Text copyright © 2022 by Elizabeth Lim

Cover Illustration © Kelly Chong

Cover Design by Lydia Blagden © Hodder Se Stoughton
Map art copyright © 2021 by Virginia Allyn
Random House LLC. Translation © 2024 by Hermán Alexandra
 Az én pou-mnak
A szeretetért, a történetekért
és a hallevesért.
 1. FEJEZET

A Taijin-tenger fenekének só-, iszap- és csalódásíze volt. Néhány halovány,

titokzatos fénysugarat kivéve azonban sötétebb volt, mint a legmélyebb
szakadék. Nem igazán emlékeztetett arra a fenséges vízi birodalomra, amit a
sárkányok az otthonuknak hívnak.
Felegyenesedtem Seryu hátán, ahogy lelassult, és a bajusza egy bizonyos
sugár irányába vibrált. Lehetséges, hogy csak képzeltem, de az a fénynyaláb
erősebben világított, mint a többi: szinte ibolyaszínnel.
- Készen állsz? - kérdezte Seryu.
Mire?, gondoltam, de azért bólintottam.
Egy faroklendítéssel egyenesen a lilás fénybe úszott... és minden
megváltozott.
A víz azúrkékké vált, és rézszínű köd szivárgott a homok- és kristálymeder
repedései közül. És az a ragyogás! Egy láthatatlan nap minden irányból
ragyogó fényt bocsátott ki magából.
A szívem várakozással telve zakatolt, és erősen kapaszkodtam Seryu
szarvába, miközben egyre mélyebbre bukott, olyan sebességgel, hogy szinte
alig kaptam levegőt.
Mindjárt ott vagyunk, Kiki, gondoltam izgatottan a mi közös, néma
nyelvünkön, de a madaram nem válaszolt. Amikor bekukkantottam a ruhám
ujja alá, rájöttem, miért: az én szegény kis papírmadaram elájult.
 Nem csodálkoztam rajta. Szédítő sebességgel haladtunk, és amikor
megpróbáltam egyenesen előrenézni, úgy éreztem, vihar tombol a fejemben.
De nem engedhettem meg magamnak, hogy elájuljak. Még a szememet sem
mertem becsukni.
Mindent látni akartam.
Végül fénylő korallzátonyok labirintusához érkeztünk, a tenger végzetes
mélységei alá. A láthatatlan áramlatban tengerifű lengedezett, a talajt pedig
fehér homokdűnék és arannyal csíkozott sziklák díszítették, és összefonódott
tengeri virágok alkották a víz alatti villák tetőszerkezetét.
Szóval ez Ai’long, a sárkányok otthona!, gondoltam lenyűgözve.
Nem sok halandó pillanthatja meg ezt a világot. Első ránézésre nem tűnt
annyira másnak, mint a szárazföld. Fák helyett itt koralloszlopok álltak,
vékonyak és vastagabbak, tekervényes, moha karperecekkel díszített ágakkal.
Még a kúp alakú uszonyaikat szárnyként kitáró halak is az égen suhanó
madarakra emlékeztettek, ahogy pikkelyeik meg-megcsillantak a víz alatt.
Sosem láttam még ahhoz a helyhez foghatót. A folyamatosan kavargó,
örvénylő vizet megvilágította a színek villanása és a halrajok ragyogása. A
tengerifű csiklandozta a mellettünk elúszó halakat, amelyek mintha beszéltek
volna egymáshoz.
Seryu vigyorogva nézte, ahogy igyekszem magamba szívni az elém táruló
látványt.
- Megmondtam, hogy el leszel ragadtatva!
Igaza volt. Természetesen. Tényleg el voltam ragadtatva. Viszont azzal is
tisztában voltam, hogy Ai’long minden hozzám hasonló halandót lenyűgözne.
És pontosan ebben rejlik a veszélye. Így képes csapdába ejteni.
Hisz annyira gyönyörű, hogy itt még az idő is visszatartja a lélegzetét.
Minden itt töltött órával elveszítesz egy otthoni napot - ha nem többet,
emlékeztettem magam szigorúan. Tudtam, hogy az idő gyorsan összeadódik,
és miután olyan sokáig voltam távol az apámtól és a bátyáimtól, egy percet
sem akartam elvesztegetni.
Menjünk!, jeleztem egy, a sárkány hosszú, tekergődző oldalába tett
rúgással.
- Ha nem tudnád, nem vagyok ló - mondta Seryu, zöld szemöldökét
megemelve, miközben hátratekert nyakkal felém fordult. - Miért vagy ilyen
csendben, Shiori? Ugye nem tartod vissza a lélegzeted?
Nem válaszoltam, így ledobott a hátáról, majd kimeresztette a karmait, és
belecsípett az orromba.
Azonnal előbukkantak a buborékok: az oly gondosan felhalmozott levegőm.
De a nagy istenekre mondom, képes voltam lélegezni! A víznek sós helyett
édes íze volt: ha túl mélyen beszippantottam, részegítő volt, mint egy erő?
szilvabor, de talán csak azért, mert még mindig szédültem.
- Amíg a gyöngyöm egy darabját viseled, képes vagy lélegezni a víz alatt -
magyarázta Seryu, emlékeztetve a nyakamban viselt töredékre. - Bár már nem
a szívedben van, így nem tudunk olvasni egymás gondolataiban... de ugye
emlékszel rá, hogy most már tudsz beszélni?
- Persze hogy emlékszem - hazudtam.
A megkönnyebbülésemet leplezve megérintettem az apró gyöngyöt. Még
ilyen mélyen a víz alatt is holdsugárként fénylett.
- Szerintem jobb lesz, ha elrejted - mondta Seryu. - Még a végén rosszra
gondol, aki látja.
- Azt hittem, csak arra való, hogy lélegezni tudjak. Miért gondolnának...
- Túlságosan bonyolult lenne elmagyarázni - morogta a sárkány. -
Elfelejtettem, mennyit kérdezősködsz. Talán hagynom kellett volna, hogy
visszatartsd a levegőt.
Haragosan összehúztam a szemöldököm.
- Elég csípős kedvedben vagy. .
 - Az embereket nem igazán látják szívesen Ai’longban - mondta
szűkszavúan Seryu. - Csak elképzeltem, milyen végtelenül sok problémát
okozhat az ittléted.
Nem hittem neki. Egész nap rosszkedve volt, már akkor is, amikor feljött
értem a felszínre. Alig üdvözölte a bátyáimat, Takkanról pedig tudomást sem
vett...
Megpróbáltam ugratással jobb kedvre deríteni.
- Hát semmi izgalmasat nem tudok majd mesélni, ha hazaérek? Pedig már
mindenkinek beharangoztam, hogy őfelsége, a sárkányok hercege fog
körbevezetni a birodalmában.
- Minél rövidebb időt töltesz itt, annál jobb - válaszolta, miközben a
vállamon lógó táskára villantotta vörös szemét. - Azért jöttél, hogy átadj
valamit a nagyapámnak, nem azért, hogy összevissza bolondozz.
Ennyit Seryu felvidításáról! Ezek után nekem is rosszkedvem lett.
Apró résnyire nyitottam a táskámat, hogy belekémlelhessek. Az a valami,
amit át kellett adnom a sárkánykirálynak, egy sötét, törött sárkánygyöngy volt.
Raikama adta nekem a halála előtt, és olyan nagy ereje volt, hogy éreztem,
ahogy küzd a táskám varázslata ellen, ami fogva tartotta és elrejtette a
kíváncsi tekintetek elől. Arra gondoltam, nem csoda, hogy Seryu nagyapja
meg akarja szerezni.
Más is volt azonban a táskámban. Magammal hoztam a csillagcsapás hálót
is, védelemként a sárkánykirály ellen, és a vázlatkönyvet, amit Takkantól
kaptam, amikor elbúcsúztunk egymástól. „Még több levél?”, kérdeztem, a két
kezembe zárva a könyvet. „Annál sokkal jobb - Ígérte. - Hogy ne felejts el.”
Mi lehetne jobb, mint a levelei? Vágyakozva néztem a vázlatkönyvet, és
arra gondoltam, bárcsak végigsimíthatnék az ujjaimmal a puha gerincén, és
átlapozhatnám szénfoltos oldalait. De arra jutottam, hogy illetlenség lenne
,Seryu társaságában olvasgatni.
 Seryu biztosan egyetértett volna velem. Összehúzott szemmel nézett rám.
- Sosem láttalak még elpirulni egy gyöngy miatt.
- Néha olyan fényesen világít - válaszoltam gyorsan. - Felmelegíti az
arcomat.
A hazugságomat hallva felhorkant.
- Legalább nem ugrott utánunk a vízbe a kis emberi uracskád. Ahogy
halszemeket meresztve nézett utánad, szinte már azt hittem, beugrik. A
korallzátonyokig sem jutott volna, mire a cápák elkapják.
Becsuktam a táskát.
- Cápák, komolyan?
- Nagyapa egész seregnyit alkalmaz - válaszolta vigyorogva Seryu. -
Folyton éhesek. Nemsokára találkozunk néhányukkal.
A szívem a torkomban dobogott. Már ilyen közeljárunk Nazayun
palotájához?
Seryu félreértette az aggodalmamat, és valamivel kedvesebben így szólt:
- Ne aggódj, a cápák nem szeretik az olyan inas emberhúst, mint a tiéd.
Lehet, hogy ezúttal meggondolják magukat. Ha a sárkánykirály
megtudja, miért jöttem Ai’longba, szerencsésnek mondhatom magam, ha
ilyen gyors halállal ajándékoz meg.
Idegesen visszaúsztam Seryuhoz, a szükségesnél erősebb rúgásokkal.
Ai’longban egészen más volt az úszás, mint az átlagos vizekben. A víz
könnyű volt, mint a levegő, és kis áramlatok gyűltek a lábam köré, pontosan
oda irányítva a testemet, ahová menni akartam. Szinte olyan volt, mint a
repülés.
Kissé túl magasra löktem magam, így pont elúsztam a sárkány fölött.
Abban a pillanatban egy csapat medúza landolt rajtam.
Legalább tucatnyian voltak. Világító esernyőkre emlékeztettek, csápjaik
kígyószerűen táncoltak körülöttük. Merészen közeledtek hozzám, a karomhoz
és a lábamhoz dörgölődztek, sőt még a hosszú hajamba is beletekeredtek.
Kuncogni kezdtem, ahogy csiklandoztak, egészen addig, amíg Seryu fel nem
mordult.
- Hagyjátok békén! - parancsolta, a behatolókra villantva vörös tekintetét.
- Ő velem van.
A medúzák visszahúzódtak, de nem mentek el. Épp ellenkezőleg: ahogy
Seryu a hajamat fogva próbált elhúzni, követtek minket, és egyre közelebb
úsztak hozzám.
Azután, csakúgy, mint a Taijin-tenger, átváltoztak.
A testükből előtörő ragyogó, aranyló fény egy szempillantás alatt kialudt,
és a csápjaik, melyek addig simák voltak, mint a selyemfonalak, keménnyé és
hegyessé váltak. Ketten közénk úsztak, és megpróbáltak szétválasztani
minket. A többiek körülvettek.
A táskámba rejtett késért nyúltam. Alig tudtam előrántani, amikor hideg,
nyálkás csápok tapadtak a hátamra, és körülfonták a kezemet.
Apró, hegyes karmok nőttek a támadóim csápjaira, és lehorzsolták a
bőrömet; halálos fenyegetés volt, és tudtam, hogy nem érdemes ellenállni.
Tudtam, hogy egyetlen csípésük elég lenne, hogy örökre lebénuljak.
Legyőzötten megmerevedtem, majd lassan kiengedtem a kést a kezemből,
mire a medúza engedett valamennyit a szorításából. A csápjaival újabb
rejtett fegyverek után kutatott rajtam, és miközben felforgatta a táskámat és a
ruhámat, Kiki kiröppent az ujjából.
Ide-oda imbolygott, és egy drámai szárnynyújtóztatás közben ásítva tudatta,
hogy felébredt. Amikor azonban homályos tekintete kitisztult, és meglátta a
medúzát, felsikoltott.
Tambu fortyogó, lángoló démonjai!
Ez nem démon, próbáltam megnyugtatni, miközben magamhoz szorítottam a
táskámat, hogy a tapogatózó csápok ne tudjanak beletúrni, hanem egy
medúza!
Egy micsoda?
Az állat Kiki fölé tornyosult, és alaposan szemügyre vette.
A madárkám eltakarta a fejét az egyik szárnyával. Isteneim, könyörgött
panaszosan, hadd ájuljak el újra!
Szerencséjére a medúza úgy döntött, Kiki nem érdemes a figyelmére, és
visszatért a táskám átkutatásához. Erősen húzta a zárat a csápjaival, de úgy
összeszorítottam, ahogy csak tudtam.
- Nyugodtan csípj meg, ahányszor csak akarsz! - mondtam. - Ezt nem kapod
meg.
A medúza felszisszent, és felfedte mérgező tüskéit.
- El innen! - kiáltotta Seryu. Ide-oda rángatta a farkát, ezernyi fodrozódást
létrehozva, melyek olyanok voltak, mint megannyi, tenger alatti vihar. Azután
suhintott egyet a karmával, mire félelmetes hasadék keletkezett a vízben.
Miközben a medúzák megpróbáltak ellenállni a hirtelen áramlatnak, Seryu
a hátára vetett, majd megindult a korall- dzsungel felé, egyenesen a kristályos
csigavonalakból álló tornyok irányába. Az ölembe lökte a késemet.
- Most komolyan, Shiori? Ezt hoztad magaddal Ai’longba? De én csak
vállat vontam.
- Tényleg azt hitted, hogy fegyvertelenül jövök?
- Már találkoztál a nagyapámmal. Ez a kis tőr itt nem több neki apró
szilánknál.
- Egy szilánk is tud fájdalmat okozni - mondtam szűkszavúan, majd
visszadugtam a tőrt a táskámba. - Mik voltak azok a medúzák?
- Járőrök.
- De minek?
- Illetéktelen behatolók és bérgyilkosok ellen.
 Ennél jobban nem fejtette ki, így tudtam, hogy el kellene engednem a témát.
De túlságosan kíváncsi voltam.
- Varázslat volt bennük.
- Nagyapa legtöbb alattvalója rendelkezik... valamiféle képességgel. Ez
segít megvédeni Ai’longot azoktól, akik hívatlanul érkeznek a birodalomba.
- De engem miért vizsgáltak át? Hiszen meghívással érkeztem.
- A mostohaanyád gyöngyét keresték, ez egyértelmű - jelentette ki
mogorván Seryu. - A medúzák megérzik a sötét mágiát. És speciális érzékük
van a megtévesztés leleplezéséhez.
Hirtelen elárasztottak az aggodalom hullámai.
- Megtévesztés?
- Igen, mint például az a fémtű, amiről nem méltóztattál szólni nekem -
válaszolta kemény hangon. - De ne aggódj! Nem fogsz sok időt tölteni
Ai’longban. Nem kell szembenézned a bíróságunkkal.
Nem emiatt aggódtam, de nem mondtam semmit, csupán vetettem egy
pillantást Kikire.
A tenyeremen ájuldozott, és a szárnya kipukkadt gombóccá hervadt.
Szerencsére nem figyelt a beszélgetésünkre. Nagyon szerettem őt, de tudtam,
hogy a titoktartás nem az erőssége.
Már közeljárunk?, vinnyogta panaszosan. A szárazföldön kellett volna
maradnom. Tengeribeteg vagyok.
Senki sem lehet tengeribeteg a víz alatt.
Erre összeráncolta a csőrét, és teátrálisan felsóhajtott. Nem tudnád
megmondani a sárkánynak, hogy ússzon óvatosabban? Még egy bálna is
kecsesebben mozog nála.
Mondd meg neki te! Egész nap morcos volt.
Miért?, kérdezte, a homlokát ráncolva. Megsértetted valamivel?
Természetesen nem.
 Akkor a medúzák miatt? Isteneim, Shiori, szerinted tudják? Lehet, hogy
el kellene mondanod Seryunak, hogy azt tervezed, hogy megtartod
Raikama gyö...
Tágra nyílt szemmel gyorsan visszagyömöszöltem Kikit a ruhám ujjába,
mielőtt még Seryu meghallaná.
„Raikama gyöngyét”, fecsegte ki majdnem a madaram.
Nem, nem árultam el neki. Nem is terveztem.
A bűntudat csiklandozta az elmémet, de elhessegettem. Arra jutottam, hogy
nincs miért vádolnom magam. Hiszen tartom magam az ígéretemhez. Azt
mondtam Seryunak, hogy eljuttatom Raikama gyöngyét a nagyapjához... csak
azt hagytam ki, hogy nem engedem, hogy meg is tartsa.
„Ígérd meg, hogy csakis annak a sárkánynak adod át, aki újra teljessé tudja
tenni”, kérte Raikama a halála előtt.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a táskámban lévő gyöngy
pulzálni kezdett. Szinte láttam magam előtt, ahogy forog, és terveket sző,
kiutat keresve magának. Csupán akkora volt, mint egy barack, alig nagyobb a
tenyeremnél, de legfényesebb ragyogásában úgy csillogott, mint a napfény
egy sugara. Raikama nélkül azonban a fénye elhalványult, és a közepén lévő
repedés minden alkalommal egyre szélesebbnek tűnt, amikor ránéztem.
Tudtam, hogy a hasadás nem forr össze, amíg a gyöngy vissza nem kerül a
valódi tulajdonosához. Úgy éreztem, hogy a gyászom is hasonlóan működik:
addig szélesíti az üreget a szívemben, amíg nem teljesítem a Ráikamának tett
ígéretemet.
Az ígéret nem holmi csók a szélben, amivel csak úgy dobálózunk,
motyogtam magamban. Egy darab saját magunkból, amit odaadunk valaki
másnak, és nem kapjuk vissza, amíg nem teljesítjük a fogadalmunkat.
Ezt a mostohaanyám mondta nekem réges-rég. Annak idején gyűlöltem
ezeket a szavakat, mert bűntudatot keltettek bennem. Sosem gondoltam volna,
hogy egy napon megnyugvást jelentenek majd.
A gyöngy nehéz érzéseimre válaszul megremegett, így az ölembe emeltem
a táskát, nehogy Seryu észrevegye. Arra gondoltam, milyen sokszor nem
tartottam be az ígéretemet - főleg, ha Raikamáról volt szó. Elhatároztam,
hogy ezúttal másképp lesz.
Gondoskodni fogok róla, hogy újra teljessé válj, esküdtem némán a
gyöngynek. Hazaviszlek.
Nem számít, milyen áron.
 2. FEJEZET

A Nazayun király palotáját körülvevő falak hihetetlenül magasak voltak.

Magasabbra nyúltak, mint ameddig elláttam, egészen a birodalom peremét
jelző kékeslila fényekig, éles csúcsdíszeik pedig az óceán erezetét
bökdösték.
A palota falai köré tengeri lényekből álló közönség gyűlt. Voltak köztük az
apám hadihajóinál is hatalmasabb bálnák, tarka tengeri teknősök, melyek jól
beleolvadtak a szikláshomokos környezetbe, delfinek, tintahalak, és ha
jobban megnéztem, rákok és csikóhalak is. Köztük elszórva kivehető volt
egy-egy sárkány, és néhányuk hátán emberek ültek. Ahogy Seryu elhaladt
előttük, tisztelettudóan fejet hajtottak, de közben rám szegezték a tekintetüket.
- Itt ne kapaszkodj a szarvamba! - morogta Seryu. - Ai’long-ban a szarv
státuszszimbólum, és én sárkányherceg vagyok, nem pedig bika.
Olyan gyorsan engedtem el a szarvát, mintha tűzbe nyúltam volna.
- Bocsánat.
Hamarosan megértettem, mire gondolt. A többi sárkány szarva lefelé
görbült, mint a kosoké, tele hullámvonalakkal és egyenetlen élekkel, a színük
pedig szürke, elefántcsontszín vagy fekete volt. Seryué azonban ezüst volt, és
sima, ám a legfontosabb különbség az volt, hogy az övé elágazott, mint egy
szarvasagancs. Egy természetes korona.
- Mindig ekkora tömeg üdvözöl?
- Nem - válaszolta feszülten Seryu. - Miattad vannak itt.
 Hirtelen kihúztam magam.
- Miattam?
- Fogadtak, hogy nagyapa vajon a cápák elé vet, vagy kővé változtat.
Nem tudtam, hogy komolyan vagy szarkasztikusán beszél-e. Arra jutottam,
hogy talán mindkettő.
- Több opció nincs? - kérdeztem.
- Semmi olyan, amit ezeknél kellemesebbnek találnál. Megmondtam, hogy
nem látják szívesen az embereket errefelé.
- Pedig annyian vannak!
Seryu hosszú háta megfeszült, és a pikkelyei kifakultak.
- Nézd meg újra!
A homlokomat ráncoltam, de kíváncsivá tett, így megfordultam.
Először semmi különöset nem vettem észre. Igaz, a sárkányokon lovagló
emberek az óceán kincseibe öltöztek, kabátjuk és ruhájuk úgy csillogott, mint
a vízililiomok szirmával átszőtt abalone kagylók héja. Ezt leszámítva
azonban épp olyanok voltak, mint én.
Egészen addig, amíg ki nem élesedett a látásom, és az arcuk után
szemügyre nem vettem a testük többi részét is. Akkor megláttam a nyakukon
fodrozódó kopoltyúkat és a karjukon csillogó halpikkelyeket. Néhányuknak
még szárnya is volt, gondosan a lapockájuk mögé rejtve, sőt, uszonyok
díszítették a csuklójukat és a bokájukat. Amikor észrevették, hogy bámulom
őket, csücsöríteni kezdtek, és torz mosolyokat villantottak felém.
- Szóval... - mondtam idegesen - tényleg olyan vagyok itt, mint egy disznó.
- Mi?
- Ezt mondtad, amikor először találkoztunk: hogy ha meghívnál Ai’longba,
az olyan lenne, mintha egy disznót vinnél a családodhoz. Azt hittem, csak
viccelsz.
 - Sosem gondoltam, hogy egyszer tényleg idehozlak, Shiori - mondta olyan
halkan, hogy alig hallottam. Már majdnem a kapuhoz értünk. - Ezt tudnod
kell.
Ez úgy hangzott, mint egy bocsánatkérés, de nem tudtam, miért. Nem volt
esélyem megkérdezni. Fülsiketítőén felzúgott a kagylóhéj kórus, majd egy
láthatatlan áramlat letaszított Seryu hátáról, és egyenesen a palotába sodort.
Az egész egy kardsuhintásnyi idő alatt történt. Csak akkor vettem észre,
hogy elszakadtunk egymástól, amikor már túl késő volt.
- Shiori! - Seryu a kapu felé száguldott, és megpróbálta átpréselni magát
rajta, mielőtt bezárulna. - Nagyapa, ne!
Azután már nem láttam, mert gyorsan elsodort egy vízoszlop, olyan
sebességgel, amihez képest a korábbi utazásunk csupán vánszorgásnak tűnt.
Mire a víz kiköpött magából, meg voltam győződve róla, hogy legalább
néhány másodpercre elájultam.
A valaha látott leghatalmasabb terembe érkeztem. Óriási volt, és széles, az
oszlopai olyan magasra nyúltak, ameddig csak a szem ellát, és egy fekete
kristályzuhatagnak látszó ablakot leszámítva a falaktól egészen a plafonig
minden csontszínű volt. Vagy hószínű, ha egy vidámabb természetű embert
kérdeznénk.
Elrugaszkodtam a tengerfenékről, és úszni kezdtem felfelé.
Lenyelt minket egy bálna?, kérdezte Kiki a ruhám ujjából.
Ha nem lettünk volna ilyen kétségbeejtő helyzetben, biztosan felnevetek. A
terem valóban egy bálna bordáira emlékeztetett. A falakat márványoszlopok
szegélyezték, egyenletesen elosztva, és háromszor olyan magasak voltak, mint
apám dísztermének oszlopai. Végeláthatatlanul nyújtózkodtak a hiányzó tető
felé, mintha valamiféle csontketrecben lennénk.
Elővigyázatosságból kést rántottam. Az oszlopok között elég hely volt
ahhoz, hogy átsurranjak, és a kapu is látótávolságon belül volt. Azon
tűnődtem, vajon Seryu még mindig arrafelé keres-e engem.
Erősen megszorítottam a tőrt. Arra jutottam, hogy nem várok tétlenül a
válaszra.
Elúsztam két oszlop között, és egyetlen levegővételnyi ideig sikerült
eltávolodnom a teremtől, amikor hosszú, tekergőző tengerihínár-nyúlványok
törtek elő az oszlopokból, és a végtagjaimra tekeredtek.
Kiki azonnal kilőtte magát a ruhám ujjából. Shiori!
Megpróbáltam elvágni a hínárt. A szára vékonyabb volt, mint annak a
fajtának, amit a levesemhez szoktam használni. De a látszat néha csal. Ez a
növény erős volt, mint a vas, és élő: minden egyes levágott szár helyett
három újat növesztett. Elhessegették Kikit, és a csuklóm köré tekeredtek,
majd kilökték a kezemből a tőrt, és egy oszlophoz szegeztek.
Ekkor megérkeztek a cápák.
Nem hittem Seryunak, amikor korábban megemlítette őket, most mégis
megjelentek. Tízszer akkorák voltak, mint én, rózsabokortüskékhez hasonló
fogakkal és kékes fekete szemekkel, amelyekben nem jelenne meg bűntudat,
ha elfogyasztanának uzsonnaként.
- Seryu! - kiáltottam. - Seryu!
- Hamarosan csatlakozik hozzánk.
A sárkánykirály farka az oszlopok koré tekeredett, a bőröm pedig tetőtől
talpig libabőrös lett.
- Az unokám sokat mesélt rólad, mióta utoljára találkoztunk, Shiorianma -
mondta. - Az isteneid szokatlan mennyiségű figyelmet áldoznak neked: te
vagy a Névtelen Királynő fogadott leánya, a Kiatai Egyvérű... most pedig az
Alakmás gyöngyének viselője.
Az Alakmás? Tágra nyílt a szemem. Akkor hallottam először ezt a nevet.
Hosszú, görbe, ezüstös villámok törtek át a sötétségen: Nazayun szarvai.
- Mutasd meg!
 A hínár szorítása lazult a csuklóm körül, de csak annyira, hogy ki tudjam
nyitni a táskámat. Belenyúltam, és végigsimítottam a meghasadt gyöngyön,
majd a csillagcsapás hálón.
Alig vártam, hogy a sárkánykirályra teríthessem a hálót. Hisz a
csillagcsapás az egyetlen hatékony eszköz a sárkányok ellen. Az egyetlen,
ami elég erős ahhoz, hogy elválasszon valakit a szívétől. És a démonok
szerelmére, elég áldozatot hoztam azért, hogy elkészítsem!
A cápák darabokra téptek volna, ha megpróbálom, de a gyöngy
szerencsére nem engedte. Amint kinyitottam a táskát, a drágakő mély, vádló
zúgással a felszínre libbent.
Kezdtem gyanítani, hogy valamilyen furcsa módon a gyöngy él. Amikor
még otthon voltam, az apám palotájában, valahányszor a szobámban hagytam,
mindig azt vettem észre, hogy mellettem lebeg, mintha figyelne. És várna.
„A gyöngy a saját céljaihoz igazítja a sorsot”, mondta Raikama.
Az után, amit a gyöngy a bátyáimmal tett, nem voltam olyan bolond, hogy
azt higgyem, hogy a céljai közé tartozik, hogy életben tartson. Így csupán
lélegzet-visszafojtva néztem, ahogy Nazayun sápadt tekintetének vonalába
emelkedik.
A sárkánykirály szemöldökének görbületében elégedetlenség tükröződött:
- Hozzád kötötte magát.
- Csak egy időre - válaszoltam. - Megesküdtem a mostohaanyámnak, hogy
visszajuttatom a jogos tulajdonosához.
Erre felmordult.
- Megesküdtél Seryunak, hogy nekem adod.
- Arra esküdtem meg, hogy eljuttatom hozzád - javítottam ki -, nem arra,
hogy neked adom. A gyöngy nem a tiéd.
- A sárkánygyöngyök Ai’longhoz tartoznak - mondta Nazayun, miközben
fölém tornyosult, és a talajba vájta a karmait. - Én vagyok Ai’long.
 - Miért van rá szükséged? - kérdeztem. - Láttam, hogy néz ki egy igazi
sárkánygyöngy. Tiszta és tekintélyt parancsoló, egyáltalán nem olyan, mint ez.
Ez...
- ...visszataszító.
- Pontosan. Akkor miért kell neked?
- Érteden ember, nem tudsz te semmit! - süvöltötte a sárkánykirály. - Az
Alakmás gyöngye egy meghasonlott dolog. Ugyanannyira vonzza a pusztulást,
mint amennyire taszítja. Egyedül nem képes meglelni az egyensúlyt, ezért
olyasvalakire volt szüksége, mint a mostohaanyád, aki kordában tartotta az
erejét. A Névtelen Királynő azonban halott, a gyöngy pedig túlságosan sérült
ahhoz, hogy új gazdát találjon. Hamarosan teljesen kettéhasad. Ha ez
megtörténik, nagyobb erőt szabadít a világra, mint azt valaha el tudnád
képzelni. Akkorát, ami elég nagy ahhoz, hogy elpusztítsa szeretett Kiatádat.
Ezúttal hittem neki.
- Hacsak vissza nem kerül az Alakmáshoz.
- Az nem lehetséges - válaszolta Nazayun. - El kell pusztítani, és amikor
megtörténik, az Alakmás is vele pusztul. Szakítsd meg a köteléket, és add
nekem a gyöngyöt!
Hezitáltam. A gyöngy a tenyerem fölött lebegett, és az egyik szélénél már
kezdett szétválni a két része. Megtévesztően törékenynek tűnt, mint a
lótuszvirág szirmai. Mégis éreztem, milyen borzalmas erő lakozik benne.
Vajon Raikama hibát követett el, amikor megkért, hogy juttassam vissza
az Alakmáshoz?, tűnődtem. Vagy ez csupán Nazayun egyik trükkje?
Az elmémet egyetlen röpke pillanatig összezavarta a kételkedés. Azután
ökölbe szorítottam a kezemet, a gyöngy pedig odaúszott mellém. Bízom
Raikamában, határoztam él magamban.
- A gyöngy ahhoz a sárkányhoz tartozik, aki újra teljessé tudja tenni -
mondtam. - És az a sárkány nem te vagy.
 A sárkánykirály fehér szemét lángra gyújtotta a harag.
- Ám legyen.
Mögötte a cápák csattogó állkapoccsal megindultak felém. Üveges
tekintetükben egy hátborzongató halál képei tükröződtek. Láttam magam száz
apró, véres darabra szaggatva, amelyek vörösre festik a vizet. Kiki a fülembe
sikoltott: Shiori, ne!
A hínár szorosan a csuklóm és a bokám köré tekeredett, mozdulatlanságra
kényszerítve. Szerencsére számítottam erre a pillanatra.
„Sose indulj úgy csatába, hogy nem ismered az ellenséget”, mondogatta
annak idején Benkai, a bátyám. Mielőtt elindultam Ai’longba, igyekezett
átadni annyi katonai bölcsességet, amennyit csak lehet. „Aki meg tudja lepni
az ellenséget, az mindig előnyben van.”
Eljött a meglepetés ideje: a gyöngyhöz ütöttem a csípőmet, a legközelebbi
oszlophoz lökve a követ. A két fele az aljánál kettévált, és kagylóhéjként
kitárult, majd vakító fény tört elő belőle.
A hínár visszahúzódott. Épp eléggé meglazult a végtagjaimon ahhoz, hogy
előránthassam a csillagcsapás hálót.
A magasba hajítottam, és felkiáltottam: Kiki!
A madaram azonnal előjött a búvóhelyéről, és megfogta a háló másik
végét. Azután együtt a sárkánykirály hatalmas mellkasára borítottuk, és
megfeszítettük a pikkelyein.
Azelőtt csak egyetlen egyszer használtam a hálót, hogy megszabadíthassam
Raikamát a terhétől. Még sosem vetettem be igazi sárkány ellen.
A varázsereje azonnal működésbe lépett: szorosan rátapadt Nazayun
pikkelyeire, elhalványítva ragyogó, zafírkék fényüket. Nazayun felüvöltött, és
a feje hátracsapódott, miközben a háló a mellkasába fúródott, kiemelve
értékes szíve formáját.
 A gyöngye legalább háromszor akkora volt, mint az Alakmásé, tökéletesen
kerek és fehér, mint egy megduzzadt hold. Tudtam, hogy csak magamhoz kell
vennem, és teljes hatalmam lesz fölötte.
- Engedj el! - parancsoltam a hínárnak, mire engedett a szorításából a
bokámon. Egyelőre a cápák sem támadtak.
Elővettem a késemet, és beleszúrtam Nazayun pikkelyeibe, hogy a helyén
tartsam a hálót. A sárkánykirály felüvöltött fájdalmában, de nem úgy tűnt,
mintha meg akarná adni magát. Egy szilánk is okozhat fájdalmat, gondoltam.
- Hol találom meg az Alakmást? - szegeztem neki a kérdést. Nazayun
torkából kacaj bugyogott föl.
- Válaszolj, vagy...
- Vagy mi lesz? - kérdezte Nazayun, az Alakmás gyöngyét vizslatva, amely
a végzet előfutáraként lebegett fölötte. - Vagy mi lesz, Shiorianma?
Itt valami nagyon furcsa, gondoltam. A sárkánykirály szíve erősen
lüktetett a mellkasában, tehát a csillagcsapás biztosan fájdalmat okozott neki.
De akkor miért mosolyog? Miért nevet?
- Át kellett volna adnod nekem a gyöngyöt, amikor még lehetőséged volt rá
- mondta a sárkánykirály, miközben kényelmetlenül tekergett a háló alatt. - A
háló szövésének vétke nem maradhat büntetlenül. Háromszáz évig kellett
volna aludnod, elég sokáig ahhoz, hogy mindenki hamuvá váljon, akit valaha
ismertél és szerettél. Azután visszajuttattalak volna Kiatába, ahogy ígértem.
Sajnos azonban rosszul döntöttél. Így sohasem láthatod újra a szülőföldedet.
A kés, amit Nazayun pikkelyei közé szúrtam, hirtelen feloldódott a vízben,
és a sárkánykirály letépte magáról a hálót. A fonatok recsegtek a karmai
között, és megperzselték a bőrét, mielőtt a király egy adag hínár közé dobta,
ahol már nem érhettem el.
- Azt gondoltad, könnyű lesz elvenni a szívemet? - kérdezte nevetve,
miközben a sebei a szemem előtt gyógyultak be. - Én a sárkányok istene
vagyok. Még a csillagcsapás sem sebezhet meg.
Megtántorodtam, és szorosan a tenyerembe zártam az Alakmás gyöngyét.
- Akkor most jól figyelj...
Nem tudtam befejezni a fenyegetést. A falak énekelni kezdtek körülöttünk,
és a fekete kristályablakon keresztül víz áramlott be sebesen, örvényt hozva
létre.
A közepéből egy második sárkány tört elő. Csak vörös pikkelyeket és
kerek, aranyló szemeket láttam. Azután erős rántást éreztem a nyakamnál, és
valami előretaszított.
- Ha nem adod nekünk azt a gyöngyöt, amit akarunk, egyelőre elvesszük
ezt.
A vörös sárkány felemelte a nyakláncot, amit Seryu utasításait követve
végig a nyakamban kellett volna tartanom - rajta a szíve egy darabjával, ami
segített lélegezni Ai’longban.
A kezem a torkomra ugrott, miközben a tüdőm teljesen összeszűkült. A víz
mindenhová beáramlott, megtöltve a számat és a mellkasomat. A szívem a
fülemben lüktetett, vészesen dobogva, mialatt a tenger súlya dübörgött
körülöttem. Annyi víz volt mindenütt, hogy még öklendezni sem tudtam -
éreztem, hogy hamarosan megfulladok.
- Ő itt a lányom, a keleti tengerek úrnője - mondta Nazayun, mintha
alkalmas lett volna az idő a bemutatkozásra. - Mivel nekem nem adod oda a
gyöngyöt, rá bízom a visszaszerzését.
Nazayun lánya nézte, ahogy fulladozom.
- Van egy elméletem - búgta -, miszerint az emberi lélek végtelen számú
kis fonalból áll, amik az élethez kötik.
Összecsippentette a szívemet a körmével, én pedig összerándultam a
fájdalomtól, miközben kihúzott belőle egy hosszú, arany-ezüst szálat, amit
még sosem láttam azelőtt: a lelkem egy fonalát.
 - Gyönyörű, ugye? Annyira törékeny, mégis oly élő - mondta, miközben a
körme köré tekerte a fonalat. - Ha eleget elvágok, és, mondjuk, csak egyet
hagyok lengedezni, a gyöngy megszakítja veled a kapcsolatát, és keres
valakit, aki nincs a halál peremén - folytatta, majd megpróbálta elvágni a
fonalat a körmével, de az erősen fényleni kezdett, és visszahúzódott a
szívembe.
A sárkány bajusza elégedetlenül megfeszült.
- Ezt persze nem könnyű elérni, különösen egy olyan makacs lélek
esetében, mint a tiéd... De van időnk kísérletezni.
Nekem viszont nem volt időm. A világom kezdett elmosódni, így
magamhoz szólítottam az Alakmás gyöngyét.
Ments meg!, könyörögtem neki. Ments meg, vagy sosem találod meg azt,
akihez tartozol! Sosem jutsz haza!
A gyöngy dobogni kezdett. Egyszer. Kétszer. Azután egyre gyorsabban,
sietve ellensúlyozta egyre lassuló pulzusomat, és törött oldalai közül csillogó
fénysugár tört elő.
- Egy harcos - motyogta a vörös sárkány, miközben előreúszott, és
eltakarta a szemem elől a gyöngyöt. Azután hideg tenyerével megérintette a
homlokomat. - Sose játszadozz egy sárkánnyal! - suttogta. - Nem nyerhetsz.
És mielőtt teljesen elfogyott volna a levegőm, a világ semmivé foszlott a
szemem előtt.
 3. FEJEZET

Felség! - kiáltotta a tanítóm. - Keljen fel, Shiorianma! Keljen fel!

Meg sem moccantam. A tanítóm mindennap ugyanazzal a feladattal
nézett szembe, és én szinte már sajnáltam. De kit érdekelt a folyamatos
fecsegése a kiatai költészetről, művészetről és tanokról? Hisz tudtam, hogy
a bátyáim úgysem fognak meghívni a megbeszéléseikre, akkor sem, ha
kívülről tudom a Bánat énekeink versszakait, vagy ha lenyűgözőm az udvart
azzal, hogy meg tudom különböztetni a cinóbervörös festéket az
okkersárgától.
- Alszik, mint a dermedt hold - mondta panaszosan a tanítóm. - Már
megint.
Utáltam ezt a mondást. Muszáj volt megtanulnom a hozzá tartozó
történetet. Volt benne szó Imurinyáról, a holdasszonyról és a férjéről, a
vadászról, meg valami csókról, ami majd felébreszti.
Nem voltam romantikus alkat, és úgy gondoltam, hogy engem aztán nem
lehetne csókkal felkelteni - kivéve, ha egy fiú helyett egy tarantulától
származik. Az egyetlen hatásos ébresztő a frissen sült, édes rizstorta volt,
na meg egy jól irányzott dobás a bátyám, Reiji fa dobókockájával.
Ami azt illeti, Reiji évek óta nem dobott meg a kockájával. Mégis, valami
kicsi és kemény a fejem hátuljának ütődött. Újra és újra.
Felpattant a szemem, és felkiáltottam:
 - Fejezd már be! - Legalábbis ezt akartam mondani. A szavaim
összekuszálódtak, és fájt a mellkasom, mintha valaki kipréselt volna belőlem
minden életet, majd vonakodva visszaadta volna.
Egy kellemetlen emlékeztető, hogy továbbra is a sárkányok birodalmában
voltam, azon belül is Nazayun palotájában, fogolyként. Túlságosan sötét volt,
így nem tudtam kivenni a környezetemet, de már nem a bordázott szobában
voltam.
Tetőtől talpig hínárbilincsek láncoltak a korábban látott fekete kristály egy
darabjához. Minden erőmet összeszedtem, és rángatózva próbáltam
szabadulni. A bilincsek azonban csak még jobban szorítottak, és büntetésül
fájdalomlöketek árasztották el az izmaimat. Erősen az ajkamba haraptam, és
vártam, hogy enyhüljön a hasogató érzés.
Ahogy újra tudtam lélegezni (fogalmam sem volt róla, hogy lehetek erre
képes Seryu nyaklánca nélkül), ellazítottam az izmaimat.
Tambu démonjai! Hogy fogok innen kiszabadulni? Hátrahajtottam, és
kétségbeesetten a falba verdestem a fejemet.
Vigyázz, mibe ütöd a fejedet! A hajamban papírszárnyak zörögtek, majd
Kiki lemászott a fülemhez. Máshogy is tudathatod velem, hogy ébren vagy,
Shiori.
Kiki! Boldog voltam, hogy újra láthatom őt. Mi történt?
Hol va...
Aludtál, válaszolta. Tudod, elég szerencsés vagy, A sárkány király lánya
többször is visszatért, hogy elvágja a lelkedet, de egyetlen fonalat sem volt
képes lecsippenteni. Nazayun nagyon dühös emiatt. Azt parancsolta neki,
hogy ébresszen fel, Kiki itt nyelt egyet, és majd ő megoldja.
Ez mikor történt?
Ki tudná megmondani ezen a helyen?, vonogatta a vállát. Kémkedtem.
Nem kérdezhettem meg, milyen nap van. Nazayun lánya úgy gondolja, hogy
a gyöngy védett meg, folytatta, ki- düllesztve fekete szemét. Így volt?
Talán. Biztosan ezért van még mindig nálam. Ezért vagyok életben.
Ez valamennyire biztató volt, de azért nem túlságosan.
Kiki a remegve életre kelő gyöngyre pillantott. Tudod, egészen idáig
aludt, úgy, ahogy te. Szinte olyan, mintha lenne tudata, mintha élne.
Ez egy sárkányszív, válaszoltam. Bizonyos szempontból tényleg él.
Sárkányszív létére nem túlságosan okos, mondta Kiki. Saját magának
kellene hazatalálnia, ahelyett hogy velünk végezteti el a piszkos munkát.
Némán egyetértettem. Az Alakmás gyöngye a fejem fölött lebegett, egész
közel hozzám. Nem voltam benne biztos, hogy dühös vagyok, vagy
megkönnyebbülést érzek, amiért láthatom. Arra azonban kezdtem rájönni,
hogy nem mindig segít, amikor szükségem lenne rá.
Nézd meg, mit csináltál!, dorgálta Kiki a gyöngyöt. Ráült, majd a két
szárnyát a közepén lévő hasadék két oldalához feszítve lebegett rajta. Már
rég Kiatában lehetnék, selyempárnákon lustálkodva, és szitakötőiket
kergetve! Ehelyett nézd meg, hol vagyunk! Shiori ebben a borzalmas
sárkánybörtönben ragadt, és te, te meg nem jutottál közelebb a
tulajdonosodhoz.
A gyöngy ekkor egy lángcsóvát bocsájtott ki magából, megvilágítva a
környezetünket: egy keskeny cellát, amely mintha a végtelenbe nyúlt volna. A
valóságban azonban ezernyi tükörszilánk lengedezett a falon, és a tükröződés
miatt tűnt véget nem érőnek a helyiség.
Megborzongtam. Mi ez a hely?
Kiki ismét vállat vont. Vagy ezerszer kerestem már a kiutat, de a tükrök...
Shiori, a tükrök élnek! Folyton figyeltek. És az a hátborzongató szellem...
Egy szellem?
Ott, arra, mutatta a szárnyával. Megpróbált beszélni hozzám.
A szoba túlsó vége sötétségben fürdött, oda nem ért el a gyöngy fénye.
 - Mutasd meg! - parancsoltam a gyöngynek.
A kő fénye sziszegve felerősödött, megvilágítva egy magányos szobrot. Az
irányából jövő gurgulázó és mormogó hangokból ítélve... a szobor élt.
Mint kiderült, egy fiú volt az.
A nyakától lefelé a teste megkövesedett, de a feje még mindig húsból volt.
Szokatlanul kék szeme, napbarnított bőre és rengeteg, megregulázhatatlan,
fekete haja volt. Nehéz lett volna megmondani, honnan származhat, de nem
lehetett több tizenkét-tizenhárom évesnél. Úgy nézett ki, mintha egy teátrális,
hajító mozdulat közben átkozták volna meg. A jobb karját drámai ívbe
hajlította, az állát és a bal lábát pedig kissé felemelte. A többi részével
együtt a ruhái is kőből voltak, a száját azonban élénkvörös selyem takarta.
Összeszorult a gyomrom a látványtól. Nem értettem, mit kereshet egy
embergyermek a sárkánybirodalomban, főleg kővé változva.
Kiki, segíts neki! Betömték a száját.
De lehet, hogy szellem! Vagy még rosszabb: egy tengeri démon!
Segíts neki, rendben?
A madaram engedelmesen a fiúhoz repült, és levette a szájáról a kötést.
A fiú erre köhögni és köpködni kezdett, majd eltúlzott élvezettel kifújta a
haját a szeméből.
- Először is - szólalt meg erős kiatai akcentussal -, nem vagyok szellem. A
szellemek, néhány kivételtől eltekintve, képtelenek bármit is megérinteni a
fizikai világban, és nem igazán lehetne őket úgy kőbe zárni, mint engem -
jelentette ki, miközben megrándult az orra. - Másodsorban pedig, elég sokáig
tartott, mire felébredtél. Már kezdtem azt hinni, hogy az egész dobálózás
hiábavaló volt.
- Te ébresztettél fel? - kérdeztem.
- Nem tehettem mást.
- Hogyhogy?
 A fiú erre önelégült vigyorral hátrahajtotta a fejét.
- Látod ott azokat a lebegő tükörszilánkokat? A szélük élesebb, mint
amilyennek tűnik, és megvágnak, ha megpróbálsz elmenekülni. - Azzal
elfordította a fejét, hogy láthassam az apró sebeket az orrán és az arcán. -
Egy egész hétbe beletelt, de sikerült felhívnom magamra a figyelmüket.
Amikor rám támadtak, megfogtam és hozzád hajítottam néhányat.
- Te tükörszilánkokat dobtál a fejemnek?
- Másképp hogy ébreszthettelek volna fel? - válaszolta. - De ne aggódj,
lecsiszoltam a szélüket a karommal. Azt hiszem, segít, ha kőből van az
ember. Már be is gyógyult a vágás.
Vágás?, gondoltam. Hát, ez megmagyarázza a fájdalmat a
halántékomnál.
- Néhány próbálkozásból meglettem volna - folytatta a fiú. - Általában
kitűnően célzok, de a jobb karom kővé vált az egyik dobás közepén.
Szerencsés vagy, hogy a bal karomnak valamivel több ideje volt. Bár azzal
kevésbé vagyok pontos.
Ez tényleg szerencse, mondta Kiki, tátott szájjal bámulva a fiút. Mindkét
karja tömör gránitból volt, bár a balon még lüktettek az erek.
- Köszönöm! - mondtam komolyan. - Az arcod...
- Ne aggódj miattam! Vagy begyógyulnak a vágások, vagy egy kevésbé
vonzó szobor leszek.
Aggasztóan vidáman kezeli a helyzetét, motyogta Kiki. Bízunk benne,
vagy nem? Én a nemre szavazok.
Összehúztam a szemöldökömet, de figyelmen kívül hagytam Kikit.
- Azt mondtad, egy hete vagyok itt?
- Én úgy számoltam - válaszolta a fiú, majd elfintorodott. - Az idő
siralmasan lassan télik, ha nincs mit olvasnod. Kérlek, mondd, hogy lapul
egy könyv a táskádban!
 Már nem figyeltem rá. Egy egész hetet elveszítettem! Annyira megfeszült a
mellkasom, hogy alig bírtam lélegezni. Ez otthon öt hónapot jelent.
Összepréselt szájjal próbáltam megzabolázni a haragomat. Lehetne
rosszabb is, győzködtem magam. Öt hónap, nem pedig öt év. Nem öt
évszázad.
- Nincs nálad könyv? - kérdezte a fiú, félreértve a kétségbeesésemet. - Jaj
de kár! De legalább gyakorolhatom a kiatai nyelvet. Tudod, ez annyira
ironikus. Kiata az a hely, ahová utoljára látogatnék el. Sosem gondoltam
volna, hogy valaha hasznomra válik a nyelvtudásom.
Azonnal visszatért hozzá a figyelmem.
- Vigyázz! A szülőhazámat sértegeted.
- Nem akartalak megsérteni, csak úgy értettem, hogy Kiata varázslat
szempontjából egy sivatag. Egy varázslat nélküli országban nem szerezhet
magának hírnevet egy magamfajta kiváló, fiatal varázsló.
- Nem vagy te egy kicsit fiatal a varázsláshoz?
- Korán kezdődik a képzésünk - magyarázta a fiú. - Mit gondolsz, másképp
hogy kerülhettem volna Ai’longba?
- Talán elrabolt egy sárkány. Megesik az ilyesmi.
- Hogy elrabolt? - kérdezte fintorogva. - Én egy képzésben lévő varázsló
vagyok, nem pedig valamiféle tengerész egy szerencsétlen rákászladikról.
Azt hiszed, olyan egyszerű elrabolni olyasvalakit, akinek gyakorlata van a
védekező mágia módszerében?
Mindenesetre varázslói egója az van, jegyezte meg Kiki, majd a gyöngy
köré fonta a szárnyát.
A fiú ravasz tekintettel bámulta a madaramat. Mintha értené, amit mond.
Azután kinyújtotta az ujjait, és felszisszent. A tükrökön keresztül láttam,
ahogy az ujjpercei elszürkülnek.
 - Azt hiszem, sosem lesz rá esélyem, hogy megmutassam a bennem lakozó
erőt.
- Nem adhatod fel! Kell hogy legyen kiút erről a helyről - mondtam,
miközben megpróbáltam szabadulni a bilincseimtől, de hiába.
- Ne erőlködj! Én hetekig próbálkoztam, és nekem még varázserőm is van.
- Hát, tudod, nekem is van varázserőm.
- Hallottam róla. Te vagy a Kiatai Egyvérű. Lenyűgöző, ahogy életre
keltetted azt a papírmadarat - mondta a fiú, majd nehézkesen oldalra
fordította a fejét. - De egyvérűként az erőd fő forrása az otthonod, és jelenleg
elég messze vagy tőle.
Összevontam a szemöldököm.
- Ezt meg honnan tudod? Hogy a varázserőm egy része Kiatából
táplálkozik?
Megvonta a vállát.
- Sokat olvasok - válaszolta gyorsan. De mielőtt még tovább
kérdezősködhettem volna, hozzátette: - Mondjuk, ez nem sokat segít ezen a
helyen. Ha vissza is fordíthatnám az átkomat, megfulladnék, mielőtt Ai’long
határához érnék.
- Miért?
- Nos, először is... elfogyna a sangim.
- A sangid?
- A tea, amit a sárkányok öntenek a szádba, hogy tudj lélegezni a víz alatt -
válaszolta a fiatal varázsló, az orrát ráncolva. - Borzalmasan keserű főzet,
rosszabb, mint Nandun könnyei. Ráadásul a határokon túl nem olyan mágikus
a víz, mint itt. Nem úszkálhatok ide-oda, mintha csak egy felhőn táncikálnék.
Rendesen úsznom kellene, hogy ne fulladjak meg. És én nem tudok úszni.
Kiki hitetlenkedve felemelte a fejét. Nem tud úszni, és saját akaratából
jött a sárkánybirodalomba?
 - Ne add fel! - mondtam. - A barátom Ai’long hercege, ő tud segíteni.
- Azt nem hiszem. Ugyanúgy a sárkánykirály bábja, mint Solzaya úrnő.
A név hallatán az összes víz alatti tükör a fiú felé fordult.
- Ki az a Solzaya úrnő? - ismételtem meg.
- A keleti tengerek úrnője. Ebben a teremben kínozza Nazayun király
legproblémásabb vendégeit. Az előző foglyot, aki ott állt, ahol most te,
tajtékká változtatta, miután kiadta a titkait. Elég szörnyű volt. Ha már
mindenképp elátkozzák az embert, akkor már inkább legyek kő.
Nyeltem egyet.
- A skarlátvörös sárkány.
- Rengeteg skarlátvörös sárkány él errefelé. Őt a nyaka köré akasztott
tükörszilánkokról lehet felismerni. Biztosan láttad őket.
- Nem vettem észre. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy ne haljak
meg.
- Majd legközelebb észreveszed. Most, hogy ébren vagy, több sangira lesz
szükséged ahhoz, hogy lélegezni tudj. Valaki nemsokára eljön érted...
szerintem nagyon is hamar. Nazayun már évek óta az után a törött gyöngy után
vágyakozik, ami nálad van.
- Vágyakozik? Nekem azt mondta, hogy el akarja pusztítani.
- És hittél neki? - kérdezte gúnyosan a fiatal varázsló. - A sárkányok az
ígéretekhez kötődnek, nem az igazsághoz.
A szemében sárga fény villant, miközben szemügyre vette a gyöngyöt.
- Már értem, miért akarja annyira. Más, mint a többi... árad belőle a
hatalom. Kaotikus, irányíthatatlan varázslat.
- De hamarosan teljesen tönkremegy.
- A józan ész sosem akadályoz meg egy sárkányt abban, hogy olyasmit
akarjon, amit nem kaphat meg - mondta, majd megpróbálta megvakarni az
orrát, de nem sikerült elérnie. - Én magam is akartam egy sárkánygyöngyöt.
Ezért szerettem volna annyira Ai’longba jönni.
- Ezért vagy itt? - kérdeztem. - Megpróbáltál ellopni egyet?
- Teljesen idiótának nézel? Sosem próbálnék meg ellopni egy gyöngyöt...
legalábbis tanoncként biztosan nem. Megvárnám, amíg befejeződik a
varázslóképzésem.
Fintorogva néztem a fiút. Egyszerre tartottam szórakoztatónak és
lenyűgözőnek a merészségét.
- Akkor miért vagy itt?
- Egy sárkány megkeresett a szárazföldön. Hallott a képességeimről -
válaszolta vigyorogva. - Adott sangit, és azt ígérte, megtanítja, hogyan kell
elkészíteni, ha kölcsönveszek neki valamit Ai’longból.
Megemeltem a szemöldökömet.
- Kölcsönveszel? Engedély nélkül?
- Pontosan. Mi varázslók nem vagyunk közönséges tolvajok, de a
tudásszomj a gyengeségem. Mindig is az volt. És már évszázadok óta senki
nem járt Ai’longban. Nem tudtam ellenállni...
- ...de elkaptak - fejeztem be helyette. - Mi történt a sárkánnyal?
- Nem tudom - mondta panaszosan. - Olyan bolond voltam, hogy nem
kérdeztem meg a nevét.
Tényleg bolond volt, de olyan fiatal, és most, hogy végighallgattam a
történetét, akaratlanul is megsajnáltam.
- Van neved, fiatal tolvaj?
- Van, de nem szeretem - válaszolta félig lehunyt szemmel. - Gén.
- Gén - ismételtem meg határozottan. - Megígérem, hogy kijuttatlak innen.
Erre kinyitotta az egyik szemét.
- Ne tegyél olyan ígéretet, amit nem tudsz betartani. Különösen
Ai’longban.
 Furcsa volt, amit mond, de nem volt lehetőségem megkérdezni, hogy érti.
Alig maradt levegőm, és a víz a számba áramlott, pontosan úgy, mint mielőtt
elveszítettem az eszméletemet.
A tükrök válaszul csilingelni kezdtek, nyugtalanító csörömpöléssel
egymásnak ütődve.
- Kezd elfogyni a sangid - suttogta Gén. - Bármelyik percben itt lehetnek.
De nem jött senki.
Ehelyett a béklyóim semmivé váltak, és felzúgott mögöttem egy örvény.
Két lélegzetvétel között hirtelen magába szívta Kikit, a gyöngyöt és engem,
egyenesen az áradó ürességbe.

•
Egyre csak zuhantam a vízzel teli szakadékban, miközben Kiki sikolya
visszhangozta néma kiáltásaimat. Két dologra nagyon figyeltem: a levegőmre
és a gyöngyre. Az életem múlott rajtuk.
Hirtelen megálltunk, és a víz egyenesen a sárkánykirály elé vetett.
Csakhogy többé már nem volt sárkány. A csípőjétől felfelé emberi alakot
öltött. A fejbőréből világoskék haj nőtt ki, a testét zafírkék tengeri selyem
borította pontosan olyan vibráló színben, mint a pikkelyei. A ruha folyóként
lebegett körülötte, beleolvadva hosszú, kanyargós farkába.
A csillagcsapás hálómat köpenyként a vállára terítette. Csillogó fonalai
alatt világított és jól láthatóvá vált a szíve. Azzal, hogy ilyen bátran magára
terítette, éreztette velem a hatalmát.
Mégis biztosan fájt neki. Arra gondoltam, vajon élvezi-e a fájdalmat.
Az utolsó lélegzetem is elhagyott, és a levegő hiánya miatt égető fájdalom
kúszott a tüdőmbe, a torkomba, az orromba és a halántékomhoz. A nagy
istenekre mondom, borzalmas volt, és megnyugvást kutatva felemeltem az
államat. Az Alakmás gyöngye semmit nem tett, hogy segítsen. Tudta, ahogy én
is, hogy Nazayun nem fog megölni.
Csupán hagy szenvedni... ameddig csak lehet.
A sárkánykirály tekintete megkeményedett, és eltelt egy
újabb gyötrelmes másodperc. A szenvedés megtörte az elmémet, és
pontosan abban a pillanatban, amikor azt hittem,
meghalok, egy vízlöket térdre kényszerített, és a tüdőm megtelt levegővel.
- Szinte már tiszteletre méltó a pimaszságod, ember, még ha
felvilágosulatlan is - morogta Nazayun. - De ma nem ez fog megmenteni.
Még mindig térdre kényszerítve fulladoztam, hörögve szívtam be a levegőt.
A nyakamban ott lógott Seryu gyöngye, mintha sosem veszítettem volna el.
Ki-be lélegeztem, újra és újra, míg meg nem szűnt az égő érzés a
tüdőmben, és többé már nem éreztem a tenger pusztító súlyát a fejemen.
- Miért? - kérdeztem érdes hangon.
- Az unokám elmondta, hogy ő maga adta neked a szíve egy darabját -
mondta a sárkánykirály, gleccserkék szakállát vakargatva. - A szerencse rád
mosolygott, hercegnő. A sárkánytörvények alapján a védelme alatt állsz.
Volt egy olyan érzésem, hogy a sárkánykirály és én egészen mást értünk
szerencse alatt, nekem pedig egyáltalán nem tetszett a „szerencsém”
alakulása.
- Az összekötő szertartás azonnal megkezdődik - folytatta Nazayun. - Légy
hálás ezért a lehetőségért! Nem lesz még egy ilyen.
- Összekötő szertartás? - kérdeztem rekedten, lassan rátalálva a hangomra.
- Az mics...
- Csendet, Shiori! - lépett elő Seryu a sötétségből, és a karmával gyorsan
befogta a számat. - Mutass tiszteletet az Örökkévaló Felségnek!
Seryu viselkedése jobban meglepett, mint a váratlan megjelenése.
Próbáltam felé fordítani a nyakamat és belenézni vörös szemébe. Nem
tudtam, mit keresek benne: talán lelkifurdalást, bűntudatot, vagy valamit, ami
konkrét tervre utal? De semmi ilyesmit nem találtam.
Ekkor tudatosult bennem a nyomasztó, tagadhatatlan igazság: Seryu elárult
engem.
Támadni próbáltam, de könnyedén elkapta a karomat.
A karmai a bőrömbe vájtak. A nagyapjához hasonlóan szinte teljesen
megszabadult sárkányalakjától. Eltűntek a pikkelyek, a kanyargós farok, az
oroszlánszerű orr és az éles, hegyes fogak - felváltotta őket az emberi arc és
test. A haja és a bőre azonban még mindig halvány mohazöld színű volt, és
természetesen megtartotta a szarvkoronáját, na meg a karmait.
A karmait, amiket elemeit a számtól, amikor végre elengedett.
- Ne küzdj! - suttogta a fülembe. Nem voltam benne biztos, hogy könyörgés
volt-e, vagy parancs. Talán mindkettő.
Nazayun király figyelt minket.
- Ha esetleg az ember nem értené, emlékeztetlek rá, Seryu: ez az utolsó
lehetősége, hogy átadja nekem a gyöngyöt. Ismered a következményeket,
amennyiben elszalasztja.
- Igen, nagyapa - mondta Seryu tisztelettudón. - Köszönöm a
könyörületességedet!
- Vidd anyádhoz! Ő majd előkészíti a lányt a szertartásra.
- Nincs rá szükség. Majd én felkészítem Shiorit...
- Nem bízhatunk benned, ha a lányról van szó - szakította félbe a király. -
Vidd az anyádhoz! Solzaya szereti a különlegességeket, és ez biztosan
különleges látvány lesz: az első kiatai partner évezredek óta!
Partner... összekötő szertartás. Kezdtek összeállni a darabok, mégsem
értettem teljesen. A lehetőség túlságosan abszurd volt. Elhúzódtam Seryutól,
de ő gyorsan megragadta a csuklómat.
 Miközben küzdöttünk, Seryu füle elvörösödött, és a szarva színe
elhalványult. Más válaszra nem is volt szükségem.
Isteneim, ne tegyétek ezt velem! Ha tudtam volna, bordán rúgom, de a
lábam képtelen volt alkalmazkodni a hülye, folytón változó áramlatokhoz, és
féltem, hogy teljesen elvétem a támadást.
Seryu mélyen meghajolt a nagyapja előtt, és engem is kényszerített, hogy
így tegyek. s
- Ahogy kívánod, Örökkévaló Felség - motyogta. Hosszú ruhájának
szövete elkapott hátulról, és lefelé nyomta a nyakamat.
- Készítsd elő a végső búcsúdat! Az összekötő szertartás után egy
sárkányherceg élettársaként születsz újjá. Minden, amit az eddigi életedben
ismertél, megszűnik létezni, és soha többé nem térhetsz vissza Kiatába. -
Rövid, de drámai szünet után hozzátette: - Mostantól Ai’long lesz az
otthonod.
 4. FEJEZET

Seryunak szerencséje volt, hogy erősen lefogott. Különben az egyik fekete

kristályhoz taszítottam volna, ami mellett útközben elhaladtunk. Az előző,
örvénnyel kapcsolatos élményeimből kiindulva a kristályok valamiféle
portálok lehettek, és arról fantáziáltam, hogy behajítom Seryut egy vulkán
közepébe.
Végül csak a karjába vájtam a körmömet, miközben áthaladtunk a palotán,
figyelmen kívül hagyva a kristályfalak mentén keringő cápákat és a fel-alá
szaladgáló rákokat, amik kerek szemükkel minden egyes mozdulatunkat
követték.
- Partner? - sziszegtem. - Nagyon remélem, hogy ez nem azt jelenti, amire
gondolok. Nem vagyok ágyas, Seryu. Főleg nem a tiéd.
Seryu alig érezte meg, hogy a körmöm a kemény bőrébe vájt.
- Még mindig jobb, mint tajtékká válni.
Te szánalmas féreg!, kiáltotta Kiki, miközben a ruhám ujjából előbújva
arcon csapta a szárnyával a sárkányt. És én még kedveltelek! Azonnal vigyél
haza minket!
Seryu elhessegette, és dühös, vörös tekintetével a rákokat leste, mintha
attól tartana, hogy hallgatóznak.
- Hát egyáltalán nem ismeritek az illemet? - vicsorgott rájuk. - Én a
sárkánybirodalom hercege vagyok.
 Miután a rákok eliszkoltak, Seryu a vállamra tette a karmát, és egy
jéglapokkal körülvett, privát terembe sodródtunk.
- Akár vissza is küldhetsz az anyád tömlöcébe - mondtam.
- Nem adom át a gyöngyöt.
Seryu rám mordult.
- A szél fiaira, nem tudnál egy percre csendben maradni? Nem lehetnél
egyszerűen hálás, amiért épp megmentem az életedet?
- Hálás? De hát hazudtál nekem.
- Tisztázzunk valamit! Te hazudtál nekem. Azt ígérted, hogy odaadod a
gyöngyöt a nagyapámnak.
- Azt ígértem, hogy elviszem hozzá, nem azt, hogy neki adom. Nem hozzá
tartozik.

- És szerinted őt ez érdekli? - kérdezte Seryu a haragtól megfeszült,

kiegyenesedett bajusszal. - A nagyapámat nem lehet érvekkel meggyőzni.
Szerinted miért javasoltam az összekötő szertartást? Nálad van a gyöngyöm
egy része, Shiori. Tudod egyáltalán, mit jelent ez Ai’longban? - kérdezte,
majd az egyik karmával beletúrt zöld hajába. - Hát persze hogy nem tudod.

- Mit jelent?
- Hogy nagyapa kénytelen engedelmeskedni a sárkánytörvénynek és
tisztelni a kettőnk közötti köteléket.
- Nincs köztünk kötelék - jelentettem ki, majd megérintettem a tőle kapott
nyakláncot. Azt kívántam, bár hozzávághatnám, de tudtam, hogy
megfulladnék. - Engem már eljegyeztek.
- Az a szánalmas uracska? - horkant föl Seryu.
- Mi lenne, ha nem hívnád így? Ő az én...
- ...vőlegényed? Megszöktél az eljegyzési szertartás elől. Nem igazán vagy
eljegyezve.
 - Nem előle szöktem meg - tiltakoztam, miközben tudtam, hogy félig
hazudok. - Kiki kirepült a ruhám ujjából.
Seryu arckifejezése elsötétült.
- Egyébként is, mi olyan csodálatos benne? Legjobb esetben is maximum
hetven vagy nyolcvan évig fog élni, nincs varázsereje, és szinte semmi
hatalma nincs a nevének. A kastélyának még egy rendes tava vagy folyója
sincs. Egy lóitatóban kellett megjelennem, amikor meglátogattalak - mondta,
éles fogait csikorgatva. - Mégis úgy csinálsz, minta Ö adta volna neked a
szíve egy darabját. Mintha ő mentett volna meg a fulladástól a Szent Tóban.
Ilyesmire egyáltalán nem számítottam tőle. A szívemet azelőtt sosem érzett
fájdalom szorította össze.
- Seryu...
A füle lelapult, és a vége vörösebb lett, mint a mákvirág. Látszott, hogy azt
kívánja, bár egyben elnyelné a föld.
- Nézd, nem volt más ötletem. Ha tudtam volna, hogy ilyen szenvedélyesen
ellenzed...
- Nem ellenzem szenvedélyesen - szakítottam félbe. - Csak... ellenzem. -
Nem tudtam a szemébe nézni. - Nem maradhatok itt örökre.
- De mi van, ha muszáj? - folytatta Seryu. Új szín vegyült a szavaiba, ami
egyáltalán nem tetszett. - Mi van, ha ez a legjobb az országodnak?
A bordáim megfeszültek.
- Ezt meg hogy érted?
- A maradás a legjobb választásod - folytatta lassan, mintha olvasná a
szavakat. - Mindig is az volt. Csák akkor születik új egyvérű, ha az előző
meghal. Ha az örökkévalóságig élsz Ai’longban, sosem születik újabb.
Nem mondtam semmit. Képtelen voltam rá. A gondolataim ide-oda
cikáztak, és hirtelen mindent láttam magam előtt. A kilenc lángoló pokolra,
Seryunak igaza volt.
A kiatai Szent Hegyekben ragadt démonoknak a véremre van szükségük
ahhoz, hogy kiszabaduljanak, gondoltam. De ha Ai’longban maradok,
sosem juthatnak ki onnan.
Seryu mintha belelátott volna a fejembe:
- Az apád, a bátyáid... a kis uracskád biztonságban lennének. Mindenki
biztonságban lenne Kiatában.

Beláttam, hogy ez egy csodálatos megoldás, és utáltam érte Seryut. Mintha

minden lehetséges ellenvetés a torkomon akadt volna. Minden józan érv
alapján ott kellett volna maradnom.
- Tehát - szólalt meg Seryu, halkabban, mint valaha -, mit gondolsz, meg
tudnál próbálni... helyet szorítani nekem a szívedben?
Örültem, hogy kettesben vagyunk. Az iránta érzett haragom teljesen
elpárolgott, és felváltotta az üresség. Mit kellene válaszolnom?, kérdeztem
magamtól kétségbeesetten. Tudtam, hogy azt várja, mondjak igent. Milyen
egyszerű szó, és annyiszor kimondtam már életemben. Mégis ólomsúllyal ült
a nyelvemen, és csak Takkanra tudtam gondolni, ahogy a parton állva
megígéri, hogy várni fog rám. Ahogy arra kér, hogy ne felejtsem el.
Fájt megszólalni:
- Ha veled maradok, sosem látom viszont a családomat.
Seryu bajusza lekókadt, és hideggé vált a viselkedése.
- Lesz még egy utolsó lehetőséged. Anyámnak van egy elvarázsolt tükre.
Az üvegében még egyszer megláthatod a családodat, Mielőtt elfelejted őket.
Egy pillanat alatt összeszedtem magam:
- Hogy érted, hogy elfelejtem őket?
- Ez is része az összekötő szertartásnak - folytatta gyorsan, mintha tudná,
de nem érdekelné, hogy rosszul érint majd a dolog. - Az örök életért cserébe
elfogyasztasz egy elixírt, amikor hűséget esküdsz Ai’longnak. Semmire sem
fogsz emlékezni a múltadból, még a nevedre sem.
Hátrahőköltem; el sem hittem, amit hallok.
 - Ti sárkányok csak így tudtok társat találni? Hogy elfeledtetitek velünk,
kik vagyunk?
- A halhatatlanságnak ára van. Amikor újjászületsz, erősebb leszel. És
jobb.
- Jobb? - ismételtem meg. - Inkább tépjenek szét a démonok, mint hogy
elfelejtsem, ki vagyok.
Vajon erre gondolt a sárkánykirály, amikor azt mondta, hogy a halál
elkerülhetetlen?, cikáztak a gondolatok a fejemben. El sem hittem, hogy
korábban szinte megsajnáltam Seryut.
- Szóval ezért annyira biztos benne Nazayun, hogy átadom neki a gyöngyöt
- állapítottam meg dühösen. - Mert nem is fogok rá emlékezni.
Seryu beszélni kezdett; valószínűleg arról fecsegett valami ostobaságot,
hogy a nagyapja mindkét világ biztonsága érdekében akarja elpusztítani a
gyöngyöt. Nem voltam rá kíváncsi.
- Ti sárkányok nem vagytok jobbak a démonoknál! - mondtam, majd
gyorsan elhúzódtam tőle, mielőtt még hozzámérhetett volna. - Ha nem juttatsz
ki innen, majd megoldom én magam. Ígéretet tettem Raikamának. A gyöngyöt
vissza kell juttatni az Alakmáshoz.
Seryu hitetlenkedve fújtatott.
- Az egész családodat, az egész országodat, sőt a saját életedet is képes
lennél kockáztatni ezért? Mit számít egy, a mostohaanyádnak tett ígéret? Már
úgyis halott.
Többé képtelen voltam uralkodni magamon. A haragom a tetőfokára hágott,
és a karom előrelendült. Mielőtt még tudatosult volna bennem, arcon csaptam
Seryut. Erősen.
Ha ember lett volna, valószínűleg hátrabicsaklott volna a feje, sőt, talán a
falnak csapódott volna.
 Seryu azonban csak hátrahőkölt; az arcán fájdalom tükröződött. Túlságosan
dühös voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Azt hittem, mondani fog valamit - hogy
megszid, vagy bocsánatot kér, bármit. Ehelyett azonban smaragdzöld
pikkelyei elhalványultak, és lehajtotta a fejét.
Nem előttem hajolt meg, hanem valakinek, aki mögöttem állt.
- Ne mondj semmit! - sziszegte, miközben engem is kényszerített, hogy
fejet hajtsak. - Legyél rám olyan mérges, amilyen csak akarsz, csak tartsd
vissza, amíg itt van az anyám!
Az „anyám” szó hallatára a haragomat egy pillanatra felváltotta a
kíváncsiság, így felnéztem.
A kagylóhéjakkal kirakott függöny felemelkedett, és két nő lépett be a
helyiségbe. Egyikük sem tűnt teljesen emberinek, de a tekintetem azonnal az
aranyszemű arcára vándorolt. Korábban is láttam már azt az áttetsző, szinte
folyékony szempárt - olyan volt, mint az áldozatát csapdába ejteni készülő
borostyánkő.
Solzaya úrnő volt az: a sárkány, aki megpróbálta kivágni a lelkemet. Ő
lenne Seryu anyja?
- Talán zavarok? - duruzsolta.
Seryu magára öltötte legvonzóbb mosolyát, minden jelét elfedve a korábbi
veszekedésünknek.
- Nahma nénikém! - kiáltott fel, üdvözölve az anyja mellett álló nőt.
Vastag, zöld szemöldöke megemelkedett őszinte meglepetésében. - Nem
gondoltam, hogy látni foglak a szertartás előtt.
- Megkértem, hogy jöjjön velem - válaszolta Solzaya, mielőtt a hölgy
megszólalhatott volna. - Na de, Seryu, mi történt a modoroddal? Nem
anyádat kellene először üdvözölnöd? Vagy annyira megkönnyebbültél Nahma
látványától, hogy megfeledkeztél arról, aki életet adott neked?
 - Azt sosem tenném - válaszolta Seryu felegyenesedve. - Anyám, te mindig,
még emberi alakodban is elkápráztatod a csillagokat.
Solzaya megköszörülte a torkát.
- Nem épp a kedvenc alakom - mondta, majd felém intett a fejével -, de így
kevésbé félnek tőlünk az emberek.
Tévedett. Bőrének olyan színe volt, mint a tűznek, rikító cinóbervörös és
narancs árnyalatokban pompázott, mini az őszi fák. Olyan fényes volt, hogy
alig bírtam ránézni, és miközben a kulcscsontján lógó nyakláncot kerestem a
tekintetemmel, égett a szemem.
Pontosan úgy, ahogy Gén leírta, tükörszilánkokból készült. Összesen hetet
számoltam. Először átlagos üvegdaraboknak tűntek, de folyton változott a
formájuk, sima könnycseppekből recés késekké alakultak, amelyek olyan
élesek voltak, hogy át tudták volna vágni Solzaya érzékeny bőrét. Ez
egyértelműen jelezte, hogy egyáltalán nem ember.
- Végre üdvözölhetlek, Shiorianma - mondta. - Sajnálom, hogy az előző
alkalommal olyan... szerencsétlen körülmények között találkoztunk. De hát
bárhol lehetnek félreértések, még egy olyan felvilágosult birodalomban is,
mint Ai’long. Örülök, hogy nyílt egy második esélyem, hogy fogadhassalak
téged, és hogy gondoskodjam róla, hogy méltó körülmények között ismerd
meg Seryu otthonát.
- Ó, a tömlöc is csodálatos körülményeket biztosított a bemutatkozáshoz! -
mondtam leplezetlen szarkazmussal. - A kővé változtatott fiú különösen
kedves húzás volt.
Seryu megpróbált elhallgattatni a pillantásával.
- Shiori nemrég szerzett tudomást az összekötő szertartásunkról - mondta. -
Még... nem szokott hozzá teljesen a gondolathoz. De megtiszteltetésnek tartja,
hogy őt választottam.
 - Erezd is megtiszteltetésnek, halandó gyermek - veregette meg a fejem
tetejét Solzaya. - A halhatatlanság örökségét ajándékozzuk neked. Remélem,
hogy hozzád is olyan jól illik majd, mint Nahma úrnőhöz.
Meg is feledkeztem a Solzaya mellett álló nőről. Kicsi volt, és sápadt,
keskeny, ovális szájjal és derékig érő fekete hajjal, amely laposan tapadt az
arcára és a hátára, és köré vonzotta az árnyékokat. A karja esetlenül lógott az
oldalán, és a szemében egyetlen szikrányi élet sem volt.
Ha ennyire áll jól Nahma úrnőnek a halhatatlanság, én bizony nem kérek
belőle, gondoltam.
Solzaya már körülöttem körözött, és a szilánkok csillogtak a nyaka körül,
miközben szemügyre vette a hajamba tapadt mohadarabokat, a kezemen lévő
sebhelyeket, a szemem alatti karikákat és az egyszerű, dísztelen ruhámat.
Csak akkor rándult meg egy izom az arcán, amikor észrevette az Alakmás
mellettem lebegő gyöngyét. Az iránta való vágytól aranyszínben kezdett
fényleni a bőre - de csupán egy pillanat töredékéig.
- Elég jelentéktelen, nem igaz? - fordult Solzaya Nahmához. - Azt gondolná
az ember, hogy a Kiatai Egyvérű erőteljesebb fellépéssel és több szépséggel
rendelkezik. De hát melyik ember kellemes látvány a szemnek? Sokat kell
vele dolgoznunk.
- Ami szépségben hiányzik belőlem, pótolja a lelkem ereje - mondtam,
szándékosan Solzaya korábbi sikertelenségére utalva a lelkem fonalaival
kapcsolatban. Gyorsan a táskámba rejtettem a gyöngyöt, nem törődve vele,
milyen szánalmas látványt nyújthat a mozdulat.
- Micsoda büszkeség! - mondta Solzaya. - Elfelejtettem, hogy a te
világodban hercegnő vagy. Az emberi címek semmit nem jelentenek a
számunkra: Nahma úrnő például parasztként érkezett hozzánk. De igazad van,
meg kell hagyni, hogy a lelked igencsak erős - tette hozzá, majd szünetet
tartott. - Ez csak hozzátesz majd Ai’long világához.
 A mellkasomban kezdett szétáradni a harag; Kiki a karomba csípett, hogy
figyelmeztessen, jobb lesz, ha nyugodt maradok.
Miközben a fogamat csikorgattam, Solzaya szemügyre vette a fiát.
- Sosem említetted, hogy társra vágysz. Furcsállom, hogy úgy döntöttél,
ennek a lánynak ajándékozod a gyöngyöd egy darabját...
- Egy egészen apró darabját - motyogta Seryu.
- ...főleg az előtt, hogy elérted volna a teljesen kifejlett alakodat - folytatta
Solzaya, majd megérintette a nyakláncát, mire halkan felcsendült a szilánkok
lágy, csilingelő muzsikája. - De az Örökkévaló Felség elfogadta a
választásodat. A szertartást megtartjuk. Még ma.
- Ma? - ismételtem meg tágra nyílt szemmel.
- Nyugtalanságra semmi szükség. Privát szertartás lesz, kizárólag a család
részvételével.
Nem ezért voltam nyugtalan, és biztos voltam benne, hogy ezt Solzaya is
tudja.
- Már Seryu összes unokatestvére megérkezett - folytatta és megesküdtek,
hogy nem próbálnak meg megölni... és egymást sem.
- Mindannyian? - kérdezte Seryu, a homlokát ráncolva. - Kétlem, hogy
Elang is megjelenne.
- A nyugati tengerek ura tudja, hogy nem érdemes megjelennie az
udvartartás előtt - mondta könnyedén Solzaya. - De talán eljön, hogy
megtekintse a gyöngyöt.
Nahma úrnőre néztem. Az érkezésük óta meg sem szólalt, és Solzaya
velem szembeni ellenségessége sem tudta kimozdítani a nyugalmából. Seryu
unokatestvérének említésére azonban egy egészen aprót rándult a szája.
Egyedül én vettem észre, és amikor Nahma felnézett, elkapta a
tekintetemet.
 Az ő szeme nem fénylett úgy, mint a sárkányoké: a földhöz tartozott, és
barna volt, mint az enyém. Könnyű volt figyelmen kívül hagyni. Könnyen
elrejthetett benne egy egész kincsesládányi titkot.
- Jó kezekben leszel - szólalt meg újra Solzaya. - Nahma úrnő a bátyám
felesége, a déli tengerek nagytiszteletű úrnője, és nem történik meg
mindennap, hogy felajánlja a személyes segítségét, hogy felkészítsen valakit
az összekötő szertartásra.
Nahma elegánsan meghajolt.
- Én voltam az egyik első kiválasztott élettárs Ai’longban - mondta halkan.
- A legtöbbeknél jobban tudom, milyen nehéz tud lenni az átváltozás.
-Ajjaj, csak nehogy elijeszd!-dorgálta Solzaya. - Vigyázz, Nahma! Nem
akarok egy remény vesztett fiúval élni a következő évezredben!
- Akkor rabolj neki új hercegnőt! - jegyeztem meg hidegen. - Mi emberek
úgyis egyformák vagyunk. Nem hiszem, hogy észrevenné.
A sértést Seryunak szántam, de nem tudtam, hogy célba ért-e. Solzaya
nevetése túlságosan elterelte a figyelmemet.
- Seryu, Seryu - vetette hátra kacagva a fejét. - Érdekes választás, az
biztos! Alig várom, hogy lássam, mivé válik Shiorianma!
Volt valami nyugtalanító abban, ahogy ezt mondta. „Mivé válik...”
- Nos, elég sokáig időztetek itt - jelentette ki végül. - Búcsúzzatok el
egymástól! A szertartásig nem találkozhattok.
Seryu elkapta a ruhám ujját, mielőtt megfordulhattam volna.
- Emlékezz arra, amit mondtam!
- Hogy megmented az életemet? - kérdeztem egy tettetett meghajlás
kíséretében. Még mindig nagyon dühös voltam rá. - Köszönöm neked, Seryu
herceg! Alig várom, hogy megtudjam, mivé válók.
- Biztos vagyok benne, hogy kellemesnek találod majd Nahma nénikém
társaságát - mondta, figyelmen kívül hagyva a csípős megjegyzéseimet. Az
anyáménál legalábbis kellemesebbnek, üzente kimondatlanul. - Ő majd
gondoskodik rólad.
- Úgy, ahogyan te? - kérdeztem. Halkan beszéltem, de biztos voltam benne,
hogy Solzaya és Nahma is hallja. - Azt hittem, a barátom vagy, Seryu.
Megbíztam benned.
Seryu nevetése nem igazán tűnt őszintén vidámnak.
- Tudom - mondta, majd miután elengedett, egy áramlat felemelt, és
magával rántott a sárkánykirály palotájának belsejébe.
 5. FEJEZET

Egy agresszív áramlat folyamatosan taszigált előre, így kénytelen voltam

követni Solzaya és Nahma úrnőt egy zöld márványoszlopokkal szegélyezett
folyosón. Minden erőmmel próbáltam ellenállni, és egy ponton biztosan
sikerült felidegesítenem Solzayát, mert lepattantak a tükördarabok a
nyakáról, és mellém repültek, tükrözve a sárkány ingerült arckifejezését.
Seryu anyja a szilánkokon keresztül beszélt hozzám:
- Minél jobban feltartasz minket, annál kevesebb időd marad a
búcsúzkodásra.
Ha tudtam volna, miről beszél, akkor sem érdekelt volna.
Minden gondolatommal arra koncentráltam, hogyan szökhetnék meg. Nem
volt túl sok választásom. A falak szirénázó hangot adtak, ha közeledtem
hozzájuk, mindenkit figyelmeztetve a mozdulataimra. Minden sarokban
cápák, medúzák és polipok járőröztek. A palota túlságosan is jól biztosított
volt.
Mosolyognod kéne, suttogta Kiki a ruhám ujjából. Mondj néhány viccet!
Énekelj valamit! Akkor talán lankad Seryu anyjának figyelme.
Kissé késő van már ahhoz, hogy behízelegjem magam, nem gondolod?,
csikorgattam a fogamat.
Solzaya tükörszilánkjai egyetértőn csillogtak. A sarkamat szurkálva
igyekeztek siettetni.
 Hamarosan minden átalakult körülöttem. Az éneklő falak eltűntek, a
márványoszlopok pedig hosszú falakká nyúltak, és eltakarták a nyílt tengerre
való kilátást.
Solzaya egyik tükördarabja megkarcolta a nyakamat, az áramlat erősebbé
vált, majd egyenesen a sárkány mellé emelt.
Seryu anyja ingerülten csettintett a nyelvével.
- Csak az idődet vesztegeted azzal, hogy kiutat keresel. A falak a
pillanatnyi gondolataimat követve változnak, és az emberek képtelenek
kiigazodni a palotában. Ai’longban sehol sem rejthetsz el egy olyan sötét és
förtelmes gyöngyöt, mint amit magadnál hordasz.
- Nem akartam megszökni - hazudtam.
A sárkány aranyszeme vidáman csillogott.
- Vicces. A legtöbb halandó könyörögne, hogy a helyedben lehessen.
Nahma idejében az emberek a tengerbe vetették magukat, hogy a hitveseinkké
válhassanak - mondta, majd szándékosan szünetet tartott. - Azt hiszem, az
ellenállás közös bennetek Nahmával. Mindketten halálbüntetéssel indultatok.
Vetettem egy kíváncsi pillantást Nahmára, de ugyanolyan csendes volt,
mint mindig.
- A szárazföldön nem így szól a történt - mondtam. - Az emberek nem saját
akaratukból vetették magukat a tengerbe. Elrabolták őket. Vagy feláldozták,
hogy a kedvetekben járjanak.
- Az embereknek borzalmasan gyenge az emlékezetük - vetette ellen
Solzaya. - Ami nem meglepő, tekintve, milyen rövid ideig élnek. Tekintsd
magad áldottnak, Shiorianma! Más egyvérűek már tizennyolc éves koruk előtt
meghaltak, te pedig... te örökké fogsz élni. Itt, közöttünk.
- Nektek sárkányoknak nagyon furcsa elképzeléseitek vannak arról, mit
jelent szerencsésnek lenni - motyogtam.
 - Inkább kiválasztási szertartáson vennél részt, ahogy annak idején Nahma
úrnő? Mert azt is elintézhetjük.
- Az egész ügy annyira barbár!
- A te birodalmadban talán más a helyzet? Ott is elrendezték a
házasságodat, nem igaz? Úgy láttam, egy fiatal, északi úrral.
Takkan említésére nagyot dobbant a szívem.
- Láttad?
- Az igazság tükre sok mindent megmutatott a múltbeli életedből -
válaszolta Solzaya úrnő, közelebb hajolva. - Szegény Bushian Takkan!
Annyira hiányzol neki! Kérheted, hogy láthasd őt... még egyszer, utoljára.
Hirtelen elszállt belőlem az erő.
Solzaya önelégülten kuncogott.
- Kíváncsi vagyok, hogy bírod majd az örök életet. Sokan megőrülnek, de
úgy hiszem, te megőrződ majd a józan eszedet, egyvérű. Több erő lakozik
benned, mint másokban.
- Nem tervezek annyi ideig itt maradni, hogy kielégíthessem a
kíváncsiságodat - vágtam vissza, de a szavaimból hiányzott a meggyőződés,
és Solzaya jól tudta ezt.
Ismét megveregette a fejemet, majd előresietett. Ruhájának hosszú,
fátyolszerű ujja a karomat simogatta, mintha sürgetni akarna. Elhúzódtam az
anyag érintésétől.
A reménytelenség nehéz kőként telepedett a torkomra. Hogy juthatnék ki
innen?, töprengtem kétségbeesve. Még ha a varázserőm teljes lenne is, nem
lenne elég erős ahhoz, hogy szembeszálljak a sárkánykirállyal. A gyöngyön
kívül nincs semmim...
Nem használhatod fel a gyöngyöt, szólalt meg Kiki, megszállva a
gondolataimat. El fog törni.
Ha így van, legalább egész Ai’long velem bukik.
 És én is!, kiáltott fel a papírmadaram. Legalább rám gondolj! Örökre az
óceán fenekén heverek majd, darabokra tépve. Megesznek a rákok! Vagy...
vagy tajtékká válók! Nem akarok tajtékká válni!
Nem is kell, mondtam egyetértőn, majd grimaszoltam egyet. Arra
gondoltam, milyen ironikus, hogy egy olyan birodalomban, ahol végtelen az
idő, az enyém nemsokára elfogy.
Valaki megérintette a karomat.
- Nézd! - mutatott Nahma úrnő az egyik falra rögzített, drágakövekkel
kirakott tükörre. - Ez az üveg visszaveri a csillagok fényét. Imurinya
rámosolyog a tengerre.
Én azonban nem láttam mást, csak a sötét víz végtelen mélységét.
- A halandók szeme képtelen érzékelni - jegyezte meg rosszindulatúan
Solzaya.
Nahma azonban nem tágított:
- Nézd meg jobban! - utasított, a hullámok vibrálására mutatva. - Látod,
ahogy az ezüst fény megtörik a vízen? Az Imurinya tükörképe.
- Látom - mondtam halkan.
- Itt, Ai’longban is tiszteljük a holdasszonyt - folytatta Nahma. - Amikor a
legerősebb a fénye, a sárkánygyöngyöké is felerősödik. Jó előjel, hogy a
szertartási napodon ilyen csillogó. Remélem, ez hoz neked némi
megnyugvást.
Nem hozott, de Solzayával ellentétben Nahma jót akart. Éreztem, hogy
önkéntelenül is kezdem megkedvelni.
- Nemsokára már nem is fogsz tudomást venni az ilyesmiről - mondta
Solzaya lekicsinylőn. - Ha hitves leszel, sokkal fontosabb dolgokkal kell
majd foglalkoznod.
- Mint például? - Képtelen voltam megállni, hogy megkérdezzem.
Bármennyire utáltam is az összekötő szertartás gondolatát, azért kíváncsi
voltam, hogy élnek a sárkányok.
Solzaya elmosolyodott.
- Örökösről kell gondoskodnod a fiam számára.
Legszívesebben visszaszívtam volna a kérdést.
- Örökösről?
- Fogyatkozik a népünk, Shiorianma. Ugye nem gondoltad, hogy az olyan
szent teremtmények, mint a sárkányok, csakis a társaságuk miatt fogadják be a
birodalmukba az embereket?
Őszintén szólva, azelőtt egyáltalán nem gondolkodtam ilyesmin.
- Ez... egyáltalán... lehetséges?
- Az lesz - válaszolta, nevetve a megrökönyödésemen. - Amint hitvestárssá
válsz, többé nem leszel egészen ember.
Korábban is utalt már az átváltozásomra, de addig nem részletezte a
dolgot. Nahma úrnő megjelenéséből sem derült ki semmi: hosszú fekete
hajával és visszafogott ruhájával egy szentélyben álló papnőre emlékeztetett.
De akkor miért nőtt egyre a rettegés a szívemben?
Ekkor egy boltíves bronztükör jelent meg előttünk, amely mintha a
végtelennek tűnő folyosó végét jelezte volna. Csodálatosan megmunkált
darab volt, rajta öt, egy-egy gyöngyöt a kezében tartó sárkánnyal.
Megálltunk előtte; a tekintetemben bizonytalanság tükröződött. Otthon,
annak idején, a pajkosságáról ismerték a szememet, a szám pedig huncut,
incselkedő ívéről volt híres. A tükörkép azonban egy elveszett lányé volt.
Egy lányé, aki vesztett.
Én nem akarok ilyen lenni, gondoltam.
- Itt fogsz felkészülni a szertartásra - mondta Solzaya egyre emelkedő
hangon, a bronztükörre mutatva -, és itt veszed az utolsó levegőt szárazföldi
halandóként.
Túl későn kezdtem el hátrálni.
 A tükör üvege folyékonnyá vált, és két, olvadt karrá változott, melyek a
bokám köré fonódtak. Mielőtt még elfuthattam volna, hirtelen megrántották a
lábamat, és én berepültem a tükörbe, egyre mélyebbre merülve a
sárkánykirály birodalmába... egyenesen a végzetem felé tartottam.
 6. FEJEZET

Puha szőnyegre érkeztem, egy kagylókkal borított tetejű, lebegő lámpásokkal

teli terembe. A fal mentén szekrények és ládák sorakoztak, tele a
legtékozlóbb, leglehetetlenebb ruhadarabokkal, amiket valaha láttam. Voltak
ott abalone kagylóból és holdfényből szőtt ruhák, vízesésként aláhulló
szoknyák, pillangószárnyakkal és lánghalpikkelyekkel kirakott vállkendők és
a láthatatlan szellőben mozgó babarózsaszirmokkal hímzett kabátok.
Amint feltápászkodtam, Nahma úrnő úszott elém.
- Solzaya elment. Csak akkor tér vissza, amikor felkészültél a szertartásra.
Azon tűnődtem, ez vajon magyarázat-e, vagy figyelmeztetés.
- Van itt étel, ha esetleg éhes lennél - .folytatta Nahma. - A szertartás nem
lesz hosszú, de van, akinek sókat jelent, ha az otthonából származó
finomságokat vehet magához előtte.
Egy asztalra mutatott, ami egy perccel azelőtt még biztosan nem volt ott.
Egy rakás kiatai édesség állt rajta: rizstorta pirított szezámmaggal,
főnixszárny cukorkák, és sütőtöksodótól duzzadó gőzölt cipók. Láttam még
egy friss, érett barackokkal a pereméig telepakolt porcelántálat is.
Magamba szívtam az arcátlanul ismerős illatokat. Képtelen voltam
figyelmen kívül hagyni az édességeket.
- Egyél! - biztatott Nahma, miközben teát töltött magának. - Szükséged lesz
az erődre.
 Miközben töltött, a gőz a csésze széle körül kavargott. Én azonban nem
mozdultam.
- Nem mérgezett, Shiorianma.
Nem bíztam benne, és ő tudta, hogy nem lesz képes meggyőzni.
- Jól van. Akkor kezdjünk hozzá! - mondta, majd letette a csészéjét, ami
lebegni kezdett a vízben. - Nagyon fontos, hogy milyen öltözetet választasz a
szertartásra. Ez alapján 1 alkotnak rólad véleményt az udvarban, és a
sárkányok könnyen ítélkeznek.
Tapsolt egyet, mire a szekrények feltárták a tartalmukat.
- Vegyél el bármit, ami megszólít! - biztatott. - Ékszert, fésűt, ruhát,
kabátot.
Semmi sem szólított meg. Nem volt ott kard, tőr vagy mérgezett nyíl. Sehol
egy csillagcsapásinda vagy démontűztüske.
Minden egyszerűen csak szép volt. És haszontalan.
Láttam csontból készült hajtűket, amitől hosszabbra nő a haj, és
homokselyem ruhákat, rájuk hímzett halakkal, amelyek táncoltak, amikor
megérintettem őket. Hajnalfonalakkal csipkézett szalagok sorakoztak előttem,
és ékszerek, amelyek elragadóan csodálatossá varázsolják a viselőjüket.
Kíváncsiságból a mellkasomhoz emeltem egy achát brosstűt - döbbenten
vettem észre, hogy a szemem kékebbé vált, mint egy kékmadár tolla, az arcom
pedig megnyerőn kipirult, és teltebb lett az ajkam.
Gyorsan visszahajítottam a brosst a helyére. A helyzetem valahol a
nevetséges és a reménytelen közti szűk mezsgyén lebegett.
- Ha nem érdekel az öltözködési szertartás, szívesen segítek - ajánlkozott
Nahma, majd megindult az egyik szekrény felé. - Mit szólnál ehhez?
Felemelt egy halványrózsaszín árnyalatú ruhát, ami az otthoni begóniafák
színére emlékeztetett. Hosszú harangujjait tajtékból készült csipke díszítette,
olyan finom fátyolszövettel, mint a pókháló, a szoknyarészbe pedig milliónyi
apró gyöngyöt szőttek. Igaz, ami igaz, ez volt a lehető legszerényebb
választás, de még mindig jóval értékesebb volt, mint amit valaha
viseltem.
Vonakodva bólintottam, mire Nahma úrnő a táskámért nyúlt, amely nem
illett ezekhez a finom darabokhoz.
Nem akartam odaadni neki.
- Benne van az Alakmás gyöngye. Oda kell adnom a királynak.
Nahma bizonytalanul rám nézett, én pedig álltam a tekintetét.
Nem hazudtam. Valóban oda kellett adnom a királynak... csakhogy nem
terveztem azt tenni, amit kell.
- Jól van - mondta végül. - Akkor hát tartsd meg.
Ezután nem mondott többet, amíg fel nem öltöztem, majd kifestett,
bepúderezett, és illőn felékesített. Üdítően gyorsan ment az egész, és amikor
elkészültem, halkan füttyentett. Ez nem a megjelenésem elismerése volt,
ahogy először gondoltam, hanem egy hívás...
Több száz apró hal úszott át a falakon. Mindegyik egy-egy tükörszilánkot
tartott a szájában, amiket egyenként egy fakeretbe helyeztek. Miután végeztek,
a darabok addig mozgolódtak és alakultak, míg végül egy teljes tükörré álltak
össze.
A tükör fölém tornyosult, az üvege vastag volt, és tiszta, a keretét pedig
aranyszálak díszítették. Furcsán ismerős varázslat morajlott benne, de a tükör
maga nem tűnt túl különlegesnek, ahogy a tükörképem sem.
Nahma egy császár váltságdíja értékének megfelelő mennyiségű gyöngyöt
és opált font a hajamba, és több kinccsel díszítette a fülemet, a nyakamat és a
csuklómat, mint amennyit Loryan összes kalóza egy egész életen keresztül
felhalmozhatna. Azonban a tenger összes csillogó kincse sem volt képes
megtörni a kemény ellenállást a tekintetemben, és nem volt képes Shioriból
egy sárkány névtelen ágyasává változtatni.
 Ez reményt adott. Legalábbis egyelőre.
- Az igazság tükre - állapítottam meg hangosan.
Nem kérdés volt, Nahma mégis bólintással válaszolt.
- Ez Solzaya úrnő legféltettebb kincse, melyet az első varázslók egyikével
kötött fogadás során nyert el. Azóta része a szertartási hagyományoknak.
A sárkányok szeretik a szerencsejátékot, gondoltam.
- De Solzaya úrnő nyakláncán csak néhány szilánk volt - jegyeztem meg. -
Miért jelent meg most ennyi?
- Solzaya úrnő nyakláncán hét szilánk van, és mindegyikben ugyanakkora
látnoki képesség és hatalom lakozik. Az olyan ritka alkalmakkor, amikor nem
magán viseli őket, mint például egy ilyen szertartáson, az átlagos darabok
közé rejti a szilánkokat, hogy ne lophassák el őket.
- Ellopják? Az olyan hitvestársak, mint te?
- Én nem vágyom rá, hogy birtokoljam az igazság tükrét.
- De nem vették el az emlékeidet, amikor felesküdtél Ai’long- nak? -
kérdeztem. Nem voltam képes lefaragni a szavaim éléből. - Nem akarsz
emlékezni a múltadra?
Nahma arckifejezésén egészen apró fénysugár suhant át.
- Az átváltozás mindenkinek nehéz. Én egyébként többre emlékszem, mint a
legtöbben - mondta, miközben elpakolt néhány hajtűt. - A felejtés nemcsak
átok, hanem áldás is. Vannak dolgok, amiket a legjobb elfelejteni.
- Mire emlékszel? - próbáltam kihúzni belőle.
Nahma sokáig nem szólalt meg. Már feladtam a reményt, amikor végül így
szólt:
- Az én időmben másképp álltak a dolgok. A sárkányok nem számítottak
legendának, és ha egy ország nem mutatott be nekik elég áldozatot, elrabolták
a lányaikat és fiaikat a partról. Azok közül, akiket Ai’longnak ajánlottak,
néhányat kiválasztási szertartások során hitvesnek jelöltek ki.
 Akkor eszembe jutott:
- Solzaya mondta, hogy így kötöttél ki Ai’longban.
- Igen. Abban az évben tizenketten voltunk.
Közömbös válaszát hallva összevontam a szemöldökömet.
- Mi történt a többi tizeneggyel?
- Néha meglátogatom őket, amikor idejövök a palotába - válaszolta
kifürkészhetetlen arckifejezéssel. - Nazayun király siratókertjében állnak.
Ahogy megértettem a szavai jelentését, összeszorult a torkom. A tizenegy
másikat kővé változtatták.
- Miért? - suttogtam.
- Az Ai’longnak tett esküjük miatt. A sárkánykirály birodalmában
mindenki köteles engedelmeskedni neki. A halhatatlanság sem jelent
sértetlenséget, még a sárkányok esetében sem, Shiorianma. Az eskü
biztosítja, hogy egyik sárkány se sebezhesse meg a másikat borzalmas
következmények nélkül. Az Ai’longba látogatókat nem köti ilyesfajta eskü,
ezért veszélyesek.
Az állkapcsom megfeszült.
- Úgy, mint Gén.
A tükör üvegén keresztül találkozott a tekintetünk.
- Úgy, mint Gén - ismételte meg Nahma.
- Szóval Nazayun képes elítélni egy gyereket csak azért, mert engedély
nélkül lépett be a birodalmába?
- Gén nem olyan ártatlan, amilyennek látszik.
- Azért, mert megpróbált ellopni valamit? De hát egy sárkány kérte meg rá!
Ő nem egy tolvaj.
- Az igazság tükrét próbálta meg ellopni - mondta nyomatékosan Nahma. -
Manapság már egyetlen halandó sem tudhat egy ilyen ősi kincs létezéséről.
És egyetlen halandó sem lenne képes behatolni Ai’longba, hacsak nem segíti
valaki, aki igen hatalmas és igencsak veszélyes. Solzaya úrnő hónapokig
próbálta kihúzni belőle, melyik sárkány bízhatta meg, de a fiú nem mondott
semmit.
- Mert nem tudja! - kiáltottam.
- Az nem számít. Már nincs sok ideje.
- De hát ő csak egy fiú! Nem is érdekel? Nem tehetnél valamit?
- Nem az én dolgom - válaszolta Nahma.
- Akkor tényleg nem vagy többé ember.
Fájdalmat akartam okozni a szavaimmal, de Nahma meg sem rezzent.
- Vannak, akik azt mondanák, hogy sosem voltam az.
Ezt olyan halkan suttogta, hogy nem is voltam benne biztos, hogy jól
hallottam. A homlokomat ráncolva megkérdeztem:
- Mit mondtál az e...
- Majd meglátod - szólt közbe Nahma, elterelve a témát -, hogy a
sárkányokban nem sok empátia, és még kevesebb szeretet lakozik. Szerencsés
vagy, hogy Seryuginannal kötnek össze. Ő jobb a legtöbbjüknél.
Jobb a legtöbbjüknél.
- Hát, ez igazán megnyugtató.
- Ez az igazság - mondta Nahma. - Nem fogok hazudni neked. De ha nem
hallgatsz rám, küldök valaki mást, hogy felkészítsen. Ritkán vállalom ezt a
feladatot, de úgy döntöttem, veled kivételt teszek. Azért, aki vagy.
- A Kiatai Egyvérű.
- Nem, a Névtelen Királynő leánya.
Azonnal felnéztem, és a fejemben száguldó gondolatok hirtelen mind
eltűntek.
- Te ismerted a mostohaanyámat?
- Ő is egy, a miénkhez hasonló szertartással ment férjhez - mondta Nahma,
miközben apró, kemény mosoly játszadozott az ajkán. - Egy verseny során, ha
úgy tetszik. Minden király és herceg a keze után áhítozott, és minden varázsló
és démon a szívében lévő gyöngyöt akarta.
- Ahogy a sárkányok is - jegyeztem meg keserűen.
Miközben ezt mondtam, Nahma egy utolsó opálfonalat tűzött a hajamba.
- Sok Ai’longi emberi kérőnek álcázva vett részt a versenyen. Még maga a
király is elgondolkodott rajta. Akkoriban még nem tudtuk, hogy a birtokában
van az Alakmás gyöngye.
- Mi történt? - kérdeztem. Raikama Kiata előtti élete rejtély volt
számomra, és alig vártam, hogy többet tudjak meg róla.
- Nem a múlt kutja vagyok, ami azért van itt, hogy oltsa a szomjadat -
válaszolta Nahma, de nem barátságtalanul. - Azért mesélem el neked a
mostohaanyád történetét, mert nem olyan volt, mint mások. Ahogy te sem... és
én sem voltam - tette hozzá, majd szünetet tartott. - Átadom neked a
figyelmeztetést, ami rajtam is sokat segíthetett volna.
- Figyelmeztetést? - visszhangoztam.
Nahma hátrasimította a haját, felfedve a nyakán, az arca vonalában húzódó
kopoltyúit. Azután feltűrte a ruhája ujját, és megmutatta a karja alsó részén
csillogó pikkelyeket, és ahogy széttárta az ujjait, megpillantottam irizáló
úszóhártyáját. Végül pedig felemelte a szoknyáját. Az emberi lábak helyét
halfarok vette át, amely a nyári harangvirágok kékeslila színére emlékeztetett.
Képtelen voltam elrejteni a csodálatomat - és a megrökönyödésemet.
- Sellő lettem - jelentette ki úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga
lenne. - A birodalmunk nincs messze Ai’long-tól. Biztosan láttad néhányunkat
a palota felé vezető utadon.
Még mindig csak bámultam őt. A kopoltyúival és a farkával már akkor sem
mehetne vissza a szárazföldre, ha akarna.
- Velem is ez fog történni?
 - Minden hitvestárs sorsa máshogy alakul - válaszolta tárgyilagosan. -
Sokan sellővé válnak, míg mások megőrzik emberi alakjukat. Nehéz
megjósolni. De a változás visszafordíthatatlan: apró ár, amit az örök életért
fizetünk.
Nem voltam róla meggyőződve, hogy el is hiszi a saját szavait.
Nahma visszaengedte a haját, majd lehúzta a ruhája ujját, és előhívta a
tükröt. Már el is feledkeztem róla.
- Most következik az előkészületek utolsó lépése: a végső búcsú.
A tükör énekelni kezdett, vibrálva, mint egy megpengetett holdlant. Egy
lépéssel közelebb merészkedtem, mire a tükör felülete hullámzani kezdett.
- Ez a tükör... - mondtam, miközben képtelen voltam levenni róla a
szemem. Az üveg egyre inkább apró kis tóra hasonlított. - Olyan érzés...
mintha kiatai lenne.
- Nem vagyok meglepve, hogy megszólít téged - mondta Nahma. - Az
igazság tükrét Emurien hét könnyéből kovácsolták.
Hátraléptem, és hagytam, hogy Nahma szavai leülepedjenek bennem.
Emurient Kiatában a szerelem és a sors istennőjeként tisztelik, és úgy
tartják, hogy ő irányítja a halandók végzetét, a hajtincseit használva.
Tincsenként levágta és vörösre festette a haját - az erő és a vér színére -, és a
parancsára ezernyi darumadár repült a földre, hogy összekössék a halandók
sorsát. De az emberek iránti szeretete olyan nagy volt, hogy túlságosan sok
erőt használt fel, és elveszítette istennő mivoltát. A mennyekből száműzve
sírt, és a könnyei Kiatára hullottak, hét szent tavat hozva létre, melyekben az
emberek megpillanthatják a végzet fonalait.
Ez Emurien hét könnyének története.
Fiatalabb koromban csupán legendának tartottam. De Raikamának
köszönhetően megtudtam, hogy Emurien könnyei valódiak.
 A belőlük keletkezett tó segítségével tudta meg a mostohaanyám időben,
hogy én vagyok a Kiatai Egyvérű, és hogy veszély fenyeget.
Alig bírtam megszólalni a torkomban egyre növekvő gombócon keresztül:
- Fogok... fogok tudni beszélni a családommal?
Nahma sajnálattal a tekintetében így szólt:
- Nem, a sárkányok és az emberek világa még a tükörben lakozó ősi mágia
segítségével sem találkozhat.
- De az mondtad, ez lesz a búcsú...
- A végső búcsú lehetőséget ad, hogy visszatekints az életre, amit
hamarosan hátrahagysz majd - vágott a szavamba, majd a tükörre mutatott. -
Kérdezd a múltról vagy a jelenről, és megmutatja, amit látnod kell. Se többet,
se kevesebbet.
Érdeklődjek a múltról vagy a jelenről?, ismételtem meg magamban. A
torkomban lévő gombóc hirtelen feloldódott. Ha a tükörnek ilyen ereje van,
megkérdezhetem, mit tud az Alakmás gyöngyéről! Talán még a kiutat is
megtalálhatom erről a borzalmas helyről!
Az izgatottságomat elfojtva szorosan összezártam a számat, hogy Nahma ne
tudja kitalálni, mire gondolok. Mégis, az arca hirtelen elsötétült, és úgy
döntött, jobb lesz, ha figyelmeztet:
- Vigyázz, mit kívánsz! Solzaya úrnő figyel a túloldalról, és csak az idődet
pazarolod az Alakmással kapcsolatos kérdésekkel. A tükör nem érintheti a
birodalmat, amelyben él.
- Honnan tudtad...? - kérdeztem a homlokomat ráncolva.
- Az időd már pereg - mondta Nahma, majd keresztüllépett egy falon, és
minden további magyarázat nélkül eltűnt.
Kiki azonnal kiröppent a ruhám ujjából. Ugye nem igaz, hogy most látjuk
utoljára az otthonunkat?
Ekkor Nahma teáscsészéje lebegett a szemem elé. A tenyerembe fogtam.
 Azt nem fogom hagyni, válaszoltam. Talán a szertartás alatt el tudom
varázsolni az elixírt.
Meg kell próbálnod.
Minden erőmmel a teára koncentráltam, és megparancsoltam a
folyadéknak, hogy vékony, ködös indákká válva párologjon el a csészéből.
A folyadék azonban spriccelni kezdett, épphogy elkerülve az arcomat, és
beterítette a tükröt.
- Emiruen fürtjeire! - szitkozódtam, miközben megpróbáltam letörölni.
Az üveg az érintésemre rezegni és énekelni kezdett. Mély hümmögése
lassan madárdallá változott; jól ^mertem a hangot, amit egész addigi
életemben minden tavasszal és nyáron annyit hallgattam.
Kékmadár.
A madarak turbékoltak, túlságosan élénken ahhoz, hogy csak a képzeletem
játéka legyen az egész. Pislogtam, majd egy egészen kicsit közelebb léptem a
tükörhöz. Az üveg már nem vibrált. A felülete elhomályosult, mintha azon
gondolkodna, mit is akar mutatni nekem.
Krizantémok. Apró rügyek és virágok a cseresznye- és szilvafákon. Egy
kerek, rácsos ablakra hulló szirmok, melynek jól kidolgozott geometriai
alakját ezerszer láttam már, de nem emlékeztem, hogy hol...
A tükör behatolt az ablakon. És megpillantottam a hat bátyámat.
Olyan közel voltak, és olyannyira élők, hogy láttam a selyemszálakat a
kalapjukban, a teafoltokat Wandei gallérján és a Yotan szokás szerint a
legújabb divat szerint nyírt hajában csillogó viaszt. Ki akartam nyújtani a
kezemet, hogy megérinthessem és a nevükön szólíthassam őket. A bátyáim
egy ágy körül álltak, és amikor megláttam, kit néznek, nem voltam képes
semmire, csak visszatartottam a levegőt.
Apám.
 Elérkezett a tavasz, és ahogy Raikama ígérte, a Gindarára bocsátott
altatóvarázslat megszűnt. A város éledezett, és vele együtt az apám is.
- Nézzétek! - suttogta Yotan, az ágyra mutatva. - Ébredezik.
A hajnali fény beáramlott a rácsos ablakon, és csodálatos mintázatokat
vetett a császárra. Pislogni kezdett, majd lassan kinyitotta a szemét.
A szívemet egyszerre szaggatta az öröm és a honvágy, két különböző
irányba húzva az érzéseimet. Annyira szerettem volna ott lenni, hogy
láthassam apámat! Hogy ott lehessek a testvéreimmel, amikor felébred.
Az ajkamba harapva próbáltam erős maradni. Megpróbáltam nem gondolni
azokra a hónapokra, amelyeket az Ai’long-ban töltött idő alatt
elvesztegettem. Inkább arra koncentráltam, hogy a családom jól van. Az
apám, a bátyáim...
- És Takkan? - suttogtam a tükörnek.
A kérdésre ismét megremegett az üveg. A császár és a hercegek képe
eltűnt, és a tükör a palotáról a Szent Tóra, majd tovább, az erdő mélyére
fordította a tekintetét. Öt alak pusztította a fákat, felégetve maguk mögött a
falvakat.
Azután a Szent Hegyek következtek. Azonnal felismertem őket, de a
középső hegyen valami megváltozott. Az egyik felén szaggatott vágást vettem
észre, ami azelőtt nem volt ott. Ahogy a tükör közelebb vitt, megláttam, hogy
az egyik skarlátvörös sziklából füst szivárog. Azután szinte megállt a szívem.
Egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt a füst olyan lénnyé változott, akit sosem
akartam látni többé.
A Farkas.
Ahogy előrevetette magát, láttam, hogy szürke bundája csupa árnyék,
vérvörös szeme pedig tüzes, mint a megsebzett szikla, amelyből született. A
Szent Hegyek megremegtek.
 Bandur, zengte a mélyükben élő démonok rémisztő kórusa, a démonok
királya.
A név szellemként szállta meg a gondolataimat. Sosem hallottam még
azelőtt, mégis megfagyott tőle az ereimben a vér. Bandur.
- Ne! - suttogtam. Bandur nem lehet szabad!, gondoltam. A mostohaanyám
és én lezártuk a hegyeket.
A tükör nem mutatott többet. Megrepedt, majd ismét szilánkokká tört, de az
apró halak nem tértek vissza, hogy magukkal vigyék a darabokat. A szilánkok
ehelyett céltalanul lebegtek a helyiségben.
Annyira megrázott, amit láttam, hogy alig vettem észre, hogy Nahma
visszatért. Kiki, nem tehetem ezt. Haza kell mennem... Én...
Elhallgattam - a gondolataimat mintha kettévágta volna egy láthatatlan
zsinór.
Ha látni akarod még valaha az otthonodat, szállta meg Nahma hangja az
elmémet, részt kell venned a szertartáson.
Zihálni kezdtem; képtelen voltam befogadni a szavait, és azt, amit tett. Te...
te...
Születésemtől fogva képes vagyok érzékelni a gondolatokat, mondta
Nahma, majd elengedte a karomat. Hosszú fekete frufruja függönye alatt
kifehéredett a szeme, és eltűntek belőle a sötét pupillák. Segített, hogy
megnyerjem a kiválasztási szertartást, és még Solzaya úrnő bizalmát is
képes voltam megszerezni. Ő sokat lát a tükrén keresztül, de nem képes
olvasni az elmében és a szívben. Azt fogja hinni, hogy a hitvestársi
tapasztalataimat osztom meg veled.
Találkozott a tekintetünk. Szóval ezt értetted az alatt, hogy nem vagy
egészen ember.
Hideg volt a pillantása. Engem sem akartak, ahogy a mostohaanyádat
sem. Amikor a szüleim tudomást szereztek a varázserőmről, a tengerbe
vetettek a sárkányoknak. A szárazföldön félnek a mágiától. Idelent
tisztelik.
Ahogy arra gondoltam, mit szólna hozzá az apám, ha tudomást szerezne az
erőmről, nagyot nyeltem. Hogy segíthetne a hazajutásban az, ha részt
veszek a szertartáson?
Úgy hallottam, talpraesett lány vagy, válaszolta Nahma. Ki fogod találni,
tette hozzá, majd odahajított nekem egy barackot. Egyél! Az erőd idelent
gyengébb, de már egy falat is segít, hogy visszanyerj egy keveset.
Csak forgattam a barackot a tenyeremben, még mindig attól tartva, hogy
mérgezett lehet. A kiatai legendákban a barack az istenek gyümölcse, és az
egyik fa termése a kertjükből halhatatlansággal ajándékozza meg azt, aki
elfogyasztja.
Majd én megkóstolom először, ha akarod, ajánlotta fel Kiki. Engem nem
zavar, ha örökké kell élnem.
Nagyon vicces! Miből gondolod, hogy halhatatlansággal mérgezték
meg?
Kiki vállat vont. Optimista vagyok.
Nem, nem vagy az.
Amikor végre enni kezdtem, Nahma óvatosan a papírmadaramra pillantott.
Jobb lesz, ha azt a madarat is elrejted, hacsak nem akar kaviccsá változni.
Kiki a gallérom mögé bújt, én pedig letettem a barackot. Miért segítesz
nekem?, kérdeztem Nahmától.
Mert nem akarom, hogy Nazayun királyhoz kerüljön az Alakmás
gyöngye, válaszolta, majd kis szünet után hozzátette: És mert van valaki más
is Ai’longban, aki segíthet neked. Láttam az Alakmást az elméjében.
Nehéz volt visszafognom a kíváncsiságomat. Ki az?
Azt nem mondhatom el, válaszolta, majd a tükör felé fordított. De ő
mégjobban akarja majd a gyöngyöt, mint Nazayun. Mutasd be a
szertartáson, és ő megfog jelenni.
Arra gondoltam, könnyen beszél. Ha megiszom az elixírt, még a nevemre
sem fogok emlékezni, nemhogy ki tudjam kérdezni azt a titokzatos sárkányt.
De egyvalamiben igaza volt: tényleg feltalálom magam.
- Nos - mondta ismét hangosan, hogy Solzaya is hallja -, készen állsz?
Nem volt más választásom. Bizonytalan bólintással válaszoltam. Tudtam,
hogy nincs visszaút.
 7. FEJEZET

Solzaya hazudott, amikor privát szertartásról beszélt.

