Brenda Joyce-Halálos Vágy 4.

R omantikus R egények
Brenda Joyce
HALÁLOS
VÁGY
General Press Kiadó
ALAPÍTVA 1988-BAN
A m eredeti címe
Deadly Desire
Copyright © 2002 by Brenda Joyce Dreams Unlimited, Inc

Hungarian transiation © llyés Emese
© GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelv kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította
ILYÉS EMESE
Szerkesztette
HÁMORI VALI
A borítótervet
ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN
készítette
ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 201 0
Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026
www.generalpress.hu generalpress@generalpress.hu
Felel s kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi vezet PÁIVÖLGYI LÍDIA
vészeti vezet LANTOS KÁLMÁN
Felel s szerkeszt SZALA BOGLÁRKA
Készült 24,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os,
2,4 volumenizált Norbulky papíron.
Kiadói munkaszám 3017-10
Nyomdal el készítés TORDAS és TÁRSA Kft.
Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint

négy évszázados hagyományait rz
ALFÖLDI NYOMDA Zrt-ben készült
Felel s vezet György Géza vezérigazgató
Brenda Joyce 2 Halálos vágy

Els fejezet
1902. február 14., péntek, délel tt 10 óra
Francesca Cahill alighogy felébredt, máris azon morfondírozott,

hogyan osonhatna ki észrevétlenül a házból. Úrilánynak nem illend kés n
kelnie, szokta a szemére vetni az anyja, márpedig aztán tudja, hiszen
Julia Van Wyck Cahill a fels tízezer nagyasszonyának számított a
városban. Francesca tisztában volt vele, hogy kékharisnyának született, és
hiába lázad ellene folyton, a háta mögött úgyis különcnek titulálják. No de
mit számit? A bálok, a vásárlás, vagy a délutáni teázás cseppet sem
szórakoztatták. Titokban beiratkozott a Barnard F iskolára, abban a
reményben, hogy hamarosan átveheti a diplomáját, és nagy példaképe, a
reformer újságíró Jacob Riis nyomdokaiba léphet. Sajnos a sors azonban
közbeszólt, mert az el hónap – egészen pontosan január 18. – óta a
tervei egyszeriben füstbe mentek.
Minden akkor kezd dött, amikor a szomszédék hatéves kisfiát
elrabolták. Francesca Cahill találta meg a különös, nem kifejezetten
váltságdíj-követelést tartalmazó üzenetet, és ami annál is lényegesebb,
személye nélkülözhetetlenné vált a nyomozás során. Oly módon segítette a
helyi rend rséget az ügy felderítésében, hogy az újonnan kinevezett
rend rf nök, Rick Bragg közvetlen munkatársaként dolgozott.
Jókedv mosollyal megállt egy pillanatra a hallban. A nyolc éve épült
házat az újságok társasági rovatában nemes egyszer séggel
Márványpalotának becézték. Francesca a bejáratot vigyázó új inasra
villantotta elb völ mosolyát. Francescának úgy rémlett, Jonathannak
hívják. Egyid sek lehettek. A fiatalember, akinek Francescáéhoz
hasonlóan sz ke haja és kék szeme volt, kedvesen visszamosolygott rá.
Az üzenet mintegy negyedórája érkezett, mégpedig egy lezárt,
címzetten borítékban, ami már önmagában is nyugtalanító jel volt. A

borítékban egy papírlap volt, rajta majdhogynem olvashatatlan
macskakaparással a következ állt:
Kedves Francesca!
Rettent nagy szükségünk van a segítségére! Kérem, azonnal
keressen fel!
Barátn je:
Mrs. Richard Wyeth Channing
Az üzenet Mrs. Channingt l, bátyja jövend belijének édesanyjától

érkezett. A sorokat látható sietséggel vetették papírra. A kézírás olyan
kusza volt, akár egy kisiskolás gyermek macskakaparása, és felettébb
gyanús volt az is, hogy a borítékon sem Abigail Channing neve, sem a
címe nem szerepelt. Francescának ezek után kétsége sem maradt, hogy a
Channing család nagy bajban van.
Mi történhetett?
Minden bátorságát összeszedve ismét az inasra mosolygott:
– Jonathan, ha látná a mamát, megtenné, kérem, hogy nem tesz említést
neki a távozásomról? – kérte szemlesütve, majd nyugtalanul körbehordozta
tekintetét a hallon, amelynek egymástól egyenl távolságra sorakozó
hatalmas korinthoszi oszlopai a felette magasodó három emelet alabástrom
lépcs sorához vezettek. Sehol egy lélek.
Francesca valójában szobafogságra lett ítélve. Csúnyán összeégette
ugyanis a jobb kezét, amikor megmentette a szegény varrón , Maggie
Kennedy életét, akivel a kapcsolata már-már barátsággá kezdett alakulni. A
kezét gondosan bekötözték, és szigorú ágynyugalomra – vagy valami
affélére – ítélték, mégpedig egy teljes hétre. Az orvos, aki két órája
vizsgálta meg, azon a véleményen volt, hogy a keze szépen javul, de nem
volna tanácsos összeszedni valami fert zést. Pedig már egyáltalán nem fájt
a sebesülése.
Különben is, hogyan is utasíthatna vissza egy segélykérést, éppen azét a
személyét, aki egy szép nap a testvérbátyja anyósa és – a rokonság révén –
majdhogynem második anyja lesz?
Hálát adott az égnek, amiért aznap reggel nem vette be a nyugtatónak
szánt ópiumot, hanem titokban kiöntötte. Az volt az érzése, hogy anyja

túlteljesíti dr. Finney utasításait, és mindent megtesz annak érdekében,
hogy lányát egész héten szobafogságban tartsa. Sejtette, bár bizonyítéka
nem volt rá, hogy anyja akár ópiumot is hajlandó volna bevetni, hogy
megakadályozza lányának a részvételét a rend rségi nyomozásokban, és
így megóvja t a további veszedelmekt l. Francesca legutóbbi nyomozása
az egész családot megviselte. Aki csak ismerte, elszörnyedt, amikor
megtudta, hogy Mrs. Kennedy megmentése közben súlyosan megsebesült.
Jonathan, asszonyának említésére elsápadt, és láthatóan elfogta a
rémület:
– De Miss Cahill, mégis mit mondjak, ha megkérdezi...
– Azt, hogy ma színemet se látta – oktatta ki Francesca a fiút elb völ en
mosolyogva. Alig tudott uralkodni magán a megoldandó rejtély okozta
izgalom miatt. – Biztosíthatom, Jonathan, hogy nem lesz semmi baj. A
mama tudja jól, hogy csökönyös és önfej vagyok.
Jonathant ez cseppet sem nyugtatta meg.
Francesca nagy leveg t vett, és kilépett a metsz hidegbe. A hatalmas
bejárati ajtó becsukódott a háta mögött. Jobb kezén a kötés, így csak a balt
fedte keszty . Szinte mámoros öröm vett er t rajta, nem tudta visszatartani
a mosolyát. Nem mindennap fordul el , hogy az ember túljárjon Júlia Van
Wyck Cahill eszén.
Persze korántsem szabad elbíznia magát, mert ha ösztönei nem csalnak,
komoly ügy vár rá.
Az épület el tti gyepet vastag, ropogós hóréteg fedte. Francesca egy
pillanatra megállt a legfels lépcs fokon, és megkönnyebbülten
felsóhajtott. Végigpillantott a kocsifeljáró kanyarulatán, a kovácsoltvas
kapun, majd megállapodott az ötödik sugárút gyér forgalmán. Épp egy
négyes fogat hajtott el az úton, mögötte két könny kétkerek , majd egy
nagyon elegáns, fedett kétüléses hintó. A jókora távolság ellenére a Central
Parkot övez fákon túl néhány lovas alak látszott a park sétányán,
mellettük egy asszony két gyerekkel sétált. A metsz hideg ellenére is
gyönyör nap Ígérkezett.
Ekkor egy férfihang harsant fel mellette, amelyet szívb l gy lölt – és
amelyt l a lelke mélyén rettegett.
– Jó napot, Miss Cahill. Szép id nk van, nemde?
Francesca szíve majd kiugrott; ijedtében megpördült. Arthur Kurland, a
The Sun gátlástalan kis riportere állt a háta mögött. Honnan a csudából

toppanhatott el ? Biztosan az épület bejárata mellett álló hatalmas görög
vázák egyike mögött bújt meg.
Francesca egy pillanatig leveg höz sem jutott, nemhogy szóhoz. Ez az
alak nagyon ért a titkok leleplezéséhez, és neki éppenséggel volt mit
rejtegetnie. Azért megpróbált mosolyt er ltetni az arcára.
– Nahát, Mr. Kurland! Csak nem hozzánk jött látogatóba? Vagy netán a
sövény mögött megbújva leskel dik?
A férfi mosolyogva lépett közelebb. Harmincéves körüli, közepes
testalkatú, sötét hajú alak volt, megjelenésre meglehet sen jellegtelen. A
cikkek viszont, amelyeket a The Sun számára írt, cseppet sem voltak
jellegtelenek, s t, fantasztikus éleslátásról és csavaros észjárásról
tanúskodtak. Talpraesett ember volt – sajnos.
– Attól tartok, lebuktam – vigyorgott a férfi. – Épp magára vártam, Miss
Cahill.
– Akkor csak az idejét fecsérli, mert semmi érdekessel nem
szolgálhatok önnek, azon kívül, hogy egy kissé megh ltem – mondta
Francesca, és siet s léptekkel elindult a kocsifeljárón a sugárút felé.
Bérkocsit akart fogni, mivel a család két fogata közül az egyiket az apja,
Andrew Cahill használja, a másikkal az anyja indul hamarosan ebédelni.
– A rend rf nök biztosan szolgált önnek néhány érdekes információval,
amit szívesen megosztana velem – er sködött a férfi, szorosan a nyomában
loholva. – A Cross-gyilkosság után nyilván napi kapcsolatban maradtak –
tette még hozzá sokat sejt mosollyal. – Mi történt a kezével?
Francesca megtorpant, és rosszat sejtve szembefordult vele. Mire akar
célozni ez az alak? Való igaz, számtalanszor együtt láthatta t Bragg
rend rf nökkel, hiszen a Burton-féle gyerekrablással együtt már három
politikailag kényes esetet is felderítettek.
– Miss Cahill! – ragadta meg Arthur Kurland a karjánál fogva.
– Nem találja érdekesnek, ha hírérték nek nem is, hogy Bragg
rend rf nök a Cross-gyilkosság ügyének lezárása óta minden áldott nap
felhívja önt? Vagy mégiscsak hírértéke volna a dolognak?– kérdezte
vigyorogva.
– Amennyiben a rend rf nök társasági élete hírérték , akkor maga igen
nagy bajban lehet – felelte Francesca élesen. – Ha nem tudná, Bragg jó
viszonyt ápol az apámmal.

– Mindent tudok az apja politikai kapcsolatairól. Különben inkább
Bragg apjához, Rathe Bragghez f zi szorosabb kapcsolat, aki nemrégiben
tért vissza a városba.
Francesca zavartan pislogott. Bragg egy árva szóval sem említette, hogy
az apja hazajött.
– Információcsere, Miss Cahill – vigyorgott Kurland elégedetten. –
Talán nem emlékszik, hogyan kell együttm ködni? Én adok magának
valamit, cserébe maga is nyújt valamit.
A férfi egy ízben már rászedte, aminek Bragg fivére, Calder Hart itta
meg a levét. Francesca minden erejét összeszedte, hogy leplezze a
meglepettségét.
– Igazán nincs semmi információm az ön számára.
– Nem tudom, miért, de érzem, kételkednem kell a szavában – mondta a
férfi, miközben Francesca még siet sebben folytatta útját az ötödik sugárút
irányába. – Szerintem Bragg a maga állapota fel l érdekl dik mindennap.
Vagy talán nem hallotta, hogy a Cross-gyilkosság elkövet jét másodfokú
égési sérülésekkel kezelik a Bellevue Kórházban?
– Valóban? – kérdezte Francesca h vösen, meglepetést színlelve.
A férfi ismét elmosolyodott.
– Mi történt a kezével, Miss Cahill?
– Eltörtem – csattant fel Francesca, dühével igyekezvén palástolni a
félelmét.
– Miért van mindig az a határozott érzésem, hogy el akar titkolni
valamit el lem? – kérdezte a férfi, szemlátomást élvezve a helyzetet. –
Miért nem tudom sehogy kiverni a fejemb l, hogy maga és Bragg el
akarnak titkolni valamit el lem és az olvasóink el l?
Francesca nem nézett rá, de határozottan érezte, hogy a férfi elégedetten
vigyorog.
– Maga egy pióca! – vetette oda cseppet sem udvariasan. – Senki sem
akar eltitkolni semmit!
– Ez talán túlzás, de biztosíthatom, kedvesem, hogy a csípésem akár
halálos is lehet.
Francesca dermedten állt meg, majd szembefordult vele. Páni félelem
kerítette hatalmába. Kurland felkapott újságíró, aki számos díjat nyert a
cikkeivel, ugyanakkor gátlástalansága nem ismer határt. Csupán id
kérdése, mikor illeszti össze a kirakójáték elemeit. No és?

A szíve vadul vert.
– Mit akar t lem?
– Mondjon valami érdekeset, olyasmit, amir l nem tudok. – A férfi
tekintete hirtelen kemény lett.
– Nincs mit mondanom – zárta le Francesca röviden.
– Valóban? Akkor miért olyan b ntudatos az arca? – faggatta Kurland.
Francesca tisztában volt vele, ha a férfi megkapja, amit akar, békén
hagyja – legalábbis egy id re.
– Nos, rendben. Maga gy zött. De nem adom ingyen.
A férfi el kapta a zsebéb l az apócska noteszt és a ceruzáját.
– Igen? – nézett rá várakozón.
– A Cross-ügyben én akadályoztam meg, hogy a gyilkos ismét
lecsapjon. Én okoztam a tüzet, aminek következtében megégett a kezem.
A férfi elégedetten mosolygott:
– Tudtam, hogy maga is benne volt, Miss Cahill! Biztos voltam benne.
– Hogy maga milyen okos! – mondta Francesca, és pocsékul érezte
magát. Már megint hírverést csap maga körül, aminek a családja egyáltalán
nem fog örülni.
– Tudja, tegnap egy utcagyerek osztogatta ezeket, nem messze a Union
Square-t l – nyúlt a zsebébe a férfi, és el vett egy névjegyet.
Francesca természetesen azonnal felismerte. Az kártyája volt. A
következ állt rajta:
Francesca Cahill
Különleges b nügyek felderít je Ötödik sugárút 810., New York
Minden ügy érdekel!
A Channing család elég nagy merészségr l tett tanúbizonyságot, amikor
a West Endre költözött. Francesca számára olyan volt, mintha Texasban
élnének, vagy esetleg a Holdon, mert annyira távol esett a város szívét l.
Francescát megviselte ugyan a találkozás Kurlanddel, de minden erejével
igyekezett kiverni a fejéb l. Elvégre Sarah Channingr l van szó, akihez
azóta f zi szoros barátság, amióta Sarah és Evan, Francesca bátyja
eljegyezték egymást. Jóllehet sem küls re, sem stílusukat tekintve nem
hasonlítottak egymásra, Sarah és Francesca mégis sok közös jeggyel
rendelkezett. Sarah szenvedélyes fest vész volt, a lelke mélyén igazi
bohém, aki Francescához hasonlóan fittyet hányt a társasági élet
szabályaira, küls ségeire és az etikettre. Francesca legnagyobb ámulatára

egyszer bevallotta, hogy esze ágában sincs férjhez menni, ami azért volt
meglep , mert nemrégiben Francesca maga is erre az elhatározásra jutott,
mit sem tör dve anyja ez irányú er feszítéseivel. Szóval, ha Sarah anyja
bajban van, Francescának kötelessége segíteni. Az persze meg sem fordult
a fejében, hogy kudarcot vallhat.
Francesca kifizette a fuvart, és elindult a gótikus stílusban épült
Channing-rezidencia felé, amely meglehet sen új volt, terebélyes és
rendkívül ízléstelen. A fogat tovagördült, mögötte csilingelve közeledett
egy villamoskocsi. A lépcs n felérve Francesca egy pillanatra megállt a
hatalmas, fából készült bejárati ajtó el tt, amely akár szép is lehetett volna,
ha a szárnyait nem csúfítja el a közepébe elhelyezett egy-egy vízköp fej.
Sarah anyja, a kissé könnyelm és ártatlan úri dáma, férjének halála után, a
milliós örökségb l sietve építette meg az új palotát, amely mindent elárult
Mrs. Channing ízlés- és eleganciabeli hiányosságairól.
A kopogásra az ajtó azonnal feltárult. Francesca kérdésére a vörös és
arany színekben pompázó libériás inas közölte, hogy sem úrn je, sem a
kisasszony nem fogad látogatókat.
– Itt hagyná a névjegyét? – tette még hozzá.
Sarah biztosan a m termében dolgozik, gondolta csalódottan Francesca.
Sarah szerény külseje és visszahúzódó természete alapján, els ránézésre
meg nem mondaná róla senki, hogy milyen merész stílusú, nagystíl
fest vész.
– Üzenetet kaptam Mrs. Channingt l, így biztosan tudom, hogy vár
engem.
– Sajnálom, de az úrn m visszavonult a szobájába, és meghagyta, hogy
senki se zavarja – közölte az inas kimérten.
A komornyik jelent meg nesztelenül az el csarnokban.
– Ki érkezett, Goodard?
– Egy bizonyos Miss Francesca Cahill.
A komornyik szinte suhanva érkezett a bejárathoz.
– Mrs. Channing már várja önt, Miss Cahill – mondta, és
jelent ségteljes pillantást vetett az inasra. – vészhelyzet van – tette még
hozzá.
– Miféle vészhelyzet? – kérdezte Francesca ijedten.
– Jelentem az asszonyomnak, hogy megérkezett, Miss Cahill – felelte a
testes komornyik kimérten.

– Harold! Ki az?
Mrs. Channing hangjának hallatán Francesca egy lépéssel beljebb lépett.
Kisvártatva egy nem túlságosan szép, vörösessz ke hölgy jelent meg az
el csarnokban, rendkívül jól öltözötten, ám mégis túlöltözve. Papucsa
hangosan csattogott végig a márványpadlón, egy megriadt, esztelen
kismadár képzetét keltve az emberben.
– Francesca! Hála az égnek! – csapta össze a kezét az asszony,
szemében könny csillogott. Gy jén hatalmas, makk nagyságú gyémánt
csillogott.
– Jó napot, Mrs. Channing – köszöntötte Francesca mosolyogva. –
Megkaptam az üzenetét. Minden rendben?
Abigail Channing némán, lemondóan ingatta a fejét. Siet s léptekkel
Francesca felé indult, ruhája uszályként siklott utána.
– Istennek hála, hogy végre megérkezett! – tört ki az asszony. –
Egyfolytában imádkoztam, hogy eljöjjön.
Francesca várakozón nézett az asszony tágra nyílt szemébe, bár nem is
nagyon tehetett volna egyebet, mivel az arcuk szinte összeért.
– Minden rendben, Mrs. Channing? Kissé feldúltnak látszik...
– Még hogy feldúlt! Teljesen magamon kívül vagyok!
– Mi történt, Mrs. Channing?
– Rettenetesen nagy bajban vagyunk – felelte Mrs. Channing, és sötét
szeméb l patakzani kezdett a könny. – Hiába mondtam Sarah-nak, hogy
azonnal hívjuk magát, elzárkózott, mondván, hogy nem zavarhatjuk, mert
lábadozik az után a szörny gyilkossági ügy után. ön rendkívüli nyomozó,
és nekünk most épp egy rendkívüli nyomozóra van szükségünk, azért is
küldtem azt az üzenetet ma reggel. A rend rség is járt ma itt, de azt
hiszem, eszük ágában sincs segíteni rajtunk.
– Mégis mi történt? – faggatta Francesca, mert el sem tudta képzelni,
miféle b ntény esett meg a családdal. Ismer s bizsergést érzett, amely fel-
alá kezdett futkározni a hátán.
– Jöjjön velem! – sürgette Mrs. Channing elfúló hangon.
– Olyasmir l van szó, ami szavakkal egyszer en elmondhatatlan!
– Azzal kibontakozott Francesca öleléséb l, és siet s léptekkel elindult
az el csarnokon keresztül.
Francesca alig tudott lépést tartani vele, még a kabátját, a kalapját és a
fél pár keszty jét sem volt ideje odaadni a várakozó inasnak. Mi a csoda

történhetett? Csak nem egy besurranó tolvajjal van dolguk? A gazdag
házaknál ez a leggyakrabban el forduló b ncselekmény. Hamar rájött
azonban, hogy másról van szó, mert nem az emeleti hálószobák felé vették
az irányt, hanem a földszinti folyosókon kanyarogtak, egyenesen Sarah
terme felé. Francesca egyre kevésbé értette a dolgot.
Ha nem betörés, akkor mégis mi történhetett?
Mrs. Channing hirtelen megtorpant, megfordult, és a hátát Sarah
ajtajának vetette, mintha el akarná állni az utat.
– Készüljön fel a legrosszabbra – közölte kissé színpadiasan, de
elkerekedett szeme rémületr l árulkodott.
Francesca bólintott, miközben kíváncsiságának helyét egyre inkább az
aggodalom vette át. Elszorult szívvel kérdezte:
– Csak nem esett baja Sarah-nak?
– Sarah a lakosztályába vonult, és nem hajlandó el jönni – válaszolta
Mrs. Channing.
Francesca döbbenten nézett.
Mrs. Channing, mintha csak nyomatékot kívánna adni a szavainak, egy
kurta biccentéssel er sítette meg, hogy az eset rendkívül súlyos, majd
kitárta az ajtót.
Francesca belépett. A helyiség valódi m terem volt, csupa ablak,
amelyen beáradt a fény. Francesca ijedten sikoltott fel.
A tágas, leveg s m termet egy dühöng rült teljesen feldúlta.
Els pillantásra látszott, hogy a helyiséget fenekestül felforgatták.
A vásznak és paletták szanaszét hevertek, a festékes edényeket
felborogatták. Két ablakot betörtek, mintha valaki dühében egy fejszét
vagy egy kemény tárgyat vágott volna beléjük. A padlón mindenütt
üvegszilánkok. A falakat és a padlót kiborogatott, szétlocsolt festék
borította, visszataszítóan tarka színkavalkáddal csúfítva el a teret. A sárga,
kék és zöld festék mennyisége eltörpült az egészen sötét, mélyvörös
mellett, amelyet némi feketével tarkítva locsolt szét a vandál. A
végeredmény ett l rettenetesen nyomasztóvá vált. Az összhatást tekintve
az embernek az az érzése támadt, mintha a betolakodó egy absztrakt
színkollázst szándékozott volna létrehozni.
Francesca egy röpke pillanatig azt hitte, hogy a szétfröcskölt vörös
tulajdonképpen vér. Odasietett, lehajolt, és ujját belemártotta az egyik még

száradó sötétvörös tócsába. Festék volt, nem vér. Megkönnyebbülten állt
fel.
Akkor vette észre a padlón hever vásznat.
Pontosabban azt a felismerhetetlenségig elcsúfított valamit, amely
egykor fest vászon lehetett. Ugyanaz a vérre emlékeztet sötétvörös festék
borította, mint a padlót, ráadásul a vandál szinte miszlikbe aprította.
Második fejezet
1902. február 14., péntek, délel tt 11 óra
Sarah, nem hiszek a szememnek! Mi történt itt? – kiáltotta Francesca.

Id közben átvonultak az arany szalonba, hogy megbeszéljék a további
teend ket. Francesca tehetetlenül járkált fel-alá a hatalmas helyiségben,
amely éppen annyira volt giccses, mint a ház többi része. Vicsorgó pofájú,
éles karmú medveb r hevert a padlón, amely vetekedett a többi keleti
sz nyeggel. A karosszékek lába patákban és karmokban végz dött, az
egyik állólámpa zsinórján agyar díszlett. Mr. Channing, isten nyugosztalja,
vadászember volt, aki szenvedélyesen gy jtötte a különleges, egzotikus
tárgyakat.
Sarah éppen akkor lépett a szobába. Festékfoltos, kopott, kékesszürke
ruhát viselt, amelyben dolgozni szokott. Francesca még sohasem látta t
kibontott hajjal. Sötét, göndör hajzuhataga most kócosan omlott a vállára,
mint egy preraffaelita festmény angyalának, földöntúli küls t kölcsönözve
visel jének. Sarah holtsápadt volt, szeme és orra sírástói vöröslött.
– Francesca, hát te mit keresel itt? – kérdezte alig hallható elfúló
hangon.
Francesca nyomban elfeledkezett saját bajáról. Odaszaladt barátn jéhez,
és gyengéden megölelte.

– Ó, te szegény! Édesanyád üzent, hogy jöjjek. Ki tehette ezt veled?
Sarah úgy remegett a karjában, mint a nyárfalevél.
– Pedig mondtam anyának, hogy ne szóljon! A rend rség már járt itt,
semmi szükség arra, hogy téged zaklassunk. Megvan a magad baja, nem
elég, hogy megégett a kezed, lelkileg is megviselhetett a legutóbbi ügy.
Francesca az ép kezével megfogta barátn je kezét.
– Miért nem fordultál hozzám azonnal? Hiszen a barátod vagyok!
Sarah, ki volt az az gazember, aki ezt tette? Esküszöm, elkapom a
nyomorultat!
– Ez jó kérdés – felelte Sarah lemondóan, és hatalmas, csokoládébarna
szeme megtelt könnyel. – Annyira el vagyok keseredve, már gondolkodni
sem tudok. Hiába próbálom számba venni, ki lehet képes ekkora
pusztításra, az elmém lebénul, a gondolatok összevissza kavarognak a
fejemben. Ma reggel fedeztem fel, amikor negyed hatkor lejöttem dolgozni
– hadarta Sarah, miközben vadul rázta a remegés.
– El sem tudom képzelni, min mehettél keresztül – csitította Francesca
vigasztalón, és ez igaz is volt. Megpróbálta beleélni magát, milyen is
volna, ha valaki betörne a szobájába, megsemmisítené a feljegyzéseit,
összetépné a naplóját, szétdúlná a könyveit, de mivel nem rendelkezett
vészi fantáziával, csupán az átlagnál okosabbnak tartotta magát,
egyszer en képtelen volt maga elé képzelni a helyzetet. Biztos volt benne,
hogy fájdalmas élmény volna, Sarah fájdalmát azonban egyszer en nem
tudta átérezni.
Ráadásul az ösztöne azt súgta, hogy a vérvörös festék valamilyen
rettenetes jelentést hordoz.
Sarah Francesca felé fordította könnyáztatta arcát. Olyan átható volt a
tekintete, hogy az ember legszívesebben elbújt volna el le.
– Nem várhatom el t led, Francesca, hogy ebben az állapotban az én
ügyemmel foglalkozz. Arról nem is beszélve, hogy megígérted, néhány
hétig semmi esetre sem foglalkozol b nügyekkel.
Francesca ezt valóban megígérte, és halványan emlékezett is rá, hogy
beszélgetéseik során a fogadalmát az elmúlt napokban többször is
meger sítette, de azt valószín leg a nyugtatók hatása alatt tette.
– Ne tör dj velem, a kezem amúgy is szépen gyógyul. Ezt maga dr.
Finney mondta ma reggel. Tudod, hogy képtelen vagyok magára hagyni a
barátomat a bajban, Sarah, és most valóban vészhelyzetr l van szó.

Sarah túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy vitába bocsátkozzon vele.
Francesca megnyugtatóan rámosolygott, belekarolt, és a kanapéhoz kísérte.
Érdekl dve faggatta barátn jét, mindenre elszántan, mert fényt akart
deríteni a szörny tett elkövet jére:
– Sarah, mondj el mindent, szépen sorjában!
– Tegnap este korán vacsoráztunk, így fél tíz körül még átjöttem
dolgozni. Éppen a te arcképedet festem. Éjfélre több változatot is
elkészítettem, de fáradt voltam, így lefeküdtem. Ha jól emlékszem, éjfél
után tíz perccel lehetett... – tette hozzá megtörten. – Alig vártam már, hogy
elkezdjem a portrédat, amelyet Mr. Hart rendelt meg! És most tessék... –
fúlt zokogásba Sarah szava.
Francesca megfogta a kezét, de közben majd szétfeszítette a harag.
Calder Hart a város egyik leggazdagabb, ugyanakkor leghírhedtebb alakja.
Többek közt azért van rossz híre, mert fittyet hány a társasági élet
szabályaira, s t szinte tüntet leg megveti a fels tízezer sznob köreit.
Vagyonos ember lévén ezt könnyedén megteheti, így felháborító
viselkedése és szabadszájúsága ellenére is ott szerepel minden
jelent sebbnek számító összejövetel vendéglistáján. Ráadásul megrögzött
csábász, amit szintén büszkén vállal.
Ugyanakkor megszállott, mondhatni fanatikus m gy jt hírében is áll,
akinek a nevét világszerte számon tartják. Francesca egyrészt boldog volt,
hogy a férfi portrét rendelt Sarah-tól, jóllehet tisztában volt vele, hogy Hart
csak az bosszantására rendelte meg a képet, miután a Channingek házi
bálján Francescát meglehet sen zilált és buja állapotban pillantotta meg.
No de Hart már csak ilyen volt: élvezte, hogy megbotránkoztathatja a
társaságot, felborzolhatja a kedélyeket, hírverést csaphat maga körül.
Mostanság számtalanszor el fordult, hogy sehogy sem tudtak kijönni
egymással.
Francesca nagyot sóhajtott:
– Amint a rend rség befejezi a helyszínelést a m teremben, nekilátunk,
és szépen rendbe hozzuk. Meglátod, olyan lesz, mint új korában –
mosolygott bátorítóan, bár sejtette, hogy a m termet a nyomozás idejére
lezárják, tehát a felfordulás még jó ideig eltarthat.
– Pedig most micsoda lehet ségem lenne, hogy fest vészként
hírnevet szerezzek! – kesergett Sarah. – Mr. Hart megrendelése olyan,
mintha egyenesen a jóistent l érkezett volna bátorítás.

Francesca cseppet sem lep dött meg Sara szentségtör szavain, hiszen
jól ismerte barátn jét a konzervatív küls igencsak bohém lelket takart.
– Mr. Hart arra kért, minél el bb fessem meg a képet, én pedig
megígértem, hogy legkés bb áprilisra elkészülök vele. Biztosított róla,
hogy a legel kel bb helyre, az el csarnokába függeszti majd ki! Tudod,
mit jelent ez? Azt mondják, oda csak a kedvenceit, a legértékesebb képeit
állítja ki! – Sarah szemét könnyek lepték el. – Mondd, hogy fessek én ezek
után?
Francesca tudta, hogy mindenképpen rá kell vennie barátn jét az arckép
elkészítésére, hiszen Sarah-nak ez az egyetlen lehet sége, hogy ismertté
váljon a m vészvilágban.
– Néhány nap, és túlteszed magad a történteken! Abban pedig biztos
vagyok, hogy Calder megérti, ha csak kés bb készülsz el a képpel –
nyugtatta meg a barátn jét, miközben a napbarnított, jókép Hartra
gondolt. – Hidd el, egy olyan ember, aki a m vészetet mindennél el bbre
tartja, meg fogja érteni a késedelmet. – Francesca a lelke mélyén tudta,
hogy Hart esetében ez nem fedi teljesen a valóságot. A férfi egyszer azt
mondta, hogy az életében a legfontosabb a vagyon, a m vészet és a n k,
így, ebben a sorrendben. Francesca kissé meg is lep dött, amikor
megtudta, hogy Hart borzasztó szegénységben n tt fel, és ha nem tesz szert
hatalmas vagyonra, nem vált volna híres m gy jt vé – és persze nem
legyeskedne körülötte a világ összes gyönyör hölgye. Most, hogy így
visszagondolt, valahányszor találkoztak egy-egy társasági eseményen, Hart
mindig más hölggyel érkezett, arról nem is szólva, hogy valamennyi férjes
asszony volt.
– Nem hiszem, hogy megért lesz. Nagyon szigorú ember, gyakran
félek is t le – mondta Sarah, majd csillogó szemmel Francesca felé fordult:
– Tudtad, hogy odavan érted? Kérlek, mondd el neki, mi történt velem,
akkor talán megérti a késedelmem okát – kérlelte, miközben arcán
patakokban csordult végig a könny.
– Sarah, hidd el, Calder nagyon megért nek fog bizonyulni, nem kell
tartanod t le! – nyugtatta Francesca komoly meggy déssel. – Nagyon
szívesen beszélek vele az els adandó alkalommal. – Amúgy is megfordult
már a fejében, hogy a férfi segíthetne neki a nyomozásban, hiszen Hartnál
jobban senki sem ismeri a város m vészeti életét.
– Köszönöm – suttogta Sarah, és a kanapéra roskadt.

Francesca csak állt, szinte nem is hallotta barátn je elhaló suttogását.
Tovább töprengett, és végül úgy döntött, hogy Hartot mindenképpen
kihagyja ebb l az ügyb l, mert a férfi folyton felzaklatja, már akkor is, ha
csak eszébe jut. Az baja, ha éppen Francesca portréjára akarja pazarolni a
pénzét, hogy a szentségtör Caravaggiója mellé akassza az el csarnokban.
– Ezt a rejtélyt mindenképpen meg kell fejtenünk! Jobb, ha most
hazamegyek, és megpróbálom elérni Joelt, hátha hallott valami pletykát.
Aztán bemegyek a rend rkapitányságra, és bejelentem a b ntényt.
Okosabb, ha személyesen Bragg-gel veszem fel a kapcsolatot, mintha
édesanyád vesz dik két szerencsétlen jár rrel, akik ki tudja, mikor
küldenek ki egy nyomozót. Legel ször azonban Harisszel szeretnék
beszélni, az inassal. – Francesca nem akarta a rend rség megkerülésével
belevetni magát az ügybe, de egyszer en nem tudta türt ztetni magát:
végre van saját ügye! Mrs. Channing üzenete egyértelm en megbízás volt!
Sarah bólintott.
– Látom, hogy a szerencsétlen körülmények ellenére is alig várod, hogy
belevesd magad abba, amit a legjobban szeretsz: a nyomozásba.
Francesca halványan elmosolyodott.
– Attól tartok, tényleg nem tudom magam visszatartani. Szerintem mi
ketten nagyon sokban hasonlítunk egymásra.
– Ezt én is észrevettem. Pedig ránézésre senki nem mondaná ezt: te
gyönyör vagy, tele élettel, én viszont jellegtelen vagyok, és visszahúzódó.
– Dehogy vagy te jellegtelen! Visszahúzódó pedig végképp nem! –
vonta magához Francesca a barátn jét, és melegen megölelte. – Egyébként
meg kell mondanom, hogy így, leeresztett hajjal és a csodás barna
szemeddel nagyon szép vagy, Sarah. S t, egyenesen különleges!
– Pedig én egyáltalán nem bánom, ha bárki szürke kisegérnek néz.
Tudom, hogy téged sem érdekel, mit gondolnak rólad. Engem csakis a
vészet érdekel. – Sarah tekintete hirtelen elkomorult, egy pillanatra
mintha düh fénylett volna benne. – Miért, Francesca, mondd, miért?
– Fogalmam sincs, de kiderítem. Bízzál bennem, Sarah! – úgy mondta
ezt, mint egy fogadalmi szöveget.
A rend rkapitányság a Mulberry Street 30. alatt volt, a szegénynegyed
tövében, ahol csak úgy nyüzsgött a sok csirkefogó, zsebtolvaj, utcalány és
betör . Francesca már kezdett hozzászokni a rend rség lépcs jén
letántorgó részeg alakok látványához. A szeme sem rebbent, amikor

elhaladt egy fiatalember mellett, aki éppen néhány ezüstdollárt nyújtott át
egy felt en rúzsos szájú, lángolóan vörös hajú hölgyeménynek. Amikor
azonban megpillantotta a rend rség barna homokk épülete el tt parkoló,
Bragg rend rf kapitány tulajdonát képez formás fekete kocsit! Nem tudta
elfojtani a mosolyát. A kocsit két kék gyapjúszövet uniformisba öltözött,
rsisakos jár r vigyázta, kezükben gumibottal. Ügyet sem vetettek rá,
hiszen látogatásai a rend rségen megszokottá váltak az utóbbi id ben.
Francescát furcsa izgalom fogta el, amelynek azonban kevés köze volt a
Sarah m termét összerondító vérvörös festékhez, inkább jóles
várakozáshoz hasonlított a közelg találkozás reményében.
Bragg-gel napokon keresztül együtt dolgoztak, kegyetlen
ncselekmények szálait bogozgatva. Együtt nyomoztak városszerte,
olykor igencsak lepusztult, veszélyes környékeket járva. Kérdez sködtek,
szimatoltak, s t némelykor kemény összet zésbe is keveredtek, ám
Francesca mindvégig ott volt a férfi mellett. Órákon keresztül vitatkoztak,
hogy megfejtsenek egy-egy rejtélyt, s t váltottak egy-két mélységesen
felkavaró csókot is, legutóbb éppen a Channing-bálon.
Francesca megtorpant, miel tt belépett volna a kapitányság el terébe.
Csak nem szeretett bele Rick Braggbe? – merengett, és képtelen volt
elhessegetni a gondolatot.
Az otthonukban rendezett bálon pillantotta meg el ször, és els
pillantásra beleszeretett. A férfi frakkot viselt, napbarnított b re, sötét
szeme, napszítta, sz késbarna haja és széles, igen széles arccsontja,
ellenállhatatlan megjelenése teljesen leny gözte Francescát. Nyomban
felismerte, miel tt bárki bemutatta volna neki, hiszen a napilapok tele
voltak a róla közölt karikatúrákkal. A város elöljárói hosszas tanakodás
után döntöttek rend rf nökké való kinevezésér l, és azt várták t le, hogy
alapjaiban megreformálja a velejéig korrupt városi rend rséget. Rick
Bragg jól ismert közszerepl je volt tehát a városnak. Alighogy apja
bemutatta neki a férfit, hamarosan parázs vita alakult ki közöttük.
Francesca behunyta a szemét, mert hirtelen megrettent. A Channing-
bálon Bartolla Benevente grófn meglehet sen szenvedélyes pillanatban
kapta rajta ket, de biztosította Francescát, hogy senkinek sem árulja el,
amit látott. Csakhogy nem kizárólag a grófn tudott az egymás iránt táplált
érzelmeikr l. Francesca beavatta a n vérét, Connie-t, Lady Montrose-t – és
Calder Hart is egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet. No és ott van

még az alattomos Arthur Kurland is, aki nem átallott kémkedni utánuk.
Rajta is kapta Francescát, amint – nem igazán szokványos id pontban,
ráadásul gardedám nélkül – elhagyja Bragg Madison Square 11. alatti
lakását. Talán ez utóbbi lebukás rémisztette meg Francescát a leginkább.
Kurland rettent en veszélyes fickó. Egyvalamit azonban remélhet leg
sem tud – amit csak nagyon kevesen ismernek – azt, hogy Braggnek
felesége van, bár négy hosszú éve külön élnek.
Bragg tulajdonképpen egyszer sem találkozott a feleségével, amióta az
asszony annyi éve elhagyta.
Francescát nagyon bántotta a tény, hogy Braggnek felesége van, bár
tudta, hogy a férfi gy löli a nejét. Csak néhány hete derült ki a dolog, nem
sokkal az els találkozásuk után. Meglehet sen szomorú történet volt.
Bragg a jogi kar elvégzése után bejelentette, hogy nem fogadja el a
nagynev washingtoni ügyvédi iroda állásajánlatát, hanem a szegények
ügyvédje szándékozik lenni, mire az asszony éktelen haragra gerjedt, és
elköltözött t le. Az elmúlt négy év során a felesége Európában múlatta az
id t a szeret ivel, számolatlanul szórva a pénzt, amelyet Bragg kemény
munkával keresett közhivatalnokként.
Francesca tisztában volt vele, milyen fontos a diszkréció az ilyen
ügyekben. Bragg közhivatalt tölt be, a város rend rf kapitánya. A válás
társadalmilag nem elfogadott, tehát Bragget meghurcolhatják, ha kiderül,
az sem lehetetlen, hogy eltávolítják a hivatalából, pedig Teddy Roosevelt
óta nem volt ilyen személyisége a városnak. Pedig Braggnek nagyra tör
politikai tervei vannak. Jelenleg a város rend rf kapitánya, de az t
támogató reformisták és a Polgári Szövetség révén sokkal magasabbra
szándékozik törni. Francesca tudta, hogy Bragg legf bb álma a szenátusba
kerülni, és azt is érezte, hogy sikerülni fog neki. Maga is ezt kívánta neki,
hiszen Bragg kétségkívül erre született.
Francesca nagy leveg t vett, és megpróbálta összeszedni magát. Nem
szabad Bragg sorsával foglalkoznia, amikor egy rült kószál szabadon a
városban, akit meg kell fékezni. Nem magánügyben jött a rend rségre,
nagyon is nyomós oka van rá. Tudta, hogy Sarah-val való barátságukra
tekintettel Bragg személyesen veszi majd kézbe az ügyet.
A rend rség épületének kapuja félig nyitva volt. Francesca belépett.
Barátságosan rámosolygott a pultnál üldögél Shea kapitányra. Néhány
férfi hangosan vitatkozott a pultnál unott képpel álldogáló O'Malley

rmesterrel. A pult el tti fapadon megbilincselt, borostás férfi ült, mellette
egy jár r. Mint általában, most is folyamatos hangzavar uralkodott,
amelyhez a háttérb l a távírógép állandó kopogása társult, amelyen a város
összes kapitányságának hírei futottak be. Olykor-olykor egy írógép és
telefoncsörgés is fokozta a lármát.
– Felmegyek – szólt oda Francesca Shea-nek. – Bent van?
– Napot, Miss Cahill! – intett a kapitány. – Azt hiszem, igen.
Francesca élvezte, hogy bennfentesként mozog a kapitányságon.
Élvezte, hogy egyszer en csak besétálhat, mint aki világéletében
odatartozott. Bizonyos értelemben oda is tartozik, hiszen maga Bragg
ismerte el, hogy nélküle nem tudták volna megoldani a legutóbbi három
ntényt. Arról már nem is szólva, hogy Francesca saját maga fogta el a
Randall-ügy és a Cross-gyilkosság két elkövet jét, ami határtalan
elégedettséggel töltötte el, hogy szinte dagadt a keble.
Mint általában, most is a lépcs ház felé indult, pedig a lift széttolt
vasráccsal várakozott a földszinten. Szinte futva ért fel a második emeletre,
ahol megtorpant, mert észrevette, hogy Bragg nincs egyedül az irodájában.
A helyiség homokfúvott üvegajtaja nyitva állt. Bragg-gel szemben egy
id sebb férfi állt, egy korosabb és egy rendkívül elegáns ifjabb hölgy pedig
két oldalról karolt Braggbe. A földön két aprócska gyerek játszott: épp
könyveket húzogattak ki az alsó polcokról. Mellettük egy tízévesforma,
sötét hajú fiú álldogált, láthatóan a kicsikre vigyázott.
Francesca azonnal felismerte az irodában tartózkodókat, számtalanszor
látta ket fényképen. Tudta, hogy egy családi találkozó kell s közepébe
csöppent, és ett l egyszeriben megdermedt, s t furcsamód szégyenl ssé
vált.
Az id sebb, csinos, vörös hajú hölgy Grace Bragg volt. Szemüveggel az
orra hegyén, mosolyogva karolt Rickbe. Francesca úgy hallotta, hogy a
hölgy igencsak aktív résztvev je a politikai életnek, s t annak idején lelkes
szüfrazsett volt, jóval azel tt, hogy a mozgalom széles körben elterjedt
volna. Bragg féltestvére, Lucy, aki huszonnégy-huszonöt éves lehetett, a
másik oldalról karolt belé, és lelkesen csicsergett a fülébe. Bragg jókedv
mosollyal hallgatta, és nyájas türelemmel bólogatott mindenre.
Rick a megszólalásig hasonlított mellette álló apjára, Rathe Braggre.
Francesca szinte látta, hogy id vel éppolyan jóvágású, ezüstösen szes
id s férfivá válik majd is, mint amilyen az apja. Az id s férfi arcára a

vidám mosoly apró gödröket varázsolt, borostyánszín szeme hamiskásan
csillogott. Az egyik apróság – a fiúcska, akinek sötét haja éles kontrasztban
állt húga sz keségével – mondott valamit, mire az id s férfi lehajolt, és
felnyalábolta a gyereket.
Bragg ekkor vette észre Francescát. A szeme elkerekedett, a jókedv
mosoly elt nt az arcáról.
Francesca rádöbbent, hogy nagyon bens séges együttlétet szakított félbe
a megjelenésével. Érezte, hogy arca lángba borul, épp csak inteni akart
Ricknek, és aztán gyorsan tovaosonni, de a helyiségre hirtelen súlyos csend
telepedett. Mindannyian egyszerre fordultak felé, beleértve a nagyobbacska
fiút és az apróságokat is.
Rettenetesen kínos pillanat volt.
– Add ide! – sikította egy vékony lánykahang.
Francesca zavartan pislogott, majd észrevette a földön kuporgó
aranyhajú kislányt, amint vádlón mutat a nagyapja karjában ül fivérére. A
kisfiú egy játék lovacskát tartott a kezében.
– Mama! – sikított megint a kislány fülsért en.
Lucy gyorsan lehajolt hozzá, gyengéden megpirongatta a gyereket, majd
gyors mozdulattal ölbe kapta, és ismét Francesca felé fordult, kérd n nézve
rá.
– Francesca! – szólalt meg Bragg, és nagy léptekkel elindult felé, a
tekintetük egymásba forrt. – Minden rendben van? – kérdezte halkan,
amint megállt az ajtóban álldogáló Francesca el tt, és kutakodó,
aggodalmas tekintettel nézett rá. Tudta, hogy a lány szobafogságra –
jobban mondva ágyfogságra – van ítélve.
– Igen... Vagyis nem, mert attól tartok, éppen megzavartam. Fogalmam
sem volt, hogy... – dadogta zavarában, és bár nehezére esett, de elfordította
a tekintetét a férfiról, hogy rádöbbenjen, még mindig minden szempár rajta
csügg. Érezte, hogy az arca lángol. Oly régen szeretett volna találkozni a
férfi szüleivel, no de nem ilyen körülmények között! Ilyen felkészületlenül,
ilyen váratlanul!
Bragg viszont karon fogta.
– Jöjjön beljebb! Szeretném, ha megismerné a családomat – mondta, és
kedvesen elmosolyodott, amit l Francesca teljesen elgyengült. Mosolya
meleg volt, még a Hudson folyó jegét is képes lett volna megolvasztani.

Pillantásával értésére adta, tudja, hogy fontos ügyben szeretne vele
beszélni.
De mint mindig, most is gy zött. Valami megmagyarázhatatlan
könnyedséggel volt képes elterelni Francesca gondolatait.
– Rathe, Grace, engedjétek meg, hogy bemutassam egy nagyon jó
barátomat, Francesca Cahillt. Tudni keli róla, hogy szenvedélyes
elkötelezettje a reformoknak – mosolygott Bragg a mostohaanyjára. –
Szerintem sok közös vonás van bennetek.
Bragg apja leplezetlen érdekl déssel vette szemügyre Francescát, ami
cseppet sem volt tolakodó, inkább kíváncsi és kedves. Francesca ekkor már
határozottan hitte, hogy harminc év múlva Bragg a megszólalásig
hasonlítani fog az apjára. Az anyja azonban nem mosolygott, hanem
összevont szemöldökkel hol t, hol a mostohafiát nézte.
Francesca érezte, hogy lassan kicsúszik a lába alól a talaj. Semmire sem
vágyott jobban, mint hogy Bragg szülei megkedveljék t, ezzel szemben
Grace meglehet sen gyanakvó pillantásokkal méregette. Francesca
megpróbált mosolyt er ltetni az arcára, de nem sikerült. Grace tudja.
Csoda tudja, honnan, de tudja, hogy k ketten nem csupán munkatársak és
jó barátok
– Üdvözlöm – szólalt meg Rathe nyájasan. Borostyánszín szeme,
éppolyan, mint a fiáé, kedvesen mosolygott. – Örvendek, hogy
megismertem, Miss Cahill. Az édesapjával többször volt alkalmam együtt
vacsorázni, legutóbb éppen Roosevelt elnök washingtoni kampányának
adománygy jtésén.
Francesca érdekl dve hallgatta.
– Jól emlékszem, amikor a papa a kampányeseményre indult.
Könyörögtem, hogy vigyen magával, mert én is nagy rajongója vagyok az
elnöknek, de nem volt hajlandó – válaszolta bánatosan.
– Andrew barátom rosszul tette, hogy nem hozta önt magával, mert
nagyon érdekes rendezvény volt – mosolygott a férfi, éppúgy, mint a fia. –
Ön segített a fiamnak kézre keríteni a Randall-gyilkosság elkövet jét?
– Igen. Honnan tudja? – Vajon mit szól Bragg apja, no meg a családja
az szenvedélyes nyomozásaihoz?
– Ha nem is tartózkodunk itthon, mindig elolvassuk a New York-i
lapokat – felelte Rathe elb völ mosollyal. – Mintha valami serpeny l is
szó lett volna, ha nem tévedek.

Francesca valóban egy jókora vasserpeny vel tette ártalmatlanná azt a
bizonyos gyilkost.
– Sajnos nem volt nálam egyéb fegyver – szerénykedett Francesca.
– Francesca már nem els bálozó – magyarázta mosolyogva
Bragg. – Nemegyszer bizonyult nélkülözhetetlennek a segítsége a
nyomozásaink során.
Francesca szíve repesett a dicséret hallatán, gyermekded boldogsággal
mondta:
– Köszönöm.
– De hisz ez az igazság – vágta rá Bragg.
– Ön ugyebár nem hivatásos nyomozó? – kérdezte Grace halkan.
Francesca zavartan nézett az id s hölgyre, miközben úgy érezte magát,
mint egy kisiskolás. Valójában, amióta Lydia Stuart megbízta egy b nügy
felderítésével, a nyomozás iránti szenvedélye túln tt az egyszer hobbi
határain. És tessék, most Mrs. Channing fordult hozzá segítségért. Ám
minekutána a családja meglehet sen szoros kapcsolatokat ápol Braggékkel,
Francesca kezdett aggódni, nehogy fény derüljön újdonsült hivatására.
Bragg mentette meg a helyzetet:
– Francesca mer véletlenségb l csöppent bele egy-két ügybe – mondta.
Francesca hálás mosollyal jutalmazta, mert nem szerette volna
hazugsággal kezdeni a férfi szüleivel való kapcsolatát.
– Én Lucy vagyok, Lucy Savage. – A gyönyör vörös hajú n letette
karjából a kislányát, és kezét nyújtva lépett Francescához.
– Rick a fivérem. El vagyok ragadtatva, hogy megismerhetlek! –
mondta széles mosollyal, kék szemében kíváncsiság csillogott.
– Le vagyok ny gözve! Sohasem találkoztam még igazi nyomozóval,
aki ráadásul n !
Francesca egy pillanat alatt megszerette Lucyt.
– A tiéd ez a két imádni való csöppség?
– Ó, igen! – nevetett Lucy. – S t Roberto is az enyém. Azt azért nem
mondanám, hogy az ikrek imádnivalók: alaposan próbára tudják tenni az
ember türelmét. Amolyan hurrikán ez a két gyerek, nem tréfálok. Azt
hiszem, az apjukra hasonlítanak – mondta, majd a nagyobbik fiúhoz
fordult: – Roberto, gyere, mutatkozz be Miss Cahillnek!

A sötét b fiú odament, és udvariasan kezet fogott Francescával.
Szemernyit sem hasonlított a család többi tagjára, mintha nem vér szerinti
rokonságban állna velük. Francescát el is gondolkodtatta.
– A texasi Paradise-ban élünk, az ellenállhatatlanul elviselhetetlen
férjemmel, Shozzal, no és persze a nagyszüleimmel, Derek és Miranda
Bragg-gel – tette még hozzá Lucy széles mosollyal.
– Valódi földi paradicsom, nekem elhiheted! Vakáción vagyunk itt
– közölte lelkesen. – Egyszer en nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és
kiruccantunk a nagyvárosba. De mondd csak, hogy is volt az a bizonyos
nyomozás? Hogy sikerült megoldanod azt a rejtélyt?
– Lucy, drágám! Egy perce sincs, hogy Francesca belépett az irodámba,
és azt hiszem, felkészületlenül érte, hogy a Bragg család összejövetelébe
csöppen, nem is szólva az én kis szószátyár húgomról. Nem hagynád t
végre? – kérte fedd n, bár elnéz mosollyal Bragg.
– Mit szólnának hozzá, ha megmutatnám a várost? – ajánlkozott
Francesca Grace Bragghez fordulva. Az asszony le sem vette a szemét róla,
egyetlen szavát sem mulasztotta el, mintha pontosan fel szeretné mérni,
kivel áll szemben. Francesca titkon remélte, hogy nem okoz neki csalódást.
Tisztában volt vele, hogy Rick anyját nem lehet apró trükkökkel elkábítani,
ugyanakkor elb völni sem lesz egyszer feladat.
– Ó, az nagyszer lenne! – lelkesedett Lucy. – Bár igaz, hogy itt n ttem
fel, de aztán megjelent az én csodálatos férjem, elcsábított, és magával
hurcolt a Halál Völgyébe – tette hozzá mosolyogva.
Francesca zavartan pislogott.
– Elhurcolt a Halál Völgyébe? – értetlenkedett.
– Ó, ez egy nagyon hosszú történet – vetette közbe Bragg gyorsan,
miel tt Lucy belekezdhetett volna.
– De én tudni szeretném, hogyan kapta el Francesca Hart apjának
gyilkosát! – er sködött Lucy. – Mit szólnátok hozzá, ha most mindjárt
elmesélné?
– Lucy, drágám! – szólalt meg Rathe szigorú atyai feddéssel, majd
mosolyogva fordult Francescához: – A lányom olyan, mint egy tornádó.
Világéletében ilyen volt, a házasság és a gyerekek sem csillapították le.
Francesca csak mosolygott rajta. Lucy összeesküv n rákacsintott, mint
aki azt mondja: ügyet se vess apára!
– Mondd csak, mi történt a kezeddel? – kérdezte.

Francesca tétován nézett Braggre.
– Majd én elmesélem! – szólt egy férfihang az ajtóból.
Francesca megdermedt. A hanghordozás lezser és érzéki volt, és
Francesca csak egyetlen embert ismert, aki ilyen der s egykedv séggel
beszél.
– Calder! – sikoltotta Lucy, és az ajtó felé viharzott. Francesca
megfordult, és meglepetten látta, hogy a csinos, vörös hajú lány szinte
ráveti magát Calder Hartra.
A férfi szélesen mosolygott, kivillantva vakítóan fehér fogsorát, amely
éles kontrasztban állt napbarnított b rével. Könnyedén felkapta a nyakába
ugró Lucyt.
– Kedvemre van az ilyesfajta üdvözlés! – mondta leplezetlen
széptevéssel a hangjában.
Francescának csak ekkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem vér
szerinti rokonság f zi össze ket: Bragg és Calder féltestvérek ugyan, de
csupán az anyjuk közös, az apjuk nem, vagyis Caldernek egy cseppnyi
Bragg-vér sem csörgedezik az ereiben. A felismerés szinte megbénította,
ugyanakkor furcsa nyugtalanság vett er t rajta.
– Ne nézz így rám, mert Shoz megöl! – figyelmeztette Lucy vidáman,
anélkül hogy kibontakozott volna az ölelésb l.
– Te csak hallgass, te is szereted ébren tartani a benne szunnyadó
oroszlánt – jegyezte meg Hart könnyedén, látható önelégültséggel. –
Különben is, Shoz már vénember.
– A férjem féltékeny ugyan – mondta Lucy nem kis elégedettséggel a
hangjában –, de annyira azért nem öreg, hogy móresre ne taníthatna téged
– tette hozzá jókedv év déssel.
– Azt hiszem, igazad van – felelte Hart, és lassan leeresztette Lucyt a
földre, majd egyenesen Francescára nézett.
A lány fülig pirult.
– Nos, ennyit az ágynyugalomról – mondta Hart, és megvonta a vállát,
mint akit cseppet sem érdekel a dolog, legyen az a más baja. Rickhez
fordulva így szólt – Kár, hogy nem fogadtunk. Én három vagy négy napot
adtam neki, és lám, elvesztettem volna.
– Calder! – biccentett felé Rick idegesen, és hangja elárulta, egyáltalán
nem örül fivére látogatásának.

Hart beljebb lépett. Megjelenése, mint mindig, lehengerl volt, akárcsak
a kinézete. Nem elég, hogy elképeszt en jókép volt, napbarnított b ,
ráadásul, mint általában, hófehér inget viselt, hozzá koromfekete öltönyt.
Más talán temetkezési vállalkozónak nézne ki efféle öltözékben, Hart
azonban rendkívüli eleganciával tudta viselni.
Grace arcán boldog mosoly áradt szét, szemüvege mögött azonban
könnycseppek csillantak meg. Hart és Bragg egészen kicsi fiúk voltak,
amikor az anyjuk meghalt, és Grace magához vette ket. Két kezébe fogta
Hart arcát, és így szólt:
– Miért kellett ennyi id nek eltelnie? Mondd, miért, Calder?
Hart egy pillanatig tétovázott.
– Jó látni benneteket – mondta végül.
Francesca egy kissé meglep dött, mert sohasem látta még t
elbizonytalanodni. Hart végtelenül, mondhatni kibírhatatlanul arrogáns egy
alak.
– Mi is örülünk, hogy láthatunk! Biztos, hogy nem okozunk
kényelmetlenséget, ha nálad lakunk? Nem szeretnénk felforgatni az
életedet – szabadkozott Grace kedvesen.
Hart lazán vállat vont, de közben elpirult.
– Elég nagy a házam, ne aggódj.
Mondhatni, palota, gondolta Francesca maliciózusan.
Rathe is odalépett a még mindig zavartan álló fiához, és szeretetteljesen
meglapogatta a hátát.
– Nagyon jói nézel ki, fiam! Örvendek, hogy látlak.
Hart egy biccentéssel fogadta a bókot, és gyorsan elfordította a fejét,
nehogy bárki észrevegye meghatottságát. De Francescának nem kerülte el
a figyelmét a férfi szemében megcsillanó könnycsepp.
Ekkor vette csak észre, hogy Bragg t figyeli. Mintha rajtakapták volna,
rámosolygott Braggre, ám a férfi nem viszonozta.
Hart ekkor Lucyhoz fordult:
– Tudtad, hogy Francesca mekkora lelkesedéssel vetette bele magát a
nyomozásba? – vetette oda könnyedén, miközben megrovó pillantást
küldött Francesca felé. – Szinte lételemévé vált a veszély keresése. Úgy
jön lázba a b nügyekt l, mint a szerencsejátékos, ha kaszinót lát, vagy a
titkos szeret , ha randevúra készül.
Francesca rosszallóan vonta össze a szemöldökét.

– De Hart... – mondta. A pillanatnyi helyzetben az effajta megjegyzések
cseppet sem hiányoztak neki.
Bragg is lemondóan sóhajtott:
– Elég volt, Calder.
De Hart ügyet sem vetett a fivérére, csak folytatta rendületlenül:
– Mondja, Francesca, az adrenalin szintje ugye az egekbe szökik, ha egy
elvakult b nöz nyomára bukkan? Gondolom, olyan érzés lehet, mintha
álmai lovagja egy tüzes csókkal az egekig repítené – firtatta könyörtelenül,
kérd n felvonva vastag, fekete szemöldökét. Minekutána néhány nappal
azel tt, a Channing-bálon a fivére karjaiban találta, Francesca sejtette,
hogy Hart a piszkálódással a Bragg iránt táplált szenvedélyes érzelmeire
céloz.
Tudta, hogy Hart szántszándékkal állítja most pellengérre, szándékosan
tesz utalást a közte és Bragg között fellángolt szerelemre, amelyet
különben csak pillanatnyi fellángolásnak tekint, semmi egyébnek.
Francescának kedve lett volna arcul csapni, de tartóztatta magát. Egyszer
már megtette, meg is bánta alaposan.
– Félelmen kívül egyebet nem érzek – vágott vissza Francesca. Érti,
Hart? Félelem tölt el, nem izgatottság.
A férfi gúnyosan felnevetett:
– Ezt aztán kétlem! – mondta, majd Lucyhoz fordulva így folytatta: –
Francescának lételeme a veszély. El bb-utóbb függ vé válik, ha máris nem
lett azzá.
– Calder, valóban eltökélt szándékod kellemetlen helyzetbe hozni Miss
Cahillt? – szólalt meg ekkor Grace halkan, ám érezhet szigorral a
hangjában.
Hart a mostohaanyjához fordult:
– Ha a fivérem nem képes t kordában tartani, valakinek csak meg kell
tennie.
Francesca hálásan kapott a segítségen, bár rettent en dühös volt Hartra.
– Nem hozott kellemetlen helyzetbe, Mrs. Bragg. Biztos vagyok benne,
hogy Calder nem akart szándékosan gorombáskodni: ez egyszer en
hozzátartozik a jelleméhez – mondta, majd negédes mosollyal Hart felé
fordult: – Kérem, ne Ricken kérje számon az én tetteimet, mert az cseppet
sem jogos.
Hart színpadias sóhajtással emelte a tekintetét a mennyezetre:

– Hát persze hogy t védi!
Bragg ekkor kettejük közé lépett, fivére felé fordulva:
– Ez egy nagyon kellemes családi beszélgetés volt mindaddig, amíg
meg nem érkeztél, Calder. Ha te egyszer megjelensz valahol, fenekestül
felfordítasz mindent.
De Hart csak nem hagyta annyiban:
– Szóval azt akarod mondani, hogy az én hibám, ha Francesca beleüti az
orrát a rend rség munkájába? – csóválta a fejét.
– Most aztán tényleg elég legyen! – avatkozott közbe Rathe szigorúan. –
Ha nem vettétek volna észre, nem magatok vagytok. Szemernyit sem
változtatok gyerekkorotok óta. mintha két kisfiú veszekedne. Mi
következik ezután? Talán ökölre mentek?
Grace Francescát nézte figyelmes – és némileg vádló tekintettel. De
miért okolhatná t az id s asszony?
– Sajnálom, apa – tért észre Bragg. – Azt hiszem, igazad van:
gyerekesen viselkedünk.
– Én is elnézést kérek – mondta Hart, és valóban szintének t nt. –
Rendben van, befejeztem – tette még hozzá Francescára nézve. – Ha
mindenáron veszélybe akarja sodorni magát, ám legyen, nekem semmi
közöm hozzá – vonta meg a vállát. – Ha Rickkel nincs jobb dolguk, mint
gyilkosok után szaladgálni városszerte, tegyék. – Arca mosolytalan maradt,
a tekintete elkomorult: – Ki tudja, legközelebb az egyik rült nem elégszik
meg azzal, hogy megégeti a maga kezét, hanem egy golyót is magába
ereszt – mondta, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét
Francescáról.
– Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek – mondta Francesca tömören.
– Lekísérlek – ajánlkozott Lucy, és odasietett hozzá. – Anya, vigyáznál
a gyerekekre, amíg egy percre lemegyek?
– Szerintem Francesca egyedül is kitalál – jegyezte meg Bragg kurtán,
miközben különös pillantással nézett rá, mintha kérdezni akarna a
tekintetével.
– Valójában szerettem volna váltani önnel néhány szót, de ráér kés bb
is – mondta Francesca. Legh bb vágya volt kikerülni onnan, és bár nagyon
rokonszenvesnek találta Lucyt, egyetlen porcikája sem kívánta a baráti
csevegést. Úgy tervezte, a délután folyamán alkalmat kerít rá, hogy
felhívja Bragget, és beszámoljon neki a Channing-házban történtekr l.

– Rick biztosan felajánlja neked a Daimlerét – jegyezte meg Lucy,
miközben lekapta a kabátját a falifogasról. – Ugye, Rick?
– Persze, Peter majd hazaviszi. – Peter volt Rick jobbkeze, akir l
Francesca id vel megtudta, hogy gyakorlatilag mindenhez ért. – Lucy,
drágám, Francesca elég csúnyán megégette a kezét, és tudomásom szerint
egész héten otthon kell maradnia – jegyezte meg Bragg meglehet sen
kimérten. – Kérlek, meg se próbáid t eltéríteni ett l!
– Érdekes, én úgy hallottam, hogy ki sem kelhet az ágyból – morogta
Hart a foga között.
Francesca fülig pirult, bár a férfi valószín leg teljesen ártatlannak szánta
a megjegyzését.
– Ne aggódj, csak lekísérem t a kocsihoz – nyugtatta meg Lucy
negédesen a bátyját. – Legalább alkalmunk lesz egy-két szót váltani.
– Rendben – adta meg magát Bragg. – De viselkedj rendesen, Lucy!
A húga méltatlankodva ingatta a fejét:
– Feln tt n vagyok, Rick, nem egy csitri.
– Tudom – mosolygott rá szeretetteljesen a bátyja.
Francesca a szül khöz fordult:
– Megtiszteltetés, hogy megismerhettem önöket – mondta, majd Hartra
pillantott, de a férfi szándékosan nem viszonozta a pillantását. A körmét
tanulmányozta elmélyülten, mint aki nem tud betelni vele.
– Számunkra is öröm volt a találkozás – felelte Rathe kedvesen, és
Grace is rámosolygott.
Lucy siet sen belékarolt, és szinte magával húzta az irodából a
folyosóra.
– Csodák csodájára túlélted – jegyezte meg jókedv en.
Francesca csak akkor érezte, hogy alig van er a lábában, s t rádöbbent,
hogy egészen megizzadt. Az életben nem fogja megbocsátani Hartnak,
amiért megpróbálta megalázni a Bragg család el tt!
– Úgy véled? Gondolod, hogy tetszettem a szüleidnek? – kérdezte,
miközben beléptek a felvonóba.
– Miért ne tetszettél volna? – kérdezett vissza Lucy, és egy rántással
behúzta a felvonó rácsos ajtaját, majd egész közel hajolva hozzá így szólt:
– No, halljam csak! Mi is a helyzet tulajdonképpen?

– Hogy érted ezt? – értetlenkedett Francesca, mert fogalma sem volt,
Lucy mire akar kilyukadni, bár a faggatózás hangnemét cseppet sem találta
megnyugtatónak.
– Szerelmes vagy a bátyámba? – sürgette türelmetlenül.
A kérdés úgy érte Francescát, mintha a szeme közé csaptak volna.
– Tessék?!
De Lucy elkapta a karját, és közelebb vonta:
– Szerelmes vagy a bátyámba? – ismételte meg. – És ha igen, melyikbe?
Harmadik fejezet
1902. február 14., péntek, délután 4 óra
A felvonó elindult lefelé. Francesca meg volt gy dve róla, hogy

rosszul hallotta a kérdést.
– Bocsáss meg, megismételnéd?
Lucy kíváncsi tekintettel fürkészte.
– Rickbe vagy szerelmes, vagy Calderbe?
Francesca nem akart hinni a fülének. Mégis mir l beszél ez a n ?
Lucy leplezetlen derültséggel ingatta a fejét:
– Várjunk csak... Nem tudod?
– Mir l beszélsz?! – Megbolondult volna ez a n ? Ó, igen, Francesca
valóban beleszeretett Braggbe, amikor együtt dolgoztak a Burton-féle
emberrablási ügyön, csakhogy akkor még nem tudta, hogy a férfinak
felesége van. Bragg mindig tökéletes úriemberként viselkedett vele, ám
ahogy lépésr l lépésre közelebb kerültek a rejtély megoldásához, úgy
mélyült el egyre jobban Francesca szerelme a férfi iránt. Bragg testesített
meg számára mindent, amit egy férfiban csodálni lehet. Tulajdonképpen
annak ellenére, hogy kiderült, n s, mindenki beláthatja: k ketten tökéletes
párt alkotnának – feltéve, ha Bragg szabad volna.
Ezt még Hart is elismerte.

Mégis mit képzel Lucy? Hart pusztán jó barát, bár gyakran
meglehet sen elviselhetetlen – amir l éppen néhány perce tett
tanúbizonyságot.
– Szeretném, ha tudnád, hogy Rick láthatóan rajong érted, mégpedig
cseppet sem plátói módon. Az is nyilvánvaló, hogy Hart is kedvel, amit
aligha leplez. Én még sohasem tapasztaltam ilyesmit vele kapcsolatban.
Nem tagadhatod, hogy odáig vagy Rickért, és azt is észrevettem, ahogyan
Calderre nézel. Ami persze nem is csoda: a n k elolvadnak, ha Calder csak
a közelükben van – vonta meg a vállát Lucy. – Tudom, hogy túl
szókimondó voltam, de...
– Igen, valóban nyers voltál kissé – vágott a szavába Francesca szinte
kiáltva, mert a torkát hirtelen rémület kezdte fojtogatni. Észre sem vette,
hogy a felvonó id közben megállt. Képtelen volt kiverni a fejéb l Hart
tekintetét, ahogyan leplezetlenül bámulta t abban a szörny séges,
kihívóan vörös ruhában a Channing-bálon. Francesca a divat tekintetében
cseppet sem számított reformgondolkodásúnak, jobban kedvelte a sötétkék
szoknyát fehér blúzzal, esetleg egy jól szabott kosztümmel. Aznap este
vérforralóan merész vörös toalettet viselt, olyan ruhát, amely a legkevésbé
sem illik egy önmagát tisztességesnek tartó n höz. Hart tekintetében,
amikor megpillantotta, leplezetlen vágy volt, a vadászé, aki meg akarja
szerezni a zsákmányát. Az volt az a pillanat, amikor Hart el ször találta t
ellenállhatatlanul vonzónak. Akkor egyszer, egyetlen pillanatra, egy
veszélyes, ocsmány szörny tolakodott kettejük közé. Csakhogy annak
vége.
Bárcsak soha ne esett volna meg az a pillanat, gondolta Francesca.
Ezerszer megbánta, hogy felvette azt a ruhát.
– Azt hiszem, megérkeztünk – szólalt meg Lucy nagyon halkan.
Francesca nagyon messzir l zökkent vissza a jelenbe. Egymásra néztek,
de gyorsan elkapta a tekintetét. Lucy nagyot téved. Teljesen félreérti a
helyzetet.
– Látom, felzaklattalak. Sajnálom – mondta Lucy, majd kézen fogta, és
kivezette a felvonóból. – Hidd el, nem állt szándékomban. Bölcsebb lett
volna magamban tartanom, amit gondolok. Bocsáss meg, kérlek, nem
számítottam erre.
Francesca biccentett, és bár nehezére esett, így szólt:

– Ricknek felesége van, Hart pedig egy rettenetes n csábász. Egyik sem
hozzám való.
Lucy már szólni készült, hogy megcáfolja Francesca megállapítását, de
végül meggondolta magát, és kedvesen elmosolyodott:
– Ráérsz holnap dél körül? Együtt ebédelhetnénk, vagy esetleg
megihatnánk valahol egy pezsg t. Mit szólnál a Fifth Avenue Hotelhez?
Rick is szívesen jár oda. Minden vágyam, hogy alaposabban
megismerjelek, miel tt hazautaznék Paradise-ba.
Francesca hálás volt, amiért más irányba terelte a beszélgetést, de a
lelke továbbra is háborgott, s t szinte halálos rémület töltötte el.
– Rendben van – vágta rá gyorsan és megkönnyebbülten, hogy végre
könnyed társasági csevegés irányába terel dött a beszélgetés. Kiléptek az
utcára.
– Nézd, ott van Peter! Hát nem egy édes pofa? – mutatott Lucy Bragg
sof rjére. A nagydarab, majd két méter magas svéd észrevette ket. –
Peter! – integetett Lucy. – Haza kellene vinnie Miss Cahillt.
Peter bólintott, majd a Daimlerhez lépett, és udvariasan kitárta az
anyósülés felöli ajtót. Lucy széles mosollyal az arcán, túláradóan nyájasan
ölelte meg Francescát.
– Úgy örülök, hogy eljöttem a gyerekekkel New Yorkba! – lelkendezett.
– Én is vártam már, hogy megismerjelek, és persze a szüléidét is –
felelte Francesca.
Lucy sokat sejtet en mosolygott:
– Viszontlátásra, drágám! És még egyszer... igazán nem akartalak
megbántani.
Francesca haloványan elmosolyodott, és beszállt az automobilba. Peter
beindította a motort, majd a volán mögé ült, és átnyújtotta Francescának az
autósszemüveget. Miközben felvette, még egy pillantásra hátrafordult a
rend rség épülete felé.
Lucy ekkor egy rossz kinézet , veszélyesnek t férfival beszélt, egy
kimondottan b nöz kinézet alakkal. Lucy nagyon dühösnek látszott, ami
láthatóan szórakoztatta a férfit. Élvezhette a helyzetet, mert kéjesen, s t
kíméletlenül vigyorgott rá. Mi a fene folyhat itt?
Lucy pirulva fordult el t le, de az alak elkapta a karját, és
visszapenderítette.

A Daimler már elindult, amikor Francesca egy rántással letépte magáról
az autósszemüveget, és kivágta a kocsi ajtaját. Peter fékezett, Francesca
pedig kipattant a kocsiból.
– Lucy! – kiáltotta.
Lucy és a sötét kép , ápolatlan alak egyszerre fordult felé, majd a férfi
hirtelen eleresztette Lucy karját, és eliramodott a sarok irányába.
Francesca egy pillanatig habozott, hogy a gazember nyomába eredjen-e,
vagy újdonsült barátn jéhez siessen, ám gy zött a józan esze, és inkább
Lucyt választotta.
– Jól vagy? – kérdezte lihegve.
Lucy ijedten szedte össze magát, és mosolyt er ltetett az arcára.
– Ó, hát persze!
Francesca nem hitt a fülének.
– Ki volt ez az alak? Mit akart t led? Csak nem bántott?
– Mi... mi a csudáról beszélsz? – kérdezte Lucy elkerekedett szemmel.
– Hogy mir l beszélek? – visszhangozta Francesca. – Arról a sötét
alakról, barna tweedkabátban. Hiszen a karodat rángatta, és úgy láttam,
mintha vitatkoztatok volna.
– Fogalmam sincs, mir l beszélsz – zárta le Lucy ridegen a témát. –
Sajnálom, mennem kell, a gyerekek már várnak.
Francesca hátrah költ.
Lucy valószín leg rádöbbent, hogy igencsak h vösen viselkedett, ezért
mosolyogva megsimogatta Francesca karját, és így szólt:
– Életemben nem láttam még azt a férfit. Biztosan összetévesztett
valakivel – nyugtatta meg Francescát, de mosolya nagyon kényszeredettre
sikeredett. – Akkor a holnapi viszontlátásra!
– Viszlát – motyogta Francesca. Nagy tapasztalata volt a hazugság
felismerésében, márpedig Lucy minden szava szemenszedett hazugság
volt.
Jobban nyugtalanította azonban a gyönyör kék szeméb l áradó valódi,
halálos félelem.
Francesca nesztelenül surrant be a házba. A hall üres volt, csak

Jonathan, az új inas posztolt a helyén.

– Szabad a kabátját? – kérdezte a fiú.
– Hol vannak a többiek? Felt nt bárkinek, hogy nem voltam itthon
délután? – kérdezte Francesca halkan és sürget n, miközben kibújt a
kabátjából, majd a kalapjával és a keszty jével együtt átnyújtotta. Amikor
korábban szinte kiosont a házból.
Az inasnak a szeme sem rebbent, ám mivel távolléte meglehet sen
hosszúra nyúlt, Francescának baljós sejtelmei támadtak.
– Volt némi z rzavar – közölte komolyan a fiatalember. – Attól tartok,
az édesanyja hiányolta a kisasszonyt, miután hazatért az ebédjér l.
Francesca lemondóan sóhajtott.
Jonathan arca meg se rezdült, tekintetével azonban nem tudta palástolni
rajongását.
Francesca tisztában volt vele, hogy nem kerülheti el a szembesülést
anyjával, de remélte, hogy az összecsapásra nem kerül sor mindjárt, s ha
szerencséje van, elhalasztható másnapig. Siet sen átvágott a tágas, fekete-
fehér márványlapos el csarnokon, amelyet a magas mennyezetig ér ,
szabályosan sorakozó korinthoszi oszlopok díszítettek. Az emeletre vezet
széles és kecses alabástrom lépcs sort vörös bársonysz nyeg fedte.
Francesca szinte felszaladt rajta, mit sem tör dve azzal, hogyan illik
közlekednie egy jó házból való úrilánynak.
A lakószobák a harmadik emeleten kaptak helyet, míg az összes többi
helyiség, amely a társasági életet volt hivatott szolgálni, a másik két
emeleten helyezkedett el. Francesca, miközben a szobájához sietett a
folyosón, egyetlen lélekkel sem találkozott. Besurrant az ajtón, és
megkönnyebbülten felsóhajtott.
Akkor pillantotta meg a kandalló el tti kanapén üldögél anyját.
– Francesca, beszédem van veled – mondta Julia Van Wyck Cahill,
anélkül hogy megfordult volna.
Francesca egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán, mint aki megadja
magát a sorsnak, elindult az anyja felé.
– Jó estét, mama. Csak odakint voltam egy kicsit a friss leveg n.
– Nem emlékszem, hogy a friss leveg n tartózkodás szerepelt volna dr.
Finney utasításai között – mondta Julia vészjóslóan nyugodt hangon, és
lassan a lánya felé fordította a fejét. – El fogom bocsátani az új inast.
Francesca ijedten lépett közelebb.

– De mama, ez nem igazságos! Nem börtön rnek alkalmaztad azt a
szegény fiút! – tiltakozott, miközben a kanapé hátához lépett.
– Elég az, hogy a segítségedre volt. Ha így megy tovább, teljesen az
ujjad köré csavarod, hogy aztán szabadon kószálhass a városban éjnek
idején is, természetesen belevetve magad egy újabb b ntény felderítésébe.
– Julia nem volt dühös: szemében könny csillant. Francescát ez teljesen
zavarba hozta, hiszen anyja sohasem engedi, hogy úrrá legyenek rajta az
érzelmek.
Nagy leveg t vett, hogy er t vegyen a felindultságán, és az anyja mellé
telepedett a selyemkárpitos kanapéra.
– Kérlek, mama, ne bocsásd el miattam Jonathant – Julia a lányára
nézett, de csak sóhajtott egyet. – Semmi bajom, mama, igazán! Nem
kellene ennyire aggódnod miattam! – nyugtatta, és közben hálát adott az
égnek, hogy anyjának fogalma sincs, a nyomozások során hányszor szökött
már ki éjnek évadján, amin a bátyja és Bragg is rajtakapta néhányszor.
– Órák óta nem vagy itthon, Francesca – nézett a szemébe Julia
szigorúan. – Most mondd meg, mit csináljak veled?
Francesca megértette az anyját hatalmába kerít aggodalmat, de
fogalma sem volt, mit válaszolhatna. Anyja er s és domináns
személyiségével sokkal könnyebb harcba szállni, jóllehet a csata általában
akkor is hiábavalónak bizonyul, most viszont reménytelennek látszott a
helyzet.
– Friss leveg re vágytam – mondta végül. – Minden rendben van,
mama, kérlek, ne aggódj miattam.
– Már hogyne aggódnék! Három, ismétlem: három b nügy felderítésébe
keveredtél bele! Egyszer en nem értem, hogy képzeled ezt?! Pedig milyen
büszke voltam, Francesca, hogy ilyen gyönyör n vé lettél – mondta, és
két tenyerébe fogta lánya egészséges kezét. – Olyan jó volt látni téged
abban a vörös estélyi ruhában a Channing-bálon! Lélegzetelállítóan
elegáns voltál, minden férfi megfordult utánad.
Francesca kezdte kényelmetlenül érezni magát. Semmi kedve nem volt
a Channing-bálról beszélgetni, meglehet sen komoly okok miatt.
– Nem érzem jól magam abban a ruhában.
– Aztán egyszer csak elt nsz! – folytatta Júlia, meg sem hallva lánya
megjegyzését – Felállsz az asztaltól, és egyszer en elt nsz! Hazaérek, és
mi fogad? Azt kell hallanom, hogy Maggie-t megkéselték, dr. Finney a

kezedet ápolja, a házban nyüzsögnek a rend rök, az ablak alatt meg
rabszállító parkol.
– Nagyon sajnálom – mondta Francesca egyszer en. Mi mást is
mondhatna erre?
– Tudom, hogy sajnálod, de azzal is tisztában vagyok, hogy b ntudat
nélkül hazudsz nekünk, és szöksz ki a házból. Mindezt természetesen egy
nemes cél érdekében, hogy megmentsd Maggie Kennedy életét.
– Hagytam volna meghalni?! – kérdezte Francesca döbbenten. –
Hagytam volna, hogy meggyilkolják?!
– A rend rség már foglalkozott az üggyel! – kiáltotta Júlia. – Rájuk
kellett volna hagynod! Megjegyzem, rettent en haragszom Rick Braggre,
amiért hagyta, hogy belekeveredj az ügybe. Hozzá is lesz még egy-két
szavam!
Francesca tudta, hogy az anyja komolyan beszél, és meg is rettent.
– Bragg sem örül, hogy belekeveredtem – hebegte. – Hidd el, sem
akarta, hogy részt vegyek a nyomozásban.
– Mit tegyek, mondd!? Feln tt n vagy már, nem büntethetlek meg. Ez
az én házam, és te nem vagy hajlandó betartani a szabályokat. Mit tegyek?
Küldjelek el? Tagadjalak ki? Más szül ezt tenné a helyemben.
Francesca dermedten ült.
– Mama, nem mondhatod komolyan! – tört ki végül. Francesca a
rajongásig szerette a családját, annak ellenére, hogy számos vitájuk akadt,
ként azért, mert az anyja mindenáron rá akarta er ltetni az ifjú hölgy
konvencionális szerepét.
– Bárcsak olyan lennél, mint a n véred! – fakadt ki Júlia elkeseredetten.
– Nem foglak elküldeni, mert akkor valóban azt csinálnál, amit akarsz, és
tovább folytatnád ezt a bolond nyomozósdit. Arról nem is beszélve, hogy
apád meg az én sz römet tenné ki. Mondd, Francesca, van még
tekintélyem el tted? – kérdezte végül.
Francesca, ha addig nem lett volna feszült, e kérdés hallatán biztosan
azzá vált.
– Tudod, hogy igen.
– Akkor hajlandó vagy tiszteletben tartani a szabályaimat? – kérdezte
Júlia a lényegre térve.
Francesca egy pillanatig tétovázott.

– Mama, nem várhatod el t lem, hogy hátat fordítsak, ha valaki bajba
kerül vagy veszélyben van. Ismersz: nem szokásom behunyni a szemem,
ha ilyesmit látok.
– Hát épp ez a legnagyobb baj – sóhajtotta Julia lemondóan. –
Szenvedélyes vagy és nagylelk . Az együttérz -képesség csodás
tulajdonság, akárcsak a jótékonykodás. Tudod jól, hogy évente több ezer
dollárt költünk jótékony célokra, ami azt jelenti, hogy együtt érz k
vagyunk. A jótékonykodásnak az a válfaja azonban, amelyet te gyakorolsz,
borzasztóan veszélyes. Te puszta kézzel akarsz segíteni a bajba jutott
embereken, és ez, nem tehetek róla, halálosan megrémiszt – mondta Júlia,
és felállt.
– Valóban nem – állt fel Francesca is.
– Mondd meg az igazat! Hol jártál ma egész nap? – kérdezte az anyja.
Francesca gy lölt hazudni a szüleinek. Tudta, hogy el bb- utóbb úgyis
hírét veszik a rombolásnak, amely Sarah m termében történt. Hirtelen
eszébe jutott a rosszarcú alak, aki Lucy Savage-t molesztálta. Vajon mit
titkolhat Lucy?
– Meglátogattam Sarah-t – válaszolta, majd megnedvesítette az ajkát, és
egy sóhajtással rászánta magát: – Valaki betört a m termébe, és teljesen
feldúlta azt.
Julia döbbenten nézett.
– Sarah-nak nem esett baja? És hogy van Mrs. Channing?
– Mindkett jüket nagyon feldúlta az eset, de azonkívül semmi bajuk.
Julia hirtelen gyanakodni kezdett.
– Ugye tudod, hogy az eset a rend rségre tartozik? – kérdezte
szigorúan.
Francesca remélte, hogy anyja nem lát bele a gondolataiba. Sajnos nem
volt alkalma beszámolni Braggnek a b ntényr l, pedig a Channing
családnak megígérte, hogy jelenti az esetet. Csakhogy meghiúsította a kis
családi összejövetel Bragg irodájában, így minden j szándéka ellenére
sem sikerült.
Eszébe sem jutott felhívni Bragget. Egyrészt ilyesmit nem tanácsos
telefonon közölni, másrészt a vonal gyakorta rossz, az ember alig hallja a
másikat. Talán ha most visszavonul, és lepihen egy kicsit, kés bb újra
kisurranhat, és felkeresheti Bragget az otthonában. Okosabbnak vélte témát
váltani.

– Bragg családja a városban van.
– Valóban? – lep dött meg Júlia. – Rathe és Grace Bragg hazatért? –
mosolyodott el végre. – Alig várom, hogy találkozzam velük! Most, hogy
mondod, mintha hallottam volna, hogy szándékukban áll hazajönni. Hát ez
igazán pompás hír!
– Jól ismered ket, mama?
– Apáddal közösen kampányoltak Cleveland kormányzó
újraválasztásakor – magyarázta Júlia. – Rathe nemcsak lelkes reformista,
akárcsak az apád, hanem buzgó republikánus is.
– Úgy tudom, hivatalt is vállalt Cleveland els ciklusában – jegyezte
meg Francesca. – Alig várom, hogy mindent megtudjak róla!
– Szerintem nagyon élvezetesnek találod majd a történetüket. Tényleg,
mit szólnál, ha meghívnám ket vacsorára? – kapott az ötleten Júlia, és
elégedetten elmosolyodott. – Mondjuk vasárnap este... Szép kis
asztaltársaság lesz.
Francescának összeszorult a szíve. Ennél rosszabb már nem
következhet!
– Ami a vasárnapot illeti, mama... – kezdte volna, de anyja
félbeszakította:
– Szó sem lehet róla! – kiáltotta Julia. – Eszedbe ne jusson kifogást
találni! Calder Hart elfogadta a meghívást, ezt te is tudod, hisz hallhattad.
Francescát egyre jobban hatalmába kerítette a kétségbeesés. Eszébe
jutott Lucy faggatózása, hogy melyik testvérbátyjába szerelmes, de
igyekezett elhessegetni a gondolatot. Tisztában volt azzal is, hogy
anyjának eltökélt szándéka minél el bb férjhez adni t, és fejébe vette,
hogy Hart az ideális jelölt, azért hívta meg a férfit a vasárnapi vacsorára.
Az ötlet abszurdnak t nt, hiszen Hartnak esze ágában sincs megn sülni,
ráadásul ezt a legkevésbé sem rejti véka alá. Francesca azt is hallotta, hogy
Hart még sohasem vetett szemet eladósorba került ifjú hölgyre. Kizárólag a
férjes asszonyok és kétes hír n személyek érdeklik, akikkel kedvére
cicázhat. Isten tudja, mi végre fogadta el az anyja vacsorameghívását.
– Most miért durcáskodsz? – fürkészte Julia a lánya arcát.
– Van egy egyezségünk, amelyr l, remélem, nem feledkezel meg.
– Nem feledkezem meg róla – adta meg magát Francesca.
Julia arcán elégedett mosoly jelent meg.

– Amikor Maggie Kennedy élete veszélyben forgott, hajlandó voltam
beleegyezni, hogy a négy gyermekével nálunk lakjon, a mi otthonunkban,
jóllehet ezzel veszélybe sodort mindnyájunkat
– Mondta, és jelent ségteljes pillantást vetett Francesca bekötözött
kezére. – Cserébe beleegyeztél, hogy én válasszam ki az udvarlódat, te
pedig engeded, hogy tegye a szépet neked. Talán egyszer olyanná válsz
majd te is, amilyen Connie – merengett el Julia. – Kedves, jólelk társasági
hölgy, aki boldog házasságban él a férjével és a gyermekeivel.
Francesca szívét mintha jeges marok szorította volna össze.
– Mama, kérlek, hagyd már abba ezt az ostoba kerít sdit! Pontosan
tudod, milyen rossz híre van Hartnak. Úgysem fogod tudni behálózni, én
pedig semmiképpen sem fogadom az udvarlását.
Julia úgy mosolygott, mint egy lusta, elégedett macska, miután felfalt
néhány egeret.
– Tudod, kicsim, mindennek eljön a maga ideje. Szóval, hol érhetem
utol Braggéket, hogy meghívhassam ket vacsorára?
Francescát elhagyta az ereje.
– Mama, kérlek, ne hívd meg ket vasárnapra! Az már igazán túl sok
lenne! Kérlek! – Megpróbált mosolyt er ltetni az arcára, sikertelenül.
Elképzelni sem tudott annál otrombább helyzetet, mint hogy anyja a Bragg
házaspár társaságában igyekszik összeédesgetni t és Hartot. Lucy
megjegyzései jutottak eszébe, és egyre kellemetlenebbül érezte magát.
– Miért lenne túl sok, Francesca? Mert Rathe Bragg a rend rf nök
édesapja?
Francesca körül forogni kezdett a világ.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte gyanakvóan.
– Azt, hogy nem vagyok ostoba, s t vak sem – mosolyodott el Júlia
szigorúan. – A kis fellángolásod teljesen nyilvánvaló, de egészen biztos
vagyok benne, hogy hamarosan lecsillapodik, f ként, miután kiderült,
Braggnek felesége van. Lehetsz bármilyen makacs, be kell látnod, hogy
nem futhatsz olyan szekér után, amelyik nem vesz fel. Felküldetem a
vacsorádat.
Francesca döbbenten állt. Honnan tudhat róla az anyja? Abban a
pillanatban megértette, hogy nincs menekvés.

1902. február 15., szombat, délel tt 9 óra
No de Francesca! Otthon volna a helyed! – üdvözölte a sógora, Neil

Montrose némi feddéssel a hangjában.
Francesca lihegve lépett be az ajtón, de megpróbált mosolyt er ltetni az
arcára. Nem elég, hogy el nap nem sikerült beszámolnia Braggnek a
Channing-házban történtekr l, az anyjával folytatott beszélgetés után mély
álomba zuhant, és úgy aludt reggelig, mint akit fejbe kólintottak. Alig egy
órája ébredt fel. Nem vitás, a kézsérülése és a lábadozás meglehet sen sok
er t igényel t le.
Az éjszakai alvás azonban csodát m velt. Rengeteg tennivalója volt,
nyomban neki is látott. El ször is folytatnia kell a nyomozást a Channing-
ügyben. Miután beszélt a n vérével, bemegy a városba, hogy beszámoljon
Braggnek a történtekr l.
– Kérlek, nehogy hazazavarj, mert életbe vágóan fontos, hogy beszéljek
Connie-val, mégpedig most azonnal – hadarta. Reggel, alighogy kinyitotta
a szemét, eszébe jutott a vasárnapi vacsora. Mindenképpen meg kell
találnia a módját, hogy kibújjon alóla! Egyetlen porcikája sem kívánta a
jelent s eseményt, és bár tudta, hogy esélye sincs távol maradni a partiról,
mégis azt remélte, Connie-nak lesz néhány bölcs ötlete, hogyan oldhatná
meg a dolgot.
Connie és Montrose a Hatvankettedik utcában lakott, közvetlenül a
Madison Avenue mellett, Francescáéktól alig egysaroknyira. A házat,
amelyet Connie apjától kaptak nászajándékba, az eljegyzésükt l az
esküv ig eltelt egy év alatt tervezték meg és építtették fel.
Házasságkötésük New York fels tízezrének tipikus násza volt: Connie a
vagyonát, férje pedig az el kel származást és a címeket adta. Az azonban
a legkevésbé sem számított tipikusnak, hogy els pillantásra egymásba
szerettek.
Csakhogy ennek már öt éve.
– Meg sem merem kérdezni, milyen ügyben van szükséged Connie
tanácsaira – kötekedett Montrose szeretetteljesen. Magas, izmos férfi volt,
sötét hajú, türkizkék szem , és jókép is, mint egy arisztokrata. – Olyan

szertelen vagy, mint egy rakoncátlan kiscsikó. Mi történt, hogy ilyen
rémült arcot vágsz?
– Jól értem, hogy most egy lóhoz hasonlítasz? – vette a lapot Francesca
mosolyogva. Örült, hogy Neilt jókedvében találja aznap, mert hosszú ideje
meglehet sen feszült hangulat uralkodott az otthonukban.
– Azt mondtam volna? – simogatta meg kedvesen Francesca állát. –
Nem akartalak megbántani. Hogy van a kezed?
– Köszönöm, jól, bár a mama mindent megtesz, hogy teletömjön
nyugtatókkal.
– Nem is értem, miért! – nevetett a sógora.
– Nem tehetek róla, élnem kell az életet.
– Úgy, mint minden ifjú hölgynek, igaz? Vásárolni járni, férjhez menni,
szó nélkül tenni, amit mondanak?
– Ezt inkább bóknak veszem – felelte Francesca komolyan.
– Annak is szántam – válaszolta Neil szintén. – A feleségem odafent
van a szobájában, de nem tudom, felkelt-e már. Persze ha úgy gondolod,
felmehetsz, és felköltheted.
– Connie még nem kelt fel? – lep dött meg Francesca, n vére ugyanis a
hároméves Charlotte és a nyolc hónapos Lucinda miatt mindennap korán
kelt.
– Nem, még ágyban van, legalábbis úgy tudom – felelte a sógora
komoran.
– Ez valami új szokása? – kérdezte Francesca óvatosan.
Sógora azonban teljesen bezárkózott, nem volt hajlandó beszélni.
– Neil! – firtatta volna Francesca, de egyszeriben megpillantotta a
keser séget a férfi szemében, a fájdalmat, amelyet nem tudott palástolni.
Francesca nyomban megfeledkezett a saját gondjáról: Connie és Neil
között valami nincs rendben. Rosszat sejtett, és felel snek is érezte magát,
mert ha nem kapja rajta Neilt a szeret jével, Connie talán a mai napig
sem sejtene semmit.
Connie persze cseppet sem ostoba, és el bb-utóbb maga is rájött volna,
hogy a férje h tlen lett hozzá.
– Neil, hogy van Connie? – érintette meg a sógora karját Francesca.
– Jól – felelte a férfi, de kerülte a tekintetét.
Francesca megrémült. Túlságosan jól ismerte a sógorát ahhoz, hogy
tudja, semmi sincs rendben.

– És te hogy vagy? – Neil néhány napja nagyon dühös volt, teljesen
kiborult. Azt mondta, összetörték a szívét, és hogy semmi értelme az
életének.
– Menj csak fel hozzá – nézett végre Neil a szemébe. – El kell még
olvasnom a reggeli lapokat, utána igazgatósági ülésre megyek. – Azzal
biccentett, és kiment.
Francesca csak állt, és nézett utána. Nyugtalanság vett er t rajta. A
sógorának esze ágában sem volt megosztani vele az érzelmeit, ami nem
csoda, hiszen Neil általában meglehet sen zárkózott. Az a néhány nappal
azel tti dühödt, heves érzelemkitörése cseppet sem számított
szokványosnak. Francesca lemondóan sóhajtott. Mit tehetne, ha a sógora
nem hajlandó megosztani vele a gondolatait?
Connie viszont a legjobb barátn je volt az egész világon. Úgy ismerte a
vérét, mint a tenyerét. Nincs hozzá fogható szorgos teremtés az egész
városban. Remek feleség, jó anya, tökéletes társasági lény, aki egészen az
utóbbi id kig odaadóan szerette a férjét, a gyerekeit, az életet. Korán
reggel talpon van, soha nem alszik el – nemhogy délig heverésszen az
ágyban.
Francesca, magára maradván, sarkon fordult, és elindult a lépcs n az
emeletre. Connie lakosztályának ajtaja el tt egy pillanatra megállt,
hallgatózott, de semmi nesz sem sz dött ki odabentr l. Kopogott, de nem
érkezett válasz. Belépett és körülnézett. A nappaliban csend honolt, mintha
senki sem volna odabent. Aztán észrevette az íróasztalánál ül Connie-t. A
vére nem írt semmit. Állát a két tenyerébe támasztva üldögélt, és az
áttetsz függönyön keresztül a Madison Avenue forgalmát bámulta.
– Con?
A n vére ijedten pördült meg ültében.
– Jaj, nem hallottam, hogy bejöttél! – Connie, mint mindig,
hálóköntösében is leny göz látványt nyújtott: lélegzetelállítóan elegáns és
gyönyör volt. Egyedülálló képessége volt úgy kikelni az ágyból, mintha
egyenesen bálba indulna.
Connie haja platinasz ke volt, szív alakú arcát élénk kék szempár tette
varázslatossá, tökéletes idomai elb völ ek voltak. Francescával nagyon
hasonlítottak egymásra, az emberek gyakorta nézték ket ikreknek, bár
Francesca néhány centivel magasabb volt, és a haja inkább aranyló
mézszín , a b re kissé sötétebb.

Azonkívül minden egyébben különböztek: természetre és érdekl désre
egyaránt.
– Elég sokáig aludtál ma reggel – szólalt meg Francesca halkan. Connie
mereng arckifejezése egy szemvillanás alatt elt nt. – Jól vagy?
Bejöhetek?
Connie bólintott, és felállt.
– Nem érzem túl jól magam, és úgy döntöttem, ma nem kelek fel –
magyarázkodott, miközben fülig pirult. Vajon miért? Aztán gyengéden
elmosolyodott, amit l kezdett hasonlítani a korábbi önmagára. – De azért
örülök, hogy látlak, Fran, még akkor is, ha kett nk közül neked kellene
ágyban lenned – ingatta a fejét rosszallóan, de közben a mosoly nem t nt el
az arcáról.
– Egyszer en nem bírtam már a börtönt – felelte Francesca, és örült,
hogy a n vérébe kezd visszatérni az élet.
– Öltözni készültél?
– Az ráér. Szóval, mi szél hozott? – lépett az ajtóhoz Connie, és
meghúzott egy zsinórt, amelynek másik végén, valahol lent a házban, egy
cseng jelzi a szobalánynak, hogy úrn je várja.
– A tanácsodra van szükségem. – Francesca el húzott egy zsámolyt, és
rátelepedett.
– Az enyémre? – hitetlenkedett Connie, és a mellette álló kanapéra
telepedett. – No, azt már nehezen hiszem.
– Miért?
– Az én tanácsomra mindössze két esetben lehet szükséged: társasági
esemény miatt vagy férfiügyben.
– Igazság szerint mindkett ben – rándult meg Francesca arca.
Connie alaposan szemügyre vette a húgát.
Francesca tétován megszólalt:
– Még mindig flörtölsz Calderrel?
Connie fülig pirult.
– Nem. Azt hiszem, egyszeriben érdektelenné váltam számára. Egy hete
semmit sem hallottam fel le.
Francescának nem állt szándékában elárulni a n vérének, hogy
határozottan felszólította Hartot, fejezze be az udvarolgatást, és a férfi
emiatt nem jelentkezik egy ideje. Néhány hete történt, hogy Hart
kiszemelte magának Connie-t, és könyörtelenül el akarta csábítani. Sajnos

Connie meglehet sen élvezte ezt a veszélyes játékot. Francescának
valahányszor csak eszébe jutott, rettent en zavarta a jelenet a Plazában,
amikor k ketten annyira egymásba gabalyodtak, hogy teljesen
megfeledkeztek Francesca jelenlétér l. Hart már csak ilyen képtelen
ellenállni egy gyönyör férjes asszonynak.
– Miért kérded, Francesca? – kíváncsiskodott Connie.
– Mert a mama meghívta Caldert vacsorára vasárnap este.
Connie egykedv en nézett rá.
– Na és?
Francesca idegesen babrált a kezével.
– A mamának elment az esze, Connie! Hozzá akar adni feleségül.
Connie szája tátva maradt a döbbenett l, majd elsápadt.
– Hogyan?!
– Tudom, hogy ostobaság, de mondd meg, mit tegyek?
Connie csak hitetlenkedve meredt rá.
– Con? – Francesca nyugtalansága egyre fokozódott. Vajon
a n vére még mindig táplál valamiféle érzelmet Calder iránt? Csak nem
féltékeny rá?
Connie végül nagyon megfontoltan így szólt:
– Lehet, hogy nem is akkora ostobaság az ötlet, Fran.
Most Francescán volt a sor, hogy tátva maradjon a szája.
– Hogyan?!
Connie megvonta a vállát.
– a legkapósabb agglegény az egész városban, ugyanakkor nála
gazdagabbat sem ismerek. El bb-utóbb meg kell n sülnie... –
elgondolkodva hallgatott el, mintha továbbgondolná a történetet. – Miért is
ne téged venne el?
– Mert én másba vagyok szerelmes! – ugrott talpra Francesca.
– Legalábbis azt hiszed – állt fel Connie is.
– Hogy mered megmondani helyettem, hogy mit érzek?
– Fran. ne feledd, én mindig melletted vagyok! Lehet, hogy valóban
szerelmes vagy Rick Braggbe, de elfelejted, hogy n s ember.
Hát el lehet azt felejteni? Francesca olyan zaklatott volt, hogy leveg t
venni is nehezére esett.
– Képzeld, Con, tisztában vagyok vele, hogy Rick n s, azt viszont te
felejted el, hogy régóta külön él a feleségét l.

– Semmi jelent sége, hogy együtt élnek vagy külön. Bragg nem szabad
ember, tehát nem mehetsz hozzá feleségül, vagyis nem lehetsz szerelmes
belé. Különben is, Hart sokkal érdekesebb férfi, nem gondolod? – firtatta
Connie.
Francesca összeszedte magát kissé, és visszavágott:
– Mit szólsz, ha azt mondom, hogy Braggnek szándékában áll beadni a
válópert?
– Azt, hogy álomvilágban élsz – válaszolta Connie megfontoltan. – A
válás nemcsak t és a karrierjét tenné teljesen tönkre, hanem téged is, mert
neked csak a másodheged s szerepe jutna.
Francesca tudta jól, Connie-nak tökéletesen igaza van. Vissza is
huppant a zsámolyra.
Bragg említette ugyan, hogy el akar válni a feleségét l, de amikor ezt
mondta, közvetlenül azután, hogy Francesca megmenekült a Cross-
gyilkosság elkövet jének karmai közül, igencsak zaklatott állapotban volt.
Francesca ennek ellenére tudta, hogy
Bragg számára a válás elképzelhetetlen, mivel a politikai ambíciói
er sebbek kettejük kapcsolatánál.
– Valóban azt mondta, hogy el akar válni, Fran? – kérdezte Connie
halkan, nagyon komolyan.
Francesca bólintott, és a n vérére nézett. Érezte, hogy szemét könnyek
lepik el.
– Nem hagynám, hogy megtegye. Sokkal nagyobb dolgokra hivatott,
Con.
– Jóságos ég, az a férfi tényleg nagyon szerethet téged!
Francesca csak bólintott, nem tudott megszólalni. Az áldozat, amelyet
Bragg meg akar hozni érte, elképzelhetetlenül nagy.
Connie leült, és megfogta a húga kezét.
– Hidd el, Fran, semmi jó nem származhat a szerelmetekb l, mint ahogy
abból sem, ha Bragg elválik a feleségét l. Féltelek. Attól tartok, nagyon
megszenveded majd ezt a szerelmet.
Francesca kétségbeesetten ölelte meg a n vérét.
– Nem elég a magad baja, képes vagy az én ostoba álmodozásaim miatt
is aggódni – suttogta a fülébe.

– Hát persze hogy aggódom miattad! – szabadította ki magát Connie az
ölelésb l. – Elvégre a konok kicsi húgom vagy, aki folyton a villamos el tt
akar átszaladni, és csak a jóisten menti meg az utolsó pillanatban.
– Soha életemben nem léptem a villamos elé – jegyezte meg Francesca
mosolyogva, és letörölt egy könnycseppet.
– Jó, akkor gyilkost üldözöl – helyesbített Connie. – Fran, a mama
bölcsen gondolkodik. Egyáltalán nem rossz elgondolás, hogy férjhez akar
adni.
– Calder maga mondta nekem – vonta meg a vállát Francesca –, hogy
soha nem akar megn sülni.
Connie érdekl dve vonta fel a szemöldökét.
– No persze, az utolsó kívánság... – mormolta.
– Én tényleg szeretem Bragget.
– Tudom, szívem – simogatta meg Connie a húga kezét. – Éppen ett l
félek.
Francesca tudta, hogy ennél alkalmasabb pillanat nem kínálkozhat, hát
kihasználta. Ijedten nézett a n vérére.
– Jesszusom, mi bajod? Csak nem vagy beteg? – kérdezte Connie.
Itt az alkalom, hogy mindent elmondjon neki.
– Van egy kis problémám – felelte Francesca lassan.
– Neked mindig van egy kis problémád – válaszolta Connie komoran.
– De nem ilyesfajta – suttogta Francesca.
– Csak... csak nem vagy állapotos?! – meredt rá döbbenten a n vére.
– Dehogy! – pattant fel Francesca. – Hogy juthat eszedbe ilyesmi?
Mindketten nagyon tisztességesen viselkedünk, pedig Bragg külön él a
feleségét l, akit gy löl, aki elhagyta, és akit négy éve nem is látott.
– Hála istennek! – könnyebbült meg Connie.
Francesca nagy leveg t vett, és a n vére szemébe nézett:
– igazad van, beteg vagyok. Belebetegedtem a félelembe. – Azzal
kinyitotta a táskáját, és egy gondosan összehajtogatott papírlapot vett el
bel le. – Néhány napja kaptam, olvasd el – mondta.
Connie széthajtogatta a lapot, és némán elolvasta. A papíron a
következ állt:
Kedves Miss Cahill!

Hamarosan New Yorkba érkezem, és alkalomadtán találkozni szeretnék
Önnel. A Waldorf-Astoria Hotelben szállok meg. Alig várom, hogy
megismerhessem!
Üdvözlettel:
Mrs. Rick Bragg
Connie nagyon lassan emelte a fejét, láthatóan megdöbbent.

