MAGÁNYOS ÓRÁK

(TERMÉSZETI HANGULATOK ÉS
VADÁSZRAJZOK.)

ÍRTA

BÁRSONY ISTVÁN

AZ „ORSZÁGOS IRODALMI SZÖVETSÉG"

KIADVÁNYA

BUDAPEST, 1904
 Hajnali hangok.

H ŰVÖS, szeles, felhős áprilisi hajnal.

Még csak három óra s én odakint vagyok a
barna vágásban, ahol alig-alig zsendül egynémely
gyönge cserje.
Lassan botorkálok az erdei úton, amelyet csak
pillanatokra hint meg finom villófénnyel a felhő-
függöny mögül kandikáló hold.
A világítás teljesen éjszakai. Ezelőtt egy pár
órával is csak ilyen volt. Április legelején mind-
egy az odakint: éjfél van-e, vagy hajnali három
óra. A nappali életnek ilyenkor még egyetlen
hangja sincsen.
Fúj a szél s minduntalan belém csimpaszkodik
egy-egy torzonborz kölyke Aeolusnak. Megtépáz
s benyúlkál a kabátom ujjába. Majd, hogy le nem
szedi a kalapomat. Megszegett nyakkal fordulok
neki, úgy vitatkozom vele, hogy biz előre megyek,
hiába akarna visszafordítani.
Amint a kanyarodónál egy percre megállók,
hogy tájékozódjam: erős csapkodással száll fel a
mellettem levő fáról egy nagy madár. De nem
búcsúzik el. Csak egy emelettel feljebb kívánkozik.
Onnan pöröl velem lármás szóval: „kákát! — mit
akarsz itt? kákát!“ ...
 Egy fácánkakast zavartam meg éjjeli nyugal-
mában. A nagy éberség, hogy halk mozgásomra
ennyire megriadt, mégis a hajnalt bizonyítja, hiába
mutat éjszakát az erdő képe. A kakatolás hamar
elhallgat, amint a fácánszállástól tovább vonulok;
de a felhős égen más hang vált át fölöttem. „Háp!
— háp! — háp!“ — mondja egyforma időközök-
ben egy bolygó gácsér, amelynek éjfélkor éppúgy
eszébe juthat, hogy egy fordulóval másik vízre
induljon, mint most.
Víz köríti az erdőt és sok a vadruca benne.
A sötétségben csak ezek mozognak ilyen korán is,
nyugtalanul; és néha szinte súgva szólongatják
egymást, olyan halkan, rekedten hangzik a „háp-
háp“-jok.
*
A fiatal erdő szélén buja aszatfű sűrűsödik.
Közötte bokrok gömbölyödnek. Csupasz valameny-
nyi s ugyancsak zörgősen didereg. Amint meg-
húzódom az egyik mellett: Aeolus máris forgószél
alakjában pördül meg körülöttem. Mintha elvesztett
volna s most bolondul keresne. Minden bokorba
belebújik s amint hirtelen rám talál: végig suhog-
tatja rajtam a bokrom vesszeit.
A rongyos felhők közt van egy, amelynek
nagyon is borús az arculata. Amint közeledik,
hallom, hogy potyog a könnye. Csakhamar érzem
is és féltékenyen dugom előle a puskámat, nehogy
csúffá tegye, beáztassa. Nem soká tart ez a húsvéti
locsolódás. A szomorú felhő úgy elmegy, ahogy
jött. Utána nézek s úgy tetszik, mintha gyászlobo-
gót vinne odafent valaki, aki láthatatlan.
 Még most sincs egyéb hang, csak a szél-
tutulás. Még nem ébred az erdő. Előttem tisztás
terül, amelynek a határa beleolvad a túlsó oldalt
borító homályba.
A tisztáson egy árnyék jelenik meg, amelynek
a nyomán több is mozog. Szemmeresztve figyelem,
mi az ott? Kecses, ügyes, nesztelen szökéssel ha-
ladnak az árnyak; meg-megállnak, csipegetnek;
bizalmasan közelednek. Három őz kereste fel itt
az erdei legelőt: a mama, meg két tavalyi cseme-
téje. Zajtalanul tűnnek el, a fiatalosba szövődő
bokrok közt s amint utánuk nézek: „böff!“ riog
mögöttem egy nagyot a vén bak, amely úgy jött
a fű közt, mint a macska s mihelyt szimatot kapott
rólam, veszett robogással, lármával iramodott be
a sűrűségbe.
Még a szívem is megdobban a bolond ijesz-
tésre, amely folytonos szidással hangzik felém a
távolodó bak irányából.
Amíg azt hallgatom: megreped a homály a
keleti égen s egy kis zöld keveredik a széles szürke-
ségbe. Az már a valóságos hajnal első jele. De
nyomban megéled a többi jel is. Bent, az erdőben,
egy vén fa tetején mintha pörgővel játszanék valaki:
— az a legkorábban ébredő harkály, amely így
zörget-kopogtat a rovarság búvóhelye körül s el-
elkapkodja a kíváncsian kimerészkedőket. Mialatt
azon tűnődöm: hogyan látja meg a piciny lénye-
ket ebben a szürkületi világításban: rendre meg-
szólalnak a fácánkakasok s felváltva üzengetnek
egymásnak, hívják a tyúkjaikat. Visszhangosan,
élesen, szinte követelőén rikkantják: „kákát!“ S
erre az ébresztőre nagyot csikkan egy rigó, utána
pedig, mintha magában elmélkednék, halk, gagyogó
hangokat hallat rejtekében.
Most már vége az éjszakának. Most már a
holdfény villó zöldjébe a hajnali derengés fénytelen
világítása keveredik s amazt mindjobban elnyomja.
A fák körvonalai tisztábban rajzolódnak a szürke
levegőbe s a nagy ébredést fennen hirdeti egy
szürke varjú, amely lomhán úszik az erdő fölött
s tele torokkal recsegi: „kár-kár!“

Mozdulatlanul állok s megfeszített figyelemmel

hallgatózom.
Minden pillanatban jöhet, amire várok.
Ez az Ő ideje; ez a hajnali szürkület.
Ilyenkor a csepergő, szemecskélő eső még
jobban ingerli, hogy megmozduljon s végigsétáljon
az erdő fölött. Az éjszakai hangulatnak, amit meg-
lopni vágytam s amivel tele szíttam magamat: vége.
Most a hajnal az úr; a röpke hajnal, amelynek
mindössze negyedórája van az „Ő“ számára.
A rigók mind hangosabbá válnak. Ezeket a
nagyszájúakat már el se lehetne csitítani.
Nyitott szájjal lesem Őt; az ő várva-várt
hangját.
Végre-valahára belecirpan a többi zajba; utána
nyomban hallani a morgó, nyöszörgő korrogást;
aztán az alig világosodó égen megjelenik egy fan-
tasztikus árnyék, egy libegő, bagolymódra röpülő
hosszúcsőrű madár, amely szinte mámoros imboly-
gással szeldesi át az űrt.
 Ez „Ő“! Az erdei sneff egy vándorpéldánya.
Búcsúzgatva járja végig a vágást; elkanyarodik
téveteg utam a szálerdő felé. Amíg a hangját hal-
lom, egyéb nesz nincs számomra. Elnémul a kü-
lönös vándorszólam; de a rövidke negyedóra alatt
még hallatja egy párszor más-más vándor.
Csak ez az egy izgat. Ez az egy tölt el remény-
kedő vággyal: vajha erre jönne!
A rigók csacsognak; a kóborló gácsér megint
fellármázza a környéket. Még egy fokkal világosabb
a hajnal. A sneff-hangok végkép elhallgatnak. Az
a bizonyos negyedóra elmúlt.
*
Most már csak közönyös mozgás zaja-lármája
jelentkezik itt mindenfelé. Nincs mért tovább vár-
nom a meztelen bokor mögött, amely úgyse bír
elfödni. A hűvös tavaszi hajnalból lassankint kora
reggel lesz, amikor már a színárnyalatokat is tisztán
meg lehet különböztetni s az erdei tisztásokon meg-
akad a tekintetem valami gyönyörűn.
Milliónyi kék szem mosolyog fel rám, amerre
csak nézek. Annyi az ibolya, hogy akarva, nem
akarva, kék bokrétákon kell végiggázolnom, bár-
merre fordulok is. A levegőt a zsenge füvekről
felszakadó nyers szag s az ibolyamezők illata
mámorítóvá teszi.
Már a nap is fent van s oszlatja a felhőt.
A szürke drapéria közt nagy, fényes kék foltok
támadnak, amelyek mindjobban terjeszkednek. Itt
a tavaszi reggel; itt a verőfény, amelytől minden
nappali életnek az ereje megnő.
 Célt se keresve járom az erdőt; s ahogy ki-
vetődöm vízmosta szélére: a partot borító gyökerek
közül nehézkesen száll ki egy pár tőkés. Itt volt
szerelmi légyottjok, a puha, sima, partmenti záto-
nyon, ahova a kelő nap első sugarát szórta volt.
A gácsér hápogva vergődik fel, mintha fáradt volna.
Maga elé ereszti a tojót; azután emelkednek-emel-
kednek, de csak a fiatal erdő szintje fölé. Ott
kanyarognak, forognak egy darabig; vissza is vágy-
nának a vízre, jól is esik nekik ez a reggeli séta,
a felséges, remek verőfényben.
Ezek már itt laknak; állandóan itt telepedtek
meg. Családi örömeik tanúja ez a sűrűség lesz,
ahol valamely csöndes zugban, rejtett, korhadó
tökén fészkel rucáné.
Nézem a boldog, megelégedett párt, amelynek
most a világ minden egyéb gyönyörűsége semmi
s aközben megüti a fülemet valami szomorú, méla,
panaszkodó hang. A fájdalom dala; a lemondás
remegő sóhajtása, amely valahonnan az erdő mé-
lyéből száll idáig.
Ott egy örvösgalamb búg, nyög, eped; úgy
vall szerelmet; úgy csábít valakit magához, akiért
bolondul.
A csöndes erdőnek nincs ennél lágyabb, re-
megőbb, olvadóbb hangja. Valahányszor hallom,
mindig sajnálom, hogy nem éjjeli madár az örvös-
galamb. Milyen hangulatos lenne, ha az éjfél hall-
gatag órájában, amikor minden más élőnesz el-
csitul, az örvösgalamb esdő, kínba fulladó búgását
hordozná felénk a messze völgyekből a szél, meg
a visszhang.
 Egy sudár nyárcsemete tetején ujjongó hozsan-
nával köszönti a napot egy hím tengelic. Zengő-
csengő dalára figyel e pillanatban az egész erdő.
Hallgat a varjú, hallgat a gácsér, hallgat a fa-
kopáncs. Még a rigók is azt gondolják: ejnye be
szép hangú legény az ott!

S amint megéljenzik: olyanná válik hirtelen

felcsendülő zavaros lármájuk, mintha kacagnának.
 Forgandó szerencse.

A KEZDŐDŐ tavasz napja bágyadtan süt. Az

ég ködös-párás; a foszlós pára nem tud igazi
felhővé tömörülni. De azért a nap még se verőd-
het át teljes erővel ezen a lágyan lengő fátylon.
Gyönge fény szűrődik keresztül a levegőn, s a
tájék olyanná válik tőle, mintha a rónák tündéré-
nek alig sejthető mosolyát tükrözné.
Ami csekély fuvalom járja a mezőt, délről jön
s hozza magával a tavaszt, a melynek a közele-
désére édes borzongás fut végig mindenen. A
fuvalom el-elpihen egy pár pillanatra s olyankor
a mesgyén kiegyenesedik a tavalyi tarackfű, amely
fonnyadtan is merev keménységgel tartja a derekát.
Pedig a legkisebb szellő alighogy neki fekszik,
félretolja. De hiába gyomrozza, taszigálja, gyűri;
amint elereszti: a nyakas szál megint csak vissza-
lendül, akár az ingatag nád, amelyen a vihar se
foghat ki.

A mesgye mellett mozog valami a fakó tarlón.

Egy iromba kis madár, amely alighogy a tél jég-
foka kitöredezett: megjött hozzánk, a magyar pusz-
tára, az ő igazi otthonába. Egy pacsirta bujkál a
tarló gyér szalmája között s keres-kutat, mintha
elvesztett volna valamit, amit okvetetlenül meg kell
találnia. Úgy elfoglalja ez a munka, hogy észre se
veszi, ami a mesgye liliputi-dsunglejében mögötte
történik.
A csenkeszek, tarackok és súrlók aszatja közt,
amelyet az egymásra borult pázsit és mindenféle
lapúmaradvány megsűrít, alattomosan csúszik erre
felé az élő veszedelem.
Egy arasznyi állat, amelynek ámbár négy lába
van, mégis úgy mozog itt, mintha kígyó volna.
Nagyon keskeny, hosszúkás, hengerded teste
szinte teljesen lelapul a földre, annyira, hogy csak
kávébarna ködmöne látszik; hófehér mellénye, amely
hasmánt egészen végigvonul rajta, néha villan ki
a gaz közül, amikor meg-megáll s a fejét óvatosan
figyelve, szimatolva, felemeli.
Ez a kémszemle másodpercekig tart, azután
megint elindul a kis kalandor, siklik, csúszik; itt-
ott még a jellegző hullám-mozgást is megcsinálja,
úgy lopódzik errébb, folyvást közelebb a gyanútlan
madárhoz.
Már ott van, vele egy vonalban; már neki
fordul a törpe-bozótban, ahol oly óvatosan mozog,
hogy a füvek hajlongását a pacsirta csak a szellő
mozgatásának tulajdoníthatja. Egy másodpercnyi
csönd; azután — hopp kipattan a rabló menyétke
a leshelyéről s mint a röpülő sárkány, karmos
lábait előrenyújtva, toppan le arra a helyre, ahol
a pacsirta — volt.
Ezt a halálugrást szépen elhibázta. A szegény
madárka még jókor észrevette a rohamot s félre-
állt előle. Ott emelkedik; ott száll feljebb-feljebb,
mind magasabbra, az ég felé, amelynek néhol látni
már egy kis kéklő darabját. A dalos vándor siető
röpülésén eleinte izgatottság látszik; de elmúlik a
rettegés odafent, s egyszer csak megszólal, torony-
magasságban, a hálaadás dala; a tavaszt dicsőítő,
a verőfényt köszöntő pacsirta-szó.

A menyét nem gyönyörködik abban. Neki vér

kell, nem dal. Kudarcát feledve, surran tovább a
tarlón, folytonosan közel a mesgyéhez, ahol jó
fedezete van.
Haditerve ezúttal nem vált be. Sebaj! hozzá-
szokott, hogy a szárnyas nép lefőzze. Most még
igen; de majd jön a fészkelés ideje, amikor röpülni
nem tudó, sárgaszájú pacsirtafiókkal, meg ízes tojás-
kákkal kárpótolhatja magát. Most a rendes, biztos
vadászathoz kell folyamodni; hisz tele van a mező
egérrel, pocokkal.
Ebben aztán otthon van az arasznyi hóhér,
mint kívüle senki más. Mi az neki, utána bújni a
pocoknak, a föld alatt levő rideg tanyára? Az ő
karcsú teste mindenütt átfér, ahol a fejét keresztül
bírja dugni. S amikor a rókának keserves fárad-
sággal kell vájni, ásni, hogy a négylábú csemegé-
hez jusson; az ölyv pedig egyáltalában lemond,
ha első támadása elől lyukba surrant az óvatos
földlakó: akkor a menyétke egyszerűen utána megy
a halálra rémült házigazdának s ott csípi nyakon,
ahol legbiztosabban érzi magát. Még a kisebb
jószágot is, hát még a nálánál zömökebb s hozzá
sokban hasonló testalkotású ürgét, amelynek a
földalatti várába a legnagyobb kényelemmel sétál!
*
 Halk sivalkodást hall a menyét egy nagyobb
rög mögül: úgy pattan oda, mint a gumi labda.
A nyúlsírás veszi el így a róka eszét és önuralmát.
Ám itt csak két pocok vitatkozik valami csekély-
ségen s amint az egyik a másikat megcsípi: fel-
jajdul a sértett. Szörnyű bajára cselekszi; mert az
égből lecsapó villám nem olyan gyors, mint ez az
acélrúgókkal bélelt kicsi rabló. Már ott dőzsöl rajtuk,
a civakodókon.; az egyiknek a torkát szorongatja
s amint a másik menekülne: ájultan hagyja a
tehetetlent, hogy utána vesse magát az iszkolónak.
Egy másodperc múlva az is ott vonaglik a vérében.
No, ez már valami. A rablógyilkos éldelegve
csügg a meleg vér forrásán s önmegfeledkezéssel
szürcsöli a neki való nektárt. De majdhogy torkára
nem forr az elandalodás. Jön a cikázó villám
felülről, amelynek az ütése nyomán könnyen támad-
hat halálos seb.
A pusztán egy sólyom süvít végig és sólyom-
szemhez méltó távolságból látja a véres jelenetet.
Ámbár nem természete a dögvadászat, az eset
ingerli s neki megy a mozdulatlanul élvező menyét-
nek, amelynek csak annyi ideje van, hogy berzen-
kedve ugorjon be a mesgye sűrűjébe. Hisz egy
suhintás a sólyom karmával s a kávészín ködmönke
cafatokban lógna le róla, mindjárt.
*
A sólyom elvonul s a megriadt menyét vissza
motoszkál az elhagyott tetemekhez. Már vért ivott,
meleg vért s ami ezekben még akad, az nem
ingerli a szomjúságát. Megszaglássza a két pockot,
amelyeknek a vitájában ő, a harmadik lett a
hagyományos örvendező s azután arrább áll, más
kalandot keres.
A ködök oszlanak, a párák eltűnnek, az ég
mind fényesebb-derültebb s ez nem nagyon jó a
menyétnek, amely a túlságos nappalt nem szereti.
Visszaindul a mesgyén arra, amerről jött; a gazos
sűrűség elvezet a határárokig, ahol számtalan nagy-
szerű búvója van az arasznyi rablónak. Oda kell
most már igyekeznie.
*
Hogy emelkedik a dalos pacsirta itt is — ott
is! Hogy fúrja keresztül magát a levegőn! S a köz-
ben csudálatos örömdalt zengedez, amit még a
füvek is boldogan hallanak.
Ebben az édes tavaszi langyosságban meg-
pattan a föld porhanyó kérge s helyet enged apró
repedésein át az üde, fiatal fűnek-gyepnek, amelyek
első leheletükkel olyan felségesen zamatossá tudják
varázsolni a levegőt. Ez az illat az, amit a föld
tavaszi szagának ismerünk. Az a leírhatatlan illat
ez, amelyet ha behunyt szemmel élvezünk, halvány-
zöld tájak és most kipattant rügyek jelennek meg
tőle a képzeletünkben. Később, sokkal később,
ennek a teljességéből lesz a szénaillat.
Egy ember bandukol végig a mezőn; kezében
nagy bot, mellette egy kajlafülű kuvasz.
Az ember tűnődik, nézelődik. Talán a vetést
vizsgálgatja; talán azt számítgatja, hogy az utolsó
tarlótáblát mikorra szánthatja fel. Az ideje itt volna.

