Mindenki jól ismeri a bűvös aranyvirágról szóló mesét, melyre

egy vén boszorkány áhítozik, hogy segítségével fiatal és szép

maradhasson. Ám az mégis egy beteg királynőé lesz, akinek
aztán varázslatos hajú leánya születik. A boszorkány, aki nem
hajlandó lemondani a virág varázserejéről, elrabolja a kis
hercegnőt, majd egy toronyba zárja, és sajátjaként neveli fel. A
hercegnő végül mégis rájön, hogy ki ő, és legyőzi a vén
boszorkányt.
Ám ez csak a történet egyik fele. Mi a helyzet a vén Gothellel?
Honnan jött? És hogy bukkant rá a varázserejű virágra? Íme, egy
változat az ő történetéről, mely évszázadokig a homályban
maradt… egészen mostanáig. Egy mese anyákról és lányokról,
fiatalságról, és sötét mágiáról. Ez a Banya története.
 Eric Russellnek, Sarah Cooknak, Chrys Learnek,
Linda Seaquist-Kleinnek, Joshua Archernek és Darick
Robertsonnak az éveken át tartó, rendületlen
szeretetükért és támogatásukért.
 1. fejezet

A holtak királynője

A rengeteg mélyén, a holt erdő rejtekében éldegélt a boszorkányok

családja. Szürke kőből épített kastélyuk a legmagasabb hegy tetején állt, s
onnan tekintett le az alant elterülő tájra, ahol az élettelen fák girbegurba,
törékeny ágai hosszú, száraz kezekként kapkodtak az ég felé.
Az erdőt rózsabokrok áthatolhatatlan bozótja vette körül. Az ágakon
még mindig ott fityegtek a gyönyörűen megmaradt rózsabimbók, holott
azok is régebben elpusztultak már, mint hogy arra bárki is emlékezett volna
az élők közül. Ez alkotta a határt az élők birodalma és a holt erdő közt, s az
erdőben lakó boszorkányok ritkán lépték át e határt, hogy ártsanak a
túloldalon élőknek. Cserébe csak egyetlen dolgot kértek tőlük: a halottaikat.
A boszorkányok erdeje azonban nem csak élettelen fákkal volt tele. A
holtak is itt pihentek – legalábbis a környező falvak lakói szerettek így
gondolni rá. Igyekeztek úgy tekinteni az erdőre, mint egyfajta temetőre,
amelyet nem látogathatnak, s amelynek a boszorkányok a gondnokai, bár a
lelkük mélyén jól tudták, hogy a halottaiknak kevés béke jut azon a helyen,
amelynek végső nyughelyükként kellene szolgálnia.
De ezzel most ne foglalkozzunk. Történetünk egyelőre a három
boszorkánynővér, Azálea, Gothel és Kankalin körül forog, akik anyjukkal, a
történelem egyik leghatalmasabb és legrettegettebb boszorkányával, a
holtak félelmetes királynőjével, Maneával éltek együtt.
Manea sosem rejtette véka alá, hogy a lányai csalódást okoztak neki, és
gyakran emlegette, hogy noha mindhárman egy napon születtek, mégsem
egyformák. A varázsföldeken az egyforma boszorkánylányok születése
nagy megtiszteltetésnek számított. Az ilyen lányokat mindig is az istenek
kegyeltjeinek tartották, mert nagyobb hatalommal bírtak az átlagos
boszorkányoknál. A hármas ikrek azonban nem is különbözhettek volna
jobban egymástól.
Kezdjük Gothellel, aki pár órával fiatalabb volt nővéreinél. Sötét
vonásait és nagy, szürke szemét sűrű, gubancos, hollófekete haj keretezte,
amelybe gyakran gallyak vagy száraz levelek keveredtek, ahogy Gothel a
nővérei nyomában a holt erdőben bolyongott vagy amikor a határaikon
belül eső tájakon játszadoztak. Amikor Gothel hajlandó volt elszakadni
imádott könyveitől, határozott természetével mindig a figyelem
középpontjába került. Elmélkedő, ám gyakorlatias lány volt, akin ritkán
kerekedtek felül az érzelmek. Mindössze egy célja volt: hogy egyszer majd
átvegye anyja helyét a holtak erdejében. Ennél már csak egyetlen dolog volt
számára fontosabb.
A nővérei.
Azálea, a legidősebb nővér magas volt és csendes, nagy, világoskék
szemekkel. Haja csillogó ezüstszínben pompázott, s szinte fátyolként omlott
a vállára. Nesztelenül mozgott, mint egy lidércszerű istennő, ami, a
lakhelyükre való tekintettel, nagyon is illett hozzá. Halk hangon beszélt,
mély együttérzéssel viseltetett mindenki iránt, s mindig hajlandó volt
meghallgatni a húgai panaszát s segíteni rajtuk.
Kankalin volt a harmadik. Neki ragyogó vörös haja, szikrázó zöld szeme
és barackszín arca volt, melyet pár szeplő tett teljessé az orra körül. Jó
kedélyű volt, életvidám, mindig kalandra kész. Balszerencséjére szinte
kizárólag az érzelmei vezették, így gyakran felbosszantotta a testvéreit,
aminek sokszor veszekedés lett a vége.
A nővérek sokat kóboroltak a holt erdőben; felfedezték a
mauzóleumokat, és elolvasták a neveket a fejfákon. Az egész hely a holtak
apró városának tűnt számukra. Órákon keresztül barangoltak a gyönyörűen
díszített sírkövek, szobrok és kripták közt; néha hangosan végigmondták a
halottak neveit, amint elhaladtak a sírkövek és fejfák mellett, mintha
valamiféle dal szövegét kántálnák.
Más dolguk nem nagyon lévén, a nővérek különféle tevékenységekkel
foglalták el magukat a holt erdőben tett kalandozásaik alatt. Azálea vékony
pergamenlapokat és széndarabkákat hozott magával, s hosszú sétáik során
gyakran megörökített néhányat a gazdagabban díszített sírkövek közül.
Frottázsoknak hívta őket. Néha, amikor egy különösen érdekes vagy
mulatságos nevet fedezett fel egy-egy sírkövön, gyorsan felsatírozta őket
egy pergamenre. Később aztán kikereste az illető nevét az anyja bőrkötésű
nyilvántartásából, amely az összes, az erdőben eltemetett halott nevét és
történetét tartalmazta. Ettől valahogy kevésbé érezte magát magányosnak.
Nem mintha a nővérei társasága nem lett volna elég neki, de szeretett a
halottak egyik-másikára a barátjaként tekinteni. Végül is a nővérek teljesen
egyedül éltek a holt erdőben – az anyjukat leszámítva, aki viszont állandóan
elfoglalt volt, és minden alkalmat megragadott, hogy bezárkózzon és
mindenféle varázslatokkal foglalatoskodjon, így alig voltak együtt vele.
Azálea ezért gyakorta olvasgatott az anyja könyvében a holtakról, s közben
úgy érezte, hogy közelebb kerül az emberekhez, akik az erdőben töltötték
síron túli életüket.
Kankalin általában egy élénkvörös kis szütyőt hozott magával,
amelyben egy orsóra tekert szalagot, egy apró ezüstkést és egy csomó, piros
pergamenszeletre írt jókívánságot hordott magával, amelyeket a holt erdő
fáira lógatott fel a szalag segítségével. Mintha így akart volna valamiféle
színt csempészni egyébiránt rideg világukba. Néha egészen úgy tűnt,
mintha kizárólag azért jött volna a világra, hogy szépséget hozzon a nővérei
életébe, s a színkavalkád mindenfelé követte, amerre csak járt. Kankalin
úgy képzelte, hogy éjszakánként, amíg ők a nővéreivel alszanak, a holtak
előjönnek, hogy az erdőben kísértsenek, és elolvassák a jókívánságait.
Remélte, hogy a halottak élvezik a síron túli életüket. Szerette volna, ha
gyönyörű nyughelyük lenne az unalmas, szürke táj helyett.
Gothel sokkal inkább két lábbal járt a földön, mint a testvérei, és folyton
csak a jövő foglalkoztatta. Erdei sétáik során gyakran vitte magával az
anyja egy-egy könyvét – amelyet egy óvatlan pillanatban, lopva süllyesztett
a szoknyája zsebébe. Minden alkalmat kihasznált az olvasásra, amikor a
nővérei megálltak, hogy felsatírozzanak egy sírkövet vagy újabb
jókívánságot kötözzenek fel egy faágra. Néha hangosan is felolvasott a
nővéreinek, ám többnyire csak hagyta, hogy a szavak magukkal sodorják
egy távoli világba, amiért mindent megadott volna, hogy személyesen is
láthassa. A mágia világába. Ezen a napon sem történt másképp.
– Gothel! Menj már arrébb! Eltakarod a következő sírkövemet! – Gothel
felpillantva Azálea helytelenítő tekintetével találta szembe magát. A nap
pont a nővére háta mögül sütött, s csillámló glóriába burkolta őt, ami csak
még jobban kiemelte sápadt, szellemszerű arcát.
– De olyan jó most itt, Azálea. Nem kereshetnél egy másik sírkövet? –
kérdezte hunyorogva Gothel.
A nővére sóhajtott.
 – Végül is…
Gothel figyelte, ahogy Azálea továbbsétál a fényárban. A nap már
alacsonyan függött az égbolton, gyönyörű narancs-rózsaszín fénybe borítva
az egyébiránt kietlen tájat. Ez volt Gothel kedvenc napszaka, a csodák
órája. Egyszer olvasta, hogy létezett egy hely, ahol örökké szürkület honolt,
s gyakran elmélázott rajta, hogy milyen lehet egy ilyen helyen élni.
– Ne menj túl messzire, Azálea! – szólt a nővére után. – Nemsokára
sötét lesz, és anya azt mondta, haza kell érnünk.
Azálea nem válaszolt, ám Gothel jól tudta, hogy hallotta őt. Olvasott
már olyan boszorkánynővérekről is, akik képesek voltak olvasni egymás
gondolataiban. Tudta, hogy vele és testvéreivel nem egészen ez a helyzet,
mégis, létezett köztük valamiféle közös megértés. Legalábbis az anyjuk így
hívta, „megértésnek”. Egészen kis koruk óta mindig tudták, hogy a másik
kettő hogy érzi magát. Szavak nélkül nem tudtak egymással kommunikálni,
így a pontos mondanivalót nem érthették, de az érzelmekből mindig
sejtették, hogy a másik éppen mire gondolhat. Gothel sokat kutatott az
anyja könyveiben az efféle „megértés” után, de végül arra jutott, hogy ezt
kifejezést csak az anyjuk találhatta ki, mivel ő maga sem talált semmi ehhez
foghatót a könyvekben. Néha eszébe jutott, hogy talán egy nap, amikor már
ők is jobban beletanultak az anyjuk mágiájába, a nővéreivel valóban
képesek lesznek egymás gondolataiban olvasni.
– Mi jár a fejedben, Gothel?
Gothel felnevetett, és felnézett Kankalinra, akit teljesen körbe vettek a
girbegurba, fekete ágakról lelógó, gyönyörű, élénkvörös szalagok. Testvére
szemlátomást nem tétlenkedett, míg ő a könyvét bújta.
– Szomorúnak tűnsz. Mi baj van? – ráncolta a szemöldökét Kankalin.
– Semmi, Kanka. – Gothel ezzel újra a könyvébe temetkezel i.
Kankalin elrakta a szalagját és a kiskését, a testvéréhez sétált, és leült
mellé.
– De most komolyan, mi a baj? – kérdezte, s megfogta a nővé re kezét.
Gothel sóhajtott.
– Anyánk az. Nem értem, hogy miért nem tanít meg minket a
varázslásra. A családunk minden generációja megosztotta mágikus tudását a
következő nemzedékkel. Hogyan fogjuk tovább vinni a családi
hagyományokat, ha fogalmunk sincs a varázstudományokról?
Kankalin megszorította a kezét, és mosolygott.
 – Anyánk örökké akar élni. Mindig itt marad velünk, hogy fenntartsa
őseink hagyományait, ne aggódj! – Gothel fújtatva állt fel, és lesöpörte a
leveleket rozsdaszín ruhájáról. – Kérlek, ne szomorkodj! Felejtsd el anyánk
mágiáját, és érezd magad jól velem meg Azáleával!
Gothel érezte, hogy kijön a béketűrésből.
– De hát nem érted? Az a mágia a miénk is, és anyánk mégis magának
tartogatja! Mi van, ha tényleg örökké él majd, és mi is? Mivel töltjük majd a
napjainkat az örökkévalóságig?!
Kankalin zöld szeme megcsillant a lemenő nap utolsó sugarában.
– Ugyanúgy lesz, ahogy mindig is. Együtt kóborlunk az erdőben. A
három nővér. Együtt, mindörökké.
Gothel szerette a testvéreit, de roppant naivnak tartotta őket, kiváltképp
Kankalint. Tökéletesen megelégedtek azzal, hogy az erdőben éljék le az
életüket, s anyjukra hagyják a varázslást, anélkül, hogy fogalmuk lenne
róla, hogyan is működik. Kankalin alighanem komolyan úgy hitte, hogy a
falusiak örömmel adják nekik a halottaikat. Gothel tisztában volt vele, hogy
ezt a témát jobb, ha nem hozza fel a nővérei előtt. Tartott tőle, hogy ezzel
csak megbolygatná áldott tudatlanságukat, és felborítaná a kapcsolatuk
egyensúlyát.
– Szeretek veletek lenni, Kanka, tényleg. De ti nem szeretnétek látni az
erdőn túli világot? Nem akarjátok a saját életeteket élni?
– Hiszen a saját életünket éljük, Gothel! Ne légy már ilyen! – felelte
Kankalin, miközben Azálea is visszatért hozzájuk.
– El sem hiszem, hogy itt akarsz hagyni minket! – jelentette ki, ahogy
sikerült elkapnia a beszélgetés utolsó foszlányait.
– Nem akarlak itt hagyni benneteket! Azt szeretném, ha mindig együtt
lehetnénk. Nem tudnék nélkületek élni, de ha anyánk továbbra sem hajlandó
megosztani velünk a mágiája rejtelmeit, akkor én a rengeteg túloldalán
szeretnék veletek lenni! Veletek akarom felfedezni a világot! – Nagyot
sóhajtott, majd folytatta:
– Ha anya nem tanítja meg nekem a varázslást, keresni akarok egy
másik boszorkányt, aki hajlandó rá. Hisz boszorkányok vagyunk, és
fogalmunk sincs, hogyan használjuk a hatalmunkat! Titeket ez nem zavar?
– Cssssss! – Azálea mutatóujját a szája elé emelve igyekezett
elhallgattatni a testvéreit, amivel csak még jobban felbosszantotta Gothelt.
– Anyánk nincs itt! Ez már üldözési mánia, Azálea! – Ám ekkor egy ág
reccsenése hallatszott, amely mennydörgésként hasított az erdő csendjébe. –
Cssssss! Mi volt ez?
A nővérek megdermedtek a félelemtől. A boszorkányokon kívül senki
nem élt az erdőben. Így ez csak az anyjuk vagy a holtak lehettek – nehéz
lett volna megmondani, melyik volt az ijesztőbb lehetőség.
– Ha anyánk meghallotta, amit itt összehordtál, nagyon dühös lesz! –
suttogta Azálea.
– Cssssst! Szerintem nem ő az! Talán valaki átjött a túloldalról! –
suttogta Kankalin.
– Az lehetetlen! Mióta csak élünk, még soha, senki nem jött az
erdőnkbe! Egyszer sem! – jelentette ki Gothel.
– Legalábbis anyánk elmondása szerint – tette hozzá Kankalin.
Gothel gúnyosan vágott vissza:
– Még ha egy falubeli elég bátor is lenne ahhoz, hogy belépjen az
erdőbe, akkor sem tudná megtenni. A bozótot megátkozták! Senki élő nem
léphet be a rengetegbe, hacsak nem a mi vérünkből való boszorkány. Te is
tudod, hogy van ez, Kanka! Már számtalanszor elmondtam neked! – Gothel
egy pillanatra elgondolkozott. – Bár végül is nem tudjuk, hogy pontosan
hogy is működik a dolog…
– Miért vagy ilyen mindig, Gothel? Miről beszélsz már megint? –
tudakolta ingerülten Kankalin.
– Anyánkról beszélek! Semmit sem mond el nekünk! És is csak azért
tudom mindezt, mert elolvastam a könyveit!
– Nos, mert anyuci óv titeket.
Anyjuk hangjának hallatán Gothel úgy érezte, mintha hasba szúrták
volna. Émelyegni kezdett tőle, lábai megroggyantak, kis híján el is ájult.
Kankalin kapta el, s tartotta meg a karjánál fogva.
– Anya! Hagyd békén Gothelt! – kiáltotta Kankalin, és kettejük közé
állt.
Manea csak nevetett rajtuk.
– Ez nem én voltam, Kankalin. Gothel csak megint felizgatta magát. Ha
bántanám őt, az olyan lenne, mintha magamat bántanám, az pedig
álmomban sem jutna eszembe.
Manea mozdulatlanul állt, s a lányait méregette. Hosszú, egyenes szálú,
fekete haja árnyékokat vetett ijesztően sovány arcának beesett részeire,
amitől az leginkább életre kelt koponyához hasonlított. Mélyen ülő szemei
most óriásinak tűntek, s dühösen dülledtek elő a gödrükből. A lányai
megrettentek a látványától.
 – Nyugalom, lányok. Nem azért jöttem, hogy megbüntessem Gothelt.
Csak nem képzelitek, hogy nem hallom minden gondolatotokat, s nem
tudom mindig, hogy merre jártok? Évek óta tudom, hogy Gothel a
könyveimet olvasgatja. Mit érdekel az engem? Hisz azért vannak, hogy
olvassák őket! – újra felkacagott. – Az okos kis Gothel. A titkolózó, sötét
szívű kis Gothel. Oly sok éven át süllyesztette a zsebeibe a könyveimet, s
osont ki rögtön az erdőbe, hogy titkon olvashassa őket! – Hangjába gúnyos
él vegyült.
Csontos ujjaival félrehúzta a haját haragvó arcából, amitől csak még
dühödtebbnek tűnt. A nővérek tudták, hogy most varázsolni fog, mert azon
ritka alkalmak előtt, amikor előttük használta a mágiáját, mindig pontosan
ugyanígy tett.
– Látni akarod a varázserőmet, Gothel? Tudni, hogy az én anyám mit
tanított nekem? El akarod tanulni tőlem a mágiát? Hát tessék!
Manea az égnek emelte mindkét kezét. Az ujjaiból ezüstös villámok
pattantak ki, amelyek bevilágították a sötét erdőt, s lángra gyújtottak néhány
ágat a környező fákon. Kankalin felsikoltott, s magához vonta a testvéreit.
– Anya, ne!
– Segítsetek, istenek, régiek és újak, jussomat megadjátok, ássuk fel a
múltat! – harsogta Manea, ahogy újabb villámnyalábokat indított az égbe,
rettenetes, mennydörgő vihart kavarva odafent.
– Anya, állj! Mit művelsz? Tudjuk, hogy nagy a hatalmad! Sajnálom,
hogy olyanokat mondtam rólad, sajnálom! – esdekelt Gothel, de Manea
csak kacagott, s valóságos szélvészt kavart az örvénylő arany fényből,
amely egyesítette erőit a viharral, s csillámló zivatart zúdított a környező
fákra.
Ahogy az aranyló fény aláhullt az esővel, s beszivárgott a talajba,
felébresztette a holtak városának szendergő lelkeit, s azok mind előmásztak
a kriptáikból, s kiemelkedtek a földből. Többségük csontvázszerű volt, s
roppant dühösnek tűntek, amiért felébresztették őket álmukból. Másokon
még látszott rothadó izmaik és zöldes bőrük egynémely maradványa.
Gothel jól látta az undort a testvérei arcán, ahogy rettegve figyelték a lifegő
vagy hiányzó végtagokkal botladozó teremtményeket, akik mind Manea elé
járultak. Gothel is hatalmasnak érezte magát a látványtól, mert tudta, hogy
egy nap majd ő lesz az, aki kedvére parancsol hat nekik.
– Sajnálom, hogy felzavarlak titeket, drágáim – szólt Manea a
teremtményeihez –, de szükségem van rátok. Az egyik környékbeli faluban
nem engedik ide a halottakat. Menjetek, és hozzátok elém őket!
Azálea és Kankalin levegő után kapkodtak félelmükben, ám Gothelt
teljesen lenyűgözte az anyja hatalma. Eddig még sosem látta, hogyan
parancsol a halottaknak, és most az egész teste lúdbőrzött a látványtól.
Képtelen volt felfogni, hogyan merhették a falubeliek visszatartani a
halottaikat, hiszen azok évszázadok óta a boszorkányokat illették. Persze
időről időre akadt valaki, aki fellázadt, és megpróbált szembeszállni velük,
de mindig olyan erőszakot zúdított a saját fejére, hogy Gothel biztos volt
benne, hogy az ő életében ilyesmi nem fordulhat elő. Úgy tűnt, az egyik
magas, groteszk teremtmény különös figyelemmel hallgatja az anyja
szavait.
– Senkit ne hagyjatok életben, csak a gyermekeket és egy asszonyt.
Emlékeztessétek a megegyezésünkre! Tovább kell adnia a következő
nemzedékeknek azt, ami ma este történik, hogy soha többé ne merjék
elzárni előlünk a halottaikat!
– Igenis, királynőm – felelte a magas élőhalott. Pergamenhez hasonló
bőre megfeszült csontvázszerű arcán.
– Kopogtassatok be minden kriptába, s keltsétek fel az összes
gyermekemet! Még a kicsiket is! Vigyétek őket is magatokkal, s mutassátok
meg nekik, mi a dolguk. Hadd lássák, hogyan szenvednek az élők, ha nem
tartják be a régi szokást!
– Ahogy kívánod, úrnőm – felelte a magas élőhalott. A többiek némán
várakoztak. Várták, hogy parancsot kapjanak, hogy a holtak királynője újra
varázsoljon s újra élők csatlakozzanak a holtakhoz. Csak az a szörnyűség
válaszolgatott neki, aki valaha nagyon magas férfi lehetett, és most
cilindert, hosszú, fekete kabátot s szakadozott, szétfoszló nadrágot viselt. A
lény lenézett a kezeire. Arca megnyúlt, mintha meglepődött volna, hogy
milyen kevés maradt meg belőlük a legutóbbi alkalom óta, amikor
felébresztették őt álmából.
– Csodásan festesz, szerelmem – mondta neki Manea. – Jóképű vagy,
mint mindig. Még mindig látom benned a férfit, aki egykor voltál. Te is
emlékszel még rá? Lebegjen ő a lelki szemeid előtt, amikor hadba vezeted a
seregemet! Emlékezz rá, hogy szeretlek, és várni fogom, hogy visszatérj. –
Már épp útjára indította volna kedvenc alattvalóját, amikor eszébe jutott egy
utolsó dolog. – Ó, és hozd elém a frissen elhunytakat, drágám, hogy
felírhassuk a nevüket.
– Igen, királynőm. És ha az asszony nem áll kötélnek?
 – Akkor öld meg őt és a gyerekeket is, szerelmem. És úgy hozd elém
őket.
– Igen, úrnőm.
Kankalin és Azálea sikolya soká visszhangzott Gothel fülében. Meg sem
tudta különböztetni kettejük hangját, ahogy egymást túlkiabálva kérlelték
anyjukat, hogy hagyja abba.
Manea azonban mintha meg sem hallotta volna a lányait, s ha mégis, hát
nem érdekelte. Tekintetét a sűrű bozótra emelte, majd karomszerű ujjaival a
levegőt markolászva előrenyúlt. Lassan összezárta az ujjait, mintha valami
láthatatlan áldozatot fojtogatna. Majd a csuklója egy gyors fordulatával
tűzvörös gömböt lőtt ki a tenyeréből, amely a levegőn átsüvítve kavargó
örvényt hozott létre: egy folyosót, amelyen át gyűlöletes alattvalói
átléphettek az élők világába. A nővérek még sosem látták, hogy anyjuk
ilyesmi re használta volna a varázserejét, s most minden porcikájukban
reszkettek a félelemtől.
– Menj, szerelmem! Mutasd meg az élőknek, mi történik, ha
visszatartják a halottaikat! Rettegjenek tőlem, ahogy az őseik rettegtek!
Rendezz könyörtelen, véres mészárlást! Mutass nekik olyan
szörnyűségeket, amelyek sokáig kísértik még őket! Költözzön olyan
félelem a szívükbe, hogy soha többé ne feledjék, mivel jár, ha
szembeszállnak a holt erdő boszorkányaival!
– Anyám, ne!
Gothel lenyűgözve bámult, míg nővérei a rettenettől kővé dermedve
nézték, ahogy a halottak bemasíroznak a tűzvörös örvénybe. Anyja arcán
zavarba ejtő, torz mosoly játszott. Soha nem látták még őt ilyen boldognak,
elégedettnek, míg ők elborzadtak a gondolattól, hogy azok a szörnyetegek
mit tesznek majd a falusiakkal.
– Anyám! Kérlek, ne tedd ezt! Nem elég, ha csak figyelmezteted őket?
Ha adsz nekik egy esélyt, hogy jóvá tegyék a bűnüket, mielőtt erre kerülne
a sor? – esengett Kankalin.
Manea a szeme közé nevetett.
– Szánalmas vagy! Ha valóban meg akarjátok tanulni az én mágiámat,
ha folytatni akarjátok őseink hagyományait, akkor ez is a ti kötelességetek
lesz! Azt hiszed, nekem talán könnyű? Szerinted élvezem, hogy nőket és
gyerekeket mészárolhatok le? A saját védelmünkben teszem! A
családunkért!
Kankalin undorodva meredt rá.
 – Én bizony azt hiszem, hogy te élvezed ezt, anyám! Érzem! Ne tégy
úgy, mintha nem így lenne!
Manea összeszűkülő szemekkel meredt rá.
– Egy nap majd a rátok kerül a sor, hogy átvegyétek tőlem ennek a
felelősségét. Súlyos teher ez, bátorság és elszántság kell hozzá, s félek, ti túl
gyengék vagytok ahhoz, hogy a helyemre lépjetek, ha eljön az idő!
Kankalin mozdulatlanul állt, s Azáleába kapaszkodott. Végül Gothel
szólalt meg. Mély levegőt vett, felszegte az állát, s egyenesen az anyja
szemébe nézve így szólt:
– Én kiállok melletted, anyám, s mindazok mellett, akik előttünk éltek.
Meg akarom tanulni tőled a varázslást, hogy átvehessem tőled ezt a
felelősséget.
Manea megragadta Gothel torkát, s felemelte a földről. A lány lábai úgy
kalimpáltak, akár egy rongybabáé; nővérei sikolya a fülébe zengett.
– És mitől lennél rá méltó, Gothel, hogy a helyemre lépj s királynőként
uralkodj e földek fölött?
– Nem tudom – nyögte Gothel remegve s levegő után kapkodva. Tudta,
hogy méltó rá. Úgy érezte, mintha benne is lenne valami az anyjából, ami
csak arra vár, hogy a felszínre törhessen. Tudta, hogy ez az őt megillető
hely, de képtelen volt ezt szavak ba önteni.
– Mit tennél te az én helyemben? Mit tennél, ha az egyik környékbeli
falu nem adná nekünk a halottak? – kérdezte az anyja a szemébe nézve.
– Ugyanazt, amit te, anyám – felelte Gothel.
– Helyes! Mindig is reméltem, hogy átveszed majd a helyein, ha egyszer
úgy döntök, hogy átlépek a ködbe – jelentette ki az anyja, majd gyengéden
elengedte Gothel torkát. – Ám ennek még nem jött el az ideje. –
Végigsimított a lánya haján. – Az én mágiám nem azokban a könyvekben
lakozik, amiket olvasgatsz, legalábbis nem teljesen. A véremben van, és
egyelőre nem nélkülözhetem. – Gothel tágra nyílt szemekkel hallgatta, s
közben tudta, hogy az anyja hallja a gondolatait és a kérdéseit. – Igen,
drága, egyetlen Gothelem, tudom, hogy most már megértesz. Nem önzésből
tartogatom az erőmet. Amint átadtam neked mindent, amit tudok, nekem
semmim sem marad. Tiéd lesz minden, az életem és a királynői trónusom is
– ahogy a felelősség is az őseink iránt. Elengedhetetlen, hogy fenntartsd a
hagyományainkat s megőrizd a titkainkat a külvilág elől. – Manea
egyenesen a lánya szemébe nézett. – Készen állsz rá, hogy még többet végy
magadhoz a véremből, lányom? Hogy a következő szintre léphess?
 – Még többet…?
Manea felkacagott.
– Igen, sötét szívű gyermekem, még többet. Mit gondolsz, honnan
tudjátok mindig a testvéreiddel, hogy a másik hogy érzi magát? Honnan
tudta Kankalin, hogy én mit érzek? Az én vérem folyik az ereitekben;
mindnyájatokkal megosztottam egy keveset, amikor megszülettetek, és még
többet kaptok majd. Minél többet, annál hatalmasabbá váltok majd. Készen
állsz rá, hogy még többet végy magadhoz, lányom?
– Ne, Gothel! Ne tedd! – suttogta Kankalin. Gothel mindent magadott
volna érte, ha valahogy csillapíthatja a nővérei rettegését, s megértetheti
velük, hogy ezt értük teszi, ám képtelen volt szavakba önteni az érzéseit.
Azálea kék szemében könny ült, Kankalin pedig kétségbeesetten rázta a
fejét, míg Gothel az anyja ajánlatán töprengett. – Gothel, kérlek, ne!
Manea nevetett rajtuk.
– Ti ketten mindig is gyengék voltatok! Oly romlatlanok! Egyáltalán
nem olyanok, mint a boszorkányok! Mint amilyen Gothel. Az ő szíve
csaknem olyan fekete, mint az enyém.
– Ne mondd ezt! – kiáltotta Azálea. – Ha olyan biztos vagy benne,
legalább hadd aludjon rá egyet, hogy átgondolja! Hogy aludjon rá egyet!
Manea újra csak kacagott.
– Ám legyen! Menjetek vissza a házba, mind! Gothel holnap
napnyugtáig dönthet. És most el innen, mielőtt meggondolom magam!
– Gyere, Gothel – szólt Kankalin, s igyekezett elrángatni nővérét az
anyjuk elől, ám Gothel lába mintha a földbe gyökerezett volna. Zsibbadtnak
érezte magát, mintha transzban lenne, s valami az anyjához láncolná. A
nővérei végül megfogták a két karját, s végigkísérték az ösvényen, amely
felvezetett a dombtetőn álló házukhoz, maguk mögött hagyva a holt erdőt és
az anyjukat, aki folytatta a varázslást. Villámok csaptak le körülötte, s retten
tő árnyakat vetettek a környező tájra. Gothelnek minden egyes lépéséért
meg kellett küzdenie, mintha valami láthatatlan erő azt akarta volna, hogy
az anyjával maradjon.
– Ne nézz hátra, Gothel! – suttogta Azálea. – Csak ránk figyelj! –
Gothel pislogott, igyekezett a nővéreire koncentrálni. Mintha ritkuló
ködfüggönyön át lépkedett volna, ahogy egyre távolodtak az anyjuktól.
– Jól vagy? – fordult feléje Kankalin. Szeme visszatükrözte anyjuk
varázslatának a távolban szikrázó fényeit, s ettől valahogy úgy tűnt, mintha
nem is ő nézne a nővérére. – Gothel…? – Kankalin megállt, átkarolta
Gothel vállát, s belebámult testvére tágra nyílt szemébe. – Gothel! Nézz
rám! Minden rendben?
– Igen, Kanka, jól vagyok. Menjünk haza. Sok mindent kell
átgondolnom.
 2. fejezet

Boszorkányok a hegytetőn

A három nővér Gothel szobájának erkélyén állt, s anyjuk varázslatának

táncoló fényeit figyelte a holt erdő fölött. A lény baljóslatú árnyakat vetett a
hátuk mögötti falba vésett kőhárpiákra, melyektől azok mintha életre keltek
volna.
– Szerintetek meddig lesz még kint? – kérdezte Azálea remegő hangon.
– Ne félj, minden rendben lesz, ígérem – felelte Gothel különős,
álmodozó tekintettel.
– Hogy mondhatsz ilyet? Semmi sem lesz rendben! Anyánk mindenkit
lemészárol abban a faluban! – Kankalin valósággal remegett a dühtől.
– Anyánk csak a családi hagyományokat viszi tovább, Kanka.
Évszázadok óta így megy ez.
Kankalin úgy nézett Gothelre, mintha valami különösen förtelmes
teremtmény lenne, egy felismerhetetlen idegen faj egyede.
– Ne nézz már így! – csattant fel Gothel. Fájt neki a nővérei viszolygása,
ám sehogy sem tudta volna megértetni velük, hogy ő miért értette meg, amit
az anyjuk művelt. Azt meg végképp nem, hogy a helyében miért cselekedett
volna pontosan ugyanígy.
– Mi ütött beléd? Hogy érthetsz egyet ezzel az egésszel?
Gothel képtelen volt válaszolni.
Ám Kankalin úgy érezte, hogy tudja. Érzékelte Gothel várakozását,
mely valóságos viharként keringett körülötte.
– Anya varázserejét akarod! – kiáltott fel. – Nem igaz?
Gothel egy pillanatra elgondolkodott.
– Igen, részben. De nem saját magamnak, Kanka. Azért akarom az
erejét, hogy megvédhesselek téged és Azáleát! Anya nem lesz velünk
mindörökké, és valakinek meg kell védelmeznie minket. Mi van, ha történik
vele valami? Ha a falusiak fellázadnak, és ránk támadnak? Hogyan
óvhatnálak meg titeket anya varázsereje nélkül?
Kankalin nem adta fel egykönnyen.
– Korábban azt mondtad, hogy szeretnéd látni a bozótoson túli világot!
Hogy nem akarsz örökké itt raboskodni! Most meg olyan felelősséget
vennél a nyakadba, ami életed végéig ehhez a helyhez kötne? – Kankalin
mintha Gothel lelke mélyére nézett volna, s ott olyasmit vélt látni, amit
addig még sosem fedezett fel a húgában. – Valami megváltozott benned!
Azért, mert anya azt mondta, hogy végre megosztja veled a varázserejét? Te
tényleg hiszel neki?
Gothel azt kívánta, bárcsak a nővére is megértené, hogy miért akarja
így.
– Persze hogy hiszek neki! Hisz ő az anyánk!
Kankalin nagyot fújt.
– Hádészra, neked meg mi bajod?! Hisz mindenkit megöl abban a
faluban! Tényleg azt akarod mondani, hogy téged nem zavar? Ugyan
melyik világban nem kész őrület ez?
Ami azt illeti, sok ilyen világ van, gondolta Gothel. Nem akarta
felzaklatni a nővéreit az igazsággal, de nem volt más választása.
– Mindig is így volt ez, Kanka. Mindig. Jóval anya, és jóval nagyanya
ideje előtt! Csak anyának még egyszer sem kellett megtennie, amióta
megszülettünk, és talán még pár száz évig nem is kell megint. A falusiak
majd tanulnak az esetből, és nem rúgják fel többé az őseik és a mi őseink
közti megállapodást – nézett a nővérére Gothel, majd folytatta. – És ha
mégsem, hát újra és újra meg kell tennünk, amíg megtanulják. Értésükre
kell adnunk, hogy nem tűrjük, hogy megszegjék az egyezségünket. Tudniuk
kell, hogy nem vagyunk gyengék, és nem használhatnak ki minket. A ma
este a mi hasznunkat szolgálja, Kanka. A törzsünk gyengül, egyre
kevesebben vagyunk. Nem baj, ha több halottunk van, hátha egyszer újra
szükségünk lesz rájuk.
Kankalin megdermedt a testvére szavaitól.
– Szükségünk, rájuk?! Ugyan mire? Hogy ártatlanokat öljünk, mert nem
adják nekünk a halottaikat? Jaj, bocsánat, elfeledkeztem róla, hogy
Gothellel beszélek, akit csak az észszerűség vezérel! A logikus nővérrel! A
legokosabbal! Hát most nem tűnsz okosnak, sokkal inkább őrültnek!
Olyannak, mint anya!
Gothel szomorkás mosollyal válaszolt.
 – Olvasd el a történelmünket, Kanka! Mindig is így volt ez, régebb óta,
mintsem sejtenéd.
– Na, és, ha az ük-ük-üknagyanyánk is ártatlan embereket öldösött?!
Ettől még nem muszáj nekünk is! Elmehetünk, nemet mondhatunk rá! Nem
kell, hogy ebből álljon a mi életünk is! Kérlek, csak csináljuk azt, amiről
korábban beszéltünk! Itt hagyjuk anyát, csináljon, amit akar, de én nem
akarok részt venni ebben!
– Nem mehetünk, Kanka. Most nem. Itt kell maradnunk. Azálea, mondd
el neki te is – fordult Gothel az eddig csendben álló testvéréhez.
– Gothel, te tényleg megteszed?! Kérlek, mondd, hogy nem! –
könyörgött Kankalin.
Azálea csak állt, és nézte, ahogy a nővérei veszekednek. Gyakran tett
így; mindig kivárta a megfelelő pillanatot, hogy megszólaljon.
– De igen, Kanka, és amikor anyánk felajánlja a vérét, szeretném, ha
velem együtt te és Azálea is felvennétek!
– Megőrültél?!
– Szerinted nyilván igen. De ha holnap mindannyian osztozunk anyánk
vérében, a gondolatainkat is megoszthatjuk majd egymással! Gondolj bele,
Kanka, mindig tudni fogom, ha valamelyikőtöknek szüksége lenne rám! Így
meg tudjuk védeni egymást!
Kankalin elfintorította az orrát.
– Úgy érted, irányíthass minket, ahogy anya most téged! – vágott
vissza.
Gothel érezte, hogy ezzel a leikébe taposott.
– Dehogyis! Egyáltalán nem erről van szó! És nem irányít engem!
– Akkor mi volt itt az az előbbi? Úgy néztél ki, mint akit megigéztek?
– Csak megszédültem! Megszédített az, amit anyánk felajánlott nekünk,
és hogy ez mi mindent jelent!
– Úgy érted, amit neked ajánlott fel! Mindig is te voltál a kedvence, és
magadnak ugyan hazudhatsz róla, de előlem nem rejtheted el a szíved!
Hallgass rám, Gothel, ha belemész ebbe, ha felveszed anyánk vérét, soha
nem bocsátok meg neked! Itt hagyom ezt a helyet egyszer és mindenkorra,
és soha többé nem látsz engem, megértetted? – Kankalinnak potyogtak a
könnyei, de nagyon cl szántnak tűnt.
– Kanka! Hisz szeretlek! Annyira szeretlek! De te sem érted, hogy mit
beszélsz! Fogalmunk sincs, anya valójában milyen öreg lehet! És nem lesz
velünk mindörökké!
 – Tőlem aztán addig él, ameddig akar! Meg sem kell halnia, ha nem
akar! Hisz hallottad jól: választhat, hogy besétál-e a ködbe! – felelte
Kankalin.
– És mi van, ha valami történik vele, még mielőtt készen állna a
továbblépésre? Hogyan gyógyíthatnám meg őt a varázserő nélkül?
Egyébként is, tudod, hogy egy nap majd belefárad ebbe a világba. Tovább
akar majd állni, ahogy az ő anyja meg a nagyanyja, meg az összes többi
boszorkány a vérvonalunkon! Kötelességünk, hogy a helyére lépjünk és
biztosítsuk, hogy a családunk varázsereje tovább éljen, miután anyánk belép
a ködbe! Itt kell maradnunk, hogy megvédjük az erdőnket és fenntartsuk a
hagyományainkat! Mindig is tudtunk róla!
Kankalin a fejét rázta.
– De nem így, Gothel! Én nem veszek részt ártatlanok legyilkolásában!
Soha nem fogom támogatni gyermekek megölését! És neked sem bocsátók
meg soha, ha megteszed!
Gothel úgy érezte, mintha a szívét szakítanák ki. Az anyja végre
belement, hogy megossza vele a varázserejét, s most a nővére egy lehetetlen
döntésre kéri? Nagyot sóhajtott.
– Tudod, hogy többet jelentesz számomra, mint anyánk varázsereje!
Kérlek, ne állíts választás elé!
Kankalin egy szót sem szólt, csak bámult a húgára. Arcán kövér
könnycseppek gördültek le.
Gothel ökölbe szorította a kezét, s érezte, hogy a körmei a tenyerébe
vájnak, hogy a vére is kiserken.
– Hát, jó! Nem teszem meg! Tudod, hogy nem veszíthetlek el, Kanka!
Az lehetetlen! Ha tényleg nem akarod, akkor nem teszem meg! Holnap még
napkelte előtt útnak indulhatunk, ha tényleg azt szeretnéd! De meg kell
értened, hogy ez a döntés mivel jár.
Azálea, aki eddig csendben figyelte a testvérei vitáját, most megszólalt.
– Senki nem megy sehová!
Gothel és Kankalin megrökönyödve meredt rá. A csendes, magába
forduló Azálea most felvállalta ritkán betöltött szerepéi. Ő volt a legidősebb
hármuk közül, s húgai most megbabonázva hallgatták nyugodt, ám
határozott hangját.
– Holnap megosztozom veled anyánk vérén, Gothel. A mi helyünk itt
van. Manea lányai vagyunk, és felelősséggel tartozunk a holt erdőnek és az
őseinknek. Kankalin, ezt te is jól tudod! Egész életedben tudtad. Nem
értem, miért teszel úgy, mintha most hallottál volna róla először! Anyánk
rengeteget mesélt már nekünk a születésünk előtti időkről. Azt hitted talán,
hogy mind ez csak mese? Hisz a holt erdőben élünk, Kankalin! A holt
erdőben! Nem kellene, hogy ez meglepjen. Egész életünkben a holtak közt
jártunk! Kicsiny korunk óta hallgattuk az őseinkről szóló történeteket
lefekvés előtt. Ha mi itt hagyjuk ezt a helyet, senki nem lesz, aki uralja a
halottakat, miután anyánk is eltávozik! Felfogtad, hogy ez mit jelent,
Kanka? Ide hallgass! Mind felvesszük anyánk vérét holnap. Mindhárman!
Anyánk után én vagyok a rangidős, és a döntésem végleges.
– Nem hiszem el, hogy Gothel pártját fogod, Azálea! Hánynom kell
tőletek! – Kankalin elviharzott, magára hagyva két nővérét az erkélyen.
– Kanka, ne menj el! Gyere vissza! – Gothel összetörve állt. Úgy érezte,
mindent elrontott. Nem tudta, hogy vajon Kankalin fogja-e még szeretni őt
valaha is.
– Ne aggódj, Gothel. Holnapra máshogy látja majd a dolgokat. Csak egy
kis idő kell neki, hogy átgondolja. Tudod, hogy milyen. Könnyen
feldühödik, ám a haragja hamar el is száll. Tudod, hogy úgysem tud sokáig
haragudni ránk.
Gothel tudta, hogy Azáleának igaza van, mégis ott bujkált benne az
érzés, hogy talán mindörökre elveszítette Kankalint.
– Köszönöm, hogy mellém álltál, Azálea. És hogy megbízol bennem.
Tudtam, hogy te megérted majd, hogy miért csinálom.
Azálea mintha elgondolkodott volna, mielőtt válaszolt. Végül így szólt:
– Azt hiszem, értem. Azért kell megtennünk, mert ez a kötelességünk.
– A kötelességünk és a jogunk! Éveken át haragudtam anyára, mert azt
hittem, hogy önzésből tartogatja magának a varázserejét. Felkészültem rá,
hogy elhagyjam ezt a helyet ahelyett, hogy tétlenül senyvedjek itt s csak
járjam a rengeteget az örökkévalóságig. De ugye te is érted: ha meg akarja
osztani velem a vérét, az azt jelenti, hogy felkészült rá, hogy besétáljon a
ködbe! Készen áll, hogy továbbálljon, és azt akarja, hogy a miénk legyen a
tudása, mielőtt elmegy.
– Gothel, azért teszed ezt, hogy megvédj minket, vagy csak a hatalmat
akarod?
Gothel csak nézte, hogy a nővére kisétál a szobából, majd csen desen
így szólt.
– Jaj, Azálea… mit hinnél rólam, ha azt mondanám, hogy mindkettő?
 3. fejezet

Mindörökké együtt

Gothel szobája derengő, szürkéskék fényben fürdött, ami a holt erdő

napfelkeltéjét jelezte. A lány az álláig felhúzta vörös bársony takaróját, és
enyhén megborzongott. Nem érzett sok kedvet a mai naphoz s ahhoz, hogy
szembenézzen a nővérével, Kankalinnal. Ám amikor kidörgölte az álmot a
szeméből, rájött, hogy felesleges volt aggódnia. A szobája telis-tele volt
piros papírszalagokkal, amelyek a plafonról és az ágya négy oszlopáról
lógtak alá. Felnyúlt, és leakasztott egyet a baldachinról, majd hangosan
felolvasta.
– Mindörökké együtt. – Gothel felsóhajtott, és remélte, hogy ez azt
jelenti, a nővére haragja elszállt.
Felkelt az ágyából, végigpillantott a szürke kőfalakon s a csodás
panorámán, amely az erdőre nyíló ablakon át tárult elé. Hirtelen rádöbbent,
hogy mennyire imádja ezt a házat. Hiába beszélt annyit arról, hogy elhagyja
a holt erdőt, abban a pillanatban rájött, hogy voltaképpen egyáltalán nem
akarja ezt. Szerette az otthonát a rideg kőfalaival, a hideggel és a huzattal
együtt, még ha sivár és fantáziátlan volt is, és falait rettentő éjjeli
teremtmények faragványai díszítették. Akkor is az otthona volt, s az egész
életét itt töltötte. Nem is tudja, hogyan élhetne máshol. Inkább csak arra
vágyott, hogy eltanulhassa az édesanyjától a varázslást, s mindörökké a
nővéreivel maradhasson. Most úgy tűnt, az álma végre valóra válik. De ha
Kankalin azt akarja, hogy válasszon közte és az anyja varázsereje közt, a
választás egyszerű: a nővére it választja. Ha pedig az anyja kitagadja őt,
amiért meggondolta magát, akkor a testvéreivel tart majd, és megtanul
varázslat nélkül élni a világban.
Amíg a nővérei vele vannak, boldog lesz.
Nővérek. Együtt. Mindörökké.
 Halk kopogás hallatszott.
– Gyere be! – szólt ki Gothel.
Kankalin volt az. Már felöltözött a legszebb zöld ruhájába, s egy foltos
ezüsttálcán két csésze teát és áfonyás kalácsot hozott be.
– Köszönöm a jókívánságaidat, Kanka. Nagyon tetszettek mosolygott
Gothel a nővérére.
– Mogyoróteát hoztam, a kedvencedet – felelte Kankalin, s
visszamosolygott rá, majd az ágya melletti apró, kerek asztalkára tette a
tálcát.
– Köszönöm – válaszolta Gothel.
Kankalin leült az ágyra, s végigsimított rajta apró kezével.
– Gothel, gyere, ülj ide. Átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy
én is felveszem anya vérét veled és Azáleával együtt.
Gothel tágra nyílt szemmel bámult rá.
– Tényleg?
– Igen. Valakinek kordában kell majd tartania téged, és ez akár én is
lehetek.
Gothel átölelte a nővérét.
– Biztos vagy benne? De tényleg? Mert ez nagy dolog ám, Kanka!
– Tudom. De nektek volt igazatok. Hallottam a szóbeszédet. Egészen kis
korunk óta jól tudtuk, hogy ki az édesanyánk. De azt hiszem, hogy
valahogy sikerült meggyőznöm magam, hogy az egész csak egy…
– Tündérmese?
– Igen.
– Megértem.
– Korábban még sosem láttam, hogy anya így használta volna a
varázserejét. És valahogy bebeszéltem magamnak, hogy ezek a történetek…
a valódi történetünk nem igaz.
– Megértem, Kanka. Viszont én aggódom miatta. Mintha valahogy
megváltozott volna. Valami nincs rendjén.
– Bárcsak ne aggodalmaskodnátok ennyit anya miatt, Gothel. Hidd el,
még legalább száz évig velünk marad.
– Remélem. Lehet, hogy kelleni is fog az a száz év, mire mindent
megtanít nekünk.
Kankalin felállt az ágyról, Gothel szekrényéhez lépett, és egy sötétvörös
bársonyruhát vett ki belőle, fekete bársonyköpennyel.
 – Tessék! Szerintem ezt vedd fel. Azálea ezüstben jön. Ugye nem akarsz
te lenni az egyetlen, aki nem öltözik ki az alkalomra?
– Milyen alkalomra?
– Hát anya szertartására, te butus! Már elmondtam neki, hogy
mindhárman felvesszük a vérét ma, napnyugtakor. Már az üvegházban van,
és javában készül rá!
– Szerinted tényleg be fog engedni oda minket?
– Persze… már csak ötven év! – kacagott Kankalin. – Tudod, hogy
milyen. Szerinted mi lehet odabent?
– Talán raponc…
– Kicsoda?
– Az egy virág. Az egyetlen növény, ami itt, a holt erdőben él, odabent
van, az üvegházban.
– Honnan tudsz te erről? – kérdezte Kankalin.
– Évek óta olvasgatom anya feljegyzéseit. Az a virág nemzedékek óta a
családunk tulajdonában van. És a mi dolgunk lesz, hogy életben tartsuk
akkor is, ha anya már nem lesz.
– Szörnyen fura vagy, Gothel.
Gothel összerázkódott.
– Fura? Miért?
– Semmi, nem számít. Így is szeretlek.
– Biztos, hogy ezt akarod? Ugye nem csak az én kedvemért csinálod? –
kérdezte Gothel. Kicsit tartott tőle, hogy Kankalin meggondolja magát.
– Ne aggódj, Gothel! Azért csinálom, hogy örökké együtt lehessünk.
Csak egy dolgot ígérj meg: ha te leszel a holtak királynője, nem öldösöd
tovább a falusiak gyermekeit.
– Megígérem.
– Mindörökké együtt, igaz?
– Mindörökké együtt.
 4. fejezet

Gondolj az angyalokra

Manea ideje java részét az üvegházban töltötte. Az odavezető kikövezett

ösvényt kiszáradt szomorúfüzek szegélyezték, ágaik a szélben remegve
kísértetiesen szűrték meg az útra eső fényt. Gothel egyedül sétált végig az
ösvényen, s némán nézelődött. Nagyon szerette a könnyező angyalokat a
sétány mentén. Néhányan közülük a fák mögül kandikáltak ki, mások már
romlásnak indultak a korral, arcukat simára koptatta az idő. De volt köztük
egy, amit Gothel kiváltképp szeretett. A kedvenc angyala. Ez fekete
márványból készült, s kiszáradt moha borította. Ez az angyal a kezébe
temette az arcát. Gothel mindig úgy képzelte, hogy az erdeikben szunnyadó
holtakat siratja. Az idők végezetéig. Ez valahogy jobb kedvre derítette.
Neki már nem kellett a holtakért sírnia – az angyal megtette helyette.
Az angyal mindörökké könnyezik.
Gothelnek eszébe jutott, hogy vajon hány lány és nő sétált már végig az
üvegház felé vezető úton, aki az angyalokra gondolt. Abban sem volt
teljesen biztos, hogy ő maga miért megy most az üvegházba. Annyit tudott,
hogy az anyja ott volt, és valami megfoghatatlan erő most őt is odavonzotta
hozzá.
Az üvegház csodálatos építmény volt; ólomüveg ablakaival óriási
télikertre emlékeztetett, ám sokkal lélegzetelállítóbbnak tűnt. Jókora tömege
a kastélyból is jól látszott, akár egy messze szikrázó ékkő az élettelen
tájban. Gothel egyre közelebb ért hozzá, de továbbra sem értette, hogy miért
megy oda. Soha, még egyetlenegyszer sem háborgatta az anyját varázslás
közben. Még azt sem kérte tőle sosem, hogy beléphessen az üvegházba, ám
aznap egy új érzés hatalmasodott el rajta. A tudat, hogy előbb-utóbb ő is
részesül az anyja varázshatalmában, erőt és bátorságot adott neki. Valahogy
az egész nap különlegesnek tűnt.
 – Mert különleges is, kicsinyem – szólalt meg az anyja, aki már az
üvegház ajtajában várta.
– Anyám! Észre sem vettem, hogy itt állsz.
– Szeretnél bejönni, Gothel?
– Hááát… igen – felelte Gothel, és kissé bizonytalanul odalépett
Maneához.
– Ne félj, édesem. Egy nap majd ez a hely adja a te hatalmadat is. – Az
anyja rámosolygott, majd kézen fogta a lányát. – Gyere be.
Az épületet szinte vakító, aranyló fény világította be, amely a napnál is
erősebben tündökölt. Gothel még sosem látott ilyen erős ragyogást. Nem
értette, miért nem látta ezt a fényt kívülről.
– Varázslat, drágám – kacagott Manea.
Gothelt olyannyira elkábította a növények élénk színe, hogy még
válaszolni is elfelejtett. Fogalma sem volt, hány virág van a helyiségben. Az
anyja végigültette őket az épület falai mentén, több, egymás fölötti, lépcsős
polcon, s így az egész valamiféle amfiteátrumra emlékeztetett. Az egész
termet beborították a virágok, kivéve a közepét, ahol mágikus jeleket
festettek a földre, s mellettük egy kis faasztal állt, rajta Manea
varázseszközeivel.
A raponcvirágok fénye túlragyogta az anyja által a kovácsolt
vaskampókra fellógatott számos lámpásét is. Gothelnek valósággal elállt a
lélegzete a látványtól.
– Ez a te valódi örökséged, Gothel. Ez a mi hagyatékunk – jelentette ki
Manea, és kitárta a karját.
– A raponc? – kérdezte Gothel halkan.
– Úgy van, eszes kis szörnyetegem. Ha már nem leszek, a te feladatod
lesz, hogy megvédd! Ez mindennél fontosabb, sötét szívű gyermekem. Ha
te is oly sok emberöltőn keresztül kívánsz majd uralkodni, mint én, meg
kell védened a raponcot. Ha másért nem, azért, hogy az öregedés jelei ne
mutatkozzanak rajtad és a nővéreiden.
– Értem.
– Én is úgy vélem, drágám. – Manea egy pillanatra elhallgatott. – De
van valami, amit el kell mondanom, és a nővéreid nem tudhatnak róla. Nem
értenék meg. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy ha bántanálak, az olyan
lenne, mintha önmagamat bántanám?
– Igen.
– Belegondoltál már, hogy hogyan értettem ezt?
 Gothel az anyja szemébe nézett, hátha ott megtalálja a választ, ám
csakhamar rájött, hogy mindig is tudta. Egészen kis kora óta érezte, de
eddig sosem volt képes szavakba önteni.
– Mert én – te vagyok. Nem tudom, hogyan, de érzem.
– Mindig is te voltál a legokosabb, édesem. Észszerűség mindenekfelett.
Tudod, hogy imádom a nővéreidet is, de te igazán az enyém vagy, Gothel.
Te vagy a kedvencem – mondta Manea, s ritka mosollyal ajándékozta meg a
lányát.
– Igazán? Tényleg így van? – faggatózott Gothel, mintha nem lenne
biztos benne, hogy az anyja őszintén beszélt-e.
– Miért kételkedsz benne?
– A nevünk miatt… – bökte ki halkan Gothel.
Manea felkacagott.
– Mert neked nem virágnevet adtam? Azt hiszed, ettől kevésbé
szeretlek? Ettől vagy egyedi, Gothel. Ettől vagy különleges. Most menj.
Még sok mindent elő kell készítenem az esti szertartáshoz.
– Anyám, ugye nem tervezel mostanában besétálni a ködbe?
– Nem, drágám. Előtte még rengeteg dolgot meg kell tanítanom neked.
Ez elszomorít téged?
– Nem! Egyáltalán nem!
– Helyes. Most menj! Még temérdek dolgom van.
 5. fejezet

