nenő,   s   elgyalogolt 
majdnem Ludasig fehér akácvirágot szedni.
Bizony késő volt, mire hazaért, aludt is, nem is. Hajnalban meg már 
sertepertélt,   s   csak   imádkozgatott,   sírdogált   magában.   Nem   érthette   azt 
meg Miska, miért. Mostanáig, mióta Miska kiment a juhászokhoz, egyes­
egyedül volt, de olyan egyedül, mint az árva kóró. Kívül esett a kis ház a 
falun, a kutya sem járt erre héthoszat. De ha benn is lett volna, az emberek 
között, ki törődik egy magányos öregasszonnyal, aki sem mást szapulni 
nem szeret, sem magáról beszéltetni, s meghúzódik a bánatával, gondjával. 
Most meg két gyermeke lesz hirtelen! Mert úgy várta meleg szívvel Árva 
Katit,   mintha   csakugyan  a   saját   édesgyermeke   lett   volna.   Még   örült  is, 
hogy árva és szegény.
– Jaj, de féltem volna, ha mást hozol, édes fiam!
Miska   meg   sem   igen   merte   mondani   neki,   mit   hoz   Kati   a   házhoz, 
milyen gazdag ember a nagybátyja. Csak dünnyögött.
–  Hiszen   megleszünk   mi   így   is,   ugye,   megleszünk,   édes   fiam,   a 
szegénységünkben? Száraz nádat szedegetünk, csirkét, tyúkot nevelgetünk, 
egy kis lencsét, babot ültetgetünk, jaj de jó lesz! Téged meg várunk haza 
éjjel­nappal! Most már nemcsak én egyedül, hanem ketten.
 Miska elmosolyodott ilyenkor a bajuszkája alatt, s arra gondolt, hogy 
örül   majd   az   öregasszony,   ha   megtudja,   hogy   itthon   marad   ő   is,   aztán 
felszántja az apja irtoványföldjeit! Nem kódorog a legelőkön ezentúl.
Az bizony, szegényke, nem sejtett semmit. Buzgón dolgozgatott hajnal 
óta.   Gondosan   megsikálta,   megmosta   a   sütőkövet,   odaállította   a 
tűzpadkára, jól körülrakta parázzsal, s megkeverte a tésztát. Sütötte a finom 
kőre   lepcsentett   pogácsát,   egyik   szebb,   formásabb,   barna­pirosabb   lett, 
mint a másik. Győzte türelemmel forgatni, kivárni, míg szép lassan megsül 
egyik a másik után. Közben pempőt kevert, térült­fordudt, méz is jutott 
bele, s ebbe mártogatta az akácvirágot nagy gonddal. Aztán egy kis zsírt 
melegített  vasserpenyőben  – azt  is  hamuval  súrolta ki  előbb, ne  legyen 
benne   fokhagymás   íz   –,   s   megsütötte   benne   a   virágokat   fürtösen, 
ropogósra. Felhalmozta fatálra. Olyan szép lett, hogy gyönyörködve nézte. 
Odatette a padka szélére, hogy se nagyon ki ne hűljön, se más  baja ne 
legyen.
Alig lett készen, nagy kiáltozás hallatszott kint, hozták a két birkát a 
juhászlegények.   Sietős   volt   a   dolguk,   indultak   volna   már   Egeresre. 
Heródes meg még egy szamár volt velük, de úgy felcifrázva, felszalagozva, 
virágozva őszirózsával, hogy a fülük is alig látszott, még a farkukra is piros 
madzagot   fontak.   Letették   a   két   kövér   juhot   az   udvarban,   aztán   már 
kocogtak is a komp irányában. A többi a nenő dolga.
Hogyan   volt   ideje   reá,   hogyan   nem,   senki   sem   tudta.   De   mire 
templomba jutott a násznép, fakó ködmönében, új fejrevalójában –  amit 
Miska   vett   neki   még   a   tavasszal   –   ott   térdepelt   az   öregasszony   is   a 
sarokban.
Hanem egyszerre  csak felállt  reszkető  térddel,  két kezét   összefogva, 
nagy   ijedelemmel.   Mert   odakint   mozgás,   dalolás,   csizmacsoszogás 
hallatszott, s bejött az új pár.
Miskát is alig ismerte meg az anyja, pedig hiszen ő öltöztette reggel 
esküvőre a fiát, még a csizmáját is ő törölgette meg, akármilyen fényes 
volt, hiszen azon újon hozták a mestertől. Ilyen szép az ő fia? De nem attól 
ijedt meg. Dobogott a szíve a gyönyörűségtől, milyen peckesen, büszkén 
kopogott Miska végig a templomon hajadonfőtt, lobogós ingujja nem is 
lehetett   volna   fehérebb.   Anyja   mosta,   szapulta   háromszor   egymás   után 
három nap, hogy szép legyen.
 Hanem a menyasszony…
– Jaj, Istenem!
Hát a menyasszony tündérszép királykisasszony volt, senki más. Nem 
elég,   hogy   aranyszín   hajára   úgy   illett   a   virágos   párta,   mintha   angyalok 
tették volna fel reá, nem a kócos boszorkány mostohaanyja, akiről éppen 
eleget hallott már a nenő. Nem elég, hogy az arca olyan csodálatosan szép 
volt, tejfehér és hajnalrózsaszín, mintha nem szegény árvaleány lenne, de 
mindennap  tejben  fürdették   volna.  Hanem  a  szoknyája,  ingválla   is  nem 
szegényember   gyerekére   szabott   holmi   volt.   Islangos   ingváll, 
bársonyszoknya!   És   ki   lehet   az   a   sarkantyús,   méltóságos,   nagybajuszú 
katonaúr,   aki   úgy,   tarsolyosan,   pisztolyosan   halad   utánuk,   emelt   fejjel, 
félelmetes, szigorú tekintettel, üstöke félig még fekete, félig már fehér? Jaj, 
mit tettek ezzel az ő szegény fiával? Hová csalogatták, hová csábítgatták? 
Nem   lesz   ez   már   az   ő   jó   fia,   nem   fog   ez   már   megelégedni   az   ő 
szegénységükkel,   nem   fognak   már   ők   ott   éldegélni   csöndeskén   a   láp 
melletti   kisházban,   ki   tudja,   hová   viszik   el   ezek   Miskát…   Jaj,   mi   lesz 
ebből…
Sírt,   sírt   szegény   öregasszony,   s   hogy   senki   észre   se   vegye, 
kisomfordált   a   templomból,   ment   haza.   Mire   Miska   kereste,   sehol   sem 
találta.
Azt   meggondolta,   hogy   akármi   lesz,   akárhogyan   lesz,   a   lakodalom 
módját csak meg kell adni, s Miska most már azért se valljon szégyent. 
Micsoda?   Mérgesen   fogott   munkához,   levest   is   főzött   aprított 
rozmaringból,   tejfelesen,   de   miskulánciasalátát   is   csinált   a   borsos   hús 
mellé,   amiben   pedig   rengeteg   minden   van:   vörös   labodától   kezdve 
bazsalikomig.
Hajdinakását kell főzni hozzá, kihűteni, s úgy reá a mindenfélét, szép 
koszorú alakban.
Hát meglett ez is.
Estére fordult az idő, veres felhők közt ment le a nap, s már a felső 
karimája is alig­alig látszott, mikor egyszerre dunnyogás, pengetés, sípszó 
zengett,   s   az   alsópart   felől,   a   komp   irányából   előbukkant   a   násznagy 
lóháton,   utána   a   vőfélyek   szamaraikkal.   Heródes   nagyot   iázott,   mintha 
jelenteni akarná, hogy jönnek, s az öregasszony a sövénybe fogódzkodva 
várt. Nem remélt már semmi jót. Csak azt kérte az Úristentől, hogy amíg a 
fia lakodalma áll, az ő erejét megtartsa.
De hiába reszketett előre a nagybajuszú, méltóságos katonától, azt nem 
látta sehol. A vőfélyek után két szép fehér ökör nagy szarva bukkant fel a 
kaptatónál, közbül esett a lehunyó nap pirosas fénye. S most meglátta a 
nenő ebben az égi fényességben, a fehér ökrök mögött, vadonatúj szekér 
felvirágozott   ülésén   a   fiát   összesimulva   fiatal   feleségével. 
Egybekapaszkodtak, összehajlott a fejük. Árva Kati szép szelíden hajtotta 
oda a fejét az ura vállára. Olyan szépek voltak, hogy már szinte nem is volt 
jó. Nem illettek a földi világra.
Bár hiszen, ha ma nem lenne szelíd az új asszony, ha ma nem tetszene 
neki minden,  ugyan mikor? S  ha már  ma kezdené az elégedetlenkedést 
meg a békétlenkedést, hogy a rokonok ide hívják, oda tanácsolják…
Jött a két szép ökör. Ez is vajon honnan való? Gyanakodva nézegette az 
öregasszony. S a szekér! Meg rajta a sok minden! Malacvisítás hangzott, s 
a   falubeli   gyerekek   nagy   ujjongással   iramodtak   utánuk.   A   szekér 
saroglyájában   a   menyasszony   vasas   ládája,   két   párna   rajta,   valóságos 
pihepárna s hímzett lepedő is kettő! S hát a szürke ló a szekér mögött? Az 
minek,   kinek?   Meg   mintha   még   valamit   vonna   maga   után   az   az   állat. 
Hajolt előre az öregasszony, hogy jobban lásson, be is árnyékolta tenyérrel 
a szemét, mert az a valami úgy fénylett, csillogott a nap utolsó sugarában, 
mint   a   szikrázó   tűz.   S   meghökkenve   látta,   hogy   ekevas,   semmi   más. 
Fényes, vadonatúj ekevas. Micsoda új szokás ez, hogy ekével, szekérrel, 
állattal jönnek?
Egy kóbor, toprongyos sípos meg annak a kobzos társa haladtak végül, 
s dudás is került hamarosan a juhászok között. Jóformán észre sem vette az 
öregasszony,   elözönlötte   a   népség   az   udvart,   letelepedtek,   ahol   helyet 
találtak,   ki­ki   előszedte   kését,   fakanalát,   s   egy­egy   jókedvű   legény 
felkurjantott.   Három   alsó   pöndöly   s   cifra   piros   rokolya   volt   a   nenő 
keresztleányán, mind sorra meglátszott a térde alatt, amint elsőt forgott a 
vőfélyekkel, s aztán odaszaladt az öregasszony elé:
– Hozhatjuk, néném, a tálat?
–  Hozhatjátok – lehelte gyengén az öregasszony, s már rájuk hagyott 
mindent. El nem eresztette a sövénykarót. Nézte, amint megáll a szekér, 
leugrik róla Miska, s leemeli szép vigyázva a feleségét.
 – Jöjjön csak, anyám, hadd ölelem meg végre, hadd öleljük meg mind a 
ketten! – kiáltotta Miska, s mintha ivott volna, olyan volt a nagy boldogság 
erejétől.   Átfogta   az   anyja   derekát,   erőszakkal   vitte   ki   magával.   Hiába 
húzódozott.
Árva   Kati   pedig   szép   illendően   megállott   az   ura   anyja   előtt,   térdet 
hajtott, s olyan szépen elmondta a kérést, hogy fogadják őt ebben a házban 
szeretettel,   s   a   napa   ne   tekintse,   hogy   más   nevelte,   hanem   javítson   a 
szokásaiban, amit nem jónak lát, de olyan szépen, hogy az öregasszony 
szívéből   egyszerre   eltűnt   minden   egyéb   érzés,   csak   arra   gondolt,   hogy 
széttárja a két karját, és magához ölelje Árva Katit, akár bársonyszoknya 
van rajta, akár nem.
Micsoda mulatozás volt ott aztán! Táncolt mindenki, aki bírta. Papos 
Gedeon   is   átjött   Egeresről,   s   megforgatta   az   öregasszonyokat   sorra, 
elsőnek Miska anyját. Közben a nap rég eltűnt, meggyújtották a szurkos 
ágakat. Aztán feltetszett a felhők közt a hold, előbukkantak a csillagok.
Egyszerre   lovaslegények   jöttek   vágtában   valahonnan.   Három   vagy 
négy, maguk se tudták később a lakodalmasok. Csak azt látták, hogy az 
egyik   ember   leugrik   a   lóról,   bejön,   s   a   nagy   forgatagban   –   a 
menyasszonytáncot járták éppen, s Árva Kati karból karba repült – ő is 
felkérte a menyasszonyt.
Felkérte,   a   sövényajtóhoz   táncolt   vele,   aztán   egy   pillanat   alatt 
kipenderítette   az   utcára.   A   következő   pillanatban   nyeregben   volt   Árva 
Kati.   Nagy   sikoltással   próbált   volna   menekülni,   de   már   nem   lehetett. 
Vitték.
Miska   úgy   állt   ott,   mint   a   villámütött.   Kábultan   nézett   körül,   s 
verejtékes homlokához nyúlt. Mi ez? Tréfa? Tudta, hogy a juhászlegények 
meg szokták az ilyesmit tenni, de ott volt valamennyi pajtása az udvaron.
Csak egy pillanatig tartott a kábultsága, aztán már rohant is a vőlegény, 
s vetette rá magát a szürke lóra.
– Híjj, azt a… – káromkodott mellette az egyik juhász, s kapaszkodott 
Heródes nyakába, hogy vele menjen, bár kicsit bajosan állt már a lábán. De 
az öreg számadó odalépett hozzájuk a riadozó népség között, s rátette a 
kezét Miska vállára. Lehajtott fejjel állt, szép, ősz haja lecsüngött kétoldalt 
a fülénél, s megrázkódott a válla.
– Hagyd. Hiába mennél. A hasas ember volt itt.
 A népek összenéztek, az asszonyok megbújtak együtt, mint a riadt állat, 
s a férfiak ökölbe szorították a kezüket.
–  Múlt esztendőben is így tett,  Gebe Kis Máté lakodalmán.  Másnap 
visszaengedte az asszonyt…
– Hát én nem bánom – mondta Miska, s kirántotta a karját a számadó 
keze   alól   –,   akárhogy   volt,   akárhogy   nem   volt,   megyek   utána.   Inkább 
magam is ott maradok!
– Miska! – sikoltott az anyja sírva. – Édes egy jó fiam!
Miska átugratta a sövényt – jóvérű, erős ló volt a Szürke, hozzáértő 
emberrel   vétette   Dóczy   Gáspár.   Mint   a   nyíl,   rohant   a   völgyi   úton,   a 
kanyargós Duna mentén, Ludas felé.
Egyszer nézett csak hátra Miska.
Nem jött utána senki. Tudták, hiába lenne úgyis.
…A délre hajló akácos domboldalnál látta meg maga előtt a lovasokat 
Miska a derengő csillagfényben. A hold felhő mögé bújt. Szürke rongyok 
úsztak   az   égen,   mint   valami   elszakított,   elmocskolt   kendő   foszlányai. 
Valami ilyenféle ronggyal köthették be Kati száját a goromba emberek, 
mert az előbb még nagyon sikoltozott. Most aztán hallgatott már, s csak a 
vágtató lovak dobogását verte vissza az agyagos partoldal.
Nem rugaszkodott egészen a közelükbe, kicsit lehiggadt már, s tudta, 
hiába lenne. De a kurtanyelű balta ott volt nála kéznél, s a nagy elhatározás 
nem lankadt a szívében.
Csöndesen lovagolt utánuk, aztán, mikor a sűrű bükkfák alá értek, ahol 
sötét   volt,   mint   valami   zsákban,   egészen   hozzájuk   szegődött.   A   kapu 
mintha  magától  tárult volna ki. Bevágtattak  a nagy udvarra. Miska alig 
valamivel mögöttük, mintha ő is odatartoznék. Világot sehol sem lehetett 
látni,   a   ház   fatáblái   be   voltak   csukva.   Egy   oldalajtó   nyílt,   s   belülről 
hallatszott a hasas ember zsíros nevetése.
– Hadd látom hát, hozzátok?
Abban a pillanatban, mikor bevonszolták a leányt, s csukták volna az 
ajtót, valaki újra felrántotta. S ott állt a küszöbön, kezében a kurta baltával, 
mindenre elszántan Miska.
–  Netene! – szólt a hasas ember inkább csodálkozva, mint dühösen, s 
előrehajolt. – Hát te?
 Miska nem felelt. Minek lett volna itt beszéd? Csak nézett keményen a 
hasas ember szeme közé. Az lassan oldalt fordult.
– Vessétek ki, s üssetek párat a talpára.
–  Majd lejjebb száll a bátorsága, ha nem a lábán lesz az új csizma, 
hanem   a   hóna   alatt   viszi   –   vihogott   az   egyik   ferdeképű   szolgalegény. 
Odamentek ketten Miskához. De egyik is kapott visszakézről egy pofont, 
másik is, s lefeküdtek jobbra­balra.
– Ne félj, Kati! – rikkantott Miska közben. – Ne félj!
S kezdte ütni, csépelni, akik közöttük álltak. A hasas ember felugrott, 
egy pillanatig szóhoz sem tudott jutni meglepetésében. Mostanáig inkább 
afféle   mulya   legénynek   tartották   Miskát,   mert   türelmes   volt,   szótalan, 
békeszerető.   De   bizony   úgy   forgatta   a   baltát,   mintha   zsiványok   közt 
nevelkedett volna, s az lenne maga is.
Hiszen Miska maga is úgy látta már a jövendőt. Ha nem marad itt vérbe 
fagyva Katival együtt, akkor csak ez lesz, amit még várhat. Elbújni valahol 
a lápban… S a nagy keserűség még több erőt adott neki. Már­már a hasas 
ember előtt állt, aki sápadtan húzódott hátra, mert bizony nemhogy egyéb 
szerszám, de még csak bot sem volt a keze  ügyében. Nem verekedésre 
készült ő ma este, s ivott is jócskán.
Ki   tudja,   mi   történt   volna,   hogyan   történt   volna,   de   egyszerre   csak 
kinyílt valahol egy ajtó, s gyertyával az egyik kezében, botjával a másikban 
ott állott öreg Medgyesi Ferenc a küszöbön.
– Hát itt micsoda lárma esik éjnek éjszakáján?
Körülnézett.   Nem   világított   valami   erősen   az   asztali   mécs,   sem   a 
gyertya a kezében, de azért látta, amit látott. Árva Kati két szolgaember 
közt zokogva sírt, Miska úgy állt ott, mintha mindjárt fel akarná fordítani a 
világot mindenestől, a legények közül ki most tápászkodott, ki feküdt még, 
ki éppen az öklét emelte. A hasas ember meg krákogott, ümgetett. Vont 
egyet a vállán.
–  Elhozattam   ezt   a   parasztlányt.   Mert   neked   az   ilyenben   nem   telik 
kedved, magamnak.
Kati már majdnem felkapta a fejét, hogy odakiabálja: nem parasztlány 
ő, soha nem volt! De aztán eszébe jutott, hogy a Dunának innenső partján 
már az. Jobbágy felesége. S csak még jobban sírt.
 Miska is mintha mondani akart volna valamit. De rájött a dadogás a 
nagy indulatban. Hát lenyelte.
Medgyesi Ferenc még egyszer körültekintett lassan. Külön megnézte 
mind, akik ott voltak, kicsit előrenyújtott fejjel, hunyorgatva. Álmából kelt 
az előbb. Végre megszólalt:
–  Nem volt igazságod, Menyhárt. Mert nekem kedvem telik ebben a 
leányban. Gyere, szép kis mátka.
Odament a szolgaemberekhez, Árva Kati kezébe adta a gyertyát, s a 
másik kezét az ő kezébe fogta. Aztán kopogós botjára támaszkodva vezetni 
kezdte az ajtó felé. Kati ment utána a gyertyával engedelmesen.
Már majdnem az ajtónál voltak, mikor hátranézett Medgyesi Ferenc.
– Gyere te is, fiam – intett Miskának.
S becsukódott hármuk után az ajtó.
Káromkodás hangzott, szitok, lárma, valaki felrúgta a nehéz padot, ezt 
már   mind   alig   hallották   Miska   meg   Kati.   Megállottak   az   öreg   földesúr 
ágyasházában. Medgyesi Ferenc odacsoszogott egy oldalajtóhoz, kitárta.
–  Menjetek   ide,   s   maradjatok   reggelig.   Hajnalban   hazamehettek 
bántatlanul.
Azt sem tudták, mit köszönjenek, hogyan köszönjék, egyedül maradtak. 
Kis,  hűvös  kamra  volt,   ahová  jutottak,   eleinte   lépni  sem  igen  mertek   a 
sötétségben. Aztán a magasra vágott ablak felől derengést láttak. Lóca állt 
a falnál, leültek reá, mert nagyon reszketett a lábuk.
–  Miska – suttogott Árva Kati a nagy csöndességben, ami körülvette 
őket –, most térdepeljünk le, s szépen imádkozzunk. Mert én még mindig 
félek. Nézd, hogyan ver a szívem!

