Falus György

Végrendelet családirtásra

Idegenforgalmi Propaganda
és Kiadó Vállalat
ISSN: 0238-7840
ISBN: 963 316 261 0
Felelős kiadó: Fazekas István vezérigazgató
Szaklektor: Lasz György
Szerkesztő: Moldován Tamás
Borító: Sz. Bodnár Éva
Kiadja: az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat,
a WTO társult tagja
Szedte: TÁRKI

89-1198 – Dabasi Nyomda, Budapest-Dabas

Felelős vezető Bálint Csaba igazgató
 1.

A David Wood-villa sztorija

Négy napja még tombolt a tengerparti nyár. A nyaralók ellepték a partot, a hot-dog és
jégkrémárusok egymást túlkiabálva kacsáztak háromkerekűjükön a tömegben. Fiatal
daliák behúzott hassal, kommersz mosollyal tiporták a színes napernyők alá húzódott
hölgyek szívét. Southportban, különösen amióta ilyen frekventált hely lett az elmúlt
másfél évtized alatt, gombamódra szaporodtak el a könnyű zsákmányra vadászó ifjú
titánok. A társasági hölgyek már az első napsütésre kirajzottak a homokfövényre és csak a
csontig hatoló nyirkos tengeri szél zavarta vissza őket a nem messzi Liverpoolba,
Manchesterbe vagy a távolabbi Birminghambe és Londonba. Az asszonyok többnyire
egyedül érkeztek, de már az első nap ujjongva fedezték fel tavaly óta nem látott kedves
barátnőiket, így az otthon maradt férjeknek kevés okuk volt a nyugtalanságra. A nyári
flört, a szerelem ellen a barátnők vigyázó szeme őrködött a harmonikus polgári családra.
David Wood viktoriánus lelke hevesen tiltakozott mindenfajta szabadosság ellen.
Városszéli villája, a boldog emlékezetű királynő korának stílusjegyeivel és tömör
vaskapujával állta útját a parti szabadosságnak. Aki rátette kezét az oroszlánmancs
formájú hatalmas kilincsre, lelkében is kiszikkadt. Senki sem időzött szívesen Mr. Wood
barátságtalan házában. Pedig az öreg távolról sem volt olyan harapós, mint a híre. Merev
volt, konzervatív és ha nagy néha nem kínozta a fekélye és az isiásza, akkor tudott nyájas
is lenni. Főként az idegenekkel bánt megkülönböztetett udvariassággal. Kényes volt a
szóbeszédre és arra, hogy tiszteljék ismeretlenül is.
Öt esztendeje lakott a városban, de még senkit sem fogadott. Egyébként is megvetette a
civileket. Az anyaországi angolokat pedig különösképpen. Nyápicok és pénzéhesek. Már
fiatal korában is mélységesen lenézett mindenkit, aki polgári foglalkozást űzött, pedig
maga is kereskedő szülők házában látta meg a napvilágot
Hampsteadben, London egykori elegáns negyedében. A diplomatákat még csak
becsülte valamennyire. A brit oroszlánt képviselték a nagyvilágban, azt az oroszlánt,
amelyiknek még mindegyik foga ép volt. Amíg Alexandriában élt, gyakori vendége volt a
katonai attasé és az oda akkreditált katonai tanácsadók is felkeresték. Közös múltjuk miatt
kedvelte őket, hisz El Alamein valamennyiük életében jelentős állomás volt. Már mint
nyugalmazott ezredes, 1963-ban a nagy államosítások kezdetén mondott búcsút a Földközi
tengernek és Dar-es-Salaamban az Indiai Óceán partján telepedett le. Tanzánia azért is
vonzotta Woodot, mert egykori elöljárója, Price tábornok, akinek a háború utolsó
napjaiban egy fáradt golyó fúródott a gerincébe és így tolószékbe kényszerült, még
idejekorán az egyik legnagyobb szafari managere lett. Évek óta csalogatta Woodot
Tanzániába, aki végül is rászánta magát a költözködésre. Egy dologra azonban egyikőjük
sem számított. Időközben derekasan megöregedtek, besavanyodtak, s a régi kedves
emlékek csak pillanatokra tudták felejtetni velük kínzó nyavalyáikat, így aztán a boldog
egymásra találás nemsokára csöndes gyűlöletté fajult, aminek csak Price halála vetett
véget. Wood pillanatok alatt a felére zsugorodott, úgy megrémítette volt parancsnoka
halála. Nem is maradt tovább Tanzániában, jobb híján hazautazott Angliába. Megvette a
leglehetetlenebb külsejű ódon házat Southportban, az ír tenger partján, és úgy gondolta,
hogy végleg bezárja maga mögött a nehéz vaskaput. Sokszor gondolt arra, különösen az
utóbbi időkben, hogy jobb lett volna hősi halált halnia El Alameinnél. Mennyi mindentől
kímélte volna meg az élet, ha akkor ő is bent ég abban az aknára futott tankban! De akkor
még szeretett élni és a lábai sem hagyták oly könnyen cserben, mint most. Futott, mint egy
eszeveszett az első arab településig, ahol megvárta az egyik arra vezényelt amerikai
ezredet. Hozzájuk csatlakozva jutott vissza aztán a sajátjaihoz és velük harcolt a végső
győzelemig.
A háború után ismerkedett meg Frau Sinjennel, Rommel egyik őrnagyának szőke és
világos szemekkel mosolygó özvegyével és kétéves, hisztérikusan sivalkodó kisfiával.
Wood ezredesnek egy teljes esztendeig kellett várnia kormánya engedélyére, hogy
feleségül vehesse Sabinát. Végül is egybekeltek és élték a győztesek kétes dicsőségű,
gondtalan életét. Woodból azidőtájt ütközött ki a kereskedői vér, és bár szíve mélyén
megvetette, mégis sikeresen vezette a felesége nevén bejegyzett bőrexportot. Sabina ügyes
asszonynak bizonyult. Elsősorban az NSZK-nak adta el a félkész terméket, így komoly
hasznát vehette felesége kapcsolatainak.
A „villámszerelem” hamarosan szoros elszámolású kapcsolattá alakult át. Sabina
asszony mérhetetlenül unatkozott e házasságban. Kezdetben még vigasztalta a tudat, hogy
ő az angol kolonia „femme fatal”-ja, később azonban, miután kisfiát Pault Wood
örökbefogadta, lelépett egy holland diplomatával. A válást szokatlanul csendben és
meglehetősen sietve intézték el a hölgy távollétében, a kiszolgált ezredes pedig ismét
egyedül maradt egy emlékbe hagyott hatéves izgága kisfiúval. Nyakába szakadt az üzlet
minden gondja. A gyerek egyre nevelhetetlenebbnek bizonyult, s ez mindinkább felőrölte
Wood egészségét, gyomorsüllyedés, fekély, majd krónikus epegyulladás kínozta és
elviselhetetlenül gyötörte a magány. Nem Sabina hiányzott, csak valaki, aki gondját viseli
és átvállalja a kis Paul nevelését. Kate – Bloom tiszteletes lánya –, aki frissen áttelepült
tanítónő volt és csak azért jött Alexandriába, hogy apja missziós hivatalát megszervezze,
felajánlotta Woodnak a segítségét. Kezdetben Wood tartózkodó és bizalmatlan volt,
visszautasította Kate ajánlatát. A kényszerűség azonban megérkezett a házhoz, lánykérés
lett a dologból. Mr. Bloom természetesen megtiszteltetésnek tartotta, hogy Wood
ezredesné lehet a lányából. Woodot azonban a lány habozás nélküli igenje hatotta meg.
Kate valóban szívvel-lélekkel vezette Wood ügyes-bajos dolgait, otthont teremtett
lakásából és birkatürelemmel nevelte Pault. Wood boldogabb volt, mint valaha is el tudta
volna képzelni. Megnyugtató, harmonikus életet élt egy nálánál lényegesen fiatalabb
teremtéssel, akinek a szerelme két aranyhajú kislánnyal ajándékozta meg. Még Pault is
sikerült megszelídítenie. Ragaszkodott kislányaihoz, Maryhez és Judyhoz, de a tanulás
terén bajok voltak. Wood katonai jövőt szánt mostohafiának, de a fiúnak semmihez sem
volt igazán nagy kedve. Sebaj! A Wood név elég garancia akár Kairóban, akár Oxfordban
vagy Cambridge-ben, hogy közepes képességekkel is felvegyék a gyereket – vigasztalta
magát Wood.
Hét évig tartott a felhőtlen boldogság. Ám Kate egy reggel magas lázzal ébredt, az
orvos előbb maláriát állapított meg, de végül kiderült, hogy medence- és
hashártyagyulladása van, az orvostudomány pedig felmondta a szolgálatot, rövid három
hét leforgása alatt Kate szervezete megadta magát a halálnak. Wood elviselhetetlen
fájdalmat érzett. Meggyűlölt mindent és mindenkit, még gyermekei sem tudták enyhíteni
gyötrelmeit. Ekkor kezdte egyre sűrűbben zaklatni Price a leveleivel, s unszolta, hogy
költözzön Tanzániába. A többit már tudjuk. Tanzánia után Southport következett és itt
talán már véget is érhetett volna Mr. Wood hányattatásokkal terhes élete, hacsak…, de
kezdjük az elején, azaz ma…

Június 24. Szombat délelőtt 11 óra.

David Wood kifogástalanul szabott galambszürke öltönyében csaknem elveszett a
csíkos huzatú, öblös berger-fotelban, ami, mint csaknem minden ebben a házban, egy
kissé gigantikusnak hatott a háziúr méreteihez képest. Az ezredes kicsi volt és törékeny,
arca beesett, de ránctalan. A bőre úgy feszült a pofacsontján, szinte félő volt, elpattan.
Kitágult hajszálerei lila foltokká erősödtek arcán a néma fájdalomtól. Vízkék szemét csak
résnyire nyitotta és érezte, nem sokáig tud már uralkodni magán.
– Doktor White úgy viselkedik, mintha szívességet tenne azzal, hogy eljön hozzám.
Már több mint egy órája tudja, hogy várom. Kezd nagyon elszemtelenedni ez az ember.
Ennyi pénzért lehetne kicsit igyekvőbb is és, eh… – legyintett türelmetlenül a körülötte
serénykedő Simon Fellow fehér matlasszéban domborodó hatalmas háta felé.
– A rengeteg turista az oka, Uram – fordult meg az inas. –Óriási a forgalom a városban.
Szombat van. Ilyenkor sokkal nehezebb közlekedni. Erről jut eszembe. Még a szervizből
sem telefonáltak, pedig megígérték, hogy Mary kisasszony kocsiját délig hazahozzák.
Csak a bal első ajtót kellett polírozni egy tenyérnyi helyen.
– Mary kibírja, ha ezen a hétvégén itthon marad. Az utóbbi időben tele van
programmal. Már a cserepei sem érdeklik. Pedig milyen büszke volt még nem is olyan
régen arra, hogy jó sajtót kapott a kerámiáira. Most meg hálót fon a pók a kemencéjében.
Hol van már az a felcser? – csattant fel hirtelen és olyan agresszív lett a tekintete, hogy
Simon Fellow fekete arca is elhalványodott.
– Legyen türelemmel Uram. Nem tesz jót, ha idegesíti magát. Jön a doktor úr!
– Nem vagyok karonülő, hogy dajkamesékkel altasson el! – sziszegte Wood a
fájdalomtól elgyötörten. Meglazította nyakkendőjén a csomót, a gallér nyakát is
kigombolta. Eres, csontos, szeplős kezére meredt. – Ez lesz az emberből ha megvénül.
Maguk feketék még öregedni is szebben tudnak – mondta engesztelő hangon.
Simon már öt éve szolgált a Wood-házban, ismerte az öreg minden rigolyáját,
egyáltalán nem találta furcsának pillanatnyi hangulatváltozásait. Maga is sokat bajlódott a
gyomrával, így tudta mit jelent, ha az egyszer igazán elkezd fájni. Udvariasan mosolygott
a suta bókra és így igyekezett higgadt maradni. Tudta, ha Dr. White nem érkezik meg
perceken belül, Wood elveszíti a mértéket és annak csak ő vagy Paul láthatja kárát.
Idegesen hunyorgott a szárnyas üvegajtó felé, mely a teraszra nyílt. Minden neszre
felkapta a fejét. A várva várt fékcsikorgást hallva nesztelenül az ajtóhoz ment, kitárta a
szárnyakat, s ekkor már ropogott is a murva a doktor sietős léptei alatt.
Dr. White kissé puhány alkat volt, nem sokat adott a külsejére, néha még a gallérja is
piszkos volt. Haja gondozatlanul nőtte be a tarkóját, nyakkendőjén is foltok éktelenkedtek.
Egészében véve, első ránézésre senki sem gyanította volna, hogy a fürdő egyik
legkeresettebb orvosa. Nem lehetett több negyven évesnél, de a szeme alatt már jókora
táskát hizlalt a rendszeres esti whiskyzés és az álmatlanság. Amíg a lábát törölte a bejárati
ajtó előtt, lopva az órájára pislantott, majd mikor felmérte, hogy mennyit késett, óriási
gesztusokkal, harsány heherészéssel lódult a beteghez:
– Üdvözlöm Mr. Wood! Hogy szolgál, hogy szolgál…
– Magától aztán fel is fordulhat az ember! Hol a csudába csavargott ennyi ideig? Tudja,
hogy az engedélye nélkül még egy nyavalyás görcsoldót sem merek bevenni, ma pedig
már reggel óta kínoz a gyomrom. Reggelizni nem tudtam, csak egy kis keserű teát
erőltettem magamba.
– Talán éppen ez a baj – fontoskodott az orvos. – Még az egészséges embernek is fáj a
gyomra, ha üres. Legalább egy kis kekszet kellett volna ennie! Na nem baj! Most adok egy
injekciót, ettől megszűnnek a görcsök és talán egy kicsit aludni is tud tőle. De előbb
megmérem a vérnyomását, ez a hirtelen időváltozás mindannyiunkat megvisel.
Simon úgy totyogott az orvos körül, mintha attól tartott volna, hogy menten megáll az
élet a segítsége nélkül. Összehúzott szemekkel figyelte a vérnyomásmérő higanyszálát,
majd az orvosra pillantott, s szorongva várta az eredményt.
– Hát ez bizony kicsit több, mint szeretném. De azért nem veszélyes. No, akkor most
jöhet a fájdalomcsillapító, aztán már itt se vagyok. Szörnyű, hogy milyen nehéz innen
bevergődni a városba! Kettőre pedig Mrs. Fintch vár, lázas a kis Ken. Ő maga megint a
kilencedik hónapban van. Minden órában szülhet.
– Ide figyeljen Mr. White. Mélységesen együttérzek Mrs. Fintch-hel és a kis Kennel, de
engedje meg, hogy én csak a saját bajommal foglalkozzam. Hosszú még a nap és nekem
sok dolgom van hátra. Családi összejövetelt tartok. Nem bánom, most menjen ahová akar,
de kérem, hogy este jöjjön vissza. Szükségem lesz magára. Hátha ismét fájni fog… és
egyébként is. Ebben a korban már megnyugtatóbb, ha az orvos a házban van. Okvetlen
elvárom estére. Kilenc felé Paul majd magáért megy. Rendben?
– Ahogy óhajtja, Uram.
Amikor az öreg látta, hogy uralkodik a doktor felett, negnyugodott. Intett Simonnak,
hogy menjen ki, majd utána szólt:
– Szükségem lesz magára, maradjon a közelemben!
Az inas kiment, az öreg ismét a doktorhoz fordult:
– Ezért lettem rosszul – mondotta és a zsebéből egy levelet vett ki, majd átadta az
orvosnak: – Olvassa!
Az orvos szétbontotta és olvasni kezdte:
– Hangosan! – szólt rá keményen Wood.
– „Ön halálba kergette az apámat. Engem erkölcsileg és anyagilag is tönkre tett. Ezért
fizetnie kell! Ma éjfélig eljövök magához. Átad kétszázezer fontot, amivel apámat és
engem megkárosított. Ha nem tesz eleget a felszólításnak, akkor mindazért ami Önt és
családját napokon belül éri, személyében felelős. Sem ügyvéddel, sem más személlyel
nem vagyok hajlandó tárgyalni. Vagy Ön fizet, vagy én! Ray Kennedy.” – Az orvos
leengedte a karját és hitetlenül nézett Mr. Woodra. – Mit jelent ez, Uram?
– Megfenyegettek! Ezért kerültem ilyen rossz idegállapotba. Leszámolok ezzel az
emberrel – acsarkodott mérgesen.
– Hívja a rendőrséget! Azok megvédik majd! Ez zsarolás! – folytatta kérlelve az orvos.
– Magát hívom! Remélem, nem fél? Meg tudom magam védeni, mindenkivel szemben.
A brit hadsereg ezredese vagyok. Egyben megtiltom, hogy bárkinek is szóljon erről az
ügyről. Mindezt azért mondtam el, mert nem akartam, hogy olyan tévhitben éljen, mintha
komoly bajom lenne. Megértett, doktor?
– Ahogy óhajtja, Uram! De miért fenyegeti ez az ember?
– Simon! – kiabált az öreg, mintha nem is hallotta volna az orvos kérdését.
Simon megjelent az ajtóban, a fotel mellé lépett.
– Vezessen a szobámba! – parancsolta Wood, de még az orvos felé fordult:
– Egy szót sem! Senkinek! Megértett?
Az öreg reszkető inakkal igyekezett kijutni a fotelből, vonalszerű ajkai szinte eltűntek
az utálattól, amikor a hirtelen ott termett Simon, félkézzel, mint egy fészkéből kiesett
madárkát, talpra állította. Nem is az inasra haragudott, inkább a sorsra, amely ilyen csúfot
űzött vele, az egykori ezredessel.
– Aztán pontos legyen, nem szeretnék magára várni! – szólt az orvos után, de a hangja
távolról sem volt olyan szigorú, mint szerette volna. Igyekezett minél előbb eltűnni a
hatalmas hallból a könyvtár megnyugtatóan zsúfolt ismerősségébe. Az utóbbi időben oda
vitette az egyik heverőt, hogy délután, az ebéd utáni sziesztára ne kelljen felkapaszkodnia
az emeleti hálóba. Megesett és egyre gyakrabban, hogy az éjszakát is ott töltötte. A
könyvtár lett lassan az igazi otthona. Mindenki számára érdektelen volt az a rengeteg
hadtudománnyal foglalkozó könyv, az évtizedek alatt használhatatlanná vált falitérképek
és atlaszok serege, a tenisz és rugby díjak, valamint a család évszázadokra visszanyúló
almanachja. Még a telefont is kitette a szobából. Két hatalmas állólámpa és az íróasztalon
egy kis tábori olvasólámpa világította be a színházi kelléktárnak tűnő szobát. S ez a
nyomasztó környezet lopott nap mint nap egy kis örömet az életébe.
 – Bogaras, kiismerhetetlen öregúr – futott végig az orvos agyán és igyekezett minél
hamarább kint lenni a teraszon. Kis híján elütötte Maryt, aki bőrig ázva, vacogva futott be
a parkból.
– Helló doktor! Hogy van apa? Reggel nagyon savanyú volt! Igazán kitalálhatna valami
jobb gyógyszert, hogy elviselhetőbbek legyenek a reggelek. Szabályosan kiüldözi a
csendes agóniájával az embert a házból. Borzasztó látni, hogy szenved. Biztos benne,
hogy csak gyomorfekélye van?
– Látom, teniszezni volt. Jobb időt is választhatott volna erre a célra. Egyébként, csak a
jóisten tudja, hogy mi baja lehet még édesapjának. Amíg nem megy be a kórházba
kivizsgáltatni magát, addig én csak sarlatánkodni tudok. Bízzunk benne, hogy semmi
komoly! Ja, majd elfelejtettem. Mrs. Millernek itt nyaral az unokaöccse, Londonban
jólmenő ügyvéd. Szép háza van Handonban, és mindössze harmincegy éves. Látta magát
kedden a Városi Sportcsarnokban a teniszversenyen és azóta nagyon érdeklődik a
kerámiái után. Mit mondjak neki?
– Csak nem maga a szerelmi postás?
– Szó sincs róla, csak tudja, ez komoly szándékú fiatalember. Biztosan magának is
rokonszenves lenne. Meg aztán talán Mr. Wood sem venné rossznéven, ha esetleg
meglátogatná magát.
– Maga nem ismeri az apámat! Kiutálná az első látogatáskor. Különben sem szeretem,
ha keríteni próbálnak nekem. Elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy tudjam, ki tetszik
nekem és ki nem.
– Bocsásson meg – mentegetődzött az orvos –, semmi körülmények között sem
szerettem volna megbántani, csak tudja, maga olyan bájos fiatal lány és úgy látom, hogy
nincs állandó partnere. Semmi másra nem gondoltam, csak, hát néha biztos jólesik az
embernek, ha van valaki, akivel le tud menni teniszezni vagy kirándulhat. De egy szót sem
szóltam, és kérem, az édesapjának ne is említse a dolgot. Egyébként is nagyon zaklatott. A
mai családi összejövetelre is meghívott, csupán azért, hogy kéznél legyek, ha valami
történne vele…
– A mai családi micsodára? – nézett rá meglepetten Mary.
– Valami ünnepségre, vagy nem tudom, hogy mire készülnek.
– Én sem – válaszolta értetlenül Mary. – Na, majd kiderül. De nem tartom fel doktor,
este úgyis találkozunk. Hányra jön?
– Kilenc körül Paul jön értem, akkortájt talán már itt lesznek a meghívottak is. De most
látom csak… – nézett a doktor hamiskásan a lányra – prímán áll az új frizurája. Gyanús!
Nagyon akar tetszeni valakinek…
– Magának doktor! Eddig nem vette észre?
A doktor elnevette magát és indult a kert felé. A teraszról visszaszólt:
– Viszontlátásra este!
– Meghívottak? – villant át Mary agyán és gyorsan sorolta magában a család
valamennyi születésnapját és egyéb dátumát, de egyik sem stimmelt.
– Milyen ünnep lesz ma? – kérdezte Cecíliát, aki egy óriási tálcán metszett poharakkal
lavírozott be a teraszajtón.
– Ünnep? Semmilyen. Mr. Wood egy-két vendéget hívott csupán. Levenné a
szivarkészletet a dohányzóasztalról? Oda tenném a tálcát. Szörnyű, hogy most verik szét a
konyhai vízvezetéket, amikor így zuhog az eső. Minden alkalommal bőrig ázik az ember,
mert csak a teraszon keresztül lehet bejönni. A szerelők minden bútort a másik bejárat elé
állítottak. Csak azt tudnám – dohogott megszakítás nélkül –, hogy szolgáljak fel vacsorát
este, ha minden tányérral meg kell kerülni a fél házat. A szerelők pedig csak hétfőn jönnek
vissza – hirtelen meglepetten nézte Maryt. – De ez a kisasszonyt úgysem érdekli.
– Kiket hívott meg apa? – idegesen dobbantott lábával Mary.
 Simon a könyvtárból jött ki és bár hallotta a kérdést, előbb a fotelban hagyott pléd után
nyúlt és a lány elé lépett:
– Ezt terítse magára a kisasszony, mert megfázik. Legalább addig, amíg átöltözik. Mr.
Wood most hívta meg estére a doktort, a többiek nevét a feleségem tudja.
Mary kíváncsian nézett Cecíliára, aki már sorolta is a neveket:
– Gladys Millert a férjével. Mr. Taylor jogtanácsos urat a feleségével. Itt lesz még Paul
úr, Ön és Mr. Wood. Nyolc emberre kell terítenem.
– Ezek szerint ma este megint itthon kell maradnom – biggyedt le Mary szája. – Paul
hazajött már?
– Épp most kínlódik a kertkapuval, ha jól látom – mondta Simon. – Majd megint
neghúzza a kocsi oldalát, mint kedden a kisasszonyét. Így nem lehet betolatni, nem tárja ki
rendesen a kaput!
– Az én kocsimat már hazahozták?
– Még nem telefonáltak a szervizből – válaszolta Simon, de egyre csak Paul kocsiját
bámulta – Talán ha a kisasszony megsürgetné.
– Oké, majd elintézem – szólt vissza, majd a takarót a feje fölé kapva Paul elé szaladt.
– Az Isten bocsássa meg nekem, de nagyon gyűlölöm Paul urat – suttogta Simon a
feleségének. – Kész büntetés egy ilyen gyerek. Mi lett volna, ha nekünk is ilyen
gyermeket adott volna az Isten?
– Látod, hogy el voltál keseredve, mert már nem lehetett gyerekünk – nyugtatta Cecilia.
Fityulája alá igazította vizes hajtincseit, majd a konyharuhával férje imponálóan széles
háta felé vágva, feje biccentésével kifelé mutatott. – Minél később találkozunk vele, annál
jobb…
– Nekem még fel kell vinnem a táskáját a szobába.
Simon az érkező Paul felé lépett, át akarta venni a táskát: – Uram!
– Köszönöm Simon, nincs szükségem magára. – Az ajtóban állva vizsgálta a szobát.
Nem szerette ezt a komor hangulatú, táncterem nagyságú helyiséget. Minden kínosan a
helyén, sehol egy porszem vagy egy nem oda való tárgy. A bútorok méretei pedig
egyenesen nyomasztóak. Ennyi pénzért sokkal hangulatosabban is be lehetett volna
rendezni ezt a várótermet – gondolta. Az a két Vedgewood váza a vitrin két oldalán olyan,
mint egy-egy ókori lelet. És ezek a hatalmas bergere fotelok! Az ember szinte elvész
bennük! A rózsafa asztalkára pedig egy hamutartó se fér. A galériára pillantva meglátta
szobája ajtaját. Ő mindig nyitva tartotta, most be volt zárva. Ez volt a házban az egyetlen
hely, ahol viszonylag jól érezte magát. Háttal állt a fénynek, így sziluettje jobban
kirajzolódott. Mary gyönyörködve képzelte maga elé mostohabátyja izmos, férfias alakját,
napbarnított feszes bőrét, éles arcívét, világító szürke szemét.
– Mint egy filmsztár – mélázott magában. Elégedetten mosolygott és kedvesen húzta
befelé az ajtóból.
– Mi újság a nagyvilágban? – dörgölődzött a férfihez, mint egy doromboló macska.
– Alig valami – húzta a szót Paul és várta, hogy Simon betegye maga mögött a szárnyas
ajtót. Hirtelen Mary felé fordult. Halkan suttogott, közben állkapcsán az izom idegesen
rángatózott: – Judy jelentkezett!
– Úristen! – kapta kezét Mary a szája elé – Mit akar?
– Ezer fontot. Sürgősen. Különben mindent elmond Apának.
– De honnan? – rémüldözött Mary. – Egy pennym sincs. Egyáltalán, mit mondott?
– Mindent tud rólunk! Rólad és rólam! Még azt is tudja, hogy White doktorral
összejátszottam és innen van pénzem.
– Ezt hogy tudhatta meg? – kérdezte remegve a lány.
– Londonban, a Sohóban összeakadt ezzel az alkoholista barommal. Olyan részeg volt,
alig állt a lábán. Kifecsegett mindent…
 – … hogy recepteket ad apa és más betegek nevére? Azt, hogy a morfiumot te
továbbadod? – kérdezte hirtelen a lány.
– Azt is.
– Ha ezt Apa megtudja, mind a kettőnket kitagad. Pedig, ha nem fizetünk, akkor beszél.
Neki végül is mindegy, honnan szerezzük a pénzt. Annyiban igaza van, hogy neki is élni
kell valamiből.
– Apától pedig egy vasra sem számíthat – legyintett Paul.
– De akkor honnan szerezzünk? Ezer font! Kész vagyon. Hogy képzeli mégis, hiszen
nem kaptam még meg az örökségem.
– Én pedig nem is kapok – válaszolt fanyarul Paul. – Túlságosan gyűlöl az öreg. Már
látni se szeret. Ezt persze kibírnám, de legalább élni hagyna.
– Te – ragadta meg ijedten Mary Paul karját attól félek, hogy apa máris tud valamit. Ma
estére idekérette Milleréket, Taylorékat, nekünk is itt kell maradni és dr. White is idejön.
Fél, hogy rosszul lesz megint. Neked kell a doktorért menni.
– Miért éppen ma este lenne rosszul?
– Mit tudom én! De nekem itt valami nem tetszik.
– Szerintem a végrendeletén akar változtatni.
– A végrendeletén? – döbbent meg Mary. – Ez őrület! Lehet, hogy engem is kizár
belőle? – ropogtatta idegesen ujjízületeit. Mindig ezt csinálta, amióta rájött, hogy ettől
kicsit lehiggad.
– Akkor ki kapná azt a rengeteg pénzt?
– Hogy kit zár ki vagy kit nem, azt nem tudom, de valami itt nincs rendben.
Mindenesetre az a legfontosabb, hogy Judynak befogjuk a száját.
– Te, doktor White nem adna kölcsön? Úgyis érte mész este – csillant fel Mary szeme.
– Próbáld meg! A pénz fele mindig az övé.
– Ugyan. A doktornak csak tartozásai vannak. Utoljára akkor volt pénze, amikor az
anyja leküldte tejért. Sokba kerülnek azok a hercig kis teenagerek. Különben sem adna.
Neked talán, de az sokba kerülne.
– Ostoba vicceid vannak – csattant fel a lány.
– Kérjél inkább Cecíliától – tanácsolta a fiú. – Olyan büszke arra, hogy születésed óta
nevel. Ha az érzelmeire hatsz, biztosan segít.
– Nem ad! – vágta rá határozottan Mary. – Amióta Judy elment, engem csak
kötelességből szeret. Olyan érzésem van néha, hogy sejt valamit.
– Ki van zárva – mondta Paul.
– Még mindig könnyes a szeme, ha Judyról esik szó – aggályoskodott Mary.
– Ezt csak bebeszéled magadnak. Mondd, amit tegnap átadtam neked, továbbítottad?
Hogy van, Apa? – fordult döbbent meglepetéssel a könyvtárajtóban feltűnt Wood felé. –
Hallottam, itt volt az orvos. Csak nincs valami komoly baj?
Az öreg mintha nem is hallotta volna a kérdést, Mary felé nyújtotta a karját, magához
vonta.
– Halló Apa, jobban vagy? – és sietős léptekkel bújt apjához.
– Igen, köszönöm kislányom. Nem láttad valahol a szarukeretes szemüvegem,
amelyiknek egyszer már letört a szára?
– Megkeresem – válaszolt szolgálatkészen Mary és felszaladt a galéria lépcsőjén.
– És te Paul, megtaláltad már Judyt? – fordult a fiú felé.
– Apa kérem, amióta szólt, én azóta keresem és kerestettem. De eddig még semmi
eredmény.
– Képzelem, hogy mennyire igyekszel – válaszolta gúnyosan Wood. – Amennyire
szerettétek egymást, el is tudom képzelni…
– De Apa, hogy mondhat ilyet! A húgom volt ő is.
 – Volt? Az még ma is! Különben nem a húgod. Annyi közöd van hozzá, mint hozzám.
Azzal a különbséggel, hogy én örökbefogadtalak…
– … és most már bánja, mint a kutya, amelyik hatot kölykedzett – nézett rá gyűlölettel
Paul.
Wood nyugalmat színlelve a zsebébe nyúlt és kivette a levelet, amelyet előzőleg az
orvosnak már megmutatott. Paul kezébe nyomta:
– Olvasd! Ezt is neked köszönhetem! Ma kaptam!
Paul végigfutotta a sorokat, majd összehajtotta és visszaadta. Hanyag lekicsinyléssel
szólalt meg:
– Ray Kennedy! Ez megbolondult! Milyen jogon követel ennyi pénzt? Ez egy korrekt
üzlet volt.
– Amit én kötöttem az apjával, az az volt! De amit te csináltál a hajókkal, az már nem –
emelte rá hideg tekintetét az öreg.
– Most nem ez a lényeg! Leszámolással fenyeget. Ezek szerint vagy megölné Apát,
vagy a család valamelyik más tagját. Remélem, szólt már a rendőrségnek.
– Nem! És nem is fogok! Nem ijedek meg egy fenyegető levéltől, amit egy taknyos ír –
válaszolta nyugalmat erőltetve Wood és a galérián lefelé jövő Maryhoz fordult: –
Megtaláltad, kislányom?
– A helyén volt, az ágyad mellett.
– De hiszen már egy hete itt lenn alszom a könyvtárszobában.
– Igen, de Cecilia mindig abban reménykedik, hogy visszamész a hálóba. Nem szereti,
ha itt alszol, attól fél, hogy ha korán kezd munkához a konyhában, akkor felébredsz a
zajra.
– A konyhazaj nem hallatszik idáig, csak az zavar, amit ezek az átkozott szerelők
művelnek. – A teraszra vezető ajtóhoz lépett és kinézett. – Elállt már az eső? – és mintha
Paul ott sem lenne, minden figyelmével a lány felé fordult.
– Még nem egészen – simult hozzá Mary.
– Hát akkor pihenj te is, kedvesem – simogatta meg a lány haját, ezzel visszament a
könyvtárba.
Paul és Mary döbbenten néztek utána.
– Mit mondott neked? – kérdezte Mary. – Nem hallottam semmit a galérián.
– Hogy utáltam Judyt és ezért nem is hiszi el, hogy kerestem.
– Megőrülök! Ezt nem bírom tovább – idegeskedett Mary.
– Dehogynem! Most kell erősnek lennünk. Először is meg kell a pénzt szerezni. Beszélj
Ceciliával. Kérlek! Próbáld meg! Rossz esetben azt mondja, hogy nem ad. De meg kell
próbálni! Aztán még mindig marad annyi időnk, hogy valami mást találjunk ki. Menj,
kérlek!
Mary előbb az ebédlő felé indult, majd eszébe jutott, hogy ott nem mehet át,
visszafordult és a teraszajtón lépett ki. Paul a bárszekrényből a whiskys üvegek közül egy
vodkás üveget vett elő. Csurig töltötte poharát és élvezettel kiitta.
– Jó huzatja van a fiatalembernek. Nem is tudtam, hogy ilyen rutinos ivó lett – hallotta
apja gúnyos hangját. Wood mozdulatlanul állt az ajtóban.
Paul letette a poharat, lassan összeszedte magát. Megpróbált hasonlóképpen válaszolni:
– Elég nagyfiú vagyok ahhoz, hogy ne Ceciliától kérjek oranget, ha megszomjazom. S
a vendégnek – húzta fel a vállát – egyébként is jár az aperitif.
– Nekik igen. Azért tartok itthon alkoholt. Nem azért, hogy te idd meg az egész
készletet. Nem vetted észre, hogy ebben a házban senki sem iszik rajtad kívül?
– Természetesen észrevettem. Csak arra nem gondoltam, hogy a ház szokásai rám
nézve is kötelezőek.
 – Erről rád ismerek, fiam. Már kétéves korodban is ilyen renitens voltál. Csak akkor
még azt hittem, hogy egy kisgyermek nevelhető. De te minden jószándéknak útját álltad.
Pedig a legjobb asszony próbált nevelni téged.
– Anyám?
– Anyád?… Nem! A te anyádnak nem maradt rád ideje. Egész házasságunk alatt csak
egy dologgal törődött, hogy minél előbb a nyakamba varrhasson és eltűnjön egy
szalonképes úriember oldalán.
– Szóval, én csak kölönc vagyok?
– Az lettél! Pedig én mindent megtettem, hogy ne légy azzá. Az anyád vére vagy.
– Ez nagyon patetikusan hangzik. De azért nem ment tönkre belém. Még a
titkárnőjének is több pénzt ad, mint nekem.
– Gladys megdolgozik érte – csattant az öreg hangja. – Helyetted is vezeti az irodát.
Neked még az is sok, amennyit adok. Nem ismered a pénz értékét. Ha két penny van a
zsebedben, nem nyugszol, amíg el nem költöd. De – emelte fel szikkadt ujját Paul felé –
majd én megtanítlak takarékosan élni.
– Ezentúl még ennél is kevesebbet kapok? Nevetséges! Mire gyűjti a pénzét? Judyt
kitagadta, nekem uzsonnapénzeket ad, Mary jobbára abból él, amit a kerámiáiért kap. Nem
értem…
– Sose törd rajta a fejed. Este megtudod. Ezért kell itt lenned! –parancsolta Wood.
– Új végrendelet?
– És ha igen?
– Tán Judyra is hagy valamit?
– Majd este megtudod.
– Pedig neki van elég pénze!
– Honnan tudod? – kérdezte felélénkülve Wood.
– Tudom! – válaszolta Paul és gúnyosan hozzátette: – A kurvák jól élnek, ha okosak.
Judy pedig nem buta lány.
– Fogd be a szád! A húgodról beszélsz.
– A húgomról? Nocsak! Egy kurva a húgom?
– Nem az! Csak a saját lábán áll. És nem pumpolja az apját.
– A klienseit pumpolja a Sohoban. Egyszer majd én is kipróbálom, hogy milyen egy
igazi Wood ivadék. És elmondom a „Papának”
– Te szörnyszülött – üvöltött fel rekedten az öreg. – Ha lenne erőm, megütnélek. Azt
akarod, hogy agyvérzést kapjak? Nem nyernél vele semmit! – köhögte el a mondat végét,
s bár még szeretett volna mondani valamit, egy lemondó legyintéssel abbahagyta.
A párbeszéd mindkettőjüket felizgatta. Paul is érezte, hogy ez már sok volt. Dadogni
kezdett – Apa… kérem… nem akartam megbántani… Bocsásson meg!
– Soha Paul, soha! – sípolta Wood elfúló hangon. – És nem csak azért, amit ma
mondtál. Megemlegetsz te még engem! Simon! Simon! Jöjjön kérem! Adja a karját… A
könyvtárba… és hozzon be azokból a cseppekből, aminek olyan elviselhetetlen a szaga.
Fulladok…
A kiabálásra Simon rohant be a teraszról. Valósággal ölbekapta az öreget, úgy vitte be
a könyvtárszobába. Paul némán nézett utánuk. Arcán látszott, nem vette túlságosan szívére
a történteket.
Mary sietett be a terasz felől, már messziről mutatta, hogy nem sikerült a pénzszerzési
kísérlet.
– Nem találtad meg Cecíliát?
– De igen. De nem volt alkalmas a pillanat. Azt se tudom, mit mondjak, mire kell a
pénz? Találj ki valamit!
– Mondd, hogy adósságod van. Becsületbeli…
 – Ki hiszi ezt el nekem? Cecilia, úgy ismer, mint a tenyerét. Talán, ha apának azt
mondanám…
– Neki ne mondj semnit! – intette le Paul. – Félek, hogy ma este ő mond majd valamit
nekünk. Egyébként sem adna ekkora összeget, mert… – abbahagyta a mondatot, egy alak
közeledett a terasz felől. – Ki az már megint?
– Egy táviratkihordó – mondta Mary-és az ajtóhoz lépett.
A táviratkihordó fiú udvariasan megállt a küszöbön. Egy leragasztott borítékot nyújtott
Paul felé. Tollat adott a kezébe, aláíratta az átvételi könyvet.
– Köszönöm, fiam, ez a magáé – mondta és a markába szórt valamennyi aprót. Amikor
a fiú elment, megnézte a címzést. – Különös, nekem érkezett! – Feltépte, egy pillanat alatt
végzett az olvasással, majd szótlanul Mary kezébe adta: – Olvasd! Látod? Nem várhatunk
tovább!
Mary riadt arccal, suttogó hangon olvasta a táviratot: – „Liverpool. Glasgow-str. 56. J.”
– Végünk van! Judy mindent tud és ez már nem is figyelmeztetés. Fenyeget!… De
honnan tudhatta meg?
– Nem az a lényeg. Fizetni kell, mert különben idejön.
Mary a farmerje zsebébe nyomta a táviratot, a hajába túrt.
– Most mit csináljak? – remegett meg egész testében, de észrevette, hogy Cecilia az
ajtóban áll, más hangon folytatta: – Szóval megint felcsíptél egy friss pipit a clubban?
Legalább valami úrinő? Vagy megint olyan elesett, szegény, mint a múltkori volt?
– Ez a legkevésbé sem tartozik rád, kicsim – és a lány felé kacsintott. – Megyek és
megkeresem azt a katalógust, amiről a múltkor beszéltünk. – Közben Cecilia háta mögé
került és onnan intett a fejével Marynek, mintegy jelezve: „Menj és beszélj vele”. Egy
pillanatig még állt, majd felszaladt a szobájába.
Mary előrehúzott vállakkal és zsebredugott kézzel, mint régen gyerekkorában, az
asszony hátába fúrta a fejét. Hízelgett.
– Cecilia, édesem! Tudnál kölcsön adni? Nagyon kellenne.
– Nem kislányom. Nincs pénzem – válaszolt szárazon Cecilia.
– Dehogynem Cecilia. Tudom, hogy van. Simon is minden pennyt a bankba tesz és
tudom, hogy te se költesz semmire. Ugye adsz, édesem?
– Nem adok, nem! Talán, ha meg lennék győződve arról, hogy magának kell. De biztos
vagyok az ellenkezőjében.
– Ugyan, csacsi! Hát kinek kellene? Becsületbeli adóságom van, ha tudni akarod.
– Akkor kérjen Mr Woodtól – nézett rá határozottan Cecilia.
– Tudod, hogy nem ad.
– Nézze, kisasszony, Judyért és magáért azt hiszem, valamikor mindenemet odaadtam
volna. Születésük óta ismerem magukat és Mrs. Wood hajlandó volt osztozni a
szeretetükben. Szegénykém halála után pedig egyedül viseltem gondjukat. Néha már-már
azt is hittem, hogy az enyémek. Nagyon aranyos gyerekek voltak, ragaszkodtak is hozzám,
ezért jöttem magukkal vissza Angliába.
– Nem is jártál rosszul, mert különben sosem találkoztál volna Simonnal…
– Ez most nem tartozik ide – emelte meg tisztelettudóan hangját Cecilia. – Különben is
csak azért mentem férjhez, hogy ha itt már nem kellek, ne maradjak egyedül. Az már az én
külön szerencsém, hogy Simonnál jobb férjet aligha találtam volna magamnak. De most
magukról van. szó. Én egyformán szerettem mindkettőjüket. És amikor Judy elment – itt
mély lélegzetet vett –, rá kellett jönnöm, hogy magát egyedül nem tudom úgy szeretni.
– Judy nem elment, hanem ki lett utasítva. Lopott, ha még nem felejtetted el!
– Nem lopott! Tudom!
– Micsoda?
 – Láttam, hogy nem lopott – állította határozottan Cecilia és erősen Mary szemébe
nézett.
– Az ember a semmit nem láthatja. Hogy láthattad, hogy nem lopott? – kérdezte
könnyedséget erőltetve magára Mary.
– Úgy, hogy amikor Mr. Wood beküldte a könyvtárba a World Atlaszért, láttam, hogy
semmi mást nem hozott ki. És minthogy az ebédlőt porszívóztam, azt is láttam, hogy Paul
úr rögtön utána bement a könyvtárba. Azt ugyan már nem figyeltem, hogy ő mit hozott ki,
lényeg az, hogy amikor Judy már nem volt itthon, azaz el kellett hagynia a házat, a kis
aranyszobrot megtaláltam Paul úr fehérneműs szekrényében.
– Ez nem igaz, Cecilia! Ezt te sem gondolod komolyan!
– Már hogyne gondolnám komolyan – válaszolt sértődötten Cecilia.
– De a rendőrség is Judy ujjlenyomatait találta meg a könyvszekrényen!
– No persze, hiszen ott kereste az atlaszt! Ugyanúgy megtalálhatták volna az én vagy
Simon ujjlenyomatait is. Mi is jártunk ott.
– … akkor Paulét miért nem találták meg? – erősködött a lány.
– Nem vagyok én detektív. Honnan tudjam? – mondta letörten Cecilia, majd
határozottan folytatta: – Viszont amikor megláttam a sellő szobrát a ruhásszekrényben és
szóltam Mr. Woodnak, azonnal telefonált a rendőrségnek. Ezt pedig csak a kisasszony
tudhatta…
– …én? Miért éppen én?
– Mert itt ült az édesapja foteljében és vázamintákat rajzolt. Mindent hallott a nyitott
ajtón át. És akkor szólt Paul úrnak, aki a kertben golfozott a tiszteletes úrral, lényeg az,
hogy amikor másodszor is kijött a felügyelő, a szobor a szekrényből eltűnt. Mr. Wood
ugyan azzal magyarázta a dolgot, hogy mivel nagyon szerettem szegény Judyt, így
akartam, hogy megbocsásson neki. Közben biztosan arra gondolt, hogy ez a szegény, jó
öreg Cecilia megbolondult. Nekem pedig azóta sem fér a fejembe, miért hagyta Mary
kisasszony, hogy Judyt elzavarja édesapja a házból, ha egyszer nem ő lopta el a sellőt.
– Fantáziálsz, Cecilia – mondta nyugalmat erőltetve magára Mary ami önmagában még
nem is lenne olyan nagy baj. De ha meggondolom, hogy ennyi ideje ismersz
mindkettőnket és mégis lopással vádolsz minket. Pault és engem!
– …nem vádolok én senkit – csattant Cecilia hangja. – Én csak egy alkalmazott
vagyok. Itt öregedtem meg maguknál, de amit láttam, azt láttam. És akkor mire
magyarázza azt, hogy Mr. Wood nem sokkal később telefonált a rendőrségre és
bejelentette, hogy megkerült a szobor. Azt akarta, hogy Judy kisasszony ellen lezárják az
eljárást és csodálatos módon Paul úr is hirtelen előkerült.
– Egyszerűen hazajött Párizsból, miután elintézte a dolgát – magyarázta a lány.
– És hirtelen pénze is volt? – tette hozzá kérdően Cecilia. – Honnan?
– Ez már aztán igazán nem a mi dolgunk – rántotta fel a vállát a lány. – Paul felnőtt
ember, dolgozik és keres annyit, amennyi kell neki.
– Mégis mindig a kisasszonyt kéri meg, hogy kérjen pénzt tőlem! Azt hiszi, nem
tudom, hogy neki kell?
– Ez csak egyszer-egyszer fordult elő – válaszolt bizonytalanul Mary. – Akkor is
kisebb összegről volt szó. Most viszont ezer font kellene nekem!
– Nem adhatok. Nem adok, értse meg, Miss Mary… – és hirtelen felszakadó sírás tört
fel a torkából. Szégyenében zsebkendője után kapott, könyörgő szemekkel nézett a lányra.
Az még mindig zsebrevágott kézzel állt, már háttal, de sokkal peckesebben, mint az előbb.
A hosszantartó csendet Mary törte meg:
– Ha nincs más dolga, kimehet – mondta kimérten, majd még egy gyenge mosolyt
küldött utána. Amikor egyedül maradt, fáradtan zuhant a nagy fotelbe. Minden
összszavarodott benne.
 Judyval nem szerették egymást, már gyermekkorukban se. Ő Paul hoz vonzódott és ez
szinte taszította tőle Judyt, aki soha nem szerette Pault. Apjuk szerette őket. Pénzen kívül
mindent megadott nekik, de anélkül ő és Paul úgy érezték, hogy értelmetlen az életük.
Béklyóként kötötte őket össze ez az érzés. Éppen ezért határozták el együtt, hogy ellopják
a „Sellő”-t.
Paul nem is késlekedett, meg sem várta, hogy esetleg ő meggondolja magát. A terv
alapos és pontos volt. Lehetetlenné akarták tenni apjuk előtt Judyt. A lopás estéjén, amikor
a rendőrök már elmentek, felosont Paul szobájába. A fiú ott mutatta meg a szobrocskát.
Sajnálta Judyt és remélte, hogy idővel rendbejönnek a dolgok. Nem gondolta, hogy az apja
ilyen hajthatatlan marad. Paul is azzal biztatta, hogy nem tart sokáig. Mégiscsak Wood-
lány. Később meg akarta keresni a húgát, de olyan rossz híreket hallott felőle, hogy elment
a bátorsága. Judy sem jelentkezett sokáig, csak az utóbbi időben. Két hete kapták az első
levelet tőle. Abban azt írta, hogy pénzre van szüksége. Az összeget nem árulta el. Azt
viszont a tudomásukra hozta, hogy mindenről tud.
Azóta Paullal ingerlékenyek. Állandóan hajbakapnak, minden semmiségért jelenetet
rendeznek. Az apja mintha csak megérezte volna, hogy különös dolgok történnek
körülötte. Legszívesebben állandóan otthon tartotta. Még arra is engedélyt kellett kérnie,
hogy elmehessen festéket vagy anyagot vásárolni. Pedig hogy kívánt egy kis nyugalmat.
Össze kellene szedni az anyagot a második kiállítására. Az augusztusi nyitásig alig van
másfél hónapja, és a katalógus sincs kész. A színes diákat sem látta még. Pedig addig nem
engedi megszerkeszteni a kiadványt. Olyan hangulatban volt, hogy egy kis nyugalom
érdekében úgy érezte, mindenre képes lenne: Halk ajtónyitásra kapta fel a fejét.
– Alszol, kislányom? – kérdezte alig hallhatóan az apja. Nem akartalak felébreszteni,
csak kimegyünk Simonnal a teraszra. Kellemes, friss a levegő így eső után.
– Hideg van kint, Apa. Ne üljetek le, megfázol! Csak sétálgass egy rövid ideig, aztán
gyere vissza és feküdj le. Pihenned kell.
– Már fáraszt a pihenés. Este pedig fontos dolgokat akarok elintézni. – Kifelé nézett,
nem vehette észre, hogy a galérián csendben kinyílt Paul ajtaja és az a falhoz simulva lesi
minden szavát. Mary felpillantott, tekintetük találkozott. Nyájasan az apja felé fordult:
– Mi az a fontos, Apa?
– Pénz, mint mindig.
– Ugyan Apa! Neked sosem volt fontos a pénz.
– Nem is rólam van szó, hanem rólatok.
– Rólam és még kiről?
– Egyszóval ma mindenki megtudja, mire számíthat, ha meghalok.
– Ne beszéljünk erről, Apa!
– Anyád részét, amit kiadtam négy éve, már felélted! Igaz?
– Mindent abból vettem meg. A kemencét és a kocsit is. Nem volt az olyan sok és
minden kamatozik. Ne felejtsd el, hogy ebből élek!
– A kiállítással hogy állsz? – csücsörítette cérnavékony ajkait Wood. Ezzel
helyettesítette a homlokráncolást, amit elítélendő, rossz szokásnak tartott.
– Még el sem kezdtem – sóhajtott Mary –, de már egy vagyonba került. Csak a terem
bére napi 43 font. A prospektus is sokba fog kerülni, egyébként az anyag együtt van.
Tőlem már akár jövő héten nyithatnánk.
Az öreg szeretettel nézett végig lánya fáradt arcán. Kicsit sovány, kicsit sápadt, mégis
fájdalmasan hasonlít az anyjára. Pár évvel ezelőtt, amikor még teltebbek voltak a vonásai,
szívesen állította Kate festménye alá, úgy vetette össze anya és lánya hasonlatosságát.
Vajon miért van ilyen rossz bőrben ez a lány? – tűnődött magában. – Nem dolgozik túl
sokat, most nyáron különösen nem. Levegőn is van eleget, gondja se lehet túl sok.
Megváltozott. Régen velük volt tele a ház, olyan hangosak voltak, hogy sok is volt
belőlük. Cecilia nem győzte fegyelmezni őket. No persze, most már csak egyedül van. De
hát nem rázta meg túlságosan Judy távolléte! Vagy mégis? Paul, úgy látom, sokat van vele
és meg is értik egymást. Csodálatos, hogy két ilyen különböző karakterű ember milyen jól
megvan. Ha nem a fivére lenne, biztosan eltiltottam volna tőle. Vajon miért nem sikerült
abból a gyerekből is embert faragnom? Ha az édes fiam lenne, sem kaphatott volna többet.
A génjeiben hozta tán az ellenállást? Mosom kezeimet – zárta le magában a kérdést és
sóhajtva, hátrakulcsolt kezekkel Simonnal az oldalán a teraszra ment. Paul a galériáról
lehajolva, mint a keleplő gólya, karjait kitárva, majd felemelve jelezte Marynek, hogy
„ilyen az élet”.
 2.