A kuvasz az alatt egerészve-bogarászva kullog

végig a mesgyén.
 Az ember arra eszmél, hogy nagy marakodás
folyik mögötte. Odapislant Hát egy pattogó aczél-
rugó vágódik neki a kutyája szemének, mint a
hörcsög. De mikor ez a kuvasz nagyon hozzá-
szokott az ilyesmihez.
Morogva, hörögve kap neki az acélrugónak a
levegőben s egyet szorít rajta.
A botos ember füttyent.
A kuvasz megcsóválja lompos farkát s ko-
cogva, néma büszkeséggel viszi a bűneiért veze-
kelt menyétet a gazdájának.
 A fehér madár meg még valami.

EMBERMAGASSÁGÚ rozs közt lépegetek egy

dűlő úton, amelyet magas fű borít, minthogy
mostanában rendszeresen nem tiporja semmi. A
júniusi nap tüzes szerelemmel mosolyog le a
rónaságra, amelyen még a fuvalom is bágyadtan
lippen meg. Néha elszabadul a puszta visszafojtott
lélekzete, s olyankor a rozstengeren tarajos hullám
szalad végig, amelyet susogó hang kísér. A milliónyi
kalász könnyed lengéssel bólint hozzá.
Az út a rozs között kanyarogva fut, s bárhol
állok is meg: előttem és mögöttem a forduló be-
zárja a nyílást. A fogság érzéki csalódása támad
emiatt bennem, ami nyugtalan sietésre készt. A
magas rozs közt megszorult levegő eltikkaszt.
Alig várom, hogy kint legyek a halványzölden
ringó hullámzás közül, amit ha sokáig néz az
ember, beleszédül.
Olyan egyedül hiszem magamat, hogy szinte
megdöbbenek, amint a rengeteg rozs fölött hirtelen
elibém toppan valaki. Egy nagyszerű légtornász,
aki himbálózva úszott volt velem szemközt a meleg
űrben, amint észrevett, olyat szökött fölfelé, egyetlen
mozdulattal, mint a habokból játszva emelkedő
delfin. Egy elől fehér, hátul hamvas madárral
találkoztam. Egy fakó rétihéjával, amely a bagoly-
tól kérte kölcsön a fejét, a sirálytól a szárnyát s
a pillangótól a teste könnyűségét. Csak a tekintete,
meg a karma árulja el, hogy őkelme bizony
rablófajzat.
A nyári ruhás gazember a saját tengelye körül
fordul egyet meglepetésében, mint a bukó galamb,
s aztán egy pár gyorsabb szárnycsapás után elkezd
úszni valamerre, ingadozó, kanyargó, tétova
röpüléssel.
Olyan szép, hogy utána iramodom, hadd lássam
még. Az út a rozs közt elfogy előlem; s a követ-
kező percben kint vagyok a buja vetés szélén, egy
még százszorta bujább virágos réten.
*
A rozserdő alacsony árnyékot von mögém; a
kalászok halk súrlódását folyvást hallom; a nap
egy bárányfelhő csipkefüggönyén át lesi, hogy
idelent ugyan mi történik. A végtelen pusztán zsong
valami, aminek nem lehet nevet adni. Talán a
nyár hatalmától növő füvek mozdulása okozza a
parányi neszeket, amik százezred magukkal úgy
hatnak, mint az altatódal. A virágok ajkán részeg
méhek csüngnek. Egy tücsök élesen cirpel. Ezer
pici légy szitál-csapong. Messze a réten ver a fürj.
Egy pacsirta remegő ringással emelkedik; a másik
meg úgy hull lefelé, mintha haldokolna: — és
dalol mind a kettő.
Szól a virágos mező hangversenye.
Ez itt az Ipoly-völgye, beláthatatlan hosszú-
ságban. Ez itt az ellankadt, buja róna, amely úgy
pihen álmatagon, minden szépségét mutogatva,
mint a kacér asszony.
És itt van a nyár; a felséges, erős nyár,
amely megöleli kedvesét, a gyönyörökkel teljes
természetet.
A rozs-tenger partjától kezdve ameddig ellátok:
virág, virág, virág! — Fehér székfű, sárga oroszlán-
száj, piros vadborsó, kék szarkaláb, égő pipacs! . ..
Amennyi pipacs! Vércsöppek sokasága a mezőn,
a süppedő bársonyos zöldön. S a messzeségben
egybefolyó, ijesztő, szemkápráztató foltok ebből a
pirosságból. Ott mindenütt megpihent a sebzett-
szívű tündér, aki után a fájdalmas, szenvedelmes,
tüzes nyomok maradtak.
És ahol legszebb, legégőbb a nagy piros folt,
a tízezer pipacs egymás mellett: ott száll most
éppen a sirályszárnyú, pillekönnyű madár, a fehéren
csillogó rétihéja.
*
Ez is csak érzéki csalódás; gyarlósága a nagy
távlatokhoz nem szokott szemnek. A rétihéjától
messze van még az a pipacsszőnyeg. Csak a vörös
szín tolakodása teszi, hogy közelebb sejtjük. A
lengő orvmadár éppen a völgy medencéje fölött
húzódik el lassan, s kalandos útjában a zsombikos
rét titkait fürkészi.
A nap most odatűz, s a ragyogó fénykéve,
ami felülről rézsút hull a zsombik zöldjére, minden
merev fűszálat megcsillogtat rajta. A szelíden
mozduló légáramlás úgy mutatja, hogy ott is, a
völgy nedves medencéjén, hullámzás van, mint itt
a rozs között.
 A fehér madár csupa ingadozás, bukdácsolás.
A zsombik fölött úgy száll, lopódzva, óvatosan,
mintha még a levegőben is bujkálna, nehogy észre-
vegyék. Pedig észreveszik. A sűrű rétből felvillan
valami e pillanatban, egy fekete rém, amely termetre,
mozgásra szakasztott mása a fehér vándornak,
csak a színe mutatja, hogy tán még pokolibb
fajzat.
Az is egy rétihéja. Egyike a kiterjedt rabló-
rokonságnak, amely irigy még az édes anyjára is.
A sötét gonosztevő vadul megy neki a fehérnek.
Nyilván ott a fészke valahol, a mocsárral körülvett
alacsony füzesben: azt félti. A fehér egyet lendül
oldalt s elereszti maga mellett a szőrös szívű
rokont. A roham ismétlődik; a két rabló mintha
a bíbictől tanulta volna a csapongást, úgy hasítja
a levegőt egy-egy fordulattal. Hamar belefárad
mindegyik. Nem nekik való erőmutatvány ez. Az
ő harci módjok nem a nyílt heves támadás, hanem
az alattomos cselvetés, a váratlan roham. A sötét
rabló már lankad, minthogy vélt ellenségét kiül-
dözte a maga határából. Megfordul s visszaindul.
A fehér abban a nyomban beszünteti az erőlködést;
nincs már ki elől fusson. Lágyan libegve száll-száll;
alig mozdítja szárnyát, úgy folytatja megzavart
kémszemléjét. Egymástól távolodnak ugyan, de
mind a ketten ugyanabban a rosszban törik a fejüket.
A „sötét" nemsokára haza ér és megül. Csak a
fehéret látni folyvást, amint faradhatatlanul csetlik-
botlik bizonytalan útján.

*
 Az egész szemhatáron semmi sincs, ami azt
sejtetné, hogy a vadmadarán kívül más is úr itt.
A virágos rónán messze-messze, egy nagy fűzfa
ácsorog egymagában; borzas vén feje olyan
szürkének tetszik innen, mintha az esztendők
gondjától csavarodnék őszbe. Pedig a boldog magány
gyönyöre a vén remete fáé. Nedves rét aljában
folyvást fürdik; a napot s a szellőt minden oldalról
egyképen kapja; a harmatban nincs kivel osztoznia;
— a szerelmes gerle ott nyögi panaszát az ő hűs
lombja között. ..
Valami árad felém a rétről, a virágok közül, ami-
től még a lelkem is ellankad. Nem bírom a nap-
sugársúlyát; le vágyom a rozs árnyékába, és amint a
fű selymén megpihenek, csudás káprázat lep meg.
Karcsú vadrózsagaly hajlik fölém koszorúba,
halványpiros gyöngéd virággal megrakottan. Tündér
Ilona csókra nyújtott szája rajt valamennyi virág.
Érzem az illatát, érzem a melegét; és látom a
felséges rózsaajk mögött képzeletem leggyönyörűbb
álmát, akiből a szerelem üdvössége fakad . . .
. . . Hát nem úgy járok, mint a telhetetlen
méhek, akik az ezervirág mézétől mámorosak?!
Pedig az én dolgom csak a csöndes szemlé-
lődés; és a lesben állás a hangulatokra, amik úgy
röpködnek itt láthatatlanul és ellepik az álmodozó
ember minden idegszálát.
A rétről virágfűszer ömlik. Lehetetlen itt
józanon maradnom. Már a pitypalatty is becsípett
valamitől, ami túlságosan édes. Összezavarja a
pitty-et a palattyal! Néha kétszer is mondja az
egyiket: úgy hallom.
S a tarka mező fölött, ahol a nagy piros
vérfoltok fénylenek, egy kis kapatos felhő buk-
dácsol; ereszkedik-emelkedik, nem tudja az útját.

Az ott az én fehérlő madaram, — a rétihéja.

A sirályszárnyú, akit úgy irigylek.
Hogy járja magános utait, látszólag lankadtan,
pedig sohasem ösmeri azt a nagy bágyadást, ami
most engem az én vadrózsagallyam rabszolgá-
jává tesz!
Tündér Ilona szája mosolyog le arról a bokor-
ról; kötekedik-ingerkedik velem. Valamelyik virág
elejti egy szirmát, s az édes üzenet megindul felém,
éppoly lassú, sirályos libbenéssel, ahogy az a fehér
madár száll-száll, keresztül a nagy végtelenségen.
Ha sürgető vágyamhoz mérném az időt, amíg
a piros vadrózsaszirom leér hozzám: ezer esztendőt
kellene számlálnom . . .
*
A fű közül meleg párázat száll ki; a virágos
réten elterjed a menta templomi illata. Amint félig
lehunyt szemmel nézek végig a lágy tarkaságon:
ezüst szálakon csillan meg közte a napsugár aranya.
Pókháló-e, álom köde-e az a csillanás: nem
tudom.
Csak a fehér madarat látom meg egyszer, amint
erre kanyarodik, s nesztelen szárnycsapással húz
keresztül rajtam.
Amint fölém kerül, éppúgy megriad, mint az
imént. S aztán éppoly lengén, sietve vonul el,
mint az imént.
Már nem törődöm vele. Sóvár, fáradt szemem
utolsó esdeklése Tündér Ilona vadrózsáinak szól.
 Éjszaka.

VALAHOL egy elkésett hársfa nyílik s olyan

illatokat hoz róla a gyönge fuvalom, hogy
elszédültök tőle. Nem az illat ereje teszi, hanem
felséges zamatja, ami a legfinomabbak közül való
s emlékeztet az ananászra. Este van s valahol
harangoznak. A nyolcórai „Ave Máriát“-t imádkoz-
zák a fáradt emberek, akiknek elég volt a mai
nap munkájából. A harangszó messziről csendül s
úgy kisér utamon, amint befelé haladok a méla
erdőségbe, mintha egyre azt sírná utánam: „Maradj!
Ne menj!"
*
Odakint még van egy kis emlékeztetés a nap-
palra, idebent már egészen homályos az erdő. A
lombok elfogják a nyugati égről visszanéző szür-
kület derengését. Az erdei út kanyargó vonalát
mind nehezebb követnem. Néhol egészen elvész
ez a vonal, ahol a fák megsűrűsödnek. Ilyenkor
az avar mondja meg, ha eltévedőben vagyok. Az
avar tudniillik zizeg a lépés alatt; holott az úton
a gyep elfogja a neszt. Ezt a hangtalanságot kell
keresnem. S hogy meg is találjam, ösztönszerűleg
éberebb vagyok, pedig álmodozásra csábítana
minden. Főképpen a nagy elhagyatottság, amit perc-
ről-percre jobban éreztet velem a magány.
*
Egyszer csak titkos, halvány, egy ponton vil-
lódzó fényt látok a fák közt, mintha láng nélkül
égne valami. A hold az. Hogy kapaszkodik fel-
jebb-feljebb! Amint figyelem: úgy tetszik, mintha
rezegve szállna fel a lomb közül egy kivilágított
léggömb. Ez a bágyadt fény végkép elnyomja a
nappal emlékét. Most már bizonyos, hogy éjszaka
van. A holdsugarak ellepnek mindent s szentjános-
bogáréhoz hasonló fényt csúsztatnak be a bokrok
sűrűjébe.
*
A harangszó már régen elhallgatott s az erdő
alighogy lélekzik egy-egy kis fuvalommal. Minden
pihen. Legalább úgy látszik. Az utolsó madárhang
egy megriadt rigó dalos siráma volt, amint a bo-
zótból kivergődött a közeledésemre.
A nagy fák sötét magas falat vonnak elém,
túl a berken. Mindenütt teljes a csönd; hanem
ott, a nagy árnyékban, még a holdsugár táncának
is hangja tudna tán kelni, olyan kihalt, néma, moz-
dulatlan a környék. Egy tücsök kezd trillázni a
közelemben, de hirtelen elhallgat, mintha a saját
hangját is röstelné itt, ebben a halálos csöndes-
ségben.
*
Most egy árnyék csap el fölöttem, amelynek
a lágy röpülése még kevésbé kelt zajt, mint a ba-
golyé. Valóságos lélekmódra suhan. Libegve, této-
vázva mozdul arrább, hogy kisvártatva újra
visszatérjen s kíváncsian pördüljön egyet körülöttem.
Egy lappantyú röpköd itt, már-már azt hiszem,
hogy irántam érdeklődik, oly kitartással jelenik
meg újra. Ekkor fölfedezem a szúnyograjt, amely
a nyáréj langyos levegőjében egy tömegbe verődve
sodródik arrább-arrább. A lappantyú éppen szúnyog-
vadászattal mulatozik, minduntalan közéje csap a
rajnak. Engem talán észre se igen vesz. Az égen
egy félköralakú világosabb pont van, ott most két
ilyen puhatestű kisértet jelenik meg, úgy ront egy-
másnak, mintha párbajt akarna vívni. Pedig az
indulatszó, amit e percben halkan hallatnak, nem
haragos, sőt inkább gyöngéd. Nyilván szerelmi
légyott és ebbe illő ölelkezés volt az ott. Alighogy
összeértek, megint széjjelválnak s kiki megy tovább,
amerre a kedvtelése vonzza.
*
Eközben pedig mélán süt a hold, s egyforma
merevséggel néz le a világra. Beesett, mozdulatlan
szeme hipnotizálja a földi világot. Véghetetlen
álmosság hatalmasodik el az erdőn. A zöld su-
garak végigfeküsznek fán és gyepen; hozzá simul-
nak a vastag törzshöz s a hajlós bokorhoz; amit
megérintenek, arról bágyadt csillogás verődik
vissza. Hűvösen sorakozik egymás mellé a lo-
pódzó holdsugár, amelytől semmi sem pirul el.
Egybeolvad a milliárd fény-száll, mint a selymes
árvalányhaj, amely százezrével is csak egy bokrot
mutat.
*

Bágyadok s szinte érzem, hogy válnak zsib-

badttá tagjaim. Még meg fog az erdő átka, s
büntetésül a kíváncsiságomért: valami holdkóros
fává változom. Pedig az évezredes tölgynek s az égbe
nyúló fenyőnek is van egy közös keserves sorsa,
amitől rettegnék. Az örökös, könyörtelen, megvál-
tozhatatlan helyhezkötöttség ez. Az állandó rabság
a szabad nagyvilágban, ahol a madár, a lepke, a
felhő, a legmagasabb fa koronája fölé emelkedik
s onnan lenéz rá.
Megyek tovább, a sudár fiatal fák összehajtó
lombozata alá. Ott is nyom vezet az erdő mélye
felé. De mintha egy fekete barlang odvába sietne
az a nyom. Ahova ezen a barlangon át jutok, ott
van csak igazi éjszaka. Ezer fenyő feketéllik, mind
egymásra hajlik, egymás sűrű üstöke közé nyul-
kál. Egy fia-sugarat se bocsátanak keresztül ma-
gukon. Csak a közéjük vezető nyílás fénylik innen
nézve még jobban, földöntúli világításban.
*
Ember szeme ebben a sötétben meg nem
pillantana. Csak a vadállat érzéke vehet észre.
Amint körülnézek: bűvös fénygyűrűt sejtek a
fenyves körül. Az az én szellembörtönöm határa,
amely fogollyá tesz. Ni, hogy rezegnek a fény-
sávok egyszerre! Hogy emelkednek s hogy hanyat-
lanak újra. Fehér ködalakok, bolygó szellemek,
surranó villik, lengeszárnyú erdei tündérek száll-
nak ki belőlük.
Habkönnyűséggel libegnek, forognak. Lidérc-
szemük káprázatosan villog. Egyik olyan, mint a
fehér orgonafürt, a másik mint az akácvirág, a
harmadik mint a tavi rózsa. Mind fehér és
mindnek van valami tündöklése. Szőke hajuk
holdsugárból van, s amint megmozdulnak: piciny,
fodros bárányfelhőként úszik utánuk.
*
Mind erre jönnek, felém.
Rám mutogatnak.
Hozzám suhannak, mintha ölelni, vagy fojto-
gatni készülnének.
S amint a leheletem megérinti őket, mind
meghalnak, mind semmivé válnak. Mert csak
ködből voltak, amit a holdfény elevenített meg.
*
Ágreccsenés! . . . Nem vagyok egyedül . . .
A varázslatnak vége. Az álmok elmúltak s
most azt szeretném tudni, ki jár itt? Ki háborít
meg magányimádásomban?
Az erdő belsejéből óvatos lépések közelednek.
Ez nem képzelődés többé. Alig lélekzem, nehogy
kelleténél korábban áruljam el rejtőzésemet.
Lábujjhegyen lopódzik valaki, akinek rossz a
lelkiismerete. Ki lehet az erdő e titkos bujdosója,
akinek a jöttére mind eltűntek az éj szellemei?
Ha ez a mozgás nem volna, mély álom terjedne
át most az egész erdőségre. Olyan nyugodt még a
levegő is. Mindössze azon az egy gyanús ponton
van folytonos mozgás.
*
A gallyakat most két erős kar tolja félre s
egy pillanatnyi várás-figyelés után megjelenik az
erdők bujdosója.
Egy hatalmas szarvas. Egy igazi dalia, a
milyenné csak a szabadság fejleszthet.
Egy pillanatig mozdulatlanul áll, emelt fővel,
aztán kinyújtózik s úgy lódul át a nyíláson, mintha
lapda volna.
Szelet kaphatott rólam.
Most már csak erős dübörgését hallom egy
darabig.
*
Hallgatom, amíg végkép meg nem szűnik az
éjszaka e szokatlan lármája. S amint a végső
neszek is elcsitulnak, azt gondolom: téged is aligha
látlak még valaha! Már mint az erdők kalandorát,
a büszke szép szarvast, amelynek mértföldekre
nyúló otthonában talán utoljára vagyok.
*
Kivágyom a fenyvesből, amelynek illatát most
már nehéznek érzem.
A „bűvös“ fény gyűrű átereszt magán s csak-
hamar a lomberdő ligetén járom a nedves virágos
rétet. Egy vén tölgy sötét árnyékából véghetetlen
hosszadalmassággal szól ki az önmagát mulattató
kecskefejő egyhangú perregése. Ez az egyetlen
hang, ami életet jelent. A lomb sóhajtásába más
„beszéd" nem vegyül.
*
Már itt van előttem az erdő széle; hosszú,
keskeny mezőség nyúlik el alatta, azon születnek
a ködök. A lomha, hajnali ködök, amelyek végig-
hömpölyögnek a laposban s tépett köntösüket fázó-
san vonszolják magok után. Ide jönnek a harma-
tos legelőre az erdő fűevői, a mező aljában itt
surrog a láthatatlan patak, amely fölé jobbról-bal-
ról buja növényzet borul. Az egész tájék élettelen.
A hold úgy beragyogja a nyílt térséget, hogy a
félénk vad ki se merészkedik az árnyékból. Egy-
pár bokor gubbaszt a patak partján; érzéki csaló-
dásom úgy sejteti, mintha le-lehajolnának s a
gyöngyöző hullámfodrokban fürödnének.
Semmi se igaz abból.
*
Felhő csúszott a hold alá, barna felhő. Annak
a széle mögül kandikál ki az éj halvány vándora.
Eddig alig lehetett látni, hogyan siet; most a felhő
fölött elkezd iramodni, hogy minél előbb kijusson
megint a nyílt mezőségre. Hajh, de csak egyre sza-
porodik az akadály előtte. Egy úszó felhőfátyol a
másikat éri; mind a holdvilágot akarja betakarni.
Beborul az ég, sötétedik az éj. Egy kis fülesbagoly
vérszemet kap a megnőtt homályban s majd hogy
rá nem száll a kalapomra. Amint észretér, reked-
ten kahint-puhhog, s neheztelve hurcolkodik arrább.
*
Erősödik a szél s az erdő felől százféle sut-
togása kél. Minden fa megéled, minden bokrot
megérint a hajnal ébresztője. A rónaság felől pász-
torkürt vontatott búgása szól.

