Ki a legszebb?

I összesen Gonosztevők
Serena Valentino
Manó Könyvek (jan 2021)

Címke: fantasy, Ifjúsági Regény, mágia

fantasyttt Ifjúsági Regényttt mágiattt
A fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő
történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró
különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő
féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja
eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már sokkal ritkábban szól a
történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már
találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz
boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának
eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát,
mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy
romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem
szeretett egyetlen teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat
létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja,
hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan
változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig
nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy
csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.
 Édesapámnak sok szeretettel,
aki mindig biztosított róla, hogy gyönyörű vagyok,
még ha én nem is láttam magam annak.
S. V.
 1. fejezet
Rózsaszirmok, csókok és torta
A kastély kertjében virágba borultak az almafák; szirmaik egész
halvány rózsaszínben pompáztak, a fákra aggatott ezüstös díszek
csillogva tükrözték vissza a nap sugarait.
A kastély hatalmas kőlépcsőjének tövében levő ódon kútról lilaakác-
és gardéniafüzérek lógtak, melyekben rózsaszín és vörös rózsaszirmok
bújtak meg. A száz szolgáló, aki egytől egyig a legszebb mélykék színű,
ezüsttel szegélyezett egyenruhába öltözött, most a palota főkapujánál
állt sorfalat, hogy fogadja a lassan szállingózó nemes vendégeket, akik a
királyi esküvőre érkeztek. Úgy tűnt, mintha az egész világ a kőből rakott
kút mellé sereglett volna, hogy megpillanthassák a király gyönyörű, új
aráját, a híres szépséget, aki mintha egyenesen a legendák és mítoszok
világából lépett volna elő, mint a híres-neves tükörkészítő mester
szépséges leánya. A kastély udvara lassan megtelt a környező
királyságok uralkodóival, akik mind csak a menyegző kezdetére vártak.
A Királynő magányosan állt a szobájában, és a tükörképét bámulta,
amely idegesen pillantott vissza rá. Egyetlen nő élete sem változhatott
meg ily gyökeresen anélkül, hogy legalább egy csipetnyi aggodalmat ne
érzett volna. Pedig szíve választottjához készült hozzámenni, hogy
anyjává váljon egyetlen lányának, és királynője a birodalmának.
Királynő lesz. Boldognak kellett volna lennie, de a kezében tartott tükör
valami rémség előérzetével töltötte el, amire nem tudott magyarázatot
adni.
Verona, a Királynő komornája halk torokköszörüléssel jelentette be
az érkezését, majd besietett a szobába. A lány égszínkék szemében
boldogság tükröződött. Valami fényesség áradt belőle, amely mintha
csak belülről világította volna meg a bőrét, és csillogva tükröződött
vissza halvány mézszínű hajáról.
A Királynő halványan elmosolyodott, ahogy Verona átölelte. Soha
életében nem vette körül ilyen szépség. A boldogságot sem ismerte,
mielőtt idekerült volna az udvarba. És most rátalált egy lányra, akit
szinte a testvéreként szeretett.
Verona nyomában Hófehérke lépett be a Királynő szobájába. Három-
négy éves, édesded kis teremtés volt, ugribugri léptekkel; szemében a
boldogság kiolthatatlan szikrájával. Bőre fehérebb volt, mint a frissen
hullott hó, apró, telt ajka vörösebb, mint a rubin; haja feketébb, mint a
holló tolla. Olyan volt, mintha csak egy törékeny kis porcelánbaba
elevenedett volna meg; főleg ma, az aprócska, piros, selyemből és
bársonyból szőtt ruhájában.
Verona megfogta Hófehérke aprócska kezét, remélve, hogy ezzel
megakadályozza a kislányt, hogy a finom ruhácskája gyöngyeivel
babráljon.
– Hófehérke, drágám, ne cincáld folyton azokat a gyöngyöket, mert
tönkreteszed a ruhádat, még mielőtt az esküvő elkezdődne!
A Királynő rámosolygott.
– Szervusz, kismadaram, nagyon csinos vagy ma.
Hófehérke elpirult, Verona szoknyája mögé bújt, és onnan lesett ki a
mostohaanyjára.
– Hát nem gyönyörű ma az anyukád, Hófehérke? – kérdezte Verona.
Hófehérke némán bólogatott.
– Akkor mondd meg neki – noszogatta Verona, ahogy lehajolt a
félénk kislányhoz, és szélesen rámosolygott.
– Te is nagyon csinos vagy, Mama – bökte ki Hófehérke, és a
Királynő majd’ elolvadt a gyönyörűségtől.
A Királynő kitárta a karját, és Verona gyöngéd noszogatására a
lányka előrelépett, hogy a Királynő megölelhesse. Hófehérke tündéri
gyermek volt, annyira imádni való kis teremtés, hogy mostohája szíve
szinte belesajdult, mintha csak fájt volna neki a kislány szépsége. Ahogy
a karjába vette Hófehérkét, olyan szeretet töltötte el a szívét, amelynek a
létezéséről sem tudott. Úgy érezte, a szíve szakad bele ebbe a nagy
szeretetbe, és a lelke egy titkolt szegletében azt kívánta, bárcsak
valahogy magába szívhatná a kislány szépségét, hogy ő maga is valóban
gyönyörű lehessen.
– Valóban csodálatosan néz ki, asszonyom – mosolygott
sokatmondóan Verona is, mintha csak ő is látta volna, hogy mi zajlik a
Királynő bizonytalan lelkében.
A Királynő újból megvizsgálta a tükörképét. Mintha csak a saját
édesanyja nézett volna vissza rá. Felidézte a napot, amikor a Király
megjegyezte, mennyire hasonlítanak egymásra. Talán igaza volt.
Lehetséges, hogy hasonlított az anyjára, de ő egész idáig nem látta a
hasonlóságot, míg csak itt nem állt ugyanabban az esküvői ruhában,
amelyet az édesanyja is viselt a saját esküvőjén.
 A ruha mélyvörös volt, és valami csoda folytán az évek alatt mit sem
veszített a szépségéből. Anyagába ékes mintázattal feketerigókat
hímeztek, máshol pedig fekete kristályok díszítették, melyek csak úgy
szikráztak a fényben. A Királynő szíve nagyot dobbant, ám aztán össze
is szorult. Milyen csodálatos lenne, ha az édesanyja itt lehetne ma vele.
Milyen csodálatos lenne, ha egyáltalán élne még.
A Királynő mindössze arról a festményről ismerte az édesanyját,
amely az apja házában függött a falon. Gyermekként csak bámult rá,
teljesen lenyűgözve a nő szépségétől, szinte fülig szerelmesen, az
ölelésére vágyakozva. Elképzelte, ahogy ez az anya, akit sosem ismert, a
karjába veszi őt, és körbetáncol vele a szobában, míg a ruháikat díszítő
ékkövek csillognak a fényben, ők pedig hangosan nevetnek.
A Királynő abbahagyta az álmodozást, és Hófehérkére nézett, aki a
függöny rojtjaival játszott a szoba túloldalán. A szeméből és a szívéből
áradó minden boldogság ellenére a Királynő jól tudta, hogy a szegény
gyermek mit veszített. Minden bizonnyal az ő belsőjében is ott tátongott
az a bizonyos üresség, az a vigasztalan sajgás.
A Királynő elkomorodott, mert tudta, hogy semmit sem tehet, amivel
valaha is pótolni tudná a Király első feleségét. Hogyan is szerethetne
Hófehérke egy másik nőt ugyanúgy, ahogy a saját édesanyját? Hogyan
is szerethetne például olyasvalakit, mint a Királynő, akinek az élete
eleddig legjobb esetben is csak a középszerűség, az unalom és az
egyhangúság keveréke volt? Amíg Verona eljátszott a kislánnyal, a
Királynő gondolatai még messzebbre kalandoztak, arra a napra gondolt,
amikor először találkozott a Királlyal az apja tükörkészítő műhelyében.
Apja mesterségbeli szakértelme addigra olyan hírnévre tett szert, műveit
olyan széles körben csodálták, hogy még a Király is kötelességének
érezte, hogy ellátogasson a férfiúhoz, akit a világ legjobb mestereként
tiszteltek.
Miután a Király megtekintette apja műveit, és maga is kapott egy
tükröt ajándékba, a mester kikísérte őt az udvarba, ahol a Királynő
éppen egy vödör vizet húzott fel egy régi kútból. A Király azonnal
megálljt parancsolt a szolgáinak.
– Ki ez a lány? – kérdezte.
– A tükörkészítő lánya, uram – felelte a mester egyik szolgája.
A Király odament hozzá, és kézen fogta. A lány döbbenetében
leejtette a vödröt, és teljesen eláztatta a Király csizmáit, egészen a
harisnyájáig.
A Királynő félve pillantott fel. Arra számított, hogy durva feddésben
lesz része, talán még tömlöcbe is vetik. Ám a Király csak elmosolyodott.
És megszólította.
Először azt hitte, a férfi talán csak a bolondját járatja vele, amikor azt
mondta neki, hogy milyen gyönyörű. És hogy az apja összes
remekműve közül ő a legcsodálatosabb.
– Kérem, Felség, ne mondjon nekem ilyen dolgokat – motyogta
kínjában, míg igyekezett előadni valamit, félúton egy pukedli és egy
meghajlás közt, és mindent megtett, hogy ne kelljen a Király világoskék
szemébe néznie.
– Már miért ne? Minden bizonnyal te vagy a legszebb leány az
országban. Mit az országban; az összes országban, ahol valaha
megfordultam! Nem csoda, hogy édesapád tükröket készít, hogy
visszatükrözzék a szépséged! – A Királynő erőnek erejével igyekezett
félrenézni, hogy ne kelljen annak a férfinak az arcába néznie, aki az
egész országot birtokolta, beleértve azt a kutat is, amelyből épp az imént
merített.
Ám aztán a Király amilyen hamar jött, távozott is.
De amikor elment, megígérte, hogy nemsokára visszatér.
A Királynőt felkavarta és összezavarta e látogatás. Hogy is érezhetett
volna így a Király? Az ország összes leánya közül épp…
Őiránta.
A Királynő apja somolygott.
– Úgy tűnik, alaposan megbabonáztad, lányom – mondta neki,
miközben a Király távolodó kíséretét nézték, amint éppen eltűnik egy
domb mögött, hogy aztán újra felbukkanjon a következő oldalában,
egyre kisebbnek tűnve, egyre messzebb.
Aznap este a lány magányosan üldögélt a tetőszobájában, és
kibámult az ablakon a csillagokkal pettyezett égre.
Vajon a Király is gondol rá ezen az estén? – tűnődött, ahogy a
csillagokat bámulta, és maga elé képzelte, ahogy az édesanyja föntről
figyeli, ahogy átlebeg a sötétségen; a gyöngyök a ruháján csak úgy
szikráznak, így rejtve el őt az éjszakai égen csillogó égitestek közt.
Elképzelte, hogy ő is felröppen az édesanyja mellé, és együtt csodálják a
kihunyó napokat és az újonnan születő csillagokat. Fénylő csillagpor
ölelte körül őket, míg csillogva úsztak át a sötétség tengerén. Végül a
Király emléke rántotta őt vissza a saját, egyszerű szobájába.
Biztos volt benne, hogy a férfi nem jön vissza érte.
Nem sokkal a Király távozása után a Királynőt újabb veszteség érte –
meghalt az édesapja.
Az apja halálát követő napokban mintha csak fény áradt volna szét az
életében. Mintha csak az apja az összes sötétséget is magával vitte volna,
amikor eltűnt ebből a világból, és egy olyan helyen hagyta volna a
lányát, ahol az, ha nem is szeretetet és boldogságot, de legalább valami
többet remélhetett volna az élettől, mint ami eddig jutott neki.
Aznap, hogy az apja meghalt – még mielőtt a halálhíre elért volna a
Királyhoz vagy bárki máshoz a birodalomban –, a Királynő az összes
tükröt kihozta a műhelyéből, a fényre. A kisebbeket a kertjükben álló
óriási juharfára akasztotta. Csodás látványt nyújtottak.
A tükrök lassan lengedeztek a szellőben, ahogy a napfény
megcsillant rajtuk, és különös, csodálatos sugarakat szórtak szerteszét.
A tükröződő fények különös táncot jártak a juharfa levelein. Az egész
kertet és a házat is beragyogták, mintha csak apró, játszi szellemek
lennének.
Nemsokára tódulni kezdtek a messze földről érkezett utazók, hogy
megcsodálják eme csodálatos tiszteletadást az apja emléke előtt.
A Király is köztük volt.
– A szemeid csodálatosan csillognak apád tükreinek fényében –
mondta neki a Király, amint a szikrázó napfényben álltak.
A verőfény megcsillant a Királynő sötét szemében, halvány
karamellszínűvé varázsolva azt. A Király azt mondta, egészen
megbabonázta. Hirtelen rettegés töltötte el. Megbabonázta. Mi van, ha a
szépsége tényleg csak ennyi volt, amint az apja is mondta – puszta
szemfényvesztés? Megbabonázhat-e egy ilyen kedves, törődő férfiút?
Vagy az is lehet, hogy tényleg felvértezte a természet némi szépséggel?
A Király bement a házukba, ő pedig, nem tudván, hogy mit tegyen,
követte.
– Ez téged ábrázol? – kérdezte a Király, és az apró nappalit díszítő
egyetlen képre mutatott.
– Ő az édesanyám, uram. Sosem ismertem őt.
– Döbbenetes a hasonlóság.
– Bárcsak én is olyan gyönyörű lennék, mint ő volt!
 – A megszólalásig hasonlítasz rá. Hisz te is láthatod. – A Királynő
ámulva nézett a képre, és azt kívánta, bárcsak a Király is komolyan
gondolta volna, amit mondott, de képtelen volt másként tekinteni e
szavakra, mint egy olyan férfi üres bókjaira, aki minden bizonnyal akar
valamit tőle. Talán az apja birtokát? A megmaradt tükröket? Bármit is
akart a Király, biztos volt benne, hogy nem őt magát.
Ám ahogy telt az idő, és a Király egyre gyakrabban látogatta meg,
mégis úgy tűnt, hogy a férfi csakis reá vágyik. Az élete egyre
álomszerűbbé vált: egy ragyogó, éteri, lélegzetelállító álommá.
A Király emberei is a szívükbe zárták. A vándorénekesek szerte a
birodalomban, és még azon túl is ódákat zengtek az esti tüzeknél a híres
tükörkészítő mester gyönyörűséges leányáról, aki ellopta a Király szívét.
Verona hangja zavarta meg a Királynő mélázását, és rántotta vissza a
jelenbe.
– Az udvar, sőt az egész királyság összes népe türelmetlenül várja,
hogy végre megpillanthassa az új Királynőjét. Legjobb lenne, ha
indulnánk.
A Királynő mosolygott.
– És micsoda pompás triumvirátust alkotunk majd a bevonuláskor! –
jegyezte meg, ahogy kézen fogta Veronát és Hófehérkét, és elindult a
szertartásra.
Verona nem túlzott. Óriási csődület várta őket odakint; a Királynő
lefelé menet már látta is a gyülekezetét a csigalépcső falait szegélyező
aprócska ablakokon át. A tömegben felismerte a Király kedvenc
nagybátyját, Marcust, aki szintén megpillantotta őt az egyik kis ablakon
át, és rámosolygott. Jól megtermett, bozontos, jó kedélyű férfiú volt. A
Királynő hallotta, hogy a felesége, Vivian nemrég komolyan
megbetegedett. Ám ő mégis eljött – az unokaöccse kedvéért. Országos
cimborája, az udvari Vadász állt mellette, aki fekete szemével, sötét
hajával és szakállával maga is jóképű, izmos férfi volt.
Messzi földek királyai és királynéi sorakoztak mindenfelé. Eljött a
Király három furcsa unokatestvére is, a három nővér, akik szokatlanul
öltöztek, és mindenhová együtt mentek. Egyszerre mosolyogtak, és
egyszerre bólogattak, mintha mindenben egyetértenének. A Királynő
tartózkodva figyelte őket, míg elhaladt egy újabb ablak mellett, amely
egy jókora X-et formázott.
 A kastély belsejét teljesen bevilágította a rengeteg gyertya, melyek
testetlen, táncoló fénye a Királynőt a kedvenc ünnepére, a téli
napfordulóra emlékeztette. Annyi apró láng lobogott körülöttük, hogy a
terem egészen átmelegedett tőlük. Túlságosan is. A Királynő arcába vér
szökött, a feje kóvályogni kezdett. Szíve egyre hevesebben vert, ahogy
végigsétált a padsorok közt a Király felé. Leendő férje az ódon kút
mellett várta, amelyet a parancsára áttelepítettek a tükörkészítő
otthonából a kastélyba, hogy mindig emlékeztesse őt a helyre, ahol
először pillantotta meg a Királynőjét.
A Királynő Verona segítségével összeszedte magát, és igyekezett a
Királyra figyelni, aki sugárzó mosolyt küldött feléje. Gyönyörű ember
volt; hivatalos királyi öltözéke még inkább kiemelte sötét haja és világos
szeme szépségét. Fényes kardja az oldalán lógott, magas szárú
csizmáján táncolva tükröződött a gyertyák fénye.
A Királynő úgy érezte, mintha egy álomban lebegne. A falfehérre
festett arcú, rózsavörösre rúzsozott ajkú nők csak bámultak rá, ahogy
ellebegett előttük. Igyekezett tudomást sem venni az arckifejezésükről,
és mindent megtett, hogy csak a vőlegényére figyeljen.
Pedig nyilván leereszkedően mosolyogtak a háta mögött,
jázmincsokrokkal a kezükben, amelyek illata sűrűn és részegítőn áradt
felé. Nemcsak hogy irigyek voltak a frigyükre, de bizonyára az járt a
fejükben: miért ő? A királyság összes úri hölgye közül miért pont ez a
parasztlány? A sutyorgás alighanem titkos bűbájról szólt, a
rosszindulatú szemek pedig átkokat szórtak rá.
Végre elérte a Királyt, aki a kútnál várta, és gyengéden megfogta a
kezét. Talán ő is érezte, hogy arája szédül, és a térde is épphogy össze
nem csuklik. Ám ahogy a lány a Király szemébe nézett, szívverése végre
lelassult, és az ünnepély elkezdődhetett. Verona és Hófehérke oldalt
álltak. A tisztviselő előlépett. A Király és a Királynő pedig hűséget,
szerelmet fogadtak egymásnak, majd jöhettek a gyűrűk, és végül a csók.
Mámor.
A tömeg üdvrivalgásban tört ki, és ha a Király el nem kapja, a
Királynő talán össze is csuklott volna.
Nagy izgalom támadt, majd rózsaszirmok esője hullott rájuk,
megcsillanva a terem ólomüveg ablakain át beszűrődő fényben,
földöntúli ragyogással árasztva el az egész kastélyt. Szerelmes volt. És
gyönyörű. Ő volt a Királynő.
 A vendégek nem győzték dicsérni a szépségét. A Királynő mindent
megtett, hogy a rengeteg bók ne szálljon a fejébe. Ám ha belegondolt,
érezte, hogy a már így is kótyagos feje valósággal megszédül. A nap
további része rózsaszín ködként illant tova. Vagy ezren csókoltak neki
kezet, és soha életében nem táncolt még ennyit, még gyerekkorában
sem, Dadussal.
Jaj, Dadus… Mennyire szerette volna, ha most láthatja őt! Eszébe
jutott valami, amit Dadus mondott neki az apja konyhájában egy
napsütötte reggelen, míg ő epret és tejszínt majszolt az asztalnál.
– Gyönyörű vagy, drágám. Komolyan. Ezt soha ne feledd, még akkor
sem, ha én már nem leszek itt, hogy emlékeztesselek rá.
– Nem leszel itt? Hát hová mennél…?
– Édesanyáddal táncolni a mennyekben, drágám. Egy nap majd te is
feljössz hozzánk, de csak sok-sok év múltán.
– Ne, Dadus; maradj itt, és táncolj velem most! Nem akarom, hogy
elmenj! Soha! – És táncoltak, körbe-körbeforogva, és sokáig kacagtak az
ablakon beáradó nap fényében. Ez volt az egyik módja, ahogy Dadus
mindig fel tudta vidítani őt – eperrel, tejszínnel és tánccal.
Neki is meg kell ezt tennie Hófehérkével. Ez a gondolat mindjárt
felderítette, és biztonságérzettel töltötte el. Boldogan élnek majd a
Királlyal, és az ő apró kis virágszálával. A saját lányaként fog tekinteni a
gyermekre, és úgy is fogja szeretni. Minden áldott nap elmondja majd
neki, hogy mennyire gyönyörű, és sokat táncolnak és kacagnak majd,
mint anya és lánya. Mert azok lesznek: anya és lánya.
Elsétált a bálterem végéig, ahol Hófehérke és Verona álltak, és nézték,
ahogy a nemes urak és hölgyek körtáncot járnak, akárha eleven
virágszirmok köröznének egy könnyű nyári szellő szárnyán. A Királynő
fölkapta a gyermeket, a karjába vette, és belejtett vele az úrihölgyek
ruháinak színes forgatagába. Együtt táncolt a kislánnyal, szorosan a
mellkasához szorítva, és újra érezte azt a feltámadó szeretetrohamot,
ahogy körbe-körbepörögtek az élő virágoskertnek tűnő színes-szagos
forgatag kellős közepén.
A Király is csatlakozott hozzájuk, és az újdonsült család kora hajnalig
nevetett és mulatott, még jóval az után is, hogy az utolsó vendég is
távozott, vagy lepihent a kastély valamely szobájában.
A lakomázással és tánccal töltött hosszú órák után a Király és a
Királynő fáradt és kótyagos léptekkel vitte a kislányt a hálószobájába.
 – Jó éjt, kismadaram – suttogta a Királynő, ahogy megpuszilta
Hófehérkét.
A kislány arca selyempuhaságúnak érződött a Királynő ajkain.
Hagyta álomba merülni a gyermeket. Biztos volt benne, hogy álmában is
csodás hölgyek pörögnek-forognak majd körülötte szemkápráztató
ruhákban és színes zászlókkal.
A Király kézen fogta feleségét, és a hálószobájukba vezette. A nap
fénye már áttört a függönyökön, túlvilági ragyogásba borítva a szobát.
Egy percig némán álltak, és csak nézték egymást.
Mámor.
– Látom, hogy kinyitottad az ajándékomat – mondta a Király, és a
tükörre pillantott.
Gyönyörűen gravírozott, ovális tükör volt, pazar berakásokkal és
kígyózó mintákkal a peremén; tetején egy igazi királynőhöz méltó,
gyönyörű faragvánnyal. Csaknem tökéletes volt. Mégis volt benne
valami, ami ugyanazzal a kellemetlen előérzettel töltötte el, mint ami az
ünnepség előtt is megzavarta. Érezte, ahogy összeszorul a mellkasa, a
szoba pedig mintha hirtelen összezsugorodott volna körülötte.
– Mi a baj, szerelmem? – kérdezte a Király.
A Királynő szóra nyitotta a száját, de képtelen volt megszólalni.
– Hát nem tetszik? – nézett rá szomorúan a Király.
– Dehogynem, drágám, én… én csak… fáradt vagyok. Borzasztóan
fáradt – motyogta végül. Ám képtelen volt levenni a szemét a tükörről.
A Király a vállaira tette a kezét, magához húzta, és megcsókolta.
– Hát persze hogy az vagy, szerelmem. Rettentően hosszú napunk
volt. – A Királynő viszonozta a csókot, és megpróbálta az összes félelmét
száműzni a szívéből.
Szerelem bódította a szívét. Mámor. És nem hagyhatta, hogy bármi is
elrontsa ezt a napot.
 2. fejezet
Lovagok és sárkányok
Az esküvő utáni negyedik napon a Királynő végre egyedül
maradhatott a családjával. A csellengő vendégek és a távoli családtagok
végre mind hazamentek a saját királyságaikba. A Királynő csak aznap, a
reggeli után köszönt el Marcustól, a Király nagybátyjától. Vicces
természetű ember volt, széltében-hosszában egy méretű. Köpcös,
mokány, jól megtermett férfi volt a korához képest. De mindig kedves
volt, és szemmel láthatóan rajongott az unokaöccséért, így a Királynő
nem neheztelhetett rá azért a pár plusz napért, amit a kastélyban töltött.
A Király napokat töltött vele és a kastély Vadászával az erdőben, hogy
elég vadat és szárnyast ejtsenek el az esti bankettekhez.
– Lehet, hogy sosem látsz többé, leányom – mosolygott Marcus bácsi,
amint búcsút intett a Királynőnek. – Délnek megyek, a sárkányok
nyomában! A mocsári gyíkok veszedelmes jószágok, de úgy éljek, közel
sem olyan rosszak, mint a barlangi sárkányok! Meséltem már a
találkozásomról a hatalmas zafír szörnyeteggel? A leggyönyörűbb és
leghalálosabb teremtménnyel, amelynek valaha is a nyomába eredtem?
Csaknem leégette a szakállam!
Marcus bácsi mindig nagy izgalomba jött, amikor a sárkányok
kerültek szóba; vadul gesztikulált, és újra eljátszotta a jelenetet,
amelyben megpörkölődött a szakálla.
– És mit szól Vivian nagynéni a kalandjaidhoz, bácsi? – kérdezte tőle
a Királynő.
– Ó, szerfelett fura elképzelései vannak róla! – jött a válasz.
– Valóban? Mik lennének azok? – kérdezte a Királynő.
– Azt hiszi, kitaláció az egész! El tudod ezt képzelni? Kitaláció! Azt
hiszi, folyton csak attól rettegek, hogy elunnám magam a társaságában!
A Királynő ezen újra elnevette magát. Nagyon megkedvelte a
nagybácsit a szórakoztató történeteivel a sötét barlangokban leselkedő
sárkányokról, meg a kincseik megszerzésére indított nagyszabású
hadjáratairól.
– Én azért sajnálom, hogy a nagynéni nem tudott eljönni az
esküvőnkre. Mindenképpen meg kell látogatnia minket, mihelyt eléggé
összeszedi magát ahhoz, hogy utazhasson.

Ó
 – Ó, abban biztos lehetsz, hogy Vivian nagynénéd seperc alatt lecsap
rád! Az egész házatokat birtokba veszi majd!
A Királynő sajnálta, hogy a nagybácsi elment. Ám annak örült, hogy
végre egyedül maradhatott a férjével és a kislányával, még ha a kastély
egy kicsit túl csöndesnek is tűnt a nagy mulatozások után.
Családi vacsorát szervezett az egyik kisebb étkezőcsarnokban. A
Királynő inkább a kastély kisebb termeit kedvelte. Valahogy
otthonosabban érezte magát bennük. Itt nem volt Királynő, csak feleség
és anya. Önmaga volt.
A kőből rakott falakat díszes faliszőnyegek borították, melyek csatázó
lovagokat és fiatal lányokat ábrázoltak, akik a saját szépséges
képmásukban gyönyörködtek egy tónál.
A terem középpontjában a kandalló állt. Kétembernyi magasságú
volt, és egy nő arcmását faragták rá a legszebb fehér kőből; lefelé néző,
derűs tekintete biztonságérzettel töltötte be az egész termet. A tűz
otthonos meleggel árasztotta el a termet. A Királynő néha eltöprengett,
hogy a fehér kőből faragott szépséget vajon nem a Király első
feleségéről, Hófehérke anyjáról mintázták-e. Vajon épp azért, hogy
figyeljen a házra – és a Királynőre, hogy méltó anyának és feleségnek
bizonyul-e. A Királynő sosem kérdezte róla a férjét, hátha régi sebeket
tép fel vele. Jól tudta, hogy a Király gyengéd szeretettel imádta az első
feleségét, a Királynő pedig mindent megtett, hogy meggyőzze magát, ez
semmivel sem csökkenti az őiránta érzett szerelmét.
Vacsora előtt a Király egy apró dobozt adott a Királynőnek, amely az
első felesége írásaival volt tele. A doboz fedelére egy szívet véstek, és
egy apró kard zárta le. A Király elmondta, hogy az első felesége valaha
ebben a dobozkában hozta magával csekélyke hozományát.
– Amikor már tudta, hogy meg fog halni, Rózsa úgy döntött,
levelekben írja le az életét, hogy Hófehérke egyszer majd egy kicsit
jobban is megismerhesse – suttogta a Király a Királynőnek. – Szeretném,
ha te adnád majd oda Hófehérkének, amikor úgy érzed, hogy készen áll
rá.
A Királynő szívét melegség töltötte el, hogy a férje őt bízta meg ezzel
a feladattal. Ugyanakkor aggodalom fogta el. Vajon képes lesz rá?
Vállalhat-e ekkora felelősséget? Mi van, ha Hófehérke annyira
megszereti az édesanyját a leveleiből, hogy végül megneheztel majd a
Királynőre?
 – Hát hogyne – mondta végül.
Ezen az estén a Királynő egy elegáns, mélyvörös, lágy esésű ruhát
viselt, melyet fekete masnik díszítettek. Hosszú, fekete haját fonatokban,
magasra tornyozva viselte; vörös masnikkal és drágakövekkel. Sötét
szeme csillogva tükrözte vissza a kandalló tüzét, amikor megpillantotta
a kislányát, amint a Király kézen fogva bevezette a terembe.
Hófehérke egy mélykék ruhában volt, amely pompásan kiemelte
pufók arcocskájának rózsás színét.
A Király egy kevésbé hivatalos, ám így is elegáns aranyszegélyű
fekete tunikát vett fel.
– Á, kedvesem! – köszöntötte feleségét mosolyogva, amint belépett a
terembe.
Az újdonsült család letelepedett az asztalhoz, melyen frissen sült
rozmaringos kenyér, édes vaj, laktató sajtok, sült disznóhús, valamint
fokhagyma-és olívaolajban passzírozott édesburgonya várta őket.
– Hiányzik Marcus bácsi! – mondta Hófehérke két falat közt.
A Királynő érdekes formákra vágta fel Hófehérke kenyerét, majd
szaftba mártogatta őket, hátha sikerül felkeltenie a kislány étvágyát.
Hófehérke roppant válogatós volt.
– Gyerünk, kismadaram, nem eszel egy kis húst? – noszogatta a
Királynő.
– Sajnálom a malackát, Mama – motyogta Hófehérke.
– Jól van, kislányom – sóhajtott a Királynő.
– Mi hiányzik a legjobban a bácsiban, Hófehérke? – kérdezte a Király.
– Szeretnék még több sárkányos történetet hallani, Papa – felelte
Hófehérke felcsillanó szemmel, és máris kihúzta magát, s úgy tett,
mintha maga is egy olyan ritka, jégleheletű sárkány lenne, amiről
Marcus bácsi mesélt.
A Király csibészesen elmosolyodott.
– Csakugyan? Hát, akkor talán játszhatnánk sárkányosat és
lovagosat!
Hófehérke felpattant ültéből, felborítva a székét, és eliramodott a
terem legtávolabbi sarka felé.
– Kapj el, sárkány!
A Király is felállt a székére, majd harsogó ordítással leugrott róla, és a
lánya után eredt, aki guruló kacajjal menekült előle. Végül utolérte,
felkapta, és összevissza puszilgatta.
 – Ments meg, Mama! Elkapott a sárkány!
A Királynő is nevetett. Felnézett a kőből faragott, gyönyörű női arcra.
Az mozdulatlanul mosolygott vissza mindannyiukra. A Királynő úgy
érezte, helyesli a látottakat, és ez korábban ritkán érzett boldogsággal
töltötte el.
– Szóljak a szolgáknak, hogy a reggelizőben tálalják fel a desszertet?
Leülhetnénk a tűzhöz, és lefekvésig mesélhetnénk, ha szeretnéd –
javasolta a Királynő.
– Igen-igen! – kiáltotta Hófehérke. Bár az étkezőcsarnokban is jól
érezték magukat, a reggeliző még otthonosabb volt.
Rengeteg párnát és meleg bundákat terítettek le a tűz elé. A falak
többsége üvegkazettákból állt, az ajtók pedig egy csodás kis kertre
nyíltak, melyben a legkülönfélébb rózsaszín, vörös és lila virágok
nyíltak. Az esti órákban gyertyák és fáklyák világították be a helyiséget.
Mindannyian letelepedtek a reggelizőben, ahol epret és tejszínt ettek.
Odakint vihar támadt, és az eső kívülről verte az ablakokat. Hófehérke
egyre álmosabbnak látszott, a Király pedig bejelentette, hogy eljött a
lefekvés ideje.
– Ne, Papa! Csak még egy mesét! – könyörgött Hófehérke.
– Mára nem maradt több történetem, kicsim. Majd holnap folytatjuk.
– Mama, most te mesélj egy sárkányos történetet!
A Királynő aggodalmas pillantást vetett a férjére. Az vállat vont.
Mivel képtelen volt bármit is megtagadni az ő drága kismadarától, a
Királynő félretette az aggályait, és belekezdett:
– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szomorú, magányos,
félreértett hölgy, akire – a saját biztonsága érdekében – mély álmot
bocsátott egy fiatal hercegnő.
– Miért volt szomorú, Mama? – szakította félbe Hófehérke.
A Királynő egy pillanatig gondolkozott, majd azt mondta:
– Azt hiszem, azért, mert senki sem szerette őt.
– De miért? – kérdezte a gyermek.
– Mert ő sem szerette saját magát. Félt a visszautasítástól, mert nem
hasonlított senki másra, akivel valaha is találkozott. Így olyannyira
felülkerekedett rajta a félelem, hogy inkább elzárta magát a világtól.
Ennek a szomorú hölgynek az egyetlen társai a peckes feketerigók
voltak, akik az otthona körül röpködtek, és a fák ágaira vagy a ház
tetejére szálltak. Ők szállították neki a híreket a külvilágból. Így szerzett
tudomást a fiatal hercegnő keresztelőjéről is. Senki sem értette, hogy
miért gerjedt oly nagy haragra a hölgy, csupán csak amiatt, mert nem
hívták meg a keresztelőre. De tudod, kismadaram, ő tudott valamit,
amit a leány szülei és a tündérkeresztanyák nem tudtak.
– Azt hittem, a sárkányokról fogsz mesélni, Mama – szólt közbe
ismét Hófehérke.
– Úgy is van, kicsim. Mert ez a hölgy nem egy hétköznapi nő volt,
hanem sárkánnyá tudott változni, és amikor így tett, egy hatalmas,
ijesztő teremtménnyé alakult át.
– Tényleg? – kérdezte Hófehérke, ám szemei lassan leragadtak a
fáradtságtól.
– Bizony, de ne ugorjunk rögtön a történet végére…
Ám mielőtt befejezhette volna a történetet, Hófehérke elaludt a
karjaiban. A Király megfogta a felesége kezét, és gyengéden tekintett
rájuk. A tűz fénye az arcán táncolt, és ebben a fényben a Király
valóságos angyalnak tűnt.
– Máris az anyjaként tekint rád. Én pedig annál jobban imádlak. Úgy
sajnálom, hogy máris el kell mennem, épp csak miután a vendégek
távoztak, szerelmem – mondta őszinte pillantással.
– Elmenni? – kérdezte a Királynő megdöbbenve.
– Királynőm, én nem az a fajta Király vagyok, aki halálba küldi az
embereit a csatában anélkül, hogy osztozna velük e kockázaton. Ha
valami nemes ügyért harcolunk, akkor az én életem is éppen annyit ér,
mint az embereimé.
A Királynő úgy vélte, ez egy bátor és tiszteletreméltó elv. Ám ez mit
sem változtatott a tényen, hogy a gondolattól, mely szerint a férje a
csatatéren harcol, szinte megdermesztette a rettegés. És hogy lehet az,
hogy inkább a csatát és az élete kockáztatását választja, ha egyszer ő a
király, és dönthetne úgy is, hogy otthon marad velük? A kötelességét
választja az ő szerelme helyett? Hát nem neki – és Hófehérkének –
kellene a legfontosabbnak lennie az életében? Majd egy még aggasztóbb
gondolat támadt fel benne: talán az udvarlás során a Király szerelmes
szavai mind csak hazugságok voltak, és valójában másra sem vágyott,
csak hogy megszabaduljon tőle, még ha ez a biztos halált jelenti is?
– Akkor a lehető legjobban kell kihasználnunk az együtt töltött időt –
mondta végül szomorúan.

