Professional Documents
Culture Documents
Buk owsk i
EGY VÉN KUJON
TOVÁBBI FELJEGYZÉSEI
Charl es Buk owsk i: More Notes of a Dirty Old Man
Copyright © 2011 by the Estate of Charl es Buk owsk i
Utószó copyright © 2011 by Dav id Stephen Cal onne
Ford ította: Pritz Péter
Isten a tanúm, nem vag yok hippi. Talán mert túl sokat vag yok köztük, és másokhoz hasonlóan én is
ódzkodom a múló hóbortoktól; jobb szer etem a tartós dolg okat. A hippimozg alom vagy -kultúr a
vagy -ellenkultúr a, vagy nevezzük, aminek akarjuk, szintén szép számmal kitermeli a maga szélhá-
mosait, szervezőit és elvetemült tagjait, akik valamilyen förtelmes pszichológ iai defektjüket igyekez-
nek túlkompenzálni. De ilyenekkel mindenhol lehet találkozni – a hippik és a nem hippik kör eiben
egyaránt. Az a pár ember azonban, akit ismer ek, vagy inkább művészi, hipszterpárti ágon mozog,
vagy legalábbis megérti őket, és így nagyr észt a torta édesebbik felét szoktam kapni. Ami talán kicsit
túl édes is.
De nemr ég a MÁSIK fele jutott, és rájöttem, inkább eszem az édeset, mint a szart. Megvan az elő-
nye annak, ha négyezer unalmas és alantas munkát végző lénnyel van összezárva az ember egy nagy
épületben, de megvan a hátr ánya is. Például sosem tudhatja, hogy kit fognak beo sztani mellé. Egy
rossz arc elr ontja az ember estéjét. Sok rossz arc a halálát is okozhatja.
Kopaszodó, szögletes állkapcsú fickó volt, férfias???, tekintetéből pedig gyűlölettel veg yes fruszt-
ráció áradt. Már hónapok óta volt egy olyan érzésem, hogy beszélni akar velem. És most nem mene-
külhettem: mellém osztották be, a bal oldalamr a. A légkondicio náló miatt panaszkodott, meg még egy
pár dolog miatt, aztán közben valahogy trükkösen megkérdezte, hány éves vag yok. Mondtam neki,
hogy aug usztusban leszek 47. Ő meg azt mondta, hogy 49.
– Az életkor relatív – mondta. – Mindegy, hogy 47 éves az ember, vagy 49. Semmit nem számít.
– Ööö... – mondtam.
Erre a hang osbemondóba hang osan bemondtak valamit:
AZOK, AKIKNEK VAN KÉPESÍT ÉSÜK AZ L. S. M. GÉPEKRE, JELENTKEZZENEK A...
– Már azt hittem, azt fogja mondani, hogy LSD gép – mondta.
– Ööö...
– Tudtad, hogy reng eteg en ker ültek már bolondokházába LSD miatt? Agykár osodást szenvedtek
tőle.
– Bármitől be lehet ker ülni a bolondokházába.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy szer intem csak ijesztg etik az ember eket ezzel az LSD-s agykár osodással, és nem is ak-
kor a százalékban fordul elő, mint ahogy állítják.
– Dehogynem. Vezető orvosok, labor atór iumban és kórházakban dolg ozók mind ezt mondják.
– Jó, oké.
Egy dar abig csendben dolg oztunk, és már azt hittem, megmenekültem tőle. Ilyen tipikus, lágy, nyu-
godt hangja volt, amit saját megg yőződése fojtott el.
– Te LSD-párti vagy?
– Nem élek vele.
– Nem gondolod, hogy csak egy múló hóbort?
– Ami törvényellenes, soha nem hal ki.
– Ezt hogy érted?
– Hagyjuk.
– Mi a véleményed a hippikr ől?
– Nem bántanak.
– Büdös a hajuk – mondta. – Nem fürdenek. Nem dolg oznak.
– Én se szer etek dolg ozni.
– Semmi nem jó a társadalomnak, ami nem produktív.
– Ööö...
– Vannak olyan egyetemi professzor ok, akik szer int ezek a kölkök az új vezetőink, és hallg atnunk
kéne rájuk. HONNAN A BÜDÖS FRANCBÓL TUDNÁNAK BÁRMIT IS? SEMMIFÉLE TAPASZTA-
LAT UK NINCS.
– A tapasztalat elbutíthatja az embert. A legtöbbeknél a tapasztalat pusztán egymás után elkövetett
hibák sora, és minél több tapasztalata van valakinek, annál kevesebbet tud.
– Azt akar od ezzel mondani, hogy hajlandó vagy meghallg atni, amit egy 13 éves gyer ek mond ne-
ked?
– Én mindent meghallg atok.
– De még éretlenek. ÉRETLENEK, nem érted? Ezért is hippik.
– És ha mondjuk lenne állásuk? Ha mondjuk elmennének a Gener al Motorshoz dolg ozni, és nap-
hosszat csavar oznának, akkor már nem lennének éretlenek?
– Nem, mert akkor már lenne állásuk, és dolg oznának – mondta.
– Ööö...
– Továbbá szer intem sokuk meg fogja BÁNNI, hogy nem ment el a hábor úba. Az olyan élmény,
hogy később majd azt mondják: bárcsak ne hagytuk volna ki. Meg fogják bánni.
– Ööö...
Aztán megint beállt a békés csend. Majd azt kérdezte:
– Te nem vagy hippi, ugye?
– Dolg ozom, bazmeg, nem látod? Plusz mondtam, hogy 47 vag yok.
– Akkor ennek a szakállnak nincs jelentőség e, ugye?
– Dehogy nincs. Per pillanat az a jelentőség e, hogy így jobban érzem mag am, mint nélküle. Aztán
lehet, hogy a jövő héten már nem így lesz.
Csend, csend. Aztán megfordította a székét, amennyir e csak lehetett, hátat fordított nekem, és úgy
dolg ozott tovább. Felálltam, bementem a klotyóba, és kidugtam a fejem az ablakon, hogy egy kis friss
leveg őt szívjak. A csávóval már megint visszakaptam az apámat: FELELŐSSÉG, TÁRSADALOM,
ORSZÁG, KÖT ELESSÉG, ÉRETTSÉG és a többi unalmas nagy szó. De mit agonizálnak ezek? Miért
van bennük ennyi gyűlölet? Nag yon úgy tűnt, egyszer űen félnek attól, ha valaki bar omi jól érzi ma-
gát, vagy nem mindig boldogtalan. Valószínűleg azt szer ették volna, ha mindenki más ugyanazt a ro-
hadt nehéz követ cipelné, mint ők. Neki nem volt ELÉG, hogy mellette dolg oztam, mint egy állat, neki
nem volt elég, hogy az életemből még hátr alévő néhány jó órát ott pazarlom el, nem. Neki az is kel-
lett, hogy elmében-lélekben is vele leg yek, hogy megszag oljam a büdös zokniját, hogy vele együtt
rág ódjak az ő dühén és gyűlöletén. De eng em nem ezért FIZETT EK, a kurva anyját. És ebbe lehetett
belehalni a melóhelyen – nem mag ába a fizikai munkába, hanem hogy az ember halottakkal volt
összezárva.
Visszamentem az asztalomhoz. Továbbr a is háttal volt nekem. Szeg ény, szeg ény ördög. Cserben-
hagytam őt. Másvalakit kell ker esnie. Miközben én is fehér voltam és ő is, a legtöbben meg feketék.
Hol fog egy normális fehér embert találni egy ilyen helyen? Éreztem, hogy ezen jár az agya.
Feltételezem, hogy előbb-utóbb elővette volna a nég erkérdést is, ha a megfelelő jeleket sug árzom
felé. De szer encsér e ettől megmenekültem.
Szóval háttal ült nekem. Széles, kemény, amer ikai háta volt. De az arcát már nem láttam, és többet
nem beszélt. Leginkább az bántotta, hogy nem értettem egyet, de nem is ellenkeztem vele. Háttal ült
nekem. Az este hátr alévő része békésen, már-már kellemesen telt.
A régi turfújság aimat lapozg attam, sör öztem, cig ar ettáztam, iszonyú másnaposan; remegtem, de-
presszió s voltam, óvatosan eljátszottam az öng yilkosság gondolatával, de még mindig reméltem,
hogy rám talál egy szer encsét hozó ang yal, amikor kopogtak az ajtón, de olyan finoman, hogy alig
hallottam. Elr ejtettem a Chesterfield táskámat a kandalló alá, és résnyir e nyitottam az ajtót. „Bukows-
ki? – kérdezte egy hang. – Charles Bukowski?” Egy nő állt odakint a szemerkélő esőben, az esti 9
órás esőben, 2 haldokló növény közt a ver andán, ami az utcár a nyíló udvar on volt, ahol laktam, le-
harcoltan, sör ösüveg ek és egérárnyékok és Upton Sinclair, Thomas Wolfe és Sinclair Lewis könyvei-
nek régi példányai közt, és kinéztem és néztem és néztem, és EGY NŐ VOLT, de MILYEN nő, abban
az esti 9 órás esőben: hosszú vör ös haj, vég ig le a hátán, jézusom: tonnányi vör ös var ázs. És az az
arc: olyan nyitott volt a szenvedélytől, mint egy vir ág, amit erőszakkal nyitottak szét, és az a test, az
maga volt a SZEX; a szex állt, ugr ált, énekelt, nézett, áradt, dudor ászott az esti 9 órás esőben, és azt
kérdezg ette: „Bukowski? Charles Bukowski?”, én meg mondtam, hogy „Jöjjön be”, mire bejött; be-
jött, és leült a kandalló előtt lévő székr e, és a falak elkezdtek ki-be mozogni, mint amikor be van tri-
pezve az ember, és a szőnyeg azt mondta: „mi ez?, atyaééééééég, miii eeeeez?”, és KERESZTBE
TETT E A LÁBÁT, és felcsúszott a szoknyája, és vég igmértem a combjait, arcátlanul, jézusmár ia, a
koponyámon kívül voltam, combok, térdek, mag assarkú, hosszú, testhez simuló har isnya és hús, ó,
uram, és lóbálta a lábát, és tekerg ette a bokáját, úh, úh, úh, keg yelem! És az a vör ös haj ráo mlott a
szék támlájár a, az a vör ös haj csak úgy izzott a lámpafényben, alig bírtam állni, és alig értettem, hisz
még csak azt sem érdemeltem meg, hogy RÁNÉZZEK, és ezt jól tudtam.
– Kérsz egy sört? – kérdeztem.
– Elfog adom – mondta.
Felálltam, és alig bírtam járni. Akkor a tömlőm lett, amivel egy napalmtól égő erdőtüzet is könnyen
el lehetett volna oltani.
Meghoztam a sört, de pohar at nem adtam neki, csak néztem, ahogy issza az üvegből, néztem, ahogy
folyik belé, a vör ös hajába, a testébe, a mindenhovájába, és ránéztem a lábár a, és nem tudtam vele be-
telni, és én is üvegből ittam.
Letette az üveg et. – Nagyszer ű író vagy – mondta.
– De ez még nem ok arra, hogy elg yer e hozzám.
– De igen, de igen. Lenyűg özöl eng em azzal, ahogy írsz, és a kinézeted... úgy nézel ki...
– ...mint egy kukásember?
– Igen, vagy mint egy beteg gor illa, egy alulfejlett, idős, rákban haldokló gor illa. És azok a hitvány
szemek, azok a nyílások az arcodon, amiket aztán ha egy pillanatr a végr e KINYITSZ... azt a rohadt
életbe, életemben nem láttam ILYEN szemeket, ilyen SZÍNT és ilyen ÁDÁZ TÜZET...
– ...és azért jöttél, hogy megnézz mag adnak, hogy megnézd, hogy ki vag yok, mi vag yok?
– Azt hiszem. Nem tudom. Nem tudom, miért vag yok itt. Tényleg. Csak azt tudom, hogy itt vag yok.
Nem tehetek róla. Te egy gor illa vagy. Vagy valami kíg yó. Vagy bármi, ami mocskos. Büdös vagy.
Nem ismerlek. De azt tudom, hogy te nem az az ember vagy, aki Bryan értekezletein nyomor ékokat
fenyeg et, tántor og a szobában, mindenkit lehord, és csak inni, inni, inni akar még. De akkor is egy
disznó vagy.
– Egy nő mindig meg akarja találni egy férfi legbensőjét, és meg akarja szelídíteni, át akarja for-
málni azt; de egy bölcs férfi sosem mutatja meg egy nőnek a lelke legmélyét. Csak egy pillanatr a vil-
lantja fel a fényt, és már le is kapcsolja, és újra visszaváltozik önmag ává. Egy nő úgy gyakor olja a
gyer eknevelést, hogy előbb megszelídíti a férfit. Nekem nincs szükség em nőkr e azonkívül, hogy
megbaszom őket. Eng em nem ejtenek csapdába. A szer elem az önzőség egy formája. A szer elem a
gyávák kifog ása, hogy feladhassák.
– Ezt szépen mondtad. Egész jól hangzik, te rohadék, de mit akar ez jelenteni?
Felemelte a sör ösüveg et, megcser élte a lábait, a szoknyája még FELJEBB csúszott, jézusom, irg al-
mazz, mennyi láb, mennyi comb, mennyi HAJ, istenem.
Felálltam, elhúztam a szájától a sör ösüveg et, odanyomtam a koszos, szakállas képemet az arcához,
a nyelvem szívta és tekerg ette az övét, keményen, totál őrülten, de nem lökött el mag ától, így megr a-
gadtam hátul a der ekánál, erre homor ított, a fejét a szék támláján dobálta ide-oda, az ajkaink összer a-
gadtak őrülten, a kezem annak a NAGY testnek a hátulján, istenem, az üveg felbor ult, a sör kiö mlött a
földr e, és lenyúltam a másik kezemmel, és FELRÁNT OTTAM a szoknyáját, egészen fel, atyaég, atya-
ég, atyaég, aztán felállítottam, elindultam, ide-oda toltam őt a szobában, közben éreztem azt a vör ös
hajat az arcomon, a füleimen, éreztem a csodát, az őrületet, aztán lehúztam róla a bug yit, és végr e
MEGVOLT, MEGVOLT, MEGVOLT, és nekiálltam, és megmarkoltam azt a hosszú vör ös hajat, és
meghúztam. Megint homor ított, hajlította, hajlította hátr a a hátát fájdalmában és ENYÉM VOLT és ad-
tam neki és közben fogtam a haját, aztán megmarkoltam a segg ét és szétfeszítettem, és a szőnyeg kö-
zepér e szög eztem őt, feltettem a ker esztr e, már túl késő volt neki, fent volt a kampón, és szétszedtem,
szétszedtem és a lámpák sárg a fényében für ödtünk és semmi mást nem lehetett hallani, csak hogy li-
heg ünk és viaskodunk. Ki gondolta volna? Ki? És akkor BUMM, megr ázkódtak a falak, egy ember az
utcán rálépett egy olajfoltr a, elesett, és eltörte a bokáját, mi meg úgy csúsztunk szét, mint két, ellenke-
ző irányba tartó kukac, és csak állt ott, és azt mondta: „húúúúúúh, húúúúúúh, húúúúúúh, ez jó volt, ez
jó volt, ez jó volt, te mocskos, zsír os disznó”, aztán megfordult, kiment a fürdőszobába, és becsukta
az ajtót. Én bementem a konyhába, fogtam egy rong yot, és megtör öltem mag am. Kivettem még 2
sört, és rág yújtottam.
Kijött a fürdőből, és még jobban nézett ki, mint előtte: rag yog ott, izzott mindene, gyönyör ű volt,
ezt könnyen kijelenthettem, egyszer űen gyönyör ű volt. Megittam a sör ömet, ránéztem, és egyikünk
sem szólt egy szót sem. Megg yújtottam neki egy cig ar ettát. Aztán pisálnom kellett. Bementem a für-
dőszobába, becsuktam az ajtót, pisáltam, lehúztam a vécét, megmostam a kezem, és mire kijöttem...
eltűnt. Csak úgy. Se köszönés, se semmi. Ránéztem a székr e, amin ült. És a sör ösüvegr e a földön. De
tényleg megtörtént. Igen; megtaláltam az egyik fülbevalóját. Egy zöld fülbevalót. De csak az egyiket.
Mindig csak EGY mar adt ott. Hogy a francba? De ilyen fülbevaló még egyszer sem. Lehúztam a sö-
röm, és kimentem. Hideg volt odakint. A DeLongpre Avenue-n le és föl mindenhol ugyanaz volt. Em-
ber ek bezárkózva. Zárt ajtók mög ött, zárt ablakok mög ött. Mindenki a javaival, az ember ével, az őrü-
letével, a bankszámlájával, a kocsikulcsával, a diófejével, a székr ekedésével.
Elnéztem északr a, mert gondoltam, arr afelé lakik, egy komoly, entellektüel fickóval, aki nagy sza-
vakat használ, és nagy, jelentőségteljes dolg okr ól beszél; vannak férfiak, akik automatikusan meg-
kapják az ilyen csinibabákat, míg én már akkor szer encsésnek éreztem mag am, ha az újságban láttam
róluk egy fotót. Fogtam a fülbevalót, a zöld fülbevalót, és eldobtam észak felé, jó mag asr a a sötét
égbe, és nyoma veszett az egy utcával feljebb lévő Sunset Boulevard-ról odaszűr ődő neo nfényben.
„Tessék, bébi – mondtam –, visszaadom a fülbevalód meg az életed meg mindent, bébi, bébi. De köszi
a csodás, osztályon felüli baszást!”
Aztán bementem, megtaláltam a sör ét, amihez hozzá se nyúlt, megfogtam, és ittam, ittam, ittam.
Megtaláltam a turfújság ot, leültem a székébe, és tanulmányozni kezdtem a Santa Anita-i futam induló-
it. Aztán találtam egy hosszú vör ös hajszálat, egy nag yon hosszú vör ös hajszálat a szék karfáján, fel-
vettem, és a vég ét a cig ar ettámhoz érintettem; serceg ett, összezsug or odott, és egészen halványan füs-
tölt. Lassan emeltem a cig ar ettámat vég ig a hajszálon, amíg teljesen el nem égett leszámítva az ujjaim
közt lévő dar abot, amit beletettem a hamutálba, és ott égettem el.
Charles Bukowski. Halhatatlan író. Halhatatlan szer ető. Többé nem mehetsz haza.[1] Már túl késő.
Ittam a sört.
Nem vag yok jól. Az ég szer elmér e, ember, dobd már ki azokat a sör ösdobozokat a szemétbe. A pi-
csába, nincs egy asszony a háznál, aki összeszedné ezt a sok szart – hála Istennek. Lehet, hogy ezért
vag yok a kukkolók kir álya és a maszturbálás művésze. Nem bír om, ha állandóan kör ülöttem van egy
pina. Hogy folyton terr or izáljon a hang ulatváltozásaival és az elmebeteg fejével? Még egy sör? Ott
van a lábadnál hár om dobozzal. De még van a hűtőben is. Itt, Amer ikában egy férfi nem is férfi, ha
nincs hár om vagy négy kurvája és egy új autója. Jó, egy kicsit ber úgtam. Lehet, hogy ezért gúnyoló-
dom mag amon. De akassz a nyakamba egy új autót meg 3 nőt, és nekem annyi, bazmeg. Nincs tévém,
de még rádió m sincs. Egy nagydar ab brazil pina, aki be akar hálózni, az utolsó szörnyek egyikének
hív. Egy szörnyang yalnak – jelentsen ez bármit is. De előle is futok, bár biztos fantasztikus kúr ás len-
ne, egy gig antikus kúr ás. De időközben egy kicsit bölcsebb lettem. Miután visszajöttök a fürdőszobá-
ból, egy kétszemélyes poklot kezdtek el élni. Igen, van egy sztor im, de várjál, hadd veg yek mag am-
hoz előbb még egy sört. Jó, szóval egy deg ener ált kukkoló vag yok. Inkább csak nézném. Nem akar ok
beszállni. Érted? Na, van egy vicces sztor im. Kukkolóknak. Oké, Frank, tudom, hogy te nem vagy
kukkoló. De teg yél úgy, mintha az lennél. Nem, nem vag yok homo, a kurva életbe, miért mer ül fel ez
mindig?
Mondtam, hogy nem vag yok jól, szóval ne baszog ass, légy szíves. Néha annyir a szar ul vag yok,
hogy úgy érzem, becsavar odok. Érezted ezt már valaha, Frank? Nem? Hát mert csak egy rendes ame-
rikai sörissza vagy, szabvány amer ikai érzésekkel. Szer eted mag ad FÉRFINAK érezni. Nem jó érzés
férfinak érezni mag ad, Franky fiú? Nem, nem akar ok ver ekedni. Mert mi van, ha megverlek? Az
egész életed tönkr emenne. Miért szakítasz félbe? Csak szer etnék elmesélni egy vicces kukkolós szto-
rit. Lefog adom, hogy te is kukkoltál már – néztél már nőket buszon, vagy fig yelted őket, amikor
szállnak ki a kocsijukból, vagy amint a szemeteskuka fölé hajolnak. Nem, egyáltalán nincs mocskos
fantáziám; egyszer űen csak így érzem jól mag am, ahogy vag yok. Húzz a faszba. Mondtam, hogy nem
vag yok jól. Dobj ide még egy sört. A picsába. Már a mosott ruháért sem tudok elmenni. Kezdek be-
csavar odni. Már azt is elfelejtettem, hogy HOVÁ vittem a szennyest. Aztán amikor megtalálom, akkor
jön a következő faszság, amit el kell intéznem, és ettől megő rülök. Hogy például mit? Például le kell
VÁGATNOM A HAJAM! Fig yelj, a fogo rvos az nekem semmi, de a borbélyok MEGRÉMÍT ENEK!
Mert akkor a SEGGFEJEK, azért, Frank. És tudod, mi a LEGBORZASZT ÓBB? Tudod? Hogy amikor
vég eznek, Frank, akkor muszáj MEGFORGATNIUK abban a székben, és PUFF bazmeg, már ott is
van előttem a TÜKÖR, és meg kell néznem a POFÁM, úgy kell tennem, mintha megnézném a hajam,
mintha egy kicsit is érdekelne, hogy itt vagy ott kilóg-e egy szál. Kit érdekel? El akar ok HÚZNI on-
nan! És az a faszfej borbély meg ott áll mög öttem, látom őt a tükörben, ásít, én legszívesebben szét-
robbannék, és ehelyett azt kell mondanom: „Oké, jó lesz.” Nem tudom, hogy hol van a pokol, de sze-
rintem egy borbélyüzletben kell lennie. Annyir a visszataszító, gusztustalan, hiú faszság. Jézusom, ki
ter emtette a férfiakat ilyennek? Mit nekem egy fogo rvos, aki belekönyököl a mellkasomba, a szája
bűzlik a piától, és izzad? És fogja azt az izét és „zzzzzzzzzzz... nem fájt, ugye?”, te meg kiköpöd a vért
és a fél állkapcsodat, aztán „zzzzzzzzzzzz, zzzzzzzzzzzzz, oké, köphet...”, „phöö ö h”... De nem vagy
adósa, lekötelezettje, ő pedig fütyör észni kezd. A fogo rvosok csodálatos módon vannak híján a saját
képesség ükbe vetett hitnek, ami a borbélyokr ól nem mondható el, még akkor sem, ha teljesen kutya-
ütők. Pedig a legtöbbjük az, na nem mintha nem lenne mindegy. Szóval aztán az a rohadék borbély
vég ez, neked meg szép nyug odtan kéne tudni felállni, mintha az egész olyan kellemes és remek lett
volna, és most úgy éreznéd, új ember lettél, aztán fizetni kell neki, és még BORRAVALÓT is kell
adni a rohadéknak! „Viszontlátásr a – mondja –, a legközelebbi viszontlátásr a!” „Viszlát” – válaszo-
lod. Viszlát, viszlát, viszlát.
De még mindig nem mondtam el a kukkolós sztor it. Hogy? Ja. Igen, tudom, TUDOM, hogy sok
férfi szereti a borbélyokat. Sok férfi órákon át ül a borbélynál, még akkor is, ha nem kell hajat vág at-
niuk. Vagy semmit se. Csak kártyáznak, és sportr ól beszélg etnek. Tudják nézni azt a koszos linóleu-
mot a szomor ú, halott hajkupacokkal, és egyáltalán nem zavarja őket, nem éreznek semmit. Ők az ép-
elméjűek ebben az univerzumban. Semmi mást nem kezdenek az idejükkel, csak nézik, ahogy meghal.
Ezek aranyhalak. Én nem vag yok épelméjű. És állandóan baszakodnak is velem. Mármint ezek a „nél-
külözhetetlen” ember ek. A picsába is, már csak amiatt majdnem elvágtam a saját torkomat, hogy bele-
gondoltam: meg kell csináltatnom a jog osítványomat. Az a sok ember ott, akik a szer encsétlen kis
tesztjeiket töltög etik. Olyan egyszer ű kérdések vannak, hogy az már rémisztő. Ezek meg dörzsölg etik
a homlokukat: „pssszt, fig yelj, haver, mit kő válaszom a hármas kérdésr e? Azt má egyátalán nem ér-
tem...” És a sor ok, a sor ok, a sor ok, a sor ok, a sor ok – negyvenes éveik vég én járó mag ányos höl-
gyek csever észnek az eladóval, egyik bug yuta kérdést teszik fel nekik a másik után, csak hogy BE-
SZÉLGETHESSENEK valakivel... közben feltartják a sort vagy neg yedó ráig, az eladó meg, aki szin-
tén mag ányos és mellette lusta, meg a fasza is áll, csak mosolyog, és egyik bug yuta kérdést válaszolja
meg a másik után. A fasza áll, meleg van, mindenki izzad, és fent lóg a ker eszten. A ROHADT ÉLET-
BE, MINDEN OLYAN NEHÉZ ÉS OST OBA! Faszok, borbélyok, zsar uk, főbérlők, személyi jövede-
lemadó; tükörtojás regg elir e... téboly. A picsába, adj még egy sört. Hogy az a mag asság os... Soha nem
fog om elmesélni ezt a vicces kukkolós sztor it. Nem tudom fizetni a gázszámlát, se a villanyszámlát,
se a telefont. Olyan, mintha 2000 kilót akarnék felemelni. Értelmetlen az egész. Dől rám a szar; ez a
sok rohadt számla, csak jön, jön, jön, semmi értelme. Egy időr e azt mondod mag adnak, leszar om, és
egy pár hétig nézed az eget. Aztán egyik este arra érsz haza a bér elt lyukadba, hogy se gáz, se villany,
se telefon. És miért? Azért, mert tartozol nekik összvissz 39 dollárr al, és nem tudtak még egy kicsit
várni. Pedig épp van 80 dollár a tárcádban, csak egyszer űen nem tudtál elmenni a postár a, hogy feladj
hár om kurva csekket, mert mindig hosszú a sor, a lányok szenvednek vagy idió ták, és valami balfasz
mindig előr etolakszik, rálép a cipőd sarkár a, és meg akar előzni. Bolondok, ostobák! SZAR EZ AZ
UNIVERZUM, én mondom neked! ANNYI HÜLYE DOLGOT KELL CSINÁLNI, HOGY NEM MA-
RAD IDŐ NEM HÜLYE DOLGOKAT CSINÁLNI. Például mész valahová kocsival, megállít a rendő r
és megbüntet, mert nem volt IDŐD azt a kibaszott hátsó lámpát megcsináltatni, amit valaki összetört,
míg te valahol parkoltál. És miután megállít, talál még nyolc vagy tíz hibát – a fék soha nem elég jó,
az első lámpák rosszul állnak, a féklámpa nem működik, az ablaktörlők elhasználtak, és különben is,
miért csak egy van?, és a többi és a többi. Még milyen jó, hogy megállítottam, különben meg is hal-
hatott volna. Tessék, veg ye el ezt a csekket. Itt írja alá. Köszönöm, uram. Nem, biztos úr, én köszö-
nöm. Nincs elég eszem ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, biztonság osan közlekedhetek-e ezzel az
autóval, avagy sem – amúgy viszont meg tényleg szer etnék meghalni, tudja?
Dobj meg még egy sörr el, Frank. Minden annyir a lehang ol. Ezért nem eng edhetem, hogy itt leg yen
nekem egy pina, és basztasson, pofázzon és követelőzzön. Ez az egész egy hábor ú, te ezt nem látod,
Frank? És egyr e gyeng ébb vag yok. Egy hete gyűlnek az újság ok a földön. Nem tudom őket össze-
szedni. Még egy tekercs vécépapírt se tudok kitenni a tartór a. Az már munka. Össze kell nyomni a ru-
gókat, meg ide-oda kell tekerg etni. Túl sok munka. Fog om a tekercset, és leteszem a földr e. A gyom-
rom kész van, és a lelkem is kész van. Hinned kell nekem, bar átom: csak az, hogy félig rendbe teg yem
a lelkem, már irtózatosan nagy és lehetetlen feladat.
Azt mondod, hogy nekem SZERELEM kell? Lófaszt! Jó, az igaz, hogy mag amnak való vag yok, és
az ilyenek általában felkötik mag ukat. Akinek meg társa van, annak viszont tudnak seg íteni; de úgyis
mindenki kötélen végzi. Igen, beteg vag yok. Rám tör a szédülés, hólyag os a tenyer em, kelések vannak
a segg emen, tor okg yulladásom van, félr ever a szívem, a talpamba üvegszilánk ment, idegg yulladá-
som van, meg nyáktömlőg yulladásom, fáj a fog am, fáj a fejem, fekélyem van, és benőtt szőrtüszőim,
benőtt lábkörmöm, tör ött ujjaim, inszomniás vag yok, szor ong ok – de leszar om. Mondj egy betegsé-
get, nekem tuti van. Ja, és kukkoló is vag yok. Bizony. Na, végr e kilyukadtunk ide. Már milyen kurva
régó ta el akar om mondani ezt a kukkolós sztor it!
Szóval elmentem az orvoshoz. Hogy miért? Nem szívesen mondom el, de volt egy vékony csík a
segg emen, egy vékony mélyedés, mintha egy napig faszéken ültem volna, és nem múlt el; ez a
hosszú, vékony bemélyedés. Tök hülyeség, tudom. Egyszer láttam egy galambot, ami a járdán feküdt.
Beteg volt, gondolom. Nem mozogtak a szárnyai. De láttam, hogy lélegzik. Még élt, de a testét már
belepték a hang yák. Azzal a szemével, amelyik feljebb volt, eng em nézett. Még a szemén is mászkál-
tak a hang yák. Nem tudtam, mit teg yek. Átléptem rajta, és mentem tovább. Két órával később már el is
feledkeztem róla. És erre lett egy ilyen vékony csík vég ig a segg emen.
Hárman vár akoztunk odabent. Mellettem egy srác ült mankóval. És egy lány lehetetlenül rövid
szoknyában, nejlonhar isnyás, ker esztbe tett, príma lábakkal, nag yon mag as sarkú cipőben. Te szentsé-
ges... úúúúh, úúúúh. Úgyhogy felállt a farkam. Nem bírtam levenni róla a szemem. Muszáj volt néz-
nem. És ing yen volt! Olyan volt, mint benyitni egy arannyal teli gardr óbba. Elképesztő dolg ok történ-
nek. És ezek a nők olyan fesztelenek közben. Lazán, flegmán ülnek, amitől még dög ösebbek, és ami-
től még elviselhetetlenebb az egész. Atyaúristen. 6, 8, 10, 12, 48 éves kor om óta kukkolok. Gyer ekko-
romban fából összeácsolt lelátók alá másztunk be a haver ommal, Harryvel, hogy belessünk a nők
lába közé. Repülőversenyekr e jártunk, ott űztük ezt. Nyár volt, és mindig fújt a szél. Láttunk ezt-azt.
„Gondolj csak bele – mondta Harry TÖBB EZER PINA!” „Jézusom – mondtam ettől egy kicsit most
rosszul lettem.” Harry ma egy vár osi bír óság on bíró.
Na mindegy, szóval ott ülök az orvosi vár óban a csíkkal a segg emen, és nincs több ezer vagy milli-
ónyi pina – ami egyébként rémisztő –, csak egyetlenegy, és azt se látom igazán jól, de jobb is így.
Persze az ember azt képzeli, hogy valami más van ott, valami őrületes csoda.
Mint például egy fasz? De most tényleg, Frank. El akar ok mesélni egy vicces kukkolós sztor it, ne-
ked meg közbe kell vágnod, mint egy ostoba mag ányos amer ikai hősnek, aki a helyi kocsma bárszé-
kén ül? Baszódj meg. Pedig vicces a sztor i. Csak fig yelj. Mondtam, hogy kukkoló vag yok. Csak hall-
gasd, jó?
Gyönyör ű erekció m KELLŐS KÖZEPÉN egyszer csak eszembe jut valami. És tudod, MI jut eszem-
be? Hát, hogy MÉGISCSAK egy orvosi vár óban ül. Lehet, hogy tripper e van. Vagy szifiliszes. ERRE
AZ EREKCIÓMNAK ANNYI, ÉS SZINT E KEZDEM MEGUTÁLNI ŐT.
Mi, hogy szer inted dilis vag yok? A mankós srác is biztos ugyanezt gondolja, hiszen tíz perce csak
maga elé bámul, és az egyik Rajna-parti kastélyr ól készült képet nézi. A jó német orvos 5 vagy 6 Raj-
na-parti kastélyr ól készült festményt is kiakasztott a vár ótermébe.
Én inkább kézbe veszem a Newsweeket vagy valamelyik hasonlóan unalmas lapot.
Hosszasan kell olvasnom egy cikket az orosz tankokr ól Prág ában – jóval a történtek után. Az még
nag yobb őrület, mint megszer ezni a jog osítványt. Nyilván nem az ész vezér elte őket. Aztán elo lvasom
újra, csak hogy ne kelljen néznem azokat a szifiliszes lábakat. A mag azinban szinte ugyanúgy tálalták
a sztor it, mint az újságban. Istenem, unalmas, bág yasztó elmebaj. Pont, mint a borbélynál. Az orvosi
vár ókban a legszörnyűbb az, hogy ilyen banális módon vezetnek meg. Odateszik az újság ot, hogy el-
olvasd, miközben vársz, vársz és vársz, mert különben nem mar ad más, mint ülni és a többiek KÉPÉT
bámulni – ami nyilvánvalóan kizárt, így mindenki ott ül, lapozg atja az újság okat, olvassa az unalma-
sabbnál unalmasabb mag azinokat, miközben azon tűnődik: vajon miért érzem ilyen rosszul mag am?
„Néhány mag yar tankostól megkérdezték a csehek, hogy miért seg édkeznek, amikor nem is olyan rég
még ők estek az orosz tankok áldozatául. A mag yar ok egyszer űen elfordultak.” Vajon miért érzem
olyan rosszul mag am?, gondolják mag ukban az előtérben vár akozó, újság ot olvasó ember ek. Trippe-
rem van? Vagy rákom, acidózisom, hepatitiszem, mer evkór om, gennyvér űség em, faggyútúltermelé-
sem, skarlátom? És csak lapozg atnak, lapozg atnak, és tör ik a fejüket, tör ik.
Aztán ker es az ember egy másik mag azint, és vár.
Na, ülök ott, kijön egy öreg nő, és csak csir ipel, csir ipel a rövid, nag yon rövid szoknyás lánynak:
„Összevarrta a szemem, és máris sokkal jobban érzem mag am! Annyival jobban érzem mag am, drá-
gám! Persze a varr atokat majd ki kell szedni, de annyival jobban érzem már mag am!”
„Ülj le egy kicsit, mama, aztán hazameg yünk”, mondja a rövid, nag yon, nag yon rövid szoknyás,
nejlonhar isnyás, var ázslatos lábú, fekete mag as, nag yon mag as sarkú cipőt viselő lány. Atyaég.
Jól átvert az agyam. Te idió ta, te idió ta, oda a peep-show, oda a peepshow! Te hülye, ELPOCSÉ-
KOLTAD ezt a reng eteg időt! Ő az öreg nő LÁNYA! Se TRIPPER, se semmi! Csak azoknak a var ázs-
latos lábaknak az INGYEN látványa, ó, istenem, légy irg almas, azok a tiszta, var ázslatos lábak!
WUNDERBAR!!!!
Úgy teszek, mintha a LOOK mag azin négyhetes példányát nézném. Már épp beg erjednék, amikor
anya és lánya feláll, és elmegy. A lányon egy rövid, fekete kombiné van, pir os ruha, zöld bug yi, és
miután anya kimegy, a csaj megigazítja a ruháját, kihúzza mag át, kidülleszti a melleit, kinyomja a
segg ét, aztán kilép a mama után, én meg ott mar adok az ajtór ésen beszűr ődő halvány napsug árr al.
Hogy azután mi történt? Mi történhetett? A doki behívta a mankós srácot, én meg levettem az egyik
Rajna-parti kastélyt ábr ázoló képet a falr ól, beszálltam a liftbe, lementem a földszintr e, kivittem a
Rajna-parti kastélyt a kocsimhoz, bedobtam a hátsó ülésr e, és hazamentem.
Hogy miért csináltam ezt? Nem tudom. Lehet, hogy azért, mert a nejlonhar isnyás lábak és a zöld
bug yi után nekem már más nem mar adt, nem tudom. Ami kábé annyi, mintha kivettem volna egy han-
gyát egy már alig élő galamb szeméből: nem sok. Dobj ide egy sört. Mondtam, hogy vicces kukkolós
sztor i lesz. Miért nem nevetsz?
Hogy? A csík a segg emen? Az elmúlt. Legszívesebben felhívnám a dokit, hogy megkérdezzem, mi-
kor megy vissza az öreg hölgy kivetetni a varr atokat. De ha nem tudok egy tekercs vécépapírt feltenni
a tartór a, akkor nyilván sejted, hogy ezt sem tudom megtenni. Hallod, Frank, mondom, DOBJ IDE
EGY SÖRT. Mondtam már, hogy nem vag yok jól...
Keletnek tartottam. A büfékocsiban. Küldtek pénzt büfékocsir a. Persze már felszálláskor megittam
egy korsó sört, és ittam egyet El Pasóban is. Én voltam a világ legjobb költője, ő pedig a világ leg-
jobb szerkesztője és könyvkészítője.
Amer ikában 2000 ember olvasott verseket, és közülük 900-at szavakkal vagy a könyvek kiállításá-
val át lehetett verni és rá lehetett bírni, hogy veg yenek is versesköteteket. Az öregfiú reszortja volt a
kivitelezés, az enyém pedig a szavak.
Az ember ek nyelvét beszéltem valami más elméjén ker esztül. „Charles Bukowski és a vad vidékek”
– Northwest-kritika.
Még ész sem kellett hozzá. Én abban hittem, hogy a szavak leg yenek tiszták és világ osak. Ha üvöl-
teni akartam, üvöltöttem. Baszódjanak meg.
Az öreg olyan papírt vett, ami kétezer éven át megmar ad. Arra nyomtatta a szavaimat, pedig én tud-
tam, hogy nem mar adok fenn kétezer éven át. Közel se – ezzel tisztában voltam. Későn kezdtem, és
már öt évvel ezelőtt abba is hagytam volna, de a többiek, az elismert, kör ülr ajong ott költők annyir a
rosszul írtak, hogy nem bírtam megtenni.
Az első könyvet elkapkodták – mind a 750 példány elkelt, és a ritkaság okkal foglalkozó könyvke-
reskedők dar abját már 25 dollár ért adták. Nekem meg volt egy pár régi cipőm, és még jó hosszú út
előttem Valhalláig. Az öregnek volt egy támog atója, egy New York-i kiadó. 3000 példányban gondol-
kodtak, én pedig egyből nyomtatásr a írtam, mag azinoknak már el sem küldtem a verseket. Az öreg 5
dollárt fizetett dar abjáért, de vég ül azt mondta, hogy ennyi elég lesz, így a mar adékot eldobtam.
Kinéztem a büfékocsi ablakán, és ugyanazt a szár az, egyhang ú, rémisztő, sárg ásbarnán ásító senki-
földjét látva eszembe jutottak azok az idők, amiket csavarg ással töltöttem – ide-oda utazg attunk a sín-
karbantartókkal hülye, tikkasztó buszokon, azon az értelmetlen vidéken. Még hogy túlnépesedett a
Föld? Semmi, semmi, semmi nem volt ott. De most végr e egy büfékocsiban ültem, és játszottam a
költőt. Milyen fura ez, de tényleg, gondoltam mag amban, mekkor a egy rakás szar. Semmivel sem va-
gyok más, mint rég en. Sőt, lehet, hogy rég en még jobb ember is voltam, bár ezt kétlem. Mert minél
öreg ebb lettem, annál jobb ember. Milyen őrült egy elixír! Elixír? Mi az egyáltalán? Jól hangzik, de
nem egy vadember szava.
„Ez a Bukowski egy fenevad – mondta egy nő a partin. – Szörnyű alak!”
„Ugyan már – kérdezett vissza a professzor valóban ezt gondolja?” (Az a drág a jó öreg dr. Cor-
rington mindig azt mondta, hogy „vadember” vag yok, nem pedig „fenevad”.)
A büfékocsiban nem jutottam piához. Ablakból jó sok volt, de piából semennyi. Az a hatalmas, szá-
raz sivatag a csontjaimr a pályázott, kíg yók akartak a szemüreg embe mászni, de pia az nem volt.
Két hordár vagy pincér vagy mittudomén mi állt az átjár ókocsiban, és a tőzsdér ől, pinákr ól meg
arr ól beszélg ettek, milyen hülyék a fehér ember ek. Ez ment vagy 10 percen át, én meg ültem egy asz-
talnál, és vártam. Mindig kisebbr endűség i érzésem volt az ilyen fessen felö ltözött, fehér zakós fekete
ember ek jelenlétében. Mintha tudtak volna valamit, amit én nem. Pedig valójában semmit nem tudtak,
amit én ne tudtam volna, úgyhogy vég ül felkeltem, és intettem nekik. Megálltam tőlük fél méterr e, és
hallg attam őket. Rám se heder ítettek. Vég ül aztán annyir a untatott már a szöveg elésük, hogy közbe-
szóltam:
– Elnézést kér ek. Elnézést.
– Igen? – kérdezte egyikük.
Igazából azt kellett volna mondania, hogy: „Igen, uram?”, de már egy kicsit be voltam rúgva.
– Uraim, meg tudná nekem valamelyikük mondani, hogy hol találom a pultost, vagy legalább azt,
hogy ki az?
– Ó, én vag yok az – mondta egyikük.
– Mego ldható lenne, hogy kapjak egy scotchot vízzel, viszonylag rövid időn belül, vagy zárva van
a bár?
– Nem, nincs. Nyitva van a bár.
– Akkor leg yen olyan szíves, adjon egy scotchot vízzel. Meg egy sört kísér őnek.
– Sört kísér őnek, uram?
– Igen, leg yen olyan szíves, ha lehet.
– Bármilyen sör lehet?
– Nem és igen. A legjobbat kér em.
A vadember visszament az asztalához, és leült. Megjött a scotch vízzel és a sör. A számla persze fel-
hábor ító volt, de én is felhábor ító borr avalót adtam. Csupa jól öltözött ember ült a büfékocsiban; én
voltam az egyetlen rosszul öltözött alak. Főleg a cipőm volt nag yon kopott és kitaposott. De most,
hogy megtaláltam a pultost, már mindenki őt akarta. Elr ontottam a napját. De a vonatoknak amúgy is
leáldozott már. A gazdag ok már repülővel közlekedtek, és tömeg esen, például 186-an vesztették életü-
ket egy repülőg ép-szer encsétlenségben, vagy egy eltér ített géppel Kubában kötöttek ki, részeg en, ha-
lálr a rémülve. Csak a szeg ények utaztak vonaton. A mexikóiak, az indiánok, a nég er ek és a költők. A
hordár ok húzták az orr ukat, és megvetően néztek ránk. Ők még emlékeztek a régi szép időkr e. Ami-
kor még mindenki nevetg élt, és szórta a pénzt. De ez most már a múlté.
Rendeltem még egy kört. Ugyanazt. Tetszettek a nagy panor ámaablakok. Egy nagy horr orshow
volt. Folyton elképzeltem, hogy odakint vag yok a kíg yókkal, var ang yos békákkal és kaktuszokkal, és
szörnyű volt. Aztán visszaképzeltem mag am a vonatr a, a fehér zakós, arisztokr atikus feketék meg a
szeg ény feketék, éhező mexikóiak és indiánok közé, és az is szörnyű volt. Bent, kint, fent, lent – min-
denhol. Lehúztam a piát. Egyetlenegy nő sem volt a vonaton 40 alatt. Szar egy vonatút. Az első köny-
vem felé vezető úton felszedtem egy nag yon jó nőt. Oké, volt 2 kisg yer eke, de olyan teste és lába
volt... Egymás mellett ültünk, a segg ünk összeért, az egyik gyer ek az ő ölében, a másik az enyémben.
Mindketten aludtak, ő meg ledugta a nyelvét a torkomon, közben az testünk összeért, és mindenhol
megfogdostam. Dug ásnak nem volt dug ás, de legalább az idő gyorsabban múlt. Aznap úgy éreztem
mag am, mint egy házas ember, de közben megeng edtem mag amnak, hogy annyit igyak, amennyit
akar ok, és ez így egész szór akoztató volt. Aztán New Orleansban leseg ítettem őt a vonatr ól, én meg
leléptem a nagy szerkesztőhöz és a feleség éhez. „Viszlát, drág ám.” Lefog adom, azt hitte, hogy fog ott
mag ának egy palimadar at. És valószínűleg siker ült is volna neki. De hál Istennek ott volt a szerkesztő
és az ő 2000 évig fennmar adó oldalai.
Itt most viszont senki nem volt. Egyetlen 40 év alatti pina nem volt 400 mérföldes körzetben. Az
élet nag yon keserves tudott lenni. Még egy eszetlen vadembernek is.
Ottmar adtam a büfékocsiban egész délután és este. Éjjel minden jobban nézett ki, mert nem lehetett
olyan jól látni. Ezért a legjobb sötétben dugni, ha nem első osztályú nőt fog ki az ember. Minél keve-
sebbet lát valaki egy másik ember i lényből, miközben dugja, vagy ha csak nézi, annál könnyebben tud
megbocsátani.
Na mindegy, szóval mire második alkalommal is beértem New Orleansba, részeg ebb voltam és
jobban szét voltam esve, mint valaha. Költő? Mi a tököm az? Én nem vettem részt játszmákban.
A nagy szerkesztő és a feleség e várt az állomáson.
– Hello, Buke – mondta a nagy szerkesztő kis mosollyal az arcán. Laza fazon volt.
„Hogy szólítanak általában?” – kérdezg ették az ember ek gyakr an.
„Buke-nak, mert az rímel a puke-ra.”[2] Ez a válasz mindig kielég ítő is volt nekik.
Beszálltunk egy taxiba, elvittek a szállásomr a. Az lakásuk tele volt Bukowski-versekkel: első oldal,
3500 lap egymás tetején, második oldal, 3500 lap egymás tetején... Voltak oldalak a fürdőkádban, bő-
röndökben, mindenhol. Szarni se lehetett a sok papírtól. Még az ágyat is cölöpökr e állították. Bu-
kowski az ágy alatt. Bukowski a klotyóbán. Bukowski a konyhában.
„Bukowski, Bukowski, Bukowski, Bukowski MINDENHOL! Néha úgy érzem, meg fog ok őrülni!
Nem bír om!” – mondta mindig az asszony.
Az öreg nyug odt fig ur a volt. Viszont a feleség e, aki olasz volt; ő tüzes. Imádtam őt. De mindenki
más is. Soha nem beszélt mellé.
– De azért szer etünk, Bukowski.
– Köszönöm, Louise.
– Még ha többnyir e egy vadbar om is vagy.
– Igen, tudom. De őszintén mondom, hogy nem dir ekt csinálom.
– Neked így is siker ül – mondta az öreg.
Megkértem őket, hogy álljunk meg egy üveg italért valahol. Már napok óta nem ettem, de nem vol-
tam éhes. Aztán elértünk a szállásomr a, Louise kifizette a taxist, és bementünk.
Nem tag adom, őrült vag yok. A mag ányt szer etem. De sosem voltam mag ányos. Valami nem stim-
mel velem. Így amikor megláttam a helyet, láttam, hogy nem nekem való, mert egy hosszú folyosó
mentén helyezkedtek el a szobák. Ha beléptünk, a haliból mindjárt a szobákhoz vezetett a közlekedő,
és olyan volt az egész hely, mint egy egybefügg ő, hosszú folyosó. A konyha hátul volt, csak a klotyó
esett egy kicsit félr e, de ezt leszámítva minden egymás mög ött sor akozott. Olyan volt az egész, mint
egy hosszú kíg yó, és ráadásul ahhoz, hogy egyik szobából átjussunk a másikba, át kellett menni rajta,
ajtók pedig nem voltak. Eng em, aki úgy élt, mint egy szerzetes, ez egészen felkavart. Egy kurvával
még elvag yok egy éjszakár a, de ki akar örökr e együtt élni az egész világg al?
Hátr amentünk a konyhába. Ott volt a házinéni. Nála intézték a foglalást. Szép, tiszta hely volt, ő pe-
dig dag adt, nag yon dag adt, és a nag yon dag adt házinénimen egy nagy rózsaszín és fehér köntös volt.
Mind leültünk az asztalhoz, én kibontottam az üveg piát, a házinéni pedig elővett pár sört.
– Ő itt Charles Bukowski, a nagy költő – mondta a nagy szerkesztő.
– Ő pedig Shirley.
– Egy szeg ény vadember vag yok – mondtam. – Örvendek.
– Örvendek – mondta a nagydar ab, szomor ú, kövér Shirley. És mag ányos.
(Ó, uram, könyör ülj rajtam és sovány, megfár adt testr észeimen.)
Kio sztották a sört, én meg nem adtam senkinek az enyémből. Agg asztott, hogy fog ok tudni így
egyedül lenni. Megtudtuk, hogy Shirley ma kor án kelt. Lehet, hogy nyugtalan volt a Charles Bukows-
kival való találkozás miatt. Biztos meséltek neki ezt-azt rólam. Az öreg egyszer azt mondta nekem:
„Te vagy az oka, hogy már nem is tudok mit kezdeni a többi költővel. Olyan keményen teszed oda
mag ad, mintha a pokolba vezető vasúti síneket döng ölnéd bele a földbe.”
Hát, ennyir e azért nem voltam jó, de a lényeg et értette.
Shirley kezdett kicsit mag ába roskadni. Shirley, a nagy, kövér köntösében, és én, a csavarg ó, Char-
les Bukowski szer epében. A világ tele van irodalmi gengszter ekkel, és minél tehetségtelenebbek, an-
nál többet gengszterkednek. Nekem nem kellett különösebben gengszterkednem. Szóval ott volt Shir-
ley. Ha az ember ek írókkal ker ülnek össze, főleg egy költővel, úgy érzik, hogy muszáj megnyitniuk
előttük a lelküket. És Shirley megnyitotta.
Amúgy tök jó dolog konyhákban beszélg etni, főleg ha van mit inni. A konyhában lehet igazán be-
szélg etni. Egy konyhában nehezebb hazudni, csakúgy, mint szar ás közben. Legalábbis nehezebb, mint
például egy nappaliban. Ettől függ etlenül egy idő után azért vakar ózni kezd az ember, és egy kicsit ra-
gadós lesz a helyzet. Én általában csak akkor lettem érzelmes, ha az én problémáimr ól volt szó. De
még fejlődtem, ha lassan is, és ezt tudtam. Tisztában voltam vele, hogy be fog om tölteni az 50-et,
mire észhez tér ek, mire egy kis objektivitás szor ul belém, de addigr a meg már túl fár adt leszek ah-
hoz, hogy kezdjek is vele valamit. Röviden: meg voltam baszva.
Szóval Shirley kövér, anyag ias arcán könnyek kezdtek folyni, de azért ember i volt, és igazi; egy
öreglány, aki megjárta a hadak útját. Sok hozzá hasonló nővel találkoztam már, de azért ők is ugyan-
olyan keg yetlenek tudtak lenni, mint a többiek. Kemény témával állt elő. Egy tehetség es zsidó bokszo-
lór ól beszélt, akihez hozzáment. Én nem vag yok zsidó, de a bokszr ól sokat tudok. Amikor egy zsidó
felvette a kesztyűt, keményen és bátr an harcolt. Akkor iban elég sok jó zsidó bokszoló volt.
– Jackie – mondta Shirley – mindenkit megvert. De a bajnokok nem akartak kiállni ellene. Túl jó
volt. Pedig sosem edzett. Csak ivott. Az volt neki az edzés. De kir ekesztették. A bajnoki cím egyik em-
bertől vándor olt a másikig. Ő meg az összes pénzét elszórta. Összevissza meghívott mindenkit a bár-
ban meg az egész utcában. Kölcsönadott, és soha nem kapta vissza a pénzt. Egy éjjel aztán vár atlanul
meghalt, az ágyban fekve. Hang osan felnyög ött egyet, és meghalt. Mindenki ott volt a temetésén, min-
denki. Annyir a jó ember volt.
Folytak a könnyei.
Közben elégg é ber úgtam. – A picsába – mondtam –, a sírban már nem sok hasznát veszed! A sírból
már nem tud megbaszni. De én megtehetem. Én itt vag yok! Felnyomhatok neked huszonö t centit!
Akkor aztán tényleg zokogni kezdett.
Felemeltem az italom: – Huszonö t centi. Simán.
Elég érdekesen kezdett mindenki viselkedni, úgyhogy fogtam az italomat, és bementem abba a szo-
bába, amit hálószobámnak kijelöltek, alsóg atyár a vetkőztem, ültem, és ittam az üvegből.
– Hé! – üvöltöttem –, ti rohadékok! Lenyúltátok a pénzem! Melyikőtök nyúlta le a pénzem?
Még egy dar abig üvöltöztem, míg rá nem jöttem, hogy a párnám alá rejtettem. Aztán ittam még
egyet, bemásztam az ágyba, és elaludtam. Shirley meg volt rémülve tőlem, és azt akarta, hogy menjek
el, de a nagy szerkesztő azzal nyugtatta meg, hogy hosszú volt a vonatút, és túl sokat ittam. Amikor
másnap elmesélték, hogy mi történt, semmir e sem emlékeztem. Shirley-nek volt egy étkezdéje a Fran-
cia neg yedben. Amikor elment dolg ozni, vettem egy tucat rózsát, és a csokr ot a konyhaasztalr a tettem.
Megtartotta őket, míg teljesen el nem hervadtak. És megtartotta az üdvözlőkártyát is. És egy rózsát le-
préselt egy könyvben.
Az öreg aztán nekiállt aláírattatni velem az oldalakat. 3500 oldalt, azért, hogy abból 3000 legalább
jó leg yen. Többség üket egy ezüsttollal írtam alá, valamilyen sűrű és különböző színű tintával. Lassan
ment. Egy oldal nyolc perc alatt szár adt meg. Szanaszét hevertek a lapok mindenhol, az ágyon, a szé-
keken, a szekr ényeken. Amikor Shirley megjött a munkából, mindig ott talált a papírhalom közepén,
sörtől részeg en. Eleg em volt abból, hogy józanul kell aláírnom. Így aláírtam a nevemet, írtam mellé
valamit, aztán rajzoltam egy képet, egy akármilyen képet. Ettől még lassabb lett a folyamat, de leg-
alább nem volt annyir a unalmas. Shirley már nem félt tőlem. Ha csak sört ittam, akkor nyug odt vol-
tam. Mindig készített egy jó vacsor át, aztán elmondta, mi történt az étkezdében.
– Ma két fazék epr et is odaégettem. Két teljes fazékkal! Szörnyű volt.
– Elhiszem.
– Egy bar átnőmmel beszélg ettem kint, aki egyszer csak azt mondja: „Valami mintha égne!” Ber o-
hantam a konyhába, a fazékból kifutottak az epr ek, mindenhol égett epr ek voltak. Édes Istenem!
– Jobban oda kéne fig yelned a munkár a.
– Tetszel nekem, Buke. Jackie-re emlékeztetsz.
– Egy bunyóssal nem tudok verseng eni.
– Nem err ől van szó, hanem hogy te sem beszélsz mellé, nem hülyíted az embert, ahogy mások.
Vacsor a után rendszer int visszamentem a szobámba, és folytattam a munkát. Aztán tíz kör ül fogtam
a sör ömet, bevittem a konyhába, és tévét néztem Shirley-vel éjfélig vagy néha egyig, kettőig. Közben
ilyen kis babákat készített, amiket bent eladott. Nag yon ügyes volt. És kalapokat is készített. Azok is
nag yon jók voltak. Különleg esek.
– Ma már nem megy úgy az üzlet, mint rég en. Az ember ek már nem is hordanak mag uknál pénzt.
Csak hitelkártyát meg utazási csekket. Már alig élek meg. Kérsz egy korty whiskey-t?
– Kér ek, Shirley, kösz.
– Szoktad hallani a szomszédaidat?
– Nem.
– Ja, persze, hisz elutaztak. Csak várj, míg megjönnek. Amint beteszi a lábát a férfi, üvöltözni kezd,
lekurvázza a nőt, meg mindennek lehordja. Aztán megver i. Aztán úgy megbassza, hogy a falak is re-
megnek tőle.
– Jézusom.
– Minden éjjel ugyanaz a műsor.
– Ühüm. Hát, Shirley, nekem mennem kell aludni. Holnap találkozunk.
– Oké, bébi.
Aztán elmentem lefeküdni. Egyedül. Dél kör ül átmentem a szerkesztőhöz, és átvittem neki, amivel
elkészültem. Mire vég eztem az egésszel, a papírr akás két méter mag as volt. Csak az elutazásom előtti
utolsó estén fejeztem be vég ül a munkát. Előfordult, hogy átmentem a szerkesztőhöz, ott ittam náluk,
és hülye történetekkel fár asztottam őket. De bejött nekik. A csótányok ide-oda rohang áltak, és min-
denhol Bukowski volt.
Egyik este találkoztam a szépprózaszerkesztőjükkel a Francia neg yedben. Bemutattak minket egy-
másnak. Siketnéma volt. Egész este szalvétákr a írog attunk egymásnak. Jó fej volt. Addig írog attunk
egymásnak szalvétákr a, míg az asztal alá nem ittam őt, aztán hazamentem Shirley-hez. Egy másik este
egy bárban ültem, ahol egy fickó játszott meg bohóckodott zong or án, aztán megfogta a mikr ofont, és
azt mondta: „Hölg yeim és uraim! Ma este társaság unkban köszönthetjük Charles Bukowskit, a költőt.”
Intettem, a rohadékok meg tapsoltak. Biztos vag yok benne, hogy életükben nem hallottak rólam.
Később a klotyóban pisáltam, és odajött hozzám egy csávó.
– Te vagy az a Charles Bukowski, akit az előbb kint bemutattak?
– Igen.
– Elárulnád, hogy mikor és hol adták ki a verseidet?
– Baszódj meg, haver! – Felhúztam a sliccem, megmostam a kezem, és kimentem.
Shirley-nek vég ül nem akasztottam be. Ott voltam annyi éjszakán át, és mégsem. Aztán indulnom
kellett vissza Los Ang elesbe. A Francia neg yedben legalább fél-hír esség voltam. Los Ang elesben pe-
dig csak egy a sok szeg ény ember közül. Louise egy sarkon állt, és festményeket próbált eladni, míg
a nagy szerkesztő Bukowski könyvét nyomtatta, a csótányok pedig a napon lustálkodtak. Csendes,
nyug odt időszak volt. Az utolsó oldalakat náluk írtam alá iszog atás közben, és ahogy mondtam, mire
vég eztünk, a rakás két méter mag as lett. 3500 Bukowski-aláírás és -rajz. A könyvet 7 dollár 50-re
árazták be. A címe: CRUCIFIX IN A DEATHHAND.
