A KRÓNIKA ELSŐ KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Domján János lelkész

Bevezetés

A könyv helye a kánonban. Címe.

A Krónika két könyve a héber kánoni könyvek utolsó, ketubim csoportjának végén foglal helyet. A könyv
befejező versei (2Krón 36:22–23) csaknem azonosak az Ezsd 1:1–3-mal, amiből a két mű gondolati, nyelvi és
egyéb hasonlósága alapján arra következtethetünk, hogy a Krón-Ezsd-Neh eredetileg egy művet alkotott. Az
Ezsd-Neh azonban előbb lett része a kánonnak, mint a Krón. Amikor a Krón is kánoni könyv lett, kitűnt, hogy
az utolsó versek tudósítása Jeruzsálem pusztulásáról és a nép fogságba hurcolásáról reménytelen végső
kicsengést ad az egész kánonnak. Ezért hozzá fűzték a Círus hazatérési parancsáról szóló és jövőre utaló
esdrási bevezető verseket. A könyv a LXX hagyománya óta a Kir és Ezsd között áll. Ezt követi a Károli rendje
is.
Az egységes mű a LXX óta ketté vált s a Paralipomena nevet kapta, ami arra utalt, hogy azt foglalja magába,
ami a többi történeti könyvből kimaradt. Ez azonban, amint később látjuk, csak részben helytálló feltevés.
Hieronymus a Prologus galeatus-ban Chronikon-nak fordítja a Dibré hajjámim héber elnevezést, latinul Verba
dierum-nak mondja. A Vulgatában azonban még a régi Paralipomena kifejezést használja. Ha Annalest
mondott volna, jobban megközelíti a mű jellegét.

Tartalma. Anyagának beosztása.

A Krón történeti könyv. Anyagát négy belső főrészre oszthatjuk: Az 1. főrész Ádámmal kezdi s az 1–9.
fejezetben nemzetségtáblázatok felsorolásával adja elő az emberiség, a népek, Izráel törzsei és nemzetségeik
leszármazását. A 2. főrész Saul halálának elbeszélésével kezdődik és az első könyv végéig Dávid történetét
mondja el (10–29). A harmadik Salamon uralkodásáról szól (2Krón 1–9), míg az utolsó főrész Júda
királyainak történetét beszéli el a fogságig (10–36). Igényét, anyagát tekintve tehát a Biblia legátfogóbb
történeti könyve.

Történetszemlélete.
Az előadott történeti anyagot vizsgálva azonban azt látjuk, hogy tulajdonképpen nem az emberiség vagy Izráel
történetének eseményeit akarja elbeszélni, hanem csak Dávidnak, Salamonnak és Júda királyainak történetét.
Az északi országrészről is csak akkor beszél, ha a déli története ezt elkerülhetetlenné teszi. De még Júda
történetének elbeszélésében sem az események részletezésére törekszik, hanem az események, külső
történések mozaikja mögött a nagy egység képét, az Úr üdvre vezető akaratát keresi.
A könyv szerzőjét erre az a sajátos szemlélet indítja, amelynek fő vonásai előadásmódjában meglehetős
részletességgel felismerhetők. Ezek röviden összefoglalva a következők:
Az Úr mind a tizenkét törzset, Izráel egész népét már a teremtéstől fogva kiválasztotta, hogy az ő népe legyen.
Az emberi bűn miatt azonban csak Dávid háza, Júda országa és Jeruzsálem maradt meg az Úr kiválasztó
kegyelmében, mert Jeroboám lázadásával az északi tíz törzs kiszakította magát az Úr uralma alól, gonosz
királyok alatt élt s hűtlen lett az Úr igaz tiszteletéhez. Ezért igazi theokrácia csak Júdában van, Dávid háza az
egyetlen törvényes királyi ház és a jeruzsálemi templom az igazi kultusz székhelye. Ez hallgatólagos, de
félreérthetetlen történelmi tanítás a könyv keletkezési korának vallási ellentétére nézve is, mely Jeruzsálem és
Samária között az Úr igaz tisztelete kérdésében fennállt.
Az Úr hatalma és kegyelme Izráel felett annak földi történetében mutatkozik meg s a nép története nem egyéb,
mint az Úr válasza a választott nép hűségére vagy hűtlenségére. Amikor a nép keresi az Urat, vagyis bízik
benne, követi törvényét, azaz őt tiszteli és engedelmeskedik parancsainak, akkor gyarapodik, békében él,
háborúit győzelmesen fejezi be, mert az Úr maga harcol vele együtt és helyette. Ha azonban önmagában, földi
erőben, szövetségesekben bízik, idegen isteneket imád, ezzel megtöri a szövetséget, hűtlen lesz az Úrhoz és
akkor az Úr büntetéséből nyomorúság következik rá, vereséget szenved, utoléri a katasztrófa. Mert az Úr
igazságos és megfizet. A jónak jól, a gonosznak rosszul megy dolga s ki-ki még saját életében elveszi jóságáért
az áldást, gonoszságáért a büntetést. A visszafizetés törvénye az ember (pl. Uzziás) és a nép életében
egyformán érvényesül. Ha egy kegyes király vereséget szenved, vagy erőszakos halállal fejezi be életét (pl.
Jósiás), ez azért történik, mert vétkezett és engedetlen volt. Ha egy gonosz uralkodó (pl. Manassé) sokáig ült a
trónon, azért volt lehetséges, mert közben megtért az Úrhoz. Az Úr igazságos, megfizet kinek-kinek az ő
cselekedetei szerint.
A megfizetés isteni törvénye azonban nem gépiesen érvényesül, mert az Úr kegyelmes és kész a bocsánatra.
Ha azt látja, hogy vétkeznek ellene, először elküldi követeit, a prófétákat, hogy bűnbánatra hívják a királyt és a
népet. Aki megtér, az kegyelmet talál és életet nyer. A büntetés csak a megátalkodott bűnöst éri utol. A
megtérés maga nem érdem. Az Úr előtt kedvesebb az imádság, a benne vetett bizalom, a könyörületesség
(2Krón 28:15) és a szív tisztasága, még a kultuszi tisztaság hiányossága mellett is (2Krón 30:19), mint a
törvény külső megtartása.
Az isteni kiválasztás, a theokrácia és az isteni igazságosság tanításának bibliai-theológiai értékelése túlmegy e
Bevezetés keretein. De meg kell mondanunk, hogy a kiválasztott dávidi házban voltak méltatlan uralkodók is,
akikben csaknem kialudt a Dávid szövétneke (2Krón 21:7) s végül a dávidi uralkodóház is kihalt. A messiási
ígéret, hogy az Úr Dávid magvának királyi székét megerősíti mindörökké, sőt hogy a maga székébe ülteti, nem
a Dávid-házi uralkodók egyikében teljesedett be, hanem az Emberfiában. Az izráeli theokráciában, mint földi-
történeti valóságban éppen az lett nyilvánvalóvá, hogy Isten uralma nem egy konkrét földi ország földrajzi,
történeti, nemzeti, politikai körülményei között valósul meg. Az igazi theokrácia nem valamely földi
országban, hanem az Emberfiában jön el s amennyire konkrét, földi körülmények között mindig megvalósuló,
éppen annyira eljövendő. Végül az isteni igazságosságból következő megfizetés tanának teljes igazsága nem a
racionális értelmezés szerint, hanem az Isten örök szeretete által a helyettes elégtétel isteni törvény szerint ölt
testet, de amikor ez végbemegy, már túl is haladta önmagát, mert benne nyilvánvalóvá lesz, hogy az Isten
igazságossága: kegyelem.

Történeti hitelessége, forrásai, rangja.

Az író azzal a szándékkal írta meg művét, hogy a fogságból visszatért népet a történelem eseményei által hitre
tanítsa, a theokrácia megvalósulását a királyság történetében végigkísérje s a jeruzsálemi gyülekezet
igazhitűségét s a léviták szolgálatának dávidi eredetét igazolja. Ezzel már választ kaptunk a Krón történeti
hitelességének problémájára is. Forrásai, melyekből helyenként szóról szóra merít, elsősorban a Pentateuchus,
a Sám és Kir, a Gen-től a Kir-ig terjedő nagy deuteronomiumi mű. Utalásai több művet idéznek, így Júda és
Izráel királyainak könyvét (2Krón 16:11; 25:26; 28:26; 32:32), Izráel és Júda királyainak könyvét (2Krón
27:7; 36:8 stb.), Izráel királyainak könyvét (2Krón 20:34), Izráel királyainak dolgait (2Krón 33:18) és a
Királyok könyvének magyarázatát (2Krón 24:27). Valószínű, hogy valamennyi benne volt az utoljára említett
magyarázatban, midrásban, vagy valamennyi utalás erre vonatkozik. (Midrás: a bibliai történet építő-tanító
feldolgozása, itt azonban elsősorban könyv, történeti forrásmű.) E midrásban olvashatta az általa idézett
prófétai iratokat is, bár a 2Krón 33:18–19 szerint a látók beszédei külön is kezében lehettek.
Az Izráel és Júda királyainak könyvén, illetve magyarázatán túl merített más, ma már ismeretlen forrásokból
is, amelyek a királyokról, korabeli építkezésekről, hadászati, földrajzi viszonyokról fennmaradt
feljegyezéseket tartalmazhattak. Rendelkezésére állhattak évkönyvek, sőt ezek forrásai is. Végül nyomát
találjuk szájhagyománynak és az író személyes tapasztalatain nyugvó korabeli adatoknak. Mindezek, túl a
midrás anyagán, a Krón anyagának kb. felét teszik ki.
Az író a talált történeti források gazdag anyagát a maga nevelői szándéka szolgálatába állítja és a fentebb
ismertetett theológiai nézeteinek szemléltetésére használja fel. Így pl. az Isten igazságosságának
érzékeltetésére egyes életrajzi vagy történeti adatokat elhagy, másokat kiemel, hogy a különben szándéktalan
sematizmusával hitbeli igazságot fejezzen ki. Számadatai nem mindig pontosak és az ókorban megszokott
módon kikerekítettek, de ennek is hitbeli magyarázata van: az Úr hajlékának helyéért arannyal méltó fizetni (a
Kir-nál ezüsttel), az ütközetben elesett ellenség nagyobb száma az Úr nagyobb segítségét bizonyítja, az
adományok nagysága az áldozatkészség nagyságát fejezi ki. Jóhiszeműsége és hitelessége ezek alapján
állapítható meg, ezért történeti megbízhatóságát a Wellhausen-i értelemben kétségbe vonni ma már elavult
tudományos álláspont lenne. Egyes, máig vitatott kérdéseket, hogy pl. a redaktor egy személy volt-e (Galling),
vagy több személy munkájáról és folyamatról van-e szó, teljesen tisztázni nem is igen lehetséges. De
hitelessége éppen nevelői szándékának ismerete révén megnövekedett.
Ebből következik, hogy a Krón rangja és értékelése terén teendőink vannak. A Krón a legújabb kutatások
eredményei szerint – főleg Welch, Noth, von Rad, Rudolph tanulmányaira gondolunk – többé nem a kevés
történeti hitelű kegyes papi irat, hanem Izráel népe történetének és a gyülekezet életének értékes forrása. Ha
előadása nem éri is el a nagy elbeszélők – Jahvista, Ruth, Jónás – művészetét, elbeszélése a nehézkes nyelv
ellenére is szemléletes (pl. 1Krón 21; 2Krón 30; 35) átfogó és egységes (Akház, Hiskiás története). A
királyokról fennmaradt portréi, vázlatosságuk és sematizmusuk ellenére is az ószövetségi történetírás értékes
jellemrajzai (pl. Akházé, Ezékiásé), amelyeket az egyes királyok jellemzésénél mérlegelni és használni
fogunk. A gyülekezeti vonatkozású és építő részletei az újabb kutatások eredményei alapján értékesebbek
lettek s korunk nem egy kérdésében értékes, igei segítséget nyújtanak, mint pl. a béke és háború, az egymás
mellett élés, a történelmi eseményekben megnyilvánuló isteni ítélet és kegyelem, a hagyomány és reform, a
faji kérdés, a gyülekezeti élet tisztasága, a kultuszi szolgálat alapja, az ige és kultusz viszonya stb. kérdésében.
Joggal mondhatjuk, a Krón a hívő gyülekezet könyve s a deuteronomiumi nagy történeti mű mellett az izráeli
történetírás másik nem kevésbé értékes tanító-nevelő szellemű alkotása.

Keletkezésének ideje.
Keletkezésének idejére következtethetünk abból, hogy az író nem egy helyt eleven elbeszélő, aki nagy
egységekben tudja látni Izráel népe, illetve Júda történetét. Az ilyen munka viszonylag történelmi
szélcsendben, békés időben volt lehetséges. Másrészt már a közgondolkozás előtt is ismeretes az a vallásos-
pragmatikus séma, amely szerint összefogja a történeti eseményeket. Lépten-nyomon kitűnik előszeretete a
templom, kultusz, léviták, kultuszi zene iránt. Mindez a fogság után kialakult gyülekezeti életre mutat, amelyet
a múlt nagy bizonyságtételével akart nevelni a Krónikás, a jeruzsálemi gyülekezet, vagy lévitai papság és
történetírás hívő nagy egyénisége. Az eseményeket 398-ig kíséri, viszont tévedéseiből következtetve (pl.
Esdrás működését Nehémiásé elé teszi) már több emberöltő választhatja el ettől a kortól. A mű később még
bővülhetett. 190-ben már tudnak létezéséről.

Szövege.
Kisebb mértékben romlott és pontatlan, amit már Hieronymus is panaszolt (inextricabiles morae et silvae
nominum). Egyes helyek olvasása bizonytalan s el kell fogadnunk a non liquet elvét. Keletkezési idejének
felső határa, a fentiek szerint, a 4. század első felére tehető, ha arra gondolunk, hogy a samaritánusok szakadár
kísérletei már jóval az elszakadás bekövetkezte előtt jelentkezhettek. Az alsó határt mindenképpen a
makkabeusi kor felett kell keresni, még ha a későbbi pótlások és kiegészítések korát figyelembe vesszük is. De
ez nem változtat azon, hogy a Krón-ban sok régi, sőt ősi anyagot találunk s ez a mű történeti hitelességét
erősíti.