É
 – És mihez kezdesz majd, míg én oda vagyok? Mivel töltöd majd a
napjaidat? – kérdezte a Király.
– Talán elmegyünk Hófehérkével virágot szedni az erdőbe. És ha
nincs ellenvetésed, elvinném a gyermeket az édesanyja sírjához. – A
Király elhallgatott. Szeme megtelt könnyel. Különös volt látni, ahogy
egy ilyen hatalmas, megingathatatlan ember efféle állapotba kerül.
– Sajnálom, talán átléptem a határt…? – rebegte a Királynő.
– Dehogy, szerelmem, egyáltalán nem. Nagyon sokat jelent nekem
az, hogy szeretnéd, hogy Hófehérke megismerje az édesanyját. Igazán
lenyűgöző asszony vagy. Csodálatos szíved van, kedvesem. És jobban
szeretlek, mint azt valaha is hinnéd. – A Királynő arcon csókolta a
Királyt, majd ellépett tőle.
– Én is téged. És nagyon várunk majd vissza.
 3. fejezet
Tükröm, tükröm
A Királynő a következő hónapokban egyre jobban megismerkedett
új otthonával. A Király távollétében Hófehérke kötötte le az ideje nagy
részét. Kettesben piknikeztek az erdőben, és a Királynő megtanította a
kislányt a hímzés finomságaira. Sárkányokról szóló történeteket mesélt
neki, míg a tűz elé kuporodtak a Királynő szobájában, ahol Hófehérke is
aludt, míg a Király oda volt.
Sok délutánt töltöttek el azzal is, hogy kilátogattak Hófehérke
édesanyjának síremlékéhez. A mauzóleumot egy csodás, buja kert vette
körül; futórózsákkal, lilaakáccal, jázminnal, lonccal és gardéniával,
melyek mind a király első feleségének kedvencei voltak.
A virágok bódítóan illatoztak. A Királynő órákon át ücsörgött
Hófehérkével, és az édesanyjáról szóló történeteket mesélt neki,
amelyeket a Királytól kapott levelekből ismert. Néhányat hangosan fel is
olvasott.
– Az első anyukám szép volt? – kérdezte Hófehérke.
– Azt hiszem, igen, drágám. Megkérdezem majd édesapádat, hogy
van-e róla valahol egy festmény, amit megnézhetnél. Biztos vagyok
benne, hogy gyönyörű volt.
Hófehérke gondterheltnek tűnt.
– Mi az, kisszívem?
Hófehérke úgy szegte fel a fejét, mint egy kisnyúl, ha hirtelen hangot
hall. A Királynő szívét melegség töltötte el tőle.
– De Mama, hogy lehetsz benne biztos, hogy gyönyörű volt? – A
Királynő rámosolygott a koraérett kislányra.
– Hát, kismadaram, azért, mert te vagy a legszebb teremtés, akit
valaha is láttam, úgyhogy több mint valószínű, hogy ő is az volt… –
Hófehérke elégedettnek tűnt ezzel a következtetéssel.
– Kérlek, mesélj még róla, Mama! Mi volt a kedvenc színe? És a
kedvenc édessége?
– Nem tudom biztosan, Hófehérke; talán írt róluk a
visszaemlékezéseiben. De azt tudom, hogy nagyon ügyesen lovagolt.
Imádta a lovakat, és remélte, hogy téged is megtaníthat majd lovagolni,
ha elég nagy leszel. Megtanítsalak lovagolni, kismadaram?
– Ó, igen, Mama! Imádom a lovakat!
 – Tényleg? Nem is tudtam.
– És mi a te kedvenc színed, Mama? A piros? Biztosan az, mert olyan
gyakran hordod.
– Igazad van, kismadaram.
– És az enyém, Mama? Azt tudod?
– Azt hiszem… a kék.
– Igen, Mama!
– Szedjünk pár virágot, amit hazavihetünk a kastélyba? Úgy látom,
nemsokára esni fog. Ideje lenne visszaindulnunk, mielőtt eláznánk.
– Igen, Mama! Szedjünk virágot! Pirosat és kéket!
Egy csokorra valót gyűjtöttek, amikor eleredt az eső. Csakugyan
teljesen elázva értek a kastély lépcsőihez, apró fű-és virágszálakkal a
szoknyájuk redőiben. De boldogok voltak, és átázott ruháik sem vették
el a jókedvüket.
Verona már várta őket, amikor visszatértek a kastélyba, hangosan
viháncolva az együtt töltött nap örömétől.
– Szent egek! Nézzenek magukra! Hisz’ teljesen átáztak! Legjobb
lesz, ha hamar leveszik ezeket a vizes ruhákat. Már előkészítettem a
forró fürdőt. Siessenek! – fogadta őket Verona, és átvette a csokrokat a
bőrig ázott szépségektől.
– Betennéd a virágokat pár vizesedénybe, és elhelyeznéd őket szerte
a kastélyban, Verona? – kérte a Királynő. Az jutott eszébe, hogy ha az
egész kastélyt belengik majd Hófehérke édesanyjának kedvenc illatai, a
kislány talán majd úgy érzi, hogy az anyukája is itt van vele. Azt
kívánta, bárcsak tudná, merre nyugszik a saját édesanyja.
– Hogyne, Királynő – felelte Verona. Majd elkísérte úrnőjét a
lakosztályába, ahol már készen várta a forró fürdő.
A Királynő a legtöbb idejét szobájának egy távoli zugában töltötte
egy székben, amelyet az egész királyság legkényelmesebb
ülőalkalmatosságának vélt – egy trónszerű, párnázott karosszék volt az,
melyet puha bársonnyal kárpitoztak és plüssel szegélyeztek. A szék a
kandalló mellett állt egy alkóvban, ahol a kedvenc színes kéziratai is
helyet kaptak. Mióta a férje elment, napjai nagy részét itt fejezte be, és a
mai estét is itt tervezte eltölteni. De csak a fürdő után.
Verona távozott, a Királynő pedig beleereszkedett a nyugtató
fürdőbe. A gőzölgő víz mintha elolvasztotta volna azt a jeges hideget,
amely a Királynő összes csontját átjárta. Az eső és az ázott vacogás
ellenére mégiscsak egy kellemes napot töltöttek el Hófehérkével.
Ám így is rettentően hiányzott neki a Király.
Elkalandoztak a gondolatai, míg a felszálló gőz kavargását bámulta.
A lakosztálya hatalmas volt. A kőfalakat aprólékosan kidolgozott, vörös,
arany és fekete faliszőnyegek borították, melyek díszes karnisrudakra
fűzve lógtak le a kovácsoltvas tartódúcokról. A faliszőnyegek nemcsak
díszesebbé tették a szobát, de a jeges hideget is távol tartották.
A jókora kandallót két hatalmas szobor szegélyezte, melyek mintha
önálló életet éltek volna. Mindkettő egy-egy gyönyörű, szárnyas női
alakot formázott; arcuk ridegen és szigorúan bámult lefelé a magasból.
Halk kopogás zavarta meg a Királynőt a mélázásban.
– Verona, te vagy az? – kiáltott ki.
– Én vagyok – jött a felelet az ajtó mögül. – Asszonyom, vettem a
bátorságot, és javasoltam a szakácsnak, hogy készítse el Hófehérke pár
kedvencét vacsorára. Kicsit levertnek tűnik.
A Királynő nem felelt.
– Hiányzik neki az édesapja – folytatta Verona –, mint ahogy
bizonyára önnek is. Már jó néhány hónapja távol van.
A Királynő egy percig gondolkozott az elhangzottakon, majd végül
megtörte a csendet.
– Egyikünk sem boldogulna ilyen jól nélküled, Verona. Köszönjük
neked, és nagyra becsülünk érte.
– Köszönöm, Felség. Szüksége lesz még segítségre? Hozzak még
forró vizet? Esetleg a fürdőlepedőjét?
A Királynő már félig kiszállt a kádból, és betakarta magát a hatalmas,
puha törölközővel, melyet a szolgálók egy apró, szénnel fűtött kályhán
helyeztek el számára.
– Már kiszálltam, drágám. Bejöhetsz – szólt ki a Királynő.
Komornájaként Verona dolga lett volna segédkezni a Királynő
fürdésénél. Ám a Királynő ragaszkodott hozzá, hogy senki se láthassa
kifestett arc és tökéletes frizura nélkül. Az idő múlásával azonban egyre
kevésbé feszélyezte magát Verona társaságában, és többször is
megengedte neki, hogy a sminkje és a tökéletes toalettje nélkül láthassa.
Verona kelletlenül lépett be a szobába, kétségkívül annak
köszönhetően, hogy jól tudta, miként érez a Királynő a látogatók iránt,
mielőtt kifestette volna magát.
 – Biztos vagyok benne, hogy a Király hamarosan hazatér, asszonyom
– felelte Verona, és úgy tett, mintha az apró csecsebecséket rendezgetné
az öltözőasztalon, bár az is lehet, hogy igyekezett elkerülni, hogy a
Királynő kifestetlen arcába nézzen.
– Addig is, Hófehérkével talán örülnének egy kis kikapcsolódásnak.
– Á, csak nem valami kis kaland jutott eszedbe, húgom? – kérdezte a
Királynő, az ajka szegletében bujkáló mosollyal.
– Az Almavirág Fesztiválra gondoltam. Bizonyára az alattvalói is
örülnének, ha a tiszteletét tenné. Mindenképp emelné az esemény
fényét, ha a Királynőjük és a kis hercegnő is ott lenne az Almafák
Leányának megkoronázásakor.
A Királynő fontolóra vette a dolgot. A rengeteg ünnepély, fesztivál és
a körülötte tüsténkedő rengeteg szolgáló ellenére még mindig
kényelmetlenül érezte magát nagy tömegben. Jobban szeretett egyedül
lenni. Ám ekkor eszébe jutott a kislány.
– Te is velünk tartanál, ugye? – kérdezte Veronát.
– Természetesen, Királynőm – felelte Verona szélesen mosolyogva, és
elfeledkezve róla, hogy ne nézzen a Királynő arcába.
– Akkor hát menjünk!
– Köszönöm, asszonyom – pukedlizett Verona. – Távozhatok, hogy
megtegyem a szükséges előkészületeket?
– Hogyne, kedvesem. Egyedül is boldogulok – mondta a Királynő
hátat fordítva Veronának, és a tükréből figyelte a komornája arcát.
Ám ahogy Verona meghajolt és kiment, a Királynő észrevett valamit,
ami szörnyen felkavarta, sőt meg is ijesztette. Épp miközben Verona
behúzta maga mögött az ajtót, és a Királynő magára maradt, mintha
valami megmozdult volna mögötte, a tükörben – abban, amelyet a
Királytól kapott az esküvőjük napján. Valami, vagy talán valaki, ott volt
vele a szobában. De az lehetetlen. Körbetekintett. Szemlátomást egyedül
volt. Verona bezárta maga után az ajtót; szokás szerint még az után is,
hogy belépett. Kizárt dolog, hogy bárki is besurranhatott volna. Mégis
biztos volt benne, hogy egy arcot látott megjelenni a tükörben, pont a
válla fölött.
A tükörbe bámult, majd újra körbenézett a szobában. Ha valaki
láthatta volna most, bizonyára azt hitte volna, hogy megháborodott. De
muszáj volt megbizonyosodnia róla, hogy valóban egyedül van. És
miután alaposan átvizsgálta a lakosztályát, végül maga is erre a
következtetésre jutott.
Bizonyára csak a fény játszott a képzeletével.
Letelepedett a kedvenc székébe, hogy megnyugtassa vadul dobogó
szívét. A tűz melege kellemesen ellazította, és jólesett belemélyesztenie a
lábujjait a szék elé terített medvebundába. Biztos az eszét vesztette már
a szomorúságtól. Bárcsak tudta volna, mikor tér haza a férje – ha ugyan
egyáltalán.
Érezte, ahogy elnehezül a szemhéja, és lassan elragadja az álom. De
képtelen volt elaludni, mert még mindig nem volt biztos benne, hogy
egyedül van. Újra felállt hát, és a tükörhöz sétált, hogy csak még egy
pillantást vessen rá. Egy utolsót, hogy megnyugtassa magát. Közelebb
hajolt a tükörhöz, hogy alaposan megvizsgálja. Talán babráltak vele
valamit, vagy megbűvölték.
– Jó estét, Királynőm.
A Királynő sikítani akart, ám egy hangot sem tudott kipréselni az
összeszorult torkából. Ösztönösen a méretes tükör után kapott, és
leverte a kőfalról. A tükör hatalmas reccsenéssel a márványpadlóra
esett. Ám a Királynő biztos volt benne, hogy egy röpke pillanatra egy
férfi millió részre tört arcát pillantotta meg a szilánkokból felfelé nézni,
egyenesen őrá. Ám az arc éppoly gyorsan el is tűnt, mint ahogy
megjelent.
– Felség! Mi történt? Jól van? – hangzott fel egy szolgáló hangja az
ajtó túloldaláról. Elfúló hangjából a Királynő arra következtetett, hogy
hanyatt-homlok rohant az ajtóhoz. Megpróbálta összeszedni magát.
– Jól vagyok, köszönöm! Csak eltörtem egy tükröt – felelte
szédelegve.
– Értettem – válaszolta a szolga. – Azonnal eltakarítjuk.
Amint a szolga elindult az ajtajától, a Királynőnek úgy rémlett, hogy
még valamit mond. Esküdni mert volna, hogy az apja nevét hallotta
emlegetni.
A szolga csakhamar többedmagával tért vissza, hogy eltakarítsák a
romokat. A Királynő figyelte őket, ahogy kisietnek a szobájából a tükör
darabjaival. Az átkozott dolog végre eltűnt.
A gondolataiban azonban még akkor is ott kísértett a tükörben látott
férfi, amikor a vacsorához járult. A kastély sokkal csendesebb volt a
Király szívből jövő nevetése és szinte gyermeki energiája nélkül. Még a
kis étkezőcsarnok is kongott és üres volt nélküle. Veronának pedig igaza
volt: Hófehérke valóban csüggedtnek tűnt az édesapja távollétében.
Hogy megpróbálja felvidítani, a Királynő így szólt hozzá:
– Van egy meglepetésem számodra, kismadaram. Holnapután
elmegyünk az Almavirág Fesztiválra.
Hófehérke mosolygott, ahogy a kandalló fölötti, kőből faragott
szépség is.
Bárcsak a Királynő is képes lett volna rá.
 4. fejezet
Almavirágszirmok
Mama – szólalt meg Hófehérke, amint Veronával és a Királynővel
beszálltak a hintójukba, amellyel a fesztiválra készültek utazni. – Nem
kezdenek lassan lehullani a fák levelei?
– De igen, drágám – felelte a Királynő.
Hófehérke zavartnak tűnt.
– De az almafák nem tél után virágoznak?
A Királynő mosolygott.
– De, a legtöbb igen, kismadaram. Ám az Almafás Rét fái
különlegesek. Senki sem tudja, miért, de ősszel virágoznak. Azt mesélik,
hogy réges-régen egy kisleány eltévedt az erdőben. Az év kései részében
történt ez, közel a téli napfordulóhoz, és a lány fázott, félt és éhes volt.
Egy almafa alá kuporodott az erdőben, és valami furcsa varázslat
folytán a levegő felmelegedett körülötte, a fák pedig virágba borultak,
majd termést is hoztak. A lányka így egész télen nem fázott és nem
éhezett. Amikor pedig eljött a tavasz, a lányra rátaláltak a szülei, akik
már azt hitték, elveszítették őt a rémes fagyban.
Hófehérke ezen elgondolkodott egy ideig. Aztán mosolyogva
hátradőlt a hintóban.
– Én nem szeretnék egyedül lenni nélküled és Papa nélkül. De
imádom az almákat, és olyan jó lenne egész télen azt enni!
A Királynő és Verona jót mosolyogtak a gyermek ártatlanságán.
A Királynő kitekintett a hintóból, és látta, mekkora készülődés övezi
az érkezésüket.
Kellemetlenül érezte magát, amiért nem értesítették időben a
falusiakat az érkezésükről. Hisz végül is csak két nappal előtte
jelentették be, hogy részt vesznek a fesztiválon. A szokás azt diktálta,
hogy ne terhelje őket a jelenlétével ilyen rövid időn belül, de úgy érezte,
muszáj kiszakadniuk a kastély nyomasztó magányából.
Ám úgy tűnt, a kissé megkésett értesítés mit sem csökkentette a
helyiek lelkesedését. Ahogy a három szépség kilépett a hintóból,
rengeteg alattvaló sietett a tiszteletükre, akik almafavirágokkal a
kezükben éltették őket és kíséretüket. A szirmok álomszerűen úsztak a
levegőben, majd visszahullottak rájuk és a körülöttük állókra. A
Királynőnek feltűnt, mennyire csodálatosan festenek a kis szirmok
Hófehérke ébenfekete hajában, és elhatározta, hogy készíttet neki egy
egészen halvány rózsaszínű ruhácskát. Rámosolygott az alattvalóira,
majd letelepedtek a székeikre, hogy onnan figyeljék a fesztivál
eseményeit. Hófehérke almás lepényt majszolt, amíg a sok csinos, fiatal
lányt nézte, akik a Királynő színe elé járultak annak reményében, hogy
idén őket választják majd az Almafák Leányának.
– Te szebb vagy, mint ezek a lányok, Mama. Ugye, Verona? –
kérdezte Hófehérke.
Ám Verona nem figyelt, mert egy fiatal futár éppen egy levelet
nyomott a kezébe.
A Királynő is észrevette a levelet Verona kezében, és odahajolt, hogy
megkérdezze, mi az.
Verona kihajtotta a levelet. Kisvártatva felderült az arca. Suttogva a
Királynőhöz hajolt.
– Asszonyom, a Király ma este hazatér!
– Valóban? Hisz’ rengeteg mindent kell előkészítenünk, mielőtt
ideér! – A Királynő legszívesebben abban a szent pillanatban
visszasietett volna a kastélyba, de mivel már elkötelezte magát a
fesztivál mellett, nem hagyhatta cserben sem Hófehérkét, sem a
királyság népét.
– Küldj vissza egy üzenetet a futárral a többi szolgálónak – suttogta
Veronának. – Értesítsd őket, hogy nagyszabású ünnepélyt kívánok
rendezni a Király hazatérésének örömére.
És mialatt az Almafavirág Fesztivál lassan véget ért, és az Almafák
Leányát is megválasztották, a Királynő alig tudta elterelni a gondolatait
a férje hazaérkezéséről. Úgy határozott, hatalmas lakomát csapnak majd,
egy egész sült vadkannal – a férje kedvencével –, Hófehérkének és saját
magának pedig bormártásos fácánnal és erdei gombával. Az asztal csak
úgy roskadozik majd a különféle fogások és a kandírozott körte, az
aszalt sárgabarack, a rozmaringos vörös burgonya halmai, meg a forralt
fűszeres almabor és a vörösborok kancsói alatt. A kastély minden lakója
pompás lakomán vesz majd részt, hogy megünnepeljék a Király
hazatértét.
A Királynő, mivel képtelen volt tovább magában tartani a jó hírt, a
hazaúton Hófehérkének is elárulta, hogy az apja hazajön. Mire
visszaértek a kastélyba, a bálteremben már lobogtak is a gyertyák, a
meleget adó tüzek, és az egész termet barátságos beszélgetés hangja
töltötte be. Hófehérke felsietett a lépcsőn Veronával, hogy
megmosakodjon és átöltözzön az apja érkezésére. Maga a Királynő is
ugyanígy tett – kapkodva megtisztálkodott, befújta magát parfümmel,
kikészítette az arcát, és rendbe hozta a haját. Közben végig ragyogó
mosoly ült az arcán.
Amikor visszaért a szolgálók közé, Hófehérke már ott volt –
aprócskának és törékenynek tűnt a magas támlájú székén ebben a
hatalmas teremben. Ám az előkészületek befejezése előtt, még mielőtt a
Királynő helyet foglalhatott volna, harsona hangja szólalt meg.
Hófehérke rögtön tudta, hogy ez mit jelent; leugrott a székéről, és a
kastély főbejáratához szaladt. A Királynő követte, bár hivatalos öltözéke
miatt jóval lassabban tudott csak haladni.
A Király valósággal berobbant a terembe.
– Nos hát, mivel foglalatoskodtak az én gyönyörűségeim, míg én
távol voltam? – kérdezte. Szavait hatalmas üdvrivalgás fogadta a
kastélyban. Hófehérke a karjába vetette magát, a Király pedig felkapta,
körbepörgette, és összevissza csókolta őt.
A Király más emberként tért haza a csatamezőről. A Királynő egy
vágást fedezett fel a jobb arcéle fölött. A haja sem állt olyan rendezetten,
ahogy általában szokott, a szakálla pedig kemény és bozontos lett. És
nem is csak a megjelenésében állt be változás. Szemében gyász és
zavarodottság vegyült. Tán némi megbánás is. Ám a Királynő mindezek
alatt még mindig ott látta azt a világoskék csillogást, amelyet úgy
imádott.
Egy olyan érzés lett úrrá rajta, amelynek eddig a létezéséről sem
tudott, de képtelen lett volna szavakba önteni – valami félúton a mély
szomorúság és a felhőtlen ragyogó boldogság között. Ajka megremegett,
és érezte, hogy csakhamar a könnyei is kibuggyannak. Odafutott a
Királyhoz, és a gyermekkel együtt átölelte mindkettejüket.
– Annyira hiányoztál – súgta a férjének.
– Mama koronázta meg az Almafák Leányát! Jaj, Papa, olyan
gyönyörű volt az almafavirágokkal a hajában!
– Hát ilyen szép volt az a lány? – kérdezte a Király.
Hófehérke savanyú arcot vágott, mintha csak az apjának tudnia
kellett volna, hogy ő az anyjáról, és nem az Almafák Leányáról beszélt.
– A Mamára gondoltam, ő volt ott a legszebb lány! Őt kellett volna
megválasztaniuk az Almafák Leányának!

Ó Ú
 – Ó, biztos vagyok benne, hogy ő volt a legszebb. Úgy hallom,
csodásan töltöttétek az időtöket a távollétemben, kedveseim. Úgy
sajnálom, hogy nem lehettem itt!
– Semmi baj, Papa! De kitaláltam valamit! Ha összebarátkoznál a
sárkányokkal, akkor sokkal hamarabb hazarepülhetnél. Vagy akár meg
is tanulhatnál sárkánnyá változni, mint az a hölgy Mama meséjében!
A Király és a Királynő jót mulatott a lányka édes szavain, majd
csatlakoztak a vendégekhez, akik addigra már belekezdtek az
ünneplésbe.
Ekkor hirtelen jókora robbanás rázta meg a kastélyt. Sikolyok törtek
fel a nagyterem vendégeinek torkából, a szolgák pedig szélsebesen a
biztonságosnak tűnő sarkok felé vették az irányt.
– Hófehérke! – kiáltotta a Királynő, mert nem látta a kislányt a
pánikba esett tömegben, a levegőt betöltő sűrű füsttől. – Hófehérke!
Csatakiáltások hallatszottak a frissen visszatért katonák felől. Úgy
tűnt, meglepő gyorsasággal öltötték magukra a páncéljukat, és
gyorsabban előkapták a fegyverüket, mint az elvárható lett volna. A
Királynő teljesen összezavarodott.
Mi folyik itt? A terem jókora tölgyfaajtaja nagy robajjal beszakadt. A
Királynő félelmében felsikoltott.
– Hófehérke! – kiáltotta újra, de a gyermek ezúttal sem felelt.
Kék, királyi egyenruhát viselő lovasok vágtattak be a terembe, ám
úgy tűnt, a Király emberei – egyelőre – meg tudták fékezni őket.
A Királynő hirtelen egy erős kéz szorítását érezte a karján, ahogy
valaki elrángatta. Levegő után kapott, majd megpördült, hogy lássa, ki
markolta meg. A Király volt az. Másik karjában a halálra vált
Hófehérkét tartotta.
– Gyere velem! – kiáltotta.
A Királynő kis híján elájult, de követte őt, ahogy csak tudta.
– Kik ezek? – kérdezte lihegve a férjét, miközben az végigvezette őt a
kastély egyik folyosóján, ahol további katonák készülődtek az
összecsapásra.
– A legutóbbi ellenséges sereg, amivel összecsaptunk. Biztosan
követtek minket hazáig. Sajnálom, hogy ilyen veszélybe sodortalak
benneteket.
Hófehérke továbbra is reszketett, és az apja vállába fúrta az arcát.
Csak néha pillantott fel, hogy lássa, támad-e még az ellenség, és
eloszlott-e már a füst. Az egész kastély ordítozástól és csatakiáltásoktól
zengett. A Király kinyitotta a várbörtön ajtaját, felkapott egy fáklyát, és
gyorsan lekísérte a Királynőt és Hófehérkét egy csigalépcsőn. A börtön
hideg és dohos volt, a sötétben a Királynő többször is megbotlott. A
Király körbetapogatott a börtön padlóján, mígnem rátalált egy
csapóajtóra.
– Fogd ezt a fáklyát – mondta a Királynőnek. – Menjetek le itt a
lépcsőn, és találtok majd egy kis evezős csónakot, ami kivisz benneteket
a kastélyból, egy biztonságos helyre.
– Gyere velünk te is! – kérlelte a Királynő.
– Úgy védelek meg benneteket, ahogy a legjobban tudlak. Fogd
Hófehérkét, és menjetek! – felelte erre a Király, majd kirohant a
várbörtönből.
A Királynő magához szorította a reszkető gyermeket, és eltámolygott
a csónakig, ami a Király ígérete szerint ott várt rájuk. A fáklyát
beleállította a csónakra erősített tartóba, és beszállt. Hófehérke erősen
kapaszkodott beléje, így nehezére esett egyszerre eveznie és tartania a
kislányt. De meg kellett tennie! És meg is tette.
A csónak csakhamar kiúszott a kastélyból, végig a kis folyón, ki a
kastélyt körülvevő lápvidékre. Jéghideg levegő csapta meg őket, és a
Királynő magához szorította Hófehérkét. Egy mocsári fűvel sűrűn
benőtt rész felé irányította a csónakot, és a növények közt meghúzódva
ültek ott, míg az ég narancsvörös színben ragyogott körülöttük.
Mindketten össze-összerezzentek a robbanások hangjától.
– Mama, ugye Papának nem lesz baja? – kérdezte fogvacogva
Hófehérke.
– Hisz sosincs neki, nem igaz?
Ám a Királynő sem tudta, hogy mit tartogat számukra ez az éjszaka.
A robbanások csakhamar abbamaradtak, és a kastély körüli udvar is
elcsendesedett. A Királynő betakarta magát és Hófehérkét a palásttal,
hogy ne fázzanak. A kislánynak lecsukódtak a pillái, ám a Királynő
egész éjszaka éberen őrködött. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára.
A Király volt az.
– Gyertek, drágáim – mondta, majd keresztülgázoltak a fagyos lápon,
vissza, a kastélyba.
A palota folyosói szörnyű állapotban voltak, de maga a kastély
kitartott. A Király elárulta a Királynőnek, hogy visszaverték a
támadókat.
– És visszajönnek még? – kérdezte.
– Nem – felelte a Király magabiztosan.
– Felség! – csendült fel egy hang a folyosó túlsó végéből.
– Verona! – kiáltott fel a Királynő is. A két nő odafutott egymáshoz,
és összeölelkeztek.
– Annyira örülök, hogy látom – sóhajtotta Verona.
– Én is neked – válaszolta a Királynő.
– Egyetlen halottunk sincs. Senki. Az ön férje nagyszerű király és
harcos! – A Király a padlóra szegezte a tekintetét.
– Gyere velem a szobánkba, hogy lepihenhessünk – mondta a Király.
– Verona, kérlek, vidd Hófehérkét a szobájába, és altasd el ott.
– Igenis, Felség – felelte Verona.
A Királynő és a Király végül beléptek a szobájukba. A Királynő
képtelen volt elviselni az égő fa és kén szagát, amely az egész kastélyt
átjárta. Ám mihelyt visszaért a lakosztályába, az ablakon át beáradó
levegő segített elviselhetővé tenni a bűzt.
Ekkor azonban észrevett valamit, ami sokkal rettenetesebb volt, mint
bármi, ami aznap este történt.
A kandallópárkányon ott pihent a tükör, amelyet a minap tört össze;
tökéletes állapotban, érintetlenül. De hogyan lehetséges ez? Képtelen
volt levenni róla a szemét. Valósággal megszédült a rátörő
zavarodottság és félelem súlya alatt.
– Verona megírta nekem, hogy mi történt a tükörrel. Ez nagy
szomorúsággal töltött el, így megbíztam a királyság legjobb mestereit,
hogy hozzák helyre. Persze az ő szakértelmük így is messze elmarad
édesapádétól. Az esküvőnkön akartam elárulni neked, hogy honnan is
van, szívem. Gondoltam, örülnél valaminek, ami emlékeztet az apádra.
Ez az ő műve, mostanra bizonyára te is rájöttél már.
A Királynő erőnek erejével kényszerítette magát, hogy mellőzze a
rátelepedő rettegést, és kellemes hangot üssön meg.
– Köszönöm, kedvesem. Ez nagyon figyelmes tőled. – Megcsókolta a
férjét, és igyekezett száműzni minden félelmet a szívéből. – Annyira
örülök, hogy újra itthon vagy, szerelmem – folytatta.
A Király lesütötte a szemét.
– Megint elmész, igaz?
Az bólintott.
 – Nem teheted! Már ilyen hamar…!
– Láttad, hogy mi történt ma este! A ránk támadó királyságok
bármely pillanatban újra rajtunk üthetnek, ha nem verjük vissza őket.
Jobb szeretnék innen messze szembeszállni velük; ott, ahol nem
árthatnak nektek. Meg kell védenem téged és Hófehérkét – sőt,
mindnyájunkat.
– Védj meg minket itt! – kiáltotta a Királynő.
– Arról majd az embereim gondoskodnak – felelte a Király.
– Olyan sokáig voltál távol, hogy már azt hittem, megőrülök!
A Királynak szemlátomást a szíve szakadt meg.
– Dehogy, szerelmem; egyszerűen csak fáradt vagy, és kimerültél.
A Királynő nagyon szerette volna megosztani a férjével, hogy mit
látott a tükörben. De az nyilvánvalóan bolondnak nézte volna, vagy ami
még rosszabb, megszállottnak. Mégis ez tűnt az egyetlen lehetőségnek,
hogy valamiféleképpen maradásra bírhassa.
– Egy férfi arcát láttam abban a tükörben, amit tőled kaptam! Beszélt
hozzám!
– Ó, kedvesem… – szólt közbe a Király, mint aki aggódik a felesége
ép eszéért.
– Ne nézz rám így! Ha nem lennél folyton távol, nem gyötörnének
efféle rémképek! – kiáltotta a Királynő, szinte ledermedve a rátörő
pániktól.
– Nem vagy őrült, szerelmem. Egyszerűen csak kimerültél. Nem
ismerek nálad erősebb nőt, de neked is megvannak a magad korlátai.
Szeretném, ha a holnapot pihenéssel töltenéd. Én elleszek Hófehérkével,
és aztán az este csakis kettőnké lesz.
– Sajnálom, szerelmem. Nem lett volna szabad téged hibáztatnom.
Kérlek, felejtsd el, amit mondtam. Minden rendben lesz, ígérem –
válaszolta végül a Királynő.
A Király szorosan magához vonta, és ő hirtelen elsírta magát a
karjaiban. Itt végre biztonságban érezte magát, és úgy képzelte, ilyen
lehet az, amikor egy gyermek a szülei védelmét élvezi. Majd a
nagyságos Királynő álomba zokogta magát Királya karjaiban.
 5. fejezet
A fény játéka
A Király távozása utáni napokban a Királynő magányosabbnak
érezte magát, mint bármikor, amióta csak a kastélyba került. Senki nem
volt, akivel megoszthatta volna szörnyű rémálmait. Már az is épp elég
nehezére esett, hogy elmondja a Királynak, amit látott. Biztos volt
benne, hogy ha olyasvalakinek mondaná el, akiben nem bízhat meg
eléggé, boszorkánysággal vádolnák meg, és megégetnék.
Ettől csak még rettenetesebbé váltak a látomásai a férfiról a tükörben.
Eszébe jutott, hogy talán eltávolíttathatná a tükröt, de az csak gyanút
keltett volna. Biztos volt benne, hogy a Király a kimerültségnek
tulajdonította kétségbeesett beszámolóját. Ugyanakkor azt is tudta, hogy
a kastélyban mindenki tudott róla – Veronát is beleértve –, hogy a tükör
a Király őszinte, jó szándékú ajándéka volt.
Hogy magyarázhatná meg egy efféle ajándék visszautasítását? Úgy
döntött, hogy vastag bársonyfüggönyökkel takarja le, annak
reményében, hogy ha nem látja, talán nem is gondol rá majd annyit.
Amikor Verona rákérdezett, a Királynő azt a választ adta, hogy a
függöny csak védi a tükröt, ami így érintetlen maradhat.
Illedelmes hazugság volt, amelyet Verona kérdés nélkül elfogadott.
Ám a Királynőt továbbra is kísértette a kép, amit a tükörben látott.
Álmában a férfi ököllel verte a tükröt belülről, míg az ki nem tört, és a
szilánkok szerteszét nem repültek a szobában. A Királynő a két karjával
igyekezett megvédeni magát, de a szilánkok felsebezték a bőrét.
A vére a padlóra folyt, ahol összekeveredett az éles üvegcserepekkel.
Rémálmaiban a férfi ilyenkor kimászott a tükörből, testét groteszk
formákban meghajlítva; majd a földre esett, ahol olyan erővel ragadott
meg egy üvegszilánkot, hogy a kezéből kiserkent a vér; és azzal üldözte
a Királynőt egészen a sziklameredélyekig.
Gyakran riadt fel álmában hidegen verejtékezve, dobogó szívvel,
néha a saját sikoltására.
Volt, hogy fájdalmak közepette ébredt, és biztos volt benne, hogy a
lába vérben úszik, miután a tükör cserepeivel borított lépcsőkön rohant
lefelé, melyekben a saját, szörnyű tükörképét látta viszont: nem a
megszokott, gyönyörű arc nézett vissza rá, hanem egy vad tekintetű,
bibircsókos vénasszony.
 Már az jutott eszébe, hogy vajon nem démonok szállták-e meg a
lelkét. A tükörrel kapcsolatos rettegése és az állandó szomorúság miatt,
hogy a férje nem lehet mellette, lassan már alig hagyta el a lakosztályát.
Verona minden reggel friss rózsavízzel érkezett az ajtajához, hátha
sikerül rávennie a Királynőt, hogy egyáltalán kibújjon a hálóköntöséből.
– Ígérem, Felség, hogy sokkal jobban érzi majd magát, ha egyszer
átöltözik. Egészségtelen dolog ilyen sokat bent tartózkodni. Felséged
soványnak tűnik; már hetek óta nem evett rendesen! Bárcsak elmondaná
nekem, hogy mi baja!
A Királynőt meglepték a szavai. Üres tekintettel bámult a
komornájára.
– Nem lehet, Verona. Még azt hinnéd, megőrültem.
– Eszembe se jutna!
A Királynő kétségbeesetten szerette volna megosztani valakivel a
látomásait. És az egész birodalomban, a Király után Veronában bízott a
legjobban. Arra jutott, hogy nem bírja már tovább anélkül, hogy ne
beszélne a tükörben látott képről. Ha Verona esetleg mégis elárulná,
egyszerűen letagadja. És kinek hinnének inkább a királyságban… a
Királynőjüknek, vagy egy komornának?
– Nem sokkal azelőtt, hogy a Király eltávozott, egy férfi arcát láttam
a tükrömben. Beszélt is hozzám.
– És mit mondott?
A Királynőt annyira meglepte Verona nyugodt válasza, hogy hirtelen
azt is elfelejtette, hogy mit mondott a férfi.
– És látta azóta? – kérdezte Verona.
A Királynő a fejét rázta.
Verona a tükörhöz ment, és széthúzta előtte a függönyt. A Királynő
szeme tágra nyílt a félelemtől, de Verona megnyugtató pillantással
nézett vissza rá. Megmutatta a tükröt. Semmi más nem volt benne, csak
a szoba tükörképe.
– Látja, asszonyom, nincs mitől tartania. Bármi lehetett, a fény játéka,
vagy a kimerültség… rengeteg magyarázat létezik.
A Királynő nem is tudta, hogy megnyugtatásként vegye Verona
szavait, vagy még mélyebb apátiába süllyedjen. Mind a Király, mind
Verona elhessegette a látomását, mint valami képzelt fenyegetést. Mi az
őrület, ha nem ez?
 – Királynőm, ön a legbátrabb asszony, akit ismerek – folytatta
Verona. – Kérem, öltözzön át, és menjen ki a napra a kislányával.
Rettenetesen szorong az édesapja távollétében. Gondoljon rá is!
Veronának persze igaza volt. Hófehérkének szüksége volt a
törődésre.
– Hófehérkének erről nem kell tudnia, Verona.
– Természetesen, asszonyom. Ez köztünk marad. De kérem, ígérje
meg, hogy legközelebb, ha valami ennyire bántja, azonnal elmondja
nekem! Remélem, hogy a barátjaként tekint rám.
– Sőt, testvéremként, drága Verona. – A Királynő felállt az ágyáról,
de közben megpillantotta magát abban az átkozott tükörben – fáradt
volt, és nyúzott. Verona is benne volt, éppoly derűsen és szépségesen,
mint mindig.
 6. fejezet
A különös nővérek
Ugyanaznap reggel futár érkezett egy üzenettel, mely szerint a
Király három távoli unokatestvére jön hozzájuk látogatóba. Az általában
kiegyensúlyozott Királynőt bosszantotta ez az indokolatlanul rövid
értesítési határidő. Miért küldtek egyáltalán futárt? Ám a Király
mindennél előbbre valónak tartotta a családját, és egyértelművé tette,
hogy a rokonait mindig szeretettel fogadják a kastélyban. Az
összefüggéstelen, mégis szinte lírai levelet három különböző kéz írta, és
három nő aláírása szerepelt rajta: Lucindáé, Rubyé és Martháé.
Bár az esküvőn is ott voltak, a Királynő kerülte a tekintetüket, mert
kényelmetlenül érezte magát tőle, és a beszélgetést is sikerült megúsznia
velük. Ezúttal azonban nem kerülhette el a három nővért. Vajon
személyesen is olyan érdekesek lesznek majd, mint ahogy az a
levelükből kitűnt?
Az elválaszthatatlan hármasikrek egy fekete lovas hintóból szálltak
ki. Hosszú arcukat kísértetiesen fehérre festették, orcájukat a
legélénkebb rózsaszín árnyalatúra púderezték, ajkuk közepét pedig
élénkvörösre rúzsozták, amitől az apró masnira hasonlított. Törött
porcelánbabákra hasonlítottak, amelyeket egykor szerettek, ám azóta
elfelejtettek a tulajdonosaik. Csillogó fekete hajukba fehér fürtök
vegyültek, és a nővérek vörös tollakkal egészítették ki a hatást.
Leginkább holmi furcsa madaraknak tűntek, és a járásuk is erre
emlékeztette az embert.
Öltözékük padlizsánszínben irizált a fekete és a mélylila között
ingadozva, attól függően, hogyan esett rá a fény. Ruhájukat szorosra
húzták mell-és deréktájon, szoknyájuk viszont annál szélesebb volt,
harangszerű megjelenést kölcsönözve nekik. Apró, hegyes csizmájuk
orra feketén kandikált ki a ruhájuk alól, mint valami prédára leső,
ragadozó teremtmény. Szorosan egymás mellett, egymásba karolva
álltak, és ugyanúgy bámultak a Királynőre, ahogy annak idején az
esküvőn is, amikor sietve bemutatták őket egymásnak.
Arcukon semmiféle érzelem nem látszott, sem öröm, sem bánat.
– Üdvözöllek benneteket, nővéreim. Hogy utaztatok? Bizonyára
elfáradtatok a többnapos út folyamán.
Martha szólalt meg először:
 – Köszönjük…
Ruby vette át a szót:
– Kellően…
Majd Lucinda fejezte be:
– Kipihentük magunkat.
Verona szólt közbe:
– Megmutathatnám a szobájukat? Küldök egy-egy szobalányt, hogy
segítsen a kipakolásban. Bizonyára vágynak már egy kis pihenésre a
hosszú út után.
Erre egyedül Lucinda válaszolt:
– Valóban.
A különös nővérek sorban, kacsázva indultak meg Verona
nyomában. Apró lábuk kopogott a kőpadlón, míg egymás közt
cseverésztek.
– El sem tudom képzelni – mondta az egyikük.
– Valóban, érthetetlen – így a másikuk. – Felfoghatatlan!
Verona csak apró szófoszlányokat hallott a beszélgetésükből, és azon
tanakodott, hogy vajon miről beszélgethetnek. Leküzdötte a késztetést,
hogy hátrapillantson rájuk. Így is maga elé tudta képzelni az
arckifejezésüket: undorodva fintoroghattak, mintha valami rothadt
dolgot szagoltak volna. Verona halványan elmosolyodott; egyszerre
szórakoztatta és aggasztotta e különös nők jelenléte a kastélyban.
– Itt is volnánk. Lucinda, ez az ön szobája, Ruby és Martha, az önök
lakosztályai a másik folyosón vannak – mondta, mikor egy ajtóhoz
értek.
Lucinda erre csak annyi mondott:
– Ez…
Ruby folytatta:
– Teljességgel…
– Elfogadhatatlan – fejezte be Martha.
– Kizárt dolog.
– Elnézésüket kérem… – Verona csak ennyit volt képes kinyögni.
A nővérek hideglelős pillantást vetettek rá.
– Valami gond van a szobájával, Lucinda? – kérdezte Verona.
A nővérek egyszerre válaszoltak:
– Együtt szeretünk aludni.