Másnap az üzletében búcsúztam el Shirley-től. Őszintén szomor únak tűnt. Vég et értek a közös tévé-
nézős, baba- és kalapkészítős esték. Nincs több finom vacsor a. A könnyű New Orleans-i életnek szá-
momr a vége volt. Nem tudtam beakasztani neki.
– Soha nem felejtem el a rózsákat, és tég ed se – mondta.
– Egy nap majd írok rólad, Shirley – fenyeg ettem meg.
Megszor ítottam a kezét, aztán otthagytam őt a fortyog ó vízben fövő epr eivel és egy gazdag kurvá-
val, aki egyik 25 dollár os kalapját próbálta fel épp, amit neki 1 dollárba ker ült előállítani. Jól nézett ki
a gazdag kurva, de valaki másé volt.
A nagy szerkesztő és a feleség e kivitt az állomásr a. A poggyásztár olóban volt egy hosszú fa vá-
laszfal. Úgy nézett ki, mint egy bár. Megütög ettem a válaszfalat, és azt kiáltottam:
– Mindenki a vendég em!
Két fiatal lány elnevette mag át.
– Ez nag yon vicces volt – mondta egyikük.
Lófaszt.
Felpakoltam a cuccomat a vonatr a, a nagy szerkesztő és a feleség e az ablakon át integ etett nekem.
Csókot dobtam nekik, és elindult a vonat. Leszedtem a celofánt az üvegr ől, és megittam az első felest.
Majd később megker esem a büfékocsit. Hát így állunk, Louisiana. Beleg ondoltam, milyen hosszú út
áll előttem. Már a texasi szakaszban szétment az ember háta. Vég ül mégis megker estem a büfékocsit.
Nem szer ettem a vonatokat, sem azt, hogy össze vag yok zárva ott ember ekkel. Másnap valamikor,
amint a büfékocsiban üldög éltem, mintha azt hallottam volna, hogy a hordár a nevemet kiabálja.
„Charles Bukowski! Charles Bukowski!” Lehet, hogy vég ül tényleg megő rültem. Odajött az aszta-
lomhoz.
– Bizonyár a maga Charles Bukowski – mondta.
– Igen. A költő és szer ető – válaszoltam.
– Távirata érkezett, Mr. Bukowski.
Adtam neki egy neg yeddollár ost, és kibontottam a táviratot.
„Drága Buke. Szörnyen hiányzol nekünk. Nem ugyanolyan a világ nélküled. Kérünk szépen, légy
óvatos, és vigyázz magadra.
Szeretettel, Jon és Lou Webb”
Rendeltem egy italt, és kinéztem a panor ámaablakon. „Itt jövök, Kalifornia, meg yek ugyano da
vissza, ahonnan elindultam...”
Vég igittam az egész utat. Napokkal később félholtan, elg yötörten nyitottam ki a taxi ajtaját, és száll-
tam ki belőle. Ott volt az udvar, és a kislány meglátott. „Hank, Hank!” És újra egyből rabul ejtett.
Megfogtam, és bevittem. És már ott is volt a nő.
– Na, milyen volt?
– Nehéz elmesélni. Fár adt vag yok.
– Akkor menj lefeküdni, Hank – mondta a kislány. – Menj lefeküdni.
– Előbb pipilnem kell.
– Oké, akkor előbb pipilj, és utána menj lefeküdni. Aztán ha felkelsz, majd játszunk.
– Oké.
A nő készített egy baconö s-tojásos szendvicset. Én feküdtem az ágyban, olvastam az L.A. Times-t,
és akkor tudtam, hogy visszatértem. Tíz vagy tizenö t levél várt. Azokat is elo lvastam. Mindenki ma-
gányos volt. Mindenki agonizált. Ledobtam a leveleket a földr e, és tíz perc múlva már aludtam is –
délután 2-kor. Odakint macskák játszottak, pillang ók repkedtek, a nap meg csak dolg ozott. Vége volt
a bulinak. Charles Bukowski újra Hank volt. Kellett pénz lakbérr e. Kajár a. Benzinr e. És rám fért némi
szer encse. CRUCIFIX IN A DEATHHAND. Kész.
Ez a potenciális öng yilkosság ok világ a, mármint, most főleg az Egyesült Államokr ól beszélek, a
világ többi részét nem ismer em, de ez itt a potenciális és az elkövetett öng yilkosság ok földje, ahol
mag ányos nők százai, ezr ei vágynak arra, hogy leg yen egy társuk, közben meg ott vannak a férfiak,
akik megő rülnek, maszturbálnak, álmodoznak, férfiak százai, ezr ei őrülnek meg a szexért, a szer ele-
mért vagy bármiért, és közben az összes ilyen ember, a szer elem-vesztes, szex-vesztes és az öng yil-
kosságr a hajlamos mind egyhang ú, lélekö lő munkát vég ez, amitől olyan lesz az arcuk, mint a rohadt
citr om, és ami kiszívja, kiszívja belőlük az életkedvet... A társadalmunk struktúr ája valamiért lehetet-
lenné teszi, hogy ezek az ember ek kapcsolatba léphessenek egymással. A templomok, a táncestek, a
partik csak még távolabb taszítják őket egymástól, a randiklubok és a komputer es szer elemmasinák
pedig még tovább pusztítják a dolog természetesség ét; azt a természetesség et, amit mintha összetört
volna jelenleg i élet(és halál)stílusunk. Felveszik színes ruháikat, és beülnek új autóikba, majd elindul-
nak SEHOVA. Minden manőver ük kifelé szól, és a kapcsolatter emtés nem történik meg.
Valamelyik este – más javaslatár a – vég igmentünk a Hollywood Boulevard-on. Kisebb-nag yobb
megszakításokkal 1922 óta élek Los Ang elesben, és nem hinném, hogy ötnél többször vég igmentem
volna kocsival a Hollywood Boulevard-on. (Eng em a saját őrületem emészt fel.) Péntek este volt, és
itt lassan vezetnek, így dugó volt. Az autóikban ülők a járdán lévő ember eket nézték, a járdán közle-
kedők pedig a bezárt boltok kir akatait. Itt-ott feltűnt egy filmszínház, ahol filmeket vetítettek ember ek-
ről, akik állítólag éltek. Kicsit lejjebb volt néhány klub és bár, ahová senki nem mentbe. Senki nem
költött pénzt. Senki nem csinált semmit. Csak néztek, vezettek és sétáltak. Gondolom, hogy valahol
volt valami akció, de nem itt, és nem a nagy tömeg eknek. Itt olyan állásokban dolg oztak egy héten át,
amiket gyűlöltek, és amint eljött a kikapcsolódás ideje, mindjárt el is veszteg ették azt. Kinyírták. Nem
mondhatnám, hogy annyir a kíváncsi lettem volna erre, hogy ilyen sokáig nézzem.
Lefordultam a boulevard-ról, megtaláltam a Fountain Avenue-t, és elindultam vissza Los Ang eles-
be.
Mindennap itt ülök, és játszom az írót, és az asztal, amin az íróg ép van, az utcár a néz. A lakás egy
utcafronton lévő udvarr a nyílik, és nem szoktam dir ekt dolg ozni. Nem, ez így téves: direkt szoktam
dolg ozni, nézelődni nem szoktam dir ekt, de esténként látom őket hazajönni; gyalog osan vagy kocsi-
val. A legtöbbjük fiatal hölgy, akik egyedül laknak a környező mag as lakóházakban. Néhányuk egé-
szen vonzó, és legtöbbjük jól öltözött, de valamit kiö ltek belőlük. Az a 8 órás munkahely, ahol valami
ellenszenves dolg ot kell csinálniuk a túlélésük érdekében, és persze valaki más hasznár a, rendesen ki-
csinálta őket.
Ezek a hölg yek azonnal eltűnnek tor onyházaikban, bezárják a lakásuk ajtaját, és örökr e nyomuk
vész. A munkahelyük fülkéiből az otthoni pihenés fülkéjébe térnek, ahol várják, hogy visszamenjenek
a munkahelyükr e. A munkahely a központ. A munkahely a Nap. A munkahely az anyamell. Állástalan-
nak lenni bűn; élettelennek lenni nem az. Persze meg kell érteni őket is – egy állás pénzt jelent, pénz
nélkül élni pedig nem kényelmes. Err ől eleg et tudok. És nem lehet mindenki művész, festő, zenész,
zeneszerző, író vagy akármi. Sokakból a tehetség, sokakból a bátorság hiányzik, a legtöbb emberből
mindkettő. De még a művészek sem tudnak örökké művészek mar adni, főleg nem jó művészek, akik
eleg et ker esnek ahhoz, hogy megéljenek a saját szakmájukból. A tehetség elmúlhat, a bátorság elmúl-
hat, vagy valami elmúlhat. Mi mar ad akkor az átlagembernek, ha nem egy olyan foglalkozás, ami vé-
gül kiö li belőle az életkedvet? Én például nag yon sajnálom az orvosomat. Ő persze olyan ember, aki
megeng edhetné mag ának, hogy részt veg yen egy képzésen, amely esetleg lehetővé tenné számár a,
hogy egy betűszedőnél felemelőbb hivatást űzzön. De amikor a zsúfolt rendelőjében ülök, látom,
hogy ő is a dar álóban van. Ki-be küldözg eti a pácienseit, és szinte még azt sem kérdezi meg tőlük,
hogy mi a bajuk. Megmér i a súlyukat, ad nekik valami gyógyszert, és olykor-olykor feldug egy kí-
gyót a segg ükbe. És ha még mindig nem javul a helyzet, esetleg ajánl egy kórházat, vagy műtétet ja-
vasol. Fizetnie kell a rendelő bérleti díját, a recepció st, otthon pedig van egy feleség e, egy orvostól
elvárható feleség e, egy orvostól elvárható otthonában. Az élete igazából csak elviselhető pokol. És a
gyer ekeiből is orvos válhat, ha tudja őket taníttatni.
Ez van. Szóval nézem, ahogy a hölg yek eltűnnek tor onyházaikban, hogy lezuhanyozzanak, egye-
nek, tévét nézzenek, újság ot olvassanak, felhívják Joyce-t, majd bekenjék mag ukat krémmel, beállít-
sák az ébr esztőt, és elmenjenek aludni. Én nem vag yok nő, de el tudom képzelni, hogy néhányuknak
van libidója, és férfi társr a és szer elemr e vágynak. Biztos így van. De ott van a munka. És így, iste-
nem, beleg ondolni is rossz, senki nem kezeli őket odalent.
És ott van a hétvég e. De mihez kezdjenek a hétvég ével? Azok a rohadékok csak a bug yit akarják le-
ráng atni rólam. Jönni, látni, győzni, és viszlát. De ki akar egy pina-skalpvadászat áldozata lenni?
Mindenki elzárkózik a másik ember elől. Aztán vég ül, a kor előr ehaladtával, elkeser edésből kivá-
lasztanak egy férfit, először talán szexuális örömszerzés céljából, később házasság céljából, ami so-
hasem működik; unalmassá válik, reménytelenné, újabb elviselhető pokollá vagy épp elviselhetetlen-
né. A házasság egy szerződés, amit a felek azért írnak alá, hogy unalomban éljenek, míg a halál el
nem választja őket. De akkor mi más mar ad? A prostitúció? Pfuj.
Több százezer mag ányos és frusztr ált férfi és nő él szex és még inkább szer elem nélkül, dolg ozik
olyan állásokban, amit utál, hajt át a pir oson, megy neki tűzcsapnak, rohan bele kir akatokba, űz sze-
rencsejátékot, iszik, drog ozik, szív el napi 2 doboz cig it, maszturbál, őrül meg, őrül meg egyr e job-
ban és jobban, tér meg valamilyen vallásr a, vesz aranyhalat, macskát és majmot...
Több százezer mag ányos és frusztr ált férfi és nő elégszik meg Disneylanddel a szer elem helyett,
vagy egy baseballmeccsel szex helyett... Több százezer mag ányos és frusztr ált férfi és nő, akik el-
mennek egymás mellett az utcán, félnek egymás szemébe nézni, egymás arcát megnézni, mert attól
tartanak, azzal fogják megvádolni őket, hogy szexpartner után kajtatnak. Komplett falak és utcák tel-
nek meg horr orfilmekkel, szexújság okkal, férfimag azinokkal, pornófilmekkel, vibr átor okkal és
disznó viccekkel – mindennel, ami nem igazi kapcsolatter emtés és valódi tett. Erős a gyanúm, hogy
az Egyesült Államok a világ legmag ányosabb helye, ami után nem sokkal lemar adva Anglia követke-
zik. Reng etegszer hallottam munka közben a fiúkat beszélni a nagy dorbézolásokr ól, a ber úg ásokr ól,
a kurvázásokr ól, amik katonakor ukban mentek... De amikor megkérdeztem őket, hogy: „És most mit
csináltok? Miért hagytátok abba?”, akkor furcsán néztek rám. Egyszer ű a válasz. A civil életben már
félnek. Meg kell tartani az állást. Ki kell fizetni a kocsit. Muszáj – most már nem gondoskodik róluk a
hadser eg. Nincs napi hár omszor i étkezés. Nincs fedél a fejük fölött. Nincs biztos ker esetük. Állam bá-
csi már nem állja a tripper ük kezelési költség eit... A vadság uk és bátorság uk szabályozva volt, és csak
biztonság os kör ülmények között működött.
Én mondom, a miénk a legdeg ener áltabb nemzet a Földön. A börtöneinkben nem megeng edett,
hogy a férfiak akár korlátozottan is, de szexuális kapcsolatr a léphessenek az ellenkező nem képvise-
lőivel, ugyanakkor csodálkozunk, hogy reménytelen helyzetükben az elítéltek egymást molesztálják
és bántalmazzák. Erre az a válasz, hogy hibáztak? Teg yük fel, hogy valamelyikünk hibázik. Jó lenne,
ha egy csapat férfi agyonverne minket, és szexuális tárgynak használna? Milyen bíró hozott ilyen íté-
letet? Furcsa, hogy az egyik legsötétebb államban, Mississippiben bizonyos elítélteknek megeng edik,
hogy szexuális kapcsolatr a lépjenek nőkkel – pedig azok odakint élő feleség eik vagy olyan nők, akik
eljátsszák, hogy azok.
Gyilkoljuk mag unkat a szexszel és a munkával; a bolondokháza tele van szexuális értelemben „hi-
básan beállított” vagy foglalkozásuk miatt összeo mlott ember ekkel.
A válaszok? Ki tudja? Ilyen a társadalmi börtön szerkezete. És túl nehezek a rácsok.
Valamelyik nap megálltam tankolni. Nem tudom, már hogy jött szóba a téma, talán elhaladt mellet-
tünk egy nő, és így mer ült fel, de a benzinkutas azt mondta: „Már öt éve nem dugtam.” Elnevettem
mag am. „Viccelsz, ugye?”, kérdeztem. „Nem, komolyan mondom. Öt éve nem volt nőm.” A húszas
éveiben járt. Ahogy jöttem el onnan, eszembe jutott, amit egyszer egy bar átom mondott: „Hol vannak
a nők? Mondd meg nekem, hol vannak? Hol lehet itt egy kis bevetésre menni?” Sehol. Ez egy sivatag.
A bar átom minden hétvég én lemegy Los Ang elesből Mexikóba, hogy egy bordélyházban kielég ítse
szexuális vág yait.
Nem tudom, bar átaim. Nézzétek meg ezeket a falakat, nézzétek meg ezeket az ember eket, nézzétek
meg ezeket az arcokat, ezeket az utcákat... Mindannyian bezártuk mag unkat. Éjjelente megjelennek a
nemi erőszaktevők, a gyilkosok, a nők pedig bezárkóznak, és várják a nagy őt, álmaik férfiját, gaz-
dag lelki társukat, a férfit, aki briliáns társalg ó, a férfit, aki talán anyucinak is elnyer i majd a tetszését.
Aztán beállítják az ébr esztőt. Lehet, hogy holnap meg épp ő állít be a munkahelyükr e... holnap, jövő
héten, jövő hónapban... biztosan létezik... De ezek a rohadékok csak a bug yit akarják ler áng atni ró-
lam... Vajon Bukowski milyen lehet?
Hétfő délutánonként látog athattam meg a lányt. 7 éves volt. Nem is voltam annyir a másnapos. A
Pico Boulevard-ról átmentem a Santa Monica Boulevard-ra, és azon haladtam. Odaértem, az ajtó nyit-
va volt. Belöktem. Épp üzenetet írt egy papírr a. A lányom anyja. Akinek a neve Vicki volt.
– Ezt épp neked akartam itt hagyni. Lousie Cindy-éknél van.
– Oké.
– Fig yelj. Tudsz adni egy kis pénzt?
– Mennyit?
– Hát, 45 dollár jól jönne most.
– Csak 20-at tudok adni.
– Rendben.
Egy bútor ozatlan, kétszobás Synanon-lakásban lakott havi 130 dollár ért. Vicki az a fajta volt, aki
mindig valami szervezethez tartozott. A verso lvasó klubból átment a kommunista pártba, onnan meg
a Synanonhoz. Ha elszig etelődött, mindig ker esett mag ának egy új szervezetet. Vég ül is ésszer ű meg-
oldás volt.
Átmentünk Cindyékhez. Cindy fekete volt. A két lány a földön ült, és papírbabákkal játszottak. Cin-
dy anyja fehér volt, kövér és ágyhoz kötött.
– Asztmája van – mondta Vicki.
– Helló – köszöntem Cindy anyjának.
Cindy apja nem volt otthon, egy benzinkúto n dolg ozott.
– Elvinnél a Synanonhoz? – kérdezte Vicki. – Vagy mehetek busszal is.
(A Synano nnak saját buszjár ata is volt.)
– Jó, elviszlek – mondtam.
– Gyer e, Lousie, szedd össze a cuccaidat, és menjünk – mondta Vicki.
– De anya, ezt a ruhát még rá akar om adni a babár a.
– Rendben, de siess...
Kitettem Vickit az épület előtt, aztán mentünk tovább.
– Hova meg yünk, Hank?
– A teng erpartr a.
– De én a Synanon Beachr e akartam menni.
– A teng erpartok mind ugyano lyanok. Van koszos víz és koszos homok.
Lousie elsírta mag át. – De én a Synanon teng erpartjár a akar ok menni. Ők nem szer etik a hábor út,
és nem ölnek ember eket!
– Kicsim, már mindjárt ott vag yunk, nézzük meg előbb ezt, jó?
– De a synanonosoknak nincs fegyver ük!
– Ebben lehet, hogy igazad van, de attól tartok, hogy időnként szükség van fegyverr e is, ahogy kés-
re meg villár a.
– Ne butáskodj. Fegyverr el nem lehet enni – mondta Lousie.
– Pedig sokan csinálják – válaszoltam.
Tél volt, hideg, és elég kevés autó meg ember volt az utcákon. Lousie már ebédelt délben, de én
még nem ettem. Bementünk egy kis zsidó boltba a gyertyaüzlet mellett. Vettem egy hot dog ot, egy kis
sült krumplit és egy 7-UP-ot. Elmentünk a vízhez legközelebb eső kőasztalhoz.
– Hideg van. Üljünk háttal a víznek.
Így hát a sétánnyal szemben ültünk. 14-15 ember volt kör ülöttünk, és mindannyian a sir ályok, a si-
rályok furcsa téli nyug almát sug ár ozták. Nem, nem is nyug alom volt az, hanem inkább élettelenség.
Olyanok voltak, mint a bog ar ak. Csak álltak vagy ültek egymás mellett, mozdulatlanul, szótlanul.
– Nagy kár, hogy ezeket az ember eket kell néznem – mondtam, miközben belehar aptam a hot do-
gomba.
– Miért nem akar od őket nézni?
– Nincs bennük vágy.
– Mi az a „vágy”?
– Lássuk csak – mondtam. – A „vágy” az, amikor meg akarsz kapni valamit, amit általában épp ak-
kor pont nem kaphatsz meg, de ha elég „vágy” van benned rá, akkor néha mégis megkaphatod... Bár
ez nem jó, ez inkább úgy hangzik, mint az „ambíció”, ami meg olyan, amir e trenír oztak, nem pedig
mag adtól akar od. Mondjuk inkább azt, hogy azok az ember ek semmit sem akarnak.
– Semmit sem akarnak?
– Így van. Bizonyos értelemben semmi nem hat rájuk, ezért semmit sem akarnak, és ők mag uk is
semmik. Főleg a nyug ati társadalomban.
– De ők ilyenek. Lehet, hogy jó is ilyennek lenni.
– Néhány bölcs ember is ezt mondja. Valószínűleg több oldalr ól kell megközelíteni a dolg ot. Ettől
függ etlenül nem szívesen nézem őket evés közben.
– Hank, ez nem szép tőled! Nincs semmi baj azokkal az ember ekkel! Meg kéne dobjalak ezzel a
keksszel!
Megfog ott egy kekszet, és úgy csinált, mintha meg akarna dobni vele. Ezt nag yon viccesnek talál-
tam. Nevettem. Ő is nevetett. Végr e mindketten jól éreztük mag unkat együtt.
Befejeztük az evést, és lementünk a vízhez. Leültem egy kis sziklár a a vízszintnél mag asabban,
Lousie pedig nekiállt homokvár at építeni...
Ekkor megláttam két embert kelet felől közeledni a parton, egyet pedig nyug at felől. Mindhárman a
húszas éveik közepén jártak. A nyug at felől jövő embernél egy nagy zacskó volt, meg-megállt, felvett
valamit, és beletette. Úgy tűnt, nem látja a szemből felé tartó két embert, igaz, még legalább egy foci-
pályányi távolság volt köztük. Vagy két focipályányi. A kelet felől érkező két férfin nagy vastag ba-
kancs volt, és rugdosták, ami a parton útjukba akadt. Az, aki egyedül volt, már-már dülöng élt a szél-
ben, miközben le-lehajolt, felvett valamit, és beletette a papírzacskójába. Azt gondoltam mag amban,
szeg ény papírzacskós csávó még nem tudja, hogy a másik kettő rá fog ugr ani, és össze fogja verni őt.
Miért nem gondol erre? Pedig biztos volt, hogy így lesz. És mivel én megéreztem, nem értettem, a
zacskós csávó miért nem érzi. És a vízi mentő a cölöpökön álló kis fehér bódéjában? Ő se látta?
Szinte pont előttem történt. Mindhárman szakállasak voltak, de a kelet felől jövő két férfié rövidebb
volt; az övék már-már mérg esnek nézett ki. A papírzacskós csávó mindenhol szőr ös volt: az arcán, a
nyakán, a hátán, a mellkasán, mindenhol. Aztán felnézett, és meglátta a két férfit. Megpróbálta a ten-
ger felé kiker ülni őket. De ekkor jött egy nagy hullám, és a hozzá közelebb lévő csávó belökte őt a
teng erbe. A papírzacskóját elvitte a víz. Ahogy felállt, a másik megütötte, erre megint elesett, ők pe-
dig rugdosni kezdték a testét és az arcát bakanccsal. Először próbálta védeni az arcát a kezével, de az-
tán eldőlt, és újra a fejét érték a rúg ások.
Aztán megfordították, és kivettek valamit a zsebéből. Egy tárcát. Kivettek belőle valamit, majd be-
hajították messzir e a vízbe. Körbenéztek, és meglátták, hogy ott ülök. Rám néztek. Mintha az állatkert-
ben lettünk volna – így néznek az emberr e a majmok. Látták, hogy öreg vag yok, de azt is, hogy nagy-
dar ab. És abban a favág ódzsekiben, amit a főbérlőmtől kaptam, még nag yobbnak tűntem.
Megnéztem az arcukat, és úgy találtam, hogy nem különösebben bátor arcok. Odafordultam a gye-
rekhez, és azt mondtam neki: – Mar adj itt a fent homokos részen...
Leugr ottam a sziklár ól, rá a nedves homokr a, és elindultam feléjük. Elővettem a rug ós késemet,
megnyomtam rajta a gombot, és előugr ott a peng e. Nem mozdultak. Ahogy akarjátok, gondoltam ma-
gamban. És mentem tovább feléjük.
Aztán egyikük elkezdett rohanni, majd a másik utána. Rohantak vég ig a parton, majd eltűntek a
sziklák mög ött. A vízi mentő továbbr a is mer even nézett ki a teng err e...
Odamentem a sráchoz, és megfordítottam. Hajár a homokos sár tapadt. Egy épp érkező hullámból
vizet fröcsköltem az arcár a. Ott is nőtt szőr az arcán, ahol nem is kellett volna. Egészen az orr áig. De
nem úgy értem, hogy az orra alá nőtt, hanem oldalt, egészen az orr áig. Meg föl a szeméig. Volt benne
valami madárszer ű, valami nem ember i. Nem kedveltem meg őt. De felseg ítettem.
– Egyben vagy?
– Aha. Aha. De elvették a pénzem. 3 dollárt. Nincs több pénzem.
Megfogtam, és odakísértem egy kisebb sziklához, Lousie-tól távolabb, és leültettem.
– A móló alatt lakom – mondta.
– Ezt komolyan mondod?
– Már öt éve. Igen, azt hiszem, már megvan öt éve.
– Csak egy dollárt tudok adni.
– Tényleg adnál?
– Tessék.
Úgy tűnt, attól az egy dollártól mag ához tért.
– Itt laksz valahol a környéken? – kérdezte.
– Nem. Los Ang elesben.
– És hogy tudsz megélni?
– Szer encsével.
Aztán Lousie integ etni kezdett a homokvár a mellől. Visszaintettem neki. A bar átommal kinéztünk a
teng err e. Egy ronda kis hajó haladt el lassan a nyílt vízen, és valamit csinált.
Aztán a bar átom azt mondta: – Tegnap két csávó szopta egymás faszát a móló alatt, két civil ruhás
rendő r meg elkapta és bevitte őket. Szer inted ez rendjén van?
– Hát, nem tudom – válaszoltam.
– Szer intem ha két csávó le akarja egymást szopni, az az ő dolg uk, nem?
– Hát, ha innen nézzük, vég ül is igazad van. Fig yelj, viszont most oda kell mennem a lányomhoz.
Odamentem hozzá, és leültem mellé.
A bar átom elindult a sétány felé.
Louise rám mosolyg ott.
– Tetszik a homokvár am? – kérdezte.
Megnéztem.
– Gyönyör ű – mondtam –, sőt inkább nag yon szép.
– Mi a különbség a „gyönyör ű” és a „nag yon szép” között? – kérdezte.
– Hát, azt, hogy „gyönyör ű”, az ember ek általában akkor mondják, amikor nem is úgy gondolják,
de azt, hogy „nag yon szép”, akkor szokták mondani, ha komolyan is gondolják.
– Ó.
Nag yon szép homokvár volt. Rossz is volt, hogy csak úgy ott kellett hagynunk, ezért inkább mi ta-
postuk össze. Aztán ahogy mentünk át a homokon a parkoló felé, megfogta a kezem. Mar adt még jó
pár óránk a hétfőnkből, és valami más elfoglaltság után kellett nézni.
Néhány levelét elkevertem valahol, vagy csak túl lusta voltam megker esni, de az elsőben valami
olyasmi állt, hogy egy motelben van, talán Sunlandben, nem, ez így nem stimmel, talán hogy a Sun-
land Motelben van, nem, ez se stimmel, na mindegy, szóval hár om vagy négy napja kallódtak a leve-
lek, mire felhívtam, de eggyel kevesebb számjegy volt a telefonszámban, amit megadott, így kiker es-
tem a motelt, akármi is volt a neve, felhívtam, és kértem Jack M-et, de Jack M nem volt a szobájában,
ezért üzenetet hagytam, aztán én kallódtam el, vagy a lóversenypályán, vagy valahol, de egyik nap
megszólalt otthon (otthon?) a telefon, és Jack M volt az, és mondta, hogy már egy ideje próbál elérni,
és kérdezte, hogy péntek este jó lenne-e? Mondtam, hogy jó. Erre mondta, hogy akkor 8 kör ül, és
hogy 10.30-kor indul a gépe a nemzetközi reptérr ől, és milyen kár, hogy nem ért el hamar abb.
Azon a pénteken úgy esett, hogy nálam volt Neeli és Liza, sör öztünk az étkezőben, és fig yelmeztet-
tem őket, hogy a keleti partr ól jön hozzám egy egyetemi professzor, és készüljenek fel a leg-
rosszabbr a, vagy bármir e.
Így is lett. Csöng ettek, Neeli és Liza pedig nevetg élni kezdtek. Ez a professzor lesz – mondtam.
Odamentem az ajtóhoz.
– MAGA CHARLES BUKOWSKI? – kérdezte dicsőség es zengzetességg el.
– Aha – mondtam. – Jöjjön be.
Bementünk az étkezőbe. Egy aktatáska és egy hatos karton sör volt nála. Ezek szer int hallotta a le-
gendát: ha Bukowskihoz mész, jobban teszed, ha viszel egy hatos karton sört. Bemutattam őket egy-
másnak, és kinyitottam a sör öket. A prof leült. Úgy nézett ki, mintha 1940-et írtunk volna. Kimondot-
tan egyenes hát. Nyakkendő. Tweedzakó.
Elkezdte az interjút. De nem volt nála magnó. És nem is jegyzetelt. Egyértelmű volt, hogy nem fog
tudni interjút készíteni velem. A kérdések ártalmatlanok voltak, én pedig javasoltam, hogy menjünk
be a szobába. Azért megpróbáltam legjobb tudásom szer int válaszolni Jack M kérdéseir e. Meg ittuk a
sört, amit hozott, és elővettem a saját készletemet. De feszült volt. Neeli és Liza cukkolták őt, és sze-
rintem nem tudták, hogy a prof ezt észr e is vette, ezért én igyekeztem egy kicsit udvar iasabban bánni
vele. De aztán hirtelen felugr ott, mert telefonálnia kellett.
Akkor iban zajlottak a tüntetések az ellen, hogy Nixon blokád alá helyezte a kikötőket Észak-Viet-
namban. Jack M kor ábban hallotta, hogy tüntetők gyülekeznek a reptérnél, és ez így is volt, de telefo-
non megtudta, hogy a jár atok továbbr a is indulnak, viszont így is látszott, hogy nag yon ideg es volt a
helyzet miatt. Meg is egyeztük, hogy a legjobb az lesz, ha minél hamar abb elindul vissza.
Kábé egy héttel később kaptam tőle egy levelet, amiben azt írta, hogy lenne még néhány kérdése,
amit már nálam fel akart tenni (csak a nagy kavar odásban nem tudta), és kérdezte, hogy megválaszol-
nám-e őket. Kábé egy hétig nem foglalkoztam vele, aztán nekiültem, és a következőket válaszoltam.
Miért nincs benne a száma a telefonkönyvben?
Egyszer ű az oka. Két évvel ezelőtt, azaz mielőtt még otthagytam volna az állásomat, nem volt annyi
időm hever észni, mint most. Amennyi szabadidőm akkor iban volt, az alkotásr a kellett. Egy megszóla-
ló telefon veszélyes lehet. Az ember eknek valahogy mindig siker ül meghívatniuk mag ukat hozzám.
Volt egy időszak, amikor nem nyitottam ajtót, nem vettem fel a telefont, és nem válaszoltam levelekr e.
És utólag úgy érzem, hogy amit akkor alkottam, az igazol eng em. Manapság viszont én gyilkolom a
saját időmet. Viszont úgy érzem, hogy amit mostanában alkotok, az is igazol eng em.
Írt-e vagy tervez-e valaha filmszcenárió t írni?
Elnézést, mi az a filmszcenár ió? Forg atókönyv? Ha igen, akkor a válaszom nem. Még soha nem
láttam olyan filmet, amitől ne lettem volna egy kicsit rosszul. És én nem akar om, hogy bárki is
rosszul leg yen.
Van valamiféle eszt ét ikai elmélet e?
Mit jelent az, hogy „esztétikai”? Nincsenek elméleteim. Én csak CSINÁLOM a dolg okat. Vagy már
ez is elmélet? Az?
És tört énelemfilozófiája?
Nem szer etem a történelmet. A történelem egy iszonyú teher, ami semmit sem bizonyít, csak azt,
hogy az ember ek árulók, de ezt MA is látom, ha vég igmeg yek az utcán. A történelem unalmas és ké-
tes, és nem tudom, mennyi igaz belőle. A történelem a győzelem és a ver eség emléke, nekem pedig
per pillanat már így is túl sok minden van a fejemben.
Mit szól ahhoz a közkelet ű felfog áshoz, hogy minden vers polit ikus?
Nem igaz. Szer intem a legtöbb vers nagy, lógó, üres csöcsű tehén. Feltételezem, az alatt, hogy „po-
litikus”, az olyan verseket érti, amelyek arra tör ekszenek, hogy az ember iség et és az Ember iség kor-
mányait jobbá teg yék. De ez túl tökéletes és egyben bátortalan dolog. A vers olyasvalami, ami gyak-
ran csak egyetlen ember számár a nélkülözhetetlen – az író számár a. Sokszor az önzőség legtökélete-
sebb formája. Ne tulajdonítsunk mag unknak túl nagy jelentőség et. Az autószer elők ember ibbek ná-
lunk.
Szerzett valaha zenét?
Nem. Nem szer ettem azokat a dallamokat és szöveg eket, amiket az iskolában akartak megtanítani
nekünk, a tanárt utáltam, és ezért dir ekt nem tanultam meg kottát olvasni. Utólag hülyeségnek tűnik az
ellenkezésem, de most már késő. Amúgy a zene sokkal nag yobb hatással van rám, mint az írás vagy a
festés, és egyfolytában zenét hallg atok – klasszikust, rockot, jazzt, bármit –, kurva jó dolog.
Milyen írókat csodál még? (Jeffersen és Aikenen kívül. Gondolok itt például Anthony Burg ess-
re, akinek Mr. Enderby című műve némileg bukowskis... egyébként Burg ess zeneszerző volt.)
Nem hallottam még Burg essr ől, ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet jó. Már nem olvasok
olyan sokat. Szer etem Artaud-t, Céline-t, Dosztojevszkijt, Kafkát és Sar oyan kor ai munkásság ának
STÍLUSÁT, de a tartalmát nem. És még talán Eug ene O’Neillt meg a hozzá hasonlókat. A legtöbb író-
ban egyszer űen nincs meg, ami kell, és soha nem is lesz. Hiába nézünk kör ül, föl vagy le, hátr a vagy
még hátr ébb – nincs. Csak egy rakás kókler. Ha pokolr a jutok, biztos, hogy csak írókkal fog ok talál-
kozni odalent. És ennél semmi sem lehet rosszabb.
Az „int erjúnk” során többször szarkaszt ikusan megjeg yezt e: „Halhat atlan vag yok.” Nem va-
gyok képzett pszichológ us vagy nagy „szó-miszt ikus”, de felmerül bennem a gondolat, hogy oly-
kor-olykor talán elt űnődik azon, milyen nyomot fog maga után hagyni művészként, íróként... És
persze az emberi halandóság on is. (Az előző mondatban valahol van egy kérdés.)
Van? Hát, a „halhatatlanságr ól” annyit, hogy remélem, tényleg „szarkasztikusan” mondtam. Az
írásban az egyetlen jó dolog maga az írás. Az, hogy közelebb hoz ahhoz, ami MOST fontos, és meg-
akadályoz abban, hogy olyanná váljak, mint azok az ember ek, akik szembejönnek velem az utcán.
Amikor meghalok, foghatják a munkáimat, és kitör ölhetik vele egy macska segg ét. Számomr a már
nem lesz földi haszna. Egyetlen nyomot akar ok halálom után hagyni, az pedig az, amit mag amon ha-
gyok, az viszont másnak nem érdekes. Egyébként pedig az egyik legjobb dolog az ember ekkel kap-
csolatban az, hogy halandók.
Van az asztrológ iában, a Zenben vagy a ma népszerű kult uszokban valami, amiben hisz?
Nincs időm kultuszokkal foglalkozni. Az az ipar az olyan tömeg eknek szól, akik szükség ét érzik
annak, hogy valaki megcsiklandozza a talpukat. Nekik jó az. Még az is lehet, hogy valóban hasznos.
De én saját mag amr ól a KÉPET mag amból és saját tapasztalataimból alakítom ki. Persze nyilván ne-
kem is lesznek vakfoltjaim, az igaz. Lehet, hogy sokat kéne még tanulnom másoktól. De én alapvető-
en nem olyan ember vag yok, aki másoktól tanul. Én önfejű vag yok, előítéletes, és jobb úgy élni, hogy
nem kapok túl sok instr ukció t másoktól. Tapasztalom szer int a legtanultabb ember ek unalmasak, míg
a legbutábbak tűnnek a legmélyebbnek és a legnyitottabbnak. Ki akar egyszerr e több hang on megszó-
lalni, amikor csak egyetlenegy hang van, ami elő akar jönni?
Azt mondt a nekem, hogy 24 éves korában abbahagyt a az írást. (Egyébként megírt a már ezt az
incidenst az apjával? Ha nem, szívesen vennénk, ha megírná a THE REVIEW-ba. 50 dollár körül
fizet ünk egy-egy novelláért, illetve esszéért.) De azt nem mondt a el, hogy mikor és miért kezdett
el eredet ileg írni.
Inkább fizessen 50 dollárt azért, hogy válaszolok ezekr e a kérdésekr e. Nem vag yok biztos abban,
hogy amit akkor az apámr ól mondtam, az mind igaz, de részben igen. Néha úgy adom elő a dolg okat,
hogy kicsit javítok rajtuk, hogy jobban hang ozzanak. Lehet, hogy van, aki ezt hazugságnak hívja; én
művészetnek hívom, és ööö, igen, azt nem mondtam el, hogy mikor kezdtem el írni és miért, de ittam,
amikor beszélg ettünk, nem? És nem is kérdezte. Aminek amúgy nag yon örülök.
Van a pián és (felt ét elezem) a nőkön kívül még bármi más, ami kreat ív vág yát stimulálja? (A lo-
vak illat a, arcok a tömegben a lóversenypályán?) (Valamennyire már megválaszolt a ezt a kérdést,
de szívesen venném, ha mondana erről még valamit.)
Természetesen minden stimulálja a kreatív vág yaimat. Igen, az arcok is a tömegben. Elnézem az ar-
cokat, és közben undor odom, megr ettenek, és felfordul a gyomr om tőlük. Mások meg tudják találni a
szépség et mondjuk egy nagy vir ágmezőben. Én azt hiszem, nem az a fajta ember vag yok. Én szűk lá-
tókör ű vag yok. Én nem látom a hor izontokat, az okokat, a kifog ásokat vagy a dicsőség et. Az átlag os
arc számomr a maga a rémálom.
De hát, gondolom, én se nézek ki olyan jól mások szemében. Többen mondták már, hogy nag yon
ronda ember vag yok. Szóval, vicc az egész. Ne har ag udjon, hogy nem válaszoltam rendesen a kérdé-
sér e, de elr ag adott a hév, és üvöltözni kezdtem. Elnézést.
Mi a véleménye a „vallomásos” költ észetről? Mennyiben illik a munkásság ára ez a meghat áro-
zás, és mennyiben nem?
Attól függ, ki írja azt a vallomásos költészetet. Szer intem a legtöbben túl gyakr an ver ik a mellüket;
vagy nem tudnak rendesen nevetni. Ez úgy hangzik, mintha kötekednék, nem? Csak vizsg álja meg kö-
zelebbr ől, és látni fogja. Ez még Whitmanr e is igaz.
Én határ ozottan úgy vélem, hogy az én legtöbb vallomásos írásom nem más, mint szór akoztatás.
Úú, elvesztettem a golyóimat meg a szer elmemet, ha-ha-ha. Meg ilyenek. De annak a „ha-ha-hának”
relevánsnak és valódinak kell lennie, nem ilyen Bob Hope[3]-féle hülyeségnek.
Én úgy látom, hogy amikor a fájdalom elhatalmasodik, hár om dolg ot lehet tenni: ber úgni, öng yil-
kosság ot elkövetni vagy nevetni. Én általában ber úg ok és nevetek.
Ja. Nem mindig űzöm ezt a vallomásos dolg ot, de azt hiszem, rá vag yok kattanva, mert sok minden
történt már eddig, sőt, már majdnem én érem el, hogy sok minden történjen – mintha olyan életet kre-
álnék mag amnak, hogy abból művészetet kreálhassak. Nem gondolom, hogy ez az igazi módja a dol-
gok intézésének, ez valószínűleg inkább gyeng eség, de én álmodozó vag yok, és talán szer etem is dra-
matizálni a dolg okat, ahogy azt is, ha több dolog történik, mint amennyi egyébként történne, és ezért
egy kicsit ráseg ítek. Azt hiszem, ez így nincs rendjén. És nem is állítom, hogy rendjén van.
Mi arról a véleménye, hogy főiskolás gyerekek verseket olvasnak, és mit gondol, miért csinál-
ják? Olvassák a maga verseit is? Ön szerint érvényes okokból olvasnak verseket? (Ez az utóbbi
lehet, hogy már buta kérdés, de egy találó válasszal talán meg tudja ment eni.)
Tudja, nem szoktam verseket olvasó főiskolás gyer ekekr e gondolni. Nem tudom, hogy olvasnak-e
verseket, és hogy az enyémeket olvassák-e. Ezt nem lehet találó módon megválaszolni, csak ha vala-
mit hirtelen kitalálok, de abból meg lehet, hogy nem jönnék jól ki, úgyhogy a legtalálóbb talán az, ha
ezt most így válaszolom meg.
Miért olyan jó L.A.-ben élni?
Először is már eleve adott, hogy itt vag yok, a többit meg e köré építi az ember. Vagy legalábbis én.
Életem nagy részét itt töltöttem, és egyszer űen hozzászoktam a vár oshoz. Már el sem tudok tévedni –
józanon. Valamelyik nap pedig azt is megtudtam, hogy hol van az L.A. Zoo. Az itt élő nők pedig, úgy
tűnik, szer etik az öreg ember eket. Ilyen nőket még nem láttam. Ugyanakkor öng yilkos hajlamaim
vannak, a szmog viszont seg ítség emr e van. Na most ehhez képest mi van például Ohió ban?
Mit olvas most? Milyen olvasási szokásai vannak?
Nem olvasok semmit. Illetve hát amit írok, azt elo lvasom. Gondolom, ez szokásnak számít.
Ha hirt elen megg azdag odna, hog yan vált ozna meg az élet e?
Bölcsebb lennék, mélyebb és aranyosabb.
Vannak gyerekei?
Egy hétéves lányom van. Rendes kis csaj.
Feladtam postán a válaszokat, és nem nag yon számítottam semmir e, de postafordultával kaptam
egy újabb levelet Jack M-től.
Kedves Buk!
Remek! Nagyon jó orvosság volt (mármint a válaszai a kérdéseimre). Viszont úgy gondolom, a RE-
VIEW-nak ez nem lesz megfelelő. Nem egészen ezt akartam kihozni belőle; a kérdéseim nem abba
az irodalmi (verstani és technikai) irányba vitték az interjút, amivel az Interjúk költőkkel rova-
tunkban foglalkozni szeretünk. (A költészetről, a többi költőről alkotott véleményéről és egyéb
olyan témákról kellett volna kérdeznem, amiket, feltételezem, teljes marhaságnak tart.)
Ettől függetlenül persze továbbítottam az interjút a szerkesztőknek, akik természetesen meg fogják
nézni. (Még valami: a jövő évre már megvan az összes interjúnk.)
Ahogy korábban mondtam, elsődleges szándékom az volt, hogy információhoz jussak önről és a
munkájáról egy saját cikkemhez, amit meg tudok írni máshova. Már el is készültem vele, és szerin-
tem pompás lett. Ha majd egyszer valamikor megjelenik, biztos segít majd magán egy kicsit – bár
természetesen a motivációm nem emberbaráti, egyszerűen nagyon tetszenek a versei, és szerintem
jó lenne, ha szélesebb körben ismernék őket.
Na, erről ennyit. Most pedig SZERETNÉM hivatalosan is felkérni, hogy küldjön el pár verset a
REVIEW számára. Úgy 10-15 dollár között fizetünk egy versért.
Megrendeltem a HUMMINGBIRD-öt, és elolvastam a kísérőszöveget, amit a Black Sparrow Press
küldött.
Mondtam már, hogy nagyon élveztem az önnél tett rövid látogatást? Ezt majd látni is fogja, ha el-
olvassa az esszét, ami annak köszönhetően született.
A legjobbakat,
Jack M
Kedves Jack M-;
Nos, & () (ebből kifolyólag) &
(érti)?
(látogatása nem volt hiábavaló)
(részemről) (sem) &
A legjobbakat magának is,
Charlie B.
Pete 13 éves volt, amir ől azt mondják, problémás kor, de mindegyik az, és Pete-nek német szárma-
zású szülei voltak, szig or úak, nag yon. „Akkor jó egy gyer ek, ha csak látják, de nem hallják” – ez volt
az egyik szólásuk, és Pete ezzel nem is különösebben foglalkozott. Mérhetetlenül utálta a szüleit. Ha
csak egy kicsit is megszegte a szabályokat, apja rendszer esen elverte bor otvaszíjjal, miközben anyja
ott állt mellettük, és azt mondta: „Egy apának mindig igaza van.”
Néha éjjelente, amikor a szülei basztak, Pete arra gondolt a szobájában: „Ezek nem lehetnek az én
szüleim. Biztos adoptáltak kiskor omban. Vagy elr aboltak.” Valójában maga Pete volt a házasság oka.
Az apja teherbe ejtette az anyját, a házasság ot pedig mindig a gyer ekének rótta fel, Pete viszont némi-
leg undor odva azt gondolta, kizárt, hogy ő dugta volna be a micsodáját az anyjának. Aztán még in-
kább undor odva az is megfordult a fejében: lehet, hogy egykor ondó voltam annak az embernek a
farkában? Ettől mindig felfordult a gyomr a.
Pete-nek hetente kétszer kellett lenyírni a füvet a kertjükben, elöl és hátul is, egyszer egyik irányba,
utána vissza. Azaz gyakorlatilag heti négyszer kellett levágnia a füvet, aztán ollóval lenyírni a széle-
ket és meglocsolni. A szomszédok gyakr an megjeg yezték, milyen szép a fű a szülei kertjében.
Egy-egy fűnyír ás után apja négykézlábr a ereszkedett, hogy ellenő rizze, nem lóg-e ki itt-ott egy
szál. Egy szintr e ereszkedett a fű mag asság ával, és ha csak egy kiálló fűszálat is talált, Pete már mehe-
tett is a fürdőszobába, hogy apja bor otvaszíjjal elverje. És mindig talált egyet. „Aha! Látom! Ott van
egy fűszál!” Erre az anyja hátr ament a szobájába, és azt mondta: „Apád talált egy kiálló fűszálat, te
rossz fiú!” Pete ilyenkor bement a fürdőszobába, ahol apja már dühtől vör ös képpel várta őt a kád
szélén ülve, kezében a bor otvaszíjjal.
12 éves kora után Pete többé nem kiabált, miközben apja korbácsolta őt, mert azzal elismerte volna
a fájdalmat, és nem akarta megadni apjának ezt az örömöt. Ellenállt. A ver ések annyir a brutálisak let-
tek, hogy vacsor ánál képtelen volt leülni a székr e. Két párnát kellett rátennie, és úgy hallg athatta az
apját, aki arr ól beszélt, hogy mi történt aznap a munkahelyén. Általában ugyanaz volt a sztor i: „Le-
hordtam ma azt a szemétláda Cranstont. Otthagyta a posztját őrizetlenül, hogy egy szőke nővel cseve-
részhessen. Legalább húsz percen át diskur ált vele. Odamentem hozzá, és azt mondtam neki: »Ide fi-
gyelj, Cranston. Nem az a munkád, hogy szőke nőkkel beszélg ess, hanem hogy a múzeumot őrizd.
Vagy összeszeded mag ad, vagy jelenteni fog ok Mr. Hendersonnak!« Aztán otthagytam. A szőke nő
meg elment.”
„Cranston egész nap ellenség esen mér eg etett. Pedig két hete pont az ő termét rabolták ki – benyúl-
tak a vitr in alá, és kivették az összes pénzérmét. Nag yon régi érmék voltak, biztos értek vagy hár om-
négyezer dollárt. Hogy tudták kiszedni onnan, csak mert épp elfordult? Állva alszik az a hülye.”
„Aztán bedobtam egy javaslatot az ötleteket gyűjtő dobozba, hogy hozzák fel a pincéből azokat az
első világhábor ús gépeket, és helyezzék őket valamelyik emeletr e. Nyirkos a pince, amitől kezdenek
rozsdásodni a gépek alkatr észei. Szár azabb helyr e kell vinni őket...”
Az apja órákon át beszélt a munkahelyér ől, és csak a munkahelyér ől beszélt. Este 8-kor feküdt le,
hogy regg el „frissen álljon készen a munkár a”. Ami azt jelentette, hogy mindenki másnak is akkor
kellett ágyba mennie. Miközben az apja a munkahelyér ől beszélt, az anyja mindig helyeselt: „Igen.
Igen, szer intem igazad van. Örülök, hogy megmondtad neki! Tényleg ezt mondta? És erre te mit
mondtál neki?”
Csak egy dolog szakította meg ezt: a heti egyszer i kiírásuk, amit Pete kénytelen volt vég ighallg atni.
Mivel vékonyak voltak a falak, áthallatszott a rug ók nyikorg ása. Pete elképzelte az apját, amint anyján
fekszik, rutinból fel-alá mozog, és a gyomr a forg ott attól, hogy ezekhez az ember ekhez tartozik, és
attól a gondolattól, hogy nincs hova menekülnie, és még évekig nem is lesz.
Az egyik ilyen este után, amikor apja megverte egy kiálló fűszál miatt, majd Pete vég ighallg atta au-
tomatikus közösülésüket, elaludt, és álmodott valamit. Apja és anyja az étkezőben ültek, vacsor áztak,
és egyszer csak bemászott oda egy óriási, barnásfekete pók, hatalmas csápr ág ókkal és két sárg ászöld
szemmel. Másfél méter volt a ker ülete, nag yon szőr ös volt, és vérszag ot árasztott. Miközben az apja a
munkahelyér ől beszélt, a pók felmászott a plafonr a, leeresztett egy fonalat, és elkezdte betekerni az
anyját. Az apja nem vette észr e. Amikor teljesen körbefonta az anyját, leereszkedett, csápr ág óját bele-
vájta a mellébe, majd felemelte, beletette a hálójába, és hagyta, hogy ott himbálózzon az asztal fölött.
Aztán leugr ott, lábaival megr ag adta az apját, és beleeresztette a csápr ág óját. Felemelte az apját a szék-
ből, feltette az asztalr a, megállt fölötte, és szívta ki belőle a vért.
Pete ekkor felébr edt. Odament a szülei szobájához, és benézett hozzájuk. Mindketten aludtak.
Visszament, lefeküdt az ágyába, elaludt, és többet aznap már nem álmodott, vagy nem emlékezett rá.
Másnap hétfő volt, és végr e olyan nap, amikor nem volt a ház kör ül dolg a. Tanítás után ottmar adt
az iskolában, és beállt baseballozni. Nem volt lehetőség e túl sokat gyakor olni, de futni jól tudott. Volt
egy hazafutása, egy triple-je és hár om remek elkapása a külső mezőn. Aztán hazament. Anyja mérg e-
sen várta otthon. „Menj a szobádba. Apád majd beszél veled, ha hazaér.”
Egy órával később hallotta, hogy az anyja az apjával beszél. Aztán bement az apja a szobájába, és
becsukta az ajtót. Olyan kifejezés ült az arcán, amilyet kor ábban még sosem látott. Dühösebb és brutá-
lisabb volt. Pete ült az ágyon, és várt. Apja vele szemben ült egy székben.
– Peter?
– Igen?
– Mit csináltál?
– Baseballoztam.
– És valójában mit csináltál?
– Nem értem.
– Dehogyisnem, érted te.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Te rohadék, megö llek! Ha még egyszer ezt csinálod, megö llek!
– Mit? Mit csinálok?
– Ezt anyád mutatta nekem. Ide nézz! Ide nézz!
Apja a pizsamáját mutatta neki, amiben előző éjjel aludt. Pete továbbr a sem értette.
– Ide nézz! Ezt nézd! – Az apja egy foltr a mutatott a pizsamanadr ág elülső részén. Egy kis, halvány
vérfolt volt.
– Mit csináltál, Peter?
– Hogy érted?
– Úgy, hogy ha még egyszer ezt csinálod, megö llek!
Az apja felállt, odament az ajtóhoz, durván bevágta maga mög ött az ajtót, és Pete újra egyedül volt.
Ránézett a pizsamáján lévő vérfoltr a. Aztán eszébe jutott, hogy a nadr ág eredetileg az apjáé volt. A
folt pedig egy olyan folt, ami hosszú ideje nem jött ki a mosásban. Egy kicsit meghökkenve ült ott.
Azt gondolták, hogy az a vérfolt valami bűnös dolog, miközben vagy az apja, vagy az anyja révén ke-
rült oda. De vajon mit hittek, hogy mi az? Azt gondolták, hogy valaki maszturbálás közben vérzik?
Csak ezt gondolhatták. Innentől kezdett az a megg yőződése lenni, hogy a szülei őrültek, vagy ha nem
őrültek, akkor elképesztően tudatlanok.
Aznap nem vacsor ázhatott, másnap a regg elinél pedig nem szóltak hozzá, de még csak rá se néztek.
Miután az apja elment dolg ozni, az anyja vég ül azt mondta neki, hogy Isten talán megbocsát neki, ha
onnantól kezdve élete vég éig jól és bűnbánóan viselkedik...
Aznap este vacsor a után egyből be kellett mennie a szobájába, és le kellett feküdnie. Lekapcsolta a
villanyt, és hallg atta az apját, aki a munkahelyér ől beszélt. Isten. Az anyja és Isten. Az apja és Isten. A
szülei hittek Istenben. Ez lesz az olyan ember ekkel, akik hisznek Istenben? Elméje kattog ott, gondola-
tai ide-oda cikáztak, aztán elkalandoztak. Majd elaludt, és felébr edt. Még mindig hallotta a szülei
hangját.
Aztán Pete megszólalt: „Istenem, szép kis szülőket adtál nekem. Hogy adhattál nekem ilyen szülő-
ket? Milyen Isten vagy te? Utállak Tég ed! Ha lejössz ebbe a szobába, Istenemr e, azonnal orrba vág-
lak!”
Aztán megint elaludt, legalábbis így érzékelte. Amikor felébr edt, mintha egy alak állt volna az
ágyánál, és a térde mög ül fig yelte őt. Pete térdei fel voltak húzva, az ágynemű egy kis dombot for-
mált, és az alak a mög ül nézte őt. Úgy tűnt, feketébe van öltözve, minden fekete volt rajta, a fején pe-
dig egy heg yes csuklya volt, olyan, amilyet a Ku-Klux-Klan tagjai viselnek.
Pete megr émült, és hitetlenkedve nézett vissza rá. Lehet, hogy Isten az? Az a csuklyás alak? Isten
gonosz? Az alak ott mar adt, nem mozdult, nem mozdult, csak nézte őt. Úgy tíz, tizenö t percig lehetett
ott, aztán eltűnt.
Pete összeszedte mag át, és felkapcsolta a villanyt. Csak arra az alakr a tudott gondolni. Odament a
szekr ényéhez, kihúzta a felső fió kot, és kivett egy kis dobozt, amit a nagyanyjától kapott. A nagyanyja
Válaszadó Doboznak hívta. Egymás mellé helyezett kis papírtekercsek voltak benne. Sok apró papír-
tekercs.
Pete feltette a kérdést. És utána mi történt...? Benyúlt a dobozba, kivette az egyik tekercset, kitekerte,
és elo lvasta: „Isten elhag yott tég ed.” Feltekerte a papírt, visszatette a dobozt a fió kba, és visszafeküdt
az ágyba.
Továbbr a is hallotta, hogy a szülei az étkezőben beszélg etnek. Aztán ismét felkelt, és kinyitotta a fi-
ókot. Újra kivette a dobozt, és egyesével kitekerg ette a papír okat. Nem találta azt, amin az állt: „Isten
elhag yott tég ed.” Visszatette az összes papírt, becsukta a dobozt, és betette a fió kba. Már nem hallotta
a szülei beszélg etését. Ez szokatlan volt.
Pete lassan kinyitotta az ajtót, és hallg atózott. A villany égett az étkezőben, de csend volt. Pizsamá-
ban, mezítláb vég igment az előszobán. Bement a konyhába. Továbbr a is csend volt. Aztán bement az
étkezőbe.
Ott volt a pók. Az óriási barnásfekete, sárg ászöld szemű pók, a hatalmas csápr ág ókkal... A potr oha
szőr ös volt, lüktetett, tele volt vérr el, a pók pedig az apár a telepedve állt, az asztalon. Az anyja egy
nagy pókhálóban lóg ott az asztal fölött, holtan.
Pete visszament a szobájába, becsukta az ajtót, és felvette az utcai ruháját. Aztán átmászott az abla-
kon, és kiugr ott a kertbe. A fű szépen le volt nyírva, és rendezett volt. Bement a gar ázsba, és talált egy
kanna terpentint. Apja azzal tisztította az ecseteit. Pete bevitte a kannát a hátsó ajtón. Aztán ki nyitotta,
és az ajtó alatt befolyatta a terpentint a konyhába. A mar adékot a hátsó ver andán locsolta szét. Aztán
fog ott egy dar ab újságpapírt, feltekerte, és megg yújtotta egy gyufával. Látta, ahogy a láng ok felcsap-
nak, vég igfutnak az ajtó alatt, és felg yújtják a konyhát.
Aztán vég igment a kocsibejár ón, ki az utcár a. Elindult az utcán fölfelé, vég ig fel a dombon, egé-
szen a főútig. Aztán megfordult, és visszanézett. Látta a láng okat, amik nag yon mag asr a csaptak. Az-
tán elindult kelet felé. Ment hár om utcát, míg el nem ért egy mozihoz. Benyúlt a zsebébe. Pont volt
nála elég pénz. Westernfilmet adtak. Igazi jó lövöldözőset. Fizetett a lánynak, és bement. Mar adt még
pénze popcornr a. Vett egy zacskóval, bement a ter embe, és vég igment a sötét folyosón. Kábé a ter em
hár omneg yedénél talált egy helyet, középen. Leült, és enni kezdte a kukor icát. Ketten épp párbajr a ké-
szültek egy fog adó előtt. Jó színészek voltak. Pete szer ette a popcornt; a popcornt jó sok sóval. Végr e
boldog volt.
Robertnek volt a kamr ában 29 kajakonzerve és egy húszliter es tartálya vízzel tele. Meg sok gyer-
tyája és egy .32-ese reng eteg tölténnyel. A vizet a második nap elzárták, de áram még volt.
Spontán zavarg ásnak indult a dolog, de azó ta valami olyasmivé fajult, amit már senki sem értett. A
boltokat, benzinkutakat már az első napokon kifosztották, minden étel-, ital- és egyéb készletet lenyúl-
tak.
Bizonyos értelemben ország os mér etű forr adalom zajlott, de hogy ki lázadt pontosan és ki nem, az
nem volt tiszta. Miután a tűzo ltóság ember ei közül jó néhányan meghaltak, nem vonultak ki több tűz-
esethez. Fél Los Ang eles égett, sokan – férfiak, nők, gyer ekek – elvesztették otthonukat, és ott húzták
meg mag ukat, ahol tudták. Ők nem portyáztak az utcákon, ők elbújtak, igyekeztek túlélni a helyzetet,
próbáltak létezni.
A rendő rség, a Nemzető rség és a hadser eg megkísér elte irányítása alá vonni az utcákat – ami azt
jelentette, hogy mindenkit megö ltek, aki ellenük fordult. Gyakorlatilag hábor ú alakult ki az egyenr u-
hások és a nem egyenr uhások közt; és ami még rosszabb, a félelemnek köszönhetően hábor ú kezdő-
dött a feketék és a fehér ek, a fehér ek és a fehér ek és a feketék és a feketék, valamint a köztük lévő
összes szín között. Mindenki különálló egységnek számított, amíg valami nem történt. A forr adalom-
nak nem volt központi vezetése, és így a követelések és a célok közel sem voltak világ osak. Arra nem
látszott esély, hogy bárki is feladja, de arra sem, hogy bárki is győzzön.