Több mint száz sárkány volt rá kíváncsi. Hatalmas koralltányérokon ültek -
Nahma felhőnek nevezte őket, mert lebegtek a vízben. A legtöbb sárkány nem
túl meggyőző emberi alakot öltött; nem vesződtek a szarvuk, a bajuszuk és a
karmaik elrejtésével, sőt, néhányuknak a farka is kitekeredett a kabátja alól.
Nem kellett volna megadnom nekik az örömöt, de ahogy a szertartási
kupola felé siklottam, egy egész teremnyi, izgatott sárkánytól körülvéve,
tényleg disznónak éreztem magam. Különösen abban az átkozott rózsaszín
ruhában.
- Te vagy az első varázslónő, aki hitvessé válik - mondta Nahma, bár nem
kérdeztem. - Ráadásul egy sárkányherceg hitvesévé. Természetes, hogy
bámulnak.
Miközben a legfelső felhőréteghez kísért, egy szürke foltokkal teli bálna
bejelentette az érkezésemet. Amikor Seryu mellé értem, egy poliptrió
megfújta a kagylókürtöket.
Alig ismertem fel őt hercegi pompájában. Szokásos
smaragdszínű ruhái helyett most kék gyöngyökkel szegecselt kabátot viselt,
mindig rendezett zöld haját pedig befonták, és egy bojtos sapka alá rejtették.
Magasabb volt, mint amire emlékeztem, és szélesebb volt a válla. Nőtt,
mintha először találkoztam vele. Királyibb volt, és jóképűbb, ugyanakkor
idegenebb is. Azon kívül, hogy egy egészen aprót rándult az orra, tudomást
sem vett rólam, amikor a felhőjére érkeztem.
- Köszönöm a szertartás körül nyújtott segítségedet, Nahma nénikém! -
mondta, engem továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyva. - A
hozzájárulásod nagy megtiszteltetés számomra.
Nahma elmotyogott néhány felületes áldást, majd a legmagasabb felhőhöz
emelkedett, ahol Solzaya úrnő ült a dél, az észak és a kelet uraival és
úrnőivel. A nyugati tengerek urának helye üres volt, pont úgy, ahogyan Seryu
megjósolta.
Egy koralloszlopnak döntöttem a hátam, és megpróbáltam dacos
merevséget erőltetni magamra, de a gondolataim ide- oda száguldoztak.
Vajon Elang az a sárkány, akivel Nahma szerint találkozni fogok?
Nem akartam hozzászólni Seryuhoz, főleg makacsságból, de a nyelvem
máshogy gondolta.
- Mi az oka annak, hogy Elang sosem látogatja meg a palotát?
Seryu a szeme sarkából rám nézett.
- Most tényleg ezt akarod kérdezni tőlem ebben a pillanatban?
- Inkább azt szeretnéd, hogy megint pofon vágjalak, amiért belesodortál
ebbe a nevetséges helyzetbe?
A sárkány tekintete elsötétült, és morogva így szólt:
- Elang más.
- Miben?
Seryu azonban nem mondott többet. Vetett egy pillantást a csillogó,
rózsaszín ruhára, amibe Nahma öltöztetett, majd a tekintete megállapodott a
csípőmön lógó viharvert táskán.
- Bármilyen trükk jár is a fejedben, felejtsd el! Minden fontosnak számító
sárkány itt van, és folyamatosan figyelnek minket.
 - Akkor hadd hallják, amit most mondok! - vetettem oda kegyetlen hangon.
- Remélem, hogy a kilenc pokolban fogsz elrohadni, Seryu!
A sárkány lángoló vörös tekintettel így szólt:
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neked. A legkevesebb,
amivel viszonozhatod, az az, hogy legalább úgy teszel, mintha kedvelnél.
Vagy túl nagy kérés, hogy ne alázz meg az egész családom előtt?
- Túl nagy kérés, hogy ne ölj meg az egész családod előtt? Vagy nem
számít, mert erősebbként és jobbként szülétek újjá?
Seryu elhúzódott, mint akit megmartak. Már majdnem megbántam, hogy
olyan keményen szóltam hozzá. Majdnem.
- Nem lett volna szabad ilyesmit mondanom - szólalt meg végül, lesütve
vörös szemét. - Sajnálom.
Hangja szomorú zengése szíven ütött, és bár továbbra is dühös akartam
maradni, a mérgem hirtelen elpárolgott.
- Tudom, hogy nem akartad, hogy így alakuljanak a dolgok.
Egy rövid örökkévalóságig karba tett kézzel a felhőnk barázdált szélére
húzódott. Amikor újra megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam.
- Tudod, nem lennél ágyas. A hitvesem lennél. Velem egyenlő - mondta,
majd folytatta, még mielőtt megszólalhattam volna. - Tudom, hogy ez nem sok
mindenen változtat, de úgy gondoltam, tudnod kell.
Én is előrehajoltam, és lenéztem a száz sárkányra. Tényleg minket
bámultak.
- Milyen idegesítő, hogy nem csak a halandók világában léteznek pletykás
rokonok!
- Tényleg az - válaszolta Seryu, még mindig révedezve. - Az összekötő
szertartás a sárkányok egyik legősibb rítusa. A szerelemről és a bizalomról
kellene szólnia, de sajnos gyakran egyszerűen csak politikai döntés.
Ezzel kapcsolatban volt némi tapasztalatom.
 - Nem akartam, hogy az enyém is ilyen legyen - vallotta be Seryu. - Azt
reméltem, hogy ha veled kötnek össze, te is itt akarsz majd lenni. Mert fontos
vagyok neked.
-Az vagy.
Ez igaz volt. Az együtt töltött nyarunkra gondoltam, amikor a Szent Tó
partján lustálkodva a mágiával és a varázslással kapcsolatban ugrattuk
egymást. Akkor fontos volt nekem, ahogy most is.
- Annyira rossz lenne velem maradni? - kérdezte halkan. - Gondoskodnék a
biztonságodról. Képes lennék rá. Mindig is ezt tettem. Megérdemlek egy
esélyt, nem igaz?
Igaza volt, de hazudtam volna, ha azt mondom, képes lennék esélyt adni
neki.
Miközben hallgattam, Seryu a kezemért nyúlt. A bőre hidegvolt, de nem
kellemetlenül, és apró szikra ébredt bennem, miközben zöld körmei
gyengéden az ujjaim köré tekeredtek.
A kezünket nézve azon tűnődtem, mi lenne, ha Ai’longban maradnék.
Annyira tragikus lenne hozzámenni Seryuhoz? Hiszen jóképű és
szórakoztató... és kedvel engem. Talán még szerelmes is belém.
Sárkányhercegnévé válnék, csillogó kopoltyúkkal a nyakamon és
pikkelyekkel a karomon. Teknősöket és bálnákat kergetnék Seryuval, és olyan
gyakran mennék Solzaya idegeire, amilyen gyakran csak tudok. Mágikus
ruhákat próbálgatnék Nahma úrnővel, és felfedném Ai’long összes titkát.
Örökké élnék.
Itt senkit sem érdekelne, hogy egyvérű vagyok. Ahogy Seryu mondta, Kiata
talán biztonságosabb hely lehetne nélkülem. Apám találna egy varázslót, aki
képes újra száműzni Bandurt a hegyekbe, és vége lenne az egésznek. A
démonok örökre fogságban maradnának, és nem születne több egyvérű. A
mágia megszűnne Kiatában, úgy, ahogy mindenki akarta. Az állandó
vádaskodás helyett legendává válnék.
- Csókolj meg! - motyogtam Seryunak.
Seryu döbbenten nézett rám. De bólintott, mire a sárkányok üdvrivalgásban
törtek ki, és kopogni kezdtek a karmukkal korallteraszaikon, ahogy közelebb
hajolt hozzám.
A keze még mindig az enyémen volt, az ajka pedig egy lélegzetnyire az
enyémtől. A szívem kalapált a mellkasomban. Sok fiút csókoltam már meg
azelőtt. Miben más az, ha Seryut is megcsókolom?, gondoltam.
A különbség pánikszerűen tört be a gondolataimba.
Takkan.
Kifújtam a levegőt, és egyszerre éreztem könnyűnek és nehéznek a
szívemet.
Mindennél jobban szerettem volna Takkan nyaka köré fonni a karomat.
Látni akartam, ahogy a válla megfeszül zavarában, ahogy a gyerekként nekem
írt leveleiből idézek. A vállára akartam dönteni az államat, és elaludni,
miközben a dalait énekli. Rajta akartam kapni, mikor engem néz, és addig
ugratni, amíg meg nem jelenik a mosoly a szeme sarkában.
Végre el akartam mondani neki, hogy szeretem.
De azt is tudtam, hogy ha valaha visszatérek Kiatába, varázslónőként
megbélyegeznének és engem hibáztatnának, amiért Bandur kiszabadult a
hegyekből. Lehetséges egyáltalán, hogy legyen közös jövőnk Takkannal?
Csak azt tudtam, hogy mindent kockára tennék azért, hogy kiderüljön.
Elfordítottam a fejem.
- Várj! - mondtam volna, de nem volt rá szükség. Seryu látta az arcomon az
érzelmek csatározását. Máris visszahúzódott. Mielőtt megmagyarázhattam
volna, már vissza is süppedt a székébe, és keresztbe tette a lábát.
 - Tudod, egyébként sem szívesen csókolnék meg egy rózsaszínbe öltözött
hercegnőt - jelentette ki gúnyosan, majd közömbös, félig hihető mosolyt
villantott a csalódott közönség felé. - Van valami nem túl... vonzó ebben a
színben.
A büszkeségét akarta menteni, és tudtam, hogy el kellene engednem. De
képtelen voltam rá.
- Nem miattad van - szabadkoztam akadozva. - Tudod, hogy nem miattad.
- Egy részem azt kívánja, bár ne mondanád ezt - válaszolta. Megérintette az
arcomat, majd visszaengedte a karját az ölébe. - Egy próbát megért. Gondolj
a kis uracskádra, amikor megitatnak! Azt mondják, az utolsó gondolatodra
emlékszel a legtisztábban.
Az elixír! Már majdnem megfeledkeztem róla.
- Seryu, hogyan tudom...
Válasz helyett Seryu lehúzta Kikit a korlátról, és a galléromra ültette.
Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam:
- Rejtőzz el!
Nem tudtam, hogy ez Kikinek vagy nekem szól-e, és nem is volt esélyem
rájönni.
Valahol a távolban megkondult egy harang, és a hang még sokáig
visszhangzott a kupolás teremben. A szertartás elkezdődött.
Egy csillogó homokfelhőből hirtelen előlépett a sárkánykirály. Még mindig
a csillagcsapás hálót viselte, a csípője köré kötött övként. Ragyogott benne a
démontűz, a sors fonatai és a csillagok vére - a három mágia, amit hónapokon
át szőttem össze.
Nazayun egy bálna- és cápakoponyákból készített emelvényen állt. Kiki
megrázkódott a látványától.
Miért akarna bárki is neki dolgozni?, suttogta a madaram, a teremben
járőröző hal- és tintahalrajokra pillantva.
 Mert nincs más választásuk, gondoltam, miközben a sárkánykirály
elfoglalta a trónját.
Nahma figyelmeztetett, hogy a szertartás gyorsan lezajlik majd, mégis
számítottam valamiféle dagályos bevezetőre. De semmi ilyesmi nem történt.
A felhőnk megrázkódott, majd a sárkánykirály szintjére emelkedett.
Nazayun mellett Solzaya és Nahma ült mint úrnő és szolgáló. Seryu anyja
egy abalone kagylóból kirakott tálat tartott hosszú tenyerében, Nahma pedig
egy vékony selyemzsineget fogott. Az utóbbi tisztelgés volt a kiatai esküvői
hagyományok előtt, ahol a helyi szokások szerint ilyennel kötik össze a
menyasszony és a vőlegény kezét.
Takkan és én így házasodtunk volna össze. Fájdalom nyilallt a szívembe.
Bár ne futamodtam volna meg az eljegyzési szertartásunk elől! Milyen más
lenne most minden!
- Lépj előre, Shiorianma! - mondta Solzaya, megszakítva az
álmodozásomat. Erősen megragadta a csuklómat, és együtt a sárkánykirály
emelvényéhez lebegtünk. Seryu megindult utánunk, de Solzaya jelzett neki,
hogy maradjon a helyén.
Láttam az arcán, milyen ideges.
Ne csinálj semmi túlságosan meggondolatlant!, olvastam ki a szeméből.
Azt kívántam, bárcsak tudnék mosolyogni. Megpróbálom.
- Az Örökkévaló Felség érdemesnek találta Shiori hercegnőt arra, hogy
felesküdjön Ai’longra - mondta Solzaya. - Hamarosan maga mögött hagyja
halandó életét, és a fiam, a keleti tengerek első hercege, Seryuginan
hitveseként éled majd újra.
- Nyújts ki a kezed - szólított fel Nahma -, hogy Solzaya úrnő neked
adományozhassa az örök élet elixírjét!
Rápillantottam, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul az
aggodalomtól. Meddig kell még tettetnem, hogy szó nélkül részt veszek a
szertartáson?
Nem kaptam választ. Nahma elzárta előlem az elméjét.
Esetlenül kinyújtottam a kezemet.
Solzaya a tenyerembe helyezte az abalone tálat, és motyogott valamit egy
számomra ismeretlen nyelven.
Az elixír a tál belsejében volt. Egy apró, tengerkék üveggyöngy - annyira
apró, hogy meg tudtam volna tartani a hüvelykujjamon.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Levesre, sőt, talán teára számítottam, de
a gyöngyszem nem volt nagyobb, mint egy pirula, amit az ember bevesz, ha
fáj a gyomra. Zselés anyaga volt; reszketett a kezem remegésétől.
Miközben Solzaya beszélt, felemeltem a tálat, és úgy tettem, mintha az
ajkamhoz nyomnám.
Az orrlyukamat láthatatlan gőz csiklandozta, amely egyszerre volt édes és
keserű. Elég volt egyetlen szippantás, hogy felszínre bukjon minden félelmem
és aggodalmam, de csakis Takkanra próbáltam gondolni. És arra, hogy
egyszer majd hazamegyek.
Hogy csináljuk?, kérdezte Kiki, majd belerepült a tálba, és a szárnyával
segített, nehogy véletlenül igyák belőle.
Gyorsan gurítsd a gallérom mögé!, válaszoltam. Meg tudod csinálni?
Kiki a szárnyait használva megpróbálta a nyakam felé terelni az elixírt, de
az anyag túlságosan csúszós volt. Nem olyan könnyű, mint amilyennek
látszik!
- Talán valami baj van, Shiorianma? - kérdezte Solzaya, az oldalamhoz
lebegve. - Segítsek meginni?
Esélyem sem volt válaszolni. Solzaya keze előrelendült, és a számhoz
nyomta a tálat.
Teljesen elöntött a pánik, miközben Kiki a tál végébe zuhant. A folyadékot
tartó gyöngy tartalma villámgyorsan folyt a szám felé, amikor Kiki hirtelen
előreröppent.
Egyetlen hatalmas korttyal magába fogadta az elixírt.
Kiki, ne!
De már túl késő volt. A folyadék azonnal lecsúszott Kiki papírtorkán;
hosszú nyaka kék fénnyel csillant. A szárnyán lévő ezüst-arany ecsetvonások
elhalványultak, mint az elmaszatolódott tinta, miközben az edény szélén
tántorgott, majd visszazuhant a ruhám ujjába. A könyökhajlatomban éreztem,
ahogy mozdulatlanná dermed.
Elöntötte a torkomat a forróság. Kiki!
Válasz azonban nem érkezett.
A szívverésem a fülemben zakatolt. Semmire nem vágytam jobban, mint
hogy felnyaláboljam és magamhoz szorítsam őt, de Nazayun király és Solzaya
le sem vették rólam a szemüket.
Nahma elvette a tálat.
- Shiorianma ivott - jelentette be, mielőtt még bárki más megszólalhatott
volna.
Az elméinken keresztül figyelmeztetett: Nézz közömbösen! Mintha fáradt
lennél.
Ellazítottam az izmaimat. Könnyű volt úgy tenni, mintha kihűltem volna, és
minden tagom elernyedne. Csakis Kikire tudtam gondolni, ahogy
összegyűrődik a könyököm alatt.
- Hajts fejet, és vedd elő a gyöngyöt! - utasított Nahma.
- Készen állok folytatni a szertartást - mondtam, majd mélyen meghajoltam.
A hangom közömbösen csengett, minden lázadó felhang eltűnt belőle. A
mellkasomban azonban egyre erősebben forrongott a harag. - Hadd mutassam
be az Alakmás gyöngyét!
Kinyitottam a táskámat. Elangot sehol sem láttam, és nem is számíthattam
az érkezésére, hogy megmentsen a rítus további részétől. Arra gondoltam,
hogy Kiki túlságosan nagy áldozatot hozott ahhoz, hogy feladjam.
A tenyerembe zártam a törött gyöngyöt. Nem leszek a hasznodra, ha
örökre Ai’longban kell maradnom, szólítottam meg, imádkozva, hogy
meghallja. Ha azt akarod, hogy visszavigyelek az Alakmáshoz, segíts
kijutnom innen. Segíts legyőznöm a sárkánykirályt!
Felemelkedtem a meghajlásból. A gyöngy bizsergett a tenyeremen - ez
ígéretes jelnek tűnt.
- Állj! - kiáltotta Nazayun.
Állj? Abban a pillanatban igencsak nehéz volt fenntartanom a semleges
arckifejezést és tovább tettetni az együttműködést. A fejdíszemen lógó
ékszerek csilingelni kezdtek, de továbbra is lesütöttem a szemem.
- Kutassátok át!
Megkönnyebbülésemre Seryu apja helyett Nahma úrnő lépett elő. Segíts,
Nahma!, könyörögtem, mialatt megmotozott. Kiki elveszítette az eszméletét.
Megitta az elixírt. Segíts! Kérlek!
Nahma benézett a ruhám ujja alá. Kiki szárnyának széle a könyökömhöz
ért, és visszatartott lélegzettel reménykedtem, hogy Nahma azt mondja majd,
hogy nem talált semmit.
Ehelyett azonban megrázta a ruhám ujját, és a csőrénél fogva kihúzta alóla
Kikit.
- Nahát, mit találtam! - duruzsolta Nahma. - Egy papírmadár.
Nem akartam elhinni, hogy elárult. Nem értettem, miért tette.
- Egy elvarázsolt papírmadár - jelentette be Nahma, a magasba tartva
Kikit, hogy mindenki láthassa. A csőre még mindig kék volt az elixírtől, a
nyaka pedig ernyedten lógott.
- Add vissza! - kiáltottam.
Nem tette. Ehelyett belecsípett Kiki nyakába, és kinyomta az elixírt a
torkából. Azután összegyűrte őt a tenyerében.
 - Ne! - sikoltottam.
Nahmára vetettem magam, de az emelvény hatalmas erővel rázkódni
kezdett. Azután oldalra dőlt, és megállíthatatlanul suhanni kezdtem a
sárkánykirály felé.
A tekintetét elhomályosította a harag.
- Ha nem vagy hajlandó elvégezni a felejtési rituálét, olyan büntetésben
lesz részed, amire egész további életedben emlékezni fogsz - mennydörögte,
azzal Seryu felhőjére taszított, és így szólt: - Hozzátok a fiút!
A fiút?
A Nahma úrnő iránt érzett dühömet felváltotta a félelem érzése.
A terem közepénél, cápákkal körülvéve, egy buborékfolyam közepén
felemelkedett korábbi cellafásam, Gén.
Solzaya átka még jobban elterjedt rajta, mióta utoljára láttam. Eszméletlen
volt, a szeme lecsukódott, és az alsó ajka kővé vált. Az arca furcsán beesett
volt, mintha levegőért kapkodott volna, miközben az átok teljesen úrrá lett
rajta. A kezek, amelyek üveget hajigáltak felém, most elszürkültek, még
mindig védekező pozícióba merevedve.
- Engedd el! - kérleltem Nazayunt. - Hiszen csak egy gyerek!
Talán még a cápákhoz is képes lettem volna könyörögni.
- Hamarosan új anyag lesz a palota alapjában - válaszolta Nazayun,
miközben szépen ápolt szakállábán villámok cikáztak. - Ha nem felejted el a
múltadat, akkor arra a fájdalomra fogsz emlékezni, amit ennek a fiúnak
okoztál. Olyan seb lesz ez, amit örökké magadon viselsz majd.
Gén arcán hátborzongató szürke foltok terjedtek szét, mint a kiömlött tinta.
Miközben a villámok fel-felvillantak Nazayun szakállábán, Gén szeme
kidülledt, és remegett a homloka a fájdalomtól. Csupán másodpercek:
választották el attól, hogy teljesen kővé változzon. Másodpercekre volt attól,
hogy egy kupac törmelékként omoljon össze.
 - Állj! - kiáltottam. Seryu lefogott, de eldobtam a táskámat, hogy
kiengedjem a gyöngyöt. - Segíts Gennek! - üvöltöttem. - Segíts neki!
Az Alakmás gyöngye el sem hagyta a táskámat. Csupán holtteherként hevert
a mélyén.
A sárkányok gúnyosan kacagtak, én pedig szitkozódtam. Az a hülye,
alattomos kő! Tudtam, hogy Gén meghal a segítsége nélkül.
Nazayun király együtt nevetett a vendégeivel.
- Ülj vissza, Shiorianma! - zengte. - Nemsokára elérkezik a te időd!
Eszemben sem volt leülni. Egy erős vállrándítással kiszabadultam Seryu
karjából, és úszni kezdtem Gén felé. A gúnyos kacajok egyre hangosabbá
váltak. A cápák a nyomomban voltak.
- Segíts! - könyörögtem a gyöngynek, miközben ráztam. - Segíts!
A termen kívülről halk morgás hallatszott. Először azt hittem, a gyöngy az,
és hogy végre meghallgatta a könyörgésemet, de a hang egyre közelebb és
közelebb ért és hangosabbá vált...
A plafon egyetlen, gyászos robbanással kettévált. Szikla nagyságú
szilánkok záporoztak a teremre, és seregnyi teknős közeledett felénk egy
fehér sárkány vezetésével.
Nem kellett látnom őt ahhoz, hogy tudjam, kicsoda. A résztvevők döbbent
reakciója alapján a válasz egyértelmű volt:
Elang, a nyugati tengerek ura megérkezett.
 8. FEJEZET

Az Elang érkezése miatti felháborodás lármája közepette gyorsan

megfeledkeztek Génről és rólam. Azonnal kihasználtam az alkalmat, és
odaúsztam hozzá, de nehéz volt, és amikor a teste az óceán fenekére zuhant,
belesüppedt a homokba és a piszokba. Húztam, emeltem és vonszoltam, de
alig bírtam megmozdítani.
- Nem azt mondtam neked, hogy ne csinálj semmi meggondolatlanságot? -
szólalt meg mögöttem Seryu.
Megfordultam. Sosem örültem még ennyire, hogy láthatom.
- Tudsz rajta segíteni?
Seryu orrlyukai kitágultak. Már azt hittem, elúszik, ehelyett lesöpörte a
rákokat és puhatestűeket, amik Gén lábára másztak. Megragadta a fiút és
engem, majd a selyemövemnél fogva könnyedén felemelt, és egy
sziklapárkányra helyezett minket a terem egyik falánál.
Gén homlokához nyomtam a tenyeremet. A bőre hideg volt, de egyetlen
vénában még egészen halványan ki tudtam tapintani a pulzusát. Még életben
volt.
- Nem maradhat itt - mondtam Seryunak. - Ki tudod juttatni innen? - A
falon csillogó fekete kristályokra néztem. - Használj egy örvényt!
- Azt hiszed, az olyan könnyű? - makacskodott Seryu. - A palotában lévő
örvények összeköttetésben állnak egymással. Nem visznek ki a palotából. Az
egyetlen megoldás az, ha... - mondta elgyötört sóhajjal, majd a farkával
belevágott a legközelebbi fekete kristálylemezbe.
A gyöngye láthatóan pulzált a mellkasában, miközben a kristályba vájta a
karmát. Egy örvény tört elő a semmiből, épphogy csak elég nagy ahhoz, hogy
Gén beleférjen. Seryu egyszerűen belehajította a fiút, és a portál eltűnt,
mielőtt még utánamehettem volna.
- Te nem mehetsz - mondta recés hangon Seryu. - Neked még dolgod van
itt.
- Hová küldted?
- Amilyen messzire csak tudtam - válaszolta egyre rekedtebbé váló
hangon. Sápadtabb volt, mint korábban, és ha nem sárkány lett volna, biztos
lettem volna benne, hogy tengeribeteg. - Olyan helyre, ahol nem zúzzák egy
kupac sziklává.
Mielőtt még köszönetét mondhattam volna neki, megint megragadott a
selyemövemnél fogva, és elkezdett visszahúzni a párkányról oda, ahol
korábban ültünk.
Megpróbáltam elrántani az övemet, és meglepődtem, amikor sikerült.
Seryu tényleg legyengült.
- Nem megyek vissza oda! A nagyapád megpróbált megölni.
- És megint megpróbálja, ha nem térsz vissza - mondta, majd a szám elé
tette a kezét. - Bízz bennem!
- Nahmában is megbíztam. És nézd meg, hová jutottam! - válaszoltam
fintorogva. - Meg hogy mi lett Kjkivel.
Vörös szeme meg sem rebbent, de vetett egy pillantást a nyakamban lógó
gyöngydarabra. A sárkányszíve egy darabjára. Fáradt hangon megismételte:
- Bízz bennem!
Az ajkamba haraptam. A démonok szerelmére, reméltem, hogy nem
követek el hibát!
 - Jól van - mondtam, bár közben azt kívántam, bárcsak engem is az
örvénybe vetett volna.
Elang érkezésének köszönhetően alig vette észre valaki, hogy Seryu és én
visszatértünk a felhőre. A tető teljesen összeomlott, tátongó lyukat hagyva a
kupolán, de úgy tűnt, ez sem érdekel senkit. Ehelyett mindannyiuk tekintete a
pusztítás közepére szegeződött, ahol Elang két teknősön lovagolva várta,
hogy Nazayun király üdvözölje.
- Ez a hely inkább hasonlít egy színházra, mint szertartási teremre -
motyogtam, de morgolódásom ellenére én magam is kíváncsi voltam a
nyugati tengerek urára.
Elang első ránézésre csalódást okozott. Olyan volt, mint bármely másik
sárkány a teremben. A vállán hosszú, fehér köpeny lebegett, és a kapucnija
eltakarta az arcát, de nagyrészt emberi alakot öltött. Egy férfi felsőtestét
viselte, fémes pikkelyekkel a karján, nyakán és törzsén, a köpenye alól pedig
hosszú farok lógott ki, melynek vége éhes tűzként terült szét. Nem igazán
nyűgözött le: már hozzászoktam a sárkányfarkak látványához.
A legimpozánsabb dolog Elanggal kapcsolatban a teknősök jelenléte volt.
Kilencet számoltam belőlük, és mindegyik akkora volt, mint egy-egy vadkan,
haragos tekintettel és tüskés páncéllal. Nem is hasonlítottak azokra a békés
tengeri lényekre, amiket én teknősként ismertem.
Solzaya drámai üdvözlő gesztusként kinyújtotta a karmait.
- Unokaöcsém, biztosan untad már az üres birodalmadat, ha megtisztelsz
minket a jelenléteddel. Már aggódtunk, hogy meghaltál.
- O, nénikém! - válaszolta mogorván Elang. - A bérgyilkosok, akiket
küldtél, kudarcot vallottak.
A hangja megijesztett. Vaskos volt, és kemény, ugyanakkor fiatal. Bár
tudtam, hogy Solzaya unokaöccse, idősebbnek képzeltem a nyugati tengerek
urát, vagy legalábbis Seryunál idősebbnek.
 Elang azonban körülbelül annyi idős lehetett, mint Gén. Csak egy fiú volt.
Gyors meghajlással kifejezte a tiszteletét a nagyapja előtt. Azután levette a
kapucnit, felfedve tintafekete haját, és ekkor megláttam az arcát.
A bal fele emberi volt, akárcsak az enyém. De amikor megfordult, elállt a
lélegzetem. Úgy nézett ki, mintha az istenek egy vonalat húztak volna az arca
közepére, a hajválasztékától kezdve az orrán keresztül az áliáig. Az egyik
része emberi volt, a másik pedig könnycsepp alakú pikkelyekkel borított
sárkányarc.
Haragosan összevonta vastag szemöldökéit, ami árnyékot vetett az arcára,
így egy ideig nem tudtam alaposabban szemügyre venni. Azután felnéztem, és
megpillantottam a hírhedt szempárt: az egyik szeme szürke volt, mint a
monszun előtti sötét ég, a másik pedig olyan fényes és sárga, mint a nap.
- Azért jöttem, hogy megnézzem a gyöngyöt - mondta.
- Hát persze hogy azért - válaszolta a sárkánykirály, majd hátradőlt
jádekőből és márványból készült trónján. - Jól időzítettél, Elangui.
Shiorianma most fogja bemutatni az udvar előtt.
Miközben beszélt, egy vízlöket felkapott, és egyenesen Elang mellé állított.
A gyöngy egy pillanattal később megállapodott az árnyékomban, épp olyan
sötéten és komoran, mint mindig.
A víz besűrűsödött körülöttem, és szó szerint éreztem, ahogy Elang izmai
megfeszültek. A tekintete a gyöngyre szegeződött, és mintha megdermedt
volna a közepén lévő törés láttán. Vajon arra gondolt, hogy tükrözi a saját,
kétfelé választott arcát?
En is a gyöngyöt néztem. A némasága emlékeztetett rá, hogy egyáltalán nem
bízhatom rá magam - nem fogja megmenteni Gént, nem fogja kiszabadítani
Kikit, nekem pedig végképp nem fog segíteni. A mellkasom összeszűkült a
haragtól, és a fájdalom különösen élessé vált, amikor megérintettem a ruhám
üres ujját. Elhatároztam, hogy hamarosan vissza- szerzem Kikit Nahmától.
Amint elintéztem a sárkánykirályt.
- Hát itt van, az Alakmás gyöngye - zengte Nazayun. - Most nem látni rajta
semmi különöset, de ez nem meglepő. Törött és romlott, nem tartozik
senkihez. Ez azonban hamarosan megváltozik.
A tekintetem azonnal az uralkodó arcára vándorolt. Hamarosan
megváltozik? Vajon mi a célja? Azt hittem, magának akarja.
- Shiorianma megesküdött rá, hogy visszajuttatja jogos tulajdonosához -
folytatta -, a sárkányhoz, aki újra egésszé tudja tenni. Ha van valaki, aki
követelné a gyöngyöt, és megkísérelné teljesíteni ezt a feladatot, lépjen elő
most!
Az egész terem elcsendesedett. A szemem sarkából láttam, ahogy Solzaya
karmai megrándulnak a kísértéstől. Nem ő volt az egyetlen. A Négy Legfőbb
Tenger urai és úrnői mind egyre izgatottabbá váltak; teljesen lenyűgözte őket
a gyöngy látványa.
Mégsem mert senki előlépni.
Egyvalakit kivéve.
- Én megpróbálom - szólalt meg Elang nyers, túlságosan is recsegő hangja.
- Gondoltam, hogy így lesz - mondta Nazayun. - Shiorianma, add oda neki
a gyöngyöt!
- Nem hozzá tartozik - ellenkeztem. - Nem ő az Alakmás.
Azt hittem, a válaszom feldühíti majd a sárkánykirályt, de épp
ellenkezőleg:
- Valóban nem az - jelentette ki. - De tudnod kell, Shiorianma, hogy benne
és az Alakmásban van valami közös, ami a többi sárkányból hiányzik.
Hiányzik a gyöngyük. A szívük. Nem adod meg az unokámnak az esélyt, hogy
ez a darab az övé lehessen?
 Nem válaszoltam. Volt valamiféle kárörvendő felhang Nazayun szavaiban,
mintha élvezné Elang szenvedését.
- Egy félsárkány - suttogtam, miközben megértettem, miért beszél mindenki
Elangról ilyen undorral, ugyanakkor lenyűgözve. Ahogy össze nem illő
szemeire és kettévágott arcára néztem, rájöttem, hogy a többi sárkány gúnyol
bennünket azzal, hogy emberi formát öltenek.
- Igen - folytatta Nazayun, láthatóan élvezkedve a megrökönyödésemen -,
Elanguai halandó: olyan anyától született, aki nem volt hajlandó esküt tenni
Ai’longnak. A gyöngye a születésekor elhagyta, és nélküle képtelen felvenni
a teljes sárkányalakját.
A víz Elang körül olyan sűrűvé vált, hogy minden mozdulatát elárulta.
Éreztem, ahogy összerándul a szemöldöké, és felületessé válik a légzése.
Minta minden reményét a gyöngy testesítené meg.
- Nem a tiéd - mondtam, miközben megpróbáltam egyszerre kedvesnek és
határozottnak tűnni. - Esetleg megsebezhet.
Elang arckifejezése egészen fagyossá vált. Szipogott egyet, mintha büdös
lennék, és a tekintete mindent elárult: Hogy merészelsz szánni engem?
- Megpróbálom - ismételte meg.
Azután morogva kioldotta a köpenyét, majd ledobta magáról. Kitárt
karmokkal közeledett hozzám, a gyöngy után nyúlva.
Nem lett volna esélyem visszatartani. A gyöngy meg- pördült, és azonnal
Elang kinyújtott tenyerébe száguldott. A fény olyan színpadiassággal tört elő
a két törött fele közül, mint amikor egy madár tollról tollra haladva széttárja
a szárnyát.
Elang a mellkasához szorította a gyöngyöt, és úgy zárta a tenyerébe a törött
feleket, mintha erővel megpróbálná beforrasztani a hasadást. A gyöngy
tekergőzve ellenállt. Azután forogni kezdett, és annyi fény áramlott a
közepéből, hogy félig beterítette a sárkányt. Elang emberi bőrén hólyagok
jelentek meg, ezüstpikkelyei pedig halálosan sápadttá váltak.
Előrelendültem, de a sárkánykirály visszatartott.
- Hagyd békén! - mondta. - Össze fogja forrasztani.
Ahogy néztem őt, tudtam, hogy nem így lesz. Sőt, a gyöngy mintha még
jobban kettérepedt volna. A törés sötét felülete megolvadt, és világítani
kezdett, majd a fény egyetlen sugárrá állt össze, és megcélozta Elangot.
Egyértelmű volt, hogy meg akarja ölni.
Ami sok, az sok! Megrántottam Nazayun csillagcsapás hálóját, és a fejére
dobtam. Sem halandó, sem halhatatlan lény nem mert volna ilyesmit tenni a
sárkánykirállyal, és minden jelenlévő bolondnak tartott miatta, de nem
érdekelt.
A gyöngy felé ugrottam.
- Ő nem az Alakmás! - kiáltottam. - Gyere vissza hozzám!
A gyöngy most teljesen szembefordult velem, és a darabjai ingerülten
csillogtak. Egy pillanattal később azonban visszarepült a kezembe, és
elsötétült.
Nazayun reakciója felért egy természeti csapással. Egyetlen lélegzettel
százszoros méretűvé vált, emberből sárkánnyá dagadva. Zafírszín ruhái
egybeolvadtak a húsával, és fénylő pikkelyekké váltak. A csillagcsapás hálót
kolosszális öklébe gyűrte, és áthajította a kupolás termen.
Amilyen bolond voltam, azonnal a haló után vetettem magam. Legalábbis
megpróbáltam. Nazayun karma elvágta az utamat, és felmorajlott a tenger.
Akárhová néztem, mindenhol sárkányok menekültek a törött tetőn át. Nem
volt idő örvényt keresni vagy varázslatot használni. Még Elang is elhagyni
készült a helyszínt egy teknős hátán. Egész falak omlottak össze, és márvány-
és kristály- oszlopok záporoztak a fejünk fölül, mint az esőcseppek?
Miközben az egész terem összedőlt, egy korallfelhő mögé bújtam.
 A káosz közepette megpróbáltam megtalálni a hálót, de Seryu elkapta a
kezemet.
- Tényleg nem ismerek még egy lányt, akivel ennyi gond lenne - morogta. -
Hagyd a hálót! Mennünk kell.
A kristálykapu, amin át kiszöktette Gént, még mindig sértetlen volt. Sietve
afelé terelt, miközben örvény bugyogott fel a karmai alól, és az alagút végén,
alig láthatóan, felderengett egy tengerifű-oázis.
- Várj! - kiáltottam, miközben megpróbáltam visszafordulni. - Kiki!
Seryu azonban visszatartott. A sárkánykirály szakállából villámok törtek
elő, és a karmával egyenesen egy ciklonviharba dobálta őket.
- Ez egy keresővihar - mondta Seryu. - Kutatni fog utánad, és ha megtalál,
megöl. Még mindig maradni akarsz?
Anélkül, hogy megvárta volna a választ, belökött az örvénybe... pontosan
egy pillanattal az előtt, hogy egy villám a hátába fúródott.
 9. FEJEZET

Egy szédítő vízicsúszdán suhantunk lefelé, míg végül az örvény egymás után
kidobott minket egy tengerifűmezőre, a palotán kívül. Egy puffanással Seryu
hátára érkeztem.
Legurultam róla, majd megráztam.
- Seryu!
A bajusza egy egészen kicsit megemelkedett. Életben volt.
Felbátorodva, óvatosan meglöktem a vállát.
- Ébredj!
Még mindig eszméletlen volt, de mélyebbre süllyedt a tengerifűben,
miközben a körmei karmokká változtak, a kézbőre pedig fokozatosan,
egyértelműen zölddé vált.
Hátrálni kezdtem.
Vagy tucatszor láttam, ahogy a bátyáim darumadárrá alakultak. Minden
hajnalban és alkonyatkor, a leghosszabb, legkínzóbb pillanat erejéig Raikama
átka összezúzta a csontjaikat és széttépte az izmaikat, a végtagjaikat
szárnyakká és botnyi vékony lábakká torzította, az orruk sötét csőrré
változott, a hajuk pedig bíborszín koronává alakult át.
Képtelen voltam elfelejteni a sikolyaikat.
Seryu átalakulása nem hasonlított a testvéreimére: gyors volt, és könnyed,
mintha csak magára öltött volna egy vértet.
 Az egykor puha, emberi húst pikkelyek barázdálták, a lába pedig, amely
belesüppedt a tengerifű-ingoványba, hosszú, tekergőző farokká változott. Az
arcából bajuszszálak törtek elő, és láthatóvá vált a szarva, amelyet félig
eltakart összekócolódott, sötétzöld hajkoronája.
Pislogott néhányat, miközben visszanyerte az eszméletét - az arca
ugyanolyan sápadt volt, mint azelőtt. De talán az eszméletlenség hatására
hamarabb erőre kapott, mert azonnal megragadta a ruhám ujját, és így szólt:
- Biztosan vágysz a halálra, Shiori. Nem mondta neked Nahma nénikém,
hogy tegyél úgy, mintha együttműködnél? - morogta, a gerince mentén lévő,
megperzselődött pikkelyeket vakargatva. - Na, mindegy. Menjünk! A cápák
hamarosan itt lesznek a farkunk végénél.
- Mi történt a nagyapáddal a teremben? - kérdeztem bizonytalanul. - Azt
hittem, a sárkányok nem bánthatják egymást, de ő... ő...
- A nagyapám a sárkányok istene - válaszolta Seryu. - Ő teremtette az
esküt, így az őt nem köti. Ezért kell biztonságos helyre mennünk. Most.
Megértettem. De először is:
- Ki kell menekítenünk Kikit.
- Hallottál egyáltalán valamit abból, amit mondtam? - kérdezte Seryu,
minden frusztrációját egyetlen morgásba sűrítve. - Már így is elég problémát
okoztál azzal, hogy visszamentéi a kőfiúért. Felejtsd el Kikit!
- Felejtsem el? Tudod, hogy mennyit jelent nekem. Nála van a lelkem egy
darabja.
- Volt - javított ki Seryu. - És csak egy kis darab volt. Nem fogsz meghalni
nélküle. Ha viszont tovább vitatkozol, meghalsz.
- De...
- Megtaláljuk, ha a keresővihar visszavonult - biztatott, majd a fejével a
palota közelében kavargó víz- és levegőoszlop felé intett, amely forogva
áramlott, és átkutatott minden egyes sziklát, tengeri lényt és levelet, hogy
megtaláljon Seryut és engem. - Ha nem sietünk, magával sodor, és elvisz
nagyapához.
Seryu megragadta a karomat, de én nehezen mozogtam a tengerifű
ingoványában. A térdem folyton kövekbe ütközött, és ziháltam a fájdalomtól.
- Ott van Gén! - kiáltottam. - O, a Fonalaknak hála, még lélegzik! Őt is
magunkkal kell vinnünk.
- Nincs rá időnk - tiltakozott dühösen Seryu.
- Nem vitatkozom - jelentettem ki, miközben már meg is próbáltam feltenni
Gént Seryu hatalmas hátára. - Ha idekint marad, meghal.
- Miért törődsz vele?
- Csak egy gyerek! Minden nap, amit itt tölt, egy egész hónapot jelent a
családjának, akiknek fogalmuk sincs, mi történt vele - válaszoltam, miközben
arra gondoltam, mekkora szenvedést okozhatott apámnak, hogy én és a
bátyáim eltűntünk. - Segítenünk kell rajta.
- Ez az egyetlen esélyed, hogy hazajuss. Hogy a szeretett uracskáddal és a
bátyáiddal lehess. Nem ezen agonizáltál egész héten?
Igaza volt. És gyászoltam azt a hihetetlenül értékes időt, amit sosem
kaphatok vissza. De Raikama sokkal többet áldozott fel értem az időnél.
Megérdemli, hogy teljesítsem a kívánságát.
- Azért jöttem ide, hogy megtaláljam az Alakmást - válaszoltam végül. -
Ha most elmegyek, az egész utazás hiábavaló volt.
- Nagyapa nem fogja elárulni...
- Elang tudja, ki az Alakmás - szakítottam félbe.
Seryu szemöldöke megemelkedett meglepettségében, de csak megrázta a
fejét.
- Szó sem lehet róla, hogy elmenjünk Elanghoz. Megveti az embereket.
Sosem engedne be a birodalmába.
- Ha nem jössz, majd megyek egyedül.
 - Egyedül? - nevetett Seryu. - Még a felszínre sem tudsz felúszni egyedül.
Egy csőröscet lebegett el felettünk, árnyékba borítva a tengerifűmezőt.
Seryu lenyomott a hasamra.
- Maradj csendben! - suttogta.
A víz megremegett, amikor egy sellő tűnt fel a bálna mellett, és egyenesen
felénk úszott. Amikor megláttam, ki az, önkéntelenül is megfeszültek az
izmaim.
Seryu azonban azonnal felugrott.
- Úgy volt, hogy a palotában maradsz. Mit keresel itt?
Nahma kinyitotta a kezét... Kiki tört elő belőle, és az arcomhoz repült.
- Egy kismadár megmutatta az utat.
- Kiki! - kiáltottam. Az arcomhoz nyomtam a madárkámat, és
megsimogattam a csőrét. A szemem megtelt a megkönnyebbülés könnyeivel.
- Okos kis madár - mondta Nahma. - Lenyelte az elixírt, de képes volt a
torkában tartani. Addig nem kelt fel, amíg ki nem nyomtam belőle.
Seryu ötlete volt, magyarázta Kiki. Jobban tudok titkot tartani, mint
hinnéd.
Nem értettem.
- Seryu ötlete?
A sárkány nem akart rám nézni.
Összeszorítottam a számat - nem tudtam, mit mondjak neki... vagy
Nahmának. Először Nafimához fordultam.
- Azt hittem, elárultál.
- A megtévesztés elkerülhetetlen volt - válaszolta. - Évszázadokba telt
elnyernem Solzaya bizalmát. Nem kockáztathattam, hogy rájöjjön, segítek
neked.
- Biztos vagy benne, hogy nem követtek? - kérdezte tőle Seryu.
 - Már azelőtt is gyakran kiszöktem a palotából, hogy megszülettél volna,
Seryu - korholta Nahma. - Ne feledd, hogy én vagyok az idősebb. És
rangidősként azt javaslom, hogy vidd el Shiorit Elanghoz. Ő meg tudja
menteni a fiút. Ráadásul tudni fogja, hol találjátok az Alakmást.
- Nem fog segíteni nekünk - vetette oda mérgesen Seryu.
Nahma a köpenyébe nyúlt, és előhúzott egy ónedénynek tűnő tárgyat.
Csakhamar rájöttem, mi az: egy sárkánypikkely.
- Ezt mutassátok meg neki!
- Nálad van a záloga? - kérdezte Seryu a meglepettségtől megemelkedett
szemöldökkel.
Nahma aprót bólintott.
- Ezt nem lesz képes visszautasítani. Használjátok, hogy segítsetek a fiún.
Némi tétovázás után Seryu átvette a pikkelyt, majd letépett egyet a sajátjai
közül, és Nahma kitartott kezébe helyezte a smaragdzöld darabot.
- A zálogodat köszönettel elcserélem az enyémre - mondta. Úgy
gondoltam, ezek a kifejezések biztosan a sárkányhagyományok részei. Azután
elvékonyította és szorosan összezárta a száját, majd hozzátette: - Szívesség a
szívességért.
Nahma a zsebébe tette a pikkelyt, és halkan magához hívta a bálnáját.
- Várj! - szólt utána Seryu. - Nem juthatsz vissza észrevétlenül a palotába.
A keresőviharok megtalálnak, és nagyapa meg fog büntetni.
- Gyere velünk! - szóltam közbe. - Gyere vissza velem a felszínre!
- Nem lehet - válaszolta Nahma kedves mosollyal. - Nem hagyhatom itt a
gyerekeimet. Kettő is van, mindketten sárkányok, mint az apjuk. Ráadásul,
most már ide tartozom - tette hozzá, majd megérintette a karomat, és anyai
mozdulattal begombolta a ruhám gallérját. - A nyugati tengerek hidegek.
Siessetek, és vigyázzatok magatokra!
Azután Seryuhoz fordult:
 - Ami Nazayunt illeti, nem sejti majd, hogy segítettem neked... ha elég
meggyőző leszel.
Úgy tűnt, Seryu pontosan tudja, mire gondol.
- Állj hátrébb, Shiori!
Miközben megtettem, amire kért, a nagynénje nyaka köré fonta a farkát, és
a homlokához érintette az egyik karmát. Nahma teste azonnal elernyedt, majd
halk puffanással a tengerifűre hanyatlott.
- Megölted? - kérdeztem zihálva.
- Hát persze hogy nem! - válaszolta "Seryu, láthatóan megsértve. - Ez csak
egy egyszerű altatóvarázslat. Régi sárkány- trükk; akkor működik a
legjobban, ha nem számítanak rá - tette hozzá, majd huncut vigyort villantott
felém. - Kipróbálhatnád Kikin, amikor tengeribeteg.
Ne merészeld!, figyelmeztetett Kiki.
Ébren van rád szükségem, te kis butus, mondtam, majd a szárnyánál fogva
a vállamra emeltem Kikit, miközben felmásztam Seryu hátára. Megpusziltam
a madaram csőrét, majd megkopogtattam Seryu fejét, hogy felhívjam
magamra a figyelmét.
- Sajnálom, hogy nem bíztam benned.
- Többet nem fogod elkövetni ezt a hibát - válaszolta. - Tudom.
Az egyik karját Gén szobra köré fonta.
- Kapaszkodj a szarvamba! - mondta, miközben a pikkelyei színe változni
kezdett, beleolvadva az alattunk elterülő zöld növényzetbe. - Ha le akarjuk
hagyni nagyapa cápáit, nem lesz könnyű utunk.
Megragadtam Seryu szarvát, Kiki pedig a hajamba bújt, mint aki az életét
próbálja menteni.
A sárkány mély morgással szelte a vizet. Egyenesen Elang nyugati kastélya
felé tartottunk.
 10. FEJEZET

A nyugati tengerek valóban hidegebbek voltak. Ráadásul, ahogy távolodtunk

Nazayun palotájától, egyre szürkébbé vált a víz. A burjánzó korallerdők
helyét csontvázszerű tengeriszivacs-földek vették át, és akármerre néztem,
nem láttam mást, csak csont- és kőtemetőt. Nehéz volt elhinni, hogy még
mindig a sárkányok birodalmában járunk. A vizet mintha mindenhol halotti
lepel borította volna, amely megfosztotta minden színtől és élettől.
Seryu végül egy sziklák közti hasadékba úszott. A falakat kerek kövek
szegélyezték, amik annyira jelentéktelennek tűntek, hogy szinte észre sem
vettem őket.
Amíg el nem kezdtek mozogni.
Kerek márványszemek néztek ki a kövek között nyílt résekből, és amiket
szikláknak hittem, valójában...
- Teknősök - mondta Seryu, miközben a tengeri lények izegve-mozogva
életre keltek. - Elang őrei.
Örök! A teknősök másodpercek alatt csoporttá álltak össze, magas falat
alkotva, hogy megvédjék a mögöttük elterülő erőd bejáratát. A harci
teknősök, amiket Elang magával vitt a palotába, ijesztő sebességgel úsztak,
mégis elállt a lélegzetem, ahogy megláttam, milyen hamar egymás hátára
állnak, és a páncéljukat felénk fordítva eltorlaszolják az utat. Még apám
legjobb serege sem volt képes ilyen gyorsasággal és precizitással dolgozni.
A csodálatomat azonban felülmúlta a csalódottságom.
 - Mindig azt hittem, hogy kedvesek és lassúak.
- Kedvesek és lassúak? - ismételte gúnyos kacajjal Seryu. - A
szárazföldön talán lassúak, de a vízben gyorsabbak, mint a vitorláshalak, és
hamarabb képesek robbanni, mint a petárdáitok a fesztiválon. Ha rossz
páncélra lépsz, nem lesz szükséged elixírre ahhoz, hogy elfelejtsd, ki vagy.
A következő pillanatban magasra emelte, majd nagy erővel a sziklához
csapta a farkát. Egyszer... kétszer...
Válaszul lándzsák törtek elő a teknőspáncélok közül. Éles végük egyenesen
Seryu szíve és a torkom felé lendült, majd egyetlen hajszálnyira a céltól a
fegyverek hirtelen megálltak.
Seryu hangja idegesen csengett:
- Engedj át, Elang! - mondta, majd bemutatta a Nahmától kapott ónpikkelyt.
- Azért vagyok itt, hogy behajtsak egy ígéretet.
A lándzsahegyek, amelyek még mindig veszélyesen közel voltak a
torkomhoz, lassan még közelebb kúsztak.
- Unokafivérem, tudom, hogy hallasz - folytatta Seryu, majd a lándzsákra
könyökölt, mintha csak egy erkély korlátjának támaszkodna. - Ha megtagadsz
egy ígéretet, csorbul a becsületed, ráadásul Nahma úrnő nevében járok el.
Teljes csend borult ránk, kihívás elé állítva Seryu türelmét. A teknősök
azonban végül megmozdultak, és egy egészen apró rést nyitottak az
alakzatukban. Mögöttük, egy sziklaszirt lapos részébe vésve állt Elang
kastélya.
Nem voltak rajta csillogó tornyok, nagy márványoszlopok vagy fekete
kristályátjárók. A teteje tökéletesen beleolvadt a hegybe, a tornyait pedig
egyszerű, szürke kőből készítették, amit könnyen szem elől téveszthetett az
ember.
Kifejezetten tetszett.
 Elang egy szirten ült, a sziluettje árnyékba borult. Egész végig követett
minket a tekintetével, és amikor megérkeztünk, azonnal mellettünk termett.
Ezüstpikkelyei ragyogtak, egymáshoz nem illő szemeiben pedig határozott
nemtetszés tükröződött. Erőltetett, hangja- ból ítélve még mindig nem épült
fel teljesen a sérüléseiből.
- A Yonsar-kastélyban nem látjuk szívesen a krilleket.
- Krillek? - kérdeztem.
- Kis, világító rákok, amiket a bálnák és á garnélák esznek - magyarázta
dühösen Seryu. - Így gúnyolják a sárkányok a halandókat. Általában az
embereket.
- Őt vidd el innen! - parancsolta Elang. - Máris bűzlik tőle a kastélyom.
Napokba telik majd, mire megszabadulunk a szagtól.
- Bűz? - kérdeztem szenvedélyesen. - Hisz te magad is félig ember vagy.
- Az orrom sárkányorr.
- Nekem emberinek tűnik.
Elang addigi hideg viselkedése erre jégkorszakivá változott.
- Egy puhatestűnek is jobb modora van, mint neked. Reméltem, hogy az
unokaöcsém Loryan összes halandója közül egy jobban nevelt partnert
választ majd.
Megemelte az állát, mire a víz visszavetett a teknősök által őrzött kapuhoz.
- Várj! - kiáltottam, majd lerúgtam Gént Seryu hátáról. A szobor egyenesen
a sárkány lábához gurult.
A víz elcsendesedett.
- Ő meg mit keres itt? - kérdezte felháborodva Elang.
- Ismered? - kérdeztem vissza.
Abból ítélve, ahogy a félsárkány ábrázata megváltozott, a válasz igen volt.
Különös, gondoltam.
 - Kővé változtatták - folytattam. - Nahma úrnő szerint te tudsz segíteni.
Kérlek! Meghal, ha nem csinálsz valamit.
- A sárkánytörvény tiltja a szívesség visszautasítását.
- Ahogy a keresett bűnözők bújtatását is - vetette ellen Elang. - Különösen,
ha egy emberről van szó.
Miközben beszélt, a távolban szürke füst gomolygott fel, és hosszú, zúgó
morajlással jelezte a jelenlétét.
- Ha beengeded, nem találják meg Shiorit - mondta Seryu. - Tudom, hogy
mindent megteszel, hogy elszigetelten élj. De annyira eltávolodtál volna
tőlünk, hogy egy apró kis keresővihar is képes rád ijeszteni?
- Gyertek be, mielőtt még meggondolom magam - grimaszolt Elang.
Elang kastélyának belső része világosabb és melegebb volt, mint amire
számítottam. A falakon szép, lila lobogók lengedeztek, és a bejárat előtti
részt kagylóból készült, fali gyertyatartók világították meg, és zöld korallból
összeállított szobrok és elsüllyedt fából faragott, szépen megmunkált
ablakkeretek szegélyezték.
Elang nem vezetett körbe minket az otthonában. Egyszer csak megjelent két
teknős - kisebbek és kecsesebbek a hatalmas őröknél -, és a hátukra emelték
Gént. Követtük őket $ folyosók labirintusán keresztül, míg végül egy
ablaktalan szobához értünk, ahol lefektették a fiút egy márványpadra. Kiki a
homlokára ült, és aggodalmasan ráncolta a csőrét. Nem lélegzik.
Nagyot nyeltem.
- Meghalt?
- Még nem - válaszolta Seryu. - Ha így lenne, Elang nem teljesítené Nahma
kérését.
Elang nem méltatott válaszra. Letépte magáról fehér köpenyét, ugyanazt,
amit védelemből viselt a Nazayun királlyal való találkozásakor. A kabát
fényleni kezdett, miközben Gén testére terítette.
 - Ez egy elvarázsolt köpeny, ugye? - kérdeztem.
- Mint a legtöbb dolog Ai’longban - válaszolta Seryu. - A selyem, amiből
készült, bármilyen páncélnál erősebb, a bélése pedig szinte mindenfajta húst
képes meggyógyítani. Életben tartja a fiút, amíg Elang elkészíti a gyógyító
főzetet.
- Ami nehezen fog menni, ha folyton bámultok - szólalt meg Elang.
- Sajnálom.
- Ha tényleg sajnálod, akkor elmész.
Seryu rosszallón ránézett az unokafivérére, de végül engedelmeskedtünk,
és kimentünk a folyosóra.
- Úgy tűnik, a nagyapád vérmérsékletét örökölte - mondtam, amint
kiértünk. - Nehéz elhinni, hogy fiatalabb nálad.
- Miért?
- Mert olyan... - dühöset akartam mondani, de egy másik szó hagyta el a
számat - keserű.
- Mit vársz tőle? Nincs szíve.
Igaza volt. Megérintettem a saját, honvágytól sajgó szívemet, majd nyeltem
egyet. El sem tudtam képzelni, milyen lehet Elangnak.
- Szerinted meg fogja menteni Gént?
- Mindent meg fog tenni érte. Muszáj neki.
- Nahma úrnő záloga miatt - értettem meg.
- Kevés olyan dolog van Ai’longban, ami értékesebb a szívességnél -
magyarázta Seryu. - Nem tudtam, hogy a nénikémnél van Elang záloga, de
most nála van az enyém.
- Köszönöm! - mondtam gyengéden.
- Nincs mit. Nahma kedves volt hozzád. Ezért nem bánom, hogy tartozom
neki. Legalábbis nem annyira.
 Sikerült rámosolyognom Seryura. Még mindig barátok vagyunk,
gondoltam.
Nem viszonozta a mosolyt, de nem is tűnt haragosnak. Nem beszéltünk
arról, milyen hirtelen ért véget a szertartás, és hogy majdnem kényszerítettek,
hogy összeházasodjunk. Volt valami zavarral kevert feszültség köztünk a
levegőben, de Seryu pontosan tudta, hogyan szüntetheti meg.
- Biztosan farkaséhes vagy - mondta. - Gyere, szerezzünk neked valami
ennivalót!

•
A plafonon lebegő gömbök valahogy hagymákra kezdtet emlékeztetni, a
falakba vésett, aranyozott háromszögek pedig hirtelen répára hasonlítottak.
Folyamatosan ennivaló után szaglásztam, és egyre jobban elkedvetlenített a
fájó üresség a gyomromban, amikor Seryu beterelt egy helyiségbe, ami Elang
dolgozószobájának látszott.
Mindenhol könyvek voltak, magasan egymásra halmozva
egy asztalként használt, téglalap alakú márványtömb tetején. A fal tele volt
képekkel, amelyeket Elang védőbuborékokba
helyezett; ha nem lettem volna annyira éhes, biztosan megpróbáltam volna
kipukkasztani őket... csintalan ujjaim alig bírták visszafogni magukat. A
sarokban kék tűz égett egy homokos tűzhelyen, de edény nem állt rajta.
- Azt hittem, a konyhába viszel - mondtam.
- Egy sárkány kastélyában nincs konyha - válaszolta Seryu.
- Nem szoktatok enni?
Válaszként Seryu lesöpörte az asztalról a könyveket és papírtekercseket,
azután drámai mozdulattal tapsolt egyet.
Kész kis lakoma jelent meg előttünk: egy agyagcserép, benne gőzölgő sült
rizzsel, káposztával és gombával, egy tál halragu répával és üvegtésztával és
egy adag gyümölcs.
Miközben leültem a ragu elé, összefutott a nyál a számban, és elkezdtem
belapátolni az ételt. Olyan kétségbeesetten és gyorsan ettem, hogy egy-egy
eltévedt rizsszem eltalálta Kikit. A ragu íze jó érzésekkel töltött el: a saját
hallevesemre emlékeztetett, amit gyakran készítettem a bátyáimnak,
Takkannak és magamnak, amikor valamilyen betegség miatt levertek voltunk.
Néhány fogás után szünetet tartottam.
- Seryu, te miért nem eszel?
- Most csak megfigyelő vagyok - válaszolta apró vigyorral. - Annak a
Shiorinak, akit ismerek, ez csupán az első kör lenne.
Felnevettem. Akkor jöttem rá, mennyire hiányzott ő maga és a könnyed
élcelődésünk, na meg a közös rajongásunk az ételért. Újra nekiláttam az
evésnek.
- Ne olyan gyorsan, hercegnő! - mondta Seryu, mire egy teáskanna jelent
meg az asztalon, és a sárkány töltött nekem belőle. - Igyál egy kis teát! Jót
tesz az emésztésnek.
Azután magának is töltött egy csészényit, és ivott egy kortyot.
- A sárkányoknak is szoktak emésztési gondjaik lenni?
- Nem, de Slangnál vannak a legjobb italok Ai’longban. Ő az egyetlen, aki
eleget utazik a szárazföldre ahhoz, hogy lépést tartson azzal, miket isztok ti
halandók odafönt.
- Te is sokat utazgatsz a két világ között.
- Nem annyit, mint ő - válaszolta Seryu, majd ivott egy nagy kortyot az
italából. - Nem szokás meglátogatni a halandók birodalmát. De unatkoztam,
és Slangnak köszönhetően kíváncsi lettem a világotokra. Folyton
panaszkodott az emberekre... de ízlettek az ételek, amiket hozott.
Ezt tökéletesen meg tudtam érteni.
- Ezek szerint barátok vagytok.
 - Azok voltunk. Amíg meg nem halt az apja: akkor vált a nyugati tengerek
urává - magyarázta, majd szünetet tartott. - Azután már senkit nem akart látni,
még engem sem.
- Azért, mert az anyád bérgyilkosokat küldött rá?
- Annak nem sok köze van az egészhez.
Letettem a kanalamat.
- Miért akarja Solzaya megöletni?
Seryu sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt. Biztosan megpróbálta
lerövidíteni a hosszú történetet. Végül így szólt:
- Sokaknak fáj a foguk a címére.
- De az anyádnak már megvan a saját címe.
- Az olyan sárkányok, mint az anyám és a nagyapám, fenyegetésként
tekintenek Elang létezésére. A hitvesektől született gyerekek vagy sárkányok,
vagy nem. Elangot és az Alakmást kivéve nem léteznek félsárkányok. Ők...
aberrációk.
- Tehát ezért nem fogadják el őt - motyogtam. - De ha megtalálja a
gyöngyét, teljes sárkánnyá válhat.
- Ha megtalálja - mondta Seryu. - Addig viszont két világ közt megrekedve
éli az életét. Félig sárkány, félig ember. Nem számít, hová megy, sehová sem
tartozik igazán.
- Én is nemsokára megtudom, milyen ez - jegyeztem meg, miközben
néztem, ahogy lesüllyednek a csészémben a tealevelek. - Mire visszatérek
Kiatába, mindenki tudni fog a varázserőmről. Semmi sem lesz olyan, mint
azelőtt.
- Az ajánlatom még mindig áll - mondta komolyan Seryu.
- Velem maradhatnál.
Kényelmetlenül mozgolódni kezdtem, miközben a kezemben szorongattam
a csészémet.
 - Seryu...
- Ha látnád, milyen nyilvánvalóan kényelmetlenül érzed magad... Csak
vicceltem - azzal kiengedte a levegőt az orrán, és a komolysága is tovaszállt.
- Egy sárkány sem tud végtelen mennyiségű elutasítást elviselni. Szerencséd,
hogy a szívünk erősebb, mint az embereké.
Nagyot kortyolt az italából, majd vigyorogva így szólt:
- Ráadásul hamar megunnánk egymást. Az örökkévalóság még hosszabbnak
tűnne egy olyan problémás esettel, mint te, Shiori.
Ismét nevetni kezdtem. Ilyen egyszerűen lettünk újra barátok.
- Most pedig idd meg a teádat! - parancsolt rám, majd a számhoz emelte a
csészét. - Nem egy olcsó főzet.
Miközben ittam, Seryu felemelte a fejét, és hegyezni kezdte a fülét. Csupán
ennyi figyelmeztetést adott, mielőtt Elang belépett a szobába.
A félsárkány fáradtnak látszott. Az orrán aranykeretes szemüveg
imbolygott, amitől jóval emberibbnek tűnt. Amikor észrevette, hogy nézem,
letépte magáról, és összehúzta a szemét.
- Nem mondtam, hogy ihatsz a teámból - zúgolódott.
- A legjobb Ai’longban - dicsérte Seryu, majd elismerése jeléül felemelte
a csészéjét. - Hol máshol juthatnánk olyan teához, ami frissen érkezett a
Fűszerek útjáról?
- És az ételeim?
- Shiori éhes volt - válaszolta határozottan Seryu. - Elviselhetetlen, amikor
éhes. Ráadásul neked kellett volna felajánlanod. Fáradtnak tűnsz,
unokafivérem. Mindig elfelejtem, hogy örökölted az emberek kényelmetlen
alvásigényét.
Elang úgy nézett ki, mintha meg akarná fojtani Seryut.
Mégis felegyenesedett, és kiengedte ökölbe szorított kezét.
- A varázsló felébredt.
 Azonnal felugrottam, Gén pedig közben féloldalas vigyor- ral az arcán
becsoszogott a szobába. A mozdulatai még mindig merevek és darabosak
voltak, de a bőrének reménykeltő rózsaszín árnyalata volt.
- A Bölcseknek hála életben vagyok - jelentette be. - A világnak majdnem
el kellett szenvednie leghatalmasabb jövőbeli varázslójának elvesztését.
- Bár még mindig kőből lenne a szád! - motyogta Elang. - A világ egy
újabb, túl sokat beszélő varázslótól szabadulhat
na meg.
A következő pillanatban egy gyógyteával teli, fedett tál jelent meg a
kezében, és odanyújtotta Gennek.
- Igyál!
Gén elvette tőle a gőzölgő edényt, de nem kezdett el inni. A figyelme az
asztal mögött elhelyezkedő könyvekre terelődött; végigsimított a gerincükön
az ujjperceivel.
- Nem maradhatnék itt, Elang? Lenyűgöző a könyvtárad. Vannak itt olyan
kötetek, amiket még sosem láttam. Elolvashatnám...
Elang kikapta a polcról leemelt példányt Gén kezéből, és megszállottan
visszatetté a helyére.
- Neked Elang nagyúr, és nem, azonnal elmész, amint megittad ezt a teát.
- Akkor nagyon lassan fogok inni.
- Addig kell meginnod, amíg még forró - mondta Elang. - Úgy tovább tart a
sangi. Hacsak nem akarsz inkább megfulladni.
Furcsa érzés volt kívülről figyelni kettejük szócsatáját. Elang úgy
viselkedett, mintha évekkel öregebb lenne Gennél, pedig majdnem egyidősek
voltak.
- Vedd úgy, hogy megfizettem az adósságomat! - fordult Elang Seryuhoz. -
Amint a fiú befejezi az ivást, hazamegy. Nem sokáig tart ki a víz alatt a
főzettel, és Nahma egyetlen szívessége sem győzhet meg arról, hogy még
többet készítsek.
- De nagyapa vihara...
- A teknőseim a felszínre kísérik - vágott Seryu szavába Elang. -
Biztonságban lesz. Őt senki sem keresi.
Nem úgy, mint titeket, üzente kimondatlanul.
A két unokafivér közé álltam.
- Amíg ti ketten civakodtok, szeretnék beszélni Génnél, mielőtt elmegy.
Hogy kettesben lehessünk, a könyvespolc mögötti kamrába tereltem a fiút,
ahol kék tűz égett két párnázott szék között.
- Gondolom, Elang volt az a sárkány, aki Ai’longba csábított.
- Kiváló megfigyelés, Shiori - válaszolta Gén, miközben leültünk. Hosszú
lábát kinyújtotta a tűznél, azután hagyta, hogy a testrészei lebegjenek a
vízben. - Ironikus, nem igaz?
Húsz évet elvesztegettem arra, hogy visszajussak ugyanoda, ahonnan
elindultam.
- Húsz évet? Azt hittem, még csak néhány hete vagy itt.
- Solzaya egy egész sárkányévre elaltatott büntetésképpen, amiért nem
adtam ki Elang nevét - mondta grimaszolva. - Ne nézz rám ilyen sajnálkozva!
Nem szándékosan tettem.
- Bocsánat - suttogtam. - A családod, az otthonod...
- Az otthonom már jóval azelőtt megszűnt létezni, hogy Ai’longba jöttem
volna - válaszolta Gén. - A háború alatt elpusztították. Az apám és a bátyáim
valószínűleg nem sokkal azután meghaltak, hogy eladtak - tette hozzá, majd
egy 1 vállrándítással elhessegette az aggodalmamat. - Nem számít. Egyébként
is alig ismertem őket. Ne kérj folyton bocsánatot, (mintha a te hibád lenne!
- Hová fogsz menni?
Gén oldalra biccentette a fejét.
 - Gondolom, Kiatának épp nincs gyakorló varázslója.
- Ha azt tervezed, hogy odamész, ne tedd. Nem fogadnának szívesen. Gén
beleszürcsölt a teájába.
- Tragikus, hogy Kiatában így megvetik a varázslatot. Újra kellene
gondolniuk ezt a dolgot.
- Miért mondod ezt?
- Amikor Solzaya kínzókamrájában voltunk, megkérdezted, honnan tudok a
varázserődről.
- Igen, így volt.
- Az egyik tanárom gyakran beszélt Kiatáról - magyarázta Gén. -
Borzalmas volt, és mogorva, valószínűleg őrült is. Amikor túl sokat ivott,
folyton arról hadováig, hogy elmegy Kiatába, és megöli az egyvérűt, hogy
kiszabadítsa a démonokat a Szent Hegyekből - folytatta, majd a szeme
sarkából rám pillantott. - Mivel ez húsz évvel ezelőtt történt, gondolom,
akkor még meg sem születtél.
Hiába ittam a most már langyos teából egy kortyot, továbbra is
folyamatosan kúszott fel a hideg a gerincem mentén.
- Miért? - kérdeztem. - Miért akarta kiszabadítani a démonokat?
- Azt mondta, akkor királyukként tisztelnék. És igazi király akart lenni, úgy,
hogy ő maga is démonná válik.
Hátrahőköltem, miközben a gyomromat összeszorította a rettegés, de Gén
semmit sem vett észre.
- A démonok örökké élhetnek - folytatta -, míg a varázslók ezer év után
elveszítik a halhatatlanságukat. Az egyetlen gondja az volt, hogy egy
amuletthez kötődne, miután démonná válik. Megtudta, hogy úgy szabadíthatja
fel magát, ha szerez egy sárkánygyöngyöt.
A mellkasomból hirtelen kiszakadt a levegő.
 - Seryu egyszer azt mondta, hogy a démonok és a varázslók mindennél
jobban vágynak a sárkánygyöngyökre.
- Igen, mert csakis a sárkánygyöngy elég erős ahhoz, hogy megtörje az
eskünket.
Ezt nem tudtam. A vizes tűzhelyen lobogó kék lángokat bámultam, és a
farkasra gondoltam, ahogy elhagyja a Szent Hegyeket. A démonok királyának
hívta magát. Bandurnak.
- A Farkas volt a tanárod, ugye? - kérdeztem, szinte alig hallhatóan.
Gén megmerevedett, és az arca úgy megfeszült, mintha ismét kővé vált
volna.
- Ha ismered - mondta lassan -, akkor biztosan eljutott Kiatába.
- Apám egyik hadurához volt kötve - suttogtam, miközben megjelent
előttem az egykori Yuji hadúr képe. - Meggyilkolta... és démonná vált. Ő lett
Bandur.
- A Bírákra mondom, tényleg megtörte az esküjét - suttogta Gén
hitetlenkedve, és majdnem elejtette a teáját.
- Nem engedheted, hogy tudomást szerezzen az Alakmás gyöngyéről! -
figyelmeztetett, és megragadta a székem támláját. - Az a gyöngy más:
megrontotta a démonmágia. Ha Bandur megszerzi, arra fogja felhasználni,
hogy megtörje az esküjét. Ehhez el kellene törnie a gyöngyöt, és akkor...
- A gyöngy elpusztulna. - Fájt minden levegővétel. Bandur már tud a
gyöngyről, gondoltam megrökönyödve.
- Kiatába kellene mennem, ahelyett hogy...
- Nem szükséges - szakítottam félbe Gént. Tudtam, hogy ki kell oltanom a
fiú szemében keletkezett lángot, hogy megakadályozzam, hogy a végzetébe
rohanjon. - Bandur nem tud kitörni a hegyekből. Nincs miért aggódni. >
Gén már épp belekezdett volna a válaszba, de abban a pillanatban Elang
jelent meg a hátunk mögött, és közbeszólt:
 - Mondtam, hogy idd meg a teát! A fiú már eleget fecsegett. Ideje
elindulnia.
Gén a fejét hátrahajtva felhörpintette a teája maradékát, majd talpra ugrott.
- Ne aggódj - erőltetett gondtalan mosolyt az arcára -, megértettem, amit
mondtál, hercegnő. Ha Bandur a hegyekbe van zárva, ahogy állítod, az
mindenkinek jó. Főleg nekem. Húszévnyi tanulást kell behoznom, és ahogy
említettem, Kiata az utolsó hely Loryanban, ahová ellátogatnék.
Ekkor egy teknős jelent meg Elang dolgozószobájának közepén, készen
arra, hogy a felszínre vigye Gént.
A fiú felszállt a teknős hátára, és megfogta a kantárt. Huncut mosollyal így
szólt:
- Mindig is vágytam rá, hogy egy óriásteknősön, lovagolhassak.
Óvatosan közelebb léptem hozzá.
- Remélem, találkoznak még a fonalaink. Jó utat, Gén!
- Én is remélem! - kiáltotta, miközben a teknős behajlította a lábát, és
elrugaszkodott. - Lehetőleg valami olyan helyen, ahol több a levegő - tette
hozzá, majd Kiki felé intett a fejével -, na meg a madár!
A teknős, Génnél a hátán, egyetlen hatalmas lökéssel belevetette magát a
nyílt tengerbe. Egy szempillantás múlva már el is tűntek.
A dolgozószoba ismét elcsendesedett. Elang egyetlen pillanatot sem
pazarolt el: azonnal Seryuhoz és hozzám fordult:
- És most mihez kezdjek veletek?
 11. FEJEZET

Elang szeme elé tartottam az Alakmás gyöngyét.

- Nahma úrnő szerint tudod, kihez tartozik.
- Vidd innen azt az izét! - kiáltotta Elang, elhúzódva
a gyöngytől. - Nazayun nem fogja elárulni, ki az Alakmás, ahogy én sem.
Erről ennyit.
- De Nahma úrnő azt mondta...
- Nem érdekel, mit mondott. Seryu elhasználta a szívességét a fiú
megmentésével. Feszegeted a jóakaratom határait, és rohamosan csökken a
mértéke.
Beszívtam a levegőt.
- Akkor hadd ajánljak fel én egy szívességet!
- Nincs semmid, ami a hasznomra válhatna.
- Tényleg? - vitatkoztam. Eszembe jutott valami.
Mióta megérkeztünk, nem hagyott nyugodni, hogy Elang felismerte Gént. És
hogy miért vesződött a hazajuttatásával, mikor Nahma kérése csak a
meggyógyítására vonatkozott.
- Te vagy az a sárkány, aki Ai’longba hozta Gént - jelentettem ki. - Te
kérted meg rá, hogy lopjon el neked valamit. Valamit, ami után évek óta
vágyakozol. Én segítek megszerezni.
- Most ért véget a vendégszeretetem - mondta rosszindulatúan Elang.
 - Mi az a valami? Segítek megszerezni.
- Neked aztán van bőr a képeden, krill. Nagyapa egész hadserege téged
keres, te pedig lopást tervezel? Nincs esélyed.
A fiú is elbukott, pedig a varázslata sokkal erősebb, mint a tiéd. - A
varázserőm kiatai, mint a tüköré. Meg tudom csinálni.
Erre Elang tapsolt egyet, és így szólt: - A teknőseim az ajtóhoz kísérnek...
- Segítek neki - szólt közbe Seryu.
Elang abbahagyta a tapsolást, és szembefordult az unokafivérével.
- A helyedben nem jelentkeznék önként. Tudod egyáltalán, mit akarok
megszerezni?
- Ha elmondod, tudni fogom.
Elang ezúttal mindkettőnkhöz szólt:
- Egy szilánkot az igazság tükréből. Gondolom, mindkettőtök számára
ismerős a dolog. Főleg a számodra, unokafivérem.
Seryu dühösen így szólt:
- Azt akarod, hogy ellopjam az anyám tükrét?
- Még mindig segíteni akarsz a lánynak? Nem hinném - gúnyolódott Elang,
jót mosolyogva Seryu némaságán, majd körözni kezdett körülöttem. - Solzaya
temperamentuma legendás. Múlt évben az egyik alattvaló utalni merészelt a
korára. A szegény lány szájából minden egyes szóval lapostetvek,
meztelencsigák és rákok törtek elő, amíg meg nem. fulladt - mondta, majd
megállt Seryu előtt. - Gondolj bele, mit tesz majd Shiorival, ha rájön, hogy
megpróbálta ellopni a tükrét, főleg, miután visszautasította szeretett fiát az
egész udvar előtt...
- Shiori nem utasított vissza - morogta Seryu, mintha az egészben ez lett
volna a legfontosabb. - És igen, még mindig segíteni akarok neki.
Nem nézett rám, miközben beszélt. Nagyot nyeltem.
- Akkor ez eldőlt - mondtam, hogy újra a tárgyra térjünk.
 - Egy tükörszilánk az Alakmás hollétéért cserébe. Így rendben lesz?
Elang haragos tekintettel meredt rám. Valami még mindig zavarta.
- Bolond vagy, ha megpróbálod, krill. A nagyapám és Solzaya nénikém
boldogan átvennék tőled a gyöngyöt, sőt még meg is jutalmaznának, ha
ügyesen irányítod a szálakat. Ehelyett ellenséget csinálsz belőlük. Miért
olyan fontos, hogy megtaláld az Alakmást?
- Be kell tartanom egy ígéretet - válaszoltam.
- A mostohaanyád miatt. Igen, hallottam róla - bólintott Elang, és a
homlokát ráncolta. - Gondolom, nem mondta el, miért olyan a gyöngy,
amilyen: sötét, törött és... nem mindennapi.
- Azért, mert az Alakmás is félsárkány, mint te?
- Mint én? - ismételte meg nevetve Elang. A hangja azonban keserű volt, és
úgy éreztem, egyáltalán nem tartja viccesnek a kérdésemet. - A világon
csakis az Alakmás és én vagyunk félsárkányok; szörnyek, elátkozottak. Mégis
nagyon különbözünk. Engem megvetnek, mert félig ember vagyok, de az
Alakmás... ő azért Alakmás, mert ő... - duruzsolta sejtelmesen, majd
közelebb hajolt - félig démon.
Örültem, hogy a teám majdnem elfogyott, mert a térdem rázkódni kezdett,
így az egész rám ömlött volna.
- Démon?
Még Seryu is meglepettnek tűnt.
- Biztos vagy ebben, Elang? - kérdezte.
- Sosem gondolkodtál még rajta, miért néz ki úgy az Alakmás gyöngye,
ahogy? Sötét, mint a legsötétebb éjszaka, miközben a sárkánygyöngynek
ragyognia kellene, mint a hold. Azért romlott, mert féldémon. És azért törött.
A sárkányok és a démonok született ellenségek, és az Alakmás létezése
önmagában torz. Ezért fél tőle nagyapa, és ezért nem fogja soha elárulni a
valódi nevét.
 - A valódi nevét? - ismételtem meg.
- Bizonyos neveknek hatalmuk van. Nem akkora, mint egy csillagcsapás
hálónak, de elég ahhoz, hogy felkavarjon egy sárkányt... legalábbis egy
tapasztalt varázsló kezében - tette hozzá Elang, a homlokát ráncolva. - Az
átkok megtöréséhez is hasznos, olyanoknál, mint amit Solzaya szórt Génre.
- A Négy Legfőbb Tenger urai és úrnői ismerik egymás igazi nevét -
magyarázta Seryu. - Az anyám ismeri Elangét, ő pedig az anyámét.
- És ebből sajnos az következik, hogy én magam nem lophatom el a tükröt -
motyogta Elang.
Nem szóltam semmit, mert megértettem. Ahhoz, hogy megtörjem Raikama
átkát, amivel a bátyáimat sújtotta, meg kellett tudnom az igazi nevét. Nem
Vanna volt, ahogy mindenki hitte, hanem... Channari.
- Te ismered az Alakmás valódi nevét? - kérdeztem Elangtól.
- Igen, és azt is tudom, hogy hol találod meg. Mindkettőt elmondom, ha
visszatérsz a tükörrel.
Nem tetszett, ahogy kihangsúlyozta azt, hogy ha.
- Akkor megegyeztünk.
- Megállapodást kötöttünk - javított ki Seryu. - Ai’long esküje szerint, a
szavadat adtad, és nem vonhatod vissza. Úgy, ahogy az esküdet sem.
- A szavamat adtam, és nem vonhatom vissza - ismételte Elang. - Ahogy az
eskümet sem.
Miközben a víz kavarogni kezdett az ígéret erejétől, Elang Seryura nézett,
és megrázta a fejét.
- Tényleg fontos neked ez a halandó. Remélem, megéri miatta kivívnod az
anyád haragját.
- Inkább arról van szó, hogy mielőbb haza akarom juttatni - mondta Seryu.
Továbbra is kerülte a tekintetemet. - Csak a gond van vele, bárhová is megy.
 - Azt hiszem, értem, mire gondolsz - válaszolta Elang, majd egy tapssal
előhívta a teknőseit. - Ők majd a szobátokba kísérnek ma éjszakára.
- Várj! - kiáltottam. Tudtam, hogy nem alkalmas az idő arra, hogy
szívességet kérjek, mégis belevágtam.
Többször is végighúztam a kezemet a szertartási ruhán, ami még mindig
rajtam volt, de Seryu és Elang csak üres tekintettel bámult rám. Tokfilkók! így
hát kénytelen voltam színpadias mozdulattal felhúzni a szoknyámat, amelyet
annyi gyöngy díszített, hogy azt hihették, kiraboltam egy egész rajnyi
osztrigát. Az egész öltözékem csilingelt.
- Új ruhára van szükségem - mondtam végül. - Ebben nem rabolhatom ki
Solzaya úrnőt. Még aludni sem tudok benne anélkül, hogy fel ne ébreszteném
magamat.
- Nem pazarlóm ruhateremtésre a varázserőmet - közölte Elang. Arra
gondoltam, biztosan megbánta, hogy nem záratott be azonnal, ahogy
megérkeztünk. - Jó leszel így. Hajnalban rejtő varázslat érkezik hozzád, a
hálóddal együtt.
Szinte elállt a lélegzetem.
- Nálad van a csillagcsapás hálóm?
Elang hallgatása erősítette meg a feltételezésemet.
- Te és Seryu reggel indultok, amikor az ár keletnek fordul. Ha mellétek áll
a szerencse, a felszínen találkozunk, mielőtt a hold leszáll.
- És ha nem áll mellénk a szerencse?
- Akkor meghalsz, Shiorianma. Akkor már semmit sem tehetek érted.
 12. FEJEZET

Egy féldémon.
Vajon miért nem mondta el nekem Raikama?
Csak forgolódtam az ágyban. Nem tudtam aludni. Amikor
lehunytam a szemem, rögtön megjelent a képzeletemben az Alakmás. Egy
sárkány, aki magában hordozza az árnyékot és a sötétséget - vörös
démonszeme még a nyugati tengerek csendjében és nyugalmában is kísértett.
Kiki legalább aludt. Papírszárnyai meg se rezzentek, miközben én idegesen
mozgolódtam az ágyban.
Órák teltek el, és amikor az első napsugarak megérintették a vizet,
kinyitottam az egyik szememet. A szoba sarkában ott pihent az Alakmás
gyöngye, árnyékban fürödve. Ahogy felültem, a karomra csusszant, majd
megállt a könyökhajlatomnál.
Közelebb húztam magamhoz, és az ujjperceimmel végigsimítottam a
közepén lévő mély repedésen.
- Ezért nem vezettél el eddig az Alakmáshoz? - kérdeztem tőle. - Elvesztél,
úgy, ahogyan ő. Két világ közé rekedtél, és nem találod a kiutat.
A gyöngy nem mozdult.
- Tudom, hogy Raikama erősebb volt, és méltóbb, és hogy hiányzik neked -
folytattam -, de be kell látnod, hogy ugyanannyira szükséged van rám, mint
nekem rád. Ha meg akarod találni az Alakmást, segítened kell, amikor kérlek.
Elég a játszadozásból és abból, hogy figyelmen kívül hagysz! Különben nem
fogok bízni benned.
Válasz persze nem érkezett.
Sóhajtva a szoba egyik sarkába gurítottam a gyöngyöt. Arra gondoltam,
miért is bíznék egy olyan sárkánygyöngyben, ami félig démon. Biztosan
Raikama sem bízott benne igazán.
Akkor észrevettem, hogy az ajtó előtt egy tálca lebeg - reméltem, hogy
Elang új ruhákat küldött.
De nem így volt.
A csillagcsapás háló sem volt ott, viszont az ígért főzet megérkezett, ki-
kibuggyanva egy hegyes végű kagyló nyitott héjából. Alatta egy üzenet állt, a
legegyszerűbb kiatai macskakaparással: „Idd meg!”
Csodálkoztam, hogy nem hallottam senki közeledését, pedig egész éjszaka
fent voltam. Óvatosan a számhoz emeltem a kagylót. Az italnak kénes szaga
volt, és csípte az orromat.
Undorító a szaga, jegyezte meg Kiki, a vállam fölött lebegve.
Megijesztett a hangja. Hát jó reggelt!, mondtam. Azt hittem, még alszol.
Az alvás csak élvezet, nem pedig szükséglet, válaszolta ásítva. Tényleg
hajlandó vagy meginni egy álcázó főzetet, anélkül hogy megkérdeznéd,
hogyan álcáz?
Elang azt mondta, hogy meg kell innom.
Mi lesz, ha koboldcápává változol, vagy ami még rosszabb, kocsonyahal
lesz belőled? Az óvatosság a bölcsesség melegágya, Shiori. Ebben még a
gyöngy is egyetért velem.
A gyöngy valóban pulzált, de nem gondoltam, hogy ennek bármi köze lenne
a főzethez.
- Valami nem stimmel - ráncoltam a homlokomat, majd letettem a kagylót,
de a gyöngy továbbra is lüktetett.
 Bár igaz, ami igaz, valószínűleg továbbra sem kellene bíznunk benned,
elmélkedett Kiki, a gyöngyhöz fordulva. Már az is elég lenne, hogy
sárkányszív vagy, erre kiderül, hogy démoni erő lakozik benned. Nem
lennék meglepve, ha megölnél bennünket álmunkban.
A gyöngy azonban néma volt, és kifürkészhetetlen; csillogó felszíne
tükrözte a madaram fintorát.
Elég lesz, Kiki, tereltem vissza őt a vállamra. Keressük meg Seryut!
A gond csak az volt, hogy sehol sem találtuk. Sőt, az egész kastély üresnek
tűnt. A folyosókon őrködő teknősök eltűntek, és a lebegő, gömb alakú égők
fénye elhalványult, nyomasztó homályt bocsájtva a tágas folyosókra.
Harmadszor is bekopogtam Seryu ajtaján, és a nevén szólítottam.
- Nincs itt - lépett elő a sötétből Elang. - Múlt éjjel elment.
Ijedtemben majdnem felugrottam, ahogy a félsárkány váratlanul felbukkant.
Szokás szerint haragos fintor ült az arcán.
- Seryu nem tűnne el anélkül, hogy szólna nekem.
Elang ismét nem válaszolt arra, amit mondtam.
- Nem vagy túl jó az utasítások követésében - állapította meg, és rám
szegezte össze nem illő szemeit. - Megmondtam,
hogy idd meg a főzetet. - Hová ment Seryu?
Elang válasz helyett siklani kezdett a folyosón, és intett,
hogy kövessem.
- Változott a terv - mondta. - Jó híreim vannak a számodra. Úgy tűnik,
végül mégsem kell visszamenned a palotába. Vendégünk érkezett.
- Vendégünk?
Egyszer csak a semmiből tengerifűkötél tekeredett a bokámra, és az egyik
oszlop mögött elhelyezkedő fekete kristálykapuhoz vonszolt. Egy örvény
magába szívott, majd kiköpött a kastély bejárata előtt, ahol Solzaya úrnő már
várt rám.
 Ahogy felismertem a nyilvánvaló árulást, megtántorodtam. Egy polip a
nyakam és a végtagjaim köré fonta sikamlós csápjait. Miközben küzdöttem,
Kiki Elang szemének támadt a csőrével.
Te áruló gyík!, sivította.
Elang megragadta és felemelte.
- A sárkányok mindig a saját érdekeiket helyezik előtérbe.
- De hát megesküdtél! - Egy sor szidalmat akartam Elang-hoz vágni, de
egyetlen további szó sem hagyta el a számat. Solzaya polipja fojtogatott.
- Ha csendben maradsz, nem fáj annyira - duruzsolta mézesmázos hangon
Solzaya. Recés karmai az arcomhoz értek. - Jó, hogy Elangui végül észhez
tért. Megspórolta nekünk a bérgyilkosok árát. Kétszeresen. k
- Örömmel veszem, ha felfüggeszted a rám küldött bérgyilkosok áradatát,
nénikém - mondta szenvtelenül Elang. - Már annyian próbálkoztak, hogy
nincs hová temetnem őket. Talán meg kellene várnotok, amíg Seryu eléri a
végső alakját, mielőtt a trónomra ültetitek. Egy kifejletlen sárkánynak nem jár
sokkal több tisztelet, mint egy félvérnek.
Solzaya pikkelyei belilultak idegességében.
- Hol van a fiam?
- Nem én tartom fogva. Ahogy a lányt sem - válaszolta a félsárkány, majd
elkezdett elfordulni Solzayától. - Teljesítettem a megállapodást. A lányt
akartad, én pedig átadtam neked. Most pedig vidd innen!
A polip a kapu felé rángatott, Solzaya pedig a mellkasához emelte a
karmát, és előhívott egy kőből és korallból készült kalitkát... majd beledobta
Kikit.
- Engedd el! - kiáltottam. - Kiki!
Másodszorra is elvették tőlem a madaramat. Dühösen előrelöktem a
kezem, mire ezüst-arany varázssugarak törtek elő az ujjaimból. A lebegő
kagylók, amelyek megvilágították Elang palotájának plafonját, ismét fényleni
kezdtek.
- Gyerünk!
A sárkány meg se rezzent. Egyetlen pillantással elhárította a támadást, és
mozdulatlanságra kényszerítette a kagylókat.
Seryu anyja felemelte Kiki kalitkáját. Az egyik kagyló vészesen közel
került hozzá: majdnem elvágta az egyik rácsot.
- Micsoda meggondolatlanság, Shiori! - mondta Solzaya, majd csettintett a
nyelvével. - Nem tanított meg rá a fiam, hogy urald az érzelmeidet, miközben
varázsolsz?
Hirtelen felálltak az apró szőrszálak a nyakamon.
- Igen, a tükör mindent megmutatott a fiam és közted lévő barátságról -
folytatta. - Ahogy azt is, hogy nem vagy méltó arra, hogy hordozd az Alakmás
gyöngyét.
Kettőt tapsolt, mire vastag hínárszárak törtek elő a talajból, és olyan
szorosan rátekeredtek a végtagjaimra, hogy végül már mozogni sem bírtam.
A gyöngy egész idő alatt kíváncsi nézőként lebegett fölöttem, én pedig
egyre jobban nehezteltem rá.
Solzaya polipja átvetett a válla fölött, majd az egyik hideg csápjával
befogta a számat. A szememre tintalepel borult, és a világ elmosódott
körülöttem. Az utolsó dolog, amit hallottam, a víz zubogása volt... és Elang
kapujának mennydörgő hangja, miközben becsukódott.
 13. FEJEZET