Ó
 – Ó, már értem. Természetesen. Ez esetben az egyik nagyobb
lakosztályt készíttetem elő. Addig is, lenne kedvük teázni egyet a
reggelizőben?
Lucinda szólalt meg:
– Nos, ez…
– …pompás lenne – fejezte be Ruby, Martha pedig köszönetet
mondott Veronának, míg átkísérte őket a reggelizőbe. A helyiség
fényárban úszott, a középen álló asztalnál pedig tea és Hófehérke várta
őket, aki türelmesen várakozott, hogy találkozhasson a rokonaival.
Verona intett a szobalánynak, hogy rendezze át a székeket, hogy a
nővérek egymás mellé ülhessenek le, szemben Hófehérkével. A nővérek
elismerően biccentettek Veronának, amint letelepedtek. Az egész jelenet
olyan volt, mint valami kísérteties teadélután, melyet egy gyönyörű
angyalka rendezett, gyászruhába öltöztetett, túlméretezett babáknak.
– Töltenél kérlek, Hófehérke? Addig előkészítem az unokanővéreid
új szobáját – kérte Verona.
Hófehérke mosolygott. Tetszett neki, hogy ő játszhatja a ház
asszonyát.
– Hölgyeim, megbocsátanak? Távoznék – fordult a nővérek felé
Verona, pukedlizett, majd kiment.
Mihelyt Verona elhagyta a helyiséget, a nővérek kinyúltak, az
asztallapon megfogták egymás kezét, és várakozással néztek
Hófehérkére.
A kislány kitöltötte a teát a nővéreknek, és örült, hogy egyetlen
cseppet sem öntött mellé.
– Kértek tejszínt és cukrot is? – kérdezte a nővéreket Hófehérke.
– Kérünk – felelték azok egy emberként.
– Mondd csak, Hófehérke…
– Hogy tetszik neked…
– Az új anyukád? – kérdezték egymás után.
– Nagyon szeretem – felelte Hófehérke.
– Nem szokott esetleg…
– …kegyetlenkedni, vagy…
– …bezárni téged a szobádba…
– …hogy megvédje magát a szépségedtől?
Hófehérke megdöbbent.
– Nem. Miért tenne ilyet?
 A nővérek egymásra mosolyogtak.
– Valóban, miért is…? – felelték ismét egyszerre, majd kacagásban
törtek ki. – Hát mégsem ő a gonosz mostoha…
– …a tündérmesékből?
– Imádni való!
– Bár kissé unalmas…
– …ha engem kérdezel.
– Talán egy kicsit több…
– …izgalmat, intrikát reméltünk.
– De majd megcsináljuk mi magunknak! – mondták megint
egyszerre. – Bizony, megcsináljuk! – És ismét visongó, féktelen, gonosz
nevetésben törtek ki.
Hófehérke is idegesen nevetgélt. Amikor a három nővér végül
abbahagyta a kacagást, acélos tekintetük ismét a kislány felé fordult.
Olyanok voltak, mint a szobrok, amelyek túl sokáig álltak odakint a
szélben és esőben, mígnem az időjárás repedéseket nem hagyott az
arcukon is. Nem tehetett róla, de Hófehérke kissé megborzongott tőlük.
– Én elrejteném – jelentette ki Ruby.
– Ahogy én is – toldotta meg Lucinda.
– Én nem. Inkább apró darabkákra vágnám, és bájitalt készítenék
belőle!
– Úgy van, és mind innánk belőle…
– Csakugyan! És akkor újra fiatalok és gyönyörűek lehetnénk!
– Csak egy holló tolla kéne…
– …hozzá, és egy galamb szíve…
– …na meg persze…
– …a halott édesanyja egy hajfürtje! – fejezték be közösen.
Hófehérke rettegve kapaszkodott a széke karfájába. Szeme tágra
nyílt, ajka megremegett. Lassan felállt, és amilyen messzire csak tudott,
elhátrált a nővérektől. Ekkor, legnagyobb megkönnyebbülésére, Verona
tért vissza a reggelizőbe.
– Hölgyeim, a szobájuk készen áll. Meg is mutathatom, hacsak nem
akarnak még egy kicsit maradni és teázni.
A három nővér egyszerre állt fel, biccentettek Hófehérkének, és
követték Veronát a lakosztályukba, ahol a holmijuk már várta őket.
Odaérve felmérték a szobájukat.
– Ez jó lesz.

