uri asaf

MÍG ÁRNYÉKOT VETEK

(versek)
„Se méz, se méh nem leszek”

„μητε μοι μελι μητε μελισσα”

(Szapphó)
empátia

A szó és a figyelem fentről jön, és szivárványalakot ölt.

A fény és a sötétség a hófedte ház alá száll,
majd elvonul
a szemem láttára,
velem egy magasban,
az orrom előtt.
nyárfa vatta

A nyárfa vatta mindenkinek útban van.

Alacsony lángra kel, róla aztán mindenki elfeledkezik.
Kék univerzum, elgörbült karika, tűz és levél,
az oxigénről semmit,
a lélegzetről igen, mert az magától értetődő.
A lemenő és a felkelő nap
váltakozásától erősebb leszek.
Aki fentről jő, az monoton és terhes,
aki lentről, az alaktalan, lombnak alig nevezhető.
Aki semminek nem örül, az veszendő.
másképp fogad

Engem az eső kedvel.

Engem másképp fogad.

Az erősek tovább élnek.

Ez az előny puszta illúzió,

idővel szétpukkan,
mint a szappanbuborék.
harc és háború

Arcom a harcok színhelye,

nem maradt rajta bőr,

csak a hátamon és a karomon.

Az akác leveleit majd (ki)számolom.

Eközben az ég emelkedik, a tücsök visszatér,

és ordít a szamár. Hangja a birkák szőréhez tapad.

A lejtőn veszett állatok,

az őseim halhatatlanok.
forró szél

A tarkóm mögött nyiladozó ág mozog,

felém tart azon a ponton,

ahonnan hátrafelé is látok.

Könyököl és emelgeti a lábait,

a tenyerével félresöpör. Éles és pontos,

a szemhéjamra mint verébláb nehezedik.

Az arcom vörösebb a kelleténél,

a fülem visszhangzó hangár.

alkonyat

Sigmund Freudnak valami kimarta a szájpadlását.

De időben meghalt a vöröstéglás házban,

ahol a rózsás arcú John Constable festeni szokott.

Hasonló katasztrófák oka a rendhagyó atmoszféra.

Lásd, a táj mindenkit boldogan befogad és fényt szintetizál.

Ki vagyok én? Nem a magyarok nyelvét beszélem?

Az idegenség belepi a szám, a nyelvemen szigorú antitestek,

melyek szóhoz nem engednek.

Így vagyok a nyelvekkel. Ügyelnem kell.

Farkas (Wolfner) István emlékére

Dávid az idők elejétől őrzi a farkas bőrét.

Magához ölel, és mindenhová magával visz,

hosszú szíjakat vág a hátamból, ott, ahol a szőr kikopott.

A kámeát nem szívelhetem, a házam oldalán leereszkedem,

a tűzlépcső acélfokain, és fogain,

melyek a hal pikkelyét utánozzák.

Nem írok a füzetembe, be se iratkozom.

A farkas bőre meghúzódik mellettem, szakállasan, vörösen,

mindkét szeme sarkában fénysugár.

A nap mögött csupaszok a fák Szigligeten.

meggondolt tüzek

Lapos homokon,
szétszórt és meggondolt tüzek.
Emberek,
mindegyik a kijelölt helyen
guggol, egymáshoz közel,
egymásba karol.
Karjukat összefonják és kígyószínűek.
Köztük leszek,
alighanem egyedül.
Hölderlin tornyánál

Az éjszaka széles kerek hát,

ahol nincs emberi folytatás.
Gladiolusz és gardénia, vég nélkül.
Álságos fák, nyersfa oszlopok,
a lépcsőház hamis korállvörös,
a pálma koronája és a törzse fémes,
íze réz és ón. Fejem a folyó
egyik partján,
a lábam a másikon.
párhuzamosak maradunk

A párhuzamosak találkozásra készülnek.