Robert sem a forr adalmár okat, sem a kormányt nem értette; mindkét oldal igencsak leszer epelt
nála. Ugyanakkor ő mindig is furcsa fig ur a volt, sehová sem illett, kilóg ott a sorból. Most pedig elő-
állt az a helyzet, hogy Ember fordult Ember ellen, ami tulajdonképpen mindig is így volt, csak most
már tisztán látszott. Mindenki visszatért a saját barlangjába, és minden egyes ember, állat, időjár ási té-
nyező ellenségg é vált. A láng ok felégették az évszázadokat.
Szer encsér e Robertnek volt hár om üveg skót whiskyje, 20 gramm füve, tíz csomag Bull Durhamje
és egy csomó cig ar ettapapírja, ami mind jót tett a léleknek. Emellett pedig eleve mag ányos alkat volt,
és tulajdonképpen az, ahog yan a forr adalom előtt élt, nem sokban különbözött attól, ahogy a forr ada-
lom kitör ése óta élt. Legnag yobb örömét mindig is a mag ányban lelte, jóllehet ezt a mag ányt alkal-
manként megszakította egy-egy kósza numer a, némi Mahler vagy Sztravinszkij, egy joint vagy kettő
és egy jó éjszakai piázás.
A gázt és a vizet elzárták, ő pedig bedeszkázta az összes ablakot, és ber eteszelte az ajtót. Késő éjjel
kinyitotta az ajtót, és kihajította az ürüléket, vizeletet és a szemetet. Veszélyes lett volna kimenni, és
megkísér elni elásni.
Az utcákr ól folytonos lövöldözés hallatszott. A holttesteket ott hagyták, ahol az ember ek összees-
tek. Patkányok, kutyák, macskák kutattak zsákmány után, halott ember ek húsát marcang olták. Minden-
hol leg yek és kukacok voltak.
Robert tudta, hogy hamar osan villany sem lesz. Bekapcsolta a rádió t. (Tévéje sohasem volt.) Egyik-
másik rádióállomás újra és újra leadta az elnök beszédét. Ő úgy vélte, hogy az elnök már rég meg is
halt, de ettől függ etlenül újra és újra csak őt hallotta:
„Amer ikai polg ártársaim: soha nem élt még át ez a nagyszer ű nemzet ilyen agóniát, káo szt és ennyi
félelmet, de át fogjuk vészelni ezt az időszakot is, és amikor ennek vége, megtisztítjuk sor ainkat
azoktól a gyáváktól, akik hátba szúrtak és leg yeng ítettek minket. Még nagyszer űbb nemzet leszünk,
mint amilyenek valaha is voltunk.”
„A fejlődés gyakr an jár együtt fájdalommal. Jelen pillanatban ezt a fájdalmat érezzük, igen intenzí-
ven. De higgyék el, egy még nagyszer űbb Ember iség részei leszünk. Megszabadítjuk a földünket ettől
a pestistől és a kártevőktől. Megszabadítjuk a földünket azoktól a férg ektől, akik a vér ünket szívták.”
„Leg yen hitük: Isten és a nemzet győzedelmeskedni fog. Leg yen hitük, ezt kér em Önöktől, és ez az
óra nem halálunk, hanem újjászületésünk órája lesz egy szabadabb világba, egy olyan szabad világba,
amelyet Ember nem látott még a történelem sor án ezen a Földön.” „Közben azt is kötelesség em el-
mondani, hogy két nemzet, az orosz és a kínai összefog ott, és ultimátumot adott nekünk. Az ultimá-
tum szer int október 25-ig minden kormányzati hatalmat át kell adnunk nekik. Az Amer ikai Egyesült
Államok soha nem adta meg mag át, és nem áll szándékunkban ezt tenni most sem. Ha Oroszo rszág
vagy Kína vagy mindketten együtt megkísér elnek megtámadni minket, vagy bármi olyan tettet próbál-
nak végr ehajtani, amit mi ellenség es lépésnek ítélünk, azonnal nukleár is csapással válaszolunk, és je-
lenleg Amer ika nukleár is készlete négyszer nag yobb, mint a világ összes, nukleár is fegyverr el ren-
delkező ország áé együttvéve.”
„Az Amer ikai Egyesült Államok, amely jelenleg számos veszéllyel néz szembe ország a határ ain
belül és kívül egyaránt, ki fog tartani. Ne kételkedjenek Hazánkban soha, csak akkor, ha saját lelkűk-
ben is kételkednek. Isten, az Erő és a Szabadság fénye árad szét az egész világ on ma este, holnap és
mindö rökké.”
Robert eltekerte a rádió t.
„...és ez a csatorna továbbr a is a lázadók kezében van! Testvér eim, eljött a mi időnk! Eljött végr e az
Igazság ideje, és az Ember iség bebörtönzésének, az Ember iség mater iális és spir ituális megaláztatá-
sának vége. Ez a Forr adalom, ez a tör ekvés semmilyen más forr adalomhoz nem fogható a világtörté-
nelemben. Az Ember végr e rádöbbent arra, mit akar, és az nem más, mint hogy életét úgy élhesse sza-
badon, ahog yan kedve tartja – olyan ruhákban járhasson, amilyenben akar, hogy dughasson az utcán,
füvet szívhasson, festhessen, és ha úgy akarja, ne csináljon semmit vagy csináljon valamit vagy min-
dent. Követeljük, hogy anyag i szükségleteink kielég ítődhessenek, ha szükség ünk van rá, és követel-
jük, hogy spir ituális szükségleteinket kielég ítsék, mert ez örök szükséglete minden embernek. Pokol-
ba a nyolcó rás munkaidővel! A mi kötelesség ünk – ami nem is kötelesség – az, hogy élvezzük az éle-
tet, és úgy éljük, ahogy akarjuk. De ehhez néhányunknak, sőt talán sokunknak meg kell halnia, mert
akik megmar adnak, csak így élhetnek majd emberhez méltó módon, nem pedig progr amozott vadál-
latokként. Az Ember szelleme végr e felébr edt, és elsöpr i abnormális fogvatartóját. Pokolba az Egye-
sült Államok elnökével, és pokolba azzal a kínzókamr ával, amibe oly rég bezártak minket! Előr e!”
Robert kikapcsolta a rádió t. Bement a hálószobába, vég ignyúlt az ágyon, és kiverte. Megtör ölte
mag át az ágyneművel, felkelt, mert megéhezett, de továbbr a is tartotta mag át a szig or ú napi adagjá-
hoz. Úgy döntött, babot eszik. Odament a frizsiderhez, és kinyitotta. Nem kapcsolt fel a hűtőben a vil-
lany. Odament egy villanykapcsolóhoz, és felkattintotta. Semmi. Bement a nappaliba, bekapcsolta a
rádió t. Az se működött. Kikapcsolták az áramot. Négy doboz tizenkét dar abos gyertyája volt. De job-
ban érezte mag át a sötétben, és amúgy is éjszaka volt. Hagyta a babot, leült, és tekert egy cig it. Hall-
gatta a lövöldözést. Kb. egy órája ülhetett ott, amikor kopog ást hallott.
– Testvér! – mondta kintr ől egy hang testvér, seg íts!
Ült mozdulatlanul.
– Testvér, testvér, seg íts rajtam! Könyör ülj! Az ég szer elmér e, semmi könyör ület nincs benned?
Édes Jézus!
A hangja alapján öreg ember lehetett. Robert kibiztosította a fegyvert, és odament az ajtóhoz.
– Igen?
– Testvér! Kérlek! Uram, irg almazz!
Robert félr etolt egy kis falemezt az ajtó mellett. Egy ősz, 60-as évei vég én, 70-es évei elején járó
öregember volt. Rong yos ruhájában hason feküdt a ver andán.
– Haldoklom, testvér! Egy pohár vizet! Könyörg ök! Csak egy pohár vizet kér ek, és el is meg yek.
– Biztos elmész?
– Igen, igen, esküszöm!
Robert kinyitotta az ajtót. Az öreg kúszva elindult felé. Az ajtó csak résnyir e volt nyitva. Az öreg
megpróbálta benyomni a kezével. Robert még épp időben nézett fel, és meglátott hár om fiatal srácot,
akik egy sövény mög ül ugr ottak elő. Elsütötte a fegyver ét. Az elöl futó csávó felüvöltött, a hasához
kapta a kezét, és arccal előr eesett. Aztán Robert pofán rúgta az öreg et, kilökte a fejét, és még épp az-
előtt ber eteszelte az ajtót, hogy a másik két csávó, akik egy pillanatr a megtorpantak, odaértek volna.
Az ajtó eredetileg üvegből volt, de deszkákkal megerősítette. A redőny le volt eng edve. Felhúzta, has-
ra feküdt, a deszkákon és az ablakon át meglátta az egyik csávót, és tüzelt. A mellkasán találta el. A
másik csávó leugr ott a ver andár ól. Robert az öreg et nem látta sehol. Megszólalt a telefon. Odament,
és felvette.
– Robert Grissom? – kérdezte valaki.
– Grissom nincs itt – mondta Robert.
– Ugyan már, Bobby, elkaptuk a töködet.
– Mi van?
– CIA, Bobby. Vége a játéknak.
– Nem értem. Tudtommal ki van kapcsolva az áram. Akkor most hogy működhet a telefon?
– Ezzel ne foglalkozz, Bobby. Elkaptuk a töködet.
– Mindig is apolitikus voltam.
– Ilyen nincs, kispajtás. Csak olyan van, hogy szembenézel vele, vagy nem.
– Ez nem így van – válaszolta Robert. – Szer intem nem kell valakinek a Demokr ata Párt reg isztr ált
tagjának lennie ahhoz, hogy pokolr a ker üljön.
– Találtunk egy s mást az írásaidban, Bobby.
– Egy nagy szart találtatok.
– Azt is, ez tény. Nem gondoltad, hogy fig yelünk tég ed, mi, Bobby? Azt hitted, meg etethetsz minket
ezzel az „apolitikus” dumával, mi? Hát, véletlenül tudjuk, melyik oldalon állsz, kishaver.
– „Kishaver”? 55 éves vag yok. Ami azt illeti, épp ma van a...
– Tudjuk, Bobby, már indulunk is, és hozzuk a szülinapi tortádat.
Robert letette.
Lehúzta az összes rolót, csak egy kis nyílást hag yott alul, hogy kilásson. Hasr a feküdt, kezében a
pisztolyával; kör ülötte töltényhüvelyek hevertek. Aztán felkelt, és bement a fürdőszobába, előszedte a
vizelettel teli konzervdobozt, és mellé tett néhány rong yot. Ismert egy régi trükköt: ha rávizel az em-
ber egy zsebkendőr e, és az orra elé tartja, akkor a mérg ező gázok nagy részét ki tudja szűrni.
– Gyer e ki, Grissom, 60 másodperced van!
Robert felemelte a pisztolyát, és kilőtt egy kisablakon. Üvöltést hallott. Megtörtént a lehetetlen. Elta-
lált valakit.
Bedobták az első könnyg ázg ránátot. Robert felkapta a töltényeit, a rong yokat és a vizelettel teli
konzervdobozt, és ber ohant a hálószobába. Bezárta az ajtót, és bemászott az ágy alá. Belemártott egy
rong yot a vizeletbe, és a szája, illetve orra elé tette. Egy védőszemüveg et már kor ábban a fejér e erő-
sített szigszalagg al, hogy a könnyg áztól óvni tudja a szemét.
Ott az ágy alatt fekve elvig yor odott egy kicsit, és fig yelte az ajtót, hogy lássa, ki az, aki A második
amerikai forradalom története első fejezetének szer eplője akar lenni.
Aztán feltűnt neki ott az ágy alatt fekve, hogy mennyir e nem tud rendet tartani a házban: kor ábban
elveszett zoknikat, egy trikót és különböző mér etű pormacskákat talált. Elég méltatlan befejezése ez
egy irodalmi karr iernek: sehol egy bug yi, egy szer elmes levél, egy doboz tampon. A Pulitzer-díj pe-
dig még elérhetetlenebbnek tűnt, mint valaha...
Mindketten meg voltunk bilincselve. A zsar uk két oldalr ól közr efogtak, lekísértek minket a lép-
csőn, és beültettek hátr a. A kezeim vér eztek, a vér ráfolyt a kárpitr a, de úgy tűnt, nem érdekli őket a
kárpit.
A srácot Albertnek hívták, és Albert azt mondta: „Jézusom, most tényleg komolyan gondolják,
hogy bevisznek, bezárnak, és nem fog ok tudni csokit enni, cig izni, vizet inni és zenét hallg atni a le-
mezjátszómon?”
– Ne nyavalyogj már, ha kérhetném – mondtam a srácnak.
Már hat vagy nyolc éve nem vittek be részeg eskedésért, úgyhogy épp itt volt az ideje. Pont olyan
volt, mint hosszú időn át vezetni anélkül, hogy megbüntetnének: de ha autót vezetsz, ugyanúgy elkap-
nak a vég én, mint ha iszol. A „részeg ek cellája a rendő rő rsön” – „közúti bírság” meccs 18:7-re állt.
Ami csak azt mutatja, hogy jobban vezetek, mint ahogy iszom.
A vár osi börtönbe vittek, és az adatok felvételekor szétválasztottak minket. Az eljár ás nem válto-
zott, leszámítva azt, hogy az orvos megkérdezte, mivel vágtam el a kezem.
– Egy hölgy kizárt, én meg betörtem az ajtót. Üvegajtó volt – válaszoltam.
Az orvos ragtapasszal ler ag asztotta a legcsúnyább vág ást, aztán bevittek a cellába.
Minden ugyanúgy volt. Sehol egy priccs. Harmincö t ember feküdt a földön. Volt ott egy-két vizelő-
edény és egy-két vécécsésze. Pont, pont, pont.
A legtöbben mexikóiak voltak, közülük pedig a legtöbben 40 és 68 közt. Két fekete volt. Kínai egy
sem. Még soha nem láttam kínait olyan cellában, ahová a részeg eket dugják be. Albert az egyik sar ok-
ban ült, és dumált, de senki sem fig yelt rá. Vagy lehet, hogy mégis, mert egy idő múlva egyszer-egy-
szer felkiáltott valaki: „A rohadt életbe, fogd már be!”
Egyedül én álltam. Odamentem az egyik vécécsészéhez. Valaki mellette aludt, fejét a csészének tá-
masztva. Az összes piszoár és klotyó kör ül voltak. Nem használták, csak ott ültek. Nem akartam átlép-
ni rajtuk, úgyhogy felébr esztettem a csávót, aki a fejét a csészének döntötte.
– Pisálnék, ember, csak a fejed pont ott van a klotyónál. – Soha nem lehet tudni, hogy mikor lesz az
ilyesmiből ver ekedés, úgyhogy le se vettem róla a szemem. Arr ébb csúszott, pisáltam, aztán odamen-
tem Alberthez, és megálltam tőle egy méterr e.
– Van egy cig id, öcskös?
Volt neki. Kivett egyet, és odadobta. Leesett, gur ult egyet a földön, aztán felvettem.
– Van valakinek gyufája? – kérdeztem.
– Tessék.
Egy fehér hajléktalan volt. Elvettem tőle a gyufásdobozt, megg yújtottam a cig imet, és visszaadtam
neki.
– A bar átoddal mi van? – kérdezte.
– Gyer ek még. Minden új neki.
– Jobb lesz, ha szólsz neki, hogy fogja be, mert istenemr e, leütöm. Nem bír om a fecseg ését.
Odamentem a sráchoz, és letérdeltem mellé.
– Albert, nyug odjál le most már. Nem tudom, mi a szart vettél be, mielőtt találkoztunk, de egy sza-
vadat sem érteni, összevissza beszélsz. Nyug odjál le.
Visszamentem a cella közepér e, és körbenéztem. Egy nagydar ab ember szürke gatyában az oldalán
feküdt. Elöl a tökénél ki volt szakadva a nadr ág, és kilátszott az alsóg atyája. Öv rajta se volt, azt min-
denkitől elvették, hogy ne tudjuk felakasztani mag unkat.
Kinyílt a cellaajtó, és egy 45 év kör üli mexikói tántorg ott be. Ahogy azt mondani szokták, erős
volt, mint a bika. És úgy is vérzett. Belépett a cellába, és árnyékbokszolt egy kicsit. Egész jól mozg ott.
Az arca mindként oldalán, fent a csontnál mély, vör ös vág ások voltak. A szája merő vér volt. Ami-
kor kinyitotta, semmi mást nem lehetett látni, csak pir osat. Nehezen elfelejthető száj volt.
Aztán belebokszolt még egypár at a leveg őbe, de az egyik ütést valahogy elvétette, kibillent az
egyensúlyából, és hanyatt esett. Esés közben dombor ított a hátával, hogy amikor földet ér a betonr a,
akkor ne üsse annyir a meg mag át, de nem tudta tartani a fejét, az hátr acsapódott, és nekivág ódott a be-
tonnak. Nag yot szólt, aztán visszapattant, majd újra levág ódott. Többet nem mozdult.
Odamentem a cella ajtajához. A zsar uk ide-oda járkáltak a kezükben papír okkal, intézkedtek. Mind
rendes embernek nézett ki, fiatalok voltak, és az egyenr uhájuk tiszta.
– Hé, fiúk! – kiáltottam oda. – Van itt egy ember, aki orvosi ellátásr a szor ul. De nag yon!
Csak mászkáltak tovább ide-oda, tették a dolg ukat.
– Halló, fiúk, hallotok? Van itt egy ember, aki orvosi ellátásr a szor ul, de nag yon sürg ősen!
Csak járkáltak tovább, leültek, cetlikr e írog attak, beszélg ettek. Visszaléptem a cellába. Valaki meg-
szólított a földr ől.
– Hé, haver!
Odamentem hozzá. Odaadta a cédulát, amir e a személyes értékeit írták össze. Rózsaszín volt. Min-
denkié rózsaszín volt.
– Mennyi volt nálam?
– Nem szívesen mondom, haver, de ezen az áll, hogy „semmi”.
Visszaadtam neki a cédulát.
– Hé, haver, és nekem? – kérdezte valaki más.
Megnéztem az övét is, aztán visszaadtam neki.
– Ugyanaz. Semmi.
– Hogy érted, hogy semmi? Elvették az övemet. Az semmi?
– Hát, ha nem kapsz érte inni, akkor semmi.
– Az igaz.
– Van valakinek egy cig ar ettája? – kérdeztem.
– Tudsz sodorni?
– Aha.
– Akkor itt van.
Odamentem hozzá, és odaadta a papírt meg a dohányt. A papír ok össze voltak rag adva.
– Bar átom, leö ntötted borr al a papír okat.
– Remek, akkor sodorj pár at, hátha ber úg unk tőle.
Sodortam kettőt, megg yújtottuk, aztán odamentem az ajtóhoz, nekitámaszkodtam, és dohányoztam.
Vég ignéztem rajtuk, ahogy fekszenek mozdulatlanul a betonon.
– Uraim, fig yeljetek rám egy kicsit. Beszélg essünk – mondtam. – Olyan haszontalan csak itt feküd-
ni így. Feküdni mindenki tud. Inkább meséljetek valamit. Hadd halljunk valami érdekeset. Hadd tudjak
meg rólatok valamit.
Tök csend volt. Elindultam körbe.
– Fig yeljetek, mind azt várjuk, mikor ihatunk újra. Már érezzük is az első ital ízét a szánkban. Pi-
csába a borr al. Egy jó hideg sör. Az kell nekünk. Egy jó hideg sör kezdésnek, hogy lemossuk vele a
torkunkr ól a port.
– Az az – mondta valaki.
Járkáltam tovább körbe.
– Mostanában mindenki a felszabadulásr ól beszél, most ez a téma, tudtátok?
Semmi válasz. Nem tudták.
– Hát jó, akkor azt mondom, szabadítsuk fel a csótányokat és az alkoholistákat. Mi a baja az embe-
reknek a csótányokkal? Meg tudja nekem valaki mondani, hogy mi a baj a csótányokkal?
– Hát, hogy büdösek és rondák – mondta valaki.
– Az alkoholisták is. Eladják nekünk a piát, mi megisszuk, aztán börtönbe zárnak minket. Nem ér-
tem. Valaki érti ezt?
Semmi válasz. Nem értették.
Aztán kinyílt az ajtó, és belépett egy zsar u.
– Mindenki álljon fel. Átmeg yünk egy másik cellába.
Feltápászkodtak, és odamentek az ajtóhoz. Mindenki, a bikát kivéve. Én és egy másik csávó odalép-
tünk hozzá, és felemeltük a bikát. Kikísértük a cellából, aztán vég igvittük a folyosón. A zsar uk csak
néztek. Beértünk a másik cellába, és lefektettük középr e. Aztán bezárták az ajtót.
– Na, ott tartottam, hogy... hol is tartottam? Jó, szóval, akiknek közülünk van pénze, leteszi az óva-
dékot, és kap egy bírság ot. Ezt a pénzt arra használják, hogy kifizessék azokat, akik letartóztattak és itt
őriztek minket, és arra, hogy legközelebb is letartóztathassanak. Na már most ha szer intetek ez igaz-
ságszolg áltatás, akkor hívjátok annak. Én ezt átbaszásnak hívom.
– Az alkoholizmus betegség – mondta valaki a hátán fekve.
– Ez közhely – válaszoltam.
– Mi közhely?
– Mondjuk, majdnem minden az – mondtam. – Jó, oké, az alkoholizmus betegség, de tudjuk, hogy
ők ezt nem tudják. A rákosokat nem vágják be egy cellába, és nem kell a földön feküdniük. Nem bír-
ság olják és nem ver ik őket meg. Mi vag yunk a csótányok. Minket kell felszabadítani. Nekünk kéne
felvonulásokr a járni: „SZABADÍTSÁK FEL AZ ALKOHOLIST ÁKAT!”
– Az alkoholizmus betegség – mondta ugyanaz az ember a hátán fekve.
– Minden betegség – mondtam. – Az evés, az alvás, a baszás, a seggvakar ás. Minden betegség, nem
érted?
– Te nem tudod, mi a betegség – mondta valaki.
– A betegség olyasvalami, ami fertőző, amitől nehéz megszabadulni, valami, amibe bele lehet hal-
ni. A pénz is betegség. A fürdés is betegség. A horg ászás is betegség. A naptár is betegség. Santa Mo-
nica is betegség. A rág óg umi is betegség.
– És a rajzszög?
– Igen, az is.
– Mi nem betegség?
– Na – mondtam –, na végr e, most már van min elg ondolkodunk. Végr e akadt valami, amivel elüt-
hetjük ezt az éjszakát.
Kinyílt a cella ajtaja, és bejött hár om rendő r. Kettő odalépett a bikához, és felemelte. Kivitték, Ez
valahogy betett a diskurzusunknak. Mindenki megint csak feküdt a földön.
– Na, na, gyer ünk! Ne hagyjuk abba! Nemsokár a mind ihatunk megint. Vannak, akik hamar abb,
mint mások. Érzitek az ízét? Ez itt nem a vég. Csak gondoljatok az első italr a.
Néhányan úgy feküdtek ott, hogy az első italukr a gondoltak, néhányan pedig úgy, hogy semmir e.
Akármi is történik majd, ők rezignáltan várták. Kör ülbelül öt perccel később visszahozták a bikát. Ha
részesült orvosi ellátásban, az nem volt észr evehető. Megint összeesett, de ezúttal az oldalár a. Aztán
csendben feküdt.
– Uraim, az ég szer elmér e, vagy az én szer elmemr e, szedjétek össze mag atokat. Tudom, hogy még
egy gyilkossal is jobban bánnak, mint egy alkoholistával. Egy gyilkos csinos cellát kap, ágyat, és rá
odafig yelnek. Úgy bánnak vele, mint egy mintapolg árr al. Ő legalább elkövetett valamit. Mi viszont
semmi mást nem csináltunk, csak kiürítettünk néhány üveg et. De ne csügg edjetek, kiürítünk még egy
jó pár at...
Valaki tapsolt. Én nevettem.
– Na, így már mindjárt jobb. Csak nézzetek föl, nézzetek föl! Isten ott van fönt egy hatos karton Tu-
borggal. Behűtött, hideg sörr el, az üveg oldalán pedig apró kis fag yos bubor ékok pattognak... gondol-
jatok csak bele...
– Kicsinálsz, ember...
– Kiker ülsz innen, mi is kiker ülünk innen; vannak, akik előbb, mint mások. És nem egy AA-gyűlés-
re meg yünk, hogy betartsuk a 12 lépést, és megint csecsemők leg yünk! Anyád majd kivisz innen! Va-
laki szer et tég ed! Na, vajon melyik mama kedvencét fogják először kieng edni innen? Ezen is érdemes
elg ondolkodni...
– Fig yelj, haver...
– Igen?
– Gyer e ide.
Odamentem.
– Nekem mim van? – kérdezte, és odaadta a céduláját.
– Testvér em – válaszoltam –, nem szívesen mondom...
– De?
– De úgy tűnik, semmi. Tök szépen gépelték ide: „SEMMI”.
Visszamentem a cella közepér e.
– Ide fig yeljetek, fiúk, megmondom, mi a tervem. Veg yétek elő a rózsaszín céduláitokat, és dobjá-
tok be ide középr e. Mindenkinek fizetek neg yed dollárt egy céduláért... Megveszem a lelketeket...
Kinyílt az ajtó. Egy rendő r állt ott.
– Bukowski – mondta. – Henr y C. Bukowski.
– Még találkozunk, fiúk. Anyám az.
Mentem a rendő r után. Egész gyorsan lezajlott a procedúr a. Egyszer űen levontak 50 dollárt óva-
dékr a (jó napom volt a lovin), ami pedig ezen felül mar adt, azt visszaadták, és visszaadták az övemet
is. Megköszöntem az orvosnak a ragtapaszt, és mentem a rendő r után a vár óter embe. Telefonáltam
kettőt, amíg a papírmunkát intézték. Azt mondták, valaki jön értem. Tíz percet ültem ott, aztán kinyílt
az ajtó, és közölték, hogy mehetek. Anyám egy padon ült odakint. Kar en volt az, egy 32 éves nő, aki-
vel együtt éltem. Nag yon igyekezett, hogy ne leg yen dühös, de az volt. Elindultam utána. Odaértünk az
autóhoz, beültünk, és elhajtottunk. Benéztem a kesztyűtartóba, cig ar ettát ker estem.
Még a vár osháza is jól néz ki, amikor az ember épp a börtönből jön. Minden jól néz ki. A hirdető-
táblák, a stoplámpák, a parkolók, a padok a buszmegállókban.
– Gondolom, most megint lesz mir ől írnod – mondta Kar en.
– Lesz, igen. És nag yon jó előadást tartottam a fiúknak. Hiányozni fog ok nekik. Lefog adom, hogy
most olyan a hely bent, mint egy temető...
Nem igazán siker ült lenyűg öznöm Kar ent. A nap felkelőben volt, és egy hirdetőtáblán naptejet rek-
lámozó nő félig kikötött bikinifelsőben mosolyg ott rám.
Walden, bazmeg, Utah-ból, King’s Pastur e-ből írok neked, ahol se közlekedés, se lóversenypálya,
se sör, se Cal Worthington, se szer elemes levél nincs őrült michig ani, louisianai, New Jersey-i nők-
től... se felo lvasóestek, se sztriptízbár ok, semmi...
Kevés rajong ómnak, akik részeg éjszakákr ól, gyer ekeken, nőkön tett nemi erőszakr ól, börtönök-
ről, gyilkosságr ól, szóval Hollywood és Los Ang eles szokásos, csendes őrületér ől szóló történeteket
várnak tőlem, nekik most várniuk kell még egy kicsit.
Miközben ezt írom, szúnyog okkal hadakozom, igaz, az átlaghoz képest eng em kevesebbszer tá-
madnak meg. A vér em alkoholtartalmától megtorpannak, azok viszont, amelyek mégis megcsípnek,
énekelve repülnek el.
40 ezer fát bámulok, és egyetlen fog adótábla sincs belátható távolságban. De a látvány se mentális
tisztaság ot, se éleslátást nem hoz.
Azt hiszem, menthetetlenül foglya vag yok az előítéleteimnek. Komfortot nyújtanak az előítéleteim;
ahogy mindazon dolg ok, amelyekben tudatlan vag yok. Nincs bennem vágy arra, hogy intellig ens em-
ber leg yek, és ezt siker ült is elker ülnöm. Az intellig ens ember ek untatnak a megértésükkel, a mélyen
ülő, értelmet sug árzó szeműkkel, a szókincsükkel és mindazzal, amit tudnak. Én a lassú érés híve va-
gyok.
Annyi ember van, akiket kárhozatr a ítéltek az ambíció ik és az intellig enciájuk, a bankszámlájuk és
megtakar ításaik. Ha van titka az életnek, akkor az csak annyi, hogy ne próbálkozzunk. Hagyjuk, hadd
jöjjön az élet: a nők, a kutyák, a halál és az alkotás.
Az írók között különösképp sok az olyan, akik gyorsan kezdik el az írást. Minden ember művész-
nek születik, de a legtöbben hamar megbénulnak. Az ambíció eleve rossz dolog, de ha obszcén ambí-
ció pár osul pénzben is mérhető sikerr el, akkor elég gyorsan eltömíti a szar a lefolyót. Az alkotás ak-
kor alkotás, ha nem kapcsolnak hozzá semmit. De túl sokan képzelik azt, hogy az alkotás egy Beverly
Hills-i házat jelent, pir os sportautót, talk show-kat, és azt, hogy minden ajánlatnak le kell feküdni...
Lehet anélkül is alkotni, hogy az ember 40 ezer fát bámulna közben. Azért jöttem ide, mert a nőm
azt mondta, hogy vadember ek élnek az erdőben, akkor a szerszámmal, mint Wilt Chamberlainé,[4] és
már évek óta nem voltak nővel. Fog almam sincs, hány vademberr el találkozott már életében...
Volt egy parti Escalante-ben. Én szolg áltattam a sört, a kovboj-farmer ek pedig a táncot. Azok a fiúk
nag yon jó formában vannak. A fejük fölé emelik a nőiket (meg az enyémet), és forg atják őket. Szá-
nalmas, hogy mennyir e nem tudnak inni, viszont órákon át tudnak táncolni. Tudnak tüzet gyújtani vi-
zes fával, lovat be fogni és patkolni, szarvast ölni és megnyúzni, csapdát állítani, horg ászni, ver eked-
ni és baszni. És beszélg etni is egész jól lehet velük.
Én nem tudok táncolni. Egy remete vag yok, aki élete nagy részét eddig egy kis szobában töltötte
egy íróg éppel, egy üvegg el és alkalmanként egy nővel. Elismer em, hogy nem szer etem a tömeg et, a
tömeg et úgy általában sehol, és a partikat sem. Nyilván kell lennie egy helynek, ahol az ember ek
összeg yűlhetnek, és egy parti, egy táncest erre épp megfelelő lehet. De ritkán voltam olyan partin,
ami ne ébr esztett volna bennem rossz érzéseket. A férfiak általában túlság osan ráizg ulnak arra, hogy
felszedhessenek egy nőt, ahelyett hogy hagynák az egészet megtörténni. És olyankor jön a verseng és,
a könyöklés, az ámítás, a párbaj és egyéb csúnya dolg ok.
Felálltam, és egy kicsit hadonásztam a kar ommal meg rugdostam a lábammal, de hamar elfár ad-
tam. Borzasztó, hogy mennyir e rossz formában vag yok. Ráadásul én a szimfonikus zenét szer etem.
Ha a fül és az elme hozzászokik a klasszikus zenéhez, akkor a popzene állandó és majdnem változat-
lan üteme teljes hangerőr e tekerve egész egyszer űen dehidr atálja az ember gyomr át. Már maga a zene
hangzásának a behatár oltság a és konok kitartása az érzékek megsértése.
Szóval azon kaptam mag am, hogy egy sziklán ülök a sivatagban, és iszom a dobozos sör öket, ami-
ket hoztam. Napokon át ittam, és rossz volt a gyomr om. Attól, hogy ugr áltam, plusz a zenétől még
pocsékabbul éreztem mag am. Felálltam, és hányni kezdtem.
A ranch tulajdonosa, Carl az út mellett álló kocsijától tartott visszafelé.
– Rosszul vagy? – kérdezte.
– Kösz, megvag yok.
Kijött egy újabb adag.
– Itt mar adok veled – mondta.
– Kösz, nem kell, ezerszer megtörtént már velem.
Aztán újra hánytam egyet.
– Itt fog ok állni melletted, és nem mozdulok, míg be nem fejezted.
Carl állt mellettem, és nem mozdult, míg be nem fejeztem. Aztán bementünk, kibontottam egy sört,
és átmentem a belső ter embe, ahol a hangfalak egyr e csak ugyanazokat hang okat okádták a falr a, tel-
jes hangerővel. Ők táncoltak, ugr áltak, én pedig álltam ott a dobozos sör ömmel, és néztem őket, csak
hogy mutassam: tudom, milyen az, amikor az ember jól érzi mag át...
(Épp most néztem vég ig, amint valami megö l egy másik valamit. Ó, természet, gyönyör ű termé-
szet, a gyönyör ű állatok és bog ar ak és a gyönyör ű ember ek.)
Első éjszaka kint a természetben, a kempingben „ki” kellett mennem.
– Mit csináljak? – kérdeztem a nőmet.
– Szarj a bokr ok közé.
Egy zsúfoltabb kemping volt, egy olyan út menti kócer áj, tele tur istákkal, így fel kellett öltöznöm.
Nem voltam teljesen józan. Mentem, és nézeg ettem a bokr okat.
Találtam egy megfelelő helyet. Levettem a farmer omat, és felakasztottam egy bokorr a, de mielőtt
le tudtam volna gugg olni, már meg is indult a sör ös hasmenés. Vízesések zubogtak vég ig a lábamon
– folyékony, büdös, megerjedt sör, félig megr ág ott és félig megemésztett ételdar abokkal. Megr ag ad-
tam egy bokr ot, leg ugg oltam, ráhug yoztam a lábamr a, és rátapostam pár puha szardar abr a.
A nadr ág om leesett a bokorr ól. Felugr ottam, nehogy kiessen belőle a tárcám. Persze addigr a már
kiesett. Tántor ogva ker estem a bokr ok között, és közben siker ült belelépnem a saját szar omba. Ne-
kem, aki elr aboltam az indiánok földjét.
Megtaláltam a tárcám, visszatettem a zsebembe, a gatyámat elővig yázatosan felerősítettem egy bo-
korr a, és nekiálltam tör ölg etni mag am. Csak tör öltem és tör öltem. 5 percig tör ölg ettem mag am, aztán
felvettem a nadr ág omat, és visszamentem.
Levetkőztem, és bebújtam a hálózsákba a nőm mellé. Aludt, de már nem sokáig.
– Úristen, mi ez? – kérdezte.
– Micsoda?
– Ez a bűz?!
– A bokr ok közé szartam.
– És kitör ölted?
– 5 percen át.
– Mi történt? Iszonyatosan büdös vagy! Mi történt?
– Majd regg el elmondom.
Aztán elaludtunk. Legalábbis én. A kevés rajong ómnak pedig azt üzenem: agg odalomr a semmi ok;
nemsokár a visszatér ek Los Ang elesbe.
Lindának rossz kedve volt. A sátor egyik cipzárját nem húztuk be, és a szúnyog ok egész éjjel tá-
madtak. Egy szexr ől szóló könyvet olvasott. Elhalmoztam addig is már mindenféle szexszel, első
osztályúval, orálissal, spir ituálissal és normálissal, de ettől függ etlenül rossz kedve volt.
160 hektárnyi hegy, erdő és leg elő kellős közepén voltunk, amit öt lánytestvér birtokolt. Linda volt
az egyik lánytestvér, és Lindának rossz kedve volt, én pedig nag yon messze voltam a Hollywood
Boulevard és a Western sarkától. – Gyer e – mondtam neki mártózzunk meg a hódtóban. – Menj csak –
mondta, és közben fel sem nézett –, majd később jövök.
Zavar, ha valakinek rossz kedve van, főleg ha nem tudom, miért. Fogtam a pir os noteszemet, egy
tollat, és elindultam. Odaértem a tóhoz, leültem egy sziklár a, kinyitottam a noteszt, de nem jött semmi
ihlet. Levettem a ruhámat, és beleléptem a tóba. Jéghideg volt. Átestem fehér volt, és nevetség esen fes-
tett. Beleléptem egy méter es gödörbe, az iszapos víz a hónaljamig ért, és hideg en kavarg ott. Ráléptem
egy-két sziklár a, ami elvágta a lábam. Találtam egy megfelelő helyet, és megmosakodtam egy kis da-
rab szappannal. Aztán samponnal megmostam a hajam. Amikor kijöttem a vízből, rám rontottak a le-
gyek. A heg yi leg yek nem olyanok, mint a vár osiak. A heg yi leg yek vérmesek és dühösek, nag yon
dühösek. Felö ltöztem, felvettem a cipőmet, és kezemben a pir os noteszemmel elindultam. A leg yek
jöttek utánam, közben meg arra gondoltam: „Nem tudom, mi baja van Lindának. Szer etem őt, nem
tudja? Hogy képes így lefojtani az érzelmeit? A szer elmet nem lehet csak úgy lekapcsolni, mint a té-
vét.”
Felmentem egy fákkal bor ított dombon, visszanéztem, és megláttam a tavat. Aztán a túlo ldalon le-
ereszkedtem, és egy árnyékos részr e értem. Leültem egy sziklár a, és kinyitottam a pir os noteszt. Nem
volt rajtam zokni. Ahogy elkezdtem írni, szúr ó fájdalmat éreztem a jobb lábamon. A lábfejemen ke-
resztbe volt egy vág ás, egy óriási légy rászállt, és szívta a vér em. Lenyúltam, és elhesseg etettem. Fel-
álltam, de a leg yek követtek.
Mi az istenért nem tud egy nő egy férfit szer etni azzal együtt is, ha néha hibázik? Együtt lenni, az a
csoda; együtt lenni valakivel és tör ődni vele. Együtt aludni úgy, hogy összeérnek a lábfejek, összeér-
nek a lábak. Aludni és együtt lenni. Csak az erősek tudnak egyedül élni, az erősek és az önzők.
Jó valakivel együtt enni, hallg atni az esőt vele, átvészelni együtt a kar ácsonyt és a szilvesztert meg
a munka ünnepét, látni a kádban utána a koszcsíkot, megnézni a vécét, amit elfelejtett lehúzni. És egy-
re jobbakat és jobbakat szexelni... Az ég szer elmér e! Mi a baja ennek a nőnek? Nem érti mindezt?
Gyalog oltam egy dar abon, aztán találtam egy másik sziklát egy másik fa alatt. Kinyitottam a no-
teszt, és valamit írni kezdtem. Hagytam, hadd zabáljanak meg a leg yek, és csak írtam. Valami nag yon
keser űt az ember iségr ől, a szer elemr ől és az ember i fajr ól. Néha működik az ilyesmi, főleg akkor, ha
alapigazság ok jönnek ki, nem pedig mindenféle ön sajnálat. De most nem működött. Kitéptem a lapo-
kat. Ha szomor ú dolg okr ól írok, általában akkor is jókedvűnek kell lennem, miközben írom.
Aztán vízcsobog ást hallottam; mintha vízesés lett volna. Felálltam, és elindultam a hang irányába.
Közben meghallottam Linda hangját. A nevemet kiabálta: „BUKOWSKI!” Mentem tovább. Úgy dön-
töttem, nem válaszolok. Csak ha még egyszer kiált. De nem kiáltott. Haladtam tovább a víz felé. Aztán
megláttam. Egy forr ásból jött a víz, és mag asr ól zubog ott le egy sziklafalon. Jó látvány volt. Leültem
és néztem. Aztán lementem a vízhez, és ittam egyet.
Úgy döntöttem, hogy visszafelé nem a dombon át meg yek, hanem szép könnyedén megker ülöm.
Felvettem a noteszemet, és elindultam. Az út egyenesen a kempingbe visz majd. Mentem. A föld ned-
ves volt a sok kis pataktól. Ker ülg etnem kellett őket. Úgy tűnt, elég erős a sodr ásuk. És egyr e csak
erősödött. Átg ázoltam rajtuk, és közben többször bokáig érő lyukakba léptem.
Aztán csendesen bekúszott egy hang a fejembe: eltévedtél.
Na ne, az nag yon nagy butaság lenne.
Ha butaság, ha nem, eltévedtél.
Körbenéztem, és tényleg el voltam tévedve. Ennyir e egyszer ű volt. Egy apró üresség lépett be a
köldökömbe.
Eltévedtél, és gyáva vagy és hülye, és ez a bizonyíték rá. Nem érdemled meg, hogy élj. Lindának
igaza van.
Nyomultam tovább a bozótosban, mentem lefelé, gázoltam át a patakokon. Eldobtam a pir os note-
szemet. Aki eltévedt, azt nem érdekli a pir os notesze. Én voltam az, aki annyir a vág yott az elszig etelő-
désr e; én voltam az, akit egykor táplált az elszig etelődés. Hát most megkaptam: heg yek és fák és bo-
zótos, és sehol senki.
Mentem tovább. Átmásztam egy drótker ítésen. Úgy éreztem, hogy nem ezt kellett volna tennem.
Mégis megtettem. Mentem tovább. Átmásztam egy másik ker ítésen. Még közelebb értem a semmi kö-
zepéhez. 160 hektárnyi hegy és erdő közepéhez.
Először a pánik jön; egy ilyen lüktető rosszullét odabent. Aztán azt mondja mag ának az ember: el-
tévedtem. Ezt elismétli párszor. Aztán hozzászokik ahhoz, hogy eltévedt. Azt mondja: eltévedtem. És
lehet, hogy meghalok. Na mindegy. Bár ez a konklúzió nem túl örömteli. Lindár a gondoltam. Ha in-
nen kijutok, olyan jól fog ok vele bánni, de olyan jól.
Átmásztam egy újabb drótker ítésen. Egy patak mentén haladtam, továbbr a is lefelé a dombr ól. Az-
tán a távolban megláttam egy nagy vízfelületet. Otthagytam a patakot, és elindultam a víz felé. Talál-
tam egy utat, ker éknyomokkal. A vízen volt egy kis móló. Bementem alá, levettem a cipőmet, és ki-
mostam a vízben. Ittam. Valaki ideépítette ezt a mólót; ember ek építették. Lehet, hogy visszajönnek
ezek a tevékeny ember ek, akiket egykor úgy megvetettem. Ügyes, erős rohadékok voltak. Én meg
nem. Ezért írtam verseket. És bassza meg, még be se fejeztem a második reg ényemet. Egy fió kban he-
vert Los Ang elesben. Láttam mag am előtt a Garfield megyei híreket:
Charles Bukowskit, a nem túl jelentős költőt, aki azért jött Utah államba, hogy meglátogassa a
King nővéreket, holtan találta Dale Barney, Bruce Wilson és Pole Griffith a móló alatt. Mr. Bukows-
ki 52 éves volt, és Egy vén kujon feljegyzései címmel jelentek meg írásai kommunista újságokban.
Egy lánya volt, a nyolcéves Marina Louise Bukowski. Mr. Bukowski piros noteszét a kempingtől 175
méterre északkeletre találták meg, üresen. Utah állam láthatólag nem ihlette meg Mr. Bukowskit.
Felvettem a cipőmet, és kijöttem a móló alól, felmásztam rá, és kimentem a vég ébe. Volt ott egy-két
acélból vagy jó minőség ű bádogból készült doboz, lelakatolva. Lehet, hogy valamelyikben telefon
van, gondoltam. Kimentem az útra, és találtam egy nagy követ. Visszamentem, és rávágtam vele az
egyik lakatr a. Idővel mindkét kézfejemr ől lejött a bőr, de ütöttem tovább a lakatot. Igazából nem gon-
doltam, hogy siker ülni fog, de legalább valamivel elfoglaltam mag am. Egészen meglepődtem, ami-
kor levált róla a lakat. Kinyitottam a dobozt, és benyúltam. Azonnal megr ázott az áram. Kiállt egy
drót egy transzformátornak tűnő szerkezetből.
Belenéztem a dobozba. Tűzött rám a nap, és a talpam tele volt hólyag okkal. Az elmebaj határ án áll-
tam. Egyedül, elveszve a világban, a szer elmem által nem szer etve... Tébolyultam rémülten álltam, a
lelkem szar a megkövesedve a fülemben, és néztem a dobozt. Egy félköríves kartonpapír előtt egy tű
mozg ott nag yon lassan ide-oda. Négy szám volt a kartonr a írva: 1, 2, 3, 4.
A tű nag yon lassan ide-oda mozg ott a számok között.
1, 2, 3, 4.
Úgy döntöttem, nem árasztom el vízzel a víztár ozót. Visszatettem a lakatot, lemásztam, és újra
megmostam a lábam. Aztán felvettem a cipőmet, és elindultam lefelé az úton. Egy kapuhoz értem, be-
mentem rajta, és egy piknikhelyet találtam. De kedd volt. Egy lélek sem járt arra. Láttam egy-két tűz-
helyet, de se gyufám, se kajám nem volt. De a civilizáció, szer etett ember iség em jelen volt.
Találtam a földön egy fél vekni szár az franciakenyer et. Szürke volt és penészes. Odamentem egy
szemeteskukához, kitúrtam egy dar ab celofánt, és becsomag oltam vele a kenyer emet... Ha van szeme-
teskuka... az azt jelenti, hogy vannak szemétszállítók is... De hol vannak? Biztos sztrájkolnak a szeme-
tek. Fogtam a celofánba csomag olt kenyer emet, és elindultam vissza a víztár ozó felé. Eszembe jutott,
hogy az ember iség általános közelség e ellenér e az is előfordulhat, hogy tényleg meghalok itt – és
rám tört az elhag yatottság, a pánik, az őrület... Undor ító gondolat volt. Én is csak olyan voltam, mint
egy átlag álmodozó: úgy akartam meghalni, hogy a tizenö t éves szomszédlány leszop, amíg a szülei
misén vannak.
Visszaértem a mólóhoz, felakasztottam a kenyer emet egy korlátr a, kimentem az útra, és köveket
pakoltam egymásr a, hogy annak, aki esetleg arra jár, mindenképpen meg kelljen állnia. 10 óra kör ül
jöttem el a táborból, úgy számoltam, hogy 1 óra lehetett. A legnehezebb dolog a vár akozás, főleg ha
hasztalan. Biztos azt gondolták, hogy elbújtam a heg yek között, és halhatatlan verseket írok. Úgy dön-
töttem, elindulok befelé az úton. Hátha a táborhoz vezet. Bár egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az az
út, amin jöttünk. Nem saját kocsival érkeztünk. Hoztak minket, kitettek és otthagytak. Azt mondták,
majd valamikor később visszajönnek.
Haladtam az úton. Nag yon meleg volt. Lassan mentem. Kedvem lett volna ber ohanni a fák közé, és
üvöltve fatörzsekbe meg sziklákba vágni a fejem. De ez nem tűnt túl férfiasnak, úgyhogy elvetettem
az ötletet. Miközben gyalog oltam, a fejemben kezdett formát ölteni egy vers:
Charlyt a tökéletlenség szülte
Míg más férfiak szeretik egymást
Ugratni
Broncóval járni
Charlyt a tökéletlenség szülte
Míg más férfiak tüzet gyújtanak
Kilátóknál
Shakespeare-t tanulmányozzák
Felfedezik az urániumot, az olajat
A szexet...
Charlyt a tökéletlenség szülte
Míg más férfiak 600
Hazafutást ütnek
Szarvast lőnek és párducot
Oroszlánt lőnek, elefántot és
Embert... Charlyt a tökéletlenség
Szülte
Aztán úgy gondoltam: picsába ezzel a verssel; ennyir e nem vag yok rossz. És mentem tovább. Nem
tudom, mennyit gyalog oltam, talán két órát, de nem volt semmi más, csak az út, az út és az út... És lát-
tam hár om vagy négy szarvast. Egyr e fog yott az energ iám, vár osi cipőm pedig egyr e jobban törte a
lábam. Rossz döntés volt elindulni. A kétó rás gyaloglás felemésztett. Az ember ilyenkor eltűnődik
ezen-azon. Eszébe jut a vár os, egy szoba, amiben a rádió t hallg atva fel-alá járkál, és a lóversenyered-
ményeket olvassa. Eszembe jutott Jeffers, a költő, aki azt mondta, hogy mindenhol csapdák vannak, és
hogy még Istent is csapdába csalták, amikor lejött a Földr e.
De az én csapdám annyir a szánalmas volt, és minden dicsőség és cél nélküli. Nag yon forr ón sütött
a nap, és be kellett volna húzódnom az árnyékba pihenni egyet, de annyir a fel voltam hábor odva a sa-
ját hülyeség emen, hogy nem eng edtem meg mag amnak. Aztán arra gondoltam, hogy igazából nem is
a halál az, ami számít, hanem hogy haldoklás közben legalább egy kis vig asza leg yen az embernek.
Hogy leg yen például egy hely, ahol papírfecniket írhat alá, és elhesseg ethesse mag ár ól a leg yeket.
Mentem tovább. Aztán feljebb az úton megláttam egy őzet. Csak egy kicsit volt nag yobb egy nagy tes-
tű kutyánál. Lassan közelítettem felé; csak állt ott és nézett. Annyir a fár adt voltam, annyir a takar ékon,
a lelkem annyir a ki volt akadva mag ár a, hogy semmilyen rezg ést nem bocsátottam ki. Az őz továbbr a
is csak állt az úton és nézett, miközben egyr e közelebb értem hozzá. Meg se fog mozdulni, gondoltam
mag amban. Akkor mit csinálok? Aztán amikor már majdnem mellé értem, megfordult, és elr ohant. A
hátsója ide-oda ugr ált. Eszembe jutott, amikor egyszer az öng yilkosság határ ár a jutottam, és San Die-
góban a víz fölött ültem a mag asban egy sziklán. Ahogy ott ültem, odajött hozzám négy mókus. Las-
san – illetve nem lassan, hanem a mag uk gyors mozg ásával, ami akkor lassúnak tűnt – odajöttek hoz-
zám, egészen a lábamhoz. Belenéztem nagy barna szemükbe, ők pedig az enyémbe. Nem féltek tőlem,
én pedig csodálkozva néztem őket. Ez jó néhány percig tartott, aztán megmozdultam, ők meg ler o-
hantak a sziklán.
Vég ül aztán újra ott voltam a móló alatt, és áztattam a lábam a vízben. Egyfolytában szomjas vol-
tam, pedig sok vizet ittam. Megpróbáltam aludni egyet. Nem nag yon ment. Visszavettem a cipőmet, és
elmentem az út másik vég ébe, a piknikezőhelyr e. Senki nem volt ott. Megpróbáltam felidézni, milyen
messze lehet a legközelebbi vár os. Hosszan, nag yon hosszan jöttünk idefelé kocsival egy keskeny he-
gyi úton a kánikulában. Ha nekivágnék, nem mar adna túl sok belőlem, mire odaérek. Ha viszont neki-
vág ok, de nem érek oda, még akkor is tettem valamit legalább. Úgy döntöttem, megalszom itt éjsza-
kár a, kivár om, míg másnap lemegy a nap, és este elindulok. Újra visszatértem a móló alá. De a tétlen-
ség az agyamr a ment. Nem mondhatni, hogy nag yon okosnak éreztem volna mag am ott a móló alatt.
Felvettem a cipőmet, és megint elindultam a piknikező felé.
Aztán megláttam egy kislányt, aki az úton jött velem szemben. HÉ! – kiáltottam –, HÉ! – Ettől meg-
rémült. Elindultam felé, aztán megálltam. – Ne félj, nem bántalak. Csak eltévedtem! Eltévedtem! – Na-
gyon hülyén éreztem mag am. Hogy tévedhet el valaki egy piknikezőhely mellett, ahol olyan táblák
vannak kitéve, mint „TILOS A DOHÁNYZÁS” meg „KÉRJÜK, TÁVOZÁS ELŐTT OLTSÁK EL A
TÜZET”?
– Hol vannak a szüleid? – kérdeztem.
– Egy pir os-fehér lakókocsiban, ott a piknikezőben.
Elindultam arra. A kocsit láttam, de az ember eket nem.
– HÉ! – kiáltottam. – HÉ!
Aztán megláttam Lindát, hajában kék hajcsavar ókkal. Majd egy férfit és egy nőt, akik a lakókocsi
mellett álltak.
– Szia – köszönt Linda.
– Istenem, mennyir e örülök, hogy látlak! – mondtam. – Ők hoztak ide?
– Nem, én csak most értem ide.
A lakókocsi mellett állók néztek minket.
– Vár osi fiú – mondta Linda. – Eltévedt az erdőben. Most találtam meg őt.
Nevettem.
– Vár osi fiú vag yok. Vár osi fiú.
– Örülök, hogy megtaláltad – mondta a nő.
– Gyer e, menjünk – mondta Linda.
Vele volt a kutyája. Jó tizenö t méterr el lemar adtam tőlük.
– Fig yelj, nyolc órája itt kóvályg ok az erdőben. Nem kapok egy puszit se?
Megállt, utolértem. Odatartotta az arcát, és megpusziltam. Aztán újra elindult előttem.
– Har agszom rád – mondtam. – Gondolkodtam egy csomó mindenen, amit tettél és mondtál, és
meghar ag udtam rád.
Mög ötte gyalog oltam, közben lyukakba, pocsolyákba léptem, kövekbe és leesett ágakba botlottam.
– Azt hittem, meg fog ok halni – mondtam, és közben arra gondoltam: „mindegy, a legutóbbi két al-
kalommal, amikor együtt voltunk, legalább kinyaltam őt.” Ez volt az egyetlen megnyugtató gondolat.
– Szer intem dir ekt tévedtél el – mondta. – Megtaláltam a noteszedet a tábortól nem messze. Még
csak üzenetet sem hagytál. Pedig mindig szoktál. Gondoltam, nag yon ber ágtál. Holott csak annyit kel-
lett volna tenned, hogy felnézel, és megláthattad volna a tábort. De sose nézel fel.
– Mert amikor felnézek, általában nem tetszik, amit látok.
– Mindig olyan neg atív vagy – mondta. – Mindig olyan neg atív.
Mentem utána tizenö t méterr el lemar adva.
– Mindig mutatok neked tájékozódási pontokat – mondta –, de te sose fig yelsz. Nem fig yelsz, nem
veszel részt semmiben, mindig csak elvonulsz. Miért nem hagytál üzenetet a noteszedben?
– Nem dir ekt tévedtem el.
– Szer intem igen.
– Nem, egyáltalán nem.
– Vagy még arra gondoltam, hogy átmentél a heg yen, hogy igyál egyet. Gondoltam, annyir a ki-
vagy pia nélkül, hogy muszáj innod valamit.
– Fig yelj, most már megtaláltál, megvag yok, hagyjuk már ezt, Istenem...
Régi szög esdrótok között kellett átmennünk meg átmásznunk rajtuk. Az egyiken fennakadtam; há-
rom vagy négy szög fúr ódott az ing embe. Annyir a elfár adt már a kar om, hogy nem volt erőm fel-
nyúlni, hogy kiszedjem a szög eket. Csak álltam ott mozdulatlanul. Linda várt. Nem tudtam megmoz-
dulni. Visszajött, kiakasztotta az ing emet, kiszabadultam, és mentem utána.
A kelleténél pont egy kicsivel előttem haladt mindig, és időr ől időr e nőtt is a távolság közöttünk. A
kutya pedig előtte ugr ált. Mentem Linda segg e után. Már hár om éve mentem az után a gyönyör ű segg
után, gondoltam, nem okoz gondot még két kilométer en át követni itt a vadonban.
– Most majd megint lesz mir ől írnod – mondta hátr anézve.
– Az biztos, bassza meg – válaszoltam.
Mi voltunk minden: a heg yek, a fák, a pocsolyák, a sziklák, a szög esdrótok, a segg e, a kutyája és
én.
Elvittem Patr iciát az Olympicba bokszmeccsr e, leültünk a nyolcadik vagy a kilencedik sorban, és
sör özni kezdtünk. Mint általában, a felvezető amatőr bunyók voltak a legjobbak, a ter emben meleg
volt, a sör pedig jó volt. Patr iciával minden meccsr e 50 centet tettünk, és minden újabb sörr el egyr e
nyilvánvalóbb lett, hogy kinek szurkolunk.
Mire elkezdődtek a hatmenetes meccsek, már olyanokat üvöltöztünk, hogy: „Öld meg!”„Küldd
vissza Japánba! Ne feledd Pearl Harbort!”„A nagyanyja nedves bugyiját se tudná elverni egy légycsa-
póval!”
Vég igüvöltöztük a hatmenetes, majd mind a két kiemelt tízmenetes mérkőzést. A vég én 50 centet
nyertem. Megg yújtottam két szivart, egyet Patr iciának adtam, és kimentünk az autójához.
Hazafelé menet valamin vitatkoztunk. Már nem emlékszem, hogy min, de valami olyasmi lehetett,
hogy melyik a nag yobb találmány, a lift vagy a mozg ólépcső. Kitett a ház előtt, én meg bebotorkáltam
a banánfák és a szennyezett halastó mellett a lépcsőhöz, felmentem a 24-es lakásba, ahol találtam egy
félliter es Grand-Dad whiskey-t a hűtőben, és szer encsémr e egy kis Sztravinszkijt a rádió ban. Leültem,
ittam, és hallg attam a zenét.
Miután a felét megittam, eszembe jutott egy hölgy a vár osban, aki Virg inia Woolf élettörténetét ol-
vasta éppen. Nem mindenki üldög él Los Ang elesben Virg inia Woolf élettörténetét olvasva, pláne nem
egy vonzó nő egy nyolcszobás lakással, jó francia borr al és havi 400 dollár tartásdíjjal. Megittam a
whiskey-t, és úgy döntöttem, hogy még többet kell megtudnom Virg inia Woolfr ól.
A hölgy otthon volt, leültünk, és beszélg ettünk úgy 10 percig, de nem hozott francia bort, így felve-
tettem, hogy elmennék italt venni. Azt mondta, nincs kifog ása ellene, így elmentem. A kis italbolt zár-
va volt, de a hölgy egy nagy főúton lakott, így lementem a szupermarketbe. A hölg yet Ninának hívták.
Mármint azt, aki Virg inia Woolf élettörténetét olvasta. Nina elmesélte, hogy Virg inia Woolfnak trag i-
kus élete volt, és beszélt az öng yilkosság ár ól is. Azt hiszem, azt mondta, hogy Virg inia Woolf mezte-
lenül beleg ázolt egy folyóba, és vízbe fojtotta mag át.
Szóval aztán vettem egy hatos karton sört és egy fél liter Grand-Dadet. Visszag yalog oltam a fő-
úton, és ahogy odaértem a lakásához, megláttam Patr icia autóját. Jól van, gondoltam, akkor felviszem
őt Ninához, és bemutatom neki. Lehet, hogy ő is szívesen hallana Virg inia Woolfr ól. Ahogy odaértem
az autójához, Patr icia kiugr ott belőle, és lóbálni kezdte előttem a táskáját. Nagy, szőr ös retikülje egy
hosszú pánton lóg ott. Lóbálta a feje fölött, hozzá-hozzávágta az én fejemhez meg a vállamhoz és az
oldalamhoz, és közben azt üvöltözte: „Te szemétláda! Te szemétláda! Te szemétláda!”
– Ha nem hag yod abba – mondtam neki –, esküszöm, hogy visszaütök. Tudod, egy férfinak is van-
nak jog ai.
Nem hagyta abba, ezért letettem zacskót a földr e. Épphogy ler aktam, rendesen fejen talált, amitől
kibillentem az egyensúlyomból, ő pedig rávetette mag át a zacskór a. Megkapar intotta az egyik üveg
sört, és nekivágta a járdaszeg élynek. Szétr obbant! Az a jó hideg sör. Aztán fog ott egy másikat.