Francesca megpróbált mosolyogni, de mosolya igencsak haloványra
sikeredett.
– Mikor kaptad ezt a levelet? – kérdezte Connie.
– Kedden hozta egy küldönc – felelte Francesca. – Hiába nyugtatgatom
magam, hogy bizonyára csak tréfa az egész, mert a lelkem mélyén érzem,
hogy szó sincs tréfáról.
– Azt hittem, a n Európában van – jegyezte meg Connie.
– Nem, visszatért Bostonba, mert az apja nagyon beteg – Francesca
lehunyta a szemét, és homlokát a tenyerébe hajtotta. Mindent megtett,
hogy ki zze a fejéb l a levélkét, mert túlságosan veszélyesnek érezte, ha
komolyan foglalkozik vele.
– Attól tartok – mondta Connie, bár a húga nem nézett fel hogy
valakinek eljárt a szája.
Az biztos, gondolta Francesca keser en. Valakinek felt nhetett a köztük
kialakult vonzalom, és ezt késlekedés nélkül a feleség Leigh Anne
tudomására hozta. Valakinek igencsak érdeke, hogy felborzolja a
kedélyeket.
– Vajon mit akarhat t lem? Bragg-gel a lehet legel vigyázatosabban
viselkedtünk, már amennyire a körülmények lehet vé tették –
morfondírozott Francesca keser en.
– Teljesen nyilvánvaló, miért akar találkozni veled: te vagy a rivális.
– Olyan kiábrándító, ahogy mondod – nézett rá Francesca.
– Mert az is! Másodiknak lenni, egy férfi szeret jeként élni, cseppet
sem romantikus – mondta Connie ridegen.
– Nem vagyok a szeret je! – pattant fel Francesca. – Magad mondtad az
imént, hogy Bragg nyilvánvalóan nagyon szeret engem, ha képes feladni
értem az életét.
– Az semmin nem változtat: akkor is csak a második leszel – jegyezte
meg Connie kimérten.

– Benned szemernyi romantika sincsen?
Connie nem felelt, csak nézett rá. Tekintetéb l kimondhatatlan fájdalom
áradt.
Francesca abban a pillanatban megfeledkezett minden gondjáról. Bragg-
gel tulajdonképpen minden erkölcsileg lehet t megtettek, hogy
felülkerekedjenek a vágyaikon, úgyhogy a felesége rossz irányban
tapogatózik. Connie viszont férjnél van, két szép gyerekük van, ám a
fájdalom, amely az imént a tekintetéb l áradt, csakis Neil h tlenségének
tudható be.
– Annyira sajnálom, Connie! Ostobaság volt a butaságaimmal terhelni
téged.
– Már miért lett volna ostobaság? Hiszen a húgom vagy! Azt hiszem,
jobb, ha felkészülsz, mert nehéz és kellemetlen találkozás el tt állsz. Mit
válaszolsz majd, ha egyenesen rákérdez a férje iránt táplált érzelmeidre?
– Fogalmam sincs – felelte Francesca, és hirtelen lehuppant. –
Mindennél fontosabb, hogy megtudjam, ki pletykálhatott rólunk. Vajon
kinek áll érdekében bántani engem, Bragget vagy Leigh Anne-t? És hogy
derülhetett ez ki ilyen rövid id alatt? Bragg-gel január 18-án találkoztunk,
Leigh Anne pedig alig egy hete érkezett Bostonba. Kezdem azt hinni, hogy
valaki kizárólag azért utazott Bostonba, hogy minél el bb a tudtára adja.
– Az a valaki csakis egy n lehet, Fran – állapította meg Connie
határozottan.
– Igen, azt hiszem, igazad van.
– Szóltál Braggnek a levélr l?
– Dehogy!
Connie fürkész n nézett a szemébe, majd végül megkérdezte:
– És nem gondolod, hogy meg kellene tenned?
Francesca egy ideig farkasszemet nézett vele.
– Félek – mondta végül.
– Mit l?
– Nem tudom. Abban bízom, hogy ez az egész, úgy értem, a levél meg a
felesége meg minden, egyszer csak elt nik. Vissza Európába... Tartok t le,
ha Leigh Anne visszatér New Yorkba, beleavatkozik az életünkbe.
– Pedig már itt van, Fran. A levélke világosan bizonyítja.
– Köszönöm.

– Nos, a helyedben én hamar meghúznám a határt. Majdnem biztos,
hogy is épp erre készül.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Francesca értetlenül.
Connie a vállára tette a kezét, úgy magyarázta:
– Mi egyébért keresné a veled való találkozást, mint hogy közölje: tartsd
magad távol a férjét l? Ráadásul minden joga megvan hozzá – tette még
hozzá halkan.
– Semmi joga nincs hozzá! hagyta el Bragget, méghozzá nem sokkal
a házasságkötésük után. Tucatnyi szeret je volt azóta! Bragg nem akart
külön élni, tehát neki semmihez nincs joga.
– Mindegy, hogy együtt élnek, vagy külön, nagyon is sok joga van,
Fran. a törvényes feleség.
Francesca er tlenül roskadt a zsámolyra. Képtelen volt megszólalni.
Szent egek, hiszen Connie-nak igaza van.
Függetlenül attól, milyen a házassága, Leigh Anne Braggnek minden
joga megvan ahhoz, hogy gy lölje Francescát, és követelje, hogy tartsa
távol magát a férjét l, joga van hozzá, hogy New Yorkba hazatérve
visszaköltözzön a Madison Square 11.-be! Francescát e gondolatra iszonyú
pánik kerítette hatalmába.
– Mi a baj?
– És ha úgy dönt, hogy hazaköltözik?
– Nos, ezt kétlem, f ként, ha már négy éve külön élnek.
Francesca némi megkönnyebbülést érzett hát persze, Leigh Anne a
Waldorf-Astoriában szállt meg.
Connie kihúzta az íróasztala székét, és leült.
– Francesca, most nagyon kíméletlen leszek, szintén mondom, ideje
felhagynod ezzel a kapcsolattal, és egyszer en továbblépned – mondta
nagyon szigorú hangon.
Francesca értetlenül nézett rá.
– Te képes lennél egyszer csak nem szeretni Neilt?
– Most rólad beszélgetünk, nem pedig rólam és Neilr l – pattant fel
Connie. – Kezdek örülni, hogy a mama er lteti a Calderrel való
házasságodat. Értsd meg, ki kell verned a fejedb l Bragget! S t ha igazán
szereted, megszakítod vele a kapcsolatot.
– Pontosan azért nem tudom megszakítani vele a kapcsolatot, mert
szeretem! – kiáltotta Francesca.

– Pedig te olyan okos vagy, Fran – ingatta a fejét Connie rosszallóan. –
Bragg a város rend rf nöke, aki a szenátus felé törekszik, Leigh Anne
pedig a felesége. Te nem vagy egyéb, mint szeret , akinek igencsak
meggy lhet a baja, ha nem vet véget ennek a kapcsolatnak.
Az igazság dermeszt volt, Francesca moccanni sem bírt a terhe alatt.
– Hiszen Leigh Anne miatt válik Bragg sebezhet vé – próbálkozott
szinte suttogva. – Ha kitudódik, hogy egy ideje nem élnek együtt...
– Nem! – szakította félbe Connie, miközben odalépett, és két vállánál
fogva megragadta Francescát: – Ha kitudódna a különélés, egyszer a
megoldás: be kell vallani, és minden megbocsáttatik. Te vagy, Fran, aki
miatt Bragg sebezhet , aki tönkreteheti a karrierjét! Ha igazán szereted, el
kell t engedned!
Francesca tétován megtorpant Bragg irodája el tt. Az ajtó nyitva volt,

így látta, hogy az új rend rkapitány, Brendan Farr van nála. Bragg
figyelmesen hallgatta a magas, szes hajú Farr beszámolóját. A férfi
hadarva beszélt, sürget n, egy-egy kézmozdulattal adva nyomatékot a
szavainak.
Bragg tekintete ekkor Francescára vándorolt. Tekintetük találkozott, és
a férfi elmosolyodott.
Farr elakadt a mondat közepén, és megfordult. Láthatóan zavarta, hogy
félbeszakították.
– Nem hiszem, hogy jelen pillanatban ez volna a helyes megoldás –
mondta Bragg.
Farr visszafordult felé. A szemvillanásnyi ideig tartó zavart és az enyhe
idegességet, amelyet Francesca az imént tapasztalt, meghazudtolta a
közömbös hang, amelyen megszólalt:
– Rendben van – válaszolta, odabiccentett Braggnek, majd elhagyta az
irodát.
Francesca a küszöbön állt, nem mozdult. Feszültség lett rajta úrrá,
ahogy a férfi elhaladt mellette.
Farr udvarias biccentéssel köszöntötte:

– Jó reggelt, Miss Cahill. Mi járatban errefelé? Remélem, nem valami
ntény miatt? – mosolygott kedvesen a megjegyzés ellenére, amely arra
utalt, cseppet sem tetszik neki, hogy Francesca rend rségi ügyekbe
keveredik.
– Ugyan, dehogy! – nevetett nagyot Francesca. Persze mindketten
tisztában voltak vele, hogy más egyéb nem indokolhatja a Braggnél tett
látogatását.
A férfi szürkésfekete szeme áthatóan tekintett rá, a mosolya
kényszeredett volt. Azzal el is t nt a folyosón. Francesca egy ideig nézett
még utána. Néhány napja látta el ször a férfit, de már az els perct l nem
tetszett neki. Ekkor jött rá, hogy miért nem: nem bízott benne. És a jelek
szerint Bragg sem.
Farr a korrupt nyomozók közé tartozott, amikor Bragg átvette a
kapitányság irányítását. Bragg tisztában volt vele, hogy Farr hajlandó
lesz az erkölcs egyenes, ám igen keskeny mezsgyéje mentén felsorakozni,
csupán azért, hogy megfeleljen. A kapitányi posztra való megfelel
személy kiválasztása rendkívül nehéz feladatnak bizonyult.
– Mi szél hozta erre?
Francesca belépett az irodába. Ahogy találkozott a tekintetük, érezte,
hogy a szíve hevesebben ver, de aztán eszébe jutott a feleség levélkéje.
Hát persze hogy el kell mondania.
Fogalma sem volt róla, hogyan reagál majd Bragg a hírre, de nem is
akarta elképzelni. Milyen jó volna egyszer en elfelejteni az egészet,
mintha nem is létezne!
– Már tegnap is szerettem volna beszélni önnel – kezdte Francesca –, de
annyira elfoglalta a családja, hogy inkább letettem róla.
Bragg tekintete meleg volt, ugyanakkor fürkész . Egyetlen férfi sem
nézett még így Francescára, mintha pontosan tudni szeretné, mire is gondol
éppen. Ugyanakkor volt benne egyfajta gyengédség is, amit Francesca
nagyon kellemesnek talált.
Bragg arcán elhalványult a mosoly. Az ajtóhoz lépett, és becsukta.
– Mi a baj? – kérdezte Francesca, mert azt hitte, valami rosszat tett vagy
mondott. Bragg hirtelen nagyon komoly és figyelmes lett.
– Tetszett nekik – szólalt meg fakó hangon.
– Tényleg? Ugye nem tréfál?
– Senkinek nem volt egyetlen rossz szava sem, elhiheti – felelte a férfi.

– Pedig nem vagyok biztos benne, hogy Grace is kedvel – kezdte volna
Francesca, de Bragg magához vonta, belé fojtva a szót.
– Miért nincs otthon, ágyban? Miért járkál folyton a városban? És ha
elfert dik a seb a kezén? Aggódom önért. Francesca.
A férfi szemébe nézve Connie szavai jutottak eszébe: Te vagy, Fran, aki
miatt Bragg sebezhet . Ha igazán szereted, el kell t engedned
– Kérem, mondja, hogy nem egy b ntény miatt jött, ahogy Farr is
említette! – suttogta Bragg.
Francescának nehezére esett elhessegetnie Connie szavait, amelyek
folyton ott visszhangoztak vészjóslóan és rémiszt en a fülében. Tenyerét a
férfi mellkasára tette. A kigombolt öltöny szabaddá tette a puha
pamutinget, amely alatt tapinthatóvá vált duzzadó izomzata, s t egyenletes
szívdobogása is.
– És az ártatlanság vélelme? – suttogta Francesca, és érezte, hogy Bragg
szívverése felgyorsul.
– Vajon miért nem lep döm meg? – kérdezte a férfi elfúló hangon, és
két hatalmas tenyerébe fogta Francesca arcát. Tekintetük összeforrt.
Francesca elméjében megszólalt egy hang: Okosabban teszed, ha
mindent elmondasz neki, különben nagy árat fizettek érte.
Hogy is hallgathatna arra a bels hangra, amikor két gyengéd kéz
simogatja az arcát, és heves szívdobogás bizsergeti az ujjait! Tudta jól, mit
jelent az a felgyorsult szívverés.
– Mi a baj? Olyan szomorúnak t nik – suttogta Bragg.
Francesca mély leveg t vett. Itt a kit alkalom, hogy elmondja: Leigh
Anne úton van New Yorkba, és mindent tud róluk. Már szóra nyitotta a
száját, hogy belefogjon a mondandójába, de a szavak sehogy sem akartak
jönni.
Az a szörny érzése támadt, ha elmondja, minden alapjaiban
megváltozik. Érezte, hogy az a szép új élet, amely akkor kezd dött, amikor
Bragg január l8-án belépett a házukba, romba d l és megsemmisül.
Kétségbeesetten kapaszkodott bele a férfi ingébe.
– Nincs semmi baj – bökte ki.
Bragg tekintete világosan elárulta, hogy egyetlen szavát sem hiszi, ám
miel tt Francesca megnyugtathatta volna, a férfi gyengéd keze a hátára
siklott, és mire észbe kapott, már a karjában is találta magát. Testük
egymáshoz simult, ajkuk forró csókban forrt össze.

A Channing-bál óta nem váltottak csókot. Francesca már-már
elfelejtette, milyen sóváran is vágyakozik rá, noha ennél jóval többet akart.
Az ágyában szeretett volna lenni ruhátlanul, hogy kapcsolatuk a fizikai
valójában is beteljesedjék. A szeret je akart lenni, minden porcikájával azt
kívánta.
Te vagy a gyenge pontja... Te vagy, aki tönkre fogja tenni...
A szívverésük is eggyé vált a csókban, a testük egyként forrt össze. A
férfi keze gyengéden simította végig a hátát, a csíp jét, a fenekét, majd
ugyanolyan gyengéden kúszott vissza, és kezdte elölr l a mozdulatot.
Francesca ujjai vágyakozón simították végig a férfi széles mellkasát és
kemény hasizmát, csíp jéhez szinte éget vágyakozással présel dött
ágaskodó férfiassága. Mire észbe kapott, háttal a falhoz került, Bragg pedig
teljes súlyával hozzásimult, pedig teljes odaadással hagyta. Abban a
pillanatban szinte gy lölte a n vérét. Nem, Connie téved!
Bragg hirtelen abbahagyta a csókot, egy pillanatra er sen magához
ölelte. Francesca kicsinek érezte magát a karjában, és biztonságban, pedig
az ereiben még mindig forró, bugyogó lávaként forrt a vér. Arcuk összeért,
egymáshoz simult. Érdes borostája izgatón dörzsölte az arcát, pedig alig
néhány órás lehetett csak.
– Szeretem a borostáját – suttogta Francesca.
– Én meg magát szeretem – felelte a férfi.
A bels hang ismét rákezdte: Te vagy, aki miatt sebezhet ...
– Mi a baj? – kérdezte Bragg most már szigorúan.
Francesca összerezzent, és eltolta magától a férfit.
– Semmi.
– Valami bántja, látom – firtatta a férfi.
Francesca soha nem hazudott neki, ekkor sem állt szándékában.
– Sarah Channing komoly bajban van, Bragg – mondta, ami igaz is volt.
De mégis ott az a marcangoló b ntudat...
Bragg egy pillanatra meglep dött, de azon nyomban el bújt a szakmai
kíváncsisága:
– Mi történt?
Francesca határtalanul megkönnyebbült.
– Betörtek a m termébe, és teljesen feldúlták. Tönkretették a munkáit,
és tulajdonképpen használhatatlanná tették az egész helyiséget.
Bragg figyelmesen nézte.

– Sarah-nak vagy bárki másnak nem esett baja? Jelentették már a
rend rségnek?
– Sarah-t nagyon megrázta, akárcsak az édesanyját, de senkinek sem
esett bántódása. Mrs. Channing már jelentette az esetet – sorolta Francesca,
majd némi gondolkodás után hozzátette: – Bizonyos O'Connor nyomozó
kapta meg az ügyet, ha jól tudom. A betörés szerdára virradó éjszaka
történt, valamikor éjfél és hajnali fél hat között.
Bragg tudomásul vette a hallottakat, majd így szólt:
– Szóval ezért szeretett volna beszélni velem tegnap?
Francesca bólintott.
– És megkérdezhetem, hogyan keveredett bele már megint egy ügybe,
amikor elvileg egész héten ágyban kellett volna maradnia?
– Sarah a barátn m! A bátyám menyasszonyai – csattant fel Francesca.
– Már hogyne keverednék bele!
– Francesca! – szólt rá szigorúan a férfi.
– Bragg, hallgasson, kérem! Hiszen ismeri Sarah-t, az élete a munka.
Nagyon különös b ntény esett meg vele: egy megmagyarázhatatlanul
vandál b ntény, és ne várja, hogy ölbe tett kézzel szemléljem a
fejleményeket. A valódi kérdés az, hogy miért tették ezt vele! Ki táplálhat
ekkora gy löletet iránta, hogy képes legyen a pusztításra? Ki haragudhat rá
ennyire?
– Belátom, valóban különös eset – sóhajtott Bragg.
– Nekem van egy elképzelésem – mondta Francesca.
Bragg halványan, kissé kelletlenül elmosolyodott.
– Hallgatom.
Francesca röviden felvázolta, hogy szerinte egy féltékeny n árthatott
Sarah-nak, mert nem bírta elviselni, hogy Fran bátyjával eljegyezték
egymást. Bragg figyelmesen és fokozódó érdekl déssel hallgatta a
fejtegetést, majd elgondolkodva az íróasztalához ment, de hirtelen
megfordult.
Francesca is kíváncsian fordult arra, nem tudván, mi vonta el a férfi
figyelmét olyan hirtelen. Az iroda nyitott ajtajában Lucy Savage állt,
tekintetében csodálkozással vegyes kíváncsiság. Kedvesen mosolyogva
nézett egyikükr l a másikra:
– Kopogtam, de nem jött válasz, így hát benyitottam – menteget zött,
de tekintete ide-oda járt kettejük között.

Melyik bátyámat szereted?
Ez volt az a kérdés, amelyet Francesca egyáltalán nem akart felidézni,
ként nem most, ebben a helyzetben. Vajon Lucy az ajtón belül volt már,
amikor Bragg-gel világmegváltó csókban forrtak össze? Vajon mit látott,
és f ként mit hallott?
– Akkor kopogj, és gyere be – mondta Bragg kimérten.
Lucy fülig pirulva lépett be az irodába.
– Tényleg kopogtam, Rick! Nem is örülsz, hogy látsz? – azzal a
fivéréhez lépett, karjánál fogva magához húzta, és csókot lehelt az arcára. –
Hiányoztál, és arra gondoltam, elcsábítalak ebédelni – folytatta, majd
mosolyogva Francescához fordult: – Szia, Fran! Ez azt jelenti, hogy ti
ketten már megint valami új ügyön dolgoztok? – kérdezte leplezetlen
kíváncsisággal.
– Francesca semmiféle ügyön nem dolgozik – közölte Bragg kurtán.
– Hogy szinte legyek – fordult hozzá Francesca önérzetesen Bragg,
Mrs. Channing megbízott, hogy kutassam fel az elkövet t.
– Csak azt ne mondja, hogy elvállalta! Ráadásul a keze sem gyógyult
még meg!
– Pedig elvállaltam – közölte Francesca kimérten. – Ön szerint nem
kellett volna? Ha látná, hogy megviselték a történtek szegény Sarah-t!
Most róla van szó, a legkedvesebb barátn mr l! Különben is – folytatta
visszafogottabban –, nem hiszem, hogy különösebben veszélyes eset volna.
Betörtek a m termébe, de t nem bántották. Lehet, hogy más m vészekkel
is el fordult már ilyesmi, tehát azt kellene kiderítenünk, hogy az utóbbi
id ben történt-e hasonló betörés a városban.
– Nem szeretném, ha bármilyen ügybe beleártaná magát, különösen
most nem – mondta Bragg vészjósló komolysággal.
– Nem utasíthattam vissza, és tudom, hogy segíthetek nekik.
Megígérem, hogy nem sodrom magam veszélybe – bizonygatta Francesca.
Egy ideig farkasszemet néztek egymással.
– Én is segíteni szeretnék! – szólt bele Lucy leplezetlen lelkesedéssel.
– Megtiltom! – pördült felé Bragg, majd visszafordulva Francesca felé
így szólt: – Lucy önnél is rosszabb, életeleme a bajkeresés. A férje meg is
ölne, ráadásul apacs módra, ha a feleségének bármi baja esne.
Lucy felnevetett:

– Az nagyon lassú halált jelent ám, rettenetes kínszenvedéssel –
magyarázta elégedett mosollyal az arcán.
Francesca mosolyogva nézett rá, és a lelke mélyén izgatta a gondolat,
hogy Lucy társként szeg dhetne mellé a nyomozásban, mégis így szólt:
– Az az igazság, hogy van már segítségem, Joelnek hívják, egy tizenegy
éves zsebmetsz . A város valamennyi zugát ismeri, ezért felbecsülhetetlen
segítséget nyújt a nyomozásaimban,
– Szóval nem csupán kedvtelésb l m veled ezt? – kérdezte Lucy
elkerekedett szemmel.
Francesca mosolyogva nyúlt a táskájához, és kinyitotta. A mosoly
azonban nyomban el is párolgott az arcáról, amint megpillantotta a
gondosan összehajtogatott fehér levélkét, amely a kisméret revolver, egy
gyertya, egy gyufás skatulya, egy notesz és egy ceruza, némi aprópénz és a
névjegykártyák társaságában a táska mélyén lapult.
– Fran?
Francesca belekotort, és egy nagy sóhaj kíséretében el vett egy
névjegyet, hogy átnyújtsa Lucynak, miközben b ntudatosan pillantott
Braggre.
Egyszer en maga sem értette, miért fél elmondani neki a dolgot, hiszen
Braggnél megért bb férfit elképzelni sem tudott.
– Te jó ég! – lelkendezett Lucy. – Milyen gyönyör névjegy!
Az embernek nyomban kedve támad, hogy megbízzon téged. Ha nem
ismernélek, irigykednék rád!
– Köszönöm – válaszolta Francesca elégedetten.
A hang, amelyet Bragg hallatott, leginkább dühös morgásra hasonlított.
– Francesca, tudom, hogy nem akadályozhatom meg abban, hogy
elvállalja ezt a megbízatást, ezért csupán kérem: ne tegye!
Francesca értetlenül nézett rá, és érezte, hogy egy pillanatra forogni
kezd vele a világ.
– Bragg, kérem, ne!
Bragg egy pillanatig tétovázott.
– És mi történik, ha mégis megkérem?
Francescának elszorult a szíve.
– Nem fordíthatok hátat egy jó barátnak, amikor bajban van – kereste a
szavakat, és egyszeriben nagyon er tlennek érezte magát. Kérem, ne
állítson választás elé! – könyörgött magában némán.

– Értem. – Bragg elfordult t le, de arcáról lerítt, hogy mit érez: lemondó
volt és sértett, dühös és tehetetlen, mégis szavak nélkül is képes volt
választás elé állítani Francescát.
Fran összetörten állt. Hogy t nhet el a boldogság néhány röpke pillanat
alatt? Most mit tegyen? Utasítsa vissza Mrs. Channing felkérését? Hiszen
azt nem teheti! Sarah teljesen összeomlott az események hatása alatt.
Valami dühödt tébolyult ártani akar neki, amit meg kell akadályozni.
– Ez nem szép önt l, Bragg – suttogta megtörten a férfi hátának.
– Miért? Az élet szép? – kérdezett vissza Bragg komoran, és
visszafordult, hogy mélyen a szemébe nézzen.
– Nem – felelte Francesca, és eszébe jutott a feleség levele.
– Tegyen belátása szerint, Francesca. Nem tartozik nekem
elszámolással, és nem is szeretném ilyen helyzet elé állítani – közölte
kurtán, de érezhet volt, hogy dühös, és cseppet sem tetszik neki a dolgok
ilyetén való fordulása.
– Képtelen vagyok elviselni, ha ilyen bosszúsnak látom, f ként, ha én
vagyok az oka – mondta halkan, békít en Francesca, megfeledkezve arról,
hogy nem maguk vannak.
Bragg nagyot sóhajtott, mint aki megadja magát az elkerülhetetlennek,
és húgához fordulva így szólt:
– Egész délután megbeszélésem van, és amint hallod, egy új ügy is
került, amelyet személyesen kell kézbe vennem, úgyhogy sajnálom, de a
mai ebédr l szó sem lehet.
– Megértem – felelte Lucy halkan, majd hozzátette: – Ne légy olyan
szigorú Frannel, Rick! Különleges lány, légy büszke rá!
Bragg arcizma megrándult. Tudta, hogy a húga révén a viszonyuk nem
marad titok többé, mégis önkéntelenül válaszolta:
– Az vagyok. – Aztán Francescához fordult, de arca mosolytalan
maradt: – Most azonnal odamegyek, nem hivatalos min ségben. Nincs
most id m egy újabb nyomozásba vetni magam, hacsak nem véresen
komoly a helyzet. – Farkasszemet néztek egy pillanatig, Francesca tudta,
hogy Bragg a Cross ügyre céloz. Az valóban komoly volt. – Aztán majd
beszélek O'Connor nyomozóval is.
Francescának cseppet sem tetszett a terv, mert eltökélt szándéka volt a
férfival közösen kibogozni az ügy szálait.
– Elmondjam, mit derítettem ki eddig?

Bragg végre elmosolyodott. A fogashoz lépett, és levette a nagykabátját.
– Épp fel akartam ajánlani, hogy elviszem oda, ahová éppen menni
készül. Útközben elmesélheti, mit derített ki ez idáig. – Szavai újra
szeretetteljesek voltak, mint azel tt. – Mert afel l kétségem sincs, hogy
valamit kiderített.
Francesca odalépett hozzá, és hálásan megérintette a kezét.
– Nagyon köszönöm, Bragg – mondta, majd Lucyhoz fordult: – Én
viszont elfogadom az ebédmeghívást – nézett rá jelent ségteljesen.
Lucy mindent értett, de elb völ ártatlansággal felelte:
– Ó, ez csodás!
Hol van Peter? – kérdezte Francesca. A Hatodik sugárúton haladtak a

belváros felé, Bragg vezette az autót. A vasúti felüljárón egy
vonatszerelvény robogott át a fejük felett, miközben kocsijuk egy
omnibusz és egy fogat közé ékel dve araszolt el re.
– Nálam – válaszolta Bragg, és ránézett. – Az új házvezet nek segít,
akit az ön édesanyja szerzett. Mrs. Flowersnek hívják, aki hatalmas,
virágokkal díszített kalapot visel. Amikor el ször megláttam, azt hittem,
hogy hóbortos, és ezért tökéletesen alkalmatlan lesz a feladatra.
Megkértem Petert, maradjon nálam egész nap, mert lehet, hogy szükség
lesz a segítségére. – Bragg nagyot sóhajtva így folytatta: – szintén szólva
nem mertem a gyerekeket egyedül hagyni Mrs. Flowersszel.
Francesca a Daimler hátsó ülésén utazó csupa fül Lucyhoz fordult, aki
alig tudott már uralkodni a kíváncsiságán:
– Bragg befogadott két árva gyereket, akiknek az anyját egy elmebajos
meggyilkolta. A mama most talált neki egy házvezet t – magyarázta.
– Hát ez fantasztikus! – lelkendezett Lucy.
Bragg a visszapillantóból nézett hátra:
– Ne mondj semmit! Csupán átmeneti állapotról van szó. Két ilyen
vásott kölyköt életemben nem láttam. Egyformán fáj a fejem miattuk.
– Értem – vonta fel Lucy szépen ívelt szemöldökét. – Tehát a bátyám
rajong a gyerekekért – jegyezte meg némi nyomatékkal.
– El sem tudod képzelni, mennyire! – toldotta meg Francesca.

Bragg rosszallóan nézett rá.
– Úgy képzeltem, hogy egykor a saját gyermekeim fognak futkározni
majd a házamban, nem pedig két árva csemete, akik közül az egyik oda
pisil, ahova éppen a kedve tartja, a másik meg nem hajlandó egyetlen
falatot sem enni.
– Te jó ég! – sopánkodott Lucy tettetett sajnálkozással. – Hogy jutott
ilyesmi az eszedbe?
– Én kértem meg rá – válaszolta Francesca cseppet sem vidáman, mert
mellette Bragg igencsak elkomorult. Tudta, hogy a férfinak épp az jár az
eszében, hogy soha nem szeretne saját gyereket. Egyszer említette is, hogy
annyira gy löli a feleségét, hogy eszébe se jutna gyereket vállalni.
– Mib l állapította meg, mikor törtek be Sarah m termébe? – terelte el a
beszélgetést Bragg, mert az addigi téma kezdett kényelmetlenné válni
számára. Közben sikerült végre megel znie az omnibuszt, de ekkor két, ló
vontatta szekér állta el az útjukat. Szombat lévén, meglehet sen nagy volt
a forgalom a városban.
– Kedden este vacsorázni mentek a városba, ahonnan fél tizenegykor
értek haza – válaszolta nyomban Francesca. – Sarah utána még a
teremben dolgozott, éjfél után tíz perccel hagyta abba a munkát. –
Francesca kissé komoran hallgatott el, mert eszébe jutott, hogy Sarah épp
az portréján munkálkodott, amelyet Calder Hart rendelt meg. – Sarah
másnap reggel negyed hatkor fedezte fel a pusztítást, mert mindennap
akkor kezd dolgozni. A személyzet szállása a negyedik emeleten van, és
egyedül Harris, az inas volt ébren. t már ki is kérdeztem, és azt mondta,
hogy nem aludt el egy percre sem, mégsem hallott vagy látott semmit.
Harris hat éve szolgál Channingéknél.
– A személyzet többi tagjával is beszélt? – kérdezte Bragg, miközben
jobb oldalon felt nt egy park, amelyet vakítóan fehér hó borított. A
távolabbi domboldalon vidáman szánkózó gyerekek és feln ttek élvezték a
téli délután örömeit. Két szánkós alak a nagyréten vágott át, a nyomon,
amelyet maguk mögött hagytak, többen is sétáltak.
– Nem volt rá id m – felelte Francesca. – Úgy gondoltam, okosabb, ha
el bb önnel beszélek.
– Gyanakszik-e Sarah valakire, akinek oka lehetett elkövetni a betörést?
– Nem, azt mondja, nincsenek ellenségei. Nekem viszont eszembe jutott
valami.

– Mondja csak!
– Sarah jószerivel alig ismeri a személyzetet, mivel ideje nagy részét a
termében tölti, ha nem ott, akkor elgondolkodva jár-kel a házban,
anélkül, hogy bárkivel is szóba elegyedne. Lehetséges, hogy a személyzet
valamelyik tagja félreértette a viselkedését, és azt a következtetést vonta le,
hogy Sarah esetleg lenézi t. Meglehet, hogy ezen annyira feldühödött,
hogy képes volt besurranni, és bosszúból tönkretenni a m termet.
– A személyzetnek valóban lehet bejárása a m terembe – jegyezte meg
Lucy.
Bragg és Francesca egyszerre fordult hátra, Lucy pedig rájuk
mosolygott:
– Kikosarazott menyasszonyjelöltre gondoltatok már? A bátyád remek
partinak számít, így nem volnék meglepve, ha kiderítenénk, hogy egy
csalódott ifjú hölgy elkeseredésében, hogy elszalasztotta a ragyogó
alkalmat, feldühödött, és szétrombolta volna Sarah m termét.
– Ha kiderítenénk?! – vonta fel a szemöldökét Bragg.
– Bocsánat, úgy értem, ha ti derítenétek ki – nevetett Lucy.
– Valóban beszélnie kellene a bátyjával, Francesca. Hátha Evannek is
van valami ötlete – jegyezte meg Bragg. – Sok szempontból a
segítségünkre lehetne.
– Szerintem is jó ötlet – mosolygott rá Francesca.
– De lehetett egy csalódott megrendel is – f zte tovább a szálat Bragg.
Francesca megdermedt.
Bragg fékezett és megállt, hogy átengedjen egy csoport vidáman
nevetgél gyalogost, akik korcsolyával a vállukon a jégpálya felé
igyekeztek. Kérd n nézett Francescára:
– Nos?
Francesca hirtelen nem tudta, mit feleljen, idegesen Lucyra pillantott.
– Mi a baj? – kérdezte Bragg, miközben újra elindult.
– Sarah-nak valójában nincsenek megrendel i. Még egyetlen képet sem
adott el – nedvesítette meg az ajkát Francesca idegesen – mindeddig.
Bragg hosszasan, jelent ségteljesen nézett rá.
– Ígérje meg, hogy nem lesz dühös! – kérte Francesca.
– Megpróbálok, de árulja el, hogy mit titkol el lem!
– Semmi közöm az egészhez! – védekezett Francesca.

Bragg hirtelen lehúzódott a padka mellé, és a kelleténél nagyobbat
taposott a fékre.
– Ó, ne! Hadd találjam ki! Fogadjunk, hogy Hart keze van a dologban!
Francescának egy pillanatra a szívverése is elállt, hogy utána vad
dobogással feszítse szét a mellkasát.
– Tulajdonképpen nincs köze hozzá – bökte ki dadogva.
– Akkor miért sápadt el? – faggatta Bragg könyörtelenül.
– Jól van, elismerem, hogy Hart Sarah megrendel je... mégpedig az
egyetlen. Nemrégiben rendelt t le egy képet – mondta Francesca kissé
emelt hangon, és remélte, hogy Bragg nem sokat faggatózik a megrendelés
tárgyát illet en, jóllehet tisztában volt vele, hogy nem maradhat sokáig
titokban, ezért okosabb volna miel bb elárulnia neki.
– Ennyi volna? – nézett rá a férfi kérd n.
Francesca tétován hallgatott, idegesen megnedvesítette az ajkát, végül
bólintott:
– Majdnem.
Bragg várta a folytatást.
Francesca lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak valahol máshol
lehetne, legalább néhány pillanatra. Végül is neki semmi köze a dologhoz,
nyugtatta magát, és elszántan a férfi felé fordulva így szólt:
– Higgye el, a legcsekélyebb közöm sincs az egészhez! Komolyan!
– Miért van az, hogy kételkedem benne?
– A kép, amelyet Hart megrendelt, egy portré. – Francesca nagyot nyelt.
– Rólam.
Francesca, nyomában Lucyval, alig tudott lépést tartani Bragg-gel, aki

elszánt léptekkel haladt át a Channingek hatalmas, túldíszített szalonján.
Legnagyobb aggodalmára Bragg egy árva szót sem szólt, amióta kiderült,
hogy Hart milyen képet rendelt Sarah-tól. Láthatóan nagyon dühös volt.
Lucy megpróbált ugyan beszélgetést kezdeményezni vele, de a bátyja
válaszai néhány szóban kimerültek.
Francesca csalódottan nézte a hátát, majd segélykér n Lucyra pillantott,
aki kedves, együtt érz mosollyal közel hajolt, és a fülébe súgta:

– Ne aggódj, minden rendbe fog jönni. Egyszer en féltékeny, ennyi az
egész.
Francesca megpróbált mosolyt er ltetni az arcára, sikertelenül. Bragg
hirtelen hátrafordult, és rájuk nézett, ezért Francesca nem nyugtathatta meg
Lucyt, hogy Ricknek nem lehet oka a féltékenységre.
A menet élén Mrs. Channing haladt. A szalon túlsó felébe érve
lehuppant egy hatalmas, trónszer fotelbe, amelyben törékeny alakja szinte
eltörpült. Amióta látogatói megérkeztek, az asszony megállás nélkül
beszélt, és láthatóan nem is akarta abbahagyni. Siránkozott, hogy mennyire
megviselte Sarah-t a betörés, sopánkodott, hogy miféle rült vetemedhet
ekkora pusztításra, és f ként mi oka lehet rá.
– Beszélnem kell Sarah-val – szakította félbe Bragg kurtán.
Mrs. Channing idegesen hadonászott a kezével.
– Máris jön, rend rf nök úr, már felküldtem érte – szabadkozott az
asszony, és könnyek lepték el a szemét. – Pedig már olyan boldog volt az
én szegény kicsikém! Tudja, az eljegyzés miatt... Most mondja meg!
Akkor jön egy tébolyult alak, és mindent tönkretesz!
– Sarah és a bátyám nemrégiben jegyezték el egymást – magyarázta
Francesca Lucynak.
– Milyen csodás! – lelkendezett Lucy. – És hol van a bátyád ilyenkor?
Francesca egy pillanatig tétovázott, mit is feleljen a kérdésre.
– Evan még nem tud a dologról – közölte végül.
Lucy tekintete mindent elárult: megértette, hogy a házasság egyáltalán
nem a szerelemr l szól.
– Vannak-e új alkalmazottak, akik nemrégiben kerültek a házhoz? –
kérdezte Bragg Mrs. Channingt l.
– Nem, idén nem vettünk fel új embert, legalábbis nem emlékszem.
– Szeretnék egy listát a ház összes alkalmazottjáról, névvel, címmel –
mondta Bragg. – A jelenlegiekre és a korábbiakra egyaránt kíváncsi
vagyok, s t a személyzet minden egyes tagja adja meg a korábbi
munkahelyét, és ha van, a jelenlegi és a korábbi társának nevét is.
– Ó – pislogott nagyokat Mrs. Channing.
Francesca viszont tökéletesen értette a kérést. Bragg utána akar járni,
hogy a személyzet tagjai közül kinek lehet gyanús vagy épp b nöz i
múltja, háttere vagy kapcsolata. Nem lesz könny feladat, az biztos.

– Rend rf nök úr! – szólította meg Sarah alig hallhatóan Bragget
Francesca háta mögül.
Francesca megfordult. Sarah nagyon sápadt volt, de a korábbi
találkozásukhoz képest egy kissé összeszedte magár, legalábbis a
testtartása ezt sugallta. Sarah-t az unokan vére, Bartolla Benevente grófn
kísérte, egy kápráztatóan gyönyör , vörösesbarna hajú hölgy, akinek
öltözéke – és a nyakában lógó hatalmas zafírköves nyakék – inkább illett
volna egy esti partihoz, mint a délel tti rokonlátogatáshoz. A magas,
el kel tartású grófn átkarolta a törékeny Sarah-t, aki szinte eltörpült az
ölelésben.
– Nagyon sajnálom a történteket – lépett hozzájuk Bragg, hangjában
együttérzés csengett.
Sarah egy bólintással tudomásul vette, és látszott rajta, hogy nehezére
esik összeszedettnek mutatkozni.
Bragg udvarias biccentéssel köszöntötte a grófn t, aki mosolyogva
üdvözölte:
– Jó napot, rend rf nök úr. – Bragg látszólag ügyet sem vetett a
kacérságra, amely a n egész lényéb l áradt. – Szervusz, Francesca! –
köszöntötte Bartolla. – Hallottam hírét, hogy itt jártál. Hogy van a kezed?
– Sokkal jobban, köszönöm – felelte Francesca, és arcon csókolta a
grófn t. Egyszer elhatározta, hogy utálni foga Bartollát, ám ez
lehetetlennek bizonyult, mivel az igen merész és szokatlan stílusú grófn
bátran szembeszállt a konvenciókkal, és ezt fel is vállalta. A baj csak az,
hogy a Channing-bálon, amikor Bragg-gel szenvedélyesen egymásba
gabalyodtak az egyik szobában, Bartolla rájuk nyitott. Biztosította ugyan
Francescát, hogy egyetlen szóval sem árulja el ket, de most, hogy a bál
óta el ször találkoztak, nem tudta eldönteni, megbízhat-e benne, úgy
mosolygott Francescára, mintha mi sem történt volna. Vajon elfelejtette,
hogy kompromittáló helyzetben találta ket a bálon?
Az is lehet, gondolta Francesca, hogy nem tulajdonít jelent séget az
incidensnek, hisz gazdag özvegyként maga is vígan éli a világát. E
gondolat kissé meg is nyugtatta.
Azért mégis az lesz a legjobb, ha óvatos marad, mert a gyönyör
vörösesbarna hajú grófn igen jó barátságot ápol Leigh Anne-nel –
Bartolla legalábbis ezt mondta.

De biztosan nem árult el semmit Leigh Anne-nek, hiszen Francescához
is barátság f zi, nyugtatta magát.
– Sarah, Bartolla, engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Bragg
húgát. Lucy Savage. Bartolla olasz grófn , Sarah unokan vére – tette
hozzá magyarázatképpen, de alig figyelve oda, mit mond, mert a
gondolatai nem hagyták nyugodni. Szinte beleszédült, úgy kavarogtak a
gondolatai.
A Channing-bálon Bragg megjegyezte, hogy Bartollának láthatóan
cseppet sem tetszik a Francescát övez figyelem, ezért legyen óvatos vele,
mert nem igaz barátn .
Francesca elhatározta, hogy beszélni fog vele, és óvatosan kiszedi
bel le a dolgot.
Lucy kedvesen rámosolygott Sarah-ra, de amikor Bartollához fordult, az
arckifejezése nyomban elkomorult. Bartolla arcáról is elt nt a mosoly. A
két n sokban hasonlított egymásra: mindketten magasak voltak, formásak,
lélegzetelállítóan gyönyör ek, mindössze azzal a különbséggel, hogy az
egyiket lángoló vörös, a másikat vörösesbarna hajkoronával áldotta meg az
ég. Úgy nézték egymást, mint két harcias macska: kieresztett karmokkal,
felborzolt sz rrel. Súlyos csend telepedett a szalonra.
Francesca egyikr l a másikra pillantott. Lucy jéghideg és Bartolla még
hidegebb arckifejezése láttán nyomban megállapította, hogy a két n –
egyik lélegzetelállítóbb, mint a másik – ki nem állhatja egymást. Els
pillantásra halálos gy lölet támadt közöttük.
– Sarah, jutott eszébe valami azzal kapcsolatban, hogy ki követhette el a
vandalizmust a m termében? – törte meg a feszült csendet Bragg halk
hangon.
Sarah a fejét rázta:
– Egyfolytában ezen gondolkodom, de minduntalan zsákutcába jutnak a
gondolataim. Sorra vettem a személyzetet, de elképzelni sem tudom, mivel
bánthattam volna meg bármelyiküket oly mértékben, hogy ilyen elképeszt
tettet legyen képes elkövetni ellenem. Nem hagy nyugodni az a változás
sem, amelyet az eljegyzésem óta tapasztalok. Azel tt úgy kezeltek, mint
egy tárgyat. Az emberek rám néztek, aztán továbbmentek, mintha ott sem
volnék. Az eljegyzés óta azonban a társaságbeli hölgyek kezüket-lábukat
törik, hogy kifejezzék jókívánságaikat, gratuláljanak az engem ért
szerencséhez, folyton rólam beszélnek, és annyi helyre kapok meghívást,

hogy számon sem tudom tartani. Nagyon furcsállom a dolgot – jegyezte
meg Sarah.
Bartolla óvón lépett mellé:
– Sarah csak képzel dik, nekem sohasem t nt fel ilyesmi. Sohasem
parancsolgat, maga csinál mindent: elkészíti a teáját, felhozza a postát.
Még az öltözködéshez sem kér segítséget, a megunt ruháit a
szobalányoknak ajándékozza. Mindig nagyon kedves, sohasem kel ki
magából. Rend rf nök úr, higgye el, a személyzet egyszer en rajong érte.
Francesca mintha nem is hallotta volna a grófn t, Sarah mellé lépett, és
átölelte törékeny vállát.
– Mi az, amit furcsállsz, Sarah? – kérdezte halkan.
A tekintetük összekapcsolódott.
– Olyan kevéssé valós ez az egész... Olyan szürreális... Látom a
tengernyi mosolyt, de... túl széles és túl hamis. Lehet, hogy én vagyok
túlságosan kimerült, de akkor sem megy ki a fejemb l, hogy ez a sok
mosoly mind csak látszat, holmi kényszer ség, és semmi köze nincs a
szeretethez.
Francesca döbbenten hallgatta:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a környezetedben mindenki
hazudik neked?
– Azel tt senki sem tör dött velem – vonta meg a vállát Sarah. – Most
egyszeriben mit l lettem érdekes számukra? Lehet, hogy épp egy féltékeny
nek borult el az elméje, mert irigyli t lem a szerencsémet.
Francesca Braggre nézett, aki viszonozta a pillantását.
– Most azonnal beszélek Evannel – mondta. A bátyja nagy n csábász,
így nem lehetetlen, hogy a flörtöléssel maga vezetett félre egy reményt l
túlf tött ifjú hölgyet.
– Megtenné? Addig is menjünk le a m terembe, hogy én is szemügyre
vegyem a helyszínt.
Sarah egy pillanatig tétovázott, láthatóan nem akaródzott újra látnia a
tetthelyet. Végül mégis beleegyez en bólintott.
A társaság egyszerre kerekedett fel, de Bragg útjukat állta az ajtóban.
– Szeretnék Miss Channinggel kettesben lemenni.
Francesca már tiltakozott volna, amikor Bragg hozzátette:
– Természetesen Francesca velünk tarthat, hiszen a Channing család a
megbízója.

Francesca hálásan rámosolygott. Amint a társaságot magukra hagyták,
aggodalmaskodva kérdezte:
– Mit gondol, jó ötlet volt együtt hagynunk Lucyt és Bartollát?
Bragg összeszorította a száját, ami arról árulkodott, hogy még mindig
Hart megrendelése jár az eszében.
– Majd megoldják.
Sarah ment elöl, de a m teremhez érve az ajtó el tt megtorpant.
– Bartolla jelenléte nagy segítség volt számomra, örülök, hogy
mellettem van, mert nagyon er s asszony. Bárcsak hasonlítanék rá egy
kissé, és rád is, Francesca!
Francesca vigasztalón ölelte át a vállát.
– Mindannyiunk közül te vagy a leger sebb – jelentette ki határozottan.
– Pedig... – kezdte Sarah tétován – pedig nagyon félek.
Tekintetük találkozott, de miel tt megnyugtathatta volna a barátn jét,
Bragg közbeszólt:
– Semmi oka sincs a félelemre, Sarah. Ostoba csínytevés az egész,
semmi egyéb.
Francesca nem nevezte volna ostoba csínytevésnek, ami történt, lévén
már látta a m termet, a széthasogatott vásznakat, s ami még rosszabb volt,
a szétlocsolt vörös festéket. Nem, nem csínytevés volt, de ezt Bragg majd
eldönti maga.
– Remélem, igaza lesz – suttogta Sarah.
Bragg a lány feje fölött Francesca tekintetét kereste, és pillantása
világosan elárulta, hogy bár még nem látta a szétdúlt m termet, egy percig
sem gondolja komolyan, hogy csínytevés lett volna. Szavait csupán
megnyugtatásként szánta a zaklatott Sarah-nak.
Csínytevésnek túlságosan kimódolt volt az elkövetés: a tettesnek éjnek
évadján kellett bejutnia a házba, nagyon vigyázva és óvatosan, hogy aztán
elkövethesse a vandál pusztítást.
Sarah kitárta az ajtót:
– Nem akarok bemenni – közölte elfúló hangon.
Francesca követte Bragget a m terembe. A férfi megállt a helyiség
közepén, és lassan szemrevételezte a helyszint.
Francesca megállt mögötte. Odakint ragyogóan sütött a nap, a fény
teljesen elárasztotta az amúgy is világos helyiséget. A beáradó napsütés
fény-árnyék játéka szívszorító kontrasztot alkotott a szanaszét hever

fest szerszámokon, a padlón tócsákba gy lt vérvörös festéken, az
összerondított vásznakon. Francesca csak ekkor vette észre, hogy a
behatoló egy ecset vagy más pálcaszer eszköz segítségével valamit írni
kezdett a falra. Döbbenten nézte a firkát, még a lélegzete is elállt.
Nem káprázik a szeme?
Egyetlen bet nek látszó valami volt, ami nyomban félbe is maradt.
Mintha egy I lett volna, vagy az 1 es szám, csak a tetejét bekanyarították.
Bragg is figyelmesen szemlélte, a bet t, és úgy t nt, sápadtabb lett az arca.
– Vajon egy bet kezdemény volna? – találgatta Francesca, és érezte,
hogy hatalmába keríti a rettegés.
– Fogalmam sincs – felelte Bragg kurtán, és ridegen ránézett. – Lehet,
hogy egy p akar lenni, vagy egy nagy B bet , de az is lehet, hogy csak
irkafirka.
Francescának nem jött ki hang a torkán.
Aztán mégis megszólalt:
– Nekem bet nek t nik, Bragg.
Szótlanul meredtek egymásra.
Negyedik fejezet
1902. február 15. szombat, délután 2 óra
Döbbenten néztek egymásra.

– Egyetlen vásznat szabdaltak csak össze – jegyezte meg Bragg kis id
elteltével.
Francesca elgondolkodva nézett körül a m teremben. Az elkészült
vek egy része egymásnak támasztva sorakozott a fal mellett, míg vagy
féltucatnyi, élénk színekben pompázó, posztimpresszionista stílusban
megfestett portré szanaszét hevert a m terem csupasz padlóján. Lassan
tudatosodott csak benne, hogy Braggnek igaza van. A szétdobált,
felborogatott festmények közül öt teljesen ép állapotban maradt: két tájkép,

egy anyát két gyermekével, és két, egy-egy ifjú hölgy arcképét ábrázoló
munka. Francesca rosszat sejtve közelített a hatodik vászonhoz.
Nem tudta megállapítani, mit ábrázol a kép, mert a felületét fekete és
vörös festékkel összemázolták, így alatta az eredeti m kivehetetlenné vált.
Nem elég, hogy összerondította, még miszlikbe is hasogatta az elkövet .
Francesca megrendülten nézett fel.
Bragg egy ideig jelent ségteljesen nézett a szemébe, majd megszólalt:
– Szerintem ez jelent valamit.
– Igen, úgy t nik, hogy ezt az egyetlen képet szemelte ki az elkövet .
– Vajon arckép lehetett?
– És ha igen, vajon kié? – mosolyodott el Francesca halványan.
Bragg szája is mosolyra görbült, de aztán meggondolta magát.
– Mikor akarta elmondani nekem?
Francesca szíve összeszorult, mert pontosan tudta, mire céloz a férfi.
– Ne kínozzon!
– Mondja, miért rendelte meg az arcképét? Nem mintha nem tudnám a
választ... – komorult el Bragg tekintete.
– Maga mondta, hogy folyton hazudozik, és lételeme a bajkeverés! –
kiáltotta Francesca kétségbeesetten.
– Ez igaz, de úgy vélem, ebben az esetben más szándék vezérli.
– Egyetlen szándéka lehet csupán, mégpedig engem bosszantani.
Higgye el, nagyon dühös volt rám, azért rendelte meg a portrémat. Csak
játszik velünk, esze ágában sincs az én arcképemmel foglalkozni!
Bragg tekintete összesz kült.
– Ha szép n kr l van szó, a fivéremben feltámad a vadászösztön, ezt ön
is tudja, és mégis t védi. Mindig öt védi!
– Szó sincs arról, hogy védeném! – vágott vissza Francesca. – És vegye
tudomásul, hogy nem vadászik rám! Soha nem is fog! Az isten szerelmére,
hisz ön is tudja, hogy az eladósorban lév lányok nem tartoznak az
érdekl dési körébe! Higgye el, nem gondolta komolyan ezt a nevetséges
portrérendelést!
Bragget láthatóan majd szétvetette a düh.
– Akkor miért fizetett el leget Sarah-nak a képért? - kérdezte vádlón.
– Fogalmam sincs – felelte Francesca –, de halálosan unom már ezt a
témát. Úgy bánik velem, mintha én volnék az oka mindennek. Higgye el,
legalább annyira elviselhetetlennek találom Hartot, mint maga.

– Akkor közölje vele, hogy nem hajlandó modellt ülni a portréhoz –
jelentette ki Bragg kimérten.
– Azt nem tehetem – felelte halkan, de érezte, hogy a férfi gyanakodva
néz rá. – De higgye el, nem miatta! Sarah miatt kell megtennem! Olyan
boldog volt, hogy Hart képet rendelt t le, hogy nem utasíthatom vissza!
Bragg mer n nézte, majd hirtelen hátat fordított.
– Sarah! Attól tartok, mégiscsak be kell jönnie!
Francescát elfogta a rémület, de megpróbált nyugalmat er ltetni magára,
nehogy a viselkedésével félreértésre adjon okot.
Sarah tétován megállt a küszöbön. Arca halottsápadt volt, láthatóan
megviselte a látvány.
Francesca legszívesebben bokán rúgta volna Bragget, amiért ilyen
kínszenvedésnek teszi ki a barátn jét, de aztán megértette, mi a célja a
férfinak.
– Sarah, meg kell tudnunk, mit ábrázolt a kép – mondta Bragg nyugodt
hangon. – Meg tudná mondani, mi volt rajta? – kérdezte, és a szétszabdalt
vászonra mutatott.
Sarah odanézett, felsikoltott, aztán hirtelen kétrét görnyedt, és
öklendezni kezdett.
Francesca ijedten szaladt oda hozzá, és felsegítette. Sarah
kétségbeesetten kapkodott leveg után, nagy igyekezettel próbált
felegyenesedni, de csak nehezen sikerült neki. Zihálva vette a leveg t,
szeme rémülten elkerekedett.
– Ugye tudja, mit ábrázolt a kép? – kérdezte Bragg.
Sarah bólintott, majd nagyot nyelt.
– Egy arckép volt. Bartolláról készítettem – felelte végül.
El vagyok ragadtatva, hogy a hölgyek csatlakoznak hozzánk az

ebédnél! – lelkendezett Mrs. Channing harsányan.
Az ötven f számára alkalmas hatalmas cseresznyefa asztal körül ültek a
gigantikus méret ebédl ben, amelynek falait vörös tapéta borította, a
mennyezete pedig mentazöldben pompázott, vörös csillagport imitáló

díszítéssel. Francesca a gipszangyalok által tartott három óriási
kristálycsillár között valahányszor csak felpillantott a mennyezetre, az az
érzése támadt, hogy azt vérrel fröcskölték össze.
Mi oka lehetett vajon a betör nek tönkretenni Bartolla arcképét? Vajon
ki ellen irányult a pusztítás: Bartolla vagy Sarah volt a célpont?
– Jaj, olyan izgalmas, Mrs. Savage, hogy Derek Bragg a nagyapja, és
hogy ön örökli azt a hatalmas vagyont! – lelkendezett Mrs. Channing. –
Legh bb vágyam megismerni t, hisz maga a megtestesült legenda!
– Valójában hatan vagyunk testvérek: van öt bátyám, hogy a tucatnyi
unokatestvéremet ne is említsem.
– Egy valódi Bragg-örökös érkezett a városunkba! Feltétlenül partit kell
rendeznünk a tiszteletére! – folytatta Mrs. Channing lelkendezve, ügyet
sem vetve Lucy megjegyzésére.
Bartolla az asztal fölé hajolva kérd n kereste Francesca tekintetét.
– Egyfolytában engem nézel. Talán nem tetszik a ruhám? – kérdezte
le mosolyogva, miközben zöld szeme kitartóan fürkészte az arcát.
– Életemben nem láttam még hozzád foghatóan elegáns n t – felelte
Francesca szintén. Bartolla még a n vérénél, Connie-nál is gyönyör bb
volt, pedig Connie-nak sem kellett a szomszédba mennie eleganciáért.
Mégis, bárhová belépett, minden tekintet Bartollára szegez dött.
A grófn nek láthatóan jólesett a bók. Francesca viszonozta az elégedett
mosolyt, és közben arra gondolt, hogy asztalszomszédja biztosan nem
szenved hiányt ellenségekben.
Bartolla ekkor Lucy felé fordult, de a mosolya egyszeriben negédessé
vált.
– Csodás lehetett Bragg-örökösként nevelkedni.
Lucy mosolya kissé kényszeredettre sikerült.
– Valóban csodás volt. Szeretem, csodálom és tisztelem a szüleimet,
ami az öt bátyámra is vonatkozik, valamint a féltestvéremre, és
természetesen Calderre, akit mostohabátyámnak tekintek. Szívb l szeretem
ket, még ha egyt l egyig nagy kópé valamennyi. Ráadásul ott van még a
számtalan unokatestvérem, nagynénim, nagybácsim, no és persze ne
Feledkezzünk meg Derek nagyapáról és Miranda nagymamáról, összetartó
család vagyunk, még ha az Államok és Anglia különböz vidékein élünk
is. Egy szó, mint száz: rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy
közéjük tartozhatom.

– Szerintem a férjed is szerencsésnek tartja magát – jegyezte meg
Bartolla negédesen mosolyogva. Mindenki pontosan értette a célzást,
miszerint Lucy férje nem egyéb, mint közönséges hozományvadász. –
Nem ti örököltétek a Bragg birtokot? Úgy emlékszem, olvastam róla
valahol.
Lucy válasza sem volt kevésbé negédes:
– A férjem els látásra belém szeretett, és ez a mai napig mit sem
változott. És ha már szóba került a birtok: valóban a legcsodálatosabb
nászajándék volt, amit a nagyszüleimt l kaphattam! Természetesen meg
kellett szolgálnunk a bizalmukat, de az egy másik történet. Te férjnél vagy,
drágám? – firtatta Lucy ártatlan affektálással.
Francesca lemondóan sóhajtott. Legszívesebben rájuk szólt volna, hogy
hagyják már abba végre ezt a gyerekes versengést.
– Özvegy vagyok., isten nyugtassa az én drága jó férjemet – közölte
Bartolla túlcsorduló szomorúsággal, és reszket kezét a mellkasára
szorította, felvillantva hatalmas smaragdk vel díszített gy jét.
– Milyen szomorú! – legyintett Lucy színpadiasan, közszemlére téve
saját gy jét, amely legalább akkora k vel büszkélkedett, csakhogy az
gyémánt volt. Nagy kérdés, vajon melyikük gy je az értékesebb.
– Ó, milyen csodás! Saláta lesz ebédre? – szakította félbe Francesca a
gy parádét. Attól tartott, ha így folytatják, hamarosan kések fognak
villanni az asztal felett.
Csakhogy Lucy nem hagyta magát:
– Istenem, milyen romantikus! A férjed valóban egy olasz gróf volt?
Igen sokfelé megfordultam Európában. Benevente... Nagyon ismer s
nekem ez a név. Találkozhattam a férjeddel?
Bartolla mosolya elhalványult.
– Kétlem.
– Pedig bizonyára azonos körökben forogtunk, nemde? – rebegtette meg
Lucy ártatlanul hatalmas szempilláit.
– Arról meg vagyok gy dve – biztosította Bartolla, gondosan titkolva,
hogy a férje valószín leg nem volt elég vagyonos ahhoz, hogy a Bragg
klánnal azonos körben foroghassanak
– Ó, nézzétek csak, skót lazac is van! – lelkendezett Francesca színlelt
vidámsággal, miközben megrovó pillantást vetett Lucyra, hogy ideje volna
már abbahagyni ezt. – Micsoda fenséges ebéd!

– Remélem, hölgyeim, hogy éhesek! – jegyezte meg Mrs. Channing,
majd Lucyhoz fordult: – Nem hiszem, hogy találkozott volna a gróffal.
Roppant kedves ember volt, de persze jóval id sebb, mint az ön
korosztálya. Az elmúlt években a betegsége miatt nemigen mozdult ki az
otthonából. Néhány évvel ezel tt szélütés is érte, ugye, drágám? – fordult
ekkor Bartollához.
– Több mint másfél kilométert gyalogolt minden áldott nap, egészen a
haláláig – jegyezte meg az özvegy némi éllel a hangjában.
Lucy nem tudta palástolni elégedett mosolyát, hogy végre sikerült
letörnie Bartolla szarvát.
– Shoz is id sebb nálam néhány évvel. Nemrég töltötte be a negyvenet,
de pontosan olyan jó karban van, mint öt évvel ezel tt, amikor
megismerkedtünk – közölte mosolyogva. – Elképeszt en jókép . A te
férjed hány éves korában hunyt el?
Bartolla csak meredt maga elé.
– Ha jól tudom, a hatvanas éveiben járt – felelt helyette készségesen
Mrs. Channing. – Szegénykém, csak nyolc boldog év adatott meg neki
házasságban! Lucy, drágám, a grófot egyszer en felemésztette az ifjú
amerikai feleség.
Bartolla ingerülten böködte a villájával a salátát.
– Ó, ebben biztos vagyok – felelte Lucy nem kis kárörömmel.
– Nem tudok enni – szólalt meg Sarah, hogy minden szem rá
szegez djön. Egyenes derékkal, mereven ült, tányérja érintetlen volt.
– Megértjük, drágám – vigasztalta Francesca együttérzéssel. – Mrs.
Channing, nem volna ellenére, ha Sarah-val egy kicsit kimennénk
leveg zni? úgy vélem, az jót tenne neki.
Mrs. Channing csalódottan nézett rá, de nyomban összeszedte magát:
– Természetesen nem bánom, Francesca.
Sarah és Francesca felállt az asztaltól, mire Lucy is felpattant.
– Veletek tartok – közölte. – Ugye nem veszi rossz néven, Mrs.
Channing? Francesca megengedte, hogy társuljak hozzá az ügy
felderítésében.

A zeneterembe érve Francesca így szólt: – Mit szólnál hozzá, Sarah –
kezdte, és megfonta barátn je kezét –, ha kitakaríttatnánk a m termedet?
– Nem lehet – sóhajtotta Sarah. – A rend rf nök úr azt mondta,
semmihez se nyúljunk, amíg ide nem küld egy nyomozót.
– Tudom, magam is hallottam – felelte Francesca –, de
meggy désem, hogy minél el bb vissza kell térned a munkához.
Legalább az egyik sarkot tegyük rendbe!
Sarah csak pislogott.
– Nincs kedvem dolgozni.
Francescának cseppet sem tetszett ez a hozzáállás.
– Szerintem... – kezdte volna, de Sarah mindkét kezét felemelve belé
fojtotta a szót.
– Ne próbálj meggy zni! Nem akarok festeni – közölte színtelen
hangon. – Még a te arcképedet sem...
Francescának megkönnyebbülést kellett volna éreznie, de valahogy
mégsem érzett. Hart arca jutott eszébe, és mivel Sarah vigasztalhatatlan
maradt, Francesca furcsamód legszívesebben rávette volna, hogy azon
nyomban lássanak hozzá ahhoz az arcképhez.
– Hogyan segíthetnék neked? – kérdezte végül halkan.
Sarah a könnyeivel küszködött.
– Találd meg azt a gazembert, aki elkövette! Aztán hozd ide elém, hogy
megkérdezhessem t le: miért tette?
Sarah ekkor a bátor és er s arcát mutatta, amelyet Francesca ismert
ugyan, de más számára csak ritkán vált láthatóvá. Bárcsak a bátyja
ilyennek is láthatná a menyasszonyát!
– Megígértem neked, hogy végére járok az ügynek, és ismersz már
annyira, hogy tudd, meg is teszem – nyugtatta meg a barátn jét.
– Tudom – sóhajtott ismét Sarah, és lassan az ablakhoz ment, amely a
hátsó kertre nézett. A vastag hótakaróval borított kerten túl nem volt már
egyéb, csak a puszta mez . A távolban a Palisades körvonala rajzolódott ki
halványan, sejtetni engedve az égre tör , csipkézett, acélszürke
sziklacsúcsokat.
– Sarah? Van egy fantasztikus ötletem – szólalt meg Lucy der s
mosollyal. – Ma este családi vacsorát rendezünk a Plazában. Mit szólnál,

ha édesanyáddal és a v legényeddel csatlakoznátok hozzánk? –
Francescához fordulva így folytatta: – Természetesen téged is szeretettel
látunk, Fran. Tudom, hogy hamarabb is szólhattam volna, de talán még így
sem kés . Remek este lesz, biztosíthatlak róla, és szerintem nagyon jót
tenne a kedélyállapototoknak is.
Francesca egy pillanatig tétovázott. A lelke mélyén semminek sem örült
volna jobban, mint Bragg miatt részt venni a vacsorán, de tudta, hogy Hart
is ott lesz, és ez elbizonytalanította.
– Attól tartok, a mama szervezett már programot ma estére – válaszolta
Sarah, majd hozzátette: – Bevallom, kissé indiszponált vagyok, ezért
jobban szeretnék itthon maradni ma este.
– Lárifári! – fogta meg a kezét Lucy. – Imádni fogod a családomat, és
hidd el, remekül érzed majd magad! – lelkendezett.
Sarah halovány mosolyt er ltetett az arcára.
– Tudom, hogy a mama repesne az örömt l, hogy a családoddal
vacsorázhat. A kék vér és a vagyon mindig nagy hátassal van rá.
Lucy szája kissé megrándult.
– Csakis a legjobb értelemben – sietett hozzátenni Francesca, mert
nagyon meglepte Sarah megjegyzése, amely igaz volt ugyan, mégis túl
nyersnek hatott.
– Hát persze hogy a legjobb értelemben - hagyta jóvá Sarah kissé
szomorkásán.
Francesca röpke pillantást váltott Lucyval,
– Természetesen te ott leszel – mondta Lucy Ellentmondást nem t
hangon.
Francesca ismét tétovázott, ám a Bragg-al való találkozás ígérete végül
mégiscsak legy zte a bizonytalanságát.
– Nos, rendben van – felelte, majd Sarah hoz fordult. – Drágám, esetleg
gondoltál arra, hogy a betörés nem ellened, hanem Bartolla ellen irányult?
Sarah megdermedt, és egy pillanatig szólni sem tudott.
– Nem, erre nem gondoltam – mondta végül, de elképzelhet , hogy
igazad van. Nekem nincsenek ellenségeim, de azon nem csodálkoznék, ha
Bartollának volnának.
A három n jelent ségteljes pillantást váltott, majd visszaindult az
ebédl be, hogy megpróbáljanak választ találni a kérdéseikre. Battolla már

nem volt ott, felment a szobájába. Francesca megkérte Lucyt, várja meg,
amíg felmegy hozzá, és megpróbálja kikérdezni.
– H ! Ez igazán gyors volt! – fogadta Bartolla Francescát, akit a
szobalány vezetett be a fény en berendezett lakosztályba. Bartolla
három sz rmestóla és a hozzájuk ill muffok között válogatott éppen.
– Ehhez mit szólsz? – kérdezte, felemelve a rókasz r stólát.
– Vagy a nerc illik jobban a ruhám kék mintájához?
– A nerc – döntötte el Francesca a kérdést. – Bartolla, nagyon sajnálom,
hogy Lucyval nem találjátok meg a hangot.
Bartolla a baldachinos ágyra terítette a kezében lév stólát.
– Honnan veszed, hogy nem találjuk a hangot? Nekem igazán semmi
bajom sincs vele. Szerintem az, aki féltékeny rám – vonta meg a vállát. –
Mégiscsak grófn vagyok, meg csak egy... Bragg.
Francesca jobbnak látta más irányba terelni a beszélgetést.
– Fel kell tennem neked néhány kérdést. Fontos volna, hogy válaszolj
rájuk – mondta.
Bartolla a hatalmas ruhásszekrényhez lépett, amelynek mindkét ajtaja
nyitva volt, és elgondolkodva vette szemügyre a kalap és
keszty választékot.
– Semmit sem tudok a betörésr l, Francesca.
– És ha a vandalizmust mégis olyasvalaki követte el, akit ismersz?
Valaki, aki valójában nem is Sarah-nak akart ártani, hanem neked? –
firtatta Francesca.
– Hogyan? – pördült meg Bartolla.
– Csupán egyetlen vásznat tettek tönkre – folytatta Francesca. –
Miszlikbe szabdalták, és összekenték festékkel. A te arcképedet, Bartolla.
A grófn elképedve bámult, aztán lassan elmosolyodott:
– Ó, nem! Nem mondhatod komolyan, hogy valaki énmiattam lopódzik
be a házba éjnek idején! Nem, ezt nem hinném – mondta nevetve.
– Bartolla, te sok férfiszívet törtél már össze. Gondolkozz, hátha
eszedbe jut, mostanában kinek okozhattál fájdalmat.
Bartolla arcáról hirtelen elt nt a mosoly.
– Most tértem csak vissza a városba, Francesca. Id m sem volt
férfiakkal foglalkozni, nemhogy szíveket összetörni.
– Biztos vagy benne?

– Határozottan – mondta a grófn kurtán. – Sajnálom, de késésben
vagyok – közölte, majd némi tétovázás után hozzátette: – A bátyáddal
találkozom, de Sarah sajnos nem akar velünk tartani. Olyan gyönyör
napunk van, nézel dünk egy kicsit a városban.
Francescának rossz érzése támadt. Bár jól tudta, hogy csupán barátság
zi össze ket, mindazonáltal jól ismerte a bátyja természetét: tudta, hogy
nem hagyja hidegen Bartolla Benevente grófn .
– Van kedved velünk tartani? – mosolygott Bartolla negédesen.
– Köszönöm, nem. Vannak ellenségeid, Bartolla?
A grófn szeme összesz kült.
– Igen, szép számmal. De azt elhiheted nekem, Francesca, hogy
egyetlen ellenségem sem venné a fáradságot, hogy belopózzék egy házba,
és összeszabdalja az arcképemet. Az ellenségem ennél sokkal kegyetlenebb
dolgot tenne velem.
– Hogy érted ezt? – mérlegelte Francesca a hallottakat.
Bartolla pislogott.
– Úgy ártana nekem, hogy az valóban fájjon.
– És mi fájna neked valóban?
– Istenem, hogy te milyen fantáziátlan vagy! Vagy csupán naiv? Ha
férjnél volnék, akkor az ellenségem mindent elkövetne, hogy megrontsa a
házasságomat. Egyáltalán nem ismer s számodra ez a fajta bosszújáték,
amelyr l beszélek?
Francesca meglehet sen furcsállotta, hogy a grófn az ilyesfajta
bosszúállást játéknak tekinti.
– És most, ha megbocsátasz... Össze kell még készülnöm. Még csak
annyit, Francesca, hogy rossz nyomon jársz.
– Sajnálom, ha feltartalak, Bartolla, de áruld el, találkoztál mostanában
Leigh Anne-nel?
Bartolla meglepetten nézett rá.
– Leigh Anne? Csak nem a rend rf nök feleségére gondolsz?
– kérdezte, és valóban meglepettnek t nt.
– De igen.
– Hol találkoztam volna vele? Visszatért a városba?
– Úgy hallottam, Bostonban van. Bartolla mosolyogva ingatta a fejét.

– Drága Francescám! Hogy találkozhattam volna vele Bostonban? A
válaszom: nem! Nem is értem, hogy fordul meg ilyesmi a fejedben –
mondta, miközben láthatóan szórakoztatta a helyzet.
– Én sem tudom... Valószín leg azért, mert ha már egyszer visszatért az
Államokba, valószín , hogy New Yorkba is visszajön – tapogatózott
Francesca óvatosan. Zavarta, hogy Bragg feleségér l kell beszélnie. Már a
nevének puszta említésére is idegesség, nyugtalanság töltötte el.
– Olyan szomorúnak látszol – paskolta meg a karját Bartolla.
– Megmondtam, hogy túl naiv vagy ahhoz, hogy egy n s férfival elbírj
– mondta fedd n, majd hozzátette: – De most már igazán mennem kell.
– Folytathatnánk a beszélgetést valamikor kés bb? – kérdezte Francesca
némi szünet után. – Nem Bragg feleségére gondolok... Azt szeretném
kideríteni, hogy esetleg az egyik ellenséged követhette-e el...
– Ez badarság! És most, ha megbocsátasz...
– Ha mégis meggondolnád magad...
– Te leszel az els , akinek szólok.
Nagyon hallgatag vagy ma – jegyezte meg Lucy, miközben nem

sokkal kés bb odakinn álldogáltak a Channing-rezidencia el tt.
Francesca komoran nézett maga elé.
– Sarah miatt aggódom – felelte, ami igaz is volt, bár a Bartollával
folytatott beszélgetés is alaposan felkavarta. Ráadásul nyugtalanította,
hogy Bragg-gel végül nem tisztázták a Hart és a portrérendelés miatt
kialakult félreértést. Bízott benne, hogy a férfi hamar túlteszi magát
mindezen, és amikor este viszontlátják egymást, megint a régi, jó humorú
Bragg-gel állhat szemben.
– Én is aggódom érte – mondta Lucy. – Olyan végtelenül kedves
teremtés! És a munkái is csodálatosak! – lelkendezett, miután indulás el tt
alkalma volt bekukkantani Sarah m termébe. – Fogadni mernék, hogy
valakinek nagyon a bögyében van a grófn , vagyis hogy nem Sarah ellen
irányult a betörés.
Francesca komor maradt.
– Én kedvelem Bartollát, Lucy, de ebben az esetben hajlok rá, hogy
neked adjak igazat. Élete során nem kevés ellenséget szerezhetett, akik

közül az egyik most elhatározta, hogy bosszút áll. – Lassan elindultak a
sarok felé. – Alkalomadtán alaposabban kikérdezem majd.
– Nem csodálnám, ha az a bizonyos ellenség egy n volna – vonta meg
a vállát Lucy.
Francesca nagyot sóhajtott, majd így felelt:
– Mondd, mi végre kett tök közt ez a versengés?
– Miféle versengés? Mi okom volna versengeni vele? Ingatta a fejét
Lucy értetlenül. – Semmiféle versengés sincs közöttünk! Való igaz, hogy a
grófn nagyon vonzó küllem és intelligens, de nézz csak rá! Özvegyen éli
Hány éves lehetett, amikor férjhez ment az id s grófhoz? Tizenhat? Most
azért jött vissza, hogy férjet fogjon magának, mégpedig gazdagot. Nekem
aztán elhiheted!
– Ez egyáltalán nem szép t led! – kerekedett el Francesca szeme. –
Hiszen nem is ismered t! Különben is, inkább szánalmat érdemel, amiért
egy id s emberhez kellett feleségül mennie.
– Miért? Te igazán ismered t? – vágott vissza Lucy élesen.
– Eléggé ismerem. Különben is van elég pénze, és megértem. Ha
független szeretne maradni. Vedd tudomásul, Bartolla nem férjre vadászik!
– Légy vele óvatos, Francesca! Ha jól értem, nem olyan régóta
ismerkedtetek meg egymással.
– Barátok vagyunk.
– Valóban? Túlságosan szép vagy ahhoz, hogy a barátn je legyél.
Ráadásul Cahill lány vagy – tette hozzá Lucy élesen.
– Szívb l remélem, hogy tévedsz. Ami azt Illeti, bizonyos szempontból
nagyon hasonlítunk egymásra Bartollával.
– Egyetlen közös vonásotok sincs, hacsak az nem, hogy mindketten a
magatok feje szerint élitek az életeteket, és nem akartok megfelelni a
társadalmi elvárásoknak. Ismétlem, légy vele óvatos! A helyedben nem
bíznék meg benne.
Francesca nagyon megrendült. A sarkon egy pillanatra megálltak, majd
tovább folytatták az útjukat.
– Azt hiszem, ideje visszamennem Harthoz, mert egész nap anya
vigyázott az ikrekre és Robertóra. Szólok az étteremnek, hogy b vítsék ki
a vendéglistát. Mit szólnál hozzá, ha a szüléidét is meghívnám?
– Kérlek, ne! – vágta rá Francesca ijedten. – Van már programjuk ma
estére.

– No és most merre folytatjuk a nyomozást? – kérdezte Lucy
mosolyogva.
– Evan még nincs otthon, úgyhogy vele majd kés bb beszélek. Azt
hiszem, bele kell vetnem magam a m vészetek világába.
– Nos, Caldernél jobb kezdetet nem ismerek – nevetett Lucy vidáman.
Francesca fázósan fonta karba a kezét.
– Tényleg nincs jobb nála, ráadásul megígértem Sarah-nak, hogy
kimentem t Caldernél az arckép miatti késedelemért.
– A te arcképed miatt – javította ki Lucy leplezetlen élvezettel a
hangjában.
Francesca elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Nem szeretném zavarni t, amikor a háza tele van vendégekkel.
– Lehet, hogy nincs is otthon – hajolt közelebb Lucy. – Ki a szeret je
mostanában?
Francesca önkéntelenül lehalkította a hangját.
– Egészen véletlenül egy nagyon kedves, éteri szépség n . Ha jól
tudom, nagyon el kel származású, de meg nem mondanád róla. Szeretnél
találkozni vele? Szerintem örülne neki, ha bekukkantanánk hozzá.
– Halasszuk inkább hétf re. Most már igazán haza kell mennem az
ikrekhez – felelte Lucy.
– Akkor hát hétf n – hagyta jóvá Francesca, mivel maga is jobbnak
látta, ha miel bb találkozik Calderrel. jó néhány óra van még a vacsoráig,
addig is el rehaladhat a nyomozásban.
Lucy megpillantott egy bérkocsit, és gyorsan le is intette.
– Szóval, velem tartasz?
Francesca tétovázott. Nem tagadhatta volna, hogy a Harttal való
találkozásnak már a puszta gondolata is nyugtalanná teszi. Csakhogy Hart
sok hasznos információnak lehet a forrása, amelynek köszönhet en
Francesca betekintést nyerhet a m vészetek világába. Semmiképp sem
kerülheti el a vele való találkozást.
– Hát persze – er ltetett Francesca halvány mosolyt az arcára.
Lucy kíváncsian fürkészte.
– Szentséges ég! Úgy beszélsz, mint akit épp most visznek a
veszt helyre!

Francescának fogalma sem volt, mit mondhatna erre, ezért hát
hallgatott. Közben az a különös érzése támadt, hogy bár valóban fontos
információk megszerzése miatt akar csak találkozni Harttal, a látogatással
mégiscsak megcsalja Bragget.
Abban a pillanatban a Channing család hintója lassított mellettük, majd
lassan bekanyarodott a sarkon, és megállt. Bartolla grófn integetett
feléjük a kocsiból.
Francesca kedvesen rámosolygott, Lucy arca azonban rezzenéstelen
maradt.
Bartolla kiakasztotta a zárat, és kinyitotta az ablakot.
– Elvihetlek benneteket? – kérdezte. A nercstóla volt rajta, amelyhez
különlegesen elegáns sötétkék, leny göz strucctollakkal díszített kalapot
viselt. Egyszer en lélegzetelállító látványt nyújtott.
– Igen – vágta rá Francesca azonnal, de szinte egyazon pillanatban Lucy
is válaszolt egy fintor kíséretében:
– Nem!
Bartolla negédesen mosolygott mindkett jükre:
– Akkor a viszontlátásra! – kiáltotta vissza, ahogy a hintó újra elindult.
Közben egy bérkocsi is elhaladt mellettük, így hát a távolból közeled
villamoskocsin kívül nem volt egyéb alkalmas közlekedési eszköz a
közelükben, de sajnos az is a belváros irányába haladt.
A két n egymásra nézett.
– Vajon melyik szeret jéhez igyekszik éppen? – kérdezte Lucy nem kis
éllel a hangjában.
– A belvárosba készült a bátyámmal sétálni, aki történetesen nem a
szeret je.
Lucy meglepetten nézett rá.
– Jókép a bátyád?
– Igen, de már van menyasszonya.
– Jaj, ne! Evan Cahill jókép , és ráadásul gazdag! Francesca, neked
elment az eszed?! Hogy is állhatsz szóba azzal a n vel! – sopánkodott
Lucy.
– Evan úriember – közölte kimérten. – soha nem csalná meg Sarah-t. –
Azt már persze nem tette hozzá, hogy Evan a háta közepére kívánja a
házasságot, nem szerelmes Sarah-ba, és nem hajlandó szakítani a

szeret jével, egy gyönyör színészn cskével, arról nem is szólva, hogy
imádja a felt en szép, csábító hölgyeket.
– Magad is láttad a firkálmányt a falon, Francesca! Nem lehetsz ennyire
vak! – fordult szembe vele Lucy szikrázó tekintettel. – Hadd mondjak
neked valamit: a grófn a hátad mögött kihívóan bámulta Ricket, a
legkevésbé sem ártatlan módon. A bátyám szerencsére mit sem tör dik az
ilyesfajta n személyekkel, különben Bartolla egy szemvillanás alatt
lecsapná t a kezedr l.
Francesca döbbenten meredt újdonsült barátn jére, és újra eszébe
villant, hogy Bartolla és Leigh Anne szoros barátságban van egymással.
Élénken élt még az emlékezetében a grófn igencsak elégedett
arckifejezése is, amikor a Channing-bálon szenvedélyes ölelkezésen kapta
ket Bragg-gel. A szíve összeszorult, és hirtelen félelem töltötte el.
– Mi a baj? – kérdezte Lucy ijedten.
Francesca tétovázott.
– A grófn történetesen Leigh Anne barátn je is.
– Tudhattam volna! – kiáltotta Lucy bosszúsan.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy nem tanácsos ezzel a két n személlyel barátkozni! – felelte
Lucy, és arcát a harag pírja öntötte el.
Francesca értetlenül nézett rá. Aztán belátta, nem várhat egyebet Bragg
húgától, mint felháborodást.
– Ha jól értettem, nem kedveled Leigh Anne-t – érintette meg Lucy
karját.
– Nagyon finoman fogalmazol, Fran. Gy lölöm t! – sziszegte Lucy. –
Lassú és fájdalmas halált kívánok neki azok után, amit Rickkel tett!
Francesca érezte, hogy Lucy cseppet sem túlozza el a felháborodását és
a n iránti érzelmeit.
– Mégis, mit követett el? – suttogta zsibbadt ajakkal.
– Hogy mit követett el?! – kiáltotta Lucy mélységes felháborodással. –
Még kérdezed?! Összetörte a bátyám szívét!

Ötödik fejezet
1902. február 15. szombat, délután 4 óra
Hart ötödik sugárút 973. szám alatti palotája mintegy tíz

háztömbnyire volt a Cahill-rezidenciától a belváros irányában. Az
ötemeletes k palota volt az egyetlen háztömb az utcában, mivel a környék
még gyéren lakottnak számított, de a rezidencia önmagában is kitett egy
egész háztömböt. Az épület mögött gondosan ápolt gyep terült el hátrafelé,
de teniszpályák, egy istálló és egy öt hálószobás „vendégház" is helyet
kapott a birtokon. A palota tet dísze, cseppet sem meglep módon, egy
szarvasbika bronzból készült kecses szobra volt. Francesca a házat
megpillantva kételkedni kezdett, vajon a gigantikus épület barátságos
otthonként szolgálhat-e egy agglegény számára. Amikor belépett, hatalmas
rzavar fogadta.
Az ikrek eszeveszetten rohangáltak a hatalmas el csarnokban, amely
egy kisebb bálnak is helyszínéül szolgálhatna. Amint megpillantották
anyjukat, visítva szaladtak üdvözlésére, amit Lucy is megfelel képpen
viharosan viszonzott. Francesca mosolyogva figyelte, hogy Lucy letérdel,
és egyszerre öleli magához mindkét gyermekét, majd egyetlen
lélegzetvétellel tucatnyi kérdést intéz hozzájuk. Francesca arcáról hirtelen
lehervadt a mosoly.
Leigh Anne összetörte volna Bragg szívét? Ez egyszer en
elképzelhetetlen! Bragg maga mondta, hogy sohasem szerette a feleségét.
Az ikrek mögött megjelent Roberto is, nyomában Grace nagymamával,
de a fiú megtorpant az életnagyságú szobor mellett, amely egy kanapén
hever , elb völ en szép, dús kebl , meztelen n t ábrázolt. A lány
összekulcsolt kezében egy galambot tartott, mintha így próbálná eltakarni
ágyékát a kíváncsi tekintetek el l. Francesca nemegyszer járt már Hart
otthonában, így rögtön tudta, hogy a szobor új szerzemény. Bár az alkotás
tagadhatatlanul er teljes erotikát sugárzott, a maga nemében gyönyör
volt. Egy másik m alkotással szemben kapott helyet, amelyet Francesca
már ismert: két, szintén életnagyságú meztelen n alakot ábrázolt, amint
rémülten menekülnek valami el l.

Francesca gyorsan körbepillantott, és számba vette az el csarnokot
díszít alkotásokat, de semmi egyéb nem változott. A kupolás mennyezet
freskója feltehet en a poklot ábrázolta, amelyb l rémült, fájdalmasan
kiáltozó emberalakok igyekeztek felfelé szabadulni.
Az egyik falat egy nagyméret olajfestmény díszítette, amely egy hátán
fekv férfit ábrázolt, akit egy csataló készült éppen eltaposni. A kép, amely
a Szent Pál megtérése címet viselte, legalább annyira felkavaró volt, mint
amilyen er teljes hatású.
– Hogy van az én kis drágám? – ölelte magához Lucy tízéves kisfiát.
A fiú tartózkodón húzódott el, de arcán halvány mosollyal mégiscsak
hagyta, hogy anyja megölelje.
– Apa táviratozott – közölte komoly hangon. – Azt kérte, minél el bb
válaszolj neki.
– És mit üzent?
– Hogy hiányzol – felelte Roberto nemes egyszer séggel.
– Kellemesen telt a napod? – fordult Grace a lányához.
– Tökéletes volt! – nevetett Lucy elégedetten. – Ráadásul
vacsoravendégeket is hívtam ma estére: Mrs. Channing és a lánya, Sarah
jön hozzánk, valamint Sarah v legénye, Evan, aki történetesen Francesca
bátyja. És természetesen Francesca is velünk tart.
Grace kedvesen mosolyogva üdvözölte Francescát:
– Jó estét!
Francesca fülig pirult.
– Mrs. Bragg, remélem, nem fogunk alkalmatlankodni...
– A legkevésbé sem! – felelte Grace, miközben hátrapillantott.
Francescának a szívverése is elállt, amint az el csarnok túlsó végében, a
félhomályban észrevette a szótlanul álló Hartot. A férfi mozdulatlan volt,
mint egy k szobor, és ket figyelte. Vajon netán Francescát nézte?
Hart ekkor lassan feléjük indult, mire Francescát különös izgalom
töltötte el. A férfi ingujjban volt, mellénye szétnyílva, nyakkend je
kilazítva, kigombolt ingnyaka pedig láthatóvá tette napbarnított b rét és
mellkasának fekete sz rzetét. Meglehet sen ziláltnak t nt, de aki ismerte,
tudta, hogy nem ez a legtalálóbb szó a küllemére, mert Hart ilyen zilált
állapotban is mérhetetlen eleganciát sugárzott. Francesca maga sem talált
szavakat rá. Hart testtartása és minden egyes mozdulata mindig laza
eleganciát árasztott, de most volt benne egyfajta érzéki, s t fenyeget töltet

is, ahogy csak állt ott mozdulatlanul, és figyelte öt. Ugyanakkor mintha
némi der is megcsillant volna a tekintetében, mint aki veszélyes játékot
z, de rettent en élvezi azt. Olyan, mint egy veszélyes ragadozó, gondolta
Francesca, az alap természetéhez tartozik a prédára való lesben állás.
Francesca mozdulni sem tudott.
Hart arca lassan kibukkant a félhomályból, szigorú vonalú száján most
mintha halvány mosoly játszott volna.
– Látom, tetszik az új aktom – jegyezte meg.
Francesca szíve vadul dobogott.
– Igen, azt hiszem.
A férfi arcára elégedettség ült ki, tekintete fénylett, szinte rátapadt
Francescára.
– Ennek örülök. Ez egy új szerzemény, amely nekem is kedvemre való.
Francesca tekintete a galambot tartó n alakra vándorolt. Ekkor vette
csak észre, hogy a lány leomló göndör hajának egyik fürtje körülöleli
kemény mellbimbóját.
– Túl fiatal volna önhöz – jegyezte meg kurtán. – Ráadásul a leány
valószín leg pacifista, ami önre azonban cseppet sem jellemz – tette még
hozzá, igyekezvén leplezni zaklatott lelkiállapotát. Nem kis er feszítésébe
került, lévén leveg t venni is nehezére esett.
Hart rávillantotta hófehér fogsorát:
– Úgy tizennégy-tizenöt éves lehet, valóban túl fiatal, még nekem is. A
kezében azonban nem békegalambot, hanem egy egyszer postagalambot
tart – tette hozzá ellágyulva. – Különben pedig honnan veszi, hogy nem
vagyok pacifista? Bolond, aki a háború pártján áll.
– A szimbólum szempontjából édes mindegy – felelte Francesca a
szemébe nézve, és gondosan ügyelt, nehogy ismét az aktra vándoroljon a
tekintete. Semmi kedve sem volt eszmecserébe bonyolódni a lány ágyékát
takaró madárral kapcsolatban. – Tehát pacifista volna, Hart?
– Amíg az ellenkez jére nem kényszerítenek – mosolygott rá a férfi. –
Egyébként nem hiszem, hogy az alkotóm vész a pacifizmusról kívánt
üzenni ezzel a m vével.
Francescát zavara ellenére hirtelen eltöltötte a kínálkozó vita izgalma.
– Akkor miért használ olyan szimbólumot, amely a békéhez köthet ?
A férfi sokat sejtet en mosolygott.

– Az ifjú hölgy, aki mindkett nknek nagyon tetszik, a madarat jól
meghatározott céllal és módon tartja, korántsem a megszokott, klasszikus
stílusban. Ez a szobor nemrégiben készült, és jó, ha tudja, Francesca, hogy
korunk m vésze nem retten meg az anatómiai ábrázolástól.
– Sajnos nem tudom követni, Hart.
– Nézze csak meg jobban Lady Briannát! – súgta a férfi.
Valószín leg így hívhatják a modellt, gondolta Francesca.
– Ne, a kezét nézze! – suttogta Hart túlontúl gyengéden és leplezetlen
élvezettel.
Francesca szívverése szinte elállt.
– Simogatja a madarat – suttogta elfúlva. Azok a tollak! Milyen erotikus
érzés lehet, tette hozzá gondolatban.
Szíve vadul kalapálni kezdett ismét, olyan eszeveszetten, hogy egyre
rosszabbul érezte magát. Tekintetét szégyell sen kapta el a szoborról, és
Hart szemét kereste, de a férfi akkor már ott állt egészen közel, és t
figyelte némán. Összesz kült tekintete kellemetlenül fürkész vé vált.
Francescának még leveg t venni is nehezére esett, nemhogy
gondolkodni.
– Valóban át kell értékelnem a dolgot: a szobor nem a pacifizmusról
üzen, hanem az erotikáról.
– Bevallom, nem volt szép t lem – szólalt meg Hart különös mosollyal
az arcán. – jól ismerem a m vész munkáit, és a hátterét is. Ennek a
vének valóban az erotika a témája, éppen ezért a galériák nem
hajlandók kiállítani Monsieur Dubei m veit, mondván, túl nagy
felháborodást váltana ki a néz közönségb l. ön is felháborítónak tartja ezt
a m vét? Vajon a hálószobámban kellene rejtegetnem?
Francesca nagyot nyelt, a torka kiszáradt!
– A háza tele van gyerekekkel, de...
– Igen? – várta Hart kíváncsian a folytatást.
Francesca megnedvesítette az ajkát, és folytatta:
– De ez a szobor gyönyör ! Vétek volna a hálószobában rejtegetni –
mondta, és megmagyarázhatatlan remegés futott át rajta.
Hart ekkor már leplezetlenül vigyorgott.
– A lelke mélyéig bohém, Francesca egyébként tökéletesen egyetértek
önnel. Ami pedig a gyerekeket, illeti, sem az ikrek, sem Roberto nem ért
bel le semmit.

Francesca ezzel kénytelen volt egyetérteni.
– Szóval mi szél hozta szerény hajlékomig? Hadd találjam ki! A
mostohahúgom csábította el – mondta, miközben le nem vette róla
fürkész tekintetét.
– Önhöz jöttem – felelte Francesca fátyolos hangon, és zavarában
megköszörülte a torkát.
Hart kérd n vonta fel fekete szemöldökét.
– Valóban? Igazán megható – mondta, és ujjait játékosan végighúzta a
szíve tájékán.
– Munkáról van szó, Hart – közölte Francesca szigorúan, és ekkor már
újra a régi, határozott önmaga volt. Azt viszont pontosan tudta, hogy
semmi jót nem várhat a Harttal való találkozótól, mert a férfi mindent
megtesz, hogy beszélget társát kihozza a sodrából.
– Ez elszomorít – mormolta Hart elkomorulva. – Remélem, nem egy
újabb nyomozásba vetette bele magát.
Francesca a fejét ingatta, ami inkább vonatkozott az el bbi
megjegyzésre, mint a nyomozásra. Miért kell Hartnak örökké ezt a
kellemetlen modort használnia? Miért élvezi, ha folyton provokálja?
– Küldessek be Alfreddel frissít t, Calder?
Francesca Grace hangjának hallatán úgy megijedt, hogy beleborzongott.
Tökéletesen megfeledkezett róla, hogy nem maguk vannak, és most
hirtelen a füléig elpirult.
Grace nem mosolygott, de az arca mégsem t nt komornak. Rendkívül
figyelmesen méregette Francescát, bár tekintetéb l szemernyi
elégedettséget sem lehetett kiolvasni.
Lucy is éber tekintettel figyelte ket. Az ikrek két oldalról kapaszkodtak
a kezébe, Chrissy egyik irányba húzta, míg Jack az ellenkez irányba,
miközben kiabáltak és vitatkoztak. Anyjuk szemmel láthatóan nem tudta
uralni a helyzetet. Mellettük Roberto várakozott egykedv en.
Francescát mardosó b ntudat töltötte el, amikor tekintete találkozott
Lucyéval. Melyik bátyámat szereted? A kérdés, bár most is abszurdnak
nt, fájón égette, és azt kívánta, bárcsak sohasem hangzott volna el.
– Francesca, éhes? – tapadt rá Hart fürkész tekintete is. – Most enne,
vagy kicsit kés bb?
– Nem vagyok éhes – felelte Francesca zordan, miközben az esze egyre
a szobron és a galambon járt. Érezte, hogy arcát ismét elönti a pír.

Hart hangosan felnevetett, mint aki mindent ért, aztán a fejét ingatva így
szólt:
– A dolgozószobámban leszünk. – Intett Francescának: – Csak ön után...
Francesca kínosan érezte magát, de mosolyt er ltetett az arcára, úgy
biccentett Grace és Lucy felé, aztán siet s léptekkel indult át az
el csarnokon, mintha le akarná rázni a vendéglátóját. Háta mögött hallotta
a férfi súlyosabb, lassú lépteit, ahogy kényelmes tempóban követte t. Mi
sem jellemz bb rá, mint a kényelmesség, állapította meg magában
Francesca. Nem ismert még egy olyan embert, akit semmivel sem lehet
kihozni a béket résb l.
Amint beléptek Hart dolgozószobájába, amely háromszor akkora volt,
mint egy „átlagos" mágnásé, Francesca hirtelen szembefordult vele, és
minden igyekezete ellenére sem tudta palástolni az idegességét. Alighogy
becsukódott mögöttük az ajtó, Francesca nekitámadt
– Hogy tehette ezt velem, Calder?
A férfi láthatóan élvezte a helyzetet. Lassan elindult felé.
– Mi tettem önnel?
– Hogy beszélhetett arról a n l olyan nyíltan, mindenki füle hallatára?
– Nem egy n l beszéltem – nevetett a férfi, hanem egy m alkotásról,
illetve a vágy és az élvezet m vészetének megfogalmazásáról. – Megvonta
a vállát. – Hiányoztam? kérdezte gyengéd év déssel a hangjában.
– A hátam közepére!
Hart megint nevetett, ezúttal sokkal gyöngédebben.
– Jöjjön ide, Francesca!
Francescának esze ágában sem volt engedelmeskedni, inkább az
ablakhoz lépett, és úgy tett, mintha kifelé bámulna, bár nem hatolt el az
elméjéig a kinti világ látványa. Meg kell nyugodnia, gondolta. Jó oka volt
felkeresni a férfit, csakhogy Hart minden egyes találkozásukat – helyt l
és id l függetlenül – pillanatok alatt szexuális töltet küzd térré
változtatja.
Ekkor megérezte a vállán a férfi kezét. Ijedten félreugrott.
Hart fürkész n nézte.
– Miért ennyire ideges?
– Egyáltalán nem vagyok ideges – hazudta Francesca.
A férfi leplezetlen élvezettel mustrálta.

– Azt hiszem, bocsánatot illene kérnem, csakhogy nem volnék szinte.
Egyáltalán nem sajnálom a dolgot, mert a maga csavaros észjárásához
cseppet sem illenek a tabuk. Egyszer en nem tudok ellenállni a
kísértésnek... Amúgy meg rettent en kíváncsi vagyok, hogy miként
vélekedik bizonyos dolgokról.
– Önr l az a véleményem, hogy lehetetlen alak! Miért? Mondja, miért
faggat Grace és Lucy füle hallatára? Miért nem beszélhetjük meg egy
alkotás témáját és értékeit máshol, egy sokkal alkalmasabb pillanatban?
Hart megvonta a vállát.
– Attól tartok, egyáltalán nem bánom, ha Grace és Lucy olyannak látja
önt, amilyen.
Francesca egy pillanatra megdermedt.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte gyanakvóan.
– Azt – felelte Hart komoly arccal –, hogy látom, igyekszik megfelelni
nekik. Elvégre mégiscsak Rick anyjáról van szó, és isten rizzen, hogy ne
kedvelje önt, amikor maga fülig szerelmes a fiába – fonta karba a kezét
Hart halálos nyugalommal. Mellkasa széles volt, karján csak úgy
duzzadtak az izmok, amelyek addig az öltöny miatt nem voltak olyan
szembet ek. így, ingujjban meglepetésként hatott figyelemre méltó
fels teste. – Csakhogy maga nem jó kislány, Francesca. Maga egy
független ifjú hölgy, akinek meglep en éles az esze, s t olykor az az
érzésem, hogy az agya mintha szivacsból volna, mert magába szív minden
információt.
Most Francescán volt a sor, hogy karba tegye a kezét.
– Hogy érti ezt?
– Hogy végtelen a tudásszomja, de ami még ennél is fontosabb, a
gondolkodása rendkívül nyitott és modern.
Francesca kissé elgyengült a bóktól.
– Egy konkrét ügyben jöttem önhöz – kezdte óvatosan, mert Braggre
gondolván hirtelen eszébe jutott Lucy ideges felcsattanása. Vajon a
felesége tényleg összetörte Bragg szívét?
– Várjunk csak! Az el bb szerelmet mondtam volna? – vonta fel Hart a
szemöldökét. – Pedig vágyat akartam mondani. Még mindig a fivérem után
vágyakozik, ugye? Vagy netán véget ért balsorsra ítélt, tragikus
viszonyuk?

Francesca lehunyta a szemét, és minden erejével igyekezett nyugalmat
er ltetni magára.
– Már túl vagyunk rajta. Egyébként pedig semmi köze hozzá, hogy
milyen a kett nk kapcsolata. Különben is, mi értelme volna védekeznem,
ha még arról sem lehet magát meggy zni, hogy igenis létezik szerelem?
Szóval, segít nekem megoldani egy ügyet, vagy sem? – csattant fel
türelmetlenül.
– Ha tényleg egy b nügyben nyomoz, akkor én leszek az els , aki a
térdemre fektetem, és elfenekelem, mint egy szófogadatlan gyereket –
jegyezte meg Hart szigorúan.
– Mégis miért kötekedik? – A feszültség szinte elviselhetetlenné vált.
Francesca úgy érezte, a nyaki erei menten szétpattannak.
– Ha nem tévedek, az egy jókora kötés ott a kezén – figyelmeztette a
férfi.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Feln tt n vagyok, és... –
Francescának hirtelen elakadt a szava.
Hart szélesen mosolygott rá, eszébe juttatva a múltkori, meglehet sen
kellemetlen beszélgetésüket.
– A feje lágya azért még nem n tt be – mondta gyengéden.
– Miért? Mert még csak húszéves vagyok? Vagy azért, mert még nem
vesztettem el az ártatlanságomat?
– Ez utóbbi miatt – keményedtek meg Hart vonásai.
Francesca szíve szerint közölte volna vele, hogy hamarosan változás
állhat be ez utóbbival kapcsolatban, de aztán belátta, jobb, ha nem
bocsátkozik túlságosan mély részletekbe a Bragg-gel való kapcsolata
feltárásában, f ként, mert Hart tekintete hirtelen vészjóslóvá változott.
– Ez az ügy egyáltalán nem veszélyes – mondta végül. – jólesik, hogy
tör dik velem, de igazán nincs miért aggódnia.
– Egyszer en megáll az eszem! – csattant fel a férfi, a tekintete
villámokat szórt. – Néhány napja még egy rült gyilkos nyomában volt,
most meg egy újabb ügyön töri a fejét! – Dühösen sarkon fordult, és
kemény léptekkel a bárszekrény felé indult. Minden mozdulata arról
árulkodott, hogy éktelenül haragszik Francescára.
– Maga nem parancsolhat nekem, Hart – jegyezte meg a lány, bár
jólesett neki a tör dés, s t furcsa boldogsággal töltötte el.

Hart minden figyelmét a két pohárra koncentrálta, amelyet whiskyvel
töltött meg. Egy árva szót sem szólt, nem is nézett rá.
– Nem kérek whiskyt – figyelmeztette Francesca, miközben a férfi
hátán feszül er s izomzatot figyelte.
– Nem? Akkor egyedül iszom – fordult meg Hart, felé nyújtva az egyik
poharat.
Francesca a fejét rázta, és nem vette el az italt.
Hart visszatette a poharat a bárszekrény pultjára, és belekortyolt az
italába. Elégedetten csettintett a nyelvével, miközben a pohár pereme fölött
Francescát figyelte, akit láthatóan zavart az átható tekintet, mert szemét
türelmetlenül emelte az égre. Azon morfondírozott, ez az ital vajon különb
lehet-e annál a whiskynél, amellyel szerdán kínálta Hart, hogy enyhítse az
égés okozta fájdalmait. Francesca boron, pezsg n és sherryn kívül er sebb
alkoholt nem ivott még, a szerdai volt életében az els whisky, és maga is
meglep dött, mennyire ízlett neki.
– Tavaly hoztam, amikor Írországban jártam – jegyezte meg a férfi
mintegy mellékesen. – Az ír whisky teljes mértékben különbözik a skóttól
– tette még hozzá egy kisfiúnak is becsületére váló ártatlan tekintettel.
Francesca igyekezett szabadulni a kifürkészhetetlen fekete szemek
vköréb l, inkább a maga érintetlen poharára nézett, majd komor
tekintetét ismét a férfira emelte.
– Lucy nagyon szeretne találkozni Daisyvel. Van kifogása ellene? –
Daisy Hart korábbi gyönyör szeret je volt.
– Egyáltalán nincs. De ha javasolhatom, el re szóljon róla Daisynek.
Francesca érezte, hogy a férfi nem zökkent ki megszokott nyugalmából.
– Vajon Grace is szívesen velünk tartana?
Hart vállat vont.
– Daisy nagy feminista. Azt hiszem, kedvelné Grace-t.
– Hát semmivel sem tudom magát kizökkenteni a lelki nyugalmából? –
kérdezte Francesca türelmetlenül.
– Pedig nem nehéz. De ha ezt nem tudja, nem szeretnék én lenni az, aki
felvilágosítja – mondta Hart, majd helyet foglalt az egyik széken, és
keresztbe tette a lábát. Más férfi esetében n iesnek t nt volna ez a póz, ám
Hartnál ez fel sem merült. – Az én kedves fivérem tudja, hogy újabb ügyön
dolgozik?
– Igen – felelte Francesca tétován.

– Szóval a jelek szerint legy zte – jegyezte meg Hart nyugodtan, és
látható élvezettel kortyolta az italát.
– Nem gy ztem le senkit! – tiltakozott Francesca, és katonás léptekkel a
pulthoz ment, fogta a számára odakészített italt, majd visszatért, és leült a
másik székre. Kortyolt egyet, ügyet sem vetve a férfi gúnyos mosolyára. –
! – húzta ki magát, majd újabbat kortyolt. Az ital t zként égette a torkát,
majd haladt lejjebb a gyomrába, hogy aztán szétáradjon a végtagjaiban. –
Ez igen!
– Végre egy nekem való n ! – nevetett Hart elégedetten.
Francesca szemét ekkor könnyek lepték el, szinte vakították.
– Ó! – fulladozott leveg után kapkodva.
A férfi ekkor már talpon volt, siet s léptekkel megkerülte a kisasztalt, és
Francesca mellé telepedett, vállát átölelve, mintha támogatni akarná t
köhögés közben. Mire felocsúdhatott volna, Hart már a tarkóját simogatta.
Keze meglep en er s volt. gyengéd és nagyon meleg. Francesca
megdermedt. A könnyek csak gy ltek, az éget t z azonban csillapodni
látszott. Szeretett volna a férfira nézni, de nem mert megmozdulni.
Hart nyugtatónak szánt simogatása is abbamaradt, mert érezte a
változást. A szörnyeteg, amely a bál estéjén t nt fel kettejük között, most
ismét megjelent. Lehetséges, hogy azóta is ott volt, csendben várva, mikor
csaphat le rájuk?
Hart lassan eleresztette, és felállt. Felé fordult, úgy nézett le rá.
Francesca felpillantott, és állta a tekintetét. Bár ne volna olyan magas,
gondolta reménytelenül, megmagyarázhatatlan bizonytalansággal. Bár ne
volna olyan jókép , olyan gazdag, olyan elegáns, olyan átkozottul er s,
olyan izgalmas, és annyira magabiztos!
– Meséljen az ügyr l! – kérte Hart, és felhajtotta az italát.
Francescának egy röpke pillanatra alkalma adódott szemügyre venni t,
anélkül, hogy ezért csíp s megjegyzéseket kapott volna. Tisztában volt
vele, hogy veszélyes férfival áll szemben, aki minden n t képes
megbabonázni, és végzetes b vköréb l nem lehet szabadulni. Azt is tudta,
hogy a testi vonzódás nem egyenl a szerelemmel. De vajon valóban tudja-
e?
– Az ügyr l... – noszogatta a férfi.
– Betörtek Sarah Channing m termébe, és rémes pusztítást végeztek. A
vásznakat szanaszét dobálták, mindent összelocsoltak festékkel. Az egyik

vásznat miszlikbe aprították. A vandál valamit fel akart írni festékkel a
falra, de csak elkezdte – foglalta össze röviden a történteket Francesca.
– Sarah-nak nem esett baja?
Francesca lelke megnyugodott. Hát mégsem olyan szívtelen alak, mint
amilyennek mutatja magát.
– Rettenetesen megviselte, képtelen dolgozni. Tulajdonképpen engem
kért meg, hogy beszéljek önnel az arcképr l, amelyet rendelt t le – sütötte
le Francesca a szemét.
Hart viszont mosolygott.
– Ó, az gyönyör kép lesz! Csak azt bánom, hogy nem aktot rendeltem.
Francesca kis híján elejtette a poharat ijedtében. A whiskey kilöttyent, a
kezére folyt.
– Azt már soha! Elment az esze?
– Dehogyis! Megfeledkezik róla, hogy m gy jt vagyok. N k százait
láttam már meztelenül, és a gy jteményemben is több száz akt található,
úgyhogy cseppet sem hatna szokatlanul, ha aktot rendelnék önr l. Az arca
különösen jól érvényesülne ruhátlanul. Elb völ volna!
Francesca felállt, töltött magának még egy kis italt, majd visszaült a
helyére. Képtelen volt megszólalni.
Elképzelte saját aktját a férfi dolgozószobájának a falán, de gyorsan
elhessegette magától a gondolatot. Nem akarta, hogy a portréja, ruhásán
vagy ruhátlanul, Hart lakásának falát díszítse. Szó sem lehet róla!
– Francesca, én csupán ábrándozom róla. Meg sem fordult a fejemben,
hogy ilyesmire kérjem – nyugtatta meg a férfi túlságosan gyengéden.
Bársonyos hangja meleg bizsergéssel töltötte el Francescát.
– Akkor jó, mert biztos, hogy nem egyeznék bele.
– Egy szép napon – mosolygott Hart rendületlenül tudom, ráveszem
majd, hogy modellt álljon egy akthoz.
– Soha!
A férfi azonban csak mosolygott, és le nem vette róla a szemét, úgy
kortyolt az italából.
Francesca érezte, itt a remek alkalom, hogy megkérdezze t le, miért?
Miért rendelt portrét róla? Aztán inkább gyorsan a tárgyra tért.
– Nagy baj volna, ha Sarah csak kés bb készülne el a képpel? A
terme romokban áll, és a rend rségi nyomozás miatt nem is tudja
rendbe tenni a helyiséget.