Miért ilyen sürgős nekik, hogy megöljenek?, morogta Kiki, miközben

Solzaya és a polipja villámgyorsan repített minket vissza a palota felé. A
papírmadaram a kalitka korallrácsaiba kapaszkodott a szárnyával, és
tengeribetegnek látszott. Nem lassíthatnánk egy egész kicsit? Esküszöm,
sosem panaszkodom többé Seryu tempójára.
Együttérző pillantást vetettem Kikire, de közben csak úgy száguldoztak a
gondolataim. Mióta csak elhagytuk Elang kastélyát, azon gondolkodtam,
vajon miért árult el minket. Ha valóban Solzaya tükrét akarja, nem fogja
megszerezni úgy, hogy harc nélkül átad neki.
„A sárkányok mindig a saját érdekeiket helyezik előtérbe”, mondta. De
vajon mi lehet Elang érdeke?
Gyerünk, Shiori! Használd az eszedet! Használd a gyöngyöt!, nyafogta
Kiki.
A még mindig ide-oda cikázó gondolatokon át Solzayára néztem. A
tükörszilánkok megcsillantak a pikkelyein, visszaverve a mellettünk elsuhanó
tenger színeit. Hét szilánk, mindegyik körülbelül akkora, mint a kezem.
Csupán egyetlenegyre volt szükségem.
- Tudod, volt egy olyan érzésem, hogy nem leszel a családunk tagja -
közölte Solzaya, mintha megérezte volna, hogy őt nézem. - Mivel az Alakmás
gyöngye megvéd a mágiámtól, talán a régi módszerek lesznek a
leghatékonyabbak. Egy egyszerű lándzsa a mellkasodba megoldja a helyzetet.
 - Vagy talán el kellene engedned - válaszoltam. - Akkor nem kéne
mindenkinek homokká válnia. Úgy hiszem, ez történik, ha megölsz.
- Nem mondtam, hogy megöllek - közölte rezzenéstelen, homályos
tekintettel. - Csak azt, hogy mellkason szúrlak.
Es a halál kapujában hagysz, tettem hozzá magamban, ahogy lassan
megértettem, hogy a gyöngy magamra hagyjon.
- Az Alakmás gyöngye nem olyasvalakihez tartozik, mint te - folytatta
Solzaya -, egy varázslónőhöz, akinek még ott van a tojáshéj a fenekén. -
Gúnyosan felnevetett. - Csupán árnyéka vagy a mostohaanyádnak.
A gúny mögött keserűséget éreztem Solzaya szavaiban. A szertartáson
magának akarta megszerezni az Alakmás gyöngyét.
„A sárkányok mindig a saját érdekeiket helyezik előtérbe.”
- Akkor kihez kellene tartoznia? - kérdeztem. - Nazayun királyhoz? Az
apád a sárkánykirály. Nincs szüksége a gyöngyre - mondtam, majd óvatosan
hozzátettem: - Nem magadnak akarod?
Solzaya nevetése hirtelen abbamaradt, és a hínárszárak megfeszültek a
végtagjaimon: már az ízületeimben éreztem a szorításukat. Minden
akaraterőmre szükségem volt, hogy ne kiáltsak fel fájdalmamban.
- Ne gondold, hogy elcsábulok, te leány!
- Neked adhatnám - folytattam, miközben próbáltam nem felszisszenni. - A
gyöngy hozzám kötődik, de... de átadhatnám neked.
Kiki nyugtalanul röpködött a kalitkájában. Mit csinálsz, Shiori?
- Vagy egyszerűen csak mellkason szúrlak - mondta Solzaya, miközben a
bajusza egy egészen kicsit megremegett, meghazudtolva az arcára tapadt
vigyort. - És hagyom, hogy addig vérezz, amíg a gyöngy úgy nem dönt, hogy
átpártol hozzám.
- Ha ilyen egyszerű lenne, az apád már megtette volna - válaszoltam.
Tudtam, hogy az életem múlik a következő szavaim sikerén. - Ráadásul nincs
rá garancia, hogy a gyöngy téged választ.
Solzaya bajusza egy egészen kicsit begöndörödött.
- De ha önként ajánlom fel neked a gyöngyöt, egy fogadás részeként,
akkor...
- Fogadás?
Sikerült. Magamra vontam a figyelmét.
- Igen - csaptam le a kínálkozó lehetőségre. - Egy szilánk a tükrödből, ha
nyerek, és az Alakmás gyöngye, ha veszítek.
Solzaya pupillája összeszűkült.
- Egy szilánk a törött gyöngyért? Tisztában vagy annak a hatalmával, amit
magaddal hordozol?
- Vannak sejtéseim.
- Miért gondoltad meg magad? Az apámnak nem akartad odaadni a
szertartáson.
- Neki a gyöngy nélkül is elég hatalma van - mondtam, majd megnyaltam a
számat. - És ő nem segít nekem megtalálni az Alakmást. A tükör viszont igen.
- Gondolod? - kérdezte Solzaya egyre szélesebb vigyorral.
- Várom a feltételeket.
Gyorsan beszéltem, mielőtt elveszíteném a bátorságomat.
- Te ezernyi más darab közé rejted az igazság tükrének szilánkjait. Ha
megtalálok egyet, megengeded, hogy megtartsam, és elengedsz minket. Ha
elbukom, neked adom az Alakmás gyöngyét.
Elővettem a gyöngyöt, hogy Solzaya láthassa. Az ereje még a
legvisszafogottabb állapotban is tisztán érzékelhető volt. Solzaya válla
megfeszült, és szinte tapintható vágyakozás itatta át tüzes pikkelyeit.
Végül így szólt:
- Ha átadod nekem a gyöngyöt, többé semmi sem véd meg Ai’longban.
Tisztában vagy vele, mi lesz veled, ha ez megtörténik?
 Nem inogtam meg.
- Ahhoz, hogy megkapd a gyöngyöt, nyerned kell.
- Nem figyelmeztettelek, hogy sose játssz egy sárkánnyal? Mindig mi
nyerünk.
- Sosem voltam jó tanítvány.
Rekedt hangon felnevetett.
- Részt veszek a fogadásban. De csakis azzal a feltétellel, hogy mind a hét
darabot megtalálod, mielőtt leperegnek a homokszemcsék. - Egy keskeny
homokóra jelent meg a kezében. - Ha így lesz, szabadon engedlek.
Mind a hét darabot? Hirtelen egyáltalán nem tűnt okos ötletnek a verseny.
- Beleegyezem, de csak akkor, ha előtte elengeded Kikit. És ígéretet teszel
a szabályok betartására. Egy sárkány szava mit sem ér az ígérete nélkül.
- Megígérem - mondta Solzaya, majd belefújt a homokórába, mire fehér
homokszemcsék jelentek meg a vékony nyakrészen. - A próba elkezdődött.
Amint a szavak elhagyták a száját, a hínárszárak szabadon engedtek.
Solzaya ígéretéhez híven kiengedte Kikit a kalitkából. Azután szélesre
húzta a száját, és fújni kezdett.
Több ezer tükörszilánk szökött ki a szájából, csak úgy záporoztak, és úgy
lebegtek a vízben, mint megannyi megmerevedett esőcsepp. Minden darab
gyémántként csillogott, és miközben megpróbáltam áttörni közöttük, minden
egyes szilánkban megláttam a tükörképemet, ezerszeresen megsokszorozva,
és mindannyiszor szembesültem az egyre növekvő kétségbeesésemmel.
Hatalmas Örökkévaló Bírák, micsoda bajba keverted magad!, kiáltott fel
Kiki. Mindegyik ugyanúgy néz ki.
Tényleg így volt, de eltemettem magamban a pánikot. Nem fogadtam volna
az Alakmás gyöngyében anélkül, hogy jól átgondoltam volna a dolgot. De
arra számítottam, hogy egy szilánkot kell megtalálnom, nem pedig hetet.
 Gondolkodj, Shiori, mondtam magamnak. A félelem játék. Csak úgy
nyerhetsz, ha játszol. Gondold végig!
Tudtam, hogy az igazság tükrét kiatai varázslattal készítették, olyannal,
mint az én erőm. Erre a tényre - és az egyvérűségemre - alapoztam, hogy
képes leszek megtalálni a megfelelő darabokat. Azt gondoltam, hogy
egyszerűen bele kell helyeznem a lelkem egy-egy darabját a szilánkokba, és
meg kell találnom azokat, amelyekben érzem a kiatai mágiát.
Most viszont több ezer tükördarabbal néztem szembe. Nem tudnám annyi
darabra szakítani a lelkemet, hogy mindegyiket megvizsgáljam. Biztosan
meghalnék. Ha viszont kisebb részekre bontom a feladatot, kifutok az időből.
Csak kezdd el a keresést!, kiabálta Kiki. Siess! A homok gyorsan pereg!
Varázslatvillanások törtek elő a kezemből, és a lebegő szilánkokra
tekeredtek, keresve bennük a kiatai mágia nyomait. Ahogy újra és újra
megpróbáltam és elbuktam, egyre jobban összeszorult a gyomrom. A
villanások eltűntek, és folyton elölről kellett kezdenem.
Gondolj vidám dolgokra!, unszolt Kiki. A varázslatod mindig erősebb,
amikor boldog vagy. Koncentrálj! Selyempárnák puha rojtokkal, faágak
ruganyos kis hernyókkal...
Ezzel nem segítesz, Kiki, motyogtam. Sőt, inkább még idegesebb leszek. A
papírmadaram ismét kinyitotta a száját, de kizártam a hangját az elmémből,
és megpróbáltam koncentrálni.
A varázserőm előhívása olyan volt, mint a tűzgyújtás, és Ai’longban
csupán szikrákat voltam képes életre kelteni. Több gyújtósra volt szükségem.
Arra gondoltam, bár lenne elég fonalam, hogy hálót készítsek, és egyszerre
ráterítsem az összes szilánkra.
A gyöngy zúgni kezdett, és erősen pulzált, szinkronban a saját, egyre
gyorsuló szívverésemmel. Most az egyszer azt kívántam, bár elhallgatna, és a
táskámba hajítottam. Az ujjaim egy könyv gerincéhez súrlódtak.
 Takkan vázlatkönyve volt az.
Kiata partjainál adta nekem, közvetlenül az előtt, hogy elindultam
Ai’longba. Hogy ne felejtsem el. Szórakozottan kinyitottam, mintha
válaszokra lelhetnék benne.
Hogy segíthetnének rajtad Takkan festményei?, kérdezte Kiki.
Jó kérdés, gondoltam. Elég volt néhány napot Ai’longban töltenem, és
máris veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy az összes emlékemet
elveszítsem az otthonommal kapcsolatban. Szükségem volt valamire, ami
emlékeztet rá, miért is harcolok. Hogy kiért harcolok.
Az első oldal: egy rajz Takkan húgáról, Megariról és rólam, ahogy
hógolyózunk a Nyulak hegyén. A második: én, azzal az átkozott fatállal a
fejemen, ahogy a szilvafavirágokat nézem. Továbblapoztam a könyvben, és
feltárultak előttem a rajzok a bátyáimról darumadárként, és rólam, ahogy
papírmadarakat hajtogatok vagy hallevest főzök... Azután következett az
utolsó oldal...
A rajz befejezetlen volt, de felismertem a folyót, a lejtős hegyoldalt, és a
két alak sziluettjét, akik lámpásokkal a kezükben a víz fölé hajolnak. A képen
Takkan és én voltunk. A csuklónkat összekötő vörös fonal egészen a holdig
ért.
Összeszorult a szívem. Annyi minden maradt köztünk kimondatlanul, és
még annyi mindenre kellett rájönnünk együtt. De minden esélyünk
szertefoszlik, ha nem találom meg a szilánkokat.
Becsuktam a könyvet. Ők várnak rám: a bátyáim, az apám, Takkan. Nem
hagyhatom cserben őket.
Összekulcsoltam a kezem, erősen kapaszkodtam Takkan és a családom
emlékébe, és mindenbe az otthonommal kapcsolatban, amit szerettem és nagy
becsben tartottam. Minden erőmet összegyűjtöttem, és addig tartottam vissza
a levegőt, amíg készen nem álltam, amíg a bennem lévő nyomás már robbanni
készült. Azután szabadjára engedtem.
Ezüst-arany fonalak törtek elő a testem minden egyes pontjából, gyorsan
terjedve, mint a tűz.
A lelkem fonalai voltak - ezt Solzayától tudtam meg -, de azelőtt sosem
láttam őket varázslás közben. Vagy talán csak sosem tudtam, mit is kellene
keresnem.
Miközben előretörtek, suttogva kimondtam, mit akarok: Találjátok meg a
hetet!
Egy karlendítéssel a tükörszilánkok közé küldtem a fonalakat. Ereztem a
varázserejüket, mintha egy szellő csiklandozta volna a pórusaimat. Ahogy a
varázslat végigkúszott a tengeren, a szilánkok lágy, csilingelő dalra fakadtak.
Hét szilánk fényleni kezdett; a széleik úgy világítottak, mintha rájuk
vetődne a holdfény. Egytől egyig felkutattam és magamhoz vettem őket, míg
végül az utolsóhoz értem...
Messzebb volt, mint a többi. Szinte a szilánkmező szélén. Ahogy úszni
kezdtem érte, erős áramlatok akadályozták a mozgásomat.
A homok már majdnem lepergett!, kiáltotta Kiki. Siess, Shiori!
A vállam fölött az órára pillantottam. Kikinek igaza volt: már csak egy
apró rétegnyi homok maradt a felső részen.
Sietnem kellett. A hetedik tükördarab még mindig fénylett, de tisztában
voltam vele, hogy már nem tudok sokáig koncentrálni. Vadul rugdostam, és
kinyújtott kézzel kaparásztam a zsákmányom után.
A körmöm már a szélét súrolta, és majdnem sikerült megragadnom, amikor
hirtelen az összes darab megremegett, majd oldalra dőlt.
Az áramlat iránya egyetlen sebes, borzalmas csapással megváltozott.
Miközben hátrarepültem, megragadtam Kikit a szárnyánál fogva, és gyorsan
bedobtam a ruhám ujjába.
 Túl későn fordultam meg, hogy visszamenjek Takkan vázlatkönyvéért. A
szilánkok végigsöpörtek rajta, apró fecnikre tépve drága oldalait.
Még a darabjait sem tudtam megmenteni. Az utolsó homokszemcse is
lepergett, és Solzaya próbája szertefoszlott - minden egyes tükördarab
feloldódott a tengerben. A sárkány önelégült mosollyal nézett rám, én pedig
elveszítettem a reményt.
- Hétből hat - mondta. - Jobb, mint amire egy ilyen gyenge varázslónőtől
számítottam. Sajnálom, elbuktál.
Nem tudtam megszólalni. Mindent elveszítettem.
Mindent.
Remegő kézzel a táskámba nyúltam, hogy elővegyem a gyöngyöt, amikor
Kiki kirepült a ruhám ujjából.
Állj!, kiáltotta. Fogott valamit a szárnyával, és gyorsan a tenyerembe
hajította.
A hetedik szilánk.
Miközben felemeltem, széles vigyor terült szét az arcomon, Solzaya
gúnyos mosolya pedig elhalványult.
- Szép munka, Kiatai Egyvérű - mondta, bár a hangjában nehezen
visszatartott harag remegett. - Az ígéret az ígéret. Megtarthatod az utolsó
darabot.
Magamhoz öleltem a madaramat. Legszívesebben megcsókolnálak.
Inkább juttass ki minket innen, válaszolta Kiki. Minél gyorsabban, ha
lehet.
Igaza volt.
- Hogyan hagyhatom el Ai’longot? - kérdeztem, Solzayához fordulva.
- Látod azt ott? - mutatott a halvány, rózsaszín és sárga csigavonalakra,
amelyek a felszín irányában csillogtak a hullámokon. - Ahol a sugarak a
tengerbe törnek, ott találod Ai’long nyugati határát. Azon túl terül el a
halandók birodalma. Azt ajánlom, érj oda, mielőtt az apám megérkezik.
Ereztem, ahogy a félelem úrrá lesz az izgatottságomon.
- De azt hittem...
- Hogy elengedlek? - szakított félbe Solzaya. - Így is van - ismét elégedett
vigyor ült ki az arcára. - De azt nem ígértem, hogy megvédelek az apámtól.
És úgy tűnik, már meg is érkezett.
Amikor megfordultam, láttam, hogy egész cápa- és medúzahadsereg áll
mögöttem, a sárkánykirállyal az élükön.
Hülye, hülye, hülye!, szidtam magam a meggondolatlanságom miatt. Hogy
bízhattál meg egy sárkányban?
Miközben az adrenalin elöntötte a testemet, megragadtam Kikit, és úszni
kezdtem a felszín felé. Szinte már megérintettem a lefelé megtörő ibolyaszín
sugarakat, és láttam a felszín folyton változó hullámzását, ahol Ai’long
határai átadják a helyüket a halandók birodalmának. A só ígérete
csiklandozta az ajkamat.
Közel voltam.
Azután besűrűsödött a víz. Forgott és kavargóit. A hőmérséklete
lecsökkent, és az izmaimba beáramlott a hideg, ólommá változtatva a
lábamat. Hiába lendültem fel minden egyes rúgással egy kicsit, mintha tízszer
lentebb húztak volna.
Kiki a hajamba csípve próbált felfelé emelni. Gyerünk, Shiori, harcolj!
Hiába lapátoltam a kezemmel és rugdostam, csak egyre rosszabb lett. A
víz harcolt ellenem, és lehúzott, vissza Ai’longba.
Nazayun két karma közé fogva felemelt. A szeméből és a hajából villámok
törtek elő.
- Szakítsd meg a gyöngyhöz való kötődésedet, Shiorianma, vagy én teszem
meg!
 Megfeszítettem az állkapcsomat:
- A. Gyöngy. Nem. A. Tiéd.
- Hát jó - sóhajtotta a sárkánykirály. A szeme és a haja egyre csak
villámlott. - Akkor hát meg fogsz törni úgy, ahogy a gyöngy, amit hordozol.
 14. FEJEZET

Minden olyan gyorsan történt, hogy alig fogtam fel, hogy eltaláltak.
A következő pillanatban azonban hátrarepültem, és forróság perzselte a
bőrömet. Azt hittem, biztosan porrá, kővé vagy tajtékká változtam, de minden
zöld színbe borult körülöttem. És még mindig lélegeztem. A szívem még
mindig dobogott. Belenyomtam az arcomat a csúszós tengerifűbe, és
kiköptem a fogamra tapadt homokot.
Azután megpillantottam a megmentésemre siető angolnát.
Legalábbis angolnának tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy az. A
látásom homályos volt, és a szívverésem a fülemben dübörgött. Csak egy
hosszú zöld pacát láttam vörös szemmel.
Seryu!
Seryu egy seregnyi teknőssel tért vissza... és a csillagcsapás hálómmal!
Ő balról támadott, a teknősök pedig jobbról közeledtek. Azután együtt,
ugyanabban a pillanatban a sárkánykirályra vetették magukat, és a teknősök
kemény páncélja felfogta Nazayun támadásait.
Négykézlábra emelkedtem, és a fűbe nyomtam a homlokomat, miközben
rendeződött a légzésem. Egy szamár méretű teknős megállt mellettem, és
felnyalábolt a hátára. Sietve kígyóztunk felfelé, én pedig a nyakamat
nyújtogatva próbáltam kideríteni, mi történik odalent.
Seryu a nagyapjával harcolt. És vesztésre állt.
 Nazayun a barátom torka köré fonta a karmait, és ő úgy hánykolódott, mint
egy horogra akadt hal. A farka elernyedt, a karmaival pedig még egyszer,
utoljára megpróbált a sárkánykirály felé kapni, mielőtt a keze az oldalára
hullott. A csillagcsapás háló ott lebegett az ujjai között.
Képtelen voltam tétlenül nézni. Előrehajoltam, gyorsabb úszásra
kényszerítve a teknősömet.
- Segítenünk kell!
- Ne avatkozz bele! - szólalt meg egy hang a hátam mögül. Egy csáp
tekeredett a bokámra, majd lehúzott a teknősről; egy pillanattal később
szemtől szemben álltam Solzayával. - Nazayun nem fogja bántani Seryut -
mondta.
- Nézd a szemét! - kiabáltam. - Nézd mindkettőjük szemét!
A sárkánykirály szeme tágra nyílt, kifehéredett, és eltűnt a pupillája.
Eközben Seryu vonaglott a nagyapja szorításában, a pikkelyei teljesen
kifakultak. A szikra kihunyni készült vörös szemében.
- Meg fogja ölni!
- Elég legyen! - üvöltötte Solzaya. A polipja a számra szorította a csápját,
elfojtva a kiáltásaimat. De így is éreztem, ahogy Seryu anyja viaskodik
önmagával. Az állkapcsában rángatózott egy izom, és aranyvégű szarvai
elsötétültek a feszültségtől.
De ha tervezett is közbelépni, elszalasztotta az esélyét.
Seryu farka halálosan mozdulatlanná vált, a bajusza elernyedt, a feje pedig
hátrabukott. Nazayun diadalmasan elhajította.
Beleharaptam a polip egyik csápjába, és felsikoltottam:
- Seryu!
A barátom hangos puffanással földet ért.
A farka ösztönösen feltekeredett, de egyébként nem mozdult. A
csillagcsapás háló a karmára hurkolódott, a végei kilógtak ökölbe szorított
kezéből. Nazayun talpnyalói körülvették, és megpróbálták elvenni tőle, de
nem tudták szétnyitni az ujjait.
Én is ökölbe szorítottam a kezem, de közben mozdulni sem mertem.
A háló sistergett, és Seryu szemöldöke félelmetes magasságba rándult,
mielőtt elernyedt.
- Seryu! - sikoltottam fel ismét, és ezúttal Solzaya is visszhangozta a
kiáltásomat.
Hirtelen morgás hallatszott abból az irányból, ahol Seryu feküdt. Azután
olyan erős fény árasztotta el a testét, hogy még Solzaya is megtántorodott.
Seryut az elképzelhető leg-
sötétebb aura vette körül.
Azután hirtelen nőni kezdett.
A szeme megduzzadt, mint a telihold, a szarva pedig megháromszorozta a
méretét, és koronává nőtt a haja körül. A hátán lévő pikkelyek smaragdzöld
páncéllá változtak. Zöld fénybe borítva addig növekedett, amíg a nagyapja
már nem lett
volna képes egy kézzel fojtogatni. Végül pedig túlszárnyalta a
sárkánykirályt nagyságban és ragyogásban is.
Seryu kinyitotta ökölbe szorított tenyerét, és megforgatta a csillagcsapás
hálót.
Nazayun csak nevetett.
- Nem sebezhetsz meg engem! Az esküd nem engedi.
- Tudom, hogy én nem sebezhetlek meg. De Shiori igen.
Seryu hatalmas üvöltéssel meglendítette, majd a nagyapja nyaka köré fonta
hatalmas farkát. Az ereje meglepte a sárkánykirályt, és mindketten Solzaya
úrnő felé fordultak.
- Anyám! - kiáltotta Seryu. - Engedd el Shiorit!
- Fogd vissza a fiadat! - üvöltötte Nazayun ugyanabban a pillanatban.
 Solzaya tétovázott, aranyló szeme fagyossá vált.
- A fiam elérte a teljes alakját, apám. Már nem tudom visszafogni -
mondta, miközben a megmaradt tükörszilánkok lerepültek a nyakláncáról, és
a sárkánykirály farkába fúródtak, mozdulatlanságra késztetve Nazayunt. -
Ahogy te sem engem.
Tintafoltok homályosították el a vizet, ahogy Solzaya polipja szabadon
engedett. Azonnal Seryuhoz siettem. Kiki megfogta a háló egyik végét, én
pedig a másikat. Miközben Seryu lefogta a sárkánykirályt, együtt a
mellkasára borítottuk.
- Nos, nagyapa, próbáljuk meg újra - sziszegte Seryu a fogai között. - A
sárkány szava a sárkány becsülete. Meg fogod ígérni, hogy egyetlen sárkány
sem bántja Shiorit és a családját - beleértve téged is -, amíg csak élnek.
- Hogy merészeled...? - morogta rekedten a sárkánykirály, miközben a háló
kiemelte a szíve formáját. - Én a sárkányok istene vagyok. Egyetlen halandó
előtt sem hajtok fejet...
Villámszerű varázslat tört elő Nazayun szeméből, mire a víz viharossá
vált.
Hatalmas hullám tartott egyenesen felénk. Seryu a bokámnál fogva a hátára
emelt, miközben igyekezett tompítani a támadást. Kegyetlen áramlatok
próbáltak minket eltaszítani, gyökerestül kitépve a tengerifüvet, a
korallerdőket és mindent, amit az útjukba került.
Seryu és én következtünk.
Miközben a barátom a testével védelmezett, az Alakmás gyöngye kirepült a
karom alól. Sötét holdként felemelkedett, és a két fele közti repedés úgy
kiszélesedett, mint még soha.
Vakító fény tört elő a közepéből. Nazayun hullámai láthatatlan falba
ütköztek. Nem tudtak megérinteni minket.
 A gyöngy fénye áttörte Nazayun védőpajzsát, és fennakadás nélkül folytatta
az útját, egyenesen megcélozva a sárkánykirályt.
Kinyúltam utána, és igyekeztem minden megmaradt erőmet belésugározni.
Olyan érzés volt, mint magamhoz ölelni egy robbanni készülő törött csillagot.
Nem voltam benne biztos, hogy képes lesz-e uralkodni magán.
- Ne törj el! - kérleltem a gyöngyöt. - Használj annyi erőt, amennyit csak
tudsz, de ne törj el! Kérlek!
A gyöngy megrázkódott. Küzdött Nazayun erejével, és új repedések
jelentek meg sötét, csillogó felszínén. A két fele egyre távolodott egymástól,
minden irányba szétszórva a fényt.
Ne törj el!, ismételtem meg magamban még egyszer, majd szabadjára
engedtem.
Miközben a gyöngy elterelte a sárkánykirály figyelmét, megragadtam a
háló sarkait, és minden erőmmel húzni kezdtem.
Nazayun csillogó aranyszíve kiemelkedett a mellkasából. Hajlott
felszínére kulcsoltam a kezem, majd a karomba emeltem. Egyszerre volt
forró és hideg, és lángolt, mint az újonnan megformált üveg. Egy rántással
kihúztam a helyéről.
Az enyém volt a gyöngye. A sárkánykirály gyöngye!
A két gyöngy egyáltalán nem hasonlított egymásra. Az egyik sötét volt, és
törött, a másik sértetlen, fényes és ragyogó. Bár, ami azt illeti, Nazayun
gyöngye egyre kevésbé ragyogott. A fénye eltompult, és a hegy nagyságú
hullámok, amiket előhívott, lassan elültek, majd teljesen eltűntek.
Amint megnyugodott a tenger, Seryu a tenyerébe zárta a nagyapja gyöngyét.
- Most pedig esküdj meg! - parancsolta jegesen.
Nazayun vicsorgott, és dühösen hánykolódott. Ide-oda hadonászott a
farkával, letaszítva magáról a tükördarabokat, és porrá zúzva a körülötte
lévő sziklákat. De nem volt választása.
 - Tartom magam az ígérethez - mondta tajtékozva. - Sem én, sem a
birodalom más sárkánya nem bánthat téged, Shiorianma, és a családodat sem.
Nem kell tartanod tőlünk, sem a levegőben, sem a tengerben, sem a
szárazföldön. Erre megesküszöm, én, Ai’long királya, a Négy Legfőbb
Tenger uralkodója.
Az eskü ereje megrázta a tengert, és éreztem, ahogy a bőrömet bizsergeti a
hideg.
- Köszönöm! - mondtam, mert nem tudtam, hogyan kellene válaszolnom.
Seryu nem mondott semmit. Egyszerűen előrenyújtotta a nagyapja szívét.
Nazayun elvette tőle. Megpróbálta magához ragadni a csillagcsapás hálót
is, de Seryu a saját varázsigéjével, sistergő hang kíséretében habbá
változtatta.
- Egy sárkány elleni fegyver minden sárkányra veszélyes - mondta a
barátom. - Többé senki nem használhatja.
Mielőtt még a sárkánykirály kifejezhette volna elégedetlenségét, Seryu
meghosszabbította a testét, finoman emlékeztetve rá, hogy az ereje most már
vetekszik az övével.
- Mondd meg a lánynak, hogy zárja le azt az átkozott gyöngyöt! - hörögte
Nazayun. - Mielőtt mindannyiunkat elpusztít.
A gyöngy törött közepéből folyamatosan ömlött a fény; nem volt elég erőm
ahhoz, hogy összetapasszam a két felét.
- Elég! - mondtam neki. - Győztél.
Zárulj be!, trillázta Kiki, a gyöngy felé csapva a szárnyával. Gyerünk, te
csicsás kis üveggyöngy! Csukódj be, különben sosem jutsz haza!
Kiki ismét meglengette a szárnyát, mire a gyöngy végre engedelmeskedett.
Egy csattanás és szisszenés után a hasadás bezárult, és a felszíne elsötétült.
Az Ai’longra ereszkedő káosz végre szétoszlott, miközben a víz békéssé vált,
és elcsendesült. A halak és rákok óvatosan előbújtak a törött korallzátonyok
romjai közül, Solzaya polipja kiszabadította magát a rátekeredett hínárból,
egy csapat teknős pedig úszni kezdett a felszín felé.
Kimerültén megfogtam a gyöngyöt, és a táskámba gurítottam. Amikor
felnéztem, már sehol sem láttam a sárkánykirályt.
Csak Seryu és Solzaya maradt ott.
Solzaya arcán ezúttal nem ült gúnyos mosoly, és rosszindulat sem
csillogott a szemében. Sőt, szinte elégedettnek tűnt.
- Anyám... - szólalt meg Seryu.
- Elérted a végső alakodat - szakította félbe Solzaya. - Nagykorú lettél,
végre valahára. Ragadd meg a győzelmedet, és vidd haza a lányt! Gyorsan!
Nem kellett kétszer mondania. Miközben Solzaya visszavonult, a hat
tükörszilánk visszaúszott a helyére a nyakláncán, én pedig belekapaszkodtam
Seryu szarvába.
Még egyszer, utoljára, végigszántottunk Ai’long vizein, és emelkedni
kezdtünk a felszín felé. Az otthonom felé.
 15. FEJEZET

Dicsőséges isteneim, csodálatos érzés volt újra lélegezni! Vajon mindig

ilyen friss és édes volt a levegő? Mohón magamba szívtam, boldogan
üdvözölve az orromat csípő sós permetet és az arcomat csapdosó szelet.
De a legjobb az egészben a nap volt. Hátrahajtottam a fejem, hogy a
fényében fürödhessek. Olyan érzés volt, mintha máris otthon lennék, és olyan
közel ülnék a tűzhöz, hogy az arcom megsül, mint a palacsinta. A gyomrom
korogni kezdett, ahogy eszembe jutottak az édességek. A cukrozott rizstorta, a
majomsüti, a vörösbab- és epertorták. Legszívesebben addig ettem volna
őket, amíg össze nem esem.
De túlságosan előreszaladtam. Még nem jött el az ideje, hogy elhagyjam a
vizet.
Követtem Seryut egy ködbe vesző sziklaszigeten álló, homályos alak
irányába. Elang volt az: a napfelkeltét nézte, miközben hosszú, emberi ujjait
a vízbe mártotta. Ahogy közelebb értünk hozzá, gyorsan felénk fordult, és
összeszűkült, össze nem illő szemeivel Seryu arcát fürkészte.
- Látom, végül elérted a végső alakodat, unokafivérem. Gratulálok -
mondta színtelen hangon. Egyáltalán nem tűnt őszintének a gratulációja. -
Nálad van a szilánk?
 Hogy biztonságban tudjam, a táskámba rejtettem a tükördarabot. Ahogy
előhúztam, Seryu kitépte a kezemből, és mérgesen meglengette Elang arca
előtt.
- Komolyan azt hiszed, hogy átadjuk az igazság tükrét, miután megpróbáltál
elkábítani, és bezárni abba a szánalmas pincébe, amit várbörtönnek hívsz?
Shiori is majdnem meghalt, neked köszönhetően.
- Túldramatizálod a dolgot - válaszolta Elang szenvtelenül. -
Kölcsönadtam neked a teknőseimet, nem igaz? És a csillagcsapás hálót is
odaadtam. Aligha szegtem meg az ígéretemet.
- Én nem így gondolom - mondta Seryu, majd mielőtt még megállíthattam
volna, magasan a feje fölé emelte és kettétörte a tükördarabot. Az egyik felét
odahajította az unokatestvérének. - Ez a fele a tiéd, a másik Shiorié.
Elang egy kézzel elkapta a tükördarabot. Némi csend után így szólt:
- Egy fél szilánk elfogadható. Mindkét fél betartotta a megállapodást.
Megfogtam a másik darabot. A felülete visszatükrözte a csillogó
hullámokat.
- Nem tudom, mihez kezdjek vele.
- Tartsd meg! - mondta Seryu. - Segít megtalálnod az Alakmást.
Elang nem értett egyet.
- Nem fog segíteni. A szilánk sok mindent elmond majd a múltról és a
jelenről, de az Alakmást nem fogja megmutatni. Addig nem, amíg Lapzurban
marad.
- Lapzur? - kérdeztem. - Sosem hallottam még erről a helyről.
- Ahogy sokan mások sem. Lapzur sötétséggel átitatott birodalom, tele
démonokkal és szellemekkel. Még a tükör sem láthatja, mi történik ott.
- Akkor hogy találhatom meg?
- Abban nem segíthetek - válaszolta Elang, majd megfogta a teknőse
kantárját, és indulni készült.
 - Várj! - kiáltottam utána. - Megígérted, hogy elárulod a nevét!
Elang továbbra is hátat fordított, de megállt. Hosszú szünet után válaszolt:
- A neve Khramelan.
Khramelan. A csípőmön lógó táska megrázkódott, és a benne lévő gyöngy
hirtelen felmelegedett.
- Ne becsüld le a tükör erejét! - mondta Elang, továbbra is hátat fordítva
nekem. - Nem fogja megmutatni, hol találod az Alakmást, de így is nagy
hatalma van.
- Köszönöm!
Most az egyszer nem utasította el a hálámat. A teknősére lépett, letaszítva
Kikit a páncél széléről. Már épp készült a tengerbe ugrani, amikor kibukott
belőlem még egy kérdés:
- Miért a teknősök?
Meglepetésemre Elang válaszolt:
- Bár nagy csapatokban élnek, magányos lények. Rájöttem, hogy több
közös van bennünk, mint köztem és az emberek (vagy a sárkányok) között.
- A páncéljuk kemény - mondtam elgondolkodva -, de a szívük lágy.
Elang mogorva pillantással jutalmazta a megállapításomat.
- Nekem nincs szívem.
- De igen, van. Ha nem lenne, nem segítettél volna nekem.
- Azért segítettem, hogy megszerezzem a tükröt - mondta barátságtalanul,
majd összehúzta egymáshoz nem illő szemeit. - A sikered nem más, mint
isteni csoda.
- Így van - válaszoltam. - Remélem, a tükör megmutatja, amit látnod kell.
Legyen hited, Elang nagyúr! A gyöngyöd valahol odakint van. Meg fogod
találni.
- Így van - értett egyet -, és ünnepelni fogom a napot, amikor nem kell
többé arra a pusztulás sújtotta földedre lépnem, hogy megkeressem.
 Elfojtottam a késztetést, hogy grimaszoljak. Arra jutottam, hogy egy
félsárkánytól nem is számíthatok jobb búcsúra.
- Az a pusztulás sújtotta föld az otthonom.
Elang megrántotta a teknőse kantárját.
- Jobb lesz, ha ezt megjegyzed: a szíved az otthonod. Amíg ezt meg nem
érted, nem tartozol sehová.
Mielőtt még bármi mást mondhattam volna, a tengerbe vetette magát.
Néztem, ahogy elül a víz fodrozódása, és újra megnyugszik a tenger. „A
szíved az otthonod” - hagytam, hogy a szavak az emlékezetembe vésődjenek.
„Amíg ezt meg nem érted, nem tartozol sehová.”
Azután Seryuhoz fordultam:
- Az unokafivéred nem olyan rossz annak ellenére, hogy nincs szíve. Ez
reményt ad az Alakmással kapcsolatban.
- Akkor tévedsz, Shiorianma. Az Alakmás félig démon. Ő egy...
- ...torz teremtmény? - kérdeztem, és éreztem, ahogy a váljam ellazul. -
Raikamáról is ezt mondták. Egész életében szörnyeteg volt. Először az
emberi világ számára, akik kígyónak látták, azután a saját maga szemében,
amikor az átok miatt a húga arcát kellett viselnie.
Nagyot nyeltem, ahogy eszembe jutott, hogy biztosan sok olyan ember van
odahaza, akik most engem tartanak szörnynek.
Egy felhő úszott a nap elé, hosszú árnyékot vetve a tengerre.
- Bármi legyen is az Alakmás - szólaltam meg újra -, sárkány, démon vagy
szörnyeteg, megérdemli, hogy visszakapja a gyöngyét. Ugyanúgy, ahogy Elang
- tettem hozzá, majd ismét nyeltem egy nagyot. - Segítesz megtalálni, Seryu?
Seryu nem mondott semmit. Az arca teljesen kifürkészhetetlen volt, ami
szokatlan volt az én mindig kifejező tekintetű barátomtól. Amikor észrevette,
hogy bámulom, gyorsan elfordult.
 - Szállj fel a hátamra! - mondta kurtán. - Kiraklak a parton, mielőtt még a
halászok meglátnának. Már kezd fájni a szemem a naptól.
Seryu megindult, de előbb még felnéztem az égre, csak a bizonyosság
kedvéért.
A hajnal továbbra is felhőtengerbe burkolózott. Nem sütött a nap.

•
Csak akkor vettem észre a hajamba tapadt homokot, amikor a ruhám rétegeit
ráncigálva, a vízben tocsogva próbáltam kibotorkálni a partra.
Kiki leszállt a fejemre. Csak most értünk haza. Hogy lehet, hogy máris
ilyen piszkos a hajad?
Leengedtem a szoknyámat, és lekuporodtam a vízhez, hogy megnézzem
magam a tükrében. Ez nem homok, állapítottam meg. Egy ezüstösfehér
hajtincs volt az, nem messze a halántékomtól - pontosan olyan, mint amilyen
Raikamáé volt, Hosszan kifújtam a levegőt, majd elsimítottam a tincset, és
megpaskoltam az arcomat. Inkább néhány ősz tincs, mint egy halfarok vagy
két szarv, gondoltam. Az apám így még felismeri majd az egyetlen lányát.
Csak azt reméltem, hogy Kiata többi lakója is megismer majd.
Amikor elmentem, az országomban a tavasz még csak ígéret volt. Most
hőség töltötte meg a levegőt, és a bőröm ragadt a párától, ami azt jelentette,
hogy már bőven benne voltunk a nyárban.
Azaz fél évig voltam távol.
A térdem elgyengült a felismeréstől. Hat hónapot veszítettem.
Könnyen lehetett volna hat év, vagy akár hatvan is, emlékeztettem
magam. Ahogy erre gondoltam, éreztem, ahogy a torkomban feltörni készül a
nevetés. Otthon voltam. Győztem.
A szél felemelte Kikit, és ő rikoltva verdesett a szárnyával. Olyan volt,
mint a varázslat. Ereztem a levegőben a mágiát, még mindig halványan, de
erősebben, mint korábban. Bizsergett az arcom, és Kiki és én egyszer csak
megállíthatatlan nevetésben törtünk ki.
Seryu csak a fejét ingatta. Felvette emberi alakját, de a haja még mindig
zöld volt; bár a napfényben sötétebbnek látszott, mint a víz alatt.
- Néha azt gondolom, hagynom kellett volna, hogy belefulladj a Szent
Tóba.
Még mindig nevetve felültem, és a homokba vájtam a sarkamat.
- Akkor egy hatalmas kalanddal kevesebb lenne az életed, Seryu. És egy
csodálatos barátsággal.
- A barátságod csakis gondot okozott - mondta Seryu, a homokot rugdosva.
- Ki tudja, mit csinál velem nagyapa, miután visszatérek. Lehet, hogy levágja
a szarvamat. Vagy száműz Ai’longból.
- Az anyád nem engedné meg - válaszoltam. - Lehet, hogy engem szeret
kínozni, de te fontos vagy neki. Amikor elérted a végső alakodat, esküszöm,
majd kicsattant a büszkeségtől - tettem hozzá huncut mosollyal. - Ez biztosan
fontos rítus a sárkányok számára.
- Az - mondta Seryu. - Téged is lenyűgöztelek?
- Teljesen. Most már nem úgy nézel ki, mint egy angolna.
A mellkasa egy egész kicsit kidülledt a büszkeségtől.
- Akkor, azt hiszem, megérte.
Már nem mosolyogtam.
- Tudod, itt maradhatnál. A szárazföldön, a bátyáimmal és velem.
Gondoskodnánk róla, hogy jól érezd magad.
- Inkább változtasson a nagyapám tintahallá, mint hogy a fajtáddal töltsem
örökkévaló életem hátralévő részét - pufogta Seryu. - És inkább
belefulladnék a hínárba, mint hogy azt nézzem, ahogy te és a lóitatós fiúd
halszemeket meresztgettek egymásra.
- De hát mi nem is ...
 Seryu betapasztotta a számat a ruhája ujjával. Az arcáról eltűnt a gúnyos
kifejezés, majd leeresztette a karját.
- Tudnom kell - mondta halkan. - Ha ő nem lenne, lett volna valaha
esélyem?
Gombóc nőtt a torkomban. Nem akartam megbántani.
- Takkant és engem összekötnek a sors fonalai.
Féltékenységre számítottam, de szája mégis mosolyra húzódott.
- Akkor majd meg kell találnom téged, ha újjászületsz, még mielőtt újra az
övébe akadna a fonalad - mondta csillogó vörös szemmel. - Csak azért
imádkozom, hogy a következő életedben ne legyél megint ember. Most, hogy
elértem a végső alakomat, már túl fenséges vagyok ahhoz, hogy
megemésszem a világodat.
Nem tudtam eldönteni, hogy megüssem vagy nevessek. Vagy sírjak. Amikor
a vállam ellazult, azt kérdeztem:
- Akkor hát, ez a búcsú?
Eltűnt a csillogás a szeméből.
- Azt hiszem, hosszú évekig nem látogathatom meg a birodalmadat. Talán
majd csak akkor, amikor öreg hölgy leszel. Tiszta ráncos és gyűrött, tizenhét
unokával - mondta, majd szánakozva felhorkant. - Látod? Máris őszül a
hajad.
Kitört belőlem a nevetés.
- Kifehéredik - javítottam ki, majd végigsimítottam a hószínű tincsen. -
Azért fehéredett ki, mert használtam az Alakmás gyöngyét, nem azért, mert
öregszem.
- Egyre megy - legyintett Seryu. A ruhája ujja és a többi része máris
megszáradt, nem úgy, mint az enyém. Hasznos varázslat, gondoltam.
Szeszélyes kedvében volt, és fogalmain sem volt, mire gondolhat
valójában. De amikor újra megszólalt, meglepően gyengéd volt a hangja:
 - Ha végül tényleg hozzámész ahhoz az uracskához, remélem, rád
hasonlítanak majd, és nem rá.
-Kik?
- Hát az unokák! - válaszolta gúnyosan. - Nehogy unalmasak és
keményfejűek legyenek!
Muszáj volt megvédenem Takkant.
- Ő nem unalmas és keményfejű! Alig beszéltél vele.
- És ezt nagyon bánom - válaszolta Seryu. - Meg kellett volna mondanom
neki, hogy többször nem mentelek meg, úgyhogy jobb lesz, ha felkészül a
feladatra.
Csípőre tettem a kezem.
- Ugye tudod, hogy időnként képes vagyok megmenteni saját magamat is?
- Nem számít! Amennyi bajba te belekeveredsz, Shiori... és amennyi bajba
még bele fogsz keveredni... minden segítségre szükséged lesz. Bizonyosodj
meg róla, hogy ezzel tisztában van - mondta, majd egy kis szünet után
hozzátette: - És arról, hogy megérdemel téged.
Hirtelen összeszorult a szívem, és a karom ernyedten tapadt az
oldalamhoz. Nem is olyan régen el tudtam volna képzelni, hogy
beleszeressek Seryuba. Ha Raikama nem átkozott volna el, ha nem töltöttem
volna azt a telet íróban, lehetséges, hogy vele akartam volna lenni, nem
Takkannal.
De az egy másik történet lett volna. Nem pedig ez.
- O... megérdemel engem - mondtam halkan.
- Ha te mondod! - morogta Seryu. - Tudd, hogy meg fogom látogatni az
unokáidat, és mesélek majd nekik rólad. Nem éppen hízelgő történeteket,
hogy megfizessek a szenvedésért, amit a barátságodnak köszönhetek.
Elrejtettem egy mosolyt. A goromba megjegyzések mögött Seryu próbált
közömbösen és sárkányszerűen viselkedni. De már túlságosan is jól
ismertem.
- Azért jó dolgokat is mesélj nekik! - mondtam könnyedén. Seryu újra
felmordult.
- Azt hiszem, lesz időm kigondolni párat.
Felemelkedett, majd a tenger felé fordult. A szarvai nőni kezdtek - ez volt
az első jel, hogy kezd visszaváltozni sárkánnyá.
- Várj! - kiáltottam. - Ezt ne felejtsd itt!
Elővettem a nyakláncot, amit nekem adott - olyan érzés volt, mintha egy
örökkévalósággal korábban történt volna -, majd a kezébe nyomtam.
- Ne merészeld kimondani! - motyogta, majd a karmai köré tekerte a
nyakláncot.
- Micsodát?
- Azokat az idióta kiatai búcsúszövegeket: „amíg a fonalaink újra
találkoznak”, vagy ami még rosszabb: „a sárkányok szerencséje kísérjen
utadon”. Ha ilyeneket mondasz, nem tehetek mást, vissza kell rángatnom
téged a tengerbe.
Nevetni akartam, de képtelen voltam rá.
- Ég veled, barátom! - suttogtam. Hozzá akartam tenni, hogy „hiányozni
fogsz”, de a torkomon akadtak a szavak.
Ezért inkább megöleltem.
Seryu meglepődött, és a teste azonnal megfeszült, de nem taszított el
magától. Mielőtt még mondott volna valamit, ami elrontja a pillanatot, az
arcához nyomtam az ajkamat. Megcsókoltam úgy, mint annyi hónappal azelőtt
a Szent Tónál, amikor először búcsúztunk el egymástól.
- Mindent köszönök!
Elakadt a lélegzete, és hideg vérű sárkány létére nagyon is melegnek tűnt a
bőre. Elhúzódott, majd tettetett ünnepélyességgel így szólt:
 - Sosem működött volna köztünk ez a hitves dolog... Mindketten túlságosan
büszkék vagyunk, én pedig túl fenséges.
Félrebiccentettem a fejem, de nem mondtam semmit. Tudtam, hogy még
nem végzett.
Ünnepélyes hangon folytatta:
- A lényeg az, hogy örülök, hogy ismerhettelek, Shiori. Ember létedre
egészen érdekes vagy. Ha a tengerbe nézel, gondolj néha rám!
- Úgy lesz - mondtam gyengéden.
Ahogy megfordult, egy erős széllökés a homokba taszított. Amikor újra
felálltam, már csak egy csobbanást láttam, amit a nap egy éles villanása
követett. Eltakartam a szemem, és megpróbáltam belenézni a fénybe, hogy
láthassam a sárkány farkát.
De Seryu már elment. Sokáig néztem a vizet, és talán azt kívántam, bárcsak
újra a felszínre bukkanna.
Kiki a vállamra szállt. Hiányozni fog ez a sárkány, a szarvaival, meg
mindennel, mondta, majd mivel nem válaszoltam, egyenesen felnézett rám.
Jól vagy, Shiori?
Nem voltam jól.
Seryu fonalai nemrég még az enyémhez kötődtek, olyan szorosan, hogy
majdnem örökre együtt maradtunk. Most pedig nem tudtam, találkozunk-e
még valaha.
Keserédes ízt éreztem a számban, és nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam.
- Jól leszek.
Jól leszek. Felhúztam magam, és kifacsartam a szoknyámból a vizet.
Gyere, Kiki! Ideje hazamennünk.
 16. FEJEZET

Homok tapadt a lábujjaim közé, miközben a távolban elterülő dimbes-

dombos hegyek és a terpeszkedő fenyősor mögül kikukucskáló piros háztetők
felé igyekeztem a parton.
Gindara. A palota. Az otthonom.
Tudtam, hogy néhány óra múlva hazaérek. Talán épp időben ahhoz, hogy a
bátyáimmal ebédelhessek... és az apámmal, akit több mint egy éve nem
láttam.
Nézd!, kiáltotta Kiki, amikor meglátta a hajókat. Az apád kivezérelte a
flottát az üdvözlésedre!
A tengerparti sziklák mögött egész hajóhad sorakozott, ragyogó, vörös
vitorlákkal és lobogókkal árasztva el a partvonalat. Összeszorult a torkom.
Halkan válaszoltam:
- Azok alandi hajók.
Feljebb másztam a dűnéken, és a szememet eltakarva próbáltam jobban
megnézni, mi történik. Hunyorogva igyekeztem rájönni, miért horgonyoznak
alandi hajók a kiatai partoknál. Ilyen messziről azonban nem sokat láttam.
Kilenc pokol!, kiáltott fel Kiki. Csak nem megszállták Kiatát?
Hat hónappal korábban, amikor elindultam, az ország viszonya egyre
feszültebbé vált Alandival. Vajon még rosszabbá vált a helyzet, amíg a
sárkányok birodalmában voltam?
 Tál korai lenne még találgatni, válaszoltam olyan nyugodtan, amennyire
csak tudtam, de ökölbe szorult a kezem. Tudtam, hogy amint elérem Gindarát,
válaszokat kapok.
Talán hamarabb is.
Néhány tíz méterre tőlünk férfiak kiabálták a nevemet:
- Shiori hercegnő!
A part menti metsző szél eltorzította a hangjukat, de felismertem
bíborvörös tollas sisakjukat. Közöttük nőttem fel.
Az apám őrszemei.
Elárasztott a megkönnyebbülés. Kihúztam magam, és felemeltem a fejem,
hogy megpróbáljak némi királyi megjelenést magamra ölteni. Nem sokat
tudtam kezdeni az arcomra tapadt homokkal vagy az algacsomókkal a
hajamban, de azért megpróbáltam legalább úgy tartani magam, mint egy
hercegnő.
- Shiorianma hercegnő? - kérdezte a kapitány. Ő és az emberei tartották a
távolságot, és a fegyverükön tartották a kezüket.
Őszintén szólva nem hibáztathattam őket azért, mert megkérdőjelezik a
kilétemet. Úgy néztem ki, mint akit kilökött magából a tenger, és még mindig
a sárkányok királyi udvarának öltözékét viseltem. Bár a ruhám foltos és
gyűrött volt, légies, gyöngyöktől csillogó rétegei jól láthatóan egy másik
világból származtak. És még az a fehér tincs is ott világított a hajamban.
- Én vagyok Shiorianma - válaszoltam.
A hangom ismerős csengését hallva az őrszemek egyenként meghajoltak, és
a kapitány egy egészen kicsit lazított a testtartásán.
- Bocsásson meg, hogy megkérdeztük, felség! - mondta óvatosan. - Már
hónapok óta itt állomásozunk, és várjuk, hogy megérkezzen. Azt mondták
jönni fog, de azt nem, hogy honnan vagy mikor, vagy...
Elhalt a hangja, de a levegőben kimondatlanul ott lebegett a „hogyan”...
 Az őrszemek biztosan azon tűnődtek, hogyan tértem vissza hajó vagy ló
nélkül.
És azon, hogy hol voltam. Próbálták nem bámulni a ruhámat, de azért
láttam a zavart a tekintetükben.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
- Nem kellett sokáig várnom. Köszönöm!
A kapitány megköszörülte a torkát.
- Előbb meg kellett volna találnunk, de miután megérkeztek az alandi
hajók...
- Igen, láttam őket a szikláknál - szakítottam félbe. - Háborúban állunk
Alandival?
- Nem, ha Reiji herceg esküvője rendben lezajlik.
A mosoly rögtön elhalt az ajkamon.
- Esküvő?
- Azt hittem, ezért tért vissza.
Fogalmam sem volt, miféle esküvőről beszél. Tudtam, hogy csendben
kellene maradnom, de muszáj volt megkérdeznem:
- Mikor lesz?
A kapitány nem tudta időben elrejteni a meglepetését, én pedig
legszívesebben bokán rúgtam volna magam. Hát persze hogy azt feltételezte,
hogy tudom! Hiszen Kiata hercegnője vagyok... csak tudnom kellene a saját
bátyám esküvőjéről.
- Ma tartják - válaszolta, miközben az emberei kínos pillantásokat vetettek
egymásra, és azt hitték, nem látom. - Igazság szerint már elkezdődött.

•
Az őrszemek azt javasolták, hogy cseréljem le a ruhámat, mielőtt besétálok a
Szent Darumadár-templomba a bátyám esküvőjére. Teljesen érthető volt a
javaslatuk, és meg is akartam fogadni.
De amint visszatértem a palotába, szélsebesen cikázni kezdtek a
gondolataim. Túl sokáig voltam távol, és túlságosan sok fontos pillanatot
mulasztottam el. Nem akartam Reiji esküvőjéről is lemaradni.
Az egyik őrszem odaadta a köpenyét, ami legyezőként terült szét a
vállamon, miközben a templomba siettem. Az otthonom: a fehér homokkal
borított belső udvarok, a pavilonok a lejtős ereszeikkel, a falakon lógó
bronzlámpások... a kertekben szajkók és rigók fütyörésztek, és éreztem a
gyümölcsösök citrusos illatát.
De volt, ami megváltozott.
A palota cinóbervörös oszlopairól színes lobogók lógtak, üdvözölve az
alandi látogatókat. A templom körül ezrek gyűltek össze, hogy megtekintsék,
ahogy a bátyám szövetségre lép a külföldi hercegnővel. Az alandik kitűntek a
tömegből a sárkányokénál is szembetűnőbb, hivalkodó öltözékükkel.
Látogatóink a vörös, a kék és az arany legszebb árnyalataiban vonulva
igyekeztek lenyűgözni mindenkit. Azon tűnődtem, vajon jégmadaras
fejdíszeikben és szépen hímzett kabátjaikban megbotlottak-e egymás
ruhájának végtelenül hosszú ujjában az idefelé vezető úton.
Mindig így öltöznek?, kérdezte Kiki.
Mint egy csapatnyipáva?, kérdeztem vissza gúnyosan. Csak akkor, ha
Kiatába jönnek.
Az Alandi és Kiata közti rivalizálás egyidős volt az országainkkal. A
frissen nyesett fák, a terem előtt álló lakkozott padok csillogása és a szolgák
gondosan kivasalt egyenruhája volt rá a bizonyíték, hogy mi is kivettük a
részünket ebből a szánalmas versengésből.
Milyen kellemetlen látványt nyújthattam egy őrszem köpenyével a
vállamon, a papucsomból szivárgó homokkal és a hajamba ragadt hínárral!
 A visszatérésein mindenkit megdöbbentett, aki felismert: a templom előtt
térdelő urakat és úrhölgyeket, és a lépcsőkön hemzsegő papokat egyaránt.
Még az őrök is felém fordították egy pillanatra a fejüket, mikor elhaladtam
mellettük.
- Shiori hercegnő! - kiáltott fel az egyik pap az ajtóban, érkezésemtől
összezavarodva. - Nem szóltak nekünk, hogy visszatért.
- Pedig így van - válaszoltam a tőlem telhető legtekintélyesebb hangon. -
Most pedig nyisd ki az ajtót!
- Attól tartok, nem tehetem, még akkor sem, ha ön kéri, Shiori hercegnő. A
szertartás már elkezdődött, és az imádság közepén tartanak...
- Halk leszek - mondtam. - Észre sem fogják venni, hogy bementem.
- De, felség...
Azelőtt sosem hallgattam a papokra, és ezúttal sem terveztem. Felemeltem
a karomat, és suttogtam a fáknak, hogy küldjenek egy nagy adag levelet a
templom hatalmas bejáratához.
A levelek repülni kezdtek, és papírmaszkként tapadtak a papok arcára.
Miközben őrökért kiáltottak, felbaktattam a templom lépcsőin, majd levettem
a papucsomat, és beléptem az ajtón.
Ahogy ígértem, halk voltam, és óvatosan csuktam be magam mögött a
súlyos ajtókat. Mégis mindenki észrevette, hogy beléptem.
Nem volt akkora tömeg a templomban, mint amire számítottam. Intim
szertartás volt; jól láttam apám hátának körvonalait, a hat bátyámat, egy
hölgyet Andahai mellett, a főpapot és két szerzetest, valamint néhány alandi
hivatalnokot.
Takkant azonban sehol sem láttam. Ahogy Reiji menyasszonyát sem.
A szertartás csendjét zúgolódás és mérges szipogás zavarta meg, és már
kezdtem megbánni, hogy berontottam... de azután megfordultak a bátyáim.
 Annyira furcsa és csodálatos volt látni őket, az apám mellett ülve, udvari
pompába öltözve, mintha semmi sem változott volna! Reményt adott, hogy
talán visszatérhetek a régi életemhez.
Mind a hátuk arca felragyogott, ahogy a meglepetés és az öröm megtörte
szertartásos nyugalmukat. Még Reiji is bólintott, aki a templom közepén ült
Sina Anan hercegnő, a jövőbeni felesége portréja mellett.
Apámra is vetettem egy pillantást, azt remélve, hogy ő is üdvözöl majd. De
a császár úgy tett, ahogy az alandik. Határozott mozdulattal a főpap felé
fordult.
A csalódottság maró hullámai tolultak a szemembe, az ajkamba haraptam,
és egy sarokba bújva vártam meg. á szertartás végét. Kikiből sajnos tejesen
hiányzott az emberi érzelmek megértésének képessége, így nem érzékelte,
hogy azt szeretném, ha békén hagyna.
Azt hittem, hogy a bátyád egy alandi hercegnőt vesz feleségül, mondta
kacarászva a madaram, de csak egy darab papírt látok.
Megvontam a vállam.
Ki az a lány Andahai mellett? Olyan idegesnek tűnt, amikor meglátott.
Tényleg?, gondoltam. Annyira örültem neki, hogy újra láthatom a
családomat, hogy szinte észre sem vettem a lányt. Ovális szemével és
cseresznyeszín ajkával olyan törékenynek tűnt, mint a halványlila kabátkájába
hímzett orgonák. Illedelmesen az ölében nyugtatta a kezét, és ha díszes
ruhájában kényelmetlenül érezte is magát, tökéletesen sikerült eltitkolnia. Az
a fajta higgadtság sugárzott belőle, amit a tanítóim sehogy sem tudtak belém
nevelni, így már rég feladták.
- Yiheian Quinnia - suttogtam -, Andahai menyasszonya.
Úgy volt, hogy múlt ősszel egybekelnek, hetekkel az után, hogy Raikama
darumadarakká változtatta a testvéreimet, és száműzött bennünket. Az
esküvőt természetesen elhalasztották.
 A bátyámra és a jegyesére néztem. A fejüket egymás felé hajtották, és
összeért a válluk. Ez a fajta gyengédség szokatlan volt számomra a bátyám
részéről. De igaz, ami igaz, fél évig távol voltam.
Sok minden megváltozott.
Beleértve az apámat is.
Megöregedett, amíg Ai’longban voltam. Valamiféle melankólia, amit
korábban nem vettem észre rajta, új ráncokat vésett a homlokába.
Alig vártam, hogy láthassam, hogy beszélhessek vele, és felvidíthassam,
de egyetlen pillantást sem vetett felém. A szívem minden egyes perccel
jobban fájt. Reméltem, hogy nem haragszik rám, és nem csalódott bennem,
amiért elmentem.
Végül egy gong hangja zengett végig a termen, és a bátyáim odasiettek
hozzám, hogy ostrom alá vegyenek herceghez nem illő öleléseikkel és
kérdezősködésükkel.
Wandei, az aggodalmaskodó:
- Mikor érkeztél, húgom?
Andahai, a legidősebb:
- Szólnod kellett volna, hogy visszatérsz.
Benkai, a figyelmes:
- Jól nézel ki.
Hasho, az őszinte:
- Máshogy nézel ki.
Yotan, aki máris a jelentéktelen részletekre koncentrált:
- De hát mi van rajtad?
Más kérdések is voltak a bátyáim szemében: titkos aggodalom a
varázslattal és Ai’longgal kapcsolatban. De még túl korai volt feltenni őket.
Visszapillantottam a teremben összegyűlt alandik és a miniszterek felé.
Feszült, de udvarias mosoly ült az arcukon, hasonló ahhoz, amit az
őrszemeken láttam, amikor észrevették a parton.
- Szarvakat növesztettem a fejemre, amíg Ai’longban voltam? - motyogtam
Benkainak. - Miért bámul mindenki?
Benkai vonzó arcvonásai megfeszültek a mosolya alatt.
- Most sétáltál be egy állami esküvőre, miután azt mondtuk az alandiknak,
hogy Gaijhában vagy, hogy tanulmányozd a Bánat énekeit és a Háború és
kötelesség eposzait.
El sem hittem, amit hallok.
- Azt kellett volna mondanotok nekik, hogy szakácsművészetet tanulok, az
legalább valamennyire hihető lett volna.
Benkai kuncogni kezdett, de a többi bátyám alig mosolygott. Hasho, aki
sosem tudott titkot tartani, kényelmetlenül toporgott. Vajon mit rejtegetnek
előlem?
- Elkéstél, mint mindig, Shiori - dorgált Andahai, de folyton szigorú szeme
ez alkalommal mosolygott. - Hónapokkal ezelőttre vártunk. Elszalasztottad az
esküvőmet, de legalább Reijiére ideértél.
Kitalálhattam volna, hogy Andahai házas ember lett, amíg távol voltam,
mégis tátott szájjal néztem rá.
- Megházasodtál?
- Kis szertartás volt, a Raikama halála utáni száz nap egyikén - mondta,
majd összepréselte az ajkát. - Várni akartam, de... nem tudtuk, mikor térsz
vissza.
Magyarázat nélkül is megértettem volna. Én sem tudtam, mikor térek
vissza. És úgy tűnt, apámnak minden szövetségesre szüksége volt, hogy
megvédje Kiatát.
- Engedd meg, hogy újra bemutassalak a feleségemnek, Quinniának!
Quinnia félénken előrelépett. Közelről nagyon sápadtnak látszott, és
árnyékok borultak az arcára. Úgy nézett ki, mintha mostanában sokat fogyott
volna. Gyorsan meghajoltam, mielőtt még észrevenné, hogy bámulom, és
mielőtt még a szemébe néztem volna. Ezt követelte meg az illem:
koronahercegnőként rangban felettem állt.
- Kérlek, Shiorianma, nem szükséges meghajolnod...
- Megtiszteltetés a számomra - mondtam, miközben még mélyebben
meghajoltam. Azután vigyorogva felemelkedtem. - És kérlek, hívj Shiorinak.
A Fonalaknak hála végre nem én leszek Kiata egyetlen hercegnője! Ugye ezt
azt jelenti, hogy átveszed a helyemet a reggeli imádságon?
- Csak viccel - nyugtatta meg Andahai a feleségét.
Eltüntettem a huncut kifejezést az arcomról.
- Mindig is akartam egy nővért. Üdvözöllek a családban! Meg tudod már
különböztetni az ikreket?
Erre elmosolyodott.
- Múlt hét óta. Yotannak van egy anyajegy az állán, és mindig mosolyog...
nem úgy, mint Wandei.
- És Wandei hunyorít, amikor a távolba néz - tette hozzá Reiji, amikor
végre csatlakozott hozzánk. - Túl sokat olvasott gyertyafénynél fiatalkorában.
Megöleltem Reijit. Amikor elengedtem, leporoltam a homokot, amit az
ünnepi ruhájára tapasztottam.
- És hol a te menyasszonyod? - kérdeztem tőle.
- Még mindig Alandiban. Ez egy közvetítők útján megkötött házasság.
- Úgy érted, nem jön?
A templomban maradt alandikat kémlelve Reiji halk magyarázatba kezdett:
- Japporba megyek, és feleségül veszem a khagan lányát, hogy békét
kössünk.
- De hát akkor túsz leszel!
- Menni akarok - válaszolta Reiji. - Andahai és Benkai mindig teljesítették
a kötelességüket. Itt az ideje, hogy én is tegyek valami hasznosat.
 A bátyám hangjába nem vegyült keserűség. Könnyed hangon beszélt, és
éreztem, hogy komolyan gondolja, amit mond. De akkor vajon miért nehezült
el a szívem a szavai hallatán?
- Mikor indulsz? - kérdeztem.
Reijinek azonban nem volt esélye válaszolni.
Egyszer csak mind a hat herceg hátralépett, és egyszerre meghajoltak.
Apám állt mögöttem.
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy én is meghajoljak, és ne nézzek
fel. Azóta nem láttam őt, hogy a testvéreimet és engem megátkoztak.
Mindennél jobban szerettem volna megölelni úgy, ahogy a bátyáimat, és
válaszolni akartam az ezernyi kérdésre, ami minden bizonnyal felgyülemlett
benne. De jól tettem, hogy visszafogtam magam.
- Hónapokig távol voltál, anélkül hogy hírt adtál volna magadról - dorgált
a császár -, majd amikor visszatérsz, arcátlanul megzavarsz egy szent
szertartást. Szégyenbe hoztad Kiatát Alandi képviselői előtt!
Minden lelkesedésem szertefoszlott.
- Apám...
- Azonnal visszatérsz a lakrészedbe - mondta, majd indulásra készen a
szentély felé fordult. - Olts magadra valami császári hercegnőhöz illő ruhát,
és várj a látogatásomra! Sok kérdésre kell felelned, leányom.
 17. FEJEZET

Apám korholásának fájdalma egészen a szobámig kísért, csendesen sétáltam

Quinnia mellett. Az új sógornőm ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, és volt
annyira figyelmes, hogy útközben anekdotákat mesélt arról, mit csináltak a
bátyáim, amíg távol voltam. Kedves gesztus volt, és éreztem, hogy kezdem
megkedvelni őt.
Össze kellene barátkoznod vele, szólalt meg Kiki a ruhám ujjában.
Kedvesnek tűnik. Aznap azonban nem voltam a megfelelő hangulatban.
- Itt is vagyunk - jelentette ki Quinnia, majd kinyitotta a szobám ajtaját.
Beléptem rajta. Az emlékeimben csupán egy hétig voltam távol; pontosan
emlékeztem rá, hogy hagytam a szobámat: rendetlenül, egy torony
selyempárnával az ágyam mellett, ruhákkal és piszkos tányérokkal a földön.
De mindent szépen rendbe tettek és elpakoltak, még a kis, párnákból készített
fészket is, amit Kikinek csináltam. Az ablakokat elefántcsont-
színű gyászfüggönyök takarták el, az ágyam pedig tele volt tekercsekkel és
imatáblákkal, hogy biztonságos átkelést kívánjanak nekem a túlvilágra,
- Gondoskodom róla, hogy ezeket vigyék el - mondta Quinnia. Úgy tűnt,
jobban lesújtja a gyászberendezés látványa, mint engem. - A császár újra
felrakatta őket, amikor elmentél.
- Nem számít - válaszoltam. - Engem nem zavar.
Azonnal a mosdóhelyiségbe mentem. Még mindig éreztem a sót a lábujjaim
között és a hajamba tapadt homok súlyát. Arra gondoltam, jobb lesz, ha
megfürdöm. Biztosan borzalmas szagom lehet.
Quinnia utánam jött.
- Szükséged lesz némi segítségre.
A sárkányoktól kapott ruhámon lévő ezernyi gombra mutatott. Lehetetlen
lett volna egyedül kigombolni őket.
- O! - suttogtam szégyenlősen. - Köszönöm!
Óvatosan kibújtatta a gombokat a lyukakból.
- Csodálatos anyag - mondta. - Sosem láttam még ilyen tökéletes varrást.
Néhány tapintatos megjegyzést leszámítva Quinnia nem kérdezett arról, hol
voltam, ahogy az ujjaimon lévő sebekről vagy a hajamban lévő ősz tincsről
sem. Arra gondoltam, vajon később kikérdezi-e Andahait. Vagy talán máris
tudja a válaszokat?
- Kész - mondta, miután az utolsó gombot is kigombolta.
- Szeretnéd, hogy a szobalányaim kimossák és megfoltozzák?
- Nem szükséges - válaszoltam, majd vetettem egy utolsó
pillantást a ruhára. A Seryutól vett búcsú emlékétől összeszorult a szívem.
- Köszönöm, hogy felajánlod, de megtartom így, ahogy van.
Azután egyedül elvonultam a fürdőbe. Mire visszatértem, egy pillangókkal
hímzett, egyszerű, lila ruhában, a nyári nap fénye elárasztotta a szobámat.
Quinnia egyenként leszedte a gyászfüggönyöket. Szaggatottan vette a
levegőt.
- Hadd segítsek! - ajánlottam fel, de már az utolsónál tartott. - Te vagy a
koronahercegnő, nem kellene...
- Egy hercegnő számára nem létezik alantas feladat - mondta mosolyogva. -
Ezt anyám tanította. Erősebbé tesz.
Apró mosollyal válaszoltam. Ez úgy hangzott, mintha Raikama mondta
volna.
 Quinnia fáradtnak tűnt, így felajánlottam, hogy üljön le, de ő csak megrázta
a fejét.
- Mennem kellene. Az édesapád nemsokára itt lesz - azzal megérintette a
karomat, mielőtt még válaszolhattam volna. - Andahai nem akarná, hogy
elmondjam, de tudnod kell: amikor őfelsége felébredt a téli szendergésből, te
voltál az első, akit keresett, Shiori.
Felemeltem a fejem.
- Én?
- A császár folyamatosan gyászolt téged azokban a hónapokban, amíg távol
voltál - folytatta Quinnia, majd a karjára hajtotta a függönyöket. - Azt hitte, a
mostohaanyáddal együtt meghaltál, és hiába bizonygatták a bátyáid, hogy
élsz, nem tudták meggyőzni az ellenkezőjéről.
Forróság szökött a szemem sarkába. Nem tudtam, mit mondhatnék.
- Örülök, hogy elmondtad.
Quinnia megszorította a karomat.
- Én pedig örülök, hogy visszatértél. A családi vacsoránál találkozunk.
Amikor elment, Kiki kirepült a ruhám ujjából. Mivel fogalma sem volt az
emberi érzelmekről, észre sem vette, hogy a sarokban állva épp próbálom
visszanyelni a könnyeimet.
Ez közel volt!, kiáltotta. Quinnia majdnem meglátta a gyöngyöt a
táskádban. Jobb lesz, ha elteszed, mielőtt az apád megérkezik.
Erre felkaptam a fejemet. Majdnem megfeledkeztem a gyöngyről. Ahogy az
igazság tükrének darabjáról is.
Apám még nem érkezett meg, így gyorsan becsúsztattam a szilánkot abba a
dobozba, amiben Takkan leveleit tartottam, majd kinyitottam a táskámat.
Szalmából font felszíne összekarcolódott, és tocsogott a víztől, de a belső
fabélés nem sínylette meg a vízi kalandomat.
 Óvatosan kivettem a gyöngyöt, és közben arra a félelmetes pillanatra
gondoltam, amikor el kell majd mondanom a testvéreimnek, hogy még mindig
nálam van, és hogy el kell mennem Lapzur elfelejtett szigeteire.
A gyöngy két fele kissé eltávolodott egymástól az érintésemre.
Nyugtalanított a látványa, mert a hasadás nagyobb és mélyebb volt, mint
valaha.
- Ha megoldottam ezt a démon ügyet, megtalálom Lapzűrt - Ígértem a
gyöngynek. - Hazaviszlek.
A lelkem mélyén attól tartottam, hogy Raikama ígéretének teljesítése csak
az első lépés ahhoz, hogy én magam is haza- I érjek. Attól féltem, hogy
tényleg hiányzik belőlem valami, és még ha vissza is szerzem, akkor is úgy
fogom magam érezni, mint a papírsárkány, amit annak idején elveszítettem:
csak sodródom, a semmiben lebegő zsinórommal együtt.
De legalább volt előttem cél. Tudtam, hogy Raikama számít rám.
Olyan óvatosan, ahogy csak tudtam, egy elefántcsont papírba csomagoltam
a gyöngyöt, és a faliszekrényem mélyére rejtettem.
- Egyelőre maradj ott! - mondtam neki. - Nem lenne jó, ha mindenhová
követnél a palotában. Az emberek kérdezősködnének.
Gondolom, nekem is a szobádban kéne maradnom, jegyezte meg Kiki, egy
halom selyempárnán lustálkodva. Mondjuk, ami engem illet, nem bánom.
Csodálatos, hogy visszatértünk. Bár te leszel a következő, nem igaz?
A következő? Ezt hogy érted?
Aki megházasodik. A Retekfiúval.
Kiki így becézte Takkant, visszautalva azokra a napokra, amikor
szakácsként dolgoztam az erődjében.
A becenevet hallva majdnem elmosolyodtam, de a házasság Takkannal az
utolsó dolog volt, amire abban a pillanatban gondolni tudtam. Hat hónapig
távol voltam. Nem mertem feltételezni, hogy ott folytathatjuk, ahol
abbahagytuk.
Valószínűleg visszament íróba.
Kiki hátradőlt a párnán, és az ezüstrojtokba temette a fejét. Ahogy
ismerem, biztosan nem.
Nem számít. Úgyis hamarosan el kell mennem. A gyöngy nemsokára
kettétörik.
Az apád nem fog neki örülni. Már így is eléggé megviselte, hogy
elmentél.
Apám miatt nem aggódom. Amint ezt kimondtam, kitárult az ajtó.
Azonnal felegyenesedtem, majd mélyen meghajoltam, miközben Kiata
császára belépett a szobámba. Mindazok után, amivel Ai’longban
szembenéztem, nem kellett volna idegeskednem az apámmal való találkozás
miatt. Mégis, miközben visszahajtotta a ruhája ujját, igyekeztem megacélozni
magamat. Mindig az a szidás a legrosszabb, amiről tudjuk, hogy
megérdemeljük.
- Tizenhét éves vagy, de még mindig szemtelen, mint egy gyerek - mondta
apám. - Micsoda jelenetet rendeztél az alandik előtt!
- Bocsáss meg, apám! - válaszoltam visszafogottan, igyekezve
ellensúlyozni a haragját.
- Hogyan bocsássák meg? A tetteid hatalmas szégyent hoztak rám és a
testvéreidre. Főképp Reijire! Csoda, hogy nem fújták le az egész esküvőt.
A lábánál térdeltem, felkészülve a további dorgálásra.
- Tudom, hogy nem kellett volna ilyen meggondolatlanul viselkednem... de
nem akartam lemaradni Reiji esküvőjéről. Már így is annyi mindent
elmulasztottam.
A mellkasomban növekvő várakozással a földet bámultam.
 - Szégyent hozol rám - mondta apám, majd meglepetésemre hosszan kifújta
a levegőt. - De valahogy pontosan ezt vártam a legfiatalabb gyermekemtől.
Apám kemény szavakat használt, de amikor felnéztem, láttam, hogy
mosolyog. Csak egészen halványan, mégis átmelegített a látványa.
- Örülök, hogy rögtön látni akartál minket, Shiori.
Kitárta a karját, én pedig szó szerint belerepültem, úgy, mint
kislánykoromban.
- Hiányoztál, apám - suttogtam.
- Te is nekem, leányom - válaszolta. - Mindennap imádkoztam a
visszatérésedért. Úgy tűnik, az istenek meghallgattak.
Kibontakoztam az öleléséből, és hátraléptem.
- Ugye nem tör ki a háború amiatt, hogy berontottam a szertartásra? Tudom,
hogy az alandik makacsul ragaszkodnak a szertartásaikhoz.
- Nem fog kitörni a háború - nyugtatott meg apám. - A legrosszabb esetben
az alandi nagykövetek elterjesztik, hogy Kiata fiatal hercegnője tiszteletlen és
pimasz, de nem igazán érdekel, mit gondolnak.
- Egyébként igazuk van - ismertem be szégyenlősen.
Úgy gondolod? Úgy látom, sokat változtál. Ahogy a bátyáid is - mondta,
majd megérintette az imatáblákat, amiket Quinnia a sarokban álló asztalra
halmozott, és a tekintete hirtelen elkomorult. - A lelkem egy része meghalt,
amikor mind eltűntetek. Még csak most kezd visszatérni.
Szerettem volna valahogy megvigasztalni. Az apának, akivel felnőttem,
sosem volt szüksége vigasztalásra. Raikama mindig ott volt mellette.
Komoly hangon így szólt:
- Amikor eltűntetek, a mostohaanyátok azt mondta, gyakran álmodja azt,
hogy életben vagytok. Ez nagyobb vigaszt nyújtott nekem, mint gondolnád.
Raikama elmondta neki, hogy életben vagyunk? Ironikus, tekintve, hogy
ő átkozott el minket.
 Enyhe, szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban.
- Vele voltam, amikor eltávozott - suttogtam - Megkért, hogy mondjam el
neked, hogy sajnálja. Nagyon fontos voltál neki.
Apám arca megnyúlt és elvékonyodott, ahogy a rejtett szellemek a felszínre
törtek a szemében.
- A bátyáid azt mondták, hogy az ő kérésére indultál útnak - szólalt meg
végül. - Egy olyan útra, ami messze a birodalmunk határain túl visz.
- Ai’longba - válaszoltam.
- A sárkánykirályságba... - motyogta a császár. - Nem hittem nekik, de
amikor megérkeztél, tényleg úgy néztél ki, mint aki a tengerből jött elő. Senki
sem akarta elárulni, miért mentél el, vagy hogy miért küldött a mostohaanyád
egy ilyen helyre az utolsó kívánságával.
- Mert nem tudták.
Ahogy megértette, lassan bólintott.
- A mostohaanyád jól tudott titkot tartani. Megesküdtem, hogy nem
kérdezősködöm, még a nehéz időszakokban sem.
- Egy betartott ígéret felér ezer titokkal - idéztem fel a mondást, amit annak
idején a bátyáimnak és nekem tanított.
- Leckeként könnyű megtanítani. Megtanulni azonban nehezebb - mondta
apám, majd felsóhajtott. - Nehéz beismerni, de azt hiszem, a kíváncsiságod
nagy részét tőlem örökölted.
Bátortalanul elmosolyodtam. A bátyáim és én megesküdtünk, hogy sosem
beszélünk neki az átokról, amivel Raikama sújtott minket, ahogy arról sem,
hogy egy varázslónőt vett feleségül. Ő úgy tudta, Yuji hadúr rendelte el, hogy
a testvéreimet darvakká változtassák, és engem száműzzenek, Raikamát pedig
démonok ölték meg. Nagyon szerettem volna elmondani neki az igazságot, de
tudtam, hogy csak fájdalmat okoznék vele.
 - Volt egy titka, ami minden másnál nagyobb teher volt a számára - folytatta
apám. - Gyakran tűnődtem rajta, hogy vajon veled kapcsolatos volt-e,
leányom.
Az ablakpárkányomon ülő madárra nézett. Kiki mesteri mozdulatlanságba
burkolózott... és ez biztosan kínzás volt számára. Ha apám emlékezett is rá,
mi ő valójában, egy szóval sem említette.
Amikor újra megszólalt, halkan beszélt:
- Amíg távol voltál, megtudtam, hogy van tehetséged a varázsláshoz.
Nem adott rá esélyt, hogy megerősítsem, amit mond.
- A biztonságod érdekében megtettem a szükséges lépéseket, hogy ne
terjedhessen el a pletyka.
A szoknyámat bámultam, és kihúztam egy laza cérnát az egyik hímzett
pillangóból.
- Akkor már értem. Az őrszemek, akik megtaláltak... mintha féltek volna
tőlem.
Apám feszültté vált. Úgy látszott, nem tudja eldönteni, hogy
megvigasztaljon, vagy elmondja az igazat.
- Az emberek félnek, hogy visszatér a varázslat mondta végül. - Gindarát
mély álom sújtotta több mint egy hónapon át, és a mai napig nem tudjuk,
hogyan történt. .Mire felébredtünk, a bátyáid visszatértek, a mostohaanyád
halott volt, te pedig... te pedig eltűntél. Ami még rosszabb, az a szóbeszéd
járta, hogy te vagy a Kiatai Egyvérű.
Úgy ejtette ki az „egyvérű” szót, mintha átok lenne.
- De te nem hiszed el, hogy az vagyok.
- Nem számít, mit hiszek. Az egyvérű feláldozása barbár szertartás, amivel
az uralkodásom elején hagytak fel. A saját nagyapám rendelte el az utolsó
megölését, hogy megbékítse a Szent Hegyek papnőit. Nem engedem, hogy
azok az eretnekek elvigyék az egyetlen lányomat, bármi történjék is.
 Elhallgattam, ahogy eszembe jutott, amit az igazság tükrében láttam.
- És mit tudsz Bandurról, a démonról? Kiszökött a hegyekből, és meg
akarja támadni Kiatát.
Apám arca megrázkódott, meglepődött, hogy tudok erről.
- Kiata biztonságban van. Ahogy te is.
- De...
- Azt beszélik, hogy a szántóföldeket szárazság sújtja, miközben heves
esőzések vannak az országban, ami szokatlan az évnek ebben a szakaszában.
Ha azt látod, hogy több megbeszélésen kell részt vennem, mint általában,
annak ez az oka. Ez a démonokról szóló pletyka ostobaság, csupán egy
gyermek rémálma.
- De nem az...
- Egy rémálom - ismételte meg apám. - Még csak most tértél vissza. Ne
izgasd fel magad az állami ügyekkel!
A földre terített elefántcsont függönyre szegeztem a tekintetemet. Tudtam,
hogy apám meg akar védeni. Soha életemben nem hazudott - sem saját
magának, sem másoknak.
- Igen, apám - bólintottam, csak hogy témát válthassunk. - És mi lesz
Reijivel? A jövő héten elmegy?
- Az ő döntése volt - válaszolta apám érezhető büszkeséggel a hangjában. -
A többi bátyád mindent megpróbált, hogy megmentsék ettől a sorstól...
Benkai még azt is felajánlotta, hogy feleségül veszi helyette a khagan
unokatestvérét.
- Csakhogy jövőbeni főparancsnokként Benkai túlságosan fontos ahhoz,
hogy elhagyja Kiatát - motyogtam, miközben megértettem Reiji indokait. És
ha apám valamelyik fiatalabb fiát küldi, az mérhetetlen sértés a khaganra
nézve.
Reijinek kell mennie. Ő a harmadik a sorban.
 - Az ország törékeny állapotban van, Shiori - mondta apám -, és a hadurak
közötti viszony eléggé feszült. Reiji házassága a khagan lányával
megszilárdítja a nagyon is szükséges szövetséget Alandival, Andahai Quinnia
hercegnővel kötött frigye pedig nagy támogatást hozott a számunkra délről.
Most, hogy visszatértél... a te eljegyzésedet is meg kell beszélnünk.
A szívem idegesen kalapálni kezdett.
- Az én eljegyzésemet?
- Igen, a bátyáid utaltak rá, hogy jobb szívvel fordulsz a neked szánt társ
felé, mint korábban - válaszolta apám, a szakállát simogatva. - Ha ez valóban
így van, az igazán jó hír lenne.
Az arcom pirulása mindent elárult.
- Ma este még beszélünk erről - mondta apám. - Az én lakosztályomban
vacsorázunk, hogy megünnepeljük a visszatérésedet és Reiji házasságkötését.
Afféle utolsó családi vacsora, gondoltam, mielőtt Reiji elmegy.
- Igen, apám.
Apró mosoly játszott az ajkán.
- Meglep, hogy nem kérdeztél felőle. Már nagyon várta, hogy lásson...
talán még jobban, mint én.
Takkan? Hirtelen elakadt a lélegzetem.
- Azt hittem, hazament. Nem gondoltam, hogy még mindig itt van...
- Bushian nagyúr néhány hónapja visszatért íróba - mondta apám.
- Értem - válaszoltam csalódottan.
A császár mosolya egy egészen kicsit kiszélesedett.
- De... a fia itt maradt.
Erre azonnal felkaptam a fejem. Forogni kezdett körülöttem a világ, és
nagy erőfeszítésembe került nyugodt hangnemben folytatni a beszélgetést.
- Hol van most?
 - Nem volt meghívva a szertartásra. A napnak ebben a szakaszában
valószínűleg tanácsülésen vesz részt. Az utóbbi időben elég aktívan
érdeklődik a...
Csak ennyit akartam tudni.
- Köszönöm, apám! - kiáltottam. - Hamarosan találkozunk. És már
rohantam is.
 18. FEJEZET

Csakis Takkanért voltam hajlandó belépni a Darázsfészezekbe - ezt a nem túl

szép becenevet adtam a teremnek, ahol apám tanácskozni szokott a
tisztviselőivel. De érdemes volt vállalnom a kellemetlenséget.
Ott ült a testület első sorában, olyan egyenes háttal, mint az előtte
felhalmozott könyvek sora. Amikor megláttam, kicsúszott a számon egy kacaj.
Mi mást is csinálna Takkan egy ilyen ragyogó nyári délutánon, mint hogy beül
egy unalmas tanácsülésre? Bármely más, vele egykorú fiatalember épp
Gindara utcáin páváskodna, vagy kártyajátékon keresztül erősítené a
kapcsolatait a többi nemessel.
Nem úgy Takkan. Arra gondoltam, hogy mostanra már biztosan kiolvasta a
könyvtár összes könyvét és tekercsét. És az összes minisztert név szerint
ismeri, ahogy a gyerekeiket is.
Hawar főminiszter csak beszélt és beszélt a maga vontatott hangján, de
Takkan tényleg odafigyelt rá. Nem vette észre, hogy Kiki és én a rácsos
ablakon keresztül leskelődünk utána.
A szívem idegesen megdobbant. Úgy tűnik, még nem érte
sítették a visszatérésemről.
Micsoda?, kérdezte Kiki. Tényleg amiatt aggódsz, hogy elfelejtett téged?
Ha a madaram képes lett volna forgatni fekete szemét, most biztosan azt tette
volna. Csak hat hónap telt el, nem hat évtized. Siess és menj be, mielőtt
még elrontanád a meglepetést! Azt akarom, hogy Retekfiú leessen a
székről, amikor meglát.
Ettől vigyorognom kellett. Mielőtt még meggondoltam volna magam,
gyorsan átverekedtem magam az őrökön, és berontottam a Darázsfészekbe.
Normális esetben biztosan lenyűgözött volna, milyen fürgén ugrottak talpra
az öreg miniszterek, de abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt.
Alig hallottam a kiáltozásukat: „Shiorianma, hát visszatértél?”, meg hogy
„Shiorianma, mi az oka az alkalmatlankodásnak?”.
Csakis Takkant láttam. Kikinek igaza lett: majdnem leesett a rózsafa
székről. Gyorsan felállt, és csatlakozott a miniszterek közös meghajlásához.
- Te ne! - mondtam, majd felemeltem a karjánál fogva.
Apám hivatalnokaira néztem, figyelmen kívül hagyva összevont
szemöldöküket és leesett állukat.
- A délután további részére kölcsönveszem Bushian Tak
kant - Jelentettem be. - Folytassátok nélküle!
Csak a főminiszter merte kimutatni a rosszallását. Éreztem, ahogy egy
pillanatra eláraszt a harag, ahogy felhúzza gombaorrát, és megpróbálja
elállni az utamat.
Megragadtam Takkan kezét, és kirángattam őt a teremből.
- Futás! - suttogtam, ahogy az ajtóhoz értünk.
Keresztülrohantunk a palota kertjein. A szitakötők zümmögtek, a
kékmadarak repkedtek, és elárasztotta az orrlyukaimat a liliomok és
krizantémok mindent átható illata. De csak akkor lassítottam, amikor elég
távol kerültünk a kíváncsi tekintetektől.
Amint átértünk az első gyaloghídon, Takkan megkérdezte, teljesen jogosan:
- Miért futunk?
- Mert megtehetjük - válaszoltam két lélegzetvétel között. - Mert az elmúlt
hetet ezerméternyi tengervíz alatt töltöttem. Mert az apám azt mondta, hogy
tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, és a régi Shiori pontosan ezt tette
volna.
- Értem - válaszolta. Azután rám kacsintott: - Versenyezzünk!
Már el is indult, én pedig utánakiáltottam:
- Nem is tudod, hová megyünk!
- Van egy sejtésem.
Nem állt meg, és bosszúságomra jó irányba futott.
Bármilyen gyors volt is, csak hat hónapja volt felfedezni a palota hatalmas
kertjeit. Nekem tizenhét évem volt rá. Letértem a kavicsos ösvényekről, majd
elrohantam egy rakás lapos mészkő, majd a meditációs galéria mellett. Az
egérútnak köszönhetően másodpercekkel Takkan előtt értem a
Felhőpavilonhoz, egy csendes menedékhez két begóniafa között.
Gúnyosan elhúztam a számat, kiélvezve az arcán megjelenő
megrökönyödött kifejezést, ahogy tudatosult benne, hogy én értem oda előbb.
Meghajolt, részben azért, hogy elismerje a győzelmemet, részben pedig azért,
hogy levegőhöz jusson.
- Az a sok tétlenkedés a miniszterekkel lelassított, fiatal Bushian nagyúr -
cukkoltam. - Mi lett a reggeli futásokkal, amit íróban sosem mulasztottál el?
Mosoly terült szét Takkan arcán, és tudtam, hogy a szemében megjelenő
nedvesség nem csupán délibáb.
- Csak azért nem kapok levegőt, mert újra láthatlak, Shiori.
Shiori. Ugyanúgy mondta ki a nevemet, mint azelőtt, mint egy szeretett dal
első hangjait. Hirtelen örültem neki, hogy megfürödtem és átöltöztem.
Elöntötte az arcomat a melegség.
- Biztosan nem a miniszterek tanítottak meg az ilyen beszédre - szólaltam
meg gyorsan. - Ez úgy hangzott, mintha azokból a buta szerelmes versekből
idéztél volna, amiket a tanítóim olvastattak velem. Tudhatnád, hogy az
ilyesmin csak nevetni tudok. Senki sem lehet ennyire romantikus.
 Takkan még mindig mosolygott.
- Akkor nevess csak! - mondta teljesen komolyan. - Hiányzott a hangod.
Hiányzott a hangod. Csakis Takkan lehet rá képes, hogy egy ilyen
nevetséges dolgot tényként közöljön. Alig tudtam levegőt venni, nemhogy
nevetni, és mielőtt még megállíthattam volna magam, a karjába zuhantam, és
azt mondtam:
- Mindened hiányzott.
Magához szorított, én pedig hagytam, hogy a lélegzetvétele hangja
elsodorja a nyár zaját. A kabócák még ezen az eldugott helyen is fülsiketítőén
trilláztak, és Kiki, aki már rég elrepült, rekedt kiáltásokkal csatlakozott a
többi madár énekéhez. Nem létezett olyan hely a világon, ahol abban a
pillanatban szívesebben lettem volna.
- Egyáltalán honnan tudtál erről a helyről?
- Hasho mesélte, hogy régen mindig ide szöktél az óráid elől.
- Áruló - fintorogtam.
Takkan felnevetett.
- Azt mondta, ez a kedvenc pavilonod. Azóta az én kedvencem is ez lett.
Arra gondoltam, talán nem is akkora áruló a legfiatalabb bátyám. Jó volt
arra gondolni, hogy Takkan itt töltötte, a reggeleit, a fák alatt olvasgatva vagy
festegetve, vagy csak ábrándozva... rólam.
- Mikor érkeztél vissza? - kérdezte.
- Hajnalban. De csak néhány órát töltöttem a palotában. Ennyi idő alatt
nem jutott el a hír a Darázsfészekbe?
Takkan megemelte az egyik szemöldökét a gúnynevet hall
va, de nem mondott semmit.
- Egész nap megbeszéléseink voltak.
- Akkor meg kellene köszönnöd, hogy megmentettelek - incselkedtem. - Hát
nem szívesebben vagy itt velem, mint azokkal az unalmas, öreg
miniszterekkel?
- Én is unalmas vagyok. És öregebb nálad.
- Csak egy évvel - tiltakoztam, majd jót mosolyogtam azon, milyen arcot
vág. - Még mindig hiányzik a hangom?
Takkan végigsimított az arcom bal oldalán megjelenő gödröcskén.
- Mindig.
Ennyi elég volt ahhoz, hogy teljesen átmelegedjek. Hirtelen belém hasított,
milyen közel vagyunk egymáshoz - egymás mellett állva, miközben a
könyökünk összeér -, és hogy milyen meggondolatlan voltam, amikor a kert
mélyére vezettem. Nem az volt a szándékom, hogy titkos randevú legyen a
dologból, de mindenki ezt gondolta volna, aki abban a pillanatban lát minket.
Szörnyű pletykák kapnának szárnyra, ha kiderülne. Nem mintha érdekelt
volna.
Egy egész télen át Takkan otthonában, a Bushian-kastélyban éltem. Az
arcom, Raikama átkának köszönhetően, egy fatál alá volt rejtve, és nem
tudtam beszélni. De még így is közel kerültünk egymáshoz Takkannal.
Túlságosan is sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy szeretem, és egy kezemen
meg tudnám számolni az alkalmakat, amikor ilyen közel voltunk egymáshoz,
ráadásul kettesben. Még sohasem csókolóztunk.
Azt kívántam, bár lenne bátorságom megcsókolni. Már attól őrülten
kalapált a szívem, hogy kinyújtottam a kezem, és megérintettem a haját.
Mégsem visszakoztam. Jó néhány fekete tincs elmozdult a helyéről a
versenyünknek köszönhetően, és miután visszasimítottam őket a füle mögé,
egy ideig ott hagytam az ujjaimat.
A gindarai perzselő nyárban szedett magára némi színt, és gondolatban
végigsimítottam az arca körvonalain: az egyenes, a végén kissé felfelé ívelő
orron, a kerekded állkapcson, az áll apró mélyedésén, és a legőszintébb
szempáron, amit ismertem.
 Isteneim, annyira hiányzott!
- Mire gondolsz? - kérdezte.
Arra, hogy meg akarlak csókolni, hasított belém a rémisztőén nyilvánvaló
gondolat, de ez egyszer az agyam elég gyors volt ahhoz, hogy megállítsa a
számat, mielőtt még. beszélni kezdett volna.
- Az udvarban töltött idő nem változtatott meg mondtam végül könnyedén. -
Nem adtad fel Iro egyszerű vásznait Gindara díszes brokátjaiért. Még az a
fakókék is megmaradt, amit annak idején mindennap viseltél.
- Te... te is ugyanolyan vagy. Nagyrészt.
- Nagyrészt!? - kérdeztem tettetett sértődöttséggel. - A hajam nem lett zöld,
és a szemem sem vörös.
- A szemed ugyanolyan - válaszolta. - Tele huncutsággal
és nevetéssel. De ez - simított végig a hajamban lévő ősz tincsen -, ez új.
Az érintésére egyszerre dobbant meg és nehezült el a szívem. Meg akartam
adni magam a pillanatnak: tenni valami tartózkodó megjegyzést, majd csókot
nyomni az arcára, és figyelmen kívül hagyni a kérdéseket a szemében. De
nem tudtam hazudni Takkannak. Nem akartam.
- Attól van, hogy használtam a gyöngyöt - ismertem be. - Akadt... egy kis
problémám a sárkányokkal.
- A barátoddal, a sárkányherceggel? - kérdezte megemelt szemöldökkel.
- Nem, nem Seryuval - válaszoltam, majd tétováztam: az egész kaland
annyira új volt még, hogy szinte éreztem a tengervíz ízét a számban. -
Kiderült, hogy a sárkánykirály magának akarja a gyöngyöt - magyaráztam. -
Nagy kavarodás volt, de Seryu segített, hogy kijussak Ai’longból.
- Szóval még mindig nálad van a gyöngy.
Ügyes, mint mindig, Takkan, gondoltam.
- Igen - válaszoltam hangosan -, és hamarosan újra el kell mennem, hogy
teljesítsem az ígéretemet.
 - Akkor veled megyek - jelentette ki. - Nem hagyom, hogy m^ egyszer
egyedül kelljen szembenézned a sárkányokkal.
- Nem voltam egyedül. Ott volt...
- ...Seryu - mondta Takkan, majd összerezzent. - Tudom.
Oldalra biccentettem a fejem. Ilyen reakciót még nem láttam Takkantól.
- Kiki is velem volt - szurkálódtam. - Ne mondd, hogy féltékeny voltál
Seryura!
Takkan kényelmetlenül mozgolódott, és a bennem lévő vásott kölyök
akaratom ellenére is kifejezetten élvezte a látványt.
- Tényleg az voltál!
- Ő egy sárkányherceg - adta meg magát Takkan, majd kiengedte a levegőt.
- Egy sárkányherceg, aki magával vitt a víz alatti királyságába. És aki
egyértelműen kötődik hozzád.
- Kötődik? - visszhangoztam. - Honnan tudod? Még csak nem is beszéltél
vele.
- Beszéltem volna, ha lett volna rá esélyem - mondta hidegen Takkan, mire
muszáj volt elrejtenem egy mosolyt. - Mindenki látta rajta, mennyire fontos
vagy neki. A bátyáid biztosan.
Azt el tudom képzelni, Reiji és Yotan biztosan azzal riogatta Takkant, hogy
örökre Ai’longban maradok, és sárkányhercegnő lesz belőlem. A bátyáim
igazán kegyetlenül tudtak piszkálódni... pont úgy, ahogy én is. Nehéz volt
leplezni a mosolyomat, miközben Takkan folytatta:
- Bizonyos szempontból megnyugtatott a tudat, hogy ő veled van, miközben
én nem lehettem ott.
- De?
- De a gondolat, hogy esetleg Ai’longban maradsz, több álmatlan
éjszakával járt, mint azt be szeretném ismerni - válaszolta Takkan. - Azt
mondják, Ai’long vizei képesek összezavarni az elmét, sőt, akár ki is
törölhetik a múltat. Aggódtam, hogy elfelejtesz.
Az elixírre gondoltam, amit majdnem megittam.
- Ami azt illeti, minden legendában van valami igazság - mondtam
gyengéden. - De most itt vagyok. És nem felejtettelek el. - Az övéhez
érintettem az orromat, és kacsintottam.
- De főleg azért, mert annyira imádom a húgodat.
A feszültség eltűnt Takkan testtartásából, és felkacagott.
- Meg kell írnom Megarinak, hogy visszatértél. Folyton rólad faggat a
leveleiben.
- Remélem, nem haragszik, amiért még mindig itt vagy. Azt hittem,
visszamentéi íróba az apáddal.
- Itt akartam lenni, amikor visszatérsz - válaszolta Takkan.
- Minden reggel a parton vártam, de az összes reggel közül a tanács pont
ma akarta megbeszélni a...
- Mit akartak megbeszélni?
A tekintete hirtelen elhomályosult, és úgy éreztem, már sejtem is a választ.
Démonok. Varázslat. Én.
- Vissza kellene mennem - mondta. - A darázsfészek biztosan zsibong, és
semmi fontosról nem akarok lemaradni.
- Mit mondanak rólam? - kérdeztem. Az apám meg akart védeni, de bíztam
benne, hogy Takkan elárulja az igazat.
Kis idő után így szólt:
- A miniszterek óvatossá váltak, miután eltűntél Ai’longban. A bátyáid és
én próbáltunk kifogásokat gyártani, de amikor a pletyka terjedni kezdett arról,
hogy varázslónő vagy... és hogy te vagy az egyvérű, nem sok mindent
tehettünk.
A verandának dőltem. Az arcom félig az árnyékban, félig a napon volt.
 - Gyűlölnek engem. Csak apám miatt nem mutatják ki nyíltan.
- Shiori...
Nem adtam esélyt Takkannak.
- Amikor Ai’longban voltam, egy pillanatra láthattam az otthonomat -
mondtam, miközben elszorult a torkom. - Láttam, ahogy ég az erdő... láttam
Bandurt előjönni a hegyek közül - ahogy kimondtam a démon nevét, egy hideg
inda tekeredett a szívemre, akár egy kígyó. - Kiszabadult.
- Szóval tudod. Apád meg akart ettől kímélni.
- Mondj el mindent!
Takkan mély levegőt vett.
- Gindara még hetekkel a távozásod után is aludt - szólalt meg egy idő
múlva. - De amikor megérkezett a tavasz, és mindenki felébredt,
egyértelművé vált, hogy a varázslat visszatért Kiatába. Az emberek
kétségbeestek, és néhány falulakó elkezdte terjeszteni, hogy a fák haldokolnak
az erdőben. Éjszakánként jajgatás és nevetés hallatszott az erdő mélyéről. A
bátyáid és én utánajártunk a dolognak, és találtunk egy hasadékot a középső
hegycsúcs felszínén.
Az ugyanaz a rés, amit Raikama vájt a hegybe, hogy kiszabadítson
Bandur szorításából, állapítottam meg magamban. Nélküle nem jutottam
volna ki onnan.
- Úgy hívjuk, hogy „a hasadás” - mondta Takkan. – Egész nap és egész
éjjel fénylik. De úgy tudjuk, csak Bandur képes átjárni rajta. A többi démon a
hegyekben maradt.
„A hegyekre bocsájtott varázslatom nem tart örökké”, figyelmeztetett annak
idején Raikama.
Bár hallgattam volna rá! A gyöngy felhasználása az életébe került, és mi
értelme volt? Fél évvel később Bandur már
meg is találta a kiutat.
 Azt kívántam, bárcsak ott lenne velem. Ő tudná, mit tegyünk.
- Bandur egy ideje a Szent Hegyekkel határos falvakban portyázik -
folytatta Takkan. - Azt beszélik, előfordul, hogy megtámadja a falubelieket,
de úgy tűnik, legyengült, és nem képes sokáig a hegyen kívül maradni. Eddig
nem látták Gindarában.
- Most, hogy visszatértem, ez meg fog változni - mondtam összeszorított
fogakkal. - Már vár rám.
Ezután elhallgattam, de Takkan látta az arcomon az egymással hadakozó
érzelmeket: nem kellett volna visszajönnöm. Ai’longban kellett volna
maradnom.
- Bármit gondolsz is, nem igaz - mondta csendesen. - Ez az otthonod. Ide
tartozol.
Ezekbe a szavakba kapaszkodtam a Raikama átka által sújtott hosszú
hónapok alatt, egyedül, hang és otthon nélkül, és amíg Ai’longban voltam, és
annyira vágytam rá, hogy újra láthassam a családomat. Kétségbeesetten hinni
akartam nekik, de legbelül tudtam: amíg a varázslatnak nincs helye Kiatában,
addig nekem sincs.
Azonban tisztában voltam vele, hogy nincs értelme búslakodni. Ami
történt, megtörtént. Visszatértem, és szembe kell néznem a
következményekkel. Először is vissza kell küldenünk Bandurt a hegyekbe,
határoztam el. Minél előbb, annál jobb.
- Elviszel oda? - kérdeztem Takkant. - Látni akarom a hasadást.
- Mikor?
- Nem ma - válaszoltam elgondolkodva. - Nemsokára besötétedik, és
apámmal kell vacsoráznom. Holnap elmehetnénk - tétováztam. - Te is
csatlakozol hozzánk, ugye? Úgy értem, a vacsorához.
Takkan pislogott.
- Sosem hívtak meg.
 Hát persze hogy nem. A közös vacsora a császárral nagy megtiszteltetésnek
számít, és amikor apám és Takkan utoljára beszéltek egymással, én épp
kiugrottam az ablakon, hogy megszökjek az eljegyzési szertartásunk elől.
- Most meghívlak - mondtam. - Gyere, egyél velünk! Reiji a hét végén útra
kel Alandiba, úgyhogy kevés időnk lesz a családi vacsorákra.
Ahogy ráébredtem, hogy önkéntelenül is családtagként utaltam rá,
elpirultam.
Ha nem tettem volna, ez a meghívás akkor is nagy jelentőséggel bírt volna.
Így mindenki azt gondolja majd, hogy újra jegyben járunk.
Takkan biztosan megérezte a felismerésemet. Beszélni kezdett, de csupa
értelmetlen, udvariaskodó összevisszaságot mondott arról, hogy nem kellett
volna meghívnom... Egy mozdulattal leállítottam.
Határozottan a szavába vágtam: - Vacsoránál találkozunk.
 19. FEJEZET

