Hervai Gizella: Ábécés-mese

Kobak iskolába indult.

Elgurította a játékautót:
– Gurulj, amerre látsz! Én már iskolás vagyok! Mától kezdve
nem játszom játékautókkal!
Belerúgott a labdába:
– Játssz, akivel akarsz! Én már nagy fiú vagyok, iskolába megyek.
Sarokba állította a képeskönyvet:
– Kuksolj itt magadnak! Én már ezután csak olvasni fogok. Nem
képeskönyvet nézegetni, mint a kicsik.
Aztán kiitta a kakaóját, hátára vette az iskolástáskáját, és elindult.
– Úgyse találsz oda egyedül! – kiáltott utána a labda, és már ott is
ugrált Kobak előtt.
– Erre van az iskola, erre! – gurult jobbra.
– Nem igaz! Erre van az iskola! – dudált a kisautó, és már fordult is
be balra.
Kobak megállt az út közepén, és nem tudta, merre menjen.
– Mama – sírta el magát –, merre van az iskola?
– Sír az iskolás! Sír az iskolás! – csúfolta a labda.
– Bőg az iskolás! Bőg az iskolás! – csúfolkodott a kisautó.
De Mama már jött is.
– Csak nem félsz iskolába menni? Gyere, induljunk! – Azzal már
fogta is kézen Kobakot, és indultak – előre.
Hanem ahogy a sarokra értek, nagy mérgesen rájuk szólt a
jelzőlámpa:
– Megállni!
Aztán a villamosokra hunyorított:
– Mehettek!
Mentek a villamosok, egyik a másik után.
– Elkésel! Elkésel! – csörömpöltek el Kobak előtt.
Most az autókra hunyorított a jelzőlámpa, s már durrogtakberregtek
is hosszú sorban.
– Úgyis elkésel! Úgyis elkésel! – dudált leghátul a játékautó.
A tetején a labda ugrált:
– Mi hamarabb odaérünk!
Végül átmehettek a gyalogosok is. Mentek, mendegéltek, míg az
iskolába nem értek. Hanem az iskola kapujában ott állt már a játékautó,
ott ugrált a labda.
– Engedjetek be! – kiáltott rájuk Kobak. – Elkések!
De most füttyszó hallatszott, s hát a lépcsőn ott állt a képeskönyv
és integetett ki belőle a milicista:
– Megállás! Előbb a játékok!
S már gurult is befelé a kisautó, mögötte a kiságy, mögötte a bólogató
bádog-béka, a cérna-cica, csúszott a csiga, dübörgött a dob, eregélt befelé
az egérke, énekelt az énekespinty, fütyült a füstös-mozdony, gurult a
görkorcsolya, gyalogolt a gyúrótábla, himbálódzott a hinta, indult az
igás-szekerecske, izgett-mozgott az íj, jött a jérce a kakassal, ládikó a
lyukkal, mackó a mézzel, nénike a nyúllal, ordított az oroszlán, mögötte
öt ökröcske, parádézott a póni, ravaszkodott a róka, selypített a síp,
szökdécselt a szita, mögötte a teve, a tyúkocska, az ugrókötél, az ürge, a
villanyvonat, a zenélődoboz és a zsineg.
Mire Kobak bejutott az osztályba, telisde-teli volt játékokkal a terem,
játékok ültek a padokban, az ablakpárkányon, a tábla szélén, s akkora
zajt csaptak, akkora csiricsárét, hogy még a kréta is ugrálni kezdett, és
táncolt a táblán a táblatörlő.
 Kobak ijedtében a pad alá bújt, s mikor bejött a tanító néni, azt
hitte, hogy fél az iskolától.
– Ne félj, Kobak, nem harap meg az iskola! – nevetett a tanító
néni, és érdekes, mire Kobak előbújt, egy játék sem volt sehol, úgy
eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Csak az autó lapult ijedten a
tanító néni zsebében. Úgy látszik, ijedtében odabújt.
– No, ha itt vagy, megfoglak! – mosolygott a tanító néni, azzal –
hipp-hopp – máris A betűt varázsolt belőle a táblára. Attól fogva meg
se mert moccanni, ott is maradt a táblán, míg minden gyermek le nem
írta a füzetébe.
Mindennap fülön fogunk egy játékot, míg meg nem tanuljuk az
egész ábécét – mondta a tanító néni, aztán megrázta a csengőt, és
megkezdődött az első szünet az iskolában.
A

Az alma
Egyszer volt, hol nem volt, kerekerdő közepén állt egy hatalmas almafa. Gyönyörű,
mosolygós, piros alma hullott le a fa mellé, jobbra. Rögtön odaszaladt a süni meg állt a fa
mellett, és felkapta a gyönyörű almát a hátára. Már éppen eliszkolt volna mikor odaért a
mackó is, megállt a fa másik oldalán és így szólt:
- Hallod-e, te süni, ez az én almám! Én láttam meg először, és én futottam, ahogy a lábam
bírta, hogy elkapjam!
- Még mit nem! - pörölt a süni. - Hiába te láttad meg először az almát, én kaptam el,
úgyhogy az enyém!
Vitatkozás közben a süni észre sem vette, hogy legurult a hátáról az alma a földre. Ebben a
pillanatban nagy, fekete varjú szállt föléjük, felkapta az almát, és felrepült vele a fa
tetejére. Mikor ezt észrevette a sün és a mackó, megpróbáltak jó magasra felugrani, hogy
elkapják a tolvaj madarat, ám nem sikerült. Mackó kicsit magasabbra ugrott, mint süni, ám
még ez is kevés volt.
A varjú, látva a két másik próbálkozását, jóízűt kacagott, ám ekkor kiesett a csőre közül az
alma...
Hatalmas szélvihar kerekedett, felkapta az almát, és máig is viszi, ha, azóta meg nem
állt valahol.
I, Í

Az indián tolla
Indián népmese

Valamikor régen egy bátor legényke, a Varjú indiánok törzséből, elment sasra
vadászni. Jó messze ment a falu határától, hogy fejdíszéhez sastollat szerezzen.
Felkapaszkodott a domb tetejére, ahol a sasok tanyázni szoktak, előkészítette íját és lesben
állt.
Amikor lement a nap szárnycsattogásokat hallott a közelben. Olyan sűrű sötét
éjszaka volt, hogy nem látott semmit. A hangok és szárnycsapkodások irányába célzott.
Amint kifeszítette íját hirtelen nagy fényesség áradt feléje. Egy hatalmas aranymadár
jelent meg előtte. Azt kérdezte az aranymadár:
- Miért akartál elpusztítani? Én is csak egy olyan élőlény vagyok a madarak közül,
akárcsak te az emberek sorából. A szabadságra és az erőrőre vágyom.
- Nagyon sajnálom, de indián szokás szerint csak úgy lehetek én a legerősebb
harcos, ha egy sas tolla van a fejdíszemen. – válaszolta az indián.
- Ha megkegyelmezel én segítek neked. Nem kell ahhoz ártatlanokat elpusztítanod,
hogy megszerezd a harci tollakat. Minden nyár utolsó napján a Sasok Völgyében
összegyűlnek a legidősebb és legbölcsebb testvéreim tanácskozni. Legtöbben otthagyják
legékesebb tollaikat. Ha elmész oda onnan megszerezheted a fejdíszedhez a tollat.
Az indián megfogadta az aranymadár tanácsát. Megvárta a sasok tanácskozásának
napját és elment a Sasok Völgyébe. Az aranymadár igazat mondott. Az otthagyott
sastollak között ott ékeskedett egy aranytoll is.
Ettől fogva ez a toll ott díszelgett az indián fejdíszén. Büszkén hordta, de nemcsak
mert az erejét védte, hanem azért is mert megtanította arra, hogy ártaltanokat nem szabad
bántalmazni.
O,Ó

