A múmia lába

Természetfölötti elbeszélések

Válogatta: Pelle János

Népszava

Hungarian translation

Babits Mihály
Barna Imre
Bartos Tibor
Görgey Gábor
Rózsa György
Vermes Magda
Timár Judit
Zolnai Béla

ISBN 963 322 972 3

Kiadja a Népszava Kiadó Vállalat
A kiadásért felel: Kiss Jenő vezérigazgató
Zalai Nyomda Zalaegerszeg, 90 626
Felelős szerkesztő: Bonta Miklós
Műszaki vezető: Bősze Lajos
Borítót tervezte: Várady Róbert
Megjelent 11,25 A/5 ív terjedelemben
Budapest, 1990
 A megmagyarázhatatlan és felfogha-
tatlan jelenségek ősidőktől fogva izgat-
ták az írók és költők képzeletét, különö-
sen a XIX. század második, a századunk
első felének szervezői voltak fogékonyak
a racionálisan felfoghatatlan, sejtelmes
történetekre. A kötet a világirodalom
klasszikus elbeszéléseiből nyújt át cso-
korra valót, melyek a misztikus termé-
szetfölötti témákkal, a túlvilági eredetű,
megfejthetetlen rejtélyekkel foglalkoz-
nak.
Válogatásunk mintegy száz évet ölel
át, s olyan neves külföldi írók elbeszélé-
seit tartalmazza, mint E. T. A. Hoffmann,
E. A. Poe, J. S. LeFanu, George Eliot,
Theophile Gautier, Ambrose Bierce, Oscar
Wilde és H. G. Wells.
A kötetben olyan klasszikus műveket
olvashatunk, mint A vörös halál álarca,
az Egy szellemjárta ház hiteles története,
vagy A sír mélye. Nem feledkeztünk meg
a magyar irodalom két klasszikusáról,
Jókai Mórról és Karinthy Frigyesről sem,
akiknek a Síró villám, illetve a Novella a
delejes halálról című műve is megtalál-
ható az antológiában.
 Tartalomjegyzék

Előszó (Pelle János)

E. T. A. Hoffmann: A Homokember (Barna
Imre fordítása)
Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca (Ba-
bits Mihály fordítása)
Joseph Sheridan Le Fanu: Egy szellemjárta
ház hiteles története (Rózsa György fordítása)
Jókai Mór: A síró villám
George Eliot: Lehull a fátyol (Vermes Mag-
da fordítása)
Théophile Gautier: A múmia lába (Zolnai
Béla fordítása)
Ambrose Bierce: A sír mélye (Zolnai Béla
fordítása)
Oscar Wilde: A canterville-i kísértet (Timár
Judit fordítása)
H. G. Wells: Túlvilági utazás (Görgey Gá-
bor fordítása)
Karinthy Frigyes: Novella a delejes halálról
 Előszó

A pápák címerében két egymásra fektetett

kulcs látható. A szimbólum nemcsak arra utal,
hogy az Úr megígérte Péternek: „Neked adom
a mennyek országát", de arra is, hogy az egy-
ház a tudás birtokosa, s csak általa juthatnak
el az emberek a szellemi kincsekhez.
A XVIII. századi felvilágosodás, az egy-
házzal való szembefordulás egyetlen képbe
sűrítve úgy is ábrázolható, hogy a korabeli fi-
lozófusok — vagyis a legjelesebb európai írók
és gondolkodók — megpróbálták elragadni ez-
eket a kulcsokat, megfosztani a tudást bűvös
erejétől, s racionális magyarázatot találni min-
den társadalmi és természeti jelenségre.
Csakhogy a tudás laicizálása, közkinccsé
tétele nem sikerült olyan fényesen, ahogy ezt
az optimista filozófusok ihletett pillanataikban
elképzelték: a sorozatgyártásban készülő kul-
csok az esetek túlnyomó többségében tolvaj-
kulcsnak, vagy ami még ennél is rosszabb,
görbe drótnak bizonyultak, amit az egyszerű
emberek, ha nem boldogultak a zárral, bos-
szúsan hajítottak el.
A romantika korának írói újult erővel
láttak hozzá a valódi titkokat feltáró kulcsok
kereséséhez. S mert a valóságos világban, a
sivár valóságban hiába kutattak, a képzelet új
birodalmait fedezték fel maguknak, az álom
és a túlvilág felé fordultak, s feltámasztották a
múlt ködébe veszett legendákat.
Különösen a német romantika járt élen a
„kulcskeresésben". E. T. A. Hoffman kötetünk-
ben szereplő elbeszélése, A Homokember
megpendíti mindazokat a témákat, amelyek a
többi szerző írásaiban is fel-felbukkannak,
mint a felfoghatatlan rejtélyek, a túlvilági uta-
zások, az ördögi és isteni szándékok összeüt-
közése, a borzalom, a halál és a szerelem. Ez-
ek a gondolatok izgatták s izgatják ma is a
borzongásra és kikapcsolódásra vágyódó nem-
zedékeket.

A vágy örök, de köztudott, hogy minden

vágyat eltérő színvonalon lehet kielégíteni.
Napjaink videó-, horror- és sci-fi-dömpingje
ugyanazokra a motívumokra, lelki reakciókra
épít, mint a romantikus írók, s ezek jól bevált
sémákkal vonzzák a közönséget. A klassziku-
sok nemcsak azért múlják felül epigonjaikat,
mert az eredeti mindig magasabb rendű, mint
a másolat. Az is egyhamar nyilvánvalóvá vá-
lik, hogy a legjobbak tollán a fantasztikum a
realitással ötvöződik, s szemünk láttára való-
sul meg a csoda: a bizsuról kiderül, hogy va-
gyont érő ékszer.
A kulcstól indultunk el, s illő, hogy hoz-
zá térjünk vissza. Ha valaki a kelleténél to-
vább bajlódik az ajtóval, azt kockáztatja, hogy
bájos látogatója elveszíti a türelmét, sarkon
fordul és otthagyja. E sorok írója ezt semmi-
képp sem kockáztathatja, ezért szabad utat
enged az olvasónak, s pontot tesz az előszó
végére. Búcsúzóul pedig, ahogy ez egy évszá-
zaddal ezelőtt még szokásban volt, jó szóra-
kozást kíván az olvasónak.

Pelle János
 E. T. A. Hoffmann: A Homokember

NATHANAEL LEVELE LOTHARNAK

Bizonyára mindnyájan aggódtok, amiért

oly réges-rég nem írtam. Anyánk alighanem
zsörtölődik, Clara pedig tán azt hiszi, hogy a
sok itteni kicsapongás közepette teljességgel
el is feledtem már őt, az én egyetlenemet, ki-
nek pedig angyali képe oly mélyen a szívembe
s az elmémbe vésődött. Pedig szó sincs ilyes-
miről! Mindennap, minden órában az eszembe
juttok, s édes álmodozás idézi fel bennem az
én kedves kis Clarám meghitt alakját: tiszta
szemében ugyanaz a sugárzó mosoly, mellyel
fogadni szokott, valahányszor megtérek hoz-
zátok.
Jaj, hogyan is írhattam volna nektek ab-
ban a zaklatott lelkiállapotban, mely eddig
minden gondolatomat széjjelzilálta!…
Valami iszonyú lépett az életembe! Ször-
nyűséges végzettel fenyegető sötét sejtelmek
borítanak be fekete fellegekhez hasonlatosan,
melyeken nem hatol át egyetlen vigasztaló
napsugár sem.
Hogy mi történt? El kell hogy mondjam ne-
ked, belátom, de már a gondolatára is őrült
gúnykacaj környékez. Ó, szeretett Lotharom!
Hogyan is fogjak neki, miként is tudnám veled
legalább valamelyest érzékeltetni, hogy ami
néhány napja történt velem, csakugyan oly
gonosz csapást mérhetett az életemre? Bár-
csak itt volnál, hogy te magad győződhess
meg a dolgok állásáról, mert így minden bi-
zonnyal azt fogod gondolni, hogy megtébo-
lyultam, s kísérteteket látok.
Egy szó, mint száz: az az iszonyatos ese-
mény, melynek halálos nyomát kitörölni ma-
gamból hasztalan igyekszem, nem más, mint
hogy néhány napja, azaz október 30-án, déli
tizenkét órakor egy barométerárus lépett a
szobámba, s a portékáját kínálta. Semmit
sem vettem tőle, s megfenyegettem, hogy le-
hajítom a lépcsőn, mire ő önként távozott.
Talán máris sejted, hogy csakis egészen
sajátos, az életemet mélységesen átható ös-
szefüggések magyarázhatják meg a történte-
ket, s hogy ama szerencsétlen házaló szemé-
lye bizonyára nyomasztó hatást tett rám vala-
miért. Helyesen sejted. Összeszedem tehát
magamat, s azon leszek, hogy minél nyugod-
tabban és türelmesebben elmeséljek neked
kora ifjúságomból annyit, amennyiből a te
eleven elmédben minden egy csapásra megvi-
lágosodhat.
Már kezdeném is, de hallom, amint felka-
cagsz, Clara pedig azt mondja: „Micsoda gye-
rekeskedés!”...¹ \'7b¹ Schiller: Haramiák,
V. felv. 1. jel.\'7d …Kacagjatok, kérlek, ka-
cagjatok ki szívből, könyörgök nektek! De
Úristen, mit is beszélek?… A hajam az égnek
áll a gondolatra, hogy ugyanolyan őrült két-
ségbeeséssel esdeklem hozzátok, hogy kika-
cagjatok, mint Franz Moor Danielhez…
Elég, térjünk a tárgyra!
Ebédidőn kívül ritkán láttuk apánkat nap-
közben, a testvéreim és én. Nyilván a hivatala
foglalta el oly nagyon. De vacsora után – régi
szokás szerint már hét órakor feltálalták a va-
csorát – anyánkkal együtt mindnyájan átvo-
nultunk apánk dolgozószobájába, s ott körü-
lültünk egy kerek asztalt. Apánk pipára gyúj-
tott, egy nagy pohár sört kortyolgatott mellé.
Gyakran mesélt nekünk csodálatosnál csodála-
tosabb történeteket, s mesélés közben sok-
szor olyan izgalomba jött, hogy ki-kialudt a pi-
pája, melyet égő papirossal újra meggyújtani
az én feladatom és egyik legfőbb mulatságom
volt. Ám ugyanolyan gyakran csak a kezünkbe
nyomott egy-egy képeskönyvet, s némán és
mozdulatlanul ült karosszékében, roppant
füstfellegeket eregetve, melyek ködként ültek
meg bennünket. Az ilyen estéken anyánk na-
gyon szomorú volt, s alighogy kilencet ütött
az óra, így szólt:
– Lefekvés, gyerekek, lefekvés! Jön a Ho-
mokember, már hallom is!
Ilyenkor csakugyan hallottam én is mindig,
amint súlyos és kimért léptek csosszannak a
lépcsőn, egyre följebb és följebb: ezek voltak
hát a Homokember léptei; meg is kérdeztem
anyámtól, miközben ő a szobánkba vitt min-
ket:
– Mondd csak, anyus, kicsoda az a gonosz
Homokember, aki mindig elzavar minket
apustól? Hogyan fest?
– Homokember nincs, édes gyermekem –
felelte anyám ha azt mondom nektek: jön a
Homokember, csak azt akarom mondani, hogy
álmosak vagytok már, leragad a szemetek,
mintha homokkal hintették volna tele.
Nem értem be anyánk válaszával; mi több,
gyermeki ésszel arra a kézenfekvő következ-
tetésre jutottam, hogy anyánk csak azért ta-
gadja le a Homokember létezését, hogy ne
féljünk tőle, hiszen mindig a saját fülemmel
hallottam, amint jön fölfelé a lépcsőn… Addig
furdalta oldalamat a kíváncsiság, hogy valami
közelebbit megtudjak erről a Homokemberről
s arról, hogy mi köze hozzánk, gyermekekhez,
mígnem végül ahhoz az öregasszonyhoz for-
dultam, ki a legkisebb húgomat dajkálta, s
megkérdeztem, ugyan miféle ember ez a Ho-
mokember.
– Nocsak, kis Nathanaelem – felelte –, hát
nem tudod? Gonosz ember az! Ha nem akar
lefeküdni a gyerek, odamegy hozzá, és egy
marék homokot csap az arcába, hogy kipat-
tanjon a vérző szeme, amit aztán a zsákjába
gyömöszöl, s a Holdba visz, eleségül a cseme-
téinek; a csemetéi meg ott ülnek a fészekben,
görbe a csőrük, mint a bagolyé, azzal csipege-
tik föl a rossz kisgyerekek szemét.
Csakugyan ijesztő alakot öltött most már
képzeletemben a szörnyű Homokember; vala-
hányszor meghallottam esténként a csoszogá-
sát a lépcsőn, már reszkettem is a félelemtől,
az iszonyattól, és sírás fojtogatott.
– A Homokember! A Homokember!… – tört
föl belőlem ilyenkor a kiáltás, egyebet hiába
próbált kihúzni belőlem az anyám. A hálószo-
bába szaladtam, s egész éjszaka a Homokem-
ber rémisztő lényével viaskodtam gondolat-
ban. Ahhoz már eléggé nagy fiú voltam, hogy
belássam: a Homokemberről, a holdbéli fé-
szekben gubbasztó fiókáiról szóló dajkamese
nem fedheti egészen a valóságot; de számom-
ra a Homokember mégis megmaradt szörnyű-
séges kísértetnek, és rémült borzadállyal hall-
gattam mindig, amint feljön a lépcsőn, s utá-
na nagy dérrel-dúrral benyit apámhoz. Volt
úgy, hogy sokáig nem jött, azután meg egy-
másl követték a látogatásai.
Évekig így ment ez, s én csak nem tudtam
hozzászokni az ijesztő kísérteihez, csak nem
fakult el bennem n rettenetes Homokember
képe. Apámhoz fűződő kapcsolata egyre job-
ban és jobban foglalkoztatta a képzeletemet;
attól, hogy apámnál kérdezősködjem róla, le-
küzdhetetlen szégyenérzet tartott vissza, de
hogy magam fürkésszem ki a titkot, egyes-
egyedül, hogy meglessem a mesebeli Homo-
kembert, évről évre több kedvet éreztem. A
Homokember a gyermeki lelket oly könnyen
lenyűgöző, csodálatos, kalandos dolgokra
irányította a figyelmemet. Semmit sem sze-
rettem jobban, mint koboldokról, boszorkány-
okról, erdei manókról szóló, hátborzongató
történeteket hallgatni vagy olvasni; ám egyik
mesealak sem vetekedhetett a Homokomber-
rel, s én krétával, szénnel a lehető legtorzabb,
legvisszataszítóbb ábrázolásban az ő képével
firkáltam tele asztalt, szekrényt, falakat.
Amikor tízesztendős lettem, a gyerekszo-
bából anyánk egy kamrácskába költöztetett,
mely a folyosóról nyílott, nem messze apám
szobájától. Ha kilencet ütvén az óra, annak az
ismeretlen embernek a léptei felhangzottak
odalent, nekünk továbbra is egykettőre el kel-
lett hagynunk a szobát. Kamrácskámban hal-
lottam, amint benyit apánkhoz az ismeretlen,
s kisvártatva mindig mintha valami finom, kü-
lönös illatú gőz terjengett volna a házban. Kí-
váncsiságommal együtt a bátorság is egyre
nőtt bennem; mindenképp meg akartam is-
merkedni most már a Homokemberrel. Anyám
távozása után gyakorta kilopództam a folyo-
sóra, de hiába lestem, mert mire én elértem
azt a rejtekhelyét, ahonnan megpillanthattam
volna, a Homokember már becsukta maga
mögött az ajtót. Ellenállhatatlan vágyamtól
ösztökélve végül is elhatároztam, hogy apám
szobájában bújok el, ott várom meg a Homo-
kembert.
Apám hallgatagságából, anyám szomorú-
ságából egyik este kitaláltam, hogy aznap is-
mét eljön a Homokember, így hát álmosságra
panaszkodva már kilenc előtt kimentem a szo-
bából, és elrejtőztem egy zugban az ajtó mö-
gött. Nyikorgott a kapu, kimért, súlyos, döngő
léptek közelítettek az előszobán át a lépcső fe-
lé. Anyám elsietett előttem a testvéremmel.
Nagyon óvatosan kinyitottam apánk szobájá-
nak ajtaját. Apánk a szokása szerint némán
és mereven ült, háttal az ajtónak, engem nem
vett észre; gyorsan besurrantam, s máris ott
lapultam a mögött a függöny mögött, mely
egy közvetlenül az ajtó mellett álló, apám ru-
háit őrző, nyitott szekrény elé volt húzva. Köz-
elebbről, egyre közelebbről hallatszottak a
léptek, különös köhécselés, krákogás, morgás
visszhangzott a folyosón… Várakozásteli izga-
lomtól reszketett a szívem… Most, most: egy
utolsó dobbanás az ajtó mögött… valaki meg-
ragadja a kilincset, az ajtó nyikorogva feltá-
rul… Erőt veszek magamon, és vigyázva ki-
kandikálok. A Homokember ott áll a szoba kö-
zepén, szemközt apámmal, vakító gyertya-
fényben fürdik az arca…
A Homokember, a rémisztő Homokember
nem más, mint az öreg Coppelius úr, az ügy-
véd, aki néha nálunk ebédel!
Csakhogy a legiszonytatóbb szörnyalak
sem rémíthetett volna el jobban, mint éppen
ez a Coppelius. Képzelj el egy magas, vállas
férfit; a feje ormótlan, az arca sárga, mint az
agyag, bozontos, szürke szemöldöke alatt zöl-
des macskaszempár villog élesen, nagy és
vaskos orra az ajka fölé hajlik. Ferde szája
gyakran húzódik kaján vigyorra; ilyenkor egy-
egy mélyvörös folt tűnik föl az arcán, és fur-
csa, sziszegő hang szüremlik át összeszorított
fogai között. Coppelius mindig régimódi, ha-
muszürke felöltőben, ugyanilyen mellényben
és hozzá való térdnadrágban jelent meg,
mindehhez azonban fekete harisnyát és csatos
fekete cipőt hordott. Kicsiny parókája épp
csak a feje búbját takarta, az oldaltincsek ma-
gasan, két nagy, vörös füle fölött húzódtak, a
széles, zárt hajvédő pedig úgy elállt a tarkó-
jától, hogy látni lehetett azt az ezüstcsatot,
mely redős nyakbavalóját összefogta. Egész
lénye ellenszenves volt és visszataszító; mi,
gyermekek azonban leginkább a nagy, csontos
és szőrös mancsaitól viszolyogtunk, olyannyi-
ra, hogy nem kellett semmi, amihez ő egyszer
hozzányúlt. Ezt ő észre is vette, és attól fogva
örömét találta benne, ha egy-egy szelet süte-
ményt, egy-egy szem édes gyümölcsöt, amit
édesanyánk a tányérunkra csúsztatott, ilyen
vagy olyan ürüggyel megérintett, élvezte,
hogy könnyek szöknek a szemünkbe, és az
undortól és viszolygástól rá sem tudunk többé
nézni az imént még vágyva vágyott csemegé-
re. Ugyanezt tette, ha ünnepnapokon egy po-
hárka édes bort töltött nekünk apánk. Hirtelen
odakapott a mancsával, sőt megesett, hogy
megragadta a poharat, és hullakék ajkához
emelte, majd valósággal ördögi kacajra fa-
kadt, mert bosszúságunkat csak csöndes pi-
tyergéssel volt szabad kifejeznünk. Folyvást
csak kis bestiáknak hívott minket; mi pedig
meg sem nyikkanhattunk, ha ő jelen volt, és
pokolba kívántuk a csúf, barátságtalan em-
bert, aki szántszándékkal elrontotta a legki-
sebb örömünket is. Anyánk láthatóan ugya-
núgy gyűlölte az utálatos Coppeliust, mint mi,
ugyanis valahányszor Coppelius megjelent,
anyánk vidámsága, derűje egy csapásra szo-
morú és mogorva szigornak adott helyet.
Apánk ellenben úgy kezelte az ügyvédet, mint
valami felsőbbrendű lényt, akinek tűrni kell a
gonoszkodását, s akinek a jókedve szent. Les-
ték Coppelius minden óhaját, az ő kedvenc
ételeit főzték, ritka borokat bontogattak neki.
Amikor tehát most Coppeliust láttam ma-
gam előtt, iszonyattal és rémülettel töltötte el
szívemet a ráismerés, hogy hiszen a Homok-
ember nem lehet senki más, csakis ő; a Ho-
mokember most már nem a dajkamese mu-
musa volt, aki a holdbéli bagolyfészekbe gyer-
mekszemeket hord eleségül a fiókáinak, nem
ám, hanem e csúf, kísérteties rémség, aki
gyors és örök kárhozatot hoz magával, ahol
csak feltűnik.
Földbe gyökerezett a lábam. Féltemben,
hogy fölfedezhetnek és – ebben bizonyos vol-
tam – szigorúan megbüntetnek, nem mozdul-
tam, s tovább leskelődtem a függöny mögül.
Apám tiszteletteljesen fogadta Coppeliust.
– Munkára fel! – reccsent rá amaz, és le-
dobta a felöltőjét. Apánk némán és komoran
bújt ki hálóköntöséből, és mindketten hosszú,
fekete kötényt öltöttek magukra. Hogy a köté-
nyek honnan kerültek elő, nem tudom. Apám
kinyitotta az egyik faliszekrény ajtaját; ekkor
vettem észre, hogy amit én oly sokáig annak
tartottam, nem faliszekrény volt, hanem vala-
mi fekete üreg, melyben egy kicsiny tűzhely
áll. Coppelius odalépett, kék láng sercent a
tűzhelyen. Mellette mindenféle különös készü-
lék. Jóságos Isten… mennyire megváltozott az
én öreg édesapám, ahogy most a tűz fölé ha-
jolt! Mintha valami szörnyű, görcsös fájdalom
rántotta volna rút, visszataszító, ördögi gri-
maszba lágy és tiszteletre méltó vonásait.
Coppeliusra hasonlított. Coppelius izzóvörös
fogót kapott elő, a gomolygó gőzökbe nyúlt,
és csillogó masszát tépett ki vele, melyet
buzgón kalapálni kezdett. Arra lettem figyel-
mes, hogy emberarcok tünedeznek fel körös-
körül, de szem nélküliek: a szemek helyén
iszonyú, mély, fekete barlang…
– Ide a szemekkel, ide a szemekkel! – ki-
áltotta Coppelius tompán dörgő hangon. Vad
rémület fogott el, felsikoltottam, s rejtekhe-
lyemről kizuhantam a padlóra.
– Kis bestia!… Kis bestia!… – csapott le
rám Coppelius dühös fogcsikorgatással, azzal
fölkapott, s a tűzhelyre hajított, melynek láng-
ja máris perzselni kezdte a hajamat.
– Megvan a szem… a szemecske… pompás
gyermekszemecske… – dünnyögte Coppelius,
miközben egy marék izzó port merített a tűz-
ből, s lendületet vett, hogy a szemem közé
csapja. Ekkor az apám könyörgőn égnek
emelt kézzel felkiáltott:
– Mester! Mester! Az én Nathanaelem sze-
mét ne bántsd!… Ne bántsd!…
Coppelius velőtrázó kacajt hallatott.
– No jó, hát tartsa meg a. fiatalúr a sze-
mét!… – süvöltötte. – Hadd pityeregje el a
magáét ezen a világon; de előbb azért vizsgál-
juk meg a szerkezet kezét meg a lábát. – Az-
zal kíméletlenül csuklón ragadott, hogy csak
úgy ropogott, lecsavarta mindkét kezemet,
majd a lábamat is, és összevissza cserélgette
őket.
– Sehová sem illik! Úgy jó, ahogy volt!…
Értette az öreg a módját!… – súgta-sziszegte;
s közben minden elsötétült, elfeketült körülöt-
tem, minden idegszálam, minden porcikám
görcsbe rándult… aztán nem éreztem többé
semmit…
Lágy, langyos lehelet simított végig az ar-
comon, úgy ébredtem, mint aki a halálból tér
vissza, anyám hajolt fölibém.
– Itt van még a Homokember? – motyog-
tam.
– Nem, édes kisfiam, már réges-rég el-
ment, nem bánthat téged! – felelte anyám, és
ölelte-csókolta visszanyert magzatát.
…De miért is fárasztalak, szeretett Lotha-
rom? Miért is bonyolódom a részletekbe, ami-
kor még annyi a mondandóm? Egy szó, mint
száz: Coppelius rajtacsípett a leselkedésen, és
bántalmazott. A rettegésbe, a rémületbe belé-
betegedtem, és több hétig lázas önkívületben
nyomtam az ágyat. „Itt van még a Homokem-
ber?” Ez volt az első egészséges kérdésem:
fölépülésem, megmenekülésem biztos jele.
Most pedig hadd mesélem el neked gyer-
mekéveim legszörnyűbb eseményét; ez bizo-
nyára meggyőz téged, hogy nem bennem van
a hiba, ha most minden fakón egybemosódik
a szemem előtt; az én életemre csakugyan
komor ködfátylat bocsátott valamely sötét ha-
talom, s e fátylat talán csak a halálom óráján
tépem széjjel…
Coppelius elmaradt tőlünk, úgy hírlett,
hogy a városból is elment.
Egy esztendő telhetett el, midőn egy este
régi jó szokásunk szerint ismét körülültük az
asztalt. Apánk fölöttébb vidám volt, az ifjúkori
utazásaiból vett történetekkel szórakoztatott
minket. Amikor az óra kilencet ütött, egyszer-
re csak halljuk, hogy megnyikordul odalent a
kapu, és kimért, ólomsúlyú léptek csosszan-
nak a lépcsőn.
– Coppelius – mondta az anyám, és elsá-
padt.
– Igen, ez Coppelius – visszhangozta
apám fakó, megtört hangon. Anyám szemébe
könnyek szöktek.
– Apus, apus! – kiáltotta. – Hát muszáj
ezt?
– Most utoljára – felelte apám –, utoljára
van itt, ígérem. De most menj, vidd a gyerek-
eket!… Menjetek… feküdjetek le! Jó éjszakát!
Mintha súlyos, hideg kőpáncél préselt vol-
na magába, elfúlt a lélegzetem! Csak álltam,
és nem mozdultam, mire anyám karon raga-
dott:
– Gyere, Nathanael, gyere hát!
Hagytam, hogy elvezessen, hálókamrám-
hoz vigyen.
– Nyugodj meg, nyugodj meg szépen, bújj
az ágyba! Aludj… aludjál! – szólt utánam; de
engem leírhatatlan rettegés és nyugtalanság
marcangolt, s nem jött álom a szememre. A
gyűlöletes és iszonytató Coppelius ott állt előt-
tem szikrázó szemekkel, és kajánul vigyorgott
rám; nem tudtam szabadulni e látomástól. Éj-
fél lehetett, amikor egyszerre borzalmas rob-
banást hallottam, mintha ágyú dörrent volna.
Az egész ház beleremegett, dübörgő zaj süví-
tett el az ajtóm előtt, a bejárati kapu megnyi-
kordulva bevágódott.
– Coppelius! – kiáltottam fel rémülten, és
kiugrottam az ágyból. Velőtrázó, kétségbee-
sett sikoly harsant, rohantam apám szobájá-
hoz, az ajtó tárva-nyitva, fojtogató gőzök go-
molyogtak elő.
– A nagyságos úr!… A nagyságos úr!… –
jajveszékelt a cseléd… A füstölgő tűzhely előtt
a földön ott feküdt az apám, holtan, feketére
égett, rémisztőén eltorzult arccal, körülötte
zokogtak, nyüszítettek a húgaim… anyám
ájultan hevert mellette…
– Coppelius, gonosz sátán, megölted az
apámat! – jajdultam fel, és elsötétült előttem
a világ.
Mire apámat két nappal később a koporsó-
ba tették, kisimultak a vonásai, ismét ugyano-
lyan szelíd lett az arca, mint életében volt. Vi-
gasszal töltötte el telkemet a gondolat, hogy
talán mégsem taszította őt örök kárhozatba
az ördögi Coppeliusszal kötött szövetsége…
A robbanás felébresztette a szomszédokat,
az esetnek híre kelt, és tudomására jutott a
hatóságoknak, melyek elő akarták állítani
Coppeliust, hogy felelősségre vonják. Coppeli-
us azonban nyomtalanul eltűnt a városból.
…Szeretett barátom! Abból, hogy elárulom
neked: az a barométerárus és a gonosz Cop-
pelius egy és ugyanazon személy, talán meg-
érted, hogy fenyegető felbukkanását komoran
intő jelnek vélem. Emez másképp volt öltözve,
de Coppelius alakja és arcvonásai túlságosan
is mélyen az emlékezetembe vésődtek, sem-
hogy tévedésről lehessen szó. Coppelius ráa-
dásul még a nevét sem változtatta meg. Pie-
monti műszerésznek adja ki magát, amint hal-
lom, s a Giuseppe Coppola nevet viseli.
Eltökélt szándékom, hogy kiállók ellene, és
megbosszulom apám halálát, lesz, ami lesz.
Anyámnak ne szólj e rémalak jelentkezé-
séről. Add át üdvözletemet az én kedves és jó
darámnak, neki majd nyugodtabb lelkiállapot-
ban írok. Minden jót stb. stb.
CLARA LEVELE NATHANIELNEK
Bizony, csakugyan jó ideje, hogy nem írtál,
mégis elhiszem neked, hogy elmédben s szí-
vedben ott vagyok. Hisz igencsak az eszedben
járhattam, amikor legutóbbi, Lothar fivérem-
nek szánt leveledet őhelyette nekem címez-
ted. Boldogan törtem fel a pecsétet, s csak
akkor vettem észre a tévedést, amikor e sza-
vakhoz értem: „Ó, szeretett Lotharom!” Itt
persze abba kellett volna hagynom az olva-
sást, át kellett volna adnom a levelet a bá-
tyámnak. De ha mégoly gyakran vetetted is
már pajkos csipkelődéssel a szememre, hogy
megfontolt, nőies józanságom ahhoz a házias-
szonyhoz tesz hasonlatossá, aki a reászakadni
készülő házból menekülve előbb még hamar
kisimít egy ferde ráncot a függönyön, ezúttal
aligha kell bizonygatnom, hogy leveled első
szavai mélyen megráztak. Elakadt a lélegze-
tem, káprázott a szemem…
Ó, egyetlen Nathanaelem! Vajon miféle
iszonytató dolog lépett az életedbe? Izzó tőr-
ként hasított belém a gondolat: el kell vál-
nunk, sosem látlak többé… Csak olvastam, ol-
vastam tovább!… Borzalmas képet festettél az
utálatos Coppeliusról. Csak most tudtam meg,
hogyan történt jó öreg édesapád szörnyű és
hirtelen halála.
Lothar bátyámnak végül is átadtam azt,
ami őt illette, ő pedig nyugtatni próbált, de
kevés sikerrel. Giuseppe Coppola, a baromé-
terárus vészjósló képe nem hagyott nyugodni,
és szinte szégyellem bevallani, de még egész-
séges, máskor oly nyugodt álmomat is képes
volt elrontani: tücsköt-bogarat összeálmod-
tam miatta. De igen hamar, már másnap min-
den más színben jelent meg előttem. Kérlek
is, édes szerelmem, hogy ne haragudj rám,
ha netán azt hallod majd Lothartól, hogy fur-
csa sejtelmed ellenére, mely szerint Coppelius
valami gonoszságra készül ellened, az én ke-
délyem ugyanolyan vidám és derűs, mint min-
dig.
Hadd valljara meg neked nyíltan, hogy vé-
leményem szerint mindaz a borzalom és ször-
nyűség, amiről beszélsz, csupán a lelkedben
játszódott le, a valóságos, létező külvilágnak
vajmi csekély része volt benne. Λ vén Coppeli-
us nyilván amúgy is épp eléggé visszataszító
volt; azzal pedig, hogy nem szívelhette a
gyermekeket, igazi gyűlöletet váltott ki maga
iránt belőletek, gyermekekből.
Természetes, hogy gyermeki képzeleted-
ben egybemosódott a dajkamese Homokem-
berének a képe a vén Coppeliuséval, aki, még
ha nem hittél is a Homokemberben, megma-
radt kísérteties, a gyermekekre különösen ve-
szedelmes rémalaknak. Gyanús éjszakai te-
vés-vevése az édesapáddal arra vall, hogy tit-
kos alkimista kísérleteket folytattak, melyeket
édesanyád bizonyára rosszallott, mivel aligha-
nem sok pénzt emésztettek fel hiába; ráadá-
sul, mint az ilyen kísérletek megszállottjait
rendesen, atyádat is elfordíthatta családjától a
felsőbbrendű bölcsesség megszerzésének hiú
ábrándja. Bizonyos, hogy édesapád halálát
önnön óvatlansága okozta, nem pedig Coppe-
lius. Azt hiszed, nem kérdeztem meg tapasz-
talt patikus szomszédunktól, előidézhetnek-e
vegytani experimentumok akkora gyilkos rob-
banást?
– Hát hogyne – felelte a patikus, s a maga
alapos és körülményeskedő módján elmagya-
rázta, hogy s mint kerülhet ilyesmire sor, és
eközben furcsánál furcsább anyagokat emle-
getett, amelyeknek még a nevét sem tudtam
megjegyezni…
Szinte látom, amint most bosszúság felhő-
zi el homlokodat a te Clarád miatt, s azt gon-
dolod: „Szenvtelensége egyetlen vékonyka su-
garát sem engedi magába ama nagy rejtelem-
nek, mely gyakorta öleli át láthatatlan karok-
kal az embert; ez a leány csak a világ tarka
felszínét látja, s úgy örül neki, akár a gyer-
mek valamely aranyosan csillogó gyümölcs-
nek, amely pedig belül halálos mérget rejte-
get…”
Ó, egyetlen Nathanaelem! Miért nem hi-
szed el, hogy vidám, derűs, gondtalan ke-
déllyel is megfér a sejtelem, hogy van valami
sötét hatalom, amely bennünk magunkban, a
mi romlásunkra tör… Bocsásd meg, amiért
együgyű leány létemre megpróbálom valami-
képp megértetni veled, mit is gondolok én az
ilyen belső küzdelemről. Megeshet, hogy nem
találom meg a megfelelő szavakat, s te kine-
vetsz; nem is azért, mintha ostobaságokat
gondolnék, hanem csak mert oly ügyetlenül
igyekszem kifejezni magamat.
 Ha létezik ama sötét hatalom, mely ellen-
ségesen és gonoszul csapdát állít a bensőnk-
ben, aztán gúzsba köt, és veszedelmes, kár-
hozatos útra vonszol minket, ahová máskülön-
ben sohasem kerültünk volna; ha tehát léte-
zik, akkor bizonyos, hogy ez a hatalom olyan-
ná formálódik bennünk, mint mi magunk, sőt
lénye a mi magunk lényévé kell hogy váljék,
mert csak így fogunk hinni benne, csak így
szorítunk neki magunkban annyi helyet,
amennyire szüksége van titkos munkálkodásá-
hoz. Ha van bennünk elegendő, állhatatos és
tiszfa lélek erősítette éberség ahhoz, hogy
mindenkor azonnal leleplezzük az idegen, el-
lenséges beavatkozást, és hogy szilárd léptek-
kel járjuk egyre azt az utat, melyet hajlamunk
és hivatásunk jelölt ki számunkra, akkor egé-
szen bizonyosan alulmarad a gonosz ama hiá-
bavaló küzdelemben, hogy formát öltve önma-
gunk tükörképévé váljék. Az is bizonyos,
mondja Lothar, hogy ha már kiszolgáltattuk
magunkat ama sötét lelki hatalomnak, ez a
hatalom gyakran mindenféle, külvilágbeli min-
tákból vett, idegen alakokat is ölthet a képze-
letünkben, s már csak az kell, hogy mi lángra
lobbantsuk azt a szellemet, melyről bűvös ká-
bulatban azt hisszük, hogy abból az idegenből
magából szól. Pedig nem más az, mint tulaj-
don énünk fantomja, s a vele való bensőséges
rokonságnak kedélyünkre gyakorolt roppant
hatása a pokol mélyére taszít, vagy a
mennyek felé emel bennünket.
…Szeretett Nathanaelem! Látod-e, mily
alaposan végigtárgyaltuk Lothar bátyámmal a
sötét hatalmak, a titokzatos erők kérdését?
Van is min gondolkodnom, amióta nem kis
igyekezettel feljegyeztem erről a legfontosab-
bakat! Lothar ismét idézett szavait nem értem
egészen, csak sejtem, mire céloznak, mégis
úgy érzem, hogy szentigazak. Kérlek, hogy
verd ki a fejedből az undok Coppelius ügyvé-
det meg Giuseppe Coppolát, a barométerá-
rust! Hidd el, hogy nincs hatalmuk rajtad ez-
eknek az idegeneknek; csak a gonosz erejük-
be vetett hit teheti őket számodra valóban go-
nosszá. Ha nem árulkodna leveled minden
egyes sora mélységes izgatottságról, ha én
nem aggódnék tiszta szívemből az állapotod
miatt, bizony, még tréfálkozhatnék is Homok-
ember ügyvéd úron, meg Coppeliuson, a baro-
méteráruson. Ejnye hát, fel a fejjel!… Elhatá-
roztam, hogy én leszek az őrangyalod, s vala-
hányszor eszedbe jut, valahányszor rád tör ál-
modban az utálatos Coppelius, én jó hangos
kacagással el fogom kergetni. Egy csöppet
sem félek tőle meg a csúf mancsától, engem
ugyan meg nem foszt sem ügyvédként cse-
megémtől, sem Homokemberberként a sze-
mem világától.
Soha el nem múló, szívem mélyéből jövő
szeretettel stb. stb. stb.
NATHANAEL LEVELE LOTHARNAK
Igen elkeserít, hogy neked szóló, legutóbbi
levelemet Clara tévedésből kinyitotta és elo-
lvasta; igaz, e tévedés az én szórakozottsá-
gomnak köszönhető.
Clara mélyenszántó bölcselkedésekkel teli
válaszlevelet írt nekem, melyben részletesen
bebizonyítja, hogy Coppelius és Coppola csak
az én fejemben léteznek, hogy ők csak az én
énemnek a fantomjai, melyek azon nyomban
szertefoszlanák, mihelyt leleplezem őket.
Szinte hihetetlen, hogy mily mélyen a dolgok
velejéig tud hatolni az ő ártatlan gyermeksze-
meiből álmatag édessége. Sugárzó lélek! Te-
rád hivatkozik. Beszéltetek rólam. Talán még
logikai értekezésekkel is traktáltad, hogy se-
gítsd a tájékozódásban… No, de hagyjuk ezt!
Egyébiránt bizonyosnak látszik, hogy Giu-
seppe Coppola, a barométerárus és a vén
ügyvéd, Coppelius nem ugyanaz a személy.
Járok itt egy nemrégiben érkezett fizikaprofes-
szor előadásaira, akit a híres természetbúvár-
hoz hasonlóan Spalanzaninak² \'7b² Lazzaro
Spalanzani (1729-1799), természet-
tudós.\'7d hívnak, s olasz származású. Ő
hosszú évek óta ismeri Coppolát, akinek kü-
lönben a kiejtésén is érződik, hogy csakugyan
piemonti. Coppelius német volt, bár, ha jól tu-
dom, nem igazi német. De nem nyugodtam
meg egészen. Hiába gondoljátok Clarával egy-
ütt, hogy rémeket látok, nem tudok szabadul-
ni attól a hatástól, melyet Coppelius átkozott
vonásai keltenek bennem. Hála istennek,
hogy mint Spalanzanitól hallom, nincs már itt
a városban.
Csuda szerzet ám ez a professzor. Kicsi,
gömbölyödő emberke, széles pofacsontok, pi-
sze orr, duzzadt ajak, apró, szúrós szem. De
minden leírásnál többet ér, ha valamely berlini
zsebkalendáriumban megnézed Chodowiecki³
\'7b³ Daniel Nikolaus Chodowiecki
(1726-1801) – festő. A német klasszikus
művekhez készített illusztrációiról neve-
zetes.\'7d Cagliostro-ábrázolását⁴ \'7b⁴
Alexander Cagliostro gróf (1743-1795) –
kalandor, alkimista.\'7d: szakasztott úgy
fest Spalanzani is.
 Λ minap, amint megyek fel a lépcsőn, ész-
reveszem, hogy az egyik üvegajtó mögött a
máskor szorosan behúzott függöny résnyire
van nyitva. Magam sem tudom, hogyan tör-
tént, de azon kaptam magam, hogy kíváncsi-
an bekandikálok. Sudár, igen karcsú, a lehető
legarányosabb termetű, pompásan öltözött
kisasszony ült a szobában, előtte asztalka,
összekulcsolt két keze az asztalkán nyugo-
dott. Szemben ült az ajtóval, így hát angyali
szépségű orcáját is megcsodálhattam, ö en-
gem nem vett észre, mi több, volt valami me-
revség a tekintelében, mint aki, azt mondhat-
nám, néz, de nem lát, olybá tűnt, mintha nyi-
tott szemmel szenderegne. Megborzongtam, s
hangtalanul besiettem a helyiséggel szomszé-
dos előadóterembe. Később tudtam meg,
hogy az a női alak, akit láttam, Spalanzani le-
ánya volt, Olimpia, akit a professzor furcsa és
eléggé el nem ítélhető módon elzár mindenki
elől; egyetlen teremtett lélek sem juthat a
közelébe. Még a végén kisül, hogy van valami
azzal a leánnyal: talán tébolyult, vagy efféle...
De miért is írok neked ennyit? Jobban és
részletesebben beszámolhatok minderről
szóban. Tudnod kell ugyanis, hogy két hét
múlva ott vagyok nálatok. Muszáj viszontlát-
nom az én édes és angyali Clarámat. Remé-
lem, akkor szertefoszlik ez a rossz érzés, mely
– be kell vallanom – csaknem a hatalmába ke-
rített, miután kínosan tudálékos levelét meg-
kaptam. Ezért is nem írok ma neki.
Ezerszer ölel stb. stb. stb.
***
Különösebb és rejtelmesebb történetet kia-
gyalni sem lehetne annál, amin az én szegény
barátom, Nathanael, az ifjú diák keresztül-
ment, s amit elbeszélni néked, nyájas olvasó,
feltett szándékom.
Ugye, te is érezted már, hogy valami a szí-
vedet, az elmédet, a gondolataidat olyannyira
csordultig tölti, hogy egyébnek nem is marad
benne hely? Csupa tűz és fortyogás vagy, a
vér pezsegve buzog végig az ereidben, lángba
borítja orcádat. A tekinteted oly furcsa, akár-
ha árnyalakokat fürkészne az ürességben, me-
lyeket idegen szem nem láthat, s szavaid
sóhajba fúlnak. „Mi történt önnel, az isten sze-
relmére?” „Mi baj, kedvesem?” – kérdezik a
barátaid. Te ekkor nekiveselkedsz, hogy el-
mondd, amit magad előtt látsz, de úgy, hogy
izzó színét, árnyát és csillogását visszaadd, s
küszködve keresed a megfelelő szavakat. Ám
eközben valami kényszer fog el, mintha már a
legeslegelső szóba bele kéne zsúfolnod mind-
azt, ami a tárgyban csodálatos, nagyszerű és
nyomasztó, vidám és borzalmas, méghozzá
úgy, hogy ez villanyos ütésként rázza meg
hallgatóságodat. Csakhogy minden szót,
mindazt, amire a beszéd képes, fakónak, fa-
gyosnak, élettelennek érzel. Keresel, kutatsz a
szavak után, habogsz-hebegsz, és barátaid
józan kérdései jeges széllökések gyanánt süví-
tenek át rajtad újra meg újra, míg végül már
csak pislákol benned a tűz. Ha azonban hety-
ke piktor módjára előbb néhány merész vo-
nással felvázolod a benned lobogó képet, utá-
na nem nehéz egyre izzóbb és izzóbb színeket
felhordva, nyüzsgő, eleven tarkasággal lenyű-
göznöd a barátaidat, hogy a végén ugyanúgy
beleéljék magukat a lelked mélyéről fakadó
képzetbe, ahogyan te.
Be kell vallanom, nyájas olvasó, hogy en-
gem voltaképp senki sem kérdezett az ifjú
Nathanaelről. Tudnod kell azonban, hogy én
író vagyok, afféle csodabogár, aki, ha az emlí-
tett módon fúrja valami az oldalát, úgy érzi,
mintha mindenki, akivel összeakad, mi több,
az egész világ őt faggatná: „No, mi lelte? Me-
sélje el, kedves barátom!” Ezért éreztem ma-
gamban kényszert, s nem is akármilyent,
hogy Nathanael végzettel terhes életéről be-
széljek neked. A történet csodálatossága, kü-
lönössége ámulatba ejtett, de épp ezért, s
mert már a kezdet kezdetén fel kellett hogy
készítselek, nyájas olvasó, a csöppet sem le-
becsülendő rejtelmekre, váltig erőlködtem,
hogy jelentőségteljes, eredeti és megkapó
szavakkal kezdjem Nathanael történetét.
„Egyszer volt, hol nem volt…”: ez a leg-
szebb bevezetés, de hát túlságosan józan. „Élt
egyszer S.-ben, a vidéki kisvárosban…”: ez
már valamivel jobb, mindenesetre előkészíti a
kibontakozást. És ha in medias res⁵ \'7b⁵ A
közepénél. (latin)\'7d belevágok?
„Takarodjék a pokolba! – kiáltott fel dühtől
és rémülettől lobogó tekintettel Nathanael, a
diák, amikor a barométerárus, név szerint
Giuseppe Coppola…”: ezt már le is írtam, ám
mintha kissé mulatságosan hatott volna a Nat-
hanael nevű diák lobogó tekintete, holott a
történet egyáltalán nem tréfás. Egyszerűen
nem jutott az eszembe olyan megoldás, ami
akár a legcsekélyebb mértékben is visszaadta
volna a bennem élő kép színeit. Elhatároztam
hát, hogy nem kezdem el a történetet seho-
gyan sem. Legyen, nyájas olvasó, a három le-
vél, melyekhez Lothar barátom jóvoltából hoz-
zájutottam, az a bizonyos vázlat, s mostantól
azon leszek, hogy elbeszélésemmel egyre szí-
nesebbé és színesebbé tegyem a képet. Hátha
sikerül, mint a jó portréfestőnek, oly hűen áb-
rázolnom némelyik szereplőt, hogy ábrázolá-
somban az eredeti ismerete nélkül is hasonló-
ságot vélsz majd felfedezni, sőt úgy érzed ne-
tán, mintha számtalanszor láttad volna már a
tulajdon két szemeddel. Hátha elhiszed akkor,
ó, nyájas olvasó, hogy nincs csodálatosabb és
nagyszerűbb, mint a való élet, s hogy amit a
költő tud, az végső soron csak annyi, mintha
vaksi tükörben elmosódó képét adná a való-
ságnak.
Hogy világosabbá tegyem a bevezetést,
azzal kell kiegészítenem a három levelet, hogy
nem sokkal Nathanael apjának halála után
Nathanael édesanyja magához vette egy szin-
tén elhalt távoli rokon árván maradt két gyer-
mekét, Clarát és Lothart. darában és Natha-
naelben heves és kölcsönös vonzalom ébredt,
és mert nem is volt ebben semmi kivetnivaló,
már eljegyezték egymást, amikor Nathanael
elhagyta a várost, hogy G.-ben folytassa ta-
nulmányait. Innen írta legutóbb idézett leve-
lét, itt hallgatja a híres-neves fizikaprofesszor,
Spalanzani előadásait.
 Innentől most már bízvást folytathatnám
is az elbeszélést, ám Clarát oly elevenen ma-
gam előtt látom, hogy hasztalanul próbálom
elfordítani róla tekintetemet, mint azelőtt is
mindig, ha bájosan rám mosolygott.
Szépnek Clara semmiképp sem számított;
így vélekedtek legalábbis mindazok, akiknek
mesterségük, hogy a szépséget vizsgálgassák.
Az építészek mégis magasztalták termetének
tiszta arányait, s noha a festők már-már túlsá-
gosan is szűziesnek találták nyakának, vállá-
nak és keblének formáit, csodaszép Magdol-
na-hajába egytől egyig mind belészerettek, és
Batoni-koloritról⁶ \'7b⁶ Utalás Pompeo Ba-
toni (1708-1787) festő Bűnbánó Magdol-
nát ábrázoló képére.\'7d áradoztak. Egyi-
kük, egy igazi fellegjáró, Clara szemét, ki tud-
ja, miért, Ruisdael-féle⁷ \'7b⁷Jacob van
Ruisdael (1628-1682 körül) - németalföl-
di tájképfestő\'7d tóhoz hasonlította, mely-
nek tükrén ott remeg a felhőtlen ég tiszta
azúrja, erdő-mező virágai s gazdag táj tarka,
víg tenyészete. A költők, a dalnokok azonban
még ennél is tovább mentek, mondván: „Tó?
Tükör? Ugyan!… Reá tudunk-e vajon nézni e
leányra anélkül, hogy pillantásából csodálatos,
mennyei zenék, hangzatok ne áradnának fe-
lénk, ne löltenének el bennünket a lelkünk
legmélyéig éberséggel és izgalommal? Ha et-
től nem dalolunk magunk is valami igazán
szépet, akkor bizony fabatkát sem érünk, s
ezt félreérthetetlenül ki is olvashatjuk a Clara
ajka szögletében bujkáló finom mosolyból,
amikor valami nyekergésre vetemedünk, me-
lyet dalnak szánunk, holott az csupán kusza
hangok hamis összevisszasága.”
Így igaz. Clarában egy derűs és elfogulat-
lan gyermek gyermeki fantáziája működött,
mely mélyen érző és nőiesen gyengéd lelke
mellett igen világos aggyal, éles szemmel pá-
rosult. A ködösen ömlengő széplelkeknek
meggyűlt vele a bajuk, mert fölöslegesen sok
beszéd helyett – Clara hallgatag természetétől
ez amúgy is idegen lett volna – Clara egyenes
tekintete és ama finoman gúnyos mosoly azt
mondta nekik: „No, de kedves barátaim! Hogy
a csudába várhatjátok el tőlem, hogy el-
mosódó árnyképeiteket hús-vér, eleven, való-
ságos alakoknak tekintsem?” Clarát ezért az-
tán sokan hűvös, érzéketlen, prózai teremtés-
nek könyvelték el; mások ellenben, olyanok,
akik tudták, milyen a teljes élet, kimondhatat-
lanul szerették a jó kedélyű, eszes gyermek-
lányt, mindenekelőtt Nathanael, akit erő és jó
kedély vezérelt mind a tudományban, mind a
művészetekben. Clara szívvel-lélekkel ragasz-
kodott szerelmeséhez, s az első árnyak akkor
vetültek életére, amikor meg kellett tőle vál-
nia.
Mily örömrepesve vetette magát Natha-
nael karjaiba, midőn Nathanael a Lothamak
írott, utolsó levelében tett ígéretéhez híven
megérkezvén szülővárosába, édesanyja szo-
bájába lépett! Úgy lett, ahogyan Nathanael
sejtette; abban a pillanatban, hogy viszontlát-
ta Clarát, nem gondolt ő sem Coppelius ügy-
véd úrra, sem pedig Clara tudálékos levelére;
elszállt belőle minden rosszkedv.
Nathanaelnek mindazonáltal igaza volt,
amikor Lothar barátjának arról írt, hogy a vis-
szataszító barométerárus, Coppola felbukka-
nása gonosz beavatkozás az életébe. Érezhe-
tővé vált ez mindannyiuk számára, mert Nat-
hanael már a legelső napokban olyannak mu-
tatkozott, mint akit kicseréltek. Nyomott kép-
zelgés kerítette hatalmába, s hamarosan oly
furcsán kezdett viselkedni, mint korábban so-
ha. Az egész életét, mindenestül, álomként,
sejtelemként élte át; unos-untalan arról be-
szélt, hogy az ember hiába hiszi magát sza-
badnak, sötét hatalmak szörnyű játékainak
van kiszolgáltatva, s ez ellen hasztalan láza-
doznia, jobb, ha alázatosan aláveti magát a
sors akaratának. Odáig ment, hogy kijelentet-
te: nagy botorság azt hinni, hogy az ember
önmagának köszönheti, amit a művészetben
vagy a tudományban alkot; hiszen az az elra-
gadtatás, mely az alkotáshoz elengedhetetle-
nül szükséges, nem az emberből magából fa-
kad, hanem valami rajtunk kívül álló, felsőbb-
rendű szellem hatásából.
A józan Clarában mélységes visszatetszést
keltettek ezek a misztikus ködképek, ám a vi-
tát hiábavalónak érezte. Ha azonban Natha-
nael azt bizonygatta, hogy Coppelius maga a
gonosz szellem, melynek ő a hatalmába került
annak idején, amikor a függöny mögül lesel-
kedett, meg hogy ez az undok démon irtóza-
tos csapást fog mérni az ő szerelmükre, Clara
elkomorult, és azt mondta:
– Úgy van, Nathanael! Igazad van, Coppe-
lius csakugyan ártó, gonosz szellem, mely
szörnyű dolgokra képes, olyan, mint maga a
megtestesült ördögi hatalom, de csak akkor,
ha nem vered ki őt a fejedből, a gondola-
taidból. Csak addig létezik, addig munkálko-
dik, ameddig hiszel benne; hatalma a te hi-
ted.
 Nathanaelt bosszantotta, hogy Clara a dé-
mon létezését csak az ő képzeletében haj-
landó elismerni, s ördögökről és sötét hatal-
makról szóló misztikus tanokkal hozakodott
elő, de Clara, az ő nem kis bosszúságára, hir-
telen félbeszakította ilyenkor a vitát valami
közömbös apróság ürügyén. Nathanael úgy
vélte, hogy hűvös és érzéketlen természetű
emberek számára felfoghatatlanok az ilyen
mélységes rejtelmek, s nem vette észre, hogy
Clarát éppenséggel az efféle alacsonyabb ren-
dű lelkek közé sorolja; így hát nem és nem
hagyott fel a próbálkozással, hogy beavassa a
leányt e rejtelmekbe. Már kora reggelenként
ott állt Clara mellett, miközben Clara a reggeli
készítésénél segédkezett, s mindenféle miszti-
kus könyvekből idézgetett, amíg Clara rá nem
szólt:
– Mit szólnál hozzá, kedves Nathanaelem,
ha azt vetném a szemedre, hogy te vagy a
gonosz szellem, s káros hatással vagy a kávé-
ra? Ha ugyanis hagyok a csudába mindent,
amint kívánod, s a szemedbe fúrom a tekinte-
temet, amíg fölolvasol, kifut itt nekem a kávé,
s ti nem kaptok reggelit!
Nathanael erre hevesen becsapta a köny-
vet, és vérig sértve a szobájába rohant. Aze-
lőtt igen jól írt; szórakoztató, eleven történe-
teit Clara mindig a legnagyobb élvezettel hall-
gatta; most azonban komor, érthetetlen, meg-
foghatatlan dolgokat költött, s noha Clara ezt
tapintatosan nem mondta ki, ő mégis érezte,
mily semmitmondók számára az írásai. Clara
ki nem állhatta azt, ami unalmas; pillantása
és szavai mindig elárulták leküzdhetetlen szel-
lemi álmosságát. Márpedig Nathanael mostani
írásai fölöttébb unalmasak voltak. Nathanael
mind bosszantóbbnak érezte Clara hűvös és
prózai kedélyét, s Clara sem tudta leküzdeni
Nathanael sötét, komor, unalmas misztikája
miatti ellenérzését, így hát észrevétlenül egy-
re távolabb és távolabb kerültek egymástól lé-
lekben.
Maga Nathanael is kénytelen volt beismer-
ni, hogy a csúf Coppelius képe elhomályoso-
dott benne, s gyakorta kimondottan nehezére
esett, hogy költeményeiben kellően eleven
színekkel jelenítse meg a sors végzetes mu-
musát. Végtére elhatározta, hogy ama komor
sejtelemről ír verset, mely szerint Coppelius
szétzúzza a szerelmét. A versben igaz szere-
lem fűzte egybe őt és Clarát, ám itt-ott mint-
ha valami sötét mancs nyúlt volna az életük-
be, megtépázva a boldogságukat. Már az oltár
előtt állnak, amikor megjelenik a rettenetes
Coppelius, és megérinti Clara tündöklő két
szemét, mire azok sisteregve égő, véres szik-
raként Nathanael mellkasára pattannak; Cop-
pelius ekkor megfogja őt, és lángoló tűzkoszo-
rú közepére penderíti, mely oly sebesen pö-
rög, akár a forgószél, és zúgva-süvítve magá-
val ragadja őt, Nathanaelt. Valami feldübörög,
mint amikor orkán csap bőszen a tenger
habzó hullámai közé, melyek ősz sörényű, fe-
kete óriások gyanánt, kétségbeesetten tornyo-
sulnak egymás hegyibe. Mind e dübörgés kö-
zepeit azonban meghallja Clara hangját: „Mi-
ért nem nézel meg jobban? Coppelius becs-
apott, nem az én két szemem perzselte meg a
melledet, hanem a tulajdon szíved vérének
égő cseppjei… Hisz megvan a szemem, tekints
rám!” „Clara hangja ez, és én az övé vagyok
mindörökre” – gondolja Nathanael. Ez a gon-
dolat mintha gátat vetne a tűzörvénynek s
megállítaná, a feneketlen mélységekben tom-
pán elhal a morajlás. Nathanael Clara szemé-
be néz. De Clara szeméből a halál néz vissza
rá nyájasan…
Igen higgadt és józan volt Nathanael
mindaddig, amíg a verset írta; csiszolgatta,
javítgatta a sorokat, a verslábak kényszere
addig nem hagyta nyugodni, míg tiszta össz-
hangzatot nem sikerült teremtenie. Amikor
azonban végre elkészült, s hangosan felolvas-
ta magának a költeményt, iszonyat, vad rémü-
let fogta el, és felkiáltott:
– Kié e borzalmas hang?!
De kisvártatva megint csupán azt érezte,
hogy igen jól sikerült vers ez, és valami azt
súgta neki, hogy okvetlenül lángra is fogja
lobbantam Clara hideg lelkét, noha nem tudta
volna pontosan megmondani, hogy mi végből
is kéne lángra gyújtania Clara lelkét, mi vég-
ből is kellene őt voltaképp e szörnyűséges ké-
pekkel, a szerelmüket elpusztító, rettentő vég-
zettel ijesztgetnie.
Nathanael és Clara az anyai ház kiskertjé-
ben üldögéltek. Clara boldog volt, mert Natha-
nael már három napja, amióta a költeményén
dolgozott, nem gyötörte őket álomképekkel és
sejtelmekkel. Nathanael is élénken és vidá-
man vett részt a szórakoztató társalgásban,
mint régen, úgyhogy Clara meg is jegyezte:
– Végre ismét az enyém vagy egészen!
Ugye, hogy sikerült elkergetnünk a csúf Cop-
peliust?
Csak ekkor jutott Nathanael eszébe, hogy
hiszen ott a zsebében az a vers, azért hozta
magával, hogy felolvassa. Mindjárt elő is vet-
te, és olvasni kezdett; Clara pedig megint va-
lami unalmas dologra számítva, megadóan el-
hallgatott, s a kézimunkája fölé hajolt. De
amint egyre sötétebbek és sötétebbek lettek a
komor kép színei, Clara az ölébe ejtette a kö-
tést, és döbbenten bámult Nathanael szemé-
be. Nathanaelt kérlelhetetlenül magával ra-
gadta tulajdon verse, a belső tűz vérvörösre
lestette orcáját, szeméből könnyek törtek
elő… Amikor végre befejezte, mélységes kime-
rültség fogta el, felnyögött, megragadta Clara
kezét… és kétségbeesett, vigasztalan zokogás
tört fel belőle:
– Jaj, Clara, Clara!…
Clara gyengéden a keblére ölelte, és csön-
desen, de nagyon határozottan azt mondta:
– Nathanael… édes Nathanael!… Dobd ezt
a bolond, értelmetlen, őrült verset a tűzbe…
Nathanael felpattant, és éktelen haraggal
ellökve magától Clarát, így kiáltott:
– Te élettelen, átkozott gép!
Azzal elrohant, a lelke mélyéig megsértett
Clara pedig keserves könnyekre fakadt.
– Sohasem szeretett, hiszen nem ért meg
engem! – zokogta fennhangon. Ekkor Lothar
lépett a lugasba; Clarának el kellett mesélnie,
mi történt. Lothar tiszta szívből szerette a hú-
gát, Clara minden egyes panaszszava szikra-
ként égette a lelkét, s az álmodozó Nathanael
iránt régóta érzett viszolygása most vad ha-
ragként vetett lángot. Nathanaelhez sietett,
kemény szavakkal fölrótta neki az ő szeretett
húga iránt tanúsított bolond viselkedését, mi-
re Nathanael felfortyant, s ugyanoly kemé-
nyen visszavágott. Ha ő képzelgő, eszelős kü-
lönc, akkor a másik nyomorult, közönséges,
mindennapi figura…
A párbaj elkerülhetetlen volt. Megegyez-
tek, hogy másnap reggel a kert mögött, az
előírások szerint élesre fent tőrrel vereksze-
nek meg. Hallgatagon és komoran lézengtek
egész nap. Clara hallotta heves veszekedésü-
ket, és látta, amint a vívómester szürkületkor
beállít a tőrökkel. Sejtette, mi készül.
A párbaj színhelyére érve Lothar és Natha-
nael vészjósló némasággal lekanyarította kö-
penyét, és égő szemükben vérszomjas harci
kedvvel máris egymásnak estek volna, de ek-
kor Clara viharzott be a kertkapun zokogva.
– Előbb engem döfjetek le hamar, ti ijesztő
vademberek! – sikoltotta. – Ugyan miért is él-
jek tovább ezen a világon, ha a kedvesem a
bátyámat, vagy a bátyám a kedvesemet meg-
öli?!…
Lothar leeresztette a fegyvert, és némán
lesütötte a szemét, Nathanael keblében pedig
szívettépő fájdalommal egyszeriben ismét föl-
fakadt mindama szerelem, amit ragyogó ifjú-
sága legszebb napjaiban az ő kedves Clarája
iránt érzett. A gyilok kihullott a kezéből, Clara
lábai elé vetette magát.
– Meg tudsz-e még egyszer bocsátani,
egyetlen, édes Clarám?… Meg tudsz-e bocsá-
tani, szeretett testvérem, Lothar?…
A jó barát mélységes fájdalma megrendí-
tette Lothart; záporozó könnyek közepette,
megbékélten borullak egymás karjaiba, és
mindhárman megfogadták, hogy mostantól
szűnhetetlen szeretetben és hűségben élnek,
és sohasem hagyják egymást cserben.
Nathanael úgy érezte, mintha valami sú-
lyos és nyomasztó tehertől szabadult volna
meg, sőt mintha fellázadván ama sötét hata-
lom ellen, amely eddig fogva tartotta, egész
fenyegetett létét sikerült megmentenie. Még
három boldog napot töltött szeretteivel, majd
visszavonult G.-be azzal, hogy még egy utolsó
esztendőt tölt ott, s utána végleg megtér szü-
lővárosába.
Anyja előtt titokban maradt mindaz, ami
Coppeliusszal volt kapcsolatos; tudták ugya-
nis, hogy iszonyat fogja el, ha csak rágondol,
mert Nathanaelhez hasonlóan ő is Coppeliust
tette felelőssé férje haláláért.
***
Bizony, jócskán elképedt Nathanael, mi-
dőn, vissza akarván térni lakásába, azt kellett
látnia, hogy az egész ház romhalmazzá égett,
csak a csupasz tűzfalak meredeznek az ég-
nek. Noha a földszinti patikus műhelyében ke-
letkezett a tűz, s így lentről fölfelé terjedt,
Nathanael bátor és életrevaló barátainak sike-
rült még épp jókor behatolniuk Nathanael leg-
felső emeleti szobájába, s kimentették köny-
veit, kéziratait, műszereit. A holmit épségben
átszállították egy másik épületbe, s ott előre
lefoglaltak neki egy szobát, melybe Nathanael
most tüstént be is költözhetett.
Nem tulajdonított jelentőséget annak,
hogy új szobája Spalanzani professzor lakás-
ával szemben van, s abban sem látott semmi
különöset, hogy az ablakból egyenesen abba
a szobába lát, ahol Olimpia szokott üldögélni
egymagában; testének körvonalai világosan
kivehetők voltak, az arcvonásai azonban már
összemosódtak. Az mindenesetre mégiscsak
feltűnt neki idővel, hogy Olimpia sokszor órá-
kig ül tétlenül egy kisasztalnál, ugyanabban a
testhelyzetben, mint annak idején, amikor az
üvegajtón keresztül megpillantotta; és mozdu-
latlan tekintettel, mintha őt, Nathanaelt néz-
né. Kénytelen volt magában elismerni, hogy
soha még ennél formásabb termetű leányt
nem látott! Az ő szíve persze Clarával volt teli,
a merev, nyársat nyelt Olimpia tökéletesen
hidegen hagyta, s könyveiből felnézve, csupán
olykor vetett egy-egy futó pillantást a szép
szoborra, ez volt minden.
Egy napon épp Clarának írt, amikor halkan
kopogtattak. „Tessék!” kiáltására Coppola vis-
szataszító ábrázata jelent meg az ajtórésben.
Nathanael szíve iszonyatosat dobbant. Ám
eszébe jutott, mit is mondott neki Spalanzani
a honfitársáról, Coppoláról, no meg hogy ő
maga mily buzgó ígéretet tett kedvesének
Coppeliusszal, a Homokemberrel kapcsolat-
ban; elfutotta hát a szégyen, amiért rémeket
lát, mint egy kisgyerek, erőnek erejével ös-
szeszedte magát, és a lehető legnyájasabb,
legfesztelenebb hangon így szólt:
– Nem kell nekem barométer! Menjen is-
ten hírével, jóember!
De Coppola addigra bent termett a szobá-
ban, széles száját rút vigyorra húzta, hosszú,
ősz pillái alól szúrósan elővillogott a két apró
szeme.
– Dehodzs barométer, dehodzs baromé-
ter!… – károgta rekedten. – Szép szemek is
van… szép szemecske!…
– Mit kínálgatsz, te tébolyodott?! -kiáltott
fel Nathanael rémülten. – Szemet?… Sze-
met?!…
Ekkor Coppola félrerakta barométereit,
roppant kabátzsebébe nyúlt, csíptetőket és
pápaszemeket halászott elő, és az asztalra ra-
kosgatta őket.
– Nesze… nesze… pápaszem… orrára pápa-
szem, ez van nekem szemek… szép szemecs-
ke! – Azzal mind löbb és több szemüveget ko-
tort elő, mígnem furcsa csillogás-villogás tá-
madt az asztalon. Ezernyi szempár nézett, hu-
nyorgott, meredt Nathanaelre, ő pedig nem
tudta levenni a tekintetét az asztalról; Coppo-
la egyre csak rakta-rakta elébe a pápaszeme-
ket, egyre vadabbul lángoló pillantások met-
szették egymást keresztül-kasul, vérvörös su-
garakkal nyilazva Nathanael keblét. Eszeve-
szett rémület lett úrrá Nathanaelen.
– Elég! Elég, te iszonyatos ember! – kiál-
totta el magát, és karon ragadta Coppolát, aki
éppen újabb szemüvegekért nyúlt a zsebébe,
noha már egy tenyérnyi hely sem volt az asz-
talon. Coppola viszolyogtató, rekedt heheré-
széssel kibújt a szorításából.
– Nahát… Ha nem, nem… De itt megvan
ám csak a szép üveg – habogta, miközben be-
söpörte és elrakta az összes szemüveget, s
felöltője oldalzsebéből pedig egy sor kisebb-
nagyobb látcsövet húzott elő. Mihelyt a pápa-
szemek eltűntek, Nathanael megnyugodott,
Clara jutott eszébe, belátta, hogy a szörnyű
kísértet csakugyan képzeletének szüleménye
volt, hogy Coppola tiszteletre méltó műsze-
rész, optikus, és semmiképp sem lehet Coppe-
lius elátkozott hasonmása, szelleme. Ráadásul
a látcsövekben, melyeket Coppola most az
asztalra rakos- gatott, az égvilágon semmi kü-
lönös nem volt, kísértetiesnek pedig, mint a
pápaszemek, végképp nem voltak mond-
hatók; így hát, hogy mindent jóvátegyen, Nat-
hanael elhatározta, hogy ez egyszer vesz is
valamit Coppolától. Fölvett egy kicsiny, igen fi-
noman megmunkált zseblátcsövet, és próba-
képp kinézett vele az ablakon. Még soha élet-
ében nem volt dolga ilyen látcsővel, mely a
tárgyakat ily tisztán, élesen és ily kézzelfog-
ható közelségbe hozta volna. Önkéntelenül
bepillantott Spalanzani szobájába; Olimpia
most is ott ült, úgy, mint máskor: karja a kis-
asztalon nyugodott, két keze összekulcsolva…
Most első ízben jól szemügyre vette Olimpia
csodaszép arcát. Épp csak a szemében látott
valami furcsa, élettelen merevséget… Ám
ahogy élesebbre állította a messzelátót, egy-
szer csak úgy látta, mintha holdfényszerű,
nedves derengés éledne Olimpia két szemé-
ben. Mintha most csillana meg bennük először
az értelem fénye; egyre elevenebb és eleve-
nebb lett a leány tekintete, Nathanael megba-
bonázottan könyökölt az ablakban, nem tu-
dott betelni a mennyei szépségű Olimpia lát-
ványával. Mintha mély álomból ébresztette
volna Coppola krákogása, harákolása.
– Tre zecchini… három dukát! – szólalt
meg a háta mögött az ezermester. Nathanael
egészen meg is feledkezett már róla; gyorsan
leszámolta neki a kért összeget.
– Szép szeme… szép szemecske!… Nemde-
nem?… – kérdezte Coppola ellenszenves, re-
kedt hangján, kajánul vigyorogva.
– Igen, igen – hagyta helyben Nathanael
ingerülten. -No, isten vele, barátocskám!
Coppola furcsa, sanda pillantásokat vetett
Nathanaelre, miközben kioldalgott. A lépcső-
házban felkacagott.
 – Hát igen – motyogta, magában Natha-
nael –, bizonyára azért nevet ki, mert túl drá-
gán vettem meg tőle ezt a kicsiny látcsövet…
túl drágán…
Ahogy így motyogott, hirtelen mintha hát-
borzongató, mély halálhörgés borzolta volna
végig a szoba csöndjét; Nathanael lélegzete is
elakadt… De hisz a tulajdon sóhajtását hallot-
ta, semmi kétség.
„Clara – gondolta – joggal tart engem buta
képzelgőnek; hát persze, hogy nagy bolond-
ság, sőt több, mint bolondság, hogy még
most is oly furcsán rémüldözöm arra az osto-
ba gondolatra, hogy túl sokat adtam Coppolá-
nak a látcsőért. Nem is értem, mitől van ez…”
Visszaült, hogy befejezze Clarának szánt
levelét, ám egyetlen pillantással meggyőződ-
vén róla, hogy Olimpia még mindig ott ül, va-
lamely ellenállhatatlan erőnek engedelmes-
kedve, egyszeriben felpattant, megragadta
Coppola messzelátóját, és addig le nem vette
szemét a csábító Olimpiáról, míg jó barátja,
Siegmund el nem jött érte, hogy együtt men-
jenek Spalanzani professzor előadására.
A végzetes szoba üvegajtaja mögött a füg-
gönyt szorosan behúzták, így hát ezúttal nem
láthatta meg Olimpiát, s később, az ablakból
sem, pedig a következő két napon el sem
mozdult onnét, folyvást csak őt leste Coppola
látcsövével. Harmadnap még az ablakokat is
elfüggönyözték. Kétségbeesetten, vágytól és
forró epekedéstől űzve a kapu elé sietett.
Olimpiát libbentette elébe a szellő, ő lépett elő
a lombok közül, ő nézett rá óriási, sugárzó
szemekkel a tiszta patakokból. Clara képe
nyomtalanul eltűnt a szívéből, csak Olimpiára
tudott gondolni, és fennhangon siránkozott,
mondván:
– Jaj, szerelmem fenséges, nagyszerű csil-
laga, hát csak azért jöttél föl, hogy egykettőre
kihunyj ismét, és magamra hagyj e koromsö-
tét, vigasztalan éjszakában?
Épp visszaindult volna a szobájába, amikor
lárma ütötte meg a fülét. Észrevette, hogy
Spalanzani házában valami készül: az ajtók
tárva-nyitva, a legkülönfélébb holmikat cipelik
befelé, az első emeleti ablakok kiemelve, für-
ge cselédek sepemek-porolnak roppant kefe-
seprűkkel, asztalosok és kárpitosok kopácsol-
nak és csapkodnak odabenn. Nathanael meg-
állt, és elképedve bámult fölfelé. Ekkor Sieg-
mund lépett oda hozzá:
– No, mit szólsz a jó öreg Spalanzanihoz?
– kérdezte nevetve.
 Ugyan, mit szólna, felelte Nathanael: hi-
szen semmit nem tud a professzorról, és nagy
csodálkozással nézi, micsoda eszeveszett jö-
vés-menés és munkálkodás kezdődött ebben
a csöndes és komor házban. Erre aztán meg-
tudta Siegmundtól, hogy Spalanzani másnap
nagy ünnepséget tart, koncert és bál is lesz,
amire hivatalos a fél egyetem. Azt beszélik,
hogy Spalanzani most először mutatja be a
nyilvánosságnak Olimpia leányát, akit oly so-
káig óvott féltékenyen az idegen pillantá-
soktól.
Otthon Nathanael rá is bukkant a meg-
hívóra, és másnap – egymás után érkeztek a
fogatok, a feldíszített teremben csillárok on-
tották a fényt – torkában dobogó szívvel ő is
időben beállított a professzorhoz. A vendégse-
reg népes volt és tündöklő. Olimpia igen gaz-
dag és ízléses öltözékben jelent meg. Finom
arca, pompás termete mindenkit lenyűgözött.
Hátának kissé furcsa hajlásáról, derekának
darázsvékonyságáról mintha a túl szoros fűző
tehetett volna. Járásában és testtartásában
volt valami szaggatottság és merevség, ami
némelyekben visszatetszést keltett, de ezt
meg a társasági kényszer rovására írták.
Megkezdődött a koncert. Olimpia zongorán
játszott, méghozzá remekül, s már-már met-
szőén tiszta üveghangon előadott egy bravú-
ráriát. Nathanael csupa elragadtatás volt; az
utolsó sorban állt, és a gyertyák vakító fényé-
ben nem tudta Olimpia vonásait tisztán kiven-
ni. Ezért észrevétlenül elővette Coppola mes-
szelátóját, azon át kezdte nézni a szép Olimpi-
át. S ekkor, jaj, ekkor vette észre, hogy vágy-
akozással telve őt, őt nézi a leány, hogy min-
den egyes hangnak csak ama szerelmes pil-
lantás ad igazán értelmet, mely az ő szívéig
hatol, és lángra gyújtja. A mesterkélt futamo-
kat a szerelemtől átszellemült lélek mennyei
ujjongásának vélte Nathanael, s amikor végül
a kádenciát befejező, hosszan kitartott trilla
hangjai belehasítottak a terem csendjébe, úgy
érezte, mintha izzó karok ölelnék át hirtelen,
és nem tudván tovább türtőztetni magát,
hangosan felkiáltott:
– Olimpia!
Minden szem reá szegeződött, volt, aki ne-
vetett. A templomi orgonista azonban az addi-
ginál is komorabb képet vágott, s csak annyit
dünnyögött:
– Nono!
A koncert véget ért, megkezdődött a bál.
„Egy tánc vele… ővele…” Ez lett most Natha-
nael egyetlen célja, nem vágyott, nem kívánt
mást, csak ezt; de hát hogyan is vehetné ma-
gának a bátorságot, hogy őt, az est királynő-
jét, táncra kérje? És mégis!… Maga sem tud-
ta, hogyan történt, de mire a tánc megkezdő-
dött, ott állt Olimpia mellett, akit még senki
sem kért fel, s alig tudván néhány szót elre-
begni, megragadta a kezét. Jéghideg volt
Olimpia keze, mintha a halál hidege ludbőrö-
zött volna végig Nathanaelen, de amikor Olim-
pia szemébe nézett, szerelemmel és vágyako-
zással teli pillantás nézett vissza rá, s ettől
azon nyomban érezni kezdte Olimpia hideg
kezében az élet lüktetését, az eleven vér forró
áramlását. Az ő lelkében is fellángolt az élet-
kedv; átkarolta hát a szép Olimpiát, és a te-
rem forgatagába vetette magát vele. Mindig
úgy hitte, hogy jól táncol, ám az a hihetetlen
pontosság, amellyel Olimpia a tánc ütemét
tartotta, s amely miatt ő el-eltévesztette a lé-
pést, hamarosan rádöbbentette, mennyire hí-
ján van a ritmusérzéknek. Mindazonáltal esze
ágában sem volt más nőkkel táncolni, azokat
pedig, akik Olimpiát felkérték, meg tudta vol-
na fojtani. De Olimpiát csupán két ízben kér-
ték fel; csodálkozva látta, hogy petrezselymet
árul, így hát újra meg újra ő kérte fel.
 Bizony, ha a szép Olimpián kívül egyébre
is van szeme Nathanaelnek, elkerülhetetlen
lett volna az összezördülés; a fiatalemberek
köreiben itt is, ott is felhangzó félhangos, alig
leplezett kuncogást ugyanis félreérthetetlenül
a szép Olimpia váltotta ki, akire valamely is-
meretlen oknál fogva furcsán kíváncsiskodó
pillantások szegeződtek.
A tánc és a bőven benyakalt bor hevében
Nathanael levetkőzte minden szokásos fél-
szegségét. Ott ült Olimpia mellett, keze a ke-
zében, és tűzben égve, átszellemülten a sze-
relmét ecsetelte; összevissza szavait ő maga
sem értette, nemhogy Olimpia. Azazhogy
Olimpia talán mégis; hisz csak nézett-nézett a
szemébe, és nem fogyott ki a sóhajokból:
– Ó, ó, ó!…
Nathanael meg imigyen válaszolt a sóha-
jokra:
– Te csodálatos, te mennyei nő!… Szere-
lem mennyországának reménysugara, te!…
Egész létem ott remeg a te mélységes lelked
tükrén…
S még mondott más efféléket, ám Olimpia
válasza mindegyre csak sóhajtozás volt:
– Ó, ó, ó!…
Spalanzani professzor elsétált néhányszor
a boldog pár előtt, és valami furcsán elégedett
mosollyal nézett rájuk újra meg újra. Jóllehet
egészen más világban járt Nathanael, egy-
szerre mégiscsak feltűnt neki, milyen sötét
lett ideát, Spalanzani professzornál; körülné-
zett, és nem kis megrökönyödésére azt látta,
hogy a kiürült táncteremben épp a két utolsó
gyertya készül kihunyni. A muzsikának, tánc-
nak vége volt rég.
– Válni kell, jaj, válni kell! – kiáltotta vadul
és kétségbeesetten, megcsókolta Olimpia ke-
zét, majd a szájához hajolt; jéghideg ajak si-
mult az ő tüzes két ajkához… Olimpia fagyos
kezének érintése megborzongatta; egy pilla-
natra a halott menyasszony regéje⁸ \'7b⁸
Utalás Goethe Korinthoszi menyasszony
című balladájára.\'7d ötlött fel benne.
Olimpia azonban szorosan magához húzta, s
csók közben mintha már eleven melegség jár-
ta volna át az ajkait…
Spalanzani professzor sétált keresztül az
üres termen, kimért léptei kongva visszhang-
zottak, az alakját körülremegő árnyak ijesztő-
vé, kísértetiessé tették.
– Szeretsz?… Szeretsz engem, Olimpia?…
Csak erre válaszolj!… Szeretsz? – susogta
Nathanael, de Olimpia felállt, váltig sóhajtoz-
va:
– Ó, ό, ό…
– Szerelmem tündöklő, csodálatos vezér-
csillaga! – lelkendezett Nathanael. – Azért
gyúltál ki, hogy eloszlassd bennem a sötétsé-
get, hogy mindörökké világíts nekem!
– Ó, ό, ό…! – felelte Olimpia, s megindult,
Nathanael utnna, a professzor előtt megálltak.
– Ön rendkívül élénken társalgóit a leány-
ommal – mondta Spalanzani mosolyogva. –
Nos hát, kedves Nathanael úr, ha ön kedvét
leli a csevegésben ezzel a mafla leánnyal, tar-
tom szerencsémnek a további látogatásait.
Szívében felragyogó, mennyei boldogság-
gal vett búcsút Nathanael. A következő napok-
ban másról sem folyt a szó, mint Spalanzani
estélyéről. A professzor hiába tett meg min-
dent a makulátlan pompa érdekében, a móka-
mesterek a legkülönfélébb balesetekről és fur-
csaságokról számoltak be, kivált a hullamerev,
néma Olimpiára járt rá a rúd. Azt rebesgették,
hogy külsőre szép ugyan, de buta, mint a
föld, s úgymond, ez az oka annak, hogy Spa-
lanzani oly sokáig rejtegette. Nathanael nem
minden bosszúság nélkül hallgatta mindezt,
ám nem szólt egy szót sem. Ugyan, mit ér,
gondolta, ha bebizonyítja ezeknek a fickók-
nak, hogy ők az ostobák, s ezért képtelenek
felismerni Olimpiában a csodálatos lelki mély-
séget?
– Ha meg nem sértelek, testvér – fordult
hozzá egyik nap Siegmund –, ha meg nem
sértelek, mondd már meg: okos fiú létedre
hogyan bolondulhattál bele abba a viaszképű-
be, abba a fabábuba?
Nathanael már-már felfortyant, de észbe
kapott, s azt mondta:
– Inkább te mondd meg, Siegmund: ho-
gyan lehet az, hogy a te minden szépre oly fo-
gékony pillantásod, kiváncsi tekinteted elsik-
lott Olimpia mennyei bája fölolt? No, persze
annyi baj legyen: így legalább, hál’istennek,
nem vagy a vetélytársam; ha az volnál, vala-
melyikünknek pusztulnia kéne.
Siegmund átlátta, hányadán áll a barátjá-
val, így hát megértőén bólogatott, s kijelen-
tette, hogy meddő minden vita, ha szerelem-
ről van szó, majd így folytatta
– Az azért mégis furcsa, hogy sokan meg-
lehetősen egyformán vélekednek Olimpiáról.
Ne vedd zokon testvér, de valami különös me-
revséget, lélektelenséget látunk benne. A ter-
mete szabályos, az arca is, semmi kétség.
Szépnek lehetne mondani, ha a tekintete nem
volna olyan élettelen; az ember úgy érzi: néz,
de nem lát. A járása is furcsán szaggatott,
mintha minden mozdulatát óramű irányítaná.
Játékában, énekében valami éneklőmasina
kellemetlenül pontos, lélektelen ütemét lehe-
tett érezni, s a tánca is ilyen volt. Minket na-
gyon elijesztett magától ez az Olimpia, mes-
szire elkerültük, úgy éreztük, mintha életszerű
viselkedése mögött titok lappangana.
Nathanael nem hagyta, hogy úrrá legyen
rajta a Siegmund szavai nyomán rátörő szo-
rongás; erőt vett rossz érzésén, s nagy komo-
lyan csak ennyit mondott:
– Nem csoda, ha ti, hideg és prózai lé-
nyek, idegenkedtek Olimpiától. Csakis költői
léleknek nyílik meg a vele rokon másik lélek!…
Csakis énnekem szólt szerelmes pillantása,
mely beragyogta szívemet-elmémet, és csak
Olimpia szerelmében találom meg újra önma-
gamat. Tinektek nyilván nem tetszik, hogy
nem fecseg összevissza, mint a többiek, az
üresfejűek. Keveset szól, az igaz; de az a né-
hány szó kulcsa az ő szeretettel teli világának,
az örökléttel mért lelki élet magasabb rendü
lényegének. De minek is beszélek, úgysem ér-
titek ti mindezt!
– Az Isten óvjon tőle, testvér – mondta
Siegmund nagyon gyengéden, szinte fájde-
lommal –, de attól tartok, hogy rossz útra té-
vedtél. Számíthatsz rám, ha már minden…
Nem, hadd ne mondjak többet!…
Nathanael most érezte csak meg, hogy a
hideg és prózai Siegmund jót akar neki; meg-
hatottan viszonozta kezének szorítását.
Azt sem tudta már, hogy Clara, a nemrég
még úgy szeretett Clara a világon van, anyja
és Lothar már eszébe sem jutottak. Olimpiáé
volt mindenestül, naponta órákig elüldögélt
nála, és szerelméről, fellobbanó rokonszenvé-
ről, lelki összetartozásukról áradozott, Olimpia
nagy áhítattal leste minden szavát. Íróasztal-
fiókja legmélyéig kotorva Nathanael mindent
előszedett, amit valaha is írt. Újabb és újabb
versekkel, fantáziákkal, látomásokkal, regé-
nyekkel, elbeszélésekkel állított be nap mint
nap, rajongó szonetteket, stanzákat, canzoné-
kat hozott, s órákon át olvasta őket Olimpiá-
nak egymás után, fáradhatatlanul. Ilyen re-
mek hallgatósága még sohasem volt, annyi bi-
zonyos. Olimpia nem horgolt, nem kötögetett,
nem bámuldozott ki az ablakon, nem etetett
kismadarat, nem játszadozott ölebbel vagy
házicicával, nem babrált papírdarabkát vagy
más egyebet, nem leplezte ásítását halk, eről-
tetett köhintéssel; nem és nem, ő órákon át
mereven és állhatatosan farkasszemet nézett
kedvesével, minden fészkelődés, egyetlen
moccanás nélkül, és egyre tüzesebb, egyre
elevenebb lett a pillantása. Csak akkor szólalt
meg, amikor látogatása végén Nathanael fö-
lállt, s megcsókolta a kezét, vagy az ajkát is
netán.
– Ó, ó, ó… – sóhajtotta, majd hozzátette:
– Jó éjt, kedvesem!
– Te csodálatos, te mély lélek! – jajdult fel
Nathaniel, amikor hazaért. – Csak te, egyedül
csak te értesz meg engem igazán!
Beleborzongott a gyönyörűségbe, midőn
arra gondolt, mely csodás összhang nyilvánul
meg mindennap erősebben kettejük között;
hisz úgy érezte, hogy Olimpia a szívéből be-
szél, amikor a műveiről, a költői tehetségéről
nyilatkozik, sőt mintha a hangja maga is az ő
szívéből szólna. S ebben lehetett is valami,
minthogy a már idézetteken kívül Olimpia so-
ha egyetlen szót sem szólt. De még ha világos
és józan pillanatokban, példának okáért reg-
gel, közvetlenül ébredés után, olykor belátta
is, hogy Olimpia tökéletesen passzív és
szótlan, mindjárt így okoskodott:
„Mit nekem szavak… Szavak!… Mennyei
szemének pillantása többet mond mindennél,
amit emberi beszéd kifejezhet. Hát megbékél-
het-e egyáltalán egy ilyen égi gyermek a föld-
hözragadt kényszerek szorításával?”
Spalanzani professzornak látnivalóan ked-
vére volt a leánya és Nathanael közti vonza-
lom; számos egyértelmű jellel adta a tetszé-
sét Nathanael tudtára, s amikor Nathanael
végre megkockáztatott egy-egy bizonytalan
célzást az Olimpiával létesítendő kapcsolatra
vonatkozólag, a professzor sugárzó mosollyal
azt mondta, hogy teljességgel a leányára fog-
ja bízni a választást. Nathanael fölbátorodott,
és égő vágyakozással szívében elhatározta,
hogy mindjárt másnap Olimpia lábai elé borul,
s megkéri, hogy kertelés nélkül, egyértelmű
szavakba öntve mondja ki azt, amit tündöklő,
szerelmes pillantása már úgyis rég elárult: az
övé akar lenni mindörökre. Keresni kezdett
egy gyűrűt, melyet búcsúzáskor az anyjától
kapott; az volt a szándéka, hogy odaadása és
most csírázó, virágba boruló életük jelképéül
Olimpiának ajándékozza. Keresés közben Cla-
ra és Lothar levelei kerültek a keze ügyébe,
de közömbösen félresöpörte őket. A gyűrűt
meglelte, zsebre vágta, és rohant Olimpiához.
De már a lépcsőházban, az előtérben fur-
csa zajok ütötték meg a fülét. Dobbanás…
csörömpölés… zuhanás… ajtódöngetés, köz-
ben pedig káromkodás, szitkozódás.
– Engedd el… engedd el, te aljas… te elve-
temült!… Ezért tettem rá az életemet, min-
denemet?…
– Hohó, hohó!… Nem így szólt az alku…
én, én csináltam a szemét!…
– Én meg az óraművet!…
– De nagyra vagy vele, te ostoba!… Együ-
gyű órásember…
– Pusztulj, sátán… ki innét!…
– Bábos!
– Ördögfajzat!
– Megállj!
– Hordd el magad!
– Ereszd!
…Spalanzani és az iszonytató Coppelius
bömbölő hangja feleselt egymással ily eszeve-
szettül. Nathanael berohant, a szívében homá-
lyos rettenet. Egy nőforma lényt szorongat-
tak: a professzor a hóna alatt, az olasz Spa-
lanzani a lábánál, és ide-oda rángatták, mind-
ketten tomboló dühvei bizonygatván a jussu-
kat. Halálra váltan hőkölt vissza Nathanael,
amikor a nőforma lényben Olimpiára ismert;
vad elszántság lobbant a szívében, s inár-már
nekirontott a két dühöngőnek, hogy kiszaba-
dítsa a kedvesét, ám Coppola hirtelen fordult
egyet, roppant erővel kitépte a professzor ke-
zéből a nőalakot, és rémisztő csapást mért ve-
le Spalanzanira, úgyhogy ez megtántorodott,
és hanyatt zuhant az üvegedényekkel, retor-
tákkal, palackokkal, kémcsövekkel teli asztal-
ra; nagy csörömpöléssel ezernyi apró szilánk-
ra tört minden. Coppola a vállára kapta a nőa-
lakot, és hátborzongató vihogással kicsörte-
tett vele; lefelé futtában fahangúan kopogott-
zörömbölt végig a lépcső fokain Olimpia eset-
lenül fityegő két lába… Nathanael moccanni
sem bírt… Nagyon is jól látta, hogy Olimpia
holtsápadt viaszképe közepén szem helyett
két fekete lyuk tátong: Olimpia élettelen báb
volt. Spalanzani a padlón vonaglott, fejét,
mellkasát, karját üvegcserepek szabdalták ös-
szevissza, sebei megannyi szökőkútként lö-
vellték a vért. De összeszedte minden erejét,
s megszólalt:
– Utána… utána… miért késlekedsz?… Cop-
pelius… Coppelius elrabolta a legjobb automa-
támat… Húsz esztendeig dolgoztam rajta… Rá-
ment az egész életem… Az óramű… a beszé-
de… a járása: az enyém… A szemét… a sze-
mét tőled lopta az az… átkozott… nyomi* rult!
Fuss utána… hozd vissza Olimpiát… nesze, ill
H szemed!…
Ekkor vette csak észre Nathanael, hogy a
padlóról véres szempár mered rá. Spalanzani
sértetlen kezével felmarkolta a két szem-
golyót, és a mellének hajította. Tüzes karmok-
kal hasított Nathanaelbe az őrület, az agyába
fúrta magát, cafattá tépte a gondolatait…
– Huj, huj, huj!… Tűzkoszorú… tűzkoszorú!
Tűzkőszorú, fordulj… vígan… vígan! Fababám,
hej, fordulj, szép fababám!… – rikkantotta, az-
zal a professzorra vetette magát, a torkának
esett. Rohamában meg is fojtotta volna, ha a
lármára becsődülő emberek el nem választják
tőle, és ily módon meg nem mentik Spalanza-
ni életét. A professzort mindjárt elsősegélyben
részesítették; eközben Siegmund, bármily
erős volt is, nem bírt őrjöngő barátjával.
– Fordulj, fababám! – ordítozott Nathanael
eszelősen, s két ököllel csapkodott maga kör-
ül. Végül többek egyesült erejével mégiscsak
sikerült őt legyűrni; a földre kényszerítették,
megkötözték. Szavai borzalmas, állati üvöltés-
be fúltak. Eszeveszett tombolása nem szűnt
az úton sem, amíg a tébolydába vitték…
Nyájas olvasó! Mielőtt tovább mesélem, mi
történi a szerencsétlen Nathanaellel ezután,
hadd nyugtassalak meg – feltéve, hogy érde-
kel Spalanzani, az ügyes ezermester és auto-
mata-szerkesztő sorsa –, hogy a professzor
sebei tökéletesen begyógyultak. Az egyetemet
azonban kénytelen volt otthagyni, mivel Nat-
hanael históriája nagy feltűnést keltett; azt
pedig mindenki teljességgel megengedhetet-
len csalásnak tekintette, hogy a tisztességes
teadélutánokra (melyeken Olimpia nagy sikert
aratott) fabábut csempészett be. Sőt a jog-
ászok szerint annál is inkább elítélendő, fon-
dorlatos csalásról volt itt szó, mivel a köz el-
len irányult, és oly ügyesen volt kifundálva,
hogy (egészen okos diákok kivételével) senki
sem vett észre semmit, hiába bizonygatta
most ki-ki nagy bölcsen, hogy ez is gyanús
volt neki meg az is. Az ilyenek voltaképp nem
sokra mentek. Hiszen elképzelhető-e, hogy
valaki csakugyan gyanúsnak találja, hogy,
mint az egyik elegáns teaivó megállapította,
Olimpia, fittyet hányva az illemre, többet
tüsszögött, mint amennyit ásított? Ezen ele-
gáns úr véleménye szerint az előbbire akkor
került sor, amikor a rejtett szerkezet fölhúzta
önmagát; hallható is volt közben némi csikor-
gás stb. A költészet– és szónoklattan tanára
egy csipet bumótot szippantott, majd becsuk-
ta a szelencét, krákogott, és ünnepélyesen ki-
jelentette:
– Mélyen tisztelt uraim és hölgyeim! Hát
nem veszik észre, hogy hol van az eb elhan-
tolva? Hisz ez az egész egy allegória… egy vé-
gigvitt metafora! Ugye, értik?… Sapienti sat!⁹
\'7b⁹ Okos ember kevés szóból is ért. (la-
tin)\'7d
Sok nagyméltóságú úr azonban mégsem
nyugodott meg; ez az automata-história mély
nyomot hagyott lelkükben, és utálatos gya-
nakvás kapott lábra mindenféle emberi lé-
nyekkel szemben. A teljes bizonyosság kedvé-
ért, hogy nem fabábut szeret, több szerelmes
ifjú azt követelte a kedvesétől, hogy énekeljen
és táncoljon valamit összevissza ütemben;
hogy miközben fölolvasnak neki, csak kössön
és kössön, dédelgesse a mopszliját, és a
többi: mindenekelőtt pedig azt, hogy ne csak
ügyeljen, hanem olykor mondjon is valamit,
méghozzá úgy, hogy amit mond, valódi gon-
dolkodásra, érzelmekre valljon. Sokak szerel-
me ettől még szilárdabb és meghittebb is lett,
mások ellenben szép csöndben szakítottak
egymással. „Sosem lehet biztosat tudni” –
mondogatta ez is, az is. A teadélutánokon hi-
hetetlenül sok volt az ásítozás, tüsszenteni vi-
szont soha senki nem tüsszentett, nehogy
gyanúba keveredjék…
Spalanzani tehát, mint mondottam, kény-
telen volt szedni a sátorfáját, hogy elkerülje
az emberi társadalomba csalárdul becsempé-
szett automata ügyében folytatandó bűnügyi
vizsgálatot. Coppolának is nyoma veszett.
… Nathanael úgy tért magához, mint aki
nehéz, nyomasztó álomból ébred; kinyitotta a
szemét, és leírhatatlan gyönyörűség, mennyei
langymeleg áradt szét benne. Az atyai házban
volt, a szobájában feküdt az ágyban, Clara ar-
ca hajolt föléje, valamivel arrább ott állt az
anyja és Lothar.
– Végre-valahára, drága Nathanaelem…
végre felgyógyultál a súlyos betegségből…
Végre megint az enyém vagy! – örvendezett
Clara tiszta szívből, és átölelte Nathanaelt. A
meghatottság és rajongás forró, kristálytiszta
könnyeket sajtolt ki Nathanael szeméből.
– Clara… egyetlen Clarám! – jajdult föl.
Ekkor Siegmund nyitott be, a jó barát, aki hű-
en kitartott Nathanael mellett a bajban. Nat-
hanael a kezét nyújtotta felé:
– Mégsem hagytál el tehát, hűséges test-
vérem!
Az őrületnek nyoma sem volt már, s anyjá-
nak, kedvesének, barátjának gondos ápolása
hamarosan talpra állította Nathanaelt. Időköz-
ben a szerencse is rámosolygott a családra;
meghalt ugyanis egy vén, fukar nagybácsi, aki
után senki semmit sem remélt, pedig lám, csi-
nos összeget hagyott rájuk, s hozzá egy kies
fekvésű kicsiny birtokot, nem messze a vá-
rostól. Elhatározták, hogy kiköltöznek mind:
Nathanael anyja, Nathanael az ő Clarájával,
akit feleségül szándékozott immáron venni, és
Lothar. Nathanael szelídebb, gyermekibb lett,
mint valaha volt, s csak most tárult föl előtte
igazán Clara mennyeien tiszta, csodálatos lel-
ke. Senki nem tett neki a legtávolabbról sem
célzást a történtekre. Nathanael hozta szóba a
dolgot, amikor Siegmund búcsút vett tőle:
– Istenemre, testvér, rossz útra tévedtem,
de egy angyal még idejében visszavezérelt az
üdvözülés útjára! Clara volt ez az angyal!…
Siegmund nem engedte tovább beszélni,
nehogy bántó emlékek lángoljanak fel Natha-
naelben.
Λ négy boldog ember már a birtokra ké-
szülődött. Egyik nap déltájt a városban jártak.
Bevásárlásból jöttek, a tanácsház magas tor-
nya roppant árnyékot vetett a piactérre.
– Mi lenne – indítványozta Clara –, ha még
egyszer utoljára fölmennénk, s kigyönyörköd-
nénk magunkat a messzi hegyekben?
Elhatározását tett követte. Nathanaellel
kettesben nekivágtak a toronynak; Nathanael
anyja a cseléddel együtt hazament, Lothar pe-
dig, nem lévén ínyére a lépcsőmászás, kijelen-
tette, hogy lent várja meg őket. S már ott is
állt karöltve a két szerelmes, fent, a torony
legfelső erkélyén, tekintetük a párálló erdőkön
kalandozott, melyek mögül úgy emelkedett ki
a kéklő hegység, mint valami óriásváros.
– Nézd csak azt a furcsa kis szürke bokrot!
Szakasztott úgy fest, mintha közeledne fe-
lénk! – mondta Clara.
Nathanael gépiesen a zsebébe nyúlt, a ke-
zébe akadt Coppola messzelátója; oldalvást
fordulva belepillantod .. Clara állt a lencse
előtt… Ekkor görcsös vonaglás futott végig az
erein… holtsápadtan meredt Clarára, hirtelen
felizzott a szeme, lángot lövellt, vérben for-
gott; borzalmas üvöltés szakadt föl belőle,
mint valami űzött vadból, majd szökdécselni
kezdett, hátborzongató kacajt hallatott, és fel-
vonított:
– Fordulj, fababám… fordulj, fababám!… –
Azzal erőnek erejével megragadta Clarát, és
megpróbálta lelökni, de kétségbeesett halálfé-
lelmében Clara körömszakadtáig kapaszkodott
a korlátba.
Amikor Lothar meghallotta az őrjöngő Nat-
hanael üvöltését s mindjárt utána Clara ré-
mült sikolyát, szörnyű balsejtelem suhant át a
szívén, rohanvást nekivágott a lépcsőknek. A
második lépcsőforduló ajtaja zárva, Clara si-
koltozása egyre hangosabb… Dühtől és aggo-
dalomtól eszeveszetten ugrik neki az ajtónak,
végre sikerül felfeszítenie… Most azonban
mintha gyöngülne Clara jajgatása:
– Segítség… hamar… ide… – hallatszik, de
már el is nyelik hangocskáját a tágas terek.
– Vége!… Megölte az az őrült! – kiált fel
Lothar. Az erkélyre nyíló ajtó is zárva… A két-
ségbeesés mérhetetlen erőt ad neki, kifordítja
sarkaiból az ajtót. Jóságos Úristen… Clarát föl-
kapja az őrjöngő Nathanael… Clara az erkély-
ről a mélység fölé lendül… fél kézzel még sike-
rül megragadnia a vasrácsot… Lothar villámse-
besen odaugrik, és húgát megfogni, az erkély-
re berántani, s ököllel a dühöngő Nathanael
arcába sújtani egy és ugyanazon pillanat mű-
ve: Nathanael megtántorodik, a préda oda
van.
Lothar, karján áléit húgával, lerohant a
lépcsőn, Clara megmenekült… Nathanael ma-
ga maradt az erkélyen, tovább tombolt és
szökdécselt, és azt kiáltozta:
– Tűzkoszorú, fordulj!… Tűzkoszorú, for-
dulj!….
Összeszaladtak az emberek a szörnyű
üvöltözésre;
fejjel kimagaslott közülük az óriási terme-
tű Coppelius ügyvéd, aki az imént érkezett a
városba, és szilárd léptekkel egyenesen a pi-
actérre sietett. Többen épp a toronyba készül-
tek, hogy lefogják az őrjöngőt, ám Coppelius
fölkacagott:
– Hahaha! Várjatok csak, mindjárt lejön ő
magától is, ni! – rikkantotta, s a többiekhez
hasonlóan ő is a magasba emelte a tekintetét.
Nathanael egyszeriben megmerevedett,
mint akibe görcs állt, áthajolt a korláton, s
ahogy észrevette Coppeliust, felüvöltött:
– Hej!… Szép szemek van… szép szemecs-
ke!… – S ezzel levetette magát a mélybe…
Szétzúzott fejjel feküdt a kövezeten, Cop-
peliust elnyelte a tömeg.
…Sok-sok esztendő múltán valaki állítólag
látta Clarát messzi vidéken, amint egy csinos
udvarház kapuja előtt üldögél, nyájas férj ol-
dalán, kéz a kézben, előttük két vidám fiúcska
játszadozik. Eszerint mégiscsak meglelte hát
Clara azt a nyugodt családi boldogságot,
amely az ő derűs, életvidám természetéhez il-
lett, s amelyet a bomlott lelkű Nathanaeltől
sohasem kaphatott volna meg.