Irodalom.
A gazdag irodalomból válogatás alapján soroljuk fel a következő műveket: J. Benzinger: Die Bücher der Chr
1901 (Kurzer Handkomm), R. Kittel: Die Bücher der Chr 1902 (Nowacks Handkomm), E. L. Curtis and A. A.
Madsen: The Books of Chron 1910 (ICC), W. Rothstein und J. Hänel: Komm zum 1. Buch der Chr 1927
(Sellins Komm), J. Goettsberger: Die Bücher der Chr 1939 (róm. kath. mű), A. van Selms: I–II. Kronieken
1939–47, – I. W. Slotki: Chronicles 1951 (izr. mű), K. Galling: Die Bücher der Chr 1954, G. Riccioli stb.: La
Sacra Biblia III/2 1948 (róm. kath. mű), H. Caselles: Les livres des Chr 1954, W. Rudolph: Chronikbücher
1955 (Handbuch z. A. T.), P. C. Barker: I–II. Chr 1958 (The Pulpit Comm), A. S. Herbert: I and II Chr 1964
(Peake’s Comm), J. M. Myers: I–II. Chr 1965, A. C. Welch: The Work of the Chr 1939.

1 Krón. I. RÉSZ
Az 1–9. fejezetek kevés elbeszélő szövegtől eltekintve nemzetségtáblázatokat, lajstromokat, földrajzi
feljegyzéseket foglalnak magukba. Ezek belső értelmének a mai bibliaolvasó ember számára már nincsen
különösebb jelentősége. Ezért nem látszik szükségesnek, hogy a könyv igei mondanivalóját keresve a
különféle listák egykorú történeti összefüggését és hitelességét vizsgáljuk, nem is szólva arról, hogy eléggé
romlott és kuszált szöveg áll rendelkezésünkre. E helyett inkább a mögöttük levő írói szándékot és célt
igyekszünk megközelíteni és megragadni. Igyekszünk elkerülni azt a kísértést is, hogy a nevek rendjében,
hiányosságaiban theológiai felfogásokat keressünk, amelyek egyformán igazolhatók, vagy elvethetők. Nem
lehet célja a magyarázatunknak az sem, hogy lajstromok magyarázata címén részletes történeti ismertetést
adjunk. (Ld. ehhez a teljes mű 21 skv.; 65 skv. lapjait.)
A főleg nemzetségtáblázatokat tartalmazó 1–9. fejezet elsősorban Izráel 12 törzsének múltjára tekint vissza.
Ezt a múltat az utókor nemzedéke előtt jól ismert családfák képviselték s a múlttal és egymással való
összetartozás kiábrázolásává váltak. Nem találunk bennük utalást a kivonulásra, az ősatyák történetére, a
honfoglalásra, hanem csak a 12 törzs s főleg Júda és Dávid leszármazására.

1 Krón. 1,1–54. Nemzetségtáblázat Adúmtól Izsákig. Ézsau utódai. Edomi királyok listája.
A fejezet nemzetségtáblázatának főforrása a Gen 1–36. részei, melyeknek adatai a korabeli olvasó előtt jól
ismertek lehettek. A felsorolás Ádámmal, az első emberrel kezdődik s évszázadokat lépve rövid úton eljut
Ábrahámig, az első ősatyáig, onnan Izráelig (így nevezi Jákóbot). Mindebben személyes élő hittel egyrészt azt
szemlélteti, hogy az Úr az egész emberiség Teremtője, másrészt hogy Izráel népe a teremtéstől kezdve benne
volt Isten örök tanácsvégzésében. A nemzetek és népek leszármazását az akkori ismeretek alapján közli s
Ádámtól Nóéig (1–4), Nóé leszármazottaitól Ábrahámig (4–23), Sémtől Tháréig (24–26), Ábrahámtól Izráelig
(28–34), majd Ézsau és Szeir fiaiig (35–42), végül az edomi királyokig (43–54) sorolja fel a nemzetségeket.
Ábrahám fiai közül Izsák megelőzi az elsőszülött Ismaelt, nyilván kiválasztásánál fogva. Az Edommal való
szomszédságot a fogság után sokszor fájdalmas határkérdések (vö. Abdiás könyve) tették elviselhetetlenné.
Név változások, betű változások a szöveg történetének viszontagságaira utalnak. (A héber tulajdon- és
helynevek átírása itt s a továbbiakban Károli és új fordítás szövege közti átmenetet tükrözi.)

1 Krón. II. RÉSZ

1 Krón. 2,1–55. Izráel, Káleb utódai.

Az író röviden összefoglalva az első embertől Izráel 12 törzsének kialakulásáig terjedő történetet a 2:3-tól
kezdődőleg egészen a 8:40-ig már Izráel törzseiről beszél. Izráel fiainak anyjuk rendje szerint való felsorolása
után először Júda utódait sorolja fel (2:3–4:23), mivel szerinte Benjáminnal és Lévivel együtt Júda képviseli
az igazi Izráelt. Káleb családfája Wellhausen szerint fogság előtti viszonyokat tükröz (42 skv.), viszont a 18
skv. és 50. a fogság utánra utal, bár a pusztai emlékek révén a későbbi anyag a dávidi családfához fűződhetett.
A fejezet anyaga az idők folyamán szemmel láthatóan bővült.

1 Krón. III. RÉSZ

1 Krón. 3,1–24. Dávid, Salamon, Jekóniás utódai.

A júdeai letelepülés jegyzékét megszakítja a 3. fejezet s a dávidi leszármazottakat sorolja fel (1–9). A
tudósítást a 14:4 skv. megismétli a 2Sám 3:2–5 és 5:14–16 alapján. A Dávid utódainak névsora Kir forrásra
utal (2Kir 23:31.36 és 24:18), de nem egyszerű átvételről van szó, mert más hagyományra is támaszkodhatott.
Pl. a Kir-ben Jósiásnak három fia van, a Krón szerint négy. A hagyomány-források eltéréseiből magyarázhatók
a Kir és Lk nemzetségtáblázataiban található kisebb eltérések is. Az eltéréseknél sokkal fontosabb az a közös
vonás, hogy mindegyik Dávid messiási utódára mutat. Hiteles, de töredékes a Zerubábel utódairól maradt
feljegyzés (19–24).
A névjegyzékben felsorolt nemzedékekre átlag 20–25 évet számítva a nemzedékek sorának végét 420–400
körülre tehetjük. Ez azonban a Krón keletkezésének idejére nézve nem nyújt elég történelmi alapot.

1 Krón. IV. RÉSZ

1 Krón. 4,1–23. Júda utódai.

A Júda utódainak lajstroma, mely az 1. v.-sel folytatja a megszakított 2. fejezetet, több régi letelepedési
feljegyzés egyes adatait foglalja magában, részben már Dávid idejéből. Az író még a belsőleg össze nem függő
töredékeket is gondosan megőrizte. A 15. v. a 12. után jobb helyen áll. A királyi fazekasok és gyapotszövők
említése (21.23) arra enged következtetni, hogy az író korában az ilyen hagyományok jelentősége nőtt.

1 Krón. 4,24–43. Simeon utódai.

Simeon utódait lakóhelyük története és félnomád életük egyes eseményei töredékes, ősi adatai alapján
követhetjük. A szöveg adatai egykorú írásos emlékekből származhatnak. Az amálekiták maradékainak
megsemmisítése és lakóhelyük elhódítása érthető, ha Saul és Dávid régebbi győzelmeire gondolunk. A 31. v.
vége kiegészítő jegyzet lehetett, mert az 1Sám 27:10 és 30:14 nem beszél Simeon törzsbeliekről. Bizonyos,
hogy Simeon csak Júda segítségével telepedhetett meg a déli övezetben. Erejének korai végzetes
meggyengülésére utal a Gen 34:25 skv.; valamint a törzs nevének hiányzása Mózes áldásából (Deut 33).

1 Krón. V. RÉSZ

1 Krón. 5,1–10. Ruben utódai.

A Ruben törzséről fennmaradt adatok hiányosak, a 3. v. a Pentateuchus egykorú feljegyzésein alapul (Num
26:5 stb.). A törzs kelet-jordániai szállásföldjét a Józs 13:15–23 is említi. Maga a törzs már Dávid kora után
meggyengült s önállósága idővel megszűnt. Az asszír hódítás idején már csak szétszórt maradékairól hallunk.

1 Krón. 5,11–17. Gád utódai.

Gád törzse utódairól nem maradt fenn nemzetségtábla, de letelepedésük emlékét a felsorolt kelet-jordániai
helynevek őrzik. A 17 skv. népszámlálással kapcsolatos megjegyzése még a keleti országrész
függetlenségének idejéből származhat.

1 Krón. 5,18–22. Ruben, Gád és Manassé győzelmes harcai a Jordánon túl.

Az író nemzetségtáblákat felsorolva egykorú történeti emlékek alapján az események prófétai szemléletével
tanít arról, hogy a Jordánon túl letelepedett két és fél törzs az Úrban vetett bizalomért nyert győzelmet Hágár
utódai felett. Az Úr meghallgatja a könyörgést és a benne bízóknak győzelmet ad.

1 Krón. 5,23–26. Manassé kelet-jordániai féltörzsének sorsa.

A bálványimádás vétke az Úr elkerülhetetlen ítéletét vonja maga után s ennek eszköze Pul, más nevén Tiglát-
Pilézer asszír király a maga hódító politikájával. Az író megragadja az alkalmat (26), hogy nemzetségtáblák
adatainak felsorolása közben is tanítson s a megfizetés isteni törvényének érvényességét olvasói szívébe vésse.
Manassé félnemzetsége Rubennel és Gáddal együtt szerezte meg szállásföldjét s együtt szenvedték el az asszír
hódítás első pusztító hullámát, az elhurcoltatást és politikai, személyi veszteségeit, bár a veszteségek először
inkább csak a nép vezetőit érinthették.

1 Krón. VI. RÉSZ

1 Krón. 6,1–15. (5:27–41) A Lévi utódai.

A Lévi utódai nemzetségtáblájának felsorolásából kitűnik az az írói szándék, hogy az eleázári-cádóki
főpapság, valamint a lévitai-papi rend törvényes történeti öröklési jogát vérségi leszármazás alapján
bizonyítsa. Ezért először Lévi fiait sorolja fel a Num 3:17–20 adatai alapján, ezután a főpapság eleázári ágát
követi – kihagyásokkal – egészen a babiloni fogságig.

1 Krón. 6,16–53. (6:1–38) A Lévi és Áron fiai név és hely jegyzéke.

A Lévi és Áron fiai név és hely jegyzékére jellemző, hogy az efraimita Sámuel lévitai származásúnak minősül,
mert lévitai kultuszi teendőket végzett. Hasonlóképpen lévitai származású lett az eredetileg júdai Amminádáb,
mint Áron feleségének, Elizebátnak atyja s Dávid őse. Miután a léviták ládahordozói tiszte a szövetségláda
Jeruzsálembe vitelével megszűnt, a Krón szerint Dávid a templomi kultuszi énekes szolgálatra rendelte őket.
Az író szükségesnek tartja azt is, hogy Hémán főénekes elsőségét Ászáffal és Etánnal együtt lévitai
származásuk alapján bizonyítsa s megbízatásuk dávidi eredetét a főpapi szolgálat táblázata után igazolja. Az
írót a korabeli szolgálatok hatásköri súrlódása indíthatta arra, hogy történeti tudósításában határozott
különbséget tegyen (49–50) a léviták templomi szolgálata és a papok áldozat bemutató, valamint közbenjáró
szolgálata között (vö. Num 18:4–7).

1 Krón. 6,54–81. (39–66) Menedékvárosok, lévita birtokok.

A lévitai és menedékvárosokat a Józs 21 szerint Jósué idejében sorsvetéssel jelölték ki. E felsorolás is a Józs
21 alapján áll. A lévita városok jegyzéke szerint Lévi törzsének örökrésze jelentősen túlterjedt Júda törzsi és
közigazgatási határain. Az író Áron fiainak legelőbirtokai után Kéhát, Gerson és Merári legelőit és városait
sorolja fel, de a maga sajátos ároni-lévitai szempontjai szerint tér el a Józs 21 adataitól.

1 Krón. VII. RÉSZ

1 Krón. 7,1–40. Izsakhár (1–5), Benjámin (6–12), Naftali és nyugati Manassé (13–19), Efraim (20–89) és
Áser (30–40) utódai.
A többi törzseket a Num 26 és Gen 46 alapján sorolja fel az író. Nemzetségtáblázataikat katonai
cenzusjegyzék adataival egészíti ki.
Izsakhár fiainak adatai a Dávid korába vezetnek. A Benjámin utódairól szóló tudósításban régebbi forrás és
honvédelmi számlálás adatai olvadnak össze. Dán (?) és Naftali rövid jegyzékkel szerepelnek. Naftali a Bírák
kora után lassan eltűnik. Dán törzsére csak következtethetünk a szövegben. Még a tizenkét törzs tagjai sem
maradnak fenn sértetlenül mind a történelemben. Fennmaradásuk az isteni kiválasztáson és Isten szövetségi
hűségén nyugszik, sorsuk a tanúsított engedelmességtől függ. Manassé és Efraim családfájának adatai a Num
26-hoz képest romlottak és hiányosak. Efraim névsora a honfoglaló Jósuéval fejeződik be. A települési helyek
ma már csak részben azonosíthatók. Aser utódainak névjegyzékénél cenzuslistát is találunk. A honfoglalás és
meggyökerezés évtizedeiben a béke és háborús élet eltéphetetlenül egybefonódott. Zebulont a Num 26:26-tal
ellentétben nem említi a fejezet.