BUMM! Még egy. A szemközti kocsmában a rolón ker esztül leskelődött a tömeg.
Nem tudtam őt elkapni. Ahhoz túl részeg voltam.
– Te kurva! Vissza foglak dugni a bolondokházába!
Nem tudtam őt elkapni. Újra és újra visszament a zacskóhoz. BUMM! A hold mag asan járt. Nem
volt a közelben járő rautó, és senki nem tett feljelentést. Odar ohantam a papírzacskóhoz, felvettem,
mag amhoz öleltem, közben ő meg hátulr ól fejbe vert. Elejtettem a zacskót, mire Patr icia rávetette ma-
gát. Megtalálta a whiskey-t, és a mag asba emelte.
– Aha! Szóval, ezt akartad vele meginni, aztán...
Nem is hagyta, hogy válaszoljak. BUMM! A Grand-Dadnek annyi volt. Nina ajtaja nyitva volt. Kint
állt a lépcsőn, Patr icia odament, felé is meglóbálta a táskáját, közben pedig azt mondog atta: „Ő az
enyém, ő az én pasim!”
Aztán visszar ohant, és talált még egy sört a zacskóban. BUMM! Majd beült a kocsijába, és elhajtott.
Felmentem a lépcsőn. Nina ott állt a tetején. – Ő volt Patr icia – mondtam.
– Úristen, neki meg mi baja?
– Nem tudom. Van egy sepr űd?
Fogtam a sepr űt, és söpörni kezdtem az üvegszilánkokat. Hát, Patr icia megjárta a bolondokházát,
ugyanakkor Nina is. Szinte az összes nő, akit ismertem, volt már bolondokházában. Ami nem bizo-
nyított semmit. Aztán mintha valami zajt hallottam volna nem messze tőlem. Kör ülnéztem. Patr icia
felhajtott a járdár a, és felém tartott. A falhoz ugr ottam, de a kocsi jobb oldalán a sárvédő így is a lá-
bamat súr olta. Aztán lebucskázott a járdár ól, befordult balr a, átment a pir oson a Los Feliz Boulevard-
ra, majd eltűnt.
Söpörtem tovább az üvegszilánkokat. Kézzel összeszedtem egy kis kupacot, és felvittem Ninának,
aki valahova kidobta. Aztán visszamentem, és söpörtem a többit. Miközben söpr ög ettem, liheg ést hal-
lottam. Felnéztem, és Patr icia ott állt előttem. Kikapta a söpr űt a kezemből, és hár omba törte. Aztán
ber ohant, és talált két üveg sört az alsó lépcsőn.
– Áhá! Ezeket megmentetted, hogy majd meg idd, mi?
Megfogta mind a két üveg et, és kir ohant az utcár a.
BUMM! Az egyiknek lőttek. Odamentem Nina ajtajához, és becsuktam. Patr icia fogta a másikat, és
hozzávágta az ajtóhoz. Átr epült az üveg en. Egész pofás, ker ek lyukat ütött rajta. Kinyitottam az ajtót,
bementem, és becsuktam mag am mög ött. A lépcső közepén találtam meg a sört. Nem tört el. Lecsa-
vartam a kupakot, és jól meghúztam. Nina a lépcső tetején állt. – Az ég szer elmér e, Bukowski, menj el
vele! Menj el vele, mielőtt kinyír minket!
– Á, már elment. Mesélj még inkább Virg inia Woolfr ól.
– Nehogy azt hidd, hogy elment.
– Azt gondolod, hogy nem?
– Tudom, hogy nem.
Megittam a sört, és lementem a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, majd becsuktam. Patr icia még mindig
ott volt. A nar ancssárg a autójában ült. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és beültem. Elfordította a kulcsot, és
beindult a motor.
– Tudod – mondtam –, ő egy nag yon kedves nő. Nem érdemelte meg ezt.
Padlóig nyomta a gázt.
– Bukowski... – mondta.
– Jó – mondtam –, oké, haljunk meg együtt.
Tövig nyomta a gázt, és idővel még egy Volkswag en is beg yorsul.
– Bukowski... – mondta.
– Igen?
– Nem volna szabad bokszmeccsr e vinned eng em. Ahogy ott ver ik egymást az ember ek... túlság o-
san is kedvet kapok hozzá.
Valahogy aztán megérkeztünk hozzá. De túl részeg ek voltunk bármihez is. Egymás karjaiban alud-
tunk el.
Ralph a feleség e hangjár a ébr edt. Éjjel két óra volt, sötét és csend, leszámítva Judy hangját.
„Tommy – mondta – ó, Tommy, tedd belém azt a hatalmas faszt! Istenem, Tommy, tedd belém!”
Ralph felkönyökölt, és ránézett. Vékony, rózsaszín pong yola volt rajta, és a takar ót már ler úgta
mag ár ól. „Úúú, mekkora! És milyen lila! Ó, Tommy!”
Tommy Carstairs Ralph legjobb bar átja volt.
„Úú, Tommy, bent van! Bent van! Mozg asd, Tommy! Mozg asd azt a kíg yót bennem, Tommy!”
Ralph megfogta a feleség e karját.
– Judy, fig yelj, az Isten szer elmér e...
„Ó, Tommy! Úristen, SZERETLEK!”
Felhúzta a lábait, és ütemesen ráng ani kezdett.
„Ó, ó, ó, ó, ó, ó...” Aztán kinyújtotta a lábait, és lenyug odott. Ralph felé fordította a fejét, és egy hal-
vány mosollyal az arcán alig hallhatóan horkolni kezdett.
– Judy – mondta Ralph. – Judy, ébr edj...
Megfogta őt, és felr ázta. Aztán megfogta a karját, és kicsavarta.
– Áú! Mi ütött beléd? Megbolondultál? – kiáltotta Judy.
Judy felkelt az ágyból, és kiment vécér e. Lehúzta, egy pillanatr a megállt, aztán kijött. A haja majd-
nem olyan rózsaszín volt, mint a hálóing e. Egy hosszú tincs lóg ott a bal szemébe és rá az orr ár a.
Megigazította a haját, de az ugyano da visszahullott. Visszamászott az ágyba, a háta mögé tett egy pár-
nát, és rág yújtott.
– Judy – mondta Ralph –, álmodtál.
– És akkor mi van? Ettől még kurvár a nem kéne kicsavarnod a kar omat.
– Emlékszel az álmodr a?
– Nem, hogy őszinte leg yek, nem.
– Egy faszért könyör ögtél.
– Mi van? – mondta nevetve.
– Tommy Carstairs faszáért.
– Te megő rültél.
– Nem is tudtam, hogy nagy lila fasza van.
– Tényleg? Honnan tudod?
– Tőled. Te mondtad álmodban.
– Ralph, ide hallg ass, fél hár om van, aludjunk.
– Aludjunk, mi? Tudni akar om, mi folyik itt.
– Semmi.
– Semmi? „Ó, Tommy! Ó, Tommy, tedd belém azt a hatalmas péniszt! Úú, Tommy, bent van! Bent
van! Mozg asd, Tommy! Mozg asd! Úristen, elélvezek! Óóóóóó, áááááh, úúúúúúh...”
– Nem vag yok kíváncsi erre a faszságr a. Megint iszol?
– Hogy megint iszom-e? Tudod, hogy nem.
– Úgy beszélsz, mint egy beteg ember.
– Csak azt mondom, amit hallottam.
– Jó, oké, nem tudom, mit hallottál. És egy álom nem a valóság.
– De utalhat a valóságr a.
– Hát, nem tudom, te mit csinálsz, de én most alszom.
Judy elo ltotta a cig ar ettáját, kisimította a párnáját, és hátat fordított Ralphnak. Franciaágy volt, a
villany pedig még égett.
– Judy, fig yelj!
– Ralph, az ég szer elmér e...
– Mondani akar ok valamit.
– Jó, mondd.
– Ha kell neked ez a Carstairs, akkor csak menj.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy akkor elválok.
– De még csak nem is kedvelem őt. Sőt, utálom.
– A szer elem és a gyűlölet nag yon közel áll egymáshoz.
Judy hirtelen felült az ágyban, karjait leszor ította a teste mellé, a kezeit pedig tenyérr el lefelé a ta-
kar ór a tette.
– Akkor most mondd meg, hogy tulajdonképpen mit AKARSZ? Meg akarsz őrjíteni? Mit
AKARSZ? TUDNI AKAROM, HOGY MIT AKARSZ!
– Borzasztó volt ezt az álmot hallg atni... Judy, én szer etlek tég ed... szer ettelek. Vajon te mit szólnál,
ha én álmodnék ilyesmit, és te hallanád?
– Mindent úgy felfújsz. Mindig is ezt csináltad. Te vagy a legféltékenyebb ember, akivel valaha ta-
lálkoztam. De tényleg, most már az álmaimr a is féltékeny vagy! Tehetek én róla, hogy mit álmodok?
– Tehát akkor tényleg ezt álmodtad?
– Mondtam, hogy nem emlékszem.
– És honnan tudjam, hogy nem történt meg valójában? Vagy honnan tudjam, hogy ez nem valami
olyasmi, amit lehet, hogy szer etnél, hogy megtörténjen?
– Úristen, Ralph, annyir a eleg em van ebből. A feleséged vag yok, és veled élek.
– Ha Carstairsnek lenne valamije, még meg is érteném. Igaz, azt nem tudom, hogy a fasza milyen.
– Azt én se tudom.
– Na persze.
– Kit érdekel a fasza?
Ralph felnyúlt, és lekapcsolta a villanyt. Kinyújtózkodott. Aztán hallotta, hogy Judy is kinyújtózko-
dik. Nyár volt, és lehetett hallani a tücsköket. A tücskök hangja általában megnyugtató. Egy rendő rsé-
gi helikopter kör özött felettük, és rablókat meg nemi erőszaktevőket ker estek. Eltelt néhány perc. Az-
tán tíz. Tizenö t. Ralph a hátán feküdt. Aztán érezte, hogy Judy keze elindul felfelé a lábán, és úgy má-
szik fel rajta mint egy kis állat, majd megfogja a farkát. Lenyúlt, megfogta a kezét, és levette onnan. A
kéz visszamászott, és megint megmarkolta a farkát.
– Ralph – mondta Judy.
– Igen? Mit akarsz?
– Szer etlek.
– Egy szart.
– De komolyan mondom. Szer etlek.
– A nők nag yon könnyen dobálóznak ezzel a szóval.
Masszír ozni kezdte a farkát.
– Ne – mondta Ralph. – Innom kéne egyet, bassza meg.
– Van egy félliter es üveg a konyhaszekr ényben.
– Tényleg?
– Igen. Mindjárt hozom.
Hallotta, hogy Judy matat a sötétben. Megfordult, és felkapcsolta a villanyt. Míg a konyhában volt,
eszébe jutott, hogy neki is volt egy-két érdekes álma. És nem mindig Judyval. A szexuális vág yak nem
mindig mar adnak a megfelelő ker etek között. Viszonylag normális, hogy valakinek tetszenek mások
is. Judy visszajött az itallal. Felültek az ágyban, és kortyolg attak a pohar ukból.
– Judy – szólalt meg Ralph.
– Igen?
– Felejtsük el. Felejts el mindent, amit mondtam. Befeszültem. Az a kurva meló teljesen kicsinál. Ég
a szemem, fáj a hátam, fáj az agyam. Kimer ítő. És ettől ideg es leszek.
– Oké – mondta Judy. – Felejtsük el. Megértem.
Ültek az ágyban, és megitták az italukat. Aztán Ralph felállt, és töltött még egyet mindkettőjüknek.
Visszament az ágyhoz, és beült Judy mellé.
– Amúgy egyszer volt egy szörnyű álmom – mondta. – Azt álmodtam, hogy szexuális kapcsolatom
van anyámmal. Próbáltam visszatartani mag am, de vég ül nem tudtam. Életem egyik legizg atóbb álma
volt.
– Egy pszichiáter biztos igen nyugtalanító dolg okat tudna mondani err ől az álomr ól.
– Igen, de a pszichiáter ek általában tévednek.
– Az igaz.
– Adj egy cig it – mondta Ralph.
– Tessék.
Judy odatette kettőjük közé a hamutálat, és mindketten rág yújtottak.
– Éjjel 3 óra van, és mi itt pofázunk az ágyban – mondta Ralph.
– Nem baj – felelte Judy. – Oldja a feszültség et.
– Lehet. Hallod a tücsköket?
– Igen, szer etem őket.
– Én is.
– Ralph, ha ennyir e kikészít ez a munka, akkor hagyd ott. Majd valahogy megélünk.
– Áá, mindegy. Csak nag yon durva nap volt ma. Amúgy sincs sehol jó munka. És mindenki meg
van baszva.
Elszívták a cig it, megitták az italukat, és Ralph megint lekapcsolta villanyt. Ezúttal nem tolta el Judy
kezét, amikor az újra megérkezett, mint egy kis állat. Kezdett felállni a farka. Odafordult hozzá, meg-
csókolta őt, felemelte a hálóing ét, és finoman vég ighúzta odalent a középső ujját a szőr ökön. Aztán
Judy megnyílt, és Ralph érezte a nedvesség et. Istenem, mind annyir a össze vag yunk zavar odva, gon-
dolta mag ában. És ez olyan szomor ú, ugyanakkor olyan csodálatos is.
Aztán újra hallották a tücsköket. Aztán egy mentő szir énáját. Aztán újra a rendő rség i helikoptert.
Aztán hár om kutya ugatását. Aztán egymást.
SZÉPIRODALOM?
Kedves Mr. B: Hogy lehet az, hogy a maga rovatában meghagyják az összes nyomdahibát?
Helló, Martha K: Egy rakás rosszindulatú, vén, büdös zoknis alkoholistának köszönhető, akik szer-
kesztőség i megbeszélésük vég én üres kaliforniai fehérbor os üveg ekkel vernek fejbe. Az oka pedig a
jó öreg amer ikai irigység, mert olyan jól írok, plusz az, hogy minden nőnemű lényt (vagy ami annak
néz ki), aki kartávolságba téved, megfarkalok.
Kedves Mr. B: Nem tudom elhinni, hogy egy olyan nagyszer ű költő, mint ön, egy postán dolg ozik.
Helló, Tilla A: Egy nagy költő az íróg épénél dolg ozik. Amúgy meg a főnökökkel több bajom van,
mint a szerkesztőkkel.
Kedves Mr. B: Olvastam azt cikkét, ami arr ól szól, hogy lovakr a fog ad. Ha olyan sokat tud a lovak-
ról, mér nem gazdag?
Helló, Karl L: Nem tudom elo lvasni a kézírását. Nekem is volt már ilyen problémám. (Mármint
hogy remeg ett a kezem.) Balkezesnek születtem, ezért a szüleim úgy hajlították meg a kanalat, hogy
ha bal kézzel emeltem a számhoz, mást nem kaptam, csak idegbajt meg egy pofont mellé, hogy már
megint nem tudok rendesen enni. Emellett pedig gazdagnak lenni nem minden – főleg akkor nem, ha
olyan szülőktől tud lelépni az ember, mint amilyenek az enyémek is voltak.
Kedves Mr. B: Hogy lehet, hogy egy olyan fasz, mint maga, önálló rovatot kap, és egy olyan tehet-
ség es ember, mint én, maximum a meleg szart markolászhatja?
Helló, Marty E: Én is egyfolytában ezen tör öm a fejem. X faktor vs. Y faktor. Ott van például Bee-
thoven. A saját kor ában őt még zenészként sem tartották túl sokr a. Az ilyesmit nehéz eldönteni. Szó-
val, markolássza csak a meleg szart, nekem még meg kell válaszolnom egy-két rajong ói levelet.
Kedves Mr. B: Tartok tőle, hogy idén nyár on a hippik elárasztják Los Ang elest. 39 éves özvegy va-
gyok. Mi lesz, ha mondjuk megjelenik hat hosszú hajú fiatalember az ajtómnál, és Dylan Thomast
kezdenek szavalni?
Kedves Mrs. Clark J: Ha a lapostetűtől tart, mindig leg yen kéznél egy kis kék kenőcs.
Kedves Mr. B: Olvastam az öng yilkosságr ól szóló cikkét. Az az ember a képen, aki a padláson ló-
gott a kötélen, ő meghalt, vagy az maga volt, és csak megjátszotta? És miért olyan szépen vasalt a
nadr ágja?
Helló, Mary W: Az az ember halott. Én nem nézek ki olyan jól. És nem tudja, hogy miért olyan szé-
pen vasalt a nadr ágja.
Nincs több levél...
Egy kicsit komolyabbr a fordítva a szót, hihetetlen, hogy mennyit tud szenvedni és mennyit bír ki
egy ember, és azt hiszem, soha nem lesz vége annak a Kurva Fájdalomnak. Már az is problémát je-
lent, hogy az ember életben mar adjon egy szívtelen, értelmetlen társadalomban – mindenhol nehézsé-
gekbe ütközünk. A legtöbbünk egész életét az éhezés és a létbizonytalanság határ án éli le. Az elmének
és a léleknek tulajdonképpen meg kéne őrülnie a szomor úságtól – és ez néha meg is történik. Építet-
tek egy félember ekkel teli házat, és félember ek irányítanak minket. Ha az ördög indulna a polg ármes-
ter i választásokon Los Ang elesben, akkor elsöpr ő fölénnyel győzne.
A szarvihar kellős közepén lazának lenni menő, de irr eális. Kell valami, amibe kapaszkodhatunk.
De mibe? Szinte semmink sincs. A napok és életek elpocsékolása automatikus keg yetlenségg el törté-
nik. Jó vezetőkr e lenne szükség, de eddig még senki nem akadt. A szer encsér e és az ösztöneinkr e
bízzuk mag unkat, de az egy idő után fár asztó tud lenni.
Lehet, hogy ez a mai sötét nap tehet most err ől, ez a vasárnap. Kör ülöttem mindent betölt a televízi-
ókból érkező motyog ás. Egyfajta hangr ezg és, ami összekever edik a leveg őben – egy állandó zagyva-
ság. Az átlagember szeméttel és hulladékkal tömi mag át szabadidejében. Esélye sincs kipihennie a
munkáját. Mindenféle kommersz késztermékkel bombázzák, míg belőle is egy arctalan, érzéketlen
lény nem lesz – egy ugyano lyan zombi, akik mellett nap mint nap elhaladunk az utcán.
Én örülni fog ok, ha felkel a Nap. Mag uk nem? Micsoda egy rohadt, sötét nap ez. Mintha egy szardí-
niás-dobozba lennék bezárva. Bárcsak megnevettethetném önöket. De nincs mivel. A rendő rök a ki-
halt utcákon járő röznek. A vén kujon egy halványkék könnyet ejt. Kéne gyártaniuk egy kitűzőt nekem,
amin az áll: AGÓNIA. Akkor talán tudnék nevetni.
1.
Elmulasztottam megírni a múlt heti cikket, mert részeg es vag yok, és kör ülnéztem, és mindenhol
üveg ek hevertek, a leadási határidőn pedig már túl voltam. Az Oxford Avenue-n lakom egy elég mo-
dern lakásban. Csendes hely, az üveg eket lopva szoktam levinni a lépcsőn, a rádió t halkan hallg atom,
és csendben mosom a hónom alját. Az a probléma azzal, hogy ha valaki alkoholista, hogy általában
alkoholistákat ismer. Egyik éjjel érkezik az egyik brig ád, egy másik éjjel a másik. Az efféle összejö-
veteleken a társalg ás kor ántsem épületes – leginkább csak pletykálnak, panaszkodnak, hazudoznak és
túloznak.
És amikor kizavar om őket az utcár a, amikor eleg em van a kicsinyes szór akozásukból, akkor anti-
szociálisnak hívnak (ami igaz is), meg hájfejűnek (ami szintén igaz) és lejárt lemeznek (ami viszont
nem).
Azok az ember ek, akik szer etnek élni és alkotni, muszáj, hogy látog atóik egy részét elr ettentsék, ha
nem az összesei. Ezt lehet úgy is csinálni, ahogy Jeffers csinálta, aki egy erődöt építetett kőből, és egy
idősödő nagynénit küldött a kapuhoz, hogy ő közvetítse az üzeneteket. Én viszont el is mondom az
ember eknek az okát. Például tegnap valaki felhívott. „Maga Charles Bukowski?” „Igen.” „Charles Bu-
kowski, a költő?” „Néha én vag yok Charles Bukowski, a költő, igen.” „Nos, én egy fiatalember va-
gyok New Yorkból, épp most értem a vár osba, és mindig is imádtam a munkáit. Szer etnék elmenni
mag ához, hogy beszélg essünk.”
„Kis bar átom, mi köze a költészetnek a beszélgetéshez? Nem értem. Én nem egy sarki hittér ítő va-
gyok. Nincs mir ől beszélg etnünk, nehéz ezt megérteni?” Aztán elköszöntem, és letettem. Majd talál
mag ának egy másik költőt, tele van velük a telefonkönyv.
2.
A víz- és elektr omos művek értesített, hogy havi 184 egységnyi ellátáshoz juthatok. Ami nem sok.
Van egy bar átom, akinek 1600 egység et eng edélyeztek, miközben mind a ketten ugyanúgy gondolko-
dunk, nagyjából ugyanúgy étkezünk, és nagyjából ugyanúgy élünk. Nem is értem, hogy a víz- és
elektr omos művek miért nem kapcsolt le inkább mindent úgy, ahogy volt? Mit csináljak most ezzel a
184 egységg el? Felforr alom a virslimet, aztán az elhasznált vízzel főzzek kávét? Lehet, hogy ez a
mego ldás. Ha 10 százalékos hasznot akarnak elérni, akkor kapcsoljanak ki minden tizedik embert, és
hagyják a többit élni. A gör ög ök és a rómaiak tudták, hogy kell ezt csinálni. Igazából csak kétfajta
ember létezik a világ on: az arisztokr aták és akikkel kibasztak.
Úgy veszem észr e, hogy a víz- és elektr omos művek aszer int osztja el az egység eket, hogy ki
mennyi időt töltött el egy adott címen, és azalatt mennyit fog yasztott. Tételezzük fel, hogy előttem egy
vak nő élt itt a papag ájával, és a hobbija a vakírás volt. Most pedig nekem is úgy kéne élnem, mint
neki.
Egyébként meg ez az egész úgy működik, hogy azok, akik energ iát pazar oltak, jóval több egység et
kapnak azokhoz képest, akik nem. A pazarlókat úgy jutalmazzák, hogy még többet pazar olhatnak.
Szer intem sokkal ésszer űbb kio sztást kéne alkalmazni. A kétszobás lakásokban élőket és a meghatá-
rozott mér etű házban élőket külön-külön kéne elbír álni, így kedvezhetnének a gazdag oknak is, de
egyúttal igazság osabb lenne a rendszer az átlagember ekkel is.
Vagy vizsg áljuk meg a kérdést még racio nálisabban. Jelen pillanatban a helyzet úgy áll, hogy adott
két ember, akiknek van egy-egy lova, és az egyik havonta öt bála szalmát adhat a lovának, míg a má-
sik tízet. Ha Bradley polg ármester el akar jönni hozzám, és nálam akar lakni, hogy megtudja, milyen
is 184 egységg el élni, akkor jöjjön, örömmel veszem, én meg átköltözöm az ő lakásába, hogy letesz-
telhessem, neki mennyit juttattak. És még csak a feleség ét sem kell rendelkezésemr e bocsátania. Már
van elég bajom így is.
Úgy vélem, hogy amikor elkezdik megszabni, kinek mennyi benzin jár, akkor egy újabb elferdített
valóságba lépünk. Az amer ikaiak olyan régó ta csalnak és hazudnak, mor álisan annyir a romlottak let-
tek a televízió s humor istáknak köszönhetően, hogy nem is értem, miért nem jött még el az igazság, és
miért nincs még az utcáinknak és a főútjainknak kínai neve. Minket – mag ukat és eng em – nem a lele-
ményesség ünk, az ösztöneink, a lelkünk vagy a bátorság unk mentettek meg eddig, hanem az atom-
készletünk.
Ha bevezetik a benzinr e is a jegyr endszert, az ember ek tökéletesen indokolatlan mennyiség ű uta-
zásr a fognak hivatkozni. Lesznek, akik egy emberből két autóval rendelkező két emberr é válnak, és
lesznek, akik hár om autóval rendelkező hár om emberr é. És lesznek olyanok is, akik hirtelen (és per-
sze látszólag) okot fognak találni arra, hogy heti hár omszor elmenjenek San Dieg óból Washington
D.C.-be. Minden meg fog történni. Még több benzin fog fogyni, még többet fognak megcsapolni, el-
herdálni és újra eladni, mint ha hagyták volna az egészet a fenébe. Az olaj- és benzin-feketepiac pedig
vir ág ozni fog mindazoknak, akik meg tudják fizetni.
Ki gondolta volna, hogy az arabok és az ő olaj-monopolhelyzetük azt eredményezi, hogy itt töme-
gesen bocsátják el az ember eket? Ki gondolta volna, hogy 55 mérföldes sebességkorlátozás lesz, óra-
visszaállítás, vig yor a rablók, gyilkosok, nemi erőszaktevők arcán, és félelem attól, hogy az ember
túl sokat nézi a televízió t? És ki gondolta volna, hogy az amer ikai olajtársaság oknak 50%-os profit-
többletük lesz? Miközben egy hosszú nyár alatt az embernek ötször vagy hatszor is meg kell gondol-
nia, hogy bekapcsolja-e a légkondicio nálót, vagy inkább izzadjon és büdös leg yen.
Úgy tűnik, bizonyos dolg oknak nem vag yunk hiányában: cig ar ettának, alkoholnak, rendő röknek,
szmognak, bár oknak, McDonald’s-eknek, hajléktalanoknak, ráknak, hidr og énbombáknak, foci-
meccseknek, kosármeccseknek, költőknek, politikusoknak, mosatlan edényeknek, hűtlenségnek, trip-
pernek, ver ebeknek, szarnak, hányásnak, rossz leheletnek, eldug ult lefolyóknak, jelzőlámpáknak, út-
festésnek, szemétnek, csótánynak, patkánynak, esztelenségnek, oper ának, kör ömszálkának, sikoltozó
nőknek, nemi erőszaktevőknek, elveszett mosodabilétáknak és Bukowskinak.
1974. július 20-a volt, és kánikula. Jégkockákat tettein a légkondiba. Az ágyon feküdtem, és sört iz-
zadtam. Délután 1 lett, aztán fél 2. Felkeltem, megvakartam az aranyeremet, lefür ödtem és felö ltöz-
tem. Semmit nem ért. Próbáltam mag am távol tartatni a lovitól, de szombat volt, és aznapr a esett egy
rang os versenysor ozat utolsó felvonása. Amúgy már a hétköznapok is elég rosszak voltak a pályán,
de a szombat egyenesen rémálom volt a szemnek és általában az érzékeknek. De azért úgy döntöttem,
elmeg yek.
A hatodik egy pár os futam volt. Amer ika két legjobb kancáját indították egymás ellen: Miss Muske-
tet nyug atr ól és Chris Evertet keletr ől. A évszázad futamának kiáltották ki, a fődíj 350 000 dollár volt,
amit a győztes vitt. Mindkét istálló betett 150 000-et. A pár os futamok elég ritkák. Ilyet eddig csak
egyszer láttam: 1972-ben, amikor Convenience futott Typecast ellen.
Elmentem a Carl Jr ’-ba, ettem egy hamburg ert, sült krumplit és egy nagy kólát.
Volt még egy okom arra, hogy kimenjek. Minden szombaton ott volt egy nő, aki mindig a lábát
mutog atta. Nag yon mag as sarkú cipőt hordott, és amikor leült, felhúzta a ruháját, és kilátszott az
egész lába. Térdhar isnyát viselt – nem har isnyát –, és ugyan har isnyatartó nem volt rajta, har isnyakö-
tő igen, és folyton állt, közben emelg ette a ruháját és húzog atta a térdhar isnyáját. Újra 1937-et írtunk,
és úgy láttam, nem én voltam az egyetlen, akit megérintett a jelenség. Persze azért főként a futamért
akartam kimenni. Épp nem dolg oztam semmin, és az L.A. Free Pressnek írhattam egy riportot az ese-
ményr ől. Jó lenne újságírónak lenni – ahhoz nem kell ész.
Lassan vezettem odafelé. Aki már annyi versenyt látott, amennyit én, megeng edheti mag ának, hogy
egy-két futamr ól lemar adjon. A pár os futamok viszont nagyjából olyan gyakor iak, mint a kisebb és
nag yobb hábor úk: Man O’War vs. Sir Barton, 1920. Zev vs. Papyr us, 1923. Seabiscuit vs. Lig ar oti,
1938. Aisab vs. Whirlaway, 1942. Armed vs. Assault, 1947. Swaps vs. Nashua, 1955. Convenience vs.
Typecast, 1972.
A neg yedik futam előtt érkeztem. Nagy volt a tömeg, az ember ek izzadtak, és addigr a már minden-
ki mérg es és lehang olt volt – egymásba ütköztek, tolakodtak és kábultan járkáltak ide-oda. Ha az em-
ber iség et ilyen állapotban látja valaki, rájön, hogy már nincs sok esély. Ha tudni akarjuk, milyen is
egy ember, vig yük el lóversenyr e, és nézzük meg, hogy reag ál, ha veszít.
Odamentem ahhoz a padhoz, ahol mindig ülni szokott – a hosszú, fenség es lábú hölgy. És ott is volt
– vastag talpú, lapos sarkú cipőt viselt. Undor odva fordultam el. Mindegy, még ott volt nekem az év-
század futama.
A 3-as lóra, Grape Juice-ra fog adtam a neg yedikben, és a hármas célfotón buktam el. Ezúttal nem
nekem kedveztek a fotók. Néha mindegyik bejön, néha meg egyik sem. És ez általában már egy ver-
senysor ozat első napjain eldől. Erre a jelr e fig yelni kell. Meg arra is, hogy ha az ember nyer ésben
van, ne álljon le, sokszor fog adjon és sokat. Viszont ha nem, ritkán és keveset fog adjon. Nem jó az
árr al szemben menni.
Az ötödik futamban a választottam Afirmado volt, aki szor os második esélyes volt Tom Landry
mög ött. Az utolsó percben megtett fog adások vég én Tom Landry felé billent a mérleg, és akkor fo-
gadtam rá, amikor az oddsa 8/5-höz volt. De Afirmado lesétálta őt a befutóban, és vég ül 7/2-höz lett
az oddsa. Ez nem az én versenyem volt.
A hatodik futam volt a pár os futam. Mindenképpen azt akartam, hogy Chris Evert nyerjen, mert
Miss Musket volt a nyug ati ló, én pedig természetemtől fogva lázadó vag yok. Szer etem nézni, amikor
kinyírják a közönség et; megérdemlik. Ugyanakkor szer ettem volna a győztes lóra tenni. Fig yelnem
kellett a táblát, és gondolkodnom kellett. A helyi lapokban mindenki Miss Musketet tartotta esélye-
sebbnek: belső pozíció ban indul, a zsokéja a nagy Laffit Pincay, és neki vannak a legjobb eredményei.
Mindkét ló 55 kilót visz. Az előző napi fog adások alapján Miss Musket oddsa 3/5-höz, Chris Everté
pedig 4/5-höz volt. Elkezdődött a tippelés. Az odds ekkor mindkettőjükr e 3/5-höz volt. Aztán Miss
Musket lement 1/2-re majd 2/5-re. 1/2-nél, illetve 2/5-nél már tudtam, hogy Musket fog győzni, de én
akkor is Evertr e akartam fog adni. Musket flor idai tenyésztésű ló volt, Evert viszont kentuckyi, és a
Kentuckyban tenyésztett lovaknak nag yobb szíve van.
A fog adóablakoknál senki nem volt. Az ember ek nem tudták, mit teg yenek. Egy férfi, aki egy osz-
lopnak támaszkodott, rám nézett, és buta vig yorr al az arcán azt mondta: – Én egy ilyen futamr a nem
fog adnék. Hülyeség. – Senki nem is kényszer ít rá – válaszoltam.
Aztán odajött hozzám egy idős nő. – Hogy tud egy ilyen futamr a fog adni? – kérdezte. – Hölg yem –
mondtam –, ez is csak olyan futam, mint a többi. A vezetőség levesz 16 százalékot, a mar adékot pedig
széto sztja a nyertesek közt. Így persze ez feltűnőbb. Egy 12 lovas futamon nem veszi észr e, hogy le-
vesznek a pénzből, pedig akkor is megteszik.
Két perccel a futam előtt Musket oddsa 1/2-ről felment 3/5-re. Miközben rakták be őket a gépbe,
Everté 4/5-ről lement 3/5-re. Általában a legjobban játszott favor itok nyer ik meg a futamok 75%-át.
Csak egy fog adást tettem: 20 dollárt tétr e, Evertr e. A futam előtt megjelentek gyer ekek egy nagy
transzpar enssel: MISS MUSKET MINDENT VISZ! Bár Miss Musket volt az esélyes, az utolsó pilla-
natban kötött fog adások miatt Evert lett a favor it.
Musket, aki belül futott, némi előnnyel jött el, de Evert egy nagy ugr ással meglódult, és hamar osan
másfél hosszal vezetett. Az a mozdulat megmutatta, milyen erő van benne. Elméletileg Musketnek kel-
lett volna gyorsabbnak lennie, de tisztán látszott, hogy Evert jobb nála. A futam már ott el is dőlt. Pin-
cay tudta, hogy Jorg e Velasquez alatt iszonyatosan jó ló van. Az első kanyarban már két hosszal veze-
tett, és ekkor látszott az is, hogy Evert lábai hosszabbak, így hosszabbakat lépett és könnyebben futott.
Úgy tűnt, mintha Musket egyr e menne visszafelé, és szétesett a mozg ása.
A túlsó egyenesben Miss Musket összeszedte minden erejét, beg yorsított, és már majdnem Evert
mellé ért, de látszott, hogy Velasquez mag abiztosan vezet, Pincay pedig imádkozik. A lova küzdött, és
nag yon kor ai hajr át nyitott a túlsó egyenesen. Aztán Velasquez rákapcsolt, és Evert egyr e inkább le-
mar adt: egy hossz, másfél, kettő, négy, nyolc... kész mészárlás volt. Az egyenesbe érve Chris Evert
harminc hosszal vezetett, a felénél pedig már negyvennel, és Velasquez az ostort még csak elő se vet-
te.
Még életemben nem láttam ilyen lesújtó ver eség et. Semmilyen hábor ú, gyilkosság, szer elmi árulás
nem ért fel vele. Pincay nem hajr ázott tovább. Evert ötven hossz előnnyel suhant át a célban, és még
olyan sok mar adt benne, hogy Jorg e alig tudta visszatartani, hogy ne rohanjon még egy kört. Amikor
könnyű vágtával vég ül célba értek, a kaliforniaiak kifütyülték Miss Masketjüket és Laffit Pincay-üket.
Pedig hát Pincay nyerni akart, csak rossz lóra ült. A zsokék tíz százalékon, vagyis 35 ezer dollár on
osztoztak. Pincay sokkal rosszabbul érezte mag át, mint a két dollár os alapon fog adók.
Evert 3,50-et fizetett, ami 14 dollár os profitot jelentett. Ahogy elléptem az ablaktól, ott állt a nő, és
rám várt. Többször láttam már a lovin, de még sosem beszéltünk egymással. Rémültnek tűnt, a szeme
sápadt kék volt, nag yon sápadt kék. Odatette elém a testét. Meg kellett állnom. – Nyertél, ugye? – Aha
– válaszoltam, és kiker ültem. Ő, meg a lapos talpú, fehér cipője. Ha mag assarkú lett volna rajta, lehet,
hogy átviszem a bárba, és ha minden jól ment volna, hazavittem volna, és kinyaltam volna. Ő, meg a
lapos talpú, fehér cipője.
A többi futamot meg se néztem. Haza kellett mennem, hogy megírjam a cikket a Free Pressnek.
Megtaláltam a kocsimat a parkolóban, és lassan hazag ur ultam. Tudtam, hogy történelmi jelentőség ű
futamot láttam, amir ől majd még hosszú ideig fognak az ember ek beszélni – mint a Tunney-Dempsey
meccsekr ől, a Dempsey-Firpo mérkőzésr ől, a Zale-Graziano mécsesekr ől, a Dempsey-Willard bu-
nyór ól, a sztáling rádi csatár ól meg a Burton vs. Taylorr ól, és örültem, hogy a saját szememmel lát-
tam, mert a dolg okat gyakr an elferdítik vagy kiszínezik, ami eltorzítja a valóság ot, és nem úgy írják
le, ahogy kellene.
Hazaértem, leültem az íróg éphez, és nekiálltam a két hár oméves kancár ól szóló beszámolónak. Az-
tán megszólalt a telefon.
– Halló – szóltam bele.
– Helló – mondta egy női hang. – Épp rád gondoltam.
– Tényleg? És hogy vagy? – kérdeztem.
Előfordul, hogy a nők trükkösen nem mondják meg a nevüket, és elváltoztatják a hangjukat. Vala-
melyik nap bele is sétáltam a csapdába. A nő hangja nag yon hasonlított egy másikér a, én meg azt
mondtam: – És elhoztad már a szervizből a kocsidat? – Mire azt válaszolta: – Igen, de az olaj még
mindig folyik rá a puncimr a. – Aztán megismertem a hangját. – Ú, ne har ag udj, összetévesztettelek... –
Kivel? – kérdezte. – Nem érdekes... egy ismer ősömmel. – Úgyhogy ezúttal óvatosabb voltam. – Jól
vag yok – válaszolta. – Én is gondoltam rád – mondtam. Beszélg ettünk tovább, aztán mondtam vala-
mit, amin elnevette mag át, és megismertem a nevetését. – Szép kis délután volt – mondtam. – Remek
zong or ád van. – Én meg nem is tudtam, hogy tudsz dobolni. – Ja – mondtam. – És úgy táncolsz, mint-
ha hulahoppkar ika lenne rajtad. – Ja – mondtam. – Az van, hogy egyedül vag yok itthon, és írtam egy
verset, aztán kinéztem az ablakon, és láttam a sok szer elmespárt kézen fogva sétálni, és eszembe jutot-
tál, és arra gondoltam, biztos te is egyedül vagy, és verset írsz. – Nem, egy futamr ól írok. – Milyen
futamr ól? – Lóverseny. – Értem. – Mar io n, hívj majd fel, ha a vár osban jársz. Muszáj ennek nekiáll-
nom. – Rendben – mondta, és letette. Hívni fog majd úgyis.
Ha az ember felveszi a telefont, leg yen óvatos. Ne feltételezze, hogy az a nő hívja, akivel legutoljá-
ra volt. És tanuljon meg puncit nyalni, veg ye be a vitaminokat, főleg az E-t, és ha kétség ei támadnak,
a Kentuckyban tenyésztett, hosszú lábú kancár a teg yen.
Aki azt gondolja, hogy promóternek lenni könnyű, téved. Átlag napi 14 órát dolg ozom egy irodá-
ban, fix fizetésért. Leginkább telefonálok, a meccsek eredményeit nézem, és a lehető lego lcsóbban
próbálok meg két bokszolót összehozni egymás ellen.
A nehézsúlyúakkal van a legtöbb gond. És nekik vannak a legr osszabb meccseik. Nem tudnak mo-
zogni, és nincs vér a pucájukban. Ha egyszer rendesebben behúznak nekik, feladják.
A nehézsúlyú meccsek általában unalmasak, és elég nagy bűz is mar ad utánuk, de a rajong ók ettől
függ etlenül mindig követelik. És ettől bonyolult a dolog. Nincs nyolc jó nehézsúlyú bokszoló az
USA-ban. Összesen nincs harminc nehézsúlyú bunyós az USA-ban, ugyanakkor évente vagy kétévente
kapnak csak egy-egy mécsesét.
Épp azon voltam, hogy ellenfelet találjak Young Sharkey-nak, akinek 12-1-1 volt a mérleg e, és aki
mind a 12 meccsét KO-val nyerte. Vég ül elmentem Manillához, és megszer eztem Big Baby Her odi-
nát. Az ő mérleg e 4-6-2, de 125 kilós, és úgy gondoltam, vicces lesz hallani, amikor a földr e zuhan.
Aztán felhívtam az újság okat, és elmondtam, hogy megírhatják: meccs lesz. Sharkey Her odima ellen
két hét múlva. Végr e utolértem mag am. Hátr adőltem, és napok óta először éreztem egy kis nyug al-
mat. Aztán megszólalt a telefon. Gerda volt az. Részeg en.
– Fig yelj, Gerda, kértem már, hogy a munkahelyemen ne hívj.
– Fig yelj, seggfej, tartozol valamivel.
– Kurvár a nem tartozom neked semmivel. Mondtam, hogy vég eztünk egymással. Eleg em van belő-
led.
– Ki a nő? Kivel vagy? Újra összejöttél Suzyval?
– Nem, őt is kir úgtam.
– Fig yelj, Doug, egyszer űen nem eng edheted meg mag adnak a te kor odban, hogy csak így kir ug-
dosd a nőidet. Nemsokár a nem mar ad majd egy sem.
– Ha így történik, az lesz életem legboldog abb napja.
Letettem. Aztán újra megszólalt a telefon.
– Ide fig yelj, seggfej, még nem fejeztem be a mondandómat. Te vagy a világ legnag yobb csalója.
Suzy az, ugye? Újra összejöttél vele. Mindig visszamész hozzá.
– Ezúttal nem. Mindenkivel lefeküdt, aki járni tud. Olyan, mintha egy konyhamalacba dugná be a
farkát az ember.
– Fig yelj, seggfej. Szer etném neked elmesélni, hogy az aranyhalaim...
Letettem. Újra csör ögni kezdett. Felvettem a kabátomat, bezártam az ajtót, és leléptem...
Miután hazaértem, ittam egy sört, ettem egy szendvicset, lezuhanyoztam, és elmentem lefeküdni.
Már épp elaludtam volna, amikor megszólalt a telefon.
– Ide hallg ass, te seggfej...
– Gerda, légy szíves. Mondtam már, hogy vége. Nem érted? Az ég szer elmér e, hagyjál békén!
– Hallom, hogy ott szuszog!
– Mi van?
– Hallom, hogy szuszog. Ott van egy nő veled az ágyban, és sajtos kekszet eszik meg olívabog yót.
A keze meg a golyóidon van. Hallom, ahogy lélegzik!
– Te meg vagy őrülve. Az a baj veled, hogy komplett őrült vagy.
Letettem. Aztán újra megszólalt a telefon. Felvettem, letettem, majd félr etettem a kagylót; lóg ott le a
zsinór on. Aztán elaludtam...
Másnap az irodában felhívtak a bizottságtól azzal, hogy Her odima nem mérkőzhet meg Sharkey-
val, mert egyik szemér e nem lát. Felvetettem, hogy valaki, aki 125 kilót nyom, nem is érdemel többet
egy szemnél, de ez nem hatotta meg őket. Kezdhettem az egészet elölr ől. Nekiálltam telefonálg atni.
Megpróbáltam megszer ezni a philadelphiai Hymie String ert, de a menedzser e azt mondta, hogy Hy-
mie eltörte a lábát: leesett egy fár ól, amikor egy szomszéd srác papírsárkányát próbálta leszedni on-
nan. Próbálkoztam Mexikóval. Próbálkoztam Kanadával. Hiába. Aztán megszólalt a telefon.
– Ide fig yelj, seggfej, el akar om mondani, mi történt az aranyhalaimmal. Kor án regg el keltem, és
kimentem a kertbe. Fél 7 kör ül volt, és egy kicsit ködös volt az idő. És megláttam, hogy ott úszkálnak
közel a felszínhez, megbabonázva néhány levéltől, ami ráesett a víz tetejér e. Gondoltam, elmondom
neked.
– Nag yon szép történet, köszi.
– Ide fig yelj, seggfej, jó volt a tegnap éjjel jó volt?
– Gerda, össze kell hoznom egy meccset. Her odima csak az egyik szemével lát, String er meg le-
esett egy fár ól, és eltörte a lábát.
– Kinyaltad őt? Megkapta tőled a kezelést? És élvezte?
Letettem, kimentem, és kétszer megker ültem az épületet. Miután visszaértem, szer encsém volt.
Megszer eztem Frankie Tanadát New Yorkból, akinek a mérleg e 2-14-3, de a legjobbak ütötték ki –
négy kor ábbi bajnok. Ő legalább már mérkőzött nevekkel. Nem volt könnyű a menedzser ével, de vé-
gül megegyeztünk 1250 dollárban. Körbehívtam az újság okat, és megmondtam nekik, hogy meglesz
a meccs. Young Sharkey Frankie Tanada ellen. Megszólalt a telefon.
– Fig yelj, seggfej, túl sok aranyhalam van, és nem jutnak elég oxig énhez. Átvihetnék egypár at?
– Nem, nem szer etném.
– Még mindig ott van az a nő a lakásodon?
– Milyen nő?
– Akit tegnap hallottam ott szuszogni. Remélem, kimossa utánad a koszt a kádból, ahogy én szok-
tam. Remélem, kipucolja a szart utánad a vécéből, ahogy én szoktam. És remélem, lehar apja a faszod
vég ét!
Tanada másnap meg is érkezett, és nekilátott edzeni. Lementem megnézni őt. Nem is volt olyan
rossz a helyzet. Úgy véltem, hár om vagy négy kört kibír Young Sharkey ellen. Többen nem remény-
kedhettem.
Szerdán felhívtak az edzőter emből. Frankie Tanada eltörte a kezét, miközben egy kólát akart kiven-
ni az automatából. Megint nekiálltam telefonálg atni. Se Trentonnal, se Texasszal nem volt szer en-
csém. Aztán megszólalt a telefon.
– Ide fig yelj, seggfej. A húg omat dug od?
– Nem.
– Fig yelj, tőlem megbaszhatsz akárkit, de a húg omat ne. Azt nem tűröm!
– Rendben, Gerda.
– A húg om tabu. Még csak fel se hívd. Hívog attad mostanában?
– Nem.
– Ne is – mondta, és letette.
Vég ül siker ült megszer eznem Gor illa Gibsont Detr oitból. Ugyanannyi pénzért – 1250 dollár ért.
Gor illa mérleg e 3-11-2 volt; két kor ábbi bajnok ütötte ki. Felhívtam az újság okat, és bejelentettem a
meccset...
Meg is tartották. Ott voltam. Amikor megszólalt a gong, Gibson megfordult, ker esztet vetett, aztán
mog orva arcot vág ott, és odament középr e. Jól nézett ki. Young Sharkey odalépett hozzá, és ballal
hasba vágta. Gibson összeesett, kinyúlt, és rá is számolták a tízet. Amikor felállt és visszament a sa-
rokba, még mindig jól nézett ki. A közönség pfujolt, és mindenfélét dobált a ringbe – pénzen kívül.
Felálltam, és a cipőmet nézve kimentem.
A bizottság visszatartotta Gibson pénzét, és meghallg atást rendelt el. Két dolog nem stimmelt. Az
egyik, hogy Gibson megbundázta a meccset, a másik, hogy 37 éves volt. Ebben az államban viszont
36 év felett csak külön eng edéllyel lehetett bokszolni. Ezekr ől másnap értesültem. Aztán bejött Car ol
is az irodába. Car olé volt a klub. Harminc éve vitte, és akkor is működtette, amikor az összes többi
klub nehéz helyzetben volt. 18 éve dolg oztam neki.
– Doug – mondta velem szemben ülve az asztal túlo ldalár ól –, még egy ilyen szar meccs, és ki kell
rúgjalak, és fel kell vennem valaki mást helyetted.
– Fig yelj, a nehézsúlyúakkal van mindig a baj. Egy jót tudunk találni, de kettőt már nem, mert nincs
elég pénzed rá.
– Azért csak próbálkozz.
– Lehetetlenség.
– Jennersnek megy a vár os túlo ldalán.
– Jó, de Jennersé a Palace. Ő megkérheti az árát. Ez a hely meg százéves. Az egész nézőtérr e mind-
össze két vécé van. Látnod kéne a férfivécét. Hár om centi mag asan áll a húgy áll a földön. 14-en áll-
nak sorban minden piszoár mög ött. Azt nem tudom, a női vécében mi megy, de nekik meg gugg olva
kell pisálniuk. Borzalmas lehet ott is a helyzet. Nem szedhetünk le több pénzt róluk, és ezt te is tudod.
Megszólalt a telefon.
– Ide fig yelj, seggfej, tudom, hogy egy nő van az irodádban. Hallom, ahogy lélegzik.
– Visszahívlak, Harry, megbeszélésem van.
– Hallom, ahogy lélegzik! Ki fog od nyalni?
– Nem, Harry, az lehetetlen. De majd visszahívlak. Egy semiért esetleg tudunk 500 dollárt fizetni, de
az a maximum.
– Te seggfej, te annyir a sóher vagy, hogy soha nem adtál nekem semmit! És mi az, hogy „semi”?
Kinek kell egy fél kúr ás? Átviszem hozzád az aranyhalaimat.
– Ha megteszed, kikerg etlek ebből az államból.
Aztán letettem, és mellér aktam a kagylót. Car ol rám nézett. – Egy nő volt az, ugye?
– Mir ől beszélsz?
– Hallottam a hangját. Mondtam már, hogy ne az irodában éld a szexuális életedet. És nem üthet be
még egy ilyen szar meccs. A piac most esett 700 alá. Minden hónapban egy újabb ország jelenti be,
hogy atombombája van. Ez egy új világ. Senki nem hibázhat többé.
Azzal kiment az irodából.
A következő héten szer eztem egy srácot Japánból. Ők sosem rontják el a meccseket. A legtöbbjük
nem tud ütni, de ezt a bátorság ukkal ellensúlyozzák. És találtam egy 17 éves mexikói srácot is, aki
zsinórban hatszor nyert, és a lányok még nem tudták megkörnyékezni. És egyik srác sem volt több 58
kilónál. Egészen biztonságban érzem mag am. Tíz évvel ezelőtt el kellett volna vennem Car olt, ami-
kor még jól ment az üzlet.
Sallyvel szinte minden egyes alkalommal veszekedtünk, amikor ber úgtunk, és ezek a veszekedések
visszataszítóak és erőszakosak voltak, és elég gyakr an ittunk, szinte mindig, és ezek a veszekedések
HANGOSAK voltak és destr uktívak, és egyik lakásból raktak ki minket a másik után. Amikor men-
tünk az utcán, egyr e-másr a mutog attunk rá épületekr e: „Itt is laktunk. Ott is laktunk. Emlékszel, ami-
kor ott laktunk?” Legg yakr abban úgy történt a kilakoltatás, hogy becsúsztattak egy papírt az ajtó alatt;
nem vették a fár adság ot, hogy személyesen intézzék el az ügyet. Néha ugyan előfordult ez is, de álta-
lában egy vagy két nappal a viták után. Egyszer épp rámásztam Sallyr e, és szorg osan ügyködtünk,
amikor hallom, hogy fordul a kulcs a zárban. Kinyílt az ajtó, és ott állt a házmester. Rámutatott Sally-
re: – MAGA TŰNJÖN EL INNEN! – mondta. Aztán némi szünet után hozzátette: – MAGA IS TŰNJÖN
EL INNEN! – Aztán kiment, az ajtó becsukódott, mi pedig folytattuk. A legtöbb új helyen még érezhet-
tünk némi méltóság ot. Sally adta elő mindig a főbérlőnek, hogy mivel foglalkozom. „Tűzo ltó.” Vagy:
„Sebész-asszisztens.” Vagy: „Vakáció n van itt.” Ez utóbbit sütötte el a legtöbbször. Az egyik helyen
egy fiatal pár egészen megkedvelt minket. Megígérték, hogy lecser élik a régi szőnyeg eket újakr a. És
egy nap, míg a bárban voltunk, így is történt. Kaptunk új szőnyeg eket. Pir osakat, élénkpir osakat. Stíl-
szer ű – gondoltam mag amban. Két nappal később már aludtunk, amikor DÖRÖMBÖLNI kezdtek az
ajtón. – TAKARODJANAK INNEN, MÉGPEDIG MOST AZONNAL! MEGŐRJÍT IK AZ ÖSSZES
LAKÓT A HÁZBAN, ENGEM PEDIG KI FOGNAK RÚGNI! – Felkeltem, alsóg atyában odamentem
az ajtóhoz, és kinyitottam. – Fig yelj, még majdnem egy hónapunk ki van fizetve. Esélytelen, hogy
most innen elmeg yünk. – AKKOR MAJD ÉN KIFIZET EM A HÁTRALÉKOT, CSAK HÚZZAT OK EL
INNEN! JÉZUSOM, MIT MŰVELT ET EK A SZŐNYEGEKKEL? ÉS AZZAL A LÁMPÁVAL? NEK-
TEK EGY SZORÍT Ó KELL, NEM LAKÁS! Kiköltözünk.
A leghosszabb ideig egy Halycon Arms nevű helyen bírtuk, ami a Unio n Avenue-n volt, nem
messze a Közúti Szállítók Szakszervezet székházától. A bejár atnál recepció volt, és ha megjött az em-
ber, el kellett kérnie a kulcsot, ha meg ment el, leadni. A recepció st Álmatlannak neveztük el, mert ne-
künk úgy tűnt, hogy napi 24 órában ül ott. Kész rejtély volt, hogy mikor aludt, és lehet, hogy ez jól is
jött nekünk. Túl álmos volt ahhoz, hogy velünk foglalkozzon.
Miközben ezt írom, eszembe jut egy alkalom, amikor Sally elhag yott. Ez gyakr an megtörtént, de
ezúttal úgy tűnt, végleg es a dolog. Össze is voltam zavar odva, mert nem tudtam, hogy most szomor ú
leg yek vagy boldog. Ha az ember nem tudja beazonosítani az érzelmeit, akkor szart sem ér az egész.
Ültem ott egy fél üveg skót whiskyvel meg a sör ömmel, és kinéztem az ablakon. Sally valahol oda-
kint volt. Az üzenet elég egyértelműnek tűnt: NEM BÍRLAK MÁR TOVÁBB ELVISELNI, TE SZE-
MÉTLÁDA, DE AZT SZERETNÉM, HOGY TUDD: SZERETLEK, ÉS SOHA NEM FELEJT ELEK
EL... SALLY.
Nem mosog atott el, nem vetette be az ágyat, és elvitte az összes cig it. Odamentem a szekr ényhez. A
legtöbb ruhája még ott volt. Leültem, és ittam még egy pohárr al. Az ágy alatt megláttam a rózsaszín
papucsát, mellette pedig egy szar os bug yit. Felálltam, és körbejártam a lakást. Mindenhol hajtűk vol-
tak – a hamutartókban, a fió kos szekr ényen, a földön, a fürdőszobában. A mag azinjai az ágy mellett
hevertek a földön. Egzotikus bor ítójú mag azinok: EGY FÉRFI MEGERŐSZAKOLT EGY LÁNYT,
ÉS LEDOBTA EGY 100 MÉT ER MAGAS SZIKLÁRÓL... EGY 12 ÉVES FIÚ MEGERŐSZAKOLT
EGY NŐT AZ ÁLLATKERTBEN... EGY SZERELEMBANDITA AZ ÁLDOZATAI VÉRÉT ISSZA.
A belső oldalakon lefejezett nők meg sütőben megsütött ember ek képei voltak, és fotók rendő rök-
ről, akik gyilkosok sírhantjait ásták épp ki Bakersfieldben.
A fió kos szekr ényben a zsebkendő mellett megláttam az összes üzenetet és levelet, amit valaha neki
írtam, hár om vagy négy gumival szépen átkötve. És ott voltak a képeink, az összes fotónk. Az egyiken
az ‘58-as Plymouthunk motorháztetőjén pózolunk, Sally a lábait mutog atja, és úgy vig yor og, mint
egy Kansas City-beli gengszter macája a húszas évekből, én meg a cipőm talpán lévő lyukakat muto-
gatom. És volt egy csomó kép kutyákr ól, mind a mi kutyáinkr ól, és képek gyer ekekr ől, a legtöbbjük
az övér ől.
Aztán megszólalt a telefon. Sally volt az, és egy bárból hívott. Hallottam, hogy zene szól a wurlit-
zerből. – Csak azért hívlak, te szemétláda, hogy közöljem: nem meg yek vissza hozzád. – Aztán egy
férfi hangját hallottam: – Sally, ne telefonálg ass már, bassza meg, gyer e vissza, és ülj le mellénk. –
Látod, vannak más férfiak is a világ on rajtad kívül – mondta. – Ez csak a te véleményed – válaszol-
tam. – Örökké szer ethettelek volna – mondta. – Baszódj meg – mondtam, és letettem.
Töltöttem még egy italt, és miközben az ollót ker estem a fürdőszobában, hogy a fülemr ől és az or-
romból levágjam a szőr öket, találtam egy melltartót az egyik fió kban, és felemeltem a lámpa fényé-
hez. Kívülr ől még tűrhetően nézett ki, de belül volt rajta egy koszos izzadságfolt, egy sötét folt, ami
annyir a bele volt ivódva, hogy semmilyen mosóg ép nem hozza ki onnan. Megittam az italomat, és ne-
kiálltam a fülemben lévő szőr öket vagdosni. Úgy találtam, hogy elég jóképű férfi vag yok, gyúrni
meg diétázni fog ok és lebarnulok. Jobbat érdemlek Sallynél.
Aztán megint megszólalt a telefon. Felvettem, letettem, aztán felvettem újra, eleng edtem, és hagy-
tam, hadd himbálózzon a kagyló a zsinór on. Levagdostam a szőr öket a fülemből, orr omból, megiga-
zítottam a szemö ldökömet, ittam még egy vagy két órán át, aztán elmentem aludni.
Olyan zajr a ébr edtem, amilyet addig még nemigen hallottam. Hang os volt, mély és kitartó. Mintha
ezer dar ázs égett volna halálr a egyszerr e. A telefonkagylóból jött, ami továbbr a is lefelé lóg ott a zsi-
nór on. Felvettem.
– Halló.
Uram, itt a recepció. A telefonja mellé van téve.
– Elnézést, visszateszem a helyér e.
– Ne teg ye le, uram. A feleség e a liftben van.
– Ki?
– Azt mondta, Mrs. Bor owskynak hívják.
– Ja. Az lehet.
– Uram, ha megkér em, kiszedné őt a liftből? Nem tudja kezelni a liftet... Elég sértő hang on beszélt
velünk, de azt mondja, hogy ön majd seg ít neki... és uram...
– Igen?
– Nem akartuk a rendő rség et hívni...
– Az jó.
– De a földön fekszik a liftben, és hát... bevizelt.
– Értem – mondtam, és letettem.
Kimentem alsóg atyában a folyosór a, kezemben egy itallal, szivarr al a számban, és megnyomtam a
lift gombját. Fel is jött szépen, egy, kettő, hár om, neg yedik emelet. Kinyílt az ajtó, és ott volt Sally...
meg néhány kis vékony vizeletcsík, amik ide-oda folydog áltak a padlón, és egy-két kisebb tócsa.
Kiittam a pohar am, felszedtem őt a földr ől, becipeltem, ledobtam az ágyr a, lehúztam az átázott
szoknyáját, har isnyáját és bug yiját. Aztán töltöttem egy italt, és letettem mellé az éjjeliszekr ényr e,
majd csináltam egyet mag amnak is, és leültem a kanapér a. Hirtelen felült, kiegyenesedett és körbené-
zett.
– Bor owsky?
– Itt vag yok – mondtam, és integ ettem neki.
– Ó, hála Istennek.
Aztán meglátta az italt, és egyből lehúzta. Felálltam, töltöttem neki még egyet, és letettem mellé ci-
gar ettát, hamutálat és gyufát.
– Ki vette le a bug yimat?
– Én.
– Ne játszadozz a bug yimmal. Nag yon har agszom rád.
– Összepisáltad mag ad.
– Ki?
– Te.