MESE A KAKUKKRÓL MEG AZ ÓRÁRÓL

Volt egyszer egy erdő. Tele volt fákkal, a fák tele kakukkmadarakkal, az erdő szélén pedig
órásmester lakott, aki naphosszat ilyen-olyan órákkal pepecselt, de olyan elmerülten, hogy
se látott, se hallott… így élt, éldegélt, s mivel a saját munkáján kívül semmi sem érdekelte,
amilyen nagyszerűen ismerte az órák szokásait, annyira fogalma sem volt a kakukkok
szokásairól, sőt azt sem igen tudta, mi fán terem ez a madár. Éppen ezért, amikor egy szép
nap a nyitott ablakon át beröppent az órával telis-deteli szobába egy kakukk, az órásmester
illedelmesen meghajolt előtte, s így köszönt neki:
– Jó reggelt fecske!
– Én nem vagyok fecske, csak kukk-kukk… kakukkolta hangosan.
Kukucs? – csodálkozott az órásmester.
Dehogyis. Kakukk! – vágta ki végül a kakukk, és a nagy óra mutatóira pillantott.
– Pontosan négy óra van- mondta nyájasan az órásmester, mert azt hitte, azért jött be
hozzá a kakukk, hogy megtudja, hány óra van.
– Kakukk – kakukk! – kiabált a vendég.
– Nem kakukk-kakukk – javította ki az órásmester –, hanem kakukkkakukk-kakukk-
kakukk. Négy, érted?
Ám a kakukk azt felelte, hogy neki teljesen mindegy, négy óra van e vagy öt, s azzal
nézegetni kezdte a sarkokat… Aztán egyszerre csak rátelepedett az órásmester fejére,
beleült szép, fészekhez hasonlító gyapjúsapkájába, beletojt egy tojást, s azzal elrepült.
– Hej, te kakukkmadár! – kiabált utána az órásmester a fejéhez kapva.
– Elvesztettél egy tojást.
– Kakukk-kakukk, mesebeszéd! – kiabált vissza az erdő mélyéből a madár. – Nem
vesztettem el, hanem odacsempésztem, mert a kakukkok sose rakják tojásukat a saját
fészkükre, mindig odacsempészik valaki másnak.
És az órásmester ott maradt a tojással… Óvatosan kiemelte a sapkából, s szólt:
– Hát legalább már a fejemen nem ül ez a gond.
Még óvatosabban berakta egy falióra tokjába, majd rácsukta a kisajtót, hadd pihenjen szép
nyugodtan a tojás.
Csakhogy az órásmester nem ismerte a tojásszokásokat, így szörnyen elcsodálkozott,
amikor egy szép napon, egyszerre kinyílt az ajtó, s egy parányi kakukk ugrott ki belőle.
Kakukk- kakukk- kakukk… – kiabálta tizenkétszer egymás után. – Kikeltem a tojásból, itt
akarok lakni az órában, és annyit fogok kakukkolni mindig, ahányat kívánsz.
– Hát, ha már így van – mondta rá az órásmester –, akkor először is azt kell megjegyezned
egyszer s mindenkorra, hogy egy órakor nem szabad tizenkettőt kiabálnod, csak egyet,
mert tizenkettőt tizenkét órakor kell kakukkolnod. Egykor egyet, kettőkor kettőt, s hogy
háromkor hányat, azt már magatok is tudjátok. Te meg az óra.
Így magyarázta az órásmester, és így jelent meg a világon az első kakukkos óra…
M

Mészöly Miklós: A bánatos medve

Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi
másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még
az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is
reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes
bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
– Hová? Hová? – mordult reá. S a lepke mondta.
– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt, rippem–röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–
dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi
szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik
egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval
sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból,
ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer,
neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat
én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
– Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje
búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a
napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!
S
Weöres Sándor: A hétfejű sárkány

Iszapos tóból
száz karika száll,
a hétfejű sárkány
odalenn pipál,
folyton füstöl,
hét fekete szája,
fűzfagyökérből
hét öblös pipája,
békalencséből
vágott dohánya,
vízitök-levélből
hét hálósapkája.
Amikor haragos,
kavarog a katlan,
hét pipakupakja
nagyot csattan.
T
Tordon Ákos: Tarka mese

Tücsöki Tücsökné indul a vásárba, de nem jut messzire: beragad a sárba. Nagy volt a
zuhatag, ami alázúdult erdőre-mezőre, nem csoda, ha nagy sár maradott belőle. Az se
csoda hát, hogy Tücsöki Tücsökné ott ragadt a sárban, s a sárból kiabál:

-Segítség!Segítség!!!Hé,erre, Hat Ökrök!!! Mentsetek meg engem!!! Húzzatok ki a tenger

sárból, sártengerből!!!

-Kedves Tücsöki Tücsökné - kacagta az agyonázott, csuromvizes útszéli szamártövis-, ma

már csak egy hatökör rimánkodik imígyen, hiszen az ökrös világnak befellegzett immár,
manapság a kombájn-világ járja! A kombájnoshoz, traktoroshoz, a géptáltoson ülő
pilótához fohászkodjék, lelkem!

-Persze, persze...-bólogatott helyeslően Tücsökné asszony. -Lám,hogy elfeledtem: ez a

lezúduló nagy eső, ez a bolond nagy sár megzavarta az eszem.

Csak hát akkora volt a sártenger, hogy azon egyetlenegy traktor, kombájn, egyetlenegy
gépcsoda sem tudott átkelni. Tücsökné asszonyság sírdogálni kezdett.

-Jaj, kedves Tücsökné, Tücsöki Tücsökné-ijedezett a nedvesnél nedvesebb szamártövis-,

sosem szárad fel a sár, ha még kend is táplálja a könnyeivel! Kérje meg inkább a Napot és
a Szelet, szárítsák meg mielőbb a sarat!

Megijedt a sár, hisz ha felszárítják, megszárítják, kiszárítják, máris itt a világvége,

legalábbis a sár számára, így hát mérges cuppogásba kezdett:

-Lárifári, engem sem a nap, sem a szél nem száríthat fel! Nagy szamár vagy, te
szamártövis, ha még azt sem tudod, hogy magam vagyok a feneketlen sár! Igen, igen:
velem senki sem bír, de nem ám!
Tücsökné asszonynak pedig ezt cuppogta:

-Jaj, Tücsöki Tücsökné, nincs már vásár, tarka vásár! Tarka lepke, tarka mese, tarka
kendő, tarka tehén, tarka kutya, tarka macska, tarka ló többé már nem eladó! Manapság
csak tarka ruha, tarka kalap, tarka sál, tarka sapka és tarka autó kapható...