1 Krón. VIII. RÉSZ

1 Krón. 8,1–40. Benjámin családjától Saul utódaiig.

Benjámin törzsének nemzetségtáblája különbözik a Gen 46-tól és Num 26-tól s egészében véve sem nem
egységes, sem nem összefüggő. Ez az eltérés a forrásszöveg jellegéből magyarázható. A 6. v. tudósítása pl. a
honfoglalás korára utal. A nemzetségtáblában találjuk (24–38) Saul családfáját, melyet a 9:34 skv. megismétel.
Ebből arra következtethetünk, hogy az író két forrásanyagot is ismert s mindkettőből merített. Ez a tény a
Krón történetírásának régebben kétségbe vont megbízhatóságát igazolja és megerősíti. A családfa (29–38)
tizenkét nemzedéket sorol fel s így kereken három évszázadon át kíséri a Saul családja békés sorsát a törzs
életén belül, Dávid hatalomra és dicsőségre jutott nemzetségének árnyékában is. Csak a későbbi, Jahvéhoz
hűtlen uralkodók történetében fordul elő, hogy az erőszakkal hatalomra jutott királyok elődeiknek még
írmagját is kiirtják.

1 Krón. IX. RÉSZ

1 Krón. 9,1–44. Jeruzsálem lakosainak jegyzéke. Templomi kapuőrök lajstroma.

A törzsek nemzetségtábláit meglepetésszerűen Jeruzsálem lakóinak jegyzéke fejezi be. A jegyzéket a Neh 11 is
tartalmazza, de rövidebben s valószínű, hogy a Nehémiás korabeli város családjairól tudósít. A Krón nagyobb
számadatokat közöl és Efraim-Manassé leszármazottairól is beszél. A két jegyzék így a fogság előtti és fogság
utáni lakosság folyamatosságát is kifejezi. A fejezet adatai szerint Jeruzsálemben éltek Júda és Benjámin
törzsének világi tagjai (4) s a főpapi család leszármazottai (10–13). Az író jeruzsálemieknek tekintette a
templomban szolgáló, de környező falvakban lakó papokat és lévitákat is. A főváros lakóinak életét teljesen
betöltötte a papi (10–13), lévitai (14–16) és kapuőri (17–26) szolgálat. Az író előszeretettel részletezi a léviták
feladatait (26–32) s kiemeli az énekes léviták állandó szolgálatának fontosságát (éjjel és nappal, 33. v.).
Feljegyzésének célja, hogy a szép, de terhes templomi lévitai szolgálatokat megérdemelt elismerésben
részesítse az utókor előtt.
A Gibeon lakói jegyzéke (35–44) természetesen vezet át a nemzetségtáblázatokról a Saul halálának történetére
s nemzedékeken át sorolja fel Saul leszármazottait. A 10:6 szerint viszont Saulnak egész házanépe kihalt a
filiszteus győzelem után. Sám ezt úgy értelmezi, hogy a család minden férfi korban levő tagjáról van szó. E
jegyzék e szerint más hagyományágból került ide s mint a Krón-ban annyi helyen, itt is fokozatos, réteges
kiegészítések után alakulhatott ki a végleges szöveg.

1 Krón. X. RÉSZ
(Általános megjegyzés. Miután a Krón írója sok helyen a Sám és Kir szövegére, illetve anyagára támaszkodik
s miután a másik két történeti könyvben sok a párhuzamos elbeszélés, nem látszik sem szükségesnek, sem
célszerűnek és gazdaságosnak, hogy a szöveghez minden esetben olyan részletes magyarázatot adjunk, amely
a másik két könyv magyarázatát figyelmen kívül hagyja. Ezért lehetőleg csak a Krón sajátos szövegét és
eltéréseit fogjuk magyarázattal kísérni és a kisebb jelentőségű eltéréseket figyelmen kívül hagyva a lényeges
igei üzenetet igyekszünk megszólaltatni. A történeti háttér külön felvázolására is csak annyiban kerül sor,
amennyire a jobb megértéshez feltétlenül szükséges.)

1 Krón. 10,1–14. Saul és fiai halála a gilboai csatában. Holttesteik kifosztatása.

A nemzetségtáblázatok és előtörténtei adatok ismertetése után az író váratlanul, az előzményekre való minden
utalás nélkül vág bele a filiszteusoktól elszenvedett vereség és Saul halála elbeszélésébe. Ezért fel kell
tételeznünk, hogy a szerkesztés során néhány bevezető vers elmaradt. Az ismertetés az 1Sám 31 forrását
követi, de eltér tőle abban, hogy szerinte az Úr ítélete Saul egész házán végbemegy, viszont Saul holttestének
kifüggesztéséről nem beszél. A 13. v. szerint Saul tragikus halálában, annak körülményeiben és
következményében az Úr büntetése teljesedett be, mert Saul engedetlen volt az Úr szava iránt és ezzel hűtlen
lett az Úrhoz. Már az Úrtól való elhagyatottság is, amelynek következményeként az endori asszonyhoz fordult,
isteni büntetés volt. A Saul haláláról szóló tudósításban megzendül a tanító zordon szava és szigorú ítélete. E
szerint az engedetlenség következménye bukás és halál, az engedelmességé élet és dicsőség. Saul emberi
arcát, oroszlán erejét, saskeselyű gyorsaságát, fegyverforgatását, hősi egyéniségét (2Sám 1:23) a Krón
tudósításában árnyékba takarja az Úr ítélete, mely szerint nem a kiváló emberi vonásokon, hanem az Úr iránt
való engedelmességen fordul meg élet és halál, kiválasztás és elvettetés. Nincs nagyobb bűn, még ha felkent
királyi személyről van is szó, mint az Úr és igéje iránt tanúsított engedetlenség. Ha királyi személy a vétkes,
még súlyosabb a bűn s még nagyobb a büntetése: a felkent királyi főt is meggyalázzák, az aranykorona is
porba hull.

1 Krón. XI. RÉSZ

1 Krón. 11,1–9. Dávid király lesz. Jeruzsálem elfoglalása.

Az előző fejezet ítéletes, sötét hátteréből, amely mögött ott lüktet a nép fogsággal büntetett engedetlenségének
gyötrelmes emléke, ragyogtatja fel a Krón Dávid arcát. A királyválasztásra Hebronba egybegyűlt vének egész
Izráelt képviselik és mindnyájan megegyeznek Dávid személyében. A 3:4 ugyan megemlíti Dávid hét és fél
éves hebroni királyságát, de az elbeszélő nem a részletek pontos közlését tekinti céljának, hanem annak
bizonyítását, hogy Dávid az Úr akaratából lett a tizenkét törzs királya. Izráel népe történetében nem emberi
akarat, hanem az Úr akarata valósul meg s a királyságot az Úr már a Sámuel Saulnak adott válaszában (1Sám
15:18) Dávidnak ígérte. Az Úr elfelejtett igéje most újra felragyog. A királlyá kenetés ünnepi szertartása
emlékeztet az Ábrahámnak adott ígéretre (Gen 17:6: királyok is származnak tőled) s a későbbi ezekieli
prófécia szavára (37:22–24). Az izráeli monarchiára jellemző, hogy a kiválasztott uralkodó és a nép vénei
szövetséget kötnek az Úr előtt (3. v.). A király az Úrnak felelős a nép jólétéért.
Jeruzsálem elfoglalásáról azért is megemlékezik az író, mert az Úr által választott istentiszteleti helyről és
Dávid városáról van szó. A jebuszi üzenet dölyfös és gúnyos része kimaradt a tudósításból, de az író nem is
pontos elbeszélést akar adni, hanem arra emlékeztet, hogy Dávid azért emelkedett folyton, mert a Seregek Ura
volt vele és nem távozott el tőle, mint Saultól (1Sám 18:26). A Seregek Ura ünnepélyes kifejezés még az
1Krón 17-ben fordul elő. Azt fejezi ki, hogy a kiválasztott uralkodónak a mennyei seregek Ura a legfőbb
oltalma.

1 Krón. 11,10–47. Hősök galériája.

Dávid azonban földi hősöknek is köszönhette sikereit s Joáb hőstette után sor kerül a kiváló vitézek több, régi
forrásból, de főleg a 2Sám 23-ból gyűjtött neveinek ismertetésére. Jórészük nem is Dávid királlyá
választásában vette ki a részét, hanem már előbb hozzá csatlakozott. A győzelmes csata végén a hős kopját
emelt (11. v.), a 2Sám 23:8 szerint dárdát forgatott a fegyverétől elhullt ellenfelek fölött. Az író
történetszemléletére jellemző, hogy Dávid emelkedését egyrészt az Úr segítő kegyelmének tulajdonítja s távol
áll tőle minden emberimádás kísértése, másrészt a hősöket mégis egyszerre emberi nagyságukban és emberi
közvetlenségükben mutatja be. Nem is a vitézek egyes hőstetteit akarja elbeszélni, hanem azt örökíti meg,
hogy ezek a harcosok Dávid királyságáért életüket tették kockára, vérüket ontották s ezzel az Úr akaratát
szolgálták, hogy Dávid egész Izráel királya legyen. A 15–19. v. elbeszélő közvetlenséggel mondja el Dávid
égető szomjúságát, de nemes emberi vonását, önmegtagadását is, amellyel lemond a három hős élete
kockáztatása árán szerzett szomjat oltó vízről és italáldozatul kiönti az Úr előtt, mivel ez a víz az érte
kockáztatott vért jelképezi s az emberi élet feláldozásának vállalása által lett kimondhatatlanul értékessé. A
szakasz emlékeztet a vér és víz összetartozásának (1Jn 5:6) s az áldozatként kiontott vérnek misztériumára.
A tudósítás beszél a harmincak és hármak rendjébe tartozó hősökről. Az utóbbiak hármasával alkottak
egységet s különleges harci feladatok végzésében támogatták egymást.
A 41–47. más, egykorú jegyzékből származható névsort tartalmaz.

1 Krón. XII. RÉSZ

1 Krón. 12,1–23. Dávid ciklági vitézei.

„Mind hősök ők”, lehetne mondani, akik Dávidnak már ciklági bujdosása idején segítségére voltak. Voltak
köztük távoli harcra kiképzett benjaminiták (1–8), közelharcban gyakorlott gáditák (9–16), jöttek Benjámin,
Júda (17–19), Manassé törzséből (20–23), egész Izráelből. Elenyésző számban csak Júda, Simeon és Lévi fiai
szerepeltek,
A Krón régi hagyománya szerint tehát Izráel minden törzse adott hősöket a dávidi királyság megalapozásához.
Ezt akarják kifejezni a nagy, kerekített számok is. Az író jól szemlélteti előadásával azt a meggyőződését,
hogy szükség van a személyes kiválóságra, az egyéni erőre, az oroszlán bátorságára, a gazella gyorsaságára,
de éppúgy szükség van a közösségre és egységre is. A hős, a kiváló ember nem autonóm személy, hanem
eszköz az Úr akaratának véghezvitelében. Viszont ha ilyen, méltó arra, hogy neve fennmaradjon.
A hőst is megragadhatja a Lélek, mint pl. Amázait (18 skv.; ill. 19 skv.). Amázai a harmincak vezére volt,
fegyverforgató ember, de ő is vehette a Lelket (lábesá: magára öltötte) s ennek erejében jelentette ki már
Dávid üldöztetése idején annak kiválasztását. A sálóm itt az élet teljességét fejezi ki, amelyben mindenki
részesül, aki vette az Úr áldását. Dávid az Úr áldását vette s az is részesül benne, aki hozzá csatlakozik.

1 Krón. 12,24–40. (24–41) Dávid hebroni serege.

A Krón szerint Dávid haderejéből nem hiányozhatnak a léviták és papok sem (26 skv.). A királyválasztáshoz
hozzátartozik az ünnepi lakoma és ünnepi öröm is (39–40), amiről ugyan a 11:3 nem emlékezett meg, de az
1Sám 11:15 is utal rá. A megvendégelés terhének hordozásában, mint a későbbi nagy zarándoklatok esetében
is történt, Zebulonig és Naftaliig egész Izráel kivette a részét. Az öröm közösségének természetes része az
áldozatvállalás közössége.
Mindkét fejezet (11–12) anyaga láthatólag régi történeti forrásokból való. De névsor, történet, epizódok, harci
események mind az írónak azt a belső célját szolgálják, hogy az Úr nemzet-teremtő akaratának
megvalósulásáról szóló tanítását nemzedékének emlékezetébe vésse.

1 Krón. XIII. RÉSZ

1 Krón. 13,1–8. A szövetségláda felvitele Jeruzsálembe.

Jeruzsálem elfoglalása és új királyi székhellyé tétele után Dávid első elhatározása az volt, hogy a
szövetségládát Kirjat-jeárimból az új székhelyre vitesse. Saulnál az engedetlenség jele volt, hogy nem törődött
a láda sorsával, Dávid az engedelmességének jelét adta azzal, hogy a szent láda méltó elhelyezéséről
gondoskodni kívánt. Az ünnepi eseményre egybehívó szó a papokat és lévitákat is magába foglalja, a későbbi
tudósítás azonban hallgat részvételükről, valószínűleg a bekövetkezett események miatt Az ország határának
jelölésére használt sihó az Ézs 23:3 és Jer 2:18-ban a Nílust jelenti, de itt a Wadi-el cAris-ról lehet szó, amely
Salamon idejében (2Krón 7:8) határfolyó volt Izráel és Egyiptom között.