Az első emberi jeladás, ami ezen a csöndes

éjszakán eljuthatott hozzám, a néma erdőségbe.
 Végig az éren.

K ESZEG PALIKA végig fektette a csónakban

a tolórudat s az evezőlapát után nyúlt. Bent
voltunk a mély éren, ahol örökké mozgó lenge falak
mellett haladtunk, a nád közt.
Az evező lágyan, szabályos ütemmel érintette
a barna mocsárvizet, mintha simogatná. A víz
halkan csobbant minden érintésre; s akárha csik-
landós volna: meg megrezzent tőle.
Az imént a káka-birodalmán kellett magun-
kat keresztül törnünk. A sűrű káka közt minden
arasznyi tért úgy foglaltunk el, erőszakkal. Egyikünk
neki feküdt jobbról, a másikunk balról; nagyokat
markoltunk az összefogott kákacsomókon s húztuk
magunk felé. A káka nem mozdult, hanem a csónak
megéledt s előre lendült a sűrűség között. Még
Keszeg Palika is bele izzadt, pedig ő arról híres,
hogy fáradhatatlan.
Palika cingár, de szívós legény, aki már túl
van a katonasoron. Mégis gyermekszámba veszik.
Egy kicsit félkegyelmű az istenadta, de azért pász-
tornak, csónakosnak, pompásan beválik. Az egész
nagy nádas-területet senki se ösmeri úgy, mint ő,
minthogy már kora tavasszal egyre bújja és vad-
liba-fészket keres benne. Mást rég pörbe fogtak
volna ilyesmikért; de mit lehet Palikától számon
kérni? Neki minden szabad, merthogy „bolondos"
a lelkem; s azután csakugyan kell valaki, a ki
mindenről tudjon, ami odabent van, a széles, su-
sogó náderdő között.
Keszeg Palika úgy ösmeri ezt a világot, —
mondom — mint a tenyerét. Az elhagyott érre is
csak ő vele tudhattam ilyen hamarosan kivergődni.
Látszik, hogy nem járt még itt csónak az idén.
Érintetlen a nádfal mindenütt; sehol sincs rajta
megtört, lehajlított szál, amit az ügyetlen csónakos
százával fektet le maga elé, hahogy ferdén megy
neki a csónak elejével.
Felséges magány, tündéri világítás, zsongító
hangulat van itt.
Alkonyodik és a nap sugarai a magas nád
közt bágyadtan kérezkednek vissza; hadd füröd-
nének még egy pár rövid percig az ér tükrös vizé-
ben. A nádfalak sátorosan ölelkeznek össze egy-egy
ponton, ahol az ér szűkül, sőt egészen meg-
szorul, mintha zsákutcát alkotna. Pedig a csónak
ott is át csúszik a keskeny nyíláson, s hiába
sóhajtoznak a megháborgatott nádak: csak-
hamar túl vagyunk a szoroson, amely után tóság
következik.
Megbűvölve intek hátra gépemberemnek, hogy
álljon meg egy kicsit. Amit itt megpillantok, az a
mesék országába való. Ezer tavirózsa ringatja hab-
fehér testét a barna hullám hátán. A nagy kerek,
— hol élénkzöld, hol máris fonnyadó nimfa-levelek
egymáshoz simulva födik a tóság felületét, amelyet
így mintha mesterkéz alkotta szőnyeg borítana. Az
úszkáló bárka-levelekről ijedt kercegéssel csap fel
egy pár fecskeszárnyú, hamvas, halászmadár. Nem
csak könnyűcske testüket, de még a fészküket is
megbírja egy-egy ilyen terpeszkedő levél. — Az
egész tóra hullik most a hanyatló nap sugáresője,
amitől aranyfényben ring-reng a tavirózsa.
Visszatekintek a gépemberre, vájjon elárulja-e
valamivel, hogy az ő lelke is repes. Most éppen
a pipáját tömögeti, úgy használja fel a rövidke
pihenés idejét. Rágyújtani készül, minthogy egyre
több a szúnyog.
Juj! hogy csíptek! kis vérszopók, ti! Nem
engeditek, hogy megfeledkezzék rólatok a nádas
vándora.
De amint Palika újra indít s közé csúsztatja
a csónakot a sok nimfavirágnak: még se törődöm
a szúnyoggal, hanem egyenként simogatom tekin-
tetemmel a tavirózsák fehér arcocskáit, amelyek
közül némelyik mintha mosolyogna. De olyan is
van, amelyik könnyezik. Nyilván az evezőről per-
metezett rá egy pár harmatcsepp.
A megháborgatott halászkák itt libegnek a
fejünk felett s egyre magasabbra emelkednek.
Aközben is szünet nélkül pörölgetnek velünk, re-
csegő, halász-madár nyelven. Nem tetszik nekik a
hívatlanul tolakodó vendég; gyanakvással veszik
a látogatást s jó darabon kisérnek, figyelnek
bennünket. Bele nem fáradnak az egyhangú szidásba.
Egymást is biztatják: „abba’ ne hadd! megunják,
megsokalják s elviszi őket innen az ördög, aki hozta."
Megyünk vissza az érbe, mely kígyós vonallal
hasítja meg a nádast. Ott, a nádfalak közt, játszva
lopódzik az árnyék; sunyin áll meg egy darabig,
azután, hogy megrezzen a nádfal: ijedten szökik
arrább, helyére pedig egy sáv világosság tolul,
kíváncsian.
Olyan nagy a csend, hogy a törpe búvár kér-
kedő kittyenése is a rémület jajszavának tetszik.
Az árnyékos víz szalagján megint ráesik a
szemem egy olyan eleven, tündöklő fehérségre,
egy tavirózsára, a mely, mintha megszökött volna a
többitől: itt bújkál a hínáros éren, ahol egymaga
van. Még százszorta szebbnek látom így, képze-
letemben a vetélytársak százaira emlékezve, a
melyek közül egy sem volt ilyen ragyogó, ilyen
üde, szűzi. Ahogy elsurranunk mellette, megszáll
a kisértés és lenyúlok utána. A gyönyörű virág
indaszerű szára nyomban kivillan a vízből s két-
ségbeesve kígyódzik utánam, de drága kincsét el
nem ereszti. Végre is én vagyok az okosabb s
engedek. Menj vissza bűbájos nimfa, hullámhazádba;
menj és kötekedjél az égről lenéző csillaggal, a
mely, ha meglát, azt hiszi: az ő tükörképét veri
vissza a víz.
*
Este van és a nádas fölött mozog a vízi
szárnyas. A vadruca süvítő-suhogó repülését hallom;
de most más köti le érdeklődésemet; a ruca békén
mehet tovább.
Nyugat felől, ahol a nap éppen megbuktatta
arcát a borongós látóhatár ködei között, egy sötét
madár közeledik, olyan repüléssel, mint a kalan-
dozó lepke. Hol kiterjesztett szárnnyal úszik, hol
megdobban a levegőben s félfordulatot kanyarít
jobbra-balra; azután — úgy vélnéd — leesni
készül, pedig nem is kapta össze a szárnyát. Csak
elereszti magát s libegve hullik egy pár ölnyit,
hogy hamarosan megint észre térjen, felébredjen s
felfelé kívánkozzék. Közeledik, közeledik s a tétova
játékot, a légi bukdácsolást megismétli. Ahol meg-
áll, verdesi a szárnyát; de nem a nádast lesi
aközben, hanem mintha láthatatlan valakivel bir-
kóznék odafent.
Egy kékesszürke esti vércse az, amely most
vacsorál. Bogarat s szúnyogot fog; ilyenkor az az
ő csemegéje. Szent madara a gazdának, aki gyűlöli
a szöcske a sáska nemzedéket. A kék vércse is
ezeknek irtó ellensége.
Alighogy megjön az egyik, jelentkezik a másik
is nemsokára. Libegve, nesz nélkül úszva szállnak,
ki tudja honnan? mert fa itt sehol sincsen. A vör-
henyes hasú tojók mellett elvillannak a palaszürke
hímek; egymással most semmitsem törődnek. Vége
a szerelem évadjának, amikor ki-ki párjával járta
be a pusztát s a hím az ő szebbik fele mellől egy
percre sem tágított. Az égbolt úgy megtelik velük,
hogy csakhamar a legszebb vércse-húzás látvá-
nyosságában lehet részem.
Intek Palikának, aki megpihent volt s most
éppen csigabigát gyűjtött a nádszálakról a tanyai
malacnak. Bánta is ő, hogy min akadt meg a
szemem. El se hitte tán, hogy a sok kék-vércsét
lesem, amilyet ő itt mindennap annyit lát.
A néma intést úgy érti, hogy „menjünk!" Az
evezőhöz kap és kilendíti a csónakot a tóra, ahol
az esti világítás kezdi már a vizet higanyfényűvé
varázsolni. Megint suhog valami a fejem fölött s
villámgyorsan csap le egy kis csörgő a szellős légi
úton, ami kezd már homályosodni. Egészen itt az
este, s a nád közt minduntalan történik valami,
amit látni nem lehet, de kitalálni könnyű. A csap-
kodás, amit művel, elárulja a játszó fiók-rucát; a
lohos vén gácsérok ellenben ilyenkor is ösztön-
szerűleg bújnak; nagy zajt nem csinálnak. Mind-
össze egy-egy mély hápogással csalogatják le a
felettük átváltó boldogokat, akik szabadon jár-
hatják a határt, ameddig nekik tetszik.
Már a hold is fent van s a mint szelíd fénye
végigömlik a tájon: Palika kitolja a csónakot a partra.
Ott hallgatom aztán a harmatos lápi rét szélén,
hogy szól a nádi rigó, amelynek a száját nem
lehet befogni. Valamelyik nádszál derekába kapasz-
kodva karattyol, fáradhatatlanul, mintha azt hinné,
hogy idétlen dalával megbűvöli a szunnyadni
készülő világot.
Látom a derengő hold fényénél, amint Pali-
kának felragyog az arca. Bizonyos, hogy ő itt az
egyetlen, akit ez a Pán sípján sípoló madár meg-
hódított. Még utánozni is tudja a hangját. Meglepő
hűséggel felel neki s azután „beszélgetnek", bele
nem fáradnak.
— Ez a madár az elátkozott pásztor, — ma-
gyarázza Palika kérdezetlenül is — akit a vasorrú
bába változtatott át, mert nem vigyázott a nyájra.
Ezt mondták a szegény félhülyének, hogy
ijesztgessék: nehogy hanyagul őrizze a jószágot,
ami egyszer-máskor az ő pásztorsága alá kerül.
*
 Az égen újra látok egy pár suhanó árnyékot,
amely kifelé húz a nádas országából. Jól megter-
mett szárnyas egerek azok; némelyik olyan nagy-
nak tetszik, akár a kékvércse, mert, hogy most is
a vércsehúzásra gondolok, amiben az imént gyö-
nyörködtem.
És íme, az ördögmadarak közt csakugyan egy
árva, elkésett kékvércse is átlibeg fölöttem. Most
már nem játszik, nem cicázik. Maga is meg lehet
döbbenve, hogy így ráesteledett.
Mindjárt éjszaka lesz.

Maholnap csak a bagolyé, meg a kóválygó

lápi madáré odafent a világ.
 Vigyázz!

ABLAKOMAT megzörgeti valaki odakint

— Tessen felkelni! — szólal meg az éj-
szakai csendháborító. — Félkettőre!
A tompa hang olyan, mintha hordóból jönne,
de azért ráismerek. József van ott, a becsületes
József, a ki inkább egész éjjel a szemét se hunyta
volna be, semhogy pontban fél kettőkor fel ne
riasszon, ahogy meghagytuk volt neki.
Egy szempillantás alatt talpra ugrom. Külön-
ben sem volt nehéz munkája Józsefnek a költö-
getéssel. Az ablakon át már régóta lestem a hold
útját, hogy bolyg odafent, ijedt remegéssel, mintha
eltévedt volna a nagy ürességben s minden ván-
dorfelhőtől megkérdené; jó helyen jár-e, vájjon.
Ilyenkor csak úgy kapkodja magára az ember
a ruhát. Egy korty szilvórium a reggeli, utána
nyomban egy pohár felséges hideg kútvíz, nehogy
gyomorégés legyen a pálinkázás vége.
Hűséges társamat, Mauzer-golyósomat a vál-
lamra dobom s megyek.
Ahova készülök, oda az éjszaka csöndjében
kell elindulnom. Nem hosszú az utam, mégis el-
tart félórát, amíg óvatos, lassú lépéssel eljutok az
ígéret földére.
 Amint erdei tanyámból kilépek, hallom a halk
fuvalmak sugdosó beszédét s megállít egy percre
a lappantyú fáradhatatlan perregése. Egy vén tölgy
kiálló száraz ágához lapulva eregeti ki magából a
kisérteti zajt ez a bolond madár. Akiben csak
nyoma is van az idegességnek: nyugtalankodni kezd
tőle. A véget nem érő, hihetetlenül egyforma, el-
fojtottnak tetsző s az erdei némaságban mégis
kiabáló lárma hasonlít ahhoz, mintha valaki olyan
lélegzettel, aminőre a tenger alatt járó búvárnak
van szüksége, folyvást ropogtatná az „r“ betűt s
aközben a száját három-négy másodpercenként
váltakozva, hol az á, hol az ú betű kimondására
nyitná és húzná össze.
Egyéb hang még nincsen. Még minden alszik,
a mi itt lármázni szeret. Az éjszaka még egész
bágyasztó hatalmával öleli meg a földet.
Útban vagyok az erdő egy olyan pontja felé,
a mely összeszögellik a mezőséggel. Ott most nagy
tábla vetések vannak; mellettük krumpliföld, ten-
geriföld ; — megannyi terített asztala az éjjel kó-
borló nagy vadnak; — kivált a mogorva agyaras-
nak, a mely hetek óta roppant károkat okoz itt;
s a melynek tehetsége szerint segít ebben a törek-
vésében a szarvas.
Egész nap a legnagyobb sűrűséget bújja mind
a kettő, valahol a mély erdő szívében, a hova a
mezei élet mozgásának a zajából semmi se hat el.
A vén remete, a komor vadkan, betúrja magát a
nyirkos avar közé s penészszagú, homályos, ár-
nyékos vackában órákat tölt mozdulatlanul. A
szarvas, az erdők koronás dísze, még nem az az
igazi remek dalia, a minőnek az ősz hivalkodva
mutatja majd. Most, nyár elején, molyhos még az
agancsa s fejletlen. Neki is sűrűség kell napköz-
ben, de lombsűrűség, a hol nincs tüskevessző, a
mely érzékeny éretlen agancsát sértse. A légymen-
tes sötét bokrok aljában érzi jól magát, amíg fenn
van a nap. Csak alkonyat után mozdul, s akkor
lassú, óvatos, minden gyanús jelre rendkívül szem-
füles módon vált ki a szabadba, a mezőségre, a
hol dúslakodhat a temérdek jóban.
Hajnaltájt azután, jóllakva és elégedetten
igyekszik vissza a hazájába.
Ugyanazon az úton jön, a melyiken kiment.
Ugyanoda siet, ahol már megszokta, hogy ottho-
nosan érezze magát.
A nagy kan még vigyázóbb. A világosságot
még kevésbé állja. Amint pitymallik, már meg-
kezdi visszavonulását a magányos, áthatószagú
vackolóhely felé, a melynek a környékét e miatt
a „vadkanillat" miatt nem állja más finnyásabb
lakója az elhagyott erdőnek.
*
A hold folytatja bujdosását a gyér felhők kö-
zött. Hirtelen úgy rémlik, mintha megdöbbenve
állott volna meg, mert valaki innen alulról rákiál-
tott. Hosszú, vontatott, kétségbeesett kiáltás volt
az; a mezei dombok felől, a szőlőhegy alól jött s
jajgató üvöltésével végigsírta a tájat, az erdőig.
Milyen különös, hátborzongató hatása tud
lenni az ilyen váratlan hangnak, a mely mintha
tele torokkal hívna segítséget!...
Nem a holdnak szólt az. Hallgatom, hogy
védekezik ott az a szegény ember a vaddisznók és
a szarvasok ellen, a melyek most járják javában
a határt, mielőtt hazatérnének az erdő zugaiba.
Az ijedt és egyszersmind ijesztgető kiáltás ismét-
lődik időközönként. Az éjszakának legfájdalmasabb
hangja ez. A szegény, tehetetlen ember egyetlen
fegyvere, a mivel verejtékes munkája gyümölcsét
védi a rablómódra gazdálkodó négylábú had ellen.
Közvetetlenül az erdő szélén, gyepes úton
lépkedek tovább. Árnyékban, tehát majdnem lá-
tatlanul. A lépésnek itt jóformán semmi nesze
sincsen. Úgy érem el a pontot, a hova kívánko-
zom, hogy még a moszatoló egeret se zavarom
meg.
Ez itt egy domboldal, ahonnan messzire el-
látni, le a völgy hajlatába; a krumpliföldre, ahol
a nagy kan szedi a dézsmát minden éjjel.
A kezdődő hajnal szellői jótékonyan mozgat-
ják a fiatal tölgycsemeték lombját, mialatt elhelyez-
kedem köztök. A szél felém fúj a mezőről. Az
onnan várt finom szimatú vadnak el nem árul.
*
Helyben vagyok s a tölgybokrok fedezete
mögött várom a hajnalt és vele a „remetét".
Még tart az éjszaka, ámbár érzem, hogy nem-
sokára vége. Éppen jókor jutottam el ide, hogy
készen várhassak mindent. Az erdő valamelyik rit-
kásán, a hol a vágás közt buja rét nyúlik el: ver
a fürj. A nyílt mezőség ez őslakója, íme, kivétel
akar lenni a szabály alól s megcáfolja a természet-
tudományt, a mely őt az erdőből kizárja.
Figyelem s hallgatom a szokatlan helyre
települt pitypalattyot, s lám, még teljes holdvilágnál
megszólal a mezőn a pacsirta. Ez az első nappali
jellegű hang, a mi olyan most, mintha kopogta-
tása volna a hajnalnak: jöhet-e már? Kitalálni
igyekszem, hol dalol az éber kis lantosok e leg-
éberebbje s bizonyossággal állapítom meg, hogy
ép úgy fent dicséri a kezdődő napot, akárcsak
kibukkant volna már Phöbus Apolló a keleti ég-
határon.
Ő felsége jön; azt elárulja a halványzöld sáv,
ami keleten megtöri az eddigi nagy egyformaságot.
A hajnal jön s ez eszembe juttatja célomat.
Vigyázva nézek ki a fedező tölgybokor két gallya
közt a síkra és — megdobban a szívem.
E sötét krumplitábla közepe táján egy nagy
fekete test áll, mozdulatlanul, merev feszességgel.
Majd kinézem a szememet, úgy igyekszem
felfedezni egész körvonalát. Ni, az ott a feje;
amögött nyúlik el hosszú, zömök teste. Most mintha
mozdult volna. Mintha vigyázva szimatolna. Még
azt is idáig hallom, hogy fúj. . .
Itt a vén „remete"!
A csudák istene tudja, hogy toppant így ide.
Talán a krumplin túl terülő zabvetésből bújt ki.
Vagy a völgy takarta el eddig . ..
Most már le nem veszem róla a szememet.
Lélekzetet venni is alig merek, hátha meg-
orront s tovább áll. Pedig arra, hogy lőjjek, még
sötét van. Ez a távolság világossal is elég volna,
hogy ne legyen könnyű őkelmét helyben marasz-
tanom.
Csak jobban hajnalodnék, reggelednék!
 Csak el ne bócorogna addig a nagy disznó.
Már megfesti az eget a hajnali derengés; — most
már rohamosan nő a világosság.
Szinte könyörögve nézek kelet felé s amint
úgy érzem, hogy megint jobban látni, újra kere-
sem szememmel a „disznót".
Micsoda bolond káprázat ez?! Látok helyette
egy gyalogbodzabokrot, a melyet tán most is disz-
nónak néznék, ha egy pár pillanatra el nem for-
dultam volna tőle. Így az érzéki csalódás varázs-
lata megszűnt. Magamban is pirulok, úgy röstelem.
Pedig ha soká nézem, megint látom. Ni, ott a feje,
— ott a dereka, zömök teste . . .
*
Eközben annyira hajnal van, hogy egyik ma-
dár a másik után ébred s kezdi hangversenyét.
A sármányok vontatott cirpentése itt is, ott is
hallik; a vágás felől gerlice gurrogása szól.
Már látni a tájék körvonalát s a dombgerincet,
a mely vagy hatszáz lépésnyire lehet innen. Ott
riogott volt valaki, a mikor ide jöttem.
Nézem-lesem a hajnalt s a világossággal ki-
bontakozó színeket. A messzeség még nagyon
egybefolyik a völgyből terjedő ködben; de azért
tisztán látom, hogy a dombtetőn áll valami, a mi
az imént még nem volt ott.
Ez a valami nem olyan, mint a vadkannak
képzelt gyalogbodza volt. Ez valóságos állat. Amint
felballag a legmagasabb pontra s megáll: olyan,
mintha kőből faragták volna. Gyönyörű szép, erős
szarvasbika. Hatalmas agancsa éretlenül is kilom-
bosodott a feje fölött A hajnali világításban
remekül rajzolódik bele a mögötte látszó égbolto-
zatba.
Addig nézem, csodálom, amíg csak meg nem
indul. Még vagy négy szarvas követi nyomon.
Látszik, hogy jól laktak már; nem törődnek a
buja vetéssel; pákosztosan csípnek le egy-egy ka-
lászt. — Ezt csak úgy találgatom abból, hogy
néha lehajolnak. Különben egész lényük a leg-
éberebb, legélesebb figyelést mutatja.
Jönnek, erre jönnek... De hogyan! Úgy
lépnek, mint a macska, szinte sompolyogva. Alig
tesznek öt-hat lépést egy végben: újra megállanak.
Nézelődnek. Fejüket feltartják, előre nyújtják; —
derekuk is elnyúlik, akárcsak ugrásra készülnének.
Azért mégis jönnek, közelednek ide az erdő felé.
Ezek a percek a vadászláz törvényes és jogos
percei. Ilyenkor szokta kirázni még a vén vadászt
is a hideg. Libabőrössé válik a teste és vacog a
foga, abbeli izgalmában, hogy no most mi lesz?
Megtartják-e útjokat, a mely így egyenesen a
puskacsőhöz vezet; vagy eltérülnek-e valamitől;
akár véletlenül, akár mert finom hallásukat és
szaglásukat megcsapta valami, a mi nekik gyanús.
Jaj annak, a kin a vadászláz ilyenkor erőt vesz. Az
ugyan egy szem golyóval, a maga igazi ember-
ségéből, akkor sem lövi meg a szarvast, ha olyan
nagy volna is, akár az elefánt.
Jönnek a szarvasok, elől a nagy bika, utána
egy pár kisebb; mind végig vonulnak a krumpli-
föld szélén, vagy háromszáz lépésnyire tőlem.
Gyönyörű látvány, remek kép. A hajnal már
belefejlődött a reggelbe; a szarvasok csuhájának
vörhenyes színe élesen válik ki a fakó vetés mel-
lől, a mely rajtok túl terül. Ahogy véghetetlen
gondossággal mennek az erdő távolabb eső része
felé; azzal elárulják, hogy akármit, de valamit
neszelnek.
Megelégszem a figyeléssel. Menjetek csak,
erdőszépei; rejtőzzetek el most. Szépüljetek, fej-
lődjetek. Annál gyönyörűbbek lesztek később. —
Sorsotok úgyis meg van pecsételve. Golyó vár
rátok, halálos golyó.
Amint a vetésbe bevonulnak, már csak mozgó
agancsaikat látom. Testük eltűnik. Sugár nyakok
himbálózik itt-ott, amint erre-arra tekintgetnek,
mindent kikutatnak a szemükkel is.
Azután az erdőben, messzire tőlem, végképen
eltűnnek.
*