A briliáns nyakék

Június 24. Szombat este, 19 óra 45 perc.

A kertből még beszűrődnék a szürkület, de a teraszra néző szárnyasajtó és ablakok
fölött szerelt fényfüggöny mint fal választja el a kintet a benttől. Rafinált megoldás,
elsötétítő sem kell hozzá. Kívülről nem látni be, belülről sem kifelé. Csak a fény zuhog. A
hallban természetesen már tompított a ragyogás. Selyemernyős állólámpák és cizellált
bronz falikarok ontják a meleg, sárgás derűt a nappal oly zord fogadószobába. A
fényeffektus egy liverpooli mérnök tervezése, Wood bízta meg vele öt esztendeje. Az
ezredes Tanzániában látott egy amerikai filmben hasonlót és úgy gondolta, bár feltűnő, de
elegáns megoldás. Sokba került, több mint ezer fontba, mégis nyert rajta, ugyanis az a két
plafoncsillár, amelyet egy londoni régiségkereskedőnél nézett ki magának, a
négyszeresébe került volna. Arról nem is beszélve, hogy minden felkapaszkodott
középosztálybeli családnak hasonló fityeg az ebédlőjében. Lehet, hogy ez nem olyan
decens, de legalább nincs belőle több egész Southportban. Az öreg úgy állt meg a hall
közepén, hogy közel legyen a foteljéhez, mégse essen rá a fény. Tudta, hogy nagyon rossz
állapotban van és nem szerette volna, ha ezt mindenki az első percben észreveszi. Fehér
szmokingjában és fehér nyakkendőjében arca még viaszszerűbbnek hatott, mint nappal.
Utoljára végigfutotta tekintetével a helyiséget, majd Maryn akadt meg a szeme. A lány
valószínűtlenül karcsú volt, mégsem csontos. Csupasz karja lágyan hullott alá, mély
dekoltázsa finoman párnázott és feltűnően barna. Ámbraszín szemeivel unottan nézett a
semmibe, de ez a nemtörődömség csak póz volt. Ujjait ugyanúgy ropogtatta, mint mindig,
ha ideges volt. Paul szuggerálta a zsúrkocsi mellől a sarokból. Legszívesebben rákiáltott
volna, hogy hagyja abba, de nem tehette. Születése percétől ismerte a lányt, mégis minden
alkalommal meglepődött azon, hogy milyen érdekes, egyéni és mennyire nő. Mézszínű
haja nem zavarta abban, hogy mályvaszínű száda ruhát viseljen és pirosra fesse az ajkát. –
„Az embernek ki kell találnia önmagát!” – hangoztatta mindig, s büszke volt arra, hogy
neki ez sikerült. Volt ugyan ellenvéleménye is a családban, de ez kevéssé zavarta.
Megjelenéséhez az is hozzátartozott, hogy nem viselt ékszert és karórát. Az előbbit azért
nem, mert bőven volt belőle, az utóbbit pedig még az utcáról is legszívesebben száműzte
volna. Egyáltalán nem volt időérzéke. Bódultan mosta össze a délelőttöt a délutánnal, és
ebben a kedves káoszban durva figyelmeztetésnek tekintett minden időjelzőt. Egyedül az
étkezésre hívó gongot viselte el, amelyet Simon kezelt. Most is arra meredt, várta a hangot
vagy valamit, ami jelt ad, hogy történik valami. Jó néhány perc telt el így, végül
meghallották az első fecskék érkezését. Taylorék úgy pislogtak a nyitott ajtóban a metsző
fénytől, mint a hirtelen ébredő lámpagyújtáskor.
– Halló, Mr. Wood! – gurgulázott kacéran AliceTaylor. – Remélem, nem késtünk!
Milyen pompás ez a kivilágítás! Mintha filmesek lennének itt. Nem igaz, drágám? –
fordult a férje felé. – Már annyit hallottam róla és most olyan boldog vagyok, hogy
láthatom. Tudja, Mr. Wood, az utcáról nem lehet látni az élősövény miatt. Pedig kár
eldugni az ilyen látványosságot!
Az ezredes halványan elmosolyodott az elismerés hallatán, és szívélyesen beljebb
tessékelte a házaspárt. Taylorral kezet fogott, és mikor kérdő tekintetére megnyugtató
fejbólintás volt a válasz, más látnivaló híján az asszony után nézett. Bronzvörös haja úgy
állt a fején, mintha rátették volna. Olajzöld virágos selyemruhája pattanásig feszült telt
idomain. Még az is megfordult öreg agyában, van-e alatta alsónemű? Nézte fehér, húsos
karját és hátát, amit a ruha szabadon hagyott, és Wood elszégyellte magát. Csak annak
örült, hogy senki sem figyelte. Az ő korában az ilyesmi már nem megengedett. Alice
Maryvel váltott néhány szót, majd Paul felé indult. Fejét hátravetette, karját maga elé
nyújtotta és gyöngyözően kacagott:
– Hát itt van a mi kis elveszett barátunk? Hova lett, hogy ennyi ideig nem láttuk? Már
nagyon hiányzott, ugye drágám? – Közben a fiúra mosolygott, bár a kérdést a férjéhez
intézte. Választ ugyan nem várt, ez amolyan udvarias jelzés volt az összetartozásra. Egy jó
feleség csak az urával együtt gondolhat valakire. – Szörnyen unalmas itt ebben az időben,
nem gondolja? – folytatta tovább, még mindig Paulra mosolyogva. – Persze, azért nem
féltem magát! Az ilyen csinos fiatalemberek mindig találnak valami jó elfoglaltságot,
amikor ennyi szép asszony hemzseg a városban. – Ajkát benedvesítette, száját résnyire
nyitva hagyta és delejesen, hangtalanul kuncogott.
– Parancsolnak valami hűsítőt? – szólt az ezredes, és megrázta a keze ügyébe készített
asztali csengőt. A hangra mindenki felé fordult, majd Simon lépett be, fehér kesztyűs
kezén egy poharakkal telerakott tálcával. Szótlanul körbejárt vele, majd letette és megállt
Wood mögött.
– Akkor lássunk hozzá – emelte ajkához a poharat a házigazda –, s igyunk arra, hogy
emlékezetesen szép weekendet töltünk együtt!
– Hurrá, hurrá! – kacagott a szép Alice és Paulra kacsintott. A fiú udvariasan meghajolt
és a vendégekre emelve poharát, egy hajtásra kiitta.
– Hm! – kommentálta röviden Mrs. Taylor, és maga is belecuppogott a pohárba.
– Ürítem poharam igen tisztelt házigazdánkra és arra, hogy éppen öt esztendeje
örvendeztetett meg bennünket, helybelieket azzal, hogy itt telepedett le közöttünk –
nyájaskodott Mr. Taylor. – És ha szabad még hozzátennem, négy éve lesz lassan, hogy
szerény személyemet bízta meg jogügyeinek intézésével.
– Hurrá, hurrá! – tapsolt poharán kesztyűjével Alice. – Hadd folytassam azzal – vette át
a szót férjétől –, hogy ez adott alkalmat nekünk arra, hogy a bájos Maryt és a gonosz kis
Pault megismerhessük. Aranyos gyermekei vannak, Mr. Wood. Gratulálok hozzájuk –
perdült az ezredeshez és megszorította a kezét.
– Igazán csodálatos ma, asszonyom – szólalt meg váratlanul Paul a zsúrkocsi mellől. –
Ez a zöld ruha sejtelmessé és egyben fenségessé varázsolja. Csodálatos, ahogyan Ön bánik
a színekkel és a formákkal! Mint egy művész. Nem igaz, Mary? – kérdezte a lányt,
anélkül, hogy elfordította volna tekintetét az asszonyról.
Vajon ki vette észre ezt a szemtelen visszavágást, ezt az arcátlan paródiát? Senki.
Valamennyien a következő percekre vártak már, arra, hogy történjék valami. Alicenak
azonban gyanús lett a fiú negédes hangja. Felszegte a fejét és jegesen a szeme közé nézett.
– Talán leülnénk – nevette el magát Mary. – Olyan furcsák vagyunk, ahogy itt állunk.
Bármelyik panoptikum díszére válhatnánk – nevette el magát.
– Tényleg, semmibe se kerül – esetlenkedett Taylor, és már éppen egy megfelelő
ülőalkalmatosságot keresett magának, amikor sietősen Millerné bukott be az ajtón.
– Bocsásson meg, Mr. Wood – szabadkozott –, de képtelenek voltunk előbb ideérni.
Meg kellett várni, amíg Mr. Steel jóváhagyja, hogy elhozzuk. Tessék – mondta izgatottan,
és egy kis patinás szelencét nyújtott át. – Remélem, meg lesz elégedve vele. Én ugyan nem
értek hozzá, de Mr. Steel azt mondta, hogy tökéletes. Parancsoljon.
– Köszönöm! – válaszolta Wood és szmokingja zsebébe süllyesztette a dobozt. – De
hol van a férje?
– Itt van ő is, csak a kocsinak keres valami csendesebb helyet. Itt nagyon szem előtt
van a kertkapu előtt és fél, hogy valaki megrongálja. A múlt héten is késsel felhasították
az oldalán a lemezt. Most hozták rendbe, és…
 – Ugyan, Gladys – vágott közbe Wood –, hívja be a férjét, majd én elintézem. Simon,
magára bízom Mr. Miller kocsiját. Álljon be vele a kertbe!
– Ahogy óhajtja, Uram! – engedelmeskedett Simon, s már indult is a sötétbe. Az
ajtóban még idejében tért ki a belépő Miller elől, aki udvariasan meghajolva üdvözölte az
egybegyűlteket, majd Wood-hoz lépett. Az ezredes bemutatta a házaspárt a többieknek,
egyben egy kis figyelmet kért és kivette a zsebéből az imént kapott szelencét. Minden
tekintet az öreg kezére szegeződött. Áhitatosan figyelték, amint felpattintotta a fedelét.
Bordó bársony redők között buján szikrázott egy mesterien csiszolt briliáns nyakék. A
platinafoglalat alig látszott, oly sűrűn ragadtak egymáshoz a kövek. Avatatlan szemlélő
akár strassznak is hihette volna, oly tökéletes volt. Amikor Wood a középső ujjára
akasztotta, s a fénybe tartotta, Alice hisztérikusan felsikoltott az elragadtatástól. Millerék
már látták, rájuk nem tett különösebb hatást. Paul első pillantásra nem tudta felbecsülni az
értékét, csak annyit vett tudomásul az egészből, hogy egy csillogó nyakéket táncoltat az
apja a levegőben. Mary szótlanul, rezzenéstelen arccal figyelte a mutatványt,”s talán nem
is látott az egészből semmit, annyira lefoglalták a gondolatai. Az ezredes élettelen kék
szemében könny csillant meg, a lányához lépett. Szertartásosan nyaka köré fektette a
nyakéket és vaksin próbálta eltalálni a zár nyitját. Míg ujjaival Mary tarkóján matatott, az
mintha csak most ébredt volna tudatára a történteknek, tenyerével végigsimította a
szemeket, és meghatódva borult apja mellére.
– No, no, kislányom – érzékenyült el ismét az ezredes. – Ez csak egy ajándék.
Édesanyád viselte, Alexandriában kapta tőlem az esküvőnkre. Egy arab ékszerész
készítette, aki később Párizsban nyitott üzletet az Opera téren. Azt hiszem, ez volt élete
legszebb munkája. Átdolgoztattam, hogy újnak hasson megint. Szeretném, ha viselnéd,
mert ez is anyádra emlékeztet.
– Köszönöm, Apa! Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked – rekedt el a hangja az
ünnepélyes pillanattól, majd erőltetett mosollyal a többiek felé fordult, hogy teljes
pompájában csodálhassák meg a kincset. Halk, elismerő moraj kísérte a rögtönzött
bemutatót, amit Woodnak hideg zuhanyként ható, tárgyilagos hangja szakított félbe:
– Felkérem kedves vendégeimet, szíveskedjenek visszavonulni a szobáikba! Simon
majd segít Önöknek! Ha elhelyezkedtek és rendbehozták magukat, visszavárok ide
mindenkit.
Hirtelen nyüzsgés támadt, mindenki elindult a galériára és Simon megmutatta a
szobákat. Utána lesietett a parkba, hogy felhordja a vendégek csomagjait.
Mary lassan, mint aki nem is a földön jár, a szobájába ment. levetette a nyakéket és az
öltözőasztalára tette. Hirtelen apja hangját hallotta, aki utánaszólt, hogy a szelencét a
hallban felejtette. Kisétált érte, bevitte a szobába. Letette a nyakék mellé. Egy ideig
mereven állt, bénultan nézte a vagyont érő gyémántokat.
A hallban csak Wood, Taylor és Paul tartózkodott. Az ezredes jogtanácsosa karjára
tette a kezét és a könyvtár felé tessékelte:
– Csak egy szóra, Mr. Taylor. Nem tartom fel sokáig.
Paul utánuk nézett, tett előre néhány lépést, de nem láthatott semmit, mert a
könyvtárszoba ajtaja lassan becsukódott.
Mary szobájából figyelte, hogy mi történik a hallban. Amint a könyvtár ajtaja
becsukódott, fivére mellett termett. A tekintetével kérdezte:
– Most mi lesz?
– Akármi – szólt a fiú hidegvérrel –, a lényeg az, hogy megőrizzük a nyugalmunkat.
11-kor pontban eljön Judy, addigra elő kell teremteni a pénzt.
– Nem mondanád meg, hogy honnan?
– Én már adtam ötletet.
– Megpróbáltam, de Cecilia nem adott!
 – Pedig Judy 11-kor a szobádban vár – mondta nyomatékkal Paul. – Ha akkor is csak
ezt tudod neki mondani, abból botrány lesz.
– Nagyon kérlek – súgta visszafojtott hangon Mary –, hogy ne fenyegess. Nem ijedek
meg jobban, mint te. Egyformán benne vagyunk a pácban és te mégis úgy viselkedsz, mint
akinek semmi köze az egészhez. Különben is – rántott egyet Paul karján miért gügyögött
veled Alice? Úgy láttam, hogy rettenetesen akar tetszeni neked. Vagy tetszik is?
– Te megőrültél! Azért, mert udvariasan hagyom, hogy tegye a szépet? Mi mást
tehettem volna? Elviselhetetlen és egyszerűen képtelenség, hogy most ez a legnagyobb
gondod, amikor az életünk forog kockán. Miért nem mondod mindjárt azt, hogy én is… –
hirtelen elhallgatott, mert kinyílt a könyvtárszoba ajtaja. Gyorsan beugrottak Mary
szobájába. Az ajtót maguk után húzták, de csak annyira, hogy hallják és lássák, mi történik
a hallban.
Wood foteljéig sétált és belehuppant. Taylor udvariasan követte, megállt:
– Ezek szerint nyugodt lehetek – fejezett be egy korábban megkezdett gondolatot az
ezredes. – Fennálló törvényeink értelmében ezt semmiféleképpen nem lehet megtámadni?
– Nem, uram! – sietett megnyugtatni Taylor aggódó megbízóját. – Amit tesz, önálló
akaratából és tanúk jelenlétében teszi majd.
– …és az a levél, amit ma reggel az asztalomon találtam? – kérdezte Wood.
– Hogy kerülhetett oda? – nézett az öregre Taylor.
– Mindenkit megkérdeztem a házban, de nem tudnak semmiről. Nem is ez a lényeg.
Mit tanácsol, mit tegyek? – szegezte az ügyvédre kérdő tekintetét.
– Uram! Ön egy szabályos üzletet bonyolított le. Tudom, mert én csináltam a
szerződést. Senkinek semmi követelnivalója nincs!
– Biztos ön ebben?
– Mint ahogy itt állok! – mondta határozottan az ügyvéd.
– Kétszázezer font! Megőrült az az ember – mondta felháborodva Wood.
– Azért nem ártana szólni a rendőrségnek – javasolta az ügyvéd.
– Ma nem! Nem akarom elrontani ezt a szép estét. Különben is, a ház tele van
vendégekkel, semmi nem történhet. Holnap intézkedni fogok, ha úgy találja jónak.
– Javasolom!
– Akkor meg is volnánk. Segítene felállni? Látja, már ehhez is kevés az erőm. Simon
szokott rendszeresen kipenderíteni és már úgy hozzászoktam, hogy el is felejtettem, hogy
kell egyedül felállni. Sose öregedjen meg, mert ilyen magatehetetlen lesz, mint én.
– Ugyan, uram! Nem a testi erő a fontos, hanem a lelki nagyság.
– Maguk pápisták mind ilyenek. Minden alkalomra kéznél van egy bibliamagyarázat.
Nagyon mulattató. Mondja, nem akarja rendbehozni magát? Felkísérem az emeletre, a
felesége már biztosan nem érti, hogy hova tűnt. Na jöjjön! – Szuszogva kapaszkodott a
faragott fakorlátba és a karjával lódította magát felfelé. Taylor óvatosan lépkedett
mögötte. Megütközve bámulta a különös tornamutatványt. Amikor már félúton tartottak,
Paul, aki akkor surrant ki Mary szobájából, utánuk szólt:
– Apám! Fél kilenc! Elmegyek White doktorért!
Az öreg vissza se fordult, szabad karjával intett, hogy rendben.
Amint Paul kilépett a teraszra, Cecilia jött be, aki csak arra várt, hogy üres legyen a
hall. Hatalmas elánnal kezdett a rendcsináláshoz. Tálcára rakta a használt poharakat, a
hamutartókat pedig vizes szivaccsal törölgette ki, miután utálkozva összegyűjtötte a
csikkeket. Wood csak nagynéha szivarozott, és annak kellemes illatát Cecilia szerette.
Paul viszont Player’s-t szív, és azt elviselhetetlennek találta. Fintorogvra borítgatta és
törölte a kristály hamutartókat és csendben dohogott magában. A férje a tiszta poharakat
hozta és mosolygott az asszony nyilvánvaló ellenszenvén. Ő maga zugdohányos volt. A
felesége persze tudta ezt, csak a corpus delictivel nem óhajtott találkozni. Mindössze
akkor tette szóvá az ügyet, ha a hálóban vagy a konyhában kapott szimatot. Márpedig a
francia Caporalnak átható az illata. Simon viszont csak a kapadohányt szerette. Négernek
ez is jó, szokta mondogatni, pedig egyszerűen csak ezt szerette, holott az lényegesen
drágább volt, mint bármelyik angol cigaretta.
– Te – állt meg egy pillanatra az asszony. – Hogy is kell elrendezni a székeket?
– Hagyd a bergert a helyén és húzd a kis barokk asztalt mellé! – irányította Simon a
feleségét. – Ezt a kis aranyozott puffot ide kérte az úr, a másik oldalra. A kártyaasztal
székeit pedig szembe.
– Mind a hatot? – lepődött meg Cecilia.
– Igen. Mr. Taylor ül az asztal másik oldalára, a többiek pedig Mr. Wooddal szemben.
Az írókészletet is hozd be a könyvtárból! Délután kifényesítettem. Nem tudom, hogy miért
van rá szükség, amikor mindenkinek van saját tolla.
– Mert így akarja Mr. Wood – vágta rá Cecilia. – Ezt a készletet még Alexandriában
kapta egy diplomatától. Egzotikus, így mondta. Biztos ez is egy vagyont ér.
– Mondd csak, miért kért Mary ezer fontot tőled? – kérdezte Simon, és maga sem tudta,
hogy jutott épp ez az eszébe, amikor ennyi dolguk van.
– Azt nem mondta meg, hogy miért, csak hogy becsületbeli ügy. De nem hittem el neki
– tette gyorsan hozzá Cecilia. – Te adtál volna?
– Én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy tőlem nem is kérhet. Tudja jól, hogy
nálunk te vagy a bankár. Azt a kevés sörpénzemet csak nem lenne szíve elkérni?
– Ne bolondozz! Azt kérdeztem, hogy adnál neki vagy sem?
– Hát persze, hogy nem adnék!
– …és ha Judynak kellene ennyi pénz? Neki se adnál?
– Neki? – kérdezett vissza Simon, majd hirtelen rávágta: – Neki feltétlenül adnék! Neki
igen. – Lassan formálta a szavakat, hogy legyen ideje közben a saját gondolataival is
foglalkozni. Még most, négy évi házasság után sem sikerült kiderítenie, hogy mit szeretett
a felesége olyan nagyon azon a lányon. Nem tudta a rejtélyt megfejteni soha, de szerette a
feleségét, ezért elfogadta Judy iránt érzett rajongását is. Kicsit ellágyultan, mosolygós
ábrázattal állt az egyik szék mögött és észre sem vette, hogy közben halkan, érthetetlenül
motyog. Cecilia félreértve Simon magatartását, anyai szeretetében megbántva, kihúzott
derékkal várta, hogy férje mondjon még valamit. De kinyílt Millerék ajtaja és a házaspár
kart karba öltve, szertartásosan vonult le a lépcsőn. Amikor Mary is kinyitotta szobája
ajtaját, Cecilia jobbnak látta, ha eltűnik a konyhában. Simont egy szemvillanással
figyelmeztette, de az intett, hogy még nem mehet. Felkapta a hozzá legközelebb álló
whiskys üveget, sorba megtöltötte az üres poharakat. A jeget odakészítette, kiment a
felesége után.
Időközben Taylorék is leértek a hallba, és kis szigetekben, külön-külön a két házaspár
és egy távolabbi benyílóban Mary, pohárral a kezükben várták, hogy valamennyien együtt
legyenek.
– Szaga van a csendnek – suttogta Gladys a férjének.
– Igen – nézett az körül, mielőtt válaszolt volna –. Itt valami készül.
– Jobb weekendet is el tudtam volna képzelni magamnak!
– Talán ez is elmegy valahogy. Nem kell a beteget eltemetni, mielőtt meghal.
– Mit pusmognak vajon Taylorék…?
– Talán ők sem érzik jól magukat.
– Nem rajtunk mulatnak? – feszengett galambszínűi jersey kosztümjében az asszony. –
Legalább egy szál virágot tettem volna a mellemre! Olyan szürkének érzem magam, mint
egy kis egér. Már messziről látszik, hogy itt mindenkivel történhet valami, kivéve engem.
– Bele kell törődnöd, hogy mi ilyen emberek vagyunk. Ezért nem kell kétségbeesni.
Velünk nem történnek nagy dolgok, tehát nyugodtan élhetünk. Hidd el, van, aki még
irigyel is ezért. Talán éppen Mrs. Taylor. Nem látszik túlságosan kiegyensúlyozottnak.
Pedig ahogy elnézem, vele aztán történhettek dolgok – csavart egy kedveset a hangján
Miller.
Gladysnek nem volt ideje válaszolni, mert éles fékcsikorgást hallott. Pillanatokkal
később Paul lépett a szobába, és csak utána jött dr. White.
– Ez aztán nagy menet volt – csettintett az ujjával Taylor. – Alig, hogy elment, már itt
is van az orvossal. Hány sebesség van a kocsiján, Paul?
– Nem sebességváltót, szárnyakat használ ez a kis angyal – édelgett Alice és
körbehordta mosolyát.
– Valóban merészen vezet a fiatalúr – jegyezte meg az orvos. –Néha úgy éreztem, hogy
nem is kerekeken jövünk.
– Mert magas a légnyomás magában, Doki – vágta rá Paul. –Én sosem hágnám át a
közlekedési szabályokat.
Taylorné most az orvost vette szemügyre. Választ sem várva, érdeklődéssel kérdezte: –
Ugye, ön a nélkülözhetetlen White doktor?
– Doktor White vagyok – hajolt meg a jelenlevők felé az orvos. –Rendelkezzenek
velem! A posta mellett lakom, abban a barátságtalan, piros téglás kertes házban. Ám ha
betérnek hozzám, a fogadtatás barátságos lesz.
– Ne nálam bővítse a pacientúráját, Doktor! – szólt keményen Wood. – Kérem Önöket,
hogy foglaljanak helyet az odakészített székeken. Taylor, maga az asztal mellett lévőre
üljön. Úgy, köszönöm! – ezzel lassan levonszolta magát a lépcsőről és szuszogva
ereszkedett a foteljába. – Így ni! Simon! – kiáltott a nyitott teraszajtó felé. – Hozzon ide
még egy széket! Ha máshol nem talál, akkor az ebédlőből.
Mindnyájan körülnéztek, látszott rajtuk, nem értik, kinek kell az a szék, amikor már
mindenki ült.
Látva a kíváncsi tekinteteket, Wood folytatta:
– Az a másik lányom helye! Judyé!
Mary úgy intézte, hogy Paul mellett üljön. Így most rá se kellett néznie, hogy érezze az
elfojtott dühöt, ami a fiúból áradt. Halkan azért megkérdezte:
– Adott? – és szemével a doktor felé intett.
– Nem! Megint receptet írt. Csináljak abból pénzt – súgta vissza Paul.
– Késő! – válaszolta a lány. – Tizenegyig nem tudsz már semmit se tenni.
– Cecilia, Simon – kiáltott ismét az öreg, de nem kellett sokáig várnia, mert a házaspár
a teraszon várakozott. Az asszony levette fehér kötényét és a fityulát, így a fekete
szövetruhában úgy hatott, mint egy meghívott. Simon csak a cérnakesztyűjét húzta le.
– Hozzanak maguknak is széket és üljenek le az ajtó mellett! –adta ki a parancsot az
ezredes. Amikor már senki sem mozdult, Taylorra nézett, aki egy bőrmappából
összekötött iratcsomót vett elő. Lassan, ünnepélyesen nyitotta szét és élvezte, hogy
minden szem rátapad.
– Végrendeletem – olvasta öblös hangján. – Szabad akaratomból, tiszta elmével,
meglévő ingatlan és ingó vagyonom öröklésével kapcsolatban az alábbiak szerint
rendelkezem…
Igyekezett mindenki ünnepélyesen viselkedni ebben a nagyon kétarcú pillanatban.
Végrendelet az akarattevő jelenlétében! Mennyivel világosabb lenne a helyzet, ha Wood
nem élne!
Nevetséges – gondolta Gladys. – Egyáltalán mi köze neki ehhez az egész
ceremóniához? Taylort úgy látszik, feszélyezte ez a hirtelen beállt csönd, mert felnézett és
látszott rajta, hogy biztatásra vár. Az öreg köhintett egyet, az ügyvéd felé bólintott. Taylor
folytatta:
 – Először. Hárommillió hétszázezer font készpénz vagyonom, amelyet a National
Bankban helyeztem el, Mary Wood és Judy Wood egyenlő arányban örökli.
Felhasználásáról minden korlátozás nélkül szabadon rendelkezhetnek, halálom után.
Paul arcán ideges rángás futott át, de egy villanásnyi idő elégnek bizonyult arra, hogy
visszanyerje a pókerjátékosokra oly jellemző nyugalmát. Egyedül Alice vette észre ezt a
hirtelen változást, ám ő is úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
– Másodszor – emelte fel Taylor a hangját. – Ingatlan vagyonom hasonló módon és
arányban kerül felosztásra azzal, hogy annak kezelése Mr. Albert Taylor irányításával
történjék. Jövedelmezőségükről köteles gondoskodni és az örökösöknek évente
rendszeresen beszámolni.
– Harmadszor. A második pontban foglalt ingatlanok jövedelméből évi hatezer fontot
fizet ki Mr. Paul Woodnak, abban az esetben,ha állandó munkavállalást fél évenként hitelt
érdemlően bizonyítani tud. Ha nem, az érintett időszakra esedékes járadékot megvonom.
– Negyedszer. A svájci Banque Unionban elhelyezett egymillió hétszázezer svájci
frankot a londoni mozgássérültek gyermekotthonának ajánlom fel bővítés és a
gyógymódok modernizálása céljára.
– Nevetséges! – mormogta maga elé Paul, de a többiek is meghallották. – A bénáknak
többet ad, mint a fiának. Wood várta a megjegyzést, szólni akart, de az utolsó pillanatban
meggondolta megát.
– Tovább! – siettette Wood Taylort.
– Ötödször. Gondoskodni kívánok azokról is, akik hűséggel mellettem maradtak az
utóbbi időben. Ezért Cecilia és Simon Fellow továbbra is a ház alkalmazottjai maradnak,
és egy összegben fejenként háromezerötszáz fontot kapnak. Gladys Miller, az African
Wild Animals nevű cégem titkárnője, és egyben személyi ügyeim intézője, egy összegben
tízezer fontot kap és ugyanennyit biztosítok Mr. Albert Taylornak, végakaratom
megszerkesztése és végrehajtása fejében, az őt megillető hivatalos díjazáson felül.
Taylor ennél a pontnál jelentőségteljesen a feleségére nézett, de az a retikülje
fémgombját babrálta és úgy tűnt, nem is hallotta, milyen nagy összeg hullott az ölükbe.
– Végezetül – fordult ismét a papírok fölé az ügyvéd –, teljes könyvtáramat dr.
Theodoro White-ra hagyom, akinek egészségem karbantartását köszönhetem. Ezen
végrendeletem kihirdetésével egyidejűleg minden előző rendelkezésem hatályát veszti.
Aláírás, dátum stb. – mormolta Taylor.
Wood felemelte a tekintetét és végignézett a vendégeken. Ezek kényelmetlenül
feszengtek vele szemben a merev támlájú viktoriánus székeken. Ha nem a saját
végrendeletét hallotta volna az imént, talán még el is mosolyodik. Így azonban csak a
hatást figyelte. Gladys Miller kipirultan az örömtől szorongatta férje ölbeejtett kezét, aki
zavarában elvörösödött arccal ült.
Alice füstkarikáival volt elfoglalva és pántos szandáljában lábujjait tornáztatta. Mary
két tenyerébe temette az arcát és feltehetően sírt. Paul a szék támlájához feszült és hol a
lányt, hol pedig Mrs. Taylort figyelte. Így festett az első sor. A másodikban két meghatott
ember, Cecilia és Simon küszködött a könnyeivel, az előbbi kipirulva, az utóbbi pedig
furcsa módon elszürkülve a meglepetéstől. Wood pontosan ezt várta, nem csalódott.
Átvette az iratot Taylortól, körülményesen az orrára tette a szemüveget és lassan,
nyomatékosan ismét felolvasta azt a részt, hogy
– „Ezen végrendeletem kihirdetésével egyidejűleg minden előző rendelkezésem
hatályát veszti.” – Majd Taylorhoz fordult és a szemüvege felett szólt hozzá: – Ezt nem
olvasta fel. Érvénybe lép a halálomat követő napon. Ingatlan vagyonom jegyzékét az
egyes számú melléklet tartalmazza – és szemével végigsiklott a jelenlévőkön.
– Kérem a tollat – nyúlt az asztal felé s közben egy pillanatra elidőzött a szeme az
üresen maradt széken. Halványan elmosolyodott, majd energikusan a kipontozott vonal
fölé kanyarította a nevét. Taylor ezek után felkérte Millert és dr. White-t, hogy mint tanúk
lássák el kézjegyükkel az iratot. Miller csak most értette meg, hogy miért kellett eljönnie
erre a fogadásra. A nélkülözhetetlen emberek fontosságával állt fel és gombolta be a
zakóját, mielőtt az asztalkához lépett. Az orvos készségesen ugrott, és mint egy receptre,
kanyarította alá olvashatatlanul a nevét.
– Mi kimehetünk, Uram? – kérdezte szokatlanul magas hangon Simon.
– Maradjanak még – intette őket türelenre az ezredes. – Igyanak velünk a halott
egészségére!
Csak az orvos mosolygott ezen a keserű tréfán, és elsőnek nyúlt a poharáért.
– Hát akkor igyunk arra – harsogta –, hogy soha még ilyen egészséges halottal nem
találkoztam!
– Idióta – suttogta Millerné, de úgy tűnt, hogy az orvosnak semmi sem veheti el a
jókedvét.
– Igyunk, igyunk! – nógatta a társaságot Wood. – Igyunk arra, hogy száz évig élek.
Hacsak – és itt a doktorra kacsintott – dr. White nem követ el ellenem valami merényletet
és túlgyógyít.
Gladysből kirobbant a nevetés, olyan elképzelhetetlennek találta, hogy az öreg Wood
így tud mókázni saját esendőségén. Miller szerény heherészéssel csatlakozott a
feleségéhez, nehogy valaki meggyanúsíthassa, hogy nincs humorérzéke. Az orvosnak már
biztatás sem kellett. Elég sokat ivott ahhoz, hogy elfelejtse, itt még esetleg mint orvosnak
is dolga lehet. Hiszen elsősorban azért hívták. Szent meggyőződése volt, hogy a ráeső
részt csak az utolsó pillanatban biggyesztették a végakarathoz. Ő szívből kívánta – bár
szerette a könyveket –, hogy sokáig éljen még az öreg ezredes. Ha meghal, kereshet másik
beteget, akinek a nevére a recepteket írja. Itt nem lehetett bonyodalom. Mary és Paul
mindenkor igazolta volna az öreg fájdalmait, amit ő a kór előrehaladott állapota miatt csak
morfiummal tudott csillapítatni. Éljen csak még egy kicsit, a könyvek megvárják őt.
– Tálalva – jelent meg az ajtóban immár ismét a fehér kesztyűben Simon.
– Hölgyeim és uraim, fáradjanak az ebédlőbe – szólt Wood. Az ebédlő egy hosszú
diófa asztalból, körülötte tizenkét támlás székkel és egy hatalmas tálalóból állott. Mind a
négy sarokban egy-egy hatkarú bronz kandeláber, s a falon egy gigantikus festmény még
Tanzániából. Sebzett oroszlán fut a cserjében és körötte ijedten röppenek fel a
megriasztott madarak. A dúsan terített asztal látványnak is impozáns volt. Minden tányér
mellé négy poharat, ezüstgyűrűbe font szalvétát és számtalan evőeszközt helyeztek. Az
asztal közepére japán rózsát és a tengerparton oly ritka mezei virágcsokrot tettek. Simon a
helyükre vezette a vendégeket, majd Woodra nézett. Utasítást várt. Máskor ebben az
időben már el is felejtették a vacsorát. Cecilia már Isten tudja hányadszor melegítette fel
az erőlevest, és az nem nagyon használt neki. Jobb lett volna, ha előbb vacsoráznak, és
utána olvassák fel a végrendeletet – gondolta Simon és azt számolgatta, hogy hány óra
lesz, mire ágyba juthatnak. Már lassan elmúlik 11, és még el is kell mosogatni. Szegény
Cecilia nagyon fáradt lesz!
– Nos lássuk, mit főzött a jó öreg Cecilia – szólalt meg Wood és úgy látszott, hogy
elemében van. – Annyit előre is elárulhatok, hogy ilyet még a legelegánsabb londoni
éttermekben sem fogyaszthattak ezidáig. A levesen kívül ugyanis ma kizárólag afrikai
specialitások lesznek. Külön az önök kedvéért törpe tuniszi sárgadinnyéket is rendeltem a
legédesebb fajtából.
– Éljen a házigazda! – lelkesedett Alice, aki nem vetette meg a finom falatokat, bár
látszott rajta, hogy kínosan ügyel napi kalóriaadagjára.
– Lássuk, lássuk! – udvariaskodott Taylor és ültében is Wood felé hajolt, a
házigazdának kijáró tisztelettel.
 – Hol van Paul? – nézett szét az öreg. – Csak nem húzta fel az orrát? Nézd meg,
kislányom, és ha még nem szaladt világgá, jöjjön vacsorázni. Legalább ezt az estét ne
rontsa el. Nem szeretnénk rá várni. Különben is mindjárt 11 óra.
Mary mint egy alvajáró emelkedett fel a helyéről. Úgy érezte, talán többet ivott a
kelleténél, ezért nagyon vigyázott minden mozdulatára. Óvatosan tolta hátra a székét és
lassú mozdulattal indult kifelé.
– Egész helyes kis nő még mindig! – állapította meg az orvos. A lány csendben
becsukta maga mögött az ajtót. Paul a hall közepén állt.
– Hol voltál? – kérdezte. – Apa már keresett.
– A szobádban. Rád vártam…
– …mit akarsz? – kérdezte remegve a lány. – Már mindent megbeszéltünk. És annyira
elegem van az egészből.
Még egyszer figyelmeztetni szeretnélek, hogy egy vasat sem kapok, ha az öreg meghal
– nézett keményen a lányra.
– Én is hallottam. És?
– Mit és! – villámlott Paul. – Ez azt jelenti, hogy mindent pontosan kell csinálnod, úgy,
ahogyan terveztük. – Két kezével megfogta a vállát és szinte szuggerálva folytatta: – Ne
hagyd el magad! Csak ez menthet meg mindkettőnket. – Megsimogatta Mary fejét, kicsit
megrázta, majd nyugodt hangon tovább beszélt:
– Na, gyere már. Még feltűnő lesz, hogy ilyen sokáig nem megyünk vissza.
– Oké. Jövök! – mondta a lány és elindult az ebédlő ajtaja felé.
Paul lassan követte. Cigarettáért nyúlt a zsebébe, majd az öngyújtóját kereste.
Rágyújtott.
– Hát akkor kezdhetjük – indítványozta Wood, amint meglátta Maryt és a valamivel
később belépő Pault. – A fiatalurat megviselte ez a mai este – állapította meg magában
elégedetten. Csak azt nem értette pontosan, miért hatott ez Maryre is olyan súlyosan. Miért
fáj neki az, hogy Paul nem örököl?
Annyira elfoglalták a saját gondolatai és nagylelkűsége felett érzett öröme, hogy fel
sem tűnt – Judy rehabilitálása minden visszhang nélkül maradt. Milyen szép is lenne,
álmodozott ez a mindig racionális öregúr, ha valamilyen módon Judy ösztönösen
megérezné, hogy minden rendben és ma este visszajönne! Ez lenne a diadal. Bizonyára
elcsodálkozna mindenki! Együtt lenne újra a család. Álmodozásából Paul hangja riasztotta
fel:
– Mary! Hol a nyakláncod? Miért nem veszed fel legalább ma este?
– Felvehetem – válaszolt a lány és a legkisebb lelkesedés jele nélkül állt fel ismét.
Gladys, aki már percek óta szipogott, úgy vélte, hogy itt a soha vissza nem térő
alkalom, és Mary mellett kisurranhat a szobából. Amikor becsukták maguk mögött az
ebédlő ajtaját, kislányosan hálálkodott, hogy lehetősége nyílt észrevétlenül kijönni, mert
milyen szörnyű is az, amikor valakinek a meleg levestől elindul az orra és nincs nála
zsebkendő.
– Remélem, hogy vissza is együtt megyünk – emelte segélytkérően szemeit a lányra,
aki még arra sem volt képes ebben a pillanatban, hogy figyeljen rá.
– Hogy jutott Paulnak eszébe a lánc? – tűnődött Mary. – Miért olyan fontos ez most
neki? – Közben tekintete a faliórára esett. Az óra két perc híján 11 órát mutatott. Elszántan
indult a szobája felé és visszafogott lélegzettel nyomta le a kilincset.
 3.

Az első gyilkosság

Szombat este 11 óra 02 perc.