Ú
 – Úgy van, megteszi.
– Magunk is kipakolunk. Távozhatsz.
Vihorászva nézték, amint Hófehérke a kezecskéjébe temetett arccal
elszalad az ajtajuk előtt. Verona is meglátta, és gyorsan elnézést kért,
majd a kislány után eredt. Közben azonban még hallotta a nővérek
társalgását.
– Nem gondoljátok, hogy ki kéne vinnünk Hófehérkét… – kezdte
Lucinda.
– Az erdőbe? De. – Ezzel a nővérek ismét gonosz pillantást váltottak,
és újra visongó kacagásban törtek ki.
Hófehérke nagyon megrémült, és összevissza beszélt, amikor
megpróbálta felidézni az anyjának és Veronának, hogy mi történt a
teázáskor.
– Ó, szerintem csak ugrattak téged, drágám. Elég furcsa nőszemélyek
– vélte a Királynő.
– Ha engem kérdez, meglehetősen gonosz humoruk van. Bájitalokról
szőtt mesékkel ijesztgetni szegényt – mondta Verona felháborodva. –
Hófehérke, tényleg azt mondták, hogy fel akarnak darabolni?
A kislány az ijedségtől eltorzult arckifejezéssel bólintott.
– Nos, nem hiszem, hogy komolyan gondolták volna. Bizonyára
nem. Verona, talán jobb lenne, ha Hófehérke ma veled vacsorázna, míg
én ezekkel a kivételes hölgyekkel eszem majd, hogy kitapogassam a
szándékaikat.
Hófehérkére pillantott.
– És megmondom nekik, drágám, hogy ne vigyenek bele ilyen
csúnya ugratásokba, mert nem tűröm az ilyesmit. Ne aggódj,
kismadaram.
Hófehérke láthatóan megkönnyebbült.
Verona félrehívta a Királynőt, az pedig beleegyezett.
– Lehet, hogy Hófehérke csak egy ijedt kisgyermek, de amikor ott
hagytam őket, én is hallottam, hogy miket beszélnek ezek egymás közt.
Említették, hogy szeretnék kivinni Hófehérkét az erdőbe. Annak
fényében, amit a kislány róluk mesélt, javasolnám, hogy mindig tartsa
szemmel ezeket a nővéreket, mert én nem bízom bennük.
A Királynő mélyet sóhajtott.
– Köszönöm, Verona. Nagyra értékelem a hűségedet és a szeretetedet
a kislány iránt.
 Aznap este a kis étkezőcsarnokban a Királynő pompás vacsorát
rendelt magának és a nővéreknek, mialatt Hófehérke Veronával evett. A
hölgyek alig ettek, inkább csak madarak módjára csipegették az
ennivalót. Az este folyamán szinte egyetlen szót sem szóltak, míg végül
Ruby törte meg a csendet.
– Tartok tőle, hogy megijeszthettük Hófehérkét a viccelődésünkkel.
Martha folytatta.
– Előfordul, hogy néha elszalad velünk a ló.
Lucinda is hozzátette a magáét.
– Valóban, de nem akartunk neki rosszat.
Majd mindhárman, egyszerre:
– Imádjuk a kis unokahúgunkat.
– A helyzet az, hogy időnk java részét egymással töltjük – folytatta
Lucinda. – Mi jelentjük egymásnak az egyetlen társaságot. És gyakran
történetmeséléssel múlatjuk az időt.
– Úgy van – toldotta meg Ruby. – És néha nem tudjuk abbahagyni.
– Nagyon sajnáljuk, ami történt – tette hozzá Martha.
A Királynő mosolygott.
– Gondoltam. De örömmel hallom mindezt. Roppant nehezemre
esett volna megdorgálni a Király családjának három tagját. Most
azonban úgy tűnik, nem lesz rá szükség, bár javaslom, hogy a
továbbiakban óvatosabban bánjatok az efféle furcsa történetekkel, és ne
meséljetek ilyesmit a lányom előtt. De mondjátok, hölgyeim, miféle
szórakozással szolgálhatnék nektek, míg nálunk vendégeskedtek?
Mindhárman egyszerre feleltek.
– Egy kis pikniknek örülnénk. Hófehérkével.
A Királynő nevetett.
– Úgy értitek, egy kis piknikkel a hóban? Hisz’ már csaknem tél van!
– Valóban, de nincs is ennél jobb idő…
– …hogy kimenjünk az erdőbe…
– …mikor a fák már haldokolni kezdenek…
– …és felvillantják a legszebb színeiket!
– Ha pedig túl hideg lenne…
– …még mindig ott van az Almafás Rét.
Egy piknik… szóval ezt tervezgethették, amikor Verona meghallotta
őket, hogy kivinnék a kislányt az erdőbe.
 – Pompás ötlet! – mondta a Királynő. – Ezt könnyen
megszervezhetjük. Szerintem Hófehérke is örülne egy kis
kirándulásnak. Micsoda remek nap lenne! Javaslom, hogy tegyük igazi
nagyszabású rendezvénnyé, és öltözzünk ki rendesen az alkalomra,
hogy ő is igazi kis úrhölgynek érezhesse magát!
Lucinda mintha csalódottnak tűnt volna, ám még mielőtt a Királynő
rákérdezhetett volna, egy szolgáló lépett a terembe, és egy levelet
nyújtott át neki egy kis ólomtálcán.
– Elnézést, hölgyeim – mosolygott a Királynő, és feltörte a levél
viaszpecsétjét. Szeme tágra nyílt, arca felderült, és örömében felkiáltott:
– Ó! Ez csodás hír! Annyira örülök!
Majd a nővérekhez fordult.
– A Király két héten belül hazatér!
A nővérek mosolyogtak.
– Épp időben a téli napfordulóhoz.
A Királynő zavartan nézett rájuk.
– Már hogyan…?
– Feltételezzük, hogy itt, az új otthonában is megtartja a régi
szokásokat – válaszolta neki Lucinda.
– Lehengerlő történeteket hallottunk arról, hogy a családjával milyen
csodálatos látványossággá változtatták az ünnepet – folytatta Ruby.
A Királynő egy kissé meghökkent, hogy a különös nővérek ilyen jól
ismerik a családja szokásait. De nem volt rá ideje, hogy ezen rágódjon. A
Király hazatér!
– Nem gondoltam, hogy most is hasonlóképpen kellene
ünnepelnünk – felelte végül. – Ám úgy gondolom, hogy mivel a Király
még pont időben ér haza, valóban rendezhetnénk egy kis fesztivált.
Tetszik az ötlet. Micsoda remek hazatérés lenne; és bizonyára ő is
örülne, ha itt találná hőn szeretett unokatestvéreit… mondjátok, hogy itt
maradtok az ünneplésre!
A különös nővérek furcsa, széles mosollyal, egy emberként
válaszoltak.
– Természetesen.
 7. fejezet
Tükrök és fények
Az egész kastély izgatottan készült a téli napfordulóra. A szolgálók
fel-alá szaladgáltak, hogy mindent tökéletes állapotba hozzanak a Király
érkezésére, a Királynő pedig minden apró részletet személyesen
ellenőrzött.
– Természetesen a Királynak a kedvenc ételét készítsék, a
hölgyeknek pedig valami kímélőbbet; mondjuk, fácánt, gombás-boros
szószban. Az jó lenne, nem? Pompás, és legyen hozzá sült, rozmaringos
édesburgonya is, ha pedig még brandyszószos körtét is készítenének, a
Király alighanem személyesen menne le köszönetet mondani a
konyhába.
A szakács csak mosolygott, míg a Királynő folytatta.
– Ha pedig sikerülne még egy hatemeletes tortát is sütniük,
mondjuk, csokoládéval, mogyoróval és sajtkrémmel… tudom, kicsit
nehéz étel, de felszolgálhatunk utána ánizst…
Verona lépett be a szobába, némiképp zilált külsővel: szabadon lógó
hajszálak lógtak a szemébe, arcán pedig valami sötétebb folt
éktelenkedett, talán korom nyoma.
– Elnézést, hogy megzavarom, asszonyom, de szeretném, ha
megbeszélnénk a díszítést. Van esetleg már valami elképzelése róla?
A Királynő felnézett a listából, amit a szakáccsal egyeztettek, és
Veronára mosolygott.
– Ami azt illeti, igen. Jó néhány láda van a különszobámban, telis-tele
díszekkel, amelyeket még az apám készített édesanyámnak, jóval az
előtt, hogy én megszülettem.
Verona szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Ez csodás, asszonyom. Kívánja esetleg, hogy kicsomagoljam őket?
A Királynő egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt:
– Nagyon örülnék a segítségednek, Verona; és még néhány ügyes
szobalányénak is. A tükröket természetesen meg kell tisztítani, mielőtt
kiakasztanánk őket, de ha nem gond, inkább egyedül csomagolnám ki
őket.
– Teljesen megértem, asszonyom.
A Királynő visszanézett a szakácsra.
 – Ha megbocsát, ennyiben maradnék a menüvel kapcsolatban. Ha
kérdése van, később még beszélhetünk róla.
– Természetesen, asszonyom – felelte az.
A Királynő ezzel felállt, és követte Veronát a különszobájába. A
kastélyban csak nekik kettejüknek volt kulcsuk ehhez a helyiséghez.
Ahogy a Királynő a kulcsért nyúlt, melyet egy vékony övön tartott a
blúza egy ráncában, érezte, hogy nyugtalanság vesz erőt rajta. A zárba
helyezte a kulcsot, elfordította, majd lassan kitárta az ajtót.
Rettegett.
A szobában a szülei holmijai voltak: az apja utolsó tükrei, az anyja
arcképe, és mindazok a díszek, melyeket még a saját édesanyja
csomagolt el saját kezűleg és nagy gonddal, egy évvel a Királynő
születése előtt. A Király akkor szállíttatta ide a holmijukat, amikor
összeházasodtak a Királynővel.
Eddig még egyszer sem volt oka, hogy idejöjjön, és az igazat
megvallva kerülte is a dolgot. A szoba a régi élete maradványaival volt
tele. Olyan érzés volt, mintha egy hideg, sötét kriptába lépett volna.
Észrevette, hogy Verona is megborzong.
Ahogy a Királynő kinyitotta a ládát, megrohanták az emlékek. A
ládából csak úgy áradt az apja régi házának a szaga. Különös, hogy egy
illat hogyan képes ilyen élénk emlékeket felidézni; mintha csak
visszautaztatnák az embert az időben – a Királynőt például az apja
dohos, avas műhelyébe; a saját egykori otthonába.
Igyekezett elhessegetni ezeket a gondolatokat, miközben
kicsomagolta a kis tükröket, ám ekkor egy arcot pillantott meg, amely
leginkább az édesanyjára emlékeztetett.
Verona is észlelte a Királynő zavarát, és igyekezett üres csevejjel
könnyíteni rajta.
– Mennyire hasonlít az édesanyjára! Már azt hittem, hogy ez is
asszonyom arcképe!
– A Király is ezt mondta, amikor először jött el apám műhelyébe,
évekkel ezelőtt. Akkor nem is láttam a hasonlóságot, de most már igen.
Én is majdnem azt hittem, hogy ő néz rám vissza a tükrökből is.
Verona mosolygott. Arra gondolt: milyen szerencsés Hófehérke, hogy
a Királynő a mostohaanyja. Ennek a téli ünneplésnek pedig roppantul
örülni fog. Csak ezek a rémes nővérek ne akartak volna itt maradni a
napfordulóig…! Verona kényelmetlenül érezte magát a nővérek
jelenlétében, és csodálkozott rajta, hogy a Királynő miért nem érez
ugyanígy. Miért hívta meg őket az ünneplésre? Verona reggelente már
előre viszolygott a szoknyájuk suhogásától és a folytonos
cseverészésüktől, amikor megjelentek a folyosón. Képtelen volt elviselni
nyugtalanító, visongó kacarászásukat, az állandó, vigyorgó
sutyorgásukat, és azt, ahogy állandóan befejezték egymás mondatait.
Már-már azt kívánta, bárcsak valahogyan átlépnék a határt, vagy
olyasmit tennének, ami miatt a Királynő megkérné őket, hogy
távozzanak. Senki nem volt képes levenni róluk a szemét, amikor egy
szobában tartózkodott velük. Egyszerűen ilyenek voltak – betegesen
vonzották az ember figyelmét. Verona is gyakran azon kapta magát,
hogy lenyűgözve, kíváncsian, ugyanakkor viszolyogva bámulja őket; és
csak remélni tudta, hogy a nővérek egyszer sem kapták rajta, ahogy
beteges csodálattal mered rájuk.
Hófehérke lépett a szobába, megzavarva Veronát a tűnődésben.
– Mama, Lucinda azt mondja, hogy gyertyákat és tükröket kell a
fákra aggatnunk, ahogy Nagymama is tette a napfordulókor. Tényleg
így van?
– Úgy bizony, kismadaram – felelte a Királynő. – Te is segíthetsz, ha
szeretnél.
Hófehérke visszamosolygott rá.
– Szeretnék, Mama! Megyek, és elmondom az unokanővéreimnek,
hogy most nem teázhatok velük, és már jövök is!
A Királynő észrevette, hogy Veronát mintha zavarná valami,
miközben a kislány elsietett.
– Mi az, Verona?
Verona savanyú arccal elhúzta a száját; mintha csak a megfelelő
szavakat keresné.
– Beszélj nyíltan, barátnőm. Ne fogd vissza magad miattam.
– Tudja, asszonyom, azok a nővérek eléggé… nos, különösek.
Ezzel a Királynő is egyetértett.
– Nem szeretnék hálátlannak tűnni, de miért ilyenek?! Nekem
teljesen háborodottnak tűnnek.
A Királynő alig tudta elfojtani a göcögését.
– Talán a külvilágtól elzárva nevelkedtek, és ettől lettek ilyen furák.
Verona felnevetett.
– Elzárva; na az biztos! Talán valami dohos pincében?
 Most már a Királynő is felkuncogott.
– Valóban úgy néznek ki, mint akik sosem látták a napfényt.
A Királynő sosem hallotta, hogy Verona bárkiről egy rossz szót is
szólt volna, de csak annál jobban szerette érte, hogy ilyen őszinte volt
vele.
– Miért festik fehérre az arcukat? Förtelmes! Úgy néznek ki, mint
valami fura babák, akikbe egy őrült alkimista lehelt életet!
A Királynő ismét nevetett.
– Most már elég lesz, Verona. Nem szeretnénk, ha Hófehérke is
meghallaná, márpedig bármelyik pillanatban visszatérhet.
A két nő tovább kuncogott, akár a kislányok, míg a Királynő
kicsomagolta a téli napforduló dekorációját; az íves ablakokon beáradó
fény a tükrökről visszaverődve megvilágította boldog arcukat.
A hetek gyorsan teltek, és a téli napforduló már a küszöbön állt.
Lehullott a hó, a kastélyt pedig gyertyafény töltötte be. A Királynő maga
elé képzelte, hogy milyen csodásnak találja majd a Király a látványt,
amikor a kastélyhoz közelít. Leginkább egy tündérmese elvarázsolt
kastélyára emlékeztethet – akár egy ragyogó álomkép, a sötétség
tengerének közepén. Az udvar összes fáján gyertyák és a fényüket
visszaverő apró tükrök lógtak, melyek gyönyörűen szórták szét a fényt
mindenfelé. A kastély és udvara egészen túlviláginak hatott a
ragyogásban.
Hófehérkét teljesen megbabonázta a látvány. A furcsa nővérek
érkezése óta most először tűnt igazán nyugodtnak és önfeledtnek. A
Királynő közben azon tanakodott, vajon merre járhatnak a Király
unokatestvérei; két hetet vártak erre az eseményre, ám most sehol sem
találta őket.
– Hófehérke, nem tudod, hol lehetnek a nővérek? – kérdezte a
kislányt.
Hófehérke bágyadt pillantással nézett fel rá.
– Sajnálom, Mama, de nem akartam elrontani az ünnepséget.
– Jobb lenne, ha mégis elmondanád nekem, kismadaram – felelte a
Királynő szigorúbban, mint korábban bármikor, amikor Hófehérkével
beszélt.
– Nem tudom biztosan, hogy hol vannak. Nagyon furán viselkedtek,
amikor sétálni voltunk ma, és megint olyan ijesztő dolgokat beszéltek…
aztán megkergettek, és csúnya dolgokat kiabáltak az első anyukámról
meg rólad… aztán meg valami megbájolt gyümölcsről… almákról, amik
örökre el tudnak altatni egy kislányt… meg körtékről, amiktől az ember
elsorvad és meghal… aztán meg azt, hogy felvagdosnak apró
darabokra, és belefőznek a ragujukba…!
Hófehérke ajka megremegett, és a kislány elsírta magát. Zokogva
borult a mostohaanyja keblére.
– Addig futottam, amíg már nem hallottam őket többé, és még
tovább. Aztán amikor visszanéztem, nem voltak sehol. Nem akartam
elmondani, nehogy elrontsam a napodat!
A Királynő szorosan magához ölelte, és ringatta a kislányt.
– Ne félj, kicsim. Szólok, hogy keressék meg mindhármat, és
távolítsák el őket a kastélyból. Viszont édesapádnak csak az ünnepség
után mondjuk el, jó? – Ezzel a Királynő intett Veronának.
– Verona, drágám, kérlek, szólj a szolgálóknak, hogy kutassák át a
kastélyt a nővérek után, ha pedig nincsenek sehol, úgy a Vadász és
néhány embere menjen ki az erdőbe, hátha ők a nyomukra akadnak. Azt
akarom, hogy azonnal idehozzák őket elém. És egy őr is álljon
készenlétben arra az esetre, ha visszatérnének ide.
– Igenis, asszonyom – felelte Verona, és visszasietett a kastélyba.
A Királynő visszafordult Hófehérkéhez.
– Annyira sajnálom! Nem lett volna szabad hagynom, hogy egyedül
maradj azokkal az álnok nőszemélyekkel! Meg tudsz bocsátani?
– Jaj, Mama, azok a nővérek annyira gonoszak! Nem a te hibád volt!
– Majd holnap megbeszéljük, kismadaram, de addig próbáljuk meg
elfelejteni az egészet. Nézd csak! Már látom is édesapád kíséretét a
dombtetőn! Szeretném, ha csodálatos hazatérése lenne, drágám. Csak
még egyet kérnék holnapig: légy szíves, ígérd meg nekem, hogy ha
legközelebb is valami ilyesmi történik, egyenesen hozzám jössz, jó?
Megértetted? Tudnom kell, hogy mindig hozzám fordulsz minden
bajoddal, főleg, ha valaki esetleg bántani akar. Azért vagyok itt, hogy
megvédjelek, édesem. Lehet bármi, mindig egyenesen gyere hozzám!
– Úgy lesz, Mama, megígérem.
A Királynő arcon csókolta a lányát.
Haragudott a nővérekre, amiért tönkretették ezt a napot, de valahogy
mégsem volt képes úgy istenigazából feldühödni, ahogy szeretett volna.
Talán az ünnepség öröme tette. A Királynő édesanyjának halála után az
apja nem ünnepelte meg többé a napfordulót. Milyen csodás lett volna
pedig mindezt kislányként átélni… Egy része irigyelte Hófehérkét érte.
– Nézd csak, kismadaram, milyen csodásan fest a kastély! Édesapád
odáig lesz tőle – mondta a kislánynak, hogy elterelje a figyelmét a rémes
nővérekről.
Hófehérke a kastély felé nézett. Az összes ablakban mintha
szellemfények táncoltak volna.
Hófehérke felsikkantott meglepetésében.
– Hogy csinálja ezt a kastély, Mama? – tudakolta.
– Egy nagyon különleges tükörrel – felelte a Királynő. – Édesapám
csinálta, a maradék üvegdarabokból. Egy hengerbe foglalta őket,
amelynek a közepén egy gyertya van, ez vetíti ki a formákat a falra.
– Bemehetnék a bálterembe megnézni? – lelkesedett Hófehérke.
– Hát persze, kismadaram, egy pillanatra besurranhatsz majd,
mielőtt bemennénk a nagyterembe vacsorázni. De igyekezz!
– Úgy lesz, Mama, ígérem! Ó, de nézd csak, Mama! Megjött Apa!
A Királynő és Hófehérke is sugárzott az örömtől, amikor
megpillantották a Királyt. Az ő szeme is könnybe lábadt, ahogy leszállt a
harci ménjéről, és megölelte őket. Előbb a feleségét csókolta meg, aztán a
karjába vette Hófehérkét, felemelte, és pufók arcának mindkét oldalára
egy-egy cuppanós csókot nyomott.
– Szörnyen hiányoztatok mindketten! – mondta. Most mintha újra
megváltozott volna. Ahányszor csak csatából tért haza, mindig egyre
kevésbé volt önmaga – ugyanakkor mégis egyre inkább az volt. Úgy
tűnt, a tapasztalat egyszerre nehezedett ólomsúllyal a lelkére, ám
gazdagította is azt, ahogy egyre jobban kiismerte a világban rejlő
gonoszságot.
A család egymás kezét fogva lépett be a kastélyba, és átsétáltak a
bálteremmel szomszédos nagyterembe. Hófehérkének eszébe jutott,
hogy az anyja megengedte, hogy belessen a bálterembe, így elengedte az
apja kezét, és belépett a terembe. Mintha csak egy elvarázsolt, másik
világba lépett volna. Megállt a terem közepén a kőasztal mellett,
amelyen a tükrös hengert elhelyezték.
Tilley, Hófehérke egyik kedvenc udvarhölgye mellette állt, és újra
meg újra megforgatta a hengert, amikor az lelassult.
– Gyönyörű, nem? – kérdezte Tilley.
 – De igen, az! – felelte Hófehérke, akit teljesen elbűvölt a bálterem
falain körbejáró napok, holdak és csillagok látványa. Elképzelte, milyen
csodásak lesznek majd a hölgyek aznap este, amikor körbetáncolnak a
zenére.
Ám ekkor kivágódott a bálterem ajtaja, és a Király rontott be.
Dühödtnek tűnt.
Hófehérke még soha nem látta őt mérgesnek, és most – tessék.
– Hófehérke! Mit jelentsen ez?! – követelte.
– Mama azt mondta, hogy megnézhetem a báltermet a vacsora előtt –
mondta Hófehérke, és nagy bús szemekkel bámult az apjára, hátha
megérti.
A Király haragja azonban nem csillapodott.
– Soha nem feltételeztem volna ilyen kegyetlenséget rólad,
Hófehérke! – És ekkor a kislány megpillantotta őket, ahogy a nagy
boltíves ajtó mögül leskelődtek: Lucindát, Marthát és Rubyt. Tépett,
szakadt ruhájuk tiszta sár volt, hajuk ijesztő szénaboglya, apró ágakkal
és levelekkel.
Élénk rózsaszín foltok éktelenkedtek az arcukon, ahol a fehér festéket
lekaparta valami, néha egészen a húsig. Martha az egyik fényes
csizmáját is elveszítette, és egy zöld-ezüst harisnya éktelenkedett a
lábán, a nagyujjánál egy jókora lyukkal, amelyet a másik lábával
igyekezett takargatni.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tetted! – kiáltott újra a Király.
Martha szólalt meg, keservesen zokogva.
– Szörnyű, gonosz kisleány…
– …aki belecsalt minket abba a gödörbe! – folytatta Lucinda. – Végig
ezt tervezte, tudom!
– Úgy van, hisz gyűlöl minket! – toldotta meg Ruby is, aki
hasztalanul próbálta kiszedni az ágacskákat a fürtjei közül.
– Nézd, mit művelt velünk ez a gyerek! Meg kell büntetni! –
kiáltották a különös nővérek egyszerre.
A Király a lányáról az unokatestvéreire nézett.
– Valóban! – jelentette ki, és megragadta a lánya karját. – Most
felmész a szobádba, és addig ott maradsz, amíg nem küldetek érted,
megértetted?!
Hófehérke színtiszta rettegéssel nézett az apjára. Tiltakozni próbált,
ám a Király nem volt kíváncsi a magyarázkodásra.
 – Ne feleselj velem, Hófehérke! Nem tűröm, hogy a lányom ilyen
rettenetesen viselkedjék! Hisz hercegnő vagy…!
Ám ekkor a Királynő lépett be feldúltan, és valósággal lecsapott a
férjére.
– Az istenek szerelmére, mit művelsz?! – sikoltotta. – Veszed le róla a
kezed! Azonnal!
A Király teljesen megdöbbent.
– Már hogyan…? – dadogta.
– Talán megsüketültél a csatazajtól meg az ágyúzúgástól?! El a
kezekkel tőle! Utána pedig azonnal elmagyarázod nekem, hogy miért
bánsz így a lányoddal – a mi lányunkkal!
Ekkor vette észre a nővéreket. Dühösen rájuk meredt, mire azok
azonnal visszahúzódtak, és megpróbáltak elslisszolni, még mielőtt a
Királynő rájuk zúdíthatta volna a haragját.
– Ti pedig, hölgyeim – dörrent rájuk a Királynő –, azonnal
elhordjátok magatokat a kastélyból! Az első adandó alkalommal
összekészíttetem és utánatok küldöm a holmitokat egy másik kocsival.
De egy perccel sem tűröm tovább a jelenléteteket e falak közt!
Lucinda metsző hangon sápítozni kezdett.
– Ez botrány! A Király unokatestvérei vagyunk, és nem lehet, hogy
csak így…
Ám a Királynő nem hagyta sem neki, sem a nővéreinek, hogy
befejezzék a mondatot.
– Őrség! Azonnal vigyétek ki ezeket a nőszemélyeket a hintóba! El is
kíséritek őket hazáig, nehogy bármi történjen útközben. Ha bármiféle
trükkel próbálkoznának, parancsolom, hogy azonnal vessetek véget
neki!
– Nos, hölgyeim, javasolnám, hogy hagyjátok el a kastélyt, még
mielőtt a férjem megtudja, miben mesterkedtetek. A rokonotok vagy
sem, talán rájönnétek, hogy az ő szívében még kevesebb kegyelem
lakozik, mint amit tőlem kaptatok ma este. Tűnjetek el a szemem elől,
még mielőtt meggondolom magam, és a börtönbe vettetlek benneteket,
ahová valók vagytok, hogy ott sorvadjatok el!
A Király most olyasvalamit látott a feleségében, amit azelőtt soha, és
ezt egyszerre lenyűgözőnek, ugyanakkor rémisztőnek is találta. Ahogy
az őrök láncra verték a nővéreket, Ruby azt motyogta:
– Feltétlenül…
 – …szükséges ez? Talán más módon is távozhatnánk… – folytatta
Lucinda.
– …a helyiségből. Nem szeretnénk így végigvonulni a csarnokon –
fejezte be Martha.
A Királynő gonoszul mosolygott.
– Ami azt illeti, van más módja is. – A nővérek szemlátomást
megkönnyebbültek. Ám a Királynő folytatta. – Viszont én szeretném, ha
mindenki úgy látna benneteket, amilyenek vagytok: gonosz, gyalázatos
némbereknek.
A nővérek feladták a harcot, és fejüket lecsüggesztve elvonultak az
őrök gyűrűjében. Amerre csak elhaladtak, a vendégek rosszalló tekintete
követte őket. A hölgyek kesztyűs kezeik mögött sutyorogtak, míg a
nővéreket átkísérték a csarnokon. Ruby kis híján elájult, annyira restellte
magát, Lucinda azonban elszántan haladt, állát felszegve, mintha nem
most tették volna tönkre a jó hírét az egész királyságban. Miután a
különös nővéreket kikísérték, a Király teljesen összezavarodott, mert a
felesége pontosan ugyanabban a hangnemben folytatta vele a
beszélgetést.
– Most pedig adj egy puszit a lányodnak, és mondd el neki,
mennyire szereted! – parancsolta.
A Király csak pislogott. Hisz ő volt a Király. A szava a törvény. De
volt valami a felesége szigorú hangjában – sőt, az egész kiállásában –,
ami még őt is engedelmességre késztette.
– Nincs időm a magyarázkodásra, férjuram! Meg kell bíznod
bennem, hogy amit teszek, helyes; majd később megbeszéljük a dolgot.
– Hát persze, drágám – felelte a Király, és épp csak hogy meg nem
hajolt a felesége előtt.
– Mondd el neki, hogy sajnálod, amiért ilyen szörnyen bántál vele,
aztán menjünk a csarnokba, és üdvözöljük a vendégeinket!
A Király ismét engedelmeskedett, a Királynő pedig sarkon fordult,
palástját fellebbentve, mint valami őrülten pörgő dervis, és kiviharzott a
teremből, hogy csatlakozzon az aggodalmaskodó vendégekhez.
 8. fejezet
A férfi a tükörben
Már csaknem felvirradt a napforduló után, mire az összes vendég
távozott, és a Király meg a Királynő is visszatérhettek a szobájukba. A
Királynő, akinek a kedélyállapota cseppet sem változott az est folyamán,
újra a férjére zúdította a haragját.
– El sem tudom képzelni, mit mondhattak neked azok a
boszorkányok, hogy ilyen rettenetesen viselkedtél Hófehérkével!
A Király lehorgasztotta a fejét.
– Beszéltem Hófehérkével, és megnyugtattam, hogy még mindig
szeretem. Elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, és ő megbocsátott
nekem. Te miért nem tudsz? – kérdezte.
A Királynő szeme könnybe lábadt.
– Mi az, kedvesem? Mondd el, kérlek! – könyörgött a Király.
A Királynő egyenesen a szemébe nézett.
– Sosem hittem volna, hogy egyszer kezet emelsz a lányunkra.
A Király teljesen összetörtnek tűnt.
– Nem bántottam, szerelmem. Esküszöm!
– De igen, a szívét! – felelte a Királynő sírva. – Ismerem azt a nézést,
azt a fájdalmas kis arcot, akinek összetörték a szívét! Ugyanolyan –
ugyanaz! –, mint amit én is oly sokszor láttam gyerekként apám
tükreiben. Micsoda kegyetlen ember volt! Egy igazi szörny! Nem is
értem, hogy anyám, a gyönyörű, áldott anyám hogy mehetett hozzá!
Apám gyűlölt engem, ó, de még hogy; és nem is csinált belőle titkot: „Te
csúf, ostoba leány!”, mondogatta mindig. A szavai pedig sokkal jobban
fájtak, mint a sebek, amiket egy-egy ütésnél szereztem. Azok legalább
begyógyultak.
A Királynő a padlóra roskadt a gyönyörű palota kellős közepén, és a
tenyerébe temette az arcát.
Onnan nézett fel a Királyra, aki mély sajnálattal tekintett le rá.
– Kérlek, bocsáss meg nekem, kedvesem – mondta a Király. – Az
előbb említetted a csatateret. És igazad volt; megváltoztatott. Az ember
többé válik tőle… de ugyanakkor kevesebbé is. Nem voltam egészen
önmagam.
A Királynő látta, hogy igazat mond. Ott volt a szemében, a
sebhelyeken az arcán, és a kócos, szerteszét álló haján.
 – Megyek, megnézem Hófehérkét – mondta végül a Király, és
látszott rajta, hogy igyekszik megemészteni, amit a Királynő
gyerekkoráról megtudott.
– Hogyne, drágám. Kérlek, csókold meg helyettem is. Én most
átöltözöm, és lefekszem.
A Király megcsókolta a Királynőt a hatalmas franciaágy szélén. Majd
még egyszer, aztán elment, hogy megnézze a már alvó kislányát;
kétségkívül azért, hogy megnyugtassa a saját sajgó lelkiismeretét.
A Királynő teljesen kimerült. Hátradőlt a tollakkal bélelt ágyon, mert
arra sem volt ereje, hogy átöltözzön. Óriásit sóhajtott, és a halántékát
dörgölte.
– Jó estét, Királynőm.
A Királynő villámgyorsan felült. Arra számított, hogy egy őr érkezett,
hogy jelentsen a nővérek ügyéről. Ám senki sem lépett a szobába; ő
legalábbis senkit nem látott.
– Erre, Királynőm.
A Királynő a szoba távoli sarka felé pillantott, mert úgy tűnt, a hang
onnan jön.
– Halló! Van ott valaki?
– Igen, Királynőm.
– Mutasd magad! És add elő, mi dolgod itt!
Lassan a kandalló felé lépett.
– Nézz fel, Királynőm. Semmi ok a félelemre.
A Királynő felpillantott, majd körbe a szobában, ám sehol sem látott
senkit, még a kandallóban lobogó tűzben sem.
– A rabszolgád vagyok – mondta a hang.
– Rabszolgám? Ebben a királyságban nincsenek rabszolgák.
– Az a kötelességem, hogy elmondjam neked a híreket a királyságból;
mindent, amit csak tudni szeretnél. Messzire ellátok, bármit
megmutatok, amit csak kívánsz.
– Valóban?
– Mindent látok, Királynőm; belelátok a királyság minden teremtett
alattvalójának a szívébe vagy a lelkébe.
– Akkor mondd meg nekem: hol van most a Király?
– A lányával.
– Ezt akár hallhattad is, mielőtt kiment a szobából. És mit csinál
most?
 – Sír. Rettentően szégyelli, ahogy a lányával bánt, és hogy téged is
mennyire megbántott vele.
A Királynő megszédült.
– Miféle bárgyú trükk ez? Nyilván egész végig itt rejtőztél a
szobában! Mindent hallottál, amit a Király mondott! Mutasd magad
végre!
– Kérlek, ne félj tőlem, Királynőm. Azért vagyok, hogy mindenben a
segítségedre legyek. Nem az az ember vagyok, akinek az álmaidban
képzelsz. Nem árthatok neked.
– Tudsz az álmaimról is?!
– Természetesen, Királynőm. És bár már a szoba összes zugát
átkutattad, csak azon az egy helyen nem kerestél még, ahol tudod, hogy
megtalálnál.
A Királynő szíve megállt egy pillanatra, és úgy érezte, hogy a fejébe
száll a vér. Megpördült, és lerántotta a takarófüggönyt az apja tükréről.
Bár félig-meddig számított rá, hogy mit talál benne, a tükörben
megjelenő, élő, mozgó, lebegő arc látványára egyáltalán nem volt
felkészülve. Elkerekedett szemmel, leesett állal bámult a tükörre.
Szörnyű volt a jelenés: egy test nélküli fej, amely leginkább valami
groteszk álarcnak tűnt. Misztikus füst gomolygott az üres szemek és a
tágra nyílt száj körül; a baljóslatú arc elhagyatottnak tűnt.
– Ki vagy te? – kapott levegő után a Királynő.
– Nem ismersz meg? Hát már ilyen hosszú idő telt volna el azóta,
kedvesem…? A külön töltött évek alatt elfeledtél… kis boszorkányom?
A Királynő arcából kifutott a vér.
Végre felismerte az arcot a tükörben. A lábai azonnal felmondták a
szolgálatot, és összeesett.
Ám mielőtt elsötétült előtte a világ, egy szót hallott még a tükörkép
szájából: – …leányom.
 9. fejezet
A tükörkészítő
A csattanást hallva a Király a Királynő szobájához sietett.
Feleségét a hideg kőpadlón találta, ébren, de alaposan megrendülve.
Egész testében reszketett, kezében a tükörről lerántott függönyt
szorongatta.
Felnézett, ám az arc eltűnt a tükörből.
A Király feléje nyújtotta a kezét, de ő rettegve összerándult. – Mi
történt, asszony?! Szólalj meg!
– Sajnálom… szerelmem… nem akartalak… megijeszteni – hebegte a
Királynő kábultan, levegő után kapkodva. – Én csak… biztos elájultam.
Kóválygott a feje. Megszólalni is alig tudott, hogy elmagyarázza,
hogy mi történt; csak annyit tudott kinyögni:
– A tükör…
A Király a kandalló felé nézett.
– Az apád tükre. Hát persze! Ezért húzódoztál tőle annyira! Ha
tudtam volna, amit az előbb elmondtál, sosem hozattam volna ide a
házunkba.
A Királynő ismét képtelen volt megszólalni.
– Törd össze, kérlek – sikerült kinyögnie.
A Király mindenfajta teketóriázás nélkül letépte a tükröt a falról, és a
kandallónak csapta. Üvegcserepek záporoztak a padlóra, mintha csak
csillagport hintettek volna a holdtalan éjszakai égre.
A Királynő megkönnyebbülten sóhajtott, bár nem volt benne biztos,
hogy a tükör egyszer és mindenkorra elpusztult. Minden erejét
összeszedve beszélni kezdett.
– Mielőtt találkoztunk volna, jó uram, mindig rettegve léptem be az
apám műhelyébe. A rengeteg tükörképem újra csak arra emlékeztetett,
hogy milyen visszatetsző vagyok – erre sosem kellett emlékeztetni.
Gyerekkorom egy napja sem telhetett el anélkül, hogy apám el ne
mondta volna, mennyire csúnya, ronda vagyok, és én is így láttam
magam.
Édesanyám gyönyörű volt, ezt láttam az arcképén, amely apám
rozzant kis házában lógott. Egész életemben a szépség egyetlen forrása
az a kép volt, és én órákig bámultam, míg azon gyötrődtem, hogy én
miért nem lehetek olyan, mint ő. Nem értettem, apám miért elégszik
meg azzal, hogy abban a düledező vityillóban éljen, hiszen lakhatott
volna bárhol, ahol csak akart. Bármennyit is takarítottam, sosem tudtam
megszabadítani a házat attól a dohos, avas szagtól. El sem tudtam
képzelni, hogy anyám – az a gyönyörű nő – egy ilyen házban élt, és arra
gondoltam, hogy valami módon a ház is gyászolja őt. Úgy képzeltem,
hogy míg élt, az otthonunk egy takaros kis házikó lehetett, ahol a
madarak csipegettek az ablakpárkányokról, és virágok nyíltak körülötte.
Ám a halála után az egész házban minden korhadni és omladozni
kezdett – kivéve anyám holmijait, amelyeket apám elzárva tartott. Néha
azonban átkutattam a ládákat, és felvettem az ő régi ruháit és az
ékszereit. Csodás ruhái voltak, gyöngyökkel és ékkövekkel, amelyek
úgy fénylettek, akár a csillagok. Úgy tűnt, anyám imádta a gyönyörű,
finom dolgokat, és arra gondoltam, hogy ha még élne, vajon engem is
szeretne-e ilyen csúnyán?
Messzi tájakon is mesélték, mennyire szerette apám anyámat. A
tükörkészítő és gyönyörű feleségének történetét úgy mesélték minden
királyságban, mint valami szerelemből és szenvedésből szőtt ősi regét.
Apám csak úgy ontotta magából a gyönyörű tükröket, a legkülönbözőbb
méretekben és formákban. Gyönyörű darabok voltak, melyekért nagy
királyok és királynők utaztak hegyeken-völgyeken át, csak hogy
megvásárolhassák valamelyik csodálatos, elbűvölő alkotását.
Édesanyám imádta a téli napfordulót, apám pedig a lehető
legnagyobb látványossággá tette az eseményt. Apró tükröket készített, a
nap, a hold és a csillagok formájára, és felaggatta őket az udvar fáira.
Gyertyákat is tett melléjük, amelyek lenyűgöző fénye visszaverődött a
tükrökön, így az otthonukat mérföldekről is látni lehetett – olyan volt,
mint egy apró, elvarázsolt város a téli sötétség kellős közepén. Ő
azonban csak vállat vont e csodás látványra, amely minden télen az
otthonukat övezte, és csak annyit mondott, hogy mindez elhalványul a
felesége szépsége mellett: haja mint a holló tolla, bőre fehér, ónixként
csillogó szemei pedig a sarkoknál felfelé ívelnek, akár a macskáké.
Mennyire szerettem volna, ha valaki engem is úgy szeret, ahogy apám
szerette a feleségét – olyannyira, hogy az ő szépsége ihlette ezeket a
gyönyörű tükröket is, amelyek visszaszórhatták rá a tulajdon szépségét.
Azt hittem, sosem fogom átélni ezt a szerelmet, sem azt az érzést, hogy
milyen gyönyörűnek lenni. Ám ekkor találkoztam veled az apám
műhelyében.
 Amikor távoztál, azt ígérted, hogy visszatérsz, és ott hagytál engem
egyedül és összezavarva, apám olyasmit mondott, amitől egészen
megrémültem. – Úgy tűnik, alaposan megbabonáztad, lányom. De
nemsokára úgyis meglátja, milyen gonosz boszorka vagy – mondta
nekem. Megpróbáltam meggyőzni, hogy nem vagyok boszorkány. Nem
értek a bűbájhoz. De ő nem tágított. – Ne hidd, hogy egy ilyen férfi
feleségül vesz majd. Túl öreg vagy, lányom, és túl ronda; minden
szempontból méltatlan a figyelemre.
Édesanyám abba halt bele, hogy megszült engem, és apám egész
bizonyosan engem okolt érte. Az, hogy annyira hasonlítottam anyámra,
csak még jobban megkeserítette a veszteségét. Apám sosem beszélt arról
az éjszakáról, amikor anyám meghalt, de innen-onnan összeszedtem pár
részletet, és a képzeletemmel kiegészítettem őket, mint a szilánkok képét
valamelyik összetört tükrében.
Elképzeltem, ahogy anyám irtózatos kínok közt szenved. Szinte
láttam, ahogy fájdalmasan a dagadó hasát markolássza, míg apámnak és
a bábának kiabál segítségért. Apám tehetetlenül áll ott, nyúzott és
falfehér arcán félelem ül, ahogy anyám élettelenül fekszik a szülést
követően. Szemébe gyűlölet költözik, amikor megpillantja az apró
teremtményt, amely megfosztotta őt élete szerelmétől. Apám nyilván
attól a pillanattól fogva gyűlölt engem. Akárhányszor rám nézett, csak
úgy sütött az undor az arcáról.
Egyszer – talán öt-vagy hatéves lehettem – az udvarunkon álltam. A
nap átsütött a fák koronáján. Egy csokor vadvirágot tartottam a
kezemben, amikor apám rám talált. – Mit akarsz azokkal a virágokkal, te
lány? – kérdezte; az arca eltorzult a visszafogott haragtól. Azt mondtam
neki, hogy szeretném őket elvinni az édesanyámnak. Üres, kegyetlen
tekintettel meredt rám. – Hisz nem is ismerted! Miért akarna ő tőled
virágokat? – Emlékszem, úgy megdöbbentem és elszomorodtam, hogy
sírni se tudtam. – Ő volt a mamám, és én szeretem őt – válaszoltam.
Azzal a tekintettel nézett rám, amit már megszoktam tőle – amiből
tudtam, hogy ha még egy szót szólok, megüt. Néha akkor is megütött,
ha csendben maradtam. Aznap csak álltam ott, feléje nyújtottam a
virágokat, és remegő ajkakkal, könnyes szemmel néztem fel rá. Túl sok
minden kavargott bennem, mintsem hogy sírni tudtam volna. Kitépte a
virágokat a kis kezemből. Majd sarkon fordult, és elsétált az udvarról.
Azt reméltem, édesanyám sírjára viszi őket, de biztos vagyok benne,
hogy nem így tett.
Megígértem magamnak, nem hagyom, hogy apám démonai az én
lelkemet is megmérgezzék. Megesküdtem, hogy új életet kezdek veled.
El akartam felejteni őt, hogy csak veled, és a gyönyörű kismadárkámmal
lehessek. Megfogadtam, hogy a saját lányomként fogok Hófehérkére
tekinteni, és úgy szeretem majd, ahogy én kívántam, hogy apám is
szeressen engem – és mindennap el fogom neki mondani, hogy milyen
gyönyörű, és aztán táncolunk és kacagunk majd. És apámmal
ellentétben én majd elviszem Hófehérkét az édesanyja sírjához, és a
levelek segítségével, amelyeket tőled kaptam, elmondom neki, milyen is
volt a mamája.
Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem gondolok a
tükörkészítőre. Ő már elmerült a sötétségben. Aznap, amikor meghalt,
az életem mintha fellángolt volna; mintha csak az ő elkárhozásával egy
fényes világba kerültem volna, ahol végre rátalálhatok a szerelemre és a
boldogságra. Egy óra sem telt el, és kivittem az összes tükröt az
otthonunkból, és felakasztgattam őket az udvarunkon álló hatalmas
fára. A legszebb dolog volt, amit valaha láttam; a tükrök forgolódtak a
szellőben, és csodálatos módon szórták szanaszét a napsugarakat. A
lélegzetem is elakadt tőle. A helyiek szerint is gyönyörű volt. Azt hitték,
hogy apám emlékére csináltam, én pedig meghagytam őket a hitükben.
Nem kellett megtudniuk, milyen rémes ember volt, és azt sem, hogy
most először állhattam ki a fényre, mert többé már nem kötött magához
a sötétség és a kétség. Ez volt az ünneplésem igazi oka.
Senki sem tudta, hogy mennyire gyűlölt engem; hogy milyen
kegyetlen és embertelen lélek lakozott benne. Lélek… ugyan! Azt sem
tudom, volt-e neki egyáltalán. Egyszer régen biztos. Hisz annyira
szerette anyámat. Talán aznap éjjel halt meg az ő lelke is, amikor anyám
elhagyta e világot.
De ami megmaradt belőle, az színtiszta gonoszság volt. Ott álltam a
halálos ágya mellett, és gondoztam, igyekeztem életben tartani, mert a
szívem legmélyén tudtam, hogy ez a helyes dolog – hogy a saját
véremmel így illik bánni. Tőle azonban még ekkor sem tellett másra,
csak gyűlöletre és keserű szavakra. – Sosem jön el érted, ugye tudod?
Világéletedben csúnya gyerek voltál. Ugyan mit akarna egy király tőled?
– Ott voltam, amikor végül eltávozott. Mellette álltam, és fogtam a kezét,

É
hogy ne kelljen egyedül átlépnie a nagy ismeretlenbe. És a halála előtti
utolsó pillanatban, a már szinte élettelen szemével még egyszer rám
nézett. Amilyen ostoba voltam, azt hittem, hogy megköszöni majd.
Ehelyett ennyit szólt: – Sosem szerettelek, lányom. – Ezzel lehunyta a
szemét, és meghalt.
A Király csöndben ült. Állát a kezébe támasztotta, és előre-hátra
hintázott, míg a hallottakat emésztette. Majd letérdelt a Királynő mellé,
és a karjaiba vette.
– Bárcsak élne még! – mondta neki. – Akkor a saját kezemmel
ölhetném meg azért, amit veled tett.
A Királynő felnézett a férjére, akiről tudta, hogy csak szeretet lakozik
benne. Még az ellenségei iránt is. Vajon tényleg annyira törődött volna
vele, hogy még a saját meggyőződését is elárulná?
Mindennél jobban szerette ezt a férfit. Megérintette a kezét, amely
szinte érzéketlen volt már a csatában szerzett sebektől, a puskák súlyától
és a kardforgatástól. Belecsúsztatta a saját kezét, majd a karjaiba
kecmergett, és finoman megcsókolta. A Király egykor puha ajkai most
kemények és repedezettek voltak az elemek dühétől. Az íze olyan volt,
mint a verejték, és – gondolta a Királynő – mint a vér.
Miért is kell mindennek megváltoznia? – gondolta. Miért is nem
állíthatta meg az időt az esküvőjük napján, hogy aztán boldogan éljenek,
míg meg nem halnak Hófehérkével és a Királlyal? Miért nem tudta
megteremteni a békét itt a földön, hogy a férjének soha többé ne kelljen
őt elhagynia?
A következő hónapban végig ezen gyötrődött, pedig a Király végig
mellette volt. Ám január huszonharmadik napján a Király újra elment.
– Hiányozni fogsz, Papa – mondta Hófehérke.
– Megígérem, hogy hamar hazajövök, Hófehérkém. Hisz mindig
visszajövök, nem igaz? – A kislány bólintott. – Szeretlek, és te is
hiányozni fogsz nekem – sóhajtotta a Király.
– Én is szeretlek, Papa!
A Király megcsókolta, majd körbeforgatta a kislányt, mire ő
felkacagott.
– Mindketten nagyon fogtok hiányozni. De ott is velem lesztek.
A Királynő és Hófehérke a kastély udvaráról nézték végig, ahogy a
Király és az emberei elügetnek a hófödte dombokon. Fáklyáik lobogtak
a sötét téli délutánon, a levegő pedig olyan hideg volt, hogy szinte
elhomályosította az ember szemét – az a fajta hideg, amit szinte már
látni lehet. A királyi sereg egyre kisebbnek és kisebbnek látszott, akár a
kockacukorra felmászó hangyák.
Majd lebuktak egy domb mögött a láthatáron, és a Király eltűnt.
 10. fejezet
Egy összetört lélek
A Királynő számára a napok hónapoknak, a hetek éveknek tűntek a
Király távollétében. A kastély ismét csöndes volt. Hiányoztak neki a
napok, amikor a folyosók megteltek Hófehérke örömteli kacagásával,
ahogy a hangosan morgó apja üldözte, aki éppen sárkánynak vagy
varázslónak tettette magát. Nemsokára – mondogatta magának – újra
visszatér, és vele együtt az élet is visszaköltözik a kastély kőfalai közé.
Ám egyelőre a palota teljesen élettelennek tűnt. A Királynő
kényelmes trónusán ült a kandalló mellett a szobájában, és az egyik
kedvenc kéziratát, a Roland-éneket olvasgatta. Ám a történet minden
sora csak a Királyra emlékeztette, így végül félretette, és hívatta az egyik
szolgálót, hogy készítse elő neki a fürdővizet.
Kisvártatva azonban kopogtattak az ajtón; sokkal hamarabb, mint
számított rá.
– Felség… asszonyom… – kezdte a félénk, reszkető fiatal lány az
ajtóban. A Királynő korábban még sosem látta, és úgy vélte, egy új
szolgáló lehet.
– Nyugalom, kedvesem. Királynő vagyok, nem holmi boszorkány –
mosolygott a Királynő.
– Igen, nos, ez a dolog itt – folytatta a lány, és egy nagy, bebugyolált
csomagot tartott fel, ami csaknem olyan magas volt, mint ő maga –, ma
érkezett. Az őrök megvizsgálták, és úgy tűnik, hogy nem… nem
veszélyes.
A lány letette a csomagot, és a Királynőre pislogott, aki gyanakodva
bámulta a küldeményt.
– Honnan érkezett? – kérdezte a Királynő.
– Ezzel az üzenettel együtt jött – mondta a lány, és egy összetekert
pergament nyújtott feléje, amely úgy rezgett a lány remegő kezében,
mint egy szélfútta falevél. – Én nem… nem kíváncsiskodtam, hogy mi
van benne, úgyhogy nem tudom, honnan… honnan jött. – A Királynő
gyorsan kikapta a kezéből, és kitekerte.
A pergamen sokkal nagyobb volt a szükségesnél, és ez állt benne:
HÁLÁBÓL A VENDÉGSZERETETÉRT.
A Királynő felhúzta a szemöldökét.
 – Szóval azt mondod, nem tudod, mi áll benne? – kérdezte a
Királynő.
– Én nem, Fe-felség… – rebegte halkan a lány –, de az őrök azt
mondták, hogy ártalmatlan – mondta újra.
A Királynő egy pillanatig töprengett, majd így szólt:
– Hát jó, hozd be.
A lány igencsak megszenvedett a jókora csomaggal, amelyet annyira
pongyolán csomagoltak be, hogy lehetetlen volt megállapítani a
küldemény méretét vagy valódi formáját. Néhány szolgáló szaladt oda,
hogy segítsenek, és végül négyüknek sikerült becipelni a csomagot a
Királynő szobájába.
– Óhajt még valamit, Fe-felség? – kérdezte a lány.
A Királynő nemet intett, így a lány pukedlizett, majd gyorsan
elhagyta a szobát, nyomában a többiekkel.
A Királynő fel-alá járkált a csomag előtt. Bármelyik vendégüktől
érkezhetett, aki jelen volt a napforduló ünnepén. Lehet egy jó szándékú
hálaajándék is. Végül is az őrök átvizsgálták.
Akkor miért habozott mégis kinyitni? A furcsán becsomagolt
ajándékra bámult. Majd újra elolvasta az üzenetet. Végül megacélozta
magát, és feltépte a csomagolást.
– Jó reggelt, Királynőm – mondta az arc a tükörben, ahogy
kikandikált az eltépett vászon mögül.
Arcára dörzsölt, gonosz vigyor ült ki.
A Királynő felsikoltott, és hátratántorodott.
– Magányos voltál – búgta a Szolga a tükörben.
– Mit akarsz tőlem, te démon?! – kiáltott rá a Királynő.
– Sokat gondolsz a férjedre, és a társaságára vágysz. Pedig egyedül
csak rám van szükséged, Királynőm – felelte a Szolga.
– Mit adhatsz te nekem, te gonoszság? – csattant fel a Királynő.
– Mondtam már, hogy mindent látok a királyságban. Elmondhatom
neked, mik a lányod kedvenc emlékei, vagy leleplezhetem előtted
tiszteletbeli nővéred, Verona legsötétebb titkait. De neked leginkább a
férjeden járt az eszed mostanában, nem igaz? Elmondhatom, hogy hol
van, vagy mit csinál. Nézzük csak… Á, igen, pár nappal ezelőtt láttam
utoljára. Hmm… vajon hogy lehet ez? Látom, ahogy a lován ül. A
magasba emeli a kardját. Ó! Egy nyílvessző kis híján arcon találja!
Mintha súrolta is volna! Igen, vérzik is, rengeteg vér csorog le az állán.