Akkorra már a sárgarigó is szól.

 A nagy zsombik között

Ő SZ AZ IDŐ s egymagam barangolok a rét

útvesztőiben. Előttem és mögöttem sóhajtozó
nádas. Azontúl, messzire, egy pár fehér tanya. A
tanyák körül az őszi fonnyadástól bágyadt fa-
lombok.
A nap bearanyoz mindent. A fakó nádszálak
kifényesednek tőle. A gyep bársonya helyenként
topázárnyalatúvá válik a verőfénytől.
Esett az eső s a zöld attól új életre kapott.
A hosszú szárazság elsorvasztotta volt a zöldet még
itt is, a mocsárvilág ez állandóan nedves területén;
— de most kiszépült a rét, mert megifjodott. Sűrű
apró gyep nő, mint tavasszal.
Óvatosan járom a rétség süppedőit. Ameddig
ellátok, ember nem kerül a szemem elé. Felséges
magány ez, amelyben tökéletesen a magamé lehe-
tek. Nincs, aki nyűgözzön; akivel törődnöm kel-
lene. Óraszámra bújhatom a nádast, a zsombikost,
a rétség szigeteit: embernyomra sehol sem akadok.
Mintha utolsónak maradtam volna a fajtámból,
olyan igazán egyedül vagyok.
Lassú, csobbanó lépéssel méregetem a mocsári
szalonkák hazáját. A rétség itt aránylag könnyen
járható. Ez csak széle a nagy zsombikosnak. A
sneffek itt vannak az apró, gyepes földpúpok kö-
zött. Amint a tocsogóban előre haladok, felvillan
egy-egy a sárfű közül s rekedten csekkentve csap
el előttem, miközben megmutogatja fehér hasát.
Rossz széllel megyek s így minden sneff lő-
távolon kívül kél ki. Szél irányában kellene halad-
nom; de akkor eltérnék a nagy zsombikostól,
pedig azt el nem engedem, amit ott most, mielőtt
lövést tennék, titkon megleshetek. Szinte örülök,
hogy a sneff messze kél s nem hoz kisértetbe.
Mert egyetlen puskadurranás: és el volna rontva
a mai napra az a páratlan látvány, amiből mindig
kiveszem részemet, ha az év e szakában idekerülök.
Óvatosan húzódom hát tovább a nagy zsom-
bikos felé, ahol minden zugot és hajlatot ösmerek.
Messziről olyan az, mintha hullámos mező volna
vagy buja zöld legelő, amelyben derékig érő fű nő.
De aki megközelíti, az előtt egyszerre megváltozik
a kép. A talaj hirtelen lesüllyed s mély földrepe-
dések látszanak, amelyek felületét barnán csillogó
víz borítja. A szakadékos nyílások kígyózva kanya-
rognak ezer meg ezer vaskos zsombik között, a
melyek embermagassággal emelkednek ki a széle-
ken is. Valamennyiről ősbujasággal csüng le körös-
körül a sörényszerű lápfű, amely bozontos bölény-
homlokhoz teszi hasonlóvá a zsombik tetejét.
Itt megszűnik a világ. Itt nincsen közlekedés.
Aki ennek a zsombikrengetegnek csak úgy vak-
tában nekimegy, az benne ragad, ott vész. Itt csak
a leggyakorlottabb pákász boldogul; egyik zsom-
bikról a másikra lép, hosszú lápi botjával segít
magán. Aki ehhez nem ért vagy kellő türelme nincs:
az könnyen lebukik a zsombik-szakadékba, a de-
rékig érő sárba, iszapba. Onnan kimászni pedig
kész szívszakadás.
A türelmetlen ember a betegségig izgatottá
válik a sárbaragadás érzetétől s bolondul sietne,
ami itt lehetetlen. Hát még, ha a mocsár vámpírja
is jelentkezik, hogy még jobban kergesse! . . .
A vámpír a pióca. A lápi pióca, amely külön-
ben nagyon csöndes féreg ősz idején, de ha ele-
venséget sejt maga körül: rögtön fickándozva siet
a friss vérre. Nem kell egyéb, csak hogy a mocsár-
ban egy kis időre megálljon a holtra fáradt ember:
a „vámpír" már teszi tiszteletét. Jön egy, jön tíz,
jön száz!... És mind azon igyekszik, hogy bele-
kapaszkodjék a meleg vért kínáló elevenbe. Hozzá-
tapad a csizmaszárhoz; ellepi a sarat járó ember
tagjait, ahol éri. Utálat, iszonyodás, amit maga
iránt támaszt. Sőt még félelem is. Mert ahol ele-
vent ér, ott megragad, mint a kullancs és inkább
kiszakad vele együtt a bőr, de el nem ereszti,
hiába húznák le a testről.
A lápi embernek, aki tud vele bánni, semmi-
ség ez. Ő mezítelen lábszárral is járja a mocsarat.
Csak végig simít időnkint a combján s lesöpri
érdes kezével a gyalázatos kis vérszopókat. Azok,
amíg jól meg nem ragadtak egy helyen: élhetet-
lenek, lehullanak. Azt pedig, hogy mikor „ragad-
nak meg": jelzik. Mert akkor csíp a csókjok. Azt
meg kell érezni. S a lápi ember erre a csípésre
csak odanyúl és suhint a kezével: a pióca már
visszaesik a vízbe. Ha pedig véletlenül mégis kifog
rajta egy-egy vámpír: annak is van jó orvossága.
Egy csipetnyi só, amit rá kell hinteni a megragad
piócára. Azt ki nem állja. Attól megvész. Nyomban
elereszti a „zsákmányát". A lápi embernél mindig
is van só egy kis zacskóban.
*
A nagy zsombik szélén megállottam.
Kihalt volt a világ fent és alant.
Egy bíbic se röpködött. Egy vadruca se há-
pogott. Mintha megszűnt volna itt minden élet.
Majd mindjárt meglátjuk. Ösmerem én már
ezt a csöndet. Most éppen dél-idő van s hozzá
kellemes őszi meleg. Most van ideje a pihenésnek.
A lopódzó róka sunyításával vonultam tovább
a nagy zsombikos szélén. Meghajolva, a zsombikos
partján suhogó nádszalag fedezete alatt igye-
keztem előre, az érig. Ott vonalról-vonalra emel-
kedve néztem ki a zsombiksereg közé beékelt
keskeny tóra, amit az ér vize alkotott.
Csupa barnaság volt a tó felülete. Vizet alig
lehetett közte látni. Ezer meg ezer vadruca, egy-
más mellett.
Ott pihentek, nyújtózkodtak a zsombik tetején ;
szárnyukat széjjel terítgették: hátukat s hónaljukat
melengették. Az ősz verőfényében meg-megcsillo-
gott a szárnyukat tarkító smaragdzöld toll.
Sokáig figyeltem így lopva a pihenő társaságot
és végül hirtelen felállottam.

A tengernyi vadruca zöme még akkor sem

mozdult; — de a tapasztalt vének közül gyorsan
szárnyra kapott egy pár tucat. Most már odadur-
rantottam.
 Leírhatatlan az, ami a visszhangos pukkanásra
következett.
A zsombikos elkezdett zúgni, mintha vihar
támadt volna belőle. Két másodperc múlva ezer
meg ezer vadruca suhogott fel, a levegőbe.
És alig hangzott el az első ilyen robaj: követ-
kezett utána a másik, a harmadik; sorra-sorra,
amint a belső- vizeken tanyázó rucaseregek a riadót
egymástól átvették.
A zsombikos fölött sötét lett az ég. A ruca-
falkák felhős rajokban keveredtek ott össze s vak-
tában kanyarogtak, mint amikor a szúnyogoszlopot
derékban nyesi ketté az ostorsuhintás.
Most már élt a környék. A nádas és a zsom-
bikos szinte nyüzsgött. A levegőben zúgás, süvítés,
suhogás volt. S mindezt egyetlenegy puskalövés
tette.
Vagy talán mégsem csak az a lövés.
Ahol a sűrű rucarajok közt legnagyobb volt
a mozgolódás, ott észrevettem valamit, ami az
érdeklődésemet még jobban lekötötte. Egy óriás-
madár csapott fel járhatatlan, megközelíthetetlen
rejtőző helyéről s átsuhogott a rigyások fölött, úgy
kezdett körívben emelkedni. Sötét, hatalmas testé-
ből szinte kivilágított hófehér farka, amit e pillanat-
ban legyezősre terített szét. Az ott egy rétisas volt.
Tőle riadoztak annyira a rucák, messze, bent,
a rét szívében is. A vén rablótól méltán rettegtek
az istenadták. Bizonyos, hogy itt hízott rajtok
napról-napra. Itt volt számára állandóan a terített
asztal. Bármikor lepte meg az éhség: vadruca-
pecsenye rögtön kínálkozott neki.
 Nem törődtem többet a rucákkal. Most már
csak őt néztem, a merész rablókirályt. Hogy úszik
csudás könnyűséggel egyre feljebb, széles köröket
rajzolva az égen!... Már kiemelkedett a tétovázó,
riadozó rucarajok közül. Úgy szállt felettük, mintha
a magasságból kormányozná a csőcseléknépet. S
íme, utána kezdtek felfelé kullogni mások is; a
mocsárvilág kisebb banditái: a barna réti ölyvek,
amelyek szintén itt laktak s itt garázdálkodtak s
a durranásra most mind felriadtak; de eleinte, a
sűrű rucacsapatok közt, fel sem tűntek.
A légi térségek szárnyas oroszlánja hegy-
magasságra emelkedett. A szárnyas farkasok csak
toronymagasan kullogtak nyomába. Nekik ott is
jó volt.
A fehérfarkú sas már tökéletesen egymaga
volt az ő birodalmában. Alatta kanyarogtak a
lomha ölyvek; még lentebb, a nádas fölött s a
zsombik-labirint tájékán a rucák százai. (Az ezrek
azóta már megint leszálltak valahol.)
Gyönyörű látvány volt.
Egyszer csak a király odafent, a felhők hazá-
jában, megszüntette a köríves röpülést s elkezdett
úszni-úszni; el innen, ki, a végtelenbe.
Addig néztem utána, amíg csak egy parányi
sötét pontot sejtettem belőle. A hófehér legyező,
amit maga után vitt, akkor már régen beleolvadt
a semmibe.
— Csekk-csekk! — szólt rekedten egy sár-
szalonka, amint áthúzott fölöttem s leszállt a to-
csogós laposba.
 Ez magamhoz térített.
Csak vissza-vissza, a sneffek hazájába!....
A villámröptű hosszúcsőrűek majd elmulasztják
mélázó hangulatomat s felébresztik bennem a
gyilkoskedvű vadászt.
 Látogatás a „nagy úr“-nál.

AZ ÉGEN két kis felhő megy szemközt egymás-

nak. Az egyik nyugatról jön, a másik keletről.
A nyugati vándornak fehérfodros a köntöse sze-
gélye s az a fehérség rózsásan csillog az alkonyati
naptól. A keleti folt ellenben majdnem fekete, olyan
barna; s amint nekifeszíti vitorláit, hogy eléje sies-
sen a más éghajlatszülte jövevénynek: látszik rajta,
mennyire nemcsak a vak véletlen hajtja s hogy nem
idegen erő, hanem a saját acélos izma kormányozza.
Az egyik felhőfolt, — a fodros — igazi; a
másik, — a sötét — egy kémszemléjét járó szirti sas.
A sas szél ellen ússza meg az eget, úgy
közeledik a nyugati légáramlás üldözöttje felé.
Olyan magasan van mind a kettő, hogy alól-
ról lehetetlen kitalálnom, melyik úszik majd el a
másik fölött. Vagy tán egyszinten haladva fúródnak
egymásba, nemsokára?...
Ebben a várakozásos pillanatban a sas moz-
dulatlan szárnya meggörbül kissé s a végével
gyöngén hajlik lefelé, mintha éket verne a levegőbe,
amivel egy helyben tartsa magát. A felhő hideg
közönnyel s egyforma gyorsasággal folytatja útját
a lengő tenger e különös élőszobra felé, amelyet
a magasság szele megmozdítani sem bír.
 Most rögtön össze kell csapódniok!...
A felhő mintha már érintené fehér fodrával a
barna árnyat!...
De íme, könnyed suhanással siklik el — fölötte;
s ekkor a sas, mintha varázslattól szabadult volna
meg, újra éled; int a szárnyával a búcsúzó utas-
nak s maga is utána fordul, nagyot kanyarodik;
engedi, hogy meglódítsa a szél; a ragadó ár se-
bességével siet vissza, megint a felhő elé, anélkül,
hogy a szárnyán csak a legkisebb rezdülést is
észre lehetne venni; s amint megint szemközt van-
nak: újra kezdődik az előbbi játék; a mozdulatlan
felhővárás; a fehér és a barna folt találkozása a
véghetetlen égen.
*

Elnézném ezt a felséges kedvtelést, amíg csak

sas és felhő, arrább-arrább vonulva, végkép el nem
tűnnék valamelyik hegyorom mögött. De a vezetőm
sürget — figyelmeztet: siessünk, különben elké-
sünk; hosszú még az utunk!
Bizony hosszú s a nap már leáldozóban van.
Pedig a hegyek közt amúgy is hamar esteledik.
Amikor a tetőn még fényárban úszik a boróka-
bokor: a völgyre már barna árnyék borul, amely
minden zugnak hirdeti az éj közeledését.
Előre! előre!... Itt még lehet sietni; itt még
szabad keményen tenni lábunkat a köves talajra,
amelyen csattogva őrli a kavicsot a szöges cipő-
talp. Fölfelé haladunk, olyan ütemben, mintha
vízszintes síkon járnánk. Mellünk feszül, lélekze-
tünk zihál. Csak előre, előre; az időt meg kell
nyerni. Az erdőség nyílt dombján nincs miért meg-
feszítenünk figyelmünket; innen még látszik az
alsó major; ide még felhallani, ha a völgyben sivít
a hazatérő konda valamelyik oldalba ütött csemetéje.
A bokrok mintha egyre nőnének és szem-
látomást nyurgulnának előttem fává. Az út elvesz.
Már csak ösvényen sietünk tovább. Amint egy
pillantást vetek a magasba, meglátom mégegyszer
a madárkirályt. Éppen átvált fölöttünk, arra, amerre
a rengeteg mélye nyúlik. Mintha egy másodpercig
ő volna a kalauz, ez a hatalmas légi úr. Futnék
utána, hogy el ne veszítsem a tekintetem elől;
röpülnék vele az irdatlan magasságban, hogy fe-
ledni bírjak mindent, ami a földi nyűgökre emlé-
keztet ...
Halk pisszenés térít magamhoz; megállók s
visszanézek.
Úgy ver a szívem a nagy rohanástól, hogy a
fülem dobja is lüktet belé. Inkább kitalálom, sem-
mint hallom, amit vezetőm súg: — Lassan ezen-
túl, nagyon lassan! Itt már itthon van Ő.
A nagy Ő, akiért szakadékos hegyi ösvénye-
ken ide látogattunk!... Aki minket nem vár, sőt
inkább kibékíthetetlen gyanakvással tér ki előlünk,
ha jöttünket megsejti.
*

Mintha most ébrednék fel, úgy tekintek körül.