Kinyílt az ebédlő ajtaja és Cecilia jelent meg, a tálalókocsit tolva maga előtt. Hirtelen
mint valami sziréna szólalt meg a telefon. Hosszan és vészesen csengett. Az ebédlőben
Wood meglepetten emel te fel tekintetét. Mit jelent ez? Simon kisietett, felvette a
hallgatót. Nyugodt, megszokott hangján jelentkezett be: – Wood-villa!
Valaki beszélt a vonalban, amit méltósággal és nyugalommal hallgatott végig:
– Azonnal jelentem. Türelmet kérek… – válaszolta.
A nyitott ebédlőajtóban megállt és onnan szólt be:
– Mr. Paul Woodot kérik azonnali, sürgős hívásra Liverpoolból – de amíg ezt mondta
nem is Paulra, hanem Woodra nézett. Az ezredes nem válaszolt, csak kezével intett
Paulnak, hogy mehet.
A fiú kényelmesen felállt és elindult. Még visszaszólt az ajtóból, mintegy
mentegetőzve, hogy nem tehet a hívásról. Amikor kiment, az ebédlő ajtaját tárva nyitva
hagyta. A telefonhoz lépett és beleszólt:
– Paul Wood! Tessék…
Még egyszer megismételte és közben olyan arcot vágott, mint aki nem kap választ.
Tenyerével megütögette a hallgatót és továbbra is hangosan hallózott.
Amíg Paul telefonált, Wood egyre mérgesebb lett. Felvette az előtte álló üveget, bort
akart tölteni magának. Az üveg üres volt. Ingerülten szólt Simonnak:
– Mit áll itt? Nem látja, hogy nincs elég bor?
Simon ismerte már Wood szokását. Ha másra volt is mérges, mindig rajta vagy
Cecílián töltötte ki haragját:
– Azonnal hozom uram, a pincéből. Milyet parancsol?
– Az 1896-os évjáratból. Három üveggel.
Simon sarkonfordult és a teraszon át a pince felé indult.
Paul még mindig a telefonnál állt. egyre hangosabban hallózott. Wood megunva a
dolgot hangosan kikiáltott:
– Most már elég legyen ebből! Nem elég, hogy ilyenkor zavarják az embert, még ezt a
kiabálást is el kell viselnünk?
Cecilia a tele zsúrkocsival karikázott át a hallon. Hozta a vadpecsenyét. Paul dühösen
lecsapta a hallgatót és amint visszaért, könnyedén megjegyezte:
– Ha valami sürgős, majd megint hívnak.
Az apja hangja csattant fel:
– Ha megint hívnak, senki sincs itthon!
– Értem, Apám – válaszolt Paul, tőle szokatlan udvariassággal.
Cecilia már épp az ebédlő ajtaja előtt állt, amikor valami különös neszt hallott a háta
mögött. Lassan kinyílt Mary szobájának az ajtaja. Cecilia félbemaradt mozdulattal állt a
kocsija mellett, tágranyílt szemekkel nézett arra. A szobából nem jött ki fény. Egyszercsak
megjelent Mary feje. Homloka csupa vér. Lassan, mint aki nem tud járni, csúszott kifelé a
résnyire nyílt ajtón. Kitárult az ajtó és Mary mint egy kődarab zuhant ki a hall szőnyegére.
Az asszony tétován egy lépést tett felé és amikor meglátta, hogy a lány melléből is
szivárog a vér, iszonyatosat sikoltott. A rémes látványtól alig állt a lábán.
A szörnyű hangra az ebédlőben mindenki megdermedt. Elsőnek Dr. White ugrott fel,
akiből egy pillanat alatt elszállt az ital mámora. Hatalmas léptekkel rohant kifelé. Az első
pillanatban nem látott mást, csak a rémült Cecíliát. Az ő szemét követve vette észre a
földön vérében fekvő lányt. Hozzáugrott. A többiek csak akkor értek oda, amikor a doktor
már a lány szíve fölé hajolt. Dermedten álltak. Utolsónak Wood jött ki, és hirtelen erőre
kapva lökte el maga elől a többieket. Némán adtak utat neki.
Ekkor lépett ki Millerné a szobájából és a galéria tetejéről próbálta megérteni, hogy mi
történt odalenn. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet és rohant le a lépcsőn, a férje mellé.
– Mi ez? – tört ki a hang Woodból. Ennyire futotta csak az erejéből és ha Simon, aki
épp ebben a pillanatban tért vissza, el nem kapja, összeesik. Mint egy tehetetlen
csecsemőt, ültette szokott helyére. Közben egy pillantást vetett a földön fekvő Maryre, a
véres látványtól iszonyattal fordította el fejét.
A társaság némán állt. Paul közelebb furakodott. Megkérdezte az orvost: – Hívjam a
mentőket? – Hangja kongott a csendben.
Dr. White még fogta a földön fekvő lány pulzusát. Figyelt. Lassan felállt, legyintett.
Szuszogva csak annyit mondott:
– …a rendőrséget!
Wood még szólni szeretett volna, de szája nem engedelmeskedett. Feje a mellére
hanyatlott. Odaugrott az orvos. Megfogta a pulzusát. Simonra nézett, aki ott állt a már
felszívott injekciós fecskendővel. Kikapta a kezéből, beadta az orvosságot Wodnak,
közben sürgetően Paulra nézett. Amíg az orvos az öreg szívét hallgatta, Paul felhívta a
rendőrséget.

Vasárnap 00 óra 13 perc.

Az ünnepi hangulatnak már nyoma se volt. Csupán a falikarok világítottak a hallban.
Minden ódonnak és barátságtalannak hatott. Simon megpróbált ugyan némi rendet tenni,
de Gladys olyan határozottan intette le, hogy mozdulni is alig mert.
A rendőrség gyorsan megérkezett, de Mary holttestét csak néhány perce szállították el.
Még látni is szörnyű volt, ahogy az egyik fiatalember szenvtelenül körülrajzolta krétával,
mielőtt megmozdították. Akik még utoljára odamerészkedtek, hogy elbúcsúzzanak tőle,
megesküdtek volna, hogy megszólalásig úgy hatott, mintha élne.
Wood mozdulatlanul ült karosszéke védelmében. Hamar magához tért a
kámforinjekciótól, és hajszáleres arcbőre inkább egy túlnyílott, már halódó szekfűhöz
hasonlított, mint emberi ábrázatra. Szeme beesett és hatalmas lila árok húzódott alatta.
Egy kis zsámolyon Cecilia kuporgott a lábánál és hol zsebkendőjébe temetett arccal sírt,
hol az öreg kezét szorongatta. Az hálásan nézett rá, és talán meg is érezte, ha maradt még
egy csöppnyi hely szívében az érzelemre, hogy az asszony ugyanúgy szenved, mint ő.
Gladys a férjébe karolva állt a szoba közepén, mintha sétára indulnának, csak éppen azt
nem döntötték még el, hogy hová. Riadtan néztek hol erre, hol arra, ahol éppen történt
valami. Alice és Paul két oldalról támogatta a kis barokk asztalt. Ők is menekülőkre
emlékeztettek, csakúgy mint Taylor, aki a nyitott teraszajtón pislogott kifelé. Egyedül az
inason látszott az élet valamiféle jele. Mint mindig, most is hasznossá szerette volna tenni
magát. Mary szobájának nyitott ajtajából figyelte, hogy mit tesz-vesz odabent Cooper
felügyelő és Gerry őrmester.
– Segíthetek valamiben, uraim? – kockáztatta meg halkan a kérdést, de nem kapott
választ odabentről.
– Mit csinálnak azok ott ketten? – dugta elő a fejét a fotelből Wood.
– A szekrényben pakolnak, uram! Mary kisasszony fehérneműit vizsgálják, nyilván
keresnek valanit.
– Ehhez nincs joguk – szisszent fel Paul.
– Majd talán tőled kérdik meg – próbált most Paul felé fordulni az öreg, de ez majdnem
lehetetlen volt, hiszen jó öt méterrel a háta mögött állt. – A felügyelőt nem szabad
akadályozni a munkájában! Azt tesz, amit jónak és hasznosnak ítél. Nekünk mindenben a
segítségére kell lennünk. – Közben nyögve Taylor felé fordult:
– A doktor még mindig nem jött rendbe? Taylor kérem, nézze meg mit csinál ilyen
sokáig a fürdőszobában? Annyit nem ivott, hogy így elbánjon vele. Szükségem lehet rá!
– Kérem, Mr. Wood, ne zavarjuk a doktort! Ilyenkor jobb mindenkinek egyedül. Talán
kellemetlen lenne neki – szabadkozott az ügyvéd, és látszott rajta, hogy esze ágában sincs
megmozdulni. Tulajdonképpen nagyon érdekesnek találta, hogy személyesen vehet részt a
nyomozásban, ugyanis a krimikbe olvasottakon kívül ilyen élményben vajmi kevés része
volt. Egyébként is csak válóperekben és vagyoni keresetekben volt járatos. Nagynéha
bízták csak meg egy-egy hagyatéki tárgyalással, pedig abban van az üzlet, ezt minden
kezdő fiskális tudja. De egy ilyen bűnper! Még a lapokba is bekerül! Alice-nak persze
fogalma sincs róla, hogy ez mennyit lendíthet a karrierjén – gondolta. A piszmogó
csendben szemérmetlenül hangosnak tűnt a toalette vízöblítőjének zaja, s még annál is
visszatetszőbb White doktor hamuszínű arca.
– Jobban van? – húzta ki a karját Gladys az uráéból és az orvoshoz lépett.
– Köszönöm, asszonyom, lényegesen. De ha megbocsát, én leülnék. Úgy biztosabb.
– Egy kis konyakot? – kérdezte Alice és annyi bántó szemtelenség volt a hangjában,
hogy egyszerre minden szempár rámeredt. Nem jött zavarba. – Ez a lehetetlen helyzet nem
is olyan rossz – tűnődött. – Olyan, mint egy találós kérdés. Ki ölte meg Mary Woodot, és
főleg miért? Semmi köze hozzá, és mégis ő az egyik főszereplő. A rendőrségi fotós
mindannyiukat lefényképezte az előbb. Az is elképzelhető, hogy benne lesz a holnapi
lapokban. Persze, ha délután történt volna mindez, akkor még nem lett volna ilyen nyúzott
az arca. Valószínűleg nem lesz túlságosan hízelgő az a fénykép, pedig megpróbált nagyon
kedvesnek és fittnek látszani. Gladys is milyen ázott. Szemébe lóg a haja és már egy csepp
rúzs sincs a száján. Leette a vacsoránál. Ilyesmire egy nőnek figyelnie kell, mert más is
észreveszi. Ilyen és hasonló dolgok foglalkoztatták Alice-t, miközben csücsörített ajkai
közül fújta a füstkarikákat.
– Ellenszenves egy nő – súgta Millerné az orvos fülébe. De annak már csak annyi ereje
maradt, hogy rábólintson.
– Gyere,szívem – nyújtotta karját Miller az asszony felé, és úgy húzta magához, mintha
írást kapott volna arról, hogy mellette semmi bántódás nem érheti. – Te is velünk együtt
jöttél ki a vacsorától, ha valaki kérdezi. Itt gyilkosság történt! Óvatosnak kell lennünk.
– Meddig tart még ez a herce-hurca? Csak nem képzelik, hogy egész éjszaka itt állok
majd a hallban? – türelmetlenkedett Paul és látszott rajta, hogy nem egészen ezt akarta
mondani. Mindig mindent a fogalmazással rontott el. Sosem gondolta végig, amit mondani
akart, csak belekezdett, és amikor érezte, hogy másképp sül el, mint ahogy szeretné,
ingerült lett és ettől vált olyan kellemetlenné mindaz, amit mondott. A kérdésre
természetesen nem érkezett válasz, és a hosszantartó csendben még sokáig ez
visszhangzott mindenki fülében. Cecilia olyan visszataszítónak találta, hogy mint egy riadt
kisbaba, hirtelen felsírt és Wood kezét az arca elé kapta.
– Hallgass! – szólalt meg csendesen az öreg, és már nem is próbált megfordulni. – Ha
most alváson jár az eszed, akkor annyit sem jelentett Mary neked, mint az a döglött hal,
amelyiket a múlt héten dobtál ki az akváriumból.
– Apa, hogy mondhat ilyet! Csak borzasztó itt állni, azok meg bent Mary fehérneműit
tapogatják. Ez már halottgyalázás!
– Meglepően érzékeny vagy, Paul – szólt az apja egy kis megrendültséggel a
hangjában. – Gyere ide. Húzd ide azt a széket és ülj le! Mrs. Taylor nem fog félni egyedül.
– Persze, hogy nem – búgta Alice –, menjen csak az édesapjához! Önuralomból jeles,
nyugtatta magát a nő. A hangom pontosan olyan, mint mondjuk tegnap ilyenkor. Talán
túlságosan is nyugodt!
 Persze, ha most elengedném magam, az csak nekem lenne könnyebb. Még az is
megeshet, hogy valaki rendreutasítana. Az kellene még! Ha most a felügyelő azt mondaná,
hogy a hölgyek lefekhetnek, mert velük csak holnap délelőtt foglalkozik, nagyon hálás
lennék. Biztosan ijesztően fáradt már az arcom. Ilyenkor mondta mindig szegény anyám,
hogy ne erőlködj lányom, a fagyos mosolynak hideg a szele. Szegény Mary! Ő már
sehogy sem mosolyog.
– Hölgyeim és uraim – lépett be Cooper és Gerry a hallba –, elnézést, hogy sokáig
megvárakoztattam Önöket, de sajnos ez a munka időigényes.
– Csak legalább lenne valami eredménye – szakította meg Coopert Paul.
– Mi is azon iparkodunk, uram. Felkérem Önöket, hogy fáradjanak ehhez a kis
asztalkához, hogy az őrmester levehesse valamennyiük ujjlenyomatát…
– Micsoda? – toppantott indulatosan Taylor. – Nem vagyok én betörő! Tiltakozom
mindenféle zaklatás ellen! Törvényesen bejegyzett ügyvéd vagyok, adófizető állampolgár.
Az én nevemhez nem tapadt folt. A jelenlévők közül mindenki ismer. A Navy Club tagja
vagyok, akár onnan is kérhetnek információt felőlem. Vagy tessék, itt a telefon! A kamara
elnöke is kezeskedik értem. Kérem, hívja fel!
– De uram! Ebben az órában? Egyébként magam is meg vagyok győződve az ön
feddhetetlenségéről. Nincs szükségem információkra. Ujjlenyomatokra viszont igen. El
kell határolnom az önökét a gyilkosétól.
– Miért? Azt gondolja, hogy amatőr volt az illető és itthagyta a névjegyét? – nézett a
felügyelő szemébe Paul. – Ez az ügy nem úgy néz ki.
– Néha még a profik is hibázhatnak. Nem egy esetben valóban hagynak maguk után
névjegyet. Londonban például van egy visszatérő paciensem, aki bankbetétekre
specializálta magát. Nagyon ügyes fickó, néha hetekig, hónapokig is eltart, amíg rá tudok
bizonyítani valamit. Legutóbb például úgy bukott le, mint egy kezdő. Szégyellte is magát
miatta. A lakásban, ahová betört, elnyomta a cigarettáját. A hamutartóban találtam meg.
– Más is elnyomhatta azt a csikket – ütötte le a feldobott labdát Paul.
Cooper láthatóan csak erre várt:
– Igen. De azt a típusú betörést csak négyen csinálják Londonban, és közülük csak az
én emberem tesz mentholt a cigarettatárcájába. Tehát… Gerry, vegye le az
ujjlenyomatokat!
– Talált már valamit? – kérdezte Wood és reszkető kezekkel próbálta cachous doboza
fedelét felpattintani.
– Ujjlenyomatokat, Uram. Ezért fontos, hogy már az első lépésben kizárjuk az Önökét.
Gerry, az úrhoz vigye oda az asztalkát!
– Nem, nem kell – ellenkezett Wood. – Oda tudok menni én is. Csak végezzék a
dolgukat. – Két-három szem cukrot tett vértelen ajkai közé, majd Simon felé nyújtotta
kezét. – Menjünk, essünk túl rajta!
Gerry őrmester már ott ült a festékespárnával és a papírokkal. Látszott rajta, hogy
fáradt, bár az ilyen fiatal, sápadt fiúk mindig nyúzottnak hatnak. Wood kezét olyan
óvatosan fogta meg, mintha attól félt volna, hogy eltörik.
– Tessék jól rányomni, uram, különben nem ér az egész semmit. A festék egy kis
szappanos vízzel is lejön. Kérem körbeforgatni az ujjait. Így ni! Köszönöm. – Sorba vett
mindenkit s alig várta már, hogy Alice is odaérjen. Az asszony látta, hogy az őrmester
időnként rajtafelejtette a szemét, és még ilyen fáradtan is jólesett egy fiatal férfi
érdeklődése. Mosolyogva nyújtotta a kezét, s mint aki nem tudja, hogy mit tegyen, hagyta,
hogy a férfi irányítsa a mozdulatait. –Köszönöm, asszonyom – hebegte zavartan Gerry,
mert észrevette, hogy Cooper figyeli. Sietősen csomagolta össze felszerelését és igyekezett
minél előbb kívül kerülni Taylorné bűvkörén.
 – Ha mindenkié megvan, akkor mára megköszönöm a fáradozásukat azzal, hogy csak
reggel folytatjuk – szólt Cooper. – Jó éjt, Hölgyeim és Uraim! A reggeli viszontlátásra.
A hölgyek már csak erre vártak, de egyikőjük sem merte elkezdeni a takarodót. Gladys
a férje védőszárnyai alól Alice-hoz lépett, belekarolt, úgy húzta a lépcső felé.
– Na, akkor elszívunk egy cigarettát annak örömére, hogy lefekhetünk – kínálta Alice
Gladyst.
– Sosem dohányzom, de most elfogadom. Ezen a különös éjszakán, azt hiszem,
megbocsájtható. Félek, hogy egyáltalán nem tudok majd elaludni. Nagyon felkavartak
ezek a dolgok. Egyébként is rossz alvó vagyok, és ilyenkor még altatóval is nehezen
megy. Most jut eszembe, nem is hoztam gyógyszert magammal!
– Majd én adok – kínálta fel szolgálatait Alice. – Sosem megyek el otthonról anélkül.
Nekem talán elég lesz egy kis nyugtató is. A házipatikámban minden megtalálható. Na,
hogy ízlik a cigaretta?
– Nem is olyan rossz, csak félek, hogy köhögni kell tőle. A férfiak mit csinálnak?
– Állnak. A tehetetlenségi nyomaték tartja fogva őket. Albert, menjünk már! Reggel
nem fogok tudni felkelni! – kiáltott a férjének és szép lassan érte indult.
– Felügyelő úr – intette magához Wood a nyomozót. – Még nem említettem, hogy ma
este vacsora előtt itt a hallban egy értékes briliáns nyakékkel ajándékoztam meg a
lányomat. A vacsorától azért kelt fel, hogy felvegye. Bement a szobájába… – itt megakadt
egy pillanatra – a többit tudja… A lánc viszont nem volt a nyakán, amikor rátaláltunk…
– Letudná pontosan írni, hogy milyen volt? Esetleg az ékszerésznek van még egy
példánya belőle? – kérdezte élénken Cooper.
– Kizártnak tartom. Több mint húsz esztendeje vásároltam külföldön. De van
fényképem róla. Megboldogult feleségem viselte.
– Itt is látható a festményen – mutatott Mrs. Wood mellképére Paul, aki apja mellé
lépett. – Ezen is látszik a nyakék.
– Valóban – bólintott Wood. – Ez az. Úgy tudom, eddig nem találták meg. Vagy lehet,
hogy éppen azért történt a gyilkosság? –Nehezen mondta ki a szót, szemét összeszorítva,
hogy ne sírjon, de sovány vállait mégis megrázta a visszafojtott indulat.
– Természetesen ezt is keressük. Feltételezi, uram, hogy ez lett volna az indíték? –
kérdezte Cooper és ismét végignézett a társaság minden tagján. – Mi lehetett az értéke?
– Fel lehetne becsültetni! Mr. Steel bizonyára készségesen megtenné – kapcsolódott a
beszélgetésbe Gladys. – Én hoztam el az ékszerésztől Mr. Wood megbízásából. Az biztos,
hogy ehhez hasonló szépet még Londonban is keveset láttam. – Amíg a titkárnő a láncról
mesélt a felügyelőnek, addig Taylorék lassan elindultak felfelé.
– Magukkal tartok én is – lépett hozzájuk hirtelen Paul. – Nem sokat alhatunk ma éjjel.
Jó éjt. – A galérián Taylorék a lépcsőtől számítva a harmadik ajtón mentek be, mert
előttük volt a Miller házaspár szobája. Az első háló volt Paul állandó szobája, azon túl már
csak a padlásfeljáró bejárata volt.
– Először majdnem oda mentem be – mesélte Alice a férjének, és a padlásfeljáró
ajtajára mutatott –, de olyan bibliai sötétség volt, hogy nem találtam a villanykapcsolót.
Az inas húzott ki onnan, amikor már mozdulni sem tudtam a félelemtől. Jó éjt, Paul –
szóltak vissza mindketten és behúzták az ajtót. Paul még egy ideig a karfára könyökölve
szívta cigarettáját, aztán hirtelen benyitott Millerék szobájába. Csak egy pillanatig volt ott,
már jött is vissza. Az apja az orvossal és Millerékkel közben bement a könyvtárszobába.
Simon egy üveg konyakot vitt be utánuk, Cecilia pedig a poharakkal indult a teraszon át a
konyha felé.
– Végre egy kis csend – sóhajtott fel Cooper. – Sosem szerettem az ilyen sokszereplős
bűnügyet. Amíg mindenki tisztára mossa magát, addig belefáradunk mind a ketten. Nem
gondolja, Gerry?
 – Tréfál, uram! Szerintem minél többen vannak, annál izgalmasabb. Ahány ember,
annyiféle karakter. Itt van például ez a Mrs. Taylor.
– Tudom… – vágott közbe Cooper. – Azt is látom, hogy tetszik magának. Pedig nem a
maga korosztálya, Joe. Izgalmas nő, nem mondom, de az ilyen mindenkinek tetszik. Ezt
ne felejtse el. Nem irigylem a férjét. Igazi bestia, ismerem a fajtáját.
– Uram, nem találja furcsának, hogy az áldozat szobájában minden rendben a helyén
volt? Dulakodásnak nyomát sem láttuk – igyekezett messzire elkanyarodni a kényes
témától Gerry.
– Nem találom furcsának. Ez csak azt jelenti, hogy az ismerősök között kell keresni a
tettest. Az is arra vall, hogy mind a két lövést szemtől szembe adták le. Ennek külön
szakirodalma van, fiam. –Cooper gyakran nevezte fiamnak a mellette dolgozó őrmestert.
Nemcsak Gerryt, akit mindössze egy hónapja rendeltek mellé, hanem idősebb kollegáit is,
akikkel Londonban dolgozott együtt. Persze, ezt ki is kellett érdemelni. Amelyik őrmester
nem akart hadnagy lenni, az szerinte nem is igazi rendőr. Cooper pedig csak azzal volt
hajlandó magánbeszélgetésekre, akiből kinézte, hogy többre is képes. Szerette az igyekvő,
logikusan építkező, gyors észjárású fiatalokat. Gerryt hamar megkedvelte, mert a saját
kínos indulására emlékeztette. Az ötvenes évek elején Londonban soha nem látott
méreteket öltött a gazdasági bűncselekmények és betörések száma. A rendőrség viszont
elsősorban politikai ügyekkel foglalkozott, így lényegesen kevesebb ember maradt a
közönséges bűncselekményekre. Az akkori kezdőnek ezért se éjjele, se nappala nem
maradt. Nem egyszer hetekig nem jutottak haza és akkor ezt mindenki természetesnek
vette. Ma már – amikor a bűnüldözés legalább olyan mértékben modernizálódik, mint az
ipar –, lényegesen könnyebb dolguk van a rendőröknek. Többen is vannak, képzettebbek,
és a kitűnő technika, valamint a hatalmas szakirodalom áll a rendelkezésükre. Gerry
persze mindebből csak annyit érzékelt, hogy már hét éve dolgozik, és még mindig nem
kapott önálló feladatot. Bántja is a hiúságát, de nem panaszkodik. Ő járta ki, hogy Cooper
mellé osszák be, mert egy nyári idény alatt is sokat lehet tanulni tőle. A felügyelőnek
pedig jó híre volt a szakmában. Nem övezte legenda az alakját, nem voltak hírhedt
nőügyei, csak szépen és pontosan dolgozott. Gerry nagyon sajnálta, hogy a főnöke csak
nyaranként jön Southportba, ezért úgy határozott, hogy megpróbálja nélkülözhetetlenné
tenni magát, s akkor talán egyszer magával viszi Londonba. Mert minden angol rendőrnek
az az igazi karrier, ha közel kerül a húsosfazékhoz. Márpedig az Londonban van.
– Min mereng? – szólt rá Cooper.
– Csak arra gondoltam, hogy… – na, most jusson eszembe valami! – hogy az áldozat
szobájának a teraszra is nyílik ajtaja és az nyitva volt. Meg aztán az is eszembe jutott,
hogy senki sem hallotta a lövést.
– A lövéseket – javította ki Cooper ugyanis… – A könyvtárszoba ajtajának
nyikorgására hirtelen abbahagyta. Simon jött ki, maga elé engedve Milleréket, akik
tétován megálltak egy pillanatra, majd elindultak felfelé a lépcsőn.
A doktor hangja hallatszott a szobából, az öregtől búcsúzott, majd ő is kijött. Amikor
meglátta a felügyelőt és Gerryt, hozzájuk lépett:
– Szükség van még rám, vagy hazamehetek? Őszintén szólva jobb szeretnék itt
maradni, mert Mr. Wood nagyon rossz bőrben van.
– Valóban, uram – szólt Simon az ajtóból ilyen rossz állapotban még nem láttam az
urat az elmúlt öt év alatt. Mivel Dr. White a háziorvosa, már máskor is az úr vendége volt
éjszakára, különösen frontátvonulások idején. Az mindig megviselte Mr. Woodot..
– Helyes! – hagyta rá Cooper. – Ha akad még üres szoba, akkor maradjon. Rossz
esetben itt a hallban is megágyazhat a doktornak, minket nem zavar.
Van még üres vendégszobánk az emeleten, uram – jegyezte meg Simon, és érződött a
hangján, hogy rosszallja a felügyelő naivságát. – Felkísérhetem White doktort?
 – Hogyne, és maga is lefekhet.
– Előbb még Mr. Wood körül lesz egy kis dolgom. Nélkülem sosem tér nyugovóra.
Megbocsátanak?
A két rendőr derülten nézett a távozók után. Nemigen találkoztak korábban ilyen, a
múlt századból ittfelejtett belső inassal.
– Vajon mit fizet neki Wood? – tette fel a kérdést Gerry.
– Alig valamit! Az ilyen ember ugyan aranyat ér, de sehol sem fizetik meg. Ezek
többnyire már csak megszokásból maradnak a régi helyükön, vagy az évjáradék
reményében. De ez a Fellow nem járt rosszul semmiképpen. Tisztes összeget kap Wood
halála után ő is és a felesége is. Ezt közölte velem az ügyvéd, Mr. Taylor…
– És mindenki! Ezek szerintem alig várták már az öreg halálát, valamennyien jól
járnak. Paul Wood kivételével. Erre nem az örökhagyó hal meg, hanem az egyik örökös,
aki közben milliomos lett. Állítólag a nyaklánc miatt… Tehát…
Ismét meg kellett szakítani a beszélgetést, mert Simon érkezett le a lépcsőn a doktor
szobája felől. Egyenesen a könyvtár felé tartott, amikor Cooper megállította:
– Csak nem itt lent alszik Mr. Wood?
– De igen, uram! Előfordult ez már máskor is, különösen amikor vendégek vannak a
házban.
– Akkor csak menjen és végezze a dolgát – hagyta rá Cooper, és kezét Gerry vállára
téve elindult vele Mary szobája felé.
– Nézze meg, fiam, azt a nyakláncot, hátha megvan, és akkor más indíték után
nézhetünk.
Gerry futó pillantást vetett Mrs. Wood mellképére a falon, s bár nem nézett a galériára,
látta, hogy Paul hátraugrik és csendben beteszi maga mögött a szobája ajtaját.
– Kíváncsi fickó – mondta Coopernek, és szemével Paul szobája felé intett.
– Érthető – válaszolt az nyugodtan –, végül is a húgát ölték meg. Na, menjen!
Amikor egyedül maradt, a terasz ajtajához lépett és mélyeket szívott a friss éjszakai
levegőből. Az őrt álló rendőr egy kicsit távolabb a párkányra támaszkodott, és onnan
figyelte a felügyelőt. –Nyugodt éjszakánk van, uram! – szólalt meg, hogy megtörje a kínos
csendet. – Az – bökte rá egy idő után Cooper, és hogy ne hagyjon mindent Gerryre,
bement utána Mary szobájába.
– Talált valamit?
– A nyaklánc nincs itt. Feltehetően ellopták.
– Várható volt. Semmi más, ami gyanús lenne?
– Eddig még nem találtam. De nézze meg ezeket a bundákat és ruhákat. A Vogue
címoldalán láttam csak hasonlókat.
– Maga nőtlen, nem? – nézett hamiskásan Cooper Gerryre.
– Igen, uram, azért van időm, hogy megnézzem a csinos nőket a divatlapokban.
– A maga korában én az eleven nőket nézegettem, fiam. Az jobb mulatság. No, mit
nézzek a ruhákon?
– …hogy milyen szépek és drágák.
– Rendben van, de most fejezze be az álmélkodást! Inkább azon tűnődjön el, hogy ki
vihette el a nyakéket? Vettek ujjlenyomatokat a teraszra nyíló kilincsről is?
– Igen, bár azt hiszem, hogy az nyitva volt egész este.
– Annál rosszabb nincs, mint amikor egy nyomozó hisz valamit. Azt hagyjuk meg a
polgároknak! Hívja fel az ügyeletet és kérdezze meg, hogy találtak-e a jelenlévőktől eltérő
ujjlenyomatokat is? Ha igen, nézzék meg a nyilvántartásban, és szóljanak vissza.
Gerry azonnal a hallban lévő telefonhoz ugrott, de Cooper hangja megállította: – Gerry,
az Isten áldja meg, ne az itteni telefonon hívja őket! Menjen le a kocsiba és onnan.
 – Szabad bejönni? – kérdezte bizonytalan hangon Wood, aki úgy állt a könyvtárszoba
ajtajában, mint egy kórházból szökött beteg. Szürke bársonyköntösét csak a vállára dobta,
s a hasa alatt az ujjával fogta össze, hogy le ne csússzon.
– A karosszékhez kísérem – szólt Gerry és mellé lépett.
– Köszönöm, de siessünk. Nem szeretném, ha valaki bejönne. S minthogy Gerry egy
szót sem akart elmulasztani az öreg ezredes elbeszéléséből, a teraszon álló rendőrhöz
sietett és őt küldte el telefonálni. Gyorsan visszajött és Cooper mellé állt.
– Nézzék – szólalt meg Wood s köntöse alól egy sima fedelű dióbarna fadobozt húzott
elő, – emiatt már járt egyszer nálam a rendőrség.
– Tőlünk valaki? – kérdezte Gerry és szemmel láthatóan nem emlékezett az ügyre.
– Igen, akkor Derek felügyelő vezette a nyomozást. Négy évvel ezelőtt történt. –
Kinyitotta a dobozt és egy húsz centiméternél nem nagyobb arany sellőt emelt ki belőle. –
Látják, Uraim? Ezt a kis szobrot egy lengyel hercegtől kapta még az apám, valamikor a
múlt század végén. Nagyon régi és csodálatosan szép munka. Úgy emlékszem, valami
történelmi ereklyeféle lehet, ugyanis a herceg nagybátyja püspök volt és az egyik
templomának volt ez a dísze. Más kérdés természetesen, hogy én őrzöm és nem a
lengyelek, de hát az enyém. A könyvtárban tartottam mindaddig, amíg el nem tűnt onnan.
Akkor értesítettem a rendőrséget és ők megállapították, hogy a polcon, ahol ezt tartottam,
Judy – ő a másik lányom – ujjlenyomatai voltak. Képzelhetik, mennyire elkeseredtem,
hogy ő a tolvaj. Arról nem is beszélve, hogy idővel úgyis a gyermekeimre maradt volna
minden. Mit tehettem? – hirtelen a torkához kapott és fuldokolni kezdett. – kaphatnék egy
korty vizet?
– Egy kis sherry talán jobb lenne – mondta Gerry, mivel vizet legközelebb a
fürdőszobában talált volna.
– Köszönöm – sípolt az öreg és amikor megitta az italt, folytatta. – Egyszóval
telefonáltam Derek felügyelőnek és azt mondtam, hogy megkerült a „Sellő”. A házat még
nem vizsgálták át, így nyugodtan mondhattam. Ezzel a rendőrség lezárta az ügyet, én
pedig kiutasítottam a lányomat a házból. Maguk mit tettek volna az én helyemben? –
nézett fájdalmasan a rendőrökre és amikor nem kapott választ, folytatta: – Sajnáltam, hogy
eltűnt a szobor, de azt végképp nem tudtam elviselni, hogy meglopott a lányom. Judy
mindent tagadott, de a tények ellene szóltak. Kezdetben még tudtam, hogy mi lett vele,
később aztán szem elől tévesztettem. Úgy hallottam, hogy teljesen lezüllött és akkor
rájöttem, hogy nem tehetek semmit.
– Most hol van? – kérdezte Cooper.
– Úgy tudom, hogy Londonban. Paul egyik barátja mesélte, hogy találkozott vele egy
lokálban a Sohoban. Részeg volt és egy franciával fizettette a fogyasztását.
– Kerestette?
– Igen. Paul barátját kértem meg, hogy adjon át neki egy ötszáz fontról szóló csekket és
még arra is megkértem, hogy béreljen lakást a számára, amit én fizettem volna. De
másodszor már nem találtak rá.
– Mennyit érhet ez a Sellő?
– Ismertem egy belga műgyűjtőt, akinek van egy hasonló. Az is Lengyelországból való.
Egy katalógusban olvastam, hogy annak az értéke több mint hetvenezer dollár. Védett
tárgy, tehát gyakorlatilag muzeális értékű. Ez itt – mutatott a kezében lévő szobrocskára –,
valamivel nagyobb és a kidolgozása is szebb.
– Nem gondolt arra, hogy ezt sem vette volna meg bárki, ha olyan sokba kerül?
– De igen. Éppen ezért nála kezdtem meg a kerestetést. Megbíztam Mr. Steelt, az
ékszerészt, hogy utazzon el hozzá és ha nála van, vásárolja vissza.
– … és nála volt – mondta Cooper.
 – Természetesen. Húszezerért vásárolta meg és nekem is, jogos tulajdonosának,
ennyiért adta vissza.
– Nagyon meg lehetett szorulva a lánya, ha ennyiért eladta, vagy pedig nem tudta, hogy
mennyit érhet.
– Nem a lányom vitte hozzá – nyögte fáradtan Wood.
– Megbízott valakit?
– Nem!
Cooper most már nagyon kiváncsi volt a Sellő történetére.
– Tehát ki adta el a Sellőt?
– Paul, a fiam – majd helyesbített. – A fogadott fiam! – De ez a vallomás láthatóan
nagyon megviselte. Várakozóan nézett a két rendőrre, majd lassan megkérdezte: –
Kívánnak még valamit az urak?
– Amit most elmondott, azt jegyzőkönyveznénk.
– Nem! – csattant fel az öreg. – Csak azért mondtam el, hogy tisztán lássák Judy
lányom helyzetét. Ugyanakkor megismerjék Pault. Elégedjenek meg ennyivel. Nem
óhajtok több botrányt a családban.
– Még egy kérdést engedjen meg uram – kérte nagyon óvatosan Cooper. – Ha ilyen
egyértelműen kiderült, hogy a fia a bűnös, miért nem tette jóvá tévedését a saját
lehetőségein belül?
 4.

Az aranyoroszlán titka

A nagyon fáradt öregember egy pillanatig várt, majd végső erejét összeszedve tovább
beszélt: – Csak négy napja kaptam vissza a szobrot. Megbízottam, Mr. Steel teljes
titoktartás mellett intézte az ügyet. Másrészt már megtoroltam a saját lehetőségeimen belül
– fűzte hozzá gúnyosan. – Kitagadtam a nevelt fiamat is és csak annyit hagytam rá, hogy
ne kelljen nyomorognia miután meghalok.
– Értem – mondta szórakozottan a felügyelő, de látszott az arckifejezésén, hogy
valamin töri a fejét. – Mi a véleménye mindezek mellett arról – kérdezte –, hogy esetleg a
nyakék miatt ölték meg Mary Woodot? Ugyanis mindaddig, amíg nincs meg a nyakék,
csakis ezt tekinthetem indítéknak.
– A nyakék? – ismételte nagyon halkan Wood és úgy formálta a hangokat, mintha
nagyon nehéz lett volna kiejtenie. – Igen? – húzta tovább az időt. – Erről megfeledkeztem
– és a zsebébe nyúlt. Kivette a levelet, amit már a doktornak, Paulnak és Taylornak is
megmutatott. – Olvassa! – és átadta a felügyelőnek.
Cooper elvette és olvasni kezdte. Gerry is kiváncsi volt rá, ezért főnöke mellé lépett és
annak válla felett olvasta el.
– Mikor kapta? – kérdezte és fel sem pillantott.
– Tegnap reggel! Az íróasztalomon találtam. Csak úgy oda volt téve – válaszolta
gyorsan az öreg.
– … és ki tette oda? – faggatta tovább Cooper.
– A háziak közül senki! Mindenkit megkérdeztem. Nem tudnak semmit. Érthetetlen.
Nem gondolja? – és feszülten figyelte a felügyelő arcát.
– Az! – válaszolt Cooper. – Nálam hagyná? – kérdezte.
– Ha ezzel segítek szerencsétlen gyermekem gyilkosának felderítésében, akkor
természetesen. Tegye csak el nyugodtan.
Miközben a felügyelő eltette a levelet, lassan közelebb húzódott Woodhoz:
– Kérem mondjon el mindent, amit erről az ügyről nekem tudnom kell, hogy
felhasználhassam a felderítéshez. Sorban, úgy. Mindent, amit jónak lát.
Wood egy kis szünetet tartott, majd nagy lélegzetet vett és beszélni kezdett. Látszott
rajta, hogy nagyon kimerült.
– Az elején kezdem. Ennek a Ray Kennedynek az apja katonatársam volt. Őrnagyként
szolgált a 46. dandárban. A háborúban együtt harcoltunk, kiváló katonának ismertem meg.
Igazi angol úr volt. 1946-ban leszerelt és hajózási vállalkozásba kezdett. Nem lett belőle
milliomos, de nagyon tisztességesen megélt belőle.
– Hogyan találkoztak megint össze? – kérdezte Gerry.
– Liverpoolban telepedtem le. A hajói sok esetben kötöttek ott ki és rakodtak is. Egy
alkalommal valamilyen szállítmányon, ami nekem jött, az iratokon meglátta a nevem.
Először az irodámban keresett, majd kijött ide. Tudják, én nem sokat tartózkodtam
odabent. Paul dolga lenne.
– Értem! – mondta a felügyelő. – Kérem, ha fáradt, pihenjen, van időnk!
Az öreg már jobban belesüppedt a fotelba, párat köhintett, majd folytatta:
– Ez, ha jól emlékszem, mintegy négy évvel ezelőtt történt. Akkor kezdődött az
olajválság. Neki viszonylag kis hajói voltak, olyan tízezer tonnásak. A szállításnál meg az
új, hatalmas százezer tonnás hajók kezdtek forgalomba jönni. Így mind kevesebb feladat
jutott neki és a költségei is növekedtek, mert a hajói nem voltak elég modernek. Ekkor egy
alkalommal tanácsot kért tőlem, mit tegyen. Azt javasoltam, modernizáltassa a hajókat és
álljon át darab és ömlesztett áruk szállítására. Kezdetben nem mert nekivágni, de később
kölcsönöket vett fel és – … és tönkre ment bele mondta nyugodtan Cooper.
– Valóban! Honnan tudja?
– Gondolom! – válaszolta a felügyelő. – Régi törvény, a kishalakat felfalják a
nagyhalak. Nem?
– Valóban?
Wood hallgatott egy sort, a felügyelő várt egy keveset és csak azután folytatta:
– … vagy segít rajta egy jóbarát.
– Így van! – mormolta Wood. – Egy jóbarát segített rajta. Az pedig én voltam. De
nemcsak a kölcsönfelvétel volt a baj, hanem az agárversenyek is. Szenvedélyesen futtatott.
Ez lett a veszte. A kölcsönként felvett pénzt az utolsó pennyig elvesztette.
– Nem tudott fizetni a hajók átalakításáért? – kérdezte Gerry.
– Valóban ez történt – bólintott Wood. – Árverésre került volna három hajó. Ebbe nem
mehettem bele, hiszen tiszttársam és barátom volt. Azt mondtam neki,…
… hogy megveszi a hajókat? – vágta rá Cooper.
– Igen! Megvettem. Többet fizettem, mint amit az árverésen kapott volna. Ott hiénák
vannak. Kihasználják az emberek szorult helyzetét. Ezt nem engedhettem meg!
– Szép volt Öntől Mr. Wood – szólt elismerően Gerry.
Cooper erre a válaszra kissé laposan nézett a munkatársára és magában arra gondolt,
hogy ennek a fiúnak még sokat kell tanulnia az életben. Kicsit naiv. Majd megkérdezte:
– És mi történt a hajókkal?
– Tulajdonképpen nem is magamnak, hanem Paul fiamnak vettem meg őket. Azt
gondoltam, ez a munka talán jobban érdekli, mint a vadkereskedés. De…
– … csalódott benne. Nem tetszett neki ez sem – mondta folyamatosan Cooper.
– Valóban. De honnan ismeri ezt az ügyet? – nézett kicsit furcsán a felügyelőre Wood.
– Hallott valamit róla?
– Nem! Csak ismerem az életet és az embereket. Tehát Ön megint eladta a hajókat és
méghozzá nyilván haszonnal?
– Igen! Eladtam! Remélem, ebben nem talál semmi kivetnivalót – nézett kissé
bizonytalanul a felügyelőre az öreg.
– Nem! – nyugtatta meg Cooper, de a szemei különösen csillogtak. – És sikerült
megkapni azt a pénzt, amit befektetett?
– Igen! Kétszázezer fonttal többet kaptam, mint amennyiért vettem, de így se kerestem
rajta semmit. Örültem, hogy sikerült túladnom a dolgon.
– Ezt hogy kell értenem? – kérdezte csodálkozva a felügyelő – Kétszázezer font az nem
kis pénz!
– Valóban! De egy évig, amíg az enyémek voltak a hajók, Paul irányítása alatt álltak.
Képzelheti, akkor milyen jövedelmet jelentettek ezek számomra. Visszakaptam azt a
pénzt, amit befektettem és annak a kamatait. Tisztességes üzlet volt. Nem gondolja? –
nézett csodálkozva a felügyelőre Wood.
– Természetesen – hagyta jóvá Cooper.
A helyeslésére Wood erőre kapott, folytatta:
– A kérdés teljesen alaptalan tehát! De ez a Ray, szegény becsületes barátomnak, Burt
Kennedynek a fia, úgy látom, megfeledkezett apja tiszti becsületéről. Jogtalan
követelésekkel akarja megzsarolni azt, aki valamikor megmentette az apja becsületét. Sőt,
aljasságokat csinál…
– Hogyan?
– Tegnap este nyilván beszökött ide. Látta, hogy tele a ház vendégekkel. Nem olyan
volt a hangulat, mint ahol megijednek egy fenyegető levéltől. Elbújt. Szerencsétlen Mary
került elé, amikor bement a szobájába. Meglátta a nyakéket és el akarta rabolni. A lányom
– és itt egész testében megremegett – ellenállt, ezért megölte. Inkább adta volna oda –
suttogta halkan és két tenyerébe hajtotta a fejét.
A két nyomozó egymásra nézett, de egy szót sem szóltak. Wood elővette zsebkendőjét,
megtörölte a szemét. – Felügyelő úr, ön nem erre gondol?
– Nem tudom! – válaszolta. – Nem tudom! Ez is lehet egy lehetőség, amit meg fogunk
vizsgálni. De lehet…
– Mit lehet? – nézett ár az öreg. – Ez a legkézenfekvőbb. Mi kell még?
– Valóban kézenfekvő! A levél! A nyakék eltűnése! Ez mind a Kennedy fiú ellen szól.
Ebben igaza van. De…
– De? – villant haragosan az öreg szeme.
– De még sok minden más körülményt is meg kell vizsgálnunk addig, amíg valakire azt
mondhatjuk, hogy ő a gyilkos. Remélem uram, megért minket.
Wood mérges volt. Minden erejével küzdött azért, hogy akaratát és gyanúját a
felügyelőre erőltesse:
– Kerítsék elő Ray Kennedyt, ő mindent be fog vallani. És nála lesz a nyakék is. És
még egyet…
– Parancsoljon – adta át ismét a szót a felügyelő nagyon udvariasan.
– Kérem, vigyázzanak a ház nyugalmára. Nem tudom, hogy most hol lehet ez az őrült
gyilkos. De talán megkísérli, hogy további bosszút álljon alaptalan képzelődése miatt.
Önöket teszem felelőssé mindenért, ami a házban történik.
– Jóindulatú figyelmeztetését megértettem! – mondta egy kis éllel Cooper és meghajolt
Wood előtt.
– Most pedig, ha megengedik, visszavonulok. Amit hallottak, ismétlem, csak Önökre
tartozik. Remélem, a segítségükre lettem. Szabad a karját, fiatalember? – nyújtotta kezét
Gerry felé. – Nem tudok egyedül felállni.
– Hogyne, Mr. Wood – kapta el az őrmester az öreget és egészen a könyvtár ajtajáig
kísérte. Amint az ajtó becsukódott, elgondolkozva megszólalt: – Furcsa egy szerzet. Nem
irigylem a családjáért.
– Hát akkor munkára! – adta ki a parancsot Cooper. – Először is vegyük sorra, hogy
mit tudunk. Rázza meg a fejét fiam, és segítsen gondolkozni. Tehát, megölnek egy
milliomos lányt két lövéssel…
– … hangtompítós fegyverrel! – szúrta közbe a fiú.
– Igen. Ezt a háziak ugyebár nem tehették, mert mindannyian együtt vacsoráztak.
– Kivéve Cecilia Fellow-t, aki észrevette a lányt, amikor kizuhant a hallba.
– Igen – s ebben az igenben volt némi elégedettség is –, valamint egy vagyontérő
nyaklánc is eltűnt az áldozat szobájából a szelencéjével együtt…
– … és a négy évvel ezelőtt ellopott szobrocskáról is kiderült, hogy nem Miss Judy
Wood vitte el, hanem Paul Wood. – Gerry nagyon boldog volt, hogy megelőzhette főnökét
a tények összeszámlálásában, de azért vigyázott arra, ne lássék kérkedőnek, vagy ami még
ennél is rosszabb, túlbuzgónak.
– Ezzel majdnem egyidőben jelentkezik egy három évvel ezelőtti üzleti tranzakció
folytán kisemmizett üzletfél fia és váratlanul kétszázezer fontot követel – vette át a szót
Cooper.
– … de ha nem fizet Wood, és éppen ma estig, akkor mindenért elégtételt vesz a
károsult fia. Fegyverrel, vagy ami a kezébe akad. Olyan ez, mint egy vadnyugati történet –
nézett főnökére az őrmester. Most már felbátorodott következtetéseiben és folytatta: –
Lehet, hogy ő ölte meg valóban Mary Woodot?
 – Miért gyilkolt volna – nézett beosztottjára a felügyelő –, amikor nem tudhatta még,
hogy fizet-e David Wood, vagy sem? Egy ilyen gyilkosság túl súlyos figyelmeztetés, hogy
adós fizess! Nem gondolja?
– Igen. Így van! – hebegte Gerry, mert látta, hogy logikája nem nyerte el főnöke
tetszését. – Csak fel akartam erre a lehetőségre is hívni a figyelmét – tette hozzá most már
minden lelkesedés nélkül.
– Helyes! – nyugtázta Cooper munkatársa megbánását. – Én meg arra akarom felhívni
a figyelmét, hogy az áldozat lábán nem volt cipő – vette át a szót Cooper és közben
figyelte a fiú arcát, hogy az is észre vette-e ezt a hiányosságot.
– Igen, hogyne. Persze ki is bújhatott belőle, amikor a láncért ment. Martha, a barátnőm
is mindig kilép a cipőjéből, amikor azt hiszi, hogy nem látják. Szorítja, mert hiúságból
mindig egy számmal kisebbet vásárol, vagy én nem is tudom miért, de ez a szokása.
– Az is lehet, hogy menekülés közben esett le a lábáról, ott feküdt a szekrény előtt. Bár
ez kevéssé valószínű – vetette el a gondolatot Cooper. – Mindenesetre nem árt, ha ezt is
megvizsgáljuk, írja fel fiam és alkalomadtán utánanézünk.
– Meglesz uram! Azt hiszem, hogy elég sokat tudtunk meg ma. Még csak annyit, hogy
igaza lehet, uram! Az a pár cipő nem illett az estélyi ruhához, amit az áldozat viselt. –
Amikor látta főnöke csodálkozó tekintetét, azonnal folytatta: – Én rendszeresen nézegetem
a női diavatlapokat is. A téli estéken itt nincs mit csinálni. Nem úgy, mint Önöknek
Londonban. Ilyenekkel ütöm el az időt.
– Értem – nyújtotta el a szót Cooper, majd folytatta: – Judy Woodot se hagyjuk ki a
sorból. Ő is lehet még tényező. Mindenesetre nem árt, ha mindent megtudunk róla.
Szóljon be az ügyeletre, hogy riasszák Londont! Úgy hamarabb célhoz érhetünk. Ha a
lány a Sohoban járt, akkor az embereimnek ismerniük kell. Ven-Hut kell elsősorban
megkeresni. Kínai londiner, mindenkiről tud valamit az alvilágból. Már sokszor dolgozott
nekem. Ügyes fickó és nagyon hálás. Kábítószeres volt, de futni hagytam. Azóta is az
egyik legjobb csatornám. Ha a lány valóban járt ott, ő ismeri. Ez lenne az egyik. A másik
pedig Paul Wood. Róla könnyebb lesz beszerezni a szükséges tudnivalókat. Feltehetően
még nincs priuszlapja, de úgy tudom, hogy szerteágazó az ismeretségi köre és lehet köztük
egy-két ember a maguk zónájából is. Először a városi bárokban és lokálokban
érdeklődjenek, aztán a szállodákban és így tovább…
– A szokásos rutinmunkát kérem. Csak siessenek, mondja meg nekik, mert addig egy
helyben topogunk és arra nincs idő. Tudja mit – fogta meg a fiú karját –, az lesz a legjobb,
ha maga is bemegy a kapitányságra és piszkálgatja őket, különben idekérhetjük a
nyugdíjunkat. Scott ma éjjel az ügyeletes és bár nagyon precíz fickó, de még a kaktusz is
kivirágzik a szájában. – A fiú már indult volna, amikor Cooper visszahúzta: – Ha
visszajön, hozzon egy termosz meleg teát is. Nem akarom Mrs. Fellow-t felébreszteni
emiatt. Tea nélkül viszont nem tudok fennmaradni egész éjjel. Ha közben megtudnak
valamit, szóljon ide. De ne telefonáljanak. Vonalvégen van a kocsi, ott veszik a hívást.
Addig megpróbálok szundítani egy keveset. Holnap délelőtt 10-kor rugby lesz az egyes
csatornán, azt mindenképpen szeretném megnézni. Apropó, tudja, hogy a maga korában
én válogatott rugbyjátékos voltam? Na, menjen már, aztán siessen vissza – intett
mosolyogva a fiúnak, aki fél lábbal már a teraszon állt. Majd hirtelen meggondolta magát
és egy köhintéssel megállította.
– Kutassák fel ezt a Burt és Ray Kennedyt is. Mindent meg kell tudni róluk. Hol
laknak, mit csinálnak és hol tartózkodtak az éjjel. Oké?
– Igen, uram! – szólt vissza a fiú. – Mehetek?
– Repüljön! – nevette el magát Cooper.
Úgy döntött, hogy iszik egy korty italt és Wood foteljében alszik, amíg valaki fel nem
ébreszti, amikor Cecilia jelent meg az éppen kilépő Gerry helyén.
 – Engem keres? – kérdezte és egy ásítást nyomott el úgy, hogy az asszony ne lássa.
Amikor az bólintott, a mellette lévő székre mutatott: – Akkor üljön ide mellém és mondja
el amiért jött!