É
És micsoda zaj! De ő büszkén és bátran áll. Igazi harcos! Vérzik, mégis
folytatja a küzdelmet! Hisz nem lesz baja… Mekkora hajcihőt csapnak
ezek a csatatéren, mi? Ohó, hoppá, mi ez? Egy férfi, lándzsával a
kezében, pont mögötte tűnik fel. Nem hinném, hogy a férjed észrevette
volna… Bárcsak figyelmeztethetnénk… bárcsak valahogy
megakadályozhatnánk azt a lándzsát, hogy hátulról egyenesen átszúrja
a testét, és a mellkasán bukkanjon ki… bárcsak tehetnénk valamit, hogy
ne…
– Szörnyeteg! – sikította a Királynő. – Hagyd ezt abba, de azonnal!
Úgy hazudsz nekem, mintha csak az igazat mondanád!
A Szolga enyhén, de sokatmondóan elmosolyodott, majd egyenesen a
Királynő szemébe nézett.
– Nem! – kiáltotta a vár úrnője, majd felkapott egy olajos tégelyt a
kisasztaláról, és a tükörhöz vágta. – Hazugság! – üvöltötte.
Verona rontott be a szobába. Vöröslő szemekkel nézett a királynőre,
arcán könnyek csorogtak.
– Királynőm… – kezdte remegő hangon.
Majd a Királynőhöz futott, átölelte, és mindketten a padlóra rogytak,
egymást ringatva.
– Akkor hát hallotta a hírt? A rettenetes hírt…?
A Királynő Verona könnyes szemeibe nézett.
– Már hozzák haza a testét – folytatta Verona.
A Királynő a szája elé kapta reszkető kezét, és hitetlenkedve,
elkerekedő szemmel bámult a lányra.
Az nem lehet, hogy meghalt, hisz pár hónapja még látta! Bizonyára
csak megsérült; igen, megsérült, és most hazafelé tart, hogy
meggyógyuljon. A Szolga a tükörben hazudott! A csatamezőről pedig
sosem érkeztek megbízható beszámolók.
Valahol valaki mindig tévedett. Nyilván megsérült, de semmi
komoly. És most jön hazafelé. Ide. Haza. Most.
– Nem, hisz hazajön! Hisz hazajön… – Csak ennyit bírt kinyögni.
Verona a fejét rázta. A Királynő arca, haja és ruhája is teljesen elázott
már kettejük könnyeitől. A fájdalom egyre erősebben szorította a
mellkasát, ahogy lassan valósággá vált előtte a férje halála.
Vége! Soha többé nem látja már, sosem hallja vidám kacagását, sosem
ül mellette a tűznél, és nézi, hogy játszik sárkányost Hófehérkével, vagy
mesél neki történeteket az erdei boszorkányokról.
 A Királynő összegyűjtötte az összes megmaradt erejét.
– Távozhatsz – mondta Veronának.
Verona a Királynő vállára tette a kezét.
– Kérem, hadd maradjak itt!
– Nem, Verona. Szükségem van egy kis magányra.
Mihelyt a lány kilépett az ajtón, a Királynőt egyszerre elöntötte a
gyász és a harag. Alig kapott levegőt. Nem, ezt képtelen lesz túlélni.
Lehetetlen, hogy valami ennyire fájjon, és ő mégis tovább éljen,
gondolta. Hihetetlennek tűnt, hogy a hátralevő napjait ezzel a kínnal a
szívében kelljen eltöltenie, a szerelme nélkül.
Inkább a halál.
De akkor mi lesz Hófehérkével? Hogy állhat egyáltalán eléje? Hogy
mondja el neki a rettentő hírt? Összeroppanna tőle, megszakadna a
szíve! A Királynő remegő térdekkel felállt, majd a falakba és korlátokba
kapaszkodva elindult lefelé a lépcsőn, amelyek mintha minduntalan ki
akartak volna csúszni a lábai alól.
Hófehérke odakint az udvaron játszott a kútnál. A Királynő lelkébe
szokatlanul élesen hasított a fájdalom, amikor megpillantotta. Hófehérke
épp egy kék madarat figyelt, amely kenyérmorzsákat csipegetett a kút
kávájáról. A kislány teljesen elmerült a saját világában, amelyben az
édesapja távol volt, de még élt.
A Királynő pontosan tudta, hogy amit mondani fog, azzal
mindörökre megváltoztatja a gyermek életét, és összetöri a kis világát
ezzel a pár szóval: édesapád meghalt.
Többször is lejátszotta a jelenetet a fejében, ahogy a kislányhoz sétált.
A lányához. Most már ő lesz az egyetlen, aki Hófehérkének megmarad a
családjából.
Amikor végre odaért hozzá, képtelen volt hangosan is kimondani. Ha
megteszi, azzal valósággá válik az egész, és úgy érezte, képtelen lenne
ezzel szembenézni. Próbált erős maradni Hófehérke kedvéért, de ha
kiejti ezeket a szívet tépő szavakat, nem fogja tovább bírni sírás nélkül.
Így hát egyelőre magába temette a fájdalmat. Nagy nehezen préselte
ki a torkából a szavakat.
– Hófehérke, édesem, kismadaram, mondanom kell valamit.
Hófehérke felnézett a madáretetésből, és az anyjára mosolygott.
– Ó, szia, Mama! – kiáltotta vidáman.
 A Királynő igyekezett tartani magát, amint letelepedett a kislány
mellé a kút kávájára. Hófehérke arca felderült.
– Papa az? Máris hazajön?
– Kismadaram… – A Királynő hangja elcsuklott, és elhallgatott.
– Mama, mi a baj? – A Királynő csak a fejét rázta, és összeszorította a
szemét, hogy féken tartsa a könnyeit.
Hófehérke az anyjára nézett, és szomorú szemekkel azt kérdezte:
– Még mindig nem jön haza, igaz? Most sem?
A Királynő a fejét rázta.
– Soha többé.
– Szerintem tévedsz, Mama, hisz megígérte, hogy hamarosan
hazajön, és Papa sosem szegi meg az ígéretét.
A Királynő érezte, ahogy felszökik benne a fájdalom. Visszanyelte, de
szinte érezte, ahogy végighasítja a lelkét, mint megannyi üvegszilánk.
Tudta, hogy összetört, és képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit.
– Tudom, kicsim, de nem tévedek. Nem sikerült neki, drágám, és
ezúttal nem jön haza.
Hófehérke ajka megremegett, majd egész testében reszketni kezdett.
A Királynő kinyújtotta a karjait, és a kislány közéjük roskadt, majd
rettenetes zokogásban tört ki. Annyira rázkódott, hogy a Királynő már-
már úgy érezte, összeroppantja, ha ennél is szorosabban fogja. Ahogy
átölelte Hófehérkét, azt kívánta, bárcsak elvehetné tőle ezt a fájdalmat,
és elzárhatná valahova a sajátjával együtt.
Reménytelennek és elveszettnek érezte magát.
Ahogy visszakísérte Hófehérkét a kastélyba, rádöbbent, hogy egy
teljesen új világba sétálnak be – egy világba, mely mindörökre
megváltozott. El sem tudta képzelni. Elveszettnek érezte magát, mintha
egy rémálomban lebegne, érzéketlenül és testetlenül. Megbámulta
magát a nagy csarnok óriási tükrének képében, csak hogy emlékeztesse
magát, hogy még él. Az egész olyan érzés volt, mintha ez meg sem
történhetne. És mégis megtörtént.
Verona tűnt fel a folyosó végén, zaklatott tekintettel.
– Verona, kérlek, vidd magaddal Hófehérkét – mondta a Királynő.
– Ne! Mama! Ne hagyj itt! – kiáltotta Hófehérke.
Verona odament a Királynőhöz, hogy elvigye tőle a kislányt. Ám az
szorosan kapaszkodott a Királynő lábába.
 – Ne! Mama! Ne hagyj el! Félek! – sikította, amint Verona lefejtette az
anyja lábáról.
A Királynő megőrizte acélos higgadtságát, majd a szobájába ment, és
magába roskadt a tükörből gúnyosan vigyorgó Szolga rettentő tekintete
előtt.
 11. fejezet
Búcsú
Ahogy teltek-múltak a napok, a Királynő még magán érezte a Király
karjait alvás közben. Néha mintha hallotta volna a lépteit a lépcsőkön,
vagy a kopogtatását az ajtaján. Néha nevetést hallott, ami mintha hozzá
tartozott volna. Ezekben a pillanatokban úgy hitte, hogy az egész csak
egy szörnyű félreértés volt, és a Király itthon van, épen és egészségesen,
vele. Ám ezek a pillanatok hamar elillantak, ahogy a kétségbeesés
felhője újra ráereszkedett, magával hozva a komor valóságot.
Újra és újra megesküdött az isteneknek, hogy jobb feleség lesz, ha
visszakapja a férjét. Gonosznak érezte magát, amiért úgy
megszégyenítette a téli napforduló ünnepén. El akarta mondani neki,
hogy mennyire szereti. Hisz tudnia kellett. Képtelen volt elviselni a
gondolatot, hogy a férje sosem tudja meg.
Amikor eljött az idő, képtelen volt azonosítani a testét. Inkább
megkérte Veronát, hogy tegye meg helyette. Addig húzta-halasztotta a
temetés előkészületeit, amíg csak tudta. Napok – vagy talán hetek? –
teltek el a Király halála óta, és a Királynőt szinte elárasztották a temetési
szertartás iránt érdeklődő levelek. Szinte negyedóránként érkezett egy a
világ minden tájáról; halmokban hozták őket elébe a kisírt szemű
szolgálók ezüsttálcán. Az egész kastély gyászolt; a folyosókon fekete
karszalagot hordó szolgálók kullogtak fel-alá; felpüffedt arccal, csöndes
léptekkel.
Mindenki lábujjhegyen járt-kelt a Királynő körül, mintha attól
tartanának, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat. Egyesek talán
már azon tanakodtak, hogyan bírta ki idáig.
Mindezen idő alatt a Szolga egyszer sem jelent meg a tükörben. A
Királynő azon kapta magát, hogy furcsa módon már szinte vágyik a
jelenlétére. Hisz ha az egész királyságban bármiről tud, hátha lát
dolgokat azon túl is… akár a nagy ismeretlent is? De most, hogy szerette
volna látni, a Szolga sehol sem volt.
Vágyakozása – és fájdalma – elhatalmasodott rajta, ám csak Verona
előtt sírt. Néha bezárkózott a reggelizőbe, és kibámult az ablakon, túl a
kerten és az udvaron át a kútra – miközben a virágok a szellőben
lengedeztek –, és az esküvőjükre gondolt. A szolgálók egy tányéron
szendvicset és teát hoztak neki, de jóval később érintetlenül kellett
visszavinniük őket.
Néha azt hitte, hogy a Királyt látja a megszokott ösvényén hazafelé
közeledni, őhozzá. Elképzelte, ahogy elébe szalad, csókokkal borítja el
az arcát, a Király pedig a levegőbe emeli őt, mint egy kislányt. A
halmokban heverő levelek egyre csak gyűltek előtte az asztalon,
kibontatlanul.
– Szegény leányom…
Egy idősebb asszony jelent meg a reggeliző ajtajában. Ezüstös haját
két jókora kontyba fogta össze kétoldalt. Haja csillogott a napfényben,
jóságos szemében könnyek csillogtak. Ki lehetett ez a nő? Egy angyal
jött el érte, hogy magával vigye?
Majd egy ismerős arc lépett az asszony mögé. Marcus bácsi volt az.
Az asszony alighanem Vivian néni lehetett.
A Királynő felállt, hogy üdvözölje őket, Marcus pedig magához
húzta, és megölelte. Az érintése melegnek és valódinak tűnt, a Királynő
végre biztonságban érezte magát, ahol senki sem bánthatja. Úgy érezte,
a szíve bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot a bácsi
kedvességének súlya alatt.
– Szervusz, bácsikám, úgy örülök, hogy látlak – mondta halkan,
mintha maga sem hinné, hogy még egyszer az életben bármit is érezhet,
ami akár csak közelít a boldogsághoz.
– Itt vagyunk, drágám. Vivian nénikéddel segíteni jöttünk.
– Bármire lenne szükséged, mondd el, és én megteszem – mondta
Vivian. – Ha bármit is tehetek érted, drágám, csak szólj. Én is voltam már
így. Hónapokig betegeskedtem. Ki sem tudtam szállni az ágyból. Ó,
ismerem én az összes trükköt! Egykettőre talpra állítunk, ahogy csak
lehet. Meglátod, kedvesem!
A Királynő szórakozottan bólintott.
– Kezdjük is mindjárt azzal, hogy kibontom ezeket a leveleket neked.
Most már úgyis felesleges átolvasgatnod mindet. Felesleges! Majd én
elintézem helyetted, ha nem bánod.
A Királynő hirtelen elszégyellte magát.
– Sajnálom, még nem is csöngettem, hogy hozzanak nektek valami
frissítőt, vagy hogy előkészítsék a szobátokat – dadogta, a gyásztól
fátyolos szemmel.

Ó
 – Ó, azt már el is intézték, kedvesem. Verona gondoskodott róla. Ne
aggódj miattunk, azért jöttünk, hogy neked segítsünk. Nos, mit
hozhatnék neked? Talán egy forró teát? Úgy látom, az a kanna már
kihűlt. És azt hiszem, egy kis étel sem ártana. Úgy nézel ki, mint aki
hetek óta nem evett – folytatta Viv néni.
A Királynő csak a fejét ingatta.
– Ne is tiltakozz, Felség – mondta neki Marcus. – Egykettőre felhizlal
majd, mielőtt kettőt pislognál. Tapasztalat. Én már régen megtanultam,
hogy sokkal könnyebb így. És finomabb is – paskolta meg jókora
pókhasát.
A Királynő most először mosolyodott el, mióta elveszítette a férjét.
Gyenge, szinte erőltetett mosoly volt, de mégis – mosoly. Jó érzés volt,
hogy támaszkodhat valakire, aki idősebb nála. És aki szintén közel állt a
férjéhez.
Viv néni segítségével végre a temetést is sikerült megszervezni. A
Király testét egy esős reggelen kísérték ki a mauzóleumba. A koporsó
egy díszes, lovas hintón feküdt, amely a Király apját, az ő apját, és előtte
az összes ősét is elkísérte a sírhoz. A kocsit két feketén csillogó ló húzta,
akik mintha maguk is gyászolták volna a Királyt, az egész birodalommal
egyetemben.
A kocsiban a koporsót virágok borították. Vörös rózsák. A Királynő
kedvence. Maga a Király rendelkezett így egy okiratban, amelyet még a
házasságuk utáni első hadjárata előtt készíttetett. A Királynő fekete
ruhát viselt, mélyvörös gyöngyökkel. Haját díszes fonatba rendezte a
feje tetején. Szolgálók hada igyekezett megóvni őt az esőtől egy
hatalmas fekete lepedővel, melyet a feje fölé tartottak. Hófehérke, az
összetört kisgyermek mélyvörös ruhácskát viselt. A Királynő eltűnődött,
hogy vajon valaha is boldog lesz-e még. És ha igen, vajon jogosan?
A Királynő, aki a Király halála óta most jelent meg először
nyilvánosan, csak Verona segítségével volt képes talpon maradni,
miközben a Királyt a végső nyughelyére helyezték a mauzóleumban.
Verona átkarolta – mint barátját –, majd a hintójukhoz kísérte őt és
Hófehérkét, hogy visszainduljanak a kastélyba.
– De kár…
– Sajnálatos, valóban…
– Milyen fiatal volt még, milyen…
– …jóképű, és most… vége.
 – …jóképű, és most… vége.
A Királynő felnézett.
A nővérek.
– El kellett jönnünk – mondta Lucinda.
– Reméljük, nem bánod – folytatta Martha.
– Hisz a legutóbb oly kellemetlenül váltunk el – fejezte be Ruby.
A Királynő túlságosan kimerült a gyásztól, hogy bármit is érezzen a
nővérek iránt. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy feldühítse magát.
– Köszönöm – mondta egyszerűen.
– Felteszem… – kezdte Lucinda megint.
– … megkapta az ajándékunkat – fejezte be Martha.
A Királynő szórakozottan bólintott; fel sem fogta igazán, milyen
ajándékról beszélnek. A tükör még csak eszébe sem jutott.
– Néha kissé szívtelen, és gonoszkodó tud lenni; az ön édesapja –
szólt Ruby. – De csak szóljon, ha szeretné kissé megzabolázni.
Verona a nővérekre meredt, ahogy ott álltak, bőrig ázva az esőben.
Elege volt már a rejtélyes beszédükből és utalásaikból. Közelebb húzta
magához a Királynőt és a lányát, majd elvezette őket a nővérek
közeléből a hintójukhoz. A nővérek apró, rövid, madárszerű léptekkel
távoztak a temetésről, és a Királynő nem volt benne biztos, hogy csak a
gyász játszott az érzékeivel, vagy tényleg nevetni hallotta őket
elmenőben.
 12. fejezet
A királynő magánya
A Királynő hetekre ágynak esett a temetés után. Ellentmondásos
érzések kavarogtak benne, és nem engedte be Hófehérkét sem, amikor
látogatóba jött. Kétségbeesetten szerette volna megnyugtatni a kislányt,
de képtelen volt rá. Ahányszor meglátta, mindig a férje jutott eszébe
róla. A Király szemei néztek vissza rá Hófehérke arcából. És ha ilyen
állapotban látta volna a Királynőt, az alighanem csak megrémítette
volna szegény gyermeket.
De nem csak Hófehérkével volt így. A Király halála óta a Királynő
egy kivétellel minden látogatót elutasított. Verona állandóan mellette
volt, és kérve kérte, hogy menjen ki egy kicsit a napfényre.
– Királynőm, ma sem látogatja meg a kislányát? – könyörgött
Verona. – Esetleg sétálhatnának egyet a birtokon. Rettenetesen hiányolja
önt. Hisz már hetek óta nem mutatkozott. Imádja Marcus bácsit, Viv
nénit és a Vadászt, de szüksége van önre is!
– Még nem vagyok rá képes, Verona – felelte a Királynő.
– Hát jó. De a legsötétebb perceiben se feledje el, hogy itt vagyok. És
mindig is itt leszek, amikor csak szeretné.
– Tudom, nővérem. És hálás vagyok érte. De most kérlek, hagyj
magamra.
Verona pukedlizett, és kiment, de a Királynő tudta, hogy
legszívesebben most azonnal visszajönne. Verona képtelen volt
hosszabb időt távolt tölteni a Királynőtől.
Mihelyt meggyőződött róla, hogy az ajtó bezárult, a Királynő a
tükörhöz sétált – napi szokásává vált ez a temetés óta. Vágyott rá, hogy
a Szolga megjelenjen benne. Szeretett volna híreket kapni a férjéről, és
arról, hogy jól van a túlvilágon is.
Ám hiába kutatott más után, csak a tükörképét látta.
Dermedten, kétségbeesve meredt önmagára. Nyúzottnak és
elvadultnak tűnt. Megdagadt szeme és felpüffedt bőre kiemelte az arca
apró hibáit és egyéb tökéletlenségeit. Haja hetek óta nem lett megmosva,
se befonva.
Teljesen elkeserítette, hogy mivé vált. Talán az egykori szépsége is
csak egy bűbáj volt, nem más… amelyet a férje szórt rá. És amikor
meghalt, a Királynő szépsége – a hamis szépsége – is vele halt. Hogyan
is hihette valaha is, hogy szép? Hogy a gyönyörű édesanyjára hasonlít,
vagy esetleg bármi módon felérhet a Király első feleségéhez, vagy akár a
kis Hófehérkéhez?
Ám ahogy egyre önnön utálatos arcát bámulta a tükörben olyan
kétségbeeséssel, ahonnan aligha volt visszaút, valami formálódni
kezdett az üveg mögött. Köd kezdett kavarogni a tükörben, és a Szolga
arca jelent meg. A Királynőbe belehasított a remény, és halványan még
talán némi öröm is.
– Elég régen nem láttalak, lányom. Élvezted a temetést? – kérdezte a
Szolga.
A Királynő megfeszült.
– Gyönyörű szertartást tartottunk, amely illett egy ilyen csodás
emberhez, és méltó módon tisztelgett az élete előtt. És most szükségem
van valamire tőled.
– És mi lenne az?
– Hírt akarok kapni a férjemről.
Az arc a tükörben felnevetett.
– A Királyról a halála óta nincs hír.
– Egyáltalán semmit sem látsz? – kérdezte a Királynő.
– Nem látok a síron túlra. Viszont az országodon belül mindent
látok. Olyanokat is, amelyek roppantul elszomorítanának. És olyanokat
is, amelyeknek lehet, hogy nagyon, de nagyon örülnél.
– Ugyan minek örülnék, most, hogy a férjem meghalt? – bámult rá a
Királynő.
– Azt hiszem, te is tudod – felelte az arc, majd szertefoszlott.
A Királynő ököllel a tükörre csapott, és a Szolgát hívta, ám az nem
mutatkozott. Bár a Királynő nem tudta, mikor tér vissza, gyanította,
hogy nemsokára. És amikor újra megjelenik, ő felkészülten fogja várni.
De addig is el kell küldenie egy üzenetet.
Bár csaknem egy egész ország választotta el őket a Királynő
lakhelyétől, a nővérek már a következő napon megérkeztek, hogy a
Királynő értük küldött. Verona gúnnyal vegyes haraggal nézte, ahogy
betipegnek a kastélyba, szokásuk szerint megállás nélkül cseverészve.
Villámgyors érkezésüket csak egy újabb furcsaságnak tekintette az
eddigiek mellé. Hófehérke elbújt előlük, a kastélybeli szolgálók pedig
egytől egyig zavarba jöttek a jelenlétüktől.