Nem volt az éjszaka hosszú. Alig két­három óra múlva virradni kezdett. 
Medgyesi  Ferenc  máskor   sem  tudott   nagyot   aludni,  most   is   ébren  volt. 
Nyitotta a kamaraajtót, hogy békén útnak engedje Miskát meg a feleségét, 
menjenek s éljenek, ahogyan tudnak, s ahogyan lehet.
Mindent várt, csak azt nem, amit látott. Mert amint bedugta őszes, öreg 
fejét,   Árva   Kati   meg   Miska   ott   térdepeltek   szépen   egymás   mellett   a 
lócánál, s Kati mondta halkan az imádságot, Miska meg utánaismételte szó 
szerint.
Bizony, végigimádkozták  az egész  időt, míg  itt  voltak.  Kati ki  nem 
fogyott sem az imádságból, sem az imádkoznivalókból. Sorra vettek már 
mindenkit. Miska anyját, apját, Kati anyját, apját (vajon megérezte­e Gall 
János György a másvilágon valahol, s hol ugyan, csak nem a szurkos pokol 
valamelyik   üstjében?),   Dóczy   Gáspárt   meg   a   földesurat.   Aztán,   mikor 
végigjutottak   mindenkin,   önmagukra  is  az   Úristen   áldását   kérték.   Hogy 
békességben, szeretetben tudjanak élni. Miska csak csodálkozott magában, 
hogyan   győz   beszélni   Kati   az   Úristennel   ilyen   soká,   de   nem   akart 
alábbmaradni. S mondta szépen a szent szavakat utána.
Hogy meglátta Kati a földesurat, felállt, s hálálkodni kezdett volna, de 
Medgyesi Ferenc intett.
–  Menjetek  csak, menjetek.  Aztán ne halljak  rólatok semmi rosszat, 
mondom!
–  A  szentséges   Úristen  engedje,  hogy  olyan   nagy  boldogság  legyen 
része nagyuramnak, amilyen nagy jóságot velünk cselekedett – emelte fel 
Kati a kezét. S amint a virrasztás meg imádkozás után kicsit sápadtan ott 
állt, elmeredő szemmel messzire nézett, s egyszerre ragyogni kezdett az 
arca.
–  Látom   is   már…   jön   a   boldogság,   nagyuram…   közel   van…   hála 
legyen érte a szentséges Úristennek! Csak a könyörületesség ne hunyjon ki 
ezután sem a lelkéből, árván, szegény vándoron essen meg a szíve mindig!
Medgyesi Ferenc, mint szokta, a karosszékébe ült, az ablakhoz. S még 
azután is, hogy Miska meg Kati rég elmentek, s a reggeli napfény bejött a 
nyitott ajtón át, neki meg behozták früstökre a melegített mézsert egy kis 
gyenge   tyúkhús   mellé   –   mióta   betegeskedett,   nem   tudott   sokat   enni   –, 
fülébe csengett annak a szép kis mátkának a szava.
–  Jön   ám   a   boldogság   –   dünnyögte   magában   elmerülten   –,   a   halál 
nyugodalma! Mi más boldogságom lehetne még énnekem?
Három   nappal   ezután   toprongyos,   csonkakezű,   félfülű   ember 
vánszorgott végig az úton. Nem messze az urasági háztól elhagyta minden 
ereje. Leesett az útszélen, ott feküdt. Feltört lábán rongy volt a bocskor. 
Egyet­kettőt   rángatózott   néha,   de   különben   csöndes   volt   már   egészen. 
Mikor egy kutya csaholva rohant neki, akkor sem mozdult.
 Összegyűlt egy­két suhanc, s mint afféle gyereknép, bottal piszkálták a 
csavargót, él­e még, vagy vége.
Medgyesi Ferenc meghallotta a zajt, mert nem ment ez lárma nélkül. 
Tudni akarta, mi történik. Hát hírét hozták.
Ki tudja, máskor talán  csak legyintett  volna.  Elégszer  megtörtént  az 
ilyesmi. Sohasem lehetett tudni, micsoda ok miatt jutott ilyen sorsra, aki az 
útszélen  pusztult.  Kivált,  hogy csonka keze,  fél füle  volt… Bizonyosan 
hóhér csaphatta le.
De Kati a múltkor olyan szépen mondta:
– Árván, szegény vándoron essen meg a szíve mindig!
– Hozzátok be! – mondta. – Kergessétek el a kutyákat, kölyköket róla, s 
magam akarom látni.
Hogy a szolgái ellenkeztek volna, felemelte az ujját:
– Ha Krisztus Urunk nem restellt a bélpoklosokkal törődni, nekem sem 
méltatlan megszánnom a szegény vándort.
Behozták. S az uraság a szívéhez kapott, mert ráismert a fiára rögtön.
Medgyesi   László   volt.   Jött   a   tatár   fogságból,   szökött   hét   országon 
keresztül,   s   itt   halt   volna   meg   a   szülőháza   küszöbén,   ha   meg   nem 
könyörülnek rajta, be nem hozzák, ágyba nem fektetik, meleg vízben nem 
fürdetik, erős orvossággal nem itatják napokon, heteken keresztül.

–  Megláttam – mondta Kati az urának meg anyósának. – Megláttam, 
hogy jön az uraság fia szegény vándor képében. Úgy láttam, mintha emitt 
jönne a házunk előtt.
–  Jaj,   csak   inkább   ne   tudja   meg   senki,   hogy   ilyen   látó   vagy   – 
aggodalmaskodott az öregasszony. – Nem jó ezt másoknak elhíresztelni, 
édes lányom.
Nem is híresztelték, inkább titokban tartották. Még egymás között sem 
igen beszéltek róla. Volt egyéb dolguk úgyis.
Miskáék   portájára   sem   ismert   volna   rá   egy­két   esztendő   után,   aki 
azelőtt látta.
Ringó  búza nőtt az irtoványföldeken,  ragyogóra volt meszelve  a kis 
ház, mellette szép istálló ékeskedett. Ól a malacoknak. A ház mögött kis 
kert, lencse, bab benne meg jóféle zöldség. Hajdinatábla az egyik oldalon, 
köles a másikon. Kender is termett annyi, amennyi kellett.
Soha nem hallatszott itt lárma, veszekedés, civódás. Miska édesanyja 
szinte gömbölyödni kezdett a jómódban. S két bánatuk volt összesen két 
esztendőn keresztül Miskának meg Katának.
Az egyik: hogy nem volt még gyermekük.
A másik: hogy a második esztendőben beteg lett az öregasszony.
Ápolgatta őt Kati, mintha a saját édesanyja lett volna, de hiába. Fájt 
minden tagja, nem kívánt enni, nem kívánt inni, nem kívánt már semmit, 
pihenni vágyott.
– Meg akarok halni, terítsetek hamar szalmát a ház földjére, fektessetek 
oda, adjatok a kezembe gyertyát! Megyek a fölséges Úristenhez immár, 
minek   is   késlekednék?   Boldogságban   hagylak   itt   benneteket,   szeretett 
gyermekeim, maradjatok békességben továbbra is! Még a másvilágon is 
csak áldani tudlak, mert jók voltatok hozzám.
Mit tegyenek? Sírva engedelmeskedett Kati, szalmát tett a földre, s a 
két hímzett lepedő közül, ami anyja ládájában volt, a szebbiket tette oda 
halottas szemfedőnek. Hiába mondta a haldokló még utolsó órájában is, 
hogy kár az neki, megteszi az egyszerűbb, durvább.

Hát a hasas ember?
Egyszerre   csak   eltűnt   a   környékről.   Mindjárt   azután,   hogy   az   úrfi 
hazaérkezett   csodálatos   módon.   Sokfélét   beszéltek   a   népek.   Hogy   azért 
ment el, mert most már, hála Istennek, nem reá fog szállni a vagyon. Hogy 
összeveszett   volna   a   jólelkű   bátyjával,   s   nagy   haraggal   ment.   Hogy 
házasodni   készül,   valami   gazdag   özvegyasszony   a   választottja.   De  nem 
bánta   azt   különösképpen   senki,   mi   okból   ment   el   és   hová,   csak   annak 
örültek, hogy nincs már a környéken.
S   irigyelték   messze   földön   a   Medgyesi   uraság   jobbágyainak   életét. 
Mert senkit nem ért bántalom ok nélkül, s még a bűnös is irgalmat kapott, 
ha egy körömfeketényit rászolgált. Megpókhálósodott a deres a falvakban, 
Medgyesi  Ferenc  nem  akart   szigorú  bírót   sehol,  s   legfeljebb  azt  kellett 
volna   jól   elverni,   aki   még   most   sem   volt   a   dolgával   megelégedve,   és 
panaszkodott. De ritkán akadt ilyen. Örült mindenki a szép tavaszi napnak, 
csöndes   téli   nyugalomnak,   békés   életnek.   Éhen   nem   haltak,   amit 
dolgoztak, abból az uraság csak a jogos részt vitte el, a többi a parasztoké 
maradt. Mi kellett volna még?
A   katonák   is   mintha   csillapodtak   volna.   Hónapok   óta   nem   jártak 
errefelé. Egeresről sem jött a híre, hogy ide­oda vonulnának. A török, ki 
tudja, merre harácsolt, de mintha kerülte volna ezt a környéket. Azelőtt be­
becsapott néha, most már szinte el is feledték, hogy attól is félni kell.
De Kati a harmadik esztendőben egyszerre nyugtalan lett. Maga sem 
tudta, miért, félt. S egyszer, mikor Miska faggatta, azt mondta az urának:
–  Úgy élünk itt mi, Láposon, nem látunk semmit. Mikor a búzatábla 
túlsó   végében   már   dolgoznak   az   aratók,   a   fürjmadár   még   mindig 
biztonságban érzi magát.
Miska a fejét csóválta. Még kerekebb lett a feje, még zömökebb a válla, 
még   egyenesebb,   peckesebb   a   tartása.   Tekintélyes   gazda   lett   ő   a   maga 
falujában,   s   kinek   volna   szebb,   ügyesebb   felesége?   Hozzászokott   már, 
hogy   Kati   a   frissebb   eszű,   s   mert   jó   lelke   volt   és   tiszta   szíve,   nem 
haragudott érte, inkább örült. Most aztán ő is aggodalmaskodni kezdett. 
Meghúzódtak még jobban, szerették egymást még erősebben.
– Azt meg tudod, miért nincs még gyermekünk? – mondta Kati megint 
máskor. – Egyszer nem aludtam éjjel, s megláttam. Hát a mostohám, Prinyi 
Panna nem engedi. Ezzel akarja mutatni irántam való haragját, gyűlöletét.
– De miért gyűlölködnék? Nem tettél te neki rosszat.
– Betegség az, Mihályom. Talán éppen azért gyűlöl. Ha rosszat tettem 
volna, félne tőlem. De ő átkozott meg egyszer, hogy magtalan legyek, s 
meglátod,   míg   ő   él,   így   marad   minden.   Már   csúfolnak   a   faluban…   s 
meglásd,   neked   is   beszélni   fognak   rólam…   nem   hidegül   el   irántam   a 
szíved?
–  Az  én szívem  soha, Katám,  lelkem.  Tudhatod,  érezheted.  Még ha 
akkora gyermekünk sem lesz, mint a kisujjam.

*
 Rákóczi Kassára hívta a rendeket, s a bécsi udvar – régóta csendesen 
figyelte   már,   mi   lesz,   hogyan   lesz,   s   kezében   tartotta   a   szálakat   – 
elhatározta végre a fellépést.
Március   huszadikán   elfogták   Tattenbach   stájer   főnemest.   Vitnyédy, 
szegény pap, egyszerre meghalt. Azért, mert megkönyörült rajta az Isten, 
azért, mert megijedt attól, mit kavart vagy másért? Ki tudja. Hagyatékát 
szorgos   kezek   vizsgálták   át   tízszer   is,   mi   mindent   találhatnak…   Zrínyi 
Péter   bánt   gróf   Kéry   fogta   el.   Felső­Magyarországon   kitört   volna   a 
felkelés,   de   Báthory   Zsófia   a   saját   fia   ellen   fordította   Munkács   ágyúit. 
Eperjes, Kassa, Murány kaput nyitottak Bécs előtt…
Lipót   császár   Máriacellbe   zarándokolt,   hogy   Isten   segítségét   kérje 
kegyes munkájához… És hiába volt a külföldi fejedelmek közbenjárása, 
hiába a pápa szava, aki Nádasdyért emelt szót.
1671. április harmincadikán Nádasdyt Bécsben, Zrínyit és Frangepánt 
Bécsújhelyen kivégezték. Mondják, akár Hunyadi László fejét, az övéket is 
csak harmadszorra tudta leütni a bakó. – Mert ártatlanok voltak – suttogta a 
nép.
Bónis Ferenc, Nagy András Pozsonyban kerültek a hóhér bárdja alá. 
Tattenbach Grácban. Rákóczi Ferenc életét négyszázezer forinton váltotta 
meg az anyja, Báthory Zsófia.
Hát a francia? Tizennegyedik Lajos meg a hímes­hámos bécsi követ, 
aki annyi mindent ígért? Hallgatott. Hallgatott.
A török? Szakállát  simogatta.  Neki kezére  járt az ilyen kavarodás  a 
gyaurok között.
S   szegény   Magyarország   feküdt,   mint   a   búzatábla,   melynek   mélyén 
békességben   pitypalattyolnak   a   fürjek,   pedig   ott   suhog   már   a   kasza   a 
közelben…
Gróf Rottal buzgón fogott munkához. Megkezdődtek a konfiskációk, 
egyben az újhitű papok elűzése. Ki a Tiszántúl, ki a török oltalom alatt 
keresett menedéket. Mint ahogyan a fürj menekül, maga sem tudja, merre. 
Néha   összeültek   néhányan   a   bujdosók,   keserűn   emlegették   a   régi   jó 
nagyurakat, kiváltképpen Zrínyi Miklóst. Hányszor mondta az:
– Nekem más a vallásom, de a ti szabadságtok az enyém is, engem is 
sújt a rajtatok elkövetett igazságtalanság…
 De hol vannak már ilyenek? Ha még vannak, meg sem szólalhatnak. 
Keserűség, szomorúság, nyomorúság mindenfelé.
Mint mikor vihar van, s a magasabb fákat jobban megrázza, de a jégeső 
aztán a füvet meg friss vetést  töri  össze, kis  virágot, fiatal  cserjét,   úgy 
érezte meg az utolsó szegény paraszt is az ország szerencsétlenségét.
A   töméntelen   katona   sáska   módjára   jött.   S   ahová   nem   jutottak   is, 
ennivalót kellett adni a számukra.
Ahány nemes úr volt, ha csak talpalatnyi földje lett légyen is és két szál 
jobbágya,   mind   megsarcolták   kegyetlenül,   s   még   örülhetett,   ha   nem 
keverték gyanúba, nem vették el a házát, földjét, mindenét.
Öreg   Medgyesi   Ferencről   is   kisütötte   valami   rosszakarója,   hogy 
leveleket kapott egy időben Zrínyi Pétertől. Voltak, akik tudni vélték, hogy 
maga   az   öccse,   Menyhárt   árulta   be.   Bizonyos   annyi,   hogy   Menyhárt 
egyszerre csak itt volt megint. Az úrfi közben megházasodott, kürti Kürthy 
leányt vett el, s a Tiszaháton laktak ottani jószágukban. Mikor híre ment a 
dolognak, jött László fél kézzel, fél füllel, de egész szívvel s egész karddal 
védeni az apját.
Akkorra már elintézték a dolgot a ludasiak. Egy este, mikor a hasas 
ember   –   mert   még   most   sem   tagadhatta   meg   a   természetét   –  valami 
menyecske után járt, zsákot borítottak a fejére, s úgy elverték, hogy vérben 
találták meg az urasági szolgák.
Nagy dolog lett  ebből, de gazdája nem  akadt soha. Még Láposra is 
átjöttek   valami   urak.   Senki   mást   nem   faggattak   ki,   de   Miskát   meg   a 
feleségét igen. Ki tudja, miért? Hanem Kati is, Miska is egész nap otthon 
voltak. Látták őket a szomszédok, tanúságot tehettek róla.
Így aztán abbamaradt az egész.