Vasárnap 2 óra 20 perc

– Ez is valami – tette le a jegyzettömböt Cooper és hatalmasat nyújtózva felállt. –
Megbocsát nekem – fordult a mellette ülő Cecíliához-, de rettenetesen elgémberedtem
ebben a fotelban. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kényelmesen üljek. No, akkor, ha
megengedi, vázlatosan összefoglalom a vallomását.
– A vallomásomat? – döbbent meg Cecilia. – Én csak azt mondtam el, hogy…
… ami a bűnügy felderítésében a segítségünkre lehet – válaszolta határozottan Cooper
–, az vallomásnak számít.
Nem ilyennek képzeltem – nézett az asszony a felügyelőre.
– A moziban másképp megy az ilyesmi, ugye arra gondol? A mi munkánk sajnos
távolról sem olyan látványos, mint a filmekben. És látja, én sem vagyok olyan érdekes
felügyelő, mint azok. Már három órája itt vagyok és még mindig nem tudom, hogy ki a
gyilkos.
– Ugyan már, felügyelő úr, ezt senki sem várja öntől! – tiltakozott Cecilia.
– Dehogynem. A főfelügyelő! Mert akár hiszi, akár nem, nekem is van főkököm. No de
folytassuk… Tehát azt mondta, hogy Judy Wood és Paul Wood sosem kedvelték egymást.
Gyakran voltak nézeteltéréseik, ilyenkor hangosan vitatkoztak és Paul többször
megsértette a lányt. Rendszerint Mary Wood vetett véget a vitának, de mindig a fiúnak
adott igazat. Ilyenkor Judy Wood napokig szótlan volt, kerülte a testvéreit. Ha Mr. Wood
nagy néha beavatkozott a vitába, akkor Mary őt is leintette. Tehát a polarizáció nagyjából
úgy festett, hogy Mary és Paul Wood egy követ fújt. Mr. Wood és Judy pedig
visszavonult. Hát eddig megvolnánk. Amikor pedig már napirenden voltak a viták, Mr.
Wood úgy rendelkezett, hogy Mary utazzon Amerikába és iratkozzon be a
Képzőművészeti Akadémiára. Így van?
– Pontosan uram!
– Mikor is történt mindez?
– Valamivel több mint négy esztendeje.
– Nos, akkor innen folytassa, kérem! – nyúlt ismét a jegyzettömbjéért Cooper és
visszaült a helyére.
– Tehát Mary elutazott, Judy és Paul pedig még többet veszekedett. Már annyira
elfajult a gyűlöletük, hogy azon gondolkoztunk a férjemmel, hogy elmegyünk innen,
amikor egy nap eltűnt az arany Sellő a könyvtárból.
– Igen, arról már tudok, aztán?
– Szóval Judy kisasszonynak akkor el kellett mennie. – Cecilia fáradt arcán csupasz
tenyerével maszatolta a könnyeit. – Bocsásson meg felügyelő úr, de nekem olyan
borzasztó erről beszélni. Nagyon szerettem Judy kiasszonyt. Simon, a férjem azt mondta
akkor, hogy ő nem megy el innen, mert nem akarja, hogy Mr. Wood Paullal maradjon
egyedül. Így aztán itt maradtunk.
– Miért veszekedett Paul Judyval? Emlékszik még rá? Arra gondolok, hogy mi volt az
oka.
– Mindig a pénz, a pénz! Paulnak sosem volt elég. Nagyon sokat költött, adósságokat
csinált és nem tudta időre megfizetni. Nem is tudom, mire kellett az a sok pénz, hiszen
mindene megvolt. Mr. Wood mindig adott neki annyit, amennyiből tisztességesen meg
lehetett élni. Persze, az volt a legszörnyűbb, hogy amikor már nagyon megszorult, akkor
különféle vállalkozásokba kezdett. Mr. Wood eleinte még örült is neki, mert azt mondta,
hogy végre valami érdekli a fiát. Később aztán, amikor mindenből csak adósság lett, nem
engedte, hogy tovább kísérletezzen. Ilyen kísérlet volt a hajózási vállalkozás is. Mr. Wood
azt gondolta, hogy Paul nem szeret az állatokkal foglalkozni. Megvette a három
teherszállító hajót, persze a maga nevére. A kezelésükkel, az üzletek bonyolításával
azonban a fiát bízta meg. Ez a vállalkozás se tartott sokáig…
– Megint csinált valami disznóságot Paul Wood?
– Konkrétan nem tudom. De annyit hallottam, soha nem azzal a mennyiséggel számolt
el, amennyit a valóságban szállított – mondta a nő.
– Mr. Wood tehát erre az üzletre is ráfizetett?
– Nem kötötték az orromra. Mindent Mr. Wood intézett. Egy tény azonban, hogy a
hajókat hamarosan eladta és Paul megint Mr. Wood irodáját vezette Liverpoolban.
Vadállatok importjával foglalkozik és úgy tudom, hogy ezen nagyon sokat kerestek. Mrs.
Miller segít neki, egyébként mindössze négy alkalmazottjuk van De Paul nem sokat
törődik az üzlettel, Mrs. Miller az igazi főnök.
– Azt mondja meg nekem Mrs. Fellow, hogy miből fizette ki Paul az adósságait, ha
sosem volt pénze?
– Azt én nem tudom felügyelő úr. Illetve…
– … illetve? – sürgette a felügyelő.
– Arra gondolok, hogy Mary kisasszony is kisegítette olykor, meg aztán mindig akadt
valaki, aki adott neki.
– Tehát: Paul és Mary Wood nagyon jól megértették egymást? Ugye, azt mondta?
– Igen!… Ezt mondtam?
– Valami ilyesmit mondott. Aztán Mary Wood elutazott Amerikába. Mennyi időre?
– Egy évre küldte ki Mr. Wood, de közben kétszer is hazajött.
Mikor?
Először éppen akkor volt itthon, amikor eltűnt az arany szobrocska, másodszor pedig
talán két hónap múlva, de ebben nem vagyok teljesen biztos.
Mit mondott, miért jött haza?
Nem mondott semmit. Mr. Wood nagyon dühös is volt rá. Veszekedtek, aztán eltűnt a
szobor és akkora lett a felfordulás, hogy jobbnak látta visszautazni. Emlékszem, akkor kért
tőlem kölcsön százvalahány fontot, adtam is neki. De megadta, amikor másodszor
hazajött.
Máskor is előfordult, hogy magától kért kölcsön? – kérdezte Cooper és szokatlanul
soká nézett az asszony szemébe.
Máskor is – hebegett Cecilia és nagyon kényelmetlenül érezte magát. – Mi nagyon
vigyázunk a pénzre és van a bankban betétünk is. Ahhoz persze nem nyúlunk, csak akkor,
ha ilyen nem várt kiadások vannak, mint például, amikor Mary kisasszonynak adtunk
kölcsön.
– És ő megmondta, mire kellett a pénz?
– Nem is kérdeztem. De szerintem nem neki kellett.
– Tehát azt mondja, hogy Mary Paul Wood számára kért kölcsön?
– Én ezt nem mondtam, kérem szépen… ezt csak gondolom. Ez is vallomásnak számít?
– Nem, nyugodjon meg. Mi csak a körülményekre vagyunk kíváncsiak, persze a maga
feltételezései is sokat segíthetnek. Legyen nyugodt, amennyiben nem igazolódnak be, nem
teszünk szemrehányást miatta. Éppen ezért arra kérem, hogy mindent mondjon el, ami
eszébe jut. Gondolja, hogy Paul és Mary Wood nem csak mint testvérek szerették
egymást?
– Nem is voltak testvérek. És az az igazság, hogy nem is viselkedtek úgy. Persze…
persze… ezt is csak gondolom – dadogta Cecilia.
– Mit csinált itthon Paul Wood, amíg a lány az USA-ban volt?
 – Nem is nagyon járt haza. Akkoriban állandóan utazgatott, többnyire csak havonta
egyszer láttuk, akkor is az iroda miatt jött. De az is előfordult, hogy csak telefonált
Liverpoolból.
– Mit szólt ehhez Mr. Wood?
– Azt hiszem örült, hogy végre csend volt a házban. Valóban nyugodtabb lett az
életünk. Tudja felügyelő úr, nekünk meglehetősen kellemetlen volt, hogy minden családi
vitának szem és fültanúi voltunk a férjemmel. Ez egy házban sem szokás. Máshol az urak
ezt maguk között intézik el. Azt meg különösen nem hallottam, hogy az alkalmazottól
kértek volna pénzt kölcsön.
– Ez igaz… Akar még valamit mondani?
– Igen. Azaz… nem, semmit. Akkor jó éjt uram!
– Minden apróságnak jelentősége lehet ebben az ügyben – jegyezte meg nyomatékkal
Cooper. – Kérem, hogy mindent mondjon el!
Cecilia egy pillanatig várt, majd lassan újból beszélni kezdett: – Nem tudom, hogy
fontos-e, csak most jutott eszembe. Nem akarom, hogy esetleg azt higgye rólam,
mindenbe beleütöm az orrom. Arról van szó, hogy amikor Mary kisasszony először jött
haza, de kérem, hogy ezt ne írja le, mert nagyon szégyellném magam, ha megtudnák. Még
a férjemnek sem beszéltem róla.
– Csak folytassa – sürgette Cooper és bátorítva az asszonyra mosolyodott.
– Amikor Mary kisasszony először volt itthon és visszautazott Amerikába, már az
elutazását követő másnap levelet kaptunk tőle.
– … már másnap?
– Igen. Ez lepett meg engem is. Megnéztem a bélyegzőn, hogy mikor adta fel és akkor
láttam, hogy a keltezés arra az időre esett, amikor még itthon volt.
– Odaadta a levelet Mr. Woodnak?
– Természetesen – vágta rá önérzetesen Cecilia.
– És ő nem vette észre? – csodálkozott Cooper.
– Nem. Ugyanis elmaszatoltam a bélyegzőt. Nem akartam felizgatni . – mentegette
magát Cecilia. – De ugye ez köztünk marad? Nincs is talán jelentősége és most annyira
zavart vagyok. Megért, ugye? – nézett kétségbeesett szemekkel a felügyelőre.
– Hogyne. Bár ha arra gondolok, hogy mi mindennek vehette volna elejét, ha akkor
nem segít becsapni Mr. Woodot!
– Én nem csaptam be! – tört ki az asszonyból. – Én csak nem akartam, hogy ezzel is
tetézzük a bánatát. Mindez akkor történt, amikor Judynak el kellett mennie itthonról –
majd meglepetten folytatta: – De minek lehetett volna elejét venni?
– Azt pontosan nem tudom. Mindez csak hipotézis.
– Micsoda?
– Feltételezés. De ezzel nem terhelem magát!
Elakadt a beszélgetés és kínos csend ült kettőjük közé. Végül Cecilia szólalt meg: –
Mindent elmondtam felügyelő úr. – Egyet sóhajtott és már állt is fel, hogy induljon,
amikor Cooper a háta mögé került és még egyszer megismételte: – Más mondanivalója
nincs?
– Ez minden uram – szabadkozott Cecilia. – Nem tudok többet mondani. Mehetek? –
Törődött arca olyan riadt volt, mintha csak őt vádolták volna gyilkossággal. Cooper
ismerte már ezt a tekintetet és érezte, hogy egy-két dolgot megtudhat még az asszonytól és
visszanyomta az székére.
– Mire kiváncsi még felügyelő úr? – próbált a háta mögött álló férfi szemébe nézni, de
az vállánál fogta és nem engedte megfordulni.
– A legutóbbi órák eseményeire – szólalt meg mögüle Cooper, majd szép lassan elébe
került és visszaült a fotelba. – Kérem, hogy sorrendbe szedve kezdje mesélni a történteket.
 – Értem – bólintott Cecilia – Kezdjük ott, hogy Paul Wood táviratot kapott és ettől
Mary kisasszony és ő is nagyon ideges lett. A lány ezer fontot kért tőlem. Nem adtam. –
vágta rá Cecilia.
– Nem mondta, mire kell a pénz?
– Ha adtam volna, ezzel is elejét vehettem volna valaminek? –és lopva a felügyelőre
pillantott.
– Nem valószínű – nyugtatta Cooper. – Kérem, hogy ne a saját védőbeszédét
fogalmazza, hanem a tényeket tárja fel. Senkit nem vádolunk, és még nagyon keveset
tudunk. Folytassa kérem, talán onnan, hogy a vacsora alatt valaki felhívta Paul Woodot.
Ha jól tudom, a férje vette fel a kagylót és azt mondta, hogy Liverpoolból keresik a fiút.
Az átvette a telefont, de senkivel sem beszélt, mert talán megszakadt a vonal. Csak
hosszasan hallózott, amit mindenki hallott, mert az ebédlő ajtaja nyitva maradt. Ezt
követően egyenesen visszament az ebédlőbe a többiekhez. Így volt?
– Igen.
– Nem ment be közben Paul Wood az áldozat szobájába?
– Nem.
– Határozottan állítja, hogy nem? Akkor is, ha ezzel teljes büntetlenséget igazol
számára a gyilkosságban való tevőleges közreműködésben?
– Hogy mondta ezt uram?
– Azt kérdeztem, biztos-e benne, hogy amikor Paul Wood telefonált, előtte vagy utána
nem járt-e Mary kisasszony szobájában.
– Már mondtam, hogy nem! Hiszen láttam volna!
– Mr. Fellow, a férje azt mondta magának, hogy Mrs. Miller és Mary kisasszony együtt
jött ki az ebédlőből – pörgette egyre gyorsabban a kihallgatást Cooper.
– Így van! – állította határozottan az asszony.
– Most arra válaszoljon, hogy maga szerint miben különbözött a két lány egymástól –
váltott témát Cooper. – Ezt magának kell tudni a legjobban, hiszen születésüktől nevelte
őket.
– Mindenben. Mintha nem is lettek volna testvérek. Judy kedves volt és megértő,
szeretetreméltó és jó. Mary kisasszony is néha szeretetreméltó volt – nyugodjék békében
–, de számító volt és ravasz.
– Mit gondol, Mary és Paul Wood szándékosan üldözte el Miss Judyt innen, hogy ne
örököljön?
Cecilia egy pillanatig mereven nézte a felügyelőt, majd megindultak a könnyei. Sírva
válaszolt: – Én már nem gondolok semmire, felügyelő úr. Nagyon fáradt vagyok, engedje
meg, hogy lefeküdjek.
Cooper sajnálattal nézte a vergődő öregasszonyt és kedvesen, udvariasan válaszolt: –
Jó, menjen. Holnap mindenképpen találkozunk. Pihenje ki magát és felejtse el, hogy így
meggyötörtem. Ez sajnos a feladatommal jár.
– Köszönöm uram – állt fel az asszony és útban kifelé még szokásból megigazította a
szőnyeg rojtjait. Alig egyenesedett fel, Cooper máris utána szólt:
– Csupán egy pillanatra még. Tehát ön az egyetlen olyan személy, aki a hallban állt,
amikor Mary Wood kizuhant az ajtón, igaz?
Cecilia fáradt, fájdalmas arcával a felügyelő felé fordult és elkínzott hangon válaszolt:
– Igen uram!
– Mindenki más a vacsorától jött ki? Kivétel nélkül?
Cecilia egy kis ideig hallgatott, látszott az arcán, hogy emlékeit rendezi, majd
vontatottan megszólalt, de hangja olyan volt, mintha nem is belőle jönne:
– Igen, uram! … Vagyis egy pillanat… Igen, biztosan így volt… Mrs. Miller jött ki a
kisasszonnyal és többet nem ment vissza! …
 Uram! – lépett a felügyelő mellé és súgva mondta tovább: – Igen!… Igen!… Ő az
emeletről jött le. De később.
– Biztos ebben? – kérdezte Cooper.
– Biztos! Amikor lejött, azonnal a férje mellé állt. Jól láttam, hiszen mellettem álltak.
Az arca rémült volt és… és… biztos, hogy az emeletről jött le! – hirtelen megint a
felügyelőre emelte a szemét és könyörögve kérdezte: – Ugye, elhiszi nekem, amit
mondok?
A felügyelő Cecíliára nézett, hangja szokatlanul gyengéd volt:
– Persze, hogy elhiszem! Miért ne hinném? Most pihenjen le, úgy látom, magára fér
egy kis alvás.
Amikor Cecilia lassan kisétált a szobából, a felügyelő a szemével végigkísérte a hallon.
Kitépett egy lapot a jegyzettömbből, ráírt valamit és az ajtóban álló rendőrnek adta: – Ezt
adják le a kocsiból Gerry őrmesternek. Maga tudja, merre vannak a házban a személyzeti
lakások?
– Igenis, uram! – s a rendőr a ház mögötti kis épületre mutatott.
– Abban! A technikusok azt is megnézték, de nem találtak semmit. Csak egy szoba van
berendezve, abban laknak Fellowék. A többiben régi bútorok és egy csomó használaton
kívüli tárgy van. Lomtárnak használják a többi helyiséget. De ha érdekli önt, van ott egy
kitömött oroszlán is. Amikor az egyik technikus meglátta, megijedt. Olyan az az állat,
mintha ugrani készülne. Félelmetes!
– No jól van, akkor tegye, amire kértem.! És ha lehetne, ne ébresszenek fel, csak ha
valami fontos üzenet jön a kapitányságról. Illetve, ha bármi rendkívüli történik. Maga meg
álljon úgy az ajtóban, hogy a hallt is szemmel tarthassa! – Ezzel kényelmesen elnyúlt a
bergere fotelban, szemeit lehunyta és mély álomba zuhant.
 5.

Az 1113-as számú ügy

Vasárnap 05 óra.
Cooper nem sokáig aludt, mert hamarosan elkezdett prüszkölni és minthogy nem talált
pokrócot, amit magára húzhatott volna, úgy döntött, hogy inkább dolgozik. Bár semmi
okos nem jutott az eszébe, bement Mary szobájába, hogy elüsse valamivel az időt. Nagyon
csábította a fodros takaróval leterített dupla heverő, de nem tudta rászánni magát, hogy
lefeküdjön. Inkább az öltözőasztalka elé ült és a tükörben nézegette magát. Nem volt
elragadtatva a látványtól. Soha nem hitte magáról, hogy jóképű, igaz nem is mondta neki
senki. Kissé túlméretezett orra uralta az egész arcát, s emiatt alig-alig érvényesült
sötétbarna szeme, amit az anyjától örökölt. Érdekes – tűnődött milyen vonzó az anyja még
most is. Már hetven körül jár, de azért a vonásain látszik, hogy valamikor nagyon szép
volt. Kár, hogy nem hasonlítok rá, fejezte be a szemlélődést és kihúzta az öltözőasztal
fiókját. Volt ott minden, ámbár Cooper a feléről sem tudta, hogy mi mire jó. Vajon a
technikus fiúk látták ezt? – döbbent meg a káosz láttán. 8, 9, 10 rúzs. Minek ennyi egy
nőnek? És ez a sok kék és zöld festék, meg a különböző színű ceruzák! Púderek,
csipeszek, krémek, manikűrkészlet, parfőm, hajcsavarók, kalóriatáblázat, körömlakk – de
jó, hogy nem nősültem meg! – futott át az agyán. Ennyi mindent pakol fel egy nő magára,
mielőtt kilép a szobájából? Nevetséges.
Mindent alaposan szemügyre vett, a parfőmöt még meg is szagolta, aztán sorban
szépen visszarakosgatta a helyére. A második fiókban viszonylag rendet talált. Ott csak
egy-két kerámiavázlat volt, egy törött csészealj, csekkfüzet és egy útlevél. Ez utóbbi kettőt
kivette és a szoba másik oldalán lévő dohányzóasztal tetejére dobta. Más látnivaló nem
akadt a kezébe. A ruhásszekrényt és az íróasztalt már kétszer is megnézte korábban, így
aztán leült az egyik fotelba és a csekkfüzetet lapozgatta. Hirtelen mosoly futott át az arcán
és az útlevélért nyúlt. Átnézte azt is, majd felállt, mert gépkocsi csikorgását hallotta a
terasz előtt. Mire kiért a hallba, már jött is vele szembe az őrmester.
– Maga az Gerry? Na mi hírt hozott?
– Itt van uram a tea, sajnálom, hogy nem jöhettem előbb. Remélem, hogy azért még
meleg. Tejet is hoztam, de azt nem töltöttem bele, mert nem tudtam, milyen erősen szereti.
– Csak nem maga főzte a teát, fiam? – képedt el Cooper és hirtelen jókedve támadt.
– De én – felelt Gerry méltósággal, s nem tudta mire vélni ezt a hirtelen
hangulatváltozást.
– Köszönöm a teát. Hát akkor meséljen! Maga is iszik?…
– Én már ittam bent, köszönöm. Poharat nem hoztam, de a termosz teteje is megfelel
talán.
– Hogyne. Nos, mit tudott meg?
Letelepedtek a kis barokk asztal köré, ahol korábban Cecilia és Cooper, azt megelőzően
Wood és Taylor ült. Gerry beszélni kezdett:
– A telefonhívás nem Liverpoolból történt.
– Hát? – nézett kérdően Cooper a fiúra.
– Csak innen a 4-es postahivatalból. Tegnap este pár perccel 9 előtt az ifjú Wood
megkérte Miss Tarryt, az ügyeletest, akit egyébként közelről is ismert, mint kiderült, hogy
csengessen ide a villába. Amikor felveszi valaki a kagylót, kérje őt a telefonhoz azzal,
hogy Liverpool van a vonalban. Ha már jelentkezik, nem kell semmit mondani, akár
bonthat is.
 – És a nő minden további nélkül belement?
– Igen – mint említettem jól ismerték egymást – mondta Gerry és hamiskásan nézett a
felügyelő szemébe. – Egyébként Paul Wood azzal indokolta a lánynak ezt a különös
kérést, hogy nagy társaság van náluk és neki máshol kellene lennie.
– Igen – lapozott vissza a füzetében Cooper. – Nézze csak – mutatta a fiúnak az egyik
bejegyzést. – A doktor a posta mellett lakik és fél 9-re ment érte a fiú. Akkor ez stimmel.
Na, fiam, húzhat egy strigulát az érdemei mellé. Mi van még?
– Paul Wood ma délután táviratot kapott.
– Ezt már tudjuk. Megvan a másolat?
– Ez az – vette elő az őrmester a táviratot. – Olvasom:
„Mr. Paul Wood. Southport Park Lane 9.” A szöveg: „Liverpool, Glasgow Street 56.
J.” Ez minden – nyújtotta át a távirat másolatát.
– Nem is kevés – csettintett elismerően a felügyelő és percről-percre jobb kedve lett.
Ha ilyen gyorsan befut minden adat, akkor egy-kettőre túl leszünk mindenen és
megnézhetem a rugbyt is. Ide nézzen – lengette meg a nemrég talált csekkfüzetet a fiú orra
előtt.
– Majd ne felejtse el megtudni, hogy melyik technikus nézte meg előttem a szobát.
Azzal majd lesz egy kis négyszemköztim… Egyébként, ha nem lennék betegesen hiú, én
sem találtam volna meg – nevetett és a fiúra kacsintott. Gerry láthatóan nem értett az
egészből semmit, de azért kíváncsian nyúlt a füzetért. Gyorsan átlapozta, majd a főnökére
nézett magyarázatért.
– Nem érti? – kérdezte Cooper. – Minden hónap elsején 200 fontot utalt át erre a
liverpooli címre Sarah Brook nevére.
– Különös – mondta Gerry és sajnálta, hogy nem szolgálhat semmiféle meggyőző
magyarázattal a titok megfejtésére.
– Ne felejtsünk el ennek utána nézni! – szólt Cooper s maga is felírta az elintézendők
sorába. – Van még valami?
– Igen. Felvettem a kapcsolatot Londonnal és a nyilvántartóból már meg is jött a
telexválasz Judy Wooddal kapcsolatban. Ezzel egy telexlapot vett ki a zsebéből és olvasni
kezdte a figyelmesen hallgató Coopernak. – „Kétszer volt büntetve. Hatvan napi elzárást
kapott ittas állapotban elkövetett botrányokozásért és tíz hónap fogház-büntetést
kábítószer eladásában való közvetítői részvételért.”
– Ez a lány valóban alaposan lezüllött – jegyezte meg Cooper.
– Látja, mit tesznek a körülmények? Vajon tud-e erről Mrs. Fellow?
– suhant át az agyán. – Vagy az apja? Ha ügyvédet kért a lány, azt valakinek fizetnie
kellett. Neki pedig nem volt pénze. Vagy nem is volt ügyvédje? Ezt is felírta az
elintézendőkhöz, aztán Gerryre nézett: – Kiadták a körözést ellene?
– Igen uram! Valamint Burt és Ray Kennedyvel kapcsolatban is.
Cooper elővette a táviratot és nézegette. Váratlanul megszólalt: – Aláírás: J. Mit jelent
ez magának?
– Hogy a táviratot feltételezhetően Judy Wood küldhette és amint látom, a feladó
postahivatal Londonban van. A dátum pedig a távirat jelzése szerint tegnap reggelre utal.
– Ez önmagában még nem sokat jelent. Elképzelhető, hogy már nincs is Londonban.
Mindenesetre riasztani kell a londoni és liverpooli kollegákat, hogy keressék. Minden
erővel rá kell állni a felkutatására. Kocsmákat, bárokat, szállodákat, mindent át kell
fésülni. Indulhat!
– Uram, nem talált egy fényképet a lányról? Úgy könnyebb lenne megtalálni.
– Ezt én is tudom – válaszolt indulatosan Cooper. – Csakhogy a kedves papa minden
fényképet eltüntetett, amikor kiutasította a lányt. Még emlékezni sem akart rá. Micsoda
primitív felfogás! Ennél már csak az jobb, amikor tűket szúrkálnak a leendő áldozat
fényképébe, jelezvén, hogy így fog meghalni. Nincs fényképem – fejezte be Cooper és
egyre ingerültebb lett. Gerry egy ideig ott álldogált előtte, s arra várt, hogy valami
közelebbi információt kapjon a körözött lányról, de Cooper már régen másra figyelt. A
csekkfüzet dátumait egyeztette a Cecilia vallomásában fellelt időpontokkal és elégedetten
csóválta a fejét. Hirtelen rádöbbent, hogy a fiú még mindig ott áll, s egy pillanatra úgy
tűnt, hogy elveszíti a türelmét. Szerencsére még idejében észbekapott, így a felgyülemlett
indulatoknak csak egy parányi töredéke érte a fiút. Gerry a nyakába szedte hosszú lábait és
a kocsihoz rohant, hogy leadja a körözést. Mire visszaért, Coopert ismét derűsnek látta.
Lassan kortyolgatta tejes teáját és egy útlevelet böngészgetett. Érdekes – gondolta
magában –, nagyon érdekes. – Nézze! – tolta a fiú elé. – Amerikai vízum – nézte meg a
hivatalos pecsétet Gerry és nem értette, hogy mi a különös benne. Kérdően nézett a
felügyelőre.
– Hát az nem tűnik fel, fiatal barátom, hogy ezt a vízumot senki sem vette igénybe?
– Tényleg – és ezzel Gerry belelapozott az útlevélbe. – Nézze uram – tartotta Cooper
elé most ő az útlevelet –, ugyanakkor mint az inga úgy járt-kelt Franciaországba és vissza.
– Észrevettem – hűtötte le az őrmester lelkesedését Cooper.
– De akkor mikor volt Amerikában?
– Soha, legalábbis az útlevele szerint. Franciaországban volt ezidő alatt. Így már az is
érthető, hogy miért kapott az apja az első itt tartózkodása után olyan levelet, amit akkor
adtak fel, amikor ő Southportban tartózkodott. Biztosan megbízott valakit, hogy
Amerikából postázza a Franciaországban írott leveleket. Szervezési hiba!
– Parancsol? – nézett a magában motyogó Cooperre az őrmester.
Majd később megmagyarázom. Előbb fussa át Mrs. Fellow vallomását, abból mindent
megért – nyújtotta át a jegyzettömböt Gerrynek. – Azaz, dehogy mindent! Még én sem
értem teljesen az összefüggést, de mindenesetre okosabb lesz. ha ezzel végzett, ugorjon át
Liverpoolba és tudja meg, ki az a Sarah Brook. Egyik lába itt, a másik ott. Nemsokára
felébrednek a háziak, addigra szeretném, ha itt lenne. Ne felejtsen el utánanézni, hogy hol
tartanak Judy Wood körözésével. Azt sem bánnám, ha a lánnyal együtt jönne vissza!
Amikor az őrmester elment, csak akkor vette észre, hogy az elvitte a jegyzetkönyvét is.
Legszívesebben utánament volna, de csak legyintett és zsebrevágta az útlevelet a
csekkfüzettel együtt. Hirtelen a galériára nézett. Mintha ajtónyitást hallott volna! Eh, csak
képzelődöm – gondolta. Egy pillanatig várt, majd hirtelen lágy léptekkel, mint egy hiúz,
felszaladt a lépcsőn. A galérián megállt, hallgatózott, de semmi nem mozdult. Lassan
lement a hallba. Töltött a termoszból. Megitta és visszacsavarta a termosz tetejét.
Körülnézett, hogy nem felejtett-e valamit a hallban, majd az őrt álló rendőrhöz lépett.
– Maga mióta van itt?
– Egy órája váltottam, uram – húzta ki magát a rendőr.
– Akkor üljön abba a szép csíkos fotelbe – mutatott Wood karosszékére Cooper –, és
onnan tartsa szemmel a terepet! Bemegyek a kapitányságra. Ha történne valami, azonnal
hívjanak! A kocsiból, nem innen! – jegyezte meg nyomatékkal. – Maga nem mozdulhat el
a helyéről, értjük egymást?
– Természetesen uram! – mondta a rendőr és megvárta, amíg Cooper elindul, csak
utána ült le a fotelba.
A galérián Paul feje jelent meg egy pillanatra. Óvatosan hajolt ki, s amikor látta, hogy
egy ismeretlen rendőr ül Cooper helyén, kicsit elcsodálkozott. – Az előbb még a felügyelő
teázott ott! Vajon hová mehetett? – gondolkodott egy pillanatig, majd mikor a földszinten
reccsent a szék, a falhoz lapult. Várt. Újból kilesett. Óvatosan elindult és azon a kis ajtón
lépett be, amelyik a padlásfeljáróhoz vezetett. A rendőr mindebből semmit sem vett észre.
Ő is megteázott, majd visszacsavarta a termosz tetejét. Kényelmesen elhelyezkedett a
fotelban, kemény, kellemetlen sisakját maga mellé tette a karfára és gyönyörködött a
hajnali derengésben.