Á
 Ám nem kellett sokáig elviselniük a jelenlétüket. A Királynő rögtön
az érkezésüket követően behívatta őket a magánlakosztályába.
– Nővérek – köszöntötte őket –, üdvözöllek benneteket.
– Nagyon… – kezdte Lucinda.
– …köszönjük – fejezte be Ruby.
– Felségeden meglátszik a férje elvesztése – mondta Martha, majd
kinyúlt, és kicsípett egy ősz hajszálat a Királynő hajából.
A Királynő kényelmetlenül fészkelődött. Volt idő, amikor ilyesmiért
örökre száműzte volna a nővéreket a királyságból. De szüksége volt
valamire, és tudta, hogy csak a nővérektől kaphatja meg.
– A legutóbbi találkozásunkkor… – kezdte a Királynő.
– Ó, a temetés… micsoda szomorú nap… igen-igen, roppant
szomorú – csacsogtak a nővérek.
– Tehát a legutóbbi találkozásunkkor – kezdte újra a Királynő, ügyet
sem vetve a közbeszólásokra – mondtatok valamit a tükrömről.
Három kísérteties vigyor terült szét a nővérek arcán, tökéletes
összhangban.
– A Varázstükörről! – mondta Lucinda.
– A kapuról a Másik Világba! – folytatta Ruby.
– Arról, amelyikben a tükörkészítő lelke lakozik! – tette hozzá
Martha.
– Tehát tudtok róla – nézett rájuk a Királynő.
– Hát persze! Hiszen…
– …mi készítettük…
– …no nem mi kalapáltuk és aranyoztuk…
– …de mi ejtettük foglyul a tükörkészítő lelkét…
– Nem ejtettük foglyul – csattant fel Lucinda. – Ő maga adta nekünk.
– És mi foglyul ejtettük, beszőttük pókfonállal, ahogy éppen lebegett
volna kifelé a testéből; fel, fel, egyre fel…
– …és mi fogtuk el, és zártuk be…
– …a Varázstükörbe! Ne feledjétek, nővéreim…
– …ő kérte, sőt, könyörgött érte…
– …ő adta el a lelkét nekünk.
A nővérek újra visongó kacarászásba kezdtek.
A Királynő hűvösen meredt rájuk.
– Többet akarok tudni! Miféle üzletről beszéltek?
 A nővérek belekezdtek a történetbe, amelyet egybefüggőbben
sikerült előadniuk, mint eddig bármit, amit a Királynő tőlük hallott.
Egy emberként beszéltek.
– Nos, a tükörkészítő felesége gyereket szeretett volna – jobban, mint
bármit. Csakhogy terméketlen volt. A tükörkészítő viszont képtelen volt
elviselni, hogy a felesége boldogtalan. És mi sem szenvedhetjük, ha
valaki ilyen szomorú, így megkerestük a tükörkészítőt. Elárultuk neki,
hogy a megfelelő árért cserébe elintézhetjük, hogy a felesége gyereket
szülhessen. Ám az ár nem volt épp aprócska…
– …a saját lelke volt az – fejezte be a Királynő.
A nővérek bólintottak, majd folytatták.
– Így hát az asszony megkapta a gyermekét, de a férj sokkal tartozott
nekünk…
A Királynő döbbenten vette tudomásul a saját érzéseit. Gyűlölnie
kellett volna a nővéreket azért, amit az apjával tettek, ám ő maga is úgy
gyűlölte a férfit, hogy nagy elégtételt jelentett neki, hogy a nővérek ily
furcsa módon bebörtönözték.
– Folytassátok – parancsolta.
– Így amikor a gyermek megszületett, az üzlet is megköttetett a
lelkére; övé lett az ajándék – a gyermeke. A lelke pedig a miénk, mihelyt
hátrahagyja a porhüvelyét. Milyen kár – milyen ironikus –, hogy
Felséged édesanyja nem élhette meg, hogy értékelni tudja az áldozatát.
– Végül eljuttattuk a tükröt Felséged férjének – mondta Lucinda.
– És elértük, hogy önnek ajándékozza azt – fejezte be Ruby.
– Ó, milyen nehéz lehetett Felségednek mindkét szerető szülője
nélkül – vigyorgott Martha.
– De most, a Varázstükörrel, az édesapja mindig a közelében lehet –
toldotta meg Lucinda, maga is vigyorogva.
– Mintha mondtatok volna valamit a temetésen. A tükörről.
Apámról. Arról, hogy megzabolázhatjuk a szellemét – mondta a
Királynő, aki egyre jobban feszengett és tartott ettől a beszélgetéstől.
– Nehézségei támadtak talán? Nem működik tökéletesen… Gondjai
vannak az apja előhívásával, kedvesem? – kérdezték a nővérek,
szédítően dobálva oda-vissza a félszavakat egymás közt.
– Igen – felelte a Királynő. – Meg tudjátok mutatni, hogy lehet
megzabolázni a szellemét?
A nővérek felvihogtak.
 – Biztos, hogy erre vágyik? – kérdezték.
A Királynő bólintott.
– Előfordulhat, hogy amiket mond…
– …az akár tönkre is teheti Felségedet.
– Gyerünk! Parancsolom! – kiáltott rájuk a Királynő.
A nővérek a tükörhöz totyogtak, és megfogták egymás kezét. A fejük
fölé emelték a karjukat, és kántálni kezdtek: Varázstükör Szolgalelke
Túlvilágról megidézve
Széllel szállj át sötét űrön
Szólj hát! Arcod mutasd végre!
Hűvös fuvallat szállt át a szobán, hogy a függönyök kísérteties táncba
kezdtek. Láng gyúlt a tükör mélyén, majd gomolygó, lilás ködből
kibontakozva az arc is megjelent a tükörben, ahogy már oly sokszor. De
valami most más volt. Az arc szinte teljesen érzelemmentesnek és sokkal
kezesebbnek tűnt, mint korábban. Igazat mondtak volna a nővérek?
Sikerült megszelídíteniük a varázsigéjükkel?
– Mit kívántok, nővérek? – A három nővér felvihogott.
– Miért viselkedtél olyan komiszul az új gazdáddal? – kérdezték
végül a tükörtől.
– Igaz, kedves sosem voltam; látom már, hogy rosszul szóltam. Új
bűbájt követek mostan, leláncolva, fogságomban.
A nővérek újra vihorásztak egy sort.
– Távozhatsz, Szolga – mondták végül.
Az arc erre eltűnt a Varázstükör lila örvényében.
– Tetszett a kis bemutatónk, Felség? – kérdezték a nővérek.
– Nagyon is – mosolygott a Királynő. – Távozhattok.
– De mielőtt még elküldene minket… – szólalt meg Lucinda.
– …egy újabb ajándékkal kedveskedtünk önnek – folytatta Ruby.
– Odalent találja, a várbörtönben. Használja… – mondta még Martha.
– …okosan – fejezte be Ruby.
Amint leszállt az est, és a nővérek távoztak az udvarból, a Királynő a
Varázstükre elé ült. Még mindig fáradt volt, de most új remény ébredt
benne, hogy hátha megtudhatja, amit szeretne. Olyannyira a tükörre
koncentrált, hogy teljesen elfeledkezett a nővérek második ajándékáról.
A tükröződő üvegre bámult, és végiggondolta, mit akar kérdezni. Majd
elmondta a nővérek varázsigéjét, és előhívta a Szolgát a tükörben.
– Mit kívánsz, Királynőm? – kérdezte az.
 – A férjemről akarok hallani. Jól van? Az istenekkel vagy a
démonokkal van?
– Már mondtam, Királynőm: nem láthatok túl a látható dolgokon.
A Királynő megfontolta a hallottakat. Minden reménye elszállt, hogy
esetleg megtudhat valamit a férje túlvilági sorsáról. Alig tudta kivenni a
saját képét a Szolga arcán túl a tükörben. De amit látott, az
megrémítette. Pont olyan csúnya volt, amilyennek az apja mindig is
mondta. A férjéről szóló hírek híján csak egyetlen dolog maradt, ami
még felvidíthatta.
– Mondd, tükör, ki a legszebb e vidéken? – kérdezte kétségbeesve.
– Biztos vagy benne, hogy erre a kérdésre tudni akarod a választ? –
kérdezte a Szolga.
– Biztos – felelte a Királynő fogcsikorgatva.
– Tudd meg, hogy én csak igazat szólhatok – válaszolta a Szolga.
– Akkor hát, ha nem én volnék, mondd el, hogy ki az! – rivallt rá a
Királynő dühödten.
– Nem állítottam, hogy nem te vagy. Mondtam, hogy nem
hazudhatok. Gondoltam, jobb, ha tudatában vagy ennek, még mielőtt
belekezdünk.
A Királynő gúnyosan mosolyogva bólintott.
– Ki az, Szolga? Ki a legszebb a világon? – kérdezte újra.
– Látom, nagyon megviseltek a történtek. Elgyötört vagy, és… –
kezdte újra a Szolga.
– Ki vele, ha mondom! – süvöltötte a Királynő, és verni kezdte a
kandalló oldalát az öklével, úgy kiabált. – Ki a legszebb földön-égen?!
– Te vagy, Királynőm – felelte a Szolga. Majd eltűnt az örvénylő
ködben, így a Királynő újra a saját tükörképét láthatta. Szeme
összeszűkült, szája egyik szegletéből pedig gonosz mosoly terült szét az
arcán.
 13. fejezet
Irigység
Nem sokkal a tükörbeli Szolgával folytatott beszélgetése után a
Királynő végre előbújt a szobájából, a régen megszokott királynői
szépségében. És pont úgy történt, ahogy Verona mondta: a királyság
már alig várta, hogy keblére ölelje a Királynőt, mint egyedüli
uralkodójukat. Méghozzá a lehető legnagyobb pompával.
Az egész nap egy merő forgatag volt; vörös rózsaszirmok lebegtek
varázslatos módon a levegőben, és felidézték a Királlyal kötött
házasságuk napját, amelytől a Királynőnek elszorult a szíve, és kis híján
könnyekre fakadt. Ám ekkor Hófehérke sietett oda hozzá, és szorosan
átölelte a térdét. Verona mosolyogva állt mellettük.
– Jaj, Mama, annyira hiányoztál! – sírta a kislány. Marcus bácsi és Viv
néni oldalról integettek, ahogy a Királynő felemelte Hófehérkét, az
összegyűlt tömeg pedig éljenzett.
Az egész nap ünnepléssel, fogadásokkal és örömmel telve szaladt el.
Ahogy leszállt az est, a Királynő újsütetű magabiztossággal vonult
vissza a szobájába. A tükörhöz ment, és csak annyit mondott a saját
képmásának:
– Én vagyok a legszebb.
Mintha csak újjászületett volna – és nemcsak annak köszönhetően,
ahogy a királyság üdvözölte, hanem valami egész mástól is. Az apja
halála óta eltelt hosszú évek alatt úgy érezte, hogy végleg sikerült
száműznie a szellemét. Ám nem így volt. Egészen addig, amíg tanúja
nem volt, hogy az apja képmása az arcába mondta, mennyire gyönyörű
– sőt, a legszebb a vidéken. Ám a teher ezzel levált a lelkéről. Most már
ő uralkodott felette, éppúgy, ahogy oly sok évig az apja uralkodott
őrajta. És úgy döntött, hogy ki is használja.
Előhívta a Szolgát a tükörből, ahogy a nővérek tanították.
Amikor az lángnyelvek és lilás füst gyűrűjében végre megjelent, a
Királynő megismételte a varázsigét, majd így folytatta:
– Varázstükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken?
A Szolga, akit kötött az igazmondás, bevallotta, hogy a Királynő a
legszebb, így az megnyugodott. A félelme, hogy egyszer olyan szakadt
boszorkánnyá válik, amilyennek az apja nevezte, most szertefoszlott.
Minden bizonytalansága tovatűnt. Még a Király miatt érzett mély
szomorúsága is csökkent valamelyest, amikor meghallotta a Szolga
szavait a tükörből – a lélek és az arc, amely egykor az apjáé volt, és aki
egykor megalázó és becsmérlő szavakkal illette, most végre bevallotta,
hogy gyönyörű, és hogy ő a legszebb földön-égen.
A Királynő hamar rádöbbent, hogy azokon a napokon, amikor nem
kérte ki a tükör véleményét, a viselkedése gyakran önfejűvé, keserűvé és
aggodalmaskodóvá vált. Könnyen rápirított a szolgálóira, néha még a
hozzá legközelebb állókra, Veronára és Hófehérkére is. Ilyenkor úgy
érezte, elakad a lélegzete, mintha valami szorítaná a mellkasát. Rájött,
hogy ettől az érzéstől csak úgy szabadulhat, ha enged a
megszállottságának, és visszatér a tükréhez – az apja arcához, hogy tőle
hallhassa, milyen csodálatos. És gyönyörű. A legszebb mind között.
Lassan egyfajta szertartásává vált ez. Mindennap kikérte a
Varázstükör véleményét. Férje halála felett érzett elkeseredésében
minden porcikáját átjárta és rabul ejtette önnön hiúsága. Apja
megerősítését használta minden bajára; a lázálmaira, melyek
veszteségről, öregségről és arról szóltak, hogy azzá a dologgá, a
rettenetes, csúnya asszonnyá válik, aminek az apja folyton nevezte
régen.
A Tükör a maga részéről mindig az igazságot mondta a Királynőnek.
Azt, hogy ő a legszebb a királyságban. Ám egyszer, váratlanul, más
választ adott a kérdésre.
– Felséged szépsége messze földön híres, ám akad valaki, ki éppoly
szépséges…
A Királynő rettenetes haragra gyúlt. Mintha csak átalakult volna.
Soha életében nem érzett még ilyesmit. Szörnyű, ugyanakkor csodálatos
érzés is volt egyszerre. Sosem tudta, hogy létezhet ilyen irigység, vagy
hogy ez az érzés ilyen dühöt vagy akár gyűlöletet ébreszthet az
emberben. A gyűlölet pedig hatalmas erőt adott.
– Ki?! Ki az? Beszélj, Szolga! – mordult fel a Királynő.
– Gyász és veszteség nem szántotta arcát; szenvedés sem vetette rá
árnyékát. Fájdalmat sem érzett még annyit, mint kegyed; szeplőtlen arca
ráncot nem rejteget. E szolgáló…
– Szolgáló?! – csapott le a Királynő.
– Nem tagadhatom, hogy gyönyörű vagy, Királynőm. De nem is
hazudhatok. Verona téged is túlragyog. Ő az egyetlen nő a királyságban,
aki szépség dolgában még rajtad is túltesz.
 – Mennyire vágytam a szeretetedre kislánykoromban; hogy
kibontakozhattam volna, ha csak egy jó szót is szólsz! Most pedig arra
használod, hogy tönkre tégy engem és azt, akit a legtöbbre tartok e
földön; az utolsó családtagomat, aki csak megmaradt nekem? Nem; nem
hiszek neked! Sőt, el sem hiszem, hogy ez az egész velem történik!
Biztos csak álmodom, vagy valami bűbájt bocsátottak rám! Fel fogok
ébredni, és rájövök majd, hogy ez csak egy rémes álom volt, amelyet a
szenvedés és a gyász váltott ki belőlem – felelte a Királynő.
– Tán boldogabb lennél nélkülem, Királynőm? Eleve csak azért
vagyok itt, mert te megidéztél; ám ha a jelenlétem ilyen fájdalmat okoz,
boldogan távozom, míg újra nem szólítasz – mondta erre a Szolga. Ezzel
az apja arca eltűnt a tükörből.
Ekkor Verona lépett be a szobába, kéz a kézben Hófehérkével. Csak
úgy sugárzott róluk a boldogság. Verona gyönyörű és elbűvölő volt. És
most először életében, a Királynő gyűlölte miatta.
– Elnézést, hogy megzavarom, Felség – mondta Verona –, de
nemsokára kezdődik a fogadás, amit az udvar Felséged visszatérésének
első holdfordulójára rendezett. Úgy gondoltuk, lekísérnénk a nagy
csarnokba, ahol már mindenki csak Felségedre vár.
– Igen, hogyne; köszönöm, Verona – felelte a Királynő. Ám hirtelen
úgy érezte, hogy az a testvéri szeretet, amely mindig is a lányhoz fűzte,
egyszeriben tovatűnt.
– Akkor indulhatunk? – kérdezte Verona, aki egyre
kényelmetlenebbül érezte magát a Királynő merev tekintetétől.
– Csak miután megcsókoltam Hófehérkét, az én drága lányomat.
Hogy érzed magad ma, te csodás kis tünemény?
– Örülök, hogy látlak, Mama. Hiányoztál, amikor beteg voltál, és
nagyon boldog vagyok, hogy már ilyen régóta jól vagy.
– Nekem is hiányoztál, kismadaram. Sajnálom, hogy nem
látogattalak meg túl gyakran, míg rosszul voltam.
– De most örülök, hogy itt vagy, Mama. Nagyon csinos vagy ma, és
Verona is. Szerinted is, Mama?
– Valóban nagyon bájos – felelte a Királynő szenvtelenül. – Nos,
akkor induljunk is, és élvezzük ki ezt a napot, ahogy illik.
Ezzel a három szépség levonult a nagy csarnokba. Vajon csak a
Királynő képzelete játszott vele, vagy tényleg rengeteg szempár
szegeződött Veronára, amikor beléptek? A Királynő megpróbálta
száműzni az agyából mindazt, amit a Szolga a komornáról mondott. De
képtelen volt elfeledkezni a hallottaktól. És ahogy az este véget ért, és
teltek-múltak a napok, a Szolga a tükörben mindig ugyanúgy válaszolt.
Verona volt a legszebb.
A Királynő folyamatosan vívódott a szinte testvéreként szeretett
szolgáló és az apja szeretete közt – vajon az is szeretet lett volna? Nem,
az valami sokkal rettenetesebb volt. Az ő helyeslése már a rögeszméjévé
vált, kiszolgáltatottá vált tőle. Verona pedig a puszta jelenlétével is
megakadályozta, hogy a Királynő megkaphassa a napi megerősítését az
apjától, amelyre annyira szüksége volt.
De vajon miért is vágyott efféle megerősítésre tőle? Mit mondana el
az apja jelleméről, ha újra gyönyörűnek találná, miután féltékenységet
szított benne? És mit mondana ez őróla?
Így hát a Királynő végül meggyőzte magát, hogy nem a hiúsága miatt
küldi el Veronát egy szomszédos királyságba egy diplomáciai
megbízással. Nem; mindössze a saját lelki nyugalmáért történt, és azért,
hogy megőrizze a kettejük jó viszonyát.
Verona számára könnyes volt a búcsú. Hófehérke sem tudta
magában tartani a bánatát. Hisz oly sok mindenkit elveszített már. És
most az a személy is elmegy, akit a mostohaanyja után a legjobban
szeretett. A Királynő érzéketlenül, hűvös merevséggel nézte a távozását.
És mihelyt Verona kocsija eltűnt a távolban, a Királynő palástját
meglebbentve sarkon fordult, és visszatért a szobájába a
Varázstükörhöz.
Becsapta maga mögött az ajtót, majd a tükörhöz oldalgott.
Tétovázott. Mi lesz, ha a dolog nem vált be? Mi van, ha Verona csak az
első volt a sorban mindazon szépségek közt, akik mind szebbek nála? A
Királynő végül összegyűjtötte a bátorságát, és újra előhívta a Szolgát a
tükörből. Közben a saját lelkét fürkészte, hogy rájöjjön, mi ösztönözte
erre. Ahogy a lángok megjelentek a tükörben, egy része remélte, hogy a
Szolga végül mégsem jelenik meg. Nem volt benne biztos, melyik
lehetőség nyugtatná meg jobban; ha újra feltűnne, vagy ha mégsem.
Ám a Szolga végül megjelent a lilás ködfoszlányok közt.
– Mit szeretnél tudni, Királynőm?
– Varázstükröm, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken?
– Te vagy az, Királynőm, a legszebb a földön; most, hogy Verona már
túl jár hegyen-völgyön.
 A Királynő úgy érezte, a feszültség szinte felolvad a tagjaiban, mintha
minden izma elernyedt volna. Nagy levegőt vett, és hangosan
felsóhajtott. De még mindig volt valami, ami nem hagyta nyugodni.
Mivé fog így válni? Hogy lehet, hogy a saját szépségét választotta a
legdrágább barátja helyett?
– Szolga, még egy kérdésem van – mondta a tükörnek.
– Csak az őszinteség szabhat határt a kérésednek, Királynőm.
– Meglehet, most én vagyok a legszebb a királyságban. De hogyan
lehetnék újra boldog?
– A szépség boldogság, a boldogság szépség. Mindenki boldog, ha
arca szép látvány, legyen férfi vagy nő; kisfiú vagy kislány.
– Bárcsak így lenne! – sóhajtott a Királynő.
 14. fejezet
Az ártatlan bűbáj
Verona távozása után egyetlen nap sem telt el úgy, hogy a
Királynőnek sikerült volna leküzdenie a késztetést, hogy kikérje a
Varázstükör véleményét. Mindig jobb kedvre derítette, ahányszor csak
azt hallotta, hogy az apja gyönyörűnek nevezi. Csakhogy magányosabb
volt, mint valaha.
Talán a férje elvesztése és a saját magánya vonzotta vissza a tükörhöz
minden egyes nap, de úgy érezte, van valami más is, amiért még mindig
az apja szeretetére és elismerésére vágyik. Néha olyan érzése támadt,
hogy muszáj belenéznie a tükörbe, csak hogy meggyőződjön róla, hogy
még él. Hogy még emberi lény, nem holmi lebegő szürke köd, amely a
kastély folyosóin kísért. Ha a tükörbe nézett, valódinak és élettelinek
érezte magát; a saját szépségétől megerősödött.
Sőt; nem csak egyszerűen megerősödött – legyőzhetetlenné vált.
Napjai azonban egyhangúságba fulladtak. Mindennap tanácskozott a
Varázstükörrel, majd visszavonult a szobájába. Csak jóval a nővérek
távozása után jutott eszébe az ajándék, amelyről a nővérek a legutóbbi
látogatásukkor beszéltek. Olyannyira lekötötte a tükör, hogy más szinte
eszébe sem jutott. Ám néhány hónappal később a három nővér egy
levelet küldött neki, melyben csak ennyi állt:
HOGY BOLDOGUL AZ AJÁNDÉKUNKKAL?
A levél hirtelen a Királynő eszébe juttatta, hogy a nővérek otthagytak
neki valamit a várbörtönben. Tán olyasvalamit, amely egy kis időre segít
elszakadnia a tükörtől. Vagy mást, ami talán hasonló erővel bír, és segít
kihangsúlyozni a varázslatos erejét.
A várbörtönben a Királynő egy régi, kopott ládára bukkant. Ahogy
kinyitotta, denevérek repültek az arcába, ő pedig felrántotta a palástját,
hogy megvédje magát a förtelmes jószágoktól. Majd rábukkant az
ajándékra: a ládában bűbájokról és varázsigékről szóló könyvek voltak,
mellettük különös tartalmú üvegcsék, melyekben múmiapor,
varangyszem vagy épp altatópor lapult; illetve különféle serlegek és
mozsarak tömkelege. És egy üst. A Királynő érdeklődése azonnal
feléledt a könyvek iránt, és csakhamar megtanulta belőlük, hogyan
használja a tartalmukat a nővérek által otthagyott furcsa eszközökkel.
 Az első varázslatai ügyetlenek voltak, és nem működtek valami jól,
ha ugyan egyáltalán. Egy korai bűbájjal megpróbálta a haját – amely
már így is fekete volt – sötétebbé tenni, mint a holló tolla. Ám ahelyett,
hogy a haja színe változott volna a madár tollának árnyalatára, a varázs
a haja szövetét változtatta meg, és a Királynő napokon keresztül
takargatta tollas fejét a szolgálók elől, mire rájött, hogyan fordíthatná
vissza a hatást. Egy másik próbálkozásnál véletlenül bezöldültek a
kezei, és bibircsókok lepték el őket. Majd egy olyan bájitalt próbált
létrehozni, amely mézesmázosabbá tette volna a hangját bárkinél a
királyságban, ám végül úgy vartyogott tőle, mint egy varangy. Amikor
ellenmérget kevert, előbb madárként csicsergett, majd kígyóként
sziszegett, mielőtt visszakapta volna a saját hangját.
A királyság alattvalói arra gondoltak, hogy a Királynő ismét csak
visszasüllyedt a mély, magányos gyászba, amikor egy-egy hétre, majd
hónapra, végül évekre eltűnt a várbörtönbeli cellájában, a szobájában,
vagy épp a reggelizőben, hogy a varázsmesterség fortélyait gyakorolja.
A szobáján és a celláján kívül sok időt töltött a kastély mellvédjén is,
és a királyságot figyelte. Talán éppen olyanok után kutatott, akik
fenyegetést jelenthetnének a szépségére.
Zavarodottságot kellett volna éreznie amiatt, hogy ennyire
zárkózottá, sőt hűvössé vált. De úgy vélte, ez csak érthető – nem kívánta
újra átélni azt a fájdalmat, amely a férje elvesztésével járt. Soha többé. És
hiányt sem szenvedett. A saját szépségében rátalált arra, amitől az
emberek végre szerették és tisztelték – sőt, talán félték is – őt. És
eltökélte, hogy ezt az állapotot minden eszközzel fenn is fogja tartani.
Saját szívét egy törött tükörként képzelte el, amelynek szilánkjai
odabent csilingelnek. A gondolattól teljesen embertelennek érezte
magát. Eltávolodott azoktól, akiket egykor szeretett. Még Hófehérkét is
távol tartotta magától, mert rettegett, hogy ha valami miatt a lánya is
eltávozik e világból, az végképp összetörné a szívét. Képtelen volt
rávenni magát, hogy néhány percnél több időt töltsön el a társaságában.
Ahogy pedig teltek-múltak az évek, és Hófehérke egyre szebb lett, a
Királynő lassan valami mást is elkezdett érezni iránta. Valami szörnyűt.
De erre még gondolni sem mert.
Egy kora reggelen, évekkel a Király halála után, kopogtattak a
Királynő ajtaján. Tilley volt az, a királynő komornája, aki azóta töltötte
be ezt a posztot, mióta Veronát évekkel ezelőtt elküldték az udvarból.
Tilley mindig halkan beszélt, és ez a tulajdonsága – ami miatt Hófehérke
annyira szerette őt – a Királynőben csak megvetést keltett, mert a
gyenge természet jeleként értelmezte.
– Felség, hol szeretné elkölteni a reggelijét? – kérdezte Tilley.
A Királynő ingerültnek tűnt; Tilley már a pillantásától is
összerándult.
– Természetesen a nagy csarnokban, te ostoba leány! Azóta ott
étkezem, hogy az udvarba jöttél!
Tilley zavartnak tűnt.
– Mi az, Tilley? Gyerünk, ki vele! – mordult rá a Királynő.
– Csak annyi, hogy Hófehérke mintha szeretett volna ezúttal a
reggelizőben enni. Úgy gondolta, jót tenne a változatosság.
A Királynő gúnyos mosollyal szegezte a kérdést a szerencsétlen
szolgálónak:
– És talán Hófehérke a birodalom királynője…?
Tilley idegesnek látszott.
– Nem, asszonyom. Természetesen Felséged az.
A Királynő azonban nem hagyta ennyiben.
– Akkor kérlek, a nagy csarnokban teríttess, és közöld Hófehérkével
is, hogy számítok a társaságára a reggelinél.
– Igenis, asszonyom. Szólok az egyik szolgálólánynak, hogy hozzák
be a fürdővizét.
– Végeztünk, Tilley, köszönöm.
A Királynő elmerengett azon, hogy lehet ennyi hígagyúval
körülvéve. Fiatalabb korában ő sem lehetett ilyen arcátlan. Még hogy a
reggelizőben enni…!
A Királynő kikászálódott az ágyából, félrehúzta a függönyt, és
kinézett az udvarra. Hófehérke a kútnál ült – a Királynő kútjánál –, és a
kék madarakat etette. Mostanra gyönyörű, fiatal nővé érett. Annyira
lefoglalták a madárkák, hogy észre sem vette, hogy egy jóképű
fiatalember lovagolt át épp az udvaron, és megállította a lovát, hogy
alaposabban is szemügyre vehesse a lányt. Úgy tűnt, egészen
megbabonázza a szépsége. Mintha ott, egy ültő helyében fülig
beleszerelmesedett volna. A Királynő erélyes mozdulattal behúzta a
függönyt, és a tükörhöz ment.
– Varázstükröm, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken?
– Te vagy a legszebb, Királynőm.
 A Királynő mosolygott, ám legbelül valami jeges hűvösséget érzett.
Valami zavarta abban, ahogy ez a fiú közeledett Hófehérkéhez.
Féltékenység? Emiatt érezte úgy, hogy rögtön a tükörhöz kell sietnie?
Meggyűlölte volna a lányát a szépsége miatt? A fiatalsága miatt? Vagy
mégis valami jó szándék vezette? Meg akarta védeni a lányát a
szerelemtől? Hiszen ő is mire jutott vele.
A Királynő levonult a nagy csarnokba. Ugyanazért szerette meg ezt a
termet, amiért annak idején, amikor a kastélyba került, még ódzkodott
tőle: hatalmas és tekintélyt parancsoló volt. Itt igazán királynőnek érezte
magát, és jóleső érzés töltötte el, amikor letelepedett a trónusára, míg a
boltíves ólomüveg ablakok csodás kék fénybe burkolták a termet.
Hófehérke az asztalfőtől jobbra ült, hamvasan, ártatlanul és gyönyörűen.
A Királynő a székéhez sétált, majd megállt, és Hófehérkére meredt,
aki ülve várta. A Királynő biccentett, hogy a lánya is álljon fel, hogy
üdvözölje őt.
Hófehérke tétovázott, majd felállt.
– Jó reggelt, Anyám.
– Jó reggelt, Hófehérke – felelte a Királynő, majd letelepedett, és a
lánynak is intett, hogy követheti. – Szóval, úgy hallom, jobb szeretnél a
reggelizőben étkezni? – kérdezte.
– Igen, úgy gondoltam, jót tenne egy kis változatosság; ez a terem túl
hatalmas így kettőnknek. Emlékszem, kislánykoromban a családi
ebédeket a kisebb étkezőcsarnokban, vagy a reggeliz…
– Elég! – szakította félbe a Királynő.
A Királynőnek is eszébe jutott, milyen boldogok is voltak akkor.
Képtelen volt rávenni magát, hogy újra ott egyen. Túlságosan fájt volna
neki a férje nélkül, a felnőtt Hófehérkével – az ártatlan kislánnyal, aki
gyönyörű nővé cseperedett. A Királynő felnézett a kandalló felett
őrködő, kőből faragott szépségre. Az szigorúnak és elutasítónak tűnt,
mintha csak hallaná a Királynő gondolatait.
– Nekem tetszik ez a hely, Hófehérke. Ezt egyszer már megbeszéltük.
Ha szeretnél a reggelizőben étkezni, hát tégy úgy; nekem nem számít,
hogy költöd el a reggelidet. Én azonban nem tartok veled.
Hófehérke csalódottnak tűnt.
– De ha még külön is reggeliznénk, akkor sohasem látnálak –
mondta.
– Valóban.
 Hófehérke a fejét csóválta.
– Kezd elegem lenni az efféle magatartásból, Hófehérke! Nem tűröm,
hogy efféle pillantásokat vess rám. Megmondtam, hogy ott ehetsz, ahol
csak akarsz. Mit akarsz még tőlem?
Hófehérke szomorú szemekkel nézett az anyjára.
– Semmit, Anyám. Hagyjuk.
– Nagyszerű. Van valami, amit már jó ideje meg akarok veled
beszélni. Azt hiszem, ideje, hogy kivedd a részedet bizonyos dolgokból.
Hisz nem nagyon értesz semmihez, és mivel úgy tűnik, udvarlóid
sincsenek, nem hinném, hogy egyhamar elvesz valaki.
Hófehérke zavartnak tűnt.
– Már szóltam Tilley-nek, hogy szerezzen neked munkához való
ruhát, hogy segíthess neki a kastély körüli teendőkben. Azt hiszem,
hasznodra fog válni.
– Nem zavar, ha segítenem kell Tilley-nek. Egyébként is szoktam –
felelte Hófehérke.
Ám a Királynő folytatta.
– De a szép ruháidat nem teheted tönkre. Szerezz valami olyasmit,
ami jobban illik a feladataidhoz.
– Persze, Anyám.
– Menj Tilley-hez, majd felöltöztet valami rongyokba. Az megfelel
majd a munkához, amit elvárunk tőled.
Hófehérke felállt, és kisietett a nagy csarnokból.
A Királynő nagyot sóhajtott. Visszagondolt az időre, amikor ő is a
nővé válás kapujában állt, és valamire, amit Dadus mondott neki akkor.
– Ne higgy apád hazugságainak, kislányom. Ő nem olyannak lát téged,
amilyen vagy, és félek tőle, hogy mivé válhat a lelked, ha egyszer beengeded azt
a sötétséget, ami az övében lakozik. Te gyönyörű vagy, drágám, tényleg. Ezt
soha ne feledd, még akkor sem, ha én már nem leszek itt, hogy emlékeztesselek
rá.
Mindig is gyönyörű volt, és most, hogy az apja szellemét foglyul
ejtették a tükörben, ő sem mondhat mást, csak az igazat. A Királynő
hatalmas erőt merített ebből. Felállt az asztaltól, átsétált a boltíves ajtón,
majd le a folyosón, míg meg nem állt egy faliszőnyeg előtt, amely egy
jókora, virágba borult almafát ábrázolt, feketerigókkal az ágain. Eszébe
jutott a történet, amelyet ő mesélt Hófehérkének oly sok évvel ezelőtt a
nőről, aki sárkánnyá tudott változni. Most ő is úgy érezte magát, mint az
a nő: elhagyatott volt, magányos, és nagyon különbözött mindenkitől,
akit ismert. Félrehúzta a faliszőnyeget, és a feltáruló kis átjárón
megindult lefelé a várbörtönbe.
Miközben lefelé sétált a lépcsőn, a kezével végigsimított a kőfalon.
Hidegnek és keménynek tűnt a keze alatt. Ez tetszett neki. Amikor leért,
kinyitotta az ablakot, hogy egy kis levegő jöjjön be a szobába, és egy
megtermett varjút pillantott meg az ablakpárkányon.
Már nem töltött idelent annyi időt, mint akkoriban, amikor felfedezte
a könyveket és a főzeteket; amikor még új volt neki az egész. De így is
sok délutánt és estét töltött el itt. Idővel egyre jobban megtanulta a
nővérek könyveit, és a bennük rejlő varázslatokat. Sok volt köztük,
amely segített megőrizni a fiatalságát és szépségét. Mostanában azonban
másféle bűbájokkal kezdett kísérletezni. A szépsége és a hatalma már
megvolt. De ő többre vágyott.
A könyvek és a varázsigék elsőre idegennek és félelmetesnek tűntek,
amikor belekóstolt a mágiába. Most azonban a porlepte, bőrkötésű
könyvek – melyek egy részét ezüstös koponyák díszítették, mások
címlapja a bennük található varázslatok fajtáira utalt – már nem is
fenyegetőnek, inkább csodálatosnak tűntek.
Felidézte, milyen ügyetlenek voltak az első próbálkozásai. Ám a
könyvek most már régi jó ismerősei voltak.
– „Peckes feketerigók, melyek az égben röpködnek, s hírt hoznak
neki a külvilágból” – idézte fel a Királynő a történetet, amelyet
Hófehérkének mondott azon a réges-régi esős estén.
A varjú úgy ugrott be az ablakon, mintha csak megidézték volna, és
sárga szemével a Királynőre meredt. Az úgy döntött, hagyja, hadd
maradjon – legalább lesz társasága, míg a nővérek könyveit olvassa.
Ám ekkor egy hang hallatszott fentről.
– Elnézést! Felség, ott van lent? Jöjjön gyorsan!
A Királynő haragudott magára, amiért elárulta Tilley-nek, hol tölti a
délutánjait. Meglehet, a cellája távol esett mindentől, de ez nem
jelentette azt, hogy egy kotnyeles látogató ne zavarhatná meg a
laboratóriumában. Eldöntötte, hogy azonnal készíttet az iparosokkal egy
vastagabb ajtót, erős zárral, amivel majd rendesen lezárhatja a celláját a
várbörtönben.
– Jól van, Tilley, mindjárt megyek.
 A Királynő megsimogatta a varjút, majd felment a lépcsőn, hogy
megnézze, mire ez a nagy hűhó.
Tilley a szokottnál is nyugtalanabbnak tűnt.
– Na, mi van hát? – kérdezte a Királynő.
Tilley csak állt ott remegve, meg sem tudott szólalni.
– Bökd már ki, te szerencsétlen!
A szolgálónak végül megjött a hangja.
– Hófehérke az. Éppen nekem segített vizet hozni a kútról, amikor
valahogy… valahogy… átesett a peremén!
A Királynő kirohant a szobából, ki az udvarra Hófehérkéhez, aki
csuromvizesen, eszméletlenül feküdt a földön. Egy feldúlt fiatalember
hajolt föléje; ugyanaz, akit a Királynő a minap az udvaron látott
lovagolni. Most, hogy közelről látta, rájött, hogy az egyik szomszédos
királyság ifjú hercege az.
A Királynő most a lánya ernyedt teste felé fordult, és megállt benne
az ütő. Az anyja, a férje és most a lánya is – halott. Egészen megbénította
a fájdalom és a félelem. Ám Hófehérke köhögni kezdett. Víz buggyant ki
rubinvörös ajkai közül, majd pislogva kinyitotta a szemét.
– Hála az isteneknek! – kiáltott fel a Királynő, és a szívéhez kapott,
majd magához ölelte a lányt.
A Herceg is nagyon megkönnyebbült. Gyengéden Hófehérke arcára
tette a kezét, és csak ennyit szólt:
– Hála az égnek, hogy élsz.
Hófehérke az apja jóságos szemeivel nézett fel rá.
– Köszönöm – felelte.
Nyilvánvalóan ő is belehabarodott a fiatalemberbe.
A királynő azonban közbelépett.
– Köszönöm, fiatalúr, de innen átveszem.
– Természetesen, asszonyom. Meglátogathatom holnap délután is e
csodás hajadont?
A Királynő látta, hogy beleszeretett a lányba.
– Talán, ha ő is úgy látja jónak. Tilley addig is körbevezeti majd a
hátsó kapuhoz, ha esetleg kívánna egy kis frissítőt a távozása előtt.
Köszönöm a segítségét.
Azzal a Királynő megragadta Hófehérke karját, és magával húzta,
vissza a kastélyba.
 15. fejezet
Visszatérés
Hónapok teltek már el Hófehérke balesete óta a kútnál, és az ifjú
Herceg, aki kimentette őt, többször is eljött meglátogatni őket. Aznap
reggel, míg Hófehérke Tilley-nek segédkezett, a Herceg meghallgatást
kért a Királynőtől. A Királynő jól tudta, hogy Hófehérke kezét akarja
megkérni tőle. Ám még mielőtt előállhatott volna a szándékával, a
Királynő teljesen egyértelművé akarta tenni a számára, hogy nem
szeretné, ha visszatérne a kastélyba. Így hát úgy döntött, rögtön a
lényegre tér.
– Igyekszem megkímélni az érzéseit, fiatalember, de olyan
kellemetlen helyzetbe hozott, hogy nincs más választásom, mint hogy
teljesen őszinte legyek. Hófehérke nem szereti önt, én pedig nem
hagyhatom, hogy a lányom olyasvalakihez menjen feleségül, akit nem
szeret – jelentette ki.
A Herceg levertnek tűnt.
– Látom, hogy ön másképp hitte. Sajnálom, drága Hercegem. Talán a
lányom is csak az ön érzéseit próbálta megóvni… pedig illett volna
őszintének lennie – folytatta a Királynő.
A Herceg egy szó nélkül távozott. A Királynő pedig elmondta
Hófehérkének, hogy egy búcsúüzenetet hagyott, amelyben az állt, hogy
nem szereti őt, ezért felhagy az udvarlással, még mielőtt Hófehérke
jobban beleszeret, mint ahogy ő érzett iránta. A Királynő úgy érezte,
helyesen cselekedett, még ha hazudnia is kellett mindkettejüknek. Még
ha most össze is törte a szívüket, ez semmiség ahhoz képest, ha esetleg
később elveszítenék egymást valami tragédia, árulás vagy haláleset
miatt. Ám ugyanakkor gonosznak is érezte magát. Ez egyszerre
megrémítette, de meg is nyugtatta valamelyest.
A szíve legmélyén ő is tudta, hogy az irigység is vezérelte a tettét.
Féltékeny volt Hófehérkére, amiért őt szerette valaki, míg neki már
senkije sem volt. Hogyan is nézhette volna tétlenül, hogy szerelmükben
eljegyzik egymást, míg az ő szerelme már a sírban volt?
Vajon mit gondolna most róla a Király? Néha elképzelte, ahogy a
férje lenéz rá onnan, ahol most van, és elítéli, amiért ilyen alantassá vált.
Érezte, hogy valami átveszi a lelke felett az irányítást, és már képtelen
uralni a saját cselekedeteit.
 De nem; Hófehérke egy nap majd biztos megköszöni, amiért
megmentette őt a szívfájdalomtól. Meg fogja érteni.
A Királynő a szobájába sietett, és újra csak a tükörhöz ment.
Megnyugtatásra vágyott, és meg is kapta. Ahogy az lenni szokott, ő volt
a legszebb.
Ám amikor a tükörbe nézett, úgy tűnt, mintha egy másik nő nézne
vissza rá. Való igaz, gyönyörű volt, de a szeme valahogy máshogy állt.
A szépsége valahogy szigorúvá vált – hidegnek és távolságtartónak
tűnt. A Királynő úgy vélte, ez csak elegánsabbá és nemesebbé teszi a
megjelenését, ami egy úrnő esetében abszolút rendjén való. Ám a
felfedezés nem csillapította a félelmét, hogy egyre inkább elveszíti
önmagát a gyász, a félelem, és főleg a hiúsága miatt.
Úgy tűnt, a Szolga maradt az egyetlen vigasza; a saját apja, akiben a
hosszú, magányos évek alatt egyre jobban megbízott. Feltette hát neki a
kérdést:
– Szerinted megváltoztam?
– De még mennyire, királynőm – jött a válasz.
– Hogyhogy?
– Tekintélyt parancsoló, nemes és elegáns vagy.
– Nem tűnök hűvösnek? – kérdezte a Királynő.
– Nem, Királynőm, ez nem hűvösség, egyszerűen csak olyanná
váltál, ami egy előkelő nőhöz illik. Hisz te vagy a Királynő, és nem
hagyhatod, hogy holmi szívügyek összezavarjanak.
Szívügyek… úgy tűnt, mintha nem is olyan régen még a szíve
irányította volna. De most, hogy egyedül kellett vezetnie a birodalmat, a
szíve mintha végképp eltűnt volna. Mintha csak a gondolataiban
olvasott volna, a tükör folytatta:
– Egy hozzád hasonló státuszú hölgyet nem vezérelhetnek az érzései,
mert úgy aligha lenne képes megbirkózni a feladataival.
A Királynő ezzel a tanáccsal felvértezve indult a napi dolgai után.
Ám nemsokára olyasvalamivel szembesült, amire egyáltalán nem
számított.
Tilley közeledett futva a folyosón.
– Felség! – kiabálta mosolyogva –, egy küldöttség érkezett!
– Nem számítottam senkire. Mondd meg nekik, hogy távozzanak –
válaszolta a Királynő mérgesen.

Á
 Ám még mielőtt Tilley egy szót is szólhatott volna, valaki belépett a
csarnokba.
– Mennyi idő telt el, mióta utoljára találkoztunk, Felség! Hosszú
évekig annyira hiányzott!
A Királynőt megrohanták az érzelmek. Verona. Gyorsan a folyosón
álló tükörbe pillantott, nehogy igazolódjanak a félelmei, és slamposnak
tűnjön. Szegény összetört szíve nagyot dobbant, majd mintha megállt
volna. Fogalma sem volt, mire vélje ezt a látogatást.
Verona a küldetése alatt beleszeretett egy nemes úrba, és a felesége
lett.
A Királynőt újra hatalmába kerítette az az érzés, amit már jól ismert:
a barátja szerencséje felett érzett öröm és irigység keveréke.
Egykor olyan közel álltak egymáshoz, hogy most eltűnődött, hogyan
bírhatta ki éveken át Verona társasága és barátsága nélkül. A puszta
gondolattól is megszédült, de aztán eltemette magában ezt az érzést, és
eltökélte: nem hagyja, hogy a szeretet elgyengítse.
Bár nagy megkönnyebbülést okozott neki, hogy Verona elhagyta a
királyságot, mégis nagyon hiányolta őt – főleg a távozása utáni
hónapokban. Rémesnek és kőszívűnek érezte magát, ha csak eszébe
jutott, hogy a saját önzése és hiúsága miatt küldte el az udvarból a
legjobb barátját. Verona látványa most újra felélesztett benne egy érzést
– valami meleget és emberit. Igen, örült neki, hogy újra a barátnője
társaságában lehet.
A Királynő pompás vacsorát rendezett kettejüknek a nagy
csarnokban. A termet gyertyák világították be, az asztal pedig csak úgy
roskadozott a laktató, ízletes ételektől, melyek mind Verona kedvencei
voltak. Az étel kitűnő volt, ám a beszélgetés feszélyezett. Miről beszélget
az ember egy régi barátjával, miután kellőképpen felelevenítették a régi
történeteket?
Vacsora után a két hölgy visszavonult a vendégszobába, ahol finom
likőröket kóstoltak, amely kissé megolajozta a társalgás menetét.
– Úgy sajnálom, hogy elküldtelek, Verona – jelentette ki a Királynő,
bár csak részben érezte így. – Ha újra dönthetnék, nem hiszem, hogy
elküldenélek az udvarból.
– Ó, de akkor sosem találkoztam volna az urammal. Nagyon hálás
vagyok Felségednek. Óriási boldogságot hozott az életembe, és ezt nem
köszönhetem meg eléggé – mosolygott Verona.