– Egy m vészt soha nem szabad sürgetni – sóhajtotta a férfi. – Tudnia
kell, Francesca. hogy mindennek, ami jó, ki kell várni az idejét. E
tekintetben én nagyon is türelmes vagyok.
– Nem ismerek önnél türelmesebb embert.
Hart csak mosolygott.
A felismerés villámként hasított Francescába. Hart valóban a Világ
legtürelmesebb embere, míg jelen pillanatban a legtürelmetlenebb.
Tudta, hogy most feszegethetné a kérdést.
– Sarah tudni szeretné, ki tette, és miért.
Hart az ablakhoz ment, és kinézett. A dolgozószoba az ötödik sugárútra
és a parkra nézett. Egy ideig szótlanul bámult kifelé, majd megfordult.
– Ha arra volna kíváncsi, tudom-e, ki tette, a válaszom: nem.
– Nem hallott véletlenül hasonló esetr l a helyi m vészvilágban?
Hart egy ideig figyelmesen nézte, majd lassan leült.
– Nem. Ha el fordult volna ilyesmi a városban, biztosan hallottam
volna róla.
– Biztos benne?
A férfi mosolyogva helyezkedett el a széken.
– Igen, Francesca, biztos vagyok benne. Nem telik el nap úgy, hogy ne
mennék múzeumba vagy képtárba. Személyesen ismerem az összes
galériatulajdonost, kurátort, m gy jt t, és jó néhány m vészt is. Egy ilyen
pusztítás nagy port verne fel a város m vészvilágában, amely ugyan nem
túl nagy, ám annál el kel bb. Lehet, hogy nem kerülne az újságok
címoldalára, de a köreinkben biztosan szó esne róla.
– Nem tudom eldönteni, hogy ez megnyugtató hír, vagy sem.
Egyébként...
A férfi pillantása az arcára vándorolt, és egy szemvillanásra
megállapodott az ajkán. Francesca igyekezett elhessegetni az érzést, amely
ennek hatására eltöltötte.
– Egyébként a kép, amelyet a vandál miszlikbe aprított, Bartollát
ábrázolta.
Hart meglepetten vonta fel a szemöldökét, aztán hangosan felnevetett:
– Akkor tehát nem Sarah Channing ellen irányult a támadás.
– Lucy is így vélekedik.
– Mert Lucy okos lány – bólintott a férfi.

– Ezek szerint maga sem kedveli Bartollát? – kérdezte Francesca, és
kezdte egyre jobban érdekelni a dolog, mert tudta, hogy Bartolla egykor
Hart szeret je volt.
A férfi mintha meglep dött volna.
– Miért ne kedvelném?
– Talán mert a szeret je volt, és lehet, hogy éppen nem szépen ért véget
a kapcsolatuk.
Hartot láthatóan szórakoztatta a beszélgetés ilyetén alakulása.
– Két éjszakát töltöttünk együtt, és a közte lév teljes napot.
Kielégítettem a kíváncsiságát, Francesca, vagy szeretne még néhány
szaftos részletet is hallani?
Francesca szinte megdermedt, miközben igyekezett elterelni a
gondolatait kettejükr l, amint ágyban töltenek egy álló napot és két
éjszakát. Nem ment könnyen.
– Nem vagyok kíváncsi a részletekre – hebegte.
– Pedig boldogan szolgálnék velük – mondta Hart nevetve.
– Bartolla az ágyban is éppolyan önz , mint egyébként, és ezzel
mindent el is mondtam. Már akkor véget ért a kapcsolatunk, amikor épp
csak elkezd dött. Bartolla Benevente nem az én esetem.
Francesca érezte, hogy elpirul, ugyanakkor meglepték a hallottak.
– Valóban? Pedig olyan gyönyör n !
– Úgy véli? – nézett rá Hart érdekl déssel.
Francesca egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Ne tréfáljon, Hart, hisz egyszer en lélegzetelállító szépség!
– Akárcsak más n k, legalábbis a többség. Vegyük például a
mostohahúgomat, Lucyt, vagy akár Daisyt – mosolyodott el révetegen,
ahogy egykori szeret jének a nevét kimondta. – És persze ne feledkezzünk
meg az ön n vérér l sem – tette még hozzá fürkész tekintettel.
Francesca egy pillanatig nem volt benne biztos, hogy t magát
szántszándékkal hagyta-e ki a felsorolásból, de végül arra jutott, hogy igen.
Nem mintha ezt fel akarta volna hánytorgatni neki, szó sincs róla!
– k valóban mindannyian gyönyör n k, és egyúttal mindegyikük
nagyon különleges is.
– Ez így igaz – felelte a férfi, és a szeme sem rebbent.
Francescát legy zte a kíváncsisága.

– És én rajta vagyok a szépséglistáján?
Hart jóíz en felnevetett.
– Oly könny kijátszani önt! A minap mondtam, hogy gyönyör ,
ezerszer szebb mindenki másnál. Ilyen könnyen felejtene? – kérdezte
gyengéden.
Francesca szívverése felgyorsult. Ilyesmir l szó sem volt, az egészen
biztos. Hart annyit mondott, hogy szebb, mint a n vére – ami persze
ostobaság –, és hogy a szépsége belülr l fakad, vagy valami hasonlót. De
hogy ezerszer szebb volna bárki másnál, no nem... Vagy netán rosszul
értette? Hart vajon a szívére vagy az eszére céloz?
Tisztában volt vele, hogy a férfi kedveli. Hogyan feledhette volna a
pillantását, amellyel szinte p rére vetk ztette a minapi bálon? Aztán arra
gondolt, nem volna szabad azzal tör dnie, hogy Hart szépnek tartja-e,
legyen szó akár küls , akár bels szépségr l.
A baj csak az, hogy mégis érdekelte a véleménye.
– Mi a baj, Francesca? – kérdezte Hart gyengéden.
Francesca csak a fejét rázta, de nem nézett a szemébe. Gy lölte, amikor
olyan gyengéden suttogta a szavakat.
– Annyi minden kavarog a fejemben... jobb, ha most elmegyek.
– Hadd találjam ki! A bátyám iránti viszonzatlan fellángolás miatt
emészti magát, ugye? Netán a b ntudat is a lelkébe költözött?
Francesca talpra szökött. Honnan a csudából tud az b ntudatáról?
– Ön nagyon-nagyon kiismerhet , drágám – mondta a férfi halkan. –
Olyan, mint egy nyitott könyv.
Francesca képtelen volt elvenni róla a tekintetét. Ingoványos talajra
tévedtek, roppant ingoványosra.
– Meg sem próbál védekezni?
– Fogalmam sincs, mir l hord itt össze hetet-havat – tódította átlátszón.
– Csak arra lettem volna kíváncsi, van-e sejtelme arról, ki akarhatott ártani
Bartollának ilyen vandál módon?
– Halvány fogalmam sincs – felelte a férfi fürkész tekintettel. – Tessék,
terelje csak másra a beszélgetést!
– Hajlandó nekem segíteni, vagy sem?
– szintén szólva egyáltalán nem érdekel, mi történik Bartollával.
Tulajdonképpen nagyon kevés olyan ember van, akinek érdekel a sorsa. Az
öné például igen. Nincs ínyemre, hogy újabb nyomozásba ártsa magát,

jobban tenné, ha távol tartaná magát az ügyt l. Higgye el nekem, Bartolla
képes megóvni magát az ellenségeit l, nincs szüksége a segítségére,
kedvesem – állt fel Hart is. – Kér még egy italt?
Francesca nagyot sóhajtva huppant vissza a kanapéra.
– Megígértem Sarah-nak, kiderítem, ki követte el a pusztítást, és f leg,
hogy miért. Tudhatja, hogy sosem szegem meg az ígéretemet.
A férfi nem szólt.
Francesca kérd n nézett rá, és meglepetésére Hart ott állt el tte
szótlanul, és csak nézte. Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, milyen
kellemes délutánt lehetne eltölteni ott a dolgozószobában, whiskyt
kortyolgatva, sikamlós témákról csevegve. A férfi hirtelen megfordult, és a
bárpulthoz ment.
– Csak nem szándékozik leitatni? – kérdezte Francesca könnyedén. –
Ha nem tudná, hivatalos vagyok önökhöz vacsorára.
Hart válla megfeszült, mint akit meglep ez a bejelentés.
– Nem tudtam róla. várjunk csak, hadd találjam ki... A mi kedves
Lucynk hívta meg, ugye?
Francesca bólintott, és aggodalommal vegyes b ntudat töltötte el, mert
eszébe jutott Bragg.
– Ön is jelen lesz?
– Természetesen. Örül neki, vagy... zavarja a dolog? – kérdezte Hart, és
odalépett hozzá. Tekintete szúrósan átható volt.
– Magam sem tudom eldönteni.
A férfi egy hosszú pillanatig csak nézte, aztán halkan, nagyon
gyengéden így szólt:
– Végre el ször szinte volt, nemcsak velem, hanem önmagával is.
– Ezt nem egészen értem – csattant fel Francesca kissé idegesen.
– Pedig szerintem nagyon is jól érti – hagyta ott a férfi.
Francesca felpattant, és hátulról megragadta a karját.
– Nem, fogalmam sincs!
Hart olyan hirtelen fordult meg, hogy Francesca a mellkasának ütközött.
– De csak azért nincs, mert nem hajlandó tudomásul venni – felelte, és
megfogta mindkét karját, nehogy elveszítse Francesca az egyensúlyát.
Francesca egy pillanatig, egyetlen rémülettel teli másodpercig a férfi
szép metszés , telt ajkát bámulta, a mélyedést az állán, olívaárnyalatú sötét
rét, és az ingnyaknál kikandikáló hollófekete mellkassz rzetét. Mellkasa

meglep en izmos volt és kemény, ahogy testük összeért. Ijedten h költ
hátra.
– Mennem kell – dadogta, de miel tt eliszkolhatott volna, Hart a
csuklójánál fogva megragadta, és visszahúzta.
Tekintetük egymásba forrt.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre szintén beszéljünk – mondta
köntörfalazás nélkül.
Francesca megpróbált hátrálni, de a férfi szorítása nem t rt
ellentmondást. Pedig nem akart err l beszélni, a világ minden kincséért
sem! Nem akart, mert Hartnál sohasem lehetett tudni, mire számíthat az
ember.
– Kérem, ne! – lihegte kétségbeesetten.
– Torkig vagyok ezzel az álszentséggel! – figyelmeztette a férfi.
– Én... én semmit sem értek!
– Valóban? Szerintem igenis érti! Folyton a fivéremr l ábrándozik,
akir l elhiteti magával, hogy szerelmes belé, hiszen az erény és a
tiszteletreméltóság mintaképe, csakhogy megfeledkezik arról a sajnálatos
tényr l, hogy n s férfi. Aztán meg idejön, úgy beszélget velem, mintha
ostoba volnék, pedig mindketten tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy
egészen másról van szó. Igaz, Francesca?
– Hagyjon elmenni! – sikoltotta Francesca.
– Én értem, mir l van szó! Ricket akarja férjnek, engem meg az ágyába,
ismerje be végre! – vágta a szemébe Hart.
– Ez nem igaz! – kiáltotta Francesca, és rettegett, mi következhet még.
– Fél, Francesca? Ugye fél a magában szunnyadó igazi n l? – folytatta
Hart kíméletlenül.
– Magától félek! – vágott vissza Francesca.
– Nem hiszem. Nem én vagyok, akit l fél. Szerintem az igazságtól fél.
Azt hiszem, inkább önmagától fél – engedte el Hart végre a karját. Zihált
az indulattól, nyakán kidagadtak az erek.
– Maga rült! – hátrált Francesca. – Ostoba és öntelt! Arrogáns!
– Megengedi, hogy befejezzem? – vonta fel a szemöldökét a férfi,
amit l az arckifejezése olyan ártatlan lett, mint a ma született bárányé.
– Nem! Elég volt! Különben is, már itt sem vagyok – fordult sarkon
Francesca, de a szavak hirtelen megállásra kényszerítették.

– Úgy vonzódik hozzám, kedvesem, ahogy egy igazi n vonzódhat egy
férfihoz.
Francesca megremegett.
– Kérem, hagyja abba! – kérlelte lemondóan.
Hart odalépett hozzá, és egészen közel hajolt.
– És ez megrémiszti magát. Én vagyok az, akit l retteg. Meg az
érzéseit l. A puszta vágytól.
– Én szerelmes vagyok Braggbe!
Hart tekintetében iszonyú harag lángja lobbant, de csak egy
szemvillanásnyi id re, majd nyomtalanul elpárolgott.
– Attól tartok, csak áltatja magát, Francesca. Mese az egész, bár
elismerem, nagyon szórakoztató mese.
– Hagyjon békén! – mondta Francesca szinte könyörögve.
– Nem áll szándékomban, drágám. Maga jött el hozzám, nem én
kerestem a társaságát.
Ebben sajnos igaza volt.
– Hagyjuk a csodába az egészet, Hart! Hisz barátok vagyunk, nem
emlékszik?
A férfi alaposan, szinte vonásonként vette szemügyre az arcát. Hál'
istennek lejjebb nem vándorolt a tekintete.
– Ó, igen, barátok vagyunk. S t annál is többek, amit álszentség volna
tagadni.
Francesca a fejét rázta. Bele is halna, ha be kellene vallania neki az
érzéseit.
– Mi a baj, Francesca? Attól fél, hogy a tündérmeséjér l, amelyet olyan
szépen kitalált, egyszer csak kiderül, mer hazugság?
Francesca képtelen volt megszólalni, mert érezte, hogy az igazság
sokkal kegyetlenebb, mint a szavak és a hangnem, amellyel Hart ezt
közölte.
Hart felemelte Francesca állát, aki megpróbálta elfordítani a fejét, de a
férfi keze ellentmondást nem t n tartotta.
– Elhitette magával, hogy végre megtalálta álmai lovagját, mégpedig a
fivérem, Rick személyében. Ugye így van? Meglátta, és rögtön tudta, hogy
beleillik a terveibe, ezért köré sz tt egy romantikus történetet Amilyen
konok kis fruska, nem veszi észre, hogy hiába kapaszkodik a meséjébe.
Végtére is mi illenék jobban Francesca Cahill kivételesen emancipált

életébe, mint egy halálos szerelem az én reformista-republikánus
fivéremmel? De várjunk csak! Lévén ez egy romantikus szerelmi történet,
a fejlemények nyilvánvalóan szomorúak lesznek: és lám, hamarosan
kiderül, hogy tökéletes h sünk korántsem oly tökéletes! Mert felesége van!
De várjunk! Végül is ez nem olyan nagy baj, mert h sünk egyúttal az
erények embere is, aki szintén szereti magát, s t a feleségét meg
egyenesen gy löli. Azt hiszem, elfelejtettem említeni, hogy a feleség
természetesen aljas és gonosz. A mese tehát folytatódhat, s t a végén még
az is kiderülhet, hogy az igaz szerelem mindent legy z. Mondja, nem
ismer s a történet?
– Már-már gy lölöm magát! – sziszegte Francesca. és érezte, hogy egy
könnycsepp lassan legördül az arcán.
Hart meglepetten h költ hátra, amint a könnycseppet megpillantotta.
Egy pillanatig tétován hallgatott, végül kimérten így szólt:
– Ha a meséjében nincs helye a perzsel vágynak, akkor helyben
vagyunk: én nem szerepelhetek benne.
– Nem, valóban nem – bökte ki Francesca elfúló hangon.
Hart elengedte az állát.
– Vonzódik hozzám, de nem hajlandó beismerni, mert egy magamfajta
férfi nem illik az értékrendjébe. A fivérem után vágyakozni persze
illend ... Az én személyem viszont felháborító.
– Nem igaz! – Francesca ekkor már kezdte kapiskálni. – Nem, Calder...
– Csak ragaszkodjon továbbra is a romantikus meséjéhez, de
figyelmeztetem: a vége nem lesz boldog! Ha netán egymáséi is lennének,
fájdalom, b ntudat és szégyen kíséri majd a kapcsolatot, ezt elhiheti! – Az
utolsó szavakat szinte kiáltotta. Még egy fájdalmasan szomorú pillantást
vetett Francescára, aztán megfordult és a pulthoz lépett. Remeg kézzel
töltött mindkét pohárba.
Francesca szinte bénultan figyelte.
– Súlyosan téved – szólalt meg végül. – Szeretem Bragget, szintén
szeretem. Annak ellenére is, hogy maga szerint önnel alkotnék tökéletes
párt – tette hozzá a férfi hátának beszélve.
Hart nem fordult meg.
– Persze hogy szereti. szintén sajnálom magukat, mert nem
házasodhatnak össze, nem lehetnek gyerekeik, nem lovagolhatnak ki
együtt az alkonyatba... – azzal megfordult, és felé nyújtotta a poharát. –

Sajnálom, hogy nem lehetek ott az esküv jükön, hogy poharamat emeljem
a rend rf nök úrra és kedves második feleségére.
Francesca fázósan fonta össze a karját. Szemét teljesen ellepték a
könnyek.
A férfi arca és tekintete megfejthetetlen maradt, csak találgatni lehetett.
Fájdalom és düh keveredett benne, de némi undort is fel lehetett fedezni
rajta.
– Most sírni fog? – kérdezte Hart hitetlenkedve.
– Nem – vett egy nagy, mély leveg t Francesca, hogy er t vegyen
magán.
– Az igazság legtöbbször kegyetlen és fájdalmas – mondta a férfi, de
nem vette le róla a szemét.
– Magának fogalma sincs az igazságról.
Hart letette az üres poharat, és odament hozzá. Francesca védekez n
húzódott vissza.
– Soha ne feledje, Francesca, én a barátja vagyok.
– Akkor kívánjon nekem szerencsét!
– Már megtettem. Az imént is mondtam, hogy nem szeretném
szomorúnak látni.
– Nem leszek szomorú.
– Makacs, mint egy öszvér – merevedett meg a férfi arca.
Francesca szólt volna, de nem jött ki hang a torkán.
Hart megfogta a kezét, és közelebb hajolt:
– Jól figyeljen, mert nem mondom el többször!
Francesca akarata ellenére bólintott.
– Soha életemben nem fogadtam barátommá senkit – suttogta a férfi, és
mélyen a szemébe nézett. – Maga az els .
Francesca döbbenten nézett rá, aztán remegni kezdett.
– Ezt nem értem.
Hart még közelebb hajolt.
– Talán ismételjem meg?
– Nem – nedvesítette meg Francesca az ajkát. A szíve vadul kalapált.
Mi a fene történik vele? Túlságosan zaklatott, hogy megérthesse. – No és
Lucy? És a testvérei?
– Az nem barátság. A mostohabátyjuk vagyok, ami nem ugyanaz.

Francesca csak állt értetlenül, miközben igyekezett felfogni a szavak
értelmét. Csakhogy Hart túlságosan bonyolult lélek ahhoz, hogy az ember
megérthesse.
– Most pedig elmondom önnek, mi dühít fel ennyire. Az dühít, hogy a
fivérem csak bánatot és fájdalmat fog okozni magának. Ó, igen, ebben
tökéletesen biztos vagyok. A tehetetlenség dühít, hogy nekem mindezt
végig kell néznem úgy, hogy el re tudom a történet végkifejletét. Higgye
el nekem, a mesének nagyon szomorú vége lesz.
– Nem, Hart, téved. Ha valóban fontos vagyok magának, akkor...
– Az! Engedje, hogy befejezzem! Dühös vagyok, mert bár érzem magán
a vágyat, ha velem van, mégsem hajlandó ezt beismerni.
– Kérem, ne! – dermedt meg Francesca.
– Miért ne? Mert romba dönti a gondosan felépített történetét? Igazam
van, Francesca? – szorította meg er sebben a karját. – Ugye igazam van?
Francescának bólintani sem volt ereje. Mersze sem lett volna hozzá.
– De legf képpen azért vagyok dühös, mert semmire sem becsüli
mindazt, amit önnek nyújtok. Mert ha értékelné, akkor megbízna bennem,
és nem locsogna nekem itt összevissza, mint egy ostoba fruska.
Francescának fogalma sem volt, mit gondoljon, mondjon vagy tegyen.
– Tessék?!
Hart arca elsötétült, és még közelebb hajolt hozzá. Lassan és nagyon
halkan ejtette a szavakat, alig lehetett érteni, mit mond:
– Mondtam már, hogy egyetlen ujjal sem nyúlnék egy magafajta
ártatian sz zlányhoz, és ezt komolyan is gondolom. Egyetlen ujjal sem
nyúlnék magához, Francesca, bármennyire is kívánom. Legh bb vágyam,
hogy megosszam magával az ágyam, ám mivel nem vagyok az a n sül s
típus, ártatlan lányokkal nem játszadozom. Ráadásul képes vagyok
uralkodni magamon – tette hozzá tétován. – A barátságunk sokkal
fontosabb számomra, mint a testi szerelem. Megértette, vagy magyarázzam
tovább?
Francesca döbbenten rázta meg a fejét, hogy nem szükséges.
– És ezzel lezárhatjuk a témát. Nyugodtan tegyen csak úgy, mintha a
fivérem volna az egyetlen magához való férfi, az egyetlen, aki iránt
szenvedéllyel éghet, de a jelenlétemben ne játssza meg magát! – csapta le a
poharát a férfi akkora er vel, hogy kész csoda, hogy nem törött össze. –

Azért, kedvesem, mert torkig vagyok az egésszel! Torkig vagyok vele,
ahogy kett jükkel is!
Francesca szerette volna elmondani neki, hogy mennyire sajnálja, de
egy árva hang nem jött ki a torkán.
– Arra is megkérem, ne játssza itt nekem a félénk szüzet, mert nem én
vagyok az, aki kompromittálja önt. talán igen, de én soha! – Ahogy a
kezével nyomatékot akart adni a szavának, leverte a pultról a poharat,
amely nagy ívben repült át a helyiségen, és hatalmas csattanással tört
darabokra a kisasztalon. Hart ügyet sem vetve rá, dühödt léptekkel elindult
az ajtó felé.
Francesca döbbenten állt, nem akarta elhinni, hogy mindez velük
történik. Szédült, az agya teljesen lebénult, képtelen volt értelmesen
gondolkodni. Miért? Mi váltotta ki ezt az éktelen haragot? Hát nem tettek
pontot az ügy végére? Francesca nem tudta, miért, de legszívesebben
zokogva temette volna párnák közé a fejét, mégis, mire felocsúdhatott
volna, a férfi után szaladt:
– Calder, várjon!
A férfi nem állt meg, úgy szólt hátra a válla fölött:
– Viszlát, Francesca!
Francesca meggyorsította a lépteit.
– Kérem, várjon! Olyan dühös lett... Pedig számomra is nagyon fontos a
barátságunk!
Hart megtorpant, majd olyan hirtelen fordult felé, hogy Francesca a
lendülett l szinte beleütközött.
– Na ne mondja! Nehéz ezt elhinnem. Megmondjam, mi fontos
magának? A meséje, amelyet dédelget! Feltételezem, egyedül is kitalál –
biccentett, majd elt nt az el csarnok végében.
Francesca kétségbeesetten támaszkodott a falnak. Mintha egy hurrikán
söpört volna végig, amelyet éppenhogy túlélt. S t még el sem múlt
teljesen, mintha a vihar epicentrumában volna, és a java csak ezután
következne.
Mögötte udvarias köhintés hallatszott.
Halálos rémülettel fordult abba az irányba.
– Ha megengedi, én majd kikísérem – mondta Rathe Bragg kedvesen.
Francesca legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

Hatodik fejezet
1902. február 15.. szombat, délután 6 óra
Francesca úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger. Fogalma

sem volt, hogyan éli túl a vacsorát, amelyen Hart és Bragg egyaránt jelen
lesz. Persze Rick – Calderrel ellentétben – nem fog sértett gyerekként
duzzogni vagy haragot tartani egész este, mert alapjában véve nyitott,
vidám és optimista természet . Valószín leg rég elfelejtette már a délel tti
vitájukat, de legalábbis rájött, hogy az ok, amely miatt kirobbant – azaz
Hart megrendelése –, nem ér annyit, hogy összevesszenek. A baj csak az,
hogy Rathe Bragg szemtanúja volt, amikor Hart nagy dérrel-dúrral
elviharzott. Vajon mennyit hallhatott a beszélgetésükb l, és f ként mit
gondolhat most?
Francesca mit sem szeretett volna jobban, mint jó benyomást kelteni
Bragg szüleiben, Rathe azonban biztosan beszámolt már Grace-nek
Francesca és Hart afférjáról.
Annyira gondterhelt volt, hogy mosolyogni is elfelejtett, amikor
Jonathan, a jókép fiatal inas lesegítette a kabátját.
– Nem látta véletlenül az én híres-hírhedt bátyámat? – kérdezte, mert
személyes problémák ide vagy oda, az ügyön dolgozni kell.
– Azt hiszem, kisasszony, hogy a bátyja és édesapja a könyvtárszobába
vonult nem olyan régen.
Francesca úgy döntött, csatlakozik hozzájuk, mert feltétlenül meg akarta
osztani a fivérével az újonnan felmerült elképzelést, miszerint egy
kikosarazott ifjú hölgy állhat Sarah m termének feldúlása mögött. Ám
miel tt elindulhatott volna a könyvtárszoba felé, két nagyon ismer s
hangot hallott a lépcs k fel l közeledni. A fordulóban az anyját pillantotta
meg lassan lépkedni lefelé Maggie Kennedy társaságában. Anyja
elképeszt en elegáns, karmazsinvörös báli ruhát viselt, hozzá rubin
nyakéket és gyémánt fülbevalót. A ruha Poiret szalonjában készült.
Maggie-n egyszer sötétkék kosztüm volt, kezében pedig sétapálca, mert a
nélkül nehezen ment a járás. A vörös hajú hölgy nagyon sápadt volt, és

láthatóan gyenge, hiszen nem gyógyult még meg a szúrt sebe, amelyet a
hét elején ejtett rajta a támadója.
Francesca hirtelen meggondolta magát, és a széles alabástromlépcs
felé sietett.
– Mrs. Kennedy! Nem ágyban volna még a helye?
– Én is pontosan ezt kérdeztem t le – mondta Júlia, miközben kezét a
könyékig ér fekete keszty be bújtatta. Hosszú fürtökbe bodorított
hajkoronájával rendkívül elegáns és gyönyör nagyasszony benyomását
keltette. Francesca tudta, hogy még ma is számos férfi fordul meg az anyja
után.
– Köszönöm, de már sokkal jobban vagyok – nyugtatta meg Maggie el
elfúló hangon. – Dr. Finney szerint sétálhatok egy keveset, hogy
visszanyerjem az er met.
– Az még nem jelenti azt, hogy lépcs n is szabad járkálnia – jegyezte
meg Francesca fedd n.
Maggie kedvesen mosolygott rá.
– Miss Cahill, vissza kell nyernem az er met. Épp most mondtam az
édesanyjának, hogy holnap hazaköltözöm.
Francesca szeme elkerekedett a meglepetést l. Maggie Kennedy
Joelnek, Francesca kis barátjának és egyben jobb kezének volt az
édesanyja, aki nappal a Moe Levy üzemben dolgozott varrón ként, éjszaka
pedig saját kuncsaftjainak készített ruhákat. Körülbelül egy hónapja
találkoztak, és Francesca azonnal megkedvelte az asszonyt. Kés bb, az
utolsó b ntény nyomozása során rájött, hogy Mrs. Kennedy lehet a Cross-
gyilkosságsorozat utolsó áldozata. Bragg segítségével rávette a csinos
varrón t, hogy négy aprócska gyermekével költözzön be a Cahill-
rezidenciára. A merényl kedden késelte meg az asszonyt, akit aztán
továbbra is ott tartottak, hogy felgyógyuljon a sebesülésb l.
– Ez ostobaság! – tiltakozott Júlia határozottan. – Kedves Maggie, ön
láthatóan nem er södött annyit, hogy már hazatérhessen. Hiszen még a
lépcs n közlekedés is nehezére esik!
– A mamának igaza van – szólt közbe Francesca méltatlankodással,
vegyes aggodalommal.
– Már így is épp eleget alkalmatlankodtam – mondta Maggie, és
porcelánfehér, makulátlan arcb rét halvány pír borította el. Amikor
kiderült, hogy az élete veszélyben forog, rávették, hogy költözzön a Cahill-

házba. Pontosabban Francesca beszélte rá, Júlia pedig nagylelk en
beleegyezett. – Attól tartok, a fivérének már igencsak elege lehet az én
négy rakoncátlan porontyomból – folytatta Maggie halvány mosollyal. –
Ráadásul az állásomat is elveszítem, ha hétf n nem megyek be dolgozni az
üzembe.
– Csak nem tett megjegyzést Evan a gyerekeire? – vonta fel Julia kecses
szemöldökét.
– Evan rajong a gyermekeiért – nyugtatta meg Francesca, ami igaz is
volt. Amióta náluk laktak, Evan folyton velük játszott: fogócskáztak a
parkban, állatkertbe vitte ket, s t még egy tekepályára is elcipelte a
gyerekeket.
Ez nem járja – pirult el Maggie ismét. – A munkahelyemért tényleg
nagyon aggódom, Miss Cahill.
– A rend rf nök személyesen kereste fel a munkaadóját, és mondta el
neki, mi történt. Ne aggódjon, az állása nincs veszélyben.
Maggie értetlenül pislogott.
– Ez biztos? Nem hinném, hogy Mr. Wentzet érdekelné, még ha maga a
rend rf nök jár is közben az érdekemben.
– Mrs. Kennedy! – szólalt meg Francesca tétován. – Engedje meg, hogy
teljesen szinte legyek. Bragg rend rf nök úr meglehet sen sok
kellemetlenséget okozhat az üzemnek, amennyiben önt elbocsátják.
Az asszony értetlenül nézett rá.
– Nem hiszem, hogy Mr. Bragg ilyesmire vetemedne, különösen nem az
én szerény személyem miatt – mondta végül.
– Pedig így van, ha én azt akarom – zárta le a vitát Francesca, de csak
utána döbbent rá, mit is mondott, és f ként, hogy hogyan is lehet érteni.
Jobbnak látta, ha az anyjához fordul.
Julia láthatóan nem volt elragadtatva. A tekintete azt üzente: Ezt kés bb
még megbeszéljük, Francesca, ami semmi jóval nem kecsegtetett.
Francesca nagyot sóhajtott.
Mindenki legnagyobb meglepetésére Julia ekkor így szólt:
– Maggie, még nem épült fel, így szó sem lehet arról, hogy
visszamenjen dolgozni. Egyszer en nem engedem! Hétf n személyesen
megyek be az üzembe, és beszélek a f nökével.
Maggie elsápadt.
– Nem, arról szó sem lehet!

– Csacsiság! Magam megyek be, ráadásul új egyenruhát rendelek a
személyzetemnek, s t a Montrose-rezidenciának is – jelentette be Julia
gy zedelmes mosollyal az arcán.
Maggie szóhoz sem jutott.
Francesca lelkesen ugrott az anyja nyakába.
– Ó, mama! – kiáltotta.
– Mi a csodát m velsz? – méltatlankodott Julia szigorúan, de mosolygó
szemmel, és megpróbált kibontakozni a lánya öleléséb l.
– Te mindig meg tudsz lepni! – lelkesedett tovább Francesca, és
magához szorította az anyját. – Most dolgom van. Evannel kell beszélnem,
aztán sietek a Plazába, ahol a Bragg családdal vacsorázom.
– Kés bb beszélünk még – mondta Julia Maggie-nek, majd a lánya után
szólt: – Francesca!
– Igen, mama! – torpant meg a lány.
– Veled most van beszélnivalóm – közeledett Julia vészjóslón.
– Nem ér rá kés bb? – kérdezte Francesca csalódottan. – Hétre a
Plazában kell lennem, és máris késésben vagyok.
– Nem, mert a n véredr l van szó – fogta halkabbra a mondandóját
Julia, nehogy bárki meghallhassa. – Arról volt szó, hogy Neillel
csatlakoznak hozzánk ma este, de úgy tudom, a n véred holmi migrénre
hivatkozva ágyban maradt, ám nem hajlandó fogadni dr. Finneyt.
– Ma reggel meglátogattam – mondta Francesca értetlenül.
– Tudok róla. Mi a baj? Csak nem beteg?
– Nincs más baja, mint hogy összetörték a szívét. Lehet, hogy tényleg
migrén gyötri, mama.
– Mondd, mióta szokta migrén gyötörni a n véredet? – nézett rá az
anyja fürkész n. – Az az érzésem, hogy egyre kevésbé ismerem a saját
lányomat.
Francesca megfogta az anyja kezét.
– Ma reggel teljesen normálisnak t nt, leszámítva, hogy reggel
kilenckor még mindig hálóingben volt. Lehet, hogy mostanában
változásokon megy át, és ennek tudható be a migrén is.
– Nem tudom, örüljek-e, ha a kifogása igaz – mondta Julia. – Tudhatod,
hogy sohasem avatkoztam bele Connie házasságába, de most egyre inkább
azt érzem, hogy meg kell tennem.

Francesca gyomra összeszorult.
– Majdcsak túl lesz rajta, mama. Szerintem id re van szüksége. Mindig
szerette Neilt, és meggy désem, hogy az érzelmei nem változtak. És...
talán Neil is szereti még, és rég megbánta, amit tett. Adj nekik egy kis id t,
mama, és a dolgok rendbe jönnek.
Julia szemében düh csillant meg, de csak egy pillanatra.
– Kés bánat...
Francesca megdöbbent. Anyja világéletében rajongott a vejéért, és
régebben mindent megbocsátott volna neki. Tehát a düh, amelyet az imént
a szemében látni vélt, mégsem volt véletlen.
– Most megyek, és elbeszélgetek egy kicsit a n véreddel – közölte Julia
kimérten. – Túl sokat veszekednek az utóbbi id ben, úgyhogy jobb lesz, ha
magam veszem kézbe az ügyet.
Francesca elbizonytalanodott. Nem tudta eldönteni, jó ötlet-e vajon, ha
az anyjuk beleavatkozik. Connie-t egész életében arra nevelték, hogy
megfeleljen az elvárásoknak: volt a tökéletes gyermek, a tökéletes parti,
aztán a tökéletes feleség, anya és társasági hölgy. Ugyanakkor Julia
közbenjárására Connie talán mégis visszanyeri a boldogságát, és a
házassága is visszazökken a korábbi kerékvágásba, amikor Neil még h
volt hozzá.
– Ha már elszántad magad, kérlek, légy óvatos!
– Ez tökéletes tanács volt, Francesca – meredt rá az anyja elképedve.
Francesca repesett az örömt l a ritkaságszámba men dicséret hallatán.
– Köszönöm, mama.
Julia megsimogatta a lánya vállát.
– Szóval, merre jártál egész nap, amikor továbbra is az ágyban volna
még a helyed? És hogyhogy Braggékkel vacsorázol?
Francesca nem tudta, mit feleljen.
– Ne csodálkozz, ha gyanakszom – mondta Julia egy lemondó sóhaj
kíséretében. – Hogyne aggódnék, amikor alig vagy túl egy életveszélyes
nyomozáson? Remélem, nem keveredtél bele ismét valamibe!
– Dehogyis, mama! – hebegte Francesca.
– Annak viszont nagyon örülök, hogy ilyen illusztris társaságban
vacsorázol – lehelt egy csókot a lánya arcára Julia. – Az új türkiz ruhádat
vedd fel! Csodás estéd lesz, meglásd.

A könyvtárszoba ajtaja nyitva állt. Francesca ezt a helyiséget kedvelte
a leginkább a házban, mert faborításával és puha, aranyozott falikárpitjával
különleges, meleg környezetet biztosított. Az ablakok festett üvegb l
készültek, a mennyezet kazettái pedig drága, sötét tölgyfából, akárcsak az
apja íróasztala, tetején finom b rborítással. A telefonkészülék is ebben a
szobában kapott helyet.
Most azonban nem uralkodott melegség a könyvtárban, pedig a
kandallóban vígan pattogott a t z is. Evan vörös arca düht l torzult el, úgy
kiabált:
– És ha nem vagy hajlandó változtatni az álláspontodon, ne csodálkozz
majd a következményeken!
Apjuk arca szintén vörös volt a méregt l.
– Még te fenyegetsz? – kérdezte felháborodottan.
– Igen – felelte Evan ridegen. Legalább száznyolcvan centi magas volt,
a Cahillekre jellemz en fehér b , hollófekete hajú kék szeme gyilkos
pillantású. – Tulajdonképpen kvittek vagyunk, apa, vagy nem? A
zsarolásra nincs más válasz, mint a fenyegetés.
Francesca döbbenten állt meg az ajtóban, majd beviharzott a szobába.
– Mi folyik itt? Hagyjátok abba! – kiáltotta rémülten. A bátyja arcára
kiült gy lölet egészen megdöbbentette.
– Veszi magának a bátorságot, hogy megfenyegessen! – ordította a
testes ember, akinek örökké joviális, vastag tokás arca most bíborvörös
volt.
– Pedig csak az igazamat védem. Apa tönkre akarja tenni az életemet
azzal, hogy rákényszerít, vegyek el egy n t, akit nem szeretek, s t nem is
kedvelek. Ha nem szándékozik változtatni az álláspontján, akkor egészen
biztosan megsz nünk létezni egymás számára, mint apa és fiú.
Francescát mélységesen letaglózták e szavak. Apjukat is mélyen
érintette a lázadás, mert egy pillanatra megingott. Francesca odaszaladt
hozzá, hogy a karjánál fogva támogassa.
– Evan, ezt nem gondolhatod komolyan – szólt oda közben a fivérének.
– Pedig komolyan gondolom. Négy hónapja er lteti, hogy udvaroljak
Sarah Channingnek. Ez alatt a négy hónap alatt az életem mer

kínszenvedéssé vált, csupa boldogtalanság és kilátástalanság. Nem bírom
már tovább! – komorult el egyre jobban a tekintete.
Andrew Cahill összeszedte magát, és lerázta lánya támogató kezét.
– Majdnem egy álló hónapja egy árva szót sem szólsz hozzám, és most
rám törsz, és közlöd, hogy megsz nsz a fiam lenni ha tovább er ltetem ezt
a házasságot?!
– Pontosan így van – kakaskodott tovább Evan.
– Pedig én nem azért kívánom ezt t led, mert a fiam vagy, hanem azért,
mert elmúltál huszonöt éves, és az életed a szerencsejátékon és az olcsó
cskéken kívül semmi egyébr l nem szól!
Evan gúnyosan fonta karba a kezét.
– Nem lehet mindenki olyan, mint te, apa! Nekünk nem adatott meg,
hogy koldusszegényen n jünk fel, lelkünkben perzsel nagyratöréssel és
elszántsággal, hogy ésszel és er vel lerázzuk magunkról a szegénység
rabigáját! Nagyon sajnálom, hogy nekem nem adatott meg egy farmon
gyerekeskedni, tehenet fejni, szántani-vetni, ahogyan te tetted annak
idején. Sajnálom, hogy nem járhattam a mészárszékbe dolgozni tizenkét
évesen, és hogy nem dolgoztam végig a gyerekkoromat vért izzadva,
félrerakosgatva minden egyes nyomorult pennyt, hogy a végén
megvehessem azt az átkozott mészárszéket! Hogy aztán az évek múlásával
egyenként felvásároljam a konkurenciát, és végül létrehozzam a Cahill
Húskombinátot! Nagyon sajnálom, hogy mindez kimaradt az életemb l!
De én nem vagyok olyan, mint te! És soha nem is leszek olyan! – kiabálta
Evan.
– Senki sem várja el t led, hogy olyan légy, mint a papa – jegyezte meg
Francesca.
– Az embernek nem kell egy farmon feln nie kenyéren és vízen ahhoz,
hogy megfelel életszemlélettel, ambícióval és kell felel sségtudattal
rendelkezzék – vágott vissza az apjuk. – Vagy netán elfelejted, hogy azért
érzed magad folyton láncra verve, mert nem vagy képes szabadulni a
kártyaadósságaidtól, amelyek már majdnem elérték a kétszázezer dollárt?!
Evan nyaka még vörösebb lett.
– Papa, hagyd! – súgta Francesca. – Evan megbánta az adósságait.
szintén megbánta.
– Valóban? – lépett Andrew az íróasztalához, és kirántotta az egyik
fiókot, majd el húzott bel le egy köteg papírt, ezek újabb adósságok, épp

most akadtak a kezembe. Múlt héten sikerült még tizennyolcezer dollárral
megfejelned az átkozott adósságodat! – lengette ordítva a papírokat.
Francesca elkerekedett szemmel nézett a bátyjára. Hát tényleg
szerencsejátékot z megint? Pedig megígérte, hogy soha többé nem játszik!
Hogy tehetett ilyet?
Evan zavartan kapta el a tekintetét a húgáról, nyilvánvaló b ntudattal.
Aztán mégis az apja szemébe nézett.
– Ne kényszeríts, hogy feleségül vegyem azt a n t! Id vel megtalálom a
módját, hogy kifizessem az adósságaimat, csak kérlek, ne láncolj Sarah
Channinghez!
Francesca az apjára nézett.
– Papa, ez tényleg nem jó döntés. Nagyon szeretem Sarah-t, de nem
való Evanhöz. Ráadásul sem akar férjhez menni, nem Evanhöz, hanem
egyáltalán. Kérlek, papa, hagyd, hogy mindketten a maguk útját járják.
– Nála különbet soha az életben nem talál! – kiáltotta az apjuk.
– Tévedsz! az, aki megnyomorítja az életemet! – vágott vissza ordítva
Evan.
– Mégis, miféle n volna megfelel feleség számodra? Talán Benevente
grófn ? – firtatta az apja.
Evan lecsillapodott kissé.
– Ez eddig még eszembe sem jutott, de végül is a grófn szabad, és ha
jobban belegondolok, meg is felelne a célnak.
– Ó, te szerencsétlen flótás! – fröcsögte az apja. – Az a n Csak bajt
hozhat a fejedre! Bolond vagy, Evan, elképeszt en ostoba! Az életben
csupán egyetlen dolog motivál, jobban mondva kett , és azt hiszem, te is
pontosan tudod, mi az a kett .
– Ebb l aztán elegem van! – mondta Evan rezzenéstelen arccal. – Nincs
itt többé keresnivalóm. – Azzal sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.
– Mi a fenét akarsz ezzel mondani?! – kiáltotta utána az apja. de egy
lépést sem tett a fia után.
– Kérlek, ne! – suttogta Francesca. akit már a sírás kerülgetett
Evan a küszöbr l még visszafordult, arcán gúnyos mosollyal.
– Végeztem veled! Elegem van ebb l az egészb l! Torkig vagyok vele,
hogy kifutófiúnak használsz az irodádban, ráadásul hozzá akarsz
kényszeríteni Sarah Channinghez. Nem vagyok hajlandó feleségül venni
t, és ett l a perct l fogva nem tartom magam a fiadnak.

– Könyörgök, ne tedd ezt! – rohant oda a bátyjához Francesca
kétségbeesetten.
Az apjuk is dühödt léptekkel indult felé.
Evan nem mozdult.
Francesca kutyaszorítóba került kettejük között. Apja legalább
száznyolcvan centi magas volt, de testes, bátyja még magasabb, de karcsú.
Cseppet sem volt szívderít helyzet.
– Azt akarod mondani, hogy kilépsz a cégb l? – kérdezte az apjuk
vészjóslóan nyugodt hangon.
– Igen.
– És nem vagy hajlandó feleségül venni a Channing lányt?
– Nem.
– Ez esetben nem fizetem ki az adósságaidat – közölte Andrew halkan.
– Megtalálom a módját, hogy kifizessem – felelte Evan.
Az apja szólni akart, de Francesca megállította:
– Kérlek, papa, már így is túl sok mindent vágtatok egymás fejéhez –
könyörgött, és megragadta az apja kezét.
De Andrew Cahill mintha nem is hallotta volna.
– Ebben az esetben hagyd el a házamat is. Nem vagy többé a fiam.
Francesca kétségbeesetten szaladt Evan nyomában.
– Menj vissza! Kérj t le bocsánatot!
Evan ekkor már a lépcs nél járt. A Cahill-rezidenciát úgy építették
annak idején, hogy Evan lakrésze a ház túlsó feléhez csatlakozott, hogy
majdan, ha megn sül és gyermekei születnek, leválasszák a részt, és a
szülei szomszédságában élhessenek. Evan lakrésze legalább akkora volt,
mint a szüleié, és pompájában is vetekedett azéval. A Hatvankettedik
utcáról külön bejárattal rendelkezett, de a Cahill-rezidencia második
emeletér l is meg lehetett közelíteni a lakrészét.
Evan megtorpant, és szembefordult a húgával.
– Alávaló féreg volnék, ha megfutamodnék, és apa kénye kedve szerint
cselekednék.
Francesca lehunyta a szemét, lelkét halálos rettegés kerítette hatalmába.
Végül mégis a bátyjára nézett, szeme tele volt aggodalommal:
– Ha nem fizeted ki az adósságaidat, a végén az adósok börtönében
fogsz kikötni.

– Azt se bánom! – felelte a bátyja konokul. – Vállalnom kell a
kockázatot, mert nem vagyok hajlandó feleségül venni Sarah Channinget.
Francesca kérlel n fogta meg a karját.
– Nem volna okosabb, ha egy ideig még tartanád magad az eljegyzési
szándékodhoz, amíg szert teszel annyi pénzre, hogy ki tudd fizetni a
hitelez idet?
– Fran, te mindig olyan józanul tudsz gondolkodni – enyhült meg Evan,
és nagyot sóhajtott. – Hát persze hogy okosabb volna, de jelen pillanatban
annyira dühös vagyok, hogy már-mát gy lölöm az apánkat.
– Ne mondj ilyet!
– Miért ne? Soha nincs megelégedve velem, amióta csak az eszemet
tudom. Bármit teszek, soha nem felel meg az elvárásainak.
– Ez nem igaz!
– Dehogyisnem! És ezt te is pontosan tudod. És ha tudni akarod az
igazat, mindennek semmi köze Sarah-hoz. Apa mindig úgy kezelt, mint az
inasát, és ezzel torkig vagyok. Gy lölöm a céget! Ki nem állhatom!
Gy löltem az els perct l fogva, amióta betettem a lábamat, pedig az jó
régen történt, tizenkét éves koromban.
Francesca az ajkába harapott.
– Tudom, hogy sohasem voltál elragadtatva az üzlett l, de azt nem
hittem volna, hogy ennyire gy lölöd.
– Pedig ez az igazság – mondta Evan komoran.
– Nem gondolod, hogy visszakoznod kellene? Vond vissza amit
mondtál, legalább részben!
– Soha – felelte Evan elszántan. – Kiveszek valahol egy szobát, keresek
állást, és el bb-utóbb szert teszek egy saját lakásra.
– Ó, istenem! – sóhajtotta Francesca lemondóan, mintha az élete egy
szemvillanás alatt összeomlott volna. – Hiszen ez az otthonod! Anya és apa
neked építtette a ház másik részét, amelyben tizennyolc éves korod óta
laksz.
– Megkaphatod nászajándékba, nekem nem kell.
Francesca érezte, hogy a bátyja nem gondolja véresen komolyan, amit
mond. Érezte, hogy Evan a lelke mélyén h séges a családjához, és
valójában nem szívesen szakadna el t lük. Vagy csak ábránd volna
mindez? Végül maga sem tudta eldönteni.

– Kérlek, alaposan gondold át, mi lesz a következ lépésed! – kérlelte
szinte súgva.
– Fran, csak nem képzeled, hogy mer szeszélyb l döntöttem úgy, hogy
búcsút veszek a Cahill Húskombináttól? Szerinted az eljegyzésemet is
mer szeszélyb l akarom felbontani? Százkilencvennyolcezer dollár
tartozásom van! Egy rakás kétes alak liheg a nyomomban, és nem
csodálkoznék, ha egy szép napon valamelyikük kitekerné a nyakamat!
Éjszakákon keresztül hánykolódtam álmatlanul, és azt fontolgattam,
miként szabadulhatnék ebb l a kutyaszorítóból. Nincs más választásom!
– Ennyire gy lölöd Sarah-t?
– Nem, Fran. Hogy szinte legyek, barátként nagyon is kedvelem.
Csakhogy most rólam van szó, no meg apáról. Sarah csupán ártatlan
elszenved je egy sokkalta bonyolultabb helyzetnek.
Francesca szemét ellepték a könnyek, de végre megértette a bátyját.
– A mama mit fog szólni hozzá? – kérdezte, és hirtelen elfogta a rémült
aggodalom. Az anyjuk rajongásig szereti Evant, bármit megbocsátana neki.
A szíve megszakad majd a fájdalomtól, gondolta Francesca, bár nem volt
teljesen biztos benne.
– Anya zokogni fog, és hidd el, a szívem szakad meg, ha arra gondolok,
hogy én okozok neki ekkora szomorúságot. Nagyon szeretem t, és nem
hagyom, hogy az apával való viszályunknak a vele való kapcsolatom lássa
kárát. Valahogy majdcsak túl leszünk rajta.
Francesca döbbenten meredt rá. Evan arca sötét volt és komor, pedig
alapjában véve nagyon vidám és kedves fiatalember.
Mindig könnyed és víg kedély , aki csak nagy ritkán jön ki a sodrából.
Még soha életében nem mutatkozott ilyen eltökéltnek és határozottnak – de
ennyire elkeseredetten dühösnek sem.
– Én majd segítek neked összeszedni a pénzt – mondta Francesca
meggy déssel. Hart jutott hirtelen az eszébe.
Hiszen Hart elképeszt en gazdag. Egyszer nagylelk en ötezer dollárt
adományozott a n egylet javára, amelyet Francesca alapított, hogy segítsék
a nyomortanyák felszámolását. Az egyletnek ez idáig rajta kívül más
támogatója nem akadt, mivel Francescának nem volt ideje foglalkozni az
üggyel.
Evan megenyhült.
– Tudom, hogy megtennéd, és lehet, hogy élek is majd a lehet séggel.

– Sosem hagynálak cserben, Evan.
– Azt is tudom – mosolyodott el végre Evan. – Én sem téged.
Szeretetteljesen néztek egymásra.
Francesca ekkor Maggie-t vette észre az el csarnok túlsó végében. A
konyha fel l közeledett feléjük. Nagyon sápadt volt, és a botjára
támaszkodva alig vánszorgott.
Evan is meghallotta a lépteket, és arrafelé fordult. Csodálkozva kiáltott
fel:
– Mrs. Kennedy? Mit keres ön idelent? – kérdezte, és az asszony elé
sietett. – Nem volna szabad kimozdulnia! – feddte meg gyengéden, és
átölelte Maggie vállát. – Mégis, hogy gondolta ezt?
Maggie láthatóan nagyon elfáradt, mert er tlenül támaszkodott a feléje
nyújtott karra. Arca élénkpiros lett.
– Az orvos szerint már felkelhetek, és sétálgathatok a házban, de most
hirtelen minden er m elhagyott – mondta az asszony kifulladva.
– Dr. Finneynek egészen biztosan elment az esze – mondta Evan. –
Most pedig jöjjön, felviszem a szobájába. Ne is tiltakozzon!
– Szó sem lehet róla! – vágta rá Maggie. – Tudok én járni...
De Evan egy szempillantás alatt ölbe kapta, olyan könnyedén. mint egy
tollpihét.
– Hol vannak a gyerekek? – kérdezte, miközben lendületes léptekkel
elindult vele felfelé a lépcs n. Maggie súlya láthatóan meg sem kottyant
neki.
– A konyhában vacsoráznak. Kérem, tegyen le, Mr. Cahill!
– ígérem, tökéletes úriember leszek, Mrs. Kennedy. Hagyja abba a
sopánkodást, Mrs. Kennedy – szólt rá Evan szigorúan, de hangja és
mosolya csupa melegség volt.
Francesca szíve megdobbant, amint utánuk nézett. Szinte
elképzelhetetlen, hogy Evan éppen egy kis varrón t találjon vonzónak és
romantikusnak. Vagy mégis? Jól ismerte a bátyját, tudta, hogy a nagyvilági
szépségekért rajong. Valamennyi szeret je gyönyör n volt, mint a
színészn Grace Convay, vagy éppen Benevente grófn . Evan sohasem
szokott szobalányokkal vagy pincérn kkel cicázni, már csak ilyen.
A bátyja még visszaszólt a lépcs tetejér l:
– Én is megyek a vacsorára, Fran. Mehetünk együtt is, ha gondolod.
– Rendben – felelte Francesca tétován.

Evan rögtön megértette a tétovázást.
– Nyugodj meg, megbeszéltem Sarah-val, hogy a Plazában találkozunk
ma este. Ha alkalmunk adódik, mindent megbeszélünk még ma, de
legkés bb holnap reggel.
Francesca hirtelen megkönnyebbülést érzett, hiszen az eljegyzés
felbontása mindkettejük számára csak jót hozhat. Ennél okosabbat nem is
tehetnének, gondolta.
– Értettem! Egy árva szót sem szólok.
Csak akkor jutott eszébe, hogy Sarah ügyét meg sem beszélték, amikor
a bátyja elt nt a lépcs fordulóban.
A Plaza a város legel kel bb és legelegánsabb szállodája volt. Vörös

libériás inasok siettek a vendégek elé, kinyitották a kocsi ajtaját, hogy
kisegítsék az érkez t. Havazni kezdett, méghozzá igen s pelyhekben,
amikor Francesca kiszállt a hintóból, a hotel bejáratának hatalmas bronz
boltíve azonban megóvta az érkez t az id járás viszontagságaitól. A
szálloda és az utca gázlámpáinak fényében a hópelyhek aranylóan
csillantak meg, mintha táncot lejtettek volna a leveg ben.
Amíg a hintóban utaztak a hotelig, Francesca röviden beszámolt a
bátyjának a Sarah m termében történtekr l. Evant láthatóan felzaklatták a
hallottak, de azt a felvetést elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy
csalódott, féltékeny ifjú hölgy elkeseredésében nekiesik, és bosszúból
tönkreteszi Sarah m termét. Egyszer en abszurdnak tartotta a húga
feltételezését.
Francesca, miközben Evan oldalán felfelé lépkedett az el kel csarnok
lépcs in, meglepetten tapasztalta, hogy idegesség lesz rajta úrrá.
Legszívesebben besietett volna a mosdóba, hogy még egyszer
megigazgassa a toalettjét, hiszen alig maradt negyedórája, hogy estélyibe
öltözzön. A haját is csak siet sen tupírozta fel és fésülte hátra, mert nem
volt ideje bebodorítani. Az utolsó pillanatban még épp magához vette az
aprócska rúzsos tégelyt, és a kocsiban gyorsan kicsinosította az ajkát. Evan
egy cseppet sem csodálkozott ezen.

– Olyan feszült és izgatott vagy, Fran – súgta a fülébe a bátyja –, hogy
egészen megrémisztesz.
De Francesca megnyugtatóan rámosolygott:
– Nincs miért aggódnod, csak az el ttünk álló meglehet sen izgalmas
estét várom nagyon.
– Lárifári! A rend rf nökkel való találkozás hoz izgalomba, pedig
tisztában vagy vele, hogy n s. Ne is tagadd, láttam rajtad a múltkor,
amikor Bartolla a feleségét említette, nem is csodálkoztál, mert már
pontosan tudtad! Mégis, mire számítasz? – faggatta a bátyja.
Akkor értek az emeleti fogadóba. A terem hatalmas volt, magas
mennyezetét kecses oszlopok tartották, négyzet alakban ölelve körbe az
átriumot. Jobb kéz fel l a fogadópult helyezkedett el, mellette a ruhatár
fényesre polírozott mahagóni bútorzata, amelyet világos erezet
márványintarzia tett még elegánsabbá. Szemben, az átrium túlsó végében
kapott helyet a kor legfelkapottabb, legelegánsabb vendégl je. Francesca,
amikor legutóbb itt járt, nem vacsorára volt hivatalos, hanem a n vérét,,
Connie-t kísérte amolyan gardedámként, miközben Hart hevesen udvarolt
a n vérének.
Úgy t nt, egy örökkévalósággal azel tt történt, hogy a férfi szemet
vetett a n vérére, de Francescát még mindig rettent en zavarta az eset,
holott – némi meggy zés hatására – Hart azóta már visszavonulót fújt, és
békén hagyta Connie-t.
– Fran, hallod, amit mondok?
– Nem igazán – zökkent vissza Francesca a gondolataiból a valóságba,
réveteg mosollyal az arcán. – Nézd, ott vannak! – torpant meg hirtelen.
A társaság az átriumban kapott asztalt, és éppen a pezsg t szolgálták fel
nekik. Legel ször Bragget pillantotta meg.
Rick hófehér szalonkabátot viselt éjfekete nadrággal. Egy kétszemélyes
kanapén ült Lucy mellett, és nagyon gondterheltnek t nt, mint aki
gondolatban messze jár. Valószín leg egy b ntényen töri a fejét, még az is
lehet, hogy a Channing-ügyön morfondírozik. A feje fölött lév lámpa
fénye épp az arcára esett, kiemelve a sötétebb tincseket az aranybarna
hajában, és élesen kirajzolva széles arccsontját. Francescát szinte
elviselhetetlen melegség töltötte el. Bragg a legbiztosabb pont az életében.
Ugyanakkor halvány b ntudat is a hatalmába kerítette. Tovább nem
halogathatja, okvetlenül be kell számolnia neki Leigh Anne üzenetér l.

Már aznap, amikor megkapta, el kellett volna mondania neki. Talán ha este
hazaviszi majd, végre kettesben lehetnek, és alkalom adódik rá.
Bragg ekkor kissé megfordult, és nyomban észrevette t. Tekintetük
egymásba forrt, a férfi arca ugyanakkor elkomorult, és nagyon elszánt
kifejezést öltött.
Aztán hirtelen felállt, de akkor már mosolygott, és lezser, ruganyos
léptekkel elindult az üdvözlésére. Francesca a szeme sarkából látta, hogy a
család többi tagja is egyszerre fordítja felé a fejét, de igyekezett nyugalmat
er ltetni magára, és palástolni az izgatottságát.
Az álca mégiscsak álca maradt. Érezte, hogy minden egyes sejtje
nyughatatlanul bizsereg.
Bragg megállt el ttük:
– Cahill – fordult el ször Evan felé egy felületes pillantás kíséretében,
majd: – Francesca – mondta, és tekintete melegséget árasztott. – Szabad a
kabátját? – kérdezte, és aranyló pillantásával szinte végigsimított rajta.
Amikor Francesca átnyújtotta a kabátját, a kezük finoman összeért.
Rögtön megérezte, hogy a férfi már nem bosszankodik amiatt, hogy Hart
megrendelte a portrét, és repes az örömt l, amiért együtt tölthetik az estét.
– Azt hittem, mi leszünk az utolsók, de úgy látom, Sarah is késik –
jegyezte meg könnyedén, abban bízva, hogy a társaság ártatlan
csevegésnek tekinti a beszélgetésüket, ha egyáltalán figyeli ket valaki.
Minden szem rájuk szegez dött.
– Még nem érkezett meg – felelte Bragg, és tekintete újfent
végigvándorolt Francesca vadonatúj türkizkék estélyi ruháján. A
dekoltázsa meglehet sen mély volt, a szoknya selyme pedig lágyan hullott
alá a csíp jén, puha red ket képezve a bokája tájékán. Az anyag
tökéletesen sejteni engedte testének lágy domborulatait, s t ki is
hangsúlyozta azokat, gondosan leplezve, hogy visel je túlságosan vékony.
Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban eszébe jutott egy gyöngyház
medállal feldobni a dekoltázst.
– Mrs. Kennedy alkotása? – kérdezte Bragg elismer mosollyal.
Francesca bólintott, és elégedetten állapította meg magában, hogy a
toalettje tetszést aratott a férfinál.
– Van új híre Sarah m termének feldúlásával kapcsolatban? – kérdezte.
Bragg a szeme sarkából a családjára pillantott. Grace csendben üldögélt, és
látszólag a pezsg jét kortyolgatta élvezettel, de le nem vette a szemét

róluk. Rathe udvariasan állt mellette egy férfi társaságában, akit Francesca
soha azel tt nem látott még. A megszólalásig hasonlított Braggre, tehát is
Rathe fia lehet. Akárcsak a többiek, a férfi is ket figyelte, de a tekintete
kifejezéstelen, megfejthetetlen volt.
Francesca azon morfondírozott, a családot vajon érdekli-e egyáltalán
Bragg felesége.
– Az elmúlt három hónapban nem fordult el hasonló vandalizmus a
városban – válaszolta Bragg –, de O'Connor nyomozót ráállítottam a
korábbi esetekre.
– Ha nem jelentették a rend rségen, soha nem derül ki, hogy történt-e
ilyesmi.
– Ez igaz – mondta a férfi kedves mosollyal. – Az is lehet, hogy
egyetlen hasonló esetre sem bukkanunk.
Francesca egy pillanatig fontolgatta a szavakat.
– Bartolla grófn t kihallgatták már, Bragg?
– Csak kitér válaszokat adott – nézett a szemébe Bragg. – Láthatóan
nagyon szórakoztatja az ügy, és attól tartok, O'Connor fülig belehabarodott
– jegyezte meg égre emelt tekintettel. – Pedig csak most neveztem ki –
tette még hozzá.
Francesca felnevetett, de aztán ismét elkomolyodott:
– Magam is váltottam vele néhány szót, de nem volt hozzáf znivalója a
történtekhez. Nem különösebben viselte meg az eset.
– Arra gondoltam, holnap reggel személyesen felkeresem – mondta
Bragg. – Egy kicsit megszorongatom.
– Hadd kísérjem el! – kérlelte Francesca megérintve a kezét. A férfi
re sima volt, de egyáltalán nem puha és bársonyos. A tekintetük
egybekapcsolódott.
– Velem tarthat – egyezett bele Bragg némi tétovázás után –, de azt
hiszem, egyedül sokkal többre jutnék vele.
Francesca értetlenül nézett rá, és cseppet sem tetszett neki a
megjegyzés.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte gyanakodva, de a hangja csengése
még a saját fülét is bántotta.
– Nincs miért megrémülnie, Francesca. Köztudott, hogy a grófn nagy
férfifaló, de nem áll szándékomban kikezdeni vele. Mégis úgy vélem, hogy
sokkal eredményesebben hallgathatom ki, ha ön nincs jelen.

Francescának cseppet sem tetszett az ötlet.
– Ne vonja össze a szemöldökét! – figyelmeztette a férfi kedvesen. –
Id skorára mély ráncok csúfítják majd el a homlokát.
Nem hangzott túl mulatságosnak, Francescának nem is volt kedve
nevetni, ugyanakkor szégyellte, hogy nem képes palástolni a
féltékenységét.
– Mir l van szó? – szólt közbe Evan, aki mindeddig figyelmesen
hallgatta a beszélgetésüket. – Mi köze a grófn nek ehhez az ügyhöz?
Francesca meglepetten h költ hátra, mert meg is feledkezett róla, hogy a
bátyja is jelen van. Kérd n nézett Braggre, aki válaszolt helyette:
– Sarah m termében egyetlen vásznat tettek csak tönkre, mégpedig
Bartolla arcképét. Valószín leg, hangsúlyozom, valószín leg a vandál
pusztítás nem a menyasszonyod, hanem a grófn ellen irányult.
– Veszélyben van? – kerekedett el Evan szeme.
Bragg egy pillanatig nem tudta, mit feleljen, mert nem volt világos
számára, hogy Evan melyik n re célzott. Francesca viszont tudta, hogy
Evan Bartollára utalt, hiszen azt már a hintóban, idefele jövet megtudta,
hogy Sarah-nak nem esett bántódása, és úgy t nik, nem fenyegeti további
veszély. Mégis így válaszolt:
– A jelek szerint sem Sarah-t, sem Bartollát nem fenyegeti közvetlen
veszély. – Aztán eszébe jutott az a rengeteg sötétvörös festék, és
megborzongott. Szörnyen baljós el érzete támadt.
Evan arcára is kiült az aggodalom. Komoran lépett a társaság felé.
– Ha jól sejtem, ön Mr. Bragg – nyújtott kezet Rathe Bragg-nek. Lucy
akkor már talpra szökkent, hogy bemutassa az újonnan érkezettet.
Francesca Bragghez fordult:
– Annyi minden történt ma – mondta halkabbra fogva, miközben eszébe
jutott a szívfacsaró jelenet, amely apja és Evan között zajlott le. –
Beszélnem kell önnel – tette hozzá, és már a feleség üzenete járt a fejében.
– Jól van?
Francesca a fejét rázta.
– Vacsora után vigyen haza, kérem – suttogta. – Négyszemközt
szeretnék beszélni önnel.
Bragg állkapcsa megrándult.
– Az nem volna jó ötlet – mondta kimérten.
Francesca könyörg re fogta.

– Kérem! Különben soha nem lesz egy nyugodt percünk sem, ebben
biztos vagyok! Most, hogy itt van a családja, nem hiszem, hogy alkalmunk
adódna egy nyugodt beszélgetésre.
A férfi megfogta a könyökét, és kissé odébb vezette, nehogy
meghallják.
– Már az is elég kellemetlen, hogy együtt vagyunk az jelenlétükben –
suttogta –, de abban igaza van, hogy feltétlenül beszélnünk kell.
Francescának rossz el érzete támadt.
– Valami baj van?
– Ön is beszélni szeretne velem, én is magával.
– Mir l? – A nyugtalanság helyét a rémület vette át.
Tudja! Tudja, hogy Leigh Anne úton van New York felé! Tudja, hogy a
felesége találkozni akar velem! És a Martnál tett látogatásomról is tud!
Bragg tekintete elárulta, hogy tud valamit, valami szörny ségeset, ezért
Francesca nagyon félt a reakciójától.
Bragg meglepettnek t nt:
– Francesca, most sem a hely, sem az id nem alkalmas a nyugodt
beszélgetésre – mondta, és indulni készült, de Francesca megragadta a
kezét:
– Rólunk van szó? – kérdezte remeg , halk hangon.
– Igen – jött a kurta válasz. Aztán kiszabadította a kezét, és odalépett a
többiekhez. Francesca mozdulni sem bírt.
Egy rettenetes gondolat motoszkált a fejében, és hiába igyekezett, nem
tudott szabadulni t le. Bragg nem is olyan régen bevallotta, hogy nehezére
esik kettesben maradnia vele, mert iszonyú er feszítésébe kerül az
önmegtartóztatás. Csak nem azt akarja közölni, hogy a továbbiakban nem
maradhatunk egyszer en barátok? Egyszer már javasolta, hogy ne
találkozzunk többé, mert veszélyes számunkra az együttlét.
– El sem hiszem, hogy megismerhetem! – hallatszott egy hang a háta
mögött.
Francesca szíve egy pillanatra kihatott. Rémülten fordult hátra. Egy férfi
állt vele szemben, akár Rick Bragg ikertestvére is lehetett volna. A haja
sötétebb volt ugyan, inkább barna, mintsem sz ke, és az arca is
szögletesebb kissé, de a többi stimmelt: borostyánszín szem, sötét
szemöldök, széles, rendkívül széles arccsont, kis gödrök és az állán a
mélyedés.

– Francesca Cahill vagyok – mutatkozott be, és maga is meglep dött,
hogy remeg a hangja.
A férfi kedvesen mosolygott, azzal a fajta mosollyal, amely bármelyik
szívét megdobogtatná.
– Á, a híres nyomozó! Rourke vagyok, a semmirekell rend r bátyám
után els a sorban – nyújtotta üdvözlésre a kezét.
Miközben kezet fogtak, Francesca megpróbálta összeszedni magát.
– Rourke? Nem szokványos név – jegyezte meg.
– Ez a középs nevem. Csakhogy hatéves koromban megelégeltem,
hogy folyton piszkálnak és bántanak a másik nevem miatt, amely különben
Brian. Hogy lehet egy gyereknek azt a nevet adni, hogy Brian Bragg?
Szóval, amióta az eszemet tudom, mindenki Rourke-nak szólít – mondta
mosolyogva, melegséget árasztó, kedves tekintettel.
– Ön jár az orvosira? – érdekl dött Francesca leplezetlen
kíváncsisággal. Megállapította, hogy a férfi jó néhány évvel id sebb lehet
nála, és alig egy-két évvel fiatalabb Ricknél.
– Igen. Philadelphiában vagyok harmadéves, tiszta jeles. A húgom
odavan önért! – Francesca szerény mosollyal fogadta a bókot, és már azon
volt, hogy közölje, maga is rajong Lucyért, amikor a férfi hozzátette: –
De úgy látom, nem csak ...
A mosoly azonnal lehervadt Francesca arcáról. Követte a férfi
tekintetét, és észrevette, hogy nem olyan messze Bragg áll, és mer n
figyeli ket.
Életében el ször egy árva szó sem jutott az eszébe. Csak nézte Rourke-
ot, és képtelen volt egyetlen értelmes mondatot kibökni.
A férfi együtt érz en nevetett rá:
– Sajnálom, azt hiszem, ezt talán nem kellett volna... Van egy rossz
szokásom: ami a szívemen, a számon.
– Halvány fogalmam sincs, mire céloz – mondta, és igyekezett
könnyednek t nni, bár nem sikerült maradéktalanul.
Rourke megpaskolta a karját:
– Akkor tekintsük semmisnek az iménti, úriemberhez nem méltó
megjegyzésemet, rendben? Barátok leszünk? – kérdezte mosolyogva, de az
el bbi kérdés azért még ott lebegett a leveg ben.

– Természetesen – suttogta Francesca elhalón, mert Rourke széles válla
fölött hirtelen megpillantotta azt az alakot, aki el nap a
rend rkapitányság el tt várakozott. Az alak le nem vette a szemét Lucyról.
Francesca megdermedt, és gyorsan megfordult, hogy tekintetével
megkeresse Lucyt. Kíváncsi volt, hogy is észrevette-e a férfit, és ha igen,
hogyan reagál rá.
– Mi történt? – kérdezte Rourke aggodalmasan.
Lucy épp pezsg t kortyolt a poharából. Aztán hirtelen elsápadt, és a
poharat gyorsan letette.
– Semmi – fordult Francesca Rourke-hoz, mintha mi sem történt volna.
– Szóval, hányadéves az orvosin?
– Harmadéves – válaszolta a férfi halkan, de tekintete fürkész maradt.
– De ezt már említettem.
Francesca fél füllel hallotta, hogy Lucy kimenti magát, amiért kimegy
bepúderozni az orrát. A szeme sarkából látta, amint gyors léptekkel átvág a
termen, mint aki legszívesebben futásnak eredne, de kénytelen fékezni
magát. A fickó is elt nt az el csarnok irányában. Egyszer csak Bragg
jelent meg Francesca mellett.
– Látom, már megismerkedtél Miss Cahill-lel – szólt az öccséhez, de
érezhet en nem lelkesedett a dologért.
– Ó, igen, és el is vagyok ragadtatva – nevetett Rourke.
– Ne engedje, hogy az öcsém a b vkörébe kerítse! – figyelmeztette
Bragg Francescát. – Közismerten nagy n csábász.
– Nem lehet mindenki olyan el kel , mint te – nevetett Rourke, és
Francescára kacsintott.
– Az el kel ségem már rég a múlté – felelte Bragg nyersen, és átható
tekintettel nézett Francescára.
Biztosan úgy érti, hogy miatta volt kénytelen feladni az erkölcseib l,
gondolta Francesca, és döbbenten nézte, szinte kétségbeeséssel. Csupán
rosszul értette, próbálta nyugtatni magát.
Bragg ekkor az öccséhez fordult, aki sasszemmel figyelte ket. Úgy
nt, nem az a fajta ember, aki kihagyna egy szaftos részletet.
– Kétlem, hogy ördögb l hirtelen angyallá változtál volna – jegyezte
meg halkan. – De térjünk át komolyabb dolgokra. Szerintetek mi baja
Lucynak? – szegezte nekik a kérdést Rourke.
– Fogalmam sincs – válaszolta Bragg –, de mindjárt kiderítem.

– Hagyd csak, majd én! – ajánlkozott Rourke. – Te kísérd Miss Cahillt a
vacsorához – tette még hozzá, és a két fivér sokatmondó pillantást váltott.
– Channingék még nem érkeztek meg – jegyezte meg végül Bragg, és
kissé elpirult.
– Majd én megyek! – szólt közbe Francesca, és még miel tt a két férfi
ellenkezhetett volna, gyors léptekkel átvágott az átriumon, majd a sarkon,
ahol néhány pillanattal azel tt Lucy elt nt, gyorsított a léptein.
A mosdó az el csarnok túlsó felében volt, közvetlenül a forduló után, de
Francesca persze egy pillanatig sem áltatta magát azzal, hogy Lucy oda
ment volna. Amint befordult a sarkon, megpillantotta Lucyt, ezért gyorsan
egy oszlop mögé rejt zött! Hogy onnan lesse meg.
Az oszlop tökéletes rejtekhelynek bizonyult, mert teljes takarásban
maradhatott, ha Lucy netán hátrafordulna. A csinos vörös hajú megtorpant
a mosdó ajtaja el tt, hátrapillantott, hogy meggy djön róla, nem követte
senki. Merész, bíborvörös estélyit viselt, így nem maradhatott észrevétlen:
a hallban álldogáló vendégsereg hölgy és férfi tagjai egyaránt
megfordultak utána – ki irigységt l, ki pedig csodálattól vezérelve –, az
arra járó személyzetr l nem is beszélve.
Lucy ügyet sem vetett a tekintetekre. Arca sápadt volt, mint aki halálra
vált. Még egyszer meggy dött róla, hogy senki sem követte, majd szinte
futva indult el a folyosón. Francesca bizonyos volt benne, hogy
tulajdonképpen a családjától tart, azért olyan óvatos. Nyomban utána
indult.
A folyosó végén egy jelentéktelen ajtó állt, fölötte a KIJÁRAT felirattal.
Francesca ekkor már tudta, hová megy Lucy olyan siet sen. Az ajtó az
idegen után épp akkor csukódott be, mire Lucy is kisurrant utána.
Francesca a báli táskájába nyúlt ép bal kezével, és kissé idétlenül
kitapogatta az aprócska revolvert. A fenébe is! – gondolta. Erre aztán
igazán nem vágyott! Hogy a csudába szálljon szembe egy támadóval,
amikor a jobb keze még nem m ködik tökéletesen?
De nem volt más választása, mivel látta, hogy Lucy halálra rémült, tehát
biztos, hogy komoly veszély fenyegeti.
Kisurrant az ajtón az utcára. A Central Park déli oldalán jutott ki. A
végeláthatatlan háztömb mellett kett s-hármas sorokban parkoltak a lovas
kocsik és néhány motoros járm . Az utcán csak elvétve járt egy-két
járókel .

Lucy néhány kapualjjal lejjebb állt, épp egy cselédbejárat el tt. Vele
szemben a csavargó. Francesca mozdulatlanná dermedt, nehogy a cip je
kopogásával elárulja magát. Két arra járó úriember alaposan meg is
bámulta, ahogy estélyi ruhában ott álldogált.
– Hagyjon békén! – kiáltotta Lucy.
– Má' mér' kéne? Van valamije, ami kell nekem! – vágott vissza a
csavargó, hangja buja volt és elégedett.
– Még New Yorkba is követett!
– Naná! – nevetett a férfi, és hirtelen elkapta Lucy karját. – Tudja, mit?
Szerintem újra kellene kezdenünk – mondta, és odahajolt, hogy
megcsókolja.
Francesca nem tudta tovább türt ztetni magát. Megragadta a revolvert,
és elindult feléjük:
– Vegye le róla a kezét! – kiáltotta.
A csavargó meglep dött ugyan, de nem engedte el Lucyt.
– Mi a frász? – Akkor észrevette Francesca kezében a fegyvert, és kitört
bel le a nevetés.
Francesca rászegezte a revolvert.
– Engedje el!
De a férfi csak nevetett, egyre hangosabban.
Hetedik fejezet
1902. február 15., szombat, este 8 óra
Lucy értetlenül meredt Francescára. A csavargó se hagyta szó nélkül:

– Mi a frász ez?
– Szerintem pontosan tudja, mi! Azonnal engedje el! – utasította
Francesca, miközben remélte, hogy nem remeg a keze látványosan. A
szíve viszont veszettül kalapált. Mi a csodába keveredett Lucy?
A csavargó magához rántotta Lucyt.
– Van egy kis elintéznivalónk...

De Francesca nem hagyta, hogy befejezhesse a lábára irányította a
revolvert, és meghúzta a ravaszt. A lövés nagyot visszhangozva dörrent az
éjszakában.
A csavargó felordított, és nyomban eleresztette Lucyt. Francesca kissé
csodálkozott, mert valójában a járdára célzott, de a jelek szerint mégiscsak
a lábát találta el. A férfi hitetlenkedve fordult felé, a tekintetük találkozott.
Szeme kék volt és véreres. Aztán sarkon fordult, és eliszkolt.
Lucy és Francesca döbbenten nézett egymásra. A fegyverdörrenés
meglep en hangos volt, mintha nem is kisméret revolverb l származott
volna. Francesca gyorsan körül is nézett, nem hallotta-e meg valaki. Az
utcán jó néhány elegáns lovas fogat közlekedett, szinte valamennyi
ablakából kíváncsi fejek bukkantak el , s t még a színházi látcsövek is
el kerültek, hogy alaposabban szemügyre vehessék az eseményeket.
A két n megint egymásra nézett, majd szinte egyszerre kaptak észbe,
megfogták egymás kezét, és az oldalsó bejáraton keresztül visszaszaladtak
a szállodába. Az ajtó hangos dörrenéssel csapódott be mögöttük, k pedig
kifulladva d ltek neki. Francesca körülnézett a folyosón, de az hál'
istennek kongott az ürességt l.
– Eltaláltad? – lihegte Lucy.
– Nem tudom, lehet. Legfeljebb csak a lábát. – Francesca csak akkor
vette észre, hogy a keze vadul remeg, amikor gyorsan be akarta
gyömöszölni a revolverét az apró báli táskába. Bekötözött kezével segíteni
sem tudott, végigpillantott a folyosón, mintha azt várná, hogy egyszer csak
Bragg jelenik meg a túlsó végén, feldúlt arccal. Szerencsére szinte
bizonyosra vehet , hogy a lövés nem hallatszott odabent a szállodában,
úgyhogy félelme valószín leg mer rögeszme.
– Látott bennünket valaki? – kérdezte Lucy még mindig elfúló hangon.
– Nem hiszem, hacsak a lovas kocsik utasait nem számítjuk. – A
hirtelen felismerés villámként hasított beléjük: nem valószín , hogy
felt báli ruhájukban észrevétlenek maradhattak.
– A fenébe! – lihegte Lucy.
– Mi az ördög volt ez odakint? – kiáltotta Francesca.
Lucy szeme elkerekedett a rémülett l, és fejét rázva hátrálni kezdett:
– Az égvilágon semmi!
Francesca megdöbbent.

– Hogy érted, hogy semmi? Hiszen ott voltam, mindent láttam és
hallottam! Az a fickó valósággal rád támadt! Lucy, te nagyon nagy bajban
vagy!
Lucyt a sírás kerülgette.
– Én..., én nem tudok...
Francesca mit sem tör dve sebesült kezével, két kézbe fogta Lucyét.
– Engedd, hogy segítsek neked! A legkedvesebb barátn m lettél,
engedd hát, hogy segítsek!
Lucy szeme megtelt könnyel.
– Ez az egész csupán félreértés, nem vagyok bajban! A fickó
összetévesztett valakivel – próbálkozott kétségbeesetten, a könnyeivel
küszködve.
A rettegését azonban nem tudta palástolni. Francesca egyetlen szavát
sem hitte el tudta, hogy a csavargó nem tévesztette öt össze senkivel.
Együttérzéssel érintette meg Lucy meztelen karját
– Kérlek, engedd, hogy segítsek neked!
– Nincs miben segítened.
Francesca nagy leveg t vett, és sorolni kezdte:
– A legszeret bb családot tudhatod magad mellett. A bátyád maga a
rend rf nök, édesapád az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb
embere. – Eszébe jutott Hart vagyona és befolyása. – A féltestvéred
hegyeket is képes volna megmozdítani ebben a varosban, és mégis azt
látom, hogy te rettegsz. De bármibe is keveredtél, tudnod kell, hogy nem
vagy egyedül: a családod melletted áll, és én is segíthetek.
Lucy elfordult t le.
– A mosdóba kell mennem – közölte kurtán. – Lekéssük a vacsorát.
Francesca képtelen volt magára hagyni Lucyt ilyen zaklatott

állapotában, ezért úgy döntött, elkíséri t a mosdóba. Közben rápillantott
az el tér egyik asztalkáján álló hatalmas bronzórára és rádöbbent, már fél
órája elhagyták a társaságot. Lucy mintha a gondolataiban olvasott volna:
– Majd azt mondom, hogy köhög rohamot kaptam.

– Nem akarom, hogy ok nélkül aggódjanak miattam – mondta Lucy
kissé harciasan. – Semmi értelme, hogy bárkinek is említést tegyünk arról
a kis... incidensr l.
Francesca ezzel egyáltalán nem értett egyet, de inkább megtartotta a
véleményét. Lucy nagy bajban van, és a bátyja biztosan tudna segíteni
rajta. Amint alkalma adódik, azonnal beszámol Braggnek a történtekr l.
Amikor beléptek a tágas el csarnokba, Lucy megragadta a karját.
– Nehogy egy árva szót szólj bárkinek a történtekr l! Még Ricknek
sem!
Francesca az acélos elszántságot tükröz szemébe nézett fürkész n.
– Pedig ez volna az egyetlen okos megoldás – felelte végül.
– Nem, hacsak nem akarod, hogy a barátságunk véget érjen
Francesca meghátrált. Ezek szerint egymagának kell kézbe vennie az
ügyet, bármi legyen is az, ami Lucynak álmatlan éjszakákat okoz,
különben frissen kötött barátságuk kerül veszélybe.
– Megbízhatok benned? – kérdezte Lucy.
– Igen – bólintott Francesca –, bár tudom, ez ellentmond a józan észnek.
Lucy megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Köszönöm – mondta halványan elmosolyodva. – Majd azt mondom
nekik, hogy felszaladtunk a lakosztályomba, hogy megnézzük az ikreket és
Robertót.
Most Francescán volt a sor, hogy egyetért en bólintson, mert ez sokkal
hihet bb hazugság volt az el bbinél. De hazugság volt, és ez cseppet sem
nyugtatta meg a lelkét.
Miután az el térben elhaladtak a fogadópult és a ruhatár mellett, Lucy
megjegyezte:
– Tudom, hogy kényelmetlen neked ez a helyzet, de hidd el, én sem
szeretek hazudni a szeretteimnek.
– Hazudni általában nem jó megoldás – nézett a távolba Francesca, a
társaságot keresve. A népes család még mindig az átriumban volt,
meglehet sen türelmetlenül várva az érkezésüket. Még onnan, a távolból is
észrevette, hogy Bragg különösen gyanakvó tekintettel méregeti ket.
– Milyen szerencsénk van! – lelkendezett Lucy leplezetlen
megkönnyebbüléssel. – Channingék épp most érkeznek!

Francesca hátrapillantott: Sarah az édesanyja társaságában épp akkor
lépett be az el csarnok ellenkez oldalán lév hatalmas ajtón. A két n
szinte eltörpült hatalmas cobolyprém bundájában.
Bragg odalépett a húgához és Francescához.
– Hol a csudában voltatok? – kérdezte, miközben fürkész tekintettel
mérte végig ket.
– Felmentünk a lakosztályomba, hogy megnézzük a gyerekeket –
válaszolta Lucy széles mosollyal. – És mutattam néhány fotót is
Francescának a birtokról és a férjemr l.
Francesca rámosolygott Braggre, de a férfi nem viszonozta. A
hazugságot messzir l felismerte.
Rathe is felállt, és odament hozzájuk, hogy alaposan szemügyre vegye a
lányát.
– Minden rendben van? A gyerekek jól vannak?
– Jacknek kicsit fáj a hasa, de azonkívül minden tökéletesen rendben
van – felelte Lucy túlontúl vidáman.
Az apja gyanakodva fürkészte a lányát, majd egy örökkévalóságnak
perc után csak annyit mondott:
– Akkor jó.
Francesca érezte, hogy a férfi sejt valamit. És hogy még tovább
súlyosbodjon a helyzet, Grace is odament hozzájuk.
– Csak nem sírtál? – tudakolta a lányától.
– Nem, dehogy! Csak az allergiám – mosolygott Lucy az anyjára, ám
Grace nem mosolygott vissza. Apa és anya jelent ségteljes pillantást
váltott.
– Nagyon várjuk már a holnap estét, hogy végre találkozzunk a
szüleivel – fordult Rathe Francescához. – Meglehet sen régen volt már,
amikor Adrew-val egy egész éjszakán keresztül azon ügyködtünk, hogy
megoldjuk a világ összes politikai és társadalmi problémáját.
Francesca jókedv en nevetett, ami az elmúlt percek izgalmai után
igencsak jólesett neki. Nem sokáig tartott azonban a jókedve, miután
megtudta, hogy a hozzájuk csatlakozó – meglehet sen dühös – Rourke épp
Lucy lakosztályából érkezett. Rögtön félre is vonta a húgát. Francesca úgy
tett, mint aki mindezt észre sem veszi, de közben hegyezte a fülét, hátha
kihallgathatja ket. Rourke idegesen súgott valamit a húga fülébe, mire
Lucy felháborodottan vonult odébb.

– Mrs. Channing érkezett meg a lányával – jegyezte meg Bragg nyugodt
hangon.
– Ó, borzasztóan sajnálom, hogy elkéstünk! – harsogta Mrs. Channing,
miközben átnyújtotta a bundáját a semmib l ott term ruhatárosnak. –
Képzeljék csak, az a szörny detektív beállított, és egyszer en nem akarta
békén hagyni Sarah-t és a grófn t! Elképeszt en hosszadalmas és
kellemetlen kihallgatás volt! – vetett egy komor pillantást Braggre, mintha
az egész az hibája lett volna. – Sarah, kedvesem, vedd le hát a
cobolyprém bundádat! – szólt a lányára.
– Nagyon sajnálom, Mrs. Channing, ha O'Connor nyomozó a terhükre
volt. Nem is sejtettem, hogy még ma este visszamegy önökhöz.
– A legrosszabbkor jött – felelte Mrs. Channing, de már ragyogó arccal
fordult is Rathe és Grace Bragg felé.
Bragg gyorsan bemutatta ket egymásnak. Eközben Francescának
felt nt, hogy Rourke alaposan végigméri az estélyi ruhás Sarah-t. A ruha
láttán maga is elfintorodott, miközben nem kerülte el a figyelmét a Rourke
arcára kiül elképedés sem.
Szó, ami szó, Sarah cseppet sem volt vonzó. Egyrészt túlságosan sápadt
volt, amit valami lehetetlenül ódivatú, élénkvörös pirosítóval akart
ellensúlyozni. Persze az is lehet, hogy a pír természetes volt, és az izgatott
lelkiállapot varázsolta az arcára. Sötét smaragdszín estélyit viselt, amely
szinte elnyelte törékeny, áttetsz alakját. A szín illett volna hozzá, de a
ruha formátlansága és a rengeteg anyag miatt Sarah majdhogynem
kövérnek t nt, pedig mi sem állt t le távolabb. Nevetségesen drága
smaragd nyakéket viselt, amely egyáltalán nem illett egy ifjú hölgyhöz, aki
még hajadon. Mindenki sejtette, hogy a nyakéket az anyja választotta
számára, mivel Sarah egyáltalán nem tör dik azzal, milyen ruhát vagy
ékszert visel.
Evan kedvesen köszöntötte a jegyesét:
– Sarah! – hajolt meg, és megcsókolta a lány kezét. – Nagyon sajnálom,
ami a m termével történt.
Sarah feszültnek t nt, el is húzódott kissé.
– Köszönöm, Evan. Bízom benne, hogy a tettes hamarosan kézre kerül –
tette hozzá, és nagy szemeket meresztve Francescára nézett, aki kínjában
azt sem tudta, mit feleljen. Nem elég, hogy meg kell találnia a vandált, aki
feldúlta a m termet, ráadásul Lucy is az segítségére szorul.

– Evan, kedvesem! Hogy maga milyen fess! – lelkendezett Mrs.
Channing harsányan, és csókot lehelt jövend beli veje arcára. – Micsoda
szörny séges napokat élünk! Valóságos rémálom! Szegény Sarah egészen
magánkívül van!
Lucy szeretetteljesen ölelte meg Sarah-t:
– Mit szólnál egy korty pezsg höz? Szerintem jót tenne.
– Nem ihatok, a gyomrom nincs rendben – utasította el Sarah kurtán.
Bragg odalépett hozzá, és kezét a vállára tette.
– Csak nem O'Connor zaklatta fel, Miss Channing?
– Nem – felelte Sarah barátságtalanul. – örülök, hogy dolgozik az
ügyön, de szeretnék mihamarabb túl lenni az egészen.
Braggnek mintha nem tetszett volna ez a hozzáállás, aggodalmasan
Francescára nézett.
Francesca ugyanúgy aggódott, mert nem ilyennek ismerte Sarah-t.
Sohasem látta még ennyire feszültnek, nyersnek és barátságtalannak.
– Miért, mi történt a m termével? – tudakolta Rourke.
– Múlt éjjel betörtek – fordult hozzá Sarah. – Széthajigálták a
festményeimet, szétlocsolták minden festékemet, és egy arcképet miszlikbe
szabdaltak. Elképzelni sem tudom, ki vetemedhet ilyesmire, és f ként,
miért? – szegte fel az állát. Francesca látta, hogy komoly er feszítésébe
kerül a könnyed társasági csevegés! és bárhol máshol szívesebben lenne
most, mint a Plazában tartott családi vacsorán.
– Sarah-nak nincsenek ellenségei – jelentette ki Evan gálánsán –, mert
nagyon kedves lány, és mindenki szereti.
Sarah arcán egy mosoly suhant át a bók hallatán.
– Igazán sajnálom – mondta Rourke, de borostyánszín szemében
kíváncsiság csillogott. Francescához fordult: – Csak nem ön dolgozik az
ügyön?
– Mrs. Channing kifejezetten az én segítségemet kérte – felelte
Francesca némi tétovázás után.
Úgy látszott, Rourke ezt szórakoztatónak találja:
– Életemben nem találkoztam még n i nyomozóval.
– Miért? Az orvosok közt is vannak n k.
– Az egyetemen egyetlenegy n van, is nagyon népszer tlen a diákok
és a tanárok között.

– Nagy kár – jegyezte meg Francesca. – Remélem, ön nem ítélkezik
elhamarkodottan.
– igyekszem, de a medika mindent megtesz, hogy ne szeressék, ezért
inkább feladtam – vonta meg Rourke a vállát.
– Szerintem sokkal jobb orvos válik bel le, mint az összes férfi hallgató
együttvéve – vetette közbe Sarah.
Rourke csodálkozva nézett rá.
Francescát kevésbé lepte meg a megjegyzés, hiszen jól ismerte Sarah-t a
szerény küls meglehet sen bohém lelket takart. Azon viszont maga is
elcsodálkozott, hogy Sarah egy számára idegen társaságban nyíltan hangot
ad a véleményének.
Sarah el is pirult, de folytatta:
– Ha egy n olyan hivatást választ magának, amelyet kizárólag férfiak
gyakorolnak, a szenvedélyessége okán gyakorlatilag kiközösítik. Vegyük
például Francescát: szerintem fantasztikus szimata van.
– Ó, ez túlzás! – szerénykedett Francesca.
Rourke érdekl dve vonta fel a szemöldökét:
– Gondolom, ezt tapasztalatból mondja. – Tekintetét lassan, alaposan
végighordozta Sarah minden egyes vonásán, mintha boncolást végezne egy
gyakorlati órán az egyetemen.
– Talán – vonta meg a vállát Sarah egykedv en. Aznap este egyáltalán
nem volt formában, a szeme is gyanúsan csillogott, ami nem kerülte el
Francesca figyelmét, s t inkább aggasztotta.
– Nem ülnénk inkább asztalhoz? – harsogta Mrs. Channing, mert
kezdett kínossá válni számára a helyzet. – Kedves uram, a lányom igazi
úrhölgy, a festészet csupán úri passzió a számára. Egyszer kis akvarellek,
semmi különös, amolyan úrilányos kedvtelés.
Francesca elborzadva hallgatta, és nagyon sajnálta Sarah-t, amiért az
anyja ilyen bárdolatlanul szeretné elfogadtatni t az el kel társasággal.
Már a nyelvén volt a csíp s megjegyzés, amellyel védelmébe vehetné a
barátn jét, de Lucy megel zte:
– Szerintem zseniális m vész.
Sarah komoran mosolygott rá.
– Egyet kell értenem Sarah-val – vetette közbe Grace. – Hosszú ideje
tapasztalom, amit fiatalkoromban csupán sejtettem, hogy a n k magasabb
rend intelligenciával rendelkeznek, persze ha hagyják kibontakozni ket.

Arról a n l, aki minden félelmét leküzdve olyan területre merészkedik,
amelyet a férfiak sajátítottak ki, nyomban kiderül, hogy sokkal jobb orvos,
jogász vagy m vész válik bel le – mosolygott kedvesen anyára és lányára.
– Nagyon szívesen megnézném egyszer a képeit, Sarah.
– Szívesen látom bármikor – mosolygott rá Sarah. – Nagy csodálója
vagyok önnek. Mrs. Bragg. Éveken keresztül figyelemmel kísértem a
szüfrazsetti tevékenységét. Boldog vagyok, hogy személyesen is
megismerhetem! Álmomban sem hittem volna, hogy valaha
találkozhatunk!
– Ez nagyon kedves, gyermekem – fogadta a bókot Grace.
Francesca csak pislogott. Miért is nem err l az oldalról próbálta
megkörnyékezni Grace Bragget?
– Egyik kutya, másik eb – motyogta Rourke, majd fennhangon
megkérdezte: – Szóval ön fest vész?
– Igen – bólintott Sarah.
– És melyik irányzatát kedveli a festészetnek? – firtatta.
– Netán az akvarelleket, mint megannyi úrilány?
– Az olajat jobban kedvelem – felelte Sarah nyersen. – Mostanában nem
is igen készítek akvarellt. Az impresszionizmus áll legközelebb a
szívemhez, de a régi mesterek munkáit is sokat tanulmányoztam.
Manapság létezik egy új irányzat a m vészetben, a posztimpresszionizmus,
de én nem tartozom hozzá. Az igazat megvallva, bár impresszionista
volnék, van egy határozott romantikus vonulat is a m veimben, ezért sokan
a romantikusok közé sorolnak. Egyébként az olaj után a szénrajzot
kedvelem a legjobban – sorolta mosolytalanul, bár a szeme furcsán
csillogott. A hanghordozása is megváltozott, kissé szaggatottá,
türelmetlenné vált.
Rourke figyelmesen hallgatta.
– És milyen témákat kedvel? Ha jól sejtem, a tájkép nem a kedvence.
– Valóban nem. A tájképfestést unalmasnak találom, ellenben imádok
i és gyermekportrét festeni – válaszolta Sarah, és hirtelen szélesen
rámosolygott Francescára, aki legszívesebben vadul integetni kezdett
volna, hogy azonnal hagyja abba, de egy figyelmeztet pillantásnál többre
nem futotta. Sarah persze nem vette észre a figyelmeztetést. – Calder Hart
nemrégiben rendelt t lem egy portrét Francescáról, és ez hatalmas
boldogsággal tölt el.

Súlyos csend telepedett a társaságra.
Francesca csak ekkor döbbent rá, hogy Hart nincs is jelen. Nem jött el,
ami azt jelenti, hogy kés bb sem fog megjelenni a vacsorán. Egy pillanatig
teljesen összezavarodott az érzéseit l, mert egyszerre lett rajta úrrá a
csalódottság és a határtalan megkönnyebbülés. A lelke mélyén azt is tudta,
Hart miért nem csatlakozott hozzájuk aznap este. Francesca szinte
beleszédült, ha a délutáni találkozásukra gondolt: az oka, hogy Hart nem
vesz részt a nagy családi vacsorán.
Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, és azzal vigasztalta magát, hogy
a beszélgetésük az oka a férfi távolmaradásának, nem pedig ö maga.
A csalódottságtól pedig végképp meg akart szabadulni. Ennél nagyobb
ostobaságot elképzelni sem lehet.
Rourke könnyed mosollyal szólalt meg:
– Á, szóval Hart megrendelte Miss Cahill portréját! Ezen mondjuk nem
is csodálkozom... – nevetett túláradó kedvességgel Francescára, majd
egyenesen a bátyjához fordult: – Ugye, te sem csodálkozol rajta, Rick?
– Hart azt tesz, amit csak kedve tart – felelte Bragg ridegen.
– H , ezt aztán nevezem! – rikkantotta Rourke vidáman.
– Mrs. Channingnek igaza van – lépett közbe Rathe Bragg –, ideje
asztalhoz ülni. – Azzal átölelte két fia vállát, miközben fürkész
pillantással mérte végig Francescát.
Francesca érezte, hogy fülig pirul.
Rathe tekintete korántsem t nt olyan barátságosnak, mint korábban, az
arcára kiült kifejezés pedig egyáltalán nem tetszett Francescának.
Rathe felajánlotta a karját Mrs. Channingnek, Bragg pedig a
mostohaanyját kísérte a vacsoraasztalhoz, amikor két rend r kíséretében
Newman nyomozó jelent meg az ajtóban. Elny tt szövetkabátja alapján
els pillantásra megismerni a nyomozót, nem is szükséges hozzá a mellre
zött jelvény sem, mert általános szabály, hogy a detektív sosem fest úgy,
mint egy úriember.
A két egyenruhás megjelenése a szállodában nem kis felt nést keltett.
Francesca jól ismerte Newman nyomozót hiszen számos ügyön dolgoztak
már együtt, de az egyenruhások láttán megtorpant. Legszívesebben
elsüllyedt volna.
Bragg is nyomban észrevette a jövevényeket:
– Mi történt?

– Fogalmam sincs – motyogta Francesca az orra alatt.
– Elnézést, Grace, egy perc, és jövök – szólt mostohaanyjához, majd a
jövevények felé indult. Newman a recepciós pultnál állt. ahol köré gy lt
már néhány szállodai alkalmazott, de amint megpillantotta a f nökét, a
kíváncsiskodókat otthagyva elé sietett. Francescát mintha mágnes vonzotta
volna utánuk.
– Mi történt, Newman? – kérdezte Bragg.
– Lövöldözés, uram. Legalábbis egy lövés, odakint a szálloda mögött.
– Megsérült valaki?
– Úgy t nik, igen. Az Ötvenkilencedik utcán végig követhet a
vérnyom, nyugatra tart az ötödik és a Hatodik felé – válaszolta a detektív.
Bragg figyelmesen hallgatta.
– A nyom pontosan a szálloda oldalbejáratánál kezd dik – tette hozzá
Newman, az alacsony, testes nyomozó, akinek pufók arca folyton vörös
volt. – jó estét, Miss Cahill – biccentett Francescának, amint észrevette.
Váratlanul Bragg is felé fordult:
– Mondja, Francesca, mi a fene folyik itt?
– Fogalmam sincs – felelte nagy leveg t véve, és megpróbált mosolyt
er ltetni az arcára. – Most hallok el ször az incidensr l
A férfi gyanakodva nézett rá.
Francesca állta a tekintetét, bár cseppet sem volt könny .
– Ha jól emlékszem, a húgommal a folyosónak éppen azon a végén
ntek el, amely az oldalsó bejárathoz vezet, éppen az ötvenkilencedik
utcára.
Francesca rádöbbent, hogy Bragg minden lépésüket figyelte, ami azt
jelenti, hogy látta, ahogy elmennek a n i mosdó mellett végig a folyosón,
amely az utcára nyílik.
– Máris kimegyek, és megvizsgálom a helyszínt – fordult Bragg a
nyomozóhoz. – Kérem, folytassa a személyzet kikérdezését!
Newman egy biccentéssel tudomásul vette az utasítást, és visszatért a
pulthoz.
Amint magukra maradtak, Bragg túlságosan nyugodt hangon azt
kérdezte:
– Láthatnám a fegyverét, Francesca?

Nyolcadik fejezet
1902. február 15., szombat, este 8 óra
Kétségkívül félreértett valamit.

– Nem egészen értem...
– Lucyval belekeveredtek valamibe. Lucyra rá se lehet ismerni.
Gyanítom, hogy ismét bajba került. Néhány perce lövést adtak le a szálloda
melletti kis utcában, csoda hát, ha gyanakodni kezdek? – sorolta Bragg
monoton hangon.
– Bragg, ezzel kínos helyzetbe hoz a családja el tt – figyelmeztette
Francesca idegesen.
– Ön adta le a lövést az imént? – kérdezte a férfi megrovó pillantással.
– Titoktartást fogadtam, Bragg.
– Kinek? A húgomnak?
Francesca lehunyta a szemét, és magában káromkodott. Gy lölte az
ilyen kellemetlen helyzetet. Végül mégis szembenézett a férfival:
– Kérem, ne kényszerítsen rá, hogy hazudjak. Ha tehetném, mindent
elmondanék önnek, de köt az ígéretem.
Bragg tehetetlenül nézett körül, azután megragadta Francesca karját, és
néhány lépéssel odébb húzta.
– Francesca! Nagyon nyomós okának kellett lennie, hogy meghúzza azt
a ravaszt.
– Ne kényszerítsen hazugságra! – könyörgött Francesca.
– Ön húzta meg a ravaszt?
Francesca nagyot nyelt, mert egyre nagyobb kutyaszorítóban érezte
magát.
– Igen. De nem állt szándékomban bárkit lel ni.
– Vagyis figyelmeztet lövésnek szánta... – Bragg egyre jobban
elbizonytalanodott. – Azt hiszem, el kell beszélgetnem a húgommal –
közölte váratlanul.

Az ötletet Francesca is üdvözölte. Lucy könyörgése ellenére még
mindig úgy vélte, leghelyesebb, ha beavatják a családot a történtekbe, ám
mégsem szegheti meg a szavát, nem árulhatja el a barátn jét.
– Bragg – mondta, alaposan megfontolva minden szavát – nagyon
kellemetlen helyzetbe kerültem. szintén mondom, fogalmam sincs
semmir l, csak annyi biztos, hogy Lucy nem akarja beavatni önt, sem a
családot az ügybe. Ezt elég világosan közölte velem – mondta, állva a férfi
fürkész tekintetét. – Azt persze nem tudom megakadályozni, hogy
beszéljen vele, nekem viszont hallgatnom kell, mert megígértem neki.
Bragg arca egyszerre volt zavart, értetlen és komor.
– Már-már megrémiszt! Ilyen nagy volna a baj? Lucy veszélyben van?
– Hogy bajban van, az egészen biztos – felelte Francesca óvatosan –, de
ennél többet magam sem tudok.
– Ez nem túl megnyugtató – mondta Bragg keser en.
– Tisztában vagyok vele. – Francesca lázasan gondolkodott. – Mit
szólna hozzá, ha holnap beugranék a kapitányságra, és belenéznék a
Rogues-féle nyilvántartásba? – kérdezte váratlanul a b nöz k fotóit és
fantomképeit tartalmazó katalógusra utalva.
Bragg meglep dött a váratlan kérésen, az arca is elkomorult:
– Hogyne nézhetne bele, Francesca.
Rövid csend telepedett közéjük, a tekintetük egybeforrt.
– Most mihez kezd? – kérdezte végül Francesca.
A férfi kelletlenül elmosolyodott.
– Gondoltam, magam is átnyálazom a nyilvántartást, miután ön
befejezte. Lucynak nem is kell tudnia róla.
Francesca egyszerre érzett örömöt és félelmet: Bragg tehát elhatározta,
hogy segít a húgán, mindegy, mit ígért Francesca, és mit szeretne Lucy.
A férfi sarkon fordult, és követte Newman nyomozót az utcára,
feltehet en, hogy szemügyre vegye a lövöldözés helyszínét.
Francesca lemondón nézett utána, és abban reménykedett, hogy Lucy
nem haragszik majd. amiért bevonta a bátyját a nyomozásba.
1902. február 15.. szombat, éjjel 11 óra
Milyen csodás este volt! – lelkendezett Mrs. Channing. – Te is jól

érezted magad, Grace?