Egymásban bíznak, és azt mondják: létünk kész tény,
és ha egymástól elfordulunk, ugyanazok maradunk.
Egész életünkben egymást figyeltük
és a változatlan alig kínálja magát.
Van, aki bosszantani akar,
de mi együtt és külön
párhuzamosak maradunk.
égből pattan

Égből pattan, akár a manna,

de aztán a visszájára fordul.
Ilyesmit nem lehet megérteni barbárság nélkül.
Ég a bőröm, sikolt a fülemben az istenadta tinnitusz.
Nincs rajtam harisnya, se cipő
még érzem a bennem lévő magot,
a következőt és az utána valót.
a Thaya völgye

A Thaya völgye kanyarodik, mint a fül.

Kétszer megmásztuk a hegyet,
hogy a karimáját szemmel tartsuk.
A második emelkedőnél elfogott a szorongás.
Felajánlottad, hogy a hátadon viszel tovább.
Kereszteztük a falut és két naspolyafát,
én még vártam, míg megéreztem
az idegen föld halálos árnyékát.
az idő kígyó módjára tekereg

A Vöröstorony lépcsőn jöttem,

a lépcső fokán egyensúlyoztam, a léceket feszegettem.
Az őszi tájban megfigyeltem,
hogy az idő kígyó módjára tekereg.

Útközben ruhátlan lényekkel találkoztam,

aranyos rózsabogárral, piros almával.
A bokám és minden pórusom nyugtalan.
Többször is mondtam, beérem a gyengédséggel.
a tavasz első napján

Az élet addig terjed, amíg a takaróm ér,

körülöttem még a kutya is lábujjhegyen jár.
A hit látható és tisztán tapintható,
akkor is, ha a föld felett lebeg.
A tavaszt örömmel fogadom, látni a cseppeket,
egy hatalmas felleget szél kerget,
valahol biztos összegyűlnek a lelkek.
Hanyatt fekszem, és a lábfejem a másik elé nyújtom,
az államat felhúzom és a csuklómmal üres köröket írok.
tüzet kértem

Örökké ott vagyok az ablak alatt,

ahol a nap gőzölög, pöfékel, füstöl.
A járdának támaszkodom és nem a ház falának,
mert arcom van és szemem, test nélkül.
Tüzet kérek a naptól, pedig nem dohányzom!
Léted közel, a szád megnyitod készséggel,
mintha a tűz közeledne felém.
vissza az időben

Úton vagyok és koldulok,

a bádogpárkányon eső dobol.
Mi is a bádog? Közönséges vaslemez
ragyogó, olvadt cinkbe mártva, az első szerelem képmása
vagy kémcső a telt idomú ionok között.
mákszemnél kisebb

Apám vére huszonhárom éve alvadt.

Könnyű testét átfújja a szél,
bordái között sárga margaréta.
Ha a szemüvegét leveszi, fel nem ismerem.
Mákszemnél kisebb betűit alig olvasom,
erős a keze, jó a lehelete.
Pihenés közben a levegőbe ír,
mennyei köröket, élő ágakat.
hány tavaszom maradt?

A pelusiumi ütközetben
a perzsák élő macskát nyújtottak pajzsként maguk elé,
ezért senki nem emelt kezet Cambyses katonáira.
A perzsák leigáztak, Ó-Egyiptom,
az evilágtól elválasztották a túlvilágot.
Hány tavaszom maradt? Isten nevét kiáltom.
Fő utca harminchárom

A tenyered tó, alján puha barázdák.

Ettől az egész emelet elámul.
A kiszolgált mérlegen szürke zakó,
Fő utca harminchárom, csupa tolongás,
égszínkék sodrás, szűntelen előreiramlás.
Félek eltűnni az utca végén. Ilyen egy napom:
torokszorulás, ahogy átrohan a forgalom.
alma ágon

Kivágott fa kérgén tapló,

galléron gallér,
teraszos halotti tor.
Alma ágon, hasadt keblek.
Élő lámpás a bőröd,
hozzád tapadó galambok, gerlék.
Keresek, kutatok, háromig számolok,
márciusi jeget teszek a nyelved alá.
Én is a levegőből táplálkozom,
beléd írom a kabbalát,
a borsóvirágot és a napsugarat.
Calais-i polgárok

A szám szélén hangyák. 