1 Krón. 13,9–14. Az örömünnep félbeszakad.

Az örömünnep félbeszakad, mert Uzza a szövetségládára teszi kezét és vakmerőségéért az Úr büntetéséből
halállal lakol. Uzza segíteni akart s mégis halállal sújtja az Úr, mert a szent tárgyak közönséges kézzel való
érintéséért halálbüntetés járt (Num 4:15 skv.). A szent láda, noha filiszteus zsákmány lett és szentségtelen
kezek érintették, azután is megtartotta szentsége erejét. A tudósítás nem beszél róla, de a kudarcból
szükségszerűen következik, hogy a Láda szállításának módja az Úr számára elfogadhatatlan volt. Mivel a
Láda az Úr jelenlétének jele és eszköze, csak papok nyúlhattak hozzá és csak kézen hordozhatták, járművön
nem. Az egész ünneplés is inkább diadalmenet volt, mint az Úr bevonulása népe közé. A 8. v. szerint nemcsak
Dávid, hanem az egész Izráel táncolt az Úr előtt.
A Ládával tehát nem rendelkezhetett ember úgy, mint valami ereklyével, vagy bálvánnyal. A felületes
gondolkozással az Úr szentségét sértették meg s az Úr félreérthetetlenül tudtára adta egész Izráelnek, hogy az
ő szentsége tiszteletének megsérthetetlen feltételei vannak. A szentség a törvény megtartását is megköveteli s a
szentség végzetes hatással lehet az Úr által adott előírások megtartása nélkül. A hívőnek, de a közösségnek is
szakadatlanul ügyelni kell arra, hogy az Úr szentségének tiszteletébe, elismerésébe bele ne keveredjenek
emberi gondolkozás közhelyei, profán hiedelmei, megüresedett hite, idegen eredetű romantikája,
bálványimádása.
Obed-Edom a nevéből következtethetően Edom imádó volt s Gátból, az öt fejedelmi filiszteus város egyikéből
származott. Izráelhez Dávid ciklági bujdosása idején csatlakozhatott s most hite által méltónak bizonyult arra,
hogy egyelőre nála helyezzék el Isten ládáját. Hit és engedelmesség által pogány származású is kedvessé lehet
Izráel Istene előtt (ApCsel 10:35), mint Ráháb és Ruth. Obed-Edom hitének bátorságát mutatja az, hogy a
Ládát Uzza tragikus halála után is kész befogadni házába. Az Úr gazdag áldással felel a hitből fakadó
engedelmességre.

1 Krón. XIV. RÉSZ

1 Krón. 14,1–17. Dávid királyi hatalmának belső és külső megerősödése.

Az író az események időrendjétől függetlenül csoportosítja anyagát s a szövetségláda végleges felvitelének
elbeszélése helyett a tyrusi uralkodó, Hirám követküldéséről, Dávid családjának növekedéséről (3–7) s a
filiszteusok felett aratott két győzelemről beszél (8–12 és 13–16). Hirám baráti közeledése a Dávid hírének
(17) s az Úr segítségének következménye volt. A filiszteusok felett aratott győzelem nem a Dávidé, hanem az
Úré volt, akit megkérdezett. A győzelem útja nem mindig szokványos. Dávid az Úr iránti engedelmességéről
tett bizonyságot, amikor másodszor is megkérdezte az Urat a harc előtt. Isten nem mindig ad egyetemes
érvényű vezetést, őt hitben újra és újra meg kell kérdezni. A hitben való engedelmesség folytonos figyelést is
kíván Isten útmutatására, csak így származhat belőle áldás és siker.
A filiszteusok vereségének híre visszatartotta a szomszéd népeket attól, hogy Dávid ellen forduljanak. Isten
megfélemlítheti a támadásra készülő gonoszt. Dávid Isten iránti hűségének jele volt, hogy az általános
szokással szemben a filiszteusok bálványait nem vitték magukkal haza mint győzelmi jelvényeket. (Vö.
Amázia a 2Krón 25:14-ben és Akház a 2Krón 28:23-ban.)

1 Krón. XV. RÉSZ

A 15. és 16. fejezetben egyformán megtaláljuk a 2Sám 6 anyagát, egyéb források történeti adatait és az író
sajátos szemléletét. A szövetségláda felhozatala itt már nem nemzeti-vallásos esemény, hanem gazdag
liturgiájú kultuszi ünnep. Az író az ünnep elbeszélését használja fel arra, hogy a léviták ládahordozó rendjét
ismertesse, az énekesek rendjének dávidi alapítását bizonyítsa, szolgálatuk beosztását elbeszélje és a
zeneeszközök fajait felsorolja.

1 Krón. 15,1–15. A szövetségláda végleges felvitelének előkészítése. Az énekesek rendje.

Az 1 skv.-ből tudjuk meg, hogy a ládát csak léviták hordozhatták – vállon – s közülük is a Kéhát nemzetsége
(Num 4:4.15.18–19).
Tehát az Úr haragja azért gerjedt fel, mert először nem így történt s nem a rendtartás szerint keresték az Urat.
Az igazi rendtartásban Isten akarata valósul meg, ezért nem közömbös annak teljesítése vagy megszegése. Az
emberi, öncélú szándékok érdekében megváltoztatott rendtartást megveti az Úr. Ilyenkor vissza kell térni az
isteni parancs igazi értelméhez és teljesítéséhez. Dávid most már a mózesi hagyományt juttatta érvényre.

1 Krón. 15,16–24. Az énekesek rendje.

A szakasz közbevetett nagy lévita névsorából az énekesek és kapuőrzők rendjének fogság után kialakult
szolgálatát ismerhetjük meg. Obed-Edomot vitára utaló eltérésekkel (18.21.24 és 16:38) hol az énekesek, hol a
kapuőrök közt találjuk. A szöveg mindenesetre a léviták közt tartja nyilván. E tudósítás szerint Dávid rendelte
el, hogy a léviták főemberei állítsanak nemzetségeik tagjai közül énekeseket az Úr dicséretére. (Az
énekesekről és hangszerekről ld. a Zsolt magyarázatát.) Erre a rendelkezésre azért volt szükség, mert a
szövetségláda hordozásának tiszte véget ért s a léviták szolgálat nélkül maradtak volna. A királyi rendelkezést
a 16:4 skv. tartalmazza.

1 Krón. 15,25–29. A szövetségláda Jeruzsálemben.

Miután a léviták a helyes rendtartás szerint vitték a ládát, az Úr megsegítette a lévitákat és baj nélkül helyére
juttathatták a szent kultusztárgyat. Nyilvánvaló, hogy amikor a szent ládát vitték, maga az Úr vonult be népe
közé s ezért Dávid az Úr előtt hálaáldozatot mutatott be (másképp a 2Sám 6:13). Az áldozatok bemutatásánál a
papok nincsenek megemlítve, de a 11.14.24. v. az ő szolgálatukra utal. Az író a dávidi rendelkezés
ismertetésével itt most inkább a léviták tisztének jelentőségét akarta hangsúlyozni.
Dávid papi ruhába öltözve vezette az ünnepi menetet s a fehér bíbor (byssus) ruhán kívül az efódot is viselte,
amit csak a főpap hordhatott. A 28. v. a 19–21. és 24. v.-re utal. Az író, valahányszor a léviták szolgálatáról
beszél, hangsúlyozza, hogy nagy örömmel végezték és az Úr dicséretében az egész nép velük örvendezett. Az
Úr igaz dicsérete mindig örömteli, mert hálából fakad.
A Dávid felesége, Mikál megbotránkozásáról szóló feljegyzés tompítottabb a Sám szövegénél és Mikál
megbotránkozó szavaiból semmit sem közöl. Az író nem akarja megörökíteni a Dávid magatartásának
megítélését az utókor számára. Dávid főpapi ruhában örvendezett az Úr előtt. Táncával (29) azt fejezte ki,
hogy szív szerint boldog volt, mert a szent láda zavartalan szállításában az Úr kedvének jelét látta. A vallási
tánc a kanaanita kultusz szertartásai közé tartozott, aminek theurgia volt a célja. Ennek a táncnak célja hála,
öröm és dicsőítés kifejezése. Mikál előtt a Dávid hitből fakadó elragadtatottsága érthetetlen volt. Ő csak a
királyhoz méltatlannak tartott mozdulatokat ítélte meg és a táncban a királyi méltóság lealacsonyítását látta a
nép előtt. Az Úrba vetett személyes hitből fakadó, vagy a kegyelem láttán érzett elragadtatás az ő szívének
nem volt osztályrésze. Mikál azzal, hogy Dávidot megutálta szívében, szíve legbelső indulatait árulta el s
teljesen érthetetlenül állt szemben a vallásos elragadtatottság megnyilvánulásával. A szöveg Mikál későbbi
meddőségéről sem szól, mert nem az Úr büntetéséről akar beszélni, hanem a hitnek mint személyes,
exisztenciális magatartásnak és a hit nélkül viselt királyi méltóságnak belső ellentétéről. Ezt hatásos módon és
éles megvilágításban mutatja be. Az epizód különösen alkalmas a hit és hitetlenség indulatainak és
összeütközésének szemléltetésére.

1 Krón. XVI. RÉSZ

1 Krón. 16,1–6. és 37–43. A szövetségláda ünnepélyes elhelyezése és őrei.

Az ünnepi esemény egyik része a kultuszi áldozat, amelyet Dávid maga mutatott be s amelynek végeztével a
népet megáldotta. Másik része a nagy népi ünnep volt, melyet Dávid ajándéka tett a nép minden tagjában
emlékezetessé s az egy ajándék tette a népet egy közösséggé. Végül rendelkezett Dávid az énekes léviták
rendje felől (ld. már 15:15 skv.). Eszerint Ászáfot és rendjét az Úr nevének hirdetésével, tisztelésével és
dicséretével bízta meg s Hémánt, akit eredetileg a léviták választottak fejökül, Gibeonba rendelte az Úr
dicséretére. A munkaköri, hatalmi versengések legjobb megoldására a szolgálat megosztását használja fel. A
papok dolga lett a kürtölés az Úr ládája előtt. Cádók és atyjafiai az áldozatok bemutatását végezték Gibeonban
(39).
A krónikás erre a dávidi rendelkezésre hivatkozhatott az Esdrás korában fennállott papi-lévitai feszültségek
idején s igyekezett ismét vonzóvá tenni a léviták ládahordozó tisztét s azt az alsóbb papi szolgálatot, amelyre
őket az ezekieli szemlélet és a papi törvényadás szorította. Mint láttuk, az oltári szolgálat a trombiták
megfúvásával együtt a papok tiszte maradt. A Krón ebben ősi hiteles hagyományokat követhetett. Az 1Krón
6:1–15 és 49–53 is Cádók ágán követi a főpapi leszármazottakat. Obed-Edom, aki a szent láda őrzésével tette
magát nevezetessé, bár más forrás kétszer is az énekes léviták közé sorolja, most a kapuőrzők tisztében nyer
megerősítést.

1 Krón. 16,7–36. Dávid hálaéneke.

A Krón tudósítása szerint Dávid a hadvezér és birodalomalapító itt liturgussá, énekesrend szervező királlyá
lesz, aki maga is dicsérő éneket szerez és ad Ászáf kezébe.
A nemes emelkedésű himnusz először (7–22) hálára hívja fel a gyülekezetet az Úr üdvtörténeti csodáiért,
szövetségi hűségéért és ígéretei beteljesítéséért. Utána (23–34) az egész népet buzdítja az Úr tetteinek és
dicsőségének hirdetésére a pogányok között, hogy bálvány isteneik imádásából ő hozzá térjenek. Isten a népét
annak hirdetésére küldte el, hogy az Úr az igaz Isten, hogy ő uralkodik mindenek felett és egyszer eljő
megítélni a földet. Éppen ezért (34–36) a gyülekezet könyörög az Úrhoz, hogy gyűjtse össze és hozza haza a
nép pogányok közt szétszórt maradékát. A várt szabadítás indítja majd Izráelt a szent és hatalmas Úr még
buzgóbb dicséretére. A zsoltár ünnepi áhítata és szárnyalása fokozatosan emelkedik egészen a gyülekezet
közösen recitált imádságáig (35). A liturgus doxológiája (36) koronázza be a gyülekezet imáját és váltja ki a
nép által mondott Ámen, Halleluja responsoriumokat. A hálaadó himnusz 8–22. verseit megtalálhatjuk a Zsolt
105:1–15-ben, a 22–33-at a Zsolt 96:1–13-ban, a 34–35-öt a Zsolt 106:1.47 skv.-ben. A Krón végső leírása
idejében a Zsolt már e részekkel együtt közkincs lehetett.
A 8–36. szakasz egykorú bizonyíték arra, hogy Izráel vallásos életében a kultuszi áldozat mellett mindig helyet
foglalt az ige, akár mint emlékezés a múltra, nagy tetteire, amelyeket az Úr vitt véghez, akár mint felhívás az
Úr neve hirdetésére a népek között. Még a hálaadó ünnepeknek is elmaradhatatlan része volt a könyörgés
Jahve szabadító kegyelméért. Az ószövetségi kultusz példát és mintát ad a keresztyén gyülekezet
istentisztelete egyes részeinek felülvizsgálatához.

1 Krón. XVII. RÉSZ

1 Krón. 17,1–14. Az egész fejezetnek ezt a címet lehetne adni: Az Úr háza és Dávid háza.
Dávid személyes hitének és hűségének bizonyítéka, hogy a győzelmeket követő béke idején házat akar építeni
az Úrnak. Szándékát közli Nátán prófétával és a próféta helyesli a tervet. Az Isten ügyét szolgáló önzetlen
emberi gondolat és jószándék sokszor talál osztatlan emberi helyeslésre. De mit sem ér, ha hiányzik belőle a
döntő jóváhagyás: az Isten helyeslése (1–2). Nem Dávid, hanem fia fogja megépíteni a templomot. A próféta
éjszakai kijelentést kap az Úrtól s Isten elutasítja a király tervét (3 skv.). Itt nincs még szó arról, hogy Dávid
hadakozó és véres kezű ember, hiszen harcai jórészének még előtte van. Az Úr azt mondja, hogy eddig sem
lakozott házban, csak sátorban s mégis vele járt Izráellel minden útján az egyiptomi szabadulás óta. Ezért ő ad
ígéretet Dávidnak, mint választottjának és népe vezérének, hogy ő építi meg Dávid házát. Vagyis nem egy
nemzedékig tart az irgalma mint elődjénél, hanem Dávid fiát a maga fiának tekinti és megerősíti királyi székét
mindörökre. Izráel királyságában az ő uralma jelenik meg a földön. Bár a 11. v. ígérete csak Salamonra
gondol, a 12. v.-ből már messiási ígéret csendül ki. Igaz, ez az ígéret végleg csak az „idők teljességében” ölt
testet, de a jóvá nem hagyott emberi gondolattal szemben itt már in nuce megjelenik az Isten üdvakarata,
messiási országának ígérete és Dávid királyságának mint Isten uralmának mélyebb értelme. Az elutasított
emberi gondolattal és úttal szemben úgy jelenik meg az isteni üdvgondolat és messiási út, hogy sokkal
magasabb értelemben beteljesíti az emberi gondolatot is (Ézs 55:8–9). Dávid házat akart építeni az Úrnak és
az Úr Dávid házát építi meg és a maga örökkévaló királyi uralmáról ad kegyelmes ígéretet.