– Valóban kellemes volt – mosolygott Grace udvariasan. – Már úgy
hiányzott a fiam, alig vártam, hogy viszontláthassam – fordult Bragghez
szeretetteljesen.
– Az érzés kölcsönös – viszonozta Bragg a kedvességet.
– Ezek szerint New Yorkban maradtok? – kíváncsiskodott Mrs.
Channing. – Úgy tudom, a házatokat jó pár éve eladtátok.
– Pontosabban kiadtuk – javította ki Rathe. – A feleségem szeretne egy
csendes helyet, úgyhogy most megfelel telket keresünk, hogy építkezzünk
– fogta meg gyengéden a felesége kezet.
Francesca is a társasággal tartott, Sarah és Evan a nyomukban. Egyikük
se szólt egy árva szót sem. A vacsora alatt Sarah felt en csendes maradt,
alig evett néhány falatot. Rourke zárta a sort, lehajtott f vel, zsebre dugott
kézzel, gondolataiba merülve. Francesca észrevette a gyengéd mosolyt,
amellyel Rathe pillantott a feleségére, és amelyet az asszony éppoly
kedvesen viszonzott.
Rég észrevette már, hogy a Bragg házaspár a rajongásig szereti
egymást, de ez a nyílt szeretetnyilvánítás Igencsak meglepte. Rourke érte
utol.
– Hazakísérhetem, Miss Cahill?
Francesca egészen összezavarodott, ahogy a férfi szép metszés arcát
nézte, amely a megszólalásig hasonlított a fivérééhez A szeme azonban,
amelyben egyszerre tükröz dött értés és kíváncsiság, még nyugtalanítóbb
volt.
– A bátyámmal megyek haza – vágta rá gyorsan. Bragg ott lépkedett
mellette, Francesca megérezte rajta a hirtelen támadt feszültséget.
– Úgy tudom, a bátyja még hazakíséri a menyasszonyát – vetette ellen
Rourke szárazon. – El fordulhat, hogy kedve támad elid zni kicsit a
jövend belijénél – tette hozzá, hátrapillantva a némaságba burkolózott
párra. Francesca sejtette, hogy Rourke mindent pontosan ért az ifjú párral
kapcsolatban.
Segélykér n pillantott Braggre, hogy menekítse t ki ebb l a szorult
helyzetb l. Nem mintha bármi kifogása lett volna az igencsak intelligens
Rourke ellen, aki szórakoztató társaságnak bizonyulhatna, csak ne volna
olyan éles esz . Amúgy pedig rengeteg megbeszélnivalója akadt Bragg-
gel, ráadásul egyetlen porcikája sem kívánta Rourke társaságában tölteni az
est hátralév részét éberen védekezve a folytonos célozgatásaival szemben.

– A húgom úgyis mindig azt teszi, amihez kedve van – szólt közbe Evan
csillogó szemmel. – Mindazonáltal semmi kifogásom az ellen, hogy te
kísérd haza, Rourke.
– Francescát én fogom hazakísérni – zárta le a vitát Bragg – Van egy-
két dolog, amit feltétlenül meg kell beszélnünk – Ridegen pillantva Evanre
még hozzátette: – Afel l pedig biztos lehetsz, hogy velem nagyobb
biztonságban lesz. mint az öcsémmel.
– Csakhogy én jobb parti vagyok – mormogta Rourke
Francesca egyre kellemetlenebbül érezte magát.
– Épp egy ügyön dolgozom – magyarázta Rourke-nak – és nem volt
alkalmunk megbeszélni a részleteket. Okvetlenül szükségem van Bragg
tanácsára.
– Nos, rendben – mosolygott rá Rourke mindentudón – Akkor én most
elegánsan távozom.
Olyan mókásan intett búcsút, hogy Francesca önkéntelenül
elmosolyodott, de hirtelen arcára fagyott a jókedve, amikor a hátuk mögött
valami nagyot puffant.
Mindenki egyszerre fordult hátra. A földön Sarah hevert ájultan. Rourke
egy szempillantás alatt mellette termett, és letérdelt, miközben Mrs.
Channing hangosan sápítozott.
Rourke a térdére emelte Sarah ernyedt fejét, és kitapogatta a nyaki
ver erét.
– Mi történt? – kérdezte Bragg, és odaguggolt melléjük.
Az öccse nem felelt, a zsebében kotorászott. Sarah arca halottsápadt
volt.
– Van valakinél repül só? – kérdezte Rourke, miután hiába kutatott a
zsebében. – A háziúr miatt mindig tartok magamnál, de úgy látszik, ma
este kitettem a zsebemb l.
– Elájult? – érdekl dött Rathe.
Sarah kezdett magához térni.
– Úgy t nik, bár határozottan semmiképpen sem állítanám. A pulzusa
kissé gyönge, és mintha láza is volna – felelte Rourke. miközben Sarah
homlokát tapogatta. Óvatosan visszahelyezte a fejét a földre, és a magasba
emelte a térdeit. – Ez a lány csont és b r – jegyezte meg csodálkozva.
– Annyira lefoglalja a festés, hogy enni is elfelejt – magyarázta Mrs.
Channing a könnyeivel küszködve. – Ó, szegény kislányom!

Rourke ügyet sem vetett a siránkozó anyára. Sarah arcát legyezgette,
míg Evan futva vissza nem tért a recepcióról.
– Itt van! – nyújtotta át kétségbeesetten.
– Köszönöm – felelte Rourke, és Sarah orra alá tartotta a repül sót,
miközben halkan, megnyugtató hangon nyugtatgatta: – Semmi baj, Miss
Channing, csak egy kis múló rosszullét volt.
Sarah szeme ekkor kipattant, és hirtelen felsikoltott. Rourke a feje alá
csúsztatta a kezét, és tovább csitította:
– Maradjon nyugton egy kis ideig. Megvárjuk, amíg a vér visszatér a
fejébe.
Sarah ránézett, majd elhaló hangon azt kérdezte:
– Elájultam?
– Úgy t nik, igen – mosolygott rá Rourke. – Látja? A csinos pofikájába
máris kezd visszatérni az élet.
Sarah megpróbált visszamosolyogni, kevés sikerrel.
– Azt hiszem, már fel tudok ülni.
– Csak lassan – figyelmeztette a férfi, és gyengéden felsegítette.
Sarah er tlenül d lt a karjába, és lehunyta a szemét.
– Szédül? – kérdezte Rourke szinte aggodalommal a hangjában.
Sarah bólintott.
– Az orvosi táskám Hart házában maradt. Keresni kellene egy orvost a
szállodában – mondta anélkül, hogy felpillantott volna. Evan azonnal
sarkon fordult, és orvosért sietett.
– Nincs szükségem orvosra – motyogta Sarah lassan kinyitva a szemét.
– Pedig láza is van – vette szemügyre az arcát Rourke alaposabban. –
Már a vacsoránál is észrevettem, hogy szinte semmit sem evett, kisasszony
– tette hozzá fedd n.
– Én észre sem vettem. Csodálom, hogy maga igen – tette hozzá Sarah
kissé nyersen, majd újra elernyedt Rourke karjában.
– Sajnálom, olyan ideges vagyok, nem is ismerek magamra.
– Azt hiszem, ez érthet . Á, megérkezett a felment sereg!
A recepciós futva érkezett egy öltönyös úr társaságában, akir l a
bemutatkozáskor kiderült, hogy maga a szállodaigazgató.
– Egyetlen orvos vendégünk van, dr. Johnson, csakhogy ma este az
operába ment. Ha kívánják, elküldetek érte, és amíg megérkezik, szívesen
bocsátok egy szobát a hölgy rendelkezésére.

– Ez jó ötlet – felelte Rourke, és a páciensére mosolygott.
– Sarah? Keresünk önnek egy szobát, hogy nyugodt körülmények között
várhassa az orvos érkezését.
– Már semmi bajom, csak egy kicsit gyenge vagyok még. Szeretnék
hazamenni – mondta Sarah. inkább törékenynek t nt mintsem makacsnak
vagy akaratosnak.
– Szó sem lehet róla! Néhány perc, és dr. Johnson itt lesz.
– Tudom, hogy egy órába is telhet, úgyhogy inkább hazamennék –
tiltakozott Sarah kissé hevesebben. Francesca mellé guggolt, és
megsimogatta a hátát, de Sarah mintha észre sem vette volna.
– Mire ez a nagy sietség? – nyugtatta Rourke. – Nagyon szeretném, ha
az orvos megmérné a lázát, megnézné a torkát, meghallgatná a szívét és a
tüdejét. Mindez csupán rutinvizsgálat – tetté még hozzá megnyugtató
mosollyal.
– Reggel dolgoznom kell – keresett Sarah újabb kifogást.
– Kétlem, hogy reggel dolgozhat – felelte Rourke türelmesen.
Sarah elgondolkodva nézte, miközben arca egyre jobban kigyúlt.
– Igaza van! – kiáltotta egyszeriben. – Beteg vagyok! Nincs kedvem
festeni sem! Nem is akarok! Egész nap rosszul éreztem magam! –
Könnyek szöktek a szemébe. – Mi lesz, ha Mr. Hart meggondolja magát?
Mi lesz, ha visszavonja a megrendelést? – zokogta. – Életem eddigi
legfontosabb munkája lett volna!
– A fivérem nem fogja meggondolni magát. Sok mindent lehet mondani
rá, de hogy meggondolná magát, azt nem. Ha portrét rendelt Miss
Cahillr l, annak oka van, és Hartot ismerve, az égvilágon semmi sem
tántoríthatja el az elhatározásától.
Sarah cseppet sem könnyebbült meg.
– Szeretnék hazamenni. Anya, elhívhatnánk dr. Finneyt.
Mrs. Channing tehetetlenül tárta szét a karját, mire Bragg így szólt:
– Úton a Cahill-rezidencia felé megállok dr. Finneynél, és szólok neki.
Mire önök hazaérnek, a doktor is ott lesz. Ne aggódj, Rourke, dr. Finney jó
orvos.
– Okos ötlet – felelte Rourke, és Sarah-ra mosolygott: – Fel tud állni?
– Persze.
Rourke talpra segítette, majd Evanhöz fordult:
– Ha nem bánod, elkísérlek benneteket a Channing-rezidenciára.

– Semmi akadálya – felelte Evan látható megkönnyebbüléssel. – Hívok
egy bérkocsit.
Rathe és Grace szintén bérkocsit rendelt, és Hart rezidenciájára

hajtottak. Rourke elkísérte Evant és Sarah-t a Channingek West Side-i
otthonába. Lucy felment a szállodai lakosztályába, amelyet nemrég bérelt,
mert úgy vélte, túl sok kellemetlenséget okoz fivérének a három gyerekkel
és a dadussal, bár Francesca biztos volt benne, hogy Caldert nem zavarja
különösebben, ha tele van a ház. Bragg felkísérte a húgát, hogy váltson
vele egy-két keresetlen szót, Francesca pedig magára maradt az
el csarnokban Bragg nagy sokára jelent csak meg, arca igencsak komor
volt
– Elnézést, egy kissé sokáig tartott – szabadkozott miközben felsegítette
Francesca kabátját.
A portás szélesre tárta el ttük az ajtót, k pedig kiléptek a szabadba.
– Beszélt vele? – kérdezte Francesca aggodalmasan
– A húgom olykor makacs, mint egy öszvér – felelte Bragg és Francesca
derekára tette a kezét, miközben lekísérte a lépcs n, amelynek az alján egy
másik portás álldogált. Amint meglátta ket, kilépett a néptelen utcára,
hogy leintsen egy kocsit Bragg aznap otthon hagyta a Daimlerét.
– Az mit jelent?
A férfi szorosabban karolta át a derekát, és magához vonta
Egymásra néztek, a tekintetük egybeforrt. Francesca testét meleg
bizsergés járta át.
– Azt jelenti, hogy Lucy mindent tagad, még azt is, hogy ön adott volna
le egy lövést. Teljesen magába zárkózott, azt mondta tör djek a magam
dolgával, és ne üssem bele az orrom az övébe
Francescát elfogta a remegés. A vastag bunda ellenére is érezte a meleg,
er l duzzadó férfitestet maga mellett
– Szóval nem lettünk okosabbak...
– Nem bizony. Csak nem fázik?
– Nem – er ltetett Francesca egy halvány mosolyt az arcára
– Pedig nem úgy t nik – súgta Bragg, és az ajkát nézte

Tüzes izgalom parázslott fel Francesca testében, és közelebb simult
hozzá. Ennyi elegend is volt: Bragg keze forrón kulcsolódott a csíp jére,
a tekintetük összeforrt.
A vágy sürget volt, mindent elsöpr . Egyszeriben ezernyi gondolat
villant át Francesca elméjén, félelmek és érzelmek lázas kavalkádja.
Egyszerre érzett határtalan szerelmet és csodálatot a férfi iránt, de szinte
nyomban el bukkant emlékezetéb l a feleség képe, és az üzenet, amelyet
küldött. A következ kép már a keser vita volt, amely az apja és a bátyja
között zajlott korábban, és amelynek is szemtanúja volt. Majd szegény
Sarah képe bukkant el , aztán Lucyé, aki szintén nagy bajba keveredett,
végül Calder Hart következett, aki megígérte, hogy egyetlen ujjal sem fog
hozzáérni. Aztán megjelent a kétkerek fogat, és Francesca megnyugodott
végre-valahára kettesben lehetnek. A felismerés ugyanakkor megdöbbent
volt immáron sem tagadni, sem befolyásolni nem lehet az egymás iránti
érzelmeiket.
– Rend rf nök úr! A bérkocsi megérkezett.
A portás hangja megtörte a varázst. Bragg elengedte Francesca derekát.
– Köszönöm – mondta rekedt hangon, és a portás markába nyomott egy
pénzérmét.
Els ként Francesca ült be a kocsiba. Égett az arca, és abban bízott, a
portás nem vette észre a bens séges pillanatot kettejük között. A hirtelen
váltás kiábrándító volt. Néhány másodperce mi sem volt kézenfekv bb,
mint hogy Bragg házához hajtatnak, ahol végre egymáséi lesznek. Most, a
kocsiban ülve, csak az foglalkoztatta, nehogy a portás lelkesen
beszámoljon az esetr l egy ostoba firkásznak.
Bragg is beszállt, majd behúzta maga mögött az ajtót.
– Kétszer állunk meg útközben – szólt oda a kocsisnak. – El ször az
ötödik sugárúton, a 810-es számnál.
A kocsis egy biccentéssel vette tudomásul az úti célt, és a lovak közé
csapott.
Francesca aggódó tekintettel kereste Bragg szemét, de a férfi se szó, se
beszéd a karjába zárta.
– Bragg! – tiltakozott volna Francesca, de a férfi szája az ajkára tapadt,
belé fojtva a tiltakozást. Forró csókban olvadtak össze. Francesca keze
el bb tétován vándorolt végig a férfi vállán, hátán, aztán megadta magát:
hagyta, hogy Bragg a kocsi ülésére döntse. Nyelve egyre követel bben

igyekezett behatolni az ajkai közé, a keze mohón csúszott be a kabátja alá,
siklott végig a derekán, fel, egészen a melléig.
Francesca kéjesen nyögött, és reszket kézzel szabadította meg a férfit a
kabátjától. Keze vágyakozón siklott a fehér szalonkabát alá, fel-le
kutakodva az ingén, ízlelgetve izmos fels testének és mellkasának minden
porcikáját. Bragg ajka Francesca nyakára vándorolt. Ajka és nyelve
nyomán perzsel n bizsergett a b re, kéjesen adta át magát az érzésnek.
Megragadta a férfi fejét Így kérve, ne hagyja abba, s t hatoljon lejjebb is.
Bragg nem is tétovázott.
Csókok özönét zúdította Francesca mellkasának fedetlen b rére, de
amikor a dekoltázsa széléhez ért, hirtelen megállt
– Ne hagyja abba! – suttogta Francesca elfúló hangon
Bragg az arcával simogatni kezdte a mellét, mindaddig amíg a ruha lágy
selyméb l el bukkant az ágaskodó mellbimbója
Francesca egy mozdulattal lecsúsztatta magáról a fels részt
Bragg forró, tüzes lehelete égette a keble vékony b rét alig egy
hajszálnyira a bimbójától.
– Kérem, folytassa! – hallotta saját könyörgését mire a férfi nyelve
lassan, kéjesen megérintette a meredez bimbót újra és újra, míg Francesca
nem bírta tovább, és kéjt l kábultan hánykolódni kezdett a kocsi ülésén.
Bragg szája ekkor a mellbimbójára tapadt.
Francesca felsikoltott, amikor a férfi keze a szoknyája alá csúszott,
felkúszott a selyemharisnyáján, egészen a meztelen combjáig. Rémülten
dermedt meg egy pillanatra.
Bragg felemelte a fejét, és ránézett. Arcvonásait egészen eltorzította a
szenvedély. Ujjai ismét elindultak, egyre feljebb haladtak Francesca
mezítelen combján, mígnem elérték a combja hajlatát
Francesca szinte önkívületi állapotban kínálta oda magát kéjesen
nyögve, sikoltozva. A férfi ajka elölr l kezdte a csókot – a száján, az arcán
de ujjai kitartóan bizsergették féltett kincsét mindaddig, míg az
áramütésszer érzés végig nem söpört Francesca testén. Háta ívbe görbült,
szeme el tt mintha ezernyi csillag robbant volna szét, beterítve
csillámporral az éj sötét egét Teste könny vé vált, súlytalanná, úgy kapta
fel a szenvedély és röpítette magával a csillagok közé.
Aztán hirtelen visszahullott a valóságba. K kemény karfa törte a
nyakát, a kényelmetlen kocsiülés nyomta a hátát, egyik lába idétlenül

kalimpált ide-oda, Bragg súlyos teste pedig egyszerre fölemelkedett róla.
Felpillantott a kocsi ütött-kopott, szakadozott vászontetejére, azután
megpróbált feltápászkodni, miközben értetlenül kereste a férfi tekintetét.
Bragg is t nézte, tekintete lázasan sötét volt.
– Jól van?
Francesca rádöbbent, hogy keble mezítelen, ezért gyors mozdulattal
felrángatta a ruhája fels részét, majd eligazgatta a szoknyáját.
– És maga? – kérdezte óvatosan.
– Igen is, meg nem is – mormolta a férfi. – Elveszítettem a fejem,
Francesca. Nem akartam egy kocsi ülésén leteperni...
Francesca szerette volna megérinteni, de furcsamód nem volt bátorsága.
– Boldog vagyok, hogy megtette.
– Én egyáltalán nem.
A férfi szavai villámcsapásként érték.
– Miért?
– Nehéz err l beszélni...
Francesca szinte lebénult a rémülett l, id be telt, amíg meg tudott
szólalni:
– Független, feln tt n vagyok. Boldog vagyok, hogy szeretjük
egymást, és nem érdekelnek a körülmények. Bragg, én semmit sem
sajnálok!
– Biztos benne?
– Igen!
Bragg hirtelen a helyére huppant az ülésen, lehunyta a szemét, és arcát
az ütött-kopott kocsitet re emelte.
– Az isten verje meg!
Francesca szótlanul nézte nyakának feszes izmát, elgyötört
arckifejezését, majd tekintete óvatosan végigpásztázta egész feszült testét.
Csalódottan süppedt maga is az ülésbe. Miért nem képes végre
megfeledkezni mindenr l, és átadni magát a szerelemnek? –
méltatlankodott magában, de aztán rájött, hogy épp emiatt szereti t
annyira.
– Nekem semmit sem jelent az ártatlanságom, Bragg – szólalt meg kissé
keser en. – Boldog volnék, ha magának adhatnám.
– Ne mondjon ilyeneket! – pattant ki a férfi szeme.

– Pedig ez az igazság. Ezerszer átgondoltam már. Maga az egyetlen, és
semmi sem változtathatja meg az ön iránt való érzéseimet.
Bragg felé fordította a fejét, de egyébként nem mozdult A kocsi
zötyköl dve haladt az úti cél felé.
– Ezt a dolgot számtalanszor megbeszéltük már. Ne kívánja t lem, hogy
tönkretegyem, Francesca, ahhoz túlságosan szeretem
– De engem nem érdekel más! – tiltakozott Francesca – Nem leszek
másnak a felesége, és akkor meg mit számít?
– Azt sohasem tudhatja – felelte a férfi, és nagyon keser nek t nt. Felé
fordult, és átható tekintettel a szemébe nézett
Francescát egészen megrémítette a tekintete.
– Mi a baj? Mir l akart beszélni velem?
– Csütörtökön azt mondtam, hogy el akarok válni a feleségemt l, de
maga nem válaszolt erre semmit. Sem akkor, sem azóta. Elismerem, nem is
nagyon adódott alkalmunk a beszélgetésre. De jól ismerem, Francesca,
el bb-utóbb megtalálja a módját, hogy megtárgyaljuk a jöv nket, ám eddig
mégsem tette – vetette a szemére komoran. – Túlságosan jól ismerem.
Látom magán hogy nem boldog. Valami megváltozott, és nem tudom, mi
Francesca olyan feszült volt, hogy lélegzetet is alig volt képes venni.
– Én is ismerem, Bragg, és tudom, hogy soha nem mondana Ilyesmit
hirtelen felindulásból.
– Hirtelen felindulásból? Az ember csak egyszer n sülhet az életben! Itt
nem felindulásról van szó, Francesca!
Francescának egyre inkább nehezére esett leveg t vennie Az ember
csak egyszer n sül az életben... Most elárulta magát Tulajdonkeppen ezt
várta t le, csakhogy nem ilyen módon Nem a felesége és a karrierje
romjain. Soha nem hagyná, hogy Bragg tönkretegye az életét, és azt sem
vállalja, hogy maga legyen a férfi pusztulásának az okozója.
– Nem gondoltam meg magam. Írok egy levelet Leigh Anne-nek,
amelyben közlöm vele a válási szándékomat – mondta Bragg kurtán.
– Alaposan meggondolta? – kérdezte Francesca, miközben a félelem
kezdte fojtogatni. Hogyan végz dhet ilyen ostobán ez az este? Alig néhány
perce még a vágy tüzében égtek, most meg egy hajszál választja el ket a
veszekedést l.
– Csak egy érzelmeinek él n kérdezhet ilyet. Tudja meg, éjszakákon
át csak ezen jár az eszem! – mondta, és hangja már dühös volt. – Az a baj,

hogy ilyesmit nem lehet levélben közölni. Nem volna tisztességes. Ezért
úgy döntöttem, hogy a héten Bostonba utazom, és személyesen beszélem
meg vele a döntésemet.
Francescának eszébe jutott a levélke, amely otthon volt, az íróasztalán.
Kedves Miss Cahill... Szeretnék találkozni önnel... Azután nyomban
eszébe ötlött Lucy dühödt kitörése is: Gy lölöm t! Azok után, amit
Rickkel m velt... – Miért? Mit tett vele? – Még kérded? Összetörte a
bátyám szívét!
Francesca homloka gyöngyözni kezdett. Tisztában volt vele, hogy nem
volna szabad szóba hoznia ezt a témát, de egyszer en nem bírta tovább.
Meg kell tudnia az igazat!
– Lucy szerint Leigh Anne összetörte a szívét, Bragg.
– Micsoda? – lep dött meg Bragg szintén.
Francesca megnedvesítette az ajkát. Odabenn a fejében megszólalt egy
figyelmeztet hangocska: Hagyd abba! Hiszen szeret téged, hiszen már
bebizonyította!
– Lucy szerint Leigh Anne összetörte a szívét.
Bragg arcizma megrándult, vonásai megmerevedtek.
– Gy lölöm, ha a hátam mögött pletykálkodik vele a házasságomról.
Francescát mintha arcul ütötték volna.
– Tényleg összetörte a szívét?
– Nem.
– Miért mondana Lucy ilyesmit?
– Azt mégis honnan a fenéb l tudjam?! – kiáltotta a férfi dühösen.
– Hagyja abba! – szorította meg Francesca a karját. – Most miért kiabál
velem? Mi rosszat tettem? Egy egyszer kérdésre várok feleletet.
Bragg magánkívül volt a düht l.
– Fiatal voltam és naiv. Megbíztam benne. És ami ennél is fontosabb, a
, akit szerettem, egyáltalán nem is létezett Hogy összetörte volna a
szívemet? Bevallom, beletelt némi id be, amíg magamhoz tértem a
döbbenett l, hogy tulajdonképpen egy szajhát vettem feleségül. Tessék!
Megfelel választ kapott a kérdésére?
– Tehát összetörte a szívét... – suttogta Francesca döbbenten, és érezte,
hogy valami megszakadt odabent. Porszem került a gépezetbe, egyetlen
árva kis porszem, de az elég volt ahhoz, hogy megzavarja a
fogaskerekeket. Soha többé nem m ködik úgy, mint addig.

– Nem gyászolom t, Francesca – figyelmeztette a férfi.
– Épp az imént mondta, hogy „a n , akit szerettem"! Szóval szerelmes
volt belé! – Francesca körül forgott a világ.
Bragg dühösen csapott az ülésre.
– Igen, szerelmes voltam, de nem Leigh Anne-be! Szerelmes voltam
egy gyönyör séges angyalba, akinél tökéletesebb teremtmény nem volt a
földön! Csakhogy a n , akit szerettem, csupán a képzeletemben létezett,
illúzió volt! Nos, megelégszik ennyivel vagy tovább folytatja a
kihallgatást? – kérdezte nyersen.
– Nekem azt mondta, hogy csak testi vágyat érzett iránta Hazudott
nekem! – suttogta Francesca.
– Igen, vágy volt. Mivelhogy az ember nem lehet szerelmes egy
képzeletbeli alakba – felelte a férfi.
Francesca hátat fordított neki, és kibámult a kocsi ablakán miközben
vadul kapaszkodott az ülés szélébe. Egy gyönyör séges angyalba, akinél
tökéletesebb teremtmény nem volt a földön... Istenem, mennyire fájtak e
szavak! Szeretett volna elt nni meghalni.
– Francesca, sajnálom... – fordult hozzá Bragg gyengéden. – Sajnálom,
de a feleségem puszta említése is kihoz a sodromból Ne haragudjon, hogy
kiabáltam magával.
– Szerintem még mindig t szereti – hallotta Francesca a saját szomorú
hangját. Gy lölte magát, amiért ilyesmiket mond de nem tehetett róla: ez
volt az igazság.
– Én magát szeretem! – ragadta meg Bragg a karjánál fogva.
A szeme most egészen feketének t nt. – Nálánál rosszabb dolog nem
történhetett volna az életemben, és elmegyek hozzá, hogy megkérjem:
váljunk el. Mindenemet neki adom, csak egyezzen bele. Ha mégsem, akkor
harcolni fogok, mindegy, hogy milyen hosszú id be telik. Utána pedig
feleségül veszem magát – mondta. – Francesca, feleségül jön hozzám?
Francesca mélyen a szemébe nézett, és lassan megrázta a fejét.
– Nem. Nem tehetem – válaszolta.

Kilencedik fejezet
1902. február 15., szombat, éjfél
Hogyan?! – kerekedett el Bragg szeme. Francesca nagyot sóhajtott, és

a keze után nyúlt:
– Nem hagyhatom, hogy elváljon t le – mondta.
Bragg elhúzta a kezét.
– Miért nem?
– Mert véget vetne a politikai karrierjének – magyarázta Francesca
ijedten, mert elrémisztette a férfi arckifejezése.
– Értem.
– Nem hiszem, hogy értené! Nem hagyhatom, hogy elváljon a
feleségét l, mert az tönkretenné minden álmát és törekvését, amiért egész
életében küzdött! Ez önz ség volna részemr l, és nem tudnék többé a
tükörbe nézni.
A férfinak arcizma sem rándult.
– Nem gondolja, hogy az életemr l nekem magamnak kellene
döntenem?
– Soha nem bocsátanám meg magamnak, és talán egyszer eljön az id ,
hogy maga is meggy löl érte! – kiabálta Francesca kétségbeesetten.
– Sohasem tudnám magát gy lölni – mondta, és olyan mereven szegezte
rá a tekintetét, hogy Francesca összetöpörödött t le. – Talán valaki máshoz
akar feleségül menni? – kérdezte Bragg gyanakodva.
– Ugyan! Micsoda ostoba kérdés?! – tiltakozott Francesca de egyre
kényelmetlenebbül érezte magát, mert pontosan tudta hova fog vezetni a
beszélgetés.
– Az volna? Pedig én bizton tudom, hogy egy nagyon híres m gy jt
alig várja, hogy elkészüljön a maga arcképe – jegyezte meg Bragg ridegen.
– Kérem, Hartot ne keverje bele! – figyelmeztette Francesca – Semmi
köze ahhoz, hogy én magát szeretem.
– Valóban szeret? Nem ön lenne az els n a világon, aki elvált
emberhez megy feleségül.

– Épp azért nem fogadhatom el az ajánlatát, mert annyira szeretem! –
magyarázkodott Francesca kétségbeesetten és egyre rosszabbul érezte
magát. A világ forgott körülötte, de mintha épp az ellenkez irányba
pörgött volna. Alig néhány perce utasította vissza annak az embernek a
házassági ajánlatát, akit szeret. Hogy bánhat el vele így a sors?
A férfi egy darabig hallgatott, majd nagy sokára így szólt:
– Tartsa távol magát Caldert l! – mondta hidegen
Francesca azt hitte, rosszul hall.
– Hogyan? Mégis mi köze van Caldernek hozzánk?
– Azóta akar kett nk közé állni, amióta az apját meggyilkoltak –
mondta Bragg monoton hangon. – Akkor találkozott vele el ször.
Francesca értetlenül nézett rá: fel nem foghatta, miért keverte bele
Hartot kettejük kapcsolatába. Már a nyelvén volt, hogy megmondja, téved,
ha azt hiszi, Hart kett jük közé akar állni mégsem volt képes megszólalni.
Eszébe jutott ugyanis az aznap délutáni kellemetlen találkozása Harttal, aki
kerek perec közölte, hogy legh bb vágya Francescát a szeret jévé tenni,
mégsem viszi rá a lélek. mert többre értékeli a barátságukat. Jobbnak látta
hát ha hallgat.
– Calder csupán jó barát – bökte ki kevés meggy déssel, hogy meg a
saját fülét is bántotta hangjának er tlensége.
– Ezt hagyja abba! Fel lem áltathatja magát, hogy Hart csupán plátói
érzelmekkel viseltetik ön iránt, de engem ne kábítson! Hazudjon magának,
de nekem ne!
– Nem hazudok – védekezett Francesca er tlenül. – Ne vádoljon engem
hazugsággal!
– Ne haragudjon – mondta Bragg, és mély leveg t vett. – Úgy látom,
elhitette magával, hogy ez az igazság, és ett l nem hagyja magát
eltántorítani. Nem akarok vitatkozni magával, Francesca, de jobb, ha tudja,
a legkevésbé sem bízom a féltestvéremben. Semmi más nem motiválja,
mint hogy engem hátba döfjön, és elorozza t lem a n t, akit szeretek.
– Ez nem igaz!
– Valóban? Mégis mióta lett ilyen Calder-szakért ? – kérdezte egy
lesújtó pillantás kíséretében. – Elképeszt , hogy mindig az pártját fogja!
Hát semmib l sem tanul? Calderben nem lehet megbízni! Értse meg végre!
Francesca nem felelt, pedig meggy dése volt, hogy Bragg téved.
Furcsamód tökéletesen megbízott Calderben, és hirtelen rádöbbent, hogy

a férfinak igaza volt. amikor azt mondta, hogy Francesca önmagában nem
bízik eléggé, amikor együtt vannak. A felismerés elrémisztette, különösen
így, a Bragg-gel folytatott vita kapcsán.
– Újra kérdezem: hajlandó távol tartani magát t le? – firtatta Bragg.
Francesca maga is elcsodálkozott, mennyire bizonytalan.
– Nem szép önt l, hogy választás elé állít.
– Miért nem képes egyszer en igent mondani? Üljön modellt ahhoz az
átkozott portréhoz, ha akar, csak Caldert kerülje el messzir l!
Francesca úgy érezte, nem hagynak neki választási lehet séget.
– A kérésével egyszer en gúzsba köt.
– Tudom.
Francesca lehunyta a szemét. Hart kegyetlenül gúnyos, furcsamód
mégis gyengéd arca bukkant el a gondolataiból. Sóhajtva igyekezett
elhessegetni a képet, ezért inkább kinyitotta a szemét, de szinte hátrah költ
Bragg szúrós, vesébe látó tekintetét l. Okosabb, ha engedek, gondolta.
– Rendben, kerülni fogom t a társaságban – fogadkozott de mivel
megígértem Sarah-nak, hogy elkapom a vandált, aki tönkretette a
termét, kénytelen leszek igénybe venni Hart segítségét a
vészvilággal kapcsolatban.
– Rendben van – felelte Bragg komoran. – Ha megkérem rá, hajlandó
gondolkodni az ajánlatomon?
Meglep en hamar ejtette a témát, és tért vissza a házasság kérdésére,
gondolta Francesca, és bár döntése határozott volt, nem merte elutasítani
Bragget, különösen a szomorú, zaklatott! S t dühös tekintete láttán.
– Persze – mondta végül.
– Csak rám hagyja – mondta a férfi. – Látom, hogy elszánta magát, és
nem hajlandó újra végiggondolni.
– Néha az az érzésem, hogy a vesémbe lát – suttogta Francesca
összetörten, könnyes tekintettel.
– Csak azért, mert annyira hasonlítunk egymásra – felelte a férfi
egykedv en, de szemében még felvillant a düh és a sértettség.
Francesca elbizonytalanodott.
– Nem mondhat le miattam csak úgy egyszer en a karrierjér l, Bragg!
Nem tehet ilyet!
Most a férfin volt a sor, hogy elbizonytalanodjon.

– Nem akarom senki miatt elveszíteni magát. Azt nem tudnám elviselni
– vallotta be végül.
Francesca beleborzongott a feltételezésbe, hogy netán Hart miatt félti t,
ami persze rültség, de felt nt az is, hogy Bragg egy pillanatig tétovázott,
miel tt válaszolt volna, és nem is t nt túlságosan meggy nek. Mégis
tudta, hogy a férfi szereti, amit nemcsak a bérkocsiban átélt szenvedélyes
percek bizonyítanak, hanem minden pillanat, amelyet az utóbbi id ben
közös nyomozásaik során együtt töltöttek. Csakhogy az is nyilvánvaló,
hogy Bragg még mindig szereti a feleségét – ezt Francesca nagyon
határozottan érezte.
– Az igazat mondja! – érintette meg gyengéden a férfi karját.
– Valóban hajlandó volna mindent feladni, amiért egész életben
küzdött?
Bragg ránézett, de nem válaszolt.
– Bragg! – firtatta tovább Francesca. – Mi volna, ha sohasem mennék
férjhez? Mi volna, ha úgy döntenék, az életemet a nyomozásnak és a
reformoknak szentelem, és vénkisasszonyként halok meg? Akkor mit
választana?
A félhomályos utastérben lehetetlen volt eldönteni, hogy valóban pír
önti-e el a férfi arcát, csak nehézkes sóhajtása árulkodott
– Nem áll szándékomban kerékbe törni a pályafutásomat, hogyan is
tehetném? Hiszen annyi feladatom van még! A városi kapitányság
rendbetétele csupán az els lépés, s ha száz évig élnék is kevés volna, hogy
véghezvigyem mindazt, amit szeretnék – sorolta lemondó komorsággal. –
Csakhogy a világ nem tökéletes, Francesca, és az ember kénytelen
kompromisszumokat kötni. Az ön által kigondolt forgatókönyv teljesen
abszurd! Leny göz lény, egyszer en egyedülálló, és valószín leg én
vagyok az egyetlen, aki tökéletesen megérti és értékeli önt. mégis látnia
kell, hány férfi ácsingózott ön után a Channing-bálon. Ha nem lépek, akkor
valamelyikük résen lesz, és megteszi. Én már döntöttem, Francesca.
Francesca figyelmesen nézte, de Bragg elfordította a fejét. Nyilvánvaló
volt, hogy a döntése korántsem olyan határozott és eltökélt, mint ahogy azt
el adta. Bragg nagy formátumú ember, irányításra született igazi reformer,
aki a lelke mélyén nem szívesen ad fel mindent a szerelemért, de az is
nyilvánvaló, hogy nem akarja t elveszíteni. Hogy a csudába lehetne
feloldani ezt az ellentmondást?

– Most megfogadok önnek valamit, Bragg – mondta Francesca
elgondolkodva.
Egymás szemébe néztek.
Francesca a férfi keze után nyúlt, baljával megfogta, és er sen
megszorította.
– Ígérem, hogy a szívem soha nem lesz senki másé. A szívem örökké a
magáé marad.
Bragg arca megenyhült.
– Épp ezért szeretem! – vonta magához Francescát és egy pillanatig
er sen szorította, majd hirtelen eleresztette. – Még csak húszéves, és én
nem fogadhatok el önt l ilyen ígéretet, isten rizz! Eljön majd a nap,
amikor megbánja még.
– Soha nem fogom megbánni, úgyhogy fogadja csak el – suttogta
Francesca. – Az a fajta n vagyok, aki csak egyszer szeret igazán az
életben.
– Fáj, hogy ezt kell mondanom, de az életben sokfajta szerelem létezik.
A sors útjai kifürkészhetetlenek. Meglep dne, ha egy szép napon olyan
ösvényen találná magát, amilyenr l álmodni sem mert addig. – Hangja
végtelenül komoly volt.
Semmiképp sem akarja megérteni, gondolta Francesca.
– Ez azt jelenti, hogy mégsem fog elválni a feleségét l? – kérdezte.
– Nem.
– Vagyis továbbra is szándékában áll felkeresni Leigh Anne-t? – firtatta
Francesca nem kis aggodalommal.
– Nem most rögtön. Lehet, hogy túlságosan siettetem a dolgokat –
mosolyodott el Bragg halványan, és magához ölelte Francescát. – Talán ha
alaposan átbeszéljük a kett nk kapcsolatát, Francesca, olyan döntést
sikerül hoznunk, amely mindkett nk számára kielégít .
– Mit akar ezzel mondani? – pislogott Francesca értetlenül.
– Hogy rájön végre, Francesca, nem tud nélkülem élni támogatja a
válási szándékomat, és hozzám jön feleségül – mosolygott a férfi.
A gyengédsége mosolyt csalt Francesca arcára is, de szinte nyomban
elfogta a félelem, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Bragg sem hajlandó
megmásítani az elhatározását. Akkor nem marad csupán egyetlen
választási lehet ség... Hosszú pillanatba telt, amíg képes volt megszólalni:

– Van még egy megoldás – mondta elfúló hangon – Egyetlen módja
van, hogy átvészeljük ezt a kis zivatart, miel tt szembeszállunk a ránk váró
nagy viharral.
– Mi volna az? – nézett rá Bragg ártatlan csodálkozással.
– Tegyen a szeret jévé! – kiáltotta Francesca.
– Arról szó sem lehet! – válaszolta gondolkodás nélkül a férfi.
A fogat megállt a hófödte kocsibejárón a Cahill-rezidencia lépcs i el tt.
Egyik jük sem mozdult. Francesca megbántottan húzódott az ülés távoli
sarkába, Bragg pedig elgondolkodva bámult ki az ablakon a maga oldalán.
A kocsis udvariasan köhintett.
– Egy pillanat – szólt oda Bragg. – Kérem, várjon meg! – Azzal kitárta a
kocsi ajtaját, és kiszökkent a járdára. A fagyos, jeges havon meg is csúszott
kissé. Megfordult, és várakozón dugta be a fejét a kocsiba.
Francesca nagy sokára fordította felé a fejét.
– Miért nem? – kérdezte könnyt l elfúló hangon. – Én már alaposan
végiggondoltam az egészet.
– Dehogyis gondolta végig, és ha mégis, akkor egyáltalán nem ismer
engem! – válaszolta Bragg mogorván, és felé nyújtotta a kezét.
Francesca kelletlenül fogadta el a kezet. Ahogy Bragg kisegítette t a
kocsiból, a keze végigsimított a derekán. Francesca egyszerre érzett
elutasítást és töltötte el jóles érzés. Óvatos léptekkel indultak el a
kikövezett feljárón, amely az impozáns mészk épület lépcs sorához
vezetett.
– Úgy ismerem, mint önmagamat – kezdte újra Francesca. – Teljesen
egyformán gondolkodunk, és néha az az érzésem, hogy olvas a
gondolataimban.
– Nem, Francesca, nem ismer eléggé – ragadta meg Bragg a kezét, és
magához vonta, hogy arcuk szinte összeért. – Ön többet érdemel annál,
mint hogy egy férfi játékszere legyen. Maga egy férjet érdemel, egy valódi
társat, aki a gyermekei apja lehet. Ha a szeret m lenne, b ntudat gyötörne,
valahányszor önhöz érnék, és tudja, mekkora pusztítást képes végezni a
ntudat az ember lelkében.
Francesca szemét ellepték a könnyek.
– Igen, tudom – suttogta.
– Én pedig azt tudom, hogy el bb vagy utóbb összezavarodik majd a
saját ellentmondásos érzelmeit l, és egy id után a szégyennel is meg kell

küzdenie, mert a titkunk nem maradhat titok örökké – mondta, és
megsimogatta Francesca arcát. – Mit gondol, meddig fog így szeretni
engem, ha a lelkébe befészkeli magát a szégyen és a b ntudat?
Francesca elhúzódott t le, és durcásan fonta karba a kezét, olyan
szorosan, hogy leveg t is nehezére esett venni. Vagy ki tudja? Lehet, hogy
épp a leveg vel volt a baj: s lett és rossz íz .
– És mondja csak, hogy érezné magát, ha a szeret mként egy szép
napon szembetalálkozna a feleségemmel? – kérdezte Bragg kíméletlenül.
– Hagyja abba! – kiáltotta Francesca, mert a férfi szavai késként
hasítottak a szívébe.
– Hányszor mondtam már, hogy sokkal jobban tisztelem annál, hogy
megalázzam. Nem bánnék úgy önnel, mint ahogy a Georgette Labouche
vagy a Daisy Jones-félékkel bánnak a férfiak – folytatta Bragg halkan. –
Ne sírjon! Pontosan annyira tisztelem, amennyire megérdemli! És akkor
még ott van az apja is! Istenem, hisz a barátom! Minden tiszteletem és
csodálatom az övé, Francesca. Soha nem aláznám meg azzal, hogy a
szeret mmé teszem a lányát!
Minden szava igaz volt, épp azért fájt annyira.
– Akkor hát mi lesz velünk? – kérdezte Francesca. – Ha nem hagyom,
hogy elváljon a feleségét l, maga pedig nem hajlandó elfogadni mint
szeret t, akkor mondja, mi lesz velünk?
Bragg szótlanul nézte, és elengedte a kezét. Elmondhatatlan szomorúság
ült ki az arcára, költözött a szemébe:
– Fogalmam sincs. A barátságunk így ellehetetlenül.
– Soha! – sikoltotta rémülten Francesca. – Bragg csak nézte, de nem
szólt. – Eszébe ne jusson! Azt már nem hagyom, hogy mint barátot is
elveszítsem! Képtelenség, Bragg! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Nem mi volnánk az egyetlenek – felelte a férfi tompán –, és ezt ön is
tudja.
Francesca üres tekintettel bámult maga elé. Aztán rájött, azért nem lát,
mert könny homályosítja el a szemét.
– Jobb, ha most bemegyek – mondta kimérten. – Köszönöm, hogy
hazakísért.
Bragg bólintott, elkísérte a bejárati ajtóig, de ezúttal nem érintette meg.
Aztán elment.

Francesca üres tekintettel, bénult szívvel bámult ki az ablakon a kihalt
sugárútra.
Csakis rémálom lehet az egész.
1902. február 16., vasárnap, délel tt 9 óra
Semmi különös nem történt – húzta el a száját Joel Kennedy. – Se

árvíz, se hurrikán...
Alig egy perce szálltak ki a bérkocsiból a rend rkapitányság alacsony
téglaépülete el tt, amely nem számított Joel kedvenc épületei közé. A
Mulberry Street félelmetesen kihalt volt, ami érthet , hisz vasárnap reggel
lévén a zsebmetsz k és egyéb kétes alakok többsége már az éjszaka
folyamán rács mögé került. Francesca észrevette, hogy Bragg autója nem
áll a szokott helyen a téglaépület el tt, és ett l kissé megkönnyebbült.
Még mindig az el este hatása alatt állt. Megrémítette a
beszélgetésük, és semmi kedve nem volt találkozni a férfival. Össze volt
zavarodva, nem is tudta összeszedni magát, annyit azonban biztosan tudott,
hogy még mindig nagyon szereti t, és meg fogják találni a megoldást,
hogy kijussanak valahogy ebb l a rettenetes kutyaszorítóból.
Nagyon hideg volt. Éjszaka a h mérséklet mínusz nyolc fokra süllyedt,
és úgy t nt, a nappal ellenére sem akar elmozdulni onnan.
– Menjünk be – javasolta Francesca vacogva. – Tetszik az új sapka és a
keszty ? – kérdezte Joelt.
A fiú boldogan vigyorgott, miközben elhaladtak két egyenruhás rend r
mellett, akik ügyet sem vetettek rájuk.
– Igazi b rb l van, gyapjúval bélelve – lelkesedett elégedetten. –
Nagyon teccik, Miss Cahill, köszönöm!
– Kasmírral bélelt – javította ki Francesca mosolyogva A minap
vásároltatott a gyereknek új keszty t és sapkát, mert addig csak ócska
rongyokban járt.
– Kasmír? – kerekedett el a fiú szeme. – Viccelni teccik? Aszittem
kasmírt csak a gazdagok hordanak.

– Nem ismerek olyan törvényt, amely tiltaná, hogy kasmírt viselj –
felelte Francesca még mindig mosolyogva.
A rend rség épületén belül is éppen olyan csend és nyugalom honolt,
mint az utcán. Shea kapitány a pultnál ült és újságot olvasott, közben egy
bögréb l g zölg kávét kortyolgatott. Egy másik rend rtiszt, akit
Francesca látásból szintén ismert a pult mögött ült egy széken, és békésen,
halk hortyogással szunyókált. A nagy nyugalmat látva Francesca rájött,
hogy még sohasem járt a kapitányságon vasárnap kora reggel. Ilyenkor
nem állnak sorba a panasztev k, nem látni megbilincselt fickókat, sem
kétes alakokat, és a helyiség alapzajához tartozó folyamatos távírókattogás
is hiányzott, pedig már kezdte megszeretni.
Shea kapitány észrevette ket, és letette az újságot.
– 'Napot, Miss Cahill! Mi szél hozta erre ilyen korán reggel? – fogadta
kedves mosollyal a fekete hajú, szül halántékú kapitány. Bragg
elmondásából tudta, hogy Shea a legbecsületesebb rend rök egyike, akit
adandó alkalommal f kapitánnyá akart el léptetni, de végül mégis
meggondolta magát, úgy vélte, Shea nem elég er skez vezet a
kapitányság irányítására.
– Egy ügyön dolgozom – magyarázta Francesca a pulthoz lépve.
Egészen pontosan két ügye is volt: Lucyé és Sarah-é de mert az el bbi t nt
sürget bbnek, jobbnak látta azzal kezdeni, jó volna minél el bb
azonosítani a Lucyt megfenyeget alakot még miel tt nagyobb baj
történik.
– Mindjárt gondoltam. Hé, Tomi Ébreszt , te álomszuszék! Itt a f nök
barátja! – ráncigálta meg a kollégája egyenruháját, de közben Francescára
kacsintott. – A rend rf nök úr nincs bent, Miss Cahill, de talán mi is
segíthetünk.
– Nagyon remélem – felelte Francesca kissé csalódottan, amin maga is
meglep dött. Eszébe jutott, milyen szigorú volt Bragg arca múlt éjszaka,
de gyorsan el is hessegette a képet, mert nem vesztegethette az id t.
Különben is, hányan élik le az életüket anélkül, hogy megtalálnák, amit
ily fiatalon meglelt, nevezetesen élete párját, a férfit, aki kiegészíti, aki
nélkül csak félemberként élheti
– Volna rá lehet ség, hogy bepillantsak a Rogues-féle nyilvántartásba?
– kérdezte a híres-hírhedt könyvre utalva, amelyet még Bragg el dje, a
hírhedten korrupt Thomas Byrnes idejében kezdtek el. – Sajnos nem

árulhatok el az ügyr l semmit, mert köt a kliensem iránti titoktartás, de a
rend rf nök azt mondta, belenézhetek. – Majd a hatás kedvéért még
hozzátette: – Tegnap este vele és a családjával vacsoráztam.
– Mit szólna, ha keresnénk egy csendes, nyugodt kis zugot, ahol
kedvére böngészhet? Talán a tárgyalóterem megteszi. És cseppet se
zavartassa magát, addig maradhat, amíg szükséges.
Francesca hálásan megköszönte, és amikor a kapitány elfordult, Joelre
kacsintott. Még szerencse, hogy itt ez a megbízás, különben otthon
heverészhetne az ágyban.
Néhány perccel kés bb Joel társaságában a Bragg irodájával szemközti
tárgyalóba vonult, ahol letelepedtek a hosszú asztal mellé. Bragg
homokfúvott üveges ajtaja csukva volt. Francesca tudta, hogy a férfi nincs
odabent, mégis azon kapta magát, hogy az ajtaját bámulja, mintha azt
várná, hogy Bragg egyszer csak megjelenik.
Shea kapitány lépett a helyiségbe, kezében a fényképes b nügyi
nyilvántartással.
– Tessék, a nyilvántartás – mondta vidáman. – Remélem, megtalálja,
akit keres! Ha bármire szüksége volna, csak szóljon.
– Köszönöm – vette át Francesca a könyvet, és amint a kapitány
elhagyta a termet, kinyitotta, és lapozni kezdte. Joel mellette állt, és a válla
fölött figyelt.
– Hogy is nézett ki az a fickó? – kérdezte a fiú. Francesca korábban
néhány szóban beszámolt neki az esetr l, de teljes mélységében nem avatta
t be. Nem közölte például, hogy Lucy Savage-r l van szó, sem azt, hogy
történetesen Rick Bragg húga.
– Amolyan középtermet , kissé robusztus alakot keresünk, hosszú
fekete hajút, kék szem t. A jobb arcán egy kisebb sebhely látható. Kicsi
ugyan, de elég csúnya.
– Ez még nem sokat mond – jegyezte meg Joel igencsak vidáman, mert
nagyon várta már, hogy újra dolgozhasson. Lassan lapozni kezdték a
nyilvántartást, alaposan szemügyre véve minden egyes oldalt. Minden fotó
mellett ott szerepelt a b nöz neve, és az ügyének rövid leírása is. Akadt
köztük zsebmetsz és kisstíl csaló, betör és n kre utazó zsebtolvaj,
valamint jó pár n is, akik szinte kivétel nélkül bolti lopásból éltek.
Valamennyi b nöz meglehet sen rossz kinézet alak volt. Francesca
lapozott egyet, és megdermedt:

Megtalálta!
– Joseph Craddock, huligán, svindler, többszörös visszaes – olvasta fel
hangosan a kép mellett szerepl leírást.
– az? lenne a csavargó? – fogta el a lelkesedés Joelt.
– Minden bizonnyal, csakhogy ezen a képen még nincs sebhely az arcán
– lelkesedett Francesca is.
– Szimatoltassak utána egy kicsit az utcán?
– Mi az hogy! – fordult felé Francesca, de nem csukta be a könyvet. –
Ajánljunk fel kisebb pénzjutalmat, hátha valaki megsúgja, hol
bukkanhatunk a nyomára. Mit szólnál mondjuk ötven dollárhoz?
Joel szeme elkerekedett.
– Az nem is olyan kis jutalom! – kiáltott fel meglepetten.
Francesca megsimogatta a fiú fejét.
– Gyors eredményre van szükségem. Beszélnem kell a gazemberrel,
méghozzá minél el bb. Tudom, hogy hamarosan megint megkörnyékezi a
megbízómat, úgyhogy nem szeretnék értékes napokat elvesztegetni.
A fiú fintorogva rázta a fejét:
– Nem hagyom, hogy annyi sok pénzt csak úgy kidobjon az ablakon!
Ajánljon csak húszat, az is megjárja.
– Az is megteszi – javította ki Francesca kedvesen. A nyomozás
izgalma kezdte a hatalmába keríteni, de hamar kijózanodott:
– Joel, pontosan mit jelent a „huligán, svindler és többszörös
visszaes "?
Joel csak nevetett:
– A huligán olyan kellemetlen fickó. Valószín leg többször
bezsuppolták már verekedés, ivászat, er szakosság meg ilyesmi miatt. A
svindler tulajdonképp profi csaló, egy szélhámos, aki mindenkit átejt, a
többszörös visszaes meg azt jelenti, hogy nem egyszer ítélték már el
ilyesmiért.
– Többszörös visszaes – motyogta Francesca az orra alatt.
– Ki kell derítenünk, hogy hányszor ült már börtönben azon kívül,
amir l én is tudok – állt fel a székér l.
– Az ilyen alak nem egyszer lehetett már rács mögött, ammá' biztos –
mondta Joel, miközben elindultak lefelé a lépcs n.
– Én is úgy gondolom. Remélem, jó vaskos dossziét találunk majd róla
– mosolygott elégedetten Francesca, és a nyilvántartással a hóna alatt a

pulthoz sietett. – Nagyon remélem, hogy segítségemre lesz, kapitány –
mosolygott túláradóan a rend rre –, mivel megtaláltuk az emberünket.
– Lássuk, mit tehetek önért – mondta készségesen Shea, és félretolta a
papírokat, amelyeken éppen dolgozott.
Francesca a pultra tette a fotónyilvántartást, és kinyitotta azon az
oldalon, amelyen Craddock képe szerepelt. Tom, az rmester kíváncsian
lépett oda.
– az Craddock, Joseph Craddock. Tudnak róla valamit?
Megnézhetném, van-e róla dosszié a nyilvántartásukban?
– Hm... nekem nagyon ismer snek t nik, csak az a baj, hogy minél
régebben dolgozik itt az ember, annál egyformább ez a sok alak, nem igaz,
Tom?
– Tényleg olyan, mint a többi – helyeselt a kollégája –, de a neve elég
ismer s nekem. Lefogadom, hogy vaskos dossziénk van róla.
– Meg tudná keresni nekem? – kérdezte Francesca izgatottan.
Tom a f nökére nézett, aki bólintott, mire a rend r kiment és néhány
pillanattal kés bb egy dossziéval a hóna alatt tért vissza.
– Na, itt az emberünk – tette le a paksamétát a pultra – bele is néztem a
dossziéba. Kendallban ült zsarolás miatt, de a Tombs zárkáit is megjárta
már vagy tucatszor részegeskedés, verekedés er szak miatt. Egyszer még
gyilkossággal is megvádolták látják? – mutatta a dosszié egyik iratát.
Francesca gyorsan átfutotta az oldalt: egy Lester Parridy nev férfit
megfojtottak, de a bírósági tárgyalás során ejtették a Craddock elleni
gyilkossági vádat.
– Nagyon sok feljelentést tettek még ellene, f ként hölgyek meg
megfenyegette ket. Itt van például Mrs. Van Arke esete, aki kés bb
visszavonta a feljelentést, így mi is kénytelenek voltunk ejteni a vádat.
– A feljelentést zsarolás miatt tették – mormolta Francesca Zsarolás,
fenyegetés, gyilkosság... Megborzongott a gondolatra, hogy Lucy esete
talán veszélyesebb annál, mint aminek els re t nt.
– Igen, két évvel ezel tt.
Francesca átfutotta az oldalt. A Van Arke-ügy 1900 áprilisában
kezd dött, és alig egy hónappal kés bb már le is zárták Szemébe ötlött az
asszony címe: ötödik sugárút 250. A belváros régi részén lehet a tömb,
amelyet mostanára már áruházak és kisebb üzletek sokasága vesz körül.
– Mikor szabadult Craddock a Kendall-er db l? – kérdezte

– Az iratok szerint 88-ban került be, és 96-ban szabadult – felelte Shea,
nagyokat pislogva. – Ezt nem értem, zsarolásért hat évet szoktak adni,
ugye, Tom?
– Más is lehetett ott, nem csak zsarolás.
– Meglehet, hogy odabenn sem volt valami jó a magaviselete, és
megtoldották még kett vel – csóválta a fejét Shea
– Lemásolhatom az aktát? – kérdezte Francesca, mert túl sok értékes
adatot tartalmazott. – Allen Street 18? Ez volna az utolsó ismert lakcíme?
Shea kapitánynak már válaszra nyílt a szája, amikor egyszerre
megdermedt, ijedten pislogni kezdett, és nem jött ki hang a torkán.
Francesca meleg leheletet érzett a tarkóján, mire gyorsan megfordult.
Brendan Farr, a rend rkapitányság újonnan kinevezett vezet je állt a
háta mögött, és mosolygott rá igencsak kényszeredetten.
– F kapitány! – bökte ki Francesca nagyot nyelve, majd hátrált egy
lépést, mert a férfi igencsak közel állt hozzá, és kényszeredett mosolyt
er ltetett az arcára, bár közben a gyomra görcsbe rándult. – jó reggelt! –
tette még hozzá.
Farr tekintete lassan, kissé kényelmesen vándorolt Francescáról a pultra,
és megállapodott a nyitott nyilvántartáson és a mellette lév dosszién.
Arcáról továbbra sem t nt el a fagyos mosoly.
– Jó reggelt, Miss Cahill! Micsoda meglepetés itt látni önt, egy ilyen
szép vasárnap délel tt – nézett rá ugyanazzal a lassú, lusta pillantással, de a
tekintete ezúttal inkább sért volt, olyasféle, ahogy egy úriembernek nem
nevezhet férfi néz, egy hölgynek nem nevezhet n re.
Francesca nagyot nyelt, és igyekezett meggy zni magát, hogy képes
kezelni ezt az embert, és nem hagyja, hogy megfélemlítsék. De hiába
nyugtatgatta magát, idegességét képtelen volt leplezni.
– A rend rf nök urat várom, és közben elbeszélgettem egy kicsit a
kapitány urakkal – hazudta kényszeredett mosollyal az arcán.
– Értem – felelte a férfi, és látszott rajta, hogy nem hatja meg a mosoly.
Nagyon magas, negyven körüli, jókötés férfi volt, acélszürke szem ,
szes hajú. A pulthoz lépett, és a nyitott nyilvántartásra és dossziéra
pillantva így szólt: – Én viszont úgy látom, hogy rend rségi aktákban
kutat, Miss Cahill.
Francesca ideges pillantást vetett Shea kapitányra.

– Egy ügyön dolgozom, és szükségem volt egy kis segítségre.
Remélem, nem baj? – mosolygott rendületlenül, hátha mégis megenyhül
iránta a férfi. Farr azonban egy mozdulattal becsukta mind a két dossziét.
– Attól tartok, baj, Miss Cahill. A rend rségi ügy ugyanis a rend rségre
tartozik, senki másra.
Francesca gerincén lassan kúszott felfelé a merev fájdalom, elérve a
tarkóját.
– Nem szándékoztam rend rségi ügybe ártani magam. Egy megbízóm
számára igyekszem kideríteni valamit.
Farr kitartóan mosolygott, cseppet sem kedvesen.
– Én pedig egy kapitányságot vezetek, ahol szabályok vannak. Szigorú
szabályok, Miss Cahill. A rend rségi akták szigorúan bizalmasak, a
nyilvánosság nem nyerhet betekintést – nézett rá jelent ségteljesen. – Elég
érthet voltam?
Francesca bólintott:
– Sajnálom, ha megszegtem volna a szabályt, de nem tudtam róla.
– Most már tudja – mosolygott Farr ridegen, miközben arcizma sem
rándult. – A megbízója talán jobban tenné, ha kérésével a rend rséghez
fordulna – tette hozzá halkan.
– Majd javaslom neki – felelte Francesca, mert nem jutott eszébe jobb.
– Helyes.
– Uram! – szólalt meg Shea idegesen. – Miss Cahillt szoros barátság
zi a rend rf nök úrhoz, aki megengedte, hogy a kisasszony bármikor
bejöhessen.
Francesca arca megrándult e megjegyzésre, amely meglehet sen
kínosan érintette.
– Tisztában vagyok Miss Cahillnek a f nökhöz f kapcsolatával –
jegyezte meg Farr nyájasan. Vajon mire akar célozni ezzel? Francesca nem
akarta érteni, de nem úgy ismerte Farrt, mint akinek bármi is elkerülné a
figyelmét. – A szabály akkor is szabály, Shea, vagyis: nem adunk ki
információt civileknek.
– Igenis, uram. Sajnálom, uram – mondta Shea kapitány, mint a
katonaságnál.
– Nem szeretném, ha még egyszer el fordulna ilyesmi – vetett rá egy
jeges pillantást Farr, majd hasonlóan jelent ségteljesen nézett Tomra is. –
Még egy ilyen eset, és felfüggesztem. – Ekkor Francesca felé fordult: –

Minden jót, Miss Cahill – biccentett oda Francescának, félreérthetetlenül
adva tudomására, hogy jobb, ha távozik.
– Minden jót – hebegte Francesca, miközben végignézte, ahogy Farr a
hóna alá kapja a dossziét, és kisétál. – Nagyon sajnálom, uraim – mondta
Francesca a két rend rnek, akik zavartan álldogáltak a pult mögött.
Shea kapitány fülig pirult.
– Semmi baj, Miss Cahill. Ha megbocsátja, most dolgom van – mondta,
és elfordult.
Úgy érezte magát, mint egy számkivetett.
Aztán meg hirtelen úgy, mintha figyelnék.
Rögtön tudta, ki lehet, és lassan megfordult.
Sötétbarna nagykabátjában Bragg állt a kétszárnyú ajtóban, és nem
mozdult. Francescának fogalma sem volt, mióta állhat ott, mennyit
hallhatott, de az éjszakai vitájuk ellenére hihetetlen megkönnyebbülés
töltötte el a férfi láttán. Mindazonáltal nem volt ereje rámosolyogni.
Bragg komor arccal indult el felé.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt, Bragg. Attól tartok, Shea-t és Tomot bajba sodortam –
mondta, miközben fürkész tekintettel nézett a férfi szemébe, hátha azt
látja benne, hogy meggondolta magát, és nem szándékozik véget vetni a
barátságuknak. De Bragg arca komor maradt és kifürkészhetetlen.
Francescának összeszorult a szíve a csalódottságtól.
Nyilvánvaló volt, hogy Bragg is álmatlanul töltötte az éjszakát.
– Hallottam hírét – felelte halkan.
– De azért védelmébe veszi ket, ugye? – kérdezte Francesca ugyancsak
halkan, bár kissé sürget n.
– Nem áll szándékomban Farr dolgába avatkozni. A kapitányságot
irányítja közvetlenül, nem én, az embereket pedig csak a szabályok
betartatásával lehet kordában tartani.
Francesca bár értette ezt, mégis meglep dött, és csalódott lett.
– Nem bízom benne – mondta.
– Nem a maga dolga bízni vagy kételkedni benne – válaszolta Bragg –,
és hogy szinte legyek, Farrnak igaza van: mi lenne, ha bárki besétálna az
utcáról, és belenézhetne az aktáinkba? – tette hozzá rosszkedv en, de
sejteni lehetett, hogy önmagát hibáztatja a történtekért.
– Azt hittem, nincs ellene kifogása.

– A szabály, az szabály, Francesca – zárta le a vitát Bragg fáradtan.
Francesca érezte, hogy elveszíti t, és megrémült.
– Nagyon sajnálom – nyögte, majd némi tétovázás után tovább
próbálkozott: – De hiszen annyi ügyet megoldottunk együtt! Elfogtuk a
Randall-gyilkost, a Cross-ügy elkövet jét, arról nem is szólva, hogy Jonny
Burtont is megtaláltuk élve.
– Tisztában vagyok vele – enyhült meg kissé Bragg, és tekintete lassan
megállapodott az arcán –, de a szabály akkor is szabály, amelyet
mindketten megszegtünk. A barátságunknak köszönhet en – tette még
hozzá olyan halkan, hogy más ne hallhassa.
Francesca döbbenten nézte, szólni sem tudott.
Bragg is csak nézte egy ideig, majd meglep en gyengéden megkérdezte:
– Hogy van?
– Nem valami jól – suttogta Francesca. – És ön?
– Alig aludtam valamit – nézett rá Bragg rosszkedv en. – Mostanában
elkerül az álom. Nem bírom a vitatkozást, Francesca.
– Akkor ne vitatkozzunk többé – suttogta .
Bragg halványan elmosolyodott, majd Joelhez fordult:
– Hé, kölyök!
Joel meg sem próbált kedvességet er ltetni az arcára, s t, meglehet sen
komoran nézett rá.
– Tudod, nem leszek kopó egész életemben – mondta neki a férfi.
– De most maga a f nök, nem? – nézett rá Joel gyanakodva, mert fiatal
kora ellenére elég sokszor meggy lt már a baja a rend rséggel, így nem
különösebben kedvelte a fakabátokat.
– Egyszer majd elmesélem neked, milyen ügyvéd volt Bragg miel tt
rend rf nök lett volna bel le – sóhajtott egy nagyot Francesca. – Akkor
talán megváltozik róla a véleményed.
Joel megvonta a vállát.
Bragg továbbra is Francescával tör dött inkább.
– Ha jól hallom, egy bizonyos Joseph Craddock után nyomoz, aki nyolc
évet ült már New York állam börtöneiben – mondta nem túl nagy
lelkesedéssel.
– Honnan tudja?
– Nem lényeges. Mindenesetre jó, ha tudja, kemény fickóval áll
szemben, Francesca.

– Tisztában vagyok vele – bólintott –, de szent meggy désem, hogy
molesztálta Lucyt tegnap éjjel.
Bragg a pulthoz lépett.
– Ha Farr végzett a Craddock-aktával, kérem a dossziét az asztalomra –
szólt a kapitánynak.
– Értettem, f nök – vágta rá nyomban Shea, és kiment.
Bragg és Francesca. amint magukra maradtak, közelebb léptek
egymáshoz.
– Két évvel ezel tt Craddock megzsarolt egy n t – számolt be
Francesca halkan az ügyr l.
– Szóval erre gyanakszik? Úgy véli, zsarolja a húgomat? – kérdezte
Bragg szinte suttogva.
Francesca némi latolgatás után válaszolt:
– Nem tudom, de annyi biztos, hogy a maga családja dúsgazdag. és ez
senki el tt nem titok.
Tekintetük összeforrt.
Egy id után Bragg szólalt meg:
– Akkor is ott van még az a kérdés: mit titkol Lucy?
– Nem tudom – felelte. – Ezt kellene kiderítenünk.
Francesca egymaga ment a Channingek West Side-i rezidenciájára.

El tte még meghagyta Joelnek, hogy vigye hírét a felajánlott nyomra
vezetési díjnak, pedig a postahivatalba ment, hogy sürgönyözzön a
Kendall-er d igazgatójának. Bízott benne, hogy még aznap, de legkés bb
hétf n délel tt választ kap. máskülönben személyesen lesz kénytelen
felkeresni t a börtönben, hogy feltehesse a kérdéseit. Meg is tudakolta
már, hogy a börtön nyolcórás vonatútra van a várostól északra, Albany
irányában.
Miközben kifizette a kocsit, a Channing-ház el tti felhajtón Evan
hintóját pillantotta meg. Kissé meglep dött, de aztán eszébe jutott, hogy a
bátyjának el este nem volt alkalma közölnie a szándékát az eljegyzés
felbontásáról, így bizonyára azért jött, hogy ezt most megtegye, bár nem
biztos, hogy Sarah olyan állapotban van, hogy fogadhassa.

Francescát az inas azonnal az el csarnokba vezette, onnan pedig az
intarziás bútorokkal és kiterített medveb rökkel telezsúfolt szalonba. Evant
is ott találta, türelmetlenül járkálva fel-alá.
– Evan?
A bátyja megtorpant a neve hallatán.
– Jó reggelt, Fran.
Francesca arcáról lehervadt a mosoly bátyja komor tekintete láttán.
Odament hozzá, és halkan azt kérdezte:
– Találkoztál Sarah-val? Jobban van már? Mi történt vele tegnap este?
Evan nagyon kimerültnek t nt. Barna tweedzakója zsebébe dugta a
kezét, és felsóhajtott:
– Nagyon gyenge volt tegnap – mondta szinte aggodalommal a
hangjában. – Rourke hazahozta, és fel is kísérte a szobájába az éjjel. Elég
magas, majdnem harminckilenc fokos láza volt. Én is itt maradtam, amíg
dr. Finney megérkezett.
– Harminckilenc fokos? Az nagyon magas! – rémült meg Francesca.
– Tudom. Finney szerint igen súlyos influenza lehet.
– Rourke mit mond?
– Nem sokat, és bevallom, ez kissé aggaszt.
– Látom, aggódsz Sarah miatt – fogta meg Francesca együtt érz n a
bátyja karját.
– Nem úgy, ahogy gondolod. Sarah nagyon kedves lány, aki a légynek
sem volna képes ártani. Nagyon remélem, hogy nem komoly a baja.
Szótlanul néztek egymásra. Az influenza veszélyes betegség, amely a
beteg halálát is okozhatja akár, különösen, ha nagyon fiatal, vagy id s,
legyengült szervezetr l van szó. jóllehet Sarah nem mondható gyengének,
így visszagondolva mégis aggasztó volt Rourke megállapítása, miszerint
túlságosan sovány, csupa csont és b r.
– Mi szél hozott erre? – tudakolta Evan.
– A nyomozás – felelte Francesca. – Ha van egy perced, beszélnünk
kellene.
Evan bólintott, és a közelben lév két székre mutatott, hogy üljenek oda.
– Nem emlékszel olyan ifjú hölgyre, aki szerelmes volt beléd akkoriban,
amikor az eljegyzésetekre sor került? Bizonyára felt nt neked, ha egy lány
mindent megtesz, hogy elnyerje a szívedet... és persze a kezedet!
Evan nagyot sóhajtott.

– Tegnap miután felvetetted ezt a kérdést, nagyon sokat gondolkoztam
rajta, de senki sem jutott eszembe, aki képes volna ilyesmire Ha kíváncsi
vagy a véleményemre, szerintem sokkal valószín bb hogy a vandalizmus
Bartolla ellen irányult. A grófn a legszebb legszórakoztatóbb hölgy a
városban, a férfiak azt sem tudják hogyan vonják magukra a figyelmét.
Nem ártatlan sz z lány már aki mindenáron férjhez akarna menni. Valaki,
talán egy másik n féltékeny lehetett rá, és elhatározta, hogy bosszút áll
rajta. De az is el fordulhat, hogy egy régi szeret je tette, miután megtudta,
hogy Bartolla hazatért a városba. Annyi minden jöhet szoba...
– Igen tudom – bólintott Francesca. – Azt hiszem, ismét beszélnem
kellene Bartollával, bár nem túl segít kész, mert nem különösebben izgatja
az ügy. És persze Sarah-val is szeretnek még beszélni – állt fel Francesca.
– Mondd csak, nem gondoltad meg magad? – kérdezte reményked n. –
Tényleg ki akarsz lépni a cégb l és elköltözni otthonról?
Evan arcvonásai megkeményedtek.
– Egész éjjel fenn voltam. A holmim becsomagolva vár otthon Ha itt
végeztem, csak magamhoz veszem, és átköltözöm a szállodába. Az ötödik
sugárúton vettem ki szobát – közölte kurtán – Szóval ne reménykedj, nem
gondoltam meg magam.
Francesca bár a szíve majd megszakadt, furcsamód mégis büszke volt a
bátyjára, mert tudta, hogy apjuk helytelenül cselekszik, amikor er lteti ezt
a házasságot. Ugyanakkor fájt neki, hogy Evan elítél n gondol az apjukra,
akit rajongásig szeretett – legalábbis, amíg Bragg fel nem t nt a színen.
Lemondóan sóhajtott egy nagyot, amikor lépteket hallott a lépcs k fel l
közeledni.
Egyként fordultak a hang irányába. Rourke trappolt lefelé,
meglehet sen zilált állapotban, mint akinek nem volt nyugodt az éjszakája.
Nyakkend je félrecsúszott, zakója kigombolva, arca borostás. Kezében
ütött-kopott orvosi táska volt, amelyet valószín leg használtan vett valahol.
Francesca még így, zilált állapotban is nagyon jókép nek találta, és bár a
megszólalásig hasonlított Braggre, mégis inkább Hartra emlékeztette t. A
kézitáskája nem volt nála, amelynek láttán Francescának mindig egy
eredményes éjszaka után hazatér zug-szerencsejátékos jutott eszébe.
Evan közelebb hajolt a húgához:
– No, látod? Íme, egy jó parti! És csak négy évvel id sebb nálad – súgta
lelkesen a fülébe. – Hát nem lennétek tökéletes pár?

Francesca alaposan bokán rúgta.
Evan fájdalmasan felnyögött.
– Örömmel látom, hogy nem csupán a mi családunkban divat a
testvérek közötti civódás – mosolygott Rourke mindkett jükre. – Jó
reggelt!
Francesca is mosolygott, de nyomban el is komolyodott:
– Hogy van Sarah?
– Már jobban – felelte Rourke. – Már csak h emelkedése van, és végre
elaludt.
– Ez jó hír! – örvendezett Francesca.
– Azért még nem megnyugtató. Az éjjel elég magas volt a láza, ami
nyugtalanságra ad okot, bár lehet, hogy Finneynek igaza van, és csupán
nátháról van szó. Szerencsére a tüdején nem hallani semmit.
– Csak nem tüd gyulladástól tart? – rémült meg Francesca.
– Az este a hátára panaszkodott, úgyhogy mindjárt arra gondoltam.
Mindenesetre egy ideig ágyban kell maradnia, és természetesen nem
szabad lelkileg sem terhelni – figyelmeztetett Rourke komolyan.
Francesca elgondolkodva hallgatott, mert eszébe jutott, hogy Sarah
el este hosszú ujjú ruhát viselt.
– Szerintem baleset érhette – jegyezte meg aztán halkan.
Rourke csodálkozva emelte rá borostyánszín szemét.
– Nekem is felt nt, mintha valaki nagyon durván megszorongatta volna
a karját.
Francesca döbbenten meredt rá:
– Megkérdezte t? Lehet, hogy a magyarázat nagyon is egyszer .
– Ma reggel, amikor megérkeztem, nagyon mélyen aludt, és nem
akartam felkelteni – felelte Rourke, majd Evanhöz fordult: – Cahill, maga
nyugodtan felmehet, ha akar, hogy fogja a menyasszonya kezét.
– Nem szeretném zavarni, ha alszik – válaszolta Evan.
Rourke figyelmesen nézte, de arcáról lehetetlen volt leolvasni, mi járhat
a fejében. Francesca mégis érezte, hogy a felszín alatt nagyon is alaposan
mérlegel mindent. Meg is lep dött, amikor a férfi hirtelen hozzá fordult, és
így szólt:
– Tegnap éjjel belopóztam a m termébe. Lucynak igaza van: Sarah
amilyen apró és törékeny, olyan remek m vész!

– Szerintem is az, és örülök, ha ön is annak találja – válaszolta
Francesca. Abban a pillanatban Bartolla jelent meg a lépcs n, ragyogó
mosollyal az arcán. Tökéletesen az alakjára simuló sötétkék brokátfels t és
szoknyát viselt, világosabb szín rókaprém gallérral és mandzsettával.
Nyakában hármas zafír gyöngysor, haja tökéletesen ondolálva, egyetlen
vörösesbarna tincs szabadult csak el érzékien az arcába.
Francesca bemutatta ket egymásnak.
– Hogy maga mennyire hasonlít a bátyjára! – ingatta Bartolla
hitetlenkedve a fejét. – Mintha ikertestvérek volnának! Persze azért van
néhány különbség.
– Nem vagyunk ikrek, de valóban hasonlítunk – ismerte el Rourke, és
valami megcsillant a szemében. Gálánsán kezet csókolt a grófn nek. –
Biztosíthatom, hogy sokkal okosabb, sokkal szórakoztatóbb, és sokkal
tisztességtelenebb vagyok nála.
Bartolla jóíz en nevetett:
– Akkor igazán örvendek az ismeretségnek, mert mondhatom, semmi
sem untat jobban az erkölcsnél.
– Egyetértek – bólintott Rourke leplezetlen elragadtatással a
tekintetében. – Milyen kár, hogy tegnap este nem tartott velünk!
– Sajnos egyéb elfoglaltságom volt – válaszolta Bartolla, noha
valójában senki sem hívta meg.
– Gondoskodom róla, hogy a legközelebbi családi eseményen ott legyen
– jelentette ki Rourke.
Bartolla csak nevetett.
Evan odalépett hozzá, és megköszörülte a torkát.
A grófn egy szempillantás alatt megfordult, és megfogta a kezét. Úgy
néztek egymásra, mintha a világ megsz nt volna létezni körülöttük.
– Hogy érzi magát Sarah? – kérdezte Bartolla szinte aggodalommal a
hangjában.
– Szerencsére jobban van – felelte Evan, miközben le nem vette a
szemét róla. Francesca észrevette, hogy titokban megszorítják egymás
kezét. Vajon szeret k volnának? – gondolta elképedve, és amikor Rourke-
ra nézett, látta, hogy is pontosan ezen töpreng.
Bartolla könnyedén odébb lépett, és fesztelenül így szólt:
– Vennem kellene Sarah-nak valami ajándékot, hátha azzal
felvidíthatnám. Szegénykém nagyon lehangolt, amióta feldúlták a

termét. Egy m vészeti albumnak biztosan örülne, ha már ágyhoz lesz
kötve.
– Én jobb szórakozást is el tudok képzelni, ha már ágyhoz van kötve az
ember – motyogta Rourke az orra alatt.
– Magam is – nézett rá Bartolla jelent ségteljesen –, csakhogy én
özvegy vagyok, Sarah viszont még csak gy s menyasszony.
– szinte részvétem, grófn – mondta Rourke, bár láthatóan nem
különösebben rendítette meg a gróf halála.
– Köszönöm.
– Bartolla csak nemrégiben érkezett New Yorkba – szólt közbe Evan. –
Én mutatom meg neki a várost, természetesen Sarah társaságában.
– Hát persze – vetette oda Rourke szárazon.
– Az album szerintem is kit ötlet – szólt közbe Francesca.
Minden szem feléje fordult. Tudta, hogy Evan és Bartolla közt nem
szöv dhetett mélyebb viszony, mert Evan nem tenné oly módon
boldogtalanná a jegyesét, hogy elcsavarja az unokan vére fejét.
Ugyanakkor a saját b rén megtapasztalta már, hogyan képes a
szenvedély áthágni az erkölcs és a társadalmi konvenciók határát.
Szívügyekben pedig sem Bartolla, sem Evan nem számított zöldfül nek.
– A kocsim odakint vár – jelentette be Evan, és Kegyesen Bartollához
intézve szavait. – Ha kívánja, örömmel beviszem a belvárosba, grófn .
– El volnék ragadtatva – lelkesedett Bartolla kissé színpadias
kézmozdulattal, de egy pillanatra sem vette le a szemét Evan arcáról. –
Már készen is vagyok, mivel épp egy találkozóra készültem.
Már tizenegy óra felé járt az id . és Francesca el sem tudta képzelni,
miféle találkozója lehet a grófn nek vasárnap délel tt, amikor
köztudomású, hogy Bartolla nem tartozik a korán kel k közé, és tizenegy
el tt általában ki sem teszi a lábait a házból.
– Miel tt elmennél, szeretnék veled váltani néhány szót, Bartolla –
mondta.
A grófn kissé meglepettnek t nt, mint aki megfeledkezett a többiek
jelenlétér l.
– Jaj, remélem, nem Sarah m termével kapcsolatos a dolog!
– De igen.

– Nehogy azt mondd, még mindig azt gyanítod, hogy valaki
szántszándékkal rongálta meg az arcképemet, és ez az egész a személyem
ellen irányul! – kiáltotta alig leplezetlen élvezettel.
– Ez is egy lehetséges változat, amelyet nem hagyhatunk figyelmen
kívül – felelte Francesca. – Ne feledd, a portrét miszlikbe aprították.
– Kedvesem, ugyan kit érdekel ez? – nevetett a grófn .
– Bartolla! – érintette meg a karját Evan. – jobban is érdekelhetné, ha az
elkövet tette valóban ön ellen irányult, és nem Sarah ellen. Szerintem is
ez a legvalószín bb. Szívesen várok, amíg beszél Francescával.
– De nekem igazán találkozóm van – tiltakozott Bartolla könnyedén. –
Már a belvárosban kellene lennem! És Evan, drágám, maga csak ne
aggódjon miattam!
– Már hogyne aggódnék! – felelte Evan elfúló hangon. – Nem
szeretném, ha bántódása esne... és Sarah-nak sem – tette hozzá még sietve.
Rourke elítél en horkant föl, amire Evan rideg pillantással válaszolt.
– Mennem kell – mondta Rourke. – Mivel épp ellenkez irányba
indulok, sajnos nem ajánlhatom fel a grófn nek, hogy elviszem.
Megtiszteltetés volt, asszonyom!
– Kérem, szólítson Bartollának, mint a barátaim!
– Kedves Bartolla, biztos vagyok benne, hogy útjaink egyszer még
keresztezik egymást – köszönt el Rourke, majd Francescához fordult: –
Sok szerencsét, Miss Cahill. Kérem, vigyázzon, nehogy bántódása essen az
én gyámoltalan bátyámnak! – nevetett, majd odabiccentett Evannek, és
kiment a szalonból.
Miután Rourke elment, Francesca kézen fogta Bartollát:
– Csak egy percet adj nekem, kérlek! – kérlelte. Rájött ugyanis, hogy
sietnie kell, így kénytelen egyedül elkezdeni a kikérdezést, nem várhatja
meg, amíg Bragg elintézi.
– Már így is késésben vagyok – tiltakozott Bartolla negédesen,
nyilvánvalóvá téve, hogy nem hajlandó beadni a derekát.
– Csak egy perc az egész – mondta Francesca, és lázasan gondolkodott,
mivel térhetne a lényegre. – Vannak ellenségeid? – kérdezte.
– Kinek nincsenek? – kérdezett vissza Bartolla könnyedén.
– Komolyan kérdeztem, Bartolla, és kérlek, vedd komolyan te is.
– Igen, Francesca, természetesen vannak.
– Kik azok? Nevekre van szükségem – sürgette Francesca.

Bartolla nagyot sóhajtott.
– Az igazat akarod hallani?
– Tizenhat éves koromban, miel tt feleségül mentem volna a grófhoz,
bevezettek a társasági életbe. Tucatnyi fiatalembert csábítottam el a
szerelmét l – ingatta a grófn a fejét. – Fiatal lányként kizárólag a flörtölés
érdekelt, és ami még rosszabb, számtalan férfinak alaposan össze is törtem
a szívét.
– Szerinted azok közül a hölgyek közül bárkinek...
– Nem tudom – szakította félbe Bartolla. – Ha valóban tudni akarod, ki
gy löl engem halálosan, hát tessék: a gróf családja.
Francesca eddig csak olyan féltékeny hölgyre vagy összetört szív
férfira gondolt, aki azóta is New Yorkban él.
– De hiszen k mindannyian külföldön élnek!
– A fiai Párizsban és Londonban laknak, de a lánya itt él New Yorkban
az átkozott porontyaival – mosolygott Bartolla igencsak kényszeredetten.
– Hogy hívják a lányát? – kérdezte Francesca kíváncsian.
– Jane Van Arke-nak – felelte Bartolla.
Tízedik fejezet
1902. február 16., vasárnap, délel tt 11 óra
Francesca éppen indulni készült, amikor Bragg megérkezett, a

bejáratnál futottak össze. Amikor megpillantotta az ajtón belép férfit,
Francesca nem lep dött meg, de zavarba jött.
– Történt valami? – kérdezte Bragg, mert felt nt neki Francesca
zaklatottsága.

Ennyi elég is volt, hogy megtörjön a jég. Francesca megkönnyebbülten
sietett hozzá.
– Bartolla épp most ment el, de sikerült beszélnem vele – hadarta
izgatottan.
– És ahogy látom, szimatot fogott a beszélgetés után – jegyezte meg
Bragg a tekintetét fürkészve.
Francesca nagy leveg t vett, és tovább hadart:
– 1900 áprilisában Jane Van Arke hivatalos feljelentést tett Craddock
ellen, de egy hónappal kés bb meggondolta magát, és visszavonta –
mondta egy szuszra.
– Na és? – vonta fel Bragg kérd n a szemöldökét.
– Jane Van Arke nem más, mint Bartolla néhai férjének a lánya, aki
szívb l gy löli a nevel anyját!
Bragg meghökkent. Beletelt némi id be, míg ismét megszólalt:
– Úgy t nik, lemaradtam valamir l... Azt akarja mondani, hogy Jane
Van Arke bérelte fel Craddockot, és áll a vandalizmus hátterében is?
Francesca a kezét tördelte.
– Nem tudom, mit higgyek, de elég különös egybeesés...
– Lássuk csak – mondta Bragg elgondolkodva – : Craddock megrögzött
nöz , akinek számos ügy miatt volt már dolga a rend rséggel, többek
közt garázdaságért és zsarolásért. Valószín leg Lester Parridy gyilkosa
is, bár ezt nem sikerült rábizonyítani. Parridy egyébként legalább olyan
sötét gazember volt, úgyhogy nem különösebben érdekelt senkit az ügy.
– Szóval átnézte az aktát!
– Persze, de hadd folytassam. Valószín leg megzsarolta Mrs. Van Arke-
ot, Bartolla mostohalányát, bár ez csupán feltételezés, mivel a hölgy tett
ugyan feljelentést, de kés bb visszavonta azt, mondván, hogy tévedett.
– Valóban könny tévedni, amikor megzsarolják az embert...
– Magam is úgy vélem – mosolygott rá Bragg halványan.
Francesca visszamosolygott.
A férfi aztán komoran vonta össze a szemöldökét.
– Valóban véletlen volna csak, hogy ugyanaz a Craddock, aki
megzsarolta Jane Van Arke-ot, Bartolla mostohalányát, most az én
húgomra vetette ki a hálóját?

– Fogalmam sincs – ismerte el Francesca. – Olyan friss ez az
információ, hogy még fel sem tudtam fogni, de szerintem nem ártana minél
el bb megkérdeznünk Mrs. Van Arke-ot az esetr l.
Bragg el húzta a zsebóráját, és rápillantott.
– Úgy gondolom, az id épp alkalmas, hogy megkíséreljük. Kétlem,
hogy ne találnánk otthon ilyenkor.
– Akkor induljunk – vágta rá Francesca lelkesen.
– Volna itt még valami... – tétovázott a férfi, és nem mozdult.
– Micsoda? – torpant meg Francesca a bejárati ajtóban. Bragg arca
egészen elkomorult.
– Lucy férje a Kendall-er dben ült 1890-t l.
Bragg autója a sugárúton parkolt a Central Park el tt, amelynek ez a

része ilyenkor általában teljesen kihalt.
– Ezt egyszer en nem értem – hebegte Francesca.
Bragg megfogta a hátát, úgy irányította a kocsi felé.
– Téves bírói döntés miatt ítélték el, és hosszú éveket kellett letöltenie,
miel tt kiszabadulhatott.
– Hogyan szabadult ki? – fordult felé Francesca döbbenten.
– Kormányzói kegyelemben részesült 1899-ben.
Francesca érezte, hogy forog vele a világ.
– Tehát Lucy férjének...
– Shoz.
– Shoz... Köze kell legyen a dologhoz.
– Én is úgy vélem – felelte Bragg komoran. – Shoz az a fajta ember,
akinek van néhány ellensége, és valóban érdekes egybeesés, hogy együtt
ültek a börtönben – nézett rá jelent ségteljesen. Francescát úgy érte a hír,
mintha fejbe kólintották volna.
– Akkor lehetséges, hogy nem is zsarolásról van szó, hanem bosszúról –
jegyezte meg elgondolkodva.
Bragg egyetért en bólintott, miközben kinyitotta a Daimler ajtaját, de
Francescának nem akaródzott még beszállnia.

– Azt hiszem, ideje, hogy Lucy tiszta vizet öntsön a pohárba – mondta a
férfi.
– Sosem fog – felelte Francesca meggy déssel.
– Látom, alaposan kiismerte már – mosolyodott el Bragg lemondóan. –
Lucy még önnél is makacsabb teremtés.
– Attól tartok, igen – mosolygott vissza Francesca halványan.
– Mit szólna egy kis kiruccanáshoz a Kendall-er dbe? – kérdezte a férfi,
miközben betessékelte Francescát a kocsiba, odaadta az egyik
autósszemüveget, majd a kocsi elejéhez került, hogy bekurblizza a motort.
Francesca figyelte a beindítás m veletét, majd így szólt:
– Beszél Lucyval, vagy én beszéljek vele?
Amikor a motor beindult, Bragg felpillantott:
– Ma este lesz rá alkalma.
Francesca nem válaszolt.
ntudat töltötte el, ami valószín leg le is rítt az arcáról, mert Bragg a
kocsi mellé lépve így szóit:
– Hallottam, hogy az édesanyja vacsorát ad ma este.
Ó, igen, a vacsora, amelyet Calder Hart tiszteletére rendeznek, és
amelyre Bragg nem kapott meghívást. Francesca nem tudta, mit is
mondhatna. Bragg megkerülte az autót, és beszállt a volán mögé.
– Mikor akarta elmondani neki a hírt?
– Teljesen megfeledkeztem róla – füllentette Francesca kissé
nyugtalanul. – A mama nem fogad el semmiféle kifogást, kénytelen leszek
részt venni rajta. Szeretném, ha ön is ott lenne...
– Ha jól értem, ez az egész Calder miatt van. ma a legjobb parti a
városban, igaz?
– De nem számomra! – tiltakozott Francesca szívb l jöv szinteséggel.
– Ezt önnek is tudnia kell!
Bragg nagyot, keserveset sóhajtott aztán ránézett:
– Tudja jól, hogy az élet nem rózsaszín lányregény – mondta
szomorúan.
Elmerültek egymás tekintetében – Francescának eszébe jutott minden
egyes szörny ség, amelyet el este egymás fejéhez vágtak, és
kétségbeesetten nyúlt a férfi keze után. Bragg viszonozta a szorítást, de egy
árva szót sem szólt. Francesca sejtette, hogy is az el éjszakai vitán
gondolkodik.

– Én hiszek a boldog végkifejletben – súgta.
– Tisztában vagyok vele – mosolygott a férfi halványan.
Ragyogóan sütött a nap, de borzasztóan hideg volt. A fény teljesen
elvakította Francescát, így nem ismerte fel azonnal a férfit, aki két kocsi
közül hirtelen el lépett, és elindult feléjük. Érezte, hogy Bragg is
összerezzen mellette, és amikor az idegen férfi odaért az autó mellé, rögtön
megértette, miért.
Arthur Kurland volt, a The Sun pimasz újságírója.
Francesca rögtön elrántotta a kezét, de Kurland figyelmét nem kerülte el
a mozdulat. Végtelennek t pillanatig nézte a sebességváltót, majd
Francesca ölében pihen kezére vándorolt a tekintete.
– Nocsak, nocsak! Képzelhetik, mennyire meglep dtem, hogy
mindkettejüket itt találom, a Channing-rezidencián! – vigyorgott
elégedetten, és kezét fázósan zsebre dugta.
– Épp indulni készülünk – közölte Bragg ridegen, és sebességbe tette az
autót.
Kurland azonban ügyet sem vetett rá, nem mozdult.
– Gondolom, egy újabb ügyön dolgoznak. Vagy netán kellemes
vasárnapi kocsikázásra indulnak így kettecskén?
Francescát majd szétvetette a harag. Az a balsejtelme támadt, hogy
Kurland tisztában van kettejük kapcsolatával, ráadásul Bragg házasságáról
is mindent tud.
– Attól tartok, nem szolgálhatunk önnek világrenget újdonsággal –
mondta Bragg. – Valóban egy ügyön dolgozunk Miss Cahill-lel, aki Miss
Channing jövend belijének a húga, és ilyen min ségben tart velem.
– Csak nem történt valami Miss Channinggel? – kérdezte Kurland mohó
kíváncsisággal.
– Betörtek a m termébe – felelte Bragg kurtán. – Viszlát, Kurland! –
mondta, majd a gázpedálra taposott és elhajtott.
Francesca nyugtalanul fordult hátra. Kurland ott állt a sarkon, és
szorgosan jegyzetelt a noteszébe, majd sarkon fordult, és siet s léptekkel a
Channig-rezidencia felé indult.
Francescát rémület töltötte el. Aggodalmaskodva fordult Bragghez:
– Látta, hogy egymás kezét fogjuk.
– Valószín leg – felelte a férfi komoran.

Jane Van Arke György-kori otthona a múlt század fordulója után egy-
két évtizeddel épülhetett. Francesca és Bragg a feljáró tetejére érve
becsöngetett. Miközben várakoztak, Francesca alaposan szemügyre vette
Bragg arcát, amelyr l lerítt, hogy az el éjszakai vitájuk mély nyomokat
hagyott a férfiban.
Az ajtót az inas nyitotta ki. Bragg bemutatkozott, mégpedig hivatalos
személyként, majd bemutatta Francescát is. Az inas bevezette ket, majd
elment, hogy bejelentse Mrs. Van Arke-nak, látogatói érkeztek.
A szalon kellemes benyomást tett rájuk. Els pillantásra meg lehetett
állapítani, hogy Benevente grófn mostohalánya jómódú ugyan, de
korántsem dúsgazdag.
– Azt hittem, Bartollát felveti a pénz – súgta oda Francesca Braggnek.
– Az csak a látszat – felelte a férfi.
– A gróf, Mrs. Van Arke apja, minden vagyonát Bartollára hagyta?
– Fogalmam sincs. A látszat néha csal... – válaszolta Bragg halkan.
Halk léptek és suhogó selyem hangja hallatszott a hátuk mögül, mire
mindketten megfordultak.
Barna b , sötétsz ke hajú, vonzó n állt az ajtóban, arcán bizonytalan
mosoly, inkább gyanakvó és óvatos.
– Rend rf nök úr?
Bragg odalépett hozzá:
– Köszönöm, Mrs. Van Arke, hogy szakít ránk néhány percet.
Az asszony kezet nyújtott, majd kíváncsian fordult Francesca felé, arcán
leplezetlen zavarodottsággal.
– Nem mondhatnám, hogy a város rend rf nöke túl gyakori vendégnek
számít a házamban – jegyezte meg kissé bizonytalanul. Bár származását
tekintve olasz volt, az akcentusa tökéletesen brit, amib l sejteni lehetett,
hogy az Egyesült Királyságban nevelkedett. Francesca ránézésre úgy
harmincévesnek saccolta.
– Ha jól értem, hivatalos min ségben kerestek fel – mondta Mrs. Van
Arke mosolyt er ltetve az arcára. A karját összefonta telt keble el tt, de
nem lépett közelebb a vendégeihez.

Meg sem kérdezte, hogy milyen ügyben jöttek, ami meglepte Bragget.
Úgy döntött, a közepébe vág:
– Mikor volt kapcsolatban utoljára Joseph Craddockkal? – kérdezte.
Az asszonynak a szeme sem rebbent:
– Megismételné, kérem? Nem értettem...
Bragg újból feltette a kérdést.
– Sajnálom, de fogalmam sincs, kir l beszél – közölte az asszony
ridegen.
– Talán er ltesse meg egy kicsit az emlékezetét – kérte Bragg nyájasan.
Francesca biztosan tudta, hogy Jane Van Arke pontosan emlékszik
mindenre, mert még csak nem is csodálkozott azon, hogy Craddock neve
hirtelen felmerült. – Ha jól tudom, 1900. április 8-án ön, Jane Van Arke,
ötödik sugárút 250. alatti lakos feljelentést tett Joseph Craddock ellen a
városi kapitányságon – segített neki Bragg.
Az asszony döbbenten hallgatta, majd a szemét lesütve így szólt:
– Ez egy nagyon régi ügy, amelyre ön utal. Tévedés volt.
– Bizonyára, mivel egy hónappal kés bb ön visszavonta a feljelentést.
Jane Van Arke a halványkék kanapéhoz lépett, amelynek színe
majdhogynem megegyezett ruhája selymével, és helyet foglalt.
– Mint mondtam, tévedés volt.
Bragg közelebb lépett hozzá:
– Kérem, segítsen nekünk, Mrs. Van Arke! Az a gyanúnk, hogy egy
hölgy most ugyanolyan bajba került, mint ön annak idején.
– Egy másik n is... – sápadt el az asszony. – Egy másik n t is
megzsarolt az a gazember?
– Igen, egy háromgyermekes fiatalasszonyt – vette át a szót Francesca,
bár korántsem volt biztos benne. – S t meg is támadta t.
– Nekem két fiam van – mondta Jane Van Arke váratlanul, majd
hirtelen felállt, a kezét tördelve. – Tizenkett a kisebbik, tizennégy a
nagyobb. Két éve történt... Az a gazember megfenyegetett, hogy k isszák
meg a levét, ha nem fizetek, és nem vonom vissza a feljelentést.
Bragg az asszony vállára tette a kezét.
– Köszönöm, Mrs. Van Arke. Hajlandó volna írásban is vallomást
tenni?
– Nem tudom... – bizonytalanodott el az asszony ismét.

– A vallomása titkosítva lesz, sohasem fog tudomást szerezni róla –
nyugtatta meg Bragg.
Az asszony tétovázva nézett hol rá, hol Francescára, majd így szólt:
– Nincs több mondanivalóm.
– Látom, Mrs. Van Arke, még mindig retteg Craddocktól – próbálkozott
Francesca is. – Találkozott vele az eset óta?
Az asszony még mindig bizonytalanul rázta meg a fejét.
– Mikor látta t utoljára? – faggatta Francesca állhatatosan.
A n nagyot sóhajtott, és hirtelen megint leült a kanapéra.
– Nem emlékszem – mondta, de nem nézett a szemükbe.
Francesca és Bragg egymásra nézett: az asszony nem mond igazat,
legalábbis takargat valamit.
– Nagyon sokat segítene, ha elmondaná nekünk – forszírozta Bragg.
– Nem emlékszem! – pattant fel a n . – Az a férfi elmondhatatlanul
kegyetlen és gonosz! Nincsenek gátlásai! Féltem a fiaimat, és nem akarom,
hogy megint közöm legyen hozzá!
– Azóta is zsarolja önt? – kérdezte Bragg.
Az asszony a fejét rázta.
Francescának az a szörny gyanúja támadt, hogy a zsarolás nem maradt
abba.
– Mrs. Van Arke, van elképzelése arról, hogy ki akarna ártani Bartolla
Benevente grófn nek?
– Hogyan? – pördült meg az asszony meglepetten.
– Úgy véljük, a mostohaanyja veszélyben van – mondta Francesca.
– Értem már – pirult el a n . – Szóval Craddock t is zsarolja.
Francesca és Bragg kérd n nézett egymásra. Hogy is nem jutott eddig
eszükbe? Francesca odalépett az olasz n höz, és megnyugtatólag tette a
kezét a karjára:
– Szegény Bartolla... – mondta abban a reményben, hogy kicsikarhat
valamilyen reakciót az asszonyból.
Jane Van Arke értetlenül nézett rá, majd egy vállrándítással így szólt:
– Csak azt kapja, amit megérdemel.
Francesca elképedt: Bartolla nem túlzott, amikor azt állította, a
mostohalánya halálosan gy löli t.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte, és Bragg tekintetét kereste.

– Túlzás? Az a ringyó megkeserítette az apám életét! Az utolsó
pennyt l is megfosztotta, és bolondot csinált bel le! Szegény apám tudott a
kicsapongásairól, de úriember volt, pedig tisztában volt vele, hogy a kis
amerikai felesége valódi szajha! Ne szépítsük: Bartolla egy igazi szajha! –
tört ki az asszony szenvedélyesen. – Remélem. Craddock az utolsó pennyt
is kizsarolja t le!
Nos, legalább kiderült, hogyan is áll a dolog Bartolla és a rokonsága
között, gondolta Francesca.
– Hol tartózkodott ön csütörtökön éjfél és hajnali öt óra között? –
kérdezte Bragg halkan.
Az asszony összerezzent, és fülig pirult.
– Elnézést kérek a kirohanásomért, rend rf nök úr, azt hiszem, kissé
elvesztettem a fejem. Rajongásig szerettem az apámat, és nem bírtam
elviselni, hogy az a n kihasználja.
– Értem – felelte Bragg. – Tehát, hol volt csütörtökön éjszaka? – firtatta
tovább.
Az asszony dühösen vonta fel a szemöldökét:
– Mit számít, hol tartózkodtam akkor?
– Megtenné, hogy válaszol a kérdésemre? – kérdezte a férfi túláradó
kedvességgel.
Jane tétován Francescára nézett, és megvonta a vállát.
– Itthon voltam, és aludtam.
– A férje hajlandó volna tanúsítani ezt?
– A... kicsodám? – húzta ki magát az asszony: – A férjem külföldön
van, rend rf nök úr, Londonban, és egy hónapon belül nem is tér haza.
– Köszönöm – válaszolta Bragg.
Jane Van Arke kissé értetlenül nézett egyikr l a másikra.
– Szívesen.
– Azt hiszem, ezzel végeztünk is – vetett véget a beszélgetésnek Bragg,
és még egyszer megköszönte az asszonynak, hogy id t szakított rájuk.
Mrs. Van Arke az ajtóig kísérte ket.
– Egyvalamit sehogy sem értek – mondta végül.
– Mi volna az?
– Hogy miért jöttek hozzám önök is kérdez sködni, miután az a másik
úriember már itt járt.

Francesca megtorpant, mire Bragg a hátának ütközött. Mindketten
döbbenten néztek a ház úrn jére.
– Miféle másik úriember?
– Farr kapitány.
1902. február 16, vasárnap, kora délután
Amikor Francesca belépett a házba, anyja kiabálása fogadta. Döbbenten

állt meg.
Julia Cahill sohasem kiabált. Nem volt rá ugyanis szüksége: tekintélye
és vasakarata lehetetlenné tett bármiféle ellenállást.
Pedig Julia kiabált, semmi kétség. Francesca kérd n nézett a sápadt
Francisre, az új inasra, aki szoborszer en állt a bejárat mellett, süketnek
tettetve magát.
– Francis, mi az ördög folyik itt?
A szobor megelevenedett:
– A szülei elfelejtették becsukni az ajtót, kisasszony – biccentett az inas
az el csarnok túlsó vége felé.
Francesca ekkor vette csak észre, hogy a kiabálás a szalon felöl érkezik.
Rögtön tudta, mi lehet a vita tárgya, és ez cseppet sem nyugtatta meg, mert
a szülei nagyon ritkán veszekedtek. Hol Julia engedett, hol Andrew.
Csakis Evan miatt törhetett ki a vita.
Francesca lábujjhegyen közeledett a szalon nyitott ajtaja felé, a
küszöbön megállt, és belesett. Apja csíp re tett kézzel állt, háttal az
ablaknak, szemben vele az anyja.
– Ez az egész a te hibád, Andrew! – támadta Julia szenvedélyesen, bár
már nem kiabált. – Te m velted ezt vele! Te zted el Evant a háztól! A mi
házunkból! Az én házamból! Márpedig én nem fogom ezt hagyni! – A
végén már megint kiabált.
– Nem teheti meg, hogy felbontja az eljegyzést, és kilép a cégt l. Nem
úszhatja meg ennyivel! Ez már minden határon túlmegy! – vágott vissza
Andrew dühösen, de nem emelte fel a hangját. – A házassággal
kapcsolatban megállapodtunk, Julia. Te is elégedett voltál, hogy a széltoló
fiadból ember lesz végre! – tette hozzá már-már kiabálva.

– Bárcsak ne egyeztem volna bele! Megmondtam neked, hogy az a lány
nem való hozzá, de te csak er ltetted, és er ltetted, én meg ostoba módon
hagytam! Nem hagyom, hogy Evan elköltözzön! az én fiam – a mi
fiunk! Hogyan is hagyhatnám?! Soha!
Francesca döbbenten látta, hogy az anyja a sírás határán áll. Soha nem
látta még sírni t. Úgy n tt fel, hogy meg volt róla gy dve, az anyjának
nincsenek könnyei.
– az, aki nem hagyott nekem választást! – ordította az apja. – volt
az, aki rám tört az irodában, és elkezdett fenyeget zni. Megfenyegetett,
Julia, érted?! Hiába dugod homokba a fejed! A fiad léha és felel tlen!
Nálánál felel tlenebb emberrel még életemben nem találkoztam! Felel tlen
és léha!
– Ne merészeld léhának nevezni! Különben pedig, ha megfenyegetett...
– bizonytalanodott el egy pillanatra Julia –, biztos, hogy nem gondolta
komolyan. Sohasem szeretted öt! – kiáltotta dühösen. – Francescát bezzeg
imádod, bármit is tesz! Ha úgy tetszik neki, serpeny vel leüt egy gyilkost,
és téged az sem hoz ki a sodrodból! Ha ezzel az újságok címoldalára kerül,
még büszke is vagy rá! Connie-val is ugyanez a helyzet. Érte is rajongsz,
de hála istennek legalább nem követ el ostobaságot. No de Evan! Amikor
gyerek volt, soha nem voltál megelégedve az érdemjegyeivel, a barátait
nem szeretted, a focitudását leszóltad, és most sem tud eleget és elég jól
dolgozni, hogy megfeleljen az elvárásaidnak! Az én szegény fiamnak soha
semmi sem sikerül!
– Csakis azért, mert szinte mindig hibázik! Azért, mert hiányzik bel le a
céltudatosság! Édes istenem! Hogy vagy képes még most is t védeni?
Evant egyedül két dolog érdekli, két b nös dolog: az olcsó szajhák és a
szerencsejáték. A viselkedése messze alulmarad az elvárásoktól, az
enyéimt l meg különösen! – ordította magából kikelve.
Francesca nem bírta tovább hallgatni. Kezét a fülére szorítva kiáltotta:
– Hagyjátok abba! Halljátok? Azonnal hagyjátok abba!
De a szülei meg sem hallották.
Júlia a mutatóujját férjére szegezte:
– Figyelmeztetlek, Andrew, ha Evan elköltözik, megyek utána!
– De mama! – hebegte Francesca, és odaszaladt hozzá.
Apja egyszeriben elsápadt, majd szó nélkül hátat fordított a feleségének,
arccal az ablaknak, bár a sötétít függöny be volt húzva.

