Sara

Shepard

Pretty Little Liars

hazug csajok társasága

HIBÁTLANOK

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017

 Írta: Sara Shepard

A mű eredeti címe: Pretty Little Liars Book 2. – Flawless Eredetileg kiadta: HarperTeen, an imprint of HarperCollins Publishers

Copyright © 2007 by Alloy Entertainment and Sara Shepard Published by arrangement with Rights People, London.

Translation copyright © 2017 by Miks-Rédai Viktória

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 457 112 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
info@konyvmolykepzo.hu www. konyvmolyképző. hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széll Katalin, Deák Dóri

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva.

MDS-nek és RNS-nek


Szemet szemért, és az egész világ megvakul.

– Gandhi –

 ÍGY KEZDŐDÖTT AZ EGÉSZ

ISMERED AZT A SRÁCOT, AKI NÉHÁNY HÁZRA LAKIK TŐLETEK, és nincs nála hátborzongatóbb ember a földön?
Amikor a verandán éppen esti búcsúcsókot adnál a barátodnak, és átpillantasz az út túloldalára, ő ott áll.
Véletlenszerűen felbukkan, amikor a legjobb barátaiddal pletykálsz – csak éppen talán nem is olyan
véletlenszerűen. Ő a fekete macska, aki mintha ismerné az útvonaladat. Ha elmegy a házatok előtt, az jut
eszedbe: El fogok hasalni a bioszvizsgán. Ha furán néz rád, te egész nap gyanakodva pillantgatsz a hátad
mögé.

Minden városban van egy ilyen feketemacska-fiú. Rosewoodban Toby Cavanaugh volt az.

– Szerintem még kell egy kis pirosító. – Spencer Hastings hátrahajolt, úgy mérte fel az egyik legjobb
barátnőjét, Emily Fieldst. – Még mindig látom a szeplőit.

– Van egy Clinique korrektorom. – Alison DiLaurentis felugrott, és kék kord sminktáskájához futott.

Emily belenézett az Alisonék nappalijának asztalán feltámasztott tükörbe, jobbra-balra döntötte a fejét,
majd összecsücsörítette rózsaszín ajkát.

– Az anyám megölne, ha meglátna ennyi sminkkel a fejemen.

– Igen, de mi meg akkor ölünk meg, ha letörlöd – figyelmeztette Aria Montgomery, aki valamiféle csak
saját maga számára ismert okból egy rózsaszín mohair melltartóban parádézott fel-alá, amit ő maga
kötött.

– Aha, Em, fantasztikusan nézel ki – értett egyet Hanna Marin. Törökülésben ült a padlón, és folyton
körbeforgott, hogy ellenőrizze, nem lóg-e ki a feneke vágása a kissé szűk Blue Cult csípőfarmeréből.

Április volt, péntek este. A hatodikos Ali, Aria, Emily, Spencer és Hanna szokás szerint pizsamapartit
tartottak, vastag rétegekben sminkelték ki egymást, sós-ecetes Kettle chipsszel tömték magukat,
miközben a háttérben Ali lapos képernyős tévéjén az MTV Cribs ment. Aznap este még az is növelte a
káoszt, hogy mind kiteregették a ruháikat a szőnyegre, mert elhatározták, hogy csereberélni fognak a
tanév hátralévő részére.

Spencer karcsú felsőteste elé emelt egy citromsárga kasmírkardigánt.

– Vidd el! – mondta Ali. – Cukin fog rajtad állni.

Hanna felhúzta Ali egy olajzöld kordszoknyáját a csípőjére, Ali felé fordult, és pózba vágta magát.

– Mit gondoltok, Seannak tetszeni fog?

Ali felnyögött, és odacsapott Hannának egy párnával. Amióta csak szeptemberben összebarátkoztak,
Hanna másról sem beszélt, csak hogy mennyire szereeeeelmes Sean Ackardba, aki egy osztályba járt
velük a Rosewood Dayben. A lányok óvoda óta évfolyamtársak voltak. Ötödikben Sean még csak egy volt
az alacsony, szeplős srácok közül, de a nyáron megnyúlt, és elvesztette kölykös dundiságát. Most szinte
minden lány vele akart csókolózni.

Hihetetlen, mennyi minden megváltozhat egy év alatt.

A lányok – Ali kivételével – ezzel nagyon is tisztában voltak. Tavaly még csak... úgy voltak. Spencer, a
szuperstréber, aki az első padban ült, és minden kérdésnél jelentkezett. Aria, a kicsit bolond lány, aki
táncprogramokat koreografált ahelyett, hogy focizott volna, mint mindenki más. Emily, a félszeg, de
államilag rangsorolt úszó, akiben a felszín alatt sok minden rejlett – de csak az látta, aki megismerte. És
Hanna, aki ügyetlen és esetlen volt, de mindig elolvasta a Vogue-ot és a Teen Vogue-ot, és néha olyasmit
bökött ki a divatról, amiről a többieknek fogalmuk sem volt.

Persze mindegyikükben volt valami különleges, de a pennsylvaniai Rosewoodban éltek, a Philadelphiától

harminc kilométerre eső kisvárosban, ahol minden különleges volt. A virágok édesebben illatoztak, a víz
finomabb volt, a házak egyszerűen nagyobbak, mint máshol. Az emberek azzal viccelődtek, hogy éjjelente
a mókusok szedik fel a szemetet meg az eltévedt pitypangokat a kövezett járdákról, hogy Rosewood
mindig tökéletesnek mutatkozhasson igényes lakói szeme előtt. Ott, ahol minden hibátlan, nehéz kitűnni.

Alinek valahogy mégis sikerült. Hosszú, szőke hajával, szív alakú arcával és hatalmas, kék szemével ő volt
a legeslegszebb a környéken. Miután összefűzte a többieket a barátságával – néha úgy érezték, Ali
fedezte fel őket –, már ők sem csak úgy voltak többé. Hirtelen egy minden ajtót nyitó kulcs birtokába
jutottak, olyasmiket tehettek meg, amikről korábban álmodni sem mertek. Például reggel a lányvécében
rövid szoknyába bújtak, rögtön, miután leszálltak a buszról. Vagy szőlőzsíros ajaklenyomattal díszített
leveleket küldözgettek a fiúknak órán. Vagy megfélemlítő csatárláncban sétáltak végig a folyosón, nem
törődve a lúzerekkel.

Ali kiszedett egy csillogó lila rúzst, és vastagon magára kente.

– Ki vagyok? – kérdezte. A többiek felnyögtek. Ali Imogen Smitht majmolta, az osztálytársukat, aki
túlságosan is szerette Nars rúzsát.

– Nem, várj, ezt tedd a blúzodba! – Spencer összecsücsörítette szép ívű száját, és átadott Alinek egy
párnát.

– Remek! – Ali beletömte a párnát rózsaszín felsőjébe. A lányok kuncogtak. Imogenről az a pletyka járta,
hogy már mindent megengedett a tizedikes Jeffrey Kleinnek, és teherbe is esett tőle.

– Rémesek vagytok – vörösödött el Emily. A bandában ő volt a legvisszahúzódóbb, talán rendkívül szigorú
neveltetése miatt; a szülei szerint minden, ami kellemes, bűn volt.

– Mi az, Em? – karolt bele Ali. – Imogen nagyon dagadtnak néz ki, remélhetné, hogy terhes.

Újra nevettek, bár kissé kényelmetlenül. Ali kiváló érzékkel talált rá a lányok gyenge pontjára, és ugyan
Imogent illetően igaza volt, a többieknek néha eszükbe jutott, hogy vajon róluk is ilyeneket mond-e a
hátuk mögött. Időnként nem lehetett tudni.

Tovább válogatták egymás ruháit. Aria beleszeretett Spencer egyik nagyon is kisiskolás stílusú Fred Perry
ruhájába. Emily hosszú lábán át felhúzott egy farmer miniszoknyát, és mindenkitől azt kérdezgette, nem
túl rövid-e. Ali kijelentette Hanna egyik Joe’s farmerjáról, hogy lóg a feneke, és levette, feltárva az alatta
viselt cukorrózsaszín, széles derékrészű bugyiját. Amikor átvágott az ablak előtt a hifitoronyhoz,
megdermedt.

– Istenem! – sikoltotta, és bemenekült a szederlila, bársony kanapé mögé. A lányok megpördültek.

Az ablak előtt Toby Cavanaugh állt. Csak állt ott, és őket bámulta.

– Fúj, fúj, fúj! – Aria eltakarta a mellét; már levette Spencer ruháját, és megint csak a kötött melltartót
viselte.

Spencer, aki teljesen fel volt öltözve, az ablakhoz rohant.

– Tűnj el innen, te perverz! – kiáltotta.

Toby elvigyorodott, aztán elfordult és elszaladt.

A legtöbben, ha Tobyval találkoztak, átmentek az utca túloldalára. Egy évvel volt idősebb a lányoknál,
magas, vékony, sápatag, és állandóan a környéken bóklászott egyedül, láthatóan leskelődve az emberek
után. Mindenféle pletyka járta róla: hogy rajtakapták, amikor nyelves csókot váltott a kutyájával, hogy
azért olyan jó úszó, mert tüdő helyett kopoltyúja van, hogy a házuk mögötti fára épített lombházban alszik
éjjelente egy koporsóban.

Toby csak egyetlen emberrel állt szóba: a mostohatestvérével, Jennával, aki a lányok osztályába járt.
Jenna is reménytelen lúzer volt, de jóval kevésbé hátborzongató – ő legalább egész mondatokban
kommunikált. És valami különös módon még szép is volt, sűrű, sötét hajával, őszinte, zöld szemével és
összecsücsörített, vörös ajkával.

– Úgy érzem magam, mint akit megerőszakoltak! – Aria úgy rázta meg természetesen sovány testét,
mintha valaki kólibacilusokkal kente volna be; éppen nemrég kerültek sorra biológiából. – Hogy mer így
ránk ijeszteni?

Ali arca dühében kivörösödött.

– Vissza kell fizetnünk neki!

– Hogyan? – Hanna világosbarna szeme elkerekedett.

Ali egy percre elgondolkodott.

– Adjunk neki ízelítőt a saját módszereiből.

Ahogy elmagyarázta, a lényeg az volt, hogy ráijesszenek Tobyra, aki ha éppen nem leskelődni járt,
állandóan a lombházában lógott. Minden idejét ott töltötte, a Game Boyát nyomkodta, vagy ki tudja, talán
egy hatalmas robotot épített, hogy leromboltassa vele az iskolát. De mivel a lombház – nyilvánvalóan – a
fa ágai közé épült, Toby pedig mindig felvonta a kötéllétrát, hogy senki se követhesse, nem mászhattak fel
csak úgy, hogy ráhuhogjanak.

– Vagyis rakétákra lesz szükségünk. Milyen szerencse, hogy pont tudjuk, hol vannak – vigyorgott Ali.

Toby a tűzijátékok megszállottja volt: egy rakás üvegrakétát tárolt a fa tövében, és a lombház tetőablakán
át lődözte fel őket.

– Odalopózunk, lenyúlunk egyet, és az ablaka előtt lőjük fel – magyarázta Ali. – Ettől tuti frászt kap. A
lányok átpillantottak az utca túloldalára, a Cavanaugh-házra. Már csaknem minden lámpát lekapcsoltak,
pedig még nem volt olyan késő, alig múlt fél tizenegy.

– Nem is tudom – bökte ki Spencer.

– Igen – értett egyet Aria. – Mi lesz, ha valami félresikerül?

– Ugyan már, csajok! – sóhajtott Ali drámaian.

Mind hallgattak. Végül Hanna megköszörülte a torkát.

– Nekem tetszik.

– Hát jó – adta be a derekát Spencer.

Emily és Aria egyetértőn megvonta a vállát.

Ali tapsolt, és az ablaknál álló kanapé felé intett.

– Majd én megcsinálom. Ti innen nézhetitek.

A lányok letelepedtek a hatalmas panorámaablak elé, és nézték, ahogy Ali átsiet az úton. A két ház a
kereszteződés két átlós sarkán állt, mindkettő lenyűgöző, viktoriánus stílusban épült, de egyik sem volt
akkora, mint Spencerék farmja, ami Ali hátsó udvarával volt határos. A Hastings-birtokon saját szélmalom
állt, egy nyolc hálószobás ház különálló, öt férőhelyes garázzsal, egy kővel kirakott peremű medence és
egy pajtából átalakított kis lakóház.

Ali körbefutott a Cavanaugh család oldalsó udvarához, majd egyenesen a lombházhoz. A magas fenyők és
szilfák részben eltakarták a látványt, de az utcai lámpák fényében éppen ki tudták venni a körvonalait.
Egy perccel később majdnem biztosra vették, hogy Alit látják, a kezében egy kúpos rakétával. Nagyjából
húszlépésnyit hátrált, eleget, hogy rálásson a lombház ablakára, ahol kék fény villódzott.

– Gondoljátok, hogy tényleg megcsinálja? – suttogta Emily.

Egy autó hajtott el az úton, a reflektora megvilágította Tobyék házát.

– Nem – felelte Spencer idegesen; az apró gyémánt fülbevalóját forgatta, amelyet a szüleitől kapott a
legutóbbi színjeles bizonyítványáért. – Csak blöfföl.

Aria ráharapott egyik fekete haj fonata végére.

– Totálisan.

– Honnan tudjuk, hogy Toby egyáltalán ott van? – vetette fel Hanna.

Feszülten hallgattak. Már sokszor részt vettek Ali tréfáiban, de azok mindig ártatlanok voltak – belopóztak
a Fermata sós vizes fürdőjébe, amikor nem volt más programjuk, fekete hajfestéket csepegtettek Spencer
nővérének samponjába, hamisított szerelmes leveleket küldtek a lúzer osztálytársuknak, Mona
Vanderwaalnak Appleton igazgatótól. A mostani azonban mindegyiküket egy kis... feszengéssel töltötte el.

Bumm!!!

Emily és Aria hátraugrott. Spencer és Hanna az ablakhoz nyomta az arcát. Az út túloldalán még mindig
sötét volt – a lombház ablakából most erősebb fény látszott, de ez volt minden.

Hanna hunyorított.

– Talán ez nem is a rakéta volt.

– Mi más lehetett volna? – kérdezte Spencer gúnyosan. – Egy pisztoly?

Ekkor a Cavanaugh család német juhásza ugatni kezdett. A lányok megragadták egymás kezét. Az oldalsó
verandán felkapcsolódott a villany. Valaki kiabált, aztán Mr. Cavanaugh rontott ki az udvarra. A lombház
ablakából apró lángnyelvek csaptak ki, és egyre növekedtek. Úgy nézett ki, mint az a videó, amit Emilyvel
minden karácsonykor megnézettek a szülei. Aztán a szirénák is felvijjogtak.

– Mi történik? – nézett Aria a többiekre.

– Gondoljátok... – kezdte Spencer suttogva.

– Mi van, ha Ali... – Hanna szava elakadt.

– Csajok! – Ali a hátuk mögött állt, a nappali széles ajtajában. A karját leeresztette, az arca pedig sápadt
volt, sápadtabb, mint valaha.

– Mi történt? – kérdezték a többiek egyszerre.

– Nem tudom – felelte Ali aggódva. – De nem az én hibám volt. A sziréna egyre közeledett, végül a
mentőautó megállt a Cavanaugh-ház felhajtóján. A fehér köpenyesek a lombházhoz rohantak, ahonnan
már leeresztették a kötéllétrát.

– Mi történt, Ali? – Spencer megfordult, és a bejárati ajtó felé indult. – El kell mondanod.

– Spence, ne! – lépett utána Ali.

Hanna és Aria összenéztek. Túlságosan féltek, hogy ők is kimenjenek. Valaki még megláthatta volna őket.

Spencer lekuporodott egy bokor mögé, és átnézett a túloldalra. Akkor látta meg a csúf, szilánkos lyukat
Toby lombházának ablakán. Megérezte, hogy valaki mögé lopózik.

– Én vagyok – suttogta Ali.

– De mi... – kezdte Spencer, mielőtt azonban kimondhatta volna, az egyik mentős kimászott a lombházból,
a karjában tartva valakit. Toby megsérült? Meghalt?

A lányok kint is, bent is a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak. A szívük egyre gyorsabban vert –
aztán egy pillanatra megállt.

Nem Toby volt az. Hanem Jenna.

Spencer és Ali csak jó pár perc elteltével mentek vissza a házba. Ali szinte túlvilági nyugalommal számolt
be a történtekről: a rakéta berepült az ablakon, és eltalálta Jennát. Senki nem látta, amikor Ali felröptette,
úgyhogy biztonságban vannak, amíg mind hallgatnak a dologról. Végső soron Toby tűzijátéka volt. Ha a
zsaruk bárkit is gyanúsítani fognak, az ő lesz.

Egész éjjel zokogtak, egymásba kapaszkodtak, fel-felriadtak, alig aludtak. Spencert annyira sokkolta a
dolog, hogy órákig hevert labdává gömbölyödve a tévé előtt, és némán váltogatta a csatornákat a
valóságshow-tól a rajzfilmeken át a természetfilmekig. Másnap, mire felkeltek, a környék zsongott a
hírtől: valaki magára vállalta a dolgot.

Toby.

A lányok először azt hitték, ez egy tréfa, de a helyi újság megerősítette, hogy Toby saját bevallása szerint
egy meggyújtott rakétával játszott a lombházban, ami a testvére arcába csapódott és megvakította. Ali
hangosan olvasta fel a cikket a többieknek az ebédlőasztal mellett, miközben egymás kezét fogták.
Tudták, hogy meg kellene könnyebbülniük, de... tisztában voltak az igazsággal.

Jenna a kórházban töltött néhány napon végig hisztérikus és zavart idegállapotban maradt. Mindenki
arról faggatta, mi történt, ő azonban nem emlékezett. Azt mondta, azt sem tudja felidézni, ami a robbanás
előtt történt. Az orvosok szerint a poszttraumás stressz miatt.

A Rosewood Dayben gyűlést tartottak Jenna miatt, ahol elismételték, hogy a tűzijáték nem játék, aztán
jótékonysági bált és süteményvásárt rendeztek. A lányok – főleg Spencer – túláradó lelkesedéssel vettek
részt ezeken, bár persze úgy tettek, mint akiknek fogalmuk sincs, mi történt. Ha bárki rákérdezett, azt
mondták, Jenna egy nagyon kedves lány, és az egyik legközelebbi barátjuk – azonban sok más lány is, aki
jóformán két szót sem váltott Jennával, ugyanezt mondta.

Jenna nem tért vissza a Rosewood Daybe. Egy vakok számára fenntartott, speciális philadelphiai iskolába
íratták, és az után az éjjel után senki sem látta többé.

Rosewoodban a kellemetlenségeket általában finoman a szőnyeg alá söprik. Toby sem volt kivétel. A szülei
az iskolaév hátralévő részében otthon taníttatták, a nyár elmúltával pedig elküldték egy maine-i
javítóintézetbe. Augusztus közepén távozott minden felhajtás nélkül – az apja vitte ki a vasútállomásra, és
egyedül vonatozott el a reptérre. A lányok végignézték, ahogy a család aznap szétszedi a lombház
maradékát – mintha még Toby emlékét is el akarnák törölni, amennyire lehetséges.
Toby távozása után két nappal Ali szülei elvitték a lányokat kempingezni a Pocono-hegységbe. Vadvízi
evezés, sziklamászás volt a program, és bámulás a tóparton. Esténként, amikor a beszélgetés Jenna és
Toby felé fordult, mint azon a nyáron annyiszor, Ali emlékeztette őket, hogy soha senkinek nem árulhatják
el. Örökre meg kell tartaniuk a titkot, és ez fogja a barátságukat is megerősíteni, örökre. Egyszer, amikor
behúzták maguk után a sátor cipzárját éjszakára, és a fejükre igazították J.Crew kasmírpulóvereik
csuklyáját, Ali mindegyiküknek átadott egy élénk színű, szövött karkötőt, ami a köteléküket jelképezte.
Egymás csuklójára kötötték fel, és Ali elismételtette velük a szavakat: „ígérem, hogy halálom napjáig
hallgatni fogok.” Körben haladtak: Spencer Hannáét kötötte meg, Hanna Emilyét, Emily Ariáét, és mind
elismételték az esküt. Utoljára Ali tette fel a sajátját, és a szívére szorított kézzel mondta utánuk:
„Halálom napjáig.” Végül megszorították egymás kezét, és a komor helyzet ellenére is szerencsésnek
érezték magukat, amiért ott voltak egymásnak.

Állandóan viselték a karkötőket – a zuhanyzóban, a tavaszi osztálykirándulásokon Washingtonba és

Williamsburgbe (Spencer Bermudára utazott), izzadt gyephokiedzéseken, lázas, influenzás napokon.
Valahogy Alié maradt a legtisztább, mintha a szövet bekoszolódása az ügyet is bemocskolná. Néha
hozzáérintették az ujjúkat, és elsuttogták: „Halálom napjáig”, hogy emlékeztessék magukat szoros
barátságukra. Titkos jellé vált közöttük a dolog, mind tudták, mit jelent. Ami azt illeti, Ali aznap is
kimondta, nem egészen egy évvel később, a hetedik osztály utolsó napján, amikor összegyűltek a
nyárindító pizsamapartira. Senki sem tudta, hogy alig néhány óra múlva Ali eltűnik.

Vagy hogy az lesz a halála napja.

 1.
És én még azt hittem, barátok vagyunk

SPENCER HASTINGS a rosewoodi székesegyház almazöld pázsitján állt három régi legjobb barátnőjével,
Hanna Marinnal, Aria Montgomeryvel és Emily Fieldsszel. Több mint három éve nem beszéltek
egymással, azóta, hogy Alison DiLaurentis megmagyarázhatatlan módon eltűnt, aznap azonban
összetalálkoztak Ali búcsúztató szertartásán. Két nappal korábban építőmunkások találták meg Ali testét
a régi házuk háta mögött, egy lebetonozott rész alatt.

Spencer újra elolvasta a Sidekickjére az imént érkezett üzenetet.

Még itt vagyok, ribancok. És mindent tudok.

A.

– Istenem! – suttogta Hanna. Az ő BlackBerryjén ugyanez a szöveg jelent meg. Ahogy Aria Treóján és
Emily Nokiáján is. Az elmúlt hét során mindegyikük kapott e-maileket, SMS-eket és chatüzeneteket
valakitől, aki csak A.-ként írta alá ezeket. Az üzenetek nagyrészt a hetedikes ügyekről szóltak, arról az
évről, amikor Ali eltűnt, de új titkokat is megemlítettek. Olyasmiket, ami most történt.

Spencer azt gondolta, hogy A. talán Alison, aki valahogy visszatért – de hát erről most már nem lehetett
szó, igaz? Ali teste a beton alatt bomlott le. Meghalt... nagyon-nagyon régen.

– Gondoljátok, hogy... ez most a Jenna-ügyet jelenti? – suttogta Aria, és végigsimított szögletes állá n.

Spencer visszacsúszta tta a telefonját Kate Spade tweedtáskájába.

– Nem itt kellene megbeszélnünk. Valaki meghallhatja. – Idegesen a templom lépcsője felé pillantott, ahol
egy perce még Toby és Jenna Cavanaugh állt. Spencer azelőtt látta utoljára Tobyt, hogy Ali eltűnt volna,
Jennát pedig a baleset éjjelén, ájultan, a mentős karjában, aki levitte a lombházból.

– A hintáknál? – suttogta Aria. A Rosewood Day alsós játszóterére célzott: az volt a régi találkahelyük.

– Tökéletes – jelentette ki Spencer, átnyomakodva egy csoportnyi gyászoló között. – Ott találkozunk.

Kristálytiszta, őszi nap volt, késő délután. A levegőben almák és fa füstjének illata érződött. Az égen egy
hőlégballon lebegett. Tökéletes nap volt Rosewood egyik legszebb lányának búcsúztatására.

Mindent tudok.

Spencer megborzongott. Biztosan blöfföl. Akárki is ez az A., nem tudhat mindent. A Jenna-ügyről nem, és
egészen biztosan arról a titokról sem, amin ketten osztoztak Alivel. Jenna balesetének éjszakáján Spencer
tanúja volt valaminek, aminek a többiek nem, de Ali rávette, hogy tartsa titokban, még Emily, Aria és
Hanna előtt is. Spencer el akarta nekik mondani, de mivel nem tehette, fejben félretolta az egészet, és
úgy tett, mintha meg sem történt volna.

Azonban megtörtént.

Azon a friss, tavaszi hangulatú áprilisi estén, hatodik osztály végén, rögtön azután, hogy Ali belőtte a
rakétát a faház ablakán, Spencer kiszaladt. Égett haj szaga terjengett. Spencer látta, hogy a mentős
lehozza Jennát az ingó kötéllétrán.

Ali lépett mellé.

– Szándékosan csináltad? – tudakolta Spencer rémülten.

– Nem! – Ali megragadta a karját. – Az egész...

Spencer évekig igyekezett elfelejteni, ami ezután következett. Toby Cavanaugh rohant feléjük, a haja a
fejére tapadt, általában olyan sápadt arca kipirult. Megállt Ali előtt.

– Láttalak! – Remegett dühében; a felhajtójuk felé pillantott, ahová éppen akkor állt be egy rendőrautó. –
Meg fogom mondani.

Spencer levegőért kapkodott. A mentő ajtaja becsapódott, az autó szirénázva elhajtott. Ali nyugodt
maradt.
– Igen ám, csakhogy én is láttalak téged, Toby – felelte. – És ha elárulsz, én is elárullak. A szüleidnek.

Toby hátralépett.

– Nem!

– De igen – vágta rá Ali, és hiába volt csak százhatvan centi, egyszerre sokkal magasabbnak tűnt. – Te
gyújtottad meg a rakétát. Te sebesítetted meg a testvéredet.

Spencer megmarkolta Ali karját. Mit csinál? Ali lerázta magáról.

– Mostohatestvér – motyogta Toby alig hallhatóan. A lombház felé pillantott, aztán az utca irányába. Egy
újabb rendőrautó gurult lassan a házuk felé.

– Elkaplak – mordult Alire. – Csak várj!

Azzal eltűnt.

Spencer újra megfogta Ali karját.

– Most mit csinálunk?

– Semmit – felelte Ali szinte könnyedén. – Minden rendben.

– Alison – pislogott Spencer hitetlenkedve. – Nem hallottad, mit mondott? Látta, mit csináltál. Mindjárt
elmondja a rendőröknek.

– Nem hinném – mosolygott Ali. – Úgy nem, hogy tudom, amit tudok.

Aztán Spencer füléhez hajolt, és belesuttogta, mit látott, mit csinált Toby. Olyan undorító volt, hogy Ali
elfeledkezett a kezében tartott rakétáról, amíg az ki nem röppent az ujjai közül, be a faház ablakán.

Ali megígértette Spencerrel, hogy a többieknek egy szót sem szól, és figyelmeztette, hogy ha mégis
megteszi, ő megtalálja a módját, hogy Spencer – és egyedül Spencer – legyen, aki elviszi a balhét.
Spencer megrettent a gondolattól, hogy mit tehet Ali, és befogta a száját. Aggódott, hogy Jenna talán
beszélni fog – ő biztosan emlékszik, hogy nem Toby volt! –, de Jenna elkábult és összezavarodott, és nem
tudott visszaemlékezni arra az estére.

Aztán egy évre rá Ali eltűnt.

A rendőrség mindenkit kikérdezett, Spencert is, hogy volt-e valaki, aki ártani akart volna Alinek. Spencer
azonnal Tobyra gondolt. Képtelen volt kiverni a fejéből a pillanatot: Elkaplak. Csak hát, ha megnevezi
Tobyt, akkor el kellett volna mondania a zsaruknak az igazságot Jenna balesetéről. Azt, hogy részben
maga is felelős. Hogy mindvégig tudta az igazságot, de hallgatott. Egyben ki kellett volna adnia a barátai
titkát, amit egy éve őrzött. Úgyhogy hallgatott.

Most rágyújtott egy újabb Parliamentre, és kifordult a székesegyház parkolójából. Érthető? A. nem tudhat
mindent, akármit ír is az üzenetében. Hacsak nem ő Toby Cavanaugh... De így sem állt össze a kép. A.
olyan titkokról küldött üzeneteket Spencernek, amikről Alin kívül más nem tudott: hogy hetedikben
Spencer megcsókolta Iant, a nővére, Melissa barátját. Spencer ezt csak Alinek ismerte be, senki másnak.
A. ráadásul Wrenről is tudott, Melissa új exéről, akivel Spencer a múlt héten a csókolózásnál tovább is
jutott.

A Cavanaugh család azonban tényleg Spencer utcájában lakik, és Toby egy jó távcsővel beláthatott az
ablakán. Ráadásul szeptember ide vagy oda, Toby még mindig Rosewoodban volt. Nem kellene már a
bentlakásos iskolájában lennie?

Spencer befordult az iskola kikövezett felhajtójára. A barátai már ott voltak az alsósok játszóterén. Egy
szép, fából ácsolt kastély állt ott tornyocskákkal, zászlókkal és egy sárkány formájú csúszdával. A parkoló
üres volt, a kövezett járdákon senki sem járt, az edzőpályákon némaság uralkodott – Ali emlékére az egész
iskolában szünetet rendeltek el.

– Eszerint mind kaptunk üzenetet ettől az A-kárkitől? – kérdezte Hanna, amikor Spencer közelebb ért.

Mindenki a telefonját markolta, és a Mindent tudok üzenetet nézte.

– Nekem két másik is jött – jegyezte meg Emily tétován. – Azt hittem, Ali küldte őket.

– Én is! – Hanna levegőért kapkodott, és tenyérrel a mászókára vert. Aria és Spencer bólintott.

Mindannyian idegesen elkerekedő szemmel néztek egymásra.

– A tiédben mi volt? – pillantott Spencer Emilyre, aki kisöpört az arcából egy szőkésvörös tincset.

– Az... magánügy.

Spencer meglepetésében hangosan felnevetett.

– Em, neked nincsenek titkaid! – Emily volt a világon a legtisztább, legédesebb lány.

– Hát, pedig vannak – felelte Emily, és mintha megbántódott volna.

– Ó – Spencer lehuppant a csúszda egyik létrafokára. Mély lélegzetet vett; arra számított, hogy
kéregmulcs és fűrészpor illatát fogja érezni, ehelyett azonban égő haj bűze csapta meg az orrát. Éppen,
mint Jenna balesetének éjjelén. – És mi a helyzet veled, Hanna?

Hanna felhúzta fitos orrocskáját.

– Ha Emily nem mondja el, én sem akarok beszélni róla. Olyasmi volt, amiről csak Ali tudott.

– Velem is ez a helyzet – sietett hozzátenni Aria, aztán lesütötte a szemét. – Bocs.

Spencer gyomra összeszorult.

– Ezek szerint mindenkinek vannak titkai, amikről egyedül Ali tudott ?

A többiek bólintottak. Spencer undokul felhorkant.

– Azt hittem, a legjobb barátnők voltunk.

– Akkor mondd el a tiédet! – fordult felé Aria elsötétülő arccal.

Spencer nem gondolta, hogy a Iant érintő titka különösebben szaftos lenne – semmiség ahhoz képest,
amit a Jenna-ügyről tudott –, a büszkesége azonban nem engedte, hogy most kimondja.

– Az én titkomat is csak Ali tudta, mint a tiéteket – felelte, és a füle mögé tűrte hosszú, piszkosszőke haját.
– De A. olyasmiről is írt nekem e-mailt, ami most történik. Úgy éreztem, mintha kémkedne utánam.

– Én is! – Aria jégkék szeme kikerekedett.

– Vagyis valaki mindannyiunkat figyel – jelentette ki Emily. Egy katicabogár szállt a vállára: úgy rázta le,
mintha valami sokkal veszélyesebb lenne.

Spencer felállt.

– Gondoljátok, hogy esetleg... Toby az?

A többiek meglepetten néztek rá.

– Miért? – kérdezte Aria.

– Ő is benne volt a Jenna-ügyben – válaszolt Spencer óvatosan. – Mi van, ha tudja?

Aria a Treója képernyőjén látható szövegre bökött.

– Tényleg azt gondolod, hogy ez a Jenna-ügyről szól?

Spencer megnyalta az ajkát. Mondd el nekik!

– Még mindig nem tudjuk, hogy Toby miért vállalta magára a dolgot – vetette fel, hogy lássa, mit
mondanak a többiek.

Hanna egy percig gondolkodott.

– Toby csak úgy tudhatta meg, mit csináltunk, ha valaki elmondta neki. – Gyanakodva nézett körbe. – Én
nem tettem ilyet.

– Én sem – vágta rá gyorsan Aria és Emily.

– Mi van, ha Toby máshogy jött rá? – folytatta Spencer.

– Úgy érted, valaki más látta meg Alit akkor este, és elmondta Tobynak? – kérdezte Aria. – Vagy ő maga
látta meg?

– Nem... úgy értem, nem tudom – tétovázott Spencer. – Csak úgy eszembe jutott.
Mondd el nekik! – gondolta ismét, de nem bírta. Úgy tűnt, mindenki tart a többiektől, kicsit hasonlóan,
mint Ali eltűnése után, amikor a barátságuk széthullott. Ha Spencer elmondja az igazságot Tobyról,
gyűlölni fogják, amiért nem tudatta a rendőrséggel, amikor Ali eltűnt. Talán még Ali haláláért is őt fogják
hibáztatni. Talán jogosan. Mi van, ha tényleg Toby volt...?

– Csak egy gondolat volt – hallotta a saját hangját. – Valószínűleg tévedek.

– Ali azt mondta, rajtunk kívül nem tudja más. – Emily szeme nedvesen csillogott. – Meg is esküdött
nekünk. Emlékeztek?

– Ráadásul – tette hozzá Hanna –, honnan tudhatna Toby ennyi mindent rólunk? Azt el tudnám képzelni,
ha Ali egyik régi gyephokis barátja lenne, vagy a testvére, vagy valaki, akivel tényleg szokott is
beszélgetni. De Tobyt utálta. Mind utáltuk.

– Alighanem igazad van – vont vállat Spencer. Amint kimondta, el is lazult. A semmire pörgött rá ennyire.

Csend lett. Talán túlságosan is nagy csend. Valahol a közelben megreccsent egy gally: Spencer
hátrapördült. A hinták úgy lengtek, mintha valaki most ugrott volna ki belőlük. A Rosewood Day alsó
tagozatos épületének tetején ülő barna madár is úgy meredt rájuk, mintha tudna bizonyos dolgokat.

– Szerintem valaki csak szórakozni próbál velünk – suttogta Aria.

– Aha – felelte Emily, de ő sem tűnt meggyőzöttnek.

– Szóval mi lesz, ha kapunk még egy üzenetet? – Hanna lerángatta rövid, fekete ruháját vékony combjára.
– Legalább azt ki kellene derítenünk, ki ez.

– Mi lenne, ha felhívnánk egymást, ha kapunk még egy üzenetet? – javasolta Spencer. – Együtt
összerakhatnánk a darabokat. De nem szabad, hogy valami, izé, őrültséget csináljunk. És nem kellene
idegeskednünk.

– Én nem vagyok ideges – sietett kijelenteni Hanna.

– Én se! – vágta rá Aria és Emily egyszerre. Amikor azonban a főúton felharsant egy autóduda, mind
összerezzentek.

– Hanna! – Mona Vanderwaal, Hanna legjobb barátja dugta ki világosszőke fejét egy sárga Hummer H3
ablakán. Hatalmas, rózsaszín lencséjű repülős napszemüveget viselt.

Hanna sajnálkozás nélkül nézett a többiekre.

– Mennem kell – motyogta, és felszaladt a lejtőn.

Az elmúlt néhány évben Hanna megváltozott, és a Rosewood Day legnépszerűbb lányainak egyike lett.
Lefogyott, a haját szexi, sötét padlizsánvörösre festette, beszerzett egy teljes designerruhatárat, Mona
Vanderwaal – aki vele együtt változott át – társaságában parádézott az iskolában, és nem ereszkedtek le
senki máshoz. Spencer azon gondolkodott, mi lehet Hanna nagy titka.

– Nekem is mennem kell. – Aria feljebb igazította a vállán ernyedt, lila tarisznyáját. – Akkor... majd hívlak
benneteket. – Azzal elindult a Subaruja felé.

Spencer odasétált a hintákhoz. Emily követte: általában vidám arca most fáradtnak, gondterheltnek tűnt.
Spencer rátette a kezét Emily szeplős karjára.

– Minden rendben?

Emily megrázta a fejét.

– Ali. Ő...

– Tudom.

Esetlenül átölelték egymást, aztán Emily a fák felé indult, mondván, hogy a rövidebb úton megy haza.

Spencer, Emily, Aria és Hanna évekig nem beszéltek egymással, hiába ültek egymás mögött a
történelemórákon, vagy találkoztak össze a lányvécében. Spencer mégis tudott róluk dolgokat – a
személyiségük olyan apró részleteit, amikről csak egy közeli barát tudhat. Például hogy természetesen
Emily számára a legnehezebb feldolgozni Ali halálát. Annak idején „Gyilkosnak” nevezték Emilyt, mert
úgy védelmezte Alit, mint egy elszánt rottweiler.

Visszaült a kocsijába, belesüppedt a bőrülésbe, és bekapcsolta a rádiót. Eltekerte az állomáskereső

gombot – végül a 610 AM, a philadelphiai sportcsatorna adását találta meg.
Volt valami a tesztoszterontúltengéses pasik dumájában a Phillies-ről meg a Sixersről, ami megnyugtatta.
Azt remélte, ha beszél a régi barátaival, néhány dolog tisztázódik, ám a dolgok ehelyett csak még
...izésebbek lettek. Hiába a felvételire összegyűjtött hatalmas szókincs, Spencer nem talált jobb kifejezést
rá.

Amikor a telefonja vibrálni kezdett a zsebében, arra gondolt, hogy valószínűleg Emily az, vagy Aria. Még
akár Hanna is lehet. Előhúzta, és homlokráncolva megnyitotta a beérkező üzeneteit.

Spence!

Nem hibáztatlak, amiért nem mondtad el nekik a kis titkunkat Tobyról. Az igazság veszedelmes
lehet – ugye nem akarod, hogy bajuk essen?

A.
 2.
Hanna 2.0

MONA VANDERWAAL ÜRESBE TETTE A SZÜLEI HUMMERÉT, de nem állította le a motort. Bedobta a mobilját
túlméretezett, konyakszínű Lauren Merkin válltáskájába, és legjobb barátnőjére, Hannára nevetett.

– Már próbáltalak hívni.

Hanna óvatosan megállt a járdán.

– Miért jöttél?

– Miről beszélsz?

– Hát, nem kértem, hogy vigyél el. – Hanna remegve a parkolóban álló Toyota Priusa felé mutatott. – Ott a
kocsim. Valaki azt mondta, hogy itt vagyok, vagy... ?

Hanna az ujjai köré tekerte egy fehérszőke tincsét.

– A templomból jövök hazafelé, te lökött. Megláttalak és megálltam. – Halkan felnevetett. – Beszedtél

egyet az anyád Valiumából? Eléggé zavartnak nézel ki.

Hanna kivett egy Camel Ultra Lightot a fekete Prada hobo táskájából és rágyújtott. Persze hogy zavart. A
régi legjobb barátját meggyilkolták, és egész héten sorra kapta a rémisztő üzeneteket valakitől, akit A-nak
hívnak. A nap minden percében – amikor Ali temetésére készülődött, amikor diétás kólát vett a Wawában,
amikor felhajtott a főútra a templom felé – folyamatosan és határozottan úgy érezte, hogy figyelik.

– Nem láttalak a templomban – motyogta.

Mona levette a napszemüvegét. Kék szeme kikerekedett.

– Pont rám néztél. Még integettem is neked. Nem rémlik semmi?

Hanna vállat vont.

– Nem emlékszem.

– Nos, a jelek szerint lefoglaltak a régi barátaid – vágott vissza Mona.

Hanna felháborodott. A régi barátai mindig is kényes témának számítottak közte és Mona között – ezer
éve Mona volt azoknak a lányoknak az egyike, akiket Ali, Hanna és a többiek cukkoltak. Miután Jenna
megsérült, Mona lett a lány, akit gúnyolni lehetett.

– Bocs. Tömegnyomor volt.

– Nem mintha rejtőzködtem volna – vágta rá Mona sértetten. – Ott ültem Sean mögött.

Hanna levegőért kapkodott. Sean.

Sean Ackard immár az exfiúja volt: a kapcsolatuk múlt pénteken omlott össze, Noel Kahn tanévköszöntő
szabadtéri buliján. Hanna eldöntötte, hogy azon a pénteken akarja elveszíteni a szüzességét, de amikor
rámozd ult Seanra, a fiú lerázta, aztán még prédikált is neki arról, hogy tisztelje a testét. Hanna bosszúból
Monával elvitte az Ackard család BMW-jét egy körre, és végül felcsavarodtak vele egy telefonpóznára egy
Home Depot előtt.

Mona rátette kivágott orrú cipőbe bújtatott lábát a Hummer gázpedáljára, és felpörgette a kocsi
millióhengeres motorját.

– Na jó, figyelj! Vészhelyzet van. Nincs kivel mennünk!

– Hova? – pislogott Hanna.

Mona felvonta tökéletesen szedett, szőke szemöldökét.

– Hahó, Hanna? A Foxyra! Ezen a hétvégén lesz. Most, hogy kidobtad Seant, felkérhetsz valami jó pasit is.