1 Krón. 17,15–27. Dávid hálaimája.

Dávid hálaadással veszi tudomásul az Úr kijelentését. A templomépítés földi tervén túl meglátja az Isten tervét
s azt, hogy a neki adott isteni ígéretek egyszersmind a nép üdvére szolgáló ígéretek. Ahogy Dávid háza
megerősíttetik Izráel felett, úgy lesz Izráel az Úr népe mindörökké. Ha nagy lesz a Dávid neve, igazán a
Seregek Urának neve magasztaltatik fel örökre. Így látja meg a maga alacsony voltát – a 17. v. értelméhez a
LXX segít – s annál nyilvánvalóbb lesz előtte az Úr nagysága és dolgainak csodálatos volta. Dávid lelki
nagyságára jellemző, hogy tudott megalázkodni is az Úr előtt. Az őszinte alázatban lett igazán naggyá és
beteljesedik rajta az ige a Lk 14:11 szerint.
Imádsága végén Dávid az Úr áldásának erejéről tesz vallomást. A földi uralkodó hatalmát az Isten áldása teszi
állandóvá. Ezért azt kéri, hogy ha már egyszer az Úr áldása átjárta életét, újuljon meg és maradjon rajta
állandóan. Mert sokat érhet a fegyver, bátorság, diplomácia és emberi akarat, de állandóvá az élet javait csak
Isten áldása teheti. Ez az áldás Isten szabad kegyelmében van. Nem kényszeríthető, ki nem erőszakolható és
meg nem vásárolható. Egyedül Isten adhatja, szabadon, tetszése szerint. Dávid az Úrnak ezért a jótetszéséért
könyörög, amelynek végső mozgatója nem vak véletlen, nem ember módján elképzelt önkény, hanem önként
aláhajló isteni irgalom.

1 Krón. XVIII. RÉSZ

1 Krón. 18,1–13. Dávid győzelmes háborúi.
Miután Dávid nem építheti meg az Úr templomát, hozzáfog, hogy leszámoljon örökké támadásra kész
ellenségeivel. Először a filiszteusok erejét töri meg, akik nem tudtak belenyugodni fővárosuk és leányvárosaik
elvesztésébe. A Moáb legyőzéséről, a cóbai Hadadézer, valamint szír szövetségese leveréséről összevont
tudósítást olvasunk. A Hadadézertől zsákmányolt harci lovak harcképtelenné tételéről szóló feljegyzésből arra
következtethetünk, hogy Dávid korában még nem volt nagyobb katonai jelentősége a harckocsiknak és a lovas
fegyvernemnek. Az ellenségtől zsákmányolt, vagy pl. Hamatból hódoló barátság jeleként kapott arany-ezüst
kincseket az építendő templom céljaira tették félre. A zsákmányolt kincsek felajánlásának nem volt akadálya,
mert a győzelmet az Úr adta. Az északi hódítások befejezése után Dávid Délen Edomot teszi hűbéressé. Edom
ércbányákban volt gazdag, ezenfelül a Vörös-tengeri útvonal biztosítása a terjeszkedő birodalom nemzetközi
kereskedelmének növekedését mozdította elő.
Ha igaz lenne egynémely magyarázó feltevése, amely szerint a Krón itt Dávid sok vérontásának igazolására
(22:8; 28:3) sorolja fel a hódító hadjáratokat, joggal vethetnők ellene, hogy egyrészt a moábitákon elkövetett
megtorlásról sem tudósít (2Sám 8:2) s Uriás erőszakos halálát, Absolon gyászos végét sem beszéli el. Másrészt
éppen a Krón jegyzi meg, hogy Dáviddal vele volt az Úr és megsegítette minden harcaiban (18:13).
Nyilvánvaló hogy Dávid harcairól beszélnie kellett, mert lényegesen hozzátartozott a történeti anyaghoz.
Viszont ezzel az író ismét azt szemlélteti, hogy az Úr kezéből jő a győzelem (19:13) s a birodalom
növekedése. Ami a háborúban elkerülhetetlen szenvedéseket illeti, itt még ezek is az isteni ígéretek
beteljesedését mozdították elő.

1 Krón. 18,14–16. Jog- és igazságszolgáltatás.

A birodalom igazgatásában és kormányzásában külön kellett választani egyrészt a jog- és igazságszolgáltatást,
másrészt a honvédelmet. Amazt végső fokon Dávid magának tartotta fenn, emennek Joáb lett a felelős
vezetője. A közigazgatás, pénzügy, diplomácia a főtanácsadó és kancellár kezébe futott össze. A papi
szolgálatokat Cádók és Abimelek végezte. A királyi palota őrsége külföldi származású zsoldosokból – krétaiak
és filiszteusok – állott. Ezek származásuk folytán függetlenebbek voltak az izráeli környezettől, de annál
jobban függtek a királyi kegytől. A király bizalmas összekötői lehettek a király személye és a főtisztviselők,
illetve a nép között az idősebb királyfiak; származásuknál fogva elsők voltak a király bizalmában és a
végrehajtás intézésében. Igaz, a 2Sám 8:18 szövege papoknak nevezi őket, de ez a Krón számára az Ez 44:15
skv. s a Papi kódex félreérthetetlen rendelkezései óta nehezen volt elfogadható. Búber papi méltóságnak,
tiszteletbeli címnek fordítja.

1 Krón. XIX. RÉSZ

1 Krón. 19,1–15. Hadjárat az ammóniak ellen.

Az író nem összegezi a hódítások eredményeit, nem vonja le tanulságait, nem vizsgálja, hogy Dávid védelmi
vagy támadó háborút viselt-e, mint a Sám teszi. Számára az a fontos, hogy olvasói lássák az ország erejének
növekedését, amit az Úr a felkent uralkodó hűségének elismeréséül ad.
Az ammóniakkal vívott háború igazi indító okai jórészt homályban maradnak s csak részben magyarázhatók a
Dávid követeinek megcsúfolásával. Ez csak a végső, bár lenyelhetetlen csepp a pohárban. Hánun elég erősnek
érezte népét arra, hogy ellenálljon Izráel további északi terjeszkedésének és ezt sértő módon hozza Dávid
tudomására (1–5). A kihívó fél katonai erejét a Hermon vidéki Maaka és Cóba szövetsége növelte. Jóáb jó
stratégának bizonyult a nehéz hadi helyzet megítélésében és kihasználásában, de buzdításában rámutat a harc
vállalásának legmélyebb indokára is: a nép és Isten városai létéről van szó. De hite nagyságát mutatja, hogy
minden katonai erő és ügyesség mellett is teljesen az Úrra bízza a harc kimenetelét (14b). Az Úr megadja a
győzelmet, az együtt támadó ellenséges haderő vereséget szenved még Izráel megosztott seregétől is. Az
ammóniak visszamenekülnek megerősített városukba.

1 Krón. 19,16–19. Győzelem az aramok felett.

Az aram sereg azonban új erősítést kap a folyóvizen túli szírektől és Sófák, Hadadézer hadseregparancsnoka
maga vezeti az egyesült hadakat Izráel ellen. Az izráeli sereget Dávid vezeti harcba. Az ütközet szír vereséggel
végződik s a legyőzött szövetségesek külön békét kötnek Dáviddal. Ammón magára maradt. Az Úr segített:
megosztotta az ellenség erejét.
1 Krón. XX. RÉSZ

1 Krón. 20,1–3. Rabba bevétele.

Jóáb újra hadat indít a magukra maradt ammóniak ellen és elfoglalja fővárosukat, Rabbát. A végső
győzelemnél Dávid is jelen van s zsákmánya lesz még az ammóniak egy talentum súlyú aranykoronája is.
Feltehető, hogy Dávid nem az egész koronát, hanem a korona egyik nagy drágakövét tette a fejdíszére,
kifejezve ezzel, hogy a meghódított népnek ő lett az uralkodója. A 3. v. Buber fordítása szerint látszik
legérthetőbbnek: Dávid a legyőzött ammóni férfiakat erdei robotmunkára fogta. Megerősíti ezt a feltevést a
Sám szövege is.

1 Krón. 20,4–8. Harc a filiszteusokkal.

Az író a hadi tudósításokat a filiszteusok ellen három ízben vívott harcok és egyéb hőstettek feljegyzésével
zárja. Forrásával elég szabadon bánik, de minden történeti anyaga azt az eszmei tartalmat fejezi ki, hogy Jahve
segítsége hozott győzelmet és békét Dávidnak (18:6.13 skv.). Dávid erre a segítségre teljes engedelmességével
és hűségével szolgált rá. Ehhez a királyi arcképhez s a Dávid királyi, hadvezéri, országalapítói művéhez
semmiképpen nem illett volna a Sám és Kir-ből ismert több esemény, mely árnyékot vethetett volna a 22 skv.
fejezetekben előadott papi-lévitai rendi, kultuszi és templomépítési előkészítő nagy művére. Az ember
személyes életének vétkei mindig szégyent hoznak Isten ügyére és büntetést saját fejére. De amit Isten maga
végez el, azt még az ember átmeneti alkalmatlansága sem akadályozhatja meg. Az Úr megteszi, amit eleve
elvégzett és megígért. A Krónikás nem beszél Dávid vétkeiről, mert történetírásának nem célja, hogy emberi
bűnök árnyékával takarja el az Úr akaratának történetét Izráelben. Az Úr üdvözítő akarata a Sionból fakad és
élő víz marad, bár olyan emberi bűnök iszapját is magával sodorja, mint amilyenek Dávid királyi nevét
árnyékolták s melyekről a Krónikás nem emlékezik meg.

1 Krón. XXI. RÉSZ

1 Krón. 21,1. A népszámlálás bűne.

A Krón szerint Dávidot a Sátán indította fel a nép megszámlálására. Dávid nem általános népszámlálást
rendelt el, hanem a keleti uralkodók gyakorlatát követve a nép fegyverforgató tagjait akarta a maga hadi
céljaira számba venni, hogy ismerje haderejének nagyságát. Ez azonban hűtlenség az Úr ellen és
bizalmatlanság annak az Úrnak hatalmával szemben, aki Izráel minden háborúját maga vitte győzelemre. A
Sátán itt nem vádoló angyal, mint Zakariásnál (3:15 skv.), nem is a bűnt számon tartó, Istennel ellenkező lélek
(Jób 1:6; 2:2). Zakariásnál és Jóbnál a Sátán még Istennek egyik angyala, akinek valami sajátos megbízása
van, pl. hogy a titkos bűnt, a tisztátalanságot felfedje. A Sátán itt konkrét személyes hatalom, aki saját gonosz
akaratából kísértést hoz Dávidra és makacsságot támaszt benne az Úr akaratával szemben. Ennyiben Dávidnak
még mentsége is az, hogy a parancsot sátáni sugallatra adta ki. A Krón szerint a Sátánban istenellenes lényegi
gonoszság van. Nem nyílt szóval éri el célját, hanem belső rejtett kísértéssel. A Sátán gonoszsága nincs benne
az Úr akaratában. Ez a felfogás később alakult ki, mint a Jób és Zakariás könyvéé. A Papi irat szellemétől
távol állt, hogy elismerjen középlényeket Jahve és a világ között. A fogság utáni kor hite a Sátán kísértésében
kereste és találta meg a magyarázatot, mert számára elfogadhatatlan volt, hogy Dávid engedetlen
elhatározásának az Úr az oka, aki maga a feltétlen szentség. A Sám szövege régibb, de a Krón elbeszélése
céltudatosabb, mert saját kora theológiájának megvilágításában adja elő a történetet.

1 Krón. 21,2–7. A népszámlálást végrehajtják, de a parancs végrehajtásának vonakodása folytán

hiányosan.
A ius resistendi isteni parancsra: kötelesség. Lévi és Benjámin törzsét Jóáb meg sem számlálta. Lévi törzsét
valószínűleg a Num 1:47 alapján hagyta ki, Benjámin törzsét pedig mivel területén feküdt Gibeon, amit az Úr
lakóhelyének tekintettek. Az egyes számadatok kerekítettek.
Miután a cenzus sugallata a Sátántól jött s Dávid erőszakkal is végrehajtotta, az Úr büntetését el nem
kerülhette. A büntetéssel fejezi ki az Úr, hogy a népszámlálás elrendelését bizalmatlanságnak tekinti. Az Úr
harcai ugyanis nem a hadinép létszámától függően hoztak sikert vagy vereséget, hanem az Úr adott szabadítást
és győzelmet, ha engedelmes volt a nép, és balsikert, ha engedetlen. A bizalmatlanság, az engedetlenség, a
hitetlenségből fakadó önerőre támaszkodás: bűn.

1 Krón. 21,8–14. Dávid megbánja esztelenségét.

Dávid lelki nagyságát mutatja, hogy belátja, esztelenül cselekedett s elvállalja a büntetést. A bűn megvallása, a
vétkezés elismerése és a bocsánatért való esedezés az a három lényeges mozzanat, ami Dávid bűnbánatát
igazzá s Isten előtt kedvessé teszi. Az elkövetett bűnért Dávidnak bűnhődnie kell, de még a büntetés sem
szakaszthatja el az Úrtól. Csak a bűntől szakad el s ha szenved is, már kegyelemben szenved. A 8. v. igei
üzenete korrespondeál a Zsid 12. résszel. Az Úr kegyelmét mutatja, hogy az Úr a büntetés nemei közt
választási lehetőséget ad Dávidnak s Dávid azt választja, amely által az Úr kezébe esik, mert jobb az ő
irgalmasságára hagyatkozni, mint emberek kezébe esni. A büntetés: pestis, aminek hetvenezer ember esik
áldozatul. Dávid bűnbánatának mélységét mutatja az, hogy saját magát áldozatul ajánlja fel, csak a nép
találjon kegyelmet az Úrnál (17).

