Reviczky Gyula: Az erdő hervadása

Se lombsátrad, se madarad;
Vándor ember lépte alatt
Zörögnek a levelek.
Varjú károg száraz ágon,
Hervadás ül a világon:
Jönni érzem a telet.
Hova lett, mondd, csábos árnyad?
Pillangóid hova szálltak?
Hol van díszed, illatod?
Elhervadtak a virágok,
És ahol most fázva járok,
Bús enyészet, csend van ott.
Oda van a nyár, az élet!
Minden így ér, mint te, véget.
Oly kopár lesz, oly hideg,
De azért befutja enyhén
Kopasz fáid még a repkény,
Mint az emlék a szívet.
Zelk Zoltán: Nyár és tél között

Nyár és tél között úgy vándorol

Október, November,
mint a poros országúton
két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,

mennek havas tájra,
búsan integet utánuk
egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket

sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,

néha meg-megállnak
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.

Csanádi Imre: Búcsúzva köszöntő

Szállj, szállj,
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár, -
megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.
Kányádi Sándor: Ősz volna még

Ősz volna még,

s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.

Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.

Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.

Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.

Csanádi Imre: Őszköszöntő

Szállj, szállj,
ökörnyál,-
jön az ősz,
megy a nyár.
Megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
 csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.

Takáts Gyula: Szüreti vers

Szüretelnek, énekelnek,
Láttál-e már ennél szebbet?
Dió, rigó, mogyoró,
Musttal teli kiskancsó.
Sose láttam szebbet!
Akkora fürt, alig bírom,
Egy fürtből lesz akó borom.
Dió, rigó, mogyoró,
Csak úgy nevet a kancsó.
Az sem látott ilyet.
Az öregnek aszú bor jár,
A gyereknek must csordogál.
Dió, rigó, mogyoró,
Szüretelni, jaj, d jó!
Igyunk erre egyet!!!

Hárs László: Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet

hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.

az állt rajta, hogy eljött az ősz,

a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,

elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,
 nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,

üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."

Weöres Sándor: Szüret után

-Legények:-
Kürtös pogácsa, füstölt szalonna
Itt van rakásra, díszlik halomba.

-Lányok:-
Minden kopasznak jut hajnövesztő,
Minden ravasznak egy nyírfavessző.

-Legények:-
Minden leánynak füstös kemence,
Minden legénynek tág-öblü pince.

-Lányok:-
Minden leánynak szép rózsa, szekfű,
Minden legénynek hátára seprű.

Nemes Nagy Ágnes: Hull a bodza

A mi utcánkban kicsi utca,

van benne egy hosszú bodza.
Ősz felé már hull a bodza,
kis bogyóját dobja, dobja.

Kis bogyóját dobja, dobja,

lila lesz az utca-hossza,
kiabál is Bandi bácsi,
az autóját szappanozza.
 Nem gondolok semmi rosszra,
de örülök, drága bodza:
tarthatom a gumitömlőt,
míg az autót szappanozza.

Őszi fényes napsütésben,

víztől fényes járdaszélen
szappanozza és lemossa -
hull a bodza,
hull a bodza.

Kányádi Sándor: Jön az ősz

Jön immár az ismerős

Szél lábú deres ősz.
Sepreget, kotorász,
Meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,

Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
S harapja, kurtítja a hosszú napokat.

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,
 mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.

Osváth Erzsébet: Jött őszanyó

Jött őszanyó hideg széllel,

Aranysárga vízfestékkel.
Sárgák lettek a levelek,
Fújtak, fújtak őszi szelek.

Fújtak, fújtak őszi szelek,

Lehullottak a levelek.
Itt vannak a fák alatt,
Látod a sok aranyat?

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra...

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? De szeretem.
 Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Zakariá s Istvá n

Meleg hideggel összeér.

Összegubancolt fonalát
macska gurította pamut-
gomolyag szövi át meg át.
Földre lehullott gyümölcsök.
Szedésre, rothadásra mind,
ugyanaz törvények által
mindenik saját sors szerint.
Rajtaütésszerű sötét.
Diófán varjak lengenek,
hűlt helyükön rezeg az ág,
mint kérdésre a felelet.