Vasárnap 07 óra.
Az éles szögben tűző nap elől az egyik csíkos napernyő alá húzódott a friss váltásra
érkezett rendőr. Parányi rádióján a hétórás híreket, majd a Meteorológiai Intézet jelentését
hallgatta: a Brit szigetek felől Nyugatra húzódott az esőzóna és a csendes éjszaka után
igazi nyári napok következnek – hallotta. – Itt az ideje – gondolta –, a gyerekek még csak
most mennek a nagyanyjukhoz Skóciába és ott úgyis mindig hűvösebb az idő – mérte fel
az esélyeket a gondos atya körültekintésével. – Nekem itt 11-kor lejár a szolgálatom, még
jelentkezem a kapitányságon, aztán jöhet az ebéd. De jó lesz egy nagyot aludni az
árnyékban – mosolyodott el még a gondolatára is. A rádióban ismét tánczene szólt, s hogy
ne kelljen felhangosítani, a készüléket egészen a fülére tapasztotta. Még idejében
észrevette Cooper felügyelő Vauxhallját, gyorsan a zsebébe süllyesztette a rádiót. Gerry
őrmester egyenletesen szuszogott Wood ormótlan foteljében a hallban, tőle akár az egész
házat is ellophatták volna. – Nagy leégés lesz a fiúnak, ha így talál rá ez a londoni főnök –
jutott eszébe a rendőrnek, de már nem maradt ideje felébreszteni. Cooper úgy ugrott ki a
kocsijából, mintha legalábbis ágyban töltötte volna az éjszakát. Frissen borotválkozott, s
kellemes after shave illatot hagyott maga mögött.
– Történt valami? – állt meg egy pillanatra az őrszem előtt.
– Semmi, uram! Még mindenki alszik – s ezzel befelé nézett a fotelban kucorgó Gerry
felé.
– Sebaj! Mikor érkezett meg?
– A váltótársam azt mondta, hogy alig valamivel előttem. Én pontosan 6-ra jöttem.
– Hol az ördögben van az az Audi? Együtt indultunk el a kapitányságról és még mindig
nem értek ide. Két technikus jön és a maga rajából az a szeplős tizedes. Ha megérkeznek,
azonnal irányítsa hozzám őket. Reggelizett már?
– Még nem, uram! A feleségem vasárnapi ebéddel vár otthon, arra tartogatom az
étvágyam.
– Azért csak fogadjon el egy teát a háziaktól. Amit éjjel ittam, azt nappal sosem innám
meg. Egyébként furcsállom, hogy még mindenki alszik. Pedig azt tartja a mondás, hogy
csak annak nyugodt az álma, akinek tiszta a lelkiismerete. Lehet, hogy rossz helyen
nyomozunk?
Minden megeshet, uram – nevette el magát a rendőr – , de az is lehet, hogy valaki ébren
töltötte az éjszakát. Csak hát mi sem láthatunk át a falakon.
Ekkor érkezett meg az Audi a terasz elé, s egymás után a technikusok ugráltak ki.
– Na, itt vannak a fiúk. Fürgébben, fürgébben… – biztatgatta az amúgy is siető
rendőröket Cooper. – Maguk ketten a parkot fésülik át nagyon alaposan – fordult
kettőjükhöz, majd a rendőrre mutatott –, maga pedig itt marad, hogy a kollegája ne
unatkozzon. Remélem, elhozta a rádiót.
– Itt van, uram! – mutatott a kis vörös szeplős rendőr az oldalán lógó táskaszerű
bőrtokra.
– Ébresztő, őrmester! – rikkantott az alvó Gerry fülébe a felügyelő.
Mint akibe tűt szúrtak, úgy pattant fel a fiú. Szeme fehérjét piros hajszálerek hálózták
be, s olyan gyűrött volt az arca, mint egy aggastyáné. Meglepődve látta, hogy milyen friss
és jókedvű a felügyelő. – Talán nem szid meg túlságosan – gondolta, s még mindig
dülöngélt a hirtelen ébredéstől.
– Magának aztán nem lesz luxus egy kis pihenés, fiam! – állította meg vállánál fogva a
metronóm szerűen ringó fiút. – Szedje össze magát, mossa meg az arcát és jelentse, hogy
mire jutott!
 – Előbb jelentenék és csak utána tisztálkodom, ha megengedi – szabadkozott az
őrmester, mert nem akart nevetségessé válni az ajtóban álló két rendőr előtt. –
Megtaláltam a házat Liverpoolban. Kétszintes, szokvány épület, az egész utcában csak
ilyenek vannak.
– Kit talált otthon? – nyúlt a felügyelő a jegyzetéért, amit Gerry visszahozott és a kis
asztalra tett.
– Senkit. De engedélyt kaptam az ügyeletestől, hogy bemenjek, sőt egy embert is adtak
mellém. Házkutatási parancs ugyan nem volt, de nem is vált szükségessé, ugyanis valaki
már járt előttem a házban. Legalábbis úgy nézett ki a helyszín. Minden fiókot kihúzva
találtam és tele voltak a szobák mindenféle holmival. Persze, az is lehet, hogy a háziak
hagytak ilyen felfordulást maguk után. Rengeteg élelmet találtunk és egy csomó
gyermekjátékot.
– Beszélt a szomszédokkal?
– Egy házaspár lakik tőlük balra, azok mondták, hogy egy néger asszony lakott ott már
vagy három éve. Egy kisfiú is élt vele, de nem lehetett az övé, mert fehér volt és az
asszony különben is már hatvan felé járhatott. A gyerek rendszerint a ház mögötti kertben
játszott egy ír szetterrel. A kutya egyébként ott maradt, bevittem a kapitányságra. Senki
sem ismerte közelebbről se az asszonyt, se a gyereket. A szomszédok csak annyit tudtak,
hogy dr. Hughes a háziorvosuk és elég gyakran járt hozzájuk, mert a kicsi sokat
betegeskedett.
– Felkereste az orvost?
– Franciaországban nyaral az egész család. A házvezetőnő pedig csak annyit tudott,
hogy a gyerek három év körüli, de a nevére nem emlékezett. Sajnos, az orvos
iratszekrényét nem tudtuk kinyitni, mert nem volt engedélyünk, az asszonynak pedig nem
volt hozzá kulcsa. Ma reggel újra kimennek, vagy telefonálnak az orvosnak. A lényeg az,
hogy hamarosan megtudjuk a gyerek nevét. Nyolcra megy be a váltás, lehet, hogy ő is
meg tudja mondani, hogy kik laknak abban a házban.
– Hogy lehet az, hogy valaki már három éve lakik egy házban és senki sem ismeri?
Magát ez nem lepte meg? – kérdezte Cooper.
– Ezt kérdeztem én is a szomszéd házaspártól, de azt mondták, nagyon visszavonultan
éltek és a néger asszony nem is a környéken vásárolt. Gépkocsijuk is volt, azzal
közlekedtek mindig. Úgy nézett ki, ilyen módon akartak minden ismeretséget elkerülni.
– Látogatót sem fogadott? Egyáltalán, kik jártak oda? – kérdezte türelmetlenül a
felügyelő.
– A környékről senki. Néha egy fiatalasszony járt ott, többnyire egyedül, de az is
előfordult, hogy egy férfi kísérte oda. Mindig este jöttek, ezért sem látta őket senki.
Rendszerint nem maradtak sokáig. Azt azért megfigyelték, hogy mindig nagy
csomagokkal érkeztek.
– Mikor látták őket utoljára?
– Én hajnalban értem oda, és a szomszédok azt mondták, hogy az a fiatal nő előttem
úgy éjféltájban érkezett meg. Ők is nagyon csodálkoztak, mert ilyen későn azért nem
szokott jönni. A háziak egyébként csak azért vették észre, mert éppen a vendégeiket
búcsúztatták a kapuban. A fiatal nő elküldte a taxit, amivel a házhoz érkezett. Kis idő
múlva a néger asszony karjában a gyerekkel és egy bőrönddel, a fiatalasszony pedig egy
másik bőrönddel szállt be a saját kocsijukba, amit kihoztak a garázsból. A feketebőrű
idősebb nő a hátsó ülésre ült a gyerekkel és a bőröndöt is oda tették. A kocsit a fiatal nő
vezette.
– Nem sok, de ez is valami – fejezte be a jegyzetelést Cooper.
– Maga most menjen mosakodni, a fürdőszoba az emeleten van. De ne üdüljön sokáig!
 Amíg Gerry elvágtatott, a felügyelő magához intette a kis vöröst a rádióval: –
Kapcsoljon – mondta, majd átvette a rádiót.
– Itt Delfin, halló, itt Delfin! Kérem a központot.
– Itt a központ! Vétel! – hallatszott a rádióból.
– Ma éjjel éjféltájban egy gépkocsival, melynek rendszámát és típusát nem ismerjük,
egy hatvan év körüli néger asszony, egy hároméves forma kisfiúval és egy fiatal nővel
Liverpool Glasgow Street 56-os számú házból ismeretlen helyre távozott. Feltehetően
Liverpoolban vannak, de az is lehet, hogy tovább mentek. Lehetséges, hogy a fiatal nő már
nincs velük, de személyleírást kapnak a taxisofőrtől, aki odavitte őt. Az 1113-as számú
gyilkossági ügy felderítésében valószínűleg fontos szerepük van. Köszönöm. Vége!
– Vettem. Vége!
Gerryn nem sokat segített a cicamosdás, de azért már biztosabban mozgott, nem kellett
attól tartani, hogy eldől. Az emeletről jövet hallotta a rádióadást és most azon töprengett,
hogy mi köze lehet Judy Woodnak ahhoz a kisgyerekhez? Mert ahhoz nem fér kétség,
hogy az a nő csakis ő lehetett, hiszen a táviratban ez a cím szerepelt és az aláírás „J”
csakis Judy Woodé lehet. De ki az a férfi, aki elkísérte néha? A pasas? Hát csak egy
férfival élt az a lány? Akkor viszont nem valószínű, hogy a Sohoban „dolgozott”!
– Na, felébredt az első fecskepár – állította meg gondolataiban Cooper hangja, mert az
emeletről a Miller házaspár nézett le rájuk. Félszegen álltak a lépcső tetején, s csak arra
vártak, hogy észrevegyék őket.
– Velünk kívánnak beszélni? – kérdezte kínos udvariassággal a felügyelő.
– Ha megengedi – engedte Gladyst maga elé a férfi –, a feleségem szeretne elmondani
valamit.
– Parancsoljanak velem! – kínálta hellyel a még hálóköntösben lévő párt Cooper. –
Vagy a teraszon kellemesebb?
– Itt is jó, köszönjük – szólalt meg cérnavékony hangján Mrs. Miller. – Ezt találtam a
férjem ingei közt – nyújtott át egy kis szelencét, amit a köntöse zsebéből húzott elő. A
keze annyira remegett, hogy félő volt, elejti.
– Mi az? – kérdezte Cooper és nem nyúlt a szelencéért.
Gladys kinyitotta és mintha mást várt volna, félrekapta a tekintetét a briliáns nyakékről.
– Ez tűnt el tegnap este – szólt alig hallhatóan.
– Valódi? – kérdezte és nem nézett fel a csillogó nyakékről a felügyelő.
– Hogyne, hiszen ez az, amit tegnap hoztam el Mr. Steeltől – kapott erőre a nő. – Mr.
Wood ezt ajándékozta Marynek.
Cooper az ajtó előtt álló rendőrtől kért egy tiszta zsebkendőt, mert emlékezett, hogy a
sajátját már használta, és azzal fogta meg a dobozt.
– Vissza tud emlékezni asszonyom, ki nyúlt a dobozhoz önön kívül?
– Először is Mr. Steel, azután én. A férjem hozzá se ért – tette hozzá gyorsan, mintha ez
számított volna valamit –, majd Mr. Wood és végül szegény Mary.
Miller olyan peckesen állt a felesége mellett, mintha most derült volna fény az
ártatlanságára az asszony jóvoltából. Szorosan magához vonta és az álla alá húzta Gladys
fejét. A felügyelő a zsebkendőbe bugyolált ékszert a szelencével együtt a szeplős
rendőrnek adta át. Utasította, hogy máris induljon vele a kapitányságra.
– Ha levették róla az összes fellelhető ujjlenyomatot, hasonlítsák össze az éjjel
felvettekkel. – Egy szelet papírra még felírta a Gladys által felsorolt neveket és azt, hogy
feltehetően lesz rajta egy ismeretlen is, Mr. Steelé. – Ha ezenkívül találnak rajta más
azonosíthatót is, azonnal szóljanak vissza. Véleményem szerint okvetlenül kell lenni rajta.
Miután elkészült és a rendőr is lement, a házaspárhoz fordult.
– Eddig megvolnánk. Ugye, maguk sem reggeliztek még? – nézett az egybeolvadt
párra.
 – Ó, még nem – mondta Miller pedig már tudnék mit kezdeni egy jó meleg teával.
– Mit szólnának ahhoz, ha megkérnénk az őrmestert, hogy főzzön egyet?
Gerry elpirult, mint egy kisiskolás. Ezt azért nem várta volna a főnőkétől. Eszébe sem
jutott, hogy az csupán azért tette meg javaslatát, hogy feloldja a házaspárban lévő
feszültséget.
– Ugyan, felügyelő úr – hadarta Gladys akkor már inkább én.
– Magára még szükségem van, asszonyom. És ezek szerint kénytelenek leszünk
megvárni, amíg mindannyiunkat meghívnak reggelire.
A sértett Gerry hálásan nézett az asszonyra. Még mindig nem szokta meg Cooper
módszereit, csupán arra gondolt, hogy miként lehetséges egy ilyen bonyolult ügy kellős
közepén viccelni.
– Nos, beszéljünk arról, hogy mi történt azután, amikor ön átadta az ékszert Mr.
Woodnak? De talán foglaljanak helyet.
– Kérem, felügyelő úr – huppant le Gladys egy székre. Miller a kártyaasztal mellől
hozott egyet magának. – Azt kérdezte, hogy mi történt utána? De hiszen már elmondtuk
tegnap este!
– Ismételje meg röviden!
– Átadtam Mr. Woodnak és ő azonnal a lányának adta. Illetve a nyakára tette. Mary
bevitte a szobájába. A vacsorához nem vette fel. Paulnak jutott eszébe, hogy kedves volna
tőle, ha felvenné.
– … és akkor kiment, hogy behozza – egyeztette hangosan a jegyzeteivel Cooper.
– Igen! De én is kimentem vele. A zsebkendőmért. Nem vettem magamhoz és a meleg
levestől… tudja… egyszóval szükségem volt rá. Egyedül nem mertem volna felállni, vele
észrevétlenül kisurranhattam.
– De csak egyedül ment vissza – olvasta füzetéből a felügyelő.
– Igen, mert Mary nem jött. Egy pillanatra meg is álltam a hallban, de a személyzet ott
járt-kelt és nem akartam, hogy azt higgyék, hallgatózom. Aztán arra is gondoltam, hogy
talán ő már bent van.
– Ez nem felel meg a valóságnak! – szólt kurtán Cooper.
– Ezt nem értem – hebegte Gladys.
– Maga csak akkor csatlakozott a hallban lévőkhöz amikor Mary Wood ott feküdt
holtan. Így van?
Gladys nagyon megijedt. Döbbenet hallatszott a hangjából, amikor megszólalt: – Azt
gondolja… hogy én tettem? – olyan riadtan kapott a férje után, mintha az meg tudta volna
védeni. – Kérem, mi okom lehetett volna rá? Nem voltam én haragosa! Higgyen nekem!
– könyörgött.
– Persze, hogy hiszek, asszonyom. Nyugodjon meg! Azonban jobb mindig az igazat
mondani. Ön pedig valótlant állított és ezzel félrevezethette volna a nyomozást.
– Ő kért rá – mutatott a férjére.
– Indítéknak persze itt van a nyakék, de nem hiszem, hogy akkor önszántából
visszaadta volna. Apropó, miután Mary Wood bevitte a szobájába, nem látták a nyakéket
többé egészen ma reggelig? – kérdezte Cooper, és erősen figyelte a házaspárt.
– Nem! – szólalt meg Miller. – Határozottan állítom, hogy nem!
– Nem is beszéltek róla vacsora közben? Hiszen mégiscsak nem mindennapi esemény
egy ilyen vagyont értő nyakék odaajándékozása, – kapcsolódott Gerry is a beszélgetésbe.
– Nem. Egészen megfeledkeztünk róla. Az hiszem, mindenkinek a végrendelet járt az
eszében. Az mégis fontosabb volt. Egy dolog azonban történt, amit furcsállltam. Az, hogy
éppen Paulnak jutott eszébe, hogy milyen kedves lenne, ha Mary viselné a láncot. Soha
nem tapasztaltam, hogy ilyen figyelmes lett volna.
 – Mr. Wood is helyesnek tartotta, ha felveszi – egészítette ki felesége mondandóját
Miller.
– Köszönöm. Lényegében semmi újat nem tudtunk meg – csapta be a füzetet Cooper. –
Most viszont arra kérem Önöket, hogy ne tegyenek említést az ékszerről, mintha nem is
tudnának róla semmit.
– Elmehetünk…? – állt fel Gladys.
– Reggelinél találkozunk – biccentett feléjük a felügyelő.
– Tényleg – nézett a házaspár után Gerry –, miért éppen Paul Wood hiányolta a
nyakéket? Igaza van az asszonynak. Ez sehogy sem fér bele a képbe.
– Lehet… – gondolkodott hangosan Cooper. Jegyzetfüzetébe pedig beírta, hogy
Millerékről minden adatot be kell szereznie.
– Együtt vacsorázott a többiekkel – regisztrálta az eseményeket Gerry –, illetve közben
telefonhoz hívták. Ez volt az a bizonyos interurbán Liverpoolból. De nem ment be Mary
Wood szobájába, hanem egyenesen visszatért az ebédlőbe. Onnan csak akkor jött ki újra,
amikor már Cecilia rátalált Mary Wood holttestére.
– Lehet, hogy ezért találta ki ezt az egész lánchistóriát, hogy a lány bemenjen a
szobájába? És ha így van, miért tette? Mit tudhatott ő, amit mi még nem tudunk? –
morfondírozott Cooper, majd folytatta: – A fiúk azért vizsgálják át az emeletet, hogy nem
lehet-e észrevétlenül Millerék szobájából a földszintre jutni. Ugyanis, ha nem lenne az
ékszeres szelencén az ékszerész ujjlenyomatán kívül a feltételezettek mellett egy újabb is,
akkor Mrs. Miller nem áll gyanún felül.
– Jó reggelt Hölgyeim és Uraim! – köszöntötte Gerry a Taylor házaspárt és az orvost.
Mind a hárman a lépcső tetején álltak és láthatóan azon tanakodtak, hogy ildomos-e
megzavarni a rendőröket.
– Jöjjenek közelebb! – invitálta őket Cooper. – Mit szólnak ehhez a csodálatos időhöz?!
– Az idővel semmi bajom, csak keveset aludtam, drága felügyelő úr – küldött Alice egy
csábmosolyt Cooper felé.
– Nem látszik meg önön, kedves asszonyom. Ragyogó jelenség ebben a korai órában –
válaszolt Cooper és enyhén meghajolt az asszony felé.
– Köszönöm, Mr. Cooper, ön is nagyon jól tartja magát ahhoz képest, hogy le sem
hunyta a szemét. Reggeliztek már?
– Nem. Boldogtalanok lennénk, ha megfosztanának bennünket az önök társaságától a
reggeli asztalnál.
Gerry, ha nincsenek jelen, a fejéhez kapott volna a csodálattól. Sehogyan sem értette,
mi ütött Cooperbe. Vagy ez valami ismeretlen betegség csak, amit udvariassági rohamnak
hívnak? De az is lehet – gondolta –, hogy talán csapda. Közben a párbeszéd tovább tartott
a felügyelő és a szépasszony közt.
– Úgy bókol, mint egy hősszerelmes.
– Tekintse annak asszonyom, feltéve, ha Mr. Taylor nem ellenzi.
– Óh, a férjem! – nevetett hátra Taylor felé, miközben lefelé kígyózott a lépcsőn.
Áttetsző indiai száda ruhája sokat engedett láttatni mindabból, amit nem volt illendő
észrevenni, de ez egyáltalán nem zavarta az asszonyt. – Van egy cigarettája, felügyelő?
– Sajnálom, de nem dohányzom. Attól tartok, hogy még tűzzel sem tudom megkínálni.
– Mindent a megfelelő helyről! – hallották Paul hangját a galériáról. – Cigarettám is
van, füzem is van, mivel szolgálhatok még? – állt Alice elé a fiú.
– Ó, kedves Paul – mosolygott a fiúra a nő. – Jaj, de szomorú színe van! Ki a napra
még a reggeli előtt! Ugye megengedi, kedves felügyelő úr?
– Úgy tudom, még nem vagyunk letartóztatva – nézett Cooperre Paul.
– Érezzék jól magukat! – mondta szolgálatkészen Cooper. –Remélem, a kint dolgozó
technikusok nem zavarják majd egészségügyi sétájukban. Nyomot keresnek a parkban.
 – Ilyenkor? Nem késtek még el vele? Hiszen tegnap este óta eltűnhettek már – jegyezte
meg ártatlan arccal Paul.
– Minden laikus ezt hiszi. Bízza csak ránk – nyugtatta meg Cooper.
– Maga tudja! – mondta Paul, s a szép Alice-szel ráérősen sétált ki a parkba.
– Szép pár! – meredt utánuk a doktor. Ő maga még mindig a tegnapi öltönyét viselte és,
hogy közben elmúlt egy éjszaka, azt csak az álla alatt ejtett borotválkozási sebek jelezték.
Nem szerette a villanyborotvát, a pengével viszont nem igen tudott bánni. Hájas nyaka
megviselten borult nyitott inggallérjára, mely alatt szomorúan lógott a nyakkendője.
Érezte, hogy külsejével némi feltűnést keltett, amikor megjelent az ajtóban, de nem
tulajdonított különösebb jelentőséget az egybegyűltek véleményének. Szerette volna, ha
mindenki kimegy a kertbe, hogy kettesben maradhasson a felügyelővel. Ingerelte a
felügyelő nyugalma. Csak az viselkedik így, aki biztos a dolgában. Vajon, mit és mennyit
tudhat? Ez járt szünet nélkül az agyában. Lehet, hogy tud valamit a kábítószerügyről is?
Elhatározta, hogy minden áron beszél a felügyelővel és kiszed belőle mindent, amit csak
lehet.
Millerék azonban még mindig a hallban toporogtak, nem tudták eldönteni, hogy mit
kezdjenek magukkal. Végül Gladys észrevette a Vouge legújabb számát a terasz asztalon
és ez megadta a kezdő sebességet. Miller napilapot keresgélt, s minthogy nem talált, a
felesége után indult. – Na végre – sóhajtott az orvos, s a felügyelő mellé húzta a puffot.
– Remélem, nem borulok fel vele – tottyant rá és kérdően Cooperre nézett: – Mit
végeztek, ha szabad érdeklődni? Persze, ha nem, akkor nem. Velem se kivételezzen!
Gondolom, már más is próbálta faggatni ma reggel.
– Ez természetes, hiszen mindenki érintett valamilyen formában, ha nem is
tevőlegesen. Egy éjszaka viszont roppant kevés ahhoz, hogy beszerezzük akár a
legszükségesebb információkat is. Azért nem tétlenkedtünk, csak hát weekend van és
ilyenkor minden lassabban megy. – Hirtelen megélénkült Cooper: – Mióta ismeri a
családot? – szegezte a kérdést a doktornak.
– Megközelítőleg négy éve. Mr. Wood egy kisebbfajta agyvérzést kapott. Amikor kijött
a kórházból, sokáig az én gondjaimra bízta a család. Tudja, ez akkortájt volt, amikor Judy
lányát elküldte a háztól. Makacs ember az öreg. Konok, mint az öszvér és nagyon sokat ad
a külsőségekre. Ez aztán idővel persze megbosszulja magát. A jobb arca bénult meg és
egészen félrehúzódott a szája. De rendbe jött. Magam sem hittem volna. Azóta vagyok
bejáratos a házba, mert azért mindig akad valami tennivaló. A trópusokon összeszedett
epegyulladása krónikussá vált, gyomorfekélye is van, ami minden tavasszal és ősszel
kiújul, s a szíve sem a régi már. Nem tudom, hogy vészeli át a lánya halálát. Régi
bútordarab, de azért kedvelem. Mindig vonzódtam az ilyen emberekhez, még ha kicsit
nyersek is. Bár anyagi ügyekben a gonoszságig fukar az öreg ezredes. Ő tudja, miért.
– És az ifjabb Woodról mi a véleménye? Nem zavarja, ugye – és Gerryre mutatott –, ha
az őrmester is ideül közénk. Minden, amit hall, tanulságos lehet a számára is.
– Hogyne. Feltétlenül, bár nem hiszem, hogy érdembeli felvilágosítással szolgálhatnék.
– Megvárta, amíg Gerry is leül, csak azután folytatta: – Pault kérdezte?… Nos, a fiú már
korántsem olyan határozott, mint az öreg. Nyegle és felületes. Úgy tudom, hogy nem a
legjobb viszonyban van az apjával, ami ezek szerint érthető is. David Wood hallatlanul
konzervatív és kemény. Paul viszont könnyelmű. Jóképű fiú, ezért aztán vannak sikerei
még az üzleti életben is, de ezek megalapozatlanok. Nem hiszem, hogy valami is
mélyebben érdekelné. Könnyűvérű, üresfejű, de azért én nem haragszom rá. Tud ő kedves
is lenni. Vannak közös ismerőseink, akik el vannak ragadtatva tőle, különösen a hölgyek.
Csak tudja, én az ilyenekre mondom, hogy még a szakadt esernyőmet sem bíznám rá
szívesen. De kérdezzen meg valakit, aki nálam jobban ismeri, mert amit én tudok róla, az
kevesebb a semminél.
 – Nagyon értékesek a felvilágosításai – nyugtatta meg az orvost Gerry. – A szubjektív
vélemények sokat segíthetnek egy ember jellemének a feltérképezésében.
– És miért éppen Paulra kiváncsiak? – kérdezte hirtelen az orvos és közben hatalmas
zsebkendőjével szüntelenül törölgette verejtékező tartkóját. – Csak nem rá gyanakszanak?
Ez képtelenség! Ott ült velünk a vacsoránál, amikor a gyilkosság történt.
– Senkit sem gyanúsítunk, dr. White – szólt határozottan Cooper. – Egyszerűen
szeretnénk mindenkit megismerni, aki itt tartózkodott tegnap este.
– S rólam kitől informálódnak? – érdeklődött az orvos. – Vagy talán már megtörtént?
– Azt hiszen, ön kimarad ebből. Minden gyanú felett áll. Ezért is számítok a további
segítségére, ha nem veszi rossznéven.
– Állok rendelkezésére. Bármikor. Bármikor uraim! – tolta ki maga alól a puffot, mert
úgy érezte, hogy jót tenne egy kis kora reggeli napfény még étkezés előtt. – Minden jót
uraim, ha megbocsátanak, kimennék a levegőre.
– Magam is szívesen csatlakoznék, de ki kell használnom ezt a kis csendet a reggeliig.
Utána folytatjuk a beszélgetést – ezzel lejjebb csúszott a fotelben és összekulcsolt
kezekkel nézett a távozó orvos után.
– Ez valamit titkol előlem! – mondta halkan Gerry felé anélkül, hogy feléje fordult
volna.
– Igen, feltűnően verejtékezik. Márpedig bármennyire is jó húsban van, ilyenkor még
senki sem izzad. Kellemes ez a kora reggel. Nemde?
 6.

Zsarolás és újabb lövések

Cecilia összetolt három asztalt a teraszon és egy jókora piros kockás abrosszal takarta
le. Simon hozta a porcelánokat és evőeszközöket. Letette középre már fordult is a
reggeliért. Négy üvagkancsót színültig megtöltött narancslével, majd két üveg forralatlan
tejet hozott és két porcelán kancsót forró csokoládéval. A reggelizőkészletet Mary
tervezte, abból a garnitúrából való, amelyikkel díjat nyert tavaly Londonban. Barna mázas
csuprok tartoztak hozzá, vajszínű girlanddal. Cecilia kontinentális reggelit tálalt fel a
vendégek kedvéért, sülttel, felvágottal és sajttal.
A dúsan terített asztal, mint legyet a mézre, vonzott mindenkit az étkezéshez.
Valamennyien farkaséhesek voltak, hiszen a pompás vacsorából csak a levesig jutottak
tegnap este, arról nem is szólva, hogy italból dupla mennyiség fogyott. Cooper két csésze
teával kezdte a reggelit és csak utána nézett szét az asztalon. Hideg báránysült, töltött
jérce, bélszín franciasalátával, sonka és vagy hatfajta francia sajt, ez volt a választék.
Gerry meredten bámult az előtte tornyosuló sonkahegyre, de nem volt mersze
hozzányúlni. Gladys észrevette a fiú gyámoltalanságát, elvette a tányérját és mindenből
tett rá egy keveset. A többiek nem kérették magukat. Alaposan megpakolták a tányérjaikat
és hatalmas falatokban tüntették el az adagokat. Egyedül Alice tartóztatta magát a
mértéktelen mennyiségtől, bár ez cseppet sem esett nehezére. Sosem vacsorázott, így most
sem maradt éhesebb a szokásosnál. Mire mindenki belakott, csak a csontok és a csupasz
tányérok maradtak az asztalon. Mrs. Taylor és Paul cigarettázott, a többiek pedig csendben
emésztettek. A látszat ellenére a hangulat nyomasztó volt. Simon és felesége hangtalanul
szedte le az asztalt. Úgy suhant mind a kettő a székek között, mintha nem is a földön járna.
– Hol van Mr. Wood?! – döbbent rá Cooper. Még egyszer végignézett a vendégeken,
hogy nem csalta-e meg a szeme. Persze, hogy nincs itt, de hogy létezik, hogy idáig fel sem
tűnt neki? Biztosan a reggeli vonta el a figyelmét, nyugtatta a lelkiismeretét. Hangosan
megkérdezte az épp mellette elhaladó Simont. – Hol van Mr.Wood?
– Mr. Wood még alszik! Kilencre kérte a reggelijét, addig a szobájában, helyesebben a
könyvtárban tartózkodik. Kíván tőle valamit, felügyelő úr?
– Á, semmit, semmit… csak érdeklődtem, hogy merre van a ház ura. Már korábban is
meg akartam kérdezni, hogy miért nem tart velünk a reggelinél? Mindenki Coopert nézte.
Rá volt írva az arcokra, hogy ha most a felügyelő nem érdeklődik az öreg után, bizony
senkinek sem hiányzott volna.
– Megkérhetem Simon, hogy a két rendőrömnek is adjon egy-egy csésze teát? Hosszú
még a délelőtt és messze még az ebéd.
– Uram, ők már korábban megreggeliztek, amíg önök a hallban tartózkodtak.
– Akkor rendben van – fordult hátra Cooper, mert valaki közvetlenül mögötte állt meg.
– Uram, a kapitányságról jövök – nyújtott át a rendőr egy lezárt borítékot.
– Megbocsátanak – nézett az asztaltársaság felé Cooper, majd intett Garrynek, aki
követte a hallba. Csak ott tépte fel a borítékot és közben mormogta: – Az orvosszakértői
jelentés, ahogy látom – majd hangosan olvasta, de csak annyira, hogy a mellette álló Gerry
is hallja: – „22-es kaliberű Colt típusú marokfegyverből származnak a halált okozó
lövések. A lövedéken a huzagolás nyomai és a visszaverődött lőporszemcsék arra utalnak,
hogy a marokfegyver csövén hangtompítót használtak. Az egyik lövés az agyvelőt
roncsolta szét, a másik pedig a nyaki artériát. A lövéseket szemből, közvetlen közelről
adták le. Az áldozat bőrén a lövedék behatolási helye mellett lőporszemcsék és a füst
nyomai kimutathatóak.”
– Hát ez nem sok! – gyűrte vissza Cooper a jelentést a borítékba. Közben egy másikat
vett elő, gyorsan átfutotta és látszott, hogy mérges – Ez a másik meg hm,… ez se sokat ér.
Jelentik, hogy eddig nem találták meg a fegyvert. Még szép. Ezek ott bent arra várnak,
hogy staniolba csavart, rózsaszín maslival átkötött csomagban fogja beküldeni a gyilkos a
fegyverét, lehetőleg sok-sok ujjlenyomattal. – Miután kicsit megnyugodott, folytatta –
Viszont találtak egy pár spárgatalpú, csíkos vászon felsőrészes női szandált, innen három
mérföldnyire. Ezzel sem vagyunk kihúzva a… – csattant fel Cooper hangja. Majd
Gerryhaz fordult: – Ne felejtsen el figyelmeztetni, hogy megnézzem azt a topánt, ha
visszamegyünk. Sosem lehet tudni…
– Van még egy levél az ön számára – hajolt Gerry a boríték felé. Cooper kivette.
Gyorsan elolvasta a feljegyzést:
– Azt írják, hogy találtak egy taxisofőrt, akinek éjféltájban volt egy fuvarja
Liverpoolban. A nő itt a szállodasoron szállt be, de a sofőr nem tud személyleírást adni
róla. Az utasa hátra ült és szándékosan úgy helyezkedett el, hogy a visszapillantó tükörből
sem láthatta az arcát. Liverpoolban a Galsgow Streeten az 56-os számnál szállt ki. Még a
kocsiban fizetett, s mielőtt kiszállt, egy foncsorozott szemüveget tett fel. Egy pillanat alatt
tűnt el a kertben. A sofőr határozottan emlékszik arra, hogy a kaput kulccsal nyitotta ki.
– Tehát nem először járt ott – tette hozzá Gerry.
Cooper csak bólintott és tovább olvasta az anyagot:
– A sofőrt egyébként most jegyzőkönyvezik, a liverpooliak pedig az 56-os ház körüli
szomszédoknak csinálnak kellemes vasárnap délelőttöt. Képzelem, hogy kívánhatnak a
pokolba bennünket!
– Valami érdekes? – közeledett kíváncsian az orvos. –- Úgy értem, megtudtak valamit?
– Igen. De még nem mindent. Estére valószínűleg már okosabbak leszünk – felelte
Cooper.
– Ez azt jelenti, hogy estig itt kell rostokolnunk ebben a halottasházban? – tört ki
hisztérikusan Alice, aki a doktor mögött érkezett.
– De kedvesem! – csitította Taylor a feleségét az ajtóból.
– Egyébként is vasárnap estig maradtunk volna. Majd szépen kiülsz a kertbe napozni
vagy olvasni és meglátod, hogy milyen hamar elszalad az idő.
– Ez rémes! Azt hittem, hogy reggeli után hazamehetünk. Semmi kedvem itt maradni –
kesergett Alice.
– Asszonyom, higgye el nekem, hogy én is el tudnám tölteni máshol a weekendemet? –
zárta le a vitát a felügyelő. – Estére, remélem tisztázódnak a dolgok annyira, hogy nem
lesz szükségem önökre. Addig kérem türelmüket.
– Úgy érti, hogy addigra meglesz a tettes? – tamáskodott Paul.
A terasz ajtajának támaszkodva állt zsebredugott kézzel és egy fogpiszkálót tartott a
szája sarkában.
– Ezt nem mondtam! – válaszolt Cooper. – Mindenesetre szeretném, ha addigra már
nem lenne szükségem a vendégeikre.
– Szabad, uram? – oldalozott be Paul mellett Simon, Wood reggelijével. A hallban a
faliórára pillantott, majd hangosan kopogtatott a könyvtárszoba ajtaján. A választ senki
sem hallotta. Simon várt egy pillanatig, majd benyitott.
– Ha engem egyszer valaki reggelivel ébresztene! – nyomott el egy sóhajtást magában
Cooper, de nem adhatta át magát a szelíd ábrándnak, mert az inas rekedt üvöltése megálljt
parancsolt. A könyvtárhoz szaladt, feltépte az ajtót és egy villanásnyi ideig úgy hitte, hogy
sokat próbált idegei most felmondják a szolgálatot.
 David Wood a heverőn feküdt. Feje körül minden csupa vér volt. Kezei összekulcsolva
pihentek a gyapjú takarón. Nyugodt kéztartása, fejének helyzete arra utalt, hogy álmában
ölték meg. Halántékán nagy sötét folt éktelenkedett.
Cooper óvatosan a heverő mellé lépett és megtapintotta a vért a párnán. Már
megszáradt.
A vendégek némán álltak az ajtóban. Senki sem mert közelebb lépni. Cooper szólalt
meg:
– White doktor jöjjön be! Őrmester, hívja a helyszínelőket!

Vasárnap 09 óra
A hallban szorongott az egész társaság, onnan figyelték mindazt, ami a
könyvtárszobában történik. Kitárult az ajtó és a halottszállítók nagy, tompafényű
bádogkoporsóban hozták ki David Wood holttestét.
A nők tekintete riadtan meredt rá a ládára. A férfiak nozdulatlanul álltak, ezzel adva
utolsó végtisztességet az elhunytnak.
A koporsóval lassan haladtak át a hallon. Kiléptek a napfényben úszó teraszra, majd
végig a tujákkal övezett úton a kapuig, onnan pedig az utcára, ahol a várakozó gépkocsiba
tették terhüket. A gépkocsi ajtaját bevágták, hogy az hatalmasat dörrent.
A hallban álló néma csoport megremegett. Alice szólalt meg elsőnek:
– Ennyi az élet! Az este még együtt vacsoráztunk és most elviszik ebben a ronda
bádogteknőben. Igazán érdemelhetett volna szebb koporsót is. – Ezt a kijelentést már a
szobából kilépő Cooper felügyelőnek címezte. A felügyelő nem volt valami vidám
hangulatban. De nem hagyta szó nélkül a hallottakat:
– Asszonyom, nagyon sajnálom, de ez nem gyászszertartás, itt most gyilkosságról van
szó. Ha a temetésre kerül a sor, a család majd nyilván gondoskodik megfelelő pompáról.
Mi ilyen egyszerű eszközökkel dolgozunk. Remélem, egyetért velem?
– Nem! – szisszent fel Alice. – Nem! Igaz, gyilkosság történt, de ettől Mr. David
Woodot…
– Az áldozatot – helyesbített Gerry, aki Cooper mögött állt már és idegesítette a nő
okvetetlenkedése.
– Lehet így is mondani – folytatta Alice. – Kíméletesebb módon is elszállíthatták volna.
Ő a brit hadsereg ezredese volt…
– Kérem a vitát abbahagyni – szólalt meg erélyesen Cooper. –Ennek ebben a
helyzetben semmi helye nincs. – Ezzel az ajtóhoz ment és magához intette a helyszínelők
vezetőjét. Halkan beszélt, hogy a többiek ne hallják:
– Amint itt végeztek, azonnal menjen a boncoláshoz. Állapítsák meg, azonos fegyverrel
történt-e a két gyilkosság! Pontos ballisztikai vizsgálatot kérek! Komoly jelentősége lehet
ennek az adatnak.
– Értem! – válaszolta a fiatal technikus, amikor indult volna befelé, Cooper
visszahúzta.
– Mindent rögzíteni és utána milliméterenként kutassák át a kertet is.
Amikor a technikus eltávozott, egy cédulára felírt valamit és átadta Gerrynek:
– Azonnal intézkedjen rádió útján, utána ide vissza hozzám? –Még lökött is egyet a
fiatal őrmesteren, hogy nagyobb buzgalomra bírja.
– Felügyelő úr! – kezdte Taylor. – Szeretném valamire felhívni a figyelmét!
– Parancsoljon? – fordult feléje érdeklődéssel Cooper.
– Nem tudom – kezdett a beszédhez Taylor nem éppen határozott hangon –, de Mr.
David Wood tegnap megmutatott egy fenyegető hangú levelet.
– … és? – nézett rá Cooper – Folytassa!
– Ebben a levélben életveszélyesen megfenyegette valaki őt – folytatta.
 – Ön olvasta ezt a levelet?
– Igen!
– Ki tudott még erről a levélről? – nézett most a társaságra Cooper.
– Én is! – emelte fel a karját Paul.
– Mi volt benne? – fordult hirtelen feléje a felügyelő, csak egy szemvillanással intette
csendre a visszatérő Gerryt.
Egy volt üzletfelünk fia, bizonyos Ray Kennedy fenyegette meg az apámat. Nem
tudom szó szerint idézni, de a lényeg az volt, hogy ha nem fizet ki záros határidőn belül
neki kétszázezer fontot, akkor bosszút áll rajta vagy a család valamelyik tagján.
– … és? – kérdezett értetlenséget színlelve Cooper.
Gerrynek földbe gyökerezett a lába a csodálkozástól. Micsoda színész a főnöke,
gondolta, hiszen ott lapul a zsebében a levél és úgy tesz, mint aki semmiről sem tud.
Paul maga elé meredt egy rövid ideig, majd folytatta:
– Lehet, hogy ő ölte meg az apámat? Betartotta a szavát. Semmi sincs kizárva, ha
valakinek egy fillér sem zörög a zsebében. Nem gondolja, felügyelő?
– De gondolom – válaszolta Coopoer. – És honnan tudja mindezt?
– Apám mutatta a levelet, amit kapott. Onnan!
– Ezt? – kérdezte Cooper és kivette zsebéből a levelet. – Ezt? – és odatartotta Paul és
Taylor elé.
– Igen. Ez volt az! – mondta Taylor. – Nekem is megmutatta! El is olvastam. Egyben
megnyugtattam, hogy nincs aggodalomra semmi ok, mert az üzletkötés szabályos volt. A
szerződést ugyanis én készítettem el.
– És önnek mi a véleménye? – fordult Raulhoz a felügyelő.
– Ugyanaz, amit a jogtanácsos úr mond. A szerződés szabályos volt. Ezért nincs
senkinek semmi követelnivalója.
– Arra gondol, hogy Ray Kennedy volt a gyilkos? – kérdezte Gerry.
– Ott a bizonyíték a főnöke kezében – válaszolta Paul. – Kell ennél több?
– Nem, valóban nem kell – mondta nagy nyugalommal Cooper.
– Akkor miért nem fogja el a gyilkost? – vágta oda Paul. – Megöli előbb a húgomat,
utána az apámat. A kezében a bizonyíték és maga itt beszélget.
– A tévedések elkerülése végett közölnöm kell, hogy nem beszélgetek, hanem a
nyomozást vezetem. Remélem, megértett. A levél valóban itt van, tegnap érkezett és
fenyegetéseket tartalmaz. De ez még nem igazolja a gyilkosság elkövetését.
– Akkor bizonyítsa be! – követelte Paul.
– Legyen nyugodt! Bebizonyítom! – válaszolta minden indulat nélkül a felügyelő.
– Ez, remélem azt jelenti – kezdte Taylor –, hogy akkor mi is eltávozhatunk!
– Elegem van ebből a házból – tört ki hisztérikusan Alice.
– Mi is szeretnénk már elmenni – szólalt meg Gladys a férjébe kapaszkodva. – Most
már tudják, hogy ki fenyegette Mr. Wood életét, tehát miránk nincs szükségük.
– Ennek ellenére azt kell kérnem, hogy maradjanak még. Egy dolgot elfelejtenek! Itt
nemcsak David Woodot gyilkolták meg, hanem a lányát is, Mary Woodot. Nem valószínű,
hogy valaki úgy akar nyomást gyakorolni a másikra, hogy megöli a lányát. Ez nem jó
módszer. Legalábbis ellentmond minden kriminalisztikai gyakorlatnak.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Miller.
– Egyszerű! – folytatta nyugalommal a felügyelő. – Nem zárom ki annak a lehetőségét,
hogy Ray Kennedy a gyilkos. Megölte Mr. Woodot, mert állítólag tönkretette őt. De miért
ölte volna meg Mary Woodot? Önök értik ezt?
– Tehát? – kérdezte Gladys.
– Maradnunk kell? – nyögte Alice.
A felügyelő udvariasan meghajolt a társaság felé.
 – Nagyon sajnálom, de ezt kell kérnem! Kedvükre közlekedhetnek a házban, csak a két
szobába ne lépjenek be. Legyenek kérem kéznél, mert..
A technikusok vezetője futva érkezett.
– Valami érdekes, felügyelő úr! Kérem, jöjjön velem.
Cooper azonnal indult. Gerrynek intett, hogy maradjon a társasággal. Valamennyien
idegesen nézegették egymást. Alice törte meg a csendet:
– Legalább valami frissítőt hoznának, ha már nem mozdulhatunk ki innen.
– Azonnal – mondta Paul és megrázta a kis asztali csengőt. –Megdöbbentette őket
apám halála, de azért gondolhatnának ránk.
– De Paul! – igyekezett csitítani Gladys. – Rettenetes nekik is. A megszólított
gyűlölettel fordult a nő felé:
– Kérem, hogy ne oktasson! Megértettük egymást?
– Megértettem, Paul! – mondta halkan Gladys és férjéhez bújt. Ebben a pillanatban egy
férfi jelent meg a galérián. Millerék szobájából jött ki. A zajra mindenki felkapta a fejét és
csodálkozva nézett az emeletre.
– Maga kicsoda ott? – kérdezte Paul. – Azonnal jöjjön le!
A férfi a zsebébe nyúlt, egy igazolványt mutatott fel:
– Rendőrség!
– … és mit keres ott?
– Átnéztem a szobákat! Valamennyit! – válaszolta nagyon nyugodtan.
– Ehhez nincs joga! – kiabálta Paul. – Azonnal jöjjön le!
– Folytasd a munkádat! – kiabálta fel Gerry. Majd a zsebébe nyúlt és egy papírt
mutatott fel. –- Itt a házkutatási parancs. Van még valami kifogása?
– De mit keresnek ott? Hiszen mi lakunk azokban a szobákban! Ez képtelenség! –
lihegett indulatában a fiú.
– Ha majd találunk valamit, akkor beszélgetünk. De ha jól tudom, most az ön szobája
következik uram. Ígérem, nem hagyok magam után semmi rendetlenséget. Amit találok,
megmutatom…
– … és ön majd felvilágosítást ad – zárta le a vitát Gerry. – Igyekezzél! – szólt fel
társának. A nyomozó belépett Paul szobájába. Gerry lassan a lépcsőfeljáróhoz sétált,
jelezve, hogy senki nem mehet fel egyelőre.
Cooper érkezett vissza. Mindenki feléje fordult.
– Jó, ha önöket is tájékoztatom – kezdte. – A kerítéstől egészen David Wood szobájáig
lábnyomokat találtunk. Most rögzítik azokat. Ebből arra következtetünk, hogy valaki
kintről hatolt be és úgy követte el a gyilkosságot.
– Ray Kennedy volt! – vágta rá Taylor.
– Ezt nem mondtam! – fordult felé Cooper. – Valaki!
– De ki? – ordította Paul.
A felügyelő lassan fordult feléje.
– Remélem, hamarosan megmondom! – szólt, s közben Gerrynek súgott valamit, aki
sietve felment az emeletre, egyenesen belépett Paul szobájába. Rövid ideig tartózkodott
ott, majd futva érkezett vissza a lépcsőn.
– Önöknek pedig azt ajánlanám – folytatta nagyon nyugodtan Cooper –, hogy tegyenek
egy sétát a parkban addig, amíg a szobáikba felmehetnek. Parancsoljanak – mutatta
kezével az utat kifelé. Alice lépett Paulhoz:
– Jöjjön, kicsi Paul. Magát két nap alatt annyi bánat érte, hogy egy-két vigasztaló szó
nem fog ártani.
– Köszönöm – mondta Paul. – De inkább most magam sétálok. Olyan zavaros itt
minden, rendezni szeretném a gondolataimat.
 – Ahogy jónak látja – mondta sértetten Alice és máris indult Millerék után. Paul
utolsónak lépett ki a teraszra.
Gerry eltette kis adóvevőjét, amibe eddig suttogva utasításokat adott. Cooperhez
fordult:
– Már jön is!
– Rendben! – válaszolta a felügyelő.
– Kérdezhetek valamit? – törölte meg homlokát Gerry.
– De csak okosat! – figyelmeztette tréfásan Cooper.
– Miért kérdezte, hogy mi volt a levélben, amikor mindent tudott és ott volt a
zsebében?
– Mérget vettem volna rá, hogy megkérdezi – nevette el magát Cooper. – Jól teszi, ha
kérdez. Nos megmondom! Mert kíváncsi voltam, hogy ki fogja először kimondani azt a
szót, hogy Ray Kennedy a gyilkos. Érti?
– Igen!
Egy nyomozó jelent meg az ajtóban. Fényképezőgép volt a vállán. Gerry intett, hogy
fel az emeletre. Amikor a nyomozó felért, Gerry egy fejbiccentéssel irányította Paul
szobájába:
– Oda – szólt még utána a biztonság kedvéért.
– … és a többibe is! – egészítette ki Cooper.
Ebben a pillanatban lövés hallatszott a park felől. Majd kiabálás és futó léptek zaja.
Cooper és Gerry egy ugrással a teraszon termett. Végignéztek a parkon. Ekkor zúgott el
egy gépkocsi szédületes sebességgel a kapu előtt a város felé. Paul egy fa tövében feküdt.
Rémülten nézett körül, majd lassan feltápászkodott.
– Rálőtt valaki! – visította Alice.
– Abból a kocsiból! – mutatott a száguldó autóra Taylor. – Ott állt a kerítés mellett,
amikor a feleségemmel arra sétáltunk.
Cooper, nyomában Gerryvel, futott le a lépcsőn Raulhoz. Közben a felügyelő utasította
az őrmestert.
– Azonnal a kocsi után!
Az őrmester kifelé rohant a rádiós kocsihoz. Majd kidöntötte a kaput. Beugrott a
rendőrautóba és szirénázva elrobogott. Cooper közben Paulhoz ért, akinek minden tagja
remegett az idegességtől.
– Megsérült? – kérdezte.
– Nem – válaszolta zavartan. – A fejem felett csapódott a golyó a fába.
Cooper már a fa törzsét vizsgálta, ahol jól látszott a lövedék által ütött lyuk. A közben
odaérkező technikusoknak sietve adta az utasításokat:
– Rögzíteni a helyszínt, kiemelni a lövedéket és azonnal összehasonlítani az előző két
gyilkosságnál talált lövedékekkel!
A körülötte álló emberekhez fordult:
– Kérem, fáradjanak a hallba, ott várakozzanak a további intézkedésig. Valaki itt nagy
tétben játszik. Jó lesz óvatosnak lenni!
– Iszonyatos! – zokogott fel Alice. – Ezt nem lehet idegekkel bírni. – A férjébe
kapaszkodva indult a többiekkel a terasz felé.
A felügyelő a közeledő Fellow házaspárhoz fordult.
– Dr. White még nem jött vissza?
– Nem, uram! Egy szülés néha nagyon sokáig tart – válaszolta Simon.
– Mi volt ez a lövés? – kérdezte Cecilia.
– Valaki rálőtt Paul Woodra – felelte szárazon Cooper.
– Megsebesült?
 – Nem! – mutatott Cooper a fára, ahol a technikusok már a lövedék kiemelését
végezték. – Csak ez! Kérem, szolgáljanak fel valami italt a vendégeknek, legalább ezzel le
kell kötni a figyelmüket. Nagyon idegesek.
Amikor Cecilia és Simon már elmentek, elővette zsebéből a rádiót, hívó jelet adott.
Gerry hangja jelentkezett:
– Vételen vagyok, uram!
– Elkapták? – kérdezte kurtán Cooper.
– A kocsit megtaláltuk a tengerparton. Senki nem volt már benne. A sziklák közt
elhagyott helyen állt.
– Értem! – kiabálta a készüklékbe Cooper. Egy pillanatig elhallgatott, azután hadarva
folytatta: – Minden nyomot felkutatni a kocsi mellett és a kocsiban. Amit lehet, rögzíteni.
Utána a kocsit a kapitányságra vinni és kihozni Liverpoolból a szomszédokat.
Azonosítani, hogy ez a kocsi volt-e a Glasgow utcában lakók használatában. Sürgős!
– Értettem! Indulok! – fejezte be Gerry.
– Várjon még! – reccsent a felügyelő a mikrofonba. – Érdeklődjön, mi van az
embereinkkel! Megtalálták-e már őket?
– Így lesz, uram!
– Maga pedig, amilyen gyorsan csak lehet, itt terem!
– Értettem! – rikkantott a hangszóróból Gerry hangja.
Cooper elmosolyodott. Elindult a házhoz, útközben a technikusok vezetője utolérte:
– A kocsi a kerítés mellett állt! Nem láthattuk a teraszról, mert a sűrű lombok
eltakarták. A várakozástól a talaj alaposan lesüllyedt. Utasa valószínűleg nem szállt ki,
mert a kocsi mellett lábnyom nem látható. Egész a kerítés mellé állt, ha kinyújtotta volna a
karját, eléri…
– … hogyan? – nézett rá csodálkozva Cooper.
– Olyan közel állt, hogy a kocsiból elérhette a kerítést – ismételte a technikus.
Cooper arcán mosoly futott át. Kollegája csodálkozva nézett rá. Amikor a terasz elé
értek, akkor jöttek ki azok a nyomozók, akik az emeleten dolgoztak. Az egyik Cooperhez
lépett és a zsebébe nyúlt, de a felügyelő megfogta a kezét:
– Ne itt! Gyerünk a könyvtárba!