Barna Imre fordítása

 Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca

A “vörös halál” soká pusztította az ország-

ot. Soha pestis nem volt oly végzetes, olyan
iszonyatos. Vér volt inkarnációja és pecsétje -
a vér pírja és rettenete. Éles fájdalom és hirte-
len szédület, s aztán erős vérzés a pórusokon
át, és végső föloszlás. Skarlátfoltok az áldozat
testén és kivált az arcon: ez volt a pestisbé-
lyeg, mely kizárta a szerencsétlent embertár-
sainak rokonszenvéből és irgalmából. S a kór
egész rohama, kifejlődése és katasztrófája:
egy rövid félóra epizódja.
De Prospero herceg szerencsés volt és
bölcs, és nem ismerte a félelmet. Mikor biro-
dalmának fele lakossága elpusztult, összehí-
vott udvara lovagjaiból és hölgyeiből ezer
egészséges és könnyűvérű mulatótársat, s
visszavonult velük hajdani apátságokból átala-
kított kastélyai egyikének mélységes magá-
nyába. Az épület nagy volt és nagyszerű, a
herceg különc és mégis fenséges ízlésének
szüleménye. Erős és magas fal övezte. A fal-
ban érckapuk. Amint begyűlt az udvar népe,
kohókat állítottak, és súlyos pörölyökkel ková-
csolták össze a keresztvasakat. Határozatba
ment, hogy ne legyen se ki-, se bejárása a
kétségbeesés és őrület kiszámíthatatlan roha-
mainak. Az apátság dúsan el volt látva min-
den szükségessel. Ily óvintézkedések után az
udvar fittyet hányhatott a ragálynak. A külső
világ viseljen gondot magára, ahogy tud. Köz-
ben bolondság búsulni vagy töprengeni. A her-
ceg gondoskodott a szórakozás minden lehe-
tőségéről. Voltak ott bohócok, rögtönzők, és
balett-táncosok, voltak muzsikusok, volt szép-
ség és volt bor. Ez volt a falakon belül: ez és a
biztonság. Kívül - a vörös halál.
Visszavonulásának ötödik vagy hatodik ha-
vában, mialatt a pestis a legdühösebben tom-
bolt odakünn, Prospero herceg szokatlan fé-
nyű álarcosbált adott ezer barátjának mulatta-
tására.
Csodás pompa volt, kéjes jelenet, ez a
masquerade. De először hadd írjam le a ter-
meket, ahol lejátszódott. Hét terem volt - ki-
rályi szobasor. Ám legtöbb palotában az ily
egymásba nyíló csarnokok hosszú és egyenes
allée-t¹⁰ \'7b¹⁰ Sétány. (francia)\'7d for-
málnak, míg a szárnyas ajtók jobbra-balra
majdnem a falig kicsapódva alig gátolják az
összes helyiségek áttekintését. Itt más volt az
eset, mint azt a hercegnek a bizarr iránti elő-
szeretetétől várni is lehetett. A termek oly
szabálytalanul sorakoztak, hogy a látás egynél
többet alig ölelt föl egyszerre. Éles forduló
várt minden húsz-harminc lépésre, s minden
fordulónál új hatás. S minden fal közepén,
jobbról és balról, magas és keskeny gótikus
ablak nézett ki egy zárt folyosóra, mely a
csarnoksor kanyargását követte. Üvegfestésű
ablakok voltak, és színezésük változatosan il-
leszkedett az egyes csarnokok ornamentikájá-
nak uralkodó színeihez, ahova épp nyíltak. A
keleti szélen fekvő terem falait például kék
szín borította - és élénkkékek voltak az abla-
kai. A második szoba bíbor volt díszítéseiben
és kárpitjaiban, s ott az ablaktábla is bíborszí-
nű. A harmadik mindenestül zöld volt, s így
zöldek ablakszárnyai is. A negyediknek bútor-
zata s világítása is narancsszín - az ötödiké fe-
hér - a hatodiké lila. A hetedik termet fekete
bársonykárpitok sűrűje takarta, végig csügg-
tek a mennyezetről, le a falakra, súlyos redők-
ben hullva a hasonló anyagú és színű sző-
nyegre. De ebben az egyetlen szobában az ab-
lakok színe nem harmonizált a dekorációval.
Az üvegtáblákat itt skarlát festette - mély
tónusú vérszín. Mármost a hét terem egyiké-
ben sem volt lámpa avagy kandeláber, noha
aranydíszek és dísztárgyak pazar tömege he-
vert mindenfelé, s függött a falakról. Se lám-
pa, se gyertya nem árasztott fényt a szobasor
területén belül. Hanem a folyosókon, melyek e
szobasor mellett húzódtak, minden ablakkal
szemben egy-egy hatalmas háromláb emelt
tűzserpenyőt, mely sugarait bedobta a színes
üvegen, s így ragyogóan megvilágította a
csarnokokat. S ekként számos hökkentő és
fantasztikus effektus keletkezett. S főleg a
nyugati vagy fekete szobában volt ama vérszí-
nű üvegtáblákon át a sötét függönyökre be-
hulló tűzsugár hatása rendkívüli, s oly vad ki-
fejezést festett minden belépő arcára, hogy a
társaságból nagyon kevesen merészeltek egy-
általán belépni ebbe a helyiségbe.
S épp ebben a szobában állt, a nyugati fal-
nál, egy óriási ében óramű. Ingája tompa, sú-
lyos, a percmutató megtette az utat a szám-
lap körül, és ha az órát kellett jelezni, oly
hang tört elő a gépezet érctüdejéből, amely
tiszta volt, hangos és mély, és különösen ze-
nei, de olyan hökkentő hanggal és hangsúl-
lyal, hogy az orkesztra zenészei minden óra-
fordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerü-
ltek tartani produkciójukban, e hangra fülelve;
s így a keringőknek is be kellett szüntetni for-
gásukat; s az egész vidám társaságon rövid
zavar szállt át; s amíg az óra harangja kon-
gott, meg lehetett figyelni, hogy a legvadabb
tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyu-
godtabbak homlokukhoz kapnak, mintegy za-
vart álmodozásban vagy tűnődésben. De mi-
helyt az órazengés ekhói elnémultak, egyszer-
re könnyű derültség hatotta át a gyülekeze-
tet; a zenészek egymásra néztek és elmoso-
lyodtak, mintegy a saját idegességükön és bo-
londságukon, és suttogó fogadalmat tettek
egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem
fog hasonló emóciót előidézni; s aztán, hatvan
perc leforgása után - ami háromezer-hatszáz
másodpercét tartalmazza a repülő időnek -, új
órazengés jött, s ugyanaz a zavar, megremeg-
és és eltűnődés követte, mint az előbbit.
De, mindezek ellenére, vidám és pompás
mulatság volt ez! A herceget különleges ízlése
jellemezte. Jó szeme volt színekhez és színha-
tásokhoz, s megvetette a puszta divat dekóru-
mát. Tervei tüzesek és merészek voltak, el-
gondolásai barbár fényben izzók. Vannak, akik
őrültnek gondolták volna. De udvara tudta,
hogy nem őrült. Hallani, látni, érinteni kellett,
hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem
őrült.
 Nagy részben maga irányította a hét szoba
alkalmi díszítését e nagy ünnepség céljaira; s
az ő irányító ízlése szabta meg a jelmezek ka-
rakterét. Egy bizonyos: hogy groteszk volt va-
lamennyi. Sok csillogás és tündöklés, és pi-
kantéria és fantasztikum - sok, amit azóta a
Hernaniban ¹¹ \'7b¹¹ Victor Hugo francia
író (1802-1885) tragédiája.\'7d láttunk.
Arabeszkfigurák kicsavart tagokkal s váratlan
kosztümben. Delíriumos elképzelések, mint
beteg agyak szülöttei. Sok szépség, sok sze-
szély, sok különcködés, valami ijesztő is, de
semmi, ami undort okozhatott volna. Valóban
e hét szobán át álmok raja lengett. Kígyóztak
és kerengtek az álmok, keresztül-kasul, fölölt-
ve a termek színeit, s az orkesztra vad zenéje
mintha csak lépteik visszhangja lett volna. És
közben megkondul az ébenóra, mely a bár-
sonycsarnokban áll. S akkor, egy pillanatra,
minden elnémul és minden hallgat, csak az
óra hangja zeng. Meredtre fagyva állanak az
álmok. Ám az óraütés ekhói elhalnak - csak
egy pillanat volt -, és könnyű, félig elfojtott
kacaj leng utánuk. És most megint földagad a
zene, s az álmok megélednek, s vígabban kí-
gyóznak erre-arra, mint valaha, színt kapva a
tarka ablakoktól, melyeken beáramlanak a
lángos háromlábak sugarai. De a legnyuga-
tabbra fekvő terembe a hétből egyetlen masz-
ka sem merészkedik; mert az éjszaka már vé-
gére jár; s a vérszínű üvegen rőtebb fény öm-
lik be; s a gyászdrapériák feketesége sápaszt;
s aki lábát az éjszőnyegre teszi, annak fülébe
ünnepélyesebb hangsúllyal küldi a közel
ébenóra fátyolos zenéjét, mint bárkiébe jut, ki
feledkezve élvezi más termek távolabbi vígsá-
gait.
De a többi termet sűrű nép zsúfolta, s ben-
nük az élet szíve lázasan lüktetett. És a tobzó-
dás örvénylett tovább, míg végre éjfél verése
kezdődött az órán. S akkor a zene megszűnt,
mint leírtam; s a keringők forgása megjuhá-
zott; s kellemetlen pauza állt be mindenben,
mint az előbbi alkalmakon. De most tizenket-
tőt kellett ütnie az óra harangjának; és talán
így történt, hogy e hosszabb idő alatt több
méla gondolat lopózhatott eltűnődéseibe azok-
nak, akik a mulatók közül gondolkozóbb ter-
mészetűek voltak. S talán így történt az is,
hogy mielőtt az utolsó óraütés ekhói elmerül-
tek volna a csöndben, sokan akadtak a tömeg
között, akik időt leltek észrevenni egy álcázott
alak jelenlétét, melyen eddigelé egyetlen ven-
dég figyelme sem pihent meg. S amint ez új
jelenség híre suttogva elterjedt mindenfelé,
végtére az egész társaságon moraj és zsibon-
gás futott át, mely meglepetést és visszatet-
szést fejezett ki - sőt lassanként rémületet,
borzalmat és undort.
Fantazmák gyülekezetében, amilyet lefes-
tettem, el lehet gondolni, hogy ilyen érzéseket
nem kelthetett közönséges tünemény. Való-
ban, a jelmezek megválasztásának szabadsá-
ga ez éjszakán majdnem határtalan volt; de a
szóban forgó alak Heródesebb Heródesnél, s
meghaladta még a herceg ízlésének szinte
korlátlan korlátait is. Vannak húrok a legérzé-
ketlenebb szívekben is, melyeket nem lehet
érinteni, hogy az érintés emóciót ne keltsen.
Még aki a legvégsőkig jutott is, akinek élet és
halál egyformán tréfa már, vannak dolgok,
amikkel nem szeret tréfálni. Csakugyan, az
egész társaság szemmel láthatólag érezte,
hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl van
az ötlet és az illendőség határain. A jelenség
sovány és magas volt, s tetőtől talpig a krip-
ták öltözetébe burkolva. Az álca, mely az ar-
cot takarta, oly tökéletes hűséggel utánozta
egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy a
legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna
fölfedezni a csalást. De mindez talán még el-
nézésre, ha ugyan nem tetszésre lelt volna ez
őrült tombolók körében. A mímes merészsége
azonban odáig ment, hogy egyenesen a vörös
halál képét öltötte föl. Ruháját vér foltjai fecs-
kendezték - és széles homloka, arcának min-
den vonásával, a skarlát iszony nyomait visel-
te.
Mikor Prospero herceg szeme e kísérteties
alakra esett - aki, talán hogy jobban megma-
radjon szerepében, lassú és ünnepélyes moz-
gással lépdelt ide-oda a keringő táncosai kö-
zött -, látták, hogy az első pillanatban erős
borzadás, rémület vagy undor borzadása vo-
naglik át rajta; de a következő percben hom-
loka haragtól pirult ki.
- Ki merészkedik - kérdezte rekedt hangon
udvaroncaitól, kik közelében álltak -, ki me-
részkedik ily istenkísértő gúnnyal sértegetni
minket? Ragadjátok meg és rántsátok le álar-
cát, hadd tudjuk, ki fog függeni napkeltére a
bástyaoromról!
Prospero herceg a keleti vagy kék szobá-
ban állt, amikor e szavakat mondotta. Hangja
zengőn és tisztán szállt a hét termen át, mert
a herceg erős és határozott jellemű férfi volt,
és a zene egy intésére elhallgatott.
A herceg hát a kék szobában állt, s oldalán
sápadt udvaroncok csoportja. Szavára először
gyáva, tóduló mozgás indult e csoportból a
betolakodó irányába, aki e percben szintén
közel volt, és most céltudatos és meg nem
ingó lépésekkel közeledett a beszélőhöz. De
valami névtelen borzadály következtében,
mellyel az álarcos őrült jelmeze eltöltötte az
egész gyülekezetet, senki sem nyújtotta ki ke-
zét, hogy megragadja a vakmerőt; úgyhogy
akadálytalanul közelítette alig egy-két lépés-
nyire a herceget; s mialatt az egész társaság,
mintegy egyetlen impulzusra, a termek közep-
éből a falak mellé húzódott, ellenállás nélkül
vette útját, meg nem állva egy pillanatra sem,
de avval az ünnepélyes és kimért lépéssel,
mely kezdettől fogva megkülönböztette, a kék
teremből a bíbor terembe - a bíborból a zöld-
be - a zöldből a narancssárgába - s ezen ke-
resztül ismét a fehérbe - s még innen is a lila
szobába, hogy föltartóztassa. De ekkor Prosp-
ero herceg, őrülten a dühtől és pillanatnyi
gyávaságának szégyenétől, vadul átrohant a
hat csarnokon, noha senki sem követte, mert
mindenkit halálos félelem lepett meg. A her-
ceg kirántott tőrt vitt magasra emelt kezében,
és eszeveszett rohanásában négy vagy öt láb-
nyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez, éppen
a bársonyterem végébe érve, hirtelen megfor-
dult, és szembenézett üldözőjével. Éles kiáltás
hallatszott - s a tőr csillanva hullott a holló
szőnyegre, amelyre egy pillanat múlva holtan
bukott le Prospero herceg. Akkor, összeszedve
a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya
vendégeinek egész tömege nyomult egyszerre
a fekete terembe, és megragadva az álarcost,
akinek magas alakja egyenesen és mozdulat-
lanul állott az ébenóra árnyékában, kimondha-
tatlan borzalomban merevedtek meg, mikor
észrevették, hogy a síri köntösök és hullasze-
rű álarc alatt, melyre oly vad erőszakossággal
csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható
forma.
S ekkor felismerték a vörös halál jelenlé-
tét. Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-
másra estek össze a mulatók tobzódásuk vér-
harmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálu-
kat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózá-
ban. S az ébenóra élete kimerült a legutolsó
tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja
kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös
halál vette át korlátlan uralmát.

Babits Mihály fordítása

 Joseph Sheridan Le Fanu: Egy szellem-
járta ház hiteles története

[A University Magazine szerkesztője azért

teszi közzé az alábbi igen figyelemreméltó be-
számolót, melynek minden részletéről néhány
éve tudomása van, hogy a lépten-nyomon
utunkba akadó "spiritizmustól", ahogyan a
szaknyelv nevezi, teljesen független, meghök-
kentő jelenségek egész soráról hiteles és alap-
os híradással szolgáljon. A szereplők – sok kö-
zülük ma is él –, akiknek egyéni vallomására
és együttes tanúságtételére támaszkodnak e
rendkívüli beszámoló különböző részei, noha
társadalmi helyzetük eltérő, mind tisztességes
emberek, akiket bármely bírói vizsgálat fedd-
hetetlen tanúnak ismerne el. Egyetlen olyan
eset sincs itt lejegyezve, melyet szükség ese-
tén eskü alatti vallomással meg ne erősítené-
nek azok a személyek, akik külön-külön, közü-
lük néhányan igen rémülten, beszámoltak él-
ményeikről. A szerkesztő a legnyomatékosab-
ban kéri, ne gyanúsítsák azzal, hogy megté-
vesztésen fondorkodik, vagy holmi Mrs. Veal-
féle kísérletet vélt látni. A történet maga ér-
téktelen, csupán tökéletes szavahihetőségével
tart számot az érdeklődésre. Az elbeszélő
jóhiszeműségéért a szerkesztő saját és maga-
zinja nevével kezeskedik. A fürdőhely nevét,
valamint azt a néhány, a történet különleges
jellegéhez szervesen nem kapcsolódó körül-
ményt, amely sejtetné a helyszínt, s ezzel ta-
lán alkalmatlanságot okozna az ott háztulaj-
don révén érdekelt személyeknek, az elbeszé-
lő, a szerkesztő hozzájárulásával, elhallgatta.
A legkisebb változtatást sem eszközöltük a
szövegen, pontosan azokkal a szavakkal kö-
zöljük, melyeket az író, aki végig első sze-
mélyt használ, szükség esetén eskü alatt is
megerősítene.]