1 Krón. 21,15–25. A büntetés és megszűnése.

Az Úr büntető angyalt küld az ítélet végrehajtására (vö. 2Krón 32:21), de mikor parancsol a pusztulásnak, a
jebuszi Ornan szérűjén megáll a halál. Dávid szemei belső látásra nyílnak (gondoljunk Bálámra, a megnyílt
szemű prófétára), meglátja az Úr angyalát a levegőben, kezében a kivont karddal s az Úr előtt a vezeklő
vénekkel együtt földre esik. A szemek megnyílása után következik be a nagy fordulat: az angyal az Úr
nevében kijelentést ad Gád prófétának, hogy Dávid építsen oltárt a pestis megszűnése helyén. A Dávid bűne
áldásra fordul, az áldozatban és kultuszban találkoznak a bűnös ember és az irgalmas Isten. A találkozás és
megbocsátás helyén égőáldozati oltár és templom épül, az Úr megbocsátó irgalmának helye az emberi
hálaadás helyévé lesz. Előképe ez annak a helynek, ahol az egyetlen, örök találkozás végbemegy Isten és
ember között: a Golgotának. Dávid nem fogadja el ingyen Ornan felajánlott szérűjét, hanem a Sám-ben
feljegyzett 50 ezüst sekel sokszorosát, 600 sekel súlyú aranyat ad érte. Ez több még a Makpela barlangjáért
fizetett összegnél is. (A Gen 23:16 400 ezüst sekelt említ.) A szérűért fizetni kell, mert amit az ember maga
szentel az Úrnak, azt nem fogadhatja el mástól ajándékul. Nem a más áldozata, hanem a saját önkéntes
áldozatunk fejezi ki méltó módon az Isten iránt érzett hálát.

1 Krón. 21,21:26–22:1. Dávid oltárt épít Ornan szérűjén.

Az Úr jelt ad. Dávid megépíti az oltárt és égő- és békeáldozatokat mutat be. Az Úr irgalma már a Dávid
áldozata előtt újból odafordult népéhez. Ezért az Úr kedvező válaszaként tűz száll alá az oltárra és megemészti
az áldozatot. Az oltár tüze Dávid számára végleges jel, hogy az Úr elfogadta ezt a helyet s megépülhet a
templom. Az Isten ad jelt a hívő embernek, ha az ember el nem felejtkezik az egyetlen örök jelről, amit Isten
adott. Dávid az élete hátralevő részét a Krón szerint egészen a templomépítés előkészítésének szentelte.

1 Krón. XXII. RÉSZ

1 Krón. 22,2–5. A templomépítés előkészítése.

Dávid késedelem nélkül hozzálát az építkezés előkészítésének munkálataihoz, mert a feladat nagy és fia,
Salamon tapasztalatlan. Ha Ornan szérűjén a döghalál árnyékai az Úr irgalmának fénylő jeleivé váltak, akkor
most Dávid életének utolsó fénylő tette lesz a Krón elbeszélése szerint az építőanyagok: kő, fa, vas, réz, nemes
fémek, kincsek összegyűjtése s a következő fejezetek szerint a templomi szolgálattevők rendjének és
munkájának megszervezése, az ország kormányzásának, védelmének korszerűsítése és végül Salamon királlyá
tétele. Ezekben találja meg élete értelmét s amint Mózes előkészítette a honfoglalást, a szent sátor készítését,
úgy készíti elő Dávid a templom építésének, kultuszberendezésének és Salamon királlyá koronázásának
hatalmas művét. Az elbeszélés mögött ott lüktet az író személyes hite, céltudatos theológiai gondolkozása.
Úgy látja, hogy Dávid már befejezte a birodalom megalapítását s most már lelke legmélyén csak az a vágy
élteti, hogy a templomépítés anyagi és lelki feltételeit biztosítsa, a kultusz dologi, rendi, személyi kérdéseit
megoldja. Az öregkor nagy szenvedélye ölt benne vonzó királyi példát: mindenestől szolgálni Isten ügyét.

1 Krón. 22,6–16. Dávid felkészíti Salamont a templom építésére.

Az építőanyag összegyűjtése után Dávid először fiával, Salamonnal beszél, akit az Úr kiválasztott az
uralkodásra, templomépítésre s akinek nevében benne van az építéshez szükséges isteni békesség ígérete
(Selómó: az ő békessége). Végrendeletként mondja el neki, hogy járjon Mózes törvényében s férfiasan lásson
hozzá minden munkájához. De főleg a templomépítést köti lelkére, amelytől őt sok véres hadakozása miatt
eltiltotta az Úr, mivel a templomépítés szent ügyét csak tiszta kézzel lehet szolgálni. A felsorolt építőanyagok
(14 skv.) és felhalmozott drágakincsek mesés gazdagsága a felépítendő templom mindenek felett való
nagyságát és nagyszerűségét van hivatva kifejezni. Csak a százezer talentum arany pl. amiről a 14. v. beszél
(az egymillió talentum ezüstről nem is szólva), az 1900. évben egész földünkön kitermelt aranymennyiség
kilencszerese! A kincsek számértéke a mögöttük levő áldozatkészség nagyságát akarja ábrázolni. E kincsek
igazi értékét a mögöttük élő áldozatkész hit adja. Az író a követendő példa kedvéért tételesen sorolja fel Dávid
felajánlott kincseit. Minden nagy ügynek, így az Isten ügyének szeretetét is az érte önként hozott áldozat
nagysága méri s az a lélek, amelynek szenvedélyét az áldozat mértéke kifejezi.

1 Krón. 22,17–19. Dávid a nép segítségét kéri.

Dávid ezután az ország főembereit is felhívja, hogy a templomépítésben legyenek Salamon segítségére, mert
ez nem egy személy, nem a király ügye, hanem az egész népé. Isten ügyéért mindenki felelősséggel tartozik,
akit Isten felemelt és a nép vezetőjévé tett. Isten ügye nem csak egyes személyekre, hanem az egész
közösségre van bízva. Dávid, a főemberek előtt is számot vetve véres harcaival, abban látja a harcok igazi
értelmét, hogy utána az Úr békességet ad a népnek, amikor háborítás nélkül megépíthetik a templomot.
Izráelnek a háborúk békét hoztak s Isten mindkettőt fel tudja használni a maga céljai szolgálatára.

1 Krón. XXIII. RÉSZ

1 Krón. 23,1–2. Salamon király lesz.

Miután Dávid az Úr akarata szerint királlyá tette Salamont Izráel felett, összehívta az ország politikai, katonai
vezetőit és a törzsek képviselőit (ld. 28:1), hogy utolsó intézkedéseit előttük ismertesse. Mivel azonban a
meghívottak felsorolásába a papok és léviták is belekerültek, az író áttér most szívügyének, a léviták, papok,
kapuőrzők, kincstartók rendjének ismertetésére és csak a 28. fejezetben folytatja az országgyűlés történetét.

1 Krón. 23,3–32. A léviták megszámlálása és tisztségeik.

A léviták számbavétele és beosztásuk ismertetése után (3–5), a templomban szolgáló lévitacsoportok
felsorolása (6–11), a csoportfők megnevezése (12–23) következik s ezután kerül sor a léviták hivatalbeli
kötelességei összefoglalására (24–32). Bár a léviták nagyobb része a hajlék körül teljesített szolgálatot, mégis
jelentős számban töltöttek be tiszttartói, bírói stb. tisztet. Számuk egészében véve meglepően nagy s a 25. és
26. fejezetek adatainál lényegesen több. Megszámlálásuk a Num 4. alapján történt s nem hasonlítható a Sátán
sugallta katonai cenzushoz. Szolgálatra sorolásuk kora korszakonként és beosztás szerint változott. Mózesnél
pl. (Num 8:23 skv.) 25 év volt, a Num 4:3 szerint 30 év, a Dávid utolsó rendelése szerint 20 év (23. v.). A
templomban szolgáló léviták a papok mellé voltak beosztva s a helyiségek gondozása, kenyerek készítése,
általában a kisebb előkészítő és gondozó munkák végzése volt a dolguk. A szent helyre azonban nem léphettek
be s az áldozatok bemutatásában nem vehettek részt. Érthető, hogy ebből óhatatlanul súrlódások keletkeztek,
aminek emlékeit a dávidi rendelkezések jellege s egyes feljegyzések őrzik. Pl. még Mózes fiai sem soroltatnak
(14 skv.) a papok (13), hanem csak a léviták közé, noha a Bír 18:30 szerint Mózes egyik leszármazottja pap
volt Dánban. A 31. v. verbum regens-e ezért a 30. v. első szava, a velacamód s itt nem az áldozat bemutatásáról
van szó, hanem a felsorolt alkalmakon végzett énekes szolgálatról, ami a gyülekezet életében szokásos Hallel
és Hodu recitálásában állhatott.
A léviták szolgálata a szövegből kivehetően nem alkalmi és nem időszaki, hanem a templomi kultusz kezdete
óta rendszeresített gyakorlat volt. Ezt hitelesnek kell tartanunk, mert semmilyen szokást, rendet nem
kezdeményezhetett volna az író, amely teljesen új és nem gyökerezik régi történeti hagyományban, viszont
semmilyen bevált templomi-kultuszi gyakorlatot nem nyilváníthatott volna megszűntnek csoportok, vagy
érdekek kedvéért.
Arról, hogy milyenek lettek volna a Dávid által készített templomi hangszerek, nincs történeti feljegyzésünk.
De arról van, hogy a hangszerek nem zenei öncélúságra, hanem az Úr dicsőítésére szolgáltak. Itt nem az
eszköz leírása a fontos, hanem a cél, aminek szolgálatában áll.

1 Krón. XXIV. RÉSZ

1 Krón. 24,1–19. Áron fiai szolgálatának beosztása. Papi főemberek.
Már a 23:13 szerint vitán felül áll Áron és utódai kiválasztása a kultuszi áldozatok bemutatására.
Szakaszunkban a valószínűleg papi író kiegyenlítő szándékkal tudósít Eleázár és Itamár egyenrangú papi
hivatásáról. Nádábot és Abihut ugyanis, akik idegen tüzet vittek az Úr elé, tűz emésztette meg (Lev 10:1 skv.).
Mivel fiaik nem voltak, a papi tiszt a másik két testvérükre szállt. Viszont megállapítható a szövegből (4. v.),
hogy az Eleázár-Fineás-Cádók (1Krón 6:3 skv.) ág az egyenrangúság ellenére is kiemelkedik. A kettős papi
rend kettős főpapságot jelentett, amely csak Salamon idejében szűnt meg (1Kir 1:26) és utána a főpapi tiszt az
eleázári ágra szállt. Az 5. v.-ben említett szenthely fejedelmei és Isten fejedelmei elnevezésekkel másutt nem
találkozunk. Ezért vagy külön osztályt alkottak, vagy a feljegyzési kor ismerős fogalmai és méltóságai
lehettek. Az elnevezés emlékeztet az újszövetségi papi fejedelmek kifejezésre.

1 Krón. 24,20–31. A léviták főemberei.

Míg a nagy létszámú papi nemzetségek sorsolását részleteiben ismerjük, a lévitáknál ez hiányzik s az író csak
sommásan utal rá. A sorsvetésnek semmi köze sem volt a véletlenhez, hanem az isteni akaratot fejezte ki.
Ezért vette sorsvetés útján birtokába szállásföldjét mind a tizenkét törzs s ezért nyugodott bele mindenki. Ez az
értelme az ApCsel 1:26-nak is. Maga a lévitai névsor részben párhuzamos a 23:16–24 szakasszal, de bővebb
ennél, viszont Gerson utódai itt hiányoznak. A kultuszi léviták végezhették a 23:26.28 skv.-ban előírt
szolgálatokat s az egyes papokhoz tartozó léviták szintén sorsvetés útján nyerték el beosztásukat. Az Úr
szolgálata részekre oszlik, de egységes. Ezért súlyos következményekkel jár minden elkülönülés, vagy sértő
megkülönböztetés. A szolgálati feszültségekre adott teljes válasz azonban nem a sorsvetés, még ha az Úr
akaratát látják is benne, hanem az, hogy aki első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen (Mk 10:44).