Megint felült tök egyenesen. – Bor owsky, te buzi, te úgy táncolsz, mint egy buzi, úgy táncolsz, mint
egy nő.
– Betör öm a kibaszott orr odat!
– A kar omat már eltörted, Bor owsky, jó lenne, ha az orr omat nem törnéd össze...
Visszatette a fejét a párnár a. – Szer etlek, Bor owsky, de tényleg...
Aztán horkolni kezdett. Ittam még egy vagy két órán át, aztán befeküdtem mellé az ágyba. Először
nem akartam hozzáérni. Jól jött volna neki egy fürdő – minimum. Az egyik lábamat odanyomtam az
övéhez, és nem is tűnt vészesnek a helyzet. Megpróbálkoztam a másikkal is. Eszembe jutottak a jó
napjaink meg éjszakáink, és az egyik kar omat becsúsztattam a nyaka alatt, a másik kezemet meg rátet-
tem a hasár a, és a részeg péniszemet meg finoman a combjaihoz nyomtam. A haja az orr omba lóg ott.
Éreztem, hogy mély leveg őt vesz, majd mélyen kilélegzik. Az éjszaka nagy részét és a másnap dél-
utánt így aludtuk át. Aztán felkeltem, bementem a fürdőszobába, hánytam, majd ő következett.
Úgy gondoltam, 500 dollár ért plusz repjeg yért megéri eladni a lelkem, és elmenni egy Detr oit mel-
letti egyetemr e felo lvasóestr e, úgyhogy felszálltam az Amer ican Airlines jár atár a, és zarg attam a ste-
wardesseket, hogy hozzák csak a piát. Egy nappal a felo lvasóest előtt érkeztem, és siker ült lemennem
a gép lépcsőjén, aztán vártam valami professzorr a, hogy elvig yen, aki meg is jött, én meg mondtam
neki, hogy „most már a tiéd vag yok”, majd megkérdeztem:
– És amúgy honnan tudjátok, hogy az fog majd leszállni a gépr ől, akinek le kell?
– Sehonnan. Gyakorlatilag minden egyes alkalommal az állásommal játszom, de megéri.
Minden évben ő hívta meg őket. Az elmúlt hár om évben Ginsberg, Stephen Spender és James Dic-
key járt ott, és még megvolt az állása. Felhívtam rá a fig yelmét, hogy egyszer egy felo lvasóest után
kidobtak a Kansasi Egyetem női kollég iumából, aztán odamentünk az autójához. Elvitt a vár osba egy
hotelbe, majd hag yott egy halom telefonszámot és instr ukció t. Biztosított afelől, hogy az egyetem áll-
ja a szobát és az ellátást. Miután elment, lezuhanyoztam, majd leszóltam, hogy hozzanak fel valamit
inni.
Úgy egy órája ihattam, és válog attam a verseimet, amikor megszólalt a telefon. Slim de Bouffe
nevű cimbor ám volt az, mind a 150 centijével és 120 kilójával, aki versekkel, piálással és nőzéssel
szór akoztatta mag át. Bírta a dolg aimat. Amikor bekopog ott az ajtón, a szoba visszakopog ott. A verse-
it kalapáccsal írta. Mondtam neki, hogy fár adjon be.
Nem sok minden történt aznap éjjel, főleg csak ittunk és beszélg ettünk, nőkkel töltött szer encsés és
kevésbé szer encsés időkr ől, a költészettel járó felhajtásr ól, a költészettel járó gürcölésr ől meg a köl-
tészetben tevékenykedő jó és kevésbé jó ember ekr ől. Slim úgy tudott ilyen kis bölcsességmorzsákat
kiejteni a száján, mintha nem is lettek volna fontosak, mintha egy szál gyufát kért volna, vagy a leg-
közelebbi bordélyházhoz adott volna útbaigazítást. Nag yon oda kellett rá fig yelni, de megérte. Órá-
kon át is megérte őt hallg atni. Későn ment el, aztán lefeküdtem abban a 100 éves hotelben a Gyilkos
Vár os közepén, és egy jót aludtam.
Az ébr edés már nem volt ennyir e jó. A neg yedik emeleten voltam, és az ablak egy olyan épületr e
nézett, aminek a tetején egy zászlór úd állt. Hánying er em lett, bementem a fürdőszobába, hánytam egy
kicsit, kibontottam egy meleg sört, és leszóltam a telefonközpontos nőnek.
– Igen, uram?
– Panaszt szer etnék tenni.
– Igen, uram?
– Nézze, itt leszek még vagy 2-3 éjszakát, ami azt jelenti, hogy 2-szer-3-szor másnaposan fog ok
ébr edni.
– Ez esetben inkább Istennél kéne panaszt tennie, uram.
– Rendben, akkor kapcsolja.
– Nincs benne a telefonkönyvben.
– Igen, tisztában vag yok vele. Szóval ahogy mondtam, itt fog ok ébr edni egy párszor, és tudja, mit
fog ok regg el meglátni először, amikor kinyitom a szemem?
– Nem, nem tudom, uram.
– Az amer ikai zászlót.
– Az amer ikai zászlót?
– Pontosan.
– Azt akarja ezzel mondani, uram, hogy nem szer eti az amer ikai zászlót?
– Persze hogy nem. Ilyen pir os meg fehér csíkok vannak rajta, amik leng enek a szélben, és aztán ott
vannak a csillag ok, fent a sar okban, tudja, a kék részben... Na mindegy. Szóval rosszul vag yok regg e-
lente, amikor felkelek. Felo lvasóestr e kell mennem az egyetemr e, és videó r a fognak venni.
– Uram, én szeretem az amer ikai zászlót.
– Rendben, akkor cser éljünk szobát.
– Harcolt valamelyik hábor úban, uram?
– Igen, először Franco oldalán Spanyolo rszágban, aztán...
Letette.
Meleg volt a lámpák alatt, de 50 fokos vodkával dolg oztam, és amikor az elfog yott, Slim de Bouffe
kiment az éjszakába, és hozott egy hatos karton sört. Még ott megittam, és a taps egészen elfog adható-
nak tűnt. Megválaszoltam egy-két könnyű kérdést, megkaptam az 500 dollárr ól szóló csekket, és le-
léptem. Előtte még mondták, hogy a repülőjegy árát tíz napon belül postázzák. 50 dollár ért még el
kellett mennem egy könyvesboltba dedikálni. Aztán még egy éjszakáim alvás, és mehetek vissza L.A.-
be, ahol bevethetem az új, ügetőversenyekr e kidolg ozott szisztémámat. Kifinomult társaságban min-
dig gúnyosan mosolyognak az ember ek, ha a lóversenyr ől kezdek el beszélni. A szofisztikáltak min-
dig is azt hitték, hogy a lelket a legnyilvánvalóbb helyeken lehet megtalálni. Ezért voltak ők szofiszti-
káltak, nem pedig művészek.
A könyvesboltban hatszázan voltak. A tulaj a legnag yobb detr oiti lapban hirdette meg az eseményt.
Mozdulni se tudtunk. Az ételt és az italt kézr ől kézr e kellett adni a fejek felett. Mindent megittam, amit
a kezembe adtak, a bort kivéve. Dedikáltam, és sértésr e sértéssel feleltem. Az egekben jártam. Aljassá-
gaikr a még leleményesebb apaság okkal kontr áztam. A civilizáció. Ki akarták szívni belőlem az életet,
és szemétr e dobni. De én a sikátor okban nőttem föl, csakúgy, mint Jersey Joe és az öreg Jimmy Brad-
dock.[5] Eng em szer etettel nem lehetett csapdába ejteni. Maximum hízelg éssel. Felo lvastam néhány
verset a Burningből,[6] amit valaki hozzám vág ott. Aztán kiver ekedtem mag am onnan, és közben szid-
tam azt a sok vérszívót. Kiértem, és egy kocsi állt meg a járdaszeg élynél. – Bukowski! Pattanj be!
Beugr ottam, és elindultunk.
– Te olyan vagy, mint egy rocksztár – mondta a volánnál ülő srác. Hátr anéztem: a kocsi tele volt
groupie-kkal.
– Hát, egy nagy szart. Vagy ezek a nők szállnak ki, vagy én. Semmi mást nem akar ok, csak a hotel-
be menni.
A srác félr ehúzódott. – Jól van, lányok, kifelé. Mozg ás!
Kiszálltak, és közben úgy kár omkodtak a drág ák, mint a kocsis plusz néhány teng er ész, aztán a srác
padlóig nyomta a gázt, és mentünk tovább.
– Eddie Mahler vag yok – mondta.
– Én pedig Charles Bukowski – válaszoltam.
Eddie jó gyer ek volt. Sötét volt az utca – ahogy az összes többi detr oiti utca is. Eddie kitalált egy já-
tékot. Ha meglátott maga előtt egy autót, felzárkózott mellé. Aztán ráhúzta a kormányt, és nekiütkö-
zött a másik autónak. De rendesen meglökte. Aztán megint mellé ért, és megint nekiütközött. Addig
ment neki újra és újra, míg az fel nem rohant a járdár a, és meg nem állt. Akkor lefékezett ő is, és csak
nézte őket. Én meg ott ültem mellette, és én is csak néztem őket Eddie-vel együtt. Aztán elindultunk,
Eddie ker esett egy másik autót, és azzal is eljátszotta ugyanezt. 4 vagy 5 autót kapott el így.
– Elvetemült egy kis geci vagy, Eddie. Bírlak tég ed.
– Te és Rod McKuen vagytok a kedvenc költőim.
– Mi?
– Ti ketten vagytok azok a költők, akiket el tudok viselni.
Ezt eleng edtem a fülem mellett. Nem sokkal később kiértünk a vár osból, és mintha már vidéken
jártunk volna. Mindenhol fák voltak, meg nagy tér. Eddie megállította az autót. – Szállj ki – mondta.
Kiszálltam.
– Na jól van – mondta. – Add ide azt az 500 dollár os csekket. Csak előtte szépen írd át a nevemr e.
– Te pedig szépen vedd a szádba anyukád bal mellét, és szopog asd.
Az első ütés olyan gyorsan jött, hogy nem is láttam. Kibillentem, és a sarkamon állva próbáltam
megütni, de egy fél méterr el elvétettem. Aztán gyomr on vág ott, amitől térdr e estem, és kihánytam tíz-
dollárnyi piát. Felálltam.
– Mit is mondtál, mi a neved?
– Eddie Mahler.
– Van egy tollad, Eddie? Én dedikálás közben elhagytam az enyémet.
– Hogyne.
Odamentem az autójához, és a tetejér e tettem a csekket. Nyirkos volt, mert már felkelt a hold. Átír-
tam a csekket a nevér e, odaadtam neki, visszaadtam a tollát, és beszálltunk a kocsiba. – A szállodába
azért visszavihetnél, te kis köcsög.
– Ne nevezz köcsögnek.
– Vig yél vissza a szállodába, köcsög.
Beindította a kocsit, és elindultunk. – Előbb viszont elviszlek az anyámhoz. Be akarlak neki mutatni.
Imádja a dolg aidat.
– Rendben.
– Nem gond?
Az eddig iekhez képest megkönnyebbülés.
– Oké.
– Eddie, viszont ha ez kitudódik, nekem annyi. Mindenki azt hiszi, hogy én egy kemény csávó va-
gyok, akit az utca nevelt. De ha ez kider ül, senki nem fogja megvenni a könyveimet.
– Nem akar om megkeverni a dolg okat. Hallg atni fog ok.
– Én meg nem akar ok ebből mor ális vagy etikai kérdést csinálni, de az a pénz igazából az enyém.
És ha már itt tartunk, az órámmal mi történt, bazmeg?
Ránéztem a kezér e, és két óra volt rajta.
– Add vissza az órámat, köcsög.
Eddie lehúzta a csuklójár ól az órámat. Visszavettem.
– Egyszer a földön feküdtem részeg en, ájultan, és éreztem, hogy valaki lehúzza a kezemr ől az órát.
Aztán éreztem, hogy az ujjamat ráng atja, le akarja szedni a gyűr űmet. Kinyitottam a szemem, és lá-
tom, hogy egy kés van a kezében, azzal akarja lehámozni az ujjamr ól a gyűr űt – ami 3 dollárt ér. Hal-
lanod kellett volna, mekkor át ordítottam. Fel is szívódott egyből.
– Havonta száz dollár onként visszafizetem neked az ötszáz dollár odat – mondta Eddie.
– Nem jó. Visszaviszel a szállodába, kialusszuk mag unkat, és holnap újra megver ekszem veled, jó-
zanul.
– Oké, de előbb hadd mutassalak be anyámnak.
Eddie anyja nag yon kedves volt. Egy fiatal szőke nő. Mármint hogy hozzám képest fiatal. Sem Ed-
die, sem én nem szóltunk egy szót sem a csekkr ől. Az anyja kevert nekünk egy-két italt, ittunk pár
órát, aztán eljöttünk. Mielőtt elindultunk, Eddie kivett a szekr ényből egy nag yon pofás, csíkos, lila in-
get, és nekem adta. Felvettem. Az enyém ver ekedés közben valahogy vér es lett és elszakadt. Indulás
előtt Eddie anyja elővett néhány fényképet a volt férjér ől, aki egy elég ismert gengszter volt, és akit a
rendő rök lőttek le. Mind megsir attuk és megg yászoltuk egy kicsit, de főleg én. Aztán ittunk még
egyet, és eljöttünk.
Másnap a hotelben én ébr edtem elsőnek. Elmentem szarni, és lezuhanyoztam. Eddie még aludt. Az
első gondolatom az volt, hogy leo sonok, és rendő rt hívok. De ezt valamiért elvetettem. Visszafeküd-
tem az ágyba, és kibontottam egy meleg sört. Nem volt hűtő abban a kurva szállodában. Eddie meg-
fordult.
– Hé – mondta.
– Igen?
Felkelt, odament a nadr ágjáért, és kivette a tárcáját. Aztán odaadta nekem a csekket. – Már tegnap
tudtam, hogy nem vehetem el tőled. Tudtam, hogy regg el majd vissza fog om adni.
– Eddie, én elveszem tőled.
A srác öltözködni kezdett. – Kérsz egy meleg sört? – kérdeztem.
– Aha.
Kinyitottam neki egyet. Eddie felö ltözött, és megitta a sört. Találtam egy tollat, és leírtam a címe-
met.
– Írj nekem.
Elvette a cetlit, betette a zsebébe, és elment. Nagyjából ennyi történt ezen a turnén, meg még annyi,
hogy később találkoztam Slim de Bouffe-fal és a bar átnőjével egy bárban, mert megígérték, hogy ki-
visznek a reptérr e. Sör özés közben elmeséltem nekik a sztor it, miközben valaki annyir a erős szag ú
fertőtlenítővel mosta fel a helyet, hogy majdnem mind elhánytuk mag unkat.
– Azt akar od mondani, hogy nem tudtad megverni? – kérdezte de Bouffe.
– Igen, azt – válaszoltam.
Aztán felálltunk, és átmentünk egy helyr e, ahol jobb szag volt.
Mindketten hétévesek voltak, találtak egy lyukat a ker ítésen, és átmásztak rajta.
– Legtöbbször csak kint ül a kertben, és néz, mint egy őrült.
– Billy, lehet, hogy meg fog minket ölni.
– Nem fog megö lni minket, Red. Már így is elég nagy bajban van.
– De hát mindig azt mondod, hogy őrült.
– Szer intem csak dühös. Nem jár el a piacr a, soha nem megy el vacsor ázni meg sehova. Másokat
küld el maga helyett, hogy hozzanak neki, ami kell. Vig yáznunk kell az ember eivel.
– Lefog adom, hogy mindenhol őrök állnak.
– Nincsenek olyan sokan, csak ketten-hárman. Mindennap idejövök, és még egyszer sem kaptak el.
– Szer eted őt nézni, Billy?
– Aha. Sőt, ma még beszélni is akar ok vele.
– Beszélni?
– Aha. De vig yázz, kilátszunk a bokorból, gyer e lejjebb. Gyer e, feküdjünk le ide.
– Oké.
– Látod őt, Red? Csak ül ott abban a nagy székben, kezében a sétapálcájával, és néz bele a semmibe,
mint egy őrült.
– Látom, igen.
– Másszunk közelebb.
– És mi van az őrökkel?
– Á, ők csak járkálg atnak ide-oda. Egy idő után már nem fig yelnek. Ha lenne fegyver em, innen si-
mán megö lhetnénk.
Billy pisztolyt formált a kezével, és meghúzta a ravaszt. „Bumm!”
– Én félek, Billy.
– Én is. Ez benne a jó. Gyer e, kússzunk közelebb.
– Ő az, Billy, ő az! Láttam őt a tévében, és láttam a képét az újság okban!
– Persze, hogy ő az, Red! De szer inted ki ő?
– Tényleg őrültnek tűnik! Olyan, mintha Istent látnánk!
– Á, annál jobb, mert vele beszélhetünk.
– De most tényleg beszélni akarsz vele?
– Igen, mindenképpen. Gyer e, kússzunk még közelebb.
– Bepisáltam, Billy.
– Nem számít. Menjünk közelebb.
– Behug yoztam, Billy, annyir a félek, hogy behug yoztam.
– Megdobhatnám egy kővel, Red. Csak bámul a semmibe. Nemsokár a olyan közel leszünk, hogy
akár meg is érinthetjük.
Közelebb kúsztak. Kiértek a bokorból, és már a füvön kúsztak közelebb és közelebb. Már csak négy
méterr e voltak tőle. Aztán már csak kettőr e. Aztán megálltak. Csendben feküdtek, csak a lélegzetük
hallatszott.
Vég ül Billy elkiáltotta mag át: – Hé!
A férfi felugr ott a székében, és elejtette a sétapálcáját.
– Az Istenit!... mi az?!
– Azért jöttünk, hogy beszéljünk mag ával – mondta Billy miközben állt fel. Red is felállt, és nézte a
nadr ágján lévő foltot.
– Elnézést kér ünk, Red bepisált.
A férfi felvette a sétapálcáját, és rájuk szeg ezte.
– Tűnjetek el innen, ti kis rohadékok!
– De beszélni szer etnénk mag ával.
– Nincs mir ől beszélni. Húzzátok el innen a beleteket!
– Az apám nem mag ár a szavazott – közölte Billy. – És ezt mindenkinek el is szokta mondani.
– Hát, minden jel arra mutatott, hogy kellett lennie olyannak, aki rám szavazott.
– Miért tette? – kérdezte Billy.
– Mit?
– Amit tett.
– Err efelé laktok?
– Naná – mondta Billy. – Miért, mit gondol, talán a Marsr ól jöttünk?
– A legkevésbé se lepne meg, te kis szar os.
– Miért beszél ilyen csúnyán?
– Elnézést.
– Minden ember ét börtönbe zárták. Nem sajnálja őket?
– Minden embernek van valami bűne.
– Azt akarja mondani, hogy mindenkinek börtönben kéne lennie?
– Nem ezt mondtam.
– A feleség e még mindig ágyba bújik mag ával azok után, amit tett?
A férfi felemelte a sétapálcáját, és Billyr e mutatott vele.
– Semmi közöd a szexuális életemhez.
– Lefog adom, hogy nem fekszik le mag ával.
– Mit tudsz te a szexr ől?
– Sokat.
– Igen? És mi az?
– Olyasmi, amit azért csinál az ember, hogy jól érezze mag át tőle, és utána meg tudja csinálni azo-
kat a dolg okat, amiktől nem érzi annyir a jól mag át.
– Hát, nem épp ez áll a Websterben, de nem rossz.
Aztán elhallg attak. A férfi elfordult, és újra bámult bele a semmibe. Eltelt néhány perc. Aztán Red
megszólalt: – Én azért egy kicsit mégis kedvelem mag át.
Billy odafordult Redhez: – Beléd meg mi ütött? Nem jó ember. Neki is börtönben kéne lennie a töb-
biekkel együtt.
– Igen, lehet, hogy igazad van.
– Hát, Red – mondta a férfi –, azt azért még megtehetnéd nekem, hogy ha felnősz, a republikánu-
sokr a szavazol.
– Herbert Hoover is republikánus volt, és hagyta, hogy az ember ek éhen haljanak! – mondta Billy.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte a férfi.
– A nagybátyám mondta.
– Akkor jó.
– Mindkét Kennedy jó ember volt, és nézze meg, mi történt velük.
– Hallottam róla.
– Valakinek meg kéne ölnie mag át!
– Hogy a feleség em mással bújhasson ágyba?
– Nem, hanem azért, mert maga egy ROHADÉK!
– Fiúk, azt hiszem, ennek az interjúnak vége.
Billy és Red csak álltak ott, és nézték őt. Egy mag ányos madár szállt el gyorsan közöttük; felr öp-
pent a mag asba, majd alászállt, mint egy mesében, aztán eltűnt. A férfi előr edőlt a székében. Aztán hir-
telen hang osan elkiáltotta mag át: HARRY! DOUG! IDE! A két férfi fiatal volt, jól öltözött, és kezük-
ben fegyverr el jöttek. Mindkettőjük frizur ája és öltözéke a legutóbbi divatot követte.
– HOL A PICSÁBAN VANNAK A BIZT ONSÁGI ŐREIM? MIT CSINÁLTAT OK? SCRABBLE-
ÖZT ET EK A RÓZSALUGASBAN? Hogy jutottak be ide ezek a kurva kölkök? – kérdezte a mag asab-
biktól.
– Kérdezze meg őket – válaszolta.
– Hogy jutottatok be ide?
– A ker ítésen egy lyukon.
– De hát bele van vezetve az áram!
– Hogyhogy bele van vezetve?
– Ó, bassza meg, elfelejtettük megnézni! – mondta a mag asabb biztonság i őr az alacsonyabbnak. –
Hívd ide Mr. Bellt és Del Monicót, de AZONNAL!
– Azt hiszem, mi most meg yünk – mondta Billy.
– Álljatok meg mondta a biztonság i őr, amelyik ott mar adt. – Ne mozduljatok!
– Eng edd el őket.
– Nem akarja, hogy leellenő rizzem őket?
– És mit gondolsz, mit fogsz találni? Maximum azt, hogy az egyik a gatyájába pisált, a másiknak
meg vízvezeték-szer elő az apja, aki minden szombaton ber úg.
– Na jól van, fiúk, akkor elmehettek – mondta a biztonság i őr.
Billy megfordult, és rohanni kezdett, Red pedig utána. Red jobb futó volt Billynél, le is hagyta őt,
és elsőnek ért a ker ítéshez.
– Tehetek önért valamit? – kérdezte a férfit a biztonság i őr.
– Igen, tűnj el a szemem elől, de most.
Az őr lelépett, a férfi pedig újra hátr adőlt a székében. Ha valaki nag yon fig yelt, hallhatta az óceán
mor ajlását Ő pedig nag yon fig yelt. Sétapálcáját továbbr a is a jobb kezében tartotta. Dag adtak az erek
a kezén.
Harry bement a bárba, és leült. – Scotchot vízzel – mondta a csaposnak. Harrynek megvolt a véle-
ménye a bár okr ól. Úgy gondolta, az ember iség második legalacsonyabb rendű lényei lepték el őket. A
legalacsonyabb rendűek a lóversenypályákon voltak. Értelmetlenül telt a napja: épp a lovir ól tért be
ide. De legalább a wurlitzer nem szólt, és senki nem biliárdozott. Emlékezett még azokr a az időkr e,
amikor bemehetett egy bárba, és bámulhatott a tükörbe, míg be nem rúg ott. Vagy kiverhette valakiből
a szart is, vagy belőle verték ki. És rég en még az is megesett, hogy nyert a lovin, és olykor-olykor
összejött egy finomabb nővel. De minek sírni? Mindenki ugyanebben a világban él – gondolta. Vagy
legalábbis azt állítják. Megitta az első italát, és rendelt egy következőt.
Amikor felnézett, egy negyvenes évei közepén járó nőtt látott meg a pultnál, nagy lila blúzban,
lógó mellekkel, túlság osan szűk szoknyában, amiből kilóg ott a ker ek hasa. A fülében két szív alakú
fülbevaló lóg ott hosszú ezüstláncon, arca kellős közepén pedig nar ancssárg a rúzs csillog ott nedve-
sen. Harryt elbűvölte a fülbevalója. A hölgynek siker ült épp csak annyir a megmozdítani a fejét, hogy
a fülbevalók ide-oda ugr áljanak, teker edjenek, himbálózzanak a feje két oldalán.
– Szia, Janice vag yok.
– Harry.
– Új vagy a vár osban?
– A világban is.
– Mhm... ez már valami! Kérdezhetek tőled valamit?
– Lökd.
– Lökjem?
– Mondd.
– Te szolg a vagy, vagy úr?
– Alázatosan megbújok a tömegben. Szolg a vag yok.
– És mi egy szolg a?
– Ember, aki nem éri el a saját segglyukát a faszával.
– Keser ű ember vagy.
– Nem, csak nem érem el.
– Hiszel a szer elemben?
– Igen, de csak mások esetében.
Janice felállt, és odavitte Harryhez az italát. Kék, szív alakú fülbevalói úgy táncoltak, mint amikor a
jazz felfedezi Bachot. 5 centis műszempillái voltak. – Veszek neked egy italt.
– Oké.
– Szer eted a pénzt?
– Jobban, mint a fiatalság ot, a hírnevet vagy szüzeket.
Janice megr endelte az italokat, és azt mondta: – Ha hazajössz velem, akkor ker eshetsz 50 dollárt.
– Oké. Mindent megcsinálok, csak aludttejet nem iszom.
– Ó, remek, akkor leg yen 75 dollár.
Megitták az italukat, és Harry kiment a nő után. Rózsaszín Mercedese volt. Kiállt a kocsik közül,
bevág ott két autó közé a forg alomban, mindenki dudált, a kék szívek meg ide-oda ugr áltak... Felg ur ult
egy félhold alakú kocsibejár ón, és megállt egy nagy, hár omszintes ház előtt. A gar ázsajtó úgy nyílt
ki, mint egy hatalmas, rémisztő, buta száj, Janice pedig kipattant az autóból, megker ülte, kinyitotta
Harry ajtaját, és kir áng atta.
– Gyer e drág ám, már alig vár om!
– Én is. Hogy megtudjam, hogy az ember iség harmadik legalacsonyabb rendű lényei miket művel-
nek.
Felment utána a lépcsőn, és be a házba.
Szép – gondolta mag ában –, ezt még Sug ar Ray Robinson is megirig yelné.
Egy nagy bőrfotelben találta mag át, aminek egyik oldalán egy állólámpa, a másikon meg egy papa-
gáj volt. Janice ber ohant a másik szobába. A papag áj ránézett Harryr e, és azt mondta: – És most edd
meg szépen a spenótodat, drág ám.
– De most tényleg – mondta Harry a papag ájnak –, inkább verd ki.
– Miután megetted a spenótodat, drág ám.
– Mi van?
– És most edd meg szépen a spenótodat, drág ám...
Janice visszajött, és hozott két nagy pohár italt. Adott egyet Harrynek, és leült vele szemben a kana-
pér a. Harry lehúzta az itala felét. A halántéka majdnem kettéállt. Megjelent a szeme előtt egy csatahajó
képe, majd eltűnt. Megitta a másik felét is.
– Csak hozd őket sorjában – mondta.
Janice átment a másik szobába. Harry a papag ájt bámulta. A papag áj visszabámult Harryr e. Aztán
unottan elfordította a fejét.
Janice hozott egy újabb italt.
– Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit kér ek tőled.
– 75 dollár ért bármelyik férfi elvisel némi megaláztatást.
– Meglátjuk. Előbb idd meg az italodat.
Harry így is tett. Janice felállt, és kiment. Harry várt. Aztán Janice visszajött.
Az ölébe dobta a cuccot. – Ezt vedd föl.
Harry megfogta, és megnézte. – Jézus Szent Nagyanyja! Azt tudod, hogy már így is félő rült va-
gyok, ugye? Ez simán átvihet eng em téboly földje szarfoltos világ ába.
– 75 dollár. Vedd fel.
– Igenis.
– A háló – mondta – egy éles kanyar után van balr a.
Harry bevitte mag ával a cuccot a hálóba: kisfiúkr a való fekete rövidnadr ág, egy zsabós, fehér se-
lyeming, hintalovakkal, holdacskákkal, színes cukorkákkal díszített alsónemű, és két fehér bokazokni.
Belepréselte mag át valahogy, és visszament a szobába. Amint leült, Janice kezébe nyomott egy újabb
italt. Lehúzta a felét egybe – ezúttal nem látta a csatahajót. Semmit nem látott.
– Jó kisfiú vagy – mondta Janice.
– És most – mondta a papag áj – edd meg szépen a spenótodat, drág ám.
– Mibe kevertem mag am? – mondta Harry.
– Egy 75 dollár os üzletbe.
– Vajon Jóbnak is így kellett szenvedni, csak hogy megtarthassa a fizetését?
– Olyan okosakat mondasz. Te vagy az én kis okos. kisfiam!
– Fig yelj, nem lehetne, hogy dugjunk végr e, és túlleg yünk ezen az egészen?
– Ha ilyeneket fogsz mondani, Har old, akkor ki kell mossam szappannal a szád!
Janice felállt, odament a telefonhoz, tárcsázott, és várt.
– Harr iet? Itthon van a kisfiam! Volna kedved átjönni, meglátog atni őt? Tényleg? De örülök! Akkor
vár unk!
Azzal letette.
– Még egy italt – mondta Harry. Janice bement a konyhába, kevert még egyet, kihozta, és odaadta
neki.
– Har old, kaptam egy üzenetet a tanár odtól, amiben az állt, hogy rossz voltál az iskolában. Megfog-
tad egy kislány copfját, és belelóg attad a tintatartóba! Miért tettél ilyet? Rossz fiú vagy!
– Mert a húg át ujjazta, miközben a többiek röplabdáztak!
– Har old! Mondtam, mi lesz, ha így beszélsz! Még egy ilyen, és jön a szappan.
– És most – mondta a papag áj –, edd meg szépen a spenótodat, drág ám.
Kör ülbelül tíz perc múlva cseng ettek. Janice felállt, és kinyitotta az ajtót.
– Harr iet! Úgy örülök, hogy elhoztad Timmyt is.
Harr iet bejött, és pont úgy nézett ki, mint Janice. Mintha indig óval másolták volna. Volt vele valami
csávó. Kisfiúkr a való fekete rövidnadr ág, egy zsabós, fehér selyeming, rénszarvasokkal, csillag ok-
kal, hintalovakkal díszített alsónemű, és két fehér bokazokni volt rajta.
– Har old, mutatkozz be Timmynek – mondta Janice.
Kezet fogtak.
– Helló, hogy vagy? – kérdezte Harry.
– Megvag yok, kösz. Te?
– Középszar ul.
– Én is.
Timmy leült a szoba túlo ldalán egy fotelbe, Janice pedig kiment egy újabb kör italt keverni. – Fiúk,
szer etném, ha összebar átkoznátok – mondta Harr iet.
– Ez a recesszió maga a pokol – mondta Timmy Harrynek.
Janice meghozta az italokat, kio sztotta, és leült. – Har old nagyon rossz fiú volt. Ma regg el kemény
tojást regg eliztünk, és azt mondta, hogy se a sárg áját, se a fehérjét nem szer eti. Aztán meg leette az in-
gét lekvárr al.
– Szer inted az idén is a Dodg ers nyer i a bajnokság ot? – kérdezte Timmy Harryt.
– Gond nélkül. De azért ki kell még találniuk, hogy használják Ferg usont, Lopesnek pedig gyor-
sabbnak kell lennie ütés után.
– Timmy is nag yon rossz volt – mondta Harr iet. – Kint hagyta a hár omker ekűjét az esőben, és az
összes küllő ber ozsdásodott. Alaposan el kell fenekelnem!
– Har oldot is jól el kell fenekelni. Megfogta egy kislány copfját, és belelóg atta a tintatartóba!
– Mondtam, hogy...
– Harold!
– Nag yon rosszak ezek a fiúk. Szer intem haza is viszem őt!
– Az enyémet is meg kell büntetnem.
– Jól van, Janice, akkor majd holnap hívlak. Timmy, gyer e, meg yünk.
– Istenem, legalább az italomat hadd igyam meg!
– Nem, Timmy, indulunk. Most!
Azzal a fülénél fogva kivezette Timmyt, a hideg, éjszakai szél befújt az ajtón, majd elmentek.
– Menj be a hálószobába – mondta Janice.
Harry bement a hálóba. Sötét volt odabent. De legalább az itala nála volt. Megitta, és vég igg ur ította
a pohar at a szőnyeg en. Kikötötte a cipőjét, és vég ignyúlt az ágyon. Olyan környék volt, ahol lehetett
hallani, ahogy a tücskök összedörzsölik a lábukat. Hallg atta a lábdörzsölést. Ez egészen helyr e tette a
dolg okat.
Aztán eszébe jutott, hogy vajon most veg ye-e le azt a cuccot mag ár ól, vagy várja-e meg, hogy ő
vetkőztesse le?
Jó pár napja először találta mag át szembe ilyen vár atlan matematikai egyenlettel, és közben azért
remélte, hogy Janice hoz majd neki még egy utolsó italt.
Harry vett egy újság ot, és bement az utazási irodába. Keletnek tartott. Egy nő sárg a szoknyában, fe-
hér blúzban, mag assarkúban épp lehajolt, és valamit betett az irattartó szekr ény alsó fió kjába. Felcsú-
szott a szoknyája, Harry pedig bámulta a combjait. Jó lába volt. A nő megfordult, Harry felemelte a
tekintetét. A nő a negyvenes évei közepén járt, de még mindig sug árzott belőle a szex. Már-már mo-
lett volt, a szoknya szűk volt rajta, olyannyir a, hogy Harry látta a har isnyatartóját.
– Helló, egy jeg yet szer etnék venni.
– Üljön le, kér em – mondta nő. Úgy feszült rajta az összes ruhája, mintha ki akart volna belőlük
szabadulni. Amikor leült, ker esztbe tette a lábát, és Harry azon kapta mag át, hogy a combja közét bá-
mulja. A nő észr evette, és halványan elmosolyodott.
– Hová? – kérdezte.
– Detr oitba – válaszolta Harry. – Tur istao sztályr a.
– Retúr?
– Igen.
– Mikor akar indulni?
– Valamikor csütörtök délután. Az mindegy, mikor érek oda. Péntek este olvasok fel.
– Mit?
– Ó, bocsásson meg. Költő vag yok.
– Ó, egy költő... milyen furcsa. És fizetnek azért, hogy felo lvas?
– 500 dollárt, plusz ezúttal a repülőjeg yet is.
– És mir ől ír verset?
– A szexr ől.
– A szexr ől?
– Igen, a szexr ől.
A nő megnézte az indulásokat.
– A 2.48-as LAX-ről induló Amer ican Airlines-jár atr a még van hely.
– Az jó.
– A visszaútr a kér foglalást?
– Nem.
– Biztos érdekes élete van.
– Elmegy.
– Mrs. LeMon vag yok.
– Én pedig Harry Benson.
Míg Mrs. LeMon telefonált, Harry ismét benézett a lábai közé. Azó ta lábat váltott, és a szoknyája
még feljebb csúszott. Maga a pokol, ha az ember a nők lábár a bukik, és olykor-olykor szembejön egy
mag assarkú-combfix-har isnyakötő kombináció. A modern nők mind har isnyát vagy nadr ág ot horda-
nak, ami kiö li a szexualitást. Mondjuk, jog uk van ahhoz, hogy ne leg yenek szexszimbólumok, ha nem
akarnak, és ahhoz is, hogy leg yenek, ha akarnak. Harry nagy nehezen levette tekintetét a nő lábár ól, és
beleo lvasott az újságjába.
– Ezt hallg assa meg – mondta Harry. – Van egy legfelsőbb bíró, aki eng edélyezte, hogy kasztr álja-
nak két férfit, akik bevallották, hogy gyer eket molesztáltak.
Mrs. LeMon letette a telefont. – Akkor lefoglaltam egy helyet a 248-as Amer ican Airlines-jár atr a,
délután 2.48-ra. Mit mondott?
– Két férfi kislányokat molesztált, és lehet, hogy ezért levágják a töküket.
– Szer intem ez szörnyű – mondta Mrs. LeMon.
– Szer intem is – válaszolta Harry. – Vannak lányok, akik borzalmasan fel tudják húzni az embert,
egészen beg erjesztik.
– Szer etném elo lvasni egy-két könyvét.
– Nem tetszene mag ának.
– Mir ől szólnak?
– Csak sztor ik meg versek.
– De mir ől?
– Nemi erőszakr ól, gyer ekmolesztálásr ól, orális szexr ől, har isnyakötő- és mag assarkú-fetisiszták-
ról, korbácsr ól, bőrr ől, ilyesmir ől.
– És tényleg fizetnek mag ának azért, hogy ilyesmit felo lvasson?
– Ó, azért hozzáteszek egy kis tavaszt, szer elmet, halált és nevetést. Ami összezavarja őket. Nézze,
itt írják, hogy a száműzött Alekszandr Szolzsenyicin Kanadába látog at. Bejött neki. Imádják az ilyen
félő rülteket, körbehízelg ik őket. Biztos lefektet öt vagy hat szűz eszkimólányt. Pedig szart sem ér,
amit ír.
– Maga szer eti a szüzeket?
– Én az érett nőket szer etem, a kissé túlsúlyos szexszimbólumokat.
– Tetszik a humor a.
– Komolyan mondom.
– Kártya vagy készpénz?
– Készpénz. Mennyi lesz?
Mrs. LeMon megmondta Harrynek, mennyibe ker ül a jegy, ő pedig letette elé a pénzt az asztalr a.
– Mrs. LeMon, tudom, hogy kis időbe telik, míg kiállítja a jeg yet, úgyhogy azt hiszem, addig elme-
gyek, iszom egy sört és eszem egy szendvicset.
– Mit szólna ahhoz, hogy ha megvenné a sört, majd visszajönne, is itt fönt nálam inná meg. A laká-
som itt van az emeleten. Van felvág ott a hűtőben, és orosz rozskenyér. Csináljon mag ának egy szend-
vicset, igya meg a sör ét, és pihenjen egy kicsit, amíg kiállítom a jeg yeket.
– Oké, mindjárt jövök.
Harry talált kétutcányir a egy italboltot. Vett egy hatos karton üveg es Budot, és ahogy elhaladt az au-
tója mellett, bedobott egy tízcentest az órába. Amikor visszaért az utazási irodába, Mrs. LeMon épp a
jeg yeket nyomtatta. A szoknyája feljebb volt húzva, mint kor ábban. Nem is az arcát nézte, hanem a lá-
bait, és úgy mondta: – Helló!
– Helló – válaszolta Mrs. LeMon.
Harry felment a lépcsőn. Mintha csak egy film lenne – gondolta mag ában. Egy nap majd írni fog ok
err ől. Kinyitotta az ajtót. Jó kis lakás volt. Nőies. Igazán nőies. Rég imódian nőies. Harry egyszer azt
álmodta, hogy megbaszta az anyját. Élete legizg atóbb álma volt. A szex olyasmi volt, amit nem illett
csinálni. Ezért nem működött a házasság. Mert ahelyett, hogy egy razzia lett volna az ismer etlenbe, ál-
lássá vált. Harry igazából konzervatív volt, de az erkölcsr ombolás mindig is kanossá tette – ahogy az
E-vitamin is, és az, hogy anno olyan későn szállt be a játékba.
Felbontotta az egyik üveg sört, a többit pedig betette a hűtőbe. Ekkor iban minden bizonnyal ő volt a
legjobb költő a pályán. Mindenki egyetértett abban, hogy Bukowski már elindult lefelé a lejtőn, Gins-
berg egy kedves, unalmas öregember volt, Creeley pedig alkoholista, aki napi egy üveg whiskey-t
ivott meg. Duncan túl finomkodó volt, Lowell túl óvatos, Ferlinghettit pedig iszákos feleség e akadá-
lyozta a munkában.
Harry kortyolg atta a sör ét, és közben odament a fió kos szekr ényhez. Kinyitotta alulr ól a második
fió kot, és jól ráérzett: tíz bug yi volt benne. Átnézte őket, és talált egy neki tetszőt: egy fekete, átlátszó,
csipkés bug yit. Lehúzta a zipzárját, és elővette. Fogta a bug yit, rár akta a farkár a, és elkezdte vele dör-
zsölni. Nézte mag át a tükörben, vig yorg ott, és húzog atta. Felállt a farka, a makkja megnag yobbodott,
és kikandikált a bug yiból. Nézte mag át a tükörben, aztán megszólalt egy hang a fejében: „Úristen,
abba kell hagynom, különben elcsattanok.” Nagy nehezen betömködte a farkát a nadr ágba, felhúzta a
cipzárját, és a bug yit betette az egyik hátsó zsebébe. Megitta a sört, odament a fridzsiderhez, és kibon-
tott egy másikat. Aztán benézett a hűtőbe. Miért van az, hogy szinte mindegyik nő túr ót, joghurtot meg
sajtot eszik? – kérdezte mag ában. Puha, büdös sajtot. Meg fánkot és csokibonbont.
Fogta a sör ét, odament a kanapéhoz, és leült. Kezébe vette az újság ot, amit kor ábban oda tett le. Ki-
nyitotta:
ÖTVENÖTEN KAPTAK ÉTELMÉRGEZÉST
Nuevo Lar edo, Mexikó (AP) – Több mint ötvenö t embert kellett ételmérg ezéssel kórházba szállí-
tani azok közül, akik részt vettek a Kolumbusz Lovagjai elnevezésű rendezvényen a Lion’s Club
konfer enciatermében – jelentették a helyi hatóság ok.
A rohadékok – gondolta mag ában Harry. Megérdemlik. Mindenki, aki Mexikóba megy, megérdem-
li, hogy seggbe kúrják és péppé verjék.
Kinyílt az ajtó. Mrs. LeMon volt az. – Helló – mondta.
– Helló – mondta Harry. – És ki viszi lent a bizniszt?
– Gary, a fiam – válaszolta Mrs. LeMon, és leült.
– Érti a dolg át?
– Ó, nag yon is.
– És fel fog idejönni?
– Mondtam, hogy érti a dolg át. Szóltam neki, hogy akármi is történik, ne jöjjön föl.
– És mi van, ha valami elmehábor odott vag yok?
– De nem vagy. Ahhoz túl kedves az arcod.
– Tényleg?
– Igen.
– Húzd feljebb a ruhád. Imádom a lábaidat.
Mrs. LeMon feljebb húzta a ruháját. Harry lehajolt, és megcsókolta az egyik térdét. Aztán szétnyi-
totta a nő lábait, és keményen meghar apta őt a térde fölött tíztizenö t centivel.
– Úú, ez fájt, ezt ne csináld még egyszer!
– Menj pisálni.
– Tessék?
– Mondom, menj és pisálj. Beg erjedek attól, ha előttem pisálnak a nők.
– De én nem akar ok pisilni.
Harry letette az üveg et, és megpofozta Mrs. LeMont, durván.
– Uh, ezt ne csináld...
– Megmondtam, hogy mit csinálj. Úgyhogy, menj, és csináld!
Mrs. LeMon bement a fürdőszobába. Harry megitta a sör ét, elővett még kettőt, kinyitotta, és letette
őket a dohányzóasztalr a. Hallotta, hogy Mrs. LeMon lehúzza a vécét. Aztán kijött, és leült.
– Igyál, és nyug odj meg – mondta Harry. – A vietnami csapatkivonás elég katasztr ofálisan ment. Az
egész kurva hadser eg meg a feleség eik és a kurváik mind át akartak mászni az amer ikai nagykövet-
ség falán. Idős ember ek akadtak fent a drótker ítésen és vér eztek el, teng er észg yalog osok kaszaboltak,
akit értek, a tévékamer ák meg nem voltak bekapcsolva. Aztán hazajöttek, és most a Puerto Ricó-iak
helyett őket veti meg leginkább az egész ország. Szopjál le!
– Én olyat nem csinálok.
– 70 ezer kollabor áns úszik az óceánban, és könyör ög keg yelemért. Szopd le a faszom!
– Mondtam már, hogy...
– Hát, akkor idd a sör öd, és mutass még többet a lábadból!
Harry egy húzásr a megitta a sör ét.
– Láttam a konyhában egy kis bort. Megihatom a bor odat?
– Persze.
Hár omneg yedig volt az üveg. Harry megállt a szoba közepén, és jól meghúzta az üveg et.
– Állj fel! – mondta Mrs. LeMonnak. – Felizg attál. Pont jó a segg ed meg a lábad. Egy kor odbeli nő
ezt már meg sem érdemli. Nag yon felizg attál. MONDOM, ÁLLJ FEL!
Harry letette az üveg et, és levette a szíját. Kettéhajtotta, és felhúzta Mrs. LeMon ruháját a der eka
fölé. Kilátszottak a combjai, a bug yija, a har isnyakötője, és a bug yi meg a combfix között a fehér
bőre.
Harry ütni kezdte a lábát. Lentr ől kezdte, a bokájától, onnan haladt felfelé, fokozatosan gyorsított a
tempón, és egyr e erősebben ütötte. Aztán felért a combtövéhez, ütötte, ütötte, és közben azt mondta: –
Te kurva, te rohadt kurva...
Mrs. LeMon igyekezett nem sikítani, hogy a fia, Gary meg ne hallja őt odalent. Aztán Harry meg-
fordította őt, és keg yetlenül verte a segg ét. Mrs. LeMon összeesett, és zokogni kezdett. Harry levetkő-
zött. Megfogta a bor osüveg et, jól meghúzta, majd odament Mrs. LeMonhoz, aki mintha remeg ett vol-
na. Harry megr ag adta a hajánál fogva, és elkezdte felfelé húzni. Mrs. LeMon felsikoltott.
– Pofa be, a kurva életbe! Ha a fiad feljön ide, mindkettőtöket megö llek! – Aztán megcsókolta őt, és
nyelvével szétfeszítette a száját. A nő arca nedves volt, ő maga pedig reszketett. Harry leszedte róla a
bug yit, betette neki, mindkét kezével megr ag adta a segg ét, és széthúzta, nag yon durván széthúzta.
Meglátta a segg ét és mag át a tükörben, amint beter íti a nőt, mint a lepr a. Áttántor ogtak a szobán, fel-
döntötték a dohányzóasztalt, és nekivág ódtak a falnak. Túl tág volt a pinája. Túl sok gyer ek. A tükör
elé kellett állítania őt, és néznie. Végr e aztán elélvezett. Ledobta őt az ágyr a. Továbbr a is úgy tűnt,
hogy remeg. Meglátta az egyik mag as sarkú cipőt a szőnyeg en. Úgy öltözött föl, hogy közben nézte a
nőt. Miután felö ltözött, kig ombolt pár gombot az ing én, és bedobta oda a cipőt. Aztán hallotta, amint
Mrs. LeMon azt kérdezi:
– Most elmész?
– Igen. Detr oitba, 2.48-kor az Amer ican Airlines 248-as jár atával.
– Szer etlek, Harry.
– Tessék? Ez nem szer elem volt, hanem nyers, durva szex és téboly. Nem vag yok rá büszke.
– Tudom, hogy soha többé nem látlak. Adj egy búcsúcsókot. Csak ennyit kér ek.
– Úristen, ez egy B-film.
– Harry...
– Jó, oké!
Befeküdt mellé az ágyba cipőstül. Kinyílt a nő szája. Harry rátapasztotta az övét. És úgy mar adt.
Mrs. LeMon elsírta mag át, patakokban folyt a könnye. A mag as sarkú cipő közöttük volt Harry ing é-
ben, a sarka mélyen a mellkasába fúr ódott. Harry feltápászkodott. Aztán felállt, és meglátta, hogy az
ágy másik oldalán, az éjjeliszekr ényen van egy fél csomag cig ar etta és egy doboz gyufa. A gyufán az
állt: „Save-on, a minőség i drog ér ia, ahová a legjobb betérni.” Kivett egy szál cig it, és rág yújtott.
Megg yújtotta a cig ar ettáját – ahogy az entellektüel írók szokták mondani. Aztán meglátott egy köny-
vet az éjjeliszekr ényen. Kezébe vette. Erica Jong: Rettegés a repüléstől. Mrs. LeMon végr e nyug odt-
nak tűnt. A bor osüveg a padlón feküdt. Felvette, és kiitta belőle az utolsó kortyot. Aztán kiment az aj-
tón, és lement a lépcsőn. Gary odalent volt. Okos, de intr overtált gyer eknek tűnt; nem jelentett kihí-
vást.
– Anya jól van? – kérdezte.
– Elég edetten – válaszolta Harry a gyer eknek, aki vette is az adást. Harry bírta, hogy a gyer ek mi-
lyen lazán reag ált. Az új gener áció tagjai vagy ösztönösen megértik a dolg okat, vagy hidegvér ű gyil-
kosokká válnak. Középút nem nag yon van, és lehet, hogy igazuk is van, mert pont a középút az, ame-
lyen a milliárdnyi végtelen, zselészer ű ember jár, amitől a világ unottan, elhízva, éhezve, élettelenül, a
semmin kielég ülve, semmit sem hozzátéve semmihez, semmiként for og ide-oda.
Harry épp odaért az iroda ajtajához, és rátette a kezét a kilincsr e, amikor Gary megszólalt:
– Mr. Benson?
– Igen?
– Itt felejtette a jeg yeit.
– Ó.
Harry visszament. A gyer ek átnyújtotta a jeg yeket egy gondosan lezárt kék bőrmappában.
– Köszönjük, hogy az irodánkat választotta, remélem, hogy legközelebb is szolg álatár a állhatunk.
Harry elvette a jeg yeket, és kiment az ajtón. Odament az autójához. Meg mar adt 12 perc a parkoló-
órán. Beült a kocsiba, és beindította. A 6. utcán balr a fordult, majd jobbr a a Vermontr a. Nagy volt a
forg alom, és Paul Williams beszélt a rádió ban. Egyiket se szer ette. Ami valószínűleg mag ától értető-
dő. Elővette az ing éből a mag as sarkú cipőt, és feltette a műszerfalr a. Így már sokkal jobb volt.
Detr oitban kinyírja őket.
Otthagytam a kocsit Santa Monicában a bog árszer vízben, és gyalog indultam el. Pár hónappal ko-
rábban a környéken ment tönkr e a motor, beszer eltek egy másikat, most pedig bevittem az ötezer ki-
lométer es szervizelésr e. Los Ang elesben éltem, és tudtam, hogy órákat kell majd várnom. Délelőtt
neg yed tizenegy volt. Találtam egy éttermet, és bementem. Csak egy ember ült bent, egy hátsó asztal-
nál. Leültem nagyjából az étter em közepén, és a pincérnő hozta az étlapot. Regg eli. Sonkás rántottát
rendeltem. Másnapos voltam, de úgy gondoltam, ez csak lent mar ad. Volt nálam egy újság, kinyitot-
tam. „Vesztett a Dodg ers.” Ez egy kicsit feldobott. A pincérnő meghozta az ételt, és újr atöltötte a ká-
véspohar amat.
Jó kis csaj volt, átlag os segg el. Elkezdtem enni, aztán bejött még két ember – egy 23 év kör üli fiú
és egy 50 kör üli nő. A velem szemben lévő asztalhoz ültek le. – Helen folyton akkor jön be, amikor
tévézek, és állandóan beszél. Ráadásul olyan HANGOSAN – mondta a fiú. – Ha legközelebb is ezt csi-
nálja, olyan HANGOSRA állítom a tévét, hogy a saját hangját se fogja hallani! Megteszem, Isten látja
lelkem!
Amikor befejeztem, és felálltam az asztaltól, elböfögtem mag am.
Elmentem a bevásárlóközpontba. Egy rendő r épp két bring ás srácot büntetett meg. A moziban a
Lepkét adták, de csak délben nyitott. Elment mellettem egy miniszoknyás, nag yon jó lábú lány. Észr e-
vette, hogy nézem őt, és miközben várta, hogy a zebr ánál zöldr e váltson a lámpa, odafordult, és bá-
mult.
Vajon mire gondol? – kérdeztem mag amban. Bárcsak tudhatná az ember, mire gondolnak.
Átment a zebr án, én meg néztem, hogy mozog a csípője. Aztán feltűnt, hogy van egy ránc a szok-
nyáján, attól, hogy rajta ült, és elvesztettem az érdeklődésemet.
A Santa Monica Boulevard-on elmentem az Óceánig, aztán átmentem a túlo ldalr a, és ker esztülg ya-
log oltam a parkon. Felmentem a mólór a, és vég igsétáltam rajta. Az ember ek a mólón közömbösek
voltak; se vidámak, se szomor úak. A vidámparkban nyüzsg és volt, neki-nekimentek egymásnak az
ember ek a dodzsempályán. A pecások nem sok halat fogtak. Vég igsétáltam a móló egyik oldalán, és
visszajöttem a másikon. Visszafelé megláttam két 16 év kör üli lányt. Az egyik egy betonpadon napo-
zott. A másik a pad alatt feküdt, csak a feje lóg ott ki az óceán felé. Életemben nem láttam olyan nőt,
akinek ilyen szexi ajka lett volna – illetve lányt. Szinte ledermedtem a látványától. Az ember nem szá-
mít ilyen ajkakr a egy betonpad alól délelőtt 11 óra 25 per ekor. És a hozzám közelebb eső részén az
ajkai közt egy kicsit kilátszott a nyelve.
Soha nem láttam még ennél bámulatba ejtőbben szexi és buja dolg ot. Olyan erős hatással volt rám,
hogy el kellett fordulnom. Amikor visszanéztem, minden ugyanúgy volt, mint előtte. Továbbmentem.
Mit teg yen az ember? Mi a jelszó, vagy milyen reménye van egy 54 éves férfinak, akit még mindig
rabul ejtenek a formák, alakzatok, csapdák és csodák? Mikor lesz már kész az a kurva autó? Meddig
szar oznak még vele?
Átmentem a másik oldalr a, és lementem a lépcsőn a Venice-be vezető sétányr a. Még mindig nag yon
másnapos voltam. A regg eli nem sokat seg ített. Még le se ért. Valahol félúton liftezett. „A részegség
és az öng yilkosság az író ágyastársa” – mondta egyszer valaki. És ez így is volt; soha nem ismertem
olyan jó írót, aki ne lett volna alkoholista vagy drog os vagy mindkettő.
– Charles!
Odamentem hozzá. Egy 28 év kör üli, sötét hajú, nagydar ab férfi volt. Szemüveg es és bor ostás. –
Nem ismerjük egymást, de olvastam a könyveidet.
– Szar ul vag yok. Itt járkálok fel-alá, vár om, hogy megcsinálják a kocsimat – mondtam neki, – Az
enyém a Sear ’s-nél van. Új akkumulátort tesznek bele. Meghívhatlak egy italr a?
– Ahhoz túl másnapos vag yok. És délelőtt sose iszom.
– Én is másnapos vag yok.
– Gyer e, üljünk le. Alig állok a lábamon.
Odamentünk egy padhoz, ahonnan az óceánr a lehetett látni. – Venice mindig lehang ol – mondtam. –
Főleg amikor odaérek ahhoz a zsidó szendvicseshez, és ezek a Tim Lear y-féle narkósok állandóan
apr ót követelnek.
– Igen, az tényleg szar. Meg az, hogy mivel semmi nem történik, a liber álisok, az anarchisták meg
a kommunisták mind transzvesztiták lettek. Jó, még csak félig vannak rajta, de rajta vannak.
– Mivel foglalkozol? – kérdeztem. – Csak üldögélsz itt a padon, rothadsz és vársz?
– Tévésor ozatokhoz írok forg atókönyveket.
Megemlítette az egyiket, de nem ismertem. Tévében csak bokszmeccseket néztem. Folytatta: – Most
fejeztem be két forg atókönyvet, dar abonként kaptam érte 6000 dollárt. Kábé nyolc óra alatt kész vol-
tam eggyel. Nem is nag yon emlékszem, hogy mit írtam. De annyir a könnyen talált pénz, hogy nem tu-
dok ellenállni neki, nem tudom abbahagyni.
– Jog od van hozzá. Meg például jobb, mint McDonald’s-ban dolg ozni.
Ekkor megjelent mög öttünk egy nagy, sárg a traktor, és hatalmas zajt csapott. A bar átom befogta a
fülét.
– Úristen! Miért csinálják ezt? Mit akar ez jelenteni?
– Semmit. A vár os megveszi ezeket a gépeket, és ideküldi őket, hogy megdolg ozzanak pár embert,
akik másnaposan üldög élnek egy padon. Ez a funkció juk. Ennyir e egyszer ű.
– Undor ító.
– Neked nem is kéne itt lenned. Otthon kéne ülnöd egy vodka-7-tel a kezedben.
– Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek a feleség emtől.
– Sajnálom.
– Tegnap részeg en mentem haza, és azt mondja, megütöttem őt. De nem emlékszem. Valami olyas-
min vesztünk össze, hogy két hamutál egymás tetején volt. Nag yon ideg esített.
– Gondolom, sok minden más megelőzte a két hamutál problémáját.
– Igen.
– Nekem is van elég bajom a nőkkel.
– Ja, tudom, olvastam.
– Elo lvassák a könyveimet, tudják, milyen vag yok. Aztán megjelennek, és megpróbálnak megvál-
toztatni. „Ha szer etsz, ne igyál.” „Tanulj megfoxtr ottozni.” „Gyer e el a családi piknikr e.” „Menj el a
helyi lelkészhez.”
– Miért csinálják ezt?
– Nem tudom, fog almam sincs, de azt hiszem, nekem is van részem benne. A nő a gyermekhozó és
a gyermekidomító, függ etlenül attól, hogy tisztában van-e vele, vagy sem, akarja, vagy sem, és ezt a
velük született vonást hozzák mag ukkal. A legtöbb nő esetében egy gyer eket felnevelni azt jelenti,
hogy a saját tudása és előítéletei szer int neveli. Kemény meló. És legtöbben ezt úgy kezdik, hogy
előbb férfi idomár ok lesznek. Ha siker ül a férfit betanítaniuk, úgy érzik, biztosan menni fog a gye-
rekkel is. Mi vag yunk valaki más jövőjének kísérleti nyulai.
– Lehet, hogy ezért ütöttem meg őt.
– Nem, az a hamutálak miatt volt.
– Van egy titkárnőm. Semmi különös, de azért kúr og atom.
– Erre valók a titkárnők. Főleg ha feministák.
– Tég ed utálnak a nők?
– Nem, azokat a férfiakat utálják, akik egyetértenek velük.
– A titkárnőm az írásban is seg ít.
– Az jó. Hogy csinálod? Magnór a mondod, ő pedig leg épeli?
– Nem. Ráfekszem, és markolászom a mellét. Fekszem rajta, játszom a mellével, ő pedig ír. Így
elég hamar végzünk, és fel tudunk mutatni valamit.
– Nekem nehezebb dolg om van. Én két példányban írok, indig óval.
– Az az egész tévés világ nag yon bizarr, de tényleg. Ebéd után a producer ek elküldik a limósofőrt,
aki 13 éves lányokkal tér vissza.
– Bámulatos. Gondolj csak egy 13 éves lányr a. A jónál is jobb lehet.
– Az nem nekünk való, bar átom.
– Ja, te csak írd a forg atókönyveidet, és üldög élj ezen a padon még negyven évig. Meglátod, nem
sok minden fog változni.
– Azt mondod?
– Azt. Látod azt a rudat, ami a hintát tartja? Na, az egy kicsit rozsdásabb lesz, de ennyi. És egy kicsit
vastag abb. Vagy valamilyen ezüstös anyagból lesz, ami csillogni fog a napon.
– Igen, a nőknek meg kis pöttyök lesznek a pinájukon meg a mellükön, apró kis pöttyök.
– Ahogy mondod, viszont a pina közben el fog költözni a lábak közül a bal hónalj alá.
– Nem mondod! A csávók meg láb helyett két faszon fognak járni?
– Pontosan. Na, mennem kell, megnézem, hogy kész van-e az autóm.
– Meg yek, én is megnézem.
– Mi a neved?
– Joe.
– Még látjuk egymást, Joe.