Márai Sándor: Ősz

Az ősz a levegőben; de még csak annyira, mint az első halálfélelem. (...)A levegő sűrű, szirupos. A
gyümölcsök, mintegy glazúrban. Az őszibarack. Van benne valami polgári, dekadens. A szőlő. Szelíd, festői.
De egy év múlva talán gyilkosság motívuma és mentőkörülmény lesz belőle.
A vénasszonyok, akiknek most van a nyaruk, ez idén egészen fiatalok. Kis, magas kalapokat hordanak,
izgatottak és hangosak. A szerelem erjed a levegőben. A fák az uszodában beleszemetelnek a vízbe. Az
inspekciónak vége; a rendetlenség kezdődik, a vad, hűlő kaland, halál.

Szeptember
Az ökörnyállal kezdődik, a must szagú erjedéssel, a dáliákkal, a színházi bemutatókkal és a japán-kínai
háborúval; évszakok, egy idő óta, általában háborúkkal kezdödnek. Az égre nézünk, a sűrű, szirup színű égre,
hallgatjuk a berúgott darazsak dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze robbannak,
Spanyolországban és Kínában. A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen.
Bombával és ökörnyállal kezdödik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget,
melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban,
mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes.
Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költö neszeli az
öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden,
amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez. Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy
orosz író, az édes, must szagú és enyhén mustárgáz illatú öszben. A présházakban töltik a hordókat, és a
gyárakban töltik a bombákat, messze valahol, szerte az öszülö világon. A vers olyan erővel kezd szólani,
szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy
személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy kerti virág-ot írt öszi virág-ok helyett,
azt, hogy takarta helyett takará-t írt a költö, szenvelgö és régies fordulattal. Dallama, a versnek az a másik, a
szavak értelmétöl csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába írták volna.
Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz esztendö távolságán át, s felkavarja az idöben és a
mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően őszinte és frivol halálfélelem
emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe.
A délután meleg még. A természet szőlőcukorral táplálja gyengülő érlökését. A szökőkút tava pislog, mint
egy öreg ember enyves szeme, ravaszul és alamuszian.
Az ősz a Hővösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a
Szép Juhászné mellett; igy tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos.
Délután négy és öt között kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hüvösvölgyi
cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol
zene játszik, egészen régi és fellengzös operarészleteket, például az Undine nyitányát. A kerti utak mentén a
kőangyalok hajfürtjeit vérpiros szőlőlevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túltömött, olyan, mint egy
olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a Veronika elött, s biztosan tudom, még tartogat az élet számomra
valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és
szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

Mese az őszről

Valamikor régen, még a világ  kezdetén nem voltak ám ilyen színesek a falevelek
ősszel, mint most. Egyhangú volt minden fa.Ha  elmúlt a nyár, megsárgultak és
lehullottak. Őszapó már nem akart változtatni régi szokásán, megelégedett a sárgával is.
Ősz úrfi, a fia, egyszer különös ötlettel állt elő.
– Hadd fessem be én a fákat, csak egyszer. Már láttam Édesapám, hogy csinálja!
Az öreg Ősz ráállt, de titokban azért figyelte fia tevékenykedését.
Először Ősz úrfi a szorgos kis méheket bízta meg , hogy nyáron gyűjtsenek neki sok, sok
festéket a virágokból. Azok el is vállalták, hiszen mi sem kedvesebb munka számukra,
mint virágról, virágra szálldosni, nektárt gyűjtögetni. Külön kis kosarat kaptak amibe a
színeket gyűjtötték.  Hétfőn a sárga, kedden a piros, szerdán a kék, csütörtökön a zöld,
pénteken a bordó színeket gyűjtötték.
 
A többi két napon azt csináltak, amit akartak.
Így ment ez  egész nyáron. Gyűltek a színek. Hatalmas halmokat halmoztak fel a
szorgos kis méhek, és munkájuk gyümölcsét minden nap megcsodálták.
Telt, múlt az idő. A reggelek hűvösödtek, a nap egyre gyengébben ontotta fényét,
melegét, a virágok elkezdtek száradni. Az emberek megkezdték a betakarítást a
kertekben,  a mezőn.
Ősz úrfi elérkezettnek látta az időt, hogy munkához lásson. Felvette mellényét, és
elindult. Ahogy közeledett a festékgyűjtő helyhez, egyre nagyobb lármára lett figyelmes.
Hallja, hogy a színek veszekednek, melyikük a legszebb. Olyannyira belemerültek a
vitába, hogy összekeveredtek a nagy civakodás közben. Mire az úrfi odaért, már nem
volt csak minden színből egy kevéske ami tiszta maradt. De volt, narancs, rozsdabarna,
zöldes barna, bordópiros, és azok számtalan árnyalata. Nagyon dühös és elkeseredett
volt egyszerre. Most mi lesz?
 