A vihar előtt

Gothel csendesen olvasgatott a könyvtárban, míg a testvérei idegesen

izegtek-mozogtak mellette. A hatalmas, faragott koponyákkal díszített,
kőből rakott kandallóban jókora tűz lobogott. Fénye vígan táncolt a falakat
szegélyező polcokon sorakozó számtalan, bőrkötésű könyv gerincén. Ez
volt Gothel legkedvesebb helye a világon; itt mindig békére lelt. Rengeteg
olvasnivaló s megannyi fantáziavilág várta, amelyekbe elmenekülhetett, és
számtalan történelmi kor, amelyről tanulhatott. Nem számított, hogy mi
történt közben a valóságban és hogy milyen lehangoló is volt a helyzete,
csak ide kellett jönnie, a könyvtárba, s máris elmerülhetett a saját világában.
Ez az este azonban más volt. Képtelen volt elterelni a gondolatait a pár órán
belül bekövetkező eseményekről. Ma este minden megváltozik majd.
– Te ideges vagy – nézett rá Kankalin, aki a szoba túloldalán kucorgott
egy fekete bőr karosszékben. Gothel érdekesnek találta, hogy Kankalin
mindig ugyanazt a széket választotta: azt, amely mögött a falon egy
faragott, öreg fa díszelgett, az ágain hollókkal. Sok hasonló faragvány volt
szerte a kastélyban, ám ez a fa mindtől különbözött; aprócska, puszta
szemmel szinte láthatatlan bimbók nyíltak az ágak végén. Gothel azon
tűnődött, vajon a nővére észrevette-e már valaha őket. Jellemző volt
Kankalinra, hogy mindenhol élet és színek kavalkádja vette körül. Hogyan
kerülhetett szegény nővére egy ilyen sivár helyre? Mintha egy másik
világból csöppent volna ide. Azálea ellenben nagyon is ide tartozott. Úgy
nézett ki, mintha az összes színt kimosták volna belőle. Leginkább
kísértetre emlékeztetett, ahogy a kandalló mellet t ült, s a táncoló fény
megvilágította a mögötte levő falba faragott griffmadarakat.
– Hogy én, ideges? – nézett fel Gothel meglepve.
– Az biztos, hogy én az vagyok! – felelte Kankalin.
 – Őszintén szólva nem is tudom, hogyan érzem magam. Talán
izgatottnak? – Gothel felállt a székből. – Egek! Gondolj csak bele,
Kankalin! Pár óra múlva, amikor felvesszük anyánk vérét, hallani fogjuk
egymás gondolatait, méghozzá állandóan!
– Hát, tudod, engem azért ez annyira nem hoz lázba, mint téged –
forgatta a szemét Kankalin.
– Miért? – nézett rá a húga.
– Ó, hát nem is tudom, Gothel, talán ahhoz lehet köze, hogy soha többé
nem lesz magánéletünk!
Azálea szólt közbe.
– Kankalin, hiszen nem kell majd állandóan megosztanod velünk, amit
gondolsz! Persze hogy őrjítő lenne éjjel-nappal egymás gondolatait
hallgatnunk! – A húgukra pillantott, aki mintha meglepődött volna azon,
hogy úgy tűnt, Azálea tapasztalatból beszél. – Tudod, Gothel, nem csak te
olvasgatod anya könyveit.
Gothel elmosolyodott.
– Mivel töltsük az utolsó óráinkat, amíg még a jelenlegi önmagunk
vagyunk?
– Jaj, Gothel, annyira hátborzongató vagy! De most komolyan, miről
beszélsz? – háborgott Kankalin.
– Kanka, az egész életünk megváltozik! – felelte a húga. Már-már
kótyagosnak tűnt az örömteli várakozástól, ami roppantul bosszantotta
Kankalint.
– Ez igaz – válaszolta végül különös arckifejezéssel, amit a nővérei nem
tudtak mire vélni.
– Most meg mi bajod? Miért vágsz ilyen képet? Meggondoltad magad?
– tudakolta Gothel.
– Nyugodj meg, nem gondolta meg magát – mondta neki Azálea, majd
Kankalinhoz fordult. – Te pedig ne cukkold Gothelt! Egyáltalán nem
hátborzongató! Igaza van. A mai este után más emberek leszünk.
Önmagunk egy másik változata. És a kérdés egyáltalán nem furcsa. Hogyan
töltsük el az utolsó esténket, mielőtt anya nekiáll kiképezni minket?
– Hogy ti hogyan, azt nem tudom, de én egyedül! – csattant fel
Kankalin, majd pufogva kivonult a szobából.
– Kankalin! Mi bajod? – kiáltott utána Gothel, ahogy a nővére becsapta
maga mögött az ajtót. – Most meg mi történt? Valami rosszat mondtam? –
kérdezte tanácstalanul, s kissé megbántódva.
 Azálea a fejét rázta.
– Semmi rosszat nem mondtál. Kanka csak a szokásos jelenetét adja elő.
Az élete nem úgy alakul, ahogy eltervezte, és most duzzog.
– Hogy érted ezt?
Azálea a húgára mosolygott.
– Tudod, hogy milyen. Ő csak szeretné jól érezni magát. Boldogan
elkószálna az erdőben egész életében, és szalagokat akasztgatna a fákra,
amíg mi itt vagyunk neki, és semmi sem változik. Most viszont az összes
időnket anyánkkal fogjuk tölteni, míg eltanuljuk, hogyan vehetjük át a
helyét. Már nem úgy leszünk hármasban, ahogy ő azt elképzelte, és ez
megijeszti. Szerintem már most hiányzunk neki.
– De hát itt vagyunk! Mind itt vagyunk! És ha felvesszük anyánk vérét,
sokkal hatalmasabbak leszünk! Tudunk majd varázsolni, nem csak észlelni
egymás érzéseit. Igazi varázserőnk lesz! – lelkesedett Gothel.
– Tudom, és már én is alig várom. De szerintem Kankalin csak azért
egyezett bele az egészbe, mert tudja, hogy nekünk mennyire fontos.
– Neked is tényleg olyan fontos?
– Hát persze! Látom magunkat sok-sok év múlva, boszorkányként,
ahogy késő éjszakákba nyúlóan tanulmányozzuk a varázslatokat, vagy
találkozunk más boszorkányokkal, de Kankalint ez nem érdekli. Ő attól fél,
hogy ez az egész felborítja majd a kapcsolatunkat. Hogy elveszít minket a
mágia miatt.
– De ha egyszer ő is velünk tarthat!
– Ez nem való neki, Gothel. Szerintem hagynunk kellene, hogy elhagyja
a holt erdőt.
– Nem!
– Gothel, te is tudod, hogy előbb-utóbb megteszi. Ha itt marad, azt az
életet kell élnie, amitől te annyira rettegtél. Hogy tétlenül kelljen töltenie a
hátralevő napjait. Pontosan ettől tartottál te is, hogy így végzed majd. Ezt a
sorsot szánod neki is?
– De hiszen lesz mit tennie! Megtanulhatja a varázslást velünk együtt!
– Gothel! Hagyd abba! Hallgass rám! Kankalin nem akar varázsolni.
Retteg tőle. Szerintem neki a való világban van a helye. Érzem. Tudom,
hogy ő sem akar örökre itt maradni. – Azálea felsóhajtott. – Emlékszel,
amikor kicsik voltunk, mennyit kergetőztünk a holtak városában, és
kopogtattunk a kripták ajtaján?
 – Igen, emlékszem. Az volt a kedvence. Folyton csak azt játszottuk.
Kankalin imádta.
– Egészen addig, amíg egy nap Jákob vissza nem kopogott neki, és
halálra nem rémült tőle. Másnap kezdett el teleaggatni mindent szalagokkal
meg szívecskékkel. Hát nem érted? Szeretné gyönyörűvé varázsolni az
erdőnket, mert retteg tőle! Ő nem tartozik ide!
Gothel nagyot sóhajtott.
– De hiszen így is gyönyörű.
– Kankalin szerint nem – felelte Azálea szomorkás mosollyal.
– Nézd, Azálea, én sosem tartóztatnám, ha tényleg menni akarna.
Persze, ha tényleg itt akarná hagyni ezt a helyet, el kéne engednünk. De
addig nem, amíg anya él. Ő sosem engedné. Tudod, mit jelent a mi
vérünkből való számára, ha elhagyja a holt erdőt? Soha nem térhet vissza.
Ki kell törölnünk az emlékezetéből ezt a helyet és önmagunkat is.
– Miután anyánk elment, már azt csinálunk, amit akarunk, Gothel.
– Talán igazad van. Dönthetünk majd erről is, ha eljön az ideje?
Közösen?
Azálea mosolygott.
– Legyen úgy. Közösen döntünk majd.
 6. fejezet

Fekete celofán égbolt

Gothel, Kankalin és Azálea egymás kezét fogva álldogált az üvegház

előtt. Várták, hogy az anyjuk kijöjjön, és megadja a jelet a szertartás
elkezdéséhez. A levegő hűvös volt; a lányok megborzongtak, és egymáshoz
bújtak. Az ég olyan volt, mintha fekete celofánnal vonták volna be, amelyen
apró tűszúrásnyi fények csillantak át; a hold karcsú, fényes sarlóként
világított rajta. Az egész valahogy valószerűtlen látványt nyújtott, mintha
papírból vágták volna ki. Túl tökéletesnek tűnt, hogy pont ma legyen
ennyire csodás boszorkányéjük. A hold is éppen tökéletes fázisban volt az
efféle varázslatokhoz. Valami megfoghatatlan lebegett a levegőben. Még a
holt erdő is másmilyennek tűnt a boszorkányok szemében, de nem tudtak
rájönni, hogy miért.
– Olyan, mintha élne – szólalt meg Azálea. – Érzem, hogy él az erdő.
– Mert tényleg él, drága Azáleám.
Manea jelent meg az ajtóban, hogy üdvözölje a lányait. Haját művészi
frizurába tornyozta a feje tetején, jókora loknijait arany raponcvirágok
díszítették. Sok éve volt már annak, hogy a nővérek így kiöltözve látták az
anyjukat. Földig érő, hosszú ujjú, arany szín ruhát viselt, amely csak úgy
szikrázott a fényben. A bőre is fénylett, mintha megmerítkezett volna a
raponcvirágok porában. Egyáltalán nem hasonlított a jól ismert anyjukra.
Fiatalabbnak és valahogy nemesebbnek tűnt, mint amilyennek valaha is
látták.
– Te mindig is jól érzékelted a dolgokat magad körül, néha túlságosan is.
Ez a tulajdonságod mindig is megrémített, de már látom, hogy a javadra fog
válni. Bízz az érzéseidben, Azálea. Ők vezetnek majd. Érezd, ahogy a világ
rezeg körülötted. Te sokkal erősebben átérzed mások érzéseit, mint bárki,
akivel valaha is találkoztam, pedig csak egy kevés van benned a véremből.
Még a holtakat is érzed.
– A holtakat? – tekintgetett körbe Kankalin idegesen, a holtak után
kutatva, de csak a végtelen sötétséget látta.
– Úgy van, drága gyermekem. A holtakat. – Manea levette a tekintetét
zavarodott lányairól, és az erdő egy sűrű része felé nézett, ahol a
teremtményei már várták. – Gyere, szerelmem, és hozd elém a
gyermekeimet is, hadd lássák a holtak eljövendő királynőit!
A magas, groteszk alak, akit Manea „szerelmemnek” nevezett, most
kilépett az árnyak közül, mintha csak az éjszaka szuroksötét függönyén
lépett volna át. Hosszú kabátja és nadrágja rongyként lógott vékony,
csontsovány testéről, koponyájára szikkadt bőre fénylett az üvegház ajtaján
kiáradó ragyogásban. Számtalan. hasonló, csontvázszerű teremtmény vette
körül; hosszú soraik mérföldekre kígyóztak a holt erdő sűrűjében. A
hangtalan, rosszkedvű lények szinte teljesen mozdulatlanul várták vezérük
parancsait. A csonttá aszott jelenés felemelte a kezét, s intett kísérteties
követőinek, hogy nyissanak utat, mire a csontvázak hada kettévált. A
boszorkányok nem látták, hogy mi közeledik feléjük, de hallani hallották.
Halk nyöszörgések kórusa, vékony hangocskák suttogása, telve félelemmel,
s meg-megszakítva feltörő zokogással.
– Gyertek! Gyertek, kicsikéim! Legyetek üdvözölve! Íme, lássátok a
leendő királynőiteket! – Az ifjú boszorkányok most legnagyobb
rémületükre megpillantották a hangok gazdáit, amint kiléptek a fényre: a
falusi gyermekek voltak.
A gyerekek lassacskán átvágtak a csontvázak valóságos tengerén. Egy
ijesztő asszony vezette őket, akinek rothadó bőrén mély vágások
éktelenkedtek. A szerencsétlen nő arcán üres, halálra vált kifejezést ült,
kiguvadó szemei idegesen cikáztak ide-oda, hogy befogadják a környező
látványt. Úgy tűnt, észre sem veszi a minduntalan hozzá bújó, rettegő
gyerekeket, sem az aprócska kezeket, amelyek hiábavalóan kapaszkodtak a
ruhájába.
– Mi van a szemükkel? – kérdezte suttogásnál is halkabb lián gon
Kankalin.
A gyerekek szemét száradt szurokhoz hasonló anyag borítót t a. Feketén
fénylő anyagnak tűnt, amely mintha belekötött volna az üres szemgödrökbe.
Az ifjú boszorkányok még sosem találkoztak ehhez foghatóan rettenetes
látvánnyal. A sebekkel borított, összetört testű, szerencsétlen gyermekek
látványa teljesen kiborította őket.
– Ez az asszony… meg a gyerekek… a faluból valók? Te… te ölted meg
őket? – dadogta Kankalin, egész testében remegve.
– Nyugodj meg, lányom. Ha látnának, csak még inkább halálra
rémülnének – vetette oda Manea szenvtelenül.
– Szörnyeteg vagy! – köpött egyet Kankalin, és megvető pillán tást
vetett az anyjára.
– Ugyan, mit tehetnék? Az összes alattvalónknak jelen kell lenniük.
Hozzátok kell kötnöm őket.
– Ezek nem alattvalók! Ezek gyerekek! Gyerekek, akiket te öltél meg!
És most a saját szórakoztatásodra parádéztatod őket itt, előttünk! Undorító
vagy! Én ebben nem veszek részt! – kiabálta Kankalin.
– Ez az életünk, Kankalin! Ne légy már ilyen gyenge! Felveszed a
véremet, és segítesz a nővéreidnek fenntartani a hagyományainkat! És soha
nem hagyod el a holt erdőt, megértetted?! Egy szót sem akarok többet
hallani tőled, amíg rád nem kerül a sor, hogy elmondd a szertartás rád eső
részét!
Kankalin hallgatott. Undorodva és rettegve meredt az anyjára, miközben
a halott gyerekek Manea dühös hangja hallatán egyre hangosabban
zokogtak.
– Egyetlen szót se, Kankalin! Vagy megmutatom a gyerekeknek, hogy
mi az igazi szenvedés!
Kankalin dühe és undora továbbra sem csillapodott, de a lány
visszanyelte feltörni készülő szavait.
– Talán irányítsd feléje a haragodat, lányom! – mutatott Manea csontos
ujjával a gyerekek gyűrűjében álldogáló asszonyra, s haragos pillantást
vetett felé. – Ha ő nem szegi meg a megállapodásunkat, ezek a gyerekek
most nem lennének itt! Ő akart olyan kétségbeesetten együtt maradni az
elhunytakkal! Hogy a halál vegye körül! Nos, hát most megkapja, amit
akart! Örökre! A gyerekek vére az ő kezén szárad, nem az enyémen!
A halott nő összerándult, s megragadta a mellette álló vérfoltos, szakadt
ruhájú kislány kezét, és közelebb húzta magához, mintha csak a vak
gyermek megvédhetné őt a királynő haragjától.
– Anyám, kérlek, hagyd abba! – könyörgött Azálea.
Manea úgy kapta hátra a fejét, mint egy mérges vipera, s Azáleára
meredt.
 – Tán azt hiszed, én élvezettel veszem el gyermekek életét és hozom ide
őket? A természet ellen való, hogy ilyen fiatalon szakítsuk el őket az
élettől! Így sokkal nehezebb nekik az átmenet, és kevésbé fogadják el, hogy
meghaltak. Azért takartam el a szemüket, hogy megkönnyítsem ezt nekik.
– De anyám, hisz ez fáj nekik! Szenvednek!
Manea a csontvázszerű jelenésre nézett.
– Szerelmem, fáj halottnak lenni?
– Nem, királynőm, már nem.
– Látjátok? Majd rendbe jönnek! És most nyugodjatok meg. A szertartás
után a gyermekek visszatérhetnek a sírjukba, és nem keltjük fel őket az
átmenet idejéig. Ez a bevett szokás, és csak az ilyen különleges esetekben
változtatunk rajta, mint amilyen a ti beavatásotok.
– Tudni fogják, hogy a sírjukban vannak? Fájni fog nekik?
– Nem, virágszálam, nem fog. Ám ez az asszony, aki inkább látja a
kicsinyeket holtan, mintsem hogy betartsa a megállapodásunkat, ő sosem
nyugodhat többé békében!
Az asszony torkából mély, panaszos üvöltés tört fel. A gyerekek újra
felsírtak a hallatán.
– Csöndet! – Manea feléjük intett, s az asszony száját egyszerre sűrű,
dögletes szurok öntötte el. Megpróbált újra kiáltani, ám ehelyett csak
fulladozni kezdett, s levegő után kapkodott. – Hagyd abba ezt a pokoli
visítást, asszony!
– Gothel, állítsd le! – könyörgött Kankalin a nővérének. Gothel
megkövülten állt, akár egy szikla, s meredten figyelte a jelenetet. Vajon mi
lesz az anyja következő cselekedete?
Azálea megragadta Kankalin kezét, és megszorította.
– Kankalin, kérlek, fejezd ezt be! Ha nem hagyod abba a cirkuszolást,
anyánk valami szörnyűséget fog művelni a gyerekekkel! – Kankalin
azonban mintha nem is hallotta volna a testvérét; figyelmét továbbra is csak
az anyja kötötte le. Azálea most megragadta, és a két vállánál fogva
megrázta kissé. – Kanka! Hallgass rám! Higgy nekem, Kanka, ígérem, hogy
minden rendben lesz!
Kankalin azonban csak úgy remegett a dühtől és a félelemtől, úgy
suttogta:
– Hogy mondhatod ezt?! Soha, semmi nem lesz már rendben!
Azálea Kankalin szemébe nézett. – Bízol bennem?
– Igen.
 – Akkor kérlek, Kankalin, bízz meg bennem most is. Megígértem, hogy
minden rendbejön – súgta Azálea, amikor egyszer csak vakító aranyszínű
fény lobbant fel körülöttük.
Azálea arra gondolt, hogy vajon nem Kankalinnak lesz-e igaza. Hogy
vajon tényleg minden rendbe jön-e valaha.
 7. fejezet

Kankalin útja

Az aranyosan csillámló fény kiáradt az üvegházból, s megvilágította a

holt erdőt. Ereje még a legendás Istenek Világítótornyánál is nagyobb volt.
A fényár jóval a holt erdő határain túlra is ellátszott, s félelemmel töltötte el
a környező falvak lakóinak szívét.
Az ifjú boszorkányok a terem közepén álltak, az anyjuk élőit. Az
üvegház ablakain körös-körül csontvázszerű arcok kandikáltak be. A
boszorkányok még sosem látták ilyen elevennek, élettel telinek a holt erdőt,
s az édesanyjuk is méltóságteljesebbnek tűnt, mint valaha.
Manea bőre fénylett a virágokból áradó fényben, amint az apró, görbe
kés felé nyúlt, amely az övéről lógott le egy hosszú ezüstláncon. A kést
végighúzta a tenyerén, mély vágást hagyva. A vér végigfolyt hosszú,
csontsovány karján, rá aranyszín ruhájára, miközben a lányai félelemmel
vegyes csodálattal nézték.
– Leányaim! A mai estétől fogva, s halálom után is, az erdőben
kókadozó összes lélek hozzátok kötődik majd a vérem által!
Manea a kezével hátrafésülte fekete haját az arcából, s közben vért kent
a homlokára és a hajába is. Majd égnek emelte mindkét kezét, s kitárta a
tetőablakot a koromsötét égre, melyen megannyi apró ezüstös tűszúrásként
fénylettek a csillagok.
– Lányok, a tenyereteket! – Az ifjú boszorkányok kinyújtották remegő
kezüket, feltartott tenyérrel. – Egymás mellé! – csattant fel az anyjuk.
A lányok sietve úgy tettek, ahogy parancsolta, közelebb nyújtva a
kezüket a többiekéhez, ám mielőtt észbe kaptak volna, Manea egyetlen
gyors, sima mozdulattal végighasított mindhármuk tenyerén. Kankalin
felsikított, és a mellkasához kapta a kezét, összevérezve a ruháját.
 Manea széles ezüsttálat tett a földre, hogy felfogja Azálea és Gothel
vérét, s elkeverje a sajátjával.
– Kankalin, a te vérednek is el kell keverednie a miénkkel.
Kankalin némán könnyezett, magához szorítva vérző kezét.
– Nem megy, anyám, nem tehetem!
Manea megragadta Kankalin kezét, s megszorított a tál fölött, így a lány
vére elkeveredett Gothel, Azálea és az anyja vérével.
– Most lépjetek hátra! – szólt végül, s felvette a tálat a földről.
Manea a feje fölé emelte a tálat, mintha csak az égnek ajánlaná. A vér
valósággal felrobbant, fénylő vörösre festve a levegőt, s megindult felfelé,
át a tetőablakon, egészen a felhőkig, s ott vörösbe borította az eget, amelyen
a csillagok most apró rubinok ként tündököltek.
Manea letette a tálat, s az ég felé nyújtotta hosszú, csontos ujjait. A keze
megremegett a feltoluló mágikus erőtől, s végül villámok csaptak ki az ujjai
hegyéből. A felhők megnyíltak, és vér záporozott a holt erdőre, a
boszorkányokra s élőhalott alattvalóikra.
– E vérrel a holtak most már hozzánk kötődnek. Mind a négyünkhöz.
Örökké!
Kankalin újra felsikoltott, a földre roskadt, s egész testét vadul rázta a
zokogás.
– Képtelen vagyok rá! Nem megy!
Gothel átkarolta a testvérét, s erősen magához szorította.
– Kanka! Kérlek, nyugodj meg!
Kankalin halálra vált tekintettel nézett rá, arcán vércseppek csillogtak.
– Sajnálom, Gothel! Nekem ez nem megy! Azt hittem, menni fog. Én
megpróbáltam. Tényleg!
– Hallgass! – csattant fel Manea, s egyik kezével a hajánál fogva
megragadta Kankalint, másik, vérző kezét pedig a szájára tapasztotta. –
Felveszed a véremet! – üvöltötte, miközben Kankalin kétségbeesetten
kapálózva igyekezett megszabadulni tőle. Manea azonban túl erős volt,
leteperte a lányát a földre, miközben egyik kezét továbbra is a száján
tartotta, hogy ne sikíthasson, miközben hasztalan próbálja lerugdosni
magáról az anyját. Gothel és Azálea a félelemtől dermedten állt, s nézte,
hogyan rúgkapál a testvérük, hogy megszabaduljon kínzójától, s közben
vért köp az arcába.
Manea felállt, letörölte az arcát, és lenézett a földre tepert lányára.
 – Azt hiszed, nem látok a szívedbe, Kankalin? Nézz magadra! Ahhoz is
gyenge vagy, hogy felvedd a véremet. Szánalmas vagy. Még a nővéreid is
belátják. Még bennük is felmerült, hogy elengedjenek a holt erdőből, mert
tudják, hogy csak akadályoznád őket. Hát majd én megkímélem őket ettől a
szomorú eseménytől! – Manea kitárta hosszú, vékony karját, kezeivel a
levegőbe markolt, mintha csak valamit meg akarna szorítani. Kankalin
hirtelen köhögni kezdett, s a torkához kapott. Gothel képtelen volt elhinni,
amit lát.
Az anyja megöli Kankalint.
– Anyám, ne! – sikoltotta Azálea, ám Manea csak feléje intett, és a lány
keresztülrepült a termen, s áttörte az üvegház egyik ablakát. Üvegcserepek
záporoztak mindenfelé, s elkeveredtek Azálea vérével.
– Azálea! – Gothel hirtelenjében azt sem tudta, melyik testvéréhez
fusson. Gyámoltalannak érezte magát, s félt.
Kankalin haldoklik. Arca lassan bíborszínt öltött, szemei kidülledtek.
Már a halálán volt, félúton e világ és a köd között. Gothel nem tudta,
hogyan állíthatná meg az anyját. Még ő sem vette fel a vért. Nem volt
varázsereje. És akkor eszébe jutott. A virágok anyám kincsei! Lekapta a
falakon függő olajlámpák egyikét, s az anyjára kiáltott.
– Anyám, állj! Hagyd abba, vagy felégetek mindent!
Manea megdermedt. Elszakította a tekintetét Kankalinról, s Gothelre
esett a pillantása, aki a virágok közt állt, kezében az olajlámpással.
– Gothel, ne! Mindannyiunkat megölsz! Tedd le a lámpát!
– Nem, amíg el nem engeded Kankalint!
– A tiéd! – vakkantotta Manea, s elengedte Kankalint, aki véres
rongycsomóként roskadt össze. – Vidd innen a szánalmas húgodat! Nekem
nem kell! – Ezzel ellépett a lánytól. – Takarítsd cl a szemem elől, még
mielőtt meggondolom magam, s mindnyájatokkal végzek! Kifelé! Gyerünk!
Gothel a testvéréhez sietett, s megpróbálta felültetni.
– Kanka, tudsz járni? Menjünk innen!
Kankalin remegve feltápászkodott, s hagyta, hogy a nővére kitámogassa
az üvegházból, oda, ahol Azálea hevert a földön. Manea az üvegház ablakán
át mozdulatlanul figyelte, hogy Gothel mihez kezd most.
– Azálea, jól vagy? – Gothel a véres, összekarcolt Azáleát is talpra
állította, de fél szemmel az anyjukat figyelte. – Meg ne moccanj, anyám!
Különben megteszem! – kiáltotta neki a legparancsolóbb hangján.
 Mintha egy örökkévalóság telt volna el, amíg a három nővér csak állt ott
mozdulatlanul, s az anyjukat figyelték. Gothelnek eszébe jutott, hogy vajon
milyennek látja őket most az anyjuk. Rettegőnek? Vagy talán bátornak tartja
őt? De bármit is gondolt, sziklamerev arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
Szerintem ö jobban fél, mint mi.
– Végezned kell vele – súgta neki Azálea.
– Muszáj! – köhögte Kankalin is, fájó torkát szorongatva.
– Elhallgassatok, nyomorult kígyók! – kiáltotta Manea, s egy újabb
varázslattal nekilökte Azáleát és Kankalint egy fának, hogy az kettétört.
– Anyám, állj! Ne ölj meg minket!
Manea arckifejezése most megváltozott. Leginkább vadállatra
hasonlított, aki felfigyel valami furcsa zajra a rengetegben.
– Megölni téged, Gothel? Soha! Téged képtelen lennék bántani! Hát
nem figyeltél rám? Nem olvastad a naplóimban? Ha téged bántalak, az
olyan, mintha önmagamat bántanám! Soha nem lennék rá képes, még ha
akarnám sem.
– Akkor hagyd békén a nővéreimet! Kérlek! Ne bántsd őket!
– Nővéreid…?! Hah! – kacagott fel Manea. – Neked ők semmik,
Gothel! Azáleában még láttam némi reményt. Ő lehetett volna a társad a
mágiában. Azt akartam, hogy segítsen az irányitásban, hasson az
érzelmeidre, mert a te szíved pont olyan, mim az enyém! Túl sötét! Azálea
segíthetett volna neked a szív dolgaiban. Ami Kankalint illeti, azt hittem,
talán néha elterelheti a figyelmed a tanulmányaidról, a munkáról, hogy
megtörheti az egyhangúságot, de semmi több, Gothel! Te viszont az enyém
vagy!
– Akkor kérlek, ne törd össze a szívemet! Ne öld meg őket! – kiabálta
Gothel.
– Már túl késő. Kankalin sosem egyezne bele, hogy a holt erdőben
maradjon, és előbb-utóbb Azálea is rábeszélne, hogy ereszd szabadon, s így
veszélybe sodornátok az otthonunkat! Mindent kockára tennétek! Ezt nem
hagyhatom! Nem tűrhetem, hogy elpusztítsatok mindent, amit a családunk
itt felépített és megőrzött! Mindazt, ami egy nap majd a tiéd lesz! Sajnálom,
drágám, de pusztulniuk kell.
– Nem, anyám! Neked kell pusztulnod! – kiáltotta Gothel, és behajította
az égő olajlámpát az üvegházba, lángra lobbantva a raponcültetvényt.
– Gothel! Mit tettél?! – üvöltött fel Manea, s mágikus védőernyőt húzott
maga köré, hogy megvédje magát a lángoktól. – Gothel! Nem! Mentsd meg
a virágokat! – rikoltotta, ahogy a lányok szeme láttára öregedésnek indult, s
összeaszalódott, sikoltozva a fájdalomtól, ahogy a raponcok lángra kaptak.
– Gothel! Mentsd meg a virágokat!
A lángok az egész üvegházat elborították. Gothel felkapott egyet a
virágok közül, még mielőtt az üvegház végképp összeomlott volna. Az
anyja a szeme láttára kezdett elporladni. Gothel iszonyodva nézte, ahogy
Manea száraz csontvázzá aszik s porrá omlik.
– Gothel! Segíts! – kiabálta még utoljára, mielőtt az arca is a porba hullt
volna.
Megöltem! Megöltem őt! Rettenetesen zúgott a feje. Képtelen volt
elhinni, hogy ezt tette. Szerette volna visszacsinálni, hogy újra
megpróbálhasson észérvekkel hatni rá. Hogy esélyt adjon neki. De már túl
késő volt. Minden elpusztult, az üvegház máris romokban állt.
A nővéreim!
Gothel otthagyta a lángoló üvegházat, s beszaladt a holt erdőbe.
Elrohant a holtak véráztatta légiói mellett, s nővéreit kereste, a nevüket
kiáltozta. A gondolatra, hogy az anyjuk talán mégis végzett velük, teljesen
pánikba esett.
– Kankalin! Azálea! Merre vagytok? – Majd a némán álló, csont és bőr
teremtményekhez fordult segítségért, ám azok üres tekintettel bámultak
vissza rá. – Nem láttátok a nővéreimet?
A csontvázak a semmibe meredtek, annak sem adták tanújelét, hogy
egyáltalán felfogták volna, hogy az úrnőjük nincs többé.
Hol van Jákob? – gondolta Gothel kétségbeesetten.
– Jákob! Kankalin! Azálea! – kiabálta újra és újra, ahogy egyre csak
szaladt befelé a sötétségbe, amelyet csak a kezében tartón virág derengése
és a mögötte izzó üvegház fénye világított meg.
 8. fejezet

Gothel terve

Gothel egyedül állt a könyvtár erkélyén, mely az elpusztult üvegházra

nézett. Az épület még mindig parázslott, vékony füstcsíkokat eregetve a
levegőbe. Hideg reggel volt, a kiszáradt fák koronáját sűrű köd ülte meg,
amelybe szürke füst és hamu vegyült. Ahogy mindig, a holt erdő most is
mozdulatlanságba és csendbe burkolózott, ám a mai napon ez még a
szokásosnál is természetellenesebbnek tűnt. Gothel képtelen volt kiverni a
fejéből anyja halálának rettenetes látványát. Akárhogy is igyekezett
elhessegetni, a szeme előtt továbbra is ott lebegett a kép, ahogy Manea
felsikolt kínjában, miközben az arca porrá omlik. Soha életében nem látott
még ennél szörnyűbbet. És ezt én tettem. Megöltem a saját anyámat.
Elképzelni sem tudta, hogy milyen érzés lehetett ez neki, de így is rettenetes
borzongás futott végig az egész testén. Émelygett, mintha csapdába esett
volna a saját testében, s már soha többé nem menekülhetne a rettegés és a
bűntudat szorításából. Szeretett volna lemenni a leégett épülethez, hogy
megkeresse és összegyűjtse az anyja maradványait, hogy biztonságba
helyezze őket, de képtelen volt rávenni magát. Félt. Fogalma sem volt,
mihez kezdjen most. Azáleának és neki nem sikerült felvenni az anyjuk
vérét. Csak Kankalin kapta meg. Erőszakkal. Gothel nem részesült az anyja
varázserejében. Védtelen volt. Mind egyedül maradtak. És most Gothel
dolga volt, hogy gondoskodjon mindnyájukról.
– Gothel! Aludtál valamennyit? – Azálea jelent meg az erkély ajtajában.
– Gyere be, hideg van kint.
– Képtelen vagyok.
– Mi az, hogy képtelen vagy? Gyere be szépen! – Azálea kisétált az
erkélyre, s látta, ahogy a testvére az üvegház romjait bámul ja. – Ő már nem
fog feltámadni a hamvaiból, Gothel. Az összes raponcvirág elpusztult.
 – Nem az összes – felelte Gothel, és kiemelt egy apró virágocskát a
zsebéből.
– De ez nem elég ahhoz, hogy visszahozza, ugye? – rezzent össze
Azálea. Nyilván attól tartott, hogy az anyja szelleme a virág segítségével
valahogy feltámadhat halottaiból.
– Engem nem anyánk visszatérése aggaszt. Hanem hogy mi lesz velünk.
Nem tudom, hogyan fogjuk ezt túlélni nélküle. A vére nélkül. A hatalma
nélkül. – Gothel egy percre némaságba burkolózott, a füstölgő
maradványokra meredve. – Tegnap este azt hittem, hogy örökre
elveszítelek, Azálea. Téged és Kankalint is. Nagyon megijedtem, amikor ott
találtalak a sötétben, mozdulatlanul, csendben. Azt hittem, meghaltál.
– De nem esett bajunk, Gothel. És itthon vagyunk. Együtt. Együtt,
mindörökké.
Nővérek. Együtt. Mindörökké.
Gothel elmosolyodott, majd eszébe jutott valami.
– Várjunk csak! Kankalin! Ő megkapta anyánk vérét! Legalábbis
valamennyit. Újra elvégezhetnénk a szertartást, ha majd jobban lesz. Akkor
nem lennénk ilyen védtelenek!
– Gothel! Nem tehetjük ki őt ennek! Azok után, amit anyánk művelt
vele? Mindazok után, amin át kellett mennie a múlt éjszaka?
– Nincs választásunk, Azálea. Meg kell tennünk! Te nem láttad, mi
történt anyánkkal! Iszonyú volt a halála, és velünk is ugyanez történik majd,
ha nem ültetjük el ezt a virágot, és nem tanuljuk meg anyánk mágiáját.
– Vagy el is pusztíthatjuk, az egész erdővel együtt, és mindörökre itt
hagyhatjuk ezt a helyet. Normális életet élhetnénk, mágia nélkül. Itt semmi
sem vár ránk, Gothel! Semmi! Nincs már mit megtanulnunk most, hogy
anyánk nincs többé.
– Kankalinban ott van anyánk erejének egy része. Kényszer! tetté, hogy
igyon a véréből. Talán az elég lesz! ígérd meg nekem, hogy nem adod fel!
Kérlek! Majd megbeszéljük Kankalinnal, ha jobban lesz. ígérem, hogy csak
akkor fogunk hozzá, ha ő is bele egyezik. ígérem, hogy nem fogom
kényszeríteni.
– De hát azt sem tudjuk, hogyan kell végrehajtani a szertartást.
– Anyánk könyvei még megvannak. Ahogy az összes varázsigéje is. És
a története. Minden ősünk története. Még semmi sincs veszve. Újra
elültetem a virágot, és újrakezdhetjük. Még mindig élhetünk úgy, ahogy
elképzeltük. Kérlek!
 – Jól van, Gothel. De csak ha Kankalin is beleegyezik a szel tartásba.
– Milyen szertartásba? – szólalt meg egy hang a hátuk mögül. Kankalin
volt az. A könyvtár közepén állt, egy hatalmas kődenevér árnyékában,
amely a tetőgerendáról lógott alá. Fehér hálóingében nyúzottnak és
sápadtnak tűnt, arcát és nyakát élénk színű zúzódások és vágások borították,
ami csak még kísértetiesebb kontrasztot alkotott fehér bőrével.
– Kanka! Miért keltél fel az ágyból? – korholta Azálea, és oda sietett
hozzá.
– Semmi bajom, tényleg! Miről beszéltetek?
Azálea és Gothel Kankalinra nézett. Még nem álltak készen rá, hogy
erről beszélgessenek, és jól tudták, hogy Kankalin sem állt készen arra,
hogy végighallgassa a mondanivalójukat.
– Mi az? Miről van szó? – erősködött Kankalin.
– Semmiről, Kanka. Majd később megbeszéljük. Menjünk le, és
reggelizzünk – javasolta Azálea, és megveregette a testvére karját.
– Nem. Mondjátok el, hogy miről beszéltetek, itt és most! – Kankalin
csípőre tette a kezét, arcára kiült a jól ismert, „most komolyan beszélek”
kifejezés.
– Csak a lehetőségeinket latolgattuk Gothellel.
– És mik a lehetőségeink? – kérdezte Kankalin egyre bosszúsabban.
– Hogy itt maradjunk-e a holt erdőben vagy kimenjünk a külvilágba –
felelte Azálea, és Gothelre pillantott.
– Hát persze hogy elmegyünk: Én ugyan itt nem maradok! – jelentette ki
Kankalin. – Hádész szerelmére, ugyan minek maradnánk?!
Gothel felsóhajtott.
– Mi az? Te talán maradnál?! – csattant fel Kankalin. – Ó, hát persze
hogy te maradni akarsz! Nos, hát maradj, ha annyira akarsz. Tőlem aztán
eléldegélhetsz itt a világ végezetéig, de én elmegyek. És azt hiszem, Azálea
is velem tartana.
– Azálea is itt akar maradni velem, Kanka. És bárcsak te is maradnál!
Mindkettőtökre szükségem van – válaszolta Gothel a legkedvesebb
hangján, hogy lehetőleg ne bosszantsa tovább a testvérét, aki így is elég
ideges volt.
– Gothel azt szerette volna, hogy megoszd velünk anyánk vérét, Kanka.
Így mindhárman osztoznánk a hatalmán. Már ami megmaradt belőle…
– Valóban? Hát ezért kellek neked? Anyánk véréért?! Mi történt veled,
Gothel? Hádész szerelmére, mi bajod van?! De tudod, mit? jó! Megosztom
veletek anyánk vérét, de akkor sem maradok itt! Nem vagyok hajlandó
tovább élni egy ilyen helyen, halott gyerekekkel! Nem fogok itt állni és
nézni, amint te is olyanná válsz, mint anyánk! Semmi közöm ehhez a
beteges fantáziához, amit a fejedben dédelgetsz, hogy mindhárman
boszorkányok leszünk, mindenfélét varázsolunk, és együtt irányítjuk azokat
a rémségeket! A gyerekeket! A halott gyerekeket! Azt hiszed, talán nem
láttam, ahogy visszaparancsoltad őket a sírjukba, miután megtaláltál
minket? Hogy nem láttam az arcodat, amikor kiderült, hogy
engedelmeskednek neked? Ugyanolyan voltál, mint anyánk! Pont, mint ő,
Gothel! És nem fogom végignézni, ahogy napról napra egyre jobban
hasonlítasz majd rá!
– Akkor miért akarod megosztani velem a vérét, Kanka? Mién nem
mész el most, azonnal?
– Megmondom. Azért, mert előbb meg kell találnod nekem a varázsigét,
ami kivezet erről a helyről, és jól tudom, hogy úgysem jönnél velem,
akárhogy könyörgök. És bármennyire is szeretnélek gyűlölni ezért, nem
megy. Szeretlek, és nem akarlak védtelenül, üres kézzel magadra hagyni.
Menj hát, kutasd át anyánk könyveit, és találd ki, hogyan csinálhatnánk meg
a szertartást.
– Máris… – pislogott Gothel döbbenten. Ennek nem így kéne történnie.
Nem állt készen arra, hogy elveszítse Kankalint. Nem állt még készen a
búcsúra. Nem így, hogy Kankalin gyűlöli őt.
– Igen, most, azonnal! Még ma este megcsináljuk! – köpte a szavakat
Kankalin.
– De ennyi idő nem elég, Kanka! – hebegett Gothel.
– Hát pedig jobb, ha elég lesz, mert éjfélkor így is, úgy is itt hagylak
benneteket, még ha anyánk varázserejével is kell majd felégetnem a
bozótot! – felelte Kankalin, majd sarkon fordult, hogy távozzon.
– Kanka, ne! Az túl kevés idő! Kérlek! – esedezett Gothel.
Kankalin felkacagott.
– Sokkal jobban hasonlítasz anyánkra, mint hinnéd, Gothel. Téged az
sem érdekel, ha elmegyek. Csak az fáj, hogy nem lesz elég időd, hogy
megfejtsd a vérszertartás titkát, mielőtt elmennék! – Ezzel kisietett a
szobából, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Gothel döbbenten
nézett utána.
– Ez nem igaz! Te is tudod, hogy nem így van! Amúgy sem tudsz
elmenni, amíg meg nem találom hozzá a varázsigét.
 Azálea arcáról könnyek csorogtak.
– Nem is tudom, Gothel. Azt hiszem, én is elmegyek Kankával. Sok
szerencsét, hogy rátalálj anyánk varázsigéjére.
Gothel magára maradt a könyvtárban. Rettenetes hidegség járta át a
belsejét. Vajon a nővéreinek igazuk van?
Tényleg olyan lenne, mint az anyjuk?
Nem! Hiszen nővérek! Együtt, mindörökké! Hát nem így igét lék meg?
Kankalin akarta megtörni az esküjüket. Kankalin akart mindent tönkretenni!
Gothel felkapta a köpenyét, amely a kedvenc, bőrborítású, székének
támláján hevert; magára kanyarította, és kisietett a könyvtárból. A kőből
emelt udvarház hűvösnek tűnt ma reggel. Gothel érezte, ahogy a hideg
áthatol a papucsa talpán is. Ez a hideg a holtak dermesztő jegessége volt, és
Gothel gyűlölte. Szőnyegek kellenek ide és falikárpitok, gondolta. Soha nem
értette, hogy az anyjuk miért nem akart igazi otthont teremteni számukra,
mi ért elégedett meg azzal, hogy ilyen sivár, jéghideg helyen éljenek, az éj
teremtményeinek árnyékában, akik állandóan őket bámulják a sötétségből.
Talán, ha igazi otthonná varázsolom ezt a helyet, Kankalin is velünk
akar maradni, gondolta. Talán megengedhetném neki, hogy azt vegyen, amit
akar. Valódi otthonunkká tehetnénk ezt a helyet, ahonnan ő sem akarna
elmenni. És akkor, talán, újra boldog lehetne.
Talán.
Gothel felment a lépcsőn az anyja szobájába. Odabent sötét volt; a
függönyöket elhúzva találta, s a kinti hidegtől és ködtől az egész szoba
nyirkos volt. Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy belépett. A levegő
állott és nehéz volt, s az anyja halvány illata vegyült bele. Gothel érezte,
hogy émelyegni kezd. Rádöbbent, hogy voltaképpen még alig néhányszor
járt itt. A baldachinos ágyon lógó vérvörös sötétítőfüggönyök sem
segítettek a félhomály eloszlatásában. Gothel szinte látta az anyját, ahogy
ott alszik, az ágyban. Nem, csak a szemem káprázik! Nagy levegőt vett, és
igyekezett kiverni az anyja képét a fejéből, ahogy körbenézett a szobában,
amely ugyanolyan üresen kongott, mint az egész ház. Szellős volt és
huzatos, sehol egy tükör vagy egyéb berendezési tárgy, leszámítva az ágyat,
a mellette álló kis, kerek asztalkát és az ablak alatti íróasztalt. Az egész
helyiség gyászosnak és üresnek tűnt. Gothel kis híján azt is elfelejtette,
hogy miért jött fel.
A kulcs.
 Biztos az asztalfiókban van. Gothel az anyja asztalához lépett, és kihúzta
az aprócska fiókot. És ott volt: az anyja pincekulcsa. Gyorsan a zsebébe
csúsztatta, és kisietett a szobából. Képtelen lett volna tovább maradni. Úgy
érezte, mintha valaki figyelte volna. Mintha az anyja lett volna ott, hogy
kiparancsolja.
A küszöbön átlépve még egyszer hátrafordul, s pillantása az ágyra esett.
És egy pillanatra mintha az anyját látta volna az ágy lábánál, amint a dühtől
izzó szemmel egyenesen rá mered.
– Te mit csinálsz itt? – Azálea jelent meg az ajtó előtt.
– Mi…? Jaj! Azálea…
– Mi az, Gothel? Láttál valamit?
– Csak azt hittem… nem számít. Hogy van Kanka?
– Ő jól. De komolyan beszélt, Gothel. El akar menni.
– Tudom. De van egy tervem – mosolygott Gothel.
Azálea is elmosolyodott.
– Mindjárt gondoltam. Szerinted beválik?
– Remélem. Nagyon szeretném, ha Kankalin velünk maradna, és nem
csak azért, mert anyánk helyébe akarok lépni. Hanem mert megesküdtünk,
hogy örökké együtt maradunk. Én szeretlek benneteket.
– Akkor mondd el, hogy mi a terved. Hogyan segíthetek?
 9. fejezet

A kulcs

Gothel, Azálea és Kankalin a holt erdő szélén állt. Ritkán merészkedtek

ilyen közel a bozóthoz. Látták a falvakat a távolban, és akaratlanul is az járt
a fejükben, hogy mit gondolhatnak a lakóik a holt erdő boszorkányairól.
– Biztos vagy ebben, Gothel? – kérdezte Kankalin.
– Igen. Nézd csak! – Gothel az anyjuk egyik könyvét tartotta a kezében.
Azon az oldalon volt kinyitva, ahol a csipkebokros bozóton átvezető kapu.
varázsigéjét írták. – Láttuk, hogyan csinálta, Kankalin. Összeszorította a
kezét, pont úgy, ahogy itt is lerajzolták. Nézd, így!
– Látom, Gothel! De mégis, mit csináljak?
– Összpontosíts! Arra gondolj, amit el akarsz érni! Idézd lel azt az izzó,
vörös gömböt, ami kaput nyit a bozótoson át!
– Nem is tudom, Gothel…
– Kanka, kérlek! Hát nem akarsz kijutni innen? Nem akarod látni a
világot? Ezt már megbeszéltük! Azt szeretném, ha gyönyörűvé varázsolnád
ezt a helyet, olyanná, amiben szívesen élnél mindörökké! Az egész
életünket ebben a rettenetes házban töltöttük. Ez egy halott hely, nem
otthon. Anyánk sosem törődött vele, hogy megszépítse, mindig csak a
mágia érdekelte. Azt szeretném, ha életre keltenéd, Kanka! Díszítsd fel,
színezd ki! Azt szeretném, ha szeretnéd.
Kankalin nevetett.
– Mi ütött beléd?
– Hogy érted ezt?
Azálea a nővéreire mosolygott.
– Gothel azért akarja, hogy maradjunk, mert szeret minket. Azt akarja,
hogy megtartsuk a fogadalmunkat. Nővérek, együtt, mindörökké! És
gyönyörű otthont akar teremteni nekünk. Ehhez pedig az kell, hogy
átjussunk a bozóton.
– Így igaz, Kanka! Tényleg így van!
– Igen, tudom. Érzem. Csak…
– Csak mi?
– Most megint olyan vagy, mint a régi önmagad. Az a Gothel, akit
szeretek. Ennyi az egész. – Kankalin nagy levegőt vett. Jó, hát próbáljuk
meg! – Újra a Gothel kezében levő könyvre nézett.
– Szóval így…? – előrenyújtotta a kezét, ahogy a kép mutatta.
– Igen, ez az. Most gondolj arra, hogy megidézed azt a vörös gömböt,
amivel átjuthatsz a bozóton.
– Jól van – felelte Kankalin kissé bizonytalanul. Kinyújtotta a kezét,
majd a levegőbe markolt. – Ó! Érzek valamit! Valami kicsit, de még nem
látom! Ti látjátok?
– Ez nagyszerű, Kanka! Érzed a gömböt a kezedben? – kérdezte Gothel
megrészegülve az örömtől.
– Igen! – kacagott Kankalin izgatottan, hogy működik a varázslat.
– Gondolj a gömbre, Kanka! Sűrítsd össze! – biztatta Gothel.
Aprócska fénygolyó tűnt fel Kankalin kezében. Homályos ezüstszínben
csillogott, mintha csak füstből állna.
– Hé! Nézzétek! Csináltam valamit! Most eldobjam? Eldobjam? –
hadarta Kankalin. Nem merte túl sokáig tartogatni a kezében.
– Nem! Képzeld el, ahogy nő és vörössé válik! – sürgette Gothel.
Kankalin arca eltorzult az összpontosítástól, belevörösödött az
erőfeszítésbe.
– Nem megy! Nem akar vörösödni!
– Koncentrálj, Kanka! – kiabálta Gothel. – Koncentrálj!
– Au! – Kankalin gyors mozdulatot tett a kezével, ahogy az anyjuk is
csinálta aznap éjjel. A füstszerű gombolyag a csipkebokrok felé repült, ám
rögtön szertefoszlott, ahogy hozzáért a bozóthoz.
– Kanka!
– Sajnálom! Én megpróbáltam! Tényleg, de aztán elkezdte égetni a
kezem!
– Semmi baj, próbáljuk újra! – jelentette ki Gothel elszántan.
– Később, Gothel. Kanka fáradt.
Gothel felsóhajtott.
 – Örülök, hogy megpróbáltad, Kanka. Ne aggódj, kitaláljuk, hogyan
juthatsz ki innen. Ígérem. Menjünk reggelizni. – A nővérek visszasétáltak a
hosszú ösvényen a holt fűzfák alatt, el a romba dőlt üvegház mellett,
egészen fel, a dombtetőn álló udvarház hoz. – Arra gondoltam, hogy
kezdenünk kéne valamit anyánk hamvaival.
Kankalin helytelenítő pillantást vetett rá, ám Azálea bólintott.
– Azt hiszem, Gothelnek igaza van. Valami kezdenünk kéne vele. El
kellene temetnünk. Talán építhetnénk valamit az üvegház helyén. Valami
szépet, hogy ne folyton az a szörnyű éjszaka jusson az eszünkbe róla, ha
csak ránézünk.
– Lehet, hogy igazad van – felelte Kankalin. – Jó ötlet, Azálea.
– Na, ki akar reggelizni? – kérdezte Azálea, amint beléptek a kapun. – A
kalács már elkészült.
A házra mintha ráereszkedett volna az anyjuk emléke. Gothel úgy
érezte, remek döntést hozott azzal, hogy Kankalinra bízta a ház
feldíszítését, hadd tegyen kedve szerint. Így nemcsak itt marad vele, hanem
arra is elég ideje lesz, hogy kinyomozza, hogyan működik a vérszertartás,
mivel Kankalin beleegyezett, hogy egyelőre nem megy sehová. Már csak
azt kellett kitalálniuk, hogyan jussanak át a bozóton, hogy megszerezhessék
azokat a dolgokat, amikkel sivár házukat otthonná varázsolhatnák – olyan
otthonná, amelyen mindörökre osztozhatnak.
A három nővér az ebédlőbe ment, és leült a hosszú, sötét cseresznyefa
asztalhoz. A sivár helyiséget mindössze néhány faragott holló díszítette a
falon és a boltívek csúcsán. Meleget adó tűz lobogott a jókora, kőből rakott
kandallóban, melynek két oszlopát két hatalmas, kiszáradt fát ábrázoló
szoborrá faragták, ágaik közt hollókkal. Az ebédlő hatalmas terem volt,
rengeteg nyitott ablakkal, kitéve az elemeknek. Az ablakok a holt erdőre és
anyjuk alattvalóinak sírjaira néztek. A táj siralmas látványt nyújtott a
szürkés éggel, megfeketedett fákkal és a fehér sírkövekkel. A nővérek
csendben ültek, s némán bámulták a kalácsot az asztalon. Elszáradt levelek
borították, amelyeket a szél fújt be az ablakon. A kalács érintetlen volt,
ahogy a mellé felszolgált mogyoróvaj és lekvár is.
– Rá kell jönnünk, hogyan juthatunk át a bozóton. A kamra most tele
van, de előbb-utóbb kiürül majd, és akkor fel kell töltenünk – mutatott rá
Azálea.
– Azt sem tudom, anyánk honnan szerezte be az élelmünket. Hisz sosem
láttuk, hogy egyszer is elhagyta volna a holt erdőt, nem igaz?
 – Valóban… szerinted az a magas fickó, Jákob tudhatja? – kérdezte
Gothel.
– Nem tudom, Gothel. Én nem szívesen ébreszteném fel őket még
egyszer – felelte Kankalin, majd elvett egy darab kalácsot, és egy kicsiny,
ezüstszélű, szürke tányérra tette.
– Megértem – felelte Gothel, aki nem akarta felzaklatni a nővérét azzal,
hogy nem ért egyet vele. Gyorsan témát váltott, és a ház felújítására terelte
a szót. Nem kellene ablaktáblákat tennünk ide? Sosem értettem, miért
ragaszkodott anyánk ahhoz, hogy ez a le rém nyitott maradjon. Mit
gondolsz, Kanka? Ablakok?
– Szerintem jó ötlet. Ha egy kis fényre vágyunk, majd kinyitjuk őket.
– Igen! Ma nekiállok felkutatni anyánk naplóit, és megnézni, nem írt-e
valamit a bozótról, vagy hogy honnan szerezte az élelmet meg a többi
fogyóeszközt. Azálea, készítenél, kérlek, egy leltárat, hogy tudjuk, meddig
tartanak ki a jelenlegi készleteink?
– Jó ötlet – felelte Azálea.
– Kanka, te pedig járj körbe a házban, és jegyezz fel mindent, amire
szükségünk lesz, hogy olyanná alakíthassuk, amilyennek szeretnéd.
Bútorok, szövetek, festmények, szobrok… bármi, amit csak kívánsz.
– Tényleg lesz elég aranyunk mindehhez? – kételkedett Kan kálin.
– Gothelnél van a kulcs – felelte Azálea.
– A kulcs… – nézett rá Kankalin.
– Igen, a kulcs anyánk vagyonához.
– Az most már a mi vagyonunk – mosolygott Gothel. Eddig még soha
nem gondolkozott el azon, hogy honnan van pénzük, de úgy tűnt, sohasem
fogy el. – Ne aggódjatok. Gyönyörű életünk lesz itt. Megígérem, hogy
valódi otthont teremtünk magunknak ezen a helyen.
 10. fejezet