Az elmúlt nyolc év folyamán – a pontos

dátumot szándékosan mellőzöm – orvosom,
leromlott egészségi állapotomra való tekintet-
tel, a tenger mellé rendelt környezetváltozás-
ra; s ezt követően egy évre házat béreltem
egy divatos fürdő helyen, csekély távolságra a
várostól, ahol annak előtte laktam, s mellyel
vasúti összeköttetésben volt.
Beköszöntött a tél, mire döntés született
odaköltözésemről; ám a változás a legkevésbé
sem volt lehangoló vagy nyomasztó. A ház,
amelyet béreltem, látszatra és kényelem
szempontjából is igen korszerűnek bizonyult.
Egy sor barátságos, kertes ház egyike volt, s
tökéletes tengeri kilátást és tengeri levegőt él-
vezett. Hátul kocsiszín és istálló tartozott hoz-
zá, és ezek, valamint a ház között tekintélyes
pázsit terült el, néhány virágággyal.
Családunk nőmből és jómagamból, vala-
mint három gyermekünkből állott; a legidő-
sebb körülbelül kilencéves; ő, valamint az őt
korban követő lány volt, a legfiatalabb hat és
hét év közötti fiú. Ehhez járult hat cseléd, aki-
ket, noha valódi nevüket bizonyos okoknál
fogva nem óhajtom említeni, az érthetőség
kedvéért önkényes nevekkel ruházok fel. Volt
egy nevelőnő, Mrs. Southerland; egy pesztra,
Ellen Page; a szakácsnő, Mrs. Greenwood, és
a szobalány, Ellen Faith; a komornyik, akit
Smithnek fogok nevezni, és huszonkét éves
forma fia, James.
Este hét óra felé értünk ki, hogy birtokba
vegyük a házat; mindent kényelem és derű
uralt, a kandallókban lángoltak a fahasábok, a
szobák takarosak és szellősek voltak, s a ké-
szülődés hangulata jó kedélyállapotot terem-
tett, és kellemes volt a tervezgetés.
A nappali szobák tágasak és barátságosak
voltak, s a hálószobákkal együtt a megszo-
kottnál magasabbak, a konyha és a személy-
zeti szobák, ugyanezen a szinten, jól és ké-
nyelmesen bútorozottak, s mint a ház többi
részén, érezni lehetett a friss festés és beren-
dezés szagát, valamint a teljesen korszerű jel-
leget, mely a tisztaság és kényelem rendkívül
kellemes levegőjét árasztotta.
A nagy fölfordulásban, melynek során
igyekeztünk a házat lakályossá varázsolni,
akadt épp elég dolgunk, hogy szobánkba
visszavonulva, gondolataink kellemesen meg-
változhassanak. Beteg lévén, saját kis fekhe-
lyem volt; a mennyezetes ágyat átengedtem
feleségemnek. A gyertyát kioltották, de egy
éjjeli mécs még égett. A lépcsőn igyekeztem
felfelé, míg nőm, aki már lepihent, a szoba-
lányt küldte ki épp, amikor mindketten a szo-
ba felől hallatszó vad sikolyra kaptuk fel fejün-
ket. Nőmet kimondhatatlanul izgatott és ré-
mült állapotban találtam. Ragaszkodott ahhoz,
hogy egy természetellenesen magas alakot lá-
tott, amint ágya mellé lépett, és megállt. A
fény halovány volt ahhoz, hogy a jelenéssel
kapcsolatban bármit is meg tudjon állapítani,
azon a tényen túl, hogy határozottan látta az
alakot, a gyér világítás miatt azonban fakón,
és sötét körvonalain kívül egyebet nem pillan-
tott meg.
Mindketten igyekeztünk megnyugtatni.
Gyertyafényben a szoba újra olyan barátsá-
gosnak tűnt, hogy feleségem rémülete nem
ragadt ránk. Lentről a cselédek motozása és
hangjai, amint elrakodtak és mindent megtet-
tek kényelmükért, szintén közrejátszottak ab-
ban, hogy megacélozzanak minden efféle be-
folyás ellen, s így az egész dolgot csak álom-
nak vagy az ágyfüggönyök megtévesztő kör-
vonalának tulajdonítottuk. Mindamellett ami-
kor egyedül maradtunk, feleségem, még min-
dig izgatottan, megerősítette határozott meg-
állapítását, miszerint meg van róla győződve
– hisz a kérdéses pillanatban éberebb tán
nem is lehetett volna –, hogy pontosan látta
azt, amit nekünk leírt. És meggyőződéséhez
körömszakadtáig ragaszkodott.
Egy vagy két nappal ezután kitudódott,
hogy cselédeinket az a balsejtelem kerítette
hatalmába, mely szerint tolvajok találták meg
a behatolás titkos útját-módját a ház alsó ré-
szébe. Smith, a komornyik, egy rossz külsejű
nőszemélyt látott szobájában megérkezésük
estéjén, és ő, valamint más cselédek is ezt
követően, több napon keresztül meg-megpil-
lantottak egy távozó alakot, amint a néhány
szenespincébe ágazó, hátsó alagsor felé veze-
tő folyosón haladt, s amely alak megegyezett
a komornyik által látott nőszeméllyel.
Valahányszor csak megpillantották, ez az
alak mindig távozóban volt, háttal feléjük, ál-
talában amint befordult az alagsorba vezető
folyosó sarkán, lopakodva, sietős léptekkel, s
ha nyomába szegődtek, homályosan újra fel-
bukkant szemük előtt, amint belép az egyik
szenespincébe, s ha oda is utánamentek,
nyomtalanul eltűnt.
Hogy a dologban valami természetfeletti
lenne, különös módon, egyik cseléd fejében
sem fordult meg. Hallottak néhány történetet
csempészekről, akiknek titkos folyosója volt
házakba, s a bejutás lehetőségét arra használ-
ták fel, hogy fosztogattak vagy a babonás
lakókat riogatták ki azokból a házakból, me-
lyekre szükségük volt céljaik számára; s a
gyanú, hogy itt hasonló praktikák folynak, a
cselédséget igen nagy szorongással töltötte
el. E távozó nőalak látható nyugtalansága, a
felfedeztetéstől való rettegése, s hogy nyil-
vánvalóan mindig ugyanazon a helyen igyeke-
zett eltűnni, megerősítették e romantikus hi-
potézist. A férfiak azonban a lehető leggondo-
sabban átkutatták a hátsó alagsort és a sze-
nespincéket, arra számítva, hogy valamiféle
kijáratra bukkannak majd, ám minden siker
nélkül. Mi több: az eredmény felborította a
teóriát; mindenhol tömör kőfalba ütköztek.
Felhívtam Smitht, a komornyikot, hogy tő-
le magától halljam az általa látottak részle-
teit; és beszámolója valóban nagyon különös
volt. Amennyire emlékezetem engedi, szó sze-
rint előadom:
Fia ugyanabban a szobában aludt, mély
álomba merülve, ő azonban éberen feküdt –
megesik ez férfiakkal idegen fekhelyen –, és
sok minden járt az eszében. Arccal a fal felé
feküdt, de fényt és halk motoszkálást észlelve
a szobában, megfordult az ágyban, és megpil-
lantott egy nyomorúságos és rongyos öltözé-
kű, alacsony termetű, zömök nőalakot; kö-
peny vagy kendő volt rajta, s főkötőt viselt. A
hátát mutatta feléjük, s úgy tűnt, keresgél
vagy matat a padlón, majd anélkül, hogy felfi-
gyelt volna a férfira, feléje fordult, miközben
így munkálkodott. A fény, amely a komornyik
szavai szerint nagyjából az izzó szén vöröslő
világára emlékeztetett, az asszony begörbített
tenyeréből sugárzott. Kezét a fejéhez emelte,
s így a komornyik tökéletesen tisztán látta őt.
Középkorú lehetett, erősen himlőhelyes volt,
és fél szemére vak. "Nyomorúságos, sajnálat-
ra méltó teremtés", ezzel a kifejezéssel írta le
Smith a nő megjelenését.
Azt hitte, hogy a nő valószínűleg az az as-
szony, akire a tulajdonos a házat bízta, s aki
aznap este, miután a kulcsokat átadta, még
egy darabig a szolgálók társaságában maradt.
Smith azért köhentett, hogy tudassa jelenlé-
tét, majd ismét a falnak fordult. Mikor vissza-
pillantott, az asszony és a fény már eltűnt, s
noha az alak furcsán gyújtott magának világot
a kereséshez, a körülmények sem aggodal-
mat, sem kíváncsiságot nem ébresztettek a
komornyik elméjében, egészen reggelig, ami-
kor tudomására jutott, hogy a kérdéses as-
szony már jó ideje elhagyta a házat, mire ő
nyugovóra tért.
Részletesen kikérdeztem a komornyikot lá-
togatójának külsejére vonatkozóan, s az ered-
mény az volt, amit az előbb leírtam. Különö-
sen furcsálltam – figyelembe véve, hogy az ő
osztályába tartozók mennyire hajlamosak a
babonaságra –, hogy még akkor sem merült
fel benne a gyanúnak árnyéka sem a jelenség
természetfeletti voltával kapcsolatban; ellen-
kezőleg: tökéletesen abban a hitben élt, hogy
látogatója élő személy, aki valamiféle rejtett
bejáraton jutott a házba.
Vasárnap, a templomból hazatérve, beszá-
molt arról, hogy amikor az istentisztelet véget
ért, s a hivők serege kitódult, a tömegben
megpillantotta ugyanezt az asszonyt, s pár
percig rajta tartotta a szemét, de a nagy to-
longás miatt minden igyekezete hiábavalónak
bizonyult, hogy elérje, s amikor kiért az utcá-
ra, a nőnek már nyoma veszett. Smith egé-
szen bizonyos volt abban, hogy ha csak né-
hány percre is, de világosan látta, és megve-
tően utasította el a feltevést, hogy netán vala-
ki mást tévesztett össze vele; saját szemével
látta, hogy látogatója valóságos hús-vér sze-
mély, s igen bosszankodott, hogy amaz meg-
lépett előle. A szomszédoknál is tudakozódott,
de nem tudott felvilágosítást szerezni, s nem
hallott senkiről, aki látott volna látogatójának
megfelelő nőszemélyt.
A szakácsnő és a szobalány a konyhával
egy szinten levő hálószobát lakták. A szobá-
nak fehérre meszelt fala volt, és a két nő szin-
te halálra rémült, amikor az ágyukkal szem-
közti falon egy fel-alá járkáló asszony árnyé-
kát pillantották meg. Gyanították, hogy így
folyhatott ez már jóval azelőtt, hogy észrevet-
ték, mivel jelenlétét bizonyos fokig a véletlen
folytán fedezték fel, az árnyék mozdulatai
ugyanis egyszer az övéikkel ellenkező irányt
vettek.
Ez az árnyék mindig egy bizonyos falra
esett, s rövid időközönkénti visszatérése halál-
ra rémítette a két nőt. A gyertyát, mint a leg-
meghatározóbb feltételt, olyan közel helyez-
ték a megbolygatott falfelülethez, hogy a
lángja már-már súrolta, és egy darabig úgy
vélték, megszabadultak ettől a kellemetlen-
ségtől; ám egy éjjel, a fényforrás ilyetén elhe-
lyezése ellenére, az árnyék visszatért, fel-alá
járkált, mint annak előtte, ugyanazon a falon,
noha egyetlen gyertyájuk onnét alig hüvelyk-
nyire égett, s holott nyilvánvaló volt, hogy
nincs olyan test a fény és a fal között, amely
efféle árnyékot vethetne; s valóban, ahogy le-
írták, látszólag semmiféle összefüggés nem
volt az árnyék és a fény pozíciója között, s
úgy tetszett, ahogyan már említettem, az ár-
nyék szemmel láthatóan fittyet hány az optika
törvényeinek.
Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a
szobalány különösen bátor teremtés, azonkí-
vül igen becsületes is; társa, a szakácsnő, lel-
kiismeretesen hivő asszonyság, s a történte-
ket minden részletben megegyezően adták
elő.
Eközben a gyermekszoba sem maradt, no-
ha viszonylag jelentéktelenebb, kellemetlensé-
gek nélkül. Voltak éjszakák, amikor a kilincset
sietve elfordították, mintha valaki be akarna
lépni, máskor pedig kopogtattak az ajtón. E
zajok akkor fordultak elő, amikor a gyermek-
ek már lefeküdtek, de a nevelőnő még ébren
volt. Valahányszor azt tudakolta: – Ki van ott?
–, a zajok abbamaradtak, ám gyakran, külö-
nösen eleinte, az volt a benyomása, hogy e
neszek asszonyától erednek, aki látni kívánja
a gyermekeket; a nevelőnő tehát felkelt, és
ajtót nyitott, várva, hogy megpillantja őt,
azonban csak sötétségre lelt, és kérdéseire
választ nem kapott.
A nevelőnővel kapcsolatban meg kell emlí-
tenem, miszerint ebben a minőségben nálánál
megbízhatóbb teremtés aligha szolgált valaha
is; s becsületességéhez még az is hozzájárult,
hogy jócskán meg volt áldva egészséges
józan ésszel.
Egy reggelen, talán három vagy négy hét-
tel megérkezésünk után, a tengerpartra néző
szalon ablakánál ültem, amikor észrevettem,
hogy az ablak és az utca közötti apró kertbe
vezető kis vasajtón egy asszony nyit be; töké-
letesen megfelelt Smith leírásának arról a nő-
ről, ki érkezésének éjszakáján szobájába láto-
gatott, s én nyomban arra a meggyőződésre
jutottam, hogy ez itt ugyanaz a személy. Zö-
mök, alacsony, himlőtől sebhelyes és ragyás,
fél szemére vak asszony volt, szennyes és
foszlott rongyokban. Sietős léptekkel hatolt be
az elkerített kis területre, s a néhány yardnyi
távolságból bekémlelt a szobába, ahol ültem.
Elérkezettnek láttam a pillanatot az ügy tisztá-
zására; de az asszony óvatos viselkedése és
tekintete meggyőzött, hogy mindaddig nem
szabad felfednem jelenlétemet, amíg menekü-
lésének útját el nem vágtam. Sajnos beteg
volt a lábam, s emiatt nem tudtam olyan
gyorsan elérni a csengőt, ahogyan szerettem
volna. Igyekeztem, amennyire csak tőlem tel-
lett, és hevesen csengettem, hogy felhívjam
Smitht, a komornyikot. Az ezt követő rövid
időközben az asszonyt figyeltem az ablakból:
ráérősen, fürkész pillantással végigpásztázta a
ház homlokzati ablakait, majd sietősen távo-
zott, becsukta maga mögött a kaput, s a gya-
logúton gyors léptekkel haladó hölgy nyomába
szegődött, mintha koldulni akarna tőle. Mi-
helyt a komornyik belépett, így szóltam hoz-
zá: – A vak asszony, akiről beszélt, éppen
most távozott egy hölgy nyomában, arrafelé;
próbálja utolérni. – Smith, ha lehet, még ná-
lam is jobban égett az üldözés vágyától, de hi-
ábavaló volt a hajsza: Smith csakhamar vis-
szatért, erősen kimelegedve, és igen csalódot-
tan. Ezt követően többé nem láttuk az as-
szonyt. Mindez idő alatt, és egészen a házból
való távozásunkig, mintegy két-három hónap-
pal az elmondottak után, időközönként előfor-
dult az eseménysorozatnak az az egyetlen je-
lensége, amely a "spiritizmus" néven emlege-
tett fogalomra emlékeztet. Kopogás volt ez;
olyasféle, mint a fakalapács halk kopácsolása,
s a hálószobák mennyezete és a tető közötti
ácsolatból hallatszott. Azzal a különleges sa-
játsággal bírt, hogy mindig ütemesen szólt, s
nekem úgy tűnt, a hangsúly mindig az utolsó
koppanáson van. Így szaporázta: "egy, kettő,
három, négy – egy, kettő, három, négy";
vagy: "egy, kettő, három – egy, kettő, há-
rom", olykor pedig: "egy, kettő – egy, kettő"
stb.; abbahagyta, újrakezdte, és így szólt órá-
kon át egyhangúan.
Ez eleinte igen bosszantotta a felesége-
met, aki sokat volt ágyhoz kötve; és a szom-
szédokhoz küldtünk érdeklődni, zajlik-e ház-
ukban kalapácsolás vagy ácsmunka, ám tudo-
másunkra hozták, hogy nem folyik semmi ef-
féle. Magam is gyakran hallottam, mindig a
ház ugyanazon hozzáférhetetlen részéből,
ugyanazzal az egyhangú nyomatékkal. Külö-
nös sajátossága az volt, hogy feleségem fel-
szólítására: – Csend legyen! – (így kiáltott
ugyanis, ha a zaj a szokásosnál kellemetle-
nebbé vált) mindig hosszabb-rövidebb időre
abbamaradt.
Ezeket a jelenségeket természetesen nem
említettük a gyermekek jelenlétében. Őket,
semmi kétség, mint a legtöbb gyermeket, biz-
tosan halálra rémítette volna, ha hallanak a
dologról, s rájönnek, hogy szüleik nem tudják
megmagyarázni a történteket; s félelmük en-
gedetlenné és rakoncátlanná tette volna őket.
Mindennap néhány órát játszottak a hátsó
kertben – e téglalap alakú zárt terület egyik
végét a ház, a másikat az istálló és a kocsi-
szín, két oldalát két párhuzamos, meglehető-
sen magas fal határolta. Mivel ez tökéletesen
veszélytelen játszóterületet biztosított, gyak-
ran maradtak itt teljesen magukra; s amikor
gyermekek módjára elmesélték napi kaland-
jaikat, történetesen megemlítettek egy as-
szonyt – vagy inkább az asszonyt, mivel a
megjelenése már régóta megszokottá vált
számukra –, akit a kertben szoktak látni játék
közben. Azt gondolták, hogy az istálló ajtaján
át jön be és megy ki, ám valójában sohasem
látták belépni vagy távozni. Csupán egy ala-
kot láttak – egy igen szegény, piszkos és ron-
gyos asszony alakját –, amint az istálló fala
mellett görnyedezik, és látszólag valami után
kutat a laza agyagban. Nem háborgatta vagy
talán észre sem vette őket, s így ők is hagy-
ták, hadd birtokolja háborítatlanul földdarab-
káját. Mindig ugyanazon a helyen látták, s
ugyanazzal foglalatoskodott; és a leírás, ame-
lyet megjelenéséről adtak – az arcát sohasem
látták –, megegyezett a félszemű asszonyé-
val, akit Smith, majd, ezt követően jómagam
is láttam.
A másik inas, James – aki az általam lo-
vaglóleckék céljából beszerzett kancát gon-
dozta –, mint a házban mindenki más, szintén
beszámolhatott a maga kis kellemetlenségé-
ről, noha az ügy csak apróság volt. A kanca
sehogyan sem tűrte, hogy bevezessék az is-
tállóba, melyet, lévén a legkényelmesebb, az
elhelyezésére szántak. Noha kezes és jámbor
kis állat volt, erre semmi sem bírhatta rá.
Prüszkölt és ágaskodott, és szó, ami szó,
megtett és eltűrt volna bármit, de oda nem
volt hajlandó a patáját betenni. Az inas ezért
kénytelen volt egy másik istállóba bekötni. S
ott gyakran lelt rá, amint a ló a vad rémület
állati tüneteit tanúsította. Csakúgy, mint ben-
nünk, többiekben, ebben az inasban sem éb-
redt babonás balsejtelem a különös eset kap-
csán. A kanca kétségkívül megriadt; James
törte hát a fejét, hogy mitől vagy kitől, lévén
az istálló biztonságos, s csaknem bizonyos va-
gyok abban, hogy lelakatolható udvara volt.
Egy reggel azzal a hírrel fogadtak, hogy az
éjjel rablók törtek a házra, s hogy látták is
egyiküket a gyermekszobában. A tanú, mint
kiderült, legnagyobbik gyermekem, ki az idő
tájt, mint említettem, kilencéves volt. Feléb-
redt éjjel, s egy darabig álmatlanul feküdt
ágyában, amikor meghallotta, hogy az ajtó ki-
lincse elfordul, s tisztán megpillantott – világ-
os éjszaka lévén, s mivel az ablaktáblákat
nyitva hagyták – egy számára ismeretlen sze-
mélyt, aki lábujjhegyen belépett, és viselkedé-
se nagy óvatosságról tanúskodott. Igen ala-
csony, élénkvörös arcú ember volt; felhajtott
gallérú, furcsán szabott szalonkabátban; dur-
va és bő nadrágját – a tengerészek hordanak
ilyet – bokáig feltűrte, lábán rövid szárú ba-
kancsot vagy ormótlan cipőt viselt, melyet be-
lepett a sár. A férfi hallgatózott a nevelőnő
ágyánál, az ajtó mellett, mintha meg akarna
bizonyosodni felőle, hogy amaz mélyen alszik;
s miután néhány másodpercig hallgatózott,
átlós irányban, óvatosan megindult a szobán
keresztül a kandallóhoz, ahol rövid időre meg-
állapodott, majd lábujjhegyen folytatta útját a
fal mellett, amíg el nem ért egy fiókos szek-
rényhez, amelynek néhány, nyitva felejtett
fiókjába belepillantott, és sietősen kutatni kez-
dett, a gyermek szerint olyasmi után, amit ér-
demes elemelni. Majd továbbosont az ablak-
hoz, ahol egy öltözőasztalnál újfent megállt,
felforgatta rajta a tárgyakat, állt egy darabig
az ablaknál, mintha kitekintene, s azután to-
vábbment az oldalfal mentén, szemközt a má-
sik fallal, amely mellett eljutott az ablakig, s
ugyanúgy visszatért a nevelőnő ágyának vé-
géhez. Hátul, oldalával a falnak, amelyből az
ajtó nyílik, a kiságy állott, melyben legna-
gyobb gyermekem feküdt, s a férfi ténykedé-
sét halálfélelemben figyelte. Amint a férfi köz-
eledett, a kislány ösztönszerűen megmozdult
az ágyban, fejével és vállával a falhoz szorult,
lábát felhúzta; ám az alak úgy haladt el mel-
lette, hogy észre sem vette, vagy legalábbis
nem szentelt figyelmet a jelenlétének. Mihelyt
a nevelőnő megfordult ágyában, mintha ébre-
dezne, a gyermek pedig, aki előzőleg fejére
húzta a takarót, újra ki mert kémlelni, a férfi
eltűnt.
A gyermekben fel sem merült, hogy tolvaj-
nál ijesztőbb alakot látott. A fosztogatókra jel-
lemző, cserkésző, óvatos és zajtalan tényke-
dés, s az általa látott férfi viselkedése és moz-
dulatai is mind egybevágtak. Gyermekem tö-
kéletesen világos és józan beszámolóját hall-
gatva, magam sem juthattam más következ-
tetésre, mint hogy valóban idegen hatolt a
házba. Ezért mindenekelőtt gondos kutatást
végeztettem, hátha a házba való behatolás
nyomára bukkanunk valamelyik ablaknál. De
ilyesmire semmilyen jel nem utalt; az ajtók
pedig, mint rendesen, reteszre és lakatra vol-
tak zárva. Akkor számba vétettem a különféle
tárgyakat – ezüstöt, ruhaneműt, könyveket
stb. –, s átvizsgálva és összeszámlálva min-
dent, világossá vált, hogy semmi sem tűnt el
a házból, s a legcsekélyebb jel sem vallott ar-
ra, hogy bármit is megmozdítottak volna. Meg
kell jegyeznem, hogy a gyermek figyelemre
méltóan értelmes, intelligens és jó megfigye-
lő; s hogy a férfiról, valamint a történtekről
adott leírása hajszálpontos volt, s annyira
részletes, amennyire csak a gyér világítás le-
hetővé tette.
Bizonyosnak éreztem magam afelől, hogy
valóban behatoltak a házba, azt azonban,
hogy milyen célból, nem volt könnyű találgat-
ni. E kérdésről Smithnek, a komornyiknak,
ugyanez volt a meggyőződése; az ő elgondo-
lása szerint céljuk pusztán az volt, hogy a
megfélemlítéssel kiűzzenek bennünket a
házból, elhitetve velünk, hogy kísértet járja; s
még nagyobb igyekezettel állt résen, hogy le-
leplezze az összeesküvőket. Ez azóta is gyak-
ran gondolkodóba ejt. Csakugyan, minden év-
vel különösebb, ahogy e csodás tünemények
sorozatos előfordulása egyre megmagyarázha-
tatlanabbá válik számomra – a rejtély és ta-
lány tudata mélyén ugyanis hallgatólagosan
mindvégig feltételeztem, hogy e jelenségek,
így vagy úgy, természetes okokra vezethetők
vissza. Igaz, nem tudtam őket magamnak
megmagyarázni; mégis e házban való tartóz-
kodásom egész időszaka alatt, noha sok időt
töltöttem egyedül, éberen gyakran késő éjje-
lig, egyetlenegyszer sem éreztem azt a bizser-
gést és borzongást, melyet néha mindenki ta-
pasztal, ha ezeknek kedvez a hely és az idő. A
szakácsnőn és a szobalányon kívül, akiket –
mint említettem – a hálószoba falán le s föl
sétáló árnyék zaklatott, mi mind, kivétel nél-
kül, ugyanazt a furcsa biztonságérzetet ta-
pasztaltuk, s ezekre a jelenségekre inkább el-
képedt érdeklődéssel és kíváncsisággal tekin-
tettünk, semmint kellemetlen érzésekkel.
A már említett kopogások a gyermekszoba
ajtaján, melyeket a folyosón általában léptek
zaja előzött meg, eközben folytatódtak. Az idő
tájt (mivel feleségem, csakúgy, mint én ma-
gam is, betegeskedett) két kitűnő orvos járt
hozzánk vasúton. Ezeket az urakat először
csak mulattatták, de végül kíváncsivá és igen
tanácstalanná tették az előadott jelenségek.
Egyikük végre azt ajánlotta, hogy tartsunk
égő gyertyát a folyosón. Valójában ez anyáink
receptje volt, kísértetek ellen – persze megle-
het, hogy szélhámosok ellen is használható.
Mindenesetre, ahogy említettem, láthatólag
kíváncsian és igen tanácstalanul ajánlotta ezt,
s próbát is tettünk vele. Úgy véltük, bevált;
mivel körülbelül három vagy négy éjszakán át
nyugalmi időszak következett. Ezután azon-
ban a zajok – a léptek a folyosón, a kopogás
az ajtón s a kilincs forgatása – a kinti asztalon
égő fény ellenére teljes erővel megújultak;
sőt, ezek a jelenségek csak kellemetlenebbé
váltak, mint valaha.
Egy-két hét múlva a rablóktól és csempé-
szektől való riadalom fokozatosan lecsillapo-
dott; azonban a gyermekszobából újabb hírek
jutottak fülünkbe. Másik kislányunk, akkori-
ban hét és nyolc év között, éjszaka – egyedül
ő volt ébren – egy fekete vagy nagyon sötét,
kibontott hajú fiatal nőt látott, aki a kandalló
márványlapjával szemközt, a szoba közepe tá-
ján állt, fekete köpenyben a gyermek ágyának
vége felé fordulva. Úgy tűnt, észre sem veszi
a szobában alvó gyermekeket és a nevelőnőt.
Falfehér arca, ahogy a gyermek elmondta,
egyszerre tűnt "bánatosnak és rémültnek", s
valahogy nagyon különös és irtózatos volt a
szeme, melyből a gyermek azt a következte-
tést vonta le, hogy a nő halott. Nem a gyer-
mek ágyát nézte, csak abba az irányba tekin-
tett, s nyakán, akár egy véres sebhely, sötét
vonás húzódott. Az alak nem volt mozdulat-
lan; egyszer-kétszer lassan megfordult, de
láthatólag nem volt tudomása a gyermek vagy
a szoba többi lakójának jelenléte felől, mint
aki nincs magánál, vagy máshol jár az esze.
Ez alkalommal éjjeli mécs égett a szobában;
és a gyermek tökéletesen tisztán látta, vagy
legalábbis látni vélte mindeme részleteket. Fe-
jét a takaró alá dugta; s noha igen sok év telt
azóta, különleges rémület fogja el, valahány-
szor felidézi a jelenetet.
Egy nap, amikor a gyermekek a hátsó
kertben játszadoztak, megkértem, mutassák
meg a helyet, ahol látni szokták az asszonyt,
aki, mint leírtam, néha felbukkant az istálló fa-
la mellett. Véleménykülönbség nélkül, igen
határozottan és magabiztosan jelölték meg a
pontos helyet. Felvetettem, hogy talán lehet
ott valami elrejtve a földben; s tanácsoltam,
hogy kis ásóikkal ássanak gödröt, hátha meg-
lelik. Munkához is láttak, s esti visszatérése-
mig kiástak egy állkapocscsont-darabot, rajta
néhány foggal. A csont elég korhadt volt,
már-már darabokra hullott, de a fogak épek
maradtak. Nem tudtam megállapítani, vajon
emberi zápfogak-e; de megmutattam a leletet
az említett orvosok egyikének, aki másnap es-
te kilátogatott, és ő emberi fogaknak nyilvání-
totta. Ugyanígy vélekedett egy-két nap múlva
a másik doktor is. Ahogy visszagondolok az
egész ügyre, szinte megmagyarázhatatlannak
tűnik most, hogy ilyen bizonyíték birtokában
miért nem fogadtam napszámost, hogy a he-
lyet felássa és átkutassa. Ezt azonban elmu-
lasztottam. Egészen biztosra vettem, hogy a
nekem elmondottak minden szava megfelel az
igazságnak, s mindezt lelkiismeretes pontos-
sággal itt lejegyeztem. Hangulatom azonban
apatikus volt, s ezt sem akkor, sem később
nem tudtam tökéletesen megmagyarázni. Ha-
tározatlan, de rendíthetetlen benyomásom az
volt, hogy az egész ügy természetes okokra
vezethető vissza. Már jó ideje elköltöztünk a
házból – amelyről egyébként csak utólag tud-
tuk meg, hogy kísértetjárta hírben állt jóval a
beköltözésünk előtt is –, amikor ismét fontoló-
ra vettem a történteket, és rájöttem: igen ne-
héz lenne mindarról, ami ott végbement,
ésszerű alapokon nyugvó, kielégítő magyará-
zatot adni. Nagy részét bátran a képzeletnek
tulajdoníthatjuk. De még így is furcsának,
hogy ne mondjam, valószínűtlennek tűnik, mi-
szerint közel egyazon időben ennyi különféle
személy szenvedett volna különféle kísérteti
és másfajta káprázatoktól, a házban való rö-
vid tartózkodásunk alatt, s akiket soha aze-
lőtt, s amennyire tudjuk, később sem zaklat-
tak efféle félelmek és képzetek. Történtek
más megmagyarázhatatlan dolgok is. A furcsa
kopogást a tető felől például magam is gyak-
ran hallottam. Fentebb elfelejtettem említeni,
hogy kopogtattak nappal a társalgók ajtaján
is, s ez folytonosan rászedett bennünket; s
csak miután "szabad" kiáltásunkra nem érke-
zett válasz, s az ajtón kívül az előcsarnokot
vagy folyosót üresen találtuk, jöttünk rá, hogy
bármi mástól erednek, emberi kéztől nem.
Mindenki, aki jelentette, hogy látta a különbö-
ző személyeket és jelenségeket, amelyeket le-
írtam, éppoly bizonyos volt abban, hogy kéz-
zelfoghatóan és világosan látta őket, mint én,
hogy láttam az éles arcvonású, félvak as-
szonyt, aki oly figyelemreméltóan megfelelt
Smith leírásának.
Körülbelül egy héttel a fogak megtalálása
után, melyeket úgy két láb mélyen leltünk a
földben, úgy adódott, hogy ellátogatott hoz-
zánk egy élemedett korú barátunk, akinek
hosszú időre visszamenőleg voltak emlékei a
városról, ahol letelepedtünk. Ő kedélyesen,
félvállról vette az egész ügyet; ám ugyanak-
kor szemmel láthatóan kíváncsi volt rá. –
Megszerkeszthetnénk valamiféle történetet –
mondtam én (természetesen párbeszédünk lé-
nyegét és tartalmát idézem, nem az elhang-
zott szavakat) –, s kioszthatnánk a három fel-
bukkanó figurának a megfelelő szerepet egy
borzalmas tragédiában, amely e házban
játszódott le. A férfialak a gyilkos: a rossz kül-
sejű, félszemű asszony a bűntársa, aki oda te-
mette a holttestet, ahol mostanában gyakran
látni, amint a földet bolygatja, s ahonnét az
emberi fogakat és állkapocscsontot nemrégi-
ben kiástuk; a zilált hajú fiatal nő pedig, a fe-
kete köpenyben, nyakán a véres sebhellyel,
az áldozatuk. Csupán egyetlen nehézséget
nem tudok legyőzni: a ház derűs; forgalmas
helyen áll, és nyilvánvalóan nemrég épült. –
Nos, ami azt illeti – szólt erre ő –, a ház nem
új. A szomszédos épületekkel egyetemben
kincstári tulajdonban levő raktárház volt vala-
mikor, nemrégiben alakították át és rendezték
be, amint látja. Jól emlékszem rá ifjú éveim-
ből: ötven éve, mielőtt a város ebben az
irányban terjeszkedett volna, el sem lehetett
képzelni ennél elhagyatottabb vagy egy titok-
zatos bűntény elkövetésére alkalmasabb he-
lyet.
Nincs mit hozzáfűznöm, mivel röviddel ez-
után orvosom kijelentette, hogy egészségi ál-
lapotom nem igényel további ott-tartózkodást,
s mi felkerekedtünk, hogy máshová költöz-
zünk. Hozzátehetem, hogy bár jelentős időt
töltöttem számos más házban is, hasonló kel-
lemetlenségeket sehol máshol nem tapasztal-
tam; firtatni pedig (ostoba fráter!, mondják
majd önök) a háznak, ahol tartózkodásunk
olyan zaklatott volt, sem korábbi, sem későbbi
történetét nem firtattam. Beértem annyival,
amennyit tudtam; mindezt a tőlem telhető
legérthetőbb formában adtam elő, és úgy ér-
zem, igen csinos rejtvénnyel ajándékoztam
meg önöket.

[Ekképp zárul a beszámoló, melyet olvas-

óink találékonyságára bízunk, lévén, hogy ki-
elégítő magyarázattal mi magunk szolgálni
nem tudunk; pusztán megismételjük a beve-
zetésben tett kijelentésünket, melynek értel-
mében kezességet vállalunk az elbeszélő töké-
letes jóhiszeműségéért és alaposságáért. – A
University Magazine szerkesztője.]

Rózsa György fordítása

 Jókai Mór: A síró villám

A Capitanónak elmondtam a mocsárvilág-

ban szerzett tapasztalataimat. Végighallgatta
nyugodtan. S aztán ő kérdezte, hogy mi ter-
vet gondoltam ki e bajon segíteni.
– Az attól függ, hogy mit felelsz az első
kérdésemre. Mikor e vashajóval itt rekedte-
tek, lehetetlen, hogy lőpor ne lett volna a
hajótokon. Azt nem használtátok el: a fiaitok
nyíllal lövöldöznek.
– Igenis, volt lőporunk, most is megvan.
Lőfegyverünk is volt: Mauzer-karabinok min-
den matróz számára. Dinamittöltényeink is
voltak. De mindezekről a fiúknak tudomásuk
nincsen. Én tartom magamat az Isten paran-
csolatjához: „ne ölj!” Átkozom azt a sátánt,
aki a lőport föltalálta, s ezzel az egész emberi-
séget boldogtalanná tette. Ezermilliók nyomo-
rának okozója a lőpor. Nem akarom, hogy a fi-
aink megismerkedjenek vele.
– Ami az emberölő fegyvert illeti, magam
is osztom a nézetedet. Hadd legyen egy bol-
dog sziget a világon, ahol az itt születtek nem
ismerik azt a rettenetes kötelességet, amit a
kerek világ minden nemzete magára vállalt:
megtanulni az emberölés mesterségét. De a
lőpornak áldásai is vannak. Mi azt sziklare-
pesztésre használhatjuk. Robbanóerejével
megszabadíthatjuk a szigetünket a mocsárok
minden plágáitól, a dögletes levegőtől.
– És aztán mit nyerünk vele, ha a mocsa-
rat lecsapoltuk? Egy elátkozott bozótot, ami
rosszabb a morotvánál.
– Azt felgyújtjuk, s lesz belőle termőföld.
– S vele együtt felgyújtjuk a tőzegtelepün-
ket, ami a tüzelőnket szolgáltatja! Nem! A lő-
poromat nem adom oda sziklarepesztésre.
– Pedig jól tennéd, ha innen eltávolítanád
a hajódról. Gondold meg, hogy a hajód vasból
van, itt rekedve a hegytetőn. Az esőszak ren-
desen nagy mennykőhullásos zivatarral kezdő-
dik; ha egyszer a villám belecsap a hajódba,
melynek minden alkatrésze vas, rátalál a lőpo-
ros hordóira, s szétrobbantja egész otthono-
dat.
– Nem félek én attól. Tizenhárom éven át
nézem innen a villámló zivatart. Sohasem csa-
pott a villám a hajómba. Talál a vasnál még
erősebb villanyvezetőt, a vizet. Itt van a gejzír
közép vízoszlopa, az fog fel minden mennykö-
vet. Aztán még a legvégső lehetőségre is van
nálunk előre gondoskodva; ha mégis ide talál-
na az istennyila tévedni. Gyere oda velem, és
lásd meg. Fenyegető zivatar közeledtére egy
menedékbe húzódunk meg valamennyien.
A menedék a hajó mély raktárában volt,
melyben a vásárra felhalmozott európai ás-
ványvizek voltak palackokban elhelyezve.
Azok évek óta ott hevertek: ritkán volt valaki-
nek reájuk szüksége. Egészen takarták a fala-
kat, boltozatot is képeztek; az elhasznált pa-
lackok üvegtalpaival pedig a padlat volt kitég-
lázva. Ez a terem körös-körül üveggel volt
burkolva. Ide a villám be nem hatolhat. Ez
üvegek közé voltak eldugva öblös palackok-
ban a lőpor és dinamit.
Ezt nekem a Capitano mind megmutogat-
ta. A hajó nincs biztosítva a villámcsapás el-
len: de az nem érheti se az embereket, se a
robbanóanyagokat. Még ugyan kipróbálva
nem volt. A hajó selyemzászlóiba voltak be-
burkolva a karabinok és töltények. A selyem is
villanymentő.
A Capitano hajthatatlan maradt: ő lőpor-
durranást a szigeten nem enged elhangzani.
Ne tudjanak meg a gyermekek arról semmit,
hogy a pokol megajándékozta a maga tüzével
az emberiséget.
– A mocsár maradjon morotvának, a tőzeg
tüzelőnek, a sziget-paradicsom fele eltartja
gazdagon a rajta lakókat. Ha lesznek egykor
új párok, majd építünk nekik otthont kőből,
fából, vetünk vályogot, égetünk téglát, de
sziklát nem repesztünk.
Sikertelen volt minden rábeszélésem.
– Volt nekem a lőportfüstből elég részem,
hogy irtózzam tőle.
Ennyit elárult a múltjából a Capitano.
Én azonban nem nyugodtam bele a határ-
ozatába.
Amit az úr megellenzett, talán előresegítik
a nők.
Felkerestem a Donnát meg a Máriát.
Elmeséltem nekik az egész bolyongásun-
kat a mocsárvilágban a Ruffóval. Nem sajnál-
tam a fantáziám hippogriffját megerőltetni. A
kis ártatlan repülő gyíkocskákból csináltam tü-
zes sárkánykígyókat; a teknőcből krákot, a
halászhéjából griffmadarat; a vámpírokat,
lótuszokat átalakítottam sellőkké, akik a férfi-
akat a víz alá lehúzzák (a tengeri kígyóról ép-
penhogy megfeledkeztem).
Nagy gerjedelemmel hallgatták a szavai-
mat.
Mária egészen odatámaszkodott a székem-
re.
 – S mondja ön, nem félt ön? – kérdezé re-
megve.
– Hiszen nekem kardom van! Egy sár-
kánytól én meg nem hátrálok.
– Hát a Ruffo? Az sem félt?
– Az meg éppen vitézül viselte magát.
S aztán elmondtam, hogy a vámpírokat
hogy verte ki a kunyhójából, óriási tűzokádó-
gombák elpukkantásával. Csodálkoztam na-
gyon, hogy nem hallották idefenn a hajón.
– Óh, az apa nem enged semmiféle puk-
kanószert elsütni. Pedig van neki elég az
üvegraktárában, de azokra veres betűkkel van
felírva, hogy tilos hozzányúlni. A fiúk annyit
kivettek már a Padronéból, hogy az lőpor.
Mármost szeretnék megtudni, hogy mi az a lő-
por.
– Pedig arra nekünk nagy szükségünk vol-
na – mondám én. És aztán leírtam nagy me-
részséggel azt a barlangot, mely a mocsár viz-
eit a sziklán keresztül nagy szűken levezeti a
tenger felé, azokkal a csodaszörnyekkel, amik
annak az odúit lakják; a medúzákkal, amik az
érintésnél égetnek cafrangjaikkal, mint a da-
rázscsípés, a százlábúakkal, amik a bolto-
zatról ugrálnak le az emberre, a szalamande-
rekkel, s ezek mind világítanak a sziklarepedé-
sekben, a víz mélyén, ott táncolnak együtt a
lidércekkel a mohos mezőn; rémítik, rontják
az embert, költik a pokolbeli fúriákat a kínzá-
sunkra. Ha ezt a barlangot fel lehetne robban-
tani, ez a mocsárvíz leomlana minden ször-
nyetegével a tengerbe, megszabadulnának a
sziget lakói kínzó rémeiktől: a szegény Ruffó-
nak sem kellene velük küszködnie, mikor nap
nap után a tőzeget vágja.
A Máriának könny gyűlt a szemébe, mikor
a „szegény” Ruffót említettem előtte. Ezen a
fényes könnycseppen át a szív világába lehe-
tett látni.
– És ezt egyetlen olyan palackkal, amire
veres betűkkel van írva, hogy tilos a hozzá-
nyúlás, el lehetne végezni. De hát a Capitano
nem engedi.
Mikor eltávoztam, a Mária utánam jött.
Bizalmasan odasimult hozzám, s a fülembe
súgdosott.
– Én majd el fogok hozni egy olyan palac-
kot az üveges raktárból, s odaadom önnek.
Óh édes ártatlanság! Felajánlja magát,
hogy lopni fog.
Hisz ennek a szigetnek a törvényeiből ki
van törülve ez a parancsolat: „ne lopj”. Ahe-
lyett ez van beiktatva: „adj annak, akinek
nincs abból, amiből neked elég van, hogy az
ne legyen kénytelen lopni.” Nohát itt az eset.
Lopni kötelesség. Pokoltüzet lopni egy égi an-
gyalnak.
– Tudja ön, hogy lesz ez? – suttogott to-
vább a tisztaság bálványa (ő már kezdő tol-
vaj, én kezdő orgazda). – Mikor az esős év-
szak elkezdődik, zivatarok köszöntenek be,
sűrű villámlással, mennydörgéssel. Erre min-
denkinek fel kell jönni a hajóra. Csak a neg-
ritók maradnak lenn a karámban. Mi pedig va-
lamennyien összeszorulunk az üvegesraktár-
ban. Az megvéd bennünket a villámcsapástól.
Ott várjuk be a villamos felleg elvonulását. A
raktár sötét. Csak egy felső ablakon át kap vi-
lágot, aminek vastag üvegtáblája van. Én eb-
ben a sötétben alkalmat találok azokból a zöld
üvegpalackokból egyet a palástom alá eldug-
ni. Senki sem veszi észre. Abban van a lőpor.
Azt azután elhozom önnek. Ön a Ruffóval
majd hasznát veszi. Még a zivataros idő alatt.
Ha robbanás lesz a barlangban, azt fogjuk
mondani, mennykőcsapás volt.
Az édes gyermek úgy mondta ezt el ne-
kem, mintha valami gyermekcsínyről volna
szó, amivel papát, mamát meg lehet tréfálni.
Az esős évszak nemsokára bekövetkezett.
 Először sűrű köd ereszkedett alá, amit ké-
sőbb elsepert a passzátszél. Az állatok érezték
már az időváltozást. A juhok betakarodtak a
karám hodályai alá, a sertések a makkos fák
alá telepedtek. Mi is beszereztük a hajóra a
szükséges élelmi- és tüzelőszert. A szél meg-
szűntével távoli égzengés jelzé a zivatar köze-
ledtét. A keleti láthatáron fényes felhők gomo-
lyogtak, miknek belsejét folytonosan cikázó
villámok tündököltették.
A keletről jövő felhőket rövid időn elsötétí-
té a nyugatról feltolakodó fellegkárpit, mely
eltakarta a leáldozó napot. Arra körös-körül
beállt az éji sötétség.
Úgy látszott, hogy mind a két fellegtábor
itt adott egymásnak találkozót a kimagasló
gejzírnél. Ezt akarják megostromolni. A hegy-
tető vonzza őket keletről, nyugatról, a levegő
csendes, alig van valami fuvallat.
A Capitano a vihar közeledtére leküldte a
nőket a két fiúval együtt az üvegesraktárba,
mi hárman ott maradtunk a kormányos üve-
gereszében, s néztük a csodálatos természeti
tüneményt.
A keletről jövő felhők olyan magasan jár-
tak, hogy a párkányaikat megaranyozta a le-
menő nap, amit a nyugati felhő már előlünk
eltakart. Így szokott támadni a ciklon: a for-
gatag, két ellenkező széláramlattal hajtott fel-
hőtáborból. Az aztán a tündérek keringő-tán-
ca! Lehet, hogy itt lesz a pokoltánc megindu-
lása.
A felső felleg folyton csapkodott minden
oldalra cikázó villámaival, mikor a gejzír fölé
ért, nagy kedve telt benne, hogy a középső
vízoszlop koronájába lesújtson, amitől az szét-
robbant, maga körül villámszivárványt tá-
masztva, ami a természet pompájának legle-
hetetlenebbje.
A nyugati felhő ellenben alant járt, a ten-
gert, a földet seperte. Fekete volt, lapos, tö-
mör, leviatán alakú. Ez nem aprózta fel a tü-
zeit; mikor egyszer-egyszer megnyílt a torka,
tűzoszlopot okádott, aminek dörgésétől meg-
rendült ég és föld.
Láthattuk, hogy közelít felénk egyenesen,
és azt is, hogy nem emelkedik túl a gejzír víz-
bálványán, hogy azzal kezdjen harcot, hanem
egyenesen a mi hajónkat fenyegeti.
– No, itt most katasztrófa lesz – mondá a
Capitano –, menjünk le az üvegraktárba.
Mind a hárman lementünk.
A Mária ezalatt már odalenn végrehajtotta
a nagy államcsínyt, a lőporellopást.
 Odakinn az égiek harca bekövetkezett. A
felhők egymásba omlottak. A jégeső verte a
hajó vasoldalait, a szél süvöltött a kémények-
ben, gőzkürtőben.
Egyszer aztán egy agyatrázó csattanás
hangzott fölöttünk, vakító fény lövellt az üveg-
ablakon át, s a következő pillanatban mindaz,
ami vas volt a hajón, a falak, az állványok tűz-
fényben ragyogtak, mintha most kerültek vol-
na ki a kohóból. A rettenetes villanyoszlop le-
csapott a hajó kéményébe, s onnan széthatal-
masodott az egész vashajóra, be akart törni a
mi menedékünkbe is, de itt útját állta az üve-
gekből rakott bástya körös-körül. És ekkor a
villám elkezdett sírni. Ezt a rémes hangot nem
vagyok képes szavakkal érthetővé tenni.
Olyan volt az, mint egy megkorbácsolt sátán
üvöltése, mintha démonok légiói jajgatnának
körös-körül, fenn és alant, akiket csúffá tett
az emberi ész. De még kérdés volt, hogy az
izzóvá lett vasállványoktól nem pattan-e szét
egy lőporral telt üveghenger.
Az a kísérteties zengés talán a villamosság
hangja volt; de később fokozódott a tömérdek
üvegpalack zizergésével, amik egymáshoz csi-
szolódtak, mintha ezernyi üveghúrokon ját-
szana megannyi láthatatlan nyirettyű. Az em-
bernek a szívén járt keresztül. Nem szeret-
ném e túlvilági finálét még egyszer hallani.
Az izzó állványok tüzétől lobogni látszottak
a vízzel telt palackok, vakító fény világította
be az egész termet, melyben az élő alakok
mint fehér szellemek tűntek elő. Semmi ár-
nyék, csupa fény; a padozat is tündökölt göm-
bölyű üvegtalpaival s azok között az izzó vas-
rostéllyal.
Középen állt mozdulatlanul a család feje,
eszményképe a pokoljáró hősöknek, hosszú,
szürke szakállát simogatta baljával, tekintetét
körüljáratta, jobbjával nejét tartá fenn, ki egy
aszbeszt-vánkoson térdelt, imádkozott: „de
szabadíts meg a gonosztól, ámen!”
A Manola leányát takargatta selyemkendő-
jével. A két fiú egymást tartá átölelve.
Én azt hittem, hogy az utolsó órám ütött.
A mennydörgés orgonája elnyomta a villa-
mosság idegkínzó sírását. Még jólesett. In-
kább a haragszavát halljuk a romboló angyal-
nak, mint a sírását.
És e pokoli rémjelenet alatt nyugodtan ült
a helyén a kedves leány, palástja alá takargat-
va egy lőporos palackot.
Ha ő most megijed, s rémületében eldobja
a palackot, az összetörik, a lőpor kihull az izzó
rostélyra, s akkor mi valamennyien repülünk
vashajóstól együtt – ki az égbe, ki a pokolba…
A leány megtartotta lélekjelenlétét. Az aty-
ja arcát nézte. Örökkévalóságnak tetszettek a
pillanatok, amíg e megpróbáltatás tartott. A
villám közepében.
Lassanként elenyészett a túlvilági fény, az
izzó vas elhalványult körös-körül, alig deren-
gett a raktár nagy termében a felső boltozat.
A villámlás, égzengés egészen megszűnt,
felváltotta azt a felhőszakadás zuhogása, a
szelek tombolása.
A két ellenséges leviatán összetalálkozott.
Éppen itt a mi vulkán-szigetünkön adtak
egymásnak kézfogót. Lett belőlük egy pár. A
ciklon. A dél-amerikai égalj rémes nászutazó
párja. Most már nem ütik egymást tűzkor-
báccsal, most már csak csókolóznak.
Ott voltam a menyegzőjükön.
A Capitano látott mindent, megfigyelt min-
dent a villámfény vakító világításánál.
Mikor elsötétült az üveges-terem, odalé-
pett a leányához. Vállára tette a kezét, s azt
súgta a fülébe:
– A hátad mögött van egy fiók, abban van-
nak a gyújtózsinórok.
(Azok kellenek az ellopott lőporhoz.)
 (Könnyű ott lopni, ahol a gazda maga a
felszabadító.)
A forgatag megkezdte a maga munkáját.
Olyan volt az, mint a földindulás.
Jó szerencsénk volt, hogy a sziget nyugati
oldalán kezdte el a démon-táncot, ahol a mo-
csárvidék terült, mert ha keletnek indul, kiirt-
ja az egész pálmaerdőnket. Így csak a bozó-
tunkat tépte ki tövestől, s a mocsárvizet víz-
tölcsérben szívta fel az égbe, fel a felhők közé
s aztán meglepte Valparaisót egy olyan békae-
sővel, aminőt ritkán jegyeznek fel krónikák.
Kísérve moszkitó-záporral. Azokhoz mind a mi
szigetünk szolgáltatta a becses anyagot.
Amint a villámlás, mennydörgés meg-
szűnt, mi férfiak mind felsiettünk a födélzetre,
hogy szemtanúi lehessünk annak a tünemény-
nek, aminőt még aki halandó szemmel meglá-
tott, az azt senkinek élve el nem beszélte. Ho-
gyan támad a ciklon? Mi a kormányos üveg-
kunyhója alól gyönyörködhettünk abban.
Éj volt, de a sötétségnek, az árnyéknak és
a tajtékzó világosságnak annyi változata volt
e képben, hogy egy hangulatos festő remek-
művet alkothatna belőle.
A gejzír vízoszlopait az iszonytató légnyo-
más lenyomta a vulkán kráterébe: azok meg-
szűntek világítani. A víztölcsér festette a ké-
pet. Koromsötét volt minden. A vízforgatag,
mint két egymásnak hegyével fordított gúla,
uralta a tájat. Alul éppen oly terjedelmes,
mint felül. Őrületes sebességgel forgott tenge-
lye körül, tánca közben szoknyája szegélyével
fákat csavarva ki töveikből, s magával ragad-
va, míg a felső tölcsére tajtéktól sugárzott.
Derekáról hosszú foszlányos, szürke felhők
szakadoztak el, s repkedtek körülötte, táncoló
rémek alakjait öltve. A körülforgó tölcsér kö-
zepéből föl-fölütötte a fejét, repülő fürteivel.
Derék szélmenyasszony volt; ki lesz a méltó
vőlegénye, aki táncba viszi? Néha minket is el
akart magával vinni. De nem bírt a hajónkkal.
Ha a tengerben kapott volna, minket is felso-
dor az égbe; aztán csak dühöngve rohant szi-
getünkről a sík tenger felé. Sokáig láthattuk
tündértáncát a sötét éjszakában.
Ezzel a zivatarral az esős évszak megkez-
dődött; de ez minket a Ruffóval nem tartózta-
tott vissza, hogy merész vállalatunk kivitelé-
hez lássunk. Eszközünk volt már hozzá: a lő-
por.
Idejekorán gondoskodtunk róla, hogy
csónakunkat a karám félszerébe biztos helyre
vigyük, különben azt is elvitte volna a vízfor-
gatag.
Ezúttal nem kellett azt a vállunkon cipelni,
víz volt mindenütt, csáklyázhattunk benne; a
karámtól a tőzegtelepig.
Ábel is velünk jött a maga fókabőrcsónak-
jával, s a szigonyát is magával hozta.
A nagy forgatag az egész mocsárvidéket
teljesen átváltoztatta. Az a sűrű bozót, melyet
mi Ruffóval bejártunk, eltűnt a föld színéről;
gyökerestől kitépetett, azt magával ragadta a
víztölcsér. Előttünk egy sík tó állt. A mocsár
vizét felszívta a forgatag, de kitölté rögtön az
újult erővel kitörő gejzír és a felhőszakadás. A
Ruffo tőzegkunyhójától (azt nem bírta elso-
dorni a forgatag) oda lehetett látni a sziklagá-
tig.
Ott úszkáltak a szikla fala mellett a na-
gyobb mocsárlakó állatok hullái, miket a for-
gatag a sziklához paskolt, vidrák, rókák, gö-
dények, lángmadarak, még a nagy szárnyasok
sem bírtak megmenekülni.
Ábel válogatott bennük: „Hitvány hús,
nem érdemes hazacipelni.” Amit keresett, azt
nem találta, azt a nagy ormányos teknöncöt,
a matamátát; pedig az itt lakott: sokszor hal-
lotta éjszaka a sivalkodását.
A vízlevezető barlang nyílására ráakad-
tunk, de annak a gádora csaknem a boltozatá-
ig víz alá volt merülve.
– Itt most mi nem dolgozhatunk – mon-
dám. – Be sem mehetünk a csónakunkkal, a
víz lefolyása el van rekesztve.
– Megálljatok csak – mondá a Negrito –,
tudom én már, hogy mi rekeszti el itt a vizet.
Ide bújt be a matamáta. Majd elmegyek én
érte, s kihozom orránál fogva.
Ruffo fáklyát gyújtott, s bevilágított a bar-
langba. Csakugyan úgy volt, ahogy a Negrito
mondá.
Egy nagy idomtalan szörnyeteg feküdt raj-
ta páncélos tetemével azon a szűk nyíláson,
ami a vizet levezette, s elzárta a katlan mel-
letti csatornát. Amint a tűzfény felriasztá, fel-
tápászkodott fektéből, s nem várta be, hogy
megtámadják, ő úszott ránk szembe, hatal-
mas négy mancsával paskolta a vizet, ormá-
nyát fenyegetve tekergette fel és alá, miköz-
ben fülhasító fütyülést hallatott.
– Gyere, gyere! – kiabált a Negrito, jobb-
jában harpunáját magasra emelve.
Egyedül kellett a szörnyeteggel megküzde-
nie.
A Negrito az ilyen tusában remek fickó
volt.
 A matamáta rohanva közelített feléje. Tö-
kéletesebb csodaszörnyet az alkotó természet
nem gondolhatott ki. Hatszegletű teknője
hegyes pikkelyekkel rakva, amik a fején sár-
kánytaréjjá sorakoznak, szegletes fejéből két
ökölnyi szem mered elő, amiknek szempilláik
helyett szarvaik vannak, gömbölyű szájából
éles fogsorok villognak, s befejezi a rémséget
egy ormány, mely az elefántéhoz hasonlít.
Fegyvere a vadállatnak: lábain medveman-
csok, tépni képesek.
Megvallom, hogy engem nagy respektusra
kényszerített ez a szörnyeteg. Én a magam
tengerészkardjával nem mertem volna vele
szembeszállni. A revolvergolyóim lepattogtak
volna a páncéljáról.
És az a kis vézna termetű Negrito kiállt el-
lenében.
Beletaszította a szigonyát a szörnyeteg fel-
tátott szájába merészen, mire az megragadta
az ormányával a csónak elejét, s lerántotta
azt nehéz testével a víz alá, ott aztán a négy
lábával átszorította. Ábel is a víz alá került.
De a Negrito nem vesztette el a lélekjelen-
létét. Gyakorlott búvár volt: hirtelen kirántot-
ta tokjából hatalmas kését, s egy csapással le-
vágta a teknönc ormányát. Azzal az tehetet-
lenné volt téve. Felbukott a víz színére, fekete
vért lövellve levágott ormányából, ott azután
husángokkal agyonvertük. Azután kivontattuk
a partra. Derék zsákmány volt. A húsa jeles
táplálék, a talpai ínyencfalat s a tojásai feje-
delmi csemegék. S az volt neki tömérdek.
– No, ezért kapok a Cavától egy édes po-
font – mondá Ábel.
Neki az még mindig Cava volt, s a gyön-
gédség tanújele egy édes pofon.
Én azonban elismertem, hogy vala-
mennyiünk között a legkülönb legény az ős
vadember.
No, de most egy időre a sziklarobbantási
munkálattal szünetelnünk kellett, amíg a fel-
szabadult csatornán keresztül a megrekedt víz
annyira lefolyik, hogy a sziklakatlan odúja
hozzájárulható lesz. Abba napok fognak telni.
Azt az időt mi itt a karámban fogjuk eltölteni.
Odafenn a vashajóban is kevesebb lesz két fo-
gyasztóval. Nem tudom, ki hord nekik mostan
forrásvizet lámaháton, hogy a Cava hiányzik.
Úgy! A Cava (a megkeresztelt Azma) a ka-
rám ajtajánál várt bennünket, mikor vadász-
zsákmányunkkal megérkeztünk. Az elejtett
matamáta oda volt kötve hátulsó lábainál fog-
va az Ábel csónakjához, aki hatalmasan tudott
a csáklyájával a sík vízben előretörni. Mikor a
megölt szörnyeteget kihúzta a szárazra, az in-
dusnő nagyot sikoltott, odarohant hozzá.
– Ezt te ölted meg? Te magad?
S dehogy adott neki édes pofont; sőt átka-
rolta az Ábel fejét, s össze-vissza csókolta ar-
cát, száját, szemeit, ugyanannyi hízelgő
szóval magasztalva hősét, férjét, az igazi fér-
fit. Most már megtudta, hogy kicsoda az ő fér-
je. Dehogy karmolta, dehogy pofozta többé.
Urának fogadta.
Íme, a legegyszerűbb útmutatás minden
boldogtalan férj számára, akinek a felesége ri-
golyás, szeszélyes. Öljön meg egy matamátát.
A boldogság ekként be lett honosítva a
karámban.
Mi pedig hárman hozzáfogtunk a becses
zsákmány értékesítéséhez. Legelőször is meg-
szabadítottuk a hüvelyétől. Az a háti tekenő, a
hasa vastag bőrével, egészen alkalmas volt
arra, hogy ladikot készítsünk belőle: mását
annak, ami a Negritóé, mely fókabőrből ké-
szült. Ez még erősebb lesz, vastag pikkelyei
megvédik a sziklák zsurlásától, mikor a gejzír
barlangjába lebocsátkozunk vele. Ebben fogok
én, az Ábel csónakját követve, abba a szikla
alatti patakfolyásba levonulni, melynek tit-
kairól annyit mesélt már nekem a Negrito.
Csak egy ilyen csónak kellett még hozzá.
Nekünk is lesz hát páncélos hajónk, s ak-
kor mi is nagyhatalom leszünk.
A zsigereit is bőven felhasználhattuk ször-
nyetegünknek. A bendője tele volt halakkal,
roppant falánk állat lehetett, annak a hártyá-
jából majd készül az én számomra hasonló
csónakosing, aminő a Negritóé. Beleiből csa-
varunk húrokat, s azokból hárfát csinálunk a
Máriának. Egy diónyi ámbrát is találtunk ben-
ne. Ezt a Donnának visszük: ez a Fáraók füs-
tölőszere. Tojás volt benne tömérdek, különfé-
le kifejlődésben. Ez a négylábú állat tojással
szaporítja faját, melyet a homokba kapar be
hátulsó lábaival s ott költi ki a forró napsugár.
A húsa kissé különös ízű: se nem hús, se
nem hal, hanem béka; de a mancsai pompá-
sak.
Ezt mind bebizonyította nekünk az indus
menyecske, fölséges lakomát sütve, főzve
mindannyiunk számára. Kenyeret adtak hozzá
az artocarpus cipói. Istenáldotta fa! Két ilyen
kenyértermő törzs egész esztendőn át ellátja
a szigetünk összes lakosságát kenyérrel; amit
éretlen korában karéjra metélnek, levélbe ta-
karva, kemencében kisütnek, szárazra elrak-
nak, soha meg nem romlik. Az íze egészen
hasonló a búzakenyéréhez. Ezért vonakodott
a Ruffo a miatyánkban elmondani a „minden-
napi kenyérről” szóló könyörgést. Hisz itt van
előttünk készen, megadta az Isten. Olyan vi-
lág van itt, ahol nem kell semmit kérni, csak
megköszönni.
Áldomást is ittunk, volt hozzá pálmabor.
Aztán hozzáláttunk a ladikalkotáshoz. De
azzal csak másnap készültünk el. Elébb a ke-
nyérfáról kellett gyantát szednünk, amivel a
hézagokat egymáshoz ragasszuk. Ezt is bő-
séggel ád ez az Isten fája.
Mikor aztán az én ladikommal készen let-
tünk, én azt a hátamra vettem, s mind a hár-
man lementünk a tőzegvágáshoz.
Én kipróbáltam az új csónakot. Tökéletes
alkotás volt. Elfértem benne, s könnyen tud-
tam evezővel hajtani. Megérkeztünk a vízleve-
zető barlanghoz. A mocsárvíz erősen leapadt,
be lehetett csónakjainkkal hatolni a barlang-
ba. De a ladiknak künn kellett maradnia a bar-
lang előtt. Azon volt a Ruffo a lőporos-palack-
kal.
Nekünk az Ábellel elébb ki kellett takaríta-
nunk a sziklakatlan kemencéjét, ami tele volt
döglött hallal, gyíkkal, denevérrel.
 Azután láthattunk a robbantáshoz. Én a lő-
port elhelyeztem a katlan odújában, a gyújtó-
zsinórt körüle csavarva, hogy a víz el ne érje,
aztán kicsiholtam, s az égő taplóval meggyúj-
tottam a zsinór végét.
Akkor aztán loholtunk ki gyorsan kis ladik-
jainkkal a barlangból, s ahogy erőnktől tellett,
igyekeztünk a tőzegtelepre eljutni.
Amint a kunyhóhoz elértünk, bekövetke-
zett a robbanás. A föld megrendült alatta, a
barlangszádán füst és láng lövellt elő, messze
feltorlasztva a hullámot. Ruffo és Ábel bámul-
va tekintének reám. Nem tudták, mi volt ez.
Nekik fogalmuk sem volt a lőpor hatalmáról;
én pedig nem magyaráztam azt meg nekik.
Ezzel tartoztam a Capitanónak.
Amint a füst eloszlott, visszacsónakáztunk
a barlanghoz. A sikert messziről láthattuk. Az
a sok állathulla, mely a sziklapart mentében a
vízszínen lebegett, gyors rohammal zúdult a
barlang felé.
Az akadály el volt hárítva, a katlan széttör-
ve, a sziklameder kitágítva; a tó vize zuhatag-
ban omlott a barlang mélyébe, melynek túlsó
oldalán a nyílt tengerre lehetett látnunk. Ezzel
a sziget meg lett szabadítva a morotvája min-
den csapásától.
 Ruffo az arcomat csókolta, Ábel a kezei-
met, én mind a kettőt összeölelgettem. Közös
diadalunk volt ez. De főképp azé az angyalé
odafenn. Vajon hallotta-e ő is ezt a földrendítő
pukkanást?
George Eliot: Lehull a fátyol
 I.