Ám nem volt mit tenni. A mezőről már elfogytak a színek, újakat gyűjteni nem volt
honnan, így hát ezekkel pakolta tele zsebét az Úrfi, és hintette, hintette nem is nézte
hová. Szomorú volt, mert attól tartott,  apja nem bízza többé  rá a munkát.
Mire mindent átvarázsolt, Őszapó is előjött, hogy gyönyörködjön fia munkájában, de nem
látta sehol.
 
Egy hatalmas tölgyfa tetején pillantotta meg.
– Mi a baj fiam? – kérdezte.
– Bocsásson meg Édesapám, de nem tudtam elvégezni tisztességesen a munkát ,amit
annyira szerettem volna – és elmesélt mindent mi is történt.
Az öreg Ősz a keblére vonta, és így szólt.
– Hallgasd csak fiam! A saját panaszodtól nem hallod az embereket, a gyerekeket.
Őszúrfi elhallgatott, és arra lett figyelmes, hogy az emberek így kiáltottak.
– Soha nem volt még ilyen szép, színes őszünk.
Az öreg Ősz büszke volt fiára, az meg örömmel ölelte át apját, hogy mégis sikerült
elégedettek az emberek.
Így történt bizony és azóta színesek a falevelek a fákon, a cserjéken, a bokrokon. Hol
több, hol kevesebb  festék hullik egy – egy fára, de a legpompázatosabb színekben
tündökölnek az erdők, és örül neki minden madár, minden állat, és minden
gyerek- ember, de még a felnőtt is.

Őszi népszokások

A gazdasági élet ünnepei

Az aratóünnepet ott tartották meg, ahol kalákában dolgoztak, vagy ahol felfogadott aratók
végezték a munkát. Az aratás befejezésekor aratókoszorút kötöttek, és azt ünnepélyes
menetben a földbirtokos vagy a gazda elé vitték. Az aratást vacsora, táncos mulatság fejezte
be. A családi aratást nem követte aratóünnep. Éppúgy, mint más európai népeknél, nálunk is
egy sor hiedelem és varázscselekmény fűződött az aratáshoz, különösen az utolsó
gabonacsomóhoz, amely a szántóföldön maradt aratás végén.
Szeptembertől novemberig tartottak a gazdasági évet lezáró ünnepek. Ilyenkor fizették ki
régen a cselédek bérét, ilyenkor voltak a pásztorünnepek is.
Bérfizető, pásztorfogadó nap volt pl. szeptember 29. (Mihály-nap). Kelet-Magyarországon a
pásztorok, főként a juhászok Dömötör napján (október 26.) tartottak búcsút, s ezen a napon
számoltak el a gondjukra bízott juhokkal. A Dunántúlon sok helyütt október 20-án, Vendel
napján tartották a pásztorünnepet.
A gazdasági év fontos állomása lehetett november 1., továbbá november 11., Márton
napja is. Márton napja már a XIV. századi magyarországi krónikában is határnapként
szerepelt. Sok helyütt Márton-nap volt a cselédfogadás, legeltetés, a gazdasági év
befejezésének határnapja. A nyugati megyékben a pásztorok ilyenkor hordták köszöntő
kíséretében "Szent Márton vesszejét".
Az őszi vigasságok közé tartoztak a szüreti mulatságok is, amelyekhez az egész országban
lovas felvonulások tartoztak. A termeket, lugasokat szőlőfürtökkel ékesítették. Az ünnepséget
tánc követte.
Mindenszentek napjára rendbe teszik a sírokat, gyertyát gyújtanak a temetőben. A katolikus
falvakban a házakban is gyújtottak gyertyát, minden halott emlékére egyet.
Baranya megyében ősszel tartották az úgynevezett leányvásárokat is. Az édesanyák ilyenkor
a leányok egészünnepi ruhatárát magukkal vitték, s egy nap ötször is átöltöztették az eladó
lányokat. A leányvásár a fiatalok ismerkedési alkalma volt.

SZŐLŐ
Érik a szőlő
Ettem szőlőt most érik
Badacsonyi szőlőhegyen
Szőlőhegyen keresztül, megy a leány öccsöstül
Ősszel érik babám
Lipem, lopom a szőlőt