Jákob, a holt lovag

Gothel végigsétált a hosszasan kanyargó ösvényen, amely az üvegházból

a holt erdő legsűrűbb részébe vezetett, s amelyet a nővéreivel együtt a
holtak városának neveztek. Jó érzés volt végre kinyújtóztatni a lábait,
miután hosszú órákon át olvasgatta az anyja könyveit, hogy igyekezzen a
bozóton átvezető út nyomára bukkanni, s végül valami azt súgta neki, hogy
Jákob tudja a válaszokat a kérdéseire.
Végigsétált a sírkövek és kripták végtelennek tűnő során, amelyek az
ösvény mellett sorakoztak, egyfajta labirintust alkotva. Az nap a szellő sem
fújt, így a szomorúfüzek ágai mozdulatlanul lógtak, kitakarva a szürke eget
s általában a beeső fényt. Az ösvényt lehullott száraz levelek és gallyak
borították, amelyek meg-megroppantak Gothel talpa alatt, ahogy a
hórihorgas teremtmény kriptája felé igyekezett. Úgy érezte, mintha mindig
is tudta volna, hogy hol nyugszik, s a lábai egyenesen hozzá vezették volna.
Jákob kriptáját sokkal gazdagabban díszítették, mint a többiekét a holtak
városában; jóval nagyobb is volt azoknál, szinte már kisebbfajta házra
hasonlított füstüveg ablakaival s az ajtóban álló síró angyallal. Vajon Jákob
otthon érezte magát ezen a helyen? Gothel eltöprengett, hogy vajon mivel
töltheti itt az idejét. Maga elé képzelte, ahogy egy kis, kerek faasztalnál ül, s
egyetlen gyertya fényénél szerelmes levelet ír az ő anyjának.
Az istenekre, mit keresek én itt?
Tudta, hogy a nővérei haragudnának, ha rájönnének, hogy kijött
meglátogatni Jákobot, de valami mélyen legbelül azt súgta neki, hogy ő
felelni tud majd a kérdéseire. És mivel most már Gothelhez és a
testvéreihez kötődik, kénytelen lesz igazat is mondani. Legalábbis az anyja
könyvében ez állt. Volt egy érdekes bekezdés az anyja egyik naplójában,
amely úgy nevezte: Jákob lovag. Ha ismerem a nevét, hatalmam van felette.
Ha ismerem a nevét, nem árthat nekem. Az anyja könyve szerint ő nem
egészen olyan volt, mint a többi teremtmény, amely a holt erdő
boszorkányaihoz tartozott. Ő valahogy más volt, és Gothel úgy döntött,
kideríti, miben rejlik ez a másság.
Az anyja „szerelmemnek” szólította a teremtményt, és Gothelnek eszébe
jutott, hogy talán egykor tényleg szerethette a férfit.
Olyan sok kérdése volt, amelyet szeretett volna feltenni az anyjának!
Oly sok minden maradt, amit még nem tudott. Az anyjuk hosszú éveken át
ügyet sem vetett Gothelre és a testvéreire, hagyta, hadd barangoljanak
nélküle a holt erdőben, amíg ő a mágiájával volt elfoglalva. Most pedig
eltávozott anélkül, hogy átadta volna a varázshatalmát a lányainak, s más
sem volt, aki tovább vihette volna a hagyományt. Gothelre hirtelen rátört a
bűntudat, hisz nemcsak megölte a tulajdon anyját, hanem az egész családjuk
örökségét is romlásba taszította.
Gothel megállt Jákob kriptája előtt. Az üvegablakokat egy-egy jókora,
anatómiailag pontos, vörös szív díszítette. Az angyal a kő ajtó előtt ült, egy
márványtömbre borulva, s a könyökhajlatába zokogott; meztelen testét
kétoldalt eltakarták a szárnyai, hogy megőrizze a méltóságát. Gothel
korábban sosem vette észre, de hosszú hajával és vékony testalkatával az
angyal kissé hasonlított az anyjára. Kísérteties volt a látvány; mintha a saját,
zokogó anyját látta volna. Gothel a hosszú éveken át egyszer sem látta az
anyját sírni, egészen az előző nap estéjéig. A halálának estéjéig. Mennyi
minden volt, amit nem tudott az anyjáról, túl az olyan, hétköznapi dolgokon
is, hogy honnan szerzett élelmet vagy hogyan volt képes varázsolni! Gothel
gyakorlatilag semmit nem tudott róla azon kívül, amit a könyveiben
olvasott. Talán éjszakánként kilopódzott, amikor ők a nővéreivel már
aludtak. A teljes életét is leélhette úgy, hogy Gothel mit sem tudott róla.
Annyi biztos, hogy az idejét nem a lányaival töltötte, azt a pár alkalmat
leszámítva, amikor leereszkedett hozzájuk egy-két apró ajándékkal, hogy
megnyugtassa és lefoglalja őket. Vajon honnan szerezte ezeket? Kanka
ollóját vagy Azálea papírjait? Nyilvánvalóan időről időre el kellett hagynia
a holt erdőt ezekért az apróságokért. Valóban annyira lefoglalhatta a mágia,
hogy semmi másra nem maradt ideje az életében? Semmi másra, csak a
halottak feltámasztására és a virágokról való gondoskodásra? A halálra és a
feltámadásra?
Gothel felsóhajtott, és bekopogott a teremtmény kriptájának ajtaján.
Talán Jákob tudni fogja.
 – Ébredj, Jákob lovag! A királynődnek szüksége van rád!
A kripta ajtaja lassan kinyílt. A kövön csikorduló kő hangja felkavarta
Gothelt, végigfutott rajta a hideg, s újra azt a furcsa, bizsergő érzést
tapasztalta, amiről úgy érezte, mintha csapdába esett volna a saját testében.
A teremtmény kilépett a kriptából, s előrecsoszogott a száraz levelek és
gallyak közt. Jákob lovag még annál is magasabb volt, mint ahogy Gothel
emlékezett rá. A koponyája is nagyobbnak tűnt, mint egy átlagos ember
feje. A hatalmas termetű férfinak csak a keze kétszer akkora volt, mint
Gothelé, ha ugyan nem nagyobb. Gothel eltöprengett, vajon hogyan
nézhetett ki életében. Bizonyára hosszú arca volt, magas, széles
járomcsontokkal. A szemei, amelyek valahogy megmaradtak, valaha talán
kékek lehettek, ám mostanra ködösek és fehérek voltak.
– Igenis, királynőm leánya. Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte
Jákob lenyűgözően emberi hangon, amely valósággal megnyugtatónak
hatott.
– Jákob lovag! Van néhány kérdésem, és remélem, te tudsz felelni rájuk.
Anyám meghalt, még mielőtt kitanított volna minket, és fogalmunk sincs…
– Értem. Ne is folytasd. Anyád számított rá, hogy hozzám jössz majd,
ha bármi történne vele. A legfontosabb, hogy temessétek el. Most csapdába
esett az erdőben, és arra vár, hogy szabadon engedjék a ködbe, ahol már
várják. Az ősei mind ott vannak, s csak arra várnak, hogy elvégezzétek a
ceremóniát és közéjük engedjétek a szellemét.
– Az őseim itt vannak? És várják?
– Igen.
– És dühösek rám, amiért megöltem anyánkat?
– Ezt nem tudhatom, kis boszorka. De beleegyeztek, hogy anyád
szelleméért cserébe megosztják veled a tudást, ami ahhoz szükséges, hogy
túléljetek itt, a holt erdőben. Nekik a hagyományok fenntartása a
legfontosabb, nem a bosszú. Anyád hosszú életet élt ezen a földön, nem idő
előtt szólították el. De szükséged van az ő tudására és a vérére, ha uralni
akarod ezt a helyet.
– Csakhogy a tűz felemésztette őt, s az összes vére odalett!
– Nem az összes, kis boszorka. A kulcs a zsebedben megnyitja a pince
ajtaját. Odabent pedig nem csak a vagyonát találod majd Egy láda is van
ott, amelyben ott van a vére s egy könyv, ami leírja, hogyan juthatsz hozzá.
Ám az a vér csak a tiéd, Gothel. Ne oszd meg a testvéreiddel. Ez anyád
parancsa.
 – Cseppet sem érdekel anyám parancsa!
A kísértet biccentett.
– Én így is hozzád kötődöm, és téged szolgállak. Csak tanácsot adhatok;
rajtad áll, hogy megfogadod-e.
– Mije voltál te anyámnak?
– Ez csak a kettőnkre tartozott, kis boszorka – felelte a teremtmény
szomorkás félmosollyal.
– Sajnálom, Jákob. Nem kellett volna megkérdeznem.
– Semmi baj, kis boszorka. Van még kérdésed? – nézett rá Jákob enyhén
gúnyosnak tűnő mosollyal.
– Tudod, hogy anyám hogyan járt ki a holt erdőből? Hogy megszerezze
a szükséges dolgokat a házba, az ételt meg a többit? – kérdezte gyorsan
Gothel, amikor rádöbbent, hogy talán egy kicsit hosszabban bámulta a
férfit, mint az udvarias lett volna.
– Ezeket a dolgokat az egyik közeli falu biztosítja. Van egy család,
amely nemzedékek óta nekünk dolgozik. Minden újholdkor elhozzák a
szükséges készleteket. Ha valamire szükséged van. csak szólj nekem, és én
gondoskodom róla, hogy elhozzák.
– Akkor anyám sosem hagyta el a holt erdőt?
– Soha. Én legalábbis nem tudok róla.
– És te? Te hogyan jársz ki?
– Anyád láthatatlan kaput hozott létre nekem, amelyen kedvemre
járhatok-kelhetek. Viszont csak engem hagy átmenni. Senki mást nem
enged át. Mire lenne szükséged?
– Szerettem volna elvinni a nővéreimet a külvilágba. Hogy vehessünk a
házba ezt-azt. Fel akartam díszíteni, hogy velem maradjanak.
– Ezt majd én elintézem, Gothel. Mindenre gondom lesz. De kérlek,
soha ne próbáld meg elhagyni a holt erdőt. Neked nem szabad átlépned a
bozótoson. Ezért is vagyok itt. A te helyed itt van.
Jákob szeme hirtelen befordult a koponyájába, s a kísértet rázkódni és
dadogni kezdett.
– Holt lovasok porát látom, titkos hangjuk nem találom; szúrja orrom
Hádész bűze, s mégsem hallom rejtve-űzve!
– Micsoda? Mit beszélsz? Mi a baj, Jákob lovag?
– Gothel! Elárultál! Ha nem bőszíteném magamra az őseinket,
megparancsolnám az erdőnek, hogy végezzen veled és a drágalátos
testvéreiddel! De nem akarom, hogy a családom kitaszítson, s örökké itt
kelljen kísértenem e tájon! A kéj, hogy holtan láthassalak titeket, nem éri
meg az örök kárhozatot.
– Anyám?
– Igen, sötét szívű gyermekem.
– Nem hagytál más lehetőséget! Meg akartad ölni a nővéreimet!
– Lesz még idő, hogy ezt megbeszéljük, amikor te is porrá omlasz majd,
s visszatérsz hozzám és az őseinkhez a ködben; de ennek még nincs itt az
ideje. Most fel kell készülnöd, hogy átvehesd a helyemet mint királynő.
Először is ültesd el azt a raponcvirágot, mielőtt elpusztul! Aztán majd
tovább küldhetsz engem a ködbe.
– Hogy fogom ezt megmagyarázni Kankának és Azáleának? Azt sem
akarták, hogy felkeressem Jákob lovagot. És nagyon dühösek lesznek, ha
megtudják, hogy veled is beszéltem.
– Gothel! Te vagy e földek királynője! Mit sem számít, hogy a nővéreid
mit gondolnak!
– Nekem számít! Azt szeretném, ha velem maradnának. Boldoggá
akarom tenni őket.
– Hallottam. Okos húzás volt tőled, hogy feldíszíted a házat, hogy ők
ketten itt maradjanak. Imádom, hogy olyan naiv vagy, hogy még mindig azt
hiszed, hogy ezt az irántuk érzett szerétéiből teszed. Csak hidd ezt, Gothel,
és ők is elhiszik majd a hazugságokat, amiket magadnak próbálsz
bebeszélni! És felejtsd el a szertartást Kankalinnal, nem kapott eleget a
véremből, hogy bármit is számítson. Vedd el a véremet a pincéből, és csak
magadon használd! Ha azt akarod, hogy a testvéreid veled maradjanak,
akkor el kell rejtened a valódi énedet előlük, ahogy eddig is tetted. Úgy
pedig nem fog menni, ha megosztoztok a véremen.
– De én azt akarom, hogy örökké velem maradjanak!
– És úgy is lesz, a virág hatalmánál fogva, Gothel. Az tart minket
életben ilyen sokáig.
– De a halottidézés nem a virágtól jön…
– Okos vagy, Gothel. Hisz az én fejemmel gondolkozol. A vérem, a
könyvek és az őseid tudása megtanít majd mindenre, amit tudnod kell.
Hallgass rám! Lehet, hogy meghaltam, de anyuci még mindig óv.
– Igen, anyám.
– Helyes. Most menj, és ültesd el a virágot. A hétköznapi dolgokat pedig
hagyd Jákobra. Miután elültetted a raponcot, megmutatom majd, hogyan
küldhetsz vissza az őseinkhez.
 Gothel a köpenye zsebéből előhúzta a virágot, és megnézte. Hála az
isteneknek, hogy még nem hervadt el.
– Nem, tovább eláll, minta többi vágott virág, de sokáig már nem
halaszthatod az elültetését. Menj! Jákob elboldogul. És mindketten itt
várunk majd, ha végeztél. – Gothel már épp sarkon fordult volna, ám az
anyja megállította. – Ó, és Gothel. Nem csak a szemed káprázott.
– Micsoda?
– Amikor engem láttál a szobámban vagy éppen a szoborban. Ha nem
engedsz vissza az őseimhez, mielőtt továbbindulnak, életed végéig kísérteni
foglak. Hádésszá teszem az egész életedet. És a nővéreidét is.
– Ne aggódj, anyám. El foglak engedni a ködbe.
– Jó kislány.
Gothel lassan sétált vissza a házhoz. Időre volt szüksége, hogy kitalálja,
mit mondjon a nővéreinek. A holt erdő aznap különösen mozdulatlannak és
közelinek tűnt, s a sűrű ködön alig szűrődött át némi fény. Gothel úgy
érezte, csapdába esett. Szinte maga alá gyűrte a sok tennivaló. Elültetni a
virágot, visszaküldeni az anyját a ködbe, megmagyarázni mindent a
nővéreinek, megtanulni az anyja varázslatait…
Egyszerre egy dolgot. Ültesd el a virágot!
Amikor Gothel végre visszaért a holtak városából, egy csomó
élőhalottba botlott, akik éppen az üvegház maradványait bontották le, és
fából készült talicskákon hordták el a törmeléket. Hogy fogja ezt
megmagyarázni Azáleának és Kankalinnak? Azt sem tudta, önmagának
hogy magyarázza meg.
Az egyik teremtmény egyenesen rábámult, mintha csak a figyelmét
akarta volna felhívni.
– Igen? Segíthetek? – fordult végül a rémhez Gothel.
A teremtmény csak bámult tovább, mintha egyenesen átnézett volna
rajta. Gothel ostobának érezte magát, hogy megszólította, hiszen legjobb
tudomása szerint az élőhalottak nem beszéltek. Ám a csontvázzá aszott lény
ekkor egy levelet nyújtott át neki, majd szó nélkül ment tovább a dolgára.
Gothel magában köszönetét mondott a teremtménynek, bár maga sem
értette, miért.
A levelet fehér pergamenre írták, s vörös viasszal pecsételték le. A
pecséten valamiféle lovagi kereszt látszott. Gothel kinyitotta. A levél
Jákobtól érkezett.
 Gothel úrnő, utasítottam az alattvalóidat, hogy haladéktalanul fogjanak
hozzá az üvegház újjáépítéséhez. Irányítsd őket, ahogy jónak látod.
Megértik a parancsaidat, és engedelmeskedni fognak. Az új épülethez való
alapanyagokat majd én megrendelem, és a lehető legrövidebb időn belül
leszállítják.
Üzentem a külvilágban lakó segítőnknek is, hogy szerezzen be különféle
bútorokat, faliszőnyegeket, szöveteket, festményeket, ágyneműt s minden
egyebet, ami csak a testvéreidnek megtetszhet. Ami nem felel meg az
ízlésüknek, szabadon visszaküldhető, s a végleges döntésig fizetni sem kell
érte. Az első szekérnyi szállítmány három napon belül érkezik a kastélyba.
Miután intézkedtél a raponc elültetéséről (amivel Viktort, a levelet
kézbesítő csontvázat is megbízhatod), és lefoglaltad a nővéreidet a
megfelelő tevékenységekkel, kérlek, térj vissza a kriptámhoz, ahol anyáddal
együtt várni fogunk.
Mindörökké híved,
Jákob lovag

Gothel felsóhajtott.
– Kankalin és Azálea teljesen kiakadnak, ha ezt meglátják!
– Kankalin biztosan. Mi lenne, ha elmondanád, hogy mi folyik itt?
Gothel megfordulva Azáleát pillantotta meg, amint a leégett üvegház
mellett áll.
– Azálea, szia! Hol van Kankalin?
– Fel-alá rohangál, mint egy holdkóros, és próbálja kitalálni, hogy
hogyan díszíthetné fel a kastélyt. Gondolom, ezért adsz nekünk mindenféle
feladatokat, hogy elfoglaljuk magunkat, amíg te anyánk alattvalóit
irányítod, igaz? Tudod, hogy Kanka nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy
felébresztetted őket.
– Nem is én tettem! Jákob volt az!
– És az hogy lehet, Gothel? Őt ki ébresztette fel?
– Hát…
– Gothel!
– Nem volt választásom! Mint kiderült, itt mindent ő intéz, Azálea,
mindent!
– Végül is nem csodálom. De most jobb lenne, ha mindent elmondanál
nekem, hogy tudjam, mit mondhatunk Kankának.
Így is történt.
 11. fejezet

Az anya bosszúja

Miután átkutatta az egész házat, Azálea végül az anyjuk szobájában akadt

rá Kankalinra. A hátán feküdt, s a mennyezetet bámulta.
– Kanka! Mit művelsz te itt? – kérdezte.
Kankalin felült.
– Olyan nyomott itt minden, nem?
– Miért nem megyünk le inkább a könyvtárba? Utálom ezt a helyet.
– Nem az a szokás, hogy a lányok az anyjuk halála után bemennek a
szobájába, átnézik a dolgait, és azon gondolkoznak, hogy mennyire
hiányzik nekik?
– De, a mesékben biztos. Mindegy, hány szívet aggatsz ide Kanka,
nekünk soha nem lesznek szép emlékeink anyánkról, és nem adják meg
nekünk azt, amit érdemeltünk volna tőle. Gyere, beszélnünk kell. Menjünk
le a könyvtárba vagy a konyhába!
– Nem, beszéljünk csak itt. Mi történt?
– Kérlek, ne izgasd fel magad. Gothelről van szó.
– Hol van? – kérdezte Kankalin.
– Jákob lovaggal.
– Aha… az meg ki?
– Még mielőtt bármit is mondanál, ígérd meg, hogy végighallgatsz, jó?
Jákob lovag anyánk egyik teremtménye. Ő az ő „szerelme”.
– Várjunk csak! Nem úgy határoztunk, hogy nem beszélünk vele?
– Csak te határoztál így. – Kankalin a szemét forgatta. – Ide figyelj, ha
itt akarunk maradni, pár dologban alkut kell kötnünk. Ez az egyik ilyen.
Gothel azt találta anyánk könyveiben, hogy a bozótosból nincs kiút.
– Micsoda?
 – Nyugalom, csak hallgass meg! Jákob lovag az egyetlen, aki kijárhat
innen. Mindenről ő gondoskodik, és Gothel tudta, hogy nem fogsz örülni,
de elintézte, hogy egy csomó dolgot hordjanak ide nekünk, amiből
kiválaszthatod, hogy mivel rendezzük be a házat. Mindezt azért, hogy te
örülj, Kanka! Gothel szeretne boldoggá tenni téged, és a családja érdekében
cselekedni! Nem mindig tetszik majd, ahogy kénytelen a dolgokat intézni,
de meg kell bíznod benne! És ha benne nem is, legalább bennem.
– Én mindig is bíztam benned.
– Gyere, kimehetnénk már végre innen? Éhes vagyok, menjünk le a
konyhába.
– Jól van! De te főzöl. Tudod, mi az, amit nagyon várok, Azálea?
– Mi az, húgocskám?
Ám mielőtt Kankalin válaszolhatott volna, az anyjuk szobáját vakító
fény öntötte el.
– Hádész szerelmére, ez meg mi volt? – szökkent talpra támolyogva
Kankalin.
– Nem tudom – felelte Azálea, s az ajtófélfának támaszkodott, majd az
ablakhoz sietett. – Kanka, gyere csak! Nézd!
– Az meg mi?!
Az égen hatalmas, örvénylő forgószél tűnt fel, amely egymás után
tarolta le a halott fákat, s egyenesen feléjük tartott.
– Az istenekre! Gondolod, hogy anyánk visszatért?
– Nem tudom!
– Te érzed őt, Azálea? Tényleg ő lenne? Mondd már!
– Nem tudom! Nem tudom! A halála óta érzem, hogy itt van. Az egész
házban, az erdőben, mindenhol, csak nem akartam szólni nektek miatta!
– Azálea, nézd!
Az örvény egyre közelebb ért, s mindent elpusztított, ami az útjába
került; a fákat, a sírokat, az üvegház romjait.
– Meg kell keresnünk Gothelt! Gyere!
Azálea megragadta a húga kezét, s lerohantak a lépcsőn, el a nyitott
ablakok mellett. Látták, hogy az örvény egyre közelebb ér. Az előcsarnokba
érve egy légiónyi csontvázba botlottak, akik elállták az útjukat.
– Az istenekre, Azálea, mi folyik itt?!
A forgószél a ház felé vette pusztító útját, s végigszántott az útjába
kerülő csontvázak tengerén.
– Kanka, futnunk kell! Ez egyenesen értünk jön!
 A lányok futásnak eredtek, ahogy csak erejükből telt. Nem mertek
hátranézni, de hallották, ahogy a ház darabjaira esik mögöttük, ahogy az
örvény beszippantja.
– Kankalin! Ne nézz hátra, csak fuss!
Ekkor olyan fülrepesztő sikolyt hallottak, amilyet még soha életükben.
A testvérük volt az. Gothel a törmelék közepén állt, és az örvény kellős
közepére meredt, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne merészeljen
közelebb jönni.
– Anyám, megállj! – üvöltötte, s két kezét pajzsként előretartotta.
Rettenetes rikoltás visszhangzott végig a kastély megmaradt falai közt, s
azokat is ledöntötte.
– Ne merészelj a nővéreimhez nyúlni, te boszorkány! – kiabálta
Gothel olyan mennydörgő hangon, amilyet a nővérei még sosem
hallottak tőle.
– Azt hitted, megúszhatod, hogy megöltél engem, s átvetted a helyem
ezekkel a nyomorultakkal az oldaladon?! Akkor ostobább vagy, mint
hittem! A te sorsod az, hogy egyedül légy, Gothel!
Az örvény hirtelen összeszűkült, hogy Kankalinra és Azáleára
összpontosítsa az erejét. A lányok térdre rogytak, és sikoltozni kezdtek a
fájdalomtól.
– Anyám, ne! Könyörgök, ne vedd el őket tőlem!
Manea kacaja megrepesztette Azálea és Kankalin fülét, s vér csordult ki
belőlük. Gothel elszörnyedve nézte a szenvedésüket.
– Anyám, hagyd abba! – kiáltotta Gothel, de jól tudta, hogy könyöröghet
bárhogy, az anyját nem érdekli. Valahogy meg kel lett mentenie a testvéreit.
Ekkor eszébe jutott valami, amit az anyja egyik, varázsigéket tartalmazó
könyvében, A szavak mágiájának művészetében olvasott. Gyorsan kimondta
az első szavakat, amik eszébe jutottak, és remélte, hogy beválnak. –
Segítsetek istenek, régiek és újak! Anyánk ködbe lépjen át, itt új szelek
fújnak!
Manea felsikított.
– Gothel, állj! Ne! Nem tudod, hogy mit csinálsz! – Ám Gothel tovább
ismételte a szavakat, mintha azok szelek szárnyán repültek volna hozzá, egy
távoli világból. – Segítsetek istenek, régiek és újak! Anyánk ködbe lépjen át,
itt új szelek fújnak!
– Gothel, ne! – sikoltotta a holtak királynője, ahogy az örvény
összesűrűsödött, magába zuhant, majd sűrű, dohos porfelhővé robbant szét,
amely mindent beterített.
– Kankalin! Azálea! Jól vagytok?
Gothel rögtön a testvéreihez rohant. Azok megmerevedett
ónixszobrokra hasonlítottak, s koromfekete por lepte be őket. Kérlek, ne
haljatok meg! Ne haljatok meg!
– Kanka! Azálea! – Gothel kisöpörte a port a nővérei arcából.
– Kanka! Kérlek, ébredj fel! – kiáltotta, s a húga arcát pofozgatta.
– Kanka! Azt mondtam, kelj fel!
– Az istenekre, Gothel! Mi ez a kosz rajtad?
Gothel felnevetett. Hát élnek! Azálea is köhögve tért magához Gothel
nevetésének hangjára.
– Azálea, jól vagy?
– Azt hiszem… és anyánk? Vége van?
– Azt hiszem – felelte Gothel, és körbenézett a teremben, amelyet
teljesen beterített a fekete korom.
A nővérek a földön ülve csendben körbenéztek. Az előcsarnok és a
lépcső helyén jókora lyuk tátongott. Csontok hevertek szanaszét, a
csillárokról száraz faágak lógtak.
– Gothel! Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Azálea ámulva.
– Őszintén szólva nem tudom.
Gothel a testvéreire nézett. Fogalma sem volt róla, hogyan sikerült
elpusztítania az anyjukat. Csak annak örült, hogy a nő vérei nem pusztultak
bele a dologba.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Kankalin. – A házunk romokban áll.
– Hát majd újraépítjük, méghozzá pontosan úgy, ahogyan szeretnénk –
jelentette ki Gothel. – Új házunk lesz és új életünk. Méghozzá gyönyörű!
Ígérem nektek!
– És hogyan? – kérdezte Kankalin.
– Itt van nekünk Jákob és anyánk alattvalói.
– Szerintem ők már a te alattvalóid, Gothel – vélte Azálea.
 12. fejezet

A nappali

Az ifjú boszorkányok a kocsiszínben húzták meg magukat az otthonuk

újjáépítésének ideje alatt. Mindennap újabb és újabb szekerek érkeztek,
végül több tucatnyi állt már ott, rogyásig pakolva építőanyaggal. Gothel a
nagy ablaknál ült, és figyelte, ahogy a csontvázak kirakodnak, amíg a
testvérei aludtak. Hónapok teltek el azóta, hogy Gothel átküldte az anyját a
ködbe, ám a nővérei azóta sem tértek magukhoz teljesen a sokktól; idejük
nagy részét az ágyban vagy az udvaron üldögélve töltötték, és szótlanul
figyelték az alattvalók tevékenykedését. Gothel nem tudta, hogyan
gyógyíthatná meg őket, hogyan nyugtathatná meg a lelküket. Mindennap
egyre csak ugyanazt kérdezgették:
– Anyánknak tényleg vége? Vissza fog jönni? Hogyan akadályoztad
meg, hogy megöljön minket?
Gothel egyikre sem tudta a választ. Egyszerűen csak örült, hogy nem
veszítette el őket. Ám ahogy teltek a hetek és a hónapok, egyre jobban
tartott tőle, hogy a félelem és a bánat lassan elhatalmasodik rajtuk, s ő újra
elveszíti őket.
Kopogás hallatszott a kocsiszín ajtaja felől. Gothel – remélve, hogy a
nővérei nem kelnek fel a zajra – gyorsan ajtót nyitott. Jákob volt az.
– Szervusz, Jákob lovag.
– Üdvözöllek, kis boszorka. Újabb szekerek érkeztek.
– Látom. Köszönöm, hogy intézkedsz helyettünk.
– Örömmel, kis boszorka. – Jákob egy pillanatig mintha tétovázott volna
az ajtóban.
– Van még valami, amit mondani szeretnél? – kérdezte Gothel. Vajon
miben sántikálhat Jákob? Nem vallott rá a tétlenül álldogálás.
 – Igen. Érkezett egy szekér, amit, úgy gondolom, te is látni szeretnél.
Velem jönnél, kérlek? – hajolt meg Jákob. Csak úgy sugárzott róla az
elégedettség.
Gothel követte az élőhalott lovagot az udvarra, s közben elcsodálkozott
a gyönyörű szobrokon és a szökőkúton.
– Nagyon tetszik az udvar, Jákob, gyönyörű lett! Köszönöm!
– Nagyon szívesen, Gothel úrnő.
– Vajon mit szólnának a nővéreim egy gorgóhoz a szökőkút közepén…?
– morfondírozott félhangosan Gothel, noha nem állt szándékában hangosan
is kimondani a szavakat.
– Azt hittem, megtartjuk az eredeti elrendezést a szobrokkal és a
faragványokkal. Talán nem tetszik?
– De, Jákob, nagyon is. Kérlek, ne aggódj! Nagyon is tetszik. De a
nővéreimnek, főleg Kankalinnak, néha eltér az ízlése az enyémtől. Talán
tehetnénk néhány táncos figurát a gorgó köré, hogy feldobják az összképet.
Hogy kicsit vidámabb legyen.
– Hogyne, kis boszorka. Ahogy óhajtod – felelte Jákob, majd
továbbsétáltak a szekér felé.
Gothelnek a szava is elállt, amikor megpillantotta. Telis-tele volt a téli
napfordulóra rendelt díszekkel és kellékekkel.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog. Reméltem, nem bánod, hogy önállóan
intézkedem a napforduló kellékeivel kapcsolatban.
– Nem, egyáltalán nem! Ez nagyszerű! Kankalin és Azálea nagyon fog
örülni!
– Én is reméltem, hogy így lesz, úrnőm.
– Ez hihetetlen, Jákob! Ez majd felvidítja őket. Kár, hogy a ház nem
készül el a napfordulóig.
– Ez a másik dolog, amiről szerettem volna beszélni. Azt hiszem, a ház
akár el is készülhet addig.
– Tényleg? – jött izgalomba Gothel, hetek óta most először.
– Az alapok szilárdan állnak, és a fenti szobák is készen vannak. A
földszinten még hónapokig kell dolgoznunk, de nem látom okát, hogy miért
ne költözhetnétek be a szobáitokba és díszíthetnétek fel a nappalit a
napfordulóra.
– A nappalit? Hát elkészült?
– Igen, Gothel.
– Megnézhetem?
 – Hogyne. Kérlek, kövess!
Jákob lovag bevezette a lányt a házba. Furcsa látványt nyújtott. Gothel
sohasem hitte volna, hogy egyszer ilyennek látja majd: fényesnek,
szellősnek, nyitottnak. És mennyi ablak mindenhol! Szembeszökő volt a
különbség a felújított és a régi részek között, amelyek valahogy megúszták
az anyjával való összecsapásukat. Mintha az álom és a rémálom határán
egyensúlyoztak volna.
A kőfaragványokkal díszített szobák egészen más látványt nyújtottak.
Gothel még sohasem látta így őket, pláne összehasonlítva az újakkal. Maga
elé képzelte, ahogy Kankalin meglátja, s azt mondja: olyan ez, mintha
lidérces álomból ébrednénk. Ám a ház régi részei valahogy most még
szebbnek tűntek Gothel szemében. A falikarokon gubbasztó vízköpők
mintha nem ellenségesen méregetnék, hanem mintha védelmezőn
tekintenének le rá.
– Erre, úrnőm. Megmutatom a nappalit.
A helyiség pontosan olyan volt, ahogy Gothel elképzelte, amikor
felvázolta Jákobnak, hogy milyenre építsék: minden oldalán ablakok
sorakoztak; szinte olyan volt az egész, mint egy világítótorony szobája.
Gothel örült, hogy megépíttette ezt a szobát a nővéreinek. Egy fénnyel teli
helyiséget, ahol ünnepelni lehet és új emlékeket szerezni, hogy végre
elfelejthessék a szörnyűségeket, amelyeket az anyjukkal kellett átélniük. A
szoba alaprajza nyolcszögletű volt, olvasókuckókkal szinte minden
ablaknál. A szoba közepén a téli napfordulóra váró, hatalmas fa állt,
amelynek csúcsa az üvegkupoláig ért. Mellette faládák, telis-tele díszekkel,
amelyek csak Gothelre és a nővéreire vártak. Apró madárkák, csillogó
aranygolyók, ezüst csillagok, üvegből készült szívek hevertek bennük
egymás hegyén-hátán. Kankalin hogy fogja imádni ezeket!
– A nővéreim nagyon boldogok lesznek. Köszönöm, Jákob lovag.
Nagyon köszönöm.
– Ez csak természetes, úrnőm. Nem látom akadályát, hogy azonnal be is
költözzenek.
– Egyetértek! Már alig várom, hogy elmondhassam nekik!
– Ezt rád bízom, úrnőm, én addig visszatérnék a dolgomhoz.
– Mielőtt elmennél, Jákob, még lenne egy kérdésem. – Ám Jákob már
tudta, hogy mit akar kérdezni, és a válasz most is ugyanaz volt, mint a
korábbi számtalan alkalommal.
 – Mint már mondtam, kis boszorkám, azóta sem hallottam anyád felől.
Úgy hiszem, tényleg sikerült elküldenéd őt a ködbe.
– De hogyan? – nézett rá Gothel nagy, szürke szemével.
– Erre csak te tudhatod a választ, kis boszorkám.
– Hát éppen ez a baj… hogy én sem tudom.
 13. fejezet

A leghosszabb éj előestéje

Az ifjú boszorkányok beköltöztek a házba, és már javában készülődtek a

téli napfordulóra. Mostanra jórészt belakták az emeletet, de idejük java
részét az új nappaliban, a régi könyvtárban és a saját szobáikban töltötték.
Mivel az ebédlő még nem készült el, leggyakrabban a nappaliban ettek. A
mai napon az ablakok előtti székeken ülve, az odahúzott apró, kerek
asztalról fogyasztották reggelijüket, a teát és a süteményeket.
Az anyjukkal való összecsapás óta a holt erdő sem volt már olyan sivár.
Bár közelgett a tél, az ég mégis kevésbé tűnt szürkének, sőt, néha a nap is
besütött a nappaliba. Csodálatos kilátás nyílt innen a holt erdőbe, és minden
irányba elláttak egészen a sűrű bozótig.
– Vajon mikor jön idén az első hó? – töprengett Gothel. – Azálea, te
érzed már a havat?
– Még nem Gothel. De hamarosan.
A nővérek már készültek a leghosszabb éjszakára. Gothel idén úgy
döntött, hogy a saját ötleteit valósítja meg az ünneplésben – most, hogy az
anyjuk nem volt ott, hogy megszabja, hogyan tölthetik az ünnepet.
Általában komor alkalom volt ez; mindenki feketébe öltözött, s a házra is
jeges hideg és sötétség borult. Az anyjuk még azt sem engedte meg, hogy
begyújtsanak a kandallókba a leghosszabb éjen. Manea üdvözölte a tél
halálát, s egy egész napnyi böjttel ünnepelte a napfordulót, majd
végigsorolta az összes ősük nevét, és apró ajándékokat, valamint a kedvenc
ételeik falatkáit helyezte el a közös oltáron. Ez a szertartás a Samhain egy
búskomor változata volt, amelyen az ősök életét ünnepelték. Maneának
ovális kis keretekben megvolt az összes ősük arcképe, amelyeket ilyenkor
felhelyezett a családi oltárra, és egymás után elmondta a lányoknak a
történetüket. Ezek után körbeállták az oltárt, és csendben nézték a portrékat,
vigyázva, hogy mozdulatlanul álljanak, nehogy elriasszák az ősök
szellemeit, ha azok úgy döntenének, hogy tiszteletüket teszik náluk a
leghosszabb éjszaka folyamán.
Idén anyánk képe is ott lesz a többi közt.
Gothel mindent megtett, hogy a nővérei jól érezzék magukat, ám úgy
tűnt, azok nem várják túlzott izgalommal a napfordulói Az anyjuk soha,
egyetlenegyszer sem engedte meg nekik, hogy fát állítsanak vagy
megajándékozzák egymást, Gothel azonban úgy gondolta, az ünnepség
felvidítja majd mélabúba süppedt testvéreit. Ám azok továbbra is
kedvetlenül jártak-keltek a házban, nyúzottan és csüggetegen.
– Ma fel kell díszítenünk a fát a napfordulóra, Kankalin! je lentette ki
Gothel, ahogy megakadt a szeme rajta, miközben egy süteményt kenegetett
mogyorókrémmel.
– Ha akarod, Gothel – ásított Kankalin.
– Mi baj, Kanka? Jól vagy? Még mindig rosszul érzed magad?
– Csak állandóan fáradt vagyok. És őszintén szólva nem nagyon érdekel
a leghosszabb éj.
– Mert még el sem mondtam neked, hogy hogyan fogunk ünnepelni!
– Ugyanúgy, ahogy minden évben – felelte Azálea, és újabb
süteményért nyúlt.
Azálea ijesztően lesoványodott az elmúlt hónapokban, s a szeméből
sütött a kimerültség. Mind a két nővér borzasztó sápadt volt, és ahogy
Gothel végignézett rajtuk, egyre csak az járt a fejében, hogy mivel
vidíthatná fel őket.
– Idén fénnyel fogjuk megtölteni az egész házat!
– Micsoda? – nézett fel Azálea és Kankalin egyszerre.
– Jól hallottátok! Minden egyes szobát kivilágítunk majd. Nézzetek ki
az ablakon. A szekerek már meg is érkeztek, amíg ti aludtatok.
Kankalin és Azálea az udvarra néző ablakhoz sétált. Jákob lovag is
odalent volt, s úgy irányította a többi élőhalottat, mint egy szeles hegytetőn
álló varázsló, széles gesztusokkal mutogatva a különféle irányokba.
– Azok gyertyák?
– Igen! Több szekérre való van belőlük! Kivilágítjuk az egész házat!
Sokat olvastam arról, hogy más boszorkányok hogyan ünneplik a
leghosszabb éjszakát, és sokan úgy érzik, hogy erre az alkalomra egy
fényünnepély a legmegfelelőbb.
– Ezt meg hol olvastad? – kérdezte Azálea.
 – Az egyik könyvben, amit Jákob hozatott az egyik szekérrel.
– Mostanában szinte mindent vele végeztetsz. Biztosan bölcs dolog ez?
– kérdezte Kankalin.
– Ő is örül, hogy végre dolgozhat. Szereti elfoglalni magát. Anyánk
mindig a kriptájába zárva tartotta, hacsak nem kellett hadjáratot vezetnie
vagy elhoznia az ellátmányt.
– De hát sosem alszik, Gothel! Állandóan ébren van, hogy nekünk
dolgozzon – vetette közbe Azálea.
Gothel felnevetett.
– Igaz, ő sosem alszik. És neki is jobb, ha akad valami elfoglaltsága,
mint hogy egész nap a kriptájában üldögéljen, és várja, hogy hívják. Már
megbeszéltem ezt vele, Azálea. Hidd el, ő is jobb szereti így.
– És mi van a többi alattvalóval? Őket hagyod pihenni? –
akadékoskodott Azálea.
– Ezt már százszor megbeszéltük! Jákob váltásban dolgoztatja őket, és
napokig alhatnak, mielőtt újra rájuk kerül a sor! És még mielőtt újra
megkérdeznéd, a gyerekek nem éberen fekszenek a sírjukban, hanem
alszanak. – Gothel felállt, és a nővérébe/ lépett. – Aggódom miattad,
Azálea. Folyton elfelejtesz dolgokat
– Semmi baj, Gothel. Csak fáradt vagyok.
– De nagyon lefogytál! Egyél még, kérlek, csak egy kicsit! Nincs
valami, amit szívesen ennél? Valami, amit hozathatnék neked Jákobbal?
– Nem, Gothel, köszönöm. Azt hiszem, most ledőlök egy kicsit a
szobámban. Fáj a fejem.
– Jól van, Azálea, pihenj nyugodtan.
Gothel nyugtalanul figyelte, ahogy a nővére kisétál a szobából. Soha
életükben, egyikőjük sem volt még beteg. Egyszerűen nem történt ilyesmi.
Gothel nem tudta mire vélni a dolgot. Végül úgy döntött, eltölt egy napot az
anyja könyvtárában, hátha talál valamit, amivel segíthet Azáleán.
– Kanka, elmegyek anyánk könyvtárába. Felakasztasz addig pár olyan
piros szívet a fára? Külön neked csináltattam őket.
– Jó, lehet. Megkérnéd Jákobot, hogy küldjön fel valakit segíteni a
ládákkal?
– Biztos? Azt hittem, nem szeretnéd, ha anyánk alattvalói bejárnának
ide.
– Azóta kicsit máshogy látom a dolgot. Sokan elpusztultak közülük,
hogy megvédjenek minket anyánktól. Ők most már a mi alattvalóink.
 – Örülök, hogy te is így látod. Szólok Jákobnak, hogy küldjön fel
valakit.
Ahogy Gothel elindult a nappaliból, és az anyja magánkönyvtára felé
vette az irányt, egyenesen Jákobba botlott, aki épp az ebédlő felújítását
felügyelte.
– Látom, lassan alakul a dolog – szólította meg, ahogy körbenézett a
teremben.
– Szervusz, Gothel úrnő. – Jákob mindig így szólította őt, ha más
alattvaló vagy a nővérek is jelen voltak. Máskülönben „kis boszorkának”
hívta, amit Gothel egyre elbűvölőbbnek talált. Lassan már nem is tudta,
mihez kezdene a lovag nélkül. – Úrnőm, lenne pár kérdésem az ebédlővel
kapcsolatban. Külső ablaktáblákat kívántál felraktatni ezekre az ablakokra,
igaz?
Gothelt teljesen lenyűgözte a helyiség pompája. A kőből faragott
hárpiák és szárnyaló hollók megmaradtak, ahogy a kőfalakba vájt
ablakrések is, ám az alattvalók azóta nyitható-csukható ablakokat szereltek
be, ha a bent ülők továbbra is nyitott helyiségre vágynának. A munkások
kitűnő munkát végeztek, az ablakkereteket a kőnek megfelelő színűre
festették, amitől a terem hasonló maradt a korábbi állapotához. – Már nem
vagyok benne olyan biztos.
– Sejtettem, hogy esetleg máshogy érzed majd. Remélem, nem bánod,
hogy betetettem ezeket az ablakokat. Gondoltam, kár lenne elzárni a fényt
és a kilátást.
– Igazad van. És nagyon tetszik az új asztal, a székek, a szőnyegek és a
vörös falikárpit is. Na, és ezek a csillárok és falikarok…! Köszönöm, Jákob.
– Nagyon szívesen – felelte az élőhalott lovag némi nem titkolt
büszkeséggel.
– Jákob?
– Igen?
– Valóban szívesen végzed ezt a rengeteg munkát? Azálea és Kankalin
aggódik érted.
– Ó, én nagyon is boldogan végzem a dolgom – felelte Jákob halkan. –
Viszont én is aggódom a nővéreid miatt. Nem szeretnék rád ijeszteni, de
attól tartok, anyád maradandó sérüléseket okozott nekik a támadásakor.
Nem szeretném olyasmibe ütni az orrom, ami nem tartozik rám, kis
boszorkány, de talán érdemes lenne kivizsgálni a dolgot.
– Pont erre készültem én is. Épp anyánk magánkönyvtárába tartok.
– Az most már a tiéd, úrnőm. Ezt ne feledd.
– Köszönöm, Jákob. Ott leszek, ha keresnél.
 14. fejezet