Mintha a külső mozgalmas világtól végkép el vol-
nék zárva, úgy érzem. A major régen eltűnt. A
tanyai malac-sivítás ide már el nem hallik. Egy
zöld harkály panaszos, fájdalmas, szinte kísérteties
jajgatása az egyetlen hang, ami másodpercekre
felriasztja a teljes hallgatásba merült erdőséget.
Az is elnémul csakhamar. A bujdosó szelek nyög-
nek egyet-egyet. Messziről mintha halk mormolás-
sal beszélne valaki: ott egy láthatatlan patak surrog
a kövek közt s az erdő álomdalát dúdolgatja.
A „sötét erdő“-ben vagyunk.
Ez a „sötét erdő" egyetlen óriás lombsátor-
nak tetszik, amelynek szinte boltívei vannak. Egy-
mástól csaknem szabályszerű távolságra áll egy-egy
oszlop, amely a boltíveket tartja. A talaj kopár;
csak avar borítja. Néhol egy merészen felfelé ka-
paszkodó sudár csemete látszik, amely alig várja,
hogy kinőjön az árnyékból s a napsugárral csó-
kolódzék.
Az ég még kéket mutat, ahol egy-egy darabja
látszik; de mintha megszaporodtak volna a vándor-
felhők: gyakran elszürkül minden odafent. Hűvös
van itt, az erdő mélyén. Az iménti nagy sietésben
kiizzadtunk s most, hogy elcsöndesedtünk: meg-
megborzongat az őszi szél.
Ősz van: ez látszik mindenen. Lent, a réten
ezrével piroslik-lilázik a kikirics; itt, a magas er-
dőben pedig sárgulnak-fonnyadnak a lombok s
virág sehol sincsen. Ősz van s a bükk fehérfoltos
derekán nyirkossá vált az élődi moh; a hullott
levél megpuhult s nem zizeg, ha a lopódzó va-
dász rálép.
Most már egészen más ám a lépésünk. Nem
szabad erős neszt okoznunk. Úgy megyünk egy-
más nyomán, mintha magunk volnánk az erdő
bujdosói, akiknek szem elé kerülni veszedelem.
 Hallgatás mindenütt és különös nyirkosság,
ami a lélekzést is nehézzé teszi.
Völgynek megyünk. A talaj csúszós; néhol
síkos. A kövön nem lehet megállni. Ahol avar
borítja a cserkészutat, ott van egy-egy pillanatnyi
pihenő, ahol ácsorogva hallgatózunk.
Mindegyre lejjebb száll az este, vezetőm mégis
csak a sötét talajt lesi. Hirtelen megállít. Csak a
szemével int. Lehajlok a friss szarvasnyomhoz,
amely éppen utunk irányán viszen át.
Ez Ő volt! A nagy Ő. A vén szarvasbika,
akit mi keresünk.
A csönd mintha még ünnepiesebbé válnék e
pillanatban. Öt perce sincs tán, hogy itt járt az
az erdők koronás királya.
Megelőzött minket!.... Hiába néztük ki a
szemünket, hogy a fák közt észrevegyük meg-
bámult csuháját, hatalmas ágbogas agancsát. El-
késtünk!...
Vezetőm szorosan hajlik hozzám, úgy súgja a
fülembe: — „Most mi kerülünk eléje; — csak le,
mindjárt, a farkas-tóhoz! Ha szerencsénk van, jó-
kor érkezhetünk. Tudom a járását."
*
Nem lehet megtartani a rendes óvatos lépést,
minthogy újra sietnünk kell. A tetőnek indulunk;
azon túl van a nagy sűrűséggel borított mély
völgy s annak a fenekén a rejtett farkas-tó. A szö-
ges talpak újra csikorognak; újra kapaszkodunk.
Egy gally nagyot roppanva törik szét, amint vélet-
lenül megcsúszom s rálépek. Arra riadás,
lótás-futás, vágtatás zaja támad a fák közt. Lihegve
állok meg.
Egy pár szarvastehén ácsorgott a sűrűben;
talán éppen a mogorva udvarlót várták ide, amely
viszont őket keresi most.
Szuszogva-fújva lépegetek tovább, amíg csak
a tetőre nem érek. Ott mintha tűz égne, olyan
sárgán fénylik s pirosan rezeg az egész magas
tájék levegője. A nap van itt újra, a felséges nap
s még egyszer, utoljára rám mosolyog.
„Üdvözlégy nap! Felséges örök láng! Élet és
megváltás! Halálnak legyőzője!...“
Így ujjongtam a szívem fenekén s belenéztem
egy gondolatnyi ideig a nagy pirosságba, amely-
ből a káprázatok fénye árad szét a mindenség
milliárd irányára.
S a káprázatok tündérvilága egyszerre körém
vonta túlvilági fátylát. Megláttam a tavaszt, amint
rózsaszirmokból font koszorúval a fején nézett
vissza a hervadó földre a nap közepéből, ahol
mosolyogva pihent.
Az ilyen pillanat nem tarthat sokáig.
Hamar ki kellett józanodnom. A nap, mintha
csak azt várta volna, hogy még egyszer lássam:
rögtön lebukott: elmerült a mérhetetlen óceánba,
ami a hegyorom mögött himbálta az egyre gyüle-
kező, szaporodó felhőt.
Előttem a ködöket növelő mély völgy, amely-
nek némely része fenyvestől feketéllik. Abba kell
leszállnunk.
Az ősz szele csöndes siránkozással bocsát
utunkra. A kanyargó cserkészúton úgy süllyedünk
a mélybe, mint két testetlen árnyék. Valamelyik
kanyarodónál egy undok rém, egy óriás varangy
moszatol előttem az avaron. Ijedten mászik utam
vonalán; alig bírok kitérni előle a keskeny ösvé-
nyen. Így is megrúgom véletlenül; arra elkezd
lefelé gurulni a sötétségbe; úgy rémlik, mintha
dühösen nyújtóznék, kapaszkodnék, de sehogyse
bírna megfogódzni.
Már a völgyben vagyunk s a farkas-tó páráit
lengeti felénk a levegő játéka.
Csak most látni, milyen igazi este van itt.
A fák közé néhol be se férkőzhet már a szem.
Csak, ahol ritkásabb az erdő, ott lehetne még
észre venni, ha valami nagy test közelednék.
Az imént még egy cinke se cippant, most
egyszerre megéledtek a rigók s éktelen lármával
tárgyalnak valamit alattunk, a mélyben. Ez jelent
valamit. Ok nélkül ilyen csetepaté a homályos
erdőben nem támad. Első gondolatom, hogy róka
settenkedik a patak mentén s arra riog, kiabál az
éber rigóhad. Egy-egy vastag fához tapadva vár-
juk: mi lesz? A völgyben csakugyan mozog,
szöszmötöl valami. De az nem lehet róka. A vörös
huncut úgy lépdel, mintha tojásokon járna; ez meg,
amint erre tart, bár óvatosan, de súlyosan teszi le
a lábát.
Úgy tetszik, mintha a vezetőm dideregne a
szomszéd fa mellett. Még a foga is vacog, amint
izgatottan sziszegi: „Jön már!“
Akit várunk!...
A talaj mintha minden lépésére döngene.
 Vájjon erre tart-e? Vájjon meg lehet-e még
látni ebben a homályban?
S amint reménykedve tanakodom: megszólal
a völgyben az első hatalmas bőgés, ami hívás is,
kihívás is; kérés is, parancs is.
A nagy urat megérintette a vágy s az érzés.
Most kezdi szólongatni asszonyait, akik a domb-
oldalban őrá vártak.
Az őserdő mélyén olyan volt ez a hang, mint
harangkondulás, amit a hegyfalak megsokszorozva
vernek vissza.
A vén szarvasbika ezen az elhagyatott remete-
tanyán szívta magába a hűvös ősz páráit s forró
tüdejéből kezdte azokat újra kieregetni. Jött aközben,
láthatatlanul, födve a sűrűségtől. Meg-meg-
állott, meg újra elindult s csak fújó, nehéz szussza-
násaiból lehetett tudni, hogy valahol a földet szag-
lássza; keresi a szépek nyomát, akikért most, az
ő szerelmi évadjában bomlik.
Rajtunk volt a sor, hogy élőszoborrá váljunk.
Egyetlen könnyelmű mozdulat s az erdők dísze,
fejét felütve, villámgyors neszeléssel robogna vissza,
járatlan utain.
De jön!... És újra bőg. Kis szüneteket tart,
amint hallgatódzva megáll. Valahol ott van már
a sűrűség szélén; sejtem körvonalait s hallom,
hogyan recsegnek, suhognak a gallyak, ahogy
agancsával közéjük csap.
De lőni nem lehet!... Arra már sötét van.
Idelent már az éj homálya feketít be mindent.
Istenkisértés volna vaktában megcsúfolni a remek
állatot egy rosszul lőtt golyóval.
 Mintha megelégelte volna az izgatást, lassan
tér el oldalt s tülkölve, bőgve halad a sötét fák
alatt, el innen, ahol a halál leselkedik rá.

Ameddig a mozgását hallom, nem mozdulok.

Követem képzeletemmel a nagy urat, aki most
indul szerelmi légyottjára s olyan kevéssé titok-
tartó, hogy tele harsogja ezzel az egész erdőt.
 A holt Dunán.

N EKIFEKSZIK az őszi szél a csörgői holt Duná-

nak s csápolja, vágja, amíg a csöndes víz
meg nem haragszik s hullámot nem vet ki magából.
A hullám eleinte csak olyan, mintha bor-
zadozna a tóság s egyik oldaláról a másikra üze-
netet küldene a nádnak: „vigyázz! összetarts! vihar
jön s megtépáz!" — Azután jobban megdagadnak
a karcsú fodrok s amint egymásba omlanak:
növekvő hullámmá változnak, amelynek fehér hab-
ból taraja kezd nőni. Az ilyen tarajos vízen már
úr a szél. A csónakot ez a vaskos, rakoncátlan
hullám könnyen beveri a nád közé; még jó, ha
csak beveri s fel nem fordítja makrancos dühében.
A holt Duna hátán mégis van egy csónak.
Szorosan a nádszegély mellett siklik tova s a
csónakos minden erejét megfeszíti, hogy haladni
bírjon: — köröskörül igyekszik valami védettebb
pontra, ahol a szélnek nincs annyi ereje.
— Kutyának való idő, — dörmögi a csónakos,
aki a jó széles ladikkal alig bír most, pedig más-
kor félkézzel is odatereli, ahova akarja.
Nem felelek. A szél lelkét nézem, amint a
nádas hajlataiban látható alakot ölt.
A nádkígyó, amely a holt víz partját szegi,
 csöndes időben itt mozdulatlan. Vadruca meg
szárcsa bujkál közte s ha mozgás közeledik: a
ruca hápogva emelkedik ki belőle; a szárcsa ellen-
ben még mélyebbre surran s a titkos, árnyékos
hajlatok közt láthatatlanná válik. Most vége a
derült nyugalomnak. Most barna felhők raja szá-
guld az égen s tudnivaló, hogy odafent is kemé-
nyen suhog a láthatatlan korbács, amit vén Aeolus
markol. A nagytestű felhők úgy vágtatnak előle,
mint a prérik néhai vadbivaly csordája, amelyet
az indián üldözött. Sötét vonalaikkal egymáshoz
szorulnak; egyik-másik szinte felemeli a fejét, úgy
furakodik a többi hátán. Meredt, ijedt szemét is
látni vélem a felhőszörnynek, amint a gőzmozdony
erejével robog bele az égi semmibe, a szél kor-
bácsolta levegőbe. Még a megriadt, agyonijesztett
rém szorongó, ümmögő, nyögő hangját is lesem:
meghallom-e? Pedig minden, amit hallhatok, csak
a szél üvöltése; vad, panaszos jajszava, amiben
semmi sincs könyörületre indító, csak elrémítő,
megbénító.
A nádkígyó is nekibőszült s úgy hajlong,
csavarog, mintha erőnek erejével a vizek közepébe
akarna furakodni a láthatatlan ellenség elől, amely
végigkorbácsolja.
S ekkor pillantom meg a szél „lelkét".
Ekkor látom, hogy fekszik neki a hajlós nád-
nak s ahol a sűrű lengeteg közé nyomul, ott egy
pillanatra a szemfényvesztés bubájával mutatja meg:
milyen lenne, hogyha teste volna.
Néhol nehézkesen dől a nád közé s olyankor
gömbölyded tagok nyomását érzem, amint a
nádtömbök itt is, ott is kitérnek előle; — másutt
nyílegyenes, vékony ösvényt hasít a sűrűség közt,
mintha úszott volna rajta s hosszú karját dobálta
volna szanaszét közéje.
Az egész környék nyugtalan riadozás. A fony-
nyadó nyárfát majdhogy meg nem veszi az isten
hidege a parton, úgy remeg, didereg. A fűzfa-
bokrok pedig összedugják a fejőket s amint a szél
megforgatja lombjukat: belesápadnak, elfehérednek,
nagyokat sóhajtanak.
*
A nagy síkság felől a szélsüvítésen is keresztül
hallik: gá-gá! . . .
Azok a vadlibák, amelyek csapatostól kóvá-
lyognak a tóság környékén.
Ha jó idő van, akkor senki se igen beszélhet
velük, — mert nagyon magasan járnak. Akkor, ha
felemelkednek a vetésről, mindjárt sietnek a kéklő
magasságba, ahonnan mértföldekre látnak s nagy
ellenőrzéssel választhatják ki pihenőhelyüket a tavon.
De most fúj a szél s odafent vihar van. Most a
vadliba is azt keresi: hogyan térhessen ki jobban
a csápoló ostornak, amely annál nagyobbat suhint,
minél nagyobb testet szemelt ki kegyetlen játékául.
A vadlibarajok így alacsonyan húznak; neki-
fohászkodnak, amint felkelnek a nyugalmas földről
s gágogva közelednek a hullámos vízhez, amelyről
lesöpörte a szél a régi jeleket, a sok fehér tollat,
amit a vízi madár tömege csipked ki magából s
egymásból, mindenütt, ahol otthon szeret lenni.
Jönnek a nagy madarak s a vezérgúnár egy
pár öllel is előljárva, hasgatja a szélcsápolta űrt.
 Máskor, ha tavasszal, a párjával mozdult
valamerre: ő libaságát eresztette előre mindenkor,
hadd válassza ki a neki tetsző rétet, meg zsom-
bikot. Most vége az udvariasságnak. Most a tapasz-
talatlan fiatalság, akit a vén vezet, csak engedel-
meskedjék, nehogy bolondul menjen neki valaminek,
ami vesztére lehet.
Most is messziről eltérül a vezér abból az
irányból, amely a nád mellé lapult csónak fölött
vinne. A többi csapat is mind azt az utat választja
utána, mintha nyoma tudna maradni a szárnyaknak
odafent. Még ebben a bizonytalan, széljárásos idő-
ben is a legcsudálatosabban tartják meg a girbe-
görbe út vonalát, amelyen az első sereg légi ös-
vénye vitt. Ahol ez az ösvény kanyarodik: ott az
újonnan érkező falkák is oldalt fordulnak, eltérül-
nek; úgy mennek tovább, tudatos, biztos irányban,
emberi érzéknek érthetetlen, felfoghatatlan parancs
követéseképpen. A nap ereszkedik aközben s nem
messzire van már az alkonyat.
A csónak régóta egy helyben vesztegel, vala-
mely rigyáson, ahol a szelet kevésbé érezni. A víz
fölött rucarajok kanyarognak; hol leereszkednek,
hol megint szárnyra kelnek; nyugtalanítja a hullám-
verés a tóság pihenni vágyó lakosait.
Az apró bukók kicsi fekete gömbként himbá-
lóznak a nádas közelében a víz hátán; azok ilyen-
kor éppen nem röpülnek; a tarajos hullámok elől
a víz alá, vagy a nád közé menekülnek.
Az égen messze, messze, piros csík támad a
felhők alatt s attól egy csöppecske rózsaszínű
visszfény verődik szét a tájon.
 Mintha a szél se fújna már olyan nagyon.
Aeolus bácsi kezd már kifáradni.
A nád imbolygása lassúbb, egyenletesebb. A
kígyós mozgás egyformasága nem törik meg hir-
telen közbevágódó viharkarmok marcangolásától.
A tó fodrairól tünedezik a tajtékos taraj, ami alatt
a nagy hullám emelkedett volt ki a víz mélyéből.
A szél már halkabban dudálgat; így is gyöngül.
*
De vájjon igaz-e? . . . Hisz éppen most süvít
el fölöttem egy ropogva rohanó szélkölyök.
Ohó, az nem szél volt. Egy falka seregély
jött erre, villámgyorsan s amint zúgva átváltott a
nádason: úgy rémlett, mintha ezer pergődobot
hallottam volna egyszerre, egy mértföldnyiről.
Alig tűnik el az első falka, újra hallani azt a
furcsa sistergő süvítést, amit mintha gyorsan közelgő
szélroham támasztana.
Jön a másik csapat, aztán a harmadik,
tizedik, — századik.
A nádas ágyrajárói érkeznek.
A seregély-ezredek egymás után haza igye-
keznek.
Nappal valahol a nyájak körül szorgalmatos-
kodtak; keserves munkával szedték össze az egy
napi élelmet. Most a napszámos munkának vége
van. A naplemente mutatja a törvényes időt, amit
nem lehet meghosszabbítani, zsarnoki uzsorával
kiterjeszteni.
A seregélyek csapatai úgy süvítenek, mintha
valamennyit legalább is sólyom kergetné.
Szó sincs arról. Ez a vágtatás csak mulatozás;
afféle szárnygyakorlat, amire szükség van a nagy
utazás előtt.
A nádas környéke csudálatosan megelevenül.
Most már a vadruca is húz hazafelé. Látom
a rajokat, amint a magasban közelednek. Vala-
mennyi megfeszíti a szárnyát és süvítő zuhanással
bukik lefelé, amint a tó tükre fölé kerül. Odalent
azalatt hívó, örvendező üdvözlése hallik egy vén
gácsérnak: háp-háp! . . .
Mind arra siet, s csakhamar feketévé válik a
megcsöndesült tó-hát a rátelepülő sokaságtól.
Surrr! . . . surrrl! prrrrr!! ... hangzik aközben
folytonosan, amint a seregélyek ezrei kifogyhatat-
lanul érkeznek s körülröpködik a hosszú tavat.
Jönnek az új falkák s találkoznak a régiekkel,
amelyek a tó másik végéig látogattak volt el s most
visszakerülnek. Csudás könnyűséggel csapnak el
egymás alatt, egymás fölött, vagy oldalt. Egyetlen
egy se keveredik a másik csapat közé, pedig úgy
rémlik sokszor, mintha súrolná egymást a két ellen-
tétes irányú tömeg.
Hanem ez még semmi.
Rögtön következik a szemkápráztató, ideg-
bomlasztó légi torna, amit el nem hisz az ember,
ha maga nem látta.
Tízezer-húszezer seregély van már a tó fölött
egyszerre s még folyvást jönnek a vándorrajok,
úgy tetszik, mintha a föld mélye ontaná magából a
tömegeket, mert csak egy rövid, egyre erősbödő,
viharzó zúgás-suhogás előzi meg jöttüket s a követ-
kező pillanatban a magas nád fölött alacsonyan
robog el az új jövevények társasága.
 Eleinte így vannak, szinte szakaszonként, a
melyek azután egy-egy kanyarodóval beleolvadnak
egy másik — harmadik, negyedik csapatba s akkor
lesz belőlük „század". A századok meg nem állnak:
rohannak tovább, örült gyorsasággal s egy kiszámít-
hatatlan pillanatban éles, síró, nyiszorgó seregély-
sivalkodással csapnak össze odafent és megalkotják
a seregély-zászlóaljat.
De pihenésük még ekkor sincsen.
A légi rohanás, a villámgyors fordulatok szem-
kápráztató gyorsasága csak most fejlődik leírhatat-
lanná. Most már ezernyi ezer madár van együtt,
egy csapatban, s mégis tart az új meg új össze-
futás, tömegnagyobbítás, amiből ezredek és dan-
dárok kerekednek, nőnek.
S ezek a gőzmozdony zakatolásával elsuhanó
roppant seregek ekkor elkezdenek egymással a
magasban évődni, kacérkodni; mintha valami me-
sébe való táncot lejtenének, amelynek a változa-
taiban húszezer seregély teszi külön-külön mind-
akét oldalon ugyanazt a mozdulatot, ugyanazt a
szárnylibbentést és fordulatot s adja ugyanazt a
hangot.
Első változat: A felhőszerű falkák egymásnak
rohannak, mintha összeakarnák törni önmagokat
s a mint egy arasznyira vannak egymástól, recsegő
sikkantással, villámként fordulnak meg s úgy el-
vágtatnak egymás közeléből, mintha kisértetet lát-
tak volna.
Második változat: Egyik ezred kanyarodik
jobbra, a másik balra; egymáshoz félkör alakban
közelednek; a mikor összeérnek, az egyik úszva
halad el a másik alatt, amely szintén lassú ter-
jeszkedéssel folyik tovább. Minden egyes seregély
tisztán látszik; egynek se mozdul a szárnya, csak
mint a hulló levél, esik lefelé, jobbra-balra.