Szegény Tücsöki Tücsökné úgy megrémült a hallottaktól, hogy most már valóban
záporként hullt a könnye. Hullt, hullott a könnye, belehullt a sárba, s örömében a sár
dagadozni kezdett.

-Ó, jaj!-zokogta Tücsökné asszonyság. -Kis Tücsöki Tücskömnek, a legkisebb

fiacskámnak akartam egy tarka mesét venni a tarka vásárban. Mi lesz most, ha nincs már
vásár?! Ha nincs más, csak ez nagy sár? Ha nincs már több tarka mese, s ha már csupán
tarka autók kaphatók?...

-Törött gally és száraz ág! Mindez csupa badarság! Már hogyne volna tarka mese?!-
rikkantotta a szamártövis, és egyszeriben minden reáhullott vízcsepp szivárványos tarkán
kezdett ragyogni rajta.-Hallgassa csak,Tücsöki Tücsökné!

És fújni kezdte:

-Tarka úton, tarka tájban tarka autó tarkán gurul esőben és napsugárban.Tarka tehén
nagyot ámul, a tarka ló ámul-bámul, mert mitől ilyen tarkabarka ez a furcsa tarka autó?
Biz egy tarka kutyától és egy tarka macskától, ám legfőképpen magától a tarka ruhás
Terkától. Tarka autós Tarka Terka vezeti a tarka autót, s amerre csak elrobognak, még
nagyobb lesz a tarkaság. Így utaznak tarkaságból tarkaságba, láttukra egy szürke szarka
azon nyomban átöltözik csuda tarka tollruhába. Hogy hová utaznak? Egyenest a
legtarkább társaságba. A legtarkább társaságban nincsen sár, csak napsugár van, nincsen
bú,csak vidámság: MI VAGYUNK A TÁRSASÁG!
Tücsöki Tücsökné már rég abbahagyta a zokogást, de a kacagást biz többé nem tudta
abbahagyni. S mert a Nap is kacagott, és vele a szél is, egyszeriben a táj is
megvidámodott: híre-hamva sem volt már a feneketlen sártengernek, víztócsának,
pocsolyának.

Tücsökiné asszony kacagva hálálkodott, s kacagva búcsúzott el az útszéli szamártövistől,

és száraz cipellővel talpalt haza, hogy mielőbb elkacaghassa legkisebb fiának a frissen
hallott tarka mesét: TARKA ÚTON TARKA TÁJBAN TARKA AUTÓ TARKÁN
GURUL ESŐBEN ÉS NAPSUGÁRBAN...

És e tarka mesén még most is kacag a legkisebb tücsökfi. Sőt, ezen kacagnak a többiek is,
a kisebbek és a nagyobbak, ha éppen nem ciripelnek, vagy nem hegedülnek.
 Ismétlés 1.

Zágoni Balázs: Barni, az üzletes bácsi

Barni gyakran játszott üzletest. Összeszedte majdnem minden játékát, anya tolltartóját és
vonalzóit, Apa szótárait, és mindent kirakott a kanapéra. Utána szólt Anyának és Apának,
hogy jöjjenek vásárolni. Barni volt az üzletes bácsi, mindent jó szívvel adott, és általában
minden öt lejbe került.Egy ceruza is öt lej volt, meg egy szótár is. Ha az ember mondjuk,
három szótárt vásárolt, hat lejnél többet nem kellett fizetned. Hogy miért? Egyszerű: Barni
csak hatig tudott számolni.
Barni mindenkinek kedvesen köszönt, mindenkit kiszolgált, és hívott, hogy máskor is
látogasson el az üzletébe.
De Barni a világért sem ment volna vásárolni egyedül a sarki üzletbe. Egyszer, nyár elején
Anya elküldte tejért. Adott neki pénzt, feírta egy papírra románul, hogy tej, mert Barni
románul csak köszönni tudott, és azt se nagyon szeretett, az elárusító néni pedig román
volt. Anya búcsúzóul lelkére kötötte, hogy hangosan köszönjön, amikor belép az üzletbe,
majd a kapuból figyelte, hogyan bandukol barni az üzlet felé. Az üzletben viszont nem úgy
történtek a dolgok, ahogy Barni elképzelte. Először is sok bácsi és néni volt ott, hangosan
beszélgettek és lökdösődtek. Barni motyogott egy „szörömünát”, de Lukrécia néni nem
hallotta. Akkor barni megismételte egy kicsit hangosabban, de lukrécia néni se nem
hallotta, se nem látta a sor végén álló Barnit. Ekkor nagyon elszégyellte magát,
odafurakodott a pulthoz, gyorsan letette a papírt és a pénzt, amit Anya adott, és iszkolt
kifelé az üzletből. Anya cask annyit látott, hogy Barni szalad hazafelé tej nélkül, utána
pedig lukrécia néni egy zacskó tejjel.
Szóval, az első vásárlás nem sikerült túl jól. Ezután hosszú ideig Barni nem akart az üzletbe
menni, még Anyával meg Apával sem.
Aztán, egyik nap Anya beteg volt. Az oviban azt játszodták, hogy egy kis aranyszínű csillagot
adak körbe, miközben szólt a zene. Amikor a zene elhallgatott, az, akinek éppen kezében
volt a csillag elmesélteegy jócselekedetét. Barninak egyetlen jócselekedet sem jutott
eszébe, úgyhogy a zene elindult, és Barni továbbadta a csillagot.
Barni aznap hazafelé is végig azon gondolkozott, hogy milyen jócselekedeteket tett eddig.
Biztosan cselekedett már jókat, hiszen Anya és apa sokszor megdicsérték, de most semmi
sem jutott eszébe.
Otthon Anya még mindig betegen feküdt az ágyban, Apának pedig vissza kellett menni
dolgozni. Óvatosan kinyitotta a hűtőszekrényt, és látta, hogy üres a tejes doboz, kinyitotta
a kenyértartót, és látta, hogy nincs benne kenyér.
- Anya, én kimegyek vádárolni tejet és kenyeret- mondta.
Anya simogatta Barnit.
- Hagyjad kisfiam, később majd felkelek, és kimegyek én.
- De most nem fogok elszaladni, Anya.
- Kedves vagy Barni, de hagyjad cask- mondta Anya, aztán befordult, és elaludt.
Barni felmászott a fotelre, így elérte a szekrény lenyíló ajtaját, onnan pedig kivette a kis
lila dobozt, amiben Anya a konyhapénzt tartotta. Felvette kék kabátját, apa bevásárló
szatyrát, s megnézte, hogy nyitva van-e az ajtó. Szerencsére, apa nyitva felejtette, így ki
tudott menni az udvarra. A kapu reteszét egyedül is el tudta tolni. Kilépett az utcára, és
elbizonytalanodott. Apa és Anya szigorúan megtiltották neki, hogy egyedül kimenjen az
utcára. De nagyon szeretett volna jót cselekedni. Meglátta Gizi nénit, aki a kapuban állt,
Barni és az üzlet között, és mivel a Nagy Fekete Kutyának nyoma sem volt, felbátorodott,
és gyors léptekkel az üzlet felé indult.
- Hát te egyedül mész vásárolni ? Nagy fiú lettél, Barnika!- mondta Gizi néni.
- Anya beteg- válaszolt suttogva barni, mintha attól félne, felébreszti Anyát.
Belépett az üzletbe, ahol most is sokan voltak, de Lukrécia néni egyből észrevette Barnit,
és nagyon meglepődött, hogy egyedül jön, a sapkája meg fordítva van a fején, a kabátja
félre van gombolva, a cipőjéből lóg a fűző, a markában pedig egy csomó pénz van. Barni
hangosan köszönt, Lukrécia néni pedig intett, hogy menjen előre. Igen ám, de most nem
volt papír Anyától, úgyhogy el kellett valahogy magyarázni Lukrécia néninek, hogy mit is
akar vásárolni. A néni kérdezett mindenfélét Barnitól románul, de Barni nem értette.
Úgyhogy magyarul annyit mondott : kenyér., Lukrécia néninek pedig felcsillant a szeme,
és egy szép meleg kenyeret tett Barni szatyrába. Utána Barni a hűtőládához szaladt, és
megmutatta a zacskós tejet. Lukrécia néni ezt is megértette. Aztán Barni kezéből
kiválogatta a megfelelő pénzt, megsimogatta a fejét, és a kezébe nyomott egy kis csokit, és
megdicsérte, persze románul. Barni nem értette, de biztos volt benne, hogy jót cselekedett,
mert a néni mosolygott, a nénik, bácsik az özletben pedig bólogattak.
Otthon a kenyeret és a tejet kivette a szatyorból, és Anya ágya szélére tette. Kis
gondolkodás után fogta a csokit és azt is odatette. Úgyhogy Anya a friss kenyér
csiklandozó illatára ébredt.
Annyira megörült Anya, hogy úgy kezdett csillogni a szeme, mint amikor sírni szokott.
Megölelte Barnit, és nagyon megdicsérte, de megkérte szépen hogy többet ne menjen ki
egyedül az utcára, még az üzletig sem. De Barni az Anya szemén még sokáig látta, hogy
nagyon örül, és Barni aznap úgy aludt el, hogy biztosan tudta: jót cselekedett.
E