A földben megtört olajág,
mely türelmesen időt mér,
a csodától számítva, szüntelen.
Ezzel büntetik a gonoszokat:
a földet soha nem érinthetik,
térdük alatt elsötétül a világ.
pygmalioni munka

A tomport átformálom,
puszta igyekezettel semmire sem megyek.
Behunyt szemmel a munka igazi varázslat,
a néma szobor rejtett vonulat.
Az elefántcsontról leválva, akaratlan,
almák gurulnak felém.
A lejtő gyümölcsöt kínál, 
senki nem hajol le érte. 
a szívem deret érez

A saját versem ölne meg?

Élével a fejemre esett. Vagy mégse?
A sorok egymásra fektetett szalagok,
selyem gazdagságukat nem látom.
A lélek zöldje a jég felett, szántó vagy mező,
a szívem deret érez, a szemem előtt fűszál születik,
de ahogy szemügyre veszem, elhamvad.
Nem a hervadásról szól ez, hanem a gondolatról,
mely valahol bejön és kimegy.
Soha nem vehetem kézbe.
halálos kísérlet

A hátamon fekszem,
magamra parancsolok:
most meghalsz, ha akarod.
Nagy csend követ, a szív és az erek
hangját alig hallom.
A magány halálos kísérlet,
a jég okos hírnök, kint ónos eső kopog.
írószerszám

A női írás más, mint a férfié.

A nő keze, tolla finom és keskeny.
Honnan tudom, hogy az ő írását látom?
Láttán behajlik a virág az ablakon.
a Vénusz elrobog

Tölgyerdőben makkot szüretelnek,

a percek kedvükre színeződnek.
A makk kétszer koppan, egyszer, amikor levelet érint,
másodszor, amint földet ér.
Közben a Vénusz elrobog,
s két kémény között felbukkan a Mars.
jeruzsálemi katedrális

Nyugtalanság szorul a lábamba,

a katedrálist megtöltik az árnyak.
Rózsaszín márványlapon szláv bariton,
kint őrszem, meghasadt kőoszlop.
Pár lépésre a városi fogda, kő áll a mutatóujjamba,
a fájdalom még tart, pedig januárt írunk,
a patakmedrek mélyén virágágyás,
ez itt a szombat tartománya, tenger nélkül.
Székely Magda Szigligeten

Ajka nedves, a haja a választéknál kifakul,

a fogai távol, a reggeli gyep
a napozókban irigységet kelt.
És a vízipók, és a szúnyog?
Apró dolgok, madártoll, a kolomp szava.
Dél van, nemsokára ebéd.
A vágy emberét estére megtölti a világ,
az újbor alján mész. A levegőt kapkodom.
a mandulavirág

A mandulavirág aranyeső után nyúl.

A padon nyírott fű, cserebogár,
a légzés örül az élet rejtekén.
A korlátba kapaszkodom,
jól érzem magam hamis hátterekkel:
átlátszó a világ, a bíbor alkony.
Két gondolat után elszédülök.
Noa

Noa ütközik a világgal,

egy idegennek előre köszön!
A lépcsőházban féltőn
magamhoz szorítom.
A gyermeklélek nap,
melybe nem lehet belenézni.
Hol kezdődik az erőszak?
Magukra kell hagyni az angyalokat
hadd erősödjenek az emberek között.
Frida Kahlo

Frida Kahlo homloka közepén

fáradt véredény, hangtalan percmutató,
gyöngyöző izgalom. Nem más,
mint a tegnap, tiszta abrosz, fehér szántó.
Falra szegezett medveméretű vaddisznó.
Nehéz kimondani, nehéz megemelni.
Nehéz kapu, idegen haza.
felhalmozódó erő

Ovális asztalon váza és peónia,

megválaszolatlan képeim élénk vásznak.
A tehenek a fügefák közé húzódnak.
Lángol a vízmosás
a felhalmozódó erő a magból éled,
krókusz vagy sáfrány, apró szezám
hordoz a hátán.
Chalkidiki három ujja

Sötétkék tenger, szökőár,

a földig érő hajfonat a minószi meander.
Chalkidiki három ujja felett ritka naplemente.
Ki vár?
A szokatlan levegő,
az olvadt agátkő,
a világító zafír,
Kréta csupasz fénye.
Tengerparti falak, naphosszat egymás mellett.
Szemünkben a gálya elveszett hajósnépe,
pőre mediterrán,
ősi polémia.
a homok vonzalma