Közeledik halálom órája. Utóbbi időben

többször volt szívrohamom, és a dolgok ter-
mészetes rendje szerint — mondja az orvo-
som — bízvást remélhetem, hogy nem húzom
már tovább néhány hónapnál. Így tehát, ha-
csak nem vert meg a sors rendkívül szívós
szervezettel, mint ahogy megvert rendkívüli
lelkierővel, nem sokáig nyögöm már e földi lét
súlyos terhét. Ha másként következne, és me-
gadatnék, hogy tovább éljek, megérjem azt a
magas kort, amelyre a legtöbben áhítoznak és
felkészülnek, végre megtudhatnám, fölérnek-
e a csalóka remények keservei a csalhatatlan
jövőbelátás gyötrelmével. Mert tudom előre,
mikor halok meg és mi történik végső perceim
idején.
Pontosan mához egy hónapra, 1850. szep-
tember huszadikán este tíz órakor itt ülök
majd ugyanezen a széken, ebben a dolgozó-
szobában, vágyakozva a halál után, kimerül-
ten a szakadatlan tépelődéstől és annak tuda-
tától, hogy mit hoz a jövő, önáltatás nélkül,
reménytelenül. Amint figyelem a zsarátnok
közt felszökkenő kék lángnyelveket, és lám-
pám kanóca alig pislákol már, hirtelen szörnyű
görcs szorítja össze keblemet. Annyi időm lesz
csak, hogy elérjem a csengő zsinórját és he-
vesen megrántsam, mert úgy érzem, menten
megfulladok. A csengetésre nem jelentkezik
senki. Azt is tudom, miért nem. Szolgám és
házvezetőnőm szerelmesek egymásba, éppen
veszekednek majd, a nő két órával előbb dü-
hében elrohan a házból, és reméli, Perry majd
azt hiszi, a folyóba vetette magát. Perry végül
csakugyan megijed és utánaered. A kis kony-
halány alszik a padkán, soha nem jelentkezik
a csengetésre, nem ébred fel rá. A fullasztó
érzés egyre erősebb lesz, a lámpa kialszik,
orrfacsaró bűzt terjesztve. Nagy erőfeszítéssel
megint megragadom a csengőt. Élni szeret-
nék, és nincs segítség. Szomjaztam az isme-
retlen után, de szomjam már elmúlt. Ó, Isten-
em, hadd maradjak az ismerős világon, hadd
fáradjak el tőle, belenyugszom. Kínzó fájda-
lom, fullasztó gyötrelem — és ezalatt a földek,
a rétek, a kavicsos medrű csermely a kertek
alatt, az eső után kelő friss illat, a szobám ab-
lakán beáradó reggeli fény, dermesztő, télen a
tűz melege... sötétségbe borul hát ez mind-
örökre?
Sötétség... sötétség... semmi kín... sem-
mi, csak sötétség: én pedig megyek tovább,
egyre tovább... gondolataimat fogva tartja a
sötétség, de érzem, megyek... tovább... to-
vább...
Mielőtt eljön ez az idő, szeretném nyugal-
mam és erőm utolsó óráit arra használni,
hogy elmondjam életem különös történetét.
Soha nem öntöttem ki szívemet senki ember-
fiának; nem bátorítottak fel arra, hogy túlsá-
gosan bízzak embertársaim együttérzésében.
Mindnyájan számíthatunk azonban némi szá-
nalomra, könyörületre, gyengédségre, mikor
már meghaltunk. Csupán az élők számára
nincs megbocsátás, a élőktől fordul el az em-
ber türelme, megbecsülése, mint ahogy az
éles keleti szélben eláll az eső. Amíg dobog a
szív, zúzd össze, csak addig van rá lehetősé-
ged; amíg könyörgőn tapad rá a szem félénk,
könnyes pillantása, dermeszd meg fagyos,
visszautasító tekinteteddel; amíg a fül, a lélek
legfensőbb szentélyének e kényes hírvivője
még felfogja a gyengédség hangjait, térj ki
előle sima, udvarias szavakkal, vagy gúnyos
bókokkal, vagy a közönyösség irigy mímelésé-
vel; amíg az alkotó agyba még belenyilall min-
den elszenvedett igazságtalanság, s még lük-
tet benne a vágyódás rokonlelkek elismerése
után, siess, fojtsd belé megfontolatlan bírála-
toddal, olcsó hasonlataiddal, felületes ítéle-
teiddel. Lassan eláll a szív verése — UBI SOE-
VA INDIGNATIO ULTERIUS COR LACERARE
NEQUIT¹² \'7b¹² Vad harag itt többé nem
tépheti szívét (Swift sírfelirata)\'7d, nem
könyörög többé a szem pillantása, süket lesz
a fül, s megszűnik az agy követelőzése, min-
den munkája. Akkor aztán szabadjára enged-
heted kegyeletes beszédedet, emlékezhetsz a
sok küzdelemre, fáradozásra, sikertelenségre,
és szánakozhatsz felette, leróhatod tisztelete-
det az elért eredmények előtt, mentséget ta-
lálhatsz a tévedésekre, és belenyugodhatsz,
hogy feledésbe merüljenek.
Elcsépelt, gyerekes gondolatok ezek, miért
foglalkozom velük? Nincs sok közük hozzám,
minthogy nem hagyok magam után tisztelet-
reméltó műveket, s nincsenek közeli rokona-
im, akik síromon zokogva akarnák jóvá tenni
az életben rajtam ütött sebeket. Életem törté-
nete talán majd idegenek némi rokonszenvére
tarthat igényt, ha majd meghalok; míg éltem,
barátaimtól nem számíthattam még ennyire
sem.
Gyermekkoromat a későbbi évekhez viszo-
nyítva talán boldogabbnak látom most, mint
amilyen valójában volt. Hiszen akkor még át-
hatolhatatlan függöny takarta előlem a jövőt
csakúgy, mint minden más gyermek elől. Ne-
kem is részem volt a pillanat minden gyönyö-
rűségében, és mint a többi gyermek, én is
édes, megfoghatatlan reménnyel telve vártam
a holnapot. Gyengéd, szerető édesanyám
volt; még ma, annyi hosszú, kietlen év után
is, ha rágondolok, szinte érzem simogatását,
mikor térdére ültetett, átölelte kicsiny teste-
met, és orcámhoz szorította orcáját. Valami
szembántalom rövid időre megvakított, és
anyám reggeltől estig az ölében tartott. Ez a
páratlan szeretet rövidesen eltűnt életemből,
és még fejletlen érzékeimmel is úgy éreztem,
hidegebb lett körülöttem a világ. Kis fehér
pónilovam hátán, oldalamon a lovászfiúval
ugyanúgy kilovagoltam, mint azelőtt, de sze-
rető szemek nem nézték, mikor nyeregbe
szálltam, boldogan széttárt karok nem fogad-
tak, mikor megérkeztem. Lehet, hogy jobban
nélkülöztem anyám szeretetét, mint más hét-
nyolcéves fiú, aki számára azért megmaradt
változatlanul az élet többi gyönyörűsége, mert
kétségkívül nagyon érzékeny gyermek voltam.
Jól emlékszem még ma is arra az elragadta-
tott, remegő izgalomra, amely elfogott, vala-
hányszor meghallottam a lovak dobogását a
visszhangos istálló kövezetén, a lovászok har-
sány kiáltozását, a kutyák elnyújtott ugatását,
mikor a kapuboltozat alól apám kocsija döbö-
rögve begördült az udvarra, és megkondult az
ebédhez vagy vacsorához hívó gong szava.
Reszkettem és feljajdultam, ha néha megütöt-
ték fülemet a katonák ütemes léptei — apám
háza ugyanis közel volt a megyei székhelyhez,
ahol jókora kaszárnyák épültek —, ha meg el-
vonultak, azt kívántam, bárcsak térnének
megint vissza.
Azt hiszem, apám furcsa kis jószágnak tar-
tott, és nem nagyon szívelt, noha gondosan
teljesítette mindazt, ami nézete szerint a szü-
lő kötelessége volt. De túljutott már élete de-
rekán, és én voltam a kisebb fia. Anyám volt a
második felesége, és ő már elmúlt negyvenöt
éves, amikor elvette. Kemény, hajthatatlan,
módfelett rendszerető férfiú volt, testestül-lel-
kestül bankár, s elevenen élt benne a tevé-
keny földbirtokosok igénye, hogy befolyását
érvényesítse a megyei közigazgatás terén is;
olyan ember, aki soha nem változik, mindig hű
önmagához, nem érinti az időjárás, nem is-
mer sem jókedvet, sem bánatot. Mélységesen
tiszteltem, és jelenlétében még félénkebb és
érzékenyebb voltam, mint máskülönben. Ez a
körülmény bizonyára hozzájárult, hogy meg-
szilárdítsa elhatározását, és ne az előírásos
nevelésben részesítsen, amelyet fivéremnél
alkalmazott. Bátyám akkoriban már nyurga if-
jú volt, és Etonban tanult. Hogy később apám
társa és utóda legyen, Etonba, majd Oxfordba
kellett mennie — az összeköttetések kedvéért,
természetesen —, apám jól tudta, hogy még a
latin vígjátékírók vagy a görög drámaírók is
közrejátszanak egy esetleges arisztokratikus
pozíció elérésében. A lelke mélyén azonban
nem sokra becsülte ,,e holt s koronás főket",
miután megszerezte az önálló véleményalko-
tás jogát azzal, hogy elolvasta Potter Aiszkhü-
loszát, és belenézett Francois Horatiusába. Eh-
hez a negatív szemlélethez egy pozitívum is
járult, az utóbbi idők bányaspekulációi révén,
amelyekbe belekapcsolódott; nevezetesen az,
hogy egy másodszülött fiúnak csakis a tudo-
mányos felkészültség válik hasznára. Azonfel-
ül világos volt, hogy egy magamfajta félénk,
érzékeny fiú nem bírná el a középiskola durva
légkörét. Ezt Letherall úr is kereken meg-
mondta. Letherall úr jól megtermett, szemü-
veges férfiú volt, aki egyszer hatalmas kezei
közé fogta kicsiny fejemet, gyanakodva, tapo-
gatózva, imitt-amott megnyomogatta, majd
óriási hüvelykujját halántékomhoz szorítva
kissé eltolt magától, és villogó szemüvegén át
rám bámult. Úgy látszik, nem tetszett neki,
amit látott, mert szigorúan összeráncolta
homlokát, és hüvelykjét végighúzva szemöl-
dökömön, azt mondta apámnak:
— Itt a hiba, uram, itt, meg itt — tette
hozzá, és megérintette a fejem búbját. — Ezt
kell kihozni belőle, emezt meg elaltatni ben-
ne.
Egész testemben reszkettem, egyrészt
mert homályosan éreztem, hogy heves rossz-
allást váltottam ki, másrészt első ízben járta
át szívemet a gyűlölet — gyűlöltem ezt a ha-
talmas, szemüveges férfit, aki ide-oda rángat-
ja a fejemet, mintha meg akarná vásárolni és
alkudna rá.
Nem tudom, mennyi köze volt Letherall úr-
nak nevelésem további módszeréhez, de csak-
hamar kiderült, hogy házitanítók útján okta-
tott természetrajz, természettan és modern
nyelvek ismeretével óhajtják orvosolni szerve-
zetem hiányosságait. Semmi érzékem nem lé-
vén a gépekhez, jócskán kellett foglalkoznom
velük. Nem jól fogott a fejem a rendszerezés-
hez, így kiváltképpen szükséges volt az állat-
és növényrendszertant megtanulnom; emberi
tettek, emberi indulatok érdekeltek, ennélfog-
va teletömtek a mechanikai erők adataival, az
alapelemekkel, az elektromos- és mágneses
jelenségekkel. Egy nálam jobb adottságokkal
rendelkező fiú bizonyára sokat tanult volna tu-
dományos felkészültségű értelmes tanítóim
keze aiatt, és kétségkívül lebilincselőnek talál-
ta volna az elektromos- és mágneses jelensé-
geket, mint ahogy minden csütörtökön jóma-
gam is meg voltam győződve, hogy annak kell
lenniük. Tény azonban, hogy bármit is kellett
volna tanulnom, tudatlanságom alapján, kiáll-
tam volna a versenyt a legrosszabb diákkal,
akit kicsaptak a gimnáziumból. Titokban Plu-
tarchost, Shakespeare-t és a Don Quijoté-t ol-
vastam, és gondolataim elkalandoztak, miköz-
ben tanítóm afelől biztosított, hogy a maga-
sabb rendű ember abban különbözik a tudat-
lan embertől, hogy tudja, miért folyik a víz a
hegyről lefelé. Semmi kedvem nem volt rá,
hogy éppen én legyek ez a magasabb rendű
ember. Örültem a folyó víznek, nézegethet-
tem, hallgathattam órákon át, mint csörgede-
zik a kavicsok között, és füröszti az élénkzöld
vízinövényeket. Nem kívántam tudni, miért fo-
lyik. Egészen biztos voltam benne, hogy meg-
van annak a jó oka, ami ennyire gyönyörű.
 Nem szükséges sokat időznünk életem e
szakaszánál. Eléggé elárulja ennyi is, milyen
érzékeny lelkű, élhetetlen gyerek voltam, mi-
lyen meg nem értő környezetben nőttem fel,
amely képtelen volt elősegíteni boldog, egész-
séges fejlődésemet. Tizenhat éves koromban
Genfbe küldtek tanulmányaim befejezésére.
Nagy szerencse volt számomra ez a változás.
Mintha a mennyországba léptem volna, ami-
kor a Jurából lejövet először pillantottam meg
a lenyugvó nap fényében az Alpokot, és mint-
ha pompás bort ittam volna folyton, az ott töl-
tött három esztendő alatt a természet bűvös,
áhítatos mámorában éltem. A természethez
való e korai vonzalmam alapján önök talán azt
hiszik, bizonyára költő voltam. Nem voltam
ilyen szerencsés. A költő ajkáról dal kél, és
hisz abban, hogy dala előbb-utóbb meghallga-
tásra, rokonlélekre talál. A poéta fogékonysá-
ga azonban annak hangja nélkül, érzékenysé-
ge, amely csupán néma könnyekben tör utat
a napsütötte parton, mikor déli fény csillog a
víz tükrén, vagy abban, hogy egész benseje
megborzong egy durva emberi hangra, egy
hideg szempár pillantására — az ilyen néma
érzelem hatására a lélek végzetesen magá-
nyos marad az emberek között. Legkevésbé
éreztem még magányosságomat, ha este elin-
dultam csónakomon a tó közepe felé.
Ilyenkor úgy tűnt, mintha az égbolt, az
izzó hegycsúcsok és a széles kék víz olyan
gyöngéd szeretettel vennének körül, amilyet
senki emberfía nem pazarolt rám, amióta el-
tűnt életemből anyám szeretete. Úgy tettem,
ahogy Rousseau — hanyatt feküdtem csóna-
komban, hagytam siklani, amerre akar, sze-
mem a hegycsúcsokat követte, ahogy egymás
után tovatűnt róluk az alkony pírja, mintha Il-
lés próféta tüzes szekere vonult volna el fölöt-
tük, útban hazafelé, a fény hajlékába. Aztán,
mikor már a fehér csúcsok elhalványodtak,
mint a holtak, hazafelé kellett eveznem, mert
gondosan vigyáztak rám, nem engedték, hogy
későig elkószáljak.
Magányos természetem miatt nem leltem
meghitt baráti körre a korombeli ifjúság köré-
ben, pedig mint mindig, rengetegen tanultak
Genfben. Mégis akadt egyetlen barátom, külö-
nös módon egy olyan ifjú, akinek szellemi haj-
lama homlokegyenest ellenkezett az enyém-
mel. Charles Meunier-nek fogom nevezni. Iga-
zi nevét elhallgatom — angol név, mert angol
családból származott —, minthogy híressé vált
azóta. Árva fiú volt, nyomorúságos kis össze-
gből tengődött orvosi tanulmányai alatt, ame-
lyekre kivételes tehetsége vitte. Különös,
hogy én, aki határozatlan, érzékeny és rossz
megfigyelő vagyok, gyűlölök kérdezni, és sze-
retek mindenen elmerengeni, éppen én
vonzódjak egy olyan ifjúhoz, akinek legerő-
sebb szenvedélye a természettudomány. Ba-
rátságunk azonban nem szellemi kapcsolat
volt, olyan forrásból fakadt, amely szerencsé-
sen elegyíti az ostobát az okossal, az álmo-
dozót a józan észjárásúval — érzelemvilágunk
közösségéből. Charles szegény volt és csúnya,
a genfi suhancok kigúnyolták, a szalonok nem
fogadták be. Láttam, ugyanolyan magányos,
mint jómagam, noha más okból, és együttér-
zéstől hajtva félénken közeledtem hozzá. Elég
annyi, olyan bajtársi viszony kerekedett ebből,
amilyet csak eltérő szokásaink lehetővé tet-
tek. Charles ritka szünnapjain együtt mentünk
fel a Saléve-re, vagy áthajóztunk Veveybe,
miközben álmodozva hallgattam barátomat,
amint kifejti jövőbeli kísérleteinek és fölfede-
zéseinek merész tervét. Fejemben kuszán
összekeveredtek szavai a kék hullámok és le-
begő halovány felhők látványával, a madarak
csicsergésével és a távoli havasok csillogásá-
val. Tudta jól, hogy gondolataim elkalandoz-
tak, de szeretett így mesélgetni nekem: nem
beszélünk-e reményeinkről, terveinkről még a
kutyánknak vagy madarainknak is, ha úgy
érezzük, vonzódnak hozzánk? Megemlítettem
ezt az egyetlen barátságot, mert kapcsolatban
van egy furcsa és szörnyű jelenettel, amelyet
el kell mondanom későbbi életem beszámoló-
ja folyamán.
A boldog genfi korszaknak súlyos betegség
vetett véget. Emlékezetem teljesen kihagy a
kezdetétől, homályosan rémlik csupán, hogy
sokáig szenvedtem, és apám időnként megje-
lent ágyamnál. Aztán eljött a lábadozás bá-
gyadt egyhangúsága. Lassanként változato-
sabbak és derültebbek lettek napjaim, amint
visszatért erőm, és egyre hosszabb kocsiutak-
ra mehettem. Egyik ilyen napon — élénken
emlékszem még rá — apám a pamlagom mel-
lett ült, és így szólt:
— Ha annyira jól leszel már, Latimer, hogy
utazhatsz, hazaviszlek. Elszórakoztat majd, és
jót tesz neked az utazás, mert előbb bejárjuk
Tirolt és egész Ausztriát, és sok újat fogsz lát-
ni. Filmore-ék, a szomszédaink is velünk jön-
nek, Alfred majd Bázelben csatlakozik hoz-
zánk, mind együtt megyünk Bécsbe, és Prá-
gán át térünk vissza.
 Apámat kihívták, mielőtt befejezte volna a
mondatot, és gondolataim megpihentek azon
a szón: Prága... Különös érzés fogott el, egy
ismeretlen, csodálatos táj víziója bontakozott
ki előttem. Éles napsütésben egy várost lát-
tam, de mintha egy rég letűnt évszázad nyári
napja állt volna meg pályáján felette, és azóta
sem üdítené éji harmat nedve, sem száguldó
felhők zápora. Úgy rémlett, a tűző nap hevé-
ben porosan, lankadtan, az idő fogától csor-
bultan perzselődik hajdani nagysága egy nép-
nek, arra kárhoztatva, hogy áporodott emlé-
kei világában éljen, mint a trónfosztott elag-
gott királyok arannyal átszőtt uralkodói ron-
gyaikban. A város kiszikkadt, széles folyóját
mintha fémlemez borította volna, megfekete-
dett szobrai, ódon öltözékükben, szent koro-
nájukkal, amint rám szegezték üres tekintetü-
ket, mikor elhaladtam előttük a vég nélküli hí-
don, úgy tűntek, mintha ők lennének e hely
igazi lakói és birtokosai, a szorgos, ide-oda
siető közönséges halandók pedig csupán röp-
ke látogatók rajta, akik elárasztják az utat
egy napra. Ilyen komor, megkövült lények,
mint ezek itt — gondoltam — lehettek amott a
meredek tetején egymás hegyén-hátán álló
avatag, rozsdabarna hajlékokban lakó öreg,
fakó utódok szülői; ilyenek hajlonganak fenn,
a magaslat egész hosszában elnyúló palota
megkopott, omladozó pompájában; ilyenek
imádkoznak fáradtan a templomok fojtogató
légkörében, nem készteti rá őket se félelem,
se remény, sorsuk az, hogy megvénüljenek,
és ne haljanak meg, éljenek tovább megmere-
vedett szokásaikban, mint ahogy állandó déli
napfényben élnek, az éjszakák nyugalma, a
reggelek újjászületése nélkül.
Hirtelen csörömpölő fém zaja hallatszott,
megremegtem, és megint a szobámat láttam,
a benne lévő tárgyakkal. Leesett az egyik
szénfogó vas, mikor Pierre benyitott az orvos-
ságommal. Szívem hevesen kalapált. Megkér-
tem Pierre-t, tegye le mellém az orvosságot,
mindjárt megiszom.
Amint ismét egyedül voltam, tépelődni
kezdtem, nem aludtam-e? Nem volt-e álom ez
a csodálatosan tiszta látomás, a csillag alakú
színes lámpától eredő és a kövezeten vissza-
tükröződő szivárványos fényfoltig pontosan ki-
vehető részleteivel... ez a képzeletemnek ide-
gen különös város képe? Nem láttam soha
Prága látképét, csupán a neve élt tudatom-
ban, homályos történelmi asszociációkkal, alig
körvonalazható emlékekkel uralkodói nagysá-
gáról és vallásháborúiról.
Soha nem fordult elő még velem ilyesmi
álmaimban. Még megalázónak is éreztem
gyakran, hogy csak a lidércnyomástól való
szüntelen rettegésem menti meg álmomat,
hogy ne váljék közönséges zagyvasággá. Nem
hiszem azonban, hogy aludtam volna, mert
határozottan emlékeztem, amint fokozatosan
elém tárult a látomás, akárcsak a laterna ma-
gica változó képei, vagy a kibontakozó táj, mi-
kor a kelő nap sugara szétoszlatja a hajnali
párák fátyolát. És míg tudatára ébredtem a
fellépő látomásnak, felfogtam azt is, hogy
Pierre bejött, apámnak azt mondta, künn vár
rá Filmore úr, és hogy apám kisietett a szo-
bából. Nem, nem volt ez álom. Talán csak
nem volt — már a gondolatától is megreszket-
tem ujjongó örömömben — eddigelé csupán
zavaros sóvárgásban és érzékenységben meg-
mutatkozó költői vénám, amely most hirtelen
megnyilatkozott spontán alkotás formájában?
Biztosan Homérosz is így látta meg a trójai sí-
kot, Dante a holtak lakhelyét, Milton a földre
szálló Kísértőt. Talán betegségem csiholt ki
természetemből valamilyen szerencsés válto-
zást, erősebbé feszítette idegeimet, eltávolí-
tott egy homályos akadályt? Sokat olvastam
olyanfajta hatásokról — regényekben legaláb-
bis előfordultak. Nem, hiteles életrajzokban is
olvastam egyes betegségeknek a szellemi
erőkre gyakorolt szublimáló vagy felemelő be-
folyásáról. Novalis vajon nem érezte, mint mé-
lyül el költői ihlete egyre jobban elhatalma-
sodó tüdővésze folyamán?
Egy ideig elmerengtem ezen a boldog gon-
dolaton, majd eszembe jutott, hogy akarate-
rőm megfeszítésével esetleg kipróbálhatnám
új képességemet. A látomás akkor kezdődött,
mikor apám azt mondta, elmegyünk Prágába.
Egy pillanatig sem hittem, hogy a város valódi
képe lebegett előttem, azt hittem — reméltem
—, hogy béklyóitól most szabadult képessé-
gemmel lázas sietséggel festettem magamban
képet róla, és tétova emlékezetemből ragad-
tam ki színeit. Mi lenne, ha figyelmemet egy
másik városra összpontosítanám, mondjuk Ve-
lencére, hiszen jóval ismerősebben él képzele-
temben, mint Prága: talán ugyanolyan ered-
ményre jutok vele majd. Velencére tereltem
minden gondolatomat. Irodalmi emlékekkel
serkentettem képzeletemet, és igyekeztem
Velencében érezni magam, mint ahogy az
imént Prágában éreztem magam. De hiába.
Csupán az otthoni hálószobámban függő Ca-
naletto-metszeteket színeztem ki magamban,
és a festményen folyton változott, amint kép-
zeletem bizonytalanul vándorolt elevenebb ké-
peket keresgélve. Egyetlen véletlenül adódó
formát vagy árnyékot sem tudtam megjelení-
teni a szükséges körülmények tudatos kimun-
kálása nélkül. Hétköznapi erőlködés volt az
egész, nem révült tétlenség, amilyent fél órá-
val előbb éltem át. Elcsüggedtem: de aztán
eszembe jutott, hogy az ihlet rohamszerűen
jelentkezik.
Napokig izgatott várákozásban éltem, és
lestem, visszatér-e új tehetségem. Gondolat-
ban bejártam egész ismerettáramat, remény-
kedve, hogy majd csak ráakadok valamire,
ami ismét felébreszti szunnyadó géniuszomat.
De nem: világom ködös maradt, amilyen volt,
az a különös fénysugár nem akart újra keresz-
tültörni rajta, noha dobogó szívvel, mohón
vártam rá.
Apám minden nap kikocsizott velem, és
egyre hosszabb sétákra vitt, amint erősebb
lettem. Egyik este aztán megállapodtunk,
hogy másnap délben értem jön, együtt me-
gyünk megvenni a zenélő dobozt és más hol-
mit, amit a Genfet járt gazdag angol utazótól
feltétlenül számon kérnek odahaza. Apám,
mint bankár, egyike volt a legpontosabb em-
bereknek, én pedig kínos aggodalommal
ügyeltem arra, hogy készen várjam a meg-
beszélt időben. Meglepetésemre azonban még
negyed egykor sem érkezett meg apám. Tü-
relmetlenül vártam rá; mint lábadozónak,
semmi egyéb dolgom nem volt, s tekintettel
az előttem álló sétáta, bevettem egy erősítő
pirulát.
Képtelen voltam veszteg maradni és taka-
rékoskodni erőmmel; föl s alá járkáltam a szo-
bában, ki-kinéztem a Rhône sodrára, oda,
ahol elhagyja a tó sötétkék vizét, de egész idő
alatt azt hánytorgattam magamban, vajon mi-
ért késik apám.
Egyszerre ráeszméltem, hogy apám a szo-
bában áll, de nem egyedül: ketten vannak ve-
le. Különös. Nem hallottam lépéseket, nem
láttam kinyílni az ajtót, de ott láttam apámat,
és jobbkézt tőle szomszédunkat, Mrs. Filmore-
t, akire jól emlékszem, noha nem láttam már
öt éve. Szürke, középkorú asszony, selyembe,
kasmírba öltözve, az a hölgy azonban, aki
apám balján áll, nincs több húszévesnél. Ma-
gas, karcsú, hajlékony teremtés, pazar szőke
haja fortélyos fonatokba tekerve, szinte sú-
lyosnak tűnik törékeny termetéhez és finom
vonalú, keskeny ajkú arcához képest. Arcán
azonban nem ül lányos kifejezés, vonásai éle-
sek, halványszürke szeme pillantása átható,
nyugtalan és gúnyos. Tekintetét rám szegezi,
mosolyogva, kíváncsian, én meg fájón úgy ér-
zem, mintha jéghideg szél hasítana belém.
Halványzöld ruhája és az aranyhaját szegé-
lyezni látszó zöld levélkoszorú vízitündérre
emlékeztetett — tele volt a lelkem akkoriban
germán költészettel —, a halvány, tragikus
szemű, zöld növénnyel koszorúzott nő olyan
volt, mintha valamelyik hideg, sással-náddal
teli folyó szülötte volna, öreg folyó ifjú le-
ánya.
— Nos, Latimer, azt gondoltad, ugye, hogy
sokáig kések... — szólalt meg apám.
Fülembe csengett még utolsó szava, ami-
kor eltűnt az egész csoport, és nem volt sem-
mi köztem és az ajtó előtt álló, kínai mintával
festett spanyolfal között. Fáztam és reszket-
tem, odatántorogtam a pamlaghoz, és végig-
dőltem rajta. Ez a furcsa új képesség újra
megnyilatkozott... de vajon képesség-e? Nem
inkább betegség... az időszakos önkívület
egyik fajtája, amely agyam működését pilla-
natnyi beteges tevékenységre serkenti, és an-
nál sivárabbá teszi lázmentes óráimat? Szé-
dült fejjel valószínűtlennek éreztem még azt
is, amin szemem megpihent. Görcsösen meg-
ragadtam a csengőt, mint aki lidércnyomás
alól akar szabadulni, és kétszer csengettem.
Pierre ijedt arccal jött be.
— A fiatalúr nem érzi jól magát? — kérdez-
te aggódva.
— Megelégeltem a várakozást, Pierre —
mondtam érthetően és határozottan, amen-
nyire tőlem telt, mint az ittas, aki azt akarja,
hogy józannak lássék. — Félek, hogy apám-
mal történt valami, rendszerint olyan pontos.
Szaladjon kérem át az Hôtel des Berguesbe,
nézze meg, ott van-e.
Pierre azonnal kiment egy megnyugtató
„igenis, uram"-mal, én meg máris jobban
éreztem magam ilyen egyszerű köznapi sza-
vak után. További megnyugtatást keresve át-
mentem a szalonból nyíló hálószobámba, és
felnyitottam a kölnivizes ládikát, kivettem egy
üveget, elpepecseltem vele, amíg ügyesen ki-
húztam a dugót, aztán bedörzsöltem az üdítő
szesszel kezemet és homlokomat, kentem be-
lőle orrcimpáim alá is, és élvezettel szívtam
be illatát, minthogy lassú, körülményes mun-
kával jutottam hozzá, nem pedig furcsa, hirte-
len tébolyban. Megízleltem a rémületet, amely
olyanoknak jut osztályrészül, akiknek termé-
szete nem illeszkedik bele az egyszerű emberi
viszonylatokba.
Még egyszer az illatot élvezve visszatér-
tem a szalonba, de nem volt már üres, mint
amikor elhagytam. A spanyolfal előtt állt
apám, jobbján Mrs. Filmore, balra tőle pedig...
ott állt a karcsú szőke lány, éles arcvonásai-
val, és rám szegezte átható pillantását, mo-
solygó kíváncsisággal.
— Nos, Latimer, azt gondoltad, ugye, hogy
sokáig kések... — mondta apám.
Többet nem hallottam, nem is éreztem,
amíg ráeszméltem, hogy a pamlagon fek-
szem, fejem alatt nincs párna, és Pierre és
apám állnak mellettem. Amint magamhoz tér-
tem, apám kiment, de rögtön vissza is tért, és
így szólt:
— Megmondtam a hölgyeknek, Latimer,
hogy jobban vagy. A szomszéd szobában vára-
koztak. A mai bevásárlókörútunkat elhalaszt-
juk máskorra.
Később azt mondta:
— Az a fiatal hölgy Bertha Grant, Mrs. Fil-
more árva húga. Filmore adoptálta, és most
náluk lakik, így a szomszédod lesz, mikor ha-
zamegyünk, sőt talán közeli rokonod is, ugya-
nis gyanítom, hogy Alfred és ő vonzódnak
egymáshoz. Örömmel venném ezt a házassá-
got, mert Filmore-nak szándékában áll úgy
gondoskodni Bertháról, mintha a lánya volna.
Eszembe sem jutott, hogy te nem tudod, hogy
Filmore-éknál lakik.
Egy szóval sem érintette, hogy elájultam
abban a pillanatban, amikor megláttam, én
meg a világért sem árultam volna el ennek
okát. Visszarettentem még a gondolatától is,
hogy felfedjem bárki előtt, amit szánni való
furcsaságnak tekintene mindenki, de legke-
vésbé apám előtt, aki ezután örökké kételke-
dett volna elmém épségében.
Nem óhajtok aprólékosan foglalkozni élmé-
nyem részleteivel. Ezt a két esetet hosszasan
leírtam, mert nyilvánvaló hatással voltak to-
vábbi sorsomra.
Röviddel a legutóbbi esemény után — azt
hiszem, mindjárt másnap — észrevettem ter-
mészetellenes érzékenységem egy újabb moz-
zanatát, amelyről, tekintettel ritka és laza
kapcsolatomra másokkal betegségem óta,
nem tudtam addig. Ha véletlenül összeakad-
tam valakivel, megéreztem, valósággal belém
tolakodott, mi jár a fejében, mi megy végbe a
lelkében. Egy számomra teljesen érdektelen
ismerősnek, például Mrs. Filmore-nek csa-
pongó, léha gondolataí és érzelmei szinte rá-
kényszerítették magukat tudatomra, mint a
rosszkor és rosszul megszólaltatott hangszer
hangja vagy a dobozba zárt bogár mocorgása.

Ez a kellemetlen érzékenység azonban

nem mindig jelentkezett, néha békén hagyott,
s olyankor megint bezárult előttem embertár-
saim lelke, én pedig megkönnyebbültem, mint
csendben a fáradt idegek. Erről a terhes ösz-
tönös megérzésről azt is hihettem volna, hogy
nem egyéb, mint beteges képzeletem játéka,
ha az, hogy pontosan tudom előre a kiszámít-
hatatlan szavakat és cselekedeteket is, nem
bizonyítja mások lelki folyamatával való szo-
ros kapcsolatomat. E túlzott tudatosság már
akkor is fárasztó és bosszantó volt. amikor kö-
zömbös emberek közönséges véleményeit
tukmálta rám, de heves fájdalmat és szenve-
dést okozott, amikor úgy éreztem, közelállóim
lelkivilága nyílik meg előttem — amikor okos
beszédüket, kedves figyelmességüket, szel-
lemes kijelentéseiket és jó cselekedeteiket,
amelyekből eddigelé számomra jellemük szö-
vődött, egyszerre mintha széthasította volna
mikroszkópikus meglátásom, és megmutatta
alattomban meghúzódó minden csélcsapságu-
kat, elfojtott önzésüket, a fejetlenség, kapzsi-
ság, bizonytalan, szeszélyes emlékek és a tu-
nya, szedett-vedett gondolatok kavargó káo-
szát, amelyeknek felszínét úgy borítják az em-
beri szavak és cselekedetek, mint trágyadom-
bot a levéltakaró.
Bázelben hozzánk csatlakozott Alfred bá-
tyám — huszonhat éves, csinos, magabiztos
fiatalember volt ekkor már, mindenben ellent-
éte törékeny, ideges, tétova lényemnek. Azt
hiszem, engem akkoriban valamiféle lányos,
átszellemült szépségnek tartottak; az arckép-
festők — s Genfben annyi volt, mint réten a fű
— gyakran megkértek, üljek modellt nekik, és
az egyik lefestett egyszer, mint haldokló tru-
badurt. Én azonban gyűlöltem testalkatomat,
csupán a hit, hogy ez a költői géniusz vele-
járója, békített volna ki vele. De ez a röpke
remény elszállt már, arcomon nem fedeztem
fel egyebet, mint beteges szervezetem bélye-
gét, amely eleve passzív szenvedésre van ítél-
ve, túl gyenge lévén arra a fennkölt helytállás-
ra, amelyet megkövetel minden költői alkotás.
Eddig jóformán állandóan távol éltem Alf-
redtól, így mostani külseje és kialakult jelleme
teljesen idegen volt számomra. Alfred igyeke-
zett rendkívül nyájasan és testvériesen visel-
kedni velem. Megvolt benne azoknak a derűs,
önelégült embereknek felületes kedvessége,
akiknek nincs mit félniük vetélytársaiktól, akik
soha nem találnak ellenkezésre. Nem hinném,
hogy jellemem annyira erős volna, hogy men-
tes lettem volna minden irigységtől bátyám-
mal szemben, még ha nem is ütköznek vágy-
aink, és abból az egészséges emberi szem-
szögből tudom megítélni cselekedeteit, amely
módot ad nagylelkű bizalomra és jóhiszemű
értelmezésre. Bizonyára eleve megvolt az el-
lenszenv kettőnk között. Tény az, hogy alig
telt el néhány hét, szívem mélyéből gyűlöl-
tem. Ha csak belépett a szobába, de még in-
kább, ha megszólalt, úgy éreztem, mintha csi-
korgó reszelővel fennék a fogamat. Beteges
tudatomat sokkal mélyebben és hosszasabban
foglalkoztatták bátyám gondolatai és érzel-
mei, mint másé, akivel összekerültem. Álland-
óan felbőszített önteltségével, vállveregető
modorával, elbizakodott meggyőződésével,
hogy Bertha Grant szerelmes belé, és azzal a
félig-meddig szánakozó megvetéssel, ahogy
velem bánt. Mindezt megláttam, de nem a
hanghordozásából, szavaiból vagy apró tettei-
ből — amire éberen figyel minden gyanakvó
szellemű ember —, hanem egész meztelen,
leplezetlen bonyolultságában.
Mert vetélytársak voltunk, vágyaink ütköz-
tek, noha bátyám mit sem tudott erről. Még
nem adtam számot arról, milyen hatással volt
rám Bertha Grant, amikor közelebbről megis-
mertem. Ezt főleg úgy lehet meghatározni,
hogy ő volt az egyetlen kivétel környezetem-
ben, akin nem fogott szerencsétlen képessé-
gem, akinek nem láttam a lelkébe. Berthával
szemben mindig bizonytalanságban éltem.
Megfigyelhettem arckifejezését, aztán töp-
renghettem, vajon mit jelent, őszintén érdek-
lődhettem véleménye után, mert nem ismer-
tem; reménykedve, félve hallgathattam sza-
vait, leshettem mosolyát: megigézett, mint
aki kezében tartja ismeretlen sorsomat. Mon-
dom, ez a körülmény magyarázza legfőkép-
pen rám gyakorolt erős hatását, mert ettől el-
tekintve nincs még egy női lény, akiben keve-
sebb rokonvonás lakozott volna egy magam-
fajta riadt, ábrándos, szenvedélyes ifjúval,
mint Berthában. Élénk eszű, csúfondáros, fan-
táziátlan nő volt, korán kiábrándult minden-
ből, és bíráló szemmel, megindultság nélkül
nézte végig a leglenyűgözőbb jeleneteket, és
különösen megvetette a német lírai költésze-
tet, amely akkoriban legkedvesebb olvasmá-
nyom volt. Máig sem vagyok képes leírni, mit
éreztem iránta. Nem volt ez közönséges kisfi-
ús csodálat, hiszen Bertha mindenben, még
hajának színében is pontosan ellenkezője volt
mindannak, amit ma is szeretetre méltónak
tartok, és eszményképemnek vallok a nőben.
Hiányzott belőle a fennkölt és a jó iránti lelke-
sedés, amelyet a jellem legmagasabb rendű
alkotóelemének vallottam akkor is, amikor
még teljesen a rabja voltam. De nincs tökéle-
tesebb zsarnoki hatalom, mint mikor egy ön-
ző, tagadó szellem igájába kerül a betegesen
érzékeny lélek, aki örökösen, támogatás és
együttérzés után sóvárog. A legfüggetlenebb
szellemre is hatással van a hallgatag ember,
jobban megbecsüli véleményét, diadalmasabb
érzés tölti el, mikor kivívja egy rendszerint
gáncsoskodó és ironikus bíráló elismerését.
Nem csoda, ha egy rajongó, de önmagában
nem bízó ifjú lesi, várja, hogy megnyilatkoz-
zék előtte a gúnyos női arc rejtett titka, mint-
ha egy kétesen jóindulatú istenség szentélye
lenne, aki kezében tartja a sorsát. Mert az ifjú
rajongó képtelen felfogni, hogy akadhat olyan
lélek, akiből hiányzik az ő keblében dúló érze-
lem. Azt gondolja, ha gyengén, szunnyadoz-
va, tehetetlenül is, mégis megvan benne, és ő
életre keltheti. Néha, a boldog révület pillana-
taiban elhiszi, hogy még fokozottabb mérték-
ben van jelen, minthogy semmi külső jelét
nem látja. Engem annál erősebben ért ez a
hatás, mert, mint már említettem, Bertha volt
az egyetlen lény, akinek lelke titokzatosan el-
zárkózott előlem. Ez lehetővé teszi az efféle
gyerekes önámítást. Kétségkívül másfajta igé-
zet is közreműködött — az a magyarázhatat-
lan testi vonzerő, amely élvezettel játssza ki
ösztönös előérzetünket, és arra kényszeríti a
légies tündérek festőjét, hogy belészeressen
egy derék, terebélyes, szeplős ábrázatú
asszonyságba.
Bertha viselkedése velem szemben tápot
adott minden illúziómnak, felcsigázta vágyai-
mat, kedélyállapotom egyre jobban függött
mosolyától. Ha visszatekintek mai szerencsét-
len tudásom birtokában, látom, milyen jóle-
sett hiúságának és hatalomimádatának a hit,
hogy pusztán személyes varázsa olyan erős
hatással van rám, hogy elájultam, mikor elő-
ször megpillantottam. A legprózaibb nő is sze-
reti elhinni magáról, hogy féktelen romantikus
szenvedélyt tud kelteni. Berthában egy sze-
mernyi romantika sem volt, de fondorkodó
szellemét csiklandozta a tudat, hogy annak az
embernek az öccse, akivel házasságra lépni
szándékozik. majd meghal érte a szerelemtől
és féltékenységtől. Hogy tényleg hozzá akart
volna menni fivéremhez, nem hittem akkor.
Noha Alfred folytonosan elhalmozta figyelmes-
ségével, és tudtam jól, mind ő, mind apám el-
határozta már a házasságot, még nem történt
meg a hivatalos eljegyzés, nem hangzott el a
félreérthetetlen nyilatkozat. Bertha viszont,
miközben kacérkodott bátyámmal, elfogadta
hódolatát, és értésére adta, mennyire elérti
szándékát, velem egy-egy szemvillanással,
odavetett szóval, női semmiségekkel, amit fel
sem lehetett volna hozni ellene, elhitette,
hogy valójában titokban kineveti Alfredet,
ugyanolyan beképzelt, hiú fráternek tartja,
mint jómagam, és szíves-örömest kikosaraz-
ná. Engem nyíltan babusgatott bátyám jelen-
létében, mintha túl fiatal és beteg volnék arra,
hogy valaha is számba jöhetnék. Ez volt
egyébként Alfred nézete is. Azt hiszem azon-
ban, Bertha szívből élvezte, ha megremegett
egész testem, mikor hízelegve megsimogatta
fürtjeimet, és nagyot nevetett, ha verssorokat
idéztem. Kizárólag barátaink jelenlétében ciró-
gatott meg: ha kettesben voltunk, úgy visel-
kedett, mintha nagyobb volna sokkal a távol-
ság köztünk, néha-néha pedig megragadta az
alkalmat és szavakkal vagy apró mozdulatok-
kal felajzotta bennem a csacska, félénk re-
ményt, hogy valójában engem szeret jobban.
„És miért is ne követhetné érzelmeit? — gon-
doltam. Nem vagyok ugyan olyan előnyös
helyzetben, mint a bátyám, de van vagyon-
om, egyetlen esztendővel sem vagyok fiata-
labb nála, őrá meg nagy örökség vár, és nem-
sokára nagykorú lesz, maga döntheti el, mit
akar."
A váltakozó remény és félelem gyönyörtel-
jes kínná változtatott minden vele töltött na-
pot. Egy előre megfontolt tette különösen fel-
fokozta mámoros érzéseimet. Bécsben vol-
tunk, amikor beköszöntött huszadik születés-
napja. Tudtuk, mennyire szereti a cicomát, és
mind éltünk az alkalommal, amit ennek a teu-
ton Párizsnak ragyogó ékszerboltjai nyújta-
nak, hogy születésnapi ajándékot vegyünk ne-
ki. Enyém volt természetesen a legszeré-
nyebb: egy opálköves gyűrű. A drágakövek
közül az opált szeretem legjobban, mert
olyan, mintha elpirulna vagy elsápadna, mint-
ha lelke volna. Megmondtam ezt Berthának is,
mikor átadtam neki, és hozzátettem, hogy az
opál a költői lélek jelképe, változik az égi fény
és a női szem színváltozásával. Aznap este
Bertha elegáns öltözetben jelent meg, és fel-
tűnően viselte az összes születésnapi ajándé-
kot, az enyém kivételével. Mohón néztem uj-
jaira, de nem láttam az opált. Egész este nem
volt rá alkalmam, hogy szóvá tegyem. Másnap
azonban, reggeli után, amikor egyedül ült az
ablaknál, megmondtam:
— Lenézi az én szerény opálomat, és nem
viseli. Gondolnom kellett volna rá, hogy meg-
veti a költői lelket, és inkább korallt, türkizt
vagy valamilyen más, nem átlátszó, semmire
nem reagáló követ kellett volna ajándékoz-
nom.
— Csakugyan megvetem? — kérdezte.
Fogta a vékony aranyláncot, amelyet mindig a
nyakán viselt, kihúzta kebléből, és rajta volt a
gyűrűm. — Enyhe fájdalmat is okoz — tette
hozzá szokott kétértelmű mosolyával —, hogy
ezen a titkos helyen hordom, és minthogy az
ön poétikus lelke olyan ostoba, és jobban sze-
reti a nyilvánosságot, nem fogom tovább tűrni
a fájdalmat.
Levette a gyűrűt a láncról, még egyre mo-
solyogva az ujjára húzta. Arcomba szökött a
vér, és nem tudtam kinyögni egyetlen könyör-
gő szót sem, hogy tartsa továbbra is a gyűrűt
ott, ahol eddig volt.
Tökéletesen elbolondított ezzel, és két na-
pon át, valahányszor Bertha távol volt, be-
zárkóztam a szobámba, hogy újra megmámo-
rosodjam a jelenet emlékétől és mindattól,
amit magában foglalt.
Meg kell említenem, hogy az utazás e két
hónapja alatt — az átélt újszerű és mélyre-
ható örömök és kínok folytán úgy éreztem,
mintha egy hosszú életen át tartott volna —
egyre gyötört beteges részvételem mások lel-
ki életében. Özönével törtek rám hol az apám,
hol a fivérem, Mrs. Filmore vagy a férje, hol
pedig német útimarsallunk gondolatai, akár a
fülzúgás, amelytől lehetetlen szabadulni, noha
nem gátoltak abban, hogy saját ösztönös lé-
tem és gondolataim töretlenül folytatódjanak.
Olyan volt ez, mint a természetfölöttivé felfo-
kozott hallás, mintha dörgő hangok áradatát
fognám fel ott, ahol mások számára tökéletes
a csend. Kimerített és undorított, hogy így
akaratlanul belehatoltam mások lelkivilágába,
s ennek egyetlen ellensúlya volt, hogy Bertha
lelkébe nem látok bele, és egyre szenvedélye-
sebben szeretem. Szerelmemet nagymérték-
ben fokozta az ismeretlen benne, ha ugyan
nem ez volt az alapja. A titokzatosság oázisa
volt ő számomra a tudás kietlen sivatagában.
Mindig vigyáztam, nehogy beteges lelkialka-
tom valahogy elárulja magát, nehogy valami
szokatlant tegyek vagy mondjak. Egyszer tör-
tént csak meg, pillanatnyi különös elkeseredé-
semben bátyám iránt, hogy tudva, mit akar
mondani, megelőztem, és kimondtam azt a
néhány szót — egy találó megjegyzést egyéb-
ként, amelyre előre készült. Alfred néha be-
széd közben mesterkélt kis szünetet tartott,
és amikor második szava után megállt egy pil-
lanatra, türelmetlenségtől és féltékenységtől
hajtva befejeztem a mondatot, mintha olyas-
mi volna, amit mindketten betéve tudunk. Bá-
tyám elvörösödött, csodálkozó és bosszús ar-
cot vágott. Alig ejtettem ki azonban a szava-
kat, rémület fogott el. Féltem, hogy az előre
tudott megjegyzés — távolról sem volt holmi
közhely, olyasmi, amit könnyű kitalálni — le-
leplezett, mint kivételes képességű lényt, a
csendes megszállottak egy fajtáját, akit min-
denki, de főképpen Bertha borzadva elkerül
majd. Mint rendesen, most is túloztam ma-
gamban a hatást, amit bármilyen tőlem jövő
szó vagy cselekedet másokban kelthet. Senki
nem adta jelét, hogy közbeszólásomnak több-
et tulajdonítana, mint afféle neveletlenségnek,
ami, tekintettel gyenge idegállapotomra, meg-
bocsátható.
Ez a felfokozott tudatom a folyamatban le-
vő dolgokról jóformán állandó volt, de nem
esett meg velem még egyszer, hogy valamit
oly világosan előre megláttam volna, mint
Berthával történt első találkozásomat. Mohó
kíváncsisággal vártam ennélfogva, hogy meg-
tudjam, vajon olyasmi lesz-e a Prágáról látott
vízióm.
Néhány nappal az opálköves gyűrű esete
után, mint már jó néhányszor, ellátogattunk
ismét a Liechtenstein Palotába. Soha nem tud-
tam egyhuzamban sok festményt megnézni,
mert a kép, ha egyáltalán van benne erő, an-
nyira hat rám, hogy egy vagy kettő már kime-
ríti befogadóképességemet. Ezen a délelőttön
Giorgione festményét néztem meg a kegyet-
len tekintetű asszonyról. Állítólag ez Lucrezia
Borgia képmása. Sokáig álldogáltam előtte
egyedül; lenyűgözött az alattomos, könyörte-
len arc szörnyű realitása. Egyszerre elfogott
valami különös érzés: mintha meg lennék
mérgezve, mintha huzamosan belélegeztem
volna egy halált hozó illatot, és kezdeném
észrevenni a hatását. Talán még akkor se
mozdultam volna el a képtől, ha társaságom
többi tagja nem tér vissza a terembe, és nem
jelenti ki, hogy átmennek a Belvedere Képtár-
ba. Egy portré fölött vitája támadt bátyámnak
és Filmore úrnak, ezt kellett eldönteniük. Ál-
modozva követtem őket, alig eszméltem rá,
mi történt, miközben a többiek fölmentek a
képtárba, és engem lent hagytak, mert nem
akartam aznap több képet látni. Átballagtam a
nagy teraszra, megbeszéltük ugyanis, ha el-
dőlt a vita, kicsit bolyongunk még a parkban.
Rövid ideig ültem ott, az ápolt kerteket, a vá-
rost és a távot zöldellő hegyeket alig vettem
észre, amikor, hogy elkerüljek az őr közeléből,
felálltam és lesétáltam a széles kőlépcsőkön.
Kissé távolabb akartam ismét leülni. Épp ami-
kor elértem a kavicsos sétányt, éreztem, vala-
ki belém karol, és egy könnyű kéz gyengéden
megszorítja csuklómat. Abban a pillanatban
furcsa, mámoros bódulatba estem, mintha
folytatódnék vagy csúcspontját érné el ben-
nem a Lucrezia Borgia tekintete keltette égő
érzés. Eltűnt a park, a nyári égbolt, a tudat,
hogy kart karba öltve sétálok Berthával, hirte-
len sötétség vett körül, aztán lassan pislákoló
tűz fénye kelt a sötétből, és úgy éreztem,
apám bőr karosszékében ülök odahaza, a
könyvtárszobában. Ráismertem a kandallóra,
a fahasábokat tartó bakokra, a fekete már-
vány kandallópárkányra, közepén a haldokló
Kleopátrát ábrázoló kerek, fehér márvány
domborművel. Mély, reménytelen szomorúság
nehezedett lelkemre. A fény erősödött, mert
kezében gyertyával belépett Bertha... Bertha,
a feleségem... zöld drágakövekkel és zöld le-
velekkel ékes fehér báli ruhájában, tekinteté-
ből áradt a kegyetlenség, és minden gyűlölkö-
dő gondolata kitárult előttem... „Te őrült, fél-
eszű! Hát akkor miért nem ölöd meg magad?"
A poklok pokla volt ez a pillanat. Beláttam
könyörtelen lelkébe... láttam sivár anyagias-
ságát, perzselő gyűlöletét... éreztem, amint
körülvesz, beburkol, mint a levegő, amit kény-
telen vagyok beszívni. Bejött égő gyertyájá-
val, és fölém hajolt, ajkán keserű, megvető
mosollyal. Tisztán láttam keblén a gyémánt-
szemű, smaragddal kirakott nagy kígyómell-
tűt. Összeborzadtam... megvetettem ezt a si-
vár lelkű, hitvány gondolkodású nőt, de tehe-
tetlen voltam vele szemben, mintha markában
tartaná vérző szívemet, és addig szorítaná,
amíg kicsordul belőle utolsó csepp vérem. A
feleségem volt, és gyűlöltük egymást.
Lassanként eltűnt a kandalló, a homályba
burkolt könyvtárszoba, a gyertyafény — mint-
ha beleolvadt volna egy fényből szőtt háttér-
be, csupán a gyémántszemű zöld kígyó lebe-
gett sötét foltként szemem előtt. Aztán érez-
tem, amint megremeg a szemhéjam, és rám
tör az éltető nap világa. Fákat láttam, hang-
okat hallottam, ott ültem a Belvedere teraszá-
nak lépcsőjén, és körülöttem álltak a baráta-
im.
Napokig beteg voltam a lelkemet feldúló
rémlátomás következtében, és így meg-
hosszabbodott bécsi tartózkodásunk. Össze-
borzadtam az irtózattól, valahányszor eszem-
be jutott az a jelenet, márpedig folyton fel-
elevenedett bennem, a legapróbb részletekig,
mintha emlékezetembe égett volna. És ennek
ellenére — ilyen őrült az emberi szív, mikor
sürgető vágyai martaléka lesz — minden po-
kollal dacoló vad öröm töltött el a gondolatra,
hogy Bertha az enyém lesz. Minthogy régebbi
látomásom, amikor Bertha először jelent meg
előttem, beteljesült, nemigen hihettem, hogy
ez a mostani pillantás a szörnyű jövőbe, csu-
pán betegesen csapongó képzeletem játéka,
és nincs köze a valósághoz. Egyetlen dolog-
ban reménykedhettem még, ami megingat-
hatná szörnyű meggyőződésemet: ha rájön-
nék, hogy vízióm Prágáról hamis volt, és Prá-
ga volt utunk következő állomása.
Közben pedig, alighogy ismét beszélhet-
tem Berthával, ugyanúgy a hatalmába kerí-
tett, mint azelőtt. És ha beleláttam Bertha, az
érett asszony — Bertha, a feleségem — szívé-
be? Bertha, a hajadon, lenyűgöző titok ma-
radt számomra még most is. Remegtem, ha
megérintett, éreztem jelenléte varázsát, ele-
pedtem a vágytól, hogy meggyőződjek szerel-
méről. A szomjúság érzése lebírja a méregtől
való félelmet. Szó sincs róla, ugyanolyan félté-
keny voltam bátyámra, mint azelőtt, ugya-
núgy bosszantott leereszkedő viselkedésével,
hiszen a büszkeségem, beteges érzékenysé-
gem semmit sem változott, és önkéntelenül
felszisszentem minden sértésére, mint ahogy
a szemem is megrebben, ha beleszáll egy por-
szem. A jövendő — ha mégolyan megborzon-
gató látomás adta is szívem értésére — még
mindig csak elvont fogalomként hatott, össze-
mérve a bennem dúló indulatok erejével —
szerelmemmel Bertha iránt, és ellenszenvem-
mel és féltékenységemmel bátyámmal szem-
ben.
Régi história, hogy az ember eladja magát
a sátánnak, vérszerződést köt vele — hiszen a
fizetés csak a távoli jövőben esedékes —, utá-
na tüstént vadul megragadja a kelyhet, mely
után lelke szomjazik, és az sem szegi kedvét,
hogy ezután már örökre mellészegődik a sötét
árnyék. A bölcsességhez kerülővel lehet csak
eljutni, nem vezet hozzá kitaposott ösvény.
Évszázadok rengeteg találmánya ellenére még
mindig tövises vadonon át vezet a lélek útja,
és magányosan kell keresztültörnie rajta, vér-
ző lábbal, segítségért esdeklő ajakkal, úgy,
mint eddig, a legrégibb idők óta.
Buzgón latolgattam magamban, mily
módon válhatnék bátyám vetélytársává; nem
ismervén Bertha valódi érzelmeit, még mindig
túlságosan félénk voltam, semhogy megkoc-
káztassak bármilyen lépést, amely vallomásra
bírja. Úgy gondoltam azonban, még erre is
felbátorodnék, ha prágai látogatásom igaznak
bizonyulna. Pedig micsoda borzalom rejlett
ebben a bizonyosságban! A karcsú, fiatal Ber-
tha mögött — akinek lestem minden szavát,
pillantását, akinek puszta érintése maga volt
a boldogság — állandóan ott állt az a másik,
telt idomú Bertha, keményebb tekintetével,
merevebb ajkával — leplezetlenül feltárt, si-
vár, önző lelkével, nem lenyűgöző titokként
többé, hanem pontosan körülvonalazott tény-
ként, folytonosan rákényszerítve magát vona-
kodó képzeletemre. Vajon velem éreznek-e
önök, akik ezt olvassák? Elképzelik-e, milyen
kettős érzés dúlt bennem, mint két párhuza-
mos folyam, melynek habjai sohasem keve-
rednek, képtelenek eggyé olvadni. És mégis
kell, hogy legyen valami fogalmuk az ösztönös
megérzés és a szenvedélyek háborgásából fa-
kadó sejtelmekről. Mert látomásaim csupán
félelmetessé felfokozott sejtelmek lehettek.
Önök is tudják, milyen tehetetlen az értelem
az ösztön sugallatával szemben, a látomás pe-
dig, amint egyszer emlékké vált, nem volt
egyéb, mint derengő ködkép, hasztalan inte-
gető halovány árny, miközben az élő, szenve-
délyesen szeretett lény megragadta a keze-
met.
A későbbi idők során keserű bánattal gon-
doltam arra, hogy ha valamivel többet vagy
mást sejtettem volna meg előre, ha a rémlá-
tás helyett, amely megmérgezte szenvedélye-
met, de elpusztítani nem tudta, vagy még ha
a vízió során előrevetette volna árnyékát az a
pillanat, amikor utoljára láttam bátyám arcvo-
násait, talán némileg enyhültek volna irányá-
ban táplált érzelmeim. Büszkeségem és gyűlö-
letem bizonyára szánalommá szelídült volna,
és rövidebb lenne beszámolóm ezekről a rej-
tett bűneimről. De hát ez is csak afféle hiába-
való gondolat, amilyennel mi, emberek ámít-
juk magunkat. Megpróbáljuk elhinni, milyen
könnyűszerrel semmivé vált volna önzésünk,
hiszen csupán tudatlanságunk gátolt abban,
hogy kimutassuk nagylelkűségünket, tisztele-
tünket, kegyes emberi érzelmeinket; ez aka-
dályozott meg, hogy jobbik énünk felülkere-
kedjék merev közömbösségünkön embertársa-
ink érzései és indulatai iránt. Gyengédségünk
és önmegtagadásunk, úgy látszik, akkor a leg-
erősebb, ha önzésünk kiélhette magát, ha a
más kárára galád módon kierőszakolt győze-
lem hirtelen ölünkbe hull és megborzongat,
mert a halál dermesztő kezéből kapjuk meg.
Prágába éjszaka érkeztünk. Ennek örül-
tem, úgy éreztem, ha órákig elidőzöm a vá-
rosban anélkül, hogy látnám, elodázódik egy
rettenetes, sorsdöntő pillanat. Minthogy nem
állt szándékunkban sokáig Prágában maradni,
mert tovább akartunk sietni Drezdába, elhatá-
roztuk, hogy másnap reggel kikocsizunk,
nagyjából megtekintjük a várost, felkeressük
néhány különösen érdekes pontját, mielőtt
még nyomasztóvá válna a hőség, mert au-
gusztus volt, forró, száraz időjárás. Úgy esett
azonban, hogy a hölgyek kissé sokára készül-
tek el reggeli öltözékükkel, ami észrevehetően
bosszantotta apámat — noha bosszúságát ud-
variasan magába fojtotta —, így jó későre
járt, mire kocsiba ültünk. Mikor a zsidóne-
gyedbe értünk, ahol az ódon zsinagógát akar-
tuk megnézni, megkönnyebbülten gondoltam:
itt maradunk a városnak ebben a szűk, elkülö-
nített részében, mígnem túlságosan kifára-
dunk és melegünk lesz ahhoz, hogy továb-
bmenjünk, és visszatérünk majd anélkül,
hogy többet látnánk, mint az idejövet már ke-
resztezett utcákat. Így egy nappal tovább tart
bizonytalanságom — az az aggodalmas vára-
kozás, amely a rettegő lélek egyetlen remény-
forrása, vigasza. Ahogy azonban ott álltam az
ódon zsinagóga megfeketedett keresztboltoza-
ta alatt, amely csak homályosan látszott a
megszentelt lámpás hét vékony gyertyája vi-
lágában, miközben vezetőnk leemelte a Szent
Törvényt és felolvasott belőle az ősi nyelven
— megremegtem, mert hirtelen elfogott egy
érzés; ez a különös épület, pislákoló gyertya-
fényeivel, a középkori zsidóságnak ez az idő-
álló omlatag maradványa is beleillik látomá-
somba. Azoknak a megfeketedett, porlepte
keresztény szenteknek magasabbra szökkenő
boltíveikkel és vaskosabb gyertyáikkal szüksé-
gük van a vigasztaló tudatra, hogy lenézhet-
nek egy náluknál is jobban összeaszott élőha-
lottra.
Mikor elhagytuk a zsidónegyedet, társasá-
gunk idősebb tagjai, ahogy vártam, vissza
akartak térni a szállodába. Most azonban, ahe-
lyett, hogy mint az előbb, örültem volna en-
nek, egyszerre ellenállhatatlan vágyat érez-
tem, hogy azon nyomban induljak a hídhoz,
és véget vessek a bizonytalanságnak, amelyet
eddigelé szerettem volna elnyújtani. Szokatla-
nul határozott hangon kijelentettem: kiszállok
a kocsiból, és egyedül megyek tovább, a több-
iek térjenek haza nélkülem. Apám azt hitte,
ez is egyike „költői badarság"-aimnak, és elle-
ne vetette, hogy megárthat, ha a hőségben
járkálok, de mikor kitartottam mellette,
bosszúsan azt mondta, menjek hát a magam
kelekótya feje után, de Schmidt, az idegenve-
zetőnk kísérjen el. Ebbe beleegyeztem, és
Schmidt társaságában elindultam a híd felé.
Alig léptem ki a hídra vezető hatalmas, ódon
kapu boltozata alól, reszketés fogott el, és ki-
vert a hideg a déli napsütésben. Azért csak
mentem, egyre tovább: kerestem valamit...
valami kis részletet, amely különösen belevé-
sődött emlékezetembe, mint vízióm egyik ele-
me. Ott volt... a szivárványos fényfolt, egy
csillag alakú lámpáson megtörő sugár vetülete
a kövezeten.
 II.