Szutyejev: A kisegér és a ceruza

Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy ceruza. Vova gyakran rajzolt vele
képeket, és a Ceruza engedelmesen lerajzolt
mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy egérke mászott az asztalra.
Meglátta a ceruzát, felkapta, és vonszolni
lezdte az egérlyuk felé.
- Engedj el, kérlek ! - könyörgött a Ceruza. - Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok:
nem lehet engem megenni !
- Rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér. - Bizseregnek a fogaim, s emiatt folyton
rágcsálnom kell valamit.
Így ni ! - és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé.
- Jaj ! - kiáltotta a Ceruza. - Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy
amit akarsz.
- No jó - egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát ! Utána úgyis apró darabokra ráglak !
Nagyot sóhajtott a Ceruza, és rajzolt egy kört.
- Ez sajt ? - kérdezte az Egérke.
- Lehez sajt is - mondta a Ceruza, és még három kis karikát rajzolt.
- Hát persze, hogy sajt ! Ezek itt benne a lyukak - találgatta az Egérke.
- Lehetnek lyukak is - egyezett bele a Ceruza, és még egy nagy kört rajzolt.
- Ez alma ! - kiáltott fel az Egérke.
- Lehet alma is - mondta a Ceruza, és néhány ilyen hosszú kifliformát rajzolt.
- Már tudom ! Ez itt kifli, ezek meg kenyerek ! - kiáltotta szája szélét nyalogatva a
Kisegér. - No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon
bizseregnek a fogaim !
- Várj egy pillanatig - szólt a Ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a
Kisegér felkiáltott:
- Hiszen ez olyan, mint egy macs...! Ne rajzold tovább !
A Ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt.
- Igen, ez egy igazi macska ! - cincogott a megrémült Egérke. - Segítség !
És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most
is megvan, csak ilyen kicsi lett.
Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek!
 L
A szúnyog meg a ló - finnugor népmese

Legelészett a ló; a szúnyog, a közeli mocsár lakója pedig egy bokor ágán üldögélt. A ló,
legelés közben, odaért a bokor mellé. Berzenkedni kezdett a szúnyog, és rágyújtott a maga
kis szúnyogdalára. A ló azonban a fülét se billegette rá. Megsértődött a szúnyog.
-Hé, koma, észre sem veszel?
-De most már látlak -mondta a ló.
A szúnyog körülszemlélte a lovat, elnézte sörényét, széles hátát, erős patáit, és bámulva
zümmögte:
-Ó, milyen nagy vagy te, testvérkém! Talán még nálam is nagyobb vagy!
-Bizony, valamivel nagyobb vagyok -felelte a ló.
-folytatta a szúnyog.
-Hát nem panaszkodom, elbírom az ekét, márpedig az nem könnyű.
-Talán még a legyektől sem félsz!
-Minek félnék! Csapok egyet a farkammal, és elrepülnek.
-Talán még a bögölyök sem tudnak elbánni veled!
-A bögölyökkel már több bajom van: igen erőszakosak.
A szúnyog ekkor kidüllesztette a mellét, szétvetette a lábát, és rákezdte a kérkedést:
-Ugyan, komám, mit tudnak a bögölyök! Úgy látszik, te még nem ismered a mi
szúnyognemzetségünket! Ha nagy is vagy, meg erős is, mi, szúnyogok egy szempillantás
alatt elbánunk veled!
A ló rásandított a szúnyogra, csapott egyet a farkával, aztán így szólt:
-Ne kérkedj, te szúnyog! Nem tudtok ti engem legyőzni, ha még olyan sokan támadtok is
rám!
-Legyőzünk! - erősködött a szúnyog.
-Nem győztök le - mondja a ló.
Sokáig vitatkoztak. A ló végül azt mondta:
-Vitával semmire se megyünk. Mérjük össze az erőnket. Gyűjtsd össze a seregedet.
-Jól van, mérkőzzünk meg - állt rá a szúnyog, felszállt a magasba, és riadót fújt a
szúnyogoknak. Rajzottak a szúnyogok mindenfelől; a nyíresből, a fenyvesből, a rétekről és
mocsarakból, a tavakról és ingoványokból. Elsötétítették az eget a legelő felett.
-Mind egy szálig itt vagytok? -kérdezte a ló.
-Mind egy szálig -felelte az izgága szúnyog.
-No, akkor ne vesztegessük az időt! Add ki a vezényszót! - mondta a ló.
A kötekedő szúnyog széttárta a szárnyát, és akkorát zümmentett, amekkora csak kifért kis
szúnyogtorkán.
-Héj, derék vitézek! Rajta, az ellenségre! - A szúnyogok nagy döngéssel-zöngéssel
ellepték a lovat, és belemélyesztették hegyes kis szívókájukat. A ló levetette magát a
földre, és hemperegni kezdett a fűben. Addig hempergett ide-oda, míg az egész
szúnyoghadsereget agyon nem nyomta.
Egyetlen egy szúnyog maradt csak életben. Ez nagy üggyel-bajjal kisimítgatta gyűrött
szárnyát, aztán elrepült a kötekedő szúnyoghoz, és jelentette:
-Így meg így volt ...Az ellenséget leterítettük. Ha maradt volna négy katonánk, aki lefogja
a ló négy lábát, örökre végeztem volna vele. Lenyúztam volna a bőrét.
-Derék dolog, vitéz dolog! -dicsérte meg a szúnyogkatonát a kötekedő szúnyog, azzal
repült az erdőbe, és eldicsekedett minden bogárnak:
-Ilyenek vagyunk mi, szúnyogok, még a lovat is ledöntöttük a lábáról! Nincs a világon
erősebb teremtmény a szúnyognál!
P
Bartos Erika: A papírsárkány
Bogyó, a csigafiú még aludt, amikor Babóca, a katicakislány bekopogott az ablakán.
- Jó reggelt, Bogyó! Gyere, csináljunk papírsárkányt!