Alábecsültem, mennyire örül majd a családom annak, hogy Takkan

csatlakozik hozzánk vacsorára. Amint bejelentették a császári étkező
ajtajában, a bátyáim arcán fülig érő mosoly jelent meg.
Egyértelműen látszott, hogy Takkan közelebbről is megismerkedett a
családommal, amíg Ai’longban voltam. Amikor apánk nem nézett oda, Reiji
hátba veregetéssel üdvözölte, Yotan pedig egy rizsborral csordultig teli
fapoharat nyomott a kezébe.
- Idd meg! - mondta Yotan. - De ne túl gyorsan! Ugye nem akarsz részegen
tántorogni az első családi vacsorádon?
Takkan félrenyelt, én pedig a szám elé emeltem a karomat, hogy elrejtsek
egy mosolyt. Yotan bárkit képes lett volna felvidítani.
Minden rendben lesz, tátogtam Takkannak. Minden önuralmamra
szükségem volt, hogy ne szorítsam meg a kezét bátorításképpen.
Kék ruhát viselt, a családja színét, azt, amit a legjobban szerettem rajta.
Egyszerű vászonzakót terített széles vállára, és nem tudtam, miért, de a
csípőjén lévő fekete, bordázott öv egyszerre kölcsönzött neki markáns és
értelmiségi megjelenést. Ez a „rusztikus viselet”, ahogy Yotan leírta volna,
arra utalt, hogy Takkan nem igazán követi nyomon az udvari divatot. Minden
más hadúr díszes selyembe, jádekőbe és aranyba burkolózva jelent volna
meg egy császári vacsorán, de kételkedtem benne, hogy Tak- kannak valaha
is eszébe jutna ilyesmi. Valószínűleg jobban aggódott az ujjhegyeit
bepiszkoló tintafoltok miatt. A pacák mindig rajta sötétlettek, már akkor is,
amikor íróban voltunk, de sosem láttam őket olyan halványnak, mint aznap
este. Azon tűnődtem, vajon mennyi ideig sikálhatta a kezét vacsora előtt.
- Üdvözöllek, Takkan! - köszöntötte apám az előtte térdeplő fiatal
nagyurat.
- Köszönöm, felség!
- Nem emlékszem, hogy valaha történt volna olyan, hogy Shiori nem késik
el a vacsoráról. Azt hiszem, ez neked köszönhető.
- Ez így van, apám - válaszoltam Takkan helyett. Reméltem, hogy ez a
szemtelen válasz segít elrejteni az idegességemet. - És a szakácsoknak is
köszönetét kellene mondanod. Úgy hallottam, gőzölt tojást és kacsát
szolgálnak fel.
Úgy is volt.
Az Ai’longi utazásom után egy tál egyszerű rizzsel és levessel is beértem
volna. Ehelyett azonban lenyűgöző lakoma fogadott minket: tofu, amely
folyékony selyemként olvad szét a nyelven, gőzölt tojás, amely olyan illatos
és sárga, mint a nyári lótuszvirágok, és egyszerre puha és ropogós sült kacsa,
sós mártással, amellyel meglocsoltam a rizst.
Bárcsak anélkül élvezhettem volna a vacsorát, hogy mindenki Takkan miatt
cukkol! Még Wandei is, aki általában csak a saját dolgával törődött, a
szemöldökét húzgálta, rám nézve, amikor csak esélye nyílt rá.
Vonakodva letettem a tálat, és megköszörültem a torkomat.
- Apám ma reggel megkérdezte, hogy szeretnék-e újabb eljegyzési
szertartást Bushian Takkannal - kezdtem bele, majd megremegett a hangom. -
És szeretnék... nagyon is. Mielőtt Reijinek el kell indulnia Alandiba -
mondtam, majd Takkan- ra néztem. - De megértem, ha ő várni szeretne,
tekintve, hogy a családja íróban van.
 Takkan ajkán mosoly terült szét.
- Melletted megtanultam, hogy nem érdemes várni, Shiori.
A bátyáim felemelt poharaik mögé rejtették a mosolyukat, de most az
egyszer nem vetettem rájuk rosszalló pillantást. Én is mosolyogtam.
- Akkor ez eldőlt - jelentette ki apám. - Már meg is kértem Voan főpapot,
hogy tűzze ki a dátumot. E hónap kilencediké tűnik a legkedvezőbbnek.
De hát az három nap múlva lesz! A mosolyom fénye gyorsan elhalványult.
Boldognak kellett volna lennem. És az is akartam lenni.
De folyton az apám melletti üres széket néztem, ahol Raikamának kellett
volna ülnie. Szüntelenül gyötört a beteljesítetlen ígéretem gondolata. Takkan
tudta, hogy még mindig nálam van a gyöngy, de nem mondtam meg neki,
ahogy senki másnak sem, hogy el kell mennem Lapzurba.
- Bushian nagyúrra és Shiorira! - emelte a poharát Andahai. - Fonalaitok
legyenek összekötve most és a következő életben is! A világ összes
boldogságát kívánom nektek!
Reiji folytatta a pohárköszöntőt:
- És micsoda megkönnyebbülés, hogy végre nem rám hárul a figyelem -
tette hozzá. - Egész héten a házasságomat ünnepeltük, amit egy papír
hercegnővel kötöttem.
- Igen, és nagyon reméljük, hogy tényleg olyan szép, mint a festményen -
ékelődött Hasho.
Reiji felhorkant, de azért fenékig ürítette a poharát.
Az ajkamhoz emeltem a borospoharamat, és lassan inni kezdtem. Sosem
szerettem a rizsbort, ez pedig különösen keserű volt, mintha egy adag nyers
tealevélbe haraptam volna.
Azután égetni kezdett.
Visszaköptem a bort a poharamba, de a méreg gyorsan terjedt. Borzalmas
fájdalom hasított a mellkasomba, és fulladozni kezdtem, miközben az
arcomból kiment az összes vér. A borospohár kiesett a kezemből, és
hangosan koppant a csempézett padlón.
A következő dolog, amire emlékszem, az volt, hogy a földön fekszem, és az
arcom a hideg kőnek nyomódik.
A világ imbolygott körülöttem, miközben léptek közeledtek felém. A
bátyáim - mind a hatan - mellettem álltak; az arcuk egybeolvadt.
- Méreg! - kiáltott fel Hasho. - Valaki hozzon segítséget!
A kiáltozásuk hangja elmosódott, és már csak Quinniát láttam, amint
próbálta meglazítani a galléromat, hogy levegőhöz jussak. A szemem előtt
fekete füst örvénylett, és ahogy a levegő kiszökött a tüdőmből, a sógornőm
arca árnyékba burkolózott. A bőre hamuszürkévé, a szeme pedig vérvörössé
vált.
- Üdvözöllek itthon, Shiori! - szólított meg Bandur Quinnia rózsaszínre
festett ajkán keresztül. - Ugye nem felejtettél el?
- Hogy... hogy lehet, hogy itt vagy? - kérdeztem fulladozva. - Qu...
Quinniában?
- Nem emlékszel? - Quinnia felemelt egy adag kínai datolyát. A mozdulatai
erőtlenek voltak, és ahogy ökölbe szorította a kezét, hogy szétzúzza a
gyümölcsöt, a szívem mintha kibillent volna a helyéről. A datolya leve
vérként buggyant elő az ujjai közül, keskeny, kanyargó vonalakban. - A véred
kiszabadított. Én nem vagyok a hegyhez láncolva, mint a többiek. Én itt
voltam. És figyeltelek.
Elkerekedett a szemem az iszonyattól.
Quinnia arca a mosoly borzalmas utánzatába torzult.
- Mi a baj? Meg kellene köszönnöd, hogy segítettem, amíg távol voltál. A
Szent Hegyek kilenc papnője nekem köszönhetően odaadta magát Lord
Sharimaennek. Hárman a tűzbe sétáltak, ketten a tengerbe, a maradék négy
pedig... nos, ők úgy döntöttek, megkóstolják a tőr végét - mondta, majd
megnyalta az ajkát. - Nem hagyhattam, hogy hamuvá égessenek. Túl értékes
hozzá a véred.
- Hagyd el Quinnia testét! - suttogtam. - Hagyd őt békén!
- Zavar az arca? - kérdezte Bandur, erőltetetten lebiggyesztve az ajkát. -
Mit szeretnél, kit szálljak meg helyette? Bárki lehet, akit ismersz. Az egyik
szolgátok, az apád... vagy akár a szeretett Takkanod is.
Épp eleget hallottam. Quinniára vetettem magam, a szemét céloztam meg.
A nagy isteneknek hála felsikoltott. Andahai egy pillanattal azelőtt lökte el,
hogy belé szúrtam volna a tőrt.
Az árnyékok kioltották a lámpások fényét, és a falak visszaverték Bandur
nevetését. Spórolj az erőddel, Shiori! Tényleg meg akarod ölni a
koronaherceg feleségét? Csak ő halna meg, én nem.
Rémülten hátratántorodtam, a tér meghajlott körülöttem. Hasho megpróbált
valamit a számba erőltetni. Ráharaptam az ajkamra, és nem voltam hajlandó
inni. Már senkiben sem bíztam, még benne sem.
Ne harcolj!, mondta Bandur. A bátyád meg akar menteni.
A tanácsát hallva csak még erősebben összezártam az ajkamat.
Azt hiszed, én mérgeztelek meg?, kérdezte nevetve. Csak egy idióta
próbálna megölni, amíg az Alakmás gyöngyéhez vagy kötve. Bár, be kell
vallanom, megkönnyebbültem, hogy nem adtad oda a sárkánykirálynak.
Bandur árnyéka fölém kúszott, és a hajamban lévő fehér tincsen reszketett,
miközben a fülembe búgta: Aggódtam, hogy nem lesz lehetőségem
találkozni vele.
Soka, sziszegtem.
Nazayun elbukott, mert nem mutatta fel neked a megfelelő... ösztönzést.
Bandur hangja közvetlenül a fülemben szólt. Én nem fogom elkövetni ezt a
hibát. A türelem a démonok erénye, nem a sárkányoké.
 Az egyik bátyám az orromba csípett, és miközben küzdöttem ellene, meleg
folyadék csörgött le a torkomon. Szinte azonnal eltűnt a keserű íz a számból.
Igen, ez az... lélegezz!, mondta Bandur, majd kifújta és beszívta a levegőt,
kigúnyolva a zihálásomat. Úgy-úgy...
A világ tisztulni kezdett, és a bátyáim és Takkan aggodalmas arca lebegett
fölöttem. Quinnia a messzebbi falhoz hátrált.
A szeméből füst gyűrűzött elő, de úgy tűnt, csak én látom. Miközben a
messzeségbe párolgott, még mindig hallottam Bandurt. Élvezd az otthon
töltött időt, Shiori! Ne engedd, hogy bárki is hamarabb megöljön nálam!
Egy fuvallattal eltűnt, Quinnia pedig erősen megborzongott, mielőtt a
székére hanyatlott.
- Jól vagyok - mondta, amikor Andahai odasietett hozzá. Fátyolos volt a
tekintete, és az arcán megjelenő homályos mosoly arról árulkodott, hogy nem
tudja, mi történt. - Jól vagyok - ismételte meg. - Segíts Shiorinak!
Takkan a csuklómra nyomta az ujját, hogy kitapintsa a pulzusomat, majd a
székemre ültetett.
- Ez az, Shiori. Lélegezz! Lassan.
Miközben beszívtam a levegőt, Hasho egy kis üveget nyomott a kezembe.
- Raikamától van - mondta. - Ha még mindig rosszul vagy, igyál még
belőle.
Raikama?
- Nekünk hagyta itt - magyarázta a bátyám, amikor látta, hogy megnyugtat,
hogy a mostohaanyámról beszél. - A legtöbb méreg ellen hatékony. Biztosan
sejtette, hogy esetleg szükségünk lehet rá.
Már nem haraptam az ajkamba. A mostohaanyám még halálában is
megmentett.
Felhúztam magam, és megragadtam Hasho ruhájának ujját.
- Itt volt - suttogtam rekedten. - Bandur.
 A bátyám és Takkan összenéztek.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Hasho.
- Teljes mértékben. O... Quinniában volt - mondtam, majd a bátyám
feleségére néztem. - Jól van?
A koronahercegnő egyszerre tűnt zavartnak és zaklatottnak. Kiejtette a
kezéből a datolyát, és láthatóan remegett, miközben egy szalvétával
igyekezett letörölni a foltokat az ujjairól. Érthető módon nem akart rám nézni.
De legalább a tekintete kitisztult.
Bandur elment. Egyelőre.
- Megsérültél? - kérdezte Andahai a feleségétől. Feszült volt a hangja.
Nem hallotta, amit Takkannak és Hashónak mondtam, és biztosan nagyon
dühös volt rám.
Miközben Quinnia szelíden bólintott, a szolgálók összevonták a
szemöldöküket. El tudtam képzelni, mit gondolnak. Hogy féltékeny vagyok a
koronahercegnőre, és hogy megőrültem, amíg távol voltam. Hogy tényleg egy
veszélyes varázslónő vagyok.
Kiszáradt a szám. Mindent meg akartam magyarázni, de nem volt
megfelelő a helyzet.
- Szeretnék visszavonulni - mondtam apámnak a lehető legcsendesebben. -
Elkísérhet Takkan a szobámhoz?
Ez általában Hasho vagy Benkai feladata volt, de apám Takkanra
pillantott, majd bólintott.
- Menj! És ne hagyd el a szobádat, amíg nem küldetek érted!
Mielőtt elindultam, egymásra néztünk Hashóval; tudtam, hogy rábízhatom a
nyomozás vezetését. Ő majd elmagyarázza a bátyáimnak - főképp Andahainak
-, mi történt.
- Mit láttál? - kérdezte Takkan, amint egyedül maradtunk a folyosón.
 - Bandurt - válaszoltam, majd megborzongtam. Szinte még mindig éreztem
a jelenlétét. - Beszélt hozzám... Quinnián keresztül.
- Mit mondott?
- Csevegős hangulatban volt. Azzal dicsekedett, hogy bárki testét meg
tudná szállni, ha akarná. Azt mondta, nem ő mérgezett meg, de megölte a
Szent Hegyek kilenc papnőjét.
Takkan hirtelen megállt.
- Talán jobb lenne, ha holnap nem mennénk a hasadáshoz.
- Jobb lenne?! - kiáltottam fel. - Bandur tudja, hogy visszatértem. Nincs
értelme bujkálnom előle.
- Shiori, megpróbált megölni.
- Nem ő volt.
- Honnan tudod?
Ő mondta, válaszoltam majdnem, de rájöttem, milyen nevetségesen
hangzana.
- Léteznie kell valamilyen rituálénak, ami megszakítja a gyöngyhöz való
kötődésemet.
- Azt akarja, hogy a Szent Hegyekbe menj. Így csak a kezére játszol.
- Látnom kell a hasadást! Ki fogom találni, hogyan zárhatom vissza
Bandurt a hegyekbe.
Takkan nem vitatkozott tovább, de láttam rajta, hogy nem sikerült
meggyőznöm.
- Beszéljük ezt meg holnap! Pihenned kell - mondta, majd hátralépett. - Én
majd kint őrködöm.
- Nem vagy a testőröm.
- Tényleg nem - válaszolta. – A jegyesed vagyok. Ma estétől újra
hivatalosan is, úgyhogy nem szabadulhatsz meg tőlem. - Leült egy sarokban. -
Menj aludni!
 Még mindig az ajtóban álltam.
- Hihetetlen vagy, Bushian Takkan! - motyogtam, de elég hangosan ahhoz,
hogy hallja. - Jobban kedveltelek, amikor a tál a fejemen volt, és fogalmad
sem volt róla, hogy ki vagyok.
Mindketten tudtuk, hogy ez hazugság.
Takkan tökéletes higgadtsággal meghajolt.
- Holnap találkozunk, Shiori.
Annyi veszély leselkedett ránk, mégis valahogy ezek voltak a legédesebb
szavak, amiket hónapok óta hallottam.
 20. FEJEZET

Még alig virradt, és Hasho még nagyban horkolt, amikor besurrantam a

szobájába. A bátyáimmal egymásba nyíló szobáink voltak, mióta
megszülettem, és nem ez volt az első alkalom, hogy ruhát loptam tőlük, hogy
kiszökhessek a palotából. Általában Hasho ruháit használtam, mert az ő
szobája volt az enyém mellett. Micsoda szerencsés fiú!
Már fel is vettem a lehető legegyszerűbb ruhát, de még szükségem volt egy
kalapra, hogy elrejtsem a hajamat és az arcomat. Hashónak rengeteg volt, így
elvettem egy kéket, ami jól ment a csíkos tunikához, amit viseltem. Egy
megkésett gondolattól vezérelve két tőrt is levettem az állványáról, és az
övemhez kötöztem őket.
Takkan már fönt volt, és várt rám. Tényleg az ajtóm előtt töltötte az
éjszakát.
- Hol vannak az őrök? - kérdeztem köszönés helyett. Általában legalább
ketten álltak minden testvérem ajtaja előtt.
- Elküldték őket. És a szobalányokat is. Az apád nem bízik senkiben, amíg
meg nem találják a merénylőt - válaszolta Takkan, majd elcsendesedett, és
egy egészen apró szemöldökvonással szemügyre vette az álruhámat. - Úgy
látom, nem gondoltad meg magad a Szent Hegyekkel kapcsolatban.
- Úgy nézek ki, mint aki meggondolta magát? - kérdeztem, Hasho kalapját
piszkálva, majd eldugtam az elszabadult, ezüstös tincset. Azután
megütögettem a táskámat. A gyöngy és az igazság tükrének szilánkja ott lapult
benne. - Induljunk!
Takkan oldalra lépett, elállva az utamat.
- Az apád megtiltotta, hogy elhagyd a szobádat.
- Ha azt akarja, hogy hallgassak rá, nem kellett volna hazudnia a
démonokról.
- A bátyáid is megkértek, hogy gondoskodjak róla, hogy itt maradj.
- Akkor nekik kellene őrködniük az ajtóm előtt, nem pedig neked. Nincs
szükségem az engedélyükre ahhoz, hogy elmenjek... és a tiédre sincs.
Elsétáltam mellette, mire megfeszült az állkapcsa - egyértelmű jelzéseként,
hogy nem ért egyet azzal, amit tenni készülök. Ahogy Kiki sem, csakhogy ő
rögtön hangot is adott az elégedetlenségének.
Még mindig tele van a fejed tengervízzel, Shiori? Tegnap este
megpróbált meggyilkolni valaki. Itthon kellene maradnod, biztonságban.
Biztonságban?, visszhangoztam. Bandur itt volt a palotáit bán.
Megszállta Quinniát, szorult ökölbe a kezem. Nem azért r jöttem vissza
Ai’longból, hogy ne csináljak semmit. Meg kell találnom a démont.
De...
Bárki próbált is megölni, itt van a palotában. Nem fogja feladni a
próbálkozást csak azért, mert nem hagyhatom el a szobámat. Odakint
nagyobb biztonságban leszek.
A papírmadaram húzni kezdte Takkan haját, a támogatásáért könyörögve.
Mielőtt még bármit is mondott volna, figyelmeztettem:
- Nem fogod tudni elérni, hogy meggondoljam magam. Velem jöhetsz, vagy
mehetek egyedül is.
Takkan nem mozdult. Emurien fonalai! Már el is felejtettem, milyen
makacs tud lenni.
- Shiori, kérlek, maradj a szobádban!
 - Állj arrébb! - parancsoltam határozottan. A homlokához emeltem a
kezemet. - Seryu megtanított egy altatóvarázslatra, és nem félek használni
rajtad.
Takkan állkapcsában megremegett egy izom. Még egyszer megpróbálta:
- Gondolj arra, mi történt tegnap este!
- Épp arra gondolok! Egy démon szabadon járkál, és csak én állíthatom
meg - mondtam, majd a kalapomba dugtam Kikit, mielőtt még ő is
ellenkezhetett volna. - Szóval, velem jöhetsz mint a testőröm, vagy aludhatsz,
és üdvözölhetsz, mikor visszatérek.
- A kapu zárva lesz...
A kapu miatt aggódtam a legkevésbé.
- Ismerek egy rövidebb utat.

•
Bár Takkan egy szót sem szólt, éreztem a zavarodottságát, amikor a kapu
helyett a palota mélyére vezettem. Elkerültük a legforgalmasabb folyosókat
és útvonalakat, átvágtunk a citrusfák között és a sziklakerten, a felé a hely
felé, amit annak idején annyira szerettem, és amitől úgy rettegtem.
- A Holdkapu lakosztály - motyogtam, félretolva a faajtókat.
Raikama rezidenciája mindig is csendes hely volt, bár megrázott, hogy nem
állnak őrök minden sarokban, és szolgák sem tesznek-vesznek a szobákban.
Odabent krizantém- és áporodott füstölőillat áramlott az orromba: az
imádság és a gyász aromái.
A fogadószoba ajtaja tárva-nyitva állt, ami Raikama életében sosem
történhetett volna meg. Nem fogadott sok látogatót.
Óvatosan beléptem.
- Amikor kicsi voltam, sokat kergetőztünk ebben a szobában - mutattam az
aranyozott falakra. - Aztán amikor már szédültünk, süteményt és barackot
lakomáztunk, és azt játszottuk, hogy a holdon élünk. - Annyira hiányoztak
azok az idők, hogy fájt levegőt vennem. - Egyszer titokban besurrantam a
mostohaanyám kertjébe, és elveszítettem a bizalmát. Amikor utoljára itt
jártam, azt hittem, apám hívat, hogy bocsánatot kérjek Raikamától, de
valójában az eljegyzésemet jelentették be, veled.
Becsületére legyen mondva, Takkan meg sem rezzent. De akkor is tudta,
mennyire nem akartam annak idején hozzámenni.
- Gondolom, nem fogadtad jól - mondta.
- Inkább a halálbüntetést választottam volna - válaszoltam szárazon. -
Olyan keservesen sírtam, hogy apám majdnem ott helyben érvénytelenítette
az eljegyzést, de Raikama nem engedte.
Még ennyi év után is élesen élt bennem az emlék:
A földre vetettem magam, és szó szerint a padlót csókoltam, olyan mélyen
meghajoltam. Azt hittem, az előadás majd kiváltja apám együttérzését, de
tévedtem.
- Vége ennek a nevetséges jelenetnek? - kérdezte.
Még csak kilencéves voltam, de elég jól ismertem az apám haragját ahhoz,
hogy tudjam, akkor a legkomolyabb, amikor nem hallatszik a hangján a düh.
Egyenletes hangnemben beszélt, és alig volt észrevehető rajta némi
elégedetlenség.
Raikama viselkedése csak tovább fokozta a zaklatottságomat. Meg sem
moccant. És egy szót sem szólt.
- Mostohaanyám! - kiáltottam, és szenvedélyesen felé fordultam. - Kérlek,
ne küldj el azért, mert megsértettelek! - A padlóhoz nyomtam a homlokomat,
minden büszkeségemet sutba dobva. - Jó leszek. Ígérem.
Raikama felemelte kígyókkal és fehér orchideákkal hímzett legyezőjét. Egy
csattanással kinyitotta, ami csak növelte a szavai erejét:
 - Az ígéret nem csupán csók a szélben, amivel csak úgy dobálózunk -
mondta, és a szemében arany fény villant. - Ezt a leckét meg kell tanulnod,
Shiori, a saját érdekedben.
Vitatkozni akartam, de hirtelen megszédültem. A tervezett nagy beszéd
megszökött a nyelvemről, és a testem kábult meghajlásba hanyatlott.
- Igen, mostohaanyám. Ha úgy kívánod, elhagyom Kiatát. Nem látsz majd
többé.
Raikama erőtlenül leengedte a legyezőjét, és egy egészen kicsit megtelt
könnyel a szeme. Egy pillanatig reméltem, hogy meggondolja magát. Hogy
magához ölel, és bejelenti, hogy megbocsájt.
A tekintete azonban ismét hideggé vált, és olyan brutális erővel csukta be a
legyezőjét, hogy azt hittem, kettétörik. Szó nélkül felállt, és elhagyta a szobát.
.
Azon a napon megtanultam megkeményíteni a szívemet. Azon a napon egy
anyát veszítettem el.
Takkan megérintette a vállamat:
- Shiori.
Arra számítottam, hogy aznap démonokkal nézek szembe, nem pedig a saját
múltammal. Lenyeltem a gombócot a torkomban, és tovább lépdeltem a
folyosón.
- A napnak ebben a szakában általában a hímzőszobájában volt - meséltem
-, holdorchideákat vagy liliomokat ábrázoló képeket készített. Folyton varrt,
pedig nem volt túlságosan tehetséges benne. Mindig két hölgy állt mellette,
de nem igazán szólt hozzájuk. Biztosan halálra unták magukat.
A hímzőkerete még mindig ott volt a szobában, de a fonalakat és orsókat
elpakolták, az ablakokat bezárták, a lámpákat pedig elvitték.
Az ablak előtti sarok felé intettem.
 - Ott ültem - mondtam halkan Takkannak -, a sarokban gubbasztottam, és a
bocsánatkérő gobelinen dolgoztam neked és a családodnak. Majdnem egy
hónapig tartott, amíg elkészült, és Raikama minden órában ellenőrizte, hogy
nem görbék-e a vonalaim - folytattam, miközben nosztalgikus mosolyra
húzódott a szám. - Hogy utáltam őt akkor! És téged is, amiért erre kellett
pazarolnom a nyaramat.
Takkan visszamosolygott.
- Örülök, hogy megváltoztak az érzéseid. Mindkettőnk iránt.
- Én is.
Lekuporodtam Raikama varródoboza mellé, és félve kinyitottam. Előző
éjszaka átkutattam a szobámat a mostohaanyám vörös fonalgombolyaga után.
Megesküdtem volna rá, hogy a szekrényembe rejtettem, de nem volt ott.
Az Örökkévaló Bíráira, reméltem, hogy valahogy visszatalált Raikama
varrószobájába, a többi dolga közé.
Remegő ujjakkal kinyitottam a dobozt, és kotorászni kezdtem benne. Egy
egész kincsesbányányi fonal és selyem alá temetve ott volt a vörös
fonalkupac, amiről senki sem gondolná, mennyire különleges.
Ahogy annak idején én sem hittem volna.
- Ez micsoda? - kérdezte Takkan, miközben olyan óvatosan emeltem ki a
gombolyagot a dobozból, mintha egy darumadár tojása lenne.
Megfogtam a kezét, és húzni kezdtem magammal a Holdkert felé.
- Majd meglátod.
A tóban még mindig hemzsegtek a pontyok, és a felszínén lótuszvirágok
lebegtek csendesen. A lilaakác fürtjei hosszúra nőttek, és bevonták
szövetükkel a kertre árnyékot vető magas fákat. De egyvalami megváltozott: a
kertből hiányoztak a kígyók.
- Ez volt Raikama menedéke - mondtam végül. - Mindennap eljött ide,
hogy a parton ülve beszélgessen a kígyóival. A bátyáimat gyakran elhozta
ide, de engem nem. Sosem értettem, miért, és nagyon zavart. Akkoriban
nagyon közel álltunk egymáshoz, mint anya és lánya. Régóta el akartam jönni
ide, és egy napon dacból titokban besurrantam. Fogadásból el kellett volna
lopnom az egyik kígyóját, de rajtakapott.
- Ez megingatta a bizalmát - mondta Takkan, miközben lassan összeállt
benne a történet.
- Tajtékzott. Azután sosem állt helyre igazán a kapcsolatunk - mondtam,
majd tompán így folytattam: - Évekig azt hittem, hogy azért alakult így a
viszonyunk, amit tettem, de nem így volt. A kígyók érzékenyek a varázserőre.
Megérezték az enyémet, és elmondták Raikamának. Mindent megtett azért,
hogy elrejtse az adottságomat, és megakadályozza, hogy az láthatóvá váljon,
még akkor is, ha ez azzal járt, hogy eltávolodott tőlem.
- Tudta, mi lett volna a következménye, ha bizonyos emberek rájöttek
volna, hogy te vagy az egyvérű - mondta Takkan. - Téged akart védeni.
- Igen - válaszoltam, majd letelepedtem a szomorúfűz alatt burjánzó
japánfűbe, ahol a mostohaanyám az utolsó perceit töltötte. - Mindig védett
engem.
A császári hitves tiszteletére holdorchideákkal teli kaspókat helyeztek a
kert lapos köveire, de néhány virág már kezdett kiszáradni a nyári hőségben.
Megérintettem a lehulló szirmokat, és a létező legapróbb varázsfonallal az
egyre fényesebbé váló égbolt felé küldtem őket.
Egy pillanatra megláttam őt a felhők között. Opálfényű szemét, hosszú,
sötétbarna haját, ami még a sötétben is fénylett, és a titokzatos sebhelyet az
arcán. A kép azonban hamar szertefoszlott, és csak az emlékezetemben
maradt meg.
Nyeltem egyet, és lassan újra rátaláltam a hangomra.
- Nem volt tökéletes. Követett el hibákat, önző hibákat. De jobban törődött
velem, mint hittem - mondtam, feltartva a piros fonalat. - Mielőtt meghalt, ezt
a fonalat használta, hogy segítsen kijutnom a Szent Hegyekből.
Takkan megfogta a fonal kilazult végét, és visszadugta a gombolyagba.
- Mágikus.
- Emurien varázslata van benne - erősítettem meg. A sors ereje.
A kezemben forgattam a gombolyagot.
- Kezdem azt hinni, hogy a varázslat sosem hagyta el Kiatát. Nem egészen.
Az istenek mélyen a földünk szívébe rejtették. Ott szunnyad és vár.
Elképzeltem egy örökös hóviharba burkolódzó kertet, ahol a gyökerek és
virághagymák türelmesen várnak az olvadásra.
Ereztem, hogy a varázslat lassan ébredezik. Ereztem a mostohaanyám
fonalában, és Kikiben, ahogy minden nappal egyre élőbbé vált. Még akkor is
éreztem, amikor a tó fölé hajoltam, a mélységeit kutatva a titkos átjáróért,
ami valahol odalent szunnyadt.
A tó fölé tartottam a fonalat, mire a víz egy egészén kicsit fodrozódni
kezdett. Mintha várakozna valamire.
- Vigyél a Szent Hegyekbe! - parancsoltam a fonalnak.
 21. FEJEZET

A fonalat követve az erdő mélyén lyukadtunk ki, nem messze a Szent

Hegyektől. Takkan azt mondta, hogy ez egy félnapi járóföld lóháton.
Már egészen közel jártunk a hasadáshoz, de Takkan át akarta kutatni a
környéket, mielőtt túl közel merészkedtünk volna hozzá.
- A démonok tudják, hogy visszatértél - mondta sötéten. - Nem lehetünk
elég elővigyázatosak.
Rátértünk egy ösvényre, ami egyenesen a hegyszoroshoz vezet, és lassan,
csendben megkezdtük az ereszkedést. Amikor végre feltárult előttünk a
hasadás fénye, elakadt a lélegzetem. Láttam már korábban az igazság
tükrében, de közelről máshogy festett.
Megnőtt, állapítottam meg magamban.
A hasadás most a legmagasabb csúcs feléig ért, és úgy szétterült, akár egy
fűzfa. Egyenetlen széleiből skarlátvörös fény áramlott, amitől olyan volt, mint
egy vérző seb. Vagy egy folyónyi démonszem.
Egy alacsony ágba kapaszkodva felhúztam magam, hogy jobban
megnézhessem. A hasadék kiindulási pontjánál őrszemek és katonák
táboroztak, és kordont állítottak a hegy köré.
- Szerinted jó döntés volt ideküldeni ezt a sok embert, hogy Bandur miatt
itt őrködjenek? - kérdeztem Takkantól. - Ha meg tudta szállni Quinniát...
 - Ő sem sérthetetlen - válaszolta -, és nem tud túl sokáig távol maradni a
hasadástól. Néhány óra után mindig visszajön. A katonák azonnal üzennek
Benkainak, ha mozgást tapasztalnak, vagy amikor visszatér. Azt nehezebb
észrevenni, amikor elmegy, mert általában éjszaka történik.
- Most odabent van - jelentettem ki.
Takkan bólintott.
Ettől megkönnyebbültem, mégis zavart valami.
- A járőröket értem, de minek ennyi katona?
- Kiderült, hogy nem csak a démonok miatt kell aggódnunk. - Takkan újra
az erdő felé fordult. - Látod azokat a leégett fákkal teli foltokat?
Magasabbra másztam, hogy jobban lássak, de már tudtam, miről beszél. Az
igazság tükre megmutatta, ráadásul a hasadáshoz vezető úton láttam az
elszenesedett ligeteket.
- Ez nem Bandur műve?
- Nem. Helyi kiataiak tették - válaszolta Takkan, majd halkabban folytatta.
- Elterjedt a pletyka, hogy démon járja Kiata földjeit. Az apád és a bátyáid
mindent megtettek, hogy eltitkolják, de a félelem gyorsabban terjed, mint
bármilyen tűz. Amíg távol voltál, sokan eljöttek a hasadáshoz, hogy
megpróbálják kifüstölni a gonoszt az erdőből.
Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és az egész ország
tudni fog Bandur létezéséről. A szívem mélyén ez jobban nyugtalanított, mint
maga a démonkirály.
- Szükség van a katonák által biztosított erősítésre, amíg rájövünk, hogyan
zárhatjuk le a hasadást - mondta Takkan. - Az apád megengedte, hogy két
varázsló megvizsgálja a hegyeket. Reméljük, megtalálják a megoldást.
Ez igazán meglepő volt. Évszázadok óta nem jártak varázslók Kiatában.
- A hasadásnál vannak? - kérdeztem, majd leugrottam a fáról. - Találkozni
aka...
 A mondat közepén elhallgattam. Megváltozott a levegő. A meleg a
ragacsos, párás mázzal együtt elpárolgott. A hideg csípni kezdte a meztelen
bőrömet.
Shiori..., suttogta a szél. Shiori.
A föld rázkódni kezdett. Először csak annyira remegett meg, hogy susogni
kezdtek a fák. Azután erős rengés rázta meg a talajt. A madarak rikoltoztak,
és sziklák gördültek lefelé a hegyoldalon, kényszerítve a katonákat, hogy
elhagyják az őrhelyeiket.
Behajlítottam a térdem, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, Kiki pedig
hátracsúszott Hasho kalapjában. A hasadék vörösen lüktetett a távolban.
SHIORH, suttogta újra a szél, egyre sürgetőbben. SHIORI!
Nem a szél volt. A démonok... tudták, hogy visszatértem.
Az egyvérű megérkezett, morogták. Eljött, hogy kiszabadítson minket. Fel
kell ébresztenünk a királyt.
Nem azért jöttem, hogy kiszabadítsalak titeket, sziszegtem. Tettem egy
óvatos lépést előre. Azért jöttem, hogy soha ne juthassatok ki onnan!
Majd meglátjuk.
A démonok haragja lüktetett a lábam alatt. Megragadtam Takkan kezét.
Mindketten hátratántorodottunk egy lépésnyit, azután még egyet és még egyet,
egészen addig, míg végül a rengés elcsendesedett, és a hideg szétoszlott
körülöttünk.
- Mi volt ez? - kérdezte Takkan.
Nem tudtam válaszolni. A fák közül hirtelen alászállt a legnagyobb,
legvadabb sólyom, amit valaha láttam, tigriscsíkokkal fényes tollain, és
macskához hasonló, hegyes fülekkel. Kiki hátborzongató sikolyt hallatott,
amikor a sólyom karma majdnem hozzáért, leemelve a fejemről a kalapot.
- Heedi! - kiáltotta valahonnan egy hang. - Mit mondtam neked arról, hogy
ne támadd meg a barátainkat? Azonnal kérj bocsánatot!
 A sólyom fejet hajtott Kiki előtt, azután egy fiú karjára telepedett.
Bármikor felismertem volna az arcán megjelenő fél
oldalas mosolyt.
- Gén! - kiáltottam.
A varázsló gyors meghajlással üdvözölt.
- Elnézést kérek Heedi varázslónő nevében! A démontevékenységtől
mindig izgatottá válik. És milyen jó, hogy így van, különben talán észre sem
vettelek volna titeket. Milyen jól festetek mindketten így, frissen száműzve a
sárkányok birodalmából! - mondta, majd csókot dobott Kiki felé. Főleg te,
Kiki.
Te hallasz engem!, kiáltott fel a madaram, azonnal megbocsájtva a sólyom
incidenst. Már korábban is sejtettem.
- Mindig is vonzottak a madarak - ismerte be Gén. - Gyakran okosabbak,
mint az emberek.
Kiki tollászkodni kezdett, én pedig felsóhajtottam, látva, milyen könnyen le
lehet őt venni a lábáról egy kis hízelgéssel.
Te is jól festesz, mondta Gennek.
Igaza volt. Gén arca majd kicsattant az egészségtől, a haja rendezett volt,
és a kiatai viseletét is hajlandó volt magára ölteni. Ha nem lett volna kék a
szeme, bárki helyinek nézte volna.
- Gyertek, menjünk egy kicsit távolabb a hasadástól! A démonok egész nap
zúgolódtak.
- Ti mind ismeritek egymást? - kérdezte Takkan. Ezúttal igazán zavarta,
hogy nem hallja Kiki hangját.
- Hogy ismerjük-e egymást? Egy tömlőébe voltunk zárva Ai’longban. Azok
után, amin együtt keresztülmentünk, Shiori tulajdonképpen a nénikémmé vált.
- A nénikéddé? - horkantam fel. - Húsz évet töltöttél el szoborként az
életedből. Az, hogy nem öregedtél, nem jelenti azt, hogy idősebb vagyok
nálad.
- De fiatalabbnak látszom. Főleg, ha ez van rajtad - jegyezte meg Gén, a
ruhámat fürkészve. - Ai’longban sokkal jobban öltözködtél, még akkor is,
amikor a sárkányok meg akartak ölni.
- Ezek a bátyám ruhái - mondtam, miközben visszaszereztem a sólyomtól a
kalapomat. - Nem könnyű hercegnőként kiszökni a palotából. Azt hittem, jó az
álcám.
Gén fintorogva így szólt:
- Talán a katonákat meggyőzheted vele. De engem nem. - Magyarázatként a
táskámra mutatott, amit lezseren a kabátom alá rejtettem. - Még mindig nálad
van a gyöngy. Szerinted jó ötlet folyton magadnál tartani?
- Jobb, mintha otthon hagynám a szobámban felügyelet nélkül -
válaszoltam mogorván, majd csípőre tettem a kezemet. - Nem azt mondtad,
hogy a világ összes helye közül Kiatába mennél utoljára?
- De igen, viszont hazudtál nekem a démonproblémáddal kapcsolatban -
mondta Gén. - Jöttem, amint sikerült meghívót szereznem.
Nehezen tudtam elképzelni, hogy az apám és a miniszterei megfogadnák
egy ilyen önhitt fiú tanácsát.
- Az apám meghívott téged Kiatába?
- A tanítómat hívta meg - simogatta meg a sólyom vállát -, Heedi
varázslónőt.
- Ez itt Heedi varázslónő?
Gén felnevetett.
- Nem, az igazi Heedi varázslónő körülbelül kétszáz évvel ezelőtt meghalt.
De ti, kiataiak olyan messzire kerültetek a varázslattól, hogy elég volt
kiválasztanom a leghíresebb nevet, amit ismerek. - Rám kacsintott, majd
hozzátette: - Egy kis félrevezetés nem árthat senkinek.
 - Ha a császár rájön, ez a kis félrevezetés börtönbe juttathat - mondta
szigorúan Takkan. - Egy nagy varázslónőt hívtunk meg, nem a kezdő
tanítványát.
Gén egy pillanatra Takkanra nézett.
- Mégis egészen idáig megtartottad a titkomat. Az hiszem, ezzel
bűnrészessé váltál, Takkan nagyúr.
- És ti ketten honnan ismeritek egymást? - kérdeztem.
- A jegyesed győzte meg apádat, hogy adjon nekem egy esélyt - válaszolta
Gén ravasz mosollyal. - Okos fiú. Most már értem, miért utasítottad vissza
Seryu lánykérését.
- Seryu lánykérését? Ezt meg hogy érted? - kérdezte Takkan.
Dühös pillantást vetettem Genre.
- Nem is mondta el neked? - kérdezte vigyorogva Gén. - Pedig nem semmi
történet!
Takkan nem vigyorgott.
- Szeretném hallani.
Hirtelen azt kívántam, bárcsak ott helyben elnyelne az Ai’longi örvény.
- Úgy... úgy volt, ahogy mondtam - hebegtem. - A sárkánykirály meg akart
ölni, mert nem adtam át neki Raikama gyöngyét. Seryu meggyőzte, hogy
hagyjon életben, de ezt csak egy módon érhette el.
- Házassággal? - kérdezte Takkan.
Semmi sem kerülhette el a figyelmét. Idegesen bólintottam.
- A sárkányoknál hagyomány, hogy emberi hitvest szereznek. Nekem...
muszáj volt úgy tennem, mintha hajlandó lennék hozzámenni.
- Ne aggódj! - vágott közbe Gén, mielőtt még Takkan megszólalhatott
volna. - Mindkettőjük részéről csak tettetés volt, bár személy szerint én
számonkértem volna a sárkányon az örökkévalóság ígéretét - mondta, majd az
áliához emelte a kezét, és úgy tett, mintha a képzeletbeli szakállát simogatná.
- És most, hogy belegondolok, Shiori sosem említett téged.
A fiatal varázsló iránti bosszúságom megsokszorozódott.
- Nem igazán volt lehetőségem bárkit is megemlíteni, tekintve, hogy szobor
voltál - mondtam neki fagyosan. - Ha tudtam volna, hogy ilyen pletykás vagy,
Ai’longban hagylak.
Gén - az átkozott! - mosolygott.
Takkan felé fordultam, és megpróbáltam átgondolni a mondanivalómat,
mielőtt megszólalok. Nem igazán érdekelt a rang vagy a társadalmi helyzet,
de tudtam, hogy senki sem értette igazán, miért őt szánta apám a jegyesemnek.
El tudtam képzelni, milyen pletykák keringtek a palotában azokban a
hónapokban, amíg távol voltam: miért van Kiata hercegnője eljegyezve egy
alacsony rangú úrral északról, amikor bárkit választhatott volna Loryan hozzá
méltó hercegei közül?
Akár egy sárkányherceget is.
- Fontolóra vettem Seryu ajánlatát - ismertem be csendesen. - De csak
azért, mert úgy hittem, Kiata biztonságosabb hely lenne, ha nem térnék vissza.
De minden pillanatban, amíg Ai’longban voltam, hiányzott az otthonom. És
te.
Takkan felemelte a kezét, és összekócolta az ezüst hajtincsem végét.
- Örülök, hogy meggondoltad magad - mondta gyengéden. - Jobban, mint
azt el tudod képzelni.
Pillangók repkedtek a gyomromban. Takkan megértett.
- Én is örülök - búgta Gén. - Most, hogy visszajöttél, végre
ellátogathatok a palotába.
- Na, ne mondd! - fordultam megvetőn a fiú felé. - Hirtelen
bölcs döntésnek tűnik a varázslók kitiltása Kiatából.
Gén mosolya bánatossá vált.
 - Kiata az egyetlen olyan hely a világon, ahol nem látnak bennünket
szívesen. Az apád bürokratái a legközelebbi faluba sem engednek be,
nemhogy a palotába - mondta, majd színpadias mozdulattal dörzsölgetni
kezdte a nyakát. - Hetek óta itt táborozom a katonákkal. Biztos, hogy a
priccsem tele van kövekkel, annyira göröngyös.
Kiki a vállamra ugrott. Szerezhetnél neki egy villát a palotánál! Szegény
fiúnak nem ártana egy jó kis alvás, főleg az után, hogy kővé változtatták,
meg minden...
Megkönyörültem rajta.
- Meglátom, mit tehetek - tartottam fel a kezemet. - De ne örülj ennyire,
Gén! Ez nem ígéret. Őszintén szólva jobban örülnék, ha idekint maradnál.
Takkan szerint nem könnyű apám minisztereivel, és...
Gén sólyma félbeszakított egy vijjogással - más nem figyelmeztetett a fák
irányából felénk száguldó kőre, ami pontosan a fiú arcának közepébe
csapódott. A szeme kidülledt, megérintette az orrát, majd felnyögött. Azután
eszméletlenül a földre hanyatlott.
 22. FEJEZET

- Gén! - sikoltottam.
A vér elevenen és rikítón csörgött le az arcán, és az orra aggasztó, lila
árnyalatúvá vált. Szinte biztos voltam benne, hogy eltört.
Letérdeltem, hogy felrázzam, de egy másik kő egyenesen az én fejem felé
repült.
- Varázslónő! - Több tucat férfi és nő özönlött ki a fák közül késekkel és
halászszigonyokkal a kezükben.
Talpra állítottam Gént, majd Takkan átvetette a fiút a vállán. Nem
maradhattunk tovább.
Miközben Takkan és én botorkálva menekültünk, a falubeliek végig a
nyomunkban voltak, és ijesztő pontossággal dobálták felénk a fegyvereiket.
- Sharimaen átkára! - motyogtam. - És én még képes voltam a démonok
miatt aggódni.
Igyekeztem előrelökdösni Takkant.
- Vidd el Gént a táborba!
A makacs Takkan azonban nem hallgatott rám. Megragadta a kezem, és szó
szerint vonszolni kezdett maga után. A falusiak szinte már utolértek
bennünket.
Kiki az arcomat kalapálta a csőrével. Csinálj valamit!
De mit?
 Nem tehettem mást, mint hogy futok, és bízom benne, hogy a fák
megvédenék minket, amíg elérjük a hasadás melletti táborhelyet.
Újabb szigony repült el mellettünk, és egy felettem lógó ágba fúródott.
Alig sikerült lehajolnom előle, leverte Hasho kalapját a fejemről. A hajam
teljesen kibomlott.
- Kapjátok el! - kiáltotta egy nő. - Ez a démonhercegnő!
Takkan egy pillanat alatt mellettem termett kivont karddal.
- Őfelsége őrszemei hamarosan ideérnek - mondta a falusiaknak. Ez volt az
első hazugság, amit hallottam tőle; apám emberei sehol sem voltak, és
tudtam, hogy nem is közelednek. - Menjetek haza! Térjetek vissza a
falvaitokba!
A nő, aki korábban azonosított, most előrefurakodott. Az arca tele volt
mély barázdákkal, ősz haját sima kontyba fogta. Egyszerű pamutruháival és
sétabotjával kedves nagymamának tűnt. Mégis volt valami dermesztő az
arcán elkenődött szürke piszokban.
- Állj félre, őrszem! Megszeged a Kiatának tett esküdet, ha az áruló
Shiorianmát védelmezed.
- Miért? - kérdezte Takkan. - Arra esküdtem fel, hogy megvédem az
országomat, a császáromat és a hercegnőt.
- A hercegnő az egyvérű. Kiata érdekében meg kell halnia. És a
varázslónak is - mondta, majd Gén eszméletlen testére mutatott a botjával. -
A varázserejük miatt ébredtek fel a démonok. Természetellenes. Tiltják az
istenek. Csak a haláluk zárhatja le újra a hegyeket.
A szenvedélye feltüzelte a falusiakat: egyre szorosabbra zárták körülöttünk
a kört.
Ez az öregasszony nem egy egyszerűfalusi nagymama, állapította meg
óvatosan Kiki. Mit gondolsz, lehetséges, hogy egy... egy papnő a Szent
Hegyekből?
 Elkeseredetten bólintottam.
És nincs egyedül, válaszoltam. A csőcselékben felfedeztem még legalább
három alakot: mindhármuknak ugyanaz a hamuszürke massza volt az arcán.
A falulakókhoz fordultam.
- Ne hallgassatok rá! - mondtam, majd a béke jeleként kinyújtottam a
kezemet. - Nincs okotok félni tőlem.
- Nincs okunk? - visszhangozta gúnyos mosollyal a papnő. - A gonosz
kínozza ezeket a hegyeket, amelyek már ezer éve le vannak zárva. Azaz csak
voltak, amíg ő meg nem kezdte a mesterkedését. Ha Shiorianma szabadon
ereszti a démonhadseregét, azok megölik a testvéreinket, az apáinkat,
anyáinkat... a gyerekeinket! Kiata fiait örökös harcra ítélik, hiszen hogy
nyerhetnénk olyan ellenség ellen, amit nem lehet megölni? Mondd csak,
mégis miért nincs okunk félni?
A tömeg egyetértőn felmordult.
- Hozzátok ide! - kiáltotta az öregasszony. - Csak a halála szabadíthat meg
minket ettől a csapástól!
A falusiak csak erre a parancsra vártak. Előretörtek, hogy Takkant
lerohanva eljussanak hozzám.
- Fuss, Shiori! - kiáltotta Takkan, miközben minden oldalról igyekezett
kivédeni a támadásokat. Nem akarta megsebezni a falusiakat, ez azonban nem
tűnt kölcsönösnek. - Fuss!
Pontosan a futás ellenkezőjét tettem. Előrántottam Hasho tőrét az övemből,
és valakit fejbe vágtam a markolatával. Épp újabb támadásra készültem,
amikor Kiki húzni kezdte a hajamat, és épphogy megmentett egy felém repülő
tüzes nyíltól.
Nem tudtam megköszönni neki. A papnők újabb nyilakat feszítettek az
íjaikba, és a szívem vadul dobogott, miközben ismét sortüzet küldtek a
levegőbe.
 Állítsd meg őket!, hívtam a varázserőmet. A kezemben lévő tőr harcra
készen a levegőbe emelkedett, és kivédte a közeledő nyilak támadását.
A papnők nyugodtan közelebb léptek, és ismét felemelték az íjaikat. A
fajtájuk egyszer már megpróbált élve elégetni, így tisztában voltam vele,
hogy nem adják fel egykönnyen. Jól tudták, hogy a varázserőm használata
kimerít, és hogy Takkan nem képes egyedül megvédeni ennyi ellenféllel
szemben.
Nem tudtam, mit tehetnénk.
A tüzes nyilak következő hulláma a magasba repült, és éppen akkor,
amikor már felkészültem a legrosszabbra, a táskámban lévő gyöngy zúgni és
rázkódni kezdett. A hangja egyre hangosabbá vált, ahogy felerősítette a
hegyek felől érkező, nyikorgó zaj.
HAGYJATOK BÉKÉN SHIORTANMÁT!, zúgta a szél, magával hozva a
démonok üzenetét az erdőn keresztül. Ő A MIÉNK!
A hegyek megrázkódtak; a rengés még ott is érezhető volt, ahol álltunk. A
fák hajladoztak. Az egyik épp előttem dőlt ki, és ahogy hátrálni kezdtem, a
falusiak rémülten sikoltoztak.
A levegőben szálló nyilak megdermedtek, majd kígyózva visszafordultak a
papnők feje felé. Miközben az emberek kúszva menekülni próbáltak,
megragadtam Takkan kezét.
- Megsérültél?
A gyorsaság, amivel Gént a vállára emelte, megválaszolta a kérdésemet.
Azután belém karolt.
És már ott sem voltunk.

•
Egészen az erdő mélyére futottunk, amíg messze magunk mögött nem hagytuk
a hasadást. Amikor már biztosak voltunk benne, hogy senki nem követett
bennünket, letelepedtünk egy kidőlt fenyőfákkal szegélyezett ligetben. Takkan
a közeli kis tó mellé fektette Gént, és lemosta a vért a fiú arcáról, miközben
én egy farönknek dőltem.
Nem akartam elhinni, hogy végül a démonok lettek a hősök, akik
megmentettek minket.
De csak azért, mert maguknak akarják a meggyilkolásom élvezetét,
gondoltam. Úgy éreztem magam, mint egy hal Ai’longban, akit a sárkányok
fognak megölni, miután megmenekült a cápáktól.
- Jól vagy? - kérdezte Takkan. - Látom, hogy remegsz.
Tényleg remegtem.
- A papnők... és a falusiak... majdnem megölték Gént... és téged.
- És téged - tette hozzá halkan Takkan.
Örültem, hogy a jegyesem nem az a típus, aki elkezd okoskodni, hogy
otthon kellett volna maradnom. Én biztosan ezt tettem volna.
A porba vájtam a sarkamat.
- Csakhogy igazuk van - mondtam végül. - Emberek halnak meg miattam.
- Az emberek Bandur miatt halnak meg.
- Én szabadítottam ki - válaszoltam. - Az én felelősségem, hogy rájöjjek,
hogyan küldhetem vissza a hegyekbe, örökre.
Vagy örökre elhagyhatnád Kiatát, javasolta Kiki. Biztos vagyok benne,
hogy Retekfiú is veled tartana. Bárhová követne a világon.
Bár Takkan nem hallhatta a papírmadaramat, az arcom átmelegedett.
Sosem kérnék ilyesmit Takkantól, válaszoltam rosszallóan. Ráadásul, ha el
akartam volna bújni, Ai’longban maradtam volna.
Hát, erre már nincs lehetőséged, jegyezte meg csípősen a madaram. Nem
hiszem, hogy szívesen látnának ott. Talán még tíz élet múlva sem.
Kiki nem volt túl segítőkész.
 - Még mindig nálam van a gyöngy - mondtam ki hangosan, majd kinyitottam
a táskámat. - A kezdetekkor is egy sárkánygyöngy ereje zárta le a hegyeket.
Talán használhatnám arra, hogy újra fogságba ejtsem Bandurt.
- Nem hiszem - szólalt meg Gén elhaló hangon. Már ébredezett, és
nyögdécselve próbálta ülő helyzetbe tornázni magát. - Átkozott Bölcsek,
eltört az orrom! Fájdalmas, mint a démontűz.
Ne sírj úgy, mintha szilánkosra törtek volna a csontjaid!, dorgálta Kiki
Gént, majd a vállára ugrott. Ez csak egy kis törés, és Takkan már
kitisztította a nagyját.
Gén nekidőlt egy tuskónak, és összecsípte az orrát egy zsebkendővel, hogy
elállítsa a vérzést. Hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Csak az orrnyereg - mondta, elutasítva Takkan segítségét. - Semmi
olyasmi, amit néhány napnyi gyógyító alvás ne hozna helyre. Bár ugyanezt
mondhatnám arról a gyöngyről!
Az Alakmás gyöngye előbújt a táskámból, és törött holdként lebegett a
lábam fölött.
- Nemsokára teljesen kettétörik. Hát nem látod? - mutatott Gén a közepén
lévő repedésre. - Amikor legutóbb láttam, a repedés még csak egy kis
karcolás volt.
Shiori a sárkánykirály ellen használta, szólt közbe Kiki. Majdnem
mindkettőjüket megölte.
- Tragikus! - mondta fojtott hangon Gén. - Nem lesz elég ereje ahhoz, hogy
visszazárja Bandurt a hegyedbe. Egyébként sem tudtad volna véghez vinni.
Amint elég közel értél volna hozzá, magával rántott volna, hogy megetessen a
démontest- véreivel. - Önelégült mosollyal hozzátette: - Hacsak nem a helyi
alattvalóid ölnek meg előbb.
- Azért nem gyűlöl mindenki - válaszoltam grimaszolva.
 - De a legtöbben igen. - A fiú nem köntörfalazott. - Heedi varázslónő
mindig azt mondta, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége. Kezdem
érteni, mire gondolt.
- És mire gondolt?
- Az ember gyenge, szeszélyes lény. Gondolj csak a Szent Hegyek
papnőire! Évszázadokig fanatikus eretnekeknek tartották őket. De most, hogy
te lettél a nagyobb ellenség, hősökké váltak.
- A félelem még a lehető legkülönbözőbb ellenségeket is összekovácsolja
- motyogta egyetértőn Takkan.
- Azt mondod, jobban kellene félnem a falusiaktól, mint a démonoktól?
- Az a démontól függ - válaszolta Gén. - A legtöbbjük veszélyes, de
kiszámítható. Olyanok, mint a vadállatok, csak varázserővel. A megfelelő
védekezéssel, mágikus védekezéssel, ami már nem létezik az országodban, a
legtöbb probléma megelőzhető.
- És egy olyan démon esetében, mint Bandur? - kérdeztem.
- Bandur a démonok egy másik osztályához tartozik - válaszolta Gén
vészjóslón. - A legveszélyesebb, legerősebb osztályhoz, akik képesek egy
érintésükkel ellopni az ember lelkét, vagy az elméjébe férkőzni és megszállni
a gondolatait, majd rávenni a többi démont, hogy kövessék a parancsaikat.
Bandur pontosan azért választotta Kiatát, mert tudja, hogy a nép
felkészületlen a varázslattal szemben. Most egy démonhadsereget - vezet,
akik ezer éve áhítoznak a szabadság után. Ha szabadon engedi őket,
megállíthatatlan lesz.
- Akkor gondoskodom róla, hogy ne legyen rá képes - mondtam. A
gondolataim száguldoztak, miközben próbáltam tervet kovácsolni a Géntől
hallott információkból. – Kicsalogatom Bandurt Kiatából.
- És hová viszed? - kérdezte Takkan.
Tétováztam, mert tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a válasz.
 - Lapzur elfelejtett szigeteire. Egyébként is oda kell mennem, hogy
megtaláljam az Alakmást. Lehetséges, hogy ő Lapzur őrzője... és ha Bandurt
nem tudjuk Kiatában fogságba ejteni, talán megpróbálkozhatnánk Lapzurral.
Lapzur olyan szigetcsoport, amiről szinte senki nem tud, és minden mástól
messze van. Az Alakmás segítségével bezárhatjuk oda.
- Nem is ismered ezt az Alakmást, Shiori - mondta feszülten Takkan. -
Lehet, hogy rosszabb, mint Bandur.
- Akkor a gyöngyöt használjuk, hogy alkut kössünk vele. Így t vesszük rá,
hogy segítsen.
Úgy tűnt, csak félig sikerült meggyőznöm Takkant.
- Mit gondolsz, Gén?
A fiatal varázsló némán piszkálta a földet egy hosszú, tekervényes
fadarabbal. Végül beszélni kezdett:
- Azt hiszem, ez a legőrültebb ötlet, amit valaha hallottam. De... ha nem
halsz meg már az elején, akár működhet is. - A fadarab hirtelen eltört. - Ha
sikerül megszerezned Bandur amulettjét.
- Az amulettjét? - ismételtem meg.
- Minden egykori varázsló rendelkezik eggyel. Ez a gyenge pontjuk. Akár a
szívüknek is nevezhetjük. Nélküle nem tudod kicsalogatni Bandurt Kiatából.
- Miért nem? - kérdeztem.
- Mert az amulett az ereje forrása, és a fizikai teste is tőle függ. Ahová az
amulett megy, oda megy ő is.
Visszaemlékeztem arra, amikor Bandur eljött hozzám a palotába,
árnyékban és füstben tekergőzve, a sajátja helyett Quinnia testét használva.
Gennek igaza volt.
- Szóval azt mondod, csapdába esett.
- Az amulettje van bezárva - javított ki a fiú. - A Szent Hegyekben ragadt,
és így Bandurt is odaköti.
 - És mi történik, ha megszerezzük? - kérdezte Takkan. - A segítségével
irányítani tudjuk majd?
- Segít megfékezni - válaszolta óvatosan Gén -, egy bizonyos fokig. Inkább
azon kellene gondolkodnotok, hogyan fogjátok megszerezni az amulettet. Ha
elviszitek a hegyekből, annak ára lesz, amit nem fogtok tudni sokáig
megfizetni. - Ennél jobban nem fejtette ki, mire gondol. - Végül pedig vissza
kell majd vinnetek - tette hozzá.
- Vagy elvihetnénk máshová - tértem vissza az eredeti ötletemhez. -
Például Lapzurba.
- Ahhoz óriási erőre lenne szükség - mondta Gén. - De talán az Alakmás
képes rá. A gyöngyével.
- Akkor meg is van a tervünk - válaszoltam, majd szaggatottan kifújtam a
levegőt. - Vagy legalábbis a kiindulópontja. Gén, azt hiszem, tényleg
megérdemelsz egy szobát a palotában.
A fiú vállat vont.
- Tudok egy-két dolgot a démonokról - mondta, majd kis szünet után
hozzátette: - Jó ötlet, Shiori, de igencsak kockázatos. Tudnod kell, hogy az
elfelejtett szigetek hemzsegnek a szellemektől és a démonoktól: Lapzur a
lehető legideálisabb hely a számukra... és lassan fognak a közeledbe
férkőzni. A félelmeiden élősködnek majd, és addig torzítják az emlékeidet,
míg végül már a nevedre sem fogsz emlékezni. Aztán megölnek.
- Tökéletes helynek tűnik Bandur számára - válaszoltam. - Otthon érzi
majd magát.
Gén összevonta a szemöldökét - úgy tűnt, nem tetszik neki a pimasz
válaszom.
- Van elég tapasztalatom a démonokkal - próbáltam megnyugtatni. - Nem
dőlök be a trükkjeiknek.
 - A szigeteken összegyűlt démonerőtől Bandur is erősebbé válik majd -
figyelmeztetett. - Az első dolga az lesz, hogy megpróbálja visszaszerezni az
amulettet. Ügyelj rá, hogy ne sikerüljön neki!
- Úgy lesz.
Takkan bólintott. Egész végig csendben volt: úgy gondoltam, biztosan
minden szempontból átvizsgálja a tervet. És valóban így volt.
- Tudjuk, hogy juthatunk el Lapzurba? - kérdezte végül.
- Vannak térképeim, amik utalnak rá, merre lehet - válaszolta Gén -, de
Lapzur pontos elhelyezkedését elrejtették a varázslók. Ha el tudtam volna
lopni azt a tükröt Elangnak, talán... - tette hozzá grimaszolva.
- Az igazság tükrét? - kérdeztem, majd a táskámba nyúltam, és előhúztam a
szilánkot, amit Solzaya úrnőtől nyertem.
- Nálad van egy darabja? - kiáltott fel Elang, majd kikapta a kezemből a
tükröt. - Miért nem mondtad? Hát így, pontosan így fogjátok megtalálni
Lapzurt!
- Nahma úrnő szerint nem fogja megmutatni az elfelejtett szigeteket.
- Önmagában tényleg nem - mondta Gén, majd mielőtt megállíthattam
volna, a mögöttünk lévő tóba hajította a tükröt. - De egy kis segítséggel igen.
- Gén!
A fiú az ajkához emelte az ujját.
- Nézd! A víz mágikus. Nem látod? Én még törött orral is megéreztem.
Gyorsan megfordultam, és végre szemügyre vettem a környezetünket. Volt
valami ismerős abban a helyben, abban a tóban... Az elmém visszavitt ahhoz
a naphoz, amikor Raikama elűzte a bátyáimat és engem a palotából.
Pontosan ide követtem ót!, ébredtem rá hirtelen. Akkor nem tudtam, de azért
jött ide, hogy megkérdezze a vizet, veszélyben vagyok-e.
- Ezek Emurien könnyei - mondtam, amikor végre rájöttem. - A víz feltárja
a sorsban rejlő lehetőségeket.
 Bár korábban is tudtam volna! Ha így lett volna, talán nem hiszem azt,
hogy Raikama meg akar ölni. Talán még mindig élne.
- Emurien varázslata felerősíti a tükör képességeit - mondta Gén. -
Gyerünk, próbáld meg!
Ahogy közelebb hajoltam a tóhoz, a saját erőm is a felszínre tört: arany-
ezüst szálak szivárogtak az ujjaimból.
- A lelkem fonalai - motyogtam lenyűgözve. - Ai’longban láttam őket
először.
- A varázserőd a tiéd - válaszolta egyszerűen Gén. - Mindig is
megláthattad volna, de valószínűleg nem figyeltél eléggé.
Többé nem tudtam nem észrevenni. Végigsimítottam a víz felszínén, és a
fonalak fényleni kezdtek, mintha a vízbe akarnának csalogatni. Végül térdig
feltűrtem a nadrágszáramat, és odaléptem Emurien könnyeihez. Az Alakmás
gyöngye az árnyékomba húzódva követett. Amint a vízbe léptem, a
tükörszilánk a felszínre bugyogott.
A tóba nyúltam, hogy kivegyem belőle, de amint megérintettem a tükör
sima felszínét, eltűnt belőle a tükörképem.
A helyét átvette az Alakmás gyöngye, és a víz is feketévé és csillogóvá
vált, akárcsak a mágikus tárgy felszíne.
Azután a villanásokban megláttam...
...az elfelejtett szigeteket, amelyek egy csontváz hosszú ujjaiként
kaparásszák az óceán felszínét. Egy tornyot, ahol a csillagok vére hullik. A
tengeren dúló vihart.
Itt fogom megtalálni Khramelant. Az Alakmást.
Megpróbáltam elhúzódni, de Emurien könnyei még nem végeztek. A víz
még mindig olyan fekete volt, mint a gyöngy, és továbbra is kavargott.
Egészen körbevett, és továbblökött a tó közepe felé, egyenesen a jövőbe.
 Hat darumadár repített a vörös, forrongó démontűz tengerébe. Egy törött
hold előtt feltáruló, sötét torony felé tartottunk, miközben több száz
papírmadár követett minket - vadul verdestek a szárnyukkal, miközben a tűz
perzselte őket.
A démonok által ostromlott bástyákon megláttam Takkant. A hajából és az
arcából ömlött a vér, és a levegőben lebegett, láthatatlan zsinórokon.
- Takkan! - kiáltottam.
Hirtelen felderengett előttem Bandur sziluettje. Vörös szeme sötétségbe
burkolódzott. A mosolya kaszaként görbült felfelé, és nem mondott semmit,
még csak nem is figyelmeztetett. Egyetlen, iszonyatos csapással felhasította
Takkan mellkasát.
Úgy sikoltottam, mintha engem szúrtak volna szíven.
 23. FEJEZET

A sikolyom hangja visszataszított a jelenbe. Elestem a vízben. A folyadék

beáramlott a számba, nyers, perzselő hője égette a torkomat. Vergődtem,
kétségbeesetten kapkodtam levegőért.
- Shiori! - kiáltotta Takkan, majd a karomnál fogva kihúzott a partra. -
Shiori, nyisd ki a szemed!
Kiki az arcomhoz érintette a szárnyát. Shiori!
A papírmadaram megpróbált az elmémbe nézni, de nem engedtem be. Egy
láthatatlan erőd falai eltakarták a gondolataimat a kíváncsi tekintetek elől.
Nem enged be, mondta Kiki Gennek kétségbeesetten. Nem tudok olvasni a
gondolataiban.
Próbál magához térni a látomása után, válaszolta a varázsló, majd
kihúzta a vízből a tükörszilánkot. Adj neki egy percet!
Még mindig köhögve és köpködve az oldalamra fordultam. A napfény
szúrta a szememet, miközben az erdő zöldje lassan kitisztult előttem. A kis tó
kristálytiszta volt, és azon tűnődtem, vajon csak képzeltem-e, hogy elsötétült,
és képzeltem-e a borzalmas jövőt is, amit megmutatott.
Bárcsak így lenne!
Gén megkopogtatta a vállamat.
- Mit láttál?
 A tekintetem Takkanra tévedt, és rajta maradt. Láttalak meghalni,
mondtam ki majdnem, de a szavak mintha elsorvadtak volna a torkomban.
Nem mondhattam el neki. Tudtam, hogy valami idegesítően logikus dolgot
válaszolna, például, hogy nem csak egyféleképpen jósolhatunk a
teknőspáncélból. Vagy hogy a víz a szerencse leveleinek csak egy
elrendezését mutatta meg.
Ragaszkodna hozzá, hogy elkísérjen. Azután meghalna.
- Rajzolj egy térképet! - mondtam tompán. - Tudom, hol van Lapzur.
Meglepett a saját higgadtságom. A felszín alatt kavarogtak bennem az
érzelmek. Már nem akartam Lapzurba menni. El akartam feledkezni az
ígéretemről, és a tenger mélyére hajítani Khramelan szívét, hogy soha többé
ne lássam.
Azonban jobban éreztem a táskámban lévő gyöngy súlyát, mint valaha.
Tudtam, hogy hamarosan kifut az időből.
Takkan közben elővette az ecsetét, és előkészítette a Testékezőkövet.
Mellette Gén lapokat tépkedett ki Takkan vázlatkönyvéből, és kiterítette őket
a farönk lapos részén. Miután Takkan felvázolta Loryan térképét, rámutattam
egy pontra a Cuiyan-óceán bal alsó részénél.
- Itt vannak az elfelejtett szigetek.
- Itt? - kérdezte Takkan egy hirtelen megjelenő ránccal a két szemöldöke
között, miközben megjelölte a területet. - Közel van Tambuhoz. Ez nem lehet
véletlen.
Gén halkan füttyentett.
- Lenyűgöző, Takkan nagyúr! Te tényleg otthon vagy a tudományokban. Az
első démonok valóban Tambuban születtek.
Elnyomtam egy borzongást. Amit a víz mutatott, az csak egy lehetséges
kimenetel, emlékeztettem magam. Ha Takkan nem megy Lapzurba, Bandur
nem bánthatja.
 Takkant és Gént annyira lefoglalták a démontudományok, hogy egyikük sem
vette észre, hogy összekuporodom, és szorosan magam köré tekerem a
köpenyemet.
Kiki viszont igen.
Nem volt szép tőled, hogy kizártál, mondta rosszallóan, miközben az
ölembe szállt. A te lelked az én lelkem is, Shiori. Nekik hazudhatsz, de
nekem nem. Mit rejtegetsz?
Ismét az elmémbe merült, ledöntve az esetlenül felépített falakat. Ahogy
megpillantotta, mit láttam korábban a vízben, elakadt a lélegzete: a bátyáim
újra darumadarakká változva visznek a viharokon és tengereken keresztül
Lapzurba.
A falak azonban újra felemelkedtek, mielőtt mélyebbre áshatott volna.
Shiori!, kiáltotta Kiki.
Nem foglalkoztam vele.
- Lapzurba kell repülnünk - mondtam ki hangosan. Takkan leeresztette az
ecsetet.
- Repülnünk?
- Lapzur a Cuiyani-óceán közepén terül el, és a Paduan-tó elvarázsolt vize
védi a szigeteket - magyaráztam. - Bármilyen hajót elsüllyesztene. Repülnünk
kell.
- Hogyan? - kérdezte Takkan, majd a tintára fújt, hogy megszáradjon a
térkép. - Hogy fogunk Lapzurba repülni?
A „fogunk” szót hallva összerezzentem.
- Rengeteg opció létezik - mondta Gén felbátorodva. Láthatóan feltüzelte a
téma. - Szárnyakat varázsolhatnánk egy lóra... vagy elvarázsolhatnánk egy
szőnyeget... vagy hívhatnánk madarakat, hogy vigyenek minket... - Hirtelen
elhallgatott, és összevonta a szemöldökét. - De ezekhez nagy varázserő
kellene, még annál is nagyobb, mint ami itt, Emurien könnyeinél a
rendelkezésünkre áll.
Kiki böködni kezdett a csőrével. A lehető legszárazabban megjegyezi6:
Tudod a választ, Shiori. Nem mondasz valamit?
Nem mondtam semmit. A mellkasom elnehezedett, miközben a hat repülő
darumadár képe ismét megjelent a képzeletemben.
- És ha olyan varázslatot használnánk, amit a gyöngy már használt
korábban?
- Az működhetne - válaszolta Gén. - Ha a gyöngy még emlékszik rá, és a
korábban elvarázsolt tárgyak még mindig nálad vannak... olyan lenne, mint
újraolvasni egy könyvet. Felkacagott a saját hasonlatán, majd megemelte az
egyik szemöldökét.
- Az ég szerelmére, mire gondolsz?
Az alsó ajkamba haraptam. Biztos van más mód is. Nem keverhetem bele
újra a bátyáimat. Nem sodorhatom őket veszélybe. De nem úgy tűnt, mintha
lenne választásom.
- Gén - mondtam olyan halkan, hogy alig ismertem fel a sa
ját hangomat -, pihenj egy kicsit! Beszélnem kell a bátyáimmal.

•
A testvéreim Benkai szobájában gyűltek össze. Raikama átka óta a legtöbb
idejüket együtt töltötték. Ez volt a mostohaanyánk ajándéka számunkra.
Minden nehézség és megpróbáltatás ellenére közelebb kerültünk egymáshoz,
mint valaha. Quinnia is velük volt, épp Yotannal sakkozott.
- Hát nem vagyok sokkal szerethetőbb, mint Reiji? - kérdezte tőle Yotan. -
Szerintem a khagan lánya is szívesebben választott volna engem.
Reiji felhorkant.
- Igen, olyan elragadó vagy, hogy egy hét alatt kifecsegnéd Kiata összes
titkát Alandiban.
 - Jobb, mintha háborút indítanék a folyamatos grimaszolásommal.
- Shiori! - szólított meg Quinnia. Úgy tűnt, zavarba hozza a jelenlétem. A
vacsora közbeni incidens óta nem beszéltünk.
Ahogy megláttak, a bátyáim felálltak, és egyszerre kezdtek beszélni
hozzám:
- Hallottuk, mi történt a hegyekben... hogy majdnem meghaltál.
- Megsérültél?
- Hogy mehettél el csak úgy, főleg az után, ami tegnap este történt? Apánk
halálra aggódta magát!
- Legalább szólhattál volna valakinek.
- Valakinek szólt is - állapította meg Wandei. - Nézzétek, ki áll az ajtó
előtt!
Megkértem Takkant, hogy várjon meg odakint, de Wandei figyelmét semmi
sem kerülhette el. Miközben beterelte az ajtón a jegyesemet, beszélni
kezdtem:
- Látnom kellett a hasadást.
- Meggondolatlanság volt, húgom. A szó...
- Ne mondd azt, hogy a szobámban kellett volna maradnom -
figyelmeztettem Andahait -, vagy hogy nincs miért aggódni! A segítségem
nélkül nem győzhetitek le Bandurt.
Bandur említésére Quinnia egész teste megfeszült. Megérintette Andahai
karját, és a fülébe súgott valamit.
- Takkan, a feleségem nem érzi jól magát - mondta mereven Andahai. -
Elkísérnéd a lakosztályába? Az utolsó ajtó a folyosó végén.
Takkan egy meghajlással tudomásul vette a kérést, és a hercegnő nyomában
elhagyta a szobát.
Quinnia még mindig a selyemövébe kapaszkodott, miközben elment, én
pedig aggodalmasan Andahaira néztem.
 - Jól.
- Jól van - szakított félbe Andahai. - Nem kell izgulnod. Megtudtál valamit
a hasadásnál, vagy az egész utazás hiábavaló volt?
Haragosan néztem rá, de volt mit mondanom neki.
- Azt hiszem, rájöttem, hogyan győzhetjük le Bandurt, és szükségem van a
segítségetekre.
- Bármikor - vágta rá Benkai. A többi bátyám egyetértőn bólogatott. - Mit
tehetünk érted?
Nagyot nyeltem. Mintha az olyan egyszerű lenne, gondoltam.
- El kell mennem Lapzurba - mondtam. - Az egy szigetcsoport Tambutól
nyugatra, amit a varázslókon és a démonokon kívül mindenki elfelejtett. Ott
raboskodik egy félsárkány, aki a város őrzője. Ő Raikama gyöngyének igazi
tulajdonosa.
Andahai a homlokát ráncolta.
- De mi köze ennek Bandurhoz?
- Még mindig nálam van a gyöngy - ismertem be. - Visszajuttatom az
őrzőhöz, és kiszabadítom őt a fő szigetről - egy ideig nem szóltam semmit,
azután hozzátettem: -, Bandurt pedig bezárom az ő helyére.
Most már tényleg figyeltek rám.
- Okos ötlet, húgom - mondta Wandei -, de hogy tervezed véghez vinni?
- Bandur nem igazán az a fajta, akit fel tudnál csalogatni egy hajóra - tette
hozzá egyetértőn Yotan.
- Egy hajó sem képes elvinni bennünket oda, ahova mennem kell - tértem
ki a válasz elől. Lesütöttem a szemem, és a lábamat bámulva arra gondoltam,
bár soha ne néztem volna bele Emurien könnyeibe. - Repülnöm kell.
- Repülnöd? - visszhangozta Reiji.
- Ne beszélj sületlenségeket, Shiori! - szólt rám Andahai. Látszott, hogy
nem érti. - Azt mondtad, szükséged van a segítségünkre. Benkai kölcsönadja
a leggyorsabb hajóját.
- Pontosan tudja, miről beszél - mondta Hasho, rám szegezve sötét szemét.
Mindig is közel álltunk egymáshoz, és rögtön kitalálta, mi áll a gyötrődésem
hátterében. - A válasz igen, Shiori. Tedd meg! Változtass minket újra
darvakká!
Átkozott Hasho!, szitkozódtam magamban. Mind egyszerre kaptuk fel a
fejünket, és az elkerülhetetlenség félelmetes érzése kavargott a gyomromban.
Tudtam, hogy nincs más út, mégsem akartam újra kitenni a bátyáimat egy
ilyen átoknak.
- Nem...
- Bárhová kell is menned, mi elviszünk - jelentette ki határozottan. - Igaz,
testvéreim?
A bátyáim egyenként bólintottak. Még Andahai is, bár utolsóként.
- De ahhoz, hogy újra darvakká tudjalak változtatni titeket... - folytattam,
majd mély levegőt vettem. Azután rájuk néztem, és megosztottam velük a
legnagyobb aggodalmamat. - Mi lesz, ha nem tudlak mindannyiótokat
visszaváltoztatni?
Hasho erőtlenül elmosolyodott.
- Darumadárként élni nem a legrosszabb sors. Hiányzik, hogy nem tudok
beszélgetni a madarakkal.
- Én eléggé élveztem a repülést - tette hozzá Yotan. - A kukac- és egérevést
már kevésbé.
- Raikama nem adta volna neked a gyöngyöt, ha nem hitt volna benned -
mondta Benkai. - Mi is hiszünk benned. Most már ne rágd a szád szélét!
Engedd, hogy segítsünk!
A legidősebb bátyámra néztem, aki komor ábrázattal bólintott.
- Elviszünk - erősítette meg. - Egy hét kukacevés, meg minden. De hogy
visszük magunkkal Bandurt? Ezt már kitaláltad, ugye?
 - Szükségünk lesz az amulettjére ahhoz, hogy kicsalogassuk Kiatából -
válaszoltam. - Gén szerint a Szent Hegyekben van.
- Mostanában egy varázslógyerek tanácsait követed? - kérdezte Reiji. -
Hány éves is, tizenkettő?
- Tizenhárom - javítottam ki. - De többet tud a démonokról, mint
bármelyikünk. Segíthet nekünk.
Kétkedés suhant át Andahai arcán, de azért bólintott.
- Ha te megbízol benne, akkor mi is - mondta. - Benkai emberei holnap
utánanéznek a dolognak. Hasho és én is velük megyünk. Reiji elintézi az
alandikat, Yotan és Wandei pedig kitalálja, hogy juttassuk el Shiorit és
Takkant Lapzurba.
Igyekeztem nem kimutatni, mennyire megráz Takkan említése. Nem igazán
kértem, hogy ő is csatlakozzon.
- Mikor indultok a hasadáshoz? Gén még mindig ott van, és én is segí...
- Te? - nevetett fel Benkai. - Te nem jössz, húgom. Vagy talán elfelejtetted,
hogy két nap múlva lesz az eljegyzési szertartásod? Sok mindent el kell majd
intézned holnap. Hacsak nem akarod másodjára is kihagyni.
Sharimaen kilenc pokla! Tényleg megfeledkeztem az eljegyzési
szertartásomról.
Megint a számba haraptam.
- Talán megkérhetném apát, hogy halassza el.
- Hogy összetörd Takkan szívét? - hecceit Yotan. - Hónapokat várt rád.
Valószínűleg éveket is várna, ha arra lenne szükség.
- Akkor várhat még egy kicsit - mondtam elgyötörten. - Talán segíthetne
elterelni a tanács és apánk figyelmét, amíg visszatérünk.
- Ő nem jön Lapzurba? - ráncolta Andahai a homlokát. - Ugye nem
gondoltad meg magad vele kapcsolatban?
Az arcom felforrósodott.
 - Nem erről van szó. Csak... Takkan nem jöhet. Egyébként sem bírnátok el
mindkettőnket.
- Biztos vagyok benne, hogy az ikrek tudnak készíteni valamit, ami elbír
két embert - mondta Hasho fanyarul. - Nem teszünk még egyszer egy takaróra,
az biztos.
Mérgesen néztem rá. Általában számíthattam arra, hogy Hasho mellém áll,
de amíg távol voltam, a bátyáim és Takkan erős barátságot kötöttek. Úgy tűnt,
ha róla van szó, nem az én pártomat fogják.
Kiki sem segített. Tudok más madarakat szerezni, ajánlkozott, ka Takkan
súlya miatt aggódsz.
- Nem erről van szó - mondtam.
- Akkor miről? - kérdezték mind egyszerre, Kikivel együtt.
Dühösen felugrottam a székemből.
- Nem jöhet velünk! - ismételtem meg indulatosan. - Emurien könnyei
megmutatták a jövőt. Ha Takkan velünk jön, Bandur megöli.
Beletelt néhány pillanatba, mire a bátyáim reagáltak. Benkai, a második
legidősebb és egyben a legszelídebb bátyám (legalábbis, ha rólam volt szó)
állt először mellém:
- Szóval ezért vagy ilyen zaklatott - állapította meg. - Már mindent értek.
Hadd találjam ki: ugye nem mondtad el neki?
- Persze hogy nem! Takkan egy merész bolond. Ragaszkodna hozzá, hogy
hőssé váljon.
- Egy merész bolond, aki tud vigyázni magára - mondta Benkai. - Nem sok
emberről mondanék ilyet.
Tényleg ritkaságnak számított, hogy Benkai elismeri valaki más
harctudományát, de nem inogtam meg.
- Bandur nem olyan, mint a többi démon.
 - Ne kezdjétek, hazugsággal a közös életeteket! - mondta halkan Hasho. -
Mondd el neki, mit láttál! Hadd döntse el ő, hogy jön-e, vagy sem.
- Hashónak igaza van - szólt közbe Andahai. - Mondd el neki az igazat,
Shiori!
- Te beszélsz? - vitatkoztam. - Te küldted el Quinniával.
- A feleségemnek nem kell részt vennie ebben a beszélgetésben -
válaszolta Andahai. - Törékeny állapotban van.
- Törékeny állapotban? Mi baja?
- Semmi - hárított a legidősebb bátyám túlságosan is élesen. - A feleségem
jólléte magánügy. Takkan részvétele viszont mindannyiunkat érint.
Vitatkozni próbáltam, de Wandei közbeszólt.
- Szereted Takkant - jelentette ki olyan tényszerűen, mintha csak azt közölte
volna, hogy mind lélegzőnk. - Nem mindig védhetjük meg azokat, akiket
szeretünk, azzal, ha kizárjuk őket. Raikama is ezt a hibát követte el.
A szavai hallgatásra késztettek. Ahhoz voltam szokva, hogy a
legcsendesebb bátyám a logikával és józan ésszel érvel, nem pedig a szív
dolgaival. Megdöbbentett a viselkedése, és a vállára megadón előreesett.
- Elmondom neki - suttogtam.
Nem hazudtam. A szavak azonban éles tüskeként fúródtak a torkomba,
fogságba estek, amíg az igazság ki nem szabadítja majd őket.
 24. FEJEZET

Ahogy ígértem, másnap Génért küldettem, és szembenéztem apám haragjával.

Bevallottam a szökést, hogy elmondhassam neki, a fiatal varázsló mentett
meg a támadóktól az erdőben. Ugyan ez csak féligazság volt, de úgy tűnt,
valamennyire megbékíti apámat, és az öröm látványa Gén arcán, amikor
megérkezett, mindent megért.
- Végre! A császári palota! - kiáltotta az izgatottságtól magas hangon. -
Pont olyan hatalmas, amilyennek képzeltem. Csak tisztább!
Akaratlanul is elmosolyodtam. A fiú jelenléte segített elterelni a
figyelmemet a sötét gondolatokról, amik kísértettek.
- Azt hittem, a nagy világjárásod során már többtucatnyi kastélyban jártál -
jegyeztem meg oldalra biccentett fejjel. - Ez úgy hangzik, mintha ez lenne az
első.
Gén megpróbált rám vigyorogni, de az erőlködéstől csak megrándult az
arca.
- Tényleg az, ha nem számítjuk bele a sárkánykirály palotáját. Bár ott alig
láttam valamit a börtönön kívül... Elang lakhelye pedig inkább barlang, mint
palota.
- Milyen magas elvárásaid vannak! – ugrattam Gent. - Hidd el, az élet a
palotában nem olyan izgalmas, amilyennek kívülről tűnhet. A hét végére már
azt kívánod majd, bárcsak újra a táborban lehetnél.
 - Nem hiszem. Várom, hogy megismerjem az udvart - mondta, majd
leporolta a ruháját, és felegyenesedett. Így majdnem olyan magas volt, mint
én. - És lesznek ünnepségek, amelyeken részt vehetek? Bármilyen fesztivál
vagy bankett?
- Nem igazán. Idén még Nyári Fesztivál sem lesz.
- Még a bátyád esküvője miatt sem tartottatok bankettet?
- Csak egy kis, szűk körű szertartás volt. A mostohaanyám nemrég halt
meg. Még mindig tart a gyászidőszak.
- Ó! - mondta megadóan Gén. - És miért tartotok ennyi esküvőt ilyen
gyorsan egymás után? Először Andahai, aztán Reiji, most meg te...
- Apámnak nincs más esélye, ki kell házasítania minket. Kiata még mindig
gyengélkedik Yuji nagyúr felkelése után.
- Értem... hogy megszilárdítsa a szövetségeket, meg ilyesmi. Ugyanaz a
történet, mint az összes többi királyságban - mondta Gén, majd elfojtott egy
ásítást, mintha már maga a gondolat is untatná. - Nem irigyellek titeket,
uralkodókat, de neked legalább ott van Takkan... Tényleg, hol is van? .
- Egy találkozón a miniszterekkel - válaszoltam, majd gyorsan témát
váltottam. - Hogy van az orrod? Még mindig nem akarsz elmenni az
orvoshoz?
Gén felsóhajtott.
- Én jobban meg tudom gyógyítani, mint az orvosotok.
- Ahogy gondolod - hagytam rá, majd az előttünk elterülő kavicsos út felé
intettem. - A villád a déli épülettömb közelében van. Tudnak róla, hogy az én
vendégem vagy, így, ha minden igaz, senki nem fog zavarni. Próbáld kerülni a
bajt!
A démonok szerelmére, gondoltam, kezdek úgy beszélni, mint Andahai!
Általában én kaptam ilyen figyelmeztetéseket.
 - Nem is vezetsz körbe? - próbált Gén nyomást gyakorolni rám. - Legalább
azt mutasd meg, hol van a könyvtár! Keresnék némi tananyagot. Nem ártana
neked egy-két lecke a varázslásról, ugye tudod?
Seryura és a tóparti óráinkra gondoltam. Arra, hogy egyszer egy madárrajt
hívott elő a vízből, és hogy rávezetett, miként keltsem életre Kikit, miután
Raikama darabokra szaggatta.
- Jó lenne, de nem lesz rá időnk - ráztam meg bocsánatkérőn a fejemet. -
Ma egész nap elfoglalt leszek; ez a jutalmam a tegnapi kiruccanásomért. A
délelőtt a Reiji esküvője miatti szertartásokkal fog telni, utána ruhapróba
következik a császári varrónővel a saját eljegyzésemre... - próbáltam nem
grimaszolni a próbára gondolva -, azután el kell mennem Quinniához.
- A koronahercegnőhöz?
Meglepődtem, hogy tudja, kicsoda Quinnia.
- Wandei megkért, hogy adjam neki a legerősebb anyagokból készült
ruháimat. Azt nem mondta, miért. Nagyon titokzatos tud lenni, amikor kitervel
valamit.
- Nem akarsz találkozni Quinniával.
Igaza volt. Láttám Andahai feleségét a bátyáimmal és a reggeli imánál, de
az első otthon töltött estém óta (amikor majdnem kiszúrtam a szemét)
igyekeztem kerülni őt, és éreztem, hogy a dolog kölcsönös.
„Törékeny állapotban van”, mondta Andahai.
Ereztem, mire utalt a bátyám: Quinniát óriási megrázkódtatás érte Bandur
miatt, nekem köszönhetően. Biztosan utál engem. Én pedig nem hibáztattam
miatta.
- Mi a baj? - kérdezte Gén. - Rosszul vagy?
- Csak remélem, hogy nem kell varrnom - válaszoltam. Kitérő válasz volt,
de nem hazugság.
- Ez érthető. Unalmas elfoglaltság.
 Azután Gén vidáman integetve eltűnt a hatalmas belső udvaron, én pedig
felsóhajtottam. Isteneim, könyörögtem magamban, csak ne keltsen túl nagy
feltűnést! Legalább nem hozta magával azt az óriási sólymot.
Tartsd rajta a szemed, rendben?, kértem Kikit.
A madaram délben jelentette, hogy Gén bűvésztrükköket mutat be az udvari
gyerekeknek, és már egy sor vacsorameghívást szerzett magának a szüleiktől.
Még egy illúziót is magára öltött, hogy idősebbnek látsszon, és beszélt jó
néhány miniszterrel - sikerült megnyernie őket pár jól időzített bókkal és
ezüstamulettel. Azt mondta, úgy elkápráztatja őket, hogy
a végén még értékelni fogják a varázslatot.
Ha!, mondtam Kikinek. Tényleg nem sok bürokratával találkozhatott
ezelőtt!
Veszélyes játékot űz, válaszolta Kiki. Talán még nálad is
meggondolatlanabb és szemtelenebb.
Majd kinövi.
Úgy, mint te?
Rosszallón néztem a madaramra, majd a vállamra kanyarítottam néhány
nehéz, vörös köpenyt. A nyakam ösztönösen elfordult, hogy az orrommal
megcirógassam a selyemből készült bélésüket, amelyek lágyak voltak, mint a
tejszín.
Biztos, hogy oda akarod adni neki ezeket?, kérdezte Kiki.
Azok a téli ruhák voltak, amiket a tizenhatodik születésnapomra kaptam,
gyapjúval és tartós homokselyemmel bélelve. Olyasmik, amiknek nagy
hasznát vettem volna a tavalyi, íróban töltött hosszú tél alatt.
Wandei a legerősebb ruhákat kérte, válaszoltam. Ezek azok.
Ráadásul vörös színűek, darumintával. Ez mind jó előjel.
Kiki apró válla megemelkedett. Azt hiszem, a világ minden szerencséjére
szükségünk lesz.
 Egyetértettem. Azután becsuktam a ruhásszekrényem ajtaját, és
elvonszoltam magam a délután utolsó találkozójára. Arra, amelyiktől a
legjobban tartottam.

Quinnia maga nyitott nekem ajtót, és üdvözölt az Andahaijal közös

lakosztályában.
- A szobalányokat elküldtem ma délutánra - mondta, bár nem kérdeztem. -
Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha kettesben találkozunk.
A vonásai az udvari hölgyek által viselt, udvarias maszkba burkolóztak.
Azért így is láttam, hogy nyugtalanítja a találkozás. A kezét szorosan
összekulcsolta a ruhája lila selyemöve fölött, mintha így akarná megnyugtatni
az ujjait, és minden alkalommal, amikor megcsörrent a fülbevalója,
megköszörülte a torkát. Az a fajta kedves komolyság lengte körül, amivel
nem gyakran találkozik az ember Gindarában. Nem csoda, hogy Andahai
szereti őt, gondoltam.
Átvette a ruhákat, amiket hoztam, és letette őket a varródoboza mellé. Volt
már ott egy adag szépen elrendezett kabát és ruha, mind a hat bátyámtól egy-
egy darab.
- Gondolom, Wandei nem mondta el, mire kellenek - próbálkoztam.
- Még Yotan sem árult el semmit - rázta a fejét. - Számítottak rá, hogy
megkérdezed, ezért nem mondtak nekem semmit. Csak annyit, hogy a Szent
Tónál majd mindenre fény derül.
- A Szent Tónál?
Quinnia vállat vont, én pedig bosszúsan fintorogtam. Arra gondoltam,
Takkan biztosan tudja, miről van szó, de mióta a terv mozgásba lépett,
kerültem őt.
 Már indultam volna kifelé, de Quinnia intett, hogy üljek le. Készült a
látogatásomra: két tányér őszibarack állt az asztalán, sárga szeleteiket
gyönyörű virágformába rendezték.
- Ezeket a szüleim gyümölcsöséből hozták ma reggel - azzal átnyújtotta az
egyik tányért. - Egyél, mielőtt Andahai visszatér, és bekebelezi az egészet!
Nem akarok szerénykedni: olyan édesek, hogy a méhek méznek hiszik őket.
A gyomromat könnyű volt megnyerni, és a desszert láttán elfelejtettem
minden gondomat, és ezzel együtt a jó modort is. Anélkül, hogy az illem
szerint ragaszkodtam volna hozzá, hogy Quinnia egyen először - hiszen
rangban fölöttem állt -, bekebeleztem egy szeletet, azután még egyet és még
egyet...
- Ilyesmi íze lehet az örökkévalóság barackjainak - mondtam cuppantva. -
Most már tudom, igazából miért vett feleségül Andahai. A családod
gyümölcsösei miatt.
- Küldetek egy dobozzal neked és Takkannak - válaszolta Quinnia. Azon
tűnődtem, vajon csak képzelem, vagy tényleg egy hajszálnyival vidámabban
mosolyog. - Korai eljegyzési ajándékként.
- Talán meg kellene várnod vele a szertartás végét - motyogtam teli szájjal.
- Hogy ezúttal ne késsem le.
Quinnia mosolya hangos nevetéssé változott, amit gyorsan a ruhaujja mögé
rejtett. Azután egy kicsit kihúzta magát, és visszatért a korábbi hangvételéhez:
- Beszélni akartam veled arról, ami aznap este történt.
Nyeltem egyet, és letettem a tányért. Hát eljött az idő, gondoltam.
Az otthontól távol töltött idő nem tett jót a büszkeségemnek;
összekulcsoltam baracktól ragacsos kezemet, és letérdeltem előtte:
- A bocsánatodért esedezem, Quinnia hercegnő. Nagy fájdalmat okoztam
neked, és megsértettelek, és csak azt szeretném, ha...
 - Shiori, mit csinálsz? - kérdezte Quinnia, majd a karomnál fogva felhúzott.
- Andahai vett rá erre? Kérlek, kelj fel! Kelj fel!
Visszaültem a pamlagra, és a hátam mögötti, kemény párnáknak dőltem,
hirtelen értékelve a támogatásukat.
- Nem azért hívattál, hogy bocsánatot kérjek?
- Azért hívattalak, mert Wandei megkért, hogy varrjam meg ezeket a
ruhákat - mondta, a varródoboza körüli anyagok felé intve. - És azért, mert...
mert én akartam bocsánatot kérni.
- Te? - vontam össze a szemöldökömet. - De hát... én támadtalak meg
téged. Bánthattalak volna. Én szabadítottam ki Bandurt a hegyek közül.
Miattam volt rá képes, hogy... - ide-oda lengettem a kezemet: nem tudtam,
hogyan fejezzem ki, hogy a démon megszállta őt.
- Lehetséges, hogy én mérgeztelek meg - mondta, az ajkába harapva. -
Elfogtak négy papnőt a Szent Hegyekben. Andahai azt mondja, hogy tőlük
származott a méreg, ami majdnem megölt... és valaki a palotában eljuttatta
hozzád. Valaki, akiben mind megbízunk.
Elrejtettem egy fintort. Ezt már tudtam az igazság tükrétől, de a merénylő
kilétét nem mutatta meg.
- Mivel Bandur képes testet cserélni, akárki lehetett - folytatta. - Félek,
hogy... esetleg én voltam. Imádkozom, hogy ne így legyen.
- Nem te voltál - válaszoltam. - Bandurnak más tervei vannak velem.
Quinnia az öklébe gyűrte rózsaszín ruhája anyagát.
- Biztos vagy benne? Éreztem a gyűlöletét irántad.
- Mire emlékszel még?
-Annyira hideg volt! - rázkódott meg. - És... zsibbadt. Mintha egy
rémálomban ragadtam volna.
- Én is éreztem a hideget - mondtam halkan. Ebből tudtam, hogy Bandur a
közelben van.
 Quinnia felhúzta a ruhája ujját, és megmutatta a fa gyöngyökből készült
karkötőjét.
- Ezt kislánykorom óta hordom. Anyám megáldatta Voan főpappal, hogy
megvédjen a gonosztól. A palotánkban sokan hordtak hasonló
csecsebecséket, hogy megvédjék őket a démonoktól. De nem segítenek, igaz?
- Bandurral szemben nem.
- Sejtettem - válaszolta Quinnia, majd kikapcsolta a karkötőt, mire a
gyöngyök megcsörrentek rajta. - Olyan babonásnak neveltek, hogy számoltam
a lépéseimet, nehogy négyet lépjek egyszerre. Nem ettem négy szelet
barackot, és nem hordtam fehér virágot a hajamban, nehogy rossz szerencsét
hozzak a családomra. Mégsem hittem sosem a mágiában... a sárkányokban
meg varázslásban, a démonokban pedig végképp nem. - Visszahúzta a ruhája
ujját. - De aztán te és a hercegek hónapokra eltűntetek. Andahai azt mondta,
hogy daruvá változtatták, és neked kellett megtörnöd az átkát. Először nem
hittem neki, de éjszakánkét még mindig kísérti néha a darumadárlelke -
folytatta, majd az ajkába harapott. - A régi legendák szerint, akit egyszer
megérintett a varázslat, sosem hagyja el teljesen.
Nem tudtam megszólalni. Seryu szinte ugyanezt mondta Kiatáról: hogy az
istenek nem törölhetik el a varázslat minden nyomát a földünkről. Hogy a
saját létezésem ennek bizonyítéka. Ez vajon azt jelenti, hogy az lenne a
legjobb, ha eltaposnának és kihúznának, mint egy gazt? Vagy inkább mag
vagyok? Egy jel, hogy a varázslatnak ideje visszatérnie?
A tenyeremet forgattam. Varázslat vagy varázslatmentesség? Melyik lenne
jobb Kiatának?
Nem tudtam, hogyan oldhatnám meg ezt a problémát, így egy kis időre
félretettem.
- Andahai beszélt neked az átokról?
 - Mindent elmondott - válaszolta Quinnia. - A tálat a fejeden, a gyöngyöt,
amit Raikama rád hagyott, az utazásodat
Ai’longba. De azóta a borzalmas vacsora óta távolságtartó. Tudom, hogy
engem próbál védeni, főképp, mióta... - elvékonyodott a hangja, és a hasára
tette a kezét.
Hirtelen megértettem, és a számra csaptam a tenyeremmel. - Emurien
fonalai! Ez csodálatos hír!
- Még korai - válaszolta szégyenlősen Quinnia. - A visszatérésed előtti
napon mondtam el Andahainak. De most már szinte azt kívánom, bár vártam
volna vele. Egyszer megemlítettem neki, hogy kimerültnek érzem magam, és
azóta mindennap hívatja az orvost... Ő annyira...
- ...makacs? - fejeztem be helyette. - Túlféltő és elviselhetetlen?
Mindketten nevetni kezdtünk.
- Igen. Pontosan.
- Nekem egész életemben ezt az Andahait kellett elviselnem - mondtam. -
Csak veled ilyen gyengéd és kedves.
- Szerencsés vagyok - ismerte be Quinnia. - De te is. Mindannyian
megszerettük Takkant.
Elpirultam, és melegség öntötte el a szívemet. Tényleg sikerült megnyernie
a családomat, és én tudtam, hogy így lesz. Még egy ok, amiért biztonságban
kellett tartanom.
- Most már jobban érzed magad? - kérdeztem Quinniától.
- Az étel segít a hányinger ellen. A fáradtság hullámokban tör rám.
- Az ételtől én is mindig varázslatos módon jobban leszek - értettem egyet.
- Esküszöm, hogy minden édes dolognak varázsereje van.
Ahogy egyszerre beleharaptunk egy-egy szelet barackba, szégyenlősen
egymásra vigyorogtunk. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de olyan
érzés volt, mintha évek óta barátok lettünk volna. Barátok, akik minden héten
együtt kirándulnak Gindarában, hogy kirakatokat nézegessenek, és reggeli
közben pletykáljanak a fánk és a rizskása fölött.
- Ha Andahai gorombán reagál a kérdéseidre, fordulj hozzám! - ajánlottam
fel neki. - Elmondom, amit tudok.
Quinnia a szék szélére csúszott, és hálás bólintással elfogadta a meghívást
a belső körömbe. Én is előrehajoltam; tudtam, mit akar kérdezni.
- Azt hiszem, rájöttünk, hogyan győzhetjük le Bandurt - árultam el neki.
Nem mondhattam sokat, nehogy túlságosan megviselje, de szükségem volt az
engedélyére. - Szükségem lesz Andahai segítségére. Nekünk hetünknek
megint , el kell mennünk. Hamarosan.
Ügy tűnt, Quinnia tűnődik valamin.
- Csak annyit kérek, hogy hozd vissza élve Andakait - mondta. - Ez
parancs, húgom.
Azelőtt sosem hívott így. Elmosolyodtam, ahogy átmelegített az új
barátságunk, gondolata.
- Úgy lesz.
Derűs hangulatban hagytam el a szobát, de a jókedvem hamar
szertefoszlott.
A folyosó végén Takkan várt rám.
 25. FEJEZET

Megszöktem előle, a lehető legtávolabb mentem Takkantól, egészen a Szent

Templomig siettem. Milyen ironikus, gondoltam, hogy Takkan és én elvileg
épp itt fogjuk holnap összekötni a fonalainkat.
Tudtam, hogy a palotának ezen a részén nem fog keresni.
Lecsúsztattam magamról a kabátot, egy csillogó hímzéssel teli csúfságot,
ami túl feltűnő volt, ezért behajítottam egy begóniabokor alá. Azután a
templomnál irányt váltottam, és megindultam a legközelebbi konyha felé.
A palota három konyhaépülete közül ez volt a legkisebb, és amikor a
szolgák meglátták, hogy belopóztam, mozdulatlanná dermedtek, és egy
darabig csak bámultak, azután eszükbe jutott, hogy meg kellene hajolniuk.
Amint esélyük nyílt rá, kisurrantak a helyiségből. Úgy tettem, mintha nem
hallanám, ahogy azt motyogják: „Boszorkány!”
Mivel ez a konyha volt a legmesszebb a palota dísztermeitől, ritkán
használták, és a kamrában lévő ételek és alapanyagok ősrégiek voltak.
Néhány zöldség egyenesen úgy nézett ki, mintha már azelőtt ott lett volna,
hogy elindultam Ai’longba.
A krumplik rügyet növesztettek, a káposzta megfonnyadt, a répák pedig
lekonyultak, ahogy felemeltem őket.
Ez pedig tökéletes lehetőség volt a varázslás gyakorlására.
- Éledjetek fel! - mondtam a répáknak.
 Erre azok megvastagodtak, a színük pedig, amit már fehérre szívott az idő,
lilává és narancssárgává élénkült. Miután a mágikus ezüst-arany fonalak a
megfelelő helyekre irányították a varázserőmet, a retkekhez, krumplikhoz és
káposztákhoz fordultam, hogy beléjük is életet leheljek. Mire végeztem,
felforrt a víz.
Olyan sokszor készítettem már hallevest, hogy minden lépést gondolkodás
nélkül el tudtam végezni. Ezt készítettem a bátyáimnak, ha betegek voltak,
Takkanak, amikor megsérült, és a halászoknak a Veréb Fogadóban, amikor
arra kényszerültem, hogy ott dolgozzak. Magamnak viszont még sosem
csináltam.
Minden egyes répára gondosan odafigyeltem, miközben hámoztam, minden
tofudarabra, ahogy szeleteltem, minden retekre, amit megfőztem, és a
fazekamban előhívtam a boldogabb idők ízét, amikor még csak egy kislány
voltam, aki lábujjhegyre állva figyelte, ahogy az anyukája főz. Az illat éles
fájdalmat hozott a szívembe, és egy pillanatra újra a régi Shiori voltam, aki
lopott papírsárkányokkal szaladgált a kertben, pocsolyákba ugrált, elkésett az
órákról, és mindenkit elbűvölt és közelebb hozott egymáshoz. Egy titkok és az
álmokat elözönlő árnyékok nélküli lány. Egy lány, akinek sosem kellett azon
aggódnia, vajon az otthona újra az otthona lehet-e valaha.
Annyira hiányzott az a lány!
Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy észre sem vettem, hogy kinyílt
mögöttem az ajtó.
- Téged aztán nem könnyű követni, Shiori! Még a végén azt fogom hinni,
hogy kerülsz engem.
Visszatartottam a lélegzetemet.
Ahogy Takkan belépett a konyhába, elengedtem a merőkanalat.
Vajon meglátott, amikor kirohantam Quinnia szobájából?
Vagy a bátyáim küldték? Beszéltek neki a látomásomról?
 Anélkül, hogy észrevette volna, mekkora vihart kavar bennem a jelenléte,
beszélni kezdett.
- A hírvivők szerint nem olvastad el az ebédmeghívásaimat. És az
uzsonna- és vacsorameghívásokat sem.
Spiclik!, kiáltottam fel magamban. Azelőtt az én oldalamon álltak.
- Elfoglalt voltam. Egész eddig alig volt egy percem magamra.
- O! - Takkan pislogott egyet zavarában, majd beletúrt sötét hajába. -
Elmenjek?
Igen, válaszolta a józan eszem.
- Ne - mondta ehelyett a hűtlen szám. Leszívesebben orrba vágtam volna
magam a merőkanállal.
Takkan tekintete azonban gyengéddé vált, és a megkönnyebbülés
kisimította a két szemöldöke közötti ráncot.
- Kerestelek. Volt egy olyan érzésem, hogy a konyhában megtalállak -
mondta, majd a fazék fölé hajolt, és teljesen kivirult az illattól. - Megint
hallevest készítesz?
Reménykedő arckifejezését látva majdnem felnevettem.
- Nem azért, hogy megegyük - mondtam, majd kihalásztam a kanalat az
edényből. - Látod?
Vettem egy nagy levegőt, abbahagytam az összpontosítást, és elengedtem a
varázsfonalakat, amiket addig tartottam. A répák elszürkültek, a krumplik
újra kirügyeztek, a halfej pedig felúszott a felszínre.
Takkan csak bámulta a tűzhelyet.
- Gyakoroltam a varázslást - magyaráztam a romlott leves fölött
fintorogva. - Berozsdásodtak a képességeim. A retek felfrissítése nem nagy
dolog, de valahol el kell kezdeni...
A hangom hirtelen elhalt. Arra gondoltam, hogy a kezdő szintnél többre
lesz szükségem, ha ki akarok állni Bandur ellen. Hirtelen újra láttam magam
előtt, ahogy Takkan elvérzik, és elszorult a torkom.
- Vissza kellene mennem a lakosztályomba - mondtam, eltúlozva egy
ásítást. - A varázslástól mindig elálmosodom.
- Még csak most megy le a nap. Nem vacsorázol?
- Nem vagyok éhes - hazudtam. Ezt a három szót még soha életemben nem
mondtam ki egymás után.
Takkan gyanakodva oldalra biccentette a fejét, és az sem segített, hogy a
gyomrom árulkodón megkordult.
- Mi folyik itt, Shiori? Rám néznél, kérlek?
- Vissza kell mennem - motyogtam. - Wandei egész nap a műhelyében volt,
rá kellene néznem.
- Wandei mondta, hogy keresselek meg - válaszolta Takkan. - Ő és Yotan
figyelmeztettek, hogy esetleg furcsán fogsz viselkedni.
- Furcsán? Ezt hogy érted?
- Hogy kerülni fogsz. De azt nem mondták el, miért.
Először a hírvivők, aztán az ikrek. Már senkiben sem bízhatok?
Takkan átnyújtott egy konyharuhát, amikor az asztalra öntöttem egy kis
levest, de továbbra sem néztem rá. Megérintette a karomat.
- Shiori, ne csináld ezt!
Feszült volt a hangja. Tisztában voltam vele, hogy joga van haragudni,
amiért mindenféle magyarázat nélkül kerülöm. Bármilyen türelmes volt is,
láttam rajta, hogy ideges.
- Emlékszel, mit mondtam neked hónapokkal ezelőtt - folytatta gyengédebb
hangon -, amikor még azzal a fatállal a fejeden kellett élned? Bármi is
aggaszt, ne bujkálj előlem.
- Semmi sem aggaszt - hazudtam, de rögtön megbántam. - Csak sok volt a
dolgom.
 - Ne hazudj nekem! Kérlek! - mondta aggodalmasan. - Legalább
megengeded, hogy megpróbáljam kitalálni?
- Nincs mit kita...
- Arról van szó, ami a falusiakkal történt?
Nem mondtam semmit. A szabad kezemmel locsoltam egy kis vizet a tűzre,
hogy elaludjon.
- Akkor az eljegyzési szertartásról? - kérdezte az óvatos és vicces közötti
hangnemben. - Ha te és Kiki újabb nyári fürdőzést terveztek holnap
délutánra...
A fenébe Takkannal! Ahogy felnéztem, és megláttam az aggodalmas
ráncokat a homlokán és a szemében csillogó derűt, óhatatlanul
megenyhültem.
- Nem fogunk úszni - csak ennyit mondtam. Kiöntöttem a levest, és
megmostam a kezemet.
- Micsoda pazarlás! - nézett Takkan szomorúan az üres tálra.
Olyan őszintén csalódottnak tűnt, hogy nem tudtam visszafojtani a nevetést,
és ahogy Takkan elmosolyodott, éreztem, hogy képtelen leszek tovább kerülni
őt.
- Csinálok majd neked még egy adagot - Ígértem. Még mindig nevetve
belekaroltam. - Gyere, kísérj haza!