– Igen, legközelebb, amikor az én autómat is csinálják, meg a tiédet is.
Otthagytam őt, és elindultam, hogy megteg yem a hosszú utat a 6. utcáig. Egy ideig minden rendben
volt, aztán amikor már öt-hat utcár a jártam a szerviztől, lépéseket hallottam a hátam mög ül. Női lépé-
seket. Lassan mentem, és ő is lassan jött, úgy száz méterr el mög öttem, a járdaszeg ély mellett. Ez így
ment egy utcahosszon át. Majd még egyen át.
Ez nem lehet igaz, gondoltam mag amban. Záp vag yok, idétlen, és kilóg ok a sorból. Biztos csak a
másnaposságtól képzelg ek, vagy a teng er i leveg őtől.
Lelassítottam, hogy leelőzhessen. Erre ő is lelassított. Még jobban lelassítottam, ő is még jobban
lelassított. Vég ül feladtam, és mentem tovább normális tempóban. Továbbr a is jött utánam, száz mé-
terr el mög öttem, a járdaszeg ély mellett. Aztán jött egy lámpa. Megálltunk, és mindketten vártunk, ő
továbbr a is száz méterr el mög öttem. Amikor zöldr e váltott, lehajoltam, mintha bekötném a cipőmet.
Elment mellettem, és átment a zebr án.
A következő utcán én követtem őt, száz méterr ől. 32 éves lehetett, egy kicsit O lába volt, de bámula-
tos hátsója. Illetve nem teljesen: egy kicsit szögletesnek tűnt. De egy idő után megszer ettem benne ezt
a szögletesség et. Úgy mozg ott, mint egy kanca, aki tudja, hogy még mindig megvan benne, ami kell,
még mindig veszélyes, még mindig tud valamit, és nemcsak a faszt tudja megr ag adni, de a lelket is. A
hátsója egy nyár i ruha alatt volt, és ott ring ott. A haja fekete volt, feszes kontyba fogva, és látszott,
hogy ha kieng edi, akkor a der ekáig ér. Csípője is akadt rendesen. A szemem a fenekér ől a csípőjér e,
onnan a nyakár a tévedt, majd vissza a csípőjér e, és vég ül a fenekén állapodott meg: az erőn, ami meg
tud menteni egy férfit, vagy meg tudja ölni, vagy csak fig yelmen kívül hagyni. Két utcán át követtem
őt. Aztán a következő lámpánál átment a másik oldalr a. Álltam, és néztem őt. Átment egy parkolón, és
elindult egy kis üzlet és egy italbolt felé. Ahogy odaért az ajtóhoz, megfordult, és rám nézett. Mélyen
elpir ult. Aztán bement az üzletbe. A 6. utcán álltam. A szerviz egy fél utcányival volt az ellenkező
irányba. Visszasétáltam, és bementem az irodába. Szer encsémr e a kocsim már elkészült.
Crottyékkal véletlenül ismerkedtem meg. Épp új albérletet ker estem. Mindketten odajöttek az ajtó-
hoz, és kinéztek a szúnyoghálón.
– Láttam, hogy van kiadó lakásuk. Ez a nő meg itt terhes, és valahol laknunk kell.
A nőt Darlene-nek hívták, és azután ejtettem teherbe, hogy egyszer elvittem a lovir a. Mrs. Crotty
hozta a kulcsot, és hátr avitt minket, hogy megmutassa a lakást. Kivettem, Mr. és Mrs. Crotty pedig on-
nantól olyan szer epet töltöttek be az életemben, hogy ők voltak azok, akiknek a bérleti díjat fizettem.
A férfi 58 volt, a nő 55. Csak akkor láttam őket, amikor beültek a Volkswag enjükbe, és elmentek vásá-
rolni. Nem jött hozzájuk látog atóba senki, leszámítva a fiukat és a lányukat, akik mindig külön jöttek
és elég ritkán.
Darlene-nel komótosan és reménytelenül éltünk együtt. Megszületett a gyer ek, még hár om hónapig
együtt voltunk, aztán jött a szakítás. Darlene a gyer ekkel pár utcányir a költözött, én pedig az utca-
frontr a.
Jó volt ott sört inni, az utcár a néző ablakban. Oda tettem az íróg épet; odakint nagy zöld bokr ok, ki-
sebb fák és kúszónövények takartak be mindent.
Crottyék nem kedvelték Darlene-t, ami utólag vált nyilvánvalóvá. Gyakr an megesett, hogy hazaér-
tem, és nagy zacskók vártak az ajtóban. Zöldhagyma, nar ancs, alma, par adicsom volt bennük, és néha
még egy ing is. Mrs. Crotty bekopog ott délutánonként. „Ne egyen semmit, mindjárt jövök egy tál étel-
lel.” Általában rántott csirkét, krumplipür ét és barnaszószt hozott, zöldborsóval, par adicsommal,
zöldhagymával, meg kekszet. A főtt marhát is nag yon jól csinálta. Minden másnap lejött kissé ittasan,
este fél 9 kör ül, és azt mondta: „Jöjjön, igyon velünk.”
Lementem, Mr. Crotty általában már az asztalon feküdt kiütve, fejével a karjair a bor ulva. Általában
trikó és barna katonanadr ág volt rajta. Az asztalon teli vagy majdnem teli üveg ek sor akoztak. Az étke-
ző mindig nag yon tiszta volt, a rádió ból pedig popzene szólt. „Paddy – mondog atta Mrs. Crotty –, éb-
redj, vendég ünk van.” Erre mindig felemelkedett a fej, Mr. Crotty rám nézett, és azt mondta: „Helló,
hogy vagy? Igyál egyet.”
Mrs. Crotty mindig letett elém egy üveg whiskey-t. Kora estétől regg el 3-ig vagy 4-ig ittunk. A leg-
több este ugyano lyan volt. Régi dalokat énekeltünk, a 20-as és 30-as évekből, a környékbeli őrültek-
ről beszélg ettünk, vagy olyan őrültekr ől, akiket ismertünk. Mr. Crotty jól tudott történetet mesélni,
csak általában hamar osan újra kidőlt.
– Hát, Mrs. Crotty, mennem kell mondtam mindig.
– Ó, a fenébe is, mar adjon még. Az, hogy ez a vén trottyos elájul, még nem jelent semmit.
Legtöbbször mar adtam, különben mérg es lett. Néha, bár nem túl gyakr an megcsókoltam őt,
hosszan, erőteljesen, ajkait szétnyitva. Aztán jó pár cig ar etta és még néhány üveg sör után eljöttem.
Minden egyes alkalommal ugyanarr ól beszélg ettünk. Mrs. Crottyval megtárg yaltuk az aranyérmű-
tétünket, a harmincas évekbeli világválság ot, és beszéltünk azokr ól az időkr ől, amikor gyakr an üldö-
géltünk kocsmákban. És mint az alkoholisták általában, a vég én mindig Istennél kötöttünk ki. Ilyen-
kor, vagy amikor a pápa ker ült szóba, Crottyék mindig mérg esek lettek. Eng em egyikük sem érdekelt
igazán, ami feldühítette őket, de annyir a, hogy szinte ölni tudtak volna. Ezt a témát igyekeztem ker ül-
ni.
Minden másnap ittunk, és amikor kiestem a ritmusból, és nem mentem át, vagy épp írtam, Mrs.
Crotty már jött is:
– Mi már iszunk. Mag át is várjuk.
– Ma este nem tudok menni.
– Nem tud jönni? Miért?
– Az íróg épnél ülök.
– A francba azzal az íróg éppel. Jöjjön át! Iszunk!
– Be kell ezt fejeznem.
– Jöjjön az ajtóhoz, akar ok mag ának mondani valamit.
– Oké.
– Ide fig yelj, te szemétláda. Azt mondtam, iszunk! Úgyhogy indulás!
Mrs. Crotty sosem beszélt csúnyán, amikor józan volt.
– Ne har ag udjon, Mrs. Crotty, most nem lehet.
És olyankor rám zúdította részeg szótár a egész tárházát. Elég jól csinálta. Aztán fél óra múlva
visszajött, és újabb kiselőadást tartott.
– Te szemétláda. Nem adtad meg az 50 dollárt, amivel tartozol, és ha nem adod visszajelentem a
rendő rség en.
Egyik este nem tudtam átmenni hozzájuk, és valaki parkolás közben nekiment a ker ítésüknek. Hal-
lottam a férfi hangját:
– HOL A PICSÁBA’ TANULT ÁL VEZETNI?
– TE MEG KI VAGY? – kiáltott ki a csávó a kocsiból.
– PATRICK CROTTY, ÉS ENYÉM EZ A KURVA HÁZ! ÉS TE KI A FASZ VAGY?
Nem jött válasz.
Aztán teltek a napjaink, majd megismerkedtem egy őrült nővel, akit Gerdának hívtak.
– Nem kedvelem Kar atéékat – mondta.
– Crotty a nevük – mondtam.
Gerda gyakr an megállt az ablakban, és úgy sikoltozott, mintha épp csonkítanám őt.
– Mi a faszt csinálsz? – kérdeztem ilyenkor tőle.
– Javítom a hírnevedet.
– Inkább hagyjuk meg úgy, ahogy most van.
Gerda őrült volt. A lakás ajtaja üvegből volt. Ha hazajött, és én nem voltam otthon, betörte a ker et-
ben az üveg et. Néha olyankor is csinálta, amikor otthon voltam.
– Ez a nő őrült – jeg yezte meg Mrs. Crotty ajtójavítás közben. – Miért jár vele?
– Azt hiszem, a teste miatt.
A szőnyeg tele volt üvegszilánkokkal. Mindig mezítláb iszom otthon, így mindkét talpamba össze-
gyűjtöttem jó pár szilánkot. El kellett mennem az orvoshoz kiszedetni.
– Ez hogy történt? – kérdezte az orvos minden alkalommal.
– Egy nő csinálta.
Kb. egy hónappal később elköltöztem Crottyéktól, és beköltöztem Gerda házába. De ő is kért bérle-
ti díjat. Ott viszont én törtem ki az ajtóüveg et. Nehéz nappalaink és éjszakáink voltak Gerdával. Egyik
éjjel elkerg etett otthonr ól. Elmentem egy motelbe a Western Avenue-n, és megittam egy üveg Cutty
Sarkot. Regg el visszamentem, összeszedtem a cuccaimat, bepakoltam a kocsiba, és elindultam lakást
ker esni. Elmentem Crottyék mellett. A ház előtt egy tábla állt: LAKÁS KIADÓ. Bementem, és beko-
pogtam.
– Mi történt?
– Kir akott.
– Mondtam, hogy őrült.
– Igen, tudom. Láttam, hogy van kiadó lakás. Melyik az?
– A régi lakása. Szépen rendbe hoztuk.
– Visszaköltözhetek?
– Persze, de 10 dollárr al több lesz, mert rendbe hoztuk.
Rendben.
Kifizettem nekik egy hónapot előr e, és beköltöztem. Tényleg rendbe hozták. Kicser élték az üvegaj-
tót is fára. Újra mindenféle finomság ok jelentek meg az ajtóban, barna papírzacskóban. És érkeztek
az ing yen vacsor ák is. Ittuk a whiskey-t, és énekeltünk. Mr. Crotty kidőlt, én meg csókolg attam Mrs.
Crottyt.
Aztán két-hár om nappal később eltűntem. Nem mentem haza éjszakár a. Másnap este értem haza.
Crottyék a kocsifeljár óban vártak.
– Hol járt?
– Gerdánál.
– Gondoltam – mondta Mrs. Crotty.
– Visszaköltözöm hozzá.
– De nem tudja felfogni, hogy elmebeteg?
– De, tudom.
– Maga reménytelen eset – mondta Mr. Crotty. Aztán sarkon fordultak, és eltűntek. Bementem, és
összepakoltam a cuccaimat.
Egy héttel később újra összepakoltam, és elköltöztem Gerdától. Még csak el se mentem Crottyék
háza mellett. Találtam egy helyet az Oxford Avenue-n, ahol csótányok rohang áltak a hűtő mög ött.
Pár hónapr a megfeledkeztem róluk, aztán egyik este a környéken jártam. Kiadták a lakásomat –
égett benn a villany. Felmentem a kocsibejár ón, leparkoltam, és kiszálltam. Bekopogtam. Mrs. Crotty
jött az ajtóhoz. Mr. Crotty mög ötte állt.
– Gondoltam, hozok egy kis sört – mondtam.
– Tévét nézünk – mondta Mr. Crotty.
– Rosszkor jöttem?
– Igen.
– Oké, akkor máskor majd lehet, hogy jókor jövök.
– Oké.
Beültem a kocsiba, és elhajtottam. Soha többé nem mentem vissza. A csótányos helyr ől átköltöztem
a Carlton Way és a Western sarkár a. Eltelt kb. egy év. Egyik este elmentem a Market Basket szuper-
market melletti italboltba. Miközben vártam, hogy a piát bepakolják a zacskóba, észr evettem, hogy
valaki néz. Megváltozott. Mintha összeaszódott volna. De ő volt az: Mr. Crotty állt kint az üzlet előtt a
szökőkútnál. Odamentem hozzá. – A szentség it, maga az?
– Igen, szoktunk err efelé vásár olni.
– Hol van Grace?
– Mindjárt itt lesz.
Meleg nyár i nap volt, 34-35 fok kör ül. Aztán kinyílt az üvegajtó, és megjelent Mrs. Crotty.
– Helló – mondtam.
– Hank!
Ő is összeaszódott, de meg is hízott. Az arca sokkal kövér ebb lett, és abban a forr óságban hosszú,
vastag, fekete, vastag gallér os kabát volt rajta, amitől viszont mag asabbnak látszott. Az arca vör ösebb
volt, mégis sápadtnak tűnt. Nem igazán emlékszem, mit mondott. Egy-két kedves dolg ot. Mind józa-
nok voltunk. Aztán elindultam. Kinyílt az üvegajtó, odavittem a sör öket a kocsihoz, beszálltam, bein-
dítottam a motort, és elhajtottam. Nem hinném, hogy találkozom még valaha velük.
1.
Szóval, Mailer és az ember ei kihozták őt, a fickó író volt, és lett egy könyv. Nem olvastam – csak
annyit tudok, amir ől szar ás közben az újság okból értesülök. Mint ismer etes, az író megkéselte a pin-
cért, és ahogy annak idején a fiúk mondani szokták, „leselejtezte őt.”[7] Ami persze nem volt túl jó
Mailernek sem. Eddig tehát volt egy pincér meg két író, most meg már csak két író van. Err ől a sza-
lagr ól, ami itt előttem lóg, viszont eszembe jut valami: egy ember lehet jó író úgy, hogy semmi más-
ban nem jó; sőt még az is lehet, hogy minden másban rossz, és ez általában így is van. Persze olyanok
is vannak, akik semmiben sem jók, és még írni sem tudnak. Lehet, hogy majd elo lvasom a Belly of the
Beastet. A Meztelenek és holtakat nem bírtam befejezni, mert úgy éreztem, hogy túl sokat mer ít He-
mingwayből. De N. Mailer kiváló újságíró, és bár talán nem a legjobb érzékkel választja meg azt, ki-
ket lehet feltételesen szabadlábr a helyezni, azt tette, amit úgy gondolt, hogy tennie kell. Ahogy a má-
sik író is.
2.
Azt szoktam mondani, hogy „az ember iség legalacsonyabb rendű lényeit a lóversenypályákon lehet
megtalálni”. Jómag am majdnem mindennap kint vag yok a lovin, próbálom az újabb és újabb sziszté-
mákat kidolg ozni, és állandóan fél órákat kell várnom két futam közt. Nem tudom, hányszor fél órát
adtam már oda az életemből az elmúlt évek sor án. Hányszor ültem ott, és vártam, hogy elkezdődjön
egy futam, aminek általában egy perc kilenc másodperc alatt vége is van. A négyszáz méter es sprint-
versenyeknek meg 17 másodperc plusz egy szemvillanás alatt. Egy lóversenypályának sosincs vesztes
napja. Minden egyes megfog adott dollárból csak 85 centet adnak vissza. Mexikóban 75-öt. Eur ópában
néhány pályán meg csak 50-et. De nem számít, az ember ek így is mennek, és fog adnak. Nézzük csak
meg az utolsó futam előtt az arcokat. Egyből érthetővé válik a mondásom.
Amikor 1955-ben kijöttem a Los Ang eles-i Meg yei Kórházból azok után, hogy tíz éven át egy na-
pot sem mulasztottam el inni (kivéve ha börtönben voltam), azt mondták, hogy ha akár egyetlenegy
italt is megiszom, meg fog ok halni. Visszamentem a nőmhöz, és azt kérdeztem tőle:
– És most akkor mi a szart csináljak?
– Hát, járj ki a lovir a.
– A lovir a?
– Igen. A lovak futnak, te pedig fog adsz rájuk.
Talált előtte egy kis pénzt az utcán, és kimentünk.
Hár omszor fog adtam győztes lóra, és az egyik több mint 50 dollárt fizetett. Nag yon könnyűnek
tűnt.
Kimentünk másodszor is, és akkor is nyertem.
Aznap este arra gondoltam, hogy ha összekever em a bort tejjel, akkor abból csak nem lehet bajom.
Ittam egy fél pohár tejet fél pohár borr al. Nem haltam meg. A következő pohárba kicsivel kevesebb
tejet és több bort töltöttem. Mire megvirr adt, már tisztán ittam a bort. Másnap úgy keltem fel, hogy
nem volt gyomorvérzésem. Utána folytattam az ivást, és játszottam tovább. Eltelt 27 év, és azó ta is
űzöm mindkettőt. Az idő azért van, hogy elpocsékoljuk...
Ma is kint voltam a lovin. Van egy-két fig ur a ott – az ing ük kilóg, a cipőjük ki van taposva, a tekin-
tetük üres. Sokan nap mint nap ott vannak. Rejtély, hogy tudnak mindennap kimenni. Mind vesztesek.
De valahogy mégis siker ül nekik összeszedni a pénzt a belépőr e, és még fog adni is tudnak. De ma lát-
tam a legr osszabb formát odakint. Már előző nap is láttam őt. Rosszabbul nézett ki, mint egy hajlékta-
lan: a szakálla koszos volt, itt-ott levált a cipőjér ől a talp, és kilátszott a lába – mezítláb volt. Zsír os,
barna kabátot viselt, de volt némi pénze. Láttam, amikor fog adott. Nem ment fel a lelátór a, lent ült a
lépcsőkön a lelátó mellett, és harmonikán játszott – nag yon rosszul. Ránéztem. Szemüveg volt rajta,
amiből az egyik üveg kiesett, a másik pedig egészen sötét volt. Elmentem mellette, és valamit mondott
nekem. Nag yon gyorsan, érthetetlenül beszélt. „Fig ye, húz má e inne előlem!” Aztán még mondott pár
hasonló mondatot. El se tudtam képzelni, hogy tud ez az ember egy fog adást megtenni vagy autót ve-
zetni. De joga volt hozzá. Már miért ne lett volna? De miért kellett volna bárhogy is kinéznie? Vagy
bárhogy is beszélnie? A társadalom meg akarja szabni, hogy milyenek leg yünk. Talán olyan helyzet-
ben volt, hogy nem tudott seg íteni mag án. Emlékszem, milyen volt New Yorkban éhezni, amikor pró-
báltam íróvá válni. Egyik este vettem egy csomag pattog atott kukor icát. Az volt napok óta az első
adag étel, amit ettem. Forr ó volt, vajas és sós – minden egyes szem maga volt a csoda. Mentem az ut-
cán, és gyönyör ű transzállapotba ker ültem; minden egyes kukor icaszemet külön éreztem a számban,
és éreztem, ahogy megy bele a testembe. De aztán némileg tönkr ement ez a transzállapot. Két nagyda-
rab férfi jött velem szemben az utcán. Beszélg ettek. Ahogy közelebb értek, egyikük rám nézett, és
pont amikor mentek el mellettem, hang osan azt mondta a haverjának: „Úristen, láttad ezt?” A sze-
mükben én voltam a furcsa szerzet, az idió ta, az, aki nem illett a normába. Mentem tovább, de a kuko-
ricaszemeket már nem éreztem olyan jó ízűnek.
Amint elmentem az ember mellett, aki a lépcsőn ült, eszembe jutott, hogy bármelyikünk elveszhet a
tömegben is, elbújhat előle, sőt akadt, akinek épp ez volt a célja. Felmentem a lelátór a, találtam egy
helyet, és leültem. Elstartoltak a lovak. 1200 méter es futam volt. Az 1-es lóra tettem. A zsokéja na-
rancssárg a mezt viselt. Az 1-es ló általában rosszul teljesít 1200 méter en, de megvolt az okom, hogy
rá fog adjak. Rosszul startolt, de belehúzott, majd visszaesett, aztán szem elől tévesztettem. Aztán
ahogy ráfordultak a célegyenesr e, újra megláttam a nar ancssárg a mezt; külső íven jött. A befutóegye-
nes közepén úgy tűnt, lemar ad, de vég ül elhúzott, és győzött. Kiírták a nyer eményt: 14,60 – 2 dollárr a.
Egy tízest tettem befutór a. Az 73 dollár. Elindultam, hogy kifizessenek. A fickó már nem ült ott a lép-
csőn. Aznap már nem is láttam többet. Majd holnap megker esem – gondoltam mag amban. Úgy is jó
nap lesz. Hár om nyer etlenek versenye. Szer ettem a nyer etlenek versenyeit.
3.
És mi a helyzet a hírnévvel? – kérdezg etik tőlem. A hírnév tönkr eteszi az embert? Nos, ha netán hí-
res leszek, és ez tökr eteszi az életemet (azaz a tehetség emet), akkor az azt jelenti, hogy 61 év alatt nem
vettem észr e a csapdákat. De szer intem egy írót könnyebben elpusztíthat a hírnév, amikor még a hú-
szas éveiben jár. A nők, a rivaldafény, a rajong ás biztosan kicsinálja. A fiataloknak még hiányzik a
megfelelő tapasztalatuk ahhoz, hogy elker üljék a hírnév csapdáit. Ráadásul sok hír esség nem azért hí-
res, mert olyan kitűnő és eredeti lenne a munkájuk, hanem mert a tömeg ek azonosulni tudnak vele. És
nem azért azonosulnak vele, mert az valós, hanem épp azért, mert hamis – hisz legtöbbjük esetében az
eszményeik, a tetteik és az életük is hamis. Eszembe jut például az ország legg azdag abb komikusa
(így hívják, pedig eng em még sosem nevettetett meg). Ez az ember, aki jó rég en kezdte a rádió ban,
évtizedek óta bombázza a népet egysor os poénjaival. Viccei ártalmatlanok és elcsépeltek. Saját meg-
fog almazásommal élve: amer ikai Miki egér lelke van. Több ezer írót elfog yasztott már komolytalan
egysor osaival, de csak csinálja, csinálja, és kaszálja a millió kat. Amit művel, az gyeng e, ostoba és
hasztalan. Ettől függ etlenül gazdag és hír es; a tömeg indig ómásolata.
Az írók között is vannak olyanok, mint ez az ember. Könyveik ott sor akoznak a bevásárlóközpon-
tok könyvesboltjaiban a polcon. THE HEARTBEAT’S WAIL. THUNDERBLOSSOM. BLOOD
SWORD.[8] Ezek az írók gazdag abbak, mint amennyir e hír esek.
Aztán ott vannak a szépirodalmi írók, a költők, novellisták, reg ényírók. Ők úgy gondolják, hogy ha
elég nagy fár adságg al és elég bonyolultan írnak meg valamit, így az alig érthető, akkor az már művé-
szet. Így megy ez évszázadok óta, ők pedig folytatják ezt a hag yományt. Ezek az írók hír esebbek,
mint amennyir e gazdag ok. És azért hír esek, mert egymás műveit reklámozzák, publikálják és tanítják,
főként egyetemeken. És azért nem gazdag ok, mert csak egymás könyveit veszik meg. És állandóan
panaszkodnak, hogy mennyir e siker esek azok, akik az ilyen THE HEARTBEAT’S WAIL meg THUN-
DERBLOSSOM és ehhez hasonló című könyveket írják. Pedig ők is ugyano lyan rosszul írnak, mint
ezek, csak ők másképp.
Ha az ember HÍRNEVET szer ez mag ának, sosem lehet biztos abban, hogy valóban megérdemli-e.
Lehet, hogy tökéletesen téves okokból lesz hír es valaki. Lehet, hogy velem is ez a helyzet. Ha én is té-
ves okokból tettem szert HÍRNÉVRE, akkor nekem már most annyi, ha pedig mégis a megfelelő
okokból, abban soha nem lehetek biztos, így csak egyetlen dolg ot lehet tenni: gépelni tovább, ahogy
most is teszem.
4.
Az éhezős éveimben a könyvtár akat járva elég sokat olvastam – leginkább a könyvtár akban. A régi
Los Ang eles-i Főkönyvtár volt a kedvencem. Amikor már eleg et üldög éltem a Pershing Squar e-en, és
hallg attam a srácokat arr ól vitatkozni, hogy létezik-e Isten, mindig átmentem a könyvtárba. Miután el-
fog yasztottam többter emnyi könyvet (nem szó szer int), egyszer a filozófiar észleg en találtam mag am.
Azoknak a fiúknak volt stílusa. Ók arr ól beszéltek, ami valóban számított. Vagy legalábbis úgy tűnt,
hogy számít. Vagy számítania kéne. Az egyik dolog, amir ől beszéltek, az volt, hogy az embernek
szükség e van Mag ányr a. Ezzel egyet tudtam érteni. Hogy ez szükséglet volt. Például amikor az egyik
asztalnál ülve olvastam, és valaki odajött, leült mellém, és megzavart, felmer ült bennem, hogy miért?
Miért pont mellém ül le? Főleg mert kör ülnézve láttam, hogy még jó pár szabad asztal van. Ezt annyi-
ra visszataszítónak éreztem. Tudom, hogy szer etnem kéne felebar átaimat, de nem szer etem őket. Nem
is utálom őket, csak gyakr an nem kedvelem. És nem akar om, hogy a közelemben leg yenek. Jobban
érzem mag am egyedül.
Szer etem a Mag ányt. Még mindig. Akkor fejlődök, amikor egyedül vag yok. Az ember ek össze-
nyomnak. Főleg a férfiak, mert ők nem eredetiek. A nők, olykor, hasznosak. És viccesek és trag ikusak
is. De túl sok időt tölteni velük egyhuzamban őrülethez vezet. Biztos vannak mások is olyanok, mint
én. Valahogy mindig úgy alakul, hogy együtt élek egy nővel, és az ember udvar iasságból olyankor
másképp viselkedik. De amikor egyedül élek, megvannak a mag am kis jó szokásai. Például hogy fél-
reteszem a telefonkagylót, kihúzom a cseng őt, leeresztem a redőnyt, és hár om vagy négy napig al-
szom. Csak vécézni kelek fel, vizet inni meg valamit har apni. Ezek az alkalmak nag yon értékesek szá-
momr a, sőt szentek. Olyan vag yok, mint egy akkumulátor, amit feltöltenek – feltölt az, hogy sem ma-
gamat, sem az Ember iség et nem kell elviselnem. Soha életemben nem voltam mag ányos. Zavar odott,
depresszió s, tébolyult, öng yilkos gondolatokkal teli igen, de mag ányos, abban az értelemben, hogy
valaki vagy valakik a jelenlétükkel mego ldanának valamit, nem. 52 éves kor omig tévém sem volt, és
húsz év alatt egyetlen filmet láttam – a Férfiszenvedélyt, amit azért mentem el megnézni, hogy meg-
tudjam, mennyir e hiteles.
Mindig is szükség ét éreztem annak, hogy egyedül leg yek. Egyszer épp nyer őszér iában voltam a lo-
vin. Dőlt a pénz. Egyszer ű szisztémával játszottam, és működött. Aztán a lovakat délebbr e vitték, én
meg felmondtam, és mentem utánuk Del Marba.
Jó élet volt. Mindennap nyertem. Kialakult egy rutin. Lóverseny után megálltam az italboltnál egy
üveg whiskey-ért meg egy hatos karton sör ért és szivarért. Aztán visszaültem az autóba, és vég igjár-
tam a teng erpartot, hogy találjak egy új motelszobát. Szer ettem minden nap másik szobában aludni.
Aztán találtam egyet, leparkoltam, lezuhanyoztam, átö ltöztem, visszaültem a kocsiba, és kocsikáztam
még egyet a parton – ezúttal éttermet ker esve. Olyan helyeket ker estem, ahol kevesen voltak. (Ez a
legr osszabb ötlet, tudom.) De nem szer ettem a tömeg et. Aztán találtam egyet, bementem és rendeltem.
Egyik este bementem egy étter embe, leültem a pultnál, és rendeltem: porterhouse stake-et sült
krumplival és sört. Minden rendben ment. A pincérnő nem zaklatott. Szopog attam a sör ömet, aztán
kértem még egyet. Majd megjött az étel. Kurva jól nézett ki. Nekifogtam. Egy pár falatot ettem, ami-
kor kinyílt az ajtó, és bejött egy ürge. 14 üres szék volt a pultnál. De ő mellém ült le.
– Szia, Doris. Hogy vagy?
– Jól, kösz, Eddie. És te?
– Megvag yok.
– Mit kérsz?
– Á, asszem csak egy kávét...
Doris kihozta Eddie-nek a kávéját.
– Azt hiszem, kezd bedögleni a benzinpumpa a kocsimban...
– Mindig van valami hülyeség, mi, Eddie?
– Ja. A feleség em meg mondta, hogy kell neki új tányér.
– Mármint a konyhába?
– Nem, a tévéhez a falr a.
– Ha-ha-ha!
– Hát igen, a baj csőstül jön.
Megfogtam a tányér omat, a sör ömet, a villámat, a késemet, a kanalamat, a szalvétámat meg mag a-
mat, és átmentem az étter em legtávolabbi sarkába, egy boxba. Leültem, és folytattam az evést. Közben
fig yeltem Eddie-t és Dorist. Sugdolóztak. Aztán Doris rám nézett:
– Uram, minden rendben?
– Most már igen... – válaszoltam.
Semmi nem nyomaszt úgy, mint a tömeg.
Például szilveszter éjszakáján, éjfélkor, amikor mindenki sikoltozik, örömködik és ünnepel, én hü-
lyén és boldogtalanul érzem mag am, és úgy, mint akit levetkőztettek. Ha egy zsúfolt szobában va-
gyok, ez általában így van. Ha egyedül vag yok, akkor jobb. A szilveszter nekem pont olyan este, mint
a többi: iszom.
Vagy amikor egy kormányzati munkahelyen a tisztviselőket esketik fel új munkájukr a, akkor is úgy
érzem mag am, mintha szarpörköltet ennék – ahogy ott állunk, és arccal a zászlónak mondjuk az ál-
lampolg ár i esküt. Ez alól általában úgy szoktam kivonni mag am, hogy mozg atom a számat, csak nem
mondok semmit, de ezt a többiek hangjától senki nem veszi észr e.
Az embernek vannak olyan privát dolg ai, amik örömet szer eznek, és szükség esek is. Fenntartom,
hogy vannak bizonyos velem született jog aim az egyedüllétr e, és azt is, hogy a mag am ura vag yok.
Nem vag yok e tér en rig olyás, csak egy kicsit kurvár a hajthatatlan. És ez egy olyan saját komédiát
eredményez, amin én nag yon jól tudok nevetni, még ha némán is.
Vannak, akik nem hajlandók elhinni, hogy nekem ez megg yőződésem. Volt egy hölgy, akivel kb.
egy évet éltem együtt. Egy elég élénk természetű nő, akit azért az elektr osokk-ter ápia némileg kicsi-
nált, de az átlagnál mégis jobb volt. Egyik este részeg en azt mondta nekem:
– A rohadt életbe, de tényleg... olvastam a könyveidet, és mondtad is mindig, hogy mennyir e MA-
GADNAK VALÓ vagy, hogy egy kibaszott REMET E vagy! Akkor mégis hogy van, hogy ÍRSZ, és
ELKÜLDÖD az írásaidat ide meg oda?
– Úgy, hogy ki tudom belőle fizetni azt a reng eteg lőr ét, amivel a torkodat szoktad öblög etni.
– Úgy érted, a piát?
– Úgy.
– Ez nem válasz. Ez azért van, mert megfutamodsz önmag ad elől.
Persze igaza volt.
Emlékszem, egyszer olvastam valakir ől az újságban, akir e egy parkban bukkantak rá. Egy barlang-
ban élt, csak éjjel bújt elő, és azt a mar adékot ette, amit a piknikezők hagytak ott. De elkapták. És elvit-
ték onnan. Amikor ezt olvastam, eszembe jutott, hogy ha nem lenne íróg épem, akár én is lehetnék ez a
valaki. A billentyűk jelentik számomr a a barlang ot, az éjszakai portyázást és a piknikmar adékokat.
Eng em utáljanak nyug odtan, csak veg yék meg a könyveimet. És olvassák el a Mag ányr ól értekező fi-
lozófusokat. És ne írjanak nekem, ne hívjanak, és ne írjanak úgy, ahogy én. És ha valaha meglátnak
eng em, az nem én vag yok. Ezt ne felejtsék.
1
Az ember ek, akik másokat seggfejnek neveznek, általában mag uk is azok.
2
Ha mindent számításba vettek már, akkor túl sok mindent vettek számításba.
3
Az ember i kapcsolatok nem működnek.
4
Általában a reménytelen kör ülmények ter emtik meg a nagyszer ű ember eket. Ahogy a hülyéket is.
5
Ha az ember elvesz egy nőt, elveszi az egész családját is.
6
A legtöbb későn kelő ember felsőbbr endű lény.
7
A nők olyan helyzetekben bátr abbak, amelyekkel egyedül kell megküzdeniük. A férfiak általában tö-
megben és tömeg előtt bátr abbak.
Még sosem találkoztam tökéletlen macskával.
9
A költők teszik a legkevesebbet azért, hogy ismertté váljanak.
10
A hírnév gyakr an a rossz közízlés eredménye; a halhatatlanság is gyakr an téves megítélésből fakad.
11
Sok esetben örülök annak, ha valami szörnyű dolog történik velem. Nem mazochizmusból fakadóan,
hanem azért, mert tudom, hogy így áll helyr e az egyensúly. Be kell következnie. És mivel be is követ-
kezik, az ember ezt furcsa örömérzettel üdvözli – mert közben azt érzi, hogy ezután már csak jobb
dolg ok jöhetnek, nem?
12
Leg yünk mindig der űsek. Senki nem kíváncsi arra az estér e, amikor anyád szétr úgta a segg ed egy el-
vitelr e szakosodott delicatesse üzlethelyiségben...
13
Az összes nő az életemben Visszatér ő Szer eplő: mindegyikük ugyanazért panaszkodik, és mindegyi-
kük jogg al. Hogy mégis összehasonlíthassam őket, összevetem, ki milyen jó a szopás művészetében,
a konyhai teendőkben, ki mennyir e hűség es meg ilyenek. És ha így próbálom rangsor olni őket, nem
tudok győztest hirdetni. Csak vesztest: mag amat.
14
Ha egy nő elhagy egy másik férfiért, mindig megr ökönyödöm, főleg amikor személyesen is megis-
mer em az illetőt. De minden illúzió, beleértve azokat a végtelenül unalmas, szer encsétlen faszkalapo-
kat is, úgyhogy vég ül is nem olyan nagy ügy az egész.
15
Dosztojevszkij kimondottan szenvedélyes volt, de amikor a vég én az ölébe ültette Krisztust, leírtam
őt, mert egy hosszú út vég én találta meg azt, amit a legtöbb idió ta már a legelején elfog ad. Nem mint-
ha nem találtam volna az útját mindvég ig mozg almasnak. Emiatt majdnem meg is bocsátottam neki
ezt a végső Hibát. Tolsztoj is pont ezt az utat járta be, ő viszont vég ig unalmas volt. Azt pedig nem tu-
dom megbocsátani.
16
A vallás nem a Nép ópiuma. Az egy mog yor óvajas szendvics. Fehér kenyér en.
17
A kurva egy olyan nő, aki többet vesz el, mint amennyit ad. Azt a férfit pedig, aki többet vesz el, mint
amennyit ad, üzletembernek hívják.
18
Amikor az összes ember agóniája meghallg attatik, semmi nem fog történni.
19
Csak bizonyos ter ületeken vag yok realista. Zavarba ejt például, hogy az embernek van vékony- és
vastagbele is. Miközben nézem őket, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ilyen (és ehhez hasonló)
testr észeik vannak. Ez egyszer űen megbabonáz. Ha egy férfi azt mondja nekem: „Milyen gyönyör ű
nő”, kedvem támad azt válaszolni: „Hát, ezt nem tudhatom, míg meg nem vizsg álom a székletét.”
20
A legjobb ember ek azok, akikkel sosem találkozunk.
21
Sokkal jobban szer etem, ha egy nő dob eng em. Akkor biztos lehetek benne, hogy ő tévedett.
22
Találkoztam gazdag okkal és szeg ényekkel is, és mindkét csoport helyzetét egyformán természetelle-
nesnek találtam.
23
Van egy színésznő, aki már minimum 70 felé közelít, mert még sráckor omban láttam a filmjeit, ma
pedig 62 vag yok. De újra és újra lefotózzák, és 32-nek néz ki. Már évtizedek óta. Csodálatos, gondo-
lom mag amban mindig, örökké fiatal! Gyakr an fotózzák őt a lánytestvér eivel, akik szintén jól tartják
mag ukat. A fejüket mindig felemelik, hogy a nyakukon ne látsszanak a ráncok. Csodálatos, gondolom
mag amban mindig, mindannyiunknak kell az álom.
24
Az egyik leglehang olóbb hely, ahol lehetünk ezen a bolyg ón, az egy Los Ang eles-i kávézó regg el
9.35-kor – a pincérnő átnyújtja a többféle, tojásból készült finomság okat tartalmazó étlapot, de a bo-
kája túl vékony, a feneke már beadta a felmondását, látszik rajta, hogy a férfiak kihasználták és eldob-
ták, és semmi mást nem akar már, csak a lakbért kifizetni, meg hogy békén hagyják, és akkor felnéz
az ember, és mézes-mázos, győzedelmes, reményteli és együtt érző hang on megr endeli a 3-as számú
ételt, ami a napi akció s menü.
25
Egy bűnözőt úgy is definiálhatunk, hogy ő egy olyan tag, akivel szemben túlerőben vannak azok, akik
általában nem azt csinálják, amit ő, hacsak nem titokban, és némileg másképpen.
26
Rendszer esen ellenő rizzük, nem gondoljuk-e, hogy a mi segg ünkből fúj a passzátszél.
27
Az összes olyan nőnek hittem, akik azt állították, hogy gyűlöltek eng em.
28
Ennél jobb már soha semmi nem lesz.
29
Will Rog ers azt mondta egyszer, hogy: „Soha nem találkoztam olyan emberr el, akit ne kedveltem
volna.” Én soha nem kedveltem Will Rog erst.[9] De ezt a kijelentését igen. Néhány embert átmenetileg
kedvelek. De őt valahogy sosem siker ült. Ettől persze még valószínűleg szer encsésebb ember volt,
mint én, és könnyebben elviselhető is. Már ha valaki szer eti a nyuszikat.
30
Egy este Babe Ruth,[10] aki nag yon tudott inni, a szállodában a sarkánál fogva lóg atta ki az egyik csa-
pattársát, Rabbit Mar anville-t a tizenkettedik emeletr ől.
– Gyer ünk, te fasz, dobjál csak le! – üvöltötte Rabbit a történet szer int, amit olvastam.
Tetszett ez a történet. Persze sokkal jobb lett volna, ha le is dobja őt.
31
Az egyik nagyszer ű dolog az életben, amikor egyik gyakorló öng yilkosjelölt találkozik a másikkal
(még ennél is jobb, ha az egyikük férfi, a másik pedig nő), és arr ól beszélg etnek egy ital mellett,
hogy hányszor baltázták már el a dolg ot, majd nevetni kezdenek rajta, és azért olyan vicces az egész,
mert igazából tényleg meg akarták tenni. Aztán bekapcsolják a rádió t, a dohányzóasztalon van egy
doboz cig ar etta, szőnyeg a földön, és az élet egy pillanatr a már majdnem örömteli...
32
Na, ennyi elég is. Találkozunk Drezdában.
Éjfél már elmúlt. Az italok érkeztek – nem is igazán tudtam, honnan –, és néhány cig ar etta is. A
wurlitzerből meg csak üvöltött a zene. Órák óta egyfolytában dohányzott mindenki, amitől kékesszür-
ke lett a leveg ő, a leg yek és a csótányok ber úgtak, megbénultak, rosszul voltak, ahogy a vendég ek is.
Egy ilyen helyen egyetlen épeszű ember sem mar adt volna meg, de én nem vag yok épeszű ember,
úgyhogy ott mar adtam.
A vécé lehetetlen küldetés volt. Egy évszázadnyi húgy és hányás halálos bűze fog adta azt, aki belé-
pett oda. Csak a piszoár okat használták, a vécét soha senki, mert a fülkében sötét volt, a csészében
vastag on állt a beleszár adt matér ia, mert víz nem volt benne. A tetők már rég eltűntek – a vécéé is meg
a tartályé is –, és átvették a hatalmat a whiskey-re és sörr e szomjazó pókok; behálózták az egész fül-
két, és vártak valamir e.
Újra mag amr a fókuszáltam, és arra lettem fig yelmes, hogy ülök valaki mellett, akit még soha éle-
temben nem láttam. Harmincas évei közepén járt, és bőrdzseki volt rajta. Lehet, hogy ő rendelg ette
nekem az italokat. De nem voltam biztos benne. Mellettünk nem ült senki.
A pohar a előtt volt egy doboz cigi. Pall Mall. Megfogtam, kivettem belőle egy szálat, és rág yújtot-
tam.
– Mondtam, hogy vehetsz belőle? – kérdezte.
– Nem.
– Még egyszer ne nyúlj hozzá.
Visszahúzta maga elé a dobozt.
Minden olyan fár asztó volt. Valaki mindig erősködött. A legártatlanabb viccet sem viselték el, mini-
mális konfr ontáció t sem tűrtek. Mindent kihívásnak éltek meg. Regg elente mérg esen ébr edtek, és
egész nap úgy is mar adtak. Veszteni nem akartak, azt viszont nem tudták, hogy kell nyerni. Szarr al
teli, székr ekedéses életek.
Odanyúltam a cig isdobozért, kivettem egy cig ar ettát, félbetörtem, és bedobtam a hamutálba.
A srác csak ült ott.
Mozdulatlanul.
Nézett maga elé.
Aztán megszólalt.
– Fig yelj, most jöttem ki a börtönből, ahol súlyos testi sértésért ültem. Nem akar ok visszaker ülni!
– Akkor ne baszakodj velem – válaszoltam neki.
Aztán csak ültünk tovább. Buta, meleg éjszaka volt.
Szívtuk a szürkéskék leveg őt, miközben a gazdag ok kint vitorlázg attak a teng er en, vagy tömték
mag ukba az altatót, hogy el tudjanak aludni. Az a baj az élettel, hogy a két óriási semmi között csak
nag yon ritkán történik valami, az ember ek meg csak várnak, miközben a Halál ül a vérvör ös segg én,
és röhög.
– Ne baszakodj velem! – ismételte meg a szavaimat.
– Szer ezz mag adnak egy hintalovat fa segglyukkal, és máris jobban fog od mag ad érezni – mond-
tam neki.
Éreztem, hogy majd szétszakad a dühtől. Én nem voltam olyan szer encsés, hogy dühös lehessek.
Dühösen az ember tudott reag álni – jól vagy rosszul. Nekem csak megfár adt, sápadt undor jutott. Az
ürge mellettem whiskey-t ivott. Én meg egy üveg sört, aminek már alig volt az alján, és abban sem
volt már semmi szénsav.
– Hívj meg egy italr a – mondtam neki. – Egy whiskey-re.
Intett Tommynak.
– Két whiskey-t.
Megkaptuk, és én egyből lelöktem az enyémet. Aztán ő is.
– Még két whiskey-t – mondta Tommynak.
– Hagyd csak – mondtam neki –, nem akar ok élősködni rajtad.
– Igyál csak – válaszolta –, szívom fel mag am, hogy szétr úgjam a segg ed.
Megérkeztek a whiskey-k.
– Úgy érted, hogy ha ezt megiszom, akkor szétr úg od a segg em?
– Úgy.
– De azt tudod, hogy nem mondhatok nemet egy italr a?
– Tudom.
– Ez nem fair – mondtam. Aztán megfogtam a pohar at, és benyomtam a whiskey-t.
Ő is lelökte az övét.
– Na gyer e – mondta.
– Várj – mondtam.
– Mi az?
– Igyunk még egyet. Csak hogy letompítsuk a fájdalmat.
– Két whiskey-t – mondta Tommynak.
Megkaptuk a két whiskey-t. Gyönyör űen aranylottak, és erőt sug ár oztak ott, a döglött leg yek és fél-
halott vendég ek közt. Apám sokszor fig yelmeztetett, hogy így fog om vég ezni. Ő azt akarta, hogy
mérnök leg yek. Édes Istenem, az még rosszabb lett volna, mint ez.
Megittam a whiskey-met. Ő is az övét. Aztán felálltam, és elindultam az ajtó felé. Kinyitottam, és ki-
mentem. Sötét volt odakint. Egy pillanatr a felvillant a képe az ajtóban, az agyam reg isztr ált egy neo n-
fényt, de az ütésből semmit sem láttam.
Azonnal kiter ültem. Mint egy kibaszott szár azföldi tar isznyar ák. Fájdalom nem volt. Csak a csodál-
kozás halk csiling elése hallatszott. Jó volt a csávó. De én is. Jól bírtam az ütéseket. Meg a piát.
Amennyivel csak megkínáltak. Előfordult, hogy kifár asztottam őket. Meg az is, hogy nem.
Felálltam, eleresztettem egy ütést, de elvétettem, viszont ahogy elmozg ott, belelépett egy friss há-
nyásba, amit akkor iban helyezhetett el ott valaki, én meg torkon vágtam, mire nyelt egyet, a tekintete
azt sug allta, hogy egy kicsit meglepődött – nyer éshez szokott –, aztán ballal be akartam akasztani egy
horg ot a gyomr ába, de blokkolta az ütést a könyökével, majd egy keményjobbossal megküldte az ál-
lamat, és máris megint a földön feküdtem, és egészen furcsán éreztem mag am; mintha a mélyben let-
tem volna, ahonnan nem volt hová menni. Fejbe akart rúgni. De észr evettem, és elkaptam a cipőjét –
ezen egész meglepődtem –, és ahogy álltam fel, felemeltem a lábát – mire seggr e esett.
Aztán hátr aléptem, gondolván, hogy akkor most befejezhetjük. Hogy annyiban hagyhatjuk a dolg ot.
Tudtam, hogy szer encsém volt. Ő is tudta.
Felállt, és megindult felém. Megütöttem. De hiába. Nem tudtam vállból rendesen meghúzni. A kö-
vetkező ütését egész jól álltam, szinte már büszke is voltam mag amr a, mire egy iszonyatosat behú-
zott, és épp padlót fogtam megint, amikor megjelent egy járő rautó. Megláttam. Örültem neki. Ültem,
és mosolyogtam a járő rautór a.
Aztán éreztem, hogy felemel, majd megszólalt: – Viszem őt hazafelé, biztos urak, nemsokár a job-
ban lesz.
Ültek, és nézték, ahogy odakísér a kocsijához, majd kinyitja. Betett az első ülésr e. Aztán megker ülte
az autót, beült, és beindította a motort. A zsar uk nézték, ahogy elhajtunk.
Ment vég ig egyik utca után a másikon, aztán kiértünk egy nyílt ter epr e, ahol sötét volt, és sok fa
állt. Ő meg csak ment tovább.
Lehet, hogy azért hoz ide, hogy vég ezzen velem – gondoltam mag amban.
De nem zavart.
– Hé – mondtam, kurvár a innom kéne valamit.
– Van egy kis üveg a kesztyűtartóban. Mi a neved?
– Hank – mondtam, és kivettem az üveg et.
– Az enyém Robert – mondta.
Kibontottam az üveg et, és meghúztam. Aztán odaadtam Robertnek, ő is meghúzta, majd visszaadta.
– Mivel foglalkozol? – kérdezte.
– Semmivel – válaszoltam.
Mentünk tovább, majd megszólalt: – Ezt fig yeld...
Egy kis autó haladt előttünk. Robert melléhajtott, és megbámulta az autóban ülő két srácot. 19 éve-
sek lehettek. Robert ment mellettük, és csak nézte őket. Úgy tűnt, ettől elégg é beszartak. Ráléptek a
gázr a, de Robert utolérte őket, és nekivágta a kocsi oldalát az övéknek. Majdnem ler ohantak az útr ól.
Mindketten üvöltözni kezdtek.
– Mi a faszt művelsz?
– Megőrültél?
De Robert csak ment mellettük, és nézte őket. Aztán megint nekivágta a kocsiját az övéknek.
– A rohadt életbe! Seggfej!
Aztán megint nekik ment, ezúttal viszont a sofőr elvesztette uralmát a kocsi felett, lecsúszott az út-
ról, és a susnyásba rohant. Robert is lement utánuk az útr ól, hogy ne tudjanak kijönni.
– Melyiket akar od – kérdezte?
– Azt, amelyik másodiknak száll ki.
Kimásztunk a kocsiból, és vártunk. Kinyílt az ajtó, és kiszállt egy szürke pulóver es srác. Egy ked-
ves, szőke fiú.
– Ti megőrültetek, bazmeg? – kérdezte.
Robert odament, és jobbal behúzott neki. A srác térdr e esett, és a fejét fogta.
– Ezt meg miért csináltad? – kérdezte.
Robert megfogta a hajánál fogva, és beleverte a fejét a kocsi oldalába.
Kiszállt az ember em az autó másik oldalán. Elindultam felé. Mielőtt odaértem volna, benyúlt a hát-
só zsebébe, kivette a tárcáját, és odadobta.
– Vedd el, kérlek, csak ne bánts.
Lehajoltam érte, kivettem belőle a pénzt, zsebr e tettem, és visszadobtam neki a tárcát.
– Soha nem szabad visszautasítani egy bunyót – mondtam a gyer eknek. – Gyeng íti az akar aterőd.
Megfordultam, és ránéztem Robertr e. A srác K. O. volt, ő meg épp az óráját és a gyűr űjét szedte le
róla.
– Na, gyer e, húzzunk el innen – mondtam neki.
Erre a srác rám ugr ott hátulr ól, és úgy megszor ította a karjával a nyakamat, hogy nem kaptam le-
veg őt, és csillag okat láttam. Hátr ar úgtam, és eltaláltam a sípcsontját. Némileg enyhült a szor ítás, és
valamennyir e el tudtam fordulni, de megint megszor ította a nyakam. Elkaptam a tökét, megr ántottam,
és eleng edett. Kétr ét görnyedt, és fogta a mog yor óit. Odamentem hozzá, és seggbe rúgtam. Ler og yott
a földr e, nyögdécselt. Álltam, és néztem őt. Csak egy srác volt, aki csajokat akart megdugni. Meg
egyetemr e menni.
Robert mellém lépett. Fejbe rúgta a gyer eket, de durván. A srác olyan gyorsan kiegyenesedett,
mintha áramütés érte volna, majd ernyedten elter ült.
– Ne csináld ez, Robert. Leg yen már benned egy kis könyör ület.
– A könyör ület lézer eknek való.
– Nem kellett volna ezt csinálnod.
– Dehogyisnem. És most már ne is foglalkozz vele.
– Ez nag yon nem volt szép.
– Egyáltalán nem számít, hogy mit gondolsz.
Visszamentünk az autóhoz, és beültünk. Beindította a motort, és felhajtottunk az útra. Meghúztam a
whiskysüveg et, és odanyújtottam neki. Ellökte a kezemet.
– Puhányokkal nem iszom.
– Helyes. Annál több mar ad nekem.
Mentünk tovább az éjszakában, és ittam a whiskyt.
– Olyan vagy azzal az üvegg el, mint egy csecsemő. Ti, alkeszek gyeng ék vagytok – mondta.
Nem válaszoltam.
– Pia nélkül nem megy, mi? – kérdezte.
– Nem.
Ittam még egy kortyot, közben mentünk tovább. Eng em nem érdekelt az erő vagy a gyeng eség. Én
csak túl akartam élni az órákat. Még az sem érdekelt, hogy mag amr a jó benyomást teg yek.
– Az apám alkoholista volt – mondta Robert.
– És belehalt? – kérdeztem.
– Nem, a rendő rök ölték meg.
– Ó.
Robert láthatólag bűnöző családból származott. Éreztem, hogy ott van benne elr aktár ozva, bezárva.
Valami mást is éreztem vele kapcsolatban. Azt, hogy kedves és laza is akart lenni, de a másik része
erősebb volt, és ezt leg yűrte benne. Természeténél fogva, automatikusan volt veszélyes. Ez vala-
mennyir e imponált is, de nem teljesen. A dühében nem volt semmi humor. Olyan volt inkább, mintha
ez lett volna a munkája.
– Na, adj egy kortyot – mondta.
Odaadtam neki az üveg et. Meghúzta, és visszaadta.
– Anyámat is most eng edték ki. Öt évet ült, gyilkosság ért.
– Nagyszer ű. Remek asszony lehet.
– Az is. Te ültél már?
– Nem. Csak részeg eskedésért vittek be.
– Hát, ha velem mar adsz, hamar kijárhatod az élet iskoláját.
– Gondolom.
Mentünk tovább. Kellemes meleg este volt. Nyug odtnak éreztem mag am. Jó volt egy kicsit kisza-
kadni abból a bárból. Annyi mag ányos ember üldög élt ott azokon a bárszékeken. Mag ányos világ ez.
Közben meg mindenki úgy tesz, mintha nem az lenne, és mintha ők nem lennének azok. Holott még a
segg üket sem tudják kitör ölni. Semmi sem unalmasabb a szürke tömegnél, és csak szürke tömeg léte-
zik.
– Ha akar od, dolg ozhatunk együtt minden éjjel – mondta Robert. – Van benned valami olyan nyu-
galom, ami a legtöbb emberben nincs meg.
– Nem nyug alom az – válaszoltam –, hanem fár adtság.
– Az mindegy. Dolg ozhatnánk együtt.
– Megg ondolom.
Agg asztott, hogy lassan elfogy a whisky. És tudtam, hogy Robert tébolyult bűnöző hajlama pia nél-
kül nem lenne annyir a szór akoztató. Ahogy semmi más sem az. A pia felemel eng em. Anélkül átlag os
vag yok. És én nem akar ok átlag os lenni. Nehéz annak lenni.
Szopog attam a whiskyt.
– Az ivás az eszképizmus egyik formája – mondtam Robertnek. – Én pedig szer etek elmenekülni.
Robert csak vezetett tovább. Bírtam a motor zaját és a sötétség et, ami kör ülvett minket. Olyan volt,
mintha az érintetlen Időn át vitorláztunk volna. Semmi sem állt az utunkba.
– Hé! Asszem, találtunk valakit!
Egy autó ment előttünk. Éreztem, hogy eltelíti őt az életének értelme. Olyan volt, mint egy tigr is,
amelyik épp levadászik egy gnút.
Egy kis autó volt, amiben egy srác és egy lány ült; egy fiatal pár. Robert melléjük ért, és átnézett.
Ők ketten az utat bámulták, és úgy tettek, mintha ott se lennénk. De ott voltunk.
– Robert, hagyjuk őket – mondtam. – Csak élni akarnak.
– Az az ő bajuk.
A srác a másik kocsiban lelassított, gondolta, majd akkor lehagyjuk őket. Hiba volt. Robert rálépett
a fékr e, és újra melléjük ért. Aztán nekinyomta a kocsiját az övékének, és letolta őket az útr ól.
Kiszálltunk. Kiszállt a srác is. Jó nagy dar ab volt. Kicsit részeg is, haja pedig a szemébe lóg ott. De
nag yon nagy dar ab volt, és látszott, hogy meg fogja védeni a bar átnőjét. Valószínűleg a gimnázium
futballsztárja volt, olyasvalaki, aki hozzá volt szokva, hogy mindig nyer.
Kidüllesztett mellkassal állt a holdfényben. Bámulatos volt, és ezt ő is tudta.
– Oké. Jöhet bármelyikőtök mondta. – Ki akar elsőnek jönni?
– Ne har ag udjon, uram, csak bohóckodtunk. Hagyjuk az egészet.
Robert rám nézett.
– Mi vagy te, valami buzi?
– Nem mondanám.
– Jó, majd én elintézem ezt a puffancsot.
Robert elindult a srác felé. A bar átnője kiszállt a kocsiból. Ő is bámulatos volt. Hosszú haj, remek
test. Bámulatos pár voltak. A srác egy nap menő ügyvéd lesz. A lány meg divatmodell. Győztesnek
születtek, és mindenük megvolt ahhoz, hogy mindent meg is kapjanak. Úgy éreztem mag am, mint aki
a jövő szent földjén birtokhábor ítást követ el.
– Üsd szét a csávót, Lance! – kiáltotta a lány.
– Úgy lesz, Darlene.
Elindultak egymás felé Roberttel. Aztán lépkedtek körbe. Nagy volt a csend. Hallani lehetett a lépte-
iket. Úgy tűnt, a hold is őket nézi. Minden lélegzett. A gazok, a fák, a felhők; aztán jött egy hirtelen
mozdulat, ütés landolt egy fejen, és Robert összeesett.
De egyből felpattant.
Mit fog ok csinálni, ha ez a csávó agyonver i Robertet? – gondoltam mag amban.
Nem akartam semmi mást, csak a koszos szobámban lenni, feküdni az ágyban, mag amr a húzni a ta-
kar ót, nézni a plafont, és várni. Ezt elég sokat csináltam.
Újabb hang hallatszott, és a nagydar ab srác elter ült a földön. Nem is lehetett látni az ütéseket. Nem
is ember ek küzdelme volt ez, hanem csörg őkíg yóké.
A srác felállt, de Robert újra eltalálta. Nem annyir a durván, mint az előbb, de épp elégg é ahhoz,
hogy megtántor odjon. Aztán ahogy Robert elindult felé, a lány valamivel megütötte őt hátulr ól. Egy
pillanatr a megállt, majd rám nézett.
– Intézd el a csajt, amíg én kivégzem a csávót!
Odar ohantam a lányhoz, és elkaptam a két karját. Úristen, milyen gyönyör ű volt! A tekintetében ha-
rag és félelem villódzott, a testét ide-oda tekerte, ráng atta. Fel is állt a farkam, ahogy ott fogtam őt. És
ezt még a dulakodás közben észr evette.
Az arcomba köpött. – Te undor ító csöves!
Aztán felr ántotta a térdét, és megpróbált tökön rúgni. Épphogy csak elvétette, én meg durván meg-
pofoztam. Láttam, amint megtántor odik a holdfényben, és hosszú, szőke haja var ázslatosan száll a le-
veg őben. Elkaptam, megcsókoltam, erre belehar apott a számba. Felüvöltöttem, gyomr on vágtam,
összeesett, a szoknyája felcsúszott, és hosszú lábai kápr ázatosan rag yogtak.
Aztán megállt mellettem Robert.
– Kivég eztem – mondta, majd lenézett a lányr a. – Basszuk meg.
– Ne.
Lehajoltam, és felseg ítettem a lányt. Félig-meddig mag ánkívül volt. Nag yon közel állt mellettem.
Rám nézett.
– Kér em, ne öljék meg! Szer etem őt!
– Nem lesz semmi baj mondtam neki. – Kérlek, nyug odj meg.
– Veled meg mi van? – kérdezte Robert. – Én megbaszom ezt a kurvát.
– Nem, ezt nem teheted! – mondtam.
– Miért, amit eddig tettünk, az oké volt? Azt megtehettük? Mér ’ te akar od megmondani, hogy mit
szabad?