Babóca megrajzolta, Bogyó pedig kivágta a papírsárkányt. Aztán színes szalagokkal

feldiszítették. Végül hosszú köteleket kötöttek a papírsárkányra.
- Próbáljuk ki! - mondta Bogyó. Kézen fogva elindultak, hogy felröptessék a papírsárkányt.
De hiába dobták fel újra és újra, a papírsárkány mindig visszazuhant.
- Felmászom a fára, megpróbálom onnan, hátha felrepül! - mondta Babóca, de a
papírsárkány most is lezuhant a földre.

Hirtelen feltámadt a szél. Nagy erővel magával sodorta a sárkányt, és vele együtt Babócát is.
- Bogyó, segíts!

Bogyó felmászott a fára, és elkapta Babócal lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a
papírsárkányt. Így már ketten repültek tovább. Arra repült Baltazár, a méhecske. Elkapta
Bogyó lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a papírsárkányt. Így már hárman repültek
tovább. Egy fenyőfa tetején üldögélt Döme, a krumplibogár. Elkapta Baltazár lábát – így
már négyen repültek tovább.
- Ugri, segíts! – kiabált le Baltazár az arra sétáló szöcskelánynak.

Ugri elkapta Döme lábát – így már öten repültek tovább. A szél egyre erősebben fújt. Arra
szállt Pille, a lepkekislány. Elkapta Ugri lábát. – így már hatan repültek tovább. Vendel, a
szarvasbogár és Szellő, a szitakötő ijedten néztek utánuk.
- Jaj! Az erdő felé főjja a sárkányt a szél!

A papírsárkány belegabalyodott egy fenyőfa csúcsába, ék pedig mindnyájan a fák tetejére

estek. Aztán elállt a szélvihar és kisütött a nap. Bogyó aggódva nézett a katicára.
- Babóca, én nem tudok repülni! Hogy jutok le innen?

- Ne aggódj, Bogyó! Majd csak kitalálunk valamit!

- Már ki is találtuk! – kiáltotta Vendel. – Gyere Bogyó! Ugorj bele a ponyvába! Ne félj, nem
ütöd meg magad!

Amint Bogyó belepottyant a ponyvába, rögtön vissza is pattant, és újra a magasba repült.
- Nézzétek! Ez nagyon jó!

- Próbáljuk ki mi is! – kiűltották a többiek.

Késő estig ugrándoztak fel – le a ponyván.

Éjjel, amikor az erdő kis lakói már mind aludtak, a szél újra feltámadt, és elvitte magával a
papírsárkányt.
Á
Kormos István: Vackor elalszik
Ebéd után,
brumma, brumma,
feszült ám azon az apró,
lompos,
loncsos
és loboncos
és bozontos kölyökmackó
hasán az a barna bunda!
Hajjaj!
Igen jóllakott –
piros nyelvét
kiöltötte,
szája szélét
megtörölte,
s pisze orrát égbe tartva,
teli hassal felsóhajtva
három hosszút brummogott:
– Brumma,
brumma,
brumma,
hóóóóóóóó!
Fára mászni
vóna jó!
Szól az óvó néni akkor:
– Hallod-e,
te pisze Vackor!
Mászol ám,
de nem a fára!
Megmondjam, hogy hova mászol?
Aludni a puha ágyba.
Ebéd után
nincsen játszás,
főként pedig
fáramászás.
Most a függönyt lebocsátom,
aztán ide gyere, álom.
Csíjja,
csíjja,
csicsíjja,
bújja,
bújja,
bubújja.
A sok gyerek
már aludna,
hanem látom,
csöpp barátom,
hogy terajtad igen viszket
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és loboncos
és bozontos barna bunda!
– Nem viszket az,
brumma, brumma –
áll magosba
Vackor orra –,
de ha jóllakik az ember,
telis-teli ám a gyomra.
Akkor pedig
ha lefekszik,
az ágy akármilyen puha,
nyomja,
nyomja!
Amíg Vackor
brummogott,
engedetlen
dunnyogott,
behoztak sok kicsi ágyat;
érzett is mindjárt az apró,
engedetlen
kölyökmackó
olyan vágyat,
hogy az ágyba
lefeküdjön,
s mély álomba
elmerüljön.
S íme végül,
nagy sokára
minden gyerek
szépen sorra
beléfeküdt egy-egy ágyba:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
s tizenegyedik az apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Hát a terem elsötétül,
mint a világ
éjszaka,
elalusznak a gyerekek,
s nem hallatszik a sötétben,
csak a pisze kölyökmackó
pince legmélyéről hangzó
brumma,
brumma,
mély szava:
– Hóha, hóha,
hóha, hóóóó!
Fára mászni
vóna jó!
Kérlelték őt
hatvanhatszor:
– Aludjál már,
kicsi Vackor!
S felelt Vackor:
– Én már alszok,
alszok az ágyamban végre,
csak mielőtt álmodnék is,
erre a sötét sötétre
hadd haragszok!
És csakugyan akkor
el is aludt Vackor.
 C
Arany László meséi
A macska és az egér
Itt is volt, ott is volt, édesapámnak is volt, édesanyámnak is volt, nekem is volt, neked is volt,
volt a világon egy macska. Ez a macska egyszer tejet evett egy tálból; odamegy egy kis
egér, csak nyalogatja, csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska: 
– Ne bolondozz ám, egér pajtás, ne nyalakodjál, mert majd bekapom a farkincádat! 
A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a farkincáját. Rítt-sírt a kis egér,
kérte a macskát, adja vissza neki a farkincáját, de az nem adta. 
– Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom a farkincádat. 
Elment az egér a tehénhez. 
– Tehén, adj nekem tejet, tejet adom cicának, cica visszaadja farkincámat. 
– Nem adok addig . mondja a tehén ., míg nekem a kaszástól szénát nem hozol. 
Elment a kis egér a kaszáshoz. 
– Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem
cicának, cica visszaadja farkincámat. 
– Nem adok addig, míg nekem a sütőtől kenyeret nem hozol. 
Elment a kis egér a sütőhöz. 
– Sütő, adj nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet
viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat. 
– Nem adok addig . mondja a sütő ., míg nekem a disznótól szalonnát nem hozol. 
Elment a kis egér a disznóhoz. 
– Disznó, adj nekem szalonnát, szalonnát viszem sütőnek, sütő ad nekem kenyeret,
kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad
nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat. 
– Nem adok addig . mondja a disznó ., míg nekem fától makkot nem hozol. 
Elment a kis egér a fához. Amint ott nézeget fel keservesen, hogy mi módon kellene onnan
makkot hozni le, hirtelen egy szem makk leesett, a kis egérnek a fejére esett, úgy
megütötte, hogy mindjárt megdöglött bele. 
Ha a kis egér meg nem döglött volna, talán az én mesém is tovább tartott volna. 
K
 F