1 Krón. XXV. RÉSZ

1 Krón. 25,1–6. A templomi énekesek rendje.

Fejezetünk a Dávidtól származtatott templomi kultusz egyik legnépesebb seregét, az énekes léviták rendjét és
családfáját mutatja be. A 23:5 négyezres létszámával szemben itt 24 rendből összesen 288 énekesről van szó.
Ezek mind Ászáf, Hémán és Jedutun leszármazottai. Az énekesek az 1–3. szerint prófétai lelket is kaptak
szolgálatuk végzéséhez (hannibbe’im), vagy olykor szabadabb prófétai szólásra (2Krón 20:14 skv. stb.).
Miután a sematikus beosztás (9–31) inkább a fogság utáni gyülekezet énekeseinek rendjére volt jellemző, mint
a templom megépítése előtti dávidi korszakra, úgy tűnik, mintha a fogság előtti korszak kultuszprófétai tisztét
itt az énekes léviták vették volna át. Akár van azonban különbség a 25:1–3 és a 2Krón 20:14 skv. prófétálása
között (Rudolph feltevése), akár nincs, magának a kifejezésnek jogosságát nem vonhatjuk kétségbe. Mert a
fogság utáni vagy fogság előtt lévitai „prófétálás” bizonyára több volt, mint zenei rögtönzés s a zenéhez
elválaszthatatlanul hozzátartozott az énekmondás. Ezért kaphatta Hémán is – s másutt Ászáf és Jedutun – a
látnok nevet (5. v.). A régi próféták látása és kijelentésvétele is legtöbbször költői formában, ének-,
zenekísérettel ment végbe. A próféta prófétálása és az énekes éneke között nemcsak a megjelenési formában
volt hasonlóság, hanem az ihletettségében is. Mert amennyire a prófétai szót ihletettség, lendület, költőiség
jellemezte, éppúgy az énekmondás is lelki megindulást, belső ihletet tükrözött, különösen ha az Úr dicséretéről
volt szó. A papi áldozat mellett a lévitai ének fejezte ki az ünnepi gyülekezet örömét, háláját, megbékélését. Az
istentiszteleten énekelt zsoltárok is az isteni kegyelem megtapasztalása és az átélt szabadítás élményéből
születtek és így azokat is prófétai lélek járta át.
De az éneken kívül vehettek ihletett igét, kijelentést szabad prózában, énektől függetlenül is, mint a lévita
Jaháziel (2Krón 20:4), vagy a prófétálásáért megkövezett Zakariás pap (2Krón 24:20 skv.), akiről megrendítő
jövendölésében még Jézus is megemlékezett (Mt 23:35). A történeti valóság sokkal gazdagabb, mint a róla
alkotott irodalmi sematizmus, éppen ezért nem fogadható el, hogy a náb’á igét csak a klasszikus
nagyprófétákkal kapcsolatban használhatjuk, s a kultuszi papok és léviták mindenkor az ellentábort alkotnák.
Teljesen helytálló az az állítás, hogy a formális különbségek elismerése mellett a zsoltáréneklést is prófétai
igehirdetésnek nevezhetjük (Rothstein) s a prófétálás kifejezést a Krón szövege alapján az énekes léviták
szolgálatára is méltán alkalmazhatjuk.
A lévitai szabad prófétai beszéd problémáján túl elsősorban az énekes léviták érdemének tartjuk azt is, hogy a
Zsoltárok könyve fennmaradt s hogy egyes darabjaiban ismerünk hiteles egykorú liturgiákat és könyörgéseket.
A kultuszban kimondott, elénekelt szó az énekes léviták szájában lélekkel telt meg a bűnbocsánat és sálóm
hirdetésére.
A 4. v. tulajdonnevei közül hét – Hanánitól Maháziótig – egyes magyarázók olvasása szerint ősi költői
töredéket ad. A szöveg esetleges egyik fordítása a következő: Irgalmazz nekem Uram, irgalmazz, Te vagy
Istenem, Te nyújtottál nagy és felemelt segítséget (?) a bajban ülőnek. Szabadíts meg, Te vagy menedékem. A
nevek és értelem különös egybecsengésére érdemes figyelemmel lenni, mert a héber nevek gyakran egy-egy
nagy istenélményt örökítenek meg (ld. pl. a királyok neveinek jelentését) s így maga a név is bizonyságtétel
volt. Még ha ez az énekes csoport a neveikkel enharmonikus szövegű éneket énekelt volna is a szolgálatra
jelentkezéskor, még akkor is figyelemre méltó. De a szöveg által megkívánt sematikus 24 nevet mégis az
egyesek által költői töredéknek vélt, tulajdonneveket jelentő szavak adják ki.

1 Krón. 25,7–31. A szolgálati rend beosztása.

Az énekesek itt található sematikus beosztása az író egységesítő szándékáról tanúskodik. Az énekesek
szerepéről Mózes sehol nem beszél. Dávid a költő és énekes király az, akinek nevéhez az író szerint
természetesen fűződött a kultuszi éneklés megszervezése és magas színvonalra emelése. A dicsérő ének, zene
és annak elemi erejű megnyilatkozása egyrészt az Úr hatalmának és irgalmasságának személyes ismeretéből,
másrészt a héber lélek vallásos adottságaiból és zenei képességeiből eredt. A Zsoltárok könyve világi
értelemben véve is egyedülálló emléke az ókori keleti irodalomnak, a keresztyén gyülekezetnek pedig az Isten
dicsőítésére máig használt – a holland reformátusok egy részénél teljes egészében használt – élő kincse.
A Lélek ihlető erejét illusztráló példának tekinthetjük a 15:28-at, amely az extázissal határos lelkesedésről
tudósít. De olvasunk szabad, spontán éneklésről is, amilyen pl. a Mirjám éneke (Ex 15:20 skv.), a Jeíte leánya
éneke (Bír 11:34), vagy a Dávid győzelmét ünneplő asszonyok öröméneke (1Sám 18:6 skv.). Nincs élő hit és
hívő élet a lélekből forrásszerűen felbuzgó ének nélkül s nincs istendicsérő ének a Lélek ihletése nélkül. Hívő
korszakok nagy énekeket teremnek. Nagy énekek teremtő erejű, élő hitről beszélnek.
Az énekes léviták szolgálati rendjének 24-es csoportszáma s a csoporton belül mindenütt 12 fiú származhat az
író sematikus törekvéseiből, vagy abból a szándékból, hogy az énekes lévitákat a papokkal és kultuszi
lévitákkal egy sorba állítsa. De mégis nem a szám a döntő, hanem a szolgálat ténye, amelynek az író itt
emléket állít.

1 Krón. XXVI. RÉSZ

1 Krón. 26,1–19. A kapuőrzők rendje és szolgálata.

A kapuőrzők Meselémiás, Obed-Edom és Hóza családjaiból kerültek ki. Obed-Edom, aki a 16:5 szerint a
szövetség ládáját őrizte, a 4 skv. szerint kapuőrző lett s Isten áldása családját és vitéz fiait is körülvette (vö.
Zsolt 127:3 skv.). Az Ex 20:6 nemcsak a tételes törvény ígérete volt, hanem az istennek engedelmes hívő
személyes életében is megtapasztalt valóság. A templomkapuk őrzését négy sorsvetéssel osztották el s mivel
három kapuőrző csoport volt, így a Selémiás családjára két szolgálat esett, amiből a másodikat fia, Zekária, a
bölcs tanácsadó nyerte el. Bölcs tanácsait, amelyeket a szolgálatra nézve adhatott, nem ismerjük, de ha ezt
feljegyzésre érdemesnek tartotta az író, ez épp oly díszítő jelző, mint királyoknál a „nagy”. A szolgálat értéke
felett mondott legfőbb ítélet az ige ítélete. Mivel a fogság előtti templom déli kapuja, mely a királyi palotára
nyílt, nem volt nyitva közlekedésre, hanem külön őrség őrizte, itt nyilván a fogság utáni templomról lehet szó.
Az őrzés és vigyázás (Zsolt 134) a templomi lelki szolgálatával együttjáró állandó kötelesség. Gondozatlan
templom a felelősség hiányának kiáltó jele.

1 Krón. 26,20–28. A templomi kincsek őrzői.

Az Úr házának őrzött kincsei közé tartoztak a szent edények, az áldozatok anyaga, valamint a felajánlások és a
héräm-ből származó kincsek. Ez utóbbiakat a templom javítására (házaq) és berendezésére használták fel.
Sámuel és Saul templomi felajánlásáról csak itt olvasunk (28). A közéletben előkelő helyet betöltő személyek
kötelességei közé tartozott a kultusz támogatása és ehhez méltó áldozat vállalása. Az áldozathozatal
kötelezettségét nem erőtleníti meg az, hogy az Úr házának és Isten népének igazi kincsei nem arany és ezüst
felhalmozásában állnak (ApCsel 3:1 skv.) s azokat ki nem áshatják és el nem lophatják (Mt 6:20–21). Az
anyagi javak rendeltetése az, hogy ne öncél, hanem mindenestől eszköz legyen az Úr szolgálatában.

1 Krón. 26,29–32. Elöljárók és bírák rendelése.

A lévitai bíráskodás és a kelet-jordáni közigazgatás működésének jellemzésére jó történeti részletekkel szolgál
a Jósafát igazságszolgáltatási rendelkezése is (2Krón 19:5 skv.; vö. Deut 10:17). A jogszolgáltatás alapjáról a
2Krón 19:5 magyarázata során szólunk. De már itt megjegyzünk annyit, hogy az izráeli jogszolgáltatás alapja
nem természetjog, nem társadalmi megállapodás, nem is hagyomány volt, hanem az élő Úr kijelentése. Az
Úrral való kapcsolat, az Úr félelme a jogszolgáltatás végső alapja.

1 Krón. XXVII. RÉSZ

E fejezet megörökíti a dávidi honvédelem, a törzsek közösségrendje, Izráel létszáma, a koronauradalmak
igazgatása, Dávid főtisztviselői és tanácsosai lényeges adatait.

1 Krón. 27,1–15. A hadsereg tizenkét parancsnoka.

A léviták közül választott világi tisztviselők említése indítja az írót arra, hogy utána a birodalom világi
intézményeiről beszéljen. Amint 12-szer 24 énekes lévita szolgált a templomi kultuszban, úgy 12-szer 24 ezer,
azaz összesen 288 000 főnyi hadsereg végezte évente az országos hadiügyeletet. A sematikus kereten belül
elgondolhatjuk a csapatok tényleges létszámát, ha pl. figyelemmel vagyunk arra, hogy van Selms szerint III.
Salmanasszár 854-ben, amikor Akhábot is legyőzte, összesen 120 000 főnyi asszír sereget tudott mozgósítani.
Szakaszunk utal a 11. fejezet névsorára. Lehetséges, hogy a szakasz (1–15) sémájában a Jósiás korának
katonai várszolgálatai vannak megörökítve. De inkább valószínű, hogy a tudósítás a salamoni udvar törzsi
havonkénti ellátásának mintája volt s a szöveg eredetileg Júda és Benjámin haderejéről tudósít.

1 Krón. 27,16–24. Izráel törzsfői.

A szakasz ugyan megnevezi Izráel 12 nemzetségének törzsfőit, akik Dávid idejében a törzseket képviselték, de
Izráel népe számát már nem közli, mert ezzel Dávid az Úr megsokasító áldás-ígéreteit vonná kétségbe. A
megkezdett népszámlálásért itt Jóás felelős. A törzsek nemzetségtáblázata szakaszunkban s más szakaszokban
is példázza a nemzetséghez tartozás áldását. A törzsi hovatartozás szűkkeblű értelmezése elszigetel és
szembeállít egymással, amint ezt az ország kettészakadásának előzményei bizonyítják. Viszont a törzsi
odatartozás sajátos szolgálatot ad, a múlt megbecsülésére indít s kifejezi az Úr kiválasztását és akaratát
nemzedékről nemzedékre. Isten egyénileg hív el, de mindig közösségileg kötelez és oltalmaz. Ez áll az egyház
közösségére is.

1 Krón. 27,25–31. Dávid vagyonának gondnokai.

A szakasz egykorú történeti feljegyzés lehet a királyi birtok felügyelőiről. A kevés adat és név is érzékletesen
szemlélteti a koronauradalom gazdagságát; az egykorú gazdálkodás ágait és egész szervezetét. Az Úr áldása
Dávidon földi javakban is megsokasodott.

1 Krón. 27,32–34. A király tanácsosa és barátai.

A szakasz adatai azért értékesek, mert olyan személyes jellegű tisztségekről tudósítanak, mint pl. a király
tanácsosa és barátai. Mivel bizalmi tisztségekről van szó, amelyeknek viselői döntő módon szóltak bele Dávid
sorsába és a királyságát fenyegető eseményekbe, nem látszik feleslegesnek más források adatainak
figyelembevételével is e tisztségek jelentőségét szemléltetni.
Akhitófel címe a „király tanácsosa” volt. Viszonya a királyhoz inkább személyes és alkalmi jellegű, annál is
inkább, mivel nem Jeruzsálemben lakott, hanem Gilóban, Betlehem mellett. Később mint Betsabé nagyapja
innen csatlakozhatott a lázadó Absolonhoz. Élete tragikus végéről, öngyilkosságáról más forrás tudósít.
Életében Dávid is, Absolon is úgy fogadták tanácsát, mintha Isten szavát hallgatták volna. Okossága mellől
azonban hiányzott a hit titka, a hűség és a hitben való engedelmes élet. Számítása és személyes indulata a
lázadó Absolon felé és a felkent uralkodó ellen fordította, ezért az Úr nem akarta, hogy jó tanácsát Absolon
megfogadja, mert az Úr Absolonra veszedelmet akart hozni. Sorsa emlékeztet sok ókori keleti uralkodó, vagy
római császár személyes tanácsadóinak tragikus sorsára.
Ellenpéldája Khusai, a „király barátja”. Ez a cím és méltóság inkább személyes magánjellegű kapcsolatra
mutat, amely azonban állandó és nem alkalmi lehetett. Khusai merész, nagyvonalú diplomáciájával és
céltudatos taktikájával bizonyult méltónak a király bizalmára. Absolon lázadása idején Dávid tanácsára ő
képviselte az ellenség táborában az elmenekült uralkodó érdekeit s méghozzá teljes sikerrel. Jól látta, hogy
Akhitófel tanácsának elfogadása Dávid ügyére végleges vereséget jelenthet, ezért, mindent egy lapra téve fel,
hatásosan érvelt Absolon előtt Akhitófel terve helytelenségéről. Érvelése és ékesszólása meggyőzte Absolont s
az ügy ezzel elveszett. Khusait színlelt alkalmazkodása mélyén az Úr felkentjéhez, Dávidhoz való hűsége
vezette s ez a hűség vitte sikerre Dávid veszélybe jutott ügyét. A „király barátja” békében a király személyét,
terveit, szándékát népszerűsítette, hadviselés idején a király érdekeinek védelmezője és képviselője volt. A cím
megtisztelő méltóságánál csak a vele járó felelősség és kockázat volt nagyobb. Még a királynak is szüksége
van bizalmas és hű barátokra. Nélkülük elidegenedhetik alattvalóitól és uralkodása csődbe juthat. Az Úr
Dávidot megáldotta jó barátokkal is. A jó barát és jó tanács Isten áldása. Az egész rész azt szemlélteti, hogy
nincs földi birodalom és közösségi élet, de nincs társadalmi boldogulás, sem rend jog és szervezettség nélkül.
Válság következik be akkor, ha a rend és szervezet nem a közösség, hanem csak kis érdekcsoportok előnyét,
vagy egyesek jogtalan kiváltságainak élvezetét biztosítja.