Ellökött, aztán megr ag adta a lányt, és elindult vele a bokr ok közé.
– Ne, ne, ne, kérem, ne! – esdekelt.
– Kuss! – mondta Robert.
Aztán biztos megtámadta Robertet, mert az ütni kezdte. A lány sikoltozott, de Robert ber áng atta őt a
bokr ok mögé. Visszamentem a kocsihoz, kivettem az üveg et, és megittam az utolsó kortyot. Aztán
odamentem a sráchoz, föléhajoltam, és megnéztem őt. Úgy nézett ki, mint aki alszik. Láttam, hogy lé-
legzik. Nem halt meg. Akkor még lehet belőle menő ügyvéd. Aztán odamentem a kocsijukhoz, kinyi-
tottam az ajtót, és beültem. Volt egy zacskó a földön. Belenéztem. Egy üveg drág a bor volt benne, és
csak kevés hiányzott belőle. Meg voltam mentve. Visszamentem Robert kocsijához, nekidőltem, és
meghúztam a bort.
Egy idő után megjelent Robert. Megállt, és nézett.
– Nag yon jó volt – mondta. – Ő is élvezte. Megbasztam, leszopattam, aztán seggbe dugtam. Nag yon
élvezte.
– Gondolom.
– Mondom.
– Húzzunk innen.
– Vár tég ed, Hank. Még nem volt neki elég.
– Hagyd ezt a faszság ot. Nem ölted meg, ugye?
– Nem. Mondom, ott fekszik, és széttett lábakkal vár tég ed.
– Menjünk.
A nagydar ab srác még mindig kiter ítve feküdt a földön. Beültünk az autóba, és elindultunk a vár os
felé. Továbbr a is sötét és csendes volt minden, leszámítva a motor dur uzsolását. Mintha nem történt
volna semmi sem. A fák ugyanúgy álltak, mintha minden úgy lett volna, mint mielőtt ideértünk, és a
betonút is úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Mintha csak a hold tudta volna, mi történt, és Ro-
bertet is mintha bebor ította volna valamilyen nyálkar éteg. Az egész embert bevonta, bekúszott a sze-
mébe, a fülébe, a szájába, a hónaljába, a lábujjai közé. Mindenhová beszivárg ott, beter ítette őt. De en-
nek nem volt köze erkölcshöz, jóhoz vagy rosszhoz; ez valami más volt, valami visszataszító és meg-
mag yar ázhatatlan dolog.
– Látom, találtál egy üveg et – mondta.
– Ja, szer encsém volt.
– Még ha nem is volt vér a pucádban, hogy megbaszd azt a csajt, legalább kiverhetted volna rá.
– Igen, úgy tűnik, elszalasztottam a lehetőség et.
Beértünk a vár osba, a szeg ényneg yedbe. Robert lenyúlt, és egy köteg pénzt dobott az ölembe.
– Itt a részed. Nag yon el volt eresztve a csávó.
– Kösz. Nag yon becsületes vagy.
– Muszáj. Jó kis buliba kezdtünk együtt.
Megmondtam neki a címemet. Rendes gengszterhez méltó módon ismerte a vár ost, és egyből oda-
talált. Megálltunk a szállásom előtt. A környéken mindenki legalább öt órája aludt már.
– Fig yelj, nincs még vége az éjszakának. Szer etném, ha megismernéd az anyámat.
– Biztos vag yok benne, hogy nagyszer ű asszony, de most már haza akar ok menni, és le akar ok fe-
küdni.
Kiszálltam, ő pedig elhajtott.
Elővettem a kulcsom, kinyitottam az ajtót, felmentem a lépcsőn, és az első kanyarban megláttam
egy beker etezett képet Jézusr ól. Fájdalom volt az arcán, mint egy fiatal srácnak, akinek a bar átnője
épp most lépett le a drogdíler ével.
Bementem a szobámba, belepisáltam a csapba, trikór a vetkőztem, majd kezemben a pénzzel és az
üveg bor ommal befeküdtem a bevetetlen ágyba. Életemben nem láttam még annyi pénzt. Félbehajtot-
tam a párnát, ültem a sötétben, és szopog attam a bort.
A dolg ok csak történtek, a dolg ok gyorsan történtek, a dolg ok olyan gyorsan történtek, hogy nem
is öltöttek formát.
Megjelent egy egér, felkapaszkodott a tűzhelyr e, aztán felr ohant a kávéskannám fülér e, majd félig
lelógva onnan rám nézett. Láttam őt a der eng ő fényben, a der eng ő sötétben. Ő nézett rám, én néztem
rá, és láttam, hogy nem szer eti, hogy ott vag yok a szobájában. Aztán egy pillanat alatt eltűnt.
Újra egyedül voltam; mindig is jobban éreztem mag am egyedül. Amikor az ember egyedül van, az
egyetlen problémája önmag a. Jobb úgy. Mert elker üli a baj. Én rendes ember vag yok. Ezt tudtam ma-
gamr ól.
Megittam a bort, ledobtam a földr e az üveg et, széthajtottam a párnát, hasr a feküdtem, a segg em a
tébolyult plafont nézte, és elaludtam.
Kezdjük azzal, hogy leszög ezzük: ez az írás fikció. Steve Cosmosszal Pár izsban találkoztam elő-
ször – legalábbis akkor iban ezen a néven futott, és erre a névr e emlékszem. Cristinával mentem Pá-
rizsba, mert a kiadóból nyagg attak, hogy adjak interjúkat a francia sajtónak. Emellett egy forg ató-
könyvön dolg oztam egy francia rendezőnek, Jean Sasoo nnak. Nála, illetve feleség énél szálltunk meg,
aki valamennyir e ismert színésznő volt, és akit egyszer űen csak Barbette-nek hívtak. Az egész csak
evésr ől, ivásr ól, ivásr ól és evésr ől, szólt, meg ivásr ól és ivásr ól. Nem értettem a dolg ot, de nem is
érdekelt.
Szóval Jean Sasoo n előszer etettel beszélt Steve Cosmosr ól. Sasoo n imádta a félő rülteket, Cosmos
pedig az volt, meg én is – ezért is voltam ott.
Egyik este ki más jelent meg, mint maga Cosmos, a kontinens tíz legker esettebb bűnözőinek egyi-
ke. Leginkább bankokkal és kaszinókkal foglalkozott, de volt egy-két mellékállása is.
Kezet ráztunk.
– Á, igen! – mondta. – Láttalak a tévében, amikor ber úgtál, és kio sztottad azokat a faszfejeket.
– Én pedig úgy értesültem, hogy te meg kifosztottad a faszfejeket.
Cosmos nevetett. – Igen, bár igazából ez folyamatos tevékenység.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Cristina.
Cosmos ránézett. – Micsoda elbűvölő nő! Chinaskival vagy?
– Nem, ő van velem.
Sasoo n közben bement a konyhába, és valamin ügyködött.
– Mhmm! – lelkendezett Sasoo n, ami egy kulinár is „Mhmm” volt, mint aki épp most fedezett fel va-
lami mág ikus és fenség es szószt. Francia lévén Cosmos beszaladt a konyhába, hogy szemtanúja le-
hessen a pillanatnak, megkóstolhassa, és esetleg hozzáteg yen valamit.
Cristinával egymásr a pillantottunk. Találkozhattunk a nagy emberr el. Újra megtöltöttük borr al a
pohar ainkat.
Cosmosnak finom, eleg áns stílusa volt, és ezt egyből le lehetett venni. Furcsa, tejfehér haja volt, na-
gyon egyenes háta, fiús, rózsaszín arca, a szája nevetésr e állt, és folyton tréfálkozott. Nagy, ker ek sze-
mei voltak.
Aztán Barbette előker ült valahonnan. Meglátta Cosmost, és azonnal per elni kezdett vele. Csak
mondta és mondta. Áradt belőle a szó. Cosmos röviden válaszolg atott, hol megdöbbent, hol mosoly-
gott, hol nevetett. Franciául még kevesebbet tudok, mint németül, és németül se tudok majdnem sem-
mit, de ezt mondta neki Barbette:
– Láttak ma tég ed egy bankban. Van egy informátor om. Mit csináltál a bankban?
– Sétálg attam.
– Nem tudod, hogy minden a te képeddel van tele? Ker esnek tég ed!
– Látod, ott voltam, mégse vettek észr e.
– Miért nem bujkálsz? Miért dug od a feneked az orr uk alá? Te nem vagy normális! Mit akarsz csi-
nálni? Istennek képzeled mag ad? Ahhoz képest, hogy ennyit éltél már, annyi eszed van, mint egy
szöcskének! Vagy egy csig ának! Szer inted élvezném, ha börtönben látnálak?
– Nem, azt egyikünk sem.
– Akkor miért vagy ilyen hülye? Miért...
Barbette csak mondta, mondta.
Cosmos jobbr a döntötte a fejét, bal hüvelykujját beledugta a bal fülébe, és kidugta a nyelvét. Az
üzenet világ os volt: a létezés úgy, ahogy van, hülyeség, és tök mindegy, hogy mit csinálunk.
Barbette is megértette ezt, és nevetett. A kiselőadásnak vége volt. Mindenki visszaváltott ang olr a.
Sasoo n ellépett a gőzölg ő, finom illatokat árasztó fazekai mellől.
– Ez az ember a múltkor elvesztette az összes pénzét ruletten, mert ezúttal nem csalt, aztán kijött, és
részeg en egy az egybe bebor ult a tóba, úgy, frakkban, ahogy volt. Tiszta sár és nyálka lett, mire kijött.
– Ó hát, micsoda befejezés, és lám, mégis itt vag yok – mondta Cosmos.
Evés után aztán komolyan nekiálltunk bor ozni, egymás után jöttek a finom francia bor ok – azt
örökké lehet inni. Pukkantak a dug ók, gyúltak a szivar ok.
Cosmos mosolyogva, de elég komolyan azt ismételg ette:
– Eng em tényleg nem érdekel a rendő rség. Én érdeklem a rendő rség et.
Később mesélte Cristina, hogy hülyén viselkedtem: folyton Cosmos és Sasoo n vállát ver eg ettem, és
azt hajtog attam:
– Gyer ekek, ti a bar átaim vagytok! Nagyon szer etlek titeket. A pajtásaim vagytok. Mindannyiunknak
van stílusa!
Azt, hogy „hülyén viselkedtem”, azért mondta, mert ezt újra és újra elismételtem; egész este ezt
kellett hallg atniuk. De ritkán lehet ilyen kivételes ember ekkel találkozni, és ez, illetve a francia bor ki-
billentett az egyensúlyomból.
Erre-arra azért emlékszem. Cosmos mindannyiunkat átvert. Siker ült bepréselni mag unkat Sasoo n
autójába, és szűk, sötét sikátor okban kanyar ogtunk. Cosmos mondta az utat, aztán amikor egy mag as
sövényker ítés mellé értünk, egyszer csak megszólalt: – Itt állj meg.
Kiszállt.
– És most menjetek.
Elindultunk, és ahogy távolodtunk, visszanéztünk. Cosmos felhajtotta kabátja gallérját, mintha kö-
vették volna. És igaza volt: mindig követték.
Kör ülbelül egy évvel később láttam őt újra. Megírtam a forg atókönyvet, és Sasoo n átjött Amer iká-
ba, hogy felhajtson egy támog atót. Egy producert. Venice-ben, a teng erparton bér elt egyházat. Illetve
ne kever edjünk meg. Sasoo n a teng erparton bér elt ki egyházat. (Muszáj az igekötőket a helyér e tenni.
Nem mindegy, hogy kibaszunk valakivel, vagy bebaszunk valakivel.)
Szóval. Sasoo nnal eljött Cosmos is. Vettek két drág a motort, és két hosszú, régi, benzinzabáló au-
tót, amit ők „stílusosnak” gondoltak, és azt mondták: „remek vétel” volt. Mi itt Los Ang elesben ezt in-
kább úgy mondjuk, hogy „mexikói akció”, ami nem rasszista kifejezés, csupán pontos. Elég sok me-
xikóitól vásár olt kocsit vezettem, általában kényszerből, és gondolom, ezzel így vannak az amer ikai
mexikóiak is.
A ház egy olajkút mellett lévő ház mellett állt. 12 szobája volt, mindegyikben ágy, és mindegyik
mellett egy másik szoba plusz külön fürdőszoba. Nagy nőcsábász lévén ez jól is jött Sasoo nnak;
gyakr an megtöltött 4-5 szobát is nőkkel. Tizenkettőig nem siker ült eljutnia, igaz, egy éjjel a tizenegy
megvolt. Aztán a női nem meghódítása ter én elért siker ei visszaütöttek, mert kider ült, hogy azoknak a
producer eknek a feleség eit is ágyba vitte, akiket fel akart kérni a filmjéhez – ami persze rendesen fel-
dühítette őket.
Sok hír es emberr el találkoztam a házban: producer ekkel, színészekkel, rendezőkkel. Az a baj a hí-
res ember ekkel, hogy a személyes találkozáskor mindig az der ül ki, hogy nem is annyir a nagy szá-
mok. Csak álldog álnak vagy üldög élnek cipőben, és nem sok mindent csinálnak vagy mondanak. (Én
általában leveszem a cipőm.)
Én sem jártam több szer encsével a producer eknél, mint Sasoo n. Mondta, hogy van egy producer,
akit érdekel a forg atókönyvem. Egyik este Cristinával a Musso’s-ban voltam, a bárpultnak támasz-
kodtam, és a producer – nevezzük Medicinónak – meglátott, odajött hozzám, és köszönt. – Hello, Chi-
naski.
– Ó, Mr. Medicino.
Belekezdett. Elmondta, hogy egy olyan filmet fog csinálni, ami egy ‘60-as évekbeli, ma már halott
írór ól szól. Én egyetlen könyvét se tudtam elo lvasni. De ez nem neki szólt – egyik írót se bír om elo l-
vasni. Ez már csak így van velem. Azt jött a rossz hír: azt mondta, ő fogja a film címét adni.
– Várjunk csak egy pillanatr a. Tényleg azt mondja, hogy A szív bumerángja lesz a címe? Nem vic-
cel?
– Nem. Nekem tetszik ez a cím.
– Hát, ez legalább annyir a kellemtelen, mintha amikor egy fickót azon kapnak, hogy férfiak társa-
ság ában tömeg es önkielég ítésen vesz rész, és közben a himnuszt énekli.
Ledöbbentem: Mr. Medicino megfordult, és szó nélkül visszament az asztalához. Kurvár a nem volt
humorérzéke.
– Hát, ennyit a forg atókönyvedr ől – mondta Cristina.
– Kérjük a zenekart a színpadr a – mondtam, és odabiccentettem a csaposnak, hogy töltsön egy
újabb kört.
Odalent Venice-ben Cosmos jóval vidámabb volt. Kezet fogtunk, és vig yor ogtunk, amikor újra ta-
lálkoztunk.
– Hallom, jársz lóversenyekr e – mondta.
– Mindennap. Valamikor este is. Egy jó napon hallg atok egy kis Mahlert és megfog adok tizennyolc
futamot.
– Holnap mész?
– Ha élek, akkor igen...
Másnap eljött velem.
– Daily double[11]-t játszol?
– Nem.
– Akkor pick-sixet?[12]
– Nem.
– Befutót játszol?
– Nem.
– Akkor mit?
– Sima tétet.
– Helyet sem játszol?
– Nem, csak tétet.
– Úgy nem lehet pénzt nyerni – mondta Cosmos.
Nem válaszoltam.
Cosmos nem nyert a daily double-lal. Szinte büszkén mutatta a vesztes szelvényeit a futam után.
Alaposan áttanulmányozta a turfot, de nem volt szisztémája: 6-2, 4-7, 7-3, 8-9, 10-4, 8-3. Mindegyik
10 dollár os szelvény volt. Már 60 dollárt bukott.
– Láttad, mi történt? – kérdezte.
– Mi?
– A 8-as ló ler obbant az első futamban, a 9-es meg a másodikban. Eltaláltam, melyik két lónak fog
eltörni a lába.
– A 8-as és a 9-es valószínűleg akkor is veszített volna, ha nem robbannak le.
– Akkor is eltaláltam, melyik két lónak fog eltörni a lába – ismételte meg.
Minden futam után ugyanaz történt. Megmutatta a vesztes szelvényeit, de mindig előállt valami ma-
gyar ázattal. De legalább volt pénze, amit el tudott baszni.
A nyolcadik futamban két szélső esélyű lovat játszottam meg tétr e két dollárr al. Kontr ajáték volt,
amit úgy kísérleteztem ki, hogy hosszasan tanulmányoztam a futameredményeket Kanadából, Mexi-
kóból és Amer ikából.
– Nem tudlak tisztelni azért, mert egy ilyen lóra fog adtál – mondta Cosmos.
Mit érdekel ez eng em, amikor 76 dollárt fizetett.
– Akkor is hülye fog adás volt – mondta.
Aznap este felhívott Sasoo n.
– Steve azt mondja, kétszer is eltalálta, melyik lónak fog eltörni a lába.
– Ez igaz – mondtam.
– Beszélni akar veled.
– Add oda neki a telefont.
– Ank – mondta. – Érzem a fájdalmat... Az életnek semmi értelme.
– Ahogy mondod.
– Ha nyer ek, semmit sem érzek. Ha vesztek, fáj. Akkor mire jó nyerni? Nem jó semmir e.
Természetesen igaza volt, és egyben tévedett is.
Cosmos mindennap kijött a lovir a. A legr osszabb fog adó volt, akit életemben láttam. Futamr ól fu-
tamr a ösztönösen eltalálta, hogy a leginkább játszott lovak közül melyik lesz a legg yeng ébb. Egyik
nap közel 600 dollárt nyertem. Steve kért kölcsön 200-at. Adtam neki.
Se másnap, se az azt követő nap nem láttam őt. Azon a pénteken nem tudtam kimenni, mert ki kellett
húzatnom a bölcsességfog amat. A fogo rvos adott egy doboz fájdalomcsillapítót.
– Csak akkor veg ye be, ha már nag yon szenved – mondta.
De nem jött a szenvedés. Bevettem egy csomó gyógyszert, megittam hat üveg sört, beültem a kocsi-
ba, és kimentem az ügetőr e.
Sorban álltam, amikor átnéztem a mellettem lévő sorba, és megláttam egy férfit, aki hasonlított Ste-
ve Cosmosr a – azzal a különbségg el, hogy neki rendezetlen szakálla volt, de nag yon, az öltözéke pe-
dig slampos és zsír os volt, Cosmos mindig rendes, tiszta ruhákat hordott. Belenéztem a szemébe.
Fénytelen volt a tekintete. Nem Cosmos szeme volt. Cosmos másodo sztályú kiadása volt. Elfordultam,
és megfeledkeztem róla.
Pár futammal később a progr amot néztem, és a bárpultnál sorban álló segg eket meg kurvákat, ami-
kor éreztem, hogy valaki ráteszi a kezét a tárcámr a. Megfordultam azonnal, és ott állt a másodo sztá-
lyú Cosmos. Aki, mint kider ült, az eredeti volt. – Ank, láttam, hogy néztél a sorban... – mondta.
Elővett két dar ab százast, és odaadta.
– Most, hogy rendeztem a tartozásom, remélem, legközelebb már jó leszek 400-ra is.
– Hogy siker ült? – kérdeztem.
– A nő, akibe szer elmes vag yok...
– ...Ki az?
– A pörg ő fejű hölgy.
A rulettasztalr a gondolt.
A dolg ok rosszr a fordultak Venice Beachen. A forg atókönyvet egyr e inkább taposták bele a földbe.
Az általános nézet az volt, hogy „senkit nem érdekel egy kocsma törzsvendég ének az élete”. Amiben
persze igazuk volt. Még mag át a törzsvendég et is alig érdekelte. Az ember ek olyan veszteseket akar-
nak látni, akik vég ül győztesek lesznek. Vagy egy győztest, akiből vesztes lesz. De egy vesztest, aki
vesztes mar ad? Az túlság osan önmag ukr a emlékezteti őket. Önmag uk pedig nem érdekeli őket.
Először a drág a motor okat kellett eladni. Aztán Sasoo n elkezdte kiadni a szobákat. De Sasoo nnak
bőrcuccai meg mindenféle fétise volt, és néha megfeledkezett arr ól, hogy ott hag yott összekötözve,
kipeckelt szájjal egy-egy csajt a lakásban a kandalló fölött (a Romlás áldozati oltár án), ami mellett ott
feküdt egy jégcsákány, egy csípő- vagy har apófog ó, és ez sokkolta a házban kószáló egyik-másik
bérlőt, akik egyből ki is költöztek. Még ennél is rosszabb volt, hogy a keményebbek meg, akik ott
mar adtak, egy idő után nem fizettek bérleti díjat. A motor ok után következtek a mexikóiaktól vett ko-
csik, majd Sasoo n és Cosmos visszament Pár izsba. Kaptam Sasoo ntól egy képeslapot.
„...megpróbálom eladni a forgatókönyvet itt, Franciaországban... Barbette főszerepet kapott egy
nagy színházi produkcióban... hamarosan jelentkezem...”
Cosmos is írt egy sort:
„Az életnek semmi értelme.”
Hár om-négy héttel később kaptam Sasoo ntól egy levelet Pár izsból:
„Hank, elkapták Steve-et. Egy ősrégi börtönben van Párizsban, az egyik legrégebbiben, ami anno
kínzókamra volt, és tele van patkányokkal. Nagyon, nagyon maga alatt van. A borfejadagját már
jó előre elhazardírozta. Jó lenne, ha írnál neki. Akkora hülyeség miatt kapták le, hogy nem is haj-
landó elmondani nekem.
Továbbra is igyekszem eladni a forgatókönyvedet. Akadt egy-két érdeklődő, de még nincs semmi
konkrétum. De így vagy úgy, előbb-utóbb lesz vele valami. Rajta leszek. Barbette csókoltat téged
is és Cristinát is.”
Jean Sasoon
Aztán írt Cosmos is.
„Hát, Ank, elkaptak, és annyira ciki, ahogy lebuktam, hogy szégyellem elmondani, és ezért nem is
fogom. Vége az életemnek. Innen soha többé nem engednek ki. Sokat gondolok rád, hogy ott vagy
kint mindennap a lovin, és azt kívánom, bárcsak ott állhatnék melletted, és tépkedhetném szét a
szelvényeimet. De soha többé nem foglak látni. Az élet nevetséges; pusztulat az egész. Van itt bent
egy-két rendesebb arc, de semmit nem tudunk csinálni, vagy csak alig valamit. Nekem annyi. Soha
nem gondoltam volna, hogy így fog végződni. Rengeteg vádat hoztak fel ellenem. El se hiszem,
hogy ennyi mindent csináltam. Az ügyvédem azt mondja, hogy legalább tíz évre számítsak, és ha
tízet kapok, akkor vegyem úgy, hogy szerencsém van. Ez a szerencse? Vége az életemnek. Még egy
pillangónak is jobb, mint nekem...
Írj, ha lehet.
Steve”
Egyből válaszoltam neki. Hosszú levelet írtam, és mivel gondoltam, hogy elo lvassák, olyanokat ír-
tam bele, hogy egy ilyen képességg el és jellemmel megáldott embernek, mint ő, nem szabadna bör-
tönben lennie, meg hogy inkább kitüntetést érdemelne, és azt, hogy szánalmas, amit a világ igazság-
szolg áltatásnak hív. Hosszasan taglaltam, hogy Cosmos milyen nemes lelkű ember. Olyan jól adtam
elő, hogy majdnem elbőgtem mag am.
Másfél üveg bor omba ker ült megírni a levelet, és amikor elo lvastam, és bor ítékba tettem, úgy érez-
tem, hogy ha ezt elo lvassák, azonnal ki fogják őt eng edni...
Cosmos hamar osan válaszolt is:
„Ank, ez remek levél volt, sokszor elolvastam. Igazad van: semmi keresnivalóm itt a börtönben, de
sajnos úgy tűnik, hogy ezt csak te meg én gondoljuk így. Soha nem jutok ki innen. Ennyi. Vége.
Ennyi erővel élve is eltemethetnének. Az életem eddig jó volt. Most pedig fizetnem kell. Neked vi-
szont ott vannak a nők, a lovak meg az a sok jó pia, amit megiszol. Gondolj rám néha itt ebben a
patkányokkal teli lyukban. Még a falak is büdösek. Mostantól örökre ez az otthonom, amíg... és
miután meghalok, bedugnak valami speciális börtönbe, ahol a halottakat tartják meg a halott pat-
kányokat és a halott, bűzlő falakat... Még a halálnak se lesz értelme.”
Steve
Akadt egy kis problémám az adóhivatallal, amit mego ldottam, aztán valami tönkr evágta a benzin-
tankomat, amikor gyorsaság i versenybe kever edtem az autópályán valami hülyével, majd amikor be-
állt a forg alom, ki kellett mennem a leállósávba, és hár om vagy négy napba tellett, mire ezt siker ült
elsimítani. Utána írtam Cosmosnak, és próbáltam őt felvidítani. Még pár frankot is tettem a bor ítékba,
ami még a pár izsi utamr ól mar adt. Aztán jöttek a szokásos piti problémák, ahogy általában, és egyik
nap arra ébr edtem, hogy a legutóbbi levelemr e nem kaptam választ Cosmostól. Lehet, hogy valami
rosszat mondtam? Aztán az jutott még eszembe – abból kiindulva, hogy ha rövid időr e is, de én is
voltam már bevarrva –, hogy akik ülnek, néha úgy érzik, azok, akik kint vannak, elvesztik a kapcsola-
tot a valóságg al.
De nem ez történt. A levelem hivatalos pecséttel ellátva jött vissza. Sötétzöld, elmosódott pecsét
volt, és – újfent elnézést kér ek a franciámért – az állt rajta: ELKÖLT ÖZÖTT. CÍM ISMERETLEN.
Jézus atyám, gondoltam, Cosmos lyukat fúrt valamelyik bűzös falon át. Micsoda ügyes ember!
Büszke voltam rá.
De aztán Sasoo n megírta a tényeket.
„...fogalmam sincs, hogyan, de Steve óvadék ellenében szabadlábra helyeztette magát... nem kis
összeg volt... Aztán eltűnt. Nem tudom, hol van. De ha ezek után még egyszer elkapják itthon, ak-
kor életfogytiglant kap, az biztos.”
Átírtam a forg atókönyvet, és azt mondtam, hogy ez a „jazz-leves verzió”. Egy példányt elküldtem
belőle Sasoo nnak. Kezdhette elölr ől a házalást. Aztán kis tinédzser csajok kezdtek hívog atni, és obsz-
cén dolg okat mondog atni a telefonba, ezért új titkosított telefonszámot kellett kérnem. Egy titkosított
telefonszám nagyjából annyi ideig bírja, mintegy átlag os házasság: egy-másfél évig.
Aztán újra nekiálltam verseket írni. Próbáltam egy-két olajfestményt készíteni, de csak az ember i
arc különféle formáit siker ült megfestenem, ami témának igen behatár olt. A lovin viszonylag jól
ment, de a közönség et továbbr a is nehezen viseltem. Soha nem látják be a bukást, és így egyr e-másr a
csak buknak. A legnag yobb problémájuk a mag ány volt – és az agysejtek hiánya. Néha úgy éreztem
ott mag am, mintha egy hatalmas elmeg yógyintézetben lennék, ahonnan senki sem tud szabadulni, ho-
lott az ajtók nyitva vannak...
Na, mindegy. Egy nap megszólalt a telefon. Sasoo n volt az.
– Allo, Hank, Sasoo n vag yok.
– Hol vagy, Jean?
– Venice-ben.
– A teng erparton?
– Hát, nem éppen. A gettóban vag yunk, a fekete gettóban, de jó a ház és nagy kertje van.
– Mit csinálsz itt?
– Egy dokumentfilmet akar unk készíteni rólad. Benne vagy?
– Benne – válaszoltam, mert sajnáltam Sasoo nt, amiért nem siker ült eladnia a forg atókönyvet.
– Találd ki, ki van még itt velem.
– Barbette?
– Nem, ő dolg ozik. Alg ér iában forg atnak valamit.
– Akkor ki?
Átvette valaki a telefont.
– Eng em nem érdekel a rendő rség. Én érdeklem a rendő rség et.
– Cosmos...
– Köszönöm azokat a leveleket, bar átom. Mindig is nagy becsben fog om őket tartani.
– Mikor látog attok meg? – kérdeztem.
– Te gyer e, és látog ass meg minket! A fekete gettóban!
– Muszáj?
– Muszáj.
Elmondták, hogy találok oda...
Bár dél volt, fényes nappal, egy szupermarket parkolójában parkoltam le a gettón kívül, és onnan
telefonáltam.
Sasoo n egy újabb mexikói akció s járg ánnyal jelent meg. Üdvözöltük egymást, aztán beszálltam, és
elindultunk a gettó felé.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte Sasoo n. – Tizenö t éves, de még csak 32 ezer kilométer van benne.
Egy háziasszony járt vele bevásár olg atni, de aztán meghalt a férje, és el kellett adnia. Nagy mákom
volt! Tetszik?
– Persze, Jean, persze.
A kipufog óból jövő kékesszürke füst a fél utcát beter ítette mög öttünk.
A fár adt hajtókar ok alighanem már sokkal szívesebben könyököltek volna ki a blokk oldalán, mint
hogy a kimer ült főteng elyt forg assák.
– Jó vétel volt – mondta Sasoo n, aki tök egyenesen ült az ülésben, és büszkén nézett ki annak a
mozg ó szarkupacnak a szélvédőjén. Egy nagy doboz Budot hár om húzásr a megittam, csak hogy erre
ne kelljen válaszolnom.
Beértünk a gettóba. Az utcákon ruhadar abok meg mindenféle szar volt szétszórva. Har isnyák. Ci-
pők. Amikből mindig csak egy fél pár volt. A másik fele sehol. Ebből arra lehetett következtetni, hogy
többek lábát is amputálták.
– Nézd csak. Látod azt a mag as épületet ott? – kérdezte Jean.
– Aha.
– Beköltöztek az ember ek, aztán nem voltak hajlandók lakbért fizetni.
Két évbe tellett a hatóság oknak, mire kilakoltatták őket onnan. De előtte kikapták belőle az összes
vécét, kábelt, csövet, mindent. És szétr úgták a falakat, felg yújtották a szobákat... Ezért van bedeszkázva
az egész. De még így is laknak benne. A mi házunk alatt is élnek ember ek, éjjelente halljuk, hogy be-
szélg etnek... Még rádió juk is van. Néha ver ekednek, halljuk, hogy kár omkodnak...
– Nag yon érdekes – mondtam.
– Na, itt is vag yunk – mondta Jean, és bekanyar odott az épületük mög ött lévő parkolóba. Két,
nyolc-kilenc év kör üli fekete srác ült a bring áján, de nem mentek arr ébb az útból. Jean lassan, művé-
szi ügyességg el ment el közöttük a nagy autóval. Az egyik srác egyszer csak felénk fordult, és azt
mondta:
– Hé, ember, figyelj már oda!
Ez aztán az élet – gondoltam mag amban, és amikor megjön a felnőtt banda, akkor a golyóinkat ki-
rántják, feldar abolják, felkockázzák és megsütik nyárson. Leparkoltunk, kiszálltunk, és bementünk.
Cosmos a kanapén ült egy nagy kancsó olcsó borr al, és egy sörtől elázott szivarr a próbált rág yúj-
tani. Felnézett, és meglátott: – Ank, te gazember, mit csinálsz itt a fekete pokolban?
Nag yon részeg volt.
Sasoo n megmutatta a lakást. Két konyhája volt, és más nag yon nem is.
Leszámítva egy óriási kertet, ami tele volt gazzal. Visszamentünk, és leültünk Cosmoshoz.
– Nézd, Ank, az életemnek annyi. Nekem itt van a végállomás.
– Megírja nekem az élettörténetét – mondta Sasoo n. – Én meg filmet csinálok belőle.
– Jean írót akar csinálni belőlem. De én nem vag yok író. Jól kibaszott velem.
– Hogy baszott ki veled, Steve?
– Tízezer nyer őben voltam. Erre Jean azt mondja: „Tartsunk egy kis szünetet.” „Hogy érted?” –
kérdezem. „Menjünk, nézzük meg Tom Jonest.” Elmeg yünk megnézni Tom Jonest. Egy nagy ezüstke-
reszt van rajta, az inge nyitva, a nagy ezüstker eszt bele van akadva a nagy, büdös, szőr ös mellkasába,
és szűk bőrnadr ág ot visel meg műfaszt, és énekli a szer elmes dalait, a nők meg sikoltoznak. Meg-
nézzük az egész koncertet, aztán visszameg yünk a ruletthez, és kurvár a nem megy. Tom Jones meg-
törte a ritmusomat. Jean hibája. Az a kurva Tom Jones!
Cosmos felemelte a kancsót, és egy hatalmasat kortyolt a borból.
Sasoo n felállt, és megmutatta a riasztót. Egy nagy kartondoboz, oldalt tele lyukakkal, és az állt rajta
kézírással: RIASZT Ó. TARANT ULA! KINYITNI TILOS!
Gondoljanak csak bele. Én meg mennyi pénzt költöttem riasztór endszerr e.
Ültünk egy dar abig, és ittunk. Cosmos nem szállt le Tom Jonesr ól.
– Mi szükség em nekem Tom Jonesr a? Tízezr embe ker ült! Ki ez a Tom Jones? Egy kibaszott idió tá-
nak néz ki!
Sasoo n még elmondta pár ötletét a dokumentumfilmmel kapcsolatban, aztán leléptem...
Másnap láttam Cosmost a lovin. Neki is volt egy mexikói akció s autója. – Jeantól apanázst kapok –
mondta. – Ez kétheti pénzem. Nyernem kell. Kényszer ít, hogy írjak. Ott áll fölöttem fekete ingben, és
nézi, ahogy írok. Olyan vag yok, mint egy rabszolg a. Muszáj nyernem!
Aztán beletemetkezett a turfba. Mondtam neki, hogy elmeg yek, iszom egy kávét. Nem akartam za-
varni őt a koncentr álásban. Tudtam, hogy egy rakás daily double-t fog venni. Találkoztam egy pszi-
chiáter bar átommal, aki éjszakai klubot vezetett, és drog ot árult. Hár om állás kellett neki, hogy lóver-
senyfügg őség ét finanszír ozni tudja.
– Kell valami? – kérdezte. – Nag yon jó cuccom van. Vagy akármi is kell, megszerzem.
– Most nem, kösz.
Tettem 20 dollárt tétr e, egy lóra, amit négy az egyhez adtak.
Másodiknak ért be, jóval lemar adva az első mög ött. Odamentem Cosmoshoz. Megmutatta az összes
vesztes szelvényét. Mintha egy régi filmet láttam volna elölr ől. Egész nap veszített.
– Hát, a kétheti fizetésemnek annyi – mondta. Talán kapok kétheti előleg et.
Nag yon szomor ú volt az egész. Meghívtam egy italr a a bárban.
Felemelte a pohar át.
– Az életnek semmi értelme – mondta.
Aznap este felhívtam Cosmost. Sasoo n elment valahová. Bekapcsolt az üzenetr ögzítő. Cosmos je-
lentkezett be rajta:
„NEM VAGYOK ITT, ÉS SOSE LESZEK. HAGYHATSZ ÜZENET ET, DE SOK ÉRT ELME
NINCS. AKÁRKI IS VAGY, NEM AKARLAK LÁTNI, NEM AKAROM HALLANI A MONDAN-
DÓDAT. HA BESZÉLGETNI AKARSZ VALAKIVEL, BESZÉLGESS EZZEL A MASINÁVAL.
ÉN NEM AKAROK BESZÉLGETNI.”
Megvártam a sípszót.
– Jól van, masina, menj és szopd le mag ad...
Beleszólt egy hang. – Á, Ank, te vagy az?
– Jól vagy, Steve?
– Iszom a bort, de érzem a fájdalmat... Hazajövök, és két fekete ember van itt a lakásban. Kés van
náluk. „Add ide a pénzt” – mondják. „Milyen pénzt?” – kérdezem. – Nincs pénz.” „A te pénzedet!” Van
egy hosszú botom, fog om, és fejbe vág om őket vele. Kir ohannak, én meg rohanok utánuk a bottal.
Jean elment valahova baszni. Azt hiszi, hogy ez a riasztó működik. De nem.
Biztos, hogy jól vagy?
– Igen, iszom a bort, és érzem a fájdalmat...
Kábé egy hétig nem láttam Steve-et a lovin. Remek – gondoltam –, írja az élettörténetét.
Aztán felhívott Jean.
– Látnod kéne a lakást! Steve csinált egy veteményest, egy grillsütőt a kertbe, és épített egy kandal-
lót a házba!
– Egy kandallót?
– Igen, egyik este elmentünk, és loptunk pár téglát.
– Sajnálom, hogy még mindig nem tudsz megszabadulni a forg atókönyvemtől.
– Ne agg ódj, mego ldjuk. Van kedved átjönni? Steve csirkét fog grillezni.
– Lopott az is?
– Nem, akció san vettük. Gyer e csak át...
Vasárnap volt. Ami amúgy is szörnyű nap a lovin. Elmentünk hozzájuk Cristinával. Odaértünk,
mindenki vör ösbort ivott, és Steve már részeg volt. 8-10 ember volt náluk. Senkit nem ismertem. És
nem is mutattak be senkinek, de annyi kider ült, hogy mind filmesek, és mind eur ópaiak. Ami persze
jobb volt annál, mint hogy mind filmesek lettek volna, és mind amer ikaiak.
Steve odaégette a csirkét. Fekete volt, kívül kemény, belül meg nyers. A saláta meg deg ener ált volt.
Mindenhol papírtányérhalmok hevertek, de senki nem evett – bár a jelekből ítélve pár an megpróbál-
koztak vele. Cosmos csak ült és mosolyg ott. Séfsapka volt rajta, elöl, a közepén egy nagy koszfolttal.
A 8-10 ember klikkekr e bomlott, és úgy tűnt, a jelenlévők nem kedvelik egymást.
– Nézzétek, mit csinált Steve! – mutatott körbe Jean.
Szép látvány volt, és látszott, hogy jó pár dolg ot elültettek. Ösvényeket alakított ki, és fel lehetett fe-
dezni benne valami elképzelést. Csodálatos munkát végzett. Szeg ény Steve szétdolg ozta mag át. Ja, és
csirkék meg kacsák rohang áltak a kertben.
– Saját tohhásaink lesznek – mondta Cosmos, majd kiitta papírpohar ából a bort.
– Gyertek, nézzétek meg a kandallót – mondta Jean.
Bementünk Cristinával a házba, és ott volt. Egész profin megcsinálták. Cosmos sok mindenhez ér-
tett. Sok nyelven beszélt. És a kert is nag yon profi lett, kimondottan művészi. Steve anno az egyetemen
gazdálkodást vagy mit tanult.
Visszamentünk a kertbe, és nekiálltunk bor ozni. A ker ítésen túlr ól kis fekete arcok fig yeltek. Steve
átdobált nekik néhány feketér e égett csirkedar abot. Cosmos és Sasoo n ber endezkedtek a gettóban...
Legközelebb az éjszakai ügetőversenyen találkoztam Cosmosszal. Tele volt pénzzel, ötvenesekkel,
százasokkal, és néhány nővel meg egy férfival volt. A férfi nag yon intellig ensnek, kiegyensúlyozott-
nak tűnt. Jean később elmondta, hogy a fazon a francia maffia tagja. Ha Steve akármikor pénzt kért tő-
lük, ők adtak neki. Steve egyszer inkább ült, mint hogy eláruljon valamit, amit tudott róluk, pedig ab-
ban az esetben eleng edték volna.
Steve elr ohant fog adni, a maffió zó meg azt mondta:
– Teljesen őrült.
– Ez még így meg sem fordult a fejemben – válaszoltam.
Steve aznap éjjel nyert egy kört, úgyhogy csak pár százast veszített. Láttam, hogy a maffió zó ad
még neki pénzt az utolsó futam előtt.
Én nyertem 68 dollárt, aztán elindultam hazafelé.
A dokumentumfilm nem túlzottan érdekelt. Jean felbér elt egy hangmérnököt és egy oper atőrt, én
meg ber úgtam, és válaszolg attam a kérdéseir e. Furcsa volt visszanézni a felvételeket – mondtam pár
különös dolg ot; fog almam sem volt, hogy ilyesmik mászkálnak az agyamban. Hát, ez van.
Jean azt mondta, kell néhány hét, mire befejezzük. De ha az ember iszik, akkor az igazából nem is
munka. Ezért írok így. Na de ez most elméletileg a bar átomr ól, a szer encsejátékosr ól szól, úgyhogy
hadd mondjam el, hogy elment egy haverjával Vegasba, ahol terveik szer int nag yot akartak szakítani
ruletten. Steve egyik nagy problémája az volt, hogy piszkosan nyert, de veszíteni becsületesen veszí-
tett.
Szóval Cosmos elment, Sasoo nnak meg haza kellett ugr ania Pár izsba, így a gettóban lévő házuk
üresen mar adt, de megbeszélték egy szomszéddal, hogy meg eteti a csirkéket meg a kacsákat.
Furcsa volt nekem, hogy ennyir e közel ker ültem ehhez a két franciához, főleg hogy német gyárt-
mány voltam, sőt még ott is születtem. De soha nem éreztem úgy, hogy ők lennének az ellenség. Ame-
rikaiakkal soha nem tudtam volna így kijönni – nem kedveltem őket. Jó fej amer ikaiak csak a bolon-
dokházában és a börtönökben vannak, a nők meg nag yon erőszakosak és átlátszóak. Na, mindegy...
Kint voltam a lovin, felnézek, és ott van Cosmos.
– Ank – mondta –, visszajöttem, hazamentem, és a ház zárva van. Nincs kulcsom, nem tudom, mit
csináltam a kulccsal. Meg kell várnom, míg Jean visszaér. Mihez kezdjek?
– Ott a lakásom. Van benne egy üres hálószoba.
– Fizetek érte – mondta. – Ezt nézd...
Megmutatta a tárcáját. Annyir a tele volt százasokkal, hogy alig tudta összecsukni, és beleg yömö-
szölni a nadr ágjába.
– Nem kell pénz mondtam.
– Jó, akkor csináljuk így. Aki nyer a lovin, az veszi aznap a kaját és a piát.
– És ha mindketten veszítünk? – kérdeztem.
– Olyan rosszak lennénk?
– Vannak köztünk olyanok.
Így mindennap társaságg al mentem ki a lovir a. De továbbr a is ő volt a legr osszabb játékos, akit
életemben láttam. Siker ült a leginkább játszott lovak közül a legr osszabbakr a tennie, egyik futam után
a másikon. És még csak nem is voltak küzdelemben a lovai. Csak kimer ülten kullogtak a pályán,
olyan oddsokkal, mint: 5/2, 6/5, 3/1, 7/2. Hogy ezt hog yan tudta ilyen konzekvensen csinálni, fog al-
mam se volt. De így csinálta.
Különböző helyekr e vittem el vacsor ázni.
Egyszer panaszkodott. – Ez nem olyan jó hely, mint azok, ahol általában eddig jártunk.
– Lehet – válaszoltam –, de most az egyszer valahogy erőltesd le az ételt meg az italt...
Cosmos szer etett meginni néhány italt vacsor a előtt és néhányat vacsor a után.
Utána mindig hazamentünk, kibontottam egy bort, üldög éltünk, ő meg tévézni akart. Így hát ültünk,
ittunk, tévéztünk. Mivel ő volt a vendég, megeng edtem neki, hogy ő válasszon csatornát. Szer ette a
sitcomokat, amik alá nevetést kevertek; a családi, középo sztálybeli progr amokat. Totál hülyeség és
rémálom. Minden egyes poént előr e ki lehetett találni, még mielőtt kimondták volna. Ő viszont sokat
nevetett. – Ú, ez annyir a vicces!
Betudtam kultur ális különbségnek.
Közben Cosmos már könnyedén össze tudta hajtani a tárcáját. Már csak annyi százas volt benne,
amit egy pillanat alatt meg tudott számolni.
Szer intem a rulettnél kéne mar adnod – mondtam neki.
– Á, mindegy – válaszolta Cosmos –, a pénz semmit nem számít.
– Aha – mondtam, miközben kicsúsztattam az asztalr a az Amer ican Expr ess kártyámat a pincérnek.
Igen, tudom, hogy túl hosszúr a nyúlik ez a sztor i, de szer etném, ha átjönne az egész történet, ha
számít, ha nem. Pedig jelent valamit, bár azt nem tudom, mit. Mag uk meg amúgy mit csinálnak ép-
pen? Pihennek vagy bujkálnak. Pihenjenek vagy bujkáljanak ezzel a szarr al...
Sasoo n visszatért, és megmentett. Dél kör ül hívott egy hétfői napon, amikor épp nem történt sem-
mi.
– Ellopták az összes csirkét és kacsát, betörtek, elvitték minden kajánkat, piánkat és ruhánkat. Min-
dent elvittek, csak az íróg épet hagyták itt. Biztos nem tudták, mi az.
– Hát, az durva... Steve idáig nálam lakott. Elvesztette a kulcsát.
– Hát, ezeknek nem kellett kulcs! Steve dolg ozott az élettörténetén?
– Hát, inkább azt mondanám, hogy élte.
– Idehívnád a telefonhoz?
Franciául beszéltek, és gyorsan. Cosmos a szabadon lévő kezével hadonászott. Rózsaszín arca vö-
rös lett. Öthat percig ordibáltak egymással, aztán Steve letette.
– Már megint atyáskodik! Azt akarja, hogy írjak. De én nem vag yok író. Azt mondja, hogy ott áll
majd mög öttem, és fig yel. Te tudsz úgy írni, hogy valaki áll mög ötted?
– Nem, csak ha a halál az.
– Szörnyű vele! Mindennap megkérdezi: „Hány oldalt írtál?”
– Az írás olyan, mint a baszás. Akarnod kell, aztán néha még úgy is csődöt mondasz.
– De én nem is akar ok baszni. Mert utána mindig ott van egy nő. Mihez kezdesz vele? Én ezért in-
kább kiver em. Ráver em a falr a!
– Akárhogy is, Steven, apád szer etné, ha hazamennél.
– Van még sör öd?
– Persze.
Cosmos megivott négy üveg sört, aztán beült a mexikói akció s autójába. Kiállt a parkolóból, és el-
ment. Szer encsés napom volt: két író egy házban pont eggyel több a kelleténél.
Így már végr e kezdhettem mag ammal valamit. Elővettem egy fémpénzt. Ha fej, akkor kiver em, ha
írás, akkor írok.
Feldobtam. Írás lett.
Elindultam az íróg ép felé.
Az ember nem élhette föl az összes szer encséjét egy nap.
Jean valahogy rávette Steve-et az írásr a. Többet nem láttam a lovin. Jean egyik nap átjött a kame-
rákkal meg a hangcuccal, és befejeztük a dokumentumfilmet. Sört ittunk meg bort, kint ültünk, én
meg mondtam ezt-azt. Leginkább csak a kérdésekr e válaszoltam. A postánál eltöltött 12 év alatt eleg et
handabandáztam a feketékkel ahhoz, hogy tudjam, hogy kell vég igkamuzni egy ilyet. A környékbeli
gyer ekek kővel dobáltak minket. Néhányuk szülei azt mondták nekik, hogy gonosz ember vag yok. It-
tam, mocskos történeteket írtam, és feleannyi idős nőkkel éltem, mint én. Miért zavarta ez őket?
Miután a kövek egyr e nag yobbak lettek, bementünk. Sasoo n megmutatott pár oldalt abból, amit
Cosmos írt. Egész jók voltak. Nem az írás, hanem a tartalom. Tele volt élettel és őrülettel. És ang olul
volt. Fog almam sem volt, miért, de nem kérdeztem rá.
– Nem is rossz az a szar, amit írtál – mondtam Cosmosnak.
Ennek nag yon örült. Ki is mutatta.
– Köszönöm, bar átom.
– A jó írók azt fig yelik, hog yan élnek mások – mondtam neki. – A nagy írók élnek, és közben fi-
gyelik, hog yan élnek mások.
– És mit csinálnak a rossz írók?
– Pénzt.
Ittunk még egy kicsit, aztán mindenki elment. Illetve hát nem mindenki. Én mar adtam. Jó író vol-
tam, nagy író és rossz író. A lovakkal pedig egész ügyes.
Pör ögjünk fel: eltelt pár hónap. Néha láttam Cosmost a lovin. Néha nem. Sűr űn váltog atta a bar átnő-
it. Néhányukkal találkoztam. Rendesnek tűntek. Mindnek jó állása volt, látszólag. Ő meg kölcsönkért
tőlük, vesztett a lovin, és nem tudta megadni. Erre a lányok leléptek. Cosmos feladott egy hirdetést az
újságban, hogy olyan nőt akar elvenni feleség ül, akinek legalább öt gyer eke van. Sokan jelentkeztek,
és reng eteg nővel találkozott. De nem találta a megfelelőt.
– Mind nag yon dag adt volt – mondta.
– Miért akarsz olyan nőt, akinek ennyi gyer eke van?
– Mert miután veszítek a lovin, van mire hazajönni.
– Én amikor vesztek, semmit mást nem akar ok látni, csak egy üveg et, és senkit nem akar ok mag am
kör ül – mondtam neki.
– Pedig nag yon jó lehet hazamenni valakihez, aki nem néz lézernek.
– Ha jön a babkonzerv meg a mog yor óvajas szendvics, majd annak fognak nézni.
Cosmos befejezte az élettörténetét. Áthozták. Elo lvastam. Érdekes volt. De teljes káo sz. Dolgozni
kellett volna rajta rendesen. Megkérdezték, esetleg nem csinálnám-e meg. Mondtam, hogy nem fo-
gom tudni. Én a saját káo szomban voltam.
De nem volt gond. Találtak rá valakit. Egy átmenetileg munka nélküli forg atókönyvírót. Leland
LaCr osse-t. LaCr osse átjött, és nag yon ber úgtunk. Azt állította, hogy Copalla átbaszta őt. Copalla tar-
tozott neki pénzzel. Azt mondta, beperli. LaCr osse nag yon depresszió s ember volt. Sokat beszélt
Schopenhauerr ől, imádta Schopenhauert. És beszélt az öng yilkosságr ól is. Elég hosszasan. Értelmes
dolg okat mondott, intellig ens volt, de bele volt süppedve az önsajnálatba. A depresszió s ember ek rit-
kán érik el az áttör ést. Azoknak, akik undor odnak, néha siker ül, mert az undor a küzdelmet valamiféle
log ikus konfr ontáció vá tudja emelni. Na mindegy, szóval LaCr osse elvállalta, hogy rendbe teszi Cos-
mos írását. Én örültem ennek: Cosmos szöveg ét átdolg ozni nag yon lehang oló lett volna.
LaCr osse felhívott egyik este.
– Megö löm mag am – mondta. – Felvág om az ereimet.
– Az nag yon fájdalmas – válaszoltam. – Miközben folyik el a vér, görcsöket fogsz kapni. Ahhoz,
hogy ezt elker üld, ülj be egy kád forr ó vízbe, és miután felvágtad az ereid, a csuklóidat tartsd a víz-
ben, és az egész testedet lepje el a víz. Akkor szinte fájdalom nélkül megúszod.
Erre letette.
Mint kider ült, nem lett öng yilkos. Elkészült a szöveg.
Sasoo n felhívott.
– Visszameg yek Pár izsba, és előkészítem a filmet. Nag yon kis költségvetésből fog unk dolg ozni.
Amint kész vag yok, küldök Steve-nek egy repülőjeg yet. Addig az apanázsán fog élni. Tartsd őt szem-
mel.
– Oké, Jean...
Megtörténtek az előkészületek, és Sasoo n elküldte a pénzt Cosmosnak repülőjegyr e. Cosmos el-
ment, és megvette a jeg yet. Ő is kapott egy kisebb szer epet a filmjében. Egy hír es kaszinóban akarták
őt felvenni, ahonnan még nem tiltották ki. És ami nem Franciao rszágban volt, hanem mellette.
Steven felhívott. – Egyszer azt mondtad, hogy alhatok nálad egy vagy két hetet.
– Igen – mondtam elg ondolkodva –, de ez már megtörtént.
– Be kell zárnom ezt a házat, aztán meg kell várnom az indulást, De még nem akar ok menni. Jean
valami faszság ot fog velem csináltatni. Addig nem akar ok menni, amíg készen nem állnak a forg atás-
ra. Szóval...
– Jól van – mondtam, és sóhajtottam. – Oké, Steve, rendben.
Így hát újra mindennap akadt társaság om a lovin.
– Megvan az apanázsom – mondta.
– Remek.
– Aki nyer, az fizeti a vacsor át – mondta.
– Na ja.
Kimentünk, és végr e nyert. Kaptam egy vacsor át.
Következő alkalommal már nem így történt. És az azt követő alkalommal se. És az azt követő alka-
lommal se. És az azt követő...
– Nem érdekel, hogy nyer ek-e vagy veszítek – mondta. – Én csak játszani akar ok.
– Aha.
– Én csak szer encsejátékosokkal tudok beszélg etni – mondta. – Senki más nem tud semmit.
– Aha.
Eltelt hét vagy nyolc nap.
– Ha Jean hív, mondd meg neki, hogy nem vag yok itt. Mondd neki azt, hogy szer inted felszálltam a
gépr e.
– És nem fogsz?
– Valamelyik nap, amikor azt mondtam, hogy elmeg yek LaCr osse-hoz, nem hozzá mentem. Hanem
a reptérr e, és visszaváltottam a jeg yem.
– Csodálkoztam is, hogy honnan lett pénzed.
– Holnap nag yot fog ok szakítani – mondta.
Aztán azt is mondta, hogy egy nap egy kastélyban fog élni egy nővel, akinek sok gyer eke lesz. És
saját maga fogja termeszteni az élelmet. És lesznek vadászkutyái, és finom bor okat fog tartani.
– Mar adt pénzed a repülőjegy árából?
– Kevés. De úgy érzem, holnap nag yot fog ok szakítani.
Holnap, holnap, holnap. De minden holnap ugyanaz történt. Vég ül elfog yott az összes pénze. Állt
mellettem, és azt mondta: – A lovam ott mar adt a startnál. Ennyi. Le vag yok égve.
Bementünk a bárba, és meghívtam egy italr a. Az ember utál kölcsönadni egy rossz szer encsejáté-
kosnak. A lovi egyszer űen nem az ő pályája volt. Az utolsó futam jött. Adtam neki egy húszast, de
mondtam, hogy esetleg teg yen Night Fire-re, akit öt az egyhez adtak. Miután ezt közöltem vele, rájöt-
tem, hogy hiba volt: ezzel lebeszéltem őt egy potenciális győztesr ől. 20 dollárt tett befutór a, úgy,
hogy első lesz Slim Bim és második Night Fire. Persze hogy fordított sorr endben jöttek be.
Ahogy mentünk a kedvenc étterme felé, arra gondoltam, hogy bassza meg, lehet, hogy ez az ember
most már örökr e velem fog élni. Mondjuk, jó fazon volt. Eredeti. Tudatában volt a halálnak is. Sokat
élt. Ha ber úg ott, kicsit hang os lett és hülye, de ez mindannyiunkkal így van. De hogy egy egész életet
vele töltsék? Ezzel az arccal? Én a mag ányhoz voltam szokva. Amikor az utcán éltem, akkor is ker ül-
tem a hajléktalanszállókat, jobb szer ettem egy parkban a padokat, a sikátor okat; bárhol jobb volt,
mint a csőcselékkel. Amikor nag yon rosszr a fordultak a dolg ok, nekem nem mar adt más, mint az,
hogy egyedül lehettem; kizár ólag ettől remélhettem gyóg yulást.
Őszintén mondom, megr ettentem.
– Az életnek nincs semmi értelme – mondta, miközben mentünk az úton...
Kikértük a vacsor a előtti két kört, Steve pedig bevetette sármját a pincérnőnél. Mag am alatt voltam,
és úgy rendeltem, mintha én veszítettem volna. Aztán rendeltem még egy kört.
Steve rám nézett.
– A szer encsejátékosok értik – mondta.
– Mit értenek?
– Mindent...
Aznap este otthon egymás után töltöttem a bor okat. Steve elővett egy drág a szivart, és rág yújtott.
– Amíg ebből ki nem fog yok, addig rendben vag yok – mondta. – Amíg szivar om van, addig boldo-
gulok.
– És mennyi van még?
– Ó, van még bőven!
Steve Cosmos egy nagyvilág i fig ur a volt.
Másnap regg eli után azt kérdezte: – Mész ma a lovir a?
– Igen. Steve, ide fig yelj. Nem volna kedved egy kis pénzt keresni?
– Keresni?
Kivittem a ház előtti parkolóba.
– Nézd meg ezt a sok gazt.
– Igen, látom, nag yon ronda.
– Igen, te pedig egy tájképművész vagy. Van valami módszer ed arra, hog yan lehetne ezektől meg-
szabadulni?
– Hát...
– Tizenö t dollár óránként...
– Tizennyolc...
– Megegyeztünk...
Szörnyen éreztem mag am aznap regg el, amikor elindultam otthonr ól. Egy kupac szarnak éreztem
mag am. Olyan embernek, aki valami ízléstelen dolg ot művelt. És ez valószínűleg így is volt.
Intettem neki, és elindultam a lovir a.
Belenéztem a visszapillantóba, és láttam, hogy a kapár a támaszkodva töri a fejét...
Előtte kaptam egy táviratot Sasoo ntól:
„Hol van Steve? Felhívtam a házat, senki nem vette fel. Felhívtalak téged, nem vetted fel. Készen
állunk a filmforgatásra. Küldtem Steve-nek pénzt repülőjegyre. Sürgősen ide kell érnie. Vála-
szolj.”
Jean
Az elején jó napnak tűnt. Kis mezőnyű versenyeket rendeztek. Szer etem, ha kevés ló indul. De vég ül
nem lett jó nap: vesztettem.
Mire visszaértem, Cosmos már rendesen besör özött.
Volt egy szekr ényem tele Budweiserr el.
Felnézett a szivarja mög ül.
– Kig azo ltam. Gyer e, megmutatom.
Kimentünk a ház elé. Egész jól megcsinálta.
– Itt egy évig nem lesz gaz. Majd meglátod – mondta. De egy kis részt kihag yott. Egy kábé egy mé-
terszer félméter es, négyzet alakú részt.
Steve is tudta, hogy ha azokat nem szedjük ki, az egész munka kárba vész.
Adtam neki 140 dollárt.
Aztán elmentünk vacsor ázni.
Kell-e mondanom, hogy másnap el is vesztettük az egészet. Hazafelé megálltunk venni egy karton
bort, és amint hazaértünk, kibontottunk egy üvegg el. Meg ittuk, és elmentünk enni. Kipróbáltunk egy
új helyet. A pincér felvette az italr endelést. Az egész étter emben zene szólt. Amikor a pincér meghozta
a bor áldozatot, Cosmos azt mondta neki:
– Rag aszkodom hozzá, hogy vagy játsszanak jobb zenét, vagy kapcsolják ki!
Steve előkelő neveltetést kapott. Én egy alsó középo sztálybeli családból származtam.
– Steve, holnap kig azo lod azt a mar adék részt is.
– Ha rag aszkodsz hozzá.
– Rád bízom.
– Lehet, hogy időbe telik. Nag yon mélyen van a gyöker ük.
– Gondolom.
– 18 óránként?
– Emelem kettővel.
– Tartom...
Pár nappal később Steve nekiállt a hátsó kertnek is. Én nappal jártam ki a lovir a, ő meg este. Ami-
kor hazaért, ittunk egy-két pohárr al. Kialakult az új rutinunk. És úgy gondoltam, ha majd a kerttel vé-
gez, lefestetem vele a házat.
Küldtem táviratot Sasoo nnak, hogy forg assák le a filmet Cosmos nélkül.
Aztán egyik este Cosmos nem jött haza az ügetőversenyr ől. Megittam egy-két üveg bort, írtam
négy rossz verset és két jót. Újra olyan volt, mint rég en. Gondoltam, Steve összefeküdt egy új lánnyal.