Harmadik változat: A tömegek megint sora-

koznak, vadul vágtatnak fölfelé egy éles jeladásra;
most mindakét tömeg külön egy-egy barna leplet
mutat, amelynek az éle odafent összeér. Abban a
pillanatban beomlik az egész s a tömegek méh-
rajszerűen sürögve riadnak el egymástól, közbül
egy öles üres sikátort hagynak ezalatt, amelyen
egyik raj egyedei se suhannak át.
Negyedik változat: A két ezred orsószerű
perdüléssel oldalog egymás mellé s úgy egymásba
gabalyodik, hogy lehetetlennek látszik szabályos
szétválásuk; ekkor a dandár a repesztett vászon
zajával kettészakad, két nyüzsgő oszloppá válik, a
melyek mindegyike eldőlni készül s úgy az egyik-
ből, mint a másikból kezdenek az ezzel ellentétes
seregélyek visszaszállingózni a magok igazi ezre-
déhez.
És még egy tucat ilyen eleven, mozgó kép
következik, mely mind új, mind meglepő, hogy
szinte beleszédül az ember, ha sokáig nézi.
Ilyen a seregély-játék, ősz évadján, a nádasok
vidékén, a hova éjjeli szállásra járnak ezek a saját
társaságukat annyira kedvelő madarak.
Elnézném óraszámra s meg nem unnám. Leg-
feljebb elkábulnék belé.
A tengernyi seregély még úgy sem unja meg,
sőt az elkábulás rajta ki nem fog.
Játszanak, pajzánkodnak, egymást seregestül
űzik, hajtják, a míg csak be nem áll az este; az
az este, a mely nekik az igazi. Akkor az első
falka hirtelen abbanhagyja a hajszát s ropogó
röpüléssel lesurrog a nádas közé, a hol megül s
rögtön rákezdi csacsogó lármával elkevert nyiszor-
gós hangversenyét. Annak ugyan a hallgatóságra
nézve se füle, se farka; de a seregélyeknek való-
színűleg nagyon tetszik, minthogy sokáig cselekszik.
Most is így volt.
Egy század — talán a vezérkar — lerohant
a magasból a nádszegély sűrűsége közé s azután
egyik csapat a másikat követte, úgy loholt mind a
a rejtett tanyákra.
Csakhamar forrt a nádas a seregélyek nyüzs-
gésétől, beszélgetésétől. Néha nagyot riszált a tor-
kán valamelyik; arra mintha egyszerre százan
kezdtek volna rekedten kacagni. Csak olyankor
hallgattak el, ha a magasban valami kóválygó
szárnyasrabló magányos és félelmes alakja tűnt fel.
Az esti égről a pirosság is eltűnt lassankint;
hozta a szél az újra közeledő vadlúd-gágogást, a
mi feledtette velem a seregélyjátékot.
A parton még didergett a nyárfa; de a fűzfa-
bokrok fürtei már szelíden, lágyan simultak össze.
Elült a szél.
 Egy ökrösszekér nyomán.

N OVEMBER már a végét járja. A puszta csön-

des. A mezei élet, az emberi sürgés-forgás
szünetel már rajta. Nyoma sincs itt most a nyár
elevenségének, amiből akkor is gyéren fakadt hang.
Nincs pásztor, aki hosszasan kurjantson. Csikós,
gulyás nem pattogtatja ostorát. Még a juhász is
eltűnt. Csak a kondás járhatná morcos kondájá-
val a sivár vidéket, ahol a disznó ilyenkor is túr
és megfekszi a sarat.
Minden mozgás csak annyi, hogy egy ökrös-
szekér nyikorog az úton.
Lassan ballag vele a címeres jószág; semmi
oka sincs rá, hogy siessen. Deszkaoldala van a
szekérnek s benne hasal a béres, úgy szunyókál.
Az ökrök nyugodtan lépegetnek, minthogy elpusz-
tult már a légy s a kínzó bögöly, ami lesová-
nyítja nyáron az állatot.
A béres a szekér fenekére szúrta kötélostorát
egy hasadékba; azt ott bátran lóbálhatja a szél.
A hányat zökken a szekér a kátyúban, annyit
suhint a girbe-görbe ostornyél a nagy rándítástól.

Üresen nyikorog a szekér; az ökrök egyked-

vűen hallgatják ezt a furcsa zenét. Néha-néha
összecsattan a párosok szarva; nem izgatja az
egyiküket sem. Összetanultak, összeszoktak; egy-
másnak sehogysem alkalmatlankodnak. A két hátulsó
olyan, mint a bivaly. A hol sárban dagaszt, ott
megfeszíti a lábát, s húz-húz, hogy a szeme is
kimered belé. Az elsők könnyebben veszik dol-
gukat. Tinók még; diákok az ökörtudományban.
Arra valók, hogy parádézzanak; nekik ez nem
munka, csak séta. Abból is látni, hogy nem nagyon
erőlködnek, mert íme ráérnek kérődzni menetköz-
ben. Ropp-ropp-ropp; egyre jár a szájok, a mint
a szénagombóczokat visszaidézik a bendőjükből.
Ember sehol sincsen. Az úton nyomot se látni.
Erre ritkán járnak. A merre a szem lát, csak mező,
mező, mező. A messzeségben a mező rétté mélyed.
Arra zsombikos a talaj s félkörben kanyarodik a
pusztán az ingó-ringó nádas szalagja.
Este lesz nemsokára. A késő őszi nap már
csak egy futamodásnyira van az ég szélétől. Ha
odáig ér, lehanyatlik majd a felhők közé, a melyek
sötétlő kárpitként takarják az ég s a föld határát.
Mintha kőhegyek rideg körvonala zárná ott el az
utat a szem elől. Pedig a szél korbácsa egyszerre
széthajszolná a ködből épült sziklavárakat. Tor-
nyaik akkor leomlanának; kolosszus testük dara-
bokra hullna.
Az égalja kezd már színesedni. A széles arcú
nap, mintha meghízott volna, olyan pufók, a mint
a láthatárhoz közeledik. A déli égen csak félany-
nyinak tetszett, mint most, a mikor pedig ragyogni
sem tud úgy. Most már bele nézhetsz. Most már
nem vakít el. A mint felhőágyához simul, bágyad-
tan készül behunyni a szemét.
 Fekete madarak szállanak át a pusztán. Nagy
kavargással csapongnak össze-vissza az alkonyati
égen. Egy csapat mintha ereszkednék s lejjebb-
lejjebb buknék a mező szintje fölé. A többi ellen-
ben felcsap a magasba, onnan riog le a fáradtabb
vándornépre.
Ezek a vetési varjak; a puszta kóborló czi-
gánymadarai. Alig mozdul a szél, a varjúcsapat
mégis úgy hányódik szanaszét, mintha vihar volna.
Odafent bizonyosan nagyobb a légáramlás; talán
az elöl igyekeztek megszökni a lefelé törekvők.
Az ég alján mintha rózsaerdő nyílnék. Az ilyen
pirosság szelet igér. A varjak előre érzik, tudják.
Most épen éjjeli szállásukra igyekeznek, a tanyai
nagy fákra.
*
A szunyókáló béres arra riad fel, hogy veszett
nagy károgás támad fölötte. Egy éleshangú varjú-
generális figyelmezteti valamire a többit. A zsom-
bikos táján megáll a „generális" a levegőben s
kanyarodik egyet. Éleset sikkant s a társai átveszik
tőle az idétlen kiáltást. Izgatottá válik valamennyi
s annak nagy károgás a vége. A vándorlás meg-
akad, szünetel; a vezérvarjú kiterjeszti a szárnyát,
úgy libeg egy pont felett; odasereglik az egész
fekete sereg s lekiabál, mintha káromkodnék. A
recsegő lármába egy-egy élesebb „csau" vegyül.
Ez a varjúindulat magas „C“-je. A károgás, a
kavargás, a szokatlan zenebona megriasztja még a
tinókat is; azok se restek, összecsapják a szarvukat
s minthogy épen sima gyepen haladnak, megpró-
bálnak egy kicsit nekirugaszkodni.
 Az álmos béres nyög egyet s rámordul a jó-
szágra, rekedt, érdes hangon: Csálé Bogár, te!
hejj!!... Föltápászkodik fektéből s rákuporodik
a gubájára. Előveszi az ostort s csördít egyet.
Aközben megismétli: Hejj te Bogár, te! Csálé, hejj!
Az ökrök pislognak az ostorpattogásra s
rendben-csendben lépegetnek tovább. A béres
körülnéz és megbámulja a károgó varjakat, ame-
lyek nem hiába zsörtölődnek annyit. Csakugyan
látni valamit a nádas táján. Egy állat lohol arra
a sík pusztán. Ámbár nem sietős az útja, mégis
szeretné már elérni a sűrűt. Röstelli a sok lármát,
a mi fölötte hallik, s elbújna már a nádas közé,
hogy ne is lássák a varjak. Meg-meglapul a ga-
zosakban, de ott sem lehet sokáig maradása.
Megint kipattan és ügetni kezd; föl-fölpislog a
varjúhadra, a mely kérlelhetetlenül ott kóvályog és
pörli, átkozza, szidja. Még a béres is azt lesi már:
nem akad-e vakmerő, aki lecsap rá s megtépázza.
Ennyire mégsem terjed a varjú-hősiesség. A
sunyító rókának egyéb se kellene. Majd bosszút
állna a legelső gyászvitézen, a melyik a szemé-
lyeskedés eme komiszabb módjára vetemednék!
Azt, hogy szidják, elvégre ki lehet állani. Hallgatja
a károgást, csaukolást, a mi mind neki szól.
Kellemetlen ez a mindeneket figyelmeztető
zaj a pusztai tolvajnak. De azoknak a száját ott
fent, nem lehet befogni. Hej, csak egyetlen egynek
tekerhetné ki hirtelen a nyakát! megbékélne velük
a mai napra!
Nem lehet az! A varjúnak is van magához
való esze. Elvégre is a csapat kikáromolja magát
s a vezér jelt ad odafent. Hangjában ez van most;
Vigyázz! sorakozz, indulj! . . . S a varjak szót
fogadnak. Mennek innen tovább. Mintha még fe-
ketébbek volnának, a mint távolodnak. Boszor-
kánylepkékhez hasonlítanak. Kavargó pontokká
válnak lassanként. A hangjok is gyöngül, egyre
fogy; ámbár még sokáig hallani üzengetésüket.
Akkor is folyvást a rókát szidják, amelyet ösztön-
ből gyűlölnek.
*
Milyen tündéri színek pompáznak az ég
távlatán !
A nap elérte felhőnyoszolyáját s mielőtt vég-
kép eltűnnék benne, varázslatosan szépíti meg a
világot utolsó mosolyával. A felhőágy fölött most
acélkékség terül; az alatt az imént egy óriási dóm
nyúlt a magasba, csupa felhőzetből. A dóm lassan-
lassan alakot változtat; átváltozik a tengerek hajó-
jává; s a hajó mintha most indulna bele a mér-
hetetlen óceánba; a parton mintha görögtűz égne,
száz helyen. Azok visszfénye ráhull a búcsúzó
hajóra, a mely — úgy látszik — egy ideig tüzes
pernye között halad.
A gálya bordái fölött piros virágból font
koszorú díszük, mintha nászutasokat vinne a hajó.
A menyasszonyt nem látni; az szemérmesen rej-
tőzik valahol a hajó titkos kajütjében. Hanem a
vőlegény, a tüzeskeblű nap leereszkedik már a
rejtett fészek párnái közé, a melyek alatta mintha
gyöngéden besüppedtek volna.
Most már igazán este van.
Most már elkomorodik a pusztán a magány
hangulata. A béres is unja, hogy a rókát lesse.
Mintha nem látta volna már akárhányszor! Hal-
lotta is, amint szép téli éjszakákon, holdvilágnál,
nagyokat vakkantott a vörös betyár, a mikor ház-
tűznézőben járt, feleség után bomlott. Nincs ebben
semmi új sem. Aminthogy az egész nagy pusztán
minden olyan egyforma, olyan megszokott már a
pusztai embernek.
Nyakába keríti a gubáját s dörmögve biztatja
ökreit:
— Hejj, Bodor! Hejj, Forgó! Hajsz, te hajsz!
Azután elkezd dúdolni, dünnyögve dalolgatni.
Valami kis lányról szól a nótája, a kinek
cserébe adta a szívét, oszt vissza nem kapta. Ám-
bár olyan kis leánya tulajdonképen sohasem volt,
mert ugyan melyik pusztai virág cserélgetne szí-
vet az ilyen szurtossal, aki csak az ökrökkel
tud bánni?!
Annál egyhangúbb, búsabb a nóta, mert csak
elfojtott vágy van benne.
Az ökrök mintha jobban lépkednének rá. Vagy
csak a jászolhoz igyekeznek, mert hogy látni már
a tanyát.
A szekér arra tart s kattogása, nyikorgása
mind messzebbről hallik.
*
A pusztai rókát most már semmi sem zavarja.
Előbúvik a nádas közül; felül egy zsombikpúpra
s nagyot ásít. Fehér mellénye megvillan, a mint
a fejét fölemeli. Egyéb se igen látszik belőle. Bun-
dája színe összeolvad a fakó lápfűvel, a mely a
zsombikost borítja.
 Kihalt a tájék; a varjak is elmentek; a béres
nótája elhallgatott. Még a nádas se suttog; nem
ontja már a zümmögő szúnyogot magából.
A rét szélén egy fogolykakas zsebeg, annak
a hangja minden, a mi itt most életet jelent.
A róka arra fordítja fejét s figyel. Keskeny
pofájáról az unalom eltűnik. Leszökik a zsombik-
ról s óvatosan indul meg a mezőség felé, amer-
ről az eleven pecsenye hangja csalogatja.
Nemsokára egészen eltűnik.
A szürkület ráborul a tájra s eltakar eget-
földet
Mindjárt itt lesz a puszta éjszakája.
 Hóhérkivégzés.