Francesca megfogta az anyja kezét, akinek könnyben úszott a szeme.
– Mama, kérlek, gyere ki, beszélnem kell veled – kérlelte, de
legszívesebben az apjához is odaszaladt volna, hogy megölelje, és hogy
megvigasztalja, hamarosan minden rendbe jön.
Anyja némán bólintott, és miután könnyes pillantást vetett férje hátára,
kiment a szalonból. A folyosóra érve er tlenül roskadt egy kanapéra. Hátát
a falnak vetette, és így kesergett:
– Hogy tehette ezt velünk? Hogyan engedhette apád, hogy Evan
elköltözzön itthonról? – Arcát két kezébe temette, vállát zokogás rázta.
Francesca egy pillanatig döbbenten állt, mert soha nem látta még anyját
ennyire elveszettnek, ennyire fájdalmasan szomorúnak. Aztán odament,
átölelte, és magához szorította. Anyja éppen olyan törékeny volt, mint a
lánya, talán néhány kilóval lehetett csak nehezebb.
– Mama! – szólította Francesca kissé sürget n, és megfogta a kezét. –
Evan valóban megfenyegette a papát, én is fültanúja voltam. Persze ez nem
volt helyes, de szegény olyan kétségbeesetten szeretne szabadulni ett l a
házasságtól, hogy részben érthet a viselkedése. Látván, hogy a papa
jottányit sem enged, kénytelen volt megfenyegetni t.
– Én nem hibáztatom Evant a viselkedéséért – felelte az anyja
szenvedélyesen.
– Akkor a papát se okold! Csupán azt szeretné, ha Evan felhagyna a
szerencsejátékkal, és végre megállapodna.
– Tudom, hogy apád mit szeretne – válaszolta Júlia. – Azt szeretné, ha
Evan pontosan olyanná válna, mint maga: a családjához ragaszkodó,
séges férfivá, aki ráadásul sikeres és reformgondolkodású.
– De Evan nem olyan, mint az apád, Francesca. sokkal... – habozott
egy pillanatig Júlia –, sokkal életrevalóbb, lelkesebb, mint amilyen apád
valaha is volt. Tudom, ez az én hibám is. De még csak huszonnégy éves
múlt, hamarosan huszonöt... Nem lett volna szabad beleegyeznem az
eljegyzésbe – hunyta le szorosan a szemét.
– Kérlek, ne okold magad a történtekért! Végül is, ami történt, csakis
Evan hibája, hiszen volt az, aki felhalmozta azt a temérdek adósságot.
Nézzük inkább a jó oldalát a dolognak! – bátorította Francesca.
Julia kinyitotta a szemét:
– Nincs jó oldala.

– Már hogyne volna! Elismerem, ami történt, az szörny ség, de ha k
ketten nem kelnek egybe, az mindenképpen jó, még akkor is, ha ilyen
elkeserít következményekkel jár az eljegyzés felbontása.
– Nem veszíthetem el t! – siránkozott Juha, és Francesca tudta, hogy
Evant érti ezen, és nem az apját.
– Anya, hiszen nem veszíted el Evant! Szeret téged! Éppen mondta
nekem, hogy nem hagyja, hogy ez a veszekedés befolyással legyen a
kett tök kapcsolatára.
– Nem hagyhatom, hogy elköltözzön, Francesca! – kiáltotta Julia
rémülett l elkerekedett szemmel.
– Megpróbáltam lebeszélni róla, de nem volt hajlandó meggondolni
magát. Még sohasem láttam ennyire elszántnak – mondta Francesca, de azt
már nem tette hozzá, hogy ennyire dühösnek sem.
– És mi lesz, ha soha nem tér vissza? – kérdezte az anyja.
Egymásra néztek.
– Miért ne jönne vissza? Jelenleg azonban úgy érzi, ideje a sarkára állni,
és bizonyos szempontból büszke is vagyok rá ezért. Te nem? Azel tt,
sohasem mert szembeszállni a papával.
– Büszke vagy rá? Te tényleg büszke vagy rá? Hogy lehetsz büszke egy
olyan emberre, aki fittyet hány a családi kötelezettségeire, és egyszer en
faképnél hagy mindent? – kapkodott leveg ért Julia. – Faképnél hagyott
minket!
Francesca azonban hajthatatlan volt.
– Igenis büszke vagyok rá! Mama, kérlek, ne veszekedjetek emiatt a
papával! t is nagyon bántja a dolog.
Julia láthatólag majdnem visszanyerte korábbi önmagát.
– Az imént nagyon rossz példával szolgáltam neked, leányom. Egy
feleség soha nem veszekedhet a férjével oly módon, ahogy én tettem. Más
módja is van annak, hogy az ember elérje a célját.
Francesca értetlenül pislogott.
– Mézzel többre mész, mint ecettel – magyarázta az anyja, komor
keser séggel a hangjában.
– Értem – bökte ki Francesca.
Julia jelent ségteljesen nézett a szemébe:
– Persze huszonnégy év után az ember követ el hibákat.

– Mi lesz most a papával?
– Természetesen megmondja Evannek, hogy felbonthatja az eljegyzést,
azzal a feltétellel, hogy keres magának egy másik, alkalmasabb feleséget.
Francesca hitetlenkedve nézett rá.
– A papa soha nem hátrálna meg! Jámbor ember, de a kedves mosoly
mögött vasakarat rejlik.
– Ha azt szeretné, hogy a házunkba visszaköltözzön a béke, akkor
kénytelen lesz megtenni – állt fel Julia elszántan.
– Ismerem t, soha nem fogja meggondolni magát – mondta Francesca
rémülten.
Apja ekkor váratlanul megjelent a szalon ajtajában. Pillantásra sem
méltatta ket, úgy ment el mellettük.
– Francis, a kabátomat, a kalapomat és a sétapálcámat! Julia meg sem
moccant. Halálosan nyugodt hangon szólalt meg:
– Andrew, hová mész? Még nem fejeztük be a beszélgetést. Még soha
nem fordult el , legalábbis Francesca emlékezete szerint, hogy az apja
válaszra sem méltatta az anyját. A bejárati ajtónál állt, háttal nekik, és
türelmesen várta, hogy Francis hozza a kabátját, mintha meg se hallotta
volna a hozzá intézett szavakat.
– Papa! – suttogta Francesca.
– Andrew! Hová mész? – kiáltotta a felesége élesen. Az apja válla
megrándult, de nem fordult meg.
– El.
Francis átnyújtotta a kabátját és a kalapját, majd miután a gazdája
felöltözött, az ezüstvég sétapálcát is.
– Ez nem válasz – mondta Julia döbbent tekintettel. – Bocsánatot kérek
a veszekedésért, de nem vonom vissza, amit mondtam. Nyomatékosan
kérlek, hogy zárjuk le a vitánkat!
A férje megfordult.
– Szó sem lehet arról, hogy folytassuk a beszélgetést, amennyiben a
gyerekeinkr l van szó, Julia – közölte, azzal megfordult, és elment.
Francesca moccanni sem tudott a döbbenett l. Ha egy jókora doronggal
fejbe kólintják, akkor sem lep dött volna meg így. Hogyan történhet meg
velük ilyesmi?
Az anyja kétségbeesetten fordult felé:
– Az otthonom széthullik!

– Mama, semmi sem hullik szét – próbált Francesca er snek
mutatkozni.
– De igen! Az otthonom, a családom, az életem, minden! – kiáltotta az
anyja. – Láttad ezt? Egyszer en faképnél hagyott! Sohasem bánt még így
velem!
– Majd hazajön, meglátod. És akkor majd higgadtan megbeszélhettek
mindent – próbálta megnyugtatni Francesca nem túl meggy en, mert
maga sem hitte, hogy a szülei közös nevez re tudnak jutni ebben a
kérdésben. Mi jöhet még?
Az anyja úgy nézett rá, mintha sohasem látta volna még az életben,
aztán remegni kezdett.
– Édes jó istenem! Andrew faképnél hagyott! Evan elköltözött! Connie
bezárkózott a szobájába, és nem hajlandó kijönni onnan! És akkor még te
is! – nézett a lányára vádló tekintettel. – Szerelmi kapcsolatba bonyolódsz
a rend rf nökkel, akinek felesége van! Elegem van, kisasszony!
Francesca mukkanni sem mert.
– Ó, ismerlek én jól! Ha egyszer valamit a fejedbe veszel, semmi sem
téríthet el t le! Mintha egy acsarkodó kutyától akarná elvenni az ember a
csontot. Nos, elárulok neked valamit. Hiába vagy meggy dve arról,
hogy megtaláltad az igazit, akkor is csak önámítás az egész. Nem lehet
az igazi, mivel felesége van, kedvesem! Elvárom t led, hogy véget vess
végre ennek az ostobaságnak!
A helyzet nem volt alkalmas a vitatkozásra.
– Mama, nekem is van tudomásom Bragg feleségér l.
Júlia szemét ellepték a könnyek. Meg se hallotta a lánya szavait.
– Istenem, mennyire szeretem Andrew-t! Mit tettem?
Francesca megfogta az anyja kezét:
– Hát menj utána! Most!
Julia mintha hajlott volna rá, de aztán hirtelen kihúzta magát.
– Nem tehetem – válaszolta.
Bartolla belépett a szálloda el csarnokába, és alig tudott uralkodni a

várakozásán, amely meleg, majdhogynem érzéki bizsergéssel kerítette

hatalmába. Körülnézett az éttermet keresve, ahol már várták. Mosolyogva
vonult végig a parkettás csarnokon, amelyet helyenként perzsasz nyegek
díszítettek.
Érezte, amerre elhalad, mindenütt utána fordulnak. A szeme sarkából
látta a sok érdekl férfit, amint nyakukat nyújtogatva meresztgetik a
szemüket utána.
Rendkívül gondosan választotta ki öltözékét a találkozóra. A sötétkék
kosztüm tökéletesen kiemelte karcsú derekát, n ies csíp jét, dekoltázsa
pedig sokkal többet láttatott, mint egy délutáni viselet általában. A Lord &
Taylornál új rúzst vásárolt, amely sötétebb volt az egyébként használt
bíborvörösnél, inkább szederlilás árnyalatú. A sötét rúzs drámaian kiemelte
áttetsz en fehér arcb rét, zöld szeme szinte szikrázott t le. Azért a fekete
tus is megtette a hatását, amellyel gondosan kihúzta a szemét, és még a
szempilláit is kifestette.
Az összhatást a világos kékróka gallér tette tökéletessé. Tudta, hogy
rendkívül elegáns, érzéki és f ként dúsgazdag benyomást kelt, csak épp
nem ebben a sorrendben. Ahogy ment, kétszer is visszapillantott a fiatal,
magas londinerre, aki egyfolytában meresztgette utána a szemét. Tökéletes
hím volt a fiú, csupa izom, sz ke és kék szem , megnyugtató er t sugárzó.
Bartolla halvány mosolyt küldött felé. Talán kissé hosszúra is sikeredett...
Kár, hogy Evan Cahill gy s v legény, gondolta lemondóan. De ha
nem történt volna meg az eljegyzés, akkor sem csábíthatná az ágyába a
fiatalembert, mert túl nagy kockázattal járna. Már a férfi puszta
gondolatától is elgyengült.
Pedig még csak meg sem csókolták egymást.
Ráadásul ott az a hatalmas Cahill-vagyon!
A mosoly még akkor is az arcán ült, amikor belépett az étterembe.
Szándékosan késett fél órát, hogy a megérkezése és a bevonulása igazán
hatásos legyen. Ám a vacsorapartnere sehol sem volt még. Bartolla
csalódott volt és bosszús, amikor a két személyre terített asztalkához
vezették. Helyet foglalt, rendelt egy teát, és megpróbált közömbösséget
színlelni annak ellenére, hogy a nagy belép je nem sikerült.
Várakozás közben azzal múlatta az id t, hogy az öt bámuló férfiakkal
szemezett, mit sem tör dve azzal, mit szólnak a partnereik. Az egyik
úriember odáig merészkedett, hogy a mosdó felé menet Bartolla lábánál

leejtette a névjegyét, amelyet gyorsan fel is kapott, és a dekoltázsába
rejtett, hátha jól jön még egy unalmas es s délutánon.
Egyszerre csak felkapta a fejét.
Az étteremben minden férfiszem a bejáratra szegez dött.
Lemondó sóhaj kíséretében vette tudomásul, hogy Leigh Anne Bragg
lépett a helyiségbe. Semmit sem változott. A törékeny n még mindig
leírhatatlanul gyönyör volt, talán azért, mert apró gyerektermete ellenére
elképeszt en n ies idomokkal rendelkezett. Vagy talán a hibátlan arca
tette, és mindig csodálkozó, hatalmas zöld szeme, amely tökéletes
ártatlanságot sugallt. Emellett szép metszés , rózsabimbóhoz hasonlatos,
kívánatos ajakkal is megáldotta a teremt , és Bartolla pontosan tudta, hogy
e száj láttán mi minden fordul meg egy férfiember fejében. Sóhajtott is
egyet újra. Bár kettejük közül a tekintélyt parancsoló vörös hajkoronájával
volt a magasabb, ha együtt voltak, minden fej inkább Leigh Anne után
fordult meg. Bartolla sejtette, hogy az asszony minden bája közt az
ártatlanságot sugalló kisugárzása a legizgatóbb.
Az érkez ekkor vette t észre, és mosolyogva integetett felé az étterem
bejáratából.
Bartolla kedvesen visszamosolygott, és felállt. Tudta, hogy Leigh Anne
korántsem ártatlan, csakhogy ez még izgalmasabbá tette, ráadásul volt
annyira okos, hogy nem sok mindent árult el önmagáról, és ett l kettejük
barátsága annál érdekesebben alakult. Bartolla sohasem tudhatta biztosan,
hogy barátn je valójában mire gondol, vagy éppen mit érez, jóllehet az
elmúlt nyáron meglehet sen sok id t töltöttek együtt Dél-
Franciaországban, s t Velencében és Firenzében is hasonló körökben
mozogtak.
A teremben az összes férfiszem rájuk tapadt, amikor üdvözlésképpen
megölelték egymást.
– Szebb vagy, mint valaha! – lelkendezett Leigh Anne, amikor helyet
foglalt. Menyétprém gallérral díszített sötétzöld selyemkosztümöt viselt,
amely tökéletesen illett smaragdszín szeméhez, és Bartolla szerint kisebb
vagyont is érhetett, hiszen a kínai selyem elképeszt en drága anyagnak
számított. A helyében Bartolla biztosan smaragd nyakéket választott volna,
ám Leigh Anne nyakában egy egyszer fekete szalagon függ gyémánt
ékk díszlett, mely lágyan simult nyakának kecses mélyedésébe.
Hollófekete hosszú haja dús volt és egyenes, kissé ódivatúan omlott a

vállára, mint egy pelerin. Smink nem volt az arcán, de nem is volt szüksége
rá. s fekete szempillája, arcának természetes pírja és ajkának
érettcseresznye-színe szükségtelenné tett bármiféle mesterséges színezést.
Bartolla – ha kevesebb önbizalommal áldja meg a sors – talán még
féltékeny is lett volna rá.
De Bartolla sohasem volt féltékeny más n re. Ez az érzés idegen volt a
természetét l.
Észrevette Leigh Anne ujján a diszkrét jegygy t, amely legalább
másfél karátos gyémántból készülhetett. Még mindig viselte a
karikagy jét.
– Köszönöm. Attól tartok, az özvegység teszi – kacagott Bartolla.
Ezen mindkett jüknek nevetni kellett.
– Rajtad sem látszik az id múlása. Éppolyan gyönyör vagy, mint
egykor – tette még hozzá a grófn .
Leigh Anne arca elkomorult. Aggodalmaskodva hajolt közelebb,
Bartolla err l az oldaláról nem ismerte.
– Tényleg úgy látod? Pedig rettenetesen megviselt, amikor
meghallottam a hírt – mondta tágra nyílt, ártatlan szemmel, amelyben
mintha könnyek csillantak volna.
Ezt nevezem finomságnak, gondolta Bartolla. Izgalmas tél elé nézünk.
– Ó, igen, én is borzasztóan sajnálom.
– Azt mondják, nem sok ideje van már hátra – hüppögte Leigh Anne. –
Az apám haldoklik, az anyám és a húgom teljesen ki van borulva – sütötte
le a szemét. – Ha meghal, nekem kell gondoskodnom róluk.
Bartolla addig nem is hallott még a húgról, az meg eszébe sem jutott,
hogy Leigh Anne apjáról fognak beszélgetni.
– Nagyon sajnálom – ismételte magát kiábrándultan, de aztán hirtelen
eszébe jutott valami: – Remélem, a férjed érzi, hogy is felel sséggel
tartozik a családod iránt, kedvesem.
Leigh Anne könnyek közt elmosolyodott:
– Fogalmam sincs, mihez kezdjek – mondta a könnyeivel küszködve.
Egy pillanatig úgy t nt, semmi kedve felvenni a keszty t, aztán mégis így
folytatta: – Most meg itt ez a n ...
Bartolla kihúzta magát, és úgy tett, mintha meglep dne, de a lelke
repesett az örömt l. Ó, igen! Mégiscsak izgalmas lesz ez a tél, no, nem
mintha bármi kifogása volna Francesca Cahill ellen. S t, tulajdonképpen

kedveli is azt a lányt, éppen azért, mert olyan szabad és független, mint
maga.
És persze, mint Leigh Anne.
– Miféle n ? – pislogott a grófn ártatlanságot színlelve.
– Hát az, akir l Cecilia Thornton mesélt nekem, és aztán te is
beszámoltál róla abban a levélben – fogta meg a kezét Leigh Anne. –
Nagyon köszönöm neked, Bartolla, hogy ilyen jó barátn m vagy! Ha nem
küldöd azt a levelet, hetekkel kés bb hallottam volna csak róla.
– Ez csak természetes – duruzsolta Bartolla.
Leigh Anne ekkor kihúzta magát, és mindkét kezét az ölébe ejtette,
meglehet sen álszemérmesen. Hosszú pillái alól felpillantva súgta:
– És most mindent tudni akarok err l a bizonyos Francesca Cahillr l!
Tizenegyedik fejezet
1902. február 16, vasárnap, este 7 óra
Mire a vacsoravendégek szállingózni kezdtek, Francesca idegei

pattanásig feszültek. Az anyja éppen a Bragg házaspárt fogadta az
el csarnokban, de Francesca nem sietett eléjük, inkább megállt a hall túlsó
felében lév szalon ajtajában, ahol a vendégeket koktéllal kínálták, miel tt
vacsorához ültek. Nem volt hajlandó kicsinosítani magát, hogy megfeleljen
anyja megszállott férjfogó terveinek. Az utolsó pillanatban készült el
kapkodva, túlságosan kés n ahhoz, hogy a haját még bebodorítsa. Bette, a
szobalány segített neki kibújni az unalmas, galambszürke ruhából, és
gyorsan magára ölteni azt az új türkizszín t, amelyben el este volt a
Plazában. Megigazította kissé a kontyát, és a néhány tincs, amelyet
kihúzott, légiesen repkedett arca és a nyaka körül. Halványan kirúzsozta a

száját, mint aki pontosan tudja, mit akar. rültség, lehet, de azt akarta,
hogy Hart elb völ nek találja.
Júlia és Grace megölelték egymást, bár korántsem meleg baráti
öleléssel, inkább óvatosan és nagyon udvariasan. Francesca nem is
lep dött meg ezen, hiszen milyen kapocs is köthetné össze a fels tízezer
egy prominens tagját egy harcos kis szüfrazsettel. Rathe Bragg közölte,
hogy Hart és Rourke is megérkezik hamarosan, Hart el bb még felveszi
Lucyt a Plaza Hotelben, Rourke pedig Sarah Channing társaságában jön.
Francesca apja ekkor ért le az emeletr l, és megállt a lánya mellett.
– Milyen gyönyör vagy ma este, Francesca! – mondta, de arca
mosolytalan maradt, szeméb l pedig szomorúság áradt.
Francescának nyomban eszébe jutott az a délutáni szörny veszekedés.
Megölelte apját, és arcára csókot lehelt.
– Békülj ki a mamával, kérlek!
– Ez nem a te dolgod, Francesca – felelte az apja csendesen, de szavai
így is ledorongolóan hatottak.
– De papa! – tiltakozott a lánya. – Hogyne volna az enyém is! Hiszen a
szüleim vagytok, és Evan a bátyám!
Az apja meglapogatta a vállát, kelletlenül elmosolyodott, majd faképnél
hagyta.
– Rathe! Örülök, hogy ismét látlak! – indult a vendégek üdvözlésére.
Rathe Bragg arca felderült, és örömmel indult felé. A két férfi melegen,
barátságosan fogott kezet, éles ellentétben feleségeik óvatos, puhatolódzó
üdvözlésével. Abban a pillanatban Lucy jelent meg az ajtóban.
Lélegzetelállító látványt nyújtott burgundivörös perzsa bárányb r
bundájában, amelynek árnyalata tökéletesen illett estélyi ruhájának a
színéhez. Hart ott állt mögötte.
A frissen érkezettek kezet fogtak a vendéglátókkal, de közben Hart
egyre csak Francesca tekintetét kereste. Olyan áthatóan nézte, hogy
Francesca egész testében beleremegett, még a lélegzete is elakadt.
Hart tekintete, miután néhány pillanatig elid zött rajta, gyorsan
továbbvándorolt. Júliához fordult, és valami udvarias és elb völ üdvözlést
duruzsolt neki. Francesca zavarba jött. Érezte, hogy fülig pirul, ezért
inkább besurrant a szalonba, hogy egy kissé összeszedje magát.
Mégis, mit gondol az anyja? Miért nem hagyja végre békén? Miért
várják el minden j házból való úrilánytól, hogy mindenáron férjhez

menjen és gyerekeket neveljen? Hogy lehetne rávenni az anyját, hogy ne
er ltesse ezt a házasságot, és hagyjon neki nyugtot?
Francesca átsurrant a szomszédos helyiségbe, a nagyszalon kicsinyített
másába, és kitárta a teraszra nyíló ajtót. Egész álló nap farkasordító hideg
volt, de a bens jét olyan zsibbadtság kerítette hatalmába, hogy meg sem
érezte a jeges hideget. Elhatározta, nem foglalkozik többé e kérdéssel,
hátha úgy megúszhatja valahogy az aznap estét. Úgy érezte magát, mint
egy pocsék színész egy gyenge színdarabban. Még annál is aggasztóbb
volt, hogy bármennyire igyekezett is leplezni az érzelmeit, a lelkébe
költözött halálos rémület mégiscsak kiült az arcára. Érezte, hogy ez az este
semmi jót nem hozhat számára.
Igyekezett elhessegetni a gondolatot.
A k vel burkolt erkély korlátjához lépett, és merengve bámulta az
ezüstös holdat. Az esti égboltot ezernyi csillag ragyogta be. A nagy
hidegben nyoma sem volt hófellegeknek, ami az elmúlt napok kitartó
havazása után nem is volt olyan nagy baj.
Reszketni kezdett, és lehunyta a szemét. Bragg valószín leg a Madison
Square-i otthonának könyvtárszobájában üldögél, és a munkájába merül,
miközben egy pohár konyakot szopogat. A férfira gondolva hirtelen
összeszorult a szíve. A gyerekek biztosan befejezték már a vacsorát, az
egész konyha szalad, hacsak Mrs. Flowers, az új dadus meg nem tanította
Dotot, hogy az étellel nem szabad dobálózni, még viccb l sem. Vajon
Katie duzzog-e még? És hajlandó-e már rendesen enni? Peter, Bragg jobb
keze, biztosan a mosogatótálnál szorgoskodik, vagy kuktát játszik éppen.
Elképzelte a magas férfit kötényben, és mosolyognia kellett. Az otthon
melegét érezte, és szívb l kívánta, bárcsak ott lehetne velük.
Csakhogy nem a felesége, és ahogy a helyzet jelenleg áll, nem is
valószín , hogy valaha az lesz.
Megpróbálta elképzelni, milyen lehet Bragg felesége. A tökéletes
szépség képe jelent meg lelki szemei el tt, és még jobban elfogta a
reszketés. Ez az asszony, Leigh Anne, lehet, hogy most újra felbukkan az
életében... a kettejük életében.
– Elment az esze? – Hart leheletét érezte a nyakán.
Forró volt és lágy. Francesca nagyot szökkent ijedtében, majd
megpördült, amikor a férfi a felölt jét gyengéden a vállára terítette, meg
sem kérdezve t le, szeretné-e vagy sem. Széles tenyere egy röpke

pillanatig elid zött a vállán, és a tekintetük összeforrt. Lélegzetelállító
pillanat volt, Francesca szólni sem tudott.
Elhúzódott a férfitól.
– Remélem, igen – nyögte, de a mosolya kényszeredett volt. Szinte
eltörpült a hatalmas felölt ben, és újra nyilvánvalóvá vált számára, milyen
nagy a kettejük közti különbség. Hart hatalmas volt, viszont kicsi és
törékeny. A kabát szaténbélése még rizte a férfi testének melegét, és
selyemként simogatta vállának mezítelen b rét. Szédít férfiillata volt: egy
csipetnyi f szeres aroma, némi faillat és egy kevés finom skót whiskyé
keveredett benne.
És még valami, amit l Francesca szíve vadul kalapálni kezdett. Nem
volt nehéz megállapítani, mi az, különösen, ha az ember tisztában van vele,
hogy Hart a szabad ideje nagy részét a szeret je ágyában szokta tölteni.
A férfi tekintete nagyon lassan végigsimította Francesca minden egyes
vonását, mintha csak meg akarná igézni.
– Min ábrándozik ebben a hidegben? Egész éjjel fagyni fog.
– Nem is ábrándozom – füllentette Francesca meglehet sen átlátszóan.
Hart az ujja hegyével megérintette az állát, és felemelte a fejét.
– Emlékszik még? Nyitott könyv számomra, Francesca. Tudom, hogy
most is az agyát tornáztatja, és a képességei határait feszegeti. Miért nem
engedi el magát végre, és élvezi ezt a szép estét?
Francesca már-már elmosolyodott, de aztán er t vett magán:
– Lehet, hogy nem is akarom elengedni magam.
A férfi tekintete nem engedte el.
– Szeretné, ha magára hagynám? – kérdezte halkan.
– Nem! – felelte Francesca gondolkodás nélkül, de a tiltakozás
hevessége mindkett jüket meglepte.
– Le vagyok ny gözve – mosolygott Hart.
– Ne bízza el magát! De azért volna egy kérésem.
A férfi érdekl dve vonta fel a szemöldökét.
– Menjen, kérem, és töltsön nekem egy dupla whiskyt. Majd
megosztozunk rajta. – Azután gondolatban még hozzátette: Azzal talán
túlélem ezt az éjszakát.
– Ohó! – mosolygott a férfi rendületlenül. – Azt hiszem, nagyon
izgalmas este elé nézünk – nézett rá egy hosszú, jelent ségteljes
pillantással, majd visszament a szalonba.

Francesca a csontja velejéig átfagyott, de nem a kinti hideg miatt. Hart
pillantásában elismerés volt és melegség, nagyon sok melegség, meg
valami más is, valami meghatározhatatlan. Pedig nem történhet semmi,
hiszen csak barátok, nyugtatta magát. Mégis megmagyarázhatatlan, hogy a
férfi puszta nézése is mer kihívás.
Vajon szándékosan teszi ezt?
Francesca reszketni kezdett.
Hart kisvártatva visszatért, kezében két pohárral.
– Ett l majd felmelegszik – mondta.
Francesca örült, hogy elterelheti a gondolatait.
– Hát ez meg hogy sikerült? – kérdezte valódi meglepetéssel a
hangjában. – A mama nem látta meg? – Egészen jókedvre derült az ital
láttán.
– Dehogynem, de úgy tett, mint aki nem vett észre semmit – felelte Hart
jókedv en.
– Ön bármit megtehet, magára egyszer en nem tud haragudni –
méltatlankodott Francesca, majd kortyolt egyet az italból.
– H , de finom! – sóhajtotta.
– Látja, teljesen elrontom, de ez tetszik nekem – nevetett Hart
elégedetten, és is belekortyolt a poharába.
– Nem fázik? – kérdezte Francesca, miután a második korty whiskyt
lassan ízlelgetve megitta.
– Hogy fázhatnék egy ilyen csillagfényes éjszakán, egy gyönyör n
társaságában? – kérdezett vissza a férfi egy gyengéd, elégedett mosoly
kíséretében.
Francesca nyomban elkomorult.
Hart arca is komoly lett.
– Ne haragudjon, Francesca – sóhajtotta. – Egyszer en kicsúszott a
számon, végig sem gondoltam.
– Hát, valljuk meg, elég közhelyes volt. – Francescát mélységesen
bántotta, hogy a férfi ugyanazt a semmitmondó flörtölést alkalmazza vele,
amelyet más n k esetében is. – Örülnék, ha engem nem kezelne úgy,
ahogy a többi n t szokta.
– Édes, ha én magát úgy kezelném, mint a többit... – nézett rá
sokatmondóan a férfi. – De úgy vélem, ezt a témát már kimerítettük
szombaton.

Valóban kimerítették. Mert ha úgy bánna vele, mint másokkal, akkor
Francesca most nem az erkélyen álldogálna whiskyt kortyolgatva, hanem
az ágyában lenne.
– szintén szólva – folytatta Hart kissé meglepetten és elgondolkodva –
tényleg nem fázom, pedig itt állok ingujjban – mondta teljesen
feleslegesen, hiszen egészen közel állt Francescához. Valahányszor
ajkához emelte a poharát, inge red t vetett a mellkasán, a karján és a
vállán. – Nézze, milyen gyönyör az égbolt ma este! Akárcsak ön,
Francesca. És ezt most nagyon komolyan mondom.
Francesca odébb húzódott t le:
– Hart! – szólt figyelmeztet leg.
– Ne legyen már ilyen félénk! Hiszen tudja: barátok vagyunk, jó
barátok. És azzal is tisztában kell lennie, hogy nagyon különleges lány. Az
ember bejárhatná az egész világot, nem találna önhöz foghatót, Francesca
Cahill! – mondta Hart, majd figyelmét látszólag a pohara tartalmára
összpontosította, mintha a benne lév folyadéknál érdekesebb látványt nem
is találhatna.
A bók váratlanul érte Francescát, meg is dermedt egy pillanatra, majd
érezte, hogy meleg bizsergés fut végig a testén, amelyet egyszerre talált
nyugtalanítónak és kellemesnek, bár tenni ellene nem tudott.
– Csak nem zavarja a bók, Francesca? – kérdezte a férfi halkan.
– Nem... de igen...
Hart egy másodpercig csak nézte szótlanul, majd váratlanul annyit
mondott:
– Nem lehetünk barátok, ha nem lehetek szinte magával.
Francesca nagyot kortyolt az italból, amely kellemes melegséggel
töltötte el a bens jét.
– Igaza van – mondta elfúló hangon.
– Legtöbbször igazam van.
Francesca figyelmesen nézte. Tudta, immár szilárdabb talajra érkeztek.
– Nem mindig? – kérdezte, és nem tudta megállni, hogy halványan
elmosolyodjék.
A férfi arcán széles mosoly jelent meg. Fogsora valószín tlenül fehér és
tökéletes volt, arcának jobb oldalán kis gödröcske jelent meg, mosolya
mégsem t nt kisfiúsnak, inkább egy arkangyalt juttatott az ember eszébe,
akit azért küldtek, hogy megkísértse az ártatlant.

– Nem mindig, Francesca. Végre mosolyogni látom – tette még hozzá.
– Ez megnyugtató – jelezte meg Francesca, és úgy tett, mintha az utóbbi
megjegyzést meg se hallotta volna. – Olykor annyira kibírhatatlan, hogy az
ember már azt hinné, meggy dése, hogy maga sosem tévedhet.
– Szó sincs róla! Arroganciával és elutasítással nem lehet az ember
sikeres az üzletben. Ha ilyen volnék, nem volna jól prosperáló hajózási
vállalatom, biztosítási cégem, irigylésre méltó m gy jteményem és annyi
bérlakásom. – Poharát koccintásra emelve így folytatta: – Tehát, elmondja
végre, miért szomorkodott idekint a hidegben egyedül?
Francesca nagyot sóhajtott, mert a feje már zsongott a sok megoldandó
problémától. Vajon elmondhatja neki, mi bántja? És ha igen, mennyit
áruljon el bel le? Szóljon-e neki egyáltalán?
Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy beavassa a férfit, akinek ereje és
hatalma szinte üvegburaként ölelte körül a jéghideg éjszakában. Hart
határozott, okos és megfontolt, akinek a tanácsait érdemes megfogadni, és
Francesca fejében furcsamód meg sem fordult, hogy ne bízhatná rá a
titkait.
Ez különös.
Furcsa, bizserget melegséget érzett, cseppet sem kellemetlent. Nem
szállt még fejébe az ital, mégis... olyan nyugodttá vált körülötte minden.
– Merre járnak a gondolatai? Csak nem valami bels vitát folytat
önmagával? – kérdezte a férfi láthatóan der sen. Majdnem éjfekete szeme
jókedv en csillogott, miközben a pohara pereme fölött figyelte t.
Francesca nem felelt, csak nézte, ahogy Hart kortyol egyet, és lassan
lenyeli az italt, miközben er teljes nyakán megfeszülnek az izmok.
– Magam sem értem, miért, de nagyon szeretnék önnel megosztani
valamit, de mégis félek a bizalmamba avatni.
– Miért ne tenné? Az eszébe sem jutott, hogy nemcsak bizalmasává
válhatnék, hanem igen megbízható szövetségesévé?
Hart nem el ször mondta már ezt, Francesca mégis meglep dött.
– Csak segíteni akartam – mondta a férfi. – Attól tartok, találgatnom
sem kell... Ha rosszkedv , annak csakis egyetlen oka lehet – tette még
hozzá, és a jókedve mintha elpárolgott volna.
Francesca összerezzent, és bár nehezére esett, elfordította a tekintetét,
majd ivott egy kortyot. Nem állt szándékában Braggr l beszélgetni,
különösen most, hogy egész kellemesen alakult az együttlétük Harttal.

Tudta, hogy Hart Bragg puszta említésére is elveszíti a türelmét, és el bb-
utóbb dühbe gurul.
– Szóval, mit m velt már megint? – faggatta Hart élesen, sötét tekintete
még jobban elkomorult.
Francesca félig kiitta a poharát, majd ránézett.
– Evan kilépett a cégt l, és elköltözött otthonról. Fel akarja bontani az
eljegyzését, új állást és lakást keres. A mama teljesen kiborult.
– Sok szerencsét neki – mosolyodott el Hart, és mókásan Evanre emelte
a poharát.
– Ön egyetért vele?
– Hogyne! Tulajdonképpen éppen ideje volt végre észhez térnie, és
megtennie az els lépést. Sarah-val különben sem illenek össze.
Francesca tökéletesen egyetértett ezzel, mégis meglep dött:
– Nem gondolja, hogy egy Sarah-hoz hasonló, visszafogott n re volna
szüksége, aki féken tartaná?
– Úgy vélem, a bátyja feln tt férfi, akinek a maga útját kell járnia és a
saját tapasztalatából tanulnia. Egyébként pedig joga van hozzá, hogy maga
válassza meg a jövend belijét. Én úgy látom, hogy a bátyja még nem érett
a házasságra, és éppen olyan romantikus lélek, mint amilyen ön is.
Francesca egy pillanatig szólni sem tudott a meglepetést l.
– Valóban romantikus alkat. Folyton fülig szerelmes, csupa olyan n be,
mint Grace Conway és Bartolla Benevente, és még sorolhatnám.
Hart a fejét csóválva nevetett.
– Az ön helyében azt tanácsolnám neki, hogy messze kerülje el
Bartollát, mert a végén még megégeti magát.
Francesca komoran bólintott.
– Ha bármi történne közöttük, nem hiszem, hogy komoly dolog volna.
– Mib l gondolja? Bartolla özvegy, az ön bátyja pedig jó partinak
számít.
– Csak nem gondolja, hogy Bartolla hozzámenne a fivéremhez? Miért
tenné, hiszen gazdag és független! Nem, szerintem ebben téved, Calder.
A férfi csak tovább csóválta a fejét nevetve.
– Csak nehogy a vállamon zokogjon majd, belátva, hogy ezúttal is
igazam volt! Szóval, mivel vívta ki az édesapja Evan haragját? Ha jól
sejtem, a házasság el re elrendezett ügy lett volna.

Francesca habozott egy kicsit, mert egyszer en fel nem foghatta, Hart
honnan sejt mindent. Ráadásul azt is gyanította, hogy ha netán pénzt kérne
le Evan megsegítésére, Hart szó nélkül adna.
– Evan sajnos felhalmozott némi adósságot.
– Némit? – vonta össze a szemöldökét Hart.
Francesca nem tudta, mit feleljen.
A férfi gyengéden megsimogatta a vállát.
– Értem. Valójában tehát miért ennyire gondterhelt ma este? – nézett rá
fürkész n.
Francesca félrefordította a fejét:
– A mama és a papa összeveszett – válaszolta. – El sem tudom
mondani, micsoda veszekedés volt!
Hart egyre türelmetlenebbé vált.
– Minden valamirevaló házasságban el fordul veszekedés, a nélkül nem
élet az élet.
– De k sohasem veszekednek, tudja? Szívb l szeretik egymást, Calder.
Hart nagy sokára válaszolt, csak nézte. Amikor hosszú id után végre
megszólalt, hangjában érezhet volt a növekv feszültség:
– Tudom, hogy Rickr l ábrándozik. Senki miatt nem szokott ennyire
szomorkodni.
– Nem szomorkodom miatta – tiltakozott Francesca, és kelletlenül a
férfi szemébe nézett.
– Ne mondja! Milyen különös, én egészen másképpen látom. Amióta
állítólag szerelmes belé, folyton szórakozott és levert.
Francesca gyanakodva nézett rá, de nem látta rajta a közelg vihar jelét.
– Miért van az, hogy valahányszor csak beszélgetni kezdünk, azonnal t
hozza szóba? – kérdezte.
– Azért, mert fájdalmat okoz magának, és nekem ez cseppet sem tetszik
– válaszolta a férfi nyersen.
Francesca elfordult. Tudta, hogy Hartnak bizonyos szempontból igaza
van, de a valóság az, hogy nem Bragg okozza a szívfájdalmát, hanem a
körülmények, amelyek közé kerültek.
A férfi ekkor megérintette a vállát, hogy maga felé fordítsa, de
Francesca ijedten rezzent össze.
– Csak nem ideges?
– Dehogy – húzódott el Francesca. – Csak ez az este... olyan fárasztó.

– Ó, igen, fárasztó – bólogatott a férfi.
Francesca nem ezt a választ várta.
– Mit akar ezzel mondani? – firtatta, miközben érezte, hogy a szíve
egyre vadabbul ver.
– Szerintem tudnia kellene, hiszen a múltkor már megbeszéltük.
Hart az ujja hegyével megérintette az arcát.
– Semmire sem vágyom jobban, mint hogy a karjaimban tarthassam,
Francesca, és tudom, hogy ön is ezt szeretné.
– Nem igaz! – kiáltotta Francesca önkéntelenül, de hirtelen elhallgatott,
mert érezte, hogy minden szava hazugság.
Különös vágyat érzett, hogy megtapasztalja a férfi ellenállhatatlan
csókját.
Hart kesernyés mosolya elárulta, hogy a gondolataiban olvas. Egy ideig
szótlanul nézték egymást.
– És közben úgy érzi, hogy h tlen lett a fivéremhez, igaz? – kérdezte a
férfi rezzenéstelenül.
– H tlen? – hebegte Francesca. Tagadni kell mindent, gondolta
rémülten. – Ha más nem is, de igenis h séges vagyok! – vágott vissza
kétségbeesetten. – Rick megbízhat bennem!
Hart sóhajtott egyet, láthatóan bosszúsan:
– Mintha nem tudná, Francesca, hogy semmivel sem tartozik neki!
séget pedig végképp nem fogadott! Nem kell h tlenségt l rettegnie,
vagy b ntudatot éreznie a társaságomban, akkor sem, ha netán érzéki
gondolatai támadnak, amint meglát engem.
Francesca szerette volna karba fonni a kezét, de a pohár
megakadályozta benne. Gyorsan felhajtotta a maradékot, de nyomban
köhögni, fuldokolni kezdett t le.
– Atyaisten! – kiáltott a férfi, de hangja der snek hatott. Letette a
poharát a lába mellé a földre, és gyengéden ütögetni kezdte Francesca
hátát. A felölt n keresztül is érezhet volt er teljes keze.
Francesca még mindig köhögött, miközben leveg után kapkodott.
Miután kissé magához tért, azonnal tiltakozni kezdett:
– Hogy... hogy mondhat ilyet! Én soha nem gondolok magára... úgy! –
hazudta, de rögtön el is szégyellte magát. Hányszor, de hányszor képzelte
el a férfit Daisyvel vagy Rose-zal az ágyban! Bartolláról nem is szólva. S t

egyszer már odáig jutott, hogy Connie-val is elképzelte a szenvedélyes
együttlétüket.
– Egyszer en imádnivaló, Francesca, ahogy hazugságokkal áltatja
magát. Ha nekem próbál hazudni, nincs semmi esélye – mondta Hart
gyengéden mosolyogva, majd még egyszer megveregette Francesca hátát,
ezúttal kissé er sebben. – Jobban van? – kérdezte még mindig
mosolyogva.
– Nem gondolom, hogy h tlen volnék, s t lelkiismeret-furdalásom
sincs, ha önnel vagyok – magyarázkodott tovább Francesca, de a hangja
nem volt túl meggy . Igyekezett állni a férfi tekintetét, de nem igazán
sikerült.
– Lelkifurdalást mondtam volna? – csóválta Hart a fejét. – Próbára teszi
az ember türelmét, Francesca. Én szinte vagyok magához, míg ön folyton
csak áltatja önmagát, és ennek következtében nekem is hazudik.
Francesca a férfi kezébe nyomta a poharát, hogy – mintegy
védekezésképpen – végre karba fonhassa a kezét.
– Azt akarja, hogy szinte legyek?
Hart egy ideig mer n nézte, a csend kezdett már kínossá válni, mire
megszólalt:
– Üdít en hatna – jegyezte meg szárazon.
Francesca ezernyi kérdést szeretett volna feltenni, de úgy döntött, csak
kett vel próbálkozik.
– Leigh Anne összetörte Rick szívét, igaz?
Hart bosszúsan emelte tekintetét az égre:
– És én még azt hittem, hogy kett nkr l akar beszélgetni!
– Rick azt mondta, hogy csupán testi vágy volt közöttük. Mondja meg
az igazat, Calder! Szerelmes volt a feleségébe? Az a n tényleg összetörte
a szívét? – Francesca szinte kiabált már, és közben a férfi ingujjába
kapaszkodott.
– Jesszusom, hogy ez milyen unalmas kezd már lenni! – tette le Hart a
másik poharat is a földre, majd h vös pillantással végigmérte Francescát,
aki ebb l megértette, hogy nem számíthat könyörületre. – Ha tudni akarja,
drágám, a mi Rickünk fülig szerelmes volt a kis feleségébe. Els
pillantásra beleszeretett, ami nem is csoda, mert igencsak bájos a kicsike,
és nagyon értett hozzá, hogyan csavarja az ujja köré a fivéremet.
Mondhatom, meglehet sen nevetséges volt, ahogy Rick loholt utána.

Igencsak hosszú id be telt, amíg rájött, hogy a n , akit annyira szeret, önz
és kapzsi, ráadásul rosszabb, mint egy utcalány, aki f vel-fával megcsalja.
Francescával forogni kezdett a világ.
– Ugye most nekem akar fájdalmat okozni? – suttogta egy id után.
– Szó sincs róla. Csak azt mondom el, amit amúgy is tud mindenki. Alig
néhány héttel az ismeretségük után bejelentette, hogy feleségül veszi, és se
Rathe, se Rourke, sem én nem tudtuk lebeszélni err l az rültségr l. Az
egész család könyörgött, hogy várjon még egy kicsit, azonban ránk se
hederített. Napnál is világosabb, miért sietett szorosabbra f zni a köteléket.
– Kegyetlen – fonta szorosabbra a karját Francesca.
– Ugye nincs rosszul? Nem ártana, ha figyelmeztetne el tte.
Francesca megrázta a fejét, és elfordult t le. Bragg halálosan szerelmes
volt abba a n be, annyira, hogy mindenáron feleségül vette, pedig alig
néhány hete ismerte. Mert nem volt képes tovább uralkodni a vágyain.
Francesca ezt felismerve nem állhatta meg, hogy párhuzamot vonjon: vele
szemben bezzeg az önuralom megtestesít jét játssza!
Hart türelmetlenül sóhajtott fel.
– Most hagyjon magamra – hallotta Francesca a saját hangját, már-már
a sírás határán.
A férfi keze ekkor a vállára simult, és bár Francesca megdermedt egy
pillanatra, nem húzódott el t le. Érezte, hogy er s karok vonják hátrafelé,
hogy egy szemvillanásra a háta a széles mellkashoz ért. Aztán a gyengéd
kéz maga felé fordította, és Francesca még magához sem térhetett, máris a
férfi ölelésében találta magát.
– Fejezze be végre az önmarcangolást, Francesca! Mit számít, ha Rick
szerelmes volt bárkibe is négy évvel ezel tt? – Hart hangja melenget en
kedves volt és gyengéd, kezével lágyan simított félre egy kósza hajtincset
Francesca arcából. – Csak nem fog emiatt sírni? Hiszen ennek négy éve
már! Rick fiatal volt még, forrófej és naiv, éppen olyan, mint ön most –
folytatta halkan. – Huszonnégy éves kora ellenére kölyök volt még, most
azonban feln tt férfi már – nyugtatta türelmesen, miközben ujjai lágyan
simogatták az arcát.
Francesca remegni kezdett a kitartó ölelésben. Tisztán érezte a férfi
ujjának minden mozdulatát, mellkasának domborulatát, az arcának minden
egyes vonását, hiszen oly közel voltak egymáshoz. Legperzsel bb mégis a
tekintete volt, amely nem hagyta szabadulni egyetlen pillanatra sem.

Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy válaszoljon, de testük
közelsége igencsak megnehezítette a tiszta gondolkodást.
– Nem tudom... Sohasem voltam még szerelmes másba. viszont igen.
És még mindig szereti azt a n t... – bökte ki végül.
Hart meglepetten nézett rá:
– De hiszen gy löli azt a n t! Higgye el nekem, magát szereti! – Némi
tétovázás után mélyen Francesca szemébe nézett, és komoran így folytatta:
– Be kell vallanom, szintén féltékeny vagyok a fivéremre. – Azzal
lehajolt, felvette a poharát a földr l, és kortyolt egy nagyot.
Mi a csodát jelenthet ez, morfondírozott Francesca, és megragadta a
férfi karját.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte szinte suttogva.
– Isten tudja... Na, egészségére – hajtotta fel a maradékot, mint aki jól
végezte dolgát.
Francesca döbbenten állt. Nem, az egyszer en lehetetlen! – gondolta
magában. Egyszer en abszurd volna, ha Calder azt kívánná, bárcsak t
szeretné olyan rajongással, nem a fivérét.
– Mit szólna, ha bemennénk? Kezdek fázni egy kicsit – kérdezte a férfi,
és a tekintete valóban fagyossá vált, nem lehetett kiolvasni bel le, mire
gondol.
– Nem.
– Tessék? – kérdezte Hart meglepetten.
Francesca fázósan ölelte át magát, de elszántan fogott bele:
– Nagy bajban vagyok, Hart.
– Miféle bajban? – csodálkozott rá a férfi, de hangja nyugodt maradt és
fegyelmezett.
– Még magam sem tudom biztosan... De lehet, hogy ön segíthet
kideríteni – habozott Francesca, miközben a szíve egyre hevesebben
dobogott. Ha már egyszer eldöntötte, hogy a bizalmába avatja a férfit,
akkor többé nincs visszaút. – Ugye megbízhatok önben? Egy szót se,
senkinek! És ígérje meg, hogy nem avatkozik bele, csak a tanácsával segít.
– Nemegyszer mondtam már, hogy tökéletesen megbízhat bennem,
Francesca. De nem értem, mit akar t lem, és miért nem a fivéremhez
fordul, ha bajban van.
– Mert kíváncsi vagyok a véleményére, és szükségem van a tanácsára –
felelte Francesca azonnal. Hartnál jobban senki sem képes átlátni a

helyzetet, hiszen ö közelr l ismeri az ügy valamennyi szerepl jét.
Francesca abban is biztos volt, hogy a férfi kíméletlen szinteséggel
megmondja majd a véleményét, ami nem is baj, hiszen éppen ideje
szembenézni a kegyetlen valósággal.
– Akkor hát halljuk! – szólt Hart meglehet sen nyersen és
mosolytalanul.
Francesca bólintott, és anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét,
benyúlt a ruhája dekoltázsába, és kotorászni kezdett, miközben érezte,
hogy fülig pirul. Hart valószín leg megszokhatta már, hogy a társaságában
lév n k mindenféle apróságot halásznak el a ruhájuk rejtekéb l, mert a
szeme sem rebbent, amikor Francesca végre el vette az összehajtogatott
papírlapot, és átnyújtotta neki. Kissé meghökkent, de elvette és
széthajtogatta a lapot, majd egy jelent ségteljes pillantás kíséretében a
szalonból kiszüreml fény felé fordult, és elolvasta.
– Nocsak, nocsak – fordult ismét Francesca felé. – Ezek szerint Leigh
Anne hírét vette a létezésének, s t találkozni akar magával.
Francesca határtalan megkönnyebbülést érzett, hogy végre megoszthatta
súlyos titkát, és várakozón leste, hogyan reagál a férfi a hírre.
– Mit gondol, mit akarhat?
– Az a véleményem, hogy okosabb, ha távol tartja magát t le. Rick mit
szólt hozzá?
Francesca nem felelt.
– Jaj, ne! Ez aztán a kínos helyzet! – vigyorodott el Hart elégedetten. –
Tehát nem szólt neki a levélr l.
Francesca a fejét rázta:
– Akartam, de...
– Á, szóval akart! – hitetlenkedett a férfi, és hangosan felnevetett. – A
felesége megtudta, hogy maguk közt kialakulóban van valami, vagy talán
már ki is alakult – nézett rá kérd n, mintha választ várna, de Francesca
nem mozdult. – A felesége úton van New Yorkba, talán már meg is
érkezett, maga pedig nem szólt Ricknek? – nevetett egyre hangosabban.
– Ez cseppet sem mulatságos! – kiáltott rá Francesca.
– Jaj, dehogynem! Elnézést... – próbált meg er t venni a nevethetnékjén
a férfi, bár kevés sikerrel.
Francesca megfogta a karját, mire Hart abbahagyta végre.

– Bocsánat... – ismételte meg. – Attól tartok, egy olcsó kis szerelmi
háromszögbe került, és sajnos nem veszi észre a helyzet komikumát.
Szeretné, ha én közölném szegény fivéremmel, hogy a felesége a városban
van? Vagy azt akarja talán, hogy szerencsétlen szívbajt kapjon, amikor az a
megjelenik nála? Elvégre négy éve nem is látták egymást.
– Azt tanácsolja, mondjam el neki? – suttogta Francesca, és nem
fordította el a tekintetét a férfiról.
– El kell mondania – felelte Hart immár komolyan.
– De félek, Calder! – ragadta meg a karját Francesca. – Rettenetesen
félek!
A férfi megfogta a kezét, és kissé közelebb vonta magához.
– Tökéletesen megértem, ha fél.
Francesca szemét könnyek lepték el. Hart sohasem áltatja, sohasem azt
mondja, amit hallani szeretne. Félt megkérdezni, de nem volt más
választása:
– Rick még mindig szereti?
A férfi tétovázott.
Francesca ekkor vette csak észre, hogy két kézzel, kétségbeesetten
kapaszkodik Hart ingébe.
– Calder! – sikoltotta rémülten.
A férfi lemondóan sóhajtott.
– Rick gy löli t, Francesca, de ha jól belegondol, a gy lölet és a
szerelem egy t l fakad, csupán néz pont kérdése. Egyébiránt van egy-két
rendezetlen ügyük is, elvégre Leigh Anne még mindig a törvényes
felesége.
– Ez egyáltalán nem megnyugtató – suttogta Francesca s t egyenesen
nyugtalanító...
– Sohasem hazudnék önnek, Francesca! – mondta a férfi határozottan. –
Soha!
Francesca különös, megnyugtató melegséget érzett, pedig nem volt rá
oka.
Hart is észrevehette a változást, mert hangja egyszeriben gyengéd lett és
együtt érz :
– Szegény kicsi Francesca! A szép tündérmese, amelyet kitalált
magának, most egyszeriben szertefoszlott. Hamarosan találkozik azzal a
vel, és szembe kell néznie a rettenetes valósággal.

– Igen, tudom – suttogta Francesca.
A férfi gyengéden magához vonta. Egy röpke pillanatig érezni lehetett
magas, er s testének minden egyes porcikáját, nyugodt szívverését, állának
keménységét, ahogy Francesca feje búbján megpihentette, ujjainak
gyengédségét, ahogy lágyan simogatta a pihéket a tarkóján. Aztán hirtelen
elengedte.
– Valóban a tanácsomat szeretné? Mi mást mondhatnék, mint hogy
felejtse el a fivéremet, különben csak szomorúság vár önre. Mást szeretne
hallani?
Francesca félénken bólintott, miközben lelkében és elméjében tökéletes
rzavar keletkezett. Hart teste, szívverése és ujjának érintése hirtelen
összemosódott Bragg aranylón meleg tekintetével és gyönyör séges kicsi
felesége képével.
– Óvakodjon Leigh Anne-t l Szóljon Ricknek a levélr l, és mindenáron
kerülje el azt a n t! – tanácsolta a férfi.
– Miért? – kérdezte Francesca, mint akit elvarázsoltak a szavak és az a
tekintet.
– Hogy miért? Azért, Francesca, mert egy rendkívül okos n , és
ellentétben önnel semmiféle erkölcsi gátlással nem rendelkezik. Azonnal
felfalja magát, hogy utána egyenként köpje ki a felismerhetetlenségig
szétcsócsált darabkáit. Hiába száll szembe vele, soha nem gy zhet.
Egyszer en lehetetlen.
– Ez nem egy csata – hebegte Francesca megbabonázva.
– Még hogy csata! – vonta fel a szemöldökét a férfi. Szívem, ez háború
lesz, hacsak nem tér végre észhez, és felejti el ezt a szerelmes tündérmesét!
Most, hogy Hart érzéki vágytól f tötten ott állt mellette szinte lehetetlen
volt tisztán gondolkodnia, kifejeznie az érzelmei valódi mélységét, de
Francesca tisztában volt valódi érzéseivel, ezért így felelt:
– Én t szeretem.
Hart lemondóan sóhajtott egyet, és a csillagos égre emelve a tekintetét
így szólt:
– A bolondokon az isten sem segít.
– Mit akar t lem az a n , Calder? Miért akar harcolni velem? – kérdezte
Francesca.
A férfi megfogta a karját, és közelebb vonta magához, de nem ölelte át.

– Ki mondta, hogy harcolni akar magával? Jól figyeljen, Francesca,
mert most mesélek magának az olyan n kr l, amilyen Mrs. Rick Bragg.
– Nem érdekel más n , csak !
A férfi elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Lehet, hogy Leigh Anne nem szereti Ricket, azt, azonban sohasem
hagyná, hogy más n , különösen olyan, mint maga, kivesse rá a hálóját,
esetleg elrabolja a szívét. Klasszikus eset. Neki nem kell a férje, de másnak
sem adja. Az önbizalma határtalan, ráadásul hiú is, ezért nem engedheti,
hogy másik n megalázza. Azután pedig ott vannak a számlák, amelyeket
fizetni kell. Ha jól sejtem, Leigh Anne nem vonja meg a szájától a falatot,
ahhoz pedig pénzre van szükség. Ha ön továbbra sem tesz le arról, hogy
megszerezze a férjét, akkor véres háborúra kell számítania, mert biztosan
felveszi a harcot. És még valami... Ön túlságosan tisztességes ahhoz, hogy
megnyerjen egy ilyesfajta háborút.
Francesca megnedvesítette kiszáradt ajkát.
– Akkor most mit tegyek? – kérdezte gondolkodás nélkül.
– Az a kérdés, hogy valójában mit szeretne? Mit szeretne a fivéremt l?
Francesca hátrább húzódott, és értetlenül nézett rá. Nem tudott
szabadulni a férfi tekintetét l.
– Ha szintén érdekli a véleményem, akkor azt javaslom, legyen
kíméletlenül szinte önmagához – mondta Hart nyersen.
Francesca teljesen összezavarodott, egy pillanatig tétovázott, mert
hirtelen maga sem tudta, valójában mit is akar.
Egyszeriben hatalmába kerítette a páni félelem, mert rádöbbent, mire
vágyik valójában! Hart karizmatikus közelsége mindent összezavart,
teljesen megbénította a gondolkodását. Minden erejét összeszedve így
felelt:
– A felesége szeretnék lenni, gyereket szülni neki, mellette lenni, ahogy
politikai karriert csinál. Mellette akarok megöregedni, hogy együtt
jobbítsuk meg ezt a világot.
– És mi van a fehérre meszelt kerítéssel? – rándult meg Hart arcizma.
– Ön kérdezte, Calder. Hát tessék: én ezt akarom – húzta össze magát
Francesca fázósan.
– Rick soha nem fog elválni, a felesége pedig igencsak jó egészségnek
örvend. Még mindig ezt akarja? – kérdezte a férfi kíméletlenül.

Francescának már a nyelvén volt, hogy elmondja, Bragg igenis
fontolgatja a válást, de aztán meggondolta magát.
– Igen – felelte, és úgy érezte magát, mint a diák, aki automatikusan
válaszol a feltett kérdésekre.
Hart karba fonta a kezét. Bicepsze kidagadt a vékony ing alatt.
– Tudja, a férfiak évszázadok óta megtalálják a módját, hogy
megszabaduljanak a megunt feleségükt l – jegyezte meg mintegy
mellékesen.
– Hogyan?! – kerekedett el Francesca szeme.
– Ha jól emlékszem, VIII. Henrik jó néhány feleségének vétette a fejét.
És ha jól tudom, Leicester grófjának felesége sajnálatos módon legurult a
lépcs n, úgy vesztette életét. Aztán meg ott a méreg...
Francesca rémülten kapaszkodott a férfi k kemény karjába:
– Hagyja abba! Egyáltalán nem humoros!
– Csupán néhány történelmi példával szerettem volna szolgálni önnek,
hogyan szabadulhat meg az ember a nemkívánatos házastársától.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy... hogy én... – de hangja elakadt,
képtelen volt befejezni a mondatot.
A férfi csak mer n nézte.
Francesca lassan rájött, mire akar kilyukadni. Calder arra célzott, hogy
az álma kártyavárként omlik össze, hacsak nem folyamodik gyilkossághoz.
– Nem, Francesca, nehogy azt higgye, hogy emberölésre akarom
rávenni – mondta Hart halkan.
Francesca szemét ellepték a könnyek.
A férfi két kezébe fogta az arcát.
– Sajnálom – suttogta fátyolos hangon.
Francesca lehunyt szemmel élvezte a tenyerének melegségét és erejét,
átadva magát a biztonságot jelent kéznek. Ám Hart tenyere hirtelen elt nt.
Francesca szeme hirtelen kinyílt, a tekintetük összeforrt. Az alsó ajkába
harapott, próbált szabályosan lélegezni, de sehogy sem sikerült. Talán
mégsem volt okos dolog a bizalmába fogadnia a férfit. Végül is mindegy,
ez az este már úgyis rosszul indult.
– Menjünk, csatlakozzunk a többiekhez! Már biztosan mindenki rólunk
pusmog.
Francesca nem mozdult.
– Mi a baj?

– Valójában nem sokat segített – mondta, miközben gondolatai
összevissza kavarogtak.
– Csakis azért, mert makacsabb száz öszvérnél is, és nem hajlandó
figyelni arra, amit mondok – felelte a férfi.
Francesca bosszús volt, de a bosszúság végre megnyugtatta.
– Maga mit tenne a helyemben, Calder?
– Nem vagyok a helyében.
– Ez is nagy segítség, mondhatom.
A férfi vállat vont.
Francesca tétovázott.
– Szeretne még kérdezni t lem valamit, ugye? Miért hallgatott el
hirtelen?
Francesca szíve összeszorult. Hart azért hozta szóba a gyilkosságot,
hogy megleckéztesse t, de ennek következtében felmerült egy kérdés, egy
nagyon fontos, ugyanakkor elborzasztó kérdés.
– Maga képes volna... gyilkosságot elkövetni?
Hart, aki az imént még elfordította a tekintetét, most hirtelen ránézett. A
tekintetük összekapcsolódott.
– Igen, képes volnék.
Érezte!
– Ha valaki, akit nagyon szeretek, életveszélybe kerülne, képes volnék
gyilkolni, hogy megóvjam t – folytatta a férfi. – Azt hiszem, okosabb, ha
most bemegyünk – tette hozzá az erkélyajtó felé biccentve. – Az édesanyja
bizonyára keres már bennünket.
Francesca ijedten fordult meg. Anyja a nyitott erkélyajtóban, alig
néhány méterre állt t lük. Ez azt jelenti, hogy tisztán hallhatta Hart minden
szavát... Francesca döbbenten figyelte, de a felháborodásnak a legkisebb
jelét sem vélte felfedezni anyja vonásain. S t, Júlia széles mosollyal
invitálta ket:
– Gyertek be végre! – kiáltotta vidáman. – A társaság épp most ül
asztalhoz – mondta, és már ment is.
Az érintést l Francesca összerezzent, még a lélegzete is elállt. Hart
érintette meg a könyökét.
– Megyünk?
Francesca gondolatai lázasan kergették egymást. Nem volt kedve
bemenni.

– Ön nem hisz a szerelemben – állapította meg halkan.
– Szerelemr l beszéltem volna? – kérdezte a férfi gunyoros mosollyal
az arcán. Elég hamar visszatért a természetes arroganciája. – Nyelvbotlás
lehetett...
Azzal beléptek a szalonba.
Tizenkettedik fejezet
Bár Evan nem volt szerelmes Sarah-ba, mégis némi lelkiismeret

furdalással érkezett a Channing-rezidenciára. Sarah meglátogatása csak jó
ürügyként szolgált, hogy találkozhasson a grófn vel, és ett l némi
ntudata támadt. Nagyon jól kijöttek egymással az utóbbi id ben, és
amikor megemlítette, hogy kés délután szándékában áll meglátogatni a
jegyesét, Bartolla sokat sejtet en mosolygott rá, Evan legalábbis úgy
értelmezte. Az inas elvette a kabátját, majd így szólt:
– Miss Channing egész nap ki sem mozdult a szobájából, uram, de
beküld m a névjegyét, ha óhajtja. Esetleg tudassam Mrs. Channinggel,
hogy megérkezett?
– Nem szükséges. Nem szeretném megzavarni a vasárnap estéjét –
felelte Evan. Türelmetlen izgatottság lett rajta úrrá, amit nehezen tudott
csak leplezni. Úgy járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Vajon
Bartolla megértette a célzást? Itthon van egyáltalán? Lesz alkalmuk, ha
csak egy percre is, találkozni?
Bárcsak Sarah ne állna közöttük!
Evan persze nem gondolta meg magát az eljegyzés felbontásával
kapcsolatban, és biztos volt benne, hogy megpróbáltatásai hamarosan véget
érnek. Azt azonban mindenképpen kivárja, amíg Sara meggyógyul, és csak
azután ülnek le megbeszélni a szakítást.

Nem tartott különösebben a beszélgetést l, hiszen Francesca
megnyugtatta, hogy Sarah-nak sem áll szándékában férjhez menni, ami bár
meglepte ugyan, de ismerte jól a húgát, így tudta, hogy szintén beszél.
Sarah tehát minden valószín ség szerint örül majd az eljegyzés
felbontásának. Evan még eljátszott a gondolattal, hogy Sarah netán valaki
más iránt táplál gyengéd érzelmeket, csakhogy t is ismerte annyira, hogy
tudja, egyáltalán nem érdeklik a férfiak, mert az életét a festészet tölti ki.
Evan kissé furcsállta is.
Felötlött benne a gondolat, ha Francesca netalán téved, akkor az a
bizonyos beszélgetés rosszul is alakulhat, de inkább elhessegette a
gondolatot. Túl sok pénzzel tartozott túlságosan gyanús embereknek,
úgyhogy jobbnak látta, ha azzal foglalkozik, inkább miként szabadulhat
ebb l a kelepcéb l.
Ráadásul ott az apja is.
Evan hirtelen megtorpant, keze ökölbe szorult, egész teste remegni
kezdett a düht l. Miért is várt ennyi évet, hogy végre a szemébe mondja:
elég volt? Hogyan juthattak idáig? Egész addigi életében az apja parancsolt
neki, meg engedelmesen tette, amit elvárt t le, miközben csak nyelte a
dühét. Apja mégsem biztatta t sohasem, egyetlenegyszer sem dicsérte
vagy bátorította. Ha este tízig ült az irodában, az apja csak annyit kérdezett,
befejezte-e már a jelentést. Ha nem sikerült befejeznie, egy árva szót sem
szólt, de tekintetében ott volt az elégedetlenség és a nemtetszés.
Andrew Cahill tekintetében mindig ott az elégedetlenség és a
nemtetszés.
Amikor Evan utolsó évesként a Columbián végre megszerezte az els
találatát a bajnokságban, akkor sem volt büszke rá az apja, s t egyébr l
sem áradozott egész vacsora alatt, mint Brad Lewis hatalmas
teljesítményér l, a szezonban szerzett nyolc pontjáról.
Evannek esélye sem volt. Soha, egész életében. Ennek oka pedig
elképeszt en egyszer : nem olyan, mint az apja, és sohasem lesz olyan.
Nem született szegénységben egy farmon, nem a saját két kezével
teremtette meg magának a napi betev t, nem kellett félrerakosgatnia
minden egyes megkeresett pennyt, hogy lassan, de biztosan kiemelkedjen
mindebb l, és sikeres üzletemberré váljon. Evan baldachinos ágyba
született egy Michigan-tavi udvarházba, ezért nem is volna igazságos
ugyanazzal a mércével mérni t és az apját.

Már-már gy lölte az apját.
t valójában szívb l utálta.
Elsöpr indulatai t magát is megrémisztették. Soha addig nem érzett
hasonlót, de végül is a düh és a gy lölet tette lehet vé, hogy
szembeszálljon az apjával, és megannyi keserves év után a szemébe
mondja az igazat. azonban nem marasztalta: egyszer en hagyta, hogy
menjen.
Eszébe sem jutott könyörögni a fiának, hogy maradjon.
Evan szívébe fájdalmasan markolt a tudat, hogy apja rajongásig szereti
két lányát: Connie-t és Francescát, míg egyszülött fiát egyenesen utálja. A
fájdalom már-már elviselhetetlenné vált. Remegve állt az ablaknál, a
semmibe révedve.
Tudta, hogy helyesen döntött. Annyira érdekelte az apja, mint
amennyire tör dött a fia érzelmeivel. Nem, soha többé nem lesz b nbak!
Hála istennek, soha többé nem kell egyetlen percet sem abban az átkozott
irodában töltenie, a mészárszékek könyvelésével bajlódnia. Hála istennek
Sarah Channinget sem kell feleségül vennie. Mostantól fogva úgy élheti az
életét, ahogy neki tetszik, és nem úgy, ahogy az apja megszabja neki.
Persze nem lesz túl hosszú élet , ha nem szedi össze mihamarabb
valahonnan azt az ötvenezer dollárt.
A félelem éles késként hasított belé. Egy szeret atya bizonyára a bajba
jutott fia segítségére sietne ilyen helyzetben, gondolta keser en, csakhogy
neki soha nem volt szeret atyja, s t jelen helyzetben egyáltalán nincs
atyja.
– Evan? – hallotta Bartolla suttogó hangját a háta mögül.
A kedves hangra megfordult, és a n t megpillantva a vágy szinte
ellenállhatatlan er vel kerítette hatalmába. Kellett neki ez a n , az els
pillanattól vágyott rá, amióta el ször meglátta. Elég tapasztalata volt már
ahhoz, hogy lássa, a grófn csak játszadozik vele, de nem érdekelte. Tudta,
hogy a n könny kis kalandra vágyik csak, és nem lesz az els , akit a
szeret jévé tesz, és az ágyába csalogat, de ez sem érdekelte. Már nem is
emlékezett rá, mikor vágyott úgy n re, ahogy ekkor a grófn t kívánta, és a
lelkében kavargó düh és elkeseredettség ezernyi ötletet adott, hogyan
szerezhetné meg magának.
Még csak meg sem csókolták egymást ez idáig.

Bartolla kedvesen rámosolygott. Mosolya csábító volt, amit gyönyör
zöld szemének mindentudó tekintete is meger sített. Láthatóan esti
vadászatra készült, mert rendkívül merész zafírkék ruhát választott, amely
– mint általában minden öltözéke – tökéletesen kiemelte pompás alakját,
hosszú combját, n ies csíp jét és kívánatos keblét, egzotikus, csábító
légiességgel f szerezve mindezt a tökélyt.
– Micsoda meglepetés! – kiáltott a grófn közömbösséget színlelve. –
Gondolom, Sarah-t jött meglátogatni. Az imént jártam nála, de éppen aludt
– tette hozzá.
– Milyen kár – felelte Evan ugyanolyan semlegesen, bár a hangja
túlságosan elfogódottnak hatott, ezért némi torokköszörüléssel igyekezett
leplezni. – Remélem, már jobban van – mondta, miközben Bartollához
lépett, és hirtelen becsukta az ajtót a grófn mögött. Mindketten
meglep dtek a váratlan mozdulattól.
– Evan! – szólt rá Bartolla elkerekedett szemmel.
egy pillanatra megtorpant, mintha viaskodna önmagával, de aztán
megragadta a grófn vállát, magához vonta, és száját mohón az ajkára
tapasztotta.
Bartolla egy szemvillanásig megdermedt a meglepetést l, de aztán
odaadóan adta át magát az ölelésnek. Karját a férfi nyaka köré fonta, ajka
forrón viszonozta a csókot. Néhány hete találkoztak el ször, úgyhogy már
rég esedékes volt ez az ölelés. Evan a falhoz taszította, er s kézzel
megragadta a tarkóját, combjával pedig szétfeszítette a combjait. Az ajka
egy leheletnyit lejjebb vándorolt Bartolla nyakán, csak hogy vágytól
tötten azt súgja a fülébe:
– Rettenetesen kívánom!
A grófn belemarkolt a hajába, és még lejjebb nyomta a fejét.
– Én is rettenetesen kívánom!
Evan ajka a dekoltázsán kalandozott, nyelve kutakodva furakodott a
ruha nyílása alá, miközben Bartolla hevesen hozzádörzsölte a combját.
– Ez jó, Evan, folytassa! – lihegte. A férfi elegend tapasztalattal
rendelkezett ahhoz, hogy tudja, az elsöpr vágy mondatja vele a szavakat,
és nem sok hiányzik hozzá, hogy eljuttassa a csúcsra.
Határozott mozdulattal lefejtette Bartolla ruhájának fels részét, hogy
feltáruljon el tte a két kívánatosan meredez mellbimbó.
Bartolla megdermedt.

Evan tudta, hogy a grófn gondolata a házigazdáin jár.
– Maga a leggyönyör bb teremtés, akit életemben láttam – súgta, és
ajkával az egyik bimbóra tapadt.
Bartolla két kézzel markolta a haját, miközben halkan, kéjesen nyögött.
Evan megragadta a fogával a mellbimbóját, mire Bartolla hangosan
felsikoltott, ezért gyengédebben folytatta az ingerlését. Két keze a n puha,
kerek és kívánatos hátsójára vándorolt, és lázasan belemarkolt.
– Ó, istenem – súgta Bartolla a fülébe. – Még, kérem! – sikoltotta, majd
kéjesen nyalogatni kezdte a fülcimpáját.
Evan felegyenesedett, tekintetük összeforrt. Megragadta Bartolla kezét,
és a nadrágon keresztül ágaskodó férfiasságára szorította. A grófn
szemében, ha lehet, még hevesebb láng lobbant, elgyöngülten mosolygott,
és nem fordította el a tekintetét.
Evan agyán átsuhant a gondolat, hogy amit cselekszik, nem helyénvaló,
hiszen mégiscsak gy s v legény, nem beszélve a helyszínr l és az
id zítésr l. És bár Bartolla továbbra is lázasan hajolt fölé, hevesen, vágytól
égve csókolta, Evan egy pillanatra elbizonytalanodott.
A grófn a férfiasságát simogatta, miközben szája kéjes, gyengéd
mosolyra húzódott.
Evan vadul megcsókolta. Aztán hirtelen eltolta magától, és zihálva
otthagyta, mert attól tartott, nem képes tovább uralkodni a vágyain. Az
ablakhoz ment, és meredten bámulta a hófödte hátsó kertet. Arra gondolt,
hogy napvilágnál a Hudson folyó is látszik onnan, de err l nem volt
meggy dve.
Egyetlen nesz nem sok, annyit sem hallott, csak Bartolla tekintetét
érezte a hátán.
A vágy nem csillapodott. Beletúrt a hajába, nagyot sóhajtott, és
megfordult. Nem tévedett: a grófn meg se moccant. Háttal a falnak
támaszkodva állt, és csak nézte. Annyi különbség azért volt. hogy közben
megigazította zilált haját, rendbe szedte a ruháját. Éppolyan kifogástalanul
festett, mint amikor belépett a helyiségbe.
Vagy talán mégsem... Kielégült asszony benyomását keltette inkább.
– Sajnálom – hebegte Evan elfúló hangon, komolyan.
– Ne! Nem kell sajnálnia semmit – küldött felé egy röpke, aggodalmas
mosolyt Bartolla. – Feln ttek vagyunk. Mindketten tudjuk, hogy ez már az
els találkozásunk pillanatától fogva érik.

– Ez igaz – mosolyodott el Evan is halványan, mert nagyon tetszett neki
a grófn szókimondása. – De nem azért jöttem ide ma este, hogy
elcsábítsam.
– Tudom – lépett hozzá fürgén Bartolla, és mutatóujját a szájára
helyezte: – Csitt! Egy szót se! Én is azt érzem, amit ön. – Némi tétovázás
után még hozzátette. – Lehet, hogy többet is...
Evan csodálkozva nézett rá, igyekezvén felfogni a szavai értelmét, de
közben a szíve egyre hevesebben vert.
– Többet? Hogy érti ezt?
Bartolla szomorkás mosollyal ingatta a fejét.
– Ez soha többé nem fordulhat el , Evan, ugye ön is tudja?
Evan kétségbeesetten fogta meg a kezét. Valahol legbelül egy vékony
hang figyelmeztette, hogy hallgasson, de ügyet sem vetett rá.
– Tud titkot tartani, Bartolla? – kérdezte halkan.
– Hiszen tudja, hogy igen – felelte a n szemrebbenés nélkül.
Lélegzetelállítóan gyönyör volt, Evan tekintete minduntalan csábos
keblére tévedt. Er t vett magán, hogy ne azt bámulja, inkább az arcát, de
érezte, hogy férfiassága ismét ágaskodni kezd.
– Szakítok Sarah-val – jelentette be. – Amint jobban lesz, elmondom
neki.
Bartolla szeme elkerekedett, láthatóan meglepte a bejelentés.
– Mit szólnak hozzá a szülei? És Mrs. Channing? Ha jól tudom,
bizonyos okok miatt kívánatos lett volna ez a házasság.
– Az apám többé nem parancsol nekem – mondta Evan keser en. – A
sarkamra álltam, és nem vagyok hajlandó változtatni a döntésemen.
Bartolla továbbra is döbbenten nézte. Telt keble egyre jobban duzzadt a
ruha vékony rétege alatt, mellbimbója szemmel láthatóan meredezett.
– Ó, istenem! – sóhajtotta végül.
Evan nagyot nyelt, a homloka gyöngyözött.
– Tudom, hogy Sarah az unokahúga – mondta, miközben arra gondolt,
hogy Bartolla amilyen szenvedélyes természet , talán nem ítéli el a
döntéséért –, de egyszer en nem vehetek feleségül egy olyan n t, aki iránt
közömbös vagyok. Egy szép napon talán megn sülök, de azt szerelemb l
teszem majd.
– Nem nem err l van szó – lihegte Bartolla, és meglep er vel ragadta
meg Evan kezét. – Maguk ketten cseppet sem illenek egymáshoz, ez

tudnivaló, ráadásul Sarah sem akar férjhez menni, soha életében. Számára
a festészet az élet. Csak egyáltalán nem számítottam arra, hogy ön bontja
fel az eljegyzést. Nem tudom, miért, de úgy gondoltam, Francesca fogja
rávenni erre az apukáját.
Evan megkönnyebbült.
– Amint jobban lesz, közlöm Sarah-val is a szándékom, – motyogta.
Bartolla bólintott, de közben le sem vette róla a szemét.
Evan meg volt gy dve róla, ha megcsókolja, Bartolla azon nyomban
magával rántja a földre.
– Nem vagyok formában ma este – mondta halkan, és a kezét elengedve
elfordult.
– Tudom – suttogta a grófn .
Evan úgy pördült meg, mint akit megcsíptek. A tekintetük összeforrt.
Bartolla arca pírba borult, szemében vad t z lángja lobbant.
Csak még egy csók, gondolta Evan. Elvégre férfi vagyok, nem kisfiú.
Azzal vadul magához vonta. Bartolla felsikoltott, de Evan az ajkára
tapasztotta a száját, belé fojtva a sikoltást. Ajkait fájdalmasan harapta a n
éles foga, ezért nyelvével hevesen a szájába hatolt miközben arra gondolt,
hogy milyen mámoros érzés volna letérdelni elé, és két csábító combja
közé férk zve nyelvével a legérzékenyebb pontján ingerelni. Nyelvük
vadul összefonódott, ajkuk egymásba olvadt. Bartollát a hátsójánál fogva
megragadta, és felemelte, hogy férfiasságához szorítsa. Elméjét elbontotta
a mindent felperzsel t z.
Érezte, hogy nem bírja tovább türt ztetni magát, a magáévá kell tennie
t!
De Bartolla ellökte magától.
– Jön valaki! – sikoltotta színpadias suttogással.
Evan annyira fel volt ajzva, hogy id be telt, amíg felfogta. Kés n.
Kopogtak az ajtón.
Úgy, kábultan egyenesedett fel, amikor ismét kopogtattak. Sietve
megigazgatta magát, az ingét, a nyakkend jét.
– A haja – szólt zavartan Bartollának, és maga is megdöbbent saját
viselkedésén. Még mindig az események hatása alatt volt.
Gyorsan odébb húzódott, Bartolla pedig az ajtó felé fordult, várva, hogy
belépjen az érkez . Az ajtó kinyílt, és Rourke lépett be.

Arca egykedv volt, komor tekintetét egyikükr l a másikra hordozta.
Evan els pillantásra felismerte benne a n k kedvencét, és azzal is azonnal
tisztában volt, hogy Rourke el tt fölösleges színlelniük, pontosan tudja, mi
zajlott közöttük, bár ennek semmi jelét nem adta. A viselkedésével pedig
egyáltalán nem árulta el, mi a véleménye a dologról.
– Az inas mondta, hogy itt talállak – közölte, majd tekintete lassan ismét
Bartollára vándorolt, mintha apránként kívánná szemügyre venni a grófn t.
Evan keze ökölbe szorult. Legszívesebben alaposan behúzott volna neki
egyet ezért a kéjes mustrálásért.
– Sarah-t akartam meglátogatni – magyarázkodott, és bízott benne, hogy
hangja nem árulja el. De csalódnia kellett, hangja vágytól rekedten
csengett, kénytelen volt megköszörülni a torkát.
– Hát persze, látom – felelte Rourke meglehet sen h vösen. Lekicsinyl
tekintete még mindig Bartollán nyugodott.
Evan feszültsége n ttön-n tt.
– Hogy van Sarah? – kérdezte, mert észrevette Rourke kezében az
orvosi táskát.
– Megint felment a láza – válaszolta Rourke, de közben úgy nézett
Bartollára, mint egy undorító trópusi rovarra, amelyet legszívesebben
eltaposna. – Aggódom érte. Ez már nem influenza, és bár meghallgattam a
tüdejét, inkább hívok hozzá egy szakorvost, nehogy mégis tüd gyulladása
legyen.
Mindannyian tudták, hogy a tüd gyulladás az esetek többségében
halállal végz dik. Evant elfogta a rémület.
Bartolla is ijedten lépett közelebb.
– Nem is vettem észre, hogy ismét belázasodott – suttogta elhalón,
miközben aggodalmában a kezét tördelte. – Mondja, hogy nem
tüd gyulladás! Kérem!
– Hogyan is venne maga észre bármit?! – kérdezte Rourke, és
váratlanul, s t meglehet sen udvariatlanul hátat fordított a grófn nek, és az
ajtó felé indult.
Evan és Bartolla döbbent értetlenséggel meredt egymásra. Aztán Evan
észbe kapott, és Rourke után sietett.
– Felmehetek hozzá?
– Nem – felelte a férfi kurtán, nem is nézett rá, miközben át vette a
kabátját az inastól.

– Mégis mi a fenét jelentsen ez?
– Azt, hogy Sarah beteg, magas láza van, és nem szabad még jobban
felzaklatni.
– Te csak ne ítélkezz felettem! – figyelmeztette Evan, de legszívesebben
nekiment volna.
– Miért ne? Ha jól tudom, demokráciában élünk, tehát szabad a
véleménynyilvánítás – felelte Rourke perzsel tekintettel – Ha mindenáron
ágyba akarod csábítani a grófn t, legalább ne ebben a házban tedd! Ennyi
tapintat még t led is elvárható.
Evan ökle már lendült, egyenesen Rourke arca felé. legnagyobb
meglepetésére azonban, a másik reflexei leny göz en gyorsak voltak, így
az ütés éppen csak súrolta az arcát, szinte ugyanazzal a lendülettel
kiegyenesedett, és Evan már csak a hatalmas ütést érezte a mellkasán,
amit l hatalmasat röpült hátra.
– Hagyják abba! Hallják? Azonnal hagyják abba! Kiáltotta Bartolla
rémülett l reszket hangon.
Evannek sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és nem terült el a földön.
Meglendítette az öklét azzal a határozott céllal, hogy jó alaposan ellássa a
másik baját. Csakhogy Rourke is harci állásba helyezkedett, alig várva,
hogy elkezd djön a második menet.
– Kérj bocsánatot! – figyelmeztette Evan. – Ne t lem! A hölgyt l!
Rourke elpirult. Tétován Bartollára nézett, majd így szóit:
– Elnézést kérek a bárdolatlan viselkedésemért.
Bartolla elkerekedett szemmel nézett rá:
– Nem történt semmi.
Rourke, mint aki megcsömörlött, megfordult, és elindult az ajtó felé, de
Bartolla megragadta a karját:
– Várjon, Rourke! Kérem, próbálja megérteni! Köztünk semmi sem...
Hiba volt, belátom, mert mindketten nagyon szeretjük Sarah-t.
Rourke visszafordult, de lerázta magáról Bartolla kezét.
– Kérem, grófn , nem vagyunk már gyerekek! Az ilyesmi nem történik
véletlenül. Miss Channing szerintem több tiszteletet érdemelne, amelyet,
úgy látom, önök nem képesek megadni neki. Megkövetem az udvariatlan
modoromért, de azért, amit mondtam, nem vagyok hajlandó elnézést kérni.
Maguk ketten valóban megérdemlik egymást. – Azzal megfordult, és
dühödt léptekkel elindult kifelé. Az inasnak, aki minden szavukat

kristálytisztán hallotta, szerencsére volt annyi ideje, hogy egy gyors
mozdulattal kinyissa el tte az ajtót, máskülönben Rourke valószín leg
átrontott volna rajta.
Igaza volt, legalábbis részben. Sarah valóban tiszteletet érdemel, és a
szenvedély, amely az imént elárasztotta a szalont, valóban rosszkor és
rossz helyen id zített. Evan komoran nézett Bartollára.
– Jobb, ha most elmegyek – mondta.
A grófn sápadtan bólintott.
– Rourke-nak igaza van. Most felmegyek, és az est hátralev részében
igyekszem mindent megtenni Sarah gyógyulása érdekében.
Evan lelke szinte szárnyalt.
– Milyen kedves önt l.
– Sarah az unokahúgom – felelte Bartolla –, akit nagyon szeretek.
Evan tétovázott. Abban a pillanatban teljes bizonyossággal megértette,
hogy a pletykák, amelyek az apjának Bartolla Benevente iránt táplált
érzelmeir l szóltak, tökéletesen melléfogtak.
Bartolla nem tehet róla, hogy gyönyör nek és kívánatosnak született, és
ez szemernyit nem von le a veleszületett jólelk ségéb l sem.
– Tudom, hogy szereti – válaszolta végül.
Francesca szerencsétlen bohócnak érezte magát egy cirkuszi el adás

kell s közepén. Amikor belépett a szalonba, minden tekintet rá
szegez dött. Érezte, hogy Hart ott lépked közvetlenül mögötte, de arra
csak kés n eszmélt rá, hogy a férfi szalonkabátja még mindig az vállán
van. Nagy nehezen sikerült kipréselnie magából egy mosolyt a Bragg
család felé, amelyet csak Rourke viszonzott mindent ért pillantással.
Francesca aggodalmasan nézett a szül kre. Szerette volna megmagyarázni
nekik, hogy közte és Hart között csupán barátság van, és semmi sem
történt odakint az erkélyen, de Calder éppen akkor vette le a válláról a
felölt t. A selyem, és a férfi kezének érintésére Francesca összerezzent.

Nem adódott alkalom a magyarázkodásra, mert anyja invitálni kezdte a
vendégeket az étkez be.
– Kérem, jöjjenek! A vacsora tálalva! – nógatta Júlia a vendégsereget.
Francesca ekkor vette csak észre, hogy anyja és apja a szalon ellenkez
végében áll, és ügyet sem vetnek egymásra. Aggodalommal teli
szomorúság töltötte el a lelkét: bármit hajlandó volna elviselni, csak azt
nem, hogy a szülei házassága a szeme láttára bomoljon föl.
Apja Grace Braggnek tartotta a karját:
– Szabad lesz, kedvesem? Ha jól tudom, ön lesz a ma esti
vacsorapartnerem.
Grace kedvesen rámosolygott, amit l az arca nagyon széppé vált, pedig
a szarukeretes szemüveg, amelyet aznap este viselt, nem volt valami jó
választás, mert folyton lecsúszott az orrán.
– Ha tudná, mennyire hiányoznak a parázs politikai vitái, Andrew! –
jegyezte meg lelkesen. – És nagyon kíváncsi vagyok a véleményére Rick
er feszítéseivel kapcsolatban, amelyeket a rend rség megreformálása
érdekében tesz, és amelyek miatt állandó összet zésbe kerül a
polgármesterrel.
Francesca hirtelen felkapta a fejét e megjegyzés hallatán. Braggnek
valóban nézeteltérése lett volna Lowe f polgármesterrel? Mikor történt ez?
Hogyhogy err l egy árva szót sem szólt neki?
– Lowe nem engedheti meg magának, hogy maga mellé állítsa a
munkásokat, megszerezve a szavazataikat, még akkor sem, ha a Tammany
szervezet az orruknál fogva vezeti ket. Már a vasárnapi kocsmabezárás
mögül is kihátrált. Remélem, Grace, a fia szilárdan kitart a meggy dése
mellett, ami a törvény bet jének betartását illeti.
Jaj, ne! – gondolta Francesca inkább aggodalommal, mintsem
félelemmel. Ismerte Bragg hozzáállását. Azért nevezték ki a rend rség
élére, hogy megreformálja azt, ami számára nem jelent egyebet, mint a
törvény maradéktalan betartását. A vasárnapi kocsma-nyitvatartás
engedélyezése nyíltan szembement a puritán törvényekkel, pedig Lowe
elvileg ezen törvények alapján munkálkodik. Most viszont nyilvánvalóvá
vált, hogy attól tart, a törvények veszélyeztetik jöv beni politikai
el menetelét.
Hart a füléhez hajolt, és azt súgta:
– Ne aggódjon, a fényes páncélú lovagja ezt is túléli majd.

Francesca a szemébe nézett, és bosszúságot olvasott ki bel le, ezért
jobbnak látta, ha nem veszi fel a keszty t.
Anyját Rathe Bragg vezette ki a szalonból. Francesca kezét Lucy
ragadta meg:
– Beszélnem kell veled – súgta a fülébe. Tekintetében félelem csillogott.
Francesca rögtön tudta, hogy nagy baj történt.
– Legjobb volna vacsora után – súgta vissza halkan, mert Hart ott volt a
közelükben, és Rourke is elindult feléjük. Nem szerette volna, ha
bármelyikük meghallaná, mir l beszélgetnek.
Lucy azonban a két férfi felé fordult:
– Calder, Rourke, kérlek, várjatok meg bennünket a hallban – utasította
a fivéreit meglehet sen nyersen.
Hart érdekl dve vonta fel a szemöldökét.
– Hajlanék rá, hogy eleget tegyek a kérésednek, csak ez a parancsoló
hangnem valahogy nem tetszik – jegyezte meg.
– Csak nem történt valami baj?
– Az égvilágon semmi – vágta rá Lucy kissé türelmetlenül.
Rourke szintén érdekl dve figyelte a húgát.
– Képzeld, hogy viselkedhet, ha nem társaságban van – mondta. – Nos,
mi a baj?
Lucy tettetett vidámsággal mosolygott rá.
– Szeretném, ha magunkra hagynátok egy kicsit, hogy kipletykálhassuk
magunkat. Kérlek! – sürgette egyre kétségbeesettebben, miközben
megfogta a fivére karját, majd kedvesked csókot lehelt az arcára. – Na,
menjetek már!
Hart halványan elmosolyodott, ugyanakkor gyanakvó tekintettel mérte
végig a két barátn t.
– Beleborzongok, ha csak rátok nézek. Olyan összeesküvésszaga van a
dolognak, és érzem, semmi jó nem származik bel le.
– Szó sincs semmiféle összeesküvésr l! – tiltakozott Lucy kényszeredett
mosollyal.
Francesca megnyugtatásképpen megérintette Hart karját:
– Egy perc, és jövünk – biztosította a férfit.
Egymás szemébe néztek. Hart bosszúsága hirtelen szertefoszlott, végül
megadóan bólintott:
– Rendben, de... – kezdte, majd tétován elhallgatott.

– Mi az a de? – kérdezte Francesca összeszorult szívvel.
A férfi lemondóan ingatta a fejét:
– Remélem, semmibe sem keveredtetek bele.
– Mir l beszélsz? – noszogatta Lucy a fivérét az ajtó felé.
– Akkor hát, viszlát!
Francesca egyszer en nem tudott szabadulni Hart komor, átható
tekintetét l. A férfi végül mégiscsak megadta magát, és Rourke-kal együtt
kiment a szalonból.
Lucy idegesen csapta be mögöttük az ajtót, és Francescához szaladt.
– Igazad van, hazudtam neked! Nagy bajban vagyok, és fogalmam
sincs, mit tegyek!
Francesca rémülten fogta meg a karját:
– Csak nem Craddock?
Lucy egy pillanatig nem szólt, azután benyúlt a dekoltázsába, és el vett
egy gy rött papírlapot.
Francesca széthajtogatta és kisimította a cédulát, amelyen a következ ,
gyermekes kézírással, helyesírási hibáktól hemzseg sorok álltak:
Öt ezer dolár keden délig vagy a gyerekek mekkeserülik.

Pedig szép gyerekek. Nagyon teccenek nekem.
Vacsora után a házigazda, Andrew Cahill javaslatára a férfiak

átvonultak a könyvtárszobába, hogy egy pohárka konyak és egy szivar
mellett beszélgessenek. Connie és a férje kimentették magukat, és
elmentek. Bár nem volt még kés , Connie meglehet sen fáradtnak t nt.
Hart der s pillantást vetett Francescára, mintha azt üzenné, hogy inkább
vele inna egy pohár whiskyt, de aztán mégiscsak a férfiakkal tartott a
könyvtárszobába.
Júlia, Grace, Lucy és Francesca magukra maradtak abban a szalonban,
amelyben a vacsoravendégek korábban gyülekeztek. Francescának nem
volt alkalma megbeszélni Lucyval a zsarolólevelet, mert alighogy elolvasta
a fenyegetést, megjelent az anyja, és vacsorához nógatta ket. Alig bírta
már tartóztatni magát, hogy végre kettesben maradjanak a barátn jével, és
megbeszéljék a teend ket. Érezte, hogy a türelmetlenség kölcsönös, de
udvariatlanság lett volna magára hagyni a két hölgyet, arról nem is

beszélve, hogy anyja és Grace Bragg nem voltak közös hullámhosszon, így
hát nem boldogultak volna kettesben.
Julia udvariasan kérdezgette Lucyt a texasi életr l, a nagyszüleir l,
akikkel kétszer is volt szerencséje találkozni különböz washingtoni
rendezvényeken. Francesca a kandalló el tt állt, és Craddock
zsarolólevelén gondolkodott. Egyre inkább kezdte belátni, hogy az ügy
valóban a rend rségre tartozik.
– Régóta szeretnék már beszélni önnel – szólalt meg mellette Grace
halkan.
Francesca úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta közeledni az
asszonyt. Össze is rezzent, de azért sikerült egy halvány mosolyt er ltetnie
az arcára, bár tudta, hogy nehéz lesz palástolnia az idegességét.
– Parancsoljon.
Grace fürkész szemmel nézte, de azért kedvesen elmosolyodott.
– Úgy veszem észre, hogy ön nem szokványos gondolkodású ifjú hölgy,
és a családja nem lelkesedik túlzottan a kriminalisztika iránt tanúsított
érdekl déséért.
– Ez valóban így van – válaszolta Francesca némi tétovázás után, és
igyekezett halkan beszélni. – A mama igen konzervatív, és azt szeretné, ha
pontosan olyan lennék, mint a n vérem, Connie.
– Ez nyilvánvaló. Connie meg is felel az elvárásoknak, férjhez ment egy
arisztokratához, két gyermeket nevel, és persze jótékonykodik, hogy
csillapítsa a lelkifurdalását. De ha jól látom, ön egyáltalán nem halad a
vére nyomdokain – mosolyodott el kedvesen.
Ez minden bizonnyal vizsgáztatás, gondolta Francesca.
– Az én természetem egészen más, mint a n véremé.
– Ez is tökéletesen nyilvánvaló. Nem hiszem, hogy a n vére képes lett
volna olyan bátran és rendíthetetlenül nyomába eredni a gyilkosnak, aki
Hart apjának életét kioltotta. Szerintem minél több n nek kellene tovább
tanulnia, hogy politikailag és társadalmilag aktív életet élhessen, és
megfelel szakmát tanulhasson – mondta Grace, majd pillanatnyi
gondolkodás után így folytatta: – Ha jól értem, egy rövid ideig a fiamat
gyanúsították a gyilkossággal. Nagyon köszönöm mindazt, amit érte tett,
Francesca.
– Calder jó barátom – pirult el Francesca. – Különben pedig Rick
segített nekem, együtt oldottuk meg a rejtélyt.

Grace figyelmesen nézte.
A közéjük telepedett csend kezdett kínossá válni, Francesca egyre
idegesebb lett.
– Bárkiért megtenném ugyanezt, akit igazságtalanság ért vagy b ntény
áldozatává vált.
– Mondja, melyik fiamba szerelmes?
Francesca döbbenten meredt rá. Egyetlen épkézláb mondat sem jutott
eszébe, a gondolatok rémülten kergették egymást a fejében.
A kérdés nyílt volt, és egyenes.
Grace még mindig fürkész n nézte.
– Legkevésbé kívánnám, hogy a két fiam ölre menjen egy n miatt, még
akkor sem, ha egy olyan különleges teremtésr l van szó, amilyen ön.
Francesca nagyot nyelt, és érezte, hogy szemét ellepik a könnyek.
Megpróbálta visszanyerni az önuralmát.
– Mrs. Bragg, Harttal pusztán jó barátok vagyunk, nincs szó többr l...
– Rick azonban n s, míg Calder nem az – tért a lényegre Grace.
Francesca arcából kiszaladt a vér.
Grace hosszasan, elgondolkodva nézte.
– Nem szeretnék az ön helyében lenni – mondta hosszú szünet után.
Vonásai ellágyultak, és arcon csókolta Francescát. – Fáradt vagyok.
Délel tt egy hosszúra nyúlt ülésen vettem részt a Republikánus N k
Klubjában, délután pedig az Amerikai Szüfrazsettek Egyesületében
üléseztünk. Lélegzetvételnyi id m sem volt egész nap – mondta, majd
Júliához fordult: – Drágám, nagyon kellemes este volt, de azt hiszem, most
visszavonulok. Köszönök mindent.
Julia felpattant, és odasietett hozzá.
– Boldog vagyok, hogy eljöttetek – lelkendezett túl harsányan, és
belekarolt. A könyvtárszoba felé indultak, hogy megkeressék Rathe
Bragget. Lucy és Francesca magukra maradtak.
Ezúttal Francesca sietett becsukni a szalon ajtaját.
– Lucy, mi a csoda folyik itt? Miért zsarol Craddock?
– Fogalmam sincs, mi folyik itt! – sikoltotta Lucy magánkívül. – Most
el ször követel t lem pénzt! – kiáltotta holtsápadtan.
– Gyere, üljünk le, és mondj el mindent a legelejét l – kérte Francesca,
miközben megfogta a kezét, és a kanapéhoz vezette.

– Az elejét l? – nézett rá Lucy olyan szemmel, mint aki egy árva szót
sem ért az egészb l.
– Úgy bizony, a legelejét l – kísérte Francesca a kanapéhoz, majd
leültek.
Lucy úgy bámult rá, mint borjú az új kapura.
– Lucy!
– Egy hónappal ezel tt találkoztam vele el ször. Paradise-ban bukkant
fel, ahol a családommal élek. Ha bementem a f szereshez, vagy épp a
fodrásznál ücsörögtem, mindig ott állt az utca túlsó oldalán, és a kirakaton
keresztül bámult rám. Eleinte persze semmi rosszra nem gondoltam –
mesélte Lucy zaklatottan. – De amikor itt is felbukkant! El tudod képzelni,
Francesca? Texastól New Yorkig követett!
– Azel tt is követelt t led pénzt? – kérdezte Francesca.
– Nem – rázta a fejét Lucy. – Most meg ötezer dollárt kér! Én nem
tudok ennyi pénzt csak úgy el teremteni! Shoz, a férjem, egy farmot vezet,
minden pénzünk abba van fektetve.
– Szó sem lehet róla, hogy fizess neki! – közölte Francesca szigorúan.
Lucy kétségbeesetten ragadta meg a kezét:
– De hiszen többször is a tudomásomra hozta, hogy nagyon jó
barátságban áll a férjemmel!
– Mi mást mondott még neked? – vonta fel a szemöldökét Francesca.
– Semmit – rázta meg a fejét Lucy. – Te semmit sem tudsz, Francesca!
Annak idején, amikor megismerkedtem Shozzal, nagyon kemény,
veszélyes alak volt. Börtönben is ült. Igaz, hogy téves ítélet alapján, de mit
változtat az a dolgon? A börtönévek még jobban megkeményítették. A
házasságunk el tt olyan életet élt, hogy abba jobb bele sem gondolni, és
amir l nem tudok túl sokat – mondta Lucy, és könnyek lepték el a szemét.
– Olyan boldogok voltunk! – suttogta. – jobban szeretem t, mint valaha,
és bármit megtennék, hogy megvédjem.
Francesca tétovázott egy kicsit, majd végül így szólt:
– Láttam Craddock rend rségi aktáit. A Kendall-er dben ült.
Lucy szeme elkerekedett:
– De hiszen Shoz is ott ült! – rebegte elhaló hangon.
Francesca úgy döntött, nem adja a meglepettet.
– Tudok róla. Bragg említette.
Lucy rémülten pattant fel.

– Rick nem tudhat err l! Senki sem tudhat róla! Shoz múltja nem
makulátlan, ezért mindenképpen fizetnünk kell Craddock-nak, hogy végre
békén hagyjon bennünket! – A könnyek megállíthatatlan patakban folytak
végig az arcán.
Francesca is felállt.
– Szerintem azt derítsük ki inkább, miért gondolja úgy Craddock, hogy
bármivel megzsarolhat benneteket.
Lucy a fejét ingatta.
– Bármi áron megszerzem azt az ötezer dollárt! Hart biztosan
kölcsönadja.
– Lucy, értsd meg, azzal nem lesz vége! Craddock minduntalan többet
fog követelni, hidd el! Ez az ügy a rend rségre tartozik
– próbálta meggy zni Francesca.
– Te nem értheted ezt! Rick rend r! És mégis mi lesz, ha valami
borzalmas titkot fed fel Shoz múltjából? – kérdezte rémülett l elkerekedett
szemmel.
Francesca meglepetten hallgatott, mert addig eszébe sem jutott Lucy
férjének esetleges sötét múltja. Arra sem gondolt, milyen helyzetbe
kerülhet Bragg, ha tudomást szerez a dologról.
– Bragg szerint a férjed tévedésb l került börtönbe, és kés bb
rehabilitálták.
– Ez igaz, de ennél sokkal többr l van szó – nedvesítette meg az ajkát
Lucy. – Amikor megismerkedtünk, Shoz illegális fegyverkereskedelemmel
foglalkozott, látta el fegyverrel a kubai lázadókat, de azt hiszem, az csak
a jéghegy csúcsa a múltjában – roskadt vissza a kanapéra, és arcát a
tenyerébe temette.
– Mindig tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezik. Tudtam, hogy el bb-
utóbb szembesülnünk kell a sötét múlttal, de mi lesz most a
gyermekeinkkel? Shoz rajong értük! Olyan jó apa!
– Ne félj, nem lesz semmi baj! – nyugtatta Francesca határozottan, de
maga sem volt teljesen biztos abban, amit mond. Talán valóban nem jó
ötlet bevonni Bragget az ügybe, elvégre mégiscsak maga a törvény, aki
szenvedélyesen elkötelezte magát annak betartása mellett. Ugyanakkor
családtag is, és az erkölcsi dilemma, amellyel szembesülnie kell,
katasztrofális hatással lehet rá.

– Ki kell derítenünk, mi az, amivel Craddock megzsarolhat benneteket –
mondta végül. – Ez a legels teend nk.
Lucy a könnyeit törölgetve nézett fel rá.
– Megfeledkezel a levélr l. Kedden délig akarja megkapni az ötezer
dollárt. Megfenyegette a gyerekeimet!
– Tehát több mint egy napunk van, hogy mindent kiderítsünk – felelte
Francesca elszántan. – Holnapra várok táviratot a Kendall-er d
igazgatójától. – Remélte, hogy a távirat az ígért id pontban valóban
megérkezik, ám azt magának sem merte bevallani, milyen válaszra számít
a kérdéseire.
– De mi lesz, ha nem adom át neki kedden a pénzt? Bántani fogja a
gyerekeimet! – kiáltotta Lucy kétségbeesetten.
– Csitt! – tapasztotta a kezét a szájára Francesca. – Ne olyan hangosan!
A családodban van egy-két igencsak kíváncsi, tettre kész alak, még
meghallják. Adj egy kis id t, hogy holnap a végére járjak a dolognak,
utána is ráérünk megrémülni. A kedd meg messze van.
Elvette a kezét Lucy szájáról, aki sokkal halkabban folytatta:
– Hartnak sok pénze van. Biztosan kölcsönadja nekem azt az összeget
holnap.
– És mit érsz el vele? Lucy, térj végre észhez! Tudom, hogy félted a
férjedet és a gyerekeket, de most figyelj rám! Próbáld kirekeszteni a
félelmeidet, hogy tiszta fejjel gondolkodhass! Ha belemész a játékba, és
teljesíted Craddock követeléseit, arra biztatod, hogy mind többet és többet
követeljen.
– Igazad van.
– Tessék?
Lucy tágra nyílt szemmel nézett rá, lázasan gondolkodott.
– Igazad van – ismételte meg, és a tekintete szinte rémiszt elszántságot
sugallt. – Calderre van szükségünk.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Francesca aggodalmasan.
Cseppet sem tetszett neki Lucy tekintete.
– Megyek, beszélek vele. Nem a pénz... a segítsége miatt.
Francesca el ször fel sem fogta.
– Segítség miatt? Miféle segítség? Hogy tudna ...
Képes volnál valaha gyilkosságot elkövetni?

Ha valaki, akit szeretek, veszélybe kerül, akkor képes volnék ölni, csak
hogy t megvédjem.
Lucy elszántan nézett rá, tekintete immáron könyörtelenségér l
árulkodott.
Francesca állta a tekintetét.
– Szóval Harttal akarsz beszélni?
– Igen. – Lucy vonásai megkeményedtek, szép arca szinte megcsúnyult.
Francesca leveg t is alig kapott, nemhogy meg tudott volna szólalni. De
aztán mintha vörös köd ereszkedett volna a szemére már látni is alig látott.
– Értem. Vagyis fogja elvégezni a piszkos munkát amit te nem tudsz,
és amit nem hagynál a férjedre sem, igaz? – t magát is meglepte
hangjának nyugodt csengése, holott legbelül korántsem volt nyugodt, a
dühe kitörni készült.
– Igen.
Francesca nagy leveg t vett, de visszafojtani nem tudta.
– Hogy merészeled?
– Hogyne merészelném! – kiáltotta Lucy villámló tekintettel, és felállt.
– Mire akarod megkérni Caldert? Hogy megszabaduljon Craddocktól?
Ahelyett, hogy a rend rségre mennél, inkább megkéred t, hogy távolítsa
el az útból azt a fickót?!
– Van más választásom?
– Rá akarod venni, hogy b ntényt kövessen el? Hogy gyilkoljon
miattad? – kiáltotta Francesca remegve.
– Nincs más választásom! – kiabált Lucy is.
– Ezt már aztán nem hagyom! – ordította Francesca Agya szinte teljesen
megbénult, de azt azért tudta, semmiképpen sem engedheti, hogy Lucy ily
módon kihasználja Caldert. Abban a pillanatban rettenetesen gy lölte új
barátn jét.
– Nem hiszem, hogy szükségem volna az engedélyedre, ha meg akarom
kérni a fivéremet valamire – közölte Lucy ridegen.
Francesca kétségbeesetten meredt rá. Hogyan akadályozhatná meg,
hogy Calder valami ostobaságot kövessen el Lucy miatt? Ha segít a
húgának, könnyen pórul járhat vagy baja eshet. Akár gyilkos is válhat
bel le.
– Attól tartok, rosszkor jöttem – lépett be Hart a szalonba.