Vasárnap 12 óra
A bőséges reggeli szerencsére még éreztette hatását. Senki sem panaszkodott, hogy
éhes, de hiába is panaszkodott volna. Cecilia kimerülten aludt, miután White doktor jókora
mennyiségű altatót adott be neki. Ez 10 óra tájban történt, amikor a doktor Mrs. Finitch-től
visszaérkezett. Sikeresen levezette a szülést.
– Ettől késő délutánig se fog felébredni – nyugtatta meg Simont és a férfinak is adott
fejfájás ellen kombinált port. Délelőtt az orvos volt a főszereplő a Wood-villában. Alice
ugyan sok gyógyszert hozott magával a házipatikájában, mégsem bizonyult elégnek.
Gladys is hasogató fejfájásra panaszkodott, Millernek émelygett a gyomra, Taylornak
pedig a beleire húzódott az idegesség. Alice egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
Döbbenten vette észre, hogy a keze is remeg. Az orvosról szakadt a verejték. A
vasárnapjai többnyire nyugodtan telnek, s el is szokott már a szimultán kezeléstől. Kórházi
gyakorlatot csak szigorló korában folytatott, így aztán most elemében érezhette magát.
Cooper csak szódabikarbónát kért tőle, bár neki csak a bőséges reggeli ártott meg. Gerry
vonásai kisimultak. A fiú olyan hirtelen szedte rendbe magát a körülmények hatására,
amire csak egy huszonéves, ambiciózus férfi képes. Helyzete magaslatán volt. Érezte, itt
ma még komoly feladatokkal kell megbirkóznia és talán bizonyítani is tud. Mindig kéznél
volt. Valahányszor csak Cooper felemelte a fejét, ott állt mellette.
 – Szóljon az őrnek – utasította Cooper –, hogy tartsa szemmel a házat és ne engedje
meg senkinek, hogy engedélyem nélkül elhagyhassa a szobáját! Bármi történne, előbb
nekem szóljon! Előbb azonban kérem, hívja le Mr. Taylort, azaz nem – meglátta Simont,
aki a teraszt söpörte, így őt küldte fel az emeletre. – Maga nézzen utána, mi van az
ujjlenyomatok azonosításával. Végezzék el az összehasonlítást! Az eredményt ne névvel,
hanem a személyekre adott számok alapján küldjék ide! – Gerry már indult volna, de
Cooper megállította. – Vegyenek ujjlenyomatot arról a … a többit már súgta, mert Taylor
és mögötte Simon lépdeltek lefelé a lépcsőn.
– Na, most menjen! – csapott a fiú hátára. – Azonnal jelentsen, ha már tud valamit. No
és azt, hogy mi van Liverpoolban!
– Parancsol, felügyelő úr? Hivatott… – érkezett mellé az ügyvéd.
– Egy jogi problémát szeretnék önnel tisztázni, amennyiben hajlandó segíteni a
nyomozásban.
– Ez magától értetődik – húzta ki magát Taylor, ezzel is jelezve örömét, hogy ismét
szerephez jut. Ideges volt, mert 10 óra óta csak a felesége sirámait hallgatta a szobában.
– Először is azt szeretném tudni – mutatott a mellette lévő székre Cooper, miután ő a
fotelba ült –, hogy a tegnap este kihirdetett végrendelet teljesen törvényes volt-e? Vagy
megtámadható-e? Arra az esetre gondolok, hogy ha valaki például az elhunyt végakaratát
magára nézve méltánytalannak tartaná. Nos?
– Teljesen törvényes és megtámadhatatlan – felelte Taylor. –Sőt, tovább megyek. A
reggeli tragikus esemény jogerőre emelte! A végrendelet érvénybe lépett!
– Hogy érti ezt? – kérdezte a felügyelő és a szemével intett a visszatért Gerrynek, hogy
mi újság. Fél óra, mutatta a fiú két ujját keresztbetéve egymáson. – Tehát, elnézését, hogy
értette azt, amit mondott? – fordította most már minden figyelmét az ügyvédre.
– Mr. Wood feltehetően ismerte egészségi állapotát és szerintem felkészült a halálra –
emelte ég felé a tekintetét az ügyvéd. – Ezért hirdette ki tegnap a végakaratát,…
gondolom.
– Biztos ebben? – kérdezte Cooper. Olyan volt a hangja, hogy mindenki más megingott
volna, kivéve Taylort. Ő az ellenszegüléstől erőre kapott: – Biztos! Miért? Ön másképp
vélekedik? – kérdezte szinte egy szuszra, mert megérezte, hogy ebben a helyzetben nem
helyénvaló ellenkezni.
– Nem. Illetve még nem tudom.
A felügyelő látszólagos határozatlansága visszaadta ugyan egy kicsit az önbizalmát, de
meg is ijesztette: – Miért? Lehetséges, hogy nincs még vége mindennek? Gondolja, hogy
történhet még valami?
– Nincs kizárva – válaszolta szárazon a felügyelő. – Éppen ezért szeretném megtudni,
persze ez csak olyan rendőri kíváncsiság, hogy ha sosem találnánk meg Judy Woodot, ki
lenne az örököse? Talán Paul Wood?
Taylornak a csodálkozástól a haja tövéig csúszott fel bajuszformájú szemöldöke: – Paul
Wood tulajdonképpen már most is örökös. Nem teljes jogú ugyan, de ez csak idő kérdése
– mondta határozottan.
– Magyarázza ezt meg nekem jobban – hajolt közelebb hozzá Cooper és a szeme
hirtelen különös fényt kapott. Taylor látta, hogy jó közönségre akadt, lelkesen
magyarázott:
– Az a helyzet tegnap óta, hogy Mary Wood részét is Judy Wood örökli. Jelenleg ő az
egyetlen örökös. Amennyiben viszont Paul Wood ezt megtámadja, akkor megkaphatja az
áldozatra eső rész felét. Végtére ő a törvény szerinti teljes jogú Wood, hiszen a
megboldogult örökbefogadta és nem zárta ki a végrendeletből. Mindössze korlátozta a
jogait.
 – Most azt szeretném tudni – kérdezte egyre élénkebben Cooper –, hogy milyen
körülmények közt zárható ki Paul Wood az örökségből.
– Csak egy esetben. Ha az örökhagyó terhére aljas szándékkal bűncselekményt követett
volna el. De, mint tudjuk, ez az eset nem áll fenn.
– … ez az eset nem áll fenn – ismételte mintegy önmagának a felügyelő. – Mondja csak
– váltott hirtelen témát. – Mióta képviseli ön Mr. Wood ügyeit?
– Tegnap eseti pohárköszöntőmet is épp e tárgykörből merítettem. Négy esztendeje
vagyok a ház jogi képviselője. Egy évvel azután kezdtem el működésemet, miután Mr.
Wood és családja visszatelepült Angliába, nyilván tudomására hozták már, hogy öt éve
jött haza Afrikából, miután elhunyt második felesége.
– A személyzetét is magával hozta?
– Csak Cecíliát. Simon azt megelőzően is ebben a házban dolgozott. Később feleségül
vette a házvezetőnőt.
– Érdekes. Azt hinné az ember, hogy Simon jött egyenesen Afrikából, hiszen ő a
színesbőrű. Ezek szerint már brit állampolgár. Tehát a család életben maradt tagjai közül
csak Judy és Paul Wood ismerik pontosan a család körülményeit és életét.
– … és Cecilia – segítette ki gyorsan a felügyelőt Taylor.
– No persze, persze – hagyta helyben Cooper, de Taylornak úgy tetszett, mintha a
felügyelő csak játszana vele. Nem érzett kellő komolyságot a hangjában.
– Ő mindent tud a családról és mindenkit nagyon jól ismer. Különösen a gyerekeket,
hiszen ő volt a dajkájuk. Judyt egyébként rajongásig szerette. Állandóan arról
panaszkodik, hogy mennyire hiányzik neki.
– Értem – nyugtázta Cooper. – Most azt mondja meg, hogy maga milyen lánynak
ismerte Judy Woodot?
– Én? – kérdezte vissza Taylor meglepetten. – Én nem is ismertem! Amikor
kapcsolatba kerültem Mr. Wooddal, ő már nem volt itt. Bizonyára ismeri a körülményeket,
ami miatt el kellett távoznia.
– Hogyne, igen – válaszolt gyorsan Cooper. – Köszönöm a segítségét Mr. Taylor,
egyelőre végeztünk. Mielőtt visszavonul a szobájába, kérem, küldje be hozzám Mrs.
Millert, ha nem esik nehezére. Ön pedig maradjon a szobájában.
Taylor már ment felfelé a lépcsőn, amikor Cooper sietve utána eredt:
– Szeretnék még valamit kérdezni!
Taylor fontoskodva fordult vissza és minden figyelmét Cooper-nek szentelte.
– Ha a ma reggeli gyilkossági kísérlet sikerrel jár és Paul Wood is meghal, akkor
hogyan változott volna a helyzet?
A jogtanácsos gondolkodás nélkül válaszolt:
– Számítottam a kérdésére! Nos! Nem lényegesen. Megszűnik az évjáradék és Mary
Wood örökségének fele sem lenne már az övé.
– Ez önnek nem sok? – csodálkozott Gerry.
Az ügyvéd nem hagyta magát zavarba hozni:
– Számomra nem! En nagy összegű szerződésekkel dolgozom.
Itt 925 000 fontról van csak szó és az ingatlanok jövedelméről. Az örökség egészét
alapul véve ez nem jelentős. Igazam van, felügyelő úr?
– Önnek mindig! – válaszolta a felügyelő, aki már torkig volt az ügyvéd
nagyképűségével. Kissé meghajtotta fejét, jelezve, hogy a megbeszélést befejezettnek
tekinti.
Amint Taylor eltűnt a Millerék szobájába vezető ajtó mögött, Cooper Gerryhez fordult:
– Judy Woodot nem találják. Ha estig nem tudjuk meg, hogy hol van, országos körözést
adatunk ki ellene és kérjük az Interpol segítségét is. Egyszóval Paul Wood és Cecilia
Fellow az, aki legjobban ismerik a családot az ittlévők közül. A fiúval nem akarok
együttműködni. Cecilia még számba jöhetne, hiszen fel is ajánlotta a segítségét. Csak az a
baj, hogy nem eléggé őszinte. Amikor beszéltem vele, az az érzésem támadt, hogy nem
mondott el mindent. Ám, ha annál többet tud, mint amit elmondott, akkor veszélyben van.
Jó lesz rá vigyázni!
– Most a szobájában van, úgy tudom, hogy alszik.
– Szóljon az egyik őrnek – utasította Cooper az őrmestert hogy tartsa szemmel a
személyzeti lakások bejáratát is. Senkit se engedjen bemenni, csak Simont!
– Szegény Simon – sajnálkozott Gerry nem szeretnék a bőrében lenni. A felesége
teljesen magánkívül van. – Miközben ezt mondta, az őrhöz lépett és továbbította a
felügyelő utasítását. Amikor visszajött, Cooper folytatta:
– Azt nem is mondtam még magának … hogy ha Judy Wood is meghalna, akkor a fiú
lenne az egyedüli örökös. – Amikor meglátta Gerry csodálkozó tekintetét, nyugodtan
folytatta: – Hajnalban érdeklődtem az örökösödési jogról egy londoni ügyvéd
ismerősömtől. Ehhez mit szól?
– Érdekes. De az örökségben a legjobban érdekeltnek, Paul Woodnak első osztályú
megtámadhatatlan alibije van. Együtt vacsorázott a többiekkel.
– Közben volt ugyan – suttogta Cooper – az a liverpooli hívás, de annak lehet százféle
magyarázata is…
– … talán tényleg el akart lógni itthonról!
– Csak azt tudnánk már, hogy kinek lehetett érdeke megölni a lányt. Azután az apját és
merényletet elkövetni Paul Wood ellen.
– Nem gondolja felügyelő úr, hogy a személy azonos? Mondjuk Ray Kennedy?
– Kiderül! Türelem! – ezzel felállt a helyéről és Mrs. Miller elé ment, aki a lépcsőn
közeledett:
– Köszönöm kedves Mrs. Miller, hogy lefáradt. Kérem, hogy folytassuk a reggeli
beszélgetést onnan, hogy megismerkedett David Wooddal. Foglaljon helyet.
– Mr. Wood újságban hirdetett, hogy leinformálható személyi titkárnőt keres, minimum
10 évi gyakorlattal. Jelentkeztem és felvett.
Gerry szorgalmasan jegyzetelt Cooper füzetébe és annyira lefoglalta a munkája, hogy
észre sem vette, mennyire meleg lett. A déli nap erősen tűzött a hallban és senkinek sem
jutott eszébe, hogy kinyissa a terasz egész hosszában felcsavart napvédő ponyvát. Cooper
is erősen izzadt, de nem vette magának a bátorságot, hogy hölgy jelenlétében levegye a
zakóját.
– Elég magas fizetést ígért, így aztán megegyeztünk – folytatta Gladys.
– Mikor történt ez?
– Valamivel több mint négy éve. A pontos időpontra most nem emlékszem. Azóta
vezetem az irodát.
– Maga vezeti? Úgy tudtam, hogy Paul Wood irányítja a munkát.
– Ugyan – mosolyodon el Gladys. – Mr. Wood ugyan szerette volna, hogy a fia aktívan
vegyen részt a munkában, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Pedig ez lett volna a
tulajdonképpeni célja az egésznek. Ezért vette meg később a három tankhajót is.
– Tehát Paul Woodért volt az iroda?
– Pontosan. Mr. Wood elég jómódú volt ahhoz, hogy ne kelljen businesselnie. Már
régen felszámolhatta volna, ha nem reménykedik az utolsó percig abban, hogy valamiféle
mesterséget adhat a fiú kezébe. Pault azonban ez egyáltalán nem ambicionálta. Pedig jól
megy az üzlet. Vadállatokat szállítunk különböző állatkerteknek és cirkuszoknak. De Pault
az egészből csak a pénz érdekelte. Nem egyszer próbálta rávenni arra, hogy ne vezessük a
pénztárkönyvbe azonnal a befolyt összeget. Ha véletlenül betévedt az irodába, nem is
mertem elöl hagyni sem a pénzt, sem a csekkfüzeteket. Egy ízben egy harmincezer fontos
szállítmányt akart eltitkolni. Nagyon összevesztünk. Abban az időben még alig ismertük
egymást. Ez a kezdet kezdetén volt, közvetlenül azután, hogy beléptem. Nagyon féltem,
hogy felmondat az apjával, de aztán nem említette többé. Csöndben és álhatatosan gyűlölt.
Persze, ez eddig nem nagyon zavart, most viszont, hogy feltehetően átveszi az irodát,
nekem nyomban felmond.
– Ez nem olyan biztos – tette Cooper az asszony kezére a kezét. – Egy harcias, jó
titkárnőre mindenkinek szüksége van. Meg aztán, most már elsősorban a saját pénzének a
cerberusa lesz és örül majd, ha megbízható ember segít neki. – Váratlanul, minden
átmenet nélkül kérdezte: – Ismerte Judy Woodot?
– Nem. Abban az időben még nem jártam ide, ő pedig sosem jött az irodába. Mr. Wood
sem volt túlságosan bizalmas viszonyban velem, ezért csak napokkal később hallottam
elejtett megjegyzéseket és abból következtettem az itt történtekre. Ezt el is mondtam a
férjemnek, már amit megtudtam a családról és elsősorban Paulról. Ő javasolta, hogy
hallgassak, mert nagyon rossz véleménye alakult ki Woodékról az elbeszélésem alapján.
– Mikor lett őszintébb a kapcsolata Mr. Wooddal?
– Csak jóval később. Talán két éve. Mr. Wood egyszer hosszasan mesélt az ifjúságáról
és a gyarmatokon töltött idejéről. Akkor kedveltem meg ezt a száraz öregembert, és
őszinteségét őszinteséggel akartam viszonozni. Elmondtam Paul visel dolgait, és azt,
hogyan hadakoztam vele, hogy ne károsítsa meg. Úgy rémlik, hogy az időtől fogva kezdte
el kerestetni a lányát és akkor bízta meg Mr. Steelt, hogy kutassa fel a szobrot. Én
vezettem ebben az ügyben a teljes levelezést, azért emlékszem minden apróságra. Ha
érdekli valami részletesebben is, csak kérdezzen bátran. A mi irodánkban nincsenek
státusztitkok. Egyébként a szobrot megtaláltuk. Mr. Steel egy belga műkincsgyűjtőnél
akadt rá és visszavásárolta.
– Erről már tudok. De mit tud a lányról?
– Sajnos semmit. Állítólag Paul egyik barátja egyszer találkozott vele és felszólította,
hogy keresse meg az apját, ugyanis pénzt akart adni neki. De Judy nem jelentkezett.
Később aztán nem is hallottunk róla. Egy magánnyomozó iroda is vállalta, hogy
megkeresi, de amikor Judy észrevette, hogy figyelik, nagyon gorombán viselkedett a
detektívvel és újra eltűnt. Azóta senki sem látta.
– Cecilia Fellow azt mondta az éjjel, hogy Paul és Mary Wood feltűnően jó viszonyban
voltak. Maga is úgy látta?
– Voltaképpen igen, bár nem merném határozottan állítani. Tudja, ők együtt
nevelkedtek, mint testvérek, és ezért nagyon nehéz pontosan meghatározni azt a
kapcsolatot, amely kialakult közöttük. Mindenesetre nem testvéri szeretet volt, az biztos.
– Amikor a lány Amerikában volt, hogy viselkedett Paul Wood?
– Alig láttam. Mintha tűz lett volna a talpa alatt, úgy sietett mindig. Csak néha-néha
ugrott be az irodába, akkor viszont megkért, hogy fedezzem, ha Mr. Wood keresné. Erre
szerencsére sosem került sor. Nekem az egy nyugodt évem volt. Ellenben amikor Mary
végleg hazajött, akkor nagyon fáradtnak és gondterheltnek láttam. Neki semmi köze nem
volt az irodához, mégis meglátogatott néha, többnyire délutánonként. Csak rövid időre jött
be, aztán ment is tovább. Sosem értettem, hogy ezekért a futó látogatásokért miért utazik
Liverpoolba. Hiszen vannak neki barátnői itt is, akik korban is jobban illenek hozzá és
több idejük is van. De azért sosem kérdeztem meg tőle, nem, akartam megbántani. Néha
megkért, hogy menjek el vele vásárolni. Szívesen mentem. Gyönyörű holmikat vett
magának, a legjobb szalonokból, így nekem mindig külön program volt, ha vele
mehettem. Ezeket a nagyobb kiadásokat természetesen nem a saját keresetéből fedezte,
hanem Mr. Wood megbízásából én egyenlítettem ki a számláit.
– Judy Woodról mi volt az utolsó hírük? – érdeklődött Gerry, aki a lány személyét
fontos szálnak tartotta.
 – Csak egy levelet kaptunk tőle, úgy három hónapja. Illetve azt hittük, hogy tőle
származik.
– Ezt nem értem – szólt közbe a felügyelő.
– Egyik reggel egy levelet találtam a bejárati ajtó mögött, amit feltehetően
becsúsztattak, ugyanis este még nem volt ott. A borítékon Mr. Wood neve állt, ezért
felbontottam. Minden postát én bontok. Ez nagyon furcsa levél volt. Nem írták, hanem
újságból kivágott betűkből rakták össze.
– Mi volt a szöveg?
– Ha jól emlékszem: „Mindenért bosszút állok, senkinek sem maradok adósa. J.”
– Megint az az ominózus nagy „J” betű, ugyanúgy, mint… – kezdte Gerry, de nem
tudta folytatni, mert Cooper erélyesen leintette.
– Ez nem tartozik ide – majd ismét barátságosan Millernéhez fordult: – Mit csinált a
levéllel?
– Természetesen azonnal megmutattam Mr. Woodnak, amint bejött. Ő csak nézte, majd
dühösen apró darabokra tépte. A leghatározottabban kijelentette, hogy a levelet nem Judy
írta. Nekem megtiltotta, hogy bárkinek is szóljak róla – az asszony hangja itt nagyon
bizonytalanná vált, és szinte könyörögve kérte a felügyelőt: – Felügyelő úr, megengedi,
hogy most elmenjek? Nagyon fáradt vagyok és már a nyelvem is alig forog. Sok volt
nekem az, ami itt történt. Alice-től kaptam egy idegcsillapítót és azt hiszem, hogy egy
kicsit erős volt.
– Azonnal, asszonyom – nyugtatta Cooper –, csak még azt mondja meg, hogy amikor
Cecilia felfedezte Mary Woodot a hallban és sikoltott, ki hol tartózkodott, illetve ki
honnan jött be? Mert maga a galérián állt, amint ezt tisztáztuk, és jól láthatott mindent.
Gladys nagyon kimerült volt, remegő kezével megtörölte verejtékező homlokát, egy
kicsit várt, gyenge hangon folytatta. – Először is…
– Csak nyugodtan, asszonyom. Van ideje alaposan átgondolni – intett Cooper. – Kér
talán papírt és ceruzát? Ha akarja, le is rajzolhatja…
– Nem… nem, köszönöm – nézett hálásan a felügyelőre Gladys és arra gondolt, hogy
bár inkább felkísérné a szobájába, hiszen már ültében is imbolyog. Mintha sosem aludt
volna, olyan érzése támadt. A szempilláit csak nagy erőfeszítések árán tudta nyitva tartani,
és minden hangot nagyon távolról és mélyről hallott. Erőlködött és lassan beszélni kezdett:
– Akkor az ebédlőből Mr. Wood, a Taylor házaspár, a férjem, végül pedig Paul jött ki.
Cecilia itt állt a mártásos tállal és a kis kocsival. White doktor pedig odaszaladt Maryhez.
Ő jött ki utolsónak a vacsorától. Később aztán itt volt Simon is… de azt nem tudom, hogy
került oda…. Nem volt az ebédlőben, itt sem volt korábban, nem tudom… Ja, persze –
kapott a fejéhez. – Mr. Wood küldte le a pincébe három üveg, nem is tudom, milyen
évjáratú borért. De amikor itt állt, nem volt nála üveg úgy emlékszem… Nem,
határozottan állítom, nem volt nála – a feje a mellére esett, és látszott, végleg elfogyott az
ereje.
Gerry lecsapta a füzetet a kezéből és a nőhöz ugrott. Cooper arcán látta, hogy semmi
komoly bajtól nem kell tartani, ezért óvatosan a hóna alá nyúlt, felállította és gyengéden
felvitte az emeletre.
Amikor visszajött, Cooper azonnal megmagyarázta, hogy miért szólt rá előzőleg
keményen: – Ami azt a „J”-t illeti, örülök, hogy azonnal kapcsolt, de egyszer és
mindenkorra jegyezze meg, hogy amit mi tudunk, az nem tartozik másra. Ezt jól vésse az
agyába? –Ezzel leült, maga mellé intette a fiút, rámosolygott és úgy mondta:
– Kezdenek tisztulni a rejtélyek. Nos, nézzük, mit kell tennünk…

Vasárnap 14 óra 10 perc.

 Súlyos csend telepedett a Wood-villára. A délutáni meleg mint gyapjútakaró ölelte
körül a két nyomozót, akik nem győzték már citromos Colával magukat. Cooper a zakóját
is levetette, de az sem segített. Inge nedvesen tapadt a hátára és a mellére, homlokáról
pedig úgy folyt a verejték, mintha gőzfürdőben ült volna. Tegnap még senki sem hitte,
hogy ilyen hamar megváltozik az idő. Nem is lett volna baj, ha nem itt kellett volna
tölteniük a hét végét. De egy nyomozó sosem tervezhet anélkül, hogy vagy a főfelügyelő,
vagy pedig az események bele ne szólnának. Mr. Gold, a főnök, azért osztotta ki éppen rá
ezt a munkát, mert neki még nincs családja, tehát ráér. Persze, így nem is fog sosem
megnősülni, ha minden szabadidejét elveszik, próbálta tréfásan elhárítani a megbízást
Cooper, csak hát a főnököknek általában nincs humorérzékük. Még jó, ha ezt is megússza
feljegyzés nélkül. Persze, tegnap még nem sejthette, hogy ilyen bonyolult ez az ügy, és
ilyen nehezen fog boldogulni vele. A nem profi gyilkosságok zömében egy kaptafára
készülnek, ezért nem jelent különösebb gondot a tettes kézrekerítése. A profikkal már több
a baj, de előbb-utóbb azokat is elfogják. Kivéve persze a szervezett banditizmust, akik az
utóbbi időben inkább politikai gyilkosságokat követnek el. Azok szerencsére már nem
hozzájuk tartoznak. Ha jól utána gondol, valóban ő az egyetlen ember most, akire ezt az
ügyet rá lehetett bízni. De kérdés, hogy ki vezette volna a nyomozást, ha nem most, hanem
mondjuk szeptember 15-e után történik, amikor őt már visszarendelték Londonba? De kár
ezen morfondírozni – hárította el magától a gondolatot.
– Munkára fel! – noszogatta magát, minden eredmény nélkül. Talán estig is elüldögélt
volna a fotelben, ha nem jön be a rádiós. A cédulán, amelyet átadott, a központ üzenete
állt: – „A felvétel alapján megállapítottuk, hogy az ékszeren és a szelencén talált
ujjlenyomatok a beküldőitek közül az 5-ös számmal ellátott személytől származnak,
illetve csak ezen személy nem szerepel az Ön által küldött listán. A még rajtalévő másik
ismeretlen ujjnyom csak akkor lesz megállapítható, ha Steel ékszerész ujjlenyomatát is
megkapjuk.”
Cooper intett Gerrynek, hogy mutassa meg a daktiloszkopia azonosítási számait, amit
akkor jegyzett fel, amikor az ujjlenyomatokat készítette. A két férfi a füzet fölé hajolt,
majd egymásra mosolygott:
– Nem rossz! – csettintett a szájával Gerry.
– Pitiáner – mondta megvetően Cooper és folytatta az olvasást: „A boncolás
megállapította, hogy David Wood halálát az agyon áthaladó lövedék okozta. Olyan
közelről adták le a lövést, hogy a behatolás helyén, a halántékon lőporszemcséket és
füstszennyeződést találtak. Az agy teljesen szétroncsolódott. A fegyver egy régi, 1936-os
mintájú Browning marokfegyver volt. Kalibere 9mm. A lövedékkel történt vizsgálat
megállapította, hogy ugyanezzel a fegyverrel követték el a ma reggeli merényletet is. A
lövedéken a huzagolás okozta nyomok azonosak. A vizsgálatot és eredményét igazoló két
fényképet megküldik.”
– Megy ez, megy ez – és zsebrevágta a cédulát csak nem elég gyorsan. Nem tudja, mi
lett a délelőtti rugby eredménye? – fordult az őrmester felé. – Egész megfelejtkeztem róla,
bár az időpont sem volt alkalmas.
– Nem tudom – felelte Gerry. – Egyszóval a nyakláncot kipipálhatjuk, de ki ölhette
meg a lányt?
– Nem tudom – húzta fel a szemöldökét Cooper. – Annyi azonban biztos, hogy a két
gyilkosság szoros összefüggésben van egymással. Csak nehogy a mi hibánkból legyen egy
negyedik is – fűzte hozzá szinte önmagának.
– A mi hibánkból? – hökkent meg Gerry. – Hogy érti ezt?
– Csak úgy, hogy résen kell lennünk. Az az érzésem, ha ismernénk már a kapcsolatot,
nem kellene félnünk a negyediktől! Meg kellene találni azt a logikai szálat, amit a gyilkos
gombolyít. Azon haladva gyerekjáték lenne lekörözni és elébe kerülni. Látja, a logika, ez a
zsaruk feladata, nem pedig a piff-puff, rajtaütés. Ezt hagyjuk csak meg a filmeseknek – és
közben tovább olvasta a cédulát: – A liverpooli kollegák is jól dolgoztak. Érdekes… erre
nem gondoltam volna. A kocsi azonosítása is folyik. Minden adatot ide küldenek –
csettintett az ujjával. – White doktor valóban egy szülést vezetett, ezért ő kiesik a
gyanúsítottak köréből.
– …tehát mit teszünk?
– Azt hiszem, most az lenne a legésszerűbb, ha összegyűjtenénk őket ide a hallba
ugyanúgy, ahogy azt az öreg tette, és mindent alaposan megbeszélnénk. Nekünk nem
lenne más dolgunk, mint egy kicsit megzavarni őket, egy-két tény ismeretében, és figyelni,
hogy ezenközben hogyan viselkednek. Talán el is szólja magát a mi emberünk a
bizonyítékok súlya alatt.
– Aha! – csillant fel a szeme Gerrynek. – Addig pedig nyugodtan dolgozhatnak a
mieink. Ami bizonyító anyag van, azt folyamatosan küldik. Igaz?
A felügyelőt mulattatta Gerry fiatalos lelkesedése. Tudta, hogy ettől a perctől kezdve
már nagyon sok múlik a taktikán. Most azon kell iparkodnia, hogy minél melegebb
helyzetet teremtsen, és kiugrassa a nyulat a bokorból, hogy túl legyen az egészen. De
Cooper nem szerette elhamarkodni a nyomozást. A látszateredményeket nem sokra
becsülte. Úgy dolgozott, mint a jó sebész. Rátartással. Nemcsak a daganatot metszette ki,
hanem előtte és utána még egy-két centit. Sosem lehet tudni. Most sem nélkülözhette az
elővigyázatosságot. Ha megelőzi a gyilkost, mielőtt az még befejezné a munkáját, akkor
futni hagyja az esetleges tettestársat, s az legközelebb befejezheti azt, amit most
félbehagytak. Jobb, ha minden megy a kijelölt útján. A kifárasztás mindenkor meghozza a
gyümölcsét. Gerry egyfajta érdeklődő alázattal figyelte főnökét, és alig várta már, hogy
valami feladatot kapjon. Most csak az volt a dolga, hogy előkerítse a Fellow házaspárt,
akik majd sorban mindenkit lehívnak a hallba.
A személyzeti szálláson már ismerte a járást. Simon egy széken ülve ecetes vízzel
kefélte az egyik zakóját, Cecilia pedig bedagadt szemekkel aludt. Az őrmester nem is
tudta, hogyan kezdjen a mondókájához, olyan fájdalmasnak és intimnek találta a
pillanatot. Simon, amikor észrevette a belépőt, katonásan ugrott fel a helyéről és zavartan
nézett szét a szobában. Hellyel nem tudta megkínálni az őrmestert, mert a másik székre az
ágytakarót tette, a fotelben pedig Nimród, Wood süket és vak matuzsálem korú kutyája
aludt. Az inas már három évvel ezelőtt utasításba kapta, hogy vigye az állatorvoshoz, és
adasson be egy injekciót, amitől jobblétre szenderül, de nem volt szíve hozzá. Cecilia
akkor napokig könyörgött az életéért, hiszen kéthónapos kora óta ismerte, és bár az állat
már minden ösztönét elvesztette, az asszony szerette. A nagy házból pedig azért tiltották
ki, mert többször olyan helyre piszkított, ahová tilos volt, és mindenkit idegesített a
szerencsétlen. Senki sem tudta, hogy még él.
Amikor Simon felfogta, hogy mi a látogatás célja, nem tudta palástolni az ingerültségét.
Érthetetlennek tartotta, hogy ezért kell felébresztenie a feleségét. Cecilia első kábulatában
azt sem tudta, hogy mit akarnak tőle, majd nagynehezen feltápászkodott, megígérte az
őrmesternek, hogy perceken belül ott lesznek. Simon még sokáig csikorgatta a fogait,
csendes átkokat szórt valamennyi rendőr fejére, aki e földön él. Végül is átmentek a
villába. Sorban bekopogtak minden szobába.
Időközben Cooper újabb rádióüzenetet kapott. Csendes mosollyal adta át a
visszaérkező Gerrynek: – Erre gondolni sem mertem – szólt meglepetten, és valami
reagálásféléért a főnökére nézett. Az csak annyit mondott: „Nagy menet lesz, fiam” –
majd a lefelé támolygó Cecílián akadt meg a szeme. Gyorsan töltött egy kis citromos
Colát az asszonynak, de az nagy zavarában kis híján megfulladt a szénsavtól.
– Nyugodjon meg, kedves Cecilia – paskolgatta a hátát, majd tanácstalanul a lépcső
tetején álló férjére nézett, akinek a szemében izzott még a harag.
 – Na, már csak ez hiányzott – gondolta Cooper, végül magában döntött, hogy felhagy
az együttérzéssel. Ezek az emberek sosem fogják tudni megérteni, hogy nem saját
kedvtelésből van itt, így aztán jobb, ha meg sem kísérli helyzetét megmagyarázni.
– Kérem, hogy ugyanúgy tegyenek ide kilenc széket egymás mellé, mint tegnap este –
adta ki utasítását. – Mire lejönnek a vendégek, szeretném, ha minden rendben lenne.
Magukra is szükségünk lesz még, ne menjenek el. Az előző üzenetemben szereplőket
hozzák ide! – szólt aztán a teraszon álló rendőrnek. – Ha megérkezik az ígért jelentés, azt
is sürgősen kérem! Tartsanak mindenkit kint, amíg nem szólok – majd intett, hogy
távozhat. – Azt a kis bőröndöt még előbb hozza ide, aztán biztosítsák a kijáratot – szólt
még utána.
 7.