Hanna a járda repedéseiben növő apró pitypangokat nézte. A Foxy a „Rosewood társadalmának fiatal
tagjai” számára rendezett éves jótékonysági bál volt, amit a helyi rókavadászegylet szponzorált, innen
kapta a nevét is. Az ára 250 dollár volt egy jótékony célra, amit az egylet választott ki, és az ember
vacsorát kapott, táncolhatott, a képe megjelent a Philadelphia Inquirerben és a glam-R5.com oldalon, a
társasági blogon is. Jó alkalom volt, hogy kiöltözzenek, igyanak, és felszedjék valaki más fiúját. Hanna
már júliusban megvette a jegyét, arra gondolva, hogy Seannal megy majd.

– Azt sem tudom, elmegyek-e – morogta rosszkedvűen.

– Hát persze hogy elmész. – Hanna a kék égre fordította kék szemét, és nagyot sóhajtott. – Figyelj, majd
hívj, ha visszavarrták a helyére az agyadat! – Azzal sebességbe tette a kocsit, és elhúzott.

Hanna lassan a Priushoz ment. A barátai már eltűntek, az ezüst autó magányosnak tűnt az üres
parkolóban. Kényelmetlen érzés vett erőt rajta. Mona volt a legjobb barátja, de most mégis egy csomó
mindent eltitkolt előle. Például A. üzeneteit. Vagy hogy szombat reggel letartóztatták, amiért elvitte Mr.
Ackard kocsiját. Vagy hogy Sean dobta ki őt, és nem fordítva. Sean nagyon diplomatikusan csak annyit
mondott a barátainak, megbeszélték, hogy ezentúl másokkal fognak találkozni. Hanna úgy gondolta, ezt a
saját előnyére fordíthatja, és soha senkinek nem kell megtudnia az igazat.

Ha azonban bármit is elmondana Monának, feltárná előtte, hogy az élete egyre inkább kikerül az
irányítása alól. Hanna és Mona újraalkották magukat, és a szabály az volt, hogy mint az iskola
dívapárjának, mindig tökéletesnek kell lenniük. Vagyis botsáska-vékonynak kellett maradniuk, mindenki
más előtt kellett megszerezniük a szűkített Paige farmereket, és soha nem veszthették el az irányítást. A
legkisebb repedés a páncélzatukon azt jelenthette, hogy visszazuhannak a béna lúzerségbe, márpedig oda
nem akartak visszaesni. Soha. Ezért Hannának meg kellett játszania, hogy a múlt hét szörnyűségei meg
sem történtek, hiába, hogy határozottan megtörténtek.

Hanna sosem ismert még senkit, aki meghalt, és főleg senkit, akit meggyilkoltak. A tény pedig, hogy most
Aliról volt szó, megspékelve A. üzeneteivel, csak még ijesztőbbé tette az egészet. Ha valaki tényleg tud a
Jenna-ügyről, és beszélhet róla... és ha annak a valakinek köze volt Ali halálához... Hanna élete
határozottan kicsúszott az irányítása alól.

Megállt a házuk előtt – masszív, György korabeli téglaépület volt, amely a Kale-hegyre nézett. Amikor a
visszapillantóban meglátta a saját arcát, rémülten fedezte fel, hogy a bőre foltos, zsíros, a pórusai pedig
hatalmasnak tűntek. Közelebb hajolt a tükörhöz... és hirtelen kitisztult a kép. Vett néhány mély lélegzetet,
mielőtt kiszállt volna. Mostanában sokszor hallucinált ilyesmit.

Felzaklatva surrant be a házba, és egyenesen a konyha felé vette az irányt. Amikor belépett az üvegajtón,
megtorpant.

Az anyja a konyhaasztalnál ült, egy tányér sajt és keksz előtt. Sötét vörösesbarna haját a tarkóján tűzte
kontyba, gyémántos Chopard órája csillogott a délutáni napsütésben. A fülében ott lógott Motorola
vezeték nélküli headsetje.

Mellette pedig... Hanna apja állt.

– Már vártunk – szólalt meg az apja.

Hanna hátrált egy lépést. Az apja hajában több volt az ősz szál, és új, drótkeretes szemüveget viselt, de
egyébként ugyanolyan volt: magas alakján kék pólóing feszült, a szeme sarkában ráncok. Még a hangja
sem változott: nagyon mély volt és nyugodt, mint az országos rádió egyik bemondójáé. Hanna csaknem
négy éve nem látta, nem beszélt vele.

– Mit keresel te itt? – tört ki belőle.

– Volt egy kis munkám Phillyben – felelte Mr. Marin, és a hangja idegesen megcsuklott a munkám szón.
Felvette dobermannos kávésbögréjét – ugyanaz volt, mint amit mindig használt, amikor még velük élt.
Hanna fején átfutott, hogy vajon feltúrta-e érte a szekrényt. – Anyád felhívott, és elmondta, mi történt
Alisonnal. Annyira sajnálom, Hanna!

– Aha – bökte ki Hanna. Szédült.

– Szeretnél beszélni velünk valamiről? – Az anyja egy darab cheddar sajtot majszolt.

Hanna zavartan oldalra billentette a fejét. Kettejük viszonya inkább hasonlított a főnök és a gyakornok,
mint az anya és a lánya közöttihez. Ashley Marin foggal-körömmel küzdötte fel magát a philadelphiai
McManus & Tate reklámcég ranglétráján, és mindenkit úgy kezelt, mint a beosztottját. Hanna nem is
emlékezett, mikor tett fel neki az anyja utoljára egy személyes kérdést. Lehet, hogy soha.

– Izé, nem. De köszönöm – tette hozzá egy kicsit mesterkélten.

Hibáztathatják érte, ha egy kissé keserű? A szülei válása után az apja Annapolisba költözött, egy Isabel
nevű nővel kezdett járni, és vele együtt kapott egy fantasztikus nevelt lányt, Kate-et. Az új életét olyan
elutasítón rendezte be, hogy Hanna mindössze egyszer látogatta meg. Az apja nem hívta, nem írt neki,
egyáltalán nem kereste az évek során. Már születésnapi ajándékot sem küldött, csak csekket.

Mr. Marin sóhajtott.

– A mai valószínűleg nem a legjobb nap rá, hogy megbeszéljük a dolgokat.

– Milyen dolgokat? – sandított rá Hanna.

Az apja megköszörülte a torkát.

– Nos, az anyád egy másik okból is hívott. – A padlóra nézett. – A kocsi.

Hanna összevonta a szemöldökét. Kocsi? Milyen kocsi?

Ó!

– Már az is elég rossz, hogy elloptad Mr. Ackard autóját – jelentette ki az apja. – De aztán elhagytad a
baleset helyszínét?

Hanna az anyjára nézett.

– Azt hittem, ez el van rendezve.

– Semmi sincs elrendezve! – meredt rá Ms. Marin.

Hát én pedig egészen azt hittem – szerette volna válaszolni Hanna. Amikor szombaton eleresztették a
rendőrök, az anyja rejtélyesen azt mondta neki, hogy ő „elintézte”, hogy Hanna ne kerüljön bajba. A
rejtély megoldódott, amikor másnap este Hanna a konyhában félreérthetetlen helyzetben bukkant rá az
anyjára és az egyik fiatal tisztre, Darren Wildenre.

– Komolyan beszélek – közölte Ms. Marin, mire Hanna ajkáról lehervadt a mosoly. – A rendőrség tényleg
ejtette az ügyet, de ez nem változtat azon, hogy mi van veled, Hanna. Először a Tiffany’sból lopsz, aztán
meg ez? Nem tudtam, mitévő legyek, úgyhogy felhívtam az apádat.

Hanna a sajttálra meredt, mert zavarában egyiküknek sem bírt a szemébe nézni. Az anyja elmondta az
apjának azt is, hogy bolti lopáson kapták?

Mr. Marin megköszörülte a torkát.

– A rendőrség ugyan ejtette az ügyet, de Mr. Ackard még szeretné rendezni, a bíróságon kívül.

Hanna a szájába harapott.

– A biztosítás nem fedezi az ilyeneket?

– Nem egészen erről van szó – felelte az apja. – Mr. Ackard ajánlatot tett az anyádnak.

– Sean apja plasztikai sebész – magyarázta az anyja –, de a szívügye egy égési sérültek rehabilitációjával
foglalkozó klinika. Azt akarja, hogy jelenj meg ott holnap fél négykor.

Hanna az orrát ráncolta.

– Miért nem lehet egyszerűen odaadni neki a pénzt?

Ms. Marin apró LG telefonja csörögni kezdett.

– Azt hiszem, ez jó lecke lesz számodra. Tegyél valamit a közösség érdekében. Hogy felfogd, mit tettél.

– De hiszen felfogtam! – Hanna Marin nem akarta a szabadidejét egy égésklinikára áldozni. Ha már
muszáj önkénteskednie, miért nem választhat valami menő helyet? Például az ENSZ-et, Nicole és
Angelina mintájára?

– Már meg van beszélve – felelte Ms. Marin ellentmondást nem tűrőn, aztán belekiáltott a telefonjába. –
Carson? Megcsináltad a mintaanyagokat?

Hanna ült, és ökölbe szorított tenyerébe nyomta a körmeit. Nagyon szeretett volna felmenni a szobájába,
levenni a temetési ruháit – ezekben a göncökben hatalmasnak látszik a combja, vagy csak az erkélyajtó
tükröződése csapja be? –, újrasminkelni, leadni három kilót, és felhajtani egy kupica vodkát. Aztán lejönni
újra, és megint bemutatkozni.

Felnézett az apjára. Mr. Marin ajkán halvány mosoly jelent meg. Hanna szíve megdobbant. Az apja szája
elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de akkor megszólalt a telefonja. Feltartotta egy ujját a lánya felé,
hogy várjon, és felvette.

– Kate?

Hanna szíve összeszorult. Kate. A szépséges, tökéletes nevelt lány.

Az apja a válla és az álla közé szorította a mobilt.

– Szia! Milyen volt az államközi futam? – Hallgatott, aztán felragyogott az arca. – Kevesebb mint
tizennyolc perc alatt? Ez csodálatos!

Hanna kivett egy darab cheddart a sajttálból. Amikor Annapolisban járt látogatóban, Kate rá sem nézett.
Ő meg Ali, aki lelki támaszként kísérte el Hannát, azonnal összebarátkoztak, mint két szép lány, és
teljesen kizárták Hannát. Hanna ezért másfél kilométeres körzetben minden elérhető majszolnivalót
behabzsolt – ebben az időben még dagadt volt és csúf, és csak evett és evett. Amikor aztán telezabált
hasát fogta, az apja megrángatta a lábujját, és megkérdezte: „Nem vagy jól, malacka?” Mindenki füle
hallatára. Hanna akkor bemenekült a fürdőbe, és ledugott a torkán egy fogkefét.

A sajt a szája elé emelkedett és ott lebegett. Mély lélegzetet vett, betekerte egy szalvétába, és inkább
kidobta. Ez az egész nagyon régen történt, amikor ő még egy egészen más Hanna volt. Olyan, akiről csak
Ali tudott, és akit Hanna eltemetett.
 3.
Itt lehet jelentkezni amishnak?

EMILY FIELDS A SZÜRKE LÓ VENDÉGHÁZ ELŐTT ÁLLT. Az omladozó téglaépület a függetlenségi háborúban
kórházként szolgált; jelenlegi tulajdonosa a felső szinten vendégszobákat alakított ki a városba érkező
gazdag szállóvendégek számára, a földszinti társalgóban pedig biokávézót működtetett. Emily a kávézó
kirakatán át belesve látta néhány osztálytársát meg a szüleiket, amint füstölt lazacos bagelt ettek, vagy
olasz vasalt szendvicseket hatalmas Cobb salátákkal. Biztosan mindenkire rátört a temetés utáni ehetnék.

– Eljöttél!

Emily megpördült. Maya St. Germain egy peóniákkal teli terrakotta virágtartónak támaszkodott. Akkor
hívta fel Emilyt, amikor éppen kisétált a játszótérről, és megkérte, hogy találkozzanak itt. Emilyhez
hasonlóan Maya is még mindig a temetési ruháit viselte: rövid, rakott, fekete kordszoknyát, fekete
csizmát, fekete, ujjatlan kardigánt a nyaka körül aprólékos csipkedíszítéssel. És Emilyhez hasonlóan ő is
úgy tűnt, mint aki csak a szekrénye legmélyén talált fekete és gyászos holmikat.

Emily szomorúan mosolygott. A St. Germain család költözött Aliék régi házába. Amikor a munkások
nekikezdtek, hogy feltörjék DiLaurentisék félbehagyott pavilonjának betonalapját, hogy a helyén
teniszpályát alakítsanak ki a St. Germain család számára, a munkagödörben ráakadtak Ali holttestére. A
híradós kocsik, a rendőrautók és a kíváncsiskodók azóta folyamatosan rajzottak az ingatlan körül. Maya
családja a fogadóba menekült, amíg alábbhagynak a dolgok.

– Szia – Emily körülnézett. – A családod ebédel?

Maya megrázta sűrű, göndör, feketésbarna tincseit.

– Lancasterbe mentek, hogy újra közel kerüljenek a természethez, vagy valami. Komolyan, szerintem
besokkoltak, úgyhogy az egyszerű életstílus jót fog tenni nekik.

Emily elmosolyodott, mert elképzelte Maya szüleit, amint megpróbálnak beolvadni a Rosewoodtól
nyugatra elterülő kisváros amish lakói közé.

– Feljössz hozzám? – kérdezte Maya, és felvonta a szemöldökét.

Emily lehúzta a szoknyáját – az úszástól vaskossá nőttek a combjai –, és megdermedt. Ha Maya szülei
nincsenek otthon, ketten lesznek a szobában. Ahol ágy is van.

Amikor először találkozott Mayával, teljesen elvarázsolódott. Nagyon vágyott egy barátra, aki pótolhatta
volna Alit. Ali és Maya sok mindenben hasonlítottak egymásra: egyikük sem ismert félelmet, mindketten
vidámak voltak, és úgy tűnt, az egész világon csak ők ketten értik meg az igazi Emilyt. Volt bennük még
valami közös: Emily máshogy érezte magát velük.

– Na gyere! – Maya megfordult, hogy bemenjen.

Emily nem igazán tudta, mit tehetne, úgyhogy követte. Maya nyomában felsétált a vendégház nyikorgó,
kanyargós lépcsőjén, egészen az 1766-ba illően kialakított szobáig. Ázott gyapjú szaga fogadta. A ferdén
lerakott hajópadlón ingatag, dupla méretű, mennyezetes ágy állt egy hatalmas, összevissza mintájú,
foltvarrott takaróval lefedve, a sarokban pedig valami különös szerkezet, ami leginkább egy vajköpülőre
emlékeztetett.

– A szüleim külön szobát vettek ki nekem meg a tesómnak – közölte Maya, és leült az ágyra, ami
megnyikordult.

– Az jó. – Emily letelepedett egy rozoga szék szélére, ami talán még George Washingtoné volt.

– Szóval, hogy érzed magad? – hajolt előre Maya. – Istenem, láttalak a temetésen, eg észen össze voltál
törve.

Emily mogyorószín szemébe könnyek szöktek. Valóban összetörte Ali halála. Az elmúlt három és fél évet
abban a reményben töltötte, hogy Ali egyszer csak megjelenik a verandáján, épen, egészségesen és
ragyogóan, amilyen mindig is volt. Amikor pedig elkezdtek jönni az A.-üzenetek, biztosra vette, hogy Ali
tért vissza. Ki más tudhatta volna? Most azonban már nem volt kétséges, hogy Ali örökre elment.
Ráadásul valaki rájött a legkellemetlenebb titkára – hogy szerelmes volt Alibe, és hogy Maya iránt is
ugyanígy érez. És az a valaki talán azt is tudja, mit tettek valójában Jennával.
Emily rosszul érezte magát, amiért nem árulta el a régi barátainak, mi volt A. üzeneteiben. De egyszerűen
nem tehette. Az egyik üzenetet egyenesen egy régi szerelmes levélre írták, amit Emily Alinek küldött. A
helyzet iróniája volt, hogy Mayának elmondhatta volna, mi szerepelt az üzenetekben, de félt megemlíteni
A.-t.

– Azt hiszem, még mindig eléggé zaklatott vagyok – felelte végül. Érezte, hogy kerülgeti a fejfájás. – De
különben meg... csak fáradt.

Maya lerúgta a csizmáját.

– Miért nem szundítasz egyet? Ha ott ücsörögsz azon a kínzóeszközön, nem fogod magad jobban érezni.

Emily megmarkolta a szék karfáját.

– Én...

– Úgy látom, rád férne egy ölelés – veregette meg Maya a matracot maga mellett.

Egy ölelés tényleg jólesett volna. Emily kisöpörte vörösesszőke haját az arcából, és átült Maya mellé.
Lerúgta a cipőjét, majd összesimultak; Emily még Maya bordáit is érezte a blúzán át. Olyan kicsi és
vékony volt, hogy Emily valószínűleg fel bírta volna kapni, hogy megpörgesse.

Elhúzódtak egymástól, de az arcukat csak néhány centi választotta el. Maya szempillája szénfekete volt,
az íriszében apró, arany pöttyök ragyogtak. Lassan Emily álla alá nyúlt és megemelte. Először gyengéden
csókolta meg. Aztán határozottabban.

Emilyt elöntötte az ismerős izgalom, amikor Maya keze a felsője szegélyéhez ért, majd hirtelen alá
csúszott. Hidegek voltak az ujjai. Emily szeme meglepetten felpattant; elhúzódott Mayától.

A szoba fehér csipkefüggönye nem volt behúzva. Emily látta a parkolóban álló Escalade-okat, Mercedes
kombikat és Lexus hibrideket. Sarah Isling és Taryn Orr, Emily két osztálytársa a szüleik kíséretében
éppen akkor léptek ki a vendéglő ajtaján. Emily lehúzta a fejét.

– Mi a baj? – dőlt hátra Maya.

– Mit művelsz? – Emily a tenyerével takarta el kigombolódott blúzát.

– Szerinted? – vigyorgott rá Maya.

Emily újra az ablakra pillantott. Sarah és Taryn eltűntek. Maya fel-alá rugózott a nyikorgó matracon.

– Tudtad, hogy szombaton lesz egy jótékonysági bál? Foxy a neve.

– Aha – Emily egész teste lüktetett.

– Szerintem el kellene menni – folytatta Maya. – Remekül hangzik.

– Kétszázötven a jegy – ráncolta a homlokát Emily. – Meghívás is kell.

– A tesóm szerzett jegyeket. Két személyre. – Közelebb húzódott Emilyhez. – Leszel a partnerem?

Emily felpattant.

– Én... – Egy lépést elhátrált, és megbotlott a csúszkáló, horgolt szőnyegben. A Rosewood Dayből
rengetegen mennek a Foxyra. Minden népszerű diák, minden sztársportoló... mindenki. – Ki kell mennem
a vécére.

– Ott van – intett Maya zavartan.

Emily magára csukta a fürdőszoba megvetemedett ajtaját, aztán leült a csészére, és a falra akasztott
képet nézte, amely egy amish nőt ábrázolt főkötőben és bokáig érő ruhában. Talán jel volt. Emily
mindenhol jeleket keresett, hogy segítsék a döntéshozatalban – a horoszkópjában, a szerencsesütikben, az
efféle véletlen dolgokban. Talán ez a kép azt jelentette: Légy olyan, mint az amishok! Ők nem tesznek
tisztasági fogadalmat? Az életük nem tébolyítóan egyszerű? Nem égetik el máglyán a lányokat, akik
lányokat szeretnek?

Ekkor megszólalt a telefonja. Kivette a zsebéből, arra gondolt, hogy talán az anyja az, aki szeretné tudni,
merre jár. Mrs. Fields nem volt kifejezetten boldog, amiért Emily és Maya összebarátkoztak, ráadásul
zavarba ejtő, alighanem rasszista okokból. Mi lenne, ha megsejtené, mit csinál éppen?

A Nokia kijelzőjén az 1 új üzenet felirat villogott. Megnyitotta.

Em! Látom, még mindig ugyanazt szereted csinálni az új „legjobb barátnőiddel". Bár a
 legtöbben teljesen megváltoztunk, jó látni, hogy te a régi vagy! Elmondod mindenkinek az új
szerelmedet? Vagy tegyem meg én?

A.

– Nem – suttogta Emily.

Hirtelen zubogást hallott. Összerezzent, beverte a csípőjét a mosdóba, de csak a szomszéd

vendégszobában húzta le a vécét valaki. Aztán suttogás és kuncogás hangja jutott el hozzá. Mintha a
lefolyóból jött volna.

– Emily? – szólt be Maya. – Minden rendben?

– Aha, igen – nyögte ki Emily. A tükörképére bámult. A szeme elkerekedett és besüppedt, vörösesszőke
haja összekócolódott. Mire kilépett a fürdőből, Maya lekapcsolta a lámpát, és összehúzta a sötétítőt.

– Pszt! – hallotta Emily az ágy felől. Maya csábító pózban feküdt az oldalán.

Emily körülnézett. Szinte biztosra vette, hogy Maya még az ajtót sem zárta be. Lent pedig ott ebédelnek a
rosewoodi diákok...

– Nem tudom megtenni – bökte ki.

– Micsoda? – Maya szédítően fehér fogai szinte világítottak a félhomályban.

– Barátok vagyunk. – Emily nekiszorította a hátát a falnak. – Kedvellek.

– Én is kedvellek. – Maya végigfuttatta a kezét meztelen karján.

– De nekem most csak ennyi megy – pontosított Emily. – Barátság.

Maya mosolya eltűnt a sötétben.

– Sajnálom. – Emily olyan gyorsan rántotta fel a cipőit, hogy a bal lábára húzta a jobbat.

– Ettől még nem kell elmenned – felelte Maya halkan.

Emily az ajtógomb felé nyúlt, de még visszanézett. A szeme mostanra hozzászokott a félhomályhoz, és
látta, hogy Maya csalódott, zavart... és gyönyörű.

– Mennem kell – motyogta. – Elkések.

– Honnan?

Emily nem felelt, csak az ajtó felé fordult. Ahogy gyanította: Maya nem vette a fáradságot, hogy bezárja.
 4.
Borban az igazság...
vagy Aria esetében Amstelben

AMIKOR ARIA MONTGOMERY besurrant a családja tömbszerű, avantgárd házába, amely kirítt a rosewoodi
utcákon látható átlagos, neoklasszikus-viktoriánus épületek közül, meghallotta, hogy a szülei halkan
beszélgetnek a konyhában.

– Nem értem – mondta éppen az anyja, Ella; a szülei jobban szerették, ha Aria a keresztnevükön szólítja
őket. – A múlt héten azt mondtad, el tudsz jönni a művészek vacsorájára. Ez fontos esemény. Azt hiszem,
Jason megvenné néhány képemet, amiket még Reykjavíkban festettem.

– Csak arról van szó, hogy máris elmaradtam a papírmunkával – felelte Aria apja, Byron. – Még nem
rázódtam vissza az osztályozás menetébe.

Ella sóhajtott.

– Hogy lehet, hogy még csak két napja tanítasz, de máris van osztályoznivalód?

– Az első esszéfeladatot még a félév kezdete előtt adtam ki. – Úgy tűnt, Byron nem is figyel. – Kárpótollak,
megígérem. Mit szólnál Otto étterméhez szombaton?

Aria egyik lábáról a másikra állt a folyosón. A családja még csak most ért vissza Reykjavíkból, ahol az apja
alkotói szabadságát töltötte – egyébként a Hollison, Rosewood bölcsészkarán tanított. Mindannyiuk
számára tökéletes volt a szünet. Ariának szüksége volt a távolságra, miután Ali eltűnt, az öccsére, Mike-ra
ráfért némi kultúra és nevelés, Ella és Byron pedig, akik addigra már néha napokig nem beszéltek
egymással, Izlandon mintha újra egymásba szerettek volna. Most azonban, hogy hazaértek, mindenki
visszazökkent a régi, rossz kerékvágásba.

Aria elment a konyhaajtó előtt. Az apja már eltűnt, az anyja a munkaszigetnél állt, és a fejét fogta. Amikor
meglátta Ariát, felragyogott.

– Hogy vagy, szívem? – kérdezte óvatosan, és közben az Ali temetésén kapott emléklapot babrálta.

– Minden rendben – motyogta Aria.

– Akarsz beszélni róla?

– Talán később – rázta meg a fejét Aria. Becsoszogott a nappaliba. Úgy érezte, mintha az egész teste
tikkelne, az agya sem működött, mintha megivott volna hat doboz Red Bullt. Ennek nem csak Ali temetése
volt az oka.

Múlt héten A. az élete legnagyobb titkával cukkolta Ariát. Még hetedikben rajtakapta az apját, amikor egy
Meredith nevű lánnyal, a tanítványával csókolózott. Byron megkérte, hogy ne mondja el az anyjának, és
Aria valóban nem is mondta, bár végig kínozta a bűntudat. Amikor A. azzal fenyegetőzött, hogy elmondja
Ellának a csúf igazságot, Aria feltételezte, hogy A. egyenlő Alisonnal. Alival volt éppen, amikor
rajtakapták Byront és Mereditht, Aria pedig sosem beszélt róla senkinek.

Mostanra már tudta, hogy A. nem lehet Alison – a fenyegetés, hogy tönkreteszi Aria családját, azonban
még mindig a feje felett lebegett. Tudta, hogy el kellene mondania Ellának, mielőtt A. teszi meg, de nem
bírta rávenni magát.

Kisétált a hátsó verandára, közben hosszú, fekete hajába túrt. Valami fehérség villant át előtte. Az öccse
volt, Mike: a lacrosse-ütőjével a kezében rohangászott az udvaron.

– Hé! – kiáltott oda neki Aria. Támadt egy ötlete. Amikor Mike nem felelt, lesétált a fűre, és elállta az
útját. – Bemegyek a belvárosba. Jössz?

Mike fintorgott.

– A belváros dugig van koszos hippikkel. Ráadásul gyakorolnom kell.

Aria a szemét forgatta. Mike olyan megszállottan be akart kerülni a Rosewood Day utánpótlás lacrosse-
csapatába, hogy még csak át sem vette grafitszürke temetési öltönyét, mielőtt nekiállt volna a
gyakorlásnak. Annyira jellemzően rosewoodi volt: piszkosfehér baseballsapkát viselt, megszállottan
rajongott a Play Stationért, és egy terepzöld Jeep Cherokee-ra gyűjtött a tizenhatodik születésnapjára.
Sajnos nem is volt kérdés, hogy ugyanazokat a géneket örökölték: mindketten magasak voltak, a hajuk
kékesfekete, az arcuk jellegzetes, szögletes.

– Hát, én szét akarom magam csapni – mondta Aria. – Biztos, hogy gyakorolni akarsz?

Mike összehúzta szürkéskék szemét, és elgondolkodott.

– De tuti nem egy költészeti felolvasóestre rángatsz el?

Aria a f ejét rázta.

– A leglerob bantabb főiskolás kocsmába megyünk, amit találunk. Mike vállat vont, és letette az ütőt.

– Akkor gyerünk!

– Ez a hely király – jelentette ki Mike, amikor beült a boxba.

A Victory Brewery nevű helyen kötöttek ki. Valóban ez volt a leglerobbantabb kocsma, amit találtak – egy
tetoválószalon és egy Hippie Gypsy nevű hely között, ahol hidroponikus magvakat lehetett kapni, értse,
aki érti. A járdán egy hányásfolt terpeszkedett, és a félvak, százharminc kilós kidobó nemhogy a
személyijüket nem kérte el, de fel sem nézett az autós újságjából, úgy intett, hogy bemehetnek.

A hely sötét volt és koszos; hátul egy ócska pingpongasztal állt. Nagyon hasonlított a Snooker’sre, a
főiskolai negyed másik koszvadt kocsmájára, Aria azonban megfogadta, hogy oda többé a lábát sem teszi
be. Két hete ott találkozott egy Ezra nevű, szexi sráccal, akiről végül kiderült, hogy nem annyira srác,
inkább angoltanár – Aria angol fakultációs tanára. A. ezután Ezráról szóló üzenetekkel kínozta Ariát, és
amikor Ezra véletlenül elolvasta az egyik SMS-t, azt feltételezte, hogy Aria az egész iskolának
eldicsekedett a kapcsolatukkal, így ért véget Aria rosewoodi románca.

Egy hatalmas mellű pincérnő lépett oda hozzájuk; a haját koszorúba fonta a fején. Gyanakodva nézett
Mike-ra.

– Elmúltál huszonegy?

– Ó, persze. – Mike összefonta ujjait az asztallapon. – Igazából huszonöt vagyok.

– Egy liter Amstelt kérünk – szakította félbe Aria, és az asztal alatt bokán rúgta a tesóját.

– És én egy felest is – tette hozzá Mike. – Jägert.

A pincérnő nyugtalannak tűnt, de kihozta a sört és a féldecit. Mike lehajtotta az italt, és lányosan
összehúzta a száját, aztán lecsapta a poharat az ütött-kopott faasztalra, és Ariát nézte.

– Azt hiszem, rájöttem, mitől zakkantál így meg – jelentette ki.

A múlt héten közölte Ariával, hogy még a szokásosnál is idiótább, és megfogadta, hogy kideríti, miért.

– Meghalok a kíváncsiságtól – felelte Aria gúnyosan.

Mike összetámasztotta az ujjait maga előtt; ezt a tanáros gesztust sokszor látták az apjuktól.

– Azt hiszem, titokban beálltál táncosnak a Turbulenciába.

Aria úgy nevetett, hogy a sör az orrába szökött. A Turbulencia egy vetkőzőklub volt két várossal odébb,
egy pici reptér mellett.

– Pár srác azt mondta, láttak ott valakit, aki pont úgy nézett ki, mint te – folytatta Mike. – Előlem nem kell
eltitkolnod. Nincs vele bajom.

Aria feltűnésmentesen megigazította kötött mohair melltartóját. Még hatodikban csinált egyet magának,
Alinek és a többi barátnőjének, és most megemlékezésképpen újra felvette a temetésre. Sajnos
hatodikban még egy kosárszámmal kisebb volt, a mohair ráadásul pokolian szúrt is.

– Szóval szerinted nem azért viselkedem furán, mert egy: visszajöttünk Rosewoodba és utálok itt lenni,
kettő: a gyerekkori legjobb barátnőm meghalt?

Mike vállat vont.

– Azt hittem, nem igazán bírtad azt a csajt.

Aria elfordult. Voltak alkalmak, amikor valóban nagyon nem bírta Alit, ez igaz volt. Különösen, amikor Ali
nem vette őt komolyan, vagy amikor részleteket próbált kicsikarni belőle Byron és Meredith
kapcsolatáról.

– Nem igaz – hazudta.

Mike sört töltött magának a literes kancsóból.

– Elcseszett ügy, nem? Hogy csak úgy bedobták a gödörbe, és aztán ráborították a betont?

Aria összerezzent, és lehunyta a szemét. A testvéréből teljesen hiányzott a tapintat.

– Szerinted megölték? – folytatta Mike.

Aria vállat vont. Ez a kérdés őt is kísértette, de senki nem tette fel eddig. A megemlékezésen egy szóval
sem említették, hogy Alit meggyilkolták, csak azt, hogy megtalálták. De mi más történhetett, ha nem
gyilkosság? Az egyik percben Ali még a pizsamapartis társasággal volt. A másikban eltűnt. Három évvel
később a testét egy gödörben fedezték fel, a saját hátsó udvarukban.

Aria azon is töprengett, hogy vajon Ali gyilkosának és A.-nak van-e köze egymáshoz – és hogy az egésznek
van-e köze a Jenna-ügyhöz. Amikor a baleset megtörtént, Aria mintha még valaki mást is látott volna Toby
lombháza alatt, Ali mellett. Később még álmából is felriadt a látvány miatt, és eltökélte, hogy megkérdezi
Alit. A fürdőben talált rá – Spencerrel sugdolóztak a zárt ajtó mögött –, de amikor Aria bekopogott, Ali azt
mondta, menjen, feküdjön vissza. Reggelre Toby mindent bevallott.

– Lefogadom, hogy a gyilkos olyasvalaki, akire senki sem gondolna – elmélkedett Mike. – Akit ezer év alatt
sem találnál ki. – Felcsillant a szeme. – Például Mrs. Craycroft?

Mrs. Craycroft az öregedő, jobb oldali szomszédjuk volt. Egyszer összeszedett ötezer dollárnyi fémpénzt
Poland Springs ásványvizes kannákban, aztán be akarta váltani egy aprópénzes automatánál. Még a helyi
hírekbe is bekerült.

– Aha, meg is oldottad a rejtélyt – vágta rá Aria faarccal.

– Hát, valaki hasonló lesz. – Mike csontos ujjaival dobolni kezdett az asztalon. – Most, hogy már tudom,
veled mi az ábra, minden figyelmemet Ali D-re fordíthatom.

– Csak rajta! – ha a rendőrök nem bírták megtalálni Alit a saját hátsó udvarukban, akár Mike is
megpróbálkozhat az üggyel.

– Úgy vélem, itt az ideje egy parti sörpongnak – közölte Mike, és mielőtt Aria felelhetett volna, már össze
is szedett néhány pingponglabdát és egy üres korsót. – Ez Noel Kahn kedvenc játéka.

Aria gunyorosan mosolygott. Noel Kahn az iskola egyik leggazdagabb sráca volt, egyben maga a
nagykönyvben megírt rosewoodi diák – Mike emiatt lényegében bálványozta is. A sors fintoraként Noel
mintha szemet vetett volna Ariára, Aria pedig minden erejével igyekezett ezt elhárítani.

– Kívánj szerencsét! – mondta Mike, és célzott. Elhibázta a korsót, a labda legurult az asztalról és
elpattogott.

– Hajtsd le, hajtsd le! – énekelte Aria, az öccse pedig marokra fogta a korsóját, és lehúzta a tartalmát.
Aztán másodszorra is megpróbált beledobni egy labdát a korsóba, de elhibázta.

– Béna vagy! – cukkolta Aria; az italtól kezdett felpörögni.

– Mintha te jobban csinálnád! – vágott vissza Mike.

– Fogadunk?

Mike felhorkant.

– Ha nem sikerül, beviszel a Turbulenciába. Noellel együtt. De nem akkor, amikor dolgozol – tette hozzá
sietve.

– De ha sikerül, a rabszolgám leszel egy héten át. Iskolaidőben is.

– Megegyeztünk – vágta rá Mike. – Úgyis elrontod, szóval nem számít.

Aria áttolta a korsót Mike térfelére és célzott. A labda megpattant az asztallap egyik mélyedésében, és
beesett a korsóba, még csak nem is érintve az üveget.

– Hah! – kiáltott fel Aria. – Annyira megszívtad!

– Csak szerencséd volt – bökte ki Mike döbbenten.

– Az nem számít! – vigyorgott Aria. – Akkor figyelj csak, megparancsoljam, hogy négykézláb mászkálj
mögöttem az iskolában? Vagy vedd fel anyu faldurját? – Kuncogott. Ella faldurja egy hagyományos izlandi
kalap volt, amelyben a viselője tébolyult manónak nézett ki.

– Cseszd meg! – Mike kikapta a labdát a korsóból, de az kicsúszott a kezéből és elgurult.

– Visszahozom. – Aria felállt; kellemes szédülés vett erőt rajta. A labda egészen a helyiség elejéig perdült.
Amikor lehajolt, hogy felszedje, egy pár lépett el mellette, hogy bepréseljék magukat a diszkrét, félig
elzárt asztalokhoz a sarokban. Aria észrevette, hogy a lánynak hosszú, sötét haja van, a csuklóján pedig
egy rózsaszín pókháló-tetkó díszeleg.

Ismerős tetkó. Nagyon is ismerős. Amikor pedig a lány mondott valamit a társaságában lévő férfinak, azt
heves köhögés kapta el. Aria kiegyenesedett.

Az apja volt. És Meredith.

Aria visszarohant Mike-hoz.

– Lépnünk kell!

– De csak most rendeltem ki a második Jägert!

– A te bajod. – Aria felkapta a dzsekijét. – Elmegyünk. Most.

Negyven dollárt dobott az asztalra, megragadta Mike karját, és felhúzta. Kicsit imbolygott, de azért Aria
képes volt az ajtó felé irányítani.

Sajnos azonban Byron éppen ezt a pillanatot választotta, hogy eleressze semmihez sem hasonlítható
nevetését, amelyet Aria mindig egy döglődő bálna hangjaként emlegetett. Mike megdermedt: ő is
felismerte. Az apjuk arcából csak a profilját látták, de az asztal felett Meredith kezét fogta.

Aria nézte, ahogy Mike felismeri Byront. A homlokát ráncolta, zavartan nézett Ariára.

– Várj! – nyekeregte.

Aria igyekezett nyugodt arckifejezést erőltetni magára, ehelyett azonban érezte, hogy a szája sarka
legörbül. Tudta: most olyan arcot vág, mint Ella, amikor megpróbálja őt vagy Mike-ot megvédeni a
fájdalmas dolgoktól.

Mike összehúzott szemmel nézett rá, aztán visszapillantott az apjukra és Meredithre. Kinyitotta a száját,
hogy mondjon valamit, aztán becsukta, és tett egy lépést feléjük. Aria odanyúlt, hogy megállítsa – nem
akarta, hogy ez itt és most történjen meg. Leginkább azt akarta, hogy soha ne történjen meg. Mike
azonban összeszorította az állkapcsát, elfordult, és kiviharzott a Victoryból, közben még a pincérnőnek is
nekiütközött.

Aria utána sietett. Az erős délutáni fényben hunyorogva nézett körül a parkolóban Mike-ot keresve, de a
testvére nem volt sehol.
 5.
Osztott lakhatás

SPENCER A SAJÁT EMELETI FÜRDŐSZOBÁJA PADLÓJÁN ébredt, és fogalma sem volt, hogy került oda. A
zuhanyrádió órája 18:45-öt mutatott, az ablakban a délutáni nap hosszú árnyékokat festett az udvarukra.
Még mindig hétfő volt, Ali temetésének napja. Biztosan elaludt... aztán alva járt. Régebben állandóan alva
járt – hetedikben annyira rosszra fordult a helyzet, hogy el kellett töltenie egy napot a Pennsylvaniai
Egyetem alváskutató intézetében elektródákra kötve. Az orvosok azt mondták, csak a stressztől van.

Felállt, hideg vízzel megmosta az arcát, és belenézett a tükörbe. Hosszú, szőke haj, smaragdzöld szempár,
hegyes áll. A bőre hibátlan volt, a fogai sugárzóan fehérek. Természetellenesnek tűnt, hogy nem néz ki
olyan rémesen, mint ahogy érzi magát.

Fejben végigfutott a tényeken: A. tud Tobyról és a Jenna-ügyről. Toby visszatért. Ennélfogva Toby
bizonyosan A., és éppen azt közli Spencerrel, hogy fogja be a száját. Ugyanaz a tortúra volt, mint
hatodikban, elejétől a végéig.

Visszament a hálószobájába, és az ablaküveghez nyomta a homlokát. Balra állt a család saját szélmalma –
már nagyon régen nem működött, de a szülei szerették, mert rusztikus, hiteles hangulatot kölcsönzött a
birtoknak. Jobbra, a DiLaurentis-ház udvarában még mindig ott voltak a sárga rendőrségi szalagok. Az
Ali-emlékhely, amely virágokból, gyertyákból, fényképekből és egyéb apróságokból gyűlt össze, mostanra
birtokba vette az egész beszögellést.

Szemben a Cavanaugh-ház állt. Két autó a felhajtón, egy kosárlabda az udvarban, a postaládán felcsapva
a kis piros zászló. Kintről minden olyan hétköznapinak tűnt. Bentről azonban...

Spencer lehunyta a szemét. Hetedik osztály májusa jutott eszébe, egy évvel a Jenna-ügy után. Felült a
Philadelphiába tartó helyiérdekűre, hogy Alivel találkozzon a városban és vásárolgassanak. Annyira
lefoglalta, hogy Alinek üzengessen a vadonatúj Sidekickjén, hogy csak öt vagy hat megálló után vette
észre, hogy valaki van a fülke túloldalán. Toby. És őt bámulta.

Spencer keze remegni kezdett. Toby az egész évet a bentlakásos iskolában töltötte, úgyhogy hónapok óta
nem is látta. A haja most is a szemébe lógott, mint régen, és hatalmas fejhallgatót tett fel, de aznap
valahogy mégis... erősebbnek tűnt. Ijesztőbbnek.

A Jenna-üggyel kapcsolatos összes bűntudat és szorongás, amit Spencer igyekezett elfojtani, egyszerre
visszatért. Elkaplak. Nem akart Tobyval közös vasúti kocsiban ülni. Kicsúsztatta az egyik lábát az üléseket
elválasztó folyosóra, aztán a másikat is, de akkor hirtelen odalépett a jegykezelő.

– A Harmincadik utcánál szállsz le vagy a Market Easten? – kérdezte szörnyen hangosan.

Spencer visszarándult.

– A Harmincadiknál – suttogta. Amikor a jegyvizsgáló elment, újra Tobyra pillantott, akinek az arcán
széles, gonosz mosoly ült, de egy pillanat múlva ismét kifejezéstelenné vált, a szeme azonban azt
csillogta: Várj csak, várj!