•
A palota csodálatos volt éjszaka. A lámpások imbolyogtak az ereszeken, és a
szitakötők fénye megcsillant a kerti tavak fölött. Takkan és én egymás mellett
sétáltunk, a lépteink felvették egymás ritmusát. Tökéletes este lett volna, ha
nem kellett volna szörnyű titkokat őriznem magamban. Ereztem, hogy Takkan
is elhallgat előlem valamit.
 Általában sem volt beszédes, de máskor kényelmes és könnyű volt a
hallgatásunk. Aznap este azonban nem.
- Takkan... mire gondolsz? - kérdeztem.
- A reggeli találkozóra a miniszterekkel - vallotta be. - Nem ment túl jól.
Azt hiszem, előbb el kell indulnunk Lapzurba, mint terveztük. Itt nem vagy
biztonságban.
Majdnem elnevettem magam. Hawar és a többi bürokrata érdekelt a
legkevésbé abban a pillanatban.
- Ne mondd, hogy a darazsak miatt aggódsz! - mondtam gúnyosan
kuncogva. - Nem kell így féltened! Apám kivégezteti őket, ha megtudja, hogy
rossz szemmel néznek rám.
- Az lehet, de nem szabad alábecsülnünk a befolyásukat, Shiori. Főleg
Hawarét. Az után, ami a hegyekben történt, az apád megígérte neki, hogy
többet nem hagyod el a palotát.
Erről nem tudtam. A szememet forgattam.
- Tényleg? Mit mondott neki az a patkány Hawar? - kérdeztem, majd
előkotortam a táskámból az igazság tükrét. - Nem, ne mondd el! Majd én
megnézem. Egyébként is ideje Lenne megtanulnom használni a tükröt.
Megdörzsöltem az üveget, majd a magasba emeltem a darabot.
- Tükör, mutasd meg, mit mondtak a miniszterek!
Az üveg bepárásodott, majd a Darázsfészekbe vezetett, ahol a miniszterek
a kazettás fal mentén ültek, apám pedig a terem közepén állt, gyászövvel
császári öltözékén.
- Muszáj foglalkoznia az üggyel, felség! - kiáltotta felháborodva Pahan
miniszter. - Shiorianma épp tegnap látogatta meg a Szent Hegyeket.
Mialatt ott volt, rengett a föld...
- A föld gyakran reng, a lányom jelenlététől függetlenül - válaszolta
élesen apám.
 - A démonok reagáltak a jelenlétére - szólt közbe Caina miniszter. -
Shiori hercegnő veszélyt jelent ránk! Egy sorscsapás a földünk számára! El
kell küldenünk.
- És küldjük el a varázslót is! - zúgták a többiek.
- De mi lesz, ha ez nem elég? Ezernyi démon él a Szent Hegyekben,
felséges úr. Ha egy meg tudott szökni, biztosan csak idő kérdése, és a
többinek is sikerül. Talán hallgatnunk kellene a papnőkre. Évszázadok óta
léteznek egyvérűek. Mindegyiküket feláldozták Kiata biztonságáért, és
Kiata biztonságos hely volt, amíg Shiorianma meg nem jelent!
Takkan az első sorban ült, és ezen a ponton közbeszólt:
- A hercegnő halálával csupán folytatódna az egyvérűek értelmetlen
öldöklése, ami generációról generációra megtörténik. Ő rendelkezik a
démonok legyőzéséhez szükséges hatalommal. Ennek magam is tanúja
voltam. Meg kell adnunk neki ezt az esélyt.
A miniszterek azonban nem értettek egyet.
- Egyetlen halál generációnként nem nagy ár nemzetünk biztonságáért.
- Valóban? - ellenkezett Takkan. - Más nemzetek nap mint nap
szembenéznek a démonokkal és a mágiával...
- És a káosz uralkodik rajtuk. Kiata pontosan azért vált Loryan vezető
nemzetévé, mert saját maga gondoskodik a sorsáról. De honnan is
tudhatnád mindezt, Takkan nagyúr? Alig töltöttél némi időt Kiata szívében.
- Elég könnyedén neveztek másokat barbárnak - mondta hidegen Takkan.
- De nézzetek magatokra! Hajlandók lennétek egy ártatlan vérét ontani,
anélkül hogy számbavennétek a többi lehetőséget.
Takkan kijelentésére pufogással és szipogással válaszoltak a jelenlévők.
Aztán nem foglalkoztak tovább vele, és ismét a császárhoz fordultak.
- Felség, hallgass a józan észre! Add át a lányodat a papnők- nek,
mielőtt még túl ké...
 - Elég legyen! - mondta apám erőltetett nyugalommal, de a harag mély
áramlata lüktetett a szavaiban. - Nem fogok együttműködni azokkal a
szektatagokkal. A következő, aki ezt javasolja, holnap Sharimaen nagyúr
birodalmában ébred.
A miniszterek elcsendesedtek.
- És nem használjuk Shiorianmát a démonok ellenifegyverként sem -
jelentette ki a császár dühösen, Takkan felé fordulva. - Akkor sem, ha ő ezt
akarja.
Hawar főminiszter egész idáig nem szólalt meg. Ahogy a terem
elcsendesedett, így szólt:
- Akkor a palotában kell tartanunk a hercegnőt, felség. Legalább addig,
amíg esélyünk nyílik alaposan kikérdezni az elfogott papnőket, és azután
kivégezzük őket az árulásért, amit elkövettek. Szívesen csatlakozom a
császári parancsnokhoz a kihallgatáson, természetesen az után, hogy a
hercegnő eljegyzési szertartása lezajlott. Így garantálhatjuk a biztonságát.
- Felség, nem hiszem, hogy... - próbált tiltakozni Takkan.
- Igen – szakította félbe a császár. - Nagyszerű ötlet, Hawar miniszter úr.
Takkan nagyúr, utasítom, hogy gondoskodjon róla, hogy a lányom ne
hagyja el a palotát!
Ledobtam a tükröt. Eleget láttam.
- Nem hiszem el, hogy apám hallgatott Hawarra! Az az ember egy kétszínű,
hazug alak - mondtam, majd nagyot sóhajtottam, és ahogy kifújtam a levegőt,
szinte összezsugorodtam. Arra gondoltam, hogy ez rólam is elmondható,
csakhogy Takkan nem tud róla.
- Nem hinném, hogy az apád megbízik Hawarban - mondta a mindig
hűséges Takkan. - Viszont tényleg biztonságban akar tudni. Ezért jelölt ki
engem a...
 - ...testőrömnek? Biztosan boldog vagy, hogy végre hivatalossá vált a
beosztásod - szúrtam oda neki, majd a földre huppanva a porba
mélyesztettem a körmömet. - Köszönöm, hogy legalább arra szavaztál, hogy
ne öljenek meg.
- Önző okaim vannak rá, hogy életben tartsalak.
Erre önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Hiszek a varázserődben, Shiori. És benned is - mondta. - A varázslat már
annyi évszázada eltűnt, hogy az emberek nem emlékeznek a jóra, amit hozhat.
- Mint például a penészes retek felfrissítése?
- Mint például ez - válaszolta Takkan, a vadvirágokra mutatva, amelyek
kinőttek a földből, és kinyíltak, ahol a kezem a talajhoz ért. Arra gondoltam,
hogy Gennek igaza volt, amikor azt mondta, hogy gyakorolnom kell a
varázslást: észre sem vettem, mi történt a virágokkal.
- Virágokkal nem fogom megnyerni Kiatát - mondtam, miközben a
szolgákra gondoltam, akik úgy kerültek, mintha a mágiám fertőző lenne. - Az
emberek jobban félnek tőlem, mint Bandurtól. Ez a félelem akkor sem fog
megváltozni, ha legyőzzük őt.
Ahogy visszahúztam a varázsfonalakat, a virágok elhervadtak, majd
eltűntek.
- Túlságosan sokan sérültek meg miattam - mondtam, majd nagyot nyeltem.
- Talán tényleg veszélyt jelentek Kiaiára.
- Ahogy hallgatlak, érzem, hogy valami más is jár a fejedben - hajolt
közelebb Takkan. A ruhája ujja az enyémet súrolta. - Azért taszítasz el, mert
azt hiszed, veszélybe sodorsz?
Hogy ismerhet ilyen jól?
A földet bámultam, míg végül felemelte az államat.
- Erről beszéltek: erről az elégedetlen grimaszról. Ügyesen hazudsz,
Shiori, de a szád mindig elárul.
 Vitatkozni akartam, de Takkan még nem fejezte be:
- Elfelejted, hogy egy egész télen át figyeltelek. Minden mosolyt, minden
vállrándítást, hogy megérthesselek. Most, hogy látom a szemedet, nem igazán
rejthetsz el előlem semmit. Mindig mások biztonsága miatt aggódsz - tette
hozzá. - Hadd aggódjak most az egyszer én! Elmondod, mi az, ami gyötör?
Bekúszott a bőröm alá a bűntudat. Tudtam, hogy aznap este lesz rá utoljára
esélyem, hogy még az eljegyzési szertartásunk előtt elmondjam neki, mit
láttam a tükörben. Kinyitottam a számat, készen a vallomástételre, de a
bordáim megfeszültek és kiszáradt a szám. A szavak bent rekedtek.
Raikamát már elvesztettem, és Takkan elvesztésének gondolata mindennél
jobban fájt. Arra jutottam, hogy inkább utáljon, mint hogy meghaljon. Jobb
lesz, ha az egész szertartást lemondjuk.
Szorosan lehunytam a szememet.
- Talán vissza kellene menned íróba. Talán érvénytelenítenünk kellene az
eljegyzésünket.
Ennyi. Kimondtam.
Vártam, hogy Takkan dühös legyen, hogy a büszkesége felülkerekedjen a
józan eszén úgy, ahogy egy évvel azelőtt, amikor elfutottam előle.
De, bár csendes volt, és a válla megfeszült, nem húzódott el tőlem.
- Ha ilyeneket mondasz - szólalt meg végül -, szerintem jobb magyarázatot
érdemiek.
Sosem voltam gyáva, de abban a pillanatban annak éreztem magam. Hátat
fordítottam Takkannak. Még ahhoz sem volt bátorságom, hogy rendesen a
szemébe nézzek.
„Nem azt mondtad mindig, hogy a félelem csak játék? - dorgált aznap
reggel Kiki. - Akkor nyersz, ha játszol, nem akkor, ha elfutsz. És ha nem
mondod el neki, az pontosan ezt jelenti.”
Igaza volt.
 Lenéztem a sebhelyekkel teli kézfejemre.
- Láttalak meghalni - ismertem be végül alig hallhatóan. - Emurien könnyei
megmutatták, ahogy Bandur megöl Lapzurban.
Takkan lassan szembefordított magával a vállamnál fogva.
- Ezért akarod felbontani az eljegyzést. Ezért akarod, hogy elmenjek.
- Igen - mondtam, majd egy idő után hozzátettem: - Megteszed?
- Nem - válaszolta Takkan olyan hangon, mintha nem hinné el, hogy
ilyesmit kérdezek. .
- El kell menned - mondtam. - Bandur tudja, hogy te vagy a gyenge pontom.
Meg fog ölni!
- Nem - ismételte meg hidegen Takkan. Azután vett egy mély levegőt. -
Tudod, milyen érzés volt itt maradni, amikor elmentél Ai’longba? Mindennap
azon aggódni, vajon látlak-e még valaha? Egy egész télen át nem hallottam a
hangodat és nem láttam az arcodat... Hallani akartam a nevetésedet. Azt
akartam, hogy...
- Hogy?
Végtelen gyengédséggel elsimította a hajamat a halántékomról, és a fülem
mögé rejtette az ezüst szálakat. Egész idő alatt a szemembe nézett, amitől
égett az arcom és minden idegszálam bizsergett. Arra gondoltam, hogy ha
abban a pillanatban megcsókol, a levegőbe repítem magunkat - nem is, az
egész udvart -, és a miniszterek biztosan letartóztatnak. De visszahúzta a
kezét, és leengedte a földre, olyan közel az enyémhez, hogy éreztem az
elektromosságot az ujjaink között.
- Nem vagy kalitkába szorult madár, Shiori. Ahogy én sem. Veled megyek.
- Nem mondtam, hogy...
- Értékelem, hogy aggódsz értem, és most, hogy tudom, nagyon ügyelek rá,
hogy vigyázzak magamra - közölte, majd egy egészen kicsit közelebb
húzódott. - Szóval... mikor indulunk?
 - Még mindig nem mondtam, hogy jöhetsz - ékelődtem. - Egyébként is, túl
nehéz vagy ahhoz, hogy a bátyáim cipeljenek.
- Darumadárrá változtathatnál.
- Biztos, hogy nem! - tiltakoztam. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg ezt
mondta. - Nem tudod, mire kérsz.
- De igen. Le kell kötöznöd, ha azt akarod, hogy Gindarában maradjak.
Nem fogok csak állni és nézni, ahogy veszélybe sodrod magad. Még egyszer
nem, Shiori. És nem érdekel, hogy a férjed, a jegyesed vagy a barátod
vagyok-e.
- Lehetetlen vagy! - zsörtölődtem. - Jól van. Ha jönni akarsz, nem foglak
megállítani. De nem változtatlak daruvá.
- Jól van - engedett Takkan. Tudta, hogy győzött, és alig bírta ki, hogy ne
vigyorogjon.
- De semmi felelőtlen hősködés! - folytattam. - Ha megöleted magad, azt
sosem bocsátom meg. Megértetted?
- Ugyanez a szabály vonatkozik rád is?
- Én felelőtlennek születtem - tiltakoztam.
- Én pedig bátornak.
- Takkan!
- Megígérem - mondta, ez egyszer komolyan. - De nem gondolod, hogy
kissé önző dolog, hogy nekem meg kell esküdnöm, neked pedig nem? Nekem
is szükségem van rád, Shiori.
Szükségem van rád. Hirtelen elöntött a melegség, felperzselve minden
lehetséges ellenállást. Isteneim, ő lesz a végzetem, gondoltam.
- Jól van, megígérem.
- Rendben - válaszolta Takkan, majd előhúzott a zsebéből egy kis
csomagot, ami pont belefért a tenyerébe. - Van még valami, ami miatt ma
látni akartalak.
 Ez ajándék? Bazsarózsa mintás papírba volt csomagolva, aranyzsineggel
átkötve, amit már jól ismertem Gindara egyik leghíresebb boltjából.
- Ezt nekem vetted? - kérdeztem.
- Nem... mármint... nem - mondta, majd megköszörülte a torkát, miközben
kíváncsian bámultam rá. Vajon izgul?
Quinnia adta a csomagolást. Nekem nem volt.
Egyre jobban zavarba jöttem. Quinnia segített?
- Mi ez?
- Nyisd ki!
Bármely más esetben azonnal széttéptem volna a papírt, de most minden
hajtást olyan óvatosan nyitottam ki, mintha egy pillangó szárnya lenne. Egy
egyszerű, gyönyörűen faragott és csiszolt fésű volt a csomagban. Az
orromhoz emeltem, és belélegeztem a fenyőillatot.
- A fa íróból származik.
- Honnan tudod?
- Olyan az illata, mint neked - mondtam szégyenlősen.
Takkan általában ügyesen elrejtette az érzelmeit, de ezúttal észrevettem a
nyakán felfelé kúszó enyhe pírt a gallérja mögött.
- Fordítsd meg!
A fésű másik oldalára egy nyulat festettek. A nyúl egy vörös zsinóros,
repülő darvakkal mintázott papírsárkányt tartott a kezében. Annak a
sárkánynak a tökéletes mása volt, amit Takkan és én majdnem együtt
készítettünk, amikor gyerekek voltunk.
- A legenda szerint - mondta Takkan -, Imurinya kérői ékszert és aranyat
vittek neki, kincseket Loryan egész területéről. De a vadász egy egyszerű
fésűt adott neki, hogy feltűzhesse a haját, hogy láthassa a szemét, és
meggyújthassa benne az öröm fényét.
 Átmelegedett az arcom. Azelőtt sosem gondoltam bele, mennyire hasonlít
Imurinya történetének ez a részlete az enyémhez. Takkan egy egész télen át
nem láthatta az arcomat, és hősiesen próbált felvidítani, még akkor is, amikor
nem tudta, ki vagyok. Hónapokkal később pedig átadta nekem a fésűt úgy,
ahogy a vadász - ez maga volt az ígéret. Az odaadás ígérete. A szerelemé.
Alig kaptam levegőt, miközben Takkan kivette a kezemből a fésűt, és
gyengéden a hajamba tűzte.
- Tudom, hogy évek teltek el - mondta, majd ahogy egyre izgatottabb lett,
felgyorsultak a szavai -, és hogy gyerekkorunkban nem volt beleszólásod, de
meg akartam kérdezni, mielőtt...
- Hagyd abba a fecsegést, Takkan! - szaladt ki a szálhon. - Azt akarod
kérdezni, hogy feleségül megyek-e hozzád?
Egy pillanatra a torkán akadt a szó. De csodálatra méltón hamar
összeszedte magát, és legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért ilyen
meggondolatlan bolond voltam. De legalább kíváncsi bolond.
- Hivatalosabban is meg akartam kérdezni - mondta lassan -, hogy...
eljegyezhetnélek-e - villantott rám fanyar mosolyt. - Bár, azt hiszem, bárhogy
is mondjuk, a jelentése ugyanaz.
Minden erőmre szükségem volt, hogy egyenletes és nyugodt hangon
szólaljak meg.
- A legenda szerint a vadász egy fésűt adott Imurinyának, hogy elnyerje a
szívét. - Remegett a kezem, miközben beszéltem. - De az enyémet már
elnyerték. A válaszom igen, Takkan.
Miközben őt néztem, megpróbáltam visszatartani a lelkem
ben felgyülemlő örömöt. Azután a karjába vetettem magam, és éreztem,
ahogy minden tagomból sugárzik a boldogság.
- Igen.
 Felállt, és a két karjába zárt, majd olyan közel húzott magához, hogy az
orrunk összeért, és a lehelete csiklandozta az ajkamat.
- Megcsókolsz végre? - motyogtam huncutul.
Takkan megérintette az államat, én pedig félig lehunytam a szememet,
készen arra, hogy elálljon a lélegzetem.
Csakhogy helyette halkan felnevetett:
- Holnap kiderül - válaszolta ugyanolyan huncutul. Az orromra égetett egy
csókot, azután leeresztett. - Némi ösztönzés, hogy ezúttal meg is jelenj.
Ez tényleg az volt. Nem gondoltam volna, hogy Takkan ravasz és szemtelen
is tud lenni, de úgy tűnt, tanult tőlem valamit.
Nekem pedig ez kifejezetten tetszett.
- Ott leszek.
 26. FEJEZET

Végre eljött az eljegyzési szertartásom napja. Mire a szolgálólányaim

megérkeztek, hogy felöltöztessenek, már ébren voltam, ráadásul a lehető
legjobb hangulatban. Panaszkodás nélkül leültem egy kipárnázott zsámolyra,
és türelmesen hagytam, hogy ezernyi réteg selyembe bugyoláljanak, és addig
fésüljék a hajamat, amíg elég fényes nem lett.
- Kérlek, ezt fonjátok bele a hajamba! - mondtam, majd átadtam nekik a
vörös fonalat, amit Raikama varródobozából vettem ki. Arra gondoltam, ha
már nem lehet jelen, legalább ennyivel megtisztelem őt.
Az öltöztetés egész délelőtt tartott. Megvannak a magam tökéletlenségei, és
bár a hiúság sosem tartozott közéjük, azokban a napokban egyre inkább
zavart a halántékomnál teke- redő fehér tincs. A szolgálólányaim mindent
megpróbáltak, hogy feketére fessék, még szénnel is behintették, és
belakkozták, de semmi sem fogta be.
A tükör felé fordítottam a fejem, és szemügyre vettem a hajamat.
Furcsamód jól állt az ősz.
- Hagyjuk így - mondtam végül.
- De, felség...
Nincs rejtegetnivalóm, mondtam volna legszívesebben. Úgy voltam vele,
már úgyis mindenki tudja, hogy varázslónő vagyok. De sikerült tartanom a
számat, és inkább elővettem a Takkantól kapott fésűt.
- Maradjon így.
 A szolgálólányok egy bólintással tudomásul vették az akaratomat. Végül
hátratűzték a tincset, és a fejdíszem mögé rejtették. Mosolyogva arra
gondoltam, vajon Takkan észreveszi-e majd a fésűt a rengeteg toll mellett.
Az arcomat a rituálénak megfelelően fehérre festették, a számra és az
orcámra rúzst kentek, a szempillámat pedig szénnel festették be. A hajamban
rubin-, opál- és smaragdfüzérek lógtak, a fülemben és a csuklómon pedig
jádekorongok csörögtek. Ezután következett az utolsó lépés: a szertartási
köpeny és a ruha.
Egy évvel azelőtt is ugyanezeket a ruhákat viseltem: ugyanezt a hímzett
kabátot, ugyanezt a nehéz szoknyát a hosszú uszállyal, ami a sarkam mögött a
földet súrolta, és ugyanezt az aranyszegélyű gallért és kézelőt. A ruhák
azonban nem tűntek olyan nehéznek, mint akkor. Talán azért, mert azóta
erősebbé váltam. Vagy mert ezúttal tényleg vártam a szertartást.
- Gyönyörű vagy, Shiorianma - áradoztak a szobalányok, amikor
elkészültünk. - Egy igazi hercegnő.
A szám szélén mosoly játszadozott, és ahogy bólintva megköszöntem a
bókot, Kiki előbújt a váza mögül, ahol addig rejtőzött.
Hazudnak, mondta, miután a vállamra szállt, és jól szemügyre vett. Az
arcod fehérebb, mint a tojáshéj, és inkább egy halom szennyesre
hasonlítasz, mint egy menyasszonyra.
Úgy örülök, hogy mindig számíthatok rá, hogy növeled az
önbizalmamat!, válaszoltam.
Én nem hazudnék neked, fintorgott Kiki. Csak el sem hiszem, hogy képes
leszel lépni ennyi selyemben, azt meg még kevésbé, hogy tavaly el tudtál
rohanni a Szent Tóhoz. A nyakamhoz hajolt, mintha egy fa lennék. Ugye nem
tervezed
újra megtenni?
Persze hogy nem. Tegnap este elmondtam Takkannak az igazat.
 Tényleg? A madaram papírarcára kiülő hitetlenkedés szinte emberi volt.
Igen, válaszoltam kárörvendőn. Te magad is megkérdezheted tőle.
Hasho megérkezett, hogy a templomba kísérjen. Amikor meglátta, hogy
felöltöztem, és készen állok az indulásra, félrebiccentette a fejét.
- Ashmiyuen csodáira, csak nem korán fogsz érkezni?
- Szerencséd, hogy a fejdísz eltakarja a szememet, bátyám. Merthogy épp
forgatom őket.
Hasho felnevetett.
- Kiki most is a ruhád ujjában van?
- Nem, ezúttal a galléromban - mosolyodtam el, majd lehajtottam a fejem,
hogy a papírmadár visszabújhasson a helyére. Ahogy a fejdíszem
megcsörrent, Hasho és Kiki egymásra kacsintottak.
- Várj! - szóltam utána, majd magamhoz vettem a pamlagon lévő kerek
párnát. Mögötte lapult a táskám. - Kérlek, figyelj a gyöngyre a szertartás
alatt!
Hasho remegni kezdett.
- Nem tudnád az ágy alá rejteni?
Megpróbáltam. Megpróbáltam eldugni a fiókban, az ágy alatt, sőt, még az
ablakom előtti krizantémbokrok alá is megpróbáltam eltemetni. De csak úgy
éreztem biztonságban magam, ha a közelemben volt, főképp, mióta
megtudtam, hogy Bandur is magának akarja.
- Ez nem egy borsó, Hasho. Hanem egy sárkánygyöngy.
- Jobban érezném magam, ha Kikire kellene vigyáznom. Talán Gennek
kellene adnod a gyöngyöt.
- Nem lehet - mondtam, majd a bátyám kezébe nyomtam a táskát, remélve,
hogy kitalálja, hogyan rejtheti el a rengeteg réteg ruhája alá. - Elküldtem.
- Hogyan?
- A saját érdekében.
 Többet nem árultam el. Tényleg Gén érdekében tettem. A tükörben látott
tanácsülés után azonnal megkerestem a fiatal varázslót:
- Szeretném, ha kinyomoznád, hová rejtette Bandur az amulettet - mondtam
neki. - Benkai a Szent Hegyeknél lesz. Segíts neki, amíg mindenki más az
eljegyzési szertartáson lesz.
- Ez azt jelenti, hogy én nem vagyok meghívva?
- Te varázsló vagy, Gén. Hawar és a miniszterei engem nem mernének
bántani, de ez rád nem igaz. Maradj távol a palotától, amíg valaki nem tud
újra odafigyelni rád.
- És rád ki figyel majd? - kérdezte Gén grimaszolva.
- Miattam ne aggódj! Csak találd meg az amulettet! - mondtam, majd
megvesztegetésképp odaadtam neki az igazság tükrének darabját. - Használd
ezt!
Kék szeme felcsillant.
- A gyöngyöt is megkapom?
- Nem.
A fiú ajka közül morgás tört elő, de megkönnyebbülésemre
engedelmeskedett.
Amikor megérkeztem a templomba, megbizonyosodtam róla, hogy jó ötlet
volt elküldeni Gént. Minden elsőrangú miniszter és főúr megjelent. Mind
egyszerre legyezték magukat, hogy legyőzzék a hőséget. A látványosságra
éhes sárkányokra emlékeztettek. Hawar főminiszter volt a legrosszabb. Ott
állt, és a többi darázzsal együtt zümmögött, mintha nem a halálomat kívánta
volna egy nappal azelőtt.
Amikor a menet a Takkannal szembeni piros párnához kísért, kimerültén
ültem le a helyemre, mintha percek helyett órákig gyalogoltam volna.
Takkan gyors mosolyt villantott felém, majd felvettük a hagyományos
szertartási pozíciónkat. Milyen nevetségesen néztünk ki! Takkan a szeme előtt
himbálózó ezüst és arany bojtokkal, én meg a súlyos fejdísszel és a fátyollal.
És a ruháink! Olyanok voltunk, mint egy-egy karaván.
Imádni való volt, és valahogy helyénvalónak tűnt, hogy együtt szenvedjük
végig a szertartással járó hercehurcát. Szerettem volna megfogni a kezét és
elmondani neki mindezt.
- A szitakötő havának kilencedik napján - kezdett bele Voan főpap -,
összegyűltünk, hogy összekössük Shiorianma, Kiata szeretett hercegnője, a
birodalmi felség, Hanriyu császár egyetlen leánya, és Bushian Takkan nagyúr,
Iro helytartójának fia és örököse sorsát.
A palota papjai és papnői körbevettek minket, hosszú, vörös fonalat
tartottak a kezükben, és imákat kántáltak a régi kiatai nyelven. Hallani
akartam, mit mondanak, de lehetetlen volt kivenni a dobolás mellett.
A papok és papnők körbe-körbe forogtak, a fejünk fölött tekergetve a
fonalat. Tudtam, hogy az örökkévalóság szántának megfelelően kilencszer
fognak körbejárni minket. A házassági szertartásunkon ugyanezt a fonalat
fogják összekötni, hogy megpecsételjék az egymásnak tett ígéretünket.
A forgásuktól szédülni kezdtem, így próbáltam a Takkan mögötti ablakra
koncentrálni. Egy felhő úszott a nap elé, és a templomba sötétség kúszott,
valamiféle ritmikus zúgástól kísérve, amibe beleremegett a tető.
Úgy tűnt, rajtam kívül senki sem hallja. Vagy érzi. De a nyakamon
gyöngyöző apró izzadságcseppek hamarosan elpárologtak, és ugyanaz a jeges
borzongás vette át a helyüket, amit a Szent Hegyekben éreztem.
^ Kiki!, szólítottam meg a madaramat az elmémmel. Az utolsó pillanatban
úgy döntött, hogy Hashóval marad helyettem. Mondd, hogy te is érzed! A
hideget.
Hideget?, búgta. Átázik a csőröm ettől a sok párától.
Már nem figyeltem rá. A sötétség elöntötte a templomot, feketén, mint a
tinta, és súlyosan, mint egy halotti lepel. Néhány pillanat múlva körülfonta
apámat, a főpapot, és végül Takkant is.
Tudtam, hogy én leszek a következő. Amikor lenéztem a szoknyámra és a
rajta nyugvó, illemtudón összekulcsolt kezemre, láttam, ahogy az árnyék
egyre feljebb lopakodik rajtam, megfojtva a hímzett darumadarakat, és
befeketítve a gyöngyökből kirakott virágokat.
Gratulálok, Shiorianma!
A hang apám irányából jött. Rettegve felnéztem. A kinti fűtőedények füstje
beáramlott az ablakon, majd a fonalai a császár nyaka köré tekeredtek, míg a
szeme végül egészen vörössé vált.
Halálra válva bámultam. Fel akartam állni, de a papok még mindig a
fonalszertartást végezték. A fejdíszem csilingelt, és az ékszerekkel teli
zsinegek vészharangként kondultak meg.
Pislogtam egyet, mire apám szeme újra a régivé vált. A szívem azonban
zakatolt, és a kezem ösztönösen a csípőmhöz tévedt; megfeledkeztem róla,
hogy odaadtam a táskát Hashónak.
Mi a baj?, tátogta Takkan. A szemében sötéten örvénylett az aggodalom.
Tudtam, hogy nyugodtnak kell maradnom. Hogy mindenki minket figyel.
Hogy nem szabad jelenetet rendeznem.
Semmi, válaszoltam, szintén tátogva.
Mélyen lehajtottam a fejem, és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy
csak képzeltem az egészet. Elhatároztam, hogy csakis a szertartásra fogok
koncentrálni.
Hat, számoltam, hányszor tekerik körénk a zsineget. Hét.
A kilencedik és egyben utolsó forduló közben hideg áramlat csapott az
arcomba, és a testem hirtelen megmerevedett.
Gyöngyök nélkül érkeztél az eljegyzésedre?, búgta a fülembe Bandur. A
hangjától libabőrös lett a nyakam, mintha hideg pengét nyomtak volna a
bőrömhöz. Kár! Pedig eggyé válhatnának veled. Az egyik különösen.
 A tekintetem ide-oda száguldott, de sehol sem láttam. Hol lehet? Vajon
melyikükben van?
Belemarkoltam a szoknyám szélébe. Bátor vagy, hogy idejöttél. Ez
szentföld. A főpap és...
A szánalmas imádkozásuk talán távol tartana egy átlagos démont, de én
király vagyok.
Nem túl királyi dolog, hogy a hegyekhez vagy kötve, vágtam vissza. Még
ha neked is adnám a gyöngyöt, nem lennél képes megtartani.
Bandur erre felmordult, és végre alakot öltött apám trónja mögött, füstfelhő
formájában. A helyedben mutatnék némi tiszteletet. Az egyik mancsát a
császár vállára csúsztatta. Vagy az eljegyzési szertartásbál hirtelen temetés
lesz.
Nem mered megtenni.
Valóban? Nem ez lenne az első alkalom, hogy megölök egy királyt.
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak föl és támadjam
meg a démont. De csupán egy árnyék volt. Senki nem vette észre, még az
apám sem. Hawar főminiszter azonban minden mozdulatomat figyelte
csuklyával fedett szemével.
A viselkedésem csupán olaj volt a tűzre Bandur számára, hogy tovább
kínozzon.
Úgy intézhetem, hogy azt higgyék, te ölted meg a császárt, Shiori,
folytatta a démon. Börtönbe zárnak majd, ahol könnyű lesz elkapni és a
hegyekbe vinni téged.
A gyűlölet elöntötte az elmémet. Senki sem hinné el, hogy képes lennék
megölni az apámat.
Meglepne, milyen könnyen megváltoztatja az emberek véleményét pár jól
elhelyezett kés. Főleg a te hírneveddel, folytatta Bandur, majd felkacagott. A
miniszterek rögtön kihasználnák a lehetőséget, hogy láncra verhessenek.
 Utáltam, hogy igaza van. De a legjobban azt utáltam, hogy nem tehetek
semmit.
Bandur apám trónjától Takkanhoz lebegett. De miért is időzöm itt, amikor
ismerem a legnagyobb gyengeségedet?
A torkomban felgyülemlett a félelem és a harag. Hagyd békén Takkant!
Milyen különös érzelem az emberi szerelem!, susogta Bandur, Takkan háta
mögött körözve. Én sosem éltem át annak idején.
Ezen a ponton felemelkedtem, figyelmen kívül hagyva a papok rosszalló
arckifejezését. Figyelmeztetlek...
Nem, én figyelmeztetlek, Shiori. Láttad a sorsodat a vízben. Ha meg
mered tagadni tőlem, amit akarok, megölöm azt, aki a megfontosabb neked.
Bandur mancsából hirtelen pengeéles karmok nőttek, és kaparászni kezdtek
Takkan állkapcsának vonalában. A végén úgyis vérezni fogsz.
Azután egyetlen, hatékony mozdulattal Bandur elvágta Takkan torkát.
- Ne! - sikoltottam. - Takkan!
- Shiori! - mennydörögte apám. - Mit esi...
Dübörgő szívvel Takkanra néztem. Még mindig térdelt, és a fejét enyhén
lehajtotta imádkozás közben, ahogy nekem is kellett volna. Nem láttam vért
vagy sebet a nyakán. Amikor elkapta a tekintetemet, zavartan összevonta a
szemöldökét.

•
Bandur valahol a háttérben vonyítva kacagott; tudta, hogy sikerült bolondot
csinálnia belőlem. A rettegésem szertefoszlott, és feloldódott a jéghideg
pánik érzésében.
- Ülj le, Shiori! - kiáltott rám apám. - Most azonnal!
Alig hallottam, amit mond. Forgott velem a terem, és mindenki
sugdolózott: máris terjedni kezdett a pletyka. Könnyen leolvastam a
szájukról, mit mondanak: „Miért sikított?”, kérdezgették egymástól a hölgyek.
„Nézd, milyen vad a tekintete!”, mormolták az urak. „Annyira méltatlan!
Hawarnak igaza volt. Van benne valami furcsa.” Maga Hawar is a mögötte
állókhoz fordult, és kárörvendőn megjegyezte: „Mit mondtam nektek?
Veszélyes.”
Már késő volt leülni. Le kellett állítanom minden démonokkal és
varázslattal kapcsolatos pletykát. Tudtam, hogy úgy kell viselkednem, ahogy
a régi Shiori, akinek egykor ismertek - lobbanékonyan, durván és teljesen
kiszámíthatatlanul.
Minden további gondolkodás nélkül ledobtam magamról a fejdíszt, és
arrébb rúgtam a lábam körül tekergő vörös fonaldarabokat.
- Nem megyek hozzá Bushian Takkanhoz! - kiáltottam a létező
legpimaszabb hangomon.
A szavaim annyira megdöbbentették a jelenlévőket, hogy mind
elcsendesedtek. Ezt győzelemként könyveltem el.
A Takkan arcán tükröződő zavartság helyét átvette a döbbent megértés. Ne
csináld ezt, Shiori!
Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam bátorságot meríteni belőle.
- Nem csinálom végig ezt a szertartást - mondtam, majd dobbantottam a
lábammal. - Nem fogóim egy sivár pusztasághoz láncolni magam, fent a
messzi északon, ahol a nap már csak egy kavics az égen. Bushian Takkan
nagyúr azonnal visszatér íróba. Az eljegyzésnek vége.
Szökésre készen felemeltem a szoknyámat. Takkan volt a leginkább
meglepve, mikor belekaroltam, és felrángattam a párnáról.
- Futás! - parancsoltam, mire tökéletesen érteden tekintettel nézett rám. Az
Örökkévaló Bíráinak hála azonban nem vesztegette az időt. Futni kezdett.
 27. FEJEZET

Hallottam, ahogy a bátyáimat is menesztik, miközben elhagytuk a templomot,

így keresztülvágtam a kerten, letérve az ösvényekről, egyenesen a
gyümölcsös mélyére. Nem tudtam, hová megyünk, csak azt, hogy olyan
messze kell kerülnünk a templomtól, amennyire csak lehet.
Már a barackfáknál jártunk, amikor éreztem, hogy valaki meghúzza hátulról
a selyemövemet. A varázserőmhez fordultam, megparancsolva a
gyümölcsöknek, hogy essenek le a fáról, és potyogjanak a mögöttem álló
fejére. Azután megláttam, ki az.
A barackok a földre zuhantak.
Hasho állt mögöttem. Erősen zihált, de ez nem akadályozta meg abban,
hogy kioktasson:
- Ne merd ellenem használni a varázserődet, kishúgom! Azt nem engedem.
- Nem megyek vissza - mondtam, majd visszahúztam az övemet.
- Akkor magyarázd meg!
Mit képzeltél?, visította Kiki. Őszintén, Shiori, azt hittem, mióta
összetörted azt a tálat a fejeden, nem vagy már olyan hülye. De
egyértelműen tévedtem.
- Elég! - mondta Takkan, a bátyám és Kiki elé állva. - Elég legyen!
- Bandur beléd szállt? - kérdezte követelőzőn Hasho. - Mert ez az egyetlen
ok, ami megmagyarázná, amit tettél.
 Az izzadságtól lefolyt a fehér festék a homlokomról és az arcomról. Csípte
a szememet, és keserű mázzal vonta be a számat. Megtöröltem az arcomat a
kézfejemmel.
- Ez nem áll messze az igazságtól.
Hasho karja ernyedten leereszkedett. Felsóhajtott, majd szomorkásán
kacagni kezdett.
- Engednem kellett volna, hogy valaki más jöjjön utánad. Hogy fogom
megmagyarázni az udvarnak, hogy félbeszakítottad a szertartást, és
megszöktél a jegyeseddel? Ez még részedről is újdonság.
Kikire és Hashóra is dühös voltam, amiért nevetnek.
- Menjetek, bújjatok el valahol! - mondta Hasho Takkan- nak és nekem. -
Én majd elrendezem a dolgokat az apánkkal.
Te pedig rendezd el a dolgokat Takkannal, tette hozzá Kiki, miután elment
a bátyámmal.
Ezután Takkanhoz fordultam, aki olyan csendes volt, hogy megijesztett.
- Gondolom, ezúttal nem lesz elég egy gobelin, hogy kiengeszteljelek -
motyogtam. Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
- Jobb, ha nem mész tű és cérna közelébe - válaszolta, majd
áthajtotta a karján a kabátomat. - Jól vagy?
- Hogy éra jól vagyok-e? - kérdeztem hitetlenkedve. – Te jól vagy? Épp
most aláztalak meg halálosan az egész udvar előtt. Már megint. Nem kellene
végtelenül dühösnek lenned rám?
- Nem - válaszolta Takkan. - Nem előlem szöktél meg, hanem velem. Ez
így egészen más.
- Nem akarod tudni, mi történt?
Felemelte az államat, hogy letörölje az arcomról lefolyt festéket.
Csiklandós érzés volt.
 - Eleget mondtál. Hadd törje a fejét rajta mindenki más! Ez egy csodálatos
nap, és élveznünk kellene. Úgy, ahogyan ő... - Takkan félszegen integetett
valakinek a hátam mögött. - Jó reggelt, Mr. Ji!
Mr. Ji, aki, mint kiderült, kertész, épp a lehullott leveleket szedegette fel a
gyümölcsösben, és épp szájtátva bámult ránk. Takkan üdvözlésére szó nélkül
mély meghajlásba borult.
Halálra rémültem. Megragadtam Takkant a karjánál fogva, és
végigrángattam egy fahídon, ami a kert belsőbb részébe vezetett. A madarak
csiripeltek, az énekeskabócák pedig hangosak és élénkek voltak, de legalább
távol kerültünk a fürkésző tekintetektől.
Takkan nevetett.
- Nem vicces - mondtam, komolyan kétségbeesve. - A pletyka gyorsabban
terjed Gindarában, mint a démontűz. Valószínűleg már az egész város tudja,
mit tettem. És a családod! - Legszívesebben a tenyerembe temettem volna az
arcomat. - A családod meg fog vetni engem.
- Iro elég messze van Gindarától - emlékeztetett Takkan. - Legalább pár
napig még biztosan nem tudják meg. Ráadásul nem létezik olyasmi, ami miatt
Megari képes lenne megvetni.
- Édesanyádról viszont nem mondható el ugyanez.
- Anyám majd megbékél, ha lesznek gyerekek. Apám pedig megbékél, ha ő
megbékél. - Csillogott a szeme, és nem tudtam, hogy komolyan beszél-e, vagy
tréfál.
- Gyerekek? - kérdeztem, miközben bukfencezett egyet a gyomrom. -
Mondtam, hogy vége a jegyességnek.
- Hát, ha így állunk, akkor talán tényleg készítened kellene egy újabb
bocsánatkérő gobelint.
A lehető legharagosabban néztem rá, de a szám széle akaratlanul is
megrándult.
 - Hogy veheted ezt ilyen könnyedén?
Takkan a híd korlátjára tette a kabátomat.
- Úgy, hogy nem érdekel, mit gondolnak mások rólad vagy rólunk. Akkor
sem, ha sosem tudják meg az igazságot. A jövőnk tele lesz megpróbáltatással
és félreértéssel, Shiori. Biztosan sokat fogunk vitatkozni, és néha talán túl
dühös leszek, hogy fussak utánad. Veled meg főleg - mondta kuncogva. - De
hiszek benne, hogy a végén mindig együtt nevetünk majd. Úgy érzem, néhány
év múlva a mai napon is nevetni fogunk, Néhány év múlva. Ahogy ezt
mondta, attól elhomályosult a tekintetem.
A kezébe kulcsoltam a kezemet, és beljebb vezettem a kertbe, messze a
templomtól, míg végül menedékre leltünk egy elfelejtett lilaakác tövében.
Amikor letelepedtünk, ki- húztam a tőle kapott fésűt a hajamból, és
meglazítottam vele az egyik, gyöngyökkel díszített fonatot, ami az arcom előtt
lengedezett.
- Mit csinálsz? - kérdezte Takkan.
- Leszedem a gyöngyöket - válaszoltam, miközben az ujjaim fürgén
dolgoztak. - Már biztosan kiürítették a templomot, így nem mehetünk vissza.
De ez nem jelenti azt, hogy nem fejezhetjük be a szertartást - tettem hozzá,
ahogy az ujjammal kifésültem az utolsó gyöngyöt, és a tenyeremre helyeztem
a piros fonalat. Amikor rájöttem, mit mondtam, elpirultam. - Én... egyébként
is jobban szeretném, ha itt tartanánk, nem abban a fullasztó templomban, ahol
az udvar összes pletykafészke minket néz.
Takkan csak mosolygott az istenkáromló szavaimon.
- Biztos vagy benne, hogy össze akarod kötni a sorsodat az enyémmel? -
kérdezte. - Egy harmadrangú nagyúrral, egy olyan messzi, északi
pusztaságról, ahol a nap csak egy kavics az égen?
Az arcomat égette a szégyen. Ezek az én szavaim voltak.
- Nem úgy értettem.
 - Tudom - válaszolta Takkan. Éreztem a hangján, hogy jól szórakozik.
- Takkan...
- A bátyáid figyelmeztettek, hogy ha veled akarom leélni az életemet,
sokszor sérül majd a büszkeségem. De az irántad érzett szerelmem sokkal
erősebb a büszkeségnél, Shiori. Mindennél erősebb - mondta, majd oldalra
biccentette a fejét, és gyengéden a szemembe nézett. - És most, mit is mondtál
a szertartás befejezéséről?
Ahogy Takkan képes volt elűzni az elmémet megszálló sötétséget, az maga
volt a legtisztább varázslat. Az arcomat égető szégyen örömmé változott, és
ez az öröm szétterjedt az egész testemben, majd azon is túl, a pórusaimból és
a hajamból sugárzott, annyira, hogy versenyre kelhetett volna a nappal a
fénye. Még a belső szerveim is ragyogtak.
Kigombolyítottam a piros fonalat a tenyeremben, és a szemébe néztem.
- Vedd körül magadat olyanokkal, akik mindig szeretni fognak - kezdtem
bele -, a hibáiddal és a vétkeiddel együtt. Találj családra, akik minden
nappal egyre gyönyörűbbnek látnak, még akkor is, amikor a hajadat már
fehérre festi a kor. Légy a fény, ami lángra gyújtja valaki lámpását!
Ezek voltak Raikama utolsó, hozzám intézett szavai: az utolsó kívánsága a
boldogságomért.
Nagyon óvatosan elkezdtem Takkan csuklója köré tekerni a fonalat.
- Így kötötte magát Imurinya a vadászhoz, hogy együtt utazhassanak a
holdra, tudtad?
Buta kérdés volt. Persze hogy tudta: Takkan a legendák szakértője volt.
Egyszer, kétszer, háromszor a csuklója köré tekertem a fonalat.
- Magamhoz kötlek, Bushian Takkan. Nem azért, mert az apám, a
mostohaanyám vagy az országom úgy kívánja, hanem mert én ezt akarom.
Mindig téged választanálak. Te vagy a fény, ami lángra gyújtja a lámpásomat.
 Csomót kötöttem a zsinegre. Azután Takkan megfogta a fonalat, és a
csuklómra csomózta a másik felét.
- Magamhoz kötlek, Shiorianma - mondta. - A fonalaink legyenek örökre
összekötve, miközben szembenézünk örömmel, bánattal, szerencsével és
szerencsétlenséggel, a fiataltól az idős éveinkig! Egy a szívünk, amit összeköt
az ígéret, és a lelkünk, a földön és a mennyben is. Mostantól egészen tízezer
éven át.
Magam felé billentettem az állát.
- Most pedig itt az ideje, hogy beváltsd az ígéretedet.
Egy lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot, és az ajkamra
tapasztotta az ajkát. Ez nem csak egy gyors, szégyenlős puszi volt az arcomra
vagy a homlokomra. Nem is az a fajta gyengéd csók, amit előző este az
orromra adott. Ez igazi csók volt, szájra száj, összekeveredett lélegzet,
amitől megremegett a térdem, és forogni kezdett velem a világ - és én előre
tudtam, hogy így lesz.
Öntudatlanul lábujjhegyre emelkedtem, ahogy közelebb húzott magához, és
a karjaink egymásba gabalyodtak. Összekulcsoltuk az ujjainkat, amelyeket
még mindig összekötött a fonal. Addig csókoltuk egymást újra és újra, amíg
megrészegültünk, a lábunk mély nyomokat hagyott a földben, és a fejünk
minden egyes pontját lilaakácvirágok borították.
- A sorsod már az enyémhez van kötve - suttogtam, miközben az ajkam még
mindig az ajkát érintette. - A szíved az enyém, és ahol te vagy, az az
otthonom. Bármi következzen is, együtt nézünk szembe vele.
- Együtt - ismételte meg határozottan. - Mindig.
Attól kezdve Takkan lett a fonalam vége. Tudtam, hogy nem számít, milyen
messze vándorol a papírsárkányom, végül mindig újra megtalálja hozzá az
útját. És bár még mindig várt ránk a lehetetlen, a szívem egy kicsit
megnyugodott, hisz tudtam, hogy sosem fog elengedni.
 28. FEJEZET

Bármennyire is szerettem volna, tudtam, hogy Takkan és én nem bujkálhatunk

örökké a kertben. Előbb vagy utóbb szembe kell néznünk a palotával. Ezúttal
én indultam el először, Takkan pedig Gént kezdte keresni, aki még mindig
nem hozott hírt a hegyekből.
Hát itt vagy!, kiáltotta Kiki, a fejem fölött lebegve, amikor megjelentem a
kerti ösvényen. A bátyáid a Szitakötő udvarban várnak rád. Kitaláltak egy
magyarázatot... Shiori! Nem arra! Hová mész?
- Az apámhoz.
De nem dühös rád?
Tétováztam. Az majd kiderül, válaszoltam, megérintve a madaram
szárnyát. Te maradj itt! Ezt egyedül kell elintéznem.
Édesanyám síremléke a császári kertek északkeleti részében állt, fűzfákkal
körülvéve. Ez volt a palota udvarának legcsendesebb sarka. Sokan úgy
gondolták, hogy nem tisztelem az anyámat, mert nem gyakran látogattam el
oda, de nem
erről volt szó. Ellátogatni oda olyan volt, mint felnyitni egy régi sebet.
Apám már ott volt, épp felfelé lépkedett a falépcsőn. Sápadt napsugarak
világították meg a hátát, és amikor az árnyékunk egymásra vetült, nem vett
rólam tudomást.
- Csatlakozhatok? - kérdeztem.
 Bizalmatlanul felnézett, és uralkodott a vonásain. Hasho bizonyára szolgált
valami magyarázattal a hirtelen távozásomra a ceremóniáról, de apám még
mindig csalódottnak tűnt. Nagyon is.
- Kérlek, apám! - mondtam gyengéden.
Végül bólintott.
Követtem a szentélybe. A nyitott ajtó és a délutáni hőség ellenére hűvös
volt odabent. A tetőgerendákról elefántcsontszín zászlók lógtak, jó utat
kívánva anyámnak a mennybe. Három papnő őrizte a szentély tüzét, egy
lángoló üreget, melynek lángja örökre őrzi a császárné emlékét. Amikor
megláttak minket, meghajoltak, és kötelességtudón kimentek.
A rizsből, aranyból és borból álló felajánlás mellett az oltáron volt egy
fából készült szobor az anyámról. Apám gyakran mondta, hogy olyan vagyok,
mint ő, de a hosszú, hollófekete hajunkat és hegyes állunkat kivéve én nem
láttam sok hasonlóságot. A szeme kerek volt, és kedves. Az enyém azonban
keskeny és dacos.
Apám mélyen meghajolt a szobor előtt, és elmormolta az imáit.
Én is meghajoltam, de akárhogy próbáltam is, nem volt mit mondanom az
anyámnak. A róla szóló néhány emlékem még csak nem is volt valódi.
Raikama ültette őket az elmémbe, hogy békét és boldogságot hozzanak, de
most, hogy már tudtam az igazságot, csak bűntudatot éreztem.
- Milyen volt az anyám? - kérdeztem apámat, ahogy felemelkedett.
Ezt a kérdést általában valamiféle homályos válasszal hárította el, például,
hogy „nagyon kedves volt. Igazán gyönyörű”.
Aznap is ugyanezt vártam, de apám még egyszer, utoljára meghajolt az
oltár előtt, azután ködösen így válaszolt:
- Utálta a füstölőt, mert elálmosodott tőle. Egyszer elaludt, Andahai
névadó szertartása közben.
- Tényleg?
 - Igen - válaszolta apám, majd megindult a lépcső felé. - Jobban
hasonlítasz rá, mint gondolnád.
A szemrehányástól nagyot dobbant a szívem.
- Sajnálom, ami ma reggel történt. A viselkedésem... megbocsájthatatlan.
A császár hirtelen megállt.
- Szerencséd, hogy Bushian Takkan türelmes ember. Jó ember. Mert nem
tudnék megnevezni senki mást, aki elvenne téged, attól függetlenül, hogy
hercegnő vagy, az után, hogy így megaláztad a családját.
Lehajtott fejjel hallgattam végig a dorgálást. Vitatkozni akartam, hogy
elmondjam, nem aláztam meg a családját úgy, ahogyan korábban. Végül is
Takkannal együtt szöktem meg. De bölcsen megtartottam magamnak a
gondolataimat.
- Csalódást okoztál nekem, leányom. Nagyobb kötelességtudatot vártam
tőled. Főleg az után, ami veled és a bátyáiddal történt.
Szándékosan szünetet tartott, hogy átérezzem a szavai súlyát.
- Nem dorgállak tovább anyád szentélyében - folytatta apám karba tett
kézzel, feltartva a ruhája ujját, hogy ne érintse a megszentelt padlót. - Csak
annyit mondok, hogy úgy terveztem, büntetésként elküldelek, de a bátyáid
könyörögtek, hogy gondoljam át újra. Ettől függetlenül nem az én
megbocsátásomra van szükséged, hanem Takkanéra.
Felnéztem... talán túlságosan is lelkesen.
- Igen, apám. Természetesen igazad van.
Az egyetértő választ hallva összevonta a szemöldökét.
- Ritka szavak az én egyetlen leányomtól. A korábbi... futásodból arra
következtetek, hogy már beszéltél vele.
Amikor óvatosan bólintottam, felmordult.
- Az istenek jutalmazzák meg a fiatal Takkant a béketűréséért! - Ezután
felsóhajtott. - Gyere, sétáljunk egyet a kertben, mielőtt a palota többi lakója
észreveszi, hogy itt vagyunk.
A lenyugvó nap megvilágította a fák tetejét, élénkvörösre festve őket.
Magamba szívtam a látványt; tudtam, hogy bármelyik pillanatban elillanhat.
Mikor eszembe jutott, hogy apám biztosan ezekben a kertekben sétált
anyámmal is, gombóc nőtt a torkomba.
- Hiányzik? Az anyám.
- Édesanyád Emurien által volt hozzám kötve. Ha az istenek is úgy akarják,
újra megtalálom, amikor a mennybe emelkedem.
- Bár jobban ismertem volna!
Apám továbbsétált, és én azt gondoltam, hogy lezárta a témát, de megállt
egy pontyokkal teli tó fölötti fahíd közepén.
- Az anyád makacs volt, mint te, és gyakran szemtelen, pont úgy, ahogy te.
De mindig másokat helyezett maga elé. Amikor beteg lett, megesküdtem, hogy
nem házasodom újra. De ő hallani sem akart róla. Azt akarta, hogy anya
mellett nőj fel. Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy elfelejted őt.
Elszorult a torkom, és alig tudtam megszólalni.
- Ezért házasodtál újra.
- A mostohaanyáddal kötött házasságom nem szerelmi frigy volt, de
barátok voltunk. Ahogy a gyerekeimhez fordult, és ahogy ők fordultak hozzá,
az valamennyire tompította az édesanyád elvesztése miatt érzett fájdalmamat.
És a mostohaanyádnak is segített.
- Ő is gyászolt - motyogtam. - A testvérét.
- Elmondta neked?
- Igen, a halála előtt - mondtam halkan. - Nem találtad furcsának, hogy
sosem beszélt a múltjáról, és még neve sem volt?
- Volt neve, amikor megismertem, de el akarta felejteni. Az otthoni élete
nem volt boldog. Csak azért találkoztam vele, mert az apja férjhez akarta
adni egy...
 - ...kiválasztási szertartáson - motyogtam.
- Igen. - Apám meglepettnek tűnt, hogy tudom, én pedig igyekeztem kerülni
a tekintetét, miközben beszélt. - A királyok és hercegek, akik hallottak a
szépségéről, összegyűltek Tambuban, ékszereket és aranyat ajánlva neki.
Tambu egyik nagy királya attól tartott, hogy háború törhet ki miatta. Megkért,
hogy térjek vissza, és segítsek neki a döntésben. Amikor újra láttam, már
gyászolta a nővérét. Szegény lány nem sokkal a kiválasztás kezdete után
meghalt.
Felemeltem a fejem, és felületesen vettem a levegőt.
- Találkoztál vele valaha?
- Egyszer - válaszolta apám. - De nem igazán emlékszem rá. A
mostohaanyád sosem szeretett a múltról beszélni. A nővéréről meg főképp
nem.
Elhallgattam. Megéreztem, hogy Raikamának köze lehetett a lyukakhoz
apám emlékezetében. Azután folytatta:
- Arra emlékszem, hogy neki volt a legmagányosabb tekintete, amit valaha
láttam. - Apám hangja elhalt, mintha megpróbálná kihámozni a részleteket az
emlékeiből. - És volt mellette egy kígyó. Mindig azt gondoltam, hogy ezért
talált vigaszt a mostohaanyád a kígyókban. Mert a nővérére emlékeztették.

•
Fájt a mellkasom, és el kellett fordítanom a fejemet. Úgy tettem, mintha egy
virágról virágra szálló méhet figyelnék. Annyi mindent nem tudott apám
Raikamáról! Egy nap talán majd elmondom neki, hogy hatalmas varázslónő
volt, és hogy ő küldött el engem és a bátyáimat, hogy megvédjen Yuji
hadúrtól és Bandurtól, de tudtam, hogy a teljes igazságot sosem mondhatom
el neki. A mostohaanyám utolsó titkai velem együtt halnak:
 Hogy apám az odaveszett nővért vette feleségül. Akinek a neve Channari
volt.
- A gyászunk összekötött minket - folytatta halkan a történetet -, és közel
kerültünk egymáshoz. Az egyik éjjel, az azt megelőző éjszakán, hogy
kiválasztotta volna a férjét, különös kérdést tett fel nekem: azt kérdezte,
tényleg kiveszett-e Kia- tából a varázslat.
A mellkasomat gyötrő fájdalommal dacolva előrehajoltam. Apám sosem
beszélt erről azelőtt.
- Amikor megerősítettem, elárulta, hogy a varázslat ölte meg a nővérét, és
hogy olyan messze akar kerülni tőle, amilyen messze csak lehet. Azt mondta,
úgy határozott, engem választ, ha úgy döntenék, hogy újraházasodom -
folytatta, majd vett egy mély levegőt. - Erre egyáltalán nem számítottam.
- És mit mondtál?
- Azt, hogy száz loryani kérő hónapokig bizonyította neki halhatatlan
szerelmét - nevetett fel halkan -, és hogy közülük kellene választania, mert az
én szívem a gyermekeim anyjáé. De ő már döntött. „A szívünk darabjai
sosem forrnak össze”, mondta. „De én újra egésszé kívánom tenni az
enyémet. Ebben nem segíthet egy szerető, sőt még egy férj sem, csak egy
család. Legyünk hát család egymás számára!”
- Tartotta magát a szavához - mondta apám. - Emlékszel, hogy amikor
először találkoztál vele, Imurinyának hívtad?
- Mert ragyogott - válaszoltam -, mint a holdasszony.
- Akkor láttam őt a legboldogabbnak - mondta, és egészen apró mosoly
jelent meg az ajkán, majd néhány pillanat múlva újra komollyá vált. - A
kettőtök között keletkezett szakadék mélyen megsebezte, Shiori. Szeretett
téged. Nagyon.
Forróság öntötte el a szememet és az orromat.
- Hiányzik, Papa - mondtam a mellkasomat égető fájdalmon keresztül.
 Olyan ritkán hívtam Papának. Mindig furcsa érzés volt, hisz ő volt Kiata
császára, az ember, akit tiszteltek, szerettek, és akitől még a gyermekei is
féltek. De abban a pillanatban elsősorban az apám volt, és csak másodsorban
császár.
A lehető leghalkabban azt mondtam:
- Szörnyű dolog, hogy Raikama jobban hiányzik, mint anya? Anyának volt
hat fia, akik ismerték és szerették őt. En is szeretem... a szívemben, de túl
fiatal voltam, hogy emlékezzek rá. Raikama... neki senkije sem volt. Engem-
kivéve.
- A sajátjaként szeretett. A szív szerinti gyermeke voltál.
Apám nem tudhatta, hogy ezek voltak Raikama utolsó szavai hozzám,
mielőtt meghalt. Nem tudtam tovább türtőztetni magam: a könnyek elöntötték
az arcomat, mielőtt megállíthattam volna őket.
A császár áthajolt a hídon, és egy algát majszoló pontyot nézett. Távoli
hangon, elgondolkodva így szólt:
- Raikama választotta őt neked. Tudtad?
- Kit? - kérdeztem pislogva. - Takkant?
- Én úgy terveztem, hogy egy külföldi királyhoz adlak, vagy Yuji hadúr
egyik fiához, hogy megerősítsem a szövetségünket. A mostohaanyád harcolt
érte, hogy te magad választhasd ki a jegyesedet, de a tanács nem egyezett
bele. Így hát megesküdött rá, hogy legalább boldogságot hoz majd a
házasságod.
- Azt hittem, olyan messze akart küldeni Kiatától, amennyire csak
lehetséges.
Apám halványan elmosolyodott.
- Emlékszem, azt gondoltad, hogy Iro a világ legsötétebb sarka. Nem
csupán néhány órája nevezted pusztaságnak?
Szégyenemben összehúztam magam.
 - Azt hiszem, azért tényleg messze van. De miért épp Takkan? Még csak
meg sem látogatta az udvart azelőtt.
- Egyszer igen. Mondtam már neked, hogy Bushian Takkan nem az a fajta
fiú, aki jól boldogulna az udvarban. Azt hiszem, sosem magyaráztam meg,
hogy értettem.
Tényleg nem tette, így azt hittem, Takkan egy tapintatlan barbár, egy
harmadrangú, alsóbb rendű úr. Mekkorát tévedtem!
- Az apját sosem érdekelte a hatalom - folytatta a császár. - Én ezt az
uralkodással töltött évek során egyre inkább értékeltem. Ugyanez mondható
el Takkanról. Már gyerekként sem volt rá jellemző az a fajta ügyeskedés,
amivel meg lehet nyerni a nemességet.
- Túlságosan őszinte - mondtam szárazon.
- Így van - értett egyet apám. - Kár, hogy ez nem közös vonásotok!
Összerezzentem.
- A látogatása során lenyűgözte a mostohaanyádat.
- Raikamát? - kérdeztem. Apámnak sikerült lángra gyújtania a
kíváncsiságomat. A mostohaanyám hírhedt volt arról, milyen hidegen
viselkedik az udvaroncokkal. - Hogyan?
- Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan. Egyik este Összegyűltek
körülötte az udvarban lévő gyerekek. A szüleik megparancsolták nekik, hogy
dicsérjék a szépségét, és így is tettek, de tudod, hogy a mostohaanyádat
idegesítette az ilyesmi. Így megkérdezte, mit gondolnak a sebhelyről az
arcán. Minden gyerek azt hazudta, hogy szinte észre sem vették.
- Takkant kivéve - suttogtam. Tudtam, hogy Takkan nem hazudna, és a
sebhely volt az első, amit az ember észrevett, ha meglátta Raikamát. Az átlós
vonal hosszan és feltűnően szelte keresztül az arcát, de sosem rejtette el vagy
hajtotta le a fejét szégyenkezve.
Apám bólintott.
 - Addig a pillanatig egy szót sem szólt, de sosem fogom elfelejteni a
válaszát. „Ha azt akarnád hallani, hogy gyönyörű vagy, elrejtenéd a
sebhelyedet. De nem teszed. A sebhely elmondja a történetedet, de csak
azoknak, akik méltók arra, hogy hallhassák.”
- O, Takkan! - motyogtam. Megpróbáltam elképzelni a találkozást,
amelynek során Takkan megsértette a császár hitvesét, de Raikama nem árulta
el neki, mit gondol. - A szülei biztosan nagyon szégyenkeztek miatta. Főleg az
édesanyja.
- Igen - válaszolta kacagva a császár. - Hónapokig engesztelő gobelineket
és fenyőből faragott nyulakat küldözgetett nekünk. A mostohaanyád
mindegyiket kidobatta. Szóval képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor
Takkant választotta neked. A mai napig nem tudom, miért kedvelte meg őt
annyira az után a jelenet után.
Ezt én sem tudtam. Raikama sebhelye még mindig rejtély volt számomra.
- Miért egyeztél bele?
- Bíztam az ítélőképességében. Mindig tele volt titkokkal, de Takkannal
kapcsolatban nyíltan és határozottan nyilatkozott. Amikor beleegyeztem, hogy
fontolóra veszem a dolgot, megígértette velem, hogy nem szólok neked róla.
Tudta, hogy esélyt sem adnál neki.
- Igaza volt - suttogtam. De a sors mégis megtalálta a módját, hogy közel
kerüljünk egymáshoz. Azon tűnődtem, vajon Raikama tudta-e, hogy így lesz.
- Igen - mondta apám, majd a híd végéhez sétált. - Gyakran voltak helyes
megérzései. Amikor te és a bátyáid eltűntetek, érezte, hogy valamiféle sötét
varázslat szállt rátok, de sosem vesztette el a hitet, hogy egy napon
hazatértek.
A helyzet iróniája egyértelmű volt, de valahogy mégis hittem apámnak. Bár
Raikama megátkozott minket, és az ország legtávolibb szegletére száműzött,
azért tette, hogy megvédjen bennünket. És ez biztosan nagy fájdalmat okozott
neki.
- Nem akarom, hogy újra elmenj, de Gindarában nem vagy biztonságban -
folytatta halkan apám. Beszélni akartam, de egy kézmozdulattal
elhallgattatott. - Ne vitatkozz velem, és ne is mondj olyasmit, hogy vissza
akarsz menni a Szent Hegyekhez!
A nyelvembe haraptam. Apám túl jól ismert.
- Az ottani katonák tudnak a démonkirály veled kapcsolatos tervéről. Ha
meglátnak a hasadás környékén, azt gondolják majd, hogy megszállta az
elmédet, és a foglyává tett.
Hirtelen felnéztem.
- Biztos szükséges ez?
- Minden elővigyázatosságra szükség van, Shiori. Az emberek téged
hibáztatnak a démon támadásaiért, és á tanács nyomást gyakorol rám, hogy
száműzzelek Kiatából.
Ennyit arról, hogy elmondom apámnak, hogy ellopjuk Bandur
amulettjét, és elvisszük Lapzurba, gondoltam. A bátyáimnak igaza volt:
nincs rá esély, hogy beleegyezzen.
- Valami jó is származott a mai kirohanásodból - folytatta apám. - Az
embereket összezavarta, ami történt, még azokat is, akik a legközelebb ültek
hozzád és Takkanhoz. Azt fogják hinni, hogy elküldtelek egy templomba, hogy
gondold végig, amit tettél.
- De igazából íróba megyek - mondtam. Begyakoroltam a hazugságot, de
most, hogy kimondtam, megrohantak az érzelmek, és a hangom rekedté vált. -
A Bushian-kastély védelme erős, és annyira utálkozva beszéltem róla a
szertartáson, hogy senki sem fogja kitalálni, hogy oda mentem. Még
Hawar sem.
Apám elgondolkodott.
 - Legalább az egyik bátyádat vidd magaddal! Nyugodtabb lennék, ha
egyikük elkísérne északra. Sokan akarnak ártani neked, leányom - mondta
egyre feszültebbé váló hangon, és én tudtam, hogy Hawarra és a lázongó
darazsaira gondol. - Menj, amilyen gyorsan csak tudsz!
Bólintottam:
- Holnap indulunk.
Ez persze hazugság volt, és gyűlöltem magam miatta. Hogy elhitetem vele,
hogy íróba megyek - egy menedékhelyre -, miközben ez a lehető legmesszebb
állt az igazságtól.
Annyi azonban igaz volt, hogy másnap útra kelek. Csakhogy nem elfutni
terveztem a veszély elől... egyenesen szembe akartam nézni vele.

•
Kicsivel alkonyat után értem vissza a lakrészekhez. A gyomrom
rosszindulatúan korgott, és már nagyon szerettem volna enni. Beviharzottam a
bátyáimmal közös előszobába, készen arra, hogy elkiáltsam magam, hogy
jöjjenek vacsorázni, amikor megláttam, hogy Takkan a szobám ajtaja előtt áll.
- Shiori! - mondta, majd megfogta a karomat. - Siess!
Tátva maradt a szám a meglepetéstől. Meg akartam kérdezni, mi történt, de
Kiki vadul kiszáguldott a szobámból, és a hajamba kapaszkodva húzott
magával.
Sietnünk kell!, sikoltotta. Hawar elvitte!
Kit?, kérdeztem, zavartan pislogva. Kiki! Kit vitt el Hawar?
A papírmadaram, még mindig őrült tempóban, átsuhant az ajtóm repedései
között.
Takkan és én követtük őt, és úgy éreztem, mindjárt megáll a szívem.
Gén sólyma a rácsos ablak előtt lapult, hegyes karmai közt egy
tükörszilánk csillogott. Kerek, sárga szeme pislogott, és hosszan felsivított,
miközben a tenyerembe ejtette a darabot.
Az üveg tele volt vérfoltokkal, és a gyomrom összeszorult a súlyos
balsejtelemtől.
- Gén - suttogtam. - Letartóztatták Gént.
 29. FEJEZET

A sólyom a magasba röppent, ahol már egy egész rajnyi madár várt rá. A
délnyugati kapunál gyülekeztek, közel a császári várbörtönhöz.
Gén tényleg vonzódik a magamfajtákhoz, jegyezte meg elismerően Kiki.
Igen, és a vijjogás alapján veszélyben van, mondtam, miközben
kihajítottam a madaramat az ablakon. Keresd meg a bátyáimat!, mondtam
neki. Először Benkait! A második bátyám főparancsnokságának kezdete már
közel volt, és minden őrszem, katona és palotaőr neki felelt.
- Takkan, gyere velem!
A várbörtönt nagy csapat őrizte. Ahogy megpillantottam Hawar
főminisztert, egy seregnyi őrszemmel körülvéve, az állkapcsomban
fájdalmasan rángatózni kezdett egy izom.
- Engedjétek el a fiút! - parancsoltam.
- Elnézésedet kérem, Shiori hercegnő - mondta Hawar, majd felületesen
meghajolt. - Feltételezem, hogy a varázslóra gondolsz. Őt sajnos őrizetbe
vettük.
- Milyen vádak alapján?
- Rajtakaptuk, ahogy fekete mágiát használ a hasadásnál - válaszolta
Hawar. - Elképzelhető, hogy szövetkezik a Szent Hegyekben élő
démonokkal... ellened, felsége
Az orrlyukaim kitágultak.
 - Jól tudod, hogy ez hazugság. Gén azért jött ide, azért hívták, hogy
segítsen. Én küldtem őt a hasadáshoz.
- Ez igen sajnálatos - mondta Hawar. - Apád és Benkai herceg is
kihirdette, hogy a terület veszélyes. Ha úgy döntesz, hogy ellenszegülsz a
parancsuknak...
- A bátyám már úton van ide - válaszoltam dühösen.
- Nagyon remélem, hogy siet. Sajnos nem tudom garantálni a fiatal
varázsló jóllétét.
- Ha bántottátok... - mondtam ökölbe szorított kézzel.
- Törekedtünk rá, hogy a lehető leggyengédebb eljárásban részesüljön, de
elég vehemensen küzdött...
Újabb hazugság.
- Mit tehetne egy tizenhárom éves fiú egy seregnyi képzett császári őr
ellen?
- Nézz csak fel! - válaszolta. - Még most is erős mágiát használ.
- Ezek csak madarak! - kiáltottam, azután a tömegben szétszóródott
őrszemekhez fordultam. - Hajt Hawar mindannyiótokat a markában tart? Mi
történt a császári családnak ígért hűségetekkel?
- Az őrszemek arra esküdtek fel, hogy mindenekelőtt Kiatát védik -
válaszolt helyettük Hawar. - Kiata pedig veszélyben van.
Takkan a gallérjánál fogva megragadta a főminisztert.
- Engedd be a hercegnőt a börtönbe! Most!
Hawar meglepetten hadonászni kezdett, és a legyezőjével csapkodta
Takkan fejét.
- Azonnal engedj el! Most rögtön, Bushian Takkan! Hogy merészeled? Az
apád hallani fog erről! Gondoskodom róla, hogy az egész udvar megtagadja a
családodat...
 Takannak ennyi bőven elég volt. Megragadta a miniszter legyezőjét, és egy
kézzel kettétörte.
- Már korábban elárultad, mit gondolsz a családomról - mondta jegesen. -
Észak tele van vadállatokkal és barbárokkal, ugye? - Ledobta a törött
legyezőt, hogy előránthassa a tőrét, majd a miniszter nyakán lüktető érhez
tartotta a pengét. - Örülök, hogy megerősíthetem a véleményedet. És most
engedd be Shiorit!
Nem láttam még Hawart ilyen bölcsen cselekedni: csettintett egyet, mire az
őrök félreálltak. Sietve megindultam a tömlöc felé.
- Hol a varázsló? - kérdeztem parancsolón. Az egyik őr a lépcső felé
mutatott. Rohanva megindultam lefelé, és meg is találtam Gént a bal első
cellában.
A fiú arca véres volt, és sebes, és megint eltört az orra. Egy
szalmakupacon feküdt, fekete haja göndör gubancként lógott a feje tetején.
Amikor meglátott, felemelte az egyik kezét, és integetett, üdvözlés- és
megnyugtatásképpen, hogy jelezze, életben van.
- Itt mindenki azzal jön, hogy állandóan bajba kerülök - mondtam,
miközben felsegítettem. - De te sem vagy sokkal jobb.
- A baj a hatalommal jár - motyogta, majd megérintette az orrát, hogy
felmérje a károkat. Felmordult. - A pokolba, még össze sem forrt, így most
örökre görbe marad!
- Most nincs idő a hiúságra. Fel tudsz állni?
Nyöszörögve bólintott.
- Jó ötlet volt hívni a madarakat - próbáltam vigyorogva felvidítani. -
Teljesen lenyűgözted Kikit.
- Tudtam, hogy így lesz - csak ennyit mondott.
Odakint nagy zűrzavar támadt. Amíg a tömlöcben voltam, Kiki Hawar és
az emberei ellen vezérelte a madársereget. A katonákat sasok és sólymok
csapkodták, a hollók pedig Hawar orrát és fülét csipkedték. A főminiszter
végül felvett egy vödröt a földről, és azzal próbálta védeni az arcát, majd
menekülőre fogta.
Ezek csak madarak, gúnyolt Kiki a korábbi, Hawarnak tett
kijelentésemért. Papírbegye csak úgy dagadt a büszkeségtől. Nem hiszem,
hogy valaha használni fogod még ezt a kifogást.
Remélem, hogy nem is lesz rá szükség, válaszoltam, és közben
szeretetteljesen megveregettem a fejét. Szép munka!
Elég jó érzés volt hadsereget vezetni, mondta Kiki. Lehet, hogy újra
kipróbálom. Nem ártana több szárny a csapatba. Egy pillanattal azelőtt
repült el, hogy Benkai és az emberei megérkeztek. Szerettem volna maradni,
hogy meghallgassam, hogy teremti le a bátyám a palotaőröket, de Gennek
segítségre volt szüksége. A tiltakozása ellenére Takkan és én elvittük a
betegszobába, hogy bekötözzék a sebeit, majd Takkan szobájába mentünk
néhány új ruháért és egy kis pihenésért.
A fapadlón egy rakás könyv, tekercs és papír volt szétdobálva, az asztalon
pedig beszáradt íróecsetek hevertek. Kíváncsi pillantást vetettem a
jegyesemre. Az írói lakosztálya mindig patyolattiszta volt.
- Kutatást végeztem - magyarázta zavarában Takkan.
- Démonok? - kérdezte Gén, majd felvette az egyik tekercset, és átfutotta a
tartalmát. - A Kiatában elérhető tudás a témában szomorúan idejétmúlt.
- Még jó, hogy te itt vagy nekünk - mondtam, majd lehuppantam egy
párnára.
Gén letette a tekercset.
- Nem tudtam megszerezni az amulettet - mondta. - Közel voltam hozzá,
de... - tétovázott, láthatóan nehezére esett beismerni a bukását - aztán félni
kezdtem.
- Az őrszemektől? - kérdezte Takkan.
 Gén felhorkantott.
- Alig vettek észre - válaszolta, majd erőtlenül hozzátette: - De Bandur
tudta.
- A hasadásban van? - kérdeztem.
- Ne aggódj, nem mondtam neki semmit - nyugtatott meg gyorsan Gén. -
Már elég messze voltam a hasadástól, amikor utolért. Azt hittem, az
őrszemeitek sokkal kevésbé gonoszok. Nem tudtam, hogy a főminiszter a
markában tartja őket.
Megrázkódtam.
- Azt hiszem, apám sem tudta. Sajnálom, Gén. Nem kellett volna
odaküldenem téged.
- Inkább én nézzek szembe Bandurral, mint valamelyik bátyád - mondta. -
Ráadásul most már pontosan tudom, hol van az amulett. Ugye visszakaptad a
tükröt?
- A sólymod elhozta - válaszoltam, majd kihalásztam a szilánkot a
táskámból. Annyira siettem, hogy megmentsem Gént, hogy le sem töröltem
róla a vért. Most megláttam, hogy igazából nem is vér, hanem valami furcsa,
rezes por, ami halványan fénylett a kezemen, ahogy megpróbáltam letörölni.
- Van egy apró rés a hasadásban, ami más, mint a többi része - magyarázta
fáradtan Gén. - Ott sötétebbek a sziklák, szinte bíborszínűek. Úgy néz ki, mint
egy pupilla. A tükör szerint az amulett egy sziklaréteg alatt van.
Néhány szikla nem fogja megakadályozni, hogy legyőzzem Bandurt,
gondoltam.
- Megtalálom.
- Nem neked kellene megtenni - mondta Gém - Ő pontosan ezt akarja. A
hegyekhez csalogat, és elveszi a gyöngyödet.

•
Takkan egész idő alatt hallgatott, de amint kinyitotta a száját, tudtam, mit fog
mondani:
- Mi lenne, ha... - kezdett bele, de elnémult, amint meglátta az arcomat.
Nem engedlek az amulett közelébe, közölte vele a tekintetem. Még csak
gondolni se merj rá!
Takkan megadta magát, de az ajka egyetlen, hajlíthatatlan vonallá változott.
Tudtam, hogy a vitánknak még nincs vége. ; - Bárki szerzi is meg az amulettet,
óvatosnak kell lennie - folytatta Gén, miközben a kimerültségtől kezdett
lecsukódni a szemhéja. - Ilyen közel lenni Bandurhoz borzalmas teher.
Kirágja a lelket, és súlyként nehezedik az emberre.
- Köszönjük, Gén! - mondtam, majd Takkant magam után vonszolva
megindultam az ajtó felé. - A bátyáim és én holnap megvitatjuk a dolgot. Te
addig pihenj!
Mielőtt még a fiatal varázsló ellenkezhetett volna, becsuktam az ajtót.
Takkan és én letelepedtünk a szomszédos szobában.
- Pontosan így érezheti magát az apám, amikor aggódik értem.
- Majd én vigyázok rá - mondta Takkan. - Attól félek, hogy a hercegek őrei
nem megbízhatóak. Ahogy a tieid sem.
- Köszönöm! - válaszoltam, majd ellazult a vállam, mintha addig a világ
súlyát cipelte volna. Bekukkantottam Genhez. Már aludt is: a mellkasa
megremegett, ahogy be-és kilélegzett.
- Itt már nincs biztonságban - mondtam Takkannak. - Haza fogom küldeni.
Holnap ez lesz az első dolgom.
- Nem fog neki örülni.
- Nem érdekel - válaszoltam. Már meghoztam a döntést. - Megkérem
Andahait, hogy adjon neki kölcsön egy hajót. A Szent Tótól indul majd.
Csendben. - Támadt egy ötletem. - Majd azt mondom apámnak, hogy én is a
hajón vagyok, úton íróba, a száműzetésemre.
 - De igazából a Szent Hegyekhez megyünk - értette meg Takkan a tervemet.
- Tökéletes az időzítés.
Egyetértett.
- Két legyet egy csapásra. Jó ötlet, Shiori.
Tényleg az volt. De máskor nem volt lelkiismeret-furdalásom a jó
ötletektől. Azt kívántam, bár ne kellene hazudnom Gennek, vagy az apámnak.
De elhessegettem a lelkiismeretem hangját.
- Beszélnünk kellene az amulettről - mondtam, megérezve, hogy Takkannak
még mindig ezen jár az esze.
Takkan felélénkült: azt hitte, meggondoltam magam.
- Nekem kellene megszereznem.
- Semmiképpen - válaszoltam ellentmondást nem tűrő hangon. -
Elmondtam, mit láttam a vízben, és megígérted, hogy nem leszel felelőtlenül
bátor.
- Ennek semmi köze a felelőtlenséghez vagy a bátorsághoz. Csak én tudom
megcsinálni.
- Hat bátyám van - mondtam határozottan. - Ha én nem
mehetek, majd egyikük elintézi.
- Ők darvak lesznek - vetette ellen Takkan. - Hogy őrizhetnék Bandur
amulettjét?
- Nekik van tapasztalatuk a mágiával. Neked nincs.
- Nem értem, ennek mi köze van az egészhez.
- Nagyon is sok köze van hozzá - jelentettem ki olyan meggyőződéssel,
amit magam sem tudtam volna megmagyarázni. Isteneim, elfelejtettem, hogy
mindketten milyen makacsak tudunk lenni! Megérintettem a karját. - Bízz
bennem!
Halkan kifújta a levegőt.
 - Bízom benned. Bár legutóbb, amikor ezt kérte tőlem valaki, egy hógolyót
kaptam az arcomba.
Ezt olyan rezzenéstelen arccal mondta, hogy csak pislogni tudtam.
- Megari?
- Ki más?
Nevettem, ahogy elképzeltem a húgát, amint egy jól irányzott hógolyóval
eltünteti Takkan rosszkedvét. Megarit és engem ugyanolyan fából faragtak:
bölcs, de megátalkodott lelkek vagyunk, gondoltam.
- Nem csoda, hogy mi ketten vagyunk a kedvenceid.
- Ez így van - válaszolta vigyorogva -, bár a húgom gyakran gondoskodik
róla, hogy ezt megbánjam.
- Velem nem lesz gond - biztosítottam. - Nincsenek hógolyók a ruhám
ujjában. Csak...
- ...papírmadarak?
Elmosolyodtam.
- Csak papírmadarak.
Még mindig a karján nyugodott a kezem. Takkan megfogta, és
összekulcsolta az ujjainkat. Ezzel az egyszerű mozdulattal kibékültünk. És
bár ezután csendben voltunk, erőt merítettem a ki nem mondott szavakból.

•
Gén másnap reggelre sokkal jobban festett. Nyugodtan lépkedett mellettünk, a
haját összeborzolta a szél, az arca pedig kissé kipirult a naptól. Ha érezte is,
hogy készülök valamire, nem mondott semmit. Emiatt kissé aggódtam.
Hozzászoktam a folyamatos fecsegéséhez.
- Shiori! - kiáltotta Hasho, amint a Szent Tó közelébe értünk. - A reggeli
süteményektől zselévé változott a lábad? Már jó ideje várunk rád!
 A bátyáim sorfalat alkottak. Mindegyikük arcán büszke mosoly ült, és
amikor odaértem, szétváltak, hogy felfedjék a művüket.
- Íme - jelentette be Yotan, maga mögé intve -; elkészült hát!
Egy kosár volt a repüléshez!
Kerek volt, hasonló egy halászkosárhoz, de sokkal erősebb szerkezetűnek
tűnt, mint az, amivel a Rayuna-hegységbe repültünk: az oldalát egyszerű,
bambuszszálakból készített fonat alkotta, az alapját viszont cédrusfa
deszkákkal erősítették meg.
- Ez gyönyörű! - ámuldoztam. - És erősnek is tűnik.
- És a legjobb részt még nem is láttad - mondta Yotan. - Gén!
A fiatal varázsló azonnal cselekedett.
- Repülj! - parancsolta.
Hat, vastagon fonott kötél tört elő a kosár oldalából; a végeik a levegőbe
emelkedtek és hajladoztak a szélben.
Lenyűgözve tapsolni kezdtem. Szóval ezt készítette Quinnia abból a
rengeteg selyemből!
- Ez egy papírsárkány!
Gén önelégülten somolygott.
- Solzaya polipjára emlékeztet.
Most, hogy megemlítette, én is megláttam a hasonlóságot, és elnevettem
magam.
- Arra gondoltunk, hogy idén nem lesz Nyári Fesztivál - mondta Hasho -,
és ugyebár hagyomány, hogy együtt készítjük el a papírsárkányt. Megvártunk,
hogy te kösd rá az utolsó csomót - mondta, majd a kezembe nyomott egy
selyemkötelet. A kosár hetedik, utolsó tartózsinegét.
A kérése a nevemre utalt, ami csomót jelent. Anyám adta nekem ezt a
nevet, a hetedik, és egyben utolsó gyermekének, hogy összetartsam a
bátyáimat, bármilyen messze sodor is bennünket egymástól a sors.
 Végigfuttattam a kezem a kötél fonott, vörös anyagán, felismerve benne a
régi télikabátomat. Egy pár hímzett daruszem nézett vissza rám a selyemről.
A látványon mosolyogva hozzákötöztem az utolsó kötelet a kosárhoz. Azután
vettem egy nagy levegőt, és elengedtem.
Mintha szárnyai nőttek volna, az utolsó kötél a levegőbe emelkedett, hogy
csatlakozzon a társaihoz. Tudtam, hogy Gén varázslata tartja fent őket, de
akkor is lenyűgözött a látvány. A köteleket utánozva a levegőbe emeltem a
kezem, és olyan magasra nyújtóztam, amilyen magasra csak tudtam.
- Mit csinálsz? - kérdezte Hasho.
- Nyújtózkodom - válaszoltam. - Egy kis szünetet tartok, hogy lélegezzek,
és hallgassam a szél dalát. Hogy emlékezzek, milyen itthon lenni és fürödni
az ismerős nap fényében.
Leeresztettem a karomat. A lábamnál egy felszereléssel teli láda volt, amit
Wandei készített össze. Lehajoltam, és kivettem néhány festőecsetet. Minden
bátyámnak dobtam egyet- egyet.
- Kissé üresnek tűnik ez a kosár - kacsintottam. - Mi lenne, ha festenénk
egy kicsit, mint a régi szép időkben?
A délután további részében ráfestettük a régi, közös papírsárkányaink
mintáit a kosárra: a teknőst, a harcsát, a rókát és a nyulat. A láda aljára
Takkan elegáns kalligráfiával a következőt írta: „Hét erős csomó.”
Senki nem beszélt démonokról, papnőkről vagy gyöngyökről: tényleg olyan
érzés volt, mintha a Nyári Fesztiválon lettünk volna - csak az étel hiányzott.
De nem bántam. Az, hogy újra a bátyáimmal lehettem úgy, ahogy az átok
előtt, már önmagában felbecsülhetetlenül értékes volt.
Gén egyszer csak megindult egyedül a Szent Tó felé. Kimentettem magam a
bátyáimnál, és utánamentem. Ha észre is vett, nem fordult meg. Tovább sétált
a tó körül, én pedig a partról néztem a vizet.
 Szinte hallottam Seryu hangját: „Hoztál rizstortát? Nem? Akkor még
várnod kell egy kicsit, hogy találkozhass velem, hercegnő!”
A hangja, az önelégült mosolya, a megszokott megvetés a tekintetében,
mind megelevenedtek a képzeletemben. De a vizet nem szúrták keresztül
ezüstszarvak, és kacskaringós sárkányfarok sem csillant meg a fényben, rajta
smaragdzöld pikkelyekkel. Seryu nem volt ott.
Alig egy hete tértem vissza, de az Ai’longban töltött napok máris
végtelenül messzinek tűntek. Solzaya úrnő, Nazayun király és Elang már alig
voltak többek egy álomnál. Seryu barátsága távoli emlékké vált. Azon
tűnődtem, vajon Gén is az lesz-e egyszer.
A fiú megállt egy ponton a parton, hogy kavicsokat dobáljon a vízbe.
Egyet, kettőt, hármat pattantak, mielőtt elsüllyedtek.
Óvatosan mellé lépdeltem.
- Sárkányokat keresel?
A víz fodrozódni kezdett a hangomtól, és Gén a szemembe nézett a
tükörképünkön keresztül.
- Seryu, igaz? - kérdezte.
- Igen, itt mentett meg a fulladástól. Azután gyakran találkoztunk itt, és
varázslóleckéket adott.
- Nem úgy tűnik, mintha sokat tanultál volna tőle.
Mogorván ránéztem, mire felemelte a kezét.
- Csak vicceltem! Nagyrészt - mondta, majd sóhajtva piszkálni kezdte az új
kötést az orrán.
- Mi a baj?
- Valószínűleg úgy lesz a legjobb, ha nem visztek magatokkal Lapzurba.
Úgy tűnik, nagy varázsló létemre elég sokszor kell megmenteni.
Most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak. Felhúztam Gént, majd
szembefordultam vele:
 - Gyere, nincs értelme szomorkodni! Ez egy csodálatos nyári délután, nem
túl forró, és nem is túl párás. Élveznünk kellene.
Gyengéden belerúgtam a sípcsontjába, biztatva, hogy elkezdjen sétálni a tó
mentén.
- Miért kerested a sárkányok birodalmát? Sosem mondtad el, hogyan
folytatódott a történet, miután Elang megkért, hogy lopd el Solzaya tükrét.
A kérdésemmel nyertem tőle egy apró mosolyt.
- Egy kihívással kezdődött - válaszolta Gén. - Évszázadok óta senki nem
látott sárkányt. A barátaim az iskolában azt állították, hogy már nem is
léteznek. Nem értettem egyet. Szóval kihívtak, hogy bukjak le a tengerbe, és
szerezzek bizonyítékot a létezésükről.
- Egy kihívás miatt kerested meg Ai’longot?
- A becsület miatt! - válaszolta magabiztosan Gén.
- És egy sárkánygyöngy miatt, hajói emlékszem.
Gén az ujjait ropogtatta.
- Ez szinte az egyetlen útja annak, hogy anélkül szerezzen hatalmat az
ember, hogy letenné a varázslók esküjét. Eddig egyetlen varázslónak sem
sikerült megszereznie egyet sem.
Kivéve Bandurt, gondoltam. Legalábbis egy rövid időre.
- Több mint egy hónapig terveztem az utat - folytatta. - Minden könyvet
elolvastam, amit meg tudtam szerezni, de a legtöbb félrevezető
információkkal volt tele. Azt olvastam, hogy ha penészes fehér hínárt eszel
teliholdkor, képes leszel lélegezni a víz alatt.
- És nem így van?
- Nem hat elég ideig ahhoz, hogy eljuss Ai’longba - válaszolta Gén. - Arra
csak a sangi képes, azt pedig nem tudtam elkészíteni. Szóval egy teknős
lábához kötöztem magam. Így talált rám Elang. A többit már tudod.
Tényleg tudtam.
 - Úgy volt, hogy azért az átkozott tükörért cserébe sárkánymágiára tanít
majd - folytatta Gén, majd hosszú szünet következett. - Seryu tanított neked
bármi hasznosat?
- Csak egy altatóvarázslatot - válaszoltam, és a szemem azonnal a tóra
tévedt. Egy adag alga úszott a felszínre, én pedig arra gondoltam, hogy
biztosan egy bizonyos sárkány haja. - Még nem használtam.
Gén hátranézett, és felmérté, milyen távol kerültünk a többiektől. Felvett
egy újabb kavicsot, a tóba hajította, és nézte, ahogy hármat, négyet, ötöt
ugrik.
- Múlt éjjel használhattad volna rajtam - mondta. Azután felélénkülve rám
nézett, és így szólt: - Mikor jön a hajó?
Megtorpantam, és ezzel rögtön elárultam magam.
- Milyen hajó?
- Ne hazudj egy varázslónak, Shiori!
- Még nem vagy varázsló.
- Tegnap az ajtón keresztül hallottam, miről beszéltetek Takkannal.
Hát persze! Átkoztam magam a figyelmetlenségemért. Milyen rosszul
hazudok mostanában!
- Hadd maradjak! Legalább addig, amíg megszerzitek Bándur amulettjét -
mondta Gén karba tett kézzel. - Egyiküknek sincs varázsereje - tette hozzá,
Takkan és a kosár mellett álló bátyáim felé intve. - Szükséged lesz a
segítségemre.
Nem tudott eltántorítani.
- Már eleget tettél értünk, Gén. Sőt, többet is. Sosem bocsátanám meg
magamnak, ha Bandur bántana.
Gén némán a tó felé fordult. Egy hajó nagy, narancssárga vitorlákkal suhant
a vízen. Faragott sárkányfeje vigyorogva bámult ránk.
- Mondjuk, fenséges, az biztos!
 - Apám azt hiszi, hogy nekem kell a hajó - vallottam be. - A tavon
keresztül a Taijin-tengerre kellene vinnie, azután íróba.
- Nem úgy illene, hogy a császár leányát többen bocsássák útjára?
- Ez egy titkos „útra bocsájtás” - mondtam, a több réteg szoknyámat
rugdosva. Az egész túl hosszú volt, magas sarkú szandálhoz tervezték
bakancs helyett, de a habos-babos szegély jól eltakarta a nadrágomat. - Nem
tudtam, lesz-e még esélyem visszamenni a palotába a ma este előtt -
magyaráztam, megveregetve a csípőmön lógó kerek táskát, ami pontosan
akkora volt, hogy elférjen benne a tükörszilánk és a gyöngy. - Ne aggódj, nem
fogok harangujjú ruhában szembenézni a démonokkal.
- Csodálkoztam is - mormogta Gén. - Hát, remélem, hogy a hajó valami
írónál melegebb helyre visz majd. Bár, gondolom, a jeges klíma jobb, mint a
sivatagi.
- A bátyáim kölcsönadják, hogy hazavigyen - mondtam, majd
elbizonytalanodtam, mert eszembe jutott, hogy Gennek nincs otthona, és hogy
a családja már régen meghalt. - Vagy bárhova, ahová szívesen mennél. A
dolgaid már a hajón vannak.
Nem mondott köszönetét.
- Ezt nem lenne egyszerű elsüllyeszteni - jegyezte meg inkább. - Egyszer el
kellett varázsolnom egy halászdingit, hogy elvigyen Gindarába. Ez sokkal
kellemesebb lesz.
- Nem fogsz ellenállást tanúsítani?
- Tudom, mikor győztek le - válaszolta. - Ravaszabb vagy, mint gondoltam,
Shiori. Ha most tiltakozni kezdenék, használnád rajtam Seryu
altatóvarázslatát.
Szokás szerint elhúztam a számat, de nem tagadtam.
- Hát, azt hiszem, tényleg hasznos varázslat.
Gén vonakodó tisztelettel felmordult.
 - A varázserőd nagyobb, mint amilyennek látszik.
- Köszönöm - válaszoltam gúnyosan.
- Kiki elevensége kifejezetten lenyűgöző, és szerintem könnyen tudnál némi
telekinézist is alkalmazni, talán még egy halott virágot vagy fát is életre
tudnál kelteni. De ennél sokkal többre is képes lennél... Tanulhatnál a
mesterektől, és a csillagok vérét ihatnád; igazi varázslónő lehetnél. Kiatának
szüksége lesz a varázslókra most, hogy újraéled a mágia. Te lehetnél az első.
Utáltam a csábítás szikráját, ami felébredt bennem, az izgalmat a
gyomromban, amiért olyasmit akarok, amit nem kaphatok meg. Már
rengetegszer belekóstoltam a varázslatba.

•
Éreztem, milyen könnyen szomjazhatnék még többet, és el tudtam volna hinni,
ahogy azért kaptam a tehetségemet, hogy jót tegyek a világgal. Abban a
pillanatban is azt kívántam, bár nagyobb hatalmam lenne, hogy lezárhassam a
hegyeket, és olyan messze küldhessem Bandurt, hogy többé ne is emlékezzen
Kiatára.
Hevesen rázni kezdtem a fejemet.
- Ha egy évvel ezelőtt kérdezed, igent mondtam volna. Elszöktem volna,
hogy varázslónő lehessek, hogy világot láthassak, és elég sokáig éljek, hogy
láthassam, ahogy a korszakok jönnek-mennek. De itt van az apám, a bátyáim
és az országom. Itt akarom tölteni a napjaimat, velük - mondtam, majd
ellágyult a hangom. - Csendes életet szeretnék élni. Valahol északon, rengeteg
hóval.
- Például íróban? - vigyorgott Gén mindentudón. - Én sosem elégednék
meg egy ilyen élettel. Azért születtem, hogy varázsló legyek, és segítsem a
nagy vezetőket, hogy nagy dolgokat vigyenek véghez. Hogy legendává váljak.
 - De ezer év múlva már senki sem fog élni, akit ismertél. Végignézed azok
halálát, akik kedvesek a számodra.
- Nincs olyan, aki kedves lenne a számomra.
- Egy napon még lehet.
Gén felhorkant.
- A varázslók nem lesznek szerelmesek.
Semmivel nem tudtam volna meggyőzni. Felismertem a makacs csillogást a
szemében és az elhatározást az arcán. Tudtam, hogy ugyanúgy elköveti majd a
saját hibáit, ahogyan én.
- Minden legendában van egy szikrányi igazság - ez volt minden, amit
mondani tudtam. - Néha több is. Ne felejtsd el, ki vagy, miközben azzá válsz!
Mármint legendává.
- Köszönöm, Shiori nénikém! Nem fogom.
A pimasz hangszín ellenére vánszorogni kezdett a hajó felé.
- Mi az? - kérdeztem.
Hosszú, fekete frufruja a szemébe lógott, és hirtelen elmélázott.
- A varázslók esküjének ára olyasmi, amit csak kevesen hajlandóak
megfizetni. Egyszer nekem is volt hat bátyám, úgy, mint neked. Feleannyira
sem törődtek velem, mint a tieid veled, de ha még élnének... arra gondoltam,
akkor vajon én is csendes életre vágynék-e.
Úgy beszélt, mint egy öregember. Emlékeztettem magam, hogy máris többet
látott, mint a legtöbben tíz élet alatt.
- Gyere, felrakunk téged arra a hajóra! - noszogattam.
De Gén még nem fejezte be.
- A háború borzalmas dolog - motyogta. - Talán még a démonoknál is
rosszabb. Remélem, megtalálod a módját, hogy mindkettőtől megmentsd
Kiatát.
- Én is remélem.
 Együtt visszasétáltunk ahhoz a partszakaszhoz, ahol a bátyáim és Takkan
már vártak ránk. Gén mindannyiuktól elbúcsúzott, majd megállt, mielőtt
tőlem is elköszönt volna.
- Tanítsd meg azt az altatóvarázslatot, mielőtt elmész! Altass el vele!
- Most?
- Ha már nem tudom bizonyítani, hogy Ai’longban voltam, egy kis
sárkányvarázslat is megteszi - vonta meg a vállát. - Ráadásul utálom a
hajókat, és nem nagyon tudok úszni. Inkább aludnék.
- Elég könnyű - mondtam, miközben felidéztem Seryu utasításait. -
Egyszerűen megérinted a másik homlokát, és álmosító dolgokra gondolsz.
- Ennyi az egész?
- Hát, a sárkány azt is mondta, hogy segít, ha nem számítanak rá.
- Akkor, gondolom, rajtam nem fog működni - mondta szipogva Gén. -
Talán, ha később...
Nem tudta befejezni a mondatot. Villámgyorsan kinyújtottam a kezem, és a
homlokára koppintottam. Ahogy hátrabillent a sarkán, Takkan ügyesen
elkapta, és felvitte a hajóra.
Nem mentem utánuk. A lábam a földbe gyökerezett, a mellkasomra
telepedő súly lehorgonyzott. Először Raikama, aztán Seryu, és most Gén.
Túlságosan sokat búcsúzkodtam, és minden egyes búcsú mázsás súlyként
telepedett a szívemre.
- Szomorúbbnak tűnsz, mint a fiú - jegyezte meg Takkan, amikor visszatért
a hajóról.
Ha várt volna még egy percet, összeszedem magam. De amikor
odafordultam hozzá, a szemem feldagadt a visszatartott könnyektől.
Nyersen és hangtalanul azt üzentem neki: Maradj velem!
Takkan rögtön megértette. A vállamra csúsztatta a karját, és magához
húzott.
 - Nem hagylak el. Ígérem.
Tudtam, hogy hisz abban, amit mond. Hiszen Emurien sorsfonalai kötnek
össze bennünket. Fonalak, amelyek átlépik az idő és a tér korlátáit, és
életeken át összetartanak minket.
De a fonalakat el lehet vágni... még a sors fonalait is.
Hisz a káosz nem más, mint egy kés, amely széthasítja a végzet anyagát.
 30. FEJEZET

Az alkonyat lassan a Szent Hegyek fölé kúszott. A hold halvány koronaként

derengett a szénfekete égen, a hasadás azonban mély, vörös színnel világított.
Apám elterjesztette a pletykát, miszerint titokban menesztett íróba,
miközben én bejelentés nélkül elhagytam a palotát, és a bátyáim úgy tettek,
mintha útnak indítanának. Egyelőre senki sem kérdezte meg, hová megyünk
valójában. De biztosan volt, aki észrevette, hogy sosem jutottunk ki az útra -
ehelyett az erdő felé vettük az irányt.
Lekuporodtam egy fenyőfa tövébe, és idegesen a nedves földbe vájtam az
ujjaimat, miközben a bátyáim még egyszer, utoljára átvették a tervet. Végül
arra jutottak, hogy Benkai - a leggyorsabb - fog bemászni a hasadás szemébe,
és kiemeli belőle az amulettet.
A megbeszélés olyan tárgyilagosan folyt, mintha csak szakácsok
beszélgettek volna egy hordónyi gőzölgő rizs fölött. Mintha nem történhetne
semmi baj.
Seryu egyszer figyelmeztetett, hogy az érzelmeim befolyásolják a
képességeimet, de még sosem éreztem át annyira a szavai igazságát, mint
akkor. A varázslat vadul szikrázott a kezem és a lábam alatt, leveleket és
fűszálakat növesztve a semmiből, amelyek a következő pillanatban
elszáradtak, mintha nem tudnák eldönteni, hogy éljenek-e, vagy meghaljanak.
Nyugodj meg!, korholt Kiki. Észre fognak venni minket a démonok.
 Összekulcsoltam a kezem az ölemben. Tudtam, hogy minden, ami fontos
nekem, aznap este veszélybe kerül.
- Nem lankadhat a figyelmünk - mondta Benkai. - Ellenségünkké tettük a
főminisztert, és szerintem ő biztosan nem hiszi el, hogy Shiori íróba ment ma
délután. Botrányt fog szítani, ha itt talál minket.
- Éberek leszünk, parancsnok - válaszolta Wandei. - Shiori nem
merészkedik a hasadás közelébe, ugye, húgom?
Dermedten megráztam a fejem.
- Jól van - nyugtázta Benkai. - Akkor kezdhetjük?
A bátyáim egyenként egymáséra rakták a kezüket, és lehajtott fejjel
jelezték, hogy készen állnak. De amikor Takkanra került a sor, csak
leeresztette a lámpását.
- Takkan! - suttogtam, és megragadtam a ruhája ujját, miközben felállt. -
Mit esi...
- Hadd menjek én helyetted! - mondta Benkainak. - Neked daruként kell
repülnöd. Ha valami történik veled, Shiori sosem jut el Lapzurba.
Benkai a Takkan kabátját megragadó kezemre nézett.
- Úgy beszélsz, mintha feláldozható lennél - válaszolta a bátyám. - De nem
vagy az. Főképp nem a húgom számára.
Takkan azonban nem adta fel.
- Bandur abban a másodpercben megtámad, hogy megérzi a jelenlétedet az
amulett közelében.
- Akkor gyors leszek - válaszolta Benkai. - Ne légy ilyen feszült, Takkan
nagyúr! A testvéreim és én már ismerjük a sötét mágiát. Csak arra kérünk,
hogy védd meg a húgunkat.
Azzal Benkai felszállt a lovára, és elvágtázott a hasadás felé. Kiki is
nekiindult, hogy légi erősítést szerezzen az előttünk álló útra.
 Odasétáltam Takkanhoz. Megfeszült az állkapcsa, és szó szerint éreztem,
ahogy elárasztja a csalódottság. De nem panaszkodott.
Mialatt ő és a bátyáim néhány utolsó simítást végeztek a kosáron, a fához
dőlve előhúztam a tükörszilánkot a táskámból.
- Mutasd meg Benkait! - utasítottam.
Benkai állta a szavát: tényleg gyors volt. Máris felfelé kapaszkodott a
hegyen. Végig az árnyékban maradt, és olyan halkan mozgott, hogy még a
katonái sem vették észre a jelenlétét. Csak remélni tudtam, hogy a
démonkirály sem érzékeli.
- Siess! - suttogtam, miközben emelkedett. A tőrét használta csákánynak,
mert nem talált rést, és nem volt hová támasztania a lábát. Körülbelül
kartávolságnyira volt a hasadástól, amelynek varázslata skarlátvörös fényt
bocsátott a bátyámra.
Azután morogva megpihent egy sziklapárkányon, a hegy felé félúton, és
keresni kezdte az amulettet. Visszatartott lélegzettel vártam, míg végül
megtalálta a kis, sötét bíborvörös szikladarabot: a pupillát, ahogy Gén
nevezte. Minden erejét összegyűjtve egy résbe döfte a tőrt, mire felnyögött a
föld.
Benkai gyorsan dolgozott, kivájva a szem környékét és belsejét, az amulett
után kutatva. Megfeszült vállal megragadtam a tükröt... Végül a bátyám
fegyvere fémhez ütődött.
Visszahúzta a tőrt, és az egész karját bedugta a résbe. Megpróbált kirántani
belőle valamit, mire megcsörrent egy lánc, majd ezüstösfekete fény tört elő a
bíborszín sziklából.
Tátott szájjal néztem. Ez az! Az amulett!
Megfogta, és megpróbálta kirántani, de a kő megakadt valamiben. Ahogy
még mélyebbre vájt, fekete füst kezdett szivárogni a hasadásból.
 Hörgő hang hallatszott, és a füst felvette egy farkas alakját. Mégis mit
képzelsz, mit csinálsz, halandó?
A bátyám higgadtsága elismerésre méltó volt. Újra és újra megrántotta a
láncot, de az amulett nem engedett. Csak nem beragadt? Lehet, hogy
mélyebbre kell vájnod, vihogta Bandur.
Mielőtt Benkainak esélye nyílt volna rá, a démon megragadta az amulettje
láncát. Amint megérintette, hús-vér testet öltött. Megragadta a bátyámat a
nyakánál fogva.
Tudom, hogy hallasz, Shiori, mondta gúnyosan Bandur, miközben Benkai
küzdeni próbált ellene. Hiába sikerült a bátyámnak többször is megszúrnia a
démon húsát, a köd és az árnyék másodpercek alatt befoltozta a sebet.
Gyere és találj meg, hercegnő! Vagy hamarosan már csak öt bátyád
marad. A démon éles körmét a bátyám mellkasába vájta. Lássuk, emlékszel-
e, hogy kell repülni!
Ezután letaszította Benkait a hegyről.
A tükör elsötétült.
Túlságosan rosszul voltam ahhoz, hogy felsikoltsak. Ösztönösen
felugrottam, hogy segítsek a bátyámnak, de Andahai határozottan a vállamra
tette a kezét.
- Ne menj sehová! - mondta. - Majd Reiji és én megtaláljuk. Vissza fogjuk
hozni. Várd a jelet, hogy időben kivethesd az átkot!
Minden önuralmamat be kellett vetnem, hogy ne vitatkozzam.
- Siessetek! - csak ennyit tudtam mondani.
Miközben Andahai és Reiji elindultak a hasadáshoz, kinyitottam a táskámat
(épphogy csak résnyire), hogy eltegyem a tükröt. A gyöngy hangosan
felzúgott, és erősen rázkódni kezdett.
- Ezt hagyd abba! - ütöttem a táskára, figyelmeztetve a gyöngyöt, hogy
maradjon nyugton. Az ujjaim között dacos fénysugarak jelentek meg. - Ne
csináld! Ezzel elárulsz minket.
De nem hallgatott rám. Hevesen rángatózva kiküzdötte magát a táskából.
Wandei és Hasho is megpróbálta elkapni. Takkan ráhajította a kabátját, de
nem lehetett megállítani. A földre kényszerítette Takkant, majd egy pillanat
múlva eltűnt a fák között.
Utánarohantam, követve higanyszerű fényét, de hamarosan elsötétült. Vajon
hová megy? Elvesztettem a nyomát, és céltalanul bolyongtam az erdőben,
míg végül egy domboldalon lecsúszva egy tisztásra érkeztem, szó szerint
beleütközve a gyöngybe.
- Megvagy! - sziszegtem, majd visszanyaláboltam a táskába. Arra
gondoltam, mennyire igaza volt Raikamának, mikor azt mondta, hogy saját
akarata van, és hogy a legjobb lenne elzárva tartani, mielőtt még bajba
sodorna.
Épphogy csak becsuktam a táskát, amikor egy ág reccsenését hallottam a
hátam mögül.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy arra sem volt időm, hogy ökölbe
szorítsam a kezemet. Egy őrszem karja lódult felém, páncélkesztyűje csak úgy
fütyült a szélben, és egy pillanattal később a hátamon csattant a
kardmarkolata.
Összeestem.