1 Krón. XXVIII. RÉSZ

1 Krón. 28,1–10. Dávid utolsó országgyűlése.

Az író végre vissza térhet a 23:2-ben félbeszakadt elbeszéléshez, Dávid utolsó országgyűléséhez. Nem
foglalkozik a megvénhedett uralkodó testi gyengeségeivel, vagy a trónöröklés körül támadt
cselszövevényekkel, hanem arról tudósít, amit a legfontosabbnak tart s ez Salamon bemutatása az ország színe
előtt, Dávid búcsúbeszéde az ország politikai és katonai nagyjaihoz, végül fiához intézett utolsó atyai
buzdítása az Úr iránti engedelmességre és a templom megépítésére. Dávid szavaiból s az író meggyőződéséből
újra kicsendül az, hogy csak egy törvényes királyság van, a dávidi, mert az Úr Dávidot és az ő házát
választotta ki, hogy Izráel felett uralkodjék. Igaz, ez a kiválasztás a nátáni prófétai szóval szemben (17:3 skv.)
már nem feltétel nélküli, hanem a kiválasztás érvénye a mindenkori uralkodó tóra-tiszteletétől és
engedelmességétől is függ. Az Úr csak akkor erősíti meg Salamon királyságát, ha az parancsolatait
szorgalmasan megtartja (7. és 9. v.). Dávid maga betelt az élettel, mert megáldotta az Úr. Ezért a maga élete
példájával is inti, hogy teljes szívvel szolgáljon Istennek. Az országgyűlés másik nagy tanulsága az, hogy a
kiválasztott király is csak ember, akinek népe az Izráel és testvérei az országnagyok (’ahaj vecammi 2.4.). A
király Jahve választott fia, de távol áll személyétől minden istenítés, ami Asszíriától Egyiptomig az ókori Kelet
minden monarchiájának nagy kísértése volt.

1 Krón. 28,11–21. Dávid újból a templomépítésre buzdítja fiát.

A 12. és 19. v. félreérthetetlen utalása szerint a templom méltóságát annak isteni eredete adja. A Salamonnak
átadott tervet Isten lelke ihlette a Dávid lelkében (12: báruah ’immó), sőt maguk a tervek Isten tulajdon keze
által írattak meg. Az Ex 35:31 szerint Bésálielt is Isten lelke töltötte be minden tervezésre. A személyes
bátorsághoz az Úr segítőket ad. A legkiválóbb vezető is tehetetlen, ha nincs munkatársa és segítsége. A
legegyszerűbb alattvaló is felbecsülhetetlenül értékes, ha készség, bizalom és hűség él benne vezetői iránt. A
vezetőt az a hit erősíti meg minden aggodalma között, hogy vele van az Úr. De nemcsak a bölcs szakemberek,
papok, léviták és fejedelmek lesznek Salamonnak segítségére az építés nagy munkájában (21. v.), hanem az
egész nép. Az az igazi templom, amit nemcsak egyes vezetők, egyes adakozók építenek, hanem Istennek egész
népe.

1 Krón. XXIX. RÉSZ

1 Krón. 29,1–9. Dávid és a vezetők adományai.

Dávid befejezésül még egyszer elsorolja személyes adományait, mely csak része a 22:3.14 skv.-ban felsorolt
mennyiségnek, hogy a nép vezetőit saját példájával is áldozatkészségre indítsa. A felsorolt adományok
nagysága mutatja, hogy Dávidnak semmi sem drága, ha Isten ügyéről van szó. Az áldozatkészség
áldozatkészséget szül s a szabad akaratból vállalt áldozathozatal gazdagabb eredményre vezet, mint a
kikényszerített és kivetett hozzájárulás. Viszont az önkéntesség nem lehet az önzés kibúvó menedéke. Az író
ugyan ofiri aranyról beszél, de erről legkorábban csak Salamon uralkodása után lehet beszélni, éppenúgy mint
görög vert pénzről, dárikról csak a fogság után, vagy a templomban őrzött kincsekről (8. v.) is csak a templom
megépítése után lehet szó.

1 Krón. 29,10–19. Dávid imádsága.

A búcsúbeszédet királyi imádság követi: Dávid hálaimája. Az imádság az író korának liturgikus könyörgését
tükrözi, amelynek egyes fordulatai a zsinagógiai gyakorlatban a mai napig fennmaradtak. Eredeti költői
formája mai szó, végéből is kiérezhető (hatos, illetve kétszerhármas). Dávid azzal kezdi imáját, hogy áldja
Izráel Istenét, mert Jákób, aki Izráel nevet nyert, különösen megtapasztalta az Úr testi és lelki áldásainak
bőségét. Azután áldja Isten mindenek felett való hatalmát és dicsőségét, amellyel telve a föld és ég (vö. Ézs 6)
s amely forrása minden földi erőnek, hatalomnak, gazdagságnak és dicsőségnek (10–12). Ezért nem lehet
helye semmi emberi öndicsőítésnek, mert minden, amit ember Istennek adhat, csak visszaadott hálaajándék
(13–16). Ez teljesen összecseng Pál apostol kérdésével: mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? (Az 1Kor
4:7-ben utalás van az 1Krón 29:24-re.) Az ember egyetlen helyes magatartása Isten előtt a hála és az alázat. A
zsoltárban elmondott vallomás arról beszél, hogy az ember nem birtokosa a földnek, csak haszonélvezője,
mint zselléi és jövevény. Ennek ellenkezője, hogy ti. nem vagyunk zsellérek és jövevények, csak Isten atyai
szeretetének olyan megismerése után hangozhatott el (Ef 2:18 skv.), amilyenről az Ef 3:18 stb. beszél. Az
ószövetségi hívő e versek szerint még csak gyorsan tovatűnő reggeli árnyéknak látta az életet, amelynek üdítő
jelenléte a forró délre eltűnik (15. v.). Minden földi kincs és gazdagság az Istené. Ő a tulajdonos, az ember
csak kapja, hogy kezelje, mint a sáfár (Lk 12:42) és forgassa, mint a szolga (Mt 25:14–30). A 16–17 v.-ből
árad a vissza adakozás öröme. Az igaz hitből mindig jókedvű adakozás, áldozatkészség és öröm fakad. Az
áldozatkészség hiánya a hitbeli megszegényedés vészjele. Az adakozás indulatát Isten tarthatja meg és
újíthatja meg népe szívében (18. v.). Ezért Dávid az engedelmesség és áldozatkészség ajándékát kéri a nép és
Salamon szívébe, mert egyik sem alapvonása az emberi természetnek, hanem Isten ajándéka. Amiben Dávid
bízik, az a szív őszintesége és tiszta érzése. Az ószövetségi imádság ezzel a gyermeki nyíltsággal és
bizalommal megközelítette a jézusi kijelentést (aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek… Mk
10:15). Csak az önérdem téves voltát s az önmagáról való lemondás felszabadító hatalmát nem volt képes még
felismerni. De az az alapmagatartása példa marad minden idők imádkozói előtt, hogy az ember semmi, Isten
minden s az imádság célja az Isten dicsősége. A krónikás ebben a királyi könyörgésben az imádkozás
mélységeit és magasságait járja meg s maradandó példa az igazi imádkozásra.
Dávid imádsága konkrét és gyakorlati kéréssel végződik: a nép legyen jó szívvel adakozó nép, az új uralkodó
maradjon hű az Úrhoz és építse fel a templomot. Az igaz hitből mondott imádságban egyes gyakorlati kérések
teljesítéséért is szabad és kell könyörögni.
Az elhangzott imádságra felelve az egész országos gyűlés fennhangon áldotta az Urat. A krónikás a
nemzetségfők és harcosok országos gyűlését qáhál-nak nevezi (20. v.), ami a fogság utáni gyülekezet
megnevezésének terminus technicusa. A nemzet és gyülekezet eggyé válva tiszteli az Urat.

1 Krón. 29,21–25. Salamont királlyá kenik.

A felkenetést megelőző nagy áldozatot egész Izráelért mutatták be. Ebben is az volt kedves az Úr előtt, ami az
ajándékok felajánlására indított: az áldozatra kész igaz szív. A királyt és főpapot egyszerre kenik fel s ez azt
fejezi ki, hogy az Úré a hatalom és a méltóság.

1 Krón. 29,26–30. Dávid halála. Egyénisége.

A krónikás Dávid haláláról írva néhány szóval is mesterien foglalja össze élete jellemző vonásait. A rövid
tudósítás azonban némi kifejtést igényel.
Dávid egyéniségének és történelmi szerepének összetett voltát mutatja az, hogy a birodalom megalapítója
egyszersmind a templomépítés előkészítője és szellemi ihletője, továbbá hogy a győzelmes háborúk vezére a
templomi éneklésnek és liturgiának egyik megteremtője. Ha mindez összeegyeztethetetlen az irodalomkritika
egyes irányzatai szemében, igaznak bizonyul nemcsak a krónikaíró szenvedélyes nevelő, hitre buzdító
történetlátásában, hanem az események nagy összefüggései és az egységes történelmi látás értelme szerint is.
Dávid uralkodói nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Saultól egy legyőzött országot,
megfélemlített népet vett át és erős, gazdag birodalmat hagyott utódjára. Ha csak a Krón alapján foglaljuk is
össze uralkodásának jellemző vonásait és jelentőségét, azt kell mondanunk, hogy született uralkodó és
államférfi volt.
Egyéniségének alapvonásait nézve szembeötlő egyéniségének nagysága és nagyvonalúsága. Természeti
adottsága volt az értelmi fölény. Kevés vonás alapján egyszerre és átfogóan ismerte meg az embereket és
tudott velük bánni. Gyors volt a helyzet felismerésében, megítélésében s világos látással választotta a helyes
döntést. Józan volt és reális, ezért nem érte csalódás, talán csak atyai gyöngeségét vagy gyöngéd elfogultságát
kivéve.
Politikai képességeit, szervező tehetségét mutatja, hogy uralkodása alatt 12 törzs egységes birodalomban
egyesült. A környező államok hűbéresekké, vagy baráti szövetségesekké lettek, belül egységes jog- és
igazságszolgáltatás uralkodott. Katonai sikerei, kiterjedt kereskedelme a gazdasági és ipari jellegű
alapanyagok megszerzését tette lehetővé, ezzel megteremtette Salamon gazdagságának alapjait.
Koronauradalmai a Kármelig terjedtek s egységes igazgatása jelentős királyi jövedelmet biztosított. Személyi
biztonságát független, idegen származású testőrség védte s Absolon lázadását kivéve sohasem forgott
veszélyben.
Vonzó személyi vonásai közül elsőnek jegyezték fel róla, hogy ifjan egészséges és szép tekintetű volt, de első
helyen kétségtelenül bátorsága állt. Szembeszállt vaddal, medvével, oroszlánnal, páncélos ellenséggel,
létszámfölényben levő sereggel s a bátorsággal párosult váratlan stratégiájával és taktikájával kivívta a
győzelmet. Kitartó volt, idő, nehézség, elpártolás meg nem ingatta s végül magával ragadta a csüggedőket is.
A harcban eszesebb volt katonáinál, bátor, de nem vakmerő, kezdeményező, de megfontolt. A ius talionis
törvényét végrehajtotta, öncélú kegyetlenség vagy elvakult bosszú azonban soha nem vezette.
Érzésvilága gazdag volt és erős. Mindig egészen azonosult azzal, amit átérzett: egész szívvel tudott örülni,
vagy gyászolni. Népét, amelynek egyszerű fiaként kezdte, forrón szerette s boldogulásáért nem szűnt meg
fáradni és küzdeni. Megízlelte az igaz barátság ritka érzését, tudott zokogni elvesztése felett.
Megingathatatlanul hitt kiválasztatásában, de önismerete, fegyelme megóvta a gőg és önimádás vakságától.
Fellobbanó keleti érzékisége az Úr ítélete alatt állt s ezt alázattal elfogadta.
Egész egyéniségének dinamizmusát és végső titkát lelki ajándékokban gazdag karizmatikus vallásossága, az
Úrba vetett személyes élő hite adta. A hit hősei közé tartozik ő is. Rendíthetetlenül hitt a kiválasztó
kegyelemben, de az Úr hatalmáról átélt meggyőződése megőrizte attól, hogy magának érdemet tulajdonítson.
Az Úrért tudott ujjongani az ország népe előtt, tudott nagy személyi vagyont felajánlani az Úr templomának
felépítésére. Tudott szenvedélyes igazságszeretettel ítélkezni önmaga felett s őszinte bűnbánattal meghajolni
az ítélet ostora alatt. A Krón-ban található imádságai a krónikás szellemében vannak feljegyezve s ha szó
szerint nem tartjuk is Dávidéinak, a róluk őrzött hagyomány minden bizonnyal a valóságba gyökerezik és a
bennük megnyilatkozó hit hitelesen dávidinak mondható. Kultusz-szeretete, ihletettsége, zenei képességei is
indokolják, hogy a krónikás hagyomány tőle származtatja a templom megtervezését, a templomi kultusz és
papi-lévitai énekesrend megszervezését; a Zsoltárok könyvének sok énekét. Vallásosságának, hitének jellege
nem ellene szól, hanem éppen bizonyít amellett, hogy korának kiemelkedő egyénisége, népének jó uralkodója
volt, mert mindezekben az Úré volt és az Úré maradt. Az elemző történeti vizsgálódás munkájának
eredményeként lepattogzik alakjáról a levitikus utókor kegyes máza s mögüle időn, történelmen át kiragyog
élő, vonzó királyi egyénisége. Az volt, amit neve jelent: Dávid, a szeretett; kedveltje Istennek és kedveltje
népének, nágid, Istennek választott felkentje, népének legnagyobb fejedelme.