Különös nővérek
a holt erdőben

Gothel magával vitte az egyik könyvet a holt erdő sűrű részébe, nem
messze a holtak városától, mint a régi időkben, a testvéreivel, még mielőtt
megölte volna az anyjukat. Egy kis csendre vágyott, távol a ház és a
felújítás állandó zajától. A nővérei még szundikáltak, de Gothel
gondoskodott róla, hogy már ott várják őket a kedvenc péksüteményeik és
gyümölcseik, hátha kedvet kapnak az evéshez, ha esetleg azelőtt
ébrednének fel, hogy ő visszatérne.
Gothel leheveredett az egyik üres sírra, hátát a sírkőnek vetette.
A nap a holt szomorúfűz ágain sütött át, s a levelek árnyékát vetette a
könyv lapjaira. Gothel figyelte, hogyan táncol és változik a mintázatuk,
ahogy a szellő fújdogál az ágak közt, s ez kissé elterelte a figyelmét a
könyvről. Mindig figyelt rá, hogy csak olyanok sírjára telepedjen le, akik
éppen a házban dolgoztak. Most, hogy már oly sok alattvalójával
találkozott, valahogy tiszteletlenségnek érezte, hogy megzavarja őket a
szendergésükben.
A könyvet, amit olvasott, az anyja írta a különféle gyógyírokról és
ellenvarázslatokról. Gothel kétségbeesve figyelte a nővérei leépülését, és
remélte, hogy talál ellene valamit a rengeteg könyv valamelyikében,
amelyeket az anyja hagyott hátra. Eleinte még azt gondolta, hogy bizonyára
csak az anyjukkal kapcsolatos megpróbáltatások miatti sokkhatástól és
kimerültségtől szenvednek, és bár részben most is így gondolta,
nyugtalanította, hogy a nővérei állapota az azóta eltelt hosszú hónapok alatt
sem javult. Be kellett ismernie, hogy valami nagyon nincs rendben velük, és
eltökélte, hogy rá fog jönni, mi az.
 Gothel mindig is gyorsan tanult, de jól tudta, hogy sosem lesz az övé az
ősei minden tudása – főleg, mióta szembeszállt az anyjával –, ezért
igyekezett legalább a lehető legtöbb könyvet elolvasni a témában. A
pincébe, ahol Manea a vérét tartotta, csak akkor ment le, ha Jákobnak pénz
kellett a vásárlásokhoz. Most, hogy a testvérei ilyen helyzetbe kerültek, arra
gondolt, hogy talán megoszthatná velük a vért, hogy megmentse őket.
Csakhogy mindig eszébe jutott, amit az anyja mondott arról, hogy lényének
egy részét titokban kell tartania a nővérei előtt. Ők azonban mostanában
szinte állandóan aludtak, így Gothel gyakorlatilag azt tehetett, amit akart.
Be kellett vallania magának, hogy élvezi ezt a fajta szabadságot.
Nem, ez nem azt jelenti, hogy holtan akarod látni őket, Gothel.
Erőnek erejével kellett megakadályoznia magát, hogy úgy
gondolkodjon, ahogy az anyja. Hisz a testvéreit a világon mindennél jobban
szerette. Most is azért ül az erdő közepén, az anyja könyvével az ölében,
mert meg akarja gyógyítani őket, nem igaz? Bár valami azt súgta neki, hogy
a gyógyír az anyja vérében rejlik. Mégis képtelen volt kiverni a fejéből az
anyja figyelmeztetését, hogy ne ossza meg a vért a nővéreivel, mert nem
fogják őt szeretni, ha képesek lesznek olvasni egymás a gondolataiban.
Eszébe ötlött anyjának az a mondata is, hogy az ő sorsa az egyedüllét. De
hát hogy lehet az? Jákob mindig ott lenne neki. Ahogy az alattvalói is. És ha
rajta múlik, a nővérei is vele maradnak. Anyánk a hazugságok királynője
volt. A nővéreivel az a sorsuk, hogy együtt maradjanak.
Nővérek. Együtt. Mindörökké. Így szólt az esküjük. Ha osztoznom kell
velük anyánk vérén, hát legyen!
Gothel összecsapta a könyvet, és magában mérgelődött, amiért
elpazarolt egy egész napot a hasztalan kutatásra, miközben jól tudta, hogy
az anyja vére a kulcs. Fogalma sincs, honnan, de tudta.
– Azért, mert anyád vére úgy folyik át rajtad, mint egy patak.
Gothel riadtan kapta fel a fejét. Felpattant, és elhátrált a három fiatal
nőtől, akik előtte álltak a holt fűzfa ágainak árnyai közt. Fekete ruhát
viseltek, felül gazdagon díszített, brokátkorszázzsal, amelybe ezüstös
szálakat varrtak. Hosszú, csipkefodros szoknyájuk a bokájukig ért,
kihangsúlyozva fekete-fehér csíkos harisnyájukat és csillogó, hegyes orrú
csizmájukat.
– Hádészra, ti meg kik vagytok, és hogy kerültök az én erdőmbe? –
rivallt rájuk Gothel szigorúan.
 – Lucinda vagyok, ők pedig a nővéreim, Ruby és Martha. Sajnálom, ha
megijesztettünk – felelte egyikük behízelgő mosollyal.
Gothel végigmérte a három, különös nőt. Nagyjából hasonló korúaknak
látszottak, mint ők a testvéreivel, talán egy-két évvel lehettek idősebbek, de
nem tűntek többnek húsznál. Minden szempontból egyformák voltak, a
ruhájuk is pont ugyanolyan volt. Hosszú, sűrű, fekete hajuk lágy
hullámokban omlott a vállukra. Arcuk sápadt volt, ami gyönyörűen
kihangsúlyozta sötét szemüket és élénkvörös ajkukat. Volt bennünk valami
különösen ismerős, de Gothel képtelen volt rájönni, hogy mi.
– Hát persze, hogy ismerősnek látsz minket. Hisz mi is boszorkányok
vagyunk – mosolygott a lány, aki az előbb Lucindaként mutatkozott be.
Gondolatolvasók! – döbbent rá ijedten Gothel.
– Igen, halljuk a gondolataidat. Sajnálom, ha ez kellemetlen neked. De
ígérem, nem fogunk ártani neked. Valójában segíteni jöttünk. Megéreztük a
mágiádat a kinti világban, amikor elpusztítottad a holtak királynőjét, és
éreztük a kétségbeesésedet is. Nagyon messziről lehetett érezni, még
számtalan királyságon túlról is, ahol mi lakunk. Egyszerűen kénytelenek
voltunk idesietni. Szeretnénk segíteni, hogy meggyógyíthasd a testvéreidet.
– Hogy meggyógyítsam őket? Ezt meg honnan tudtátok? –csodálkozott
Gothel. – És miért akarnátok segíteni olyanokon, akiket nem is ismertek. –
Egyáltalán nem volt meggyőződve a furcsa nővérek jó szándékáról.
– Mennyi kérdés! – nevetett fel Ruby.
– Mind boszorkányok vagyunk. Össze kell tartanunk. És segíteni
egymásnak – tette hozzá Lucinda.
– És mit kértek cserébe? – kérdezte Gothel gyanakodva.
– Szeretnénk belenézni édesanyád könyveibe. Egészen pontosan a
nekromancia, a holtak feltámasztása érdekel meg az őseid hosszú életének
titka – mosolygott Lucinda.
– Elég sokat kértek – vetette oda Gothel.
– Szerintem a testvéreid megmentése mindent megér – vélte Martha, bár
tulajdonképpen mondhatta volna bármelyikük: a hangjuk is ugyanolyan
volt.
Martha Gothelhez lépett, és kinyújtotta a kezét.
– Tényleg segíteni szeretnénk. Ha nem akarod megmutatni édesanyád
könyveit, attól még segíteni fogunk. Nekünk nem számít. Megkérdezted,
hogy mit kérünk, és minket ez érdekel. De nem mindenáron. Mindenképpen
segítünk neked.
 – Ó, igen! Mindenképpen segítünk! El sem tudom képzelni, milyen
lenne elveszíteni a testvéreimet. Esküszöm, hogy mindent megteszünk,
hogy segítsünk neked, Gothel – csatlakozott Lucinda.
– Igen! Megígérjük! – toldotta meg Ruby is.
Gothel zúgó fejjel igyekezett követni, ahogy a nővérek egymás szavába
vágva beszélnek. Továbbra sem tudta mire vélni a meg jelenésüket. Azelőtt
a saját családját leszámítva még sosem találkozott más boszorkányokkal, és
kissé letaglózta, hogy most egyszerre ilyen sokan jelentek meg. Rádöbbent,
hogy mennyire elzárva élt eddig a saját kis világában, mindössze a
családjával és az alattvalóikkal.
– Várjatok! Hogyan jutottatok át a bozóton? – tudakolta Gothel.
Kíváncsi volt, hogyan törhették át a nővérek az anyja bűbáját.
A különös nővérek összenéztek.
– Megvannak a módszereink.
Gothel irigységet érzett. Ezek a boszorkányok nyilván sokkal nagyobb
varázserővel bírtak, mint amit ő egyáltalán el tudott képzelni – vagy éppen
használni.
– Meg tudnátok tanítani engem is a varázslásra? – kérdezte Gothel.
A különös nővérek felnevettek.
– Hát persze, kis boszorkány! Nagyon is szívesen!
Ez végre örömmel töltötte el Gothelt. Hát csak sikerült boszorkányokra
bukkannia, akik segíthetnek neki a fejlődésben. És ráadásul azt is
megígérték, hogy meggyógyítják a testvéreit.
Gothel elfogadta Martha kezét, majd a két kezébe fogta Lucindáét és
Rubyét is.
– Lenne kedvetek csatlakozni hozzánk a leghosszabb éj és a napforduló
ünnepén? Igazi fényfesztivált rendezünk!
– Fények karneválja a holt erdőben? Nem hinném, hogy az elmúlt pár
emberöltő alatt valaha is történt ilyesmi. Ki nem hagynám a világért sem! –
felelte Ruby.
– Hát persze, hogy csatlakozunk a napforduló ünnepére! Megtiszteltetés
lenne – jelentette ki Lucinda is.
– Nos, akkor körbevezethetlek benneteket a házunkban? Jákob már ott
van, éppen az előkészületekkel van elfoglalva. Megmutatom a
vendégszobát, ahol lepihenhettek egy kicsit az ünnepség előtt.
– Köszönjük – felelték a rejtélyes szépségek egyszerre, akár egy
szirénkórus.
 – Ó, valamit el kell mondanom nektek Jákob lovagról. Nos, tudjátok,
ő…
– Mindent tudunk róla, ne aggódj – szólt közbe Lucinda.
– De honnan? – ráncolta a homlokát Gothel.
– Láttuk őt a fejedben, amikor megemlítetted a nevét; láttuk a belső
képet, amit róla őrzői – mosolygott Martha.
– Értem.
– Természetesen számítottunk élőhalott szolgálókra a holt erdőben –
tette hozzá Lucinda.
– Ó, hát persze.
Gothel érezte, hogy mindig egy lépéssel előtte járnak. Kíváncsi volt,
hogy Azálea mit gondol majd róluk vagy hogy képes lesz-e majd érzékelni,
hogy valóban jók-e a szándékaik.
– Gyertek – intett végül, s nekivágtak az udvarházhoz vezető hosszú
ösvénynek.
A ház udvarát mostanra gyönyörű szobrok lepték el, amelyek egy
csodás szökőkutat öleltek körül. A szökőkút közepén egy hatalmas gorgó
lenyűgöző szobra állt. A teremtény gonosz mosolyra húzta a száját,
amelyben éles fogak villogtak, fején haj helyett kígyók tekeregtek. Jókora,
kőből faragott szemeibe mintha élet költözött volna. Egészében olyan
látványt nyújtott, mint aki nagyon elégedett a művével most, hogy kővé
változtatta a körülötte mulatozó táncosokat. Gothelnek úgy tűnt, mintha a
szörnyeteg örömében véletlenül megpillantotta volna magát a szökőkút
vizében, s maga is kővé vált volna. Vajon mit szólnak majd hozzá a
nővérei? Gothel kíváncsi volt, hogy ők is olyan gyönyörűnek látják-e majd,
mint ő. Mostanában nagyon keveset beszélgettek; Gothel olyan sokat
dolgozott, hogy feldíszítse a házat, hogy végül kissé el is hanyagolta őket.
– Ne feledd a varázsleckéket sem. Édesanyád mágiáját is sokat
tanulmányoztad, hogy megleld a gyógyírt a bajukra – szólalt meg Lucinda,
hallva Gothel gondolatait.
– Igen, ez is igaz – Gothel nem volt benne biztos, hogy örül a
gondolatolvasók jelenlétének. Most már értette, hogy miért idegenkedett
Kankalin a gondolatolvasástól.
– Már alig várjuk, hogy találkozzunk a nővéreiddel – jelentette ki
Lucinda, ahogy beléptek az előcsarnokba, amelyben még javában folyt a
felújítás. Az élőhalott lovag úgy irányította az alattvalókat, ahogy egy csatát
vezénylő tábornok.
 – Jákob lovag, hadd mutassam be neked Lucindát, Rubyt és Marthát.
Vendégül látjuk őket a leghosszabb éj és a napforduló ünnepére.
Jákob egy pillanatig némán bámult rájuk. Gothel nem tudta, hogy
megdöbbenésében, mert idegeneket lát a holt erdőben, vagy valami más oka
volt a némaságának. De bármi is volt az, szemlátomást megzavarta a
lovagot.
– Üdvözletem, hölgyeim. Kérem, hogy Gothel úrnőn keresztül üzenjék
meg, ha bármivel is kényelmesebbé tehetjük az ittlétüket – mondta végül a
holt lovag, továbbra is a nővéreket méregetve. Arca furcsán eltorzult, de
most nem attól a ferde mosolytól, amelyet Gothel mostanra annyira
megszeretett.
– Köszönjük, Jákob lovag – felelték a nővérek egyszerre. Szinte már
úgy hangzott, mintha énekeltek volna. Gothel eltűnődött, hogy vajon ők is
ilyenek lennének-e a testvéreivel, ha ugyanolyannak születnek, s hogy az
anyjuk jobban örült volna-e, ha a különös nővéreket kapja leányaiul, mint
őket. Akkor is megpróbálta volna-e megölni őket, ha mindhárman
egyformák, mint ezek a lányok? Anyja szavai hangzottak fel a fejében.
Az egyforma boszorkányikrek az istenek áldásai.
Mondott nekik egyáltalán bármi ilyen biztatót az anyjuk? Gothel semmi
ilyesmire nem tudott visszaemlékezni – egészen a halála előtti napokig. De
mostanra már biztos volt benne, hogy minden, amit akkor tőle hallott,
szemenszedett hazugság volt. Ostobának érezte magát, amiért elhitte az
anyjáról, hogy más is lehet, mint gonosz áruló.
– Ne vess el mindent, amit anyádtól hallottál az utolsó napjaiban,
Gothel. Nem volt mind hazugság.
Gothel üres tekintettel meredt Lucindára. Emlékeztetnie kellett magát,
hogy ezek a lányok hallják a gondolatait.
– Megtaníthatjuk neked, hogyan rejtsd el a gondolataidat mások elől –
ajánlotta fel Ruby.
– Már ne is haragudjatok, de az remek lenne.
Gothel rádöbbent, hogy milyen udvariatlanul bánt szegény Jákobbal, aki
végig csendben állt mellettük, s megbabonázva bámulta a nővéreket.
Mintha tartott volna tőlük. Talán nem is ez volt rá a legmegfelelőbb szó.
Mégis, nyilvánvalóan volt valami a nővérekben, ami nyugtalanította.
Később majd beszélnie kell vele, ha a vendégeik elfoglalták a szobájukat.
– Köszönöm, Jákob. Nem tartalak fel tovább. Később még találkozunk,
mielőtt kezdetét venné a leghosszabb éj.
 – Igenis, Gothel úrnő. – Ezzel a lovag sarkon fordult, hogy tovább
igazgassa az alattvalókat, és befejezhessék a díszítést meg a gyertyák
elhelyezését az egész házban.
A furcsa nővérek felkacagtak. Gothelnek tetszett a nevetésük hangja.
Nem volt benne semmi rosszindulat vagy káröröm; boldognak tűnt, szinte
zeneinek. Hiányoztak neki azok az idők, amikor ők is így nevettek a
testvéreivel. Hiányolta az együtt töltött időket.
– Mindent megteszünk, hogy segítsünk rajtuk. Megígérjük – nyugtatta
meg Martha.
– Köszönöm – felelte Gothel. – Megmutatom a szobáitokat.
– Közös szobát szeretnénk, ha lehetséges – kérte Lucinda.
– Hogyne. A sárkányos szobában helyezünk el benneteket, ott a
legnagyobb az ágy. Már persze, ha nem baj, hogy osztoznotok kell rajta –
mondta Gothel, és a lépcső felé indult velük.
– Egyáltalán nem – mosolyogtak a nővérek.
Menet közben nézelődtek a házban, apró csizmáik folyamatosan
kopogtak a kőpadlón. Kopp-kopp-kopp. A hang kezdte idegesíteni Gothelt;
kissé mintha meg is szédült volna tőle. De aztán csak nevetett magán.
Legalább mindig tudom majd, hogy merre járnak.
A nővérek együtt nevettek vele. Gothel már nem vette a fáradságot,
hogy szóvá tegye. Inkább úgy tett, mintha a nővérek nem hallanák a
gondolatait, amíg felértek az emeletre, s elhaladtak pár csontváz mellett,
akik éppen gyertyákat állítottak az összes, elérhető vízszintes felületre. Már
mindenhol gyertyák voltak, minden talpalatnyi hely tele volt velük.
– A szobátok erre van – mutatott Gothel egy nagy, kőből
Faragott boltívre. A sárkányos szoba a ház legrégebbi részeihez
tartozott, és az egyik legfényűzőbb helyiség volt. Gothel sosem értette,
hogy az anyja miért nem alszik ott soha. Ez volt az összes hálószobájuk
közül a legjobb, a falakat sárkányos faragványok díszítették, s a hatalmas
kandallót is két óriási, szárnyas teremtmény szobra fogta közre.
– Nem akart abban a szobában élni, ahol az anyja meghalt – felelte
csendesen Lucinda.
Gothel egészen megdöbbent. A szavak szinte tőrként hasítottak a
szívébe, és tudta, hogy lehet bennük igazság. Fájt neki, hogy ezek a lányok
olyasmit tudnak az anyjáról, amit még ő maga sem.
– Honnan tudjátok ezt? – nézett Lucindára.
 – A holtak királynőinek tettei legendásak. A történetük megőrződött az
idő kódexében, és mi mindig nagy érdeklődéssel olvastunk róluk.
– Meglehet, többet tudtok a családunkról, mint én – vélekedett Gothel,
miközben szórakozottan figyelte, ahogy a csontváz-alattvalók elhúzzák a
függönyöket, és begyújtanak. Az anyja idejében soha nem járt ennyi
szolgáló a házban. Legalábbis, ha ők is ott voltak, a testvéreivel.
Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy most már ő az uralkodójuk, és
úgy intézheti a dolgait, ahogy akarja.
– Remélem, jól érzitek majd magatokat. Maradjatok, amíg csak jólesik.
Felhozatok majd nektek pár ruhát és minden egyebet, amire szükségetek
lehet. Úgy látom, hasonló a méretetek, mint Azáleáé, és épp most kaptunk
annyi ruhát és hálóinget, ami egy egész életre elég lenne.
– Köszönjük, Gothel. Vagy hívjunk inkább királynőnek?
Gothel kuncogott.
– Nektek semmiképpen sem vagyok a királynőtök. A Gothel is
megfelel, köszönöm. – A kőasztal felé intett, amelyre gondos kezek itatóst,
tintatartót és tollszárat készítettek. – Papírt a fiókban találtok, ha írnátok a
családotoknak, hogy nálunk vendégeskedtek. Ha bármire szükségetek van,
szóljatok valamelyik szolgálónknak. Elő tudják készíteni a fürdőt,
hozhatnak enni, bármit megcsinálnak. Jákobon kívül persze egyikük sem
tud beszélni, de hallanak, és megértik a parancsot.
– Köszönjük, Gothel – felelték a nővérek, és láthatóan lenyűgözve
néztek körül a szobában. Gothel hirtelen megérezte, milyennek láthatják a
nővérek ezt a szobát, amelyre ő egész idáig ügyet sem vetett: a hatalmas,
tollal bélelt ágyat négy, zömök kőoszlop tartotta, amelyeknek teteje
sárkányfejet formázott. A vörös baldachin és az ágynemű újonnan került ide
az anyja halála óta, ahogy a karmazsin falikárpitok és szőnyegek is. Az
egész helyiség lenyűgöző látványt nyújtott, s Gothel nem is értette, miért
nem költözött még be ide.
– Hát tégy úgy! Persze csak miután elmentünk! – nevetett Martha.
– Ó, még mielőtt elfelejteném… – jutott eszébe valami Gothelnek. –
Még sötétedés előtt elküldök értetek valakit, aki átkísér titeket a nappaliba,
az ünnepségre. Jákob két órával korábban csengetni fog az öltözőcsengővel.
Addig is bármikor csengessetek, ha valamire szükségetek van. Most, ha
megbocsátotok, meglátogatnám a nővéreimet.
– Hogyne – felelték a boszorkányok.
 Gothel kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Még
hallotta a nevetésüket, amint elindult a folyosón a nővérei szobái felé.
Milyen furcsa, különös nővérek!
 15. fejezet

A leghosszabb éj

A hat boszorkány csendben állt az udvaron, s várta, hogy Jákob lovag is

lejöjjön hozzájuk a házból. Gothel azt hitte, a nappaliban találkoznak majd,
ám Jákobnak szemlátomást más tervei voltak.
Azálea, Gothel és Kankalin csodálatos ruhákban pompázott, amelyeket
Gothel személyesen választott nekik a napfordulóra. Anyjuk
hagyományához híven mind fekete volt, ám apró, hímzett ezüstcsillagokkal
díszítve, amelyek a vállukról lefelé indulva egyre sokasodtak, s terebélyes
szoknyájuk alját már teljesen elborították, akár az éjszakai égbolt csillagai.
Mind a három lány csillagokkal díszítette a haját is.
Lucinda, Ruby és Martha az érkezésükkor viselt ruhák mellett döntöttek.
Ahogy Gothel közelebbről is szemügyre vette őket, felfedezte, hogy az ő
korszázsuk ezüstös díszítése is apró csillagokból állt. Bár nem öltöztek át, a
hajukat bonyolult kontyokba lógták össze, és magasra tornyozták a fejük
tetején, csak néhány loknit hagytak meg az arcuk két oldalán. A kontyukba
is ezüst csillagocskákat tettek, amelyek jól illettek a fülbevalójukhoz és a
csodálatos nyakékekhez, amelyeket Gothel küldetett fel nekik
ajándékképpen a napfordulóra. Mind a hatan prémes sálakba burkolóztak a
hideg ellen.
A lilás alkonyati ég lassan padlizsánszínt öltött, és az a fajta csend ült a
levegőben, amely Gothel tapasztalata szerint a hóesés előjele volt. A hideg
csípte az arcát, s végül az övé is kipirult, akár a nővéreié. Látta, ahogy a
levegőben gomolyog a leheletük. Gothel arra gondolt, hogy olyanok,
mintha sárkányboszorkányok lennének, akik füstöt okádnak várakozás
közben.
– Meddig kell még várnunk, Gothel? – panaszkodott Kankalin egyre
türelmetlenebbül.
 – Nem tudom, Kanka. Várj csak, nézd! Már jön is.
Jákob tűnt fel a távolban, ahogy kilépett a ház kapuján. Kezében fáklyát
tartott, amely megvilágította koponyaszerű arcát.
– Jó estét az ifjú boszorkányoknak. Elnézést, amiért megvárattam a
társaságot – üdvözölte őket, amikor végre leért az udvarba. – Mivel
úrnőimnek ez az első téli napfordulója, amelyet királynőkként
ünnepelhetnek, szerettem volna még különlegesebb alkalommá tenni a
leghosszabb éjt. – Gothel látta, hogy Jákob a szeme sarkából továbbra is a
különös nővéreket méregeti. Még nem volt alkalmuk négyszemközt
beszélni a dologról, és Gothel egyre kíváncsibban várta, hogy a lovagnak
mi mondanivalója lehet a vendégekről.
– Hadd mutassam be a mi kis birodalmunkban először a fények
fesztiválját!
Jákob a magasba emelte a fáklyáját, így jelezve a házból figyelő
Viktornak, s pillanatokon belül az egész kastély és az udvar a
legcsodálatosabb fényárba borult, amelyet Gothel és a testvérei valaha is
láttak.
– Jaj, Jákob! Ez gyönyörű! Köszönöm! – sugárzott Gothel a nővérei
boldogságát látva.
– Ezer örömmel, királynőm – hajolt meg Jákob, majd széles mozdulattal
intett, hogy kövessék. – Hölgyeim, erre tessék. Kérem, jöjjenek be a
hidegről. Gothel királynő pazar lakomával készült az ünnepségre.
– Tényleg, Gothel, lakomával? – mosolygott Kankalin.
– Az egész ház annyira gyönyörű! Köszönjük! – lelkendezett Azálea is.
Gothel nagyon megörült, hogy a nővéreit végre boldognak látta.
– Szerettem volna, ha az első ünnepünk anyánk nélkül különlegesre
sikerül. Azt akartam, hogy felviduljatok! Kérlek, mondjátok, hogy örültök!
– Ám válaszolniuk sem kellett; egy szempillantás alatt ölelő karjaik közt
találta magát.
– Köszönjük, Gothel! – sikkantották. – Köszönjük!
– Ez tényleg gyönyörű – sóhajtották a különös nővérek is, akiket szintén
megbabonázott a házból kiáradó fény. A nappali különösképp gyönyörűnek
tűnt a távolból. Az a szoba, ott, az Istenek Világítótornyára emlékeztet
minket.
– Köszönöm! Pont ez volt a célom.
– Ó, hát jártál ott? – érdeklődött Lucinda, miközben Jákob vezetésével
visszamentek a házba, át az előcsarnokon, fel a lépcsőn, egészen a nappali
ajtajához.
– Nem, csak olvastam róla. Még soha nem hagytuk el a holt erdőt –
felelte Gothel szomorúan, ahogy beléptek a nappaliba.
Több száz csontváz tódult kifelé a házból néma csendben, hogy
visszatérjen a sírjába. Mint kiderült, Jákob meghagyta nekik, hogy
egyszerre gyújtsák meg az összes gyertyát. Alig volt olyan felület, amelyen
ne álltak volna gyertyák. Az egész házat betöltötte a fény, pont úgy, ahogy
Gothel megálmodta. A nappaliba lépve a boszorkányoknak szinte elállt a
lélegzete a középen magasló napfordulós fától, amely egészen az
üvegkupola csúcsáig nyújtózkodott. Az fát beborították a vörös üvegszívek,
madarak és csillogó, színes üveggömbök, amelyek szikrázva verték vissza a
gyertyák fényét.
A szoba túloldalán, az oltáron az ősök olajportréi sorakoztak, középen
pedig az anyjuk képe állt. A virágokkal díszített asztalon mogyoró, tea,
narancs és csokoládé várta őket, valamint egy rézcsengő és egy díszes
teáscsésze, amelyet kimondottan erre az alkalomra vettek elő. A csésze
ezüstből készült, s fekete koponyák díszítették. Pereme egy helyen
kicsorbult, és hajszálrepedés futott végig az oldalán. Volt ott egy
smaragdbross, egy káprázatosan szép gyémánt nyaklánc, egy gyöngysor és
egy ónixgyűrű is – mind-mind az őseik tulajdona volt egykor, amelyet az
anyjuk egy fadobozban tartott, a pincében, és csak ilyenkor vett elő. Az
oltárt különböző magasságú kúpos gyertyák díszítették, ezüst
gyertyatartókban. Ezek a gyertyák mintha nagyobb fénnyel égtek volna,
mint a többi; fényük csaknem vakító volt, pont, ahogy Gothel szerette
volna. Úgy tervezte, hogy a testvéreinek ne kelljen látniuk az anyjuk képét,
ha nem akarják. Legszívesebben az egész oltártól megszabadult volna, ám
nem akarta a kelleténél jobban magára haragítani az őseit. Tartott tőle, hogy
már így is megsértette őket azzal, hogy nem csendes, sötét meditálással
ünnepük a leghosszabb éj eljövetelét.
A fa alatt vörös és ezüst papírba csomagolt ajándékok tornyosultak, a
tetejükön fekete masnival és fehér cédulával. A vendégeik számára is akadt
ajándék a fa alatt. Minderről Jákob intézkedett, aki senkit nem akart
kihagyni az ünneplésből. Gothel egészen elámult azon, hogy a lovag
mennyire odafigyelt a részletekre, és be kellett ismernie, hogy semmire sem
ment volna nélküle.
– Hölgyeim, kérem, kövessenek az ebédlőbe. A vacsora tálalva –
jelentette be Jákob.
 Az ebédlő kandallójában már lobogott a tűz, fénye megtáncoltatta a
kőbe vésett hárpiák árnyékát a falakon. A helyiségben még úgy is meleg
volt, hogy az ablakok tárva-nyitva álltak, így csodálatos kilátás nyílt az
udvarra, ahol egykor az üvegház állt.
– Nagyon szép lett, Jákob. Köszönjük.
– Kérem, jöjjenek az ablakhoz! Szeretnék mutatni valamit – fordult a
lovag mindannyiukhoz.
Gothel látta az udvar túloldalán, a kocsiszín mellett emelt kis télikertet,
amelyben a raponcvirág derengett; fényét felerősítették az üvegablakok. A
nagy felújításban és a testvérei felett érzett aggodalmában már csaknem el
is feledkezett róla. Eszébe jutott, hogy a vendégeik tudhatják-e, hogy
honnan ered az a halovány kis fény? Érezte, hogy egyre nyugtalanabbá
válik. Eddig bele sem gondolt, hogy mivel járhat, ha más boszorkányokat
enged be az otthonába, ilyen közel a virághoz. Vajon azt hiszik, hogy az a
kis pislákolás is csak a fények fesztiváljára kihelyezett egyik gyertyától
ered, vagy azt is tudják, hogy a virág az ő titkuk?
Jákob látta, hogy Gothel feszült, s ettől ő is nyugtalanná vált. Ám
pillanatokon belül más fények is elkezdtek feltünedezni az udvaron. Nem a
virág, hanem ez volt a valódi meglepetés, amit Jákob a boszorkányoknak
szánt. A szökőkutat körbetáncoló szobrok mindegyikének kezében egy
gyertya égett, s középen a gorgót is gyertyák vették körül, csodásan
megvilágítva kárörvendő mosolyát. Csodás látvány volt. Majd hirtelen
fények kezdtek feltünedezni az erdőben is. Több ezer gyertya ragyogott fel
a fák közt, az odaadó alattvalók kezében. Lenyűgöző látványt nyújtott,
amely nemcsak a szépségével gyönyörködtetett, hanem vendéglátóik
hatalmát is jelezte a különös nővérek számára. Mintha végtelen fénytenger
kelt volna előttük életre, ameddig csak a szemük ellátott.
– Köszönjük, Jákob. Köszönet mindenért, amit ma estére
összekészítettél nekünk, és minden másért is, amit anyánk eltávozása óra
tettél értünk – mondta Gothel őszintén.
– Nagyon szívesen, királynőm. – Gothel felfigyelt rá, hogy a lovag a
különös boszorkányok érkezése óta mindig így szólítja. Már szinte várta,
hogy véget érjen az este, és végre kettesben beszélgethessenek. – Kérem,
foglaljanak helyet, még kihűl a vacsora! – kérte Jákob, és a székeikhez
kísérte a vendégeket.
A boszorkányok helyet foglaltak a hosszú faasztalnál, amely a
legfinomabb ételektől roskadozott, s üvegpoharakba állított apró fogadalmi
gyertyák világították meg. Jákob mindenki kedvencét külön tálalta, még a
különös nővéreknek is sikerült a kedvére tennie, akik barna cukorba és
fahéjba forgatott sült almát falatoztak hideg tejszínnel.
– Honnan tudtátok, hogy szeretjük a koktélcseresznyét? – kérdezte
Ruby, miközben tisztességes adagot öntött belőlük a diótortájára.
– Jákob pontosan ismeri minden, ki nem mondott óhajunkat –
mosolygott Gothel.
Gothel nagy meglepetésére Kankalin és Azálea is magasra tornyozta a
tányérján a kedvenc ételét. Kankalin meggyes piskótát falatozott, míg
Azálea csokoládés mogyorókrémet kenegetett a finom porcukorral
meghintett vékony pirítósszeletekre. Gothel arra gondolt, hogy örömmel
rendezne hasonló lakomát nekik akár mindennap, ha csak így veheti rá őket
az evésre. Talán a szoba melege tette, de mintha az arcukba is újra szín
költözött volna. Az este eddig éppen az elképzeléseinek megfelelően
alakult.
Két harapás piskóta és pár korty bor közt Kankalin kérdések özönével
halmozta el az újonnan érkezett boszorkányokat.
– Mióta foglalkoztok varázslással? Merre laktok? Hogy találtatok meg
minket itt, a holt erdőben? Hogyan működik a mágiátok? – És így tovább,
annyi időt sem hagyva nekik, hogy válaszoljanak.
Jó volt újra boldognak és élettelinek látni Kankalint. Most olyan, mint
régen – gondolta Gothel. Azálea csendben evett, ahogy szokott; mindig is ő
volt a legcsendesebb közöttük. A megfigyelő. Hagyta, hogy beszédes
testvére, Kankalin tegye fel a kérdéseket, és figyelmesen hallgatott.
– Legalább várd meg, amíg válaszolnak, Kanka! – nevetett Gothel.
– Semmi baj, Gothel. Megértjük – mosolygott Martha. – Mi is így
éreztük magunkat, amikor életünkben először találkoztunk más
boszorkányokkal. Számotokra biztos még ennél is izgalmasabb a dolog,
hisz oly sokáig éltetek itt magányosan.
– Így van! – felelte Kankalin. – Senki nem volt velünk itt, a holt
erdőben. Képzeljétek el milyen úgy élni, hogy soha, egyetlen teremtett
lélekkel sem találkoztok a nővéreiteken és anyátokon kívül. Meg persze
Jákobon kívül – pillantott a lovagra, aki a közelben állt, szolgálatra készen.
– Jákob! Gyere, csatlakozz hozzánk! – intett neki Kankalin. Ha Jákob képes
lett volna elpirulni, most minden bizonnyal megtette volna. Gothel látta
rajta, hogy nagyra értékeli a gesztust.
 – Köszönöm, Kankalin úrnő, de ellenőriznem kell a konyhai munkát.
Mivel úgy látom, a hölgyeknek jobban ízlenek az édességek, mint a sós
ételek, azonnal intézkedem, hogy hozzák be a desszertet.
– Hú! – sikkantotta Kankalin. – Az remek lesz!
A különös nővérek kacagtak.
– Ő mindig így örül mindennek? Amikor elindultunk ide, nem
számítottunk rá, hogy ilyen boldog társaságba érkezünk.
Azálea szólalt meg.
– Már ne is haragudjatok, de miért kérdezősködtök, ha úgyis tudjátok a
választ?
A boszorkánynővérek Azáleára mosolyogtak.
– Á! Gondoltuk, hogy te lehetsz az együttérző nővér – mond ta Lucinda.
A leghosszabb éj
– Hogyhogy? – kérdezte Azálea. Már most többet beszélt, mint
amennyit rendesen szokott.
– Reménykedtünk, hogy ti is képesek lesztek majd a gondolatolvasásra
– felelte Ruby. – Sokkal egyszerűbb úgy megismerkedni új
boszorkányokkal, ha egyszerűen belehallgatunk egymás gondolataiba.
– Várjunk csak, ti gondolatolvasók vagytok? – meredt rájuk Kankalin.
A különös nővérek felnevettek.
– Igen – felelték egyszerre.
Kankalin a homlokát ráncolta. A nővérek újra csak nevettek.
– Ne aggódj miatta, Kankalin – nyugtatta meg Lucinda. – A te szíved
olyan tiszta és olyan kedves, hogy úgysincs semmi rejtegetnivalód.
– Tetszenek nekem ezek a lányok – jelentette ki Kankalin a saját
nővéreire mosolyogva. – Szerintem tartsuk meg őket!
– Kíváncsi vagyok – szólalt meg újra Azálea –, hogyan sikerült
bejutnotok az erdőbe? Anyánk mindig azt mondta, hogy bűbáj védi a
határait.
– Így is van, de létrehoztunk egy ellenvarázslatot, amivel beléphettünk.
Úgy gondoltuk, talán nem bánjátok – nézett Lucinda egyenesen Azáleára.
– Ez elég merész húzás volt – felelte Azálea.
– Merész bizony! És én imádom! – kiáltott fel Kankalin mosolyogva,
majd felnevetett.
– Mindjárt gondoltam – dünnyögte Azálea.
– Sajnálom, ha kicsit messzire mentünk, Azálea. Azt hittük, szívesen
láttok itt minket – szabadkozott Lucinda.
 – Szívesen látunk benneteket – felelte helyette Kankalin. – Azt hiszem,
Azálea azt akarta mondani, hogy lenyűgözőnek találja a varázserőtöket.
– Ezt akartad mondani, Azálea? – kérdezte Ruby.
– Ami azt illeti, igen – felelte a lány. – Kérlek, bocsássatok meg nekem.
Nem vagyunk vendégekhez szokva, s attól tartok, én nem osztozom a
húgom elbűvölő jellemében. Nem vagyok olyan jó társaság, mint a
testvéreim. – Azzal újra a tányérjára fordította a figyelmét.
– Ugyan, Azálea, nincs miért elnézést kérned. Megtiszteltetés
számunkra, hogy itt lehetünk – válaszolta Lucinda, majd a magasba emelte
a poharát. – A holt erdő boszorkányaira!
– A holt erdő boszorkányaira! – visszhangozták a többiek nevetve, és
koccintottak.
Egy újabb óra telt el beszélgetéssel a desszert felett, majd a hölgyek
átvonultak a nappaliba, ahol további desszertek, tea és kávé várta őket az
egyik ablak mellé készített zsúrkocsin. A hölgyek mind letelepedtek köré. A
házigazda és a vendég hármas ikrek egymással szemben foglaltak helyet.
– Nővéreim – fordult Gothel a saját testvéreihez. – Azt mondtam
Lucindáéknak, hogy addig maradhatnak nálunk, amíg szeretnének. És bár
nem tudom, hogy ti mit gondoltok a dologról, szeretném megmutatni nekik
anyánk könyveit is. Beleegyeztek ugyanis, hogy megtanítsanak minket
varázsolni.
– Ó, szerintem ez remek ötlet – válaszolta Kankalin Gothel nagy
meglepetésére. – Tudom, hogy milyen fontos neked a mágia, Gothel, és
jobban örülök, ha ezektől az elragadó lányoktól tanulod meg a fortélyokat,
mint anyánktól – mondta, majd a legidősebb nővérükre nézett. – Azálea, te
mit gondolsz?
Azálea egy ideig vizslatta a különös nővéreket, mielőtt válaszolt volna.
– Azt hiszem, ez pompás ötlet, de az az érzésem, Gothel nem mondott el
nekünk mindent.
Gothel gyomra összeszorult. Fogalma sem volt, miről beszél Azálea.
Lucinda azonban elmosolyodott, és helyette is válaszolt.
– Igazad van, Azálea. Nem akartunk róla szólni, nehogy elrontsuk az
ünnepet, de valójában egy másik okból vagyunk itt. Szeretnénk segíteni
rajtad és Kankalinon. Gothel már nagyon aggódott miattatok, olyannyira,
hogy akaratlanul idehívott minket. Az a helyzet, hogy mi érzékeljük a
mágia szövetét a világban. És Gothelét is éreztük, amikor elpusztította
édesanyátokat.
 – De hát azt sem tudom, hogy csináltam! Továbbra sem hiszem, hogy az
én mágiám állt volna a dolog mögött – tiltakozott Gothel.
– Nos, hát majd segítünk kideríteni – válaszolta Martha.
– És miért aggódtatok miattunk? – kérdezte Kankalin.
Gothel rádöbbent, hogy Kankalin talán fel sem fogta, milyen beteg
lehet.
– Azért, Kanka, mert nem vagytok egészen önmagatok, amióta anyánk
rátok támadt. Attól féltünk, hogy valamiféle visszafordíthatatlan rontást
küldött rátok.
– Csak fáradtak vagyunk, Gothel. Szerintem túlságosan aggódsz
miattunk.
– Kanka, hónapok teltek el, és az állapototok semmit sem javult! –
Gothel nem akarta felemelni a hangját, de néha rettenetesen bosszantotta
Kankalin könnyelműsége.
– Csak túlliheged a dolgot, Gothel! Ahogy mindig!
– Nem, Kanka. Gothelnek igaza van. Valami nagyon nem stimmel
velünk. Nem akarok rád ijeszteni, de azt hiszem, tényleg nem ártana
tennünk valamit, minél előbb.
– Tényleg? Szerinted ilyen rossz a helyzet? – meredt Azáleára Kankalin.
Ám mielőtt valamelyik testvére válaszolhatott volna, Martha szól közbe.
– Ne aggódj, Kankalin, a nővéreimmel segítünk rajtatok. Édesanyátok
rendkívül hosszú életet élt. A könyvei mélyén valahol ott lesz a válasz is.
ígérem.
– Úgy örülök, hogy itt vagytok! – áradozott Kankalin.
– Mind örülünk neki – felelte Gothel.
– Valóban így van – hagyta helyben Azálea is.
– Nos, kibontjuk az ajándékokat, még mielőtt teljesen elrontanánk
egymás kedvét? – állt fel Gothel, hogy feldobja a hangulatot.
Az igazág az volt, hogy nagyon is aggódott a nővérei miatt – most, hogy
Azálea is bevallotta, hogy valami nincs rendjén, még az eddigieknél is
jobban –, de nem akarta a kelleténél jobban felzaklatni Kankalint.
Csak remélni tudta, hogy a különös nővérek meg tudják menteni őket.
 16. fejezet

Jákob balsejtelme

Lucinda és nővérei még nem érkeztek meg a reggelihez, Gothel testvérei

pedig elaludtak, ahogy mostanában gyakran megesett. Gothel meghagyta
Jákobnak, hogy ne zavarják őket, hadd pihenjenek, ameddig akarnak. Előző
este sokáig fent voltak, amíg az ajándékokat bontogatták. Gothel azonban
mégis korán kelt. Ki akarta használni az alkalmat, hogy egyedül
beszélgethessen Jákobbal a hajnal csendjében, amíg az ég csak
halványkéken derengett.
A lovagot a kis télikert mellett találta, amint éppen egy csomó
csontvázzal beszélgetett valami roppant fontosnak tűnő dologról.
– Jó reggelt, Jákob.
– Jó reggelt, kis boszorka.
– Mi folyik itt? – kérdezte Gothel a többiekre mutatva. Csak nincs
valami baj…?
– Csak pár óvintézkedést teszünk.
– Jákob, beszélhetnék veled kétszemközt?
– Az alattvalóid előtt nyugodtan beszélhetsz, kis boszorka.
– Látom, hogy valami nem hagy nyugodni téged a vendégeinkkel
kapcsolatban. Szeretném tudni, hogy mi az.
– Á, igen. Éppen erről akartam veled beszélni, ha itt végeztem. Azt
hiszem, jobb lenne, ha azonnal elküldenéd innen azokat a nővéreket. Anyád
évekkel előre látta ennek a helynek a pusztulását, és az három boszorkány
képében jelent meg.
– Azok lehettünk akár mi is, a nővéreimmel, Jákob. Én pusztítottam el a
raponcültetvényt, én öltem meg anyánkat, s közben kis híján magát a holt
erdőt is. Egymagám is beteljesítettem a jóslatot.
 – Ő mindig azt mondta, hogy három boszorkány lesz az, akik ugyanazt
az arcot viselik.
– Talán tévedett, Jákob. Talán nem látta elég jól.
– Anyád látomásai ritkán tévedtek. Kérlek, higgy nekem, Gothel. Nem
bízom ezekben a boszorkányokban. Hisz semmit nem tudsz róluk. Honnan
jöttek, pontosan mit akarnak? Akár azért is jöhettek, hogy ellopják a
raponcot. Vagy hogy letaszítsanak a királynői trónról! Korábban még sosem
találkoztál boszorkányokkal, Gothel. Gonosz, rettenetes teremtmények, akik
irigykedve nézik egymás varázserejét, és állandóan még több hatalmat
akarnak maguknak. Mit is mondtak, hogy miért jöttek?
– Hogy segítsenek Kankalinon és Azáleán.
– Cserébe miért…? – kérdezte a lovag. Gothel meglepődött, hogy
mostanra milyen fesztelenül beszélgetnek.
– Anyánk mágiájára kíváncsiak. Meg akarják tanulni, hogyan lehet
feltámasztani a holtakat és azt, hogy anyánk hogyan élhetett ilyen hosszú
ideig.
– Akkor hát mégiscsak a virágot akarják.
Miért aggódik ennyire a raponc miatt? – tűnődött Gothel. Hisz őt sem
az keltette életre. Ha így lett volna, most teljes élő, hús-vér valójában állna
itt.
– Ne aggódj, Jákob. Nem esik bajod, ha a raponc eltűnik. Az másfajta
varázserőt hordoz. Beszéltem róla anyámmal egyszer. Az a virág…
– Én is jól tudom, Gothel. Sokkal idősebb vagyok, mint te, s számtalan
éjszakát beszélgettünk át anyáddal, amíg csak a napfény nem üdvözölt
minket reggel – mélázott Jákob. – Figyelj rám. Azok a boszorkányok nem
segíteni jöttek, és ha mégis úgy hiszik, akkor is valami szörnyűség fog
történni. Két választásod van, Gothel: vagy oszd meg a nővéreiddel a
véredet, vagy hagyd őket meghalni. De bárhogy is döntesz, te minél előbb
vedd fel azt a vért, mert addig nem uralkodhatsz itt igazi királynőként.
– Tegnap este királynődnek szólítottál.
– Azt akartam, hogy a vendégeid tiszteljék a rangodat. De biztos vagyok
benne, hogy ők is tudják, hogy még nem vetted magadhoz a vért. Ha így lett
volna, nem lenne szükséged a segítségükre a mágiában.
– De hát nem érted… Ha ők nem tanítják meg nekem, hogyan
használjam anyám varázslatait, akkor ki fogja? Szükségem van rájuk!
– Jól figyelj rám, kicsim. Ez nagyon fontos. Bárhogy is döntesz, a
közelébe se engedd azokat a banyákat a vérnek, se a virágnak! Az sem
érdekel, ha a nővéreid élete múlik rajta. Ha egyedül nem tudod megmenteni
őket, akkor ez így van elrendelve. Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy
nem bízhatsz meg ezekben a boszorkányokban. Ők nem a barátaink.
Gothel döbbenten állt. Nem találta a megfelelő szavakat. Bár szerette és
tisztelte Jákobot, mégis úgy érezte, hogy téved.
– Remélem, nem lesz igazad, Jákob.
– A te érdekedben én is remélem.
 17. fejezet

Vér és virágok

Hetek teltek el a napforduló óta, és a különös nővérek továbbra is a holt

erdő vendégei voltak. Jákob megtartotta magának a kételyeit, Gothel pedig
igyekezett őt lefoglalni, hogy ne kelljen folyton az aggodalmas arcát és
helytelenítő pillantását látnia. Biztos volt benne, hogy az anyja őt látta a
látomásában, és csak ezek a boszorkányok menthetik meg a nővéreit.
Azálea és Kankalin mostanra már ki sem kelt az ágyukból.
Gyengék voltak, és állandó fájdalom gyötörte őket. Gothel képtelen volt
őket így látni, ezért bevette magát az anyjuk könyvtárába Lucindával és
Rubyval, és kétségbeesetten kutatott a gyógymód után. Martha Azáleával és
Kankalinnal maradt, és mindent megtett, hogy kellemesebbé tegye a
helyzetüket. Naponta mák-virágteát főzött nekik, hogy csillapítsa a
fájdalmukat. Felajánlotta, hogy mágikus álmot bocsát rájuk, de Gothel félt
tőle, hogy ha rosszabbodik az állapotuk álmukban, ő nem fog tudni róla.
– El tudom küldeni őket az álmok világába, Gothel. Ott boldogok
lesznek, és nem éreznek fájdalmat sem – magyarázta Martha szomorú
pillantással.
– De úgy nem tudnak majd szólni nekem, ha szükségük van rám!
Kérlek, ne altasd el őket! – felelte erre Gothel. Látta, hogy Marthának a
szíve szakad meg a választól.
– Megértem. Főzök egy erős mákteát, ami megnyugtatja őket, és elveszi
a fájdalmukat. ígérem, hogy nem esik bántódásuk tőle – felelte a
boszorkány, és gyengéden megsimította Gothel kezét.
– Jól van, kérlek, tégy úgy – felelte Gothel. Gyámoltalannak érezte
magát, de legalább nem volt egyedül a különös nővérek társaságában.
Gothel újra és újra felidézte magában a Marthával való beszélgetésüket,
és miközben kétségbeesetten bújta az anyja könyveit a gyógyír után, folyton
csak arra gondolt, hogy vajon jól tette-e, hogy benyugtatózta a nővéreit
ahelyett, hogy mágikus álmot bocsáttatott volna rájuk.
– Gothel, kérlek, ne kínozd magad! – próbált a lelkére beszélni Lucinda,
miközben egyszerre olvasott Manea halottakról szóló könyvében és Gothel
gondolataiban.
– Mi az, amit olvasol? – kérdezte Gothel.
– Attól tartok, semmi hasznos – felelte Lucinda, és a haszontalannak
ítélt könyvek közé tette a kódexet. – Kérdezhetek valamit? Miért nem
osztod meg édesanyád vérét a testvéreiddel?
– Mert nem akarják. Kiváltképp Kankalin.
– Azt hiszem, most már nincs választása, ha élni akar – felelte
szomorúan Lucinda.
– Ezzel rákényszerítenék valamit, amit nem akar. De mégsem nézhetem
tétlenül, hogy meghaljon.
– Pedig pontosan ez történik. Már csak virrasztunk, Gothel. Bármi is az
oka, hogy nem akarod édesanyád vérét használni a nővéreiden, most már
döntened kell. Vagy beadod nekik a vért, vagy meghalnak.
– Azt hiszem, igazad van. Valami más módot akartam találni, de úgy
tűnik, nem megy. Szörnyen érzem magam, hogy nem adtam be nekik a vért
máris. De őszintén szólva félek, Lucinda. Félek, hogy mi történik velünk,
miután felvesszük azt a vért. Nem csak arról van szó, hogy olvasni fogunk
egymás gondolataiban, de attól tartok, hogy idővel egyre jobban fogok
hasonlítani anyámra, és örökre elveszítem a nővéreimet.
– Egészen biztosan elveszíted őket, ha nem használod fel édesanyád
vérét – vélte Lucinda.
Gothel felsóhajtott.
– Keress tovább. Meg kell találnunk a vérszertartás leírását.
– Az pont itt van, Gothel – jelentette ki Lucinda.
– Ó, köszönöm. Mindjárt visszajövök.

Gothel megállt a nővérei szobájának ajtajában. Az én gyönyörű, alvó

nővéreim.
Martha hallotta a gondolatait.
– Tényleg gyönyörűek. Magatokra hagylak egy kicsit. Hol van Lucinda?
– A könyvtárban – felelte Gothel, le sem véve a szemét a nővéreiről.
– Megyek, megkeresem – felelte Martha, és gyengéden megpaskolta
Gothel vállát.
 Gothel halkan az testvérei ágyához sétált. Nem akarta felkelteni őket, de
nagyon szerette volna, ha a szemükbe nézhet. Így csak állt ott, figyelte őket,
és közben arra gondolt, hogy rendbe jönnek-e valaha. És hogy képesek
lesznek-e megbocsátani neki, ha akaratuk ellenére megosztja velük az anyja
vérét. Ekkor szinte varázsütésre Azálea kinyitotta a szemét, és így szólt.
– Gothel, szeretlek. – Felemelte a kezét. – Fogd meg a kezem, nővérem.
Gothel megfogta.
– Mi az? – kérdezte, és könnybe lábadt a szeme.
– Én bízom benned, Gothel. Szeretném, ha tudnád.
Gothel akarata ellenére elsírta magát. Megállíthatatlanul zokogott.
– Köszönöm, Azálea. Remélem, Kankalin képes lesz megbocsátani
nekem.
Azálea gyengén elmosolyodott, s lassan újra álomba merült.
– Ne aggódj. Megbocsát.
Gothel remélte, hogy igaza lesz.
– Aludj, nővérem. – De Azálea már nem hallotta.
Gothel a pincébe menet összefutott a különös nővérekkel a folyosón. –
Vigyáznátok a nővéreimre, míg visszajövök?
– Hát persze. Örömmel – felelte Lucinda.
Ahogy a zárba illesztette a pince jókora csontkulcsát, Gothelt hatalmába
kerítette az a valószínűtlen érzés, hogy az anyja odalent vár rá. Ne légy
nevetséges! – korholta magát. Talán csak az anyja vérének közelségét érzi.
Vagy talán csak képzelődött, mégis, képtelen volt megszabadulni az
érzéstől. Mintha órákon át álldogált volna az ajtó előtt, mire végre elszánta
magát, hogy kinyissa.
Odalent semmi sem várta, csak a családi vagyont rejtő ládák.
Több pénz volt bennük, mint amire jó néhány emberöltőnyi élet alatt
szükségük lehetett. Aligha véletlenül, vélte Gothel. Családjának tagjai
kirívóan hosszú ideig éltek…
Koncentrálj, Gothel! Keresd meg a vért!
Követte Jákob utasításait, és elkezdte megszámolni a köveket a falban, a
mennyezettől lefelé indulva. Végül megnyomta a hetediket. A falból mély
döndüléssel egy kőfiók ugrott elő, amely alaposan mellkason találta. Mintha
csak az anyja vitt volna be neki egy végső ütést. Csakhogy aligha lehetett ez
a végső, nem igaz…? Nem, ha a nővérei meghalnak.
– Hagyd abba, Gothel! – kiáltott fel fennhangon. – A nővéreid nem
fognak meghalni!
 Jákob ígéretéhez híven az anyja vére ott volt a fiókban, egy viaszos
dugóval lezárt üvegcsében. Mellette egy levél hevert. Gothel remegő kézzel
és összeszoruló gyomorral olvasta el. Nehezére esett az anyja kézírását
látni. A levél régimódi, míves betűkkel íródott, gazdagon díszített
iniciálékkal. Neki címezték.

Drága Gothelem!

Ha ezt olvasod, akkor én belevesztem a ködbe anélkül, hogy átadhattam

volna neked a véremet. Gyanítom, hogy szeretnéd megosztani velük is a
véremet, ám ez csak és kizárólag téged illet.
Ha a nővéreid valaha is ágynak esnének, az egyetlen dolog, ami segíthet
rajtuk, az a raponcvirág. Vidd le őket az üvegházba, a virágok közé, és
mondd el ezt a varázsigét:

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég{1}

A nővéreid a virágok fényétől magukhoz térnek majd. Addig ismételd a

varázsigét, amíg teljesen meg nem gyógyulnak. Ez a legfontosabb
varázslatunk, Gothel. Így maradhatsz fiatal, ameddig csak akarsz.
Óvd meg a virágot, sötét szívű leányom, amíg csak készen nem állsz
arra, hogy találkozz velem és az őseinkkel a ködben.

Anyád

Gothel kiszaladt a pincéből. Bevágta maga mögött az ajtót, még kulcsra

zárni is elfelejtette. Lélekszakadva rohant fel a lépcsőn, ám még mielőtt a
nővérei szobájához ért volna, Lucindába botlott, aki éppen hozzá
igyekezett.
 – Jaj, Gothel, annyira sajnálom! – pityergett. Karon fogta Gothelt, és
bevezette Azálea és Kankalin szobájába, ahol Ruby és Martha térdelt a
nővérei fölött, sírástól nedves arccal.
– Mi történt? – kérdezte kétségbeesve Gothel, de már ő is látta, hogy mi
a helyzet. A nővérei meghaltak. Eltávoztak, mialatt ő a pincében
elmélkedett. Az ő késlekedésébe haltak bele.
– Annyira sajnáljuk, Gothel! Lucinda éppen érted ment! – szipogta
Martha.
– De mi történt? – kérdezte újra Gothel, és a nővérei ágyához rohant.
– Nem tudjuk! Egyszerűen csak megállt a légzésük! – felelte Martha,
láthatóan elkeseredve.
– Jákob! Jákob! – sikoltotta Gothel. A kandallóhoz rohant, és
megrántotta a zsinórt, ami a szolgálókat hívó csengőre volt kötve.
– Majd én megkeresem! – kiáltott Lucinda, és kiszaladt a szobából. –
Megtalálom, ne aggódj!
– Mondd meg neki, hogy hívja a többieket! Azonnal ki kell vinnünk a
nővéreimet a télikertbe! – Gothel kétségbeesetten járkált fel-alá a szobában.
A szíve hevesen kalapált. – Nem halhatnak meg! Nem halhatnak meg!
Kérlek, csak ezt ne! Ez mind az én hibám!
Ruby és Martha Gothelhez léptek, és átkarolták, hogy meg próbálják
megnyugtatni.
– Csssss, Gothel, minden rendbe jön!
Jákob és az élőhalott szolgálók csakhamar megérkeztek.
– Jákob! Vitesd le a nővéreimet a télikertbe!
A szobában mindenki látta Jákob arcán a kétkedést, ám ellenvetés nélkül
végrehajtotta a királynője utasítását. Az alattvalók óvatosan felnyalábolták
Kankalin és Azálea testét, majd lesétáltak velük a lépcsőn, majd sietve a
télikert felé indultak.
– Jákob, óvatosan, kérlek! Ne essen bajuk!
Gothel és a különös nővérek követték a csontvázakat ki a házból, át az
udvaron, egészen a télikertig. A télikert az üvegháznál jóval kisebb, ám
gyönyörűen megtervezett kis épület volt, ólomüveg ablakokkal és nyitható
tetővel, hogy szükség szerint be lehessen engedni a kinti levegőt. A
csontvázak tanácstalanul álldogáltak; nem tudták, hová tegyék Kankalint és
Azáleát.
– Le, a földre, a virág mellé! – parancsolta Gothel.
 – Most mit tegyek? – kérdezte Jákob, miután a csontvázak elvégezték,
amire Gothel kérte őket.
– Semmit, csak állj félre! – felelte Gothel.
Elővette a zsebébe gyűrt levelet. Remegő kézzel, elfúló hangon olvasta
fel az anyja varázsigéjét.

Vér és virágok

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég

A virág felragyogott Gothel szavaira, ám a nővérei továbbra sem

mozdultak.

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég

Semmi sem történt. Gothel pánikba esett. Fogalma sem volt, mihez kezdjen.
– Anyám azt írta, hogy ez működni fog! Azt mondta, ez majd
meggyógyítja őket!
– Nem hiszem, hogy egyetlen virág elég ehhez – vélte Jákob.
Tehetetlenül állt, s a szíve szakadt meg a királynőjéért.
 – Hadd mondjuk mi is veled együtt, Gothel, hátha a mi mágiánk
segíthet! – ajánlotta fel Lucinda.
– Ó, igen! Kérlek! – Gothel most a különös nővérekkel együtt újra
belekezdtek a varázsigébe, hangjuk egyre lázasabban, kétségbeesettebben
csengett.

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég

Semmi.
– Mondjuk újra! – bömbölte Gothel.
Lucinda a nővéreire pillantott. Látszott rajta, hogy hasztalannak tartja a
dolgot, de tovább ismételte a szavakat a többiekkel, ezúttal minden erejüket
beleadva, s kiterjesztve a kétségbeesésüket a számtalan királyságra, hátha a
világ boszorkányai meghallják, és támogatják az erőfeszítéseiket, hogy ez a
szegény kis boszorkány ne veszítse el a nővéreit.

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég

Azálea és Kankalin teste hirtelen rángatózni kezdett. A szemük egy

pillanatra kipattant, és egyenesen Gothelre meredt.
 – Kérlek, hagyj minket meghalni! – nyögte Kankalin, mielőtt újra
fennakadtak volna a szemei, s a teste egyre hevesebben rázkódott.
– Újra! – üvöltötte Gothel. – Meg kell mentenünk őket!
Újra skandálni kezdték a varázsigét, míg a nővérek a télikert padlóján
vergődtek. Hátborzongató látvány volt, ahogy szegény, legyengült testük
ide-oda csapódott, mintha valami láthatatlan erő püfölte volna őket az
eszméletlenségig. A rázkódás közben bűzös, fekete, olajszerű folyadék
kezdett szivárogni a szájukból. Ruby és Martha felsikoltott a látványtól.
– Lányok! Hagyjátok ezt abba, és mondjátok a varázsigét! – üvöltött
rájuk Lucinda. Bátorítónak szánt pillantást vetett Gothelre, de a lány látta
rajta, hogy ő is épp úgy retteg, ahogy a többiek.
– Gyerünk! Mondjuk el újra, és adjuk belé minden hatalmunkat! –
kiabálta Lucinda.