Örültem, hogy összejött neki.
Regg el 10 kör ül lejöttem a lépcsőn, hogy valamit kezdjek a másnaposság ommal, és láttam, hogy
nyitva van a vendégszoba ajtaja. Cosmos szépen bevetette az ágyat, és ott hag yott egy üzenetet:
„Ank,
Tegnap este nagyot szakítottam. Ismerek egy srácot, aki meg akarja venni a kocsimat. Van pénzem
a jegyre. Elutazom a forgatásra. Nagy filmsztár leszek. Kösz, hogy itt lakhattam, és kösz a sok jó
bort.”
Steve
Elszég yelltem mag am. Annyir a kicsinyes voltam. Steve lelépett. Nem voltam vele valami jó fej.
Volt még mit változnom. De változni nehéz, és nekem olyan lassan is ment, az évek meg olyan gyor-
san repültek.
Hogy szokták mondani? Pár héttel később... Kaptam egy levelet Sasoo ntól.
„Kedves Hank,
Steve megérkezett. A kaszinó igazgatóját alakítja a filmben. Nappal forgatunk. Este pedig, amikor
kinyit a kaszinó, Steve továbbra is azt képzeli, hogy ő az igazgató. Nyíltan csal az asztaloknál, és
követeli a pénzét. Mivel nappal a kaszinó alkalmazottaival dolgozunk a filmben, van némi zavaro-
dottság. Aztán mivel ő se nem író, se nem színész, kért kölcsön pénzt néhány embertől, akikkel
most találkozott. Jól tudod, ez mit jelent. Egyiküknek írt egy nagy összegről szóló csekket készpén-
zért cserébe, de a csekk fedezetlen volt, és visszadobták. A férfi ezt elmondta Steve-nek, de Steve
azt hajtogatta, hogy ez biztos valami tévedés lesz, és majd beszél a bankjával, mert kizárt, hogy a
csekk ne lenne jó....
Minden más is kaotikus. Kezd elfogyni a pénzünk. Először olyan vendégeket kértünk fel, hogy nap-
pal velünk forgassanak, akik esténként itt szoktak játszani a kaszinóban. Most meg már hajlékta-
lanokat kell összeszednünk az utcáról, és felöltöztetni őket. A ruhákat béreljük, de így olcsóbb, és
igazából pont úgy néznek ki benne, mint az átlagemberek.
Emellett a filmet legjobban támogató producer felesége szerelmes lett Steve-be. Azzal fenyegeti a
férjét, hogy elhagyja őt Steve-ért, de mivel a producer nem akarja őt elveszíteni, gyakorlatilag
együtt élnek, együtt esznek meg ilyenek. Gyönyörű és intelligens nő.
Együtt járnak játszani, és Steve teljesen megőrült: zsetonokat vesz le az asztalról, magára önti a
piát, Schopenhauer-idézeteket kiabál hangosan, nők ruhájára hány, azt ordibálja, hogy „a Halál
mindenhol ott van”, meg hogy „a vastagbelében tekereg, mint a fos”, és hogy minden ágy szar,
ahogy van. Ja, és persze zseniális színésznek és írónak tartja magát. Jó pár újságíró készített vele
interjút, de senkinek sem engedi meg, hogy lefotózza őt, mondván, az elpusztítaná a lelkét – ami
alatt minden valószínűség szerint saját magát érti...
Majd értesítelek a fejleményekről.
A legjobbakat.”
Jean
Na, akkor ugorjunk két hónapot. Megvan? Oké.
Jött egy újabb levél Sasoo ntól, Pár izsból.
„Kedves Hank,
Befejeztük a filmet. Nagyon sok gond volt Steve-vel. Mindig instruáltam, hogy mit csináljon, mit
mondjon, erre tök mást csinált. Egyfolytában ez ment. Szörnyű volt. De befejeztük. Mivel Barbette
játszotta a női főszerepet, az legalább rendben volt. Most vágjuk a filmet. Steve ott maradt, hogy a
producer feleségével lehessen.
A dokumentumfilmeddel szerencsénk volt. Megvette egy nagy tévécsatorna. Főműsoridőben fogják
bemutatni. Minden este. Csak azt kérték, hogy vágjuk meg hatperces önálló részekre. Ez elég me-
lós lesz, de van tizennégy órányi nyersanyagunk rólad, úgyhogy biztos találunk elég jó részt.
Steve és a producer felesége közt már nem mennek olyan simán a dolgok amúgy, mint korábban.
Éjjelente a nő otthon van a villában a producerrel, nappal meg titokban találkozgat Steve-vel, aki
túl sok pénzt kért már kölcsön, és nem tudja neki megadni. És persze kitiltották a kaszinóból is.
Amikor tudok, küldök neki egy kis pénzt.
Azt írta a múltkor: »Mióta író és színész lettem, jobban le vagyok égve, mint valaha. Lyukas cipő-
ben járok, és hajléktalanokkal alszom parkokban a padon. Már név szerint ismerem mindet. Ami-
kor esik, megpróbálunk behúzódni a vonatállomásra, de a rendőrök mindig elkergetnek. A lehető
legmélyebb ponton vagyok, lezüllöttem, nyomorgok, és annyira reménytelennek érzem az életem,
amennyire csak lehet. Lelkileg is legyengültem, és annyira tehetetlen vagyok, hogy még megölni
sem tudom magam. Hová tennének, ha megölném magam? Csak egy másik padra a pokolban...
Nincs menekvés semmi elől. Még megőrülni is képtelen vagyok.«”
Szeg ény Steve. Igazából sose tudtam összer akni teljesen a sztor it, mert Steve meg Jean is elmesélte,
és mindketten heveny alkoholizálás közben, de valami ilyesmi a történet:
Steve Cosmos fiatalkor ában belépett egy kaszinóba, zsebében egy kisebb összegg el, és fog alma
sem volt róla, hog yan működnek ott a dolg ok. Odament a rulettasztalhoz, fog adott, és nyert. Otthagyta
a pénzt az asztalon. Mármint a zsetonokat. És újra és újra nyert. A zsetont akkor is otthagyta az aszta-
lon, amikor vécér e ment. Aztán mikor visszajött, kider ült, hogy addigr a már óriási összeg et nyert: 19
ezer dollárt. Lehetség esnek tűnik ez? Nem tudom, lehet, hogy nem így volt. De az összegr e tisztán
emlékszem: 19 ezer dollár. Cosmos elment kiváltani a pénzt, és kérdezték tőle, hogy készpénzt akar,
vagy csekket. Készpénzt kért.
Volt ott egy nag yon jó nő a kaszinóban aznap este, és Steve megemlítette valakinek, hogy kéne neki
a nő. Ez a valaki mondta neki, hogy az lehetetlen, mert ez a nő nem olyan. Erre mondta ennek a vala-
kinek, hogy 2000 dollárt adna ennek a nőnek a szolg álataiért. Aztán felmentek egy szobába a kaszinó-
ban, és ennyi volt. Steve rá is kattant az ügyr e. Onnantól fogva kaszinókban lóg ott. Megismerkedett
egy pár svindlerr el. Járták a kaszinókat, és trükköztek. Cosmos elég sok trükköt elmesélt, de nincs
felhatalmazásom közzétenni. Egyet leszámítva. Volt egy távirányítással működő elektr omos golyójuk,
amit bármelyik számnál meg tudtak állítani. A gomb egy kamu cig ar ettásdobozban volt. Csak a go-
lyót kellett kicser élniük, amit némi fig yelemelter eléssel és egy gyors mozdulattal meg tudtak oldani.
Viszont a golyó nag yon kényes volt, és egyik éjjel, amikor már épp nyer ésben voltak, szétr obbant. A
nyer eményüket inkább az asztalon hagyták, és a minél gyorsabb távozás mellett döntöttek.
A banda vár osr ól vár osr a járt, szerte a világ on. Egy idő után ismertté váltak, és álcázniuk kellett
mag ukat. Néha annyir a megszedték mag ukat, hogy belefár adva az egészbe, szétváltak, és abbahagy-
ták, de aztán kezdődött minden elölr ől.
A pihenőidőkben Steve bar átom más trükköket is megtanult. Amellett, hogy hamis igazolványokkal
fedezetlen csekkeket állított ki, volt egy kis fényképezőg épe, amivel odament drág a autókhoz, odatette
a zárr a, és lefotózta. Amikor előhívták a filmet, az megmutatta a zár bar ázdáit. Ennek alapján kulcsot
csináltatott. Aztán visszament a kocsihoz, kinyitotta az ajtót, beindította az autót, és elhajtott. Reng eteg
autót lopott így. Egyetlen kormányzár se jelentett neki akadályt. Átlag egy perc tizenö t másodperc
alatt ki tudta nyitni őket.
A legjobb szállodákban szállt meg, ing yen. Hatalmas számlát csinált, aztán csak kisétált az ajtón. A
szobában otthag yott egy üres bőr öndöt és egy üzenetet:
„Mindent nag yon köszönök.”
Egy ilyen embernek soha eszébe sem juthatott, hogy nyolcó rás állása leg yen.
És tessék, én meg kig yomláltattam vele a kertet...
De nem írhattam róla, mert akkor a rendő rök azt mondták volna, hogy bűnözőt bújtatok, a francia
maffia meg utána rám szállt volna, de sokáig gondolkodtam a dolg on, és arra jutottam, hogy beállít-
hatnám úgy, mintha fikció lenne, majd a fikció ban azt állíthatnám, hogy a sztor i mégis valós volt. Azt
viszont tudtam, hogy novellának túl hosszú lesz, reg énynek meg rövid. Hát, ez van.
Befejeztem a neg yedik reg ényemet, a kedvenc macskám meghalt, pedig kemény egy dög volt, Cris-
tinával meg nem mentek jól a dolg aink, de a lovi továbbr a is ott volt nekem. Imádtam azt a helyet, de
igazából mindegyiket, Anitát, Hollywood Parkot, Los Alamitost. Del Marr ól és Pomonár ól le tudtam
volna mondani. De a lovi volt a lehető legjobb pszichiáter. Tanított mag amr ól, másokr ól, mindenr ől.
Egyensúlyr ól, esélyekr ől; a lovi egy fényvillanás volt, és az istenek mar adandóság ának bizonyítéka.
Nekem való hely.
Odaálltam a parkolószolg álathoz, és a srác, aki jött, hogy leparkolja a kocsimat, azt kérdezte, mi-
közben adta oda a sárg a cédulát: – Beteg voltál, bajnok?
– Nem – válaszoltam. – Miért kérded?
– Mert tegnap nem láttalak – mondta.
– Hogy van a feleség ed és a család? – kérdeztem.
– Jól – mondta.
– Nagyszer ű – mondtam.
Bementem, és megnéztem a progr amot. Jó sok nyer etlenek versenye volt aznap. Remek. A kedven-
cem. Nag yon kevés nyilvános információ állt rendelkezésr e. De volt egy szisztémám arra, hog yan tu-
dom kider íteni, mire fog adjak.
A neg yedik futamr a már 225 nyer őben voltam. Ültem, nézeg ettem a progr amot, összevetettem a
turffal és a táblár a kiírtakkal, amikor éreztem, hogy valaki leül mög ém. Éreztem, hogy ott van mö-
göttem, és néz a vállam mög ül. Nem szer ettem, ha valaki a közelemben van. Arr ébb mentem. Érez-
tem, hogy ugyanez az alak jön utánam, és megint leül mög ém. Jómag am nem vag yok az ember iség
nagy rajong ója, még azoktól is felfordul a gyomr om, akiket nagyr a tartanak, így hát egyáltalán nem
bírtam, ha bárki a közelemben van, ezért megfordultam, és azt mondtam: – Ide fig yelj, te faszkalap...
És igen, eltalálták, Steve Cosmos volt az.
– Ank – mondta.
– Hát, bar átom, maximum egy húszast tudok adni...
– Ne agg ódj, bar átom – mondta. – Szert tettem egy óriási köteg pénzr e. Nag yon zöld, nag yon vas-
tag és nag yon törvényes.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem.
– Ezt én is kérdezhetném tőled. Mit szólnál egy italhoz?
– Oké.
Bementünk a bárba. Steve dupla whiskey-t kért vízzel. Én vodka-tonikot rendeltem.
– Kire fog adsz a következő futamban? – kérdezte.
– Hát, ha a táblán nem változnak nag yon a dolg ok, akkor Blue Fire-re.
– Far Dream fog győzni – mondta.
– Le kéne szoknod a véghajr ázókr ól. Folyton ezt mondom neked, de nem hallg atsz rám.
– Far Dream fog nyerni. Gyors verseny lesz.
– Ez az old school megközelítés. De ma már más a dörg és. Manapság az győz, aki vég ig gyors.
– Aki nyer, az fizeti a vacsor át? – kérdezte Cosmos.
– Aki nyer, az fizeti a vacsor át – válaszoltam.
Megfogtuk a pohar unkat, koccintottunk, és felhajtottuk.
FORRÁSOK
Open City, 1967. június 23-29.
Open City, 1967. július 7-13.
Open City, 1967. december 29. – 1968. január 4.
Open City, 1968. október 25-31.
Open City, 1969. január 24-30.
NOLA Express, 1971. december 31. – 1972. január 13.
NOLA Express, 1972. febr uár 25.
Los Angeles Free Press, 1972. július 7.
Los Angeles Free Press, 1973. febr uár 9.
Los Angeles Free Press, 1973. febr uár 23.
Los Angeles Free Press, 1973. június 15.
„Bukowski Takes a Trip: No Nudie Bars”, Los Angeles Free Press, 1973. aug usztus 3. és aug usztus
10.
Los Angeles Free Press, 1973. szeptember 28.
NOLA Express, 1973. november 2-15.
Open City, 1967. június 16-22.
Los Angeles Free Press, 1974. január 18.
Los Angeles Free Press, 1974. aug usztus 2.
Los Angeles Free Press, 1974. szeptember 6.
Los Angeles Free Press, 1974. október 4.
Los Angeles Free Press, 1974. december 13.
Los Angeles Free Press, 1975. március 7.
Los Angeles Free Press, 1975. ápr ilis 4.
Los Angeles Free Press, 1975. május 16. és 23.
Los Angeles Free Press, 1975. július 11.
Los Angeles Free Press, 1975. július 18.
Smoke Signals, Vol 2. No. 4, 1982
„Ecce Heter o: Bukowski’s Thoughts to Live By”, High Times, 1983. febr uár
„Night on the Town”, High Times, 1983. december
„My Friend, The Gambler”, High Times, 1984. október
UTÓSZÓ
David Stephen Calonne
1969 volt Bukowski életében a fordulat éve: a londoni székhelyű Nikos Stang os által szerkesztett,
kortárs költőket bemutató sor ozatban, a Penguin Modern Poets 73-ban Lamantia és Norse mellett
megjelent Bukowski is, valamint kiadták A Bukowski Sampler és a The Days Run Away Like Wild
Horses Over the Hills című köteteit. És talán még ennél is fontosabb, hogy 1969. január 24-én egy kis
észak-hollywoodi, erotikár a specializálódott kiadó, az Essex House 28 ezer példányban megjelentette
az Egy vén kujon feljegyzéseit, aminek köszönhetően a jobbár a ismer etlen „underg round” íróból
nemzetközi hírnevű irodalmi alak lett. A mű megszületésében egy fár adhatatlan szerkesztő, John
Bryan seg édkezett. Bukowski több, Bryan által szerkesztett kiadványban szer epelt már kor ábban:
1961-ben a Renaissance-ban Peace, Baby, Is Hard Sell című esszéjével; 1964-ben pedig a Notes from
Underground nevű mag azinban A Murder című novellájával. 1964 november ében San Franciscóban
Bryan megalapította az Open Cityt (kor ábbi nevén a San Francisco Open City Presst), ami tizenö t lap-
számot élt meg. Bukowski rövid novellája, az If I Could Only Be Asleep 1966-ban jelent meg, a januá-
ri lapban. Bryant aztán felkérte egy akkor iban indított újság, a Los Angeles Free Press tulajdonosa,
hogy költözzön Los Ang elesbe, és dolg ozzon neki. Bryan lett a megbízott főszerkesztő, és nagy sze-
repet játszott abban, hogy a lap jelentősen növelte a példányszámát.
1967-ben Bryan úgy döntött, hogy saját újság ot alapít Los Ang elesben – az Open Cityt –, és felkérte
Bukowskit, hogy írásaival közr eműködjön a lapban – heti tíz dollár ért. Önéletr ajzi esszéjében, a Dirty
Old Man Confessesben (A vén kujon vallomása) Bukowski azt állítja, hogy a cikksor ozat címét ő ta-
lálta ki (utalva egyik kedvenc könyvér e, Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művér e).
„Egy nap John Bryan úgy döntött, hogy Open City néven elindít egy underg round újság ot, és felkért,
hogy írjak neki heti egy kolumnát, aminek az Egy vén kujon feljegyzései címet adtam.” Az első cikk
az 1967. május 12-18-i számban jelent meg. Bryan 93 lapszámot adott ki, az utolsót 1969 márciusá-
ban. Bukowski írásai 89 számban jelentek meg. Az Egy vén kujon feljegyzései előszavában Bukowski
arr ól írt, milyen könnyű és örömteli munka is az új rovatot írni:
Aztán egy nap a lovi után leültem, és leírtam a címsort: EGY VÉN KUJON FELJEGYZÉSEI, ki-
bontottam egy sört, a cikk pedig megírta mag át. Nem volt az a feszültség vagy az életlen késsel
való fár asztó far ag ás, amivel egy-egy Atlantic Monthlyba készülő cikk megírása járt... Nem volt
semmilyen nyomás. Csak ültem az ablaknál, megfogtam a sört, és hagytam, hogy kijöjjön, aminek
ki kell. És minden, ami ki akart jönni, kijött.
Bukowski később leírta, hogy milyen viszontagság okkal jár verset írni és kiadni – előfordult, hogy
kettőtől öt évet is kellett várnia arra, hogy egy verse megjelenhessen, azok után, hogy elfog adták, de
„a FELJEGYZÉSEKKEL úgy ment, hogy leültem egy sörr el egy pénteki vagy szombati napon, neki-
álltam ütni az íróg épet, és szerdár a már ott is volt a cikk az egész vár osban”.
Bukowski nag yon örült, amikor megszületett első prózai kötete, és írt is egy boldog kritikát mag á-
ról az Open Citybe:
Hányszor mehet át a cséplőg ép egy ember en úgy, hogy még mindig nem vérzik el, és meg tudja
tartani a nyár i napsütést a fejében? Hányszor csukhatják börtönbe, hányszor bánhatnak el vele rossz
nők, hányféle rák támadhatja meg, hányszor kaphat defektet, hányszor lehet ez vagy az, vagy akár-
mi, vagy akármi?...
Őszintén mondom, hogy rácsodálkozással olvastam a saját történeteimet; már-már el is felejtet-
tem, hogy ki vag yok, aztán arra gondoltam: „Hmm, nag yon tud írni ez a rohadék.”
A lehető legjobbkor érkezett Bryantől az ajánlat, mert az azt megelőző pár évben Bukowski már írt
prózát is. Douglas Blazek 1965-ben adta ki a Confessions of a Man Insane Enough to Live with Beasts
(Egy férfi vallomásai, aki elég őrült ahhoz, hogy bestiákkal éljen együtt) című, kilenc részből álló no-
velláját, amely Bukowski életér ől szól gyer ekkor ától a házasság án át Barbar a Frye-jal történt válásá-
ig, a rá következő évben pedig az All the Assholes in the World and Mine (A világ összes segglyuka
plusz az enyém) című novelláját, ami pedig egy szór akoztató beszámoló az aranyérműtétjér ől. Ezután
kapta a felkér ést, és a leadási határidő kényszer ítő ereje megnyitotta a kreativitás zsilipjét. Az Open
City, majd azt követően a NOLA Express és a Los Angeles Free Press lehetőség et adott Bukowskinak,
hogy kiaknázza élete kor ábbi történéseit, és arra, hogy ezeket többféle módon is prezentálhassa.
Ezekből az alapanyag okból születettek későbbi reg ényei: a Posta, a Tótumfaktum, a Nők és A kezdő.
Az Egy vén kujon feljegyzéseit 1973-ban a City Lights adta ki újra, és azó ta is folyamatosan újra és
újra kinyomják. A cikksor ozat olyan fór ummá nőtte ki mag át, amelynek ker etén belül Bukowski no-
vellákat, esszéket, verseket, interjúkat, sőt még kar ikatúr ákat is megjelentetett (amiket ma már eleg án-
sakban „grafikai fikció nak” hívnak). Az eredeti könyv ugyanakkor csak negyvenet szer epeltetett a
több száz, „Vén kujon” által írt cikkből. A kimar adt írások közül jelentek meg művek az Erections,
Ejaculations and Other Tales of Ordinary Madness (1972), a South of No North (1974) (A semmitől
délre) és a Hot Water Music (1983) (Forró vízi zene) című kötetekben, illetve a Portions from a Wine-
Stained Notebook (2008) és az Absence of the Hero (2010) című posztumusz gyűjteményekben. Az Egy
vén kujon feljegyzései nemzetközi sikert aratott: Bukowski új ter ületeket nyitott meg az amer ikai iro-
dalom számár a. Bukowski egy furcsa, ellenállhatatlan fig ur a volt, a mainstr eam „iskolaker ülője”, egy
„munkáso sztálybeli” művész, aki rajong ott a „mag as kultúr áért” – Beethovenért, Mahler ért, Sibeliu-
sért, Sztravinszkijért, Catullusért, Li Póért, Céline-ért és Dosztojevszkijért – és közvetlen, „menő”,
gyorsan perg ő prózát írt, egy új amer ikai, „vulg ár is” arg ót megter emtve, amelyet olykor-olykor vá-
lasztékos, érzékeny lír ai „elszállásokkal” szakított meg és tett hangsúlyossá.
Bukowski először a ‘40-es évek elején olvasott Dosztojevszkijt az El Pasó-i Könyvtárban.[13] Az
Egy vén kujon feljegyzései első oldalán a narr átor el is mondja nekünk, hogy a főszer eplő „Doszto-
jevszkij tanítványa volt, és Mahlert hallg atott a sötétben”. Mint Dosztojevszkij Feljegyzések az egér-
lyukból című művének kar akter e, Bukowski dionüszoszi költői, álmodozói és kallódó fig ur ái is fél-
őrültek, dühösek, indulatosak, inspir áltak és eksztatikusak. A cím pontosan tükr özi Bukowski célját: a
Dosztojevszkij-féle „feljegyzéseket” kapcsolja össze az amer ikai szlengkifejezéssel, a „vén kujon-
nal”, és így veg yíti a kelet-eur ópai tradíció t, amely az önmag ával és másokkal hábor úban álló sötét
pszichék megjelenítésével foglalkozik abban a „cool” és felforg ató amer ikai stílusban, amelyet a ‘60-
as és ‘70-es évek ellenkultúr ája képviselt.
A New Orleans-i útját megö rökítő történetben Bukowski szellemesség e és lelkesedése jól tetten ér-
hető a távirati stílusban írt felütésben. „Keletnek tartottam. A büfékocsiban. Küldtek pénzt büfékocsir a.
Persze már felszálláskor megittam egy korsó sört, és ittam egyet El Pasóban is. Én voltam a világ
legjobb költője, ő pedig a világ legjobb szerkesztője és könyvkészítője.” A narr atíva aztán org aniku-
san fejlődik tovább, természetesen és könnyedén követik egymást a történet elemei, és állnak össze
egésszé. Ez a készség hosszú évek munkájának köszönhető, de Bukowski hatvanas évekbeli stílusában
az volt az újdonság, ahog yan a Vízö ntő kor ának heves, ker esetlen nyitottság át ötvözte éleslátó, kímé-
letlen intellig enciájával.
A sor ozat erős erotikus tartalma egyszerr e hívta fel a fig yelmet írásair a (és növelte az eladott pél-
dányok számát), és a szex, illetve a szer elem taglalása egyszerr e szolg ált olyan állandó színtérként,
ahol az egyéniség ért vívott sokszor komikus harc zajlott. Bukowski a szexuális drámát gyakr an őrült
bohózatnak tekinti:
Néhány író, köztük a kápr ázatosan szemtelen Charles Bukowski a szexet trag ikomédiaként kezeli.
Az én írásaimban a szex nem a megszállottság eszköze. Én úgy írok róla, mint egy komédiár ól, amin
két felvonás közt egy kicsit sírni kell. Giovanni Boccaccio sokkal jobban írt err ől. Megtartotta a tá-
volság ot, és remek stílusa volt. Én túl közel állok a tárgyhoz abból a szempontból, hogy a lehető leg-
nag yobb hatásfokkal tudjam megr ag adni a témát. Az ember ek elintézik azzal, hogy azt gondolják:
mocskos, amit írok. Ha nem olvastak még Boccacció t, teg yék meg. A legjobb talán a Dekameronnal
kezdeni.
Érdekes módon Pasolini Dekameron-adaptáció ja 1970-ben, egy évvel azután jött ki, hogy az Egy
vén kujon feljegyzései megjelent, Boccaccio (1313-1375) pedig Bukowski Nők című reg ényének te-
matikus és struktur ális mintájaként szolg ált. A Dekameronnak 101 fejezete van, a Nőknek 104.
A másik nagy olasz író, akiért Bukowski rajong ott, Caius Valer ius Catullus volt (i.e. 84?-54), aki-
nek több írást is szentelt hódolata jeléül. Például a „what have I seen” című vicces hangvételű verset,
amelyben elképzeli, hogy meglátja Catullust a lóversenypályán egy kétes hírű nő társaság ában. „Sze-
retem a stílusodat, Catullus, ahogy olyan mértéktartóan beszélsz a kurvár ól, aki azt állítja, hogy tarto-
zol neki pénzzel, vagy arr ól a fickór ól, aki állandóan vig yor og és aki lóhúggyal mos fog at, vagy
azokr ól a fiatal költőkr ől, akik ártatlan és ártalmatlan verseket gyártanak, vagy arr ól, hogy ez vagy
az az ember egy lotyót vett feleség ül.” Bár briliánsan játszotta a primitív anti-entellektüel szer epét, az
ember iség szexuális komédiájának ábr ázolásában gyakr an megcsillogtatta fig yelemr e méltó világ-
irodalmi tudását.
Bukowski a szexuális tabuk nagy részét feltárja előttünk, taglalja a szexuális „önkifejezés” minden
formáját a „perverzió któl” a „devianciákig”. Wilhelm Stekel-i fig ur ák tömkeleg ével találkozunk, és
Krafft-Ebing Psychopathia Sexualis című művének alakjai elevenednek meg. Habár biztosan nem állt
szándékában a par afília enciklopédikus bemutatása, az Egy vén kujon feljegyzései cikksor ozatban té-
maként megjelent a gyermekeken elkövetett nemi erőszak, a kasztr álás, az anális közösülés, aztán ír
hár om nőr ől, akik felszednek egy férfit, és jól helybenhagyják, továbbá arr ól, hogy valaki egy mag as
sarkú cipővel lép szexuális kapcsolatr a, emellett pedig a kukkolásr ól, a bestialitásr ól, a szexuális sze-
repjátékr ól (amelynek sor án egy középkor ú nő gyer eknek öltöztet be és gyer ekként kezel egy felnőtt
férfit), a fetisizmusr ól, a maszturbálásr ól, a nekr ofiliár ól és az erőszakos szadizmusr ól. A sor ozat si-
ker ének egyik titka nyilvánvalóan abban állt, hogy Bukowski ki merte mondani azokat a dolg okat,
amiket mások is ki szer ettek volna, csak nem volt hozzá bátorság uk. „Elfojtásait elfojtva”, kitartóan
számol be a libidó tudat alatt elfojtott működéseir ől.
Ahogy Michel Foucault írja A szexualitás története című művében: „Egy leg itim párnak, amely
rendszer es szexuális életet él, több joga van a diszkr éció hoz. Nagyjából ez a norma. De például a
gyer ekek, az elmebajos nők és férfiak, a bűnözök és azok szexuális élete, akik nem az ellenkező nem
képviselőit szer etik, szinte állandó megfig yelés tárg yát képezi, ahogy a fantáziálás, a kisebb mániák,
a megszállottság vagy az erőszakos szex is. Egyszer csak eljött az ideje, hogy ezek a fig ur ák, akiket
kor ábban alig lehetett látni, előlépjenek, és megteg yék a nehéz vallomást arr ól, kik is ők valójában.
Persze azt biztosr a lehetett venni, hogy továbbr a is elítélik majd őket, de legalább meghallg atják őket,
és ha úgy adódik, hogy a normális szexualitást valaki ismét megkérdőjelezi, akkor azt a per ifér iás
szexualitás szemszög éből lehet majd megtenni.”
Bukowski gyakr an humor os formában teszi lehetővé ezeknek a fig ur áknak, hogy „megteg yék a ne-
héz vallomást arr ól, kik is ők valójában” – amit mintha azért tenne, hogy a felismer és fájdalmát eny-
híthesse. És még egy „leg itim pár” is „lebukik”, amikor a feleség arr ól álmodik, hogy egy másik fér-
fival közösül, a férfi pedig bevallja, hogy vérfertőző álmai voltak – amiből kider ül, hogy tudat alatt
sötét titkok kavar oghatnak bennük.
Ugyanakkor Bukowski, csakúgy, mint D. H. Lawr ence a szexualitásr ól – amit rideg, elideg enedő,
technokr ata társadalmunk egyfolytában elnyom – természetes módon igyekezett beszélni. A NOLA
1971. december 31. – 1972. január 13-i számában megjelent esszéjében azt írja:
„...az összes ilyen ember, a szer elem-vesztes, szex-vesztes és az öng yilkosságr a hajlamos mind
egyhang ú, lélekö lő munkát vég ez... Valahogy a társadalmunk struktúr ájában egyszer űen lehetetlen,
hogy ezek az ember ek kapcsolatba léphessenek egymással. A templomok, a táncestek, a partik csak
még távolabb taszítják őket egymástól, a randiklubok és a komputer es szer elemmasinák pedig még
tovább pusztítják a dolog természetesség ét; azt a természetesség et, amit mintha összetört volna je-
lenleg i élet(és halál)stílusunk. Felveszik színes ruháikat és beülnek új autóikba, majd elindulnak
SEHOVA. Minden manőver ük kifelé szól, és a kapcsolatter emtés nem történik meg.”[14]
Bukowski különféle szexuális mag atartásokr ól és ennek a „természetes szexualitásnak” az elfojtá-
sár ól szóló fejteg etéseit társadalmunk betegség einek diagnózisaként is lehet olvasni. Pontosan annak
a tiltása, hogy „kapcsolatr a léphessünk” egymással, vezetett ahhoz, hogy a ketr ecbe zárt ember két-
ségbeesve próbálkozik kitörni a fogságból, és annak érdekében, hogy ez siker üljön neki, bármit
megtesz – akár a saját testr észeit is levágja, csak szabadulhasson.
Bukowski sor ozatának egyes részei a NOLA Expressben is megjelentek, amelyet Darlene Fife és a
férje, Robert Head szerkesztett. Portraits from Memory: New Orleans in the Sixties című memoárjá-
ban Fife azt írja, hogy a férje
„olvasta Bukowski írását az egyik mag azinban, és felkérte, hogy küldjön neki is írásokat. A Nola
Expressben 1968 vég étől az újság megszűnéséig, 1974 januárjáig jelentettük meg írásait. [Az első
„Vén kujon” kolumna valójában 1969. aug usztus 15-28-as dátummal jelent meg.] Kéthetente küldött
nekünk verseket, vagy még gyakr abban novellákat; mindig letisztázott, kész változatot, mindig idő-
ben. Komolyan vette kötelezettség eit a szerkesztők felé. Írásai több olvasói levelet gener áltak bár-
milyen más íróénál – személye mellett és személye ellen is. Bukowski néha reag ált is ezekr e a leve-
lekr e, és válaszait a szerkesztőnek küldte el. 25 dollárt fizettünk neki minden megjelent írásáért.
Akármilyen kicsi összeg is volt, Bukowski elmondta nekünk, hogy ez a pénz adott neki bátorság ot
ahhoz, hogy otthagyja állását a postán.”
Bukowski soha sem találkozott a párr al, csak telefonon beszéltek, de amikor a NOLA-nak megg yűlt
a baja a cenzúr ával, Bukowski levélben fejezte ki támog atását, amit 1970 ápr ilisában, 53-ik lapszá-
mukban jelentettek meg. A levelet nagyr észt kisbetűvel írta, mely stílus ebben az időszakban volt jel-
lemző írásair a:
„ti vagytok ma a legélettelibb dolog az USA-ban. mindig is kitettetek mag atokért, kockáztattatok,
és közben nem dőltetek be a hippi-romantikának, ami tönkr eteszi az olyan újság okat, mint például a
Berkeley Tribe, nem akar ok anti-hippinek vagy anti-hipnek tűnni, de az, hogy a mag azinok egye-
sekből hősöket kreáltak, pont azt az erőt oltotta ki, ami ahhoz kell, hogy a fontos dolg ok el leg ye-
nek mondva, a NOLA mindegy egyes számát újra és újra elo lvasom, mág ikus... írtam rólatok az
Evergreennek, remélve, hogy tudnak seg íteni nektek abban, hogy letörjék azokat, akik titeket akar-
nak letörni. bátorság otok a legcsendesebb költemény, kevés dologtól érzem jól mag am, de tőletek
mindig.”
Ekkorr a Bukowskinak már szintén volt neg atív tapasztalata a „hatóság okkal”. 1968-ban az FBI nyo-
mozást indított ellene. A postát vég ül nemcsak azért hagyta ott, mert John Martin életjár adékot ajánlott
neki, ha kilép, és főállású író lesz, hanem nagy valószínűség szer int azért, mert amúgy is elbocsátot-
ták volna, méghozzá nem is a rendszer es hiányzások miatt, hanem Open City-s írásai miatt, ami a
szólás szabadság ához való jog ának egyértelmű megsértése volt. Bukowski aktájából az is kider ült ké-
sőbb, hogy „hites feleség e” után is nyomozni kezdtek. Ez minden bizonnyal Francis Smith volt, akir ől
azt írták: „A jelentések szer int több, a Kommunista Párt által szervezett gyűlésen is megjelent Los An-
gelesben.” Az aktából továbbá kider ül, hogy „egy bizonyos költő, Charles Bukowski volt annak a
cikknek a szerzője, amely a Mainstream nevű újság 1963. júniusi számának 43. oldalán jelent meg”. A
szóban forg ó esszé a „kisebb mag azinokr ól” szólt, és akadtak olyan kifejezések, amelyeket a szer-
kesztő, Felix Sing er jobbnak látott kihúzni. A jelentés így folytatódik:
Az Underg round Communicatio ns, Inc., (P. O. Box 211, Villag e Statio n, New York, New York
10014, telefonszám: WI 7-6900) nevű cég által kiadott Underground Digest, The Best of the Under-
ground Press, Volume I 1968. márciusi számának 76-79. oldalán van „Egy vén kujon feljegyzései”
című cikk, amelyet Charles Bukowski írt. A 79. oldalon az der ül ki, hogy az író teljes neve valószí-
nűleg Henr y Charles Bukowski. A 79. oldalon, a lap alján található bejegyzés szer int a cikk eredeti-
leg vélhetőleg az Open Cityben jelent meg (5420 Carlton Way, Los Ang eles, California 90027; 5
dollár évente). A New York-i és a Los Ang eles-i irodának is csatolva van az Egy vén kujon feljegy-
zései című cikkből egy-egy külön és egy-egy az obszcén bor ítóval ellátott Underground Pressben
megjelent példány.
New Yorknak és Los Ang elesnek diszkr éten ki kellene der ítenie, hogy a Mainstream 1963. júniu-
si számában megjelent cikket valóban a szóban forg ó alkalmazott írta-e. Ha beigazolódik, hogy ő a
szerző, a csatolt példányokat bűnjelként kell kezelni.”[15]
Egyértelmű, hogy az FBI azért fig yelte Bukowskit, hogy megállapíthassa, milyen politikai állás-
foglalással bír, és hogy az aktájában összeg yűjtött, underg round sajtóban megjelent „obszcén” írásait
bizonyítékként hozhassák fel ellene. Négy „bűnjelet” nevezett meg az FBI a jelentés vég én. (A) Egy
Ler oi Jonesr ól szóló esszét, amely az Open City 1967. december 8-14-i számában jelent meg; (B) egy
vör ös hajú nővel létesített szexuális kapcsolatár ól szóló írást, amely az Open City 1969. december 29.
– január 4-i számában jelent meg, és amely szer epel ebben a kötetben is; (C) egy írást, amely az Open
City 1968. január 12-17-i számában jelent meg, és amely az Erections című kötetben Great Poets Die
in Steaming Pots of Shit címmel jött ki;[16] és (D) 1968 márciusában, az Underground Digestben meg-
jelent cikket, amely úgy kezdődik, hogy „amikor Henr y anyja meghalt, az nem is volt olyan rossz”.
Ezt eredetileg az Open City 1967. október 18-24-i számában jelentették meg, és szer epelt az Egy vén
kujon feljegyzései című kötetben.
A sor ozatot utoljár a a Los Angeles Free Press jelentette meg – 1972 febr uárja és 1976 szeptember e
közt, ami történetének leghosszabb felvonása volt egy lapnál. Ez az inkarnáció művészibb megjele-
nést kapott – saját lóg ója volt például, ami egy komikus, zavar odott arcú, bajuszos, bor ostás embert
ábr ázolt, lelóg ó kar imájú kalapban, szivarr al a szájában, és kezében egy tollal, amint egy spir álfüzet-
be jegyzetel. „A vén kujon” onnantól felismerhető brand lett. A legtöbb cikket emellett Bukowski Ja-
mes Thurber kar ikatúr áir a emlékeztető rajzaival illusztr álták, amiket a történetekben a megfelelő ré-
szeknél helyeztek el. Bukowski még egy képr eg énysor ozatot is leadott The Adventures of Clarence H.
Sweetmeat címmel. A rajzok az 1975. szeptember 19-25-i és október 24-30-i lapszámokban jelentek
meg. Az Open Citynél és a NOLA-nál megkezdett tradíció hoz tartva mag át a főszerkesztő, Art Kunkin
szabad kezet adott Bukowskinak, mind az írások témáját, mind nyelvezetét és stílusát illetőleg.
A hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje termékeny időszak volt a nemek közti hábor úr ól szóló
értekezéseket tekintve. Kate Millett Sexual Politics (1970), Norman Mailer A szex foglya (1971), Ger-
maine Greer A kasztrált nő (1971) és Erica Jong Rettegés a repüléstől (1973) című könyve (amely eb-
ben a kötetben annak az utazási irodás nőnek az éjjeli szekr ényén hever, akit a főhős csúnyán helyben-
hagy) mind a szexuális forr adalomr a vonatkozó összegző kinyilatkoztatás volt. A kor faji, politikai,
társadalmi és hadi kérdései mind szer epelnek Bukowskinál is. A benzinfog yasztás szabályozásának
terve kapcsán az 1974. január i 18-án megjelent cikkben azt írta:
„Az amer ikaiak olyan régó ta csalnak és hazudnak, mor álisan annyir a romlottak lettek a televízió s
humor istáknak köszönhetően, hogy nem is értem, miért nem jött még el az igazság, és miért nincs
még az utcáinknak és a főútjainknak kínai neve. Minket – mag ukat és eng em – nem a leleményessé-
günk, az ösztöneink, a lelkünk vagy a bátorság unk mentettek meg eddig, hanem az atomkészletünk.”
Egy másik cikkben pedig azt taglalta: „Ki gondolta volna, hogy az arabok és az ő olaj-monopol-
helyzetük azt eredményezi, hogy itt tömeg esen bocsátják el az ember eket?”
Az a történet, amelynek főhőse Robert Grissom, és amely a kormány meg a forr adalmár ok harcát
jeleníti meg egy apokaliptikus Amer ikában, Cormack McCarthy közelmúltban megjelent kötetében,
Az útban köszön vissza. Grissom sokban hasonlít írójár a: Mahlert és Sztravinszkijt hallg at, mag ának
való, és írásai miatt megg yűlt a baja a hatóság okkal. Ez nyilvánvalóan utalás az 1968-as időszakr a,
amikor az FBI nyomozni kezdett Bukowski után.
A Smoke Signals mag azinban egy 1982-ben megjelent cikkében pedig egy másik kurr ens ügyr e re-
ag ált: Norman Mailer szer epvállalásár a Jack Abbot ügyében, amit szellemesen írt meg.[17]
Bukowski utánozhatatlan stílusban számolt be a hatvanas és hetvenes évek ellenkultúr ájának törté-
néseir ől, és bizonyos értelemben visszatekintve a harmincas-negyvenes évekbeli, első „hippinek” tar-
totta mag át. Bukowski megvédte a hippiket kiadójának, Jon Webbnek sor ozatos támadásaitól. „Miért
ne növeszthetné meg az ember a haját, és szívhatna egy kis füvet? Miért nem lazulhatna le, és vehetne
minden egyes pillanatot csodálatos ajándéknak? Én a Bomba feltalálása előtt pont ilyen voltam. Én
már a hippik előtt „hip” voltam – ha az embernek meg kell halnia, minek halmozzon fel haszontalan
javakat?” A II. világhábor úban pedig pacifista volt:
„Hábor úellenes voltam akkor, amikor mindenki a hábor út pártolta. Nem tudtam eldönteni, hogy
melyik a jó hábor ú, és melyik a rossz – azó ta sem tudom. Már akkor hippi voltam, amikor még
nem voltak hippik; már akkor beat voltam, amikor a beatköltők még sehol nem voltak.
Egyszemélyes tiltakozó felvonulás voltam.
Úgy matattam a föld alatt, mint egy vak vakond, amikor még más vakondok nem léteztek.
Ezért nem tudtam később a nézőpontomon változtatni. Mert már mindenen rég túl voltam. Ami-
kor például Tim Lear y azt javasolta, hogy „szakadjunk ki” a társadalomból, huszonö t évvel azután,
hogy kiszakadtam, hát, nem tudtam lázba jönni. Lear y nagy „kiszakadása” az volt, hogy otthagyta
professzor i állását, hol is, talán a Harvardon?
Én voltam az underg round, amikor még nem is létezett underg round.”
Ez a hozzáállás jelenik meg abban a történetben, amikor ideg esítő kollég ája kérdezg eti őt az ellen
kultúr a képviselőir ől alkotott véleményér ől, és kider ül, hogy ő jóval elfog adóbb velük kapcsolatban.
Persze, ahogy fentebb láttuk, ez nem azt jelenti, hogy Bukowski ne fog almazott volna meg kritikát a
fiatalok mozg almával szemben. Ahogy Darlene Fife-éknak írt leveléből is kider ül, nem értett egyet „a
hippi romantikával, ami tönkr eteszi az olyan újság okat, mint például a Berkeley Tribe”, és talán jobb
szer ette volna, ha a nagy „békébe és szer etetbe” némi Realitätsprinzip, egy kis német keménység és
tartás is veg yül. Csakúgy, mint Robert Grissom, Bukowski a kultur ális szembenállás egyik oldalával
sem tudott teljesen azonosulni. Elutasította az amer ikai társadalom konformitását, ugyanakkor szkep-
tikus mar adt azzal kapcsolatban is, hogy az ellenkultúr a képviselőinek siker ül-e felforg atniuk azt.
Az Egy vén kujon feljegyzéseinek köszönhetően Bukowskinak lehetőség e nyílt arra is, hogy vég ig-
tekintsen élete történésein egészen a gyer ekkor ától kezdve, és alig leplezett önéletr ajzi fikció vá
transzformálja azokat. A sor ozat egyfajta kulcsr eg énnyé nőtt, amelyben Bukowski életének különbö-
ző fejezetei többféle módon elevenednek meg. Nyomasztó gyermekkor a megjelenik például a 13 éves
fiú, Pete történetében, akinek „szig or ú szülei” vannak. A vég én a történet a fantázia világ ába fordul át,
és erőszakos szülei elnyer ik méltó és borzasztó büntetésüket. Egy másik cikkében Bukowski interjút
készít kiadójával, Jon Webb-bel, a könyvkészítés művészetér ől beszél vele, és feleség ével, Gypsy
Lou-val, akik a The Outsider mag azint adták ki, illetve Bukowski It Catches My Heart in Its Hands
(1963) című kötetét. Megint egy másikban New Orleans-i útját meséli el, ahová vonattal utazik, szin-
tén azért, hogy szerkesztőivel találkozzon, és Crucifix in a Deathhand (1965) című verseskötetén dol-
gozzon velük. Aztán ott van a lányával a teng erparton játszódó sztor i, amely elég sok mindent össze-
sűr ít életének 52. évér ől: válását Frances Smithtől, a köztük lévő feszültség et, lánya, Mar ina iránt ér-
zett szer etetét és azt a küzdelmet, hogy megtalálja az egyensúlyt az önpusztítás és a kreativitás, a sze-
retet és a gyűlölet között. A gyors narr áció, a perg ő dialóg usok és a tömör leíró stílus szívbemarko-
lóan jeleníti meg az apa és lánya közti szer etetteljes kapcsolatot, miközben a felnőttek erőszakos és
ronda világ a veszélyezteti a homokvár at, amit a kislány épített, és ami egyben a tör ékeny, ártatlan
gyermeki létet is szimbolizálja.
Egy szer elmi hár omszög is megelevenedik az egyik történetben, amelynek egyik szer eplője egy
volt bar átnője, Lind King, aki itt „Patr iciaként” tűnik fel egy, az Olympic Auditor iumban megr ende-
zett bokszmeccsen. 1973 júliusában Bukowski Linda Kingg el ment el Utah-ba, ahol eltévedt egy erdő-
ben, amir ől viccesen számol be ebben a kötetben. Ugyanez a kir ándulás szer epel a Nőkben is, de ott
hiányoznak belőle olyan kiemelkedő részek, melyben a mókusokkal való találkozásár ól beszél, ami
annyir a megérintette őt, hogy vég ül elállt öng yilkosság i szándékától.
Felo lvasóestjeinek köszönhető egyr e nag yobb népszer űség ét a detr oiti útjár ól szóló humor os le-
írásban örökíti meg, idősebb kor ár ól pedig Barátom, a szerencsejátékos című írásában számol be,
ami egyben elmeséli a Törzsvendég című film keletkezésének történetét is. Bukowski ekkor már 65
éves, és hirtelen felfedezi őt mag ának Hollywood (aminek 1987-es, Hollywood című szatir ikus reg é-
nyével állít emléket). A történet másik két főszer eplője Barbet Schroeder filmr endező („Jean Saso-
on”) és Bukowski feleség e, Linda Lee Beighle („Cristina”).
1983 januárjától 1984 december éig Bukowski a High Times mag azinban jelentette meg az Egy vén
kujon feljegyzéseit. A Barátom, a szerencsejátékos című történet mellett egy sor lendületes afor izmát
is írt Ecce Hetero címmel. Csakúgy, mint La Rochefoucauld, Nietzsche (a cím egyébként Nietzsche
Ecce Homo című könyvér e utal) és E. M. Cio r an, Bukowski is nagy rajong ója volt a műfajnak, aminek
bizonyítékát életműve több fejezetében is megtalálhatjuk. Az Egy vén kujon feljegyzéseiben ezek közül
néhány kiemelkedő mondat: „A különbség az Élet és a Művészet közt az, hogy a Művészet sokkal elvi-
selhetőbb” (ami var iáció Nietzsche azon mondásár a, mely szer int: „A Művészet azért van, hogy ne
pusztuljunk bele az Igazságba.”); „Szívesebben hallg atok meg egy történetet egy élő amer ikai csöves-
ről, mint egy halott gör ög istenr ől” „Semmi sem unalmasabb az igazságnál”; „A kiegyensúlyozott
egyén elmebeteg”; „Szexelni nem más, mint dalolászva seggbe rúgni a halált”; „Az entellektüel az,
aki egy egyszer ű dolg ot bonyolult módon mond el, a művész pedig az, aki egy bonyolult dolg ot egy-
szer űen mond el.” További Bukowski-féle bölcseletek: „Az a probléma a nőkkel, hogy ők a problé-
ma.” „Jobban szer etem a kutyákat az ember eknél, a macskákat a kutyáknál, de leginkább mag amat
szer etem, amint részeg en, alsóg atyában nézek ki az ablakon.” A High Times mag azinban tehát tetten
érhető volt az afor izma mint műfaj iránti rajong ása.
Az Egy vén kujon feljegyzései – a kötet és a sor ozat akkor még össze nem gyűjtött dar abjai – nagy
hatással voltak más művészekr e is. A fiatal Tom Waitsr e például, aki előszer etettel olvasta írásait.
„Úgy voltam vele, hogy ez fantasztikus... Itt van ez az ürge, aki az évszázad írója, közben meg ilyen
ismer etlen lapokban jelennek meg az írásai – ami persze költői és hibátlan volt. És így sokkal inkább
az is volt az ember érzése, hogy tényleg felfedezte őt – hogy nem tálcán kínálták neki, hanem utána
kellett járni, fel kellett őt kutatni.”[18]
Raymond Carver életr ajzírója egyszer megjeg yezte: „Az Open Cityben, a vár os alternatív mag azin-
jában volt egy heti rendszer ességg el jelentkező cikksor ozat Egy vén kujon feljegyzései címmel, amit
Charles Bukowski, egy akkor középkor ú postai alkalmazott és kevéssé ismert költő írt. Raynek annyi-
ra megtetszett Dél-Kalifornia, hogy úgy gondolta, ott fog letelepedni.” Carver azt mondta, hogy Bu-
kowski „a példaképe” volt. Bukowski „új zsurnalizmusa” kreatív módon és nagy képzelőerővel hasz-
nálta saját géniuszát arra, hogy inspir álja és sokkolja az olvasóit, hogy újfajta kapcsolatot ter emtse-
nek a makacs valóságg al. És biztos vag yok abban, hogy több mint negyven évvel a Vén kujon meg-
születése után is a mű megtalálja a rajong óit azok között, akik alternatívát ker esnek arra, amit még
ma is amer ikai kultúr ának neveznek.
David Stephen Calonne az alábbi köteteket jegyzi: William Saroyan: My Real Work Is Being, The
Colossus of Armenia: G. I. Gurdjieff and Henry Miller, Bebop Buddhist Ecstasy: Saroyans Influence
on Kerouac and the Beats with an Introduction by Lawrence Ferlinghetti (San Francisco: Sore Dove
Press, 2010). Ő szerkesztette a Charles Bukowski: Sunlight Here I Am/Interviews & Encounters 1963-
1993 című kötetet, a City Lights kiadónál pedig a Portions from a Wine-Stained Notebook: Uncollec-
ted Stories and Essays, 1944-1990 (2008) és az Absence of the Hero című gyűjteményeket.
Előadásokat tartott Pár izsban és számos egyetemen, többek közt a UCLA-n, a Chicag ói Egyetemen,
a Pennsylvaniai Egyetemen, a Columbia Egyetemen, a UC Berkeley-n, továbbá a Fir enzei Eur ópai
Egyetemi Intézetben, a Londoni Egyetemen, a Harvardon és Oxfordban. Tanított Austinban a Texasi
Egyetemen és a Michig ani Egyetemen. 2009 tavaszán William Sar oyanr ól tartott szeminár iumot a
Chicag ói Egyetemen. Jelenleg a Kelet-michig ani Egyetemen tanít.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Az Egy én kujon további feljegyzéseit hosszas előkészületi munka előzte meg – csakúgy, mint a
Sunlight Here I Am: Interviews & Encounters 1963-1993 című Bukowski-interjúkötetet és a két, ko-
rábban általam szerkesztett, City Lights-nál kiadott válog atást, a Portions from a Wine-Stained Note-
book-ot és az Absence of the Hero-t. Még a ‘90-es években kaptam Jamie Borantól egy Bukowski-an-
tológ iát, amelyet a Los Angeles Free Press számár a állított össze. Ez volt az egyik katalizátor a annak,
hogy nekiálltam, és tizenö t éven át kutattam addig kiadatlan Bukowski-írásokat. Az Egy vén kujon fel-
jegyzései cikksor ozat egy részét beleszerkesztettem a Portions-be és az Absence-be, de időközben vi-
lág ossá vált számomr a, hogy reng eteg ismer etlen, de csodálatos története, esszéje, interjúja, képr eg é-
nye, verse és afor izmája mar adt még. A City Lights munkatársa, Garr ett Caples – aki T. S. Elio thoz
hasonlóan költő és szerkesztő is egyben – osztotta lelkesedésemet. Úgy képzelte el, hogy ez a kötet a
hír es első gyűjtemény, az Egy vén kujon feljegyzései folytatása lenne, és ezúton szer etném megkö-
szönni neki azt az elhivatott munkát, amit beletett ebbe a projektbe, főleg hogy ezzel párhuzamosan a
mérföldkőnek számító Philip Lamantia-köteten is dolg ozott. Szer etném megköszönni a támog atást az
Ann Arbor-i Michig ani Egyetem Labadie Kollekció ja vezetőjének, Julie Herr adának. Reng eteg órát
töltöttem el abban a hetedik emeleti ter emben, miközben az anarchista irodalom kincsesbányájában
kutakodtam. Köszönet jár Rog er Myersnek az Arizonai Egyetem könyvtár osának és Ed Fieldsnek, a
Santa Barbar a-i Kaliforniai Egyetem könyvtár osának. Köszönet Scott Harr isonnak, a San Franciscó-i
Abandoned Planet könyvesbolt egykor i tulajdonosának az információ ért John Bryanr ől, és Al Fog el-
nek, amiért rendelkezésemr e bocsátotta Norman Mailerr el folytatott levelezését. Hálával tartozom
Roninak, a németo rszág i Charles Bukowski Gesellschaft vezetőjének, a Society kiadásában megjele-
nő, Bukowskit kutató és feldolg ozó Jahrbücher című rag yog ó sor ozat szerkesztőjének. Roni volt az,
aki az utolsó pillanatban felhívta a fig yelmemet arra, hogy Michael Montfortnak van egy fenomenális
fotója Bukowskir ól, ami vég ül fel is ker ült a bor ítór a.[19] Köszönet és hála Daisy Montfortnak az en-
gedélyért. Mint mindig, most is mindent köszönök Mar ia Beye-nek. Muchas gracias Abel Debr ittó-
nak, az élő Bukowski-enciklopédiának. Továbbá 90 éves apámnak, Pierre Calonne-nak, aki az elmúlt
évben megmutatta nekem, mit is jelent az a szó, hogy bátorság. Édesanyámnak, a néhai Mar iamnek.
Testvér emnek, Arielnek és feleség ének, Patnek; unokaö cséimnek, Alexandernek, Nicholasnek és Mi-
chaelnek. Hatalmas köszönet E. M. Cio r annek kitartó támog atásáért és a lelkesítésért. És vég ül hála és
köszönet Linda Lee Bukowskinak, akivel először 2010 október ében volt szer encsém találkozni a San
Mar inó-i Huntington Könyvtár Charles Bukowskit ünneplő Charles Bukowski: Poet on the Edge elne-
vezésű rendezvényén, és akinek lankadatlan energ iája és szenvedélye azó ta is inspir ál. Köszönöm,
Linda.
JEGYZETEK
[1] Val ószínűl eg utal ás Thomas Wolfe You Can’t Go Home Again című műv ére. (A ford.)
[2] A „Buke”-ot ugyanúgy ejtjük, mint a „puke-ot”, ami ped ig hányást jel ent. (A ford.)
[3] Amerik ai színész, író, humorista (1903-2003)
[4] Amerik ai kosárl abd ázó (1936-1999), aki saját áll ítása szerint több mint húszezer nőv el létesített szex uál is kapcsol atot. (A ford.)
[5] Mindk etten vil ágb ajnok nehézsúl yú bokszol ok voltak. (A ford.)
[6] Burning in Water, Drowning in Flame című versesk ötete. (A ford.)
[7] Jack Abb ott egy amerik ai rab volt, aki a börtönb ől lev el ek et írt Norman Mail ernek a fegyintézetb en elszenv ed ett brutál is tapaszta-
latairól. Mail er támog atta őt feltétel es szab adl ábra hel yezéséb en, és 1981-ben megjel entették a kötetét, In the Belly of the Bea st
(kb. A fenev ad gyomráb an) címmel. Ám szab ad ul ása (és a könyv megjel enése) után nem sokk al Abb ott megö lt egy pincért. Újra
börtönb e zárták, és életfogytigl ant kapott.
[8] Kb.: Az üvöltő szív. Istenk irályság. A véres kard. (A ford.)
[9] Will iam Penn Adair „Will” Rog ers (1879-1935): amerik ai humorista, kab aré-, színházi- és filmszínész. (A ford.)
[10] Geo rg e Herman „Babe” Ruth Jr. (1895-1948) leg end ás amerik ai baseb alljáték os. (A ford.)
[11] Két egymást köv ető futamb an a nyerőt megtippelni. (A ford.)
[12] Egy napon, hat futamb an megtippelni a nyerőt. (A ford.)
[13] Buk owsk in kív ül a beatk öltőkre és Henry Mill erre is nagy hatással volt Dosztojevszk ij.
[14] Buk owsk i munk ái számos erotik us irod almi antol óg iáb an megjel entek. Péld ául: Fetish: An Anth ology of Fetish Fictio n, (New York:
Four Walls Eight Wind ows, 1998), „Love for $17.50”, 23-28 o.; Love Is Strange, (Lond on: Ind ig o, 1998), „The Copul ating Mermaid
of Venice, Cal ifornia”, 143-153 o.; The Best American Erotic Poems: From 1800 to the Present, (New York: Scribner Poetry, 2008),
„Hunk of Rock”, 67-74. o.
[15] Szövetség i Nyomozó Irod a – #140-35907-es számú akta, 1957-1970. Henry Charles Bukowski, Jr. (a.k.a. „Charles Bukowski”).
[16] Buk owsk i, Tales of Ord in ary Madn ess (San Francisco: City Lights, 1983), 77-82. o. Az ered eti Erectio ns, Ejaculatio ns and Other
Tales of Ord in ary Madn ess című kötetet két külön könyvként jelentették meg később: The Most Beautiful Woman in Town (San
Francisco: City Lights, 1983), és: Tales of Ord in ary Madn ess (San Francisco: City Lights, 1983).
[17] Mail er rajong ott Buk owsk i költészetéért. Egy lev élb en azt írta Al Fog elnek, hogy „úgy köpi ki a szav ak at, mintha szög ek lenné-
nek”. (Személ yes forrás – Al Fogeltől, 2010. júl ius 19.) Hank Chinask i ped ig azt mondja „Victor Normanról” (Mail erről) a Holly-
woodb an: „Legjobb an azt bírtam benne, hogy nem tartott a feministáktól. Ő volt a nyers férfiasság egyik utolsó véd elmezője az
USA-ban. A dolg okhoz való hozzááll ása tök ös pasasra vall ott. Nem voltam mind entől oda, amit irod al om címen termelt, de hát
ugyanezt mag amról is elmondhatom.” Lásd: Charl es Buk owsk i: Hollywood (ford.: Vizi Katal in, 145. o., Cartaphil us, 2008). A két író
a Törzsvend ég című film készítésének idején tal álk ozott egymással a hollywood i Chateau Marmont hotelb en.
[18] Barry Hosk yns: Lowsid e of the Road: A Life of Tom Waits (New York: Broadway Boo ks, 2009), 73. o.
Tom Waits „diamonds on my windshield, tears from heav en” kezd etű verse a The Sunset Palms Hotel nevű mag azinb an Buk owsk i
rajzaiv al ill usztrálv a jel ent meg. (1974. tav asz, 4. szám)
[19] Az ered eti kiadás borítóján egy, Buk owksiról készült fotó szerepel, amin cig arettáv al a szájáb an, a kocsija abl ak án kik önyök ölv e
vezet. (A ford.)
TARTALOM
FORRÁSOK
UTÓSZÓ
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
JEGYZETEK