Szabó Gitta:A kis falevél

Beköszöntött az ősz, hűvösebbre fordult az idő. A szél hintáztatta a faleveleket, és ilyenkor

a kis falevél nagyon jól érezte magát.
- Mami, mami! Gyere, hintázz velem!- hívta édesanyját, a Nagylevelet.
Vidáman hintáztak, ám a mama egy-kettőre elfáradt, mert így ősszel erősebben kellett
kapaszkodnia, hogy le ne essen.
A Kislevél minden nap talált valami furcsát, amit addig még nem látott.
- Anyu! Olyan hideg van, pedig süt a Nap!
- Hát igen, itt van az ősz. Azután jön a tél.
- Anyu! Milyen az a tél? Én még soha sem láttam olyat.
- Télen fehér hó borítja a fákat, és nagyon hideg van. De addigra mi már nem leszünk a
fán.
- Akkor hol leszünk? – kérdezte csodálkozva Kislevél.
- A földön. Ősszel a levelek mind lehullnak a földre. Vastagon betakarják a fa tövében
lévő apróbb növényeket, és téli búvóhelyet nyújtanak a kicsinyke állatoknak. Például a
sündisznó is a levéltakaró alatt, alussza át a telet. Ha a ruhánk színe, vörösre és sárgára
változik, néhány napon belül, akkor egymásba kapaszkodunk, és együtt libegünk majd a
föld felé. Meglátod milyen jó lesz!
A Kislevél egyik reggel tűzpiros ruhában ébredt.
- Anyu! Nézd milyen gyönyörű! – és örömében táncra perdült, ám egy óvatlan mozdulat
után a nevetést kiáltás váltotta fel.
- Jaj! Anyu, segíts! Lezuhanok!
- Feszítsd ki magad, hogy lassabban zuhanj!- kiáltotta utána Nagylevél. – Mindjárt jövök
én is, és megfoglak!
Amikor utolérte a kislevelet, óvatosan alásiklott, és most már együtt libegtek lefelé.
- Anyu, ez csodálatos! Igazad volt! Ilyen remek, dolog még soha sem történt velem.
- Figyelj! Nem sokára földet érünk – figyelmeztette a Nagylevél. – Hopp! Meg is
érkeztünk! Tudod – mondta a mama -, napokon belül leesik a hó, és betakarja a lehullott
leveleket. Ruhánk elázik, elrongyolódik, összekeveredik a többi levélével. Aztán, mikor
jön a tavasz, a hó olvadni kezd, és a földbe mossa az elázott leveleket. Ez új erőt ad a
földnek.
- Ez borzasztó! A gyönyörű piros ruhám el fog szakadni? Pedig én annyira szeretem!
- A leveleknek ez a sorsuk. Ősszel leesnek a fáról. Védik és melegítik az apróbb
élőlényeket, táplálják a földet, és tavasszal új élet születik belőlük. És persze Te is új ruhát
kapsz.
Hamarosan jött egy hideg fuvallat, és nyomában sűrűn esni kezdett a hó. Kislevél az
édesanyjával összeölelkezve pihent a fehér takaró alatt. Mielőtt elaludtak volna,
Kislevélnek ismét furdalni kezdte oldalát a kíváncsiság.
- Anyu! Csak azt mondd meg még nekem, mi lesz tavasszal?
- Az emberek azt mondják, akkor éled a természet. A fák rügyezni kezdenek, melegebben
süt a Nap, elolvad a hó.
- És mi? – kérdezte óvatosan Kislevél, mert már említett a mamája valamit neki erről, és
félt a választól.
- Mi a hólével és többi levéllel a talajba szívódunk, aztán friss fű és szép színes virágok
kapnak életre a táplálékban gazdag földből. Hóvirág, ibolya, kankalin, százszorszép,
nefelejcs, és még sok - sok más virág is.
- Én ibolya szeretnék lenni! – suttogta a Kislevél.
- Nekem is tetszik az ibolya. Együtt fogjuk köszönteni az illatukkal a tavaszt. Jó lesz? De
most már aludjunk! Elfáradtam.
Kislevél szorosabban bújt édesanyjához, majd megnyugodva elszenderedett.
Álmában is várta a tavaszt, amikor majd felveheti vadonatúj, ibolyakék ruháját.
ISMÉTLÉS 2

Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. 
Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és
Tél.  Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat
tettek.  Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. 
Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom
néktek.
    Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
     – Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot.  Aztán ibolyával
hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek.  Ibolya elhervadt, gólyahírt
ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s
a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények.  Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal,
tele volt már erdő, mező, minden kert virággal.  Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de
még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
    Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
    – A pünkösdi rózsa hervadt már  a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem.  Nem
tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?”
Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is
örültök.  Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg,
gyermek.  És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben,
aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot.  A tücsök a réten,
madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
    A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni.  Hallgatták
mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát.  Barackot
és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tengerig kísérte...
    Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. 
Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet.  Hogy
a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
    Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra
keltek.
 Ismétlés évszakok

A tizenkét hónap

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben. 
Egy nap egy barlangra lett figyelmes.  Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia,
ugyancsak elcsodálkozott!  Tizenkét egyforma kis suhancot látott ott egy padkán ülni
egymás mellett, szép sorjában.  Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a
másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap.  Meg is kérdezték
az öreganyót:
     – Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?
     Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:
     – Mind a tizenkét hónap igen szép.  Januárban hullik a hó, februárban esik az eső,
márciusban bimbóznak a rügyek – mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű!
     Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz:
     – Gyere csak közelebb, kedves öreganyó!  Add csak ide nekünk a kosaradat és a
kendődet! –  Színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal.  Az
öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé.
     Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott
sündörgött a házuk táján.  Most is bekopogott hozzájuk.
     – Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském, ehhez a sok pénzhez? - érdeklődött ravaszul.
     Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak.
     A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára. 
Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal
suhanc.  Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket
tartja a legszebb hónapnak.  A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre:
     – Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap! – A suhancok erre elkérték a
puttonyát, és megtöltötték valamivel.  Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy
 kendővel letakarták.
    