Azért volt odahaza Miska, mert Kati, miért, miért nem, arra vette rá az 
urát, ássák fel az udvart, s emeljenek amolyan földsáncfélét a ház elejére. 
Közben a sövénykerítés ferdére dőlt, de Kati nem engedte kijavítani. A ház 
eleje sáros lett, az sem bántotta. Olyan volt most kívülről a porta, mint 
valami földbe ásott putri.
 Arra jött egy öregember, aki nádért indult a faluból. Látta, hogy Miska 
földjeit, úgy látszik, egészen benőtte tavasz óta a nád meg sás. Nem volt 
egyéb   a   földbe   süppedt   putri   mögött,   mint   pár   vadalmafa,   s   mögötte 
mindjárt a szélben hintázgató láp kezdődött. Mi lelte ezeket? Mi történt a 
házzal?
Csóválta   a   fejét,   nézelődött,   hümgetett.   Kati   meglátta,   felhágott   fél 
lábbal a sárból hányt sáncfélére, s mondta neki súgva, a két tenyere között:
– Ide hallgasson, kigyelmed… Egeresen már járnak a porciósok. Ahol 
valamit  látnak,   elviszik…  De  csak  olyanoknak  szóljon,  akik  nem  adják 
tovább.
Az öreget sem koppantották kiskorában feje tetejére a teknőben. Nem 
ment már a lápra, fordult, s hazafelé igyekezett.
Mire   a   porciósok   megérkeztek,   s   végiglovagoltak   a   falun, 
nyomorúságos   képet   láttak.   Sehol   egy   ép   tető,   földhözragadt   kalyibák, 
mindenütt   roskadt   viskók,   kidőlt   kerítések.   A   határban   vetés   helyett 
többnyire nád meg sás. Háziállat sehol. Az utcán senki, legfeljebb egy­egy 
szurtos,   toprongyos   senkifia   vagy   egy­két   sovány   kóbor   eb.   Mintha   az 
egész falu éhen halt volna máris.
Ha itt­ott bezörgettek, panaszt kaptak, jajgatást hallottak. Vittek el azért 
egyet­mást, a bíró  nagy siránkozással gyűjtötte  össze a kiszabott  porció 
egytized részét, de ezt is nagy nehezen.
Mikor   aztán   elmentek,   s   eltelt   egy   nap,   két   nap,   nem   jöttek   vissza, 
kibújtak   a   parasztok   a   viskóból,   s   nagyot   nyújtózkodtak 
megkönnyebbülten. Hanem a házat úgy hagyták, ahogyan volt, a nád is 
csak hadd álljon a földek szélein! Jó lesz az még máskorra is!

…Dóczy Gáspárnak fájt, hogy milyen csalódás lesz a szülei számára, 
ha a rég várt leányunokát mégsem viszi nekik, és nem is viheti már.
Mikor aztán hazakerült Vihnyére – halogatta az utat, ameddig lehetett 
–, akkor meg az fájt, hogy nem veszik az öregek úgy a lelkükre a dolgot, 
ahogyan ő várta volna. Még neki sem örültek annyira, mint máskor. Egy­
két   percig   a   vállán   sírdogáltak,   ölelgették,   aztán   mintha   lassan   elcsitult 
volna bennük minden, szinte megfeledkeztek róla.
 Úgy   éldegéltek   már   Dóczy   Sebestyén   meg   a   felesége,   Muner   Anna 
öregen, hogy maguk sem tudták, merre tipegnek, mit várnak még. Fenn, a 
kertbéli kis házban kezük ügyében volt, ami kellett, s az nem volt sok. 
Reggel kis meleg mézser, ebédre leves, puhára főtt hús, estére valami kis 
pempő, aszalt alma borban főzve, fahéjjal, mézzel. Ha a napocska sütött, 
kiültek a padra a ház elé, ha nem volt jó idő, benn maradtak. Múltak a 
napok,  múltak  az   éjszakák,   múlt   az   életecske,   s   mintha   langyos  vízben 
ültek volna mindig, sem forró nem volt már semmi, sem hideg nem volt 
már   semmi…   néha   el   is   feledkeztek   egyről­másról,   máskor   beszélgetni 
kezdtek, s elaludtak közben.
– Nekünk öt gyermekünk volt, te is úgy emlékszel? – kérdezte egyszer 
Dóczy   Sebestyén.   –   Várj   csak…   Gáspár,   Margit,   Ilona,   Mihály   meg   a 
legszebbik, a kis Anna…
– Ejnye, ejnye, de hiszen az én voltam! – rázta a fejét a töpörödött kis 
öreganyó, s elpirult még most is a hízelgő szóra. – Én voltam az, a hites 
felesége.   Öt   gyermekünk   lett   volna,   de   az   ötödik,   Fülöp   pár   hónapos 
korában meghalt.
– Nem jól emlékszel – rázta a fejét hunyorogva az öregember.
– Nem jól emlékszel.
–  Már hogyne emlékeznék jól! A gyermekemet én hoztam a világra, 
nem más, persze, hogy emlékszem!
– Hm, hm – csóválta fejét az öregember. S kisvártatva, mikor már meg 
is ebédeltek, szunnyadtak is utána, diadalmasan ütötte fel a fejét.
– Látod, hogy nem jól emlékeztél! Mert négy gyermeket neveltünk mi, 
Gáspárt, Margitot, Ilonát, Mihályt. Anna meg a feleségem volt, szép, fiatal, 
hej, de szép…
–  Mit emlegeti már mindig, hogy milyen szép voltam? Nem vagyok 
most   is   elég   szép   kigyelmednek?   S   nem   én   mondtam,   hogy   négy 
gyermeket neveltünk? Kigyelmed mondta, hogy ötöt!
– Ugyan, ugyan! Fordítva volt az!
Ezen kicsit elcivakodtak, csak úgy csöndeskén, s kisvártatva megszólalt 
megint az öregasszony:
– Hát az ebédet mikor esszük már?
–  Ebédet? – nézett rá Dóczy Sebestyén. – Te, Anna! Hiszen már rég 
ebédeltünk!
 – Én bizony nem emlékszem, hogy ebédeltünk volna. S mit ettünk?
– Várj csak, mit is… kapros tehénhúst, kását.
– Az tegnap volt.
– Már hogyan lett volna tegnap?
…Gáspár fejcsóválva hallgatta őket. Mondta az öccsének: miért van ez 
így? Mióta van ez így? De Mihály megszokta már, s nagyon közömbösen 
vette a dolgot. Öregek, elgyermekesedtek. Ez már, míg meg nem halnak, 
nem változik.
Nehezebb szívvel ment el Gáspár, de könnyebben is. Nehezebb szívvel, 
mert sejtette, hogy nem látja a szüleit élve többet, de könnyebben is, mert 
látta,   hogy   ők   már   úgysem   értik,   úgysem   érzik   annyira   a   búcsút,   mint 
azelőtt.   A   kis   unokát   egyszer   sem   emlegették,   nem   is   kézdezősködtek 
felőle,   pedig   azelőtt   hányszor   írtak   neki   róla,   hányszor   kérték,   az   anyó 
sírva az apó haragosan, hogy tegyen már valamit, kerítse elő az árvát…
Lovagolt az őszi lombok alatt Dóczy Gáspár, lovagolt lehajtott fejjel, s 
nagyon árvának érezte a lelkét. Úgy érezte, most veszítette el a szüleit. 
Most aztán már senkije sincs ezen a világon, csak a kardja.
Bajba   nem   került   a   nagy   felfordulásban   –   most   látta,   hogy   okosan 
érezte előre, jobb lesz óvatosnak lenni. De mi haszna? Mit keressen ő még 
ezen   a   világon?   Melyik   oldalra   álljon?   Mi   lenne   jobb   a   szegény 
magyarnak?
Meg akarták volna adóztatni az urak még a csizmát, bocskort is, meg ki 
tudja,   mit.   De   hogy   látták,   így   nem   lehet   már   kipréselni   semmit,   s   a 
parasztok   inkább   maguk   is   éhen   halnak,   megfagynak,   de   nem   adnak 
többet, mást találtak ki.
A szeszadót.
Csak maga az ördög súghatta nekik ezt  a gondolatot, ország bajára, 
főképpen   azonban   a   családok   gyötrelmére,   szegény   asszonyok,   ártatlan 
gyermekek századokon és századokon át s talán örökkétig tartó siralmára.
Nem volt elég a bor nekik. Nem volt elég.
Mostanáig tiltották a pálinkafőzést a rendek, a vármegye pandúrjai ahol 
pálinkafőző üstöt találtak, elvitték, eldugták, ne rontsa az ördög mérge a 
népet. Most vissza kellett adni. Most még biztatni kellett a parasztot: szedd 
össze   az   almát,   körtét,   szilvát,   s   főzz   pálinkát   belőle,   hadd   gyűljön   az 
adó… s ha a könny is gyűlik, ki bánja?
 Csak  gabonából  nem volt  szabad pálinkát  főzni, mert  ha kevés  volt 
minden egyéb, abból volt a legkevesebb. (Kinek lett volna kedve szántani, 
vetni, aratni, mikor nem tudhatta,  ki eszik kenyeret búzájából?  Ő maga 
alig.) Hanem azért akadt, aki ezt is megcselekedte titkon, mert sírhatott a 
gyermek, jajveszékelhetett az asszony, még azt is könnyebben hallgatta, 
mintha saját szomját törte volna, pokolba való, ördögteremtette szomját…
Ó,  nem  a  háborúk  dúlták  fel  legjobban   a szegény  paraszti   népet.  A 
hadak útja olyan, mint a zivataré. Lefekszik a vetés, s ha kisüt a nap, felkel 
utána. De ha tűz égeti fel, akkor nem lesz abból többé élet.
A paraszt lelkét most már kétféle tűz égette.
S mind a két csóvát felülről dobták könnyelmű, bűnös kézzel.
Az   első   az   volt,   hogy   megzavarták   Isten   képét   az   egyszerű   ember 
szívében. Ő csak azt látta,  hogy az urak Krisztus nevében marakodnak, 
egyik a másik vallását szidja, gyalázza, ócsárolja. Hol találhatta volna meg 
a maga hitét, a maga békességes nyugalmát a templomokban? Az eldobott 
kő messzire vetett hullámokat már, nagyon messzire, s nem simult el a 
víztükör,   inkább   még   erősebben   felkavaradott,   megzavarodott.   Itt   egyik 
felekezetet üldözték, ott a másikat, harmadikat. Mindenütt voltak jó papok 
és derék emberek, de rossz papok és gonosz emberek is. S mindenki csak 
addig lát, ameddig fel tud nyújtózkodni, hogy körülnézhessen.
S   most   aztán,   hogy   elvették   nyugodt   hitét   a   parasztnak,   s 
hozzászoktatták a gondolathoz, hogy nem bízhat meg a maga papjában sem 
(mert hátha egy szép napon gondol egyet az uraság, elkergeti, mást hoz, s 
az éppen az ellen prédikál, amit az előbbi szentnek tartott), most, hogy nem 
volt   kihez,   mihez   kapaszkodjon   nagy   nyomorúságában,   kezébe   adták   a 
pálinkásüveget. Vigasztalja azzal magát.
Hát vigasztalta is.
Láposon öt esztendő múlva minden paraszt vitt magával a szűreujjában 
egy   darabka   sóskenyeret   a   korcsmába,   hogy   azt   tegyék   a   fejére,   ha   be 
találnák verni.

Miska nem ivott soha. Csúfolták, kinevették. Nem bánta.
 Vasárnaponkint elindultak, ő meg Kati, mezítláb a sárban. Hónuk alatt 
vitték   a   csizmát,   az   Isten   házának   ajtajában   illendően   lábukra   vették,   s 
bementek. Együtt imádkoztak most is, még mindig.
És egy napon – nyolc éve volt már, hogy összekerültek – úgy érezte 
Kati, megmozdul valami a szíve alatt.
Megreszketett   egész   testében.   Sápadtra   vált   az   arca,   aztán   nagyon 
kipirosodott. Már nem várta, nem is remélte… Összekulcsolta keményen a 
kezét,   hogy   az   imádságra   tudjon   gondolni,   s   ne   kalandozzon   el   véges 
emberi   gyengeséggel   apróságos   földi   dolgok   felé.   De   alig   lépett   ki   a 
templomból, ezt mondta az urának:
–  Miska lelkem, csak azt tennéd meg, hogy átnéznél Egeresre, vagy 
tudakozódnál valami szavahihető embernél, mi hír a mostohámról. Mert 
úgy gondolom, meghalt.
Akkor tudták meg aztán, hogy bizony Prinyi Pannát már vagy négy 
hónapja eltemették. Míg a tél tartott, nem jött át Egeresről senki, nem is 
jöhetett. A fagy nem volt elég erős, nem lehetett átjárni a Duna jegén, de a 
komp sem mozoghatott a folytonos jégzajlás miatt. Csak most, tavasszal 
kerültek   megint   közelebb   az   emberek   egymáshoz,   s   cserélték   a   híreket 
mohón.
Valahogyan   kitudták   a   faluban,   hogy   Prinyi   Panna   drágaságokat 
rejteget   a   háza   földjében.   A   nagy   nyomorúság   megkeményítette   az 
emberek   szívét,   s   akadt,   aki   egy   éjszaka   bement   hozzá,   agyonütötte,   s 
feltúrta a kunyhót. Akkora gödrök voltak ott reggelre, hogy talán az ördög 
is fel tudott volna jönni a pokolból. Talált­e a rabló valamit, vagy nem, s ki 
volt, soha nem tudta meg senki.
Nyár végén megszületett a kis Anna. S most még boldogabbak lettek, 
Kati és Miska. Még jobban szerették egymást. Dolgoztak keményen. Igaz, 
odaadták   dézsmába,   adóba   munkájuknak   majdnem   minden   eredményét. 
Csak   annyi   maradt,   hogy   éppen   éhen   nem   haltak.   De   mit   bánták?   Ha 
magukra húzták a tapasztott nádajtót, kívül maradt a világ, s azt senki sem 
tudhatta, milyen boldogság lakik a kis kunyhóban.
Kati még szebb lett most. Egészen eddig csak leánynak nézte mindenki. 
A kisleány születése után lett menyecske. Mintha csak most hordta volna 
először az asszonyi fejrevalót, úgy nézett mindenki utána.
 S   múlt   az   idő   megint   csak   múlt.   Medgyesi   Ferenc   szép   csöndesen 
lehunyta a szemét. Boldogtalan is volt, boldog is, látta a fiát hazajönni, 
családjának örülni. Elfáradt. Elpihent. Kati akkoriban valami rosszat érzett 
jönni megint. De teltek a hónapok, semmi sem történt. Medgyesi László 
járt arra néha a feleségével, hűséges udvarosuk intézte egyébként a dolgát, 
maga is jólelkű öregember.
Így aztán megnyugodott Kati. Más bánatuk is volt, minthogy kétszer 
kellett   szép   kisgyermeket   anyatejből   sütött   pereckével   a   gyenge   karján 
földbe   tenni.   Ki   tudja,   miért?   De   mikor   a   kis   Anna   ötéves   lett, 
gyönyörűséges   szép   kisfiút   adott   nekik   a   jó   Isten   megint,   s   az   olyan 
egészséges volt, mint a vas. Elmúlt a félelmes első hat hét, megmaradt.
Tavasz volt megint. Kati gyanútlan boldogsággal állt kint a sövénynél. 
Nézte,   hogyan   szedi   a   friss   ibolyát   a   kisleány,   s   szoptatta   közben 
Gáspárkát, a kisfiát.

A felvég felül két gyorsszekér kanyarodott be a faluba, s körülötte hat 
lovas pandúrféle verte fel még jobban a port. Megálltak a bíró háza előtt.
Az kijött vedlett ködmönben – öregember volt már, mindig fázott, s a 
pőre ing, pőre gatya kevés volt neki. Elszorult szívvel hajolt meg mélyen, 
hosszú, ősz haja a melléig hullt.
Az első szekérből valami megyei úrféle kászálódott le, persze a porciók 
dolgában megint.
S a másik szekérről senki más, mint a hasas ember.
Hát ez honnan került elő? Senki sem tudta, csak csodálkoztak. Amellett 
ugyancsak   fennen   hordta   a   fejét,   s   úgy   nézett   körül,   mint   kakas   a 
szemétdombon.
Később megtudták, hogy az öreg udvaros meghalt, s Medgyesi László 
rábízta a jelentkező rokonra távol eső birtokrészét. Az apja, amilyen áldott 
ember volt, s nem szívesen nyitotta rossz szóra a száját, bizonyosan nem 
mondta   meg   neki   mégsem,   milyen   rokon   ez.   Szégyellte   volna,   hogy 
magyar nemesi családban ilyen is születik. Hiszen rájött arra később maga 
László is bizonnyal.
De mit használt az már?
 Az uraságok elsőben is  végigsétáltak  a  falun. Nem volt  idő bebújni 
előlük, nem volt alkalom sarat hányni a házak elé, sem eldugni valamit. Itt 
egy   malac   visított   fel,   amott   tyúk   kárált,   emitt   pelyhes   libácskákat 
terelgetett   egy   kisleány,   amott   borjút   hajkurászott   egyszárú   gatyában 
valami pöttöm fiúgyerek.
–  Lám, lám! – mondta a hasas ember, s a nagy lógó bajszát, hegyes 
szakállát simogatta.
Egyszerre aztán bekanyarodtak a fordulón a faluvégre, s elébük tűnt 
Miska   tanyája.   A   sövény   mellett   a   tavaszi   napsütésben   Kati   – 
menyecskeválla, keble hófehéren bukkant elő a maga szőtte ingváll alól, 
egyik   karján   a   csecsemő,   másik   oldalán   a   pirosképű   kislány.   A   hasas 
ember csak megállt, és nagyon csúnyán nevetett:
– Höhöhöhö. Hiszen mondom, van itt minden. Még dajka is kerül.
Kati moccanni  sem bírt. Megállt a szíve. Egyszerre mintha  beborult 
volna fölötte az ég, de úgy, hogy már nem is remélhetné a virradatot. Vad 
szél   lobogtatta   meg   hirtelen   a   pöndölyét,   fejrevalóját.   Ő   maga 
hidegmereven állt, mintha szoborrá lett volna.
– Hm, hm – mondta a hasas ember, s amint jobban körülnézett, amint 
kicsit   előrehajolt,   amint   figyelte   Kati   sápadttá   vált   arcát,   látszott,   hogy 
lassan emlékezik, eszmél magában. – Hát így. No jó.
Hátrafordult, s nagyot kiáltott.
– Mikucs!
Előjött egy feketepofájú ember a lovasok közül. Amint megállt előtte, 
látszott, katona lehetett valamikor. A keze úgy lógott kétoldalt, mint egy­
egy rozsdásfekete, nagy harapófogó, begörbülten.
– Mikucs, te még két emberrel felülsz a szekeremre. Viszitek a dajkát. 
Az uraság Szinyéren van, kétnapi járásra innen, megbetegedett a dajka, s 
mást keresnek a kis úrfi mellé.
– De nagy jó uram! – sikoltott fel Kati. – Én nem kívánok dajka lenni… 
énnekem itt a két gyermekem, az uram… nem mehetek el hazulról!
–  Nem­e?  – ordított   a  hasas   ember,  s   úgy  tört  ki  belőle   az  indulat, 
mintha a fájós lábaujjára léptek volna. – Aztán ki mondja ezt?
– Én!
Hogy   honnan   érezte   meg   Miska   a   bajt,   nem   lehetne   megmondani. 
Egyszer csak otthagyott mindent, rohant haza. S most odaugrott a felesége 
elé kitárt karral, két kezét ökölbe szorítva, két zömök lábát megfeszítve, 
mintha vasék lenne az asszony előtt. Azt ássa ki onnan, aki tudja!
A   hasas   ember   előrehajolt   kicsit   megint,   úgy   nézte.   Miska   haja   a 
homlokába hullt, a két kerek képe  égett, erős nyaka vörösre vált.  De a 
hasas emberé is lassan.
– Tágulj, paraszt! – mondta aztán valami baljós, morgó hangon, hogy 
mindenkinek végigfutott a hideg a hátán, aki hallotta. Pedig sokan voltak 
ott. Jóformán az egész falu odagyűlt akkorára.
Miska nem is moccant.
–  Nagy   jó   uram!   –   sikoltott   fel   Kati   újra.   –   Tekintse   két   szép 
gyermekemet, legyen irgalommal mihozzánk. Ne kavarja fel a mi csöndes 
életünket. Odaadunk mindent, leszünk földönfutó szegények, csak hagyjon 
engem az én jó uramnál, gyermekeimnél!
A   hasas   ember   csak   a   szakállát   simogatta,   s   ott   állt   dölyfösen 
előrepuffadó gyomrával.
–  Hát   nagyuramnak   semmi   az   asszonybeszéd?   –   kiáltott   fel   akkor 
kétségbeesésében Árva Kati, s mintha nemcsak ő sikoltott volna, a szélben, 
a sás zúgásában, a távoli felhőkben visszhangja kelt.
– Az asszonybeszéd? – nevetett fel a hasas ember. – Semmi! Még annál 
is kevesebb!
Úgy zúgott, morajlott a hangja, mintha nem is csak ő kiáltotta volna, 
hanem visszhangja kelne valahonnan a távoli dombhátak, siket házfalak, 
sötét rengeteg erdők felől.
– Te ilyen­amolyan paraszt! – fordult aztán a hasas ember Miska felé, s 
más mindenki esze nélkül menekült volna előle, csak Miska, a bolond állt 
moccanás nélkül még mindig. – Harmadszor kerülsz az utamba. Hát most 
megkapod a magadét.
Hátrafordult megint.
– A dajkát vigyétek már! Nem megmondtam? A kis úrfi éhes, egyre sír, 
megígértem, küldök!
Mikucs meg még ketten odaugrottak. Aztán még hárman Miskát fogták 
volna. Kati sikoltott, Miska felbődült, mint a vasvillával sebzett bika. De a 
falusiak   közül   ki   mert   volna   rajtuk   segíteni?   Reszkettek,   s   csak 
meresztették a szemüket sápadozva.
 –  Jaj,  Istenem!  –  sírt  fel  az  égre  Kati,  amint   érezte,  hogy  kitépik   a 
gyermeket a kezéből, s emelik fel őt a szekérre. – Jaj, Istenem!
Az egyik legénynek a kőszíve is megindult kicsit. Felkiáltott:
– Vigyázzatok, el ne tapossátok azt az ártatlan férget!
Felvette a földről, s óvatosan odahuppantotta a kerítésen át a gyepes 
udvarra, hogy biztonságban legyen. Sírt, vagy nem sírt, nem hallhatták a 
nagy lármában, kavarodásban. Mikucs felugrott a bakra, megcsapkodta a 
lovakat, s a szekér nagy zörgéssel elindult.
A hasas  ember  utánanézett,  megsimogatta  a szakállát  megint.  Miska 
lihegve, cafatokban lógó inggel, hátracsavart kézzel, a saját vérét nyelve 
nézett rá, még mindig dacosan, még mindig keményen.
–  Ötven botot  neki! Ide  hozzátok  a derest, látni  akarom. De nem  a 
falubeliek adják. Ismerem én a büdös parasztját, csak simogatják egymást. 
Kacska, Göbecs, ti ittmaradtok, s elvégzitek.
–  Kicsi Annám! – hördült fel Miska a hóhérai között. – Vidd be az 
öcsédet, zárkózzatok be… zárkózzatok be…
Többet aztán nem is hallottak tőle. Már csak a fogát csikorította.
Annácska az apja  szavára előjött  a bodzabokor alól, ahol mostanáig 
sírdogált. Felvette kis Gáspárt a gyepről, s vitte be a házba. Furcsán oldalt 
billent a csöpp gyermek feje, de csak vitte, cipelte, vonszolta, s ha meg is 
botlott a küszöbnél, behuzakodott vele. Magukra kötözte engedelmesen az 
ajtót.