Spencer felpattant, és átszaladt egy másik kocsiba. A Harmincadiknál Ali várta a peronon, és amikor
visszanéztek a vonatra, Toby egyenesen őket bámulta.

– Úgy látom, valakit kiengedtek a kis börtönéből – húzta a száját gúnyos mosolyra Ali.

– Aha – Spencer igyekezett nevetéssel elütni az ügyet. – És még mindig lúzer, nagy L-lel.

Néhány héttel később azonban Ali eltűnt, és a dolog máris nem volt olyan vicces.

A számítógépe emelkedő sípoló hangot adott. Spencer összerezzent, de csak az e-mail értesítője volt az.
Idegesen odalépett és rákattintott az új üzenetre.

Szia, szerelmem. Két napja nem beszéltünk, már őrülten hiányzol.

Wren

Spencer sóhajtott. Ideges borzongás futott végig rajta. Amióta csak szemet vetett Wrenre – a nővére hozta
el a családi vacsorára, hogy bemutassa –, valami történt vele. Mintha... mintha Wren abban a percben
megbabonázta volna, amikor leült a Moshuluban, belekortyolt a vörösborba, és Spencer szemébe nézett.
Brit volt, egzotikus, szellemes, okos, és ugyanazokat az indie zenekarokat kedvelte, mint Spencer.
Egyáltalán nem illett Spencer vizes piskóta, jó kislány nővéréhez, Melissához – annál jobban Spencerhez.
Ő rájött... és a jelek szerint Wren is.

Mielőtt Melissa csókolózáson kapta volna őket péntek este, ők ketten hihetetlenül szenvedélyes húsz
percet éltek át. De mivel Melissa beköpte őket, a szüleik pedig mindig Melissa pártját fogták, végleg
eltiltották Spencert Wrentől. Neki is őrülten hiányzott, de mit tehetett volna?

Zaklatottan, szédülő fejjel baktatott le a lépcsőn, elment a hosszú, keskeny galériafolyosó mellett, ahol az
anyja a nagyapjától örökölt Thomas Cole-tájképeket akasztotta ki, és belépett a tágas konyhába. A szülei
az 1800-as évekbeli állapota szerint állították helyre, persze jobb munkalapokkal és a legújabb gépekkel
kiegészítve. A család az asztal körül ült, és kiszállított thai kaját evett.

Spencer tétovázva megállt a küszöbön. Utoljára Ali temetése előtt váltott velük szót – egyedül vezetett
oda, és utána is alig látta őket a templom udvarán. Tulajdonképpen azóta nem beszéltek, hogy megszidták
Wren miatt, két napja, most pedig szintén m ellőzték, amikor nélküle kezdtek el enni. És vendégük is volt.
Ian Thom as, Melissa régi fiúja és első exe ült Spencer székében, akit Spencer megcsókolt.

– Ó – bökte ki.

Egyedül Ian nézett fel.

– Szia, Spence! Hogy vagy? – kérdezte, mintha mindennap a Hastings család konyhájában enne. Már az is
elég rosszul érintette Spencert, hogy Ian lett a gyephokicsapat edzője, de ez kifejezetten bizarr volt.

– Jól vagyok – felelte, és a pillantása végigfutott a családján. Senki nem nézett rá, vagy nem magyarázta
meg, miért zabál Ian thai kaját az ő konyhájukban.

Spencer odaállított egy széket az asztal sarkához, és citromfüves csirkét szedett a tányérjára.

– Szóval, izé, Ian. Velünk vacsorázol?

Mrs. Hastings éles pillantást vetett rá. Spencer becsukta a száját; forró, nyirkos érzés öntötte el.

– A megemlékezésen találkoztunk – magyarázta Ian.

Sziréna harsant. Ian leejtette a villáját. A hang alighanem a DiLaurentis-ház hátsó udvarából jött. A
rendőrök állandóan ott voltak.

– Tiszta őrület, hm? – Ian beletúrt göndör, szőke hajába. – Nem gondoltam volna, hogy még mindig ennyi
rendőrautó lesz itt.

Melissa jelzésértékűén oldalba könyökölte.

– Hosszú lett a priuszod, amíg a veszedelmes Kaliforniában éltél?

Melissa és Ian azért szakítottak, mert Ian az ország túlsó felére ment főiskolára, a Berkeley-re.

– Nem – felelte Ian, de mielőtt folytathatta volna, Melissa a rá jellemző módon máris áttért egy másik
témára: saját magára.

– Figyelj, anyu, a virágok a szertartáson pont olyan színűek voltak, mint amilyennek a nappali falát
akarom! – Felvett egy Martha Stewart lakberendezési magazint, és kinyitotta egy megjelölt oldalon.
Állandóan a lakásfelújításról beszélt: újjávarázsolta a philadelphiai házat, amelyet a szüleitől kapott,
amiért bejutott az egyetem Wharton Üzleti Iskolájába. Spencerért sose tettek volna meg ilyesmit.

Mrs. Hastings odahajolt, hogy jobban lássa.

– Csodás.

– Nagyon szép – értett egyet Ian.

Spencerből kiszakadt egy hitetlenkedő nevetés. Alison DiLaurentist gyakorlatilag ma temették, és ők csak
a festékek színére tudnak gondolni?

Melissa odafordult.

– Ezt hogy értsem?

– Hát... én csak... – dadogta Spencer. Melissa sértett arcot vágott, mintha Spencer valami nagyon durvát
mondott volna. Spencer idegesen forgatta a villáját az ujjai között. – Felejtsd el!

Újra csend lett. Most már Ian is gyanakodva nézte Spencert. Az apjuk nagyot kortyolt a borából.

– Veronica, láttad Lizt a szertartáson?

– Igen, még beszéltem is vele egy kicsit – felelte az anyjuk. – Szerintem fantasztikusan nézett ki... mindent
egybevetve.

Spencer feltételezte, hogy Liz nem más, mint Elizabeth DiLaurentis, Ali fiatalos nagynénje, aki a közelben
lakott.

– Rémes lehet neki – jegyezte meg Melissa komolyan. – El se tudom képzelni.

Ian együtt érzőn hümmögött. Spencer érezte, hogy az alsó ajka megremeg. Hé, és mi van velem? –
szerette volna kikiabálni. Nem emlékeztek? Én voltam Ali legjobb barátnője!

Minden egyes csendben töltött perccel egyre inkább feszengett. Várta, hogy valaki megkérdezze, hogy
bírja, vagy megkínálja egy darab tempurával, vagy legalább azt mondják: Egészségedre!, amikor tüsszent.
De még mindig azért büntették, mert Wrennel csókolózott. Még ma is.

Gombóc formálódott a torkában. Hozzászokott, hogy ő mindenki kedvence – a tanároké, a

gyephokiedzőké, az évkönyvszerkesztőké. Még a fodrásza, Uri is azt szokta mondani, hogy Spencer a
kedvenc ügyfele, mert olyan szépen lehet színezni a haját. Rengeteg iskolai díjat megnyert, 370 barátja
volt a MySpace-en, nem számítva a zenekarokat. És ugyan a szüleinek sosem lesz a kedvencük – Melissát
lehetetlenség lett volna túlszárnyalnia –, azt mégsem bírta ki, hogy utálják. Különösen most nem, hogy az
életében minden más megingott.

Amikor Ian felállt, és azzal mentette ki magát, hogy telefonálnia kell, Spencer mély lélegzetet vett.

– Melissa? – A hangja elcsuklott.

Melissa felnézett, aztán tovább tologatta a pad thait a tányérján.

– Igen?

Spencer megköszörülte a torkát.

– Szóba állnál velem?

Melissa alig észrevehetően vonta meg a vállát.

– Úgy értem, nem tudom... nem tudom elviselni, hogy utálsz. Teljesen igazad volt abban, hogy... tudod. – A
keze annyira remegett, hogy a combja alá kellett szorítania. A bocsánatkéréstől mindig ideges lett.

Melissa összefonta az ujjait a magazinjai felett.

– Sajnálom – felelte. – Azt hiszem, ez nem vita tárgya. – Azzal felállt, és a mosogatóhoz vitte a tányérját.

– De... – Spencer teljesen megdöbbent. A szüleire nézett. – Én igazán sajnálom... – érezte, hogy könnyek
szöknek a szemébe.

Az apja arcán megjelent valami kis együttérzés, de aztán gyorsan félrepillantott. Az anyja belekanalazta a
maradék citromfüves csirkét egy Tupperware dobozba, és vállat vont.

– Spencer, ki mint veti ágyát... – ő is felállt, és odavitte a maradékokat a hatalmas hűtőhöz.

– De...

– Spencer! – ez Mr. Hastings hallgass el hangja volt.

Spencer összeszorította a száját.

Ian lépett vissza a helyiségbe, az arcán széles, buta vigyor, de megérezte a feszültséget, és a mosolya
lehervadt.

– Na gyere! – mondta Melissa, és belekarolt. – Menjünk el sütizni!

– Remek! – Ian Spencer vállára tette a kezét. – Spence, te nem akarsz jönni?

Spencer nem igazán akart volna, és abból, ahogy Melissa elfelé taszigálta Iant, ő sem akarta, de nem volt
ideje felelni.
– Nem, Ian, Spencer nem kap desszertet – vágta rá Mrs. Hastings olyan hangon, mint amikor a kutyákat
utasította helyre.

– Azért kösz – bökte ki Spencer a könnyeit nyelve. Hogy erőt vegyen magán, hatalmas falat mangócurryt
tömött a szájába, az azonban lecsúszott a torkán, mielőtt nyelt volna. A sűrű szósz marta a nyelőcsövét.
Spencer rettentő hangokat adott, de végül képes volt kiköpni a falatot egy szalvétába. Amikor kipislogta a
szeméből a könnyeket, látta, hogy a szülei nem léptek oda hozzá, hogy megnézzék, kap-e levegőt.
Egyszerűen kimentek a konyhából.

Megtörölte a szemét, és a szalvétára köpött, félig rágott mangódarabra pillantott. Éppen úgy nézett ki,
ahogyan ő érezte magát.
 6.
Az önkéntesség nem öröm

KEDD DÉLUTÁN HANNA megigazította a krémszín trikót és a bő kasmírkardigánt, amibe iskola után
öltözött, és határozott léptekkel felment a William Atlantic Plasztikai Sebészet és Égéshelyreállító Klinika
lépcsőin. Ha valaki égési sebet akart kezeltetni, William Atlanticnek nevezte. Ha zsírleszívásra
jelentkezett be, Bill Beachnek.

Az épület az erdős részen állt, a hatalmas, terjeszkedő koronájú fák között az égnek csak egy kicsiny
szelete látszott. Mindent áthatott a vadvirágok illata. Tökéletes kora őszi délután volt, hogy az ember
kifeküdjön a countryklub medencéje mellé, és nézze a teniszező fiúkat. Tökéletes délután volt, hogy
lefusson kilenc kilométert, és ledolgozza a sajtos snackeket, amiket tegnap este, az apja látogatásától
kiakadva falt be. Még arra is tökéletes lehetett volna ez a délután, hogy megfigyeljen egy hangyabolyt,
vagy felügyelje a nyűgös, hatéves ikreket a szomszédban. Bármi jobb lett volna, mint amit éppen csinált:
önkénteskedni egy égésklinikán.

Az „önkéntes munka” kifejezés Hanna számára felért egy káromkodással. Utoljára hetedikben
próbálkozott vele, az iskolai jótékonysági divatbemutatón. Az iskolás lányok márkás ruhákat vettek fel, és
végigparádéztak a színpadon: a nézők licitálhattak a ruháikra, és az összeget jótékony célra fordították.
Ali egy szédítő, testre simuló Calvin Klein-ruhát viselt, és egy vékony özvegy ezer dollárra vitte fel érte a
licitet. Hanna ugyanakkor egy fodros, neonszín Betsey Johnson förmedvényt kapott, ami még a valósnál is
kövérebbnek mutatta. Egyedül az apja licitált rá. Egy héttel később a szülei bejelentették, hogy elválnak.

Most pedig az apja visszatért. Mondhatni.

Amikor a tegnapi látogatásra gondolt, Hanna egyszerre érzett szédült örömet, szorongást és haragot. Az
átváltozása óta álmodozott róla, milyen lesz, ha majd újra látja – soványan, népszerűen, méltóságteljesen.
A fantáziájában az apja mindig Kate-tel együtt jelent meg, aki elhízott, és tele lett pattanásokkal, hogy
Hanna még szebben nézzen ki mellette.

– Uff – nyögött fel; valaki éppen akkor lökte ki az ajtót, amikor ő be akart lépni.

– Figyelj oda! – morogta a másik. Hanna felnézett. A dupla üvegajtó előtt állt, a kő hamutartó és a
cserepes primulák mellett. Aki pedig az ajtón kilépett...

... Mona volt.

Hanna álla leesett, de Mona sem tűnt kevésbé meglepettnek. Végigmérték egymást.

– Te mit keresel itt? – tudakolta Hanna.

– Anyám egyik barátját voltam meglátogatni. A mellét csináltatta meg. – Mona szeplős válla felett
hátradobta világosszőke haját. – És te?

– Izé, én is. – Hanna elgondolkodva nézte a barátnőjét. A radarja jelezte, hogy Mona alighanem hazudik;
azonban Mona talán ugyanazt érezte meg róla.

– Na jó, én mentem. – Mona megrántotta burgundi vörös táskája szíját. – Később majd hívlak.

– Rendben – nyögte ki Hanna.

Elindultak az ellenkező irányba; Hanna hátrafordult, hogy visszanézzen, és azt látta, hogy Mona is éppen
őt lesi.

– Na most, figyelj ide! – mondta Ingrid, a köpcös, sztoikus német főnővér.

A vizsgálóban voltak, Ingrid azt magyarázta Hannának, hogyan ürítse ki a szemetest. Mintha az olyan
nehéz volna.

Minden vizsgáló avokádózöldre volt festve, és a falakat csak bőrbetegségeket ábrázoló poszterek
díszítették. Ingrid a járóbeteg-vizsgálókba osztotta Hannát azzal, hogy ha jól dolgozik, egy nap még a
fekvőbeteg-szobákat is takaríthatja, ahol a súlyos égési sérülteket ápolták. Milyen szerencsés nap lesz!

Ingrid kivette a szemetesből a zsákot.

– Ez a kék kukába megy, hátul. Ki kell ürítened a veszélyes hulladékos tartályokat is – intett egy
ugyanolyan szemetes felé. – Azt mindig el kell különíteni a normál hulladéktól. Ezt vedd fel! – Átadott
Hannának egy pár gumikesztyűt. Hanna úgy nézett rá, mintha az lenne a veszélyes hulladék.

Ingrid ezután egy intéssel végigmutatott a folyosón.

– Itt még tíz másik vizsgáló van. Vidd ki a szemetet, töröld le a felületeket mindegyikben, aztán jelentkezz
nálam!

Hanna igyekezett nem belélegezni a gőzöket – utálta a fertőtlenítős betegszagot, amely minden kórházban
uralkodott –, és odacsoszogott a legközelebbi készletes szekrényhez még több szemeteszsákért.
Végignézett a folyosón, és az jutott eszébe, vajon hol vannak a fekvőbeteg-szobák. Jenna is itt feküdt. Az
elmúlt nap során egy csomó minden a Jenna-ügyre emlékeztette, hiába igyekezett kisöpörni a fejéből. A
gondolat, hogy valaki tudja, és el is árulhatja, túl sok volt.

Habár a Jenna-ügy baleset volt, Hanna néha úgy érezte, mégsem volt egészen az. Ali gúnynevet adott
Jennának: Hófehérkének hívta, mert annyira bosszantóan hasonlított a mesealakra. Hanna egyetértett
azzal, hogy Jenna valóban úgy néz ki, de ebben nem talált semmi rosszat. Jenna nem volt annyira
kifinomult, mint Ali, mégis volt benne valami furcsa szépség. Hannának egyszer az is eszébe jutott, hogy ő
maga legfeljebb egyvalakihez hasonlít a Hófehérkéből: Kukához.

Jenna azonban Ali kedvenc célpontjainak egyike volt, ezért hatodikban Hanna felírt a lányvécé falára
valamit a melléről, éppen a papírtörlőtartó alá. Máskor vizet csepegtetett matekóra előtt a székére, hogy
úgy nézzen ki, mintha bepisilt volna. Kigúnyolta Jennát, amikor franciaórán megjátszotta a francia
akcentust... Amikor a mentők lehozták a lombházból, Hanna gyomra felkavarodott. Ő is beleegyezett,
hogy megvicceljék Tobyt, és közben azt gondolta: Talán ha őt megvicceljük, Jennát is megfogjuk. Mintha
az akaratával elősegítette volna, hogy mindez megtörténjen.

A folyosó végén feltárult az automata ajtó, kirántva Hannát a gondolatai közül. Megdermedt, zakatoló
szívvel leste, vajon Sean érkezik-e, de nem ő volt. Hanna bosszúsan előhúzta a BlackBerryjét a kardigánja
zsebéből, és kikereste a számát. A hívás hangpostára ment; Hanna megszakította a vonalat. Újra
tárcsázott, azt gondolva, hátha Sean csak ügyetlenkedett, és nem tudta elsőre felvenni, de most is
hangpostán kötött ki.

– Szia, Sean – csicseregte a sípszó után; nagyon igyekezett gondtalannak hangzani. – Megint Hanna
v agyok. Nagyon szeretnék beszélni veled, úgyhogy, izé, tudod, hol találs z!

Már három üzenetet hagyott aznap a fiúnak, amiben elmondta, hogy a délutánt itt tölti, de Sean nem
reagált. Hannának eszébe jutott, hogy talán az Sz-klub találkozóján van – nemrég szüzességi fogadalmat
tett, mármint, örökre szólót. Talán visszahívja, ha végeznek. Vagy... talán nem. Hanna nagyot nyelt, és
igyekezett nem is gondolni a lehetőségre.

Sóhajtott és odalépett az öltözőhöz, ahol a dolgozók holmijait meg a kellékeket tárolták. Ingrid az ónszínű
Ferragamo hobo táskáját egy, a Gapből való csíkos nejlontáska mellé akasztotta, amitől Hannára rájött a
borzonghatnék. Beleejtette a telefont a táskájába, fogott egy tekercs papírtörlőt meg egy szórópalackot,
és visszament egy üres vizsgálóba. Talán ha tényleg nekiáll dolgozni, az majd eltereli a gondolatait A.-ról
és Seanról.

Amikor a mosogatót törölte ki, véletlenül nekiment a mellette lévő fémszekrénynek, az pedig kinyílt. A
polcain kartondobozok álltak, rajtuk ismerős nevek. Tylenol 3. Vicodin. Percocet. Hanna belesett a
dobozokba. Ezrével unatkoztak ott a gyógyszerminták, csak úgy. Be sem zárták a szekrényt.

Jackpot.

Hanna gyorsan eltüntetett néhány marék Percocetet a kardigánja meglepően mély zsebeiben. Ebből
legalább kijön egy vidám hétvége neki meg Monának.

És akkor valaki a vállára tette a kezét. Hanna megriadt, megpördült, és leverte a Fantastik tisztítószerrel
átitatott törlőket meg egy egész doboz sebtampont.

– Miért tartasz még csak a második szobánál? – tudakolta Ingrid. Olyan arcot vágott, mint egy haragos
buldog.

– Én... én csak alapos munkát akartam végezni – Hanna gyorsan a szemetesbe dobta a törlőket, és
remélte, hogy a Percocet meglapul a zsebében. A válla égett, ahol Ingrid megérintette.

– Na jó, gyere velem! – mondta Ingrid. – Valami a táskádban zajt csinál. Zavarja a betegeket.

– Biztos, hogy az én táskám? – kérdezte Hanna. – Épp onnan jövök, és...

Ingrid visszavezette az öltözőhöz, és valóban, a táskája belső zsebéből csilingelős hallatszott.

– Csak a mobilom az. – Hanna kedve azonnal megjavult. Talán Sean telefonált?
– Hát légy szíves és némítsd le! – sóhajtott Ingrid. – Aztán menj vissza dolgozni!

Hanna előszedte a BlackBerryjét, hogy lássa, ki kereste. Egy új üzenete volt.

Hanna drága, ha padlót mosol a Bill Beachben, attól nem kapod vissza az életedet. Még a saját
mocskodat sem tudod vele eltüntetni. Ráadásul tudok rólad valamit, ami ha kiderül, te sosem
leszel többé a Rosewood Day menő csaja.

A.

Hanna zavartan nézett körül az öltözőben, aztán újra elolvasta az üzenetet. A torka kiszáradt, elszorult.
Mit tudhat A., amivel ezt elérhetné?

Jennát.

Ha azt tudja...

Gyorsan beírt egy válaszüzenetet: Nem tudsz te semmit, és megnyomta a küldés gombot. A. pillanatokon
belül válaszolt.

Mindent tudok. TÖNKRETEHETLEK.

 7.
Ó, kapitány! Kapitányom!

KEDD DÉLUTÁN EMILY idegesen toporgott Lauren edző küszöbén. – Beszélhetnék magával?
– Hát, csak pár percem van, mielőtt ezt át kellene adnom a szervezőknek – felelte Lauren, és felemelte a
pályabeosztást. Aznap volt a Rosewood Akváriumnap, a szezon első úszóversenye. Elvben barátságos,
bemutatkozó találkozó volt, ahová a körzet összes előkészítő iskolájának csapatát meghívták, és nem is
pontoztak, Emily általában mégis leborotválta a bikinivonalát, és remegett az idegességtől. Most azonban
nem. – Mi az, Fieldsy?

Lauren Kinkaid a harmincas évei elején járt, szökés haját teljesen tönkretette a klór, és állandóan lelkesítő
szlogenekkel díszített pólókat viselt, mint „Úszhatsz a farvizemen” meg „Mellen, háton nincsen párom”.
Hat éve volt Emily úszóedzője, az Ebihal csoporttól kezdve végig a Rosewood Day úszócsapatáig. Nem
sokan ismerték ilyen jól Emilyt, elég jól ahhoz, hogy Fieldsynek nevezzék, hogy tudják: a kedvenc verseny
előtti étele a China Rose étterem borsos steakje, vagy hogyha a pillangó szintideje három
tizedmásodperccel javult, az azt jelentette, hogy éppen megvan a vérzése. Mindez még sokkal nehezebbé
tette, amit Emily mondani akart.

– Ki akarok szállni – bökte ki.

Lauren pislogott. Döbbentnek tűnt, mintha valaki most közölte volna vele, hogy a medence tele van
elektromos angolnákkal.

– De... de miért?

Emily a kockás linóleumot nézte.

– Már nem élvezem.

Lauren felfújta az arcát, aztán sóhajtott.

– Hát, nem mindig élvezet. Időnként kemény munka.

– Tudom. De... egyszerűen már nem akarom csinálni.

– Biztos vagy benne?

Emily sóhajtott. Úgy gondolta, biztos benne. A múlt héten biztos volt. Évek óta úszott anélkül, hogy
megkérdezte volna saját magát, szereti-e vagy sem. Maya segítségével összeszedett annyi bátorságot,
hogy beismerje magának – és a szüleinek –, hogy abba akarja hagyni.

Persze ez még azelőtt volt, hogy... szóval, minden előtt. Most leginkább egy jojónak érezte magát. Az egyik
percben ki akart szállni. A másikban vissza akarta kapni a rendes, jó kislányos életét, amikor úszni járt,
hétvégeken a nővérével, Carolynnal lógott, és órákig idétlenkedett a buszon a csapattársaival a
horoszkópjuk fölött. Ugyanakkor szabadságot akart, hogy újra hódolhasson a saját érdeklődési köreinek.
Csak hát... mi is érdekli az úszáson kívül?

– Úgy érzem, kiégtem – mondta magyarázat gyanánt.

Lauren a tenyerébe támasztotta a homlokát.

– Csapatkapitánnyá akartalak kinevezni.

– Kapitánnyá? – tátotta el a száját Emily.

– Hát, igen. – Lauren a tollát kattogtatta. – Azt gondoltam, megérdemled. Igazi csapatjátékos vagy, tudod?
De ha nem akarsz már úszni, akkor...

Még Emily idősebb testvérei, Jake és Beth, akik végigúszták a középiskolát és főiskolai ösztöndíjat kaptak,
sem vitték csapatkapitányi rangig.

Lauren az ujjára tekerte a sípja zsinórját.

– Mi lenne, ha egy darabig egy kicsit kevésbé hajtanálak? – Megfogta Emily kezét. – Tudom, hogy most
nehéz neked. A barátod dolga...
– Aha – Emily a Michael Phelps-posztert bámulta, és remélte, hogy nem fakad sírva megint. Minden
alkalommal, amikor valaki megemlítette Alit – vagyis átlag tízpercenként –, szúrni kezdett a szeme és az
orra.

– Mit mondasz? – Lauren nem hagyta annyiban.

Emily végigfuttatta a nyelvét a fogain. Csapatkapitány. Igaz, állami bajnok volt száz méter pillangón, de a
Rosewood Daynek ijesztően jó volt az úszócsapata. Lanie Iler ötödik lett ötszáz méter gyorson a juniorok
országos bajnokságán, és a Stanford már felajánlott Jenny Kestlernek egy teljes ösztöndíjat. Az, hogy
Lauren Emilyt választotta Lanie vagy Jenny helyett, jelentett valamit. Talán jel volt, hogy ide- oda lendülő
élete visszatér a rendes kerékvágásba.

– Rendben – hallotta a saját hangját.

– Remek! – Lauren megveregette a kezét, aztán belenyúlt számtalan pólós kartondoboza egyikébe, és egy
pólót nyomott Emily kezébe. – A tiéd. Szezonkezdő ajándék.

Emily kihajtogatta a pólót. Az állt rajta: A LÁNYOK EGYMÁST NEDVESÍTIK.

Kiszáradt a torka; felnézett az edzőre. Tudja?

Lauren félrehajtotta a fejét.

– A csapatszellem jegyében – mondta lassan. – A lányok összetartanak, tudod?

Emily újra a pólóra nézett. Azon nem az állt, hogy nedvesítik, hanem hogy lelkesítik.

– Ó – nyögte ki rekedten, és összehajtotta a pólót. – Köszönöm.

Remegő lábbal lépett ki az edző szobájából, és átvágott az uszoda előterén, amely zsúfolva volt az
Akváriumnapra érkező versenyzőkkel. Hirtelen megtorpant, mert megérezte, hogy valaki nézi. A terem
túloldalán Bent pillantotta meg, az exbarátját. A serlegszekrénynek dőlt, és átható tekintettel nézte
Emilyt, nem is pislogott. Emily bőre bizseregni kezdett, és érezte, hogy elvörösödik. Ben gonosz mosollyal
fordult a legjobb barátjához, Seth Cardiffhoz, és valamit súgott neki. Seth felnevetett, Emilyre sandított,
aztán suttogva válaszolt Bennek. Végül mindketten felvihogtak.

Emily elrejtőzött a St. Anthonyból érkezett csapatnyi gyerek mögött.

Ez volt a másik ok, amiért abba akarta hagyni az úszást – hogy ne kelljen mindennap iskola után a volt
fiújával együtt edzenie, aki tudta, mert rajtakapta őket Mayával egy nem csak barátok percben pénteken,
Noel Kahn partiján.

Benyomakodott az üres folyosóra, amely az öltözőkhöz vezetett. Közben A. legutóbbi üzenete járt a
fejében. Különös volt, de amikor elolvasta a szöveget Maya hotelszobájának mosdójában, szinte hallotta
Ali hangját. De persze ez lehetetlen, igaz? Amellett egyedül Ben tudott Mayáról. Talán valahogy rájött,
hogy Emily megpróbálta megcsókolni Alit. Lehetséges... lehetséges, hogy A. tulajdonképpen Ben?

– Hová mész?

Emily megpördült. Ben követte a folyosóra.

– Szia! – Emily megpróbált mosolyogni. – Mi újság?

Ben a szakadt Champion melegítőfelsőjét viselte – azt gondolta, szerencsét hoz, úgyhogy minden
versenyre ezt vette fel. A hétvégén ismét lenyírta a haját, amitől szögletes arca még komorabb kifejezést
kapott.

– Nincs újság – felelte undokul, a hangja visszaverődött a csempézett falakról. – Azt hittem, kiszállsz.

Emily vállat vont.

– Aha, hát, meggondoltam magam.

– Igazán? Múlt pénteken olyan elszánt voltál. A barátnőd nagyon büszkének tűnt.

Emily félrepillantott.

– Részegek voltunk.
– Úgy van. – Ben tett egy lépést felé.

– Gondolj, amit akarsz! – Emily a kabinja felé fordult. – És az üzeneted nem ijesztett meg.

Ben összevonta a szemöldökét.

– Milyen üzenetem?

Emily megtorpant.

– Az, amelyikben azt írtad, hogy mindenkinek elmondod – válaszolta, hogy próbára tegye Bent.

– Semmiféle üzenetet nem írtam neked. – Ben felszegte az állát. – De azért még elmondhatom
mindenkinek. Szaftos kis sztori, hogy leszbi vagy.

– Nem vagyok az – szűrte Emily a fogai között.

– Igazán? – Ben közelebb lépett; az orrcimpái kitágultak. – Bizonyítsd be!

Emily rekedten felnevetett. Ez Ben volt. Azonban a fiú ekkor előrevetődött, elkapta Emily egyik csuklóját,
és nekitaszította az ivókútnak.

Emily levegőért kapkodott. Ben lehelete a nyakát érte: forró volt és szőlős Gatorade-szagú.

– Hagyd abba! – suttogta, és megpróbált elhúzódni, Ben azonban erős karjával lefogta, és hozzápréselte
magát.

– Azt mondtam, bizonyítsd bel

– Ben, elég! – ijedtében könnyek szöktek a szemébe. Tétován megütötte, de ettől Ben csak még elszántabb
lett. A tenyerét végigfuttatta Emily mellén; a lány halkan megnyikkant.

– Valami baj van?

Ben hirtelen hátralépett. Mögöttük, a folyosó másik oldalán egy Tate Prep feliratú melegítős fiú állt. Emily
hunyorított. Csak nem...

– Nem a te dolgod, haver! – csattant fel Ben.

– Mi nem az én dolgom? – A fiú közelebb lépett.

Ő volt.

Toby Cavanaugh.

– Haver! – Ben megfordult.

Toby pillantása Emily csuklójára esett, és Ben kezére, amely még mindig szorította. Az állával Ben felé
intett.

– Szóval mi van?

Ben Emilyre meredt, aztán elengedte. Emily azonnal odébb rohant. Ben a vállával lökte be a fiúöltöző
ajtaját. Aztán csend lett.

– Jól vagy? – kérdezte Toby.

Emily biccentett, és leszegte a fejét.

– Azt hiszem.

– Biztos?

Emily Tobyra sandított. Nagyon megnyúlt, az arca már nem volt rágcsálószerű, kifejezéstelen, hanem,
nos, szépséges: a járomcsontja magas, a szeme sötét. Erről A. üzenetének másik része jutott eszébe: Bár a
legtöbben teljesen megváltoztunk...

A térde elgyengült. Az nem lehet... vagy mégis?

– Mennem kell – motyogta, aztán kinyújtott karral berohant a lányöltözőbe.

 8.
Még a tipikus rosewoodi fiúk is a
lelkük mélyére néznek

KEDD DÉLUTÁN, amikor Aria hazafelé hajtott az iskolából, elgurult a lacrosse-pálya mellett, és felismerte
a magányos alakot a kapu előtt. A botját az arca előtt tartotta, ide-oda cikázott, csúszkált a nedves, sáros
füvön. Az égen komor, szürke felhők gyülekeztek, és már csepegett is az eső.

Aria lehúzódott.

– Mike!

Azóta nem látta a testvérét, hogy Mike előző nap kirontott a Victoryból. Néhány órával később
hazatelefonált, hogy a barátjánál, Theónál vacsorázik. Később még egyszer felhívta őket, hogy ott is
alszik.

Most a pálya túlsó feléről nézett Ariára, és a homlokát ráncolta.

– Mi van?

– Gyere ide!

Mike átcsoszogott a rövidre nyírt, gazmentes pázsiton.

– Szállj be! – parancsolta Aria.

– Gyakorolok.

– Nem kerülheted el a témát örökké! Beszélnünk kell róla.

– Miről?

Aria felvonta tökéletesen szedett szemöldökét.

– Hát, arról, amit tegnap láttunk? A bárban?

Mike a lacrosse-ütő egyik bőrszíját piszkálta; a sapkája ellenzőjén pattogtak az esőcseppek.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Mi van? – Aria összehúzta a szemét, Mike azonban rá sem nézett. – Hát jó – közölte, és hátramenetbe
váltott. – Akkor legyél dedós!

Mike elkapta az ablakkeretet.

– Én... én nem tudom, mit csinálok – mondta halkan.

Aria a fékre lépett.

– Tessék?

– Ha elválnak. Én nem tudom, mit csinálok – ismételte meg Mike. Zavart és sebezhető arckifejezése szinte
tízévesnek mutatta. – Talán kicsinálom magam.

Aria szemébe könnyek szöktek.

– Arra nem fog sor kerülni – felelte reszketegen. – Ígérem.

Mike szipogott. Aria szerette volna megérinteni, de az öccse félrerándult előle, és elfutott a pályán.

Aria elindult, lassan gurult végig a kanyargós, nedves úton. Imádta az esőt. Visszahozta a régi, esős napok
emlékét, amikor kilencéves volt – mindig átszökött a szomszéd kerekekre állított vitorlás hajójához,
bemászott a ponyva alá, és bekucorodott az egyik kabinba, ott hallgatta az eső dobolását a
vászonponyván, és írta-írta a sorokat a Hello Kitty-s naplójába.

Úgy érezte, esős napokon bír a legjobban gondolkodni. Most pedig határozottan muszáj volt
gondolkodnia. El tudta volna viselni, ha A. elárulja Ellának Mereditht – ha Meredith a múltban maradt
volna. A szülei megbeszélhették volna, Byron megígéri, hogy soha többé nem történik meg, s a többi, s a
többi. Most azonban, hogy Meredith visszatért, minden megváltozott. Az apjuk előző este nem jött haza
vacsorára, mert esszéket kellett javítania, Aria pedig az anyjával ült a kanapén, egy-egy tál levessel az
ölükben, és műveltségi vetélkedőt néztek. Végig hallgattak. A helyzet az volt, hogy Aria sem tudta, mit fog
csinálni, ha a szülei elválnak.

Egy különösen meredek emelkedőn felfelé a gázba taposott – a Subarunak mindig kellett az extra nógatás
a kaptatókon. Most azonban ahelyett, hogy felpörgött volna a motor, a műszerfal fényei kialudtak, és a
kocsi gurulni kezdett visszafelé.

– Basszus! – suttogta Aria, és felrántotta a kéziféket. Amikor elfordította az indítókulcsot, a motor nem is
reagált.

Végignézett az üres, kétsávos, vidéki úton. Mennydörgés harsant, és szakadni kezdett az eső. Aria
átkutatta a táskáját, mert rájött, hogy vontatóra lesz szüksége, vagy a szüleire, hogy érte jöjjenek, de
miután eljutott a legaljáig, rájött, hogy otthon hagyta a Treót. Az eső annyira esett, hogy a világ a
szélvédőn és az ablakokon túl elmosódott.

– Istenem! – lehelte Aria; bezárva érezte magát. A szeme előtt foltok jelentek meg. Ismerte ezt a szorongó
érzést: pánikroham. Már néhányszor erőt vett rajta. Először a Jenna-ügy után, aztán amikor Ali eltűnt,
legutóbb pedig amikor Reykjavíkban, a Laugavegur úton sétálva meglátott egy hirdetőtáblát, rajta egy
nővel, aki pont úgy nézett ki, mint Meredith.

Nyugodj meg! – mondta önmagának. Ez csak eső. Két mély lélegzetet vett, a fülébe dugta az ujjait, és
énekelni kezdte a Frère Jacques-ot. – valami oknál fogva a francia változat vált be. Három versszak után a
foltok elhalványultak, és az eső is gyengült, hurrikán helyett már csak özönvízszerűen ömlött.

A teendő: visszasétálni a házhoz, amit az imént hagyott el, és megkérni őket, hadd használja a
telefonjukat. Kilökte a kocsiajtót, a feje fölé emelte Rosewood Day-es blézerét, és futni kezdett. Egy
szélroham felfújta a miniszoknyáját, aztán meg belelépett egy hatalmas, sáros tócsába. A víz azonnal
átáztatta réteges sarkú szandálja vékony pántjait.

– A pokolba! – fakadt ki Aria.

Már csak száz lépésre járt a háztól, amikor egy tengerészkék Audi húzott el mellette. Lelocsolta
pocsolyavízzel, aztán megállt a döglött Subarunál, végül lassan visszatolatott, amíg Aria mellé nem ért. A
vezetőoldali ablak leereszkedett.

– Jól vagy?

Aria hunyorgott; az orráról esővíz csepegett. A kormány mögül Sean Ackard hajolt ki, az egyik
osztálytársa. Tipikus rosewoodi srác volt: ropogós pólóing, hidratált bőr, igazi amerikai vonások, drága
kocsi. Éppen csak lacrosse helyett focizott. Nem az a típus volt, akivel Aria ebben a percben találkozni
akart.

– Jól vagyok! – kiáltotta.

– Teljesen átáztál. Elvigyelek?

Aria eddigre olyan vizes volt, hogy azt hitte, az egész arca összeaszik, mint a szilva. Sean kocsija
száraznak, kényelmesnek tűnt – úgyhogy beült az utasülésre, és behúzta az ajtót.

Sean csak annyit mondott, hogy dobja az átázott blézert hátra, aztán odanyúlt, és feltekerte a fűtést.

– Hova vihetlek?

Aria kisimította összetapadt, gubancos frufruját a homlokából.

– Igazából csak a telefonodat kérném el, aztán nem rabolom tovább az idődet.

– Rendben. – Sean a hátizsákjába túrt, hogy megkeresse a telefont. Aria hátradőlt, és körülnézett. Sean,
más srácoktól eltérően, nem dekorálta a kocsiját zenekari matricákkal, és a belső tér nem bűzlött
izzadságtól. Friss kenyér és kutyasampon illata érződött. Az utasoldalon, a padlón két könyv hevert: A zen
meg a motorkerékpár ápolás művészete és a Micimackó és a Tao.

– Szereted a filozófiát? – Aria odébb tette a lábát, hogy ne vizezze össze a könyveket.

Sean lehajtotta a fejét.

– Hát, igen – felelte zavartan.

– Én is olvastam ezeket – mondta Aria. – És a nyáron igazán rákattantam a francia filozófusokra is, még
Izlandon. – Elhallgatott. Még sosem beszélgetett Seannal. Mielőtt elutaztak, a rosewoodi srácok
megrémítették; részben alighanem ezért is utálta őket. – Mármint, izé, egy darabig Izlandon laktam. Az
apám alkotói szabadságon volt.

– Tudom – válaszolta Sean egy féloldalas mosollyal.

Aria a saját kezét nézte.

– Ó.

Zavart csend lett; csak az es ő és az ablaktörlő ritmikus surrogása hallatszott.

– Vagyis Camus-t olvasol, meg ilyeneket? – kérdezte Sean, és amikor Aria biccentett, elmosolyodott. –
Most nyáron olvastam Az idegent.

– Komolyan? – Aria felszegte az állát. Biztosra vette, hogy Sean nem értette a könyvet. Különben is, mit
akar egy tipikus rosewoodi srác a mélyfilozófiától? Ha ez egy összehasonlító vizsgaesszé volna, így szólna:
Tipikus rosewoodi srác francia filozófusokat olvas – Amerikai turisták Izlandon mindenhová beülnek, csak
a McDonald’sba nem. Ilyen egyszerűen nincs.

Amikor Sean nem felelt, Aria feltárcsázta az otthoni számát a fiú mobilján. Csengett és csengett, nem
kapcsolt be az üzenetrögzítő – még nem állították be. Másodszorra az apja főiskolai számát hívta: öt óra
sem volt még, és Byron kitette a hűtőre, hogy melyik napokon van bent fél négytől fél hatig. Ez a vonal is
csak csengett, csengett...

A foltok újra megjelentek Aria szeme előtt, mert elképzelte, hol lehet az apja... és kivel. Előrehajolt, rá a
csupasz lábára, és megpróbált mélyeket lélegezni. Frère Jacques – kántálta némán.

– Hűha! – szólalt meg Sean. Nagyon messziről hallatszott a hangja.

– Jól vagyok – motyogta Aria a térdébe. – Csak egy kicsit...

Hallotta, hogy Sean zörög valamivel, aztán a fiú egy Burger Kinges zacskót nyomott a kezébe.

– Ebbe lélegezz! Krumpli volt benne, bocs.

Aria a szája elé tette a zacskót, lassan felfújta, aztán kiszívta belőle a levegőt. Érezte, hogy Sean meleg
keze megtámasztja a hátát. A szédülés lassan elmúlt; amikor felnézett, látta, hogy Sean aggodalmasan
figyeli.

– Pánikroham? – kérdezte. – A nevelőanyámnak is szokott lenni. A zacskó mindig beválik.

Aria az ölébe gyűrte a zacskót.

– Köszönöm.

– Valami felzaklatott?

– Nem, jól vagyok – rázta meg a fejét Aria gyorsan.

– Ugyan már! – ellenkezett Sean. – Nem ez szokott lenni az oka a pánikrohamnak?

Aria összepréselte az ajkát.