•
Mire kinyitottam a szemem, fogoly voltam. A csuklómat és a bokámat
megkötözték, és tucatnyi őrszem emelte rám a kardját. Teljesen bekerítettek
acélpengéikkel. Az arckifejezésükből arra következtettem, hogy nem szívesen
követik a parancsot, de egyikük sem mert ellenkezni.
Hülye, hülye Shiori! Fogcsikorgatva rugdostam a poros föl
det. A táskám persze nem volt nálam. Hová tűnt?
 Az egyetlen jó hír az volt, hogy Benkai túlélte.
Öt is megkötözték, nem több mint tízlépésnyire feküdt tőlem. A kabátja
fekete ujját szétszaggatták, és új sebhelyek kerültek büszke arcára, a hajába
pedig levelek tapadtak. Esés közben biztosan beleütközött egy fába.
Benkai parancsol a hadseregnek, gondoltam. Hogy tarthatják fogva a
saját emberei? Ezúttal vajon kit szállt meg Bandur?
Kiegyenesítettem az ujjaimat, és egy egészen apró varázsfonalat engedtem
a ruhámba. A fejem azonban még mindig zúgott a hátamat ért ütéstől, és
forgott velem a világ. Képtelen voltam koncentrálni.
- Attól tartok, hogy a szabadon bocsátásod szembemenne őfelsége
törvényeivel, parancsnok - mondta valaki a hátam mögött. - Csak démoni
megszállással tudom magyarázni a húgod jelenlétét. És úgy látszik, a tiédet
is, hisz a tettestár
sa vagy.
A nyakamat kinyújtva megláttam, hogy Hawar főminiszter áll mögöttem.
Felhajtotta a köpenye ujját, hogy ne piszkítsa be a makulátlan selymet. A
táskám ott lógott a csuklóján. Messzire eltartotta magától, mintha gyöngy
helyett sáskákat és csontokat rejtene.
A szeme tiszta volt. Tehát nem szállta meg a démon. Azt kívántam, bár
letörölhetném az önelégült vigyort a képéről.
- Engedj el minket, Hawar! - mondta Benkai. - Nem félsz az apám
haragjától?
- Kellene? - válaszolta. - Talán beszélhetnénk együtt őfelségével.
Pontosan abban a pillanatban egy arany gyaloghintó érkezett, és maga a
császár lépett ki belőle; fehér gyászviselete éles kontrasztban állt a hasadás
skarlátvörös fényével. A katonák félreálltak, amint megindult felém. A
szemöldökét összehúzta az aggodalom és a harag.
- Apám - szólítottam meg reménykedve -, meg tudom magyarázni...
 A szavak azonban elhaltak a torkomban. A levegő láthatatlan roppanással
lehűlt, és füst szivárgott felénk az erdőből. Megállt apám fölött, majd a
nyakára tekeredett.
- Ne! - suttogtam. A gyomromban felgyülemlett az iszonyat és a rettegés,
miközben Bandur egybeolvadt a császár testével. Bandur, ne!
Azután apám pislogott, és már nem az apám volt
Bandur úgy kacagott, ahogy a császár sohasem: a torkából lassan,
gonoszán gördült ki a gúnyos hang.
Üvöltve figyelmeztetni akartam mindenkit: Ez nem Hanriyu császár! Ez a
démonkirály! De visszafogtam magam. Tisztában voltam vele, hogy
elhamarkodott döntéseknek köszönhetően jutottam idáig, és azt is tudtam,
hogy senki nem hinne nekem, ha azt állítanám, hogy az apámat megszállta a
démon. ^ Mindenki azt hitte, hogy belém költözött.
- Figyelmeztettelek, hogy ne gyere a Szent Hegyekhez - mondta Bandur az
apám száján keresztül. - A démonok a véredet akarják, te pedig idejössz,
mintha csak felajánlanád nekik. Miféle őrület lett úrrá rajtad, leányom? És
hogy varázslattal rávetted a bátyádat, hogy csatlakozzon az árulásodhoz... -
folytatta, majd a még mindig láncra vert Benkaira pillantott. - Most biztosan
megtanultad a leckét.
A démon tekintete rám szegeződött, de csakis én láthattam benne a gúnyos,
vörös fényt. Mi ez a megrökönyödés, Shiori? Megmondtam, hogy nem én
vagyok az egyetlen ellenséged.
A munka nagy részét Hawar végezte el.
Szállj ki belőle!, tajtékzottam a dühtől. Hagyd békén!
Azt kell mondanom, eléggé kedvemre való az uralkodóiét.
A hatalom, a tisztelet... ahogy hatni tudok rád. Gúnyos vigyorba
kényszerítette apám száját. Látnod kellett volna az arcát, amikor Hawar
elmondta neki, hová mentél! 0 maga rohant ide ezzel a kocsival: félt, hogy
jövök, és harapni fogok.
A mellkasomban forrongott a düh, fehéren és izzón. Fájt visszatartanom - a
fogaimat csikorgattam. Elhatároztam, hogy hiába gúnyol Bandur, nem adom
meg magam. Nem dőlök be még egyszer ugyanannak a trükknek.
Helyette egyenesen a császárhoz fordultam: Apám!, üvöltöttem Bandur
elméjébe. Apám, tudom, hogy ott vagy! Harcolj ellene! Ne hagyd, hogy ő
győzzön!
A császár álla megemelkedett. Felegyenesedett, és kihúzta magát, majd
lustán rám emelte a tekintetét. A tervem nem vált be. Bandur túl erős volt.
De nem voltam képes feladni. » - Apám! - kiáltottam, és előrelendültem. -
Állj!
Ahogy megmozdultam, megremegett a föld. A hasadás mentén apró sziklák
és kavicsok gördültek lefelé, és a nyílás erősebben fénylett, mint korábban.
Az őrszemek elrángattak a császár mellől, és ezúttal a torkomnak szegezték a
kardjukat.
Ajjaj, hercegnő!, folytatta gúnyosan Bandur. Vissza kellene fognod magad.
Felizgatod a démonokat.
- Látjátok, hogy reagál a hegy a jelenlétére? - kiáltotta Hawar. - Pontosan
úgy, ahogy mondtam: előhívja a démonokat, felség!
Bandur úgy tett, mintha megrázta volna a kirohanásom. Hátratántorodott, és
karba tette hímzett anyaggal borított kezét.
- Igazad van, Hawar miniszter. Ideje, hogy megleckéztessem a lányomat -
mondta a démon, apám mosolyát imitálva, de kissé féloldalasán, gonosz
benyomást keltve. - Ideje hazatérned, Shiori.
Mindenki más azt hitte, hogy a császár hazavisz, de Én jól tudtam, mire
gondol Bandur. A démonok vártak rám odabent, nyughatatlan mágiájuk
megrengette a földet.
 Shiori!, kiáltozták. Shiori, hát eljöttél. Szabadíts ki minket!
Valahogy más volt a hangjuk, mint korábban, szinte mintha könyörögtek
volna. De nem érdekelt: tudtam, hogy ugyanúgy manipulálni próbálnak, mint
a királyuk.
Megesküdtem az Örökkévaló Bíráira, hogy nem engedem, hogy Bandur
visszavigyen a hegyekbe.
Felkészültem. A vörös fény szinte már kialudt apám szemében, mint a
hamuvá váló parázs, és füst szivárgott az orrlyukából. Bandur köd- és
árnyáradat képében elhagyta apám testét, én pedig készen álltam. Ahogy
lehúztam a fejem, a csuklómon lévő kötelek életre keltek, és száguldva
megindultak a főminiszter felé, hogy visszarántsák a kezembe a táskámat.
Amint újra nálam volt, kinyitottam, és szabadjára engedtem a gyöngyöt.
Előttem lebegett, és töredezett darabjai sugározni kezdtek sötét felszínén.
Bandur felnevetett. Szép volt, hercegnő! De ha ellenem használod a
gyöngyöt, nem lesz elég erőd, hogy átváltoztasd a bátyáidat!
Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom, mondtam.
Lehet. De vajon a gyöngy is az?
Hirtelen felháborodott kiáltás hallatszott Hawar miniszter irányából.
Bandur láthatatlan volt a számára, így csak annyit észlelt az egészből, hogy
apám eszméletlen teste fölé tartom a gyöngyöt.
- Shiorianma megtámadta a császárt! - üvöltötte hisztérikusan Hawar. -
Megölni! Megölni!
- Elég legyen! - kiáltotta Benkai felugorva. Andahai és Reiji azonnal ott
termett mellette. - Tartóztassátok le a főminisztert!
Az őrszemek fele engedelmeskedett a parancsnoknak, a többiek azonban
Hawart követték. A pengéik Benkai láncaihoz és az őt követők fegyvereihez
nyomódtak.
 Még sosem láttam harcolni a második bátyámat, de akkor hirtelen
megértettem, miért akarnak annyian a parancsnoksága alá tartozni. A láncai
elmosódott ezüstfolttá váltak, és mindenkit felborított velük, aki az útjába
került. Még a legtapasztaltabb őrszemeknek sem volt esélyük ellene.
Amíg senki nem figyel, velem jössz, mondta Bandur, a csuklóm köré fonva
karmait.
Felé hajítottam a gyöngyöt, készen arra, hogy előhívjam az erejét. Bandur
teste hirtelen görcsbe rándult, és füst lövellt ki a végtagjaiból és a farkából.
Dühösen felmordult, de továbbra is remegett.
- Meg ne próbálj hozzáérni! - hallatszott egy kiáltás a hasadás felől. - Térj
vissza az erőd forrásához!
Hunyorítanom kellett, hogy lássam, ki kiabál, és a szívem izgatottan
megdobbant.
Takkan.
Egész idő alatt a hasadásnál futatott, és nála volt az amulett!
- Térj vissza hozzám! - kiáltotta újra Takkan.
Bandur szeme folyékonnyá vált a haragtól, de nem volt más választása. A
következő pillanatban köddé vált, és ahogy az amulett magához hívta, a hegy
ismét megremegett.
- Mennünk kell! - kiáltotta Andahai, és megragadta a karomat, miközben
utórezgések tépázták az erdőt. - Menjünk vissza a kosárhoz! Vesd ki az átkot!
- De Takkan...
- Benkai és én majd segítünk neki. Már errefelé tart. Gyerünk!
A szívem a torkomban dobogott, de rohanni kezdtem, botladozva a rázkódó
földön. Már égett a tüdőm, amikor észrevettem egy fénylő fehér
selyemfonalat a fák között.
- Mondd ki az átkot! - kiáltotta Hasho, miközben segített beszállni a
kosárba. A gyöngy fényleni kezdett az érintésem
 re. Amikor legutóbb előhívtam az erejét, alig éltem túl. Csak az istenek
tudják, mi történik ezúttal.
A gyöngy a tenyerem fölött lebegett, egyszerre sötéten és fénylőn, mintha
alig várná, hogy munkába álljon. Kimondtam a begyakorolt és rettegett
szavakat:
- Védd meg a bátyáimat, ahogy egyszer már megvédted őket! Változtasd
őket darvakká, hogy visszavihessünk az Alakmáshoz!
Csak egyszer mondtam el, minden szót átitatva jelentéssel, mintha egy
szent fogadalom lett volna. A gyöngy meghallgatott. És Ashmiyuen csodáira,
engedelmeskedett!
A fénye beborította a bátyáimat. Még Andahait és Benkait is elérte, akik
még mindig Takkannal futottak keresztül az erdőn.
Ahogy az átalakulásukat néztem, csípték a szememet a könnyek. A kardjuk
csörömpölve zuhant a földre, emberi kiáltásaik és sikolyaik elhaltak, ahogy a
nyakuk és végtagjaik megnyúltak, a torkuk mentén fekete tollak nőttek, és
hegyes végű szárnyak vették át az ujjaik helyét. Végül pedig megjelent a fejük
tetején a hat ismerős, bíborvörös korona. Teljesen átalakultak, vadul
csapkodtak a szárnyukkal, és odarepültek hozzám, mire egy ragyogó
villanással a gyöngy minden fénye visszatért a belsejébe. A két fele bezárult,
olyan erős lökéshullámot bocsátva felém, hogy nekiütődtem a kosár
oldalának. Miközben felhúztam magam, láttam, hogy egy egész seregnyi sas,
héja és sólyom hasít keresztül az égen. Kiki betartotta az ígéretét: több tucat
madarat vett rá, hogy velünk repüljenek. A bátyáimmal együtt a csőrükbe
fogták a kosár köteleinek végét.
- Várjatok! - kiáltottam. - Várjuk meg Takkant!
Már közeljárt, és egy ugrással megpróbálta elérni a kosarat, de csak a
fonott szélébe sikerült belekapaszkodnia.
 Kinyújtottam a kezem, és megragadtam a karját.... - Megvagy - ziháltam,
majd berántottam a kosárba.
Rajtam landolt, és a becsapódás mindkettőnket a kosár aljára taszított.
Megcsináltuk!, gondoltam.
Mindenki a fedélzeten!, kiáltotta Kiki a bátyáimnak, mire csapkodni
kezdtek a szárnyukkal, és addig emelkedtünk, míg végül a fák lombjai felett
suhantunk. Hófehér szárnyuk megszokott látványt nyújtott, és ismerős volt az
érzés, ahogy repülés közben a felhőket súroltuk. A bordáim megfeszültek,
ahogy néztem a bátyáimat repülés közben. Olyan volt, mintha visszamentünk
volna az időben. Reméltem, hogy nem fogják megbánni, hogy ismét belém
vetették a bizalmukat.
Ahogy magunk mögött hagytuk a Bátorság Szent Hegyeit, hosszan kifújtam
a levegőt. A gyöngy használata kimerített,
és a testem könyörgött némi pihenésért.
Odamásztam Takkanhoz.
- Ez volt a legmeggondoltalanabb, legbolondabb...
- ...a legbátrabb dolog, amit valaha láttál? - fejezte be helyettem a
mondatot.
Megérintette az arcomat. Nehezen vette a levegőt. Minden további
szemrehányást visszatartottam.
- Tényleg bátor dolog volt - mondtam végül.
Segítettem a nyakába akasztani Bandur láncát, majd szemügyre vettem a
mellkasán lógó amulettet. Fekete volt, mint az obszidián és egy repedés volt
a közepén, majdnem olyan, mint az Alakmás gyöngyén lévő nyílás. Egy
démon eszköze.
- Aludj! - mondtam, majd az ujjaimmal végigsimítottam Takkan homlokán.
Nem tudtam, hogy a varázslatomtól vagy a kimerültségtől, de a légzése
megnyugodott, a pulzusa pedig egyenletessé vált. Nem engedte el a kezemet.
 A vállára hajtottam a fejem, a lába mellé dugtam a lábamat, és magunkra
terítettem egy takarót, hogy ne fázzunk. Az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt
elaludtam, az amulett villanása volt, és ahogy a bátyáim hegyen-völgyön és
vizen keresztül vittek minket, egy démon nevetése visszhangzott a fülemben.
 31. FEJEZET

Zivatar jajgatására ébredtem.

Villámok hasítottak keresztül az éjszakai égbolton, és hamarosan a
mennydörgés is követte őket. A közelgő vihar szárnyán siklottunk. Az egyre
erősödő szél keresztülkergetett minket a Cuiyani-óceánon.
Megpróbáltam védeni magam az esőtől, majd feltérdeltem, és a kosár
peremébe kapaszkodva kikukucskáltam. A bátyáim mellett húsz madár repült,
Kikivel az élen, a viharra rá se hederítve.
- Hol vagyunk? - kérdeztem.
Kiki nem nézett hátra. Nem messze a Tambu-szigetektől. Máris?
A szél segít. Ennél több jót nem tudok mondani erről a viharról.
A kosár peremére támaszkodtam a könyökömmel, és az egyik
selyemkötélbe kapaszkodva lenéztem. Sötét felhők takarták el a tájat, de a
réseken keresztül ki tudtam venni a vihar által megvilágított tengert pöttyöző
kis szigeteket: Raikama otthonát.
Gombóc nőtt a torkomban, de lenyeltem, és igyekeztem a messzi láthatárra
koncentrálni. Tudtam, hogy még napkelte előtt le kell szállnunk, különben a
bátyáim a víz fölött veszítik el a szárnyukat.
Egyre jobban esett, és a szél folyamatosan ide-oda lökdös- te a kosarat,
úgy pengetve a köteleket, mint egy citera húrjait. Felfordult a gyomrom, és
újra lehajoltam, majd kinyúltam Takkan felé.
 A feje a lábam mellett volt, és összeszorította a szemét. Bandur
amulettjének súlya sötéten, vészjóslón és súlyosan nehezedett a mellkasára,
mint egy kaszakő. Szerettem volna megszabadítani a terhétől, de nem mertem
megérinteni. Újabb dörgés hasított keresztül az égen, de Takkan levegővétele
alig változott. Volt egy olyan érzésem, hogy amivel épp szembenéz álmában,
az ezerszer rosszabb ennél.
Gyengéden letöröltem az esővizet az arcáról. A bőre hideg volt, és
dörzsölgetni kezdtem a kezét, hogy megpróbáljam felmelegíteni.
Legutóbb, amikor így gondoskodtam róla, még alig ismertem... sőt, az
egész lényét megvetettem. Olyan odafigyeléssel varrtam össze a sebét, mintha
egy régi nadrágot foltoztam volna meg. Ahogy elnéztem, még mindig látszott
a nyoma.
Melegség öntötte el az arcomat. A Fonalaknak legyen hála, a bátyáim
túlságosan elfoglaltak voltak a repüléssel ahhoz, hogy észrevegyék, hogy
Takkan tunikájának repedésein keresztül az izmait és a selymes bőrét
bámulom. Egész életemben piszkálnának miatta.
- Tudnom kellett volna, hogy te voltál - motyogta Takkan,
alig résnyire nyitott szemmel.
- Hogy micsoda? - kérdeztem, majd aggodalommal telve közelebb
húzódtam hozzá. - Mit mondtál?
- Ezek az egyenetlen öltések rajtam - válaszolta felfelé görbülő szájjal. -
Olyanok, mint a bocsánatkérő hímzésen, amit küldték Ebből kitalálhattam
volna, hogy te vagy az, Shiori.
Nem tudtam ellenállni a reflexeimnek. A vállába ütöttem, valószínűleg
erősebben, mint kellett volna.
- Fájt? - kérdeztem. Azonnal bűntudatom támadt. Lenéztem a mellkasán
lógó amulettre. - Nem... sérültél meg?
Takkan visszanyelt egy kacajt.
 - Nem. Megérdemeltem.
Most már nyitva volt a szeme, de hiányzott a tekintetéből a szokásos derű.
- El kéne venned a fegyvereimet - mondta rekedten. - Nem engedem, hogy
Bandur bántson, akkor sem, ha ellopja a testemet... de jobb félni, mint
megijedni.
Az ajkamba harapva bólintottam. Csak a nyírfából faragott íjat láttam, ami
akkor is nála volt, amikor először találkoztunk. A markolata legszélesebb
részébe belevésték Takkan családi címerét: egy nyulat a hegyen, öt
szilvafavirággal körülvéve, és egy fehér teliholdat. Felemeltem a padlóról,
azután megkérdeztem:
- Még valami?
- A tőr az övemen. Két kés a bakancsomban.
- Kard nincs?
- Nem hoztam magammal.
Hitetlenkedve néztem rá.
- Miféle őrszem nem hozza magával a kardját egy ilyen utazásra?
- Olyan, akihez bolond módon hozzákötötted magad - válaszolta halvány
mosollyal az arcán. - Egyébként is jobb íjász vagyok, mint kardforgató. Csak
felesleges súly lett volna.
Jól van, mondtam magamban. A táskám mélyére rejtettem a tőrt, azután
megkerestem a késeket. Már épp eltettem volna őket, amikor az amulett lánca
hirtelen Takkan nyaka köré tekeredett.
- Ébredezik - nyögte Takkan. - Shiori, húzódj távolabb tőlem...
Takkan eltakarta a kezével az amulettet, hogy megpróbálja odabent tartani
Bandurt. Minden szín eltűnt az arcából. A szeme vibrálni kezdett, az egyik
pillanatban földesbarnán, a következőben pedig vörösen, mint a démontűz.
- Takkan! - A karja után nyúltam, hogy segítsek.
 Hiba volt. A szeme véreressé vált, és farkasként vicsorogva megszorította
a csuklómat. Hallgatnod kellene a jegyesedre, Shiori!
Megpróbáltam könyökkel állba verni, de Bandur gyorsabb
volt: hátrataszított, és gúnyosan kacagott, miközben végigcsúsztam a kosár
alján.
- Shiori! - Takkan szeme ismét barnává változott, és a démon amulettjét
megragadva még egyszer megpróbált felülkerekedni rajta. De Bandur már
győzött.
Takkan ujjaiból füstszálak gomolyogtak, és egész testében megrázkódott.
Láttam, ahogy minden ereje elhagyja, és térdre esett. Azután a füst áramlani
kezdett az amulettből, és ad
dig tekergeti, míg végül felvette egy farkas alakját.
Felemeltem a földről Takkan íját, egy kék tollas nyíl után kotorászva.
- A jegyesed erősebb, mint amilyennek látszik - mondta Bandur, körbe-
körbe portyázva a kosárban, hogy becserkésszen. - De minden halandónak
megvan a maga gyengesége. Az övé te vagy.
Miközben az íj húrja az ujjperceimhez dörzsölődött, a fogamat
csikorgattam.
- Ugye tudod, hogy a nyilaid hatástalanok a füsttel szemben?
Meghúztam az ideget, és felemeltem az íjat. - Csak figyelj!
- Legyen! Meg se mozdulok - mondta Bandur, majd leült, és csóválni
kezdte a farkát, mint egy kutya. Még a leghomályosabb alakjában is képes
volt gúnyolódni rajtam.
Azután kacagva formátlan köddé vált.
- Okos ötlet volt a boszorkánytól, hogy összekötött a gyöngyei - mondta. -
De ha azt hitte, hogy ezzel időt nyersz velem szemben, tévedett. Nézd! Nézd
csak meg, mit tettél vele!
 Nem kellett ellenőriznem. Tudtam, hogy a gyöngy hasadtabb, mint valaha,
mint egy hold két fele, egy végtelenül vékony híddal összekötve.
- Szerinted eléred Lapzurt, mielőtt kettétörik? - kérdezte Bandur, majd egy
légfuvallattal kihúzta a fülem mögül az ősz tincset. - Megvisel, felség.
Szívesen leveszem ezt a terhet a válladról.
- Hogy felszabadítsd magad az esküd alól? - vágtam vissza. - Inkább
meghalok.
- Akkor rád mosolyog a szerencse, mert ez elég fontos része a tervnek.
Az amulett megremegett Takkan mellkasán, és Bandur hangja szólalt meg
rajta keresztül, sötét mágiával teli szavakat suttogva, amiket nem értettem.
Odamásztam Takkanhoz, és rázni kezdtem: :.
- Ébredj fel! Ébredj fel, Takkan! .Vissza kell zárnod Bandurt az
amulettjébe.
Miközben megpróbáltam feléleszteni, Kiki madárserege vérfagyasztó
rikoltásokat hallatott. Egészen addig összehangoltan repültek, de valami
megváltozott. Hirtelen minden irányba szétszéledtek, mintha megijedtek
volna valamitől.
- Mi történik? - kiáltottam Kikinek. - Miért mennek el aaa...
A kérdésem végét elnyelte a sikolyom. Egy viharos széllökés az oldalára
döntötte a kosarat. Takkanra estem, lebuktunk a felhők alá. A kötelek
megtekeredtek, mire az egész kosár forogni kezdett. Ügyetlenül tapogatóztam
valami után, amiben megkapaszkodhatnék, miközben a bátyáim
kétségbeesetten próbálták visszaszerezni az irányítást. Még a többi madár
segítsége nélkül is sikerülnie kellett volna. De valami lefelé húzott minket.
Éreztem. A bátyáim pedig látták. Pont ugyanolyan nyugtalanok voltak, mint
Kiki madarai, de ők nem hagytak magamra. Élesen irányt váltottak, vadul
csapkodva a szárnyukkal.
A kosár megremegett, mire Bandur ijesztő mosolyt villantott.
 - Készülj, hercegnő! Már közelednek.
Kik? Nem láttam, mi történik. Kiki!, kiáltottam. Mi folyik itt?
Démonok!, ordította. Lentről!
A gyomromban szétáradt a rettegés.
Tambu démonjai egyetlen, hömpölygő tömegként törtek felfelé. Szemük
vörös ragyogásában rókák, denevérek, tigrisek és kígyók jelentek meg. Az
arcuk hivalkodó volt, mint a maszkok, amiket a gyerekek viselnek, hogy
elijesszék újévkor a gonosz lelkeket.
A hangjuk is gyermeki volt, ahogy visítoztak és kacagtak, miközben
körbevették a bátyáimat. A kötelekre tekerték a farkukat, és a szárnyukkal
hevesen csapkodták a kosár alját. Amikor tépkedni és vagdosni kezdtek a
karmaikkal, a szívemet elszorította a rettegés.
Összetekeredett bambuszcsíkok váltak le a kosár széléről, a festett
teknősszemek és ezüst rókafarkak örökre eltűntek a felhők között.
Hadonászni kezdtem a démonok felé a tőrömmel.
- Tűnjetek innen! - üvöltöttem. - Tűnés, tűnés!
De csak vihogtak.
A tőr haszontalan volt. Ahogy a varázserőm is. Amikor megpróbáltam
újabb támadást indítani, még több démon jelent meg.
Egy szárnyas tigris megcsapta Benkait a mancsával, egy denevér pedig
Kiki szárnyába vájta éles fogait, mire a madaram halálra rémülve elrepült. A
többi démon a kosárra koncentrált: körülötte portyáztak, és tépkedték a
darabjait.
Aggodalmamban újra a gyöngyhöz fordultam.
Az halk dalt zümmögött úgy, ahogyan vészhelyzetekben szokta. Ahogy
előhúztam a táskámból, az ereje megállíthatatlanul tört elő, sugárzó fehér
fénybe zárva a démonokat.
 A sikolyuk hangos és éles volt, mintha valaki késsel karcolná az üveget.
Verdestek a szárnyukkal és csapkodtak a farkukkal, hadonásztak a karmukkal
és az ujjaikkal, miközben küzdöttek az erős, gyöngyházfényű sugarakkal.
Amikor meg fordultam, láttam, hogy a démonok újra nyüzsgő rajba állnak
össze, és visszahúzódnak az alattunk elterülő szigetek felé.
Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Sajnos túlságosan
korán.
Megfeledkeztem Bandurról.
Beugrott a kosárba. A bundáján felállt a szőr, jéghideg tekintete vérben
úszott. Ezúttal nem várt. Nekilendült, én pedig felkészültem.
De a támadás elmaradt.
Takkan megmozdult, majd az ég felé emelte az amulettet. Már közel volt a
hajnal, és a hold utolsó fénysugarai átszűrődtek a felhőkön keresztül, majd
megérintették az amulettet.
- Térj vissza! - kiáltotta Takkan. - Térj vissza, Bandur!
Bandur teste vonaglani kezdett, és eltorzult, mintha láthatatlan kötelek
húznák az amulett felé. A démon dühösen megfordult, hogy szembeszálljon
Takkannal.
- Azt hiszed, elég erős vagy ahhoz, hogy legyőzz engem?
Takkan nem válaszolt, de felegyenesedett, hogy szembenézhessen
Bandurral. Néma harc kezdődött kettőjük között: a démon minden erejével
küzdött Takkan irányítása ellen. Takkan homloka izzadságtól gyöngyözött.
Hátrált egy lépést, az állkapcsa megfeszült, a szeme pedig kifehéredett, ahogy
nekifeszült a démon erejének.
Bandur végül megtántorodott:
- A lelkeddel fizetsz majd ezért! - kiáltotta dühösen.
Egy utolsó erőfeszítéssel előrelendítette a karmát. Elkapta Hasho szárnyát,
és csontig hatoló sebet mart belé. Azután még egyszer felszisszent, majd
eltűnt az amulettben. A kosár az oldalára dőlt, ahogy a kötelek kicsúsztak
Hasho csőréből, majd egymás után a többi bátyáméból is.
Csak zuhantunk és zuhantunk Tambu felé, a démonok... és a mostohaanyám,
a Névtelen Királynő szülőföldjére.
 32. FEJEZET

Fák lombkoronája törte meg a zuhanásunkat. Takkan és én ellentétes irányban

estünk ki a kosárból, hosszú faágakba ütköztünk, majd földet értünk az
őserdei talajon.
Puff!
A bogarak eliszkoltak, a levelek ropogtak, az ágak megreccsentek. A fény
hullámokban tört keresztül a fák vonalán, forró olajként csillogva. A
pórusaimból izzadság csepegett.
A megmaradt erőmet felhasználva az alkaromra támaszkodtam: a meleg,
nedves földbe vájtam a könyökömet. Azután megmerevedtem, későn
eszmélve rá, hogy ellenőriznem kellene, nincsenek-e démonok körülöttem.
Semmi.
Miután meggyőződtem róla, hogy biztonságos, erőlködve felálltam, és
arrébb sepertem a csípőmet szurkáló páfrányleveleket.
- Takkan! - kiáltottam. - Kiki!
Elállt az eső, és a fény ásítva bevilágította az erdőt. A látvány új
energiával töltött fel. Már feljött a nap, ami azt jelentette, hogy a bátyáim újra
emberek. De fogalmam sem volt, hol lehetnek. Az átváltozásuk sosem volt
békésnek vagy csendesnek nevezhető. Hallanom kellett volna a kiáltozásukat.
Vörös selyem villanása tört át a ködön, én pedig botorkálva megindultam
arrafelé. Nem messze a kosártól, a földön fekve rátaláltam Takkanra. Kiki és
a bátyáim is ott voltak... de még mindig darumadarakként!
Takkan bőréhez rengeteg levél és por tapadt. Lélegzett, de eszméletlen
volt. Dübörgő szívvel gyorsan megvizsgáltam. Új szakadások voltak a
ruháján, amelyek felfedték napbarnított vállát, és még több sebet láttam a
mellkasán, amiket nekem köszönhetett. De Emuriennek hála sértetlen volt!
Egy fatörzsnek támasztottam a hátát, és az ujjaimmal letöröltem az
izzadságcseppeket az orráról.
Egy izom megrándult az állkapcsában.
- Hasho... - motyogta, miközben lassan kinyitotta a szemét. - A szárnya...
Nem értettem, miről beszél, így gyorsan a bátyáim felé fordultam. Csak
öten voltak, és mind egyszerre vijjogtak, számomra érthetetlen nyelven.
Azonnal úrrá lett rajtam a pánik..
- Hol van Hasho?
Amint feltettem a kérdést, felszállt a köd, és megláttam.
A legfiatalabb bátyám összekuporodva feküdt a földön, szinte saját maga
alá gyűrve az egész testét. Fájdalmas, zümmögő hangok törtek fel a torkából,
és a hasa minden egyes lélegzetvétellel megrázkódott. Lekuporodtam mellé,
és szemügyre vettem teljesen összetekeredett szárnyait. A bal szárnya füstölt,
és teljesen szénné égtek a tollai.
- Hasho - szólítottam meg elfúló hangon.
- Bandur tette - mondta mély hangon Takkan. - Nem tudtam időben
megállítani. Bocsáss meg!
Nem tudtam, mint mondhatnék. Nem voltam képes másra figyelni, csak a
Hasho bal szárnyát simogató fekete fénysugarakra, és az egyre mélyülő
felismerésre, miszerint nem változott vissza emberré. Ahogy a többi
testvérem sem.
Andahai szerint ezúttal más a varázslat, mondta Kiki. Nem fognak oda-
vissza alakulni.
 Miközben a fejemben ide-oda cikáztak a gondolatok, vettem egy mély
levegőt. Az jó. Tudtam, hogy Hasho ebben az állapotban nem bírná ki az
átváltozást. Segítséget kell szereznünk Hashónak. Lennie kell egy falunak a
szigeten.
Utánanézek, vágta rá Kiki, majd felröppent, hogy jobban beláthassa a
tájat. Egy pillanattal később már iszkolt is vissza hozzánk, és kiáltozni
kezdett: Kígyók! Kígyók!
A fák, a sziklák, de még a bokrok közül is kígyók özönlöttek felénk,
körülvettek minket. A legnagyobbak a fák ágain lógtak... levedlett bőrük
beleolvadt a buja őserdei látképbe. A látvány Raikama kertjére
emlékeztetett. Ez volt az egyetlen oka, hogy nem féltem.
Éhesnek tűnnek, mondta idegesen Kiki. Engem bámulnak. Talán ezek a
Tambu-beli kígyók szeretik a papírt. Egyébként is napról napra valódibb
leszek.
Még mindig messze állsz attól, hogy igazi madárrá válj, Kiki,
válaszoltam. Ráadásul a darvak eszik meg a kígyókat, és nem fordítva.
Akkor kérd meg a bátyáidat, hogy egyék meg ókét!
Senki nem fog megenni senkit. Megpróbáltál már beszélni velük?
Próbáltam, válaszolta a madaram, félénken megemelve az egyik szárnyát.
Várj, jön valaki!
A kígyók oldalra siklottak, utat adva a legnagyobb példánynak, amit valaha
láttam. A pikkelyei színe megegyezett a teste alatt felgyűrődő
pálmalevelekével, de ahogy kibújt a lombkorona takarásából, megváltoztak.
Először a föld barnájához kezdtek hasonlítani, azután pergamenszínűvé
váltak... ez volt Raikama kígyóarcának árnyalata.
Az egyetlen dolog, ami nem változott, a hatalmas kígyó szeme volt. Olyan
volt, mint egy törött gyémánt a folyékony, sárga hold fényében. Villás nyelvét
kinyújtva hosszan sziszegett.
 Kiki megborzongott.
Mit mond?, kérdeztem.
Azt, hogy Újainak hívják, és azt kérdezi, hogy a Zöld Kígyóasszony
leánya vagy-e.
Zöld Kígyóasszony?
Akit már évek óta nem láttak, folytatta Kiki, de Újai érzi a varázslata
maradványait rajtad... Channari leányán.
A név hallatán megszólalt a gyász hangja a mellkasomban.
Ismerte a mostohaanyámat?
Az apja ismerte.
Szerettem volna megfejteni Raikama múltjának titkait, de a nyelvembe
harapva ellenálltam a kísértésnek, hogy kikérdezzem róla a kígyót. Nem volt
megfelelő az alkalom. Letérdeltem, hogy tiszteletteljesen Újai szemébe
nézhessek. - A bátyám megsérült. Tudod, hol kaphatnék segítséget? A kígyó
pikkelyeinek színe ismét megváltozott, ahogy visz-
szakúszott abba az irányba, ahonnan jött.
Mire felálltam, és Takkan felemelte Hashót, Újai már eltűnt a sűrű
aljnövényzetben. Attól féltem, hogy elveszítettük, de a kígyói megvártak
minket. Mutatták az utat, egyszerre mozogva, lenyűgöző sebességgel,
fodrozódó szövetként beborítva a talajt.
Végig a földet néztem. Tele volt fel-felbukkanó, vastag gyökerekkel,
amelyek megbújtak a levél- és vadvirágtakaró alatt. Elhaladtunk egy fekete
bambuszsor és megszámolhatatlan vízesés mellett, de minden más egyszerűen
csak zöld volt. Azt sem vettem volna észre, ha Újai körbe-körbe vezet minket
az erdőben.
A hajnal reggelbe fordult, és a nap fénye kegyetlenné vált, szinte megfőzte
és megvastagította a levegőt. Már csak lihegve tudtam lélegezni, és a ruhám
egyre nehezebbé vált az izzadságtól. Kiata legforróbb napjait össze sem
lehetett hasonlítani az ottani klímával.
Lopva Takkanra pillantottam. Más esetben mellettem lett volna, és a
dzsungelról fecsegett volna, hogy elterelje a gondolataimat a hőségről. Aznap
azonban nem így történt. Szemmel láthatóan nehezen mozgott, és a bőre
szürkés árnyalatúvá vált. A tekintetét sötét félholdak homályosították el, és
széles válla meghajlott, mintha egy sérült darunál jóval nehezebb súlyt
cipelne. A lelkesedése azonban nem lankadt. Amikor észrevette, hogy őt
nézem, vidáman integetett. Ahelyett, hogy viszonoztam volna, belekaroltam,
és az út további részét egymás mellett tettük meg.
Megérkeztünk, jelentette be Kiki, mikor Újai megállt egy alacsony
fakerítés előtt. A csőrét ráncolva hozzátette: Ez a szentély.
A földút végén egy magányos épület állt: egy jobb napokat látott, tikfából
készült, tágas ház. A falait benőtte a moha, narancssárga festése megfakult az
esőzésekkel teli évek alatt, a rajta lógó imatáblák pedig megrepedeztek, és
lepattogzott a felületük. Óvatosan megindultam a fakerítés mentén, követve a
kőszobrokkal kirakott utat a küszöbig.
- Jó napot! - próbálkoztam hiányos tambui nyelvtudásommal. - Van itt
valaki? .
Az udvaron egy napbarnított bőrű lány söpörte a leveleket, és amikor
meglátta a mögöttem közeledő kígyót, elejtette a seprűt.
- Nagybácsi! - kiáltotta, majd eltűnt a szentélyben.
Nem sokkal később megjelent egy középkorú férfi narancssárga kendőben
és szalmából készült szandálban. Törékeny testalkatú volt, nem sokkal
magasabb nálam. A szemöldökét a bosszúság mély ráncai barázdálták, arra
gondoltam, biztosan az imádság közepén tartott, amikor megzavartuk.
Kemény tekintete a kígyóról a Takkan karjában fekvő darura tévedt, azután a
védelmezőn fölöttünk keringő öt másik madarat vette szemügyre. Úgy tűnt,
nem akadt olyan ezek között, ami meglepte volna.
Ügyetlenül keresgélve a tambui szavakat, megpróbáltam elmagyarázni,
hogy segítségre van szükségünk, de nem kellett volna. A sámán beszélt
kiataiul.
- Azt beszélik, a vihar kígyókat hoz az otthonunkba - mondta. - Miféle bajt
hozol magaddal, hogy maga a kígyókirálynő jelenik meg a küszöbömön?
- Segítségre van szükségünk - válaszoltam, Hashóra mutatva. - Ez a
darumadár megsérült.
- A kígyókirálynő egy madár élete miatt hozott ide? Ez igazán különös -
mondta a sámán, majd felnyalábolta a ruhája kirojtosodott ujját, és karba tette
a kezét. Cseppet sem tűnt kíváncsinak. - Gyere be!
Ahogy sarkon fordult a szentély felé, Újai és a kígyói visszavonultak a
dzsungel irányába.
- Várj! - kiáltottam, majd a királynő után rohantam. A bőre ismét
megváltozott, ezúttal az út menti kövekhez igazodva.
Amikor megállt, meghajoltam, és kifulladva megkérdeztem: - Találkozunk
még?
Válaszul csikorgó hangot adott ki.
Azt mondja, hogy a dzsungel tele van démonokkal, közvetített Kiki. A
fiúval ne menj oda! Kiki Takkan felé fordította a fejét. Főképp ne éjszaka.
Nem ezt kérdeztem, de a kígyókirálynő máris tovasiklott, és a következő
pillanatban eltűnt az út menti bokrok között.
Szóval nem Hasho jelenléte zavarta a kígyókat, gondoltam, hanem
Takkané.
- Te! - mondta a sámán, Takkanra nézve, ahogy visszatértünk a szentélyhez.
- Várj idekint!
 Takkan nagyon óvatosan átnyújtotta nekem Hashót. A bátyám szárnya a
könyökömhöz dörzsölődött, ahogy a karomba zártam. Annyira könnyű volt, és
törékeny, szinte mint egy gyerek.
A szoba kicsi volt: egyetlen bútordarabként egy alacsony asztal állt benne,
egy szúnyogriasztó füstölővel teli tállal a tetején. Némán letettem Hashót egy
szalmából összetákolt matracra, hogy a sámán megvizsgálhassa.
- A démon, amely megjelölte - kezdte a sámán olyan érzéketlenül, mintha
egy élő és lélegző madár helyett egy viasztökről beszélne -, mi a neve?
- Bandur.
- Ezt a nevet nem ismerem - ráncolta a homlokát a férfi.
- O... csak nemrég alakult át - válaszoltam. - Kiatában.
Erre hunyorított. Jól tudtam, mire gondol: hogy Kiatában nincsenek
démonok. Hogy Kiata már évszázadok óta elnyomja a varázslatot, míg végül
az istenei is elnémultak.
Elengedte Hasho szárnyát, és a bátyám hosszú nyaka köré tekerte az ujjait.
- Bármennyire sajnálatos is, az ilyesmit jobb békén hagyni.
Egy démon jelét nehéz visszavonni. Egy jobb életben születik majd újjá.
- Ne! - kiáltottam, amint halálra rémülten megértettem, mit tervez a sámán.
Előrelendültem, hogy megállítsam. - Ne! Kérlek! Ő a... a bátyám.
Ha bárkinek ilyesmit mondtam volna Kiatában, valószínűleg azt hitte
volna, hogy megőrültem. A sámánnak viszont a szeme se rebbent.
Szépen lassan elengedte Hashót.
- Ezt előbb kellett volna mondanod. A démon változtatta darumadárrá?
- Nem - válaszoltam vonakodva. - Én voltam.
- Értem. - Kis ideig gondolkodott. - A tanítványaim a szárnyára
koncentrálják a démon érintését. De nem ígérhetem, hogy teljesen felépül.
Csak akkor fog kiderülni, amikor újra emberré változik.
Belém hasított az aggodalom.
 - Túléli?
- Igen - válaszolta a sámán, majd Takkanra pillantott, akinek hosszú
sziluettje fel-felvillant a falak mentén. – Inkább miatta aggódom. Jobb, ha
nem marad a templomban: még idevonzza a démonokat. Sőt, azt hiszem, ez
már meg is történt.
- Honnan tudtad?
A sámán vizet adott Hashónak egy kancsóból.
- Kikövetkeztettem. A démonok megtalálják azokat, akik a jelüket viselik.
- Sokat tudsz róluk.
- Tambu a démonok szülőföldje. Ők az életünk részei.
Ez a gondolat olyan távol állt tőlem, hogy szükségem volt néhány
pillanatra, hogy teljességében megértsem. De elhittem. Itt nem temették el a
varázslatot, nem úgy, mint Kiatában; teljesen belefonódott Tambu szövetébe.
Ereztem a mágia, a káosz és a csodák lehetőségét a levegőben, a fákban, sőt
még a falakon futkározó gyíkokban is. A legtöbb kiataihoz hasonlóan sosem
jártam külföldön. Sosem voltam még olyan helyen, ahol az istenek, a
démonok és az emberek egymás mellett élnek. A hazámban ez teljesen
elképzelhetetlen volt. Itt azonban a létező legtermészetesebb dolognak tűnt.
- Te nem félsz a démonoktól? - kérdeztem.
- Az emberektől jobban félek - válaszolta a sámán. - .Sokféle démon
létezik, de a legtöbbjük eléggé egyszerű. Nagyrészt az erdőben maradnak, de
évente egy-kettő felfordulást okoz a faluban: múlt hónapban az egyik nem
akart kimenni a helyi kútból, és folyton sós volt a víz miatta.
Félrebiccentettem a fejem. Ez a jelentéktelen csínytevés egészen más volt,
mint az én tapasztalatom a démonokkal.
- Azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy úgy bánjanak velük, mint a darazsakkal -
folytatta a sámán. - Ha nem zavarjuk őket, és nem hívjuk fel magunkra a
figyelmüket, nem nagyon foglalkoznak velünk. - Kisimította a selyemöve
redőit, és olyan egyhangúan beszélt, mintha csak a szennyesről értekezne. -
Ritka az olyan démon, ami elég ravasz és erős ahhoz, hogy igazi gondot
okozzon. De ez a Bandur...
- Azelőtt varázsló volt - suttogtam. - Mielőtt átváltozott.
- Ahogy gondoltam - válaszolta. - A démonok vonzódnak a hatalomhoz, a
gyengébbek az erősebbekhez. A rombolás és a káosz a természetük része, de
általában követnek valakit, így, amikor egy varázsló válik démonná... az
emberi kapzsisága, a varázsereje és a démoni éhsége sok társát a
rabszolgájává teszi. Ahogy azt te is láthattad, amikor megérkeztél.
A sámán továbbra is Takkanon tartotta a szemét, és én jól tudtam, mire
gondol. - Takkan nem...
- Tudom, hogy viseli a jelet - szakított félbe a sámán -, és tudom, mit
hordoz abban az amulettben. Van egy hely nem messze, ahol biztonságban
lesz. Elvezetlek oda, amíg a tanítványaim gondoskodnak a bátyádról.
Vonakodva nyeltem egyet. Nem akartam magára hagyni Hashót.
A bátyáid rajta tartják a szemüket, mondta Kiki. Ne aggódj, óik majd
vigyáznak rá.
A sámán továbbra is a válaszomra várt.
- Köszönöm... - mondtam, majd megakadtam: nem tudtam, hogyan
szólítsam.
- Az Oshli elég lesz - mondta. - Címekre semmi szükség.
Oshli szó nélkül megindult a templom mögött elnyúló, kanyargós földút
felé. Útközben romos házakat láttunk, amelyek teteje kifakult a naptól,
magukra hagyott kertjeik pedig elgazosodtak. Úgy tűnt, régóta nem lakott
bennük senki.
- Ez a főút? - kérdeztem.
- Valamikor az volt - válaszolta a sámán. - Ma már az emberek csak akkor
jönnek Puntalo falujába, ha a szentélyt akarják meglátogatni. Úgy tartják, a
területet elátkozták.
- Elátkozták?
A sámán nem mosolygott.
- Ez csak egy babona. Én egész életemben itt éltem, és nincs semmi bajom.
Az utolsó telekhez vezetett minket.
- Megérkeztünk. A démonok ide nem jönnek.
Egy apró, évek óta elhagyatott területet láttam, amelyen egy gazzal benőtt
kőút vezetett keresztül. A kerítés nélküli kertben három kunyhó állt. Teljesen
belepte őket a pókháló és a moha.
Egy-egy konyhán, hálószobán és kamrán kívül nem volt más bennük. A
Kiata déli részén lévő falusi házaknak is hasonló volt az elrendezése.
Hirtelen mintha mozgást észleltem volna a legnagyobb kunyhó irányából.
Egy muszlinfüggöny lengedezett a szélben odabent, és a törött ablakon
keresztül egy billegő széket láttam. Rajtunk kívül nem volt ott más, mégis
halk énekszót hallottam: egy vidám dallamot, amit gyerekkorom óta jól
ismertem.
- Miért nem jönnek ide a démonok? - kérdeztem. - Kinek az otthona ez?
Úgy tűnt, Oshli nem hallotta a kérdésemet, mert nem válaszolt.
- Ez a fa egy szent ligetből származik - mondta. - Egykor minden itteni
háznál állt egy ilyen, de mára csak ez az egy maradt életben. Amikor leszáll
az alkonyat, a fához kell kötöznöd a hitvesedet, és tüzet kell raknod a
széntartókban.
- Micsoda? Kötözzem egy fához? - ismételtem döbbenten. - Azt hittem, a
démonok elkerülik ezt a házat.
- Nem fognak bemenni - válaszolta kissé ingerülten Oshli.
- De az, aki benne van, esetleg kijöhet.
- Van rá mód, hogy megfékezzük Bandurt? - kérdezte nyugodt hangon
Takkan.
 - A démonok halhatatlanok. Csakis a varázslat képes megölni őket -
válaszolta Oshli, majd szünetet tartott. - De azért mi, emberek is képesek
vagyunk védekezni ellenük - folytatta, majd körözni kezdett a fa körül, a
szemét mindvégig Takkanon tartva. - Napnyugta előtt visszatérek a kötéllel és
némi füstölővel. Tegyetek úgy, ahogy mondtam, és Tambu démonjai nem
fognak háborgatni titeket. Arról nem tudok mit mondani, amelyik benne van.
Megérezve, hogy nem látják igazán szívesen, Takkan ott maradt a fa
mellett.
- Itt maradok, amíg megmutatod a házat Shiorinak.
Mielőtt még tiltakozhattam volna, visszavonult a kertbe, magamra hagyva a
zord képű sámánnal.
Hálás köszönet, Takkan, morogtam gondolatban.
Oshli bement a tőlünk jobbra lévő kunyhóba.
- Ma este maradj a konyhában! - mondta. - Van egy ágy a függöny
túloldalán, és egy kis étel a kamrában, hogy felfrissülhess. Nem sok, de talán
elég lesz, amíg visszatérek.
- Azt hittem, már nem lakik itt senki.
- Néha eljövök, hogy lerójam a tiszteletemet - mondta a sámán, miközben a
szemöldöke alig észrevehetően megrándult.
- Ki élt itt? - kérdeztem meg újra.
Oshli egy pillanatig hezitált.
- A tulajdonos sok évvel ezelőtt a fővárosba költözött - válaszolta. - Csak
én jövök el néha, hogy felajánlásokat hozzak a fának.
Ez megmagyarázta az ételt a kamrában.
- Felajánlást a fának?
Nem nézett rám.
- A két nővérnek, akik egykor itt éltek.
Ereztem, hogy feláll a szőr a nyakamon.
 - Mi történt velük?
- Mindketten elvesztek Tambu számára, de különböző módon.
Hirtelen felemeltem a fejem, és egyenesen a sámán szemébe néztem. Két
nővér.
- Ez az o házuk volt, igaz? Vanna... és Channari háza.
Channari. Akárhányszor kimondtam a nevét, elszorult a szívem. Channari
volt a mostohaanyám igazi neve, amit mindenki elől eltitkolt, még az apám
elől is.
- Ez az ő házuk volt - ismételtem meg. - Ismerted őket.
Végre sikerült megbolygatnom a sámán nyugalmát; szorosan összepréselte
a száját, majd így szólt:
- Mindenki ismerte őket. A szépség és a kígyó.
A válaszában nem volt rosszindulat, de így is összerándul- tam.
- Barátok voltatok?
- Channarinak nem voltak barátai - válaszolta, majd egy ideig hallgatott. -
De Vannát ismertem.
- Milyen volt? - kérdeztem.
A sámán száját szegélyező mély barázdák hirtelen kisimultak, és felsejlett
mögöttük a fiú, aki egykor lehetett.
- Kedves volt, jószívű és gyengéd. Képes volt elérni, hogy mindenki
rajongjon érte. Még az ő szigorú adah-ja sem volt képes nemet mondani neki.
A falubeli lányok összevesztek rajta, hogy ki fésülje ki a haját, a fiúk pedig
azon versengtek, hogy megérinthessék.
- Selymesebb volt, mint egy vízimadár tolla - suttogtam, visszaemlékezve
Raikama hajára.
- Igen.
A sámánra néztem. Egy pillanattal később rejtette el az arcán tükröződő
vágyakozást, mint kellett volna.
 - Szerelmes voltál belé? - kérdeztem, meglepődve a saját
vakmerőségemen.
A sámán azonban tiszteletre méltóan őszinte volt.
- Mind azok voltunk. Mindenki imádta őt. Úgy tartották, hogy a titokzatos
fény a mellkasában az istenek ajándéka. Tudod, már a születésétől fogva ott
volt. Amikor nevetett, átsugárzott a ruháin keresztül, mint a nap. Aranylány
volt a beceneve.
- Akkoriban az apám volt a sámán - folytatta Oshli, és hirtelen mintha egy
maszk takarta volna el az arcát -, és megkért, hogy óvjam meg a nem kívánt
figyelemtől, amíg férjhez megy, így kerültünk közel egymáshoz. Bízott
bennem. - Lélegzetvételnyi szünetet tartott. - De Channari halála után
megváltozott. Többé nem beszélt a barátaival, még velem sem.
Oshli karja ernyedten leereszkedett. Azon tűnődtem, vajon mennyi történet
élhet még benne, amit nem mond el.
- Mi változott meg? - kérdeztem.
- A benne lévő ragyogás máshogy fénylett, és a lelke... erősebb lett. Senki
más nem vette észre, de én ismertem Vannát. A tündöklése ellenére sosem
volt olyan erős, mint a nővére. Az emberek bolondnak hittek, de úgy
gondoltam, valójában Vannát temette el az apjuk az erdőben - mondta, és
ismét megkeményedett a tekintete. - Ma, amikor a kígyókirálynő idehozott,
végre ráleltem a válaszra.
- A mostohaanyám valódi neve titok, amit meg kell tartanom - suttogtam.
- Én is megtartom - mondta komolyan Oshli. - Kevesen vannak, akik úgy
emlékeznek Vannára, ahogy én. Vagy Channarira.
0 maga mondta, hogy Vanna barátja volt, de Channarié nem. Akkor hogy
lehetséges, hogy mindkettőjükre úgy emlékszik, ahogy mások nem?
- Hónapokkal ezelőtt megérkeztek a szentélyembe a Névtelen Királynő
hamvai - mondta Oshli, megemlítve Raikamát, mintha olvasott volna a
gondolataimban. - Te küldted ide őket, ugye?
Bólintottam.
- Gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy elviszem őket
Tambu királyához, hogy temessék el a palotájában, de most, hogy tudom,
Channari lelke van bennük... a szent fa mellé temetem el a dzsungelben. Nem
messze onnan, ahol Újai és a többi kígyó él.
- Örült volna neki, hogy a kígyókkal lehet - mondtam. - Szeretnék veled
tartani, ha lesz rá idő.
- Akkor holnap - válaszolta Oshli. - Nem véletlen, hogy Sundauban
szálltatok le. A legerősebb lelkek a halál után is élnek. Úgy gondolom,
Channari vezetett ide benneteket.
- Miért?
- Ki tudja? Hogy válaszokra lelj? Hogy megvédjen? Idővel kiderül -
mondta, a küszöbön állva. - A sors közelről figyel téged, Shiorianma, ahogy
annak idején őt is. De sosem volt kegyes hozzá. Ne számíts rá, hogy hozzád
az lesz.
Súlyos szavak voltak ezek. Jól át akartam gondolni őket, annyi
figyelemmel, amennyit megérdemelnek, de amint kinyílt a kapu, és Oshli
elhagyta a kertet, a gyomrom hatalmasat kordult.
Amikor kinéztem, láttam, hogy Takkan elaludt a fa alatt, Kiki pedig
kunyhóról kunyhóra repked. A kezem öntudatlanul a hasamra vándorolt. Azon
tűnődtem, mikor is ettem utoljára. Az éhség özönvízként áradt szét a
testemben... hirtelen nagyon örültem neki, hogy Oshli megemlítette az ételt a
kamrában.
Odabent muslicák és szúnyogok zümmögtek egy tál rothadó kókuszbél
fölött, de a szekrényben találtam egy szál cukornádat, egy doboz
földimogyorót és két nyers tápiókát. Volt még némi pandanlevél-kivonat és
őrölt szezám is. Fűszerek, amelyek Kiatában egy vagyonba kerülnének, itt
azonban lépten-nyomon előfordulnak.
Még néhány percig kutakodtam a kamrában, azután mindent, amit találtam,
kipakoltam a tűzhely melletti asztalra. Már tudtam is, mit fogok készíteni.
- El egy lány a tengernél, a neve Channari - énekeltem -, kanállal és
fazékkal őrzi a tüzet, keveri,, keveri a levest a szép bőrért, lassan, lassan,
főzi a ragut a dús, fekete hajért, de mit főz ma a boldog mosolyért?
Süteményt, süteményt, édes babbal és cukornáddal.
Amikor egy idő múlva felnéztem a tésztával teli tállal a kezemben,
megláttam Takkant, amint a párkányon könyököl, Kikivel a vállán.
Majdnem leejtettem a tésztát, de Takkan benyúlt az ablakon, és megfogta a
tál szélét, közben pedig engem is megtartott. Azután mélyen magába szívta a
konyhát betöltő kókusz- és mogyoróillatot.
- Mióta álldogálsz ott? - kértem számon.
- Álldogálok? Az életemmel védtem azt a tálat. Azért ez nem
elhanyagolható.
Jó volt hallani az élcelődését, még ha csak árnyéka volt is a tőle
megszokott, felhőtlen jókedvnek. Leengedtem a vállamat.
- Azt hittem, alszol.
- Aludtam is, amíg meg nem hallottam, ahogy énekelsz. Nem akartalak
megzavarni.
Folytatnod kéne, csipkelődött Kiki. Az a dal elijesztette az összes
madarat. Lefogadom, hogy a démonokat is.
Dühösen a madaramra néztem, és most az egyszer örültem neki, hogy
Takkan nem érti.
- Ez csak egy buta kis dal - mondtam ki hangosan. - Raikama dúdolgatta
régen. Valószínűleg minden hangot elrontottam.
 - Amikor boldog vagy, nincsenek elrontott hangok - válaszolta Takkan
komolyan. - Napok óta nem láttalak ilyen boldognak.
- Én... jól érzem itt magam - ismertem be. - Olyan, mintha Raikama még
mindig velem lenne.
Hirtelen elöntött a gyász. Igyekeztem minden figyelmemet a tészta
keverésére összpontosítani.
Takkan megérintette a kezemet.
- Otthon megtanítod majd?
- A dalt?
Bólintott, és a legszívesebben megöleltem volna és sírtam volna a
karjában. Elfordultam, és a ruhám ujjába töröltem az orromat.
- Egy óra múlva elkészül az ebéd. Megvárod?
- Persze - válaszolta, majd felemelte a falhoz állított két üres vödröt. - Az
pont elég idő ahhoz, hogy találjak egy kutat.
- Képes vagy kimenni ebben a hőségben?
- Nem gond.
Könnyed hangon beszélt, de a szavainak volt valami furcsa éle. Olyasmi,
amitől érzékeltem a kettőnk közti távolságot. A tényt, hogy távol tartja magát
tőlem, hogy még mindig nem lépett be a konyhába.
Bármit megadtam volna, hogy kiűzhessem azokat az árnyakat a szeméből.
Azután arra gondoltam, jót tesz majd neki, ha leköti magát egy feladattal,
hátha egy időre elfelejti Bandurt.
- Jól van - egyeztem bele. - De vidd magaddal Kikit!
És ha bármi jelét észlelitek Bandurnak, azonnal szólj!, mondtam a
madaramnak.
Kiki határozottan bólintott:
Ne aggódj, a falu végéből is hallani fogod a rikoltozásomat.
 33. FEJEZET

Délutánra elviselhetetlenné vált a hőség a szigeten, és Tambu bolondjának,

éreztem magam, amiért nyílt tűzön süteményt gőzölök. Még a szúnyogok is
kirepültek a konyhából némi hűvösebb levegő reményében.
Így talált rám Oshli - a sarokban legyezgettem magam, és néztem, ahogy
alakul a tészta.
A táskája elégedetlen puffanással landolt a padlón.
- Egyedül vagy.
- Takkan elment kutat keresni. Azt mondtad, csak napnyugta után kell a
fához állnia. Addig még órák vannak hátra - mondtam, de ahogy megláttam
Oshli összevont szemöldökét, témát váltottam. - Hogy van a bátyám?
- A darumadár lábadozik. Holnapra újra képes lesz repülni.
A másik öt viszont folyamatosan vijjog, és tele van a tollaikkal a szentély -
válaszolta, miközben a homlokán elmélyültek a ráncok. - Az unokahúgom
számára nagy feladat a takarításuk.
- Sajnálom...
- Nem kell - mondta kurtán a sámán. - Nem bánja. Arra használja a dolgot,
hogy ne kelljen imádkoznia - zsörtölődött. - Gondolom, holnap úgyis
továbbálltok. Sundau senki számára nem végső állomás. Legalábbis az
Aranylány kiválasztási szertartása óta.
 Megint ez a név, gondoltam. Tudtam, hogy Vannára utal, mégis
megrázkódtam tőle.
- Kiatában Őfényességének hívtuk - mondtam, majd elhallgattam.
Fogalmam sem volt, miért mondtam ezt. - Mikor tanultál meg kiataiul?
- A király kért meg rá. Amikor az Aranylány elment Gindarába, úgy
gondolta, esetleg értem küldet majd. De nem így történt.
Oshli sorra kipakolta a tárgyakat, amiket magával hozott: egy köteg
füstölőt, egy kis zacskó rizst, két gyömbéralmát, néhány tojást és egy fél
pontyot. Beleszagolt a levegőbe.
- Mit sütsz? - kérdezte.
- Süteményt - válaszoltam. - Megkóstolod? Nemsokára elkészül.
Oshli felemelte a gőzölő fedelét, és szemügyre vette az egyre dagadó kis
gombócokat. Elvett egyet, és rágni kezdte.
- Keményebb, mint amire emlékeztem. A tambunkeksznek puhának és
ragadósnak kellene lennie. - Egy újabb falat után hozzátette: - De azt hiszem,
az íze ott van, valahol halványan.
- Ettél már ilyet?
- Vanna néha hozott ilyen süteményt annak idején. Virág alakúra vágta, és
rózsaszirmokkal díszítette őket.
Félretettem egy tányérral Takkannak, azután leültem az asztalhoz Oshlival.
Egész délután a Raikamával kapcsolatos kérdésektől zúgott a fejem.
- Mesélsz nekem Channariról?
- Mit meséljek? Nem voltunk barátok.
Oshli goromba válasza egyértelművé tette, hogy nem akar erről beszélni.
De nem a tapintatosságomról voltam híres. Így hát tovább erőltettem a
dolgot.
- Bármit. Kérlek!
 Letette a süteményt. A tekintete megkeményedett, és nem hittem, hogy
beszélni fog.
- A többi gyerek és én teknőstojásokkal dobáltuk az út széléről. Szörnynek
neveztük, kígyódémonnak, boszorkánynak. Sok más, még kegyetlenebb nevet
is kitaláltunk. - A sámán lehunyta a szemét. Súlyosak voltak a szavai, és
éreztem, hogy a múlt már régóta borzalmas teherként nehezedik a
lelkiismeretére. - Az adah-ja kényszerítette, hogy mindenhol maszkot
viseljen, még otthon is. Hallottam, hogy verte, amikor nem engedelmeskedett.
Azt hiszem, ő volt az egyetlen ember, akitől félt. Keményen dolgoztatta,
rengeteg feladatot adott neki, hogy ne legyen szem előtt. Végül is kígyóarca
volt... A szeme... már a szeme is elég volt ahhoz, hogy egy felnőtt ember
fülét-farkát behúzva meneküljön előle.
- Elátkozták - mondtam.
- Varázslónő volt - válaszolta Oshli. - Azt beszélték, hogy egy
szemrebbenéssel képes megváltoztatni az ember gondolatait, a kígyók pedig
engedelmeskednek neki.
Ez nem csupán pletyka volt, gondoltam. A bátyáim és én sokszor tanúi
voltunk Raikama hipnotikus erejének.
- Mindig úgy gondoltuk, hogy Channari elvarázsolta Vannát, hogy szeresse.
Vanna volt az egyetlen, aki kedves volt hozzá, és az egyetlen, aki
meggyászolta, amikor meghalt. Bár most úgy gondolom, hogy fordítva volt.
- Hogy halt meg? - kérdeztem. - Szerinted hogy halt meg?
- Volt egy támadás - válaszolta Oshli. - Eljött érte egy démon a kiválasztási
szertartás közepén. Csak Vanna látta. Azt mondta, Channari megpróbálta
megvédeni, és eközben halt meg.
A hazugságot hallva összeszorult a mellkasom. Raikama elmondta nekem
az igazságot, mielőtt meghalt: hogy a démon Vannát ölte meg, és nem
Channarit. És miközben Channari gyászolt, a gyöngy a húga szívéből az
övébe költözött, a legborzalmasabb módon teljesítve a vágyát, hogy gyönyörű
lehessen: neki adta Vanna arcát.
- Mire véget ért a gyászidőszak, megváltozott - folytatta a sámán, majd
félrenézett, és megfeszült a válla. - Csendesebbé vált, és tompa lett a fénye,
akár a holdé. Néhányan attól tartottak, hogy megőrült. Tudod, megvágta
magát. Keresztül az egész arcán.
Hirtelen rám nehezedett a felismerés, és végigfutott a hideg a gerincem
mentén. A titokzatos sebhely a mostohaanyám arcán... sok éven át pletykáltak
róla a palotában, hogy vajon miért mutatja meg olyan nyíltan. Még én is
gyakran tűnődtem rajta, honnan származhat. Végre megtudtam.
„Gyűlöltem, hogy a húgom arcát látom a tükörben”, mondta Raikama,
mielőtt meghalt.
Szándékosan okozta magának a sebet. Hogy emlékeztesse a Channariként
leélt életére.
- Az adah- Ja hihetetlenül dühös volt miatta - mondta Oshli -, de a sebhely
nem rettentette el a kérőit. Versengtek a kezéért, lehetetlen próbákat álltak ki
miatta, olyasmiket hoztak neki, mint egy szúnyog szíve vagy a tenger
fenekéről származó arany. A legtöbben így estek ki a versenyből. Végül a
legvalószínűtlenebbet választotta közülük.
- Az apámat.
- Még csak nem is volt kérő. De egyik éjjel elment vele, olyan halkan és
gyorsan, hogy csak jóval később vették észre, hogy eltűntek. Azt hittük,
minden király és herceg hadba száll Kiatával, de olyan volt, mintha köd
ereszkedett volna a kérőkre. Teljesen megfeledkeztek róla. Mindenki
elfelejtette.
- Kivéve téged - mondtam.
- Az én emlékezetem sem érintetlen. De igen, ahogy korábban is mondtam,
többre emlékszem, mint a legtöbben.
 Még ennyi év után is kitart Raikama varázslata, gondoltam.
A kirakós egyik darabja azonban még mindig hiányzott.
- A démon, aki megtámadta Vannát... emlékszel bármire vele
kapcsolatban?
Oshli megrázta a fejét.
- Csak arra, hogy Channari egy dárdával küzdött ellene - válaszolta, majd
lassan felállt. - A harcuk közben eltört, de én megtartottam. Szeretnéd látni?
Hát persze hogy szerettem volna! Követtem a kerti fához. Egy hosszú dárda
volt nekitámasztva, amelynek faanyaga az évek során besötétült. Oshli
felemelte, és függőlegesen feltartott a fegyvert. A dárda olyan magas volt,
mint én, de levágták a végét.
- Egyszer megölt vele egy tigrist - mondta Oshli. - A tigris bejött a faluba,
és lemészárolta a négy férfit, akik megpróbáltak harcolni vele, mi többiek
pedig elfutottunk. Channari viszont ott maradt. Nem miattunk, hanem Vanna
miatt. Kétlem, hogy érdekelte volna, ha felfal minket a tigris.
Oshli óvatosan, két kézzel átnyújtotta a fegyvert.
- Akkor pillantottam meg először az igazi Channarit, akitől még a tigrisek
is féltek... valójában nem az a lány volt, aki egész nap a hokedlin ülve,
maszkban pucolta a tarógyökeret. Hihetetlenül erős, bátor és hűséges volt. Ez
a nő lett a mostohaanyád.
- Köszönöm! - mondtam kis idő múlva.
Oshli lassan bólintott. Egy pillanatig azt hittem, újra beszélni fog, mert
résnyire nyílt a szája. De mielőtt még megkérdezhettem volna, mi jár a
fejében, az út felé fordult, és elment.
Nem voltam sokáig egyedül. Egy kis idő múlva visszatért Kiki, és
megpillantottam Takkan sziluettjét nem messze az úton. A papírmadár a
vállamra szállt, és én megengedtem neki, hogy bepillantson a gondolataimba,
hogy bepótolja, amit elmulasztott, amíg távol volt.
 Némán megforgattam a kezemben a dárdát, szemügyre véve a rajta lévő
barázdákat és éleket. Még törötten is súlyos volt: alig tudtam a vállam fölé
emelni. Az, hogy Raikama képes volt egy tigris ellen használni, bizonyította
az erejét, és emlékeztetett rá, hogy kétszer is a levegőbe emelt, mintha alig
lennék nehezebb egy játékbabánál.
Azt hittem, ha ellátogatok Raikama szülőhelyére, válaszokra lelek a
múltjával kapcsolatban. Ehelyett több kérdés kavargóit bennem, mint valaha.
A dárda törött végét vérfoltok borították. A foltok az évek során
megszáradtak és elsötétültek. Azon tűnődtem, vajon kinek a vére lehet: a
mostohaanyámé vagy valaki másé?
Elővettem az igazság tükrét a táskámból.
- Mutasd meg, kinek a vére van a dárdán!
Néhány másodperc, de a tükör csupán elhomályosult a párától.
Kiki összeráncolta a csőrét. Szép kis varázstükör... Remélem, Elang több
hasznát veszi, mint te.
Megvontam a vállam. Nahma úrnő azt mondta, hogy csak azt mutatja
meg, amit szerinte látnom kellene. Talán jobb, ha a múlt a múltban marad.
Tényleg? Nem gondoltam, hogy ekkora bölcsesség lakozik benned,
Shiori.
Az ajkam apró, fáradt mosolyra görbült. Azért vannak ötleteim.
Úgy gondolod, hogy az Alakmás vére.
Igaza volt. Végül letettem a dárdát. Takkan visszatért két vödör vízzel a
kezében.
- Ügy néz ki, mint ami felnyársalt már egy-két démont - mondta, a dárda
felé intve.
- Raikamáé volt - válaszoltam. - Oshli azt mondta, hogy a démon ellen
használta, aki megölte a húgát.
Mielőtt még tovább kérdezősködhetett volna, betereltem a konyhába.
 - Félretettem neked egy kis süteményt. Edd meg, mielőtt még megromlik!
Takkan elvett egyet a tányérról.
- Ezek Channari süteményei. A dalból.
Bólintottam. Meglepett, hogy emlékszik.
- Tambu összes szigete és falva közül pont oda pottyantunk, ahol Raikama
született - motyogtam. - És most az ő süteményét sütöm a gyerekkori
otthonában.
- A sorsfonalad szorosabban kötődik az övéhez, mint bárki máséhoz.
- Még annál is szorosabban, mint ahogy a tiédhez kötődik? - kérdeztem
incselkedve.
Takkan kinyitotta a száját, de végül nem válaszolt. Közeledett az alkonyat,
és az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak. Előbújtak a falak repedései közül,
és sötét hártyát borítottak a házra. Ahogy megérintették Takkan szemét, a
tekintete elsötétült, mintha kialudt volna benne a fény.
Letette a süteményt, és hátrált egy lépést, hogy tartsa a távolságot.
- Hoznod kellene a kötelet.
Egy pillanatig sem késlekedtem. Magamhoz vettem a köteleket és a
füstölőt, amit Oshli hozott. Együtt odakötöztük Takkant a kerti fához.
Önkéntelenül is a fonalra gondoltam, amivel néhány nappal azelőtt
összekötöttük a csuklónkat. Hogy azokat a csomókat a szerelem és nevetés
kötözte szorosra, azt azonban, amit Takkan mellkasához erősítettem, a
félelem.
Arra gondoltam, hogy ha a helyemben lenne, biztosan mesélne valamit,
hogy megnyugtasson, és elterelje a figyelmemet a rám váró
megpróbáltatásról. Történeteket majmokról, amelyeknek mágikus a bundája,
kívánságokat teljesítő pontyokról, vagy ecsetekről, amelyek életre keltik a
megfestett tárgyakat... olyasmiket, amikről a leveleiben írt nekem. Én
azonban haszontalan voltam. A torkom összeszorult az aggodalomtól.
 - Előkészítem a tüzet, hogy meggyújtsuk a széntartókat - csak ennyit tudtam
mondani.
Nem is evett semmit, jegyezte meg Kiki, amikor visszatértem a konyhába.
Nagyot nyeltem, és felemeltem Takkan érintetlen süteményeit. Hagyd most
magára!
Miközben gyújtóst kerestem, véletlenül lerántottam egy muszlinkendőt a
falról. Mögötte egy törött hokedli állt, az, amiről Oshli beszélt. A falhoz
támasztottam a mostohaanyám dárdáját, hogy egy kicsit pihentessem a
vállamat.
Ne légy ilyen komor!, mondta Kiki, hátha sikerül felvidítania. Így, hogy
Takkan ki van kötve a fához, csak a tiéd lesz az ágy. Csak egy van az egész
házban, és...
Nem értettem, miért pirulok el. Nem erről van szó, mondtam kurtán.
Akkor a vér miatt van? Kiki csevegő hangulatban volt, ami egyáltalán nem
volt szokatlan. Rászállt a dárdára, és csipkedni kezdte a rajta lévő
megvetemedett barázdákat, miközben én átkutattam a szobát. Emlékeztem,
hogy láttam valahol egy adag kovakövet.
Tényleg úgy gondolod, hogy aki megölte Vannát, az maga... Túl későn
eszméltem: Kiki, ne mondd ki a nevét!
...Khramelan?
Elkéstem. A nevet kimondták. Talpra ugrottam, és éreztem, ahogy a
fejembe áramlik az adrenalin. Befogtam Kiki csőrét, és kinéztem az ablakon.
A szívem a torkomban dobogott. Már majdnem lement a nap. Takkan háttal
állt nekem.
Mi bajod, Shiori?, trillázta Kiki. Takkan. nem hall engem.
Nem Takkan miatt aggódom.
Az ablak előtt álló gyertyából szivárogni kezdett a füst. Csakhogy nem
gyújtottam meg. Borzalmas bizonyosság támadt bennem.
 Láttam, ahogy füst tör elő a Takkan nyakában lévő amulettből. Gyorsan
beszivárgott a kötelet összetartó csomók közé, majd a szájába és az
orrlyukába áramlott.
- Fogd a dárdát! - kiáltotta Takkan. - Shiori! Gyorsan!
Lélegzet-visszafojtva nyúltam Raikama fegyvere után. Épp odaértem az
ajtóhoz, amikor Takkan megjelent előtte, a csípőjén lógó kötelekkel, barnán-
vörösen viliódzó szemmel. Az arcán torz mosollyal elállta az utamat.
Meglendítettem a fegyvert, de Takkan könnyen kitért a támadás elől, és egy
kézzel elkapta a dárda nyelét. Miközben
a falhoz nyomott, a szeme vörösen izzott, mint a gojibogyó.
Tudod, mindig is találkozni akartam az Alakmással. Bandur hangja
tőrként hasított az elmémbe. És most, neked köszönhetően, már tudom a
valódi nevét. A vállamra suhintott
a dárdával; a fájdalom tűzijátéka égette a kulcscsontomat.
Kiki a démonra vetette magát, de gyorsan elkaptam, és kihajítottam az
ablakon; tudtam, hogy Bandur ellen nincs esélye. Persze nekem sem volt.
Nem tudtam nem odanézni, ahogy a Farkas életre kelt, és borzalmas ábrázata
Takkanra vetült.
Okos ötlet felhasználni ellenem az Alakmást, Shiori. De hibát követsz el.
Azt hiszed, hogy olyan, mint én, nyitott az érvekre és az egyezkedésre.
Te? Nyitott az érvekre és az egyezkedésre?, ismételtem gúnyosan. A
kezemet a dárdán tartva lassan hátrálni kezdtem a konyha felé, és
megpróbáltam elérni a piszkos edényeket, amiket az asztalon hagytam. Na, ne
röhögtess!
Nem véletlenül hívják Alakmásnak. A létezésének van egy sötét oldala, és
a Lapzurban töltött idő biztosan elpusztította azt a kevés jót is, ami benne
volt. Ő már teljes egészében démon, csakhogy egy sárkány erejét is
birtokolja. Hamarosan meglátod.
 Igen, sziszegtem a fogaimon keresztül, hamarosan. Elengedtem Raikama
fegyverét, majd teljes erőből Takkan fejéhez vágtam a tálat.
Ahogy eszméletlenül a padlóra zuhant, a szobára csend borult. Bandur
elment, legalábbis egyelőre.
Lélegzetvételnyi időm sem maradt. Zakatoló szívvel visszahúztam Takkant
a fához. Az egész teste megfeszült, ahogy újra megkötöztem, felszisszent,
ahogy a csomók a bőrébe vájtak. Már majdnem meglazítottam őket, amikor
vigyorogni kezdett. Nem tudtam, hogy Takkan nekem próbál-e segíteni, félig
öntudatlanul, vagy épp Bandurral küzd .odabent. Mindenesetre a fogamat
összeszorítva még szorosabban kötöztem meg. Azután meggyújtottam a
füstölőket, majd elhelyeztem őket a fa körül, és minden széntartóban életre
keltettem a tüzet. Mire végeztem, leszállt az este.
Kimerültén Raikama hokedlijére rogytam. A falhoz támasztottam a fejemet,
és megpróbáltam magam elé képzelni a mostohaanyám egykori életét, hogy
addig se Takkan miatt aggódjak. Az igazság tükre egy kupac, izzadságtól
átitatott rongyon hevert mellettem.
- Vajon ő is itt ült annak idején? - motyogtam a tükörnek. - És csak úgy
bámult kifelé az ablakon? Nincs itt túl sok látnivaló. De ez biztosan segített
neki elaludni.
Miközben beszéltem, Újai kúszott be a szobába, majd hangtalanul mellém
csusszant.
Azt mondja, aludj, tolmácsolta Kiki. Pihenned kell, hogy szembenézhess
az előtted álló csatákkal. A kígyói majd vigyáznak Takkanra ma éjjel.
- Nem vagyok fáradt.
A kígyókirálynő azonban nem kérésnek szánta, amit mondott. Olajos szeme
úgy csillogott, mint Raikamáé, és hirtelen úrrá lett rajtam a fáradtság, így
kénytelen voltam engedelmeskedni a parancsának.
 Arra gondoltam, hogy meg kellett volna kérdeznem Seryutól, hogyan lehet
megtörni az altatóvarázslatot.
- A sárkányok és a kígyók tényleg unokatestvérek - mormoltam, mielőtt a
testem elernyedt a törött sámlin, és a fejem a falnak ütközött.
Mielőtt elaludtam, még érzékeltem, ahogy Újai és a kígyói körülveszik a
fát, védelmező kört alkotva Takkan körül.
Azt azonban nem vettem észre, ahogy az igazság tükre megcsillant a
kezemben.
Álmomban még nem születtem meg, és az út menti ház még nem volt
elhagyatott. Két nővér családjához tartozott. Az egyik lány egy kicsivel volt
idősebb nálam, napbarnított bőre, erős testalkata és olyan izmai voltak, mint
egy jól képzett őrszemnek. Hosszú, félig kibomlott fonatban hordta a haját, és
amikor megfordult, megláttam, hogy egy vékony, fából készült maszk takarja
el az arcát.
Channari.
A törött hokedli már akkor is el volt törve, és imbolygóit, ahogy ráült. Az
ujjai szorgosan dolgoztak, épp egy tarógyökeret pucolt, de a gondolatai
messze jártak. Olyan messzire kóboroltak az adah- Ja konyhájától, a négy
faltól, amelyek ketrecként vették körül, amilyen messze csak tudtak. Bármit
megadott volna, hogy megszökhessen arról a helyről, hogy szabadon élhessen
az erdőben.
Bármit megadott volna azért, hogy a fák és a vadállatok között élhessen.
Csak ott érezte magát biztonságban. Csak ott volt képes elfeledkezni róla,
hogy egy szörnyeteg.
Kinyúlt a következő tarógyökérért.
- Ugye milyen igazságtalan? - kérdezte a húga, akinek láthatóan fogalma
sem volt a testvére gondolatairól. - Tudod, hogy adah a leggazdagabbat fogja
választani, de minden gazdag annyira ronda! És öreg!
 - Te valaki mást választanál?
Vanna elpirult, majd túl gyorsan rávágta:
- Természetesen nem.
Channari nem mondott semmit. Titokban biztos volt benne, hogy a húgának
van egy szeretője. Néhány nappal azelőtt talált egy üzenetet a húga zsebében:
„Te vagy a fény, amely képes meggyújtani a lámpásomat.” Ez volt ráírva, de
nem látta értelmét felhozni.
- Az ember azt hinné, hogy a világ összes aranyáért cserébe az ember
szépséghez és egészséghez juthat, de ez nem így van.
- Tényleg nem - válaszolta Channari, miközben aprót rándult az állkapcsa.
Tudta, hogy az ő arcán lévő pikkelyeket
semmi sem képes sima hússá szelídíteni. Megpróbálta levágni az arcán
lévő széles kitüremkedéseket, miközben ráharapott egy fadarabra, hogy ne
sikítson, figyelmen kívül hagyva a perzselő fájdalmat, majd biztos kézzel
belevágott a füle és nyaka közötti mély barázdákba. De amit levágott, éjjel
ugyanúgy visszanőtt. Csak a fájdalom maradt, mélyen belé égett.
Semmi sem varázsolhatja gyönyörűvé. A világ összes aranya sem.
- Nem - mondta újra. - Én már csak tudom.
- Sajnálom, Channari! - esedezett Vanna. - Nem úgy értettem. Tudod, hogy
nem.
A szavak lassan másztak elő Channari torkából:
- Tudom.
Vanna átölelte Channari vállát, és az arcához nyomta az arcát, épp úgy,
mint kiskorukban. Az arca mindig túl meleg volt, Channarié pedig túl hideg.
Mindig azt mondták, hogy így, együtt viszont épp tökéletesek.
A húga felemelte a fejét, és megszorította Channari kezét.
- Ha hercegnő vagy királynő leszek, beszerzem neked a legjobb krémeket
és festékeket, amik csak léteznek.
 Vanna jót akart, de akkor is fájtak a szavai. Channari ezúttal képtelen volt
mosolyt erőltetni az arcára.
- És mi lesz a kígyószememmel?
Vanna kuncogni kezdett: nem vette észre a nővére hangjába bekúszó
keserűséget.
- Majd elvarázsolod vele az ellenségeinket.
- Ha ekkora hatalmam lenne, arra használnám, hogy mindenki elfelejtse,
hogy ott vagyok - válaszolta halkan Channari.
Vanna azonban nem hallotta. Valaki szólította odakintről.
Amint Vanna kisurrant a kunyhóból, Channari megkönnyebbülten kifújta a
levegőt. Néha... néha nagyon nehezen viselte a húga felhőtlen optimizmusát.
Olyankor arra gondolt, vajon könnyebb lenne-e, ha Vanna is szörnyetegnek
tartaná. Talán kevésbé fájna, mindkettőjüknek.
Channari lemászott a törött hokedliről, és véletlenül megpillantotta a
tükörképét a mosogatótálban. Tarógyökérdarabok úsztak a víz felszínén,
eltakarva a szemét és az orrát. Egy széllökés azonban arrébb tolta őket, mire
Channari megrázkódott.
Szörnyű volt megpillantania a szörnyet a tükörképében, a lány helyett,
akinek lennie kellett volna, fekete hajfonatokkal, rézszínű szemmel és telt
ajakkal. Azt hitte, az évek múlásával a fájdalom is enyhülni fog, de nem így
történt. Ehelyett csupán megfakult, és a részévé vált, mélyen a leikébe fúrva
magát.
Sötét, magányos szíve mélyén egyetlen dologra vágyott még annál is
jobban, hogy eltűnjön az arca: hogy valaki szeresse őt. Hogy gyönyörűnek
érezze magát, amikor az a valaki a szemébe néz, még akkor is, ha valójában
nem az. Hogy valaki eltüntesse a szívébe vájt magányt, és anélkül
nevethessen, hogy keserű ízt érezne a szájában, miután a hang megszűnik.
Fény akart lenni, aki képes meggyújtani valaki lámpását.
De tudta, hogy ez sosem fog megtörténni. Vele nem.
Belecsapott a vízbe az öklével, mire végre eltűnt a tükörképe.
 34. FEJEZET

Reggelre kialudt a tűz a szénedényekben, a füstölőkből csak elszenesedett

darabok maradtak, a Takkant őrző kígyók pedig eltűntek.
Az éjjeli vihar szemerkélő esővé szelídült. Amikor kimentem a kertbe,
Takkan szinte meg se moccant. Az arca még álmában is eltorzult az
erőlködéstől: úgy szorította Bandur amulettjét, mintha össze akarná zúzni az
öklében.
Bár még csak két napja hordta magán, máris szemmel látható volt a hatása.
Szemmel láthatóan soványabb lett, és új mélyedések jelentek meg az arcán,
mikor épp nem erőltetett mosolyt magára. A szeme is egyre fakóbbá és
beesettebbé vált, főképp sötétedés után.
Ahogy húzni kezdtem a kunyhó felé, halk, sípoló, hanggal fújta ki a
levegőt. Amint beértünk a kunyhóba, elsimítottam a haját, és szárazra
töröltem a bőrét. Akkor vettem észre, hogy több helyen is megperzselődött a
karja.
- Mi történt? - suttogtam.
Mély, sziszegő hang hallatszott az ablak felől, ahol Újai feküdt a
megvetemedett ablaktáblák előtt.
A démon erősebb volt, mint gondoltam, tolmácsolta a szavait Kiki. De a
fajtám arra született, hogy harcoljon ellenük.
- Köszönöm! - mondtam. Újai kimerültnek tűnt. - Megsérült valaki?
 Nincs szükség a háládra, sem az aggodalmadra. Számunkra
megtiszteltetés, hogy segíthetünk Channari leányának, és őrizhetjük a
jegyesét.
Tiszteletteljesen lehajtott fejem hirtelen felemelkedett.
- Honnan tudtad, hogy a jegyesem?
A kígyók érzékenyek a varázslatra. Ez mindig is így volt. És ti ketten
össze vagytok kötve. Rövid szünetet tartott. Jól harcolt. Nem sokan tudnak
ellenállni egy olyan erős támadásnak, mint Banduré.
- Channari választotta őt nekem - mondtam gondolkodás nélkül. De ez volt
az igazság.
A kígyókirálynő sokáig hallgatott. Apám szerint jólfel tudta mérni az
emberek jellemét, válaszolta végül. Meglátta a fényt másokban, bár ők csak
a sötétséget látták benne. Ez volt az ő legnagyobb fájdalma.
Múlt éjjel, álmomban én is éreztem a fájdalmát. Még mindig sajgott tőle a
szívem.
Újai elkezdett lecsúszni a fal túloldalán, de utánakiáltottam: - Várj! - Egy
utolsó kérdés nem hagyott nyugodni: - Oshli azt mondta, hogy egy démon ölte
meg Channari húgát. Ugye... - hirtelen elhallgattam, nehogy véletlenül
kimondjam Khramelan nevét - ugye félig sárkány volt?
Újai egy ideig tétovázott, majd hosszan felszisszent, és elkúszott a gazok és
a vadvirágok között, a kapun kifelé.
Kikihez fordultam: Mit mondott?
Hogy a sorsuk egyszer összekapcsolódott, azután elágazott. A madaram
vállat vont. Bármit jelentsen is ez.
En sem értettem. Úgy döntöttem, Oshlitól kell megpróbálnom többet
kideríteni.
Odabent a kunyhóban Takkan mocorogni kezdett. A nap megvilágította az
arcát, kiűzve az árnyékokat a szeméből, és egy kis színt festve az arcára.
Megkockáztattam, hogy esetleg jobban van.
Fölötte állva, bűntudattal telve néztem, ahogy a fejét dörzsölgeti.
- Ha azon gondolkodsz, miért fáj - mondtam -, elárulom, hogy jól rávágtam
a koponyádra egy tállal.
- O! - válaszolta Takkan félénk tekintettel, - Ez megmagyarázza a dolgot.
Átnyújtottam neki egy pohár vizet.
- Láttam az égésnyomokat. Megsérültél?
- Jól vagyok - nyugtatott meg. - A kígyók segítettek. És a kötelek is. Majd
máskor elmesélem, amikor nem cseng ennyire a fülem.
Megpróbált fanyar humorral beszélni, de éreztem a hangjában valamiféle
fájdalmat, amitől egyszerre vált nehézzé és könnyűvé a szívem, és motyogva
kerestem a szavakat. Végül nem jártam sikerrel, így inkább megpusziltam az
arcát.
Meleg volt a bőre. Amikor felemeltem az ajkamat az arcáról, mégjobban
átmelegedett. Sütkéreztem döbbent tekintetében.
- Ezt miért kaptam? - kérdezte.
- Hogy ellenőrizzem, nem változtál-e démonná - válaszoltam, majd
incselkedve belecsíptem az arcába. - A démonok nem pirulnak el.
A szája egyik széle felemelkedett, engem pedig átjárt a dicsőség érzése.
Most már tudom, milyen érzés lehetett, amikor egész múlt télen megpróbált
rávenni, hogy mosolyogjak, gondoltam.
Előre-hátra görgetve magát, megpróbált felállni.
- Van még sütemény? Azt hiszem, tegnap elfelejtettem enni, és a
démonjaiddal való küzdelem kilyukasztotta a gyomromat.
- Az én démonjaimmal? - kérdeztem karba tett kézzel. - Te vagy az, aki
vonzza őket, ráadásul egy egész kígyóhadsereget küldtem a védelmedre. - Az
ajkamba haraptam. - Tényleg éhes vagy?
- Tudnék enni. És kéne is.
 - Akkor egyél - válaszoltam. - De ne csak süteményt! Ha túl sok édességet
eszel reggelre, lelassulsz. Hogy fogod legyőzni a démonjaimat, ha megfekszi
a gyomrodat?
Takkan szemében vidámság csillogott.
- A tojás jót fog tenni - folytattam felbátorodva. - Oshli hozott tegnap
néhányat, és halat is. Úgy terveztem, hogy elkészítem a Lapzurba vezető útra,
és nem ártana egy kis segítség. Már ha urasága megtanult főzni az írói
tundrán.
- Minden őrszemünk megtanulja az alapokat.
- Jól van. Akkor gőzöld meg a tojást és rizst, amíg én elkészítem a halat!
Kiki majd elzavarja a gyíkokat és a muslicákat - mondtam, azzal felálltam, és
átnyújtottam neki a rizseszsákot, majd taszigálni kezdtem a tűzhely felé. -
Nem fogunk több démonnal üres gyomorral szembenézni.

•
A bátyáim egyik napról a másikra Sundau legnagyobb szenzációjává váltak.
Mire Takkannal megérkeztünk a szentélybe, egy félfalunyi gyerek állta körül
a darvakat, bogyókkal és rizsszemekkel etették őket.
Hasho is ott volt közöttük, és lármázva követelte a jussát. Boldog voltam,
hogy ilyen élénknek láthatom. Ha nem lett volna a megfeketedett szárnya, meg
is feledkeztem volna Bandur támadásáról.
Úgy tűnik, jól van. - jegyezte meg Kiki. És kövérebb, is, mint tegnap.
Lehet, hogy a szentélyben kellett volna maradnom, ahelyett hogy abban az
öreg kunyhóban lustálkodom veled.
Ahogy jelentőségteljesen Kikire néztem, Oshli lépett elő.
- Kíváncsi voltam, mikor érkeztek meg végre - mondta a sámán. Egy
vászontáska lógott a vállán, amit hirtelen a háta mögé rejtett. - Siessetek!
Lehet, hogy a gyerekek örömüket lelik a darvakban, de biztosíthatlak titeket,
hogy a szüleik már azt tervezik, hogy megfőzik őket vacsorára.
Ez elég ösztönzés volt ahhoz, hogy gyorsan készülődni kezdjek.
Füttyentettem a bátyáimnak, hogy kövessenek.
Nem volt könnyű hat jóllakott és ingerlékeny darumadarat a dzsungelbe
terelni, de amint valamennyire megemésztették a reggelit, kitisztult az
elméjük.
Az enyémre viszont köd ereszkedett. Minél mélyebbre merészkedtünk az
erdőben, annál inkább elkalandoztam. Esetlennek éreztem magam, miközben
a kígyózó indákban és a szerteágazó páfrányokban botladoztam, a húsom
pedig vonzotta a szúnyogokat. Nem is lehettem volna távolabb az
otthonomtól, mindentől, amit ismertem és szerettem. Még is, egy részem nem
állt készen arra, hogy elhagyjam Tambut.
Egyetlen nap Raikama otthonában elég volt ahhoz, hogy újra lángra gyújtsa
a múltjával kapcsolatos kíváncsiságomat. Maradni akartam, hogy még többet
tudhassak meg a lányról, aki egykor volt, de a gyöngy nem várhatott tovább.
Ahogy Takkan sem.
- Mire gondolsz? - kérdezte, mellettem lépkedve, miközben a bátyáim
előttünk repültek. - Raikamára?
- Ennyire könnyű olvasni az arcomról? - kérdeztem fintorogva.
- Könnyebb, mint amikor egy tál volt a fejeden.
- Ezt soha nem fogod elfelejteni, igaz?
- Soha.
Ezzel kiérdemelt tőlem egy kacajt, de a jókedvem hamar elpárolgott. Az
ajkamat harapdáltam.
- Arra gondoltam, hányszor könyörögtem neki, hogy árulja el, honnan
származik. Sosem beszélt az otthonáról, egyetlen egyszer sem. Még a nevét
sem tudtam... egészen a legvégéig. - Ellágyult a hangom. - Múlt éjjel róla
álmodtam. Őszintén szólva a nagy részére nem emlékszem - nagyot nyeltem -,
de amikor becsukom a szemem, még mindig olyannak látom a szigetet, mint ő.
Ezt nem akarom elveszíteni.
- Akkor mesélj róla! - mondta. - Hadd segítsek emlékezni!
Mélyen beszívtam a levegőt, és megpróbáltam elképzelni Channari
vágyakozását, hogy megszökhessen a dzsungelbe.
- Mindent elnevezett, még a fákon lógó virágokat is, amik úgy
kapaszkodtak az ágakba, mint az üveg- vagy igazgyöngyök egy nyakékbe. -
Elmélyült a hangom: - Tudta, melyik fa kérge gyógyítja a hasfájást, hogy
melyik páfrány válik édessé, ha elég ideig fermentálja, és mely szirmok
válnak keserűvé a főzéstől. Tudta, hol talál a napfelkelte minden színében
pompázó orchideákat, és azt is, hogyan puhítsa meg a pálmagyümölcsöket,
hogy kinyerje a bennük lévő értékes olajat. Még abban is biztos volt, hol
találhat szentjánosbogarakat éjszaka (a dzsungel menti kis, füves dombokon),
így, ha kialudt a lámpása, akkor is visszatalált az adah- Ja házába. - Hirtelen
elhallgattam, és kiszáradt a szám. - Ez volt az otthona. Annyi év után végre
megtudtam, honnan származott.