Az   első   néhány   ütést   a   hasas   ember   is   végigvárta.   Tán   azt   akarta 

hallani, hogy Miska jajgat. De még csak mukkanását sem hallotta. Elunta 
hát,   igyekezett   a   szekér   után.   Rávetette   magát   Mikucs   lovára,   ami 
gazdátlanul   maradt,   hogy   a   füstösképűt   Katival   küldte.   S   elporzott   a 
kanyarulatnál.
Göbecs meg Kacska elvégezték dolgukat.
Halálos   csönd   volt,   csak   a   két   ember   lihegése   meg   a   puffogás 
hallatszott. S közben egyre jobban oszolni kezdett a nép. Nem bírták nézni. 
Nem is lehetett.
 A   bíró   maradt   legtovább,   kötelességének   tudta.   De   aztán   ő   is   csak 
elfordult, nagy könnycseppek gurultak végig az arcán.
Göbecs meg Kacska dolguk végeztével körül sem igen néztek. Felültek 
a lovukra, s mentek ők is az uruk után.

Alkonyattájban négyen jöttek a falu felől.
A bíró, a kisbíró, Miska komája meg a kománé.
Eddig vártak, nem jön­e vissza a hasas ember. De hogy nem jött, s a 
porciósokat   is   elvitte   az   ördög   végre,   meg   akarták   nézni,   mi   van   hát 
errefelé.
Semmi. Csönd. A ház ajtaja be volt zárva, mint azelőtt. A ház előtt a 
deres. Rajta feküdt Miska. Fagyott vér, cafatos hús a háta.
Hozzányúltak. Lefordult.
Akkor látták, hogy egészen hideg már. Vagy a bot vagy a szíve ölte 
meg.
Mit tehettek volna? A kománé sírva zörgött az ajtón. Annácska aludt 
mostanáig, de felérzett, s nyitott.
Mélységes   csönd   volt   odabenn   a   homályban.   A   kisfiú   úgy   feküdt, 
félrebillent fejjel, ahogyan letették.
Mikor a kománé levetkőztette, látta, hogy bizony szegénykének valaki 
a mellére taposott. Gyenge kis csontjára. Behorpadt a melle egészen.
– Jobb neki, bizony jobb neki – sírta.
Lemosdatta,   öltöztette.   A   többiek   Miskát   hozták   be,   lefektették 
odabenn, s betakarták a szűrével.
–  Hogyan   teszünk   most   anyatejjel   sütött   pereckét   ennek   a   szegény 
kisfiúnak a karjára, hogy elvitték Katit? – sírta a kománé.
Hirtelen megrezzentek. A ház előtt visszafelé nyargalt két lovaslegény. 
Erre   is   néztek,   arra   is.   Bejöttek   az   udvarra.   Benyitottak   a   házba. 
Körülnéztek, egy szót sem szóltak, mentek tovább, de a bíró meg a kisbíró 
meg a koma meg a kománé úgy megijedtek tőlük, siettek haza.
A kis Anna újra elaludt közben a suton.

*
 Éjnek éjszakáján, zúgó szélben, derengő csillagok alatt valami árnyék 
lopózott   halk   zihálással,   lihegéssel   be   az   udvarra.   Csatakos   szoknyáját 
kifacsarta, kezét a mellére nyomva pihegett. Aztán benyitotta az ajtót.
A tűzpadkán hunyó parázs világolt még egy kicsinyt. Olyan mélységes 
csönd volt, mintha nem is lett volna itt senki, de aztán meghallotta Kati 
valakinek a lélegzetét a magáé mellett.
Száraz   fácskát   szedett   elő   legelsőbben   is   a   meleg   kucikból,   azzal 
felélesztette a tüzet, rőzsét rakott rá, s fellobogott a láng.
Ott   feküdt   Miska   a   hátán,   mellére   téve   a   kisgyermek.   Oldalt, 
összekucorodva Annácska aludt, ő lélegzett. Senki más.
Egyszerre csak arra ébredt a kislány, hogy valaki a vállát rázza.
–  Gyere,   kincsem,   violám,   gyöngyvirágom,   elvisz   anyád   valahová 
messzire, ahol nem bántanak minket, ne félj… Ne sírj, egyetlen hangodat 
ne hallja senki, mert értem jönnek rögtön…
Nem is kellett kinyitnia a szemét, megérezte, hogy az anyja van ott, s 
kapaszkodott   boldogan   a   nyakába.   De   hogy  könnynedves   volt   az   anyja 
arca, amint hozzásimult, maga is szipogni kezdett.
– Ne ríj, ne ríj, lelkecském, inkább segíts – biztatta Kati. És közben ezt­
azt   szedett   össze   a   kis   házban,   batyuba   kötötte,   a   nyakába   vette.   Kis 
Annára ráadta az apja mejjrevalóját, jóféle farkasbőrt, a hátára felkötötte az 
egyik vánkost, melegítette is, vihette is.
– Még csak egy kicsinyt várj, lelkecském, mindjárt indulhatunk.
Mártott   gyertyát   vett   elő,   két   szép   szálat,   kinyitotta   a   vasalt   ládát, 
kivette belőle a hímzett lepedőt, ami megmaradt még. Aztán a második 
tollas vánkost is előhozta. Azt becsúsztatta a két kedves halott feje alá, 
Miska karjába jobban beigazította a gyermeket, s betakarta őket a hímzett 
lepedővel.   A   két   gyertyát   fejük   fölé,   a   padkára   ragasztotta   kétfelől   s 
meggyújtotta. Keresztet vetett térdepelve. Olyan nehezen állt fel, mintha 
egyszerre nagyon megöregedett volna. Igaz, nehéz volt a batyu a hátán.
A   parazsat   már   az   előbb   összekotorta   a   vasfazékba.   Most   megfogta 
annak a két fülét.
– Mehetünk. Menjünk. Ne is késlekedjünk.
S elindultak. Elnyelte őket a sötétség.

*
 Mikor   kiértek   az   országútra,   megpihentek   kicsit.   Annácska 
panaszkodni kezdett, hogy nagyon éhes. Reggel óta nem evett ő sem. Kati 
a térdére ültette, s megszívatta vele fájó, dagadt két mellét.
Úgy mentek tovább. Hogy a leányka ne sírjon, ne féljen, Kati beszélt 
neki s talán önmagának is.
–  Bizony nem bírtak velem, akárhányan voltak. Szép csöndesen úgy 
tettem,   mintha   aludnék,   mindig   lejjebb   csúsztam   a   kasban,   s   aztán 
egyszerre csak, mikor oldalt dőlt a szekér, kivetettem magam belőle. Nem 
vettek észre rögtön, csak később láttam, hogy ketten jönnek lóval vissza. 
Kereshetnek! Találtam a láp közepén jó helyet, meglásd, úgy elbújunk…
S amint mentek az országúton, mentek, s már csak egy kis darab kellett 
volna, hogy letérjenek a láp felé, egyszerre lódobogás ütötte meg a fülüket.
Lebújtak az árokba rögtön, dobogó szívvel.
A hold kibújt a felhők közül, s a világosságban elővágtatott a hasas 
ember. Egyedül. Valami baj lehetett a nyergével, mert káromkodva leszállt 
a lóról, s igazítani akart rajta.
Annácska   érezte,   hogy   az   anyja   erősen   megszorítja   a   kezét,   s   még 
jobban lenyomja az árok aljára, nehogy mozduljon. Félt, nem is mozdult. 
De Kati ledobta magáról a batyut, s egyszerre kikapaszkodott az útszélre. 
Csak a parazsas fazék volt nála.
– Hát semmi az asszonybeszéd? – rikoltott fel a szörnyűséges éjszakai 
csöndességben magából kikelten a hangja. – Hát semmi az asszonybeszéd?
S azzal minden dühös erejével odaröpítette a parázzsal telt vasfazekat a 
hasas ember felé.
Ki adott erőt neki hozzá? A fejét érte vele. A hasas ember megingott, s 
leesett szó nélkül, mint valami zsák. A ló ijedten ugrott egyet, s elrohant, 
egy darabig magával vonszolta az élettelen embert, aztán már csak egyedül 
ugratott át az árkon.
A   zúgó   szélben   lobogva   kezdett   égni   valami,   zsíros,   füstös   szag 
terjengett. A hold újra eltűnt, nem lehetett látni semmit.
Annácskát lihegve vonszolta magával az anyja zsombékon át, vízen, 
sűrű nádon, tüskön­bokron keresztül.

*
 – Ó, de jó voltál, kegyelmes Istenem, hogy az én kedves szüleimet még 
elég jókor elcsöndesítetted, az ő lelköket magadhoz hívtad, s nekik semmit 
abból, ami most az országban történik, látni és érezni nem kell…
Ezt mondta magában Dóczy Gáspár, az öreg katona, amint bandukolt a 
lovával,   bandukolt   megint   az   őszi   erdők   mélyén,   s   mögötte   jöttek   a 
legényei. Nem hadakozott immár a saját szívével. Még az is, aki mindig 
római hiten volt, s gyűlölte a lázadókat, aki nem akart soha elpártolni a 
királytól,   ha   császár   is   –   nem   érezhetett   már   mást,   ha   magyar   volt. 
Keserűen   szégyellte   labanc   voltát   Dóczy   Gáspár,   úgy   érezte,   inkább 
zsiványnak mondanák, és tűznének ki díjat a fejére.
Jött a Hegyaljáról, s emlékezett a tavalyi télre, mikor fagyott embereket 
látott heverni az erdőkben, s ők kergették el róluk a farkasokat. Emlékezett 
Cob Farkasra, akinek foglyai irtózatos kínok közt pusztultak, s emlékezett 
az   elbúsult   kurucok   dühére,   mikor   megtorlást   esküdtek,   s   akit   találtak, 
éppen úgy felkoncolták.
Végiglovagolt   Egeresen,   lepörkölt   házakat   látott,   pusztulást   és 
nyomort. Átkelt a Dunán, s Lápost járta végig – sehol nem találta Árva 
Katit. Nem is igen reméllette, mert hol lehetett volna békén és boldogan 
élő családot találni széles  Magyarországon? Akit egyik szerencsétlenség 
nem sújtott le, azt megtalálta a másik vagy harmadik. Csőstül jött a baj, s 
egymást   követték   a   boldogtalan,   nyomorúsággal   keservesen   folyó 
esztendők.
Minden összecsapásnál  várta a vén katona, hadd ejthetné  végre le a 
kardot,   hadd   lenne   vége   a   folytonos   csatározásnak.   Elég   volt   már   – 
gondolta. Nagyon elég. Mire kell még neki várni? De amíg Isten ki nem 
veszi kezéből a fegyvert, míg a halál sápadtsága rá nem borul ragyás öreg 
képére, nem hagyhatja ott gyáván a helyét, s ha nem is tudja, mi hasznot 
hozhatna még az ő egy szál kardja, verekednie kell…
Caprara   grófot   1682   elején   küldték   Bécsből   török   földre   fényes 
kísérettel,   melyben   egy   magyar   sem   volt;   bár   az   1681­iki   törvény   is 
kimondta, hogy ha tárgyalást kezdenek a törökkel, azt magyar végezze. Így 
aztán a magyarok nem bíztak benne, s azt mondták, el akarják az egész 
országot adni a töröknek, de akkor ők inkább Thököly előtt hódolnak meg. 
Caprara   már   Budán   gyanút   fogott,   látta   a   nagy   hadikészülődéseket. 
Sejtette, hogy elkésett. Konstantinápolyban pedig még harciasabb volt a 
hangulat.   Azt   mondták   neki,   úgy   látszik,   csak   mulatni   jött,   nem   békét 
kötni,   mert   semmiféle   felhatalmazása   nincsen.   Írta   haza   egyik   keserves 
levelet a másik után, s Bécsben egyik tanácskozást tartották a másik után, 
hogy mi legyen.  Lipót  szívesen odaadta volna inkább a töröknek egész 
Magyarországot, csak Thökölynek ne kelljen adni semmit.
Megindult   aztán   hamarosan   a   háború.   Bécs   alatt   állt   a   tatár,   de 
Lotharingiai   Károly   szétverte   a   sereget.   Mióta   a   Hunyadiak   meghaltak, 
nem futott úgy a török, mint akkor Bécs alól. Egyre jobban a kontyosok 
ellen   fordult   a   hadiszerencse,   s   hogy   valamiképp   kivágják   magukat, 
Thököly Imrét dobták áldozatul.
Most   jobb   kedvre   derült   Dóczy   Gáspár,   a   vén   katona.   Élesítette   a 
kardját,   tisztogatta   nagy   pisztolyát   újult   harci   kedvvel.   A   török:   ősi 
ellenség. Azt legalább jó szívvel űzheti.