– Bonyolult ügy – bökte ki. Amellett mióta érdeklik a tipikus rosewoodi srácokat a különc lányok
problémái? – szerette volna kérdezni.

– Te nem Alison DiLaurentis barátnője voltál? – vonta fel a vállát Sean. Aria bólintott. – Hátborzongató,
igaz?

– Aha – Aria megköszörülte a torkát. – Habár talán nem abban az értelemben, ahogy te gondolnád. Úgy
értem, abban is, de másokban is.

– Mármint?

Aria fészkelődni kezdett: nedves fehérneműje egyre jobban bökte. Aznap az iskolában úgy érezte, hogy
mindenki csak suttogva mer hozzá szólni. Talán attól tartottak, hogy ha rendes hangerőn szólítják meg,
azonnal idegösszeroppanást kap?

– Csak azt szeretném, ha mindenki békén hagyna – bökte ki. – Mint a múlt héten.
Sean megpöckölte a belső visszapillantóról lógó, fenyőillatú légfrissítőt, mire az lengedezni kezdett.

– Tudom, mire gondolsz. Amikor anyukám meghalt, mindenki azt hitte, hogy ha egy pillanatra is magamra
hagynak, megbolondulok.

Aria kihúzta magát.

– Meghalt az édesanyád?

– Igen – pillantott rá Sean. – Már régen. Negyedikben.

– Ó – Aria megpróbált visszaemlékezni Seanra a negyedik osztályból. Ő volt a legalacsonyabb fiú, és

néhányszor ugyanabba a csapatba kerültek a kickballmeccseken, de ennyi volt. Most rosszul érezte magát
a figyelmetlensége miatt.

– Sajnálom.

Csönd lett. Aria keresztbe tette, majd újra egymás mellé helyezte csupasz lábait. A kocsit lassan betöltötte
átázott szoknyájának vizesgyapjú-szaga.

– Kemény időszak volt – felelte Sean. – Apám nagyon sok barátnőt felszedett. Eleinte nem is kedveltem a
nevelőanyámat. De aztán hozzászoktam.

Aria szeme könnybe lábadt. Ő nem akart hozzászokni a saját családjában történő változásokhoz.
Hangosan szipogott.

Sean előrehajolt.

– Biztosan nem tudsz beszélni róla?

Aria a vállát vonogatta.

– Elvben titok.

– Tudod mit? Mit szólnál hozzá, ha a titkodért cserébe én is elmondanék neked egyet?

– Hát jó – egyezett bele Aria gyorsan. Valójában majd meghalt, hogy beszélhessen róla. A régi barátainak
is bevallotta volna, de ők olyan mélyen hallgattak az A.-titkaikról, hogy Aria még kellemetlenebbnek
érezte volna bevallani a sajátját. – De nem mondhatsz rá semmit.

– Egy szót sem.

És akkor Aria mindent elárult neki Byronról és Elláról, Meredithről, meg hogy mit láttak előző este a
bárban Mike-kal. Az egész kiömlött belőle.

– Nem tudom, mitévő legyek – fejezte be. – Úgy érzem, én vagyok az, akinek mindenkit együtt kellene
tartania.

Sean hallgatott; Aria már attól félt, hogy nem is figyelt oda. De aztán a fiú felemelte a fejét.

– Az apádnak nem volna szabad ilyen helyzetbe hoznia téged – jelentette ki.

– Hát, igen. – Aria Seanra sandított. Ha az ember túltette magát a betűrt pólóingen meg a khaki
rövidnadrágon, tulajdonképpen cuki volt. Az ajka igazán rózsaszín, az ujjai göcsörtösek, tökéletlenek.
Abból ítélve, ahogy a pólóing a mellkasára simult, a foci tökéletes erőnlétet adott neki.

Arián egyszerre úrrá lett a szégyenlőség.

– Veled könnyű beszélgetni – motyogta, és a saját térdére meredt. A legutóbbi borotválkozáskor kihagyott
néhány szőrszálat. Ez általában nem zavarta, most azonban igen. – Vagyis, izé, köszönöm.

– Természetes. – Amikor Sean mosolygott, a szeme körül apró ráncok futottak szét, a tekintetébe pedig
meleg fény költözött.

– Határozottan nem így terveztem eltölteni a délutánomat – tette hozzá Aria. Az eső még mindig verte a
szélvédőt, de amióta beszélgettek, a kocsi utastere igazán bemelegedett.

– Én sem. – Sean kinézett az ablakon. Lassan elvonult a vihar. – De... nem is tudom. Igazából kaland, nem?

Aria vállat vont – aztán eszébe jutott valami.

– Hé, te is ígértél nekem egy titkot! Jó legyen ám!

– Hát, azt nem tudom, hogy jó-e – Sean Aria felé hajolt, és közelebb húzódott hozzá. Aria egy őrült
pillanatig azt hitte, csókolózni fognak. – Szóval, beléptem ebbe a közösségbe, amit Sz-klubnak hívnak –
suttogta Sean. A lélegzetén mentolos cukorka illata érződött. – Tudod, mi az?

– Sejtem – Aria igyekezett visszafogni magát, hogy el ne vigyorodjon. – Ez olyan semmi-szex-a-házasság-

előtt dolog?

– Pontosan. – Sean hátradőlt. – Vagyis szűz vagyok. Csak éppen... már nem tudom, hogy az akarok-e
maradni.
 9.
Valaki zsebpénze éppen
most zsugorodott a töredékére

SZERDA REGGEL MR. MCADAM, Spencer közgazdaságtan fakultációs tanára végigment a padok között, és
mindegyikre letett egy lefordított lapot a kezében tartott paksamétából. Magas férfi volt, a szeme
kidülledt, az orra meredeken lejtett, az arca táskás. Néhány éve az egyik legjobb diákja megjegyezte,
hogy úgy néz ki, mint Tintás Tunyacsáp a Spongyabob Kockanadrágból, és a név rajta ragadt.

– Sokan kiválóan oldották meg a feladatsort – mormolta.

Spencer kihúzta magát. Azt csinálta, amit mindig, amikor nem tudta felmérni, milyen eredményt ért el
egy felmérőn: végiggondolta, mi lehet a legrosszabb jegy, amivel még kitűnővel zárhatja az évet.
Általában olyan rossz eredményeket szavazott meg magának (habár Spencer esetében a rossz négyest
jelentett, esetleg négyes alát), hogy a végén kellemesen csalódott.

Négyes fölé – mondta most magának, amikor Tunyacsáp letette a dolgozatot a padjára. Ez a legrosszabb.
Aztán megfordította.

Négyes alá.

Spencer úgy dobta vissza a papírt a padra, mintha lángra kapott volna. Végignézte a feladatsorokat, hátha
Tunyacsáp valahol elszámolta magát, de a piros X-ekkel megjelölt kérdésekre nem tudta a választ.

Hát jó, lehet, hogy nem tanult eleget.

Előző nap, amikor kitöltötték a tesztet, a választható megoldások helyett csak az lebegett előtte, hogy a)
sosem fogja többé látni Wrent; b) sosem fogja rábírni a szüleit és Melissát, hogy szeressék őt; c) Ali; d), e),
f) és g) Toby fekélyesedő titka.

A Tobyval kapcsolatos tortúra rettenetes volt. De mit tehetett volna, menjen a rendőrökhöz? És mit
mondhatott volna? Négy éve egy kölyök azt mondta nekem, hogy elkaplak, és azt hiszem, ő ölte meg Alit,
és azt hiszem, engem is meg fog ölni? Kaptam egy üzenetet, ami szerint veszélyben vagyok a barátaimmal
együtt? A rendőrök kinevetnék, és azt mondanák, túladagolta a Ritalint. Még attól is félt, hogy a
barátainak elmondja, mi történik. Mi van, ha A. komolyan gondolja, és ha Spencer megteszi, valami
történni fog velük?

– Milyen lett? – hallotta az elsuttogott kérdést. Összerezzent. Andrew Campbell ült mellette; ő is olyan
maximalista volt, mint Spencer. Az osztály két legjobbja voltak, mindig cserélgették a helyeket. Andrew
büszkén felfelé fordította a dolgozatát, amelyen egy hatalmas, piros, csillagos ötös terpeszkedett.

Spencer a mellkasához szorította a sajátját.

– Jó.

– Király. – Andrew szőke oroszlánsörényéből egy tincs az arcába hullott.

Spencer összeszorította a fogát. Andrew állandóan kíváncsiskodott. Mindig azt gondolta, hogy csak azért,
mert imád versengeni, és a múlt héten még az is megfordult Spencer fejében, hogy esetleg Andrew lehet-
e A., de akármennyire is gyanús volt Andrew minden részletre kiterjedő érdeklődése Spencer élete iránt,
Spencer mégsem hitte, hogy képes lenne ilyesmire. Ő segített neki aznap, amikor a munkások
megtalálták Ali testét; betakarta, amikor sokkos állapotban összeesett. A. nem tenne ilyesmit.

Tunyacsáp kiadta a házi feladatokat. Spencer a jegyzeteire nézett. A kézírása, amelyet normális
körülmények között rendesen a vonalak között tartott, most összevissza kanyargott a lapon. Gyorsan
nekiállt, hogy átmásolja, de a csengetés félbeszakította. Szégyenkezve állt fel a padból. Négyes alá.

– Miss Hastings?

Spencer felnézett. Tunyacsáp odaintette a padjához. Engedelmeskedett, közben megigazította

tengerészkék Rosewood Day-es blézerét, és nagyon vigyázott, el ne botoljon karamellszín, kecskebőr
lovaglócsizmájában.
– Maga Melissa Hastings húga, igaz?

Spencer érezte, ahogy minden elhervad benne.

– Igen. – Nem volt kérdés, mi következik most.

– Akkor ez nagy meglepetés számomra – kopogtatta meg a tanár tollával a padot. – Nagy öröm volt őt
tanítani.

Biztosra veszem – morogta Spencer magában.

– Most hol van Melissa?

Spencer összeszorította a fogát. Otthon, felszívja a szüleink összes szeretetét és figyelmét.

– A Whartonra jár, ott fog oklevelet szerezni.

Tunyacsáp elmosolyodott.

– Mindig tudtam, hogy bejut a Whartonra. – Aztán hosszú pillantást vetett Spencerre. – Az első esszét jövő
hétfőn kell beadni – mondta. – Adok egy tippet: az ajánlott olvasmányok, amelyeket felsoroltam, segíteni
fognak.

– Ó – Spencer összezavarodott. Azért kapta a tippet, mert négyes alá lett a dolgozata, és Tunyacsáp
megsajnálta, vagy mert Melissa húga? Kihúzta magát. – Mindenképpen el akartam olvasni őket.

– Akkor jó – válaszolta Tunyacsáp, és rezzenetlen tekintettel nézte.

Spencer kilépett a folyosóra. Egészen kiakadt. Általában bárkivel könnyen elfecsegett, de Tunyacsáp
szavaitól úgy érezte magát, mint az osztály legalja.

A nap ezzel ért véget. A diákok a szekrények körül nyüzsögtek, könyveket pakoltak a táskájukba,
telefonon tervezgettek, vagy a sportfelszereléseiket szedték össze az edzésre. Spencernek is gyephokira
kellett mennie háromra, de először be akart ugrani a könyvesboltba Tunyacsáp könyveiért. Aztán edzés
után az évkönyvszerkesztőkkel kell összeülnie, megnézni, mi került fel a Habitat for Humanity
önkénteskereső listájára, és beköszönni a színjátszóklub vezetőjének. Talán kicsit elkésik a hokiról, de
tehet ő róla?

Amikor belépett a Szókovács Könyvesbolt ajtaján, azonnal megnyugodott. Itt mindig csend fogadta, az
alázatoskodó eladók nem akarták kihessegetni.

Miután Ali eltűnt, Spencer sokszor járt ide, Kázmér és Huba könyveket olvasott, hogy egyedül lehessen. A
személyzet akkor sem haragudott meg, ha egy mobil megszólalt... márpedig Spenceré abban a pillanatban
kezdett csörögni. A szíve feldobogott... aztán egészen más ritmust vett, amikor meglátta, ki az.

– Wren – suttogta a telefonba, és nekidőlt az útikönyvek polcának.

– Megkaptad az e-mailemet? – kérdezte Wren szexi, brit akcentusával.

– Izé, igen – felelte Spencer. – De... nem hiszem, hogy hívnod kellene.

– Azt akarod, hogy tegyem le?

Spencer riadtan körülnézett. Az önsegítő szexkönyveknél két elsőéves vihorászott, és egy öreg hölgy
lapozott épp bele egy philadelphiai utcatérképbe.

– Nem.

– Nos, belehalok, annyira szeretnélek látni, Spence. Nem találkozhatunk valahol?

Spencer kivárt. Annyira szeretett volna igent mondani, hogy az szinte fájt.

– Nem hiszem, hogy ez most olyan jó ötlet lenne.

– Hogyhogy nem hiszed? – Wren nevetett. – Ugyan már, Spence. Már az is rémesen nehéz volt, hogy eddig
várjak, mielőtt felhívlak.

Spencer megrázta a fejét.

– Én... nem lehet – határozta el magát. – Sajnálom. A családom... szinte rám se néznek. Úgy értem, mi
lenne, ha újra megpróbálnánk... néhány hónap múlva?

Wren nem válaszolt azonnal.

– Komolyan beszélsz.

Spencer válaszul csak bizonytalanul szipogott.

– Én csak azt hittem... nem is tudom. – Wren hangja most valahogy távolibbnak hangzott. – Biztos vagy
benne?

Spencer a hajába túrt, és a kirakaton keresztül kinézett az utcára. Mason Byers és Penelope Waites, két
osztálytársa a Ferra sajtsteakező teraszán csókolóztak. Utálta őket.

– Biztos – felelte Wrennek, és a szó elakadt a torkában. – Sajnálom – azzal letette.

Nagyot sóhajtott. A könyvesbolt egyszerre túl csendesnek tűnt. A komolyzenei CD megállt. Spencer
tarkóján égnek állt a szőr. A. akár ki is hallgathatta a beszélgetésüket.

Remegve sétált át a közgazdasági részlegbe, közben gyanakodva méregetett egy férfit, aki a második
világháborús könyveknél állt, meg egy nőt, aki egy buldogos naptárat lapozgatott. Lehet, hogy
valamelyikük A.? Hogyan tudhat A. mindenről?

Gyorsan megtalálta a Tunyacsáp listáján lévő könyveket, a pulthoz lépett, és átadta a hitelkártyáját,
közben idegesen csavargatta tengerészkék egyenblézerének ezüst gombjait. Annyira nem akart edzésre
meg mindenféle iskolai összejöve telre menni ezek után! Csak haza akart menni, hogy elbújjon.

– Hmm. – A pénztáros lány felvonta három karikával díszített szemöldökét, és felemelte Spencer Visa
kártyáját. – Ezzel van valami gond.

– Az nem lehet! – csattant fel Spencer, aztán előszedte a Mastercardját. A pénztáros azt is lehúzta, de a
terminál ugyanolyan elutasítóan csipogott.

– Ez is ugyanazt mondja.

Az eladó felvette a telefont, tárcsázott, bólogatott és letette.

– Ezeket a kártyákat letiltották – mondta végül halkan, vastagon kihúzott szeme elkerekedett. – Félbe
kéne vágnom őket, de... – Tanácstalanul vállat vont, és visszaadta a kártyákat Spencernek, aki kiragadta
őket a kezéből.

– Az a masina biztosan elromlott. Ezek a kártyák...

Azt akarta mondani: Ezek a kártyák a szüleim bankszámlájához vannak kapcsolva.

És akkor megértette. A szülei tiltották le őket.

– Szeretnél készpénzzel fizetni? – kérdezte az eladó.

A szülei letiltották a kártyáit. Mi lesz a következő, zárat szerelnek a hűtőre? Lekapcsolják a légkondit a
szobájában? Megtiltják, hogy túl sok oxigént használjon?

Kisietett a boltból. Ali temetéséről hazafelé a kártyájával vett magának egy szelet tofus pizzát; akkor még
működött. Tegnap este bocsánatot kért a családjától, és mára letiltották a kártyáit. Olyan volt ez, mint az
arculcsapás.

Elöntötte a düh. Tehát így éreznek iránta.

Lenézett a két kártyára – az aláírás már majdnem lekopott róluk a sok használatban. Összeszorította a
fogát, becsukta a tárcáját, előkapta a telefonját, és kikereste a fogadott hívások listájából Wren számát.

Wren az első csengetésre felvette.

– Mi a címed? – kérdezte Spencer. – Meggondoltam magam.

 10.
A távolság a nagy tüzeket fellobbantja

UGYANAZON A SZERDA DÉLUTÁNON Hanna a rosewoodi YMCA – egy helyreállított, gyarmati stílusú
udvarház – bejárata előtt állt. A frontját vörös téglával rakták ki, két emelet magasra nyúló fehér oszlopok
díszítették, a gipszstukkók az ereszek és ablakok körül úgy néztek ki, mint egy mézeskalácsházon a
cukormáz. Az épületet a Briggs család, egy legendásan gazdag és különc família építtette 1886-ban. Tíz
családtag lakott benne, három állandó vendég, két papagáj és tizenkét középuszkár. A legtöbb muzeális
részt lebontották, hogy helyet csináljanak a klub hatsávos úszómedencéjének és az „összejöveteli”
helyiségeknek. Hannának eszébe jutott, mit gondolna a Briggs család néhány klubról, ami most a
házukban járt össze. Mint az Sz-klub is.

Kihúzta a vállát, és végigment a ferde, faborítású folyosón a 204-es szobáig, ahol az Sz-klub gyülekezett.
Sean még mindig nem hívta vissza. Hanna csak annyit akart mondani, hogy sajnálja. Egek – hogy jöjjenek
össze újra, ha még csak bocsánatot sem tud kérni?

Az egyetlen hely, ahol Sean biztosan előfordul, ugyanakkor biztosan nem számít Hanna előfordulására, az
a Szüzességi Klub.

Talán ezzel betolakszik Sean személyes terébe, de jó ügyért teszi. Hiányzott neki Sean, különösen most,
hogy A. mindent felkavart.

– Hanna?

Hanna megpördült. A tornaszobában Naomi Zeigler hajtott egy elliptikus trénert. Sötétvörös, bolyhos és
nagyon rövid Adidas sortot viselt, szoros, rózsaszín sportmelltartót és hozzá illő, rózsaszín zoknit.
Tökéletes szőke lófarkát az öltözékével harmonizáló, vörös gumi fogta össze.

Hanna megjátszotta a mosolyt, de befelé összerándult. Naomi és az ő legjobb barátja, Riley Wolfe utálta
őt meg Monát. Tavaly tavasszal Naomi lenyúlta Jason Rydert, a srácot, akibe Mona bele volt esve, aztán
két héttel később kidobta. Tavaly az érettségi bankett előtt pedig Riley megtudta, hogy Hanna egy
tajtékzöld Calvin Klein ruhát fog felvenni, és gyorsan megszerezte ugyanazt a ruhát, csak éppen
rúzspirosban.

– Mit keresel itt? – kiáltotta Naomi, abba sem hagyva a taposást.

Hanna le tudta olvasni a gép kijelzőjéről, hogy Naomi 876 kalóriát égetett el. A ribanc.

– Csak találkozom valakivel – motyogta. Nekidőlt a 204-es ajtónak, hogy lazának tűnjön, az ajtó azonban
résnyire nyitva állt, és fel is tárult. Hanna elvesztette az egyensúlyát, és majdnem elesett. Odabent
mindenki felnézett.

– Hahó? – Egy rettenetes, skót kockás Burberry-utánzat blézert viselő nő kidugta a fejét, és észrevette
Hannát. – A gyűlésre jöttél?

– Izé – bökte ki Hanna. Visszasandított az elliptikus trénerre, de Naomi már nem volt sehol.

– Ne félj! – mondta a másik nő.

Hannának fogalma sem volt, mit csinálhatna, úgyhogy utánament és leült.

A helyiséget fával lambériázták ki, amitől sötét lett és levegőtlen. A fiatalok magas támlás faszékeken
ültek. A legtöbben hétköznapian néztek ki, vagy talán kissé túl jó gyerekesen. A fiúk vagy ducik voltak,
vagy nyeszlettek. Hanna senki mást nem ismert fel a Rosewood Dayből, csak Seant, aki átellenben ült, két
szép szőke között, és riadtan nézett Hannára. Hanna apró intéssel köszöntötte, de Sean nem reagált.

– Candace vagyok – mondta a nő, aki kiment elé. – Te pedig...

– Hanna. Hanna Marin.

– Nos, légy üdvözölve, Hanna! – sugárzott Candace. A negyvenes évei közepén járt, rövid, szőkés haja
volt, és Chloé Narcisse parfüm illatfelhője vette körül. Ironikus volt, mert Hanna ugyanezzel fújta be
magát múlt pénteken, amikor Seannal meg kellett volna történnie a dolognak. – Mi hozott közénk?

– Hát, azt hiszem, szeretnék többet megtudni erről – bökte ki Hanna rövid szünet után.

– Nos, az első, amit szeretnék, hogy megérts, az az, hogy ez itt egy biztonságos hely. – Candace ujjai az
egyik szőke lány széktámlájára kulcsolódtak. – Akármit mondasz is el nekünk, mi teljes titokban fogjuk
tartani, szóval beszélj nyugodtan. De neked is meg kell ígérned, hogy semmit nem adsz tovább abból, amit
a többiek mondanak.

– Ó, megígérem – vágta rá Hanna. Semmiképpen nem fog elmondani egy szót sem senkinek. Ahhoz
ugyanis először be kellene vallania, hogy itt járt.

– Van valami, amit tudni szeretnél? – kérdezte Candance.

– Hát, izé, nem vagyok benne biztos – dadogta Hanna.

– És van esetleg valami, amit elmondanál?

Hanna Seanra sandított. A fiú válaszpillantása mintha azt kérdezte volna: Tényleg, mit is akarsz mondani?

Kihúzta magát.

– Sokat gondoltam a szexre. Mármint nagyon kíváncsi voltam. De most... nem is tudom. – Mély lélegzetet
vett, és megpróbálta elképzelni, mit szeretne hallani Sean. – Azt hiszem, a megfelelő személlyel kellene
megtörténnie.

– A megfelelővel, akit szeretsz – javította ki Candace. – És akihez hozzámész.

– Igen – bólintott rá gyorsan Hanna.

– Mindenesetre ez nehéz ügy. – Candace körbejárt a teremben. – Valaki szeretné megosztani a gondolatait
Hannával? Vagy a tapasztalatait?

Egy terepszínű, sokzsebes nadrágot viselő srác, akit akár cukinak is lehetett volna nevezni, ha az ember
hunyorítva nézte, felemelte a kezét, aztán meggondolta, és letette megint. Egy barna lány, rózsaszín
Dubble Bubble pólóban tétován felemelte két ujját, és megszólalt.

– Én is sokat gondolkodtam a szexen. A fiúm azzal fenyegetett, hogy szakít velem, ha nem adom be a
derekam. Egy darabig fontolgattam, hogy engedek neki, de örülök, hogy nem tettem.

Hanna bólintott; igyekezett elgondolkodónak tűnni. Kit hülyítenek ezek itt? Azon töprengett, vajon
titokban nem őrülnek-e meg mind egy numeráért.

– Sean, mi a helyzet veled? – szólalt meg újra Candace. – A múlt héten említetted, hogy te meg a barátnőd
különbözőképpen gondolkodtok a szexről. Hogy alakultak azóta a dolgok?

Hanna érezte, hogy elvörösödik. Ezt. Nem. Bírta. Elhinni.

– Remekül – motyogta Sean.

– Biztos vagy benne? Elbeszélgettél vele, úgy, ahogy itt kitárgyaltuk?

– Igen – vágta el Sean a témát.

Hosszú csend következett. Hanna fején átfutott, vajon tudják-e, hogy ő a barátnő.

Candace ismét körbejárt, és megkérte a többieket, hogy beszéljenek a saját kísértéseikről. Volt már, aki
vízszintesbe került a barátjával vagy barátnőjével? Csókolóztak? Nézett már valaki szexfilmet? Igen, igen,
igen – Hanna egymás után pipálta ki a tételeket a képzeletbeli listáján, bár sejtette, hogy ezek az Sz-
klubban mind tabuk.

Még néhányan kérdeztek a szexről – a legtöbben azt próbálták meghatározni, mi is jelent „szexuális
tapasztalatot”, és mit kerüljenek el belőle.

– Az egészet – vágta rá Candace faarccal.

Hanna megdöbbent; azt sejtette, hogy az Sz-klub tiltja a főételt, de hogy az egész étlapot?

A találkozó végre befejeződött, a klubtagok felálltak a székükről, hogy kinyújtózzanak. Egy asztalon oldalt
dobozos üdítők, papírpoharak, Oreo kekszek és egy zacskó Terra Yukon Gold chips várt kikészítve. Hanna
is felállt, megigazította a bokáján lila, éktalpú szandálja szíjait, aztán a karját magasra emelve nyújtózott.
Nem tudta nem észrevenni, hogy Sean megbámulja kivillanó, izmos hasát. Csábos mosollyal odasétált
hozzá.

– Szia!

– Hanna... – Sean feszengve beletúrt rövid hajába. Amikor tavaly tavasszal levágatta, Hanna azt mondta,
úgy néz ki tőle, mint Justin Timberlake, csak nem olyan stricis. Sean válaszul elénekelte a Cry Me a Rivert
– rémes volt, de cuki is. Abban az időben még jó volt vele. – Mit keresel itt? – kérdezte.

Hanna a torkához emelte a kezét.

– Hogy érted ezt?

– Én csak... én nem tudom, hogy van-e itt keresnivalód.

– Miért? – csattant fel Hanna. – Nekem is jogom van idejönni, mint mindenkinek. Csak bocsánatot
akartam kérni, oké? Az iskolában is üldöztelek, de folyton elmenekülsz.

– Hát, ez bonyolult, Hanna – felelte Sean.

Hanna már majdnem megkérdezte, mi ebben olyan bonyolult, de akkor Candace tette a kezét a vállukra.

– Látom, ismeritek egymást!

– Úgy van – csiripelte Hanna, elnyomva az idegességét.

– Nagyon jó, hogy itt vagy, Hanna – sugárzott Candace. – Nagyon pozitív szerepmodell leszel számunkra.

– Köszönöm. – A dicséret megérintette Hannát. Sz-klub ide vagy oda, ritkán fogadták ennyi szeretettel.
Még a harmadikos teniszedzője sem, a barátai sem, a tanárai sem, a szülei meg főleg nem. Talán az Sz-
klubban van a helye. Elképzelte magát a klub szóvivőjének szerepében. Talán olyan lenne, mint Miss
Americának lenni, csak korona helyett csodás Sz-klub gyűrűt kaphat. Vagy egy táskát. Egy cseresznyés
Louis Vuitton erszényt, kézzel festett SZ betűvel.

– Mit gondolsz, jövő héten is eljössz? – kérdezte Candace.

Hanna Seanra lesett.

– Alighanem.

– Fantasztikus! – kiáltott fel Candance, aztán újra magukra hagyta őket.

Hanna behúzta a hasát, és azt kívánta, bárcsak ne zabált volna be a találkozó előtt egy Good Humor
csokiszeletet, amit gondolkodás nélkül vásárolt a fagyiskocsinál.

– Szóval kitárgyaltál, hm?

Sean behunyta a szemét.

– Sajnálom, hogy Candace szóba hozta.

– Nem, semmi baj – szakította félbe Hanna. – Nem is sejtettem, mennyire fontos ez számodra. És néhány
dolog, ami elhangzott, tényleg tetszett. Mármint például, hogy az a bizonyos az legyen, akit szeretünk.
Ezzel mindenestől egyetértek. És mindenki olyan kedves. – Meglepték a saját szavai; szinte őszinték
voltak.

Sean vállat vont.

– Aha, egész jó.

Hanna fennakadt az egykedvű válaszon. A homlokát ráncolta.

– Sean, igazán sajnálom, ami történt. A... a kocsi dolgát. Nem igazán tudom, hogy kérhetnék bocsánatot.
Nagyon hülyén érzem magam. De nem bírom ki, ha utálsz.

Sean sokáig hallgatott.

– Nem utállak – mondta végül. – Múlt pénteken a dolgok kicsit... nagyobb élt kaptak. Azt hiszem,
mindketten rosszul álltunk hozzá. Úgy értem, nem hiszem, hogy azt kellett volna tenned, amit tettél, de...
– Vállat vont. – A klinikán önkénteskedsz, igaz?

– Aha. – Hanna remélte, hogy az orra nem ráncolódik össze undorában, Sean azonban bólogatott.

– Szerintem ez nagyon jó dolog. Biztosra veszem, hogy felvidítod a betegek napjait.

Hanna hálás boldogságában elvörösödött; de a kedvesség nem érte váratlanul. Sean olyan jó és együtt
érző volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva – pénzt adott a philadelphiai hajléktalanoknak,
újrahasznosíttatta a régi mobiljait, és sosem mondott csúnyát senkiről, még a hírességekről sem, akik
csupán ezért léteznek. Ez volt az egyik oka, amiért Hanna beleszeretett, még hatodikban, amikor egy dagi
lúzer volt.

A múlt héten még az övé volt Sean. Hanna nagy utat tett meg a lúzer lánytól, aki Ali helyett is pletykált,
és nem hagyhatta, hogy egyetlen ittasan elkövetett téves helyzetfelmérés egy buliban tönkretegye a
kapcsolatukat. Habár volt valami – vagy valaki – más, aki megtehette.

Tönkretehetlek.

– Sean? – Hanna szíve zakatolt. – Kaptál rólam szóló fura üzeneteket?

– Üzeneteket? – Sean oldalra biccentette a fejét. – Nem.

Hanna a körmét rágta.

– Ha kapnál, ne higgy nekik.

– Rendben – mosolygott rá Sean.

Hannába mintha villám csapott volna.

– Szóval – kezdte újra egy rövid csend után –, még mindig menni akarsz a Foxyra?

Sean félrepillantott.

– Azt hiszem. Talán a haverokkal vagy ilyesmi.

– Írj be a táncrendedbe! – dorombolta Hanna, és megszorította Sean kezét. Szerette a keze érintését, erős
volt, és meleg, férfias. Olyan boldoggá tette, hogy ettől talán még arra is képes lett volna, hogy lemondjon
a házasság előtti szexről. Majd mindig függőlegesben maradnak, eltakarják a szemüket, ha szexjelenetet
mutatnak a tévében, és elkerülik a plázában a fehérneműboltokat. Ha ez az ára, hogy együtt lehessen az
egyetlen sráccal, akit valaha is, szóval, szeretett, akkor talán képes ezt is megfizetni.

Vagy esetleg, ha a pillantás, amit Sean a derekára vetett, jelent bármit is, megpróbálhatja lebeszélni a
fogadalmáról.
 11.
Emilyt talán nem tanította meg az anyja,
hogy ne szálljon be idegenek kocsijába?

EMILY MEGCSAVARTA A KIS KART a Fresh Fields rágóautomatáján.

Szerda volt, az úszóedzés után éppen vacsorára vásárolt be az anyjának. Ahányszor bejött a Fresh
Fielsdbe, mindig letámadta a rágóautomatát, és ebben is jeleket keresett: ha sárga rágógolyót kapott,
valami jó fog vele történni. Ránézett a tenyerében lapuló rágóra. Zöld volt.

– Szia! – Valaki hirtelen fölé tornyosult.

Emily felnézett.

– Aria! Szia.

Aria – szokása szerint – most sem törődött vele, hogy az öltözéke mennyire kirívó. Neonkék pufi mellényt
viselt, amely kihangsúlyozta szokatlan, jégkék szemét, és bár az iskola egyenszoknyáját vette fel, a
derekát visszatűrte, hogy a szegélye jóval a térde fölé csússzon. Fekete leggingset vett alá, és csillámos,
királykék balerinacipőt. Fekete haját magas lófarokba kötötte. A kombináció tökéletesen bevált: a legtöbb
huszonöt év alatti a parkolóban őt bámulta.

– Jól vagy? – hajolt közelebb Aria Emilyhez.

– Aha. És te?

Aria vállat vont, aztán gyanakodva körülnézett a parkolóban. Egy csomó srác igyekezett visszatolni az
elhagyott kocsikat a tárolóba.

– Nem kaptál újabb...

– Nem. – Emily nem nézett Aria szemébe. Már kitörölte A. hétfői üzenetét, amely az új szerelméről szólt,
úgyhogy szinte mintha meg sem történt volna. – És te?

– Nada – vont vállat ismét Aria. – Talán ezzel vége.

Nincs vége – szerette volna mondani Emily, de csak a száját rágta.

– Hát, bármikor hívhatsz. – Aria tett egy lépést az üdítők felé.

Emily kisietett. Az egész teste hideg verítékben úszott. Miért csak nála jelentkezett A.? Őt választotta ki
magának?

Bepakolt a hátizsákjába, kioldotta a biciklije lakatját, és kigurult a parkolóból. Ráfordult egy mellékútra,
ahol kilométereken át csak fehér deszkakerítéses házak követték egymást, és egy pillanatnyi őszt érzett a
levegőben. A rosewoodi ősz mindig az úszószezon kezdetére emlékeztette – ez általában jó dolog volt,
idén azonban feszengett miatta. Lauren edző az előző nap jelentette be, a verseny után, hogy ő lett a
csapatkapitány. Minden lány odarohant, hogy gratuláljon, és amikor megmondta a szüleinek, az anyja
szeme könnybe lábadt. Emily tudta, hogy boldognak kellene lennie, hiszen a dolgok visszatértek a rendes
kerékvágásba. Éppen csak ő maga változott meg, visszafordíthatatlanul.

– Emily! – kiáltott mögötte valaki. Hátrafordult, hogy lássa, ki az, és a bicikli első kereke megcsúszott egy
marék nedves levélen. A következő pillanatban a földön találta magát. – Istenem, jól vagy? – kérdezte a
hang.

Emily felnézett. Toby Cavanaugh állt fölötte. A fejére húzott kapucni alatt az arca nyúzottnak, sápadtnak
tűnt.

Felkiáltott. Az előző napi incidens jutott eszébe az öltözőknél. Toby arca, frusztrált fintora. Ahogy
egyszerűen csak ránézett Benre, és Ben visszakozott. És vajon véletlen egybeesés volt, hogy Toby éppen
akkor jelent meg a folyosón, vagy Emilyt követte? A. üzenete jutott eszébe. Bár a legtöbben teljesen
megváltoztunk... Nos, Toby egészen biztosan.
– Hadd segítsek! – kuporodott le mellé Toby.

Emily lelökte magáról a biciklit, óvatosan megmozgatta a lábát, aztán felhúzta a nadrágszárát, hogy
megvizsgálja a lábszárán éktelenkedő nagy, vörös sebet.

– Jól vagyok.

– Ezt az előbb hagytad el. – Toby Emily kezébe nyomta a szerencsepénzes tárcáját. Rózsaszín lakkbőr volt,
az elején egy E betűvel. Ali adta neki ajándékba egy hónappal azelőtt, hogy eltűnt.

– Izé, köszönöm. – Emily kellemetlenül érezte magát, de elvette.

Toby homlokráncolva nézte a sérülését.

– Ez elég rosszul néz ki. Beszállsz a kocsimba? Azt hiszem, van nálam ragtapasz...

Emily szíve zakatolni kezdett. Először A. üzenete, aztán Toby megmentette az öltözőknél, most meg ez.
Miért van egyáltalán a Tate-en? Nem Maine-ben kellene lennie? Emily azt sem tudta soha eldönteni, hogy
Toby tudott-e a Jenna-ügyről, és miért vallotta be.

– Tényleg jól vagyok – vágta rá; a hangja magasba szökött.

– Akkor legalább elvihetlek valahova?

– Nem! – kiáltotta Emily. Csak akkor vette észre, mennyire vérzik a lába. Gyűlölte a vér látványát. Érezte,
hogy a karja elnehezül...

– Emily? – kérdezte Tony. – Csak nem... ?

Emily szeme előtt eltorzult a világ. Most nem ájulhat el. El kell menekülnie Toby elől. Bár a legtöbben
teljesen megváltoztunk...

És akkor minden elfeketedett.

Amikor magához tért, egy kis autó hátsó ülésén hevert, és egy csomó pici ragtapasz fedte a sebet a lábán.
Kábán nézett körül, próbálta összeszedni magát, és akkor vette észre, ki vezet.

Toby megfordult és ráhuhogott.

Emily felsikoltott.

– Héé! – Toby megállt a lámpánál, és felkapta mindkét kezét, mintha azt mondaná: Ne lőj!– Bocsánat!
Csak vicceltem!

Emily felült. A hátsó ülés tele volt kacatokkal: üres gatorade-es palackokkal, spirálfüzetekkel,
tankönyvekkel, kopott tornacipőkkel, még egy szürke melegítő is hevert ott. Toby ülésén annyira elkopott
a huzat, hogy kilátszott alóla a töredezett, kék habtöltet. Egy Grateful Dead, táncoló medvés légfrissítő
lógott a visszapillantóról, de a kocsiban nem lett tőle jó illat. Éles, maró szag terjengett.

– Mit csinálsz? – sikította Emily. – Hová viszel?

– Elájultál – felelte Toby nyugodtan. – Talán a vér miatt. Nem tudtam, mit csináljak, úgyhogy felvettelek és
betettelek a kocsiba. A biciklid a csomagtartóban van.

Emily lepillantott: a lába előtt ott hevert a hátizsákja. Toby felvette? Mármint a karjába? Annyira kiakadt,
hogy attól félt, mindjárt elájul megint. Körülnézett, de nem ismerte fel a fás utat, amelyiken haladtak.
Akárhol lehettek.

– Tegyél ki! – követelte. – Innen biciklivel megyek.

– De nincs is padka...

– Komolyan beszélek! Állj meg!

Toby lehúzódott a füves útszegélyre, és Emily felé fordult. A szája sarka legörbült, a szeme kikerekedett
aggodalmában.

– Nem akartam... – Végighúzta a kezét az állán. – Mit kellett volna csinálnom, otthagyni a földön?

– Igen – vágta rá Emily.

– Hát, akkor, izé, sajnálom. – Toby kiszállt, és kinyitotta neki az ajtót. Egy fürt haj az arcába hullott. – Az
iskolában önkénteskedtem a mentőknél. Azóta mindent meg akarok menteni, még az elütött állatokat is.
Emily végignézett az úton, és észrevette az Applegate Lovasfarm hatalmas vízkerekét. Nem a semmi
közepén voltak, hanem alig másfél kilométerre a házuktól.

– Na, gyere már! – ismételte Toby. – Segítek.

Talán túlreagálta a dolgot. Nagyon sok mindenki valóban megváltozott – például Emily régi barátai is. Ez
még nem jelenti, hogy Toby biztosan A. Ellazította az ujjait az üléspárnán.

– Hát, hazavihetsz. Ha akarsz.

Toby egy percig csak nézte – a szája sarka féloldalasan felhúzódott, szinte mosolygott. Az arckifejezése azt
mondta: Hát, jó, te bolond csaj, de hallgatott. Visszaült a kormány mögé, Emily pedig csendben
tanulmányozni kezdte. Toby valóban megváltozott. Sötét szeme, amely korábban ijesztőnek tűnt, most
csak mélyen ülő volt és komor. És beszélt. Összefüggően. A hatodik év utáni nyáron ugyanabba az
úszótáborba jártak; ott Toby szégyentelenül bámulta Emilyt, aztán a szemébe húzta a sapkáját, és csak
dünnyögött. Emily már akkor is azt kívánta, bárcsak feltehetné neki a milliódolláros kérdést: miért vállalta
magára a mostohatestvére megvakítását, ha ártatlan?

Akkor este, amikor megtörtént, Ali visszament a házba, és azt mondta nekik, hogy minden rendben van,
senki sem látta meg. Először mindenki túl ijedt volt, hogy aludni tudjon, de Ali a hátukat simogatva
megnyugtatta őket. Másnap, amikor Toby vallomást tett, Aria megkérdezte Alit, végig tudta-e, hogy Toby
ezt fogja tenni – hiszen hogy máshogy lehetett volna olyan nyugodt? „Csak volt ez az érzésem, hogy
minden rendben lesz” – felelte Ali.

Toby vallomása idővel az élet afféle misztériumai közé került, amelyeket sosem értettek meg, mint
például, hogy valójában miért vált el Brad és Jen, mi volt az iskolai lányvécé padlóján, amikor a takarító
sikoltott, miért hiányzott annyit hatodikban Imogen Smith (mert az tuti, hogy nem mononukleózisa volt),
vagy... vagy hogy ki ölte meg Alit. Talán Toby valami más miatt érzett bűntudatot, vagy csak ki akart
kerülni Rosewoodból? Vagy tényleg volt egy rakétája a lombházban, és véletlenül kilőtte?

Toby bekanyarodott Emilyék utcájába. A rádión bluesszerű, dallamos zene szólt, Toby ütemre paskolta a
kormányt a tenyerével. Emily arra gondolt, hogyan mentette meg előző nap Bentől. Szerette volna
megköszönni, de félt, hogy Toby kérdezősködni kezd. Akkor mit mondhat neki? Ó, azért dühödött fel, mert
nyelves csókot váltottam egy lánnyal.

Végül eszébe jutott egy biztonságos kérdés.

– Akkor most a Tate-re jársz?