Még nem ért véget az ősz, még sűrű bar-

nuló lomb koronázta parkunkban a bükkfákat,
amikor bátyám és Bertha eljegyezték egy-
mást, és megállapodtak, hogy kora tavasszal
összeházasodnak. A bizonyosság ellenére,
hogy Bertha egyszer a feleségem lesz, mely
ama pillanatban megszállott Prágában a hí-
don, velem született félénkségem és bizalmat-
lanságom továbbra is megbénított, és ha oly-
kor elgondoltam szerelmi vallomásomat, a
szavak kimondatlanul haltak el ajkamon.
Ugyanaz a belső vívódás emésztett, mint aze-
lőtt, a vágy, hogy Bertha saját szavaival bizto-
sítson szerelméről, és a rettegés, hogy egyet-
len megvető, visszautasító szavával talán be-
lém mar. Mit ért számomra a meggyőződés,
hogy a távoli jövőben mégis szükségszerűen
bekövetkezik valami? Most reszkettem meg a
pillantásától, mert epedeztem a boldogságra,
most béklyózott meg a dermesztő félelem.
Így múltak a napok: tanúja voltam Bertha el-
jegyzésének, fülem hallatára tárgyaltak a há-
zasságáról, és úgy éreztem, mintha lidérces
álom nehezednék rám, amelyről hiába tudom,
hogy elmúlik, fojtogató szorítása mégis kemé-
nyen fogva tart.
Ha nem voltam Berthával együtt — márpe-
dig gyakran voltam vele, mert továbbra is
azon a tréfás, vállveregető hangon beszélt ve-
lem, amely nem keltette fel bátyám féltékeny-
ségét —, időmet főleg ténfergéssel, kószálás-
sal töltöttem, vagy lovagoltam órák hosszat,
amíg besötétedett, aztán bezárkóztam szo-
bámba, olvasatlan könyveim mellé, a könyvek
ugyanis elvesztették hatalmukat, már nem kö-
tötték le a figyelmemet. Túlfeszített lelkiálla-
potom elérte azt a fokot, amikor már kizáró-
lag csak érzelmeim foglakoztattak, és tragé-
diámon töprengve sírva fakadtam, nem annyi-
ra a tényleges szenvedéstől, mint a gondola-
tától. Összefacsarodott a szívem, úgy sajnál-
tam magam szerencsétlen sorsom miatt. An-
nak a sorsa ez, gondoltam, akinek minden
idegszála szenvedésre termett, és jóformán
nem képes semmilyen élvezetre, akit egy jö-
vőbeli rossznak gondolata megfoszt a jelen
minden örömétől, és a majdan bekövetkező jó
nem csillapítja szívszorongó sóvárgását vagy
pillanatnyi rettegését. Némán szenvedtem át
ezt az időszakot, amikor pedig a költő ajkán
dalba szökken a bánat, és átéli az alkotás
gyötrelmes boldogságát.
 Senki nem emelt szót szeszélyes, álmo-
dozó életmódom ellen. Tudtam, mit gondol
rólam apám: ez a fiú soha életében nem fogja
megállni a helyét semmiben. Éveit elfecsérli
jelentéktelen dolgokra, megél majd a ráeső
jövedelemből, nem vesződöm a pályafutásá-
val.
Egyik enyhe, kora novemberi reggel az
oszlopos kapubejárat előtt álldogáltam éppen,
megcirógattam Cézárt, lomha, vén újfundlandi
kutyámat — majdnem vak volt már, annyira
elaggott, de az összes kutyánk közül egyedül
ez vett rólam tudomást, mert még a kutyák is
elkerültek, és környezetemből a nálam vidá-
mabbakhoz törleszkedtek —, amikor a lovász
elővezette vadászatra induló bátyám lovát.
Ugyanakkor Alfred is megjelent a kapuban. Pi-
rospozsgás képéről, kidüllesztett melléről le-
rítt az önelégültség, látszott rajta, milyen de-
rék fickónak tartja magát, mert kiválósága el-
lenére sem pimaszkodik velünk, többiekkel.
— Latimer öcskös — szólított meg, szána-
kozó, nyájas hangon —, milyen kár, hogy nem
mégy ki egyszer-másszor te is a falkával!
Nincs a világon ennél jobb dolog rosszkedv el-
len!
„Rosszkedv! — gondoltam keserűen, mia-
latt elvágtatott. — Te és a magadfajta közön-
séges, szűklátókörű emberek azt hiszitek, ez-
zel meghatározhattok egy olyan lelkiállapotot,
amelyről annyit se tudtok, mint a lovatok. Ami
jó csak van a világon, mind a ti öletekbe
hull... bárgyúság, egészséges önzés, kedélyes
elbizakodottság... ez a boldogság kulcsa!"
Átfutott az agyamon, hogy talán én még
nála is önzőbb vagyok — csupán én szenve-
dek önzésemben, ő pedig élvezi a magáét.
Minthogy azonban kétségbeejtően beleláttam
Alfred önelégült lelkébe, tudtam, mennyire
mentes attól a rengeteg kételytől, félelemtől,
kielégítetlen vágyakozástól, érzékenység
okozta roppant kíntól, amelyekből az én élet-
em szövődik, és úgy éreztem: ez felment irá-
nyában minden érzelemtől. Ennek az ember-
nek nincs szüksége szánalomra, se szeretetre,
az ilyen finom rezdüléseket meg sem érezné,
mint ahogy a kőszikla nem érzi a leheletnyi
ködfátyol simogatását. Számára nem tartogat
semmi rosszat a jövendő; ha nem veszi fel-
eségül Berthát, csak azért nem, mert jóval
vonzóbb sorsot talál magának.
Filmore-ék háza alig fél mérföldnyire volt a
miénktől, és valahányszor tudtam, hogy bá-
tyám más irányba indult el, odamentem, re-
mélve, hogy Berthát otthon találom. Valamivel
később tehát átballagtam hozzájuk. Ritka vé-
letlen folytán Bertha egyedül volt, és kettes-
ben kisétáltunk a szabadba — ő ugyanis nemi-
gen szokott gyalogosan továbbmenni, mint
ameddig elvezették a tisztára sepert, kavicsos
kerti utak. Emlékszem még, milyen gyönyörű-
nek éreztem; ahogy a tűnő novemberi nap rá-
sütött szőke hajára — akár egy sellő, gondol-
tam. Ott lépkedett mellettem, és szokásos
könnyed, évődő modorában kötekedett velem,
én meg szerelemmel vegyes mélabúval figyel-
tem rá. Mindig így reagáltam Bertha titokza-
tos lényére. Ezen a napon talán túlsúlyban
volt a mélabúm, mert még nem szabadultam
meg a bátyám leereszkedő búcsúszavai nyo-
mán iránta támadt féltékeny gyűlöletemtől.
Hirtelen félbeszakítottam beszédét, és meg-
hökkentettem heves kérdésemmel:
— Bertha, hogy képes Alfredet szeretni?
Egy pillanatig meglepetten bámult rám, de
rögtön visszatért könnyed mosolya, és gúnyo-
san válaszolt:
— Miből gondolja, hogy szeretem?
— Hogy kérdezhet ilyet, Bertha?
— Ugyan! Ön a bölcs fejével azt hiszi,
hogy okvetlen szeretnem kell, akihez hozzá-
megyek? Ez végtelenül kellemetlen volna. Ve-
szekednék vele, féltékeny volnék rá, házaséle-
tünket rendkívül rossz modor jellemezné. Egy
csepp hallgatag megvetés csak fokozza az élet
eleganciáját.
— Ez nem lehet a meggyőződése, Bertha!
Miért leli örömét abban, hogy ilyen cinikus
szavakat talál ki, és megpróbál félrevezetni
engem?
— Nem kell ahhoz kitalálnom valamit,
hogy önt félrevezessem, kis Tassóm — (rend-
szerint ezzel a csúf névvel illetett). — A poétát
akkor a legkönnyebb félrevezetni, ha meg-
mondjuk neki az igazat.
Vakmerőség volt tőle ilyen módon ki-
próbálni, megállja-e helyét ez a velős mon-
dás. Egy pillanatra felködlött előttem látomá-
som — a másik Bertha, akinek lelke nem volt
titok számomra —, és átsuhant a ragyogó
lány, a lenyűgöző titokzatossággal telt játszi
sellő és énköztem. Lehet, hogy megborzong-
tam, vagy valami más módon árultam el pilla-
natnyi dermesztő rémületemet.
— Tasso! — kiáltott fel Bertha, és megra-
gadta csuklómat, közben arcomat kémlelte. —
Valóban látja már, milyen szívtelen teremtés
vagyok? Nahát, hiszen akkor nem is olyan
nagy poéta, amilyennek gondoltam, hiszen el-
hiszi rólam az igazat!
Eltűnt az árnyék, nem tolakodott közénk.
Érzékeimet és képzeletemet ismét rabul ejtet-
te a lány, aki fogva tartott finom ujjaival, rám
nézett tündéri, bűbájos arcával, és — úgy vél-
tem — ekként elárulta, mennyire közel állnak
szívéhez érzelmeim, amit élőszóval nem val-
lott volna be soha. Elborított, mint a szirének
megújhodó éneke, melynek hangjait egy pilla-
natig túlharsogta a tornyosuló hullámok mora-
ja. Gyönyörűséges perc volt ez, olyan, mintha
öregembernek álmodtam volna magam, és
fiatalon ébrednék. Mindenről megfeledkeztem,
csak szenvedélyem uralkodott rajtam, és
könnybe lábadt szemmel fordultam hozzá:
— Bertha, fog-e szeretni, ha majd a fel-
eségem lesz? Nem bánom, ha rövid ideig is,
csak őszintén szeressen.
Csodálkozó tekintete, miközben visszahő-
költ és elengedte kezemet, észre térített.
Éreztem, furcsán, sőt bűnösen tapintatlan vol-
tam.
— Bocsásson meg — hadartam, amint
visszanyertem hangomat. — Nem is tudtam,
mit bészélek.
— Hm. Látom, Tassót megszállta az őrület
— felelte nyugodtan, mert jóval előbb magára
talált, mint én. — Menjen szépen haza, majd
kijózanodik. Nekem is be kell térnem, lemenő-
ben van a nap.
Forrt bennem a méreg, úgy haragudtam
magamra, mikor Berthát elhagytam. Olyan
szavak csúsztak ki számon, melyeken ha gon-
dolkodik, felébredhet gyanúja beteges lelkiál-
lapotomat illetően... és ettől a gyanútól irtóz-
tam legjobban. Ezenfelül szégyelltem magam
nyilvánvaló aljasságom miatt is, hogy így be-
széltem bátyám jegyesével. Lassan ballagtam
haza, és a főkapu helyett egy hátsó bejáraton
léptem be parkunkba. A ház felé közeledve
láttam, amint egyik emberünk kirohan az is-
tálló udvarából, és szélsebesen keresztülvág a
parkon. Valami baj történt talán otthon? Ó,
nem; valószínűleg csak apám bízta meg vala-
milyen sürgős üzleti üggyel, és ráparancsolt,
siessen, ahogy tud. Magam sem tudom, mi-
ért, de meggyorsítottam lépteimet, és csakha-
mar hazaértem.
Nem akarom hosszasan leírni az elém tá-
ruló látványt. Bátyám meghalt — levetette a
lova, agyrázkódás érte, és nyomban kilehelte
életét.
Felmentem a szobába, ahol holtteste fe-
küdt. Apám mellette ült, mozdulatlan, kétség-
beesett arccal. Amióta hazatértünk utazá-
sunkból, jobban kerültem apámat, mint bárki
mást, mert a kettőnk természete közti alapve-
tő ellenszenv miatt állandóan gyötrelmet oko-
zott, hogy belelátok lelkébe. Most azonban,
mikor odaléptem hozzá, és csendes szomorú-
sággal álltam mellette, eggyé olvasztott vele
valami eddig soha nem érzett újfajta összetar-
tozás. Apám sikeres pénzember volt, érzel-
mek soha nem kínozták, sem betegség. Első
felesége halála volt eddig a legsúlyosabb meg-
rázkódtatás, ami érte, de röviddel azután fel-
eségül vette anyámat, és amennyire gyermek-
szemmel megfigyeltem, emlékszem, egy hét-
tel az ő halála után is pontosan ugyanolyan
volt, mint annak előtte mindig. De most, vé-
gezetül olyan bánat érte, amely az öregség
bánata: minden büszkesége, reménysége
összeomlott. Reménység, büszkeség nála ki-
csinyes, kézzelfogható dolgokra vonatkozott,
de ez csak növelte szenvedését. Fia rövidesen
megnősült volna, a következő választáson
valószínűleg fellépett volna képviselőnek. Fia
volt — kellett-e ennél jobb magyarázat arra,
hogy évente újabb és újabb földvásárlásokkal
növelje birtokát? Sivár az élet, ha évről évre
ugyanazt cselekedjük, anélkül, hogy tudnánk,
mi végből. Az ifjúság és szerelem tragikus
csalódásai talán kevésbé szánalomra méltók,
mint az öregkor tragédiája, a világi ábrándok
meghiúsulása.
Mikor belepillantottam apám reményvesz-
tett szívébe, mély szánalom fogott el, újfajta
szeretet lángolt fel bennem, amely nőttön-
nőtt, erősödött, annak ellenére, hogy bátyám
halálát követő hónapokban apám olyan külö-
nös keserűséggel tekintett rám. Ha nem önti
el lelkemet e mély együttérzés enyhítő hatása
— először éreztem ilyet életemben —, bizo-
nyára mardosott volna a felfedezés, hogy
apám sajgó lélekkel ruházza rám az elsőszü-
lött fiú örökét, és úgy érzi, sorsa arra kárhoz-
tatja, hogy törődjék velem, mert most már
fontos vagyok számára. Önmagát legyőzve,
kínos figyelemmel kezdett tekintetbe venni.
Ha akad olyan elhanyagolt gyermek, akit vala-
ki halála juttatott előnyösebb helyre, az bizto-
san megérti ezt.
Ahogy szánalom szülte türelemből fakadó
alázattal alávetettem magam apám minden
kívánságának, lassan mégis egyre jobban
megszeretett, kezdte kedvét lelni abbeli igye-
kezetében, hogy — amennyire gyengébb ké-
pességeim engedik -- betöltesse velem bá-
tyám helyét. Láttam, milyen szívesen fogadja
Berthával kötendő házasságom gondolatát,
amely egyre inkább formát öltött, sőt az volt
a szándéka, hogy együtt éljen velem és a me-
nyével, közös háztartásban — ami bátyámmal
kapcsolatban eszébe sem jutott. Apám iránt
megenyhült érzéseim következtében ez volt a
legboldogabb időszakom gyermekkorom óta
— az utolsó néhány hónap amikor még abban
a gyönyörteljes illúzióban ringattam magam,
hogy szerelmes vagyok Berthába, mikor még
vágyva vágytam, kétségbe vontam és remél-
tem, hogy viszontszeret. Bátyám halála óta
Bertha viselkedésén szokatlan elfogódottság
érzett, és tartózkodóbbá vált velem szemben.
Jómagam is kettős kényszer alatt álltam, egy-
részt tekintettel kellett lennem bátyám emlé-
kére, másrészt aggódtam, hogy vajon milyen
nyomot hagyott Bertha lelkében legutóbbi
meggondolatlan kitörésem. De ez a válaszfal,
amelyet kölcsönös tartózkodásunk emelt kö-
zénk, csak fokozta a lány hatalmát felettem.
Mindegy, milyen üres a szentély, ha elég sűrű
a függönye. Lelkünk annyira szomjúhozza az
ismeretlent, a bizonytalanságot, hogy fenn-
tarthassa kételyeit, reményeit és erőfeszíté-
seit, amelyek nélkül nem élhet, hogy ha elénk
tárnák egész jövendőnket a holnapi naptól
kezdve, csak a fennmaradó néhány közbül eső
óra érdekelné az egész emberiséget. Lihegve
kergetnénk megmaradt délelőttünk, egyetlen
délutánunk minden bizonytalanságát, vadul
rohannánk a tőzsdére, hogy kipróbáljuk utolsó
lehetőségünket a spekulációra, a sikerre, a
csalódásra; hemzsegnének a politikai prófé-
ták, akik kríziseket vagy az ellenkezőjüket
jósolnák a megmaradt huszonnégy órára.
Képzeljék el, mivé válna az emberi lélek, ha
minden kérdés magától megoldódna, kivéve
egyet, amely ugyan szintén megoldást nyerne
egy nyári nap végén, közben azonban kérdé-
sek, feltételezések és viták tárgyát képezné.
Művészek és filozófusok, írók és tudósok, mint
a méhraj szállnák meg ezt az egyetlen kér-
dést, amely a lehetőségek mézét tartalmazza,
és mohóságukat még fokozná a tudat, hogy
naplementekor vége szakad gyönyörűségük-
nek. Ösztönünk, szellemi tevékenységünk ép-
poly kevéssé alkalmazkodik jövőbeli megsem-
misülésünk gondolatához, mint szívünk verése
vagy izmaink ingerlékenysége.
Bertha, a karcsú szőke hajadon, akinek
minden gondolata, érzelme talány volt szá-
momra a fárasztóan kitárulkozó lelkek közep-
ette, ugyanúgy lenyűgözött, mint az egyetlen
nappal, az a napnyugtáig eldöntetlen képze-
letbeli kérdés; természetem minden visszafoj-
tott, gátak közé szorított hite és hitetlensége,
bizalma és bizalmatlansága beleáradt ebbe az
egyetlen szűk mederbe.
Elhitette velem, hogy szeret. Anélkül, hogy
incselkedő hangjával, játszi fölényével egyszer
is felhagyott volna, mámorba ejtett, éreznem
engedte, hogy szüksége van rám, nincs nyug-
ta, csak ha vele vagyok, és alávetem magam
játékos zsarnokságának. Oly csekély megeről-
tetésébe kerül egy nőnek így elbolondítani
bennünket! Egy elharapott szó, egy pillanatnyi
váratlan csend, még egy magunkra vont hirte-
len rosszalló tekintet is tartósan bódító má-
konyként hatnak ránk. Alig észrevehető jelek
finom szálaiból hagyta, hadd fonjak magam-
nak fantáziaszövedéket, és elhiggyem, hogy
lelke mélyén mindig is jobban szeretett Alfred-
nél, csak tudatlan fiatal lány lévén, hízelgett
fogékony lelkének, és elbájolta a megtisztelte-
tés, hogy őt csodálja, őt választja egy olyan
tehetséges, sikeres férfi, mint a bátyám. Ked-
vesen gúnyolódott tulajdon hiúságán és nagy-
ratörésén. Mit ért, ha felvillant előttem a sze-
rencsétlen jövő, azzal a ténnyel szemben,
hogy személyes kiválóságán kívül most
enyém minden, ami a bátyámé volt! Legéde-
sebb illúziónk felerészben önámító ábrándké-
pek, mint az a káprázat, amelyről jól tudjuk,
aranyfüstből, üvegcserépből és rongyokból ál-
lítják elő.
Másfél évvel Alfred halála után összeháza-
sodtunk. Hideg, tiszta április reggel volt, zá-
por is, napsütés is egyszerre, és Bertha olyan
volt fehér selyemruhájában, halványzöld levél-
koszorújával, halvány aranyhajával és arcával,
mint a reggel szelleme. Apám boldogabb volt,
mint valaha is hitte volna. Úgy érezte, házas-
ságom biztosan betetőzi jellemem oly kívána-
tos átalakulását, eléggé gyakorlatiassá és vi-
lágiassá formál, hogy elfoglaljam helyemet az
épelméjű emberek társadalmában. El volt ra-
gadtatva Bertha viselkedésétől és éles eszétől,
biztos volt abban, hogy ő lesz az úr a házban,
és azt tesz velem, amit akar. Huszonegy éves
voltam csak és bolondul szerelmes. Szegény
apám! Egyévi házasságunk után még mindig
reménykedett, és ez a reménység nem lob-
bant el még teljesen, mikor valamivel később
agyvérzés érte, és megmentette a végső
csalódástól.
 Átfutok történetem hátralevő részén, és
nem ecsetelem oly hosszan, mint eddig a ben-
nem lejátszódó élményeket. Jó ismerőseink-
nek inkább a velünk történt külső események-
ről számolunk be, hadd vonja le mindenki ma-
ga a következtetést, mit gondoltunk, éreztünk
ezalatt.
Hazaérkezésünk után egy ideig a látogatá-
sok áradatában éltünk. Fényes vacsorákat
rendeztünk, és feltűnést keltettünk a környé-
ken ragyogó, vadonatúj fogatunkkal — mert
apám gyarapodó vagyonának e fitogtatását fia
házasságára tartogatta —, és bőségés alkal-
mat adtunk ismerőseinknek arra, hogy megje-
gyezzék: milyen kár, hogy olyan szánalmas
benyomást keltek, akár mint egy nagy vagyon
várományosa, akár mint férj. Ennek az
életmódnak idegkimerítő fáradsága, az őszin-
tétlenség és a lapos frázisok özöne — belső és
külső érzékelőképességem folytán kétszere-
sen is átéltem ezeket — megőrjített volna, ha
az első szerelem mámora nem tesz érzékét-
lenné irántuk. Ifjú házasok, akiket körülvesz a
gazdagság minden tartozéka, és napjaik lázas
gyorsasággal telnek a társaság forgatagában,
egyedüllétünk pillanatait pedig egy-egy sebté-
ben váltott csókkal töltik ki, úgy készülnek fel
eljövendő közös életükre, mint a novícius a
klastromra, mikor kitapasztalja a homlokegye-
nest ellenkezőjét.
Az izgalmas, zsúfolt hónapok alatt Bertha
benső énje továbbra is rejtve maradt előttem,
gondolatait csak beszédéből vagy viselkedésé-
ből ismerhettem meg. Még élt bennem az em-
beri kíváncsiság, latolgattam, vajon tetszik-e
neki, amit teszek vagy mondok, vágyakoztam
egy-egy szerető szavára, és jólesően túlzó ér-
telmet magyaráztam minden mosolyába. Ész-
revettem azonban, hogy modora velem szem-
ben egyre jobban megváltozik. Ez néha elég-
gé erősen megmutatkozott, és fagyos fölénye
szinte vágott és megdermesztett, mint a nap-
sütött égből hulló jégeső esküvőnk reggelén,
néha meg alig észrevehetően, ha például
ügyesen kitért egy-egy kettesben tervezett
séta vagy vacsora elől, amelynek pedig már
előre örültem. Mélységesen fájt ez; úgy érez-
tem, összezúzza a szívemet, hogy leáldozóban
van rövid boldogságom napja; de még mindig
bíztam Berthában, áhítoztam nemsokára örök-
re véget érő üdvösségem utolsó sugaraira, re-
ménykedve vártam valamilyen utóizzásra,
amelyet még szebbé varázsol a beköszöntő éj-
szaka.
 Emlékszem — hogy is ne emlékeznék? —
arra az időre, amikor már kihűlt bennem ez a
bizalom és reménység, és vágyakozva gondol-
tam vissza a Bertha elidegenedésén érzett bá-
natomra, mint ahogy megbénult lábunkba
visszakívánjuk az utolsó fájdalmat. Közvetle-
nül apám végső betegsége után volt ez, ami-
kor természetesen visszavonultunk a társasé-
lettől, és jobban egymásra voltunk utalva,
mint valaha. Apám halála napján történt. Az-
nap este hullott le a fátyol, amely eltakarta
előlem Bertha lelkét, és mindenki közül egye-
dül őbenne sejtette meg velem a titokzatos-
ság, kétkedés és reménykedés áldott lehető-
ségét. Szerelmem ébredése óta talán ez volt
az első nap, amikor ezt a szenvedélyt tökéle-
tesen közömbösítette egy másfajta, mindent
elborító érzés. Apám halálos ágya mellett vir-
rasztottam, tanúja voltam, amint utoljára reb-
ben lelke sóváran vissza a múltba, egész elté-
kozolt életére; amint szorongató kezem mele-
gétől utoljára jut alélt tudomására szerete-
tem. Mivé törpül szerelmünk, ha átéltük ezt a
végső gyötrelmet? Mikor eltávozunk a halál
árnyékából, az első pillanatokban úgy érez-
zük, minden más viszonylatunk az élők világ-
ával beleolvad a közös sors nagy átfogó kap-
csolatába.
Ebben a lelkiállapotban mentem át Berthá-
hoz fogadószobájába. A pamlagon ült, kényel-
mesen hátradőlve, háttal az ajtónak. A pam-
lag támlája fölött csak karcsú nyaka és hal-
ványszőke hajának dús fonata látszott. Emlék-
szem még, megborzongtam, ahogy becsuk-
tam magam mögött az ajtót; homályosan
éreztem: gyűlöl, és nincs senkim... homályo-
san, mégis határozottan — minden megérzés
ilyen. Tudtam, milyen vagyok abban a pilla-
natban, mert láttam magam, amilyennek Ber-
tha lát, amint felemeli éles tekintetű, szürke
szemét, és rám néz: szerencsétlen álmodozó,
világos nappal is agyrémek rabja; aki meg-
reszket, mikor levél se rezdül, és nem vágyik
semmire, ami kielégíti a közönséges emberi
vágyakat, csak a holdfény után epekedik.
Szemben álltunk egymással, és méregettük
egymást. Elérkezett a felismerés szörnyű pilla-
nata; megláttam, hogy a sötétség nem szép
tájakat rejtegetett, csupán sivár, üres falat.
Ettől az estétől fogva az elkövetkező keserves
éveken át alaposan körülnéztem ennek a nő-
nek szűkre szabott lelkében. Kicsinyes mes-
terkedést, csupa tagadást láttam ott, ahol úgy
hittem, szemérmes érzékenység és lappangó
érzelmekkel küszködő szellem honol; láttam,
mint fajul el a hajadon lány könnyű, felszínes
hiúsága módszeres kacérsággá, fondorkodó
önzésé az érett asszonyban; láttam, az ellen-
szenv és idegenkedés mint szilárdul kegyetlen
gyűlöletté benne; láttam, mint okoz fájdalmat
csak azért, hogy bosszút álljon.
Bertha ugyanis, a maga módján, szintén
átélte a kiábrándulás keserűségét. Azt hitte,
vad költői szenvedélyemtől hajtva rabszolgá-
jává leszek, és mint rabszolga, mindenben tel-
jesítem akaratát. Az üres, fantáziátlan terem-
tések alapvető sekélyességével képtelen volt
felfogni, hogy az érzékenység másvalami,
mint a gyengeség. Azt hitte, gyengeségem
majd kényére-kedvére kiszolgáltat, de ráéb-
redt, hogy nem tud megbirkózni vele. Helyze-
tünk megcserélődött. Házasságunk előtt ural-
kodott képzeletvilágomon, mert titok volt szá-
momra, én teremtettem meg az ismeretlen
gondolatot, és reszkettem előtte, mintha az
övé lett volna. Most azonban, amikor feltárult
előttem a lelke, és kénytelen voltam tudomá-
sul venni cselekedeteinek titkos rugóit, nyo-
mon követni minden apró-cseprő fortélyt,
amely megelőzte szavait és tetteit, tehetetlen-
nek érezte magát velem szemben, csupán
jeges iszonyatot tudott kelteni bennem. Tehe-
tetlennek, mert elérhetetlen volt számára bár-
milyen eszköz, amivel hatalmába keríthetett
volna. Világi érvényesülés, társadalmi hiúság,
és mindaz, ami felajzotta képzelete szűk körét
engem hidegen hagyott; számára láthatatlan
erők hatása alatt éltem.
Igazán sajnálatra méltó volt, hogy ilyen
ember a férje, így is gondolta mindenki. Egy
ilyen elbájoló, ragyogó asszony, mint Bertha,
aki mosolyogva fogadja látogatóit délelőtt, fel-
tűnést kelt a báltermekben este, akinek kön-
nyed, gyors nyelvelését szellemesnek vélik,
minthogy egy ilyen asszony szájából jön, biz-
tos lehet abban, hogy elnyeri mindenki együt-
térzését egy csenevész, figyelmetlen, sokak
szerint kelekótya férjjel szemben. Még házunk
cselédsége is őt tisztelte, őt sajnálta inkább.
Mert soha nem került közöttünk hangos vitára
sor, elidegenedésünk, heves ellenszenvünk
egymás iránt csendben honolt szívünkben. Ha
sokat járt el hazulról az úrnő, és úgy látszik,
nem kedveli az úr társaságát... szegény kis
jószág, hát nem természetes? Fura ember az
úr! Jól és igazságosan bántam cselédségem-
mel, de félig-meddig megvető szánakozással
visszariadtak tőlem. Ehhez az osztályhoz tar-
tozó férfiak és nők ugyanis nemigen veszik fi-
gyelembe a jellemet vagy akár a vele való ta-
pasztalataikat, amikor véleményt alkotnak va-
lakiről. Úgy ítélik meg az embert, mint a
pénzt, és azt értékelik többre, aki jobban
szórja.
Idővel oly kevéssé ártottam bele magam
Bertha életmódjába, hogy szinte csodálatos-
nak tűnik: hogyan növekedhetett mégis irán-
tam érzett gyűlölete oly erősen és mélyrehat-
óan. Talán valamiképp véletlenül elárultam
magam, és gyanítani kezdte, hogy kivételes
erő lakik bennem, és ha nem is mindig, de be-
lelátok, különös módon tudomásom van gon-
dolatairól, szándékairól. Félni kezdett tőlem,
és félelme néha dacba csapott át. Állandóan
azon töprengett, miként rázhatná le életéről
ezt a nyomasztó kölöncöt, hogyan szabadul-
hatna ebből a gyűlöletes kötelékből egy olyan
lénnyel, akit lenéz, mint ostoba tökfilkót, és
ugyanakkor retteg tőle, mint kínzójától. Soká-
ig abban reménykedett, hogy szemmel látható
levertségem öngyilkosságba kerget. Az öngyil-
kosság gondolata azonban ellenkezett termé-
szetemmel. Sokkal tökéletesebben úrrá lett
rajtam az érzés, hogy ismeretlen erők hatal-
mában vagyok, semhogy hittem volna abban,
hogy felszabadíthatom magam. Sorsom iránt
teljesen érzéketlen lettem, egyetlen lángoló
vágyam kiégett, és ösztönöm már nem diadal-
maskodott értelmemen. Ezért nem is gondol-
tam arra soha, hogy lépéseket tegyek a válás
érdekében, ami leplezte volna elidegenedé-
sünket a nyilvánosság előtt. Miért kapkodjak
segítségért, mikor csupán azt szenvedem
meg, amit legjobban akartam. Olyan ember
észjárása volna ez, aki vágyait szeretné kielé-
gíteni, nekem pedig nem voltak vágyaim. De
Bertha és én egyre jobban eltávolodtunk egy-
mástól. Könnyű a gazdagoknak, házasok ma-
radhatnak, mégis külön élhetnek.
Ez az életmód — itt csupán néhány mon-
dattal utaltam rá — eltartott évekig. Mennyi
kínt, a gyűlölet és bűn milyen lassú, iszonya-
tos növekedését lehet belesűríteni egyetlen
mondatba! Pedig ilyen sommázás alapján
szoktuk megítélni egymás életét. Röviden
összefoglaljuk embertársaink élményeit, ki-
mondjuk felettük szabatosan megfogalmazott
ítéletünket, és úgy érezzük, bölcsek és er-
kölcsösek vagyunk, legyőztük magunkban az
imént oly találóan körülírt kísértést. Hét esz-
tendő szenvedése... Könnyű kimondani, an-
nak, aki sohase számítja át a dermesztő
csalódás, szorongó szív, lüktető fejfájás, rette-
gés, hiábavaló küzdelem, lelkifurdalás és két-
ségbeesés perceire. Gépiesen betanuljuk a
szavakat, de nem a jelentésüket, azért vé-
rünkkel kell fizetnünk, amíg belevésődnek
minden idegszálunkba.
Most már azonban sietek, és befejezem
történetemet. A rövidség egyaránt szolgálja
azt is, aki könnyen megért, és azt is, aki so-
hasem fog megérteni.
Apám halála után néhány évvel, egy janu-
ári estén könyvtárszobámban ültem apám bőr
karosszékében, pislákoló tűz világa mellett,
amikor gyertyával kezében megjelent az ajtó-
ban Bertha, és közeledett felém. Megismer-
tem rajta a báli ruhát... a fehér báli ruhát,
zöld ékszerekkel, amint ráesett a viaszgyertya
fénye, és megvilágította a haldokló Kleopátra
kerek domborművét a kandallópárkányon.
Ugyan miért jön be hozzám, mielőtt elmegy?
Hónapok óta nem volt a könyvtárban, ahol
rendszerint tartózkodtam. Miért áll előttem,
gyertyával a kezében, rám szegezve kegyet-
len, megvető tekintetét, keblén, mint ismerős
démon, a villogó kígyó? Egy pillanatra eszem-
be ötlött, hogy bécsi látomásom beteljesedése
bizonyára válságot jelent sorsomban, de nem
olvastam ki semmit Bertha lelkéből, ahogy
előttem állt, csupán lenézést a belőlem áradó
boldogtalanság láttán. „Te őrült, féleszű! Hát
akkor miért nem ölöd meg magad?" — ez járt
a fejében. Végül gondolata rátért arra, ami
idehozta, és megszólalt. A nyilvánvalóan je-
lentéktelen dolog mintha nevetséges ellentéte
lett volna víziómnak és felindultságomnak.
— Új komornát kellett felfogadnom. Flet-
cher férjhez megy, és megkért, járjak közre,
hogy a férje megkapja bérbe a kocsmát és a
gazdaságot Moltonban. Az a kívánságom,
hogy megkapja. Most kell határoznia, Fletcher
holnap reggel elmegy. De gyorsan, mert sie-
tek!
— Rendben van, odaígérheti neki — mond-
tam közömbösen, és Bertha kivonult a könyv-
társzobából.
Mindig visszariadtam egy új személy látvá-
nyától, különösen, ha az illetőnek lelki élete
előreláthatólag világias, buta semmiségekkel
fáraszt majd, mikor akaratlanul is belelátok.
Ettől az új lánytól annál is inkább visszariad-
tam, mert jövetelét olyan pillanatban adták
tudtomra, amelynek — folyton ez motoszkált
bennem — végzetes jelentőséget tulajdonítot-
tam. Attól féltem, rájövök: szerepet játszik
életem sivár tragédiájában, és valamilyen
émelyítő látomás leplezi előttem, mint gonosz
szellemet. Amikor végül elkerülhetetlenül
összetalálkoztam vele, homályos félelmem ha-
tározott ellenszenvvé voltozott. Magas, izmos,
fekete szemű nő volt Mrs. Archer, arca elég
csinos ahhoz, hogy dura, rideg természetét
szemérmetlen, önhitt kacérság gyűlöletes má-
zával vonja be. Ez elég volt ahhoz, hogy elke-
rüljem, nem is számítva irántam érzett meg-
vetését, míg szemügyre vett. Ritkán láttam,
de éreztem, hogy egykettőre úrnője kedvence
lett, nyolc vagy kilenc hónap múltán pedig
észrevettem: Bertha a lelke mélyén fél tőle,
de ugyanakkor bízik is benne, és ez a kettős
érzés összefügg bizonyos rejtélyes gyertyavi-
lágnál történő jelenetekkel az öltözőszobájá-
ban, és még valamivel, amit Bertha elzárva
tart a szekrényében. Feleségemmel folytatott
megbeszéléseim úgy megrövidültek, és olyan-
kor is csak ritkán voltunk egyedül, hogy nem
volt alkalmam világosabban, megfigyelni lel-
kében ezeket a képeket. A múlt emlékei ös-
szezsugorodnak a száguldó gondolatban, míg
végül már alig hasonlítanak jobban a valóság-
ra, mint egy keleti nyelv betűi azokra a tár-
gyakra, amelyek eredetileg sugallták.
 Egy év óta körülbelül lelki alkatomban kü-
lönben is változás állott be, és ez egyre érez-
hetőbbé vált. Bepillantásom a körülöttem élők
lelkébe veszített élességéből és rendszertele-
nebb lett, a kettős tudatomat benépesítő gon-
dolatok pedig egyre kevésbé függtek a szemé-
lyes érintkezéstől. Ami egyéni volt bennem,
lassanként, úgy látszik, elenyészett; veszen-
dőben volt az az érzék, amelynek révén má-
sok gerjedelmei és szándékai érinthettek vol-
na. Felszabadultam ugyan a fárasztó lélekbe-
látás terhe alól, de ugyanakkor új lendületet
vett látnoki képességem — azóta bebizonyo-
sodott, hogy jól sejtettem és valóban az —, és
sorra felvillantak előttem jövőbeli események
színhelyei. Úgy tűnt, mintha fokozatosan meg-
szűnne kapcsolatom embertársaimmal, de hir-
telen feléledne viszonyom az úgynevezett
élettelen világhoz. Amilyen mértékben vissza-
húzódtam a társaságtól, és eszeveszett szen-
vedélyem tomboló kínja állandó tompa fájda-
lommá halkult, úgy jelentkeztek egyre gyak-
rabban és élénkebben a prágaihoz hasonló lá-
tomásaim: egy-egy idegen városról, homokos
pusztaságról, hatalmas romhalmazról, külö-
nös, ragyogó csillagokkal borított égboltról,
hegyszorosokról vagy egy füves kis tisztásról,
amelyre aranyló foltokat szór a bokrokon áttö-
rő délutáni napsugár. Mindezeken a helyeken
ott voltam én is, és úgy éreztem, e lenyűgöző
alakzatokban mindenütt rám nehezedik vala-
mi ismeretlen, könyörtelen lény jelenléte. Az
állandó szenvedés kiölte belőlem a vallási
meggyőződést: a legszerencsétlenebbeknek
ugyanis — akik nem tudnak szeretni és akiket
senki sem szeret — nincs vallásuk, nem is le-
het, és nem imádhatnak senkit, hacsak nem
az ördögöt. Mindezeken azonban túltett és ál-
landóan visszatért halálom víziója: a kín, a
fuldoklás, a végső küzdelem látomása, amikor
hiába kapaszkodom már ellobbanó életembe.
Ez volt a helyzet a hetedik év vége felé.
Teljesen megszűnt lélekbe látó képességem, a
magamén kívül nem tört rám többé rendelle-
nes módon mások tudata, és ahelyett, hogy
akaratlanul behatoltam volna kívülállók lelkivi-
lágába, szakadatlanul saját magányos jövőm
foglalkoztatott. Bertha észrevette, mennyire
megváltoztam. Legnagyobb ámulatomra,
mintha kereste volna az alkalmat az utóbbi
időben, hogy velem legyen. Ilyenkor azon a
kimért, mégis bizalmas hangon beszélgettünk,
amely az udvarias, de visszavonhatatlanul eli-
degenedett házastársak közt szokásos. Egy-
kedvűen, megadással viseltem el ezt, annyira
nem érdekelt, mi készteti rá, hogy fel sem fi-
gyeltem nagyon. Akaratlanul is észre kellett
vennem azonban magatartásában és arckife-
jezésében valamilyen diadalmas felajzottságot
— valamit, ami szavakkal vagy hangokkal ki
sem fejezhető, de sejteni engedte, hogy re-
ményteljes, izgatott várakozásban él. Jóma-
gam elsősorban elégedett voltam: Bertha ben-
ső énje ismét elzárkózott előlem, és pillanat-
nyilag szinte kéjelegtem melankolikus szóra-
kozottságomban, abban, hogy neki adott vá-
laszaimból kiderül: félreértem a kérdéseit, és
elárulom, fogalmam sincs arról, amit mond.
Jól emlékszem még tekintetére és mosolyára,
amikor egy ilyenfajta tévedésem után meg-
szólalt:
— Abban a hitben éltem, hogy látnoki ké-
pességgel rendelkezik, és azért olyan elkese-
redett ellensége más látnokoknak, mert sze-
retne egyeduralkodó lenni ezen a téren, de
most rájöttem, ön jóval ostobább, mint bárki
ezen a világon.
Nem válaszoltam erre semmit. Megfordult
a fejemben: talán azért kényszeríti rám társa-
ságát mostanában, mert szeretné kipróbálni
tehetségemet, megtudni, rájövök-e a titkaira,
de mindjárt el is ejtettem ezt a gondolatot.
Nem érdekeltek az indítóokai, sem a cseleke-
detei, és ha bármiben kedvét leli, abban sem
kívántam meggátolni. Lelkemben még szána-
lom élt minden élőlény iránt, és Bertha is élt,
őt is körülvette a szenvedés számtalan lehető-
sége.
Éppen ez idő tájt olyan esemény történt,
amely némiképp fölrázott fásultságomból, és
rövid időre teljesen lekötött — pedig nem hit-
tem, hogy ilyesmit még megélhetek. Charles
Meunier jött el hozzánk látogatóba. Előzőleg
megírta, azért jön Angliába, mert rendkívül ki-
merítő munkája után itt óhajt pihenni, és na-
gyon szeretne látni. Meunier azóta európai
hírnévre tett szert, de levelében kifejezésre
juttatta, mily élénken őrzi emlékezetében kora
ifjúságában kelt megbecsülését irántam, és
mennyire kötelezőnek érzi ezt az ifjúkori ro-
konszenvét — mindez nemes jelleméről tanús-
kodott. Én is úgy éreztem, hogy ittléte talán
átmenetileg feléleszti bennem korábbi, boldo-
gabb életemet.
Meunier megérkezett, és amennyire lehet-
séges volt, felújítottuk régi kedvelt szórakozá-
sainkat: kettesben indultunk nagy sétákra,
noha hegyek, havas csúcsok és a széles kék
tó helyett be kell érnünk a lankás dombokkal,
apró tavacskákkal és ültetett ligetekkel. Mind-
kettőnkön nyomot hagytak az évek, de milyen
más eredménnyel! Meunier most ragyogó sze-
repet játszott a társaságban, elegáns nők
színlelt mohósággal lesték a szavát, és szel-
lemi téren becsvágyó nemesek kérkedtek is-
meretségével. A legnagyobb tapintattal magá-
ba fojtotta, és nem árulta el megdöbbenését,
pedig biztosan megrázta, mikor meglátott, és
nem firtatta egészségi állapotomat, sem élet-
körülményeimet, hanem elbűvölő társasági
modora teljes latbavetésével igyekezett meg-
újhodott együttlétünket kellemessé tenni. Ber-
thára mély benyomást gyakorolt vendégünk
nem várt varázsa -- azt gondolta, csupán hír-
neve teszi majd némiképp szalonképessé —,
és felragyogtatta előtte minden kacérságát és
vonzóerejét. Úgy látszik, sikerült kivívnia Meu-
nier csodálatát, mert vendégünk figyelmesen
és igen hízelgően viselkedett vele szemben.
Jelenléte olyan jótékonyan hatott rám, különö-
sen mikor felújítottuk meghitt kóborlásainkat
kettesben, és barátom ontotta magából a re-
mek történeteket hivatásbeli élményeiről,
hogy nemegyszer, ha a betegségek lélektani
vonatkozásai kerültek szóba, megfordult a fe-
jemben, hogy ha elég sokáig velem marad,
talán rászánom magam, és elmondom neki
végzetem titkát. Talán még számomra is akad
gyógyító ír tudománya tárházában. Talán
megértésre és együttérzésre találnék fogé-
kony, nagy lelkében. De csak nagy ritkán vil-
lant fel bennem ilyen gondolat, és ellobbant,
mielőtt még vággyá szilárdult volna. Vissza-
rettentem attól, hogy ismét behatoljak valaki-
nek a magánéletébe, és megmagyarázhatat-
lan ösztönömtől hajtva még szorosabban el-
zárkóztam előle —, mint ahogy gépiesen vég-
rehajtjuk a mozdulatot, amelyet társunknál hi-
ányolunk.
Vége felé járt már Meunier látogatása,
amikor házunkban elég nagy izgalmat keltett
egy esemény, minthogy szemmel láthatóan
meglepően erős hatással volt Berthára, erre a
hidegvérű teremtésre, akit látszólag nem ka-
vart fel soha semmiféle nőies érzelem, és még
a gyűlöletét is önuralommal gyakorolta. Mrs.
Archer, feleségem komornájának hirtelen fellé-
pő súlyos betegsége volt az esemény. Nem
említettem eddig, mert mostanra tartogattam,
hogy röviddel Meunier megérkezése előtt ész-
revettem: valamiféle nézeteltérés támadha-
tott Bertha és a komorna között, míg láto-
gatóban voltak egy távoli rokonunknál, ahová
Mrs. Archer elkísérte úrnőjét. Véletlenül fülta-
núja voltam, hogy olyan csípős, szemtelen
hangot használt feleségemmel szemben, ami
nézetem szerint épp elég ok lett volna, hogy
azonnal elbocsássa. De nem ez történt; ellen-
kezőleg: úgy látszott, mintha Bertha szemé-
lyes kényelmetlenségével nem törődve, né-
mán tűrné ennek a nőnek dühkitöréseit. Még
jobban meglepett, amikor láttam, mennyire
lelkére veszi Mrs. Archer betegségét: éjjel-
nappal mellette volt, és senki másnak nem
engedte volna át az ápolónő tisztét. Háziorvo-
sunk véletlenül éppen szabadságát töltötte va-
lahol, ennélfogva kétszeresen jól jött Meunier
jelenléte házunkban. Barátom viszont olyan
mély érdeklődést tanúsított az eset iránt,
hogy szerintem az már fölülmúlt minden hiva-
tásbeli lelkiismeretességet.
Egy napon, miután meglátogatta a bete-
get, hosszú hallgatásba merült, én pedig meg-
kérdeztem tőle:
— Meunier, mondja, talán valami különle-
ges kór támadta meg a beteget?
— Ó, nem — felelte —, hashártyagyulladá-
sa van, és bele fog halni, de gyakorlatilag
nem különbözik sok más esettől, amelyeket
megfigyeltem. Elmondom azonban, mi jár a
fejemben. Ha beleegyezik, egy kísérletet sze-
retnék végrehajtani ezen az asszonyon. Nem
árthatok vele neki, nem okoz fájdalmat, mert
csak akkor fogok hozzá, amikor már élete ki-
hunyt, és semmit sem érzékel. Szeretném ki-
próbálni rajta a vérátömlesztés hatását, mikor
néhány perce már megszűnt a szívverése.
Több ízben megkíséreltem ezt bámulatos
eredménnyel ugyanebben a betegségben el-
pusztult állatokon, és most szeretném ki-
próbálni emberen is. Velem vannak a szüksé-
ges vékony üvegcsövek egy kazettában, a ké-
szülék többi tartozékát pedig könnyűszerrel
összeállíthatjuk. Tulajdon véremet használ-
nám, a karomból venném. Meggyőződésem,
hogy ez a nő nem éli túl az éjszakát, és arra
kérem, legyen segítségemre kísérletem végre-
hajtásában. Szükségem van valakire, de talán
nem lenne helyes, ha valamelyik környékbeli
falusi orvost hívnánk segítségül. Még híre
menne, esetleg kellemetlen, ostobán elferdí-
tett formában.
— Beszélt erről a feleségemmel? -- kér-
deztem. — Mert úgy látszik, különösen érzé-
kenyen érinti, ami ezzel az asszonnyal törté-
nik. Kedvenc szolgálója volt.
 — Az igazat megvallva — mondta Meunier
—, nem akarom, hogy megtudja. Ezekben a
dolgokban rendszerint leküzdhetetlen nehéz-
ségeket támasztanak a nők, és esetleg meg-
hökkentő hatással lesz kísérletem a halottnak
gondolt testre. Mi ketten virrasszunk, és legy-
ünk készenlétben. Ha fellépnek bizonyos tüne-
tek, beviszem önt magammal, és a kellő pilla-
natban el kell érnünk, hogy mindenki más el-
hagyja a szobát.
Nem szükséges elmondanom további be-
szélgetésünket erről a tárgyról. Meunier min-
dent részletesen elmagyarázott, és legyőzte
iszonyatomat. Borzongó tiszteletet ébresztett
bennem, ugyanakkor felajzotta kíváncsiságo-
mat is, hogy vajon milyen eredménnyel jár a
kísérlete.
Mindent előkészítettünk, és Meunier kiok-
tatott, mit kell majd csínálnom. Berthával
nem közölte, hogy meggyőződése szerint Mrs.
Archer nem éli túl az éjszakát, és igyekezett
rábeszélni, hagyja el a betegszobát, és pihen-
jen le éjjelre. Bertha azonban makacskodott;
gyanította, hogy közeleg a halál; azt hitte, az
orvos csak az ő idegeit akarja megkímélni, és
nem volt hajlandó kilépni a betegszobából.
Meunier és én a könyvtárszobában várakoz-
tunk, barátom gyakran benyitott a beteghez,
és visszatérve tájékoztatott, hogy az eset
pontosan úgy zajlik le, ahogy előre látta. Egy-
szerre megkérdezte:
— Tudná valamilyen okát adni, amiért ez
az asszony ellenséges érzülettel van úrnője
iránt, aki pedig annyira ragaszkodik hozzá?
— Azt hiszem, hogy valamilyen nézetelté-
résük volt a nő betegsége előtt. Miért kérde-
zi?
— Mert az utóbbi öt-hat órában megfigyel-
tem, talán amióta a beteg elvesztette minden
reményét a gyógyulásra, mintha különös
módon ösztökölné valami, mondani akarna va-
lamit, de fájdalmai és egyre növekvő gyenge-
sége megakadályoznák benne. Minduntalan
iszonyú, jelentőségteljes pillantást vet úrnőjé-
re. Ennél a betegségnél gyakran feltűnően
tiszta marad a tudat a végső percig.
— Nem lep meg, ha rosszindulatot vél fel-
fedezni benne — mondtam. — Ez az asszony
mindig ellenszenvet keltett bennem.
Meunier egy darabig csendesen, gondola-
taiba merülve a tűzbe bámult, aztán újra fel-
ment az emeletre. Tovább elmaradt, mint ren-
desen, és amikor visszajött, halkan így szólt:
— Most jöjjön!
 Követtem a szobába, ahol már a halál ár-
nyéka lebegett. A széles ágy sötét kárpitjának
hátteréből élesen kiemelkedett Bertha sápadt
arca. Mikor beléptem és megpillantott, előre
akart ugrani, aztán haragos, kérdő tekintetet
vetett Meunier-re. Az orvos azonban felemelt
kezével csendet parancsolt, maja szemét a
haldoklóra szegezte, és megtapintotta a pul-
zusát. Az asszony arca ijesztően beesett,
homlokát kiverte a hideg verejték, szemhéja
félig lecsukódott, és eltakarta nagy, sötét sze-
mét. Egy-két perc után Meunier átment az
ágy túlsó oldalára, Berthához, és szokásos
gyengéd udvariassággal megkérte, bízza ránk
a beteget, mindent megteszünk az érdeké-
ben, de már nincs abban az állapotban, hogy
tudomása legyen egy szerető lény jelenlété-
ről. Bertha habozott, nyilván már-már haj-
landó volt hinni az orvos megnyugtató szavai-
ban, és engedelmeskedni neki. Visszanézett a
szörnyű, haldokló arcra, mintha ennek a meg-
nyugtatásnak igazolását akarná leolvasni róla;
ekkor a csukott szemhéjak felnyíltak egy pilla-
natra, és úgy tűnt, mintha a kifejezéstelen
szempár Berthára szegeződne. Bertha egész
testében megborzongott, és visszatért a he-
lyére a beteg párnája mellé, csendesen jelez-
ve, hogy nem hagyja el a szobát.
A szemhéjak nem emelkedtek fel többé.
Néztem Berthát, amint figyelte a haldokló ar-
cát. Pazar köntöst viselt, szőke haját félig be-
takarta csipkefőkötője, ebben az öltözékben is
az volt, ami mindig: elegáns dáma, méltán
szerepelhetett volna akár egy modern főúri
életet ábrázoló festményen is. Én azonban fel-
tettem magamnak a kérdést: lehetséges,
hogy ez az arc valaha is olyan volt, mint más
anya szülte nő arca, gyermekkora emlékeivel;
olyan arc, amely szenvedni is tud, és dédelge-
tést kíván? Vonásai ebben a percben olyan ke-
mény és mohó — kegyetlen, halhatatlan lény-
hez volt hasonlatos, aki gyönyörűséggel legel-
teti szemét egy kivesző emberfaj haláltusáján.
Azokon a kemény arcvonásokon ugyanis mint-
ha felvillant volna valami, mikor véget ért az
utolsó óra, és mindnyájan éreztük: örökre lee-
reszkedett a sötét lepel. Mi lehetett az a titok
a két nő között? Rémülten elkaptam szeme-
met Bertháról félelmemben, hogy ha netán
visszatérne lélekbe látó képességem, kényte-
len lennék megtudni, mi tenyészett két szere-
tetlen asszonyi szívben. Éreztem, Bertha azért
lesi a halál pillanatát, mert ezzel örökre le-
záródik a titka. Hála az égnek, hogy előlem is
elzárul.
Meunier halkan megszólalt.
— Eltávozott. — Aztán karját nyújtotta, és
Bertha engedelmesen hagyta, hogy kivezesse
a szobából.
Két ápolónő lépett be — gondolom, felesé-
gem utasítására —, és kiküldték az eddig szol-
gálatot teljesítő fiatalabb teremtést. Meunier
ekkor már felnyitott egy ütőeret az ágyon me-
reven elnyúló test hosszú, sovány nyakán, én
meg azonnal visszaparancsoltam a két nőt.
Meghagytam: várjanak lent, amíg csöngetek
értük, a doktor úr még egy műtétet hajt vég-
re, meg akar győződni a halál okáról. A követ-
kező húsz percben minden egyébről megfeled-
keztem, csak Meunier-t figyeltem és a kísérle-
tét. Barátom teljesen elmerült munkájában,
azt hiszem, se nem látott, se nem hallott sem-
mit, ami kívül esett kísérletén. Eleinte az én
dolgom volt, hogy a vérátömlesztés befejezé-
se után fenntartsam a test mesterséges légzé-
sét, de Meunier csakhamar felváltott, és meg-
figyelhettem a csodát, amint lassan visszatér
az élet: megemelkedett a mellkas, erősebbé
vált a légzés, megremegtek a szemhéjak, úgy
látszott, ismét mögéjük költözött a lélek. Ab-
bahagytuk a mesterséges légzést, de a tüdő
tovább működött, és megvonaglottak az aj-
kak.
Ugyanekkor megmozdult az ajtó kilincse.
Bertha nyilván megtudta az ápolónőktől, hogy
kiküldték őket. Homályos félelem foghatta el.
Arcáról lerítt a rémület, mikor benyitott. Az
ágyhoz lépett, és halkan felsikoltott.
A halott szeme tágra nyílt, lángolt belőle a
gyűlölet, amint tekintete találkozott Bertháé-
val, és felismerte. Kezével, amelyről Bertha
azt hitte, örökre mozdulatlan, latba vétve
minden erejét, hirtelen rámutatott, és ziháló,
türelmetlen hangon megszólalt:
— Meg akarja mérgezni a férjét... a méreg
a fekete szekrénykében van... én szereztem
meg... kinevetett... a hátam mögött hazudott
rólam... hogy befeketítsen... Mert féltékeny
volt... sajnálja-e... most?
Ajka tovább mormolt valamit, de már nem
lehetett kivenni, mit. Aztán elhalt a hangja,
gyengén megmozdult még. Ellobbant a láng,
gyorsan kiégett. A szerencsétlen nő szívében
gyűlölet és bosszú honolt, az élet szellemujja
egy pillanatra végigfutott szíve húrjain, aztán
ismét eltűnt, örökre. Nagy Isten! Ez lenne hát
a feltámadás... felébredünk még oltatlan
szomjunkkal, ajkunkon a kimondatlan átokkal,
feszült izmokkal, hogy betetézzük félbemaradt
bűneinket?
Bertha halálsápadtan, reszketve, tehetetle-
nül állt az ágy lábánál. Cserbenhagyta minden
fortélya, mint a ravasz állatot, mikor a gyor-
san terjedő tűz körülöleli búvóhelyét. Még
Meunier is szinte megkövülten bámult rá; eb-
ben a percben nem tudományos probléma-
ként szemlélte az életet. Ami pedig engem il-
let, ez a jelenet lényegében ugyanolyan volt,
mint a többi, egész életemben. Kísérő szel-
lemként mellém szegődött a borzalom, ezt az
új megnyilatkozását úgy fogtam fel csupán,
mint új formában jelentkező régi fájdalmat.
*
Azóta külön élünk. Bertha a régi környeze-
tében, fél vagyonunk úrnőjeként, én pedig
bekóboroltam sok idegen országot, amíg ide-
jöttem meghalni, ebbe a kis devonshire-i fé-
szekbe. Berthát mindenki sajnálja és csodálja,
mert ugyan mi kifogásom lehet az ellen az el-
ragadó asszony ellen, akivel mindenki más
boldog lenne? A betegszobában lefolyt jelenet-
nek nem volt más tanúja, mint Meunier, és
amíg ő élt, ajka zárva maradt, mert így ígérte
nekem.
Néha-néha, belefáradva a vándoréletbe,
megpihentem egyik-másik kedvelt helyen, és
vágyakozva néztem a férfiak, nők és gyer-
mekek lassanként ismerőssé váló arcára, de
aztán megint továbbűzött a rettegés. Féltem,
feléled régi képességem, és belelátok a szí-
vükbe. Űzve, hajtva, állandóan az egyetlen Is-
meretlen Lény jelenlétét kellett éreznem,
amely megmutatkozott, és mégis rejtve ma-
radt ég és föld folyton változó leple alatt. Vé-
gül úrrá lett rajtam a betegség, és arra kény-
szerített, hogy itt maradjak, itt éljek, cseléd-
ségem kényére-kedvére kiszolgáltatva. Azóta
újra fellépett átkozott kettős tudatom, lélekbe
látó képességem, és többé nem hagyott el. Is-
merem minden kicsinyes gondolatukat, tu-
dom, mennyire semmibe vesznek, és félig-
meddig unottan szánakoznak rajtam.
*
1850. szeptember huszadika van. Úgy tu-
dom ezt a most leírt dátumot, mint egy régi,
ismerős sírfeliratot. Számtalanszor magam
előtt láttam íróasztalomban ezen a lapon, ami-
kor rám tört haláltusám képe...