Még mikor Caprara és kísérete vonult át az országon, egy helyen, az út 
közelében   öregedő   paraszt   bámészkodott   utánuk.   Állt   a   sarjadni   kezdő 
fűben, éles böjti szél alatt. Mikor befordult volna a kanyarulatnál az utolsó 
lovas is, hirtelen süvítő forgószél kapta el a süvegét, s amint utánafordult, 
csapzott   hajú,   borzas   asszonyféle   állt   mellette.   Honnan   termett   oda,   ki 
tudja? Nem lehetett volna megmondani, fiatal vagy öreg. A szeme égett, 
mint a parázs, csontsovány testén rongyok lógtak.
– Milyen falu az ott? – kérdezte, s lemutatott a völgy aljára, ahol viskók 
bújtak meg a rügyezni kezdő fák és bokrok között.
–  Mi lenne, ha nem Bűd? – felelte az öregedő paraszt kelletlenül is, 
kicsit ijedten is. Mert soha nem látta még ezt az asszonyt, s valami különös 
érzése támadt, mint később sokszor elmondta. Igaz, hozott magával egy kis 
itókát az útra, az meg szépen elfogyott már, lehet, azért szédült úgy, mikor 
az asszony kinyújtotta feléje a kezét.
– Valami ennivalót, ha adna kend, három napja nem ettem…
Börcsök bátya tudta jól, nem szabad a gonosszal cimboráló léleknek 
ellent mondani, márpedig úgy látta, hogy ez az asszony csak a viharral 
jöhetett, s nem nézett ki a szeméből semmi jót.
 –  Nincs   egyebem,   egy   kis   köleslepényt   sütött   a   feleségem   reggel  – 
morogta. – Kemény is, füstös is, de ha kell…
Előkotorászta   a   tarisznyából,   kettétörte   –   mert   nagy   útja   volt   még 
Szanyig, ahová indult –, aztán odaadta a felét.
– Isten szaporítsa, ördög el ne vegye – mondta az asszony hálásan.
– Meglátja kend, öröm fogja még ma érni, mert megsegített engem.
Azzal  amint   jött,   úgy  eltűnt,   Börcsök  bátya  a  következő   pillanatban 
nem látta már sehol.
Hümmögetve indult, s azon törte a fejét, hogy ugyan mi öröm érhetné? 
Keserves adósságot ment fizetni Szanyra, a szájuktól vonták meg a falatot 
a   feleségével,   hogy   összekuporgassák   a   pár   tallért,   amit   még   a   tavalyi 
szükségben   kértek   kölcsön.   Tudták,   uzsorával   ad   csak   a   fösvény   vén 
Lipity,   de   kellett.   S   most   már   törvénnyel,   bíróval,   végrehajtóval 
fenyegetőzött az istentelen. Hát elindult Börcsök bátya fizetni.
Épp szólt a déli harang, mikor beért Szanyra, s levette egy pillanatra a 
süvegét. Olyan szépen sütött az áldott nap, melegnek érezte a ködmönt a 
hátán.   Az   is   jólesett,   hogy   itt   még   harangszót   hallhatott.   Az   ő 
templomukat, mind a kettőt, rég összerontották, egyiket egyféle, másikat 
másikféle dühös sereg.
Amint   odaért   a   fösvény   Lipity   házához,   látta,   hogy   fekete   koporsót 
hoznak   ki   a   kapualjból,   emberek   álldogálnak   körös­körül,   s   ugyancsak 
hangzik az elnyújtott halottas ének.
– No, mi az? – hökkent meg Börcsök bátya.
– Ez is meghótt – bökött az ujjával hátrafelé egy atyafi.
– Kicsoda?
– A vén Lipity. Nem vihette magával a gazdagságát. Se fia, se rokona, 
bizony nem is tudom, kire marad a vagyon.
Nem törte már ezen a fejét Börcsök bátya. Neki elég volt az, hogy nincs 
kinek adósságot fizetni. Feltekintett az égre, s indult vissza rögtön, de még 
csak a butykosát sem töltette meg újból.
S   amint   egyre   jobbkedvűen   lépegetett   vissza   a   csatakban,   jóféle 
bőrbocskorában,   hirtelen   megállt   ugyanott,   ahol   az   idegen   asszony 
szólította meg azelőtt. S a homlokára csapott.
– Hát nem megmondta, hogy öröm fog ma érni? Micsoda asszony volt 
az vajon?
 Kimelegedett a homloka.
–  Hijj, de jó, hogy adtam neki a lepényemből! Mi lett volna, ha nem 
adok, s megharagszik reám?

A boglyas, csontsovány asszony úgy vitte a füstös, kemény lepényt a 
két remegő kezében, mintha ki tudja, micsoda kincs lett volna. Gázolt a 
fagyos zsombék között egy darabig, aztán a suhogó, sűrű nád közt bujkált, 
míg csak tisztásra nem ért.
Ott egy vénséges vén fűzfa körül nagy kövekből rakott kerítésféle állt, s 
a kerítés mögött mintha valaki sírdogált volna halkan, gyengén.
– Jövök már, lelkecském, jövök! – kiáltotta a lógó hajú asszony.
Erre elhallgatott  a sírás, s a nagy fűzfa odvából vékonyka kis  fehér 
gyermeki arcocska bukkant elő. Nagy két szeme sötétlett csak ki belőle.
– Nesze, lelkecském, itt van, lelkecském – bújt be melléje az asszony a 
védett   odúba,   s   szinte   ujjongó   volt   a   hangja.   –   Nézd   csak,   mit   hozok! 
Tátsad a szád, ki ne dugd a kezed a szűrből!
A gyermekleányka kitátotta a száját engedelmesen, s még a szemét is 
behunyta, olyan örömmel rágta, rágcsálta a lepényt.
– Ne búsulj most már egyet sem, van itt a közelben egy falu, Bűdnek 
hívják, kapunk majd onnan mindent, ne félj! Először is tüzet hozok, aztán 
halat fogunk, főzünk, sütünk, úgy élünk, mint a kiskirályok! Nézd, még a 
nap   is   kisüt,   jön   a   tavasz   már,   nem   fagyunk   meg,   nem   esznek   meg   a 
farkasok!
Megették a lepény utolsó morzsáját is, aztán azt mondta az asszony:
–  Most   te   csak   aludj   szépen,   én   megint   elmegyek,   de   visszajövök 
nemsokára.   Mire   besötétedik,   itt   vagyok,   ha   nem   előbb.   Ne   félj, 
lelkecském, nem félsz, ugye nem?
– Nem – dünnyögte álmosan a kisleány, s már aludt is. Az éhség meg a 
hideg nem hagyta, hogy lehunyja éjszaka a szemét. Most, hogy betűzött a 
nap az odúba, s ehetett valamit, mindjárt jobban érezte magát.
Egy hete volt, hogy kialudt a tüzük. Rettentő vihar kerekedett, olyan 
havas eső, hogy becsapott ide, az odúba is, és hiába védte a tüzet Kati nagy 
kövekkel, pocsékká folyt az egész, a hamu utolsó szemecskéjéig. Reggelre 
tisztára volt mosva a hely, ahol a tüzet tartotta, a fa előtt. Be az odúba nem 
hozhatta a parazsat, épp csak ketten fértek meg szűken egymás mellett, 
mint valaha abban a másik fűzfában Miska meg ő…
S itt kellett kihúzni a telet.
Előre félt tőle, de hogy ilyen nehéz legyen, azt mégsem várta volna. 
Hiszen tett el egyet­mást, amit lehetett, nyaranta kora hajnalban kilopózott 
a   nádasból   arrafelé,   ahol   gabonaföldek   álltak,   s   itt   néhány   szálat,   ott 
néhány   szálat,   így   hozta   marokkal.   Súlyom,   vízityúk,   hal,   csík,   csiga   s 
vadmadár­tojás volt az eledelük, s nem is koplaltak a nyáron, de télre nem 
sok maradt. Az sem volt, amiben félretehette volna.
A parazsasfazék ott maradt az országúton. Nem volt edényük. Tüzet 
csiholt Kati, ha beleizzadt is. Akadt száraz kóró, taplót talált, a kovát meg 
elhozta magával az ura jó bicskájával együtt.
Mintha valamikor nagyon rég, talán nem is igazában, csak mesében, 
álomban   lett   volna,   hogy   nádfedeles,   kontyos   házban   éldegéltek,   tiszta 
faedényből ettek, meleg kemencepadkán aludtak, négyen voltak…

Amikor   megérkeztek   arra   a   kis   szigetecskére   a   láp   legbelsejében, 

mindjárt lefeküdtek a fűre, és úgy aludtak, hogy csak másnap hajnalban 
ébredtek meg. Kati valami szuszogást hallott, s meleg lélegzet érte az arcát, 
még   legyintett   is   a   kezével,   hogy   mi   az.   Akkor   látta,   hogy   valami 
szörnyűséges állat, vaddisznó vagy farkas vagy miegyéb járt körülöttük, s 
ugyancsak szaglászta a gyermeket is, őt is. De Kati szörnyű sikoltására úgy 
megijedt, hogy farkát két lába közé csapva elszaladt, s nagy zörgéssel tűnt 
el a nádban.
Annácskát   újra   elnyugtatta   aztán   az   anyja,   betakarta   apja   szűrével, 
simogatta az arcát, de ő maga a szemét sem merte már behunyni. Még 
mindig borzadozott, mi lett volna velük, ha ő fel nem ébred. A gyermeket 
falta   volna   fel   az   a   fenevad   vagy   őt?   Ült   a   gyermek   mellett   a   hajnali 
derengésben,   két   térdére   könyökölt,   két   öklére   hajtotta   a   fejét.   S   most 
kezdte csak megérteni lassan, mi történt hát velük. Lehet, hogy még csak 
egy   nappal   ezelőtt   boldogok   voltak,   békén   éltek,   örvendező,   hálaadó 
szívvel? Lehet, hogy alig három napja együtt voltak a templomban? S most 
itt suhog körülötte a nád, mellette fekszik Annácska, Miska meg Gáspárka 
pedig…
Megrezzent.   Amint   maga   elé   meredt   volna,   egyszerre   látta   Miskát, 
amint ott hever a padkán hidegen és halottan, hangya mászik a lábujján 
végig, s kedves arcát körüldöngi egy légy. A kisgyermek fejére száll most, 
s a nyitva maradt drága szép szemét lepi be. Kati felemelte a kezét, mintha 
elhessegethetné… de már nyílik is, lám, az ajtó, hiszen nem kötözte be, 
mikor elmentek, nyikorogtathatta is egész éjszaka a szél… Az öreg bíró 
kapaszkodik be a magas küszöbről, utána a koma, kománé, de a kisbíró 
kívül   marad,   félénken   hajtja   féloldalt   a   fejét,   úgy   leskelődik,   mi   van 
odabenn… A két gyertya már majdnem csonkig égett, de még világol, s a 
kománé   összecsapja   a   kezét.   Még   a   hangját   is   úgy   hallotta   most   Kati, 
mintha az ajtón nézne be a kisbíróval együtt:
–  Itt   járt   Kati,   akármi   legyek,   itt   járt,   a   halottakat   felöltöztette,   a 
kislányt meg elvitte magával!
–  A kislány elkódorgott valahová, a halottakat meg valami jólét lélek 
takarta le lepedővel, s az gyújtott fölöttük gyertyát – mondja fejcsóválva a 
koma, amint körülnéz, mert hogyan is érthetne egyet a feleségével? – Kati 
nem jöhetett vissza, hiszen dehogy engedték.
–  Tán látták,  hogy nem érnek vele semmit,  megapadt  a teje a nagy 
keserűségben – véli a kománé. – Akkor aztán mért ne engedték volna?
– Még oda sem érhettek Szinyérre, meg sem tudhatták – véli a koma, s 
legyint.
– De akkor hát ki vitte el a szűrt? A vasfazekat? Az egyik párnát?
Hát erre nincs mit mondani. Most a bíró szólal meg levett süveggel:
–  Akárhogy volt is, akárki  volt is, nekünk nincs  más  dolgunk, mint 
hogy   a   halottakat   eltemessük.   Annak   a   szegény   Miskának   állatjait 
hűségesen   lássuk   el,   s   osztozzunk   meg   rajta,   ha   felesége   egyszer 
visszajönne, visszaadhassuk. Ha nem azt, borját vagy csikaját. Koporsót 
meg   fejfát   faragjunk,   emberek,   s   adjuk   meg   tisztességgel   neki   meg   kis 
gyermekecskéjének, amit megérdemelt. Ezt kívánta bizonnyal az is, aki a 
házban járt, máskülönben nem gyújtott volna gyertyát nekik, s nem takarta 
volna be őket ezzel a szép vászonlepedővel.
…Mintha egyszerre változott volna a kép. Kati felriadt. Most ébredt rá 
megint, hol van. Álmodott előbb, vagy igazán mindent látott? Borzongva 
tekintett körül, s amint egy hintázó  gallyon kis madárfészket vett észre, 
benne   két   boldog   fiókával,   akkor   kezdett   egyszerre   keservesen   sírni. 
Mostanáig csak mintha követ hordozott volna magában, nem szívet. Tett, 
cselekedett, gondolkozott, csak nem tudta magába venni igazán, mi történt. 
Most magába vette, de nem hitte, nem hihette. Csapkodta a fejét, tépte a 
haját,   de   hangos   jajgatást   nem   engedett   magának,   hogy   a   gyermek   ne 
riadjon. Csak csikorgatta a fogát, mint Miska a bot alatt.
S hogy elfáradt volna, és újra behunyta a szemét, mit látott? Éjszakai 
sötétségben derengő holdfényt, az út közepén a hasas embert a lovával… 
őt magát, amint hozzávágja a vasfazekat… a ló elugrik, belevonszolja a 
szétguruló   parázsba   a   hasas   embert…   beleforditja   arccal…   a   bajusza, 
szakálla   pattogni   kezd,   bűzleni,   pörkölődni…   aztán   a   szél   lobogtatja   a 
lángot… az égni kezd…
Megint felriadt Kati, megint felkapta a fejét, megint körülnézett.
S elmeredő szemmel azt látta most, hogy hajnali derengésben egy kis 
fecske   száll   le   kíváncsian   valami   ágra,   s   néz,   néz…   Az   úton   fekete 
csontfélék, ruhafélék, bőrcsizmafoszlányok, minden darabból külön száll 
felfelé a vékony, szürke füst.
Mintha nehéz ételt evett volna, s az nyomná a gyomrát, összegörnyedt, 
a zsombékos  kis  sziget  szélére  támolygott,  adta volna ki. De nem bírta 
kiadni. Benne maradt, csak émelygett.
Visszaült   a   gyermek   mellé,   átfogta   két   térdét,   haja   úgy   lógott 
csapzottan, boglyasan, amint megtépte, fejrevalója hátracsúszott. Most már 
az neki mindegy. Kezére nézett, kormos volt, piszkos volt. Az is mindegy.
Oldalt nézett, a szűr alsó szélén ragadós fekete foltot látott meg. Ez már 
nem volt mindegy.
Feltört a könnye megint.
Miska vére ez.
Megcsókolta a szűr szélét, s úgy tört ki belőle a sikoltás, hogy felébredt 
a   gyermek.   De   egy   pillanatra   elfeledte,   csak   a   fájdalmát   tudta   érezni 
szörnyűségesen.
Később aztán, hogy megszokta a bánatot, mint kutya a szöges örvét, 
marha a jármot, kezdett gondolkozni, mi lesz hát ezentúl. Eljött, el kellett 
jönni. Hol találnak fedelet, s miből ad enni Annácskának?
 Mit tehetne? Szolgálatba állni? Kihez? Hol? Ki tudja, hová kerül, ki 
tudja, mit tennének a gyermekkel? Nem kell neki senki, semmi kenyere, 
nem, csak a magáé, ha akárhonnan szedi is, ha lopja is…
Éjszaka   volt   megint.   Hozzászokott,   hogy   inkább   nappal   alszik,   de 
éjszaka virraszt, nehogy valami állat jöjjön a közelükbe.
Látta,   amint   mennek   majd   az   országúton,   koldulnak,   itt   lopnak,   ott 
megkergetik   őket…   megborzadt,   s   felnyitotta   a   szemét.   Miért   lát 
mindenfélét, miért lát olyan tisztán, mintha csak ott lenne?
S egyszerre megállt a szíve verése egy pillanatra.
Tudta már, miért van ez.
Verni kezdett megint a szíve bolondul. Tudta már azt is, miért olyan 
nehéz a gyomra, hogy kiadna valamit magából, s nem bír.
Ölt. Embert. Bírt ölni. Ő, aki soha állatot nem bántott, mint ahogyan 
Miska is szánta az állatot. Hányszor nevetett rajtuk a szomszédasszony, 
hogy   egyik   sem   szívesen   öli   le   a   csirkét,   de   mikor   néhányszor   már 
áthívták, inkább mégis Miska vállalta magára. Ő gyorsan, ügyesen elvágta 
a nyakát, ha sajnálta is, a szomszédasszony kezében meg soká csapkodott, 
kínlódott.
A hasas ember meghalt. Elégett.
Megborzongott. Ő is ilyen sorsot érdemel most már, mert ölni nem lett 
volna szabad. Miska nem jön azért vissza, Gáspárka sem.
Csak   saját   magát   rekesztette   kívülre   a   mennyországból,   csak   saját 
magát   átkozta   el   vele,   hogy   haláluk   után   is   Isten   tudja,   mikor 
találkozhassanak…
S   ez  miért  történhetett   így?  Miért,   hogy  annyira   elfogta   valami  vad 
indulat, mikor meglátta a hasas embert a holdfényes országúton? Ahelyett, 
hogy megbújt volna, hogy várta volna, míg elmegy – hiszen nem látta őt 
meg a hasas ember, nem is kereste, nem is vélte a közelben!
Tán mégis nem Isten szolgálója ő, hanem az ördögé? Mostanáig csak 
járta a templomosok útját, de néha már előbb is kavargott benne valami, 
amiről nem tudta, mi lehet. Mi mindent meglátott, ami csak a bűbájosok 
tudománya   szokott   lenni!…   Meglátta   a   földesúr   fiát,   mikor   hazajött   a 
fogságból, megérezte a bajt, meglátta most is, hogyan temetik el Miskát 
meg Gáspárkát a szomszédok. S ha nagyon kimeresztette a szemét, látta 
Miskát   meg   a   csöpp   gyermeket   a   fekete   földben,   a   fiúcska   drága   kis 
füléből   féreg   mászik   elő,   s   Miska   kerek   arcáról   foszlik   már   a   hús… 
megborzadt, mégis látta.
Látó asszonyokkal van ez így.
S jutott az eszébe még sok más is gyermekkorából, mikor előre tudta, 
mikor várja otthon valami baj, s elcsavargott a határba részeg apja, süvöltő, 
magából kikelt mostohaanyja elől. Meg mikor az anyja is élt még, s beszélt 
neki mindenféle régi dolgokat.
Anyja   nagyanyját   boszorkánysággal   vádolták,   s   majdnem 
agyonkövezték.
Annak az anyja fiatalon  halt meg, valami  szép várban, ami az övék 
volt, s a kislányt nagyanyja vitte magával Libethbányára, ahol házuk volt 
valaha. De ennek a nagyanyának is sokat kellett szenvedni, mert többet 
tudott,   mint   más.  Egyszer   tavaszidőn   bemártották   a  vízbe,   hogy  lássák, 
fennmarad, vagy lemerül. Lemerült, beteg lett, úgy halt meg…
Hát ha már ennyien voltak boszorkányok, hátha ő is az? Hátha ezért 
kellett ennyi csapásnak rá jönnie? Mert verekszik benne a jó meg a rossz? 
Töredelmesen érezte most Árva Kati, hogy talán több volt benne a gonosz, 
mint a jó, mindig.
Jaj, hát csak ez a kis ártatlan, az ő leánykája ne szenvedjen meg érette! 
Jaj, inkább csak ő, inkább csak ő halálig vagy azon is túl.
S talán segít rajtuk a sátán? Ha már az ő szolgája, hadd legyen hát az! S 
lesz, ha kell, boszorkány, ha kell, látó asszony, kenőasszony. Azzal majd 
keres   pénzt,   azzal   majd   felneveli   Annácskát,   de   úgy,   hogy   jobb   sorsot 
adhasson neki, mint volt az övé.
El   fogja   küldeni,   amint   valahogy   lehet   maga   helyett   Gáspár 
nagybátyjával Vihnyére. A rokonokhoz. Ott lesz neki jó…
…Hosszú   volt   a   tél,   mindegyre   erről   mesélgetett   Annácskának,   s 
mindegyre ismételgette magában, mi mindent hallott anyjától, mit tudott a 
nagyanyja, meg annak az anyja meg a többi tudományos asszonyok még 
sokkal régebben.
– Lám, a szita szőre sem jut az eszembe, ha nem hallottam volna, hogy 
valamelyiküktől három szál szőrt kért egy gonosz rokona, hadd ronthatná 
meg. Sárga kutya szőréből adtak neki, s a kutya elpusztult! Hát én meg a 
szitából húztam szőrt…
 Most már maga sem tudta, Prinyi Panna varázsolta el a szitát, vagy 
talán,   akarva   nem   akarva,   ő   maga?   És   nem   Prinyi   Panna   hagyta­e   rá 
halálakor a bűbájosságot? Addig ártatlan volt tőle, vagy örökölte mégis?
Nehezet   lélegzett   szegény,   s   meredt   maga   elé   a   sötétségbe,   a   hideg 
ködbe, tovább… Megzavarodott előtte minden.