– Aha – felelte Toby. – A szüleim azt mondták, ha felvesznek, bejárhatok. És sikerült. Jó dolog közel lenni
az otthonomhoz. A testvéremmel is találkozhatom, ő Philadelphiába jár.

Jenna. Emily minden porcikája, még a kis lábujja is megfeszült. Próbálta elrejteni az idegességét, Toby
pedig egyenesen előre nézett, mint aki mit sem vett észre.

– És, izé, azelőtt hol voltál? Maine-ben? – kérdezte Emily, mintha nem tudná pontosan, hogy a Fiúk
Férfinevelő Intézetében volt, amely a Google szerint a portlandi Fryeburg Roadon található.

– Aha. – Toby lelassított, hogy két görkorcsolyás kislány átgurulhasson előtte. – Maine egész jó volt. A
legj obban a mentőzést szerettem.

– Láttál... láttál valakit meghalni?

Toby a visszapillantóban Emily szemébe pillantott. Emily csak most vette észre, hogy a szeme
tulajdonképpen sötétkék.

– Nem. De egy öreg hölgy a végrendeletében rám hagyta a kutyáját.

– A kutyáját? – Emily akaratlanul is felnevetett.

– Aha. Ott voltam a mentőben, amikor bevitték, és meglátogattam az intenzíven is. Beszélgettünk a
kutyájáról, és mondtam neki, hogy szeretem a kutyákat. Amikor a hölgy meghalt, az ügyvédje
megkeresett.

– És... megtartottad a kutyát?

– Nálam lakik. Nagyon édes, de nagyjából annyi idős, mint a gazdája volt.

Emily kuncogott. A bensőjében valami elkezdett kiolvadni. Toby tulajdonképpen... normális volt. És
kedves. De mielőtt bármi mást mondhatott volna, megérkeztek a házukhoz. Toby lehúzódott, kivette a
biciklit a csomagtartóból. Amikor Emily a kormányért nyúlt, összeért az ujjuk. Egy kis szikra pattant át
közöttük. Toby Emilyre pillantott, Emily a járdára – évszázadokkal ezelőtt belenyomta a kezét a friss
betonba. A tenyérnyom most túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy valaha az övé lehetett volna.

Toby visszaült a kormány mögé.

– Akkor holnap találkozunk?

– Ho... hogyhogy? – kapta fel a fejét Emily.

Toby beindította a motort.

– Holnap a Rosewood a Tate ellen száll vízbe, nem emlékszel?

– Ó – bökte ki Emily. – Hát persze.

Toby elhajtott. Emily érezte, hogy a szívverése lecsendesedik. Valami különös oknál fogva azt hitte, hogy
Toby randim akarja hívni. Ugyan már! – mondta magának, amikor felsétált a házuk lépcsőjén. Hiszen ez
Toby. Hogy ketten összejönnek, annak nagyjából annyi az esélye, mint... mint hogy Ali még életben van.

És Emily – a barátnője eltűnése óta most először – feladta ezt a reményét.

 12.
Legközelebb csomagolj vésztartalékot!

¿CUÁNDO ES? – kérdezte egy hang a füle mellett. Hány óra? Itt az idő, hogy Spencer meghaljon!
Spencer felült. Az arca előtt lebegő sötét, ismerős alak eltűnt. Helyette egy tiszta, fehér hálószobában
találta magát. A falakon Rembrandt-metszetek lógtak, és egy poszter az emberi izomzatról. A tévében
Elmo oktatta a gyerekeket, hogyan kérdezzék meg spanyolul, mennyi az idő. A dekóder óráján 6:04 állt,
és Spencer feltételezte, hogy reggel van: az ablakból látta, hogy a nap épp most kel fel, és az utcáról friss
bagel meg rántotta illata szűrődött be.

Oldalra pillantott, és a dolgok értelmet nyertek: Wren a hátán aludt mellette, karjával takarta el az arcát,
a mellkasa meztelen. Koreai apja és brit anyja révén tökéletes, aranyos árnyalatú bőre volt. Az ajka felett
egy heg látszott, az orrán szeplők, a haja kócos, kékesfekete, az illata pedig mint az Adidas dezodornak és
a Tide mosószernek. A jobb mutatóujján viselt vastag ezüstgyűrű megcsillant a fényben. Levette a karját
az arcáról, és kinyitotta hihetetlen, mandulavágású szemét.

– Szia! – Lassan átkarolta Spencer derekát, és magához húzta.

– Szia – suttogta Spencer, de ellenállt. Még mindig hallotta a hangot az álmából: Itt az idő, hogy Spencer
meghaljon! Toby hangja volt.

Wren a homlokát ráncolta.

– Mi a baj?

– Semmi – felelte Spencer halkan. A nyakához nyomta az ujjait, és érezte, hogy száguld a pulzusa. – Csak
egy... rossz álom.

– El akarod mondani?

Spencer tétovázott. Bárcsak megtehetné! Mégis megrázta a fejét.

– Hát akkor gyere ide.

Percekig csókolóztak; Spencer megkönnyebbülést, hálát, forróságot érzett. Minden rendben lesz.
Biztonságban van.

Most először járt egy pasinál, és mindjárt vele is aludt. Az előző este Phillybe száguldott, az utcán parkolt
le, és nem is foglalkozott a kocsival; a szülei úgyis visszaveszik azt is. Wrennel azonnal az ágyba zuhantak,
és ki sem keltek onnan, csak amikor megérkezett a futár a kínai kajával. Spencer később hazatelefonált,
és hagyott egy üzenetet a szülei rögzítőjén, hogy a hokicsapatbeli barátjánál, Kirstennél alszik. Buta érzés
volt igyekezni felelősen viselkedni, amikor valójában felelőtlenséget halmozott felelőtlenségre, de
mindegy.

Most először, amióta megkapta az első üzenetét A.-tól, úgy aludt, mint egy csecsemő. Részben azért, mert
Philadelphiában volt, és nem Rosewoodban, Toby szomszédjában, de Wren miatt is. Mielőtt elaludtak
volna, egy órán át csak Aliról beszélgettek – a barátságukról, meg hogy milyen volt, amikor Ali eltűnt, és
hogy valószínűleg meggyilkolták. Wren azt is hagyta, hogy Spencer tücsökciripelést válasszon a
hangrendszeren, pedig ő a patakcsobogást jobban szerette.

Spencer komolyabbra fordította a csókot, aztán ledobta a túl méretes Penn pólót, amit hálóingként viselt.
Wren végighúzta az ujját meztelen kulcscsontján, aztán négykézlábra emelkedett.

– Akarod? – kérdezte.

– Azt hiszem – suttogta Spencer.

– Biztos vagy benne?

– Aha. – Spencer lerángatta a fehérneműit, a szíve feldobogott. Szűz volt, és a szexet illetően is
ugyanolyan maximalista volt, mint minden másban az életben: a tökéletes partnerrel kellett megtörténnie.

És ez a tökéletes partner Wren volt. Spencer tudta, hogy innen nincs visszaút – ha a szülei rájönnek, soha,
de soha, de soha többé nem adnak neki pénzt semmire. Vagy nem néznek rá többé. Vagy nem küldik
főiskolára. Vagy talán nem is etetik. És akkor mi van? Wren mellett biztonságban érezte magát.
Egy Szezám utcával, egy Sárkánymesékkel és egy fél Arthurral később Spencer a hátára fordult, és
gyönyörűségtől eltelve nézte a mennyezetet. Ennyit a lassan haladásról. Aztán felkönyökölt, és ránézett az
órára.

– Basszus! – suttogta. Hét húsz volt. Az iskola nyolckor kezdődik; minimum az első óráról lemarad így.

– Indulnom kell. – Kiugrott az ágyból, és felmérte a padlón egy kupacban heverő rakott szoknyáját,
blézerét, bugyiját, trikóját és cipőjét. – És még haza is kell mennem.

Wren az ágyon ülve figyelte.

– Miért?

– Nem vehetem fel kétszer egymás után ugyanazt.

– De hát egyenruha, nem? – Wren határozottan igyekezett, hogy ne nevessen rajta.

– Igen, de a trikó is másnapos. És a cipők!

– Annyira imádnivalóan kontrollmániás vagy – kuncogott Wren.

Spencer az „imádnivaló” szóra lehajtotta a fejét.

Gyorsan letusolt, hajat is mosott. A szíve még mindig zakatolt. Minden idegszála szikrázott, amiért el fog
késni az iskolából, részben még mindig a Toby-rémálom hatása alatt volt, de ami Wrennel történt, teljes
boldogsággal töltötte el.

Amikor kilépett a fürdőből, Wren még mindig az ágyon ült. A lakásban mogyorós kávé illata terjengett.
Spencer megfogta Wren kezét, és lassan lehúzta az ujjáról az ezüstgyűrűt, hogy a saját hüvelykujjára
húzza.

– Jól áll nekem – állapította meg. Amikor újra ránézett, Wren arcán apró, kifürkészhetetlen mosoly ült. –
Mi az?

– Csak... – Wren megrázta a fejét. – Nehéz észben tartanom, hogy még mindig csak középiskolába jársz.
Annyira összeszedett vagy!

– Igazán nem vagyok – pirult el Spencer.

– De igen. Olyan, mintha... szóval, sokkal összeszedettebb vagy, mint...

Wren elhallgatott, de Spencer tudta, hogy majdnem kibökte: Melissa. Szinte kicsattant az elégedettségtől.
Melissa talán megnyerte a szüleiket, de ő nyerte meg Wrent. És ez volt az, ami számított.

Felsétált a házuk hosszú, téglával kirakott behajtóján. Kilenc óra múlt tíz perccel, a Rosewood Dayben
már elkezdődött a második óra. Az apja régen elment munkába, és ha van egy kis szerencséje, az anyja is
az istállóknál van.

Benyitott. Csak a hűtő zümmögése hallatszott. Lábujjhegyen osont fel a szobájába, emlékeztette magát,
hogy majd hamisítania kell egy igazolást a késéséért az anyja aláírásával – és akkor jutott eszébe, hogy
még életében soha nem hamisított igazolást. Évről évre ő nyerte meg a jelenléti és pontossági kitüntetést.

– Szia.

Spencer felsikoltott és megpördült, a táskája kiesett a kezéből.

– Jézus! – A küszöbön Melissa állt. – Nyugodj le!

– Mi... miért nem vagy előadáson? – kérdezte Spencer. Minden idegszála remegett.

Melissa rózsaszín velúrmelegítőt viselt egy kopott kék Penn pólóval, állig érő, egyenesre vágott, szőke
haját tengerészkék pánt fogta hátra. Még amikor lazított, akkor is elegáns maradt.

– Te miért nem vagy iskolában?

Spencer végigfuttatta tenyerét a tarkóján. Kiverte a víz.

– Én... csak elfelejtettem valamit. Vissza kellett jönnöm.

– Ah. – Melissa titokzatos mosollyal felelt. Spencer hátán végigfutott a hideg. Úgy érezte, mintha egy
szikla szélén állna, a zuhanás előtti pillanatban. – Szóval, tulajdonképpen örülök, hogy itt vagy.
Gondolkoztam azon, amit hétfőn mondtál. Én is sajnálom az egészet.
– Ó – Spencer csak ennyit bírt kinyögni.

Melissa halkabban folytatta.

– Úgy értem, tényleg kedvesebbnek kellene lennünk egymáshoz. Mindkettőnknek. Ki tudja, mit hoz ez a
bolond világ? Csak nézd meg, mi történt Alison DiLaurentisszel. Erre gondolva az, amin mi veszekedtünk,
olyan kicsinyesnek tűnik.

– Aha – motyogta Spencer. Fura összehasonlítás volt.

– Különben beszéltem anyuval és apuval is a dologról. Szerintem megbékélnek.

– Ó! – Spencer végigfuttatta nyelvét a fogain. – Hűha. Köszönöm. Ez sokat jelent.

Melissa sugárzó arccal bólintott, aztán hosszas szünet után belépett Spencer szobájába, és nekidőlt egy
cseresznyefa emeletes fiókos szekrénynek.

– Szóval akkor... mi a helyzet? Elmész a Foxyra? Ian elhívott, de szerintem én nem megyek. Alighanem
kiöregedtem már.

Spencer teljesen összezavarodott. Melissa tervez valamit? Effélékről általában nem szokott beszélni.

– Én... hát... én nem is tudom.

– A fenébe! – mosolyodott el Melissa gonoszkásan. – Remélem, azzal a sráccal mész, akitől azt kaptad –
mutatott Spencer nyakára.

Spencer a tükréhez szaladt. A kulcscsontja felett egy hatalmas, lila csóknyom éktelenkedett. A nyakához
kapott – és akkor ébredt rá, hogy még mindig viseli Wren vastag ezüstgyűrűjét.

Melissa és Wren együtt éltek. Felismerte vajon? Spencer lerántotta a gyűrűt, és bedugta a fehérneműs
fiókjába. A pulzusa lüktetett a halántékán.

Megszólalt a telefon. Melissa felvette a folyosón lévő készüléket. Pillanatok múlva újra bedugta a fejét
Spencer szobájába.

– Téged keresnek – suttogta. – Egy fiú!

– Egy... fiú! – Wren olyan ostoba lenne, hogy idetelefonál? De ki más lenne csütörtök délelőtt negyed
tízkor? Spencer gondolatai szétszaladtak. Átvette a telefonkagylót. – Halló?

– Spencer? Andrew Campbell vagyok. – Ideges nevetés. – Az iskolából.

Spencer Melissára sandított.

– Izé, szia – nyögte ki rekedten. Hirtelen azt sem tudta felidézni, kicsoda Andrew Campbell. – Mi a
helyzet?

– Csak azt szerettem volna tudni, hogy te is influenzás vagy-e. Ma reggel nem jöttél be a diáktanács
megbeszélésére. Még, izé, még sosem hagytad ki.

– Ó – Spencer nagyot nyelt, és Melissára pillantott, aki várakozón állt az ajtóban. – Hát, igen, de... most
már jobb.

– Csak mondom, hogy felajánlottam, hogy elviszem neked a leckét. Mivel minden óránk közös. –
Visszhangzott a vonal, mintha Andrew a tornaöltözőből telefonálna. Andrew az a típus, aki kiugrik
tornaóráról. – Matekból a fejezet végi feladatokat adták fel.

– Ó. Hát, köszi.

– Szeretnéd átnézni a jegyzeteimet az esszéhez? McAdam szerint nagyban bele fog számítani a jegyünkbe.

– Izé, persze – felelte Spencer.

Melissa elkapta a tekintetét, és reménykedő, izgatott pillantást vetett rá. Ő csinálta? – tátogta Spencer
nyakára, aztán a telefonra mutatva.

Spencer agya mintha joghurttá olvadt volna. Aztán támadt egy ötlete. Megköszörülte a torkát.

– Figyelj csak, Andrew, van már partnered a Foxyra?

– A Foxyra? – ismételte Andrew. – Hát, nem tudom. Azt hiszem, nem terveztem, hogy...


– Van kedved eljönni velem? – szakította félbe Spencer.

Andrew csuklásszerűen felnevetett.

– Komolyan?

– Hát persze – felelte Spencer, még mindig a nővérét nézve.

– Hát persze! – vágta rá Andrew. – Az nagyszerű lenne! Mikor? Mit vegyek fel? Találkozol előtte a
barátaiddal? Lesz afterparti?

Spencer grimaszolt. Andrew úgy szórja a kérdéseket, mintha fizetnék érte.

– Ezt még megbeszéljük – mondta, és az ablak felé fordult. Amikor letette, úgy érezte, kifulladt, mint aki
kilométereket sprintek a gyephokipályán. Mire visszafordult a nővére ajtaja felé, Melissa már nem volt
ott.
 13.
Egy bizonyos angoltanár
nagyon megbízhatatlan narrátor

ARIA CSÜTÖRTÖKÖN az angolterem ajtajában tétovázott, amikor Spencer arra ment. Aria elkapta a karját.
– Hé! Kaptál újabb...

Spencer szeme ide-oda villant, kicsit hasonlóan a nagy gyíkokhoz, amelyeket Aria a párizsi állatkertben
látott.

– Izé, nem – felelte. – De el fogok késni, úgyhogy...

Végigszaladt a folyosón. Aria keményen az ajkába harapott. Hát jó. Valaki a vállára tette a kezét. Aria
felkiáltott, és leejtette a vizespalackját, ami zörögve esett a padlóra és elgurult.

– Nahát. Csak be akartam menni.

Ezra állt mögötte. Kedden és szerdán nem tanított, és Aria már azon gondolkodott, vajon felmondott-e.

– Bocs – motyogta vérvörösre pirulva.

Ezra ugyanazt a gyűrött kordnadrágot viselte, mint a múlt héten, tweedzakót, aminek egyik könyökén kis
lyuk éktelenkedett, és Merrill fűzős cipőt. Ilyen közelről az illata a nappalija kandallópárkányán látott
Seda France, ilang-ilang és sáfrány illatú gyertyára emlékeztette Ariát. Csak hat napja járt Ezránál, de
mintha két élet is eltelt volna azóta.

Betipegett mögötte az osztályba.

– Beteg voltál?

– Igen – felelte Ezra. – Influenzás.

– Sajnálom. – Aria agyán átfutott, hogy ő is megkapja-e.

Ezra végignézett az üres termen, és közelebb lépett Ariához.

– Szóval akkor... mit szólnál egy új kezdethez? Tiszta lappal? – kérdezte, de az arca nem árult el semmit.

– Izé, rendben – nyögte ki.

– Végig kell csinálnunk ezt az évet – tette hozzá Ezra. – Vagyis el tudjuk felejteni, ami történt?

Aria nagyot nyelt. Tudta, hogy a kapcsolatuk helytelen, de még mindig érzett valamit Ezra iránt.
Lemeztelenítette előtte a lelkét, márpedig ezt nem bírta csak úgy akárkivel megtenni. Ezra pedig annyira
más volt.

– Persze – felelte, bár maga sem tudta teljesen elhinni. Valami tényleg összekötötte őket.

Ezra halványan biccentett; aztán lassan kinyúlt, és Aria tarkójára tette a kezét. Aria gerincén borzongás
futott végig. Visszafojtotta a lélegzetét, amíg Ezra le nem vette róla a kezét, és odébb nem sétált.

Aria lehuppant a székére. Az agya ezerrel pörgött. Ez most valami jel volt? Ezra azt mondta, felejtsék el,
de az egész... valahogy másként érződött?

Mielőtt eldönthette volna, mondjon-e még valamit Ezrának, Noel Kahn ült le a mellette lévő székre, és
megbökte Mont Blanc tollával.

– Hallom, megcsalsz, Finnlány.

– Micsoda? – Aria riadtan kihúzta magát. A keze a nyakára vándorolt.

– Sean Ackard kérdezősködött utánad. De tudod, hogy ő Hannával van, igaz?

Aria befeszítette a nyelvét a fogai mögé.

– Sean... Ackard?

– Már nincsenek együtt – szólt közbe James Freed, miközben leült Noel elé. – Mona szerint Hanna
szakított vele.

– Vagyis tetszik neked Sean? – Noel kisöpörte hullámos, fekete haját a szeméből.

– Nem – vágta rá Aria automatikusan, bár gondolatban még vissza-visszatért a keddi beszélgetéshez Sean
kocsijában. Jó volt valakivel kitárgyalni a... dolgokat.

– Akkor jó. – Noel színpadiasan megtörölte a homlokát. – Már aggódtam.

Aria a plafonra nézett.

Hanna ekkor tipegett be, a csengővel egy időben. A padra tette túlméretezett Prada táskáját, és
körülményeskedve leült. Feszes mosollyal üdvözölte Ariát.

– Szia – Aria egy kicsit tartott Hannától, aki az iskolában mindig olyan zárkózottan viselkedett.

– Hé, Hanna, még mindig Sean Ackarddal jársz? – kérdezte Noel hangosan.

Hanna rámeredt; az egyik szemhéja megrándult.

– Nem működött a kapcsolatunk – válaszolta. – Miért?

– Csak úgy – vágott közbe Aria gyorsan, bár érdekelte volna, miért szakított Hanna Seannal. Mindketten
tökéletesen tipikus, összeillő rosewoodiak voltak.

Ezra tapsolt.

– Na jó – jelentette be. – Az osztály olvasási listáján szereplő könyvek mellé szeretnék még felvenni egy
külön témát: a megbízhatatlan narrátort.

Devon Arliss felemelte a kezét.

– Az meg mit jelent?

Ezra járkálni kezdett.

– Nos, egy könyv történetét a narrátortól tudjuk meg, nem? De mi van, ha a narrátor nem az igazat
mondja? Talán az elbeszélése részrehajló, hogy megnyerjen magának. Vagy meg akar ijeszteni. Esetleg
őrült!

Aria megborzongott. Erről A. jutott eszébe.

– Mindegyikőtöknek kijelölök egy könyvet – folytatta Ezra. – Tízoldalas esszét várok, amelyben érveltek a
narrátor megbízhatatlansága mellett, illetve ellen.

Az osztály felnyögött. Aria a tenyerébe támasztotta a homlokát. Mi van, ha A. nem egészen megbízható?
Talán nem tud mindent, csak erről akar meggyőzni mindenkit. Különben is, ki ő?

Körülnézett. Amber Billings éppen az ujját próbálta átdugni a harisnyája egy apró lyukán. Mason Byers a
jegyzetfüzete rejtekében ránézett a Phillies meccs állására a mobilján. Hanna lila tintás madártoll
pennájával jegyzetelte, amit Ezra magyarázott a megbízhatatlan narrátorokról. Lehet közülük bárki A.? Ki
tudhat Ezráról, a szüleiről... és a Jenna-ügyről is?

Az ablak előtt elhúzott egy kertész egy John Deere fűnyírón. Aria összerezzent. Ezra még mindig a
megbízhatatlan narrátorokról beszélt, közben megállt, hogy kortyoljon a bögréjéből. Icipici mosolyt
villantott Ariára, akinek erre hevesen verni kezdett a szíve.

James Freed hajolt oda Hannához, megbökte, és Ezra felé intett.

– Hallom, Fitz rengeteg szoknya alá bejutott már – suttogta elég hangosan, hogy ne csak Aria, hanem az
egész sor hallja.

Hanna ránézett és elfintorodott.

– Ő? Ne már.

– Állítólag van az a barátnője New Yorkban, de minden héten más csajt hajt meg a főiskolán – folytatta
James.

Aria kiegyenesedett. Barátnő?

– Honnan hallottad ezt? – kérdezte Noel Jamest, aki elvigyorodott.

– Ismered Ms. Polanskit, a bioszos gyakorlótanárt? Ő mondta. Néha velünk lóg a dohányzósarokban.

Noel James tenyerébe csapott.

– Haver, Ms. Polanski első osztályú.

– Az hát – bólintott James. – Mit gondolsz, eljönne velem a Foxyra?.

Aria úgy érezte, mintha máglyára vetették volna. Barátnője van? Péntek este azt mondta, régóta nem járt
senkivel. Aria emlékezett a hűtőjében látott fagyasztott, egyszemélyes agglegényvacsorákra, a nyolcezer
könyvre és az egyetlen ivópohárra, és a szegény, szomorú, halott szobanövényekre. Nem tűnt úgy, mintha
barátnője lenne.

James talán rosszul tudja – Aria azonban kételkedett. Forrt benne a harag. Évekkel ezelőtt talán azt
gondolta volna, hogy csak a tipikus rosewoodi fiúk játszanak így, de Izlandon egy csomót tanult a fiúkról.
Néha a legártatlanabbnak kinéző példányok voltak a legromlottabbak. Egy lány sem nézne Ezrára, az
érzékeny, gyűrött, édes, törődő Ezrára, és maradna bizalmatlan iránta. Emlékeztette valakire Ariát.
Méghozzá az apjára.

Hirtelen erőt vett rajta a rosszullét. Felállt, levette a kilépési engedélyt a kampóról, és kisietett.

– Aria? – szólt utána Ezra aggodalmasan.

Aria nem állt meg. A női vécében a mosdóhoz rohant, telenyomta a tenyerét rózsaszín szappannal, és
ledörgölte a pontot, ahol Ezra megérintette. Már visszafelé tartott az osztályba, amikor megcsendült a
telefonja. Kivette a táskájából, és megnyomta az Olvasás gombot.

Csúnya, csúnya Aria! Különben is lehetne több eszed, mint hogy egy tanár után fuss. A hozzád
hasonló lányok teszik tönkre a tökéletesen boldog családokat.

A.

Aria megdermedt. Az üres első folyosó közepén állt. Amikor valami zajt halott, megfordult. Éppen az
üvegezett serlegszekrényt látta, amelyet Alison DiLaurentis-emlékhellyé alakítottak át. Több, az iskolában
készült pillanatképet is kiállítottak benne – a tanárok sokat fotóztak, és ezeket az iskola általában átadta a
végzős diákok szüleinek. Ott volt Ali foghíjas óvodásként; ott volt zarándokjelmezben a negyedikes
farsangról; még néhány házi feladatát is kiállították, mint a tenger alatti életet bemutató diorámáját
harmadikból és a keringési rendszerről készített rajzát ötödikből.

Valami élénk rózsaszín és négyzet alakú vonta magára Aria figyelmét. Valaki egy post-it jegyzetlapot
ragasztott a szekrény üvegére. Aria szeme elkerekedett.

Ui.: Szeretnéd tudni, ki vagyok, igaz? Közelebb vagyok, mint gondolnád. A.

 14.
Emily teljesen jól elvan Ali használt... dolgaival

MONDD, HOGY SPAGETTIII! – gügyögte Scott Chin, az iskola évkönyvfotósa.

Csütörtök délután volt, az úszócsapat az uszodában gyűlt össze a csapatfotózásra, mielőtt a Tate elleni
verseny elkezdődött volna. Emily már olyan régen úszott, hogy fenn sem akadt rajta, ha fürdőruhában
fotózták.

A rajtkőre tett kézzel pózolt, és igyekezett mosolyogni.

– Nagyszerű! – kiáltott Scott, és összecsücsörítette rózsaszín ajkát. Sokan próbálták kitalálni, vajon meleg-
e. Nyilvánosan sosem ismerte be, de nem is tett semmit, hogy eloszlassa a pletykákat.

Emily utat keresett a medence mellett a sporttáskájáig, és akkor vette észre, hogy a Tate csapata már
elkezdte elfoglalni a nekik kijelölt helyeket. Toby a csoport közepén ült kék Champion sportpólóban;
bemelegítés gyanánt éppen a vállával körözött előre-hátra.

Emily visszafojtotta a lélegzetét. Amióta Toby az előző nap megmentette, ki sem ment a fejéből. Nem bírta
elképzelni, hogy Ben valaha így felkapta volna – aggódott volna, hogy meghúzza a vállizmait, és kiesik az
aznapi versenyből. És amíg ezen töprengett, felmerült benne egy csaknem elfeledett emlék is Aliról.

Az utolsó alkalmak egyike volt, amit kettesben töltöttek. Sosem fogja elfelejteni azt a napot – az ég kéken
ragyogott, mindenhol nyíltak a virágok és zümmögtek a méhek. Ali faházát Kool-Aid, növényi nedvek és
cigaretta szaga töltötte be: Ali lenyúlt egy szál Parliamentet a bátyja dobozából. Hirtelen megragadta
Emily kezét.

– Erről egy szót se beszélhetsz a többieknek-jelentette ki. – Titokban járni kezdtem egy idősebb sráccal, és
fantasztikus.

Emily mosolya lehervadt. Ahányszor Ali a fiúkról beszélt, akik tetszettek neki, Emily szívéből letört egy
darab.

– Annyira szexi! – folytatta Ali. – Szinte majdnem akarom is, hogy megtörténjen.

– Hogy érted ezt? – Emily még életében nem hallott ennél ijesztőbbet. – Ki az?

– Azt nem mondhatom meg – mosolygott Ali jelentőségteljesen. – Mind kiakadnátok.

És akkor, mert már nem bírta tovább, Emily előrehajolt, és megcsókolta Alit. Egy rövid, tökéletes pillanat
következett, aztán Ali elhúzódott és felnevetett. Emily megpróbálta eljátszani, hogy csak viccelt... és aztán
hazamentek vacsorázni.

Olyan sokszor lejátszotta már magában a csókot, hogy arról szinte meg is feledkezett, mi volt előtte. Most
azonban, hogy Toby visszajött, és ilyen kedves lett... Emilyben felmerült, hogy talán Toby volt, akivel Ali
annak idején találkozgatott? Ki máson akadtak volna ki?

Beleillett volna a képbe, ha Ali Tobyt választja. Hetedik végén rákattant a rosszfiúkra, és folyton arról
beszélt, hogy mennyire szeretne olyasvalakivel járni, aki, „tudjátok, rossz”. Akit javítóintézetbe küldenek,
az rossz, és lehet, hogy Ali meglátta Tobyban, amit senki más. Emily arra gondolt, hogy most talán ő is lát
benne valamit. És akármilyen bizarr is volt az elmélet, hogy Toby bejött Alinek, csak még vonzóbbá tette
Emily számára. Ami elég jó volt Alinek, az biztosan neki is elég jó lesz.

Amint elkezdődött a toronyugrás, Emily kivette lábujjközös papucsát az iskola lógójával ellátott
válltáskájából, hogy odamenjen Tobyhoz. A keze beleakadt a telefonjába: kihúzta és ránézett. A villogás
hét nem fogadott hívást jelzett – Mayától.

Emily torka elszorult. Maya egész héten hívta, SMS-eket, e-maileket és chatüzeneteket írt, ő azonban nem
válaszolt. Minden egyes elutasított hívással csak még jobban összezavarodott. Egy része szeretett volna
odalépni Mayához az iskolában, hogy az ujjait belemerítse lágy, göndör hajába... aztán felüljön a biciklije
csomagtartójára, és ellógja a tanítást. Mayával csókolózni veszedelmesen jó volt. Egy másik része
azonban azt szerette volna, ha Maya egyszerűen... eltűnik.

Csak nézte a telefont a gombóccal a torkában... aztán hirtelen elhatározással csattanva összecsukta.
Kicsit olyan érzés volt, mint amikor nyolcévesen eldöntötte, hogy kidobja Bee-Bee-t, a kabalatakaróját. A
nagylányoknak nem kell ilyesmi – mondta magának, de azért rémes érzés volt rácsukni a szemetes tetejét
Bee-Bee-re.

Mély lélegzetet vett, és a Tate lelátói felé indult. Odafelé még hátranézett a válla felett, Bent keresve. A
Rosewood Day csapatának szélén találta meg, éppen Seth vállát csapkodta Sammy törülközőjével. A keddi
Akváriumnap óta mindig kitért Emily útjából, mintha a lány nem is létezne. Ez határozottan jobb volt,
mint ha megtámadta volna, de Emily most amiatt aggódott, hogy hátha Ben kibeszéli a háta mögött.
Tulajdonképpen szerette volna, ha Ben észreveszi, amint odamegy Tobyhoz. Nézd csak, egy fiúval
beszélgetek!

Toby a padló kövére terítette a törülközőjét, a hasára tette iPodját, és fejhallgatót tett a fülére. A haját
vizesen hátrasimította, királykék melegítője pedig – a Speedója fölött, amire Emily még rápillantani sem
mert a fiú első száma alatt – még kékebbnek mutatta a szemét.

Amikor meglátta Emilyt, felragyogott az arca.

– Szia! Mondtam, hogy itt találkozunk, nem?

– Aha. – Emily félénken mosolygott. – Izé, csak meg szerettem volna köszönni. Hogy segítettél tegnap.
Meg azelőtt.

– Ó. Hát, semmiség.

Ebben a pillanatban Scott bukkant fel a semmiből, kezében a fényképezőgépével.

– Csíz! – rikoltotta, és lekapta őket. – Már látom is a képaláírást is: „Emily Fields az ellenséggel flörtöl”! –
Aztán immár halkabban, Emilyhez fordult. – Bár azt hittem, nem ez a te zsánered.

Emily értetlenül nézett Scottra. Ez meg mit akar jelenteni? Scott azonban már tovább is repült. Emily
Tobyra pillantott, de ő az iPodját babrálta, úgyhogy Emily elindult vissza, a saját csapata felé. Három
lépést tett meg, amikor Toby utánaszólt.

– Figyelj, van kedved szívni egy kis friss levegőt?

Emily megtorpant. Gyorsan Benre sandított, de ő még mindig nem törődött vele.

– Izé, persze.

Kiléptek a Rosewood Day uszodájának dupla ajtaján, elsétáltak a késői buszokra várakozó diákok mellett,
és leültek az alapítás emlékére emelt szökőkút peremére. A fentről kilövellő víz széles, csillámló ernyőben
hullott vissza, de az eget felhők borították, úgyhogy most csak selymes fehér volt a szokásos színes
szikrázás helyett. Emily a sekély, fényes aljú medencébe dobált aprópénzt nézte.

– A tanév végén a végzős diákok bedobják a kedvenc tanárukat a szökőkútba – jegyezte meg.

– Tudom – felelte Toby. – Én is jártam ide, nem emlékszel?

– Ó – Emily rémesen ostobának érezte magát. Hát persze hogy járt ide. Aztán eltanácsolták.

Toby előszedett egy csomag csokis kekszet a táskájából.

– Kérsz egyet? – kínálta oda Emilynek. – Egy kis nasi a futam előtt?

– Talán egy felet – húzta fel a vállát Emily.

– Nem fog ártani – közölte Toby, és a kezébe nyomott egy egész kekszet, aztán félrepillantott. – Vicces,
mennyire más ez a fiúk meg a lányok között. A fiúk folyton le akarják győzni egymást az evésben is. Még
az idősebb ismerőseim is. Például az agyturkászom, Maine-ben. Egyszer meghívott egy rákevő versenyre.
Hat példánnyal győzött le. És legalább harmincöt éves.

– Rák... – Emily megborzongott. Nem akart rákérdezni a nyilvánvalóan adódóra (Agyturkászhoz jártál?),
úgyhogy mással folytatta. – Mi lett az, izé, agyturkászoddal, miután az összeset megette?

– Ki is hányta – válaszolta Toby, és az ujjaival végigszántotta a víz felszínét. A szökőkút még erősebb
klórszagot árasztott, mint a medence vize.

Emily a térdére simította a kezét. Az jutott eszébe, hogy vajon Toby ugyanazért járt-e agyturkászhoz, mint
amiért magára vállalta a Jenna-ügyet.

A parkolóba befordult egy luxusbusz. A Rosewood Day Zenekar tagjai kászálódtak le róla még mindig
egyenruhában: vörös, zsinóros szélű kabátot viseltek trapéz szmokingnadrággal, a vezérdobos pedig még
egy bolondos szőrmekalapot is, ami nagyon melegnek és kényelmetlennek tűnt.

– Izé, sokat emlegeted Maine-t – bökte ki Emily. – Jól érzed magad újra Rosewoodban?

Toby felvonta a szemöldökét.

– Te jól érzed magad Rosewoodban?

Emily homloka ráncba szaladt. Félrepillantott: meglátott egy mókust a tölgyfák alatt körberohangálni.

– Nem tudom – felelte halkan. – Néha úgy érzem, bennem hibádzik valami. Régebben hétköznapi voltam,
de most... nem is tudom. Úgy érzem, olyannak kellene lennem, amilyen nem vagyok.

Toby egyenesen ránézett.

– Értelek – sóhajtott. – Itt minden tele van tökéletes emberekkel. És... és ha nem vagy egy közülük, akkor
elfuserált vagy. De én azt hiszem, hogy még akik külsőre hibátlanok, belül azok is épp olyan elfuseráltak,
mint mi.

Összeakadt a pillantásuk. Emily gyomra bukfencet vetett. Úgy érezte, minden titka és gondolata hatalmas
betűkkel kiíródik a homlokára, hogy Toby elolvashassa. Ugyanakkor Toby volt az első, aki a saját
érzéseihez hasonló dolgot fogalmazott meg.

– Az idő nagy részében elfuseráltnak érzem magam – ismerte be halkan.

Toby úgy nézett rá, mintha nem hinne neki.

– Mitől lennél te elfuserált?

A fejük felett megdördült az ég. Emily a melegítőfelsője ujjába húzta a kezét. Attól, hogy nem tudom, ki
vagyok, és mit akarok – szerette volna felelni. Ehelyett azonban felnézett, és kibökte:

– Imádom a viharokat.

– Én is – felelte Toby.

Azzal lassan előrehajolt, és megcsókolta – lágyan, tétován, éppen csak érintve Emily ajkát. Amikor
elhúzódott, Emily a szájához emelte az ujjait, mintha megérinthetné a csókot.

– Ezt miért csináltad? – suttogta.

– Nem tudom – válaszolta Toby. – Nem kellett volna?

– De igen – lehelte Emily. – Jó volt.

Az első gondolata az volt: Megcsókoltam egy fiút, akit talán Ali is megcsókolt. A második, hogy talán már
ez a gondolat is elfuserált.

– Toby? – szólalt meg egy hang. Az uszoda bejáratának előtetője alatt egy bőrdzsekis férfi állt csípőre tett
kézzel. Mr. Cavanaugh volt, Emily felismerte a nyári úszótáborokból, évekkel azelőttről... és arról az
estéről is, amikor Jenna megsérült. Megfeszült a válla. Ha Mr. Cavanaugh itt van, akkor Jenna is? Aztán
eszébe jutott, hogy Jenna Philadelphiában van, iskolában. Remélhetőleg.

– Mit keresel itt? – Mr. Cavanaugh kinyújtotta a kezét az esőbe, ami éppen akkor kezdett szemerkélni. –
Mindjárt kezdődik a váltód.

– Ó! – Toby felpattant, és Emilyre mosolygott. – Te is bejössz?

– Mindjárt – felelte Emily. Úgy érezte, a lába most cserbenhagyná. – Sok sikert a futamodhoz!

– Rendben. – Toby egy pillanatig nézte, mintha még valami mást is szeretne mondani, de aztán elsietett,
és az apjával együtt bementek.

Emily még ücsörgött ott néhány percig, miközben az eső lassan átáztatta a felsőjét. Úgy érezte magát,
mintha apró szénsavbuborékok bizsergetnék belülről. Mi történt az előbb?

Amikor meghallotta a Nokiája üzenetjelző hangját, összerezzent, és kiszedte a zsebéből a készüléket.

Egyből elkomorult: a feladó az volt, akire gondolt.

Emily, mit szólnál inkább ehhez a képhez az évkönyvbe?

Megnyitotta a mellékletet. A Noel fényképezőbódéjában készült kép volt Mayáról és róla. Vágyakozón
néztek egymás szemébe, és csak centik választották el őket a csóktól. Emily álla leesett. Emlékezett, hogy
megnyomta az exponáló gombot... de Maya nem vitte magával a képeket, amikor elment?

A kép alatt ennyi állt:

Nem szeretnéd, ha ez kikerülne, igaz?

És az aláírás természetesen csak egy A. betű.

 15.
Lop neked, és így hálálod meg

MONA KILÉPETT A SAKS PRÓBAFÜLKÉJÉBŐL. Egy szögletes nyakú, élénkzöld Calvin Klein ruhát viselt; a bő
szoknyarész kipörgött, amikor megfordult Hanna előtt.

– Mit gondolsz? – kérdezte.

– Gyönyörű – mormolta a kinti akasztós állványoknál álló Hanna. A próbafülkék neonlám pái alatt látta,
hogy a barátnője nem visel melltartót.

Mona pózba vágta magát a tripla tükör előtt. Olyan vékony volt, hogy néha az irigylésre méltó legkisebb
méret is illett rá.

– Szerintem a te színeiddel jobb lenne. – Mona megrántotta az egyik pántot. – Felpróbálod?

– Nem tudom – felelte Hanna. – Eléggé átlátszó.

– Mióta zavar az téged? – ráncolta a homlokát Mona.

Hanna csak vállat vont, és végignézett egy sor Marc Jacobs blézert. Csütörtök este volt, a King James
plázában töltötték az idejüket, a Saks dizájnerosztályán, lázasan keresve a megfelelő ruhát a Foxyra.
Nagyon sok előkészítős és főiskolát végzett, de még a szüleivel élő lány is ott lesz, fontos volt, hogy a
ruhájuk ne köszönjön vissza öt másik emberről.

– Elegáns akarok lenni – jelentette ki Hanna. – Mint Scarlett Johansson.

– De miért? – nézett fel Mona. – Nagy a valaga.

Hanna csücsörített. Amikor azt mondta, elegáns, arra gondolt, kifinomult. Mint a gyémántokat reklámozó
lányok, akik aranyosnak néznek ki, de a hajtincseikbe Photoshoppal beleírják, hogy kefélj meg. Seant az
erényével kell lenyűgöznie, de annyira, hogy azonnal felmondja az Sz-klub tagságát, és letépje Hanna
alsóneműjét.

Felemelt egy pár homokszínű, pántos Miu Miu körömcipőt az akciós polcról, a próbafülkék mellől.

– Ez imádnivaló – mutatta fel Monának.

– Miért nem... – Mona az állával Hanna táskája felé intett.

Hanna azonnal visszatette a cipőt a polcra.

– Szó sem lehet róla.

– Miért nem? – suttogta Mona. – A cipők mennek a legkönnyebben, te is tudod. – Amikor Hanna
tétovázott, csettintett a nyelvével. – Még mindig a Tiffany’s miatt vagy kiakadva?

Hanna nem felelt: ehelyett úgy tett, mint akit nagyon érdekel egy metál fényű Marc Jacobs szandál. Mona
levett még néhány holmit a polcokról, aztán visszament a próbafülkébe. Pillanatokkal később üres kézzel
lépett ki újra.