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég

Azálea és Kankalin pár kivehetetlent szót hörögtek, szájukból Gothelre és a

nővérekre fröcsögött a fekete, olajszerű folyadék. A testük még egyszer,
utoljára megfeszült, majd olyan hirtelen csendesedtek el, hogy a
boszorkányok még jobban megijedtek.
– Sikerült? Sikerült? – suttogta Ruby.
Gothel a nővéreit pofozgatta, hogy magukhoz térítse őket.
– Azálea? Kankalin? Ébredjetek! Azálea!
Gothel összeroskadt. Képtelen volt abbahagyni a zokogást. Egyre
erősebben rázta és pofozta a nővéreit, hogy eszméletre térjenek. Végül
Rubynak és Marthának kellett lerángatnia őt róluk. Lucinda közvetlen
közelről Gothel szemébe nézett, hogy a lány semmi mást ne lásson.
– Gothel, nézz rám! Figyelj. Végük van. Semmit sem tehetünk. Mindent
megpróbáltunk.
 – Nem! Nem adom fel! – kiáltotta Gothel, és négykézláb igyekezett
visszamászni a nővéreihez, a földet kaparva az ujjaival, ám a különös
nővérek szorosan átkarolták. Gothel rettenetes hangon felsikoltott, amitől a
télikert ablakai szilánkokra robbantak, s az üvegcserepek a nyakukba
záporoztak. Gothel felsértette a kezét a szilánkokon, ahogy a földön csúszva
újra a nővérei felé indult. Ekkor Lucinda a lány szemére tette a kezét, és
annyit mondott: Aludj. Gothel rögtön mély álomba merült, vége szakadt a
kínjainak. Lucinda képtelen volt tovább nézni a lány szenvedését. El sem
tudta képzelni, Gothel hogyan érezheti most magát. Az ő legnagyobb
félelme is az volt, hogy egyszer elveszítheti a nővéreit.
A szíve szakadt meg Gothelért, Kankalinért és Azáleáért. Legalább
Kankalin és Azálea ott vannak egymásnak a halálban, gondolta.
Gothel egyedül maradt.
 18. fejezet

Az elveszett testvériség

Gothel úgy aludt, ahogy a tündérmesékben szokás, szinte

végeérhetetlenül. Az ő álma azonban nem átok, sokkal inkább áldás volt a
különös nővérek részéről, akiket az Azálea és Kankalin halálát követő
felfordulás után Jákob hazaküldött a holt erdőből. Lucinda, Ruby és Martha
zokszó nélkül távozott, de előtte még ott hagytak egy utolsó bűbájt
Gothelnek. Egy csipetnyi mágiát.
– Őszinte részvétünk, kis boszorkány – mondták neki, amíg aludt.
– A világ sötét, önző, kegyetlen hely. Ha a remény legkisebb sugara is
felcsillan, rögtön elpusztítja – folytatta Lucinda. – Ne kelj fel, amíg a szíved
be nem gyógyul – súgta Gothel fülébe, majd arcon csókolta, és a nővéreit
kézen fogva elindult, hogy távozzanak a holt erdőből.
A lovag köszönetet mondott a nővéreknek, és megígérte, hogy gondját
viseli a királynőjének.
– Hívj, ha szükséged lenne ránk, Jákob – hagyta meg neki Lucinda,
ahogy a bozóthoz értek. Jákob ígéretet tett, de egyáltalán nem szándékozott
betartani. – Itt hagyunk egy hollót. Kérlek, vele üzenj, ha Gothelnek
bármire szüksége lenne.
A lovag bólintott, és figyelte, ahogy a nővérek lidércszerűen áttetszővé
válnak, és átkelnek a bozóton. Úgy megborzongott a látványtól, hogy az
önmagát is meglepte. Nagyon megkönnyebbült, hogy a különös nővérek
végre eltávoztak, ám csakhamar az ő alvó kis boszorkájára irányította a
figyelmét.
Oly sok év alatt egyetlenegyszer sem maradt még királynő nélkül a holt
erdőben. A kis boszorka nem vette magához a vért, de még ha így is lett
volna, álmában nem uralkodhatott. Jákobnak nem volt más választása,
felcsapott a helytartójának.
 Fenséges kriptákat emeltetett Azáleának és Kankalinnak az udvartól
nem messze. Gyönyörű, síró angyalok térdeltek előttük, akik Gothelre
hasonlítottak. A kripták és a síremlékek a holtak városába vezető utat
szegélyező fasor mellett kaptak helyet, a szendergő alattvalók birodalmának
határmezsgyéjén… Jákob először úgy gondolta, hogy saját helyet kapnak a
városon belül, de tudta, hogy a földet ott továbbra is áthatja Manea mágiája.
Rémálmai támadtak arról, hogy Azálea és Kankalin a többi halottal együtt
kikel a sírjából, hogy a parancsait kövessék. Emésztette az állandó
aggodalom, hogy ha Gothel felébred, első felindulásában majd megpróbálja
ilyen módon feltámasztani a nővéreit. Ezért meghagyta az alattvalóinak,
hogy a kriptákat pontosan a határmezsgyére építsék, és távolítsák el Gothel
könyvtárából Manea összes, a nekromanciáról szóló könyvét, nehogy a lány
kétségbeesésében valami butaságot cselekedjen.
Gothelnek azt mondja majd, hogy a könyvek elpusztultak. Hazudni fog.
Nem ez lesz az első alkalom. Gothel nem olvasta el elég figyelmesen és
félreértelmezte a róla szóló részt az anyja könyvében. Jákob valóban hozzá
kötődött, de nem úgy, ahogy Gothel gondolta. Az ő dolga az volt, hogy
megóvja a lányt, ezért akarta elzárni előle a könyveket, megakadályozni
abban, hogy ostobaságot kövessen el. Meg kell védenie őt. Hazudnia kell.
A lovag eltűnődött, hogy Gothel vajon felébred-e valaha. Ahogy teltek-
múltak az évek, felmerült benne, hogy levelet ír a különös nővéreknek.
Végül oly sok idő telt el, hogy már nem is tartotta számon, és Gothel csak
aludt Jákobbal az ágya mellett, a nappali üvegkupolája alatt, hogy a
cserépbe ültetett raponcvirág elég fényt kapjon az éjjeliszekrényen. A lovag
gyakran elmondta a Manea által leírt és Gothel által a télikertben felolvasott
varázsigét, hogy fiatalon tartsa az úrnőjét. Az idő vasfoga így nem kezdte ki
Gothel fiatal arcát vagy hollófekete fürtjeit, míg aludt, bár a táj évről évre
változott körülöttük. Gothel mindörökké fiatal maradt a virág segítségével
vagy talán a különös nővérek áldása által is – Jákob sem tudta, melyiktől.
Végül úgy döntött, hogy értesíti a nővéreket. A hollójuk mind ez idő
alatt türelmesen várt a holt erdő legnagyobb fáján. Oda költözködött, s így
Gothelt leszámítva ő volt a holt erdő egyetlen lakója. Néha felszállt, és
károgva körberepült az erdőben, de mindig visszatért a helyére. Jákob
gondoskodott róla, hogy az alattvalók mindig hagyjanak neki élelmet egy
vödörben, a fa tövében. Párszor azt is látta, ahogy a szökőkútból iszik, a
gorgó lábainál. Nem különösebben lepődött meg azon, hogy hogyan élhet a
madár ilyen sokáig. A lovag az évek során sok boszorkány szolgálatában
állt már, és látott ennél cifrább dolgokat is. Az ösztöne azt súgta, hogy amíg
a holló él, alighanem a gazdái is életben vannak. Így végül elküldött vele
egy levelet, amiben a nővérek segítségét kérte, hogy keltsék fel az ő
gyászoló kis boszorkáját. A holt erdő túl sokáig állt már királynő nélkül. A
világ is megváltozott körülötte, és Jákob lassan aggódni kezdett a kis
boszorka egészsége miatt.
Ám a különös nővérek sosem tértek vissza a holt erdőbe, csak egy
varázsigét küldtek a lovagnak, amivel ő maga is felébreszthette Gothelt.
Nagyon sajnálták, hogy nem jöhetnek el személyesen, hosszasan
szabadkoztak – három, különböző kézírással –, hogy milyen őszintén
sajnálják a dolgot és hogy mennyire aggódnak Gothelért. Megígérték, hogy
amint lehet, meglátogatják, de azt nem tudták, hogy mikor. A saját
kishúguk, Kirké is veszélybe került, és a nővérek azon igyekeztek, hogy
megmentsék őt. Esküdöztek, hogy ha nem lennének ilyen borzasztóan
elfoglaltak a saját bajukkal, személyesen segítenék át Gothelt a gyászán.
Eljönnek majd, amikor tudnak. Ha tudnak.
Ehelyett a macskájukat, Pflanzét küldték maguk helyett. Gyönyörű,
teknőctarka állat volt, fekete, fehér és rőt foltokkal. Mancsai fehérek voltak,
mint a puha mályvacukor, s álltában is gyakran váltogatta őket, folyton át-
meg áthelyezve a testsúlyát az egyikről a másikra, mintha valamiféle táncot
lejtene, miközben egyenesen Jákob szemébe bámult, mintha csak
szuggerálná, hogy kérdezze meg, mi jár a fejében. Amikor Pflanze
megérkezett a holt erdőbe, kicsivel a holló visszatérte után, a lovag rögtön
tudta, hogy nem hétköznapi macskával van dolga. A mágikus
teremtmények mindig felismerték egymást. Talán a puszta látvány, talán a
szag tette, Jákob sem tudta volna megmondani. Abban azonban biztos volt,
hogy a macska segíteni jött. És az első pillanattól fogva megkedvelte, bár
érezte, hogy az állat nem tartja őt valami sokra.
A lovag Pflanze érkezése előtt félretette a nővérek varázsigéjét. Nem
merte Gothelt újra kitenni a fájdalmának. Félt, hogy a lány valami
meggondolatlanságot tesz. Nem akarta újra összetörni a szívét. És nem
akarta végignézni, ahogy újra ráébred arra, hogy elveszítette a nővéreit. Ám
a holt erdőnek szüksége volt a királynőjére. És talán éppen a gyász teszi
majd Gothelt igazi királynővé, miután elszenvedte a lehető legnagyobb
veszteséget.
A testvérei elvesztését.
 Pflanze felugrott Gothel ágyára, és odabújt az alvó lány mellé, mintha
csak meg akarná nyugtatni őt még az ébredése előtt. Itt az idő, Jákob lovag.
Ideje felkeltened a királynődet.
Jákob pont úgy hallotta a macska hangját a fejében, ahogy régen
Maneáét is, amikor a boszorkány nem kiejtett szavakkal kommunikált vele
– pontosan, tisztán, mintha emberi hangon beszélt volna. Nem tartotta
furcsának, hogy a macska így beszél hozzá, hisz hatalmas boszorkányok
küldték, olyan hatalmasak, hogy még Manea is félt tőlük. Jákob sosem hitte
el Gothelnek, hogy ő lett volna az egyik boszorkány az anyja látomásából.
Pontosan tudta, hogy Lucinda, Ruby és Martha volt az. De már kezdett
kételkedni abban, hogy Manea jól értelmezte-e a saját látomását. Eszébe
jutott, hogy talán Manea idézhette ezt az egészet a saját fejére. De már
mindegy, gondolta. Már mindegy.
Pflanze hangja hangzott fel a fejében. Jó oka van annak, hogy oly sok
legenda szól az önbeteljesítő jóslatokról, amelyek csak pusztulást hoznak a
kimondóikra.
Jákob nem válaszolt. Tudta, hogy a macskának igaza van. Előhúzta a
kabátja zsebéből a nővérek levelét, és szendergő királynője felett hangosan
felolvasta a varázsigét.

Térj magadhoz, megtört nővér,

Napfény süsse újra arcod
Gyász emléke szálljon messze,
Sűrű éjjel fedd fel harcod!

Gothel szeme lassan kinyílt, s pislogva igyekezett hozzászokni az

üvegkupolán át beáradó fényhez. Majd körbenézett a szobában, mintha
valamit vagy valakit keresne. Felült, majd hangtalan zokogásban tört ki.
– Meghaltak, ugye? Nem álom volt? – kérdezte könnyek közt.
– Nem, kis boszorkám, nem álmodtál. Nagyon sajnálom – felelte Jákob.
Gothel könnyes szemmel hanyatlott vissza az ágyba.
– Anyámnak igaza volt hát. Mégiscsak az a sorsom, hogy egyedül
legyek.

***
Gothel a kocsiszínben tért magához. Nem tudta, hogyan került oda. Az
utolsó emléke az volt, ahogy kirángatják Azálea kriptájából, ám a képek
összemosódtak a fejében. Csak a nővérei kriptájára vésett szavak maradtak
meg, még mielőtt erővel kivitték volna onnan.
Nővérek. Együtt. Mindörökké.
E szavakat Jákob vésette a kőbe. A lovag jóhiszeműen, tiszteletből tett
így. Nem sejtette, hogy a látványra Gothelnek megszakad a szíve, s arra
emlékezteti őt, hogy kudarcot vallott. Velük akart volna lenni, még most is.
De hát Jákob újra csak kirángatná őt onnan, nem igaz? Nem is emlékezett
tisztán arra, hogy meglátogatta a nővérei nyughelyét. Csak arra, ahogy
felkel a nappaliban, aztán legközelebb itt tér magához, a kocsiszínben. Azt
sem tudta, hogy meddig aludt, s mióta fekszenek már a nővérei a sírjukban.
Jákob sem tudta megmondani.
– Az időnek nincs jelentősége a holt erdőben – felelte a lovag, amikor
egyszer rákérdezett.
Talán csak napok teltek el, talán évszázadok. Gothelnek fogalma sem
volt. A kocsiszín ablakán kinézve egy magas épületet pillantott meg a
bozóton túl, egy kastély tornyát. A holt erdőt már nem együgyű népek
aprócska falvai vették körül. Nagyobb, tehetősebb házak épültek a helyükre
egy jókora város peremén, s a távolban egy virágzó királyság képe
bontakozott ki. Mindez a bozótos tőszomszédságában. Vajon hány évbe
telhet egy királyság felépítése? Jákob nyilván végignézte ezt, amíg én
aludtam, gondolta. Talán a különös nővérek tudhatják, hogy meddig
szendergett. Talán őket kellene megkérdeznem. Vajon a nővérek számon
tartják az idő múlását a saját otthonukban? Meg kell tudnia tőlük, ha
egyszer visszatérnek.
Addig is itt volt a macskájuk, aki folyamatosan csak bámulta öt, és
figyelemmel kísérte minden lépését.
Bár sok dolog megváltozott a bozótoson túl, a határain belül minden
ugyanolyan maradt. Az évek nem látszottak meg a nővérein sem; látta őket,
amikor lement a kriptájukba, még mielőtt Jákob elrángatta volna őt onnan,
és lefektette a kocsiszínben. Hálás volt, hogy a halál nem ragadta el őket
teljesen. Most is ugyanúgy néztek ki, ahogy emlékezett rájuk. Gyönyörűek
voltak, mintha csak aludnának. Az ő nővérei. Együtt. Mindörökké. A lovag
a síremlékeket pont az elvarázsolt föld peremére építtette, így elég közel
voltak ahhoz, hogy az ereje megőrizze őket, de nem elég közel ahhoz, hogy
fel is éledjenek halottaikból.
 Jákob bölcsen döntött, gondolta. Mindenre gondolt, a különös
nővérekkel együtt. Még a gyászát is igyekeztek enyhíteni, ezért küldték
Pflanzét társul. Mégis úgy érezte, hogy meglopták. Elrabolták az emlékeit, a
nővéreit, még a fájdalmát is. Már azt sem tudta, mióta van egyáltalán ébren.
Tegnap óta. Tegnap ébredtél fel. A nővéreidet akartad látni. Hiába
mondtuk, hogy még nem vagy hozzá elég erős, mégis ragaszkodtál hozzá, és
aztán elájultál a kimerültségtől. Jákob hozott ide. Ez közelebb volt, mint a
kastély.
Gothel riadtan kémlelt körbe. Most már hangokat is hall?
A gazdáim nem rabolták el a fájdalmadat, ifjú boszorkány. Csak
megpróbálták megnyugtatni az elmédet, hogy arra összpontosíthass, hogy
visszahozd a nővéreidet. Vagy talán nem erre vágysz?
Pflanze volt az. Az ágya szélén csücsült, és Gothelt nézte ragyogó
szemével. Gothel felnevetett. Sejtette, hogy a macska többet rejteget, mint
első látásra feltételezte. Lucindára és a nővéreire vallott, hogy egy beszélő
macskát küldtek neki.
– Hát persze, hogy ezt akarom! De szerinted hogyan lehetséges? –
kérdezte Gothel.
– Fogalmam sincs. De mintha te azt gondolnád, hogy valami virághoz
lehet köze a dolognak.
– A virág! Igen. De egyetlen raponcvirágnak nincs elég ereje ahhoz,
hogy visszahozza a holtakat.
– Ahhoz elég erős volt, hogy fiatalon tartson téged, amíg éveken át
aludtál.
– Ó… Meddig aludtam? Talán több is van még abból a virágból!
Gothel fel akart kelni, hogy lemenjen a télikertbe, de visszahanyatlott a
díványra. Gyengének érezte magát, és fel sem tudott állni, úgy kóválygott a
feje.
– Pihenned kell, Gothel. Nagyon hosszú ideig feküdtél elvarázsolva. Úgy
tűnik, éveken át aludni elég fárasztó dolog.
– Úgy tűnik – sóhajtott Gothel. – Megkeresnéd nekem Jákobot?
Beszélnem kell vele.
– Az ajtó előtt áll. Ha csak teheti, soha nem távolodik messzire tőled.
Nagyon aggódott miattad, kislány. Kérlek, hagyj egy kis nyugtot a
szerencsétlennek, és adj időt magadnak, hogy megerősödj.
Ekkor kopogtak, s az ajtó már nyílt is, még mielőtt kiszólhatott volna az
illetőnek. A lovag volt az.
 – Gothel!
– Jákob, annyira sajnálom! Ígérem, hogy nem zargatlak, amíg meg nem
gyógyulok. Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam.
– Nem, Gothel, most hallgass rám! Egy hintó és pár szekér vár odalent,
hogy elvigyen innen téged és Pflanzét. A hollót is elküldtem Pflanze
gazdáihoz, hogy tudassam velük, merre találnak majd. El kell menned
innen, azonnal!
– Hogyhogy? Miért küldesz el?
– A királyság hadserege megindult a holt erdő felé. Egy órán belül itt
lesznek, és neked el kell tűnnöd, még mielőtt ideérnek!
– De miért? Miért jönnek ide?
– A raponcvirágot akarják, Gothel. A királynőjük beteg, és szüksége van
rá. Gyermeket vár, és a király bármit megtesz, hogy megmentse a feleségét
és a gyermeküket.
– De honnan tudták? Nem értem! Ki beszélhetett nekik a virágról?
– Nem tudom, Gothel. Sajnálom!
– De nem hagyhatom itt a testvéreimet! Sem a virágokat!
– Tudom. A nővéreid testét faládákba rakattam, és megtöltöttem őket
raponccal. A virágok megőrzik majd őket az úton. Régen megtettem a
szükséges előkészületeket, ha egyszer valami ilyesmi történne.
Előkészíttettem egy kis házat neked és a nővéreidnek, jó messze innen.
– Letépted az összes raponcvirágot? – szörnyedt el Gothel.
– Nem volt választásom! Nincs időnk, Gothel! Azonnal indulnod kell!
– Mennyi időbe telik, amíg odaérünk? Milyen messze van? A virágok
kibírják odáig?
– Az utat talán kibírják – jött a válasz.
– És aztán mihez kezdjek az elpusztult virágokkal?
– A házikóban van még. Sok évvel ezelőtt intézkedtem, hogy az
emberünk ültesse oda őket, amíg te aludtál. – Jákob egyre türelmetlenebbül
felelgetett.
– Honnan tudod, hogy tényleg ott lesz a ház? Honnan tudod, hogy nem
ez az ember árulta el a királynak a virágaink titkát?
– Én megbízom benne, Gothel. Te pedig most bízz meg bennem. A
levágott virágok ereje elég lesz, hogy eljussatok a házba. És remélem, hogy
elég virág terem majd ott, hogy feltámaszthasd velük a nővéreidet.
– És mi lesz veled? Te nem jössz?
 – Nekem itt kell maradnom, hogy megvédjük a birodalmunkat. A király
embereinek azt kell hinniük, hogy ezért az egyetlen virágért küzdünk.
– Nem hagyhatlak itt egyedül, Jákob! Honnan fogom tudni, ha történik
veled valami? Hogy fogom tudni, hogy jól vagy-e?
– Üzenek neked, ha vége lesz a háborúnak. Ha két héten belül nem
hallasz felőlem, tudni fogod, hogy a dolgaink nem alakultak jól.
– Jákob, ne! Nem hagylak itt!
– Gothel! Menned kell! Nincs meg benned az anyád hatalma! Nem
tudod megvédeni magad egy hadsereg ellen! Nem hagyhatom, hogy itt
maradj, és lemészároljanak! Az én dolgom az, hogy megvédjelek. A
szekereken a ládákban ott vannak anyád könyvei, a ruháid és minden, amire
szükséged lesz, és annyi arany, amennyi csak felfért. Most kérlek, indulj
azonnal! Nem szeretnélek felkapni és elcipelni, mint egy engedetlen
kisgyereket, de megteszem, ha szükséges.
Gothel látta a kétségbeesést a lovag arcán. Tudta, hogy nincs választása.
A barátjára nézett – mert Jákob az volt –, és rámosolygott. Tudta, hogy soha
többé nem látja, és a lovag érte és a nővéreiért feláldozza a halála utáni
életét.
– Rendben van, Jákob. Segíts lemennem a hintóhoz!
Felnyalábolta Pflanzét, és Jákobba karolva, lassan lebicegett az udvarba.
Tudta, hogy most látja utoljára a holt erdőt. És azt is, hogy az anyjának
igaza volt: ő hozta rájuk a pusztulást. Ő volt az a boszorkány az anyja
látomásában. Nem a különös nővérek. Ő volt az oka, hogy minden porrá
omlott körülöttük. Ez sohasem történhetett volna meg, ha az anyjuk még él.
A gondolatra észbe kapott.
– Jákob! A vér! Azt is bepakoltad a ládákba?
– Igen, kis boszorkám. Reméltem, hogy egy napon majd felveszed a
vért, és visszatérsz, hogy visszahódítsd a holt erdőt.
– Úgy lesz, Jákob! Ígérem! És amikor visszatérek, téged is
feltámasztalak.
– Kérlek ne, úrnőm. Bárhogy is szeretlek, azt hiszem, rám fér már egy
kis béke. Hogy végre megpihenhessek.
– Hát persze, Jákob. Hisz megérdemled – felelte Gothel, és megcsókolta
a lovag arcát.
– Köszönöm, kis boszorkám. Most menj! Ne nézz vissza! Nem bírnám
elviselni, hogy visszanézel rám, amikor elmész – kérte Jákob, míg
besegítette őt és Pflanzét a kocsiba.
 – Nem fogok, Jákob. De nagyon fogsz hiányozni. És tudd, hogy
szeretlek.
– Tudom, kicsim. Tudom. – Még egy utolsó búcsúcsókot nyomott
Gothel arcára, majd csontos kezével megpaskolta a hintó ajtaját, hogy
tudassa a kocsissal, indulhat.
Gothel csak évek múltán gondolkozott el azon, hogy hogyan
sikerülhetett a katonáknak áttörniük az erdőt védő bűbájt. Most a szíve
hevesen kalapált, amint a lovak vágtatva repítették a földes úton az új
otthona felé.
Végleg maga mögött hagyta az egyetlen világot, amit ismert.
 19. fejezet

Gothel új otthona

Azt hittem, mostanra már ideérnek – türelmetlenkedett Ruby, miközben

egyre az utat leste arra várva, hogy végre feltűnjön rajta Gothel és Pflanze
karavánja.
– Már látnánk őket, ha erre jönnének, Ruby – csitította Lucinda.
– Remélem, nincs bajuk! Semmit sem hallottunk felőlük, amióta Jákob
útnak indította őket – idegeskedett Martha, és a ruhája csipkés szélét
babrálta.
A különös nővérek körbenéztek régi barátjuk új otthonában.
Voltaképpen inkább kúria volt; jóval nagyobb, mint a „házikó”, amit a
lovag a levelében említett, ám lényegesen kisebb, mint amiben Gothel a
holt erdőben lakott. A nővérek mégis úgy vélték, hogy Gothel itt boldogan
élhet. Az udvart kőből rakott kerítés vette körül, jókora fakapuval, s a
kerítésen túl gyönyörű, virágzó cseresznye-, mandula- és liliomfák álltak,
köztük illatos lonccal, jázminnal és levendulabokrokkal. Az egész
meglehetősen idilli látványt nyújtott, olyat, mint amikről a romantikus
könyvekben lehet olvasni, mohos sziklákkal, a falakat befutó borostyánnal
és lugasra felfuttatott rózsákkal. Az efféle helyekre szoktak visszaköltözni a
fiatal hősnők a nővéreikkel, miután az anyagi lehetőségeik szerényebbekké
válnak, ám az olvasó értetlenül áll a dolgok előtt, hiszen bárki boldogan
élne egy ilyen elbűvölő, csodálatos házban – mégis, a főszereplők vég
nélkül sopánkodnak a nappalijuk mérete miatt vagy mert a társalgó túl kicsi
ahhoz, hogy beférjen a zongora.
Ez a ház is kétszintes volt. Lent kapott helyet a hatalmas társalgó, a
konyha és az ebédlő, illetve egy nappali, amelyet Gothel könyvtárnak is
berendezhetett. Az emeleten voltak a hálószobák: egy-egy a nővéreknek és
egy kisebb a szolgálónak, ha Gothel úgy dönt, hogy felfogad egyet. Ha
pedig szerette volna, a jókora padlástér elég helyet kínált, hogy
gyakorolhassa a varázslást. A nővérek elismerték, hogy Jákob jó munkát
végzett, hogy ilyen csodálatos, életteli helyet talált Gothel számára.
A különös nővérek saját, elvarázsolt háza is a közelben állt, éppen
Gothel új birtokának határán belül, egy szép, vadvirágos rét közepén, nem
messze egy pataktól, amelyen boltíves híd vezetett a közeli város irányába,
ahol bevásárolhattak maguknak. A rét túloldalán sötét sziklák szakadtak a
mélybe, lábukat az óceán hullámai nyaldosták. Valóban gyönyörű hely volt.
– Talán megálltak piheni valamelyik közeli városban? – töprengett
Ruby.
– Csak az lehet – felelte Martha aggodalmasan.
– Szerintem ti maradjatok, és várjátok meg őket itt, én pedig bemegyek
a városba, és beszerzek egy-két dolgot, amire Gothelnek szüksége lesz –
mosolygott Lucinda a testvéreire, majd hozzátette: – Hamar visszajövök. –
Ezzel a vadvirágos réten várakozó saját házuk felé vette az útját.
Bűbájos, zöld, mézecskalács stílusú ház volt, boszorkánysüvegre
hasonlító tetővel, ólomüveg ablakokkal és fekete ablaktáblákkal. Lucinda
belépett a házba, a konyha nagy, kerek ablakán át integetett a nővéreinek, és
kikiáltott nekik.
– Nyugalom, lányok! Biztos hamar megérkeznek! Talán még mielőtt
hazaérnék! – Ezzel elindult; a ház a felhők fölé emelkedett.
Nem túl gyakran fordult elő, hogy Lucinda a nővérei nélkül utazott a
házzal. Furcsa látvány volt, ahogy egyre kisebbnek látszanak, miközben
aggódó arccal integetnek neki odalentről. Talán nekik is különös érzés volt
látni, ahogy otthagyja őket. Ne aggódjatok, drágáim, gondolta Lucinda.
Csakhamar újra együtt leszünk.
Alighogy elérte a felhőket, máris ideje volt leereszkedni a
boszorkánysüveges házzal a közeli, elbűvölő kisvárosba, amelyben sok-sok
üzlet sorakozott egymás hegyen-hátán. Voltak ott ruhaboltok, hentes,
szabadtéri piac, ahol rengeteg dolgot árultak, s egy pékség, ahol a kenyéren
kívül állatos formájú süteményeket is lehetett kapni. Az üzletnek két, nagy
kirakata is volt, az egyikben az ehető állatkert látszott, a másikban maga a
pék, s a járókelők kedvükre csodálhatták a tehetségét, miközben a
süteményeket készítette.
Lucinda mosolyogva képzelte el, ahogy Gothel végigsétál a
macskaköves utcákon és rácsodálkozik a boltokra. Már-már lelkiismeret-
furdalást érzett, amiért ő vásárol be helyette, s így elveszi tőle ezt az
élvezetet, de jól tudta, hogy Gothel holtfáradt lesz, mire megérkezik,
Lucinda pedig szerette volna, ha otthonosan érezheti magát új otthonában.
Első útja a szabó- és rövidáruüzletbe vezetett. A helyet Cicomádénak
hívták, ami nagyon tetszett neki. Észrevette, hogy a kirakatban
apróhirdetések sorakoznak, amelyek különféle szolgáltatásokat kerestek
vagy éppen kínáltak.
Ahogy Lucinda belépett az üzletbe, az apró rézcsengő megcsörrent a
feje fölött. A boltos, aki éppen színes szalagokat pakolgatott, felnézett a pult
mögül.
– Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte, s végigmérte Lucindát, aki
magában hálát adott, hogy előre gondolt rá, hogy valami átlagos kinézetű
öltözetet húzzon a bevásárláshoz. Egyszerű, padlizsánlila ruhát viselt finom,
fekete csipkével, s a haját is jóval simább frizurába rendezte a szokásosnál.
Tapasztalata szerint jobb volt a lehető legvisszafogottabban öltöznie az
efféle kisvárosokban, és esze ágában sem volt felhívni a figyelmet magára
vagy Gothelre.
– Ó, igen, jó napot – köszönt Lucinda. – Észrevettem az
apróhirdetéseket az ablakban. Egy teljes háztartást kell berendeznem
imádott húgomnak, aki hamarosan a szomszéd városba költözik.
Szükségem lenne egy szakácsra, aki a bevásárlást is intézi, s talán egy
cselédre is, aki vezeti a háztartást. Esetleg én is kitehetnék egy hirdetést a
kirakatba?
A pult mögött álló hölgy elmosolyodott, és letette a szalagokat.
Szemlátomást elgondolkodott valamin.
– Azt hiszem, tudok valakit, aki tökéletes lenne a pozícióra. Pompás
referenciái vannak. Ami azt illeti, egy idősebb hölgyről van szó, aki nagyon
szorgos. Amennyiben a háztartás nem túl nagy, azt hiszem, egymaga is
boldogulna vele.
Lucinda visszamosolygott a boltosra.
– Ha nem gondolja, hogy túl sok lenne neki… a húgom örömmel fizetne
a pluszmunkáért. Mikor tudná esetleg elküldeni hozzánk? – A boltos
néhány kézzel írt referenciát nyújtott át Lucindának s egy kártyát a
házvezetőnő nevével. – Úgy látom, minden rendben van. Felteszem,
ellenőrizte a referenciáit…
– Hogyne, kérem.
Lucinda felkacagott.
– Elnézést. El is felejtettem bemutatkozni. Hófehér Lucinda vagyok.
 – Örülök, hogy megismerhetem, hölgyem. Csipkefogó kisasszony
vagyok. Ez az én üzletem, immáron hat éve.
– Nagyon örvendek, kisasszony. Köszönöm a segítségét. Nagyon tetszik
a neve is. Ugye megkérhetem, hogy értesítse ezt a bizonyos Pepecseky
asszonyt, hogy örömmel vennénk, ha elszegődne hozzánk? – kérdezte
Lucinda, s egy kártyát nyújtott át Csipkefogó kisasszonynak, amin Gothel
címe szerepelt. Majd még hozzátette: – És kérem, küldjön még egy fiatal
szolgálólányt is, a megfelelő referenciákkal, aki elvégezné a takarítást, ha
esetleg Pepecseky asszonynak kifogása lenne a házimunka mennyiségével
kapcsolatban.
Csipkefogó kisasszony csak nevetett.
– Annyit mondhatok, Pepecseky asszony sosem rejti véka alá a
véleményét. De ne aggódjon, felajánlom neki a lehetőséget.
– Nagyszerű! Majd küldünk egy kocsit érte és a holmijaiért, ha
elkészült.
– Megmondom neki. Van még valami, amit tehetek önért?
– Köszönöm, egyelőre ez minden – felelte Lucinda, és átnyújtott egy kis
zacskónyi érmét Csipkefogó kisasszonynak. – Ezt a szolgálataiért. Nagyon
köszönöm, és szép napot!
– Köszönöm, úrnő! Jöjjön máskor is!
A csengő újra megszólalt, ahogy Lucinda kilépett az üzletből.
Mindig jót mulatott rajta, hogy milyen képet vágnak az emberek, amikor
bemutatkozik nekik. Ám Csipkefogó kisasszony csak annyi tanújelét adta,
hogy tudja, Lucinda a király rokona, hogy végül úrnőnek szólította.
Tehát az unokatestvérének híre ilyen messzire is eljutott. Nem számít,
gondolta. Még mindig rengeteg a dolgom.
A délután nagy részét különféle üzletekben töltötte, hogy megrendelje a
szükséges dolgokat, és kiszállíttassa őket Gothel új otthonába. Mire
mindennel végzett, sikerült teljesen feltöltenie az éléskamrát, szerzett
ágyneműt és sok egyéb hasznos holmit is, amire a lánynak szüksége lehet.
Szerencsére a bútorokat Jákob már évekkel ezelőtt beszerezte, amikor
megvette a házat, s még arról is gondoskodott, hogy a por ellen letakarják
őket, amíg az ő kis boszorkája megérkezik. Remélem, Ruby és Martha nem
felejti el leszedni a huzatokat, mielőtt Gothel megérkezik, tűnődön Lucinda.
Végül mindössze egyetlen kosárral tért vissza a beszerző körútjáról: a
vacsora hozzávalóival. Nem tudta, mikor kerül sor a dől gok kiszállítására, s
úgy vélte, az lesz a legjobb, ha ő maga gondoskodik a vacsoráról.
 Ahogy felröppent a házzal a magasba, máris megpillantotta Gothel
hintóját és a szekereket, amelyek új otthona előtt kígyóztak. Már biztos meg
is érkeztek, gondolta, amint letette a házat a gyönyörű, sárga vadvirágos rét
közepén. Látta, ahogy a nővérei az ablakhoz rohannak, hogy lássák, amint
földet ér. Már nyilván alig várták, hogy megosszák a hírt, hogy Gothel és
Pflanze végre megérkezett.
– Lucinda! Lucinda! Itt vannak! – rikoltotta Ruby és Martha.
Lucinda nevetett.
– Igen, látom. Hogy van a mi kis boszorkányunk?
– Nagyon kimerült – felelte Martha.
– És borzasztóan szenved – tette hozzá Ruby.
– Ez várható volt – jelentette ki Lucinda. – És hogy van Pflanze?
– Ó, ő remekül! – mosolygott Ruby.
– Már fent van az emeleten, Gothellel – szólt Martha.
– Akkor itt maradjunk vigyázni a mi kis boszorkányunkra, lányok?
Szüksége lesz ránk, amíg senki más nem viseli gondját. Lég alább addig,
amíg az új szakácsnője, Pepecseky asszony meg nem érkezik.
Ruby és Martha derült pillantást váltottak a szakácsnő neve hallatán.
– Pepecseky asszony? – Majd mindhárman felnevettek.
– Igen, így hívják. Bírjatok magatokkal!
– De nem maradunk túl sokáig, ugye, Lucinda? – kérdezte Ruby.
Intézkednünk kell Kirké ügyében.
– Ne aggódjatok. Ígérem, nem maradunk sokáig. Csak szeretném látni,
hogy Gothel jó kezekbe kerül. Itt hagyjuk neki Pflanzét, hogy szemmel
tartsa a dolgokat?
Martha körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki, mintha csak attól
tartana, hogy Gothel bármelyik pillanatban előugorhat az egyik függöny
mögül.
– Szerinted Gothel hajlandó lesz osztozni velünk a virágon, Lucinda?
Láttad esetleg valahol? Én már mindenhol néztem.
– Csssss! Én sem érzékeltem fentről. Egyelőre ne fárasszuk Gothelt
ezzel. Menjünk fel az emeletre. Gondolom, már lepihent.
– Igen. Odafent van, Pflanzéval. Jaj, Lucinda, szörnyen néz ki. Az a
hosszú alvás nagyon megviselte – szörnyülködött Ruby.
– Hiszen elveszítette az otthonát és a társát, Jákobot is – vont vállat
Lucinda.
– Hogy a nővéreiről ne is beszéljünk.
 – Mindent megteszünk, hogy segítsünk neki. Hisz mind tudjuk, milyen
érzés elveszíteni egy testvért – jelentette ki Lucinda.
– De visszahozzuk Kirkét, ugye, Lucinda?
– Igen, kedvesem. Így vagy úgy, de visszaszerezzük őt.
 20. fejezet

Egyedül

A virágok! – ült fel Gothel az ágyban rémülten. – A virágok! Hol vannak

a virágok?
Lucinda szaladt be az ajtón.
– Csak egyet találtunk, Gothel. Egyetlenegyet. Alighanem azt, amit
Jákob ültetett ide évekkel ezelőtt. Úgy tűnik, itt nem szaporodik úgy, ahogy
Jákob remélte, de ezek, itt varázstalan földek.
– És mi van a nővéreimmel? Hol vannak? – riadozott Gothel.
– Jákob gondoskodott róla, hogy a koporsójukat megtöltse a holtak
városának elvarázsolt földjével, ami megőrzi őket. De attól tartok, hogy az
összes virág, amit a koporsójukba rakott, elpusztult.
– Akkor hogy fogom megmenteni a nővéreimet?
– Nem tudom, kicsim. Mi sokkal inkább miattad aggódtunk.
Gothel továbbra is kótyagos volt a hosszú álomtól. Alig volt képes
tisztán gondolkodni, beszélni pedig még annál is nehezebben. Csak annyira
futotta, hogy hangosan is kimondta az agyában záporozó kétségbeesett
kérdéseket.
– A vér! Hol van? Mióta vagyunk itt? Ki intézte a kipakolást?
– Mi voltunk, Gothel. Nem akartuk, hogy Pepecseky asszony valami
olyasmire bukkanjon, ami esetleg megijesztené vagy összezavarná.
– Ki az a Pepecseky asszony?
– Az új szakácsnőd, drágám. Teljesen megbízható. Gondoskodtunk róla.
– Merjem megkérdezni…?
Lucinda felnevetett.
– Nem, semmi ilyesmi nem történt. Nem bűvöltük meg, esküszöm.
– Na, és a ládák a pincéből? Azok hol vannak?
 – Az aranyat levittük a pincébe, a nővéreiddel együtt. Csak neked van
hozzá kulcsod, Gothel. Az éjjeliszekrényed fiókjába tettük. Pepecseky
asszonynál persze ott van a ház összes többi kulcsa.
– Hol vannak a könyveim?
– A nappaliban, amit könyvtárrá alakítottunk a kedvedért. Hidd el,
mindent elrendeztünk, amíg aludtál.
– Mennyi idő telt el…? – kérdezte Gothel, és a virágmintás tapétára
esett a pillantása. Sötétbarna és mályvaszíne meghittséget sugárzott.
Mennyire különbözött a régi otthonától…!
– Csak egy-két nap, Gothel. Alig pár napja vagyunk itt – felelte
Lucinda.
– Olyan, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna – mélázott
Gothel, ahogy kinézett az ablakon a vadvirágos rétre és a rózsaszínben
pompázó fákra.
– Így is van, kedvesem, de gyönyörű, nem?
– Azt hiszem – felelte tétován Gothel. – Lucinda?
– Igen, kedvesem?
– Mennyi ideig aludtam a holt erdőben?
– Nagyon sokáig, Gothel. Még annál is több idő telt el, mint hittem
volna, mielőtt Jákob értesített minket.
– Le kell mennem a pincébe! Jákob biztosan becsomagolta anyám vérét
meg a többi dolgot is otthonról! – hadarta Gothel, és megpróbál felkelni, de
rögtön megszédült.
– Majd én! Még mindig túl gyenge vagy. Mit keressek? – kérdezte
Lucinda.
– Egy viasszal lezárt dugójú üvegcsét. Egy nagy faládában kell lennie.
– Mindjárt jövök! Addig felküldöm Pepecseky asszonyt egy kis teával –
felelte Lucinda, és kivette a kulcsot az éjjeliszekrény fiókjából.
Gothel egy olyan világra ébredt, ami semmit sem jelentett neki. Itt nem
volt mágia. Sem Jákob.
És a nővérei sem.
Soha nem képzelte, hogy egyszer majd nélkülük kell boldogulnia.
Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Mit ért az élete a holt erdőn kívül, a
nővérei nélkül? Minden, amit valaha ismert, elpusztult vagy lemészárolták.
Még az imádott Jákob és a hadserege is biztosan porrá lett, s a családi
otthon is nyilván romokban hevert.
 Mindezt azért, hogy holmi gyengélkedő királynő megkaparinthassa az ő
drága virágát.
Gothelt Pepecseky asszony diszkrét köhintése térítette magához a
gondolataiból. A szakácsnő a küszöbön állt, tálcával a kezében.
– Szép napot, úrnőm. A nővére kért meg, hogy hozzak fel egy kis teát.
– A nővérem? – hüledezett Gothel. – Hát itt vannak? Hol, merre?
– Igen, úrnőm. Lucinda kisasszony lement a pincébe valamiért. Ruby és
Martha kisasszony pedig a könyvtárban van.
– Ó, hát persze. Köszönöm.
– Jaj, szegénykém. A nővére azt mondta, hogy még mindig gyenge egy
kicsit a hosszú betegsége után. De ne aggódjon, feltáplálom én majd a
kedvenc fogásaival, és egykettőre jobb kedvre derül majd!
– Köszönöm, Pepecseky asszony – felelte Gothel, és elvette a teát.
– Szépen igya meg az egészet, úrnőm.
– Kérem, hívjon csak Gothelnek.
– Magácska pedig hívjon Pepi néninek – felelte Pepecseky asszony
mosolyogva.
Lucinda lépett be a szobába, üres kézzel.
– Köszönjük, Pepi néni. Ha nem bánja, ma szeretnénk a kertben
ebédelni. Csodás napunk van, és örülnék, ha a húgom szívna egy kis friss
levegőt.
– Micsoda pompás ötlet, Lucinda kisasszony! Már be is tettem a kis
hölgy kedvenceit a sütőbe! Jobb lesz, ha rájuk nézek, nehogy odaégjenek! –
magyarázta Pepi néni kifelé menet, s már sietett is lefelé a lépcsőn, a
konyha irányába.
– Megtaláltad?
Lucinda a fejét rázta.
– Nem, Gothel. Sajnálom.
– Ott kell lennie valahol.
– Ha ott van, megtaláljuk! Ígérem! – Lucinda letelepedett Gothel mellé
az ágyra, és megsimogatta a kezét. – Ide hallgass! A nővéreidnek nem esik
bajuk a jelenlegi helyükön. Biztonságban vannak. Tudom, hogy nagyon
szeretnéd feltámasztani őket, és tényleg megértem. De most miattad
aggódom. Először téged hozzunk rendbe! És ha újra megerősödtél, akkor
majd foglalkozhatunk a nővéreiddel is. Hogy hangzik?
– Végül is… lehet.
– Mi a baj?
 – Miért mondtad azt a szakácsnőnek, hogy a testvérem vagy?
– Ez kisváros, Gothel. Az emberek pletykálnak. Te pedig fiatal lány
vagy, bármiféle családi háttér nélkül. Nem akartam, hogy a kotnyeles
népség mindenféle vad történeteket terjesszen rólad vagy hogy
kutakodjanak utánad, és gondot okozzanak neked. Már csak az hiányzik,
hogy a király ide is elküldje az embereit az utolsó megmaradt virág után.
– Okos gondolat volt tőled… köszönöm – mondta Gothel.
– Hallottál esetleg Jákob felől? Nem tudod, mi lett a birodalmammal?
– Attól félek, semmi sem maradt belőle… legalábbis nem sok – felelte
Lucinda szomorúan. Jól tudta, hogy mennyire szerette Gothel a holt erdőt.
– És Jákob? – reménykedett Gothel.
– Neki is vége – válaszolta Lucinda. Úgy tűnt, a mai nap csak rossz
hírekkel tud szolgálni.
– Akkor hát végre megpihent – sóhajtott Gothel, és megszórt tóttá
Lucinda kezét.
– Igen. Azt hiszem, kiérdemelte – jegyezte meg Lucinda.
– Igen. Nagyon is – felelte Gothel, s letörölte az arcán végig csorduló
könnyeket.
 21. fejezet

Egy magányos emberöltő

Hosszú évek teltek el azóta, hogy Lucinda, Ruby és Martha beköltöztette

Gothelt az új otthonába, majd magára hagyták, hogy egyedül boldoguljon
megváltozott, vidéki életében, ahol a hűséges és szorgos Pepi asszony
mindent elintézett, ami egyébként elvonhatta volna Gothel figyelmét a
magányáról. Még a macskájukat, Pflanzét is magukkal vitték, aki a
gazdáihoz hasonlóan maga is kíváncsi volt a különös nővérek húgának,
Kirkének a sorsára. Gothel számára ez egy egész emberöltőnek tűnt.
Az első hónapokban úgy érezte, magára hagyták. A nővérek Pflanzéval
együtt elrepültek valami láthatatlan házzal, hogy fontosabb ügyeiket
intézzék, s így ott hagyták Gothelt egyedül és kiszolgáltatottan, bármiféle
varázs nélkül.
Azonban mielőtt elmentek volna, még töviről hegyire átkutatták a házat.
A Jákob által összekészített minden egyes csomagot megvizsgáltak. Gothel
és a különös nővérek még a könyveket is egyesével kinyitogatták, hátha
valamelyik közepét kivágták, hogy oda rejtsék az anyja vérét. Távozásuk
után Gothel még egyszer tűvé tette a házat, csak hogy megbizonyosodjon a
dologról – és mert más tennivalója úgysem volt. Kiborogatta az arannyal
telt ládákat is, arra sem véve a fáradságot, hogy visszapakolja őket. Ám a
vért sehol sem találta. Eltűnt.
Ahogy minden más is az életéből.
Úgy érezte, értelmetlenné vált a létezése. Nem volt többé célja. Néha
elmélázott rajta, hogy még ha fel is támaszthatná a nővéreit, vajon ők
akarnák-e ezt. És hogy egyáltalán boldogan élnének-e ebben a házban, a
virágos tapéták és a díszes bútorok közt. Felidézte a napot, amikor a
különös nővérek segítségével próbálta meg visszahozni a nővéreit a holt
erdőben. A rettentő emlék valósággal villámcsapásként hasított belé.
 Hagyj minket meghalni.
Nem, talán jobb is, ha hagyja őket nyugodni. Talán ideje lenne, hogy ő
is megpihenjen.
Gothel mindent megtett volna, hogy újra lássa őket, még ha így saját
anyjával is szembe kellett volna néznie. Ezen a világon már semmi sem várt
rá. Semmi, csak végtelen magány, virágmintás tapéták és valami, ami a
gyászra emlékeztetett, de még annak sem volt mondható, mert a különös
nővérek még azt is elrabolták tőle.
Magányában lassan ellenszenvesnek kezdte érezni a különös nővéreket.
Sosem látogatták meg, akárhány hollót is küldött értük, hiába is könyörgött.
Idővel a róluk szóló emlékei is eltorzultak. Kezdett beleőrülni a magányba.
Minél tovább voltak távol a nővérek, minél több levélben írták meg neki,
hogy sajnos nem tudják meglátogatni, annál kevésbé kedvelte őket. Végül
már nem bízott bennük, sőt, már-már gyűlölni kezdte őket. A nővérek képe
folyton a szeme előtt lebegett, s a lányok, akiket a holt erdőben megismert,
igaz barátokból és testvérekből lassan gonosz teremtményekké váltak,
akiket ő maga talált ki. Már meg sem tudta különböztetni őket egymástól.
Ha írtak is neki, a leveleik folyton csak arról szóltak, hogy hogyan
próbálják megmenteni azt a bizonyos kishúgukat, Kirkét. Néha eszébe
jutott, hogy hátha csak hazugság az egész. Tengernyi levél szólt csak róla.
Állandóan csak róla írtak. Cikornyás, költői levelekben, telve búval,
aggodalommal és szeretettel. Az évek alatt a levelek hangneme változásnak
indult, egyre kevesebb volt bennük az értelmes mondat, egyre
összefüggéstelenebbé váltak. Azt írták, végül sikerült kimódolniuk, hogyan
hozhatnák vissza a húgukat. Egy bonyolult varázslattal, amelyen hosszú
éveken át dolgoztak. Megígérték, hogy visszatérnek hozzá, amint csak
tudnak. Gothel továbbra is esedezett a visszatérésükért. Még ha nem is
bízott bennük, senki más nem maradt neki – leszámítva persze Pepecseky
asszonyt, aki mindent megtett, hogy boldoggá tegye őt. De bárhogy is
könyörgött Gothel a nővéreknek, azoknak mindig akadt valami kifogásuk,
hogy miért nem tudnak eljönni hozzá. Először Kirké volt az ürügy, aztán
meg valami sárkány tündér-boszorkányról szóló, képtelen történet. Gothel
úgy vélte, az egész csak humbug, mint valami tündérmese, amivel a
gyerekeket kábítja az ember. Eszébe jutott, hogy vajon nem Jákobnak volt-e
igaza. Hátha mégis az egész az ő hibájuk volt. Lehet, hogy az anyja
látomása igaznak bizonyult. Hiszen a nővérei állapota csak azután romlott
le igazán, amikor a különös nővérek megérkeztek a napforduló ünnepére.
Olyan volt, mintha csak a semmiből léptek volna elő a holt erdőben, azzal
az ürüggyel, hogy segíteni jöttek, és esküdöztek, hogy valahogy neszét
vették, hogy Gothelnek szüksége van rájuk. Visszatekintve már csak
maszlagnak tűnt az egész, úgy, ahogy volt. Most szüksége lett volna a
különös nővérekre, ám azok sehol sem voltak. Már minden gyanúsnak tűnt
velük kapcsolatban. S lassan ő is megöregedett, és készen állt rá, hogy
átkeljen a ködbe. Már senkije és semmije nem maradt ezen a világon, amit
szerethetett volna.
Arra sem vette a fáradságot, hogy a virágot használja. A szeme körül
mély ráncok ültek, haja is lassan őszbe vegyült. Nagy szerencse volt, hogy
Pepecseky asszony nem látott jól közelre. Sokszor panaszkodott, hogy
Gothelt csak homályosan látja, de azért a dolgát továbbra is sikerült ellátnia
a konyhában és a házban. Gothel azonban tisztán látta saját magát a
hálószobája tükrében, és arra jutott, hogy bizony nagyon sokáig alhatott a
holt erdőben. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy a környező táj is
megváltozzon, s ahhoz, hogy a holtak királynőjéről szóló rémisztő
történetek feledésbe merüljenek, és senki se félje és tisztelje többé a nevét.
Elég sokáig ahhoz, hogy Gothel a virág segítsége nélkül rettenetesen
megöregedjen. És hálás volt érte.
Minél gyorsabban öregszik, annál hamarabb halhat meg.
Nemsokára itt hagyom ezt a világot, amelyet gyűlölök és megvetek.
Hamarosan az én fényem is kihuny majd, mint a testvéreimé.
– Elég ebből az ostobaságból! – kiáltotta Lucinda, aki egyszerre dühödt
hárpiaként ért földet Gothel kertjében. – Nem hagyom, hogy efféle
gondolatok ködösítsék el az elméd!
– Micsoda…? – meredt Gothel meglepve Lucindára.
– Nem bizony! Nem tűrjük, hogy a mi kis boszorkányunk ilyen
butaságokat tervezgessen! – csatlakozott Martha is a levegőből.
– Úgy ám, mihez kezdenének a nővéreid, ha elhagynád őket? – károgta
Ruby is, aki szintén a semmiből termett ott.
Gothel a különös nővérekre meredt, mintha nem tudná eldönteni, hogy
valóság-e, amit lát. Nem igazán illenek ide, gondolta. Bár ő maga sem.
– Ó, biztosíthatlak, igaziak vagyunk – nevetett Lucinda. – Nagyon is!
– El sem hiszem, hogy végre eljöttetek! – felelte Gothel, aki még mindig
nem hitt a szemének.
– Miért nézel ki ilyen vénnek? Hol van a virág? Miért nem használtad?
– érdeklődött Lucinda.
 – Ugye nem veszítetted el? – tudakolta Ruby.
– Nem, ott van valahol, a többi sárga vadvirág közt – mutatott a rét felé
Gothel.
– Biztos? – kérdezte Ruby, és ideges pillantással kutatott a virág után.
– Hát persze? Miért? Ezt is el akarjátok venni tőlem?
– Te meg miről beszélsz? Segíteni jöttünk, Gothel! – felelte Lucinda, aki
szemlátomást megbántódott Gothel szavaitól.
– Szóval segíteni? Tényleg? Ennyi idő után? Most, hogy készen állok a
halálra? Nem akarok ebben a világban élni! Nem akarok egyedül szenvedni
benne! Nem hozhatom vissza a nővéreimet, és anyám varázsereje sem lesz
az enyém soha. Nincs miért élnem.
– Gothel! Szedd össze magad, és gyere ki velünk a rétre! Vissza fogod
fiatalítani magad a virág erejével. Mi pedig megtaláljuk a módját, hogy
visszahozzuk a nővéreidet. Megígértük, hogy segítünk, és úgy is lesz.
Megküzdöttünk a saját testvérünk életéért is.
– Nem hiszek nektek!
– Nem? És ha azt mondanám, hogy életünk kockáztatásával átfésültük
az otthonod romjait a holt erdőben, hogy megtaláljuk anyád vérét? –
kérdezte Lucinda csípőre tett kézzel.
– Tényleg?
– Igen, Gothel. Hisz tudod, hogy szeretünk. Nézd! – Ezzel Lucinda
kinyújtotta a kezét, s egy apró üvegnyi vér feküdt a tenyerében.
– Ez nem anyám vére. Nem is ebben az üvegben volt!
– Az eredeti eltört. Nagy része kiömlött a pince padlójára.
Megmentettem belőle amennyit tudtam, és egyenesen idehoztam neked. Az
évek alatt mindig gondoltunk rád, Gothel. Sajnálom, hogy az idő olyan
lassan múlt számodra ezen a helyen, és sajnálom, hogy hagytad magad
elsorvadni, de számunkra az idő másként múlik. Nem tudjuk, miért. Kérlek,
vedd ezt a vért, Gothel! Légy az a boszorkány, akinek mindig is lenned
kellett!
– Működni fog?
– Csak egyféleképpen deríthetjük ki.
 22. fejezet

Ki kivel van?