Vermes Magda fordítása

 Théophile Gautier: A múmia lába

Unalmamban betértem egy ritkaságkeres-

kedőhöz, akit bric-á-brac-boltosnak hívnak pá-
rizsi nyelven, de ezt Franciaország többi ré-
szében egyáltalán nem értik.
Bizonyára belepillantottak már a kirakatü-
vegen keresztül egy ilyen boltba, amelyek an-
nyira elszaporodtak, amióta divat régi, bútoro-
kat vásárolni, és a legkisebb váltóügynök is
kötelességének tartja, hogy legyen egy közép-
kori szobája.
Valami olyan dolog ez, amely egyszerre
ócskavasüzlet is, meg áruház, kárpitosbolt, al-
kimistalaboratórium és festőműterem, e titok-
zatos barlangokban, ahol a redőnyökön ke-
resztül óvatosan szűrődik be a félhomály, a le-
gigazibb régiség: a por; a pókhálók sokkal hit-
elesebbek itten, mint a selyemcsipkék, és az
öreg körtefa fiatalabb, mint az Amerikából
tegnap érkezett mahagóni.
Az én bric–á–brac–kereskedőmnek üzlete
valóságos Kafarnaum volt; mintha minden év-
század és mindegyik ország itt adott volna
egymásnak találkát; egy vörös földből készült
etruszk lámpa egy Boule–szekrényen hevert,
amelynek ébenfa lapjait szigorúan vonalazta
be a rézveret; egy XV. Lajos korabeli kerevet
hanyagul nyújtóztatta őzlábait egy XIII. Lajos
uralkodásának idejéből való nehéz asztal
alatt, amelyet a tölgyfa nehézkes csigavonalai
és lombozattal, szörnyalakokkal kevert farag-
ványok díszítettek.
Egy damaszkuszi milánói fegyverzet a sa-
rokban csillogtatta vértjének fölpántlikázott
hasát; máztalan porcelánból készült Ámorok
és nimfák, kínai porcelánfigurák, halványzöld
meg repedéses vázák, szászországi és régi
sévres–i csészék töltötték meg az állványokat
és sarokszekrényeket.
A kredencek fogas szélű polcain óriási ja-
pán tálak ragyogtak, vörös és kék rajzokkal,
miket arany árnyékvonalkák emeltek ki, mel-
lettük Bernard Palissy zománcaival, amelyek
kígyókat, békákat és gyíkokat ábrázoltak
domborműszerűen.
Tárt–nyitott szekrényekből ezüstragyogású
selyemszövetek zuhatagjai jöttek elő, broká-
táradatok telehintve apró szemcsékkel, amik
csillogtak a ferdén beeső napsugáron; min-
denféle korból való portrék mosolyogtak a sár-
gult lakk alól a többé–kevésbé fakult keretek-
ben.
 A kereskedő óvatosan követett engem a
kanyargós úton, amit a bútorhalmazok között
szorítottak, az antikvárius és uzsorás nyugta-
lan figyelmével ügyelve a könyökömre.
Különös egy figura volt ez a kereskedő:
óriási koponyája sima volt, mint a golyó, és
fehér hajának gyér koronája övezte, ami élén-
kebben emelte ki a bőrének világosvörös la-
zacszínét, és megtévesztőleg a patriarchális
kedélyesség arckifejezését kölcsönözte neki,
amelyet egyébként megjavított két kis sárga
szemének pislogása, amik úgy remegtek a
gödrükben, mint két aranypénz, ha kénesőre
teszik. Orrának sasorrba hajló körvonalai kele-
ti vagy zsidó típusra emlékeztettek.
Sovány, keskeny, erezett kezei tele voltak
kidomborodó inakkal, mint a hegedű nyakán a
húrok, a körmei azokhoz a karmokhoz hason-
lítottak, amilyenekben a denevérek hártyás
szárnyai végződnek, és öregesen reszkettek,
amit kellemetlen volt nézni; de ezek a lázas
görcstől rángatózó kezek szilárdabbak lettek,
mint az acé1 harapófogó vagy a tengeri rák
ollói, mihelyt valami értékes tárgyat emeltek
föl, egy ónixserleget, velencei poharat, vagy
egy csehországi kristálytálat; ennek a furcsa
öregnek olyan erősen rabbinusi és kaballiszti-
kus képe volt, hogy az ábrázata miatt eléget-
ték volna három évszázaddal ezelőtt.
– Nem vesz tőlem semmit máma, uram?
Íme, egy maláji "kris", amelynek a pengéje
úgy hullámlik, mint a láng; nézze ezeket a ba-
rázdákat, amik a vér lecsurgatására valók, ez-
eket a visszafelé álló fogazatokat, amik kisza-
kítják a belső részeket, ha visszahúzzák a
tőrt; vad fegyver emez, nagyon jól beleillenék
az ön zsákmánygyűjteményébe; ez a két kéz-
re való kard is nagyon szép, Josepe de la He-
rától származik, micsoda fönséges egy mun-
ka!
– Nem; van elég fegyverem és vérengző
eszközöm; szeretnék egy szobrocskát, valami-
féle tárgyat, ami levélnyomónak szolgálhat,
mert ki nem állhatom azokat a hitvány bron-
zokat, amiket a papírkereskedők árulnak, és
amiket állandóan ott lehet látni minden íróasz-
talon.
Az öreg gnóm, fürkészve a régiségei kö-
zött, elém rakott antik és antiknak mondott
bronzokat, malachitdarabokat, apró hindu és
kínai bálványokat, valami jadekő bábufajtát,
amely Brahmát vagy Visnut ábrázolta, és
nagyszerűen alkalmas volt arra a kevéssé
mennyei célra, hogy újságokat és leveleket
tartson a helyükön.
Haboztam egy szemölcsökkel végig kira-
kott porcelánsárkány (melynek torkát horgok
és fogak díszítették) és egy kis, igen undok
mexikói fétis között, amely természethűen áb-
rázolta Witziliputzili istent, mikor egy bájos
lábat vettem észre, amelyet eleinte egy antik
Venus töredékének tartottam.
Az a szép, rőt és vöröses színezete volt,
ami a firenzei bronznak olyan meleg és eleven
hatást kölcsönöz és annyira fölülmúlja a kö-
zönséges bronzok rézrozsdás tónusát, amit az
ember könnyen valami szétbomló szoborany-
agnak tarthatna: ennek azonban fényjátszó
csillogás reszketett a formáin, amiket gömbö-
lyűvé és simává tettek húsz évszázad szerel-
mes csókjai; mert ez bizonyára korinthozi érc,
a fénykor munkája, talán magának Lüzipposz-
nak öntvénye !
– Ez a láb jó lesz nekem – szóltam a ke-
reskedőhöz, aki gúnyos és ravasz arccal né-
zett rám, miközben felém nyújtotta a kívánt
tárgyat, hogy jobban szemügyre vehessem.
Meglepődtem, mennyire könnyű; nem érc-
ből való láb volt, hanem húsból, egy bebalzsa-
mozott láb, múmia lába: közelről szemlélve ki
lehetett venni a bőr göröngyösségét és az alig
észrevehető préseléseket, amiket a szalagocs-
kák fonalai nyomtak be rajta.
Vékony, finom ujjai voltak, és az ujjak vé-
gén tökéletesek a körmök, tiszták és áttet-
szők, mint az achát; a hüvelykujj kissé külö-
nállott és szerencsésen ellensúlyozta a többi
ujjak elhelyezését, ókori módra, ami fesztele-
nebb helyzetet adott a lábnak és könnyedeb-
bé tette, mint a madár lába; a talpat alig ro-
vátkolta be néhány láthatatlan barázda, ami
arra vallott, hogy sohasem érintette a földet,
és nem érintkezett csupáncsak a Nílus legfino-
mabb gyékényeivel és a legpuhább párducbőr
szőnyegekkel.
– Ha! ha! ön a Hermonthis hercegnő lábát
akarja – szólt a kereskedő különös gúnykacaj-
jal, reámszegezve bagolyszemeit – ha! ha!
ha! levélnyomónak! eredeti gondolat, művész-
ötlet; aki azt mondta volna az öreg fáraónak,
hogy imádott leányának lába levélnyomónak
fog szolgálni, bizonyára meglepte volna őt ez-
zel, mikor gránithegyet furatott ki, hogy oda
helyezze el a színes és aranyozott hármas ko-
porsót, amely tele volt hieroglifekkel és a lel-
kek ítéltetésének szép képivel – tette hozzá
halkan és mintegy önmagához beszélve a kü-
lönös kis boltos.
 – Mennyiért adja el ezt a múmiatöredéket?
– Ah! amilyen drágán csak tudom, mert,
ez egy fönséges darab; ha megvolna a párja;
nem kapná meg ötszáz frankon alul: egy fá-
raónak a lánya, nincs ennél– drágább dolog.
– Határozottan nem közönséges dolog; de
végre is mennyit akar érte? Először tudtára
adok önnek valamit; azt, hogy nincs több kin-
csem, mint öt arany; megveszek mindent,
ami öt aranyba kerül, de drágábbat semmit.
Kikutathatja a legutolsó mellényzsebemet is
és a legtitkosabb fiókjaimat, nem fog találni
benne még csak egy nyomorult ötkarmú tig-
rist sem.
– Öt arany a Hermonthis hercegnő lába, ez
nagyon kevés; valóban nagyon kevés; egy
hiteles lábért – mondta a kereskedő rázva a
fejét és a szemét körbeforgatva. – Na, fogja,
és ráadásul még odaadom a borítékát is – tet-
te hozzá, belecsavarva a lábat egy öreg da-
masztrongyba – nagyon szép, igazi damaszt-
selyem, indiai damaszt, amit még nem festet-
tek újra; erős, puha dörmögte, miközben uj-
jait a feslett szöveten jártatta, kereskedői
megszokásból dicsérve egy ilyen csekély érté-
kű tárgyat, amit maga is csak ráadásra való-
nak tartott.
 Becsúsztatta az aranyakat egy középkori
alamizsnatartófélébe, amely az övén lógott;
ismételgetve:
– Hermonthis hercegnő lába levélnyomó-
nak!
Aztán reám szegezve foszforszemeit, éles
hangon – mint ahogy a macska nyávog, ha
szálkát nyelt – így szólt hozzám :
– Az öreg fáraó nem fog örülni, szerette a
lányát ez a jó ember.
– Ön úgy beszél róla, mintha kortársa len-
ne; igaz, hogy öreg már, de azért nem viheti
vissza korát az egyiptomi piramisokig – felel-
tem neki nevetve a bolt küszöbéről.
A szerzeményemmel nagyon megelégedet-
ten tértem haza.
Hogy rögtön hasznát vegyem, ráhelyeztem
az isteni Hermonthis hercegnő lábát egy köteg
papírosra, versfogalmazványokra, kibetűzhe-
tetlen, törlésekkel teli írásegyvelegekre: vol-
tak ott megkezdett cikkek; elfelejtett és a
fiókba föladott levelek; amilyen tévedés gyak-
ran megesik a szórakozott embereknél; a ha-
tás bájos, különös és regényes volt.
Nagyon kielégített ez a dísz, lementem az
utcára és sétálni indultam, egy olyan ember-
hez illő komolysággal és büszkeséggel, akit a
beléje ütköző járókelők fölé emel az a ki-
mondhatatlan érdem, hogy birtokosa Her-
monthis hercegnő, a fáraó leánya egyik test-
részének.
Föltétlenül nevetségesnek találtam minda-
zokat, akiknek nincs a birtokukban, mint ne-
kem, egy ilyen nyilvánvalóan egyiptomi levél-
nyomó; és az okos ember igazi foglalkozásá-
nak tartottam, hogy legyen az asztalán egy
múmialáb.
Szerencsére néhány barátommal találkoz-
tam, és kiment a fejemből az iménti vásárlás
okozta ámulat; velük indultam ebédelni, mert
nehezen tudtam volna ebédelni egymagam-
ban.
Mikor este hazatértem, keleti parfümök le-
begő illatárja csiklandozta kellemesen’ a
szaglókészülékemet, a szoba melege föllan-
gyosította a nátrumot, bitumot és mirhát,
amikbe a balzsamozók fürösztötték a herceg-
nő testét, a édes, bár erős illat volt, parfüm,
amit négyezer év sem `tudott elpárologtatni.
Egyiptom álma az örökkévalóság volt: ez-
ek az illatok szilárdak, mint a gránit és épp
olyan tartósak.
Nemsokára tele torokkal ittam az álom fe-
kete serlegéből; egy–két óra hosszat minden
átlátszatlan maradt, a feledés és a megsem-
misülés árasztott el sötét hullámaival.
Azonban a szellemi sötétség eloszlott ben-
nem, és az álmok csöndes röpködéssel kezd-
ték meg–meglegyinteni a lelkemet.
Lelki szemeim kinyíltak; és a szobámat
olyannak láttam, amilyen tényleg volt, ébren
levőnek hihettem volna magamat, de egy ha-
tározatlan érzet azt súgta, hogy alszom és
hogy valami különös dolog fog történni.
A mirha illata erősbödött, és egy kis főfá-
jást éreztem, amit helyes okoskodással tulaj-
donítottam annak a néhány pohár pezsgőnek,
amit az ismeretlen istenek egészségére és a
mi jövendő sikereinkre ittunk.
Szobámban várakozó érzéssel néztem kör-
ül, amit pedig semmi sem igazolt; a bútorok
tökéletesen a helyükön voltak, a lámpa égett
az állványon, és szelíden kidomborította ho-
mályos kristálygömbjének tejszerű fehérsége,
a vízfestmények csillogtak a cseh–üvegek
alatt; a függönyök bágyadtan lógtak, minden
alvónak és nyugodtnak látszott.
Azonban néhány másodperc múlva ezt a
nyugodt enteriőrt mintha megzavarták volna;
a faburkolatok lopva megrecsegtek; a hamu
alá temetett tuskóból hirtelen kék gáz lövellt
ki, és a fali tálak korongjai ércszemeknek tűn-
tek föl, amelyek figyeltek, mint én, a bekövet-
kező dolgokra.
A tekintetem véletlenül az asztalra esett,
amelyre ráhelyeztem a Hermonthis hercegnő
lábát.
Ahelyett, hogy mozdulatlan maradt volna,
amint egy négyezer év óta bebalzsamozott
lábhoz illik, izgett–mozgott, összehúzódott és
ugrált a papíron, mint a megijedt béka: azt le-
hetett volna hinni, hogy valami galvanikus te-
leppel érintkezik; jól kivehettem az apró zajt,
amit kis sarka okozott, amely kemény volt,
mint a gazella patája.
Eléggé bántott a vásárlás, mert szerettem
az egy helyben ülő levélnyomókat, és nem na-
gyon találtam természetesnek, hogy a lábak
lábszár nélkül sétáljanak, és kezdtem érezni
valamit; ami erősen hasonlított a félelemhez.
Hirtelen megmozdulni láttam az egyik füg-
gönyöm hajlását, és tipegést hallottam, mint-
ha valaki fél lábon ugrálna. Be kell vallanom,
hogy melegem volt és fáztam váltakozva;
hogy valami ismeretlen szelet éreztem a háta-
mon, és az égnek álló hajszálaim két–három
lépésnyire dobták a hálósapkámat.
Megnyíltak a függönyök, és egy alakot lát-
tam közelegni, a legkülönösebbet, ami csak
elképzelhető.
Fiatal leány volt, nagyon sötét kávészínű,
mint az Amani bajadér, tökéletes szépség és a
legtisztább egyiptomi típusra emlékeztetett;
mandulaformára hasított szemei voltak fölhú-
zott szöglettel, és a szemöldökei annyira feke-
ték, hogy már kékbe játszottak, finom met-
szésű volt az orra, csaknem görög finomságú
és egy korinthoszi bronzszobornak nézhette
volna őt az ember, ha kiálló arccsontjai és szá-
jának kissé afrikai vastagsága nem árulták
volna el minden kétséget kizárva a Nílus part-
jainak hieroglifnemzetségét.
Vékony és orsószerű karjait, mint a na-
gyon fiatal lányokéit, érckösöntyűfélék és
üvegkarikák vették körül; a haja vékony
zsinórokba volt fogva, és a mellén egy zöld
agyag bálványkép függött, amelynek hétágú,
ostoráról rá lehetett ismerni Íziszre, a lelkek
kalauzára; aranylemez csillogott a homlokán,
és néhány festékvonal törte át orcáinak érces
színezetét.
A ruházata pedig, az bizony nagyon külö-
nös volt.
Képzeljenek el egy fekete és vörös hierog-
lifákkal fölcicomázott szalagkötényt bitumen-
nal kikeményítve, amelyen meglátszott, hogy
egy nemrég kigöngyölített múmiának a ruhá-
zata.
Az álmokban oly gyakori gondolatugrálás
többször fülembe zúgatta a bric–á–brac–ke-
reskedő hamis, rekedt hangját; mint valami
egyhangú refrént, azt a mondatot, amit olyan
rejtélyes hangsúlyozással mondott a boltjá-
ban:
– Az öreg fáraó nem fog örülni, nagyon
szerette a leányát ez a jó ember.
Egy különös jelenség nyugtalanított: a lá-
tomásos alaknak csak egy lába volt, a másik
lába bokában el volt vágva.
A leány az asztal felé indult, ahol a múmia-
láb kettőzött gyorsasággal mozgolódott és fi-
cánkolt. Mikor odaért, reáhajolt az asztal szé-
lére, és egy könnyet láttam kibuggyanni és le-
peregni a szeméből.
Nem beszélt ugyan, de azért világosan ki-
vehettem a gondolatát: nézte a lábát, mert
hisz az övé volt, végtelenül bájos, kacér szo-
morúsággal az arcán; a láb pedig ugrált és
ide–oda szaladgált, mintha acélrugók rángat-
nák.
Ekkor Hermonthis hercegnő és a lába kö-
zött, amely külön életet látszott élni, egy igen
furcsa párbeszéd keletkezett, ősi kopt nyelv-
en, amit körülbelül harminc évszázaddal ez-
előtt beszélhettek Ser–ország sírkamráiban:
szerencsére ezen az éjszakán tökéletesen ér-
tettem a koptot.
Hermonthis hercegnő így szólt lágy hang-
on, amely reszketett, mint egy kristálycsön-
gettyű:
– Ejnye! drága kicsi lábam, te mindig sza-
ladsz előlem, pedig én nagyon gondodat visel-
tem. Parfümös vízben fürdettelek, alabástrom-
medencébén; pálmaolajba áztatott lávakővel
csiszoltam a sarkadat, aranycsíptetőkkel vág-
tam a körmeidet és a víziló fogával simítot-
tam; gonddal válogattam ki neked a hímzett
és festett felkunkorodó thabebeket, amelyeket
megirigyelt Egyiptom valamennyi leánya; a
hüvelykujjadon gyűrűket viseltél, amik a szent
szkarabeuszt ábrázolták; és a legkönnyebb
testek egyikét hordoztad, amilyet csak egy
lusta láb kívánhat magának.
A láb duzzogó és bánatos hangon válasz-
olt:
– Tudod jól, hogy én már nem vagyok a
magamé, megvettek és kifizettek; a vén ke-
reskedő jól tudta, mit csinál, még mindig ha-
ragszik rád, amiért nem akartál hozzá menni
feleségül: csúfosan kijátszott téged. Az ara-
bot, aki föltörte a te királyi koporsódat a thé-
bai temető föld alatti üregében, ő küldötte, ő
akarta megakadályozni, hogy fölmehess az ár-
nyak népeinek összejövetelére, az alvilági vá-
rosokba. Van neked öt aranypénzed, hogy
visszavásárolj engem?
– Sajnos, nincs! A drágaköveimet, a gyű-
rűimet, arany– és ezüsterszényeimet mind el-
lopták tőlem – felelte Hermonthis hercegnő
egyet sóhajtva.
– Hercegnő – kiáltottam erre én – soha-
sem tartottam vissza jogtalanul senkinek a
lábát: igaz, hogy nincs önnek öt aranya, ami-
be nekem került, de azért én visszaadom szí-
ves örömest; kétségbe ejtene, ha sántává
tennék egy olyan szeretetreméltó teremtést,
mint Hermonthis hercegnő.
Trubadúrszerű hangon szavaltam ezt a be-
szédet, amin meglepődhetett a szép egyipto-
mi nő.
Felém fordította hálával teli tekintetét, és
a szemei kékes fényben villantak föl.
Megfogta a lábát, amely ezúttal hagyta
magát, mint mikor egy asszony felhúzza fűzős
cipőjét, és nagy ügyességgel odaillesztette a
lábszárához.
 Elvégezte ezt a műveletet, két–három lé-
pést tett a szobában, mintha meg akarna bi-
zonyosodni, hogy valóban nem sánta többé.
– Ah! mennyire fog örülni az apám, aki an-
nyira kétségbeesett a megcsonkulásom miatt
és aki a születésem napjától fogva egy egész
népet munkára fogott, hogy nekem sírt ásas-
son, olyan mélyet, hogy sértetlenül tartson
meg az utolsó napig, amikor a lelkek megmé-
retnek az Amenthi serpenyőin. Jöjjön velem
az atyámhoz, jól fogja önt fogadni, hiszen ön
visszaadta nekem a lábamat.
Ezt az ajánlatot egészen természetesnek
találtam; magamra vettem egy tarkán mintá-
zott háziruhát, amely erősen fáraószerű külsőt
kölcsönzött nekem; gyorsan török papucsokat
húztam, és jelentettem Hermonthis hercegnő-
nek, hogy kész vagyok őt követni.
Hermonthis, mielőtt elindult volna, lea-
kasztotta a nyakáról a kis zöld agyagszobrocs-
kát, és rátette a szétszórt papírdarabokra, az
asztalt borították.
– Úgy illik – mondta mosolyogva –, hogy
pótoljam az ön levélnyomóját.
Kezét nyújtotta felém, amely puha és hid-
eg volt, mint a kígyóbőr, és elindultunk.
Egy darabig nyílsebesen rohantunk, valami
folyékony, szürkés környezetben, ahol jobbra–
balra alig körvonalazott árnyképek maradoz-
tak el.
Egy pillanatra csupán a vizet és az eget
láttuk.
Néhány percre rá obeliszkek kezdtek föltü-
nedezni, pilonok, szfinxekkel szegélyezett lép-
csők rajzolódtak a láthatárra.
Megérkeztünk.
A hercegnő egy rózsaszínű gránithegy elé
vezetett, ahol egy nyílás volt, olyan szűk és
alacsony, hogy nehéz lett volna megkülönböz-
tetni a kövek hasadékaitól, ha két, faragvá-
nyokkal tarkított oszlop fölismerhetővé nem
teszi.
Hermonthis meggyújtott egy fáklyát, és
megindult előttem.
Nyers sziklába vájt folyosókon jártunk; a
falakat hieroglifákkal és allegorikus fölvonulá-
sokkal teli oldallapok borították, amiken ezer-
nyi kéz dolgozhatott évezredeken keresztül;
ezek a végtelen hosszúságú folyosók négy-
szögletű szobákba torkolltak, amelyeknek kö-
zépén kutak voltak ásva, ahová vasfogók és
csigalépcsők segélyével ereszkedtünk le.
A kutak ismét más szobába vezettek ben-
nünket, ahonnan új folyosók nyíltak, amik épp
olyan tarkák voltak: karvalyok körbe görbült
kígyó, T alakú figurák, szent pásztorbotok,
csodálatos munkák, amiket eleven szem nem
láthatott, végeszakadatlan gránitlegendák,
amelyek olvasásához csak a holtaknak van
idejük az örökkévalóságban.
Végre kibukkantunk: egy terembe, amely
oly terjedelmes, oly óriási, oly mérhetetlen
volt, hogy a végét nem is lehetett látni;
ameddig a szem ellátott; óriási méretű oszlo-
pok sorakoztak, közöttük pedig sápadt csilla-
gok sárga fénye reszketett: ezek a ragyogó
pontok kiszámíthatatlan mélységekbe világ-
ítottak.
Hermonthis hercegnő még mindig kézen
fogva tartott, és bájosan üdvözölte múmiais-
merőseit.
A szemem hozzászokott ehhez a szürkületi
félhomályhoz, és kezdte kivenni az egyes tár-
gyakat.
Trónusokon ülve a föld alatti népek király-
ait láttam: nagy, szikár aggastyánok voltak,
ráncosak; pergamenszerűek, feketék a naf-
tától és a szuroktól, aranykoronát viseltek,
mellpáncéllal és nyakvérttel borítva, drágakö-
vekkel kirakva, a szemük egy szfinx merevsé-
gével nézett, és hosszú szakállukat fehérre
festette a századok hava: hátuk mögött az
alattvalóik állottak, bebalzsamozva, az egyip-
tomi művészet merev és erőszakolt tartásá-
ban, örökre megőrizve a szertartási kódextől
előírt helyzetet; a népek mögött nyávogtak,
szárnyaikat verdesték és vigyorogtak a velük
egykorú macskák, ibiszek és krokodilusok,
amelyeket még szörnyűbbnek mutatott a szal-
agos pólyázatuk,
Valamennyi fáraó ott volt, Keopsz, Kefré-
nesz, Pszamétukisz, Sesotrisz, Amenotef; va-
lamennyi fekete uralkodója a piramisoknak és
föld alatti sírkamráknak; egy magasabb emel-
vényen trónoltak Kronosz király és Xixutrosz,
aki a vízözön idejében élt és Tubal Cain, aki az
elődje volt.
Xixutrosz király szakálla olyan hosszúra
nőtt, hogy már hétszer körülfonta a gránitasz-
talt, amelyre reákönyökölt, ábrándozásba me-
rülve és álmosan.
Távolabb, poros párázatban, az örökké-
valóság ködén át bizonytalanul kivehettem a
hetvenkét Ádám előtti király körvonalait, het-
venkétféle népükkel együtt, akik mind örökre
eltűntek.
Hermonthis hercegnő – miután néhány
percig zavartalanul élvezni hagyta ezt a szédí-
tő látványt – bemutatott fáraó atyjának, aki
méltóságteljes fejbólintással fogadott.
– Megtaláltam a lábamat! megtaláltam a
lábamat! – kiáltozta a hercegnő, és össze-
csapdosta kis kezeit a bolond örömnek min-
den jelével – ez az úr adta vissza.
A Kemé népfajok, a Nasahi népfajok, vala-
mennyi fekete, bronzszínű, rézbőrű nemzetek
kórusban ismételték:
– Hermonthis hercegnő megtalálta a lábát.
Xixutrosz maga is meghatódott.
Nehéz szemhéját fölemelte, végigsimította
ujjaival a bajuszát és reám ejtette évszáza-
doktól terhes tekintetét.
– Omszra, az alvilág kutyájára, és Tmeire,
a Nap és az Igazság leányára, ez aztán derék
és méltó egy ifjú – mondta fáraó, és felém
nyújtotta a kormánypálcáját, amely lótuszvi-
rágban végződött.
– Mit kívánsz kárpótlásul?
Fölbátorodva, azzal a merészséggel, amit
az álmok adnak, ahol semmi sem tűnik lehe-
tetlennek, a Hermonthis kezét kértem: kezet
a lábért, ezt elég jó ízlésre valló ellenszolgál-
tatásnak tartottam.
A fáraó tágra nyitotta üvegszemeit, megle-
pődve a tréfámon kérésemen.
 – Milyen országból való és milyen korú
vagy?
– Francia vagyok és huszonhét éves, tisz-
tes fáraó.
– Huszonhét éves! és nőül akarja venni
Hermonthis hercegnőt, aki mögött harminc
évszázad áll! – kiáltott föl egyszerre valamen-
nyi trónus és valamennyi nemzetcsoport.
Egyedül Hermonthis nem találta illetlennek
a kérelmemet.
– Ha csak legalább kétezer éves volnál –
folytatta az öreg király –, nagyon szívesen ne-
ked adnám a hercegnőt, de a különbség igen
nagy, aztán meg olyan férj kell a mi lányaink-
nak, aki sokáig tart, ti pedig nem tudjátok ép-
ségben tartani magatokat; az utolsók, akiket
alig tizenöt századja hoztak ide, ma már nem
többek egy csipetnyi hamunál; nézd csak, az
én húsom szilárd, mint a bazalt, a csontjaim
acélrudak. A világ végén ugyanazzal a testtel
és arccal fogok megjelenni, ami az életemben
az enyém volt; Hermonthis lányom tovább fog
tartani, mint egy bronzszobor. Addigra a szél
már szétszórta az utolsó porszemét a te ham-
vaidnak és maga Ízisz is, aki meg tudta találni
Ozirisz testrészeit, zavarba jönne, ha neki kel-
lene összeállítani a te testedet. Nézd, milyen
erőteljes vagyok még és milyen jól, bírja a ka-
rom – mondta, és angol módra megrázta a
kezemet, annyira, hogy a gyűrűimmel szinte
elvágta az ujjaimat.
Oly erősen szorította a kezemet, hogy föl-
ébredtem és Alfréd barátomat pillantottam
meg, aki a karomat húzta, és rángatott, hogy
fölébresszen.
– Na, végre. Te álomszuszék; hát az utcá-
ra kell téged cipelni és petárdát elsütni a fü-
ledbe? Már dél elmúlt, nem emlékszel, mit
ígértél, hogy eljössz értem és elmegyünk Ag-
nado úr spanyol festményeit megnézni?
– Istenem! Nem is gondoltam rá – felel-
tem én öltözködés közben –; mindjárt me-
gyünk: itt van a belépőjegy az asztalomon.
Indultam is, hogy magamhoz vegyem, de
képzelhetik, mennyire meglepődtem, mikor a
tegnap vásárolt múmialáb helyett ott találtam
a kis zöld agyagfigurát, amit Hermonthis her-
cegnő tett a helyére!

Zolnai Béla fordítása

 Ambrose Bierce: A sír mélye

John Brenwalter a nevem. Részeges apám

egyszer szabadalmaztatta agyagból préselt
kávébabját, mivel azonban becsületes ember
volt, a gyártásra maga nem vállalkozott. Sze-
rény vagyonra tett csak szert ilyenformán. Az
értékes találmányból befolyó jogdíjak alig fe-
dezték a sok pereskedés költségeit, mert más,
mindenféle szélhámosok védjegycsalással
próbálkoztak. Nem részesültem tehát olyan
előnyökben, amilyeneket lelkiismeretlen, bi-
tang szülők gyermekei élveznek, sőt nemes
szívű anyám, számos testvéremet eltaszítva,
maga vette kezébe nevelésemet. Gondosko-
dás nélkül, ki tudja, milyen mélyen süllyedtem
volna a tudatlanságba – még tanár lett volna
belőlem a végén. Hiába, aranynál nagyobb
ajándék a jó anya szeretete.
Tizenkilenc éves voltam, mikor apám bal-
sorsa úgy akarta, hogy meg kellett halnia. Rit-
ka jó egészségnek örvendett világéletében,
ezért ebéd közben bekövetkezett váratlan ha-
lála mindnyájunk közt őt lepte meg a legjob-
ban. Aznap reggel kapott értesítést, hogy a
szabványügyi hivatal bejegyezte zajtalanul
működő hidraulikus páncélszekrénytörőjét. A
hivatal főnöke kijelentette, hogy soha még en-
nél eredetibb, hasznosabb, és általában
szólván, a közjót hathatósabban előmozdító
találmányt nem nyújtottak be neki, apám ép-
pen ezért joggal remélte, hogy tisztes, gond-
talan aggkor jut osztályrészéül. Természetes
tehát, hogy hirtelen halála mélyen megrendí-
tette. Nem mondhatnám azonban, hogy anyá-
mat is földre sújtotta az eset; igaz, ő jámbo-
rabb, és az Ég kifürkészhetetlen akaratában
való megnyugvásra hajlamosabb lélek volt.
Ebéd végeztével, miután szegény apám tete-
mét eltakarítottuk a padlóról, anyám mind-
nyájunkat beidézett a szomszédos szobába,
és így szólott hozzánk:
– Gyermekeim, az előbbiekben oly kínos
esetnek voltatok szemtanúi, amelyet nem ke-
rülnek el a legderekabb emberek sem, s
amelyben, mondhatom, magam is kevés örö-
möm leltem. Távozásában, higgyétek el, sem-
mi részem nincs, ámbár szilárd meggyőződé-
sem – tette hozzá, s egy pillanatig elmélyül-
ten jártatta szemét a padlón –, hogy így van
jól.
Szavainak igazságát oly nyilvánvalóvá tet-
te előttünk, hogy egyikünk sem merte volna
magyarázatkéréssel meglepni. Ha rossz fát
tettünk a tűzre, mindnyájunk számára a leg-
borzasztóbb büntetés anyánk meglepetése
volt. Midőn egy napon gyermeki duzzogásom-
ban meggondolatlanul letéptem kishúgom fü-
lét, anyám korholó szava – „Meglepsz, fiam!”
– annyira szíven ütött, hogy egész éjszaka sír-
va, álmatlanul hánykolódtam ágyamban, majd
anyám lábához vetettem magam, s így kér-
tem bocsánatát: – Ne haragudj, édesanyám,
hogy meglepetést okoztam neked! – Ilyenfor-
mán mindnyájan éreztük, félfülű kishúgommal
együtt, hogy jobb, ha kérdezősködés nélkül
napirendre térünk megállapítása felett, mely
szerint apánk valóban jól járt. Anyánk pedig
így folytatta:
– A törvény, tudnotok kell, gyermekeim, ti-
tokzatos és hirtelen halál alkalmával előírja,
hogy halottkém szálljon ki a gyász színhelyé-
re, aprítsa fel az elköltözöttet és ossza szét
különféle szakértők között, akik a halál beáll-
tát megállapítják. A halottkém ezért szép
pénzt vág zsebre. Szívesen eltekintenék ese-
tünkben ettől a kínos formaságtól, amelyhez
szegény megboldogult... hm... földi marad-
ványuk úgysem adnák beleegyezésüket. John
fiam – s e szóval anyám felém fordította fel-
ejthetetlen madonnaarcát –, te művelt és ta-
pintatos gyermek vagy. Mutasd meg, hogy a
család nemhiába áldozott annyit neveltetésed-
re. Menj, fiam, takarítsd el a halottkémet.
Anyám bizalma mondhatatlanul megörven-
deztetett. Alkalmat nyújtott tehát, hogy ter-
mészetes hajlamaimnak megfelelő tettel tün-
tethessem ki magamat! Térdre borulván előt-
te, kezét ajkamhoz emeltem, s elborítottam
hálám könnyeivel. Délután öt óra sem múlt, s
én már el is takarítottam a halottkémet.
Rögtön letartóztattak és börtönbe vetet-
tek, ahol egy igen kényelmetlen éjszakát töl-
töttem el. Két zárkatársam, papi személyek
nevezetesen, teológiai képzettségüknél fogva
oly gazdagságában úszkáltam az istenkárom-
lásoknak, amit magukban meg nem tarthat-
ván, hangos fennszóval elébem terítettek, és
elvették álmomat. A szomszédos zárkában
alvó poroszló, kinek nyugalmát hasonlókép-
pen zavarták, bejött és iszonyú fogadkozással
ígérte a két szent férfiúnak, hogy reverendá-
jukat nem tekintve az utcára löki őket, ha a
káromkodást be nem fejezik. Ezután csak-
ugyan féket vetettek rút nyelvükre, és harmo-
nikázással töltötték az időt, úgyhogy végre
frissítő és egészséges álomra hajthattam ifjú
fejem.
Másnap reggel a főbíró elébe vittek, ki elö-
ljárói minőségében folytatta le előzetes kihall-
gatásomat. Nem érzem magam bűnösnek, je-
lentettem ki, hozzátéve, hogy áldozatom kü-
lönben is demokrata párti volt. (Jó anyám en-
gem magamat republikánus szellemben ne-
velt, és kora gyermekségem óta arra oktatott,
hogy hazafias kötelességem tűzzel-vassal irta-
ni a pártütés kártékony dudváját.) A főbírót is
republikánus listán választották hivatalába
egy dupla fenekű szavazóláda segélyével, épp
ezért vaslogikám annyira lebilincselte, hogy ci-
garettával kínált.
– Mélyen tisztelt Bíróság – emelkedett
szóra a kerületi ügyész –, a bizonyítékok elő-
terjesztésétől ez esetben eltekintenék. Legyen
elégséges arra utalnom, hogy törvényeink ér-
telmében a főbíró úr mint elöljáró foglal helyet
az emelvényen. Nem kétséges tehát, hogy
mindnyájunk véges belátásának messze előtte
jár. Szóbeli és tárgyi bizonyítékok felvonulta-
tásával magunk támadnánk meg előbbeni alá-
zatos vélelmezésünket. Ez a Vád álláspontja.
Ezután védőm, az elhunyt halottkém test-
véröccse állt fel, és így szólt:
– Mélyen tisztelt Bíróság, a vád képvisele-
tét ellátó tudós barátom oly ékesszólással fej-
tette ki az esetre vonatkozó jogszabályokat,
hogy magam csupán a végrehajtás kérdésével
foglalkozhatom. Vitathatatlan, hogy a főbíró
úr elöljárói minőségben ül emelvényén, ámde
vizsgáljuk meg, miben jár elöl? A törvény böl-
csen helyezte az elöljárói teendőket a főbíró
úr méltóságos kezébe, ki is hasonló bölcses-
séggel szabadult meg az ily módon rárótt kö-
telezettségek mindegyikétől. Mióta csak a fő-
bíró urat ismerni szerencsém van, mást nem
tesz, mint elöl jár. Elöl jár hivatali visszaélé-
sekben, lopásban, gyújtogatásban, hamis ta-
núzásban, házasságtörésben, gyilkosságban –
ami csak van a sifonérban; amit csak kéjen-
cek és beteg lelkek ismernek, tudós baráto-
mat, a kerületi ügyészt sem véve ki közülük.
Minthogy elöljárói minőségében méltóságod
máris mindent megtett, és mivel védencem, e
derék fiatalember ellen bizonyítékok amúgy
sem merültek fel, a mélyen tisztelt Bíróságtól
fölmentését kérem.
Gyönyörű csönd telepedett a tárgyalóte-
remre. A főbíró végül felállt, feltette fekete
kalpagját, és indulattól remegő hangon me-
gadta a fölmentést. Majd tompa, de sokat-
mondó hangon odaszólt védőmnek:
 – Még találkozunk.
És bármily fölkészültséggel védett testvér-
bátyja meggyilkolásának vádjával szemben
szerencsétlen ügyvédem, ki valamely telek-
kérdés kapcsán veszett volt össze az elköltö-
zött halottkémmel, másnapra eltűnt, és sors-
áról mind a mai napig nem tudni.
Apám földi maradványait ezenközben, éj-
féli időben, titkon elföldelték néhai otthonának
kertjében, néhai cipőjében, és néhai gyomrá-
nak vegyvizsgálata nélkül:
– Sohasem szerette feltárni belvilágát –
emlékezett édesanyám, miközben a behantolt
sírt taposta, és segített gyermekeinek szalmá-
val behinteni a helyét. – Magánakvaló ember
volt világéletében.
Az özvegyi haszonélvezet megállapításáért
benyújtott folyamodványában kijelentette,
hogy apám halálának feltételezésére alapos
oka van, miszerint több napon át nem jelent
meg a családi ebéden, mindazonáltal – mint
anyám megvetően nevezte – Dögszaglász
Bíróság elnöke úgy döntött, hogy ez csupán
körülményi bizonyíték, ezért közgyámot ren-
delt ki vejének személyében. A hagyatéki eljá-
rás során megállapítást nyert, hogy a kinnle-
vőségek és a cselekvő vagyon összege éppen
fedezi tartozásainkat. Maradványként csupán
a hidraulikus működésű zajtalan páncélszek-
rénynyitó szabadalma vétetett föl a leltárba,
és ez a közgyám, valamint a Hagyatéki
(anyám szavajárása szerint Hányadéki) Bíró-
ság határozata alapján lefoglaltatott és tulaj-
donukba bekebeleztetett. Így taszítottak a
hatóságok röpke néhány hónap alatt egy vi-
rágzó, boldog családot bűnbe és nyomorba.
Munkát kellett vállalnunk.
A munka vállalásánál figyelembe vettük a
személyes rátermettség, hajlam számtalan
szempontját. Anyám előkelő magániskolát nyi-
tott a leopárdirhán előforduló foltok fölcserélé-
sének művészi oktatására; legidősebb bá-
tyám, George Henry, a zenei tehetség, kürtös-
nek szegődött el a közeli siketnéma-intézet-
hez; Mary Maria húgom Lejmöl professzor Ar-
tézikút-mérgezési Tervezőcsoportjánál vállalt
munkát; én pedig önálló ipart kezdtem, Mére-
tutáni Bitóleszabás és Aranyozás címen. Ki-
sebb testvéreim, akik még nem bírták a mun-
kát, az üzletek elébe kirakott árukat csipeget-
ték-csenegették, ahogy otthon tanulták.
Szabadidőnkben, kikapcsolódásul, fáradt
utasokat csaltunk be a házba, s hullájukat a
pincében temettük el.
 Pincénk más részében bort, égetett szeszt
és élelmiszereket tároltunk. Készleteink azon-
ban gyorsan fogytak, s hovatovább az a babo-
nás hit vert gyökeret bennünk, hogy áldozata-
ink kelnek föl sírjukból, s rajta lakmároznak.
Annyi bizonyos is, hogy a pácolt őzgerincből
mindig találtunk lerágott csontokat, szétszórt
konzervdobozokat és más mindenféle szeme-
tet, holott naponta gondosan zártuk-reteszel-
tük a pincét. Fölvetődött az a gondolat, hogy
talán másutt kellene a kamránkat berendezni,
édesanyám azonban, ki jótét, vendégszerető
lélek volt, inkább tűrte készleteink fogyatkozá-
sát, mint a leleplezést, ha ugyanis, mint
mondta, megtagadjuk a kísértetektől ezt a
csekélységet, képesek beleütni az orrukat
mindenféle dolgunkba, és megtörténhetik,
hogy kitúrnak az állásunkból mindnyájunkat,
aztán majd az egész család az én iparágam-
ban keresheti szűkös kenyerét bitóleszabással
és aranyozással. Gyermeki alázattal hajlot-
tunk meg anyánk aggodalmai előtt, mert tud-
tuk, hogy élettapasztalata mérhetetlen, és
mindig jót akar.
Egy éjjelen mindnyájan levonultunk a pin-
cébe – egyenként lejárni nemigen mertünk
már –, hogy a szomszéd város polgármesterét
keresztényi gyászszertartásban részesítsük.
Anyám és kistestvéreim egy-egy szál gyertyát
tartottak a kezükben, George Henry bátyám
meg én ástuk s csákányoztuk a sírgödröt.
Mary Maria húgom egyszerre fölsikoltott, és
elfödözte szemeit. Rémülten abbahagytuk a
polgármester végtisztességén való munkálko-
dásunkat, és sápadtan, remegő hangon
szólongattuk húgunkat, hogy mondaná el, mi
ijesztette meg ennyire. A kisebbeket annyira
felizgatta a jelenet, hogy remegni kezdett a
gyertya a kezükben, és árnyalakjaink illetlen,
lenge táncra perdültek a falakon. A halott pol-
gármester arca hol kísérteties fényben für-
dött, hol borzalmas árnyékba borult, de min-
den fényvillanással szigorúbban, sőt gono-
szabbul nézett ránk. Húgom sikolya nemcsak
minket riasztott meg, hanem a patkányokat is
– ott rohangásztak fejvesztett sivítozással
köztünk, de némelyek nem mozdultak ki zugo-
lyukból, s csak lestek kifelé. Meredt agátsze-
mük illett a félbehagyott sírgödör lidércesen
villózó visszfényéhez, s látványuk mintegy
megtestesítette az oszlás illataival teljes lég-
kört. A kicsinyek eldobták gyertyájukat, és zo-
kogva kapaszkodtak felnőtt testvéreikbe, úgy-
hogy szinte vaksötét szállt ránk. Hirtelen
azonban tünde világ derengett fel a síri üreg-
ben, és talajvízhez hasonlatosan csordulásig
megtöltötte.
Húgom ezenközben a sírból kiásott földha-
lomra dőlt, s szemét ismét fölfedvén, két bo-
roshordó közé bámult be rémülten, a homá-
lyos ürességbe.
– Ott van! Ott! – sikoltott föl ismét. – Is-
tenem, nem látjátok!
Pedig ott volt csakugyan – a homályban
alig látszott emberi alaknak, ahogy jobbra-
balra dőlve, a boroshordók támaszát kereste –
, aztán előrelódult, egy pillanatra megállt né-
hány pisla gyertyánk világánál, aztán megin-
gott, és teljes hosszában végigvágódott a föl-
dön. Arcáról, tartásáról nyomban fölismertük
immár jó tíz hónapja elhunyt, s tulajdon ke-
zünkkel elkapart apánkat! Ő támadott fel sír-
jából, holtrészegen!
Nem szívesen időznék el e helyütt fővesz-
tett menekülésünk minden apró-cseprő részle-
tén – hogyan jutottunk ki abból a dohos
odúból rohanvást, egymásra hágva, minden
emberiességünkből kiforgatva, meg-meg-
csúszva, elesve, egymást lerántva az iszamos
lépcsőn, hogyan tapostuk ki a kisebbek belét
bátyámmal, s hogyan hullatta őket vissza a
mélybe édesanyánk. Ő megmenekült a zűrza-
varból bátyámmal, húgommal és jómagammal
egyetemben, a többiek azonban lenn marad-
tak, belepusztulván sebeikbe s a rémületbe –
de lehet, hogy némelyikük a tűz martaléka
lett. Mert mi négyen egy óra alatt összekap-
kodtuk, ami pénzünk, ékszerünk, legszüksé-
gesebb ruhánk volt, aztán csóvát vetettünk a
házba, és a tűz fényénél fölmenekültünk a
hegyek közé. Tűzbiztosítási kötvényeinket
sem váltottuk be a nagy sietségben, amit jó
anyánk évekkel később halálos ágyán meg is
vallott, mint élete egyetlen vétkes könnyelmű-
ségét. Gyóntatóatyja, a derék, szent ember
azonban megvigasztalta, hogy Isten a körül-
mények mérlegelése után nem rója majd fel
bűnéül ezt a mulasztást.
Tíz évvel azután, hogy gyermekkorom tá-
jairól távoli országba szakadtunk, álnéven –
hiszen akkor már jó nevű hamisító voltam –
visszatértem, azzal a szándékkal, hogy a pin-
céből, ha lehetséges, kimentem elásott érté-
keinket. Sajnos, nem sok sikerrel jártam. A
hatóság csontokat talált a romok alatt, s foly-
tatta a kutatást. Amit az alapok széthányása
során fölfedeztek, mint becsületes megtalálók,
maguknak tartottak meg mindent. A házat
azóta se állították helyre, sőt az egész kör-
nyék rendkívül szomorú állapotra jutott. A
szomszédok telebeszélték egymás fejét a kí-
sértetjárással, míg a végén senki nem akart
itt megmaradni. Mivel tehát senkit nem fag-
gathattam-piszkálhattam a történtek felől,
úgy határoztam, hogy lerovom fiúi kegyelete-
met, és szeretett apánkat még egyszer jól
megnézem magamnak, mert hátha lidérc ját-
szott velünk azon a gyászos napon, s ő sírjá-
ban porlad. Arra is emlékeztem, hogy hatal-
mas briliánsgyűrűt szokott az ujján hordani, s
mivel a becses darabot azóta sem láttam, fel-
tehető volt, hogy azzal temettük el. Ásót ke-
restem tehát, majd betájolván a sír helyét
hajdani hátsó udvarunk táján, ásni kezdtem.
Négylábnyi mélységbe juthattam el, mikor
egyszer csak kiesett a gödör feneke, s belezu-
hantam egy omló boltozatú csatornaüregbe.
Se csontot, se ruhadarabokat nem láttam se-
merre.
Kimászni az üregből nem tudtam, ezért a
csatorna mentében tapogatóztam tovább, s
miután kis fáradsággal sikerült félrekotornom
a járat végét eltorlaszoló szemetet s a megfe-
ketedett téglatörmeléket, bejutottam valami-
kori, rossz emlékezetű pincénkbe.
 Minden tisztázódott. Hogy apám mi okból
„lett rosszul” ebéd közben, arra nézve csak
szent emlékezetű édesanyám nyújthatott vol-
na némi felvilágosítást, bizonyos azonban,
hogy rosszulléte után élve temettük el. Mivel
sírját véletlenségből egy elfeledett csatornajá-
rat fölé ástuk, méghozzá az ásással csaknem
a boltsüvegéig hatoltunk le, továbbá koporsót
sem használtunk, nyilvánvaló, hogy fuldokló
vergődésében apám áttörte a málló falazatot,
beesett a csatornajáratba, s átjutott a pincé-
be. Úgy érezhette, hogy tulajdon otthonában
nem lenne szívesen látott vendég, viszont
máshová sem mehetett, ezért itt, föld alatti
remeteségében húzta meg magát; ő pusztítot-
ta szerény készleteinket, szorgos munkánk
gyümölcsein élősködvén, boroshordóinkat is ő
szívta meg – tolvaj módra! Mámorában, s fel-
teszem társaságvágyában is, ami a korhelyek
egyetlen emberi tulajdonsága, előmászott rej-
tekéből, méghozzá oly alkalmatlan időben,
hogy szinte mindnyájunkat, vér szerinti ked-
veseit, magával rántott a romlásba. Szégyen-
letes botlás volt valóban, noha nem nélkülözte
teljesen a bűn méltóságát!

Zolnai Béla fordítása

Oscar Wilde: A canterville-i kísértet
 I

Amikor Hiram B. Otis, az amerikai nagykö-

vet megvásárolta a canterville-i kastélyt, min-
denki azt mondta neki, ostobaságot csinál, hi-
szen köztudomású, hogy a birtokot kísértetek
lakják. Sőt maga Lord Canterville, aki roppant
kényes volt a becsületére, kötelességének tar-
totta, hogy említést tegyen Mr. Otisnak a do-
logról, amikor sor került a feltételek megbesz-
élésére.
– Magam és családom nem lakunk a birto-
kon – mondta Lord Canterville –, amióta
nagynéném, Bolton herceg özvegye egy ízben
hisztériás rohamot kapott, melyet teljesen so-
hasem hevert ki, mert két csontkéz neheze-
dett a vállára, miközben vacsorához öltözkö-
dött, ezenkívül azt sem hallgathatom el ön
előtt, Mr. Otis, hogy családunk több élő tagja,
valamint egyházközségünk lelkésze, Augustus
Damier tiszteletes úr, aki tanulmányait Camb-
ridge-ben, a Kings College-ban végezte, tulaj-
don szemével látta a kísértetet. A hercegnővel
történt szerencsétlen baleset után személyze-
tünk egyetlen fiatalabb tagja sem volt haj-
landó házunkban maradni, és Lady Canterville
alig aludt éjszakánként a folyosóról és a
könyvtárszobából hallatszó titokzatos zajok
miatt.
– Mylord – felelt a nagykövet –, a bútorok-
kal együtt megveszem a kísértetet is. Modern
országból jövök, nálunk mindent megtalál,
amit pénzért meg lehet vásárolni, és ha arra
gondolunk, hogy szemfüles aranyifjaink feje
tetejére állítják az óvilágot, elhódítják az önök
legjobb színésznőit és primadonnáit, úgy vé-
lem, ha valóban létezne Európában kísértet,
azt mi tüstént megszereznénk valamelyik mú-
zeumunk számára, vagy az országot járnánk
vele, mint attrakcióval.
– Attól tartok, hogy a kísértet valóság –
mosolygott Lord Canterville ha netán az önök
mindenre elszánt impresszárióinak fényes
ajánlatai hidegen hagyták is. Ez a kísértet há-
romszáz esztendeje, pontosabban 1584 óta
közismert, és mindig családunk valamelyik
tagjának halála előtt jelenik meg.
– Erre megfelel a háziorvos is, Lord Can-
terville. Kísértetek azonban nem léteznek, és
tudomásom szerint a természet törvényei ta-
lán még a brit arisztokrácia ellenében is érvé-
nyesek.
– Önök, amerikaiak nagyon józanul gon-
dolkoznak – válaszolta Lord Canterville, aki
nem egészen értette Mr. Otis utolsó megjegy-
zését. – És ha a kísértet nem zavarja önt, an-
nál jobb. Csak ne feledkezzék meg arról, hogy
én figyelmeztettem.
Néhány hét múlva megkötötték az üzletet,
és a szezon végén a nagykövet családjával
együtt beköltözött a canterville-i kastélyba.
Mrs. Otis, még mint Miss Lucretia R. Tappan a
New York-i Ötvenharmadik utcából, ünnepelt
szépség volt, történetünk idejében pedig igen
jó külsejű, középkorú asszony, szép szemmel,
nemes profillal. Sok amerikai nő, aki elhagyja
szülőhazáját, felölti a krónikus gyengélkedés
külső jegyeit abban a hitben, hogy ez az euró-
pai finomság netovábbja, de Mrs. Otis nem
esett ebbe a tévedésbe. Ragyogó egészség-
nek örvendett, életereje szinte megdöbbentő
volt, sok tekintetben angol nőnek is beillett
volna, ami újabb fényes bizonyítéka annak,
hogy Amerika ma már semmiben sem külön-
bözik Angliától, a nyelvet kivéve, természete-
sen. Legidősebb fia, akit szülei a hazafiság hir-
telen fellobbanásában Washingtonnak keresz-
teltek, amit ő azóta is fájlalt, hirtelenszőke,
meglehetősen jóképű fiatalember volt, aki je-
lentős érdemeket szerzett az amerikai diplo-
mácia területén, ugyanis három egymást kö-
vető szezonban ő vezette a francia négyest a
newporti Kaszinóban, és még Londonban is is-
merték, mint kiváló táncost. Két gyengéje volt
csupán: a gardénia és a nemesi címek. Ettől
eltekintve egészséges gyakorlati érzék jelle-
mezte. Miss Virginia E. Otis tizenöt éves, bá-
jos, őzikekönnyedségű kislány volt, nagy, kék
szemében végtelen nyíltság ragyogott. Valósá-
gos amazon hírében állt, egy alkalommal két-
szer körülszáguldotta a parkot póniján az öreg
Lord Biltonnal versenyezve, és másfél hosszal
nyert, pontosan az Achilles-szobor előtt, s ez
a teljesítmény annyira magával ragadta az ifjú
Cheshire herceget, hogy a helyszínen megkér-
te a kezét, úgyhogy gyámjai még aznap este
visszaküldték Etonba a könnyben úszó fiút.
Virginia után az ikrek következtek, akiket
többnyire így emlegettek: „az amerikai lo-
bogó”, ugyanis örökké tele voltak veréstől ere-
dő piros és kék foltokkal. Tündéri két kisfiú,
és az érdemes nagykövettől eltekintve csak
ők igazi republikánusok a családban.
Mivel Canterville hétmérföldnyire van As-
cottól, a legközelebbi vasútállomástól, Mr. Otis
táviratozott, hogy küldjenek eléjük kocsit.
Nagyszerű hangulatban indultak útnak. Gyö-
nyörű júliusi este volt, a levegő balzsamos a
fenyőerdők illatától. Hallották időnként, amint
egy vadgalamb a saját hangjában gyönyörkö-
dik, a zizegő páfrányok sűrűjében néha egy
fácán fényes tollazata villant fel. Pici mókusok
lesték őket a bükkfákról, és amerre elhalad-
tak, nyulak iramodtak tova a bozótban, a mo-
hos domboldalakon, kis fehér farkukat magas-
ra emelve. Amikor azonban befordultak a kas-
télyhoz vezető fasorba, az égen hirtelen fel-
hők tömörültek, és különös csendesség lett
úrrá a tájon. Fejük felett nagy csapat varjú
húzott el, és mire a kapuhoz értek, hatalmas
cseppekben eleredt az eső.
Takarosan öltözött idős hölgy fogadta őket
a lépcsőn fekete selyemruhában, fehér kötén-
nyel és bóbitával. Mrs. Umney volt, a házveze-
tőnő, akit Lady Canterville nyomatékos kéré-
sére Mrs. Otis megtartott a szolgálatában. Mé-
lyen bókolt a család minden egyes tagja előtt,
és különös, régimódi köszöntéssel fogadta
őket:
– Legyenek üdvözölve a Canterville-kas-
télyban.
Mrs. Umney nyomában áthaladtak a gyö-
nyörű Tudor korabeli hallon a könyvtárszobá-
ig, amely hosszú, alacsony terem volt, tölgyfa
borítású falakkal, egyik végén hatalmas, szí-
nes üvegablakkal. Itt már várta őket az
uzsonna, terített asztal, és miután megszaba-
dultak kabátjuktól, leültek és körülnéztek,
Mrs. Umney pedig kiszolgálta őket.
Egyszerre Mrs. Otis tompa vörös foltot vett
észre a padlón, pontosan a kandalló előtt, és
anélkül, hogy tudta volna, mi az, így szólt
Mrs. Umneyhoz:
– Úgy nézem, hogy ott kiömlött valami.
– Igen, asszonyom – felelte halkan a ház-
vezetőnő. – Azon a helyen vér ömlött ki.
– De hisz ez rettenetes! – kiáltott fel Mrs.
Otis. – Nem szeretem, ha vérfolt van a nappa-
liban. Azonnal el kell távolítani.
Az idős hölgy mosolygott, de ugyanazon a
halk, titokzatos hangon válaszolt:
– Ez Lady Eleanor de Canterville vére, akit
férje, Sir Simon de Canterville gyilkolt meg
azon a helyen, 1575-ben. Sir Simon még ki-
lenc évig élt ezután, és igen titokzatos körül-
mények között tűnt el. Holttestét sohasem ta-
lálták meg, de bűnös lelke azóta kísért a kas-
télyban. Ezt a vérfoltot számtalan turista és
más látogató megcsodálta, eltávolítása telje-
sen lehetetlen.
– Ostobaság! – kiáltott fel Washington
Otis. – A Pinkerton-féle Volt-Folt-Nincs-Folt
csodapaszta egy szempillantás alatt eltünteti.
– És mielőtt a halálra rémült házvezetőnő köz-
beléphetett volna, térdre esett, és sebesen
dörzsölni kezdte a padlót egy rúzs formájú, fe-
kete rudacskával. Néhány másodperc múlva
nyoma sem volt a vérfoltnak.
– Tudtam, hogy Pinkertonban nem csaló-
dom – jelentette ki Washington, és diadalma-
san hordozta végig pillantását elragadtatott
családján, de alighogy kiejtette ezeket a sza-
vakat, vakító villámfény hasított a szoba fél-
homályába, és olyan rettenetes mennydörgés
hallatszott, hogy valamennyien felugrottak, és
Mrs. Umney elájult.
– Micsoda borzalmas éghajlat – szólalt
meg higgadtan az amerikai nagykövet, miköz-
ben rágyújtott egy hosszú szivarra. – Gondo-
lom, az óhaza annyira túlnépesedett, hogy
nem jut mindenkinek megfelelő időjárás. Min-
dig is az volt a véleményem, hogy Anglián
csak a kivándorlás segíthet.
– Hiram, drágám – szakította félbe Mrs.
Otis. – Mit lehet csinálni egy ájuldozó
asszonnyal?
– Le kell vonni a béréből, mintha összetört
volna valamit – felelte a nagykövet. – Akkor
többet biztosan nem fog elájulni. – És való-
ban, mert néhány pillanat múlva Mrs. Umney
magához tért. Nyilvánvaló volt azonban, hogy
rendkívül feldúlt, és komoran figyelmeztette
Mr. Otist, hogy vigyázzon, mert baj fenyegeti
a házat.
– Saját szememmel láttam olyan dolgokat,
uram – jelentette ki –, hogy égnek állna tőlük
minden jámbor keresztény haja, és sok éjen
át nem hunytam le a szemem az itt végbeme-
nő szörnyűségek miatt.
Mr. Otis és felesége azonban barátságosan
megnyugtatta a derék teremtést, hogy nem
félnek a kísértetektől, mire ő a gondviselés ol-
talmát kérte új gazdájára és úrnőjére, vala-
mint utalt egy esetleges béremelésre, majd
szobájába csoszogott.
 II

Azon az éjszakán vad vihar tombolt, de

más említésre méltó dolog nem történt. Más-
nap reggel azonban, amikor lementek regge-
lizni, ismét ott találták a padlón a szörnyű vér-
foltot.
– Nem tudom elképzelni, hogy a Volt-Folt-
Nincs-Folt csodapasztában lenne a hiba –
szólalt meg Washington.
– Minden létező folton kipróbáltam már.
Nem lehetett más, mint a kísértet. – Egyúttal
másodszor is feldörzsölte a foltot, de az a kö-
vetkező reggel újra megjelent. Ugyancsak ott
volt a harmadik reggelen is, pedig előző este
Mr. Otis saját kezűleg zárta be a könyvtárszo-
bát, és a kulcsot magával vitte hálószobájába.
Az eset most már az egész családot foglalkoz-
tatta: Mr. Otis gyanítani kezdte, hogy talán
túlságosan mereven tagadta a kísértet létezé-
sét. Mrs. Otis kifejezést adott szándékának,
hogy belép a Pszichikai Társaságba, és Wa-
shington hosszú levelén dolgozott Myers és
Podmore urak részére a következő témáról:
„bűntényekkel kapcsolatos, véreredetű foltok
maradandósága”. És aznap éjszaka eloszlott a
szellem létezésére vonatkozó utolsó kételyük
is.
Napközben meleg, verőfényes idő volt, és
a hűvös este beálltával az egész család kiko-
csizott. Csak kilenc órára értek haza, és kön-
nyű vacsorát kértek. Az asztalnál még csak
szó sem esett kísértetekről, úgyhogy a pszi-
chikai tünemények jelentkezését oly gyakran
megelőző fogékony várakozás elemi feltételei
is hiányoztak. Amint ezt később Mr. Otistól
megtudtam, a beszélgetésben kizárólag a
jobb körökből való kulturált amerikaiak szoká-
sos témái szerepeltek, mint például hogy Miss
Fanny Davenport mennyivel jobb színésznő,
mint Sarah Bernhardt; hogy még a legjobb
angol házaknál is milyen nehéz főtt kukoricát,
hajdinakását és málét kapni; szó esett Boston
jelentőségéről a világszellem fejlődésében, a
poggyászjegy előnyeiről a vasúti közlekedés-
ben, és a New York-i kiejtés szépségéről,
összehasonlítva a londoniak kellemetlenül
vontatott beszédével. Természetfeletti dol-
gokról nem történt említés, és semmiféle for-
mában nem utaltak Sir Simon de Canterville-
re. Tizenegykor a család visszavonult, és fél-
óra múlva minden fény kialudt. Később Mr.
Otis valami furcsa zajra ébredt, amely a fo-
lyosóról hallatszott. Mintha fémtárgyakat ütö-
gettek volna egymáshoz, és a lárma mindjob-
ban közeledett. Mr. Otis nyomban felkelt, gyu-
fát gyújtott, és megnézte az órát. Pontosan
egy óra volt. Nem érzett semmi izgalmat, el-
lenőrizte a pulzusát, amely egyáltalán nem
vert gyorsabban. A különös zaj nem szűnt
meg, és most már lépteket is hallott. Papucs-
ba bújt, utazótáskájából hosszú, vékony üve-
gecskét vett elő, és kinyitotta az ajtót. A hold
sápadt fényében borzasztó külsejű aggastyánt
pillantott meg, éppen az ajtó előtt. Szeme vö-
rösen izzott, mint a szénparázs, vállára csap-
zott szürke hajtincsek hullottak, régies szabá-
sú ruhája csupa rongy és piszok volt, csukló-
jára és bokájára rozsdás bilincsek és súlyos
láncok nehezedtek.
– Kedves uram – szólt Mr. Otis. – Nyoma-
tékosan arra kell kérnem, hogy szíveskedjék
megolajozni a láncait, és erre a célra hoztam
is önnek egy kis üveg Tammany-féle Felkelő
Nap rozsdaolajat. Úgy mondják, egyszeri
használata is teljesen kielégítő eredménnyel
jár, amint ezt legkiválóbb hazánkfiai közül szá-
mosan tanúsítják a borítópapíron. Itt hagyom
önnek az üveget a gyertyatartó mellett, és
amennyiben óhajtja, többet is boldogan a ren-
delkezésére bocsátok.
 Ezzel az Egyesült Államok nagykövete el-
helyezte az üveget a márványasztalon, és aj-
taját bezárva nyugovóra tért.
A canterville-i kísértetet egy pillanatra tel-
jesen megbénította az érthető felháborodás,
majd hevesen odacsapta az üveget a fénye-
zett padlóhoz, és végigszáguldott a folyosón,
tompa nyögéseket hallatva, és közben ijesztő
zöld fényt bocsátott ki magából. Alighogy a
nagy tölgyfa lépcső tetejére ért, kinyílt egy aj-
tó, két kis fehérbe burkolt alak jelent meg, és
a következő pillanatban egy hatalmas párna
süvített el a kísértet feje mellett. Érezte, hogy
nincs veszteni való idő, ezért sürgősen felö-
ltötte a Negyedik Dimenziót, mert hamarjában
nem jutott eszébe biztosabb mód a menekü-
lésre, majd eltűnt a faburkolaton keresztül. A
ház elcsendesedett.
Amikor visszatért titkos szobácskájába a
kastély bal szárnyában, kénytelen volt nekitá-
maszkodni egy holdsugárnak, hogy ismét lé-
legzethez jusson és felmérhesse a helyzetet.
Háromszáz éve tartó zavartalan és felfelé íve-
lő pályafutása folyamán ilyen durva sértést
még egyetlenegyszer sem kellett elszenved-
nie. Az özvegy hercegnőre gondolt, aki idegro-
hamot kapott a tükör előtt, talpig csipkében,
gyémántokkal; eszébe jutott az a négy szoba-
lány, akik hisztérikus sikoltozásban törtek ki,
pedig csak rájuk vigyorgott az egyik vendég-
szoba függönye mögül; a tiszteletes, aki mind
a mai napig ideges zavarokkal küzd és Sir Wil-
liam Gull ápolására szorul, mióta egyszer késő
éjszaka kifelé jött a könyvtárszobából és ő el-
fújta a gyertyáját. Nem is beszélve az idős
Madame de Tremouillac-ról, aki egy reggel ko-
rán felébredve egy csontvázat pillantott meg a
kandalló melletti karosszékben, amint a napló-
ját lapozgatta: ezt követőleg a hölgy agylázzal
nyomta sokáig az ágyat, felgyógyulása után
pedig megbékélt az egyházzal, és minden
kapcsolatot megszakított azzal a javíthatatlan
kételkedővel, Monsieur de Voltaire-rel.
Visszaemlékezett arra a borzalmas éjszakára,
amikor a gonosz Lord Canterville-t egy torkán
akadt káró bubitól fuldokolva találták meg öl-
tözőszobájában. Halála előtt bevallotta, hogy
ötvenezer fontsterlinget nyert el csalárd
módon Crockford kártyabarlangjában Charles
James Foxtól, éppen ennek a kártyának a se-
gítségével, és megesküdött, hogy a kísértet
gyömöszölte a torkába. Eszébe jutott vala-
mennyi nagy sikere, attól az inastól kezdve,
aki főbe lőtte magát az éléskamrában, mert
észrevette, hogy egy zöld kéz kopogtat az ab-
laküvegen, egészen a gyönyörű Lady Stutfiel-
dig, aki élete végéig bársonyszalagot viselt a
nyakán, hogy elrejtse a bőrébe égetett öt ujj
nyomát, és végül beleölte magát a King’s
Walk halastavába. Az igazi művész lelkes öni-
mádatával gondolta végig leghíresebb alakítá-
sait, és keserűen mosolygott magában, ami-
kor felidézte utolsó fellépését „Rőt Raymond,
avagy a Megfojtott Kisded” szerepében, vagy
„Girhes Gedeon, avagy a Bexley Mocsarak
Vámpírja” című alakítását, vagy akár azt a pá-
ni rémületet, melyet egy gyönyörű júliusi es-
tén sikerült keltenie pusztán azáltal, hogy a
teniszpályán tulajdon csontjaival tekézett. És
mindezek után idejön néhány nyavalyás mo-
dern amerikai, Felkelő Nap rozsdaolajat kínál-
gatnak neki és párnákat vágnak a fejéhez. Ezt
nem lehet elviselni. Kísértettel így még nem
bántak a történelem folyamán. Elhatározta,
hogy szörnyű bosszút áll, és virradatig mély
gondolatokba merült.
 III

