A vízcsepp meséje

Ábris fiamnak
Mélyen a föld alatt, ahová
már semmi fény el nem ér,
ott élt a kis vízcsepp. Talán
egy barlangi tó vagy vízzel
teli üreg lehetett a lakóhe-
lye – maga sem tudta pon-
tosan, hiszen nem látott
a sötétben. De az biztos,
hogy kellemes meleg volt
odalent. Igaz, kicsit unal-
masan telt az élet: soha
nem történt semmi. Ám
egy nap valami titokzatos,
föld alatti áramlatba kerül-
hetett, mert arra ébredt,
hogy mozog, sodródik
a többi vízcseppel együtt.
– Mi történik? Hová megyünk? – kérdez-
gette izgatottan, de senki sem tudta
a választ.
Váratlanul világosság tűnt fel a távolban.
A kis vízcsepp egyre gyorsabban sodródott
a fényes folt felé, s egyszer csak – hopp! –
kibukkant a föld alól!
„Lehet, hogy erről meséltek az öreg vízcsep-
pek? – tűnődött, ahogy káprázó szemmel
körülnézett. – Lehet, hogy ez a forrás?”
De nem maradt sok ideje bámészkodni.
Alig buggyant ki
a földből, máris magá-
val ragadta az ár,
és csobogva futott le
a domboldalon.
„Forrás voltam, patak
lettem!” – gondolta,
és nagyon büszke volt
magára.
A patak egy erdő kö- Őzek legelésztek
zepén folyt. Páfrányok a magas fűben,
hajoltak fölé, korhadt egyikük épp ivott
fatörzsek dőltek ke- a patakból. A kis vízcsepp
resztbe rajta. Egy alig tudta kikerülni.
kanyar után, egy tisz- „Hű, ezt megúsztam!
táson lelassult a víz Ez a szörnyeteg majdnem
sodra. lenyelt!” – És gyorsan lezúdult
egy kis vízesésen.
Nemsokára a völgybe ért. Innen is, onnan is patakok
futottak le a hegyről, egyesültek, és folyóként hömpölyögtek
tovább.
„Patak voltam, folyó lettem!” – ámult a kis vízcsepp, és
nagyon büszke volt magára.
Kiránduló gyerekek játszottak a vízparton, egyikük papír­
hajót hajtogatott, és pont a kis vízcsepp hátára tette.
– Jó utat, kis hajó! – kiáltott utána.
Felhőmese
Alma lányomnak
Délben a tenger felett forrón sütött a nap.
Addig melegítette a hatalmas vizet, amíg
az párologni nem kezdett. A pára felszállt
az égbe, s felhő lett belőle. Délután feléb-
redt a szél, és fújni kezdett.
A felhőt a part felé hajtotta, ahol egy óriási hegy magaso-
dott. A szél megpróbálta átröpíteni a felhőt a hegy felett.
Egyre feljebb és feljebb emelte. A magasban hideg volt:
a páraszemek fáztak, összébb bújtak. Egyre többen kapasz-
kodtak össze, s egyszer csak annyian lettek, hogy esőcsep-
pé váltak. Lehullottak, végigfolytak a hegy oldalán, és vis�-
szacsorogtak a tengerbe. A felhőből semmi se maradt. Így
ment ez napról napra. Ám egyszer, egy különösen meleg
nyári napon rengeteg víz párolgott el a tengerből.
Egy csomó páraszem összebújt, esőcseppé dagadt,
és az eső megöntözte a búzamezőt. A kalászok fel­
emelték a fejüket, és az emberek hálálkodtak:
– Köszönjük, felhő!
A felhő továbbvándorolt. Kicsit kisebb lett, de még
így is jókora szürkés folt volt az égen.
Egy rét fölé ért. A rét közepén, az itatóvályú körül
tehéncsorda álldogált. A tehenek szomjasan bőgtek,
mert a vályúban nem volt víz: kiszáradt a kút!
Az emberek nézték a teheneket, és siránkoztak:
És a felhő továbbúszott az égen. Nem volt már hatal-
mas: kis felhőcske lett csupán. Egy tó fölé ért, amely-
ből már elpárolgott a víz, csak a meder alján maradt
egy kis nedves iszap.
A tóparton egy szőke hajú, kék szemű kislány ült, és
keservesen sírt:
– Végre itt a nyár, végre meleg van, és én úgy szeret-
nék fürödni a tóban! De kiszáradt, nincs benne víz!
S akkor felnézett, és meglátta a felhőt. Nosza, kérlelni
kezdte:
– Felhőcske, kedves felhőcske! Kérlek, adj egy kis esőt!
Hadd teljen meg a tó, hogy fürödhessek benne!
S a felhő azt gondolta: „Miért ne adnék?”
A páraszemek szorosan összebújtak, esőcseppekké
híztak, s az eső megtöltötte a tavat.