–  Tüzet   a   látó   asszonynak!   Tüzet   adjatok!   –   Ment   végig   a   falun 

előrenyújtott   kézzel,   előregörnyesztett   fejjel,   boglyas   haja   előrelógott   a 
kendő alól, meredt volt a tekintete.
–  Aki tüzet ad a látó asszonynak, annak a házát megkímélem minden 
bajtól! Tüzet adjatok!
Innen is, onnan is kitekintett valaki bámészan. Ki ez? Honnan jött? Ki 
lehet? Ki ismeri?
Csóválták a fejüket, s összenéztek.
Hanem Börcsök bátya ráismert nyomban.
–  Nini!   Ezzel   találkoztam   én,   ezzel   osztottam   meg   a   lepényt,   ez 
mondta, hogy örömöm lesz még ma, s volt is!
Éppen a kocsma felé tartott. S óvatosan felemelte az ujját.
– Gyere, na. Adunk tüzet. Hanem aztán háláld is meg jóval!
– Meghálálom! – mondta mély hangon a látó asszony. – De bögrét is 
adjon kend, mert a tenyeremben nem vihetem a parazsat.
Adtak neki vasbögrét is. Amint indult visszafelé, megint integetett neki 
valaki. Megállította.
– Látó asszony kend?
– Aaaaazz vagyooook.
Olyan ijesztő, lassú, mély hangon tudta mondani, hogy megborzadt, aki 
hallotta.
–  Beteg   az   uram   három   nap   óta,   valami   görcs   van   rajta,   csak 
hánykolódik. Nem nézné meg, mi baja?
A látó asszony bement. Megnézte a beteget. Valamit mormogott, jobb 
keze kisujjával végigsimogatott rajta jobb arcától a jobb lábahegyéig, bal 
arcától a bal lábahegyéig.
– Holnap eljövök megint, ha addig jobban nincs, majd megfürösztjük.
 – S mit adjak érte?
–  Csak   amit   szánt   kend,   azt   adja   nekem.   Ha   többet   kérek,   kifut   a 
kezemből, ha kevesebbet hoz, kiejti a küszöbön.
Jött az asszony. Hozott egy kis túrót, egy kis szalonnát, s megbotlott a 
küszöbön. Vörös lett a füle hegye is, mert csakugyan előbb gondolta, hogy 
a kövönsültből is kellene adni egy darabot. Visszafordult elszégyenkezve, s 
hozta.
A látó asszony ruhájába vette, amit kapott, fél kézzel fogta a parazsas 
bögrét, s ment visszafelé. Sietett, szinte mintha a szél is segítette volna. 
Fújta előre a haját, százszor megázott, százszor megszáradt fejrevalóját, 
ágtépte, sárkoloncozta fakótarka rokolyáját, szakadt pendelyét.
Mikor kiért a falu végére, látta, hogy a réten suhancok játszanak. Nem 
akart arra menni. Kitért az útjukból. Hátha rákiáltanának, hátha kiütnék a 
kezéből   a   parazsat?   Minden   kitelik   az   ilyenektől.   Lejjebb   fordult, 
megkerült   egy   kis   dombot,   s   gondolta,   úgy   vág   át   a   nádasig,   ezen   az 
oldalon.
S   amint   a   domb   mögött   az   erdőszélre   ért,   a   rügyesdő   ágak   közt 
egyszerre kis kunyhót látott meg, féloldalra roggyant, kontyos, széltépte 
nádtetővel.   Tárt,   féllazsnakra   szakadt,   fonott   ajtaját   a   szél   nyikorgatta, 
ablakán a lantorna csillag alakban repedt szét, akár Prinyi Panna ablakán… 
s a ferde kis udvar is olyanféle volt.
Árva   Kati   benézett.   Odabenn   csönd   volt.   Már   megfordult,   hogy 
továbbmenjen,   mikor   egyszerre   meghökkenve   állt   meg.   Valami   nagy 
csontba botlott.
Bizony emberi csont volt az. Lábszárcsont.
Arra tovább még egy. Aztán a koponyát is meglátta. Kissé messzebb, 
még félig olvadó hókupac alatt egy fél bocskor s egy rövidnyelű kis balta 
feküdt meg egy farkas lompos farka, csontrarágott hátsó része.
Körülnézett, hallgatódzott. Sehol senki. Egy kis kékcinke ugrándozott a 
legközelebbi fán.
Továbbment a látó asszony a parazsas bögrével, túróval, szalonnával, 
friss  bodaggal, s már  azon törte a fejét, szóljon­e valakinek,  vagy csak 
költözzön be szó nélkül az árván maradt kunyhóba.

*
 Háromszor   hétféle   fűvel   főzte   a   látó   asszony   a   fürdővizet   Madzag 
Péternek,  mert   jobban  lett  ugyan  valamivel   másnapra,  mégis   úgy  vélte, 
nem   fog   neki   ártani.   Különösen   a   derekát,   ha   mozdította,   úgy   érezte, 
mintha   valami   rögtön   megszakadna   benne.   Ugyanakkor   meg   is   füstölte 
Látó  Kati  a  beteget   tömjén,   zab,  birsalmafalevél,   disznóganaj,  kakastoll 
meg seprűből szakajtott három szál vessző füstjével. Végül meleg követ 
rakott az ágyába, a dereka mellé, s a forró füves lével úgy megizzasztotta, 
hogy szinte csöpögött róla a víz. Akkor betétette erősen az ajtót, hogy ki ne 
mehessen  a betegség   – mert   hátha  majd  visszajön  máskor!  –,  odaállt   a 
sarokba a beteg ember feleségével együtt, s ketten ütötték, verték azon a 
helyen   a   földet,   ahol   Kati   a   betegséget   a   beteg   ember   testéből   való 
kimenekülés után kuporogni látta. Olyan, mint egy kis ördög, hegyes a füle 
– mondta. Kimelegedtek mind a ketten, s akkor felegyenesedett Látó Kati.
– Hát ezt agyonvertük. Nem fog visszajönni.
Ő maga seperte ki aztán a házat, s mindenfélét susmogott közben, de a 
betegnek hátat kellett fordítania, s még jól be is takarták, hogy ne lássa, ne 
hallja, mikor kisöprik a betegséget a közeléből.
Hogy ezt is elvégezték, Látó Kati jól ledörzsölte Madzag Péternével 
együtt a meggyógyult embert, s mikor száraz inget adtak rá, az csak felült, 
s nagyot fújt.
– Ehetném – mondta.
Nem csoda, hogy ezután nagy híre terjedt Látó Katinak.
A faluszéli kis házban egy öreg halász lakott, de a télen vagy a farkasok 
ették meg, vagy ő ütött agyon egy­két farkast, s aztán a nagy munkától 
gyengült el annyira, hogy ott halt meg a kunyhó előtt? Hagyták, költözzön 
helyébe a látó asszony.
Úgy   állt   a   kunyhó,   hogy   éppen   mögötte   kezdődött   a   nádas.   Egyre 
hallatszott   a   susogása,   ha   csak   kicsi   szél   fújt   is.   Körös­körül   nagy   fák 
hajolgattak a viharban. Örökzöld futott fel a viskó tetejére, s mire nyárba 
fordult az idő, telis­teli volt sárga meg kék virággal.
A falubeliek ritkán jártak erre, mert féltek a lidérctől. Az öreg halász 
sokat   riasztgatta   őket   vele.   Nem   szerette,   ha   a   közelben   ólálkodnak,   ki 
tudja,   miért.   Látó   Kati   is   jobban   örült,   hogy   egyedül   hagyják   őket. 
Annácskát dugta a szemük elől, nem engedte elcsavarogni, a faluban járni, 
más   gyermekekkel   játszani.   Még   hogy   majd   csúfolják,   kővel   dobálják? 
Inkább elvitte magával be a láp belsejébe, vissza a kis zsombékos szigetre. 
Ott a fűzfára ültek, míg Kati romlott húst tett ki csalétkül halnak, ráknak, s 
mesélgettek, játszottak együtt.
Talán nem hiszi senki, de sokszor boldogok voltak  így. Ki tudja azt 
más, mit tesz anyának lenni? Ölben tartani a gyermeket, arcát a melléhez 
simítani, hogy együtt dobogjon a szívük, s álmodozni róla, mesélni róla, mi 
lesz, ha megnő?
– Aztán, lelkecském, neked sohasem szabad elfelejtened, hogy Gáspár 
bátyát   kell   megkeresni,   hadd   vigyen   el   Vihnyére.   Azért,   ha   énnekem 
valami bajom esne, vagy elvinnének tőled, egy szikrát se ijedj meg, elő se 
bújj a házból, csak amint lehet, szaladj mindjárt ide, a fűzfához, s ebben 
aludj.   Másnap   meg   ne   Bűd   felé   indulj,   hanem   visszafelé,   Ludasnak, 
Láposnak,  ott   már   nem  ismer   meg  senki,   úgy  megnőttél.  Amíg   Gáspár 
bátyával   össze   nem   akadsz,   vagy   én   vissza   nem   tudok   szökni   hozzád, 
beállasz   szolgálónak.   Megmondod:   szegény   árva   vagy,   szívesen 
dolgozgatsz,   amit   tudsz.   Libát   őrzöl,   udvart   söpörsz,   tudsz   fonni,   kását 
keverni, lencsét szemelni, gyermekecskét ringatni. Aztán csak várj, mert 
tudod, én akkor is visszaszöktem, amikor négyen vigyáztak rám, és gyors 
szekéren vittek…
Annácska erősebben belekapaszkodott az anyja nyakába.
– Inkább mennénk együtt, megkeresni Gáspár bátyát. Az lenne jó.
–  Persze, hogy együtt  megyünk, ha lehet, kis  bolond. Hiszen  így is 
együtt   megyünk,   mert   majd   összeakadsz   velem   megint.   Ne   félj,   én 
megkereslek, akárhol vagy is.
– És ha nem vállalnak szolgálónak sehol?
–  Akkor majd azt kiáltozod: Adjanak, jó emberek, valamit a szegény 
árvának Jézus nevében! Adjanak valamit! S énekelsz. Megértetted?
Csak   bólintott.   Odafúrta   szöszi   fejét   az   anyja   nyakába   erősen,   s   a 
szemét behunyta, elhallgatott. Így ültek, s nem törődtek vele, hogy odakint 
a vízben egy nagy csuka csapdos kétségbeesetten, mert beleakadt a görbe 
szegből ütött horog a kopoltyújába.

*
 Egészen jól éldegéltek. Nem éheztek. Csak Kati dünnyögött magában 
néha, hogy jön majd a tél, s mi lesz megint? Nem tetszett neki, hogy itt 
farkasok   járnak   olyankor.   Köveket   hordott   össze,   árkot   ásott,   az   ajtót 
megigazgatta, ahogyan tudta. Figyelte, hol dudál be a szél, s talált valahol 
agyagot,   azzal   megtapasztotta   belül  a   tűzpadkát,  az   egész  földet   meg   a 
falakat s hiút, hogy ne legyen nedves majd nyirkos időben sem. S mikor a 
tapasztással elkészült, nagy tüzet rakott odabenn, hogy csak úgy pattogott. 
Azt hitte Annácska, felgyullad a ház, s keservesen sírt félelmében. De meg 
volt az sározva jól, s mire bementek, kormos, füstös volt minden, hanem 
olyan kemény, mintha kővel lett volna kiverve. Látó Kati aztán soká hordta 
a vizet a láp széléről, s nem restellt iszappal, homokkal dolgozni, súrolni, 
míg csak le nem mosta a kormot, füstöt. Azontúl, ha a padkán tüzet raktak, 
lassan átmelegedett nemcsak az egész padka, de még a föld meg a fal is. 
Mintha csak kemencében laktak volna.
Most aztán nem féltek már a széltől. S az éhségtől sem félt Látó Kati, 
mert mint a hörcsög, annyi mindent gyűjtött jó előre. Mindenütt hallotta, 
hogy   így   meg   amúgy,   ínség   lesz   a   télen,   ő   csak   hallgatott.   Harmadik 
faluból is jöttek hozzá, ki jajjal, ki bajjal. S hordták, amijük volt. Már két 
vermet ásott, abba rejtette a kincseit. S elmúlt szépen a tél.
…Vagy két évvel később történt, hogy egy asszony nagy jajgatással 
összeesett, s az ura úgy gondolta, ki tudja, miért, hogy Látó Kati rontotta 
meg. Látó Katinak hírül hozták a dolgot, de ő tagadta.
–  Nagyon   jól   tudhatja   azt   Kesely   Vince,   mi   miért   történt   –   üzente 
vissza. – Az asszony azért beteg, mert az ura mást szeret. Énrám ne fogják. 
Én ha tettem volna, meggyógyítanám, de nem tettem, nem is gyógyíthatom 
meg.
Kesely Vince csak olyan ember volt, mint a többi. Nem tudta lenyelni 
az olyan igazságot, ami az ő bűnére pirított volna. Valami szert kevert a 
felesége   ételébe,   amit   attól   a   másik   asszonytól   kapott,   s   előre 
megbeszélték, hogy mindent ráfognak majd Látó Katira.
Hogy még egyszer üzentek érte, s maga a beteg asszony is sírva kérte, 
jöjjön el, jó, odament. De négyszemközt maradt vele. Adott neki valami 
főzetet, attól Kesely Vince felesége meg is gyógyult sokak nagy örömére, 
de mások bosszúságára.
 Aznap este, mikor hazafelé tartott Látó Kati, egyszerre valami kő repült 
a lábának. A bokáját érte, de úgy, hogy ökölnyire dagadt.
Lehet, hogy látta, ki volt, de mondják, semmiféle orvos nem tudja a 
maga  baját   gyógyítani.   Az  is  igaz,   hogy  éppen  abban  az  időben  volt   a 
legtöbb dolga, s nem fekhetett le a lábát borogatni.
Ettől fogva sántított.
Kesely  Vince haragosa  maradt  azontúl  is, mert  Kati  mondott  egyet­
mást a feleségének, s nagy harag lett a dologból. A sógorai rátámadtak 
egyszer, s elverték. Látó Kati nem sokat törődött vele, csak érezte, tudta, 
hogy ha a hasas ember meghalt, itt van helyette ez a másik, aki halálos 
ellensége lesz mindig.
– Hát csak ne felejtsd el, lelkecském – mondogatta, mikor este otthon 
üldögéltek   a   jó   melegben,   s   odakint   a   hóvihar   kavargott,   a   farkasok   a 
kőkerítés mögött ordítoztak, s a fagyott nádas zizegett és suttogott. – Ne 
felejtsd el, hogy akármi történik is, Gáspár bátyád majd elvisz Vihnyére 
téged, s ott jó dolgod lesz nagyon…

Dóczy Sebestyén meg Muner Anna békén aludtak már akkor, s nem 
vártak senkit, semmit, Gáspár meg, a vén katona előbb Vác alatt járt, aztán 
Budának   indult   a   sereggel.   S   bár   mostohafiai   voltak   a   vezérnek   a 
magyarok,   csak   kitettek   magukért,   s   éhesen   is,   zsold   nélkül   is   vitézül 
verekedtek. Annyira, hogy Buonvisi nuncius 1686. vízöntő havában, 24­én 
a kálvinista Petneházy ezredest aranylánccal tüntette ki, s a pápa áldását 
küldte   reá.   Dóczy   Gáspár   dicséretet   kapott   ugyanakkor.   Buda   ostroma 
heteken   át   folyt   már.   Keresztények   és   törökök   sok   vért   veszítettek. 
Megsebesült a fiatal Jenő, savoyai herceg is. Lotharingiai Károly szerette 
volna   siettetni   az   ostromot,   hogy   elkészüljenek,   mielőtt   Szulejmán   a 
seregével megérkezik, de amit nem lehetett, azt nem lehetett.
Nagyboldogasszony havának nyolcadikán jelentek meg a császári sereg 
közelében a török előcsapatok, vagy tízezer janicsár s ötezer szpáhi. És a 
gyülevész mindenféle nép, mely csak pusztítani, de nem harcolni jött. Nem 
akart mérkőzni Károly herceg seregével a török, hanem Budára próbálta 
becsempészni az új csapatokat.
 Tizennegyedikén   próbálkozott   a   pogány   először.   Valami   kilencezer 
szpáhi   és   janicsár   tört   előre,   s   igyekezett   a   vár   felé.   De   a   császáriak 
szembefordultak velük, s egy kis magyar lovascsapat oldalt rohanta meg 
őket.
A   véres   közelharcban   Dóczy   Gáspár   is   ott   küzdött.   Inas,   sovány 
karjában   forgott   a   szablya.   Lovát   kilőtték   alóla,   gyalog   vágott   neki   a 
töröknek.
S egyszerre egy szpáhi rontott reá. Dóczy Gáspár megdöbbent. Mert 
mintha   önmagát   látta   volna   jönni,   tükörből.   Öreg   fegyveres   volt   már   a 
szpáhi is, az ő korában lehetett. Bajusza fehéren lógott. S másképpen is 
minden vonása szakasztott mintha az ő mása lett volna. Épp csak hogy 
csákó helyett turbán volt a fején.
Összekapaszkodtak dühösen, de olyan volt ez messziről, mintha csak 
rég látott rokonok ölelték volna meg egymást.
Akkor robbant  fel nem messze tőlük egy puskaporral,  vasszegekkel, 
kövekkel töltött mozsár. S közösen találta  őket egy elrepülő  nagy tüzes 
vasdarab.  Úgy  dőltek  el,   ölelkezve.   Összefolyt  a  vérük,  egymás   mellett 
hullt le a kardjuk.
A szpáhi nagyapjának anyja valami Anna nevezetű magyar rableány 
volt, akit Libethbányáról hurcoltak el kiskorában a harácsolók. Mindig azt 
kívánta, hogy legalább az ő maradékai jussanak el a hazájába, ha már ő 
maga nem mehet vissza, s nem pihenhet ottan. Azok találkoznának az ő 
szeretteivel,  kedves  rokonaival,  s  elmondanák,  milyen  sírva emlegette  a 
hazáját utolsó percéig.
Talán el is mondta Dóczy Gáspárnak a szpáhi. Talán összeölelkezve 
maradtak továbbra is, így indultak fel a felhők lépcsőjén a másvilág kapuja 
felé…

Látó   Kati   éppen   szárazkötést   tett   egy   kisgyermek   összezsugorodott 

kezére   malomból   való   fecskefészek,   kukorica,   nyárfalevél,   marhaszőre, 
rontófű meg óháj keverékéből. Akkor neszeit fel reá, hogy nagy lárma van 
az utcán.
 Kesely   Vince   füvet   kaszált   nemrég,   s   valamiképpen   megsértette   a 
kaszával a lábát. Találkozott hazafelé Látó Katival, s rákiáltott, gyógyítsa 
meg a sebet. De Látó Kati sietett, nem akart megállni, sőt azt mondta:
–  Aki vétkezett, bűnhődjék, most legalább tudja, mi az, ha a lába fáj 
valakinek. Gyógyuljon be magától a seb, ha akar.
A   seb   nem   akart   begyógyulni,   inkább   egyre   rosszabbodott,   s   már 
feldagadt   Kesely   Vince   egész   lába.   Felesége   sírt,   a   szeretője   meg   azt 
kiabálta, hogy Látó Kati rontotta meg, ha nem segít rajta, törvényre kell 
vinni a bestét!
Ezért   volt   a   nagy   kiabálás,   őt   keresték.   Bejöttek   az   udvarra,   s 
fenyegették Katit, hogy így meg úgy, ha nem jön, baj lesz a dologból.
–  Mit csináljak? – kiáltotta Látó Kati. – Az mely ördög megrontotta, 
gyógyítsa is meg, én nem tehetem. Nyíltan megmondom, nagyobb énnálam 
az, aki a sebet csinálta, nekem nem lehet meggyógyítani.
De hiába ellenkezett, vitatkozott, hiába sírt is, esküdözött is, vitték. Ott 
feküdt már Kesely Vince a szalmán, a háza közepén, a felesége egészen 
belenyugodott, hogy vége, csak halkan szipogott. Hanem a szeretője, az 
kint kiabált a ház előtt, s az öklét emelgette.
– Ha meg nem gyógyítod, ilyen­olyan boszorkány, az urakhoz megyek 
panaszra, meglátod!
Látó Kati letérdelt melléje, megkente, megfüstölte, mindenfélét tett, de 
úgyis tudta, hiába.
Még   mialatt   ő   ott   volt,   elfordult   a   szeme   Kesely   Vincének,   nyelvét 
kicsit kitolta a szájából, nyála kifolyt, s meghalt.