– Ez a hely szívás. Menjünk a Pradába.

Végigsétáltak a pláza folyosóján. Mona a Sidekickjén pötyögött.

– Megkérdezem Ericet, milyen színű virágot vesz nekem – magyarázta. – Talán majd ahhoz választok
ruhát.

Mona úgy döntött, Noel Kahn bátyjával, Erickel megy a bálba, a héten már találkoztak is néhányszor. A
Kahn fiúk mindig jó partnerek voltak egy efféle alkalomra, lévén jóképűek és gazdagok; a társasági rovat
fotósai imádták őket. Mona megpróbálta rávenni Hannát, hogy kérje meg Noelt, de későn: Noel már
elhívta Celeste Richardsot a kvéker bentlakásos iskolából. Ezen mindenki meglepődött, mert azt hitték,
Noel Aria Montgomery iránt érdeklődik. Hannát ez sem érdekelte. Ha nem mehet Seannal, nem megy el
egyáltalán.

Mona felnézett a telefonjából.

– Mit gondolsz, melyik gyorsbarnító szalon a jobb, a Sun Land vagy a Dalia? Lehet, hogy Celeste meg én
holnap elmegyünk a Sun Landbe, de félek, hogy ott inkább narancsszín lesz az eredmény.

Hanna vállat vont. Pillanatnyi féltékenység szúrt belé. Monának vele kellett volna a barnítóba mennie,
nem Celeste-tel. Már mondani is akart valamit, de akkor megszólalt a telefonja. A szíve feldobogott.
Mostanában minden hívás A.-t juttatta eszébe.

– Hanna? – Az anyja volt. – Hol vagy?

– Vásárolok – felelte Hanna. Mióta törődik vele az anyja, merre jár?

– Hát, gyere haza. Apád átjön.

– Micsoda? Miért? – Hanna Monára pillantott, aki egy kioszk kirakatában nézegette az olcsó
napszemüvegeket. Neki még nem beszélt az apja hétfői látogatásáról. Ahhoz túl különös volt az élmény.

– Csak... csak el kell vinnie valamit – mondta az anyja.

– Pontosan mit?

Ms. Marin zavartan fújt egyet.

– Azért jön át, hogy rendezzük a pénzügyi papírokat, mielőtt újraházasodhatna. Ez megfelelő magyarázat?

Hanna tarkója bizseregni kezdett: kiütött rajta az izzadság. Egyrészt mert az anyja éppen azt mondta ki,
amire még rágondolni is utált: hogy az apja elveszi Isabelt, és Kate apja lesz. Másrészt pedig mert
titokban remélte, hogy azért jön, mert őt akarja látni, személyesen. Különben miért kellene hazamennie?
Úgy fog tűnni, hogy folyton otthon ül.

– Mikor érkezik? – kérdezte, közben megnézte magát a Banana Republic kirakatában.

– Egy órán belül itt lesz. – Az anyja megszakította a vonalat.

Hanna becsukta a telefonját, és a két tenyere közé fogta. A készülék átmelegítette a tenyerét.

– Hát ez meg ki volt? – énekelte Mona, és belekarolt.

– Az anyám – felelte Hanna szórakozottan. Az járt a fejében, lesz-e ideje letusolni, miután hazaér; bűzlött a
parfümöktől, amelyeket magukra fújtak a Neimann Marcusban. – Azt akarja, hogy menjek haza.

– Miért?

– Csak... csak úgy.

Mona megállt és végigmérte.

– Han, az anyád nem telefonál rád, hogy csak úgy hazarendeljen.

Hanna is megállt. A Nyúl Éve, a pláza elsőrangú kínai étterme bejárata előtt voltak; mindent betöltött a
hoisin szósz szaga.

– Hát... azért, mert átjön az apám.

– Az apád? – értetlenkedett Mona. – Azt hittem...

– Nem – szakította félbe Hanna. Amikor összebarátkoztak, azt mondta Monának, hogy az apja meghalt.
Szigorúan véve ez nem is volt hazugság, hiszen megfogadta, hogy többé nem áll vele szóba. – Nagyon
sokáig nem tartottuk a kapcsolatot – magyarázta. – De nemrég találkoztunk, valami üzleti ügye van
Phillyben, vagy mit tudom én. Nem miattam jön. Azt sem tudom, miért akarja az anyám, hogy ott legyek.

Mona csípőre tette az egyik kezét.

– Erről miért nem beszéltél eddig?

Hanna vállat vont.

– Szóval, mikor történt?

– Mit tudom én. Hétfőn.

– Hétfőn? – kérdezett vissza Mona sértetten.

– Lányok! – kiáltott rájuk valaki. Mindketten felnéztek. Naomi Zeigler volt; Riley Wolfe társaságában
éppen a Pradából lépett ki, mindkettejük tökéletesre barnított vállán fekete bevásárlótáska.

– A Foxyra vesztek ruhát? – tudakolta Naomi. Szőke haja ragyogott, mint mindig, a bőre bosszantóan sima
volt, de Hanna nem bírta nem észrevenni, hogy egy tavalyi BCBG ruhát visel. Mielőtt felelhetett volna,
Naomi hozzátette: – Akár be se menjetek. Mi vettünk meg minden jó cuccot.

– Honnan tudod, hogy még nincs ruhánk? – nézett rá Mona bosszúsan.

– Hanna, te is mész? – Riley barna szeme elkerekedett, oldalra vetette fényes, vörös haját. – Azt hittem,
most, hogy nem vagytok együtt Seannal...

– Ki nem hagynám a Foxyt – vágott közbe Hanna fensőbbségesen.

Riley csípőre tette a kezét. Fekete leggingset viselt, foszlott szegélyű farmeringet, és egy k-ronda, fekete-
fehér csíkos kardigánt. Egy lesifotós nemrég ugyanebben az összeállításban kapta le Mischa Bartont.

– Sean olyan jóképű – dorombolta. – Szerintem a nyáron csak még cukibb lett.

– Teljesen meleg – sietett közölni Mona, de Riley-t ez sem ingatta meg.

– Lefogadom, hogy rá tudnám venni a váltásra.

Hanna keze ökölbe szorult. Naomi felragyogott.

– Hé, Hanna, ugye, milyen jó hely a Y? Egyszer velem kell jönnöd pilatesre. Az oktató, Oren?
Gyönyörűséges.

– Hanna nem jár a Y-ba – szólt közbe Mona. – A Body Tonicba járunk. A Y egy szarkupac.

Hanna remegő gyomorral fordult Naomihoz, aki a lehető legártatlanabb képpel nézett vissza rá.

– Nem jársz a Y-ba? Most összezavarodtam. Nem téged láttalak ott tegnap? Az elliptikus trénerek
helyisége előtt?

Hanna megragadta Mona karját.

– Elkésünk. – Azzal elvonszolta a barátnőjét a Prada elől, vissza a Saks irányába.

– Ez mi volt? – tudakolta Mona, és kecsesen kikerült egy szatyrokkal megrakott, lóképű nőt.

– Semmi. Ki nem állhatom azt a csajt.

– Mit kerestél a Y-ban tegnap? Nekem azt mondtad, bőrgyógyászhoz mész.

Hanna megtorpant. Tudta, hogy még baj lesz abból a találkozásból az Sz-klub előtt Naomival.

– Nekem... dolgom volt ott.

– Miféle dolgod?

– Azt nem mondhatom el.

Mona rámeredt, aztán megfordult, és feszes, elszánt léptekkel bemasírozott a Burberrybe. Hanna
utánaszaladt.

– Figyelj, egyszerűen nem lehet. Sajnálom.

– Biztosra veszem. – Mona beletúrt a táskájába, kirántotta a homokszínű Miu Miu cipőt a Saksből, és
Hanna arca elé emelte. Nem volt a dobozában, a biztonsági címkét letépték róla. – Ezt ajándékba akartam
adni neked. De inkább felejtsd el.

Hanna álla leesett.

– De hát...

– Az az ügy apáddal három napja történt, és egy szót se szóltál róla – folytatta Mona. – Most meg arról is
hazudsz, hogy mit csinálsz iskola után.

– Egyáltalán nem erről van szó – dadogta Hanna.

– Nekem mégis nagyon úgy tűnik – vágta rá Mona sötéten. – Mi mást tagadtál még le?

– Sajnálom – nyögte ki Hanna. – Én csak... – Lenézett a cipője orrára, és mély lélegzetet vett. – Tudni
akarod, miért mentem a Y-ba? Hát jó. A Szüzek Klubjában voltam.

Mona szeme elkerekedett. A táskájában megszólalt a telefonja, de nem nyúlt érte.

– Most viszont remélem, hogy hazudsz.

Hanna megrázta a fejét. Hányingere támadt; a Burberryben túl erős volt a márka új parfümjének az illata.

– De... miért?

– Vissza akarom szerezni Seant.

Mona felnevetett.

– Nekem azt mondtad, te vetettél véget a kapcsolatotoknak Noel partiján.

Hanna a kirakat felé nézett, és majdnem infarktust kapott. Valóban ekkora a feneke? Hirtelen a régi,
kövér, lúzer Hannának látta magát a múltból. Levegőért kapkodott, félrepillantott, aztán vissza. A rendes
Hanna tükröződött az üvegben.

– Nem – közölte Monával. – Ő szakított velem.

Mona nem nevetett, de nem is igyekezett megnyugtatni Hannát.

– Ezért voltál az apja klinikáján is?

– Nem – vágta rá Hanna; kiment a fejéből, hogy ott is összefutott Monával. Akkor azonban eszébe jutott,
hogy most talán el kell mondania az igazi okot, és sietve visszakozott. – Hát, igen. Mondhatni.

Mona vállat vont.

– Hát, tulajdonképpen már máshonnan is hallottam, hogy Sean szakított veled.

– Micsoda? – szisszent fel Hanna. – Honnan?

– Talán az edzőteremben. Nem emlékszem. – Mona újra megrántotta a vállát. – Lehet, hogy Sean kezdte
terjeszteni.

Hanna előtt elmosódott a világ. Azt nem gondolta, hogy Sean kezdte... de meglehet, hogy A. volt.

Mona őt méregette.

– Azt hittem, el akarod veszíteni a szüzességedet, nem őrizgetni.

– Csak látni akartam, milyen ez az egész – felelte Hanna halkan.

– És? – Mona gunyorosan csücsörített. – Mondd el a legrosszabbat! Fogadok, hogy nevetséges volt. Miről
beszélgettetek? Énekeltetek is?

Hanna összevonta a szemöldökét, és elfordult. Rendes körülmények között mindent elmondott volna
Monának, de fájt, hogy a barátnője kinevette, és nem akarta megadni neki az elégtételt. Candace szinte
kérőn mondta: Ez itt egy biztonságos hely. Hanna abban a pillanatban nem érzett jogot hozzá, hogy kiadja
mások titkait, nem, amikor A. talán éppen az ő titkainak kiadására készült. És ha Mona hallott egy
pletykát róla, miért nem mondott semmit? Talán nem a legjobb barátok?

– Semmi ilyesmi, tényleg – motyogta. – Meglehetősen unalmas volt.

Mona várakozó arckifejezése lehervadt; egy pillanatig csak nézték egymást. Aztán Mona telefonja ismét
megszólalt.

– Celeste? – szólt bele félrepillantva. – Szia!

Hanna idegesen rágta az ajkát, és Gucci k arkötőórájára pillantott.

– Mennem kell – súgta oda Monának, és a pláza keleti kijárata felé intett. – Az apám...

– Várj egy kicsit! – szólt bele Mona a telefonba, aztán a tenyerével eltakarta a mikrofont, fintorogva a Miu
Miu cipőre nézett, és Hanna felé lökte. – Csak vidd ezt is! Részemről utálom.

Hanna a lopott cipőt a pántjánál fogva elhátrált. Egyszerre ő is utálta.

 16.
Rendes, hétköznapi családi este
Montgomeryéknél

ARIA AZNAP ESTE AZ ÁGYÁN ÜLT, és egy kitömött baglyot kötött mohairfonalból. Barna, fiús bagoly volt: az
előző héten kezdte, és úgy tervezte, hogy majd Ezrának adja. Mivel most már egyértelmű volt, hogy erre
nem fog sor kerülni, Aria azon gondolkodott, ne adja-e inkább Seannak. Ez milyen fura lenne?

Ali, mielőtt eltűnt volna, megpróbálta Ariát összehozni a rosewoodi fiúkkal, mondván: „Csak menj oda, és
beszélgess velük, nem olyan nehéz!” Aria számára azonban nehéz volt. Amint szembekerült egy rosewoodi
sráccal, lefagyott, kibökte az első hülyeséget, ami az eszébe jutott – és ez valami oknál fogva sokszor a
matematikával függött össze. Pedig gyűlölte a matekot. Hetedik osztály végére már csak egy fiú állt vele
szóba az órákon kívül: Toby Cavanaugh.

Ez pedig ijesztő volt. Mindössze néhány héttel azelőtt, hogy Ali eltűnt volna, Aria beiratkozott egy hétvégi
művészeti táborba, és ki jelent meg a teremben? Toby. Aria teljesen megdöbbent. Nem úgy volt, hogy
bentlakásos iskolában tölti... az élete hátralévő részét? De a jelek szerint az iskolája korábban adta ki a
nyári vakációt, mint a Rosewood Day, és Toby megjelent. A sarokban ült, a haja az arcába hullott, és a
csuklójára húzott gumiszalagot pattintgatta.

A színjátszóoktatójuk, egy vékony, kuszán szálló hajú nő, aki állandóan kézzel batikolt pólókban járt,
mindenkinek kiadott egy feladatot. Párokba álltak, és egy rövid mondatot kiabáltak egymásnak, amíg el
nem találták a ritmust. A szövegnek elvben magától meg kellett volna változnia. Körbe kellett járniuk,
mindenkivel párba állva egy körre, és Aria hamarosan Tobyval találta szemben magát. A nap mondata így
szólt: Nyáron sosem havazik.

– Nyáron sosem havazik – mondta Toby.

– Nyáron sosem havazik – ismételte Aria.

– Nyáron sosem havazik – felelte Toby. A szeme besüppedt, a körmét teljesen lerágta. Ariának
fészkelődhetnékje támadt a közelségétől. Nem bírt nem a fiú szellemszerű arcára gondolni Ali ablakában,
éppen mielőtt megsebesítették Jennát. És arra, hogyan vitték le a mentők Jennát a lombházból a létrán, és
közben majdnem elejtették. És hogy amikor néhány nappal később a tűzijáték-biztonsági előadást
hallgatták, Aria fülét megütötték az egészségtantanár, Mrs. Iverson szavai: „Ha én lennék annak a fiúnak
az apja, én nem bentlakásos iskolába küldeném, hanem börtönbe.”

És akkor a mondat megváltozott: Tudom, mit tettél tavaly nyáron. Toby kezdte, de Aria néhányszor
visszakiáltotta neki, mielőtt rájött volna, mit is jelent valójában.

– Ó, mint a filmben! – tapsolt a tanár.

– Aha – felelte Toby, és Ariára mosolygott. Őszintén, nem gonoszul, és Aria ettől csak még rosszabbul
érezte magát.

Amikor elmesélte Alinek, mi történt, Ali sóhajtott.

– Aria, hiszen Toby lényegében mentálisan beteg. Hallottam, hogy majdnem megfulladt Maine-ben, mert
felúszott egy fagyos patakon, hogy lefényképezzen egy jávorszarvast.

Aria azonban többé nem ment be a színjátszóórára.

Újra A. post-itje jutott eszébe. Szeretnéd tudni, ki vagyok, igaz? Közelebb vagyok, mint gondolnád.

Lehetséges, hogy A. valójában Toby? Besurrant a Rosewood Daybe, és ráragasztotta azt a cetlit Ali
szekrényére? Aria barátai közül látta valaki? Vagy talán A. az egyik osztálytársa? Az angolóra lehetne a
legvalószínűbb – a legtöbb üzenet akörül érkezett. De kicsoda? Noel? James Freed? Hanna?

Hanna nevénél elgondolkodott. Rajta már korábban is töprengett – Ali elmondhatta a dolgot a szüleivel
Hannának. Hanna pedig benne volt a Jenna-ügyben is.

De miért?

Átfutotta a Rosewood Day netes hálózatát az aznap frissített nevekkel és telefonszámokkal, és megtalálta
Sean képét. A haja sportosan rövid volt, a bőre bronzbarna, mintha a nyarat az apja jachtján töltötte
volna. A fiúk, akikkel Aria Izlandon járt, sápadtak voltak, lenyalt hajúak, és ha volt is vízi járművük, az
kajak volt, amivel a Snaefellsjokull gleccserhez eveztek ki.

Feltárcsázta Sean számát, de a hangposta válaszolt.

– Szia, Sean! – mondta, és remélte, hogy a hangja nem túl éneklő. – Aria Montgomery vagyok. Izé, csak
azért hívlak, hogy köszönjek, és ajánljak neked egy filozófust. A neve Ayn Rand. Nagyon komplex, de azért
olvasmányos. Lapozz bele!

Megadta a telefonszámát és chat felhasználónevét, letette, és máris szerette volna törölni az üzenetet.
Sean valószínűleg ezrével kapja az üzeneteket a kevésbé görcsös lányoktól is.

– Aria! – kiáltott fel Ella a lépcső aljáról. – Vacsora!

Aria az ágyra dobta a telefonját, és lassan lesétált a földszintre. Valami különös, pittyegő hang ütötte meg
a fülét. Csak nem a sütő órája? De nem, az lehetetlen. A konyhájukat az ’50-es évek stílusában újították
fel, és a sütő egy igazi Magic Chef volt, 1956-ból. Ella nagyon ritkán használta, mert félt, hogy a vén
készülék felgyújtja a házat.

Aria meglepetésére azonban Ella valóban a sütőből emelt ki valamit, a testvére és az apja pedig már az
asztalnál ültek. A hétvége óta ez volt az első alkalom, hogy az egész család összegyűlt. Mike az elmúlt
három estét különböző csapattársainál töltötte, az apjuk pedig, nos, őt lefoglalta a tanítás.

Egészben sült csirke, egy tál tört krumpli és egy tányér zöldbab várt az asztalon. Minden tányér és
evőeszköz illett egymáshoz, és még tányéralátétek is voltak. Aria megfeszült. Túlságosan hétköznapi volt,
különösen az ő családjának. Valami baj van. Valaki meghalt? A. kipakolt?

A szülei azonban nyugodtnak tűntek. Az anyja a frissen sült zsemléket vette ki éppen – a sütő
csodálatosképpen nem lángolt –, az apja csendesen lapozgatta a New York Times szerkesztőségi cikkeit.
Mindig olvasott: az asztalnál, Mike meccsein, még vezetés közben is.

Aria odafordult hozzá; a hétfő este, a kocsma óta alig látta.

– Szia, Byron!

Az apja kedvesen rámosolygott.

– Szia, majom!

Néha így nevezte Ariát; máskor szőrős emberszabásúnak is, amíg Aria meg nem kérte, hogy hagyja abba.
Állandóan úgy nézett ki, mint aki most kelt ki az ágyból: lyukas, turkálós pólókat viselt, Philadelphia76
boxereket vagy kockás pizsamanadrágot, és régi, prémszegélyes papucsot. Sötét haja folyton kócosan
meredezett. Aria szerint leginkább egy koalára emlékeztetett.

– Szia, Mike! – fordult az öccséhez, és vidáman összeborzolta a haját.

– Ne nyúlj hozzám, cseszd meg! – csattant fel Mike, és elhúzódott.

– Mike! – Ella felé bökött egy evőpálcikával, amely általában feketésbarna kontyát rögzítette.

– Csak kedves akartam lenni. – Aria megállta a szokásos gúnyos visszavágást. Inkább leült, kihajtogatta
virágos szalvétáját az ölében, és felvette bakelitnyelű villáját. – Ella, ennek a csirkének isteni az illata.

Ella mindenkinek szedett a krumpliból.

– A grillpultból van – felelte.

– Mióta szereted te a csirke illatát? – mordult fel Mike. – Nem is eszed meg.

Ez igaz volt. Aria az Izlandon töltött második héten lett vegetáriánus, amikor Hallbjörn, az első barátja
meghívta valamire, amit ő hot dognak vélt. Eszméletlenül finomnak találta, de miután megette, Hallbjörn
elárulta, hogy lundahús volt. Aria azóta valahányszor hús került elé, egy cuki lundafiókát látott maga
előtt.

– Akkor is – vont vállat. – Krumplit viszont eszem. – Bekapott egy forró kanálnyit. – És ez is fantasztikus.

Ella a homlokát ráncolta.

– Porból van. Tudod, hogy nem tudok főzni.

Aria belátta, hogy túlságosan erőlteti... ha azonban a szokásos morgós énje helyett az ideális lányt játssza,
Byron talán rájön, mit veszít.
Újra az apjához fordult. Nem akarta meggyűlölni. Sok minden jó volt benne – mindig meghallgatta a
gondjait, okos volt, karamellás gyógysütit csinált neki, amikor influenzás volt. Aria igyekezett racionális,
nem romantikus okokat találni rá, hogy miért történt Meredith. Nem akart arra gondolni, hogy az apja
mást szeret, vagy szakítani akar a családjával. Mindazonáltal nehezére esett nem a szívére venni.

Bekapott egy kanál zöldbabot, és akkor megszólalt Ella mobilja a konyhaszigeten. Ella Byronra nézett.

– Felvegyem?

– Ki keresne vacsoraidőben? – ráncolta a homlokát Byron.

– Talán Oliver, a galériából.

Aria torka összeszorult. Lehet, hogy A. az?

Újabb csörgés. Aria felállt.

– Majd én felveszem.

Ella megtörölte a száját, és hátratolta a székét.

– Nem, engem keresnek.

– Nem! – Aria a konyhaszigethez rohant; közben a telefon harmadszorra is megcsördült. – Én... ez csak...

A karját lengetve igyekezett kigondolni valamit, de semmi sem jutott eszébe. Felkapta a telefont, és
behajította a nappaliba. A mobil végigcsúszott a padlón, nekiütődött a kanapénak, és elhallgatott. Polo, a
család macskája odatrappolt, és csíkos mancsával megpaskolta.

Aria visszafordult. A családja őt bámulta.

– Mi ütött beléd? – kérdezte Ella.

– Én csak... – Aria teljesen leizzadt, a szívverése az egész testében lüktetett.

Mike keresztbe tette a kezét a feje mögött. Őőőő-rüült – tátogta.

Ella kikerülte, bement a nappaliba, és leguggolt, hogy ránézzen a telefonra. Gyűrött anyagú szoknyája a
padlót söpörte.

– Oliver volt.

Byron abban a pillanatban felállt.

– Mennem kell.

– Menned? – Ella hangja elakadt. – De hát csak most ültünk le enni.

Byron a mosogatóhoz vitte az üres tányérját. Mindig ő evett a világon a leggyorsabban, még Mike-ot is
lehagyta.

– Dolgom van az irodában.

– De... – Ella keskeny csípőjére tette két kezét.

Tehetetlenül nézték, amint Byron felsiet a lépcsőn, aztán egy perccel később újra megjelenik gyűrött,
szürke nadrágban és kék, legombolható nyakú ingben. A haját egyáltalán nem fésülte meg. Fogta kopott
bőr irattáskáját meg a kulcsait.

– Később találkozunk.

– Hoznál narancslevet? – szólt utána Ella, de Byron válasz nélkül csukta be az ajtót.

A következő pillanatban Mike viharzott ki a konyhából, még a tányérját is az asztalon hagyta. Fogta a
dzsekijét és a lacrosse-ütőt, és úgy préselte a lábát a cipőjébe, hogy ki sem fűzte.

– Te meg hová mész? – kérdezte Ella.

– Gyakorolni! – csattant fel Mike. A fejét lehajtotta, és a száját harapta, mintha a sírást szerette volna
visszafojtani. Aria szeretett volna odafutni és átölelni, és kitalálni, mitévő legyen, de a lába a konyha
kockás csempéjébe gyökerezett.

Mike úgy vágta be az ajtót, hogy az egész ház beleremegett. Néhány pillanat csend után Ella Ariára
emelte szürke szemét.

– Mindenki itt hagy minket.

– Ez nem igaz – vágta rá Aria.

Az anyja az asztalhoz lépett, és a tányérján várakozó maradék csirkére nézett. Némi töprengés után
ráterítette a szalvétáját, és visszafordult Ariához.

– Nem tűnt neked különösnek az apád?

– Hogy érted? – Aria szája kiszáradt.

– Nem is tudom. – Ella végighúzta az ujját a porcelántányér szélén. – Úgy tűnik, mintha valami
foglalkoztatná. Talán a tanítás? Olyan elfoglalt...

Aria tudta, hogy mondania kellene valamit, de a szavak összetapadtak a hasában, mintha vákuumos
vécépumpa kellene a kiszedésükhöz.

– Nem mondott semmi ilyesmit, nem. – Ez nem volt igazi hazugság.

Ella ránézett.

– Elmondanád, ugye?

Aria lehajtotta a fejét, mintha valami a szemébe ment volna.

– Persze.

Ella felállt, és leszedte az asztalt. Aria csak toporgott mellette, haszontalanul. Itt volt a lehetőség... és
csak ácsorgott ott, mint egy zsák krumpli.

Tétován felment a szobájába, és leült az íróasztala mellé, bár fogalma sem volt, mit kezdjen magával. A
földszintről felhallatszott a Mindent vagy semmit! zenéje. Talán le kellene mennie, hogy együtt legyen
Ellával. Csak éppen sokkal inkább sírni szeretett volna.

A chatprogramja rövid, mély hanggal jelezte, hogy új üzenete érkezett.

Aria odalépett, hogy lássa, hátha Sean az. Nem Sean volt.

AAAAAA: Két választásod van: elrendezed, vagy elmondod anyukádnak. A szombat éjféli
óraütésig van időd, Hamupipőke, különben...

A.

Nyikorgó hangot hallott. Megpördült, és látta, hogy a macskája lökte be az orrával az ajtót. Szórakozottan
megsimogatta, közben újra és újra elolvasta az üzenetet.

Különben? És: elrendezed? Mégis hogyan tehetné?

A számítógépe újra pittyentett. A chatablak felvillant.

AAAAAA: Tanácstalan vagy? Adok segítséget. Strawberry Ridge jógastúdió, holnap reggel 7:30.
Ne késs el!
 17.
Apuci kicsi lánya titkol valamit

HANNA A HÁLÓSZOBÁI TÜKRE ELŐTT ÁLLT, és közelről vizsgálta saját magát. A plázában csak a
fényvisszaverődés ördöge játszott vele – most rendes, vékony önmaga volt. Habár... a pórusai mintha
kitágultak volna? A szeme enyhén keresztbe áll?

Idegesen kihúzta az íróasztala fiókját, és kivett egy nagy zacskó sósborsos krumpliszirmot. A s zájába
tömött egy nagy maréknyit, megrágta, aztán megállt. Az elmúlt hét en A. üzenetei újra belelökték a rémes
zabálás-hánytatás ciklusba, bár évek óta nem csinálta már. Nem fogja újra elkezdeni. És különösen nem
az apja szeme láttára.

Összecsavarta a zacskó száját, és újra kinézett az ablakon. Hol van? Majdnem két óra telt el, amióta az
anyja felhívta a plázában. Ekkor látta, hogy egy erdőzöld Range Rover fordul rá a behajtójukra, ami
valójában egy fél kilométeres, kanyargós bevezető út volt. A sofőr olyan könnyen navigált a kanyarokban,
ahogy csak az tud, aki itt élt. Amikor Hanna kicsi volt, az apjával szánkóztak is ezen az úton. Ő tanította
meg, hogyan dőljön be a kanyarokban, hogy ne boruljon fel.

Összerezzent, amikor megszólalt a csengő. Törpe pinschere, Pötty, csaholni kezdett. Újra csengettek: a
csaholás hisztérikus, éles hangra váltott. A csengő harmadszorra is megszólalt.

– Jövök! – morogta Hanna.

– Szia! – üdvözölte az apja, amikor ajtót nyitott. Pötty azonnal körülugrálta. – Szia neked is. – Lehajolt,
hogy felvegye a kiskutyát.

– Pötty, nem! – parancsolta Hanna.

– Semmi baj. – Mr. Marin megsimogatta a pinscher pici orrát. Hanna nem sokkal azután szerezte Pöttyöt,
hogy az apja elment.

– Szóval... – Mr. Marin esetlenül topogott a verandán. Grafitszürke öltöny volt rajta piros-kék
nyakkendővel, mintha egy értekezletről jött volna. Hanna nem tudta eldönteni, be akar-e jönni. Különös
volt behívni az apját a saját házába.

– Akkor... – kezdte Mr. Marin.

– Nem szeretnél... – bökte ki ugyanakkor Hanna.

Az apja idegesen nevetett. Hanna azt sem tudta eldönteni, meg akarja-e ölelni. Mr. Marin lépett egyet
felé, mire Hanna hátrálni kezdett, és nekiment az ajtónak. Megpróbálta úgy beállítani, mintha eleve így
tervezte volna.

– Csak gyere be! – mondta hallható bosszúsággal.

Most az előtérben álltak meg. Hanna magán érezte az apja pillantását.

– Nagyon jó látni téged – mondta Mr. Marin.

Hanna vállat vont, és azt kívánta, bárcsak volna nála egy cigaretta vagy valami, hogy lefoglalja a kezét.

– Aha, persze. Szóval a pénzügyi papírokat akarod? Itt vannak.

Az apja hunyorított, nem törődött a szavaival.

– A múltkor már kérdezni akartam. A hajad. Valahogy más. Rövidebb?

– Sötétebb – felelte Hanna gúnyos mosollyal.

– Bingó! – mutatott rá az apja. – És nem viselsz szemüveget.

– Lézeres műtét – nézett Hanna a szemébe. – Két éve.

– Ó – Mr. Marin zsebre tette a kezét.

– Úgy mondtad, mintha ez rossz dolog lenne.

– Nem – vágta rá sietve az apja. – Csak... máshogy nézel ki.

Hanna karba tette a kezét. Amikor a szülei elhatározták, hogy elválnak, Hanna azt hitte, azért, mert ő
meghízott. És ügyetlen volt. És csúf. A Kate-tel való találkozás csak megerősítette ebben. Az apja
megtalálta a pótlányát, és jobb vásárt csinált.

Az annapolisi katasztrófa után az apja még igyekezett kapcsolatban maradni vele. Hanna eleinte
engedett, és morcosan, félszavakban beszélgetett vele telefonon. Mr. Marin igyekezett kiszedni belőle, mi
a baj, de Hanna túlságosan szégyellte, hogy kimondja. Idővel a telefonhívások közti idő egyre
hosszabbodott és hosszabbodott... amíg végül teljesen elmaradtak.

Mr. Marin végigsétált a folyosón, a lába alatt nyikorgott a fapadló. Hanna agyán átvillant, hogy vajon most
számba veszi-e, mi változott, és mi maradt ugyanolyan. Észrevette, hogy az ő és Hanna fekete-fehér fotója
eltűnt a missziós stílusú asztal fölül? És a helyén most egy napüdvözlet-jógapózban álló nőt ábrázoló
litográfia lóg, amelyet Hanna apja utált, az anyja viszont imádott?

Mr. Marin lehuppant a nappali kanapéjára – holott a nappalit soha senki nem használta. Ő legalábbis
soha. Sötét volt, túlzsúfolt, ronda, keleti szőnyegek fedték a padlót, és bútorfényezőtől szaglott. Hanna
nem tudta, mit tegyen, úgyhogy követte, és leült a sarokba, a karmos lábú ottománra.

– Szóval hogy vagy, Hanna?

Hanna fölhúzta a térdét.

– Minden rendben.

– Az jó.

Újabb hosszú szünet. Hanna hallotta, hogy Pötty pici körmei a konyhapadlón kopognak, és vizet iszik a
pici táljából. Szerette volna, ha történik valami, telefonhívás vagy tűzriadó, akár egy újabb üzenet A.-tól,
bármi, ami kiszabadítja ebből a feszélyezett helyzetből.

– És te? – kérdezte végül.

– Elvagyok. – Mr. Marin felvett egy bojtos párnát, és kartávolságra eltartotta. – Ezek mindig olyan rondák
voltak.

Hanna egyetértett vele, de miért, talán Isabel házában tökéletesek a párnák?

– Emlékszel arra a régi játékra? – nézett fel az apja. – Amikor letetted a párnákat a földre, és azokon
ugráltál, mert a padló lávává változott?

– Apu – fintorgott Hanna, és még szorosabban átkarolta a térdét.

– Órákig tudtad játszani – szorongatta meg az apja a párnát.

– Hatéves voltam.

– Emlékszel még Cornelius Maximilianra?

Hanna felpillantott. Az apja szeme csillogott.

– Apu...

Mr. Marin feldobta és elkapta a párnát.

– Ne beszéljek róla? Túl sok idő telt el?

Hanna felszegte az állát.

– Valószínűleg.

Magában azonban elmosolyodott. Cornelius Maximilian az ő saját kis tréfájuk volt, amit a Gladiátor
megnézése után találtak ki. Nagy dolog volt Hanna számára, hogy elmehetett megnézni egy felnőtteknek
szánt, erőszakos filmet, de még csak tízéves volt, és a rengeteg vér sokkolta. Biztos volt benne, hogy nem
lesz képes elaludni aznap este, úgyhogy az apja kitalálta Corneliust, hogy Hanna jobban érezze magát.
Cornelius volt az egyetlen kutya – többnyire uszkárként képzelték el, bár néha boston terrier lett belőle –,
aki elég erős volt, hogy küzdőtérre lépjen. Legyőzte a tigriseket és a többi ijesztő gladiátort is. Mindenre
képes volt, még arra is, hogy a halott gladiátorokat újra életre keltse.

Kitalálták a teljes háttértörténetét, megbeszélték, mit szeret csinálni a szabadnapjain, milyen szegecses
nyakörvet szeret a legjobban viselni, és mennyire vágyik egy barátnőre. Hanna és az apja néha az anyja
előtt is utaltak rá, aki erre csak értetlenkedett, pedig ezerszer elmagyarázták neki. Amikor Pötty
megérkezett, Hanna gondolt rá, hogy Corneliusnak nevezze el, de túlságosan fájt volna.

Az apja hátrébb csúszott a kanapén.

– Sajnálom, hogy a dolgok így alakultak.

Hanna úgy tett, mint akit nagyon érdekel a francia manikűrje.

– Mármint hogy?

– Mármint... velünk. – Megköszörülte a torkát. – Sajnálom, hogy nem tartottam veled a kapcsolatot.

Hanna a plafonra nézett. Ez nagyon nyálas volt.

– Nem nagy ügy.

Mr. Marin az ujjaival dobolt a dohányzóasztalon. Egyértelmű volt, hogy nagyon feszeng. Helyes.

– Szóval egyáltalán miért loptad el a barátod apjának a kocsiját? Anyádat már kérdeztem, hátha tudja, de
nem.

– Ez bonyolult – vágta rá Hanna. A sors iróniája: amikor a szülei válófélben voltak, mindent megpróbált,
hogy újra összehozza őket, mint Lindsay Lohan ikerszerepe az Apád-anyád idejöjjönben. A jelek szerint
elég lett volna csak néhányszor letartóztattatnia magát.

– Ugyan már! – nógatta Mr. Marin. – Szakítottatok? Felbosszantott?

– Azt hiszem.

– Ő mondta ki, hogy vége?

Hanna keserűen nyelt egy nagyot.

– Honnan tudod?

– Ha elengedett, talán nem volt méltó hozzád.

Hanna nem akarta elhinni, hogy az apja hangosan kimondta ezt. Nem is hitte el. Talán félrehallott
valamit. Talán túl hangosan hallgatta az iPodját.

– Gondoltál azóta Alisonra?

– Azt hiszem. Igen. – Hanna megint a kezét vizsgálgatta.

– Teljesen hihetetlen.

Hanna újra nagyot nyelt. Hirtelen sírhatnékja támadt.

– Igen.

Mr. Marin hátradőlt. A kanapé váratlan, fingó hangot adott. Évekkel ezelőtt erre megjegyzést tett volna,
most azonban hallgatott.

– Tudod, mi a kedvenc emlékem róla?

– Micsoda? – kérdezte Hanna halkan. Magában imádkozott, hogy a válasz ne az legyen: amikor eljöttetek
Annapolisba, és összebarátkozott Kate-tel.

– Nyár volt. Hetedikesek lehettetek. Elvittelek benneteket, kettőtöket Avalonba egy napra. Emlékszel?

– Homályosan. – Arra emlékezett, hogy túl sok tengervizes pillecukrot evett, kövérnek tűnt a bikinijében,
miközben Ali tökéletes volt mellette, meg hogy egy szörfös srác meghívta Alit a parti tűzrakásra, de Ali az
utolsó pillanatban nemet mondott.

– A parton ültünk, és néhány takaróval odébb volt ott egy fiú meg egy lány. Ismertétek a lányt az
iskolából, de nem olyasvalaki volt, akivel általában barátkoztatok. Valamiféle vizesüveg volt a hátára
csatolva, és egy szívószállal ivott belőle. Ali a testvérével beszélgetett, de a lánnyal nem foglalkozott.

Hanna hirtelen már tisztán emlékezett. A Jersey-parton állandóan rosewoodiakba lehetett botlani, az a
lány valójában Mona volt, a fiú pedig az unokatestvére. Ali cukinak találta, úgyhogy odament hozzá. Mona
szinte eksztázisba esett, hogy Ali a közelébe ment, de Ali odafordult hozzá, és mindössze annyit mondott:
„Hé, a tengerimalacaim is ilyen flakonból isznak!”
– Ez a kedvenc emléked? – fakadt ki Hanna. Ő jó mélyre eltemette, és biztosra vette, hogy Mona is.

– Még nem fejeztem be – intette le az apja. – Alison lement a vízhez a sráccal, de te ott maradtál, és
beszélgettél a lánnyal, mert szinte összetörte, hogy Ali otthagyta. Nem tudom, mit mondtál, de kedves
voltál vele. Nagyon büszke voltam rád.

Hanna fintorgott. Ő nem hitte, hogy kedves lett volna, talán éppen csak nem viselkedett kifejezetten
gonoszul. A Jenna-ügy után már nem élvezte annyira mások szekálását.

– Mindig olyan kedves voltál másokkal – mondta az apja.

– Egyáltalán nem – felelte Hanna halkan.

Emlékezett, hogyan beszélt az apjának Jennáról: „Nem hinnéd el, milyen ez a lány, apu – mondta. –
Jelentkezett a szerepre, amit Ali akart a musicalben, de hallanod kellett volna, hogyan énekelt. Mint egy
tehén.” Vagy: „Lehet, hogy Jenna Cavanaugh minden kérdésre tudta a választ az egészségügyi teszten, és
tizenkétszer húzódzkodott fel a tornateremben az Elnöki Erőpróbán, de akkor is lúzer.”

Az apja mindig jó hallgatóságnak bizonyult, amíg tudta, hogy Hanna nem mások szemébe mondja a bántó
dolgokat. Annál rettenetesebb volt, amit néhány nappal Jenna balesete után kérdezett, amikor vásárolni
mentek. Odafordult Hannához, és hirtelen megkérdezte: „Várjunk csak, az a lány, aki megvakult, nem ő
volt az, aki úgy énekel, mint egy tehén?” Látszott rajta, hogy fejben összekapcsolta a kettőt. Hanna nem
mert válaszolni, köhögőrohamot tettetett, aztán témát váltott.

Mr. Marin felállt, odalépett a zongorához. Amikor felnyitotta, por szállt fel, és amikor lenyomott egy
billentyűt, bádogszerű hang szólalt meg.

– Gondolom, anyád elmondta, hogy Isabel meg én összeházasodunk.

Hanna szíve összeszorult.

– Igen, említett valami ilyesmit.

– A jövő nyárra tervezzük, hacsak Kate számára nem alkalmatlan. Egy nyári főiskolai előkészítőn vesz
részt Spanyolországban.

A név hallatán Hanna felhúzta magát. Szegény kislány; Spanyolországba kell mennie.

– Szeretnénk, ha te is részt vennél az esküvőn – tette hozzá az apja. Amikor Hanna nem válaszolt,
folytatta. – Ha megtennéd. Tudom, ez elég különös. Ha így érzed, beszéljük meg. Jobban szeretném, ha
beszélnél velem, és nem autót lopnál.

Hanna szipogott. Hogy merészeli az apja feltételezni, hogy a lopások miatta történtek, meg az idétlen
házassága miatt? Azonban megakasztotta a gondolatot. Vagy mégis?

– Majd gondolkodom rajta – felelte.

Az apja végigfuttatta a kezét a zongorapad szélén.

– Az egész hétvégét Philadelphiában fogom tölteni. Szombatra a Le Bec-Finben foglaltattam asztalt.

– Tényleg? – Hanna akarata ellenére felujjongott. A Le Bec-Fin egy híres francia étterem volt Philadelphia
belvárosában, és már évek óta szeretett volna ott enni. Spencert és Alit elrángatta oda a családja, és ők
folyton nyafogtak miatta. Sznob, azt mondták, az étlap nem is angol, és tele van rusnya fejeket és arcokat
viselő, szőrmébe bújt, öreg nőkkel. Hanna számára azonban a Le Bec-Fin a glamour csúcsa volt.

– Es kivettem számodra egy lakosztályt a Four Seasonsben – tette hozzá Mr. Marin. – Tudom, hogy elvben
büntetésben vagy, de anyád azt mondta, hogy nem baj.