•
Takkan nem mondott semmit, csak megfogta a kezemet, u Rájöttem, hogy
pontosan ez volt a vigasz, amire vágytam.
A szent fa nem állt messze attól a helytől, ahol a kosarunk ; földet ért, de
Oshli nélkül sosem találtam volna rá. Keresztülvezetett minket egy bambusz-
és pálmafákkal benőtt, keskeny hasadékon. Ott, a halvány kérgű nyírfák és a
rengeteg
fehér holdorchidea között egy hervadt fa állt, ami alig volt
több egy tönknél.
- Ez lenne a szent fa? - kérdeztem pislogva.
 - Csak ennyi maradt belőle - válaszolta Oshli. - Maga a fa évekkel ezelőtt
meghalt.
- Te mégis emlékszel rá.
- Az a kötelességem, hogy emlékezzek arra, amit mások
elfelejtettek - mondta ünnepélyesen. - De csupán eszköz vagyok. Vannak
emlékek, amik folyton kicsúsznak az elmémből.
Tudtam, hogy Raikamára utal.
A sámán az orchideák felé intett, mire néhány lepke röppent fel a
szirmaikról. Elhalkult a hangja, sőt szinte gyengéddé vált.
- Ez volt Vanna kedvenc virága. - Rövid szünet után hozzátette: - És
Channarié is. A két nővér olyan volt, mint a nap és a hold, olyan különböző,
mint a nappal és az éjszaka, de az orchideát mindketten szerették.
- Itt temették el Vannát - mondtam.
Nem kérdés volt, így Oshli nem is mondott semmit, miközben letette a
lámpását Vanna sírja elé. A homlokomat ráncolva azon tűnődtem, vajon miért
gyújtotta meg nappal. A fénye egyenletesen, megingathatatlanul vetült az
orchideákra. Hirtelen összeszorult a szívem.
A lámpás, a fény megerősítette, amit már sejtettem.
Oshli szerette Vannát. Ezért nem hagyta el sosem Sundaut. Ezért maradt itt.
- Legyen hát végre együtt a lelkűk! - mondta csendesen, majd átnyújtott egy
fadobozt, amit rögtön felismertem. Raikama hamvai voltak benne, és az
emlékek, amiket a bátyáim és én beletettünk, hogy elkísérjék az istenekhez
tartó útjára.
A vörös fonal, amit rákötöttem, még mindig ott volt, megfakulva az időtől
és a naptól. Ahogy megláttam, elöntötték a szívemet az érzelmek. A messzi
Kiatából küldtem ide a dobozt, és biztos voltam benne, hogy nem látom
többé. Most pedig, miután átutaztam fél Loryant, ott álltam Raikama
szülőhelyén, hogy segítsek neki visszatérni a húgához és az otthonához.
 A sorsunk Raikamával még a halál után is összefonódott.
- A lánya vagy - mondta Oshli -, és te magad is .varázslónő. Itt az ideje,
hogy megszűnjön a két nővért sújtó átok, és véget érjen a lelkűket sújtó
szenvedés.
Mielőtt újra megszólalhattam volna, elment, én pedig a virágágyásba
süllyesztettem a térdemet. A bátyáim körbeálltak, és egymás után lehajtották
a fejüket.
Most magadra hagyunk egy kicsit, mondta Kiki, a karomra ülve.
Megjavítjuk a kosarat, és addig kínzunk néhány helyi madarat, amíg bele
nem egyeznek, hogy velünk tartanak.
Szó nélkül bólintottam.
Kiki az arcomhoz érintette a csőrét, majd elrepült.
Amikor egyedül maradtam, óvatosan letettem a dobozt a lágyan ringatózó
orchideák közé. Raikama dárdájával ástam egy kis gödröt, és betemettem a
hamvait.
Mélyen meghajoltam, a homlokomat a földhöz nyomva. Amikor a
mostohaanyám haldoklóit, nem volt időm megbocsátani mindazért, amit tett.
Alig értettem meg az áldozatokat, amiket a családomért hozott. A
családunkért.
- Bárcsak bocsánatot kérhetnék! - suttogtam a földnek, remélve, hogy
valahol Raikama is hallja. - És bár én is megbocsáthatnék cserébe! Bár ne
csak egy szilánkját ismerném a történetednek! - A szavak égették a torkomat,
és azzal büntettem magam, hogy nyeltem egyet. - Mindig hiányozni fogsz.
Az orchideák illata teljesen betöltötte az orromat. A fehér szirmokon
esőcseppek remegtek, én pedig letéptem a legszebb virágot, és Raikama
hamvaira helyeztem.
- Remélem, hogy békére lel a lelked, mostohaanyám! - mondtam. - Akkor
is, ha úgy döntesz, hogy itt maradsz a kígyóiddal, és akkor is, ha inkább utat
találsz a mennybe.
Még egyszer meghajoltam. Ahogy felálltam, és leporoltam a ruhám ujját,
hirtelen hét papírmadár mászott ki a virágágyások közül. Az a hét madár volt,
amiket Raikama dobozába zártam, hogy elkísérjék őt, bárhol találjon is végső
nyugalomra.
Azután a levegőbe emelkedtek, és körülöttem repkedtek, miközben
felemelkedtem.
Elkísérnek, szólalt meg Újai, aki eddig az orchideák között rejtőzött.
Milyen feladatot bízott rád Raikama, hogy még a halála után is vigyáz
rád?
Vajon tényleg vigyáz rám?
Épp válaszolni akartam, de hirtelen tátva maradt a szám, ahogy rájöttem,
hogy Kiki nincs mellettem. Hogy senki sem fordít.
- Hogy... hogy lehet, hogy értem, amit mondasz?
A kígyók nyelvét azok érthetik meg, akiket a rokonunknak tekintünk,
válaszolta Újai. Apám és Channari között elszakíthatatlan kötelék volt. Ő
az volt a számára, ami számodra Kiki. Bizonyos szempontból egy család
vagyunk, hiszen te Channari lánya vagy, én pedig az apámé. De addig nem
tudtam megbízni benned, amíg ki nem derítettem, miért cipeled magaddal
azt az elátkozott drágakövet. Újai kénes tekintete a. táskámra tévedt. Annak
a szíve, aki elátkozta az Aranylányt, és elátkozta Channarit.
Újai Khramelan gyöngyéről beszélt.
- Arra kért, hogy juttassam vissza a valódi tulajdonosához - válaszoltam. -
Ez volt az utolsó kívánsága.
A valódi tulajdonosához..., szisszent fel Újai hosszan és dühösen. Így
nevezte a démont?
Féldémont, gondoltam, de sikerült visszatartanom a szavakat.
 Újai farka Raikama dárdája körül tekergeti. A pikkelyei vörösre és
feketére változtak, hogy alkalmazkodjanak a rátapadt vér színéhez. Korábban
a démonról kérdeztél, akivel harcolt. Az apám figyelmeztette Channarit,
hogy ne bízzon benne, de ő a barátjának hitte. Ez hiba volt.
Végül a démon elárulta őt - tette hozzá feldúltan.
Már gyanítottam, de végre... végre megtudtam az igazságot. - Az Alakmás -
suttogtam. - Ő volt a démon, aki megölte Vannát.
Igen, szükségtelenül. Channari megesküdött, hogy nekiadja a gyöngyöt a
húga természetes halála után. De a demón felrúgta a megállapodást,
amikor megölte őt, ezért a gyöngy a mostani sorsára ítélte. Újai tartott
némi szünetet. Nem fog örülni neked, Shiorianma. Egyáltalán nem.
- De az ígéret az ígéret - válaszoltam halkan. - Nem csupán csók a szélben,
amivel csak úgy dobálózunk. Egy darab saját magunkból, amit odaadunk
valaki másnak, és nem kapjuk vissza, amíg nem teljesítjük a fogadalmunkat. -
Újai szemébe néztem. - Egy részem még mindig Channarinál van. Oda kell
adnom a gyöngyöt a tulajdonosának, hogy visszakaphassam. Hogy békében
nyugodhasson.
Újai dühe szertefoszlott, és lassan bólintott.
Azután a hét papírmadár élettelenül zuhant a ruhám gyűrődéseire.
Miközben összeszedtem őket, Újai elengedte a dárdát. A fegyver a földbe
süppedt, és eltűnt a virágágyások között.
Figyel téged, a leányát, mondta a kígyó, miközben ő maga is beleolvadt a
virágágyásokba. Az apám boldog lenne, ha tudná, hogy végül családra lelt.
A szavai még azután is velem maradtak, miután már rég elhagytam Tambut.
Sosem tudtam sírás nélkül felidézni őket.
 35. FEJEZET

Szerencsés szélben hagytuk el Tambut. A kosarunk gyorsan suhant a meleg

fuvallatok hátán, Cuiyan smaragdzöld vize felett.
Tudnom kellett volna, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Nézd! - mormolta Takkan, a víz fölött kibomló ködtakaróra mutatva. - Az
biztosan a Paduan-tó.
Ahol a köd érintette az óceánt, elsötétült a víz. Ahogy a bátyáim közelebb
repültek, lehűlt a levegő, mintha átszakítottunk volna egy rejtett fátylat.
Túl korán ereszkedett ránk az alkonyat, feketévé és ibolyaszínűvé festve a
testvéreim szárnyát, majd teljes sötétségbe burkolva a körülöttünk elterülő
világot. Először csodálatos látványnak tűnt. Egyetlen csillag fénye sem
villant, és a hold olyan keskeny volt, mint egy felhőket karcoló kasza. Amikor
már látni sem lehetett a sötétben, elővettem a gyöngyöt. Az érintésemre egy
egészen kicsit szétnyílt, hogy az elveszett csillagok fényével vezessen minket
az úton.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy az utazás további része békésen telt, és
hogy bármilyen sötétség várt is ránk, a gyöngy segítségével könnyedén
száműztem! De nem így történt.
Kiki madarai kis idő múlva rikoltozni kezdtek, és hevesen csapkodtak a
szárnyukkal.
 Már megint? Ez nem lehet igaz!, kiáltotta Kiki, miközben a madarak ismét
magunkra hagytak bennünket, és elindultak visszafelé.
A segítségük nélkül a kosár ide-oda dülöngélt a szélben. A bátyáim még
erősebben szorították a köteleket a csőrükben, és a nyakuk meghajlott az
erőfeszítés alatt. De nem tudtak segíteni. Egyre lejjebb és lejjebb
süllyedtünk, és a gyomrom felkavarodott, miközben megpróbáltam
visszafojtani a sikolyaimat.
- Segíts rajtunk! - kiáltottam, a gyöngyre fordítva a figyelmemet. A benne
lévő repedésben megcsillant a fény, de a gyöngy, ahelyett hogy segített volna,
eltűnt a felhők között. Magamra hagyott a sötétségben.
Micsoda istenek csapása! Ki akartam vetni rá egy átkot, de a kosarunk
hirtelen ismét veszített a magasságából, és a gyomrom a torkomba ugrott.
Elég a gyöngyből! Segítenem kell a bátyáimnak.
Az égbe hajítottam Raikama hét papírmadarát.
- Keljetek életre!
Egyenként feléledtek, és a csőrükbe fogták a köteleket. Ahhoz nem volt
elég az erejük, hogy megakadályozzák a zuhanást, de legalább nyertünk némi
időt. Ha szerencsénk lesz, épp eleget ahhoz, hogy elérjük Lapzurt,
reménykedtem.
Úgy éreztem, már közeljárhatunk. Hirtelen feltárultak előttünk az elfelejtett
szigetek. A partvonalakat éles szirtek és függő sziklák tarkították.
A szél felerősödött, és a Paduan-tó vize éhesen morajlott. A közelgő vihar
azonban valami még borzalmasabbat rejtett magában: egy sötét óriást.
Egyikünk sem vette észre, ahogy Lapzur őrzője fölénk lopakodik, a felhők
mögé rejtve fekete szárnyát.
Azután hirtelen szétzúzta a kosarunkat. Miközben a világ megrázkódott,
Takkannak ütődtem, és minden irányban fadarabok és tépett selyemcafatok
röpködtek. Miközben a világ a darabjaira hullott körülöttünk, valahogy
sikerült megragadnom Takkan kezét... vagy az is lehet, hogy ő fogta meg az
enyémet. Egy sikoly szorult a torkomba, és olyan erősen haraptam a
nyelvembe, hogy a szám megtelt vérrel. A fémes ízen kívül semmit sem
éreztem, miközben zuhantunk.
A sötétségben tollakba és csattogó szárnyakba ütköztem. A bátyáim!
Megtaláltak, és a karom köré fonták a nyakukat.
Ez közel volt!, kiáltotta Kiki, Andahai nyakába kapaszkodva.
Tényleg közel volt. Visszatartott levegővel Wandei, Yotan és Reiji felé
fordultam. Sikerült megmenteniük Takkant, de alig tudták megtartani. Először
azt hittem, hogy csak azért, mert nehezebb, mint én, de azután megláttam,
ahogy Bandur amulettje újra és újra a mellkasának csapódik, hevesen
rázkódva, miközben szivárog belőle a füst...
Amikor találkozott a tekintetünk, Takkan arcán néma bocsánatkérés jelent
meg.
Az adrenalin villámcsapásként áramlott a testembe. Takkan, ne
merészeld...
Nem tudtam, hogy az övé vagy az amulett döntése volt-e, de hirtelen
elengedte a bátyáimat, és a hátukról lefordulva zuhanni kezdett a tó felé.
Megpróbáltam utánanyúlni, ám a gyöngy váratlanul visszatért. A
bordáimnak ütközött, és erősen húzni kezdett, elszakítva a bátyáimtól.
Miközben Takkan eltűnt a Paduan-tó mélységében, a gyöngy hangtalanul maga
után húzott.
A tó felett lebegtünk a fekete éjszakában, egy réges-rég hamuvá vált város
felé tartottunk. Egy kétségbeesésből és hanyatlásból épült hely felé.
Lapzurba.

•
A gyöngy egy hegyfoknál dobott le, amely a tajtékzó tenger felett terült el.
Amikor elfordultam a víztől, szellemek hadseregével találtam szemben
magam. Olyan némán és mozdulatlanul álltak ott, mint egy-egy síremlék.
Valami azt súgta, hogy számítottak az érkezésemre.
A talaj lehorzsolta a térdemet, ahogy megpróbáltam felhúzni magam. A
szellemek mögött terültek el Lapzur maradványai: repedezett falak, viharvert
tetők, törött csontokra emlékeztető, sziklaszilánkokban végződő utak, korona
nélküli fák temetői. A legtöbb épület alacsony volt, egyetlen tornyot kivéve,
amely úgy emelkedett ki a város közepén, mint egy kard, amit egyenesen a
sziget szívébe döftek.
Ugyanaz a torony volt, amit a könnyekben láttam. Aminek a tetején láttam
Takkant meghalni.
A szikla széléhez rohantam.
- Takkan! - kiáltottam. - Kiki! Testvéreim!
Csak az óceán dübörgő hullámai válaszoltak. Kiki, Takkan, a bátyáim...
sehol sem láttam őket.
A szél a nyakamba susogott, mire gyorsan hátrafordultam. Bár hirtelen
elgyengültem, megpróbáltam összeszedni a bátorságomat. Közben egyre több
szellem gyűlt össze a sziklán.
A jelenlétüktől állottá vált a levegő. Halott húsdarabok lógtak
csontvázalakjukról, és fehér szőr nőtt ki a gerincükből. Azok, amelyeknek
volt szemük, perzselő tekintettel néztek rám. A szem nélküliek üresen
bámultak a koponyájukba vájt lyukakon keresztül.
Egyre csak meneteltek előre, míg végül sarokba szorítottak, és már csak
néhány lépés választott el a hegyfok szélétől.
Nem mertem harcolni. Tudtam, mi történne, ha megérintenének: én is
szellemmé változnék. Fogságba esnék a szigeten, lélektelenül. Örökre.
 - Khramelan! - kiáltottam, az üreges arcokat vizslatva, hátha megpillantom
közöttük a féldémont. Hol lehet? tűnődtem. Hisz épp most próbált megölni a
Paduan-tó fölött. Itt kell lennie valahol. A magasba emeltem a gyöngyöt. -
Ezt akarod, nem igaz? Gyere, és vedd el!
Miközben a hangom visszhangzott az üres éjszakában, a szellemek hirtelen
megtorpantak, és a nyakukat nyújtogatták.
Először azt hittem, hogy Khramelan megérkezett. De amikor felnéztem, és
megláttam a vörös foltot az égen, a hideg futkosott a hátamon. A szín élesen
elütött Lapzur monokróm látképétől, és egyedül ez figyelmeztetett a démonok
érkezésére. Mindenféle kezdetlegesen összetákolt vadállat képében jelentek
meg: volt köztük szürke bundás, gyíkfarkú medve denevérszárnyakkal, vagy
tigrisfejű, kígyóhasú szörnyeteg cápauszonyokkal. Néhányuk torz emberi
formát öltött. De a tambui démonokkal ellentétben ezek árnyékból és füstből
álltak, és csak akkor vettek fel hús-vér alakot, ha megérintették a földet.
Ugyanúgy Lapzurhoz voltak kötve, mint az otthoni démonok a Szent
Hegyekhez.
Hasra estem, majd tapogatózni kezdtem a késem után. A démonok nem
vettek rólam tudomást: rögtön a szellemekre vetették magukat, átvágva a
torkukat, és a karmukkal kikaparva a szemüket.
Éles sikolyok törték meg a sziget csendjét. Tudtam, hogy ez lenne az
esélyem a menekülésre, de nem voltam képes levenni a szemem az előttem
játszódó jelenetről. A démonok és a szellemek háborúztak, leszaggatva
egymás fejét és széthasítva egymás torkát. Mi történik?
Esküszöm, Shiori, csoda, hogy eddig nem ölt meg a kíváncsiságod,
szólalt meg Kiki, amint megérkezett a hét papírmadárral a háta mögött. Mit
bámészkodsz itt? Gyere utánam, erre!
Kikit követve rohantam a város felé, miközben ösztönösen a tornyot
használtam iránytűként. Út utat követett, majd zsákutcába jutottunk, és meg
mertem volna esküdni rá, hogy az épületek mozognak. Kitűztem célul egy
ferde agyagtetős házat boltíves ablakokkal, de akárhogy próbálkoztam is,
képtelen voltam elérni.
Rájöttem, hogy a város egy folyton változó labirintus, ahonnan lehetetlen
kiutat találni.
Egyedül a torony nem változott. Akárhányszor megpillantottam,
összerándultam, ahogy eszembe jutott a sors, amit Takkan számára tartogat.
De végül egyenesen szembenéztem vele. Tényleg megnéztem. A tetején
felderengett egy szárnyas démon félig sötétségbe vesző alakja. Olyan
mozdulatlan volt, mint a torony lábánál álló szobrok, csakhogy tudtam, hogy
ő nem az.
- Khramelan - suttogtam.
Csak add vissza a gonosz szívét, aztán keressük meg a többieket, és
tűnjünk el innen!, jajveszékelt Kiki.
Én megpróbáltam. A nevét kiáltozva rohantam a torony felé, csakhogy nem
jutottam tovább a lépcsőket őrző tolvajók istene-szobornál. Akárhányszor
közelebb jutottam hozzá, füst gomolygott a szeméből, és a sziget sötét
varázslata újra a város szélére taszított.
Mintha Khramelan nem akarná, hogy elérjem, gondoltam. Mintha azt
akarná, hogy csapdába essek, és felfaljanak a szellemek vagy a démonok,
bármelyik kapjon is el először. Most, hogy a gyöngy Lapzurban van,
megtalálja hozzá az útját, mindegy, hogy életben maradok, vagy meghalok.
Ereztem, ahogy felforr a vérem. Nekem viszont egyáltalán nem mindegy.
Átugrottam egy sikátorba vezető, romos holdkapun, és az omladozó fal
mentén lopakodva próbáltam észrevétlen maradni. Remegő kézzel átvetettem
a vállamon a táskámat, majd ellenőriztem, hogy minden benne van-e. Benne
volt a tükörszilánk, a gyöngy (amely teljesen élettelen volt, mióta elvitt erre
az átkozott helyre), és a két tompa kés is, amit Sundauról hoztam magammal.
 Lopott pillantást vetettem a toronyra. Vajon biztonságos lenne újra
megrohamozni?, tűnődtem. Nem. A démonok megnyerték a harcot, és
elözönlötték az utcákat, a még mindig mozgó koponyákon taposva, és a
szellemek fehér szőrét trófeaként a foguk közé szorítva.
Két szárnyas példány repkedett a levegőben.
- Parancsot kaptunk - közölték mindenkivel. -Keressétek az embert! Nem
lehet messze.
A démonok teljesen egyszerre, bólintással vették tudomásul
az utasítást. Tudtam, hogy indulnom kell. Azonnal.
Felkapaszkodtam egy falon, a törött tégláknak támasztva a lábam, azután
leereszkedtem a következő útra, és futni kezdtem.
Úgy éreztem magam, mint egy pókhálóban fogságba esett légy. Két démon
becserkészett, majd lecsaptak, hogy sarokba szorítsanak. A többi lény
egyenként magával ragadta Kikit és a hét papírmadarat, és mielőtt még
felsikolthattam volna, teljesen körülvettek.
- Buta kis hercegnő! - mondták egyszerre a démonok. Kifacsart kórusukban
minden hang benne volt, amit valaha ismertem és szerettem. - Nem jó ötlet a
toronyba menned. Ott vár az őrző, és ő nem túl szórakoztató. Mindig olyan
gyorsan megöl mindenkit! Gyere velünk... elviszünk a királyhoz. De előbb
jöjjön egy kis szórakozás!
A két démon alakja megremegett, és sasszárnyuk eltűnt, miközben
tigriscsíkos arcuk Hasho és Andahai arcává vált. Arra számítottak, hogy
felzaklat a dolog, de őszintén szólva már hozzászoktam a hasonló trükkökhöz.
Ráadásul rengetegszer fantáziáltam már arról, hogy gyomron vágom
Andahait.
Először Hashóra támadtam, átvágva a mellkasát. A sebből tintafekete füst
tört elő. Tudtam, hogy hamarosan begyógyul, de nyertem néhány
másodpercet.
 Ezután Andahai koponyájának hátuljára csaptam a késemmel, majd mélyen
belenyomtam a pengét. A kés könnyedén csúszott a húsába, mintha egy főtt
fehérrépát vágtam volna szét.
Andahai vicsorgott fájdalmában. Azután megpróbálta megragadni a
bokámat, és vihogni kezdett, ahogy kitértem a csapás elől.
- Odanézzenek, egy igazi harcos! - morogta. - A harcosok lelke isteni
finom! Nem csoda, hogy a király magának akarja.
Volt jobb dolgom is, mint a démonok pletykálkodását hallgatni. Gyorsan
megfordultam, és a Kikit és a többi madarat fogva tartó gonosz lelkek felé
lendítettem a késeimet, de amint sikerült őket kiszabadítanom, a hamis Hasho
és Andahai ismét megragadott. Úgy döntöttek, eleget játszadoztak: könnyedén
a levegőbe emeltek, és repülés közben újra felvették az eredeti alakjukat.
Ekkor valaki kilőtt alattunk két nyilat, amelyek átszúrták a szárnyukat. A
démonok felvonítottak fájdalmukban, és leejtettek, egyenesen egy Takkan
arcát viselő szörny karjába.
A démon a számra szorította a kezét, elfojtva a kiáltásaimat, majd magával
rántott a sötétségbe.
Küzdöttem, de közben meglepve éreztem, hogy nem vájnak karmok a
bőrömbe, és fogak sem harapdálják a húsomat. A lény szíve ugyanolyan
sebesen zakatolt, mint az enyém.
Megfordultam, hogy az arcába nézhessek. Lapzur homályos, szürke
fényében a vonásai keményebbnek és élesebbnek tűntek, mint korábban.
Azután megláttam a vállán átvetett, nyírfából készült íjat, a víztől csillogó
haját és az arcát vörösre festő vékony, vérző sebet.
Szinte megállt a szívem. Az igazi Takkan volt az, nem csak illúzió!
- Életben vagy! - ziháltam döbbenten.
Egészen aprót bólintott, majd keresztülvitt egy keskeny sikátoron, egy
elhagyatott, omladozó oromzatú házhoz. A démonok visszafordultak, és
egyenesen a búvóhelyünk felé meneteltek, ráadásul egyre többen csatlakoztak
hozzájuk.
- Hol vagy, egyvérű? - hörögték. - Körbevettük a bátyáidat. Gyere elő,
mielőtt széttépjük a húsukat, tollról tollra, és felzabáljuk a lelkűket!
Takkannak támaszkodtam, és a karjába fontam a karomat, ellenállva a
kísértésnek, hogy előugorjak, és az eget pásztázva megkeressen a bátyáimat.
Nem voltam olyan bolond.
Amint a gúnyos hangok elhaltak a távolban, megfordultam, hogy
szembenézzek Takkannal. Tele voltam kérdéssel.
A szájához emelte az ujját. Az arca kísérteties volt; az amulett terhe
különös erővel nehezedett rá Lapzurban.
- Bandur megparancsolta a démonoknak, hogy vigyenek el hozzá - suttogta.
- Azt mondta nekik, hogy ha az Alakmás helyett ő szerzi meg a gyöngyöt,
kiszabadítja őket Lapzurból.
Mozdulni sem tudtam. Tehát ezért harcoltak a szellemek és
a démonok!, gondoltam. A szellemek hűségesek Khramelanhoz, a
démonok pedig fellázadtak ellene!
„A démonok vonzódnak a hatalomhoz, a gyengébbek az erősebbekhez” -
pont úgy, ahogyan Oshli mondta.
Volt azonban valami, amit nem értettem.
Miből gondolja Bandur, hogy a gyöngy őt választja majd Khramelan
helyett? Igaz, hogy nem ugrott rögtön Khramelan szívébe, amint
megérkeztem Lapzurba, de vajon miért?
Mi az, amit figyelmen kívül hagyok?
- Épp Khramelant próbáltam megtalálni - mondtam, majd megindultam a
búvóhelyünkről kifelé, de Takkan visszahúzott.
- Bandur számít rád. Hadd menjek először én!
 - Bushian Takkan! Azt ígérted, hogy nem fogsz hősködni és hülyeséget
csinálni, erre beugrottál a Paduan-tó közepébe, mint valami őrült - mondtam
a tőlem telhető legkeményebben. - Ne hidd, hogy elfelejtettem!
- Az, hogy leugrottam a bátyáid hátáról, cseppet sem volt hősies vagy
hülyeség - válaszolta. - Tudatos lépés volt, amivel eltereltem rólad Bandur
figyelmét.
- Meg is halhattál volna!
- De nem így történt - mondta, majd gyengéden az enyémhez érintette az
orrát. - És nem is hagytalak magadra.
Kinyitottam a számat. Vitatkozni akartam, elmondani, hogy legyengült, és
hogy Bandur meg fogja ölni. De tudtam, csak az értékes időnket pazarolnám,
ha megpróbálnám megy- győzni. Tisztában voltam vele, hogy bármit mondok
is, elkísér. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább kompromisszumot kötök vele.
- Együtt megyünk.
- Mutasd az utat!
Megragadtam a kezét, és futni kezdtem. A lépteink visszhangoztak
mögöttünk, és egyre nehezebben kaptam levegőt, ahogy közeledtünk Lapzur
szíve, a torony felé. Körülöttünk fel-felvillantak az épületek, de
megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a sötét illúziót.
Végre megérkeztünk a tolvajok istenének szobrához, és Takkan Bandur
amulettje köré kulcsolta a kezét. Nem láttam a démonkirályt, de tudtam, hogy
közel van. Az amulett húzott minket előre, mintha egy fonalhoz lennénk kötve.
A segítségével sikerült áttörnünk a láthatatlan akadályon, ami korábban
visszatartott, és már emelkedtünk is felfelé a lépcsőn
az udvar felé.
Bandur már várt ránk, Lapzur démonjaival körülvéve. Tehát igaz,
gondoltam, sikerült maga mellé állítania őket.
 Amikor meglátott, lehámozta magát egy halott, kacskaringós fáról, és
felvette élő alakját. Többé nem volt füst; hús-vér farkassá vált, szürke
bundával, vérvörös szemmel és pengeéles karmokkal.
- Hát itt vagy, Shiorianma, pont úgy, ahogyan gondoltam! - mondta
üdvözlésképpen. - Miért vagy ilyen komor? Megmondtam a démonoknak,
hogy okos vagy, és még a szokásos kínzásuktól is megkíméltelek. Nem is
értékeled a gondoskodásomat?
Takkan Bandur amulettjére csúsztatta a kezét.
- Térj vissza! - kiáltotta.
Bandur teste rázkódni kezdett, a karjából és hegyes füléből füst tört elő, de
ellenállt.
- Jól viselted az amulettet, Bushian Takkan - mondta nyugodt hangon -, de
sajnos ezen a helyen nincs hatalma felettem, hisz ez a sötétség országa.
Bizonyítékképpen Bandur visszahívta magához az amulettet. Miközben
Takkan és én lesújtva hátrálni kezdtünk, felkacagott.
- Engedj át minket! - parancsoltam, és utáltam, mennyire remeg közben a
hangom. - Khramelant újra egyesíteni kell a gyöngyével.
- Őszintén egyetértek, Shiori. Az ígéret elvégre ígéret. Ne hagyd, hogy
akadályozzalak a teljesítésében! - válaszolta Bandur, majd gálánsán félreállt
a torony bejáratából. - Menj csak előre!
Erre egyáltalán nem számítottam.
Csapda volt. Tudtam jól, de nem volt más választásom.
- Ne! - suttogta Takkan.
Nem vettem róla tudomást: Takkan és én megindultunk a torony teteje felé,
kettesével véve a több száz lépcsőfokot. Amikor végre felértünk, a gyöngy
hangosabban zúgott, mint valaha, és dobként dübörgött a csípőmön.

•
Az Alakmás még mindig ott ült a tető szélén. Teljesen körülvette a sötétség,
így a háta sziluettjénél nem láttam többet, miközben közelítettem hozzá.
Még egyszer, utoljára kiemeltem a táskámból a gyöngyöt, és feltartottam.
- Hazahoztalak - mondtam neki -, ahogy ígértem.
Amint észlelte az Alakmásjelenlétét, kipördült a kezemből, és vakító fényt
bocsátott ki magából. De nem ment oda hozzá. Ehelyett sebesen, mint egy
üstökös, kilőtt az éjszaka végtelen sötétjébe.
Khramelan ekkor megfordult, és felemelte egyik vastag, fekete karmát.
Egyetlen lendítéssel a csípőm köré fonta... majd leugrott a toronyból.
 36. FEJEZET

A sárkány gyorsan tört felfelé, a Tolvajok tornyát eltakarták a felhők. A szél

az arcomba vágott, és annyira csípte a szememet, hogy alig láttam valamit.
- Khramelan! - kiáltottam, miközben ököllel ütöttem a féldémont.
A szárnycsapásai hangja elnyomta a kiáltozásomat, és közben egyre
feljebb és feljebb emelkedtünk, míg hatalmas hátára végül rásütött a
holdfény. Ott ereszkedni kezdett, és hagyta, hogy Imurinya ezüst fénye
megfesse sötét alakját, egészen a szarvától a farkáig, és megcsillanjon a
gerince szaggatott körvonalán.
A szárnya végeinél füst gomolygott, majd nyomtalanul eltűnt a csillagtalan
éjszakában, és minden egyes ónixfekete pikkelye olyan élesen kirajzolódott,
mint megannyi dárda hegye.
A két szeme különböző volt, úgy, mint Elangé. Az egyik vörös volt, és
kegyetlen, mint egy démon szeme. A másik kék volt, mint a tenger:
sárkányszem. A közepükben két, törött pupilla csillogott, félbevágva, mint
egy-egy gyöngy.
- Khramelan! - kiáltottam újra.
A sárkány ezúttal felmordult. Az egész teste beleremegett
a hangba, és csengeni kezdett tőle a fülem. Mindenem fájt, mintha csak egy
dob belsejében lettem volna, amit épp meg ütöttek.
 - Ezt a nevet nem veheted a szádra -vicsorogta. - Ha még i egyszer
kimondod, porrá zúzom a csontjaidat, hogy csatlakozhass a többi
félkegyelműhöz, aki a szigetemre merészkedett!
- Ha ez lett volna a terved, már rég megöltél volna - válaszoltam, az össze
nem illő szemeire koncentrálva, hogy ne ijesszen meg hatalmas alakja. - És
én a gyöngyöddel jöttem ide. Biztosan hív téged.
Akárhol legyen is, tettem hozzá gondolatban.
Nem válaszolt. Úgy tett, mintha nem is hallana, pedig tudtam, hogy nem így
van.
- Khramelan! - kiáltottam. - Vedd vissza a gyöngyödet!
Egy hirtelen mozdulattal, amitől felkavarodott a gyomrom, felemelt, és
lóbálni kezdett törött szemei előtt.
- Megölted őt?
Őt? Vajon a mostohaanyámról beszél?
- Nem! Nem! - kiáltottam. - Én vagyok a...
- Nem számít, ki vagy. - Az agyara a szája alsó részét súrolta, miközben
fenyegetőn rám nézett. - Azt hiszed, csak azért, mert a sötétségem
felemelkedett, megkegyelmezek neked? Bolond, arcátlan leány! Lapzur
gyászos évei alatt soha senkinek nem volt bátorsága ahhoz, hogy idehozzon
egy újabb démont!
Elállt a lélegzetem. Khramelannak minden gondolat közül a
leglehetetlenebb jutott az eszébe: hogy Bandur és én szövetségesek vagyunk.
- Félreérted.
- Nincs mit félreérteni. Nem te vagy az első, aki az ő halála után idejött.
Mindaddig, amíg én vagyok ennek a szigetnek az őrzője, nem számít, milyen
sötéten látlak titeket, betolakodókat. Senkit sem kímélek meg.
- Ne! - kiáltottam. - Azért hoztam ide Bandurt, hogy ő legyen az őrző, te
pedig szabad lehess!
 - Ezért árultad el neki az igazi nevemet, hogy ellenem vezethesse a saját
démonjaimat? Ez aztán nagy segítség!
- Az... az hiba volt - ismertem be. - De ha visszaszerzed a gyöngyödet...
Khramelan démonszeme láthatóan fényesebben világított, mint a másik.
- A gyöngy nem fogad el így.
Így? Ezt meg hogy érti?
- Channari akarta, hogy odaadjam neked - suttogtam. - Ő küldött ide. A
lánya vagyok. .
Khramelan összerándult a név hallatán. A nevekben nagy erő lakozik.
Channarié még mindig jelent neki valamit.
- A gyöngy, Khramelan! - kiáltottam. - Meg kell szerezned,
mielőtt Bandur...
- Ahogy mondtam - vágott közbe -, amíg én vagyok ennek a szigetnek az
őrzője, senkit sem kímélek. Channari meghalt. Nemsokára te is csatlakozol
hozzá.
Azzal a tóba hajított.
 37. FEJEZET

Különleges típusú rettegés volt: tudni, hogy másodperceken belül millió

darabra törnek a csontjaim, és az egész életem véget ér egy véres
pocsolyában. Mintha teljesen eggyé olvadt volna a gyomrom, a tüdőm és a
szívem.
A testem gyorsabban mozgott, mint a gondolataim, és csak a sikoltó
pánikot éreztem, tudva, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet.
Kiki! Nem álltam készen rá, hogy feladjam. Testvéreim!
Semmi válasz.
A táskám lecsúszott a vállamról. Elszörnyedve néztem, ahogy eltűnik a
ködben.
A jeges zápor ezernyi tűként szúrta keresztül a bőrömet, ahogy zuhantam a
tomboló víz felé. Úgy fájt, mintha Démontűz érintése, de képtelen voltam
sikítani. A tüdőm mintha sziklákkal telt volna meg, amelyek egyre csak
húztak lefelé, és nem maradt bennem semmi levegő. Arra gondoltam, ha
tudnék is sikoltani, nem lenne semmi értelme. Senki sem hallana vagy látna
meg a mindent beburkoló sötétségben.
Semmim sem volt.
Semmim... a véremben lakozó varázserőn kívül.
Borzalmasan nehéz volt zuhanás közben összpontosítani. Minden irányba
kinyújtóztam az érzékeimmel, és megpróbáltam belekapaszkodni valamibe,
akármibe: a szél öklébe ragadt levelekbe, ágakba Lapzur összetöpörödött
fáiról, kődarabokba. Egy selyemfonalba.
Nagyot dobbant a szívem. Egy vörös fonaldarab volt az a születésnapi
ruhámból. Kinyúltam érte, köré fonva a varázslatom - a lelkem - fonalait, és
egyre közelebb és közelebb húztam magamhoz. Abban a félig önkívületi
állapotban szinte hallottam, ahogy a hímzett darumadarak rikoltoznak és
vijjognak.
A zúgó szélben azonban igazi darvak rikoltoztak és vijjogtak, szárnyukkal
küzdve a Panduan-tóból felemelkedő permet ellen, miközben keresztülszelték
a ködöt.
Lehetséges lenne?
- Testvéreim! - kiáltottam fulladozva.
Először Kikit pillantottam meg, ahogy dicsőségesen vezeti őket. A szárnya
ezüst-arany mintáira rávetült a holdfény, amitől meg-megcsillantak az
éjszakában. Lelkes csatakiáltást hallatott, mire hat darumadár szállt alám, és
elkaptak a hosszú nyakukkal. A csőrükben fogták a születésnapi kabátom és
köpenyem darabjait, épp elég szélesre kihúzva őket ahhoz, hogy meg tudjanak
tartani.
Összegömbölyödtem a ruháim takarásában, és szorosan belekapaszkodtam
az anyagba. Kiki, sosem örültem még így senkinek!
Megmondtam, hogy először mindig engem hívj, jelentette ki önelégülten.
Nem engedhetem, hogy meghalj. Akkor nekem is végem.
Valami nevetésféle tört fel a torkomból. Köszönöm, legkedvesebb
barátom!
Az egész pontosan olyan volt, mint annak idején: egy szakadt rongy széleit
szorongattam, miközben a bátyáim élethalál között egyensúlyoztak. De
általában menekültünk. Nem úgy, mint aznap.
 - Vissza kell mennünk! - kiáltottam a testvéreimnek. De nem is kellett
volna mondanom.
Máris a jó irányba haladtak.
Lapzur partjainál tajtékzott a tenger. A sziget a levegőből félelmetes
kéznek tűnt, amelynek öt, csontvázszerű ujja kinyúlt a szárazföldről.
Csakhogy csontok helyett szakadékok, sziklák és jeges tavak kanyargós
nyúlványai rajzoltak mintákat a földbe.
Ahogy közeledtünk a torony felé megpillantottam a sziklák fölött köröző
szárnyas démonokat. A nyálukat csorgatva várták a visszatérésünket, és amint
áttörtünk a sziget fölötti ködön, sebesen megindultak felénk.

•
A démonok gyorsak voltak. A bátyáimnak nem volt esélyük lehagyni őket,
sem harcolni velük... addig nem, amíg cipelniük kellett a súlyomat. Andahai
megparancsolta a többieknek, hogy magasabbra és gyorsabban repüljenek,
engem pedig utasított, hogy bukjak le. De nem maradhattam ott. Szembe
kellett néznem Bandurral.
Füttyentettem Kikinek és a hét papírmadárnak. Mielőtt még inamba szállt
volna a bátorságom, leugrottam.
Kiki és a többiek elkapták a lábamat a szárnyukkal. Azután vékony hidat
alkottak a testükkel, amiről egyenesen a toronyra vetettem magam.
A tetőn értem földet, csupán néhány méternyire Takkantól.
Egy kőkút fölött lebegett. Az arcán sötét vér csörgött lefelé, és , arany-
ezüst fény vibrált a sziluettje körül.
Görcsbe rándult a gyomrom. Pontosan ezt a jelenetet láttam Emurien
könnyeiben.
Amikor Takkan észrevett, kinyújtotta az ujjait és szétnyílt
az ajka. De nem beszélt. Nem volt hozzá ereje.
 - Engedd el! - ziháltam, amint megláttam a kút mögött lesben álló Bandurt.
- Ha még mindig ember lennék, talán megérintene ez a szentimentális
előadás - válaszolta a démon. - De, fájdalom! Ne légy ilyen bánatos, Shiori!
Még nem vettem el a lelkét. A fiú még fel sem ajánlotta... az életét adná
érted. Sajnos azonban nem az ő élete érdekel.
Hanem az enyém.
- Akkor most békében velem jössz? - kérdezte Bandur gúnyosan, miközben
Takkan torka felé nyújtogatta a karmait. - Vagy bosszútól fűtve rám veted
magad, miközben darabokra tépem?
- Shiori - suttogta rekedten Takkan -, ne!
- Esküdj meg, hogy egyetlen démon sem fog hozzáérni! - mondtam
fogcsikorgatva. - És a bátyáimhoz sem.
Bandur megérintette az amulettjét.
- Ezt meg tudom ígérni.
A Takkant fogva tartó láncok eltűntek, mire a teste a kőlapokra zuhant.
Nem volt időm odamenni hozzá: a démonok azonnal a felettünk repkedő
bátyáimhoz hajították ernyedt testét, miközben láthatatlan bilincsek tekeredtek
a csuklómra, és húzni kezdtek a kút felé.
- Takkan! - sikoltottam.
Magasan a vízgyűjtő fölé emelkedtem, majd előrebuktam, így megláttam az
alattam elterülő, örvénylő mélységet, amely mintha magához húzott volna.
Nem tudtam mozogni vagy megfordulni, és amikor megpróbáltam előhívni a
varázserőmet, a nyakamon úgy összeszorultak a láncok, hogy nem kaptam
levegőt.
Bandur mögém lopakodott, és az arcomhoz nyomta farkaspofáját. Az
érintésétől teljesen kiüresedtem. A bundája megannyi jeges tűként fúródott a
bőrömbe, eltompítva minden érzékemet.
 - Tudnod kell - mondta vontatottan -, hogy a hegyben töltött rengeteg idő
alatt sokat gondolkodtam.
Az amulettje a nyakában lógott, de hiába nyúltam volna L érte. A
varázstárgy mintha gúnyolódott volna rajtam.
- Nem volt egyszerű rájönnöm, mihez kezdjek a gyöngyöddel, de megérte
türelmesnek lenni.
Nem figyeltem rá. Folyamatosan, újra és újra magamhoz szólítottam a
gyöngyöt. Arra gondoltam, hogy biztosan Bandur ellen is segíteni fog úgy,
ahogy annak idején Solzaya ellen tette. De nem tudtam, hol lehet.
- Figyelsz rám, Shiorianma? - kérdezte Bandur, az amulettjét rángatva,
mire olyan szorossá váltak a láncok, hogy megfeszültem a fájdalomtól. A
démon vihogni kezdett. - Ügy hallottam, nem vagy valami jó történelemből.
Ugye tudod, mi rejtőzik ebben a kútban?
Muszáj volt odanéznem. Úgy tűnt, mintha a kövek a végtelenbe nyúlnának,
hosszabban, mint maga a torony. Gén annyira el volt ragadtatva a csillagok
vérétől, hogy valami sokkal lenyűgözőbbre számítottam. Ragyogó látványra,
ami elhomályosítja az első téli hóesés fényét, és magában rejti az univerzum
színeit.
De úgy nézett ki, mint egy leves. Egy sűrű, lassan gyöngyöző leves, amely
anyagában és színében is a fekete szezám-pasztára emlékeztetett.
- A csillagok vére Loryan legerősebb varázslatának forrása. Legalábbis a
halandók számára - mondta Bandur széles, állatias vigyorral. - A kútban az
istenek ereje rejlik, itt születnek az eskük, és törnek meg a kötelékek. De ma
nem lesz szükségünk az erejére.
Ismét teljesen kihűlt a testem.
- Miről beszélsz?
- A gyöngyről, Shiori. Teljesítetted az ígéretedet, amint az Alakmás
megpillantotta. A gyöngyhöz való köteléked megtört. Már nem véd meg
téged.
A rettegéstől elszorult a torkom. Képtelen voltam megszólalni.
- Nem hiszel nekem? - kérdezte, majd egy nagy kört írt le a karjával,
mintha jelezni akarná a gyöngy hiányát. - Hol van most, amikor a leginkább
szükséged lenne rá?
Sehol. A gyöngy nem volt sehol.
- Az nem lehet - suttogtam. - Khramelan nem vette magához.
- Ahogy már mondtam, Lapzur őrzője már rég átadta magát a gyengeségnek
és az enyészetnek. Még a saját gyöngye sem ismeri fel. Nem akarja őt.
Szabadon fogja megválasztani az új tulajdonosát.
- Ha azt hiszed, téged választ, el vagy tévelyedve.
- Amíg te és az Alakmás életben vagytok, valóban akad némi
konkurenciám - ismerte el Bandur. - De ahogy már mondtam, a megoldás a
sors különleges ajándéka - folytatta, majd megnyalta az ajkát. - A lelked
erős, és élettel teli, Shiorianma. Az egyik legjobb, amit valaha szagoltam.
Segít majd megtartani a hadseregemet, és együtt elég erősek leszünk, hogy
legyőzzünk egy sárkányt. - A hangja egyre emelkedett, miközben lassan
elveszítettem a reményt. – És amikor te és Khramelan már meghaltatok, a
gyöngy az enyém t lesz, Lapzur démonjaival együtt. Szabadok leszünk.
Hirtelen belém hasított a felismerés.
- Te Lapzurra akartál jönni! Te... az egészet eltervezted?
- Beismerem - búgta Bandur. - Még az amulettemet is a hasadás
bejáratánál hagytam, hogy biztosan megtaláljátok. Igazából meg kellene
köszönnöd - tette hozzá gúnyos vigyorral. - Csak azt sajnálom, hogy ott
hagytam a kiatai démonjaidat, hogy magányosan hervadozzanak a hegyekben.
Olyan vendégszeretőek voltak! Fájt, hogy el kell hagynom őket. De olyan
kétségbeesettek voltak, és annyira könnyen elhittek mindent, amit mondtam!
Pont úgy, mint te.
 Hirtelen az izmaimba áramlott a harag, és küzdeni kezdtem
a láncok ellen, hogy rátámadjak a démonra.
- Egy apró látomás a vízben, és máris hajlandó lettél volna feladni a
gyöngyöt az őrszem életéért. Sosem értettem, mit látsz benne, Shiori. De
mivel úgy tűnik, ennyire értékes neked az élete... - A mögötte álló démonok
felé fordította az állát. - Keressétek meg az őrszemet, és öljétek meg! És a
darvakat is.
- Ne! - kiáltottam. - Megesküdtél...
Bandur egészen közel hajolt hozzám.
- Egy apró tanács - mondta vészjóslón. - Ha legközelebb alkut kötsz egy
démonnal, a lelkeddel pecsételd meg!
Felbugyogott bennem a gyűlölet. Rángatózni kezdtem, majd minden erőmet
bevetve megfordultam. Még csak meg sem tudtam érinteni Bandurt. Így hát
leköptem.
Bandur meg se rezzent, miközben a nyálam lecsöpögött a pofáján.
- Nincs értelme felizgatnod magad, Shiori. Megtartottam az ígéretemet: így
is vérezni fogsz.
Miközben küzdöttem, megragadta a csuklómat, és lassú, szertartásos
mozdulattal felfelé fordította a tenyeremet. - Végtére is - mondta, miközben a
körme mélyen belevájt a vénáimba -, semmi sem kavarja fel úgy a lelket,
mint a fájdalom.
Vér áztatta a bőrömet. Először keskeny folyóként csordogált, bepiszkítva a
ruhám ujjának sárga szegélyét, majd kis patakokká ágazva végigfolyt a
karomon. A térdem megremegett, és a világ hullámzani kezdett körülöttem.
Koncentrálj!, utasítottam magamat, megfeszítve az állkapcsomat.
Koncentrálj, Shiori!
- Mindig olyan csendes vagy - mondta Bandur. - Nyugodtan kiabálj! A
fájdalom nem szégyen.
 Nem adtam meg neki ezt az élvezetet. A testem úgy fájt, mintha démontűz
perzselné, de már hozzászoktam, hogy visszafogjam a hangomat. Ahogy a
fájdalmat is. Khramelan!, kiáltottam az elmémben. Hol vagy?
Bandur sóvárogva végighúzta a körmét a sziklán.
- Milyen költői, ugye? Azért jöttem ide, hogy elfogyasszam a csillagok
vérét. Az utazásom egy élet kezdetét, és egy másik végét jelenti. És így lesz
ez a te számodra is.
 38. FEJEZET

A vérem egyre gyorsabban csörgött. Bíborvörös forgatagként áramlott, majd

megannyi vízcseppként cseppent a kút aljába. Azután Bandur a szívembe
vájta a karmát - ahogy annak idején Solzaya is -, és kihúzta a lelkem egyik
fonalát. Ahogy lassan távozott belőlem, mint egy kitekeredő gombolyag, a
testem ezüst és arany fényben kezdett vibrálni.
Az az egy fonal több tucattá sokszorozódott, addig kígyózva egyre lejjebb
és lejjebb, míg végül az alattunk elterülő sötétség is örvényleni kezdett.
Bandur közelebb szólította magához a démonokat, feléjük lóbálva az ezüst-
arany szálakat.
- Igyatok! Vegyétek magatokhoz az erejét, és használjátok fel az eddigi
őrzőtök ellen! Ha meghal, mindannyiótokat szabadon engedlek. Legyen ez az
utolsó órátok ezen az elátkozott szigeten!
A démonok morgása hirtelen elhalkult, és ez a némaság valahogy minden
hangnál rémisztőbb volt. Fennakadt a szemem, de megpróbáltam
belekapaszkodni a megmaradt erőmbe. Nem voltam hajlandó harc nélkül
feladni.
- Túl kemény a lelke - panaszkodtak a démonok. - Nem lehet elvágni.
- Akkor harapjátok erősebben!
Bandur amulettjének lánca megremegett a kút fölött, de annyira
legyengültem, hogy nem voltam képes utánanyúlni. Csak suttogni tudtam:
- Khramelan. Khramelan.
 Ereztem a Khramelan nevében rejlő erőt, ahogy kimond- tam, újra és újra.
A szél magával vitte Lapzuron keresztül, a hang mélyen a torony kövei közé
férkőzött, és a csillagok vérének kutjában fodrozódó sötétség részévé vált.
Bandur fegyverként használta Khramelan nevét, hogy maga mellé állítsa a
démonokat. Én pedig ugyanúgy próbáltam őt visszahívni.
- Khramelan. Khramelan.
Bandur nyaka körül felborzolódott a szőr, majd az amulett eltűnt a
bundájában, és abbahagyta a zümmögést. Valami magára vonta a figyelmét.
A gyöngy volt az. Visszatért, és egyetlen fénycsóva tört elő a közepén lévő
hasadásból. Szédültem a látványtól. A világomból kivesztek a színek, és alig
bírtam nyitva tartani a szememet.
- Menj Khramelanhoz! - könyörögtem elgyengülve. - Egyesülj vele újra!
A gyöngy nem válaszolt. Pártatlan megfigyelőként lapult £ az
árnyékomban.
- Hát eljöttél végre! - fordult Bandur a gyöngyhöz, majd r a tenyerébe
zárta. - És engem választasz!
- Nem! - hörögte Lapzur őrzője. - Nem így lesz.
A gyöngy ismét eltűnt a semmiben, ugyanúgy, mint amikor Khramelan a
toronynak hajította. A féldémon képes volt beteríteni a torony egész tetejét a
két szárnyával. Bandur eltörpült mellette.
- Hajoljatok meg! - parancsolta Khramelan a démonoknak, de azok nem
hallgattak rá. Már Bandur irányította őket. És v Bandur megparancsolta, hogy
öljenek.
Támadásba lendültek, tépték és harapdálták előző vezérüket. Khramelan
ellökte őket a szárnyával, de így sem voltak hajlandóak meghajolni. Újabb
démonok érkeztek végtelen hullámokban, és bármilyen félelmetes volt is
Khramelan, rettegve tudatosult bennem, hogy Bandur áll nyerésre.
 Khramelan szárnyából, a hosszú, átlós vágásokból és karmolásokból,
amelyeket a démonok ejtettek rajta, piszkosarany színű vér szivárgott.
Tudtam, hogy ebben az állapotban nem lesz képes sokáig visszatartani őket.
A szellemek Khramelan segítségére siettek, és egy hatalmas, hangtalan
összecsapás kezdődött. Az embereknek, darvaknak és papírmadaraknak nem
volt helyük a harcban, hisz a biztos halál várt volna rájuk. Semmit sem
tehettem, hogy segítsek nekik.
- Menjetek innen! - kiáltottam, amikor megláttam a ködből alászálló
bátyáimat. Visszatértek, és megpróbálták szétszakítani a rajtam lévő
láthatatlan láncokat.
- Ti bolondok! - suttogtam a szívemben ébredő megkönnyebbülésen
keresztül, amikor láttam, hogy életben vannak. - Menjetek innen, mielőtt még
megölnek a démonok! Gyorsan!
Persze nem vettek rólam tudomást. Ahogy Takkan sem. Túlságosan
elhomályosult a látásom, így nem tudtam kivenni az arcát, de felismertem a
lépései halk kopogását és a keze melegét az enyémen.
- Már csak egy nyilam maradt - mondta. - A bátyáid és én úgy gondoljuk,
hogy ha kilőjük Bandur amulettjét, szabad leszel.
- Csináld! - suttogtam. - Készen állok.
Takkan villámgyors volt. El sem tudtam képzelni, hogy találhat meg egy
bizonyos démont a hordában, de hallottam, ahogy megpendül az íjhúrja, és a
nyila suhanni kezdett a levegőben.
Egy pillanattal később a kőre omlottam. A nyíl célba ért.
A bátyáim elkaptak, miközben próbáltam megkapaszkodni a kút
peremében. Takkan a karomért nyúlt, Kiki pedig megragadta a hajamat, és a
hét papírmadár a csőrébe csippentette a ruhám ujját és a galléromat. .
Hat herceg, nyolc madár és egy uracska mind azért küzd, nehogy beleess
egy kútba, mondta Kiki, a fejét rázva. Volt már jobb napod is, Shiori. Ahogy
a vállamra szállt, láttam, hogy a szárnya ezüst-arany mintái erősebben
fénylenek, mint valaha. De rosszabb is. Ez így van, válaszoltam, majd
Takkan kezébe kapaszkodva lassan felhúztam magam.
A gyöngy egy láthatatlan sarokból kiperdülve, szinte lopakodva megindult
felém.
- Csak egy gyerek vagy, nem igaz? - dorgáltam karba tett kézzel. -
Áthurcoltalak a fél világon, közben vagy tucatszor próbáltak megölni, te
pedig nem mersz visszamenni hozzá?
A gyöngy pulzálni kezdett... valahogy bánatosnak tűnt. Nem jött elő a
sötétségből.
Ereztem, ahogy az egész testemet átjárja a harag. Odabotorkáltam hozzá, és
felnyaláboltam.
- A szíve az otthonod. Csakis hozzá, csakis oda tartozol.
Bármi történt is kettőtök között, helyre kell hoznotok. Segíts
Khramelannak... vagy meghal.
A gyöngy rám vetített egy fénynyalábot, amit beleegyezésnek vettem.
- Gyere! - mondtam határozottan. - Tudjuk, mit kell tennünk.
Nem maradt sok időnk. Bármilyen erős volt is Khramelan, nem tudta volna
egyedül legyőzni Lapzur démonjait. Bandur máris készen állt a győzelmi
vonításra.
A két kezembe fogtam a gyöngyöt. A két fele szétnyílt, és szikrák törtek elő
belőle, mint a szentjánosbogarak, de az arcom meg se rezzent. Még csak nem
is pislogtam.
- Szabadítsd ki Khramelant a szigetről! - parancsoltam a gyöngynek. - Ő a
sárkány, akihez tartozol, és te vagy a szív, akit keres. A sziget, minden
démonjával és szellemével együtt, Banduré lesz. Gondoskodj róla, hogy így
legyen!
 A gyöngy ereje egyetlen, perzselő robbanással beterítette a szigetet.
Azután a tenyerem fölé emelkedett, és miközben gyorsabban forgott, mint
valaha, a közepében lévő repedésből villámként törtek elő a fénycsóvák.
Elég!, kiáltott fel Kiki. A gyöngy... megfog ölni!
Alig hallottam, amit mond. A forgó gyöngyből fény, szél és hő tört elő, és a
hátam megfeszült, miközben magához húzta a lelkem csillogó ezüst-arany
fonalait.
Egyre fényesebben világított. A pupillám égett a látványától, de képtelen
voltam félrenézni. A belőle áradó fényözön most már az egész szigetet
beterítette, hálót vetve minden egyes démonra és szellemre, még Bandurra is.
Ereztem, hogy hamarosan kettétörik, miközben a közepe minden egyes
pillanattal egyre jobban kiszélesedett, hogy még több fényt és erőt
bocsáthasson ki.
- Állj! - parancsoltam a gyöngynek. - Ennyi elég lesz!
De persze nem hallgatott rám. Kinyújtottam a kezemet, hogy
megakadályozzam, hogy kettétörjön.
Olyan érzés volt, mintha egy felrobbanni készülő csillagot tartottam volna
a tenyeremben. A hő égette az arcomat, a hajam kibomlott, és vadul repkedett
a szélben. Minden tincs ezüstfehérré változott a szemem előtt... míg végül
már nem tudtam megkülönböztetni a hajamat a fénytől. Épp mielőtt
elviselhetetlenné vált volna a hő, a gyöngy zúgva kirepült a kezemből,
egyenesen Khramelanhoz. Fény-és tűzijáték rázta meg az eget, és a
Khramelan szárnyát csapkodó és a húsába vájó démonok szétszéledtek.
Khramelan a karmait a gyöngy köré tekerve kiemelkedett az í őrjöngő
hordából, majd fülsiketítőén felhördült.
A sziget szellemei ismét felemelkedtek. Elvesztett koponyáikat és összetört
csontjaikat a kezükbe fogva hatalmas, zsibongó tömegként a démonokra
vetették magukat. Khramelan is í újra rátalált az erejére.
 Az égből előtörve Bandur hátára ugrott, és leszorította a földre.
- A démonok királya akartál lenni - süvöltötte. - Üdvözöllek az
országodban! A hatalmad mostantól nem terjed ezeken a vizeken túl. Az
uralkodásomnak vége, és elkezdődik a tiéd.
Lapzur elfelejtett szigeteihez kötlek téged.
Bandur vonaglani kezdett, a bundája füstté vált, miközben magához ragadta
a sziget varázslata.
- Ne! - üvöltötte. - Ne!
Lapzur démonjai visítottak, ahogy a lakoma megkezdődött: a szellemek,
szélesre tátva a pofájukat, egészben bekebelezték őket. Khramelan
gyöngyének ereje segítségével a kísértetek elátkozott érintése minden démont
szellemmé változtatott.

•
Méltó büntetés volt ez az árulásukért, Bandurra nézve pedig ironikus, hisz
ezzel ő maradt az elfelejtett szigetek egyetlen démonja.
Khramelan hihetetlen erővel, a farkánál fogva felemelte Bandurt, majd a
kútba hajította, és lobogó démontűzzel lezárta az üreg tetejét.
A torony hatalmas, rémisztő rázkódással fogadta magába új őrzőjét.
Takkan és én a torony védfalához rohantunk, de a démontűz elállta az
utunkat a lépcsőnél. Nem volt kiút.
- Le kell ugranunk! - kiáltottam. A bátyáim alattunk köröztek, kegyetlen
széllökésekkel küzdve.
A kosár nélkül sosem juttok haza, rikoltotta Kiki.
A fogamat csikorgattam. Igaza volt, de az volt a legfontosabb, hogy
kijussunk a szigetről. Kiata miatt majd később aggódom, gondoltam.
Takkan és én kéz a kézben leugrottunk a toronyról.
 Miközben zuhantunk, a bátyáim megindultak felénk, de az erős szél folyton
eltérítette őket.
A sötétségből hirtelen előbukkant Khramelan. Takkan és én a szárnyára
zuhantunk, és addig gurultunk rajta a becsapódás erejétől, míg végül a
gerince menti tüskéknek csapódtunk.
- Kapaszkodj! - kiáltottam Takkannak, ahogy megmarkoltam egy tüskét, és
minden erőmmel szorítottam.
Khramelan a szél fiainál is sebesebben repült át Lapzur fölött, áttörve az
elfelejtett szigeteket beburkoló ködön. Visszatartottam a levegőt, amíg meg
nem pillantottam a mögöttünk í szálló hat darumadarat bíborszín koronával a
fejük tetején.
Ha nem lett volna minden egyes izmom használhatatlan a kimerültségtől,
győzedelmes csatakiáltást hallattam volna. De be kellett érnem az elégedett
bizsergéssel a szívemben.
Győztünk. Bandur a szigeten ragadt, azt reméltem, örökre. Néztem, ahogy a
sziget eltűnik a hátunk mögött, míg végül teljesen betakarta az óceán és a köd,
és többé már nem volt több, mint egy gabonaszem, egy esőcsepp. Azután
semmivé vált.
- Pihenned kellene - mondta Takkan, miközben elhelyezkedtünk Khramelan
szárnyának görbületében. Letépte a ruhája ujját, hogy bekösse vele a
karomat. - Gyógyulnod kell.
Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de Takkan közbevágott.
- Lehet, hogy nem tudok altatóvarázslatot kibocsájtani, de van egy saját
varázsigém.
Értetlenül néztem rá, míg végül énekelni kezdett:

Hadd táncoljanak álmodban az alvó lelkek!

Táncolj velük, hogy holnap
fényesebb napra ébredj!
Ez egy régi altatódal volt, amit minden kiatai gyerek ismer. Evek óta nem
hallottam. Takkan hangja maga volt a varázslat, és pontosan erre volt
szükségem.
Kivételesen engedelmeskedtem. Az ölébe hajtottam a fejemet, és hagytam,
hogy a varázsige hatni kezdjen.
 39. FEJEZET

Cuiyan halovány vize fölött kivirágzóit a hajnal. Khramelan alatt szinte meg
sem szólalt, de én már azelőtt felismertem a szülőföldem partjait, hogy
megpillantottam volna a tengert pöttyöző halász- és rákászhajókat, vagy
megéreztem volna a nyári fenyők jellegzetes illatát.
A nap árulta el, ahogy megcsillant a bátyáim tollain, gyengéd és ismerős
fényével, ugyanúgy, ahogy száz másik reggelen az átok ideje alatt. Ahogy a
fénye bekúszott a szárnyuk alá, és megvilágította bíborvörös koronájukat... ez
árulta el, hogy visszatértünk Kiatába.
Félálomban voltam, amikor Khramelan egyszerűen a földre ejtett minket.
Nem volt kellemes ébresztő, ráadásul majdnem legurultam a szikláról,
egyenesen a tengerbe.
Takkan megragadta a karomat, és gyorsan visszahúzott a kő közepére.
Ahogy a szél ide-oda csapkodta ezüstfehér hajamat, a karjába vetettem
magam, és csak nevettem és nevettem, nem tudtam abbahagyni.
Takkan megpróbált szigorúnak látszani, hogy elrejtse a komolyságát
fenyegető ügyetlen mosolyt, a próbálkozása azonban imádni valóan kudarcba
fulladt. Nem érdekelt, hogy a bátyáim, akik ugyanazon a sziklán landoltak,
csupán kőhajításnyira vannak tőlünk. Nem érdekelt, hogy Kiki fölöttünk
köröz, parancsokat osztogatva újdonsült papírmadár hadteste tagjainak, hogy
csipkedjék az elhaladó galambokat. Csakis Takkan érdekelt.
Megragadtam a gallérjánál fogva... és megcsókoltam.
 Az ajkunk kicserepesedett a széltől és a hidegtől, a hajunk kócos volt, és
szélfútta, ráadásul már nagyon ideje lett volna megmosnunk, na és a
leheletem sem lehetett túlságosan frissnek nevezhető. Mégis, ahogy közelebb
húzott magához, ugyanolyan nyerseséggel és szenvedéllyel, azt kívántam,
bárcsak minden nap így kezdődhetne.
- Úgy tűnik, valaki jobban érzi magát - jegyezte meg Takkan, amikor végre
levegőhöz jutottunk. - Ezt miért kaptam? Na, nem mintha panaszkodnék...
- Mert te te vagy - válaszoltam, újabb csókokat nyomva az orrára, az
arcára, sőt véletlenül a fogára is. Mindketten nevetni kezdtünk. - Mert az
enyém vagy.
Takkan felült, és a könyökére támaszkodott. Az egyik erős karjával
magához húzott.
- Mindig is a tiéd voltam. Csak sokáig tartott, hogy észrevedd.
- Így igaz - válaszoltam, és épp újra megcsókoltam volna, de Khramelan
közbeszólt:
- Végeztetek?
Mint két, csínytevésen kapott gyerek, Takkan és én azonnal szétrebbentünk.
Épp akkor ugrottam talpra, amikor Khramelan leszállt a sziklára.
A nap megvilágította a hátát, bearanyozva a pikkelyeit. Elfordította a fejét,
hogy egyenesen szembenézzen vele. Úgy szívta magába a fényét, mintha évek
óta nem érzett volna hasonlót. Valószínűleg így is volt.
A gyöngy az árnyékában lopakodott. Gazdája szeméhez hasonlóan még
mindig törött volt. Meg akartam kérdezni, miért, de még mielőtt
megszólalhattam volna, Khramelan a lábam elé dobott egy üvegdarabot.
- Ez a tiéd - mondta mogorván.
Az igazság tükrének szilánkja volt az.
- Ne dobáld a dolgaidat a Paduan-tóba! Nem fogod visszakapni őket.
 - Köszönöm! - mondtam, miközben leporoltam, majd a ruhám ujjával
megtörölgettem a szilánkot.
Khramelan megindult a szírt pereme felé, és már kitárta a szárnyát, amikor
utánafutottam.
- Várj!
Felmordult, és épphogy csak sikerült elkerülnöm, hogy megüssön a
szárnyával.
Megtántorodtam, és örültem, hogy bölcsen tartottam a távolságot.
- A bátyáim... - kezdtem bele -, a gyöngy darvakká változtatta őket, hogy
eljuthassak Lapzurba. Kérlek, változtasd vissza őket!
Khramelan szinte egy pillantást sem vetett a homokban totyogó hat
darumadárra.
- Amit a gyönggyel csináltál, ahhoz semmi közöm.
- De...
- Ti emberek mind egyformák vagytok! Ha valaki szívességet tesz nektek,
rögtön egy újabbat követeltek.
Megfeszült az állkapcsom.
- Ez nem szívesség. Az életüket kockáztatták, hogy segítsenek megmenteni
téged.
- Jobb lesz az életük daruként, mint emberként.
A harag felbugyogott a torkomon, de visszatartottam. Tudtam, hogy semmi
jó nem származna abból, ha kioktatnám Khramelant. Egyszerűen elrepülne, és
a testvéreim örökre a darualakjukban ragadnának. Így hát bölcsen
megválogattam a szavaimat. ..
- Az emberek szörnyként bántak veled, és te gyűlölted őket. Ezt megértem.
Ugyanígy bántak Channarival is.
Khramelan ezúttal meg se rezzent,- ahogy kimondtam a mostohaanyám
nevét. Rendíthetetlenül egy lépéssel közelebb merészkedtem hozzá.
 - Barátok voltatok. Hosszú évekkel ezelőtt.
- A mostohaanyád elkövette azt a hibát, hogy így gondolta - válaszolta. -
Sokba került neki.
- Én is így hallottam - mondtam, felidézve Újai szavait. - | Biztosan gyűlölt
téged. De megérdemelted.
Khramelan erre elhallgatott.
Éreztem, hogy most érdemes próbálkoznom, ezért folytattam:
- Miért ölted meg Vannát?
Khramelan sötét tekintettel nézett rám.
- Channari és én megegyeztünk - válaszolta összeszorított fogakkal. -
Megígértem neki, hogy nem bántom az Aranylányt, és hogy addig nem
követelem a szívében lévő gyöngyöt, s amíg meg nem hal. Végtére is, én
halhatatlan vagyok. Néhány étvized várakozás nem számít.
- Mi történt?
- Természetesen nem vártam - mondta Khramelan, egyenesen a napba
nézve. - Tőrbe csaltak, hogy megtámadjam Vannát. Channari nem tudta
megvédeni tőlem a húgát. Volt esélye megölni engem, de tétovázott. Újabb
hiba.
A tekintetem a mellkasán lévő szúrt sebre tévedt. Azokkal
a sérülésekkel ellentétben, amiket a Bandur démonjaival való harcban
szerzett Lapzuron, ez nem gyógyult be. Mély volt, és régi, szinte fehéren
világított éjfekete húsában, és vészesen közel volt a szívéhez.
Tehát így tört el Raikama gyöngye, gondoltam.
- Néha még mindig fáj - mondta mély hangon Khramelan.
- Ahogy mondtad, megérdemeltem.
Hallgattam, sajnálattal és bűntudattal telve gondoltam a múltban elkövetett
hibákra, és szomorúan csodálkoztam rá, hogy mind ehhez a pillanathoz
vezettek.
 Még mindig akadt azonban néhány dolog, amit nem értettem.
- Amikor Vanna meghalt, nem hozzád kellett volna kerülnie a gyöngynek?
- Megszegtem a Channarinak tett ígéretemet - válaszolta Khramelan. - Ha
egy halhatatlan megszeg egy ígéretet, elveszíti a lelke egy darabját. A
gyöngy... méltatlannak talált.
Lopott pillantást vetettem a félsárkány árnyékában megbúvó gyöngyre.
- Channarit választotta. Belefészkelte magát, így meg kellett várnom, amíg
meghal - folytatta, majd egy ideig hallgatott. - Megátkozott: „Amíg meg nem
halok, sötétségben fogsz élni.”
- Megérezted, amikor elment - mondtam.
- Olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. A démonok is érezték,
hogy megváltoztam. Ezért követték olyan lelkesen Bandurt.
Ahogy megértettem, bólintottam.
- Mi történt az után, hogy a mostohaanyám megátkozott?
- Eltűnt Kiatában, a sárkánykirály pedig fogságra ítélt Lapzurban, és
kényszerített, hogy legyek a sziget őrzője - válaszolta Khramelan
fogcsikorgatva. - Ezt sosem bocsátom k meg neki.
- Meg akarod bosszulni.
- Oda megyek, ahova akarok. Végül is ezt jelenti a szabadság. Tizenhat
évig voltam Lapzur őrzője. Bandur sokkal több k ideig lesz ott.
- Remélem, örökre be lesz zárva abba a kútba - mondtam.
- Meg fogja találni a kiutat. Még a démonok is megérdemlik a szabadságot.
Legalábbis a legtöbbjük - válaszolta, majd felmordult. - A démonvarázslat
hozta létre Loryant, ahogy az isteneket és a sárkányokat is, ezért tisztelnünk
kell őket. Ez olyasmi, amit az őseid láthatóan elfelejtettek.
A homlokomat ráncolva a szemébe néztem.
- Az őseim azért ejtették fogságba a démonokat, hogy gondoskodjanak
Kiata biztonságáról.
 - És az ő életükben ez működött is - morogta Khramelan.
- De az emberek önzők és szűk látókörűek. Hidd el: amikor
a démonok végül kiszabadulnak, dühösek lesznek. Ezerévnyi
bosszúszomjat fognak az országodra zúdítani. Majd akkor kérdezd meg
magadtól, vajon jó döntést hoztak-e az őseid.
A belőle áradó gyűlölet letaglózott, és vettem egy mély levegőt.
- Te együttérzel velük.
- Hát persze! Hiszen féldémon vagyok - válaszolta. - A fajtámnak is
vannak érzései, és érzem a kiatai testvéreim gyötrelmes fájdalmát.
Ennyit arról, hogy Khramelan a gyöngy segítségével újra lezárja a Szent
Hegyeket, gondoltam.
Hátráltam egy lépést, ahogy hirtelen tudatosult bennem, milyen könnyedén
lelökhetne a szárnyával a szikláról, egyenesen a tengerbe.
- Sajnálom, amit az őseim tettek - mondtam őszintén. - De ha igaz, amit
meséltél, nem hagyhatom, hogy a démonok szabadon éljenek.
- Miért szabadítanám fel a testvéreidet, ha te sem szabadítod ki az
enyéimet?
Igaza volt. Nagyot nyeltem.
- Nem biztos, hogy meg tudom válaszolni a kérdést - feleltem őszintén. -
Csak annyit mondhatok, hogy te tudod, milyen, ha elátkoznak, és két világ
közé szorulsz.
- Tudom, hogy milyen egyedül lenni - pontosított Khramelan. - A bátyáid
viszont ott lesznek egymásnak.
- Neked pedig ott volt Channari- tettem hozzá halkan. - Az volt az utolsó
kívánsága, hogy juttassam vissza hozzád a gyöngyödet. Ez azt jelenti, hogy
akkor már biztosan nem gyűlölt.
A szavaim eltüntették a haragját, és akkor először leeresztette a szárnyát a
teste mellé, és engedte, hogy a nap sugarai teljesen beborítsák.
 Összeszedtem a bátorságomat-, és közelebb toltam hozzá a gyöngyöt.
- Kérlek! - mondtam szelíden.
A gyöngy sötét felületéről visszaverődő tükörképét bámulta. A drágakő
törött fénye még ilyen napsütésben is megvilágította a pupilláját, mintha a
csillagok minden ragyogását magába zárta volna. Azután megemelkedett a
válla, és félelmetes hörgés tört elő belőle.
- A segítségemet kérted, hercegnő. Imádkozz, hogy később ne bánd meg!
Ennél többet nem mondott. A következő pillanatban újra a hátára hajított
bennünket Takkannal, és már a felhők közé is tört.
 40. FEJEZET

Az nem kifejezés, hogy megbántam, hogy segítséget kértem Khramelantól!

Ahogy elfordult az óceántól, és egyenesen Kiata közepe felé indult, a
gyomrom összeszorult a rettegéstől.
- Állj! - kiáltottam, hátha sikerül felhívnom magamra a figyelmét. - Állj!
Még meglátnak az emberek!
Nem tudtam, hallja-e, amit mondok, de nem lehetett véletlen, hogy azonnal
az ellenkezőjét csinálta annak, amit kértem tőle: lejjebb ereszkedett, és még
gyorsabban száguldott. Ahogy faluról falura repültünk, hallottam a
sikolyokat.
Az emberek már ezer éve nem láttak démont^ és el tudtam képzelni a
félelmet és a rettegést^ amit azok a hatalmas, rémálomba illő szárnyak
okoznak... akkorák, hogy képesek lennének egészen eltakarni a napot.
- Nem erre gondoltam, amikor segítséget kértem - mondtam Khramelannak.
- Elég! Elég!
Ez jár annak, aki megbízik egy démonban, rikoltozta a hátam mögött Kiki.
Gyorsan ugorj a bátyáid hátára, mielőtt még ez a holdkáros ledob
magáról!
Ha akartam volna, se lettem volna rá képes. A bátyáim nem tudták tartani a
tempót, ráadásul a féldémon mozgása teljesen kiszámíthatatlan volt. Folyton
irányt és magasságot változtatott, mintha felbátorította volna az emberek
sikoltozása.
Isteneim, ugye ez csak egy rémálom? Talán a démonok fogságba ejtettek
Lapzurban, és még mindig alszom. Bár, amikor jobban belegondoltam,
rájöttem, valószínűleg az sem lenne sokkal jobb.
Abban azonban biztos voltam, hogy fél Kiata látta Khramelant, mire a
Szent Hegyekhez ért, és végre lassítani kezdett.
Ahogy a hasadás fölött röpködött, figyelmen kívül hagyva a felfegyverzett,
riadóztatott katonákat, éreztem, ahogy megváltozik a széljárás. Törmelék
zúdult le a hegyoldalról, és az erdő fái megremegtek. Nem tudtam volna
megmondani, hogy a hegybe zárt démonok rám reagálnak így, vagy
Khramelanra.
- Hallod őket? - kérdezte Khramelan, megtörve a hallgatását. - HALLOD
ŐKET?
Shiori..., suttogták a démonok. Engedj szabadon minket...
- Igen, hallom őket! - kiáltottam. - Ugye most már meg- állsz?
Apám katonái intézkedtek róla, hogy ne kelljen válaszolnia. Lándzsák
repkedtek Khramelan szárnya felé. Egy-kettő lepattant róla, és majdnem
eltalálták Takkant és engem... A nagy isteneknek hála Khramelan vastag
bőréért! Addig emelkedett felfelé, amíg a fegyverek már alig érték el. Azután
a felhők szövetén áttörő nyilak következtek: úgy suhantak az égen, majd
zuhantak lefelé, mint a haldokló csillagok.
Khramelan átrepült az erdő, majd a palota fölött. Elsuhant alattam az
otthonom: a kék tetős házak, az élénkpiros kapuk és a dús, rózsaszín virágú
fákkal pöttyözött kertek összemosódtak a sebességtől. Próbáltam nem
gondolni arra, hogyan fogom megmagyarázni apámnak Khramelan
sétarepülését.
 A kiatai városnézés véget ért, Khramelan pedig képes volt Gindara főterén
leszállni, pontosan a főváros temploma előtt. A tömeg hullámokban
távolodott, futás közben halálra rémülten sikoltozva. A kocsik felborultak, az
öszvérek és a lovak nekiütköztek az utcai lámpáknak, a csónakok egymásnak
csapódtak a csatornában, értékes rakományukat a vízbe ejtve.
A föld megrázkódott Khramelan lába alatt, mire a templom ereszeiről
potyogni kezdtek a fáklyák és a rozsdás, zöld cserepek. A féldémon egy
fűszerárus sátrának tetejére dobott bennünket.
- A segítségemet kérted? - kérdezte a sikolyok közepette. - Hát itt van.
Szívesen!
- Ez mégis hogy segít rajtam? - ennél többet nem tudtam kinyögni. A
gyomron a torkomba vándorolt, és alig bírtam leküzdeni a hányingert
Khramelan kiszámíthatatlan repülő útja után.
Hátat fordított nekem.
- Tizenhat évig egy rémálomban éltem, az országod pedig ezer évig
álmodozott. Ideje, hogy mindenki felébredjen.
Ezek voltak az utolsó szavai hozzám, mielőtt ismét a levegőbe emelkedett.
Kövek, narancsok és dinnyék záporoztak a démon irányába, és
tudtam, hogy amint eltűnik szem elől, engem céloznak majd meg velük.
Takkan és én épp elkezdtünk lemászni a sátorról, amikor valami
felemelkedett a lila csíkos vászontető mögül.
A gyöngy volt az. Lehet, hogy csak a napfény miatt tűnt úgy, de
megesküdtem volna rá, hogy a közepén lévő hasadást felém fordítva
villogtatni kezdte a fényét. Olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy
„szívesen”, a sok gondért, amit nekem okozott.
Azután Khramelan után száguldott, aki közvetlenül a felhők alatt lebegett,
és fénybe borította a féldémont. Khramelan végre megkezdte az átalakulást.
 A pikkelyei hirtelen világítani kezdtek, ónixfeketéről kékeszöldre
változtak, akár egy zafír- és jádeerdő. A szárnyán lévő tüskék eltompultak, és
amikor széttárta őket, láttam, hogy a szemei is megváltoztak. Még mindig
különbözőek voltak: az egyik élénkkék színű, mint a fölöttünk elterülő ég, a
másik pedig még mindig vörös, de már nem olyan démonvörös, mint
korábban. Ez a szín melegebb volt, és mélyebb. Egy sárkányhoz illő szem.
A nyilak megálltak a levegőben, ahogy a repülő kövek és narancsok is. A
félelem lassan áhítattá alakult, és a gyerekek és felnőttek előbújtak a
rejtekhelyeikről, hogy megcsodálhassák az előttük kibontakozó látványt.
- Egy sárkány! - mormolták. - Egy sárkány!
Néhányan hajlongani kezdtek, a templom papnői és szerzetesei hangosan
imádkoztak. Dübörögtek a dobok, csilingeltek a harangok, néhány idősebb
ember még sírt is.
- Az istenek visszatértek!
- Gyorsan, kívánj valamit! A sárkányok szerencséjére.
- A Fonalakra mondom, egy démon sárkánnyá változott! Ez mennyeijei!
A sátortetőnek támasztottam a tenyeremet, és előrehajoltam. Khramelan
helyett az embereket kezdtem figyelni: hihetetlen volt, milyen hamar
megváltozott a hozzáállásuk.
Azt hiszem, Seryunak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire
szeretik az emberek a sárkányokat, jegyeztem meg, miközben Kiki finoman
leszállt a fejemre. Szomorkás feszültség telepedett a mellkasomra. El tudod
képzelni, milyen önelégülten viselkedne, ha itt lenne? El sem tudnám
viselni
Szerintem pénzt szedne, válaszolta Kiki, majd a szárnyával egy
városlakóra mutatott. Nézd, van, aki már eb is kezdte! Lefogadom, hogy a
nap végére mindenhol sárkánymaszkot árulnak majd!
Erre önkéntelenül felnevettem.
 - Shiori - suttogta Takkan, a templompavilon felé irányítva a figyelmemet,
ahol a bátyáim földet értek. - Nézd! Ők is változni kezdtek, ahogy végre
elhagyta őket a varázslat. Még egyszer, utoljára a tollaik hússá simultak, a
szárnyuk pedig emberi lábakká és karokká olvadt. A fejükön lévő
bíborvörös foltok hajcsomókká sötétedtek, amelyeknek nagy szüksége lett
volna egy mosásra.
- Andahai! - kiáltottam, majd leugrottam a ponyváról, és rohanni kezdtem
feléjük. - Benkai, Reiji, Wandei, Yotan! Hasho!
Mielőtt még felemelkedhettek volna, Wandei és Benkai köré
fontam a karomat (ők voltak hozzám a legközelebb), és szorosan
magamhoz öleltem őket.
- Még mindig nyúlnak a csontjaink, húgom - mondta grimaszolva Wandei. -
Adhatnál még egy percet.
Elengedtem, de csak azért, hogy megölelhessem Yotant és Reijit.
Hasho a háta mögé rejtette a kezét, de olyan szélesen mosolygott,
hogy nem kérdeztem meg tőle, mi a baj.
Khramelan szinte észrevehetetlenül aprót bólintott a távolban. Már nem
voltak szárnyai, mégis tudott repülni: a mellkasában vibráló gyöngy végre
teljessé vált, és a magasba emelte.
Azután kilőtt az ég felé, körülfonták a felhők, majd eltűnt a
madarak között, pontosan úgy, ahogyan Channari emlékeiben.
A sárkány és a gyöngy újra egyesült, én pedig megtartottam a Raikamának
tett ígéretemet.
Amikor megfordultam, hogy csatlakozzak a többiekhez, ezüstös fény
táncolt a karomon, megvilágítva egy piros fonalakból álló karkötőt a
csuklómon. Két szál erősebben világított, mint a többi: az egyik Takkanhoz
kötődött, a másik pedig... egy láthatatlan ponthoz, magasan a felhők fölött.
- Mostohaanyám - suttogtam.
 Az egyik papírmadara a karomra szállt, és kérdőn félrebiccentette a fejét.
Nem beszélt, de tudtam, mit kérdez.
Szúró fájdalom nyilallt a szívembe.
- Készen állok - mondtam.
A madár bólintott, majd lehúzta a csuklómról Raikama fonalát, és a szél
messzire sodorta. Utána akartam nyúlni, de visszafogtam magam. Néztem,
ahogy egy utolsó vibrálással eltűnik fölöttem. Tudtam, hogy soha többé nem
látom.
A mellkasomra kulcsoltam a karom. Most már egyedül vagyok,
gondoltam.
Raikama papírmadarai a bátyáim vállára szálltak... és Tak- kanéra. Azután
egyszerre kitárták felém a szárnyukat.
Ő már nincs veled, üzenték némán, de nem leszel egyedül.
Azután a szél elfújta őket, és a hét papírmadár az elvágott fonal után
sodródott. Tudtam, hogy sosem térnek vissza.
Ahogy Hasho és Takkan közé fúrtam magam, a szívemben lévő fájdalom
enyhülni kezdett. Megfogtam Takkan kezét, de amikor Hashóéért nyúltam,
felszisszent. Piszkálni kezdte az ingjét, majd gyorsan elrejtette a karját a
rétegei között.
- Lehorzsolta egy nyíl? - kérdeztem aggodalmasan.
- Nem, nem. Csak elszoktam a ruháktól. Kell egy kis idő, hogy elfelejtsem
a tollakat.
Hasho mindig is rosszul hazudott.
- A karod...
- Jól vagyok - válaszolta, majd megfogta a kezemet, mintha
bizonyítaná akarná az igazát.
Nem győzött meg, de a tűzijáték távoli pattogása elterelte a figyelmemet.
Körülöttünk gyerekek énekeltek és táncoltak az utcán, színes legyezőket
lengetve. A kereskedők és árusok visszatértek a standjaikhoz, és újabb
tűzijáték tört az ég felé. A parkok fölött megcsillant néhány papírsárkány. Ha
nem tudtam volna, mi történt, azt hittem volna, hogy ünnepnap van.
Az emberek már elkezdték Összetakarítani a rendetlenséget, amit
Khramelan hagyott maga után, és minden felém küldött bizalmatlan
pillantásra ezernyi sugárzó mosoly jutott. Megpróbáltam a mosolyokra
koncentrálni és figyelmen kívül hagyni a haragos tekinteteket, legalábbis
amíg haza nem érünk apánkhoz.
Ellazult a vállam, és elfelejtettem, mit akartam mondani Hashónak. A többi
bátyám felé irányítottam Takkant és őt, és olyan szorosan összefontam a
karjainkat, mintha összecsomóztuk volna őket.
- Hosszú utat tettünk meg - motyogtam, magamhoz ölelve a családomat.
Pimasz tekintettel a hét fiatalemberre néztem. - Van időnk ebédelni, mielőtt
hazamegyünk?

•
Mindig is imádtam Gindarát, és egészen megszédültem, ahogy végigsétáltunk
a város utcáin. A Khramelan által előadott jelenetnek köszönhetően még
nagyobb volt a lárma, mint általában. Egy óra elteltével azonban a holdsarló
alakú halászhajók már ismét lefelé csorogtak a csatornán, és a legtöbb árus
összepakolta a standját és az áruit. A szőnyegekkel és agyagedényekkel
megrakott kocsik kigördültek a Fűszerek útjáról, minden utcasarkon
selyemlámpások lógtak, és a gyerekek elözönlötték a kis utcákat, hogy
falatozzanak a kedvenc finomságaikból.
Már éreztem is a Cherhao utca megszokott illatait. Ez a kizárólag az
ételeknek szentelt utca volt a kedvenc helyem egész Kiatában. Véletlenül
pont útba esett a palota felé, így nem kerülhettük el teljesen. Ezt isteni
áldásnak tekintettem.
 Yotan vett egy szalmakalapot, hogy eltakarhassam az ősz hajamat. Túl nagy
volt rám, és nevetségesnek éreztem magam benne, de tudtam, hogy jobb lesz,
ha inkognitóban maradunk. Bár már több háztömbnyire voltunk onnan,-
ahonnan elindultunk, a legtöbben még mindig az égen suhanó sárkányról
beszéltek. Tudtam, hogy rólam is hamarosan terjedni kezd majd a pletyka.
Ráadásul gyorsan.
- Sietnünk kell - figyelmeztetett Andahai. Ő és Benkai észrevették, milyen
gyanakvón néznek ránk az emberek. - Ne légy válogatós, Shiori! Bármilyen
étel megteszi.
- Olyan boldog mindenki! Miért kell úgy aggódni? - kérdezte Yotan. -
Talán Kiata tényleg újra készen áll a varázslatra.
- Azt hiszik, csodát láttak - válaszolta a mindig pesszimista Reiji. - Ez nem
jelenti azt, hogy készen állnak a repülő papírmadarakra és a darvakká váló
hercegekre.
- Vagy talán mégis - szólalt meg Wandei, most az egyszer az ikertestvére
mellé állva.
Reiji azonban még mindig szkeptikus volt.
- Majd meglátjuk, mit gondol a tanács arról, ami történt.
Nem mondtam semmit. Nem akartam, hogy aggódjanak értem, de időről
időre furcsa szédülés lett úrrá rajtam. Az étel majd segít, gondoltam.
- Jól vagy? - kérdezte Takkan. Miközben mindenki más azzal volt
elfoglalva, hogyan fogadják az emberek a sárkány megjelenését, ő engem
figyelt.
- Csak éhes vagyok. És fáradt - válaszoltam, a kalapomat piszkálva.
Takkan összevonta a szemöldökét, és elengedte a kezemet.
- Mindjárt visszajövök.
A homlokomat ráncolva néztem utána. Nem volt jellemző rá, hogy
magyarázat nélkül elmenjen, de nem sokat tűnődtem a dolgon. Az étel
tökéletes elterelés volt, és a bátyáim és én pont egy rizstortákkal megrakott
kocsi mellett haladtunk el.
A kedvenc rizstortaárusom volt az. Annak idején rendszeresen vásároltam
nála. A szakács és én jó viszonyban voltunk.
A fejemet lehajtva odamentem hozzá.
- Két tucat félholdsütit kérek barackos töltelékkel, egy tucat simát
lótuszkrémmel, és még egy tucatnyit vörösbabbal - mondtam, majd
tétováztam, mert eszembe jutott, hogy hét fiúval utazom, akik több mint egy
napja nem ettek. - A vörösbabosból legyen inkább három tucat! És a
mogyorósból is.
Kalap ide vagy oda, a hatalmas rendelés lebuktatott.
- Shiori hercegnő, hát te vagy az? - kiáltott fel Hana asszony. - Igen, hát
persze! Üdvözöllek újra itthon!
Ennyit az inkognitóról, gondoltam fanyarul. Perceken belül körülvettek az
árusok. Valaki a kezembe nyomott egy tálcát, amit hamarosan megraktak
nyárson sistergő húsokkal, tofuval, rákkal töltött padlizsánnal, tésztalevessel
halpogácsával a tetején és gombócokkal, amelyek remegtek, ahogy
lépkedtem.
- Nem is tudtam, hogy ennyire népszerű vagy Gindara étel- árusnegyedében
- jegyezte meg Takkan, ahogy visszatért mellém. - Lehet, hogy fésű helyett
süteményt kellett volna adnom neked?
- Nem - válaszoltam, majd elgondolkodó tekintettel letettem az ételt. - A
süteményeket csak egy percig élvezem. A fésűt azonban örökké nagy becsben
fogom tartani. - Letöröltem az ujjaimról a cukrot, és rákacsintottam. - De
virág helyett mindig a sütit választanám.
- Értettem - válaszolta nevetve.
- Ezt kóstold meg! - nyomtam Takkan szájába egy falat köménnyel
fűszerezett bárányt. - Fogadjunk, hogy íróban nincs ilyen!
 Azután felé nyújtottam egy chiliolajban ázó csípős gombócot, majd mielőtt
még esélye nyílt volna elfogyasztani, a tenyerébe dugtam a legnagyobb
vörösbabos rizstortát.
En nem is kapok belőle?, kérdezte Kiki. Maradjak csak a
papírférgeknél?
Felnevettem. Úgy éreztem magam, mintha újra a tavalyi Nyári Fesztiválon
lennék. Ismét az a gondtalan Shiori hercegnő voltam, akiről mindenki tudja,
milyen jól ért az ételekhez, és hogy végtelen mennyiséget képes elfogyasztani
az ünnepségeken.
Hamarosan már nemcsak az ételárusok hemzsegtek körülöttem, hanem a
városlakók is. A boldogok áldásokat szórtak rám, és sírtak:
- Veled van a sárkányok szerencséje, Shiori hercegnő! A kíváncsiak
kérdezősködtek:
- Elmondod, mi történt a sárkánnyal? Miért volt azelőtt démon?
A hátuk mögött aggodalmas alakok morogtak:
- Tehát igaz... a hercegnőnek tényleg varázsereje van. Nézzétek a haját,
olyan, mint egy szellem! Mit jelenthet a sárkány jelenléte? A démonok
biztosan egyre erősebbé válnak... Biztos, hogy a hercegnő hibája... Ezért
mondta a yamani barátom, hogy a varázslatról, ami miatt egész télen
aludtunk, az erdőtüzekről csakis Shiorianma tehet.
Lenyeltem az utolsó halpogácsát, és egy, még érintetlen rizstortába szúrtam
a nyársat. Elment az étvágyam. A fejembe húztam a kalapomat, majd
átfurakodtam a tömegen, miközben bosszúsan megállapítottam magamban,
hogy Andahai-nak igaza volt, amikor azt mondta, minél előbb haza kellene
érnünk.
Benkai parancsokat suttogott a városban járőröző őrszemeknek, akik a
jelzésére elkezdték feloszlatni a tömeget. Takkan és a bátyáim képzett
katonákként körülvettek, és biztonságosan a város szélére vezettek. ■
 Belerúgtam egy kilazult kőbe az úton, miközben a kocsira vártunk, ami
majd hazaszállít bennünket.
- Ki gondolta volna, hogy egyszer majd ennyire hiányozni fog az a tál a
fejemről?
- Szerintem az étvágyad buktatott le, nem az arcod - ugratott Reiji. - Hét
tucat rizstorta?
- Mindannyiunknak vásároltam - válaszoltam. - De jobban kellett volna
vigyáznom. Fáradt vagyok. Nem gondolkodtam. - Hirtelen kimerültnek
éreztem magam, így lerogytam a nyilvános kert egyik padjára. -
Mindannyiótoktól bocsánatot kérek. Yotan cuppantott egyet.
- Ne kérj bocsánatot! Egy egerekkel és férgekkel teli hét után részben még
mindig a madáragyam irányít. Ráadásul enned kellett. Úgy néztél ki, mint egy
szellem. És nem csak a hajad miatt.
Aggodalmasan végigsimítottam a hajamban lévő ezüstös csomókon, mire
Takkan leült mellém.
- Ne is foglalkozz vele! - suttogta. - Egyikükkel se.
Mindig tudja, mire gondolok. Aprót bólintottam. Megpróbálom.
Egy kenderből készült zsák lógott a csuklóján, amiről eszembe jutott, hogy
megkérdezzem, hová ment korábban.
- Vásároltál valamit? Nem értettem, miért tűntél el olyan hirtelen.
- Vettem kötést és balzsamot a karodra - válaszolta. - Tudom, hogy a
palotában lesz jobb gyógyszer, de még mindig egyórányira vagyunk a kaputól.
És sok vért vesztettél. - Elkezdte kinyitni az edényt. - Ez majd segít.
- Borzalmas szaga van - mondtam, az orromat ráncolva.
- Ezért vártam meg vele, amíg befejezted az evést.
Rosszallón néztem rá, de bármennyire is nem akartam beismerni, a kenőcs
tényleg segített. Amikor Takkan végzett, belemártottam az ujjamat a
gyógyszerbe, és kentem belőle az arcán lévő sebhelyekre. A tenyerembe
zártam az arcát, és gyengéden azt mondtam:
- Nem én vagyok az egyetlen, aki megsérült... Így nem csak nekem kell
trágyaszagúnak lennem.
Takkan rázkódott a nevetéstől, és megcsókolta az ujjaimat, úgy,
trágyaszagúan. Épp mondani akart még valamit, amikor Andahai
félbeszakította a közjátékunkat.
- Ne a család előtt! - parancsolta határozott hangon a legidősebb bátyám,
és, isteneimre, Takkan háta olyan egyenessé vált, mint egy dárda.
- Jaj, ne már! Ugyanezt csinálnád, ha Quinnia itt lenne - mondtam karba tett
kézzel.
- Ideje indulni - válaszolta Andahai, figyelmen kívül hagyva a
megjegyzésemet. - A kocsi nemsokára megérkezik. Pihenned kell, Shiori.
Mindannyiunknak pihennünk kell.
Miért pillantott Hashóra, miközben ezt mondta?
- Miről maradtam le? - kérdeztem, a legfiatalabb bátyámra nézve. Egész
idő alatt csendben volt, egyedül, és alig evett. Egy kóbor macska odafutott
mellé, és egy veréb a vállára szállva csipegette a morzsákat. Mindig is ő volt
a legérzékenyebb a bátyáim közül, és arra gondoltam, biztosan több időre
van szüksége az átalakulás után. - Hasho...
- Jól van.
Andahai rövid válasza gyanút ébresztett bennem, és mielőtt még a
testvéreim megállíthattak volna, odafurakodtam Hashóhoz.
- Túl meleg van a kabáthoz - mondtam, majd lehúztam a vállára terített
nehéz anyagot. Hasho felszisszent, és végre E megértettem, miért tartotta
magát távol tőlünk.
A jobb karja, az, amit Bandur megátkozott, még mindig szárny volt. És
fekete, mint az éjszaka.
 - Hasho! - kiáltottam elrettenve.
A bátyám felemelte a szárnyát, kiszabadítva a végét a kabát alól. A tollai
hosszúak voltak, és a végeken elvékonyodtak az ujjak kegyetlen utánzataként.
Egy madár karja volt, nem egy emberé. Sosem lesz képes megfogni egy
csésze teát, írni vagy rajzolni, sőt még egy rendes ruhát sem tud majd
felvenni.
- Csak egy kar - mondta Hasho, visszaengedve a szárnyat az oldalára. -
Rosszabb is lehetett volna. Fél kar is elég, hogy elverjem Reijit sakkban! -
tette hozzá egy felmosollyal.
- Ó, Hasho! - suttogtam, miközben éreztem, hogy a mellkasomban feltörni
készül a zokogás. - Miért... miért nem mondtál semmit? Kiki megkereshetné
Khramelant, talán még nem túl késő, és...
- Nem tehetünk semmit - szakított félbe a legfiatalabb bátyám. - Egy ideje
már tudom. Elfogadtam.
- De...
Hasho megsimogatta az arcomat a tollaival.
- Ez nem a legrosszabb dolog a világon. Még mindig tudok beszélni a
madarakkal... és Kikivel.
Szelíden, de határozottan beszélt. Ne vitatkozz!, üzente a hangja.
Visszahúzta a szárnyát, és így szólt:
- Legalább hinni fognak nekünk az emberek, amikor elmondjuk nekik, hogy
daruként éltük a napjainkat.
- Már kezdik is elhinni - mondtam, leküzdve a torkomat összeszorító
fájdalmat. És Khramelannak köszönhetően előbb szembe kell néznünk a
dologgal, mint terveztük, tettem hozzá magamban.
Azt reméltem, hogy Khramelan segít majd megoldani a kiatai démonok
ügyét, ehelyett minden eddiginél jobban felbőszítette őket. Tudtam, hogy nem
hagyhatom örökre figyelmen kívül a démonokat.
 - Jogunk van bezárva tartani őket? - motyogtam, szinte csak úgy,
magamban. - A varázslatot... és a démonokat? Talán mindenekelőtt ez volt az
őseink hibája.
- Nem engedheted szabadon a démonokat - mondta Reiji. - Az őrültség
lenne.
Igaza van, gondoltam. Mégis... nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy
Kiata még ezer évig varázslat nélkül fulladozzon.
Talán önzőség volt arra gondolnom, hogy Hashót egész további életében
megbélyegzi majd a szárnya, vagy hogy Raikama átkának egy kis része
mindig kísérteni fogja a testvéreimet, és hogy sosem sétálhatok végig a
Cherhao utcán - vagy bárhol - anélkül, hogy szörnyetegnek vagy
boszorkánynak neveznének a hátam mögött. Vagy hogy milyen kétségbeesetten
vágytam rá, hogy az otthonom újra az otthonom lehessen.
Talán bolond voltam, amiért azt hittem, lehet bármilyen szerepem Kiata
sorsának alakulásában.
De ha én nem teszek semmit, akkor ki fog? Vajon melyik a rosszabb:
elszabadult papírsárkányként bolyongani a szélben, vagy olyan sárkánynak
lenni, amely sosem ragadja meg a szelet, és nem mer repülni? Az egyiknek
legalább van esélye hazatalálni, bármilyen csekély is. A másiknak egyáltalán
nincs.
Ahogy felkapaszkodtam a kocsira, már tudtam, melyik papírsárkányt kell
választanom.
 41. FEJEZET

Hívattál, apám? - kérdeztem remegő hangon, és olyan mélyen meghajoltam,

ahogy csak tudtam, pontosan úgy, mint mindig, amikor kemény szidásra
számítottam. Apám csakis akkor hívatott a privát lakosztályába, amikor
valami megbocsáthatatlant tettem... és az, hogy egy sárkány hátán lovagoltam
Gindara közepén, minden korábbi bűnömet felülmúlta.
Elszabadult a képzeletem: felkészültem, hogy száműznek, és hozzáadnak
egy alandi herceghez, vagy tömlöcbe zárnak, és mostantól csak pépes rizst és
keserű teát kapok.
- Kipihented magad? - kérdezte apám, félbeszakítva a gondolataimat.
A szigorú hangnem elárulta, hogy még nem kellene felemelkednem.
- Igen.
- Tambu démonjaira, leányom! - morogta. - A felfordulás, amit az elmúlt
néhány órában okoztál...
Sosem hallottam még őt szitkozódni azelőtt.
- Sajnálom. Tudom, hogy az én hibám... Nem kellett
volna...
- Mutasd a karodat! - mondta. - A bátyáid elmondták, mit tett veled a
démon. Hogy... megsebzett.
Nem erre számítottam.

•
Óvatosan feltűrtem a ruhám ujját, és kioldottam a régi kötést. Megfürödtem,
miután hazaértünk, de még mindig erősen magamon éreztem a krém szagát,
amit Takkan vastagon bedörzsölt a bőrömbe. Csípte az orromat.
Apám állkapcsa megfeszült a karomon lévő sebek láttán. Arra gondoltam,
hogy Bandur örülhet, amiért már bezártuk, mert apám kész lenne leszúrni és
darabokra szelni, hogy aztán megfőzze ragunak.
- És a kezedet is? - kérdezte apám.
- Azok régi sebek - válaszoltam, az ujjaimon lévő sebhelyekre nézve. A
társaságában általában a ruhámba rejtettem a kezemet, de most beszéd közben
gesztikuláltam, és viszkettek rajta a hegek. Valamikor az Ai’longba tartó utam
közben kezdtem megfeledkezni róluk. Fájdalmas emlékeztetőül szolgáltak
azzal kapcsolatban, mekkora árat fizettem a bátyáim megmentéséért. Egy
ideje azonban elkezdtem másképp tekinteni rájuk: az erőt jelképezték, és azt,
hogy mennyi mindent kell még megtennem.
- Ki kell cserélni a kötést - mondta apám. Volt mögötte egy vödör forró
víz, amiből rájöttem, hogy már várt rám.
El akartam kezdeni lemosni a sebet, de a császár megállított.
- Majd én.
A meglepettségemet látva halkan felnevetett.
- Tudod, nem mindig voltam ám császár. A bátyáidhoz hasonlóan engem is
kiképeztek őrszemnek. Apám ragaszkodott hozzá, hogy magam fűzzem és
fényesítsem a páncélzatomat, súroljam az edényeimet és varrjam össze a
saját sebeimet úgy, mint bármely más katona. Maradj így, ez fájni fog!
Az ajkamba haraptam, miközben kitisztította a sebemet, és igyekeztem a fa
ablakkeretre koncentrálni.
Apám lakosztályában nem volt túl sok bútor nem volt benne más, csak egy
egyszerű rózsafa asztal, egy hozzáillő polc, tele tekercsekkel és könyvekkel,
és egy bronztükör, ami az első kiatai császár uralkodása óta a vezetők
tulajdonában volt.
Anyám halála után ez a lakrész vált apám menedékévé, a vendégeket csak
az előkertbe engedték be. Még a bátyáim és én is egy kezünkön meg tudtuk
számolni, hányszor léphettünk be apám saját szobáiba.
Most mégis ott álltam, kötésdarabokat hullatva a Samaran királyától
ajándékba kapott gyapjúszőnyegre, a sebemen feldolgozatlan selyemmel, ami
a Fűszerek útján utazott Alandi-ból Kiatába, miközben a Kilenc Örökkévaló-
Udvar császára varrta össze a húsomat.
Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy a hivatalos öltözéke, az arany
fejdísze és az érmekkel teli öve nélkül csak egy apának látszik, aki
túlságosan sok álmatlan éjszakán át aggódott a gyermekei miatt.
- Lazítsd el a vállad, Shiori! Azt hitted, azért küldettem érted, hogy
megbüntesselek?
- Megérdemelném.
- Sokan egyetértenének veled.
A miniszterek egyértelműen..., gondoltam. És az udvar nagy része. Sőt,
igazából egész Kiata.
- Beszéltél már a tanáccsal?
A kérdésemre apám arca ismét megkeményedett.
- A tanács jelenleg nem ülésezik - közölte, majd némi szünet után
hozzátette: - Amíg távol voltál, Hawar bevallotta, hogy ő mérgezett meg
téged.
- Hawar bevallotta? - kérdeztem. Ez igazán meglepett.
- Azt mondta, jó oka volt arra, amit tett - folytatta apám száraz nevetéssel.
- Miután látszólag rám támadtál a Szent Hegyeknél, úgy gondolta,
biztonságos bevallania, hogy két fanatikus néhány hónappal ezelőtt
megkereste a méreggel. Azt állította, még a gondolatát is visszautasította
volna annak, hogy bármilyen kárt okozzon egy kiatai hercegnőnek, de amikor
látta, hogy mágikus megszállottság lett úrrá rajtad... szerinte nem volt más
választása, meg kellett védenie a birodalmat.
Kirázott a hideg.
- Mi történt vele?
- Tegnap kivégezték - válaszolta apám minden érzelem nélkül. - Egyelőre
nem tudjuk, kik voltak a szövetségesei, de úgy gondolom, a visszatérésed
után néhányan előállnak majd.
Nem szóltam semmit. Azon tűnődtem, vajon titkon hányán értenek egyet
Hawarral abban, hogy én vagyok az igazi probléma. Talán ezért nem mutatta
meg az igazság tükre a merénylőm kilétét... mert nem egyedül cselekedett.
- Manapság nem sok mindenkiben bízhatok - mondta apám zord tekintettel.
Szinte hallottam a kimondatlan szavakat: Benned vajon megbízhatok,
leányom?
Összerezzentem.
- Sajnálom, hogy hazudtam. Arról, hogy íróba megyek. Mindenről.
- Már hozzászoktam a hazugságaidhoz - válaszolta apám. - De ahhoz nem,
hogy a bátyáid sem mondanak igazat.
A válasza szíven ütött, de megérdemeltem. Még mélyebben meghajoltam.
Némi szünet után így szólt:
- Hol voltatok igazából?
- Lapzur elfelejtett szigetein - válaszoltam. - Raikama kért meg, hogy
menjek oda. Csak így tudtam teljesíteni az utolsó kívánságát. Magammal
vittem Bandurt, aki most nem tudja elhagyni a szigeteket. Többé nem fogja
háborgatni Kiatát.
- Ez jó hír - mondta apám. Nem tudtam, mire gondol valójában, én pedig
nem kérdezősködtem arról, amikor Bandur megszállta a Szent Hegyekben.
Ismertem apám büszkeségét. Ez olyan titok, amit magával visz majd a sírba.
 A hajamra mutatva így szólt:
- Ezt az árat kellett megfizetned a felszabadításunkért?
- Nem változtam ám meg annyira, mint ahogy látszik - mondtam halvány
mosollyal. - Még mindig szemtelen vagyok, és nem igazán követem az
utasításokat.
- Azt elhiszem - válaszolta a császár, és végigsimított a tenyerével a
homlokomon úgy, ahogy annak idején, kiskoromban. - Kell egy kis idő, amíg
megszokom, de jól áll. Mindig is a tél gyermeke voltál.
Azután a vállamra tette a kezét.
- Nincs több hazugság. Nincs több titok. Meg tudod ígérni ezt nekem?
Egy lépést hátráltam.
- Papa - kezdtem halkan, válasz helyett -, minden egyvérűt úgy védelmeztél
volna, ahogyan engem, vagy csak azért teszed, mert a lányod vagyok?
Láthatóan meglepte a kérdésem. Vett egy mély levegőt, majd így szólt:
- Őszintén szólva, általában, mire a császár fülébe jut egy egyvérű
létezése, addigra már halott.
Arra gondoltam, talán ezért lettem én a kiválasztott. Az előttem
születettekkel ellentétben rám hallgat a császár. Hallathatom a hangomat.
Es használni is fogom, határoztam el.
- Én is őszinte leszek - mondtam. - Visszamegyek a hasadáshoz. Beszélni
akarok a démonokkal.
- Elment az eszed? - kérdezte apám, dühösen hunyorítva. - Nem mehetsz a
közelébe annak az ördögi helynek. Már akkor jól ismerted ezt a törvényt,
amikor először megszegted. Ha újra megteszed, nem lesz más választásom,
mint hogy megbüntesselek.
- Ha nem cselekedtem volna, Bandur még mindig Kiatában lenne -
vetettem ellen. - Hadd intézkedjek a többi démonról is!
 - A démonok megölték a mostohaanyádat. Nem engedem, hogy téged is
megöljenek - jelentette ki apám, miközben elmélyültek a szeme alatti karikák,
és akkor először észrevettem, mennyit öregedett az elmúlt évben. - Ha egy
napon gyermekeid lesznek, majd megérted. Amikor te és a bátyáid eltűntetek,
mindenemet odaadtam volna... a koronámat, az országomat, az életemet, hogy
biztonságban tudhassalak titeket.
Elszorult a torkom, és a következő pillanatban olyasmit tettem, amit azelőtt
sosem mertem, még kislánykoromban sem: megfogtam apám kezét, és erősen
megszorítottam.
Gondoskodom róla, hogy újra biztonságban legyünk, akartam mondani.
Meg tudom állítani a démonokat. De a szavak a torkomban rekedtek.
Mert tudtam, hogy bármit teszek is, többé semmi nem lesz ugyanolyan, mint
azelőtt. Az otthon, ami után vágyakoztam, miközben Raikama átka ült rajtam,
már nem létezett többé, és nem tehettem mást, mint hogy újat építek.
Valahogy.
- Kiata az otthonom - mondtam végül. - Hadd harcoljak érte! Apám
tekintete az enyém tükörképe volt: ugyanaz a makacsság és elszántság
sugárzott belőle.
- Nem vagyok bolond, leányom. Tudom, mi történt Hashóval - szorult
ökölbe a keze,, és beletelt néhány pillanatba, mire ismét nyugalmat erőltetett
magára. - Veled sokkal rosszabb is történhet.
- Ha így is van, én nem félek. Erre születtem. Olyan sokáig elhanyagoltam
a hercegnői kötelességeimet! Kiata leánya vagyok. Hagyd, hogy teljesítsem a
küldetésemet!
Apám karja elernyedt. Tudta, hogy a régi szavait használom fel ellene.
- Hiányoznak azok a napok, amikor a fák közé bújtál a tanítóid elől. Akkor
feleannyira sem aggódtam érted, mint most.
A szám mindentudó mosolyra görbült.
 - Akkor elengedsz a hegyekbe?
- Nem akarlak - válaszolta kurtán. - De ismerlek, Shiori, és látom, hogy a
bátyáid melletted állnak. És a fiatal Bushian nagyúr is. Egyszer már
megszöktél. Tudom, hogy bármikor újra megtennéd. Így hát jobb, ha ellátlak
mindennel, amire szükséged lehet, mint hogy felkészületlenül nézz szembe
azokkal a démonokkal.
- Köszönöm! - mondtam, és komolyan is gondoltam. Azután összevont
szemöldökkel gondolkodni kezdtem. - A hegyekben elfogott papnők még
életben vannak?
- Egyikük igen... épphogy.
Szinte megsajnáltam azt a nőt.
- El tudnál intézni egy kihallgatást? - kérdeztem. - Beszélni szeretnék vele.