Tizenharmadik fejezet
1902. február 16, vasárnap, éjjel 11 óra
Hátborzongató egy id zítés. Francesca döbbenettel, vegyes rémülettel

nézett rá.
Hart viszonozta a pillantását, majd mosolyogva Lucy felé fordult:
– Úgy kiabáltok, hogy egészen felbolydult a társaság odakint az
el csarnokban.
Vajon mennyit hallhattak bel le? – morfondírozott Francesca, és elfogta
a rémület. Vajon Hart hallotta, mir l volt szó? Lucy szemmel láthatóan
szintén megijedt, mert kétségbeesetten futott oda a fivéréhez:
– Hallották, hogy mir l vitatkozunk? – rángatta fivére kabátjának ujját.
Hart azonban Francescát fürkészte, arca rezzenéstelen maradt, egy
pillanatra sem zökkent ki nyugalmából.
– A falak elég vastagok, úgyhogy nem hinném, hogy bárki is
meghallotta volna, mir l vitatkoztatok, de amikor beléptem, véletlenül
fültanúja voltam az utolsó mondataitoknak. Mi az, amivel kapcsolatban
Francesca nem akarja, hogy megkérj engem? – kérdezte, de a tekintete
rendületlenül Francesca arcán pihent, aki hirtelen odalépett hozzá, bár
legszívesebben kettejük közé állt volna.
– Calder, kés re jár! Nem úgy volt, hogy el kell mennie? – mosolygott
nyájasan a férfira, leplezend a rémületét. – Ha jól tudom, Rourke arra vár,
hogy visszavigye Lucyt a szállodába.
– Nyitott könyv, Francesca – felelte a férfi halkan, majd hangját
felemelve hozzátette: – Én viszem vissza Lucyt a Plazába, mert Rourke
ismét orvososdit játszik. Be akar még nézni Channing-ékhez, ezért inkább
bérkocsit hívok.
Francesca nem tudott szólni a kétségbeesést l. Ha Lucy kettesben
marad Harttal a kocsiban, óhatatlanul elmond neki mindent, és
Francescának nem lesz alkalma közbeavatkozni.
Hiába nyugtatta magát azzal, hogy Hart van olyan bölcs, és nem ered
ész nélkül Craddock nyomába, hogy megölje, de mi van, ha felbérel
valakit, hogy az végezze el a piszkos munkát? Az eredmény ugyanaz.

A helyzet cseppet sem volt megnyugtató. Gondolataiban egymást
követték a véresebbnél véresebb jelenetek.
– Induljunk, kés van! – kiáltotta Lucy, és jelent ségteljes pillantást
vetett Francescára. Tekintete vad volt és elborult, egy kétségbeesett és
halálra vált asszony tekintete. Ugyanakkor figyelmeztetés is volt benne,
amely azt üzente, hogy Francesca okosabban teszi, ha a maga dolgával
tör dik. A barátságuk pillanatok alatt szertefoszlott. Lucy értésére adta,
hogy nem enged beavatkozni az életébe.
– Francesca! – Hart selymes hangja kasmírmelegséggel simogatott.
Francesca megragadta a férfi kezét, miközben lázasan gondolkodott:
– Mit szólna hozzá, ha meginnánk kettesben egy whiskyt odakint, a
holdfényes erkélyen?
Hart meglep dött:
– Csak nem akar elcsábítani, nehogy hazakísérjem Lucyt?
A gondolataiban olvasott. Francesca meg sem próbálta tagadni:
– De igen.
– Ez igencsak vonzó ajánlat, Francesca – nézett rá Hart
jelent ségteljesen.
Francesca nem felelt, de állta a tekintetét.
– Nem tudom, mi rémisztette meg ennyire, de kitalálom – mondta a
férfi, és arcvonásai megkeményedtek. – Csakis Rickr l lehet szó, esetleg
Leigh Anne-r l. Arról, hogy Lucy mit akarhat t lem, sejtelmem sincs, de
nem féltem magát, Francesca, mert tudom, hogy a gondjai nem lehetnek
olyan súlyosak, mint azt gondolja. Az élet mindig mindent megold.
Francescát a sírás kerülgette. Lelki szemei el tt Hart jelent meg egy
füstölg csöv pisztollyal a kezében, aztán egy másik kép, amint a bíróság
el tt áll egy zsúfolásig telt tárgyalóteremben, és kimondják az ítéletet:
nös.
– Fel a fejjel! – suttogta a férfi, és odahajolt, mintha meg akarná
csókolni az arcát.
Francesca összerezzent. Hart sohasem csókolta meg, kivéve a kezét. Mi
ütött most belé?
A férfi az utolsó pillanatban meggondolta magát, arcán alig leplezett
önelégült mosoly jelent meg, majd sarkon fordult. Lucy a nyomában, de
azért vetett még hátra egy figyelmeztet pillantást.

1902. február 16, vasárnap, éjfél
Odakint még mindig farkasordító hideg volt. Francesca fázósan sietett

végig a gyalogjárón, majd az ötödik sugárútra fordult, vacogva szorítva
magára bundával bélelt télikabátját. Minden ízében reszketett.
Esze ágában sem volt még nyugovóra térni, mert tudta, hogy messzire
elkerüli majd az álom. Lucy már biztosan megkérte Hartot, hogy segítsen
neki, és Francesca abban is biztos volt, hogy a férfi beleegyezett. Amikor
Hart röviddel azel tt elismerte, hogy hajlandó volna ölni a szerettéért,
kétség sem férhetett kijelentése komolyságához. Bármi áron meg kell
akadályoznia, hogy megölje Craddockot.
Szétnézett a sugárúton, hátha lát egy bérkocsit, de ilyen kései órán
néhány magánfogaton kívül semmi sem közlekedett az utcákon. Ráadásul
vasárnap éjjel volt, amikor az emberek többsége ki sem mozdul otthonról,
vagyis szinte lehetetlen lesz bérkocsit találnia. Nincs más választása,
gyalog kell mennie.
Csupán tíz háztömbnyit kellett gyalogolnia, de ez volt élete
legdermeszt bb sétája, és az északról támadt jéghideg szél csak tovább
nehezített a helyzeten. Amikor Hart házához, az ötödik sugárút 973. alá
érkezett, már egészen elkékült a hidegt l, nem érezte a kezét és a lábát.
Fél egy felé járhatott az id , vagyis a ház lakói valószín leg
mindannyian alszanak már, leszámítva természetesen az inast. Bekopogott,
mire Alfred rögtön ki is nyitotta az ajtót.
– Miss Cahill! – lep dött meg Alfred a kései jövevény láttán.
Francesca sietve belépett.
– Ilyen kés n fenn van, Alfred?
– Én is éppen ezt akartam kérdezni a kisasszonytól. – A portás nagyon
kedvelte Francescát, és semmi jelét nem adta, hogy rosszallná a kései
látogatást. – Szent ég! Hiszen teljesen átfagyott! Hadd vegyem el ezt –
mondta, és a kabátjáért nyúlt.

– Hagyja csak, inkább magamon tartom – gubózott bele a kabátjába
Francesca. – Vészhelyzet van, Alfred. Okvetlenül beszélnem kell
Calderrel. Ha netán aludna, megkérem, költse fel.
– Mr. Hart hajnali egyig, olykor kett ig is fenn van – mosolygott
Alfred. – Ami meglep, hogy ennek ellenére hajnali ötkor, legkés bb hatkor
már talpon van. Most is a dolgozószobájában van Miss Cahill.
Francesca ezen kissé meglep dött, és rádöbbent, milyen keveset is tud
valójában Hartról. Ugyanakkor megkönnyebbült, hogy a férfi még ébren
van, és dolgozik.
– Nagyon szeretheti a munkáját – jegyezte meg.
– így igaz. Mindig folyamatban van egy-egy fontos tárgyalása, amelyre
készülnie kell – felelte Alfred, és az el csarnokba vezette Francescát. – Ha
jól tudom, holnap reggel hétkor megbeszélése lesz a Union Klubban.
Francesca szándékosan kerülte a gyönyör meztelen lány szobrát az
el térben.
– A többiek nyugovóra tértek már? – puhatolózott óvatosan.
– Igen, mindenki visszavonult – válaszolta Alfred, és bár szívesen
beszélgetett volna még, jobbnak látta, ha lakatot tesz a szájára.
Befordultak a festmények sorával díszített földszinti folyosóra. A
falikárpit meglehet sen ódonnak t nt, valószín leg a normann korszakból,
a falakon csupa értékes festmény, többek közt egy Rembrandt, egy Sargent
és egy absztrakt kép, amely inkább gyerekes mázolmánynak t nt, semmint
alkotásnak. Fölötte egy Tiziano kapott helyet. Hart gy jteménye
leny göz en gazdag volt és értékes, Francesca nem is igen értette, hogy
miért ragaszkodik a róla készül portréhoz.
A gazdagon díszített gyönyör ajtóhoz érve, amely félig nyitva állt,
Alfred bekopogtatott.
– Uram? – szólt halkan, és belépett.
Francesca szorosan a nyomában maradt, és a válla fölött belesett a
helyiségbe. Hart egy hatalmas íróasztalnál ült, amely legalább két és fél
méter hosszú volt, karvastagságú, gyönyör en faragott lábakkal, tetején
rborítással, legalábbis amennyit a rajta tornyosuló irathalmazok látni
engedtek bel le. Hart az asztalra könyökölt, homlokát két összekulcsolt
kezére hajtotta. Francesca érezte, hogy nagyon intim pillanatban tört rá,
elképzelni sem tudta, min gondolkodhat a férfi, a szíve mégis furcsamód
vadul dobogni kezdett.

Hart a szólításra felemelte a fejét, és rájuk nézett. Tekintetük összeforrt.
Meglepetten pattant fel a székr l, olyan hirtelen, hogy a papírok szerteszét
libbentek, egy részük a földre szóródott.
– Francesca? – kérdezte a férfi szinte meglepetéssel.
Az este viselt fehér ing volt rajta, mellkasig kigombolva,
csokornyakkend je kioldva és félrecsúszva. A frakknadrágot viselte, de
széles derékövét már levetette. Halványan elmosolyodott, bár látszott,
hogy nehezére esik.
– Remélem, hogy kellemes meglepetést okoztam, és nem zavartam meg
semmiben – jegyezte meg Francesca, maga is mosolyt er ltetve az arcára.
Hart felt rt ingujja láthatóvá tette izmos, er l duzzadó alkarját.
Hatalmas kezét Francesca jól ismerte már, de eddig csak tökéletesen
felöltözve látta, ezért most meglepte a férfi meglep en er teljes fels teste,
széles válla és mellkasa, keskeny csíp je. Tekintete lassan végigvándorolt
a testén, és nem tudta levenni a szemét elképeszt en izmos combjáról,
amely szinte szétfeszítette nadrágjának finom anyagát.
Hart már magához tért a meglepetésb l, és mosolygott.
– Mindig boldog vagyok, ha láthatom – mondta elb völ lazasággal,
mintha nem is ö lett volna, aki az imént megbotlik, akár egy ügyetlen
kisfiú. Ellépett az íróasztaltól, miközben az ablak melletti kisasztalon álló
antik bronzórára pillantott.
– Elmúlt éjfél – jegyezte meg. – Még megszólnak a szomszédok.
Francescának nevetnie kellett, hiszen egy árva szomszéd sem volt a
környéken.
A férfi is nevetett, de tekintete közben kutakodva fürkészte az arcát.
– Alfred, hozzon nekünk két konyakot a Louis Quatorze-ból!
– Nem maradok sokáig – vetette közbe Francesca, és meglep
nyugtalanság töltötte el.
Hart rendületlenül mosolygott, a szeme is csillogott.
– Ha szereti a whiskyt, akkor a konyakot is fogja, különösen ezt a fajtát.
A saját, rejtett tartalékomból van, kizárólag kiváltságosoknak.
Alfred, inas létére, túlságosan szélesen mosolygott, kihátrált a szobából,
és becsukta maga mögött az ajtót. A zár kattanása borzongatóan hatott.
– Miért is ne próbálnám ki a konyakot – jegyezte meg Francesca
tettetett könnyedséggel, de nyugtalansága egyre fokozódott. Egy órával
azel tt még mindent megtett volna, hogy lebeszélje Hartot az ostobaságról,

mostanra viszont elvesztette minden reményét. Miért is nem várt inkább
reggelig, hogy akkor próbálja meggy zni a férfit.
Hart hirtelen szélesen elmosolyodott.
– Bízom benne, hogy eljön a nap, amikor hajlandó lesz sok minden mást
is kipróbálni.
– Mire akar ezzel célozni? – dermedt meg Francesca, de közben magát
is meglepte, hogy azon jár az esze, milyen lehet a férfi hálószobája, még
inkább az ágya.
– Magát is kalitkában nevelték, mint minden rendes úrilányt, de látom,
hogy az egyik szárnyacskája már rég kint van a kalitkából. Nem kell hozzá
sok id , Francesca, és szabadon fog repdesni.
Francesca döbbenten nézett rá, a szíve egyre vadabbul kalapált.
– A konvenciók valóban fárasztóak, és sokszor nevetségesek
– ismerte el. – S t olykor igazságtalanok is, miért kell a n knek más
szabályok szerint élniük, mint a férfiaknak?
– Ezzel tökéletesen egyetértek – helyeseli a férfi, miközben féloldalasan
rátelepedett az íróasztal szélére.
– Beszélnünk kell, Hart! – terelte el a szót Francesca, mert túlságosan
kihívónak találta a férfi testhelyzetét.
– Már megint ez a „Hart"... Valahányszor dühös vagy haragszik rám,
netalán ideges, a keresztnevemet is elfelejti és jön ez a rideg „Hart".
– Ideges vagyok – felelte Francesca. Egymásra néztek, és Francescának
meglep módon nem esett nehezére állni a férfi tekintetét. – Nagyon
ideges.
– Már egy órával ezel tt is az volt – bólintott a férfi továbbra is
kutakodva olvasott a tekintetéb l.
– Mi történt, miután elmentek? – faggatta Francesca nyugtalanul. – Mit
mondott Lucy?
Hart gyengéden megfogta a bal kezét.
– Mindent elmondott – felelte halkan, és közelebb vonta. – Olyan
nyugtalan, Francesca.
– Ne mosolyogjon így! – mondta Francesca egyre feszültebben, mert
kezdett kényelmetlenné válni számára a férfi testének közelsége. Mivel
Hart az asztal szélének d lt, szemük szinte egy magasságba került, arcuk
majdnem összeért. – Mit mondod el? És azután mi történt? – sikoltotta
már-már hisztérikusan.

– A tegnap este után azt gondoltam volna, hogy Rick miatt
nyugtalankodik – mosolygott Hart rendületlenül, leplezetlen
elégedettséggel az arcán.
– Ne legyen faragatlan! – próbálta kiszabadítani a kezét Francesca, de
sikertelenül. Aztán a férfi hirtelen mégis elengedte.
– Mondja, megkérte, hogy... – támadt rá Francesca a kérdéssel, de
hirtelen elhallgatott.
A férfi válla fölött az íróasztalra tévedt a tekintete, amelynek közepén,
az aktakupac között egy fényl csöv fekete pisztoly hevert.
– Az meg micsoda?!
Hart felállt, és az asztalra pillantott. Tökéletes nyugalommal
megfordult, minden sietség nélkül megkerülte az íróasztalt, a pisztolyt
betette a fiókba, majd gondosan ráfordította a kulcsot, és Francescára
nézett.
Tekintete sötét volt és komor, Francesca sohasem látta még ilyennek.
Meg is rettent t le, korábbi dermedtsége egy szempillantás alatt
elpárolgott. Kétségbeesetten a férfihoz szaladt, ép kezével megmarkolta az
ingét, bekötözött kezével a mellkasán dörömbölt.
– Könyörgök, ne tegye!
– Nyugodjon meg! – mondta Hart a hátát simogatva. – Még nem
szakadt le az ég. Egyel re...
– Hogy nyugodhatnék meg?! – kapkodott Francesca leveg után, és bár
halálos rémületet érzett, a simogatás megmelengette. – Miért volt ott a
pisztoly az asztalán?
– Ellentétben önnel, én nagyon megfontolt ember vagyok, Francesca.
Soha nem cselekszem felindulásból. Éppen a lehet ségeket fontolgattam –
mondta még mindig nagyon nyugodt hangon, bár védjegye, a laza
elégedettség teljesen elt nt az arcáról.
– Lucyt megzsarolták – folytatta rendíthetetlen nyugalommal.
– Az a Craddock nevezet fickó néhány napja megfenyegette a
gyerekeit, és err l nem tud más, csak maga meg – most már – én. Els
dolgom lesz holnap reggel ideköltöztetni Lucyt a gyerekekkel. Itt
biztonságban lesznek.
– Hogy lehet ilyen nyugodt? – kérdezte Francesca döbbenten. – Hogy
tud ilyen szenvtelen maradni?

– Nyugodt lennék? A n , akit a húgomnak tekintek, nagy bajba került.
Higgye el, a nyugalom, amelyet lát, csak álca.
Francescát nem lehetett megnyugtatni. Ahogy a férfi szemébe nézett,
érezte ugyan a tomboló haragot, de látni nem látott semmit, mert
elképeszt en tudott uralkodni az érzelmein.
– Ez az ügy már kicsúszott a kezünkb l – suttogta. – Folyton könyörgök
neki, hogy szóljon Braggnek.
– Nem hiszem, hogy okos dolog bevonni a rend rséget – felelte a férfi.
– Nem mondhatnám, hogy rajongásig szeretem Ricket, de igazán
sajnálnám, ha kénytelen volna letartóztatni a saját sógorát.
– Akkor mi a megoldás? – nedvesítette meg Francesca az ajkát.
– Craddock kiiktatása sokat segítene – felelte Hart rendíthetetlen
nyugalommal.
– Tudtam! – kiáltotta Francesca, és a keze ökölbe szorult a tehetetlen
düht l. – Szóval Lucynak mégis volt mersze megkérni önt, hogy
szabaduljon meg Craddocktól! A férjének persze egy árva szót sem szól,
nehogy, isten rizz! A férje kövessen el gyilkosságot, de arra van esze,
hogy magát bujtogassa!
– Igen, Lucy megkért, hogy szabaduljak meg Craddocktól – válaszolta
Hart, miközben kitartóan tanulmányozta Francesca arcát.
– Hogy tehette?!
– Egyszer en: együtt n ttünk fel. Ugyan vér szerint nem vagyunk
testvérek, de egy a családunk, egy a múltunk. Tulajdonképpen a húgomnak
tekintem, és már-már elfelejtem, hogy nem ugyanaz a vér csorog az
ereinkben.
Francesca arra ocsúdott, hogy a férfi kezébe kapaszkodik.
– Mit felelt neki? Megígérte, hogy megteszi?
Hart keze szorosan kulcsolódott az övére, a tekintetük egybeforrt.
– Lucy nagy bajban van. Ki segítene neki, ha nem én? Ha rögtön az
elején szól a férjének, Shoz pillanatok alatt véget vet a dolognak, és nem
jut idáig az ügy. csakhogy Lucy nem tette. Shoz Texasban van, mi pedig
itt. Ha én nem segítek, ki teszi meg?
– Arra ott a rend rség! Ott van Bragg! Az igazságszolgáltatás az
kezében van.
– Lucy férje ült már börtönben téves ítélet alapján – vágott a szavába
Hart. – Tudom, hogy ön reménytelenül romantikus, Francesca, de jobb, ha

tisztában van vele. hogy az igazság nagyon ritka kincs. Shozt is sajnálom.
Attól tartok, hogy bár az elmúlt tizenkét évét makulátlanul élte, Lucynak
mégis igaza lesz. Craddock nem véletlenül vette a bátorságot, hogy
megzsarolja, ami azt jelenti, hogy Shoznak titkolnivalója van. Csak nem
akarja azt mondani, Francesca, ha kiderül, hogy Shoz b nös, Rick hajlandó
lesz eltussolni a dolgot?
– Hiszem, hogy megtaláljuk a módját, és bebizonyítjuk, hogy ártatlan.
– Említettem, ugye, hogy reménytelenül romantikus? – felelte rá Hart
kedvesen.
Hangja majdhogynem gyengéd volt, de Francesca ezt nem vette észre.
– Vagyis Craddockot meg kell ölni, ez a megoldás?
Hart mintha egy pillanatra meglep dött volna.
– Ez is egy megoldás – mondta végül.
– Kérem, Hart, könyörögve kérem, ne tegye ezt! Kérem, Hart,
könyörgök, ne tegye tönkre magát ilyen ostobaság miatti Amit Lucy kér,
az nem helyes! A dolog egyszer : a gyilkosság nem megoldás! – kiáltotta
Francesca.
– Tehát idáig terjed a maga aggodalma! Egy elvetemült b nöz t akar
megvédeni attól, hogy utolérje a megérdemelt, bár törvénytelen, végzete. A
végzete, amelyet igenis megérdemel – mondta a férfi, és várakozón
figyelte a hatást.
– Nem – hajolt közelebb Francesca is –, nem emiatt aggódom. –
Szívéb l beszélt, elfogódott hangon. Nem is olyan rég, ha valaki azt
mondta volna, hogy így fog gondolkodni, egy szavát se hitte volna. Milyen
furcsa dolgokra képes az élet!
Hart csak figyelte.
Francesca szinte zihált.
– És mi lesz, ha lebukik? Mi lesz, ha végül éppen magát kapják el, és
ültetik le?
Hart tekintete Francesca szemér l lejjebb vándorolt, végigjárta az arcát,
hogy aztán ismét megállapodjon a szemén.
– Ez nagyon hízelg , Francesca – mondta cseppet sem gúnyosan.
– Szó sincs hízelgésr l! Áldozati bárány akar lenni?
A férfi tekintete összesz kült, és áthatóan fénylett.
– Hogy szinte legyek, eszem ágában sincs bíróság elé állni ilyen
ostobaság miatt. Mondja, ennyire aggódik miattam?

– Fejezze be! Persze hogy aggódom, különben nem lennék itt! Kell
lennie más megoldásnak, Calder, meg kell találnunk! – A könnyek,
amelyeket hosszú órákon keresztül sikerült visszatartania, most hirtelen
ellepték a szemét, elhomályosítva a látását. Úgy érezte, mintha a saját élete
került volna veszélybe.
Hart magához vonta.
– Ne sírjon!
Francesca szeméb l patakzott a könny, hangtalanul rázkódott a sírástól.
Valahol messze, távol érezte ugyan, hogy a férfi a karjában tartja, arca az
izmos mellkason pihen, de háborgó elméjében ez csak nagy sokára
tudatosodott. Szíve összeszorult, hirtelen még a könnyei is elapadtak.
Abbahagyta a zokogást.
Mozdulni sem mert. Ahogy arcát Hart mellkasához szorította, könnyei
átnedvesítették az ingét. Fél szemmel csak egy darabkát látott a sötét
réb l és dús, fekete sz rzetéb l, izmosan domborodó mellkasából, és
egy id után er teljes szívverését is hallani vélte.
Hart két kézzel ölelte, de nem szorította magához teljesen.
Francesca minden idegszála megfeszült. Úgy érezte, ha megmozdul,
menten összerogy. Mégis megkockáztatta, és kissé eltolta magát, nagyon
lassan, hogy felpillantson rá. Az ádámcsutkáját látta kidudorodni a
kigombolt gallérja közt, er teljes nyakának alsó részét, a kis gödröt az
állán.
Hart ölelése szorosabb lett, aztán hírtelen elengedte.
Olyan hirtelen állt fel, és hagyta ott, hogy Francesca majdhogynem
ráesett az íróasztalra. Megragadta az asztal sarkát, hogy meg rizze az
egyensúlyát, ám egy röpke pillanatig úgy szédült, hogy azt sem tudta, hol
van.
– Miattam sír? – kérdezte Hart.
Francesca olyan er sen szorította az asztal szélét, hogy ujjai
belefehéredtek. Bólintott.
Hart egy szót sem szólt, meg sem mozdult.
Francesca összeszedte a bátorságát, és felé fordult.
– Ha csak egy kicsit is számítok önnek, ha tör dik Lucyval, Shozzal, a
családjával, önmagával, akkor nem megy bele ilyesmibe!
– Azt hiszem, ön már megtette a magáét.

Francesca némi megkönnyebbülést érzett, hogy kezd visszatérni Hart
régi, szenvtelen önmaga.
– Nem err l van szó – felelte kis szünet után és ezt maga is jól tudja.
Hart zsebre dugta a kezét, és ett l még inkább megfeszült nadrágjának
eleje.
– Még nem történt az égvilágon semmi. Még nem kerültem rács mögé.
– Akkor sem hagyhatom, hogy megtegye, Calder! – kiáltotta Francesca
hevesen, miközben érezte, hogy fülig pirul, és nehezére esik állni a férfi
tekintetét. – Ezt nagyon komolyan mondom!
– Isten óvja azt a férfit, akit annyira szeret, hogy feleségül megy hozzá –
mosolyodott el Hart kurtán, hogy nyomban el is komorodjon. – Szerintem
legels lépésként Craddockot kell megkeresni, és a szándékai fel l
puhatolózni. Eddig egy megrémisztett asszonnyal állt szemben. Ideje, hogy
végre emberére akadjon.
Francesca láthatóan megkönnyebbült.
– Hála istennek! De hol találja meg t? Én már jutalmat is felajánlottam,
de még senki nem vezetett a nyomára.
Hart meglepetten nézett rá, a szeme elkerekedett:
– Komolyan mondja, hogy jutalmat ajánlott érte? – kérdezte leplezetlen
élvezettel.
– Ne feledje: a kis társam a legsötétebb bugyrokba is bejáratos a
városban.
Hart egy ideig csak figyelmesen nézte t.
– Megfeledkezik róla, hogy én is ott n ttem fel – jegyezte meg halkan.
Pazar otthonában, elképeszt gazdagságtól körülvéve Francesca valóban
megfeledkezett err l.
– Hagyja ezt rám, Francesca – mondta a férfi atyáskodó hangon,
halvány mosoly kíséretében. – Már felbéreltem egy fickót, akivel egykor
együtt dolgoztam. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan Craddock
nyomára bukkan. Megtaláljuk, bár lehet, hogy kedden délig nem fogjuk
tudni.
Francesca jobbnak látta, ha nem vesz tudomást arról, hogy Hart
gyakorlatilag hazaküldte, egy atyáskodó simogatás kíséretében.
– Tehát valószín leg már kedden kérd re fogja vonni, ugye?
– Igen – bólintott a férfi. – Ez volna az els lépés.

Francesca megdermedt a felismerést l.
– És mi volna a második? – kérdezte félve, szédelegve.
Hart csak nézte, de nem válaszolt.
Francesca mozdulni sem mert. A szavak akarata ellenére buggyantak
el :
– Meg fogja ölni?
– Igen.
Tizennegyedik fejezet
1902. február 17, hétf , reggel 8 óra el tt
Bragg éppen akkor lépett ki a háza kapuján, amikor Francesca

megérkezett. Alaposan meg is lep dött a bérkocsiból kiszálló lány láttán,
aki akkora sietséggel volt, hogy megbotlott, és ha Bragg nem kapja el,
elesik.
Francesca életében nem örült még annyira senkinek,
megkönnyebbüléssel vegyes boldogsággal kapaszkodott a férfiba. az
egyetlen, aki megakadályozhatja, hogy Hart végrehajtsa az rült tervét.
– Francesca! Mi történt?
Francesca átölelte, arcát a puha gyapjúkabáthoz szorította, érezvén,
hogy ott megnyugvásra és oltalomra talál. Bragg az egyetlen férfi a földön,
akiben megbízhat, és ezt nem gy zte elégszer ismételgetni magában.
Sohasem szabad megfeledkeznie err l, különösen akkor nem, ha Hart
társaságába kerül.
Éjjel, amikor hazaindult Harttól, szerette volna felkeresni Bragget is, de
Hart ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje, Francescának pedig nem volt
ereje vitatkozni.
Bragg simogató keze a tarkóján állapodott meg.
– Francesca?

Kissé elhúzódott a férfitól, hogy a szemébe nézhessen.
– Nagy baj van, Bragg! Meg kell állítania Hartot, miel tt... miel tt
gyilkosságra szánja el magát.
Bragg szeme elkerekedett a döbbenett l. Egy röpke pillanatig szólni
sem tudott, azután vonásai megkeményedtek, és eltolta magától
Francescát.
– Nem tetszik itt nekem valami.
– Nagyon félek – válaszolta Francesca.
– Azt látom. A kapitányságra indultam éppen, de jöjjön, menjünk vissza
hozzám, hogy mindent elmeséljen.
Bragg kimért modora meglepte ugyan Francescát, de ezt csupán a
feszültségnek tulajdonította. Követte t vissza a házba, ahol éles n i hang
fogadta ket a konyhából, valószín leg Mrs. Flowersé, az új házvezet é.
Hirtelen lelkifurdalása támadt, hiszen kedd óta nem látta a gyerekeket,
akkor is Bragg vitte el ket hozzá, hogy meglátogassák.
– Különben is elegem van már abból, hogy mindenbe beleszól!
Érthet en beszéltem, jóember? – sipította az asszony jellegzetes brit
akcentussal.
Francesca kérd n nézett Braggre. Sovány, magas, nyársat nyelt asszonyt
képzelt el, vastag szemüveggel, aki úgy osztogatja az utasításokat, mint
egy tengerésztiszt.
– Szegény Peter – súgta a férfinak.
– Kutya-macska viszony – jegyezte meg Bragg rendkívül komoran. –
Szeretné látni a lányokat, és találkozni az új dadussal, akit az édesanyja
szerzett?
– Persze – felelte Francesca mosolyt er ltetve az arcára. Elindult a
konyha felé, miközben igyekezett egy kis id re elfeledni Hart ostoba
terveit és az iránta érzett aggodalmát. Bármennyire is megért akart lenni,
miután aludt rá egy keveset, még inkább haragudott Lucyra, amiért ilyen
helyzetbe hozta a fivérét.
Megállt a konyhaajtóban, és bekukkantott. Dot a földön játszott a
kiborult zabkásával, Katie az asztalnál ült, és jóíz en falta a tálkájából a
zabkását. A két kislány egyszerre vette t észre. Katie szeme elkerekedett,
a kanál is majdnem kiesett a kezéb l. Dot tapsolni kezdett, és
torkaszakadtából kiabálta:
– Megjött Frack! Frack, Frack, Frack!

Francesca azt látta, hogy Katie lesüti a szemét, és úgy tesz, mintha az
evés volna a legnagyobb gondja, és nem is érdekelné a látogató érkezése.
Halálos nyugalommal kanalazgatta az ételt – de legalább végre evett! A
kislány az anyja halála után került Bragghez, és az els héten egyetlen falat
nem sok, annyit sem evett, pedig olyan sovány volt, mint a sepr nyél.
Francesca lehajolt, és felnyalábolta Dotot a földr l, majd figyelme a
zhelynél zajló jelenetre terel dött. Mrs. Flowers egyáltalán nem volt
magas, sem visszataszító. Az aprócska, sötét göndör hajú asszonynak igen
kellemes arca volt, bár kissé kerek. Szemüvege tökéletesen illett kedves
arcához. Francesca alig tudta visszatartani a nevetését, amikor látta, ahogy
az alig másfél méter magas asszony harciasan szembeszáll a hórihorgas
svéddel, aki a két métert közelítette. Mrs. Flowers csíp re tett kézzel
kakaskodott a fölé tornyosuló Peterrel, aki megadóan t rte a harciaskodást,
jobban mondva szenvedett t le, és a szenvedésnek adta meg magát.
– Katie most megy iskolába, és punktum! Megértette, Mr. Olsen?
Peter segélykér pillantással nézett a gazdájára.
Francesca elbizonytalanodott, tényleg jó ötlet iskolába küldeni a
gyereket? Nem túl korai még? Iskolába persze járni kell, de ez egy új hely
számára, és a kislány nemrég veszítette el az édesanyját. Azóta teljesen
magába zárkózott, és mindenkivel ellenségesen viselkedik, ami persze
érthet .
Miel tt azonban bármit szólhatott volna, Mrs. Flowers már rá is kezdte:
– Uram, sokéves tapasztalattal a hátam mögött, tisztában vagyok vele,
milyen nehézségeken megy most keresztül Katie. Csakhogy mindenképpen
vissza kell térnie a hétköznapokba.
A kislány egyáltalán nem fogad szót nekem. Nem dolgozhatok itt
tovább, ha nem lehet tekintélyem a házban, uram.
– Ez csak természetes, Mrs. Flowers. Egyetért vele Peter? – kérdezte
Bragg.
A svéd morgott valamit, és odament Katie-hez.
– Kérsz még egy kicsit, Kat?
Katie megvonta a vállát, de le sem vette a szemét Francescáról, akit Dot
jókedv en gyömöszölt. Peter beleegyezésnek tekintette a bólintást, fogta a
tálkát, és a t zhelynél újra telemerte zabkásával.
– Jó napot, Mrs. Flowers – köszöntötte Francesca az asszonyt,
miközben Dot a kalapját ráncigálta, hangos nevetéssel nyugtázva, hogy

egy virág a kezében maradt. – Francesca Cahill vagyok. Ha jól tudom, az
édesanyám fogadta fel önt.
Mrs. Flowers egy g zmozdonyt is megszégyenít energikussággal
sietett a köszöntésére.
– Ó, igen! Mondtam is neki, hogy addig vállalom csak a házvezetést,
amíg a gyerekek itt vannak. Kit referenciákkal rendelkezem, Miss
Cahill, és nem t rök ellentmondást! – tette még hozzá, anélkül, hogy
Peterre nézett volna, bár ez utóbbi megjegyzését nyilvánvalóan neki
szánta.
– Szerintem Peternek annyi a dolga, hogy nem ér rá egyébbel
foglalkozni – motyogta Francesca, majd fennhangon hozzátette: –
Szeretnénk megbeszélni a rend rf nök úrral, hogy Katie mikor kezdje
majd el az iskolát.
Mrs. Flowers cseppet sem volt elragadtatva a bejelentést l.
– jaj, Dot! Megszúrtál a kalapt vel! – dorgálta meg Francesca
gyengéden a kislányt, aki huncutul mosolygott rá.
– Frack! – sikította lelkesen, de legalább olyan fülsért en.
– A tanulás majd eltereli a gondolatait a fájdalmáról – er sködött Mrs.
Flowers. – Kérem, tegye le Dotot. Még megsebesíti magát azzal a
kalapt vel – lépett oda, és elvette a gyerek kezéb l a t t.
Francescát teljesen leny gözte az új dadus, aki mellett legalább
biztonságban tudhatják a két kislányt. Átnyújtotta a kapálózó gyereket, aki
minden erejével tiltakozott ez ellen. Francescának megesett rajta a szíve, és
már nyúlt is utána, mondván:
– Hagyja csak, hiszen napok óta nem láttuk egymást.
– A nehéz sorsú gyerekkel sok baj van – mondta szigorúan Mrs.
Flowers, és nem engedte a kislányt. – Dot, csillapodj, de máris!
A háta mögött Peter a fülét hegyezte, és rosszallóan nézett az asszonyra.
Francesca ámulatára Dot, aki már nyitotta volna a szájat, hogy
torkaszakadtából tiltakozzon, váratlanul meggondolta magát, és átható
tekintettel vette szemügyre a dadáját.
– Lám, az én jó kicsikém – dicsérte meg Mrs. Flowers kedvesen, bár
cseppet sem gügyögve. – Gyere, készítsük el a n vérkédet az iskolába, és
miután elvittük, kettesben elmegyünk egy nagyot sétálni a parkba.
Dot kis ideig gondolkodott, majd elmosolyodott.

– Parkba! – ismételte, majd angyali mosollyal Francescára mutatott: –
Frack!
– Sajnálom, kicsim, de sok dolgom van – felelte Francesca megértvén a
célzást. – De megígérem, hogy legközelebb veled megyek a parkba,
amikor a n vérkéd is velünk tarthat – pillantott a zabkásáját kavargató
Katie-re, aki rájuk sem nézett, de láthatóan egyetlen szavukat sem
mulasztotta volna el. Talán tényleg jót tesz majd a tanulás neki, és eltereli a
gondolatait az édesanyjáról.
Francesca odament hozzá, de Katie még akkor sem nézett fel rá.
– Jó reggelt, Katie. Úgy sajnálom, hogy nem látogathattalak meg az
utóbbi napokban, de látod, megsérült a kezem, és a doktor bácsi
meghagyta, hogy egész nap maradjak ágyban.
Katie felpillantott. Francesca meg is lep dött, amikor megszólalt.
– Mi történt a kezeddel?
Francesca döbbenten nézett körül, és azt látta, hogy a többiek is mind
csodálkoznak. Miután felocsúdott, gyorsan kihúzott egy széket, és leült a
barna hajú kislány mellé a reggeliz asztalkához.
– Megégettem, méghozzá elég csúnyán. Ki akartam piszkálni egy ég
fahasábot a kandallóból. Még szerencse, hogy a ruhám nem gyulladt meg.
Most már minden rendben van, és remélem, hogy a kötést is leveszik róla
ma délután.
Katie nagy szemekkel nézett rá, aztán kitört bel le a sírás Zokogva
rohant ki a konyhából.
– Mi baja? – ugrott talpra Francesca ijedten.
– Nem tudom, de hála istennek kezd érdekl dni a környezete iránt –
válaszolta Bragg.
Francesca azonban meg sem hallotta, hanem lélekszakadva indult Katie
után, szinte egyszerre Peterrel és Mrs. Flowersszel Össze is ütköztek az
ajtóban.
– Majd én elintézem – jelentette ki a dada szigorúan, és letette az öléb l
Dotot, aki egyenesen a konyhaasztalhoz szaladt, és nevetve bekucorodott
alá.
Peter rendkívül sötét pillantással mérte végig a dadust, és csak azért is
els nek lépett ki az ajtón, könyökével oldalba taszítva az asszonyt.
Mrs. Flowers méltatlankodva szaladt a nyomában, és kiabált:
– Mr. Olsen! Olsen! Olsen!

Francesca már indult volna utánuk, hogy szóljon, majd megkeresi
Katie-t, és megvigasztalja, de Bragg visszatartotta:
– Mit m vel, Francesca? – kérdezte kurtán.
– Megkeresném Katie-t – felelte aggódva.
– Katie – kiáltotta Dot az asztal alól, majd kimászott, és Bragg lábába
csimpaszkodott. – Katie!
– Kilenckor megbeszélésem van Farr-ral és a többi nyomozóval –
mondta Bragg, majd a lábán csüng gyerekhez fordult: – Dot, eredj, keresd
meg a dadust!
A kislány abbahagyta a nevetést és komolyan nézett a férfira. Francesca
nem tudta, Bragg vajon arra számít-e, hogy a gyerek megérti, amit mondott
neki, és azonnal engedelmeskedik. Dot huncutul nézett rá:
– Papa.
Bár Francesca tudta, hogy Braggnek hamarosan indulnia kell, ha nem
akar elkésni a megbeszélésr l, de a megdöbbenést l egy pillanatig szóhoz
sem tudott jutni.
– Mit mondott? – kérdezte csodálkozva, és alig tudta visszatartani a
kacagását.
– Fogalmam sincs – felelte Bragg.
– Papa! – kapaszkodott Dot a nadrágjába, és felkászálódott.
– Papa!
Francesca mindkét kezét a szájára tapasztotta, mert nem bírt uralkodni a
jókedvén.
– Mi olyan mulatságos? Életemben nem láttam még ilyen harsány és
neveletlen gyereket, aki ráadásul oda pisil, ahová éppen kedve tartja.
Francesca bólintott, majd elkomolyodott:
– Craddock ötezer dollárt követel. Közvetve ugyan, de megfenyegette
Lucy gyerekeit. Saját szememmel láttam a levelet, amelyet Lucynak írt –
sorolta Francesca egy szuszra.
– Jesszusom! – sóhajtotta a férfi, és a tekintete elkomorult.
– Calder hogyan keveredett bele?
– Lucy t le kért segítséget – válaszolta Francesca.– Tudta, hogy önt
sohasem vehetné rá ilyesmire, ezért kérte meg, hogy végezze el a piszkos
munkát.
– Értem – mondta Bragg meglep en higgadtan. – Hart tehát elhatározta,
hogy megszabadul ett l a fickótól.

– Igen, de el bb beszélni akar vele, feltéve, ha megtalálja, hogy
kiderítse, mivel zsarolhatja Lucyt és Shozt.
– A kép egyre tisztább – jegyezte meg Bragg. – Látom teljesen ki van
kelve magából.
– Hogyne volnék kikelve magamból?! Magát is ki kellene, hozza a
sodrából, ha kiderül, hogy a fivére meg akar ölni egy embert!
– Ezen egy cseppet sem csodálkozom – válaszolta Bragg.
– Ez olyan igazságtalan! – ragadta meg Francesca a karját. – Ön is épp
olyan jól tudja, mint én, hogy ez igazságtalan! Sok mindent mondhat rá, de
Hart nem gyilkos!
Bragg összeszorította a fogát.
– Ha jól értem, Shoz az égvilágon semmit sem tud az egészr l, ugye?
– Lucy így próbálja megvédeni a férjét. Shoz otthon van Texasban a
farmon, és fogalma sincs arról, ami itt folyik.
Bragg komor pillantást vetett rá, majd elfordult t le. Ahogy odébb
lépett, a földre szórt zabkásán megcsúszott, és majdnem elesett. Nagyot
káromkodott.
Francesca tudta, hogy a haragját nem a zabkása okozta. Odasietett a
férfihoz, de ügyelt, nehogy ö is belelépjen a kásába.
– Minden rendben? – kérdezte gyengéden, de nem lepte meg Bragg
dühe, hiszen a családtagjairól volt szó.
– Craddock b nöz , mégpedig a legrosszabb fajtából – felelte a férfi, de
nem fordult felé. – Nyomoztam utána egy kicsit, és kiderült, hogy
valószín leg ölte meg Larry Parridyt. Az a fajta gazember, akinek semmi
keresnivalója ezen a földtekén. Ha egyszer végre békén hagyja a húgomat,
talál magának újabb áldozatot.
– Mire akar kilyukadni? – kérdezte Francesca óvatosan.
– Arra, hogy más rend r biztosan félrefordítaná a fejét, és hagyná, hogy
Calder megoldja a kérdést. Más rend r szépen a sz nyeg alá söpörné a
mocskot, és gondosan elhajítaná a helyiség valamennyi kulcsát – fordult
szembe Francescával Bragg, és aranybarna szemét végighordozta az arcán.
– Csakhogy én nem ilyen rend r vagyok.
– Tudom – suttogta Francesca remegve. De azzal csak ekkor kezdett
tisztába jönni, micsoda lelki és szakmai dilemmával kell Braggnek
megküzdenie az ügy során. – Mit fog tenni?
– Nem tudom – felelte a férfi.

Francesca hallgatott.
– A sógorom múltja nem makulátlan, b nöz volt. A húgom boldog
mellette, imádja a férjét. Nem tudnék a tükörbe nézni, ha én lennék az, aki
tönkreteszi a házasságát, az életét, a boldogságát.
– Ó, istenem! – sóhajtotta Francesca, és felnyalábolta Dotot, aki
eközben apró kis ujjaival mindegyre a lábát csiklandozta. – Szerintem
Shoznak tudomására kell hozni a dolgot. Tudnia kell, mi folyik itt! Joga
van tudni! Mindenképpen beszélnünk kell vele, talán elmondja, amit
Craddock tud. Csakhogy nincs id nk!
Bragg nagyot sóhajtott.
– Jöjjön velem! – mondta.
Francesca kíváncsian követte t ki a konyhából, át az el szobán, be a
dolgozószobájába. Bragg az íróasztalához ment, és felvett egy papírlapot,
amely messzir l táviratnak t nt.
– Mi az? – kérdezte Francesca, és letette a gyereket az öléb l.
– A Kendall-er d börtönigazgatójától érkezett. Nagyon készségesnek
nik – felelte a férfi. – Dot, ne! Még ég a t z! – szaladt oda, és még
idejében megakadályozta, hogy a kislány a kandalló izzó parazsába
nyúljon. Dot jókedv en nevetett rá.
– De hiszen én tegnap küldtem neki táviratot! – kiáltotta Francesca,
miközben Bragg útjára engedte a gyereket, aki boldogan totyogott a
szobában, míg meg nem botlott és elesett. De nem csüggedt,
feltápászkodott, és rendületlenül rótta a köröket, göndör kacajjal kísérve.
– Én szombaton írtam neki, közvetlenül azután, hogy belenéztem a
Craddock-aktába – válaszolta Bragg, miközben fél szeme folyton a
kislányon volt.
– Mi áll a táviratban? – kérdezte Francesca rosszat sejtve.
– Hogy személyesen akar találkozni velem holnap délután, a Kendall
pályaudvaron.
Francesca teljesen felvillanyozódott.
– Úgy érti, velünk?
– Francesca...
– Én is megyek! – ragadta meg a kezét Francesca. – Hisz ön is tudja,
hogy mi ketten tökéletes csapatot alkotunk! Hánykor indulunk? – engedte
el Bragg kezét.
– Délben – felelte a férfi némi tétovázás után.

Francesca már ki is viharzott a szobából.
1902. február 17, hétf , délel tt 11 óra
Neil széles mosollyal rázott kezet az üzletemberrel, akivel egész

délel tt tárgyalt, de amint a férfi kilépett a házból, és az ajtó becsukódott
mögötte, Neil arcáról elt nt a mosoly. Egy ideig szótlanul állt az
el csarnokban, megfeledkezve az ajtó mellett posztoló inasról, és
rettent en magányosnak érezte magát, holott a háza tele volt emberekkel.
A mélabú úgy telepedett rá, mint egy nehéz, átázott nagykabát. Nem
igazán ismerte ezt az érzést, éppen ezért megpróbálta elhessegetni, de
sehogy sem sikerült. Nem tudott szabadulni t le.
Keresztülvágott a tágas ebédl n, amelynek hosszú asztalánál olykor
hatvan f t is vendégül látnak, s t néha meg kell toldani, hogy nyolcvanan
ülhessenek köré. Ha estélyt rendeznek, a hosszú asztal helyére több kerek
kerül, rajtuk porcelánfehér damasztabrosz, csillogó ezüst- és kristályteríték.
Szinte ünnepi díszben látta a termet. A felesége nagyon ért a díszítéshez, és
fantasztikus vendéglátó. Az asztalok közepére mindig valamilyen
szokatlan virágkompozíciót varázsol, a vendégeket igen megfontoltan
ülteti, nehogy a társalgás elakadjon az est folyamán. Connie egyetlen
percre sem ül le az estély alatt. Pazar öltözékében éterinek t nik, ahogy
asztalról asztalra jár, repesve a boldogságtól, folyton mosolyogva,
láthatóan élvezve az est minden pillanatát – leplezetlen rajongással iránta, a
férje iránt.
Az álom egyszeriben szertefoszlott a szeme el tt. Olyan valóságos volt
a kép, hogy a valóság még inkább letaglózta Neilt.
A mélabú nem váratott magára, ismét rátelepedett, sokkalta
nyomasztóbban. Nem is merte felidézni, mikor voltak utoljára együtt
felh tlen boldogságban. És, bár nem akart gondolni rá, mégis tudta jól,
miel tt abba az ostoba viszonyba keveredett Eliza Burtonnel.
Bánta már a percet is, amelyet annak a n nek a karjaiban töltött, de még
a pillanatot is, valahányszor rá gondolt. Nincs mentség a félrelépésére,

tudta jól. H ségesnek kellett volna maradnia, csakhogy nem volt elég ereje
ellenállni.
Sajnos a felesége nem mutatta, hogy bántja a viszony, ami nem jelenti
azt, hogy ne vágott volna vissza. Nagyon is visszavágott. De Connie
egyszer en nem akart tudomást venni életüknek err l a részér l, és Neil is
megtett mindent, hogy kerülje a témát.
Ahogy arról sem beszéltek soha, hogy Neil, amíg meg nem n sült,
szinte habzsolta az életet, mindennap más n vel hált.
Ekkor belépett a konyhába. Életében nem járt még konyhában, sem itt,
az amerikai otthonában, sem szül földjén, angliai otthonai egyikében sem.
Meg is lep dött alaposan.
A konyhában tucatnyi ember sürgött-forgott. A vidám csevegésbe
pattogó ritmusú ír népdal keveredett, amit l a hangzavar kellemes
zsongássá szelídült, és ezt csak még barátságosabbá tette az aprítókés
kopogása a vágódeszkán, a lábasok és serpeny k vidám csilingelése. A
kislánya, Charlotte nevetését is felismerte. A gyerek a konyha közepén álló
feny fa asztalnál segédkezett a szakácsn nek. Valami tésztát kavartak,
amelyet Charlotte mindannyiszor megkóstolt, ahányszor kavart rajta egyet.
Neil szíve kifacsarodott a láttán.
Charlotte a megszólalásig hasonlított az édesanyjára Nincs nála szebb
kislány a világon, ahogy Connie-nál sem hord a hátán a föld gyönyör bb
t.
A zsongás hirtelen félbeszakadt. A kés kopogása is abbamaradt. A
lábasok koccantak még egyet, aztán halálos csend telepedett a konyhára.
Tucatnyi tekintet fordult felé, valamennyiük szeme tágra meredt a
csodálkozástól.
Érezte, hogy fülig pirul. Miel tt szólhatott volna, Charlotte észrevette,
és felkiáltott:
– Papa! – és miel tt Mrs. Partridge, a dadus észbe kaphatott volna, már
le is ugrott a magas székr l. Könnyen hasra is eshetett volna, de
szerencsére ügyesebb volt annál. Dundi lábacskáit fürgén szedve apja kitárt
karjaiba szaladt. Neil felkapta és magához szorította a gyermeket.
– Szia, édesem – köszöntötte Neil, és még szorosabban megölelte.
– Képzeld, papa, pitét sütök! Almás pitét, vacsorára jelen tette vidáman.
– Mind egy szálig felfalom – válaszolta Neil.
Charlotte arcáról hirtelen lehervadt a mosoly.

– A mamának készítem – mondta.
Neil megdermedt. Félt a folytatástól.
– A mamának nagyon fog ízleni – mondta a kislány, és megint
mosolygott.
Neil szíve fájdalmasan összeszorult, majdnem kettéhasadt.
– Hát persze hogy ízleni fog – mondta halkan, és letette az öléb l a
gyermeket. Kérd n nézett Mrs. Partridge-ra. Mind ez idáig nem sokat
tör dött a kislány nevel jével, de most úgy érezte, ez a n a
szövetségese lehet.
– Hol van Lady Montrose? – kérdezte halkan.
– A szobájában maradt, uram – válaszolta a nyúlánk asszony.
Ez nem lepte meg. Szótlanul nézte az asszonyt, a nevel állta a
pillantását. Mindketten ugyanarra gondoltak: miért viselkedik így Connie?
A helyzet napról napra rosszabbodott. Connie azel tt már reggel hatkor
talpon volt a gyerekekkel, soha, egyetlen alkalommal sem fordult el , hogy
lustálkodott volna. Mi lelte, hogy mostanában nem hajlandó kimozdulni a
szobájából, nem jár társaságba, még a barátait sem hajlandó fogadni?
Mi lelte, hogy nem tör dik többé a férjével, a családjával, az életével?
– Menjek fel hozzá, hátha szüksége van valamire? – kérdezte Mrs.
Partridge óvatosan.
– Nem szükséges. Küldjön fel reggelit. – Neil gondolatai lázasan
kergették egymást. Connie az utóbbi id ben alig evett valamit, szemmel
láthatóan lefogyott, az arca teljesen beesett. – Kérem, készítsen neki egy
omlettet, pirítóssal és teával.
– Papa? – ráncigálta meg a kezét Charlotte. – Én is látni akarom a
mamát!
Neil tétovázott.
– Majd máskor, kicsim.
Charlotte szeme elkerekedett, arcocskája hirtelen megváltozott: makacs
dacosság ült ki rá. így már nem annyira az anyjára hasonlított, hanem a
nagynénjére, Francescára.
– Nem! A mamámat akarom! Látni akarom a mamát! – kiabálta, és
egyszeriben könnyek lepték el hatalmas kék szemét. – A mama már
sohasem játszik velem! És Lucindával sem! A mamámat akarom! –
toppantott a lábacskájával haragosan.

Nem esett nehezére engedni neki, ölbe vette a gyereket, jelent ségteljes
pillantást vetett Mrs. Partridge-ra – amit az asszony meg is értett és kiment
a konyhából. A nevel követte.
– Meglátogathatod a mamát, amikor reggelizik, de el tte négyszemközt
szeretnék beszélni vele – mondta a kislányának.
Charlotte tétovázott. Neilnek szinte nevetni támadt kedve, látván a
gyerek tépel dését, hogy elfogadja-e az ajánlatot. Végül Charlotte egy
halvány mosoly kíséretében bólintott.
– Én is reggelizhetek vele? Omlettet szeretnék!
– Reggeliztél már?
A gyerek bólintott.
– Akkor meg kell kérdezned Mrs. Partridge-t – válaszolta Neil, és
otthagyta kettejüket, hogy megbeszéljék a második reggeli lehet ségét. A
mélabú szinte felemésztette, minden porcikájára rátelepedett, amint felfelé
lépkedett a lépcs n. Connie lakosztályának csukott ajtaja el tt egy
pillanatra megállt hallgatózni, de egy árva nesz nem sok, annyi sem
hallatszott odabentr l.
Neil elbizonytalanodott, aztán er t vett magán és bekopogott. Nem jött
válasz.
Újra kopogott, hosszabban. Egy ideig várt, majd a kilincs után nyúlt.
Csak amikor lenyomta, hallatszott Connie hangja:
– Ki az?
Neil megrettenve állt meg a résnyire nyitott ajtóban.
– Én vagyok az, Connie.
Most Connie-n volt a sor, hogy elbizonytalanodjék.
– Egy pillanat, Neil.
Furcsamód cseppet sem tetszett neki a válasz. Gondolkodás nélkül
kitárta az ajtót, de odabent koromsötét fogadta.
Pislogva próbált hozzászokni a sötétséghez, míg végre megpillantotta a
feleségét, amint épp széthúzni készült a súlyos drapériákat. Hálóingben állt
az ablaknál, keze a zsinóron volt már, úgy pillantott hátra a válla fölött. A
szobában egyetlen lámpa sem égett.
Pillanatnyi tétovázás után Connie megmozdult: széthúzta a függönyt.
Ragyogó napfény öntötte el a nappalit.
– Kértelek, hogy várj egy kicsit – mondta higgadtan, és a következ
ablakhoz lépett, hogy ott is széthúzza a sötétít ket.

Neil nem felelt. A hálószobát a nappalitól elválasztó ajtóhoz ment, és
kitárta. A hálóban is koromsötét uralkodott.
– De Neil! – méltatlankodott Connie.
Neil felkapcsolta a háló világítását, és benézett. A baldachinos ágy
össze volt túrva, ami arról árulkodott, hogy Connie nemrég kelhetett ki
bel le, de egyébként a szobában tökéletes rend uralkodott.
– Neil!
Ügyet sem vetve felesége méltatlankodására, az aranyszín szatén
sötétít függönyhöz lépett, és félrehúzta. Connie hálószobájának falait
meleg vajsárgára festették, az ágy virágmintás kárpitja bézs, arany és sárga
színekben pompázott, sötétvörös és narancsszínekkel tarkítva. A szoba
egységes színvilágát a barátságos fapadló és a vastag, puha
perzsasz nyegek tették még otthonosabbá. A helyiség vidámságot és
melegséget sugárzott, ugyanakkor hívogató eleganciát is árasztott. Connie
nappalijának kárpitjai is hasonló tónusúak voltak, azzal a különbséggel,
hogy a falak itt sötétebb aranyszínt kaptak, a hatást pedig a kanapé számos
élénkpiros díszpárnája fokozta. Amikor Neil megfordult, felesége az
ajtóban állva figyelte. Connie elmosolyodott, de mosolya meglehet sen
kényszeredettre sikerült.
– Most keltél fel?
– Igen. Nem érzem magam valami jól.
– Szóljak dr. Finneynek?
– Nem szükséges, elmúlik.
– Connie! – szólt Neil aggódva, és kisietett a nappaliba, ahol szintén
tökéletes rend uralkodott. Úgy t nt, mintha soha senki nem használná azt a
helyiséget, pedig a felesége nem volt kifejezetten rendmániás. Szerette
ugyan, ha minden a helyén van, de azért el fordult, hogy itt-ott
szertehagyott egy-két dolgot: egy sálat a szék karfáján, a táskáját a
komódon, a levetett ékszereit az éjjeliszekrényen. Connie imád olvasni,
különösen a romantikus ponyvaregényeket kedveli, ezért mindig hevert
imitt-amott egy nyitott könyv a lakosztályában, mellette az
olvasószemüvege.
Neil ekkor jött csak rá, mi is hiányzik neki igazából: nemcsak a felesége
lakosztályából, hanem az egész házból. Connie rajongásig szereti a
virágokat, a ház mindig tele volt velük. A lakosztályát általában többféle

kompozícióval díszítette, az egyszer rózsaszáltól az extravagáns
csokrokig. Hol van most a sok virág?
És hol a régi Connie?
– Mit akarsz, Neil? Beszélni szeretnél velem?
Neil csak bámulta. A felesége még így is lélegzetelállítóan gyönyör
volt. Most kelt ki az ágyból, de ha kibújna a hálóingéb l, és magára öltene
egy estélyit, máris indulhatna bálozni. Eszébe jutott Connie tökéletes teste,
amelyet csak néhányszor mert leplezetlenül megcsodálni, mert a felesége
mindig elpirult a szégyent l.
Nem akart most így gondolni rá, de a vágy önkéntelenül felébredt
benne. Nem tudott ellenállni a feleségének, mindig megkívánta, ha
megpillantotta.
– Miért bámulsz így? – kérdezte Connie ridegen. – Most keltem fel, és
megkértelek, hogy várj egy percet.
– Charlotte-nak hiányzol... és nekem is – felelte Neil hévvel.
Connie kék szemében megcsillant valami, de nyomban hátat is fordított
a férjének.
– Ezt mondta?
Neil elbizonytalanodott kissé, mert a szíve olyan er vel vert, hogy a vér
a fülében lüktetett.
– Igen, és én is ezt mondom, Connie. – Odalépett, és két oldalról
gyengéden megfogta a felesége vállát.
Connie megdermedt.
– Nem vagyok valami jól, Neil, de hamarosan elmúlik – mondta Connie
er ltetett könnyedséggel a hangjában.
– Valami nincs rendben veled, Connie – vett er t Neilen a kétségbeesés.
– Érzem, hogy egyre távolodsz t lem. Kérlek, gyere vissza hozzám! –
hallotta a saját hangját.
Connie elhúzódott t le. Az ablakhoz ment, és kifejezéstelenül bámult ki
a Madison Avenue és a Hatvanegyedik utca sarkára.
– Nem távolodom t led, Neil, csak egyszer en megfáztam, azt hiszem.
Meg van egy kis migrénem is... – mondta, de nem fordult a férje felé.
Neil lehunyta a szemét, teljesen hatalmába kerítette a
reményvesztettség. Hogyan szerezhetné vissza a feleségét? Hogyan? Úgy
vélte, másként kell próbálkoznia:
– Hogy érezted magad tegnap este?

Connie megfordult, látható megkönnyebbüléssel a szemében.
– Nagyon jól.
– Nekem egyáltalán nem tetszik, ahogy Júlia megpróbálja
összeboronálni Hartot és Francescát. Szerintem meg kellene t akadályozni
ebben.
– Miért? Hart odavan érte, és el bb-utóbb úgyis kénytelen megn sülni.
Neil alig akart hinni a fülének.
– De Connie! Össze fogja törni Francesca szívét! – Azt már nem tette
hozzá, hogy „akárcsak a tiedet, ha tovább folytatod vele a flörtölést".
– Nos, szerintem várjuk ki a végét – mosolygott rá a felesége.
Mosolya szintének t nt, és ha csak rövid ideig is, de vidámabbnak
látszott. Neil odalépett, de miel tt megfoghatta volna a kezét, Connie
elhúzódott t le. Mintha arcul csapták volna.
Connie megint mosolygott, ezúttal er ltetetten.
– Felküldenéd a lányokat?
– Mindjárt jönnek. Charlotte szeretne veled reggelizni.
Connie arcáról lehervadt a mosoly.
– Nincs étvágyam.
– Connie, beszélnünk kell.
– Neil, semmihez sincs kedvem, különösen egy komoly beszélgetéshez,
amelyre a komor arckifejezésedb l ítélve készülsz. Nem aludtam jól az
éjjel, s t egész héten nem aludtam rendesen. Tényleg nagyon fáradt
vagyok.
– Így akarsz büntetni? – kérdezte Neil távolodó felesége után nézve.
Connie egy pillanatra megállt, de nem fordult felé. Neil arra számított,
hogy udvariasan kitér a válasz el l, de másodpercnyi gondolkodás után
Connie azt mondta:
– Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, Neil.
Francesca Bette, a szobalány segítségével nekilátott becsomagolni a

jobbára vonaton töltend , egynapos úthoz szükséges alapvet holmikat, és
közben próbált lázasan kitalálni valami elfogadható indokot, hogy hová is
készül. Ez lesz az els nyomozása, amely a város határain kívülre viszi, és

túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy egyetlen magyarázattal álljon el .
Valójában egyetlen értelmes kifogás sem jutott eszébe, azonkívül, hogy
Bragg társaságában tölthet egy napot, és végre újra nyomozhat.
– Szerintem ez is megteszi – mormolta, majd az ablak melletti asztalon
álló bronzórára pillantott, átellenben a pompás baldachinos ággyal. A
legszebb – és legcsinosabb – hálóingét csomagolta be az útra, váltóruhával,
papuccsal, egy váltás fehérnem vel egyetemben, amelyek mellé még
néhány tisztálkodó szer is bekerült. Utolsó pillanatban még eszébe jutott az
ajakrúzsos tégely és egy üvegcse francia parfüm is. Bette a szeme sarkából
figyelte, amint úrn je gondosan összehajtogatja a csipkés hálóinget, amely
korántsem volt mondható téli viseletnek.
– Megtenné, hogy leviszi a csomagomat a bejárathoz, Bette?
Köszönöm!
Azzal Francesca kiviharzott a szobából, végigszáguldott az
el csarnokon, egyenesen a szülei lakosztályába. Az ajtó résnyire nyitva
állt. odabent a szobalány épp az ágyat vetette be és takarított.
– Hol van a mama?
– Az öltöz jében, kisasszony.
Francesca köszönetképpen rámosolygott, átviharzott a hálószobán, majd
a szomszédos, narancsszín márvánnyal borított nappalin, és végül
berontott a puha sz nyegekkel borított barackszín budoárba.
Anyja egy kalapot próbált éppen, amikor Francesca berontott.
– Francesca! Micsoda meglepetés! – Remekbe szabott sötétkék ruhát
viselt, amelynek pompás selymén a fény csillanva siklott minden
mozdulatra. – Hogy tetszik ez a kalap? – mutatott egy kisméret ,
csipkeszalagos sötétkék fejfed re, amelyet életh rózsák díszítettek.
– Nagyon szép, mama. Most el kell utaznom, de ígérem, korán reggel
itthon leszek.
– Szó sem lehet róla – felelte az anyja higgadtan.
Francesca rendületlenül mosolygott rá.
– Meg sem kérded, miért? Nagyon komoly ügyr l van szó, amely
különösen érzékenyen érinti a Bragg családot. Hogy szinte legyek,
Lucynak teszek egy nagyon nagy szívességet.
Júlia felpróbálta a kalapot, majd alaposan szemügyre vette magát a
tükörben.
– Mama!

– Miféle szívességr l van szó, Francesca? – fordult felé az anyja.
– Egy nagyon bizalmas ügyr l – felelte .
– Már megint nyomozásba akarsz kezdeni?
Francesca nem mert szólni.
– Gondoltam. Mostanában úgy jössz-mész, hogy nem is lehet szó
semmi másról – vette le a kalapot Júlia, és elgondolkodva méregette.
– Mama, értsd meg, segítenem kell Lucynak! Ne akard, hogy
ellenszegüljek neked! – kiáltotta Francesca kétségbeesetten.
– Én azt nem akarom, hogy veszélybe kerülj!
– Húszéves vagyok, tudok vigyázni magamra. Ha most nem tudok
önállóan dönteni, akkor sohasem leszek rá képes.
– A legtöbb n soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy önállóan döntsön,
soha az életében – figyelmeztette az anyja.
– Ebben a házban minden fontos döntést te hozol meg – válaszolta
Francesca, és bal kézzel megragadta az anyja kezét. – Tudnod kell, mama,
hogy én akkor is a saját döntéseimet fogom követni, ha egyszer férjhez
megyek.
– Hiszen tudom én – sóhajtotta Júlia.
– Segítenem kell Lucynak, mama, ez most nagyon fontos. És... nem
akarok hazudni neked.
– Te nem szoktál hazudni, Francesca – mosolyodott el az anyja
halványan.
– De az utóbbi id ben olykor el fordult, hogy nem fedtem fel a teljes
valóságot. Most nem szeretném, ha így lenne – mondta Francesca nagyon
szintén.
– Hová készülsz?
– A városon túlra, északra.
– Pontosan hová?
– Azt nem mondhatom meg.
– És kivel?
Francesca egy pillanatig se tétovázott, rezzenéstelen arccal vágta rá:
– Bragg-gel... és Harttal. – Ezt a hazugságot! Ezt a szemenszedett
hazugságot!
– Hart is veletek tart? – lelkendezett Júlia széles mosollyal az arcán. –
És Rick Bragg?

Francesca az ajkába harapott. Ha véletlenül kiderül az igazság az anyja
soha többé egyetlen szavát sem fogja elhinni, de ha elmondja az igazat,
hatalmas veszekedést zúdít a saját fejére.
– Mikor indultok? – faggatta tovább Júlia rendületlenül jókedv en.
– Most azonnal.
– Apád megöl engem – ölelte meg az anyja, és hirtelen elkomorult.
Szótlanul néztek egymásra.
Francesca megint az ajkába harapott.
– Ugye kibékültök a papával?
Julia eltolta magától.
– Nem tudom. Evan elköltözött, ugye tudod?
– De akkor is ki kell békülnöd a papával! Nem veszekedhettek Evan
miatt, mert úgysem tudjátok rábírni, hogy meggondolja magát.
Julia lemondóan hunyta le a szemét, majd hirtelen összeszedte magát, és
így szólt:
– Jó utat, kislányom! – Azzal újra magához ölelte Francescát.– Apádat
meg bízd rám!
Ritkaságszámba ment, hogy Evan kora délel tt úton legyen, hiszen

jobbára éjszakai életet élt. Vidáman nevetett bele a reggeli napsütésbe,
mélyen beszívta a friss, hideg leveg t. A Fifth Avenue Hotel lépcs jén állt,
ahol el nap szobát bérelt.
Majdnem egy egész lakosztályt vett ki, de miközben kitöltötte a
bejelent lapot, eszébe jutott gyatra pénzügyi helyzete. Valójában semmi
jövedelme sem volt, nyakán egy rakás adósság, de szerencsére jobb
helyeken volt még némi hitele. Ezért inkább úgy döntött, hogy lakosztály
helyett egy egyszer szobát választ, és roppantul meg volt elégedve
magával.
Végignézett az ötödik sugárúton, amelynek túloldalán a Madison Park
terült el. Legnagyobb meglepetésére igen sok járókel t látott, férfit és n t,
jobbára párokat. Eszébe jutott, hogy ilyen gyönyör napon ez talán nem is
annyira meglep .

Elindult a belváros felé. A reggelit a szobájában fogyasztotta el,
miközben összeírta azoknak a nevét, akikhez állásügyben fordulhat. Az
apja révén ismerte ket a társasági életb l. Kihúzta azoknak a nevét, akiket
Andrew Cahill jó barátjaként – és nem egyszer ismer seként – tartott
számon. Biztos volt benne, hogy estére jó állása, biztos fizetése lesz, hisz
végül is egész addigi pályafutását egy jól men cégnél töltötte. Ért a
pénzügyekhez, legyen szó bármilyen területr l. Egyre nagyobb
lelkesedéssel gondolt arra, hogy végre mással is foglalkozhat, mint a
vágóhidak könyvelése.
Fütyörészve sétált végig az úton, miközben eszébe jutott, hogy a nagy
sietségben nem is volt alkalma elbúcsúzni Mrs. Kennedyt l és a
gyerekekt l. Ez kissé elszomorította. Mivel esze ágában sem volt betenni a
lábát szülei otthonába, elhatározta, hogy levelet küld az asszonynak. Még
az is lehet, hogy délutánra meghívja az anyját egy teára, hogy
megnyugtassa, minden rendben van, és az elköltözés még nem a világ
Vége.
Egy kabát nélküli férfi sétált el tte lassan, majd megállt az egyik
kirakatnál bámészkodni. Evan épphogy észrevette, alig tudta kikerülni, ám
a férfi ekkor hirtelen megfordult, és nekiütközött. Evan elveszítette az
egyensúlyát, majdnem elesett.
– Hé! – méltatlankodott, miközben sikerült visszanyernie az
egyensúlyát. Sötét szempár nézett farkasszemet vele. – Elnézést... –
dadogta, de nem volt alkalma befejezni: a keszty s kézben egy penge
villant. Evan rádöbbent, hogy nem úriemberrel áll szemben, és azzal is
tisztában volt, mi következik és miért.
De nem döfés következett. Hatalmas ütést érzett a tarkóján. A fájdalom
szinte teljesen elvakította.
Szerencsére azért sikerült talpon maradnia, de a rémület teljesen
hatalmába kerítette. Védekezésképpen felemelte az öklét, de tudta, a vég
elkövetkezett.
Ütése er tlenül csapódott a férfi mellkasának, miközben ugyanabban a
pillanatban bokszer ütését érezte az állán, feje hátrabicsaklott. A kegyetlen
csapás következtében fájdalma már-már elviselhetetlenné vált, majd érezte,
hogy kirúgják alóla a lábát. Estében egy er s kar elkapta, és mint a béklyó,
lefogta.
Rátört a rémület.

Istenem, hát tényleg ez volna a vég?
A fájdalom tüzes ködén keresztül még érezte, hogy végigvonszolják a
járdán, majd a földre lökik. Ekkor végre sikerült megpillantania támadója
arcát, akit azonnal felismert: Charlie volt, a vadállat, az uzsorás test re.
Tudta, hogy magyarázkodni nincs esélye: a bokszer újra lesújtott, ezúttal a
homlokára. Még sikerült elkapnia Charlie csuklóját.
A férfi röhögve rázta le magáról, és jól irányzott rúgást mért egyenesen
a bordái közé.
Evan leveg ért kapkodott, tekintete elhomályosult, bordái nagyot
reccsenve törtek.
A rúgások egyre csak záporoztak a gyomrára, a veséjére, az ágyékára.
Majd újabb bokszerütések következtek. Evan erejét vesztve,
kiszolgáltatottan hevert saját vérében fuldokolva, mint egy rakás törött
csont.
És akkor a férfi a fülébe súgta:
– Ne félj, nem fogsz meghalni! Ez csak figyelmeztetés volt, Cahill.
Tizenötödik fejezet
1902. február 17, hétf , este 8 óra
A börtönigazgató a vasútállomáson várta ket, amely mindössze egy

rozoga faviskó volt. A félig leszakadt ajtót egy retesz tartotta, fölötte
megfakult tábla lifegett a felirattal: KENDALL. Rajtuk kívül nem is szállt
le más utas a vonatról, amelynek következ állomása Albany városa volt
négy és fél órányira.
– Ha nem tévedek, ön Bragg rend rf nök úr. Sokat olvastam magáról az
újságban. A hölgy pedig csakis Miss Cahill lehet, a híres nyomozón .
Gondoltam, kijövök önök elé az állomásra, elvégre nem mindennap vehet
részt az ember egy ilyen komoly nyomozásban.

Bragg és Timbull igazgató kezet fogott. A börtön vezet je nagydarab,
kövér ember volt, vastag tokával és hatalmas pocakkal. Dohányt rágcsált,
és olcsó whisky szagát árasztotta, de mosolygós szeme jóindulatról
árulkodott.
– Köszönjük, hogy fogad minket, igazgató úr – mondta Bragg. – Nagyra
értékelem, mert nagyon szorít bennünket az id . Az éjféli vonattal már
vissza is megyünk a városba.
– Meg tudom érteni – jegyezte meg Timbull, és a szája másik felébe
tolta a dohánylevelet. Elégedett vigyorral kapta fel Francesca b röndjét: –
Maga a legszebb detektív, akivel eddig találkoztam.
Francesca a bók hallatán fülig pirult.
– Köszönöm, igazgató úr.
– Nincs mit – felelte a férfi, és lefelé indult a rozoga tölgyfa lépcs n,
amelynek három foka közül az egyik baljósan megreccsent a lába alatt. A
járdát vastag jég és hóréteg fedte.
– Csak óvatosan, mert rettent en csúszik! – figyelmeztette ket.
Sötét este volt, a hold sem világított. Francesca semmit sem látott,
nemhogy a lépteire ügyeljen. Fél futballpályányi távolságra volt ugyan egy
lámpaoszlop, amelynek gyér fényében mintegy tucatnyi épület körvonala
rajzolódott ki: valószín leg a városka szíve. Érezte, hogy Bragg
határozottan megfogja a karját, így felmerte emelni a fejét, hogy ránézzen.
A férfi szándékosan kerülte a tekintetét.
Tulajdonképpen egész délután ezt tette, bár korántsem ment könnyen,
mert a fülkében mindvégig ketten utaztak csupán. Déltájban szálltak fel, és
a nyolcórás út meglehet sen kínosan telt, mintha nem szerelmesek vagy
barátok utaznának együtt, hanem két vadidegen. Bragg többirodányi
aktakupacot hozott magával, amellyel behúzódott a fülke egyik sarkába,
mondván, végre alkalma lesz utolérni magát a papírmunkával. Mintha
falat emelt volna kettejük közé, amin Francesca megdöbbent, de nem
mert ellenkezni.
Arra számított, hogy a vonatúton kellemesen elbeszélgetnek majd
mindenfélér l: az ügyr l, politikáról, kettejük kapcsolatáról. Bragg
nyilvánvalóan másként gondolta.
Francesca szerencsére magával vitte a biológiakönyvét és Flaubert
Madame Bovaryját. Úgy döntött, ha már így alakult, kihasználja az
alkalmat, és tanul egy keveset. A kalauz egy halom napilapot hozott be,

amelyek közül Francesca a Times, a The Sun és a Daily News egy-egy
példányát választotta. Bragg hatkor azt javasolta, hogy tartsanak egy kis
szünetet, amíg megvacsoráznak.
Francesca gondosan összehajtogatta a Timest.
– Miért kerül szándékosan? – kérdezte halkan, de a lelke mélyén
mérhetetlen csalódást érzett.
– Szeretném befejezni a munkámat – felelte a férfi éppolyan halkan.
– Beszélnünk kellene, azt hiszem.
– Én pedig azt gondolom, hogy nem volna jó ötlet. Nagyon hosszú és
fárasztó este áll el ttünk – nézett a szemébe Bragg határozottan.
– Miért viselkedik így? – állt fel Francesca.
A férfi némi tétovázás után így felelt:
– Nem merem túl közel engedni magamhoz, f ként így, kettesben. Nem
azért, mert önben nem bízom, hanem saját magamban – mondta átható
tekintettel.
Francesca ett l kissé megkönnyebbült, és meg is engesztel dött, úgy
vonultak át az étkez kocsiba, hogy elfogyasszák a vacsorát. Alig láttak
hozzá, Bragg bejelentette, hogy táviratozott Shoznak Texasba, és kérte,
utazzon New Yorkba.
– T le akarom hallani a történetet, hogy tudjam, miként járjak el a
továbbiakban – magyarázta.
Francesca a szépen terített asztal fölött átnyúlt, és megfogta a kezét.
Odakint már besötétedett, és az étkez kocsit megvilágító mécsesek fénye
miatt a vonatablakon át semmit sem lehetett látni a kinti világból.
– Miként járjunk el, így akarta mondani?
Összenéztek, és a férfi halványan elmosolyodott. Francesca a
hálókocsira gondolt, amelyben hazafelé utaznak majd, és a szívverése
felgyorsult. Bragg tüzes tekintetéb l kiolvasta, hogy is ugyanarra gondol,
de a férfi hirtelen elhúzta a kezét, és félrefordította a fejét, majd elszántan
nekilátott a vacsorájának.
Timbull igazgató egy lendítéssel a bricska hátuljába hajította Francesca
kicsi utazótáskáját, mellé került Bragg szintén kisméret csomagja is.
– Elnézést, de, tudják, ez a börtön legjobb járm ve.
– Messzire megyünk? – érdekl dött Francesca.
– Nem túl messze, úgy félórányira – felelte az igazgató mosolyogva,
kivillantva sárgás fogsorát.

Mindhárman felprésel dtek a kocsi bakjára, úton a városból kifelé
Timbull megjegyezte:
– Visszakerestem az aktákat, amelyek után érdekl dött, hogy
felfrissítsem kissé az emlékezetemet. Ki emlékszik már arra, mi történt
1896-ban, hát még 1890-ben!
– És eszébe jutott valami? – kérdezte Bragg.
Francesca reszketett a hidegben. Középen ült, és közelebb húzódott
Bragghez, hátha kissé átmelegszik a közelségét l.
Timbull figyelmét nem kerülte el a mozdulat:
– Hideg van ám itt északon! Rendesen fagyott ma éjjel is.
– Nem csoda hát, ha egyfolytában reszketek – felelte Francesca mosolyt
er ltetve az arcára.
Bragg ránézett, és némi tétovázás után átkarolta.
– Elég vékony a kabátja.
– Valóban nem túl vastag – bólintott Francesca fogvacogva, és még
közelebb húzódott, igyekezvén nem venni tudomást az ébredez vágy
bizsergésér l a testében. Jobbnak látta, ha az igazgatóval beszélget: – És
mire jutott az aktákkal?
– Példás magaviselet rab volt, ha így visszagondolok. Magának való,
szófogadó, és sohasem került összet zésbe a többiekkel – nézett rájuk
Timbull, miközben a ló poroszkálva haladt velük a havas országúton.
Legel k mellett vitt az útjuk, Cranston valahol messze mögöttük volt.
– Craddock csakugyan mintarab lett volna? – csodálkozott Francesca.
– Dehogy – fordult felé Bragg. – Az igazgató úr Shozról beszél, ha jól
értem.
– Igen, Shozkay Savage-r l van szó, az indiánról. Az els id kben,
miután bekerült, volt egy-két összet zése, de alapjában véve rendes fickó
volt. '89 óta vagyok itt igazgató. Ahogy most végigolvastam az aktákat,
minden eszembe jutott. Savage nem az a fajta fickó, akit az ember könnyen
elfelejt. Er s, csendes ember, hát persze hogy emlékszem. Az a fajta fickó,
akit jobb, ha nem bosszant fel az ember, ha értik, mire gondolok.
Próbálkoztak vele egyszer-kétszer, csak hogy próbára tegyék, de Savage
mindig rendesen megvédte magát, így aztán békén hagyták. El sem
mondhatom, mennyire megdöbbentett, hogy a legjobb magaviselet rabom
egyszer fogja magát, és lelép – vonta össze a szemöldökét az igazgató.

Francesca még mindig reszketett, de Bragg – anélkül, hogy ránézett
volna – dörzsölgetni kezdte a karját, amit jóles érzéssel vett tudomásul.
– És mi a helyzet Craddockkal? – kérdezte Bragg. – Rá is emlékezett?
– Addig nem, amíg el nem olvastam az aktáját! – horkantotta Timbull. –
Na, aztán igazi nehézfiú volt! Megszámlálni sem lehet, hányszor
keveredett összet zésbe! Csak egymaga vagy tizenkét esetben
kezdeményezett verekedést. Egyszer az egyik társát szemen szúrta egy
fogkefével, mert összekülönböztek egy n miatt, aki egyiküket
meglátogatta. A fickó meg is vakult. Én mondom, nem múlt el nap, hogy
ne csinált volna bajt – ingatta a fejét Timbull. – Nem sokat teketóriázott,
gondolkodás nélkül kiszúrta a másik szemét.
Francesca és Bragg egymásra nézett.
– Ez egyáltalán nem meglep – jegyezte meg Francesca. – De mi köze
Shoz Savage-nek Joseph Craddockhoz?
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát az igazgató.
Francesca csalódottságot érzett.
– Csak van valaki a börtönben, aki 1890 óta ül, és tud valamit róluk.
– Kétlem – felelte Timbull vidáman. – Na, még vagy öt perc... A börtön
annak a dombnak a tetején áll.
Francesca a mutatott irányba nézett, de néhány sötét halomnál nem
látott egyebet.
– Két emberemet állítottam az ügyre, hogy kiderítsék, mi folyt itt –
szólalt meg Bragg hirtelen.
Timbull érdekl dve vonta fel az egyik szemöldökét, de Francescát is
meglepte a bejelentés.
– Ha jól tudom, nagy botrány volt a Kendall-er dben közvetlenül
azután, hogy maga átvette a börtön vezetését.
Timbull egy ideig maga elé révedt, majd nagy sokára így szólt:
– A gyilkosságra gondol, igaz?
Francesca meglepetten fordult felé.
– Miféle gyilkosság?
– Csak egy fogvatartott volt, kisasszony – sóhajtotta Timbull.
– Az elkövet személye sohasem derült ki – folytatta Bragg halkan. –
Shoz egy héttel kés bb szökött meg, 1890. február végén.
Timbull felhorkant, majd fogta az ostort, hogy azzal ösztökélje a lovat
gyorsabb haladásra.

Francesca elképedt, hogy Bragg egy árva szóval sem említette ezt neki.
Lehet, hogy a rab meggyilkolásának semmi köze sincs Shoz szökéséhez,
de az is könnyen el fordulhat, hogy nagyon is sok köze van hozzá.
– Igazgató úr, biztosan emlékszik az els és talán egyetlen botrányra,
amely a Kendall pályafutása alatt el fordult!
Timbull dühösen köpött egyet a kocsi mellé.
– Az r bukkant rá egyik reggel a hullájára a cellában. Alaposan
összeszabdalták, aztán felkötötték. A halottkém szerint nem a
vérveszteségbe halt bele, hanem abba, hogy eltörött a nyakcsigolyája.
Valaki alaposan ellátta a baját.
– Úgy érti, megkínozták? – csodálkozott Francesca.
– Igen, alaposan megkínozták, méghozzá indián módszerrel: lassan és
hosszadalmasan.
Francesca gondolni sem akart arra, hogy Lucy férjének ereiben jobbára
apacs vér folyik, és felesége bevallása szerint nagyon kemény és veszélyes
fickó volt.
– Ki volt az áldozat? – kérdezte suttogva.
– Cooper. Randy Cooper. Nagyf nök volt a rabok közt, hogy úgy
mondjam, irányította a benti ügyeket. Tudja, minden börtönben van egy
király, és annak egy hadserege. Cooper király volt. Nagydarab, kemény
fickó, hideg, mint a jég. Ha valaki nem az szabályai szerint játszott,
el bb-utóbb betörték, már ha értik, mire gondolok – vetett egy
jelent ségteljes pillantást Braggre. – Mondanom sem kell, szemtanú persze
sosem volt. Na, megérkeztünk – mondta, amikor áthajtottak az
er dítményszer kapun.
Francesca szemügyre vette az el ttük magasodó hosszú, léckerítéssel
körbevett, ronda épületet, és megborzongott: a látvány alapján a börtön
még szörny bb helynek t nt.
Bragg Timbullhoz fordult:
– Van ötlete, hogy miért kínozták halálra Coopert? Nem gyanítja, ki
követte el?
– Hosszas nyomozást folytattunk, de mivel senki nem volt hajlandó
vallomást tenni, ejtenünk kellett az ügyet. Cooper egyébként igazi rosszfiú
volt, egy vadállat, uram. Saját magánhadserege volt, még az örök is
tartottak t le.

– A rabok közül tehát bárkinek lehetett rá oka, hogy megkínozza és
meggyilkolja?
– Így van, uram.
Francesca és Bragg ismét egymásra nézett, majd egy id után Bragg
ismét a börtönigazgatóhoz fordult:
– Volt-e konfliktus Cooper és Shoz között?
– Shoz egypárszor megkapta a magáét, ha jól emlékszem, éppen
Coopert l és bandájától, de ez az összes többi rabra éppúgy igaz.
Csakhogy Shoz nem csatlakozott a bandához, mert mint azt már
említettem, magának való fickó volt. Egy szót sem szólt soha, nem
fenyeget zött, vagy hasonló. Ha úgy vesszük, nem is volt közük
egymáshoz, ha értik, mire gondolok.
– És Craddock-nak?
Timbull szélesen elvigyorodott.
– volt Cooper egyik nagyágyúja. Ha úgy vesszük, Cooper után volt
a másik nagyf nök. Miután Coopert kinyírták, Craddock került a trónra –
mondta Timbull, és egy lendülettel leugrott a bricska ülésér l.
Francesca Bragg tekintetét kereste.
– Mi jár a fejében? Mire megyünk mindezzel? – kérdezte suttogva,
nehogy a börtönigazgató meghallja.
– Shoz Cooper álnéven élt, miután megszökött a börtönb l.
Három órával kés bb a helyi vonat elindult a Kendall állomásról.

Francesca és Bragg az elmúlt órákat a börtönigazgató irodájában töltötte.
Sorra vették a három férfi aktáját, elejét l a végéig átnyálazták azokat, de
még a sz kszavú nyomozati jelentést is. Semmi újat nem tudtak meg, bár
az igazgató még elmesélte, hogy Craddock uralma nem tartott sokáig, mert
új rab érkezett a börtönbe, sokkal er sebb, okosabb és kegyetlenebb nála,
így Craddock újra másodheged s lett.
– Hölgyszakasz – húzta félre a faborítású ajtót a kalauz Francesca el tt.
A kicsiny fülkében két ágy volt: egy alsó és egy fels . – Az ágyat fel lehet
hajtani, akkor lenyitható az asztal – mutatott az ablak alatti felhajtható

asztallapra, amely mellett egyetlen szék árválkodott. – Az étkez kocsi
hatkor nyit, a klub egész éjjel nyitva van – közölte, majd kiprésel dött a
keskeny ajtón a folyosóra. – Ez az ön fülkéje, uram – tolta félre a
szomszédos ajtót, amely mögött egy hasonlóan sz k hálófülke
helyezkedett el.
– Köszönöm – válaszolta Bragg.
Mivel a sz k folyosón mozdulni sem lehetett, Francesca inkább belépett
a saját fülkéjébe. A kalauz szalutált, és elt nt a folyosó végén.
Francesca nyomban rákezdte:
– Feltétlenül beszélnünk kell Shozzal! Szerintem nagyon sokat
megtudhatunk t le a börtönéletr l, és a Cooper-gyilkossággal kapcsolatban
is lehet információja.
Bragg nem felelt, csak komor képpel nézett maga elé.
Francesca megérintette a férfi karját.
– Az, hogy Shoz Cooper nevét használta hét éven keresztül, még nem
jelenti azt, hogy ölte meg.
– Fogadni mernék, hogy a Cooper-gyilkosságnak számos szemtanúja
volt, és van egy olyan érzésem, hogy Craddock az egyik.
– Megyek a klub kocsiba – közölte Bragg hirtelen, egy kelletlen mosoly
kíséretében. – jó éjt, Francesca.
Francescának tátva maradt a szája, de Bragg ezt már nem láthatta, mert
a zötyköl dés miatt imbolyogva elt nt a folyosó végén.
Francesca elképedve nézett utána. Végre alkalmuk lehetett volna, hogy
zavartalanul megbeszéljék az ügyet, mire Bragg fogja magát, és elmegy.
Mihez kezdjen most egyedül? Talán feküdjön le aludni? De hiszen úgysem
jönne álom a szemére!
Dühösen becsapta a fülke ajtaját, miközben az jutott eszébe, hogy
Calder Hart sohasem tett volna vele ilyet. Inkább hozott volna két pohár
whiskyt a bárból, és az utazás hosszú órái alatt megvitatták volna a világ
dolgait – legalábbis, ahogy Calder látja azokat.
Francesca elkeseredetten huppant le az alsó ágyra, alaposan be is ütötte
a fejét a fels be. Könny szökött a szemébe.
Most fogja elveszíteni t.
Fel kellett állnia, mert képtelenség volt az ágyon ülni anélkül, hogy ne
merevedjen meg a nyaka. Mindegyre azzal biztatta magát, hogy nem

veszítheti el a férfit. Bragg csupán erényes akar lenni, de legalábbis próbál
ügyelni az erkölcsökre, azért, mert szereti t. Kettesben maradni igencsak
komoly megpróbáltatást jelentene számára.
A lehajtható asztalka mellett álló székhez lépett óvatosan, és leült.
Mihez kezdjen most?
Hart arca jelent meg lelki szemei el tt. Szívem, ez háború lesz, hacsak
nem tér végre észhez, és felejti el ezt a szerelmes tündérmesét a
fivéremmel.
Nem akart Leigh Anne-re gondolni.
Rick n s, Calder viszont nem.
Ezek már Grace szavai voltak, tolakodón visszhangoztak a fejében.
Legszívesebben befogta volna a fülét, hogy ne hallja. Egyikük sem tudja,
hogy Bragg miatta akar elválni a feleségét l. Lehet, hogy ostobaság volt
visszautasítania t. Lehet, hogy kettejük boldogsága sokkal fontosabb,
mint Bragg politikai karrierje, és talán úgy is megreformálhatják a világot,
ha a férfi nem fut be politikai karriert. Hiszen annyi jó ügyet lehet
felkarolni, szervezetek és egyesületek százaihoz lehet csatlakozni,
támogatni, vagy nemes célokra adományokat gy jteni.
Csakhogy vezet nek született. Az helye a kormányzatban van.
Francesca megdörgölte a szemét. Hirtelen halálos fáradtság tört rá.
Semmi sem úgy alakult, ahogy tervezte, és csak túlkés n eszmélt rá, miért
is csomagolta be a csábos, csipkés hálóinget: azt akarta, hogy Bragg abban
lássa, megcsodálja, és elveszítse a fejét.
Csakhogy Bragg sokkal er sebb jellem annál. Sohasem kompromittálná
t, és Francesca ezért is nagyon szerette.
De hova, istenem, hova vezet mindez?
A válasz kiábrándító volt. Úgy zakatolta tele az aprócska fülkét, mint a
vonat csattogó kerekeinek zaja: sehova.
Hirtelen felpattant a székr l, az alsó ágyra kucorodott, és átölelte a
párnáját. Az aggodalom és a szomorúság mázsás súllyal telepedett rá,
szinte összeroppant alatta. Lehet, hogy Bragg mégsem az igazi? Talán meg
vannak átkozva?
Könny lepte el a szemét, elhomályosítva a látását. A vonat rendületlenül
zakatolt tovább, de a zötyköl dés és a monoton zakatolás cseppet sem volt
megnyugtató. A mécses halovány fénye homályosan táncolt a szeme el tt.
Bragg és Leigh Anne arca jelent meg el tte, majd Harté.

Egyszeriben felocsúdott. A mécses fénye élesebben ragyogott, és
Francesca rájött, hogy közben elszunnyadt, bár csak rövid id re. El ször
nem értette, mit l ébredt fel, de hallgatózni kezdett, és rájött, hogy a
szomszédos fülke ajtajának zaja rázta fel álmából. A fülkeajtót hangos
csattanással húzták be.
Felült, és persze alaposan beütötte a fejét a fels ágyba.
– Jaj!
Lüktet homlokára szorított kézzel csusszant le az ágyról, lélegzete
felgyorsult. Hány óra lehet? Számít ez egyáltalán? Imbolyogva állt fel, de a
vonat éppen kanyarodott, amit l elveszítette az egyensúlyát, és a fülke
falának tántorodott. Felhúzta a sötétít t, és kikémlelt az ablakon: odakint
koromsötét honolt. Fogalma sem volt, mennyit alhatott, egyórányit vagy
hosszabb ideig.
Tekintete megállapodott a kis kézitáskán. Lázasan gondolkodott, és bár
egy bels hang azt súgta, nem volna szabad, mégis a táskához lépett,
felpattintotta a zárat, és kinyitotta. El vette a csipkés hálóinget és a
selyemköntöst, amelyet ugyanolyan csontszín csipke díszített.
A hálóruha pihekönny volt, mintha semmit sem tartana a kezében.
Felvegye?
Mit l tart ennyire?
Ha most egymáséi lesznek, nincs többé visszaút. Megoldódnak a
problémáik – és a szerelmüket is megpecsételik vele. Francesca egyébre
sem vágyott, attól a perct l fogva ezt akarta, hogy találkoztak.
Bizonytalanságát elszántan söpörte félre, kigombolta a ruháját, és gyors
mozdulattal kibújt az ingblúzából, majd levetette az ingvállat is.
Mellbimbója a hidegt l megkeményedett, de nem tör dött vele. Kilépett a
szoknyájából, levetette az alsószoknyát, végül a csipkés bugyogót is. Aztán
belebújt a leheletvékonyságú hálóingbe, amelyet csupán két vékony csipke
vállpánt tartott, mély dekoltázsát szintén csipke szegélyezte. A mellrész
közepén egy igéz en finom rózsabimbó díszlett.
Vacogott a foga a hidegben. A fülkében éppen olyan farkasordító a
hideg, mint odakint, gondolta, és jobbnak látta, ha a h mérsékletre
koncentrál, nem pedig arra, amire készül – vagy ami éppen történni fog.
Belebújt a köntösbe, szorosan megkötötte az övet, de rájött, hogy ez nem
segít, úgyhogy kissé meglazította.

Némi tétovázás után kivette a csatokat a hajából, és megrázta aranyló
fürtjeit, amelyek lágyan omlottak a vállára, a háta közepéig.
A rúzs!
Belekotort a táskába, el vette a kis tégelyt, majd egy leheletnyi réteget
felvitt az ajkára és az arcára. Gondolkodni sem tudott már. Tudta, hogy
innen nincs visszaút, de ha mégis megtorpanna, soha többé nem talál
vissza erre az útra.
El kereste a kis kézitükröt a táskájából, és megnézte magát benne.
Meglep dött, mert a tükörb l egy tágra nyílt, aggodalommal,
nyugtalansággal, s t félelemmel teli szempár tekintett vissza rá.
Pedig nincs mit l félnie, nyugtatta magát.
Bragg az élete értelme.
Újra belenézett a tükörbe, de a búzavirágkék szempárból még mindig
félelem tükröz dött. A rúzs viszont igen jól állt. Leengedte a tükröt, de
elbizonytalanodott, öltözéke mindent látni engedett. Testének
domborulatait, mellének halmát, bimbóját és udvarát, bordáit, köldökét,
ágyékát, minden porcikáját. Lélegzete el-elfulladt. Merje-e megtenni,
amire készül?
Odavetem magam egy férfinak, villant át rajta a gondolat, mire hirtelen
elkomorult.
Egy n s férfinak.
Már-már azon volt, hogy visszabújik az ágyba, de nyomban eszébe
jutott, hogy kétszer is beütötte a fejét a fels fekv alkalmatosságba, ezért
inkább fél kézzel a fülke falának támaszkodott. Szereti Bragget, és a férfi is
szereti t. Bragg gy löli a feleségét, négy éve nem is látták egymást.
Mégsem sikerült megnyugtatnia magát. Alig kapott leveg t.
Tedd meg! – biztatta magát.
És ha mégsem oldódnak meg a problémák?
Ha netán egymáséi is lennének, fájdalom, b ntudat és szégyen kíséri
majd a kapcsolatot, ezt elhiheti!
Attól fél, hogy a tündérmeséjér l, amelyet olyan szépen kitalált, egyszer
csak kiderül, mer hazugság?
Francesca nem akart tudomást venni a félelemr l, sem Hart
figyelmeztetésér l. Elszántan nyitotta ki a fülke ajtaját, de csak résnyire,
hogy megbizonyosodjon róla, a folyosón nem tartózkodik senki. A folyosó
üres volt. Kilépett, és bekopogott a szomszédos ajtón.

– Bragg! – szólította a férfit már-már kétségbeesetten.
Nem érkezett válasz.
Dörömbölni kezdett:
– Bragg! Kizártam magam a fülkéb l!
Megint eltelt egy pillanat, és Francesca nem tudta eldönteni, a férfi nem
hallja vagy csak nem akarja hallani a kopogását. Vagy netán mélyen
alszik? Aztán az ajtó lassan kinyílt.
– Miért nem a kalauznak... – kérdezte volna Bragg, de a hangja elakadt.
Tekintete végigsiklott Francesca mellén, csíp jén, combján, és egy
pillanatra megállapodott az ágyékán.
Francesca mosolyt er ltetett az arcára, majd gyorsan besurrant a
fülkébe. Minden ízében remegett.
Bragg lassan fordult felé.
– A fülkéje ajtaja nyitva van, Francesca – mondta nagyon higgadtan.
– Hazudtam. Nem tudok aludni – vágta rá Francesca hirtelen. Atyaisten,
mit m vel? Csak ragaszkodjon továbbra is a romantikus meséjéhez, de
figyelmeztetem, a vége nem lesz boldog! – visszhangzott a fülében Hart
figyelmeztetése, egyúttal megjelent el tte a férfi sötét, elszánt, dühös
arckifejezése.
Nem akart Hartra gondolni. Most nem.
– Nem maradhat itt – közölte Bragg, de nem mozdult.
Francesca a szemébe nézett, és lecsillapodott. Páni félelme is
múlófélben volt. A fejében zsongó hangok is elcsendesedtek. Ezzel egy
id ben valahol mélyen, legbelül megszületett valami, amit rögtön
felismert.
Kettesben volt egy sz k vasúti fülkében egy fantasztikus férfival, a
férfival, akit szeret, és ahogy a férfi ránézett, azt nem lehetett félreérteni.
Végül is erre vágyott, nem?
Francesca nem értette magát. Még mindig félt, és lelkében ott volt még
a rettegés nyoma, de kétkedése közepette meger södött benne egy másik
érzés is, amely fel l nem kételkedett egyáltalán. Ágyéka majd szétfeszült a
szeretett férfi testi közelségére adott ösztönös válasz hatására. Érezte, hogy
mindene megfeszül odalenn, egyre jobban hatalmába keríti a türelmetlen
vágy.
– El akar csábítani – suttogta Bragg fátyolos hangon.
– Igen – bólintott Francesca.

Bragg háttal a résnyire nyitott fülkeajtónak d lt, és tekintetét a
mennyezetre emelte. Heves szívverése jól láthatóvá vált a nyaki erén.
Francesca gondolatai már nem kavarogtak úgy, lassan megnyugodott.
Az éjszaka már egyáltalán nem volt hideg. Forró volt és eleven, pedig
kettesben van vele egy vonatfülkében. Egymaguk vannak. Teljesen,
tökéletesen egymaguk. Senki sem törhet rájuk. Soha senki nem tudja meg,
mi zajlott abban a hálófülkében, csak k ketten.
A melle is megduzzadt, teltté vált, súlyossá. És Bragg egyre csak azt
nézte. Le sem vette a szemét a mély dekoltázsáról, meredez
mellbimbójáról, amelyet csak alig takart el a csipkeszegély.
– Francesca... – súgta Bragg vágytól elfúló hangon, és a szemébe nézett.
Tekintetében vágy izzott. – Kérem, menjen el!
Francesca elbizonytalanodott.
A barátságunk sokkal fontosabb számomra, mint a testi szerelem –
hallotta újra Hart hangját valahonnan távolról. Igen, én látom a komor
Jövend t. Csak várnom kell, hogy szépen megoldódjon minden.
Abban a pillanatban majdhogynem gy löletet érzett Hart iránt. Hogy
merészeli megjósolni a jövend t?! Pedig nincs is igaza! Vagy talán mégis?
– Ez az utolsó esélye – mondta Bragg olyan halkan, hogy Francesca alig
hallotta, de látta, hogy a férfi minden ízében remeg.
Átvillant rajta a gondolat, hogy elmehetne, el kellene mennie, mert
Hartnak igaza van.
– Nem megyek – hallotta saját suttogását, amelyben ugyanakkor
rémület is visszhangzott.
Innent l kezdve nincs visszaút.
Még ki sem mondhatta a szavakat, Bragg hirtelen felé nyúlt, és elkapta,
olyan er vel, hogy Francescának a lélegzete is elakadt. De a szorítás nem
engedett, tekintetük összekapcsolódott, elválaszthatatlanul egybeforrt.
Bragg tekintete és arca határtalan vágyról árulkodott.
Mi következik most?
Magához vonta Francescát, száját az ajkára tapasztotta. Az egész ember
csupa izom és acélos csont volt. Ahogy testük összeforrt, Francesca egész
lényében érezte a mindent szétfeszít kéjt és vágyat. Ott, a férfi karjában
tudta, hogy helyesen döntött. Vad ölelésben forrtak össze, ajkuk
összeolvadt, nyelvük versengve tört utat magának, követel

harciassággal hódítva meg a másikat. Érezte, hogy a férfi hátranyúl, és a
tolóajtót egy rántással bezárja.
Újra er t vett rajta az aggodalom. Tényleg végig kell vinnie, amit
elkezdett?
És ha Hartnak mégiscsak igaza van?
De aztán két simogató kezet érzett a tomporán, majd a simogatás
er teljesebb markolászásba ment át, hogy végül szétfeszítse ülepének két
felét. A mindent elsöpr vágy hatására ösztönösen tárta szét combjait, lába
er tlenül megcsuklott.
Ahogy a férfi az ágyékához dörzsölte ágaskodó hímtagját, önkéntelenül
felsikoltott, meglep dve a mozdulat hevességét l és durvaságától. De aztán
már gondolkodni sem tudott. Szemérme sóvárogva felelt a lángoló
férfiasságnak.
Bragg két tenyerébe fogta az arcát.
– Szeretem! Kívánom! Úgy kívánom, hogy képes vagyok megszegni a
fogadalmamat is! Képtelen vagyok józanul gondolkodni – suttogta lázas
türelmetlenséggel.
Francesca meg sem tudott szólalni, már-már eszét vette a combja közt
érzett vad lüktetés.
– Bragg! – lihegte elfúlva.
A férfi megint megragadta a tomporánál fogva durván felemelte, és
szinte ráültette ágaskodó férfiasságára. Francesca mámorosan adta át magát
a gyönyörnek, ahogy egymáshoz dörzsöl dtek. Szinte szikrázott a testük,
amint el bb lassan, ritmikusan majd egyre követel dz bben súrlódott
szemérméhez a meredez hímtag, hogy a szikrák nyomán lángra kapjon a
testük. Bragg egyre gyorsított a ritmuson, egyre er teljesebben dörzsölte,
mint aki jól tudja, hová kell eljuttatnia partnerét, és meg is teszi azt. A
beteljesülés robbanásszer volt, ami meglepte Francescát Megfeledkezve
magáról felsikoltott, miközben testük már vadul egymásnak csapódott,
majd érezte, hogy a kéj magával ragadja, messze elsodorja a nagy
feketeségbe, amely milliárdnyi apró szikrától gyúlt lángra, perzsel t zzé
válva.
Amikor Francesca magához tért. Bragg karjában találta magát az agyon
fekve. A férfi keze az alhasán pihent, veszélyes közelségben nedvesen
duzzadó ágyékához. Pislogva nyitotta ki a szemet, és tekintete egészen

közelr l találkozott a tüzes szempárral Bragg lehajolt, hosszasan, vágytól
égve csókolta, nyelve követel n tört utat magának az ajkai között.
Aztán a könyökére támaszkodott, és halványan rámosolygott
Francescának nem volt ereje viszonozni a mosolyt. A valóság szinte
letaglózta: kitárulkozva, hanyatt fekszik Bragg hálófülkéjében, az ágyán,
ahol vészesen közel kerültek hozzá, hogy tönkretegyék a kapcsolatukat.
– Jól van? – suttogta Bragg.
Nem szabad gondolkodnia! Szereti ezt a férfit, és ami ennél is
fontosabb, bízik benne: Bragg soha nem okozna neki fájdalmat.
– Francesca? – szólította újra Bragg.
Bólintott, és a férfi kezére pillantott, amely még mindig a hasán pihent.
A kéz lassan lejjebb vándorolt. A selyemköntös és a hálóing vékony
anyaga nedvesen tapadt Francesca ágyékára, mintha teljesen mezítelen lett
volna. Bragg középs ujja a csiklója fölé ért ott megállt, és csak szorította
er sen és mozdulatlanul.
Francesca teste elernyedt, szinte szétáradt. A férfi ujja még lejjebb
csúszott, és még er sebben szorította. Ha annál is lejjebb hatol, belehalok,
gondolta Francesca, de nem bánta: az már a mennyország, ahol Isten várja,
és a megváltás.
– Bragg... – suttogta, de megrökönyödésére a suttogás nyögésként
hagyta el az ajkát: vágytól f tött könyörgés volt, hosszas, mélyr l fakadó.
Bragg keze még lejjebb csúszott, középs ujja fel-le simogatta, majd
körkörösen, a legnagyobb szakértelemmel kezdte ingerelni. Francesca
felsikoltott, és remegni kezdett.
– Szeretem – súgta a férfi elfúló hangon, és megcsókolta meredez
mellbimbóját. – Legyen az enyém!
Francesca egészen beleszédült a fékezhetetlen kéj örvényébe. az
önfeledt eksztázis sodrásába. A férfi tekintetét kereste, amely elárulta,
hogy tudja, mit cselekszik.
Bragg ismét fölé hajolt, nyalogatni, szopogatni kezdte a mellbimbóját,
miközben ujja folytatta lázas tevékenységét odalenn. Mire Francesca
föleszmélt, hálóinge felcsúszott, a férfi keze a meztelen b rét égette. B re
nedves volt. síkos és ragacsos. Bragg keze most teljesen rátapadt az
ágyékára, és hüvelykujjával korbácsolta tovább az érzékeit.
A kielégülés ismét robbanásszer en hatott. Francesca háta ívbe görbült,
ajkát mélyr l feltör , hangos, éles sikolyok hagyták el.