É
 – És szereted őt; a férjedet? – kérdezte a Királynő.
– Hát persze, miért kérdez ilyesmit? – felelte Verona.
– Mindössze csak a szívedet igyekszem megóvni, drága barátnőm.
Roppantul elkeserítene, ha látnám, ahogy összetör téged az elvesztése.
Ő is gyakran eljár háborúzni, nem? Talán nem ártana, ha felkészülnél a
halálára.
– Ugyan dehogy! Miért mond nekem ilyeneket? – meredt rá Verona,
és felállt kényelmes székéről.
– Mert ilyen az élet, drága Verona. Az a sorsunk, hogy elveszítsük a
szeretteinket, és ez összetörje a szívünket. Ha tehetném, megóvnálak
ettől, drága barátnőm, de engem sem készíthetett fel arra senki, ahogy a
saját lelkem is összetört, amikor a Király eltávozott az életemből.
Verona szemébe szomorúság költözött.
– Nagyon is jól emlékszem arra a napra, Felség, és mélységesen
együttérzek; csakhogy én nem tölthetem az életemet félelemben, hogy
elveszíthetem őt, hisz hogyan is élhetnék úgy? Beszélhetek őszintén,
Felség?
– Hogyne; beszélj csak olyan nyíltan, ahogy mindig is szoktál,
Verona. Régi barátom vagy, amely bizonyos kiváltságokkal jár – felelte a
Királynő hűvösen.
– Nekem úgy tűnik, hogy Felséged nem egészen olyan, mint régen.
Gyönyörűbb, mint valaha, de valami mintha megváltozott volna a
lelkében. Féltem önt a boldogtalanságtól és a magánytól – mondta
Verona, majd folytatta. – Hófehérke többször is írt nekem, és aggódott
Felséged miatt. Nyomasztotta, hogy olyannyira elzárkózik tőle. Annyira
szereti önt, Felség; nekem pedig a szívem szakad, ha arra gondolok,
hogy mindketten magányosan gyászolnak, hiszen erőt és megnyugvást
adhatnának egymásnak.
– Hófehérke jól tudja, hogy milyen kedves a számomra. Nélküle
odalennék – jelentette ki a Királynő.
– Akkor hát miért nem keresi a társaságát soha? Hófehérke egy nem
mindennapi fiatal hölgy, Felség. Még most is, hogy annyi éven keresztül
szinte ügyet sem vetett rá, nagyszerű társasága lehetne Felségednek, ha
csak kinyújtaná felé a kezét – könyörgött Verona.
– Hogy merészelsz arra célozni, hogy nem foglalkoztam a
lányommal?! – csattant fel a Királynő.
– Bocsásson meg, Felség, azt hittem, őszintén beszélhetek.
 – Valóban megengedtem, de megszakad a szívem az efféle beszédtől.
Te nem tudod, milyen érzés, ha egy tragédia belehasít az ember lelkébe,
és imádkozz, hogy ne is tudd meg soha!
Verona a fejét rázta.
– Kérem, mint Királynőmet – és mint barátomat: menjen el a
lányához, mert már nem sokáig marad itt az udvarban, hisz lassan
eladósorba kerül, és nem szeretném, ha úgy távozna a királyságból,
hogy nem tudja, az anyja szereti őt.
Az anyja szereti őt. E szavak mélyen megérintették. Elhanyagolta
Hófehérkét holmi varázstükrökért meg a furcsa nővérektől kapott
varázskönyvekért. Megőrült volna? Ennyire elvette az eszét a férje
elvesztése, hogy már attól is félt, hogy szeresse a lányát, nehogy aztán
elveszítse? Mi ez, ha nem őrület?! És miért volt szüksége Verona
szavaira, hogy végre először tisztán lásson? Soha nem lett volna szabad
elküldenie az udvarból a barátját, ezt a nőt, akit egykor a tulajdon
testvéreként szeretett – majd oly sokáig kibírnia a társasága, tanácsai és
szeretete nélkül. Alighanem sok mindentől kímélhette volna meg magát,
ha Verona mellette áll mind ez idő alatt.
A Királynő érezte, hogy olyasvalami mozdul meg benne, amit már jó
ideje nem érzett. Összetört szíve mintha hirtelen meggyógyult volna.
– Nagyon örülnék, ha egy kicsit meghosszabbítanád az itt-
tartózkodásodat, Verona. Kérlek, maradj velünk, míg csak a férjed haza
nem érkezik a háborúból. Túl sokáig kellett nélkülöznöm a társaságodat,
és nem szeretném, ha megint ilyen gyorsan itt hagynál.
– Hogyne, Felség. Örömmel maradnék itt az udvarban
Asszonyommal és Hófehérkével.
– Köszönöm, Verona. Mit szólnál, ha holnap elmennénk piknikezni
az erdőbe, mint a régi szép időkben, csak mi hárman?
– Pompás lenne, Felség. Bizonyára Hófehérke is nagyon örülne neki.
– Hát jó – felelte a Királynő. – De azt a fafejű Tilley-t itt hagyjuk. Soha
életemben nem találkoztam még ilyen kétbalkezes nőszeméllyel!
A Királynő felkacagott, és Verona is vele nevetett. Mégsem együtt
nevettek többé. A Királynő kacajából hatalom és lenézés csengett,
Verona pedig zavartan nevetett vele.
44635

Aznap este, amikor a Királynő egyedül maradt a szobájában, érezte,

hogy valami nem hagyja nyugodni. Aznap már egyszer kikérdezte a
Szolgát. De az még azelőtt volt, hogy Verona megérkezett.
Újra meg kellett kérdeznie.
Tudnia kellett.
Bebotorkált az elsötétített szobába, a tükör elé állt, és megidézte a
Szolgát. Majd feltette a kérdést.
– Nem tudom megmondani, hogy ki a legszebb, most, hogy Verona
is az udvarban van – felelte a Szolga. – Kettőtök szépsége roppantul
közel áll egymáshoz. Az ő szépségének bizonyos vonásai szinte
meghaladják Felségedét. Másfelől a te szépséged részleteiben csaknem
elhomályosítják az övét.
A Királynő leküzdötte a vágyát, hogy száműzze – vagy akár megölesse
– Veronát. A késztetés roppant erős volt, de a Királynőnek sikerült erőt
merítenie régi énjéből, amelyet a barátság és a szeretet alakított, és a
segítségével képes volt neki ellenállni.
Letépte a függönyt az ablakáról, és bebugyolálta vele a tükröt. Majd
hívatta Marcus bácsi jóbarátját, a Vadászt. Alighanem ő volt a
legerősebb férfi az udvarban, és könnyedén végrehajthatta azt, amit a
Királynő feladatául szánt. A Vadász hamar megjelent, a Királynő pedig
a kezébe nyomta a becsomagolt tükröt.
– Fogd ezt, és ásd el valahol az erdő mélyén! Semmi nyomot ne hagyj
a hollétét illetően, és soha, bárhogyan is parancsolnám, soha ne mondd el
nekem, hogy hová rejtetted – ez a legfontosabb! Soha ne áruld el nekem,
hogy hová rejtetted! Megértetted?
– Igenis, Királynő – felelte a Vadász.
– És soha, senkinek egy szót se ejts erről a beszélgetésről, vagy arról,
hogy hová rejtetted el! És tégy bármit, de meg ne próbáld kideríteni, mi
van a csomagban! Tudni fogom, ha bármilyen módon is megpróbálnál
átverni!
– Soha nem tennék ilyet, Királynőm. Soha. Csakis az ön óhaját
követem – hajolt meg a Vadász.
A Királynő a szobája ablakából figyelte, ahogy a Vadász elhajt a
kétlovas kocsiján, a csomagtérben a bebugyolált Varázstükörrel. A
Vadász csakhamar eltűnt az erdőben, és magával vitte azt, ami a
legnagyobb megnyugvást nyújtotta a Királynőnek a Király elvesztése
óta – azt, ami ugyanakkor a legnagyobb gyengeségévé is vált.
 16. fejezet
Kínok közt
A Királynőnek meg kellett volna nyugodnia, most, hogy Verona
visszatért az udvarba, ám mégis folyton azon kapta magát, hogy a
gondolatai a Varázstükör és annak rejtekhelye körül járnak, ettől pedig
különösen ingerlékennyé vált.
Kész őrület volt, hogy így emésztette magát miatta. Ha megkérné a
Vadászt, annak nyilván nem lenne más választása, mint hogy kövesse a
parancsát. Talán némi győzködés hatására elárulná a rejtekhelyet. De
készen állt arra, hogy kitegye magát ennek a szenvedésnek, a puszta
tudatnak, hogy túlságosan is gyenge volt, hogy távol tartsa magát a
tükörtől? Ráadásul a Vadász előtt is fel kellene fednie ezt a gyengeségét?
A következő napok telve voltak gyötrelemmel. A Királynőn
olyannyira elhatalmasodott a Varázstükör iránti vágyakozás, hogy még
az álmaiba is beférkőzött; így alig tudott aludni, és valósággal bele is
betegedett. Minden egyes nappal, amelyet távol töltött a tükörtől, egyre
gyengébb lett – annyira, hogy néha már-már úgy érezte, közel áll a
halálhoz.
Gyakran riadt fel halálra váltan ugyanabból az álomból, amely
éjszakánként kísértette…
Álmában az erdőben járt, és kétségbeesetten kereste a tükröt. A fák
ágai eltakarták az eget, így ő egyedül maradt a sötétségben a félelmeivel.
A nővérek is ott voltak, meg-megjelentek, majd eltűntek, néha alakot
váltottak, ahogy az már az álmokban gyakran lenni szokott. A Királynő
ekkor egy frissen ásott földkupachoz ért, és a két kezével esett neki az
ásásnak. Elkeseredetten ásott, hogy megtalálja a tükröt – mintha csak
egy örökkévalóságig tartott volna; a keze már vérzett, teste gyengült,
feje vadul zúgott. Végül valami puhát és nedveset tapintott, amit
szövetbe burkoltak. Amikor kibontotta, a textilben egy szívet talált,
amelyből vér szivárgott a kezeire. – Mama? – hallotta hirtelen.
Hófehérke állt ott, ismét kislányként, rettenetes szomorúsággal a kis
arcán; fehér díszruháját teljesen átitatta a vér, amely a mellkasán tátongó
lyukból áradt ki, ahol egykor a szíve volt. A semmibe bámult, sötét, üres
tekintettel; bőre hamuszín volt, arcára pedig lassan szemrehányás ült ki.
A nővérek körbeugrálták, visongó kacagással örvendezve. A Királynő
sikítani akart, de annyira megrettent, hogy egy hang sem jött ki a torkán.
 Reggelenként verejtékben úszva ébredt ugyanebből a rémálomból,
vagy egy nagyon hasonlóból. Egész testében remegett; gyengének érezte
magát. Képtelen volt uralkodni önmagán.
Úgy érezte, legyőzték.
Az egyik éjszaka megint a nővérekkel álmodott.
– Erre! Erre! – kiabálták az erdőben, miközben újra és újra eltűntek a
sötét éjszakában. – Itt – ásson – itt – a Varázs – Tükör – a Szolgája –
fecsegték összevissza, miközben kacarásztak; a hold hideg, kékes fénybe
burkolta ijesztő, babaszerű arcukat.
Amikor másnap reggel felébredt, egy sáros rongyokba bugyolált
csomagot talált az ágya mellett a padlón. A saját kezei is koszosak
voltak, hálóinge pedig szakadtan, sárosan lógott rajta.
Arra gondolt, hogy talán még mindig álmodik. Vagy mégis kiment
volna az erdőbe álmában, hogy megkeresse a tükröt? Több mint egy hét
után most újra élettelinek érezte magát; egyszerre visszatért belé az élet
és az önérzet. Kicsomagolta a jókora tárgyat, és önnön tükörképét
pillantotta meg, ahogy visszanéz rá. A Királynő úgy rogyott a tükörre,
mintha egy rég eltávozott szeretőjét ölelné.
Valami megváltozott benne. Veronának igaza volt. Már nem ugyanaz
a nő volt, aki sok-sok éve hozzáment a Királyhoz; valami teljesen mássá
vált, és ez megrémítette. Ám ugyanakkor erővel és a hatalom érzetével
töltötte el. Soha többé nem fog megválni a Varázstükrétől. Úgy tűnt, az
élete, sőt a lelke függ ettől. Sietve letépte a tükröt borító maradék
szövetdarabokat.
– Varázstükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken?
– Szépségedhez nem fér kétség, ám Verona még nálad is szebb.
– Nos, akkor – mosolyodott el a Királynő baljóslatúan – ideje, hogy
távozzon.
 17. fejezet
Újabb búcsú
Másnap reggel a Királynő éppen Veronával étkezett a reggelizőben,
amikor a Vadász behozta Hófehérkét. A lány rongyosnak tűnt, ruhája
még a szokásosnál is koszosabb és tépettebb volt, arcán jókora horzsolás
éktelenkedett.
– Mi történt? – pattant fel a Királynő ültéből, hogy majdnem fellökött
egy teáskancsót.
– A lovam megbokrosodott; nem tudtam megzabolázni.
A Vadász közbeszólt.
– A lány Pompással, az új csődörrel ment ki. Figyelmeztettem, hogy
ehhez nem elég jó lovas, de ő mégis elkötötte, míg én az erdőben
vadásztam.
A Királynő őrjöngött. – Meg is halhattál volna, Hófehérke! Hogy
képzelted, hogy egyedül lovagolhatsz?!
Hófehérke hallgatott.
– Egyedül voltál, ugye?
Hófehérke a cipőjét bámulta.
– Á, szóval vele! Miután egyértelműen megtiltottam, hogy valaha is
találkozzatok!
Hófehérke megadóan lehajtotta a fejét.
– Tűnj innét, mielőtt kapsz egyet! Rád se tudok nézni! – kiabálta a
Királynő.
Ám Hófehérke nem tágított.
– Elmondta nekem, mit mondtál neki, Anyám! Hazudtál neki, azt
mondtad, hogy nem szeretem őt! Hogy tehetted?!
A Királynő hatalmas pofont kent le neki.
Verona halálra váltan nézte.
– Asszonyom, kérem! – kiáltotta.
A Királynő úgy fordult hátra, mint egy mérges vipera.
– Hallgass! – kiáltott rá.
Hófehérke úgy zokogott, hogy meg sem tudott szólalni. Verona
odament hozzá, és átölelte.
– Már azt sem tudom, kicsoda Felséged – mondta keserűen a
Királynőnek. – Jégszívű, gonosz nőszeméllyé vált, és senki nem maradt
abból a jóságos hölgyből, akit egykor barátomként szerettem.
 – Akkor hát nyilván nem okoz gondot, ha száműzlek a királyságból,
drága Verona. Örökre. Nagy kedvem lenne utánad küldeni azt a
javíthatatlan kölyköt is. De itt is megtalálja majd a helyét. A kastélynak
nagy hasznára van. Az istállók még sosem voltak ilyen tiszták. Sem az
árnyékszékek ilyen illatosak – mosolygott kajánul.
– Felség… – szólt közbe a Vadász.
– Hallgass! Vagy te is az ő sorsára jutsz! – torkolta le a Királynő.
Hófehérke a Vadász mellkasának dőlt, úgy zokogott. A Vadász
gyorsan kikísérte őt a szobából. Verona is velük tartott, és rögtön
megkérte a többi szolgálót, hogy gyűjtsék össze a holmiját. Ezután
elköszönt az ismerős arcoktól, akiket már évek óta nem látott, és
távozott a kastélyból.
A Királynő figyelte, ahogy elmegy, majd gyorsan visszavonult a
szobájába. A tükörhöz sietett, de előre félt a Szolga válaszától. Képtelen
volt rávenni magát, hogy feltegye a kérdést. Nem bírta volna elviselni,
ha nem ő a legszebb; ma este nem. Így inkább lefeküdt. Másnap reggel
újult erővel kelt fel az ágyából. Verona már messze járt, így a Királynő
biztos lehetett benne, hogy a Szolga a tükörben képes lesz majd
megnyugtatni.
– Varázstükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken?
– Te vagy az, Királynőm…
A Királynő aggódva nézett rá.
– Bizonytalanságot érzek a hangodban, Szolga. Beszélj! – szólt rá.
– Te vagy a legszebb, Felség. De azt ne kérd, hogy a szíveddel
kapcsolatban adjak tanácsot.
A Királynő a tükörre köpött, majd a palástját meglebbentve
kiviharzott a szobából, míg a Szolga bíbor ködbe burkolózva eltűnt a
Varázstükörben.
 18. fejezet
Álomkórság
Mutasd, meg nekem Hófehérkét!
Hófehérke a sötét erdőben rohant; kínok közt, rettegve. Egyedül volt, félt, és a
kastélyba igyekezett visszatalálni. Vissza a mostohaanyjához, aki biztosan
megbünteti majd a Vadászt, amiért az bántani akarta, és mindenféle
hazugságokat talált ki arról, hogy a saját lányát akarná elveszejteni.
– Ostoba leány.
Az erdő életre kelt; eleven volt, és veszélyes. A lány életét akarta. A Királynő
haragja átjárta a fákat, és életet lehelt a sivár ágaikba és gyökereikbe. Az ágak,
mintha csak kezek lennének, Hófehérke után kapkodtak, felkarcolva a bőrét.
Végül megragadták, és a földre teperték. A nyakára tekeredtek, fojtogatni
kezdték, és a mellkasán kaparásztak a szíve után. Az erdő készen állt, hogy
elvégezze, amit a Vadász nem tudott. Hófehérke szemében rémület villant, és
felsikoltott: – Mama, segíts rajtam! – A Királynő szíve abban a percben
felolvadt. A fák azon nyomban elengedték a lányt.
Hófehérke tovább rohant az erdőben, míg a fák teljesen ki nem takarták az
eget. Teljes volt a sötétség, csak izzó szemek meredtek rá fenyegetően. Magára
maradt a félelmével, így tovább rohant, bár fogalma sem volt, hogy az út
biztonságba vagy a halálba vezeti. A Királynő varázsereje sem ért már el oda,
ahová végül eljutott – sikerült megszöknie az erdőből, és eltűnt a Királynő
szeme elől.
A Királynő felriadt. Jeges hideget érzett, és semmi másra nem
vágyott, csak az ágya megnyugtató melegére. Napokig ott is maradt, és
csak arra volt ereje, hogy naponta kikérdezze a Varázstükröt, és néha
elsétáljon az ablakig, hogy ellenőrizze, Hófehérke még mindig a
kastélyban dolgozik, és távol tartja magát attól a minden lében kanál
Hercegtől.
Még messziről is észrevette, hogy a lánya milyen gyönyörűvé vált.
Ráadásul nem is csak a külseje volt szép, hanem – akárcsak az apjának –
a szíve is aranyból volt. Már nem volt sok hátra, hogy… Nem, a
Királynő erre gondolni sem mert.
Magányos volt; nemcsak a férje hagyta el őt, de most már Hófehérke
is elmenekült tőle. Nem, az csak álom volt. Vagy mégsem? Az egész
élete mintha összegabalyodott volna – álom és valóság, fantázia és
rémlátomások. Úgy érezte, átváltozott valamivé, ami többé már nem is
ember, hanem valami teljesen idegen dolog. Néha eltűnődött, hogy az
apja is hasonló állapotban tengeti-e a napjait. Mostanában egyre többet
érzett belőle önmagában.
Egyik este újra izzadságban úszó hálóingben ébredt; gyenge volt, és
minden porcikája sajgott. Feltápászkodott, és vizet öntött magának a
lavórba, hogy felfrissítse magát, amikor felfigyelt valamire a padlón. Vér
volt – több tócsányi –, benne lábnyomokkal, amelyek a Királynő ágyától
a szoba ajtajáig vezettek. A Királynő fáklyát ragadott, és követte a véres
lábnyomokat, ki a kastélyból, egyenesen a rengetegbe. Az erdő fekete
volt, mintha csak tűz égette volna; a csillagok és a hold sem adtak
semmi fényt. Halott hely volt, amelyet önnön irigysége és gyűlölete tett
ilyenné. Az egyetlen fényforrás a kezében tartott fáklya volt. A véres
lábnyomok sora megszakadt. A Királynő egy szívet pillantott meg az
egyik fa karomszerű ágai közt, mint valami különös, skarlát gyümölcsöt;
a vér megcsillant a fa ágain a fáklyafényben.
– Mama? – A Királynő ijedten fordult hátra.
Hófehérke állt ott, ismét, mint kislány. Arca fehérebb volt a halálnál
is, szeme helyén fekete lyukak, fehér ruháját vér itatta át.
– Mama, visszakaphatnám a szívemet?
A Királynő felsikoltott. Mit tett?!
– Felség, kérem, ébredjen! Csak egy rossz álom! – hallotta Tilley
hangját.
– A kislányomnak szüksége van rám! Eljött hozzám az éjjel… mert
kellek neki! Az erdő elrabolta a szívét!
A komornája döbbenten meredt rá.
– Dehogy, Felség! Hófehérke kint van az udvaron, és kutya baja!
– De a vér a padlón! Ott, nézd!
– Bizonyára összetört valamit az éjjel, aztán belelépett az
üvegszilánkokba. Felséged nagyon beteg!
– Nem, ez Hófehérke vére! Éjszaka meglátogatott, esküszöm!
– Nézze meg a saját lábát, Felség, piszkos és vérzik! Asszonyom
beteg, kérem, feküdjön vissza, pihennie kell!
– Hagyj már békén, te ostoba némber!
– De Felség, el kell látnom a…
– Azt mondtam, tűnés!
A Királynő a vérre és az üvegcserepekre meredt a földön. Hófehérke
eljött hozzá az éjjel – biztos volt benne! Az ő kicsi lánya egyedül volt és

É
elveszett, és a szívét kereste. És bár a Királynő az elmúlt napokat szinte
teljes egészében alvással töltötte, most újra elájult a kimerültségtől.