Azon  az  estén   hideglelősen   ült   Látó   Kati  a   házában,   ölében  tartotta 

leánykáját,   és   mondta,   mondogatta   sietve,   szinte   hadarva,   mintha   félne, 
hogy nincs már sok ideje reá:
–  Amit   tanítottam   neked,   ne   felejtsd…   Ki   ne   jöjj   a   házból,   amíg 
láthatnak, de amint csönd van odakint, bújj el a nádasban… aztán indulj 
útnak   Ludas   felé,   s   keress   szolgálatot,   míg   én   meg   nem   talállak   majd 
egyszer…
 De aznap éjszaka semmi sem történt. Másnap sem. Idő telt belé, míg 
Kesely Vincét eltemették, a tort megülték, a szeretője útnak indult, az urak 
elé bocsátották, s ott meghallgatták.
Már szinte elfeledkeztek mindenről a faluban, tán maga a feljelentő is. 
Csöndes kora őszi alkonyat volt, hogy a kisbíró két hajdúval csak befordult 
az erdő szélén, s jött egyenest Látó Kati háza felé.
Látó Kati nemhiába  volt boszorkány, meglátta  őket.  Úgy, mint volt, 
felugrott,   s   szaladt   ki,   egyenesen   neki   az   erdőnek.   Sikoltozva,   jajgatva 
rohant ide, rohant oda, nagy nehezen  fogták el, mert  a sánta lábával  is 
erősen tudott futni. Jó távolra jutottak közben a kunyhótól, nem is látszott 
már a fák között, úgy elhagyták.
S mikor minden elcsöndesedett, előjött a kis Anna, mint ahogyan az 
anyja lelkére kötötte. Kis batyu a karján, benne lepényke, sült kukorica, két 
alma. Meg egy kis fabábu. Ezt vitte magával. Úgy tűnt el a nádasban, mint 
valami kis vízipatkány. Egyszerre nem volt sehol.

Csík Mihály vallotta  Látó  Kati perében a törvény előtt,  hogy mikor 

parancs szerint kitisztogatta volna a boszorkány putriját, találta  benne a 
következőket: öt vagy hat cserepet, kiben zöld szerek, kenőcsök volta. Két 
koszorú hagymát. Egy emberkoponyát. Szentelt tömjént. Szentelt viaszt. 
Méhanyafüvet. Jó nagy bicskát. Kovát. Pásztoroknak való szűrt, alsó végén 
alighanem   száradt   emberi   vér   lehet.   Egy   pihevánkost.   Aranyszélű 
imádságos   könyvet,   ki   tudja,   honnan   szedte­lopta   az   incta.   Egy­két 
zacskóban   füstölőt.   Két   fakanalat.   Gyermekleánynak   való   szakadozott 
inget. Kis üstöt.
Egy   zacskó   levágott   körmöt.   Egy   sodort   csomóban   kétféle   hajat, 
világosabb szőkét meg sötétebb gesztenyeszínűt.
Mikor   Katit   odavezették   a   bírái   elé,   csöndesen   viselkedett.   Nem 
kiáltozott,   nem   átkozódott,   mint   a   többi   boszorkányok   tették,   nem   is 
tagadta   a   tudományt,   sőt   büszkén   mondta,   hogy   ismeri   a   füveket,   és 
bűbájosságokat végzett, de készakarva soha senkit meg nem rontott. Arra a 
kérdésre, hogy tud­e repülőkenőcsöt készíteni, azt felelte, hallotta ugyan, 
hogy lózsírból, kutyazsírból meg madárcsontból lehet ilyent csinálni, de ő 
soha nem próbálta. Ha próbálta volna, s elrepült volna, most nem lenne itt.
A per annak rendje és módja szerint lefolytattatván, miután az incta 
nem tagadott semmit, sőt beismerésben volt, hamarosan befejeztetett. Látó 
Katit, a büdi boszorkányt tűz általi halálra ítélték.
Látó   Kati   erre   sírva   fakadt,   s   a   bírák   nagy   csodálkozására   összetett 
kézzel köszönte meg, hogy így levezekelheti a bűnét. Mert –  mondotta – 
nagy bűne van neki. Embert ölt egyszer, ha nem is boszorkányoskodással, 
másként, s az tűz által halt meg. Ha ő is tűz által halhat, talán megbocsátja 
neki a jó Isten az ő minden vétkeit, és a másvilágon együtt lehet azokkal, 
akiket szeretett.
Máglyára vitték még abban az esztendőben.

A nap szépen sütött. Nemrég esett, de felszáradt már a föld. A védett 
dombok között  békés  város  feküdt.  Tavaly  nagy harcok  voltak  erre, de 
most már gyógyultak a sebek, lassan­lassan eltűntek a romok a gyom meg 
cserje alatt, s meghúzódott mindenki, ahogyan tudott.
Az országúton kis tízéves forma leányka bandukolt mezítláb. Rongyos 
pendely rajta. Éhes volt, fáradt volt. Megállt az első ház előtt, s rákezdte 
vékony gyerekhangján:
–  Elmennék   szolgálni,   jól   tudok   söpörni,   szöszt   fonni,   kisgyereket 
ringatni, libát is őrzök…
Várt kicsit, de nem jött válasz reá. Tudta már, hogy így szokott lenni, 
de azért csak rákezdte a másik ház előtt is:
–  Elmennék   szolgálni,   jól   tudok   söpörni,   szöszt   fonni,   kisgyereket 
ringatni, libát is őrzök…
Meg sem mozdult senki, semmi sehol.
Akkor rákezdte siránkozó, elnyújtott hangon:
–  Szegény   árva   vagyok,   két   napja   nem   ettem,   vessenek   valamit   a 
szegénynek… Siketek maradtak a falak.
Közelebb ment Annácska a sövény ajtóhoz, s énekelni kezdett:

Ficfa alatt vigalom,
 Ott táncoljunk, angyalom.
Ficfa alatt sírhalom,
Ott pihenjünk, angyalom…

–  Hallod, ne kántálj itt, beteg van a háznál! – kiabált ki egy asszony 
hangja. – Még majd ideénekled a nagyobb bajt… nesze, no, vidd!
S kiadott neki egy darabka száraz ételt. Máshol egy poltura került. Így 
ment Anna tovább, s már ismerték, már utánakiabálták a gyerekek:
– Ficfa Anna… Ficfa Anna…
…Éppen   száz   esztendeje   telt   annak   a   napnak,   hogy   Menyhárt   úr 
megátkozta a halott Patócsy Katalint.

Folytatása következik:
PERCEG A SZÚ
UTÓSZÓ
KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA REGÉNYVILÁGA

A TETRALÓGIA

Kosáryné   Réz   Lola   (Selmecbánya,   1892   –   Budapest,   1984)   írónő. 

Vajon   mit   tudhat   róla   a   mai   olvasó?   Most,   halálának   közelgő   25. 
évfordulóján,   hogy   élete   főműve   kiadásra   kerül,   célszerű   kicsit   jobban 
megismertetni az olvasókkal.
A   Szerző   leszármazottai   közül   én   vagyok   az   egyetlen,   aki 
irodalomtörténettel   (is)   foglalkozik   „szakmaszerűen”.   Már   korábban   is 
biztattak  ismerősök, hogy írjak róla, hiszen élete  utolsó évtizedeiben én 
voltam »irodalmi bizalmasa«, de mindig azt mondtam, hogy előbb legyen 
valaki   idegen,   aki   felfigyel   rá.   És   eljött   ez   az   idő.   Idén   több 
irodalomtörténész(hölgy)   is   foglalkozott­foglalkozik   Nagymamával,   s   a 
Kiadó tervbe véve főművének megjelentetését, felkért, hogy ismertessem 
meg lehetőség szerint az olvasóval.
Kosáryné   Réz   Lola   nagyon   termékeny   író   volt.   Életében   88 
(nyolcvannyolc!)   kötete   jelent   meg   –   ebből   egy   elbeszéléskötet,   kettő 
ifjúsági színielőadásra szánt jeleneteket tartalmaz és egy verses mese –, 
további 32 regénye és kisregénye csak folyóiratközlésből ismert (ez a szám 
még növekedhet, mert nem tartotta nyilván, hogy hol jelentek meg írásai), 
és 15– 20 regénye maradt kéziratban. Ami a 88 kötetet illeti, van közte 
természetesen néhány íves kisregény éppúgy, mint 30 ívnél terjedelmesebb 
»nagyregény«. S ehhez  vegyük még hozzá  a műfordításait  az  Elfújta  a 
széltől Agatha Christie regényeiig.
Felmerülhet a kérdés: hogyan tudta mindezt megcsinálni? Közben két 
gyereket   felnevelni,   jó   ideig   beteg   férjjel   foglalkozni,   szerkesztőségi 
munkát végezni? Hát az biztos, hogy eleinte nagyon kínlódott, de aztán 
hamarosan   kialakult   az   a   munkamódszere,   amely   benne   élt   akkor   is, 
amikor már reménye sem volt, hogy megjelenik, hanem a családjának írta 
ajándékként az '50­es évek olvashatatlan „szocreál” regényei helyett.
„Rájöttem – írta kiadatlan emlékirataiban hogy ha írok valamit, először 
tudnom kell  az egészet, aztán apróra lerögzíteni  az első és  végső részt, 
végül kidolgozni a közepét.” Felkelt hajnali négy körül, s mire a család 
felébredt, már készen volt a napi penzum. Rögtön írógépbe fogalmazott, 
egyetlen   példányban,   ezért   aztán   kézirat   alig   maradt   utána.   Előzetes 
jegyzeteket csak történelmi regényeihez készített.

Kosáryné   Réz   Lola   életművében   külön   helyet   foglal   el   négykötetes 

történelmi   regénysorozata,   melyet   egyszerűség   kedvéért   csak 
Tetralógiának nevezünk.
A négy kötet igen rövid idő alatt, 1942 és 1947 vége között jelent meg.

Asszonybeszéd. 1. kiadás: Bp. Singer és Wolfner, 1942.; 2. kiadás: Bp. 
Singer és Wolfner, 1943.
Perceg a szú. 1. kiadás: Bp. Singer és Wolfner, 1943.; 2. kiadás: Bp. 
Singer és Wolfner, 1944.
Vaskalitka. Bp. Új Idők Irodalmi Intézet, 1946.
Por és hamu. Bp. Új Idők Irodalmi Intézet, 1947.

Mint látható, az olvasóközönség szívesen fogadta, hiszen az első két 
kötet a második kiadást is megérte egész rövid időn belül.
Azonban a »nagy magyar irodalmi kánonba« sehogyan sem fért bele. 
Nem is férhetett, hiszen sohasem tartozott egyetlenegy klikkhez sem, így 
„szabad   préda”   volt,   márcsak   azért   is,   mert   szelíd,   de   következetes 
vallásosságával, családcentrikus szociális érzékenységével, búvópatakként 
újra­meg­újra   felszínre   törő,   ám   be   nem   skatulyázható,   jobb   híján 
„feminizmusnak”   nevezhető,  női  egyenlőséget  követelő   állásfoglalásával 
és – talán elsősorban, de semmiképpen sem utoljára – népszerűségével nem 
tudott mit kezdeni az „ítészek gyülekezete”.
 (Én magam 2009 májusában egy könyvbemutató irodalmi délutánomon 
így határoztam meg az irodalmi kánon lényegét egy kérdésre válaszolva: 
„A   hatalomhoz   közel   álló,   és   ezért   a   közfelfogás   formálásában   nagy 
lehetőséget   kapó   irodalmárok   és   kritikusok   magánvéleménye,   melyet   rá 
akarnak kényszeríteni az olvasókra”.)
Az egykorú „ítészek” eleinte afféle gyengéd, jóakaratú vállveregetéssel 
írtak   róla  („kedves,   jószándékú   írás,   mely   az   olvasó   figyelmét   csaknem  
végig leköti,  (…) jól olvasható könyv  elsősorban női olvasók számára „, 
írta Aradi Gábor az  Asszonybeszédről 1943­ban (kiemelés tőlem – NDI), 
míg   1948­ban   Kőszegi   Imre   már   be   akarta   tiltatni   műveit   a   Vaskalitka 
ürügyén írva. (Ha azonos azzal a K. I­vel, aki néhány évtizeddel később 
történelmi   regényeket  írt,   melyeket   én  képtelen  voltam   elolvasni,   akkor 
»méltóan képviselte a korszellemet«.)
Mindenesetre   az   is   baj   volt,   hogy   bár   a   regények   –   mint   látható   – 
nagyon rövid időn belül jelentek meg, tudtommal abban az időben senki 
sem   figyelt   fel   arra   (vagy   vette   a   fáradságot   hozzá),   hogy   egészként 
tekintse át a négy kötetet. Hiába nevezte Juhász Vilmos a  Por és hamut 
ismertetve „nemzedékregénynek”, mely  „az a műfaj, amelyet a közönség 
különösképpen   kedvel,   és   joggal   kedvel,   mert   a  regénynek   ez   a   válfaja  
alkalmas   arra,   hogy   az   életek   és   sorsok   látszólagos   zűrzavarában,   az  
egyéni   élet   reménytelenségén   és   hiábavalóságán   túl   valami   magasabb,  
megnyugtatóbb természetszerűségre mutasson rá.”
Az írónő ugyan valamennyi kötet elején, de különösen a Por és hamu 
bevezetésében utal a kötetek összetartozására, ám érdemben először csak 
Szabó   Magda   érzékeltette   ezt   születésének   100.   évfordulóján   a   sírnál 
mondott  (és  később kivonatosan megjelent)  beszédében,  majd  2009­ben 
Kádár Judit a  Tetralógiáról írott rövid dolgozatában végre a négy kötet 
egységét hangsúlyozta. Ő már Nagymama főművének tartja a tetralógiát, 
és   kiemeli:  [azt]  „a   tényt,   hogy   a   négy   kötet   összetartozik,   s   hogy   a  
regényfolyam  kísérlet   a női  szempontú  történelmi   regény  létrehozására, 
senki   sem   vette   észre.”…   „Aki   nem   ismerte   az   összes   kötetet,   annak  
számára   nem   válhatott   nyilvánvalóvá,   hogy   Kosáryné   az   utolsó 
háromszázötven év történetének újraírásával a történelmi önreprezentáció  
feminista megújítására tett kísérletet, melyhez hasonló próbálkozás még a 
kor nyugati irodalmában sem létezett.”
 (Megjegyzem, Réz Lola elfelejtésében az is közrejátszott, hogy 1948­
ban kizárták az írószövetségből. Az 1960­as évek közepén kísérletet tett 
újrafelvételére, de ridegen visszautasították, és szinte haláláig változatlanul 
»persona non grata« volt a hazai irodalmi   életben.  A visszavételéről  az 
értesítést már csak szó szerint a halálos ágyán vehette kézbe.)
Családunk nemzedékekre visszamenőleg érdeklődött a történelem iránt. 
Hiszen anyai nagyapja, Péch Antal komoly levéltári kutatásokat folytatott a 
vidék bányászattörténetét  illetően,  s  több könyve  meg is  jelent  ebben a 
témában.   (A   kéziratban   maradt   utolsó   kötetét   nagybátyám,   Kosáry 
Domokos rendezte sajtó alá.) Ez volt egyik alapvető forrása. De ő maga is 
nagyjából   18   éves   korától,   azaz   kb.   1910­től   szorgosan   kutatott 
Selmecbánya   levéltárában,   melyhez   a   városi   jóváhagyást   Vörös   Ferenc 
városi főjegyzőtől kapta meg, de a módszertani segítséget nagybátyjától, 
Richter Ede városi főlevéltárnoktól. Ekkor tanult meg „cédulázni”, és bár a 
cédulaanyag a végén szétszóródott a család odüsszeája alatt 1919 és 1945 
között, még én is láttam belőle néhányat a hetvenes évek elején.
A Por és hamu bevezetésében ezeket írta:
„… oda akartam vetíteni a fehér papírra a magyar asszonyt, régen és  
most.   A   magyar   asszony   lelkét   kerestem.   Virrasztó   éjszakákon   hangot  
véltem hallani a múltból. Mintha valami vízbefúlónak a hangja lett volna,  
aki szakadékos part szélébe kapaszkodik:
–  Ments  meg a haláltól!  Ments  meg a feledéstől!  Alattam  a semmi,  
mögöttem  sötét örvény, előttem a süket világ. Sírkövet állíts legalább a  
nevemmel, néhány fekete betűt adj virág helyett, valamit, ami az enyém,  
amiről rám ismernek még itt, Európa közepén, a Duna viharoktól tépett  
völgyében. Szenvedtem és vergődtem, meghaltam és életet adtam, de mi az,  
amit rólam tudnak? Csak amit a hatalmasok láttak vagy látni véltek, s amit  
a férfiak tudni kívántak, semmi más.”
Érthető tehát, hogy 19 történelmi regényéből csupán háromnak férfi a 
főszereplője. A legelsőnek, az 1921­ben megjelent Ulrik inasnak, az 1930­
ban megjelent Hamupipőkének (későbbi kiadásai A selmeci diákok címmel 
jelentek   meg),   és   a   kiadatlan  Szerencsés   Náckónak   (ennek   kéziratát 
legidősebb dédunokájának, fiamnak ajándékozta halála előtt). A  Brimi és 
Brumi  ősemberekről   szóló   történeteinek   (a   2.   kötetet   a   kiadó 
államosításakor   bezúzták)   a   főhőse   valójában   az   összetartó   család.   A 
többiben   pedig   mind   női   szempontból   nézi   a   történelmet.   Ám   ennek 
feldolgozása külön tanulmányt igényelne.
Magának   a   sorozatnak   a   megszületése   sem   érdektelen.   Az   első   két 
kötetet   élete   talán   legnyugalmasabb   alkotói   szakaszában   írta.   Ebben   a 
néhány évben kivételesen nem szakadtak sem családi, sem irodalmi (vagy 
irodalmon kívüli) problémák a nyakába. Viszont a Vaskalitka megírásának 
kezdete   egybeesik   Budapest   ostromával.   A  Por   és   hamu  pedig…   Hát 
ennek  a  története   maga  is   egy külön  regény  lehetne.  Megírta  a  szokott 
terjedelemben,   talán   fél   év   alatt.   Aztán   jött   a   kiadó   egyik   vezető 
munkatársának, Juhász Vilmosnak (később „disszidált”) a figyelmeztetése, 
hogy   ilyen   terjedelemben   kevés   az   esély   a   megjelenésre.   Ezt   a 
figyelmeztetést   a   kiadó   több   polgári   beállítottságú   szerzője   megkapta. 
Fekete István pl. ezért csapta össze a Végtelen út című regényének második 
felét. Nagymama más megoldást választott: néhány hónap alatt újraírta a 
regényét,   kb.  fele   terjedelemben.  Szereplőket   hagyott   ki  és   élményeiket 
összevonta másokéval, események maradtak ki. Az eredeti változatban pl. 
az elzüllött Körmötzy Vince fia megöli és kirabolja nagybátyját, Körmötzy 
József apátot, ám a megjelent változatban csak ennyi maradt a mintegy 5– 
6 gépelt oldalnyi (10– 12.000 „n”) anyagból:
„Sajnos,   szomorú   hírt   kell   közölnöm   önnel.   Nagybátyja   meghalt,  
tegnapelőtt temettük.” (Az eredeti változat kéziratát halála előtt rám bízta, 
innen ismerem  részleteit.  Azonban pokoli munka lenne a rekonstrukció, 
mert a papírhiány miatt az  új változatot  a régi hátára  írta, változatlanul 
hagyva a fontosnak tartott részeket.)
Viszont   élete   legvége   felé,   amikor   már   nem   tudott   gépelni,   kézzel 
megírta a regény folytatását.  Ennek mind eredeti, mind gépelt változata 
eltűnt   halála   után,   azt   hittük,   végleg.   Most   azonban   az   eredeti   kézirat 
előkerült, és ez is közlésre fog kerülni a Por és hamu végén.
A női szemléletből következik az is, hogy az olyan „fontos” és valóban 
fontos   történelmi   eseményeknek,   mint   pl.   a   két   szabadságharc,   csak   a 
szelét   érzik   a   szereplők,   hiszen   a   háború   „férfimunka”.   És   itt   nagyon 
ügyesen   van   kiválasztva   a   főszeplő   tartózkodási   helye.   A   Rákóczi­
szabadságharcban Buda környékére az erős császári helyőrség miatt alig­
alig   jöttek   a   kurucok,   míg   1848/49   telén   a   bányavárosokon   át   történő 
visszavonulás   az   alkalom   Körmötzy   Róza   rövid   házasságára. 
(Megjegyzem, ilyen házasság akkor és arrafelé több is volt.)