Miután ismét magához tért, arra eszmélt, hogy Bragg szorosan a
karjában tartja, fejét a mellkasához szorítja, lába a testére fonódik,
ágaskodó férfiassága a combjához simul.
– Menjen most el – mondta Bragg. – Nagyon kérem.
Francesca elméje még nem tért magához.
– Nem! – A tekintetét kereste, de a férfi szorosan lehunyta a szemét. –
Én is szeretem. Bragg – mondta, de ahogy lassan képessé vált újra
gondolkodni, az újból felébredt rettegés élesen hasított végig a gerincén.
Bragg feltámaszkodott, és megragadta Francesca vállát.
– Hát nem érti? Éppen ez a baj! Nem vagyok benne biztos, hogy
valóban szeret. Mert ha szeretne, megértené, hogy ez nem mehet így
tovább, különben sohasem tudnék megbocsátani magamnak.
Francesca döbbenten nézett rá.
Azért, kedvesem, mert torkig vagyok az egésszel! És torkig vagyok vele,
ahogy kett jükkel is!
Sajnálom, hogy nem lehetek ott az esküv jükön, hogy poharamat
emeljem a rend rf nök úrra és kedves második feleségére.
Francesca teljes szívéb l gy lölte Calder Hartot, amiért akkor is, most is
közéjük furakodik.
– Mi a baj? – kérdezte Bragg ijedten, kissé felülve, hogy jobban lássa.
– Mi lesz velünk ezután? – kérdezte Francesca nem is olyan régen.
– Fogalmam sincs.
Francesca lassan feltápászkodott.
– Pedig szeretem – mondta, és ez igaz volt. – Az els pillanattól fogva
szeretem, hogy találkoztunk és vitatkozni kezdtünk. Fogalma sincs,
mennyire csodálom! Senkit sem tiszteltem még úgy életemben, mint
magát.
Bragg tekintetén mintha átsuhant volna valami, de egy árva szót sem
szólt.
Francesca hirtelen elfordult t le. A könnyek váratlanul és
megállíthatatlanul törtek fel. De miért? Hiszen épp az imént volt része élete
eddigi legszédít bb élményében a férfi karjai közt, akit szeret és csodál. És
aki annyira szereti t, hogy mindent l hajlandó megóvni. Mi
magyarázhatja hát ezt a hirtelen jött mélabút?
Hart azonban ott duruzsolt a fejében, gúnyosan és kitartóan.
Ricket akarja férjnek, engem meg az ágyába, ismerje be végre!

Legh bb vágyam, hogy megosszam magával az ágyam... de a
barátságunk sokkal fontosabb számomra, mint a testi szerelem.
– Csak nem sír, Francesca? – kérdezte Bragg egyszerre meglepetten,
ijedten és némi lelkifurdalással.
– Nem – hazudta Francesca. Még sohasem hazudott neki. Lassan felállt.
Calder Hartnak ehhez semmi köze.
Leigh Anne az, akinek köze van hozzá. az oka Francesca
szomorúságának, és miatta nem vár kettejükre örök boldogság. Bragg
elkapta a csuklóját.
– Bocsásson meg! – mondta elgyötörten. – Az én hibám volt.
Nem lett volna szabad elküldjem...
– Ne! – pördült meg Francesca, és ujját a férfi szájára szorította. – Ne!
soha ne kérjen bocsánatot, t lem legalábbis ne! T lem soha nem kell
bocsánatot kérnie! – mondta, de szeméb l patakokban ömlött a könny.
– Mi a baj? – kérdezte Bragg szinte aggodalommal a hangjában.
A felismerés villámként hasított Francescába.
– Igaza van, Bragg. Egész végig igaza volt.
A férfi felpattant az ágyról, szemében aggodalom tükröz dött.
– Össze vagyok zavarodva – suttogta Francesca megtörten.
– Szeretem, de...
– De micsoda?!
– De még nem állok rá készen. Sajnálom.
Tizenhatodik fejezet
1902. február 18, kedd, reggel 8 óra
A Kilencvenhatodik utca alagútjához érve a vonat lassítani kezdett

majd egy szemvillanás alatt minden sötétségbe borult. Francesca tétován

állt a fülkéje ajtajában, ide-oda imbolyogva. Maga sem tudta, sikerült-e
aludnia csak egy szemhunyásnyit is, vagy sem. De talán nem is baj.
Megrémisztette ez a hirtelen jött elbizonytalanodás, attól azonban
megkönnyebbült, hogy mégsem merészkedett el az eredeti tervei szerinti
végs határig. Végül is bármikor odaadhatja magát Braggnek, és semmire
sem vágyott jobban, mint hogy a szeret je legyen. Szívb l szereti t, de
mégis megrettent. Félt t le, mert n s, mert a felesége találkozni akar vele,
és mert ha egyszer megteszi azt a végzetes lépést, többé nem lehet
visszacsinálni. Hogyan is kuszálódhatott ennyire össze az élete?
Úgy érezte, az élete hatalmas káosz. Talán nem is tévedett nagyot.
Hirtelen kinyílt a szomszéd fülke ajtaja, és kilépett rajta Bragg.
Egymásra néztek. Francescában felidéz dött az ölelése, az érintése, a
csókja, és nyomban fülig pirult. Zavartan kapta el a tekintetét, de az emlék
hatására szaporább lett a lélegzete.
– Jó reggelt! – köszöntötte Bragg semleges hangon.
Olyan kifejezéstelen volt a hangja, hogy Francesca kénytelen volt
megint ránézni, de a tekintetéb l semmit sem sikerült kiolvasnia.
– Jó reggelt – préselt ki egy elhaló köszönést, majd megköszörülte a
torkát, mert a feszültségt l még a hangja is elfúlt.
– Jól van? – kérdezte a férfi, miközben mer n nézte az arcát.
Francesca tétovázott egy pillanatig, aztán széles mosolyt er ltetett az
arcára:
– Hogyne! – Szent isten! Ez úgy hangzott, mintha egy lelkes kamasz
lány szólt volna.
Bragg komoran, szigorúan vette szemügyre. Francesca szíve elszorult a
rémülett l.
– Megvagyok – helyesbített suttogva, szinte bocsánatkér n.
– Elvesztettem a fejem, Francesca, ígérem, soha többé nem fordul el –
mondta Bragg a foga között, elszánt tekintettel.
Francescának fogalma sem volt, mit várhatna t le, de a gondolat, hogy
többé nem öleli, nem simogatja, nem csókolja, cseppet sem volt
megnyugtató. Szeretett volna tiltakozni, de hiába nyílt szólásra a szája, egy
árva hang sem jött ki a torkán. Nem tudta, mit is mondhatna.
Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy érezte, nincs már egyszer
válasz a kérdésre. A közös jöv jük felé vezet út, úgy t nt, csapdákkal lett
tele, a feleség örökké kísért szellemér l már nem is beszélve.

– A tegnap éjszaka az én hibám volt, csakis az enyém – hallotta a saját
hangját.
Miel tt Bragg válaszolhatott volna, a kalauz rákezdte:
– Központi pályaudvar! Manhattan, végállomás! Központi pályaudvar!
Manhattan, végállomás!
Egymásra néztek. A vonat lassan vánszorgott.
Mivel a kalauz a jelek szerint nem akarta abbahagyni a kiabálást, Bragg
kényszeredetten elmosolyodott. Francesca biztatásként értékelte a mosolyt,
de mégsem érzett megnyugvást. Hogyan is érezhetett volna!
Bragg a zsebórájára pillantott.
– Még két óra, és Hart kérd re vonja Craddockot.
Francescát új, különös félelem kerítette hatalmába.
– Megakadályozza ezek után?
– Nem – nézett rá Bragg. – Lássuk, mire megy vele.
Francesca nem, akart hinni a fülének. Elképzelte Hart és Craddock
találkozását, amely rövid id után er szakba torkollik. A képet egyszer en
képtelen volt kiverni a fejéb l.
– Kérem, ne engedje, hogy odamenjen!
– Hart általában rendkívül célratör . Ott leszek a közelben, és a
segítségére leszek, vagy visszatartom: ahogy a helyzet kívánja.
Francescát ez nem nyugtatta meg. A vonat egy zökkenéssel megállt.
– Szóval hagyja, hogy elvégezze maga helyett a piszkos munkát –
mondta minden ízében remegve.
A férfi válasza ostorcsapásként érkezett:
– Szó sincs róla, Francesca. Csakhogy az én kezemet megköti a törvény,
az övét viszont nem – felelte, azzal hátat fordított.
Francesca dermedten állt, értetlenül és összetörten. Gondolatai és
érzései kuszaságától nem látott tisztán. Hátulról megragadta a férfi karját,
hogy visszafordítsa, és a szemébe nézzen.
– Bocsásson meg! Ez nem volt szép t lem.
– Szerintem sem – felelte Bragg halkan, és mélyen a szemébe nézett.
Francesca ismételten rádöbbent, hogy ezzel az emberrel nem valami
okos dolog vitába bocsátkozni. Halványan rámosolygott, mire Bragg
vonásai is megenyhültek.

Bragg háta mögött kivehet vé vált az állomás fehérre meszelt épülete,
amely el tt az utasok a másik vágányra érkez vonatra várakoztak,
körülöttük kék egyenruhás vasutasok és hordárok sürgöl dtek.
– Peter a Negyedik sugárútnál vár bennünket – közölte Bragg.
Néhány perccel kés bb siet s léptekkel törtek utat maguknak az érkez
utasok tömegén keresztül. Bragg egyik kezében saját utazótáskáját, a
másikban Francescáét vitte. Az állomás nemrégiben elkészült hatalmas
csarnokán keresztülhaladva a fém és üveg forgóajtón át kiléptek az
utcára. Odakint havazott, az égbolt nehéz, fenyeget en fekete volt felettük.
Francesca látta meg el bb a Daimlert két fényesre suvikszolt fekete
fogat között parkolni. A motorház mellett ott állt Peter, kopottas fekete
nagykabátban, zsebre dugott kézzel. Nem messze t le két egyenruhás
rend r várakozott. Bragg megtorpant.
Francesca kérd n nézett rá, amikor észrevette a férfi arcára kiült
döbbenetet. Követte a tekintetét.
Egy apró termet , lélegzetelállítóan gyönyör n állt Peter mellett.
Hollófekete haja, porcelánfehér b re volt, arca, mint egy angyalé.
– Hello, Rick – köszöntötte Bragget a felesége.
Bragg földbe gyökerezett lábbal állt, két kezében a két utazótáska.
Francesca szintén megtorpant, a szíve majd kiugrott a rémülett l.
istenem, itt a vég. Vége a vágyaiknak, a terveiknek, vége a szerelmüknek.
Bragg arca halottsápadt volt.
– Leigh Anne?
Szólni kellett volna neki, gondolta Francesca kétségbeesetten. Hirtelen
rádöbbent, élete legnagyobb hibáját követte el.
Leigh Anne mosolyogva indult feléjük.
– Látom, meglep dtél, hogy itt találsz, Rick – állt meg a férje el tt.
Francesca végigmérte az alig egy méter hatvan magas n t, aki alacsony
termete ellenére, tengerzöld szemével és hatalmas fekete szempilláival
tökéletes szépség porcelánbaba benyomását keltette. Aprócska, keszty s
kezével megérintette férje karját, lábujjhegyre emelkedett, és kissé
er lködve csókot lehelt az arcára.
Bragg elhúzódott t le. .
– Persze hogy meglep dtem – vörösödött el hirtelen, és megnedvesítette
az ajkát. – Leigh Anne, hadd mutassam be...

– Ha nem tévedek, Miss Cahill – fordult Francescához Leigh Anne, és
üdvözlésre nyújtotta a kezét. – Hogy s mint? – udvariaskodott nagyra nyílt,
ártatlan szemmel. Tekintetéb l nem lehetett rosszallást kiolvasni.
Francesca nem tudott megszólalni, leveg t is alig kapott. Hangosan
zihált, ami valószín leg senki figyelmet nem kerülte el
– Miss Cahill biztosan említette neked, hogy New Yorkba készülök –
fordult Bragghez Leigh Anne negédes mosollyal az arcán.
– Tessék? – nézett a férfi döbbenten Francescára.
– Megírtam neki – folytatta türelmesen az asszony –, biztosan
megemlítette neked.
Bragg megrökönyödve várt választ Francescától, aki érezte, hogy arca
lángba borul.
– Én... én meg tudom magyarázni – dadogta.
Bragg szeme még jobban elkerekedett.
– Ön tudott róla?! Levelet kapott t le, és egy árva szót sem...
– Kérlek ne légy rá dühös, Rick! Biztos vagyok benne, hogy meg akarta
neked mondani, csak valahogy kiment a fejéb l – lépett közbe Leigh Anne
sietve.
Francesca szólni sem tudott a döbbenett l. Bragg felesége fogja t
megvédeni? Álom ez vagy valóság? Csakis valami szörny rémálom lehet!
Bragg újra a feleségére nézett:
– Mi a fene folyik itt, Leigh Anne?
Az asszony egy pillanatig szótlanul nézett rá, gyönyör arca sem
felindultságról, sem gy löletr l nem árulkodott. Francesca szíve,
fájdalmasan elfacsarodott.
– Eltelt négy év – szólt végül Leigh Anne közönyösen. – Nem
gondolod, hogy ideje volna beszélnünk?
Bragg feszültsége egyre nyilvánvalóbbá vált, arca vörös volt a haragtól.
– Peter! Szerezzen bérkocsit Miss Cahillnek!
Szavai arculcsapásként érték Francescát.
– Tudok magamnak bérkocsit szerezni – jegyezte meg rideg
sértettséggel.
Bragg pillantásra sem méltatta.
– Sejtelmem sincs, mir l akarhatnál velem beszélni – mondta a
feleségének.

– Tudhattad, hogy Bostonban vagyok, és azt is sejthetted, hogy el bb-
utóbb New Yorkba jövök – felelte Leigh Anne. Zöld szeme meg sem
rebbent, úgy nézett a férjére, szúrósan, kutakodva.
– Bevallom, meg sem fordult a fejemben – válaszolta a férfi kurtán.
– Nos, látom, zavarok – mosolygott Leigh Anne bocsánatkér n. – Nem
azért jöttem, hogy kellemetlenséget okozzak neked, Rick. A házadhoz
hajtattam, de a sof röd éppen akkor indult eléd az állomásra, így hát
gondoltam, elkísérem. A Waldorf Astoriában szálltam meg. Ha
meggondolnád magad, ott megtalálsz – közölte végül.
Francesca szemét égették a könnyek, szívét rémület marcangolta.
Mégsem kerülhette el a figyelmét, hogyan néz egymásra férj és feleség.
Bragg láthatóan kizökkent a szokásos higgadtságából, Leigh Anne viszont
halálosan nyugodtnak t nt. Komoran állapította meg magában, hogy az
asszony nem csupán tökéletes szépségével érte el ezt a hatást, hanem
váratlan megjelenésével is.
A bérkocsi már várt rá Bragg kocsija mellett.
A férfi odafordult hozzá, tekintete elviselhetetlenül kemény volt és
szigorú.
– Itt a bérkocsija.
Francesca habozott egy pillanatig, agyában ezernyi magyarázat kergette
egymást, ám végül mégsem szólt egyetlen szót sem. Abban a
másodpercben meghasadt a szíve. Érezte, hogy képtelen megbirkózni a
helyzettel, nincs hozzá elég ereje. Sohasem hitte volna, hogy ekkora
megrázkódtatást okoz majd, ha szemt l szembe kerül Bragg feleségével.
El akarta venni a b röndjét, de a férfi nem engedte. Letette a földre a
sajátját, másik kezébe fogta Francescáét, t pedig a könyökénél fogva a
bérkocsihoz vezette. Peter kitárta a kocsi ajtaját. Bragg egy szót sem szólt.
– Nem mertem elmondani – bökte ki Francesca, miközben a könny
lassan szivárogni kezdett a szeméb l.
Bragg állkapcsa megfeszült.
Francesca kinyitotta a táskáját, és el halászta bel le a levélkét.
Bragg elvette t le, kibontotta és elolvasta, majd visszaadta.
– Nem jó ez így! – suttogta Francesca. – Látom, hogy dühös.
Bragg arca nem enyhült.

– Tényleg dühös vagyok, de nem magára – felelte, és végre megcsillant
valami a szemében. – Haragszom önre, Francesca, de nem vagyok dühös.
Alkalmasabb id ben beszelünk még a dologról.
– Annyira sajnálom! Igaza volt, amikor azt mondta, hogy rosszul mérem
fel a helyzetet – mondta Francesca, mint aki a szerelméért könyörög.
Bragg habozott egy ideig, azután mintha megenyhült volna kissé.
– Valóban el fordul önnel. Err l majd még kés bb beszelünk – mondta,
és nem vette le róla a szemét. – Ne aggódjon! – tette hozzá végül.
Francesca egyáltalán nem könnyebbült meg, de aggódva csak annyit
kérdezett:
– Bragg, minden rendben van?
Bragg hitetlenkedve nézett rá:
– A n , akit a feleségemnek hívnak, a n , akit szívemb l gy lölök,
egyszerre újra felbukkan az életemben, és maga azt kérdezi, hogy minden
rendben van-e?
– Hogyan segíthetnék? – kérdezte Francesca reszketve.
Bragg úriember volt, nem figyelmeztethette hát, hogy eddig is éppen
eleget tett már.
– Dolgunk van, Francesca. A kocsi egyenesen Harthoz viszi, kés bb én
is csatlakozom – közölte, és a válla fölött lopva a feleségére pillantott.
Francesca követte a tekintetét. Leigh Anne méregdrága
csincsillabundájában a járdán állt mozdulatlanul, keze az ezüstróka
gallérhoz tökéletesen ill muffba bújtatva, és ket figyelte.
Francesca tudni akarta az igazat.
– Beszélni fog vele?
– Nem – komorult el ismét Bragg arca.
Erre most nincs id , gondolta Bragg.

Nincs ideje rá.
Mit akarhat Leigh Anne?
Kiszállt a bérkocsiból, az ablakon át kifizette a sof rt, és felsietett a
Waldorf-Astoria széles lépcs során. Megtorpant, amikor belépett a tágas,
magas mennyezet el csarnokba, amelynek fényes padlóját

perzsasz nyegek borították. Leigh Anne a recepciós pultnál állt, éppen a
kulcsát vette át. Köszönésképpen rámosolygott a pultosra, akit ezzel
láthatóan levett a lábáról. Vágyakozva és elb völten bámult a távolodó
asszony után.
Az égvilágon semmi nem változott, minden ugyanúgy van, mint egykor,
gondolta Bragg. Az kis felesége most is pontosan tudja, hogyan kell
manipulálni és elb völni a férfiakat, éppúgy, ahogy t is els perct l fogva
manipulálta és elb völte.
Bragg remegni kezdett. Mit akarhat t le az asszony? Mi a csudára
készülhet? Miért jött vissza? Négy évé nem látták egymást, az egyetlen
alkalmat kivéve, amikor Bragg Párizsba utazott utána, hogy hazavigye, de
egy idegen férfi társaságában találta. Verje meg az isten! – gondolta
minden ízében remegve.
Ez a n még mindig képes kihozni t a sodrából, fel tudja dühíteni,
képes zavarba ejteni úgy, ahogy arra senki más nem képes.
És még mindig olyan tökéletesen gyönyör , mint egy angyal. Akár róla
is mintázhatnák a vallásos vagy mitológiai témájú képek angyalait,
amelyekb l megannyi látható Calder otthonának falain. Szemernyit sem
öregedett az elmúlt évek alatt, és Bragg még most is képes volt úgy érezni,
hogy nem az asszony, hanem maga volt a hibás mindenért, ami történt.
Ami persze ostobaság.
Leigh Anne hagyta el t, és nem fordítva.
Miután megzsarolta.
Leigh Anne ekkor észrevette a férjét, és megtorpant.
Bragg összeszedte minden elszántságát és gy löletét, mint amikor egy
hideg téli napon az ember magára kanyarítja súlyos nagykabátját, és
odalépett hozzá.
– Nagyon sok dolgom van – mondta köszönés nélkül –, úgyhogy csak
tíz-tizenöt percem van rád.
– Ez végtelenül kedves t led – válaszolta a felesége szemernyi gúny
nélkül, zöld szeme keményen állta a pillantását.
Bragg volt az, aki elkapta a tekintetét. Leigh Anne-nek a szeme is a
régi: smaragdzöld, cseppet sem szokványos, sötét és átható Tágra nyílt,
mandulavágású szemét hosszú fekete szempilla koronázta, ett l nézése
tökéletes ártatlanságot sugallt, végtelen naivitást. Pedig Leigh Anne-nek

egyetlen porcikája sem volt ártatlan, és Bragg elhatározta, még egyszer
nem esik a csapdájába.
Valaha ártatlan volt, a nászéjszakájukon.
Forrón perzsel emlékképek bukkantak el hirtelen. A porcelánfehér
r a sötét mellbimbó, a szétterül hollófekete haj emléke szinte mellbe
vágta. A kéjt l lázas, forró lihegés, az orgazmus beteljesedése ott
visszhangzott az agyában.
Leigh Anne a karjára tette apró kezét, mire Bragg ijedten rezzent össze.
– A szobám a hatodikon van – mondta az asszony.
Bragg bólintott, de a szíve olyan vadul vert, mintha éppen akkor
szeretkeztek volna. Elindult a felesége után a felvonó felé, miközben nem
akart a testére gondolni, amely valaha éppolyan tökéletes volt, mint az
arca. Kicsiny és törékeny, de csak látszatra: valójában er s volt,
hihetetlenül ruganyos és elképeszt en kívánatos Mi juttatja vajon eszébe
most az egyetlen dolgot, amely a házasságukat jelentette? Bragg elég okos
volt, hogy tudja, a testi szerelem miatt vette t feleségül, semmi egyébért.
A felvonóban nem volt rajtuk kívül senki. Bragg a kijelz t figyelte,
ahogy lassan az els l a másodikra, onnan a harmadikra, majd a
negyedikre, az ötödikre kúszik. A lift végül megállt a hatodikon, a nyilak
csúcsa fölötti lámpa felgyulladt. Bragg meglazította a nyakkend jét.
Verejtékezett.
Leigh Anne egész id alatt a cip je orrát bámulta. Amikor a férje
félrehúzta a felvonó rácsos ajtaját, bizonytalanul rámosolygott, és kilépett.
Bragg nem vett tudomást a mosolyáról, sem a pillantásáról. Az egész csak
színjáték, egy tökéletes el adás, hiszen Leigh Anne ragyogó színészn . A
történtek után is csodálta nyugodt és méltóságteljes kisugárzását.
Vajon mit akarhat t le az asszony?
Szíve összeszorult, pulzusa felgyorsult. Nem érdekelte már a levélke,
amelyet a n Francescának küldött. Kézbe akarta venni az ügyet, hiszen
nem hagyhatja, hogy Francesca is belekeveredjen, hogy a felesége
fájdalmat okozzon neki. Elszántan fogja megóvni Francescát a felesége
alattomos manipulációitól.
– Megváltoztál, Rick – mondta az asszony gyengéden, miközben a
folyosón a szoba felé haladtak.
– Ugyanaz vagyok, akihez feleségül mentél.
Leigh Anne elmosolyodott, úgy t nt, szintén.

– Szerintem egy fiúhoz mentem feleségül, most azonban egy feln tt
férfi társaságában vagyok.
Csak nem kezd vele flörtölni ez a n ? Vagy meg akarja alázni? Bragg
megkeményítette a lelkét, és nem vette fel a keszty t.
A baj az, hogy Francescához sem volt teljesen szinte. Ez a n sokkal
kegyetlenebbül bánt el vele, nem csak a szívét törte össze. Kitépte a szívét,
miszlikbe aprította, és vérszomjas oroszlánok elé vetette.
Szívtelenül, kegyetlenül, önz módon.
Ezért gy lölte t teljes szívéb l. Ezért nem bírta elviselni a közelségét.
Ezért volt minden vágya feltenni t az els bostoni vonatra.
Annak idején reménytelenül, halálosan szerelmes volt a feleségébe, se
nem látott, se nem hallott a szerelemt l. Ha kés éjszakáig az irodájában
ült és dolgozott, akkor is csak járt az eszében, ott volt vele. A nap
fénypontja volt, ha végre hazaért, még akkor is, ha a felesége rég az igazak
álmát aludta. Reggel pedig, vagyis inkább hajnalban, iszonyúan nehezére
esett elmenni otthonról.
Arra eszmélt, hogy egyre jobban verejtékezik.
A sz nyeggel borított folyosó kihalt volt. Miközben Leigh Anne az ajtót
nyitotta, Bragg levetette a kabátját. Orrát megcsapta az asszony
parfümjének illata. Megváltozott. Édesebb volt, f szeresebb. Az illat
mögött, amely szinte teljesen beburkolta, felfedezett egy másik,
természetes illatot: a vágytól f tött n illatát.
Feszélyezetten toporgott, összeszorított foggal, és azon morfondírozott,
vajon hány szeret t fogyasztott el a n az elmúlt négy év alatt. Braggnek
három volt csupán: egy röpke kis kaland, hogy borogassa vele megsebzett
szívét és helyreállítsa eltiport önbizalmát, egy szeret Bostonban, és egy
másik, akit utóbb Washingtonban tartott. Bizonyos fokig mindkett t
szerette, szintén kedvelte ket, hisz er s jellem , okos és gyönyör n k
voltak. Utána is barátok maradtak. Alig egy hónapja azonban megtalálta
álmai asszonyát: Francescát, akit el éjjel legh bb vágya volt magáévá
tenni, de most, a szálloda kihalt folyosóján minden szertefoszlott: csak a
feleségét látta maga el tt, aki azért tért vissza a városba, hogy t
tönkretegye.
Egyéb oka nem lehetett a visszatérésre.
Leigh Anne a válla fölött visszapillantott rá, természetesen rózsaszín
ajka ismét mosolygott, és belépett a kellemesen berendezett szobába. A

helyiségben egy baldachinos ágy volt, egy kisasztal két székkel, egy
kanapé, egy ül ke és a kandalló.
– A lakosztály túl drága lett volna – magyarázkodott, miközben
könnyedén kibújt csincsillabundájából.
Bragg reflexszer en odaugrott, hogy elvegye a bundát. A kezük
összeért, mire a férfi zavartan hátralépett. Leigh Anne kérd n vonta fel a
szemöldökét:
– Nem vagyok leprás, Rick – jegyezte meg.
– Bocsáss meg, ha nem fogadlak tárt karokkal idehaza – morogta Bragg.
Kinyitotta a szekrényt, és beakasztotta a bundát. Saját kabátját az egyik
szék karfájára hajította, majd karba tett kézzel, várakozón állt a felesége
elé.
Leigh Anne végigmérte. El ször a mellkasát, a karját, aztán a szeme
lejjebb siklott, a csíp jére. Bragg még elszántabban állt ellen.
– Mikor szándékozol visszatérni Bostonba?
– Néhány nap múlva, azt hiszem – felelte az asszony, és az asztalkán
álló váza virágait kezdte igazgatni. Átrendezte a csokrot, leplezend az
idegességét, bár minden mozdulatával nyugodtságát akarta hangsúlyozni.
Bragg kárörvend elégedettséget érzett.
– Hozassak frissít t? Reggeliztél már? – kérdezte Leigh Anne, anélkül
hogy megfordult volna.
Bragg elkapta a csuklóját, és maga felé fordította.
– Nincs sok id m – mondta kurtán –, úgyhogy ne teketóriázzunk!
– Úgy viselkedsz, mintha gy lölnél – nézett rá elkerekedett szemmel
Leigh Anne, aztán a tekintete a férje szájára siklott.
Bragg elengedte a kezét, de nem válaszolt. Úriember lévén nem volt
hajlandó bárdolatlanul viselkedni, bár a felesége nyilván ezt akarta
kiprovokálni.
Leigh Anne bólintott, ám arcára kiült a szomorúság. Egy pillanatig
sebezhet nek t nt, mint egy kisgyerek, pedig korántsem volt az.
– Rendeljek reggelit? – kérdezte.
– Ettünk a vonaton.
Az asszony csak nézte, Bragg ezúttal állta a tekintetét.
– Gyönyör lány – szólalt meg végül Leigh Anne, miközben levette és
gondosan a komódra helyezte elképeszt en elegáns kalapját, majd
rendkívül kecsesen helyet foglalt az egyik széken, olyan légies

könnyedséggel, hogy csupán a lábujjhegye érintette a padlót, a sarka nem.
Apró kis kezét összekulcsolta az ölében.
– Igen, gyönyör . – Braggnek nem volt kedve Francescáról beszélgetni
vele. Az el , tikkasztó éjszaka képei villantak fel agyában, de maga is
meglep dött rajta, hogy lelkifurdalás kezdi mardosni miatta.
– Azt hallottam, hogy okos is, és b ntények felderítésével foglalkozik –
folytatta Leigh Anne halkan.
– Tényleg róla szeretnél beszélgetni?
– szereted t?
– Igen – vágta rá Bragg gondolkodás nélkül.
Leigh Anne lesütötte a szemét, és nem válaszolt.
Bragg eltökélte, hogy nem hagyja elhatalmasodni magán a b ntudatot,
hiszen nem váltogatta sorra a szeret it, és nem csalta meg a feleségét,
tette tönkre a házasságukat.
– Ezért jöttél New Yorkba? Hogy a Francescával való kapcsolatomról
társalogjunk?
Leigh Anne felpillantott. Elképeszt en telt ajka remegni kezdett.
– A férjem egy másik n be szerelmes. Tegyek úgy, mintha semmi sem
történt volna? Éljem tovább boldogan az életem?
– A házasságunknak négy éve véget vetettünk! – ordította a férfi és
öklével akkorát csapott az asztalra, hogy a váza megingott, de nem borult
fel. Leigh Anne elsápadt. – Igen! Élned kellene tovább az életed, mintha
mi sem történt volna!
Az asszony döbbenten nézett rá, a keble zihálva emelkedett.
– Véget vetettünk volna a házasságunknak? Mikor? Minden hónapban
megkapom t led a csekket, elküldöm neked a számláimat Válási papírokat
nem kaptam t led, Rick.
Válás. Végre a lényegre térnek. Bragg minden izében remegve hajolt
el re:
– Ezen könnyen segíthetünk.
Leigh Anne el ször nem jutott szóhoz, csak leveg ért kapkodott Végül
mégis magához tért:
– Szóval erre készülsz? El akarsz válni t lem? Mindazok után, amit
velem m veltél? Most hirtelen el akarsz válni? – pattant fel feldúltan,
remeg szájjal, könnyes szemmel. Kicsiny teste minden ízében remegett. –
Az apám haldoklik. Anyám mindenre alkalmatlan, ezt te is tudod.

Ráadásul ott van Charlie, a nagybátyám törvénytelen lánya egy
semmirekell , kezelhetetlen vadóc, aki képtelen beilleszkedni a
társadalomba. Nekem kellene férjet találnom neki. Fogták, és rám sózták,
hogy én neveljem fel! Ezek után akarsz te elválni t lem?! – A könny most
megállíthatatlanul kezdett patakzani a szeméb l. A baj csak az, hogy Leigh
Anne akkor is gyönyör , ha zokog.
Bragget elöntötte a méreg, és megragadta a felesége vállát.
Az asszony megdermedt az ijedségt l.
– Eszedbe ne jusson az utamba állni! – mordult rá a férfi a foga között,
és ott tartott, hogy alaposan megrázza a feleségét. Dühében képes lett
volna apró darabokra törni az asszony törékeny csontjait. – Eldöntöttem, el
akarok válni! Feleségül veszem Francescát, akit nagyon szeretek. Te pedig
tégy úgy, ahogy a kedved tartja, senki nem akadályoz meg benne!
Hentereghetsz a fél világgal, Leigh Anne, engem többé nem érdekel!
– Ez fáj! – suttogta az asszony rémülett l elkerekedett szemmel. –
Hagyd abba!
– Szóval fáj?! Te kezdted, kedvesem, nem én! – felelte a férfi, de azért
eleresztette a vállát. Érintése nyomán az asszony valószer tlenül
porcelánszer b re vörös maradt és fehér, lélegzetelállító szépségét pedig a
rémület még inkább kiemelte.
– Te voltál az, aki megszegte az összes ígéretét! – sikoltotta Leigh
Anne. – Hagyj békén!
– Megszegtem az ígéreteimet? – kapta fel a vállánál fogva a feleségét,
és érezte, hogy könnyedén összeroppanthatná a törékeny testét. – Nem te
fogadtál örök h séget, Leigh Anne? Hogy mellettem leszel jóban-
rosszban?
– Te is örök h séget fogadtál nekem, Rick! És csodálatos, boldog életet
ígértél! Csodás életet! Takaros udvarházat ígértél kovácsoltvas kerítéssel!
Olyat, amilyet a szüleid otthona mellett láttunk, és mindketten
beleszerettünk! Nagy vasárnapi családi összejövetelekr l volt szó! És két
gyerekr l! Ha jól emlékszem, azt ígérted, hogy minden héten partit adunk.
Az els nek még a vendéglistáját is összeállítottuk, mégpedig az üzleti
partnereid nevével a Holt, Holt és Smith közrem ködésével! Otthont
ígértél nekem, családot, boldog életet, hogy aztán megszegd minden egyes
ígéretedet – zihálta az asszony, miközben szeméb l patakzott a könny. –
Most pedig fájdalmat okozol nekem! A fenébe is, eressz el!

Bragg még jó ideig nem eresztette, pedig dühödt fájdalmának ködén
keresztül világosan érzékelte a n törékenységét és n iességét, még a keble
domborulatát is, amely a mellkasához ért. Aztán hirtelen elengedte, olyan
váratlanul, hogy Leigh Anne teste tehetetlenül súrolta az övét, miel tt a
lába földet ért volna
Bragg nem volt fából, ráadásul az elmúlt két hónap alatt teljesen
megvonta magától a testi örömöket, nem csoda hat. ha a teste ösztönösen
reagált.
Leigh Anne figyelmét ez persze nem kerülte el. Hátrált kissé, egyetlen
szót sem szólt, csak a karját dörzsölgette, ahol a férje megszorította, azután
azt is abbahagyta.
Bragg gy lölte magát.
– Még mindig szépnek tartasz – suttogta az asszony.
– Férfi vagyok. Leigh Anne, nem eunuch – válaszolta Bragg elfúló
hangon.
– Még mindig kívánsz – mondta a n . Bragg keser en felnevetett, a
fejét ingatta.
– Egyetlen n van a földön, akit kívánok, és az nem te vagy.
Leigh Anne megdermedt, a szeme szikrázott.
– A tested nem err l árulkodik.
– Álmomban gyakran el fordul – vetette oda a férje, – de mit is jelent
ez? Azt jelenti, hogy hetekkel ezel tt fontos pozícióba kerültem éjjel-
nappal dolgozom, tehát úgy élek, mint egy szerzetes.
– Tagadd csak, ha úgy jobban esik – suttogta Leigh Anne –, de vedd
tudomásul, hogy sohasem hagyhatsz el. Nem hiszem, hogy bármi is
változott volna közöttünk.
– Nem érdekel, hogy mit hiszel – fordult el t le a férfi.
Az asszony egy ideig nem szólt, csak néztek egymást.
– Nem egyezem bele a válásba – közölte végül.
– Akkor kemény csatának nézünk elébe – fordult felé Bragg.
Igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy más okokból ugyan, de
Francesca is ellenzi a válást.
Hirtelen döbbenetessé vált a két n közötti különbség: az asszony, akit
valaha szeretett, és a n , aki élete értelmévé vált össze sem hasonlítható.
Leigh Anne a velejéig önz maradt, Francesca ellenben önfeláldozó,

minden porcikájában önzetlen. Bragg szíve elfacsarodott, iszonyatos
fajdalommal.
– Ha jól tudom, makulátlan a hírneved – mondta Leigh Anne halkan,
egyenesen a szemébe nézve. Halvány mosoly ült ki az arcára, de tekintete
könyörtelen maradt. – Ha jól tudom, mindenki nagyra becsül, s t bizonyos
körökben azt beszélik, hamarosan a szenátusba jelölnek.
Bragg pontosan tudta, hová akar kilyukadni a felesége, és ett l, ha lehet,
még feszültebbé vált.
– Én tudnék segíteni neked, Rick – folytatta az asszony.
Bragg értetlenül nézett rá. Miféle játékot z vele ez a n ?
– Nincs szükségem a segítségedre.
– Valóban nincs? Pedig segíthetnék, hogy a szenátusba kerülj. A válás
derékba törné a karrieredet. Soha nem felejtenék el neked, ami egyenl a
politikai számkivetettséggel. Pedig ahhoz, hogy szenátor lehess, nincs
szükséged egyébre, csak egy kecses, elegáns feleségre az oldaladon, aki
kedvesen üdvözli a pénzembereket, hogy a vagyonukkal és befolyásukkal
támogassák a megválasztásodat, aki gáláns vacsorákat rendez a
támogatóknak, és a háttérb l egyengeti a politikai karrieredet. Szükséged
van egy feleségre, aki kedvesen mosolyog a támogatóidra, és melletted
kampányol. Rám van szükséged, Rick.
– Eszem ágában sincs szenátorként indulni – felelte a férfi.
– Akkor sem egyezem bele a válásba – vonta meg a vállát Leigh Anne.
– Sem most, sem kés bb. Sajnállak, hogy másba lettél szerelmes, de én
most azt fogom tenni, amit tennem keli. Mert a válással magam alatt is
vágnám a fát, hiszen te is jól tudod, hogy az elvált asszonyt kiveti magából
a társaság.
Bragg szíve egyre hevesebben vert. Lelki szemei el tt Francesca jelent
meg tisztán és világosan. A gyönyör , okos és elképeszt en elszánt –
olykor bosszantóan makacs – Francesca. Annak idején, amikor
megismerkedtek, amikor szerelmük még csupán bimbózott, és nem volt
hajlandó tudomást venni róla, sokszor eszébe jutott Francesca, de ha rá
gondolt, mindig felderült. Most viszont, szerelmére gondolva, zokogni
támadt volna inkább kedve.
Nem hagyhatja, hogy Leigh Anne közéjük álljon, de a lelke mélyén
tudta, hogy a felesége soha nem fogja elengedni t. Azzal is tisztában volt,
hogy politikai pályafutása elkerülhetetlen, mert annyi mindent meg akar

még valósítani, annyi dolga van még az életben. A New York-i rend rség
vezetése még csak a kezdete a küldetésnek, amelyet a korrupció
megszüntetéséért vállalt.
Megragadta a szék támláját.
– Te sohasem fogsz mellettem kampányolni! Életünk különvált és ezen
nem fogok változtatni!
Leigh Anne csak mosolygott, gyengéden, titokzatosan és érzékién. Egy
árva szót sem szólt.
Bragg ujjpercei elfehéredtek, úgy szorította a támlát.
– Nem is az én jöv mr l van szó, igaz? Szerintem inkább így akarsz
megbüntetni. De miért? Négy éve már, hogy mindketten a magunk életét
éljük. Miért, mondd, miért akarsz most az utamba állni? Mondd, miért
jöttél vissza éppen most?
Leigh Anne gyönyör szemét megint ellepték a könnyek.
– Hát nem érted?
– Semmit sem értek – felelte a férfi komoran.
– Mert még mindig szeretlek, Rick. És nem hagyom, hogy egy másik n
elvegyen t lem.
Francesca képtelen volt koncentrálni. A bérkocsi megérkezett Calder

Hart hatalmas háza elé, és megállt a kocsifelhajtón. Francesca nem
mozdult. Nem bírt megmozdulni. Agyába mintha belevésték volna Leigh
Anne gyönyör angyalarcát, melle Bragg dühödt arckifejezését. Nem
tudott szabadulni t lük.
A gyász súlyos teherként telepedett rá. A veszteség fájdalma kínzón
mardosta a lelkét. Ennél is rémiszt bb volt a félelem, amely majdhogynem
pánikszer en tört rá. Semmi sem lesz ugyanaz többé gondolta rémülten.
Leigh Anne visszatért, és Francesca ösztönösen megérezte, hogy többé
nem is fog elmenni.
Hagyd, hogy elváljon t le, súgta egy hang valahol a tudata mélyén. Ez
az egyetlen megoldás.

Francesca a kezébe temette az arcát. Minden izében reszketett zokogni
szeretett volna, de er t vett magán. A válás nem lehet megoldás, mert azzal
derékba törné a férfi karrierjét.
Keser vég lesz, Francesca.
Mesélhetek magának olyan n kr l, amilyen Mrs. Rick Bragg... Nem
kell neki a férje, de másnak sem adja.
Hart hangja olyan hangosan visszhangzott a fejében, hogy arra
számított, ha kinyitja a szemét, a férfit ott találja a bérkocsi mellett, amint
az ablakon behajolva ontja rá vészjósló mondatait. Hart persze nem állt ott.
Senki sem volt ott, csak a rideg, kegyetlen valóság: a szél és a hó.
S a szél most még dühödtebben támadt fel.
– Huszonöt cent lesz, kisasszony – szólt hátra a sof r a válla fölött.
Francesca mosolyt er ltetett az arcára, és átnyújtott egy ezüstdollárost.
Fejét rázta a visszajáróra, és már nyitotta is a kocsi ajtaját. Hogyan élhetné
túl ezt az egészet? És valójában mire készül Leigh Anne? Mi hozta t
vissza New Yorkba?
Bragg kell neki, te ostoba – válaszolta meg a saját kérdését. Melyik
nek ne kellene egy ilyen férfi?
Francesca csüggedten indult a kocsifelhajtón Hart háza felé. A tet t
díszít hatalmas ló szobra mindentudón bámult le rá, mintha azt mondaná:
Én megmondtam!
Megnyomta a cseng t, miközben igyekezett elhessegetni a
gondolataiból Leigh Anne-t. Félre kell most tennie a saját baját, hiszen
annyi munka vár rá: el kell kapnia egy b nöz t. Különben is, Leigh Anne a
felesége
Legnagyobb ámulatára Hart maga nyitott ajtót. Ingujjban és kigombolt
mellényben volt, mintha épp akkor kelt volna ki az ágyból. Francesca
láttán Hart szeme elkerekedett, de az arcára nyomban kiült az alig palástolt
düh.
– Hol a fivérem!? – támadt rá nyersen.
Francescát még sohasem fogadták ilyen udvariatlanul, de nyomban
megérezte, hogy valami nagy baj történt.
– Nem tudom – kezdte volna, de Hart megragadta a karját, behúzta a
házba, és dühödten becsapta mögötte az ajtót.
– Azt már kiderítettem, hogy tegnap a Kendall-er dbe ment – mondta
vészjósló hangon, villámló tekintettel.

Francesca nagy leveg t vett. Hajlott rá, hogy kitárulkozzon, de most
sem a hely, sem az id nem t nt alkalmasnak.
– Ön pedig sírt – ragadta meg mindkét vállát a férfi. – Mi a baj? Pedig
biztos kellemesen telt az éjszaka, kettesben a vonaton.
Francesca mozdulni sem bírt. Szólni sem. Hart iszonyúan dühös volt,
mégpedig rá.
– Nem volt az – felelte elfúló hangon. Hart eleresztette.
– Nem érdekel. Kérem, kíméljen meg a kis szerelmi története apró
részleteit l! – mondta nyersen, de közben tekintete Francesca ajkát, haját
fürkészte, majd lejjebb siklott, a félig nyitott kabátjára, és az alóla kilátszó,
nyakig begombolt ruhájára. Mintha a szerelmeskedés árulkodó jeleit
kereste volna.
Francesca nagyot nyelt:
– Leigh Anne megérkezett.
Hart megdermedt, az arckifejezése is megváltozott. Francesca nem volt
hajlandó keseregni.
– Az állomáson várt bennünket – suttogta remeg ajakkal. A sírás
ellenállhatatlanul kerülgette, de nyelt egy nagyot, hogy úrrá legyen rajta.
– Szegény kicsi Francesca! – suttogta Hart, és magához ölelte. Gúnynak
nyoma sem volt a hangjában.
Francesca a mellkasára borult, és kitört bel le a parttalan zokogás.
Hart csak ölelte, és a hátát simogatta.
– Sajnálom, kicsim. Nagyon, de nagyon sajnálom – csitítgatta halkan.
Francesca érezte, hogy komolyan gondolja. Belemarkolt a férfi
mellényébe, és olyan er vel kapaszkodott bele, hogy az ujjai egészen
elzsibbadtak. Könnyeit l a férfi inge teljesen átnedvesedett. Érezte a
tarkóját cirógató gyengéd ujjakat is.
Lassan elapadtak a könnyei. A simogató ujjak nyomán a b re bizseregni
kezdett. A kétségbeesés helyét lassan valami egészen más vette át, valami,
amit nem akart, amit l rettenetesen félt. Abban a pillanatban döbbent rá,
hogy a szíve egyre er sebben ver. kitartóan és ütemesen, és egy cseppet
sem lassan.
Hart keze a karjára siklott, két oldalról rákulcsolódott, hogy Francesca
nem volt képes megmozdulni. Egy szemvillanásnyi ideig hatalmába
kerítette a férfi testéb l sugárzó hatalmas er . Meg is próbálta eltolni
magát kissé, ha nem is nagyon, hogy ne érezze a testi közelséget.

Hart fürkész tekintettel vizsgálta az arcát, és nagyon elkomorult.
Francesca a füle tövéig elpirult. Elképzelni sem tudta, hogyan
palástolhatná a vonzódását iránta. Az el éjszaka után rájött, hogy többé
már nem képes uralkodni a testén. Elég, ha Hart belép a szobába, és neki
máris elakad a lélegzete.
– Jobban van? – kérdezte a férfi halkan, de egy pillanatra sem vette le
róla a szemét.
– Igen. – Francesca igyekezett megnyugodni, de sehogy sem sikerült. –
Attól tartok, igaza volt. Az a n gyönyör !
– Nem olyan szép, mint maga – felelte Hart halkan.
– Ez nagyon kedves önt l, de...
– Nem vagyok valami kedves ember. Törölje le a könnyeit, különben a
család azonnal rájön, mi történt önnel az elmúlt huszonnégy óra alatt. –
Azzal hátat fordított neki, mintha ott akarná hagyni, de hirtelen
visszafordult. – Ó, amíg el nem felejtem! Az édesanyja magánkívül van.
Ha jól értem, nem lett volna szabad lekésnem a vonatot.
Francesca fülig pirult.
Hart szúrós tekintettel mustrálta.
– Ne féljen, kimentettem. Azt mondtam Júliának, hogy egy megbeszélés
miatt késtem le a vonatot, pedig úgy volt, hogy önökkel tartok.
– Köszönöm – bökte ki Francesca.
– Ne aggódjon, még számon kérem. Hol a pokolban marad Rick?! –
Arckifejezése hirtelen megváltozott: – Á, értem! Biztosan Leigh Anne-nel
van! A francba!
– Hart, mi történt? – fogta meg a csuklóját Francesca.
– Hogy mi történt? – vonta fel a szemöldökét értetlenül a férfi. – Az
egyik ikret elrabolták, Francesca. Egyenesen a dadus kezei közül, ma
reggel.

Tizenhetedik fejezet
1902. február 18, kedd, kevéssel dél el tt
Francesca szóhoz sem jutott a döbbenett l.

– Hát, ez történt – kezdte Hart komoran. – A dadus minden reggel,
kötetlenül reggeli után, sétálni viszi az ikreket. Kilenckor indultak, alig fél
órával kés bb történt a dolog. Craddock egyszer en odalépett hozzájuk,
kikapta Chrissyt a babakocsiból, egy várakozó kocsiba pattant, és elhajtott.
– Édes istenem! – kapaszkodott bele Francesca rémülten. –
Lucy hogy van?
– Sokkot kapott – felelte a férfi, és elindult a folyosón. Francesca futva
igyekezett a nyomában maradni.
– És mi van a zsarolólevéllel? Ha jól tudom, ma délre t zte ki a
határid t, hogy megkapja a pénzt! – kiáltotta.
– Úgy látszik, meggondolta magát. Jó hír viszont, hogy komolyan
gondolja a pénzt, ami azt jelenti, hogy esze ágában sincs megölni a
gyereket.
– Calder! – kapta el Francesca a férfi mellényének szegélyét.
Hart olyan hirtelen fordult meg, hogy Francesca a mellkasának ütközött.
Hátrább lépett.
– 1890-ben kegyetlen gyilkosság történt a Kendall-er dben, amelynek
elkövet jére sohasem derült fény. Shoz egy héttel a gyilkosság után
szökött meg, Craddock pedig átvette a vezet szerepet a meggyilkolt rab
után. Craddock hihetetlenül veszélyes fickó – hadarta Francesca,
visszafogva magát, nehogy kiabáljon.
– Nem sokáig lesz már veszélyes – jegyezte meg Hart. – A
magánnyomozóm már a nyomában van. Megtudtuk, hogy a múlt hétig hol

lakott. Ne féljen, így vagy úgy, én majd gondoskodom róla, amint kézre
kerül.
Egymásra néztek, és Francesca megértette, hogy a férfi nagyon is
komolyan gondolja, amit mond. Furcsamód nem is hibáztatta érte. Az
aranyos, sz ke Chrissy jutott az eszébe, aztán Lucy. A szíve fájdalmasan
szorult össze.
– Mihez kezdünk most? Megvárjuk, amíg jelentkezik a nyomozó? Vagy
netán Craddock? Biztosan újabb levelet küld – töprengett Francesca.
– Arra mérget veszek – mondta Hart nyersen. – Nem tehetünk egyebet,
várunk. Rickre viszont nagy szükségünk van. Ha más nem is, de legalább
okos.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor megszólalt a cseng .
– Ez csakis az én erkölcsös fivérem lehet! – nézett jelent ségteljesen
Francescára. Tekintete komor volt, burkolt célzással teli, nem is palástolta,
hogy a Bragg-gel a vonaton eltöltött éjszakára céloz. Majd fogta magát, és
az ajtóhoz sietett.
Francesca a nyomában volt, de mire a bejárathoz értek, Alfred már
beengedte Bragget. Hart egyenesen a fivére felé tartott, Francesca viszont
megállt az el csarnokot díszít meztelen- lányszobor mellett, jó messzire
lük. Minden ízében remegett, alig kapott leveg t az izgalomtói, úgy
kereste Bragg tekintetét.
Bragg magánkívül volt. Vagy inkább összetört, rettenetesen megtört.
Bármi is történt azóta, hogy a Központi pályaudvarnál elváltak, nagyon
megviselte. Mi történhetett?
– No, hogy sikerült a kirándulásotok? – fogadta Hart a fivérét.
– Eszedbe ne jusson elkezdeni! – figyelmeztette Bragg nyersen. – Nincs
kedvem a kellemetlenkedésedhez.
– Craddock ma reggel elrabolta Chrissyt – közölte Hart h vösen.
Bragg elsápadt.
– Mégis mit gondolsz? Viccb l hagytam sürg s üzenetet az irodádban?
– kérdezte Hart.
– Halljam a részleteket! Miért nem fordultatok a rend rséghez?
– El ször is ott a sógorunk, aki miatt úgy döntöttem, jobb, ha kihagyjuk
ket. Ez családi ügy, Rick, nem tartozik a rend rségre.
– Mi történt? Hol van Lucy? Hogy viseli a dolgot? – záporoztak Bragg
türelmetlen kérdései.

– A dadus sétálni vitte az ikreket ma reggel kilenckor. Craddock az út
mellett várakozó kocsiból termett ott, kikapta Chrissyt a babakocsiból,
beszállt vele a járm be, és már ott sem voltak.
Valószín leg társa is volt, mert a kocsit valaki más hajtotta. Még nem
kaptunk zsaroló üzenetet, de mindez csupán három órája történt. Már
felbéreltem egy magánnyomozót, hogy a nyomára jusson. Az egész család
Lucyt vigasztalja a könyvtárszobában. Teljesen kiborult – tette hozzá Hart
lebiggyesztett szájjal.
– Telefonálnom kell – mondta Bragg kurtán.
– Nem akarom bevonni a rend rséget – figyelmeztette Hart.
– Ez idáig okos embernek tartottalak. Nem szeretnék csalódni benned –
jegyezte meg Bragg ridegen. – Ha elfelejtetted volna, én magam vagyok a
rend rség, úgyhogy már bevontál.
Hart keze ökölbe szorult, vonásai megkeményedtek, eltorzultak a
düht l. Úgy festett, mint aki menten be akar neki húzni egyet. Bragg is
ökölbe szorította a kezét, arcára gúnyos mosoly ült ki.
– Calder, ne! – kiáltotta Francesca.
Bragg megtorpant. Körülnézett a tágas el csarnokban, a hang forrását
keresve. Francesca el lépett a szobor mögül. Tekintetük egymásra talált,
összeforrt. Mit mondhatott neki Leigh Anne? Mi történhetett közöttük?
Bevallotta vajon a feleségének, hogy mást szeret? Emlegették-e egyáltalán
az nevét?
Bragg ismét a fivére felé fordult, aki mindvégig árgus szemmel figyelte
ket.
– Több embert vagyok képes mozgósítani, mint az egész Pinkerton
Ügynökség együttvéve – mondta nagyon kimérten. – Szerintem nem lehet
ölbe tett kézzel várnunk, hogy kapunk-e üzenetet vagy sem. Szeretném
elkapni Craddockot, miel tt megírná az újabb zsarolólevelét.
– Pénzt akar – felelte Hart ridegen. – Az üzenet itt lesz, még miel tt
beesteledne, ebben biztos vagyok.
– Craddock gyilkos – vágott vissza Bragg. – Egy percig sem bízom
benne, f ként, hogy az unokahúgom a karmai közt van.
Hart elmosolyodott, cseppet sem der sen.
– Ó, igen, dörgöld csak az orrom alá, hogy Chrissy nem a vér szerinti
unokahúgom! És ha a te ügybuzgalmad nem jár sikerrel? Akkor mi lesz?
Ha Shoz ölte meg Coopert, akkor falazni fogsz neki?

Bragg gyilkos pillantást vetett rá.
– Csak szépen sorjában! El ször is Chrissyt kell megtalálnunk,
méghozzá élve. Most pedig eredj az utamból, Calder!
– Csak nem zökkensz ki a nyugalmadból, Rick? Netán egy rossz emlék
kezd újra kísérteni? Jonny Burtont is megtalálták, mégpedig élve. Chrissyt
is megtalálhatjuk élve, anélkül hogy az apját börtönbe juttatnánk. Vagyis
nem Chrissyr l van szó, hanem rólad.
– A legridegebb ember vagy, akit csak ismerek! Most Chrissy élete
forog kockán – sziszegte Bragg vészjóslón –, és nem vagyok hajlandó
vitatkozni rajta.
Francesca nem bírta tovább hallgatni. Odaszaladt, és közéjük állt.
Megragadta Hart öklét.
– Calder, szerintem mostantól bízzuk magunkat a rend rségre.
ntényr l van szó, okosabb hát, ha az apparátusukat vesszük igénybe.
A Cooper-gyilkossággal meg ráérünk azután foglalkozni.
Hart ránézett, tekintete rettenetes dühr l árulkodott. Könnyedén
kiszabadította öklét Francesca kezéb l.
– Ti ketten jól összeilletek – vetette oda maró gúnnyal.
– Calder! – csitította Francesca, de Hart mintha meg sem hallotta volna,
hosszú, dühös léptekkel kiviharzott az el csarnokból.
Francesca dermedten nézett utána. Leveg t venni sem volt ereje,
nemhogy moccanni. Hirtelen dejavu érzése támadt. Alig néhány napja
történt, hogy ugyanilyen dühösen hagyta t faképnél a férfi. Csak azt nem
értette, miért rémiszti meg ennyire a dolog.
Szeretett volna utána szaladni és megnyugtatni, de hogyan? Inkább nem
moccant.
Amikor Hart elt nt a folyosó végén, Francesca Bragghez fordult. A férfi
olyan közelr l figyelte az arcát, hogy Francesca megrettent. Nagyon
nehezére esett a szemébe nézni. Az ajkába harapott, a földre szegezte a
tekintetét, aztán összeszedte magát, és a szemébe nézett.
– Igaza van, efel l nincs kétségem. Meg kell találnunk Craddockot,
vissza kell szereznünk Chrissyt, a többivel ráérünk kés bb foglalkozni.
– Ugye Hart tudja, hogy kettesben utaztunk a Kendall-er dbe? –
kérdezte Bragg.
– De nem én mondtam el neki. Magát kereste...

– Az embereim tudták, hol vagyok, nem volt titok az utazásom.
Francesca arra nézett, ahol Hart az imént elt nt.
– Nagyon dühös – suttogta. – Rám dühös, nem önre.
– Mert féltékeny – felelte Bragg kurtán.
Francesca meglepetten nézett rá.
– Szerintem téved. Miért volna féltékeny?
Bragg felhorkant, egyszerre hitetlenkedve és lekicsinyl n.
– Mert ön gyönyör , és meg akarja szerezni magának. Csakhogy maga
nem akarja t – nézett rá áthatóan.
Francesca elpirult, de nem válaszolt. A gondolatai lázasan kergették
egymást. Vajon nincs-e igaza Braggnek? Calder mindig is kimért volt és
vös. Elismerte ugyan, hogy szívesen látná az ágyában Francescát, de ezt
olyan könnyedén mondta, mintha mellékes volna számára a vágy, amelyet
iránta érez. Ráadásul Bragg viselkedésében sokkal inkább felfedezhet a
féltékenység.
– Vagy mégis? – kérdezte Bragg váratlanul, nagyon h vösen.
– Mégis mi? – nézett rá Francesca döbbenten.
– Akarja t?
Francesca érezte, hogy az arca lángol. Már nyitotta a száját, hogy
ellenkezzen, de egy árva hang nem sok, annyi sem jött ki rajta.
– Csak nem szeretett belé?
Francesca leveg után kapkodott.
– Nem! Dehogyis! – bökte ki nehezen. Mintha egy nagy sz rcsomó
telepedett volna a tüdejére. – Hogy feltételezhet ilyet? A múlt éjszaka után
hogyan kérdezheti ezt? – hebegte.
– Nagyon is egyszer en – nézett rá Bragg szúrós tekintettel. – Ha
megadja neki magát, össze fogja törni a szívét, nem egyszer, hanem
százszor. Nem tudja, hol a telefonkészülék?
Francesca tisztában volt mindennel. Tudta, hogy Hart nagymesternek
számít a n k megszerzésében és elhagyásában. Csak hogy sohasem
szerette a szeret it, csupán az ágyban használta ket.
– De, tudom – suttogta.
– A telefon?
– A könyvtárszobában – vetette oda kurtán.
Bragg siet s léptekkel elindult, és elt nt az el csarnok végében.

Francesca a fotelbe rogyott, amely a fal mellett állt két római császárt
ábrázoló mellszobor között. Szédült, képtelen volt gondolkodni! Hogy
kérdezhette ezt Bragg, azok után, ami az éjjel történt?
t szereti a két fivér közül!
A tenyerébe temette az arcát. Gondolkozz! – biztatta magát. –
Koncentrálj! Egy gyerek élete forog kockán!
– Miss Cahill! – szólongatta Alfred kedvesen,
Francesca felpillantott, és elmosolyodott. Szerencsére minden könnyét
elsírta már korábban, Hart mellére borulva.
– Segíthetek valamiben?
– Megoszthatom önnel a meglátásomat?
Francesca tétován nézett rá, elvégre sürg s dolga volna: egy gyerek
életét kell megmentenie.
– Hát persze, Alfred – mondta mégis.
– Ne vegye a szívére Mr. Hart kemény szavait, kisasszony! Hiszem,
hogy az úr nagyon köt dik a családjához, és saját magát okolja a kislány
elrablásáért, hiszen a gyerek épp a biztonság okán lakott a házában.
Francescába hirtelen bevillant a felismerés, és felegyenesedett. Hát
persze hogy magát okolja! Ismerte annyira a férfit, hogy tudja, Hart mindig
magasra teszi a mércét, és mindig el is éri azt. Felel snek érzi magát
Chrissy elrablásáért! Pedig nem az hibájából történt.
– És azt hiszem, tényleg nagyon féltékeny Mr. Braggre – tette még
hozzá Alfred, de közben valaki hangosan kopogott az ajtón.
Francesca ismét bólintott.
– Köszönöm, Alfred. Azt hiszem, igaza van.
A férfi kedvesen rámosolygott, és elment ajtót nyitni.
Francesca felállt, és látta, hogy egy magas, sötét arcú férfi lepett a
házba. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a szeles arccsontjára, bronzos
rére, vállig ér , koromfekete hajára rögtön tudta, hogy Lucy férje
érkezett meg, ijeszt en civilizálatlan hatást keltett, de nem a haja miatt,
hanem inkább azért, mert méregdrága, méretre készült öltönye egy cseppet
sem illett hozzá. Keménynek t nt, könyörtelennek, törvény felett állónak.
Ugyanakkor igen vonzó férfi volt, de csak a maga sötét, felkavaró módján.
Francesca tekintete a világoskék, gyíkb r cowboy csizmájára tévedt,

amelynek orr-része ezüstös kígyób rb l készült, és meglep módon nem
ütött el sötétszürke öltönyét l.
– Uram?
– Úgy tudom, a feleségem, Lucy Savage itt tartózkodik – mondta a férfi,
miközben tekintete átsiklott Francescán.
– A hölgy a könyvtárszobában van, uram – felelte Alfred.
Francesca elindult Shoz után a folyosón. A könyvtárszoba ajtaja

kitárva állt. Egy pillantással felmérte, hogy az egész család jelen van.
Grace a szoba közepén álló nagy kanapén ült, Lucyt átkarolva. Bragg az
íróasztal mellett állt. és telefonált. Hart, Rathe, Rourke és egy nagyon
jókép , tizennyolc éves körüli fiatalember néhány méterre t le
csoportosultak, és fojtott hangon beszélgettek.
Lucy megdermedt, amint megpillantotta a férjet. Halálosan sápadt volt,
a szeme egészen kivörösödött a sok sírástól.
– Shoz? Mi.. mi a csodát keresel te itt?
Shoz felmérte a helyzetet, és a feleségéhez sietett
– Múlt héten indultam otthonról. Látni szerettelek volna benneteket. Mi
az? Mi történt? – kérdezte aggodalmasan, és felsegítette a feleségét.
– valaki elrabolta Chrissyt! – sikoltotta Lucy az öltönye hajtókájába
kapaszkodva.
Shoz szürke szeme elkerekedett.
– Az én hibám volt! – tört ki a sírás Lucyból. – Az egész az én hibám!
– Nem a te hibád! – szólt rá a férje szigorúan, és átölelte. Szorosan
tartotta, a kibomlott haját simogatta, amely kócosan hullott a hátára. Shoz
Rathe-re nézett kérd n: – Mi a fene folyik itt?
– Lucyt megzsarolták – felelte Rathe Shozhoz lépve, és a vállára tette a
kezét. – Ma reggel kilenckor Chrissyt séta közben elrabolták a parkban.
Azóta nem jött több zsarolólevél.
Shoz mintha az addig könyörtelenül féken tartott düh álarcát öltötte
volna magára. Francesca összerezzent, mert életében nem találkozott még
ilyen kemény és veszélyes fickóval. Át is futott az agyán, hogy ez az

ember, ha oka van rá, képes lenne fellógatni valakit, és addig kínozni
lassan, amíg az kileheli a lelkét.
– Shoz, beszélnünk kell! Most azonnal – lépett hozzá Bragg. – Egyel re
nem hivatalosan, amíg a rend rség megérkezik.
– Jobban szerettem volna, ha nem szólsz a rend rségnek, Rick – húzta
el a száját Shoz.
Bragg mélyen a szemébe nézett.
– Miért? Csak nem szándékozol felkötni és széttrancsírozni a fickót?
Shoz meglep dött kissé, de aztán ridegen elmosolyodott:
– Talán.
– Shoz! Ne! – sikoltotta Lucy.
– Nem akarom, hogy itt legyél – fordult felé a férje. – Grace, kísérje fel
az emeletre a gyerekekhez! Addig maradjon ott, amíg nem szólok.
Francesca érdekl dve vonta fel a szemöldökét az utasító hangnem
hallatán.
Lucy megmakacsolta magát, és villámló szemmel így szólt:
– Nem akarok felmenni a gyerekekhez! Itt maradok, hogy segítsek.
– Nem – közölte a férje kimért hangon, de aztán megenyhülve magához
vonta, és így szólt: – Visszaszerzem Chrissyt, mégpedig élve. Bízzál
bennem!
Lucy szemében könny csillant, de bólintott:
– Annyira sajnálom – suttogta.
Shoz hirtelen elkapta a felesége állát, és forró, durva csókot nyomott az
ajkára.
– Én majd kézbe veszem a dolgot – Ígérte, mintha kettesben volnának a
szobában.
– Tudom, hogy sikerül – bólintott Lucy.
Gyere Lucy menjünk fel, és hagyjuk, hogy a férfiak tegyék a dolgukat.
Azt hiszem, Robertónak jót tenne, ha most mellette lennél. Bátor fiú, és
próbálja leplezni az aggodalmat, de nagyon
Lucy engedelmesen bólintott, de még megfogta a férje kezét, és
megszorította.
– Szeretlek.
Shoz nem válaszolt, csak mosolygott, és átható szürke tekintetével
végig követte, amíg Lucy Grace társaságában el nem hagyta a helyiséget.
Azután hirtelen Francesca fele fordult,rászegezve szúrós tekintetét.

– Ismerd meg Francesca Cahillt – mutatta be neki Bragg megérvén a
szigorú pillantást. – Mint magánnyomozó segített nekem megoldani három
igen nehéz ügyet, úgyhogy maradhat.
Francesca máskor talán el lett volna ragadtatva egy efféle bemutatástól.
de most nem repesett az örömt l. Halványan rámosolygott a férfira.
Shoz kurtán biccentett.
– Ki rabolta el Chrissyt? Mikor kezd dött a zsarolás? – faggatózott.
Hart az ajtóhoz ment, és becsukta. Bár elhaladt Francesca mellett,
szándékosan nem nézett rá.
– Joseph Craddock – mondta.
Id be telt, amíg Shoz agyáig eljutott a név, és szemmel láthatóan
meglep dött:
– Joe Craddock?
– Tehát emlékszel rá.
– Már hogy a pokolba ne! Átkozott kurvapecér, Megölöm!
Bragg megragadta a karját.
– Craddock zsarolta meg Lucyt. Úgy egy hónapja t nt fel Paradise-ban,
most vasárnap pedig küldött neki egy levelet, amelyben megfenyegette a
gyerekeket, ha ma délig nem kap ötezer dollárt. Reggel mégis elrabolta
Chrissyt.
Shoz minden ízében remegett.
– Már rég ki kellett volna nyírnom azt a kurvapecért!
Francesca arca megrándult, hallván az elszántságát.
– Mit tudhat rólad Craddock? – faggatta Bragg a férfit átható tekintettel.
– Nem bírja a pofámat – felelte Shoz kegyetlen vigyorral. – Ennek
semmi köze a pénzhez. Ez színtiszta bosszú.
– Miért? – rezzent össze Francesca.
Shoz rideg tekintete megállapodott az övén, szemmel láthatóan nem
tetszett neki a kérdés. Francesca mosolyt er ltetett az arcára.
– Ha nem haragszik, ez nagyon fontos lehet – bökte ki, és úgy érezte,
már azzal is nagy hibát követett el, hogy megszólalt. Ezzel a férfival nem
jó kikezdeni.
Valaki odalépett mellé, mintegy védelmez n. Francesca meglepetten
fordult felé, bár nehezére esett levenni a szemét Shozról. Felnézett, és bár
védelmez je nem nézett rá, Hartot találta maga mellett.
Szíve furcsamód összeszorult, és hevesebben kezdett verni.

– Legyen elég annyi, hogy elraboltam a n jét – felelte Shoz lassan, majd
hozzátette: – Fegyverrel kereskedtünk, miel tt megismertem a feleségemet
'96-'97-ben.
Francesca és Bragg összenézett, majd a férfi elszántan el állt a
kérdéssel:
– Ki ölte meg Randy Coopert?
Shoz gúnyos mosollyal vont vállat. Ha meg is lepte a váratlan kérdés,
nem mutatta.
– Hetvenegyen ültek akkoriban a börtönben. Bárki megtehette közülük,
akár mindegyik. Szerintem Craddock volt meg a cimborái. Coopert senki
sem sajnálta, még az igazgató is örült, hogy megszabadulhatott t le. A
nyomozást épp csak elkezdték! Amikor az ügyet már le is zárták – számolt
be Shoz kelletlenül.
– De mi köze ennek a lányomhoz?
– Egy héttel a gyilkosság után szöktél meg. Coopert pedig igencsak
megkínozták, miel tt meghalt. Arról nem is szólva, hogy az nevét
használtad a szökésed után.
Shozt meglepte a felkészültség.
– Csak nem gyanúsítasz valamivel, Rick? – kérdezte szinte suttogva.
Francesca dermedten figyelt, a gyomra görcsbe rándult a félelemt l.
Egyik férfiról a másikra kapta a tekintetét.
Miel tt Bragg válaszolhatott volna, Rathe közbelépett:
– Senki sem gyanúsít semmivel – vetett véget a kakaskodásnak
szigorúan. – Csak az id nket vesztegetjük. Meg kell találnunk Craddockot
Ha Shoz meg is könnyebbült, rezzenéstelen arcáról nem lehetett
leolvasni. Elképeszt pókerjátékos lehet, gondolta Francesca, és egy
pillanatra lehunyta a szemét. Shoz b nös. Érezte. Súlyos, feszült csend
telepedett a könyvtárszobára. Valaki kopogtatott.
Hart kinyitotta az ajtót, szándékosan kerülve Francesca tekintetét.
– Igen, Alfred?
– Uram, a rend rség van itt.
Hart tétovázott egy kicsit, majd a többi férfira nézett, és sóhajtva azt
válaszolta:
– Vezesse be ket, Alfred.
Francescának nagyon rossz érzése támadt. Balsejtelme csak fokozódott,
amikor a kapitány lépett be az ajtón.

Brendan Farr szemügyre vette a szobában összegy lteket, és így szólt:
– Hallottam a szörny hírt, Rick, és úgy döntöttem, személyesen
veszem kézbe az ügyet. – És mosolygott.
Tizennyolcadik fejezet
1902. február 18, kedd, délután 1 óra
Francesca döbbenten állt. Bragg-gel egymásra néztek, aki a jelek

szerint szintén meglep dött, de hamar összeszedte magát.
– Nagyra értékelem a segítségét, kapitány. Az id a legf bb
ellenségünk. Meg kell találnunk Craddockot, ezért az egész környéket
átvizsgálják. A jár rök fésüljék át az utcákat, valakinek kellett t látnia
mostanában. Meg kell találni, miel tt újabb váltságdíj-követeléssel állna
el .
– Craddock rabolta el a kislányt? – kérdezte Farr. Tekintete
meglepetésr l árulkodott, de arca rezzenéstelen maradt, jelent ségteljes
pillantást vetett Francescára.
Hart lépett oda hozzájuk, és fürkész tekintettel mérte végig Farrt.
– Így van – felelte Bragg, farkasszemet nézve a kapitánnyal. –
Gondolom, átnézte már az aktáját.
– Természetesen – válaszolta Farr –, csakhogy Craddock m faja a
zsarolás, nem az emberrablás.
– Úgy t nik, változtatott a módszerein – jegyezte meg Bragg.
– Hol vannak a gyerek szülei?
Shoz el relépett.
– A kislányomat Chrissy Savage-nek hívják. Az anyja odafent van a
szobájában – közölte kimérten, de a szeme még mindig dühödt villámokat
szórt, keze ökölbe szorult.
Farr alaposan szemügyre vette az apát.
– Van elképzelése arról, Mr. Savage, hogy miért rabolta el Craddock a
lányát? Azon kívül, hogy a gyerek Derek Bragg dédunokája?

– Ez nem elég indok? – húzta el a száját Shoz. – Az apósom imádja
Chrissyt, és mindent megadna, hogy visszakapja az unokáját
Farr figyelmesen hallgatta, majd így szólt:
– Mikor n sült be a családba? A maguk texasi esküv jével volt tele a
sajtó? Ha jól emlékszem, Heavenben tartották.
– Paradise-ban, Texas államban – javította ki Bragg. – Kapitány,
minden emberre szükségem van, mégpedig azonnal.
Farr jóindulatúan mosolygott.
– Használhatnám a telefont? – kérdezte. Az udvariaskodás valahogy
nem állt jól neki. Francesca a gyanakvás árnyát vélte felfedezni a
tekintetében.
Bragg a készülékre mutatott, mire Farr a masszív íróasztalhoz ment.
Állva tárcsázta a kapitányságot, és utasítást adott, hogy fogalmazzanak
meg egy sürgönyt, amelyet a város valamennyi rend rsére el kell juttatni.
Bragg és Hart szótlanul figyelte. Francesca odalépett hozzájuk, és
suttogva így szólt:
– Ez az ember indítékot keres, Bragg, és ez veszélyes.
– Észrevettem – nézett rá a férfi. – Semmiképp sem hagyhatom, hogy
kihallgassa Lucyt, sem most, sem kés bb. És te sem mondhatsz neki
semmit, Shoz – fordult a sógorához Bragg. – Nehogy bármit is elárulj a
múltadról! Nem szeretném, ha rájönne, hogy Craddockkal együtt ültél.
Shoz lemondóan húzta el a száját.
– Ne feledd, hogy kegyelmet kaptam, és err l hivatalos feljegyzés is
született. Ha elég mélyre ás, rá fog jönni.
– Ráérünk ezzel foglalkozni, ha eljön az ideje.
– A fickó máris gyanakszik – jegyezte meg Hart közönyösen, és mélyen
Bragg szemébe nézett. – A beosztottad cseppet sem lojális, Rick.
– Tisztában vagyok vele – rándult meg Bragg arca.
Egy ideig farkasszemet néztek.
– Hátba fog támadni – mormolta végül Calder. – jobb, ha mindannyian
résen leszünk.
A három férfi jelent ségteljes pillantást váltott, aztán magukba
mélyedtek. Francesca tudta, hogy Hartnak igaza van.
– Legfontosabb, hogy Craddockot kézre kerítsük – rángatta meg
türelmetlenül Bragg kabátjának ujját, de nyomban elhallgatott, mert

észrevette, hogy Farr befejezte a telefonálást, és feléjük indult. Hirtelen
valamennyien elhallgattak, mint az összeesküv k.
Farr egyikr l a másikra nézett, tekintete végül megállapodott Shozon.
– Szeretnék beszélni a feleségével – mondta.
– A feleségem alszik. Nagyon megviselték a történtek, nem szeretném,
ha most zavarnánk – felelte Shoz kimérten, ellentmondást nem t
hangon.
Farr Braggre nézett segítségkér n:
– Pedig el relendítené a nyomozást, ha felébreszthetnénk.
– Ismerem az ügy részleteit, úgyhogy t lem mindent megtudhat –
válaszolta Bragg. – Most nem alkalmas Lucyt háborgatni, kapitány.
Hisztérikus állapotba került.
– Nos, rendben – vonta meg a vállát Farr. – Akkor most visszamegyek a
kapitányságra. Beletelhet néhány órába, amíg híreket kapunk.
Bragg bólintott, és megveregette Farr vállát.
– Köszönöm, kapitány.
Farr odabiccentett a többieknek, majd tekintete egy pillanatra elid zött
Francescán, aki meg sem rezdült, még csak bele sem pirult.
– Szeretnék négyszemközt beszélni önnel, Miss Cahill.
Francescán er t vett a nyugtalanság.
– Miss Cahill éppen indulni készült – válaszolt helyette Bragg.
Farr furcsán elmosolyodott, mint aki megértette, hogy lerázták, és
kiment a szobából.
Francesca sajnálta, hogy nincs nála legyez , mert alig kapott leveg t.
– Én is nyakamba veszem a várost – közölte Shoz. – Nem fogom
tétlenül várni, hogy valaki más találja meg a lányomat.
– Pénzzel mindent meg lehet oldani – szólalt meg Hart h vösen.
Francescának felt nt, hogy egyedül t mell zi folyamatosan. Azóta nem
nézett rá, hogy Bragg-gel összet zésbe került még a bejáratnál. –
Javaslom, hogy oszoljunk szét, és osszunk szét egy szép kis summát, hogy
minél több információt szerezzünk.
– Egyetértek – válaszolta Bragg. – Craddock legutolsó ismert lakcíme
az Allén Street 18. Már egy éve nem látták arrafelé, de talán mégis
okosabb volna, ha ott kezdenénk.
– Ha jól tudom, a múlt hét végéig a Nyugati Tízedik utca és a Broadway
sarkán bérelt szobát, egy kocsma fölött – jegyezte meg Hart.

– Akkor én odamegyek – vágta rá Shoz. A férfi szürke szemében
Francesca vérszomjas villanást vélt felfedezni.
– Mi pedig ezt a környéket fogjuk felderíteni, hátha valaki szemtanúja
volt a gyerekrablásnak. Leírást kell szereznünk a fogatról és a kocsisról.
Mrs. Van Arke-ot is fel kellene keresni, bár nem sok információval
szolgálhat, de hátha mégis tud valamit Craddock tartózkodási helyér l.
Három óra múlva itt találkozunk, hogy megosszuk egymással, amit sikerült
kiderítenünk.
Francesca elhúzódott a férfiaktól, és az ablakhoz ment, amely az ötödik
sugárútra nyílt. Brendan Farrt pillantotta meg odalenn, amint épp a
nyomozóival egyeztetett. Hirtelen nyugtalanság lett rajta úrrá.
Ha Shoz valóban b nös, ez az ember könnyen tönkreteheti Bragget és a
családját. Nem bízott Farr-ban.
– Francesca! – lépett mellé Bragg. – Farr rá fog jönni, miért szaglászott
a múltkor Craddock után.
– Tudom, de kitépheti az összes körmömet, akkor sem árulom el neki.
Nagyon aggódom, Bragg.
– Látom. Nem akarja elmondani, miért?
Francesca a válla fölött az egymás közt tanácskozó Shoz és Hart felé
pillantott.
– Shoz b nös, ebben biztos vagyok.
Bragg meglepetten nézett rá, majd nagyot sóhajtott.
– Adja isten, hogy ne legyen igaza! Francesca megragadta a kezét.
– Követni akarom Farrt. Érzem, hogy készül valamire. Látta az arcát,
amikor megtudta, hogy Craddock rabolta el Chrissyt?
Bragg nem szólt, csak nézett rá.
– Nézze, nem a kapitányságra megy! Most intett le egy bérkocsit! –
mondta Francesca izgatottan.
Bragg követte a tekintetét a sugárútra és a környez hólepte telkekre.
– Bérkocsit hív, amikor van saját fogata és kocsisa – mormolta
Francesca. – Hát nem különös?
– De. Önnel tartok – mondta végül.

Miben mesterkedhet? – morfondírozott Bragg Francesca fülébe
suttogva.
Lehelete forró volt és nyugtalanító, éppolyan nyugtalanító, mint a
simogatása el éjjel. Francesca fészkel dni kezdett. A kocsi hátsó ülésén
szorongtak mindketten, amely néhány ló- hossznyi távolságra parkolt a
Negyvennegyedik utca és a Negyedik sugárút sarkán álló nyomorúságos
szálló el tt. Alig néhány saroknyira voltak a Központi pályaudvartól. Farr
néhány perce ment be a szállóba két nyomozó társaságában.
– Lehet, hogy Craddock itt szállt meg? – kérdezte Francesca izgatottan.
Bragg a vállára tette a kezét, hogy csillapítsa.
– Várjuk ki, mi történik! – mondta.
Francescának igencsak nehezére esett nyugton maradni. Braggre nézett,
és bólintott, de mivel a kapitánynak színét sem látták, ismét türelmetlenül
fészkel dni kezdett. Végül úgy döntött, hogy bár sem a hely, sem az id
nem alkalmas rá, mégis tisztázza, ami egész nap gyötörte:
– Bragg, mit akart Leigh Anne?
Bragg szeme elkerekedett, majd nagyot sóhajtott, és beletúrt a hajába.
Ez a mozdulat egyáltalán nem volt jellemz rá.
– Isten tudja.
Francesca nem elégedett meg ezzel a válasszal.
– Vissza akarja kapni magát, igaz? – Nehezére esett err l beszélni, de
mindenképpen tudni akarta.
Bragg magába fordult, csak a tekintetét mélyesztette az övébe.
– Nem hajlandó beleegyezni a válásba – mondta végül.
– Szóval elmondta neki?! – döbbent meg Francesca.
– Gy lölöm azt a n t! – fakadt ki Bragg. – Igen, elmondtam neki, de
nem tudom, mire megy ki a játék. Azt viszont tudom, hogy képes nekem
komolyan ártani, és magát is bántani fogja, Francesca – komorult el a férfi
pillantása.
– Miattam ugyan ne aggódjon! – vonta meg Francesca a vállát, és
megfogta Bragg kezét, hogy bátorítóan megszorítsa.
– Mindig aggódni fogok ön miatt – mondta a férfi szintén, de nagyon
komoran. – Nem halaszthatnánk kés bbre a feleségem dolgát?
Francesca bólintott, de nem állhatta meg:

– Mondott valamit rólam?
Bragg megint nagyot sóhajtott.
– Igen.
– Bragg! – kiáltotta Francesca türelmetlenül.
– Nem tudtam ellenállni – mosolyodott el a férfi halványan. –
Megkérdezte, szeretem-e magát, és én azt válaszoltam, hogy igen.
Francesca szíve vadul dobogott, olyan hevesen, hogy szinte hallotta.
Hogyan is fordulhatott meg a fejében, hogy akár csak egyetlen pillanatra
is, de Hart b vkörébe kerüljön? A Bragg iránti szerelem bizserget en
melegítette át minden porcikáját.
– Most miért néz így? Váratlanul érte? Hát nem mondtam el elégszer,
miként érzek ön iránt?
Francescának könny szökött a szemébe. Hirtelen forró csókot lehelt a
férfi arcára.
– De igen. Csakhogy ez most más! Most, hogy visszatért a városba...
– A helyzet valóban más, de az érzelmeim szemernyit sem változtak –
közölte Bragg komoran. – Itt jön Farr – mondta enyhe izgalommal a
hangjában.
Francesca megfordult, éppen akkor, amikor Farr a szálló lépcs jének
aljára ért, és megállt. Néhány szót váltott az embereivel, akik egyetért en
bólintottak, és különböz irányba indultak. Farr beszállt a várakozó
fogatba, és elhajtatott. Amikor elt nt a szemük el l, Bragg kinyitotta a
kocsi ajtaját, és sietve kiszálltak.
– Itt várjon! – kiáltott hátra a kocsisnak, miközben felszaladtak a
lépcs n, be a szállodába.
Az alig félméteres, dohányfoltos, összekaristolt pulthoz érve Bragg a
cseng re tenyerelt. A sz k hallban, amely inkább hálófülkéhez volt
hasonlatos, csupán egyetlen szék és egy asztal volt, meg egy csikkekt l
púpos hamutál. A hátsó szobából egy igencsak túlsúlyos recepciós
kecmergett el , és a képükbe ásított.
– Nincs már itt a madaruk. Tegnap kijelentkezett.
Bragg és Francesca meglepetten nézett egymásra.
– Joseph Craddock volt az, aki kijelentkezett? – fordult Bragg a
recepcióshoz, amikor meg tudott végre szólalni.
– Igen, de ezt már elmondtam az el bb is a többi zsarunak.
Bragg és Francesca megint összenézett, mindketten rémülten.

– Farr tudta, de legalábbis sejtette, hogy Craddock itt tanyázik, és egy
árva szóval sem említette! – kiáltotta Francesca kétségbeesetten.
– Tisztában vagyok vele – válaszolta Bragg, és a vonásai
megkeményedtek.
– De miért? Mondja, miért, amikor egy gyerek élete forog kockán?
Bragg tekintete elkomorult.
– Mindenáron fel akar hozni ellenem valamit, Francesca. Ez ennyire
egyszer .
– Hogy volna egyszer ! – kiabált Francesca, és a testes alkalmazott felé
fordult: – Van róla tudomása, hová távozott Craddock? Mondott netán
valamit? Nem hagyott üzenetet valakinek?
– Nem. Kifizette a számlát, és lelépett, még egy köszönömöt se
böffentett – felelte a férfi, miközben buja tekintettel mérte végig
Francescát.
– Mutassa meg a szobáját! – utasította Bragg.
A recepciós bólintott, és felvezette ket abba a szobába, amelyben
Craddock egy álló hétig lakott. A red ny szinte teljesen le volt húzva, így a
sz k, négyzet alakú helyiségben sötétség honolt. Bragg lépett be els ként,
és az ágy mellett álló lámpához ment. Gázlámpa volt, ezért el bb
beindította, majd meggyújtotta.
Francesca a látványtól elfintorodott. A szoba kicsi volt, mocskos, és
vizeletszagot árasztott. Az ágy vetetlenül állt, a leped meglehet sen kétes
tisztaságúnak t nt. A padló közepén egy foszlott, koszos, csupa sár
rongydarab díszlett sz nyeg gyanánt. A berendezést egy kajla komód
egészítette ki, rajta egy kancsó és néhány mocskos pohár.
Bragg a komódhoz lépett, és egyenként kihúzgálta a fiókjait. Francesca
a szoba egyetlen ablakához lépett, és kinézett a sz k sikátorra, amelynek
közepén egy oldalára borult szemetes edény volt. Aztán az ágyhoz ment, és
bár nem különösebben volt gusztusa bármihez is hozzányúlni, felemelte a
leped sarkát, és benézett a párnák alá. Semmit sem talált.
– Jöjjön csak! – szólt Bragg rekedten.
Az egyik kihúzott fiók mellett állt egy újságot fogva a kezében.
– Mi az? – kérdezte Francesca.
– Egy cikk a marhatenyésztésr l – felelte Bragg halkan, miközben
olvasott. – A nehézségekr l szól, amelyekkel manapság a tenyészt knek

meg kell küzdeniük az ország nyugati felében. A cikk 1901. augusztus 2-i
keltezés .
Annak már fél éve.
– A nagyapja farmjáról is tesz említést a cikk? Arról, ahol Shoz él a
családjával?
– Igen, említik – nézett fel Bragg a lapból, de csak annyit írnak, hogy
példaérték gazdálkodást folytatnak ott. Viszont egy teljes bekezdés szól
Shozról, és az általa bevezetett újításokról. Még azt is megemlítik, hogy
Shoz azel tt ügyvéd volt, de azt nem, hogy az apja maga is gazdálkodó.
Egy szót sem ejtenek arról, hogy börtönben ült, sem arról, hogy a
nagyapám hozta létre annak idején a farmot. A cikk az állattartásról szól,
és Shozról, a gazdálkodóról, de a családomat egy szóval sem említik.
Francesca összerezzent.
– Szóval így bukkanhatott Craddock Shoz nyomára annyi év után.
Shoznak igaza van: Craddock gy löli t. Nem pénzr l van tehát szó,
hanem bosszúról.
– Úgy fest a dolog – felelte Bragg komoran.
Francesca közelebb lépett.
– De ha nem pénzr l van szó, mi lesz Chrissyvel?
– Imádkozzunk, hogy életben legyen – nézett a szemébe Bragg.
Ideje volt, hogy Francesca hazamenjen. A család reggelre várta,
közvetlenül azután, hogy a vonat befutott. Braggnek háromra kellett
visszaérnie Hart otthonába, hogy a család többi tagjával összedugják a
fejüket.
Francesca abban reménykedett, hogy valamelyiküknek csak sikerült
kiderítenie, hol bujkálhat Craddock és Chrissy.
Belépett a márványborítású hallba, és azonkívül, hogy megpróbálta
összeszedni magát, igyekezett lélekben is felkészülni az anyjával való
találkozásra. Nem akart arra gondolni, hogy Hart hazudott az érdekében,
pedig nélküle könnyen belegabalyodott volna a hazugságai hálójába.
A házban meglep csend honolt.
Francesca átnyújtotta a kabátját az inasnak.
– Hol vannak a többiek, Wallace?
– Odafent, a kék lakosztályban, Miss Cahill – érkezett a válasz.
Francesca értetlenül nézett. A kék lakosztályt a vendégek
elszállásolására alakították ki, de mivel az volt a ház legfény bben

berendezett hálóhelyisége, csakis valami nagyon fontos személyiség
jöhetett szóba, mondjuk egy gróf vagy herceg, esetleg az Egyesült Államok
elnöke.
– Netán vendégünk van?
– Cahill úrfi van odafent – felelte az inas. – Baleset érte.
Francescának a szívverése is elállt.
– Hogyan?! – kérdezte elkerekedett szemmel. – Miféle baleset?
Evannek baja esett?
– Dr. Finney épp most ment el – kezdte volna az inas, de Francesca nem
tudta kivárni.
Ha Evan hazajött, akkor valami nagy bajnak kellett történnie. Felkapta a
szoknyája szélét, és futva indult a harmadik emeletre. Alig ért az utolsó
fordulóhoz, az anyja és Maggie Kennedy hangját hallotta. A kék lakosztály
ajtaja nyitva állt. Lélekszakadva futott át a hallon, és berontott a nappaliba.
Els ként az apját vette észre, aki a kandalló el tt ült a kanapén, fejét
csüggedten a tenyerébe temetve.
– Papa! – futott hozzá Francesca, de közben azért fél szemmel belesett a
hálószobába, amelynek ajtaja szintén tárva-nyitva állt. Evan az ágyon
feküdt bekötözött fejjel, Maggie és az anyja fölötte tüsténkedett. – Mi
történt, papa?
Az apja felemelte a fejét, szemében könny csillant, bár nem sírt.
– A bátyád kocsmai verekedésbe keveredett – válaszolta.
– Kocsmai verekedésbe?! – visszhangozta Francesca értetlenül.
– Agyrázkódást szenvedett, két bordája eltörött, a csuklója kificamodott,
és annyi rajta a zúzódás, hogy megszámlálni sem lehet. Fél szemére
majdnem megvakult, azt hiszem, egy rúgástól – sorolta az apja komoran.
Francesca nem akart hinni a fülének. Berohant a hálószobába.
– Mrs. Kennedy, ne fáradjon! – mondta Evan halkan, fájdalmas hangon.
– Hallgasson, kérem! Az ópiumtól kiszárad a szervezete. Dr. Finney is
meghagyta, hogy igyon sok vizet – ült le az ágy szélére Maggie, és a
poharat Evan szájához tartotta.
A beteg hátát egy rakás párnával támasztották alá. Hatalmas kötést
viselt a feje körül és a fél szemén, a kötés alól kilátszó arca iszonyatos
vörös és lila színben játszott, jobb csuklóját pedig begipszelték. Pizsamát
viselt, amelynek kigombolt fels része alól kilátszott alaposan bekötözött
fels teste.

Francesca szíve majd meghasadt, ahogy ránézett.
Anyjuk ott állt Maggie mellett. Meghallotta Francesca lépteit, és felé
fordult, de szinte nyomban kitört bel le a hangtalan zokogás.
Francesca odaszaladt, és átölelték egymást.
– Meggyógyul, mama, meglásd, meggyógyul! – csitította az anyját, de
közben lázasan gondolkodott. Kocsmai verekedés? A bátyja nem szokott
verekedni. Mintha említette volna, hogy a hitelez it l tart, nehogy
kitekerjék a nyakát...
Vajon ez történt?
– Köszönöm, Francesca – suttogta az anyja, miután összeszedte magát,
és kibontakozott az ölelésb l.
Maggie éppen a takarókkal tüsténkedett.
– Tessék, most már nyugodtan alhat. Dr. Finney is megmondta...
Evan hálásan rámosolygott. Hiába verték agyba-f be, hiába tekerték be,
mint egy múmiát, akkor is elképeszt en jókép maradt.
– Mondták már önnek, hogy maga egy angyal, Mrs. Kennedy? –
kérdezte, nehézkesen ejtve a szavakat.
– Még senki. Maga az els – felelte Maggie vidáman. – Most pedig
csukja be szépen a szemét. Az alvás segít a legtöbbet a gyógyulásban.
Evan mosolyogva hunyta be a szemét.
Maggie megcirógatta a homlokát, a fején a kötést, mintha a gyerekét
ápolná. Aztán megfordult, és rémülett l elkerekedett szemmel kérdezte:
– Ki tehette ezt vele? Láttam már életemben egy-két verekedést, de ez
úgy fest, mintha valaki meg akarta volna ölni.
Júlia remegni kezdett.
Francesca az anyja vállára tette a kezét, és figyelmeztet pillantással
nézett Maggie-re.
– Gyere, mama, menjünk át a papához! – mondta.
Anyja nem tiltakozott. Hagyta, hogy Francesca átvezesse a nappaliba,
ahol a férje a kanapén ülve a kandalló tüzét bámulta. Amikor a felesége
leült mellé, nyomban átkarolta, és magához ölelte. Júlia hangtalanul
sírdogált, Andrew pedig így szólt:
– Én vagyok az oka! Én ztem el a háztól! Miattam történt az egész!
– Már hogy volnál te az oka?! – kiáltotta Júlia. – Jaj, istenem! Nagyon
csúnyán ellátták a baját!

– Er s és fiatal, Finney is megmondta – csitította Andrew. – A törött
bordáit leszámítva, meglátod, egykett re talpra áll.
Francesca megkönnyebbülten tapasztalta, hogy szülei újra egymást
bátorítják szeretetben, ezért jobbnak látta, ha visszamegy a hálószobába.
Maggie az ágy lábánál állt, és elmélyülten figyelte az alvó Evant.
Francesca az ágy oldalához lépett:
– Evan! – szólította a fivérét.
Semmi válasz.
– Evan? – hajolt fölé Francesca, de a bátyja szeme csukva maradt.
– Elaludt, Miss Cahill. Kérem, ne ébressze fel – mondta Maggie. Az
asszony nagyon sápadt volt, láthatóan megviseltek a történtek.
Francesca odament hozzá, és megfogta a kezet.
– Mit mondott dr. Finney?
– Azt, hogy az úrfi fiatal és er s, és nagyon nagy szerencséje volt.
Borzasztóan összerugdosták a veséjét, Miss Cahill. Az orvos szerint id be
fog telni, amíg talpra áll.
Francesca átkarolta az asszonyt, inkább magát nyugtatgatva, mintsem
Maggie-t.
– Istenem, valóban kocsmai verekedésbe keveredett volna?
– Cahill úrfi maga mondta – bólintott Maggie. – Azt állítja, hogy részeg
volt. Nem tudom... A bátyja annyit inna? Olyan úriembernek t nik.
– Hiszen az is! Úriember! – felelte Francesca. – Azel tt sohasem
verekedett, és részegnek sem láttam soha. – Hirtelen gyanakvás töltötte el.
Lehet, hogy Evan hazudik? És ha igen, miért? Mindenképpen beszélnie
kell vele. – De vajon meggyógyul? – kérdezte.
– Egy hét múlva már talpra állhat – válaszolta Maggie a kezet tördelve.
– De még legalább egy hónapig szenvedni fog a zúzódásoktól, ha nem
tovább. – Égszínkék szemét ellepték a könnyek, kezét a mellkasára
szorította: – Ez olyan szörny , hogy szavakat sem találok rá!
Francesca nagyot sóhajtott.
– valóban szörny ség – nézett az alvó fivérére. Csak reménykedni mert
abban, hogy nem a mérhetetlen adóssága miatt történt mindez.
Francesca magára hagyta alvó bátyját, és felment a szobájába, hogy
gyorsan felfrissítse magát és átöltözzön. Miközben szépítkezett
meglepetten tapasztalta, hogy a tekintete ismét csupa aggodalom, éppúgy,
mint el éjjel az Albany felé vezet vonatúton.

Mire a kalapja felt zésére került sor, sikerült józanságot er ltetnie
magára. Bragg és Calder Hart arca kísértette, majd Leigh Anne-é, ahogy a
pályaudvar el tt várta ket.
Sóhajtva állapította meg, hogy a magánélete romokban hever, de nem
akart most ezzel foglalkozni. Gondolatait szándékosan Chrissyre és
Craddockra irányította. A kislány valószín leg épségben van, hiszen
Craddock semmit sem nyer azzal, ha bántja, ellenben mindent elveszíthet.
A lépcs n lefelé menet azén: imádkozott magában, hogy mire Calder
házába ér, Craddockot is kézre kerítsék.
Csupán két és fél órája váltak szét, hogy nyomára jussanak a
gazembernek, és a Bragg család valószín leg még nem lesz ott, mire a
Hart-rezidenciára ér.
Majdnem leért a földszintre, amikor a hallból nyíló három szalon
legkisebbikéb l anyja hangját vélte hallani. Szavait nem értette ugyan, de
nyilvánvaló volt, hogy vendégük érkezett. Hirtelen elfogta a rémület.
Dermedten állt meg a lépcs n, ösztönösen megérezte, ki lehet a
látogató. Arról viszont fogalma sem volt, mit akarhat.
A szalon ajtaján ekkor lépett ki az anyja, aki láthatóan összeszedte
magát, bár arca komor maradt. Leigh Anne-t kísérte.
Francescának a szívverése is elállt, amint megpillantotta Bragg
feleségét. Tekintetük találkozott.
Leigh Anne nem mosolygott, a szeme sem rebbent.
– Francesca, vendéged érkezett. Mrs. Bragg szeretne beszélni veled –
mondta Julia nyugodtan, és cseppet sem t nt meglepettnek. – Hozatok
nektek teát és egy kis süteményt.
Azzal anyja átment a hallon, és elt nt a folyosó végén. Francesca csak
akkor vette észre, hogy még mindig dermedten áll a lépcs tetején, akár
egy szobor. Leveg t is nehezére esett vennie.
Bárcsak ne volna olyan angyalian gyönyör ez a n ! Bárcsak úgy nézne
ki, mint egy csábos szajha, egy rossz n .
– Remélem, nem alkalmatlankodom, Miss Cahill – szólt Leigh Anne
gyengéden, nagyon kedvesen. A hangja tökéletesen illett hozzá.
Francesca egyszeriben magához tért. Elhatározta, hogy tökéletes
hölgyként fog viselkedni, mint a n vére, akinek eleganciája, bája és
higgadtsága egyszer en páratlan. Mosolyt er ltetett az arcára, és fejét
magasra tartva szinte siklott lefelé a lépcs n. Maga is meglep dött saját

kecsességén. Egy idegen tulajdonképpen könnyen összetéveszthetné t a
vérével, gondolta nem kis elégedettséggel. Nem kell hozzá más, csak
úgy tennie, mintha a haja derékig ér fonata a karcsú derekát súrolná. Az
utolsó lépcs fokra érve azonban – mivel magasra emelt állal nem is
láthatta, hová lép – egyszer en megbotlott.
Leigh Anne segít készen szaladt oda:
– Minden rendben, Miss Cahill?
Francesca fülig pirulva szedte össze magát.
– jól vagyok.
– Ez a lépcs kétségkívül veszélyes – jegyezte meg Leigh Anne.
Francesca az asszony meglep en zöld szemébe nézett, amely úgy
tündökölt, mint egy vagyont ér smaragd. Sohasem látott még ilyen zöld
szemet, ilyen dús szempillát, sem pedig ilyen gyermeki ártatlanságot
tükröz arcot. És ha Bragg téved?
Megrázta a fejét, hogy magához térjen. Még Hart is azt mondta, hogy ez
az asszony egy kegyetlen vipera.
– Erre parancsoljon – mutatta az utat a szalonba, anélkül hogy válaszolt
volna Leigh Anne megjegyzésére.
A szalonba érve becsukta maguk mögött az ajtót.
– Mit tehetek önért, Mrs. Bragg?
Leigh Anne bánatosan elmosolyodott.
– Remélem, nem érte váratlanul az üzenetem.
Már hogyne érte volna váratlanul!
– Egyáltalán nem – mosolygott rá Francesca elb völ en. – Már alig
vártam, hogy találkozzam önnel.
– Én is – mosolygott az asszony rendületlenül.
Ez már igazán több a soknál, gondolta Francesca, és egyre jobban
elkomorult.
– Bragg nagyon szépeket mond önr l, és meglehet sen sokszor.
Leigh Anne arcáról továbbra sem hervadt le a mosoly.
– Nagyon szereti t? – kérdezte.
Francesca meghökkent, mint akit arcul csaptak.
– Bocsásson meg, nem értettem – hebegte.
– Ne kerülgessük a forró kását – vetett rá az asszony egy lesújtó
pillantást, és a tálalóhoz lépett, mintha a kék-fehér kínai
porcelánkészletben gyönyörködne.

– Kását? – visszhangozta Francesca ostobán, mintha nem értené a szó
jelentését.
Leigh Anne megfordult, arcán a megszokott, kedves mosollyal.
– A férjem szereti önt, maga mondta, de számomra is nyilvánvaló,
ahogyan önr l beszél. Nem is csodálkozom rajta, hiszen nagyon sok közös
vonást vélek felfedezni kettejükben. Azt hallottam, hogy ön igen aktív
politikai tevékenységet folytat, ráadásul kit nyomozó. Értem, hogy
Rick miért csodálja önt – mondta Leigh Anne nagyon komolyan.
Honnan a csudából tudott meg róla ennyi mindent ez az asszony? Ki
pletykálhatott neki?
– Volt alkalmunk együtt dolgozni néhány hátborzongató b nügyben –
mondta Francesca ridegen. – jó barátok vagyunk.
– Nos, a jelek szerint nem barátként tekint önre, Miss Cahill –
mosolygott Leigh Anne szomorúan. – Attól tartok, ez valójában az én
hibám, mert nem maradtam mellette, nem támogattam úgy, ahogy egy
feleségnek a dolga. Sajnálom, hogy idáig jutottunk. szintén sajnálom –
tette hozzá halkan.
Francesca karba fonta a kezét. Az el adás olyan tökéletesre sikerült,
hogy felmerült benne a gyanú, hogy az asszony többször elpróbálta.
Egyetlen szava sem volt szinte!
– Nos, ne köntörfalazzunk tovább – mondta váratlanul, és elégedetten
látta, hogy Leigh Anne zavarba jön. – Ön négy éve elhagyta Bragget, és
azóta különváltan élnek. Mi késztette arra, hogy egyszeriben visszatérjen?
– Cecília Thornton – vágta rá az asszony egyenesen és már nem
mosolygott.
– Cecília Thornton? – kérdezte Francesca döbbenten lázasan kutakodva
az emlékei között.
– Cecília a színházban látta önöket együtt, és arra következtetett, hogy
igencsak bens séges viszonyban állnak. Cecília Bostonban él, úgyhogy
nyomban felkeresett engem, hogy figyelmeztessen.
Francesca egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Egyszeriben eszébe
jutott az este a színházban, amikor el adás el tt Bragg-gel megittak egy
italt. Észrevették, hogy Mrs. Thornton, anyja barátn je, a bostoni
Thorntonok sarja, vizslató tekintettel figyeli minden mozdulatukat.
– A szeret je lett? – kérdezte Leigh Anne.

Francescának nagyon kellett ügyelnie, hogy el ne tátsa a száját. A
rémülett l megdermedt, és fogalma sem volt, mit válaszoljon a kérdésre.
Hazudjon neki? Vajon el nyére válik-e, ha azt mondja, igen? Vagy legyen
hozzá szinte? Vajon az szinteséggel megszabadulhat-e örökre ett l a
l?
Végül rájött, hogy bármit mondhat, Leigh Anne nem fog elt nni az
életükb l.
– Értem – mondta az asszony ridegen. – Mindent értek.
Francesca rájött, hogy hallgatását a másik beismerésként értelmezte, de
úgy döntött, nem kezd magyarázkodásba. Arra bármikor sort keríthet még.
– Miért jött vissza, Leigh Anne? – Ez a családias megszólítás cseppet
sem illett a helyzethez, de egyszer en képtelen volt t az asszonynevén
szólítani.
– Rick a férjem – sz kült össze az asszony tekintete –, és a férjem
beleszeretett másvalakibe. Ugye nem gondolja komolyan, hogy ölbe tett
kézzel végignézem, amit maguk ketten m velnek az egész világ szeme
láttára?
– Semmire sem megy azzal, ha New Yorkban marad – jegyezte meg
Francesca. – Bragg nem szereti már, és a válás derékba törné a politikai
karrierjét.
Leigh Anne egy ideig hallgatott, majd végül elmosolyodott:
– Bragg azt állítja, szereti magát, és én elhiszem neki. Csakhogy,
kedvesem, engem is szeret még, csak nem akarja beismerni, még
önmagának sem.
Francesca összerezzent, a szíve összeszorult. Régóta gyanította már, de
most bizonyságot szerzett.
– Tudja, Miss Cahill, olyan kötelékeink vannak, amelyeket soha nem
lehet elszakítani. Nehéz ezt megmagyarázni. Hiába élünk külön immár
négy éve, Rick valami módon mindig velem van, minden áldott nap. Soha
nem sikerült elszakítanom ezt a köteléket, és most, hogy ma találkoztam
vele, rájöttem, is hasonlóképpen érez.
Francesca arca lángolt. Elhitte Leigh Anne minden szavát.
Tulajdonképpen sohasem kerülte el a figyelmét, hogyan reagál Bragg,
valahányszor szóba kerül a felesége neve.
– Mi a szándéka ezek után? – bökte ki végül, pedig tudta jól.
– Én is ugyanezt kérdezem önt l – vágott vissza Leigh Anne kimérten.

Francesca ekkor eszmélt csak rá, hogy még mindig védekez n karolja át
saját magát. Er t vett magán, és leengedte a két karját, de keze
önkéntelenül ökölbe szorult.
– Nem tudom – válaszolta.
A mozdulat nem kerülte el Leigh Anne figyelmét.
– Én viszont tudom, hogy mit nem teszek: nem hagyom, hogy Rick
beadja a válókeresetet, amellyel tönkretenné magát, a karrierjét, és persze
engem is.
Francesca összerezzent. Szótlanul néztek egy ideig farkasszemet. Leigh
Anne tekintete könyörtelenségr l árulkodott.
– Rick különben sem az a típusú férfi, aki hajlandó tönkretenni önmagát
– mondta végül az asszony.
Francesca elsápadt. Ez a n tényleg nagyon okos!
– Tulajdonképpen maga itt a probléma, Miss Cahill, nem én. Rick
politikai karrierje abban a pillanatban összeomlik, amint a városban
elterjed a hír, hogy maga a szeret je. Én viszont tudom, hogy ön elég
intelligens ahhoz, hogy ezt felmérje.
Sakk-matt Francesca felszegte az állát, de nem szólt, mert tudta, hogy
Leigh Anne-nek igaza van.
Connie szavai visszhangoztak a fülében, hangosan, szívfacsaróan. Te
vagy, Fran. aki miatt Bragg sebezhet , aki tönkreteheti a karrierjét! Ha
igazán szereted, el kell t engedned!
– Ha igazán szereti t, nem sodorhatja ekkora veszélybe – mondta Leigh
Anne halkan.
Francescát ekkor a teljes reményvesztettség kerítette hatalmába.
Vesztettem. Nem válaszolt.
Leigh Anne odalépett hozzá, és együtt érz n a vállára tette a kezét.
– Sajnálom – mondta gyengéden. – Tudom, milyen érzés Ricket
szeretni. Az iránta való szerelmem sohasem múlt el, még ennyi hosszú év
után sem.
Francesca elszántan küzdött a könnyei ellen, és elhúzódott, hogy az
asszony keze ne érinthesse a testét.
– Vissza akarom t kapni – mondta Leigh Anne. – Erre akkor
döbbentem rá, amikor ma reggel megláttam. El ször csak azért akartam
hazajönni, hogy megakadályozzam önt, hogy tönkretegye, de aztán
találkoztam vele, és rájöttem, hogy nem menekülhetek az érzéseim el l.