•
A Janinha nevű papnő csupán árnyéka volt annak az önelégült
öregasszonynak, akivel a hegyekben találkoztam. Alvadt vérfoltok borították
az arcát, a haja szalmaszerű csomókban lógott, tele piszokkal és sárral. A
botja nélkül nem tűnt túl fenyegetőnek, de azért résen voltam. A tekintete
kaszaként hasított belém, frissen élezve, megbánás nélkül.
Biztos, hogy nem mehetek veled?, kérdezte Kiki. Ha már Hawar szemét
nem volt esélyem kikaparni, legalább add nekem ezt a papnőt!
Szinte bántam, hogy nem engedtem neki. De tudtam, hogy az lesz a legjobb,
ha egyedül beszélek az asszonnyal.
Az őrök berángatták, és leültették egy fekete pamutlepedőre a szoba
közepén, hogy ne piszkítsa be a vérével a padlót. A helyiség ablaktalan volt,
de a lámpások fénye megvilágította a korbács- és ostornyomokat beesett
arcán.
 Kemény tekintetének kereszttüzében mégis úgy éreztem, hogy kettőnk közül
én vagyok a fogoly.
- Az apám ezer vágás általi halálra ítélt - mondtam hidegen. - Ha őszintén
válaszolsz a kérdéseimre, gondoskodom
róla, hogy kegyesebb sorsban részesülj.
- Már vártam, hogy újra találkozzunk, Shiorianma - válaszolta rekedt
hangon Janinha, teljesen figyelmen kívül hagyva az ajánlatomat. - Mit kívánsz
tudni?
Nem hagytam, hogy sötét tekintete megrémítsen.
- Te sokat tudsz az egyvérűekről. Minden elődöm képes volt hallani a
démonokat?
A papnő fogai közül fütyülő hang tört elő. Beletelt egy kis időbe, mire
rájöttem, hogy nevet.
- Ne hidd, hogy harcolhatsz a sorsod ellen! - válaszolta. - Hercegnő, vagy
sem, áldozat vagy, Shiorianma. Vagy értünk halsz meg, vagy értük.
- Válaszolj a kérdésemre! - mondtam kíméletlenül.
- Igen, minden egyvérűt vonzanak a hegyek. Gondolod, hogy te vagy az
első, aki a vérét adta a démonoknak?
Nem én vagyok? Az ajkam megrándult a kíváncsiságtól. Most már
figyeltem rá.
- Utoljára negyven évvel ezelőtt fordult elő. Az előző egyvérű buta kislány
volt, akinek fogalma sem volt róla, hogy kicsoda, egészen addig, amíg túl
késő nem lett. Amikor a démonok magukhoz csalogatták, azt hitte, az istenek
beszélnek hozzá, gazdagságot, hatalmat és szépséget ígérve. Nekik adta a
vérét, és létrejött a hasadék. Sokkal kisebb volt, mint a tiéd, de ugyanaz...
Engedtük, hogy megtegye. Az emberek már kezdtek megfeledkezni a démonok
gonoszságáról, és semmi sem ösztönzi úgy az emlékezetet, mint egy kis vér.
 - Az egész faluját felgyújtottuk, amíg aludt. Azt mondtuk neki, hogy a
démonok tették, akiket szabadon engedett, és veled ellentétben ő tudta, hogy
vezekelnie kell - mondta a papnő sugárzó arccal. - Olyan boldogok voltunk,
hogy segíthettünk!
- Szörnyetegek... - suttogtam.
- A hamvaival lezártuk a hegyeket, mielőtt még egyetlen démon is
megszökhetett volna - folytatta, majd lehajtotta a fejét. - És ezt újra
megtehetjük... veled, Shiorianma.
- Meggyilkoltatok egy ártatlan lányt - mondtam fogcsikorgatva -, és egy
egész falut! És a démonokat vádoltátok a saját bűneitekért!
- Ha nem tettük volna, sokkal többen vesztek volna oda - szakított félbe
Janinha. - A rendem tisztában van vele, hogy az áldozat elkerülhetetlen.
Hajlandóak vagyunk meghalni Kiata jóllétéért. Te is az vagy?
- Kiata jólléte? Mit tudtok ti arról?
Az őrök felrángatták, hogy elvigyék, de az öregasszony mélyen a szájába
nyúlt, és megfordult. Egy megfeketedett, vérrel és rothadással borított fogat
tartott a kezében.
Összezúzta az ujjával. A szívem a torkomban dobogott, miközben
szétporladt a tenyerén, mint a fekete homok.
- Állj! - kiáltottam.
Az őrök kardot rántottak, de a papnő a magasba hajította a hamvakat, mire
a pengék megálltak a levegőben, és az élük megcsörrent a láncain.
- Nem szükséges felállnod, hercegnő - krákogta, miközben talpra ugrottam.
- Már majdnem végeztem.
A falon bólogató bronzlámpások egyenként kihunytak. Miközben a sötétség
ellepte a szobát, még egyszer, utoljára beszélni kezdett:
- Ha nem lépsz be a tűzbe, hajnalra egész Kiata égni fog helyetted. Csak a
hamvaid menthetnek meg minket.
 Ezzel szabadon engedte az őröket. Másodpercekkel az előtt, hogy a kardjuk
a húsába vájt volna, a papnő holtan esett össze.
 42. FEJEZET

- Talán csak blöffölt - mondta Reiji, amikor beszámoltam a bátyáimnak

arról, ami történt. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy a papnők
megpróbálnak becsapni.
- Varázslatot bocsátott ránk - válaszoltam. - Erő áradt a szavaiból, mint
akkor, amikor Raikama megátkozott minket. Az életét adta érte.
- Gondolod, hogy átok volt? - kérdezte Benkai.
Bólintottam.
Benkai hitt nekem.
- A rendje sok követőt szerzett Khramelan tegnapi megjelenése óta.
Minden rossz dolgot a démonokra fognak, így biztos, hogy a hasadás körül
Várható valamiféle felfordulás. Kilovagolok, hogy figyelmeztessem az
embereimet. Átkutatjuk a területet, és evakuáljuk a környező falvakat.
- Legyetek óvatosak! Még mindig maradt náluk az előző egyvérűek
hamvaiból.
Hamvak, amelyek elegendő varázserővel ruházzák fel őket í ahhoz, hogy
Janinha ígéretéhez híven valóban felégessék egész Kiatát.
- Úgy lesz, húgom.
Wandei előrehajolt, és letette a papírt, amiből addig legyezőt hajtogatott.
- De ha ez valóban egy átok, akkor hiába találjuk meg a többi szektatagot,
nem fogjuk tudni elkerülni az elkerülhetetlent, f Mit csinálunk, ha Kiata
tényleg lángolni kezd?
Tétováztam... nem mertem nyíltan kimondani, amire gondolok.
- Az átkot a mágia táplálja, így csak a mágia állíthatja meg.
- De hogyan? - kérdezte Wandei.
Benkaihoz fordultam:
- Ki a legjobb szövetségesed a háborúban?
- Az ellenségem ellensége - válaszolta magától értetődően.
- Pontosan - mondtam. - A papnők ellenségei a démonok. Én... arra
gondoltam, beszélnem kellene velük.
Arra számítottam, hogy a bátyáim nem fognak egyetérteni a tervemmel,
vitatkozni kezdenek, és azt mondják majd, hogy veszélyes ötlet. Így is történt.
Mind a hatan egyszerre kezdtek beszélni, de alig hallottam, amit mondanak.
Mert nem az ő hangjuk volt a leghangosabb a fejemben... hanem a madaramé.
Es mégis mit mondasz majd nekik?, trillázta Kiki. „Elnézést, esetleg
lehetne róla szó, hogy elpusztítsátok az összes ellenségemet?
Köszönetképpen ellátlak benneteket süteménnyel a következő ezer évben,
amit szintén a hegyekbe zárva töltőtök majd. Ó, és kérlek, ne okozzatok
földrengést minden alkalommal, amikor dühössé váltok a bebörtönzésetek
miatt! Megijeszti a falusiakat, és felébreszti őket az éjszaka közepén.”
Így Persze tényleg nevetségesen hangzott, de mégis...
- De mit fogsz mondani nekik? - visszhangozta Hasho Kiki kérdését.
- Őszintén? Nem tudom - ismertem be. - Azt hittem, több időm lesz
kitalálni.
Wandei lecsapott egy Yotan körül zümmögő legyet a legyezőjével.
- Az alapján, amit a papnő mondott, egy napod van. Ha ragaszkodsz ehhez
a tervhez, jobb lesz, ha nekiállsz gondolkodni.

•
Elmentem sétálni, hogy kitisztítsam az elmémet. Egyik napról a másikra
megérkezett az ősz. A fákon sárga koronák pompáztak, és fagyott harmat
lógott a Felhőpavilon ereszein. Úgy volt, hogy ott találkozom Takkannal, de
hallottam, hogy két gyerekkel nevetgél a pontytónál. Mindkettő a karjába
csimpaszkodott, és olyan gyorsan beszéltek, hogy csak a „hercegnő” és a
„történet” szavakat ismertem fel.
Amikor megláttak, összerezzentek. A tekintetük először a hajamra tévedt,
amely nem volt feltűzve, csak lazán a hátamra omlott, és teljesen ezüstfehér
volt, azután a vállamon ülő Kikire néztek, aki olyan élénken verdesett
papírszárnyaival, mint egy igazi madár. Szégyenlősen integettek, azután
eszükbe jutott, hogy illene meghajolniuk.
Visszaintegettem, és bizonytalanul elmosolyodtam, mire kuncogni kezdtek.
El sem tudtam képzelni, miért.
- Ő Shiori hercegnő, ugye? - suttogta a kislány Takkannak.
- Hol van a tál a fejéről?
Beszélt nekik a tálról? Nem csoda, hogy így bámul a kislány.
- Elmondod Sulinak és Sunnónak, mi történt a tállal? - kérdezte tőlem
Takkan.
- Eltört - válaszoltam nyersen. Sosem voltam jó történetmesélő.
- Amikor rájött, hogyan vethet véget az átoknak - folytatta helyettem
Takkan -, a tál ezernyi darabra tört, megmentve Shiorianmát a borzalmas,
kegyetlen tűztől.
- Jaj de jó! - tapsikolt a fiú. - És ezért lett fehér a haja?
- Az akkor történt, amikor szellemeket üldöztem. És démonokkal harcoltam
- mondtam vicsorítva, ördögi arccal. A gyerekek kacagtak, majd boldogan
kergetni kezdték Kikit - egyáltalán nem zavarta őket a tény, hogy egy mágikus,
repülő papírmadárral van dolguk -, én pedig intettem Takkannak, hogy
kövessen a gyaloghíd felé.
 - Sunno és Suli - mondtam elmerengve, a gyerekekre mutatva - a barátaid?
- Nagyon jó barátaim - válaszolta Takkan. - Az apjuk, Lyu úr a fő hírvivő.
Takkan még a kertész nevét is tudta.
- Te mindenkit ismersz a palotában? - kérdeztem.
Takkan vállat vont.
- Megismertem a személyzet egy részét. Kedves emberek.
- Nem úgy, mint a nagyurak és az úrhölgyek?
A hallgatása volt a válasz. A gindarai nemesség tele volt talpnyaló,
hataloméhes emberekkel, és el tudtam képzelni, milyen barátságtalanul
fogadták az én autentikus északi jegyesemet. Még a bátyáim sem tették volna
meg azt, amit Takkan tett értem az előző télen: megnyitotta előttem az otthona
kapuit, pedig úgy tudta, hogy csak egy egyszerű szakács vagyok, és nem bánt
velem rosszabbul, mint bármelyik magas rangú úrhölggyel. Nagyúr létére
(még ha csak harmadrangú is), reménytelenül nyílt és szerény volt. Az udvar
valószínűig egyben lenyelte.
Azután kiköpte.
- Ne aggódj, szerintem is elviselhetetlenek - vallottam be. - Szerinted
miért egy papírmadár a legjobb barátom?
- És a Cherhao utca szakácsai - ugratott Takkan.
- Pontosan - válaszoltam, majd a híd korlátján áthajolva néztem, ahogy
Suli fonatai a vállát verdesik, miközben a pavilon körül kergeti Kikit.
Hátulról úgy nézett ki, mint Takkan kishúga. - Biztosan hiányzik Megari -
mondtam. - Már í több mint fél éve nem láttad.
- Gyakran levelezünk. Így ismertem meg Sulit és Sunnót a történeteimért
cserébe elviszik az apjuknak a leveleimet.
- Milyen történetekért? - kérdeztem. - Én is hallani akarom őket!
- A legtöbb rólad szól.
 - Hiányoztál, amíg Ai’longban voltál - mondta Takkan. - Segített, hogy
történeteket meséltem rólad.
Nyeltem egyet, de képtelen voltam elfojtani a mellkasomat elöntő
melegséget.
- Még mindig haragszom magamra, amiért elvesztettem a vázlatfüzetet,
amit tőled kaptam - vallottam be. - De a leveleidet sosem fogom elveszíteni.
A nagy részüket már kívülről tudom. Minden éjjel újra elolvasom őket, hogy
segítsenek elaludni.
- Megsebzel, Shiori - mondta fanyarul Takkan. - Ennyire unalmasak?
Vigyorogva utánozni kezdtem a fiatal Takkant:
- „Ma reggel a kishúgom talált egy százlábút a magtárban, és mivel azt
hitte, hogy egy édes, ártatlan hernyó, magával hozta az ebédhez. Még mindig
cseng a fülem anyám sikolyaitól.”
Takkan a tenyerébe temette az arcát. Úgy nézett ki, mintha azt kívánná,
bárcsak beleugorhatna a tóba.
- Ezt írtam?
- Igen - válaszoltam, most már gonosz vigyorral. Imádtam kellemetlen
helyzetbe hozni őt, csak hogy a következő pillanatban eloszlathassam a
zavarát. Közelebb húzódtam, míg a karunk végül egymásba fonódott a
fakorláton. - A leveleid kincset érnek. Amikor olvasom őket, valahogy
kevésbé vagyok... elveszett. Úgy érzem, hogy ott vagyok, ahová tartozom.
A vizet bámultam, és néztem, ahogy a narancssárga és fekete pöttyös
pontyok a híd lábait csipegetik.
- A szíved az otthonod - motyogtam. - Amíg ezt meg nem érted, nem
tartozol sehová.
- Ezt mondtad a gyöngynek, amikor Lapzurban voltunk - emlékezett vissza
Takkan.
 Igaza volt. Olyan kétségbeesetten akartam, hogy a gyöngy hallgasson rám,
hogy el is felejtettem, hogy ezek eredetileg Elang szavai voltak. Egy üzenet
az egyik félsárkánytól a másiknak. Reméltem, hogy Elang egy napon
megtalálja az otthonát.
- Még mindig nem vagyok biztos benne, értem-e, mit jelent ez a számomra
- ismertem be.
Hirtelen árnyék suhant át Takkan tekintetén. Biztos voltam benne, hogy a
gondolatai visszatértek a jelenlegi nehézségeinkhez. Szembefordult velem,
majd így szólt:
- Hogyan segíthetek?
Milyen egyszerű kérdés. Mégis milyen önzetlen és komoly szándékról
árulkodik.
Visszanéztem Takkanra.
- Nem tudom, mihez kezdjek a démonokkal - mondtam. - Ha fogságban
tartom őket, a varázslat is fogságban marad. De ha kiszabadulnak...
eluralkodik a káosz Kiatában.
- Szerinted mi lenne a jó döntés? - kérdezte Takkan, majd megemelte az
államat. - Ismerlek, Shiori. Úgy gondolod, hogy van más út is. Mondd el!
Reszketve vettem egy mély levegőt, majd összeszedtem a bátorságomat.
- Én... nem tudom elfelejteni, hogy beszélt róluk Khramelan. O... sajnálta
őket. Ezért elgondolkodtam rajta, hogy vajon tudnék-e hatni rájuk. Talán még
segítséget is kérhetnék tőlük.
Takkan meglepetten pislogott.
- Hát, a papnőknél biztosan nem barátságtalanabbak.
Erre egészen halványan elmosolyodtam.
- Ez igaz.
Kivettem a fésűt a hajamból. Nem vittem magammal Lapzurba Takkan
ajándékát, mert attól féltem, hogy elveszítem, csakúgy, mint a vázlatkönyvét.
A kezemben tartva szemügyre vettem a gerincére festett darvakat, a nyulat és
a holdat.
- Még meg sem kérdeztem: ezt te festetted?
- Igen - válaszolta Takkan, majd megköszörülte a torkát. - Megari ötlete
volt, hogy a nyúl is legyen rajta. Azt mondta, szerencsét hoz... és hogy a
darvak majd vigyáznak rád. - Némi szünet után hozzátette - Úgy hajtogatja
őket, ahogy tanítottad. Alig várja, hogy hazatérj, és életre keltsd őket. Úgy
tűnik, Pao rászállt, amiért kiszökött az erődből, és jól jönne neki egy
papírmadár sereg.
Egy papírmadár sereg... Elkerekedett a szemem, és felegyenesedtem:
képtelen voltam magamban tartani a mellkasomban felbugyogó izgatottságot:
- Takkan! Azt hiszem, rájöttem! - Fellelkesülve a tenyerembe zártam a
kezét.
- Mire? - kérdezte Takkan.
- Tudnál szerezni nekem ezer papírlapot? És küldj még egy levelet
Megarinak! Mondd meg neki, hogy egy zseni!
- Papírmadarakat fogunk hajtogatni - mondtam a szobámban összegyűlt kis
csapatnak. Takkan, a bátyáim és Quinnia félkörben ültek a padlón, és
mindegyikük előtt egy rakás papírlap hevert. - Pontosabban: ezer
papírmadarat.
Quinnia kihúzott egy lapot a kupacából.
- Mit fogsz csinálni azzal a rengeteg madárral? - kérdezte.
- Kívánsz valamit?
A mindannyiunk által ismert legendára utalt. Emurien és a darumadarai
tiszteletére az istenek mindenkit megjutalmaznak egy kívánsággal, aki a
mennyekbe küld ezer madarat. Egy egész télen át hajtogattam őket annak
idején, azt remélve, hogy az istenek meghallgatnak, és megtörik a testvéreim
átkát.
 De az istenek évszázadok óta hallgattak. Már nem bíztam benne, hogy
törődnek velünk.
- Nem lesz kívánság - válaszoltam. - A madarak lesznek a hadseregem a
papnők ellen... és ha úgy alakul, a démonok ellen is.
Benkai és Reiji összevont szemöldökét látva egyértelmű volt, hogy
szkeptikusak: egy papírmadár sereg?
Igen, az én hadseregem. Tudtam, hogy varázslatra lesz szükségem, hogy
megállítsam a Kiatát sújtó átkot. Emurien könnyei közel vannak a
hasadáshoz. Ha a saját varázserőm nem elég, magamhoz hívom az erejét, és a
madarak majd segítenek az összeköttetés fenntartásában.
- Bízzatok bennem! - mondtam, mielőtt tovább magyaráztam volna a tervet.
Azon a délutánon megtanítottam őket, hogyan kell helyesen papírmadarat
hajtogatni. Wandei jött bele a leggyorsabban, majd kísérletezni kezdett a
hajtásokkal, és papírfecskéket, galambokat és sasokat, sőt még egy
főnixmadarat is készített. Megtanította a variációkat Yotannak és Reijinek, de
ők úgy döntöttek, hogy túl bonyolult a dolog, így maradtak a papírdarvaknál.
Közben Benkai, Andahai és Takkan elszántan versenyzett, hogy ki tud először
meghajtogatni száz madarat.
Quinnia elkészítette a legkisebb papírdarvakat, amiket valaha láttam. Egy
tucat könnyedén elfért a4enyerén.
- Mindenféle méretű katonára szükséged lesz - magyarázta.
Hasho a sarokban ült egy orsóra fűzött fekete fonallal, és szemeket hurkolt,
amiket Quinnia később rávarrt a madarakra.
- Hogy lássanak - mondta, amikor észrevette, hogy őt nézem. - Mint Kiki.
A papírmadaram ragyogó mosolyt villantott felé. Egész nap körülötte
repkedett: átmelegítette a szívemet a tudat, hogy ilyen közel kerültek
egymáshoz.
Egész délután együtt dolgoztunk, és estére elkészült az ezer papírmadár.
 Ezer és egy, emlékeztetett rá Kiki. Ne feledd, hogy én vagyok az első!
Hogy is felejthetném el? Azt sosem hagynád.
Ez igaz, válaszolta, majd a hajamba csípve húzni kezdett a legközelebbi
ablak felé. Nézd a csillagokat! Látod a hétágú darumadarat? Egy ideje már
terjesztem róla a pletykákat.
Miféle pletykákat? Az a csillagkép Emurien szent darumadara.
Már nem. Most már téged és a hat bátyádat jelképezi. Mindannyian egy-
egy csillag vagytok rajta.
Ez..., kezdtem volna tiltakozni.
Csak gondoskodom róla, hogy emlékezzenek rád, vágott közbe Kiki. Ha
rád emlékeznek, rám is fognak.
Szem elött tartod a saját érdekeidet, ahogy mindig. Értem.
Tiltakozásra számítottam, de olyan komoly hangnemben válaszolt, amilyet
még sosem hallottam tőle: Nem akarom, hogy elfelejtsenek. Azt sem tudom,
milyen valódi madárnak lenni.
Meglepett ez az őszinte hangvétel. Azt hittem, nem akarsz olyan lenni,
mint a többi madár, mondtam óvatosan. Akik tollakat hullatnak, érzik a
forróságot és a hideget, kukacot esznek...
Előfordul, hogy a madár meggondolja magát. A kukacokkal
kapcsolatban, mondjuk, nem.
Kiki...
Vissza kéne menned. Legyél a családoddal!, mondta Kiki, majd a
szeretteim felé intett a csőrével. Andahai épp kinyitott egy borospalackot,
hogy megünnepeljük a sikert. Yotan a gyerekkorunk ismerős dallamait
játszotta a furulyáján. Reiji és Benkai hangosan panaszkodott, hogy
Takkanéhoz képest milyen tökéletlenek a darvaik.
Hagyj nekem égve egy lámpást!, kérte Kiki.
 Mielőtt még válaszolhattam volna, kirepült az ablakon. Mosolyogva az
ablakba helyeztem egy lámpást, és megszámoltam a szent darumadár hét
csillagát.
Lehet, hogy csak képzeltem, de aznap este fényesebben ragyogtak, mint az
egész égbolt összes többi csillaga.
 43. FEJEZET

Hajnalban éreztem meg a tűz szagát. A levegő sűrűvé vált, és arra ébredtem,
hogy köhögve rúgom le magamról a takarót. Néhány másodperccel később
megkondultak a palotabeli harangok, majd hamarosan a harci dobok is
csatlakoztak hozzájuk.
Az ablakhoz siettem, és elszorult a mellkasom, ahogy szemügyre vettem a
horizontot. Az volt a legsötétebb hajnal, amit valaha láttam a nap annyira
halvány volt, hogy pislogás nélkül bele tudtam nézni. A felhők sötét tintaként
foltozták az eget. Nem láttam rá a Szent Hegyekre, de a gomolygó füst az
égen megjelenő, természetellenes vörös fény felé vonzotta a tekintetemet.
Az erdők lángokban álltak. Ráadásul nem közönséges lángokban. A tetejük
rikító vörös, a magjuk pedig fekete volt, mint a csillagtalan éj. Túlságosan is
jól ismertem ezt a fajta tüzet, amelyet kizárólag varázslattal lehetett kioltani.
Démontűz volt.
„Ha nem lépsz be a tűzbe, hajnalra egész Kiata égni fog helyetted.”,
figyelmeztetett a papnő.
Hát elkezdődött, gondoltam.
Tudtam, hogy ha nem segítek, a démontűz továbbterjed. És mindent
elpusztít.
Mondd meg Takkannak, hogy Raikama kertjében várom!, utasítottam
Kikit, majd egy sietve megírt üzenetet nyomtam a csőrébe. Siess!
 Rekordidő alatt felöltöztem, ráfűztem a mellkasomra a bőrvértet, amit
Hashótól kaptam kölcsön, majd sisakot húztam a fejemre. Azután felemeltem
a papírmadarakkal kitömött hátizsákot, és belecsúsztattam az igazság tükrét.
Kifelé menet vadul dörömböltem a testvéreim ajtaján. Ashmiyuen csodáira,
mindannyian azonnal válaszoltak, indulásra készen.
- Ez egy csapda - mondta ki Andahai azt, amire mindannyian gondoltunk. -
A papnők ki akarnak csalogatni.
- Ha csak hozzád ér a tűz, hamuvá válsz - tette hozzá Yotan.
- Tegnap megállapodtunk. Attól nem változik semmi, hogy ez démontűz.
Oda kell mennem.
- Csak az időt vesztegetitek a civódással - mondta Quinnia, amikor egyik
kezét már épp gömbölyödő pocakján tartva megjelent a folyosón. -
Engedjétek elmenni!
- Pihenned kellene - lágyult el Andahai hangja.
- Ha nem várnék gyermeket, veled tartanék - mondta Quinnia felém
fordulva, figyelmen kívül hagyva a férjét. Az egyik apró papírmadara kiesett
a hátizsákomból. Gyorsan visszadugta. - A sárkányok szerencséje legyen ma
veled, húgom! Térj vissza hozzánk épségben!
Megöleltem és elindultam, mielőtt még bárki vitatkozni kezdett volna.
Takkan és én egyszerre érkeztünk meg Raikama kertjébe. A bátyáimhoz
hasonlóan az őrszemek páncélzatát viselte, de elég volt meglátnom ahhoz,
hogy úgy érezzem, pillangók repkednek a gyomromban. Hátrafogta fekete
híját, és én igyekeztem az arca minden egyes részletét jól magamba szívni. A
füle ívelt körvonalát, az arccsontja meredek lejtőit, kerekded állát. Két fonott
aranyzsinór összegubancolódott a vállán. Kibogoztam őket, és próbáltam nem
belepirulni, ahogy a tekintetem a mellkasára rögzített fémlemezekre tévedt.
- Jó reggelt!
 A kedvenc mosolyommal ajándékozott meg, azután a kezembe nyomott egy
rizsgombócot.
- Reggeli - mondta, majd a bátyáimnak is dobott egyet-egyet. - Tegnapiak,
úgyhogy lehet, hogy egy kicsit szárazak, de úgy gondoltam, szükségünk lesz
az energiára. Főleg Shiorinak.
- Nem értem, hogy fogunk csatlakozni Benkaihoz - mondta Reiji. - Lóra
kéne ülnünk, hogy csatlakozzunk a többi katonához a hegyek felé.
- Örülni fogsz, hogy nincs veled a lovad - válaszolta Takkan, és találkozott
a tekintetünk. - Eléggé keskeny a lépcső.
- Lépcső? - kérdezte Wandei, és zavarodottságában szinte
összecsomózódott a szemöldöke. - Nem látok itt semmiféle lépcsőt.
- Megbíztam benned, amikor azt mondtad, hogy mindent megterveztél -
szólalt meg Andahai -, de...
- Elfelejtitek, hogy a mostohaanyánk varázslónő volt - szakítottam félbe. -
Egy nagyon erős és hozzáértő varázslónő. Készen állunk?
Miközben Takkan és a bátyáim egyetértőn mormoltak, Hasho odasétált a
tóhoz. Ő is előre gondolkodott, és egy köteg zsebkendőt dobott a vízbe.
- A füst ellen - mondta, majd mindannyiunknak átnyújtott egy-egy nedves
kendőt.
Azután visszaült a tó partjára. Néhány pacsirta a vállára ült, és halkan
füttyentett, miközben a tollukat simogatta a szárnyával. Ő is ugyanúgy érezte
Raikama varázslatát, ahogy én.
A zsebembe hajtogattam a kendőt, és még egyszer, utoljára beleharaptam a
rizsgombócomba.
- Nézzétek! - mondtam a bátyáimnak, a tóra mutatva. Felemeltem Raikama
piros fonalgombolyagját, és felkiáltottam: - Vigyél Emurien könnyeihez!
A parancsomra a tó vize kettévált, felfedve egy keskeny lépcsősort,
amelyen egyszerre csak egy ember tud leereszkedni.
 Yotan lenyűgözve fújta ki a levegőt.
- Ez egész idő alatt itt volt Raikama kertjében?
Így nem kell órákig ügetnünk a vidéken, mondta Kiki, ásításra nyitva a
csőrét.
Hasho, az egyetlen, aki értette őt, nevetni kezdett.
- Benkai dühös lesz, ha rájön, hogy feleslegesen lovagolt a hegyekhez és
vissza mindennap!
Keresztülvezettem őket az átjárón, míg a túlsó végén meg nem pillantottuk
a fényt. Kevesebb mint száz lépéssel megtettünk egy egész délelőttnyi utat.
Amint az erdőbe értünk, belecsapott az arcomba a forróság. A füst
fájdalmasan csípte a szememet és a tüdőmet. Az arcomhoz tartottam a kendőt,
majd erősen megkötöttem, hogy könnyebben tudjak lélegezni.
Lehetetlen lett volna megmondani, honnan indult ki a tűz, mert máris
bekebelezte az erdő egy részét. Az egykor ciprusokban és fenyőkben gazdag
terület füstölgő tarlóvá vált. Parázs sercegett a lábam alatt, ahogy Raikama
fonala után siettem, és nem csak a füst miatt könnyezett a szemem. Szomorú
voltam.
A következő hegy mögött vad csata zajlott. Kardok zörgése és dárdák
csattogása hallatszott. A férfiak és nők kiáltoztak. A hangjuk egyre
hangosabbá vált, ahogy közelebb értünk. Csak remélni tudtam, hogy Benkai
győz. És hogy elég ideig eltereli majd a papok és papnők figyelmét ahhoz,
hogy megtaláljam Emurien könnyeit.
Még nem vettek észre, de tudtam, hogy ez hamarosan megtörténik. Sietnem
kellett.
Ott van, Shiori!, kiáltott fel Kiki, amint a piros gombolyag hirtelen
megállt. Arra!
Elfojtottam egy kiáltást... Emurien könnyei helyén csupán egy sáros gödör
maradt. Egyetlen holdorchidea hevert a megrepedezett földön,
megperzselődött rózsaszín szirmokkal.
Kiata hatalmas kincse, a varázslat egyetlen forrása, amely túlélte az
isteneket, elveszett.
Mégis éreztem valamiféle bizsergést a levegőben, ahogy közelebb léptem
a gödörhöz, és amikor lekuporodtam a széléhez, a megmaradt erejétől
libabőrös lettem. Ez volt minden megmaradt varázslat. Mint egy darabokra
tépett falikárpit cafatjai. Vajon ennyi elég lesz?
A halántékom lüktetett a dühtől, de az is lehet, hogy a füst, a pánik és a
félelem miatt. Azt reméltem, hogy a tó varázserejéből meríthetek majd erőt,
de úgy tűnt, magamra maradtam.
Az ölembe helyeztem Raikama fonalát, és ökölbe szorult a kezem, amikor
észrevettem a tó melletti száraz farakásokat. Ha a Szent Hegyek papjai és
papnői azt hiszik, hogy ezen a szent helyen máglyát állíthatnak, hát
tévednek!
- Legyetek óvatosak! - figyelmeztettem a csapatot. - Itt vannak valahol a
közelben.
Ideje volt munkához látni. Sietve kinyitottam a hátizsákot, és szabadon
engedtem a papírmadarakat.
- Keljetek életre! - suttogtam, erővel átitatva a szavaimat. A madarak
mozgolódni kezdtek. - Repüljetek!...
De csak eddig jutottam.
Egy nyíl suhant el mellettem, olyan közel, hogy csengett a fülem. Takkan
lenyomott a földre, így épphogy el tudtuk kerülni a többit. Az egyik Hasho
szárnyába fúródott. Egy másik Yotan combjába.
Az ellenségeink sikoltozva rohantak elő az izzó fák közül, és mögöttük már
felsorakozott az erősítés. Tetőtől talpig fehéret viseltek, amitől úgy néztek ki,
mintha kígyózó szellemek lettek volna.
- Harcoljatok! - utasítottam a madaraimat.
 Süvítve elrepültek. A haragomból és a félelmemből táplálkozva kegyetlen
támadásba lendültek. Húsos, fehér szemgolyókat tépkedtek a csőrükkel,
borotvaéles szárnyukkal pedig arcokat és ujjakat szakítottak fel. Igazi
madarak is alászálltak az égből, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Kiki minden
alkalommal kacagó hangot hallatott, amikor sikerült vért ontania.
Benkai és a katonái néhány perccel később ránk találtak. A bátyám
halántékáról csöpögött az izzadság, és a páncélja minden egyes millimétere
megperzselődött.
- Már épp ideje volt - üdvözölte Andahai a bátyánkat. - Mi ez a zord
ábrázat? Almodban is legyőznéd ezt a néhány szektást!
Nem voltam benne biztos, hogy Andahai csak gúnyolódik, vagy komolyan
gondolja, amit mond - És úgy tűnt, Benkai sem.
- Nem csak néhányan vannak, bátyám - válaszolta Benkai. Hamarosan
kiderült, mire gondol. A hegyek mögül több száz új katona hömpölygött
felénk, talán több ezer.

•
A papok és papnők saját sereget toboroztak: voltak köztük halászok,
kereskedők, sőt még nemesek és felségáruló őrszemek is. Bekenték az arcukat
hamuval, így képesek voltak áttörni a földből szivárgó démontűzön.
- Védjétek Shiorit! - parancsolta Benkai, majd egy üvöltéssel belevetette
magát a zűrzavarba.
A démontűz ropogva megindult felém. Miközben Takkan s és a bátyáim az
emberek támadásitól védtek, én a tűzre koncentráltam.
Tudtam, hogy meg kell állítanom. Lassan kifújtam a levegőt, majd
összegyűjtöttem a varázserőmet, és a tűzre irányítottam a fonalait. A zsinórok
a tűznyelvekre tekeredtek, egyenként megfojtva őket. De minden kioltott láng
helyett egy újabb kelt életre.
 Egyedül nem volt esélyem.
Mintegy válaszként megrázkódtak a hegyek. Hátratántorodtam. A démontűz
is megremegett, azután újra feltört, magasabbra és kegyetlenebbül, mint
valaha.
Felnéztem. A levél nélküli fák között tisztán ráláttam a Szent Hegyekre.
Shiori, mormogták a démonok a szélben, engedj szabadon minket!
Vajon segíthetnek? Hajlandóak lennének segíteni?, kérdeztem magamtól.
A szél az övemen lógó tőr mellett fütyült. Tudtam, hogy csak fel kell
ajánlanom néhány cseppet a véremből, és máris csatlakoznának. Egyetlen
vágás a karomon elegendő lenne.
De nem voltam hozzá elég bátor.
A tétovázásomnak ára volt. A démontűz minden irányban körülvett, a fák
tetejénél is magasabbra csapott. Kegyetlenül rám támadt, morogva fölém
magasodott, mint egy hatalmas szörny. Akárhová futottam, követett, mindent
és mindenkit elpusztítva az útjában.
Andahainak igaza volt. Ez tényleg egy csapda, gondoltam. A démontűz
nem csillapodik, amíg be nem kebelez.
Minden erőmet összegyűjtve elengedtem Takkan kezét, és eltaszítottam
magamtól. A jegyesem erős volt, és biztosan állt a lábán, de sikerült
meglepnem. Megtántorodott, kilépve a démontűz hatósugarából.
Abban a pillanatban tűzfal emelkedett közénk. Teljesen körülfogtak a
lángok, elzárva tőlem Takkant és a testvéreimet.
Amíg élek, nem felejtem el a Takkan szemében megjelenő gyötrelmet,
ahogy ott állt, a tűz másik oldalán. A tekintete az arcomról a lángokra
vándorolt, és láttam, hogy felméri a szélességüket és a magasságukat, mintha
azt fontolgatná, hogy keresztültör rajtuk.
Nem fog menni, gondoltam. Takkan, te ostoba bolond! Menekülj!
 A füst mögül papok és papnők törtek elő, majd egyenesen megindultak a
démontűz fal felé. Felém. Takkan nyilai vadul repkedtek a levegőben, és a
bátyáim is megemelték az íjukat, hogy csatlakozzanak hozzá.
Testek omlottak a földre. Előre- és hanyatt estek, vagy az oldalukra. Kék
tollas nyilak meredeztek a testükből.
Az ellenségeink azonban túl sokan voltak. És amint áttörték a falat,
könnyedén átsuhanva rajta, mintha csak víz lenne, többé sem kés, sem nyíl
nem volt képes követni őket.
A madaraim és én bátran küzdöttünk ellenük. Megsebeztem egy pap hasát,
belevájtam a késemet egy papnő kulcscsontjába, és majdnem keresztüldöftem
egy másik szívét. De csupán késleltetni tudtuk az elkerülhetetlent.
Valaki hátulról megragadta a csuklómat, és kitekerte a kezemből a tőrt. Egy
papnő a hátamra vágott a dárdájával, és a csontjaim borzalmas hanggal
megreccsentek, miközben hasra estem. Rúgások záporoztak a bordáimra, és
az állam folyamatosan a kemény földnek ütődött, a szám pedig annyira tele
lett piszokkal, hogy fel sem tudtam kiáltani a fájdalomtól.
- Hol van most a varázserőd, egyvérű? - kérdezték gúnyosan, miközben
lankadt a figyelmem, és a papírmadaraim élettelenül lezuhantak mellém a
földre.
- Ezt Guiyáért kapod - rúgott valaki a hátamba.
- Ezt Janinháért.
- Kiatáért.
A fájdalom fehér robbanásként hasított belém, és elsötétült előttem a világ,
majd ismét élénk színek hasítottak az elmémbe.
Az ajkamba haraptam, és éreztem a vér ízét. A támadóim azt akarták, hogy
sikoltozzak, szitkozódjak, és segítségért kiáltsak. De egyetlen hang sem
hagyta el a számat. Elhatároztam, hogy ezek a fanatikusok nem fognak
megölni. Legalábbis nem fognak halálra verni. A halálom egyetlen
elfogadható módja az, ha a démontűz öl meg, és összegyűjtik az értékes
hamvaimat.
- Igazán erős a lelked, Shiorianma! - mondta az egyik papnő, a dárdáját
feltartva, miközben megpihent egy levegővétel erejéig. - Egy másik életben
talán csatlakozhattál volna hozzánk.
Nem figyeltem rá. Szorosan összezártam a számat. Az egyik apró
papírmadár, amit Quinnia hajtogatott, épp az arcom mellett ereszkedett a
talajra.
- Kelj életre! - utasítottam. - Segíts!
Ahogy verdesni kezdett a szárnyával, életre szólítottam a többi parányi
madarat is. Csupán akkorák voltak, mint egy-egy pót? és Quinniának igaza
volt, amikor azt mondta, hogy mindenféle méretű katonára szükségem lesz.
Olyanokra is, akik elég kicsik ahhoz, hogy észrevétlenül repülhessenek.
Kiki azt mondta volna, hogy megőrültem, és lehet, hogy igaza lesz. De már
nem féltem.
Meggondoltam magam, szóltam a többi kismadárhoz. Mondjátok meg a
hegyeknek, hogy meggondoltam magam.
A papírmadaraim a démontűz fölé szálltak, oda, ahol az ellenségeim már
nem érhették el őket. Olyan aprók voltak, mint a lángokból kipattanó szikrák.
Mielőtt még bárki észrevehette volna őket, elrepültek.
A szektások abbahagyták a verést, majd ketten megragadtak, és Emurien
könnyeihez ráncigáltak. Hamarosan megreccsentek az ágak a törött csontjaim
alatt, és valaki egy kardnak támasztott, amit a gödör közepébe szúrtak. Olyan
gyenge voltam, hogy azonnal lecsúsztam, és oldalra estem.
Senki sem ültetett fel.
A papok és papnők kántálni kezdtek felettem. Ősi kiatai nyelven beszéltek,
és azért imádkoztak, hogy a hamvaim elhozzák egy új korszak kezdetét, és
hogy a démonok soha ne lehessenek szabadok. Ezek közül semmi sem volt
újdonság számomra. Igyekeztem kizárni az álszent szavaikat, és az alattam
elterülő földre összpontosítottam.
Mozdulatlan volt. És csendes.
Siessetek!, sürgettem gondolatban a madaraimat. Könyörgök!
A hőség égette a hátamat, és hallottam a lángok ropogását, miközben a
porba nyomtam az arcomat. Mozdulni sem tudtam a fájdalomtól. De
kitartottam: tudtam, hogy nem engedhetem el a fonalat, amely összeköt a
papírmadarakkal. Addig nem, amíg célba nem ér az üzenetem.
Végül rengeni kezdett a föld. Erőteljesebben, mint korábban. És a rázkódás
ezúttal nem maradt abba.
Néhány papnő megbotlott, és abbahagyta a kántálást. Amikor visszanyerték
az egyensúlyukat, elkezdtek hamut szórni az ég felé, és még gyorsabban
folytatták az imádkozást.
A démontűz magasabbra tört, és még forróbb lett. Hatalmas falként
emelkedett ki a földből, és ahogy egyre szorosabban körülzárt, szinte felforrt
az izzadságom. A lábam alatt hamuvá vált a fa, és a lángok a húsomat;
nyaldosták. Tudtam, hogy a legjobb esetben is csupán másodperceim
maradtak. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne uralkodjon el
rajtam a pánik, és hogy visszatartsam a sikolyaimat és a lélegzetemet,
miközben a démontűz a magasba tört, hogy bekebelezzen.
- Shiori! - kiáltotta felettem egy hang. - Shiori!
Nem voltam teljesen magamnál: azt hittem, a démonok azok. Hátrahajtott
fejjel, hunyorogva próbáltam keresztülnézni a füstön.
Takkan és Hasho! Sasok és hattyúk hátán lovagolva szálltak a levegőben,
és volt velük egy csapat madár, amelyeket képtelen voltam kivenni... és Kiki
vezette őket! Fölöttem lebegtek, karnyújtásnyira az egyre magasabbra
tornyosuló lángoktól.
 Takkan lefelé irányította az íját. Hallottam, ahogy az íjhúr megfeszül, majd
elenged. Azután három nyíl szelte át a levegőt. A füsttől nem láttam őket,
csupán a süvöltő hangot hallottam.
A papok és papnők egyenként a földre zuhantak. Térdek omlottak a földre,
és ujjak vájtak a porba. Akik még éltek, folytatták a kántálást még azután is,
hogy összeestek.
A démontűz egyre csak morajlott. A fölöttem lévő rés bezárult, és a lángok
fekete belseje kavarogva készült bekebelezni. De az a néhány másodperc,
amit Takkan és Hasho nyert nekem, épp elég volt.
Először a levegő hűlt le. Azután fekete fátyol vonult a nap elé, teljesen
elfojtva sápadt fényét. Árnyékok kúsztak a föld fölé. A lángok parázzsá
váltak körülöttem, és az erdő elsötétült.
Csak a hasadás fénylett. Izzó vörös körvonalai egyre erőteljesebben
ragyogtak, és a fény hamarosan terjedni kezdett az erdőn át, mintha kutatna
valami után. Amikor végül rám esett, hangosan megremegett a föld.
A démonok megérkeztek.
 44. FEJEZET

A démonok áttörtek a hasadáson, és elárasztották az erdőt. Skarlátvörös

fényükkel maguk voltak a megtestesült rémálom, emberi, állati és szörnyszerű
testrészekből összevarrva. Az emberibb kinézetűek halovány, kísérteties
páncélt viseltek, a többiek csupán a vadállatok „ruháit” öltötték magukra:
szőrt, tollakat vagy pikkelyeket.
A papokra és papnőkre vörös szemű szörnyek ereszkedtek, és még azelőtt
véget vetettek az életüknek, hogy esélyük nyílt volna felsikoltani. Agyarak
villantak fel, sistergett a füst, és a szektások ugyanúgy eltűntek, mint a lángok.
Csak fehér ruhák maradtak utánuk.
Ahogy a szél elfújta a maradványaikat, Takkan jelent meg mellettem. Bele
sem akartam gondolni, hogy nézhetek ki, hervadtan és megtörtén, mint az az
utolsó orchidea Emurien könnyeinél. Végtelenül gyengéden a karjába emelt.
- Minden rendben lesz - mondta, az ujjaimat fogva.
- Ne hazudj! Nem vagy jó benne.
- Tényleg nem olyan vészes, húgom - szólt közbe Hasho, aki még
Takkannál is rosszabbul hazudott. Ezt meg is akartam mondani neki, de a
fájdalomtól minden tagom görcsbe rándult, és az ajkamba haraptam.
Hasho mosolya szertefoszlott, Takkan pedig úgy csikorgatta a fogait,
mintha össze akarná törni őket. Elsimította a hajamat a szemem elől, majd a
halántékomra csúsztatta az ujját.
- Ne add fel, Shiori! Harcolj!
 Harcoltam... de vesztésre álltam. Alig éreztem a duzzanatokat a hátamon
vagy a törött bordákat az oldalamban. A testem kezdett kihűlni.
Takkan biztosan észrevette, hogy reszketek, mert az enyémhez nyomta a
testét, és motyogott valamit Hashónak, aki azonnal odadobta a köpenyét, és
dörzsölgetni kezdte a kezemet.
De semmi sem segített. Éreztem, ahogy lassan elszáll belőlem az élet.
Hogy haldoklóm.
Nem is vettem észre a démonok érkezését, amíg Takkan fel nem emelte a
fejét, és Hasho elő nem rántotta a kardját.
Finom vörös fénybe burkolóztak, amely kihangsúlyozta éhező,
kifejezéstelen tekintetüket. Reméltem, hogy nem követtem el borzalmas hibát.
Nem támadtak meg, nem úgy, mint akkor, amikor Bandur a Szent Hegyekbe
rángatott. Furcsamód tétováztak.
- Gyere velünk! - susogták. A hangjuk visszaverődött a fülem üregeiben. -
Sokakat kell még kiszabadítanod.
- Nem! - kiáltotta Takkan. - Nem kapjátok meg őt!
A démonok figyelmen kívül hagyták, és kiterjesztették rám a fényüket. A
levegőbe emelkedtem, de Takkan megfogta a kezem, és nem volt hajlandó
elengedni. Hasho is csatlakozott, és a testével védelmezett minket, miközben
ide-oda lóbálta rövid kardját.
A démonok vicsorogtak.
- Elég! - hörögtem. - Veletek megyek... de őket nem bánthatjátok.
Az egyik démon kilépett a tömegből. Ahogy fölém tornyosult az árnyéka, a
fájdalmam eltompult. A sebeim megmaradtak, de a kín szertefoszlott.
Összezavarodva felnéztem.
- Nincs szükség rá, hogy fájdalmat érezz - mondta a démon. A hangja nem
volt sem kedves, sem kegyetlen. Csak határozott. - Tarts velünk! Nem fogjuk
megsebezni a társaidat.
 - Engedj el! - suttogtam Takkannak, és megpróbáltam kicsavarni a kezem a
kezéből.
A szeme üvegessé vált a fájdalomtól. Nem engedett el. Nem, válaszolta
szavak nélkül.
Hozzáérintettem az orromat, szemügyre véve az arcát, a haja választékától
az állán lévő gödröcskéig. Azután a homlokához nyomtam az enyémet, és
miközben az egyik kezünk még mindig összekulcsolódott, kivettem a
zsebemből Raikama fonalát. Addigra nem volt több egy összetekeredett
halomnál, de még mindig volt benne varázserő. Vibrált a tenyeremben, és
átmelegítette a fény.
Szó nélkül megcsókoltam Takkant, azután a kezébe nyomtam a zsineget.
A démonok magukhoz ragadtak.
- Nálunk van! - kiáltozták. - Vissza! Vissza!
Száguldva megindultunk a felhők felé, és csak annyit láttam, ahogy Takkan
átvág a fák között, és megpróbál követni a szemével a démonok mérhetetlen
tömegében. Addig néztem vissza rá, ameddig csak tudtam. Gyorsan és
eltántoríthatatlanul furakodott előre, amíg csak lehetett, miközben minden
egyes izma egyetlen célért dolgozott: hogy megtaláljon. Semmi sem állíthatta
meg: sem az ég felé törő fák, amelyeket a földrengés kitépett a földből, sem a
vad szél vagy a talajban keletkező repedések.
- Shiori! - kiáltozta folyamatosan a nevemet. - Shiori!
- Takkan - suttogtam.
Fájdalom hasított a szívembe, és elkaptam a tekintetemet. Valaki más is a
nevemen szólított. Egy apró hang, amit bármilyen körülmények között azonnal
felismertem.
Kiki.
Egy seregnyi papírmadarat vezetett a hasadás felé. Shiori! Ne feledkezz
meg rólam! fövök!
 És már jött is. A létező legapróbb mosollyal az arcomon lecsuktam a
szemem, és hagytam, hogy rám boruljon a sötétség.
 45. FEJEZET

A Szent Hegyek belsejében lévő üregben tértem magamhoz. Üres falak vettek
körül, és kemény köveken feküdtem, nem messze a hasadástól.
A hasadás lüktetett a varázslattól. Az elmúlt napokban megnőtt, és vastag
vénaként, ferdén szelte keresztül a hegy lejtős oldalát. Még belülről is
látszott, hogy fénylik.
Hatalmas erőfeszítéssel feltámaszkodtam a könyökömre. Valami
megzörrent a szikláknál. Visszatartott levegővel figyeltem.
- Kiki! - kiáltottam erőtlenül, miközben körém gyűlt egy tucatnyi
papírmadár. - Hát itt vagy!
Kiki szárnya eltört, miután átszúrta egy nyíl, és a mögötte sorakozó
madarak felé nyújtogatta a nyakát, a sziklák mögött bujkálva. Nem
hagyhattuk, hogy egyedül gyere ide.:
Megérintettem a szárnyát, és megpróbáltam meggyógyítani. A
hüvelykujjammal végigsimítottam a tollait díszítő ezüst-arany folton, olyan
finoman, hogy szinte alig éreztem. Hónapok után végre megértettem, mi az.
A lelkem egy darabja, amely összekötött minket.
Ne is foglalkozz vele!, mondta a madaram, és elhúzta a szárnyát. Innen
biztosan nem jutunk ki.
Az örök pesszimista, igaz?
 Most először a szeme cserben hagyta őt. Puha volt, és nedves, és
elkenődött rajta a tinta. Szinte mintha sírt volna.
Nehezen tudtam nyelni, és lassan, küszködve térdre emelkedtem. Nézd!,
suttogtam. Már jobban vagyok.
Hazug.
Igaza volt. Még mindig haldokoltam. A lelkünk kötelékén keresztül
biztosan érezte.
A hegy csendesebb, mint a múltkor, jegyeztem meg, majd megpróbáltam
elfordítani a fejemet, hogy szemügyre vegyem a környezetünket. A hegy
ezúttal nem próbált becsapni az otthonom vagy Raikama kertjének
illúziójával, és a bátyáimnak álcázott démonok sem vettek körül. Minden
nyugodt volt. Üres. Szinte... békés. Hol vannak a démonok?
Amint megszületett a kérdés a fejemben, meg is érkezett rá a válasz. Füst
tört át a hasadáson, és minden sarokba beáramlott. Ahogy a papírmadaraim
selyemgubóként körülzártak, a démonok testet öltöttek.
Odaszorítottak az egyik falhoz. Több száz vörös szem fénye fúródott a
sötétségbe. Elszántan fürkésző tekintetükben kíváncsiság és kétségbeesés
tükröződött.
- VISSZA AKARTÁL TÉRNI. MOST TELJESÍTSD AZ ÍGÉRETEDET!
Kiki a hajam mögé rejtőzött. Ugye nem engeded őket szabadon?, suttogta.
Csak add ki a parancsot, és támadunk. Lezárhatjuk a hegyeket.
Nem mondtam semmit, de úrrá lett rajtam a rettegés. Azt mondtam a
démonoknak, hogy meggondoltam magam. Hívtam őket, hogy vigyenek el, és
ők így tettek. Most pedig rám várnak, és minden másodperccel egyre
dühösebbek. A haragjuktól felmelegedett a hegy, és remegett a föld.
Ha van terved, most kellene bevetni, rikoltozta Kiki.
Kerestem egy meglazult sziklát, és a tenyerembe vájtam az élét.
Szabadon engedem őket, mondtam végül a madaramnak.
 Mi? Kiki tintafekete szeme tágra nyílt. Megőrültél? Nem engedheted
szabadon a démonokat!
Nem maradhatnak itt örökké, bezárva. Az elődeim talán így gondolták,
de ennek véget kell vetnem.
Megfognak ölni, könyörgött Kiki. És engem is.
Gondoskodom róla, hogy ígéretet tegyenek, válaszoltam,
magabiztosabban, mint valaha. A halhatatlanok nem szeghetik meg az
ígéreteiket.
Bandurnál nem igazán működött a dolog, jegyezte meg Kiki.
Ezúttal működni fog. Megvágtam-a kezem, visszafojtva egy sikolyt, ahogy
a vér a tenyerem vonalai közé áramlott, és közelebb hívtam magamhoz a
papírmadarakból álló pajzsot.
- A saját akaratomból jöttem ide - mondtam, a suttogásnál alig
hangosabban -, és készen állok, hogy nektek adjam a véremet. Szabadon
engedlek titeket, de cserébe meg kell tennetek valamit.
A démonok mozdulatlanná váltak, vörös szemük szinte izzott a barlang
sötétjében. Ahogy a vér lecsorgott a karomon, a cseppek a madarakra
hullottak, bíborszínűre festve a fejük tetejét.
- BESZÉLJ!
- Nektek adom a véremet - ismételtem meg -, de meg kell esküdnötök, hogy
egyetlen kiatai élőlényt sem fogtok bántani. Ha elfogadjátok a feltételemet,
újra szabadok lesztek. Ahogy a varázslat is.
A démonok tiltakozva morogtak.
- A démonok természetéhez hozzátartozik a pusztítás. A káosz szolgái
vagyunk, és nem kötjük magunkat egyetlen eskühöz sem - mondták, a falat
kaparva a karmukkal. Az éles hangoktól csengett a fülem. - Nem te döntesz az
életedről, egyvérű. Az a miénk.
- Akkor nézzük, ki a gyorsabb!
 A démonok természetfeletti sebességgel vetették rám magukat. Egyetlen
univerzumban sem tudtam volna becsületesen legyőzni őket. De én csaltam.
Tudtam, hogy a démonok sosem fogadnák el az ajánlatomat. A helyzetem
reménytelen volt, védtelen voltam csupán egy papírmadár sereg állt a
rendelkezésemre. De azt nem vették észre, hogy összegyűjtöttem a lelkem
fonalait, hogy szabadon engedjem őket.
Solzaya úrnő egyszer azt mondta, hogy az emberi lélek számtalan kis
fonalból áll, amelyek az élethez kötik. És hogy azokat a fonalakat egyenként
el lehet vágni. Reméltem, hogy igaza volt.
Addig a pillanatig mindig úgy gondoltam, hogy a vérem elszakítja a
démonok láncait, és kiszabadítja őket a hegyekből. De sosem értettem igazán
az egyvérűségem másik oldalát: hogy képes vagyok átadni a lelkem darabjait,
hogy új életet teremtsek.
Sok mindent életre keltettem az elmúlt évben, de csak egyetlen egyszer
adtam át egy részemet örökre: amikor Kikit teremtettem.
Az összes varázslatom közül egyedül az őt megteremtő volt tartós: csak ő
maradt mellettem, és osztozott a gondolataimon. Korábban azt hittem, hogy
azért, mert a fejére hullattam a véremet, de tévedtem. A szárnyai miatt volt: a
lelkem fonala hozta létre a rajta lévő ezüst-arany mintát, mindenki számára
jól láthatóan.
Most ugyanilyen fonalak törtek elő a hajamból, az ujjaim- ból, a testem
minden egyes pontjából. Úgy zümmögtek, mint a citera húrjai, miközben az
elmémben végigsuhantam rajtuk, átitatva élettel a lábam előtt várakozó
papírmadarakat.
- Éljetek! - biztattam őket.
A varázslatom azonnal működésbe lépett. A szívük életre kelt, és együtt
dobogott az enyémmel. Minden egyes madárral veszítettem az erőmből, de
addig nem álltam meg, amíg még képes voltam adni magamból.
 Csak akkor rogytam össze. A démonok rám vetették magukat, lehorzsolva a
bőrömet és felszakítva a húsomat. Nem éreztem fájdalmat. A fejem és a
testem könnyű volt, mintha lebegnék. Vagy repülnék, mint a madaraim, ahogy
elrugaszkodtak, és a következő pillanatban már a hasadás felett vitorláztak,
lezárva a szárnyukkal a nyílás skarlátvörös torkát, egészen addig, amíg az
utolsó sziklát is betemették.
Mosolyogva felemeltem a kezemet. A lelkem egy utolsó rostja lógott a
csuklómon, már csak ez az egyetlen szál kötött az élethez. Tudtam, hogy
egyetlen gondolattal eltávolíthatnám magamtól, hogy teljesen lezárjam a
hasadást, de ha így tennék, megszűnnék létezni.
A démonok ismét mozdulatlanná dermedtek, és visszahúz
ták vicsorgó fogukat és karmaikat, ahogy megértették, mit tettem.
Csapdába csaltam őket.
- Fogadjátok el az ajánlatomat! - parancsoltam erőtlen hangon. - Ha
meghalok, nem lesztek szabadok.
- Akkor halj meg! - vigyorogtak a démonok. - Az egyvérűeket mindig is
vonzották a hegyek. A következőnél sem lesz ez másképp. Megtaláljuk a
gyengeségét, és felhasználjuk ellene.
- Ezzel csak azt éritek el, hogy újabb ezer évig kell várnotok -
emlékeztettem őket. - Egyetlen egyvérű sem lesz hajlandó úgy szabadon
engedni titeket, ahogy én. Bandur vezetése nélkül legalább még egy
évezreden át be lesztek zárva ide.
- Miért? - kérdezték. - Miért szabadítanál ki minket?
Khramelanra gondoltam, és arra, hogyan védelmezte démontestvéreit
Lapzuron még azután is, hogy elárulták. Az igazság tükrére gondoltam. Arra,
hogy megmagyarázhatatlan módon Raikama képe jelent meg benne, amikor
azt kérdeztem, hogyan győzhetném le a démonokat.
Tudtam, hogy ez a helyes döntés.
 - A káosznak is megvan a maga szerepe - válaszoltam. - Nélkületek Kiata
kibillent az egyensúlyából. - Mielőtt még elvesztettem volna a bátorságomat,
vettem egy mély levegőt, és folytattam: - Olyan jövőt remélek Kiata számára,
ahol a varázslat újra feltör a földből, és átitatja az országot, hogy a démonok,
az istenek és a halandók újra együtt élhessenek és megerősödjenek.
- Letöltöttétek a büntetéseteket. Most ígérjétek meg, hogy nem sebzitek meg
sem a szellemét, sem a lelkét, sem a testét egyetlen élőlénynek sem Kiatában.
Ígérjétek meg, és nektek adom a véremet. Esküszöm.
A démonok nem mondtak semmit. A hallgatásuk mintha egy
örökkévalóságig tartott volna, miközben üreges szemükkel az arcomat
vizslatták. Biztos voltam benne, hogy meghalok, mielőtt meghozzák a döntést.
Azután végre megszólaltak, hátborzongató kórusként beszéltek, és a
hangjuk megremegtette a hegyeket.
- Ezer évig üres falak közé voltunk zárva. Elég volt - mormogták. -
Megesküszünk. Megesküszünk. Méghozzá most.
A madarak engedelmeskedtek. Felröppentek, és magukkal vitték a véremet,
hogy elszakítsák a démonok láncait. Ahogy a lények egyenként kiszabadultak,
kifürkészhetetlen arckifejezéssel aprót bólintottak felém.
Erre születtem, hogy visszaadjam Kiatának a varázslatot. Hogy
visszafordítsam, amit az elődeim tettek. Ez volt, megírva a sorsomban, a
lelkem mágikus fonalaiban, és a véremben, ami összekötött a démonokkal.
Tudtam, hogy nemsokára beteljesedik.
Miután minden démon felszabadult, a láncaik füstfuvallatokban
szertefoszlottak. De még nem mehettek el.
A madaraim a szárnyukat összeérintve kört alkottak a démonok fölött. A
lelkem fonalai egyetlen hosszú, ezüst-arany sugárrá álltak össze. Azután a
madarak körülzárták a démonokat, hogy az esküjükhöz kössék őket.
 Végre megcsináltuk. Hosszú rengés rázta meg a földet, és a hasadás
viliódzó skarlát fénnyel megrepedt. A hegy falán rések keletkeztek, és átfújt
közöttük a viharos szél. Mintha azt susogta volna: Menjetek! A
fogságotoknak vége!
A démonok nem tétováztak. A madaraimmal együtt elrepültek a szabad
világba. Minden alkalommal, amikor egyikük elszállt, kioldódott a lelkem
egy-egy fonala, és éreztem, ahogy könnyebbé válók. Túlságosan könnyűvé
ahhoz, hogy ezen a földön maradjak.
Nemsokára már csak Kiki maradt mellettem, és ahogy a hold fénye
megérintette a szárnyát, még egyszer, utoljára a vállamra ereszkedett.
Most én következem, mondta. Annyira szerettem volna egészen a végéig
melletted maradni, hogy lássam, hova a Kilenc Mennyországba szán
minket Sharimaen. Már ha egyáltalán a mennyországba jutnál.
Nem, suttogtam. A szárnyánál fogva az arcomhoz tettem. Nem, te itt
maradsz velem.
Nem lehet, válaszolta Kiki, miközben a szárnyán lévő ezüstarany minták
halványulni kezdtek.
Vitatkozni akartam, és könnybe lábadt a szemem, de Kiki bátrabban
beszélt, mint valaha: Legalább elmondhatom, hogy papírmadár létemre
izgalmas életem volt. Bár itt lenne Retekfiú, hogy énekeljen, vagy a bátyád
a furulyájával! Zenét szeretnék hallani, mielőtt elmegyek.
Közelebb húztam magamhoz.
- El egy lány a tengernél - kezdtem bele rekedt, recsegő hangon -, a neve
Channari, kanállal és fazékkal őrzi a tüzet, keveri, keveri a levest a szép
bőrért, lassan, főzi a ragut a dús, fekete hajért, de mit főz ma a boldog
mosolyért? Süteményt...
A szél azonban kegyetlen volt. Mielőtt még befejezhettem volna a dalt, egy
erős lökéssel ellopta tőlem az én kis papírmadaramat.
 Megpróbáltam visszahúzni, de a teste merevvé és élettelenné vált.
Zokogva néztem, ahogy a szél elviszi a szemem elől.
- Kiki - suttogtam.
A hegy még mindig rázkódott. Valahogy a hasadáshoz vonszoltam magam.
Még mindig akadt néhány démon, aki csak akkor indult útnak, és minden
alkalommal, amikor egyikük áttört a hasadékon, a skarlátvörös fény újra és
újra felvillant, majd kialudt, végül pedig a rés szürkévé vált, mint a fal többi
része. A hegyek varázslata készült visszatérni Kiatába úgy, ahogy az enyém
is.
- Az Örökkévaló Bíráira! - szitkozódtam, amikor észrevettem, mennyire
összeszűkült a hasadás. Percekkel azelőtt még olyan magas és széles volt,
mint egy fa, most pedig alig volt egy fejjel magasabb nálam. Tudtam, hogy
nemsokára bezárul.
A még mindig kissé fénylő szikláknak nyomakodva megpróbáltam
átpréselni magam rajta. Kétségbeesetten belekapaszkodtam egy résbe a
kövek között. Az ujjaim alatt pergett a por és a homok, miközben rengett a
hegy. Még erősebben süvített a szél, és hallottam a madarak hangját
odakintről. De én nem voltam démon, és nem maradt több varázserőm. Nem
tudtam átkelni.
- Shiori! - kiáltotta egy hang.
Takkan?
Átnéztem a résen, és megláttam a Takkan övéről lelógó kék bojtot, azután
azt, hogy fél kézzel kapaszkodik egy keskeny szirtbe a hegy oldalán.
Hatalmasat dobbant a szívem.
- Takkan!
Akkor észrevett. Ahogy átnézett a hasadékon, láttam, hogy a tekintete
megtelik reménnyel.
- Shiori! Kihozlak onnan.
 Az arca eltűnt a szemem elől, és azután csak azt hallottam, ahogy a kardja a
rés felszínét kapargatja, hogy megpróbálja kitágítani.
Nem tudtam, hogy szitkozódjak-e, vagy felkiáltsak örömömben. Micsoda
kitartó, makacs, hülye egy alak...
- Menekülj innen, te bolond! - mondtam rekedten, de Takkan tovább ásott,
és az sem zavarta, hogy közben az egész hegy megremeg. - Elég! A hasadás
bezárul. Nem tudsz megmenteni.
- A fonalad végéhez vagyok kötve - emlékeztetett Takkan. - Nem számít,
milyen hosszúra nyúlik, amíg akarsz engem, nem engedlek el.
A mellkasomban lévő csomók megfeszültek, és könny szökött a szemem
sarkába. Hallani akartam, ahogy Takkan egy napon a gyerekeinknek énekel,
minden tavasszal meg akartam mászni a Nyulak hegyét, és megnézni a holdat
a csúcsáról. Fel akartam olvasni Megarinak a mesekönyvet, amit Takkan írt,
és minden évben a Baiyun-folyóra akartam ereszteni vele a lámpásokat a Téli
Fesztiválon. Látni akartam, ahogy a hajunk megőszül, de a szívünk fiatal
marad a történetektől és a nevetéstől.
- Menj arrébb! - kiáltotta Takkan, majd belőtt egy nyilat a résbe, egy
hosszú fonallal a szárán.
Raikama fonala.
A mostohaanyám egyszer arra használta, hogy kihúzzon a Szent Hegyekből,
és Takkan most ugyanerre készült. Nem voltam benne biztos, hogy újra
működni fog, de csillogott a varázslattól, ahogy megragadtam a végét, és ettől
feléledt bennem a remény. Remegve vettem egy nagy levegőt, és a csuklóm
köré kötöztem.
- Húzd meg, ha készen állsz! - kiabálta Takkan.
Olyan közel húzódtam a sziklához, amilyen közel csak tudtam. Azután,
amíg még volt esélyem, megrántottam a fonalat.
 Erős rántást éreztem odakintről. A szikla lehorzsolta a vállamat, az orrom
és a szám pedig megtelt porral. Becsuktam a szemem, és megfordult a
fejemben, hogy a hegyoldalnak csapódom, és meghalok. A következő
levegővételnél azonban már odakint voltam.
Két erős kar kapott el a derekamnál fogva. A napot még mindig füstfelhő
takarta, de a hasadás lassan kialvó vöröses fényében láttam, ahogy Takkan
arcáról elillant az öröm, amikor meglátott.
Vér áztatta a ruháimat, és a testem puha volt, szinte teljesen elernyedt.
Csupán szellem voltam, ahogy a lelkem egyetlen fonalával kapaszkodtam az
életbe. Már alig éreztem a fájdalmat.
- Vége van - suttogtam. - A démonok szabadok. A varázslat szabad.
Takkan álla alá temettem a fejemet, hogy érezzem a teste melegét, és hogy
ne lássam a tükörképemet a szemében.
- Vigyél haza! Kérlek.
Takkan egy pillanatra sem engedte el a derekamat, lesegített a hegy
lábához, miközben még egyszer visszanéztem a hasadásra. Már csupán
egyetlen szikra volt, mint a napfény utolsó villanása, mielőtt leszáll az este.
Azután eltűnt.
A hegy már nem remegett; a föld ismét mozdulatlanná vált. Azután egy
füstfelhő mögül előtört a nap, ragyogó arany fénnyel, akár egy érme,
emlékeztetve bennünket, hogy egész idő alatt figyelt minket odafentről.
 46. FEJEZET

A felhők végre kiengedték magukból az esőt, amely elmosta a démontűz

maradékát. Hűvösen és nedvesen folyt végig az arcomon, és lemosta a
hamuréteget a karomról. A zápor újra feltöltötte Emurien könnyeit, és ahogy a
holdorchidea a víz tetején lebegett, és puha szirmai minden képzeletet
felülmúlón kinyíltak, arra gondoltam, hogy a csaták, amiket megvívtam, nem
voltak hiábavalók.
A varázslat visszatért Kiatába. Mindenhol éreztem, mintha egy dal zengene
körülöttem. A világ megtelt tőle élettel.
- Visszatért - suttogtam Takkannak. - Itt van a levegőben, a földön,
mindenhol. Csodálatos!
Ahogy elcsitult az eső, felnéztem az égre. Csoda szép volt, olyan kék, mint
a pillangóborsó.
- Álljunk meg itt, csak egy percre! - kértem.
Takkan bólintott, és megállt. Az izmok megfeszültek a karjában, ahogy
óvatosan letett a lapos sziklára Emurien könnyei előtt, minden egyes
mozdulatot a legnagyobb odafigyeléssel kivitelezve.
A füst szertefoszlott, és puha köd lépett a helyébe, amely felemelkedett a
fákról, miközben az eső csiklandozta a földet. Azután Takkan arcára
telepedett, szinte teljesen elrejtve a párát a szemében.
Tudta, hogy nem menthet meg. Az életem szó szerint egyetlen szálon
függött, egy utolsó lélekfonalon, amit megtartottam magamnak. Csak a
búcsúzás maradt.
Az eső az arcomat áztatta, de már nem éreztem az érintését. Már szabadon
szálló papírsárkányként lebegtem, a zsinórom vége épphogy csak súrolta a
földet. Tudtam, hogy hamarosan tovaszáll.
A távolban megpillantottam egy lassan közeledő alakot. Nem találkoztam
vele korábban, mégis, már a puszta jelenléte is elkerülhetetlen súllyal
nehezedett rám, mintha maga az óceán telepedett volna a testemre.
A szívem a mellkasomba süppedt. Volt egy olyan érzésem, hogy tudom, ki
ő.
Takkanhoz fordultam, megragadva az utolsó pillanataimat.
- Mesélj valamit!
Sötét haja eltakarta a szemét, és nem voltam biztos benne, hogy
esőcseppek vagy könnyek áztatják-e határozott arcélét. A tenyerébe zárta a
kezemet. -
- Volt egyszer egy lány... aki elfelejtette, hogyan kell mosolyogni - kezdte
gyengéd hangon. - Okos volt, és gyönyörű, annyira, hogy bájának híre faluról
falura terjedt, és sok csodálóra tett szert. De amikor az édesanyja
megbetegedett, minden boldogság kiveszett a szeméből, és régi önmaga
árnyékává vált.
- Az édesanyja, mielőtt meghalt, megígértette vele, hogy egy fatálat tesz a
fejére, és soha többé nem veszi le. A tál majd eltakarja a fél arcát, és
megkíméli a kéretlen figyelemtől. Nemsokára elterjedt a szóbeszéd, hogy a
lány démonszemet rejteget a tál mögött, de ő nem törődött a becsmérlő,
kegyetlen szavakkal, mert segítettek neki meglátni, hogy kik az igazi barátai,
pont úgy, ahogy az édesanyja akarta. Néhány hónap múlva találkozott egy
fiúval, aki nem a tálat vette észre először, hanem a lány szomorúságát. A
fiúnak az lett a küldetése, hogy mosolyt csaljon a lány arcára. Mindennap a
kertben sétált vele, és történeteket mesélt neki. Lassan, nagyon lassan a lányt
felmelegítette a fiú gyengéd szíve, és egymásba szerettek.
- Ez a fiú pont olyan, mint te - mondtam, hátrahajtva a fejemet. - Egy
egyszerű, szerény, harmadrangú nagyúr. Aki szeret futni a hóban és
mesekönyvet festeni a húgának.
- A fiú feleségül akarta venni a lányt - folytatta Takkan -, de a falusiak nem
hagyták. Mivel démonnak tartották őt, meg akarták ölni, csakhogy a tálja ezer
darabra tört, végre felfedve a szemét, amelyben gonosz erő helyett a
csillagok fénye ragyogott. Ám a fiú nem a szépségét látta, hanem a nőt, akit
szeretett. Amint a lány elfogadta őt, feleségül vette, és a fonalaik egyik
életről a másikra, örökre egymásba fonódtak.
Szomorúan elmosolyodtam, megfeledkezve a fájdalomról. Szinte tudomást
sem vettem a perifériámban lebegő lény jelenlétéről, csak arra vártam, hogy
Takkan befejezze a történetet.
- Tetszik a mese befejezése - suttogtam. r Bárcsak a miénk is így végződött
volna!
Takkan lesütötte a szemét. Láttam, ahogy bepárásodott a tekintete,
miközben az enyémhez nyomta a kezét, és érzelemtől átitatott hangon azt
mondta:
- Össze vagyunk kötve, emlékszel? Ha neked nincs szíved, én neked adom
az enyém felét. Ha nincs lelked, összekötöm az enyémet a tiéddel.
- „Találd meg a fényt, amely képes meggyújtani a lámpásodat! - idéztem
Raikamát. - Kapaszkodj belé akkor is, amikor körülvesz a sötétség! Még a
legerősebb fény sem lesz képes elfújni a lángot!” - Felemeltem a fejem, hogy
a szemébe nézhessek. - Te leszel a fény, Takkan. Bárhová megyek is.
A látásom elhomályosult, és csengett a fülem, megfosztva Takkan
válaszától. De legalább láttam az utolsó pillanataimat magának követelő
alakot. Nem bársonyos sötétségbe burkolózva érkezett, ahogy vártam, hanem
vakító fénybe öltözve.
Maga Sharimaen nagyúr volt az, a halál istene.
Jöjj velem, Shiorianma!, mondta hideg, közömbös hangon. Itt az idő.
Éreztem, ahogy a lelkem, engedelmeskedve a halál istenének, távozni kezd
a testemből. Alom borult a szemhéjamra, bár próbáltam ébren maradni.
Maradni akartam. Ne, még ne!
Jó munkát végeztél, mondta az isten figyelmeztető éllel,
távozz hát méltósággal!
Nem érdekel. Hadd maradjak! Kérlek! Tudtam, hogy haszontalan dolog
Sharimaenhez, a halálhozóhoz könyörögni. Ezt minden kiatai tudta. De nem
érdekelt, milyen gyerekesen viselkedem. Az apám, a bátyáim... szükségük
van rám, mondtam, majd nyeltem egyet. És Takkannak is.
Csatlakoznak hozzád, amikor eljön az ideje, mondta Sharimaen nagyúr. A
tiéd elérkezett.
Valóban?, szólalt meg egy csilingelő hang.
A halálisten megfordult, hunyorogva a mögötte megjelenő, ragyogó alak
látványától.
Erőtlenül felemeltem a fejemet. Holdfény koronában fürödve ott állt a
holdasszony. Ezüstös szemű nyulak futkároztak a lába körül, és egy halvány
felhőn ereszkedett le hozzánk.
Imurinya, gondoltam.
Nézd!, mondta, rám mutatva. Meleg és dallamos hangja volt, egyszerre új
és furcsán ismerős. Emurien fonala köti össze őket.
A csuklómra pillantottam, és láttam, hogy körbefogja a fénylő fonal, amely
Takkanhoz kötődik. Egyszer már korábban is láttam hasonlót, amikor
Raikama haldoklott.
 A fonalakat könnyű elmetszeni, válaszolta Sharimaen nagyúr. Térj haza a
nyulaidhoz, húgom! Ez nem a te dolgod.
Valóban nem az én dolgom, ismerte be Imurinya, de Ai’long-ból is
üzenetet hoztam. A Négy Legfőbb Tenger hercegétől, a sárkánykirály jogos
örökösétől.
Erre felkaptam a fejemet. Jogos örökös?
Mit akarnak a sárkányok?, kérdezte mogorván Sharimaen nagyúr. Eddig
sosem avatkoztak az emberek ügyeibe.
Az Örökkévaló Felség, Seryuginan emlékeztet rá, hogy annak idején a
sárkányok segítségére volt szükségünk, hogy a hegyekbe zárjuk a
démonokat. Szívességgel tartozunk nekik, és bele kívánnak szólni az
egyvérű sorsába, aki szabadon engedte őket, mondta a holdasszony, majd
szünetet tartott. A sárkányok azt kívánják, hogy éljen, tette hozzá, minden
szót kihangsúlyozva.
Sharimaen nagyúr arcára az elégedetlenség árnyéka vetült, és a két testvér
némán állt egymással szemben... én legalábbis nem hallottam, hogy
beszélnének. Csak éreztem. Azaz, hogy vitatkoznak, az istenek nyelvén.
A halál istene végül hátralépett, és átadott Imurinyának. A holdasszony
letérdelt mellém, és végigsimított a halántékomon. A lelkem megremegett az
érintésétől. Még mindig csupán egyetlen fonallal kötődött a testemhez.
Nagy bátorságról tettél tanúbizonyságot, mondta ünnepélyesen, és az
istenek elégedettek földi tetteiddel. Ne hidd, hogy nincs bennünk irgalom!
Visszatartottam a levegőt: nem tudtam, miféle „irgalomra” számíthatok.
A halál istene és én megállapodtunk, mondta. Úgy döntöttünk, hogy a fél
igazságos. A fél több, mint amit a legtöbben kapnak.
Fél?, visszhangoztam.
Igen, fél. Imurinya az arcomra szegezte világító tekintetét. Shiorianma, a
lelked most élet és halál között lebeg, félig Bushian Takkanhoz, félig a
mennyországhoz kötődik. Ezért az életed hátralévő részének felét velem
töltőd majd, a holdon.
Abban a pillanatban Kiki repült ki az istennő ruhájából.
Ha képes lettem volna rá, azonnal felpattanok.
Igazi madárrá változott, papír helyett valódi szárnyakkal, és rajzolt,
tintafekete, homályos kis gömbök helyett kikerekedett, rezzenéstelen
madárszemekkel. A szárnyát arany mintázat díszítette, és vibráló, bíborvörös
korona ült a feje búbján.
Odatalált hozzám, magyarázta mosolyogva Imurinya.
Jössz?, kérdezte Kiki, huncutabbul, mint valaha. Borzalmasan nézel ki.
Gyere! Gyere velünk!
Tétováztam. Még nem álltam készen.
Az év másik felét... a földön fogom tölteni?, kérdeztem szenvedélyesen.
Nem tudtam, hogy hangosan is kimondtam-e a szavakat.
Ebben a kompromisszumban állapodtunk mega bátyámmal, válaszolta
Imurinya. Amíg Bushian Takkan él, a megállapodásunk fennáll. Amikor
eljön az ideje, csatlakozol hozzá Sharimaen nagyúr birodalmában.
A halálistenre néztem, aki alig észrevehetően bólintott. Azután Takkanra
pillantottam, és azon tűnődtem, vajon hallja vagy látja-e a halhatatlanokat.
Még mindig mellettem volt, és homályos, zord tekintettel nézett rám.
Ez igazságosnak tűnik, mondtam halkan. Mikor térhetek vissza?
Minden tavasszal és nyáron.
És normális leszek?, kérdeztem, majd nyeltem egyet. Emberi?
Imurinya felnevetett. Igen, igen. Elég emberi ahhoz, hogy vérezz és
meggyógyulj, és hogy boldogságban és bölcsességben öregedj és növekedj.
Még gyermekeid is lehetnek, ha úgy kívánod.
Erre azonnal elpirultam. Arra gondoltam, hogy Imurinya biztosan olvas a
gondolataimban, mert pontosan erre voltam kíváncsi.
 Visszatérhetnék inkább télre és tavaszra?, kérdeztem, bár tudtam, hogy
faragatlan dolog alkudozni az istenekkel, de nem bírtam magammal.
Szeretném a családommal ünnepelni a születésnapomat és látni a téli
darvakat. És írót, tettem hozzá. Télen a legszebb.
Imurinya belém fojtotta a szót ragyogó tekintetével. Olyan áthatón nézett,
hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Biztos voltam benne, hogy nagy hibát
követtem el, és hogy ő és Sharimaen nagyúr teljesen visszavonják a
kompromisszumot.
Legyen!, mondta végül Imurinya. Tél és tavaszmez eldőlt. De az első
ciklusban meg kell várnod a tavaszt. Közeleg a tél, és a testednek
gyógyulásra van szüksége.
Felemelte az egyik nyulat a lába elől, mire isteni fényjelent meg
körülöttünk, betörve az emberek birodalmába. Takkan élesen beszívta a
levegőt: megpillantotta az istennőt.
- Shiorianma sorsa eldőlt - mondta neki Imurinya. - Minden télen és
tavasszal visszatér majd a földre, és az év felét veled, a másikat pedig velem
tölti. Az első tavaszi napnyugtakor megtalálod őt a Nyulak hegyén, Bushian
Takkan.
Takkan pislogott... egyedül ez árulkodott róla, hogy meglepődött a nagy
halhatatlanokjelenlétén. Megtörölte a szemét az ingje ujjával, majd mélyen
fejet hajtott.
- Megértettem - mondta. - Köszönöm, Imurinya úrnő! Ott leszek.
- Most búcsúzzatok el!
A lelkem szálról szálra visszatért a testembe, és éreztem, ahogy minden
egyes idegsejtemet átmelegíti. Először, csak úgy, próbaképpen, felemeltem a
fejemet. Azután, ahogy a többi részem is életre kelt, gödröcskés mosolyt
villantottam Tak- kanra. Ennyi elég volt, hogy eltüntessem a szomorúságot az
arcáról. A szeme tágra nyílt a csodálkozástól és a megkönnyebbüléstől.
 - Segíts fel! - Szinte még ki se mondtam, Takkan keze azonnal ott volt, és
gyengéden talpra állított.
Akkor vettem észre, hogy már nem vagyunk egyedül. A bátyáim sebesen
közeledtek felénk.
- Legalább a holdon nem kell majd varrnod - incselkedett Yotan. - Vagy
mégis?
- Nem hiszem, hogy az úrnő azt akarná, hogy elrontsam a falikárpitjait -
válaszoltam.
- Igaz, igaz.
Megöleltem az ikreket, majd Reijihez léptem. Tudtam, hogy csakúgy, mint
én, ő is hamarosan elhagyja Kiaiát.
Gyerekkorunkban nem jöttünk ki túl jól egymással, így azt hittem, nem
fogok tudni mit mondani neki.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de hiányozni fogsz, Reiji.
- Biztos? - kérdezte gyengéden. - Mostantól senki sem rak kabócát a
párnád alá... és nem vesz rá senki, hogy kígyót lopj Raikama kertjéből.
Sokkal kevesebbszer fogsz bajba kerülni.
- Szóval végre elismered, hogy az egész a te hibád volt?
- Mindketten ugyanannyira hibásak vagyunk - válaszolta féloldalas
mosollyal.
A nyaka köré fontam a karomat, és azt kívántam, bár többször öleltük
volna meg egymást gyerekkorunkban.
- Nem örökre búcsúzunk - Rúgtam a fülébe. - Tudom, hogy sikerül
kihízelegned egy látogatást a papír hercegnődnél, amikor visszatérek.
Azután Hasho következett, aki a háta mögé rejtette a szárnyát.
- Örülök, hogy a telet választottad. A születésnapod nem lenne az igazi
nélküled.
Megöleltem a legfiatalabb bátyámat. Mindig is ő értett meg a legjobban.
 - Nagy lakomával várunk majd, amikor visszatérsz, húgom - mondta
Benkai. - Tartunk egy fogadást a legjobb ételekkel, és lámpásokkal lesz tele
az ég.
- De hát nekem kellene főznöm mindannyiótoknak - mondtam nevetve.
- Úgy is lesz - kacsintott Andahai. Azon tűnődtem, vajon láttam-e már
valaha kacsintani. - Majd listát készítünk a kedvenc ételeinkről.
Gyorsan szembefordultam vele, amikor hirtelen ráébredtem:
- Mire visszatérek, nagynéni leszek!
- Én pedig remélem, hogy lesz egy új öcsém - válaszolta Andahai, Takkan
felé intve a fejével. - Ne felejtsd el, hogy még mindig fel kell készülnöd az
esküvődre. Talán most kellene egybekelnetek, mielőtt még úgy döntesz, hogy
örökre a holdon maradsz.
- Nem fogok - válaszoltam, majd Takkan és én szégyenlősen egymásra
mosolyogtunk. - Az ő szíve az otthonom, és...
- ...ahol te vagy, én is oda tartozom - mondta velem együtt. Lenézett a
csuklóinkra: a piros fonalak még mindig láthatóak voltak, és a végeik össze
volt kötve. - Várni foglak.
Pontosan a szavai zenéjére vágytam, és dobtam neki egy csókot, majd
követtem Kikit és Imurinya úrnőt a holdfényösvényen, a legősibb legendánk
útján.
 EPILÓGUS

A hold szélén állva néztem a lábam alatt elterülő alkonyattengert, és benne a

rengeteg fénylő csillagot. Bár lenyűgöző látványt nyújtottak, aznap este nem
éreztem csodálatot. Csakis az izgatottságot.
Hat hónapja várok erre. Egyetlen másodpercet sem akarok elvesztegetni,
gondoltam.
- Készen állok - suttogtam.
Egy ezüstös holdfénnyaláb jelent meg az égen, kitekered- ve a csillag
érintette égbolt rétegeiből. Messze lefelé vezetett, a frissen esett hóra
emlékeztető, puha felhők irányába.
Gyorsan mozogtam, de így sem tudtam lépést tartani zakatoló szívemmel.
Vagy Kikivel, aki az új szárnyaival meglehetősen sebesen repült. Miközben
arra várt, hogy utolérjem, azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbált ki-be
bujkálni az utánunk száguldó fénysugarak között. Siess, te csiga!, kiáltotta.
Mire leérsz a földre, véget ér a tavasz. Még lemaradok a süteményeimről!
Vágyakozó mosollyal az arcomon siettem előre. Kiki imádta, hogy igazi
darumadárrá változott, és sosem beszélt papírmúltjáról. De néha, amikor félt,
vagy magányosnak érezte magát, még mindig megpróbálj berepülni a ruhám
ujjába, megfeledkezve róla, hogy már nem fér bele. Ebből tudtam, hogy
hiányzik neki az eredeti alakja. Legalábbis időről időre.
 Együtt ereszkedtünk le a holdfényes ösvényen, amíg egyszer csak feltámadt
a szél, keresztülszelve az egek nyugalmát. Imurinya azt mondta, hogy a szél
fiai választják el egymástól a halhatatlanok és a halandók birodalmát.
Tudtam, hogy itt kell elválnom Kikitől.
Ne felejts el sütit hozni!, nyaggatott ezredszerre is. Olyan kerek, rizseset
vörösbab pürével. És holdsütit! Imurinya örülne neki.
Nem felejtem el, nyugtattam meg, majd nyomtam egy puszit a madaram
fejére. Ne okozz semmi gondot az úrnőnek, amíg távol leszek!
Kiki eltűnt egy holdfény függöny mögött, és egyedül hagyott a nappal és a
felhőkkel. Az ösvény végére értem, de Imurinya nem mondta el, mi á
következő lépés.
Lehajoltam, és végigsimítottam az ujjaimmal a bokámat súroló alacsony
felhőn. Alattam a nap fénye megvilágította a földet, és az istenek szemével
láthattam a világot. Délen megpillantottam Gént, amint egy halom könyvre
mereszti a szemét, és ott csillog mellette az igazság tükre. A Taijin-tenger
felé nézve megláttam Seryut, amint egy bálnacsaláddal versenyez.

•
A szarva fenséges ezüstkoronává nőtt, és a szeme vörösebben világított, mint
a nap. A sárkánykirály örököse, emlékeztettem magam. Eltűnődtem rajta,
vajon hogyan érhette ezt el.
Biztosan megérezte, hogy nézem, mert felemelte a fejét, és egyenesen rám
pillantott... egyenesen a holdra. Egy egészen apró pillanatig találkozott a
tekintetünk, és Seryu rejtélyes mosolyt villantott felém. Azután tétovázás
nélkül újra a víz alá bukott, elhúzva a bálnák mellett, akik alig tudták tartani
vele a tempót.
Leugrottam.
 Nem voltam biztos benne, hogy zuhanok vagy repülök. A felhőktől nem
sokat láttam, a világ csillag- és fényforgatagként suhant el előttem. Azután
földet értem, és a hátam a puha talajba süppedt. Amikor megéreztem a
napfényt az arcomon, kinyitottam a szemem.
A hideg, nedves földön feküdtem a fűben, amely csiklandozta a
könyökömet és a bokámat. Sekély, sáros pocsolyák vettek körül, és
fagycsíkok tarkították a mezőt.
Egy pillanattal az előtt, hogy reszketni kezdtem volna, valaki a vállamra
terített egy köpenyt.
- Vigyázz a sárral, holdleány! - mondta gyengéden Takkan, majd letérdelt
mellém. - Majdnem fagy. Nem lenne jó beleesni egy pocsolyába.
Finoman felsegített, és beborított a melegségével. Összeérintettük a
homlokunkat. Rekedt, örömmel és hitetlenséggel teli hangon azt mondtam:
- Az első szavaid hozzám a sárról szólnak?
Takkan vigyorgott.
- Úgy gondoltam, a figyelmeztetés sürgősebb, mint az üdvözlőszerenád.
- Vedd úgy, hogy figyelmeztettél. Most pedig énekelj!
- Most? Ki fogsz nevetni.
- Sosem nevetnélek ki, Bushian Takkan.
Olyan komolyan mondtam, ahogy csak tudtam, de huncutul csillogott a
szemem, és Takkan jól ismert.
- Hazug.
Büntetésképpen a karjába emelt. Felvisítottam a meglepettségtől és a
boldogságtól, ahogy a bakancsával a sárban tocsogva körbe-körbe forgatott.
Addig nevettünk, amíg meg nem fájdult a hasunk, és a kacajunk hangja
dallá állt össze, amitől olyan teljessé vált a szívem, mint a sápadt nap a
felhők mögött.
 Amikor végül leengedett, annyira szédültünk, hogy folyton megbotlottunk
egymásban. Megfogta a derekamat, és megcsókolt.
Arra a csókra érdemes volt várni... fél évet, de akár egy fél életet is. Olyan
csók volt, amitől elakadt a lélegzetem, és pillangók repkedtek a gyomromban,
és az orromra és szempilláimra tapadt zúzmara csodálatos melegséggel
olvadt fel tőle. Végigsimítottam az ujjaimmal Takkan haján, és közelebb
húztam magamhoz, majd összedörzsöltem az orrunkat, és néztem, ahogy a
leheletünk gőzként száll az ég felé. Amikor megnyaltam az ajkam, éreztem
rajta a cukor ízét:
- Sütemény?
- Chiruan készítette neked - vallotta be Takkan szégyenlős mosollyal. -
Leteszteltem néhányat, hogy elfogadhatóak-e. Kérsz egyet?
„Inkább süteményt, mint virágot”, mondtam egyszer neki. Ahogy a szívem
elszorult az örömtől, apró virágok rügyeztek ki a talpam alatt. Már csak
egyetlen varázsfonal maradt bennem, de Kiata... Kiata virágzott tőle. Olyan
érzés volt, mintha egy réteg szeretetet ültettek volna valaki hasába. Még a
hidegben is áradt belőle a melegség. Még a szomorúságban is megjelent az
öröm. A virágok kinyíltak a lábam alatt, és egyre növekedtek.
- Majd később - válaszoltam végre Takkan kérdésére. Visszatettem a
derekamra a kezét, hozzábújtam, és éreztem, ahogy a lehelete a hajamat
csiklandozza. - Néhány perc múlva lemegy a nap.
Szívesen ott maradtam volna egész nap a karjában, magamba szívva az
alattunk elterülő rizsföldek látványát, elnézve, ahogy a Baiyun-folyó lefelé
tekereg az írót körülvevő füves dombokon a távolban felderengő, szürke
cserepes kastély felé. De a nappal már kezdett elhalványulni, és az addig
aranyszínben fürdő földet ezüstösre festette a korai holdfény.
Arról nem beszélve, hogy nem voltunk teljesen egyedül.
 Egy magas hangú kacaj buktatta le a betolakodót, és villámgyorsan
megfordultam, hogy átnézzek Takkan válla fölött.
- Megari! - visítottam.
- Takkan azt mondta, hagyjak nektek egy dalnyi időt kettesben - mondta
Megari, majd letette a kezében lévő sötét lámpást. Az elmúlt évben, mióta
nem láttam, veszített valamennyit az arca a kislányos kerekségéből, de a
szemében ismerős huncutság csillogott. - Rövid dalt választottam.
Egy ölelés erejéig felnyaláboltam, és megforgattam. Álmélkodva néztem
őt. Már majdnem a vállamig ért, és a régi lófarok helyett lazán a vállára
engedve hordta a haját.
- Ne mondd, hogy milyen sokat nőttem, és akkor én sem beszélek a
hajadról! - figyelmeztetett Megari, mielőtt megszólalhattam volna. - Sokan
fognak rá megjegyzést tenni, hidd el! Apám és Takkan folyton csak bámultak,
amikor hazaértek. Mintha hónapok helyett évekig lettek volna távol!
- A húgom mostanában inkább a nyulak társaságát választja, mint az
emberekét - viccelődött Takkan.
Két szőrös kis állat ugrándozott a lábamnál. Az egyik barna pöttyös nyúl
ahhoz is elég bátor volt, hogy rágcsálni kezdje a papucsomat. Lehajoltam,
hogy megsimogassam bársonyos bundáját.
- Általában félnek az idegenektől - mondta tűnődve Megari -, de tőled nem.
- A holdon sok nyúl van - válaszoltam, majd elengedtem az állatot.
Néztem, ahogy elszökdécsel a magas fűben.
Éreztem, hogy Megari rengeteg kérdést akar feltenni, de Takkan
megérintette a vállát, mintha valamiféle kimondatlan egyezségre
emlékeztetné. A lány sóhajtva felemelte a lámpását, és lóbálni kezdte,
miközben megindult a hegy lába felé, ahová kikötötték a lovakat.
- Élvezd a kettesben töltött időt! Amint hazaérünk, mama két perc pihenést
sem hagy majd neked!
 - Óvatosan hazafelé! - kiáltott Takkan Megari után. - Már sötétedik!
Megari intett, hogy jelezze, hallotta, azután még egyszer, hogy elbúcsúzzon.
Visszaintegettem, és néztem, ahogy eltűnik Iro irányában. Azután az égre
pillantottam, ahol a halványuló nap épp átadta a helyét a felemelkedő
holdnak. A fátyolszerű alkonyaiban megjelentek a csillagok, és a hétcsúcsú
darumadár máris fényesebb volt, mint a többi.
- Átnevezték - mondta Takkan, megérezve, hogy mi köti le a figyelmemet -
egy új legenda miatt.
- Milyen legenda?
- Egy darvakról, démonokról, sárkányokról és egy szörnyű átoknak kitett
hercegnőről szóló történet miatt. A gyerekek odavannak érte.
Mielőtt még megszólalhattam volna, megfogta a kezemet, és nyomott egy
csókot a tenyeremre.
- Szép történet, de hosszú. Később elmondom. Ma este vendégeink vannak.
- A várva várt visszatérésem napján? Ki lehet ennyire fontos?
Tudta, hogy szinte megöl a kíváncsiság.
- Mondtam már, hogy van egy kis démonunk a konyhában? Néhány héttel
ezelőtt érkezett, és a tűzhelybe fúrta magát. Ha megharagszik, elégeti a rizst,
és kioltja a tüzet. A szakácsok dühösek, de Megadnak tetszik. Szerintem
Chiruan is kezdi megkedvelni.
Csípőre tettem a kezemet. A démonok várhatnak, gondoltam.
- Ki a vendég?
- Vendégek - válaszolta Takkan, majd elhallgatott, kiélvezve a
türelmetlenségemet. - A bátyáid azok.
A bátyáim? Hatalmas mosoly terült szét az arcomon.
- Eljöttek?
- Mind a hatan - erősítette meg Takkan. - Még Reiji is Alandiból. És... az
apád.
 Erre mindkét szemöldököm megemelkedett.
Takkan felnevetett.
- Én is pont így reagáltam. El tudod képzelni, milyen ideges lett anyám,
amikor megtudta, hogy ő is jön? Az egész múlt hetet azzal töltötte, hogy
tökéletes rendet teremtsen a háztartásban. És még mindig nem tette teljesen
túl magát azon, hogy egy egész télen át nálunk laktál, anélkül hogy tisztában
lett volna vele, ki vagy valójában.
- Ez azt jelenti, hogy nem enged majd vissza a konyhába?
- Valószínűleg igen. Legalább egy évig.
- Egy évig? - kérdeztem panaszosan. Hiányzott a főzés, és
a gyomrom korgásából ítélve az evés is. - Hát, okkal van hat bátyám.
Reméljük, hogy inkább velük lesz elfoglalva, és nem velem.
- Nem hiszem. Elő kell készítenie a fia esküvőjét.
Elpirultam, és egy ideig nem tudtam megszólalni. Azután azt mondtam:
- Megarinak igaza volt, ugye? Nagy zűrzavar lesz, ha visszatérek.
Mindenki bámul majd, és kérdezősködik...
- Késhetünk egy kicsit...
Késhetünk egy kicsit?
- Jól hallottam? Az én tiszteletre méltó, becsületes jegyesem azt javasolja,
hogy késsünk el a vacsoráról? - kérdeztem tettetett megrökönyödéssel. -
Amire ráadásul maga a császár is hivatalos?
Takkan szája szélén mosoly játszott.
- Érted hajlandó vagyok áthágni néhány szabályt.
Nem bírtam tovább. Felugrottam, de Takkan már ott volt. Az ajka
megtalálta az enyémet, és összefonódtunk, miközben a hátam köré kulcsolta a
karját, én pedig átöleltem a nyakát, és beletúrtam a hajába. Csak csókoltuk
egymást, és addig botladoztunk, amíg egy fának estünk, majd nevettünk és
sikoltoztunk, ahogy a hó az ágakról a nyakunkba hullott.
 Sosem fogom megtudni, meddig álltunk a fa alatt egymásba fonódva, a
nyulak kíváncsi tekintetének kereszttüzében.

•
Az alkonyat túlságosan hamar éjszakává változott. Ideje volt hazatérnünk.
- Mennünk kellene - mondta Takkan, majd lesöpörte a hópelyheket az
arcomról, és elvezetett a fától. Nem engedte el a kezemet, miközben letérdelt,
és elővette a két lámpást, amit magával hozott. Egy kéket magának és egy
pirosat nekem, egyszerű, vörös fonallal összekötve.
- Hogy ne veszítselek el a sötétben - mondta, miközben végigsimítottam a
zsinóron.
- Sosem fogsz elveszíteni, Bushian Takkan - válaszoltam. - Legyen világos
vagy sötét, te vagy a fény, amely képes meggyújtani a lámpásomat.
A hold fénye alatt elindultunk hazafelé, ragyogó szívvel, miközben a
lámpásaink olyan tündöklő fénnyel világítottak, akár a csillagok.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hűha, a hatodik könyv! Végtelenül hálás vagyok Ginának, az ügynökömnek,

aki a kezdetektől hitt bennem. És Katherine-nek, a szerkesztőmnek szigorú
sólyomszeméért, ami mindig segít, hogy a könyveim a lehető legjobbak
legyenek. És mert nem is találhatnék nála jobb védelmezőt a történeteim
számára.
Lilinek, a sajtosomnak, amiért segít eljuttatni a könyveimet az olvasók
kezébe, és mert fantasztikus vele dolgozni. Giannának, Melanie-nak,
Alisonnak, Elizabethnek, Kelly- nek, Dominique-nek, Johnnak, Artie-nak,
Natalinak, Caitlinnek, Jake-nek, és a Knop Books for Young Readers
csodálatos csapatának, amiért támogatták A sárkány ígéretét. Köszönöm,
hogy segítettetek életre kelteni a történeteimet és eljuttatni őket az
olvasóimhoz!
Trannek, a sárkányokért! Ez a borító maga a tökély, és mint mindig, a
megszállottja vagyok!
Alixnek, amiért énekel a cím. Csodálatos!
Virginiának, Kiata lélegzetelállító térképéért és azért, hogy a rajzain életre
keltek a szavaim.
Az Egyesült Királyság-beli csapatodnak: Molly, Natasha, Kate és Lydia,
köszönöm, hogy befogadtatok a Hodderscape családba, és Kelly Chongnak, a
legszebb borítókért a maga pasztell pompájukban!
Alissának, a barátságodért, ismét, és a képregény- és romantikus irodalom-
ajánlásaidért!
Csodálatos tesztolvasóimnak, akik között kedves barátok is akadnak:
Leslie és Doug, Amaris, Diana és Éva. Nagy becsben tartalak titeket!
 Pasangnak - a segítséged nélkül nem lettem volna képes megírni ezt a
könyvet. Köszönöm!
A nagymamámnak, amiért annyi történetem inspirációjaként szolgál. Az
olvasók köszönettel tartoznak neked, főleg, ha ételről van szó.
A szüleimnek és Victoriának, a szeretetükért, a végtelen támogatásukért és
a véleményükért (és a gyerekfelügyeletért).
Adriennek és a lányaimnak, amiért ők az én fényeim. Adrién, könyvet
írhatnék arról, mit köszönhetek neked, de hogy rövid legyek, köszönöm a
vázlataimon hagyott meglepetésrajzokat. Mindig nevetnem kell, mikor
meglátom őket. És köszönöm az öleléseket és a biztatást, amikór minden
olyan nehéznek tűnik, és hogy veled akarok először ünnepelni, amikor valami
jól sikerül. Szeretlek. Charlotte és Olivia, köszönöm, hogy ti vagytok az
öröm és a szeretet, és hogy olyan kíváncsiak vagytok rá, miért ülök egész nap
a számítógép előtt. Ne nőjetek fel túl gyorsan!

Végül pedig az olvasóimnak. Köszönöm, hogy velem tartotok ezen az

utazáson! Remélem, hogy még sokkal több vár ránk!
Kiadta a Menő Könyvek, a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója.
A Manó Könyvek Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja, 2024.

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Fordította: Hermán Alexandra
Felelős szerkesztő: Liska Enikő
Műszaki vezető: Rácz Julianna
Olvasószerkesztő: Dér Adrienn
Nyomdai előkészítés: 29s

ISBN 978 963 584 475 3

Nyomdai kivitelezés: Alföldi Nyomda Zrt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A Hat bíborszín darumadár folytatásában Kiata hercegnőjének minden
varázserejét és leleményességét be kell vetnie, ha túl akarja élni a rá váró
megpróbáltatásokat, és nem akarja, hogy elszakadjon a sors fonala, amely az
igaz szerelméhez köti.