Levélbomba

Cecilia sírástól felpuffadt arccal egy szék támláját markolászta. Várt, hogy felszólítsa
valaki, üljön le. Simon még mindig a székek elrendezésével foglalatoskodott, amikor
Millerék már jöttek is a lépcsőn. Gladys csak annyival nézett ki jobban Ceciliánál,
amennyivel fiatalabb volt. Miller is fáradtnak látszott, és ami azonnal szemet szúrt
Coopernek, dohányzott. – No lám, ezt sem tudtam – mosolygott az érkezőkre, és fiatalos
lendülettel kaszált végig a széksor előtt a karjával. – Foglaljanak helyet!
– Oda kell ülni, ahol tegnap ültünk? – kérdezte akadozva Millerné, mihelyt észrevette a
már ismert alakzatot.
– Pontosan, asszonyom – válaszolt a felügyelő udvariasan.
– Ez egyfajta teszt lesz? – érdeklődött Miller és láthatóan szorongott.
– Annak is nevezhetjük, bár lehet, hogy egy új társasjátékot tanít meg a felügyelő úr –
hallották fentről Paul gunyoros hangját. Mögötte a Taylor házaspár és Dr. White érkezett a
hallba.
– Ismét üres egy szék! – jegyezte meg az orvos, de semmiféle meglepetés nem érződött
a hangján.
– Bizonyára egy új végrendeletet fogunk hallani – csipkelődött Alice, aki egy
szemkápráztató püspöklila selyemkosztümben feszített a férje mellett.
– Nem, asszonyom! – sétált el előtte hátrakulcsolt kezekkel Cooper. – Két gyilkosságot,
egy gyilkossági kísérletet és az ékszerlopást fogjuk tisztázni. Arra kérem önöket, hogy a
saját érdekükben és nem utolsósorban a nyomozás érdekében minden apróságot
mondjanak el, ami az elmúlt 24 órában történt. Ha úgy vélik, hogy valami nem fontos, azt
se hallgassák el, mert lehet, hogy mi értékes felvilágosításnak tartjuk. Megeshet, hogy
ismétlésekbe kell bocsátkoznunk, ezért szíves elnézésüket kérem már előre is. Röviden,
most úgy kezdjük el a beszélgetést, mintha még sosem találkoztunk volna. Én tehát ebben
a pillanatban érkeztem és még nem tudok semmit.
Gerry egy magnetofont tett ki mikrofonnal az asztalra. Cooper a készülékre mutatva
folytatta: – Ami itt elhangzik, azt rögzítjük. Tehát később a nyomozás és bizonyítás során
az elmondottakat fel is használhatjuk. Kérem, ezt vegyék figyelembe. Ha valamire nem
akarnak válaszolni, jogukban áll hallgatni. Ismétlem azonban, szeretném, ha mindent
elmondanának. Remélem, megértettek?
Valamennyien döbbenten néztek egymásra, majd a felügyelőre, de hallgattak. Cooper
éppen visszaült a fotelba, amikor az ajtóban feltűnt a tegnapi táviratkihordó. Más vasárnap
délután talán különösnek tűnik a postás megjelenése, de ebben a helyzetben már senki sem
csodálkozott rajta.
– Egy ajánlott levél Mrs. Cecilia Fellow-nak – mondta a fiú. A hozzálépő asszony elé
tartotta az átvételi könyvet. Cecilia kábultan kínlódva írta alá a nevét, majd meglehetősen
tanácstalanul forgatta a küldeményt, amin volt feladó, de olvashatatlanul elmaszatolódott.
Simon csak a vállát húzogatta. Tudomása szerint senkitől sem várhattak levelet. Persze, az
is meglehet, hogy egy régi barát vagy barátnő jelenti be ily módon közeli érkezését.
Cecíliát nagyon bántotta, hogy a levél miatt hirtelen az érdeklődés középpontjába került,
ezért, hogy ne feszítse tovább a húrt, hirtelen mozdulattal bedugta mutatóujját a boríték
fonákján abba a kis résbe, ahol nem ragadt le, s már majdnem feltépte, amikor Gerry mint
egy gepárd, hirtelen hozzáugrott: – Engedje el! – süvöltötte és a levelet óvatosan az
asztalra csúsztatta.
 – Hozza be a fémkeresőt! – utasította az ajtóban álló rendőrt. Remélte, hogy sikerült
elfojtania a remegést, amely hirtelen tört rá az izgalomtól. Mert előfordulhat, hogy Cooper
majd rossz néven veszi ezt az önálló kezdeményezést, és megfeddi, amint magukra
maradnak. Esetleg feleslegesen okozott riadalmat, arra pedig nincs mentsége. Mindez egy
pillanat alatt futott át az agyán, ennyi idő pedig csak arra volt elegendő, hogy halálra
rémítse önmagát. Még az sem oldott a görcsén, hogy a felügyelő olyan atyaian
mosolygott, mintha nem is rá, hanem egy rózsaszín popsijú csecsemőre nézne.
A „nyolcak” semmit sem értettek az egészből. White doktor gyufával piszkálta a fogát,
és közben Miller bárgyú, riadt tekintetén mosolygott magában. Gladys tágra nyílt szemel
állt és mereven nézte az asztalon a borítékot. Taylor a zsebeiben keresgélt, Paul pedig
Alicet figyelte. A nagy csend megrettentette Gerryt, aki képtelen volt másra gondolni,
mint azonnal kudarcára. Cooper egykedvűen figyelte a kifli alakban előtte ülőket, de azért
őszinte büszkeséget érzett.
Amikor Cecilia átvette a levelet, magában fél percet adott az őrmesternek arra, hogy
tegyen valamit. Ám az azonnal reagált. – Jó nyomozó lesz – gondolta –, csak el ne bízza
magát. Vagy ami még ennél is rosszabb, nehogy ügyeletes zsenit csináljanak belőle, mert
az felér egy korai halállal. Amíg ezen meditált, Mrs. Miller kezét csodálta. Milyen
kecsesen tartja a cigarettát! A lábfejét pedig úgy lefeszíti, mint egy balerina. Ezek a nők
már a vérükben hordozzák a kellemet és a bájt. Bár ez itt tetszetős, de hideg. Mint egy
havasi tájkép. Akármilyen művészi, csak a szemnek káprázatos. Az érzelmeket
érintetlenül hagyja.
A rendőr sietős léptei akasztották meg gondolataiban. Pisztoly nagyságú, fordított U
betű szerű karokkal ellátott műszert adott át Gerrynek, aki ezzel óvatosan a levél felé
közelített. Amint fölért, a műszer úgy ciripelt, mint a kabócák Epidauruszban. Kétszer is
megismételte a biztonság kedvéért, majd diadalittasan nézett a főnökére.
– Levélbomba – állapította meg Cooper higgadtan és kezével nyugalomra intette a
többieket. A körben ülőket a székhez ragasztotta a döbbenet, csupán a szemük ugrált a
riadalomtól. Gerry homlokáról hidegen szakadt a veríték, és ha nem lett volna ilyen
komoly a pillanat, bizonyára körbegaloppozta volna a szobát, hogy levezesse valahogyan
a felgyülemlett feszültségét. Senkivel sem oszthatta meg örömét. Nem talált embert, aki
vele örült volna. Első igazi sikere fölött múlott el egy néma perc.
Csalódottan intett a rendőrnek, hogy megfelelő adjusztálás után vigye a levelet a
kapitányságra. A táviratkihordó igyekezett minél messzebbre kerülni az általa hozott
küldeménytől, és csak tisztes távolból volt hajlandó követni a rendőrt. Cooper egy
papírlapra ráírta, hogy mi a teendő a levéllel és azt, hogy küldjék el neki a nyakéket a
dobozzal együtt.
Alice megpróbált belekukucskálni az írásba, de a felügyelő észrevette és tapintatosan
eltakarta bal kezével az üzenetet. Nem akarta elrontani a nő hangulatát, ezért cinkosan
rákacsintott, mintha tetszett volna neki a kíváncsiság ilyen elemi megnyilvánulása. Alice
nem értette ezt a fajta rokonszenvet és értetlenül felhúzta a vállát.
Sosem tudtam bánni az asszonyokkal – gondolta magában Cooper és zavarában egy
kicsit keményebben szólt a rendőrhöz:
– A vizsgálat eredményét sürgősen kérem! Mondja meg a bentieknek is, hogy nekik
még nincs weekend! Mi pedig – fordult a még mindig kővé meredt társasághoz –
próbáljuk meg folytatni, helyesebben kezdjük el végre a beszélgetést. Nyugodjanak meg,
kérem! Nincs már semmi baj. Elmúlt. Ez lett volna a negyedik gyilkosság – szaladt ki a
száján, de amint kimondta, rájött, hogy felesleges volt. Ezeket az embereket már nem kell
sokkolni. Így is tisztes időbe kerül majd, amíg egy épkézláb gondolatot kicsikarhat
belőlük. – Hol is tartottam? – tette fel a költői kérdést, de látta, hogy még ez sem jutott el a
tudatukig. Egyedül Paul Wood nézett rá kérdőn, mintegy folytatásra várva.
 – Számtalan adat és bizonyíték van már a birtokunkban – kezdte végre Cooper. Csak
Paul figyelt rá, és ez kicsit zavarta a felügyelőt, de határozottan folytatta: – Azt hittem,
hogy ma délután már hazaengedhetem Önöket, de sajnos az események oly gyorsan
követik egymást, hogy nem tudom nélkülözni a jelenlétüket. Ha nem veszik rossznéven,
akkor…
– Engedje meg, felügyelő úr, hogy hangot adhassak rosszallásomnak – pattant fel a
székéről Taylor. – itt két gyilkosság történt és két gyilkossági kísérlet. Az utóbbit a
törvény is másként bírálja el. Ön, ha jól értettem, három gyilkosságról beszélt. Nem
tévedek, azt hiszem, ha valamennyiünk nevében tiltakozom a gyanúsítás ellen. Mert ki
lenne a gyilkos, ha nem közülünk valaki, az ön elmélete szerint: márpedig ez minden
kétséget kizáróan nevetséges hipotézis. A vádlottak padján érzem magam, holott vétlen
vagyok. Ehhez nincs joga? –- fújt egyet és paprikavörösen huppant vissza a székére.
– Felesleges felbosszantania magát – lépett az ügyvéd elé a felügyelő. – Megértem,
hogy kellemetlen ebben a harmonikusnak kevéssé nevezhető környezetben lenni, de most
el kell viselni. Két gyilkosság elkövetőjét, két gyilkossági kísérlet szervezőjét és egy
tolvajt keresünk. Feltehetően még most is közöttünk van – itt kivárt, mert látta a döbbent
arcokat. Szándékosan hosszabb szünetet tartott, majd folytatta és minden szavának nagy
nyomatékot adott. –Mint észrevehette, én nem gyanúsítok senkit. Végzem a munkám.
A negyedik bűncselekményről, amely éppen az imént történt, még nem beszélek, mert
semmivel sem tudok róla többet, mint önök. Ha szerencsénk van, hamarosan gazdagabbak
leszünk egy-két adattal. Ezért kérem, hogy legyenek türelemmel és bízzanak bennünk.
Egy perccel sem fogjuk tovább itt tartani önöket, mint azt szükségesnek ítéljük.
Ismeretlen rendőr jött egy dossziéval és egy csomaggal. Cooper vette el mind a kettőt,
és fel sem tekintve csapott le a friss értesülésekre, amiket már nagyon várt, hiszen ezért
húzta az időt. A csomagot az asztal melletti kis bőröndre tette. A válla fölött beleolvasó
Gerryt gyengéden eltolva mondta: – Vezesse be!
A vendégek a hallban folyó sürgésre mint a marionettbábuk forgatták a fejüket.
Némajátéknak is beillett volna. Most is hosszasan a terasz felé néztek, amerre Gerry
kiment.
A nyitott ajtón dőlt be a meleg. Alice már a negyedik félig szívott cigarettáját nyomta
el, kiszáradt a szája a nikotintól. A dohányzóasztalon két üres, egy megkezdett és egy
érintetlen kólás doboz állt, de senkinek sem volt bátorsága érte nyúlni. White doktor a
nyelve hegyével nedvesítette ajkait, fehér bőre foltokban rózsásodott, ritkás haja alól pedig
egymást érve gördültek alá a verejtékcseppek. Vegetatív labilitás, diagnosztizálta magát,
és ebben meg is nyugodott. Gladys a spray flakonját kereste a retiküljében, és amikor
megtalálta, kedvesen ajánlgatta körbe. Cooper rendületlenül olvasott, csak megszokásból
pillantott fel olykor-olykor. Figyelő tekintete minden esetben azonban egy felé irányult. –
Hát így viselkedik egy amatőr, alkalmi gyilkos – nyugtázta magában a látottakat és már
mosolyogni is tudott. Amit olvasott, elégedetté tette. Kemény harcra készült és ettől
minden fáradtsága egy pillanat alatt elmúlt.
Gladys hirtelen olyan erővel markolta meg a férje karját, hogy az a zakón keresztül
még a körmeit is érezte. – Nézd! – suttogta ijedten.
Az ajtóban Gerry állt egy nővel, aki megtévesztésig hasonlított Mary Woodra. Termete,
alakja, az arcvonásai, még a tekintete is ismerős volt, csak a frizurája volt más. Erősen
göndör, vörös volt a haja és úgy fésülte, mint Angéla Davis. Khaki színű farmernadrágot
és rózsaszín csíkos fehér blúzt viselt. A szemét erősen festette, de ez kellett is a vörös
hajához. Kelletlenül nézett a bent ülőkre, mégis látszott rajta, hogy zavarban van. Minden
tekintet rászegeződött, ami szemlátomást nem tetszett neki. Cecilia hirtelen felpattant és
zokogva a nő nyakába borult:
– Judy, kedvesem, Judy! – simogatta a haját, az arcát és egész testében rázta a sírás.
 – Cecilia! – szólt rá Simon, aki az asszony után ment, és óvatosan lefejtette karját a
lányról. – Majd később! – magyarázta szelíden. – Nyugodj meg!
– Menjen, Cecilia! – tolta el gyöngéden magától Judy az asszonyt és egy pillanatra
Simon szemébe nézett.
– Miss Judy Wood? – kérdezte Cooper.
– Az vagyok – lépett hozzá. A felügyelő hellyel kínálta, leült az addig üresen álló
kilencedik székre. Számbavette a mellette ülőket, és néma biccentéssel üdvözölte az
idegen arcokat.
– Szervusz, Judy – hallotta a sorvégéről Paul hangját. A lány ránézett és hidegen
visszaköszönt. – Szervusz, Paul.
Cooper és Gerry a lány minden rezdülését figyelte. – Van tartása – állapította meg a
felügyelő magában. Nem csoda, hogy sosem szerették egymást Paullal. Érdekes volt látni
a többiek leplezetlen csodálkozását. Millernének még a szája is tátva maradt. Alice
szeméből mindössze annyit tudott kiolvasni a felügyelő, hogy megrendítette a
hasonlatosság.
– Magyarázattal tartozom önöknek – fordult most az álmélkodók felé Cooper. – Az
áldozat és a körünkbe most érkezett Miss Judy Wood ikertestvérek. Pontosabban
egypetéjű ikrek. Erről, helyesebben a tökéletes hasonlóságról most valamennyien
meggyőződhettünk. Sajnos, korábban nem volt tudomásunk róla, hiszen négy esztendővel
ezelőtt, a mindannyiunk által ismeretes szoborlopás után David Wood minden olyan
személlyel és alkalmazottal – kivéve a Fellow házaspárt, akiknek viszont megtiltotta, hogy
beszéljenek megszakította a kapcsolatot, aki tudott e szégyenletes esetről. Ezért vannak
Önök kivétel nélkül csak négy éve kapcsolatban a családdal. Remélem, megértik a
helyzetet.
Valamennyien bólintottak és lopva figyelték Judyt. Cooper folytatta:
– Mary és Paul Woodnak pedig nem volt érdeke, hogy fecsegjenek, hiszen így csak
ketten maradtak az örökség várományosai. Nos, ezek után kezdjük az érdemi munkát.
Nézzük először is Mary Wood meggyilkolásának körülményeit. Kinek állhatott érdekében
megölni őt? Az örökösödés tényét figyelembevéve először is Judy Woodnak!
Döbbenten néztek a lányra, aki iszonyattal kapta arca elé a kezét és önkívületi
állapotban kiáltotta: – Nem igaz! Hazugság!
Cooper könyörtelenül folytatta: – Ugyanis, amennyiben David Wood nem rendelkezett
másként tegnap este óta, akkor ön lenne az egyedüli örökös.
– Nem igaz! – zokogta kétségbeesetten Judy. – Nem is tudom, nem is értem, amit
mond! Én négy év óta be sem tettem a lábam ebbe az átkozott házba. Fogalmam sem volt
arról, ami itt történik…
– Nyugalmat kérek – intette le a lányt Cooper és rendületlenül folytatta: – ön örökölheti
az elhunyt Mary Wood vagyonát, helyesebben a reá eső rész felét, ha Paul Wood – a
nevelt testvér – a végrendeletet bírósági úton megtámadja. A végrendelet jelenleg is
érvényes, és kizárt, hogy David Wood ezt megváltoztatta volna. Ugyanis ennek
lehetőségétől megfosztották. De – folytatta Cooper – lehet, hogy a gyilkosság indítéka
ugyanaz volt, mint Mary Wood esetében.
– Ezt hogy érti? – kérdezte rekedten Taylor.
– Szó szerint!
– Nevetséges. Egyszerűen képtelenség, amit mond – élénkült fel Paul. – Miért nem
vádol mindjárt azzal, hogy én öltem meg a húgomat, vagy mondjuk Judy?
– Nem szorulok a védelmedre – szólalt meg csendes megvetéssel a lány.
– Azt nem állítottam, hogy ön ölte meg a testvérét – szögezte le Cooper. – Mi több,
kijelenthetem, hogy nem maga ölte meg, hiszen Mrs. Fellow tökéletes alibit igazolt
magának.
 – Akkor meg ne blöfföljön – vágott vissza Paul és fáradtan dőlt hátra a székén. – Fogja
el Ray Kennedyt, és megvan a gyilkos!
Cooper egy pillanatig várt, majd folytatta: – A házban lévők közül mindenkinek
tökéletes az alibije.
– …és kinek nem az? – kapott a szón Miller.
Cooper komótosan Judy felé fordult, és meglepően csendesen kérdezte: – Hol volt és
mit csinált tegnap este?
Minden szem a lányra tapadt.
– Itt voltam Southportban a Park Hotelban. Este hat óra körül érkeztem és ki se tettem a
lábam a szobából. Ezt már bizonyára tudják, hiszen érdeklődtek a portásnál.
– Szabad tudnom, hogy miért jött Southportba négy év után először, és éppen tegnap? –
hajolt előre Cooper és a lány tekintetét kereste.
– Parancsoljon! – nyitotta ki retiküljét a lány és egy táviratot nyújtott a felügyelőnek. –
Olvassa el, ebből minden kiderül!
Cooper átvette, hangosan olvasta: – „Szombat este legyél nálunk! A Park Hotelban
foglaltam szobát. Amit kértél, megkapod. Este pontban 11-kor hívjál, megmondom, hol
veheted át. Paul.” Na és telefonált? – kérdezte Cooper, miközben a táviratot a zsebébe
tette.
– Hogyne – mondta a lány. – Pontban 11 – kor. De nem tudtam beszélni vele, mert
nagyon recsegett a készülék. Paul egyre csak hallózott és nem értette, amit én mondtam.
Akkor letettem a kagylót.
– Nem próbálta meg újra hívni?
– Feleslegesnek tartottam. A megbeszélt időben hívtam, s bár nem tudtunk beszélni,
tudhatta, hogy itt vagyok. Különben sem akartam társalogni vele. Nincs sok
mondanivalónk egymásnak. Ha nem tudná, mi sosem voltunk túlságosan jóban.
– Tehát maga telefonált 11 órakor – dőlt vissza a fotelba Cooper. – őrmester – szólt
Gerryhez –, olvassa fel a jelentést!
Gerry egy jelentést vett elő és hangosan olvasta: „A southporti négyes számú
postahivatal alkalmazottja azt vallotta, hogy tegnap este 9-kor megjelent nála Paul Wood.
Megkérte, hogy este 11-kor telefonáljon a lakására azzal az ürüggyel, hogy Liverpool van
a vonalban. Azt mondta, azért kéri erre, mert nagy társaság van náluk, és ő el akar
szabadulni otthonról”.
– Nos, ehhez mit szólnak? – kérdezte Cooper és hol Paulra, hol pedig a lányra nézett.
– Most már értem, hogy miért nem hallott engem Paul! – mondta nyugodtan Judy. – Ha
pontosan egyidőben történt a két hívás, akkor talán összekapcsolódtak a vonalak. Ugye, ez
elképzelhető?
Cooper úgy tett, mint aki nem is hallotta a kérdést, mereven Pault nézte és úgy
kérdezte: – De ön járt a postán 9-kor?
– Igen, ugyanis elfelejtettem, hogy ezt az időpontot adtam meg Judynak is – nézett
nyugodtan vissza a felügyelőre Paul. – Mindez azonban csak azt igazolja, hogy valóban el
akartam menni itthonról, hogy találkozhassam Judyval.
– Tehát pontban 9-kor volt a postán. Igen? – kérdezte tovább kegyetlen
következetességgel Cooper.
– Igen, mert utána a doktorért kellett mennem.
– Ebben az időben érkezett magához Paul Wood? – fordult most az orvos felé Cooper.
– Körülbelül. Nem néztem ugyan az órám, de arra emlékszem, 8 óra tájban érkeztem
haza, letusoltam, megborotválkoztam, és már csengetett is Paul.
– Idejövet nem álltak meg a postánál? – faggatózott tovább a felügyelő.
– Szó sincs róla. Sehol sem álltunk meg. Egyenesen idejöttünk. Pedig én még be is
akartam ugrani a Gold Chichkenbe egy korty whiskyre, de Paul azt mondta, hogy már
csak ránk várnak, és nem illik ilyenkor késni. Nem bántam, mert azt reméltem, hogy majd
itt kapok. Egyszóval nem álltunk meg sehol.
– És miért olyan fontos ez? – akadékoskodott Paul.
– Miért? Mert az előbb kézbesített levélbomba feladása is 9-kor történt, ugyancsak a
négyes postán – szolgált a készséges felvilágosítással Gerry.
– Tehát azt a levelet is én adtam fel! Nem mondom! Mondja, mégis mit képzel rólam?
Úgy nézek én ki, mint egy többszörös gyilkos, aki ráadásul még a vendégeit is fel akarja
robbantani? Legyen eszük, felügyelő! Ez már lassan kimeríti az alaptalan rágalmazás
fogalmát. Nem állítom, hogy szent vagyok, de ez már több a soknál – kiabált magából
kikelve Paul.
– Én csak a puszta tényeket állapítottam meg – válaszolt nyugodtan Cooper. – Nem
kértem, hogy helyettem vonja le a következtetéseket, bár ha segít, ezért külön köszönet
illeti meg.
Gerry szeme táncolt az izgalomtól. Milyen ügyes ember ez a Cooper! – gondolta. –
Még ezt a blazírt fickót is ki tudta hozni a sodrából. Pedig aki így kiabál, annak hamarosan
vége.
– Mit tett, miután sikertelenül telefonált? – nézett ismét a lányra Cooper.
– Tulajdonképpen nem sokat. Vártam egy darabig, de nem jött senki. Akkor aztán
kimentem az utcára, fogtam egy taxit és Liverpoolba mentem.
– Arra feleljen, hogy mit csinált Liverpoolban? – sürgette Gerry.
– Kivettem egy szobát az Astoriában és lefeküdtem aludni. Gondoltam, hogy másnap
majd telefonálok, de nem tudtam. Mire felébredtem, már két nyájas úr várakozott rám a
recepcióban. Alig maradt időm arra, hogy rendbeszedjem magam. Ez ma 11 óra tájban
volt. Éjjel dolgozom, nappal sokáig alszom. Megszoktam már.
– Miért hívta ide a húgát? – fordult most Paulhoz Cooper.
– Judynak esetenként követelései voltak Maryval és velem szemben – magyarázta. –
Most is ezer fontot kért tőlünk. Mindig arra hivatkozott, hogy új életet akar kezdeni, és
ezzel tartott sakkban bennünket. Kíméletlenül követelt és nem hagyott békét mindaddig,
amíg akár a föld alól is, de elő nem kerítettük a pénzt. Szabályosan zsarolt. – Paul hangja
egyre vékonyodott az izgalomtól, amely teljesen a hatalmába kerítette. Hevesen
gesztikulált, és még arra sem szakított időt magának, hogy felmérje: hiszik-e, amit mond?
– Most is ezer fontot akart rajtunk behajtani.
Judy egy ideig figyelt, még fegyelmezte magát, végül idnulatosan kitört: – Még hogy
zsaroltalak benneteket? Hogy van bátorságod ezt állítani? Én csak kértem! Mindig csak
kértem és közben halálosan szégyelltem magam, hogy így meg kell alázkodnom. Ti sosem
értettétek meg, hogy egyszerűen nincs más lehetőségem. Én nem kaptam apától soha egy
fillért sem! Abból kellett élnem, amit megkerestem magamnak – és itt nagyon kemény lett
a hangja. – És ti tudtátok, hogy miből élek! Persze, szégyelltetek, de ez volt minden. Az
eszetekbe sem jutott, hogy magatoktól segítsetek rajtam!
– Maguk persze semmit sem tudnak rólam – fordult most a többiekhez. – Utcalány
vagyok! Prostituált! Igen! – üvöltötte, hogy az erek is kidagadtak a nyakán. – Mindenféle
szemét népséggel élek együtt, kiszolgáltatva a legválogatottabb perverziónak és beteges
ösztönöknek. Hát csoda, hogy nem akarom tovább csinálni? És ez az alak juttatott idáig! –
mutatott nyújtott karral Paulra, aki időközben látszólag visszanyerte már nyugalmát.
Judy fuldokolva, görcsösen sírt. Cecilia attól való félelmében, hogy a lány elájul,
felugrott és az asztalon lévő Colából próbálta megitatni. Judy blúza merő veríték lett a
rohamtól, arcán és mellén hatalmas tűzrózsák jelentek meg. Egész testében remegett.
Cecilia minden igyekezete ellenére sem tudott mit kezdeni vele. Judy fejét a mellére
szorította. Csitította, mint kicsiny gyermek korában:
 – Jól van no, jól. Minden rendben van, drágám. Ejnye no – és ringatta, amíg
megnyugodott. Amikor már csak hüppögött, a füléhez hajolt és belesúgta: – Ha tudtam
volna, hogy magának kell a pénz, adtam volna. Hitemre.
– Hallják? – ugrott fel Paul a helyéről. – Mindenki hallotta, amit Cecilia most mondott.
Nem kaptunk pénzt sem én, sem pedig Mary. Akkor meg miért mentem volna el hozzá a
szállodába?
– Hol van apa? – bontakozott ki Cecilia öleléséből Judy. – Látja, felügyelő úr! Tudja,
hogy itt vagyok, és mégsem akar látni. Könyörtelen és igazságtalan. Mary halála sem rázta
fel annyira, hogy meghallgasson.
Cooper szemlátomást zavarban volt. Erre nem számított. Nehézkesen beszélni kezdett:
– Nézze, Miss Wood, az a helyzet, hogy az édesapja ma reggel meghalt. – Puff neki, csak
el ne ájuljon – villant az eszébe, mert akkor megint elmegy egy csomó idő, amíg
folytathatják. De Judy a várakozás ellenére sem ájult el. Mindössze elsápadt és az ajkai
remegtek.
– Jéghideg a keze! – fordult Cecilia segélykérőén Cooper felé.
– Egy kis konyak talán jót tenne – de senki sem mozdult. – Ma éjjel őt is meggyilkolták
– nyögte Cecilia. – Gyorsan követte Maryt a halálba – húzta ismét a lány fejét magához.
– Szörnyű! Még elképzelni is rettenetes – sírt fel újra Judy. – Ez a ház a poklok pokla!
– Igen, valóban az – mondta Cooper –, majd a későbbiekben ennek az ügynek a
részleteit is tisztázzuk.
– Ki volt a gyilkosa? – kérdezte könnyek között a lány.
– Erről később. Most arra kérem, hogy próbáljon megnyugodni. Szeretném folytatni az
események rekonstruálását. Először is a testvére halálának körülményeit kell felderítenünk
attól a perctől kezdve, hogy Cecilia Fellow rátalált a hallban. Ez a mozzanat az ön számára
nyilván újdonság lesz, Miss Wood, éppen ezért arra kérem, figyeljen. Ha még nem
találkozott volna a jelenlévőkkel, bemutatom őket: Mrs. Taylor és Mr. Taylor, édesapja
jogtanácsosa. Mrs. Miller, Mr. Wood titkárnője és a férje, végül pedig Dr. White, a
háziorvos.
– A bemutatottak sorban feléje biccentettek és megpróbáltak a körülményekhez képest
barátságos arcot vágni. – Én Cooper felügyelő vagyok, ez Gerry őrmester, segítőtársam a
nyomozásban. Most, hogy ezen túlestünk, azt hiszem, hogy folytathatjuk. Tehát… Cecilia
Fellow ajtónyitást hallott a háta mögött, megfordult és Mary Wood-ot látta kizuhanni a
szobájából. A sikoltásra mindenki a hallba szaladt. Ön például honnan? – mutatott hirtelen
Mrs. Millerre.
– A galériáról – válaszolta a nő és lesütötte a szemét.
– És ön?
– Az ebédlőből – vágta rá Miller.
– Ön, Mrs. Taylor?
– Velem együtt jött ki az ebédlőből – vágta rá az ügyvéd.
– Nem önt kérdeztem! – intette le ingerülten Cooper.
– Az ebédlőből jöttem én is, felügyelő úr, a férjemmel – válaszolt a hangra szokatlanul
szerényen Alice.
– Dr. White?
– Szintén. Egyenesen Miss Maryhez szaladtam, de már nem tehettem semmit.
– Természetesen maga is onnan – nézett Paulra. – Tudom.
– Mutassa meg pontosan, hogy ez idő alatt hol állt! – utasította Cecíliát. – Álljon oda!
– Valahol itt álltam az ebédlő ajtaja előtt, éppen be akartam tolni a kocsit. A mártásos
tál a kezemben volt, mert az már nem fért a trolyra. Én pedig nem akartam kétszer
fordulni. Úgyis az egész házat meg kell kerülni, ha a konyhába akarok menni. Az átjárót
tegnap délelőtt lezárták a szerelők.
 – És maga, Simon Fellow?
– Én a könyvtár ajtaja közelében álltam. Az ebédlőbe akartam én is menni, hogy
segítsek a feleségemnek tálalni.
– Egészen biztos benne? – Cooper Simont kérdezte, de Gladys-re nézett.
– Biztos, felügyelő úr. Hol lettem volna?
– Nem igaz! – sikoltott fel Mrs. Gladys Miller. – Nem volt itt! Ne haragudjon rám, én
senkinek sem akarok rosszat – nézett könyörgőn a többiekre –, de határozottan emlékszem
most már, hogy a teraszról jött be. Láttam, amikor belépett az ajtón. Már a galéria
lépcsőjén álltam, mikor jött. Arra pedig mindenkinek kell emlékezni, hogy Mr. Wood
vacsora közben küldte a pincébe borért! Ugye, emlékeznek? – nézett a többiek felé. –
Simon akkor ment el, és csak akkor láttuk újra, amikor mindannyian itt álltunk már a
hallban. És… úgy emlékszem, bor sem volt nála. Egyáltalán, semmi sem volt a kezében.
Igen… Igen… amikor Mr. Wood rosszul lett és a fotelhoz kísérte, üres volt a keze. Ugye,
maga is emlékszik? – könyörgött szinte Simonnak. – Kell, hogy emlékezzen rá! Kérem, ne
hazudtoljon meg!
– Ha most elkezdi énekelni az Old Man Rivert – csattant Paul gúnyos hangja –,
meghasad a szívem a szomorúságtól. Ne tegye, drága barátom! Ismerje be, hogy fütyült az
apám utasítására. A beismerő vallomás enyhítő körülménynek számít.
– Mr. Paul, undorító, amit csinál! Ez a hang…! Két ember halt meg 12 óra leforgása
alatt. A testvére és az apja! Hogy van gusztusa így viselkedni? – Mrs. Miller tért elsőnek
magához, de amit mondott, azt valamennyiük nevében mondta. Mindenkit elborzasztott
Paul cinizmusa. Simon úgy állt ott, mint akire hipnotikus álmot bocsátottak. Nem biztos,
hogy mindent hallott, hogy megértett volna bármit is. Arca rezzenéstelen feketeségéből
csak a szeme villant ki, mintha lámpát gyújtottak volna benne.
– Igaza van Mrs. Millernek – mondta rekedt hangon Simon, s hirtelen mozdulattal
kirántott egy pisztolyt a zsebéből. Maga felé fordította, de mielőtt még ideje lett volna
elsütni, Gerry ismét fürgébbnek bizonyult. Egész testével ugrott a férfira, úgy ütötte ki a
fegyvert a kezéből. Cecilia is elesett, az őrmester söpörte el lendület közben. Cooper
segítette fel az asszonyt, és mint egy nehéz csomagot, White doktor kezébe tette.
– Vegye gondjaiba! – mondta, majd a földön heverő pisztoly után nyúlt. Egy 22-es Colt
volt. – Egyszer minden előkerül – mormolta maga elé. Csak a bővebb felvilágosítás
kedvéért ismételte meg hangosabban: – 22-es Colttal lőtték le Miss Mary Woodot? –Egy
széket húzott maga alá és leült Simonnal szemben, akit Gerry ültetett vissza, és állt a háta
mögé: – Nos, kedves barátom, minden figyelmem a magáé. Maga tette?
– Én, de nem akartam. Véletlen volt – és most mintha egy kicsit erőre kapott volna.
Szemével kereste az együttérző tekinteteket, de csak a felesége aggódó szemébe
kapaszkodhatott. A többiek inkább kíváncsian várták a vallomását. Judy idegesen tépte a
körme körül szálkásodó bőrt és úgy tűnt, hogy szeretne mondani valamit. Várta, hogy
Cooper felé fordul, de a felügyelő háttal ült neki:
– Elmondhatom az igazat? – suttogta halkan Judy. – Az előbb hazudtam.
– Azt tudom! De most várjon a sorára! – intette le Cooper anélkül, hogy megfordult
volna. – Folytassa! – szólt erélyesebben Simonra.
– A feleségem rajongásig szerette Miss Judyt. Ezért történt minden – miközben ezt
mondta, nyelve szárazon csattogott a szájában, arcizmai pedig öregesen elernyedtek. –
Tegnap este több bor fogyott, mint amire számítottunk – folytatta kissé megnyugodva. –A
gazdám utasított, hogy hozzak három üveggel a pincéből. Már éppen mentem volna kifelé,
amikor megszólalt a telefon és egy hölgy Mr. Paul Woodot kereste. Beszóltam érte, és
mentem a dolgom után…
– Ezt tudjuk, tovább, tovább… – sürgette Cooper.
 – A pince felé Miss Mary szobája előtt kellett elhaladnom a teraszon. A szobának arra
is nyílik ajtaja, ami már reggel óta nyitva volt. Hangokat hallottam, és olyan fajta zajt,
mintha bútorokat tologattak volna. Benéztem, hogy nincs-e valami baj. Láttam, hogy Miss
Mary kezében egy tőrrel le akarja szúrni Miss Judyt. Elképzelheti, mennyire
megdöbbentem. Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek. Miss Judyt nem láttam már
négy éve, és nem hittem, hogy ilyen körülmények között kell viszontlátnom. Meg akarták
ölni… berohantam, és még mindig tanácstalanul álltam a szoba közepén. Akkor vettem
észre ezt a pisztolyt a földön, amit az őrmester úr most vett el tőlem. Miss Judy, amint
meglátott, rámkiáltott: „Vegye a pisztolyt és lőjön, mert megöl!” Erre felvettem, de nem
akartam én senkire se lőni, csak riasztani akartam a többieket, hogy segítsenek. Kétszer is
lőttem, de csak rántott a pisztoly, hangja nem volt.
– Hangtompító volt a fegyveren – szúrta közbe magyarázón Gerry.
– Igen… Én is láttam, hogy van valami a csövén, de nem nézhettem meg alaposabban.
Különben is most volt először fegyver a kezemben. Gerincsérvvel operáltak 1934-ben, így
még katona sem voltam. Csoda, hogy egyaláltalán el tudtam sütni.
– Aztán mi történt? – sürgette Cooper, mert nem akart időt hagyni gondolkodásra.
– Hallottam, hogy Mr. Paul Wood még mindig telefonál, és csak annyit láttam, hogy
Miss Judy magához vette a tőrt és kirohant a teraszra. Én ott maradtam egyedül. Mielőtt
még eltűnt volna a sötétben, megállt egy pillanatra, aztán visszajött egészen az ajtóig. A
hátam mögé lépett és azt mondta, hogy „idecsalt és meg akart ölni a húgom”. Az
előzményekről semmit sem tudok, csak azt láttam, hogy Miss Judy nagyon ideges. Még a
hangja is remegett. Mindez csak pillanatokig tartott, csak én mondom most hosszabban.
Mielőtt végleg elment, még megkért, hogy ne szóljak senkinek a történtekről, mert akkor
neki vége. Közben Miss Mary eltántorgott az ajtóig, és azt még láttam, hogy kizuhant.
Ekkor hallottam meg a feleségem hangját a hallból. A pisztolyt a zsebembe tettem és
besiettem. Utolsónak érkeztem, ezért vett észre Mrs. Miller.
– Szólt erről valakinek? – kérdezte engedékenyebb hangon Cooper.
– Nekem – sóhajtott Cecilia, aki szintén sokat öregedett az eltelt néhány perc alatt. –
Még az éjjel elmondta, amint magunkra maradtunk.
– Öné a szó, Miss Judy Wood – lépett a lány elé a felügyelő. – Most elmondhatja az
igazságot.
Judynak hirtelen elszorult a torka, azért szaggatottan, de belekezdett: – 11 előtt értem
ide. Ugyanis a szálló portáján egy levél várt, amiben Paul kérte, hogy 11-re jöjjek a
kastélyba. Nekem kellett a pénz. Már azt sem bántam volna, ha nem kapom meg az ezer
fontot, csak mondjuk a felét, de ebben sem bízhattam. Amikor ideértem, láttam a kocsikat
a parkban és az ebédlőben égett a nagy csillár is. Tudtam, hogy vendégek vannak, és nem
akartam, hogy meglásson valaki. A parkon és a teraszon át sikerült besurrannom Mary
szobájába. Éppen csak leültem, amikor bejött Mary. Nagyon meglepődött, hogy ott talált.
Nem szólt semmit, amikor kértem tőle a pénzt. A toalette asztalhoz ment, annak az
oldalában van egy kis fiók. Négy évvel ezelőtt ez az én szobám volt, és még én
csináltattam azt a kis fiókszerű rekeszt az oldalába. Ott tartottam mindig a pénzem, mert
nem akartam, hogy bárki megtalálja – és tágra nyílt szemeit Paulra vetette. –
Csodálkoztam is, hogy Mary tud erről a fiókról és utána mentem. Akkor láttam, hogy egy
pisztolyt vesz elő.
Ő is észrevett a tükörből, hirtelen megfordult és lőni akart. Én kiütöttem a fegyvert a
kezéből, de akkor felkapott egy papírvágó kést. Előbb a pisztoly után akart nyúlni, de az a
földön hevert, és amikor lehajoltam érte, kis híján a hátamba szúrt. Akkor kezdtünk el
verekedni. Erősebb volt nálam, ivott is és… – kezébe temette az arcát, kis ideig várt.
Nehezen folytatta: – Szörnyű erről így beszélni. Régebben mi nagyon szerettük egymást,
jó testvérek voltunk. Tegnap este pedig úgy verekedtünk, mintha világéletünkben esküdt
ellenségek lettünk volna. Ha akkor nem jön be Simon, biztosan megöl. Én tulajdonképpen
minden rosszra el voltam készülve, amikor idejöttem, de erre nem gondoltam. –
Kimerülten elhallgatott, de Cooper egy cseppnyi pihenőt sem engedélyezett. Intett, hogy
tovább. Judy megtörölte verejtékben úszó homlokát, egy keveset várt és folytatta:
– Minden úgy történt aztán, ahogy már hallották. A kést magamhoz vettem és a
tengerbe dobtam. A hotelből az ablakon keresztül jöttem ki és ott is mentem vissza. Ezért
aztán a portás csak egyszer látott elmenni. Csak annyi ideig maradtam a szobámban, amíg
egy kicsit megnyugodtam és blúzt váltottam. A másik elszakadt verekedés közben.
Fogtam egy taxit, elmentem Liverpoolba. Nem volt, semmi dolgom ott, csak egyszerűen
muszáj volt valamit csinálnom. Ami azután történt… illetve azután már semmi sem
történt, azt már tudják… Ennyi elég, ugye?
Cooper sosem kedvelte az esdő tekintetű nőket. Azok sosem őszinték. Hatni akarnak rá,
ezt hajtogatta magában, amikor így néztek rá.
– Azt hiszem, ebből valóban elég ennyi is – és nagyon vigyázott, hogy a hangja ne
áruljon el semmit mindabból, amit ő még tud.
– Akkor talán mi most már el is mehetünk – nyúlt Alice a retiküljéért.
– Még nem – állította meg a mozdulatot Cooper. – Egy-két dolog még hátravan.
Például Mr. Wood meggyilkolása, Paul Wood és Cecilia Fellow elleni gyilkossági kísérlet
és mellesleg egy nyakéklopás.
– Javaslom, hogy folytassuk, felügyelő úr! – szólalt meg Miller.
– Ha nem vitatkozunk, akkor hamarabb elmehetünk.
– Helyes – szólt Taylor –, szörnyű ez a szobafogság. Nem mehetnénk ki inkább a
teraszra? Ott mégis kellemesebb.
– Erre a rövid időre felesleges kihurcolkodni. Ha rajtam múlik, ígérem, nem tart már
soká – hárította el az ötletet Cooper. – Viszont tartogatok még egy meglepetést az önök
számára. Szerettem volna, ha Paul Wood mondja el, de az az érzésem, hogy nem szívesen
osztja meg velünk a titkát…
 8.

A „beszélő lábnyom”

– Mi az ördögre kíváncsi még? – csapott széke karfájára Paul.

– Ugyan, fiatalember! Pusztán arra az egy kis fehér foltocskára gondoltam, mely oly
sötét árnyékot vet az életére.
Paul arca hirtelen színt váltott. Sok fehér foltocska tarkította az életét és nem tudta,
hogy a felügyelő melyiket találja érdemesnek ebben a pillanatban a megvitatásra. Nem is a
botránytól félt. Sokkal inkább attól, hogy felkészületlenül éri a támadás és akkor ez az
idegen ízekre tépheti a társaság előtt. A felügyelő kedvtelve nézegette Paul arcjátékát.
Valahogy úgy, mint amikor a kisfiú a pókot nézi, miután már kitépte mind a hat lábát.
Nem volt hajlama a szadizmusra, csak nem szerette az arrogáns ellenfeleket.
– Talán még nem felejtette el – szegezte a kérdést Paulnak –, hogy alig több mint
három esztendeje ön és Mary Wood házasságot kötött. David Wood, az apja,
természetesen nem tudott erről, máskülönben bizonyára meghiúsította volna az esküvőt.
Nem tartom valószínűnek ugyanis, hogy nevelt fiát szemelte volna ki vejéül. Igazam van?
– Itt egy pillanatra megállt és körülnézett. Bejelentése bombaként robbant. A vendégek
igyekeztek ugyan rendben tartani a vonásaikat, de a tekintetük elárulta őket. Mrs.
Taylornak leesett az álla, és olyan forró gyűlölet izzott a szemében, mintha legalábbis
közelről érintették volna az elhangzottak. Gladys Miller pedig mint aki hideg vízbe esett.
A férjére nézett megerősítésért, mintha rosszul hallana. Ceciliának nem volt kedve
érzékelni a dolgot. A házasság tényéről ugyan nem volt tudomása, de megsejtett valamit a
fiatalok érzelmeiből. Azt azonban nem tudta megbocsátani, hogy az öreget, azaz szegény
David Woodot becsapták. A szerelem szép dolog, fiatalon is, öregen is. Ő ne tudná, aki
vén fejjel szánta el magát a házasságra? De így, becsapva mindenkit, a bolondját járatva a
legközelebbi hozzátartozókkal is! Nem, így minden tiszta érzés veszít az értékéből. Ezt
szegény Marynak tudnia kellett volna. Azon, hogy Paulnak ez nem jutott eszébe, nem is
csodálkozott. Bár látta, hogy Paul most igazán szenved. Állkapcsa idegesen rángatózott, és
furcsán hunyorgott:
– Ehhez senkinek semmi köze! Mindketten nagykorúak voltunk, szerettük egymást és
összeházasodtunk – válaszolt Paul fojtott hangon. – Nem szeretném, ha erről több szó esne
itt. Túlságosan friss még a seb, amit Mary elvesztése ejtett rajtam, arról nem is szólva,
hogy semmi összefüggést nem látok apám halála és a mi szomorú szerelmünk között. De
ha önnek kedve telik abban, hogy közönség előtt analizálja ezt az ókori görög tragédiához
hasonló családi drámát, hát tessék! – Paul egyre jobban nekitüzesedett, és az eredmény
nem maradt el. A felügyelőn, Gerryn és Mrs. Tayloron kívül mindenkit magával ragadott
Woodék családi ügye és a klasszikus drámák között megvont irodalmi párhuzam. Cooper
gyorsan összeszedte magát, érezte, hogy minél jobban sarokba szorítja Pault, az annál
szívósabban és rafináltabban fog védekezni. Márpedig időelőnyben van, hiszen csak ma
kellett sorompóba állnia, míg neki tegnap estétől egy perc megállása sem volt:
– Akkor talán arról ejtenék egy-két szót, hogy milyen összefüggést véltem mégis
felfedezni az önök házassága és David Wood halála között. Amennyiben nem ért egyet
velem, vagy úgy érzi, hogy tévúton járok, számítok a segítségére.
Hangja olyan félreérthetetlenül gúnyos volt, hogy senkinek sem maradt kétsége az
igaza felől.
– Hadd kezdjem azzal, amit még az előbb kellett volna elmondanom. Házasságukból
fiúgyermek is született, aki az ön nevét viseli. Liverpoolban neveltetik egy kis kertes
házban. Billy Wood, azaz William Wood ebben a percben ugyan ismeretlen helyen
tartózkodik, helyesebben csak én nem tudom még, hogy hol. De ez is csak idő kérdése.
Talán Ön meg tudja mondani. Ha nem, akkor is megtaláljuk. Gondolja meg! Egy
hároméves fiúcskának szüksége lehet még az édesapjára. Azt pedig, hogy ön a gyermek
apja, valamint hogy házasságot kötöttek, a liverpooli anyakönyvi hivatal tanúsítja.
Judy Wood, aki mindeddig szótlanul, merev arccal figyelt, most váratlanul kitört: – Ez
a mi családunk szégyene! Nem kérte senki sem arra, hogy beavasson idegeneket is. Mary
halott. Legalább az emlékét őrizzük kegyelettel!
– Kedves Miss Wood – emelte rá együttérző tekintetét Miller. – Miss Mary Wood
emlékét semmi sem árnyékolja be. Igaz, hogy nem volt hozzá sokszor szerencsém, de
mindannyiunk nevében ígérhetem, hogy kedves lényét nem felejtjük el soha!
– Fejezzük már be! – fogta könyörgőre Paul. – Láthatja, hogy mennyire felkavar
mindenkit és mégsem jutunk egyről kettőre. Hiábavaló az egész.
Cooper nem törődött a hallottakkal, a teraszra nézett és keményen folytatta: – Miután
tegnap az örökösödés kérdésében változás történt, és David Wood feltételezhetően
tudomást szerzett Judy lányának tartózkodási helyéről, veszélyessé vált a helyzet. Ez
elsősorban Paul Wood számára volt igen kellemetlen…
– …hogy érti ezt? – kapta fel a fejét Taylor. – Mint azt már több ízben elmondottam,
jogilag minden rendben volt.
– Jogilag? – kérdezett vissza Cooper. – Ha David Wood tudomást szerez erről a
házasságról, talán új végrendeletet készíttet, amiben már nem szerepel Mary Wood sem.
Nem gondolja, ügyvéd úr?
– Talán. De nem biztos, hogy David Wood megtudta volna a házasságkötés tényét.
– Már hogyne tudta volna meg? – nézett Judyra Cooper. – Ugye nem tévedek?
– Nem értem. Mire gondol? – kérdezett vissza Judy.
– Akkor ezt is megmagyarázom. Bár önt nem avatták be a testvérei a titkukba, mégis
tudomást szerzett róla és zsarolta őket.
– Mit képzel maga rólam! – csattant fel a lány. – Ez nem igaz!
– Nem? – nyújtotta el a szót Cooper és a zsebébe nyúlt. Egy táviratot vett elő, arról
olvasta: – „Mr. Paul Wood. Southport. Park La-ne… – a távirat fölött közben a lány arcát
figyelte. – Liverpool Glasgow Street 56. J.” Ehhez mit szól?
– Ócska hamisítvány. Csak nem gondolja, hogy ez bizonyít valamit? – válaszolt
nyugodt arccal Judy.
– De ha megengedi, én valóban azt gondolom, bizonyít. Ezt a táviratot tegnap reggel
adta fel Londonban az 546-os postahivatalban. Reggel ez volt az első távirat a postakönyv
szerint. Sietett, mert el kellett érnie a 7.30-as vonatot. A tisztviselő megadta a maga
személyleírását, mert mint elmondta, arra gondolt, hogy ez egy találka címe. És el nem
ítélhető módon irigyelte a szerencsés férfit.
– Mulatságos. London nagy falu, felügyelő úr és sok a csinos nő.
Ha jól megnézi őket, egyik olyan mint a másik. Egyformán öltöznek és fésülködnek,
még a sminkjük is azonos. Miért képzeli, hogy reggel hét körül egy szexuálmániás férfi a
postán megbízható személyleírást tud adni egy nőről, amikor az, ha kimegy az utcára, az
első negyedórában tudathasadást kap, annyi példányban jön önmagával szemben.
Különben is, minél többet magyaráz, annál kevésbé értem a dolgot.
– Remélem, azért még tud követni, Miss Judy Wood. Végtelen sajnálnám, ha kétségek
között kellene hagynom. Figyelemreméltóan tömören fogalmazok ugyan, mégis
készséggel állok a rendelkezésére, ha nem világos valami. A táviratban megadott cím, ha
nem tévedek, ismerős valakinek – nézett Cecíliára, de semmi bántás nem volt sem a
hangjában, sem a tekintetében.
 – Ez a mi kis házunk – sóhajtott csendesen az asszony. – Öregségünkre tartogattuk
Simonnal. Nem is tudtuk, hogy miért vette ki Miss Mary a barátnője számára.
– Mikor járt ott utoljára? – kérdezte gyorsan Cooper.
– Amióta kiadtuk, nem is láttuk a házat. Nem volt szabad odamennünk. Ezért kaptunk a
szokottnál magasabb bért. Kicsi az a ház, csak három háló és egy nappali van benne, de
nekünk bőven elég kettőnknek, ha már nem igénylik a szolgálatunkat és nyugalomba
vonulunk.
– Ebben a házban lakott tegnap éjfélig William Wood és Sarah Brook, a kisfiú dadája.
– Téved, felügyelő úr – szólt közbe Cecilia. – Ott Miss Mary barátnője lakott a férjével.
Annak idején mondta is a nevüket, de már elfelejtettem.
– Mrs. Fellow, bízzon a rendőrségben – intette le Cooper. – Mi már utánanéztünk, és
tudjuk, hogy Paul és Mary Wood kisfia lakott ott egy korosabb, színesbőrű hölggyel.
– De mi köze ennek apa halálához? – sürgette a fejleményeket Judy, aki nagyon
szerette volna már tudni, hogy mire megy a játék.
– Azonnal megmondom – intette türelemre Cooper, és lefelé fordított tenyerével olyan
mozdulatot tett, mint aki egy gépkocsit int lassításra. – Mi mindent csinált ez az ember! –
ámuldozott Gerry.
– Még közlekedési is volt. Olyan büszke volt a felettesére, mintha neki magának is
része lett volna Cooper tiszteletet parancsoló szakmai múltjában.
– Tehát ön, Judy Wood, megtudta ezt a címet, és ezzel zsarolta a testvéreit.
Pontosabban azzal, hogy amennyiben nem fizetnek, mindent elárul az apjuknak. Így van?
– kérdezte keményen a lánytól a felügyelő.
– Nem is tudom… – öntötte el hirtelen a fásult fáradtság a lányt.
– Rettenetes körülmények között élek és ez döntően miattuk van. Nem volt más
választásom. Mondja, mit tehettem volna? – kérdezte és szemét elborították a könnyek.
– Sok minden mást, Miss Judy Wood. Ha nem tudná, ezzel ölte meg az apját!
– Senkit sem öltem meg – szakadt ki a lányból a keserűség. – Szerettem apát, jobban
mint bárki más. Ezt úgysem fogja senki megérteni. Kérem, higgyék el nekem.
– Nem szó szerint értettem természetesen, csak azt próbálom megértetni itt
valamennyiükkel, hogy ez a körülmény döntően közrejátszott abban, hogy David
Woodnak meg kellett halnia.
– Kérem, felügyelő úr, ezt én sem értem. Ha lenne szíves világosabban elmagyarázni –
dőlt előre figyelő arccal Dr. White.
– Egyszerű pedig – folytatta nyugodtan a felügyelő. – Nem tudták előteremteni az ezer
fontot. Mary Wood meghalt, de Paul Wood mégis reszketett, hogy apja tudomást szerez a
házasságról, ezért megölte. Nem akarta, hogy miután kimaradt az örökségből, még a havi
apanázst is megvonja tőle. Így reménykedhetett, hogy a felesége halála után ha bírósági
eljárással is, de komoly összeg birtokába juthat. Most már világos? – nézett az orvosra, aki
mint egy mezopotámiai kőszobor, kifejezéstelenül nézett maga elé. De látszott, hogy
amióta elhangzott a liverpooli ház címe, idegesebb lett.
– Hazugság! – üvöltötte Paul. – Ebből egy szó sem igaz! Magának én kellek, mint
gyilkos. Akkor miért lőttek rám a parkban? Bizonyítson!
– Akkor bizonyítok, kívánsága szerint – mondta nyugodtan, olyan hangsúllyal Cooper,
ahogy azt a bűvészek szokták a varietében: Kedvesen és mosolyogva: – David Woodot
Paul Wood gyilkolta meg!
– Ez nem létezik! – kiáltott fel Taylor.
– Nos, akkor beavatom Önöket a részletekbe – vágott vissza Cooper. – Egyszerű! A
kertben a kerítéstől a könyvtárszoba ajtajáig Paul Wood lábnyomait találtuk meg. Ami
még érdekesebb és bizonyító erővel bír, a kert homokjának a szemcséit találtuk meg azon
a nyomsávon, amely a könyvtárszobába vezetett vissza a teraszon át, úgyszintén a
könyvtárszoba padlóján is. Tehát a könyvtárszobából a kerítéshez ment, majd onnan
vissza. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy kintről hatoltak be. De a homokszemek a
padlón mindent elárultak. Vagyis előbb bentről ment ki, majd onnan vissza… És – tette
hozzá nyomatékkal – ez a szennyezett lábnyom már nem érintette az ágyat. Érthető?
– Vagyis csak akkor volt szemcse található a lábnyomok után, amikor a lábnyomok
visszafelé jöttek – kérdezte Gladys.
– És ezek a szemcsenyomok találhatók Paul Wood cipőjén is – egészítette ki Cooper. –
Egyebekben, bár nem kívánok az események elé menni, a kerítéshez való kimenetelnek
még lesz a későbbiekben is jelentősége.
Gerry széke mellől a táskából két fotókópiát vett elő, amelyekkel lassan Paul mellé ért.
A képeket az arca elé tartotta és most már minden figyelmét csak neki szentelte: – Itt a
fénykép a cipőjéről és a cipőnyom, a parkban talált lábnyomok. Íme a bizonyíték!
– Én nem öltem meg az apámat! – törölte meg izzadó arcát Paul. – Nem igaz, amit
mond!
Cooper már nem várt ellenkezést. Az ilyen bizonyíték súlya alatt még a
legvakmerőbbek is beadják a derekukat. És ráadásul már nem is ordít. A feszültségtől
olyan enervált lett, mint akinek már minden mindegy és mégis; még mindig makacsul
tagad.
– De igaz – pattogott a felügyelő és attól félt, hogy pszichológiai offenzívája fordítva
sül majd el. Ez az ember ugyanis nem akarja megadni magát. Vallomására pedig szükség
volna, hiszen anélkül nem egykönnyen zárhatják le az ügyet. Meg kell törni!
– Idefigyeljen! – állt Paul elé. Csendesen, tagoltan magyarázott, mint egy kis
gyermeknek.
– Az apját maga gyilkolta meg. Nyugodtan, hidegvérrel, kegyetlen módon! Ezeket a
bizonyítékokat elfogadja minden bíróság. Ellenük már semmit sem tehet. Nos! Hajlandó
vallomást tenni?
Paul a semmibe bámult. Coopernak úgy tűnt, hogy nem is figyelt rá. Aztán hirtelen
felkapta a fejét és farkasszemet nézett vele. – Maga is tudja – utánozta az imént hallott
lassú magyarázó taglejtést –, hogy egész éjjel ki sem mozdultam a szobámból. Akkor
hogy mehettem volna le a könyvtárba? Látnia kellett volna, hiszen itt volt!
– Ezt is elmagyarázom, ha nem untatom vele a vendégeit – nézett a felügyelő az előtte
ülőkre. Gladys úgy helyeselt, mint aki komolyan vette, hogy a beleegyezésére várnak: –
Dehogy, dehogy felügyelő úr, kíváncsian hallgatjuk!
– Nos akkor – mosolyodon el Cooper e nagyfokú naivság láttán –, mielőtt elmentem, az
éjjel végigjártam a galériát. Csend volt és mindenki a szobájában tartózkodott. Aztán
beültettem ebbe a fotelba az egyik szolgálatos rendőrt, hogy figyeljen. Maga minden
valószínűség szerint azután osont ki a szobájából, amikor én már elmentem. – Magához
intette az ajtóban álló rendőrt és nagyon halkan elmondta, mi lesz a teendője. Dr. White
hegyezte a fülét, mert éppen előtte álltak, de semmit sem hallott. Ezek után a rendőr gyors
léptekkel felszaladt a galériára és megállt Paul Wood szobájának ajtaja előtt. Cooper
megvárta, míg mindenki odanéz, majd intett, hogy indulhat. A rendőr a padlásfeljáróhoz
ment és eltűnt az ajtó mögött. A vendégek majd a nyakukat törték, hogy mindent lássanak,
de nem történt semmi. Kis idő múltán kinyílt a földszinten a könyvtár ajtaja és az imént
eltűnt rendőr állt meg előtte. Cooper ismét bólintott, a rendőr újra eltűnt a könyvtár ajtaja
mögött. Mint a teniszparti nézői, egyszerre fordult mindenki ismét az emelet felé.
Valamivel hosszabb ideig kellett várniuk, mire ismét kijött a rendőr a padlásfeljáró elé, ott
a falhoz lapulva Paul Wood szobájának ajtaja elé osont és megállt.
– Köszönöm, lejöhet. – intett Cooper, majd ismét Paul elé lépett. Kicsit föléhajolt és
úgy kérdezte: – Meggyőztem? – ezzel intett a rendőrnek, aki két lépéssel Paul széke
mögött termett. – Paul Wood – szólt most hivatalosan –, ezennel letartóztatom nevelőapja,
David Wood ellen elkövetett gyilkosság alapos gyanúja miatt!
A vendégek dermedten figyelték az eseményeket, majd lassan mozgolódni kezdtek,
bízva abban, hogy ezzel az eseménnyel vége a megpróbáltatások sorozatának. Egyedül az
orvos váltotta át keresztbetett lábait, mint aki várja a folytatást. Cooper a mozgolódást
látva megszólalt: – Még nem végeztünk, hölgyeim és uraim. Kérem, szenteljék
figyelmüket egy ideig még a nyomozásnak, illetve most már csak a további bizonyítási
eljárásnak
– Úristen, hát mi van még? – sóhajtott fel Mrs. Taylor.
– Ha jól sejtem, még három bűncselekményt kell tisztáznunk – mondta Cooper
meglehetősen ingerülten.
– Hármat? – hitetlenkedett Miller.
– Igen! Kezdjük talán a briliáns nyakékkel. Ezt munkatársam Gerry őrmester derítette
fel – ezzel a csíkos huzatú fotel felé mutatott, amelybe az őrmester telepedett. Az őrmester
sietve felállt és mintha katedrára lépett volna, elkezdte előadását: – Tegnap este Mary
Wood meggyilkolása után megállapítottuk, hogy eltűnt az a nagyértékű nyakék, amit az
áldozat aznap este kapott édesapjától…
– … ezt nem is tudtuk – szólt közbe az orvos.
– Pedig a nyakék eltűnt és csak ma reggel került elő – válaszolta Gerry.
Ebben a pillanatban a szolgálatot tevő rendőr jött be a „talky-walky”-val és intett
Coopernak, ezzel kérve őt, hogy menjen ki vele a teraszra.
A felügyelőt bosszantotta, hogy éppen ebben a pillanatban zavarják. Intett Gerrynek,
hogy folytassa, ő maga pedig követte a rendőrt a teraszra. Gerry folytatta:
– A nyakék eltűnésével azt akarták elhitetni velünk, hogy ezért ölték meg Mary
Woodot.
– Hol találták meg? – kérdezte az orvos, aki még idegesebb lett, amióta Pault a
felügyelő letartóztatta.
– Erre talán Mrs. Miller tudna bővebb felvilágosítással szolgálni – intett az asszony felé
az őrmester, mintegy jelezve, őt illeti a szó.
Millerné már nagyon belefeledkezett a hallgatásba és abba, hogy minden ismét nélküle
történik. Alig tudta megfogalmazni mondanivalóját. Amikor nagy nehezen a végére ért,
meglehetősen kellemetlenül érintette, hogy a szép Alice nem éri be a száraz tényekkel és
még arra is kíváncsi, hogy miért éppen az ő fehérneműs szekrényében rejtették el? Gerry
gyorsan Gladys segítségére sietett, nem azért, mintha attól kellett volna tartania, hogy az
asszony nem tud válaszolni, de most a felügyelő távollétében először vihette a prímet.
Semmiképpen nem szerette volna, ha megfosztják ettől a lehetőségtől:
– Önök is tudják, hogy az ékszert Mrs. Miller hozta ide, tehát ő tudta az igazi értékét.
Ezért aztán úgy okoskodott a tettes, hogy ha lopás gyanújába keveri a Miller házaspárt,
akkor a gyilkosságot is a nyakukba varrhatja. Ha visszaemlékeznek a tegnap este
történtekre, akkor arra is kell emlékezniök, hogy az áldozat és Mrs. Miller együtt jöttek ki
az ebédlőből, de Mrs. Miller sem ment oda vissza. Ezt a pár percnyi távollétet akarta a
bűntett elkövetésének időpontjával az igazi tettes sugalmazni. Egy dologgal azonban nem
számolt, az egyébként igen körültekintő értelmi szerző. Nevezetesen azzal, hogy az
ékszert csak nagyon kevesen vették kézbe. Azok neveit természetesen tudjuk, így ezeket a
személyeket nem volt nehéz rekonstruálni. Meg tudná nekünk mondani, hogy kik nyúltak
hozzá, Mr. Taylor?
– Az ékszerész és Mrs. Miller. De ha tudja, miért kérdi? – kérdezte nem kis
méltatlankodással az ügyvéd.
– Mert szerettem volán ellenőrizni,… de már itt is van a felügyelő úr. Folytathatjuk
uram, vagy ön kíván mondani valamit? – nézett Cooperre.
 – Folytassák, csak folytassák – ült le Gerry korábban megüresedett helyére: –
Érdeklődéssel hallgatom – és szeme vidáman csillogott.
– Tehát Mr. Taylor, válaszol a kérdésemre?
– Igen! Itt Mr. Wood átvette Mrs. Millertől és Miss Mary nyakára kapcsolta. Ha nem
tévedek, mi nem is nyúltunk hozzá, csak messziről csodáltuk. Igaz Alice?
– Így történt! – hagyta rá az asszony kelletlenül.
– Helyes – mondta Gerry és két fényképet vett ki a kis bőröndből. – Akkor magyarázza
meg Paul Wood, hogyan kerültek a maga ujjlenyomatai a kazettára?
– Talán mert én vittem be az ékszerészhez annak idején – mondta Paul minden
meggyőződés nélkül. Szeme kifejezéstelenül meredt az őrmesterre. – Nem tudom, … nem
tudom – nyöszörögte. –Hagyjanak engem békében! Mit akarnak még?
Cooper elérkezettnek látta az időt, hogy visszavegye a bizonyítás vezetését. Hogy ismét
magára összpontosítsa a figyelmet, felállt és lassan elindult az ülők sora előtt:
– Azt akarjuk megtudni, hogy mi köze volt Mary Wood meggyilkolásához! Csakis
annak lehetett érdeke az ékszerrel való ügyeskedésre, akinek köze volt a lány
meggyilkolásához is.
– Ahhoz nekem semmi közöm! – tiltakozott Paul. – Mary a feleségem volt, a
gyermekem anyja. Hogy feltételezhet ilyesmit rólam?
– Akkor azt magyarázza meg, miért próbálkozott ezzel az ékszertrükkel? Mikor
csempészte be Millerék szobájába? A gyilkosság előtt vagy után?
– Semmikor! – nyögte ki Paul. – Nekem semmi közöm ehhez az ügyhöz, hiszen Simon
követte el a gyilkosságot. Beismerte. Miért nem elégszik meg vele?
– Szóval nem maga tette? – kérdezte Cooper.
– Nem! – felelte határozottan Paul.
– Így is jó – válaszolta a felügyelő és lassan Gerryhez sétált. A többieknek hátat
fordítva mondott neki valamit, mire az őrmester elővette a zsebéből azt a pisztolyt, amit
Simontól vett el. A tárból valamennyi töltényt az ölébe szórta. Az ott lévők minden
mozdulatát követték, hiszen egy újabb fordulat expozícióját várták. Judy Wood-on ismét
jelentkeztek az idegesség jelei. Fogaival tépte a körmei körül ágaskodó bőrpilléket, másik
kezével pedig többször is vörös göndör hajába túrt. Gladys elámult, amint felfigyelt a
lányra. Gondolataiból a lány hangjára riadt fel. Judy vizet kért, mert rosszul érezte magát.
Cecilia már indult is volna a konyhába, hogy hozzon, de a felügyelő megállította:
– Most talán megteszi ez a narancs is – mondta és ezzel a lány felé röpített egyet a
gyümölcsös kosárból. Judyt meglepte ez az udvariatlanság. Röptében elkapta a feléje
dobott narancsot és mohón hámozni kezdte. Miközben ezzel foglalatoskodott, Cooper
elvette Gerry kezéből a pisztolyt, amelyben már nem voltak töltények és magához intette
Simont:
– Fogja – és ezzel átnyújtotta a fegyvert az inasnak. – Most én vagyok Mary Wood és
maga rám lő! Álljon olyan távolságra tőlem, mint tegnap este tőle!
Simon óvatosan hátrált, majd megállt, mert Paul székébe ütközött. Gyámoltalanul
körülnézett, mintha biztatást várt volna valakitől. Cecilia ijedten nézte a férjét, s bár tudta,
hogy nincs töltény a fegyverben, füléhez kapott mind a két kezével.
– Lőjön! Kétszer egymás után, úgy mint tegnap! – parancsolta a felügyelő.
Simon kissé szétterpesztette a lábát, a fejét elfordította, s miközben lőtt, olyan erősen
összeszorította a szemét, hogy Gerry nem tudta palástolni a mosolyát.
– No jól van – vette vissza a fegyvert Cooper. – Leülhet, köszönöm. – Remélte, hogy
senki sem vette észre az őrmester kaján jókedvét. Nincs elég önfegyelem ezekben a mai
fiatalokban, állapította meg magában, s arra gondolt, hogy ha mindenen túl lesznek, majd
megdorgálja a fiút ezért a pillanathoz nem illő jókedvéért.
 Közben a kis bőröndből, melyet még délután készített az asztal mellé, most egy pár női
szandált vett elő. Gerry ez idő alatt az áldozat szobájába ment, de csak egy fél percet
töltött ott. Cooper a lábbelivel a kezében ráérősen sétált el ismét a jelenlévők sora előtt,
időt hagyva mindenkinek, hogy alaposan szemügyre vehesse az újabb bizonyítékot:
„BALLY” – olvasta a talpbélésből a márkajelzést. –Drága cipő, mappabőrből és kézi
varrással. Könnyű, mint a pihe. Nem is tudom, miért kerül ilyen sokba, hiszen alig van
anyag benne!
– Ugyan már, ne gyerekeskedjen – fojtotta belé a szót Alice. –A „Bally” cipők a
legdrágábbak, függetlenül attól, hogy mennyi rajtuk a bőr. A márkát kell megfizetni. Ezen
kár most meditálni, amikor mindannyian tűkön ülünk már.
– Ezt a másik cipőt pedig a Marks and Spencernél vásárolta a tulajdonosa, ugyanis
ennek a talpbélésében a St. Michel jelzés olvasható – vette ki Gerry kezéből azt a pár
cipőt, amit Mary Wood szobájából hozott ki az imént.
– Nagy felfedezés! – vágta rá epésen Alice, mert nem vette észre, hogy rajta kívül még
mindenkinek eszébe jutott valami a két pár cipő láttán. Cecilia még fel is állt, hogy jobban
szemügyre vehesse azokat. Értetlenül a felügyelőre nézett, s miután az bátorítóan bólintott,
megdöbbenten zuhant le a székére.
– Húzza fel ezt a pár cipőt! – nyújtotta Judynak az utólagosan bemutatott cipőket. –
Csak úgy, próbaképpen szeretném, ha felpróbálná. Nem valami bizalomkeltő, de húzza
fel!
– Akkor miért kell felhúznom? Kérem, ne kívánja tőlem – kérlelte Judy a felügyelőt.
– Húzza fel! – sziszegte olyan kemény hangon Cooper, amilyet a kihallgatás során
eddig még nem használt.
A lány viszolyogva vette el a felügyelő kezéből a szandált. Forgatta, a talpát is alaposan
szemügyre vette, végül pedig egy utálkozó vigyor kíséretében belebújtatta a lábfejét. A
hátsó pántot azonban sehogyan sem tudta felhúzni. Körülbelül egy centin múlott, de a
bőrpánt nem engedett.
– Akkor most ezt próbálja meg! – nyújtotta át Cooper a „Bally” cipőt.
Judy a cipőt átvette és gondolkodás nélkül belecsúsztatta a lábát. – Ez jó! – motyogta és
a felügyelőre nézett, aki közvetlenül előtte állt. A lánynak így alulról kellett felnéznie rá, s
ettől egy kissé bizonytalanabb lett: – Miért akarta, hogy azt a vackot vegyem fel? –
kérdezte szelíden.
– Ha nem jött rá magától, akkor most elmagyarázom – felelte Cooper és Gerry mellé
állt. – Azt az ócska vackot, ahogy maga mondta, a szálloda szobájából hozattam ide. A
„Bally” cipőt pedig Mary Wood szekrényéből vettük ki. Namármost: … amint
észrevehette, a saját szandálját nem tudta felhúzni, de a másik elegáns körömcipőt igen.
Tovább megyek. Az őrmester megmutatja önnek azt a pár szandált, amit a parton találtak,
miközben a gyilkos fegyverét keresték. Azonos a mérete azzal, ami nem ment a lábára. De
ami még ennél is beszédesebb bizonyíték – itt egy kicsit kivárt a hatás kedvéért – a maga
ujjlenyomatait találtuk meg rajtuk.
– Ez még nem bizonyíték! – kiáltott a lány. – Maga mindenkiből gyilkost akar csinálni!
– Mit akarok csinálni? – kérdezett vissza Cooper ingerülten.
– Gyilkost! – fuldokolt kétségbeesetten Judy.
– Maga mondta – zárta le a vitát a felügyelő. – Akkor lássuk tovább. – A kis bőröndből
most fehérneműket vett elő. A melltartó és a bugyi a gumírozott részeknél már erősen
kopottas volt és elszíneződött. A fehérneműt Cecilia elé tartotta és megkérdezte:
– Mrs. Fellow, kérem, nézze meg alaposan a fehérneműket és mondja meg, hogy mikor
mosta ezeket utoljára. Ha nem tévedek, az ön feladata volt a fehérnemű rendbentartása is.
Cecilia egy lépést tett előre, szemével fürkészve nézte az elébe tartott ruhaneműket és
lassan válaszolt. – Valóban uram, de ezek a holmik nem Miss Mary ruhatárából valók.
Ilyen állapotban ő már nem viselt alsóneműt. Amint meglátszott, hogy már kissé viseltes,
nekem adta, hogy vigyem el a jótékony célú bazárba. Ott a kispénzű emberek olcsón
megvásárolhatták. De ilyeneket még oda sem küldött volna. Ezek nem az ő fehérnműi –
állította határozottan.
– Pedig az övé – fordult most a társaság felé Cooper. – Boncoláskor ezeket vették le
róla. Mit szól mindehhez Miss Judy Wood?
– Semmit – válaszolt erőltetett nyugalommal Judy. – Fogalmam sincs, hogy miket
viselt a húgom. Én már négy éve nem jártam ebben a házban.
– Ellent kell mondanom – felelte kimérten a felügyelő. – Ön nem volt négy évig távol,
ön itt élt a családjával. Talán más volt az, akinek el kellett mennie, nem?
– Hogy érti ezt? Magyarázza meg! – Judy hangja olyan durva volt, hogy maga is
megijedt tőle. Cooper válaszra sem méltatta, hanem Cecíliához fordult:
– Asszonyom, maga ismerte gyermekkorától a két lányt, helyesebben az ikreket. A
másik, aki mindent tudott róluk, az édesapjuk,, David Wood már halott. Mr. Fellow, az ön
férje pedig már csak felnőttkorukban találkozott velük. Akkor is elsősorban David Wood
személyes belső inasa volt, tehát nem sok dolga akadt a lányokkal. Válaszoljon nekem!
Mivel a két testvér egypetéjű ikerpár volt, miről tudta mégis megkülönböztetni őket
egymástól?
Cecilia azonnal kész lett volna a válasszal, de Cooper előbb még emlékeztette arra,
hogy alig egy pár órával ezelőtt őt is el akarták tüntetni az élők sorából, hogy
megakadályozza a tanúvallomását. Judy eltorzult arccal ült a helyén, s amikor látta, hogy
az asszony habozik, hozzáugrott és a derekát átölelve könyörgött:
– Édes Cecilia, könyörgök, az igazat mondja! Mentsem meg, így könyörgök! – emelte
arca elé összekulcsolt kezeit.
Az asszony határozott mozdulattal tolta félre az előtte görnyedő lányt és felállt. Simon
mellé lépett és minden erejével igyekezett úrrá lenni az izgalmán. Remegő kezeivel ruhája
gombolásába kapaszkodott és reszkető hangon, mintha csak magának mondta volna,
sorolta az ismertető jegyeket:
– Mary mindig balkezes volt és egy számmal nagyobb cipőt viselt. Amíg rám voltak
bízva és hallgattak rám, a frizurájukat is másként fésültem. Teenager korukban, amikor
csak az volt a legfontosabb, hogy hasonlítsanak a Kessler nővérekre, olyan egyformán
öltözködtek, fésülték és festették magukat, hogy valóban nehéz volt megkülönböztetni
őket. Persze, amíg nap mint nap láttam mindkettőt, addig nem tudtak becsapni. Amióta
viszont Miss Judy elment itthonról, már én sem vagyok olyan biztos a dolgomban. Egy
biztos. Miss Mary továbbra is balkezes maradt, ezt még a kritikusai is megállapították, de
én is láttam, amikor festett. A kenyeret is bal kézzel vágta…
– Hazudik! – sikoltott hisztérikusan Judy.
– Nem hazudok – felelte csendesen, mintegy bocsánatkérően az asszony. – Ön Miss
Mary és nem Miss Judy. Erre megesküszöm akár a bíróságon is! És tegnap a fodrásztól új
frizurával jött haza. Most jöttem rá, hogy Judy kisasszony hordta úgy a haját mindig.
– Hazudik, hazudik! – ordított a lány. – Legyen átkozott, amíg csak él! És maga –
fordult Cooperhez – semmit sem ér azzal, hogy most tudja, ki vagyok. Semmit! Nem
vagyok gyilkos! Élek, ez a fontos, akármi is a nevem. Simon lőtt. Bevallotta mindenki
előtt. Ezért beszél most így ez a nő. A férjét akarja megmenteni azzal, hogy engem
gyanúsít.
– Miss Mary Wood! Szeretném, ha méréskelné kissé magát. Azzal, hogy kiabál, nem
győz meg minket, csak próbára teszi a türelmünket. Szeretném bebizonyítani, hogy…
persze ehhez szükségem lenne arra, hogy figyelje amit mondok – fűzte hozzá Cooper,
amikor látta, hogy a lány továbbra sem akar elhallgatni. – Tehát – nyomta meg a hangsúlyt
–, Simon nem követhette el a gyilkosságot.
 – Mit akar maga nekem bebizonyítani? Hiszen ez a cseléd mindent bevallott! –
ordította a lány.
Cecilia szorosan a férjéhez simult és még a szemét is behunyta, hogy ne kelljen
végignéznie, amint ennyi idegen ember előtt meghurcolják a férjét.
– Hogy miért tett terhelő vallomást önmaga ellen, az majd kiderül – folytatta nagyon
nyugodtan Cooper. – Előbb azonban azt szeretném elmondani, hogy mi mivel zártuk ki azt
a korábbi állítását, miszerint tőle származott a két halálos lövés. Az imént kaptam rádión a
jelentést. A boncolás egyértelműen megállapította, hogy a két lövést balkézből adták le. A
gyilkos tehát balkezes volt. Az előbb viszont ön is láthatta, hogy Simon Fellow
történetesen jobbkezes. Ellenben ön, erről viszont alig pár perce magam is
megbizonyosodtam, bal kézzel kapta el a narancsot, amit odadobtam. Feltehetően ez tűnt
fel Mrs. Fellownak is, ami vallomásra késztette.
A lány mintha semmit sem fogott volna fel a hallottakból. Makacsul hajtogatta, hogy
Simon mindent beismert, hogy ő a gyilkos. Ő pedig a saját testvérére sosem tudott volna
kezet emelni.
– Káin is megölte Ábelt, s még Isten előtt sem vallotta be, holott az Úr mindent látott –
szólt csendesen Cecilia.
– Én azt hittem, hogy ön Miss Judy – állt fel Simon. Miközben beszélt, nem nézett a
lány szemébe, de látszott rajta, hogy mindent el akar mondani: – A feleségem őt
rajongásig szerette. Belehalt volna, ha kiderül, hogy gyilkossá lett. Ön is azt mondta
nekem az este. Arra kért, hogy vállaljak mindent magamra, mert ezzel Ceciliát is
megmentjük. Kilátásba helyezte, hogy hamar kiszabadulok, mert a legjobb londoni
ügyvédet kéri majd fel a védelemre. Beleegyeztem. Nem is hagyott időt, hogy
ellenkezzem, bár be kell vallanom, hogy nem is állt szándékomban. A pisztolyt, amivel
megölte a testvérét, a kezembe nyomta és eltűnt. Ha megbocsátanak az illetlen
kifejezésért, aljas dolog volt, amit velem művelt Miss Mary!
Cooper ekkor a lányhoz lépett és könnyed mozdulattal leemelte fejéről a bodors vörös
parókát. A vendégek számára, ha az eddig hallottak nem is győzték volna meg őket
kétséget kizáróan, most már érthetővé vált minden. Mary mézszínű haja izzadtan tapadt a
fejbőréhez.
– Miért kellett ezt a parókát feltennie, hiszen Judynak pontosan ilyen színűre volt fetve
a haja? – kérdezte egy kissé zavartan Gerry őrmester Cecíliától.
– Azért, mert Miss Judynak egy árnyalattal sötétebb volt a hajszíne. Ön feltehetően
számított arra, hogy ezt esetleg észrevesszük. Ezért vörösen jelent meg, hogy sikerüljön
megtévesztenie minket.
 9.