– Meg kell ölnöd Hófehérkét, ha magad is élni akarsz; ha vissza akarod kapni
a szépségedet.
Azonban ő inkább szabadult volna meg újra a tükörtől, és hagyta volna
magát meghalni.
– Ha életben hagyod, akkor hosszú lesz, és fájdalmas, lányom. Hosszú
éveken át tántorogsz majd lassan a halál felé, míg a lelked el nem rothad
odabent, és elhervasztja a testedet is, míg csak a porhüvely marad; mindenki
undorodva és szánakozva néz majd rád. Kívánni fogod a halált, de még az után
sem szabadulsz, hogy eltemettek a földbe. A tükör bűbája – a nővérek varázslata
– még a sötétségben is életben tart majd. Szenvedni fogsz a halálért, érezni
fogod, ahogy hív, szeretnél majd engedni a hívásának, de a tested képtelen lesz
engedelmeskedni. Önmagad csapdájába esel, magányosan, kínok közt szenvedve.
– Miért csinálod ezt?
– Attól fogva gyűlöllek, hogy a világra jöttél.
– Akkor mindez csak hazugság volt? Miért?
– Bosszú anyád haláláért, és a saját lelkemért.
A Királynő újra felébredt, apja szavaival a fülében. Eszébe jutott,
hogy ő is hasonló dolgokat mondott Veronának a férje elveszítésével
kapcsolatban. Lázas beteg volt, és a saját elméjét sem uralta többé. Miért
kínozták ezek a gondolatok? Küzdött ellenük, de minduntalan csak arra
jutott, hogy elpazarolta az életét a hiú ábrándokért és az apja
szeretetéért, ami sohasem létezett. Most pedig arra kényszerítik, hogy
megölje a tulajdon lányát.
Nem, ez csak egy álom volt. A tükörnek nem lehet hatalma felette.
Gondolatai kuszán röpködtek, képtelen volt megkülönböztetni a
valóságot a rémálmoktól, és rádöbbent, hogy már ébren maradni is
képtelen, és minduntalan visszazuhant hagymázas álmaiba…
Megint a tükrébe bámult. – Olyan vagyok, mint te, Apám. Elhagytam a
lányomat. Gyűlölöm őt a szépsége miatt.
– Mindig is olyan voltál, mint én. Egy részem benned él; a véred is az
enyém. Ez összeköt minket, ahogy a tükör varázsereje is. A lelkem egy része
benned lakik.
– A lelked a miénk – hasított a csendbe a nővérek hangja. – Ha a lelked
őbenne van, akkor ő is a miénk! Ahogy a feleséged is a miénk lett, mielőtt
elvettük tőled!
 – Senkié nem vagyok! – kiáltotta a Királynő.
A nővérek vihogtak, majd eltűntek.
A Királynő kábultan tántorgott ki a szobájából, majd végigsétált az ismerős
ösvényen, amelyen Hófehérkével sétálgattak még kislánykorában. Elveszítette az
időérzékét, és végül sokkal messzebbre sétált, mint ahogy tervezte. Újra csak a
Halott Erdőbe ért. Minden megfeketedett, és a hely csak úgy bűzlött a
kénszagtól. Ez az ő műve volt. A gyűlölete és a félelme nemcsak ezt az erdőt, de
a saját életét is teljesen tönkretette. Mostanra mindent elveszített. A szeme
sarkából valami zöldet és pirosat pillantott meg a fekete ürességben. Egy
fényesen csillogó alma volt az, amely az egyik fa ágáról lógott a Halott Erdőben.
Eltűnődött, hogyhogy nem vette észre azonnal – elképesztően furcsának hatott a
halott fák sűrűjében. Volt benne valami, ami reményt adott neki. Leszakította a
csillogó almát a halott fáról, egyszerű ruhájának egy redőjébe rejtette, majd a
fejére tekerte a sálját, és elindult az erdő mélyén megbúvó apró házikó felé.
Amikor a Királynő felébredt a lázálomból, Tilley éppen vizes
borogatást tett a homlokára.
– Ennem kell valamit. Egy… egy almát – motyogta a Királynő
kiszáradt ajkakkal.
Tilley levette a borogatást a Királynő homlokáról, és egy tál hűvös
rózsavízbe helyezte.
– Megint álmodott, Asszonyom. – Majd folytatta: – Hófehérke
odakint van, és szeretné látni.
A Királynő majdnem elküldte, de aztán meggondolta magát.
– Jól van, szólj neki, hogy jöjjön be.
Tilley kiszólt az ajtónállónak, és Hófehérke belépett a szobába.
Mennyire gyönyörű volt! A napsugarak mintha mindenhova követték
volna, amerre ment. A rongyok, amiket viselt, csak még jobban
kihangsúlyozták a szépségét a saját szakadtságukkal. Fiatal volt,
csodálatos és imádni való.
– Sajnálom, hogy ilyen beteg vagy, Anyám. Tehetek valamit érted?
– Igen. Hoznál nekem egy almát, kérlek? A legpirosabbat és
legfényesebbet, amit csak találsz – kérte a Királynő, míg Tilley a
homlokát törölgette.
Hófehérke a komornára pillantott, aki hasonló aggodalommal nézett
vissza rá.
– Hogyne, Anyám. Szedek neked egy almát, ha szeretnéd – mondta
Hófehérke.
 – Köszönöm, kismadaram – felelte a Királynő félig ébren, félig
álomban.
A Királynő egy hatalmas, mohos fához ért. Jól tudta, hogy a tövében nő egy
álomkeltő gyökér, ami csak a nedves sötétségben élt meg. Jeges szívvel,
bűnösségének tudatában ásni kezdett. A gyökér pontosan ott volt, ahol gondolta.
Elővette apró tőrét, és felhasította a gyökeret; a benne rejlő olaj végigcsorgott a
kezén, akár a vér. Gonosznak érezte magát; egész testében reszketett. Mi vehette
rá, hogy ilyen rémes cselekedetre ragadtassa magát? A gyökér olaját az almára
kente. Ez majd elaltatja Hófehérkét; mély, halálszerű álomba taszítja. Talán neki
is ennie kellene belőle, hogy végre a lányával lehessen anélkül, hogy attól kéne
félnie, hogy árt neki.
Tovább haladt az erdőben, és egy tisztásra ért, ahol a három nővér várta.
– Lám csak…
– … hát felfedezte…
– …a mérgezett almát, úgy-e?
Ezzel a nővérek karon fogták a Királynőt, majd a tisztás túloldalára
rángatták. A Varázstükör is ott volt. Lucinda a tükör elé vezette a Királynőt,
míg Martha és Ruby kétoldalt álltak, és a Királynő tükörképére meredtek.
Az arcát – a gyönyörű arcát – most aszott ráncok borították; vénséges
szarkalábak, foltok és bibircsókok gyűrűjében. Egyszerre a saját leheletét is
megérezte – büdös volt, rohadt fogaihoz illő. Ocsmány banya volt: egy öreg,
gonosz, visszataszító boszorkány.
A nővérek vihogtak, ahogy a Királynő kitépte magát a szorításukból.
Nehezére esett a futás, mert a háta is púpos volt ezen az új testén.
Rohant, rohant az erdőn át, amilyen gyorsan csak a lábaitól telt. Végül egy
házikóhoz ért. Hófehérke is ott volt. De most már nem ismerte fel őt.
A lány – most már felnőtt nő – nagyon szép volt. De valami nem stimmelt;
már nem volt az egykori sugárzó önmaga, valami megváltozott rajta. Abban a
pillanatban a Királynő megértette. Hisz ő vette el tőle a szívét! No nem fizikai
értelemben. Hiszen még élt. De a Királynő tönkretette a lánya lelkét, amikor
elhagyta őt. Hófehérke most kóbor állatokkal társalkodott; úgy tűnt, elég sok van
belőlük a ház körül, és odabent is. A Királynő eltűnődött, hogy talán a
megpróbáltatásoktól megbomolhatott az elméje – a puszta gondolattól is
összefacsarodott a szíve. Azon tanakodott, hogy vajon még ebben az állapotában
is felismeri-e majd – hiszen ő maga egy vén banya volt, Hófehérke pedig nyilván
eszét vesztette a félelemtől és a fájdalomtól. Hófehérke tekintete mégis azt súgta
neki, hogy igen.
 De az lehetetlen volt.
Hófehérke egy kismadarat tartott a tenyerén, úgy mosolygott a
vénasszonyra. Most megint kisgyermeknek tűnt. Gyönyörű gyermeknek.
Gyönyörű nőnek. Sokkal szebbnek, mint a Királynő.
– Szervusz, kedvesem, hogy vagy ma?
Hófehérke úgy bámult rá, mintha megbabonázták volna.
– Ajándékot hoztam neked, kedveském – mondta a Királynő, és a lánya felé
nyújtotta az almát. Hófehérke a szemébe nézett, és elvette az almát.
Szinte szórakozottan beleharapott, majd szinte azonnal a földre zuhant, az
almával a kezében. De még mielőtt a szeme lecsukódott volna, még annyit
suttogott:
– De hiszen az álmom már valóra is vált, Mama. Eljöttél értem, ahogy
mindig is tudtam. Szeretlek…
A Királynő pedig lehajolt, megcsókolta a lányát, és a fülébe súgta:
– Én is szeretlek, kismadaram. Annyira szeretlek!
 19. fejezet
Csúf megszállottság
A Királynő hosszú idő után végre jobb közérzettel ébredt.
Hatalmasnak, erősnek érezte magát – és az önbizalma is visszatért. Igaz,
az álma arra utalt, hogy az érzelmei ellentmondásosak, és nem találja a
helyes utat. De Hófehérke képe, ahogy az álmában szerepelt – betegen,
fehéren, holtan –, megragadt benne. Ám ahelyett, hogy megnyitotta
volna a szívét, és a lányához sietett volna, hogy átölelje, inkább csak
örült annak, hogy még életben volt, és a kísérteties képektől is csak
jobban érezte magát.
Hogyan is jelenthetne egy ilyen gyermek – akinek a szeme helyén
csak lyukak tátonganak, és a szíve is hiányzik – fenyegetést a Királynő
szépségére?
Nem is értette, hogyan uralkodhatott el felette ennyire a saját
gyengesége és az érzelmei. Úgy, hogy beteg volt. Ennyi. Felkelt az
ágyából – sok-sok nap után most először –, széthúzta a függönyöket, és
megpillantotta Hófehérkét a kútnál, amint éppen a rongyos ruhájában
takarított. Mi tagadás, szép volt. De közel sem olyan szép, mint a
Királynő.
Behívatta a szolgálóit, hogy készítsenek fürdővizet a számára, és
csakhamar megtisztálkodott, majd a legszebb köntösét vette magára.
Koronája tökéletesen ült hollófekete haján, kedvenc lila-fekete palástját
pedig egy aranyból készült, rubinnal díszített nyakék fogta a ruhájához.
Szemügyre vette magát a Varázstükörben, és elmosolyodott. Meg kell
hagyni, soha nem volt még szebb.
– Varázstükör Szolgalelke – kezdte a varázsigét –, túlvilágról
megidézve, széllel szállj át sötét űrön – szólj hát! Arcod mutasd végre!
Lángok csaptak fel a tükörben, majd lelohadtak, és a Szolga arca
bukkant elő.
– Mit kívánsz, Királynőm?
– Varázstükröm, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken?
– Felséged szépsége messze földön híres, de – hopp! – egy szép
leányzó akad még e tájon: rongyos ruhái sem rejthetik, hogy mily
csodás; ő a leggyönyörűbb, bárhogyan is fájjon – felelte a Szolga.
– Megkorbácsolni! – rikoltotta a Királynő felháborodva. Ki lehet ez a
nő? – Áruld el a nevét! – parancsolta a tükörnek.
 – Ajka vörös, mint a vér; haja fekete, mint az ében; a bőre hófehér…
A Királynő megszédült. A szoba megfordult körülötte, és ő kis híján
elesett. A brossa után kapott, és rémülten tántorodott hátra.
– Hófehérke! – suttogta.
Az ablakhoz sietett. Hófehérke még mindig a lépcsőfokokat
takarította a kút mellett. Közben énekelt, és táncolt, a Királynő pedig kis
híján gyűlöletet érzett iránta. Úgy tűnt, Hófehérke jókedvét semmivel
nem lehet elvenni. Hogyan gyógyulhatott fel ilyen tökéletesen az apja
elvesztése után? Hát már nem is emlékezett az együtt töltött boldog
időre? Hogy lehetett még képes mosolyogni – sőt, nevetni és táncolni?
Vagy szeretni?
A Királynő hirtelen észrevette, hogy az ifjú Herceg lép elő az
árnyékból Hófehérke mellett. Hófehérke nagyot ugrott, majd szaladni
kezdett előle – nyilván rettegett a Királynő haragjától, aki figyelmeztette,
nehogy összeszűrje a levet a fiúval. A Királynő egy pillanatig nagy
megelégedéssel szemlélte a jelenetet, míg csak Hófehérke meg nem
jelent az ablaka alatti erkélyen, és közös dalba nem kezdett a Herceggel,
aki émelyítő szerenádot adott neki. Nem elég, hogy a lány szebb volt a
nála, de még bele is szeretett valakibe, megsértve ezzel az apja emlékét
és a Királynőt!
A Királynő gyorsan összehúzta a függönyt, és sarkon fordult, ám
ekkor a nővéreket pillantotta meg a szobája közepén.
– Ti! Hogy kerültetek ide?!
– Megvannak a módszereink, Asszonyom… – mondta Lucinda.
– …ahogy Felségednek is – fejezte be Ruby.
– Mit akartok? – kérdezte a Királynő kimérten.
– A kérdés az… – kezdte újra Martha.
– …hogy Felséged mit akar? – egészítette ki Lucinda.
– Azt hiszem, már tudjátok a választ, kedveseim – felelte a Királynő.
A nővérek csacsogni kezdtek, egymás mondatait befejezve.
– A hatalma megvan, Felség – a válasz pedig ott rejlik – a
könyvekben, amelyeket itt hagytunk – a Sötét Varázslatok kódexeiben –
a bájitalok és mérgek – az álcák közt. Ha még emlékszik, hol találja őket
– tudni fogja a választ is – hiszen – a felmenői közt rengeteg boszorkány
akadt – így a válasz nemcsak a lapok közt rejlik – hanem a vérében is –
pontosan ahogy – az édesanyjáéban is.
 – Hazudtok! – kiáltotta a Királynő, és egy törékeny vázát vágott a
nővérek közé.
– Hú, a mindenit…! – sikkantotta Lucinda.
– …milyen paprikás kedvében van… – toldotta meg Martha.
– …de ez még jól is jöhet a jelenlegi helyzetében – fejezte be Lucinda.
– Hisz adódik egy egyszerű mód, hogy újra Felséged legyen a
legszebb – jelentette ki Ruby.
– És mi lenne az? – kérdezte a Királynő bizalmatlanul.
– Ölje meg a lányt! – válaszolták a nővérek egyszerre, és újra visongó
nevetésben törtek ki.
– Megölni Hófehérkét? Ti megőrültetek! – meredt rájuk a Királynő.
De lelkének egy része máris fontolóra vette, hogy megszabaduljon a
lánytól.
A nővérek egyre csak vihogtak.
– Az őrület csak nézőpont kérdése, Királynő!
– Ez az egyetlen mód. Meg kell halnia, vagy Felséged kezétől, vagy
valaki másétól. Hát nem szeretne újra az apja szeme fénye lenni? Nem
akarja hallani, ahogy a Szolgája önt dicséri, mint a legszebbet?
– Hogyne, de…
– Marcus bácsikájának van egy barátja, a Vadász. Parancsolja meg
neki… – sivította Lucinda.
– …hogy tegye meg ő! – fejezte be Ruby. – Ezzel bosszút áll azért…
– …hogy hűtlen lett az apja emlékéhez egy másik nemesember miatt!
És így újra Felséged lesz…
– …a legszebb a királyságban!
– És ami még jobb, a vére sem az ön kezéhez tapad majd!
A nővérek újra vihogni kezdtek.
A Királynő a fejét csóválta. Kívülről úgy tűnt, mintha nem értene
egyet a nővérekkel, ám valójában igyekezett legyűrni a késztetést, hogy
beleegyezzen a javaslatukba.
– Úgy látom, elkél… – szólalt meg Lucinda.
– …egy kis segítség – fejezte be Ruby.
Martha kinyitotta a szütyőjét, és egy üres teáscsészét vett elő.
– Arany és máz, epében ázz! – kántálta Lucinda.
Ezzel előrehajolt, és beleköpött a csészébe.
– Félre szépség-jóság, fogadd a bűn jussát! – gajdolta Ruby, és
Martha válla fölött előrehajolva ő is a csészébe köpött.
 – A megtört lélek eleget szenvedett; egy Királynő legyen mindenek
felett! – fűzte hozzá Martha, majd a saját aszott ajkaihoz emelte a csészét,
és maga is beleköpött.
A nővérek ezután mind elhúzták a tenyerüket a csésze fölött, és
amikor a Királynő is belepillantott, gőzölgő folyadékot látott benne.
– Igya meg – utasította Lucinda.
A Királynő gyanakodva bár, de elvette a csészét. Ha ez segít neki erőt
gyűjteni – márpedig a varázslat szövegéből ezt szűrte le –, akkor
örömmel fogadta a lehetőséget.
Ahogy a folyadék legördült a torkán, és a gyomrába ért, hihetetlen
haragra gerjedt. Ám ez egy különös, összpontosított harag volt, amelyet
most a saját céljaira fordíthatott. Úgy érezte, a lelkének az a része,
amellyel eddig hadakozott, most végérvényesen átvette a teste fölött az
uralmat. Ő pedig imádta ezt az érzést.
– Nővérek… – mordult fel a Királynő ördögien. – Távozzatok! Most!
Különben gondom lesz rá, hogy egyesével vágják fel a gyomrotokat, és a
beleiteket a kerti fákra lógassák fel! A maradékot pedig a várárokba
vettetem, a bestiáknak!
Lucinda sötéten elmosolyodott, és a nővérei is követték.
– Csak hívjon minket, ha kellenénk, kedvesem – búcsúzott Lucinda,
azzal a három nővér éppoly érthetetlenül vált köddé, mint ahogy
megjelentek.
 20. fejezet
A vadász
Visszatért már a Vadász? – tudakolta a Királynő Tilley-től, miután a
szobájába hívatta.
– Nem, Felség, még nem. De most már biztosan bármelyik percben
itt lehet. Lassan dél van – felelte a szolgáló.
– Küldd fel hozzám, mihelyt megérkezik; azzal se fáradjon, hogy
előbb rendbe hozza a külsejét. Gondolom, szeretne majd megmosakodni
a hosszú vadászat után, de most az a legfontosabb, hogy mielőbb
hozzám jöjjön!
– Igenis, Királynő.
Tilley ezzel kiment a szobából. A Királynő túl ideges volt ahhoz,
hogy egyen. Mindennél jobban kívánta, hogy újra odaülhessen a tükör
elé – hogy megkérdezhesse tőle, ki a legszebb, és hallhassa, hogy ő az;
ám tudta jól, nem ezt mondaná. A puszta gondolattól, hogy még egyszer
azt kelljen hallania, hogy Hófehérke a legszebb, a mostanra
megkövesedett szíve is kis híján kettérepedt. Így hát fel-alá járkált. Várt.
Nemsokára úgyis újra ő lesz a legszebb a vidéken… mihelyt Hófehérke
meghal. Az idő lassan telt; a Királynő a szörnyűséges nők szobrát nézte
a kandalló két oldalán; elképzelte, ahogy maga is sárkánnyá változik, és
ő maga öli meg Hófehérkét… bárcsak lett volna hozzá hatalma!
Végül leült a trónusára, és ott várta a Vadász érkezését.
Csakhamar kopogtattak is az ajtón.
– Szabad! – kiáltott ki.
A Vadász lépett be. Szakadt volt és koszos, izzadt homlokán
sárcseppek éktelenkedtek.
– Hívatott, Királynőm?
– Úgy van. Szeretném, ha elvinnéd innen Hófehérkét. Vidd el
messze, be az erdőbe. Keress neki valami elzárt tisztást, ahol
vadvirágokat szedhet…
– Igenis, Felség – felelte a Vadász.
– És ott, hűséges Vadászom, öld meg őt – utasította a Királynő.
– De Felség! A kis hercegnőt! – könyörgött a Vadász.
– Hallgass! Tudod, mi lesz a büntetésed, ha nem teljesíted a
parancsomat! – csattant fel a Királynő.
 – Igen, Felség – felelte a Vadász, és a földre szegezte a tekintetét. A
gyermek élete – vagy az övé. Vagy, ami még rosszabb, a családjáé.
A Királynő folytatta:
– És, csak hogy biztosra vehessem, hogy elvégezted a feladatodat,
hozd vissza nekem a szívét ebben!
A Királynő egy díszesen faragott fadobozt húzott elő, és átnyújtotta a
Vadásznak. Gyönyörű mestermunka volt; fedelén a zár egy tőrrel
átszúrt szívet mintázott. A Királynő olyannyira megváltozott, hogy már
azokat a dolgokat sem ismerte fel többé, amelyeket egykor a
legdrágábbnak tartott – a dobozt sem ismerte fel, amelyben egykor a
Király első feleségének hozománya érkezett. Ugyanaz a doboz, amely
egykor Hófehérke édesanyjának leveleit tartalmazta.
– Ne okozz csalódást – parancsolta a Királynő.
– Nem fogok, Felség.
A Vadász kiment a szobából, a Gonosz Mostoha pedig az ablakból
nézte, ahogy Hófehérke boldogan távozik a Vadásszal. A Királynő
sötéten mosolygott. Majd újra kezdetét vette a várakozás.
A Királynő órákig járkált fel-alá a szobájában. Aztán arra gondolt,
hogy leül a tükörhöz, de nem akarta elkapkodni a dolgot. Képtelen lett
volna elviselni, ha még egyszer azt hallja, hogy nem ő a legszebb.
Már alkonyodott, és a Vadász még mindig nem tért vissza. A
Királynő már attól tartott, hogy az inába szállt a bátorsága, és
elmenekült a gyermekkel együtt. És ekkor kopogtattak az ajtón.
A Vadász állt ott, döbbent arckifejezéssel. Átnyújtotta a Királynőnek
a dobozt. Elhozta hát Hófehérke szívét, pont, ahogy a Királynő
meghagyta neki. A Gonosz Mostoha érezte, hogy valamiféle perverz
izgalom vesz erőt rajta. Többé már nem zavarták a régi félelmei és
gyengeségei; semmi nem állhatott az útjába az ujjongásnak. Jól döntött,
hogy elveszejtette a lányt. Az egész családjával jót tett vele. Felszabadító
érzés volt. És ami még fontosabb, most újra ő volt a legszebb az egész
királyságban.
– Köszönöm, hűséges alattvalóm; biztosíthatlak, hogy bőkezű
jutalomban lesz részed. Most hagyj magamra – mondta neki a Királynő.
A Vadász egy szó nélkül távozott, a Királynő pedig egyenesen a
tükörhöz ment. Már nagyon várta ezt a pillanatot.
– Varázstükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken? –
kérdezte gúnyos mosollyal, kezében a dobozzal, melyben a szív lapult.
 A Szolga megjelent, és így szólt:
– Túl a Hét Fénylő Hegyen, hét zuhatagon is túl; hét törpe házában él
Hófehérke – szépsége mindent felülmúl.
– Hófehérke holtan fekszik az erdőben, a Vadász elhozta a
bizonyítékot! Íme, a szíve! – Ezzel a Királynő kinyitotta a dobozt, és a
tükör elé tartotta.
– Hófehérke most is él – felelte a Szolga –, ő a szépek szépe.
Kezeidhez mi tapad – csak egy vadkan vére.
– Ez egy disznó szíve! Átvertek! – kiáltotta a Királynő.
A Gonosz Mostoha olyan őrjöngésbe kezdett, hogy a szolgálói már-
már azt hitték, maga a kastély kezd összeomlani a fejük fölött.
Leviharzott a lépcsőn, át a főkapun, ki az udvarba, a lóistállókhoz, ahol
a Vadász éppen a lovát kantározta le.
– Nem is ölted meg őt!
– Nem, Felség. Képtelen voltam. Sajnálom, de attól féltem, hogy még
utóbb megbánná, ha tényleg teljesítem a parancsát.
– Végzetes hibát követtél el. – Ezzel előrántott egy tőrt az övéből, és a
Vadász hasába döfte, majd vadul megcsavarta. Amint kirántotta a vértől
csöpögő tőrt, a férfi a földre zuhant. A vére meleg volt. A Királynő a
kezeire nézett, majd a Vadászra, aki kínok közt fetrengett az istálló
padlóján. Újra meg kellene szúrnia, gondolta, hogy végezzen vele. Ám a
tekintete a tőrről csöpögő vérre tévedt. Vörös volt, és csillogó.
Fénylő.
Akár egy alma.
 21. fejezet
A banya és az alma
A Királynő egyenesen a cellájában ment. Menet közben egy szót
sem szólt senkihez; úgy érezte, a dühe ismét hatalmas erőt ad neki.
Ahogy lefelé haladt a kőből rakott csigalépcsőn, a helyiség egyre
sötétebbé és sötétebbé vált. A várbörtön legmélyén rejlett a cellája, ahol a
nővérek könyveit tartotta, és a Sötét Varázslatokat gyakorolta. Jókora
döndüléssel vágta be maga mögött az ajtót.
– Egy vadkan szíve! Az átkozott bolond! – dohogott fennhangon.
A varjú, mely hónapokkal ezelőtt repült be az ablakon, most is ott
tollászkodott egy koponya tetején, a nővérek könyvei mellett. Felborzolt
tollal fogadta úrnőjét, ahogy az beviharzott az ajtón.
A Királynő úgy döntött, ha holtan akarja látni Hófehérkét, akkor
magának kell eltennie láb alól. Csakhogy őt országszerte felismerték
volna. Valahogy álcáznia kell magát, ha át akar kelni a Hét Fénylő
Hegyen és a hét zuhatagon, hogy elérje Hófehérkét. A polchoz sietett,
ahol a varázslat különféle ágazatairól szóló könyvei sorakoztak – Sötét
Varázslatok, Boszorkányság, Alkímia, Bájitalok… Álcák.
Leemelte a polcról a poros, régi kötetet, és az asztalra tette. Úgy
döntött, lecseréli saját nemes, királynői megjelenését egy öreg házaló
asszonyéra. Türelmetlenül pörgette végig a foltos, szakadt oldalakat,
míg rá nem talált a megfelelő bejegyzésre: „Házaló álcája”.
A Királynő előkészítette a főzőedényeit, és alájuk gyújtott. Majd
gondosan követve az utasításokat, hozzáfogott a főzet elkészítéséhez:
egy csipet múmiapor, hogy vénséges vénné váljon, majd egyéb
hozzávalók, hogy átváltoztassák gyönyörű ruháit, elváltoztassák a
hangját, és megőszítsék a haját.
Amikor a főzet elkészült, egy kristálypohárba töltötte, majd kitette az
ablakba, ahol a süvítő szél és az elemek jól elkeverték. Ezután az ajkához
emelte a poharat, és megitta a főzetet.
Soha nem készített még ilyen erős bájitalt – és soha nem érzett még
ehhez foghatót. A szoba forogni kezdett körülötte, és a Királynő biztos
volt benne, hogy eljött a vég. A színek összemosódtak a szemei előtt. A
torkához kapott, amely mintha össze akart volna szorulni. Érezte, hogy
mindkét keze viszketni kezd. Maga elé tartotta őket, hogy lássa, mi
történik. Azok lassú változásnak indultak: egyre csak fonnyadtak,
mígnem csontos, öreg kezekké nem váltak, karomszerű ujjakkal.
Majd a torka is égni kezdett.
– A hangom! – kiáltott fel. Ám a hang, amely elhagyta a torkát, már
nem volt sem királynői, sem tekintélyt parancsoló – rekedt és fülsértő
károgásként hatott.
A furcsa érzés egy idő után alábbhagyott. A Királynő a tükörsimára
csiszolt serlegbe pillantott, és megpillantotta benne a saját tükörképét.
Toprongyos vénasszony volt – pont olyan, amilyen az álmában. Álla
hegyesen meredt előre. Kampós orra végét egy bibircsók díszítette.
Szemöldöke vastagon és feketén burjánzott. Zilált, sárgásfehér haját az
arcába fújta az ablakon besüvítő szél. A ruhája is átalakult.
Eltűnt a királynői köntös és a palást, és csak egy fekete öreg
zsákvászon ruha maradt, a fején csuklyával, amely eltakarta ritkás haját.
Szöges ellentéte volt mindannak, ahogy korábban kinézett. Tökéletes
álcázás.
Képtelen volt leküzdeni a nevetést. Most pedig egy igazán különleges
halálnemet talál ki annak, aki a legszebb! Mi legyen az? Körbetapogatta
a ruháját, amelyben még mindig ott lapult az alma, amelyet Hófehérke
hozott neki. Legyen mérgezett alma! A Királynőnek eszébe jutott az eset,
amikor Hófehérke a három rémisztő nővérről mesélt neki, akik mintha
valami elvarázsolt gyümölcsöt emlegettek volna.
Lázasan átlapozta a nővérek bűbájokról szóló könyvét, és végül
megtalálta, amit keresett. Egyetlen harapás a mérgezett almából, és a
Szunnyadó Halál örökre lezárja az áldozat szemét. A Királynő
kutakodni kezdett a cellában halmokban álló fiolák és üvegek közt.
Hamar megtöltötte az üstöt egy jó adag gonosz főzettel, majd hozzáadta
a többi összetevőt is – farkasfüvet, gyűszűvirágot és ehhez hasonló
növényeket –, végül pedig olyan dolgokból szórt bele néhány csipetnyit,
amelyeket erdő helyett inkább halottasházakban találhat az ember.
Az üstben csakhamar bugyborogni kezdett a zöldes-szürkés
folyadék. A Királynő mosolyogva emelte fel az almát, majd egy
madzagot kötött a szárára, hogy beleengedhesse az elixírbe anélkül,
hogy hozzá kelljen érnie a halálos főzethez. A nővérek könyve szerint
már csak annyi dolga maradt, hogy ráolvassa a varázsigét, és
belemerítse az almát az üstbe, s a bűbáj ezzel készen is áll.
 – Tiltott gyümölcs a főzetembe száll, járja át a Szunnyadó Halál! –
kántálta.
Ezzel az üstbe eresztette az almát. Amint a gyümölcs elmerült, a főzet
zöldes színe halványkékre vált, és ahogy a megfeketedett alma
kibukkant belőle, oldalán baljóslatú jelként egy halálfej díszelgett. Ez
mutatta, hogy a varázslat sikerült – épp, ahogy a nővérek könyve
mutatta. Már csak egyetlen varázsige hiányzott, hogy a bűbáj teljes
legyen.
– Változz át mostan édessé, vörössé, Hófehérke tőled aludjon örökké!
A fekete alma egy szempillantás alatt a leggyönyörűbb pirosra
váltott. A Királynő hátravetette a fejét, és őrülten felkacagott. Most már
mindene megvolt. Aztán mégis megtorpant – mi van, ha létezik
ellenméreg? Visszasietett a nővérek könyvéhez, és idegesen keresgélt a
lapok közt. És valóban, létezett orvosság: a Szunnyadó Halál áldozatát
fel lehetett ébreszteni, de csak az Első Szerelmes Csókkal. A Királynő
egy pillanatra elkeseredett, majd haragra gerjedt. Hiszen a Herceg
alighanem keresni fogja Hófehérkét. Mi van, ha rátalál, ahogy ott
fekszik, és bánatában megcsókolja a holttestét? Akkor feléled! Ám a
Gonosz Mostoha gyorsan elhessegette ezt a lehetőséget. Ennek semmi
esélye. Hófehérke az erdőben van a Hét Törpével. Ők találják majd meg
a testét, és azt fogják hinni, hogy meghalt. És akkor eltemetik –
méghozzá élve.
A Királynő most úgy kacagott fel, hogy még a varjú is összerezzent.
Már csak egyetlen dolga maradt: elvinni az almát a lányának.
És akkor újra ő lesz a legszebb.
 22. fejezet
A banya, a tisztás és a házikó
A Királynő egy almákkal teli kosárba tette a mérgezett almát. Ez
volt az egyetlen piros közöttük, hogy könnyen meg tudja majd
különböztetni a többitől, ha eljön az idő. Megfogta a kosár fülét, és
felnyitotta a várbörtön csapóajtaját. Leereszkedett a titkos lépcsőn,
amely a föld alatti járathoz vezetett, amelyen át a Király annak idején
észrevétlenül kimenekítette a Királynőt és Hófehérkét a kastélyt ért
támadáskor.
Beugrott a csónakba, és végigevezett a föld alatti folyón, amely végül
a várárokba, majd azon keresztül az erdőt szegélyező lápba torkollt.
Még mindig sűrű éjszaka volt, és a Királynő biztos volt benne, hogy
senki sem látta meg. Ez is csak azt mutatja – gondolta –, hogy az őrök
milyen csapnivaló munkát végeznek.
A Királynő átevickélt a lápon, majd megindult az erdőn keresztül a
Hét Fénylő Hegy felé. Ám új alakjában – púpos háttal és sajgó
ízületekkel – nehézkesen jutott csak előre az egyenetlen talajon, és
gyakran meg kellett állnia, hogy megpihenjen.
Végül egy tisztásra ért, amit a Holdnak a felhőkön áttörő fénye
világított meg úgy-ahogy.
– Megyünk végrehajtani, amit kell…? – szólalt meg valaki a
közelében.
– Ki van ott?! – csattant fel a Királynő a még mindig idegenül csengő,
rekedtes hangján.
Három alak lépett elő az árnyékból.
– Megint ti?! – hökkent meg a Királynő.
– A helyes – utat – választotta – vihorásztak a nővérek.
A Gonosz Mostoha félrelökdöste őket az útjából, majd tovább-
bicegett az erdőben. Mindene megvolt, amire szüksége lehetett; a
varázsigéik és a főzeteik egyaránt.
Már nem volt szüksége a nővérekre.
– Reméljük, sikerrel jár – kiáltottak még utána azok, ahogy
továbbhaladt a Hét Fénylő Hegy felé.
Már feljött a nap, amikor végre elérte a hegyeket. Már hallotta a hét
vízesés dübörgését, és a hang után indult tovább. Óvatosan elkerülte a
vadállatokat és az éjszaka teremtményeit. Néha kidőlt fákon kellett
átmásznia, hogy átjusson a zúgó folyókon és patakokon, ami ebben az
új, törékeny testében nem is volt olyan egyszerű feladat. Ám az akarata,
az elszántsága, hogy megölje Hófehérkét, végül minden akadályon
átsegítette, és végül meg is érkezett a Hét Fénylő Hegyhez. Mögöttük
rejlett a Hét Törpe házikója, és benne – Hófehérke.
A Királynő felmászott a legmagasabb szirtre, ahová csak bírt, és
végignézett az alant elterülő tájon. Egy kis ösvényt fedezett fel, ami az
erdőbe vezetett. Egy kémény füstje terjengett a fák fölött azon a ponton,
ahol az ösvény végét sejtette.
A Királynő hátravetette a fejét, és tébolyultan felnevetett. Majd
folytatta útját.
Nemsokára siker koronázza az erőfeszítéseit. A Királynő egy fa mögé
rejtőzött, onnan leste a házikót. Az ajtó kinyílt, és a kis emberkék,
akikről a Szolga beszélt, elindultak dolgozni a bányába.
És ekkor megpillantotta. Hófehérke!
A lány az ajtóban állt, és egyesével búcsúztatta a munkába indulókat.
A Királynőt undor fogta el, szíve megtelt izzó gyűlölettel. Ébenfekete
haj, rubinpiros ajkak, hófehér bőr, arany szív… eh! De ő tudta az
igazságot. Hófehérke nem volt más, mint egy önző kis némber, aki
cseppet sem törődött az apja emlékével, és egyre azon ügyködött, hogy
elhomályosítsa az egyetlen dolgot, ami még az anyjának megmaradt
ezen a világon – a szépségét.
A Királynő figyelte, ahogy a törpék elindulnak. A napfény
átszűrődött a madarakkal teli fák ágain. Hófehérke kijött a kertbe, és
kenyérmorzsát szórt a kék madaraknak. A Királynő kikukucskált az őt
rejtő fa mögül; karmos ujjai egy alacsony ágat markoltak, és rémisztő,
recsegő hanggal mélyedtek a fa kérgébe – mintha csak Hófehérke húsa
lenne.
– Ez semmit sem változott – suttogta maga elé új, reszelős hangján.
Megvárta, míg Hófehérke újra bemegy, mielőtt közelebb ólálkodott
volna a házikóhoz. Az ablakon át benézve látta, hogy a lány nagy
boldogan éppen süteményt süt.
A Királynő hirtelen bedugta a fejét a nyitott ablakon.
– Egymagad vagy, drágaságom? – kérdezte.
Hófehérke felpillantott a munkájából. Szemlátomást megriasztotta a
vénasszony hirtelen feltűnése.
– Hát igen, de… – hebegte a leány.
 – A kis emberek nincsenek itt? – kérdezte a Királynő.
– Nem, elmentek – felelte Hófehérke.
A Királynő még jobban behajolt az ablakon, és körbeszaglászott a
házikóban.
– Pitét sütsz? – tudakolta.
– Igen, pöszmétés pitét.
Édes…
Undorító.
Ideje meghalni.
– Az almás pitétől fut ám csak össze a férfiak szájában a nyál! –
vigyorgott a Királynő. – Főleg, ha ilyen almából készül!
Kiemelte a pirosan csillogó almát a kosarából, és megmutatta
Hófehérkének. A lány tétovázott, de a Királynő minden meggyőzőerejét
bevetette, hogy rávegye, kóstolja meg. Úgy tűnt, Hófehérkét teljesen
elbűvölte az alma. Utánanyúlt, hogy elvegye, és az ajkához emelje.
Ám ekkor váratlanul egy seregnyi szárnyas támadó csapott le a
Királynőre, aki először denevéreknek vélte őket. Csakhogy az nem
lehetett, hisz délelőtt volt. Érezte, ahogy az apró állatkák a kezét
csipkedik, szárnyukkal a fejét csapkodják, apró karmaikat a húsába
vájják, csőrükkel a szemét célozzák. Tollak csapkodták a bőrét.
Madarak! Egy egész rajnyi madár támadt rá. A Királynő maga elé
kapta a kezét, hogy megvédje magát tőlük. Az alma a földre esett.
Hófehérke azonnal a segítségére sietett, és kiszaladt a házikóból,
hogy elűzze a madarakat. A Királynő gyorsan felkapta az almát, és
megvizsgálta, hogy nem esett-e baja. Amikor Hófehérke közelebb lépett,
és mentegetőzni kezdett a madarak miatt, a Királynő megragadta az
alkalmat, hogy behívassa magát a házba, a gyenge szívére és öreg
térdeire hivatkozva.
Hófehérke átment a ház túlsó végébe, hogy vizet hozzon neki. A
Királynő ezalatt előhúzta az almát, és kigondolta, hogyan hajtsa végre a
tervét. Ám ekkor valami váratlan dolog történt… képtelen volt rá, hogy
ezt tegye az ő kismadarával. Fájt érte a szíve.
Gyengeség.
Félre vele!
Mélyen eltemette magában az érzést a többi fájdalma mellé, és az
előtte álló feladatra összpontosított.
 – Amiért ilyen jó voltál az öreg Nagyanyóhoz, elárulok neked egy
titkot. Ez nem holmi közönséges alma. Ez egy bűvös alma, mely teljesíti
a kívánságokat – búgta a Királynő.
– Egy bűvös alma? – bámult rá Hófehérke.
A Királynő feltápászkodott, és Hófehérke felé lépett, kinyújtott
kezében az almával.
– Úgy ám! Egyetlen harapás, és az összes álmod valóra válik!
– Tényleg?
A Királynő még közelebb húzódott.
– Igen! Kívánj valamit, és harapj bele…
Hófehérke mintha megriadt volna kissé; hátrálni kezdett a Királynő
elől, míg az egyre csak közeledett felé az almával.
– Csak van valami, amire a kis szíved vágyik. Esetleg valaki, aki
szeret téged? – puhatolózott a Királynő.
– Hát, van valaki… – hebegte Hófehérke.
– Áh! Tudtam én, tudtam én! – göcögött a Királynő. – Vén Nagyanyó
tudja, mi rejlik a kislányszívekben! Fogd hát az almát, kedveském, és
kívánj egyet!
A Királynő ezzel Hófehérke kezébe nyomta az almát. Bátorító
mosollyal biccentett feléje, a lány pedig szemügyre vette a gyümölcsöt.
És kívánt. Ugyanazokat a dolgokat, amelyekre egykor a Királynő is
vágyott – szerelemre vágyott; egy jóképű hercegre lóháton, aki elvinné
őt a kastélyába, ahol boldogan élnének, míg meg nem halnak.
A Királynő nézte, és a kezeit tördelte izgalmában.
– Gyorsan! Ne hagyd, hogy elillanjon a kívánság! – noszogatta.
Hófehérke ezzel beleharapott a leggyönyörűbb, legérettebb almába,
amit valaha is látott.
– Hűha, furcsán érzem magam… – rebegte.
A Királynő kéjesen figyelte, ahogy a méreg hatni kezd. Hófehérke
tántorogni kezdett. A Királynő a tenyerét dörzsölte, közben előre-hátra
hintázott a sarkán… és várt. Várta, hogy újra ő lehessen a legszebb
messze földön. Hófehérke végre a földre rogyott. A megkezdett alma
kiesett a kezéből és elgurult, az álnok Gonosz Mostoha pedig tébolyult
kacagásban tört ki, amelyet az egész királyságban hallani lehetett.
Mintha csak válaszolni akarna, az ég megdördült felette, majd az
összeszaladó felhőkből zuhogni kezdett az eső.
 23. fejezet
A sziklaorom
Hófehérke a Királynő lábánál feküdt, míg az vadul kacagott. Úgy
képzelte, megkönnyebbül majd. Újra életteli lesz. Boldog. Ám ehelyett
gyengének érezte magát. A hosszú út igencsak megviselte. Bárcsak ne
ebben a nyomorult öreg testben ragadt volna! Egy örökkévalóságig tart
majd, míg visszaér a kastélyba. Másra sem vágyott, mint hogy
megkérdezze a tükröt, ki a legszebb most.
Mielőtt elindult, még azzal sem törődött, hogy megnézze, mi kell a
Házaló Álcájának visszafordításához. A nővéreknek biztos van
valamijük ilyesmire abban a régi ládában.
– Sajnálom, Királynőm – csendült fel az egyik nővér hangja, de a
Királynő sehol sem látta őket.
– Erre nincs ellenszer – visszhangozta egy másikuk, majd a nővérek
furcsán visongó nevetése hallatszott.
Rémület.
– Nincs ellenszer! Nem lehet visszafordítani?! Lehetetlen! Kell hogy
legyen valami módja! – Lelki szemei előtt végigpörgette az ódon könyv
lapjait. Szíve úgy kalapált, hogy úgy érezte, újra le kell ülnie – a szíve is
egy öregasszonyé volt.
– Nyugalom – mondta magának.
A feje kóválygott, alig kapott levegőt.
– Mindezt a semmiért! – Érzéketlenül meredt maga elé. Képtelen lett
volna így szembenézni az apjával a tükörben. Öregen, csúnyán,
haszontalanul. Így hát az egyetlen dolgot tette, amit csak tehetett:
hisztérikus kacagásban tört ki. Az egész élete eddig a napig – mennyire
nevetséges volt! Hogy juthatott idáig? Képtelen volt úrrá lenni a
nevetésén, és még akkor is hangosan vihogott, amikor kilépett az ajtón
az esőbe. Talán az majd megtisztítja. Új életre kelti. Új célt ad az
életének.
Gyűlölte az apját, és tessék, pont olyanná vált, mint ő. Szívtelenné.
Gonosszá. Kegyetlenné. Tönkretette a saját életét – a semmiért. Soha
többé nem lesz ő a legszebb, így nem. Mindezt a semmiért! Megölte az ő
drága kismadarát is – a semmiért! Majd’ szétrobbant a fájdalomtól,
ahogy megrohanta a saját bűntudata, a lelkiismerete.
 De mit sajnált jobban, Hófehérke életét, vagy a sajátját? Hirtelen a kis
emberek tódultak be a kertbe. Tudták, hogy mi történt, és őrjöngtek; a
Királynő halálát kívánták. A sokk kizökkentette az érzelgős
önsajnálatból; és újra a Gonosz Mostoha volt – és csak a saját életét
akarta menteni.
Feltápászkodott, és futásnak eredt, ahogy csak tudott. A kis emberek
egyáltalán nem olyanok voltak, amilyennek elképzelte őket. Arcuk
eltorzult a dühtől, tudták, hogy ki ő, miért jött és mit tett; mintha ők
maguk is varázserővel bírtak volna.
A Királynő rettegve menekült előlük, szíve vadul dobogott; a rémület
a torkát szorongatta. Jóval nagyobbakat lépett, mint az üldözői, így
jókora előnyre tett szert a kis emberek előtt, még a zuhogó esőben, a
gyenge lábain is.
Ám üldözői nem adták fel, s tovább űzték az erdőn át. Valahogy
mégis sikerült előttük maradnia.
Hirtelen egy elágazáshoz ért. Az egyik út egy oromra vezetett,
amelynek tetején egy hatalmas szikla meredezett. A másik továbbhaladt
az erdőben. Ha beszaladna az erdőbe, talán el tudna rejtőzni a kis
emberek elől a fák között. De ha a sziklaorom felé megy, csapdába esik.
Ekkor újra megjelentek előtte a nővérek.
– Királynőm, biztosan tudjuk, hogy ha a sziklaorom felé fordul, az a
biztos halált jelenti Felségednek!
A nővérek hangja sokkal komolyabban csengett, mint korábban
bármikor. Nyomasztó kacarászásuknak nyoma sem volt.
– Esedezve kérjük, menjen az erdő felé! Ott biztonságban lesz!
Megtaláljuk, és visszafordítjuk a csúfság bűbáját! Bocsásson meg, amiért
hazudtunk…
A Királynő a lehetőségeit latolgatta. Az erdő a biztonságot jelentette.
Búvóhelyet. Egy új esélyt az életre.
De miféle életre? Eszébe jutott a nap, amikor először találkozott a
Királlyal a kútnál. Emlékezett rá, milyen melegnek érezte a kezét – arra,
hogy azelőtt még senki sem fogta meg így a kezét; hogy még senki nem
szerette őt – soha. Majd az esküvőjük jutott eszébe, a határtalan
boldogság, amely beragyogta a királyság – sőt, az egész világ! – minden
sarkát.
És ott volt Hófehérke… ó, mennyire szerette a gyermeket! Úgy
imádta a lányát, mintha vér szerint is az övé lett volna. Milyen gyönyörű
és tiszta lelkű volt! Micsoda tünemény! Egy igazi szépség, aki teljes
szívéből szerette a Királyt, és azzal tisztelte meg az emlékét, hogy
továbbra is teljes szívéből élt. Nem úgy, mint a Királynő, aki hagyta,
hogy az árulás, a fájdalom és a hiúsága eleméssze. Felvillant előtte,
hogyan szorította Hófehérkét, miután elmondta neki, hogy az apja
meghalt… majd az Almavirág Fesztivál; a boldog napok Veronával, a
piknikek és a reggelizőben elköltött étkezések.
Mennyi ígéret rejlett benne – mennyi lehetőség, hogy jobbá tegye a
világot. Ám ehelyett hagyta, hogy a sötétség irányítsa, mígnem süketté
és vakká vált minden más iránt.
A kis emberek már közeledtek. A nővérek újból köddé váltak.
A Királynő a sziklaoromra pillantott, miközben az ég esőcseppekkel
bombázta, és villámokkal csapkodott körülötte. Felnézett, és már tudta,
mit kell tennie.
Hiszen már régen eldöntötte.
 Epilógus
Hófehérke pislogva kinyitotta a szemét a Szerelem Első Csókjára.
Fáradtan és furcsán érezte magát, mégis majd’ kiugrott a bőréből. A
Hercege eljött érte. Megtörte az átkot. Megmentette őt. Talán a vén
banya almájában mégiscsak varázserő rejlett, hiszen valóra váltotta a
kívánságát.
Nemsokára összeházasodtak, és az esküvőjük estéjén
szentjánosbogarak lepték el a fákat, onnan hunyorogtak a sötétben. Az
ég telis-tele volt tündöklő csillagokkal, mintha csak egy összetört tükör
szilánkjai úsztak volna egy sötét óceánon. A kastélyt Hófehérke kedvenc
virágaival díszítették fel, illatuk sok kedves emléket idézett fel benne.
Hófehérke körbetáncolt a férjével a nagy csarnokban, és elképzelte,
ahogy a két anyukája is vele táncol; mosolyogva, és minden jót kívánva
nekik, miközben a Királynő tükrös hengere is körbe-körbeforgott a
terem közepén, és káprázatos mintákat vetített a kőfalakra. Hófehérke
megcsókolta a Hercegét.
Mámor.
Az újdonsült ara megszorította a Herceg kezét, és eltűnődött, vajon
milyen lesz az új élete. Most, hogy a mostohaanyja odalett, ő volt az
ország királynője. Úgy gondolta, olyan igazságosan és szenvedélyesen
uralkodik majd, ahogy az apja, és ahogy a mostohaanyja is tette volna,
ha a dolgok máshogy alakulnak.
Újra megcsókolta a Herceget, és felnézett a csillagokra. Olyan
szeretetet érzett, amilyet korábban még sosem.
Boldog volt.
Már csak egy dolog hiányzott neki: az édesapja és a két anyukája.
Még gyerekkorában veszítette el őket, legalábbis ő így fogta fel a dolgot.
Senki nem értette, miért szerette még mindig a Királynőt. De Hófehérke
számára a mostohaanyja is aznap halt meg, amikor az édesapja, és addig
a napig úgy óvta és védte őt, akár egy őrzőangyal.
Később, amikor Hófehérke egyedül maradt a szobájában a
végeérhetetlennek tűnő esküvői ünneplés után, észrevette, hogy a
komornája odahalmozta a nászajándékok egy részét a kandalló mellé.
Hófehérke belekuporodott egy gazdagon párnázott bársonyszékbe, és
oldalt maga alá húzta a lábát. Hirtelen nagyon aprócskának érezte
magát – mint egy kismadár.
 Kismadár. A mostohaanyja mindig így hívta.
Bárcsak ő is itt lehetett volna! Bárcsak ne emésztette volna el önnön
hiúsága és fájdalma! Közelebb húzta az egyik nagyobb csomagot az ágy
mellől, és kibontotta.
Az anyja kedvenc tükre volt az. Az, amelyiket oly megszállottan
nézegetett folyton.
Hófehérke megriadt, amikor az üveg mögött lángnyelvek csaptak föl,
melyeket örvénylő, lilás füst követett.
Majd egy arc jelent meg.
– Szeretlek, gyönyörű kismadaram – búgta a Királynő a
Varázstükörből. – Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak.
És Hófehérke mosolygott.

VÉGE
 Tartalom

1. fejezet - Rózsaszirmok, csókok és torta

2. fejezet - Lovagok és sárkányok
3. fejezet - Tükröm, tükröm
4. fejezet - Almavirágszirmok
5. fejezet - A fény játéka
6. fejezet - A különös nővérek
7. fejezet - Tükrök és fények
8. fejezet - A férfi a tükörben
9. fejezet - A tükörkészítő
10. fejezet - Egy összetört lélek
11. fejezet - Búcsú
12. fejezet - A királynő magánya
13. fejezet - Irigység
14. fejezet - Az ártatlan bűbáj
15. fejezet - Visszatérés
16. fejezet - Kínok közt
17. fejezet - Újabb búcsú
18. fejezet - Álomkórság
19. fejezet - Csúf megszállottság
20. fejezet - A vadász
21. fejezet - A banya és az alma
22. fejezet - A banya, a tisztás és a házikó
23. fejezet - A sziklaorom
Epilógus