C SÖNDES, téli nap van. A pusztán az az üresség,

amit a munkás emberek hiánya okoz. A hó el-
fogyott s csak itt-ott látszik egy fehér sáv a mélye-
désekben, ahova a nap nem tudott igazán odatűzni.
A tavalyi giz-gaz fonnyadtan fekszi meg a földet,
a vetés pedig bágyadt, deres; arra még nem elég
buja, hogy jó búvóhelyet kínáljon a vadnak. Ám-
bár a nyúl árkot váj magának a lazább talajon s
abban úgy megfekszik, hogy szem legyen, amelyik
észreveszi.
Macsó ugyan akkor is észrevenné tán, ha a
föld alá bújnék is az istenadta nyula. Végig röpíti
sastekintetét a sima földön s mindjárt megakad
rajt ott, ahol azt a furcsa, jellegzetes „nyerget”
megpillantja, amit a hason fekvő, meglapuló nyúl
teste mutat.
A fej, meg a hátsó rész tudniilik kiemelkedik
valamelyest. Nagyon kicsit, de mégis. Annak a
formáját százezer rög se mutatja magától. Aki
tudja, milyen: rögtön rá is ösmer.
Macsó lát valamit, de nem nagyon érdeklődik.
Másban fő a feje. Két Belzebub-fit vezet, könnyű
corkán. Két fekete tacskót, amelyek hehegve-
lihegve tötyögnek a nyomában, de minduntalan
kitérni szeretnének; elugranának oldalt, hogy Macsó
nem győzi őket visszarángatni, lehurrogni:
— Besték, kurafiak! majd adok nektek mindjárt!
Jösztök vissza? Hé! Kariburi!
Ez a legnagyobb káromkodás, amitől a két
fene tacskó a lába közé kapja a farkát, hátra-
csapja a fülét s ijedten szűköl, vinnyog.
Hogy az ördögbe ne, mikor olyan morgó,
haragos, veszekedett fenyegetés van abban:
Kariburi! Kivált ahogy Macsó szemforgatva,
topogva, lármásan odamondja.
Egyenest a keskeny nádasnak tartanak. Az
édes-kedves keskeny nádasnak, ahol olyan pom-
pás mulatozás esik néha. Ott lakik a vörös hóhér,
akinek halálos ellensége minden valamirevaló tacskó.
Ezek különösképen, mert sokszor bolonddá
tette már őket.
Az egész tágas pusztán nincs is most más
igazi búvóhely, mint ez a keskeny-nádas, ami vagy
félkilométernyire nyúlik, kiflialakú hajlással, két
gyönge halom között, a mélyedésben. A széles-
sége, ahol legszélesebb is, nem több nyolcvan
lépésnél, de néhol harminc-negyven lépésnyire
szűkül össze. A derekán egy pár átvágás van, ami
két-három öl szélességű. Itt megszakad a nagy
sűrűség, de ezt nem az isten akarta így, hanem
a ravasz ember, aki a ravasz rókán igyekszik
kifogni.
Macsó megérkezik a keskeny nádashoz s vár.
Egy csomó bagót dug a képébe s attól min-
denképp megcsillapszik. Elmúlik a haragja, amivel
az imént a tacskókat lekariburizta. Eszében
sincs, hogy türelmetlen legyen, pedig az urak már
itt lehetnének, minthogy szekéren jönnek.
Különben jönnek is már. Könnyű vadász-
kocsik zörögnek erre felé; de a nádastól vagy
százötven lépésnyire megállanak. A kocsison kívül
hárman vannak. Ez a három leszáll. Kettőnek a
vállán puska csüng; a harmadik olyanfajta ember,
amilyen Macsó. Valamit cipel. Táskát vagy zsákot,
amiben benne lehet holmi egy s más ide szük-
séges dolog.
Az urak intenek Macsónak, aki szó nélkül
emeli meg a kalapját. Nem szabad ilyenkor hangot
adni, mert nagy huncut a hóhér, akinek ez a láto-
gatás szól s ha korán megneszeli a gyanús moz-
gást, elszelel, mielőtt illő módon lehetne üd-
vözölni.
A két puskás jókora kerülővel megy előre a kes-
keny nádas mentén s aztán az egyik beáll az
egyik átvágáshoz, a másik meg feljebb megy s a
másik átmetszés közepén helyezkedik el.
Macsó csak ezt várja. A tacskók úgyis majd
megeszik, oly türelmetlenek. Egyre nyafognak,
kérezkednek: eressz már! eressz el már!
— Nohát pakkoljatok, induljatok — mondja
Macsó s hozzáteszi útravalóul, amikor a Belze-
bubkákat elereszti: — Kariburi!
Attól nyihogva rohannak a tacskók a nádasba,
ők tudják, hogy miért. Hehegnek, veckődnek, buk-
dácsolnak a sűrű, egymásba szövődő nád között,
kutatnak, keresnek, szaglálódnak. Az egyik, a
kölyök, nagyokat vakkan s riadva csahint: hahh! itt
volt!
Most volt itt! Valami volt itt! ... Az „öreg"
odaszaglász s ráförmed a szeleburdi legényre:
„buta!" — „buta", — csak egy menyétke volt! . . .
csitt-csitt!
S ügetnek, loholnak tovább, beljebb. Szen-
vedelmes tűzzel. Nagy várakozással. Felajzott kí-
váncsisággal, ahogy az igazi tacskó-fajzathoz illik.
Aközben felérez „valaki" a keskeny nádas leg-
sűrűbb pontján. Valaki, akinek hosszúkás, álmos
pofájáról rögtön eltűnik a nyugalom közönye, hogy
helyet adjon az izgalmas érdeklődésnek, ami talpra
állni készti.
— Ohó, — mondja magában hóhér ő ura-
sága — már megint itt vagytok? .. . Rajtam akar-
tok kifogni? Rajtam?!
Mintha megvető mosoly vonulna át ravasz áb-
rázatán. Szemközt fordul a gyanús zörgésnek, úgy
monologizál: — Hadd látom, mire mentek, hogyha
nem mozdulok. Rá akadtok-e vájjon a tanyámra.
A mozgás-moszatolás közelebb jön s az egyik
tacskó egyenest neki vág annak az iránynak, ahol
a róka pihent. Most nagyot vakkan, keres, kutat,
azután megint vakkan.
— Jaj-jaj — kezdi hirtelen az éles csaholást,
ami jelzi, hogy megtalálta az igazi irányt, friss
szimat csapott az orrába.
— Ez a „sárgaszemöldökű"! — Vélekedik a
fülelő hóhér s nyomban felkerekedik, besurran a
nád közt az egyik alagútba, amit magának kitiport
volt. — Ezzel nem jó kikezdeni, ez nagyon is szem-
telen. Nagyszerű orra van s nem tágít a pimasz,
ha egyszer nyomra jut.
A „sárgaszemöldökű" az öreg tacskó. —
Megorrontja a menekülő rókát s nyihogva, csaholva
próbál utána iramodni. De csak azt éri el, hogy
a szövevény közt keresztül bukik a fején s ke-
serves erőlködéssel mászik ki a nádtorzsok közül,
amelyet nem bírt átugrani.
Mindegy! Azért a róka itt van, az bizonyos.
Előre most már; előre a nyomán! Csak mindig
utána: nyif-nyaf-nyaf! . . . nyif-nyaf!
A rókának eszeágában sincs, hogy szurkoljon.
Mitől is félne? Ezek utol nem érhetik. Mindössze
bosszanthatják. Egy darabig még járja is a mulatság;
hisz nem utolsó dolog a szó szoros értelmében
az orránál fogva vezetni két ilyen tömzsi betyárt.
A róka egy darabig előre igyekszik, de egy-
szerre gondol egyet s megáll: óvatosan fülel,
szimatol. Még vagy ötven lépésnyire volna az első
átvágástól, amin át kellene szöknie, hogy a másik
nádtömbbe menekülhessen, de megcsapja az orrát
valami.
— Hm, — gondolja magában — milyen os-
tobák vagytok mindannyian. Talán meszet ettem,
hogy egyenest beleszaladjak a puskacsőbe. Tud-
tam, hogy így lesz, ez lesz! Egyszer már majd
megjártam; én rajtam többet ki nem fogtok!
Azzal kanyarodik s félkört írva le, vissza-
fordul a csaholó tacskók háta mögé.
Azok erősen hajtják a friss nyomot s mint-
hogy magok is apróra ösmerik már a keskeny
nádast, izgatottan várják a durranást, aminek körül-
belül most kéne következni. Most kellene, hogy a
hajszolt róka átugorja a nyílást, ahol a vadász
várja.
 Annyira belehevülnek a reménykedésbe, hogy
a szimatról is letér a kölyök s egyenest kirohan
a keresztmetszetig, őrülten hajtva útközben a —
semmit.
Ott az egyik vadász bizonyosra veszi, hogy
rögtön előtte a róka, a puskát az arcához emeli,
úgy várja, nehogy valami módon lekéssék, ha na-
gyon siet a vörös bundás.
A tacskó kirohan, nagyot néz s minthogy az
„öreg" odabent az igazi nyomon maradt: ő is
visszainal s nem törődik vele, hogy a rászedett
vadász szidja. Az mind csak olyan üres szóbeszéd.
Hatása csak annak van, ha Macsó fenekedik
a tacskóra: kariburi!
*
Halk patronfütty hangzik. Az egyik vadász
hívja a kerülőket. Azok jönnek is, ahogy a pa-
rancs szól.
Az egyik — Macsó — előveszi a corkát s
mély, ümmögő basszusával kezdi lehíni a kutyákat
a vadról. De biz az nem használ. Még nagyon
frissek; még nem fáradtak. Meleg sincs ilyenkor,
sokáig bírnák a hajtást a fegyelmezetlen besték.
De mire való az emberfurfang? . . . Amint a
hajtás megint közeledik s hallani, hogy a tacskók
közel vannak a nádas széléhez, a vadász lő egyet.
Arra nagy jajgatás, hehegés, igyekvés közt
csörtetnek ki a tacskók a sűrűségből; gondolják,
hogy rókának szólt a lövés. Macsó egy bokor mellett
guggol s mintha fogdosna valamit, kiabál: ide te!
ide-ide, te-te!
A tacskók tötyögnek, ahogy tőlök telik s amint
Macsóhoz érnek, az nyakon kapja őket s hamar
ráfűzi a corkára mind a kettőt. „Kariburi!..
Elcsöndesül a környék. Egy mukk sincs többet.
A vén ravasz, odabent a nádasban, eleinte csudál-
kozik; azután gonoszul mosolyog.
— Megunták, a pokolba mentek; látják, hogy
sehogysem boldogulnak. Majd, hogyne! bolond
vagyok tán.
Szerfölött meg van magával elégedve s óva-
tosan keresi, hol vackolhatna újra; vagy tán vissza-
kullogjon inkább a régi vacokba? . . . Ekkor megint
történik valami, amire felüti a fejét s hallgatódzik.
A nádas végén, mintha a juhász kolompos
szamara ugrándozna s hempergetné magát: olyan
suhogása támad a sűrűségnek s közben folyvást
szól a kolomp. De az a furcsa, hogy nem is egy,
hanem egy féltucat. Némelyik csak olyan csengő-
féle, amely élesen hasgatja meg a csöndet. Az a
bolond, hogy erre közeledik, keresztül a nádon,
nagy súgás-bugás közt, mintha a nádat a vihar
fektetné le a földre.
— Ojjé!
A róka megfordul s ész nélkül lohol előre, de
kis vártatva megint csak megáll és hallgatódzik.
— Ennek fele se tréfa. Iszen itt jön a nyomá-
ban egy egész ármádia; csak úgy töri-zúzza a
nádat. Ropog tőle a sűrűség. A sok kolomp, csengő
úgy lármázik, mintha mindegyiket teljes erővel
ráznák.
Róka legyen, amelyik ezt kiállja. Ez a ta-
pasztalt vén hóhér is esze nélkül iszkol. Nem állja
a közeledő zajt. Amint egy kicsit hátrafigyel, látja,
hogy az egész nádas mozog mögötte. Valaki jön,
valakik jönnek, az bizonyos. Itt nincs megállás
többet; visszafordulni sem lehet, úgy el van fog-
lalva egész szélességében a nádas.
A hóhér úgy szűköl, hogy majd megbo-
londul belé.
Pedig odakint nem történik egyéb, minthogy
két ember megy lassan a nádas szélén, akik mind-
ketten ugyanannak a hosszú kötélnek a végét
szorongatják; a hosszú kötélre pedig tíz-tíz lé-
pésnyi távolságra egy kolomp, vagy egy csengő
van erősítve. Ahogy a két ember lazán tartott
kötelet a nádason keresztül húzza: viharzó su-
sogás támad a sűrűség közt, minthogy a kötél
valamennyi nádszálon keresztül sodródik s aköz-
ben mindegyiket lenyomja, végigsúrolja, meghaj-
lítja. A kolomp meg a csengő azalatt folyvást szól,
pedig senki hozzá se nyúl.
A róka se lát, se hall; a kisérteti kolompolás
egyre űzi-hajtja; az elől menekülni akar akárhogy
is, akármerre is.
Ej, legjobb egyenest neki az átvágásnak.
„Bumm!" dörren egy nagyot az ott ácsorgó
vadász puskája s a következő percben felhangzik
a hármas patronfütty, ami jelzi, hogy ott fekszik
már a hóhér a vérében.
Macsó rikkant egyet s elereszti a kutyákat:
— No most, induljatok, szaladjatok, tépáz-
zátok meg: kariburi!
A tacskók nyihogva, lelkendezve futnak oda,
ahol a lövés esett (nagyszerű tájékozásuk van) s
rávetik magokat a hóhér meleg tetemére.
 Az ő tisztük ma csupán csak az volt, hogy
bizonyítsák: itthon van-e a hóhér. A hajtásukból
ez eléggé kitűnt. A többit — ezzel a kitanult vén
huncuttal szemben — a régi közmondás döntötte
el: „többet ésszel, mint erővel".
 Mínusz húsz fok.

A „TEREMTÉS REMEKE” mindössze vagy

nyolcvan Reaumur hőfok közé van beszorítva
a nagy világűrben. Negyven fok plusznál könnyen
napszúrást kap; megalszik a vére s akkor vége.
Negyven fok mínusz pedig megdermeszti. Akkor
megint csak vége. S most tessék elgondolni, hogy
a platina csak háromezer plusz hőfoktól olvad.
Abban a hőségben az ember egy pillanat alatt
gőzzé válnék. Elsisteregne, mint a tüzes vasra
hullatott zsírcsöpp, amely után mindössze egy kis
szennyes folt marad a vason; egy makulányi
korom.
Negyven fok mínusz már az északsark hidege.
Azt már csak a sarkutazók tudják, hogy micsoda.
Szibéria hósivatagain ettől már a jegesróka csont-
jába is belefagy a velő. Az emberek megkapják
a skorbutot. — Akárhogy öltözködnek, takaródz-
nak, védekeznek szőrmés ruházattal: a belehelt
levegő szörnyű hidegségét nem enyhíthetik. A
jéghegyek közé rekedt hajók személyzete úgy jár-
kál, mindig egyformán felöltözve, mint a vadállat,
a melyet a természet ruházott fel meleg bundával,
a mit soha le nem vet. S a borzalmas elhagya-
tottságnak és a szünetlen egyhangúságnak a hatása
öli a lelket. Belehajtja lassankint a búskomor-
ságba, ami jótéteménynek, megváltásnak láttatja a
halált.
Húsz fok csak fele a negyvennek. De a pok-
lot, fagyos formában, ettől is meg lehet ösmerni.
Csak egy kis szél kell hozzá.
A hideg, szél nélkül — hagyján. Az ember
érzi a húsz fokos mínusz mellett, hogyan száll
ki belőle apránkint, minden lehelettel az élet. De
igazi nagy szenvedése nincs. Akik az útszélen
megfagynak: nem a legrosszabb halált halják.
Megsülni sokkal borzasztóbb volna. A hideg el-
ernyeszt, agyonfáraszt, lenyom, elálmosít. És ebből
az álomból nincsen ébredés. Ám az örök álomba
átsuhanás a nagy szenvedés minden jelensége
nélkül történik. Az ember nem jajong, nem sír,
nem könyörög a kínoktól való megváltásért, csak
egyszerűen meghal. Szó nélkül, lárma nélkül.
De ha a hideghez szél is szegődik!. . . A
mikor jéghideg ostorcsapások érik az embert.
Amikor végighasgat rajtunk a láthatatlan, der-
mesztő erő. Amikor elvész érzékeink ítélőképessége
s már azt sem tudjuk: égünk-e, avagy dermedünk,
olyan metsző fájdalom gyötri tagjainkat, kivált
szabadon levő testrészünket! — Ez az igazi kín.
Ez már nagy szenvedés.
Edzett vadászembert a csöndes hideg vissza
nem riaszt. Húsz fokban jegesmedvévé zúzmará-
sodik, de a puskát mégis csak bírja fogni. De ha
a szél ilyen hidegben elkezdi korbácsolni, akkor
mindennek vége. Akkor nincs többé mulatság,
csak céltalan gyötrődés. Akkor vacog a fog,
lehanyatlik az emelkedő kar; megvakul a szél-
ostor éles csapásától a szem.
Akkor a vadállat is reszketve keres menekü-
lést a völgyhajlatokban, vagy a hóborította bokrok
között, a melyek a szelet valahogy felfogják.
Akkor a hajtó a szentnek se tart rendet, csak
egymás nyomában tipeg, a hol legkönnyebb a
járás, ahol hó és zúzmara aránylag legkevésbé
hullik a nyakába.
Ilyenkor alászolgája erdő, — isten veled síkság.
Csak haza-haza, fedél alá, — egy pohár me-
leg bor mellé. Egy csésze forró tea ilyenkor az
élet, az üdvösség.
*
A szánkók már egy óra óta vártak az állo-
máson. A vonat késett. A nagy hó s a nagy hideg
egyformán gátolta rendes haladását. A szegény,
agyonfázott lovakat alig lehetett már tartani. Vág-
tatni, rohanni szerettek volna. Ösztönszerűleg
érezték, hogy számukra egyetlen enyhülés a gyors
mozgásban lehet. — Szőrükre lerakodott a zúz-
mara; párázatuk rögtön rájok fagyott. Olyanok
voltak, mintha hó lepte volna be őket. A kocsisok
subáján a göndör juhszőr mind csupa fehérség
volt. A zúzmara azon is kivirágzott. A tél hatal-
masan uralkodott a messzenyúló havas tájékon.
S a vadász urak nagy botosban, öreg bundával
cihelődtek a kicsi, alacsony szánkókra.
Az első szán elindult Utána libasorban a
többi.
Nagy gyönyörűség ez. A hó porzik, csillog
az úton. A lovak patkója csattog rajta. A szán
nesz nélkül siklik; aki benne ül, úgy érzi, mintha
szelíden vinné gyönge hullám valami csónakon.
Mert hogy egy-egy kis lendülése van a szánnak
helyenként.
A mező fehér. A végtelenségig fehér. Az út
mentén a hóban nyomok látszanak. Keresztül-
kasul baktató nyúlnyomok. Itt a szőllőkert mellett
suhan el a szán. A sövénykerítést vastagon borítja
a hó. A zúzmarás gyümölcsfákon egy-egy fekete
varjú. Az úton ődöngő árva pipiske . . .
Azután kifordul a szánkó a síkságra, a mező-
ségre, a határt sehol sem sejtető, utat is alig mu-
tató hósivatagra. Ott már elmarad minden, ami
az emberlakás közelségére vall. Pipiske nincs. Még
varjú sincs. Üres, néma, kietlen, de mégis gyö-
nyörű mezőség látszik, patyolatból.
A szánkók úgy suhannak, mint a vitorlás
csónak a tengeren. Már kint vagyunk a nagy
pusztaságon. Már látszik a távolban az erdő. Az
Eldorádó. Ahova a vadásztársaság készül. Ahova
most ebben a nagy hóban, nagy télben, minden
vad bekívánkozik a síkságról, a védetlen pusztáról.
A vigasztalan, mély havon fekete pontok lát-
szanak egy helyütt. Sötét gömbök, amelyek kö-
zül egy sem mozdul. Egy falka árva fogoly az;
ott gunnyaszt a süppedő hóréteg fölött; behúzza
a nyakát s szenved, koplal. Azon tűnődik: hova
lett egyszerre a sok gaz és bogáncs, aminek a
magva az ilyen szegény proletár népségnek ösz-
szes téli élelme s amihez most nem lehet férni,
mert elborított mindent a kegyetlen hó.
Messze, a fehér mezőn, egy csapat nagy állat
ötlik szembe. A kocsis vadászvér, nem bírja tür-
tőztetni magát. — Nini, szarvasok! — kiáltja
lelkendezve.
Csakugyan egy falka szarvas van odakint. Sok-
kal messzebb, semhogy szabad szemmel jól lehetne
látni: minők. Csak úgy sejteni inkább, hogy
tehenek. Egy gyönge bika van köztök. — A
vezértehén nagyot ugrik, a többi mind utána.
Vágtatva iramodnak neki az erdőségnek: a gya-
nús szánkákat észrevették.
Felséges látvány! . . . A nagy állatok ezen a
sima, makulátlan hómezőn mintha röpülnének.
Félperc múlva egy domb mögött mind eltűnnek.
A gerincen egyenkint szöknek át a túlsó oldalra.
Ott jól meg lehet olvasni őket. Heten vannak,
mint a gonoszok.
Az úton ettől fogva mindenütt ott a temérdek
szarvasnyom. A nagy, nehéz állatok, csöndes me-
netben, lassan vonszolják előre lábokat s mély
barázdát húznak így, a havon.
A puszta most már egészen néptelen, lakatlan.
Mindössze egy pár nyúl fekhet, lapulhat a hóban.
Azoknak békesség adassék. Most az erdő az
ígéret földe. Ahova a szarvasok behúzódtak.
*
A nagy fák ráborulnak a sikló szánkókra.
Komor faóriások közt haladunk.
A százados tölgyek közt ezredévesek is feltü-
nedeznek. Megannyi tele van hóvirággal, tündér-
kézfonta fehér koszorúval.
A szánkók megállanak. Lecihelődnek a vadász
urak. Egy csapat néma ember, aki csak jel-
beszéddel érteti meg magát, vonul beljebb az
erdőségbe, úttalan vonalon.
A hó halkan ropog a lépés alatt; egy-egy
ágról nagy hóbokréta szakadozik le, amint meg-
érinti az ágat a feltartott puskacső.
A puskások egyenként maradoznak el a néma
erdőségben. Ősfa mögé vonul mindegyik. A tova-
húzódó csoport eltűnik, s azután következik a ma-
gány, a mozdulatlan várás.
Halk fütty jobbra-balra. Jeladás az a szom-
szédoktól: itt vagyok! . . . itt vagyok! . . . Egy
pillantással megértik egymást az erdő hallgatag
látogatói. Azután nincs több nesz.
El lehet merülni a szemlélődésbe, a gyönyör-
ködésbe. Mert ami most itt van, az a csudák csu-
dája: nem is erre a világra való látvány.
A déli égről bevilágít a nap a magas fák
közé, amelyek mind olyan fehérek, mintha gyöngy-
virággal volnának teleszórva. A háttérben az erdő
hófehérsége halványan kékes árnyékba vész; elöl
pedig éles fénycsíkok nyújtóznak végig az érin-
tetlen havon, amelyhez fogható puhaságú párnát a
fehér rózsa milliárd szirmából, ha lehetne képzelni.
És nincs egy hang; egyetlen mozdulat sincs,
ami ezt a megfagyott gyönyörűséget az élet jelével
élénkítené.
Jobbról csupa nagy fa; szálas dalia, mintegy
óriásokból álló rendíthetetlen sereg. Balról különös,
fantasztikus bokrokkal kevert szálerdő, amely
mintha titkolódznék, úgy rejti fehér habszerű sűrűség
mögé a távlatokat. Ahány cserje, megannyi szétter-
jesztett, átnem látszó, legfeljebb csakáttetsző
legyező.
 A bokor még sokkal szebb, mint a nagy fa.
Egy-egy változó alakú fehér gömb valamennyi.
Némelyik sugárszerűen lendít ki magából egy részt,
hasonlót az üstökös kévéjéhez, a másik mintha
szétfolyni igyekeznék, s ellapítaná a tetejét; — a
harmadik erőnek erejével meg szeretné ölelni
patyolat karjával a negyediket, de mintha az
húzódoznék tőle. Az ötödik két imádkozó kézzel
nyúlik az ég felé s ebben a helyzetében olyan,
mintha a fejét alázatosan hajtaná le egy galambősz
barát. A hatodik a messzeségből valóságos fészek-
nek tetszik, ahová éppen csak be kell szállaniok
az ide illő tündérmadaraknak. A hetedik neki
támaszkodik egy vén tölgynek s ráborulva búsúl.
A nyolcadik zömök, erős testtel berzenkedik tüskés-
disznó módjára s a havat és a zúzmarát, ami
befogta, nem engedi egy tömeggé válni maga
fölött . . .
Az egy göcsös, vén galagonyabokor. A kö-
zött úgy ellátni, mintha szitán át leskelődnék az
ember.
*
A hajtás régen megkezdődött. Szélcsend van,
szerencsére. A nagy fa mögött csöndes várakozással,
mozdulatlanul telhetik az idő.
Már amennyire huszfokos hidegben moz-
dulatlan maradhat az egy helyben ácsorgó emberfia.
Első dolog a havat elrúgni az „állás" terü-
letéről. A fonnyadt, megpuhult cserlevelen tovább
bírja a talp a hideget. De még így is kezdődik
lassankint a didergés, meg azzal együtt a topogás
vágya, ösztöne. Pedig csak most ne! . . . éppen
csak most ne, amikor a legkisebb mozdulat is
árulónk lehet a nesz nélkül közeledő vad biztos
szemének.
Egy törpe sólyom cikázik át fölöttem. Kitudja
honnan jön? valahonnan a messze erdőségből;
onnan, ahol a hajtóvonal erre közeledik. Valahol
lőttek is. A lövés döreje visszhangosan hirdeti,
hogy megmozdult már a sűrűségben lappangó élet.
Csodálatos hatása van az ilyen sisteregve
elszálló, zúgásba vesző durranásnak. Tíz vadász
közül kilenc megremeg rá s hevesebben markolja
puskáját; ösztönszerűleg úgy helyezkedik el, mint
aki most mindjárt lőni készül. Figyelme megkét-
szereződik; szeme erőnek erejével át akar hatolni
fán és bokron; szíve nagyot dobban; nyitott száj-
jal vesz lélekzetet, mert úgy jobban hallani a
legkisebb mozgást is.
Pedig surrogó, ropogó mozgás egyszerre csak
jelentkezik bőven.
Jönnek a megháborgatott szárnyasok, előbbre,
errefelé.
A fakopáncsok, a cinkék, de kivált a rigók.
A fekete rigók, amelyek sötét koboldokként csa-
pódnak le elénk az ágra, a galyra s pár pillanat
múlva felszedelőzködnek, tova riadoznak. A vén
hímek koromfekete köntöséhez pompásan illik az
élénk sárga csőr. A tojók sötét kávébarnasága
ehhez a feketeséghez képest alig számít igazi
feketerigó-színnek. Tollukat felborzolják; magokat
mintha gömbbé fújnák fel. Fáznak szegények, ők
is. Halkan gagyognak, csacsognak, úgy szólongatják
egymást. Néha felcsattan-pattan valamelyik s bele
sikkant a csöndességbe. Attól egyszerre nagyobb
élénkség, mozgalmasság támad: — szárnyra
kapnak, elbújdokolnak. Ők már hallanak valamit,
észrevettek valamit, ami nekik gyanús.
A szomszédaim lőnek. Egy pár nyulat látok
elvillanni abban az irányban. Eszerint hát nem
lesz már szarvas ebben a hajtásban. Töltényt
váltok. A golyót kiveszem a csőből és söréttel
pótolom: hadd jöjjön hát a nyomorúságos nyúl.