– Komolyan? – tapsikolt Hanna. Imádott luxushotelekben megszállni.

– Medencéje is van – somolygott az apja. Hanna különösen imádta a wellnesshoteleket. – Szombat délután
korán átjöhetnél, hogy ússz egyet.

Hanna hirtelen elkomorodott. Szombat... a Foxy napja.

– Lehetne inkább vasárnap?

– Hát, nem. Csak a szombat jó.

– Akkor nem tudok menni. – Hanna az ajkát rágta.

– Miért?
– Csak... akkor van ez a bál. Igazából fontos.

Az apja összefonta a kezét az ölében.

– Az anyád elenged bálba azok után, amit csináltál? Azt hittem, szobafogságban vagy.

Hanna vállat vont.

– Már jóval korábban megvettem a jegyeket. Drágák voltak.

– Nagyon sokat jelentene számomra, ha eljönnél – mondta halkan az apja. – Szeretnék veled tölteni egy
hétvégét.

Őszintén zaklatottnak nézett ki. Szinte mint aki a sírás szélén áll. És Hanna is szeretett volna vele tölteni
egy hétvégét. Az apja emlékezett a lávapadlóra, arra, hogy áradozott a Le Bec-Finről, és mennyire
szerette a csillogó hoteleket medencével. Hanna agyán átfutott, hogy vannak-e ilyen közös pillanatai Kate-
tel. Nem akarta, ho gy legyenek. Azt akarta, hogy ő legyen a különleges.

– Azt hiszem, meg tudom oldani – felelte végül.

– Nagyszerű! – mosolygott rá Mr. Marin.

– Cornelius Maximilian kedvéért – tette hozzá Hanna, és félénken sandított rá.

– Még jobb.

Hanna figyelte, ahogy az apja beszáll a kocsijába, és lassan elhajt. Meleg, bizsergő érzés töltötte el. Olyan
boldog volt, hogy eszébe sem jutott előszedni a kamra hátuljába rejtett zacskó chipset. Szeretett volna
végigtáncolni a házon.

Amikor meghallotta, hogy az emeleten csörög a BlackBerryje, észbe kapott. Annyi teendő van! Meg kell
mondania Seannak, hogy nem megy a Foxyira. Fel kell hívnia Monát is, aztán választania kell egy
fantasztikus ruhát, amiben megjelenhet a Le Bec-Finben. Talán azt a csinos Theory öves ruhát, amit eddig
még nem tudott sehová felvenni?

Felszaladt a lépcsőn, felkapta a telefonját. A homloka ráncba szaladt. Üzenete jött.

Öt egyszerű szó.

Hanna. Marin. Vakította. Meg. Jennát.

Mit gondolna rólad apuci, ha tudná?

Figyellek, Hanna, és jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok.

A.
 18.
Vedd körül magad normális dolgokkal, akkor talán te is normális leszel

OLYAN SZERENCSÉS VAGY, hogy ingyen bemehetsz a Foxyra! – mondta Emily nővére, Carolyn. – Tényleg ki
kellene használnod.

Péntek reggel volt. Emily és Carolyn a ház előtt várták, hogy az anyjuk elvigye őket a kora reggeli
edzésre. Emily a hajába túrt, és a nővéréhez fordult. Csapatkapitányként ingyenjegyeket kapott, de fura
érzés volt bálba menni ilyen hamar Ali temetése után.

– Nem mintha elmennék. Nincs is kivel. Bennel már nem járunk, szóval...

– Menj egy barátoddal! – Carolyn szőlőzsírt kent vékony, természetesen rózsaszín ajkára. – Mi nagyon
szívesen elmennénk Topherrel, de az összes bébiszitterkedéssel keresett pénzem rámenne egy jegyre.
Úgyhogy inkább megnézünk náluk egy filmet.

Emily rápillantott. Carolyn végzős volt, és nagyon hasonlított Emilyre: ugyanaz a szőkésvörös, klórtól
kiszívott haj, szeplős arc, világos szempillák, erős, tömör úszótestalkat. Amikor Emilyből csapatkapitány
lett, tartott tőle, hogy Carolyn féltékenykedni fog – elvégre ő volt az idősebb. Carolyn azonban nem vette
a szívére. Emily titokban szerette volna látni, milyen az, amikor valamin felbolydul. Csak egyszer.

– Ó, jut eszembe! – kapta fel a fejét Carolyn. – Tegnap láttam rólad egy fura képet.

Emily szeme előtt összeszűkült a világ.

– Képet? – ismételte rekedten. A fényképautomatás képre gondolt, amit A. küldött át neki az előző nap.
Már el is terjesztette. Kezdődik.

– Aha, a tegnapi Tate elleni versenyről – emlékeztette Carolyn. – Úgy nézel ki, mint akit... nem is tudom,
rajtakaptak? Nagyon fura az arckifejezésed.

Emily pislantott. Scott képe. Tobyval. Megfeszített izmai elernyedtek.

– Ó – bökte ki.

– Emily?

Emily felpillantott, és némán levegő után kapott. Néhány méterre tőlük az úton Maya állt, a lába között
kék Trek mountain bike-ja. Göndör, barnásfekete haját hátratűzte az arcából, fehér farmerdzsekijének
ujját feltűrte. A szeme alatt sötét karikák ültek. Fura volt ilyen korán reggel látni.

– Szia – nyögte ki Emily. – Izé, mi a helyzet?

– Ez volt az egyetlen hely, ahol úgy gondoltam, tényleg el tudlak kapni – intett Maya a házuk felé. – Egy
szót sem szóltál hozzám, nem is tudom, hétfő óta?

Emily a válla felett újra Carolynra nézett, de ő már a lila North Face hátizsákja első zsebében kotorászott.
Megint A. képe jutott eszébe. Hogyan szerezhette meg azokat a képeket? Nem Maya tette el őket? Vagy
volt még több is?

– Sajnálom – fordult Mayához. Nem tudta, mit csináljon a kezével, úgyhogy a postaláda (a házuk miniatűr
másolata) tetejére tette. – Eléggé elfoglalt voltam.

– Aha, az látszik.

A Maya hangjából kicsendülő keserűségtől Emily tarkóján égnek álltak a szőrszálak.

– Ho... hogy érted?

Maya azonban csak üres és szomorú tekintettel nézett rá.

– Én... csak arra gondoltam, hogy nem hívtál vissza.

Emily meghúzta piros kapucnis felsője zsinórját.

– Menjünk oda! – motyogta, és a telek szélére sietett, egy szomorúfűzfa alá. Csak azért akart elvonulni,
hogy Carolyn ne hallgatózhasson, de sajnos meglehetősen izgalmas volt a fa lelógó, mindent takaró ágai
alatt. A napfény halványzöldes árnyalatot kapott, és Maya bőre... harmatosnak tűnt. Mint egy erdei
tündér.

– Ami azt illeti, kérdezni is szerettem volna tőled valamit – suttogta Emily, és igyekezett kizárni a
gondolatai közül a szexi tündéreseket. – Azok a fényképek, tudod, amik kettőnkről készültek az
automatában?

– Aha – Maya olyan közel hajolt, hogy Emily szinte érezte a hajszálai végét az arcán. Mintha számtalan új
idegvégződése nyílt volna, amelyek most egyszerre bizseregnének.

– Látta őket valaki? – kérdezte Emily súgva.

Maya csak egy pillanat elteltével válaszolt.

– Nem...

– Biztos?

Maya madárszerű mozdulattal oldalra biccentette a fejét, és elvigyorodott.

– De ha akarod, megmutathatom mindenkinek. – Amikor látta, hogy Emily összerezzen, a játékos szikra
kihunyt a szemében. – Várj csak. Ezért kerültél? Azt hitted, hogy tényleg megmutogattam mindenkinek?

– Nem tudom – motyogta Emily, és a lábával a fűz vastag, föld fölé nyúló gyökerét csiszatolta. A szíve
olyan sebesen vert, hogy biztos volt benne: ez már világrekord.

Maya odanyúlt, és megfogta Emily állát, majd maga felé fordította.

– Nem tennék ilyet. Magamnak akarom megtartani.

Emily kirántotta magát a kezéből. Erre nem kerülhet sor a házuk előtt.

– Van valami más is, amit tudnod kell. Én... én találkoztam valakivel.

– Milyen valakivel? – hajtotta a fejét oldalra Maya.

– A neve Toby. Nagyon kedves. És... és azt hiszem, kedvelem.

Maya hitetlenkedve pislogott, mintha Emily azt vallotta volna meg, hogy beleszeretett egy kecskébe.

– És azt hiszem, megkérem, hogy jöjjön velem a Foxyra – folytatta Emily. A dolog csak most jutott eszébe,
de helyesnek érződött. Tetszett neki, hogy Toby nem tökéletes, és nem is akar az lenni. Ha elég erősen
igyekezett, majdnem arról a bökkenőről is képes volt megfeledkezni, hogy Toby Jenna mostohatestvére.
Ha pedig egy fiúval megy a Foxyra, az érvényteleníti a Noel buliján készült képeket, és mindenkinek
bebizonyítja, hogy nem leszbikus.

Ugye?

Maya csettintett a nyelvével.

– A Foxy nem holnap van? Mi lesz, ha már vannak tervei?

Emily csak vállat vont. Meglehetősen biztosra vette, hogy Tobynak nincsenek tervei.

– Különben meg azt hittem, azt mondtad, hogy a Foxy elég drága.

– Izé, kineveztek az úszócsapat kapitányának. Kaptam ingyenjegyeket.

– Nahát – bökte ki Maya egy rövid szünet után; Emily szinte ki tudta szagolni a csalódottságát, mint a
feromont. Maya győzte meg Emilyt, hogy hagyja abba az úszást. – Hát akkor gratulálok, vagy valami.

Emily burgundi vörös Vans cipőjét nézte.

– Köszönöm – felelte, bár Maya egyértelműen nem jó szándékkal mondta. Érezte, hogy a másik arra vár,
hogy felnézzen, és közölje: Te buta, csak vicceltem. Emilyt elöntötte a bosszúság. Miért kell így
megnehezítenie? Miért nem lehetnek egyszerűen barátok?

Maya szipogott, aztán kitört a lomb alól, vissza Emilyék udvarába. Emily követte, és akkor látta meg, hogy
az anyja az ajtóban áll. Mrs. Fields rövid haját keményre lakkozta, és az arcán a Ne állj az utamba, sietek!
kifejezés ült. Amikor észrevette Mayát, elsápadt.

– Emily, ideje indulni – vakkantotta.

– Persze – csiripelte Emily. Nagyon nem akarta, hogy az anyja ennek tanúja legyen. Visszafordult Maya
felé, aki már a járdaszegélynél állt, a biciklije mellett, és őt nézte.

– Nem változtathatod meg, hogy ki vagy, Emily – szólt vissza hangosan. – Remélem, ezzel tisztában vagy.

Emily érezte, hogy az anyja és a nővére kérdőn néz rá.

– Nem tudom, miről beszélsz – kiáltott vissza ugyanolyan hangosan.

– Emily, el fogsz késni! – figyelmeztette Mrs. Fields.

Maya még egy búcsúpillantást vetett rá, aztán gyorsan nekilódult az útnak. Emily nagyot nyelt. A szíve
kétfelé húzta. Egyrészt dühös volt, amiért Maya itt kereste meg, a saját udvarán, Carolyn és az anyja
előtt. Másrészt ugyanazt érezte, mint amikor hétévesen véletlenül eleresztette a Disney Worldben
kikönyörgött Miki egér formájú léggömb zsinórját. Addig nézte az ég felé szállni, amíg már nem látta. Az
utazás hátralévő részében csak erre gondolt, amíg az anyja azt nem mondta: „Csak egy lufi volt, drágám!
És a te hibád: te engedted el!”

Visszacsoszogott a Volvóhoz, és veszekedés nélkül átengedte Carolynnak az első ülést. Amikor kiálltak az
útra, még egyszer Maya után pillantott – az alakja már csak egy kis pont volt a távolban –, aztán vett egy
mély lélegzetet, és az anyja üléstámlájára tette a kezét.

– Tudod mit, anyu? Meg fogok kérni egy fiút, hogy jöjjön el velem a jótékonysági bálba holnap.

– Milyen jótékonysági bálba? – kérdezte Mrs. Fields feszülten, és a hangja arról árulkodott, hogy jelenleg
nincs megbékélve a lányával.

– A Foxyra – felelte Carolyn, miközben a rádiót tekergette. – Minden évben van, és még a hírekben is
leadják. Akkora esemény, hogy van lány, aki megműtteti magát miatta.

Mrs. Fields csücsörített.

– Nem biztos, hogy szeretném, hogy elmenj.

– De ingyenjegyem van. Mert csapatkapitány lettem.

– Muszáj elengedned, anyu – sürgette Carolyn is. – Annyira nagyszerű!

Mrs. Fields a visszapillantóban Emilyre nézett.

– Ki az a fiú?

– Hát, a neve Toby. Régen a mi iskolánkba járt, de azóta átment a Tate-be – magyarázta Emily, kihagyva,
hogy hol töltötte Toby az elmúlt három évet és miért. Szerencséjére az anyja nem emlékezett minden vele
egykorú rosewoodi gyerek pontos körülményeire, mint néhány másik anya. Carolynnak sem ugrott be a
név (ő azonnal elfelejtette a botrányokat, még a szaftos hollywoodiakat is). – Nagyon kedves, és kiváló
úszó. Sokkal gyorsabb Bennél.

– Az a Ben is kedves volt – mormolta Mrs. Fields.

Emily összeszorította a fogát.

– Aha, de Toby sokkal-sokkal kedvesebb. – Szerette volna hozzátenni: Ne aggódj, fehér, de nem volt hozzá
bátorsága.

Carolyn megfordult az ülésben.

– Nem ő van a képen, amit láttam?

– De igen – felelte Emily halkan, mire Carolyn az anyjukhoz fordult.

– Nagyon jó. Megverte Tophert kétszáz gyorson.

Mrs. Fields erre halványan Emilyre mosolygott.

– Elvben szobafogságban vagy, de a hét körülményeire való tekintettel elmehetsz. Plasztikai sebészetről
viszont szó sem lehet.

Emily a homlokát ráncolta. Ez megint olyan nevetséges túlzás volt, ami miatt az anyja aggódni szokott.
Tavaly megnézett egy tájékoztatót a metamfetaminokról, és hogy mindenhol megtalálhatók, még a
magániskolákban is, és azonnal kitiltotta a házból a Sudafedet, mintha Emily és Carolyn mini
kábszerlabort akartak volna felállítani a hálószobájukban. Elkínzottan felnevetett.
– Nem akartam...

Mrs. Fields azonban kuncogni kezdett, és a tükörben Emily szemébe nézett.

– Csak viccelek. – Az utca végén távolodó Maya felé biccentett, és hozzátette. – Jó látni, hogy új barátokat
szerzel.
 19.
Vigyázz a billogos lányokkal!

A STRAWBERRY RIDGE JÓGASTÚDIÓ egy átépített pajta volt Rosewood túlsó felén. Amíg elbiciklizett odáig,
Aria átment egy dohányszínű, fedett hídon, és elhagyta a Hollis Főiskola Művészeti Karának épületeit, a
bájosan romos, lila-rózsaszín-kék festékkel befröcskölt gyarmati házakat. A kerékpárt beerőltette a jóga-
stúdió előtti tárolóba, ami már így is tele volt; a többi bicikli vázát teleragasztották A HÚS GYILKOSSÁG
és ÁLLATVÉDŐK matricákkal.

Megállt az előtérben, és végignézett a slampos, festetlen arcú lányokon és a szőrös, hajlékony fiúkon.
Megbolondult, hogy szó szerint vette A. utasítását? Strawberry Ridge jógastúdió, holnap reggel 7:30. Ne
késs el! És készen állt rá, hogy találkozzon Meredithszel? Lehet, hogy A. csapdába csalta. Lehet, hogy A.
itt van.

Aria eddig csak háromszor látta Mereditht: először, amikor az apja meghívására érkezett a koktélpartira,
egyszer, amikor rajtakapta őket az autóban, és végül nemrég a Victoryban. Mégis akárhol felismerte
volna. Most is meglátta: ott állt a szekrény előtt, és matracokat, takarókat, habszivacs hengereket és
gumiszalagokat rángatott elő belőle. Barna haját kócos lófarokba kötötte, a csuklója belső oldalán látható
volt a rózsaszín pókhálótetkó.

Észrevette Ariát, és rámosolygott.

– Új vagy, igaz? – Aria szemébe nézett, és Aria egy dermesztő pillanatig biztosra vette, hogy felismerte.
Azonban Meredith elfordult, és betett egy CD-t a hordozható lejátszóba. Indiai szitárzene hangzott fel. –
Már próbáltad az astangát ezelőtt?

– Izé, igen – felelte Aria.

Meglátott egy táblát egy asztalon: Egyéni órák: 15$. Előszedett egy tízest és egy ötöst, a pultra tette, és
azon gondolkodott, honnan tudta A., hogy Meredith itt lesz – és hogy A. is itt van-e.

Meredith rámosolygott.

– És úgy látom, tudod a titkot, hm?

– Te... tessék? – dadogta Aria zakatoló szívvel. – A titkot?

– Hoztál saját matracot. – Meredith az Aria hóna alatt lévő piros jógamatracra mutatott. – Olyan sokan
jönnek ide, hogy a közöseket használják. Nem tőlem hallottad, de le lehetne kaparni a lábgombát róluk, és
melegszendvicsre tenni.

Aria megpróbált mosolyogni. Amióta először elment Alivel jógázni, még hetedikben, mindig vitte magával
a saját matracát. Ali azt szokta mondani, hogy a közös matracokon nemi betegséget lehet kapni.

Meredith hunyorítva nézett rá.

– Ismerősnek tűnsz. A rajzcsoportomba jársz?

Aria a fejét rázta. Egyszerre megérezte, hogy a helyen átható láb- és füstölőszag uralkodik. Az a fajta
jógastúdió volt, ahová Ella járna. Sőt talán már volt is itt.

– Mi a neved?

– Öö, Alison – vágta rá Aria. A saját neve nem volt túl gyakori, és tartott tőle, hogy Byron megemlítette
Meredithnek.

A gondolat megakasztotta. Beszélt vajon Byron Meredithnek Ariáról?

– Pont úgy nézel ki, mint az a lány a rajzcsoportban, ahol kisegítek – mondta Meredith. – De még csak
most indult a csoport, folyton összekeverek mindenkit.

Aria felvett egy tanfolyami szórólapot: Ismerd meg a csakráidat!

– Szóval másoddiplomázol?

– Igen, művészeti mesterképzésre járok.

– Mi a... mit alkotsz?

– Hát, mindenfélét. Festek, rajzolok... – Meredith elnézett Aria válla felett, és intett valakinek, aki akkor
lépett be. – De nemrég felfedeztem az égetést.

– Micsodát?

– Az égetést. Vasdarabokból hegesztéssel szavakat alakítok ki, és aztán nagy fadarabokra égetem őket.

– Ez akkor olyasmi, mint a marhabillog?

Meredith lehajtotta a fejét.

– Hiába igyekszem elmagyarázni, az emberek azt hiszik, megőrültem.

– Dehogy – sietett megnyugtatni Aria. – Ez tök jó.

Meredith az órára sandított.

– Van még egy kis időnk, mutathatok néhány képet. – Benyúlt a mellette lévő csíkos vászontáskába, és
elővette a telefonját. – Ezeket pörgesd át.

A képeken világos fadarabok voltak; néhányon csak egy-egy betű állt, másokon rövid szövegek, mint kapj
el vagy kontrollmániás. A betűk formája kissé különös volt, de a fába égetve nagyon is jól néztek ki. Aria
még egyet lapozott. A következő egy hosszabb fadarab volt, és az idézet rajta: Tévedni emberi dolog, de
isteni érzés.

– Mae West – nézett fel Aria.

Meredith felragyogott.

– Az egyik kedvenc idézetem.

– Nekem is. – Aria visszaadta a telefont. – Ezek nagyon jók.

– Örülök, hogy tetszenek – mosolygott Meredith. – Lehet, hogy néhány hónap múlva kiállítom őket.

– Meg... – Aria összeszorította a száját. Meglepődtem – akarta mon dani. Nem számított rá, hogy Meredith
ilyen lesz. Amikor elképzelte, csa k kellemetlen személyiségvonások jutottak eszébe. A képzeletbeli
Meredith művészettörténetet tanult, és egy kicsi, zsúfolt galériában dolgozott valahol a főúton, ahol
Hudson River School tájképeket adtak el gazdag öregasszonyoknak. Egy másik változatban Kelly
Clarksont hallgatott, imádta a Laguna Beach sorozatot, és ha felbátorították, levetkőzött volna, hogy
bejusson a Girls Gone Wild-ba. Arra Aria sosem gondolt, hogy Meredith maga is alkothat. Mi szüksége
lenne Byronnak egy művészre? Ott van neki Ella.

Meredith üdvözölt egy másik tanulót. Aria belépett a főterembe, ami magas volt, egészen a pajta
gerendázatáig ért, karamellszín parkettája fényes volt. Mindenhol indiai mintás textilek lógtak. A
legtöbben már a saját matracukon feküdtek hanyatt. Különös csend volt.

Aria körülnézett. Egy barna lófarkas, vastag combú lány hídba nyomta fel magát. Egy nyurga srác lefelé
néző kutyapózból éppen magzatpózba kucorodott, közben erőteljesen szuszogott az orrán át. Egy szőke
lány a sarokban ülve fordította oldalra a felsőtestét. Amikor meglátta az arcát, Aria gyomra összeszorult.

– Spencer?

Spencer elsápadt és feltérdelt.

– Ó – bökte ki. – Aria. Szia.

Aria nagyot nyelt.

– Mit csinálsz itt?

– Jógázom? – nézett rá Spencer értetlenül.

– Nem, azt látom, de... – Aria megrázta a fejét. – Úgy értem, valaki mondta neked, hogy gyere ide, vagy...?

– Nem. – Spencer szeme gyanakodva összeszűkült. – Várj csak, hogy érted ezt?

Aria pislogott. Szeretnéd tudni, ki vagyok, igaz? Közelebb vagyok, mint gondolnád.

Spencerre nézett, aztán Meredithre, aki az előtérben beszélgetett valakivel, aztán megint Spencerre. A
gondolatai egyre gyorsabban pörögtek. Ebben a helyzetben valami nagyon-nagyon nem volt rendjén.
Dörömbölő szívvel kihátrált az előtérbe, aztán az ajtóhoz szaladt, meglökve egy magas, szakállas,
tornadresszes fickót. A kinti világ őrjítően semmibe vette a rémületét: a madarak csiripeltek, a fenyők
integettek, egy nő babakocsit tolt, és közben a telefonján beszélgetett.

Aria a kerékpártároló felé vetődött, és kinyitotta a biciklije lakatját. Ekkor valaki megfogta a karját, és
keményen megszorította. Meredith állt mellette, és rezzenéstelen tekintettel nézte. Aria szája elnyílt,
hangosan kapott levegő után.

– Nem maradsz? – kérdezte Meredith.

– Én... izé, családi vészhelyzet – dadogta Aria. Kirántotta a biciklit, felpattant és eltekert.

– Várj! – kiáltotta Meredith. – Hadd adjam vissza a pénzedet!

Aria azonban addigra már félúton volt a következő sarok felé.

 20.
Mellesleg a laissez-faire annyit tesz,
el a kezekkel!

PÉNTEKEN, KÖZGÁZ FAKULTÁCIÓN Andrew Campbell áthajolt a padok között, és megkopogtatta Spencer
jegyzetfüzetét.

– Szóval, elfelejtettem. Limuzinnal vagy kocsival megyünk a Foxyra?

Spencer az ujjai között pörgette a ceruzáját.

– Hm, azt hiszem, kocsival.

Nehéz döntés volt. Amennyire Spencer általában imádta a bálokat, mindig limuzint akart. És azt is
szerette volna, ha a családja látja, hogy komolyan gondolja a randevút Andrew-val. Csak olyan fáradt volt.
Egy új szerelem csodálatos, de kemény próbatétel volt: egyszerre próbálni időt szakítani a találkozásokra
és megmaradni a Rosewood Day legbecsvágyóbb diákjának. Előző este hajnali fél háromig dolgozott a
leckéin. A jógaórán – miután Aria olyan furcsa módon kirohant – elaludt. Talán meg kellett volna említenie
az A.-tól kapott üzenetet, de hát Aria elmenekült, mielőtt Spencer megtehette volna. Talán el kellene
mennie az iskolanővérhez, és a heverőn szundítani egyet?

Andrew nem tehetett fel több kérdést. Mr. McAdam feladta a harcát a mennyezeti projektorral – ez
minden órán újrakezdődött –, és megállt a táblánál.

– Alig várom, hogy hétfőn olvashassam a házi dolgozataikat – dörögte. – És van egy meglepetésem is. Aki
elküldi nekem holnapig, öt plusz pontot kap a gyors munkáért.

Spencer zavarodottan pislogott, elővette a telefonját, és megnézte a dátumot. Mikor lett péntek? A hétfői
naphoz ugrott. Valóban ott volt: közgáz beadandók.

Még el sem kezdte őket. Még csak nem is gondolt rájuk. A keddi hitelkártya-fiaskó után ki akarta venni
McAdams ajánlott könyveit a könyvtárból, csak aztán jött Wren, és a négyes alá máris nem számított
annyira. Semmi más nem számított.

A szerda éjjelt Wrennél töltötte. Csütörtökön, miután a harmadik óra után lopózott be az iskolába, ellógta
az edzést, és visszament Philadelphiába, de vonattal, nem kocsival, mert azt gondolta, így gyorsabb lesz.
Csakhogy a vonata késett, úgyhogy mire beért a Harmincadik utcához, már csak háromnegyed órája
maradt, mielőtt vissza kellett indulnia, hogy vacsorára hazaérjen. Wren kiment hozzá az állomásra, és egy
eldugott padon csókolóztak a váróterem virágárus bódéja mögött, ahonnan orgonaillatúan és csókoktól
kipirulva álltak fel.

Most azonban ráébredt, hogy a Pokol első tíz strófáját is hétfőre kell lefordítania olaszból. És írnia kell
egy háromoldalas esszét Platónról. Számtandolgozat is lesz, és meghallgatás A vihar szerepeire, az iskola
első színielőadására a szezonban. A padra hajtotta a fejét.

– Ms. Hastings?

Spencer riadtan emelte fel a fejét. Már kicsengettek, mindenki kiment, csak ő volt még a teremben.
Tunyacsáp fölötte tornyosult.

– Elnézést, hogy felébresztettem – mondta jegesen.

– Nem... én igazán nem... – nyögte ki Spencer, és összeszedte a holmijait. De már késő volt. Tunyacsáp
már letörölte a tábláról a jegyzeteket. Spencer látta, hogy lassan ingatja a fejét, mintha azt mondaná:
reménytelen.

– Na jó – suttogta Spencer. A számítógépe előtt ült könyvekkel és jegyzetekkel körülvéve. Lassan, némán
újra felolvasta az első esszékérdést.

Magyarázza meg Adam Smith „láthatatlan kéz” elméletét a laissez-faire gazdaságelmélet keretein belül,
és adjon rá egy modern kori példát.

Hát, rendben.

Normális körülmények között betűről betűre elolvasta volna az órai jegyzeteket és Adam Smith könyvét
is, megjelölte volna az idevonatkozó szakaszokat, és vázlatot készített volna, mielőtt belefog. Most nem
így volt. Még csak arról sem volt fogalma, hogy egyáltalán mit jelent a laissez-faire. A kereslet és kínálat
viszonyához van köze? Mi benne a láthatatlan? Beírta a kulcsszavakat a Wikipédia keresőjébe, de komplex
és ismeretlen elméleteket kapott. Az órai jegyzetei is hasonlóak voltak: nem is emlékezett, mikor írta le
őket.

Tizenegy hosszú és kemény éven át dolgozott az iskolában, mint egy rabszolga – tizenkettő, ha a
Montessori-óvodai osztályt is hozzászámította. Most az egyszer nem írhatna valami béna, négyes alá
esszét, aztán majd a félév során később kijavítja a jegyet?

De a jegyek most még fontosabbak voltak, mint valaha. Tegnap, amikor el kellett egymástól szakadniuk a
pályaudvaron, Wren felvetette, hogy az év végén le kellene zárnia a középiskolát, és a Pennre
jelentkeznie. Spencer rögtön beleszeretett az ötletbe, és az utolsó néhány percben, amíg a vonata beállt, a
közösen bérelt lakásukról álmodoztak. Külön tanulósarkot fognak kialakítani maguknak, és lesz egy
macskájuk is – Wrennek kiskorában nem lehetett, mert a testvére allergiás volt.

A hazaúton Spencer fejében csak még nagyobb méreteket öltött a terv, és amint belépett a szobájába,
megnézte, van-e elég kreditje, hogy év végén egyetemre jelentkezhessen. Még a Penn jelentkezési lapját
is letöltötte. Kicsit zűrös volt a dolog, mert Melissa is a Pennre járt, de Spencer úgy gondolta, az iskola
elég nagy ahhoz, hogy ne akadjanak össze.

Sóhajtott, és a Sidekickjére pillantott. Wren azt mondta, öt és hat között hívja majd, most pedig már fél
hét volt. Spencert zavarta, ha az emberek nem azt csinálják, amit megígértek. Átfutotta a nem fogadott
hívásokat, hátha ott lesz a szám, és még a hangpostáját is felhívta, hátha nem volt hálózata. De nem volt
új üzenete.

Végül megpróbálta ő felhívni Wrent. A hívás hangpostára ment. Spencer az ágyára dobta a telefonját, és
megint a kérdésekre nézett. Adam Smith. Laissez-faire. Láthatatlan kéz. Nagy, erős, brit orvoskéz.
Minden porcikáján.

Leküzdötte a késztetést, hogy újra telefonáljon. Túlságosan középiskolás dolognak tűnt – amióta Wren
megjegyezte, hogy olyan felnőttnek tűnik, Spencer kétszer is meggondolta minden tettét. A csengőhangja
a Black Eyed Peas My Humps száma volt – lehet, hogy Wren ezt nem ironikusnak látja, mint ő, csak
egyszerűen gyerekesnek? És mi van a plüssmajmos kabalakulcstartóval, amit a hátizsákjára tűzött? És
egy idősebb lány vajon fennakadt volna azon, amikor Wren lenyúlt egy tulipánt a virágárus standjáról, és
átadta neki, mert hogy bajba kerülhetnek miatta?

A nap lassan a fák koronája közé ereszkedett. Amikor az apja bedugta a fejét az ajtón, Spencer
összerezzent.

– Nemsokára eszünk – mondta az apja. – Melissa ma nem csatlakozik.

– Rendben – felelte Spencer.

Az apja napok óta most szólt hozzá először ellenségesség nélkül. A fény megcsillant platina Rolexének
üvegén, és az arca csaknem... bűnbánó volt.

– Hoztam neked fahéjas tekercset, amit úgy szeretsz. Kicsit felmelegítem őket.

Spencer pislantott. Amint meghallotta a szavakat, már érezte is az illatot. Az apja tudta, hogy a Struble
pékség fahéjas tekercse az ő kedvence, de a pékség elég messze esett az ügyvédi irodájától, és ritkán volt
ideje beugrani értük. Ez most határozottan egy fahéjas olajág volt.

– Melissa szerint van partnered a Foxyra – folytatta az apja. – Ismerjük?

– Andrew Campbell – vágta rá Spencer, mire Mr. Hastings felvonta a szemöldökét.

– Az osztályelnök Andrew Campbell?

– Igen. – Ez érzékeny pont volt. Andrew Spencerrel szemben nyerte el a posztot, és a szüleit összetörte,
hogy a lányuk veszített. Elvégre Melissa osztályelnök volt.

Mr. Hastings elégedettnek tűnt a válasszal. A padlóra pillantott.

– Hát, jó, hogy neked... úgy értem, jó, hogy ennek a zűrzavarnak vége.

Spencer remélte, hogy az arca nem égővörös.

– Izé, anyu mit gondol?

Az apja egy halvány mosollyal felelt.

– Majd ő is megbékél. – Azzal megveregette az ajtófélfát, és kilépett a folyosóra.

Spencer furcsa bűntudatot érzett. A fahéjas tekercs illatába már-már szenes szag keveredett.

Megszólalt a telefonja. Először megriadt, aztán rávetette magát.

– Szia! – Wren hangja boldogan, hangosan szólalt meg, és ez azonnal felbosszantotta. – Mi újság?

– Hol voltál? – csattant fel Spencer.

– Néhány egyetemi haverommal lógtunk a műszakom előtt – felelte Wren egy pillanatnyi szünet után.

– Miért nem hívtál korábban?

– Nagy volt a hangzavar a bárban. – Megváltozott a hangja, távolibb, bosszús lett.

Spencer ökölbe szorította a kezét.

– Sajnálom – mondta. – Azt hiszem, egy kicsit ideges vagyok.

– Spencer Hastings ideges? – Hallotta, hogy Wren mosolyog. – Miért?

– Közgáz esszé – sóhajtott Spencer. – Lehetetlen.

– Uh – felelte Wren. – Hagyd ki! Gyere el hozzám!

Spencer elhallgatott. Az asztalon szanaszét hevertek a jegyzetei, a földön ott feküdt a heti dolgozat. A
négyes alá úgy izzott, mint egy neonlámpa.

– Nem lehet.

– Hát jó – nyögött fel Wren. – Akkor holnap? Egész napra az enyém leszel?

Spencer az ajkába harapott.

– A holnap se jó. El kell mennem... erre a jótékonysági izére. Az egyik osztálytársammal.

– Randevúzol?

– Nem igazán.

– Miért nem nekem szóltál?

Spencer a homlokát ráncolta.

– Nem is kedvelem. Csak az osztálytársam. De ha nem akarod, nem megyek, komolyan.

Wren halkan nevetett.

– Csak vicceltem. Menj a jótékonysági izére, érezd jól magad! Majd vasárnap találkozunk. – Aztán arra
hivatkozva, hogy rohannia kell a kórházba, elbúcsúzott. – Sok sikert a dolgozatodhoz! – tette még hozzá. –
Biztosra veszem, hogy megoldod.

Spencer vágyakozva nézte a Hívás vége feliratot a telefonján. Teljes egy perc negyvenhat másodpercig
beszélgettek.

– Hát persze hogy megoldom – suttogta a telefonnak. – Ha kapok egy hét haladékot.

Amikor ellépett a számítógépe mellett, észrevette, hogy új e-mail-je jött, öt perce, amikor az apjával
beszélt.

Szeretnéd a könnyű ötöst? Szerintem tudod, hol találod.

A.

Spencer gyomra összeszorult. Kipillantott az ablakon, de a kertjükben nem állt senki. Kidugta a fejét,
hátha valaki felszerelt egy kamerát vagy egy mikrofont – de csak a ház szürkésbarna kőfalát látta.

Melissa a közös gépen tárolta az esszéit. Ugyanolyan megszállott volt, mint Spencer, mindent elmentett.
Spencernek még csak engedélyt sem kellett volna kérnie, hogy belenézhessen – a megosztott meghajtón
voltak.

De hogy a pokolba tud erről A.?

Nagy volt a kísértés. De... nem. Spencer egyébként sem hitte, hogy A. segíteni akar. Ez egy alaposan
kidolgozott csapda? A. valójában Melissa?

– Spencer! – kiáltott fel az anyja a földszintről. – Vacsora!

Spencer lecsukta a levelet a tálcára, és elgondolkodva az ajtóhoz lépett. A helyzet úgy állt, hogy ha
lenyúlja Melissa dolgozatát, lesz ideje, hogy befejezze az összes többit, és még Wrennel is találkozzon.
Megváltoztatna néhány szót... használhatná a szótárat is. És soha többé nem tenne ilyet.

A gépe újra jelzett. Spencer visszafordult.

Ui.: Bántottatok, úgyhogy én is bántani foglak titeket. Vagy

talán inkább bántsak egy bizonyos új fiút? Vigyázzatok – akkor bukkanok majd fel, amikor a
legkevésbé várjátok!

A.
 21.
Titkos rajongó...

HANNA PÉNTEK DÉLUTÁN a focilelátón ült és nézte, ahogy a Rosewood Day fiúcsapata összecsap a Lansing
Előkészítővel. De nem igazán tudott összpontosítani. Általában szépen manikűrözött körmét lerágta, a
hüvelykujja vérzett, annyit piszkálta idegességében, és a szeme úgy kivörösödött a kialvatlanságtól,
mintha begyulladt volna. Odahaza kellett volna elrejtőznie. A lelátó túlságosan nyilvános volt.

Figyellek, Hanna – üzente A. –, jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok.

De talán ez is csak olyasmi, mint amit a politikusok szoktak mondani a terrortámadásokról: ha elrejtőzöl
odahaza, mert attól félsz, hogy lecsapnak, a terroristák máris nyertek. Ki fog ülni a lelátóra, és nézi a
focit, mint tavaly és azelőtt is.

Akkor azonban körülnézett. Hogy valaki igazán, tényleg tud a Jenna-ügyről, és kész őrá kenni,
megrémítette. És mi lesz, ha A. valóban elmondja az apjának? Ne most! Ne most, amikor a dolgok éppen
egy kissé jobbra fordulnának.

Ezredszerre is az épület felé fordult, a nyakát nyújtogatva kereste Monát. A meccsnézés közös
hagyományuk volt: Southern Comfortot kevertek a sziruposan édes, diétás, helyben beszerzett Dr.
Peppersbe, és szexi sértéseket kiabáltak a támadó csapat felé. Mona azonban nyomtalanul eltűnt. A
tegnapi fura veszekedésük óta nem beszéltek egymással.

Hanna megpillantott egy szőke lófarkat és egy leeresztett, vörös hajkoronát, és összerezzent. Riley és
Naomi érkeztek meg, és nem túl messze tőle leültek. Ma mindketten egyforma bőr Chanel táskát hordtak,
és láthatóan vadonatúj, bő tweedkabátot, mintha valóban hűvös őszi nap lett volna, nem pedig nyárias 24
fok. Amikor Hanna irányába pillantottak, ő gyorsan úgy tett, mint akit lenyűgöz a játék, bár azt sem tudta,
mi az állás.

– Hanna kövérnek néz ki ebben a ruhában – ütötte meg a fülét Riley suttogása.

Égni kezdett az arca. Lenézett: pamut C&C California felsője enyhén megfeszült hastájékon. Valószínűleg
tényleg hízik, amennyit idegességében a héten összeevett. Mindössze arról volt szó, hogy nagyon ellen
akart állni a késztetésnek, hogy kihányja az egészet – bár most éppen azt akarta tenni.

Félidő következett. A Rosewood Day csapata a kispadhoz kocogott. Sean lehuppant a fűre, és a lábszárát
kezdte masszírozni. Hanna meglátta az esélyt, és ledobogott a lelátó fém ülésein át. Tegnap, miután A.
üzent, nem hívta fel Seant, hogy megmondja: nem megy a Foxyra. Túl nagy volt a sokk.

– Hanna! – szólalt meg Sean, amikor meglátta hiába ott áll mellette. – Szia. – Ma is szép volt, mint mindig,
hiába, hogy izzadta át a mezét, és az arca egy kicsit borotválatlan volt. – Hogy vagy?

Hanna lehuppant mellé, maga alá húzta a lábát, és elrendezte rakott egyenszoknyáját, hogy a csapattagok
ne lássanak be alá.

– Hát... – Nagyot nyelt, próbálta leküzdeni a sírást. Éppen elvesztem az eszem. A. kínoz. – Szóval, figyelj –
bökte ki, és összekulcsolta a kezét. – Nem megyek a Foxyra.

– Komolyan? – Sean oldalra hajtotta a fejét. – De miért nem? Jól vagy?

Hanna átfuttatta az ujjait a rövidre nyírt, édes illatú gyepszőnyegen. Seannak ugyanazt adta be, mint
Monának: hogy az apja meghalt.

– Bonyolult. De, izé, úgy gondoltam, hogy mindenképpen meg kell mondanom.

Sean feltépte a tépőzáras lábszárvédőt, aztán visszaerősítette. Hanna egy pillanatra meglátta tökéletes,
izmos vádliját. Ki tudja, miért, de úgy tartotta, hogy ez Sean legszexibb testrésze.

– Lehet, hogy én sem megyek – felelte Sean.

– Komolyan? – kérdezte Hanna meglepetten.

Sean vállat vont.

– Minden haverom visz egy lányt. Én mennék egyedül... egyedül.

– Ó – Hanna odébb mozdult, hogy a felírótábláját bámuló edző elmehessen mellette. Csak azért sem vágta
pofon magát. Ez most azt jelentette, hogy Sean a partnereként gondolt rá?

Sean elárnyékolta a szemét, úgy nézett rá.

– Minden rendben? Szomorúnak tűnsz.

Hanna meztelen térdére szorította a tenyerét. Muszáj volt beszélnie valakivel A.-ról. Csak persze ez
lehetetlen volt.

– Csak fáradt vagyok – felelte.

Sean könnyedén megérintette a csuklóját.

– Figyelj, mi lenne, ha a jövő héten valamelyik este elmennénk vacsorázni? Nem tudom... szerintem meg
kellene beszélnünk dolgokat.

Hanna szíve aprót ugrott.

– Persze. Jól hangzik.