Festett combja, a kusza nyári meleg

hajából mennydörgést hallucinál,
a válláról homok pereg az arcomba.
Ez nem gyötrelem, nem romantika,
hanem a homok végtelen vonzalma.
Ruth válasz helyett rámutat a holdra,
s a bádogvederből paradicsomot kínál.
pávatoll

Minden mozdulatra belé akadok,

horgos szálak,

a páva tolla,

az ördög sokfelé viszi a vihetőt.

Ó, fekete nefelejcs,

mindig azt hittem,

hogy bársonypárnán élhetek.

Látom a helyét, a szívhez szól,

magához vesz, és elejt.

Könnyűvé válnak a percek,

kívánom a súlyt,
a meleg a földet,
s már nyílik az ibolya.
a fehér légy
 
Éjjel háromkor a légy
az álmomat is meglopta.
Titkon átvette, vitte, és mert fehér,
senki nem látta.
A légy, ha nem látszik, csak fehér lehet,
mint nagyszüleim nemlétező halotti gyolcsa,
Asztalos Mihály és Weisz Róza magyarul imádkoztak.
Szívük újfalusi volt és derecskei,
utoljára a vasúton látták őket.
négy folyó

Az arcom ég, magamnak is hazudok.

Elmozdulnom innen nem szabad,
az álom csúcsán kifogást keresek.
Mennyi erő, mennyi megilletődés!
Jó közép, szilárd alap, két falitérkép.
Négy folyó, édeni ágak, ideje választani.
Mint a mimóza, átjárok a falon, a földrészen.
Fra Angelico cellái

Látom, ha egy hangya ki akar kerülni,

megérzem, ha felém fordul egy hideg tekintet,
és a tengerbe vetem magam.
Elfog az izgalom, ha mellém ül egy lepke.
A szárnyára zöldet mázolok, és elképzelem,
hogy közöm van Fra Angelico celláihoz.
Ha a szeme sarkában őriz, és hímporával takar.
hunyorgató kék

Megvetett lábak,
a levelek fonákján hunyorgató kék,
odalett a nyár, utolsó csepp klorofill.
A fenyő leereszti karját, mókus moccan,
a lábam között tüzes patak folyik el, mint a pokolban.
A világ testhez álló sötétség,
a szentek kihalnak, aki boldogtalan,
borotvaélen jár.
gyengédség

Ritkás haj, hosszú ujjak

és egymáshoz közel ülő szemek,
nem válnak el tőlünk az ismertetőjelek.
Én a vasat gyúrom, mintha agyag lenne,
különben egyedül zuhanok,
a hátam nagy ívben hajlik,
a lábamhoz tapad a karom.
Sámson könyvéből

Állcsont, mondja Sámson,

hát nem szamarak a filiszteusok?!
„szamár állcsontjával, seregeket seregre,
szamár friss állcsontjával ezer férfit vertem le”.

Mire jó a próza, kérdi Sámson? Van belőle elég,

Miért lesz az utolsónak kimondott szóból is szó?
Mert az ember hiú és profán.
Nem mozdulok, mert vakít a nap.
míg árnyékot vetek

Délután összekuporodom, 
a napból elvész minden értelem.
Még látom az anyag rostjait, a fal ruhába öltözik.
A halántékod lassú árnyékszövet,
a kitudja milyen szemed gyermekbeszéd.
A nyugalom töri a fényt, míg árnyékot vetek,
elgondolom, hogyan száll a gondolat.
láng és parázs

A villanydróton nincs egyensúlyzavarom.