Gothel a sárga vadvirágok végtelen mezején ébredt, miközben a különös

nővérek óriási, kidülledő szemekkel és madárszerű arckifejezéssel néztek le
rá. A korábbi beszélgetésük során észre sem vette, de a nővéreknek az
elmúlt évek alatt is sikerült fiatalnak maradni. Persze idősebbnek néztek ki,
mint lánykorukban, de így is sokkal fiatalabbnak tűntek, mint amilyen
idősek voltak. Aligha mondta meg volna bárki is róluk, hogy több száz
évesek.
– Te magad is visszanyerted az ifjúságodat – felelte Lucinda
Gothel ki sem mondott gondolatára, majd kezet nyújtott neki, és talpra
segítette.
– Mintha egy egész emberöltő telt volna el azóta, hogy fiatalon együtt
voltunk a holt erdőben – jelentette ki Martha.
– Valójában több emberöltő is eltelt azóta – válaszolta Ruby.
– Olyan, mintha tegnap lett volna – mélázott Gothel.
– Mégis, mióta ideköltöztél, mintha lassabban múlna számodra az idő –
vélte Lucinda.
– Gyertek, menjünk be a mi házunkba. Az közelebb van. Elájultál,
miután megittad anyád vérét – fordult Martha Gothelhez.
– Milyen házba? – nézett körbe Gothel tanácstalanul. A különös nővérek
a legutóbbi látogatásukkor beszéltek valami rejtélyes házról, de Gothel
akkor túl fáradt volt ahhoz, hogy egyáltalán szóvá tegye, fogalma sincs,
miről beszélnek. Most is nevetségesnek tűnt az egész, mint minden más
velük kapcsolatban. Elveszett testvérek. Sárkány-tündér-boszorkányok.
Láthatatlan házak. Lassan már torkig volt velük.
– Nyugodj meg, Gothel. Komolyan, rém hálátlan gondolataid vannak –
húzta fel az orrát Ruby.
 – A házunk épp itt van – szólt Lucinda, és a semmi egy pontjára
mutatott, mintha csak Gothelnek ment volna el az esze.
– Én nem látok itt házat, Lucinda. Folyton csak erről beszéltek, de én
még sosem láttam.
A nővérek aggodalmas arccal néztek össze.
– Mi az? Most meg mi van?
– Nem vagyok biztos benne – mormolta Lucinda. – Gyere velünk!
Kézen fogták Gothelt, és bevezették a házba, amely tényleg csak pár
lépésnyire volt tőlük.
Lucinda a zsebéből előhalászott egy kis szütyőt, amelyben kékes, a
zafírra emlékeztető színű por volt.
– Tessék, nyújtsd ki a kezed! – Lucinda Gothel tenyerébe öntött egy
kicsit a porból. – Most fújd abba az irányba!
Amikor Gothel a levegőbe fújta a port, a ház a szeme láttára bukkant elő
a semmiből. Önkéntelenül is felkiáltott, ahogy a bejárati ajtó közvetlenül az
orra előtt jelent meg.
– Más is látja ezt a házat?
A különös nővérek felkacagtak.
– Nem. Csak mi és más boszorkányok, ha erre járnak. De azt hiszem,
Jákob kimondottan a varázslények hiánya miatt választotta ezt a helyet.
Nem hinném, hogy egyhamar hívatlan vendégek kopogtatnának az
ajtónkon.
Gothel arcán látszott, hogy leesik neki a tantusz.
– Akkor hát bennem sincs mágia, igaz? – kérdezte, ahogy beléptek a
különös nővérek házába. Jobbra a nappali nyílt, benne a két, hatalmas
ónixhollóval szegélyezett, jókora kandallóval; balra pedig az otthonos,
napfényben fürdő konyha állt, fekete-fehér kockás padlójával és a nagy,
kerek ablakkal.
A különös nővérek szomorkásan pillantottak rá.
– Még megvan neked a virág hatalma – felelte Lucinda. Az ablakon át
szép kilátás nyílt a végtelenbe nyúló, sárga vadvirágos mezőre. – Jákob
remek búvóhelyet talált itt neki. Kétlem, hogy bárki is megtalálná, még ha
keresné is.
– De hát a raponcvirág erejét bárki felhasználhatja! Én nem vagyok
boszorkány. Nincs bennem mágia.
– Talán csak idő kell a vérnek, hogy hatni kezdjen – vélekedett Ruby.
 – Úgy van, Gothel, ne aggodalmaskodj annyit. A szíved mélyén tudod,
hogy boszorkány vagy – tette hozzá Martha.
– De hát nem vagyok! Nem vagyok boszorkány! Már királynő sem
vagyok többé! Hisz nincs birodalmam! Nincsenek nővéreim! Semmim
sincs!
– Mi még itt vagyunk neked – jelentette ki Lucinda, majd Rubyhoz
fordult. – Kedvesem, készítenél egy kis teát? Gothel eléggé felzaklatta
magát.
– Persze! Hogyne! – tüsténkedett Ruby, és máris a tűzhelyhez sietett,
hogy feltegye a kannát. A nagy kapkodásban lelökött az asztalról egy fém
tortaformát, ami rettenetes csörömpöléssel a padlóra esett. – Nyugalom! A
torta nem volt benne!
– Ja, jó! Már alig vártam, hogy végre felvághassuk – sóhajtott Martha.
Gothel dühödten meredt rájuk.
– Kit érdekel a torta?! – kiáltotta.
– Pedig nagyon finom ám! Az egyik barátunk különleges diótortája.
Külön nekünk csinálta – bizonygatta Martha.
Lucinda figyelmeztető pillantást vetett a nővéreire.
– Hagyjátok már azt a tortát, megőrjítitek Gothelt ezzel az egésszel! –
Ezzel Gothelhez fordult, és megfogta a kezét. – Ne aggódj, drágám. Olyan
vagy nekünk, mintha a testvérünk lennél. Te is tudod. Nem te tehetsz róla,
hogy elragadták tőled az örökségedet. Nem a te hibád, hogy az őseid nem
adták tovább neked a hatalmukat és a tudásukat.
– Tényleg a nővéreteknek tekintetek? – nézett rájuk Gothel.
– Hát persze! – jelentette ki Martha, és a testvéreire pillantott
megerősítésért. – Nem igaz, Ruby?
– De! Hát persze! – hadarta Ruby, ahogy idegesen keresgélte a
teáscsészéket.
– Nincs esetleg valami varázslat, amit elvégezhetnétek? Valami, amitől
tényleg a testvéretekké válnék? Amivel megoszthatnátok velem a
varázserőtöket? – esengett Gothel. El tudta képzelni, hogy hangzik ez a
nővérek fülében. Szánalmas, szomorú rimánkodásnak. Utálta magát, amiért
egyáltalán megkérdezte.
A különös nővérek idegesen pislogtak egymásra.
– Jaj, Gothel, bárcsak megtehetnénk, de attól félek, ez lehetetlen –
mondták egyszerre.
– Értem! – felelte Gothel, és felállt, hogy távozzon.
 – Nem, de tényleg! Nemrég hajtottunk végre egy borzasztó erős
varázslatot, hogy visszahozzuk a kishúgunkat! Ha túl sokat áldozunk fel
önmagunkból, a végén nem marad majd…
– Állj! Honnan szereztétek azt a varázslatot? – ripakodott rájuk Gothel.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Lucinda. Igyekezett, hogy a hangja
ártatlanul csengjen, de nem sikerült neki.
– Tudjátok jól! Anyám egyik könyvében olvastátok, igaz?
– Igen, ez édesanyád egyik varázslatának egy változata. Azt hiszem,
nagyon érdekesnek találnád. Kérlek, ülj le, nyugodj meg, és akkor mindent
elmondok róla. Igazából téged is érint a dolog. Akkor találtunk rá, amikor a
holt erdőben keresgéltük, hogy hogyan segíthetnénk a nővéreiden. Az
édesanyád…
– Ezt nem hiszem el! Talán nincs bennem mágia, de nem vagyok
teljesen ostoba! Nem azért jöttetek a holt erdőbe, hogy rajtam segítsetek!
Csak anyám hatalmát akartátok!
– Gothel, kérlek, csillapodj! Hozom a teát! Minden beszélgetés
kellemesebb egy kis teával! – kiabálta Ruby, aki még mindig a
konyhaszekrényben matatott a csészék után.
– Meg tortával, ne feledd a tortát! – tette hozzá Martha is.
– Igen, a torta! Vágjuk fel a tortát! – tapsikolt Ruby, aki már nyilván alig
várta, hogy ehessen belőle.
– Lányok, kérlek! Hagyjátok már a tortát! – kiáltott rájuk Lucinda. Majd
Gothelhez fordult, és megveregette a kezét. – Hallgass ide, Gothel.
Megmondtuk neked, hogy szeretnénk megnézni édesanyád könyveit. Egy
percig sem titkoltuk előled. Mit jelentsen ez az egész?
– Egyáltalán az anyám vérét adtátok nekem? – kiabálta Gothel eltorzult
arccal. Sokkal jobban hasonlított a nőre, aki a holtak törvényes királynője
lehetett volna, mint arra a különös nővérek valaha is számítottak. Egy
királynő, a birodalma nélkül.
– Micsoda? – kérdezte Lucinda, és elkapta a kezét, mintha Gothel bőre
égette volna.
– Jól hallottátok! Az anyám vérét adtátok nekem abban a fiolában?
Jákob figyelmeztetett, hogy pusztulást hoztok a holt erdőre! Azt mondta,
mindent elvesztek majd tőlem!
– Hát persze, hogy édesanyád vére volt az! – csattant fel Ruby sértetten
és dühösen.
Ám Gothel már nem hallgatott rá.
 – És hová lett a többi?! Felhasználtátok? Ugyan, mit is beszélek; hát
persze, hogy felhasználtátok! Különben hogyan tudtátok volna visszahozni
a kishúgotokat?
– Gothel, elég legyen! így viselkedni velünk mindazok után, amit érted
tettünk? – háborodott fel Lucinda.
Ruby remegő kézzel sietett Gothelhez.
– Tessék, idd meg ezt! – ezzel egy csésze teát nyomott a kezébe. –
Nyugodj meg, kérlek. Felidegesíted Lucindát! Nézd, Martha máris a ruháját
tépkedi!
– Nem is tépkedem! Te tépkeded a tiedet! – kiabálta tágra nyílt szemmel
Martha.
Ahogy Ruby átnyújtotta a teáját, Gothel észrevette, hogy a körme alatt
mintha föld lenne.
– Ruby! Az meg micsoda? – Megpróbálta elkapni a boszorkány kezét,
ám az gyorsan visszahúzta.
– Mi micsoda? – kérdezte ártatlanul, majd gyorsan a szoknyája zsebébe
süllyesztette a kezét.
– A kezed! Mi az ott, a körmöd alatt? – követelte Gothel.
– Mi? Én nem tudom! – hadarta Ruby, és még mélyebbre gyűrte az
ökleit a zsebébe. – Mi bajod van, Gothel? Úgy viselkedsz, mint aki
megőrült! – folytatta, s elhátrált az asztaltól. – Talán ideje lenne felvágni a
tortát!
– Azonnal vedd ki a kezed a zsebedből! Látni akarom! – emelte egyre
feljebb a hangját Gothel, és Ruby felé lépett. Az egyre csak hátrált elől, míg
végül a konyhapultnak ütközött.
– Nem! – rikoltotta Ruby. – Nem veszem! Ne közelíts, Gothel! – Ruby
pánikba esett. – Lucinda, Lucinda, nyugtasd meg! Vidd el innen előlem! –
Ezzel a nagy, kerek ablakhoz szaladt, és befogta a fülét. – Vidd el innen,
vidd el innen! – hajtogatta, ám Gothel nem hagyta, hogy a boszorkány
sápítozása kizökkentse.
– Hadd lássam a kezeidet! – követelte.
Ruby szeme idegesen cikázott Gothel, Lucinda és Martha közt.
– Gothel, azonnal higgadj le, vagy Lucinda megint elaltat!
Figyelmeztetlek!
– Mutasd a kezed! – üvöltötte Gothel. Az arcát mostanra teljesen
eltorzította a harag, halálra ijesztve Marthát, aki idegesen nevetgélt, és
igyekezett menteni a menthetőt. Lucinda tekintetében borzalom, megbánás
és megbántottság ült.
– Hagyd abba, Gothel! Mindent tönkreteszei! Hogyan ülhetnénk le
veled teázni és tortát enni, ha így viselkedsz? – kérdezte Martha.
Lucinda végül elmosolyodott.
– Gyerünk, Ruby, mutasd meg neki – utasította a testvérét komoly
hangon. A szobában levők mind megdermedtek, és felé fordultak. – Ne
izgulj, drágám. Gothel nem árthat neked – folytatta nyugodtan. – Hisz még
csak nem is boszorkány.
Ruby és Martha felkiáltott, Gothel pedig úgy érezte magát, mint akit
arcul csaptak. Nagyon fájt neki, hogy Lucinda ezt így ki merte jelenteni. És
tudta, hogy igaza van. Mélyen legbelül mindig is tudta, de most, hogy így,
hangosan és ilyen gúnyosan kimondták, átérezte a helyzet komolyságát.
Gothel dermedten állt, s a nővéreket bámulta. Az érkezésük óta most
először vette őket közelebbről is szemügyre. Néha megőrzünk egy képet az
általunk szeretett és gyűlölt emberekről, s ez a kép felülírja azt, amit a
szemünkkel látunk, még ha az illető ott is van előttünk. Még ha eleven
szörnyetegeknek is képzeltük őket, a valóság látványa gyakran sokkoló.
Gothel is máshogy látta most a nővéreket, valahogy tisztábban. Itt és most
azt látta, akik valójában voltak, nem pedig fiatal lányokként, akiket az
emlékeiben őrzött. Sem a rémes gonosztevőkként, akiknek képzelte őket,
amíg távol voltak. Végre olyanoknak látta őket, amilyenek, és úgy látta,
nagyon megváltoztak. Bár nem voltak öregek és aszottak, az idő más
módokon hagyott nyomot rajtuk. Megváltoztatta a lelküket. Volt bennük
valami baljóslatú. Valami ártó szándék, amit fiatalkorukban még nem érzett
rajtuk. Vagy ha mégis, hát épp csak a szikráját. A gonoszság lehetőségét,
nem magát a gonoszságot. Ám a gonoszság most valósággal izzott bennük.
Szinte úgy tűnt, mintha nem is azok a nővérek lennének, akiket
fiatalkorukban megismert. És nem is teljesen azok voltak. Valami nem
stimmelt. Valami megváltozott bennük, vagy talán éppen hiányzott belőlük,
de nem tudott rájönni, hogy micsoda.
– Gothel, kérlek fejezd be ezt a műsort! – szólt rá Lucinda.
– Ugyan, kérlek! Tudom, miért jöttetek! A virág kell nektek! Ki vele:
elvettétek? – toppantott Gothel.
– Igen, elvettük! – rikácsolta Martha. – Sajnáljuk, de muszáj volt! Nem
arról van szó, amit hiszel, Gothel! Tényleg nem!
 – És egyébként is, először rajtad használtuk, mielőtt elvettük, nem igaz?
Úgyhogy nyugodj meg, hadd hozzak végre egy kis tortát! – szólt Ruby,
miközben a ruhája csipkés szélét tépkedte, s a cafatokat a fekete-fehér
konyhapadlóra szórta.
– Hogy lehettétek ezt velem? Minden hazugság volt, a legelejétől fogva,
igaz? Sosem érdekelt titeket a testvéreim sorsa! – Gothel arcát eltorzította a
gyűlölet, már-már vadállatra hasonlított, aki bármelyik pillanatban a
nővérek torkának ugorhat.
– Nem! Ha végighallgatnál minket, megtudnád! A varázsigét, amivel
visszahoztuk Kirkét, elárultuk egy barátunknak is. Olyan, mintha a lányunk
lenne, de valami borzasztó rosszul sült el. Ő már nem az a boszorkány
tündér, aki egykor, és ez mind a mi hibánk. Szükségünk van a virágra, hogy
meggyógyíthassuk! – hadarta Martha, és maga is elhátrált Gotheltől.
– Még több hazugság! – kiabálta Gothel.
– Nem! Mi szeretünk téged! Komolyan! Csak kölcsön akartuk venni a
virágot, hogy segítsünk Demónán, és utána vissza akartuk hozni.
Esküszöm! – védekezett Ruby, és benyúlt egy közeli szekrénybe. – Nézd!
Egy különleges cserépbe tettük, hogy el ne hervadjon. És megbűvöltük a
földjét is. Nem fogunk ártani neki, ígérem! – Ezzel előhúzta a virágot a
szekrényből. – Tessék! Minden óvintézkedést megtettünk. Tudjuk, hogy
milyen sokat jelent neked a virág. Álmunkban sem akartuk volna bántani,
ahogy téged sem!
– Akkor miért nem kértétek el? Miért akartátok ellopni? – csattant fel
Gothel.
Ruby és Martha mostanra fel-alá rohangált a szobában, közben
hangosan óbégatva tépkedték a ruháikat és a tollakat a hajukból. Nem
tudjuk! Nem tudjuk! Jaj, Gothel, annyira sajnáljuk!
– Lányok, csend legyen! – bódult el Lucinda. – Nézzetek magatokra!
Hogy néztek ki?! Azonnal hagyjátok ezt abba! Nem tűröm, hogy itt
esengjetek előttem ennek a szánalmas boszorkánypótléknak!
– Valójában mit akartok a virágtól? Kérlek, mondjátok el! – Gothel már
sírt.
– Kérlek, Gothel, hagyd már abba a sírást! Az igazat mondjuk! A
barátunknak kell! – emelte fel a hangját Lucinda, akit szemlátomást nagyon
zavart az egyre fokozódó hisztéria.
– Na, és én? Én is a barátotok vagyok! Azt mondjátok, úgy érzitek,
mintha a testvéretek lennék, de az én igazi testvéreim évszázadok óta
halottak, és ti semmit sem tettetek, hogy visszahozzátok őket! Ott hevernek
a pincében mindazzal, ami a családom hagyatékából maradt, míg én itt
sorvadok el, ebben a háznak nevezett börtönben! Már tudom, hogy
érezhette magát Jákob, ami kor csak arra várt, hogy anyám szólítsa. Hisz ezt
teszem én is: csak várom, hogy belibbenjetek és azt mondjátok, hogy
minden rendben lesz, de soha, semmi nincs rendben!
– Gothel, végigolvashattad volna édesanyád könyveit, és rájöhettél
volna, hogyan irányítsd a varázserejét! Az összes válasz ott rejlik a
könyvekben, amiket te elzártál a könyvtárba. Ha tényleg meg akartad volna
menteni a nővéreidet, már megtetted volna. Megtanulhattad volna a
varázsigéket, és kereshettél volna egy boszorkányt, aki megtanít őket
használni. De sohasem tetted. Ez a te hibád, nem a miénk – jelentette ki
Lucinda.
– Nektek kellett volna megtanítani rá. Azt hiszitek, talán nem hallottam
a történeteket rólatok? Hogy miket műveltetek, amíg aludtam? Azt hittétek,
eltitkolhatjátok előlem, hogy mivé váltatok? Nem volt nehéz összerakni a
pletykákat! Boszorkány hármas ikrek, akik kislányokat nyomorgatnak. A
gonoszságotok legendás. És most azt mondjátok nekem, hogy a ti művetek
a Sárkányboszorkány is? Aki elpusztította egész Tündérországot? Kik
vagytok ti egyáltalán?
Lucinda haragja nőttön-nőtt.
– A nővéreid vagyunk. És szeretünk. Hagyd ezt abba, de azonnal! – Ám
Gothel képtelen volt lecsillapodni. Válaszokat akart. Bizonyítékot arra,
hogy a különös nővérek valamilyen módon elárulták őt.
– Mondjátok el, hogyan halt meg Kirké! Hogy mi történt vele! Egyszer
azt írtátok, hogy elveszett. Egy másik levélben, hogy meghalt. Most meg
azt, hogy visszaszereztétek? Az igazat akarom hallani! – kiabálta Gothel.
Szemei feldagadtak, vöröslő arcát könnyek áztatták.
– Gothel, mindent elmondok neked, de előbb higgadj le, és hallgass
végig! Kirké akkor halt meg, amikor Demóna elpusztította Tündérországot
– mondta Lucinda. Látszott rajta, hogy nagy fájdalmat okoz neki, mintha a
puszta szavak is a szívét marcangolnák.
Gothel szem tágra nyílt.
– Ugyanaz a Demóna, akinek most segíteni akartok? Megölte a
húgotokat, és ti még segíteni akartok neki? Hádészra mondom, most vagy
hazudtok nekem, vagy még annál is ostobábbak vagytok, mint képzeltem!
De akár így, akár úgy, nyilvánvaló, hogy mit sem törődtök velem, ha
képesek vagytok elárulni engem azért a boszorkányért, aki végzett a
testvéretekkel.
– Nem az ő hibája volt. Azt sem tudta, hogy ő tette. Sosem mondtuk el
neki. Demóna belepusztult volna, ha megtudja! – visította Ruby.
– Szerettük őt, Gothel! Még kislány volt, amikor ez történt! Olyan
nekünk, mintha a saját lányunk lenne – tette hozzá Martha.
– És mi történt a Sárkányboszorkánnyal? Mi romlott el ennyire? –
tudakolta Gothel most már őszintén érdeklődve.
– Túl sokat vett el önmagából, hogy létrehozza a saját lányát, és nem
maradt neki más, csak a legrosszabb részei. És mindez a mi hibánk! Nem
vettünk mindent számításba. Nem számoltunk azzal, hogy mi hárman
alkottuk meg Kirkét, ő viszont csak egymaga Aurórát. Reméljük, hogy a
virág talán meggyógyítja, és újra a régi önmaga lesz.
– És azért árultátok el neki a varázsigét, hogy segítsetek rajta. Jól értem?
– kérdezte Gothel. Egyre jobban fájt neki minden válasz, amit kapott.
– Így van. De borzasztóan sült el az egész. Most magányosabb, mint
valaha – ismerte be Lucinda.
– Álnok boszorkányok vagytok, mindent elpusztítotok, amihez
hozzáértek! Kihasználtatok, megöltétek a nővéreimet, elpusztítottátok a
birodalmam, és tönkretettétek a Sárkányboszorkány életét is – fröcsögte
Gothel.
– Jóvá akarjuk tenni. Kérlek, hadd használjuk a virágot! – esdekelt
Ruby.
– Nem! Szükségem van rá! Megtalálom a módját, hogy meggyógyítsam
a nővéreimet! Igazatok van! Elegem van abból, hogy folyton csak a
segítségetekre várok. Majd én segítek magamon!
– Helyes! Amikor visszajövünk, segítünk neked megmenteni a
nővéreidet. Megígérjük, csak előbb hadd segítsünk Demónán!
– Jól van. Vigyetek magatokkal! A virág az enyém, és ha használni
akarjátok, ott akarok lenni, hogy lássam, nem esik baja.
A nővérek döbbenten meredtek egymásra.
– Azt nem lehet. Neked nincs varázserőd. Veszélybe kerülnél – jelentette
ki Lucinda, akinek már kezdett elege lenni az egészből.
– Akkor mondjátok el a varázsigét, ami a testvéretekké tesz, és együtt
visszük el a virágot, hogy meggyógyítsuk a Sárkányboszorkányt. Aztán
pedig az én testvéreimet is – könyörgött Gothel kétségbeesetten. Jól tudta,
hogy a különös nővérek nagy hatalmú boszorkányok, és valójában semmit
sem tehet ellene, hogy elvegyék tőle a virágot.
– Ha értenéd, hogy hogyan működik a mágia, Gothel, akkor tudnád,
hogy miért nem tehetjük. Egyszerre semmiképpen sem. Az ilyen erős
varázslatok között időre van szükség.
Gothel lenézett a padlóra. Ruby szoknyájának apró, vörös cafatjai
hevertek a járólapon. Vérfoltokra emlékeztettek. És ekkor Gothelnek eszébe
jutott: nem volt más választása. Nem hagyhatta, hogy a boszorkányok
elragadják tőle a virágot. Ez volt a mágiájának egyedüli forrása, az egyetlen
esélye, hogy megmentse a nővéreit. Kimondta hát a szavakat, és egész
lényével azt kívánta, hogy a megidézettek segítsenek rajta.
– Segítsetek, istenek, régiek és újak, jussomat megadjátok, keljenek a
holtak!
– Mit művelsz, Gothel? – kérdezte Martha kissé nyugtalanul a varázsige
hallatán.
Ám Lucinda csak nevetett.
– Nézzétek már, lányok, Gothel azt hiszi, varázsol!
Martha és Ruby is együtt nevetett Lucindával, s együtt már olyan
hangosan kacagtak, hogy a teáscsészék összekoccantak a polcokon, s a
tortaforma is rázkódni kezdett a pulton, s kis híján újra leesett.
– Segítsetek, istenek, régiek és újak, jussomat megadjátok, keljenek a
holtak!
– Gothel, ez csacsiság! Ne hozd kínos helyzetbe magad – göcögött
Lucinda.
A különös nővérek háza hirtelen olyan heves rázkódásba kezdett, hogy a
teáscsészék és egyéb csetreszek egymás után potyogtak le a polcokról
– Lányok! Hagyjátok abba a nevetést! – Lucinda hirtelen rádöbbent,
hogy a ház már nem a nevetésüktől rázkódik. Gothel varázsigéje volt az. Az
egész ház úgy rengett, hogy az ablakok kiszakadtak a keretükből, s a
különös nővérek egymásba kapaszkodtak, nehogy kiessenek rajtuk.
– Gothel! Mit művelsz? Hagyd abba!
– Segítsetek, istenek, régiek és újak, jussomat megadjátok, keljenek a
holtak!
Gothel egyre hangosabban kántálta a varázsigét, arcára baljóslatú
kifejezés ült ki. A nővérek még sosem látták ilyennek. Mintha egy teljesen
más személyiség lett volna. Koncentrált. Magabiztos. A holtak királynője.
És borzasztóan félelmetes. Mintha az anyja kelt volna életre benne.
 Gothel intett, s a virágcserép akkora erővel röppent át Ruby kezéből a
sajátjába, hogy a cserép is megrepedt tőle.
– Gothel!
– Segítsetek, istenek, régiek és újak, jussomat megadjátok, keljenek a
holtak!
Gothel kisöpörte a haját az arcából, ahogy az anyja tette mindig, amikor
valami különösen erős varázslatba kezdett. Összegyűjtötte minden
gyűlöletét és fájdalmát, s érezte, ahogy a forróság elönti az egész testét.
Fájdalmas volt; mintha egy fehéren izzó gömb gyűlt volna ki a gyomrában,
s egyre növekedett, míg végül már képtelen volt tovább bent tartani. Érezte,
hogy a keze remegni kezd, s rádöbbent, hogy önnön haragja őt is
felemészti, ha nem adja ki magából. Kinyújtotta a kezeit, amelyek most
egyszerre tűntek idegennek és ismerősnek – mintha az anyja kezeit látná –,
s villámok özönét zúdította a padlóra, amitől a ház csak még erősebb
rázkódásba kezdett.
– Gothel, állj! Meg fogsz ölni mindnyájunkat!
A boszorkányok a szemük sarkából látták, hogy a ház körül több helyen
kirobban a föld, s egy egész seregnyi csontvázszerű teremtmény mászik ki
belőle, majd rohanja meg az épületet, s máris az ajtók és ablakok felé vették
az irányt. Rettentő volt hallani a csontos ujjak kaparászását a párkányokon.
A rémisztő, hiányos testek máris özönlöttek befelé a kitört ablakokon, mint
valami eleven pestis.
– Gothel, ne! Állítsd le őket!
– Sosem kapjátok meg a virágot! – harsogta Gothel. – Soha!
Kinyújtotta a kezét, majd összezárta az ujjait, mintha valami láthatatlan
dolgot markolna, mire a különös nővérek térdre rogytak, s sikoltozni
kezdtek a fájdalomtól. Gothel egy gyors mozdulattal leengedte a karját.
– Maradjatok is ott, boszorkányok!
– Gothel, kérlek, hagyd ezt abba! Nem akarunk bántani!
Gothel csak nevetett.
– Most nézzétek meg a szegény, varázstalan Gothelt! Minek is hívtatok
az előbb, csacsinak?
Lucinda arca eltorzult a fájdalomtól. Küszködve ellenszegült Gothel
bűbájának, és lassan talpra állt.
– Gothel! Fejezd ezt be, de azonnal! – Majd egy erős mágikus
robbanással eltaszította magától Gothelt, aki háttal kirepült a nagy, kerek
konyhaablakon, és a boszorkányok háza előtti almafa törzsének csapódott.
A robbanás szanaszét szórta a csontvázakat a szélrózsa minden irányában; a
legtöbbjük azonnal porrá omlott.
Gothel a vadvirágok közt találta magát, a hátán fekve, körülötte az
alattvalói maradványaival. Karjain csúnya horzsolások és mély vágások
éktelenkedtek, amelyeket akkor szerzett, amikor kirepült az ablakon. Érezte,
hogy talán az arca is vérzik, de nem volt teljesen biztos benne. Csak feküdt
ott, és nézte, ahogy a különös nővérek háza a levegőbe emelkedik. Felült,
fél kézzel a virágcserepet markolva, s másik karját a házra emelve, hogy
újabb villámokat szórjon rájuk, ám semmi nem jött a kezéből. Se villám, se
mágia. Így csak nézte őket, ahogy tágra nyílt szemmel, csodálkozva
távolodnak a felhők irányába, míg végül el nem tűntek a rétről. S egyben az
életéből is.
 23. fejezet

Pepecseky asszony
szorult helyzete

Gothel! Gothel! Mi a ménkű történt itt? – Pepecseky asszony volt az.

Nagy nehezen döcögött ki a rétre, s a szanaszét heverő csontok és sűrű,
fehér hamu közt gázolva igyekezett Gothelhez.
– Nem tudom, Pepi néni.
– Jöjjön, úrnőm, fogja meg a karom! Hadd nézzem azokat a vágásokat!
– Megvizsgálta Gothel arcát. – Azt hiszem, értesítenem kellene az orvost…
de nem tudom, hogy a küldöncünk merre van ma délután. Talán jobb, ha én
magam megyek be érte a városba. Gothelt egészen meghatotta Pepecseky
asszony aggodalma.
– Biztos vagyok benne, hogy jó kezekben leszek Pepi néni
gondozásában. Ne zargassuk ezzel az orvost.
Látta, hogy Pepecseky asszony tűnődve méregeti; de nem tudta
eldönteni, hogy a vágásokat nézegeti rajta, vagy feltűnt neki, hogy
megfiatalodott az arca. Igazából ő sem tudta, milyen fiatalnak nézhet ki.
Magához vette a virágcserepet, és visszasétáltak a konyhába, ahol a
szakácsnő leültette.
– Tegye le azt a virágot, asszonyom, mindjárt ellátom! – Azzal a
kamrába sietett, hogy megkeresse a tinktúrákat és a kötszereket. Az egyik
gyolcsdarabot belemártotta egy sötét, barnásvörös folyadékba, majd a
kezébe vette, és tétovázva megállt. – Elnézést, úrnőm, de ez fájni fog.

***
Pepecseky asszony nem szokott pletykálni, a nővére azonban annál inkább.
Nem telt bele sok idő, s máris az egész város a Gothel úrnő birtokán történt
furcsaságokról beszélt. A különös nővérek távozása után Gothel
bezárkózott a könyvtárba, Pepecseky asszonynak pedig minden türelmére
szüksége volt, hogy kicsalogassa onnan az étkezésekre vagy valami más
ürüggyel. A szakácsnő megosztotta az aggodalmait a nővérével, aki cserébe
továbbadta a legnagyobb pletykafészeknek a városban. És mielőtt észbe
kapott volna, Pepecseky asszony máris szorult helyzetben találta magát.
– Gothel úrnő! Kérem, jöjjön ki! Gondunk támadt!
Gothel végül megjelent az ajtóban.
– Mi az? – kérdezte rosszallón. Haja kócos volt, arcán pedig valami
vöröses-lilás por elmosódott nyoma látszott.
– Hú! Nézzenek oda, Gothel úrnő… elnézést, hogy zavarom.
– Na, és maga, Pepi néni? Csak nem szemüveget visel?
Pepecseky néni elpirult.
– Igen, a nővérem kerítette. De ha már szóba került, asszonyom, nos…
tudja, a nővérem itt járt ma. – A szakácsnő szörnyen feszengett, s látszott
rajta, hogy nehezen veszi rá magát, hogy a tárgyra térjen.
– Igen, az előbb mintha valami gondról beszélt volna…? – kérdezte
Gothel minden türelmét összeszedve. Eszébe jutott, hogy vajon hogyan
nézhet ki. A kezén varázspor csillogott, és hosszú napok óta még csak át
sem öltözött.
– Asszonyom, kérem, kijönne velem a konyhába? Az efféle
beszélgetések mindig jobban esnek egy kis tea mellett.
– Hallottam hírét – nevetett Gothel. A különös nővérek is ugyanezt
szokták mondogatni. – Hát persze, Pepi néni. Menjünk a konyhába.
Amikor odaértek, Pepecseky asszony hellyel kínálta az úrnőjét.
– Jöjjön, asszonyom, üljön le! – Gothel azt kívánta, bárcsak az
öregasszony végre kibökné, mi csípi a csőrét, de nyugalmat erőltetett
magára. Látta, hogy a szakácsnője meglehetősen ideges.
– Kérem, Pepi néni! Úgy gondolom, jobb lenne, ha leülne. Sápadtnak
tűnik. Majd én hozom a teát. – Gothel felállt, és kivett a konyhaszekrényből
két csészét, a hozzájuk illő kancsóval. A készlet még a holt erdőbeli
otthonából származott. – Hmm… csak öt csésze van. Mi történt a
hatodikkal? – kérdezte szórakozottan.
Pepecseky asszony felnézett.
– Hogyan, asszonyom?
 Gothel rájött, hogy ezt nem akarta hangosan is kimondani.
– Elnézést, csak észrevettem, hogy csak öt csésze van a készletben.
Régen hat volt. De nem számít. Elnézést, valami fontosat akart mondani?
Pepecseky asszony felállt, hogy megnézze, miről van szó.
– Ó igen, a Samhain készlet. Az ezüst csészék a fekete koponyákkal. A
nővére, Ruby törte el az egyiket, amikor a kertben teáztak.
Gothel arra gondolt, hogy vajon tényleg így történt-e. Szinte biztos volt
benne, hogy Ruby vagy valamelyik nővér egyszerűen eltette a csészét. Ami
azt illeti, egy csomó apróság hiányzik a házból.
– Sebaj, Pepi néni. Kérem, üljön le, és mondja el, mi aggasztja!
– Talán az lesz a legjobb, ha egyenesen megmondom, úrnőm – nyögte a
szakácsnő. Látszott rajta, hogy fél.
– Magam is úgy vélem. Kérem, folytassa.
– Igen… nos, úgy tűnik, hogy a királyság katonákat küld ide valami
virágért, ami állítólag egykor a holtak királynőjéé volt.
– Micsoda?! Mi lesz így a nővéreimmel? – Gothel pánikba esett. Hogy
fogom kimenekítem innen a nővéreim holttestét?
– A nővéreivel, asszonyom…?
– Nem számít. El kell mennünk innen! – vágta rá Gothel, és már rohant
is a könyvtárba, hogy összegyűjtse az anyja legfontosabb könyveit.
– Gothel úrnő, álljon meg! De hát mi történt? – totyogott utána
Pepecseky asszony. – Mi a baj?
– Mi a baj? Hogy mi a baj?! Pepi néni! Katonák jönnek ide, hogy
lerombolják az otthonomat! Azt hiszik, én vagyok a holtak királynője! Fel
fogják égetni ezt a házat! Azonnal pakoljon össze mindent, ami kedves
magának!
– Asszonyom, kérem, nyugodjon meg! Ide hallgasson! Van egy ötletem.
Nézze, nem akarom tudni, hogy mit művel odalent, a pincében vagy a
könyvtárban, vagy hogy a nővérei miben sántikálnak folyton, de azt tudom,
hogy maga jó asszony. Mindig nagyon kedves volt velem, és nem érdemli
meg, hogy elveszítse az otthonát. Úgy tudom, csak a virág kell nekik. Ha
odaadja a katonáknak, szerintem nem csinálnak nagy felhajtást. Akár ki is
ültethetjük a kertbe, aztán úgy teszünk, mintha sose láttuk volna – hadarta
Pepecseky asszony olyan elszántsággal, ami Gothelt is meglepte. – Sőt!
Rejtőzzön el odalent, a pincében, amikor ideérnek! Majd úgy teszek, mintha
én lennék a ház úrnője, és hagyom, hadd találják meg a virágot kedvükre.
 – Nem, Pepi néni. Nem adhatom oda nekik – Gothel felkapta, és
magához szorította a virágcserepet. – Nem adhatom oda! Nem és nem!
– Nem hinném, hogy van választásunk, úrnőm. – Pepecseky asszony
kinyújtotta a kezét. – Adja csak ide, és én kiültetem a rétre, a többi virág
közé!
– Kell lennie más lehetőségnek! – Ám Gothel is érezte, hogy az öreg
szakácsnőnek igaza van. – Nem értem, hogy miért kell nekik. Elpusztították
az otthonomat, amikor az utolsót is elrabolták. Azt hittem, a királyné
meggyógyult tőle.
– A királyné megint beteg. A várandóssága miatt visszaesett.
– De hisz náluk van a virág! Minek nekik másik?
– Hát mert a királynő megette az előzőt, nem?
– Ó, az ostobák! – Gothel őrjöngött.
Úgy érezte, csapdába esett. Nem mehet el innen a virággal. Akkor a
katonák megtalálják a nővéreit a pincében. Még akkor is megtalálhatják, ha
Pepecseky asszony önszántából átadja nekik a virágot. Gothel nem tudta,
mihez kezdjen. Futni akart, menekülni. Szerette volna felpakolni az
öregasszonyt meg a testvéreit egy szekérre, s elindulni velük, de előbb-
utóbb úgyis megtalálnák. Amíg nála a virág, vadászni fognak rá, s felégetik
az összes helyet, amelyet otthonának nevez. Talán mégiscsak hagynia
kellett volna, hogy a különös nővérek magukkal vigyék a raponcot. Akkor
legalább most biztonságban lenne. Pepecseky asszonynak igaza volt. Nem
volt más választása.
– Valóban. Igaza van. Hadd találják csak meg – jelentette ki végül, s az
öregasszony kezébe nyomta a cserepet.
– Jobb lesz, ha most lemegy a pincébe, asszonyom. Aztán meg se
nyikkanjon odalent!
– Most? – értetlenkedett Gothel, s kisandított az ablakon, hát ha
megpillantja a közelgő katonákat. – Máris jönnek?
– Igen, asszonyom. Kérem! Menjen!
– Biztos benne, hogy elboldogul ezzel egyedül? – Gothel továbbra is az
utat fürkészte. – Lesz elég ideje, hogy elültesse a virágot a réten, mielőtt
ideérnek?
– Lesz, lesz! Maga csak ne aggódjon az öreg Pepecseky asszony miatt!
Elbánok én minden bakával, aki bekopogtat az ajtómon! Higgye csak el!
Na, menjen már!
– Köszönöm, Pepi néni!
 – Rejtőzzön el odalent, és ne jöjjön fel, amíg magáért nem megyek! –
sürgette a szakácsnő, és gyors puszit nyomott az úrnője arcára. – Gyerünk!
Indítson!
Gothel lesietett a pincébe. Azóta nem járt lent, hogy az ideköltözése
után tűvé tette a házat az anyja vére után. Aranypénzek hevertek szerteszét
a padlón, s a ládákat is nyitva találta, ahogy hagyta. A nővérei koporsói is
ugyanott voltak, ahová akkor kerültek. Amióta eljöttek a holt erdőből,
egyszer sem látta őket. Félt rájuk nézni, mert tartott tőle, hogy romlásnak
indultak. Félt az arcuktól.
És attól, hogy felkelnek, és megvádolják, amiért cserben hagyta őket.
A koporsókhoz lopódzott, mintha csak nem akarná felébreszteni az alvó
nővéreit, s felnyitotta a fedelüket. A szendergő szépségek ott feküdtek
egymás mellett, éppolyan épen, mint valaha. Fiatalnak és hamvasnak tűntek
– épp csak rettentő sápadtnak. Mintha a színek valahogy elfolytak volna a
testükből. Még Kankalin gyönyörű, vörös hajkoronája is kifehéredett.
Olyanok voltak, mint holmi homályos üvegből öntött szellemek. Törékeny
másolatai az ő szeretett nővéreinek. Gothelen különös érzés lett úrrá. Olyan
volt, mintha a nővérei itt is lennének, meg nem is. Ennél jobban nem tudta
megfogalmazni. Látta, ám mégsem érezte őket, és ez jobban felkavarta,
mint korábban bármi. A szíve szakadt belé, s mintha az összes addigi
vesztesége hirtelen rázuhant volna. Úgy érezte, menten belehal a
fájdalomba. Rettenetesen hiányoztak neki a nővérei. Minden idejét arra
kellett volna áldoznia, hogy visszahozza őket. Évek teltek el azóta, hogy
magához tért hosszú álmából a holt erdőben, s most önmagát korholta,
amiért eddig nem azzal foglalkozott, hogy hogyan támaszthatná fel a
nővéreit. És ha az a három, nyomorult boszorkány nem altatott volna el
több száz évre, mostanra már rég visszahozhattam volna őket!
Oly sok év telt el – hiába.
– Jaj, szegény, drága nővéreim! Annyira sajnálom! Megtalálom a
módját, hogy visszahozzalak benneteket!
Megfogta a nővérei kezét, s ekkor furcsa dolog történt. A keze fényleni
kezdett, épp csak láthatóan, mint a raponcvirág, s a fény szétrobbanó
tűzijátékként futott végig a nővérei testén. A fény csakhamar már a
belsejükből ragyogott; épp csak egy kissé, de eléggé ahhoz, hogy rögtön
élettelibbnek tűnjenek. A szín is visszatért az arcukba.
– Azálea! Kankalin! Itt vagyok! – Nem jött válasz. A nővérei továbbra is
némán feküdtek. Halottak voltak. Ám a virág varázsereje mégsem múlt el
nyom nélkül. Gothel lenézett a saját kezére, és látta, hogy az ismét öreggé
és aszottá vált; csupa csont és bőr volt. A nővérei magukba szívták a raponc
eddig benne rejlő gyógyerejét. Gothel a ládákhoz szaladt, hátha az anyja
tükrei is ott lesznek valahol, s végül talált is egyet, amelyet nem is ismert fel
Manea holmijai közt.
Belenézett, s kis híján felsikoltott. A haja teljesen ezüstbe fordult, arca
szürke volt és beesett, mint egy fonnyadt alma. Sokkal öregebb volt, mint
hitte. Ha most nem sikerül a virág közelébe érnie, meghal.
A pinceajtóhoz sietett, s hallgatózott. Talán még kiosonhatna a virághoz,
mielőtt a katonák ideérnek.
Ám meghallotta, hogy Pepecseky asszony valakivel beszélget a
konyhában.
– Ó, azt mondja, hogy egy fénylő virág? No hát, talán kint lehet, a
vadvirágos mezőn. Néha látok valami derengést ott, a réten, de mindig azt
hittem, hogy csak szentjánosbogarak. De nyugodtan menjenek csak ki, és
nézzenek körül, jó urak. Ha egyszer a királynak kell, hát vigyék nyugodtan!
Én csak egy szegény öregasszony vagyok a virágaival. Mi nekem egyetlen
szál virág, ha a királynak van rá szüksége?
A katonák nevettek.
– Maga tényleg nem úgy néz ki, mint valami démoni boszorkány, aki a
holtakkal cimborái!
Pepecseky asszony velük nevetett.
– Egek, dehogy is! Micsoda badarságokat beszélnek össze…
– Nekünk azt mondták, hogy a holtak királynője itt rejtőzik az utolsó
virágával, de nyilván félreértés történt.
Pepecseky asszony újra felnevetett.
– No hiszen; én, mint bárminek a királynője…! – S jóízűen rötyögött,
mígnem a szeme sarkából egy öreg koldusasszonyt vett észre, aki a rét
túloldalán, a tengeri sziklák közt lopakodott.
– Ó!
– Mi az? – kérdezték a király katonái.
– Semmi, kedveskéim. Épp csak eszembe jutott, hogy alighanem éhesek
és szomjasak lehetnek egy ilyen hosszú út után. Üljenek hát le egy szelet
mogyorótortára meg egy kis teára.
– Sajnos nem tehetjük, asszonyom, de azért köszönjük – felelte egy
nyurga katona. Sovány, nyakigláb alak volt; szőke kóchajával leginkább
barátságos madárijesztőre hasonlított.
 – De uram, én ragaszkodom hozzá! Az a virág ott lesz még, amikor
végeznek. Mégse küldhetem vissza magukat a kastélyba üres gyomorral!
Mit fog szólni a király, ha megtudja, hogy a vén Pepecseky asszony korgó
gyomorral küldte vissza az embereit? – S már vette is elő a tortát. – Hát
nézzenek csak rá, és mondják, hogy nem kérnek belőle! Mogyorós-
csokoládés!
– Talán csak egy szeletet – felelte a magas katona, s letelepedett a
konyhaasztalhoz. – Esetleg kaphatnának az embereim is?
– Ó, hogyne! És teát is! Hogy is ehetnénk tortát tea nélkül? Fel is teszem
a teavizet. Kérem, foglaljanak helyet, amíg elkészül. Ezzel leültette a
katonákat, figyelve rá, hogy háttal üljenek a rétre néző ablaknak, amelyen
keresztül látta, hogy a koldusasszony a fénylő virág fölé hajol, s mond
valamit, amitől a virág csak egyre jobban fénylik. Az ösztövér vénasszony
ekkor észrevette, hogy Pepecseky asszony figyeli őt, s rögtön eltakarta az
arcát a csuklyájával, kosarát pedig a virágra borította.
– Ez meg ki lehet…? – mormogta maga elé Pepecseky asszony. Félt
tőle, hogy Gothel kiszökik, ám ez a nő aligha lehetett ő.
– Kicsoda, asszonyom? – fordultak meg a székükön a katonák, hogy
lássák, mit néz a szakácsnő. – Ismeri azt az illetőt, asszonyom?
Pepecseky asszony a fejét rázta, ám a katonák habozás nélkül kirohantak
a konyhából, egyenesen a rétre.
– Lehet, hogy valaki megpróbálja elvinni a virágot! – kiabált utánuk a
szakácsnő, abban reménykedve, hogy ha mégis Gothel az, legalább
meghallja, és elrejtőzhet, mielőtt tetten érik.
Ám a fény alig pár perc múlva erősödni kezdett, ahogy a katonák
visszaindultak a ház felé, kezükben a virággal.
– Á, hát emiatt van ez a nagy felhajtás? – hüledezett Pepecseky asszony.
– Azt sem tudtam, hogy itt nő, a hátsó kertemben. – A katonák azonban
most már gyanakvó pillantásokkal méregették. – Most, hogy megszerezték
a virágjukat, kérnek esetleg egy kis tortát? – kérdezte a szakácsnő, ügyet
sem vetve a vendégei megváltozott viselkedésére.
– Ki volt az ott, a réten? – kérdezte az egyik katona. Igazi, szőrös óriás
volt, mint egy medve, egyetlen, hosszú, bozontos szemöldökkel.
– Honnan tudhatnám, kedvesem? – válaszolta Pepecseky asszony
könnyedén. – Jöjjenek vissza, és igyák meg a teát!
– Még véletlenül sem a figyelmünket akarta elterelni a tortával meg a
teával, amíg valaki elorozza az orrunk elől a virágot, ugye…? Magának
akarta megszerezni, mi? – sandított rá a nagydarab férfi.
– Az istenekre, dehogyis! Azt se tudom, mire jó az a virág, vagy hogy a
királynak mire kell! Azt se tudtam, hogy itt nyílik!
– Valóban? – kérdezte gyanakodva a szőrös óriás, ám mielőtt az asszony
válaszolhatott volna, szörnyű csörömpölés hallatszott.
– Ez meg mi volt? – kérdezte a nyurga, szőke katona, s a pince felé
sandított.
Pepecseky asszony megrémült.
– Jaj, csak a patkányok randalíroznak odalent! Be is zártam a pincét,
amíg a patkányirtó ideér. Rettenetes bestiák! Már nem is merek lemenni
oda!
A katonák azonban továbbra sem tágítottak.
– Talán le kellene mennünk körülnézni – javasolta a nyurga tiszt, de
Pepecseky asszony inkább témát váltott.
– Szóval ez az a virág? Emiatt van ez a nagy hűhó? Mondják már, mire
jó ez?
A katona, akinél a virág volt, kicsit erősebben magához szorította a
zsákmányát, ahogy Pepecseky asszony közelebb lépett hozzá.
– Meggyógyít dolgokat… még az öregséget is – mondta végül, ahogy a
pillantása a szakácsnő ráncos képére esett.
– Ó! Nohát, bárcsak tudtam volna! Rögtön használtam is volna
magamon! – kacagott fel Pepecseky asszony,, s a katona kissé megenyhült
iránta. – Hát, a mágikus virágokhoz nem sokat értek, de a hétköznapiakhoz
igen, és azok bizony elszáradnak, ha nem teszik őket cserépbe. Hozok is
mindjárt valamit, amiben elvihetik. Csak egy perc az egész! Nem lenne jó,
ha elszáradna, mielőtt visszaérne a királynéhoz.
– Köszönjük, asszonyom – felelte a katona kissé pironkodva, amiért az
imént meggyanúsította ezt a drága öreg hölgyet.
Pepecseky asszony egy földdel töltött cseréppel tért vissza.
– Hagyja csak, majd elintézem! – mondta, majd kikapta a katona
kezéből a virágot, s finom mozdulatokkal elegyengette a gyökereit a
földben.
– Így, ni! – mondta végül, remélve, hogy a katonák közben
megfeledkeztek az iménti zajról.
– No hát, akkor ki kér az öreg Pepecseky asszony híres-neves
mogyorós-csokoládés tortájából?
 24. fejezet

A semmi királynője

A katonák jó ideig ettek-ittak. Már hajnalodott, amikor Pepecseky

asszony végre útnak indította őket több kosárny sonkás-sajtos szendviccsel,
diós kaláccsal, csokis süteménnyel és egyéb finomságokkal megpakolva.
– Köszönjük, Pepi néni! – szólt még vissza az egyik katona ahogy
elindultak a királyságba visszavezető úton.
– Viszlát, kedveseim! – integetett utánuk a szakácsnő széles mosollyal,
amíg csak el nem tűntek a híd túloldalán.
Gothel már várta őt a pincében, amikor végre kinyitotta az ajtaját.
– Jaj, szegénykém! Jöjjön ki gyorsan onnan!
– Nagyon ügyesen elboldogult azokkal a katonákkal, Pepi néni!
Komolyan mondom! Azt hiszem, sikerült eloszlatnia a mendemondát, hogy
a holtak királynője lakozik a házban.
– És tényleg itt lakik? – kérdezte az öreg hölgy. – Mindegy mondta
aztán gyorsan –, inkább nem akarom tudni.
– Nem vagyok én a királynője semminek – felelte Gothel, ahogy
lerogyott egy székbe, hogy kissé lecsillapodjon.
– A kisasszony bujkált közben odakint, a réten? Azt hittem, talán igen,
de…
Gothel felsóhajtott.
– Attól tartok, jobb lenne, ha erre a kérdésre sem válaszolnék.
– Jól van hát! Nos, akkor most mihez kezd? – kérdezte Pepi néni, és már
vette is le a polcról a teáscsészéket meg a kannát.
– Visszaszerzem a virágot! Elmegyek a királyságba, belopódzom a
kastélyba, és visszaveszem a virágot.
– Mindezek után? Miután hagyta, hogy elvigyék, rögtön elindul, hogy
visszaszerezze? Elnézést, kisasszony, de kegyed meghibbant?
 – Azt hiszem, most már vagy elmondom magának az egész történetet,
vagy megbízik bennem, és nem kérdezősködik többet. Vagy az egyik, vagy
a másik.
– De még ha sikerülne is ellopnia, miből gondolja, hogy nem fogják újra
itt keresni?
– Hogy újra zargassák a kedves öreg hölgyet, aki az éléskamra leiével
bocsátotta útjukra őket? Akinek fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán nála
van a virág? Nem hinném.
Pepecseky asszony szemlátomást alaposan végiggondolta a hallottakat.
– Igaz, igaz – mondta végül, s feltette a teavizet melegedni. – Azt
hiszem, igaza van.
– Nem kell itt maradnia, ha nem akar. Én nem hibáztatnám érte, Pepi
néni. Amit múlt éjjel tett, nagyon veszélyes volt, és én nagyra értékelem.
Komolyan. Így hát, ha úgy érzi, hogy nem akar részt venni ebben, én
teljesen megértem. Csak még egy szívességet kérek. Itt maradna, kérem,
amíg vissza nem jövök? Ha továbbra is attól tart, hogy a katonák rájönnek,
hogy csak én vihettem el a virágot, szabadon távozhat, ha visszajöttem.
– Van ennek valami köze ahhoz, amit odalent, a pincében rejteget?
Akarom tudni, hogy mi az?
– Elmondhatom, ha tényleg akarja.
– Nem, Gothel. Azt hiszem, inkább nem akarom.
 25. fejezet

A véres kamra

Hetek teltek el, amióta Gothel útnak indult a királyságba, és magára

hagyta Pepecseky asszonyt, hogy vezesse a házat s vigyázzon a kulcsokra.
Gothel ott hagyta neki a pince és a könyvtár kulcsát is, de meghagyta neki,
hogy egyik helyiségbe se lépjen be. Pepecseky asszony úgy érezte magát,
mint a francia tündérmesében szereplő menyasszony, aki megkapja a
kastély összes kulcsát, s bárhova szabadon bemehet, kivéve egy szobát.
Aztán persze oda is bemegy. De az már egy másik történet.
A francia menyasszonnyal ellentétben Pepecseky asszony inkább nem
akarta tudni, hogy mi rejlik a pincében. Úgy gondolta, minél kevesebbet
tud, annál jobb. Persze voltak elméletei. És ha egyszer engedélyezte volna
magának, hogy leüljön és végiggondolja a dolgokat, bizonyára összeállt
volna előtte a kép, sőt, valójában a lelke mélyén össze is állt, de inkább úgy
döntött, nem vesz róla tudomást. Az évek során Pepecseky asszony mindig
ügyesen kerülte a bajt, és most sem állt szándékában belekeveredni a lehető
legnagyobb zűrbe. Mert jól látta előre: ebből bizony baj lesz. Nem mintha
maga is boszorkány lett volna, aki meg tudja jósolni a dolgokat; józan
paraszti eszével jól látta, hogy Gothel bajt hoz mindannyiuk fejére.
Felesleges tetézni a bajt azzal, hogy lemegyek a pincébe. Nem kell nekem
tudnom, hogy mi van ott.
Egyébként is, jól tudta, hogy mi történt a menyasszonnyal a francia
tündérmesében, amikor bement a tiltott szobába. Amikor az ura hazaért, a
fejét vette, és ő is bekerült a véres szobába, a többi, fej nélküli menyasszony
közé. Pepecseky asszony mindig megborzongott, ahogy felidézte a mesét.
Belegondolni, hogy azok a szegény lányok ott lógnak a rozsdás
húskampókon, a fejük meg üvegbúra alatt… Ne is gondolj rá! –
figyelmeztette magát. Nem hitte, hogy Gothel is ezt tenné vele, de
Pepecseky asszony elhatározta, hogy nem hívja ki maga ellen a sorsot. És
nem óhajt ja elveszíteni a fejét, ha csak teheti.
A tündérmeséket okkal írták, bölcselkedett. Figyelmeztetésnek szánták
őket. És bár Pepecseky asszony öreg volt, de nem ostoba. Napja nagy
részében a konyhában való tortasütögetéssel foglalta el magát. Már teli volt
velük a konyha, de úgy találta, a sütés megnyugtatja az idegeit, márpedig ő
nagyon aggódott Gothelért. Már jóval több idő telt el, mint amennyi elég
lehetett Gothelnek az oda-vissza úthoz, de a lánynak egyelőre se híre, se
hamva nem volt. Pepecseky asszony így tovább sütögette a tortáit és
süteményeit, és elajándékozta őket bárkinek, aki hajlandó volt elfogadni.
És amikor Pepecseky asszony már-már azt hitte, hogy valami
szörnyűség érte az úrnőjét, Gothel hazaállított egy csecsemővel a karján,
mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Hát ez meg kicsoda? – nézett le Pepecseky asszony a gyönyörű
kisgyermekre Gothel karjában.
– A virágom – felelte Gothel. – Alighanem szükségünk lesz egy
szoptatós dajkára, amíg idősebb nem lesz. – Ezzel átnyújtotta a babát
Pepecseky asszonynak, akár egy zsák krumplit.
– Kegyed kis virágszála pont úgy néz ki, mint egy kisbaba…
– Egy kisbaba, akinek az anyja megette a virágomat.
– Úgy érti, ez, itt a kis királylány? Gothel! Mi a ménkű ütött kegyedbe,
hogy elrabolta?!
– Nem volt választásom! Hát mit tehettem volna? Az apja a seregével
elpusztította a birodalmamat valamiért, ami nem is volt az övé, aztán
odaadta a feleségének, aki meg erre a jószágra hagyta. Ő az egyetlen
megmaradt virág! Ha az anyám élne, elpusztította volna őket a
királyságukkal együtt. Örülhetnek, hogy csak a gyermeküket ragadtam el
tőlük.
– Nem is tudom, Gothel… Hogy érezhetik most magukat? Az egy
dolog, hogy kegyed visszaveszi a virágát, na, de a gyermeküket is. Én nem
is tudom… – hebegett Pepecseky asszony.
– Ő az én virágom. Az utolsó a fajtájából. Elpusztították kis híján
mindenemet, és elvették tőlem a reményt, hogy valaha is viszontláthatom a
nővéreimet. Itt nem ők az áldozatok, Pepi néni. Én vagyok az.
Gothel látta, hogy Pepecseky asszony majdnem rákérdezett, hogy érti
ezt a nővéreivel kapcsolatban, de aztán meggondolta magát. Inkább
alaposan megrágta magában Gothel szavait, miközben a karjában ficánkoló
kis teremtményt nézte. Végül így szólt:
– És mi legyen a neve?
– Aranyhajú Rapunzel{2} – felelte Gothel, majd szó nélkül otthagyta
őket, és lesietett a pincébe.
– No, hát – mondta Pepecseky asszony a babának. – Mihez kezdjünk
veled? Annyi szent, hogy nem fogadhatunk fel holmi pletykás szoptatós
dajkát, amikor téged egyenesen a királyi családból raboltak el.