Amikor másnap reggel az Otis család talál-

kozott a reggelinél, tüzetesen megtárgyalták a
kísértetet. A nagykövet természetesen kissé
bosszankodott, hogy ajándékát visszautasítot-
ták.
– Világért sem akarnám megsérteni a kí-
sértetet – jelentette ki és meg kell monda-
nom, hogy tekintetbe véve azt a meglehető-
sen hosszú időt, amelyet a házban töltött,
nem találom udvarias dolognak, hogy párná-
kat vágjanak hozzá.
Sajnálattal kell bevallanom, hogy erre az
igazán jogos szemrehányásra az ikrek har-
sány nevetésben törtek ki.
– Másfelől – folytatta a nagykövet –, ha
valóban elzárkózik a Felkelő Nap rozsdaolaj
használatától, kénytelenek leszünk elvenni tő-
le a láncait. Teljesen lehetetlenség aludni, ha
ilyen lármát csap valaki a folyosón.
A hét további éjszakáin azonban semmi
sem zavarta nyugalmukat. Az egyetlen figye-
lemre méltó dolog a vérfolt szüntelen megúju-
lása volt a könyvtárszoba padlóján. Ezt mind-
nyájan teljesen érthetetlennek találták, hiszen
Mr. Otis minden este bezárta az ajtót, és az
ablakokat gondosan elreteszelték. A folt ka-
méleonszerűen változott, színe is sok vitára
adott alkalmat. Egyes reggeleken tompa,
majdnem indiai vörös volt, máskor cinóberszí-
nű, majd bíborvörös, és egy alkalommal, ami-
kor a Szabad Amerikai Reformált Püspöki Egy-
ház egyszerű szertartásának megfelelően
összegyűltek a családi imához, a foltot élénk
smaragdzöldnek találták. Természetesen ezek
a kaleidoszkópszerű változások nagyon szóra-
koztatták a társaságot, és minden este foga-
dásokat kötöttek erre vonatkozólag. Az egyet-
len, aki nem vett részt a tréfában, a kis Virgi-
nia volt, sőt valahányszor meglátta a vérfol-
tot, valami megmagyarázhatatlan okból na-
gyon elszomorodott, és azon a reggelen, ami-
kor smaragdzöld lett, kis híján sírva fakadt.
A kísértet második megjelenése vasárnap-
ra esett. Röviddel azután, hogy lefeküdtek, a
hallból félelmes robaj hallatszott. Valamennyi-
en lerohantak a földszintre, és látták, hogy a
hatalmas régi páncélt valaki elmozdította áll-
ványáról, ott fekszik a kőpadlón, míg a canter-
ville-i kísértet egy magas hátú székben kupo-
rog és szenvedő arccal dörzsölgeti a térdét. Az
ikrek, akik mindenesetre magukkal hozták pa-
rittyájukat, azonnal ráirányítottak két lövedé-
ket, a célzásnak azzal a biztonságával, ame-
lyet csak a szépírástanítón végzett hosszú és
gondos gyakorlással lehet elérni, míg az Egye-
sült Államok nagykövete rászegezte revolve-
rét, és a kaliforniai etikettnek megfelelően fel-
szólította, hogy tartsa fel a kezét.
A kísértet a düh vad üvöltésével pattant
fel, keresztülsuhant rajtuk, mint a köd, köz-
ben eloltotta Washington Otis gyertyáját, így
koromsötétben hagyta a társaságot. A lépcső
tetejére érve kicsit összeszedte magát, és el-
határozta, hogy híres démoni kacaját fogja
produkálni, amely nem egy alkalommal rend-
kívül hasznosnak bizonyult. Mondják, hogy
Lord Raker parókája ettől őszült meg egyetlen
éjszaka, és kétségtelenül emiatt mondott fel
Lady Canterville három francia nevelőnője,
meg sem várva a hónap végét. Így hát rette-
netes hangon felkacagott, és az öreg, boltoza-
tos tető többszörösen visszaverte az ijesztő
hangot. Ám alighogy ismét csend lett, kinyílt
egy ajtó, és Mrs. Otis jelent meg világoskék
pongyolában.
– Úgy látom, nem érzi jól magát – mond-
ta. – Hoztam önnek egy üveg Dr. Dobell-féle
tinktúrát. Ha zavarait a rossz emésztés okoz-
za, tapasztalni fogja, milyen kiváló ez a szer.
 A kísértet néma dühvel meredt rá, és
nyomban felkészült arra, hogy fekete kutyává
változzék, ezért az alakításáért ugyanis meg-
érdemelt hírnév övezte, és a család orvosa ez-
zel magyarázta Lord Canterville nagybátyjá-
nak, Thomas Horton kegyelmes úrnak idült
hülyeségét. Hirtelen azonban lépteket hallott,
mire elállt vérszomjas szándékától, és beérte
azzal, hogy halványan foszforeszkálni kezdett,
és mély, temetői hörgéssel eltűnt, éppen ab-
ban a pillanatban, mikor az ikrek odaérkeztek.
Szobájába érve teljesen összeomlott, és
heves felindulás kerítette hatalmába. Termé-
szetesen végtelenül bosszantotta az ikrek kö-
zönségessége, Mrs. Otis durva materializmu-
sa, de leginkább az keserítette el, hogy nem
tudta felvenni a páncélját. Abban reményke-
dett, hogy a Páncélba Öltözött Szellem látvá-
nya még ezeket a modern amerikaiakat is ki-
hozza a sodrából, ha másért nem, legalább
nemzeti költőjük, Longfellow iránti tisztelet-
ből, akinek elragadó költészetével a kísértet
nem egy hosszú óra unalmát űzte el, mikor a
Canterville-ház lakói nem tartózkodtak otthon.
Emellett pedig az a páncél sajátja volt. Siker-
rel viselte a kenilworth-i lovagi tornán, és nem
kisebb személy részesítette elismerésben,
mint maga a Szűz Királynő. Amikor azonban
felvette a páncélt, összeroskadt a hatalmas
mellvért és a sisak súlya alatt, végigzuhant a
kőpadlón, mindkét térdéről lejött a bőr, és a
jobb kezét is alaposan összeverte.
Ezután néhány napig még nagyon beteg
volt, és csak azért hagyta el a szobáját, hogy
karban tartsa a vérfoltot. A kíméletes életmód
következtében hamarosan felépült, és újabb
kísérletre szánta el magát, hogy megfélemlí-
tse az Egyesült Államok nagykövetét és csa-
ládját. Augusztus 17-ét, pénteket választotta
ki erre a célra. A nap legnagyobb részét azzal
töltötte, hogy átvizsgálta ruhatárát, míg végül
a következő öltözék mellett döntött: piros tol-
las, széles karimájú kalap, csuklóban és nyak-
nál fodorral díszített szemfedél és egy rozsdás
tőr. Estefelé vad vihar tört ki, záporral és
olyan szélrohamokkal, hogy az öreg ház ajtói
és ablakai nyikorogtak és remegtek. Vagyis az
a fajta időjárás, amelynél kedvesebbet kísér-
tet nem is kívánhat. Haditerve a következő
volt: csendben behatol Washington Otis szo-
bájába, ijesztő badarságokat süvölt feléje az
ágy lábától, majd lassú zene hangjai mellett
háromszor torkon szúrja önmagát. Washing-
ton iránt különös ellenszenvet érzett, mert
tudta jól, hogy ő távolítja el rendszeresen a
híres canterville-i vérfoltot a Pinkerton-féle
Volt-Folt-Nincs-Folt csodapasztával. Ha a
nyughatatlan és hebehurgya ifjoncot már tö-
kéletes rémületbe ejtette, az Egyesült Államok
nagykövetének és hitvesének szobáját fogja
felkeresni, és itt nyirkos kezét Mrs. Otis hom-
lokára helyezve egyidejűleg a reszkető férj fü-
lébe suttogja a kripta borzalmas titkait. A kis
Virginiát illetően a kísértet még nem jutott
végleges elhatározásra. Ő még soha semmivel
nem bántotta meg, csinos és kedves kislány
volt. Úgy gondolta, elég lesz néhány tompa
hörgés a szekrényből, vagy, ha ezzel nem si-
kerül felébresztenie, görcsös ujjakkal fog ka-
parászni az ágytakarón. Azt azonban szilárdan
eltökélte, hogy az ikreket alaposan meglec-
kézteti. A legelső dolog természetesen, hogy
a mellükre telepszik, és így a lidércnyomás
fullasztó érzetét kelti. Majd, mivel az ágyuk
egészen közel van egymáshoz, közéjük fog
állni, mint jéghideg, zöldülő hulla, hogy meg-
dermessze őket a félelem, végül pedig ledobja
a szemfedőt, és vakítóan fehér csontjaival és
egyetlen, vadul forgó szemgolyóval végigkú-
szik a szobán, mint Néma Náthán, avagy az
Öngyilkos Csontváza, amely szerepében már
nem egy esetben nagy hatást ért el, és ame-
lyet teljesen egyenrangúnak tartott másik hí-
res alakításával, a Mániákus Márton, avagy az
Álarcos Átok” cíművel.
Fél tizenegykor hallotta, hogy a család le-
fekszik. Egy ideig még nyugtalanította az ik-
rek minduntalan kirobbanó kacagása, akik az
iskolásfiúk gondtalan vidámságával bizonyára
hancúroztak egy kicsit lefekvés előtt, de ne-
gyed tizenkettőre minden elcsendesedett, és
amikor az óra éjfélt ütött, a kísértet útnak in-
dult. Egy bagoly verődött az ablak üvegének,
a tiszafán holló károgott, és a szél nyögve ke-
ringett a házban, mint egy elátkozott lélek, de
az Otis család békésen szunnyadt, mit sem
sejtve a közelgő veszélyről, s esőt, vihart túl-
harsogva zengett az Egyesült Államok nagykö-
vetének egészséges horkolása. A kísértet lova
kilépett a faburkolatból, ráncos, kegyetlen
szája körül gonosz mosoly bujkált. A hold el-
rejtette arcát, amikor elhaladt a hatalmas er-
kélyablak előtt, amelyet saját és meggyilkolt
felesége címere díszített azúr és arany szín-
ben. Suhant, suhant tovább, mint egy gonosz
árnyék, és mintha maga az éjszaka is gyűlö-
lettel nézte volna. Egy ízben azt hitte, valaki
szólítja, de csak a Vörös Tanya kutyája voní-
tott. Továbbhaladt különös tizenhatodik szá-
zadbeli átkokat mormolva, és időnként meg-
forgatta rozsdás tőrét az éj sötétében. Végre
elérte a szerencsétlen Washington szobájához
vezető átjárót. Egy percre megállt itt, a szél
felborzolta hosszú, szürke hajtincseit, gro-
teszk és fantasztikus redőkbe csavarta a ha-
lott ember mondhatatlan borzalmas leplét. Ek-
kor az óra negyedet ütött, és ő érezte, hogy
elérkezett az idő. Magában kuncogva befor-
dult a sarkon, de ebben a pillanatban a rémü-
let szánalmas nyöszörgésével hőkölt hátra, és
sápadt arcát elfedte csontos kezével. Bor-
zasztó kísértet állt előtte, mozdulatlan, akár
egy faragott bálvány, szörnyű, mint egy őrült
hagymázos álma. Feje kopaszon fénylett, arca
kerek volt, fehér és duzzadt, vonásait gyűlöle-
tes vigyor húzta szét örökkévalónak tűnő gri-
maszra. Szeméből izzó, vörös fény tüzelt, szá-
ja lángot okádott, és a titáni alakot hófehér
némaságban fedte az övéhez hasonló ijesztő
lepel. Mellén tábla függött, rajta különös, régi-
es betűk, talán szégyenlajstrom, vad bűnök
hirdetője, iszonyú elbeszélés kimondhatatlan
vétkekről. Jobbjával fényes pallost emelt ma-
gasra.
Mivel még sohasem látott kísértetet, ter-
mészetesen borzasztóan megrémült, és még
egy gyors pillantást vetve a rémes fantomra,
visszamenekült a szobájába. Miközben végig-
száguldott a folyosón, többször megbotlott
hosszú szemfedőjében, és végül a rozsdás
tőrt beleejtette a nagykövet csizmájába, ahol
másnap reggel az inas találta meg. Szobájába
érve ledobta magát kényelmetlen fekhelyére,
és arcát a takarókba rejtette. Ám egy idő múl-
va ismét feltámadt benne az ősi canterville-i
virtus, és elhatározta, hogy mihelyt világos
lesz, beszél a másik kísértettel. Így hát, alig-
hogy a hajnal beezüstözte a dombokat, vis-
szatért arra a helyre, ahol először pillantotta
meg a hátborzongató jelenést. Úgy érezte,
két szellem még többre is mehet, mint egy, és
talán új barátja segítségével biztosabban elbá-
nik majd az ikrekkel. Amikor azonban odaért,
szörnyű látvány tárult eléje. Valami baj érhet-
te a szellemet, mert a fény kihunyt üres
szemgödrében, kezéből kihullt a fényes pallos,
és kényelmetlen, elgyötört pózban támaszko-
dott a falhoz. Odarohant, magához ölelte, de
ekkor, legnagyobb rémületére, a fej le-
pottyant, végiggurult a padlón, a test hátraha-
nyatlott, és ő észrevette, hogy egy fehér ágy-
függönyt szorít magához, lábánál pedig egy
partvis, egy konyhai bárd és egy kivájt, hatal-
mas marharépa hever. Értetlenül bámulta ezt
a különös átváltozást, majd lázas sietséggel
megragadta a táblát, és a szürke reggeli fény-
ben a következő rémületes szavakat olvasta:

AZ OTIS-FÉLE KÍSÉRTET

AZ EGYEDÜLI IGAZ ÉS HAMISÍTATLAN

SZELLEM

ÓVAKODJÉK AZ UTÁNZATOKTÓL

MINDEN MÁS HAMISÍTVÁNY

Egyszerre minden megvilágosodott előtte.

Becsapták, rászedték, bolonddá tették! Sze-
mében felvillant az ősi canterville-i tűz, fogat-
lan ínyével vadul vicsorított, és aszott kezét
feje fölé emelve rettenetes esküt tett a régi is-
kola festői nyelvezetén, hogy mire a kakas
kétszer kiált, véres cselekedetnek lészen szín-
helye a canterville-i kastély, és az ősi falak kö-
zé nesztelen léteivel beoson az Erőszakos Ha-
lál.
Alighogy befejezte borzalmas esküjét, egy
távoli ház piros cserepes tetején kakas kuko-
rékolt. A kísértet hosszan, tompán, keserűen
felkacagott és várt. Órákig várakozott, de a
kakas, valamilyen eddig ki nem derített okból,
nem kukorékolt többet. Végül fél nyolckor a
szobalányok megérkezése megzavarta baljós
virrasztásában, és kénytelen volt visszabotor-
kálni a szobájába, meghiúsult reményein és
füstbement tervein rágódva. Több könyvet át-
tanulmányozott a hajdani lovagkorról, melyet
felette kedvelt, és arra a megállapításra ju-
tott, hogy valahányszor ez az eskü elhang-
zott, a kakas minden esetben másodszor is
kukorékolt.
Ó, hogy pusztulna keserves kínhalállal ez
az oktalan szárnyas mormogta. Bezzeg volt
idő, amikor jó dárdámmal átdöftem volna a
torkát, és kényszerítettem volna, hogy kuko-
rékoljon, akár az élete árán is.
Ezzel nyugovóra tért egy kényelmes ólom-
koporsóban, és estig nem mozdult.
 IV

Másnap a kísértet nagyon elnyűtt és gyen-

ge volt. Kezdték éreztetni hatásukat az elmúlt
négy hét izgalmai. Az idegei teljesen felmond-
ták a szolgálatot, a legkisebb zajra is össze-
rezzent. Öt napig a szobát őrizte, és végül
úgy határozott, hogy most már a vérfolttal
sem törődik a könyvtár padlóján. Ha az Otis
famíliának nem kell, akkor nem is érdemli
meg. Nyilvánvaló, hogy földhöz tapadt, anyag-
ias gondolkozású emberek, teljesen képtele-
nek felfogni az érzékelhető jelenségek szimbo-
likus értelmét. A szellemjelenés és az asztrál-
testek kialakulása természetesen nem tarto-
zott ide, és nem is egészen tőle függött. He-
tenként egyszer magasztos kötelessége volt
megjelenni a folyosón, ezenkívül minden hóna
első és harmadik szerdáján összefüggéstelen
szavakat kellett mormolnia a nagy erkélyab-
lakból, és igazán nem tudta, hogyan térhetne
ki e feladatok teljesítése elől. Igaz, életében
sok gonoszat művelt, de természetfeletti dol-
gokban rendkívül lelkiismeretes volt. A követ-
kező három szombaton szokás szerint végig-
ment a folyosón éjfél és hajnali három között,
nagyon vigyázva, nehogy meglássa vagy meg-
hallja valaki. Lábbelijét levette, alig mert rá-
lépni az öreg, szúette padlóra, fekete bársony-
köpenyt viselt, és nem felejtette el bekenni
láncait Felkelő Nap rozsdaolajjal. Meg kell
mondanom, hogy erre az utóbb említett elővi-
gyázatossági intézkedésre nagyon nehezen
szánta rá magát. Egy este azonban, amikor a
család vacsoránál ült, besurrant Mr. Otis háló-
szobájába, és elvitte az üveget. Először kissé
szégyenkezett, de elég értelmes volt hozzá,
hogy idővel belássa, mennyi előnye van ennek
a találmánynak, sőt bizonyos mértékben céljai
szolgálatába állíthatja. Mindennek ellenére
sem érezhette magát biztonságban. Állandóan
madzagokat feszítettek ki a folyosón, hogy
megbotoljon bennük a sötétben, és egy ízben,
amikor a „Fekete Izsák, avagy a Hogley Erdők
Réme” című szerepben jelent meg, alaposan
elvágódott, ugyanis rálépett a folyosó egy vaj-
jal bekent sávjára, amely, az ikrek alapos
munkája nyomán, a gobelinszobától a tölgyfa
lépcső tetejéig húzódott. Ez az inzultus annyi-
ra felbőszítette, hogy végső próbálkozásra
szánta el magát tekintélyének és társadalmi
pozíciójának helyreállítása érdekében. Terve
az volt, hogy a következő éjszaka meglátogat-
ja a tiszteletlen etoni tacskókat „Rémületes
Ruert, avagy a Fejetlen Earl” szerepében.
Több mint hetven éve nem öltötte magára
ezt az alakot, voltaképpen azóta, mikor úgy
megrémítette vele a csinos Lady Barbara Mo-
disht, hogy a hölgy váratlanul felbontotta el-
jegyzését a jelenlegi Lord Canterville nagyap-
jával, és a jóképű Jack Castleton társaságá-
ban Gretna Greenbe szökött, miután kijelen-
tette, hogy nem hajlandó olyan családba be-
házasodni, ahol ilyen rémes fantomok sétál-
hatnak a teraszon alkonyatkor. Szegény Jac-
ket később Lord Canterville párbajban lelőtte
a wandswort-i mezőn, Lady Barbarát pedig
Tunbridge Wellsben vitte sírba összetört szíve
még az év eltelte előtt, így a szerep minden-
képpen emlékezetes sikert aratott. A szüksé-
ges maszkírozás azonban rendkívül bonyolult
volt, ha egyáltalán használhatjuk ezt a színhá-
zi kifejezést a természetfeletti, vagy hogy tu-
dományosabb szóval éljünk, a magasabb ren-
dű Természet egyik legnagyobb misztérium-
ával kapcsolatban. Az előkészületek teljes há-
rom órát vettek igénybe. Végül mindennel el-
készült, és elégedetten szemlélte az ered-
ményt. Az öltözékhez tartozó lovaglócsizma
ugyan kissé nagy volt, és a két lovassági pisz-
toly közül csak az egyiket találta meg, de egé-
szében véve nem lehetett oka panaszra. Ne-
gyed kettőkor kilépett a falburkolatból, és vé-
gigosont a folyosón. Az ikrek szobájához érve,
amelyet egyébként a függönyök színéről Kék
Hálónak neveztek, az ajtót résnyire nyitva ta-
lálta. A hatásosabb bevonulás kedvéért szé-
lesre tárta, és e pillanatban nehéz vizeskorsó
zuhant a nyakába, bőrig áztatta, és csak né-
hány hüvelykkel kerülte el a bal vállát. Ugya-
nekkor a mennyezetes ágy irányából elfojtott
nevetést hallott. Mindez annyira megviselte az
idegeit, hogy tőle telhető gyorsasággal beme-
nekült a szobájába, és másnap is még súlyos
náthával nyomta az ágyat. Az egész esetben
egyedül az szolgált vigasztalására, hogy lega-
lább a fejét nem vitte magával, mert az bi-
zony komoly következményekkel járhatott vol-
na.
Most már feladta az utolsó reményt is,
hogy ezt a közönséges amerikai családot vala-
ha is megrémítse, és beérte azzal, hogy pa-
pucsban végiglopakodott a folyosókon, nyakát
vastag piros sállal védte a huzattól, kezében
egy kis mordállyal, arra az esetre, ha az ikrek
megtámadnák. A végső csapás szeptember ti-
zenkilencedikén sújtott le rá. Lement az elő-
csarnokba abban a biztos hitben, hogy senki
sem fogja zavarni, és azzal szórakozott, hogy
gunyoros megjegyzéseket tett az Egyesült Ál-
lamok nagykövetének és hitvesének fotográfi-
áira, melyek most már a Canterville-ház csalá-
di portréinak helyét foglalták el. Öltözéke egy-
szerű volt, de tetszetős: hosszú szemfödél te-
metőipenész-díszítéssel, állát sárga vászon-
csíkkal kötötte fel, kezében lámpást és sírásó
lapátot tartott. Tulajdonképpen „Temetetlen
Jónás, avagy a chertsey-beli Hullarabló” jel-
mezét viselte, amely egyike volt legjelentő-
sebb szerepeinek, és amelyre a Canterville
család nem kis okkal emlékezhetett, ugyanis
emiatt vesztek össze szomszédjukkal, Lord
Rufforddal. Hajnali negyed három lehetett, és
amennyire meg tudta állapítani, a házban
semmi sem mozdult. Amint azonban a könyv-
tár felé lépkedett, hogy megnézze, maradt-e
nyoma a vérfoltnak, egy sötét sarokból hirte-
len két alak ugrott rá, vadul hadonásztak, és
ijesztő hangon a fülébe üvöltöttek: „Búúúú!”
Nem csoda, hogy páni félelem kerítette ha-
talmába és nekirontott a lépcsőnek, de itt
meg Washington Otis várta a kerti öntözőcső-
vel. Ellenségei gyűrűjébe zárva csaknem eszét
vesztve menekült a nagy vaskályhába, amely-
ben szerencsére nem volt tűz, csöveken és
kéményeken át vergődött hazafelé, míg végre
kimondhatatlanul piszkosan, rendetlenül és el-
keseredetten a szobájába ért.
Ettől kezdve felhagyott az éjszakai kirán-
dulásokkal. Az ikrek számos alkalommal vár-
ták megjelenését, éjszakánként dióhéjat
szórtak el a folyosón szüleik és a személyzet
legnagyobb bosszúságára, de fáradozásuk fel-
eslegesnek bizonyult. Nyilvánvaló volt, hogy a
kísértet nem hajlandó többet kísérteni, annyi-
ra megsértődött. Ezért Mr. Otis újra hozzáfo-
gott nagy művéhez, a Demokrata Párt törté-
netéhez, melyen már évek óta dolgozott. Mrs.
Otis nagyszabású kagylósütést rendezett, mel-
lyel az egész környéket csodálatba ejtette, a
fiúk hokit, csőben húzást, pókert és más ame-
rikai nemzeti játékokat űztek. Virginia pedig
póniháton kószált a kerti utakon az ifjú Ches-
hire herceg társaságában, aki Canterville-ben
töltötte vakációjának utolsó két hetét. Minden-
kinek az volt a véleménye, hogy a kísértet el-
tűnt, és Mr. Otis ezt meg is írta Lord Cantervil-
le-nek, aki örömét fejezte ki a jó hír felett, és
tiszteletteljes üdvözletét küldte a nagykövet
érdemes hitvesének.
Az Otis família azonban tévhitben élt, mert
a kísértet továbbra is a házban tanyázott, és
bár az utóbbi időben már-már nyomoréknak
számított, esze ágában sem volt ennyiben
hagyni a dolgot, különösen miután értesült az
ifjú Cheshire herceg jelenlétéről, akinek déd-
nagybátyja, Lord Francis egyszer száz guinea-
ben fogadott Cadbury ezredessel, hogy koc-
kázni fog a canterville-i kísértettel, és másnap
reggel a könyvtárszoba padlóján találták oly
reménytelenül paralitikus állapotban, hogy no-
ha magas kort ért meg, haláláig képtelen volt
más szavakat kiejteni, mint „dupla hatos”. A
történetet jól ismerte mindenki, de a két ne-
mesi család érzékenységére való tekintettel
mindent elkövettek, hogy elhallgassák. Az
eset részletes leírása az összes mellékkörül-
ményekkel együtt megtalálható Lord Tattle
„Visszaemlékezések a régens hercegre és ba-
ráti körére” című művének harmadik köteté-
ben. A kísértet természetesen nagyon szeret-
te volna bebizonyítani, hogy nem vesztette el
befolyását a Stiltonokra, akikkel egyébként tá-
voli rokonságban volt, ugyanis első unokatest-
vére második házasságában Sieur de Bulkeley
felesége lett, márpedig köztudomású, hogy a
Cheshire hercegek anyai ágon az ő leszárma-
zottai. Virginia ifjú szívszerelmének egyik leg-
híresebb alakítását akarta produkálni, amelyet
a „Vámír Szerzetes, avagy a Vértelen Bencés”
címen ismertek, és olyan borzalmas volt, hogy
amikor az 1764-es év végzetes szilveszterén
Lady Startup megpillantotta, átható sikolto-
zásban tört ki, mely végül heves gutaütésben
kulminált, és három nap múlva meghalt, miu-
tán kitagadta örökségéből a Canterville csalá-
dot, legközelebbi rokonait, és egész vagyonát
londoni patikusára hagyta. Az ikrektől való
rettegése azonban az utolsó pillanatban me-
gakadályozta a kísértetet abban, hogy kilép-
jen szobájából, és a kis herceg békén szun-
nyadt tovább a Királyi Hálószoba mennyezetes
ágyának párnái között és Virginiáról álmodott.
 V

Néhány nappal ezután Virginia és göndör

fürtös lovagja kilovagolt a brockleyi rétekre,
ahol a kislány alaposan elszakította a ruháját,
amikor átugratott egy sövényen, ezért elhatá-
rozta, hogy a hátsó lépcsőn megy fel, nehogy
valaki meglássa. Mikor a gobelinszoba nyitott
ajtaja mellett futott el, úgy látta, van valaki
odabenn, és abban a hitben, hogy anyja szo-
balánya az, aki néha idehozta a foltoznivalót,
benézett, hogy megkérje, varrja meg a ruhá-
ját. Legnagyobb meglepetésére azonban a
szobában magát a canterville-i kísértetet pil-
lantotta meg. Az ablaknál ült, és figyelte, ho-
gyan hullik a fák halott aranya, nézte a hos-
szú kerti úton vad táncban keringő piros leve-
leket. Fejét kezére támasztotta, és egész
megjelenése végtelen levertségről tanúsko-
dott. Annyira elhagyatottnak és gondozatlan-
nak látszott, hogy a kis Virginia, aki először
arra gondolt, hogy elfut és bezárkózik a szo-
bájába, megsajnálta, és nagyon szerette vol-
na megvigasztalni. A kislány olyan könnyedén
lépkedett, a kísértet pedig oly mélyen elme-
rült keserű gondolataiban, hogy csak akkor
vette észre Virginiát, amikor az megszólította.
 – Úgy sajnálom magát! De ne búsuljon, az
öcséim holnap visszamennek Etonba, és ha
rendesen fog viselkedni, senki sem bosszantja
majd.
– Hogy lehet azt kívánni tőlem, hogy ren-
desen viselkedjem?! – hördült fel a kísértet,
és megdöbbenve meredt a bájos kislányra, aki
meg merte szólítani. – Micsoda abszurdum!
Nekem az a dolgom, hogy csörgessem a lán-
caimat, kulcslyukakon át hörögjek, és éjszaka
járkáljak, ha erről beszél. Ez létezésem egyet-
len oka.
– Ez nem ok a létezésre, és maga nagyon
jól tudja, mennyire gonosz ember volt. Mrs.
Umney mindjárt megérkezésünk napján el-
mondta, hogy maga megölte a feleségét.
– Nem tagadom, hogy így történt – felelte
ingerülten a kísértet –, de ez családi ügy, és
nem tartozik senkire.
– Nagyon csúnya dolog bárkit is megölni –
jelentette ki Virginia, akin időnként elragadó
puritán komolyság vett erőt, amit valamelyik
új-angliai ősétől örökölhetett.
– Ó, hogy gyűlölöm ezeket az olcsó és el-
vont erkölcsi szabályokat! A feleségem csúnya
volt, sohasem keményítette ki rendesen a
nyakfodraimat, és fogalma sem volt a főzés-
ről. Egyszer egy fenséges őzbakot terítettem
le a hogleyi erdőkben, és tudja, hogyan készí-
tette el? Mindegy, ez már a múlté, de azért
nem volt szép a bátyjaitól, hogy bosszúból ha-
lálra éheztettek.
Halálra éheztették? Kedves Kísértet úr,
akarom mondani Sir Simon, ön éhes? Van a
kosaramban egy szendvics. Elfogadná?
Nem, köszönöm, mostanában már nem
szoktam enni, de mindenesetre nagyon ked-
ves magától, és egyáltalán, maga sokkal ro-
konszenvesebb, mint a családja többi durva,
rettenetes, közönséges és becstelen tagja.
Elég! toppantott haragosan Virginia. Ma-
ga durva, rettenetes és közönséges, ami pe-
dig a becstelenséget illeti, ne higgye, hogy
nem tudom, ki lopta el a festékeket a dobo-
zomból, hogy mindig visszamázolja azt a ne-
vetséges vérfoltot a könyvtárban. Először el-
vitte az összes pirosamat, még a cinóbert is,
hogy ne tudjak több naplementét festeni, az-
tán elvitte a smaragdzöldet és a krómsárgát,
és a végén nem hagyott mást, csak az indigót
és a kínai fehéret, amivel holdfényes tájon kí-
vül az égvilágon semmit nem festhetek, és
attól mindig úgy elszomorodom, és tudja, mi-
lyen nehéz azt festeni? De én nem árultam el
senkinek, pedig nagyon haragudtam, és olyan
nevetséges volt az egész, hiszen ki hallott
már smaragdzöld vérről?
– Igaza van – ismerte el restelkedve a kí-
sértet de mit tehettem volna? Manapság na-
gyon nehéz valódi vért szerezni, és minthogy
a bátyja kezdte az egészet a csodapasztával,
úgy gondoltam, én is elvehetem a maga festé-
keit. Ami pedig a színt illeti, az ízlés dolga: A
Canterville-ieknek például kék vére van, a leg-
kékebb egész Angliában, de persze tudom,
hogy maguknak amerikaiaknak az ilyesmi
nem számít.
Maga ehhez nem ért, és legokosabban
tenné, ha kivándorolna Amerikába, ott aztán
tanulhatna valamit. A papám biztosan boldo-
gan megfizetné az útiköltségét, és igaz ugyan,
hogy szellemi termékekre magas a vám, de
ezzel sem lesz baj, mert a vámtisztek mind
demokraták. Ha New Yorkba ér, biztosan száz-
ezer dollárt is megadnának egy nagypapáért,
családi kísértetről nem is beszélve.
– Nem hiszem, hogy jól érezném magam
Amerikában.
– Bizonyára, mert nálunk nincsenek romok
és régiségek – felelte gúnyosan Virginia.
– Romok! Régiségek! legyintett a szellem.
 Maguknak viszont flottájuk van és híres mo-
doruk.
Hát akkor jó éjszakát, megyek és meg-
mondom a papának, intézze el, hogy az ikrek
kapjanak még egy hét vakációt.
Kérem, ne menjen, Virginia kisasszony
kiáltott fel a szellem. Olyan magányos és bol-
dogtalan vagyok, nem is tudom, mit tegyek.
Úgy szeretnék aludni, és nem tudok.
Micsoda képtelenség! Feküdjön ágyba,
fújja el a gyertyát, és kész. Ébren maradni né-
ha nehéz ugyan, különösen a templomban, de
elaludni igazán nem nagy dolog. Hiszen ezt
még a csecsemők is meg tudják csinálni, pe-
dig azok nem valami okosak.
– Háromszáz éve nem aludtam – mondta
a kísértet szomorúan, és Virginia nagy kék
szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Nem al-
szom háromszáz éve, és olyan fáradt vagyok.
Virginia egészen elkomolyodott, és ajka
megremegett, mint a rózsaszirom. Közelebb
lépett a kísértethez, letérdelt mellé, és felte-
kintett öreg, kiszáradt arcára.
– Szegény, szegény kísértet – suttogta. –
Nincs hol aludnia?
– Messze, a fenyőerdőkön túl – mondta
halk, álmodozó hangon a szellem – van egy
kis kert. Magas és buja ott a fű, és a bürökvi-
rág fehér csillagai nyílnak közte. Ott egész éj-
szaka énekel a csalogány, a hideg kristályhold
letekint rá, és a szomorúfűz kiteríti karját az
alvók fölé.
Virginia szemét könnyek homályosították
el, és arcát kezébe rejtette.
– Ez a halál kertje – suttogta.
– Igen, a halálé. A halál gyönyörű lehet.
Feküdni a puha, barna földben, fejem felett
fűszálak hajladoznak, és én hallgatom a csen-
det. Ott nincs többé tegnap és nincs holnap.
Megszűnik az idő, elfelejtem az életet és nyu-
galomra találok. Segítsen rajtam, kislány!
Nyissa ki előttem a Halál kapuját, mert magá-
ban él a szeretet, és a szeretet erősebb a ha-
lálnál.
Virginia megremegett, és hideg borzongás
futott végig rajta. Néhány pillanatig mindket-
ten hallgattak. A kislány úgy érezte, mintha
mindez valami szörnyű álom lenne.
Aztán ismét megszólalt a kísértet, és
hangja olyan volt, mintha a szél sóhajtana.
– Olvasta a régi próféciát a könyvtárabla-
kon?
– Igen, sokszor – kiáltott fel a kislány. –
Kívülről tudom.
 Furcsa, fekete betűkkel van az ablakra
festve, és nehéz elolvasni. Mindössze hat sor:

Ha egy arany lány imát

Csal ki a bűn ajkain át,
S holtan terem a mandulafa,
S egy kis gyermek könnyét ontja,
Akkor lesz nyugodt e ház,
S Canterville-ben béke tanyáz.

Csak nem értem, mit jelent.

– Azt jelenti – felelte szomorúan a kísértet
–, hogy sírnia kell a bűneimért, mert nekem
nincsenek könnyeim, és imádkoznia a lelke-
mért, mert nekem nincsen hitem, s akkor ked-
vességéért, jóságáért és szelídségéért a Halál
Angyala megkegyelmez nekem. Ijesztő alako-
kat fog látni a sötétben, gonosz hangok sut-
tognak majd a fülébe, de nem bánthatják,
mert a gyermek tisztaságán nem vehet erőt a
Pokol hatalma.
Virginia nem szólt, a kísértet merőn nézte
aranyszőke, lehajtott fejét, és vad kétségbee-
sésében a kezét tördelte. A kislány egyszerre
felállt, nagyon sápadt volt, és szemében külö-
nös fény ragyogott.
– Nem félek – mondta szilárd hangon. –
Kérni fogom a Halál Angyalát, hogy könyörül-
jön meg magán.
A kísértet az öröm elfúló kiáltásával emel-
kedett fel, megragadta Virginia kezét, és ré-
gimódi lovagiassággal megcsókolta. Ujjai jég-
hidegek voltak, ajka égetett, mint a tűz, de
Virginia habozás nélkül követte a sötétedő
szobán keresztül. A fakózöld falvédő hímzésén
az apró vadászok megfújták bojtos kürtjüket,
és kis kezükkel integettek Virginiának, hogy
forduljon vissza. – Ne menj, kis Virginia! – ki-
áltották. – Ne menj! – De a kísértet erőseb-
ben fogta a kislány kezét, és ő behunyta a
szemét, hogy ne lássa a vadászokat. A fara-
gott kandallóról gyíkfarkú, meredt szemű
szörnyállatok tekintettek rá, és azt mondták:
– Vigyázz, kis Virginia, nagyon vigyázz! Lehet,
hogy sohasem látunk többé! – De a kísértet
még gyorsabban ment, és Virginia nem figyelt
rájuk. Amikor a szoba végébe értek, a szellem
megállt és valamit mormolt, amit a kislány
nem értett. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy
a fal lassan elhalványul, mint a köd, és a kö-
vetkező pillanatban hatalmas, fekete barlang-
nyílás tárult fel előtte. Csípős, hideg szél ke-
rekedett körülöttük, és Virginia érezte, hogy a
ruháját rángatják.
 – Gyorsan, siessünk – kiáltott a kísértet –,
rövid az időnk – és ebben a pillanatban bezá-
rult mögöttük a falburkolat, és a gobelinszo-
bában nem volt senki.
 VI

Tíz perc múlva megszólalt az uzsonnára

hívó gong, és mivel Virginia nem jött le, Mrs.
Otis felküldte érte az egyik inast. Kisvártatva
az inas visszajött, és jelentette, hogy sehol
sem találja Virginia kisasszonyt. Mrs. Otis egy-
általán nem ijedt meg, mert tudta, hogy a kis-
lány esténként le szokott menni a kertbe vi-
rágot szedni a vacsoraasztalra, de amikor az
óra hatot ütött, és Virginia még mindig nem
jelent meg, nyugtalan lett, és kiküldte a fiúkat
a keresésére, ő maga pedig Mr. Otisszal a szo-
bákat kutatta át. Fél hétkor a fiúk visszajöttek
és elmondták, hogy nyomát sem találják nő-
vérüknek. Most már valamennyien nagyon
megrémültek, fogalmuk sem volt róla, mit te-
hetnének, és ekkor Mr. Otisnak hirtelen eszé-
be jutott, hogy néhány nappal ezelőtt egy csa-
pat cigánynak engedélyt adott, hogy a park-
ban tábort üssenek. Legidősebb fia és két
szolga kíséretében rögtön el is indult Blackfell
Hollow felé, mert tudta, hogy a cigányok oda
igyekeztek. A kis Cheshire herceg, akit szinte
megőrjített az aggodalom, szívhez szólóan
könyörgött, hogy őt is vigyék magukkal, de
Mr. Otis erről hallani sem akart, mert attól tar-
tott, hogy összetűzésre kerülhet sor. Amikor
azonban odaértek, látták, hogy a cigányok
már elmentek, de minthogy még mindig égett
a tűz és néhány tányér hevert a földön, nyil-
vánvaló volt, hogy nagy sietséggel távoztak.
Washingtont és a két embert elküldte, hogy
kutassák át a környéket, ő pedig hazasietett
és táviratban kérte a megye valamennyi ren-
dőrkapitányságát, hogy keressék a kislányát,
akit csavargók vagy cigányok elraboltak. Ezu-
tán felnyergelte lovát, és miután feleségének
és három fiának lelkére kötötte, hogy üljenek
le a vacsorához, egy lovász kíséretében elvág-
tatott az Ascot felé vezető úton. Alig tettek
meg azonban két mérföldet, amikor mögöttük
lódobogás hangzott fel. Mr. Otis hátranézett,
és megpillantotta a kis herceget, amint póni-
ján közeledett, felhevülve, hajadonfőtt.
– Ne haragudjon, Mr. Otis – lihegte a fiú –,
de én nem tudok vacsorázni, amíg nem talál-
juk meg Virginiát. Kérem, bocsásson meg, de
ha tavaly megengedte volna, hogy eljegyez-
zük egymást, mindez nem következik be.
Ugye, nem küld haza? Nem tudok haza-
menni, és nem is akarok.
A nagykövet akarata ellenére elmosolyo-
dott a csinos kis kópé láttán, amellett nagyon
meghatotta Virginia iránti odaadása, ezért a
nyeregben lehajolva gyengéden vállon vere-
gette, és így szólt:
Nos, Cecil, ha ennyire nem akarsz haza-
menni, csakugyan magammal kell viszlek, de
Ascotban majd szerzünk neked egy kalapot.
Ördög vigye a kalapot! Bár már Virginiát
látnám! kacagott fel a kis herceg, és vágtat-
tak tovább az állomás felé. Itt Mr. Otis érdek-
lődött az állomásfőnöknél, hogy nem látott-e
valakit, akire illik Virginia személyleírása, de
semmit sem tudott meg. Az állomásfőnök
mindenesetre értesítette a vonal valamennyi
állomását, és biztosította az apát, hogy figyel-
ni fogják az utasokat. Mr. Otis vett a kis her-
cegnek egy kalapot a rőfösnél, aki éppen a rá-
csokat tette fel boltjára, majd ellovagoltak
Bexleybe, egy onnan mintegy négy mérföldre
fekvő faluba, mert a nagykövet azt hallotta,
hogy az a hely a cigányok kedvelt tanyája,
ugyanis hatalmas rét terül el mellette. Feléb-
resztették a mezőőrt, de semmiféle felvilágo-
sítást nem kaptak tőle, majd miután az egész
rétet bejárták, hazafelé fordították a lovak fe-
jét, és tizenegy óra körül hullafáradtan, elke-
seredetten megérkeztek a canterville-i kas-
télyba. A kertkapuban Washington és az ikrek
lámásokkal vártak rájuk, mert az út koromsö-
tét volt. Ők sem akadtak Virginia nyomára. A
cigányokat elfogták a broxleyi réteken, de a
kislány nem volt velük, és hirtelen távozásu-
kat azzal indokolták, hogy eltévesztették a
chortoni búcsú dátumát, és féltek, hogy későn
érkeznek oda. Virginia eltűnését hallva egé-
szen elszomorodtak, mert nagyon hálásak vol-
tak Mr. Otisnak, amiért megengedte, hogy a
parkjában táborozzanak, és négyen hátra is
maradtak segíteni a keresésben. A halastavat
meghúzták hálóval, átkutatták az egész kas-
télyt, de eredménytelenül. Nyilvánvaló volt,
hogy ezen az éjszakán Virginia már semmi-
képpen nem kerülhet elő. Mr. Otis és a fiúk a
legsötétebb kétségbeeséssel mentek a ház fe-
lé, nyomukban a lovakat és a pónit vezette
egy lovász. A hallban néhány rémült szolgáló
verődött össze, a könyvtárszobában szegény
Mrs. Otis a kereveten feküdt félőrülten az ag-
godalomtól és a félelemtől, miközben az öreg
házvezetőnő kölnivízzel borogatta a homlokát.
Mr. Otis azonnal ráparancsolt, hogy egyék va-
lamit, és az egész társaságnak vacsorát ren-
delt. Szomorú étkezés volt, alig szólalt meg
valaki az asztalnál, még az ikreket is megder-
mesztette a rémület, mert nagyon szerették a
nővérüket. A vacsora végeztével Mr. Otis a kis
herceg könyörgése ellenére mindenkit ágyba
küldött, kijelentette, hogy aznap már semmit
sem tehetnek, és reggel majd táviratoznak a
Scotland Yardra, hogy azonnali küldjenek de-
tektíveket. Amint kifelé mentek az ebédlőből,
a toronyóra éjfélt ütött, és mire az utolsó kon-
dulás is elnémult, nagy zuhanás és éles sikoly
hallatszott, félelmes mennydörgés rázta meg
a házat, a levegőt földöntúli zene hangjai töl-
tötték be, a lépcső tetején hatalmas robajjal
leesett a falburkolat egyik táblája, és mögüle
Virginia lépett ki, halottsápadtan, kezében kis
ládikóval. Egy pillanat alatt mindenki ott to-
longott körülötte. Mrs. Otis szenvedélyesen
magához szorította, a kis herceg heves
csókokkal árasztotta el, és az ikrek vad indiá-
ntáncot lejtettek körülötte.
– Szent egek, gyermekem, hol voltál? – ki-
áltott fel kissé haragosan Mr. Otis, mert azt
hitte, hogy Virginia valami ostoba tréfát űzött
velük. – Cecil és én az egész környéket végig-
jártuk miattad lóháton, és szegény anyád ha-
lálra rémült. Nagyon kérlek, máskor ne csinálj
ilyen buta vicceket!
– Legfeljebb a kísértettel! Legfeljebb a kí-
sértettel! – rikoltották az ikrek, és egy percre
sem hagyták abba az ugrándozást.
– Csakhogy megvagy, drágaságom, soha
többé nem engedlek el magam mellől – sut-
togta Mrs. Otis, megcsókolta a reszkető kis-
lányt, és összekócolódott aranyhaját simogat-
ta.
– Papa – szólalt meg csendesen Virginia. –
A kísértetnél jártam. Meghalt, jöjjetek, és
nézzétek meg. Igaz, nagyon gonosz volt életé-
ben, de őszintén megbánt mindent, amit tett,
és halála előtt nekem adta ezt a dobozt, tele
gyönyörű ékszerekkel.
Az egész család néma megdöbbenéssel
meredt rá, de látniuk kellett, hogy komolyan
beszél. Megfordult, és a falburkolat nyílásán
át egy keskeny, titkos folyosóba vezette őket.
Washington világított egy gyertyával, amelyet
az asztaltól vett fel. Végül egy rozsdás szö-
gekkel kivert, hatalmas tölgyfa ajtóhoz értek.
Amikor Virginia hozzáért, a nehéz ajtó ki-
tárult, és alacsony, boltozatos szobácskában
találták magukat. A szobának egyetlen, apró
rácsos ablaka volt, a falból hatalmas vasgyűrű
állt ki, és hozzá volt láncolva egy szikár csont-
váz, amely egész hosszában elterült a padlón,
hosszú csontujjai mintha az ódon tányért és a
vizeskorsót akarnák megmarkolni, melyeket
úgy helyeztek el, hogy ne érhesse el őket. A
kancsóban valaha víz lehetett, belsejét lepe-
dék borította. A tányéron nem volt más, csak
egy maréknyi por. Virginia a csontváz mellé
térdelt, kis kezét összekulcsolta és csendesen
imádkozni kezdett, miközben a társaság ámul-
va szemlélte a szörnyű tragédiát, amelynek
titka végre feltárult előttük.
– Nézzétek! – kiáltott fel hirtelen az egyik
iker, aki kinézett az ablakon, mert szerette
volna tudni, hogy a ház melyik szárnyában
fekszik a szoba. – A kiszáradt, öreg mandulafa
kivirágzott! Tisztán látni a virágokat a hold-
fényben.
Isten megbocsátott neki szólt Virginia,
komolyan felállt, és arcát mintha valami szép-
séges fény sugározta volna be.
Micsoda angyal maga! kiáltott fel az ifjú
herceg, átölelte a kislányt, és megcsókolta.
 VII

E különös események után négy nappal,

este tizenegy óra tájban különös temetési me-
net hagyta el a canterville-i kastélyt. Nyolc fe-
kete ló húzta a halottaskocsit, fejükön hatal-
mas strucctoll bokréta lengedezett; az ólom-
koporsót bíborszínű lepel borította, rajta
arannyal kihímezve a canterville-i címer. A ha-
lottaskocsi és a hintók mellett szolgák halad-
tak égő fáklyákkal, és az egész menet roppant
hatásos volt. Lord Canterville, aki egyenesen
azért jött Walesből, hogy részt vegyen a te-
metésen, a díszhelyet foglalta el a gyászolók
között, a kis Virginiával ült az első kocsiban.
Ezután az Egyesült Államok nagykövete és fel-
esége következett, majd Washington és a két
fiú, az utolsó kocsiban pedig Mrs. Umney fog-
lalt helyet. Mindenki egyetértett abban, hogy
ha már több mint ötven éve él örökös rette-
gésben a kísértettől, joga van hozzá, hogy je-
len legyen, amikor megszabadulnak tőle. A te-
mető sarkában a szomorúfűz alatt mély sírt
ástak, és Augustus Dampier tiszteletes úr igen
hatásosan vezette a szertartást. Végül a Can-
terville család régi szokása szerint a szolgák
eloltották a fáklyákat, és miközben a koporsót
a sírba engedték, Virginia előlépett, és ráhe-
lyezett egy keresztet fehér és rózsaszín man-
dulavirágból. Ebben a pillanatban előbújt egy
felhő mögül a hold, a kis temetőt beborította
néma ezüstjével, és egy távoli bokorban éne-
kelni kezdett a csalogány. Virginiának eszébe
jutott a kísértet elbeszélése a Halál kertjéről,
szemébe könny szökött, és hazafelé alig
szólalt meg.
Másnap reggel, még mielőtt Lord Canter-
ville elutazott, Mr. Otis megemlítette az ék-
szert, amelyet a kísértet adott Virginiának.
Csodálatosan szép volt, különösen egy rubint-
köves nyakék velencei foglalatban, a tizenha-
todik századi ötvösművészet remeke, és mind
olyan értékes, hogy Mr. Otis nem tudta, he-
lyesen teszi-e, ha megengedi lányának, hogy
megtartsa.
Mylord mondta. Tudomásom van arról,
hogy ebben az országban nemcsak a föld, ha-
nem az ékszer is a hitbizomány része, és az-
zal is tisztában vagyok, hogy ez az ékszer csa-
ládi örökség gyanánt önt illeti. Ezért arra ké-
rem, vigye magával Londonba, és tekintse
úgy, mint vagyonának sajátságos körülmé-
nyek közt visszaszármazott részét. Ami pedig
leányomat illeti, ő még gyermek, és örömmel
állíthatom, hogy idáig kevés érdeklődést árult
el az effajta hiábavaló fényűzés iránt. Azt is
megtudtam feleségemtől, aki, ha szabad így
kifejeznem magam, megbízható szaktekintély
művészeti kérdésekben, ugyanis abban a sze-
rencsében részesült, hogy lánykorában több
nyarat volt alkalma Bostonban tölteni, hogy
ezek az ékkövek hatalmas értéket képvisel-
nek, és eladójuknak magas összeget jövedel-
meznének. Ilyen körülmények között, Mylord,
biztosra veszem, hogy ön is teljesen lehetet-
lennek tartaná, ha ezek családom bármely
tagjának birtokában maradnának, ezenfelül
pedig, amennyire az efféle felesleges cifrasá-
gok és csecsebecsék hozzátartoznak a brit
arisztokrácia tekintélyéhez, annyira ellentéte-
sek olyan emberek felfogásával, akik a repub-
likánus egyszerűség szigorú, de hitem szerint
örökkévaló elveihez tartják magukat. Talán
helyes, ha megemlítem, hogy Virginia igen
szeretné a dobozt megtartani, emlékül az ön
szerencsétlen és félrevezetett ősétől. Mivel a
szóban forgó doboz igen régi, és következés-
képpen állapota nem a legkifogástalanabb, ezt
a kívánságot talán nem ítéli túlzottnak. A ma-
gam részéről, be kell vallanom, meglepőnek
találom, hogy gyermekeim egyike bárminő
formában rokonszenvet érez a közékor szel-
leme iránt, és ezt nem is tudom mással ma-
gyarázni, mint hogy Virginia London egyik kül-
városában látta meg a napvilágot, röviddel
azután, mikor Mrs. Otis visszatért athéni uta-
zásáról.
Lord Canterville igen komolyan hallgatta
végig az érdemes nagykövet szónoklatát,
időnként végigsimított őszülő bajuszán, hogy
akaratlan mosolyát elrejtse, és amikor Mr.
Otis befejezte szavait, szívélyesen megragad-
ta a kezét és így szólt:
– Drága uram, az ön elragadó kislánya
nagy szolgálatot tett szerencsétlen ősömnek,
Sir Simonnak: magam és családom hálával
tartozunk neki, csodálattal adózunk bátorsá-
gának és elszántságának. Nem lehet kétség
afelől, hogy az ékszer őt illeti, és istenemre,
biztosra veszem, ha arra vetemednék, hogy
megfosszam őt ettől, a gonosz öregember két
héten belül felkelne a sírjából és ellátná a ba-
jomat. Ami pedig az örökséget illeti, azt, amit
végrendelet vagy hivatalos írás nem említ,
nem lehet örökségnek tekinteni, s az ékszer
létezéséről senki sem tudott. Biztosíthatom
önt, nincsen hozzá több jogom, mint az ön
inasának, és ha majd Virginia kisasszony fel-
nő, bizonyára örömét leli ezekben a csinos
holmikban. Amellett megfeledkezik arról, Mr.
Otis, hogy az árba a bútorzat és a kísértet is
beleértendő, és így mindazzal együtt, ami a
kísértet tulajdonát képezi, az öné, hiszen bár-
mit művelt is Sir Simon éjszakánként a fo-
lyosón, a törvény szempontjából halott volt,
és a vagyonát ön megvette.
Mr. Otist nagyon elkeserítette Lord Canter-
ville elutasító válasza, és mindent elkövetett,
hogy lebeszélje elhatározásáról, ám a derék
főrend szilárd maradt, és végül sikerült ráven-
nie a nagykövetet, engedje meg kislányának,
hogy megtartsa a kísértet ajándékát, és ami-
kor 1890 tavaszán a fiatal Cheshire hercegnőt
esküvője alkalmából a királynő fogadta, min-
denki megcsodálta az ékszereit. Mert Virginia
bizony elnyerte a hercegi koronát, amely ju-
talma minden illedelmes amerikai kislánynak,
és alighogy nagykorú lett, férjhez ment gyer-
mekkori lovagjához. Mindketten olyan elra-
gadóak voltak és annyira szerették egymást,
hogy házasságuknak mindenki nagyon örült,
kivéve az öreg Dumbleton márkinét, aki a her-
ceget szerette volna megfogni hét hajadon
lánya valamelyikének, és e célból nem keve-
sebb, mint három fényes vacsorát adott nagy
költséggel – és, bármilyen különösen hangzik,
magát Mr. Otist kivéve. Személy szerint a
nagykövet igen kedvelte a fiatal herceget, de
elvből ellensége volt mindenfajta címnek, és
hogy saját szavait idézzük: „nem kis aggoda-
lommal szemlélte a fenyegető veszélyt, hogy
az élvezeteket hajszoló arisztokrácia káros be-
folyása netán feledteti az igazi republikánus
egyszerűséget”. Ellenvetéseit azonban telje-
sen lehengerelték, és meggyőződésem, hogy
amikor a Hanover Square-i Szent György-
templom hajójában lépkedett leányával a kar-
ján, nem volt nála boldogabb ember egész
Angliában.
A mézeshetek után a herceg és a herceg-
né Canterville-be utazott, és másnap délután
kisétáltak a fenyőerdő melletti magányos te-
metőbe. Annak idején nehezen tudták eldön-
teni, hogy mit írjanak Sir Simon sírkövére, vé-
gül azonban úgy határoztak, hogy csupán az
öregúr nevének kezdőbetűit és a könyvtárab-
lakon olvasható verset vésetik rá. A hercegné
a sírra hintette a magával hozott gyönyörű
rózsákat, majd miután kis ideig csendben áll-
dogáltak ott, elsétáltak a régi apátság romos
kápolnájához. Itt a hercegné egy kidőlt osz-
lopra ült, férje pedig lábánál fekve cigarettá-
zott, és felnézett gyönyörű szemébe. Hirtelen
eldobta a cigarettát, megfogta felesége kezét,
és így beszélt hozzá:
– Virginia, egy asszonynak nem lehet titka
a férje előtt.
– De kedves Cecil, nekem semmiféle tit-
kom nincs előtted.
– Igenis, van – felelte mosolyogva a férj. –
Sohasem mondtad el, mi történt, amikor be-
zárkóztál a kísértettel.
– Ezt soha, senkinek nem mondtam el –
komolyodott el Virginia.
– Tudom, de azért nekem elmondhatnád.
– Drága Cecil, ne kívánd ezt tőlem, nem
tehetem. Szegény Sir Simon! Annyit köszön-
hetek neki! Ne nevess, Cecil, ez az igazság. Ő
mutatta meg nekem, mi az élet, mit jelent a
halál, és hogy a szeretet erősebb mindegyik-
nél.
A herceg felkelt, és gyengéden megcsókol-
ta feleségét.
– Amíg a szíved az enyém, a titkod a tiéd
maradhat – suttogta.
– Mindig is a tiéd volt a szívem, Cecil.
– De azért a gyermekeinknek majd elmon-
dod, ugye?
Virginia elpirult.
Timár Judit fordítása
 H. G. Wells: Túlvilági utazás