A figyelmes olvasónak valószínűleg feltűnik az a szereplők nemét és 
létük   történelmi   idejét   tekintve   szokatlan   mobilitás,   mely   a   sorsukat 
jellemzi, szinte meghatározza. Mind társadalmi, mind földrajzi vetületben. 
A  Tetralógiában  megörökített   mintegy   három   és   fél   évszázad   alatt   a 
főhősnő(k) sorsa a magasból indul, az Asszonybeszédben (az első) Patócsy 
Katalin   még   várúrnő,   hogy   aztán   száz   év   múlva   ükunokája,   Árva   Kati 
szegény   zsellérasszony   és   megégetett   boszorkány   legyen.   A   következő 
kötetben (és generációban), a  Perceg a szúban Ficfa Anna a társadalom 
legalján áll, mint (Feld)Hure [nagyanyám egyébként nem használta ezt az 
akkori   hivatalos   elnevezést   regényében],   hogy   élete   végére   tisztes 
polgárasszony   legyen.   A   kötet   vége   felé   dédunokája,   Luzsa   Katalin 
diplomata nagybátyja révén megint felemelkedik »felsőbb körökbe«, hogy 
aztán   a   végén   visszazuhanva   kisnemes   felesége   legyen.   A  Vaskalitka 
főszereplő   hősnői   fokozatosan   vesztik   el   a   birtokkal   együtt   köznemesi 
mivoltukat, és válnak polgárasszonnyá (bár Körmötzy Mari mint Lacrima 
Josephine   ünnepelt   énekesnő   lesz,   akit   mindenhol   elismernek,   kivéve 
Magyarországot). A  Por és hamu  hozza meg a kitörést: Szalay Krisztina 
(Tini)   diplomát   szerez,   és   az   ő   lánya,   a   második   Patócsy   Katalin   (a 
kéziratos részben) egy termelőszövetkezet vezető agronómusa.
De   ugyanúgy   igaz   ez   a   mobilitás   földrajzi   tekintetben   is.   Bár   a 
történetfolyam alapvető színhelye Buda környéke és a középső Felvidék 
(Hont, Bars, Zólyom, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör, Abaúj­ Torna és 
Zemplén   vármegyék),   a   szereplők   ezen   a   területen   belül   sokat   utaznak 
(vándorolnak). És ez kiszélesedik Bécs felé (Ficfa Anna), Szentpétervárig 
(Luzsa Katalin), illetve egész Nyugat­Európára (Körmötzy Mari), de más 
családtagok révén még tovább is.
A fontos helynevek zöme valódi, gondot csupán Dabas és Andrásakna 
jelenthet. Hogy a bükki Dabas miért Dabas – azt egyikünk sem tudja. Mert 
az „igazi” Dabas Pest megyében van. Andrásakna viszont létező helynév 
Selmec környékéről, bár nem volt önálló település. Lápos létezése ebből a 
szempontból közömbös.
Minden  regényben  vannak  nevek,  amelyek   jelzik   az  olvasó számára 
viselőik tulajdonságait,   és előre  megmutatják  sorsukat. A  Tetralógiában 
minden olvasónak feltűnik, hogy a Menyhárt (Menyhért) név viselője rossz 
ember,   aki   ártani   akar   a   főhősnőnek   (kivétel   Ficfa   Annának   Pfutsch 
Melchiorból Gellért atyává megtérő fia, élete vége felé Fekete Menyhárt). 
Hogy miért irtózott Nagymama ettől a névtől annyira? – fogalmunk sincs. 
Ő   maga   sohasem   mondta   meg,   és   a   család   egyetlen   tagja   sem   tudta 
kideríteni.   (Most,   ezen   sorok   írása   közben   jutott   eszembe,   hogy   talán 
Balassa   Menyhárt   XVI.   századi   várúr   és   rablólovag   öntudatlan   hatása, 
hiszen fiatal korában Nagymama éppen azokon a helyeken élt, melyeken 
valaha Balassa uram tevékenykedett. Balassa Menyhárt emléke egyébként 
több – és  nem csak történelmi  – regényében előjön.) Arra viszont nem 
figyelt fel senki, hogy a Mihályok mind rendes emberek.
A   női   nevek   közül   a   Katalin   jelzi   bizonyos   fokig,   hogy   valamilyen 
szempontból szomorú sors vár rá. Az első Patócsy Katalin és Árva Kata 
korán   özvegységre   jutnak,   Krammer   Kata   gyerekkorától   szenved   attól, 
hogy édesanyját halottnak hitették el vele. (Az ő sorsa ugyan fordulatot 
vesz, amikor leánya jóvoltából újra találkozik édesanyjával, és első férje 
halála után békés házasságban élhet Pala Mihállyal.) Viszont a kéziratos 
folytatásból kiderül, hogy dédunokájának, a második Patócsy Katalinnak 
férje nem tért haza a háborúból…
A főhősnők sorozatának története nem nevezhető klasszikus értelemben 
vett „családtörténetnek”, ám vannak családok (férfiágon), melyek története 
újra és újra keresztezi a főhősnőkét.
Ami nyilvánvaló, az az „örökös ellenség”: a Hlavata­Hangvölgyiek. A 
Vaskalitkában   Hlavata   Flórián   a   császári   titkosrendőrség   ügynökeként 
jelenik   meg,   fia,   Hangvölgyi   Elemér   zsandárokat   kalauzol   1849­ben   a 
menekülők nyomába. Ő is, majd törvénytelen fia, az idősebbik Menyhárt, 
Körmötzy Marit, majd Krammer Katát üldözi hol szexuális vágyaival, hol 
kicsinyes bosszúból. Aztán az 1940­es évek elején leszármazottai a nyilas 
mozgalomban és a Volksbundban ügyködnek, hogy a legvégén, a kéziratos 
befejezésben Hangvölgyi elvtárs fontos szerepet jászon abban a koncepciós 
perben, amelyben Tinit lecsukják.
 Viszont azon család tagjai, ahol a férfiak „tudnak viselkedni”, többször 
is előkerülnek, hogy segítsék az éppen soron lévő főhősnőt. Ilyen a Pfutsch 
család.   Leopold   veszi   feleségül   1686­ban   Ficfa   Annát,   aki   ezzel   a 
(Feld)Hure  státuszból   tisztes   polgárasszonnyá   emelkedik.   A   XIX. 
században   Pfutsch   György   kádármestertől   veszi   meg   Körmötzy   Mari 
azokat a telkeket, amelyeknek eladásából a XX. században a család anyagi 
helyzete fellendül. (Ez azonban csak később derül ki.) Pfutsch (a későbbi 
Pala) Mihály védangyalként őrködik Krammer Kata felett, és az ő Gina 
lányuk   az,   aki   1919­ben   a   teljesen   a   „semmi   peremére”   került 
kisgyermekes Tini számára megteremti az új élet kezdésének lehetőségét.
Még néhány család sorsa fonódott volna össze (illetve újra találkozott 
volna) a főhősnőkével, azonban sorsuk (részben a Por és hamu kényszerű 
átdolgozása miatt) csonkán maradt, és alig észrevehető. Az egyik szál a 
teljesen elzüllött Körmötzy Vince leszármazottai, amire a kötet jelenlegi 
változatában csak utalás van, de az eredeti változatban – mint jeleztem – 
még rablógyilkos is kerül ki közülük. A másik Cifra Mári fiáé. Cifra Mári 
Fekete   Menyhárt   szeretője,   öreg   korában   Fekete   Nina   cselédje. 
Törvénytelen  fiát elvitték „kötéllel verbuválva”  katonának. Aki azonban 
számos viszontagság után hazatér, és külföldön szerzett pénze révén tisztes 
jómódú polgárként él. Ő az, aki rövid úton úgy ellátja Hangvölgyi Elemér 
baját,   amikor   a   feleségét   megkörnyékezi,   hogy   az   belerokkan.   „Cziffra 
főhadnagy úr” megjelent a Por és hamu egyik törölt epizódjában is, hogy 
az   1918   végi   zűrzavarban   határozott   fellépésével   megmentse   az 
atrocitásoktól Körmötzy Józsefet. De mivel ez is kimaradt, így ez a szál 
elhalt. A harmadik pedig Weisz Náthán törvényes leszármazottaié. Regina 
(akit   Hangvölgyi   Elemér   megejtett)   Körmötzy   Mari   felkérésére   őrködik 
Krammer Katáék fölött. Weisz Róbert professzor többször is segít Tininek 
orvossá válását  és  orvosi pályáját  egyengetve.  A  fiatalabbik  Weisz fiút, 
Bélát  1944 nyarán Tini  segíti  hozzá  a megmeneküléshez,  hogy végül a 
kéziratos  folytatásban „Weisz Béla miniszterhelyettes  elvtárs” intézze  el 
Tini kiengedését és rehabilitálását.
Külön érdekesség a Kropata család „vonala”. Történetük párhuzamosan 
fut, s ha érintkeznek is, látszólag nem sorsdöntő. Csakhogy a kezdet és a 
vég azonos. „Kiss Ida nem tudta, hogy az öreg hutman vére egy az övével:  
Dóczyak, Munerek örökségét viselik mind a ketten.”… „Hiszen, ha minden  
szlovák és magyar tudná, kitől, hogyan származott, ha a tenyerükről le  
lehetne olvasni a vérkeveredést, talán nem bántanák egymást és nem is  
bántották  volna.”  Tehát  elválik  az ág valamikor  a XVII. század elején, 
Muner Anna idejében, hogy aztán a XX. század harmincas éveiben újra 
egyesüljön Tini és Kropata Gizka gyermekeinek házasságában. Egyébként 
a Kropata nem kitalált név, valóban egy régi selmeci családé. Nagymama 
ismert is közülük néhányat. Jó emléket őrizhetett róluk, mert ezt a több 
(nemcsak történelmi) regényében is előforduló nevet mindig rokonszenves 
(bár egyszerű származású) szereplő viseli.

Kosáryné   Réz   Lola   a   történelmi   regényeihez   komoly   kutatómunkát 

végzett, amelynek lehetőség szerinti feltárása külön tanulmányt érdemelne. 
Az   igaz,   hogy   mint   a  Por   és   hamu  bevezetőjében   írta:   „senkinek   a  
családját nem nyomoztam három és fél évszázadon végig”, ám nagyon sok 
családtörténeti   és   önéletrajzi   elem   van   benne.   Tini   jelleme,   kedvenc 
könyvei mind önéletrajziak, és olyan fontos epizódok, mint amikor Tisza 
István   fogadja   a   feministák   küldöttségét,   kéziratos   emlékirataiban 
ugyanígy benne vannak. És az is igaz, hogy a külsejére keveset adó Tini 
ruházatának   rendben   tartását   „bizonyos   anyai   elnézéssel”   serdülő   lánya 
veszi át. Ugyanakkor Luzsa Katalin jellemét és sorsát nagyon sokban egyik 
dédanyjáról,   Boleman   Éváról   mintázta,   akinek   teljes   irathagyatékát   a 
rokonság jóvoltából átnézhette. Weisz Róbert alakját (mint előttünk nem is 
titkolta) Osváth Ernő ihlette.
Minden   regényben   megtalálható   az   a   szereplő,   akinek   a   „bőrébe 
belebújt”   a   szerző,   akinek   legbelső   gondolatait   is   ismeri.   Nos,   az 
természetes,   hogy   a   Tetralógiában   nemzedékről­nemzedékre   lép   előre, 
ahogy  a  következő  főhősnő  megszületik.   Igen   ám,   de  amikor   elér   saját 
nemzedékéhez, Tinihez, ott ez a szemlélet megáll, és hiába van kiírva a 
rész címének, hogy „Patócsy Katalin” vagy majd „Dabasy Krisztina” – a 
szemlélet Szalay Krisztináé. Mintha messzelátóval nézett volna a múltba, a 
jelenben letéve a messzelátót, minden apró részletet észrevesz, és a végén, 
ahogy   átéli   a   „jelenné   váló   jövőt”,   újra   távolodik.   Nagymama   minden 
szereplőt   megért,   mindegyiknek   „belebújt   a   bőrébe”,   hogy   megértse, 
belülről  megértse a következő  nemzedékeket  – csak  éppen kibújni  nem 
tudott a sajátjából. De ezt valahogyan menyasszonysága idején Katinka is 
megfogalmazza a regényben, ezeket mondva az édesanyjának:
„Nagymama, szegényke, egyre öregebb, ő az egyik oldalon távolodik  
tőled, lefelé, én meg felfelé. Te középen maradsz, magadra.”

Áttekintve az egészet, felmerül egy kérdés, melyet évtizedekkel ezelőtt 
diákként,   majd   fiatal   tanárként   kötelező   volt   feltennem.   Mi   a 
„mondanivalója”? Mit akart az utókornak mondani Kosáryné Réz Lola a 
Tetralógiával.
Én egyre inkább ezt a mondatot vélem megérteni a regényből:
„Az országot lehet, hogy a férfiak szerzik meg, de életben tartani csak  
az asszonyok (főleg az anyák) tudják.”

Budapest, 2009. novemberében

Dr. Nagy Domokos Imre
 JEGYZETEK

bodag – kenyérlepény (fokhagymás, tepertyűs)
bóza – kásából készült savanykás (török) ital
csoma – pestis
csoki – büntetés
dana – dal
fakölyű – famozsár
falkonett­ágyú   –   kisebb   ágyúfajta,   amellyel   1,5­2   fontos   golyókat  
vetettek ki
frajla – (ném.) lány, hölgy
früstök– (ném.) reggeli
incta – alperes, vádlott
islangos – zsinóros
kitolókása – a lakodalom végén felszolgált étel
kótog   –   harangozik,   vagy   lármafát   üt.   A   kotogó   vagy   klopacska   a  
felvidéki bányavárosokban volt használatos, 
kukusz – régi mértékegység
lantorna   –   a   marhabendő   megszárított   hártyája,   melyet   régen   üveg  
helyett használtak (lantornás ablak) 
lazsnak – párna 
márc – mézsör vagy méhsör 
nahie – török kerület 
nenő – szolgálólány, cseléd
ocsú   –   a   kicsépelt   gabona   szemetes,   törmelékes   maradéka,   ami 
takarmánynak való
plundra   –   az   övnél   összefogott,   egymással   nem   összevarrt  
kelmecsíkokból álló, buggyos szárú, térdig érő férfinadrág 
poltura – történelmi magyar pénzegység a 18. században
possadt – poshadt
purgál – tisztára mossa (magát), mentegetőzik
rümpel – régi német mértékegység
sáfár – gondnok, felvigyázó
sonkoly – sajtolás, préselés után visszamaradó rész
süly (súly) – rosszindulatú káromkodás (essen belé a süly)
szála – terem, szalon
varrófrajlám – (ném.) varrólány
verhenyeges (szoknya) – karmazsinszínű
vitlázó – bányaalkalmazott, a vízátemelő kéziesörlőt működtető munkás  
viganó – hajdanán divatos, egybeszabott női ruha
KERESŐ

PATÓCSY KATALIN.......................................................................4
DABASY KRISZTINA....................................................................59
MUNER ANNA.............................................................................118
DÓCZY MARGIT..........................................................................223
ÁRVA KATI...................................................................................303
UTÓSZÓ........................................................................................402
JEGYZETEK.................................................................................413
KERESŐ........................................................................................415