***

Gothel egyre zárkózottabbá vált a különös nővérek utolsó látogatása és

„a helyzet” óta, ahogy Pepecseky asszony nevezte. Amióta pedig Aranyhaj
is megérkezett az életükbe, alig lehetett látni. Ideje java részét a pincében és
a könyvtárban töltötte. Naponta egyszer előkerült, a karjába vette a kislányt,
énekelt neki egy rövidke dalt, majd visszasietett a dolgára – bármivel is
foglalatoskodott odalent, a pincében.
A testvére segítségével Pepecseky asszony talált egy szárazdajkát
Aranyhajnak, akit elég jól megfizettek ahhoz, hogy ne fecsegjen a babáról.
Pepecseky asszony kitalált egy történetet, miszerint a kislány Gothel egyik
nővérétől született, házasságon kívül, ezért a nagy titkolózás. Pepecseky
asszony úgy vélte, tökéletes fedősztorit eszelt ki. Tudta, hogy a testvére
képtelen lesz titkot tartani, és mindenfelé híreszteli majd. Gothel nővéreit
gyakorta emlegették rosszallóan a pletykafészkek, Pepecseky asszony pedig
gondoskodott róla, hogy Gothelre mint valami szentre tekintsenek, amiért
magára vállalta a nővére terhét. S valóban, a faluban mindenki egyfajta
tündérkeresztanyaként emlegette őt. Pepecseky asszony azt is elrendezte,
hogy jól megfizessék Ugorkánét, a dajkát, s ígéretet tett neki, hogy
nevelőnővé lépteti elő, ha a gyermek nagyobb lesz. Ugorkáné maga is egy
csoda volt, ami kapóra jött Pepecseky asszonynak, akinek egyre több
segítségre volt szüksége a ház körül. A szakácsnő gyakran gondolt arra,
hogy a dadát az istenek küldték hozzá, hogy segítsen felnevelni a
gyermeket. Ugorkáné pedig örült, hogy akad számára egy gyermek és egy
család, akikről gondoskodhat, s egy hely, amit otthonának nevezhet. Az
egyik, emeleti szobába költözött be Aranyhajjal együtt, hogy sose legyen túl
messze tőle. Valósággal héjaként őrködött felette, s hevesen védelmezte
mindentől. Sosem beszélt róla, még Pepecseky asszonynak sem, de a
szakácsnő jól tudta, hogy szegény Ugorkáné valami szörnyűséges módon
elveszítette a saját családját, és most boldog volt, hogy valahogy
elfoglalhatta magát, s kissé begyógyíthatta megtört szívét.
Így ment ez évekig, mialatt Aranyhaj egyre nőtt és gyarapodott az
asszonyok óvó kezei közt. Pepecseky asszony folyton süteményekkel tömte,
s csókokkal halmozta el minden lehetséges alkalommal, míg Ugorkáné
etette, fürdette, és naponta megsétáltatta a vadvirágos mezőn – de mindig
vigyázott rá, nehogy túl messzire kószáljanak el, mert ez aggasztotta Gothel
úrnőt. És mindennap, óramű pontossággal, Gothel este lefekvés előtt
megjelent a gyermekért, hogy elénekeljen neki egy dalt és megfésülje a
haját, aztán gyorsan visszatért a pincébe, ahol már az éjszakáit is töltötte.
A gyermek nélkül Pepecseky asszony már rég elhagyta volna a házat.
Az úrnője egyre furcsábban viselkedett; roppant mesterkélten beszélt a
gyermekről, miközben „anyának” hívta magát; ugyanazt a dalt énekelte
neki, és sosem szólította a kislányt a nevén, mindig csak „virágomnak”. Ez
már túl különös volt Pepecseky asszonynak, túl morbid. Sokszor eszébe
jutott, hogy hogyan érezhetik magukat Aranyhaj szülei, mennyire
hiányozhat nekik a kislányuk, de nem merte felhozni a témát Gothel előtt,
aki évről évre jobban hasonlított a nővérekre, Rubyra, Marthára és
Lucindára.
Gothel is rákapott, hogy csigákban hordja a haját és úgy fesse ki az
arcát, ahogy a különös nővérektől látta a legutóbbi látogatásukkor. Mintha
csak meg akarta volna idézni őket azzal, hogy úgy öltözik, mint ők.
Egyfajta utánzó mágia volt ez. Gothel, amikor hajlandó volt szóba állni
Pepecseky asszonnyal, állandóan csak arról beszélt, hogy visszahozza a
nővéreit, ami csak még jobban összezavarta és felzaklatta a szakácsnőt. Ám
Pepi néni továbbra is úgy tartotta, hogy jobb, ha megtartja a gondolatait
magának, és inkább arra figyelt, hogy a kis Aranyhajnak megadjon minden
törődést és szeretetet, amit csak megérdemelt – mert az állítólagos anyjától
ugyan semmit nem kapott.
Pepecseky asszony egyre inkább úgy érezte, hogy csapdába esett egy
tündérmesében, de esze ágában sem volt egy rozsdás vaskampón végezni
egy véres kamrában. Vagy éppen egy pincében.
Azt pedig végképp nem akarta, hogy a fejét üvegbúra alatt tárolják.
Nem, Pepecseky asszony erre egyáltalán nem vágyott.
 26. fejezet

Még három vendég

Az évek csak úgy repültek. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Gothel
úrnő hazaállított a kisbabával, ám Pepecseky asszony és Ugorkáné
csakhamar azon kapta magát, hogy Aranyhaj nyolcadik születésnapjára
készülnek.
– Hát nem hihetetlen, hogy a kicsi lányunk máris nyolcéves? – kérdezte
Pepecseky asszony.
Ugorkáné közben Aranyhaj ajándékait csomagolta.
– Igen, a mi kis virágszálunk máris kivirágzott. Alig hiszem el –
csacsogta, és észre sem vette, hogy Gothel épp besétál a konyhába.
– Ő az én virágom, Ugorkáné! Az enyém! Ezt sose felejtse!
Ugorkáné összerándult, és inkább nem nézett Gothelre.
– Igenis, asszonyom – felelte, és a csomagolást bámulta.
– És hol van az én kis virágom? – kérdezte Gothel. Egy nappal sem tűnt
idősebbnek, mint amikor először találkozott Pepecseky asszonnyal.
– Kint, a vadvirágos réten – felelte a szakácsnő, miközben Aranyhaj
születésnapi tortáját díszítgette. – Megkértem, hogy ne jöjjön be a
konyhába, amíg előkészülünk az ünnepséghez.
– Nos, jobb lesz, ha még egy réteget tesz arra a tortára, Pepi néni. Úgy
tűnik, ma este még három vendégünk lesz. És maga is tudja, hogy a
nővéreim mennyire szeretik a tortát. – Pepecseky asszony felsóhajtott. –
Talán valami ellenvetése van azzal kapcsolatban, hogy meghívtam a
nővéreimet, hogy együtt ünnepeljük a lányom születésnapját, Pepecseky
asszony? – kérdezte Gothel éneklő hangon, egy műmosoly kíséretében.
– Dehogy, úrnőm. Egyáltalán nem.
– Nagyszerű – jelentette ki szárazon Gothel, majd távozott. A két
asszony döbbenten nézett utána.
 – Látta, mi volt rajta? – kérdezte rögtön Ugorkáné, ahogy Gothel
kilépett a szobából.
– Láttam hát! Régen a szívem szakadt meg, amikor mindig úgy öltözött,
ahogy azok a rémes nővérei. De most már csak bosszant. Hogy meri
idehívni őket mindazok után, amit műveltek vele? Ide?! Egy házba azzal a
kislánnyal! Hát milyen anya az ilyen?
– Csssss! Halkabban! – pisszegett Ugorkáné, és körbenézett, hogy
Gothel nincs-e még mindig a közelben.
– Én ugyan nem félek tőle! – csapott az asztalra Pepecsekyné, nagy
lisztfelhőt kavarva, melynek nagy része virágmintás kötényére hullott
vissza.
– Nem? Hát, én pedig igen! És azoktól a nővéreitől meg még jobban, ha
éppen tudni akarja! Az alapján, amiket mesélt róluk, olyanok lehetnek,
mintha egy rémálomból léptek volna elő.
– Úgy is van! – csattant fel egy hang a nyitott ablak alatt. – Eleven
rémálmok vagyunk; jobb, ha nem felejti el!
A két asszony szinte megdermedt a rémülettől, ahogy megpillantotta a
különös nővéreket, akik az ablakon át figyelték őket.
– Mit jelentsen ez? Talán valami lázadás? – kárálta Lucinda, miközben a
nővéreivel együtt belépett a konyhaajtón.
Pepecseky asszony kis híján összeesett.
– Nyugalom, vénasszony! Nehogy már feldobja itt nekünk a talpát,
mielőtt végzett volna azzal a csodálatos tortával! – vetette oda Lucinda.
– Nem, az nem lenne jó! – kacarászott Ruby. – Kár lenne érte!
– Igen, már alig várom, hogy megkóstolhassam azt a szülinapi tortát! –
csatlakozott Martha is.
– Mikor is ettünk utoljára szülinapi tortát? Talán Demóna
születésnapján? – tanakodott Ruby.
– Nem, nem! Aznap nem ettünk tortát! Az egésznek rossz vége lett! A
csillagoknak lett igazuk! Nem volt torta! Demóna nem kapott tortát! Mi
sem kaptunk tortát! – toppantott Martha, mint egy hisztis kisgyerek.
A nővérek még annál is ijesztőbbek voltak, mint ahogy Ugorkáné
képzelte.
– Jaj, ha tudná…! – nevetett újra Lucinda.
– Hát maga meg ki? Ugorkáné, ha nem tévedek? Micsoda furcsa név.
Biztos jelent valamit… de egy cseppet sem érdekel.
 A nővérek újra és újra felkacagtak. Ugorkáné és Pepecseky asszony
halálra válva nézték őket.
– Nővérek! Hát itt vagytok! – lépett a konyhába Gothel kitárt karral.
Ugyanolyan ruhát viselt, mint a különös nővérek. Groteszk látványt
nyújtottak így, négyen, ugyanolyan loknikkal, fehér arccal, apró, vörös
szájjal és rózsaszín karikákkal az arcukon – mint négy, rémisztő
marionettfigura. Pepecseky asszony látta, hogy a különös nővérek
elképedtek attól, hogy Gothelt így látják..
– Gothel… helló – hebegte Lucinda. Fogalma sem volt, mit mondhatna.
– Hű…
– De hogy…
– Ja? Láttalak titeket a tükörben, amit itt hagytatok. Amiről azt
mondtátok, hogy az anyámé volt, csak hogy kémkedhessetek utánam –
mosolygott Gothel a döbbent nővérekre.
– Odaadtad neki az egyik tükrünket? – kiabálta Ruby. – Ne adogasd már
el a kincseinket, Lucinda!
– Nem így történt, Gothel – felelte nyugodtan Lucinda. – Ajándékként
hagytam itt. Hogy kapcsolatba tudj lépni velünk, ha szükségét látod.
– Akkor miért rejtettétek anyám holmijai közé? Mindegy, nem számít!
Örülök neki! Ne hánytorgassuk fel a múltat! Annyira örülök, hogy végre
viszontláthatom a nővéreimet!
A különös nővérek szóhoz sem jutottak. Képtelenek voltak
felülemelkedni azon, hogy Gothel hozzájuk öltözött. Abban sem voltak
biztosak, hogy miért hívta meg őket.
– Annyi mindent kell megmutatnom nektek! És mennyi mesélnivalóm
van! El sem hiszitek majd, mennyit haladtam! – hadarta Gothel, mint egy
buzgó kisgyerek, aki a szüleinek akarja megmutatni a művét.
– Már, ööö… alig várjuk – felelte Lucinda, aki eltűnődött, hogy jó ötlet
volt-e idejönniük.
– Gyertek velem! Gyertek már! – lelkendezett Gothel, és a pinceajtó felé
rángatta a nővéreket.
– Na, és a szülinapos? – kérdezte Martha, és körbe-körbe tekintgetett,
hátha meglátja valahol.
– Mi van vele?! – csattant fel Gothel. – Ugyan, mit akartok tőle? – S az
arcára rettenetes kifejezés ült ki.
– Ó, csak boldog születésnapot akartunk kívánni neki, ez minden! De az
várhat! – vágta rá Ruby.
 – Úgy van, az várhat – mosolyodott el újra Gothel.
– Jó, akkor várjunk! Addig is mutasd, mi olyan izgalmas, Gothel –
egyezett bele Lucinda, és hagyta, hogy a házigazdájuk levezesse őket a
pincébe.
Pepecseky asszony szórakoztatónak találta, hogy a különös nővérek így
megrettentek Gotheltől. Vajon miről lehet szó, hogy ennyire féltek tőle?
Pepecseky asszony nem sokat tudott a dologról, de most minden porcikája
azt súgta, hogy azonnal meneküljön ebből a házból. És ha nincs ott
Aranyhaj, minden bizonnyal így is tett volna. De nem hagyhatta itt a
kislányt egyedül azokkal a boszorkányokkal. Mert nyilván azok voltak.
Boszorkányok.
És mindenki tudja, hogy mit művelnek a boszorkányok a gyerekekkel a
tündérmesékben. Pepecseky asszony pedig nem óhajtotta végignézni, hogy
Aranyhajat apró darabkákra vágják s belesüssék egy pitébe. Vagy hosszú
évekre elaltassák, mintha meghalt volna. Vagy betegyék a sütőbe.
Esetleg elzárják egy toronyba. Hogy aztán majd ott valami herceg
csókolgassa kényére-kedvére, mint az alvó hercegnőket.
Az már nem! Pepecseky asszony eldöntötte, hogy nem megy sehová.
Aranyhajnak szüksége van rá. Jóllehet, már csak egy vénasszony, mégis
mindent megtesz majd, hogy megvédje a kislányt.
– Aranyhaj! Gyere be szépen! – kiáltott ki a hátsó ajtón.
Pepecseky asszony elmosolyodott, ahogy meglátta, ahogy az ő édes,
kicsi lánykája egyenesen megindul felé a vadvirágos réten.
– Itt is van az én kis drágám! Jaj, hát hogy nézel ki? Na, hadd fésüljem
meg szépen azt a kóctengert a fejeden! Bárcsak anyád hagyná, hogy
levágjam! De sebaj, így is gyönyörű leszel a születésnapodra!
 27. fejezet

A virágszál nyolcadik
születésnapja

Pepecseky asszony ezúttal kitett magáért. Nyolcemeletes születésnapi

tortát készített, amelyet csodás marcipánvirágok és színes állatok
díszítettek: valódi, ehető állatkert, amelyet még a híres-neves Pantallóni
Pékség vezetője, Pantallóni úr is megirigyelhetett volna. Igazi mestermű
volt, a legszebb torta, amit Pepecseky asszony valaha is látott, még a saját
bevallása szerint is. Roppantul büszke volt rá, és remélte, hogy Aranyhaj is
annyira szereti majd, mint amennyire az öreg szakácsnő szerette a kislányt.
A tortát egy hosszú asztalra helyezték a hallban, majd aranypapírba
burkolt és fémesen csillogó, rózsaszín masnival átkötött ajándékokat
halmoztak köréje. Ugorkáné csodás, „BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT,
ARANYHAJ!” feliratú szalagot feszített ki az alkalomra, a termet pedig
piros papírszívekkel és sárga kartonvirágokkal díszítették fel. Már csak
Gothel úrnő hiányzott, a testvéreivel.
– Hádészra mondom, ezek az őrült nőszemélyek teljesen kikészítenek! –
mérgelődött Pepecseky asszony, ahogy bedörömbölt a pince ajtaján, hogy
kiparancsolja onnan a boszorkányokat.
Az évek alatt, amíg a házban élt, egyszer sem ment le a pincébe. Még a
Gothel visszatérése utáni első hónapokban, amikor az úrnő elzárkózott
előle, s magára hagyta szegény Pepecseky asszonyt, hogy egyedül
boldoguljon a kis Aranyhajjal, még akkor sem kopogott soha az ajtón.
Hagyta, hogy az úrnője azt tegyen lent, amit akar. Most sem akart
bekopogni, bár idegesítette, hogy még mindig nem jöttek fel, hogy végre
elkezdhessék az ünneplést.
– Pepi néni!
 Ugorkáné asszony jelent meg, teljes pánikban. Arca vörös volt, és
idegességében a kötényét markolászta.
– Te meg mit gyűrögeted azt a kötényt, leányom? – nézett rá Pepecseky
asszony.
Ugorkáné egy pillanatra még Aranyhajról is elfeledkezett.
– Pepi néni! Mi történt magával?
– Mi a tündérport hadoválsz itt össze, te lány? – kérdezte Pepecseky
asszony egyre idegesebben.
– Hát hogy néz ki?
– No, hát; biztosan megint csupa liszt az arcom, mint mindig. De mi
ütött beléd? Mondd már!
– Nem, Pepi néni! Nézzen a tükörbe! Valami történt! – kiáltotta
Ugorkáné, s az ovális tükörre mutatott a hall falán. – Menjen! Nézze meg
most, rögtön!
– Ó, az istenekre! – zsörtölődött Pepecseky asszony, ahogy a tükörhöz
csoszogott. – Jól van, na, csak hagyd már abba…! – Ám a hangja
csakhamar megváltozott, ahogy megpillantotta a tükörképét. – Egek! – Nem
hitt a szemének. Újra fiatal volt. Olyan régóta nem látta már arcának ezt a
változatát, hogy elsőre fel sem ismerte. Csak állt ott, és hitetlenkedve
bámulta önmagát.
– De Pepecsekyné asszony! Igazából azért kerestem, mert…
– Igen, leányom, mi az? – mélázott a szakácsnő, továbbra is a
tükörképét vizslatva.
– Nem találom Aranyhajat! Nincs sem a szobájában, sem odakint!
– Micsoda? Bizonyos vagy benne? – kapta fel a fejét Pepecseky
asszony.
– Igen, már mindenhol kerestem!
– Aranyhaj! – kiáltott fennhangon Pepecseky asszony. – Merre vagy, te
lány?
– Sehol sincs! Ugye, nem ment le a pincébe az úrnőkkel?
– Remélem, nem! – felelte Pepecseky asszony, és a pincelejáróhoz
sietett.
Rémülten feltépte az ajtót.
– Aranyhaj?
Nem jött válasz, sem tőle, sem a boszorkányoktól. Csak valami halk,
monoton hang hallatszott, mintha a nővérek valamiféle dalt vagy verset
kántálnának. Pepecseky asszony nem tudta kivenni a szavakat, csak annyit,
hogy a hangjuk minden alkalommal erősebbé vált, ahogy újra és újra
megismételték a verset. Lekiáltott nekik:
– Úrnőim, elnézést, ha zavarok, de nem találom Aranyhajat! – Erre sem
jött válasz.
A szakácsnőn különös, ijesztő érzés lett úrrá; mintha álmában
segítségért kiáltana, de senki nem hallaná. Lejjebb ment pár lépcsőfokot,
amelyek sorban megreccsentek a lába alatt. A boszorkányok hangja egyre
hangosabb lett. Dohos, pállott levegő csapta meg. Ez valami gonosz szag.
Fogalma sem volt, hogy mit talál majd odalent, s egyszerre csak pár
lépcsőfokot mert előrehaladni, hátha a távolból is megpillanthatja, hogy mi
történik.
– Pepecseky asszony! Ne menjen le egyedül!
A szakácsnő összerezzent Ugorkáné hangjára.
– Majd’ kiugrottam a bőrömből! Cssss! Ha velem akarsz jönni, maradj
csöndben!
A két asszony lelassított kissé. A boszorkányok hangja egyre
disszonánsabbá vált; a fülük is belesajdult.
És akkor meghallották a gonosz szavakat. Bár maga a vers valami
különös módon szép volt, mégis volt benne valami, amitől félelem
lopódzott Pepecseky asszony szívébe. Tudta, hogy valami gonoszság
történik az ő drága kis Aranyhajával.

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég

Pepecseky asszony leszaladt a lépcsőn. Ami a szeme elé tárult, annál

rettenetesebbet elképzelni sem tudott volna. A négy boszorkány félkörben
állt, véres kezüket előrenyújtották, és Aranyhaj alvó testére csöpögtették.
Szemük befordult a koponyájukba, előttük pedig további két test hevert. Két
gyönyörű, halott lány feküdt Aranyhaj két oldalán; a kislány hosszú haját
rájuk fésülték, hogy betakarja a testüket.
Az aranyló haj a boszorkányok kántálásának ritmusára ragyogott; fénye
mintha átjárta volna a holt szépségeket:

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég

Ugorkáné felvisított, s a boszorkányok egyszerre összerándultak. Az egész

jelenet szörnyen természetellenesnek hatott, különösen a boszorkányok
eltorzult arca, ahogy hirtelen magukhoz tértek a transzból. Nehezen ment a
visszatérés, a testük mindenféle lehetetlen pózokba csavarodott. Pepecseky
asszony halálra rémült a látványtól. Olyan volt, mintha valami újra és újra
megfeszülne, majd elszakadna a boszorkányok testében, s közben fel-
felsikoltottak a fájdalomtól. Rettenetes sikolyaik mintha egyenesen a
legszörnyűbb rémálmokból származtak volna, de semmi, az égvilágon
semmi nem lehetett borzalmasabb, mint a szegény kis Aranyhaj látványa,
aki úgy hevert ott a két holttest között, mintha maga is közéjük tartozna.
Gothel szájából fekete hab buggyant ki, ahogy kínnal-keservvel sikerült
kinyögnie pár szót.
– Nézze meg, hogy mit tett! Ostoba! Mindent tönkretett!
– Mit műveltek Aranyhajjal?! – sikoltotta Pepecseky asszony.
Lucinda feléje intett, s a szakácsnő háttal a falnak csapódott, s telibe
talált egy polcot, amelyről könyvek és üvegcsék záporoztak a szegény
asszony nyakába, aki menten elalélt.
Gothel leintette.
– Nem, Lucinda, ne! Ne bántsd!
Lucinda különös pillantást vetett Gothelre.
– De miért ne, nővérem? Tönkretette a varázslatunkat! Megérdemli a
halált!
 – Élve van rá szükségem! – felelte Gothel, s Pepecseky asszony fiatal
arcára nézett, melyet már nem szántottak mély ráncok.
– És ezzel mi legyen? – mutatott Lucinda Ugorkánéra, aki az egyik
sarokba bújva sírdogált.
– Őt megölheted – vetette oda Gothel. – Semmi közöm hozzá.
– Nagyszerű! – kacagott fel Lucinda. – Lányok! Hallottátok Gothelt!
Intézzétek el ezt az ostoba nőszemélyt, amíg én kitörlöm Pepecseky
asszony emlékeit.
 28. fejezet

Egyenek hát tortát

Gothel és a nővérek kulcsra zárták a pinceajtót, hogy elrejtsék titkaikat a

vizsla szemek elől, amíg ők egyéb aljasságaikkal vannak elfoglalva.
Aranyhaj továbbra is bűvös álomban szendergett, amelyből csak a különös
nővérek ébreszthették fel. Pepecseky asszonyt kitoloncolták a pincéből, fel,
a szobájába, ahol új emlékeket adtak neki. Ezt követően az undok
boszorkányok elrejtették Aranyhaj összes holmiját. Letépték a születésnapi
feliratot, egy ládába dobálták az összes ruháját és minden egyebét, majd
elrejtették a pincében az összes többi dologgal együtt, amiről nem akarták,
hogy Pepecseky asszony véletlenül rábukkanjon.
Lucinda egy ügyes emlékezet-bűbájjal mindent elfeledtetett Pepecseky
asszonnyal, ami azután történt, hogy a katonák elvitték a virágot. Nem
emlékezett többé sem Gothel távozására, sem arra, hogy hazahozta
Aranyhajat, ahogy arra sem, hogy valaha is alkalmazta volna Ugorkánét,
aki balszerencséjére elszegődött hozzá, ebbe a rettenetes és gonosz házba.
Szegény asszony holtteste most is ott hevert a pince padlóján, elzárva, a
többi, odalent kísértő rettenettel együtt.
Aranyhaj is csak egy holmivá vált. Eszközzé, amivel Gothel nővéreit
vissza lehetett hozni a sírból. Az örök ifjúság balzsama. Gothel még csak
nem is személyként tekintett rá. Ő csak a virágot látta benne.
A boszorkányok már alig várták, hogy végre egy nyugodt, háborítatlan
délutánjuk legyen, hogy békében szövögethessék a terveiket, s
megbeszéljék, hogy a legközelebbi szertartás alkalmával mit csináljanak
máshogy, ám legnagyobb meglepetésükre hirtelen Pepecseky asszony
támolygott be a hallba, ziláltan és láthatóan holtfáradtan. Zavartan nézte,
ahogy Gothel és a különös nővérek éppen egy szülinapi tortát tömnek a
szájukba, vészes sebességgel.
 – Ó, szép napot, Pepecseky asszony! Miért kelt fel az ágyból? –
kérdezte Gothel bosszúsan, de aggodalmat színlelve.
– Jaj, Pepecseky asszony, csodálatos ez a torta! – sipákolta Ruby
morzsadarabokat köpködve.
– De még mennyire, kóstolja csak meg! – kontrázott Lucinda, és
leharapta egy marcipáncica fejét.
– Gothel úrnő, beszélhetnék önnel a konyhában? – kérdezte Pepecseky
asszony zavartan, akit zavart, amit látott.
– Hát hogyne, Pepi néni.
Gothel követte a zavarodott asszonyt a konyhába. Látta rajta, hogy
szinte azt sem tudja, hogy hol van, s talán még kissé kótyagos is. – Meglep,
hogy máris felkelt, Pepi néni. Csúnyán megszédült az esése után. Talán jobb
lenne, ha visszafeküdne.
– Az esésem, úrnő…?
– Jaj, kedvesem, hát nem is emlékszik? Leesett a pince lépcsőjén.
Annyira aggódtam! Sőt, még most sem vagyok nyugodt. Kérem, menjünk
vissza az emeletre.
– A pincében, úrnőm? Hisz én sosem megyek le a pincébe.
– Tudom, Pepi néni. Engem is meglepett a dolog. Azt hiszem, talán
engem kereshetett.
– Mit keresnek itt a nővérei? És miért öltözött így? – értetlenkedett
Pepecseky asszony.
– Jaj, úgy sajnálom, Pepi néni! Még nem volta alkalmam elmondani, de
kibékültem a nővéreimmel, és meghívtam őket a születésnapomra.
– A születésnapjára? Jaj, Gothel úrnő, nem is tudtam! Különben
sütöttem volna tortát.
– Semmi baj, Pepi néni! Hisz gyengélkedett. Mint látja, Pantallóm úr
pompás tortát készített nekünk. Majd legközelebb maga csinálja!
– Olyan furán érzem magam, úrnő… Talán mégiscsak vissza kéne
feküdnöm.
– Igen, Pepi néni, talán az lenne a legjobb. Nagyon fárasztó napja volt.
– Valóban, úrnőm?
– Úgy értem, hogy ilyen rosszul van egész nap.
– Ja, igen…
– Vigyek majd fel egy kis teát meg egy szeletet Pantallóm úr tortájából?
– Igen, kérem, legyen szíves.
 Pepecseky asszony követte Gothelt vissza, a hallba, s már indult volna
fel, a szobájába, amikor hirtelen megtorpant. Csak bámult befelé a hallba,
mint aki rémeket lát. Mintha keresne valamit. Még csak ügyet sem vetett a
különös nővérekre, akik úgy falták a tortát, mint a vadak.
– No, mi az, Pepecseky asszony? – kérdezte Gothel.
– Nem is tudom… valami nincs rendjén. Mintha valami hiányozna.
– Ugyan, ugyan, Pepi néni! Hát nézze csak, mennyi ajándékot hoztak
nekem a nővéreim a születésnapomra!
– Ez… roppant kedves tőlük, asszonyom.
– Valóban. Most kérem, menjen fel! Nemsokára viszem a teát. Miután
Gothel feltessékelte Pepecseky asszonyt a lépcsőn, rettentő pillantást vetett
a különös nővérekre.
– Hádész szerelmére, mit műveltek azzal a tortával?!
A nővérek kezében egyszeriben megállt a villa; zavartan és meglepve
bámultak Gothelre.
– Miért?
– Úgy kell viselkednünk, mint a rendes emberek! És el kell hitetnünk
azzal a nőszeméllyel, odafent, hogy kedveljük őt!
– Ostobaság! Inkább öljük meg! – javasolta Ruby.
– Nem! Szükségem van rá! Elviszem innen Aranyhajat valami
biztonságos helyre. Ahol senki sem talál rá. Balgaság volt azt hinnem, hogy
itt jó helyen lesz. Mindig odakint rohangál, a réten. Valaki egyszer majd
erre jár, és valahogy rájön, hogy ő az elveszett királylány. Bűnös hanyagság
volt, hogy idáig hagytam ezt az egészet! Nem; el kell rejtenem a drága
virágomat, hogy soha, senki ne vehesse el tőlem!
– Akkor meg mire kell neked a vénasszony? – kérdezte egyszerre a
három nővér.
– Szükségem van valakire, aki vigyáz a nővéreimre, amíg én
Aranyhajjal vagyok – felelte Gothel, és úgy nézett rájuk, mintha komplett
idióták lennének, amiért maguktól nem gondoltak erre.
– Ja, és Lucinda! Hajts végre egy emlékbűbájt Aranyhajon is!
Töröld ki ezt a helyet az emlékezetéből! Azt akarom, hogy azt higgye,
világéletében a toronyban élt, velem, az odaadó anyjával. Az egyetlennel,
aki ezen a világon szereti őt!
– Na, és a nagynénjei…?
– Talán jobb lesz, ha titeket egyelőre kihagyunk ebből. Így is elég nehéz
lesz meggyőznöm a kis porontyot arról, hogy szeretem.
 – Minek fáradni ezzel az egésszel? Miért nem töröljük ki az emlékeit és
hagyjuk aludni? – kérdezte Lucinda.
– Ez az! Pompás ötlet! Igen! Aludjon csak tovább! Kiráz a hideg a
gondolattól is, hogy egész nap nekem kelljen szórakoztatni azt az ostoba
fruskát!
– Akkor hát, megegyeztünk. Aranyhaj csak aludjon tovább a toronyban!
– tapsikolt Ruby, majd újabb adag tortát tömött a szájába.
– És a haja egyre csak nő majd! – vigyorgott Martha.
– Igen! Olyan hosszú lesz, hogy bebugyoláljuk vele a nővéreidet, hogy
visszahozzuk őket! – lelkesedett Lucinda.
– Szerintetek beválhat? – meredt rá Gothel tágra nyílt szemmel.
– Igen! – felelték a nővérek egyszerre. Úgy hangzott, mint holmi
rettentő madarak károgása.
– Képzeljétek csak el, milyen hosszú lesz a haja tíz év múlva!
Gothel és a nővérek újra meg újra felkacagtak. Visongó nevetésük
végigvisszhangzott a számtalan királyságon, de nem érdekelte őket, hogy ki
vagy mi hallotta. Végül is csak négy, boldog nővér örült a tortájának.
 29. fejezet

A torony

A torony egy csodás vízesés völgyében bújt meg, s minden irányból

hegyek és folyók vették körül. Bár a völgy mély volt, mégis ragyogó
napfényben fürdött, s a környező földek gyönyörűen zöldelltek. Boldog és
békés hely volt; aligha hihette róla bárki, hogy itt bujkál a holtak királynője
– pedig jó ideje így volt. Gothel az anyja egyik könyvében olvasott a
toronyról Nem esett messze a holt erdőtől, amely most romosan és
elhagyatottan állt, s úgy beszélték, kísértetek lakják. A holtak öreg
királynőjének és alattvalóinak kísértetei. Vad történetek kaptak szájra a
környező vidékeken, s évről évre egyre több részlettel toldották meg őket.
Továbbra is rejtély volt, hogy a katonák hogyan tudtak áthatolni az
elvarázsolt bozótoson oly sok évvel ezelőtt. Azt rebesgették, hogy a király
felbérelt egy nagy hatalmú boszorkányt, hogy törje meg a bűbájt, de a
becstelen tett részleteit azóta is homály fedte. Gothel fejében akkoriban még
csak meg sem fordult a kérdés, egyszerűen megfogadta Jákob tanácsát, és
elmenekült. Azóta volt ideje elgondolkodni rajta, hogy vajon mi történt
volna a nővéreivel és vele, ha kitartott volna amellett, hogy a katonák
úgysem tudnak behatolni a holt erdőbe. Sok mindenen elgondolkodott
azóta.
Azóta már több emberöltő is eltelt, gondolta.
Gothel felsóhajtott. Most már ez volt az ő élete. Ide-oda utazgatott a
torony és a vidéki háza közt. Ellenőrizte az alvó Aranyhajat, majd
hazament, hogy megnézze a nővéreit is. Oda és vissza, vissza és oda; egyik
helyen sem maradt túl sokáig. Különben lett volna ideje azon is
elgondolkozni, hogyan ment tönkre az élete és hogyan vallott kudarcot a
nővéreivel. Így viszont csak az járt a fejében, hogy hogyan hozhatná őket
vissza – és hogyan tarthatja önmagát fiatalon, hogy elérhesse a célját.
 Bár a különös nővérek ellátták egy varázstükörrel, amelyet a toronyba
állított, s egy kézitükörrel is, amelyet magánál tartott, Gothel mégis
rendszeresen elutazott a toronyba, hogy lássa, biztonságban van-e az ő
virágszála – és persze hogy az erejével fiatalon tartsa magát. Még mindig
neheztelt a királynéra, amiért megette a virágot, amikor beteg volt, majd a
másikat is, amikor a magzatát féltette. Ostoba nőszemély! Ha megfelelően
használta volna a raponcvirág varázserejét, Gothelnek nem kellett volna
elrabolnia a gyermekét, most azonban benne volt a virág összes ereje, s ő
volt eme hatalom egyetlen, élő forrása.
Tíz év telt el azóta, hogy Gothel és a különös nővérek a toronyba zárták
Aranyhajat Pascallal, az állatkájával együtt. Gothel mostanra már alig tudott
meglenni a virág bűvereje nélkül. A távollétében egyetlen nap leforgása
alatt rohamos öregedésnek indult. Fogalma sem volt, hogy a különös
nővéreknek vajon hogyan sikerült ilyen sokáig fiatalnak maradnia a virág
nélkül, s újra csak felmerült benne, hogy nem használták-e fel az anyja
vérét, ahogy azt évekkel azelőtt is gyanította.
Aranyhaj és Pascal eközben egy álomvilágban éldegélt, amelyet a
különös nővérek hoztak létre számukra. A királylány gyönyörű freskót
festett a falra fehér tengeri kagylókból őrölt festékkel, amelyeket Gothel
távoli vidékekről szerzett be számára. Máskor Pascallal bújócskázott,
elvégezte a házimunkáját, mint egy jó kislány, történeteket olvasott, zenélt,
süteményeket készített, az egyre hosszabbra növő haját fésülgette,
kirakózott, majd újabb süteményeket sütött. Mindenféle könnyed,
hétköznapi dolgokkal foglalta le magát. Voltaképpen gondtalan
boldogságban töltötte a napjait.
Többnyire.
Ahogy a valódi világban egyre csak teltek-múltak az évek, Gothel látta,
hogy a freskó egyre csak növekszik a falon, s egyre részletesebbé válik.
Ahogy Aranyhaj álmában megfestette az álmait és reményeit, az eredmény
a valóságban is megjelent a falon. A különös nővérek bűbája valósággá tette
az álmait, s a nővérek szabad akaratot adtak neki álmában, hogy úgy tegyen
és érezzen, ahogy jónak látja – és Aranyhaj szerette volna látni a
születésnapján feltűnő fényeket az égen.
Gothelt ez aggasztotta.
– Ha az álom nem elég valós, az álmodó előbb-utóbb kitalál belőle –
mondta Lucinda Gothelnek, amikor az megkérdezte, hogy Aranyhajnak
miért kell tudnia arról, hogy a születésnapján egyesek lámpásokat eregetnek
az égbe.
Gothel elfogadta Lucinda érvelését. Végül is nagy hatalmú boszorkány
volt, és sokkal többet tudott ezekről a dolgokról, mint ő. Múltak az évek.
Aranyhaj csak aludt, s a festmény addig-addig terjeszkedett, amíg végül
már nem maradt több hely a toronyban. Nem akadt olyan fal, amelyet ne
borított volna el a színek kavalkádja s bennük a fiatal lánynak a saját élet
iránti sóvárgása. Ahányszor csak Gothel visszatért a toronyba, s újabb és
újabb részleteket fedezett fel, egyre jobban elszörnyedt.
Ezen a napon sem volt másként. Gothel kikötötte a lovát a holt erdő
szélén. Azóta sem mert senki belépni a holt erdőbe; a romok annyi év után
még most is háborítatlanul álltak. Gothel arra gondolt, hogy voltaképpen
még az is lehet, hogy ő is csak a hely egyik kísértete. Bizonyos értelemben
az is volt. Ahogy a torony felé indult, egyetlen gondolat zakatolt az
agyában.
Holnap lesz Aranyhaj születésnapja. Már majdnem tíz év telt el! És ez
idő alatt a haja egyre hosszabb és hosszabb lett.
Elég hosszú, hogy visszahozhassa Gothel nővéreit a halálból. Gothel a
titkos bejáraton keresztül szándékozott bejutni a toronyba. Ez nem átlagos
látogatás volt – gyors éneklés Aranyhajnak, hogy újra megfiatalítsa magát,
majd indulás vissza, a nővéreihez –, most úgy tervezte, itt marad, és
előkészíti a szertartást, amíg a különös nővérek a repülő házukban elhozzák
Kankalin és Azálea testét a toronyba.
Gothel megállt az ösvényen, amely a tornyot rejtő völgybe nyíló barlang
bejáratához vezetett, és elővette a kézitükrét.
– Mutasd a nővéreket! – parancsolta. Arca nyúzottnak tűnt, hajába őszes
szálak vegyültek. Pár órán belül teljesen aszott lesz.
– Igen, Gothel? – üdvözölte Lucinda a tükörben.
– Holnap van a virág születésnapja – jelentette ki Gothel szinte
vidáman.
– Igen, tudjuk – felelte Lucinda.
Gothel nem értette, a másik miért nem mutat több lelkesedést a dolog
iránt, amelyre mindannyian vártak.
– Megegyeztünk, hogy tíz év múlva újra elvégezzük a szertartást!
Szükségem van a segítségetekre!
– Sajnos nem segíthetünk. Csapdába estünk az álomvilágban.
 – Mi? Miért? Hogyan? – esett pánikba Gothel. Nem is értette igazán,
hogyan működik az álmok világa. – És nem tudtok kijönni?
– Nem. Még Kirké sem képes megtörni a gonosz tündér varázsát!
– Mi lesz így velem? – sápítozott Gothel újra és újra. Észre sem vette
Lucinda zavarodott arckifejezését, s arra sem vette a fáradságot, hogy
megkérdezze, hogy vannak.
– Mihez lesz így vele?
– Mi lesz így vele? – hallotta Gothel a háttérből Ruby és Martha
hangját, mielőtt Lucinda magához ragadta volna a szót. – Lányok, csendet!
Valami nagyon fontosat kell elmondanom Gothelnek.
A nővérek felnyihogtak.
– Igen, Lucinda! Mondd meg neki! Mondd csak meg!
– Mi az? – csattant fel Gothel, akit már nagyon idegesítettek a nővérek.
– Nos, jobb, ha tudod, hogy megtört az altató varázs, amit Aranyhajra
bocsátottunk. A lány felébredt – felelte Lucinda a tükörből, gonosz
kárörömmel az arcán.
– Felébredt? Hogyan? Honnan tudjátok? – hebegte Gothel, és a
barlangon át a torony felé lesett.
– Mindent látunk, Gothel. Azt hiszi, ez is csak egy átlagos nap. Egy nap,
amikor az anyja hazajön a vásárlásból. De az a terve, hogy ma megkérdezi,
hogy végre megnézheti-e a fényeket, amelyek az égen tűnnek fel minden
születésnapján.
– Mondtam, hogy nem lett volna szabad ezt is belevenni az álmába, te
ostoba boszorkány! – csattant fel Gothel.
– Ne beszélj így velem, vénasszony! – süvöltötte Lucinda.
– Hogy merészeled? – kiabált vissza Gothel.
– Te hogy merészeled? Te hogy merészeled?! Talán hagytad, hogy a kis
virágoddal meggyógyítsuk a barátunkat? Nem! Magadnak tartogattad!
Aztán kidobtál minket a házadból!
– De hiszen nektek ígértem a lányt, ha egyszer végeztem vele! Mihelyt
visszahoztam a nővéreimet, azt csinálhattok vele, amit akartok! Ne
műveljétek ezt velem! Mit szól majd Kirké, hogy egy újabb hercegnő
életébe ártjátok magatokat?
– Hát, most már késő! Demóna halott, mi pedig lehet, hogy örökre itt
ragadtunk, az álomvilágban, ha Kirké meg nem enyhül irántunk. Úgyhogy
ezt most intézheted egyedül!
 A te sorsod az, hogy egyedül légy, Gothel! Az anyja szavai csengtek a
fülében.
Gothel nagy levegőt vett.
– Jól van! Majd intézkedem Aranyhajjal kapcsolatban, s felkeltem a
nővéreimet én magam! Nézzétek csak a tükörből, ha úgy tetszik, és majd
meglátjátok! – Gothel kis híján a földhöz vágta a tükröt dühében.
– Nos, sok szerencsét hozzá! Most, hogy mondod, Kirké talán nem
bánná, ha a nővéreimmel megpróbálnánk segíteni az elveszett királylányon
– fejezte be Lucinda, s gúnyosan felkacagott, mielőtt a tükör elsötétült
volna.
Gothel még morgott egy sort magában, amíg felért a toronyhoz.
– Az istenekre! Még a végén tényleg beszélgetnem kell ezzel a lánnyal!
Hát miről beszéljek vele…?!
Hallotta, hogy a különös nővérek felkacagnak a zsebébe bújtatott
tükörben.
– Így kell hát élnem mostantól? Hogy ezek a gyalázatos boszorkányok
állandóan gyötörjenek, amíg úgy kell tennem, mintha a lány anyja volnék?
– Gothel igyekezett ügyet sem vetni a nővérekre, és tovább morgolódott. –
Jól van, jól van. Aranyhaj azt hiszi, hogy ez is csak egy átlagos nap. Meg
tudod csinálni, Gothel. El tudod hitetni a kis nyomorulttal, hogy te vagy az
anyja. Csak tégy úgy, mintha szeretnéd. Végül is te vagy az anyja. Mást
nem ismer rajtad kívül!
Végre a toronyhoz ért. Megállt az ablak alatt, felkiáltott az ő kis
virágszálának, és mindent megtett, hogy hangja kedvesen csengjen.
Igyekezett úgy tenni, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne Aranyhaj
álombéli életében. Úgy kellett beszélnie, mintha az anyja lenne.
Meggyőzően. Mintha minden igazi lenne.
– Aranyhaj! Engedd le a hajad! – Gyűlölte a saját hangját, ahogy
kiejtette a szavakat. – Aranyhaj! Beleőszülök a várakozásba! – énekelte.
– Máris, anyám! – kiáltott le Aranyhaj a toronyból.
Gothel hallotta, ahogy a különös nővérek újra felnevetnek a zsebében.
– Fogjátok be, ostoba banyák! Már jön! – Gothel a szívéhez kapott,
ahogy meglátta Aranyhaj haját lezúdulni a toronyból. Hosszabb volt, mint
hitte, sokkal hosszabb, mint amilyennek tűnt, amikor felcsavarva hevert
mellette, amíg aludt.
Elég bosszú ahhoz, hogy beburkoljam vele a nővéreimet, és életre
keltsem őket!
 30. fejezet

Nálam nem jobban

Az álmok birodalmában teljes volt a káosz és kiszámíthatatlanság, a

helynek mégis volt bizonyos ritmusa, amire az ügyesebbek ráérezhettek.
Akik pedig ráleltek, és megtanulták, hogyan aknázzák ki a varázserejét,
azok számára szinte bármi lehetségessé vált odabent. Az álmok földjének
minden lakója a saját kis kamrájában élt, faltól falig tükrökkel körülvéve,
amelyek mind különböző, a külvilágban valamilyen módon hozzá
kapcsolódó képeket mutattak az álmodónak. Akadtak, akik csak nézték e
fel-, majd eltűnő eseményeket, mások azonban megtanulták irányítani a
tükröket, hogy azt lássák bennük, amit akarnak. A különös nővérek, akik
előtt nem volt ismeretlen a tükörmágia, gond nélkül elsajátították a
kezelésüket az álmok földjén. Hamar ráéreztek a ritmusra, és kihasználták a
varázserőt. Számukra szinte minden lehetségessé vált. Így voltak képesek
Gothelt is szemmel tartani.
Éppen elkapták a látványt, ahogy Gothel és Aranyhaj a nagy tükör előtt
áll a toronyban.
– Lányok, nézzétek! Ott van! – figyelt fel rájuk Lucinda.
Ruby és Martha tapsikolt és toporzékolt örömében.
– Na, lássuk, hogyan játssza az anyát!
– Cssss! Figyeljetek! Mintha nekünk beszélne a tükörben! – pisszegett
Lucinda, és a két nőre mutatott, akiknek a képe a saját tükrükön át látszott
az álmok birodalmában.
– Aranyhaj, nézz csak a tükörbe! Tudod, mit látok? Egy határozott,
magabiztos, gyönyörű, fiatal nőt – mosolygott Gothel a saját tükörképére. –
Na és persze téged!
A különös nővérek a fejüket ingatták.
 – Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint az az anya, akit Aranyhaj az
álmaiban látott – vélte Martha.
– Nem is mondtuk neki – kacarászott Lucinda. – Cssss! Figyeljetek!
Folytatják!
– Nem-nem-nem, az kizárt. Én tisztán emlékszem, hogy tavaly volt a
születésnapod. – A különös nővérek jót nevettek Gothelen, aki hiába próbált
úgy tenni, mintha Aranyhajnak nem aznap lenne a születésnapja.
– Az a legjobb a szülinapomban, hogy minden évben van – sóhajtott
Aranyhaj. – Anyám, idén tizennyolc leszek, és azt szeretném kérni… azt
szeretném szülinapomra… valójában már elég régóta szeretném…
– Nyögd már ki, drágám! – kiabálta Ruby a tükörnek, amíg a szegény
lány keresgélte a megfelelő szavakat.
– Elég, Aranyhaj, fejezd be a motyogást! Bla-bla-bla-bla, nagyon
idegesítő! – torkolta le Gothel.
– Akkor sem tudna anyaként viselkedni, ha akarna! – vihorászott
Martha.
– Ez jobb, mint amire számítottam! – Ruby már a padlón fetrengett a
nevetéstől. Nemsokára Martha is követte a példáját, s pillanatokon belül
már hisztérikusan, sírva röhögtek mind a ketten, sminkjük elmosódva folyt
le az arcukon.
– Lányok! Lányok, elég! Elég legyen már! – mordult rájuk Lucinda. Ám
a testvérei képtelenek voltak abbahagyni, annyira mulatságosnak találták
Gothel röhejes anyaalakítását.
– Lányok, lemaradtok az egészről! – kiabálta Lucinda. – Az istenekre,
most már énekel is! – De a két nővér továbbra is a padlón vergődött, s úgy
hahotázott, hogy a tükrök is belerezegtek.
– Ruby, Martha, azonnal hagyjátok abba! Mit szólna Kirké, ha így látna
titeket? – A nővérek abban a minutumban befejezték a röhögcsélést.
– Hé, Kirkét nem ér belerángatni! – jelentette ki Ruby, akinek továbbra
is patakokban folytak a könnyei.
– Én nem hívtam ide. Csak emlékeztetlek benneteket, hogy normális
módon kell viselkednünk, ha valaha is ki akarunk szabadulni innen.
– Az előbb azt mondtad, hogy Gothel énekelt? – kérdezte Ruby, és
igyekezett visszanyelni a feltörni készülő vihogást.
– Lemaradtatok róla. A lány látni akarta a fényeket, Gothel erre
elkezdett körbe-körbe parádézni a toronyban, mint valami tyúk, és a kint
leselkedő szörnyűségekről meg veszélyekről kornyikált. – Lucinda is alig
bírta visszafojtani a nevetést, ahogy felidézte az imént látottakat. – De most
fogjátok be, és figyeljetek! – szólt inkább a nővéreire, hogy el ne nevesse
magát. – Most megint mond valamit!
– Ne kérd azt, hogy elmehess a toronyból. Soha!
A nővérek ismét csak gurultak a nevetéstől.
– „Soha ne kérd azt, hogy elmehess a toronyból!” – visított Ruby. –
Komolyan azt hiszi, hogy ez majd beválik?
– Egy tizennyolc éves lánynál? – göcögött Martha. – Hát persze, hogy
nem fog!
– „Jaj, Aranyhaj, nagyon szeretlek téged, édesem!” – gúnyolódott Ruby.
– „Nálam nem jobban”? – nevetett Lucinda. – A hercegnők ostobák, de
azért azt nem hinném, hogy Aranyhaj annyira ostoba lenne, hogy ezt
bevegye!
– Szerintetek hova megy most Gothel? – sipákolt Ruby. – Ott hagyja
egyedül?
– Kövessétek a tükrökkel! – utasította a nővéreit Lucinda. – Én majd
figyelem a lányt!
Ruby az egyik tükörhöz lépett, amelyben Gothel látszott, amint az
erdőben bandukol. Lucinda Aranyhajat tartotta szemmel. Ennyi leskelődő
tükörrel körbevéve szinte már jobban érezte magát az álmok birodalmában,
mint a valódi világban. Néha olyan dolgokat is megpillanthatott az
álomvilág tükreiben, amikről nem is tudta, hogy látni szeretné, amíg meg
nem jelentek előtte.
A nővérek követték Gothelt, ahogy megindul a holt erdőhöz vezető
ösvényen.
– A semmi királynője megindul romba dőlt birodalma felé!
– Milyen tragikus! – vonyított fel Martha.
– Keres valamit! – jelentette ki Lucinda, aki egy pillanatra elfordította a
szemét Aranyhajról, mert valami felkeltette a figyelmét egy másik
tükörben. – Nézzétek! Ő az! – mutatott a tükörre, amelyben egy fiatalember
éppen a völgybe vezető barlang felé indult. – Ez Flynn Rider! Nála van a
korona!
– Kinél? – értetlenkedett Ruby.
– Flynn Ridernél! – csattant fel Lucinda.
– Mégis micsoda név ez, hogy Flynn Rider? – gúnyolódott Martha.
– Lányok! Nyugalom! Ő az a fiú, akiről beszéltem nektek! – csitította
őket Lucinda. – Cssss!
 – Ja, igen! Akit rávettél, hogy lopja el a koronát, és vigye el
Aranyhajnak! – kapott észbe Martha.
– Milyen koronát? – nézett rájuk Ruby.
– Hádész szerelmére, Ruby! Aranyhaj koronáját! Ő az elveszett
királylány, emlékszel?!
– Igen, igen! Túl sok mindenre kell itt figyelni! Rengeteg
királykisasszonyra! Ne kiabálj már velünk folyton! – nyávogott Ruby.
– Lucinda! Be fog törni a toronyba! Már ott is van! – mutogatott Martha
az egyik tükörre a sok közül.
– Hú! A lány fejbe vágta! – viháncolt Ruby.
– Úgy kellett neki, minek kellett betörnie! – csatlakozott Martha is.
– Martha! Pont azt akarjuk, hogy betörjön oda! – ingatta a fejét Lucinda.
– Tényleg?
– Tényleg! Különben hogy fogja eljuttatni a koronát Aranyhajhoz? –
fújtatott Lucinda, és hátat fordított a tükörnek. A nővérei jobban
idegesítették, mint valaha.
– Az istenekre! Nézzétek már, hogy néz rá Aranyhaj! Miért szeretnek
bele a hercegnők folyton az első szembejövő fiúba? – hüledezett Martha.
– Mert így van megírva a tündérmesékben – sóhajtott Lucinda.
– Ha! Nem! Megint fejbe vágta a serpenyővel! Ügyes lány! – vihogott
Ruby. – Most betuszkolja a szekrénybe!
– Lányok elég már! Figyeljetek rám, mindketten! Azt akarjuk, hogy
Flynn Rider a toronyban legyen. Azt akarjuk, hogy összebarátkozzanak. Ő
fog segíteni Aranyhajnak, hogy újra megtalálja az igazi családját.
– De miért?
– Nem akarjuk, hogy Gothel felébressze a nővéreit, ugye?
– Hát persze hogy nem! – felelte kórusban Ruby és Martha.
– Hádészra! Már jön is vissza az altatóval! Nézzétek! – mutatott
Lucinda Gothel képére az egyik tükörben.
– Az a miénk, Lucinda? Az egyik altató varázsitalunk?
– Mit számít az?! Flynn odabent van, a szekrényben, és Aranyhajnak
meg kell szabadulnia Gotheltől, aztán rávenni a fiút, hogy vigye el és
mutassa meg neki a fényeket!
– Úgy van! Már ha agyon nem üti előbb azzal a serpenyővel –
vihorásztak a nővérek.
– Na, és mi lesz Gothellel? Meg az altatóval? Vissza akarja altatni a
lányt!
 – A lánynak meg kell szabadulnia tőle, mielőtt megpróbálja.
– Ó, nézzétek, nézzétek! Aranyhajnál ott a korona! Felpróbálja!
Felpróbálja!
– Mondjuk meg neki most, hogy ő a királylány! – sipította Ruby.
– Nem beszélhetünk vele a tükrön át, te ütődött! Benne sincs mágia! De
még ha beszélhetnénk is, nem akarnám elrontani a látványt, ahogy Gothel
felsül! – vetette oda Lucinda. – Azt akarom, hogy azt higgye, ő nyert. Azt
akarom, hogy eltöltse a szívét a remény, és csak aztán hulljon darabokra!
– Ott is van! Már meg is jött! Nézzétek! – mutogatott Ruby az egyik
tükörre, amelyben Gothel éppen a torony ablakába kiabált fel.
– Aranyhaj, engedd le a hajad!
– Egy pillanat, anyám! – kiáltott le a királylány.
– Van egy meglepetésem – énekelte Gothel.
– Nekem is! – felelte a lány.
– Miért beszél Gothel ezen a fura, éneklős hangon? Nevetséges! –
jelentette ki Ruby.
A különös nővérek megbabonázva nézték a tükörbeli jelenetet, és
hallgatták, ahogy Gothel és Aranyhaj felváltva beszél. Mindkettejüket
annyira lefoglalták a saját terveik, hogy szinte meg sem hallották a másikat.
– Lefogadom, hogy az enyém sokkal nagyobb! – kiáltott fel Gothel,
miközben Aranyhaj hosszú hajával felhúzta őt a torony ba. A nővérek
végignézték, ahogy bemászik az ablakon. Roppant elevennek tűnt, szinte
mint valami színésznő vagy egy életnagyságú kesztyűbáb. – Hoztam
paszternákot! Mogyorólevest készítek vacsorára, a kedvencedet! Meglepi!
A különös nővérek felnyihogtak.
– Leves? Ez a nagy meglepetés? – visongott Martha.
– Mogyorós altatóleves! Meglepiii! – nyávogott Ruby is. Martha
nevetett rajta.
– Nos, anyám, szeretnék elmesélni valami fontosat – kezdte Arany haj.
A nővérek felsikítottak.
– Ne-ne-ne! El ne mondd neki! – A lány persze nem hallotta őket, de a
hangjuk erősen, mágikusan csengett; minden erejükkel azon voltak, hogy
irányítani próbálják Aranyhajat. – Cssss! Gothel mond valamit!
– Tudod, hogy mennyire utálok haraggal elválni tőled, főleg, hogy nem
tettem semmi rosszat! – jelentette ki épp Gothel.
A nővérek vihogtak rajta. Gothelnek fogalma sem volt, hogyan
viselkedjen úgy, mint egy anya. Elisz sosem foglalkozott Aranyhajjal,
mikor a lány még kicsi volt.
– Vajon mi történt Pepecseky nénivel? – jutott eszébe Rubynak.
Pepecseky asszony erre hirtelen megjelent az egyik tükörben. Éppen egy
hatalmas tortát készített, még annál is nagyobbat és gyönyörűbbet, mint
amit Aranyhaj nyolcadik születésnapjára sütött.
– Hagyd abba! Gothelt kell megfigyelnünk! Vidd már innen Pepperóni
asszonyt!
– Pepecseky!
– Mi?
– A neve Pepecseky!
– Hát, szerintem nevetséges egy név így is, úgy is! – vágott vissza
Lucinda.
– Aranyhajnak készíti azt a tortát? Lehet, hogy emlékszik rá?
– Nem egészen – felelte Lucinda. – De valami arra készteti, hogy
minden évben süssön egyet ezen a napon. De cssss! Kit érdekel ez, ide
figyeljetek már! Az az ostoba lány mindjárt elárulja Gothelnek, hogy Flynn
ott van a szekrényben!
– Elég volt a fényekből! – kiáltotta Gothel. – Soha nem mehetsz el ebből
a toronyból!
– Hú! Nézzétek, Gothel most megmutatja az igazi arcát! – vi háncolt
Ruby. – Ez már az a Gothel, akit mi is ismerünk!
Gothel színpadiasan leroskadt a legközelebbi székre, mintha a
kiabálástól kimerült volna.
– Nagyon látványosan adja elő – vigyorgott Ruby, miközben Gothel a
tenyerébe hajtotta a fejét, mintha el akarna ájulni a kimerültségtől. – Jaj,
nem bírom! Olyan ez az egész, mint valami rossz melodráma!
– Ó, remek. Most én vagyok a rosszfiú – sóhajtotta Gothel teljesen
elcsigázva. Elege volt már a színjátékból.
A nővérek tudták, hogy Gothel vissza akarja altatni Aranyhajat, hogy
visszavihesse a testét a vidéki házába, és feltámaszthassa vele a nővéreit.
Ám bármennyire is mulattatta őket a bizarr kép, amelyben Gothel
bebugyolálja a halott nővéreit a lányka hajába, már nem állt szándékukban
még egy királylányt veszélybe sodorni. Addig biztos nem, amíg Kirké
minden mozdulatukat figyelte. Ha még egy ostoba királykisasszonynak baja
esik miattuk, Kirké sosem fogja őket kiszabadítani az álmok birodalmából.
Ők pedig sosem látják viszont a húgukat.
 – Mindössze azt akartam mondani, anyám, hogy tudom, hogy mit
szeretnék a születésnapomra – mondta végül Arany haj.
– És mi volna az? – kérdezte Gothel, az előbbi közjátékon bosszankodva.
– Festék. Olyan, amilyet már hoztál egyszer. Amit kagylóból készítenek.
– De olyan festéket csak nagyon messze kapni. Három napba telik az út!
– Az elég idő, hogy meglátogasd a nővéreidet! – mormolta Lucinda. –
Az is lehet, hogy valami gond van velük. Jobb is, ha megnézed őket!
– Igen! Nézd meg a nővéreidet, Gothel! – kiabálta Ruby.
– Nagy veszélyben vannak, Gothel! Pepecseky asszony nyilván újra
megöregedett azóta a virág nélkül. Vén már, beteges! A nővéreid nincsenek
biztonságban vele – szuggerálta Lucinda mágiával átitatott szavaival, amitől
Gothel valóban szorongani kezdett.
– Pepecseky asszony bármikor lemehet a pincébe! Még sosem voltál
ilyen sokáig távol! – csatlakozott a nővéréhez Martha.
– Menj el! Menj a nővéreidhez! – Kiáltották mindhárman egyszerre.
– Biztos, hogy boldogulsz majd nélkülem? – kérdezte Gothel.
– Nem eshet semmi bajom, amíg itt vagyok – felelte Arany haj.
– Három nap múlva jövök! – búcsúzott Gothel, és felkapta a kosarat,
amelyet Aranyhaj készített össze neki az útra. – Nagyon szeretlek, édesem!
– Én annál is jobban – válaszolta Aranyhaj.
És úgy is volt. A nővérek látták. Aranyhaj valóban szerette az ő anya-
banyáját.
 31. fejezet