Lábfejemet behajtom, mint a lusta madár,
madártársaim jönnek-mennek.
Az utcán, ahol mindig alma gurul,
az antennák egymással beszélnek,
új tüzek nyílnak, láng és parázs, kiket
a tavasz táplál.
édes vagy sós

A kezemen hívatlan nyirkosság,

a reggeli harmat cseppje.
Kerekre simítom a nappal hátát. 
Ha a tengert sokat járom, a hullám partra vet,
és hanyatt fordít a homokon.
Arra ügyet sem vetek, hogy
a víz édes vagy sós.
száraz folyómeder

A lángok köre bezárul,

az emberek a naphoz szólnak.
Senki nem ismeri annak belsejét. 
A napot megérinteni különös kegy. 
A nyárból tél lesz,
felragyog minden arc. 
Nem veszítelek szem elől, aranyhajú gyermek,
kinek a gyöngy morzsának tűnik.
a fűszál titka

Letépem, kisimítom,
két hüvelykujjam között kifeszítem.
Ha a fűszál megszólal, a titkát megfejtem.
A fűszálban hosszában futnak az erek.
Kérlek, mondj valamit,
alig várom, hogy hangot adj.
A mosolyod vajmi kevés,
de tovább nézem. Nem hiszed,
hogy meleget kínál a kezem?
a fürdőben
 
A világos nap ígérettel kedvez,
a göndörödő érzés erősebb, mint én, a tízéves kisfiú,
lüktető testközelben ezerféle befogadás vár,
az idegen test érintése villamos ütéssel bénít.
Erről szól zene és csend,
a fürdő óriás platánja,
a sok hálás felirat.
Bruno Schulz

Bruno Schulz gyengeségét hallom,

látom a hátán hordott sebet,
ahogy vihartól cibálva, a föld repedéseiben,
magányosan, saját örökösen
túlcsorduló képzeletében él.

Ezt kérdezi: Vajon az idő megtelt?

Lehet-e még új esemény az eddigieken kívül?
Válaszként mindent telerajzol.
Hogyan pusztult el?
Lelőtték, mint egy kutyát.
márgás halom

Márgás halom,
megveszekedett alakulat.
A lövészárok alján sárgásfehér por,
Darázsvonulat, szúró fájdalom.
A szír pita melegtől, portól felismerhetetlen.
Míg az erőd felé rohanok, másnak látszom,
van célom, a járatokba vetem magam,
ha a gránát jön, térdre esem.
Francis Bacon

Ahogy a pasztellhab a vászonra kerül,

(vér)szemet kap, hogy lásson.
Francis Bacon szeme optikai zár,
elnyújtott mozdulatai egymásra sülnek.
Ily módon, nemcsak az arc, hanem test is átformálható,
mintha a boncasztalon töltenénk a formába,
vagy a mészárszéket járnánk körül. Mitől torzul a hús?
A metszet nem meríti ki az élő arc képességeit.
A kínos elővigyázatosság nem tűri a valós felületet.
Az ember hibrid, akár a kentaur, Isten keze műve.
az eső nyelve

Vöröslő szemem,
az eresz hangjára ébred.
Imádkozom, kint áznak a bokrok,
az ősz magához kéret az illatos földbe.
Mennyire szép az eső nyelve,
a száraz levélhalom alatt halkan követ
lugas

Akkor is keresem, ha nem látom.

Keresem felszakadozó fehérséget, a fréziát.
A természet gazdája érti a harmóniát.
Az irdatlan nyárfából dunaszag árad,
ágai között lugas, fonott kosár,
a parton vékony madárláb,
a torkomból feltör a tavasz.
a rézmetsző

A vonal árka a kezem előtt jár,

a késem alatt felkunkorodnak a sorják,
a rézben csupa emberi nyomorúság,
kerékbetörés és mindaz,
ami ezen felül mindenkinek kijár.
Ott soha nem volt lépcső, ahol állok,
csak egy tisztán,
kékkel meghúzott árnyék a Hold mögött.
archaikus

Vittél a karjaidban,
vittelek a karjaimban.
Összehajtogattak,
bezárkóztam, bezártak.
Kinyílt a könyv fedele,
belül a Kóré, talpig feketében.
Mindez elég lenne,
ha a galambok hallgatnának,
de kicsúszik alóluk a háztető.
ártatlan természetem

Megsárgult a terítő
a zongora fedelén.
Szemüveggel látom
a lelkek mozgását, ahogy egymást kioltják.
A vándor zöldet lát,
a megboldogult pedig,
ártatlan természetet. Egymásra fektetett
pillangószárnyakat, hímzett időt,
finom kezet, tüneményeset.
Nem élem túl magamat,
nem láthatom a maradványomat.
júdásfa