Nagy nehezen sántikált haza  a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a
hátát.  Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyerekét.  A gyermekek és a
vénasszony nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst- és
aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak
a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske.  A vénasszony
méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz:
– Mit tettél velem?!Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal,
megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bogáncsot
adtak!
     Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak: - Én azt mondtam,
hogy mindkét hónap egyformán gyönyörű, ezért adtak nekem pénzt.  És te pedig azért
kaptál bogáncsot, tövist és szamárkórót, mert azt mondtad, hogy rossz valamennyi hónap. 
Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz – aszerint, hogy ki mit vár tőlük.
(Újgörög mese, átdolgozta Végh György)
É

Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. 
Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és
Tél.  Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat
tettek.  Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. 
Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom
néktek.
    Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
     – Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot.  Aztán ibolyával
hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek.  Ibolya elhervadt, gólyahírt
ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s
a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények.  Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal,
tele volt már erdő, mező, minden kert virággal.  Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de
még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
    Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
    – A pünkösdi rózsa hervadt már  a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem.  Nem
tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?”
Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is
örültök.  Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg,
gyermek.  És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben,
aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot.  A tücsök a réten,
madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
    A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni.  Hallgatták
mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát.  Barackot
 és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tengerig kísérte...
   
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei.  Mindegyik
szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet.  Hogy a fa ne álljon
csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
    Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra
keltek.
N
NAGYTAKARÍTÁS A NAPNÁL
Szlovák népmese, Mészöly Miklós feldolgozás

Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett
látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
- Hová tűnhetett a napocska? - kérdezték. - Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
- Igen ám, de hol találjátok meg? - kotkodácsolt a kotlós. - Tán bizony tudjátok, hol lakik?
- Nem tudjuk - csipogták a kiscsibék -, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel
összetalálkozunk.
- Koty-koty-koty, jól van, menjetek - mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a
csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban
meg mézeskalácsot.
A kiscsibék útra keltek.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik
káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga!
A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
- Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
- Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja.
A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:

- Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?

- Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
- Én is megyek, én is megyek! - örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
- De tudod-e, hol lakik? - kérdezték tőle.
- Azt biz' én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld
csücskében.
A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúlt, hogy vendégek
közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban

kitárta.
- Nyulam-bulam - csipogták a csibék, csirregte a szarka -, a napocskát keressük, nem
tudod, hol lakik?
- Azt biz' én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban,
a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát
meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
- Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? - kiáltotta a nyúl.
- Itthon, itthon! - hápogott a kacsa. - A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a
napocska.
- Éppen őt keressük! - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón
bólingatott hozzá. - Nem tudod, hol lakik?
- Azt biz' én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az
bizonyára tudja.
Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is
találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
- Sün, sün, sün koma! - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl
meg örvendezve ugrándozott. - Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja
nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
- Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött
van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a
napocska csak egy bolhaugrás!
ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.

No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára.
S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb,
mint három lepedő.…
A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen

megfogóztak benne, azután - huss! - repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig.
Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.
- Hold, hold, ezüst hold - csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a
nyúl meg a sün is szépen kérlelte -, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három
napja nincs az égen, három napja vacogunk!
Úgy látszik - gondolták -, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa
hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
- Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!
A napocska felébredt, nagyot ásított.
- Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
- Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy
felköltsünk, éppen reggel van!
- Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? - szomorkodott a napocska. - Három napig
eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.
Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A
kacsának sem kellett több - egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel
törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az
álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a
napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.
Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a
kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a
napon melegszenek.
Z
Lázár Ervin: A lyukas zokni

Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból
készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S
mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy
rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.
– Azért én szebb vagyok nálad – mondta a lyuk a zokninak.
– Mi – csodálkozott a zokni –, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?
– Mert átlátni rajtam – mondta a lyuk.
– Ugyan – oktatta a zokni –, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd
meg a gyönyörűséges kék mintáimat!
– És piszkos is vagy – folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra –, én bezzeg sohasem
piszkolódom be.
Ezen a zokni elgondolkodott.
– Na ugye! – hangoskodott a lyuk. – Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi
vagyok, te meg ilyen nagy.
Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk,
mint a maradék zokni.
– Teljesen tönkreteszel – siránkozott a zokni.
– Örülj, hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt – fölényeskedett a lyuk, és még
nagyobbra nőtt.
– Jaj, megölsz! – kiáltott a zokni, és akkor a lyuk nagy pöffeszkedve akkorára nőtt, hogy a
zokniból nem maradt semmi. De ahogy eltűnt a zokni, úgy eltűnt a lyuk is. Mert ha zokni
nincs, lyuk sincs.
Így aztán a nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után.

Műfaj:  mese

Ö,Ő

A két bors ökröcske

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy
igen-igen szegény ember. A szomszédjában meg még egy nálánál is szegényebb lakott. Az
egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták-fogták magukat a szegény emberek, s
összeadták a legényt s a leányt.
Azt mondta egyszer a fiatalasszony az urának:
– Hallja-e kend, böjtöljön meg egy pénteket, hátha ad az Isten valamit!
A férj meg is hallgatta a tanácsot, nem evett egy betevő falást sem hét napon át. Hanem az
Isten azért nem adott semmit. Hm! – gondolja magában az ember, – ez már csak elég volt!
Azt mondja a feleségének:
– Hallod-e feleség! Süss nekem hamuba sült pogácsát, mert megyek az Istenhez, hadd
látom, hol a hiba!
Süt is az asszony, s a szegényember útnak indul.
Déltájt elért a Herec-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, aki a parlagon szántogatott két
akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi, hogy merre
van szándéka, mi járatban van. A szegényember elmondja, hogy s mint.
– Neked adom én ezt a két bors ökröcskét. Ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add,
akármennyit ígérnek értük!
Hazahajtotta a szegényember a két állatot, s másnap mindjárt az erdőbe ment velük.
A szekeret innét-onnét szedte össze. De nem mert a szekérre két szál fánál többet feltenni,
mert az ökröcskékben még keveset bízott. Hanem ezek táltosok voltak, s amikor meg
akarta indítani őket, megszólalt az egyik:
– Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret alaposan, hogy
recsegjen alatta!
A szegényember jó tetejesen megrakta a szekeret. Amint kiértek az erdőből, találkoztak a