Az ördögi terv

Cooper a lányhoz fordult: – Mary Wood, letartóztatom testvére, Judy Wood

meggyilkolásának alapos gyanúja miatt. Ön és a férje ellen bűnszövetkezetben elkövetett
gyilkosság gyanúja miatt vádemelési indítványt teszek az ügyészségen.
A hallottakra nagyon felélénkült Paul Wood. Hirtelen felugrott és hadarva beszélni
kezdett:
– Ez az átkozott nő – és kezével vádlón Ceciliára mutatott – csak azért hazudozik itt
össze-vissza mindent, hogy mentse a férjét, ezt a színesbőrű bitangot. Felügyelő! Maga
tudja nagyon jól, hiszen alaposan belekotort a család életébe, hogy soha nem szerettük
egymást Judyval. Most mégis meg kell védenem. Mert ezt kívánja a becsületem és a maga
törvénye. És maga se játszik tiszta eszközökkel…
– Én? – nézett rá Cooper olyan szemekkel, mint aki el akarja nyelni egy pillanat alatt. –
Én? – ismételte meg a kérdést a felügyelő. – Beszéljen, joga van hozzá. De
figyelmeztetem, hogy minden szavát felhasználom maga ellen. Tessék!
Paul letörölte verejtékező homlokát, majd nagy elánnal folytatta:
– Itt egy komoly dolgot maga kihagyott. Kihagyott, mert mindenáron belőlem és a
húgomból akar gyilkost csinálni. Elfeledkezett arról, hogy apámat valaki megfenyegette és
ellenem is merényletet követtek el ma délelőtt. Ezzel nem kell számolni? Ez nem jelent
semmit? Eltette a fenyegető levelet! Talán lenyelte? Nem akar tudomást venni róla?
Beszéljen felügyelő. Most én kérdezek. Maga összehordott mindenféle bizonyítékot
ellenem és a húgom ellen. De mi van Ray Kennedyvel. Róla megfeledkezett?
Cooper nyugodtan hallgatta végig a szóáradatot. Megszokta, hogy a sarokba szorított
bűnöző még megkísérel egy utolsó lehetőséget a menekülésre. Intett a jelenlévőknek, akik
a viharos jelenet láttán már hajlottak arra, hogy igazat adjanak Paulnak. Cooper Gerryre
nézett, aki kiment a teraszra és kezével a távolba intett. Cooper a helyén maradt és
csendesen várt a hall közepén.
Amikor Gerry visszajött, Cooper intett, hogy lehet jönni. Az őrmester félreállt.
Tolókocsi jelent meg az ajtóban, abban egy harminc év körüli férfi ült. A kocsit egy
ápolónő tolta. A fiatalember mozdulatlan volt, csak a feje járt körbe. A hall közepére érve
Cooper előre lépett és megállította őket, majd a kocsiban ülő férfihez fordult:
– Elnézését kérem, amiért idehozattam. Nem szerettem volna kitenni ennek a
kellemetlenségnek, de elkerülhetetlenné vált.
A nyomorék férfi figyelmesen hallgatta. Cooper most a hallban lévőkhöz fordult:
– Bemutatom Önöknek Ray Kennedy urat! – Döbbent csend ült a helyiségre. Cooper
folytatta: – Járásképtelen beteg ember. Két évvel ezelőtt gépkocsibaleset érte és azóta él
tolókocsiban.
– Szörnyű! – sajnálkozott Gladys. de azonnal meg is bánta, hogy megszólalt. Riadtan
nézett körül.
– Valóban az! – folytatta a felügyelő. – Egy beteg ember mint kétszeres gyilkos. Nem
találja furcsának, Paul Wood?
Paul sápadtan ült a helyén. Nem jött ki szó a száján.
– Mégis azt kell mondanom, hogy nem nélkülöz minden alapot a levélhistória. Ha nem
is egészen úgy volt, amint azt itt egyesek beállították. Kérem, mondja el – fordult a
férfihez –, ha nem esik nehezére.
A tolócskoiban ülő csendesen, lassan, megfontoltan beszélni kezdett:
 – Nem akarom elmondani annak a szerencsétlen üzletnek a történetét, amit apám kötött
David Wooddal. Nyilván ismerik. Kegyetlen és embertelen dolog volt. Wood azt
híresztelte, hogy ő csak segített apámon, holott ő tette tönkre. Egyszerűen azért, hogy
megvehesse a hajóit. Azt ígérte, hogy ha a hajókat modernizálja, akkor beszáll az üzletbe.
Apám hitt neki és nagy kölcsönöket vett fel. Amikor a hajók készen lettek, Mr. David
Wood megtagadta az ígért összeget és a közreműködést is. Apám nem tudott fizetni. A
hajókat elárverezték és ki más vette meg azokat, mint David Wood.
– Ezt nem tudtam! – szisszent fel Taylor. – Én kötöttem meg az adásvételi
szerződéseket. Mr. Wood nekem azt mondta, hogy a barátját kell megmentenie.
– Helyesebben a halálba küldeni. Apám öngyilkos lett, amikor látta, hogy élete
munkája veszendőbe ment. Később én megtudtam, hogy Wood eladta a hajókat
kétszázezer font nyereséggel. Megrokkantam. Feleségem és két gyermekem van. Évi
kétezer font évjáradékom maradt, miután apám minden ingó és ingatlan vagyonát
értékesítettem. Két hete írtam egy levelet David Woodnak. Feltártam mindent a helyzetről.
Kértem, hogy segítsen, hiszen ő tett minket tönkre. Választ sem kaptam.
– Megfenyegette a levélben? – kérdezte Gerry.
– Megfenyegetni? Én valakit? Nézzen rám! Így néz ki egy ember, aki fenyeget?
– Ön tudott erről a levélről? – fordult Taylorhoz Cooper.
– Semmit! Ha tudok, akkor azt tanácsolom, hogy segítsünk, illetve David Wood
segítsen Mr. Ray Kennedyn – mondta az ügyvéd.
Cooper most a zsebébe nyúlt és kivette a fenyegető levelet. Kenndy elé tartotta:
– Ezt ön írta?
Kenndy megnézte, majd határozottan válaszolt:
– Nem! Nekem nincs írógépem, kézzel írtam a levelet és ez nem az én aláírásom. Bár
hasonlít rá.
A felügyelő ceruzát vett ki a zsebéből és átadta Raynek:
– Kérem, írja alá a nevét a másik mellé, ahogyan szokta.
Minden szem figyelemmel kísérte Ray Kennedy mozdulatát, amint átvette a ceruzát és
aláírta a nevét. Majd átnyújtotta a papírt Coopernek. Az elvette és megnézte:
– Valami hasonlatosság van, de elég hitvány és kezdő hamisítvány.
Paul ugrott megint fel a helyéről. Hadonászva beszélt:
– Lehet, hogy hamisítvány, de akkor is apám kapta a levelet. Őt megfenyegették és
énrám is rám lőttek. Ezt hogyan magyarázza meg, felügyelő?
– Az eseményeket ismerve – mondta nyugodtan Cooper –, lehet, hogy maga írta a
levelet. Majd kiderül. De az is elképzelhető, hogy önként beismeri, hiszen tisztában van
azzal, hogy a törvény a beismerő vallomást enyhítő körülménynek tekinti. Ennek
mérlegelését magára bízom. Még várok…
– … és a merénylet ellenem? – handabandázott tovább Paul.
– Azt Mr. Ray Kennedy nem tehette. Két okból. Egyszer az állapota miatt, másodszor
maga ellen a merénylet ma reggel tíz órakor történt és ebben az időpontban ő már a mi
helikopterünkön útban volt Leedsből ide. Ez megnyugtatja?
– Akkor ki lőtt rám? – folytatta Paul, mintegy utolsó hajszálba kapaszkodva.
– Erre is nyomban válaszolok – folytatta Cooper most már győzelme teljes tudatában. –
De előbb megköszönöm Mr. Kennedy közreműködését. – Kezet fogott a tolókocsiban lévő
férfival és kikísérte a teraszig. Aztán visszasétált a hallba. Taylor riasztotta fel
gondolataiból.
– Hallhatnánk a választ, felügyelő úr? Nagyon szeretnénk már végre eltávozni.
– Természetesen, csak egy két apróságot kell még tisztázni!
– Még mindig van hátra valami meglepetés? – horkant fel a doktor, akinek nagyon
mehetnékje volt már.
 – Van – nézett a szemébe Cooper. – Sőt, talán önt még jobban fogja érdekelni, mint
engem.
– Csak nem akar belőlem is gyilkost csinálni? Vagy én lőttem Paulra, mert éppen nem
voltam itt akkor. Kérem a magyarázatát.
– Minden úgy lesz, amint kéri! – folytatta a felügyelő. – Tehát ki lőtt Paul Woodra? Ez
volt az első kérdése, ha jól hallottam.
– Igen! – hörögte a doktor, akiről patakokban folyt a veríték.
– Ő! – válaszolt Cooper és Mary Woodra mutatott.
– Én? – kérdezte riadtan a lány. – Ezt meg honnan veszi?
– Innen – mondta Cooper és egy papírlapot vett ki a kis táskából, amire néhány vörös
hajszál volt felragasztva. – Igen! Maga! Ezeket a hajszálakat találtuk abban a kocsiban,
amiben elmenekült innen a kerítés mellől, amikor rálőtt Paul Woodra!
– De miért lőttem volna rá és honnan vettem a fegyvert? – kérdezte visítva a lány.
– Igen, miért? – toldotta meg a kérdést Taylor.
– Mert azt a látszatot akarták kelteni, hogy Ray Kennedy az egész családon bosszút
akar állni. Mindent alaposan előkészítettek ehhez a tervhez, csak mint mindig, a zseniális
tervbe belecsúszik egy kis hiba. Az az ominózus banánhéj. Nem számoltak azzal, hogy ez
az ember nyomorék. Járás- és cselekvőképtelen. Ellopták a levelet, amit az apjuknak írt.
Ez adta az alapötletet ehhez a gyilkosságsorozathoz.
– … és a fegyver? – kérdezte Miller.
– Már mondtam, hogy a könyvtárszobából Paul Wood kiment a kertbe. A kerítéshez.
Nos, akkor készítette oda a marokfegyvert, amivel előbb megölte az apját. Előre minden
meg volt beszélve, így másnap a merénylőnek csak le kellett emelnie a kerítés faláról. Paul
Wood úgy helyezkedett el, hogy rá lehessen lőni. Ez meg is történt. Mary Wood lőtt, és
elrobogott. Ezért hagyta el csak 11 óra felé a szállodát, amikor az embereink már ott
várták.
– Fantasztikus – suttogta Gladys.
– Nem is olyan fantasztikus, inkább isteni szerencse – válaszolta a felügyelő. – Ugyanis
a tegnapi nagy eső után nem volt nehéz a nyomokat rekonstruálni és rögzíteni. No persze,
a gépkocsit is felismerték a liverpooli szomszédok. Lassan így összeállt a kép. Sőt van
még egy bizonyítékom!
– Úristen, micsoda? – sóhajtott Taylor.
– Megtaláltuk a cipőt a tengerparton. Mint mondottam, esett az eső, így alaposan
szemrevételeztük annak a szobának az ablakát is, ahol Judy Wood lakott. Az ablak az
északi szárnyon van, így nehezebben szárad a homok. Itt megállapítottuk, hogy valaki
kétszer mászott ki és kétszer vissza. Először Judy Wood a kisebb cipőben, abban, amit a
parton megtaláltunk. Majd egy nagyobb méretű lábbal bementek reggel, mert ez a frissebb
nyom, ez a nagyobb méretű láb jött ki az ablakon és vissza is tért. Hogy kinek van
nagyobb lába, azt már tudjuk. Cecilia Fellow igazolta a feltevésemet.
– Még egy szót, felügyelő úr – szólalt meg a lány meglepően higgadtan. – Én valóban
Judy Wood vagyok. Az, hogy Simon most mindent letagad, még semmit sem bizonyít.
Engem csak azért vonhatnak felelősségre, mert én vettem rá, hogy lőjön. Persze, ezt is
csak önvédelemből kértem, hogy megmeneküljek. Cecilia pedig nyilvánvalóan azért
hazudik, hogy megmentse a férjét a börtöntől. Ezt természetesen meg is értem és nem
kárhoztatom érte. Sajnálom, hogy ugyanakkor nem gondol arra, milyen megpróbáltatásnak
tesz ki engem, akit, hogy őt idézzem, rajongásig szeret.
– Elég volt a komédiából – csattant Cooper hangja. – Azt akarja, hogy behozassam
Sarah Brookot, a nevelőnőt és a kisfiát? Ő leleplezi majd, amikor magához fut és azt
mondja, hogy „mama”. Szüksége van erre? Én csak a kisfiút szeretném megkímélni ettől a
jelenettől, amit egy életen át nem tudna elfelejteni. Legyen eszénél, maga szerencsétlen.
Ne súlyosbítsa a saját tragédiáját.
Mary egy pillanatig dermedten állt, majd teljesen magába roskadva suttogta: – Mary
vagyok, az Isten verjen meg engem! – Zokogva Cecilia felé nyújtotta a karját. – Segíts,
kérlek, segíts rajtam! Már csak te tudsz segíteni.
Gerry közben az ajtóban álló rendőrnek intett, hogy tegye fel a bilincseket és
gondoskodjon a gyanúsítottak elszállításáról. Az eddig csendben ülő dr. White-ból
kétkedve tört elő a kérdés: – Miért tették, hiszen Miss Mary örökölt?
– … és hogyan? – csatlakozott Mrs. Miller.
Cooper egy kézmozdulattal érvénytelenítette Gerry parancsát a Wood-házaspárt
illetően. A parókát közben a kis asztalra dobta, de azt szinte észrevétlenül Gerry felvette és
nézegetni kezdte. Amikor csend lett, Cooper elkezdett kérdezni. Kérdései mint a
pingponglabda pattogtak, időt sem hagyva a megfontolt válaszadásra.
– Dr. Taylor, mikor kapta meg a megbízást a végrendelet elkészítésére?
– Négy napja … – felelte meglepetten.
– Tehát azt követően, hogy a szobrot visszavásárolták és nyilvánvalóvá vált, hogy ki
lopta el.
– Ezek szerint igen – rándított egy leheletnyit a vállán az ügyvéd.
– De mi köze ennek ehhez az ügyhöz?
– Amikor David Wood felkérte a végrendelet elkészítésére, nem kért öntől szigorú
titoktartást?
– De kért! Ez kérés nélkül is magától értetődő. Természetes a kötelező titoktartás és ez
ebben az ügyben is érvényes. Ezt mindenki tudja.
– Kérem, hogy a kioktatásomat bízza a főfelügyelőre. Folytathatom?
– Ezt a hangot kikérem magamnak! Velem nem lehet így beszélni. Panaszt fogok tenni!
– Ön kezdte a kioktatást, nem én. Erre azonban már nincs időnk. Ha jól tudom, még ma
szeretnének hazamenni. Akkor pedig engedje meg, hogy folytassam…
– Felügyelő úr – lépett Gerry váratlanul Cooperhez. Visszaadta a parókát és egész
halkan morgott valamit az orra alatt, hogy senki se hallja. A felügyelő a távolba nézve
hallgatta, bólintott, majd kezével intett, hogy menjen a kint álló rádiós kocsihoz. Minden
pillanatban várta már a rádióhívást, bár most nem szívesen hagyta volna magára a
társaságot. Miután Gerry kiment, egyszerre mintha nem lett volna olyan sürgős Coopernek
az események további feltárása. Szótlanul járt fel és alá az ott ülők előtt hátrakulcsolt
kezekkel. Időnként meg-megállt egyik-másik szék előtt, majd szó nélkül tovább sétált.
Szemmel láthatóan az időt húzta. Hirtelen megfordult és szórakozottan kérdezte:
– Hol is hagytam abba? Igen… tehát kinek is mondta el az új végrendelet tartalmát?
– Na, de kérem! – kiáltott indulatosan Taylor.
– Azt kérdeztem, kinek mondta el a végrendelet tartalmát? – ismételte meg a kérdést
Cooper lassan szótagolva, egy cseppnyi könyörület nélkül. – Kinek?
– Senkinek!
– Maga gépelte le az okmányt?
– Nem… de… – dadogott Taylor.
– Maga gépelte le vagy sem? Válaszoljon!
– Nem én gépeltem le. De aki gépelte, az feltétlen megbízható… és biztos, soha
senkinek sem árulta volna el. – Taylor ugyan határozott hangon válaszolt, de a szemében
látszott, hogy nem is olyan biztos a dolgában.
– Tehát kinek diktálta le? – kérdezte rendíthetetlenül Cooper.
– Kérem, ez inszinuáció! Ezt nem árulhatom el!
– Megismétlem a kérdést. Kinek diktálta le?
– Kézzel írtam le, arról lett lemásolva.
 – Ön diplomatának sem lett volna utolsó. Én azonban most nem a taktikai készségére
vagyok elsősorban kíváncsi, hanem arra, hogy kinek volt még tudomása a végrendelet
tartalmáról. Ezért arra kérem, hogy nevezze meg azt a személyt, aki az ön kezeírása
nyomán legépelte az elhunyt David Wood végakaratát.
Ebben a pillanatban Gerry jött vissza a teraszon át és miután elkapta főnöke pillantását,
alig láthatóan biccentett és visszaállt eredeti helyére.
– Tehát? – nézett ismét az ügyvédre Cooper. – Megmondja, vagy én mondjam meg?
– Kérem – dadogott az ügyvéd –, én akár meg is mondhatom. Hiszen semmi etikai
vétség nem terhel.
– Ezért nem értem, hogy miért habozik.
– Mert rajtam kívül senkire sem tartozik. Ám, ha így hozta a helyzet, akkor
elárulhatom, hogy a feleségem másolta le a végrendeletet. Én késő este fogalmaztam meg
és szerettem volna, ha másnap már korán reggel bemutathatom Mr. Woodnak. A
titkárnőmnek délután fél hétkor járt le a munkaideje, ezért nem maradt más hátra,
minthogy Alice gépelje le. Remélem, azt már nem kell megindokolnom, hogy másnap
reggel miért nem kerestem fel Mr. Woodot? De ha erre is választ kíván, készséggel
kielégíthetem a kíváncsiságát. Fogorvoshoz kellett mennem, mert vacsora közben elrepedt
az egyik korona a fogamon. Remélem, ezzel a pontos tájékoztatással meg van elégedve,
felügyelő úr.
Cooper most váratlanul Alice felé fordult:
– Akkor arra válaszoljon Mrs. Taylor, hogy kinek mondta el a végrendelet tartalmát?
– Én? – képedt el az asszony. – Senkinek! Miért mondtam volna el bárkinek is? Maga
mindenki meg akar vádolni? Megvannak már a gyilkosai, mit akar még? – Ingerülten
cigarettára gyújtott.
– A gyilkosok valóban megvannak, de valaki még hiányzik. Kérem asszonyom, mondja
el, hogy kit avatott be a titokba, amit a férje megosztott önnel?
– Senkit! Hagyjon békét!
– Nos jól van – folytatta higgadtan Cooper. – Akkor még csak azt árulja el, hogy ebben
a vörös parókában – és felvette a parókát a bőröndről, úgy mutatta –, amit Mary Wood
viselt, hogyan került az Ön monogrammja?
Dermesztő lett a csend,. Minden tekintet Alice Taylorra meredt. A nő riadtan nézett
szét és hirtelen hisztériásán ordítani kezdett:
– Maga vagy őrült, vagy végtelenül aljas. Azért, mert egy parókában az én nevemmel
azonos kezdőbetűk vannak, még nem jelent semmit. Ez merő véletlen. – Kikapta a
felügyelő kezéből a parókát, közben meg is égette Cooper ujját a cigarettájával, aki
hirtelen a fülcimpájához kapott. Alice remegő kézzel fordította ki a parókát, meglátta a
betűket és most már visítva mondta: – Valóban benne van az A. T., de nem kezdődhet-e
ugyanezzel a betűvel másnak is a neve ebben az országban?
– De igen! Csakhogy mi előrelátók vagyunk és minden információt beszereztünk,
mielőtt önt gyanúsítanánk. Az információkat Gerry őrmester közli. Frissek! Most kapta
rádión.
Gerry miután ismét a figyelem középpontjába került, kihúzta magát és tettetett
közönnyel mondta: – A központi ügyeletes ami megbízásunkból felhívta Miss Anne Mac
Teerst, az önök szobalányát és arra kérte, hogy keresse elő az ön vörös, göndör parókáját,
amit otthon felejtett. Azzal indokolta a kérést, hogy estére fel szeretné venni, de otthon
felejtette. Miss Anna rövid keresés után azt a felvilágosítást adta, hogy a paróka nincs
otthon, az asszonya bizonyára azt is magával vitte, csak szokása szerint megfeledkezett
róla.
– Ehhez mit szól? – lépett közvetlen Alice elé Cooper. Kezeit szorosan maga mellett
tartotta, mert ismerte már milyen az asszony, amikor cigarettával a kezében hevesen
hadonászik. Taylor odament a feleségéhez és sápadtan, szinte könyörögve kérdezte: – Mit
jelent ez?
– Ne fáradjon! Nem fog felelni! Bár nem olyan kemény asszony az ön felesége, mint
amilyennek hiszi magát – intette le az aggódó férjet könnyed mozdulattal a felügyelő.
– Ezt visszautasítom! – sziszegte Taylor. – Tizenhat éve élünk együtt, én csak ismerem!
Becsületes, tiszta erkölcsű, gyanú sem férhet hozzá!
– Asszonyom, választ kapunk paróka ügyben? – kérdezte Alice-t Cooper, mintha
Taylor kitörését nem is hallotta volna.
– Nos, azt hiszem, hogy kedves barátunk, Paul emelte el, amikor három napja
megtisztelt a látogatásával – felelte szelíden, enyhe gúnnyal a szemében az asszony.
– Nem! Azt a parókát maga adta nekem – szólalt meg rekedt suttogással Paul.
– Mert elkérte! Csak azért adtam oda! – vágott vissza az asszony.
– Ez az ember hazudik – sietett a felesége segítségére Taylor.
– Bebizonyosodott, hogy gyilkos és most még ő merészel rágalmazni!
– Gyilkos, de most nem rágalmazott – zárta le a vitát egy határozott kézmozdulattal
Cooper. – Tehát három napja volt magánál Paul Wood? – fordult ismét Alice felé.
– Három napja.
– Elmondta neki, hogy mit tartalmaz az új végrendelet?
– Igen – suttogta halkan az asszony.
– Tehát időben megtudta, hogy alig kap valamennyit a családi vagyonból.
Alice most már csak biccentett. Cooper azonban könyörtelenül folytatta.
– Mióta a szeretője Paul Woodnak?
A kérdés megállt a levegőben. Mindenki megdöbbent. Taylor felkapta a mellette álló
széket és a földhöz csapta: – Mi ez? – ordította.
– Két gyilkosság minden részletének alapos feltárása – adta meg a felvilágosítást
Cooper. – Kérem, viselkedjék kultúrember módjára. – Miután Alice-tól nem kapott
választ, Paulra nézett. Az sem válaszolt, tehát tovább folytatta. – Ez két brit útlevél –
mutatott fel két fekete borítójú füzetecskét, amit a zsebéből vett elő. – Ez pedig két
repülőjegy. Mindkettőt az útlevelekben találtam. Ez Paul Wood útlevele – mutatta
kinyitva az elsőt – brazil vízummal. A repülőjegy a holnapi napra az 549-es járatra
érvényes. A másik útlevél Judy Woodé, azonos vízummal és repülőjeggyel.
– De hiszen Judy Wood halott! Mit akar ezzel bizonyítani? – kérdezte Taylor.
– Mindössze azt, hogy bár a név valóban az áldozaté, de a fénykép az ön feleségét
ábrázolja. Íme, nézzék – mutatta körbe a nyitott útlevelet. – Az okmányt Judy Wood
nyilván nem vitte magával, amikor négy éve elhagyta a házat és Paul Wood most
megtalálta és felhasználta.
– Most már egy szót sem értek – mondta lehangoltan Gladys.
Cooper rendületlenül folytatta:
– Az útleveleket Paul Wood szobájában találtuk a tapéta alá rejtve. Ezen a fotón viseli
Mrs. Taylor ugyanezt a göndör parókát. Ez adta az ötletet a paróka azonosításához és
vezetett arra a nyomra, hogy a bizalmas végrendelet titkát idő előtt valaki kiszivárogtatta,
így jutottam el végül is arra a következtetésre, hogy valaki közreműködő, vagy felbújtó
lehet az önök társaságából. Az okmányokat a technikusok találták meg, akik minden
helyiséget átkutattak, amíg önök nem voltak a szobáikban.
– A feleségem részes lenne a gyilkosságban? – döbbent meg Taylor.
– Ezt nem állítom, de hogy közvetve köze van hozzá, az biztos.
– De miért tette, ha tette?
– Miért? Kapzsiságból. Mármint elsősorban Paul Wood – mondta Cooper. – Ezzel a két
gyilkosággal akart magának vagyont szerezni. Alice Taylor csak mint vésztartalék
szerepelt ebben a véres játékban. Gazdag amerikai rokonai révén is gondatalan életet
tudott volna teremteni Paul Woodnak. Szerelmes asszonyoknál nem ritka, hogy időnként
meg nem engedhető módon csikarják ki egy férfi hűségét és ragaszkodását. Sőt, ha kell,
cinkosaik is lesznek. Ezt tette az ön felesége is. Tudta, hogy Judy Wood lesz az áldozat, de
Mary Wood tovább él a neve alatt. Viszont Paul Wood örökli megyilkolt felesége
vagyonát. Gazdagok lettek volna, de a titok ismeretében kezében tarthatta volna a fiút.
Remélem, most már ön, előtt is világos, hogy az életben maradt Mary Wood nem lehetett
volna a jövőben sem nyíltan, sem titokban Paul Wood felesége, de még a barátnője sem…
Paul Wood ugyanis így akart megszabadulni a számára már terhes és gyermekáldást hozó
házasságtól.
– Iszonyatos! – zuhant Taylor az egyik székre.
– Bűnrészesség alapos gyanújával önt is letartóztatom, Alice Taylor – lépett az asszony
mellé Gerry. Bilicsnet tett a kezére és a Wood házaspár mellé kísérte.
– Elvezethetik őket? – kérdezte Gerry.
– Egy pillanat, még van valami – intette le Cooper és zsebéből kis cédulákat vett elő.
– Mi van még? – szörnyülködött Gladys.
– Mint tudják, ebben az ügyben komoly szerepet játszott a liverpooli kis házacska. Nos,
éppen ezért a rutinnak megfelelően ott is alapos házkutatást tartottunk. Ezek kerültek elő –
emelte fel a kis cédulákat a felügyelő. – Receptek!
– Mi köze ezeknek a gyilkossághoz? – kérdezte Miller.
– Ahhoz nem sok. De az emberek és a szereplők jelleméhez van. Igaz, doktor?
Az orvos úgy állt ott, mint egy élő kérdőjel. Beszélni akart, de nem jött elő hang a
torkán.
– Nos, ha hallgat, akkor én megmondom – szólt Cooper felügyelő. – Ezek morfium
injekciók receptjei. Harminc darab. Ennyi elég egy egész hadsereg elkábításához…
– De mi közöm nekem ehhez? – dadogta az orvos.
– Annyi, hogy valamennyit maga írta. Erről mi a véleménye?
Az orvos Paulhoz fordult:
– Ostoba! Nem megmondtam, hogy azonnal be kell ezeket váltani és értékesíteni?
– Ne tegyen szemrehányást, White! – szólt halkan Cooper, – Volt társának nem ilyen
kis üzletek jártak az eszében. Paul Wood nagyobb vadra vadászott. Milliomos akart lenni,
csak nem sikerült.
– Őrült! – nyöszörögte az orvos.
– Maga sem különb, ha ilyen emberrel társult! Letartóztatom kábítószerrel és
hivatásának gyakorlásával való visszaélés alapos gyanúja miatt.
– Elvezetheti őket – intett Cooper a rendőrnek.
Amint a négy letartóztatottat elvezették, Gladys Miller szólalt meg:
– Amíg nem jött rá a paróka ügyre és Cecilia nem mondta el a különbséget a két lány
között, honnan sejtette, hogy Mary és nem Judy ül közöttünk?
– Két dologból! Az egyik, hogy Judy Wood valóban prostitúcióból élt. Szegény volt,
nem tartozott a menők közé. Ezt az informátoraim közölték. Szegényes alsóruhát viselt.
Mary a felsőruhát ráerőszakolta, de a fehérneműkre nem gondolt. Ideje sem volt rá. Ez
végzetes lett számukra…
– És a másik?
– … a másik? … A másik az, hogy Mary Wood nem számíthatott arra, hogy Judy
Wood még egy pár cipőt hoz magával. Bár mindent alaposan kiterveltek, erre nem
gondoltak. Pedig láthatták, mindenre felkészültek…
– Pédául? – érdeklődött Miller.
– Nos! Mary Woodnak volt egy szokása. Ha ideges volt, az ujjait ropogtatta. Hogy ezt
ne tegye, körmei mellett feltépte a bőrt. Ez állandóan irritálta és egyben lekötötte a
figyelmét. Judy Woodnak egyébként gondosan ápolt kezei voltak. Láttam. Ugye,
egyszerű?…
– … és más nem segítette ebben a nyomozásban? – faggatta Gladys a nők
kíváncsiságával.
Cooper elmosolyodott, kicsit várt, majd megkönnyebbülten válaszolt: – A tapasztalat,
asszonyom. Nincs két egyforma bűntény, mégis sokat segít a rutin a mi szakmánkban.
Ismerjük már az embereket. És ami a legfontosabb; nemcsak arra figyelünk, amit
mondanak, hanem arra is: hogyan.
– Árulja el mégis! – kérlelte Gladys.
– Majd ha nyugdíjba megyek, megtudhatja a visszaemlékezésemből…
Tartalomjegyzék

1. fejezet
A David Wood-villa sztorija 3

2. fejezet
A briliáns nyakék 24

3. fejezet
Az első gyilkosság 40

4. fejezet
Az aranyoroszlán titka 54

5. fejezet
Az 1113-as számú ügy 68

6. fejezet
Zsarolás és újabb lövések 84

7. fejezet
Levélbomba 108

8. fejezet
A „beszélő lábnyom” 124

9. fejezet
Az ördögi terv 139