Egy fiúhoz mentem feleségül, és egy férfival találtam magam szembe.
Hogyan is ne szeretném?
– Tehát marad – suttogta Francesca a sírás határán.
– Maradok – mosolygott Leigh Anne komoran. – És feltett szándékom,
hogy segítsem t megvalósítani az álmait, Miss Cahill.
Tizenkilencedik fejezet
Francesca mintha kilépett volna a saját testéb l: szinte kívülr l látta

magát, ahogy kikíséri Leigh Anne-t. Életbe vágónak t nt teljes mértékben
kiiktatni a gondolatait és az érzéseit, bár ez hatalmas er feszítésébe került.
Csakhogy a sima felszín alatt bizony hatalmas vihar kavargott,
szívfájdalom és gyötr dés.
Francesca mosolyt er ltetett az arcára, miközben figyelte, ahogy Leigh
Anne-re felsegítik a rókaprémes csincsillabundát. Milyen törékeny ez a n !
Leigh Anne bebújtatta kezét a keszty jébe, és így szólt:
– Nagyon kellemes volt a délután, Miss Cahill – mondta kedvesen,
miközben Francis, az inas kitárta el tte a bejárati ajtót. Furcsamód a
negédesség legapróbb nyomát sem lehetett felfedezni a szavaiban,
ellenkez leg: zöld szemében mintha együttérzés csillant volna meg.
Francesca gy lölte érte. Kényszeredett mosollyal biccentett egyet, ám
ekkor Joel Kennedy robbant be hirtelen a házba. A fiú megtorpant, hogy
leverje a bakancsára tapadt havat, miközben izgatottan kiáltotta:
– Jó hírem van, Miss Cahill!
Leigh Anne végigmérte a rongyos kabátos fiúcskát, foltozott nadrágját
és vele éles ellentétben álló b rkeszty jét.
– Viszontlátásra – búcsúzott Francesca sietve, mert a szíve igen hevesen
vert, már-már a rosszullét környékezte. Francist megel zve csukta be az

ajtót, kis híján Leigh Anne arcába. Lélegzete akadozott, minden ízében
remegett.
– Joel!
A fiú megragadta a kezét, és odébb húzta magával, hogy az inas ne
hallhassa a beszélgetésüket.
– Találtam egy fickót, aki pénzért hajlandó volt csicseregni – súgta Joel
színpadiasan. – Craddock két órája nagy kártyacsatába merült egy
kocsmában, a Harminckettedik utcában. Jöjjön! Menjünk!
– Micsoda?! – kerekedett el Francesca szeme, és nyomban meg is
feledkezett saját bajáról, romokban hever életér l. Alig fogta fel a szavak
értelmét, agya lázasan dolgozott:
– Megvan Craddock! – hitetlenkedett.
– Aha, de ki tudja, meddig marad ott!? Hol van az ürge, akivel dolgozni
szokott? – sürgette Joel, és körülnézett, mint aki arra vár, hogy Bragg
el lép a semmib l.
Hol van Bragg? Francescának fogalma sem volt róla.
– Húsz percbe is beletelik, amíg a belvárosba érünk – hadarta Francesca
izgatottan –, de ha Hartot is útba ejtjük, az még tíz perc.
– Vagy még annál is több! – türelmetlenkedett Joel.
– Nem veszíthetjük el a nyomát! – döntött Francesca, és a kisasztalhoz
szaladt, hogy sietve üzenetet firkantson Braggnek.
– Jonathan! Ezt azonnal küldje Calder Hart házához: ötödik sugárút
973.! Élet-halálról van szó! – kiáltotta, miközben feltépte a szekrény
ajtaját, hogy maga vegye el a kabátját. – Joel, szaladj a szobámba, és hozd
le a táskámat! Tudod, melyiket! – pillantott jelent ségteljesen a fiúra. Az
izgalom teljesen hatalmába kerítette: megtalálták Craddockot!
– Azt a...?
– Igen, azt – bólintott, tudván, hogy a gyerek arra a táskára céloz,
amelyikben a revolver van.
Joel elhúzta a csíkot.
– Szóljon Jensonnak! – utasította Francesca az inast. A bérkocsi id ,
míg odaér, okosabb, ha a családi fogatot használják.
Jonathannak nem kellett kétszer szólni. Francesca maga maradt, és a
veríték is kiverte, ahogy fel-alá járkált, miközben lázasan próbálta
megbecsülni, mennyi id alatt érhet Bragg a kocsmába. Szerencsés esetben
húsz perccel kés bb, mint , de erre kevés az esély, hiszen el fordulhat,

hogy a férfi még vissza sem ért Hart házához. Nem számít. Majd
rátapadnak Craddockra, mint kullancs a kutyára, amíg Chrissy Savage
nyomára nem vezeti ket.
Magában azért fohászkodott, hogy a kislány még életben legyen, és ne
essen bántódása.
Joel kettesével szedte a lépcs ket, úgy száguldott lefelé, és egy
szemvillanás alatt a bejáratnál termett.
– Megvan! – kiáltotta gy zedelmesen.
– Akkor induljunk! – mondta Francesca, és elvette a táskát.
Ahogy azt Joel jelentette, Craddock valóban komoly kártyacsatába

merült. A kocsma ajtajára ZÁRVA feliratot akasztottak, bár az ajtót nem
zárták be. Azért el ször inkább csak bekukucskáltak, nehogy valaki
észrevegye ket, de mivel odabent senki nem tartózkodott, még a
tulajdonos sem, gyorsan besurrantak. Joel egy résnyire nyitott ajtóhoz
vezette a kocsmapult túlsó végén. Francesca bekukucskált a résen. Esetlen
asztalt látott, körülötte hat férfi ült a kártyalapjaiba merülve, mindegyikük
kezében szivar, mellettük whiskys poharak. Egyikük a rend rség kék
gyapjúszövet egyenruháját viselte, ami igencsak meglepte Francescát.
Elvileg semmi sem tiltja, hogy egy rend r kártyázzon, csakhogy nem
szolgálatban, és semmiképp sem ilyen alvilági társaságban. Craddock
majdnem szemben ült az ajtóval. Ha csak egy hajszállal is jobbra fordítja a
fejét, azonnal észreveszi ket.
Craddock azonban a kezében lév lapokat bámulta. A lámpa fénye épp
az arcára esett, megvilágítva a sebhelyét.
Derékszíja alól revolver vége kandikált el .
Francesca és Joel hátrébb lépett, rémülten meredve egymásra. jobb lett
volna, ha nem látják meg a fegyvert.
– Most mi lesz? – suttogta Joel.
– Odakint várakozunk, amíg Bragg és a többiek, és remélhet leg a
rend rség megérkezik – felelte Francesca, bár a várakozás puszta
gondolata is távol állt t le. – De megpróbálhatjuk megkeresni és
kimenekíteni Chrissyt – tette hozzá hirtelen ötlett l vezérelve.
Joel elégedetten vigyorgott.

Francesca komoran viszonozta egy mosollyal, aztán az emeletre vezet
sz k lépcs re pillantott. – Dolgunk van, gyere!
– N k – biccentett felfelé Joel. – Az emelet tele van szajhákkal – tette
hozzá teljesen szükségtelenül.
– Menjünk! – határozta el magát Francesca.
Azzal Joellel a nyomában felsietett a lépcs n, amely vészjóslóan
nyikorgott minden egyes lépésük alatt. Többször is megálltak, hogy
lekémleljenek a kocsmába, de a pókeres társaságból senki sem jött el ,
hogy számon kérje, mit keresnek ott. Felérve ismét megálltak hallgatózni.
A folyosó végén lév szoba ajtaja mögül kéjes nyögés és férfias horkantás
hallatszott, azon kívül semmi egyebet sem hallottak.
Aztán egy gyerek kacagása hallatszott valahonnan.
Francesca és Joel egymásra nézett. A hang jobbról, az els ajtó mögül
jött. Hála istennek!
Francesca óvatosan megmozdult. A fülét az érdes ajtóra szorította.
Odabent egy gyengéd n i hang énekelt, mire a kicsi nevetett.
– Milyen édes kislány vagy te! – mondta a n i hang vidáman.
Francesca el vette a fegyverét a táskából. Bánta, hogy nem
hagyományos méret revolvere van, mert sokkal fenyeget bbnek t nne,
nem egyszer játék pisztolynak. Rájött, hogy bal kézzel semmire sem
megy. Zsebébe csúsztatta a fegyvert, és letépte a kötést a jobb kezér l.
Tenyere rózsaszín volt, és húsa kissé még eleven, ujjai hasonlóképpen, de
nem tör dött vele. A keze sokkal jobban volt már, egyenes úton a
gyógyulás felé. Újra el vette a pisztolyt, és elégedetten állapította meg,
hogy a jobb kezével biztonságosan tudja tartani, intett Joelnek, hogy
kopogjon, maga pedig a falhoz lapult. Joel vigyorogva bólintott,
láthatóan élvezte az akciót.
Kett t kopogott, halkan.
A n elhallgatott. Chrissy abbahagyta a nevetést.
Joel még egyszer kopogtatott.
– Ajtó – mondta Chrissy.
Aztán egy test alatt megnyikordult az ágy rugója, majd a padló is
megreccsent. A verejték ekkor már Francesca dekoltázsa felé csordogált,
miközben hallotta, hogy odabent a n az ajtóhoz jön, majd tétovázva
megáll.
– Joe?

Joel Francescára nézett, aki elfintorodott.
– Van egy dollárja? – kérdezte a fiú fennhangon.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Sz ke, göndör hajú, fáradt és elgyötört arcú n
jelent meg rövid pongyolában.
– T nés, te fiú! – kiáltott rá.
Francesca a n halántékához tartotta a revolvert.
– Ne mozduljon, különben szétlövöm a fejét! – fenyegette meg.
A n dermedten állt, mint egy jégcsap.
– Ne bántson! Nem csináltam semmit! Csak azt tettem, amit
parancsoltak! Craddock a maga embere!
– Joel, fogd Chrissyt! – utasította Francesca a fiút. Meglepte, hogy túl
könnyen megy minden, de figyelmeztette magát, hogy Craddock odalent
kártyázik, tehát egy percre sem lehet megnyugvásuk.
Joel beszaladt, és megfogta a cseppet sem ijedt kislányt. Hal' istennek a
gyerek sértetlen volt és jókedv .
– T njünk el innen! – sürgette Francesca, és kiviharzott a folyosóra,
Joellel a nyomában, de hirtelen megtorpant. Craddock jött felfelé a
lépcs n.
A férfi szintén megállt, arcára mulatságos hitetlenkedés ült ki.
– Joel, a másik irányba! – kiáltotta Francesca, de le nem vette a szemét
Craddockról.
A férfi szeme elkerekedett a meglepetést l, de hamar felocsúdott, és egy
ugrással odafent termett, hogy elkapja Francescát, aki megfordult, és bár
fogalma sem volt, hogy a kocsmának van-e másik kijárata, menekülni
próbált. Reménykedett, hogy talál. Két lépést sem tett azonban, Craddock
hátulról megragadta a kabátja gallérját, megrántotta, és mire felocsúdott, a
férfi vasmarkának szorításában találta magát.
– Fuss, Joel! – sikoltotta Francesca. Craddock lehelete a fület, az arcát
perzselte.
– Nocsak, nocsak! Micsoda meglepetés! És még egy Bragg sincs a
közelben! Mondták már, micsoda bosszantó egy n személy maga,
kisasszony? – súgta a fülébe rekedten.
Francesca megpróbálta hátrafordítani a fejét, de csak a férfi dühödt kék
szemét látta, meg elvörösödött arcát, amelyen a heg fehéren világított.
Craddock még jobban megszorította, annyira, hogy Francesca attól tartott,
összeroppantja a bordáit.

– Dobja el azt a kurva pisztolyt! – utasította Craddock.
Francesca a földre ejtette a fegyvert.
A szeme sarkából látta, hogy Joel a hátsó lépcs n elmenekült.
Megkönnyebbült, de csak egy pillanatra, mert a következ másodpercben
hideg acél érintését érezte a halántékán.
– Sikerült mindent elrontania! – mondta Craddock. – Most mi a frászt
csináljak magával?
Francesca még jobban hátratekerte a nyakát, hogy a férfi szemébe
nézzen.
Kegyetlen élvezetet látott benne. Craddock nevetett.
Bragg éktelen haragra gerjedt, de er t vett magán, mert higgadtságra és
elszántságra van most szükség. Miért kell Francescának örökké ilyen
meggondolatlanul viselkednie? Csakhogy épp emiatt olyan különleges,
olyan más, mint a többi n , gondolta. Éppen emiatt szereti t.
A fogat a Negyvenkettedik utca sarkára ért, majd befordult a Második
sugárútra.
– Craddock megvan, ez legalább jó hír – jegyezte meg az apja
megpaskolva Bragg térdét. – Biztos vagyok benne, hogy sem
Francescának, sem a fiúnak nem esett bántódása. Nagyon er s, kitartó és
okos ez a hölgy. Rick.
Bragg mosolyogni próbált, de csak kényszeredett fintor lett bel le.
Nyilvánvaló, hogy immár az egész család tisztában van a Francesca iránti
érzelmeivel.
Megbocsáthatatlan, hogy ilyen meggondolatlanul Craddock nyomába
eredt. Lesz hozzá egy-két szava, miután az ügy lezárul, Craddock rács
mögé kerül, Chrissyt pedig épen és egészségesen visszakapják a szülei.
Aztán a szerelemmel is megajándékozza majd.
Hamarabb is megtehette volna, egészen pontosan el éjjel, a vonaton.
Hirtelen Leigh Anne arca jelent meg lelki szemei el tt. Dühösen
igyekezett félretenni, valahová jó mélyre, az agya legtávolabbi zugába, de
a mosolygós arc sehogy sem akart elt nni.
– Nem értem, hogyan engedheted, hogy Francesca veszélyes
nyomozásban vegyen részt – jegyezte meg Hart h vösen. – Az a n
egyszer en az ujja köré csavart – mondta, és komor tekintete szinte
villámokat szórt. Bragg világosan tudta, hogy fivére még mindig nem
emésztette meg a tényt, hogy k kettesben töltötték az éjszakát a vonaton.

Rideg pillantást vetett a fivérére, és azt kívánta, bárcsak másik városba
költözne Calder.
– Szerintem meg te vagy, akit az ujja köré csavart, Calder. Éles
csattanás hallatszott, mint amikor kibiztosítanak egy fegyvert. Rourke volt
az. A revolvert a derékszíjába dugta.
– Ideje volna már, hogy félretegyétek az ellenségeskedést! A helyzet
most nem alkalmas – mondta kimérten.
Szavait követ en súlyos csend támadt. Annyian voltak, alig fértek el a
kocsiban. Hart, Shoz és Nicholas D'Archand a menetiránynak háttal ült.
Shoz kezében Hart vadászpuskája volt, egy es kabátba tekerve. Szemben
velük Bragg, Rathe és Rourke szorongott az ülésen.
A csendet Nicholas törte meg, a tizennyolc éves fiatalember, a
Columbia Egyetem els éves hallgatója:
– Francesca elb völ hölgy. Sosem találkoztam hozzá foghatóan bátor,
félelmet nem ismer ifjú hölggyel – lelkendezett csillogó szemmel.
– Túl fiatal vagy hozzá – sóhajtotta Bragg.
– Ki mondta ezt? – nézett rá Nicholas sért dötten.
Bragg nem akart vitába bocsátkozni az unokaöccsével. Két
háztömbnyire voltak a céljuktól, megkocogtatta hát a kocsi üvegét. Hart
kétes külsej kocsisa, Raoul, aki inkább test rszerepet töltött be a háznál,
hátrafordult a bakról. Mellette Peter ült, Bragg embere. Mindketten
fegyvert viseltek.
– Uram? – kérdezte Raoul.
– Hajtson el lassan a kocsma el tt – utasította Bragg.
Raoul lelassította a kocsit.
Nicholas és Rourke az ülés járda fel li oldalán ült, ahol a kocsma is
található, a Második sugárút nyugati oldalán. Valamennyien a nyakukat
nyújtogatva vették szemügyre az épületet, ahogy lassan elhajtottak az
italmérés el tt. Az ajtón ZÁRVA felirat lógott, a helyiség üresnek t nt.
Bragg a saját oldalán is kinézett az ablakon, szemügyre véve az utca keleti
oldalát, ahol egy f szerbolt, egy kalapszalon, néhány kocsma és lerobbant,
olcsó lakások sorakoztak egymás mellett.
– Raoul, most csapjon a lovak közé, és kerülje meg a tömböt! A
Harminckettedik utca sarkára jutunk ki, a Második és a Harmadik utca
között – adta ki az újabb utasítást.
– Mi a terved? – kérdezte Rourke higgadtan.

– Kétf s csoportokra oszlunk. Veled megy Nicholas, Shoz pedig
Harttal. Én apával térképezem fel a kocsmát, ha lehet, be is megyünk
felmérni a helyzetet. Ti addig maradjatok kint, rejt zzetek el a kalapszalon
és a környez lakóházak kapualjaiban. Majd intek, hajónak látom
megrohamozni a helyiséget – mondta Bragg.
– Nem fogunk megrohamozni semmit – jelentette ki Shoz. – Egyébként
pedig én megyek be, egyedül.
Bragg a jéghideg szempárba nézett, és önkéntelenül megrezzent. Értette
ugyan a másik elszántságát, mégis jobbnak látta lebeszélni. Megnyugtatóan
veregette meg Shoz térdét:
– Érzelmileg vagy érintett a dologban, Shoz, ezért jobb, ha rám bízod az
irányítást.
– Apacs indián vagyok, Rick – felelte Shoz nyersen. – Csak én vagyok
képes bejutni oda, hogy megmentsem a kislányomat. És én leszek az, aki
elmetszi Craddock torkát – mondta kegyetlen mosollyal az arcán.
Braggnek eszébe jutott Cooper, akit felkötöttek, majd akkurátusan
miszlikbe aprították.
– Chrissy az unokahúgom, tehát én is felel s vagyok érte. Szeretném, ha
gondosan mérlegelnénk a helyzetet, miel tt bármire is elszánjuk magunkat.
Shoz habozott egy keveset.
– Öt percet kaptok – egyezett bele végül –, aztán bemegyek, Rick.
Egymásra néztek. Bragget elfogta a kétségbeesés, a rémület jeges
szorítását is érezte. Az isten verje meg! A sógora kemény fickó, aki nem
r ellenvetést, sem azt, hogy irányítsák. Tökéletesen átérezte a helyzetét:
elrabolták a szeretett kislányát, aki most egy gyilkos karmai közt van.
Csakhogy nem szolgálja Chrissy megmentését, ha Shoz gondolkodás
nélkül levadássza Craddockot. Hiszen nem a nyugat-texasi prérin vannak,
ahol bárki kiolthatja a másik életét, minden következmény nélkül, hanem
New York városának kell s közepén. Ráadásul Brendan Farr éppen rájuk
vadászik.
Shoz nem az a fajta ember, aki könnyen meggondolja magát, ha valamit
eltökélt, és bár Bragg tisztában volt vele, mégis megpróbált alkudozni:
– Legyen tíz perc. Shoz, kérlek, adj tíz percet!
Shoz vonásai megfeszültek.
Bragg tétovázott, majd rászánta magát:

– Francesca is odabent van. – A maga módján így tudatta, hogy szereti a
lányt, aggódik érte, legalább annyira, mint Shoz a kislányáért.
– Nyolc – felelte végül Shoz.
Hart az égre emelte a tekintetét:
– Mindketten érintettek vagytok érzelmileg. Egyik tök sem irányíthatná
az akciót.
– És te? Te nem vagy érintett? – kérdezte Rourke halkan. Szavai
késként hatoltak Bragg szívébe.
– Mindannyian érintettek vagyunk érzelmileg – zárta le a vitát Rathe
szigorúan. – Megérkeztünk.
A fogat egy zökkenéssel megállt. Nyíltak az ajtók, és a hat férfi –
fegyvereiket gondosan kabátjuk alá rejtve – sietve kiszállt. Shoz még
mindig az es kabátba tekerve tartotta a vadászpuskát, másik kezében
azonban késpenge villant, de a fegyvert gyorsan a kabátujjába csúsztatta.
Még mindig a western ruháját viselte az ezüstorrú cowboy csizmával, de
sem , sem a többiek nem viseltek felölt t.
Hart váratlanul megragadta Bragg vállát.
– Szeretnék bemenni – mosolygott. – Úgy hallottam, jó kis parti folyik
odabenn – tette hozzá csillogó szemmel, és felemelte a kezében lév
rtáskát.
Pénz volt benne. Bragg nem kérdezte, mennyi, de legalább tízezer
dollárra becsülte a táska tartalmát, ösztönösen ellenkezni akart, de aztán
végiggondolta a dolgot. Annál egyszer bben nem lehet feltérképezni a
terepet, mint ha Calder, hófehér ingben, öltönyben, nyakkend ben, arany
zsebórával és zafír-gyémánt köves gy vel az ujján besétál a
kártyaszobába. Bárki szerencsejátékosnak gondolná. Az igaz, hogy a
lepukkant b nbarlanghoz kissé túl elegáns a megjelenése, de a
szerencsejátékos bármire képes, ha játéklehet séget szimatol.
– Igaza van – szólt Rathe halkan. – Calder csak nemrégen tért vissza a
városba, így nem ismerik fel. Csak villantsd fel el ttük a pénzt, és biztos
lehetsz benne, hogy beengednek.
– Én pedig kibicelek neki! – lelkesedett Nicholas. – Majd azt mondjuk,
hogy az unokaöccse vagyok. Úgyis mindenki azt mondja, hogy a
megszólalásig hasonlítok rá. A terv tökéletesnek t nt. Minden szempár
Braggre meredt.

Nem volt ínyére átadni az ügyet a fivérének, de Chrissy és Francesca
odabent van.
– Legyen – adta meg magát.
A kocsma bejáratánál a fiatalember halántéka gyöngyözni kezdett.

Hart letörölgette.
– Nyugalom, Nick! – csitította, – jó kis kaland lesz, meglátod! Olcsó
whisky, jó szivar meg gyorsan jött pénz – villantotta rá unokaöccsére
hófehér fogsorát.
– Hogy vagy képes ilyen nyugodt maradni? – lazította meg a
nyakkend jét Nicholas.
Hogyan? Vészhelyzet és veszedelem szülte ezt a nyugalmat. Hart
rajongott a kislányért, akit abban a lekoszlott kocsmában tartanak fogva, de
legalább annyira szerette a gyerek anyját is. Francescáról nem is beszélve.
Képes lett volna az egész várost felforgatni, csak hogy t megmentse.
És ha arra kerül a sor, meg is fogja tenni.
Pénzért ugyanis bármit meg lehet kapni – egész pontosan: mindent.
– Calder?
Hart a fiatalemberre mosolygott.
– Élettapasztalat – motyogta. – Ne gondolj a kockázatra, és fogd fel
játéknak az egészet! – Csakhogy ez most nem játék. Pontosan tisztában
volt a veszéllyel: Chrissy élete forgott kockán, és Francescáé. De úgy vélte,
nem alkalmas a pillanat, hogy a dolgok tragikus kimenetele felett
morfondírozzanak. Most cselekedni kell.
Hart pedig a tettek embere. Hányszor, de hányszor bebizonyította már?
Egymásra néztek. Látta, hogy a fiatalembernek sikerült visszanyernie az
önuralmát, mert Nicholas rákacsintott. Hart bólintott, kinyitotta a
kocsmaajtót, és Nickkel a nyomában belépett. A bárrész kongott az
ürességt l. Mocskos volt és lepukkant, de Hart nem is számított jobbra.
Rettenetes emlékeket idézett fel benne, amelyekr l már azt hitte, rég a
feledés homályába merültek. A perc azonban nem alkalmas rá, hogy
felidézze, miként szökött meg Rathe házából tizenhat éves korában, milyen
körülmények között töltötte az azt követ öt évet, amelynek során

otthagyta a Princetont, ugyanakkor lassan, de biztosan küzdötte fel magát a
ranglétrán, hogy megszerezze élete els cégét.
Az italmérés túlsó végén, a csukott ajtó mögül halk moraj sz dött ki.
– Gyerünk! – mondta elszántan. Alig várta már, hogy a kezei közé
kaparintsa Craddockot, de szinte biztos volt benne, hogy Shoz megel zi.
Nicholas egyetért en mosolygott rá. Dicséretére legyen mondva, az ifjú
valódi harci lázban égett. Ha félt is, nem mutatta. Kissé érzéki mosolya
higgadtságról tanúskodott, arról, hogy élvezi a helyzetet. Hartot önmagára
emlékeztette.
Megveregette Nicholas hátát, bekopogott, és rögtön utána benyitott.
A helyiségben minden tekintet felé fordult, el ször meglepetten, aztán
gyanakodva. Hat férfi meredt rájuk.
– Elnézést – kezdte Hart higgadt mosollyal, és a táskáját a lába mellé
tette a földre, lassú mozdulattal, hogy mindenki jól lássa. – Most érkeztem
a városba az unokaöcsémmel, Nickkel, és úgy hallottam, hogy itt lehet
játszani. – Miközben beszélt, tekintetével sorra vette a helyiségben
tartózkodókat. Úgy vélte, a magas, kopasz férfi, aki egyedüliként állt a
társaságból, csakis a tulajdonos lehet. Az asztalnál egy szék üresen állt,
ami azt jelenti, hogy az egyik játékos kiment. Mivel a többiek közül
senkire sem illett Craddock személyleírása, úgy vélte, hogy a madaruk
hagyhatta el a helyiséget. Elfojtotta a csalódottságát. Végtére is azért jött,
hogy valamit megtudjon, a hely pedig igazán alkalmas erre.
– A partinak vége – mordult fel az egyik.
– Igen, de hová lett Joe? Már tíz perce kiment – türelmetlenkedett egy
másik, nagydarab fickó.
– Aszonta, fel kell mennie.
– Ostoba állat – mondta a harmadik, és dohányt köpött a padlóra.
– Kuss legyen, és folytassuk! Tehát Craddock odafent van.
– Esetleg tudnának egy másik helyet, ahol játszhatnék? – kérdezte Hart,
és felvette a táskát a földr l.
– Hagyjuk, hadd szálljon be! – dörmögte valaki.
Hartnak azok után, amit hallott, legkevésbé sem volt hozzá kedve, de
rendületlenül mosolygott, várva, hogy valaki az asztalhoz invitálja. Ha
megteszik, akkor leül játszani, de megtalálja a módját, hogy Nicholas
kimenjen, és szóljon a többieknek. Nagy erény a türelem. Hart kevés
erényének egyike, amelyb l azonban b séggel rendelkezett.

Itt tartott éppen, amikor kiabálás hallatszott, majd eldördült egy fegyver.
Hart és Nicholas egymásra nézett. A hangok az emeletr l érkeztek.
Kirohantak a helyiségb l, és futva indultak a lépcs felé. A pókerez k
egyszerre pattantak fel az asztal mell l.
Joel a hátsó lépcs n menekült el Chrissyvel. Francesca

megkönnyebbült.
A szobában állt, a sz ke n ágya mellett, és moccanni sem mert.
Craddock közben átkozódva járkált fel-alá, a pongyolás szajha rémülten
figyelte.
– Ostoba ringyó! – ordította el magát Craddock, és a pisztoly nyelével
lesújtott a sz kére. A n felsikoltott, és a földre rogyott.
– Miattad van az egész! – ordította Craddock, és belerúgott a földön
hever n be.
– Hagyja abba! – szaladt oda Francesca a sz kéhez, de Craddock a
vállánál fogva megragadta, és az ágyra lökte.
– Ne moccanjon, hölgyem! Egy lépést se! A sz ke nyöszörögve
sírdogált.
– A francba! – kiáltotta Craddock.
Francesca felült, és a n t nézte. A sz ke az oldalán feküdt, arcát a
kezébe temette. Ujjai közt szivárgott a vér.
– Nem látja, hogy vérzik? Hívjon orvost!
– Pofa be! – ordított rá a férfi. – A francba is, mégis ki maga? Csak egy
okot mondjon, amiért ne öljem meg!
Francesca dermedten ült, a szíve egyre vadabbul kalapált a rémülett l.
– Biztos, hogy egy gyilkosság nem volt elég? – kérdezte, összeszedve
minden bátorságát.
A férfi nem volt ostoba.
– Nem vagyok gyilkos.
– Már megbocsásson, de nem értek egyet – bátorodott fel Francesca. –
1890, Kendall-er d.
Craddock szélesen elvigyorodott. Valóban kegyetlennek t nt.

– Nem én öltem meg Coopert, hölgyem. A jó öreg Shoz Savage volt a
tettes – kacsintott sokatmondóan. – A saját szememmel láttam.
Francesca lassan felállt. A sz ke még mindig a földön feküdt, de végre
abbahagyta a nyöszörgést, és úgy figyelte a kettejük közt zajló jelenetet,
mintha egy támadni készül csörg kígyót nézne. Francesca csupán próbára
akarta tenni a férfit, de legnagyobb csalódására érezte, hogy Craddock
igazat mond.
– Nem megmondtam, hogy maradjon nyugton?
– Beszéltem Timbull börtönigazgatóval – közölte Francesca hirtelen. –
Szerinte nem volt szemtanú.
– Dehogynem volt! Hetvenegy szemtanú is volt, ha az röket nem
számolom.
Francesca szeme elkerekedett.
– Azt akarja mondani, hogy az egész börtön végignézte, ahogy azt az
embert megkínozták és megölték?
– A jó öreg Timbull is jelen volt, és mondhatom, nagyon élvezte a
sort – horkantotta a férfi.
Francescát a rosszullét környékezte.
– Nehogy már elájuljon nekem! Na, árulja el, ki a franc maga?
Francesca számba vette a lehet ségeket. Ha megmondja az igazat,
megmenekülhet. A családja gazdag, és Craddock megzsarolhatja ket, ha a
kislány helyett t tartja ott túszként.
– Francesca Cahill.
– Cahill? Mint Arthur Cahill, a mészáros? – vonta össze a férfi a
szemöldökét.
– Az apám Andrew Cahill, és nem mészáros, hanem húscsomagoló
üzeme van – felelte Francesca. Craddock egészen felvidult.
– A végén még jobban is járok! – mondta, és a földön hever sz kéhez
fordult: – Na, mit szólsz hozzá, Lulabelle? Fogtam egy gazdag madárkát. –
Majd elgondolkodva hozzátette: – Majd kés bb kitalálom, hogy Shoz
mégiscsak fizessen – vigyorgott szélesen.
Lulabelle felült.
– Kimehetek? – kérdezte suttogva.
– Nem mész sehova! – ordított rá a férfi, és már nyúlt is felé. Francesca
nyomban felismerte a kínálkozó alkalmat. Amikor Craddock lehajolt, hogy

isten tudja, mit m veljen a sz kével, Francesca az ajtó felé iramodott,
közben hangosan kiabált segítségért.
A férfi káromkodott egyet. Francesca feltépte az ajtót.
– Segítség! Bragg! Segítség!
Életében nem futott még olyan gyorsan. Szemvillanás alatt elérte a
lépcs tetejét.
Golyó süvöltött el a feje mellett. Megbotlott, de bukdácsolva is elindult
lefelé. A férfi a harmadik lépcs foknál kapta el, és a derekánál fogva
magához rántotta, a pisztoly csövét pedig a halántékához szorította.
– Ne mozduljon, ribanc!
Francesca engedelmeskedett neki, ám ekkor a lépcs alján
megpillantotta Hartot és Nicholast.
– Egy lépést se! – szólt Hart higgadtan, és biztatóan Francescára
mosolygott. Meg akarta nyugtatni, ami sikerült is neki. Francesca
furcsamód biztos volt benne, hogy Hart megmenti, és a gondolattól
nyugalom szállta meg.
Nicholas Craddockra szegezte a fegyverét. Hart kezében nem volt
semmi, lábánál egy fekete b rtáska hevert. A hátsó helyiségb l a
pókerjátékosok mindannyian kiözönlöttek, és Harték háta mögött
tömörülve figyelték az eseményeket. Abban a pillanatban kivágódott a
kocsma ajtaja, és Bragg jelent meg a küszöbön, mögötte Shoz, Rourke és
Rathe. Egy szemvillanás alatt felmérték a helyzetet, és megdermedtek.
Bragg Francesca tekintetét kereste.
– Joe kimenekítette Chrissyt! – kiáltotta Francesca.
Bragg szeme elkerekedett.
Craddock olyan er vel szorította a pisztoly csövét a halántékához, hogy
Francesca szédülni kezdett, a helyiség lassan elfeketedett a szeme el tt.
– Pofa be! – ordította a férfi.
– Ha baja esik, nem ússza meg! – figyelmeztette Hart rendkívül
nyugodt, ugyanakkor vészjósló hangon.
Bragg odalépett Hart mellé.
– Ez a vége, Craddock. Rick Bragg vagyok, és az épületet körülvettük.
Engedje el Miss Cahillt! Ha azonnal elengedi, nem lesz bántódása, és
szabadon távozhat.
Craddock még szorosabban magához vonta Francescát, aki alig tudta
visszafojtani a nyöszörgést.

– Naná, még mit nem? Lám, lám, csak nem az én régi cimborám, Shoz
Savage az?
Francesca rémülten figyelte Shozt, aki jéghideg pillantással mérte végig
Craddockot, de egy árva szót sem szólt.
– Asszem, kett nknek volna még egy kis elszámolnivalója, ha jól
emlékszem – mondta Craddock, és még er sebben markolta Francescát,
aki legszívesebben felsikoltott volna a fájdalomtól, de leküzdötte. Csak a
verejték folyt szúrósan a szemébe.
– Hagyd ki ebb l Miss Cahillt! – figyelmeztette Shoz a férfit.
– Mi okom volna rá? Hé, maguk, pénzeszsákok! Tudták, hogy ez a
fickó hidegvérrel meggyilkolt egy embert? – nevetett Craddock. –
Hetvenegy másik szeme láttára! De lehet, hogy volt ott hetvenhat is, ha az
röket és Timbull pajtást is hozzávesszük.
– Ha én lebukom, téged is magammal rántalak – mondta Shoz halkan.
Craddock. mintha meglep dött volna, mert Francesca érezte, hogy a
férfi teste egyre jobban megfeszül, de aztán kivágta magát:
– Nem hiszem én azt! Látod? Nekem már megvan a jegyem a
szabadsághoz és a pénzhez is! – És hogy nyomatékot adjon a szavának,
megint Francescába mélyesztette a pisztoly csövet, ezúttal olyan er sen,
hogy Francesca feljajdult a fájdalomtól.
Bragg el relépett.
– Miss Cahillnek a világon semmi köze ehhez. Ha okosan dönt, odakint
várakozik egy fogat, kocsissal együtt, azt elviheti. De csakis akkor, ha
elengedi Miss Cahillt.
– Na és a pénz?
Bragg Hartra nézett, aki mosolyogva felkapta a táskát, majd kinyitotta
azt. Sorra hajigálta ki a vastag dollárkötegeket:
– Ötezer, tízezer, tizenötezer. Tessék, húszezer. Csak szóljon, mikor
hagyjam abba, Mr. Craddock.
A fickónak majd kiesett a szeme az ámulattól.
– Mennyi van a táskában?
– Nem az a lényeg, hogy ebben a táskában mennyi van – felelte Hart –
hanem az, hogy mennyi csücsül a bankszámlámon, no meg a széfemben.
Vagyis annyit adok, amennyit kér, de ahhoz el kell eresztenie Miss Cahillt,
mégpedig most azonnal.

A tekintetük találkozott, Francesca bens jét melegség töltötte el Biztos
volt benne, hogy Hart képes volna gondolkodás nélkül több százezer
dollárt is fizetni, csak hogy épségben kiszabaduljon.
Craddock megnyalta a száját.
– Harminc elég lesz – mondta elfúló hangon. – Harmincezer dollár.
Hart mosolyogva ejtett még két köteg pénzt a lábához.
– Engedje el – mondta halkan.
Francesca derekán engedett a szorítás, de hirtelen lábdobogás
hallatszott, és tucatnyi egyenruhás rend r özönlötte el a helyiséget, élükön
Brendan Farr kapitánnyal.
– Ki innen! – kiáltott rájuk Bragg dühösen. – Vigye innen az embereit!
Craddock megint er sen magához szorította Francescát, és felfelé
kezdte vonszolni a lépcs n.
– Rend rségr l nem volt sz , az istenit! – ordította magából kikelve.
Hiába kapálózott Francesca, a férfi belökte t a sz k szobába, és
becsapta az ajtót a hátuk mögött.
Francesca arccal a padlóra zuhant. A feje majd szétrobbant, a
fájdalomtól csillagokat látott. Aztán hallotta, hogy kattan a zár.
Huszadik fejezet
1902. február 18.. kedd, délután 5 óra
A lehet legrosszabb volt az id zítés. Bragg az arcát dörzsölte

tehetetlenül, miközben a kapitány kivezényelte az embereit a kocsmából.
Nehezére esett higgadtan gondolkodni, és a kétségbeesését is alig tudta
kordában tartani. Nem éli túl, ha Francescának baja esik. De aztán
összeszedte magát, és így szólt Farr-hoz:

– Gondoskodjon róla, hogy az emberei elhagyják a környéket! Egyetlen
rend rt sem akarok a kocsma környékén látni! Megértette?
Farr kissé elvörösödött, de inkább a méregt l.
– Értettem, uram – válaszolta mégis. – Harry, hallottad?
– Még nem végeztem – vágott a szavába Bragg. Bizonyossá vált
számára, hogy szarvashibát követett el, amikor Farrt nevezte ki a
kapitányság élére. A férfi túl ravasz volt, túlságosan ambiciózus, aki
mindig a saját érdekét tartja szem el tt. De ki a fene gondolta, hogy Lucy
ennyi bajt hoz rájuk azzal, hogy New Yorkba látogat? Francesca persze
gondolkodás nélkül vetette bele magát Lucy problémáinak megoldásába. –
Állítsanak fel úttorlaszokat a Harmincharmadik és Harmincegyedik utca
sarkán, valamint a Második és Harmadik sugárútnál, mivel nem tudhatjuk,
Craddock melyik irányba fog menekülni. – Miközben kiadta a parancsot,
észrevette, hogy Nicholas a földön hever pénzkötegeket szedegeti össze.
– Van már hír Joelr l és Chrissyr l?
– A fiú és a kislány jól van. Az egyik emberem vigyáz rájuk odakint.
A hír nagy megkönnyebbülést okozott. Shoz kissé odébb állt Rathe,
Rourke és Hart társaságában, és amint meghallotta, azonnal kirohant a
helyiségb l. Egy pillanattal kés bb Chrissy lelkes kiáltása hallatszott:
– Papa!
Bragg majdnem elmosolyodott, csakhogy nem tehette, hiszen Francesca
még mindig Craddock fogságában volt az emeleten.
Nem szabad most arra gondolnia, milyen gyakorisággal ölik meg
túszaikat az emberrablók. Most nem gondolhat erre.
– Felmenjek, uram, hogy meggy zzem Craddockot, adja meg magát, és
engedje szabadon Miss Cahillt? – ajánlkozott Farr.
Bragg legszívesebben megfojtotta volna, de ehelyett inkább
kényszeredetten rámosolygott:
– Nem. Állíttassa Hart fogatát a kocsma elé – utasította Bragg, azzal
hátat fordított neki.
Farr megragadta a karját, hogy megállítsa:
– Csak nem akarja futni hagyni? Ha elhajt a kocsival, lehet, hogy
sohasem bukkanunk a nyomára! Ez nem jó ötlet, uram!
– Azt teszem, amit helyesnek ítélek, annak érdekében, hogy Miss
Cahillt kiszabadítsuk – válaszolta Bragg h vösen. Farr tekintete túlságosan
sokatmondónak t nt. A jelek szerint a kapitány minden részletet ismert a

Bragg család életéb l, és azzal is tisztában van, hogy Bragg szerelmes
Francescába. – Ezeket a civileket pedig tüntesse el a helyiségb l! – tette
még hozzá a pókerparti résztvev ire mutatva. Némelyikük sóvár tekintettel
szinte rávetette magát a pénzkötegekre, amelyeket Nicholas egyenként
rakosgatott vissza Hart táskájába.
Shoz rontott be a kocsmába, egyenesen Bragg felé tartva. Szúrós
pillantást vetett Farr-ra, amint megállt el ttük, de egy árva szót sem szólt.
Viselkedése egyértelm vé tette, hogy négyszemközt akar beszélni a
sógorával. Mivel Francesca még mindig Craddock túsza volt, Bragg
remélte, hogy Shoznak van valami ötlete, hogyan szabadíthatnák ki a
gonosztev karmai közül. Ennek egyetlen akadálya volt: Farr kapitány.
– Hol van Chrissy?
– A fiúval.
– Haza kellene vinni ket – mondta Bragg, és az apjához fordult: –
Rathe!
– Inkább maradnék... – próbált tiltakozni Rathe.
– Elegen vagyunk – nyugtatta meg Bragg. – Kérlek, vidd haza ket! A
Kennedy fiút a Cahill-rezidenciára, ott lakik – tette hozzá kényszeredett
mosollyal. Francesca mégiscsak megtalálta a módját, hogy az egész
Kennedy családot az otthonába költöztesse.
Rathe habozott, de aztán beleegyez n bólintott. Azért még volt egy-két
szava a vejéhez:
– Bármire készülsz is, okosabb, ha kivered a fejedb l – figyelmeztette
Shozt. – Otthon vár a feleséged, aki rajongásig szeret, és három gyerek,
akiknek szükségük van az apjukra.
Shoz nem felelt. Arca rezzenéstelen maradt, semmit sem lehetett
leolvasni róla.
Rathe a fiához fordult:
– Rick, ne engedd, hogy ostobaságot kövessen el!
– Nem fogom.
Rathe biccentett feléjük, majd kiment a helyiségb l.
Shoz Farrt figyelte, aki úgy tett, mintha a pókerjátékosokat terelget
rend reivel volna elfoglalva, de nyilvánvalóan hallgatózott. Bragg
megfogta sógora karját, és félrevonta a lépcs höz, de közben aggodalmas
tekintettel nézett fel az emeletre. Francescának megint igaza volt,

Craddock két dolgot akar pénzt és szabadságot. A gyilkosság tehát nem
vezet sehova.
Csakhogy Craddock veszélyes b nöz , aki ölt már embert – lehet, hogy
nem is egyszer. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy mostani akcióját a
bosszú táplálja.
– Hagyd, hogy kijöjjenek – súgta Shoz. – Amint kilép az ajtón, én majd
leszedem Craddockot, még miel tt beszállhatna a kocsiba.
– Nem – vágta rá Bragg azonnal, szinte egyszerre Harttal, aki id közben
csatlakozott hozzájuk. – Túl kockázatos – tette hozzá
Bragg ellentmondást nem t en.
– Mi van, ha elhibázod, és Francescát találod el helyette? –
figyelmeztette Hart komoran.
Shoz megsemmisít pillantással mérte végig ket.
– Mit gondoltok, mi a fenének hoztam magammal Calder puccos angol
vadászpuskáját? Az utca túloldalán állnék lesben, a kalapüzlet fölötti
erkélyen. Nem fogom elvétem. Sohasem szoktam.
– Nem – mondta a másik kett egybehangzóan.
– Egyszer en nem engedhetem meg – magyarázta Bragg. – Különben
is, a cél az, hogy elkapjuk és kihallgassuk Craddockot, nem pedig, hogy
megöljük.
Shoz vonásai, ha lehet, még jobban megkeményedtek. Szó nélkül hátat
fordított nekik, hogy csatlakozzon Rourke-hoz és Nicholashoz.
– Mi lesz, ha Craddock nem engedi el Francescát? – fordult Hart a
fivéréhez.
Braggnek egyáltalán nem tetszett a fivére aggodalmaskodása. Most
el ször fedezett fel a szemében félelmet, mintha a saját érzelmeit látta
volna tükröz dni benne.
– Semmit sem nyer azzal, ha magával hurcolja.
– Francesca az útlevele a szabadsághoz – er sködött Hart, majd
dühösen legyintett: – Az isten verje meg!
Bragg megnyugtatóan veregette meg a fivére vállát:
– Szeretném, ha meg riznéd a nyugalmadat.
– Nyugodt vagyok, elég nyugodt ahhoz, hogy felmenjek, és megöljem.
– Azzal csak Francesca életét veszélyezteted. Megyek, megpróbálom
meggy zni, hogy engedje el t.

– Nem fogja. Addig tartja magánál túszkent, amíg be nem száll abba a
kocsiba, hogy elt nhessen.
Bragg éppen válaszolni készült, amikor fentr l kiáltás hallatszott
– Készen áll a kocsi? – ordította Craddock.
Bragg a lépcs aljához sietett, és felnézett. Craddock a lépcs tetején
állt, pajzsként tartva maga elé Francescát, a revolvert a halántékához
szorítva. Francesca sápadt volt ugyan, de láthatóan nyugodt és
összeszedett. Bátorító pillantást küldött felé, és hálát adott az égnek, amiért
nem veszítette el a higgadtságát.
Francesca halványan rájuk mosolygott, jelezve, hogy érzi a bátorítást.
Bragg úgy tett, mintha a Hartnak küldött mosolyt nem vette volna észre.
– A fogat el készítve várja az épület el tt – közölte Craddockkal.
– És a rend rség? Remélem, felszívódtak! Csak egyet is lássak a
környéken, és golyót röpítek ennek a csinos hölgyeménynek a karjába! És
nem az lesz az egyetlen!
Bragg szíve elszorult. Bele se mert gondolni, hogy Francesca több l tt
sebb l vérzik, de megértette az üzenetet, nagyon is megértette. Craddock
túl okos ahhoz, hogy megölje a túszát, hiszen élve nagyobb hasznát veszi,
viszont bármikor hajlandó megsebesíteni t, ha a helyzet úgy kívánja.
– A rend rség elment, Craddock, elküldtem ket. Miért nem engedi el
Miss Cahillt, és aztán mehet, amerre akar?
– Még mit nem! – horkantotta a férfi. – Hol a lóvé?
– A táskában – felelte Hart, és a háta mögé nyúlt, anélkül hogy levette
volna a szemét Craddockról. Nicholas a kezébe adta a táskát.
– Nyissa ki! Lássam a pénzt! – utasította Craddock.
Hart engedelmeskedett.
A fickó elégedetten bólintott, de a homlokán gyöngyöz veríték
elárulta, hogy ideges.
– Rendben, jól alakulnak a dolgok. Most lemegyek a hölggyel. Ha bárki
a fegyveréhez nyúl, golyót eresztek a karjába. Megértette, f nök?
Tehát Craddock tudja, hogy Bragg a rend rf nök.
– Azt akarom, hogy el ttünk menjen – intett Craddock Hart felé –, és
betegye a táskát a kocsiba.
– Semmi akadálya – bólintott Hart.

Craddock egyenként szemügyre vette az italmérésben tartózkodókat:
Rourke és Nicholas a lépcs l kissé jobbra állt, Bragg és Hart közvetlenül
a lépcs alján, Brendan Farr pedig t lük balra, kissé hátrébb.
– Senki nem mozdul, csak az a bankárfickó, is csak akkor, ha szólok!
– adta ki az utasítást. – Most pedig fel a kezekkel! Mindenki! Magasabbra,
magasabbra!
– Rendben – válaszolta Bragg, és lassan a magasba emelte a kezét
miközben érezte, hogy a halántékán lüktet az ér. Hart kivételével a többiek
is felemelték a kezüket, mint akik megadjak magukat beleértve Farrt is.
Hart mozdulatlan maradt, mint egy szobor A táska a lábánál hevert.
Craddock Francescát pajzsként maga el tt tartva lassan elindult lefelé,
egyenként véve a lépcs fokokat, miközben le nem vette a szemét a
teremben tartózkodókról, nehogy bárki a fegyveréhez nyúljon közben.
Bragg visszafojtott lélegzettel figyelte, de alig volt képes uralkodni magán.
Legszívesebben el kapta volna a pisztolyát, hogy golyót röpítsen a
gazember fejébe.
Csakhogy fennállt a veszély, hogy azzal Francescát is megsebesíti, ne
adj' isten, megöli, ezért, bár nagy volt a kísértés, inkább letett róla.
Craddock már félúton volt, zihálva vette a leveg t, halkan ugyan, de
nehézkesen, sípolva. Aztán Bragg hirtelen rádöbbent, hogy nem a férfi
zihál, hanem Francesca. Homloka verítékt l gyöngyözött, onnan vékony
patakokban csorgott végig az arcán, az állán, leleplezve pokoli félelmét.
Tarts ki, szívem, biztatta hangtalanul. Meglátod, minden rendben lesz.
Kiszabadítunk innen.
Bárcsak hinni tudott volna saját néma biztatásának!
Tekintete megkereste az övét, és nem eresztette. Félelem volt benne,
egyúttal kérdés is. Francesca ajka hangtalanul mozgott. mintha mondott
volna valamit.
Olyasmit, hogy: Hol van Shoz?
Bragg összerezzent. Tényleg, hol a pokolban van Shoz?
Megfordult, hogy körülnézzen, de Shoz nem volt a helyiségben. Hart is
kétségbeesetten követte a tekintetét, és szinte egyszerre döbbentek rá
mindketten, hogy Lucy férje elt nt.
Az utca túloldalán állnék lesben, a kalapüzlet fölötti erkélyen. Nem
fogom elvéteni.

Bragg és Hart összenézett, tekintetükben döbbenet és rémület
keveredett. Shoz odakint várja a megfelel pillanatot, hogy Craddockot
levadássza, mit sem tör dve azzal, hogy a fickó Francescát használja él
pajzsként.
– A francba! – káromkodta el magát Hart dühösen.
– Mi az isten folyik ott? – ordította Craddock. – Mit nézel dnek ott
lenn? – állt meg a legalsó lépcs fokon, és olyan er vel szorította a pisztoly
csövét Francesca halántékához, hogy a n felsikoltott.
– Ne bántsa! – szólalt meg Bragg nyugodtan. – Semmi sem történt.
Csak azt néztük, hogy a kocsi biztosan ott legyen a bejárat el tt.
Craddock gyanakodva mérte végig, de Hart hirtelen így szólt:
– Indulhatok? – és a pénzzel teli táskára mutatott.
Bragg gyanította, hogy Hart a közbeszólásával Craddock figyelmét
akarta elterelni, ami szemmel láthatólag sikerült is neki. A férfi a táskára
nézett, majd bólintott. Tekintete kapzsiságról árulkodott.
Hart lehajolt, és felvette a táskát, majd Craddock-nak hátat fordítva
elindult kifelé.
Francesca nyöszörg hangot hallatott.
Bragg tudta, mit akar jelezni. Ha Calder hátat fordít neki, Craddock
bármikor könnyedén lepuffanthatja.
Braggnek el kellett ismernie, hogy fivére nagyon bátor nála elszántabb
és okosabb embert nem is igen ismer. Nyilvánvaló, hogy ezzel Francesca is
tisztában van, de a nyöszörgéssel egyértelm vé tette, hogy félti Caldert.
– Induljunk – lépett le az utolsó lépcs fokról Craddock, magával
vonszolva Francescát. – Azok ketten ott! Falhoz! – kiáltotta.
Rourke és Nicholas, kezüket a magasba tartva, a falhoz hátráltak.
– Fel a kezekkel! Mindenki! Különben az els golyót bele is eresztem a
hölgyikébe, akit annyira féltenek!
Bragg magasabbra emelte a kezét, miközben tekintete Farr-ra siklott. A
kapitány id közben egyre lejjebb engedte a kezet, hogy az utasításra –
vonakodva ugyan, de – megint a magasba tartsa.
Hart megállt az ajtó el tt, és a válla fölött hátrapillantott.
– Tovább, bankárgyerek! – üvöltött rá Craddock.
Hart kilépett az utcára.
Bragg szívverése vészesen felgyorsult. Shoz odakint várja az alkalmat,
hogy leszedje Craddockot. Nincs más magyarázat az elt nésére.

Craddock vonszolva, taszigálva cipelte magával Francescát, elhaladva
el bb Bragg, majd Farr el tt. Magához szorítva présel dött ki a kocsma
ajtaján.
A járda keskeny volt. Craddock lépett egyet, majd meg egyet, amikor
Bragg el kapta a fegyverét. A fickó megfordult, és elordította magát:
– Dobja el! Azonnal dobja el, különben megölöm a n t!
Bragg elhajította. A revolver nagy csattanással ért földet.
Craddock izzadt arcán elégedett vigyor jelent meg. Folytatta az útját az
alig néhány lépésre várakozó fogat felé, amely egyet jelentett számára a
szabadsággal.
Ekkor lövés dörrent.
Craddock tágra meredt szemmel hátratántorodott, Francesca pedig
villámgyorsan kitépte magát a szorításából. Fogva tartója hanyatt vágódott
a járdán, ö pedig szinte repült, egyenesen Hart karjai közé. Bragg Farr
kapitánnyal a nyomában Craddockhoz rohant de fél szemmel azért látta,
ahogy Hart elvonszolja Francescát a fogat mell l, hogy az épület oldalánál
biztonságba helyezze. Bragg fél térdre ereszkedett a zsaroló mellett, aki
még mindig a kezében szorongatta a fegyverét. Rögtön megállapította,
hogy a gazember kilehelte a lelkét.
Farr ott állt mellette, és el re-hátra hintázott a sarkán.
– Nocsak nocsak – mormolta, inkább csak magának.
Bragg nem állt fel, csak áthelyezte a testsúlyát, és a kocsma felé
pillantott, ahol Hart Francescát vigasztalta. Szorosan ölelte, és valamit
nagyon magyarázott neki. Francesca le sem vette a szemét róla, majd végül
bólintott.
Bragg egyszer en nem tudta elviselni a látványt.
Jól van? – kérdezte Hart, és magához vonta.

Francesca nem kapott leveg t, és megszólalni is képtelen volt. Szíve
fékevesztetten dobogott, még sohasem tapasztalt ilyet. Arcát Hart széles
mellkasára hajtotta, és hallotta, hogy a férfi szíve is szaporán ver. Tarkóján
simogatást érzett. Lehunyta a szemét, de megszámlálhatatlan kép villódzott
a szeme el tt. Craddockot látta, amint lesújt a sz kére, aztán egy újabb

képet, ahogy t löki be a szobába, majd fogva tartójának jéghideg,
kegyetlen tekintetét, miközben a pisztoly csövét a halántékához szorítja.
– Jól van, Francesca? – kérdezte újra Hart, és megragadta a vállát, hogy
kissé eltolja magától, és a szemébe nézzen.
Hart tekintete komoran sötét volt, tele aggodalommal. Francesca
bólintott.
– Igen. – Magát is meglepte, milyen mélyr l, rekedten tör fel a hangja.
Hart tekintete gyengéden pásztázta végig arcának minden egyes
vonását, hogy végül megállapodjon a szemén, és fürkész n, kutakodón ott
maradjon.
Francesca lassan összeszedte magát, ereje is kezdett visszatérni. A
félelem elhalványodott, az agya lázasan dolgozott. Nagy leveg t vett, és
akkor jött rá, hogy minden ízében remeg.
– Jól vagyok, igazán – mondta, de látta a férfi szemén, hogy egy szavát
sem hiszi. – Chrissy hol van?
– Rathe hazavitte a Kennedy fiúval együtt.
– Hála istennek! – suttogta Francesca, és oda nézett, ahol Craddock
hevert mozdulatlanul a járdán, mellette Bragg és Farr. Vajon meghalt? És
végül is ki l tte le? Csak nem Shoz?
Ki más lehetett volna, gondolta.
Dermedten bámulta a halottat, amikor észrevette, hogy Bragg t nézi.
Halvány mosolyt küldött a férfi felé, igyekezvén megnyugtatni, hogy nem
esett bántódása, és Bragg viszonozta a mosolyát, de fürkész tekintete meg
se rebbent.
– Rendben – mondta Hart kurtán.
Francesca ránézett, de a férfi szeméb l az ellágyulás és az aggodalom
nyomtalanul elt nt, helyét a komorság és a ridegség vette át. Hart
elengedte.
Francesca odafutott Bragghez, és a karjába vetette magát.
– Meghalt?
Bragg elfordította Francescát a halottól, de már kés n: láthatta, hogy
elszállt bel le az élet.
– Igen, meghalt – felelte Bragg, és tet l talpig végigmérte szerelmét. –
Jól van? Nem sebesítette meg?
– Jól vagyok, egy-két horzsolást leszámítva – felelte halvány mosollyal.
Pedig a halántéka, amelyhez Craddock a fegyvert szorította fájdalmasan

lüktetett, csuklóján vérvörös nyomokat hagyott a gazember szorítása, de
még a lélegzetvétel is nehezére esett, mintha a bordái is megsérültek volna.
Bragg leplezetlen kétkedéssel vette t szemügyre.
– Ezt nevezem lövésnek! – szólalt meg Farr, és vigyorgott, bár
meglehet sen kellemetlenül. – Pontosan a jobb füle fölött hatolt be a
golyó, és a másik oldalon jött ki – mondta a homlokát ráncolva: – Csak
tudnám, ki tud ilyen pontosan célozni!? Ebben a városban senki, az már
biztos, uram.
Francesca rémülten nézett Braggre.
– Láthatta Craddock aktáit. Az ellenségeinek száma végtelen –
válaszolta Bragg.
– Azt meghiszem! Harry, Robinson, ide hozzám! Azonnal kutassák át a
környéket! Meg kell találnunk az orvlövészt! – adta ki az utasítást
élvezettel.
Francesca és Bragg összenézett.
A férfi figyelmeztet en ingatta a fejét. Farr csíp re tett kézzel feléjük
fordult, és vizsla tekintettel nézett hol az egyikre, hol a másikra.
– Nos, uram, úgy t nik, az egész családja jelen van, kivéve az apját, aki
hazavitte a gyerekeket, és... Shoz Savage-t.
Egy árva szó nem sok, annyi sem hangzott. Hart lépett hozzájuk:
– is hazament a lányával – közölte h vösen. – Igaz, Raoul?
– fordult meger sítésért a tagbaszakadt spanyolhoz, aki az elegáns fogat
bakján ült Peter mellett.
– Igen, uram, hazament – felelte Raoul er s spanyol akcentussal.
Farr kényszeredetten mosolygott rájuk.
– Harty, vezényeljen tizenkét embert az utcákra! El kell kapni a fickót,
miel tt kereket oldhatna. És keressék meg a golyót is, amely kioltotta
ennek a gazembernek az életét! A szimatom azt súgja, hogy puskából adták
le a lövést, mégpedig egy különleges vadászpuskából, amilyennel még
nem találkoztam a pályafutásom során.
– Igenis, uram – felelte a rend r.
– Én kézben tartom itt a dolgokat, uram – fordult most Farr Bragghez. –
Nyugodtan menjen haza a családjával a kislányhoz.
– Köszönöm, Brendan – válaszolta Bragg, és belekarolt Francescába. –
Tényleg jól van? – kérdezte, miközben elindultak Hart fogata felé.

– Igen. Van egypár zúzódásom, de azt leszámítva minden rendben –
mosolygott rá Francesca tiszta szívb l. – Nem kell aggódnia miattam –
tette még hozzá halkan.
Egymásra néztek. A világ egy pillanatra mintha teljesen megsz nt volna
körülöttük. Bragg végül halványan bár, de elmosolyodott:
– Életemben nem féltettem még így senkit, Francesca. Bárcsak úgy
nyomozhatna, hogy ne kellene kitennie magát ekkora veszedelemnek!
– Sajnálom, hogy megviselte. Különben én sem bánnám, ha kevésbé
izgalmas körülmények közt oldhatnám meg a b ntényeket.
– Nem tudott volna várni még néhány percet, hogy mi is ideérjünk?
– Attól féltem, hogy Craddock megunja a pókerpartit, és megint bottal
üthetjük a nyomát – vallotta be Francesca szintén.
Bragg csak nézte, azután lemondóan sóhajtott.
Francesca megérintette a karját, de legszívesebben hozzábújt volna.
– Ideje elt nnünk már innen – jegyezte meg Rourke szárazon.
Francesca meglepetten nézett körül. Egy pillanatra meg is feledkezett
róla. hogy mások is vannak körülöttük. A rend rök épp a járdát fésülték át
a golyó után kutatva, amely könnyen Shoz nyomára vezethet. Az utca túlsó
felén egy másik csoport rend r épp a lakóházat kutatta át. A kalapüzlet
tulajdonosat is kikérdezték, de felháborodottan tiltakozott a zaklatás
ellen. Francesca szeme végül megállapodott Harton.
A férfi egyfolytában t figyelte, de rezzenéstelen arcáról semmit sem
lehetett leolvasni. Amikor találkozott a tekintetük. Hart hirtelen elfordult,
és kinyitotta a kocsi ajtaját. Francesca egy pillanatig tétovázott, és
ellágyulva gondolt vissza, hogyan kapta néhány perce a karjába a férfi,
miután Craddockot lel ttek. Volt abban a pillanatban valami
gyönyör séges, döbbent rá hirtelen, nem kis rémülettel.
Pedig nem volt gyönyör . Calder Harttal kapcsolatban semmi sem szép.
– Francesca? – szólította meg Bragg.
Francesca összerezzent, rámosolygott, aztán beszállt a kocsiba,
nyomában Hart, Rourke, Nicholas és végül Bragg, aki becsapta maga
mögött az ajtót.
– El ször Miss Cahillt visszük haza. Raoul – utasította Hart a kocsist,
aki szó nélkül tudomásul vette, és a fogat elindult
A társaság szótlanul ült, csak a tekintetek jártak körbe, és olykor egy-
egy sóhajtás hallatszott. Francesca érezte, hogy bár mindenki

megkönnyebbült, azért maradt még miért aggódni: ha Shoznak nem sikerül
kereket oldania, és a rend rség elkapja, emberölés miatt börtönbe kerülhet.
Craddock viszont halott, és vele együtt a Cooper-gyilkosság is
eltemethet . .
– Ez a fickó képes köddé válni – törte meg a csendet Rourke.
– Higgyétek el, megússza.
Ha nem, akkor senki más.
– De puska van nála. Farr pedig a gyilkos golyó után kutat –
aggodalmaskodott Francesca. Szavait újra csend követte.
Aztán Nicholas egyszer csak elvigyorodott. Hamiskásan csillogó
szemmel benyúlt a zsebébe, és el vett valamit:
– Nem hiszem, hogy Farr kapitány megtalálná, amit annyira keres –
mondta, és kinyitotta a tenyerét.
A golyó volt benne.
Bragg el ször elképedt, majd hangos nevetéssel kapta ki a golyót a
kezéb l:
– Ezt már nevezem!
– Szép munka volt! – csapkodta a térdét Hart is vidáman.
– Látjátok?! Nick nem csak ahhoz ért, hogy elcsavarja a n k fejét –
nevetett Rourke is.
Francesca határtalan megkönnyebbülést érzett, és bel le is kitört a
kacagás.
– Én ezt nem is láttam – mondta Bragg, és visszaadta a golyót
Nicholasnak.
Huszonegyedik fejezet

Bragg teljesen elérzékenyült, amikor hazaérvén a félig nyitott ajtóból
megpillantotta a meghitt, idilli családi jelenetet.
Lucy a padlón ült, hátát a kanapénak támasztva, lábán nem volt cip ,
gyönyör vörös haja pedig kibontva omlott a vállára. Chrissy az ölében
volt, és két kicsi lovacskával játszott, Jack t lük néhány méterre egy halom
színes ceruzával és kifest könyvvel foglalatoskodott. Shoz
kertésznadrágban és flanelingben a kanapén heverészve gyönyörködött a
családjában, keze a feje alatt. Roberto ott kucorgott a lábánál, teljesen
belemerülve a könyvébe. A kandallóban vidáman ropogott a t z.
Bragg szíve elszorult. Épp az járt a fejében, hogy bármit megtenne a
boldog családi idill megóvásáért, amikor a háta mögött neszt hallott.
Megfordult, és Hart komor tekintetével találta magát szembe.
– A vér tényleg nem válik vízzé – morogta Hart. – Volna néhány
kérdésem Shozhoz.
Bragg kérd n vonta fel a szemöldökét, és elfordult az ajtótól.
– Nekem is – mosolyodott el halványan, amit fivére viszonzott. A
délután eseményei peregtek le a szeme el tt.
– Köszönöm, amit ma tettél – mondta, és megveregette Hart karját.
A fivére csodálkozva nézett rá.
– Nélküled nem tudtam volna megmenteni Francescát – tette még hozzá
Bragg.
Hart a falnak támaszkodott, és karját összefonta a mellkasán, öltönyét
már levetette, csak ezüstpaszományos mellénye volt rajta.
– Ezt kétlem – mondta halkan. – El kell ismernem, átkozottul jó rend r
vagy.
Bragg zavarba jött az szinte dicséret hallatán. Hatalmába kerítette az
elérzékenyülés, váratlanul és ellenállhatatlanul. Ezzel egy id ben
megszámlálhatatlan gyerekkori emlék tört rá, ahogy Hart, mint vézna,
fekete, folyton dühös kisfiú, a fivére kezét ráncigálja. Miért harcoltak
egymással folyton, már akkor is? Miért gy lölték egymást? Itt volna az
ideje félretenni a sérelmeket, és begyógyítani a sebeket.
– Úgy bámulsz, mintha épp szarvam n ne ki – dörmögte Hart.

Bragg szeme el tt hirtelen megjelent a kép, amint Hart Francescát tartja
karjában. Egyszer en elviselhetetlennek találta a gondolatot, és az iménti
elérzékenyülése egyszeriben semmivé lett.
– Attól tartok, már réges-rég szarvat növesztettél, Calder.
– Kösz.
– De a szarvaktól függetlenül, úgy vélem, hogy vészhelyzetben
mellettem a helyed.
– Kezdesz érzelg ssé válni, Rick – nézett rá Hart csodálkozva, majd az
idillikus családi jelenetre mutatva így szólt: – Csatlakozunk?
Bragg bólintott. Hart halkan kopogtatott, majd kitárta az ajtót.
– Bejöhetünk?
Shoz épp csak a fejét fordította feléjük, és egykedv en nézett rájuk,
Lucy viszont nyomban letette az öléb l Chrissyt, és egy örömsikoly
kíséretében talpra szökkent. Odaszaladt hozzájuk, el ször Bragg nyakába
ugrott, aztán Hartot ölelgette meg.
– Imádlak benneteket! – kiáltotta lelkesen. – Köszönöm!
– Én csak amolyan statiszta voltam – jegyezte meg Hart. – A siker
Ricknek köszönhet .
– Rick!
Chrissy a nadrágja szárába kapaszkodva igyekezett talpra állni, közben
szólongatta. Bragg mosolyogva nézett le az unokahúgára, majd lehajolt, és
az ölébe kapta a kislányt. Chrissy ikertestvére, a kis Jack ezt
méltatlankodva nézte végig, hogy aztán durcás elszántsággal
feltápászkodjon a földr l, és leplezetlen féltékenységgel hozzájuk
totyogjon. A fiúcska még nem tudott beszélni, de a mimikája
félreérthetetlenül tudomásukra hozta, hogy nem hajlandó háttérbe szorulni.
Chrissy belekapaszkodott Bragg arcába.
– Bácsi! Bácsi! – kiáltotta boldogan.
Jack közben hasra esett, és dühödten ordítani kezdett.
Lucy az ölébe kapta a gyereket, majd csókot lehelt a fivére arcára, akit
nagyon meglepett ez a szeretetáradat. Csupa szív ez a család, kár, hogy oly
ritkán van alkalmuk kinyilvánítani a szeretetüket.
– Megnyugodtál? – kérdezte a húgát.
Lucy a férjére pillantott, aki ásítozva tápászkodott fel a kanapéról, mint
aki nem hajlandó tudomást venni az érkezésükr l.

– A férjem itthon van, épen, egészségesen, és megbocsátott a szörny
ostobaságom miatt is – mondta Lucy boldogan, majd egy sokatmondó
kacsintás kíséretében még hozzátette: – Több is volt, mint megbocsátás.
Braggnek az a kínos gondolata támadt, hogy a húga és a sógora már túl
van egy viharos szeretkezésen, de valahogy nem vágyott a részletekre.
– Shoz, kijönnél velünk néhány percre? Harttal szeretnénk néhány szót
váltani veled – mondta mintegy mellékesen.
– Mit akartok t le? – kiáltotta Lucy rémült döbbenettel.
– Nem kell aggódnod miatta – nyugtatta meg Bragg.
Lucy azonban láthatóan egy szavát sem hitte.
Shoz felállt, és mezítláb indult az ajtó felé. Nadrágja kopott volt, és
viseltes, a sok mosástól a színét is elveszítette. Mentében bátorítóan
megsimogatta a felesége derekát.
– Egy perc az egész – nyugtatta meg, mélyen a szemébe nézve.
A jelenet láttán Bragg számára nyilvánvalóvá vált a kettejük közti
határtalan összhang: az szinte szeretet szinte kézzelfoghatóan vette ket
körül. Féltékenység töltötte el, mert maga is erre vágyott. Erre vágyott az
esküv je napjától fogva, és az azt követ minden áldott nap során.
A három férfi kiment a helyiségb l, és becsukták maguk mögött az
ajtót. Shoz látható közönnyel és érdektelenséggel támasztotta a falat. Bragg
és Hart néma egyetértéssel egymásra nézett, elképedve Shoz nemtör döm
viselkedésén.
– Nos? – vetette oda foghegyr l Shoz, majd Harthoz fordult:
– Asszem, jövök neked egy vadászpuskával.
– Miért, hol a puska? – kérdezte Bragg.
– A folyóban.
Bragg megkönnyebbülése határtalan volt. Nem kérdezte, melyik
folyóban, és az igazat megvallva, tudni sem akarta. Shozt senki nem látta a
helyszínen, a fegyver sem fog el kerülni többé, a golyó Nicholasnál van,
t lehet, hogy már meg is szabadult t le.
– Hányadik életed volt ez? – kérdezte a sógorától szigorúan, ami
meglehet sen nehezére esett a nálánál alig tizenkét évvel id sebb,
intelligens és er s akaratú férfival szemben, aki rajongásig szereti a
családját.
Shoz gúnyosan mosolyodott el.

– A hetedik – felelte halkan –, de mivel nem vagyok macska, nem
tudom, lesz-e még kett .
– Nem gondolod, hogy okosabb volna felhagyni ezzel az életformával?
– kérdezte Hart.
– Már rég felhagytam vele – tolta el magát Shoz a faltól.
– Aznap amikor megn sültem, minden megváltozott. De a múltam
tagadhatatlanul kísért. – Hirtelen lehullott róla a közönyösség álarca,
acélszürke szemébe félelem költözött. – Nem viseltem volna el, ha a
feleségemmel vagy a gyerekeimmel történik valami – suttogta elfúló
hangon.
Bragg megragadta a karját, és mélyen a szemébe nézett:
– De nem esett bajuk, és az ügy lezárult. Craddock halott.
Shoz komoran mosolygott.
– Coopert is te ölted meg? – faggatta Bragg.
– Igen – felelte Shoz rezzenéstelenül –, és ezt a fél világ tudja.
Bragg farkasszemet nézett a sógorával, és tisztában volt vele, hogy
sokkal többr l van szó. Ezt Calder is érthette, mert megkérdezte:
– Mi történt tulajdonképpen?
Shoz nagyot sóhajtott.
– Craddock és néhány cimborája el bb felakasztotta Coopert, majd
megkínozták. Egyikükben valamennyi komancs vér csordogált, vagyis
tudta, hogyan lehet nagyon lassan halálra kínozni egy embert. A
színjátékot az egész börtön végignézte, beleértve az röket és az igazgatót
is. Iszonyatos volt. És bár Cooper rászolgált a halálára, azt a fajta
szenvedést, amelyen keresztülment, még sem érdemelte meg – foglalta
össze Shoz az eseményeket. – Én vetettem véget a szenvedéseinek.
Könyörületb l öltem.
1902. február 19, szerda, délután 6 óra
Francesca fel-alá járkált a rózsaszín és arany kellemesen összeill

árnyalatában pompázó szalonban, amikor az inas bejelentette Bragget.

Mosolyogva indult a fogadására. El délután látták egymást utoljára,
amikor Craddock lelövését követ en a fogat hazavitte Francescát. Bragg
komoran viszonozta a mosolyt, ami a sikeres akció után meglep volt.
Vidámságra tulajdonképpen Francescának sem volt oka, nem tudott
szabadulni ugyanis a rettegést l. Fürgén az ajtóhoz ment, és mindkét
szárnyát becsukta, hogy senki se zavarhassa ket. Nem akarta, hogy annak,
amit mondani és tenni fog, bárki fül- és szemtanúja legyen. Minden
porcikájában érezte a bens séges hangulatot, amely a helyiséget
egyszeriben áthatotta. Megfordult, és háttal a mahagóni ajtónak
támaszkodva megpróbálta összeszedni magát. Egész éjjel egy
szemhunyásnyit sem aludt.
Képes lesz-e végigvinni a harcot?
Szívverése felgyorsult. Annyi minden történt az elmúlt huszonnégy óra
alatt, hogy követni is nehéz, és Leigh Anne látogatása csupán feltette a
koronát mindenre.
Tudja Miss Cahill, olyan kötelékeink vannak, amelyeket soha nem lehet
elszakítani. Maradok... És feltett szándékom, hogy segítsem t
megvalósítani az álmait.
Francesca kétségbeesetten kívánta, bárcsak soha ne lett volna köze
Braggnek ahhoz a n höz, vagy Leigh Anne maradt volna Európában.
– Mi a baj? – kérdezte Bragg aggodalmasan. Odament hozza,
gyengéden megfogta a két karját, tekintetével a szemét fürkészte.
– Tegnap meglátogatott Leigh Anne.
A férfi megszorította a karját, jó er sen, aztán hirtelen eleresztette
Tekintete meglepettségr l és nyugtalanságról árulkodott.
Francesca végigsimította Bragg arcát, tenyere megpihent az álla
környékén.
– Elcsitult végre a Craddock-ügy? – kérdezte bizonytalanul.
– Lezártuk – felelte a férfi egy pillantás kíséretében, majd fel-alá kezdett
járkálni. – Farr nem találta meg sem a fegyvert, sem a golyót, az
orvlövésznek nyoma veszett.
– Hála istennek! – mondta Francesca.
Bragg megállt vele szemben.
– Inkább Nicholasnak és Shoznak hála – jegyezte meg.

– Igaza van – felelte Francesca. Tehát Shoznak sikerült megszabadulnia
a fegyvert l, tette hozzá gondolatban, nem kis megelégedéssel. – És a
Cooper-ügy?
– Ebben viszont magának volt igaza, Francesca: Shoz ölte meg, de
pusztán könyörületb l, hogy véget vessen a szenvedéseinek – számolt be
Bragg röviden. – Jöv héten lesz még egy hosszú beszélgetésem Timbull
igazgatóval, négyszemközt. Ugyanis az tudtával és beleegyezésével
kínozták, majd ölték meg azt az embert, úgyhogy van némi esélyünk, hogy
a mostani ügyet a sz nyeg alá söpörhessük.
Francesca határtalanul megkönnyebbült. Shoz Savage elképeszt en
kemény fickó, aki imádja a feleségét és a gyerekeit, és Lucy – a sötét múlt
ellenére – szintén rajongásig szereti a férjét.
– Lucy és a családja marad még egy ideig?
– Most, hogy a férje is csatlakozott hozzájuk, még legalább egy hónapig
maradnak – felelte a férfi, majd így folytatta: – Azt hiszem, ideje
beszélnünk.
Francesca bólintott, és minden erejével küzdött a feltörni készül
könnyek ellen.
Bragg odalépett, magához vonta, szorosan átölelte. Francesca abban a
pillanatban megértette, hogy Leigh Anne a köztük lév szoros köteléket,
bármit tegyen is, nem tudja elszakítani. De a megnyugvás nem tartott
sokáig. Emlékképek törtek rá, kézzelfoghatóbban, mint valaha. Egy
pillanatra eszébe jutott Hart gyengéd ölelése ott kinn, a kocsma el tt, a
Harminckettedik utca sarkánál, és a szívverése menten felgyorsult.
Bragg nyomban észrevette a változást, és azonnal elengedte. Francesca
hátrált néhány lépést:
– Nem tudom, mit tegyek – suttogta nagy sokára, de önmagát is áltatta
ezzel, mert valójában, a lelke mélyén, nagyon is tudta, mit kell tennie.
Te vagy a gyenge pontja... Te vagy, aki tönkre fogja tenni...
Connie szavai egész éjjel ott visszhangoztak a fülében.
Tulajdonképpen maga itt a probléma, Miss Cahill, nem én... Ha igazán
szereti t, nem sodorhatja ekkora veszélybe.
Bárcsak Európában maradt volna Leigh Anne!
– Mit mondott? Mit akart önt l? – faggatta Bragg kurtán, és megfogta
Francesca kezét. Szemügyre vette a gyógyulófélben lév kezét, a tenyerét
felfelé fordította, és aggódva így szólt: – Teljesen rendbe jött már?

– Igen, dr. Finney ma reggel megvizsgálta. A hegek id vel
elhalványulnak majd – nyugtatta meg Francesca, de saját kétségbeesésén
már nem tudott úrrá lenni. Könny gy lt a szemébe.
– Ne sírjon! – fogta a tenyerébe az arcát Bragg. – Egyvalamiben mindig
biztos lehet: a szerelmemben.
Szavai azonban nem vidították fel Francescát. Lehunyta a szemét, és
hagyta, hogy Bragg szája megérintse az ajkát, el ször puhán és gyengéden,
majd egyre követel bben, annyira, hogy végül a vágy villámként hasított
a testébe. Megadta magát a csóknak, amely gyengéd megnyugtatásnak
indult, hogy végül a szenvedély és a kétségbeesés sodró árjává változzon.
Bragg hirtelen abbahagyta, és elhúzódott t le. zihálva vette a leveg t.
Francesca szintén nehezen lélegzett.
– a felesége, joga van önhöz. Nekem nincs – suttogta elfúlva. Egész
éjjel csak ez járt a fejében.
A férfi a kezét fogta, nem eresztette.
– Én viszont döntöttem! Magát választottam, Francesca, és nem t, sem
a politikai karriert.
– Én is világosan megmondtam már, hogy képtelen lennek tükörbe
nézni, ha miattam nem teljesíthetné be a küldetését! Önnek küldetése van,
Rick, hatalmas küldetése! – suttogta szívb l jöv szinteséggel. – Akkora,
mint ez az ország.
– Még sohasem szólított Ricknek – lep dött meg Bragg szintén.
Francescát magát is meglepte, hogy a férfi keresztneve hirtelen
kicsúszott a száján, ugyanakkor rádöbbent, hogy ez a nyelvbotlás azt
jelenti, ideje változtatni a dolgaikon.
– Ha igazán bátor volnék, és valóban önzetlen, megtalálnám a módját,
hogy ne szeressem többé.
Bragg arcizma megrándult.
– Ha én is valóban önzetlen volnék, azt kívánnám, bárcsak képes volna
megtenni. De egyik felem nem hajlandó elengedni magát – mondta
bizonytalanul.
– Az én egyik felem is pontosan ezt súgja nekem – válaszolta
Francesca, és a könny lassan kibuggyant a szeméb l, és végiggördült az
arcán. – Egész éjszaka ezen gondolkodtam, és végül döntöttem.
Bragg elsápadt.

– Reménykedem, hogy nem ugyanarra a döntésre jutott, amelyet én
szenvedtem ki.
– Nem hiszem – ingatta a fejét Francesca. – Egyvalamit nem tudnék
elviselni, Bragg: nem veszíthetem el, mint barátot. Maga mellett állok és
támogatom az igazságért: és a reformokért folytatott küzdelmében, de
képes vagyok félreállni, hogy ne akadályozzam a házasságát – tette még
hozzá, bár iszonyatosan nehezére esett
Bragg döbbenten nézett rá.
– Maga a legbátrabb, legcsodálatraméltóbb n , akivel életemben
találkoztam – suttogta elfúló hangon. – Hát nem érti? Az ilyen pillanatok
azok, amelyek miatt mind jobban és jobban szeretem!
Francesca a könnyein keresztül mosolygott rá.
– Különben sem tudná megakadályozni a házasságomat, mert az nem
létezik – tette hozzá a férfi dühösen.
– Leigh Anne világosan értésemre adta, hogy marad, és én vagyok az
akadály, nem .
– Elfelejtette, Francesca, hogy négy éve nem élünk már együtt? Hogy
hagyott el engem? Hogy gy lölöm t? Az nem jut eszébe, hogy azért
bukkant fel most újra az életemben, mert megtudta, hogy a csillagom
emelked ben van, és nem hagyhatja ki, hogy velem együtt is az
elismerés és hatalom útjára lépjen?
Francescát megdöbbentette ez a lehet ség.
– Azt hiszem, még mindig szereti magát – hallotta a saját hangját.
– Önmagán kívül senki mást nem szeret! – felelte a férfi már-már
kiabálva. – Ne engedje, hogy magát is megtévessze!
Francesca elborzadt. Ezentúl már mindig így lesz? Elég csak szóba
hoznia a feleségét, és Bragg agyát elönti a vér? Ez lehet a kötelék, amelyet
Leigh Anne emlegetett: ez a bizonyítéka, hogy létezik még közöttük a
megfoghatatlan, ugyanakkor elpusztíthatatlan szerelem.
– Nem szeretem t – mondta Bragg, mintha a gondolataiban olvasna. –
Magát szeretem. Ha Leigh Anne úgy dönt, hogy marad, nem
akadályozhatom meg benne, de mindent megteszek, hogy valamiféle
egyezségre jussunk. Olyanra, amellyel megelégszik, és békében visszatér
Bostonba, jobb esetben Európába.
Francesca lelkében furcsamód nem izzott fel a reménység parazsa.

– Ha el is hagyja a várost, a helyzet nem változik: létezik, ön pedig
s.
Bragg tekintete megenyhült.
– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam, Francesca.
– Nekem ne sajnálkozzon soha semmiért! – kiáltotta Francesca és a
karjába vetette magát. Hosszú percekig kapaszkodtak egymásba némán,
fájdalmasan. Végül Francesca törte meg a csendet – Képzelje,
megfenyegetett, hogy mindent kitereget a sajtónak. Nem szó szerint ugyan,
de a lényege ez volt. Nem venném a lelkemre, hogy tönkretegyem, Bragg.
Háttérbe kell most vonulnom és valahogy meg kell próbálnunk titkolni a
valódi érzéseinket. Tegyünk úgy, mintha csak barátok volnánk, semmi
egyéb.
Bragg elkomorult.
– Eddig talán nem ezt tettük? És eddig is nagyon nehezünkre esett. Ha
csak látom, szeretném azonnal a karomba zárni! – kiáltotta feldúltan.
– Elszántabbnak kell lennünk – felelte Francesca. – Bevallom, amíg
személyesen nem találkoztam vele, azzal áltattam magam, hogy Leigh
Anne nem is létezik. Csakhogy létezik! Tegnapig én sem akartam letagadni
semmit. Tegnapig szentül hittem, hogy ha szintén szeretjük egymást, a
szerelmünk mindent legy zhet – sütötte le a szemét. Csakhogy ez nem
tündérmese – suttogta, ösztönösen Hart szavait használva.
– Nos, valóban nem tündérmese, amelynek végén a f s és szerelme
boldogan él, míg meg nem hal. Napról napra meg kell küzdenünk
egymásért. Ahogy már mondtam, szándékomban áll leülni vele. hogy
megbeszéljük a jöv t, és lehet leg egyezséget kössünk, azon egyszer
okból kifolyólag, hogy mint feleséget nem vagyok hajlandó visszafogadni
t – mondta Bragg jéghideg tekintettel.
– Mit tud felajánlani neki? – kérdezte Francesca kissé tapintatlanul,
mert tudta, hogy bár a családja meglehet sen gazdag, Bragg nem vagyonos
ember.
– Bízza csak rám – felelte a férfi.
Francesca bólintott, meggy dés nélkül, és szemét ismét ellepték a
könnyek, ösztönösen érezte, hogy Leigh Anne nem pénzt akar, és bár
meglehet, hogy most Bragg szárnyalásnak indult karrierje csábítja,
valójában még szereti a férjét.
Ami azt jelenti, hogy maradni fog, bármi történjék is.

– Még sohasem láttam ilyen rosszkedv nek, Francesca – jegyezte meg
Bragg.
– Még sohasem volt alkalmam szemt l szembe találkozni a szerelmem
feleségével – vonta meg a vállát Francesca. – Magának volt igaza, Bragg:
szégyellem magam, bánt a lelkifurdalás, de a szerelmet nem lehet
irányítani! – kiáltotta.
Bragg átölelte, és egy hosszú pillanatig szorosan tartotta.
– Tudom, szívem. Az én hibám volt, nem a magáé. Én els pillanattól
fogva tisztában voltam az érzéseimmel. El kellett volna, kerüljem magát.
Szorítása engedett ugyan, de még mindig a karjában tartotta Francescát,
aki mosolyt er ltetett az arcára:
– De azért nyomozhatunk még együtt, ugye?
Erre már Braggnek is mosolyognia kellett. S t Francesca legnagyobb
ámulatára, borostyánszín szeme elhomályosult, majd egy könnycsepp is
legördült az arcán. Francesca az ujja hegyével felitatta a cseppet, és látván
a férfi zavarát, meg akarta nyugtatni, hogy nincs miért szégyenkeznie,
amikor a szalon ajtaja fel l neszre lett figyelmes. Ijedten összerezzent, és
megfordult.
– El sem tudom képzelni, hogy maga nélkül nyomozzak – mondta
Bragg –, de tényleg kerülnünk kell, hogy kettesben maradjunk. Veszélyes
és nagy er feszítésbe is kerül, de els sorban a maga biztonsága számít,
Francesca. Attól tartok, nem fogok tudni uralkodni magamon, ha velem
van – súgta, de arca egyszeriben megváltozott: – Mi a baj?
Francesca figyelmeztet pillantást vetett rá, majd az ajtóhoz szaladt, és
kitárta. Az anyja állt az ajtóban, minden jel szerint hallgatózott.
– Mióta vagy itt, hogy kémkedj utánunk? – kiáltotta Francesca.
– Épp elég rég – felelte az anyja nagyon mogorván, majd odabiccentett
Braggnek. – A felesége itt járt tegnap, rend rf nök úr. Elképzelni sem
tudom, mit akarhatott a lányomtól – közölte, majd Francescához fordult: –
Calder Hart van itt. A rend rf nök úr jobb, ha most távozik – mondta,
azzal faképnél hagyta ket. Ezzel egy id ben Hart jelent meg a szalonhoz
vezet folyosón.
Francescát elfogta a rémület, minden porcikája remegett. Hart id zítése,
mint mindig, most is a legrosszabb volt. Mit akarhat? El nap
találkoztak utoljára, amikor a fogatán hazahozták.
– Francesca! – szólította meg Bragg halkan a háta mögül.

Francesca felé fordult.
– Jobb, ha most elmegyek – mondta Bragg tétován. – Felhívhatom
kés bb?
Francesca szomorúan bólintott, mert telefonon beszélni vagy kettesben
lenni vele nem ugyanaz. Csakhogy Bragg egyszeriben nemkívánatos
személlyé vált a házban.
– Attól tartok, valamit megzavartam – szólt Hart nyájasan.
– Ha jól látom, a kis szerelmi melodráma szomorú fordulatot vett –
nézett egyikükr l a másikra.
Francesca lesújtó pillantást vetett rá.
– Mi a fenét keresel te itt? – támadt rá Bragg.
– Szerintem ugyanazt, amit te – felelte Hart rendíthetetlen
nyugalommal. – Meglátogatom Francescát. Hogy van a keze? – fordult
hozzá, mire Francesca szíve máris sebesebben kezdett dobogni.
– Jól – bökte ki nehezen.
– Finney látta ma?
– Igen.
– És szerinte is gyógyul már?
– Igen – vágta rá Francesca.
Hart elégedetten bólintott, majd Bragghez fordult:
– És hogy van Leigh Anne? – érdekl dött gunyorosan.
– Tudom, mire készülsz, te megrögzött bajkever ! – tört ki Bragg. –
Kett nk közé akarsz állni!
– Nem vettem észre, hogy bármi is volna kett tök között – morogta
Hart – hacsak nem egy szép kis tündérmese – vetett egy jelent ségteljes
pillantást Francescára.
– Ne kezdje már megint, kérem – fonta karba a kezét Francesca
védekez n. Könyörg hangjára Hart egészen megenyhült.
– Tartsd magad távol t le! – utasította Bragg nyersen. – Francesca
túlságosan nemes lélek a te fajtádnak, és ezt te is tudod!
Hart úgy mérte végig a fivérét, mint egy idegesít szúnyogot, amelyik
vette magának a bátorságot, és bemerészkedett a szúnyogháló alá.
Francesca odalépett hozzájuk.
– Kérem, egyszer és mindenkorra hagyják ezt abba! – kiáltotta szinte
sírva. – Nem bírom elviselni, hogy úgy marakodnak, mint két kakaskodó
kisfiú!

A két férfi természetesen ügyet sem vetett rá.
Hart rendületlenül mosolygott, ha lehet, még h vösebben, mint el tte:
– Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Francescának még a cip je
sarkáig sem érhetek fel – mondta halkan –, de akár tetszik neked, akár
nem, Francesca kedvel engem, és jó barátok vagyunk.
Bragg összeszorított foggal hallgatta, majd szétvetette a düh.
– Mégis mit remélsz az úgynevezett „barátságotoktól"?! – lendült újra
támadásba.
– Sokkal többet, mint amennyit te – válaszolta a fivére.
Bragg neki akart esni, de Hart elhajolt az ütés el l.
Francesca sikítva kiáltott rájuk:
– Mégis mit képzelnek maguk? Csak nem akarnak egymásnak esni?!
– Hallhatta, szó sincs puszta barátságról! – vetette oda Bragg.
Hart szemmel láthatóan élvezte a helyzetet:
– Érdekesen értelmezed a szavaimat – felelte, de Francesca a karjára
tette a kezét, mire sóhajtott, és visszavonulót fújt.
– Jobb, ha most elmegy – fordult Francesca Bragghez. – A mama már
így is magánkívül van – tette hozzá egy jelent ségteljes pillantás
kíséretében, hogy a férfi értse, kés bb majd beszélnek még. – Calder miatt
pedig ne aggódjon, tényleg csak barátok vagyunk.
Bragg így is alig tudott uralkodni magán Hart gunyoros tekintetét látva,
de az utolsó megjegyzés teljesen kihozta a sodrából:
– Mikor veszi végre észre az igazságot, Francesca? Mikor hagy már fel
ezzel a gyerekes naivitással? Hartnak nincsenek skrupulusai! És csak hogy
tudja: egyetlen barátja sincsen! – kiáltotta, majd Harthoz fordult: – Javíts
ki, ha nincs igazam, Calder! Hart halálos nyugalommal nézett rá:
– Valóban Francesca az egyetlen.
Bragg Francescára nézett, mintha azt mondaná, „hát nem
megmondtam?".
– Ne áltassa magát, Francesca, nem barátságot keres önnél! – mondta
lemondóan.
Francesca úgy érezte, ebben a helyzetben képtelen vitába bocsátkozni
vele. Megfogta Bragg kezét, csókot lehelt az arcára, hosszasan, er teljesen,
miközben kétségbeesetten kapaszkodott a kezébe, mint a viharos tengeren
hánykódó hajótörött a ment övbe. Nem mellékesen pontosan úgy is érezte
magát.

– Ne aggódjon! – súgta a fülébe. – Calder miatt biztosan ne! Bragg
megenyhült, és megértette az üzenetet: els sorban a kapcsolatukat kell
kibogozniuk, hogy felkészüljenek a felesége betoppanására az életükbe.
Francesca érezte, hogy csak egy hajszál választja el a férfit attól, hogy
magához ölelje, de Bragg mégsem tette. Az ajtó felé pillantott. Francesca
követte a tekintetét. Az ajtó tárva-nyitva állt.
Hart lekicsinyl en morgott valamit, mire Bragg szúrós tekintettel mérte
végig.
– Tartsd magad távol t le! – figyelmeztette újra a fivérét.
– Ha csak egyetlen ujjal is hozzányúlsz, megkeserülöd! – fenyegette
meg, majd egy pillantást vetett még Francescára, és dühödt léptekkel
kiviharzott a helyiségb l.
Francescát minden ereje elhagyta. Nagy leveg t véve felnézett, és azt
látta, hogy Hart figyelmesen tanulmányozza az arcát.
– Úgy látom, a tragikus kis szerelmi románca rossz irányt vett –
jegyezte meg egyszer en, minden irónia vagy káröröm nélkül.
Francesca a fejét ingatta:
– Igaza volt, csak kérem, ne dörgölje az orrom alá, és ne gúnyoljon ki
érte!
– Túlságosan kedvelem önt, hogy kárörömöt érezzek – felelte a férfi,
majd együtt érz mosollyal felé nyúlt, és megsimogatta Francesca arcát, de
nyomban el is húzta a kezét.
Érintése nyomán Francesca arcb re bizseregni kezdett, ezért jobbnak
látta, ha elhúzódik t le.
– Elfuthat, de el nem bújhat – mondta Hart gyengéden legalábbis el lem
nem.
Francesca megpördült.
– Mit akar ezzel mondani? – kiáltotta rémülten.
– Azt, hogy én nem felejtettem el a néhány nappal ezel tti
beszélgetésünket, de úgy látom, ön igen. Azt akarom mondani, hogy
közöttünk több van puszta vonzalomnál.
– Én erre nem vagyok hajlandó! – sikoltotta Francesca. Életében nem
volt még ilyen szinte.
– Úgy veszem észre, hogy a szerelmi története váratlan fordulatot vett,
mégpedig rossz irányba. így van? – vonta fel Hart a szemöldökét.
Francesca lehuppant a díványra.

– Leigh Anne járt nálam.
– Értem – ment oda Hart, de nem ült le mellé. Francesca gy lölte, ha
fölé tornyosult, mint a férfier és hatalom megtestesülése. – Szeretné
elmondani? Különben sajnálom... – tette hozzá szánakozva.
– Nincs szükségem a részvétére – felelte Francesca kurtán.
– Ne is számítson rá! – kiáltotta a férfi. – Miért kellene bárkinek is
szánnia magát? Különösen nekem...
Francesca önkéntelenül elmosolyodott, de csak nagyon halványan.
– Tudja, Calder, olykor tényleg kimondja az igazságot.
– De nem túl gyakran – vigyorodott el a férfi.
– Nem, valóban nem túl gyakran – felelte Francesca, és mosolya
lehervadt. Felnézett rá, de arra ügyelt, nehogy túl sokat id zzön a tekintete
a férfi testén. – Épp ezért vagyunk barátok. Mindig számíthatok rá, hogy
szinte velem, még akkor is, ha az kényelmetlen számomra.
Hart szótlanul nézte.
Francesca elpirult.
– Mi az?
– Ricknek volt igaza – rándult meg a férfi arcizma, és az arca színe is
mintha megváltozott volna. Francesca el ször azt hitte, is elpirult, de ezt
elképzelhetetlennek tartotta. Mégiscsak elpirult.
– Calder? – állt fel Francesca.
Hart komor és elszánt tekintete megfejthetetlen maradt. Hirtelen
elfordult, és fel-alá kezdett járkálni a helyiségben.
Francesca aggodalmasan figyelte. Egy vadállatra emlékeztette. amelyet
túl hosszú ideig tartottak fogva a ketrecben.
– Mit akar mondani ezzel, Calder?
Hart végül megállt el tte. Francesca szinte eltörpült mellette.
– Ricknek volt igaza: a szándékaim korántsem plátóiak. Szavai
bombaként robbantak. Francescának a szívverése is elállt, tátva maradt a
szája.
– Hogyan?!
– Szerintem érthet voltam – válaszolta a férfi minden irónia nélkül.
Szemében elszántság csillogott, már-már rémiszt en.
Francescának mégis minden egyes porcikája éber volt, fájdalmasan
éber. Megnedvesítette az ajkát.
– El akar csábítani?

Hart szeme elkerekedett, majd hangos, harsány nevetés tört ki bel le.
– Nem, kedvesem. Feleségül akarom venni – mondta végül.
Francesca nem hitt a fülének.
– Hogyan?!
– Feleségül akarom venni – nézett rá a férfi furcsán. – Azt szeretném,
hogy a feleségem legyen.
Két órával kés bb
Kopogtattak az ajtón, de Francesca meg sem hallotta. Er tlenül

feküdt a kanapén, mozdulatlanul, miközben lázasan kergették egymást a
gondolatai. A szalonra homály, majd sötétség borult, csupán egyetlen
lámpa égett benne. Hogyan eshetett ez meg?
Ez csak egy rossz tréfa, ugye, Calder?
Ilyesmivel nem szoktam tréfálni, különösen önnel nem.
A beszélgetésük további részleteit képtelen volt felidézni, bár az is
lehet, hogy ott véget is ért. Hart nem sokkal azután elment, miután közölte,
hogy egy-két napon belül felkeresi t. Ezt olyan természetességgel mondta,
mint korábban, amikor azt közölte, hogy feleségül akarja venni. Ha
gránátot robbantott volna fel a szoba közepén, azzal sem sokkolta volna
jobban Francescát.
Calder Hart feleségül akarja venni. Elment volna az esze?
Mi lesz Bragg-gel? Szereti t, mindig is szeretni fogja. Calder Hart
fivérét szereti.
Feleségül akarom venni.
Torkig vagyok az egésszel! Magával, vele, kett jükkel!
Fél a magában szunnyadó igazi n l?... Nem én vagyok, akit l fél.
Francesca befogta a fülét, de Hart gyengéd, érzéki szavai mindegyre
áttörtek az akadályon, befurakodtak a gondolataiba, megszállták az agyát.
Hogyan eshetett ez meg? Hogyan?
Felrémlett el tte a férfi acélos tekintete, mire újból rátört a rémület és a
rettegés. Olyan elszántságot sugárzott, hogy Francesca elveszítette a lába

alól a talajt, mintha egy forgószél közepébe került volna. Egy árva lépés
nem sok, annyira sem maradt ereje.
Még hogy feleségül menjen Calder Harthoz? Hiszen ez képtelenség!
Egy kép villant el . Önmagát látta hófehér menyasszonyi ruhában, majd
Hart karjai közt a hitvesi ágyon.
Összerezzent. Hirtelen az az érzése támadt, mintha minden tiltakozása
ellenére egy rémiszt szakadék széle felé znék. Mert feleségül menni
hozzá egyet jelent egy fa kinyúló ágának vége felé kúszni, miközben valaki
vadul f részeli alatta az ágat. Csak id kérdése, és az ág egy reccsenéssel
földre zuhan, s vele – menyasszonyi pompájában – maga is.
Szorosan lehunyta a szemét, így próbálván szembesülni a rettenetes
igazsággal. Hart képes lehet egyetlen szóval, egyetlen pillantással
engedelmességre kényszeríteni a testét, de az nem szerelem. Valahányszor
találkoznak, Francescát egyszerre fogja el az izgalom és a rémület, de az
nem egyenl a szerelemmel. Azt viszont, akit szívb l szeret, soha nem
kaphatja meg, mert felesége van.
A képlet rendkívül egyszer . Miért is nem oldotta meg hamarabb?
Szerelem nélkül képtelen férjhez menni, Bragg viszont n s. Tehát nem fog
feleségül menni senkihez. Soha. Calder Harthoz sem. Mert az a fajta n ,
aki a szívét csak egyszer adja oda az életben.
Villámként hasított belé a felismerés, hogy minden aggodalma
alaptalan. Hart sohasem vonszolná oltár elé a kézzel-lábbal tiltakozó
menyasszonyt, tehát nem kell mást tennie, csak elmagyaráznia neki a
döntését El fogja mondani neki, hogy hiába tért vissza Leigh Anne a
férjéhez, az érzésein ez mit sem változtat. A szíve örökre Braggé marad,
és éppen ezért inkább soha nem megy feleségül senkihez. S t arra is
emlékezteti majd t, hogy a házasságot nem neki találták ki. Hogy
természetéb l adódóan megrögzött agglegény, mégpedig a
legmegrögzöttebb fajtából. Esetleg arra is felhívhatja a figyelmét, hogy a
házassági ajánlata pusztán pillanatnyi megingásból született. Kettejükben
igencsak kevés a közös vonás, tehát nem is lennének összeill pár. Mire
eddig a pontig eljutnak a beszélgetésben, már finom skót whiskyt
kortyolgatnak majd, és jót nevetnek az egészen. Kivesézik Hart valódi
természetét, megvitatják Francesca döntését, és megállapítják, hogy a
barátságuk úgy tökéletes, ahogy van. jót nevetnek majd Hart hirtelen jött

sülési ötletén, hogy a számtalan n közül éppen t, Francescát szemelte
ki magának. Aztán minden szépen visszazökken a régi kerékvágásba.
Hála istennek.
Megkönnyebbülten felnevetett.
Másnap reggel els dolga lesz felkeresni Hartot, hogy pontot tegyenek
az ügy végére.
Francesca felpattant, és kisietett a szalonból, a hallba érve azonban
megtorpant. Valaki figyelte.
– Papa?
Az apja rosszkedv nek t nt.
– Telefonon keresnek. Rick az.
Francescának minden addigi megkönnyebbülése egy pillanat alatt
szertefoszlott, bár nem értette, miért, hiszen Bragg megígérte, hogy kés bb
felhívja. Csakhogy Francesca épp a szobájába készült egy csésze forró
teával és egy jókora adag csokoládétortával. A jó meleg ágyba bújni
tökéletes záróakkordja lenne ennek a szörny séges napnak.
Megköszönte apjának, hogy szólt, és a könyvtárszobába sietett. A
telefonkagyló a készülék mellé volt téve az apja íróasztalán. A füléhez
tartotta, és beleszólt: – Bragg?
– Újabb betörés történt, Francesca – közölte a férfi minden bevezet
nélkül , Francesca a kagylóba kapaszkodott.
– Újabb m terem? – kérdezte döbbenten, és eszébe jutott a pusztítás,
amelyet Sarah m termében végzett a behatoló, meg a sötétvörös festék,
amely vérhez hasonlatosan borított be mindent.
– Igen – felelte a férfi. – A vandál alapos munkát végzett, hasonló
stílusban, mint Sarah m termében, csakhogy most még tovább ragadtatta
magát. Nagy a baj – tette még hozzá.
– Még annál is nagyobb? – suttogta Francesca, és rossz el érzete
támadt.
– A m vész egy fiatal n volt, néhány évvel id sebb csak mint Sarah.
– Volt? – rettent meg Francesca.
Pillanatnyi csend következett a vonal túlsó végén.
– Meggyilkolták – mondta végül Bragg.
Francescának a lélegzete is elakadt.
– Honnan hív? – kérdezte.
– A kapitányságról. Francesca, szükségem van magára.

– Máris indulok – válaszolta, és helyére tette a telefonkagylót.
A gyilkos szabadon kószál valahol, és ha Francesca ösztöne nem csal,
Sarah élete is veszélyben forog. Nincs id most Hart ostoba lánykérésén
morfondíroznia, még akkor sem, ha nehéz szabadulni annak nyomasztó
terhe alól.
Ha Bragg megtudja, milyen ajánlattal állt el Hart, elszabadul a pokol,
gondolta Francesca, és összerezzent.
Aztán er t vett magán: gy zött a józan ész, és az eltökéltség. Bragg
soha nem tudhatja meg, pedig másnap mindent tisztázni fog Calderrel
igen, ezt kell tennie.
Most viszont egy gyilkosság várja, hogy fényt derítsen rá.

Brenda Joyce-Halálos Vágy 4.

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Brenda Joyce-Halálos Vágy 4.

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

R omantikus R egények

Copyright © 2002 by Brenda Joyce Dreams Unlimited, Inc

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelv kiadás.

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint

Brenda Joyce 2 Halálos vágy

1902. február 14., péntek, délel tt 10 óra

Francesca Cahill alighogy felébredt, máris azon morfondírozott,

Brenda Joyce 3 Halálos vágy

Az üzenet Mrs. Channingt l, bátyja jövend belijének édesanyjától

Brenda Joyce 4 Halálos vágy

Brenda Joyce 5 Halálos vágy

Brenda Joyce 6 Halálos vágy

Brenda Joyce 7 Halálos vágy

Brenda Joyce 8 Halálos vágy

Brenda Joyce 9 Halálos vágy

Brenda Joyce 10 Halálos vágy

Brenda Joyce 11 Halálos vágy

1902. február 14., péntek, délel tt 11 óra

Sarah, nem hiszek a szememnek! Mi történt itt? – kiáltotta Francesca.

Brenda Joyce 12 Halálos vágy

Brenda Joyce 13 Halálos vágy

Brenda Joyce 14 Halálos vágy

Brenda Joyce 15 Halálos vágy

Brenda Joyce 16 Halálos vágy

Brenda Joyce 17 Halálos vágy

Brenda Joyce 18 Halálos vágy

Brenda Joyce 19 Halálos vágy

Brenda Joyce 20 Halálos vágy

Brenda Joyce 21 Halálos vágy

Brenda Joyce 22 Halálos vágy

Brenda Joyce 23 Halálos vágy

Brenda Joyce 24 Halálos vágy

Brenda Joyce 25 Halálos vágy

Brenda Joyce 26 Halálos vágy

Brenda Joyce 27 Halálos vágy

Brenda Joyce 28 Halálos vágy

1902. február 14., péntek, délután 4 óra

A felvonó elindult lefelé. Francesca meg volt gy dve róla, hogy

Brenda Joyce 29 Halálos vágy

Brenda Joyce 30 Halálos vágy

Brenda Joyce 31 Halálos vágy

Francesca nesztelenül surrant be a házba. A hall üres volt, csak

Brenda Joyce 32 Halálos vágy

Brenda Joyce 33 Halálos vágy

Brenda Joyce 34 Halálos vágy

Brenda Joyce 35 Halálos vágy

Brenda Joyce 36 Halálos vágy

Brenda Joyce 37 Halálos vágy

Brenda Joyce 38 Halálos vágy

No de Francesca! Otthon volna a helyed! – üdvözölte a sógora, Neil

Brenda Joyce 39 Halálos vágy

Brenda Joyce 40 Halálos vágy

Brenda Joyce 41 Halálos vágy

Brenda Joyce 42 Halálos vágy

Brenda Joyce 43 Halálos vágy

Brenda Joyce 44 Halálos vágy

Kedves Miss Cahill!

Brenda Joyce 45 Halálos vágy

Connie nagyon lassan emelte a fejét, láthatóan megdöbbent.

Brenda Joyce 46 Halálos vágy

Brenda Joyce 47 Halálos vágy