Törd össze a szívét,

keserítsd meg

A különös nővérek figyelték, amint Gothel óvatosan átkel a titkos

barlangon, rátér a holt erdő felé induló ösvényre, majd a vidéki háza felé
veszi az irányt.
– Ez az, Gothel! Aranyhajnak nem lesz baja! A nővéreidnek szüksége
van rád!
Közben Aranyhajat is figyelték, aki egy serpenyővel felfegyverkezve,
óvatosan lépkedett a szekrény felé, amelynek ajtaját egy zöld hintaszékkel
támasztotta ki. Halkan elhúzta a széket az útból, és gyorsan mögé rejtőzött.
– Flynn odabent van! – kárálta Martha. – Most akkor kiengedi?
– Persze hogy kiengedi! Pssszt! Nézzük meg, mi történik!
– Mikor tanulta ezeket a trükköket a hajával? – ámuldozott Martha,
látva, hogy Aranyhaj lasszóként használja a haját, hogy kinyissa a szekrény
ajtaját.
– Szabad akaratot adtunk neki az álmában. Minden, ami ott történt,
átültethető a való világba is. De most maradjatok csendben!
A nővérek valósággal nyerítettek, amikor Flynn arccal előre kibukott a
szekrényből.
– Cssss! Lányok! Túl hangosak vagytok! – csitította őket Ruby. Nővérei
körbenéztek, de nem értették, hogy kit zavarnának ezen a helyen, vagy hogy
miért érdekli ez Rubyt. – Nem akarom, hogy Gothel meghallja!
– Gothel nem hall minket, csak ha az ő tükrébe beszélünk! Hányszor
kell még elmagyaráznom nektek? Esküszöm, napról napra egyre
ütődöttebbek vagytok!
– Hah! Nézd! Most megkötözte! – folytatta oda sem ügyelve Ruby. – A
békája meg pofozgatja, hogy magához térjen!
 – Az egy kaméleon, Ruby. Mi adtuk neki, emlékszel? A születésnapjára!
Cssss! Aranyhaj mond valamit!
– Tőlünk kapta a békát születésnapjára?
Lucinda sóhajtott.
– Igen. Vagyis nem! A kaméleont adtuk neki a nyolcadik
születésnapjára. Figyeljetek már! Az istenekre, nektek meg mi bajotok van
már?!
– Akkor a béka egész végig egyedül volt a toronyban, amíg ő aludt? Mit
csinált egész nap?
– Ő is aludt! Duguljatok már el! – dühöngött Ruby. – Hadd halljam már,
mit beszél!
– Felesleges, ööö… felesleges ellenállni! – közölte remegő hangon
Aranyhaj.
– Nézzétek már, hogy adja a bátort! – kajánkodott Lucinda. –
Drágaságom…
A nővérek látták, hogy Flynn Rider teljesen összezavarodott.
– Ez mind… haj? – hitetlenkedett, s igyekezett kivenni a sötétségben
rejtőző alakot, akihez a hajzuhatag tartozott.
– Mennyi ész… – gúnyolódott Martha. – Komolyan, ettől az alaktól
várjuk, hogy eljuttassa Aranyhajat a kastélyba? Semmire kellő! Nézzetek
csak rá!
– Lányok, cssss! – szólt rá Lucinda. – Azt hiszem, sikerült rávennie,
hogy elvigye őt, hogy megnézhesse a lámpásokat, a lopott koronáért
cserébe!
– De hát az az ő koronája!
– Tudom! Csakhogy Aranyhaj nem tudja! A fiú a kastélyból lopta el,
nem emlékszel? Figyelj már oda!
– Várjatok! Pssszt! Flynn valami fura dolgot művel, mindjárt mond
valamit! – A nővérek mohón lesték, hogy Flynn Rider ki mondja a
fenyegető szavakat.
– Na, jól van, figyelj, nem akartam ezt tenni veled, de nem hagysz más
választást. Villantom a szívtiprót!
– Lucinda! Mi az a szívtipró? Valami ártó varázs? Most meg fogja ölni?
– Nem, édesem. Az ő úgynevezett varázsereje egy cseppet sem mágikus
– göcögött Lucinda.
– Most mit művel az arcával? Miért csinálja ezt?
A nővérek felnyihogtak.
 – Hát, ez nevetséges! Mint egy ostoba, szerencsétlen Gaston!
A nővérek majd megszakadtak a nevetéstől; képtelenek voltak
abbahagyni, s csakhamar újra a padlón találták magukat.
Mire végre abbahagyták a röhögést, a dolog el is dőlt. Flynn Rider
beleegyezett, hogy elviszi Aranyhajat megnézni a lámpásokat, cserébe az
ellopott koronáért.
– Elviszi a lámpásokhoz! Elviszi a lámpásokhoz! Elviszi a
lámpásokhoz! – kántálták együtt, miközben körbe-körbe táncikáltak a
kamrájukban.
– Hé-hé! Nézzük meg, mit csinál épp Gothel! – indítványozta Lucinda, s
egy másik tükörre szegezte a tekintetét. – Mutasd meg Gothelt! –
parancsolta, ám azonnal meg is gondolta magát. – Nem, várjatok! Nézzük
csak Aranyhajat! Kijutott a világba! És most azon aggódik, hogy összetöri
Gothel szívét, és el fogja keseríteni őt!
– Ugyan, kérlek, ne dramatizáld túl! – torkolta le Ruby. – Jaj, nem,
tényleg ezt mondta! Törd össze a szívét!
– Flynn pedig megpróbálja rávenni, hogy visszamenjen a toronyba!
Micsoda rémes fickó!
Ám a nővérek figyelmét a másik tükör vonta magára, amelybe Gothelt
idézték meg.
– Az a ló meg mit művel? Lucinda, nézd már! Rátámad Gothelre!
– Egy udvari paripa! Hol a lovasod! – kérdezte épp Gothel, majd
pánikba esett, és Aranyhajat kezdte el szólongatni.
– Visszamegy a toronyba! Visszamegy a toronyba! – sipákolt Ruby.
A különös nővérek követték Gothelt, ahogy az visszarohant a torony alá.
Ám az sötét és üres volt, tele árnyakkal.
– A drágalátos virágszálad eltűnt! – kárálták kárörvendően a nővérek. –
Elment, elment, mindörökre elment! – sivították, mint három hárpia.
– Most megtudja, hogy milyen érzés mindent elveszíteni! El fogja
veszíteni a drága kis virágszálát! – gügyögött kajánul Lucinda. Ruby
kacagott rajta.
Martha hirtelen elcsendesedett, nem csatlakozott a nővéreihez.
– Mi az, Martha? – fordultak hozzá.
– De hát… már mindent elveszített, nem? A testvéreit. Az otthonát.
Most pedig az utolsó esélyét is, hogy visszahozhassa a nővéreit.
– Mire akarsz kilyukadni, Martha? – kérdezte Lucinda.
 – El kellett volna mondanunk neki – pityergett Martha, és könnyek
gördültek le az arcán. Viháncoló nővérei egyből elhallgattak.
– El is mondtuk volna, ha nem fordul ellenünk! – vágott vissza Lucinda.
– Nem akart osztozni a virágon! Most már nem érdemli meg!
Nagy meglepetésükre azonban Martha kitartott.
– Meg kellett volna neki mondanunk, mihelyt megtudtuk! Nem kellett
volna várnunk!
Lucinda megrázta a fejét, mintha csak el akarna hessegetni valami rémes
gondolatot.
– Nincs most időnk, hogy ezt megbeszéljük! Én ugyan nem óhajtom
bűnösnek érezni magam miatta. Ha ő nincs, Demóna még mindig élne!
Martha tudta, hogy a nővérének igaza van.
– Tudom, tudom.
Ám a beszélgetésüket vérfagyasztó sikoly vágta ketté. Ruby volt az.
– Hádészra, Ruby, mi történt?
– Gothel megtalálta a koronát! Meg a körözvényt!
– Nem számít, drágáim. Már minden meg van írva.
Ruby a tükörben látható kép felé biccentett.
– Ez a rész is, amelyikben Gothel azzal a hosszú tőrrel parádézik?
– Aranyhaj számára nem végződhet rosszul ez a történet. Itt nem ő az
áldozat, azt a szerepet már Gothel eljátszotta. Az ő szíve törik majd össze,
drága nővéreim, s az ő lelke keseredik meg. Gondoskodtam róla!
– De hogyan? Hogy érted ezt?
– Majd meglátjátok! Csak hadd vigye magával Gothel azt a tőrt. Végtére
is, ő sem ismer sokkal többet a világból, mint Aranyhaj.
 32. fejezet

Nyanya Banya

Mutasd a nővéreket! – kiáltotta Gothel a kézitükrébe. Arra számított,

hogy Lucinda kárörvendő arca jelenik majd meg benne. Ehelyett a saját
nővéreit látta. Kankalint és Azáleát. A koporsóik nyitva voltak.
– Mi? Mit jelentsen ez? – Gothel szíve hevesen zakatolt. – Hol van
Pepecseky asszony? Mutasd Pepecseky asszonyt! – kiabálta. Ám a tükör
csak a saját arcképét mutatta. – Mutasd meg nekem a vénasszonyt! –
rikoltotta magából kikelve.
Lucinda jelent meg a tükörben. Rajta nevetett.
– Te vagy a vénasszony, Gothel! Nézz magadra! Meghalsz a virág
nélkül! Elragadtad azt a lányt a családjától, hazudtál neki, és elhitetted vele,
hogy a lányod! Az egész életedet egy hazugságra alapoztad, ahogy az anyád
is!
– Fogd be a szád! Semmit sem tudtok az anyámról!
– Mindent tudunk az anyádról! Ő is hazudott neked! Te sem vagy a
lánya! Legalábbis nem úgy, ahogy hiszed! Beszélt neked valaha az apádról?
Nem! Méghozzá azért, mert mágia segítségével teremtett téged!
– Hazugság! – sikoltotta Gothel.
– Nem, kedveském; te vagy a hazugságok királynője, nem én! Te és az
anyád! Nézz magadba, Gothel! Ott van az igazság! Ő maga van ott!
És Gothel rádöbbent, hogy Lucinda igazat mond. Hisz egész életében
tudta.
– Na és, ha mágiával teremtett engem? Akkor is a lánya vagyok!
– Mindig is önző voltál, Gothel, sokkal inkább magaddal voltál
elfoglalva, mintsem hogy bárkire hallgattál volna! Még a szerencsétlen
nővéreid is, akik nem akartak úgy élni, ahogy eltervezted nekik. Emlékszel,
amikor Manea azt mondta, hogy te ő maga vagy? Hát az is vagy! A saját
anyád vagy, több szempontból is! Az ő sötét szívű leánya, épp csak az ő
méltósága és a hatalma nélkül!
– Na és a nővéreim? Velük mi van?
Lucinda gonoszul felkacagott.
– Valójában ők nem is a testvéreid, Gothel! Nézd csak meg őket! Anyád
Jákobbal hozatta őket a környező falvakból. Megbűvölte őket, hogy
olyanok legyenek, akikkel boldogan élhetsz a holt erdőben, ha egyszer rád
száll a királynői trón. Kankalint a szórakoztatásodra, Azáleát pedig a
lelkiismeretednek szánta! Csakhogy rosszul sült el az egész, borzasztó
rosszul, és magadra maradtál! – Lucinda újra felkacagott. – Nézz magadra!
Anya-banya! Te sem vagy igazi anya, ahogy anyád sem volt az. Pont olyan
vagy, mint ő: önző és kegyetlen, dróton rángatsz másokat, épp csak
hiányzik belőled az ő nagyravágyása és a hatalma! Szánalmas vagy!
Eltékozoltad az egész életedet! Az istenekre, nem csodálom, hogy anyád
látni se bírt!
– Nem érdekel, ha nem az igazi nővéreim! Szeretem őket! Ők jobb
testvéreim voltak, mint ti valaha is!
– Szereted őket? Komolyan? – károgta Lucinda. – Ha így lett volna,
nekik adtad volna anyád vérét, és nem aggódtál volna azon, hogy olvasnak
majd a gondolataidban!
– Nem akartam, hogy a szívembe lássanak! Féltem tőle!
– Ha igazából a testvéreid lettek volna, már akkor is látták volna, ahogy
mi.
– Ti is mágiával láttok a szívembe!
– Mit is mondott Kankalin, amikor megpróbáltuk feltámasztani őt meg
Azáleát? Mit sikerült még kinyögnie a túloldalról? – tudakolta Lucinda.
– „Hagyj minket meghalni.”
– Ügy van, meghalni! Pontosan ezt mondta, te azonban mégis éveken át
azt kerested, hogyan hozhatnád vissza őket. Pedig ők inkább meghaltak,
mintsem hogy veled éljenek; veled; kiköpött másával a gonosz, gyilkos
anyádnak! Aki gyermekeket gyilkolt, aztán megvakította és arra
kényszerítette őket, hogy a parancsait kövessék! És te elnézted neki! Úgy
vélted, ez a világ legtermészetesebb dolga!
– Ahogy te is! Tudom, hogy te is így gondolod!
– Ismered a szívünket, ahogy mi is a tiédet. Az a helyzet, Gothel, hogy
végig a rossz nővérekre pazaroltad a szeretetedet. Ők nem értettek meg
téged. Nem úgy, ahogy mi!
 – Hogy érted ezt?
– Már késő, Gothel! Menj csak a virágod után! Kergesd csak ezt a hiú
ábrándot, s meglátod, hová jutsz! Megtalálod őket a Csúcs kiskacsa nevű
fogadóban. Siess, mielőtt továbbállnak! Nincs is messze tőled. Látjuk őket a
tükreinkben. Figyelünk. A tükrök mögül. Ahol mindig is voltunk… és
mindig is leszünk. – A tükör ezzel elsötétült, Gothel pedig magára maradt.
Pontosan úgy, ahogy az anyja megmondta.
A különös nővérek tovább figyeltek az álmok birodalmából. A
tükrökben döbbenetes sebességgel peregtek a történet képei – a történeté,
amit már jól ismertek. Amely már réges-régen íródott, noha a könyvük
lapjain csak most jelent meg. A nővérek úgy érezték, mintha Kirké is
olvasná a könyvet, ahogy a történet kibontakozott. Ezért figyelmeztették
Gothelt is. Hogy Kirké lássa. Hogy tanúja legyen a nemes cselekedeteiknek,
megbocsásson nekik, és szabadon engedje őket. Ám akárhogy is
próbálkoztak, ők maguk nem látták Kirkét. Fogalmuk sem volt, hogy hol
van és mit csinál.
Lucinda a tükrökre pillantott, és látta, ahogy Gothel bekukucskál a
Csúcs kiskacsa ablakán.
Hát megtalálta őket, gondolta. A történet a végéhez közelít.
 33. fejezet

A Csúcs kiskacsa

A különös nővérek figyelték, ahogy Gothel a Csúcs kiskacsa ablakán

leskelődik befelé. Flynn Rider erre az ocsmány helyre hozta a virágszálát,
hogy ráijesszen. Remélte, hogy a helyről, ahol csak úgy nyüzsögtek a
banditák és gyilkosok, Aranyhaj rögvest visszamenekül a tornyába, az anyja
védelmező karjai közé, ő pedig visszakapja a koronát anélkül, hogy el kéne
vinnie a lányt a lámpásokhoz. Csakhogy Aranyhaj nem menekült el.
Feltüzelte a huligánokat, hogy álljanak ki az ügyéért, s maga mellé állította
a gazfickókat.
– Micsoda pojácák! – süvöltötte Martha.
– És mi ez a sületlenség? – vihogott Ruby. – És még ezek lennének a
rosszfiúk?
– Mi van azon a kis fickón? Pelenka? Meg szárnyak?
– Okos lány, maga mellé állította őket! – tapsikolt Ruby, s csizmáival
csattogva körbe-körbe pörgött. Lucinda és Ruby is csatlakozott hozzá, míg
Aranyhaj és Flynn Rider fel- meg felvillant a környező tükrökben.
Rémisztő jelenet vette kezdetét. Megjelentek a király katonái. Meg egy
mániákus ló. Épp csak sikerült megszökniük előlük. Aztán Gothel tűnt fel,
amint épp a szárnyas kis emberkével beszélget a fogadó előtt.
– Gothel mindjárt agyoncsapja a pelenkás törpét! – visongott Ruby.
– Úgy kell neki! Undorító! – vélte Martha.
– Nem, lányok! Csak elmondta neki, merre vezet a titkos kijárat a
fogadóból. Utánuk megy! Meg fogja találni Aranyhajat és Flynnt!
– Dehogy fogja! – kiáltott Ruby, és a tükör felé intett.
– Mit művelsz?! – sivított Lucinda. – Elintéztem, hogy ne arra
menjenek!
 – Majdnem megölted őket! – kiabálta Martha, aki elszörnyedve nézte az
éppen lezajló jelenetet.
– De nem! Biztonságban vannak a barlangban!
– Ruby! Áttört a gát! A barlangot elárasztja a víz!
Nézték, ahogy Aranyhaj elpityeredik a barlangban.
– Csapdába estek! – tépte a haját Martha.
– Annyira sajnálom, Flynn – nyögte Aranyhaj.
– Eugén – javította ki a fiú.
– Tessék?
– Az igazi nevem Nyálas Eugén. Nem árt, ha tudja valaki…
A nővérek felkacagtak.
– Ne most flörtöljetek, ütődöttek! – kiabálta Lucinda a tükörnek. – Most
feladják?! Nem, várjatok csak!
– Varázshajam van, ami világít, ha énekelek… A hajam világítva
ragyog, ha énekelek!
– A, rájött, hogyan juthatnának ki a barlangból!
– Okos lány! Okos lány! – kezdett vad körtáncba újra Ruby és Martha,
csizmájuk csak úgy csattogott a padlón. – Okos lány!
– Lányok, cssss! Figyelnünk kell, hogy biztonságban eljussanak a
kastélyba! Hé, nézzétek! Gothel már a kacsalagútnál van!
– Kacsalagútnál?
– A kacsalagútnál, Ruby! A kocsmából kivezető titkos járatnál!
Mindegy! Most a banditákkal beszél. Üzletet köt velük! Valamit tervez!
– Nem azt mondtad, hogy már minden meg van írva? Akkor meg mit
aggódsz, Lucinda?
– Különös dolog a jövőbe látni, nővéreim. Bár valószínű, hogy végül
megtörténik, a történet nincs mindig kőbe vésve – felelte Lucinda. –
Úgyhogy figyeljétek a tükröket, és szóljatok, ha Gothel megint próbálkozna
valamivel!
 34. fejezet

A kislány bölcs lett

Gothel a fák közül figyelte, ahogy Aranyhaj és Flynn Rider a tűz körül
kuporog. Látta, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz; fesztelenül
ücsörögtek egymás társaságában, történeteket meséltek, és majd felfalták
egymást a szemükkel.
– Egek, mindjárt elhányom magam – fintorgott Gothel, ahogy nézte
őket. Már nincs sok hátra, hogy összejöjjenek. Valahogy szét kellett
választania őket. Kezdte belátni, hogy elszúrta a dolgot. Az egészet! Talán a
különös nővéreknek volt igaza.
– Hát persze, hogy nekünk van igazunk! – károgtak a nővérek Gothel
kézitükrében.
Gothel előkapta a zsebéből, és összeszűkülő szemmel meredt Lucindára.
– Mit láttok azokban a tükrökben? Látjátok a jövőt? Tudjátok, hogyan
végződik ez az egész? Én csak a nővéreimet akarom visszakapni! Kérlek!
Segítsetek nekem! Utána visszajuttatom a lányt a szüleihez, ígérem!
A különös nővérek csak kuncogtak.
– Talán ha valóban szeretnéd Aranyhajat, most nem menekülne előled!
Talán ha vetted volna a fáradságot, hogy felneveld, és igazi otthont és életet
teremtettél volna számára, most nem szeretne bele az első fiúba, aki
szembejön!
– Csakugyan? Ahogy Kirké is szeret titeket? – csattant fel Gothel.
Szavai tőrként hasítottak a nővérek szívébe.
– Mondtam, hogy ő tabutéma! – szólt rá Lucinda határozott, de
meglepően nyugodt hangon. Gothel gyomra kissé összeugrott a hallatán.
– Aztán mihez kezdtek velem onnan, az álmok földjéről? – vágott vissza
Gothel határozottan.
 – Ne feledd, van egy tükrünk a pincédben is… a te nővéreidhez. Csak
tégy keresztbe még egyszer nekünk, és meglátod, milyen messzire ér a
kezünk!
– A nővéreimet hagyjátok ki ebből!
– Ahogy te is Kirkét! – figyelmeztette Lucinda. – És jobb, ha
odafigyelsz a virágszáladra. Nekem úgy tűnik, hogy mindjárt fülig
szerelmes lesz – tette még hozzá, mielőtt a tükör elsötétült volna.
Gothel hallotta, hogy Flynn elmegy még egy kis tűzifáért. Aranyhaj
mögé lopakodott, és egy pillanatig csak csendben nézte az ő kis virágszálát.
Vajon Aranyhaj megérezte, hogy ott áll, mint valami fakó kísértet a
sötétben? Ahogy ő is mindig érezte, amikor a saját anyja a közelben volt…
– Végre, azt hittem, sosem megy el!
– Anyám?
– Virágszálam!
– D-de é-én… hogy találtál rám?
– Ó, gyerekjáték volt. Nem kellett mást tennem, mint követni egy
hálátlan gyermek árulásának hangját.
Aranyhaj felsóhajtott.
– Anyám…
– Hazamegyünk, Aranyhaj. Most.
– Ezt te nem érted! Csodálatos utazáson veszek részt, és máris
rengeteget tanultam! És… megismertem valakit.
– Egy körözött bűnözőt… büszke vagyok rád. Na, gyerünk!
– Anyám, várj! Azt hiszem… azt hiszem, kedvel.
– Szeret téged? Aranyhaj, ez őrület!
– De anyám, én…
– Sosem kellett volna idejönnöd! Ez a románc, amit nyilván te találtál
ki, bizonyítja, hogy mennyire naiv vagy, kedvesem. Miért szeretne téged;
gyerünk, mondd már! Nézd meg magad! Azt hiszed, beléd habarodott? Ne
légy buta, gyere haza! Anyád…
– Nem! – kiáltotta Aranyhaj. Végre megtalálta a saját hangját és a
bátorságát, hogy kiálljon magáért.
– Nem? Ó, hát így állunk! A lányból bölcs lett! A kislány végre felnőtt;
okos lány, aki mindent tud! A kislány bölcs lett, hát adj oda mindent, add
csak oda, bármit kér! – kiáltotta Gothel, és előhúzta Flynn táskáját meg a
koronát.
– Hol találtad…?
 Gothel szóra sem méltatta, csak háborgott tovább.
– Hisz csak ezért jött! Ne hagyd, hogy becsapjon! Add csak oda, bármit
kér!
– Rendben!
– Látni fogod, kereket old menten! – csettintett Gothel. – Nem teszek
majd szemrehányást, de ha tényleg bölcs vagy, és csakis ő az álmod,
próbára is tehetnéd!
– Anyám, várj!
– Gondolj arra, dönts bárhogy – anyád a tét!
Ezzel Gothel otthagyta Aranyhajat a kételyeivel és félelmeivel. Arra
gondolt, hogy mi van, ha Flynn Rider tényleg csak a koronát akarja.
– Úgy van, kis virágszálam. Add csak oda neki a koronát, és meglátod –
suttogta Gothel a fák közt, és figyelte, a lány vívódását.
Aranyhaj még érezte, hogy az anyja ott bujkál a távolban, de a mellette
álló gazfickókat már nem látta.
– Türelem, fiúk – mondta nekik Gothel. – A végén mindig azok járnak
jól, akik türelmesek.
 35. fejezet

Végre látja már a fényt

A különös nővérek számos tükrük egyikén keresztül figyelték, ahogy

Aranyhaj életében először a királyságban jár; végigsétál a macskakővel
kirakott utakon, át az ívelt városkapu alatt, s meglátja a tündöklő, zöld
dombra épült hatalmas, kékes kastélyt. Az egész királyság szemet
gyönyörködtető hely volt, halványlila és kék árnyalatokkal mindenfelé. És a
lány akármerre nézett is, mindenhol hatalmas, aranyló nappal díszített lila
zászlókat látott. A mézeskalács stílusú házak homlokzatát is csodás
virágfüzérek ékesítették. Aranyhaj életében nem látott még ilyen bámulatos
helyet. Az egyik térre kilépve káprázatos fali mozaik fogadta, amely előtt
kislányok álltak, hogy ajándékokat tegyenek le az eltűnt királylánynak. A
kép a királyt, a királynét és aranyhajú kislányukat ábrázolta. Az eltűnt
királylányt.
Aranyhaj azonban csakhamar továbbállt, még mielőtt a különös nővérek
segíthettek volna neki visszaemlékezni. Egy bűbájt mégiscsak sikerült utána
küldeniük, s szavaikkal valósággal belefonták őt a saját történetébe – a
mesébe, amely az ellopott kisbabáról, a hercegnőről szólt, akit elragadtak az
igazi családjától, s otthontalanul élt, mígnem egy tolvaj visszahozta őt. A
nővérek nézték a hercegnő önfeledt táncát a téren, s segítettek eltölteni a
szívét boldogsággal s az érzéssel, hogy hazatért. Még sosem érezte magát
ennyire élettelinek.
S máris eljött az idő – a lámpások ideje.
Az egész mindössze egy lámpással kezdődött. Egyetlen magányos,
bánatos lámpással. Aranyhaj nem értette, miért tölti el ilyen szomorúsággal
a lelkét a magányosan lebegő kis fény, amelyhez mindössze a saját
tükörképe szegődött társul a vízen, ám kisvártatva az egész királyság
felfénylett a több ezer meggyújtott, majd elengedett lámpástól, s Aranyhaj
szívét újra elöntötte az a boldogság, amelyet akkor érzett, amikor először
megpillantotta a királyi családot ábrázoló faliképet.
– Lucinda, szerintem már tudja!
– A szikra már ott van a szívében. Már majdnem tudja.
– Jó ötlet volt rávenni a királyt és a királynét, hogy lámpásokat
engedjenek fel a lányuk születésnapján – mélázott Lucinda, ahogy az egyre
magasabbra szálló fényeket nézte.
– Magukhoz vonzották. Pont, ahogy reméltük – bólintott Martha is.
– Szerintetek Kirké dühös lesz ránk, amiért elárultuk Gothelt? Amiért
elárultuk a királynak az ellenvarázslatot, hogy a katonái átjussanak a
bozótoson? – kérdezte Ruby.
– Ki kellett hoznunk Gothelt arról a borzalmas helyről. Hogy közelebb
lehessen hozzánk. Nem tudtuk, hogy végül… de mindegy már. Gothel
elveszett számunkra – felelte Lucinda.
– Nézzétek! Szerintem Aranyhaj már tudja. – És figyelték, ahogy az ifjú
hercegnő olyan boldogságot érez, mint még soha életében.
– Hamarosan tudni fogja. Az a szikra lassan lángot vet. Kitárult előtte a
világ – mosolygott Martha a lebegő fényektől körülölelt hercegnő láttán.
– Várjunk! Az meg mi? Az a zöld fény? – rezzent össze Ruby.
– Milyen zöld fény? – meresztette a szemét Lucinda. – Hol?
– Ott, abban a tükörben. A parton! Gothel banditái!
Ám a tükrök ekkor elsötétültek.
– Mi történt? – sikoltottak fel mind, teljes pánikban.
– Mutasd nekünk a lányt! – sivította Lucinda, ám az összes tükör
mozdulatlanná vált, s ijesztő sötétség ült bennük.
– Nem értem! – dadogta Lucinda. Izgatottan végigjárta az összes tükröt,
de csak még több sötétséget talált.
– Mi baja a tükröknek? Miért sötétültek el?
Ekkor egy arc jelent meg az összes tükörben egyszerre. Komor volt,
haragvó.
– Ne avatkozzatok közbe! – Kirké volt az.
– Mi csak segítünk! – sipákolták a különös nővérek. – Segítünk a
hercegnőnek!
– Soha többet senki életébe nem fogjátok beleütni az orrotok!
Megértettétek?
– De…
 – Csak még több összetört szív szegélyezné az utatok, nővéreim…
anyáim.
– De…
– Ahányszor csak segíteni akartok, valami mindig balul sül el! Eleven
rémálmok vagytok, két lábon járó katasztrófák! Ursula miattatok halt meg!
Demóna egyenesen a ti kezetektől! Hófehérkét örökös rémálmok kínozzák,
mert gyermekként ti kínoztátok! Mindent elpusztítotok, amihez hozzáértek!
Egy életet már ebben a történetben is tönkretettetek, és attól tartok, számára
már nincs visszaút. Biztos, hogy még egyet tönkre akartok tenni?
– De…
– Nem! Hagyjátok ezt rám! Ha valaha is látni akartok még, most békén
hagyjátok a lányt! Rám és a tündérekre bízzátok ezt az ügyet! Ne
avatkozzatok közbe!
– Hogy érted azt, hogy rád és a tündérekre? – kérdezte Lucinda.
– Most mennem kell. Kérlek, a saját érdeketekben és az enyémben is:
meg ne próbáljátok beleártani magatokat! – mondta Kirké, rezzenéstelen
arccal.
– Visszakaphatnánk a tükreinket? – reménykedett Lucinda.
– Nem, amíg ez véget nem ér. Majd akkor visszakaphatjátok őket.
Kirké felsóhajtott.
– Viszlát, anyáim.
Ezzel a tükrök újra elsötétültek.
– A lányunk elárult minket. Most már a tündérekkel dolgozik. Hátat
fordított nekünk! Nekünk mer ultimátumokat adni? Parancsolgatni?! Mi
alkottuk meg őt! Csak azért él, mert életre hívtuk a semmiből! Neki adtuk a
legjobb részeinket, és ez érte a hála? – háborgott Lucinda.
– Nem értem! Hisz épp a hercegnőnek akartunk jót! folytatta Ruby.
– Kirkét ez nem érdekli! Ő már a tündérek bábja. Dadushoz meg a
többihez tartozik! Számunkra ő már halott. Ő az ellenségünk!
– Nem, Lucinda! Ezt nem gondolod komolyan!
– Azt hiszi, hogy mindent elpusztítunk, amihez hozzáérünk?! Hogy
eleven rémálmok vagyunk?! Hát majd meglátja!
– Lucinda, nem! Nem bánthatjuk Kirkét!
– Nem is fogjuk, kedvesem. Hisz ha őt bántjuk, az olyan, mintha
önmagunkat bántanánk – felelte Lucinda, az ősi szavakat visszhangozva,
amelyeket már ki tudja, hány boszorkány ejtett ki előttük.
– Mit tervezel?
 – Elpusztítunk mindent, ami kedves neki! Elszakítjuk azoktól, akik
hazugságokkal tömik a fejét rólunk! Akik el akarják ragadni tőlünk.
– Ettől nem fog csak még jobban gyűlölni minket?
– Ellenkezőleg, újra közelebb kerülünk majd egymáshoz. És
visszakapjuk a mi Kirkénket.
 36. fejezet

Árulás

Gothelt a parton állva egyszerre kirázta a hideg. Valami nem stimmelt.

Hirtelen rettentő magányosnak érezte magát Azóta nem volt ennyire
egyedül, amióta a nővérei több emberöltővel azelőtt meghaltak. Már-már
kiáltani akart a különös nővéreknek, hogy lássa, ott leselkednek-e még a
tükreik mögött, de valami azt súgta neki, hogy többé már nem. Ki sem
kellett vennie a kézi tükrét a zsebéből. Felesleges lett volna utánuk kiabálni.
Elmentek. Tisztán érezte.
Hát végük. Magamra hagytak.
Újra az anyja hangját hallotta a fülében visszhangozni. A te sorsod az,
hogy egyedül légy.
Gothel felsóhajtott. Várta, hogy a banditák elvégezzék a dolgukat, s
hogy végre eljöjjön az ő ideje, amikor a virágszála nevét kiálthatja,
megmentheti őket ezektől az állatias férfiaktól és a fiatalembertől, aki
kihasználta és elárulta őt. Látványos belépőt tervezett magának,
kimondottan Aranyhaj számára. Igazi színi előadást. És tudta, hogy a
virágszála így majd visszakerül oda, ahová való.
Hádészra! Otthagytam az altató bájitalt! Sebaj! Majd visszaviSZÍ a kis
virágát a toronyba, és ott adja be neki, aztán magával viSZI a vidéki házába.
Nem volt szüksége Lucindára, Rubyra vagy Marthára. Semmi más nem
számított, csak a virágszál. A virág és a nővérei. Az igazi nővérei. Többé
már nem lesz egyedül.
Nemsokára együtt leszünk, nővéreim.
Végre eljött az idő. Ideje volt előadni élete mutatványát. Véget vetni
ennek az egész felfordulásnak. Gothel lesz a megmentő, az odaadó anya,
aki megmenti a drága, édes kislányát az ocsmány tolvajoktól, akik csak
játszadoztak vele.
 Gothel belekiáltott a sötétségbe.
– Aranyhaj?
– Anyám?
– Ó, drága virágszálam!
– Anyám!
– Minden rendben van? Megsérültél?
– Anyám, hogyan…
– Borzasztóan aggódtam érted, drágám! Ezért követtelek; láttam, hogy
megtámadnak, és… Ó, menjünk, menjünk, mielőtt még magukhoz térnek!
Aranyhaj nézte, ahogy Eugén elhajózik. Gothel látta, hogy a
virágszálának teljesen összetört a szíve. Azt hitte, Eugén elárulta őt, és az
egyetlen ember a világon, aki valóban szereti, az anyja, aki most kitárt
karokkal várt rá. Aranyhaj összeomlott, és elsírta magát az anyja
ölelésében.
– Igazad volt, anyám. Mindenben igazad volt.
– Tudom, drágám. Tudom.
 37. fejezet

Kész, meg sem történt

Most moss kezet vacsoráig! Mogyorólevest készítek. – Aranyhaj újra a

szobájában volt, otthon, az anyjával. Összetört szívvel. Az anyja persze úgy
viselkedett, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne. De nem volt az.
Aranyhaj azt hitte, hogy saját élete lehet. Igazi élete! De most újra itt volt, a
torony fogságában, hogy sohase távozzon, sohase szeressen többé. Az
anyjának igaza volt: a világ rettenetes hely.
– Figyelmeztettelek, Aranyhaj. Megmondtam, hogy mi vár rád odakint.
A világ sötét, önző és kegyetlen hely. Hacsak a legkisebb jót is felfedezik az
emberek, rögvest tönkreteszik.
Mint a nővéreim, gondolta Gothel.
Aranyhaj lassan kinyitotta ökölbe zárt kezét. Az egyik lila zászlócska
volt benne, az ünnepségről. Rajta az aranyló nap, mint amilyen a királyi
család ruháin is volt a városi mozaikon. Amilyeneket ő is festett a
hálószobájára mennyezetére… és bármerre is nézett, egyre csak több napot
látott.
Ekkor értette meg. Megtántorodott, és háttal nekiesett az
öltözőasztalának. Abban a pillanatban már tudta. Abban a pillanatban
minden értelmet nyert.
Ő volt az eltűnt királylány.
– Aranyhaj? Aranyhaj, mit csinálsz ott, fenn? Jól érzed magad? – indult
meg Gothel felfelé a lépcsőn a zaj hallatán.
Aranyhaj teljesen megrendült. Megállt a lépcső tetején, és csak bámulta
Gothelt. Most először látta a maga aljas valójában.
– Én vagyok az eltűnt királylány.
– Beszélj hangosabban, Aranyhaj! Utálom, amikor motyogsz.
 – Én vagyok az elveszett királylány! Igaz? – Aranyhaj dühös pillantást
vetett Gothelre. – Jól hallottad, anyám? Vagy nem is kéne téged így
szólítanom…?
– Jaj, Aranyhaj, hallod te, hogy miket beszélsz? Miért teszel fel ilyen
nevetséges kérdést?
– Te tetted! Mindenről te tehetsz!
– Mindent azért tettem, hogy megóvjalak téged! A virágomat.
Aranyhaj félrelökte Gothelt az útból, és leviharzott a lépcsőn.
– Aranyhaj!
– Az egész életem csak azzal telt, hogy mások elől bujkáltam, nehogy
felhasználják az erőmet! – kiabálta Aranyhaj, sebes léptekkel távolodva
tőle.
– Aranyhaj! – kiáltott rá Gothel, és utána vetette magát.
– Pedig aki veszélyt jelent rám, az te vagy! – Gothel megdöbbent a
lányból áradó haragtól.
– Mégis hová mész? Ő nem segít neked többé! – felelte Gothel hidegen.
Mindenáron meg akarta tartani a virágszálát.
– Mit műveltél vele?
– A banditát felakasztják azért, amit elkövetett.
– Ne!
– Csitt, csitt, semmi baj! Jól figyelj rám: minden úgy történt, ahogy
történnie kellett. – Kinyúlt, hogy megsimogassa a lány aranyhaját, ám az
elkapta a kezét.
És akkor meglátta. Az anyja ujjai olyanok voltak, mint a karmok. Egy
boszorkány keze.
– Nem! Nincs igazad a világgal kapcsolatban! És nem volt igazam veled
kapcsolatban sem! Többé nem engedem, hogy felhasználd a hajamat, soha!
– kiabálta Aranyhaj, és nekilökte Gothelt a tükörnek, amitől az szilánkjaira
tört.
– Azt akarod, hogy rosszfiú legyek? Nos… akkor most az leszek! –
Ezzel Gothel arcul csapta a lányt, hogy az a földre esett. – Ezt akartad?
– Anyám, ne!
– Hisz nem is vagyok az anyád, emlékszel? Csak az a boszorkány, aki
elragadott az igazi családodtól!
– Kérlek! Ne bánts!
– Dehogy bántalak, kicsinyem! Azt hiszed, ismersz engem? Látom
rajtad, hogy azt hiszed! Semmit nem tudsz rólam, se az életemről,
Aranyhaj. Hogy miért tettem, amit tettem! – Előhúzta a tőrét, s a lány
torkához szorította, amíg megbilincselte.
– Aranyhaj! Aranyhaj, engedd le a hajad! – Flynn Rider volt az. A
torony tövéből kiabált felfelé.
– Hogyan…? Mindegy, nem számít – húzta össze a szemét Gothel. –
Most jól figyelj, virágszálam: tedd, amit mondok, különben kifilézem a te
szépfiúdat, megértetted? – Ezzel kidobta az aranyló hajzuhatagot az
ablakon, hogy Flynn Rider felmászhasson rajta. – Megértetted? – sziszegte
a lány arcába.
– Igen – felelte Aranyhaj.
– Igen, mi?
– Igen, anyám.
– Nagyszerű – nyugtázta Gothel, majd betömte a királylány száját.
Az ablak mellé állt, s várta, hogy Flynn Rider felérjen. Aranyhaj
megdermedt a rémülettől. Fogalma sem volt, hogy az anyja – Gothel –
mihez kezd most.
– Aranyhaj, azt hittem, sosem látlak viszont!
Ám mielőtt folytathatta volna, Gothel hátba szúrta a tőrrel. Korábban is
ölt már, ám sosem ilyen közelről, s nagy elégedettséggel érezte, amint a
penge a húsba hasít s a forró vér a kezére fröccsen. Aranyhaj sikoltozott,
próbálta elérni Eugént, ám a láncai nem engedték.
– Nézd meg, mit tettél, Aranyhaj! – nézett le Gothel. – Ne aggódj,
drágám… a titkunk így vele hal.
Aranyhaj halálra rémült. Eugén vérezve haldoklott a szeme láttára.
– Ami minket illet… elmegyünk innen oda, ahol senki sem talál rád! – A
holt erdőbe, ahol újra elfoglalom a helyem mint királynő, s a nővéreim is
velem lesznek!
Aranyhaj teljes erejéből küzdött az anyja ellen, miközben Gothel a titkos
kijárat felé rángatta.
– Aranyhaj, kérlek! Elég volt ebből! Elég az ellenkezésből!
– Nem! Nem hagyom abba! Életem minden egyes percében küzdeni
fogok ellened! Egyfolytában azon leszek, hogy valahogy megszökjek tőled!
De… ha engeded, hogy megmentsem, akkor veled megyek.
– Ne! Ne, Aranyhaj! – nyögte Eugén.
– Nem fogok elszökni. Nem is fogom megpróbálni. Engedd, hogy
meggyógyítsam, és akkor együtt maradunk! Örökké, ahogy akartad!
Minden újra a régi lesz. ígérem! Minden a régi lesz… csak engedd, hogy
meggyógyítsam.
Együtt. Örökké. A szavak tőrként hasítottak Gothel szívébe. Nővérek.
Együtt. Mindörökre.
Bólintott hát. Végre a kezében volt a virágszála. Aranyhaj tiltakozás
nélkül követi majd. Ő meg elviszi a holt erdőbe, együtt maradnak, s a
nővérei is csatlakoznak hozzájuk. Senki sem öregszik majd, és soha nem
halnak meg. Soha nem omlanak porrá, ahogy az anyjuk. Sohasem kell
elszenvednie a megaláztatást, amit a halál jelent – pláne nem azt az
iszonyatos módját, amelyben az anyját részesítette. Végre megkaphatja azt
az életet, amit akart.
– Eugén! Ó, úgy sajnálom! Meglátod, minden rendbe jön! ígérem!
Bíznod kell bennem, gyerünk!
– Nem! Nem hagyom, hogy ezt tedd!
A fiúban már alig pislákolt az élet, és Aranyhaj összetört szívvel
figyelte, ahogy egyre messzebbre sodródik tőle.
– Én meg nem hagyom, hogy meghalj!
– Ha megteszed, vége az életednek.
Tudta, hogy Eugénnek igaza van, mégsem volt más választása.
– Minden rendben lesz! – Aranyhaj már azt sem tudta, kit akar
meggyőzni, Eugént vagy önmagát.
– Aranyhaj… várj… – nyögte a fiú, és végigsimított az arcán. Majd,
még mielőtt a lány megakadályozhatta volna, egy mozdulattal levágta a
haját a tükör egy szilánkjával.
– Eugén, mit… – Aranyhaj felkapta a haját, amely rohamos
gyorsasággal barnulásnak indult. A színe, mint a lehullott leveleké…
– Nem! – sikoltotta Gothel, és kétségbeesetten igyekezett, hogy
összegyűjtse az erejét vesztett hajzuhatagot. – Ó, ne! Nem! Mit műveltél?!
– És már kezdődött is. Ugyanarra a sorsra jutott, mint az anyja. Rohamos
öregedésnek indult. Pillanatok alatt összeaszott. Rettenetes volt. A vele járó
fájdalom pedig rosszabb volt, mint képzelte. Elevenen felemésztette.
Mintha belülről falta volna fel. – Mit műveltél?! – A tükörhöz rohant, hátha
megpillantja benne a különös nővéreket; bárkit, aki segíthet. Nem hagyhatta
magára a nővéreit! Mi lesz így velük? Kudarcot vallott. Cserben hagyta
őket. És most meg fog halni. Nem hagyhatom el a nővéreimet! Nem lehet!
Újra felsikoltott, ahogy a fájdalom az egész testét átjárta. Nem
menekülhetett előle. Vajon az anyja is ezt érezte a halálakor? Neki is
ennyire rettenetes volt? Gothel érezte, ahogy lassan porladni kezd. Ahogy
belezuhan az ismeretlenbe. Megbotlott, és ahogy kiesett az ablakon, még
utoljára meglátta Aranyhaj arcát. Ugyanaz tükröződött rajta, amit a saját
anyja is utoljára látott.
Mélységes iszony és rettenet.
 Epilógus

Kirké letette a tündérmesék könyvét, és felsóhajtott.

– A fiú… meghalt.
Hófehérke elejtette a teáscsészét. Kedves arcán könnyek gördültek
végig. Nem tudta, mit mondhatna.
– Sajnálom, hogy eltörtem a csészét – motyogta végül, s a cserepeket
bámulta a padlón.
– Eugén Aranyhaj karjaiban halt meg, Hófehérke.
Hófehérke egyre jobban zokogott.
– Ez nem igazság!
– Nem, nem az! – Kirké a nővérei méretes tükreihez sétált, amelyeket a
kandallót szegélyező egyik ónixhollónak támasztott. – Mutasd Aranyhajat!
– Máris láthatta, ahogy Aranyhaj Eugén testére görnyedve sír. Kirké
behunyta a szemét, kezét a tükörre tapasztotta, és elmondta a varázsigét:

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét
Hozd vissza nekem
Ami enyém volt rég

Szórd az illatát
Szórd csak szertesztét,
Hagyd, hogy láthassam
Ami enyém volt rég… enyém volt rég

Ahogy Aranyhaj könnyei lehulltak, örvénylő arany fény áradt ki belőlük, s

befonta a két fiatalt, mintha vad indák táncoltak volna szerte a toronyban.
Az indákból pedig végül egy gyönyörű, arany virág bontakozott ki.
– Ezt te csináltad? – ámult Hófehérke, ahogy Eugénbe lassan visszatért
az élet.
 – Nem tudom – felelte Kirké. – Lehet, hogy Aranyhajban még mindig
ott van a virág egy része.
Hófehérke az unokatestvérére mosolygott.
– Mindenesetre az ő történetük boldogan végződött.
– Valóban – komorodott el Kirké.
– Mi a baj, Kirké?
– Én… nem én vagyok az igazi Kirké.
– Még szép, hogy az vagy. Hidd el. Nagyon is igazi vagy. –Hófehérke az
unokatestvéréhez sietett, átölelte, és újra meg újra megcsókolta az arcát. –
Ide figyelj. Te vagy a legbátrabb, legodaadóbb nő, akit valaha ismertem.
Igazi vagy. És én szeretlek. Meg ne halljam, hogy te máshogy gondolod!
Sose gondold, hogy kevesebb lennél. – A ház ekkor rengeni és rázkódni
kezdett, majd nagy sebességgel megindult. – Mi történik?
A lányok ezúttal nem rémültek meg, egyszerűen csak az ablakhoz
léptek, és kitekintettek a végtelen, fekete tengerre, amelyen a csillagok
fénye tükröződött táncolva, állandóan változva, kavarogva és egymásba
folyva. Az egész valahogy összekapcsolódott az általuk is ismert világgal,
mígnem ez az égbeli világ, amelynek vendégei voltak, újra átadta a helyét a
számtalan királyságnak.
– Kirké! Hazatértünk! – örvendezett Hófehérke.
Kirké drága unokatestvérére mosolygott. Látta rajta, hogy még nem áll
készen arra, hogy visszatérjen a régi életéhez. Több kalandra vágyott. Még
többet akart látni a világból.
– Visszafele úton beugorjunk esetleg Aranyhaj esküvőjére? – kérdezte, s
remélte, hogy az unokatestvére igent mond.
– Hát máris összeházasodnak? – kuncogott Hófehérke.
– Nem, még pár évig nem. De oda tudunk ugrani – felelte Kirké.
Hófehérke újra csak nevetett.
– Akkor igen! Nézzük meg, ahogy boldogan élnek a családjukkal! Olyan
jó lenne látni!
– De még mennyire! És eljössz velem megnézni, hogy mi van
Pepecseky asszonnyal? – kérdezte Kirké, mert eszébe jutott a szegény
öregasszony, akit egyedül hagytak a vidéki házban.
– Ó, persze, még szép! Majdnem el is feledkeztem róla! – lelkendezett
Hófehérke, akinek hirtelen eszébe jutottak Gothel testvérei is. Vajon
Kirkének mi a terve velük? – Utána pedig visszamegyek az Esthajnal
Királyságba, hogy megnézzem Dadust és Tulipántot – tette még hozzá.
 – Köszönöm, Hófehérke. Nem is tudom, mire mennék nélküled.
– Szeretlek, Kirké. Végig segíteni fogok neked, ígérem.
– Az jó, mert azt hiszem, szükségem is lesz rád.
– Mi a baj, Kirké?
– Még nem tudom pontosan. Addig nem is fogom, amíg cl nem
olvastam a szüleim naplóit, amelyeket még a holt erdőben írtak, amikor
Gothelnél jártak.
Hófehérke semmit sem szeretett volna jobban, mint hogy boldognak
lássa az unokatestvérét. Ám a lelke mélyén jól tudta, hogy ha Kirké
kiengedné a nővéreit az álmok földjéről, soha többé nem lenne nyugta
tőlük. Sosem élhetne békében.
– Megengeded nekik, hogy használják a tükröket most, hogy a történet
véget ért?
– Nem. Hadd üljenek a sötétségben. Hadd tanakodjanak. Én végeztem
velük.

VÉGE
Adapted in part from Disney's Tangled
Copyright © 2018 Disney Enterprises, Inc.
Published by Disney Press, an imprint
of Disney Book Group.
All rights reserved.

Kiadta a Manó Könyvek Kiadó Kft.

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja, 2022
1086 Budapest, Dankó u. 4-8.
www.disney.manokonyvek.hu
A kiadásért felel a kiadó ügyvezető igazgatója.
Minden jog fenntartva.

Szöveg © Serena Valentino

Borító © Jeffrey Thomas
Eredeti cím: Mother Knows Best
Fordította © Halmai Gergely
Felelős szerkesztő: Csapody Kinga
Szerkesztette: Boczán Bea
Olvasószerkesztő: Aranyossyné Bondi Judit
Műszaki koordinátor: Magyari-Ésik Zsófia
Nyomdai kivitelezés: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes
ISBN 978-963-584-197-4
{1}
A filmből vett idézetek Bradányi Iván dalszövegfordítása és Boros Karina magyar szövege
alapján készültek (a ford.).
{2}
Rapunzel a raponcvirág angol/német neve (a ford.).