*
E pillanatban megdermedve nézek a fantasz-
tikus, zúzmarás bokrok közé; oda, ahol a tüskés-
disznó alakú galagonya ágboga közt a kis nyílások
szabad utat hagynak a szememnek.
Sötét árnyak jelennek meg ott. Hatalmas,
nagy árnyak, amelyek játszva dobálják át magokat
az alacsonyabb bokron. Oly nesztelenül jönnek,
mint a kisértetek. Vakon jönnek, egyenesen nekem,
akit egy magamnál vastagabb fa fedez.
Egy falka szarvas! ... És az én puskám
sörétre van töltve!! . . .
Ez az, amitől Nimródék meg tudnak őszülni.
Amitől jobban megdermednek, mint a húszfokos
hidegtől
A vezértehén, — egy vén matróna, — már
alig harminc lépésnyire ha van tőlem. Hátra figyel;
leköti az, ami mögötte történik. Bizonyos, hogy
hallja a hajtók moszatolását, ámbár messze vannak.
A szélcsendben nincs elég szimat, hogy könnyű-
szerrel megorronthasson. Jön nekem, mint a
vak légy.
Diána el ne hagyj! . . .
 A golyós patront, régi szokásomhoz híven,
balkesztyűm nyílása alatt a tenyeremben tartom.
Egyetlen gyors, gyakorlott mozdulat s a puska
kinyílik. Kiveszem s a puha hóra ejtem a sörétes
patront, becsúsztatom helyére a golyóst.
A „mámi“ épp e percben vált át előttem, alig
húsz lépésnyire. Megmozdulok, amint a puskát
emelem. Ő észrevesz; lassú szökéséből egyszerre
röpülés válik.
A puska dörren. A nagy állat úgy esik össze,
mint a zsák.
*
Az erdőben rövid ideig tartó robogás; . . .
a sötét árnyak villámként száguldanak; ... a
feketerigó-hímek ijedten csacsognak.
Hull a hó, minthogy hirtelen támadt szélroham
süvít át a hóvirággal rakott lombok között.
A húszfokos hidegben a feltámadó szél kerget
már. A hajtásnak vége van.
A havon vér-rózsák piroslanak.
Megfagynak rögtön azok is, ebben a halálosan
dermesztő szélben.
 Februáriusi este.

F EBRUÁRIUSI este van. A nap már hosszab-

bodik, de azért öt óra tájban lenyugszik az örök
fény forrása. A tájék csöndes, kihalt, bágyadt.
Előttem, két erdő között, a befagyott Dunaág.
Felületét jégpáncél borítja, amely alatt mozdu-
latlan a víz.
Az erdő mind a két oldalon komor, sötét,
csupasz. A nagy fák olyanok, mintha mindannyian
kiszáradtak volna. — Egy rengeteg, amelyben
csupa megdermedt óriás nyújtja karjait egymás
felé, anélkül, hogy egyébre vágynék, mint örök
álomra.
A jég ezüst lapként fénylik a mélyben.
Az égen elszürkült már a nappali kékség, amit
a ritkás esti ködön át csak sejt a szem ebben az
esti világításban. A világítás is mindjobban egybe-
folyik, homályosodik, gyérül. Az éjszaka sietve
közeledik.
Felhő nincs, mégis mintha egy sötét tömeg
úsznék a befagyott víz fölött. A ködben csak
akkor venni észre, hogy öntudatosan mozog,
amikor közelebb jön. Egy nagy halászsas vonul
éjjeli szállására. A komor madárkirály gyanútlanul
húz felém s amikor hirtelen észrevesz: meg-
riadva zuhogtatja meg hatalmas szárnyát. Egyet-
len lendülettel legalább is két öllel dobva feljebb
magát.
Meg nem állhatom, hogy rá ne lőjjek, pedig
túl van a rendes lőtávolon. A durranásra kétoldalt
elkezd visszhangzani az erdőség; zúgva-búgva
ismétli meg a lövés dörejét, amitől a sas ész nél-
kül menekül. A füst egy pillanatra megsűríti a
ködöt.
De amint a gyönge légáramlás a füstöt el-
oszlatja: látom, hogy a távolodó madáróriás el-
vesztett valamit. Egy hófehér toll esik lefelé, libegve,
amit valamelyik kósza sörétszem vágott ki a sas
fehér farkából.
*

— Háp-háp! hangzik ugyanekkor a jégmező-

ről, amely hosszú, széles szalaggal fut a két erdő-
rész között.
Ott valahol nyitva van a jég. Vadruca pihen
a nyílt vízen. A lövés felverte valamennyit. Nagy
hápogással indulnak légi útra, hogy egyet kanya-
rodva, megint csak ide térjenek vissza. Mert sehol
sincs víz másutt.
Egyre kisebbednek a sötét pontok eleinte,
azután újra növekednek, amint közelednek. Aköz-
ben is egyre hallani a jelszót: háp-háp!
Egy csupasz, de sűrű bokor közepén állok a
holt Duna partján. A bokrot Berek Jani, a gógai
vadőr, még jobban megsűrítette közéje szurdalt
ággal, így észre nem vesz egykönnyen, ami a
homályban erre jön. Amikor pedig észre venné: —
késő.
Sok vízivad jár erre esténként; a rucamozgás
jóformán folytonos. A sok „háp-háp“ nagyon ide-
szokott; itt tartják esti gyülekezőjüket. Az egész
környéken alig is van más hang, mint az övék.
És még valami, ami az erdő mélyében éppen
most szólal meg.
*
Éles, vakkantó, röviden kilökdösött hangok.
Pontos ütemre, három-négy egymásután. Minden
ilyen ütemcsoportra nyolc-tíz másodpercig tartó
csönd következik. Azután újra hallani: „vak-vak-
vak-vak!“
Ott egy róka ugat.
Nem igazi ugatás; inkább csak vakogás. Most
nem a holdnak szól, hisz holdvilág nincsen. Hanem
a légyottra-hívás hangjai azok. Jeladása a kóborló
rókának; kérdés egyszersmind: „hol van valaki
az én fajtámból?" . . .
A sötétedő este csöndjében olyan kísértetiesen
hangzik a lassan távolodó „vak-vak-vak!" Kép-
zeletem utána siet a tova húzódó kapcabetyárnak;
látom, hogy emelgeti orrát, amint azt kutatja, nincs-e
ellenség a közelségben; azután lent poszog-szipákol
a föld felületén; az már a vadászösztön, amely
folyvást keresné, merre baktatott át egy nyúlfi,
vagy egy ostoba fácántyúk.
A vadrucák vígan lubickolnak valahol, bent,
ahova ebben a sötétben nem látni. Pedig a széles
jégfelület határát tisztán megkülönböztetem. Olyan
az, mintha villódzanék. Egy helyütt keskeny, élénk
sáv van rajt, amit mintha lidércfény lövellne a
jégre. A túlsó parton, messzire, tűz lobog; annak
a fénye esik a jéglapra.
Vájjon ki lehet az, aki ebben az esti időben
a jég partján gunnyaszt, — mint magam? . . .
*
Új hangok támadnak. Mintha messziről élénk
beszélgetés zűrzavara jutna idáig. A gagyogó
szólamokból kiválik egy-egy „gá!“ — Jönnek a
vadludak.
Kései vendégek, akiknek nincs itt bizonyos
szállásuk. Ha semmi gyanúsat sem találnak, le-
ereszkednek a rucák közé. De a legkisebb kétséges
állapot elég nekik, hogy feljebb lóduljanak a
levegőbe s elbúcsúzzanak innen.
Ezek — úgy látszik — bizalmasak. Kerülgetés
nélkül közelednek. Mintha ereszkednének is. Meg-
szokhatták, hogy nincs háborgattatásuk. „Gagaga
— gagaga“ . . . mondogatják nyugodtan, csak
éppen, hogy szóljanak valamit. De ebben nincs
se hívás, se figyelmeztetés. Csak a társaság tagjai
diskurálnak így, egyhangon, vadliba nyelven.
Már a körvonalaikat is sejtem. Már neki
készülök, hogy no most mindjárt lövök. Ekkor
nagyot durran odaát, a víz túlsó partján. Az én
libáim se röstek: nekirugaszkodnak. Már csak a
szárnyok suhogását hallom, de arról szó sincs,
hogy felém tartanának. Elcsapnak oldalvást s
szidhatom magamban ismeretlen társamat, aki
talán egy rongyos kis jegesrucát hibázott el azzal
a lövéssel, amivel az én mulatságomat meg-
rontotta.
Mintha csufolódnék, megint megszólal a párt
kereső, szerelmi idillre vágyó róka.
De milyen messze van már! Ahogy a hang
irányából ki lehet találni: átváltott a jégen s most
ezen a parton „vakkol.“
*

Nincsen mit tovább idekint ácsorognom. Az

estéből lassankint egészen éjszaka lett. A téli
hangulat szomorú most; nem olyan, mintha hó
borítaná a tájat s zúzmarától lombosodnék az erdő.
Ballagva indulok hazafelé. Fel, az árvíz ellen
húzott töltésre, amely mellett szorosan vonul a
fiatal erdő. A gyönge szél itt meg-megmozdítja a
gallyát s attól valamicske elevenség támad a fák
között.
Most már távol vagyok a jégmezőtől, amely-
nek a fénye álomszerű derengéssel verődik keresz-
tül a folyvást növekvő homályon. Szinte lábujj-
hegyen lépdelek az erdő vonalán, s a bevágá-
sokhoz lopódzva közeledem: nem látnék-e meg
valahol, a hófoltos keskeny nyíláson, egy kóborló
szarvast.
A szél erősbödik s attól megrezzen a haraszt.
Nyitott szájjal figyelek, hallgatódzom: nincs-e
ebben a gyönge mozgásban ütemes lépések
nesze? . . . Semmi. Az erdő olyan tökéletesen ki-
halt. Még a rókavakogás is végkép elhallgatott.
De ahelyett, a parton vontatott hang süvít végig:
„hopp-hooopp!“
 Hát nem elfeledkeztem Berek Janiról, aki most
engem keres az elhagyott les-bokorban? . . . Vagy
tán nem is feledkeztem el igazán, csak sajnáltam
a csönd és magány hangulatát megzavarni lármá-
val, jeladással.
Vájjon itt hagy-e, ha nem adok választ?
Hallgatva lopódzom tovább, nyílástól-nyílásig;
bekukucskálok az erdőbe mindenütt. Meglesem a
fák közt az éjszakát.
A töltés gyepes tetején oly lágyan lépkedhe-
tek, akár a vadmacska. Figyelem aközben, hogy
törtet valaki lent, a parton, a jégmező szélén, a
gyér bokrokkal borított laposban.
„Recscs-recscs-recscs,“ — „ropp-ropp-ropp.“
Minden recscsenés. roppanás egy-egy lépés.
Apró lépés, ahogy a jégen járó ember teszi le a
talpát. Azután mintha pendülő-csendülő hangok
keverednének a roppanásokba. Ott a „hop-jég“
töredezik szilánkokká a nehéz test alatt.
A „hop-jég“ a bokrok derekát fogja körül,
keskenyen, mintha jég-hártyát fújt volna a tél a
levegőbe. Alatta üresség van. Amikor a magasabb
vízállás visszaesett: a megfagyott vízfelület töredező
üveglapként maradt a maga helyén. Aki rálép:
mintha minden lépésével egy-egy üvegtálat roppan-
tana széjjel.
Ezen jön valaki egyenesen felém.
Ki lehetne más, mint Berek Jani, a bagoly-
szemű vadőr, aki az éjszaka sötétjében is lát?
A barna töltésen messziről észrevette a sötét
árnyalakot. Jött, hívás nélkül.
Most már vége a magánynak s a vele járó
nagy hangulatnak. Most már egyszerre máskép
hangzik minden: a vadruca hápogása, s a nászdalát
harmadízben is pedző róka vakogása.
— Halli? — kérdi a vadőr, aki éppen most
toppan mellém. — Szinte látom, hogy villog a
szeme.
A vadászvér heve átragad róla magamra is.
Már nem a februáriusi estét figyelem, hanem a
vörösbundás bicskást, aki valahol a fácánok hazá-
jában ismétli fáradhatatlanul:

„Vak-vak-vak!“ . . .
 Tartalomjegyzék.

Hajnali hangok

Forgandó szerencse

A fehér madár meg még valami

Éjszaka

Végig az éren

Vigyázz!

A nagy zsombik közt

Látogatás a nagy úrnál

A holt Dunán

Egy ökrösszekér nyomán

Hóhérkivégzés

Mínusz húsz fok

Februáriusi este