gróffal s a bíróval. Ezek majd hanyatt estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör
mekkora szekeret húz. Kérdi a gróf:
– Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegényember?
– Nem eladók, méltóságos gróf úr – felelte a szegényember.
Megharagudott a gróf. Azt mondta a szegényembernek, hogy ha egy nap alatt meg nem
szántja a Herec-erdőt, be nem veti, s el nem boronálja, ökre nélkül marad. Elbúsult a
szegényember. Mit tud csinálni?
– Egyet se búsuljon gazduram – szólal meg az egyik ökröcske, – csak szerezzen
ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk!
No, szerez is a szegényember.
– Kend csak feküdjék le, s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! – szólt az egyik
ökröcske.
Mire az ember felébredt, szépen el is volt boronálva a szántás. A bíró s a gróf kiment,
megnézték a szántást, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak.
– No, te szegényember – mondja most a gróf, – ha a takarmányom gyökerestől,
mindenestől be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz!
A szegényember megint elkezdett búsulni, de az egyik ökröcske ismét megvigasztalta:
– Egyet se búsuljon, gazduram! Csak feküdjék le a barázdába s aludjék, a többi a mi
dolgunk!
Be is takarította a két ökröcske egy nap még a helyét is a teméntelen takarmánynak.
Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegényember nem
látott fel a tetejéig. Mikor a kastélyhoz értek, bement a szegényember a grófhoz, s
jelentette, hogy elhozta a takarmányt. Addig azonban nem férnek be az udvarra, amíg a
gróf a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről. A gróf még meg sem hallgatta jóformán, úgy
kidobta a szegényembert, hogy majd meghasadt a nyaka. Ahogy látták ezt az ökröcskék,
fordítottak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s fenekestől felfordították. A grófot majd
megölte a bosszúság.
– Hallod-e te szegényember! – kiáltotta a gróf. – Ha te engem be nem vitetsz e pokolba a
bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz. Látni akarom a poklot, milyen ott a

világ!
Hej, búnak adja magát a szegényember! Hogy tudná ő odavinni a grófot és a bírót, amikor
ő még soha tájéka felé sem járt a pokolnak!
Megszólalt az egyik ökröcske:
– Sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt.
A szegényember előállott a szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két
ökröcske a pokol felé. Estére kelve a szájához értek. A borsszem ökröcskék nekifutottak
az ajtónak, beütötték a fejükkel. A gróf nagy urasan besétált, s utána a bíró.
– No, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! – szólalt meg az egyik ökröcske.
A szegényember úgy is tett, s holtig a pokolban rekedt a gróf is, a bíró is.
A szegényember pedig a két bors ökröcskével máig is boldogan él, ha meg nem halt.
(magyar népmese)
 D

A három dió (magyar népmese)

Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Olyan erősen szegény volt, hogy a három árva
gyermekén kívül egyebe sem volt. Még azokat sem tudta mivel eltartani. Egy nap azt
mondta nekik:
- Na, fiaim, vegyétek az utat elejetekbe, s menjetek, ki merre lát, mert én nem tudlak
titeket tartani. Nincs mivel, mert én szegény ember vagyok. El is ment a három testvér, s
mikor egy keresztúthoz értek, azt mondták, hogy három esztendő múlva itt találkoznak, s
akkor meglátják, ki mit szerzett. El is váltak, elmentek, ki merre.
Mikor betelt a három esztendő, eszébe jutott a legkisebb fiúnak, hogy haza kell indulnia.
Egy öregembernél szolgált. De olyan becsületesen szolgált, hogy örökké jobban
megcsinált mindent, mint ahogy mondták. Egy nap az öreg elé állott. - Na,
öregapám, betelt a három esztendő, s immár el kell mennem, hogy találkozzam a
testvéreimmel. Amit megérdemlek, azt ad nekem fizetségbe.
Az öregember fel is kelt, elővett háromszáz aranyat, három diót, s letette az asztalra.
- Na, fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót,
azt tiszta szívből adom.
A fiú azt gondolta magában: ,,Amilyen tiszta szívből én őket szolgáltam, ha olyan tiszta
szívből találja adni a diót, akkor azt veszem el." Mondja is a fiú:
- Na, maradjon békével, öregapám! Elveszem a három diót, mert azt tudom, tiszta szívből
adja, s ha élünk, még megtérek ide.
- Járj békével, s az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg
nem kell térned.
Ment a fiú a keresztúthoz, s összetalálkozott a testvéreivel. Kérdik is egymást, ki mit
kapott, mutassa meg. Testvérei elővették a sok aranyat, ő pedig a három diót. Kezdték
szidni a testvérei, hogy három esztendőt három dióért szolgált.
- Nem baj, én ezt is szeretem. Nekem ez is jó, mert tiszta szívből adták.
A testvérek elzavarták a kisebbet, hogy ne egyszerre menjenek haza, mert ha édesapjuk

meglátja a három diót, nem állja meg szidalom nélkül.

A kicsi bement az erdőbe, megvárta, míg testvérei előremennek, majd ő is elindult utánuk.
Mentében megéhezett, de étele nem volt. Egy kúthoz ért, s azt gondolta magában: ha nincs
mit egyen, legalább igyon. De mi jön eszébe? Törjön csak meg egy diót, megeszi, arra
csak jobban esik a víz. Elő is veszi a diót, de mikor megtöri, megrémül. Csorda juh kezdett
kifolyni belőle. Csengettyű a nyakukban, de annyi volt, hogy nem is tudta megolvasni! ,,Ej
- gondolta magában -, van mivel édesapámhoz hazamenjek." Elfelejtette a szomorúságát,
étlenségét, csak mehessen haza.
Az úton eszébe jutott, hogy még egy diót meg kéne törni. Mikor azt is megtörte, marhák
kezdtek kifolyni belőle, s ökrök. Legutoljára egy szekér, két szép ökörrel befogva. Felült a
szekérre, a juhok s a marhák, mintha parancsra tennék, olyan szépen ballagtak utána.
Közel a házhoz eszébe jut a harmadik dió is. ,,Törjem csak fel ezt is, ne vigyem épen
haza." Abból meg egy világszép leány szállott ki. Mikor a fiú meglátta, úgy
megörvendett,azt se tudta, hol van.
Mikor a másik két testvér hazaért, éppen csak megmutatták az aranyat, ki mit kapott, hát
csak megérkezett a kisebb is. Egy esztena juhval, egy csorda marhával, s egy szép
leánnyal az ökrös szekéren. Megijedt a két testvér, mikor meglátták, hogy honnét kapta ő
azokat, mert mikor elváltak, csak három diója volt.
- Ugye, mondtam én nektek, hogy azt tiszta szívől adták. Nem lehet, hogy az ember csak a
pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok,
ha tudtok!
Elindult a másik két testvér is, hogy megkeressék az öreget, akinél szolgált, de sem az
öreget nem kapták meg, sem ők nem tértek meg többet soha.
Kisebb öccsük otthon maradt, s eltartotta édesapjukat is haláláig. S ő maga máig is él, ha
meg nem halt. Még most is feji azt a nagy esztena juhot.
ISMÉTLÉS 3.
Gazdag Erzsébet:
Cinege etetés  
Hej, télidő, hej, zord idő 
Elkéne most a hócipő! 
Ha volna hozzá ködmön is, 
S ha már kívánok - sapka is!” 

- sóhajt a kis madár, 

Míg ablakpárkányomra száll. 
Kopogtat: ”Kopp-kopp, hallod-e? 
Ablakodat kinyitod-e? 

Adsz-e ebédre jó magot? 

Már három napja koplalok. 
Fáztál-e télen éhesen? 
Én ázom-fázom s éhezem.” 

Már nyitom, nyitom, cinege, 

Gyere, meleg van idebe! 
Itt van szalonna, friss köles, 
Csak válogass, csak csipegess! 

Odább hussan a kis bolond, 

És csupa félés, csupa gond. 
Kiszórom a magot neki. 
Rám pislog, aztán fölszedi