A tányér hátára írok,

te fölém hajolsz.
Ehető festék ez,
olvasatlanul olvad el a fogaid között.
A napfény percre változó,
érzem a pulzusát a júdásfa alatt,
ugyanakkor a mimóza felfakad.
Őrzöm a tüzet.
A házunk felett más a levegő.
galambszárny

A fal szeme voltam,

többet láttam, mint bárki más.
Az eresz és a lombok és a nagyapám.
A fűben áll egy diónyi ember.
Hogyan lett a dióból koponya?
A szél a hangját utánozta,
a lombokon, karok helyett galambszárny.
a gladiátor

Vérző erdő,
hozzád érintem a hátamat.
Rosszul tettem, hogy gördülő kő lettem.
Lábamban az izgalom elviselhetetlen.
Az aréna bejárón felemelik a rostélyt,
a szűk folyosón szabad az út,
de várni kell, a harcot elképzelni
a gyötrelmes előtérben. Mire besötétedik,
kihűl a délibáb és elenyész.
kalligráfia

A hópelyhek vízszintesen járnak,

egyenesen, neki a szememnek.
Ettől a szempillám ernyője se véd meg
milliárd levendulakristály.
Ismerős kalligráfia,
négy fáradhatatlan angyal,
a Hagia Szophia négy sarkából.
Utánuk jön a nappal.
cseppfolyós ég

Ha lehet, bárszéken ülök,

minél magasabban.
A cseppfolyós ég elvékonyodik,
Kilátszik alóla a térdem, a két térdkalács.
Milyen biztató, hogy emlékem se marad.
A fadöngető szél és a dühös kavargás,
ugyanígy jött egy földrengés nyomán,
a rövid éjszaka alatt.
Utószó

„A boldogság kizárólag Isten osztályrésze” (Philon).

Izsák, aki öröm és nevetés, visszaszolgáltatja az isteni örömöt.

Ábrahám megkötözi őt a Mória földjén, mondván, hogy égő
áldozatnak ajánlja, és ettől kezdve a boldogság helyébe lép a
félelem, ez nevezi a Szentírás Izsák félelmének.

Ennek megfelelően, az életem idejére esett a „nagy törés”. Ennek a

következménye az a markáns törésvonal a lelkemben, mely örökké
jelen van. Szerencsére a test benőtte, mint a lőtt sebet. Soha nem
értettem meg azt a jótéteményt, hogy életben maradtam. A
megtörténtek nem nyugszanak, az élő maradvány felett vonaglik a
föld. A látvány rendkívül szívós, nem hal ki, egyenesen a szemedbe
néz. Hatalmas vágások metszik át a világot, agyi infarktusok hegei:

Minden egyes nap lencse vagy borsó.

Kiterítve állnak a napos földön. Lepecsételt ajkak.
Nem is beszélnek, kivéve a nagy böjtnapot.

Jom Kipur nappali imarendje már zajlik, az ablakon keresztül látni a

hajlongó embereket, talpig fehérben. Állnak és hajlonganak. A
szabadban világos, borús délután. A visszatérő szöveg fényes
selyemszalag, melynek a vége megpörkölődött. Ugyanerről beszél
az előimádkozó a néma, közösségi imádság után. A fejhang illik a
naphoz.

A fentiekhez célba érkező csökönyös selyemszalag csalfa

előrelátással, fehér színben jön a világra, de senki nem tudja, hol
kezdődik. Valószínűleg kezdődik valahol. A kezdet, a születés és az
elgyötört jelen soha nem köthetők egybe. Vajon ez is a Teremtésből
fakad? A hófehér kezdet kézbe nem vehető, a jelen pedig
olvashatatlan. Mint az égett pergamen: Még van benne élet, de
valaki lezárta, és eltaposta a járdán.

Örülj, hogy a kezdet, amelyhez soha nem nyúlhatsz, idén is fehér.

Ha a gyökered ebben a földben nyugszik, még tovább léphetsz.