Bizony a tanúvallomások ellenére még ma

is kérdéses, vajon hitelt adhatunk-e Gottfried
Plattner esetének, vagy sem. Egyrészt hét ta-
nú áll a rendelkezésünkre, pontosabban hat
és fél szempár meg egy kétségbevonhatatlan
tény. Másrészt viszont ott van - hogy is mond-
juk - a józan ész, az előítélet és a maradiság.
Becsületesebbnek látszó tanúkat, mint ez a
hét, már elképzelni sem lehet; teljesen cáfol-
hatatlan tény Gottfried Plattner visszás anató-
miai felépítése is; de az is bizonyos, hogy
ilyen természetellenes eset sem fordult még
elő. Az ügyben pedig a legérthetetlenebb a
tiszteletre méltó Gottfried vallomása - mert én
őt is a hét tanú közé számítom. Isten ments,
hogy szenvedélyes elfogulatlanságom miatt
azzal gyanúsítsanak, hogy babonás vagyok,
és így Eusapia pártfogóinak sorsában osztoz-
zam. Őszintén szólva magam is azt hiszem,
hogy valami nincs rendben a Plattner-ügy kör-
ül; de őszintén meg kell mondanom azt is,
hogy nem tudom, mi az a valami, ami nekem
nem tetszik. Meglepett, hogy éppen ott, ahol
a legkevésbé vártam, az irányadó körökben is
mennyire hitelt adtak a történetnek. De hát az
olvasó szempontjából az a leghelyesebb, ha
minden további magyarázgatás nélkül elmon-
dom az egészet.
Gottfried Plattner, neve ellenére, született
angol. Apja a hatvanas években Elzászból
Angliába vándorolt, s egy tiszteletre méltó an-
gol leányzót, feddhetetlen ősök sarját vette
feleségül. Épületes és eseménytelen élete java
részét szobák parkettázásának szentelte, s
1887-ben halt meg. Gottfried ma huszonhét
éves. Hála annak, hogy három nyelvet örök-
ölt, a modern nyelvek tanára egy kis magánis-
kolában, Anglia déli felében. Felületes szemlé-
lő számára semmiben sem különbözik bár-
mely más magániskola bármely más nyelvta-
nárától. Öltözéke nem nagyon drága és nem
nagyon divatos, de másrészt nem is feltűnően
olcsó vagy kopott. Egész jellegében, sem ma-
gasságában, sem viselkedésében nincs semmi
feltűnő. Az ember talán csak annyit vesz ész-
re, hogy arca, mint a legtöbb embernél, nem
egészen szimmetrikus, a jobb szeme kissé na-
gyobb, mint a bal, és állkapcsa jobbról erő-
sebb. Ha valaki a szokásos felületességgel
megvizsgálja mellkasát, és érzi szíve lükteté-
sét, alkalmasint ugyanazt tapasztalja, mint
bárki másnál. Pedig éppen ez az, amiről a
gyakorlott megfigyelőknek más a vélemé-
nyük. Ha valaki Gottfried szívét teljesen rend-
jénvalónak találja is, a gyakorlott megfigyelő
egészen mást mond. Persze, ha felhívják rá a
figyelmet, mindenki elég könnyen felismerhe-
ti, hogy itt valami szokatlan dologról van szó,
hiszen Gottfried szíve a mellkas jobb oldalán
dobog.
De hát Gottfried szervezetének nem ez az
egyetlen különlegessége, bár a gyakorlatlan
észjárás számára ez a legfeltűnőbb. Egy is-
mert sebész gondosan végigkopogtatta Gottf-
ried testét, és kijelentette: úgy látszik, min-
den féloldali belső szerve az ellenkező oldalon
van. Jobb májlebenye bal oldalra került, a bal
pedig jobbra. A tüdőlebenyek szintén felcseré-
lődtek. És ami még különösebb - és ezt el kell
hinnünk, hacsak Gottfried nem tökéletes szí-
nész -, hogy jobb keze máról holnapra szere-
pet cserélt a ballal. Az események óta, ame-
lyeket most, amennyire csak lehet, részrehaj-
lás nélkül meg akarunk vizsgálni, Gottfriednek
igen nehezére esik az írás, kivéve, ha bal ke-
zével, jobbról balra rója a betűket. Jobb kéz-
zel nem tud hajítani, étkezésnél állandó zavar-
ban van, hogy a kést és villát melyik kezébe
vegye, s mivel kerékpáron jár, elég veszedel-
mes körülmény az is, hogy agyában a közle-
kedési szabályok teljesen összekuszálódtak.
Pedig semmi nyoma annak, hogy az említett
események előtt balkezes lett volna.
E természetellenes históriában még egy
csodálatos tény is közrejátszik. Gottfried há-
rom gyerekkori fényképet mutogat. Az első
képen öt- vagy hatéves lehet; hosszú, kockás
gyerekruha alól dugja ki kövér lábait és dur-
cáskodik. Bal szeme valamivel nagyobb, mint
a jobb, álla pedig balról kissé erőteljesebb. Ez
jelenlegi külsejének pontosan az ellenkezője.
A másik fénykép tizennégy éves korában ké-
szült, és ellentmond e tényeknek; azonban az
akkoriban divatos “fényezett” módszerrel ké-
szült, a képet közvetlenül fémre másolták, s
így, akár a tükörben, minden a visszájára for-
dult. A harmadik fénykép huszonegy éves ko-
rában ábrázolja Gottfriedot, és a másik kettő
bizonyságát csak megerősíti. Itt aztán már a
legteljesebb mértékben nyilvánvaló, hogy
Gottfried jobb és bal oldala helyet cserélt.
Egyszerűen képtelenség magyarázatot találni
arra, miként változhat meg egy emberi lény
ennyire - hacsak nem gondolunk valami célta-
lan és fantasztikus csodára.
 Persze, kínálkozik egy megoldás, mely az
egészet megmagyarázná: ha feltételezzük,
hogy Plattner azon az alapon, hogy szíve job-
boldalt dobog, előre megfontolt szándékkal
félrevezeti a világot. Hiszen a balkezességet
mímelni is lehet, s a fénykép-hamisítás sem
megoldhatatlan. De Plattner jelleme nem ad
alapot az ilyen feltevésekhez. Gyakorlatias,
nyugodt, szerény, és még Nordau szempont-
jából is teljesen épelméjű ember. Szereti a
sört, mértékletes dohányos, rendesen elvégzi
napi sétáját, és egészséges szellemre vall az
is, hogy igen nagyra becsüli tanári működésé-
nek jelentőségét. Jó, bár iskolázatlan tenor
hangja van, és nagyon élvezi, ha népszerű, vi-
dám dalokat énekelhet. Ha nem is betegesen,
de nagyon szeret olvasni - főleg bizonyos
meghatározhatatlan jámbor optimizmussal át-
hatott regényeket -, jó alvó és ritkán álmodik.
Szó, ami szó, ő az utolsó ember, akiről feltéte-
lezhetnők, hogy ilyen fantasztikus mesét kita-
láljon. És valóban, történetét sohasem akarta
rátukmálni a világra, s mindig nagyon tartóz-
kodóan nyilatkozott az esetről. Az érdeklődő-
ket megnyerő - úgy is mondhatnók - szemér-
mességgel fogadja, mely a leggyanakvóbb
embereket is lefegyverzi. Úgy látszik, őszintén
szégyelli, hogy ilyen szokatlan dolog történt
vele.
Sajnos, Plattner irtózik a halottboncolás
gondolatától, s ez talán örökre elodázza, hogy
biztosan megtudjuk, vajon tényleg minden
szerve helyet cserélt-e. Pedig a történet hitele
nagyrészt ettől függ. Hiába hurcolnánk egy
embert ide-oda a térben - arra gondolok, amit
általában térnek neveznek -, ettől annak az
embernek a két oldala még nem fog felcseré-
lődni. Csinálhatsz bármit, a jobb oldal jobb ol-
dal marad, a bal pedig bal. Egy vékony, lapos
tárggyal persze ezt is meg lehet tenni. Ha ki-
vágunk egy papíralakot, bármit, aminek jobb
és bal oldala van, akkor könnyen felcserélhet-
jük az oldalait, mert az egészet egyszerűen
megfordítjuk. De a testekkel már nem ez a
helyzet. Elméleti matematikusok szerint egy
szilárd test jobb és bal oldalát csak úgy lehet-
ne felcserélni, ha kivonnánk a térből, tehát
ugyanakkor a létből is, s valahol a téren kívül
megfordítanánk. Ez kétségtelenül kissé homá-
lyos magyarázat, de bárki, elméleti matemati-
kában valamennyire is jártas ember, biztosít-
hatja az olvasót, hogy ez az igazság. Beszél-
jünk tehát szakszerűen: Plattner jobb és bal
oldalának felcserélődése azt bizonyítja, hogy
kimozdítva a térből, az úgynevezett Negyedik
Dimenzióban járt, majd újra visszatért a mi vi-
lágunkba. Hacsak nem akarjuk magunkat egy
megfontolt, de céltalan koholmány áldozatai-
nak tekinteni, akkor el kell hinnünk, hogy
ilyen esetről van szó.
Ennyit a kézzelfogható tényekről. Most pe-
dig egy jelenségről kell beszélnem: ugyanis
Plattner bizonyos időre egyszerűen eltűnt a vi-
lágból. A sussexville-i magániskolában nem-
csak modern nyelveket tanított, hanem kémi-
át, kereskedelmi földrajzot, könyvelést, gyors-
írást, rajzolást is, és minden olyan tantárgyat,
amit a fiúk szülei, változó bogaraik szerint,
megkívántak az iskolától. Plattner alig vagy
semmit sem értett e különböző tárgyakhoz,
de hát a középiskolában, az elemivel és a kon-
viktusokkal ellentétben, a tanár tudása, na-
gyon helyesen, korántsem olyan fontos, mint
az erkölcsi határozottság és az úri modor. Ké-
mia-tudásában meglehetős hiányok mutatkoz-
tak, és saját bevallása szerint a Három Gázon
kívül semmiről sem tudott (bármi legyen is az
a Három Gáz). Mindazonáltal, miután tanítvá-
nyai kezdetben még ennyit sem tudtak, és
minden tudományos értesülésük tőle szárma-
zott, ez több tanéven át sem neki, sem más-
nak nem okozott különösebb nehézséget. S
akkor egy Whibble nevű kisfiú iratkozott be az
iskolába, kit, úgy látszik, valami rosszindulatú
rokon arra nevelt, hogy minduntalan kérde-
zősködjék. Ez a kisfiú feszült figyelemmel és
érdeklődéssel hallgatta Plattner előadásait, és
hogy buzgalmát kimutassa, időnként analizál-
ni való anyagokat hozott tanárának. Plattner-
nak hízelgett, hogy képességei ennyire meg-
ragadták a gyerek érdeklődését, s mivel bízott
a fiú tudatlanságában, mindent analizált, sőt,
úgy nagy általánosságban még a behozott
anyagok összetételét is közölte. Ez a fiú an-
nyira felvillanyozta, hogy szerzett egy analiti-
kus kémiáról írott könyvet, és mikor az esti
tanulóórán felügyelt, áttanulmányozta az egé-
szet. Meglepődve állapította meg, hogy a ké-
mia egész érdekes dolog.
Mindeddig elég hétköznapi a történet. A
zöldes por csak most kerül a színre. Sajnos, a
por eredetét, úgy látszik, nem lehet megálla-
pítani. Whibble fiatalúr elég szerteágazó törté-
netben számol be, miként bukkant rá a cso-
magra egy elhagyatott mészégetőben, a ho-
mokbuckáktól nem messze. Plattner és talán
Whibble fiatalúr családja számára is az lett
volna a legjobb megoldás, ha ez a por egy
gyufa segítségével azonnyomban fellobban.
Az ifjú úriember bizonyára nem az eredeti cso-
magolásban hozta be a port az iskolába, mert
egy újságpapírral bedugaszolt, közönséges fo-
kokra osztott kétdecis orvosságos üvegcsével
jelentkezett. A délutáni órák után pedig át-
nyújtotta Plattnernak. Négy fiúnak büntetés-
ből még ott kellett maradnia, hogy elvégezzék
elmulasztott leckéjüket, Plattner pedig abban
a kis teremben felügyelt rájuk, ahol a kémiai
kísérleteket szokta bemutatni. Akárcsak min-
den magániskolában, ezen a vidéken, a kémi-
ai kísérletek bemutatására szolgáló eszközö-
ket a sussexville-i magániskolában is szigorú
egyszerűség jellemezte. A szertárt egy falmé-
lyedésben elhelyezett szekrény képviselte, s
ennek befogadóképességét talán egy közepes
útibőröndével lehetne összehasonlítani. Platt-
nert a tétlen felvigyázás untatta, s úgy látszik,
örömmel üdvözölte, mikor Whibble a zöld por-
ral megjelent. Ez kellemes fordulatot jelentett
számára, kinyitotta a faliszekrényt, s azonnal
hozzákezdett az elemző kísérletezéshez.
Whibble, szerencséjére, biztos távolban ülve
figyelte tanárát. A négy jómadár pedig, mint-
ha teljesen leckéjébe merült volna, lopva,
élénk érdeklődéssel figyelte Plattnert. Úgy tu-
dom, Plattner még a Három Gáz határain be-
lül is elég hebehurgyán végezte kémiai kísér-
leteit.
A fiúk úgyszólván egybehangzóan számol-
nak be Plattner műveleteiről. Egy kémcsőbe
egy kevés zöld port töltött, és az anyagot elő-
ször vízzel, majd klórsavval, salétromsavval
és kénsavval próbálta vegyíteni. Miután mind-
ez nem járt sikerrel, a porból majdnem fél
üvegnyit egy palatáblára szórt és gyufával
meggyújtott. Az orvosságos üvegcsét bal ke-
zében tartotta. A kísérleti anyag füstölni és ol-
vadni kezdett - majd fülsiketítő dörrenéssel és
vakító lánggal felrobbant.
Az öt fiú már felkészült a szerencsétlen-
ségre, mikor látták a villanást; lebuktak a pa-
dok mögé, és egyikük sem sérült meg komo-
lyan. Az ablak a játszótérre repült, a tábla le-
zuhant állványáról, a palatábla porrá zúzó-
dott, a mennyezetről potyogott a vakolat.
Sem az iskola épületét, sem a berendezést
nem érte nagyobb kár, s a fiúk, mikor Platt-
nernak színét sem látták, először azt hitték,
hogy a robbanás földhöz vágta, és ott fekszik
valahol a padok alatt. Helyükről felugrálva, se-
gítségére siettek, és álmélkodva állapították
meg, hogy a terem üres. A váratlan erejű rob-
banás még mindig annyira megzavarta őket,
hogy a nyitott ajtóhoz siettek, és kirohantak a
teremből, abban a hiszemben, hogy tanáruk
bizonyára megsebesült. De Carson, aki legelöl
szaladt, az ajtóban majdnem összeütközött
Lidgett igazgató úrral.
Mr. Lidgett testes férfiú, ingerlékeny és fél-
szemű. A fiúk beszámolója szerint berontott
az ajtón, és csak úgy dűlt belőle a saját hasz-
nálatára kidolgozott szitkok áradata, mely he-
ves vérmérsékletű iskolamestereknél arra al-
kalmas, hogy a legrosszabbnak elejét vegyék.
- Nyomorult anyámasszony katonája! - ki-
áltotta. - Hol van Mr. Plattner?
A fiúk beszámolója ebben megegyezik:
mélaszájú, nyafka fráter, anyámasszony kato-
nája - úgy látszik, iskolai szótárát Mr. Lidgett
csupán e néhány kifejezésre korlátozta.
Hol van Mr. Plattner? A következő napok-
ban ezt a kérdést ismételgette mindenki.
Szétpattant, mint a buborék - ez a valószínűt-
len szólásmondás, úgy látszik, most az egy-
szer valóra vált. Plattner egyetlen darabkáját
sem tudták megtalálni, sehol egy csepp vér
vagy valami foszlány a ruhájából. Nyilvánval-
óan szőrén-szálán elfújta a robbanás, egyet-
len kis cafat sem maradt belőle, ahogy mon-
dani szokták: még egy garasnyi sem. Kétség-
telen, hogy a robbanás következtében nyom-
talanul eltűnt.
Felesleges szószaporítás lenne, ha elmon-
danók, milyen izgalmat keltett ez az esemény
az iskolában, Sussexville-ben és mindenfelé.
Nagyon valószínű, hogy olvasóink között is
akad néhány, aki tavaly nyáron, a szünidő
alatt hallott a dologról, s így felidézheti ezek-
nek az izgatott heteknek különféle változatait.
A jelek szerint Lidgett minden erejével azon
volt, hogy elsimítsa és csökkentse az eset je-
lentőségét. Minden tanulónak, aki csak említe-
ni merészelte Plattner nevét, huszonöt sor
büntetésfeladatot kellett írnia, a tanulók színe
előtt pedig kijelentette, hogy tökéletesen tisz-
tában van segédtanára hollétével. Lidgett
most azt bizonygatja, hogy félt, miszerint egy
robbanás lehetősége, bár a kémiai kísérletek
bemutatását a minimumra csökkentették,
csorbát ejtene az iskola jó hírén, Plattner ti-
tokzatos eltávozása nyomán pedig még in-
kább ez a veszély fenyeget. És valóban, Lid-
gett mindent megtett annak érdekében, hogy
a lehető legtermészetesebb színben tüntesse
fel a történteket. Elsősorban az öt szemtanút
keresztkérdések olyan tüze alá vette, hogy a
végén már maguk is kételkedni kezdtek ab-
ban, ami a szemük láttára történt. De hát a
környéken, minden igyekezete ellenére, felfújt
és eltorzított formában csodáról beszéltek,
több szülő pedig különböző ürügyekkel előho-
zakodva, más iskolába íratta gyermekét.
Egy érdekes tényre is fel kell hívnom az ol-
vasó figyelmét: a szomszédok közül egész se-
reg ember, a felzaklatott kedélyhangulatnak
abban az időszakában, mikor Plattner még
nem tért vissza, szokatlanul élénk álmokat lá-
tott; Plattner mindegyiküknek megjelent, s az
álmok különös módon egybehangzóak voltak.
Mindnyájan látták Plattnert, néha többedma-
gával, néha egyedül, s valami szivárványosan
csillogó közegben bolyongott. Arca minden
esetben feldúlt volt és sápadt; néha pedig va-
dul hadonászott az álmodók felé. A fiúk közül
egy-kettő, nyilván valami lidércnyomás hatá-
sára, álmában látta, hogy Plattner feltűnő se-
bességgel közeledik, és az arcába mered. Má-
sok Plattnerral együtt egészen különös, bi-
zonytalan és gömb alakú teremtmények elől
menekültek. De mind e sok agyrém kérdezős-
ködésbe és találgatásokba vezetett, mikor a
robbanást követő kilencedik napon Plattner
visszatért.
 Legalább olyan különös körülmények kö-
zött tért vissza, mint ahogy eltűnt. Ha Plattner
bizonytalan állításait kiegészítjük Mr. Lidgett
mérges szavaival, akkor megállapíthatjuk,
hogy az utóbbi úriember azon a bizonyos szer-
dai napon, alkonyattájt, az esti tanulóóra után
éppen kertjében foglalatoskodott, vagyis epret
szedegetett és majszolt, minthogy módfelett
kedvelte. Ezt a nagy, régimódi kertet szeren-
csére repkénnyel borított, magas téglafal rejti
el minden avatatlan szemlélő elől. Éppen egy
rendkívül termékeny bokrocska fölé görnyedt,
mikor valami hirtelen végigcikázott a levegő-
ben, s mielőtt körülnézhetett volna, egy nehéz
test zuhant a nyakába hatalmas puffanással.
Mr. Lidgett elterült a földön, kezében az eper-
szemek szétnyomódtak, cilindere pedig - Mr.
Lidgett ragaszkodott a tanerők ósdi divatjához
- ugyanilyen erővel fejére szorult, s egyetlen
szemét is eltakarta. A testes lövedék végig-
csúszott rajta, ülő helyzetben az eperágyásba
pottyant, s rendkívül zilált állapotban az elve-
szett Mr. Gottfried Plattnernak bizonyult. Sem
gallér, sem kalap nem volt rajta, fehérneműje
szennyes, kezét pedig vér borította. Mr. Lid-
gett méltatlankodott, és annyira el volt képed-
ve, hogy fejére szorult kalapjával úgy, ahogy
volt, négykézláb, heves szemrehányásokkal il-
lette Plattnert tiszteletlen és megmagyarázha-
tatlan viselkedése miatt.
Ez a mérsékelten idilli jelenet zárja le a
Plattner-eset - mondjuk így - be nem avatott
kívülállók számára is érthető történetét. Fölös-
leges, hogy most annak részletezésébe kezd-
jek, miként bocsátotta el hősünket Mr. Lidgett
az iskola kötelékéből. Ezek a részletek, az
összes nevekkel, időpontokkal és beszámolók-
kal benn foglaltatnak abban a kimerítő jelen-
tésben, melyet a Természetellenes Jelensége-
ket Kutató Társaság elé terjesztettek.
Plattner jobb és bal oldalának sajátságos
felcserélődését az első napokban észre sem
vették, s csak akkor figyeltek fel rá, amikor a
táblán egyszer csak jobbról balra kezdte róni
a betűket. Ezt a különös bizonyító körülményt
inkább titkolni igyekezett, és egyáltalán nem
fitogtatta, mert úgy vélte, hogy új állásra való
kilátásait előnytelenül befolyásolná. Azt, hogy
szíve helyet cserélt, csak akkor fedezték fel,
mikor néhány hónap múlva egy foghúzásnál el
kellett altatni. Ezután, vonakodva ugyan, de
beleegyezett egy felületes orvosi vizsgálatba,
hogy az Anatómiai Közlemények-ben röviden
beszámoljanak az esetről. A tényanyagot ez-
zel ki is merítettük, és most már Plattner be-
számolójával folytathatjuk a történetet.
De előbb még vonjunk éles határvonalat a
történet első és most következő része között.
Mindazt, amit eddig elmondtam, olyan bizo-
nyítékok támasztják alá, hogy még egy bünte-
tőjogász is megelégedne velük. Minden egyes
tanú ma is életben van; ha az olvasó ráér,
akár holnap előveheti az öt gyereket, s dacol-
va a félelmetes Lidgett rémuralmával, kereszt-
kérdésekkel kelepcébe csalhatja, és kénye-
kedve szerint faggathatja mind az ötöt. Gottf-
ried Plattner, elrugaszkodott szívével és a há-
rom fényképpel együtt, szintén bármikor elő-
állítható. Az is bizonyított tény, hogy egy rob-
banás következtében kilenc napra eltűnt,
hogy hasonlóan erőszakos, Mr. Lidgett számá-
ra igen bosszantó körülmények között tért vis-
sza (e körülmények természete most nem ér-
dekes), és végül hogy Plattnerban ezután
minden megfordult, akár egy tükörből vissza-
verődő tárgy. A legutóbbi tényből, mint már
mondottuk, elkerülhetetlenül következik, hogy
Plattnernak a kilenc nap alatt valami téren kí-
vüli lét állapotában kellett lennie. Sokkal ke-
vésbé nyilvánvaló bizonyítékok már nem egy
gyilkost juttattak a bitófára. Ami viszont
tartózkodási helyét illeti, csupán Gottfried
Plattner zavaros magyarázataira, néhol megle-
hetősen ellentmondó szavaira támaszkodha-
tunk. Nem szeretnék bizalmatlanságot kelteni,
és meg kell jegyeznem - s ezt sok, kideríthe-
tetlen természeti jelenségekkel foglalkozó író
elmulasztja -, hogy a kétségbevonhatatlan
gyakorlati tényekről most olyasféle dolgokra
térünk át, melyeket minden józan embernek
jogában áll elfogadni vagy visszautasítani,
ahogy éppen jónak látja. Az előbbi vallomások
elfogadható színben tüntetik fel az egészet, de
homlokegyenest ellenkeznek a tapasztalati té-
nyekkel, s így a csodák világába terelik a tör-
ténetet. Én semmiféle irányban nem akarom
befolyásolni az olvasó véleményét, hanem
egyszerűen elmondom a történetet, ahogy
Plattner nekem mesélte.
Elbeszélését chislehursti házamban hall-
gattam meg. S amint elváltunk, még aznap
este dolgozószobámba vonultam, és mindent
lejegyeztem, ami csak emlékezetemben ma-
radt. Később szolgálatkészen átolvasta a gé-
pelt másolatot, s így ez a beszámoló minden
lényeges ponton kifogástalan hűséggel követi
az eredetit.
Plattner azt mondja, hogy abban a bizo-
nyos pillanatban határozottan azt hitte: a rob-
banás kioltotta életét. Érezte, hogy felemelke-
dik a földről, majd nagy erővel hátralódul. Ér-
dekes lélektani adalék, hogy röptében tisztán
működött az agya, és arra gondolt, vajon a
tábla állványának vagy pedig a faliszekrény-
nek vágódik neki? Mikor földet ért a lába, elő-
ször tántorgott, majd nehézkesen lehuppant
valami szilárd, de puha anyagra. A zuhanás
egy pillanatra elkábította. Egyszerre perzselt
haj orrfacsaró szagát érezte, és mintha Lid-
gett hangját hallotta volna, amint utána kér-
dezősködik. Elég érthető, hogy egy ideig alap-
osan meg volt zavarodva.
Eleinte az volt a benyomása, hogy még ott
van az osztályban. Világosan látta az elképedt
fiúkat és a belépő Mr. Lidgett alakját. Erre
egész határozottan emlékszik. Beszédjüket
nem hallotta ugyan, de hát ezt a fülsiketítő
robbanás számlájára írta. Minden tárgy sötét-
nek és elmosódottnak látszott körülötte, s ezt
azzal a nyilvánvaló, de mégis téves elképze-
léssel magyarázta, hogy a robbanás sűrű és
sötét füstöt fejlesztett. Ebben a félhomályban
Mr. Lidgett és a fiúk olyan halkan és sejtelme-
sen mozogtak, mint a kísértetek. Plattner ar-
cát még mindig égette a robbanás tüze, és -
ahogy mondta - olyan volt a feje, mint a méh-
kas. Első határozott gondolata, úgy látszik, az
volt, hogy meggyőződjék személyes biztonsá-
gáról. Azt hitte, hogy talán megvakult és meg-
süketült. Óvatosan megtapogatta végtagjait.
Majd kezdett mindent tisztábban látni, és na-
gyot bámult, mikor észrevette, hogy az isme-
rős vén padok és az iskolai berendezések el-
tűntek, s helyettük bizonytalan körvonalú,
szürke idomok veszik körül. Ekkor olyasvalami
történt, hogy kénytelen volt hangosan felkiál-
tani, és elkábult ösztönei tüstént megeleve-
nedtek. Két fiú izgatottan hadonászva egysze-
rűen keresztülsétált rajta! A legcsekélyebb je-
lét sem mutatták, hogy egyáltalán tudnak je-
lenlétéről. Nehéz elképzelni, micsoda érzelme-
ket kelthetett benne ez az élmény. A két fickó
olyan könnyedén hatolt át rajta, meséli Platt-
ner, mintha valami ködgomolyag lett volna
csupán.
Ezek után Plattner az első pillanatban nem
gondolhatott mást, mint hogy meghalt. Mivel
nevelése szerint ezekről a dolgokról teljesen
határozott véleménye volt, kissé elképedt, mi-
kor látta, hogy a teste még megvan. Ebből
most már azt következtette, hogy nem ő halt
meg, hanem a többiek: a robbanás elpusztí-
totta a sussexville-i magániskolát, s rajta kívül
minden más élőlényt, aki az épületben tartóz-
kodott. Ámde ez a magyarázat sem volt kielé-
gítő. Hiszen egészen elképesztő dolgokat kel-
lett megfigyelnie.
Körülötte minden rendkívüli sötétségbe
burkolózott, s először azt hitte, hogy korom-
sötét van. Feje fölött fekete égbolt. Csupán az
ég peremén látott valami halványzöld fényfol-
tot, mely a láthatáron kiemelkedő, fekete
dombvonulatok felől sziporkázott felé. Mint
már mondottam, ezek voltak az első benyo-
másai. Ahogy lassan megszokta a sötétséget,
a feneketlen torkú éjszakában különböző, hal-
ványzöldes színárnyalatokat látott. Úgy lát-
szik, ebből a sötét háttérből emelkedtek ki az
osztály berendezési tárgyai s a bent tartóz-
kodó emberi alakok, akár valami foszforesz-
káló, elmosódott és megfoghatatlan kísértet-
világ. Plattner kinyújtotta a kezét, és a kályha
mellett minden további nélkül keresztüldugta
a falon.
Plattner, elbeszélése szerint, kétségbeesett
kísérleteket tett arra, hogy magára vonja a fi-
gyelmet. Először Lidgettnek kiabált, majd
igyekezett megfogni az ide-oda futkosó fiúkat.
Mindezt csak akkor hagyta abba, mikor Mrs.
Lidgett, akit mint helyettes tanerő természe-
tesen nem kedvelt, belépett a terembe. Platt-
ner szerint rendkívül kellemetlen érzés, ha az
ember itt él a világban, és mégsem vehet
részt semmiben. Plattner, meglehetősen találó
hasonlattal élve, úgy fejezte ki magát, hogy
ezt érezheti a macska, ha ablak mögül figyeli
az egeret. Ha bármi módon érintkezni próbált
a körülötte homályló, ismerős világgal, látha-
tatlan és érthetetlen akadályokba ütközött.
Ezután közvetlen környezetére összponto-
sította figyelmét. A töretlen orvosságos üve-
get, a maradék zöld porral, még akkor is ke-
zében tartotta. Zsebre vágta, és tapogatózni
kezdett maga körül. Úgy látszik, valami bárso-
nyos mohával borított szirten üldögélt. A sötét
tájat nem láthatta, miután az osztályterem el-
mosódott, ködös képe eltakarta - de (talán a
hűvös szél miatt érezte így) valami dombtető
közelében üldögélhetett, s lába alatt egy me-
redeken aláereszkedő völgy terült el. Az ég
peremén beszüremlő zöldes fény egyre na-
gyobb és erősebb lett. Plattner, szemét dör-
zsölve, felállt.
Valószínűleg botorkált néhány lépést a
domboldalon lefelé, majdnem elvágódott, az-
tán újra leült egy töredezett sziklatömbre, és
figyelte a derengést. Észrevette, hogy a világ
körülötte tökéletesen elnémult. Teljes csönd
és sötétség. S bár a domboldalt hűvös szél té-
pázta, mégsem hallotta a szél nyomán zizegő
fűszálakat és a gallyak susogását. Így hát ha
a sötétségben nem is láthatta, de a csöndből
meg tudta állapítani, hogy a hegyoldalt, me-
lyen állott, puszta sziklák borítják. A zöldes
fény egyre erősebben ragyogott, s bár nem
oszlatta szét a homályt, de valami áttetsző,
vérvörös derengés szőtte át a fekete égbolt és
a puszta sziklák feketeségét. Miután tudom,
mi történt később, az a véleményem, hogy az
a vörös derengés bizonyára az ellentét okozta
optikai csalódás lehetett. A sárgás-zöldes de-
rengő égbolt alján valami fekete tárgy szár-
nyalt a magasba s a sötét völgyből egy ha-
rang éles és átható hangja gyűrűzött Plattner
felé. Az erősödő fénnyel együtt nőtt ez a nyo-
masztó várakozás.
Talán több mint egy óra is eltelt, mialatt itt
üldögélt, a különös zöldes fény percről percre
tisztábban ragyogott, s mindent fényre lob-
bantva, lassan az ég zenitjéig terjeszkedett.
Ugyanakkor a mi világunk kísértetiessége kez-
dett mindjobban szétoszlani. De úgy látszik,
akkor már a földi alkonyat is beköszöntött.
Amennyire most Plattner megállapíthatta: mi-
kor az előbb elindult a lejtőn, keresztülsétált a
tanterem padlóján, s most a földszinti nagyte-
remben, a levegőben üldögél. Elég jól látta
ugyan a diákokat, de azért korántsem olyan
tisztán, mint Lidgett alakját. A fiúk éppen házi
feladatukat készítették, s Plattner érdeklődés-
sel állapította meg, hogy a mértanfeladatot
puska segítségével írják, pedig ő ezekről a
forrásmunkákról mindeddig nem is tudott. És
telt az idő, a zöldes derengés egyre növeke-
dett, ők pedig elhalványodtak.
Plattner lenézett a völgybe: a zöldes fény
lekúszott a sziklás hegyoldalon, s a szakadék
feneketlen sötétjét mintha egy jánosbogár
apró, zöld fényfoltja törte volna meg. S abban
a pillanatban egy roppant, zöld fényben ra-
gyogó égitest bukkant fel a messzi bazaltvo-
nulatok mögül, zöldes fény és mély fekete-vö-
rös árnyak vetődtek a körülötte felmeredő
óriási, kopár hegytömbökre. Észrevette, hogy
egy csomó gömb alakú tárgy úszik a hegyek
fölött, akár a bogáncspihe. A legközelebbi is a
hegyszoros túlsó oldalán lebegett. A völgyben
a harang mind gyorsabb, türelmetlen kitartás-
sal csilingelt, s itt is meg ott is fények mozog-
tak. A padsorokra görnyedő fiúk képe egyre
inkább elmosódott.
Plattner elbeszélésének egyik különös rész-
lete, hogy a mi világunk abban a pillanatban
kialudt, mikor odaát, a másik világban a zöld
nap felbukkant. Odaát éjszaka igen nehéz
megmozdulni, mert olyankor a mi világunk
tárgyai különös élességgel kibontakoznak. Ha
így áll a dolog, akkor viszont elég rejtélyes,
miért nem pillantjuk meg soha a másik világ-
ot? Talán azért, mert a mi világunk aránylag
sokkal fényesebb. Plattner szerint odaát még
délben sincs olyan világos, mint nálunk hold-
tölte idején, az éjszaka pedig koromfekete.
Tehát még egy besötétített szoba csepp fénye
is elegendő ahhoz, hogy a másik világ látha-
tatlan maradjon - ez olyan törvényszerűség,
akárcsak az, hogy a gyengén foszforeszkáló
tárgyakat csupán teljes sötétségben láthatjuk.
Amióta Plattner történetét hallottam, én is
próbálkoztam néhány kísérlettel, s éjjel be-
zárkóztam egy fényképész sötétkamrájába.
Hosszú ideig üldögéltem ott, hogy legalább va-
lamit lássak ebből a másik világból. Egészen
biztosan tudom, hogy láttam is bizonytalan
alakú, zöld lejtőket és sziklákat, de be kell val-
lanom, tényleg nagyon bizonytalan körvona-
luk volt. Az olvasó talán majd eredményeseb-
ben kísérletezik.
Plattner azt állítja, hogy mióta visszatért,
álmában gyakran felismeri e másvilági tája-
kat, de hát mindez nyilván csak az emlékezet
műve. Nagyon valószínű, hogy rendkívüli látó-
képességű emberek alkalomadtán megpillant-
hatnak egy villanásnyi részletet a körülöttünk
lebegő, különös világból.
De hát elkalandoztunk tulajdonképpeni
tárgyunktól. A zöld napkelte után sötét épület-
ekkel szegélyezett hosszú utat pillantott meg
a szakadék bizonytalan homályában, s rövid
habozás után ebben az irányban kezdett lee-
reszkedni a meredek hegyoldalon. Útja hosszú
volt és igen fáradságos, nemcsak a hihetetle-
nül meredek lejtő, hanem az ingatag sziklák
miatt is, melyek az egész hegyoldalt beborí-
tották. Cipősarkával minduntalan szikrákat
csiholt a köveken, s mintha az egész világ-
egyetemben az ő lépkedése lenne az egyetlen
hangforrás, mert a harangszó már elhallga-
tott. Ahogy közeledett, észrevette, hogy ezek
az épületek különös módon sírkövekre, sírbol-
tokra és emlékművekre hasonlítanak, csak ép-
pen nem fehérek, mint a síremlékek általá-
ban, hanem mind feketén meredeznek. A leg-
nagyobb épületből nagy tömeg halványzöld,
gömbölyű alak tódult kifelé, ahogy a temp-
lomból szoktak szétoszlani az emberek. Az
alakok a széles úton különböző irányban szét-
széledtek, egyesek mellékösvényekre térve, a
meredek hegyoldalon bukkantak fel ismét, a
többieket pedig elnyelték az útmenti, kis feke-
te épületek.
Mikor Plattner látta a feléje úszkáló alako-
kat, megállt és rájuk meredt. Nem jártak, ke-
zük-lábuk se volt. Mintha emberi fejek lettek
volna, alattuk pedig ebihalszerű testek him-
bálóztak. Ez a valóban nagyon különös lát-
vány annyira elképesztette, hogy nem is ré-
mült meg komolyan tőlük. Úgy úsztak felé a
hegyoldalnak feszülő hideg szél hátán, mint
szappanbuborékok a léghuzatban. Mikor a
hozzá legközelebb lebegő alakot szemügyre
vette, látta, hogy tényleg emberi fej, példátla-
nul tág szemekkel, arcát pedig olyan kétség-
beesett gyötrelem torzítja el, amilyet földi ha-
landó arcán még nem látott soha. Meglepetés-
sel vette tudomásul, hogy vele egyáltalán
nem is törődik, hanem mintha valami láthatat-
lan, mozgó tárgyat figyelt és követett volna.
Egy pillanatig nem értette a dolgot, de aztán
rájött, hogy ez a különös lény óriásira tágult
szemével valami olyasmire figyel, ami abban a
másik világban történik, ő pedig azt a világot
éppen most hagyta el. Egyre közeledett, min-
dig közeledett, és Plattner annyira meg volt
döbbenve, hogy még kiáltani is elfelejtett. Mi-
kor egészen közel került, halk, fűrészelő zajt
hallott. Majd lágyan meglegyintette Plattner
arcát - érintése nagyon hűvös volt -, és továb-
búszott a hegy gerince felé.
Plattner agyában egy különös felismerés
cikázott át: ez a fej rendkívül hasonlított Lid-
gett fejére. De figyelmét máris a többi fej kö-
tötte le, melyek most már sűrűn rajzottak a
hegyoldalon. A legcsekélyebb jelét sem mutat-
ták, hogy Plattnert felismerték volna. Egy-ket-
tő egészen közel úszott az arcához, s már
majdnem követte az első fej példáját, de
Plattner borzongva kitért az útjukból. Leg-
többjükön ugyanazt a reménytelenül bánatos
arckifejezést látta, mint a legelsőn, s ezek is
ugyanolyan elgyötört hangokat hallattak. Né-
melyik sírt, s az egyik dühödten őrjöngő arcki-
fejezéssel gomolygott felfelé a hegyoldalon.
Mások viszont nyugodtan viselkedtek, többnek
a szemében pedig Plattner örvendező érdeklő-
dést látott. Legalábbis az egyiken a boldogság
önkívülete látszott. Plattner nem emlékszik,
hogy ezenkívül bármi hasonlóságot fedezett
volna fel rajtuk.
Plattner talán órákig is nézte ezeket a kü-
lönös alakokat, amint eltűntek a dombok mö-
gött, s amikor már mind kitódultak a fekete
épületcsoportok mélyéből, folytatta útját a lej-
tőn lefelé. Annyira sötét volt körülötte, hogy
lépkedni is csak üggyel-bajjal tudott már. Fel-
ette az égbolt halványzölden ragyogott. Sem
éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Ké-
sőbb, mikor mégiscsak megéhezett és meg-
szomjazott, a szoros közepén végigcsobogó,
hideg patakra bukkant, a sziklákon pedig rit-
kás mohát talált; mikor végső kétségbeesésé-
ben evett belőle, meglehetősen ízlett neki.
A szorosban sírkövek sorakoztak. Csetlett-
botlott közöttük, és hasztalan kutatta ezeknek
az érthetetlen dolgoknak a magyarázatát.
Hosszú idő után végre a mauzóleumszerű épü-
lethez érkezett, ahonnét az a sok fej kiözön-
lött. Odabent valami bazaltoltáron egy sor zöl-
des fény égett, s a térség közepén egy ha-
ranglábról hosszú harangkötél lógott alá. Kö-
rös-körül a falakon lángoló betűket látott, de
az írást nem ismerte. Miközben törte a fejét,
hogy vajon mit jelenthet, az utca felől távo-
lodó, súlyos léptek visszhangját hallotta. Is-
mét kirohant a sötétbe, de nem látott semmit.
Arra gondolt, hogy meghúzza a harangkötelet,
de végül is úgy döntött, hogy inkább a lépte-
ket követi. De bárhogy rohant, sohasem tudta
utolérni, és hiába is kiáltozott utána. A hegy-
szoros végeérhetetlennek látszott. Véges-vé-
gig olyan sötét volt, mint a földön, ha csilla-
gos az éj, holott a kísérteties zöld nap fénye
szétterült a magas gerinceken. Idelent egyet-
len fejjel sem találkozott, úgy látszik, mind ott
szorgoskodtak a magasabb hegyoldalakon.
Látta, hogy ide-oda imbolyognak odafönt, né-
melyik mozdulatlanul lebeg, mások viszont se-
besen száguldoznak a levegőben. Plattnert,
saját kifejezése szerint, dagadt hópelyhekre
emlékeztették, csakhogy ezek halványzöldek
és sötétek voltak.
Plattner azt állítja, hogy a hét-nyolc nap
java részét azzal töltötte, hogy a kemény, áll-
hatatos és utolérhetetlen lépteket követte, e
végeérhetetlen ördögárok újabb tájain bolyon-
gott, le s föl mászott az irgalmatlan magasla-
tokon, felkapaszkodott az ormokra, és figyelte
a levegőben úszkáló arcokat. Persze, nem tud-
ja biztosan, meddig, mert a napokat nem szá-
molta. Egyszer-kétszer észrevette, hogy fi-
gyelmes szempárok követik, de egyetlen élő
lélekkel sem váltott szót. A hegyoldalban
aludt, a sziklák között. A völgykatlanban lát-
hatatlan volt minden földi dolog, mert a mi
mércénk szerint mélyen a föld színe alatt te-
rült el. A magaslatokról azonban, mihelyt fel-
kelt a földi nap, a mi világunkat is láthatta.
Néha, miközben sötétzöld sziklákon botladoz-
va, egy-egy meredély szélén megkapaszko-
dott - körülötte mindenfelé a sussexville-i ut-
cácskák zöldellő ágai hajladoztak. Később pe-
dig mintha újra végigsétált volna a sussexvil-
le-i utcákon, majd láthatatlanul figyelte egy-
egy ház magánéletét. És akkor rájött, hogy
ezen a világon majdnem minden emberi lény-
hez egy olyan lebegő fej tartozik, és hogy
mindenkit e világon szakadatlanul szemmel
tart egy-egy ilyen ügyefogyott, test nélküli te-
remtmény.
Hogy ezek az Élők Őrei tulajdonképpen mi-
csodák - azt Plattner nem tudta meg soha. De
két ilyen lény egyszer csak Plattnerhez szegő-
dött, és többé nem tágított mellőle: a szüleiről
alkotott gyerekkori emlékképhez hasonlítot-
tak. Imitt-amott más arcok is rámeresztették
tekintetüket: akárcsak azoknak a szemei, akik
valaha irányították, bántották vagy segítették
Plattnert ifjú éveiben vagy férfikorában, s azó-
ta meghaltak. Valahányszor pillantásukkal ta-
lálkozott, különös felelősségérzet markolt a
szívébe. Azt is megkockáztatta, hogy anyját
megszólítsa, de nem kapott választ. Szomorú-
an, állhatatosan és gyengéden - sőt, talán ki-
csit szemrehányóan nézett fia szemébe.
Plattner egyszerűen csak elmondta ezt a
történetet: nem is igyekezett megmagyarázni
semmit. Gondolhatunk, amit akarunk, hogy
vajon kik lehetnek azok az Élők Őrei? Vagy ta-
lán ezek lennének halottaink? Akkor viszont
miért figyelik olyan szenvedélyes érdeklődés-
sel azt a világot, melyet örökre elhagytak
már? Lehetséges - és szerintem ez a valószínű
-, hogy amikor életünk lezárul, s már nem vá-
laszthatunk jó és rossz között, még mindig fi-
gyelemmel kell kísérnünk tetteink következ-
ményeit. Ha az emberi lélek a halál után is él,
akkor a halál az emberi érdeklődésnek sem
vethet véget. De hát ez mindeme dolgok ér-
telméről alkotott feltevés csupán. Plattner
semmiféle magyarázattal nem szolgál, mint
ahogy ő sem kapott magyarázatot. Helyes, ha
az olvasó tisztán lát ebben a kérdésben.
Plattner szédelgő fejjel, nap mint nap járta
ezt a zöldfényű, világból kirekesztett világot;
az utolsó napokban már kifáradt, s az éhezés-
től elgyöngült. Nappal - a mi földi nappalunkat
értem - az ismerős sussexville-i képek kísérte-
ties látványa gyötrelmesen zavarta lelkinyu-
galmát. Azt sem tudta, hová lépjen, azonkívül
ezek az őrző lelkek minduntalan beleütköztek,
és hideg testükkel arcát érintették. Mikor be-
sötétedett, e sokaság szemmel látható szo-
rongása teljesen feldúlta Plattner lelkivilágát.
Egyetlen, mindent elsöprő vágy emésztette:
hogy visszatérhessen a földi életbe, mely an-
nyira közel volt, és mégis oly távol repült tőle.
Az őt körülvevő dolgok ijesztő volta határozot-
tan kétségbeesésbe kergette. Még saját kísé-
rői is leírhatatlanul gyötörték. Néha odakiál-
tott, hogy ne bámuljanak rá folyton, veszeke-
dett velük, elszaladt előlük. Némán és állhata-
tosan ott maradtak a nyomában. Még akkor
is, ha hanyatt-homlok rohant előlük a szaka-
dékos terepen.
Plattner a kilencedik napon, estefelé,
messze a szakadék mélyén, ismét hallotta a
láthatatlan, közeledő lépéseket. Éppen ugya-
nazon a széles dombtetőn bolyongott, mint
akkor, midőn e különös másvilágra csöppent.
Megfordult, hogy lefusson a völgybe, tapo-
gatózva sietett, de figyelmét lekötötte valami,
ami közel az iskolához, egy mellékutcában
játszódott le a szeme előtt. Látásból mindkét
embert ismerte, aki a szobában tartózkodott.
A zsalugáter és az ablakok nyitva, a lenyugvó
nap sugarai beözönlöttek a házba. Élénk fé-
nyű, tégla alakú szoba ragyogott a fekete táj s
a zöld fény ólmos derengésében. A napvilágon
kívül még egy frissen gyújtott gyertya fénye is
világított a helyiségben.
Egy sovány férfi feküdt az ágyban, riasztó,
kísértetiesen sápadt arca gyűrött párnán pi-
hent. Összekulcsolt kezét feje fölé emelte. Az
ágy melletti asztalkán néhány orvosságos
üveg, pirítóskenyér, víz és egy üres pohár lát-
szott. A férfi ajka időnként megmozdult, mon-
dani akart valamit, de a szavakat nem tudta
kiejteni. Az asszony nem vette észre, hogy a
férfi akar valamit, mert a szoba másik sarká-
ban, egy régimódi íróasztalból különböző írá-
sokat kotort elő. Plattner egészen tisztán látta
a jelenetet, de ahogy a zöld derengés erősö-
dött, a lenti kép egyre áttetszőbb lett, majd
teljesen elmosódott.
Amint a visszhangzó léptek egyre közelebb
és közelebb értek - azok a léptek, melyek ab-
ban a másik világban oly messzehangzók, a
miénkben pedig oly halkan közelednek -,
Plattner észrevette, hogy komor arcok egész
tömege gyűlt köré a homályból, s mind azt a
két embert figyeli. Az Élők Őreiből még soha
nem látott ennyit egyszerre. A sokaság egyik
része csak a haldoklót figyelte, míg a másik
rész roppant gyötrelemmel az asszony mozdu-
latait követte, amint mohón keresett valamit,
amit sehogy sem tudott megtalálni. A furcsa
lények csak úgy gomolyogtak Plattner körül,
eltakarták előle a kilátást, arcának ütődtek,
hiábavaló siránkozásuk ott zúgott körülötte.
Csak néha-néha látott valóban tisztán. Máskor
pedig a zöld sugárfátyol miatt az egész lát-
vány homályba fulladt. A szobában, úgy lát-
szik, nagy lehetett a csönd, és Plattner elbe-
szélése szerint a gyertya lángjából nyílegyene-
sen szállt fel a füst, míg ő a közeledő léptek
minden egyes visszhangját hallotta, akár egy
mennydörgés robaját.
És azok az arcok! Kettőre különösen em-
lékszik, mindketten az asszonyra hasonlítot-
tak. Az egyik fehér és tiszta vonású asszo-
nyarc volt, mely egykor hideg és kemény le-
hetett, de most egy földöntúli bölcsesség érin-
tésére már meglágyult. A másik valószínűleg
az asszony apja volt. Mindkettőjük figyelme
nyilvánvalóan egy gyűlöletes tevékenységre
összpontosult, melyet immáron nem tudtak
megakadályozni. Mögöttük mások lebegtek,
tanítók, akik talán valamikor rossz tanácsot
adtak, vagy barátok, akik már nem tudtak
hatni rá. A férfi fölött szintén egész sokaság
lebegett, de ezek, úgy látszik, nem voltak szü-
lők vagy tanárok: egykoron durva arcok, me-
lyeket a fájdalom már megtisztított. Legelöl
pedig egy lányos arc lebegett, sem haragot,
sem lelkifurdalást nem tükrözött, inkább csak
türelmes volt és fáradt, s Plattner szerint
mintha valami enyhülésre várakozott volna.
Plattner minden leírókészsége elpárolgott, mi-
kor e temérdek kísérteties arckifejezést elő
kellett halásznia emlékeiből. Akkor verődtek
össze, mikor a harang megkondult. Egy má-
sodperc alatt már látta mind. Plattner, úgy lát-
szik, annyira izgatott volt, hogy nyugtalan ke-
ze akaratlanul a zsebébe csúszott, s a zöld
port tartalmazó üvegcsét kezébe vette. Erre
azonban nem emlékszik.
A lépések kopogása elhallgatott. Hiába
várta az egyenletes döngést, csend volt. És
akkor váratlanul, mintha egy vékony, éles
penge hasította volna ketté a meglepetéssze-
rű némaságot - felcsendült a harangszó. A
rengeteg fej ide-oda imbolygott, és hangos
sírás hallatszott mindenfelől. Odalent az as-
szony nem hallott semmit, s a gyertya lángjá-
ban éppen elégetett valamit. Mikor a harang
másodszor megkondult, minden elsötétült, és
jéghideg légáramlat ostorozta az őrzők sere-
gét. Mint tavasszal a holt levelek, úgy kava-
rogtak Plattner körül, s a harmadik kondulás
után valami a tömegen keresztül az ágy felé
nyúlt. Fénykévét már láttak önök is. Ez olyan
volt, mint a sötétség kévéje, s amikor Plattner
jobban megnézte, egy árnyékos kart és kézfe-
jet látott.
A zöld nap már a puszta fekete láthatár te-
tőpontjára hágott, s a lenti szoba képe egé-
szen elhalványult. Plattner látta, hogy az ágy-
ban mintha valami fehér alak küszködnék,
majd megvonaglik, az asszony pedig hátrate-
kint, s megdöbbenten az ágyra mered.
Az őrzők gomolyagát, mint valami szürke
porfelhőt, elsodorta a szél, majd mindnyájan
a völgyben álló templom felé suhantak. És
Plattner egyszerre megértette, mit jelent az
árnyas, sötét kar, mely válla fölött kinyúlva, a
lenti zsákmányt megragadta. Nem mert hátra-
nézni, nyilván ott sötétlett a kar folytatása, a
Fekete Árny. Minden erejét összeszedve, sze-
mét eltakarva, rohanni kezdett, de talán húsz
lépés után megbotlott egy kőben és elvágó-
dott. Előrebukott, s kezében az üvegcse ab-
ban a pillanatban, amint a földre zuhant, eltö-
rött és felrobbant.
A következő percben, elkábulva és vérző
kezekkel már ott is volt az öreg, körülfalazott
kertben, az iskola mögött, szemtől szembe Mr.
Lidgett-tel.

Plattner kalandos történetének ezzel vé-

ge. Azt hiszem, sikerült ellenállnom a regény-
író természetes hajlamának, hogy különböző
eseményeket szőjön történetébe. Lehetőleg
abban a sorrendben mondtam el mindent,
ahogy Plattner nekem elmesélte. Gondosan
kerültem, hogy bármit megváltoztassak, sem
stílust, sem a történet felépítését és kicsengé-
sét nem hamisítottam meg. Példának okáért,
milyen könnyű lett volna a halottaságy jelene-
tét jobban kiszíneznem, mint valami összees-
küvést, melyhez Plattnernak is valami köze le-
hetett. De azon kívül, hogy egy ilyen felettébb
igaz történet meghamisítása igen kifogásol-
ható eljárás - szerintem az ilyen elcsépelt fo-
gások gyengítik az elbeszélés hatását. Pedig
valóban különös világról számoltunk be, mely-
nek ólmos, zöld fényében az Élők Őrei lebeg-
nek s melyet meg sem közelíthetünk, pedig
láthatatlanul most is itt dereng körülöttünk.
 Meg kell jegyeznem, hogy az iskolakert
mögötti házban valóban történt egy haláleset,
s úgy látszik, tényleg abban a pillanatban, mi-
kor Plattner világunkba visszatért. Egy adóbe-
szedő és biztosítási ügynök távozott el az élők
sorából. Özvegye, aki jóval fiatalabb volt urá-
nál, múlt hónapban egy allbeedingi állatorvos-
hoz, Mr. Whymperhez ment feleségül. Mivel
Sussexville-ben az elmondott történet külön-
böző változatokban szájról szájra járt, az as-
szony felhatalmazott, hogy nevét kiírjam - az-
zal a kikötéssel, hogy félreérthetetlenül a vi-
lág tudomására hozom, miszerint Plattner el-
beszéléséből, ami férje utolsó perceit illeti,
egyetlen szó sem igaz. Ő nem égetett el sem-
miféle végrendeletet - bár Plattner ilyesmivel
nem is vádolta - néhai férje, mondja, csak
egy végrendeletet készített, közvetlenül há-
zasságkötésük után. Annyi azonban bizonyos:
ahhoz képest, hogy Plattner sohasem járt a
szobában, feltűnően szabatosan írta le a be-
rendezést.
Bár az a veszély fenyeget, hogy ismétlé-
sekbe bocsátkozom, még valamire fel kell hív-
nom a figyelmet, nehogy az olvasó előtt javít-
hatatlanul hiszékeny és babonás ember lát-
szatába kerüljek. Bizonyított tény, hogy Platt-
ner kilenc napra eltávozott e világból. Ámde
elbeszélését ez még nem bizonyítja. Mert hi-
szen könnyen elképzelhető, hogy az emberek
kívül a téren is hallucinálhatnak. És ezt vésse
jól agyába az olvasó.

Görgey Gábor fordítása

 Karinthy Frigyes: Novella a delejes ha-
lálról

Az 19… év februárjának elején távirattal

rendeltek Melbourne-be, hogy mint a filadelfi-
ai főiskola bakteriológiai intézetének vezetője,
szedjem össze az adatokat, és tegyek jelen-
tést arról az új és rémes járványról, ami eb-
ben a városban fellépett, és amiről eddig csak
közvetett és megbízhatatlan hírek szivárogtak
ki. Az új betegség vagy inkább új halálnem –
mert egyetlen gyógyult eset nem fordult elő –
leírása merőben hihetetlenül hangzott.
Határozottan emlékszem, hogy útközben
többször is eszembe jutott Edmund Dale, régi
iskolatársam, akiről legutóbbi információm an-
nyi volt, hogy a teológiáról, már, mint felszen-
telt lelkész, Melbourne-be helyeztette magát.
Futó kívánság alakjában átvillant rajtam, mi-
lyen jó lenne, ha találkoznánk, legalább nem
volnék annyira egyedül.
Erről Melbourne-ben, az első napok izgal-
mai közt, teljesen megfeledkeztem. A szállo-
dából egyenesen az egyetemre hajtattam, X.
tanárhoz, akihez ajánlólevelem szólt. Tőle tud-
tam meg aztán a borzasztó részleteket. Az új
betegség mintegy másfél hónappal ezelőtt lé-
pett fel, egészen váratlanul. Az első áldozat –
egy kereskedő volt – még nem sejtették, mi-
ről van szó: az utcán esett össze, különben
egészséges ember, nem boncolták valami lel-
kiismeretesen, szívszélhűdést állapítottak
meg. Csak a negyedik vagy ötödik hirtelen ha-
láleset vizsgálatakor derült ki, hogy nem külö-
nálló egyéni okok szerepeltek: megtalálták a
szívben és agyban azt a közös, eddig ismeret-
len elváltozást, amihez hasonlót a tudomány –
ez volt a legmeglepőbb – eddig azoknak hul-
láiból ismert csak, akiket magas feszültségű
villamos áram pusztított el. Egyébként az arc
eltorzulása, az ujjak görcsös összehúzódása is
tipikusan azt a képet mutatta –X. tanártól tud-
tam meg, hogy a betegséget és járványt nép-
szerűen máris „delejes halálnak, „villamos ha-
lál"-nak nevezik a városban. Hogy honnan
származik, arról sejtelme se volt senkinek;
annyit kétségtelenül meg véltek állapítani,
hogy ezúttal nem fertőzőanyagról, baktéri-
umról van szó – sem a beteg, sem a hulla
nem veszélyeztette az egészségest, még köz-
vetett értelemben, az úgynevezett bacilusgaz-
da útján sem, és a mikroszkóp csak fizikai el-
változásokat tudott felfedezni a szövetekben.
A város legkülönbözőbb pontjain váratlanul
rosszul lett, összeesett, rángatózott és meg-
halt az áldozat, eddig több mint háromszáz:
kétszáz ezek közül a legutóbbi napokban.
Nem vagyok író, és így csak szárazon, ri-
port– szerűen adom elő azt, amit láttam és
hallottam: nem próbálom meg képét adni an-
nak a halkan, jéghideg szorongással növekvő
rémületnek, amit az emberek arcán, nyugta-
lan tekintetén észrevehetett az, aki ismerte
ennek a pániknak az okát, utcán, tereken, az
egész mozgalmas városban: mert egyébként
a város élte a maga életét. Röviden annyit,
hogy már az első héten volt alkalmam látni
delejes halálban elpusztult ember hulláját, és
fájdalom, magát a delejes halált is.
Szállásomra siettem éppen, hogy magam-
hoz vegyek néhány preparátumot. Be kell val-
lanom, ebben az időben, titokban azon fára-
doztam még, hogy kimutassam, hogy a dele-
jes halálnak, igenis kóranyag, bacilus az oka,
mint más járványnak. Itteni orvosi körök fel-
fogását, némi belső kárörömmel és tudós gőg-
gel, mint afféle laboratóriumember naiv és
igazi tudóshoz méltatlan fantazmagóriának
hittem, s már készen volt néhány oldal a Bac-
teoriological Weeklybe szánt értekezésemből,
amitől ezeknek az uraknak egy kicsit megnyú-
lik majd az orra.
Az állomáson, sőt a villamoson történt,
amelyről már leszálltam volt. Néhány lépést
tettem, mikor ijedt, fojtott kiáltások a hátam
mögött megállítottak. Egy ember feküdt köz-
vetlen a villamos lépcső előtt, úgy látszik, ép-
pen leszállt, mikor a roham utolérte. Epilepti-
kus görcsök rángatták ezt az embert, kövér
polgárarca rettenetes kínokban vonaglott.
Azonnal csődület támadt, néhányan fölébe ha-
joltak – bizonyos, hogy már az első pillanat-
ban hallottam ezt a szót, „delejes halál".
Megfordultam és oda siettem, és egyene-
sen beleszaladtam Edmund Dale-be, aki siet-
ve, szinte futva igyekezett a járda felé.
Én ismertem meg.
– Dale! – kiáltottam rá.
Visszahökkent, rám meredt. Az arca na-
gyon sápadt volt, s ettől eltekintve is, mert
hisz ennek az iménti jelenet lehetett az oka,
feltűnően sovány és megviselt.
– Fel akartalak már keresni – hadartam
gyorsan –, gondoltam rá, hogy meglátogatlak.
Tudod mit, ebédeljünk együtt. Mi történt itt?
Idegesen vállat vont, még mindig nem fel-
elt, de mikor a csődület felé akartam lépni,
megfogta a karomat.
 – Ugyan hadd el – mondta bosszúsan és
rekedten –, mit látsz rajta?
Meg akartam magyarázni, hogy mint or-
vost érdekel a dolog, de ő görcsösen fogta a
karomat, és vonszolt a járda felé. És közben
gyorsan, fojtottan ezeket mondta:
– Valami ostoba filiszter, mit tudom én.
Elém terpeszkedett, éppen, mikor le akartam
szállani. Egy kicsit meg is lökött talán. Most
ott fekszik.
Hát te is ezen a villamoson utaztál?
Igen. Bocsáss meg, nem vettelek észre.
Én se téged.
Néhány percig szótlanul mentünk egymás
mellett. Nem tudom, miért jöttem zavarba:
valami különös, hideg érzés fogott el.
Mégis meg kellett volna nézni mondtam
végre. Úgy látszik, ez a járvány amit itt dele-
jes halál"-nak neveznek tudod, éppen emiatt
vagyok itt Melbourne-ben.
Megállt, felém fordult, és mélyen a sze-
membe nézett. Én már kinyitottam a szájam,
de nem jött s/.ó a torkomon. Idegen rémület
fogott el, és az ujjaim végén valami rán-
gatódzó bizsergést éreztem: a hajamat is
mintha megcsapta volna valami. Pedig a te-
kintete mély és szomorú és fájdalmas és ben-
sőséges volt.
– Nem nézed meg, ugye – mondta szelí-
den, busán mosolyogva, és folyton nézett –,
nem nézed meg, mert én, kérlek erre, és mert
nem akarsz velem ellenkezni.
Nem tudtam felelni, ijedt csodálkozás re-
megett minden idegemben.
Lehorgasztott fejjel ment egy darabig, az-
tán fáradtan, egyhangúan beszélni kezdett,
mintha maga elé beszélne.
– Most már úgyis mindegy… ma vagy hol-
nap… úgyse maradok itt… és ha nem találko-
zom veled… talán másnak mondom el… egy
idegennek…
Megállt.
– Máriusz – mondta remegve –, mindig
szerettelek… legalább úgy tudom, azt hi-
szem… De azért mégis kérlek, menj innen,
fuss el gyorsan ebből a városból…
– Én is mindig szerettelek – csak ennyit
tudtam mondani. Különös beszélgetés volt ez
ott az utcán. Megint rám nézett.
– Bizonyos vagy ebben?
A szájam rángatózva dadogott valamit.
Agyamra köd ereszkedett. Az ájulás környéke-
zett, nem tudtam, órák óta állunk-e itt, meg-
dermedve, vagy csak percek múltak el. Rette-
netes erőfeszítéssel, mint aki álmában beszél,
nyögtem ki szánalmas rémülettel:
– Ne… ne… mondd ki…
De már későn volt.
– Én vagyok a „delejes halál" – mondta
Edmund Dale.
– Máriusz, mindig azt hittem magamról,
hogy szeretem embertársaimat, hittem ma-
gamban és a jóságomban, mikor pap lettem,
és eljöttem Ausztráliába. Mikor az a szörnyű
dolog ott a szigeten megtörtént – mikor ez
után néhány nappal megértettem, hogy ez így
van, hogy énnekem ez most már olyan képes-
ségem, mint a kaméleonnak, ha színt változ-
tat, vagy a villamos rájának, ha leüti messzi-
ről a kis halakat: akkor hálát adtam Istennek,
hogy engem vert meg ezzel a hatalommal, és
nem mást, aki visszaélne vele. Mit tudom én,
hogy ki vagyok, és hogy mik vagyunk mind-
annyian, akik jóknak és szeretőknek hisszük
magunkat, mert irtózunk a vértől, és nem sze-
retjük látni a szenvedést. Ott, a szigeten, mi-
kor a halálos félelem először váltotta ki belő-
lem iszonyú tehetségemet, mikor támadóm és
gyilkosom nyöszörögve esett össze és terült
el, anélkül, hogy hozzányúltam volna – ott
még áltathattam magam, hogy ami történt,
önvédelemből történt, és gonosz szándék nem
párosul szívemben agyamnak rettentő erejé-
vel. De mikor a kereskedő, aki elment mellet-
tem az utcán, száz lépés után összeesett és
meghalt – és én égnek álló hajakkal ismertem
fel ugyanazt a vonaglást és görcsöt eltorzuló
arcán: akkor megvizsgáltam magam, és szí-
vem verése elállt – eszembe jutott, hogy mi-
kor elment mellettem, megirigyeltem őt szép
kabátjáért, és szerettem volna magamnak is
olyant. Akaratom, melyről azt hittem, belátás
és megfontolás kormányozza, agyamnak sötét
mélységében, amiről nem tudok, ahol rejtve
és szabadon és korlátlanul dolgozik a velünk
született, soha meg nem változó ösztön – ön-
tudatlan akaratom halálra ítélte a boldogta-
lant, mert szebb kabátja volt, mint nekem –
és átkozott tehetségem végrehajtotta az ítéle-
tet. Ne szólj közbe, ne mentegess, ne beszélj
– avagy nem álmodod-e gyakran ismerőseid,
rokonaid, anyád és testvéreid halálát? Verejté-
kezve ébredsz, és sajnálod őket, s azt hiszed,
örülsz, hogy csak álom volt – pedig álmodban
a felszabadult akarat dolgozott benned, ál-
modban kívántad halálukat, megölted őket: –
és ha felméred napodat, mely ezt az álmot
megelőzte, rájössz, hogy aznap megbántod
valamivel, akit megöltél – görbén nézett rád,
keményen szólt, vagy azt hallottad róla, hogy
többet keres nálad. Ó, én szörnyű tapaszta-
latból tudom, hogy a legkisebb bántalomért
halált kívánunk mindenkinek – halált, néha
bántalom nélkül is, mert a ragadozó lakik ben-
nünk, aki többel pusztít, mint amennyit elfo-
gyasztani képes. Figyelj jól, Máriusz. Eddig
háromszáz embert öltem meg, akikről, ha
közben nem jön ez az irtózatos felfedezés, so-
ha nem tudtam volna meg, hogy a halálukat
kívántam. Nagy részük közönyös, ismeretlen
járókelő – egy pillanatra találkoztam velük, ta-
lán az arcuk nem tetszett, vagy nem néztek
rám barátságosan. De volt köztük sok jó ba-
rát, és sok, akiről azt hittem, úgy szeretem,
mint magamat. Emlékszel a mai emberre, aki
a villamos előtt esett össze? Fél pillanatomat
akarta elrabolni, előbb szállt le nálam. Megöl-
tem, mert egy pillanatra az utamba állt.
Kábultan néztem körül. Örökké rejtély ma-
rad előttem, hogy kerültünk ide, a szobájába.
Edmund Dale a szekrény mellett állt, hátrakul-
csolt kezekkel, maga elé nézve.
– És megöltem a leányt, akit szerettem, és
akiért meg tudtam volna halni, mert utána
fordult egy angol katonatisztnek az utcán.
 Lassan ereszkedtem a földre: kezeim zse-
bemben kotorásztak öntudatlanul. Mintegy
álomban rakosgattam ki mindent, ami nálam
volt.
Edmund Dale dadogtam, hideg verejték-
kel a homlokomon nesze itt van mindenem
akarod az órámat? A pénzemet?
A száját biggyesztette, vállat vont. Szóra-
kozottan kotorászni kezdett a holmik között,
néhány papírlap került a kezébe, belenézett.
Aha mondta és félredobta , egy kis érte-
kezés a mi orvosaink ellen ami, ha megjele-
nik, egy kicsit elrontja a hírnevüket. Esetleg
tönkreteszi őket… Persze ha nyíltan le mernéd
döfni kollégáidat, jobb volna… de hát a tör-
vény…
Csúnyán nevetett.
– Nem bántlak, de csak azért, mert meg-
vetlek, és nincs dolgom veled. Csak olyan
nyomorult vagy, mint én. A középkorban ke-
vesebbet gyilkolták egymást, mert a nemes
lovag nyílt harcban ölhette meg a vakmerőt,
aki palástjához ért, elmenőben. Ma sok tör-
vény préseli össze bennünk a vadállatot – na-
gyobb az erő, és több mellékutat talál magán-
ak.
Percekig sétált hátratett kezekkel, lehor-
gasztott fejjel. Később jutott eszembe, hogy
ez idő alatt, a földön kuporodva, olyan mozdu-
latokkal figyeltem őt, lesunyt fejjel és meg-
görbített nyakkal, mint a farkas ketrecébe do-
bott kandúr. Megállt előttem.
– Ne félj, Máriusz, távozz békében. És
megírhatod, hogy a „delejes halál" megszűnt
Melbourneben – megírhatod, és megölheted
kollégáidat, néhány csípős szóval, a magatok
módja szerint. Énnekem nincs mit keresni
köztetek. Hála Istennek, rájöttem, hogy álla-
ton nem fog az én hatalmam, csak emberen.
Az emberi fajta el fog pusztulni a földről, mert
ösztöne megrohadt és elfajzott beteg lelkében
– fel fogja falni önmagát, rettenetes mohósá-
gában és gyűlöletében. A föld legundokabb
fajtájának gyermeke, én, akiben öntudatra
vált az ő bűne – utálattal dobom el mocskos
családom nevét. És hagyományát, hogy vis-
szatérjek a tiszta és nemes bestiák közé, akik
nyílt harcban marcangolják össze egymást, és
akik közt, ha ki gyilkol, legalább bőrét viszi
vásárra, hogy beteljen végzete, mely bűnre és
halálra és pusztulásra hívta őt – élni, a szelíd
virágok és hallgatag fák és süket vizek közé…
Két hét múlva azzal a jelentéssel tértem
vissza Amerikába, hogy a titokzatos betegség,
úgy, ahogy támadt, nyomtalanul elmúlt. Érte-
kezésem megjelent, és feltűnést keltett. Ed-
mund Dale-re nem gondoltam az óta, és nem
beszéltem róla senkinek, ha eszembe jutott,
elhessegettem magamtól, mint egy ostoba
lázálmot. Néhány nappal ezelőtt kaptam hírt
róla, hogy széttépve találták az erdőben: vala-
mi ritka nevű, csak állatkertekben látható
vadállat feküdt mellette, úgy látszik, viasko-
dás közben pusztult el mind a kettő – a lel-
kész feje a bestia, rettentő állkapcsai közt,
összetorzult ujjai a bestia nyakán, alig lehe-
tett szétválasztani őket.
 Table of Contents

Tartalomjegyzék
Előszó
E. T. A. Hoffmann: A Homokember
Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca
Joseph Sheridan Le Fanu: Egy szellemjárta
ház hiteles története
Jókai Mór: A síró villám
George Eliot: Lehull a fátyol
Théophile Gautier: A múmia lába
Ambrose Bierce: A sír mélye
Oscar Wilde: A canterville-i kísértet
H. G. Wells: Túlvilági utazás
Karinthy Frigyes: Novella a delejes halálról