– Remek. – Sean rámosolygott és felállt. – Akkor később találkozunk.

A zenekar rázendített az iskola küzdelmi dalára, jelezve, hogy a szünetnek vége. Hanna visszamászott a
lelátó tetejére. Egy kicsit jobban érezte magát. Amikor leült, Riley és Naomi kíváncsian nézett rá.

– Hanna! – kiáltotta Naomi, amikor összeakadt a pillantásuk. – Sziaaa!

– Szia – felelte Hanna annyi mesterséges édességgel, amennyit képes volt összeszedni.

– Seannal beszélgettél? – Naomi végighúzta a kezét szőke lófarkán. Állandóan a haját piszkálta. – Azt
hittem, csúnyán szakítottatok.

– Nem volt csúnya szakítás – válaszolta Hanna. – Még mindig barátok vagyunk... meg minden.

Riley halkan felnevetett.

– És te szakítottál vele, igaz?

Hanna gyomra összerándult. Valaki pletykált?

– Úgy van.

Naomi és Riley összenézett, aztán újra Naomi szólalt meg.

– Mész a Foxyra?

– Ami azt illeti, nem – felelte Hanna fensőbbségesen. – Az apámmal találkozom a Le Bec-Finben.

– Ó! – Naomi összerezzent. – Úgy hallottam, az emberek azt viszik a Le Bec-Finbe, akivel nem akarnak
együtt mutatkozni.

– Ez nem igaz. – Hanna ismét elvörösödött. – Az Philadelphia legjobb étterme. – Újra pánik kerülgette.
Megváltozott a Le Bec-Fin híre?

Naomi szenvtelenül vállat vont.

– Ez csak pletyka, semmi több.

– Aha – Riley szeme elkerekedett. – Ezt mindenki tudja.

Hanna akkor vette észre, hogy egy darab papír hever mellette a lelátón. Repülőgép alakúra volt hajtva, és
egy kővel nyomták le.

– Az mi? – kérdezte Naomi. – Origami?

Hanna kihajtogatta a repülőt, és megfordította.

Szia, Hanna! Csak azt akarom, hogy olvasd fel a következő mondatokat Naominak és Riley-nak
szó szerint. Semmi csalás! Ha nem teszed, mindenki megtudja az igazat a tudod, miről. Apádat
is beleértve.

A.
Hanna a következő kerek, ismeretlen betűkkel írt bekezdésre meredt.

– Nem – suttogta, a szíve hevesen verni kezdett. Amit A. Írt, az örökre tönkreteszi a hibátlan hírnevét.

Megpróbáltam bemászni Sean nadrágjába Noel buliján, de ő inkább ejtett. Ja, és igen, naponta
legalább háromszor hánytatom magam.

– Hanna, szereeeelmes levelet kaptál? – gügyögte Riley. – Van egy titkos rajongód?

Hanna rájuk pillantott, rövidített rakott szoknyájukra, éktalpú szandáljukra. Úgy lesték, mint a farkasok,
mintha ki tudnák szagolni a gyengeségét.

– Láttátok, ki tette ezt ide? – kérdezte, de ők csak üres arccal vállat vontak.

Hanna körülnézett a lelátón, felmért minden gyereket, szülőt, még a Lansing iskola buszsofőrjét is, aki a
parkolóban, a busz faránál cigarettázott. Akárki tette ezt vele, annak itt kellett lennie, igaz? És tudni,
hogy Riley meg Naomi a közelében ül.

Újra a levélre pillantott. Ezt nem olvashatja fel nekik. Semmiképpen.

Akkor azonban eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor az apja Jenna balesetéről kérdezte. Leült az
ágyára, és sokáig nézte a zoknipolipot, amit Aria kötött neki.

– Hanna – mondta végül. – Aggódom miattad. Esküdj meg, hogy ti nem játszottatok tűzijátékkal akkor
este, amikor az a lány megvakult.

– Én... én nem nyúltam a tűzijátékokhoz – suttogta Hanna. Ez nem is volt hazugság.

Lent, a focipályán a Lansing csapat két tagja összecsapta a tenyerét. Valahol a lelátók alatt valaki
rágyújtott egy füves cigire: a büdös, növényi szag Hanna orrába tolakodott. Összegyűrte a papírt, kavargó
gyomorral felállt, és odalépett Naomihoz és Rileyhez. Azok csodálkozva néztek rá. Riley álla leesett;
Hanna érezte, hogy a szájszaga büdös, mintha Atkins-diétán lenne.

– Megpróbáltam bemászni Sean nadrágjába Noel buliján, de ő inkább ejtett – hadarta el, és mély
lélegzetet vett. Ez még csak nem is volt teljesen igaz, de mindegy. – És naponta háromszor hánytatom
magam.

A szavak gyors, érthetetlen zagyvalékként törtek ki belőle. Hanna azonnal elfordult.

– Mit mondott? – hallotta még Riley suttogását, de nem állt szándékában megfordulni és elmagyarázni.

Ledobogott a lépcsőn, elhajolva került ki egy anyát, aki egy imbolygó tálcányi üdítőt és pattogatott
kukoricát egyensúlyozott. Kereste, ki az, aki hátranéz... de senki. Egy ember sem kuncogott vagy
sutyorgott valakivel. Mindenki figyelte, ahogy a rosewoodi csapat a Lansing kapujára támad.

A.-nak azonban ott kellett lennie valahol. És figyelt.

 22.
Nem bírod ki az igazságot

PÉNTEK ESTE ARIA lekapcsolta a rádiót a szobájában. Az elmúlt órában a DJ másról sem beszélt, csak a
Foxyról, mintha legalábbis egy űrsikló leszállásáról vagy egy elnöki beiktatásról lenne szó, nem egy
ostoba jótékonysági rendezvényről.

Utána a szülei neszezését hallgatta, akik a konyhában mászkáltak. Most hiányzott a szokásos zajos háttér:
a hírek a rádión, a CNN a konyhai tévén vagy egy klasszikus, esetleg kísérleti jazz CD a lejátszóban. Csak
az edények csörömpölését hallotta. Aztán valami lezuhant. – Bocsánat – mondta Ella röviden.

– Semmi baj – felelte Byron.

Aria visszafordult a laptopjához. Úgy érezte, mindjárt megbolondul. Miután a Meredith-megfigyelés

félbemaradt, most az interneten nyomozott utána – és ha az ember elkezdi, nehéz abbahagyni. Meredith
családneve Stevens volt; ezt a Strawberry Ridge stúdió órarendjéről olvasta le. Rákeresett a
telefonszámára, mert azt gondolta, majd felhívja, hogy kedvesen megkérje, maradjon távol Byrontól.
Azonban a címét is megtalálta, és tudni akarta, milyen messze laknak egymástól, úgyhogy megnézte a
térképen. Innentől kezdve a dolog elszabadult. Aria megtalálta egy linkelt dolgozatát William Carlos
Williamsről elsőéves főiskolás korából. Becselezte magát a Hollis diákportáljára, hogy lássa Meredith
jegyeit. Megtalálta a Friendsteren, a Facebookon és a MySpace-en. A kedvenc filmjei a Donnie Darko, a
Párizs, Texas és a Herceg menyasszonya voltak. Ezenkívül olyasmiket kedvelt, mint a hógömbök, a tajcsi
és a mágnesek.

Egy párhuzamos univerzumban Aria és Meredith akár barátok is lehettek volna. Ez csak még nehezebbé
tette, amit A. elrendelt az utolsó üzenetében: rendezd el.

Az SMS szinte lyukat égetett a telefonjába, és akárhányszor ránézett, az jutott eszébe, hogy nem csak
Mereditht látta a jógastúdióban, hanem Spencert is. Ő mit keresett ott? Talán tud valamit?

Aria egyszer, még hetedikben, amikor Spencerék medencéjénél napoztak, elmondta Alinek, hogy
találkozott Tobyval a színjátszótanfolyamon.

– Semmit sem tud, Aria – felelte Ali, és mély lelki nyugalommal magára kent még egy kis naptejet. –
Lazíts!

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – tiltakozott Aria. – Mi van azzal a valakivel, akit akkor este a
faháznál láttam? Talán ő mondta el Tobynak! Talán maga Toby volt az!

Spencer a homlokát ráncolta, aztán Alisonra pillantott.

– Ali, talán egyszerűen csak...

Ali hangosan megköszörülte a torkát.

– Spence – mondta figyelmeztetőn.

Aria zavartan nézett egyikükről a másikra, aztán kibökte a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatta:

– Miről sugdolóztatok a baleset éjszakáján, amikor felébredtem, és ti a fürdőben voltatok?

Ali oldalra hajtotta a fejét.

– Nem sugdolóztunk.

– De igen, Ali – szisszent rá Spencer, mire Ali újabb éles pillantást vetett rá, és visszafordult Ariához.

– Figyelj, Tobyról beszélgettünk. Amellett – folytatta egy apró mosollyal –, neked nincsenek fontosabb
dolgaid is, amiken agyalhatnál?

Aria ezen teljesen felborzolódott. Csak néhány nappal ezelőtt történt, hogy ő meg Ali rajtakapták az apját
Meredithszel.

Spencer megrángatta Ali karját.

– Ali, szerintem el kellene mondanod.

Ali magasra emelte a kezét.

– Spence, istenre esküszöm...

– Mit esküszöl? – kiáltott rá Spencer. – Azt hiszed, ez olyan könnyű?

Miután találkozott Spencerrel a jógastúdióban, Aria meggondolta, ne keresse-e meg az iskolában, hogy
beszéljen vele. Spencer és Ali rejtegettek valamit, és talán köze van A.-hoz. De... félt. Azt hitte,
mindenestől ismeri a barátait, most azonban kiderült, hogy mindegyikük őrizgetett valami sötét titkot,
amit nem akartak megosztani. Talán egyáltalán nem is ismerte őket.

Megcsördült a telefonja, ami kiragadta az emlékek közül. Ijedtében leejtette a mosásba szánt használt
pólók közé. Gyorsan kihalászta.

– Szia! – hallotta egy fiú hangját a vonalban. – Sean vagyok.

– Ó! – kiáltott fel Aria. – Mi újság?

– Nem sok minden. Épp vége a focimeccsnek. Mit csinálsz ma este?

Aria örömében tekergőzni kezdett.

– Hát... igazából semmit.

– Van kedved elmenni valahová?

Lentről újabb csörömpölés hallatszott. Aztán az apja hangja:

– Elmentem.

Becsapódott a bejárati ajtó. Még csak nem is vacsorázik velük. Már megint.

A szájához emelte a telefont.

– Mondjuk most rögtön?

Sean egy elhagyott parkolóban állította le az Audit, és felvezette Ariát egy emelkedőn. Bal felől
drótkerítés volt mellettük, jobb felől egy lejtős ösvény, felettük a magasvasút vágányai, alattuk teljes
Rosewood.

– A testvéremmel évekkel ezelőtt találtuk ezt a helyet – magyarázta Sean. Leterítette kasmírpulóverét a
fűre, és intett Ariának, hogy üljön le, aztán elővett a hátizsákjából egy krómtermoszt, és odaadta neki. –
Kérsz?

Aria érezte a Captain Morgan illatát a fedél apró nyílásán át. Mohón kortyolt, aztán görbén nézett Seanra.
A fiú arca olyan szép volt, a ruhái tökéletesen illettek rá, mégsem vette körül ugyanaz a szexi vagyok és
tudom is magamról kisugárzás, mint a tipikus rosewoodi srácokat.

– Sokszor jársz ide?

Sean vállat vont, és lehuppant mellé.

– Nem annyira. Csak néha.

Aria eddig azt feltételezte, hogy Sean és a tipikus rosewoodi barátai az estéiket azzal töltik, hogy
autózgatnak és partiznak, vagy lenyúlják a szüleik sörét valamelyikük üres házában, miközben Grand
Theft Autót játszanak a PlayStationön. És az estét a jakuzziban ázva fejezik be, természetesen.
Rosewoodban szinte mindenkinek volt fűthető jakuzzija a hátsó kertben.

A város fényei pislogtak alattuk. Aria látta a Hollis tornyát, amit éjjelente elefántcsontszínre világítottak
ki.

– Ez csodálatos – sóhajtotta. – El sem hiszem, hogy sosem találtam meg ezt a helyet.

– Hát, régebben nem messze laktunk innen – mosolygott Sean. – A testvéremmel erre szoktunk
terepbiciklizni. És Ideglelést játszani.

– Ideglelést? – ismételte Aria.

Sean biccentett.

– Miután a filmet bemutatták, mi is megszállottan igyekeztünk megcsinálni a saját kísértetfilmünket.

– Én is megpróbáltam! – kiáltott fel Aria. Izgatottságában Sean karjára tette a kezét, de gyorsan el is
húzta. – Csak én a hátsó udvarunkban.

– Még megvannak a videók?

– Aha, és a tieid?

– Aha – Sean elhallgatott. – Talán egyszer eljöhetnél megnézni.

– Az jó lenne. – Aria elmosolyodott.

Sean egyre inkább arra a croque monsieur szendvicsre emlékeztette, amit még Nizzában evett. Első
ránézésre úgy tűnt, sima grillsajt, semmi extra. Amikor azonban beleharapott, kiderült, hogy a sajt brie,
alatta pedig portobello gombadarabok bújnak meg. Jóval több volt benne, mint a látszat.

Sean hátradőlt, és a könyökére támaszkodott.

– Egyszer, amikor a testvéremmel kijöttünk, rajtakaptunk egy szexelő párt.

– Komolyan? – kuncogott Aria.

Sean visszavette az italt.

– Igen. Annyira bele voltak melegedve, hogy először észre se vettek. Nagyon lassan hátráltam el, de
megbotlottam a kövekben. Teljesen kiakadtak.

– Azt elhiszem. – Aria megborzongott. – Jesszus, ez rémes lehetett!

Sean megbökte a karját.

– Mi az, te még sosem csináltad nyilvánosan?

– Nem – pillantott félre Aria.

Csend lett; Aria nem volt benne biztos, mit is érez. Kicsit feszengett. Ugyanakkor fel is volt dobva. Mintha
valami készülne.

– Szóval, izé, emlékszel a titokra, amit a kocsidban mondtál el? – kérdezte. – Hogy már nem akarsz szűz
maradni?

– Igen.

– Miért... miért érzed így?

– Azért kezdtem el a Sz-klubba járni, mert mindenkinek nagyon sürgős volt a szex – felelte Sean. – Meg
akartam tudni, hogy a klubtagoknak miért nem.

– És?

– Hát, azt hiszem, a legtöbbjük fél tőle. De szerintem a megfelelő partnert is meg akarják találni.
Olyasvalakit, akivel teljesen őszintén önmaguk lehetnek.

Elhallgatott. Aria átölelte felhúzott térdét. Egy egészen picit szerette volna, ha Sean azzal folytatja: Aria,
azt hiszem, te vagy a megfelelő partner. Sóhajtott.

– Én még csak egyszer csináltam.

Sean letette a termoszt a fűbe, és ránézett.

– Izlandon, egy évvel azután, hogy odaköltöztünk – vallotta be Aria. Furcsa volt hangosan kimondani. –
Kedveltem a fiút. Oskart. Ő akarta, úgyhogy megtettem, de... nem is tudom. – Kisöpörte a haját az
arcából. – Nem voltam belé szerelmes, vagy valami. – Elhallgatott. – Te vagy az első, akinek ezt
elmondtam.

Egy darabig hallgattak. Aria érezte, hogy a szíve verdes a bordái mögött. Lent valahol grilleztek: érezte a
szén füstjét és a hús illatát. Hallotta, hogy Sean nagyot nyel, megmozdul, kicsit közelebb húzódik. Ő is
közelebb húzódott egy kicsit. Megfeszültek az idegei.

– Gyere el velem a Foxyra! – bökte ki Sean.

– A... a Foxyra?– Aria oldalra hajtotta a fejét.

– A jótékonysági bál? Ruhák? Tánc?

– Tudom, mi a Foxy – pislogott Aria.

– Hacsak nem mással mész? És persze mehetünk barátokként. Aria halvány csalódást érzett, amikor
meghallotta a barátok szót.

Egy másodperccel ezelőtt még azt hitte, csókolózni fognak.

– Nem hívtál még el senki mást?

– Nem. Ezért kértelek meg téged.

Aria a fiúra sandított. A tekintete folyton a Sean állán lévő kis bemélyedést találta meg. Ali „seggállúnak”
nevezte az ilyet, de igazából cuki volt.

– Hát, izé, rendben.

– Remek! – Sean ránevetett.

Aria visszanevetett rá.

Csak éppen... valami lehervasztotta a jókedvét. A szombat éjféli óraütésig van időd, Hamupipőke,
különben...

Sean észrevette az arckifejezését.

– Mi az?

Aria nagyot nyelt. Rum ízét érezte.

– Tegnap találkoztam a nővel, akivel az apám kavar. Félig-meddig véletlenül. – Mélyet lélegzett. – Vagy
inkább egyáltalán nem véletlenül. Meg akartam kérdezni, mi van közöttük, de nem bírtam. Csak attól
félek, hogy az anyám... hogy rajtakapja őket. – Könnyek szöktek a szemébe. – Nem akarom, hogy
szétessen a családom.

Sean átölelte, és egy darabig el sem engedte.

– Nem tudnád újra megpróbálni, hogy beszélj vele?

– Fogalmam sincs. – Aria a kezét nézte. Remegett. – Úgy értem, már előre megterveztem, mit fogok neki
mondani. Hogy megértse az én helyzetemet. – Hátrahajolt, felnézett az égre, mintha az univerzumtól
várná a választ. – De lehet, hogy ez ostobaság.

– Nem az. Elmegyek veled. Lelki támasznak.

Aria felnézett.

– Tényleg megtennéd?

Sean elnézett a fák felett.

– Ha akarod, akár most rögtön.

Aria gyorsan megrázta a fejét.

– Most nem bírnám. Szóval, otthon hagytam a... forgatókönyvet.

– Emlékszel, mit akartál mondani? – húzta fel a vállát Sean.

– Azt hiszem – bökte ki Aria. Ő is elnézett a fák irányába. – Tulajdonképpen nincs is messze. Itt lakik, a
domb túloldalán. A főiskolai városrészben. – Ezt még a nyomozása során derítette ki.

– Na gyerünk! – Sean kinyújtotta a kezét. Mielőtt Aria túlgondolkozhatta volna, már mentek is lefelé a
füves lejtőn, Sean kocsiját is elhagyva. Átvágtak a diáknegyedbe vezető úton, be a romos, kísérteties
viktoriánus házak közé. Vén VW-k, Volvók és Saabok álltak a járda mellett. Péntek estéhez képest nagyon
is üresnek tűnt a hely. Talán valami nagy buli van a főiskolán? Aria azon gondolkodott, Meredith
egyáltalán otthon lesz-e; valahol remélte, hogy nem.

A második sarok előtt Aria megállt egy rózsaszín háznál, amelynek a verandáján négy pár futócipő
szellőzött, és a járdáján egy péniszre emlékeztető krétarajz díszelgett. Illett Meredithhez.

– Azt hiszem, ez lesz az.

– Akarod, hogy itt megvárjalak? – suttogta Sean.

Aria összehúzta magán a kardigánját. Egyszerre nagyon hideg lett.

– Talán. – Hirtelen megragadta Sean karját. – Nem bírom megtenni.

– Dehogynem. – Sean a vállára tette a kezét. – Itt vagyok, rendben? Semmi sem fog történni veled,
megígérem.

Ariát elöntötte a hála. Sean annyira... édes! Előrehajolt, és gyengéden szájon csókolta. Amikor
kiegyenesedett, a fiú döbbenten pislogott rá.

– Köszönöm – mondta Aria, azzal lassan fellépkedett Meredith törött kőlépcsőin. A rum hajtotta a vérét.
Sean termoszának háromnegyedét kiitta, miközben Sean maga éppen csak kortyolgatott.

Becsengetett; hogy megőrizze az egyensúlyát, nekitámaszkodott a veranda egyik oszlopának. Aznap nem
az ingatag, olasz pántos szandálját kellett volna felvennie.

Meredith lendületesen tárta ki az ajtót. Bársony rövidnadrágot viselt, és egy fehér pólót, rajta egy banán
rajzával – Aria tudta, hogy egy lemezborító, csak nem emlékezett, melyik. És valahogy nagyobbnak tűnt.
Nem volt olyan törékeny, inkább izmos. Mint a Rollergirls valóságshow szereplői. Aria pudingszerűnek
érezte magát.

Meredith szeme felcsillant, amikor rájött, ki áll előtte.

– Alison, igaz?

– Igazából Aria. Aria Montgomery. Byron Montgomery lánya vagyok. Tudom, hogy mi történik. Azt
akarom, hogy vége legyen.

Meredith szeme elkerekedett. Mély lélegzetet vett, és az orrán keresztül fújta ki. Aria szinte arra
számított, hogy gőzt fog fújni, mint a sárkányok.

– Igazán?

– Úgy van. – Aria megingott, rájött, hogy elmosódva beszél. Újjah. A szíve pedig olyan hevesen vert, hogy
nem lepődött volna meg, ha a bőrén is látszik a lüktetés.

Meredith felvonta a szemöldökét.

– Nem a te dolgod. – Kidugta a fejét a verandára, és gyanakodva körülnézett. – Honnan tudtad meg, hol
lakom?

– Nézd, mindent tönkreteszel! – tiltakozott Aria. – Én csak azt akarom, hogy legyen vége. Rendben? Úgy
értem... ez mindenkinek fáj. Byron még házas... és családja van.

Aria összerezzent, meghallva, milyen szánalmasan cseng a hangja, és mennyire nem képes követni a
tökéletesen megírt forgatókönyvet.

Meredith karba tette a kezét.

– Mindezzel tisztában vagyok – válaszolta, aztán az ajtóért nyúlt, és behajtotta. – És sajnálom, igazán. De
szeretjük egymást.
 23.
A következő megálló a rosewoodi nagy börtön

SZOMBAT KÉSŐ DÉLUTÁN VOLT, néhány órával a Foxy előtt, amikor Spencer megírta az e-mailt
Tunyacsápnak, és csatolta az esszéit. Csak küldd el! – mondta magának, lehunyta a szemét, kattintott, és
amikor felnézett, a munkája már átment.

Legalábbis részben az ő munkája.

Nem csalt. Igazán. Na jó, talán mégis. De ki hibáztathatná? Miután A. üzenete megérkezett az előző este,
folyamatosan próbálta hívni Wrent, de mindig csak a hangpostájáig jutott. Öt üzenetet hagyott neki, egyre
hisztérikusabbakat. Tizenkétszer vette fel a cipőjét, hogy elinduljon Philadelphiába, és lássa, jól van-e, de
lebeszélte magát róla. A Sidekickje egyszer csendült meg, akkor vadul rávetette magát, de csak egy kör e-
mail volt Tunyacsáptól, amiben az esszé megfelelő formázására emlékeztetett mindenkit.

Amikor valaki a vállára tette a kezét, felsikoltott.

Melissa hátralépett.

– Hűha! Bocs! Csak én vagyok!

Spencer zihálva kiegyenesedett.

– Én... – A tekintete végigfutott az íróasztalán. Basszus. Ott hevert egy cetli, rajta a felirat: Nőgyógyász
kedden du. 5. Tabletta? A képernyőjén pedig megnyitva hagyta Melissa régi történelemesszéit. Belerúgott
a gép kapcsolójába, mire a monitor elsötétült.

– Stresszes vagy? – kérdezte Melissa. – Sok a lecke a Foxy előtt?

– Hát igen. – Spencer gyorsan egy kupacba húzta össze a szanaszét heverő papírokat.

– Kéred a levendulás nyakpárnámat? Stresszoldó.

– Köszi, nem – motyogta Spencer, és nem is mert a testvérére nézni. Lenyúltam az esszéidet és a
barátodat is – gondolta. Nem kellene kedvesnek lenned velem.

Melissa csücsörített.

– Hát, nem akarlak tovább terhelni, de egy rendőr jött, és azt mondja, néhány kérdést akar feltenni.

– Micsoda? – kiáltott fel Spencer.

– Alison miatt – felelte Melissa, aztán megrázta a fejét és meglendültek a tincsei. – Nem volna szabad
erről faggatniuk téged, hiszen ezen a héten volt a megemlékezés. Ez beteges.

Spencer igyekezett elkerülni a pánikot. Belenézett a tükörbe, lesimította szőke haját, korrektort kent a
szeme alá. Fehér blúzt vett fel, és szűk khaki nadrágot. Úgy. Szavahihetőnek és ártatlannak nézett ki.

Csakhogy egész testében remegett.

Valóban egy rendőr várta a földszinten; az irodába lesett befelé, ahol Spencer apja az antik
gitárgyűjteményét tartotta. Amikor megfordult, Spencer rájött, hogy nem vele beszélt a temetésen. Ez itt
fiatal volt, és ismerősnek is tűnt, mintha már látta volna valahol.

– Te vagy Spencer? – kérdezte. Amikor Spencer bólintott, kezet nyújtott. – Darren Wilden vagyok. Éppen
most helyeztek át Alison DiLaurentis meggyilkolásának ügyére.

– Gyilkosság – ismételte Spencer.

– Igen – felelte Wilden. – Vagyis, úgy vizsgá ljuk, mint egy gyilkosságot.

– Rendben – Spencer megpróbált egyenletes hangon, felnőttesen felelni. – Hűha.

Wilden intett neki, hogy üljön le a nappali kanapéjára, aztán leült vele szemben. Spencer akkor jött rá,
honnan ismeri: a Rosewood Dayből. Akkor végzett, amikor ők hatodikosok voltak, és mindenki vagányként
ismerte. Melissa egy stréber barátnője, Liana bele is zúgott, és egyszer megkérte Spencert, hogy vigyen
el helyette egy rajongói levelet a kávézóba, ahol Wilden dolgozott. Emlékezett: akkor azt gondolta, hogy
Darrennek akkora karizmai vannak, mint egy-egy maxi leveskonzerv.

És most őt nézte.

Spencer orra viszketni kezdett. Az állóóra hangosan ketyegett. Végül Darren megszólalt.

– Van valami, amit el szeretnél mondani?

Spencer szíve összeszorult félelmében.

– Elmondani?

– Alisonról.

Wilden hátradőlt. Spencer pislogott. Valami nem volt ezzel rendjén.

– Ő volt a legjobb barátnőm – kezdte. Izzadság ütött ki a tenyerén. – Akkor este is vele voltam, amikor
eltűnt.

– Igen – Wilden a jegyzettömbjére nézett. – Ez megvan a feljegyzéseink között. Beszéltél a kollégákkal,

miután Alison eltűnt, igaz?

– Igen. Kétszer is.

– Igen – Wilden összekulcsolta a kezét. – Biztos vagy benne, hogy mindent elmondtál nekik? Volt valaki,
aki gyűlölte Alisont? Lehet, hogy a kolléga már feltette ezeket a kérdéseket, de én új vagyok, és talán fel
tudod frissíteni a memóriámat.

Spencer agya kihagyott. Igazság szerint sokan utálták Alit. Néha még ő maga is, különösen, amiért
állandóan manipulálta őket, és amiért megfenyegette őt, hogy rákeni a Jenna-ügyet, ha valaha is beszél
arról, amit tud. És titokban megkönnyebbülést jelentett, amikor Ali eltűnt. Így, miután Tobyt elküldték
bentlakásos iskolába, a titkuk örökre biztonságban maradt.

Nagyot nyelt. Fogalma sem volt, mit tud ez a rendőr. A. talán a zsaruknak is adott néhány tippet arról,
hogy neki titkai vannak. És zseniális volt – ha Spencer kimondja, hogy: Igen, tudok valakiről, aki gyűlölte
Alit, igazán gyűlölte, eléggé ahhoz, hogy megölje, be kell vallania azt is, mi köze volt neki a Jenna-ügyhöz.
Ha nem mond semmit, és magát védi, talán a többieket keveri bajba... és Wrent.

Bántottatok, úgyhogy én is bántani foglak titeket.

Már a tarkója is izzadt. Ugyanakkor más is eszébe jutott. Mi van, ha Toby azért jött vissza, hogy őt
bántsa? Mi van, ha Toby és A. együtt dolgozik? Mi van, ha maga Toby A.? Ha viszont ő az, és ő ölte meg
Alit, elmenne a rendőrségre, hogy maga ellen valljon?

– Biztos vagyok benne, hogy mindent elmondtam nekik – felelte végül.

Hosszú-hosszú szünet következett. Wilden Spencert nézte, Spencer Wildent. Azt az estét idézte Spencer
eszébe, közvetlenül a Jenna- ügy után.

Elaludt, de rettegve fel-felriadt, miközben a barátai halkan sírtak körülötte. Hirtelen azonban teljesen
felébredt. A kábeltévé dekóderén az óra 3:43-at mutatott, és a szoba csöndbe borult. Spencer
megzavarodva ült fel, és meglátta Alit a kanapén, az ölében Emily fejével. Felrázta.

– Nem bírom – közölte vele. – Fel kellene adnunk magunkat.

Ali felállt, kivezette Spencert a fürdőbe, és leült vele a kád szélére.

– Szedd össze magad, Spence! – utasította. – Nem akadhatsz ki, ha a rendőrség elkezd kérdezősködni.

– A rendőrség.?– kiáltotta Spencer; a szíve egyszerre zakatolni kezdett.

– Pszt! – suttogta Ali, és a körmével dobolni kezdett a porcelánkád szegélyén. – Nem azt mondom, hogy
mindenképpen ki fognak kérdezni, de ki kell találnunk egy tervet arra az esetre, ha megteszik. Mindössze
egy stabil történetre lesz szükségünk. Egy alibire.

– Miért nem mondhatjuk el nekik az igazat? – kérdezte Spencer. – Hogy pontosan mit láttál, mit csinált
Toby, és hogy ez annyira meglepett, hogy véletlenül eleresztetted a rakétát?

Ali a fejét rázta.

– Jobb lesz úgy, ahogy én mondtam. Mi megtartjuk Toby titkát, ő megtartja a miénket.
Ekkor valaki bekopogott. Mindketten felálltak.

– Lányok? – Aria volt.

– Hát, rendben – szólalt meg végül Wilden, kirántva Spencert az emlékei közül, és átadott neki egy
névjegykártyát. – Ha valami még eszedbe jutna, hívj fel, rendben?

– Persze – nyögte ki Spencer.

Wilden csípőre tette a kezét, és körülnézett: felmérte a Chippendale bútorokat, a különleges, színes
üvegablakot, a nehéz keretbe foglalt képeket a falon, és az apja nagy becsben tartott George Washington
állóóráját, amely az 1800-as évek óta a család tulajdona volt. Aztán felmérte Spencert is, a fülébe tett
gyémánt fülbevalóktól a csuklójára csatolt elegáns Cartier órán át a haja szőke árnyalataiig, amelyek
hathetente háromszáz dollárba kerültek. Az arcán gonoszkás mosoly ült, mintha azt mondta volna: Olyan
lánynak tűnsz, akinek sok a vesztenivalója.

– Mész a jótékonysági bálra ma este? – kérdezte. Spencer összerezzent. – A Foxyra?

– Izé, igen – felelte Spencer halkan.

– Nos – nézett rá Wilden, és tisztelgett –, érezd jól magad.

A hangja teljesen hétköznapi volt, de Spencer megesküdött volna, hogy az arckifejezése azt jelenti: Még
nem végeztem veled.
 24.
250 dollárért vacsora, tánc... és egy figyelmeztetés

A FOXYT A KINGMAN HALLBAN rendezték meg, egy régi, brit stílusú udvarházban, amelyet a tulajdonosa az
1900-as években feltalált új fejőgépből szerzett pénzből építtetett. Negyedikben, amikor Pennsylvania
történelmében érintették ezt a részt, Emily elnevezte Tőgykastélynak.

A bejáratnál egy lány ellenőrizte a meghívóikat. Emily körbepillantott. Az épület lenyűgöző homlokzatán
vízköpők vicsorogtak, előtte labirintusszerű kert terült el. Emily látta a pavilont, ahol maga a bál lesz:
színes fényfüzérek világították be, és máris tele volt emberekkel.

– Nahát! – lépett mellé Toby.

Mellettük díszes, méretre varratott ruhákat és ékköves kistáskákat viselő, szép lányok suhantak el a
pavilon felé. Emily végignézett a saját ruháján. Egy egyszerű, váll nélküli, rózsaszín, testhez simuló
modell volt; Carolyn ugyanezt viselte tavaly a banketten. A frizuráját is saját maga csinálta meg, befújta
magát Carolyn nagyon lányos Lovely parfümjével, amitől tüsszögnie kellett, és jó ideje most először még
fülbevalót is tett a fülcimpájába – úgy kellett átdöfnie az időközben csaknem benőtt lyukon –, de így is túl
egyszerűnek érezte magát a többiek mellett.

Előző nap, amikor felhívta Tobyt, hogy megkérdezze a Foxyról, a fiú nagyon meglepődött, de lelkesedett
is. Emily is izgatottan várta a bált. Együtt mennek, esetleg még csókot is váltanak majd, és ki tudja? Talán
igazi pár lesz belőlük. Idővel majd meglátogatják Jennát Philadelphiában, és Emily valamiképpen jóváteszi
az egészet. Felneveli Jenna következő vakvezető kutyáját. Felolvassa neki az összes könyvet, ami még nem
jelent meg pontírással. Idővel talán még azt is bevallja, hogy része volt a balesetében.

Vagy talán nem.

Most azonban, hogy valóban itt voltak a bálon, valami egyszerűen nem stimmelt. Emilyt hol elöntötte a
forróság, hol a hideg rázta, a gyomrát fájdalmas görcsök facsarták. Toby tenyere karcolta a bőrét, és
amilyen ideges volt, alig szóltak egymáshoz néhány szót az úton. A Foxy maga sem volt éppen
megnyugtató: mindenki merev pózba vágta magát. Emily biztosra vette, hogy valaki figyeli. Belenézett
minden lány és fiú kisminkelt, ragyogó vagy simára borotvált, csinos arcába, és azon gondolkodott: Te
vagy A.?

– Mosolyogj! – Vaku villant a szemébe. Emily felsikkantott. A fényfoltok elfakultak: egy szőke lány állt
előtte borvörös ruhában, jobb mellén sajtójelvénnyel, a nyakában digitális fényképezőgéppel, és nevetett.
– Csak a Philadelphia Inquirer számára csinálok képeket – magyarázta. – Akarsz még egyszer próbálkozni,
kevésbé rémült arccal?

Emily belekapaszkodott Toby karjába, és megpróbált boldog arcot vágni, de csak valami megkövült
grimaszra volt képes.

Miután a fotós lány elsuhant, Toby odafordult Emilyhez.

– Valami baj van? Korábban nem volt lámpalázad, ha fotóztak.

Emily megdermedt.

– Mikor láttad, hogy engem fotóznak?

– A Rosewood-Tate úszóversenyen – emlékeztette Toby. – Az a bolond évkönyves srác.

– Ó, tényleg – lehelte Emily.

Toby a tekintetével követett egy italos tálcával elsiető pincért.

– Szóval ez a te világod?

– Egek, dehogy! – vágta rá Emily. – Még életemben nem voltam ilyen rendezvényen.

Toby körülnézett.

– Mindenki olyan... műanyag. Régebben ezeknek az embereknek a legtöbbjét meg akartam ölni.

Emily riadtan összerezzent. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor Toby kocsijának hátsó ülésén tért
magához. Amikor Toby észrevette, milyen arcot vág, gyorsan elmosolyodott.
– Nem szó szerint. – Megszorította Emily kezét. – Sokkal csinosabb vagy, mint a többiek.

Emily elpirult – csakhogy éreznie kellett, hogy a bensője nem vetett bukfencet Toby bókjától, de még az
érintésétől sem. Pedig úgy kellene. Toby fantasztikusan nézett ki, csodálatosan jól állt neki a fekete öltöny
és a fekete, varrott cipő; a haját hátrasimította éles vonású, szögletes állá arcából. Minden lány megnézte
magának. Még a szelíd Carolyn is felsikkantott, amikor meglátta a verandán: „Olyan cuki!”

Amikor azonban Toby megfogta a kezét, Emily hiába akart érezni valamit – semmi sem történt. Mintha a
testvére kezét fogta volna.

Megpróbált lazítani. Kettesben bejutottak a pavilonba, kerítettek két virgin pina coladát, és csatlakoztak
néhány fiatalhoz a táncparketten. Egypár lány megpróbálta utánozni a MTV Spring Break műsorában
látott, kezeket-a-fej-fölé, nagyon szexi stílust, de leginkább mindenki csak együtt énekelt Madonnával és
ugrált. A technikusok a karaokeszínpad felállításán munkálkodtak, néhány lány listát írt a dalokról,
amelyeket el akart énekelni.

Emily kiszabadította magát, és elindult a mosdó felé – az épület gyertyafényes folyosóját romantikus
rózsaszirmok borították. Más lányok léptek el mellette kuncogva, karjuk a karját súrolta. Emily
feltűnésmentesen végignézett magán. Még sosem viselt váll nélküli ruhát azelőtt, és biztosra vette, hogy
le fog esni róla, és az egész világ előtt feltárja a mellét.

– Kíváncsi vagy a jövődre?

Emily odapillantott. Egy sötét hajú, török mintás selyemruhába öltözött asszony ült egy kis asztalnál,
Horace Kingman, a fejőgépfeltaláló hatalmas portréja alatt. Bal karján rengeteg karperec csilingelt, a
nyakán nagy, kígyós bross fogta össze a ruhát. Az asztalon egy pakli kártya hevert, és egy táblácska: A
TAROT MÁGIÁJA.

– Hát... most nem – felelte Emily. A kártyavető túlságosan nyilvános helyen volt ott, a folyosó közepén.

A nő kinyújtotta felé egy hosszú körmű ujját.

– Pedig jobb lenne. Valami történni fog veled ma este. Valami, ami megváltoztatja az életedet.

– Velem? – Emily megdermedt.

– Igen, veled. És a partnereddel, akit magaddal hoztál. Nem ő az, akire valójában vágysz. Meg kell
keresned azt, akit tényleg szeretsz.

Emily álla leesett, a gondolatai vad száguldásba kezdtek.

A kártyavető mintha még mondani szeretett volna valami mást is, de ekkor Naomi Zeigler nyomakodott el
Emily mellett, és leült az asztalhoz.

– Tavaly már láttam itt magát – kezdte lelkesen, és az asztalra könyökölt. – Hihetetlenül jól olvasta ki a
kártyákat!

Emily elsurrant onnan. A gondolatai még mindig kavarogtak. Valami történni fog vele ma este? Valami,
ami megváltoztatja az életét? Talán Ben kitálal mindenki előtt? Vagy Maya teszi meg? A. nyilvánosságra
hozza a képeket. Vagy már beszélt is Tobynak Jennáról. Minden lehetséges.

Hideg vízzel nedvesítette meg az arcát, és kilépett a mosdóból. Amikor a pavilon felé fordult, véletlenül
nekiment valakinek – aztán felismerte, és megdermedt.

– Sziiia! – üdvözölte Ben megjátszott barátságossággal elhúzva a szót. Szénfekete öltönyben volt, a
hajtókájára egy kis, fehér gardéniát tűzött.

– Szi... szia – dadogta Emily. – Nem tudtam, hogy te is jössz.

– Ezt én is mondhattam volna neked – hajolt hozzá Ben. – Tetszik a partnered. – A partner szót a levegőbe
rajzolt idézőjelekkel kísérte. –Tegnap is láttalak vele a Tate elleni versenyen. Mennyit fizettél neki, hogy
eljöjjön veled?

Emily félretolta és ellépett mellette, aztán végigsietett a homályos folyosón, észben tartva, hogy most
igazán nem kellene elesnie a magas sarkújában. Ben léptei nem maradtak le mögötte.

– Miért futsz előlem? – kérdezte éneklőn.

– Hagyj békén! – Emily nem fordult meg.

– Az a pasi a testőröd? Először megvédett az öltözőknél, és most is itt van. Azaz, hol is van most? Csak
arra az időre bérelted fel, amíg bekísért, hogy senki ne nézzen ronda leszbinek? – Ben felröhögött.
– Haha! – Emily szembefordult vele. – Nagyon vicces vagy!

– Igen? – Ben nekilökte a falnak. Csak egy mozdulat volt az egész; aztán leszorította Emily csuklóit, és a
testéhez préselődött. – Ez is vicces?

Erőszakos volt, és nehéz testű. Alig néhány lépésre más fiatalok siettek el a mosdók felé. Nem látják?

– Elég! – nyögte ki Emily.

Ben durva keze benyúlt a ruhája szegélye alá, megbökte Emily térdkalácsát, aztán feljebb siklott.

– Csak mondd ki, hogy élvezed! – mormolta Emily fülébe. – Különben mindenkinek elmondom, hogy buzi
vagy.

Könnyek szöktek Emily szemébe. Összeszorította a lábait.

– Ben – suttogta. – Nem vagyok buzi.

– Akkor mondd, hogy élvezed! – Ben megszorította Emily meztelen combját. Egyre közelebb és közelebb
került a fehérneműjéhez. Még akkor sem jutott el eddig, amikor együtt jártak. Emily olyan erősen harapta
be az ajkát, hogy vér ízét érezte. Már kész lett volna beadni a derekát, és kimondani, hogy élvezi, csak
hogy vége legyen, most azonban elöntötte a düh. Gondoljon Ben, amit akar, mondja el az egész iskolának,
ha tetszik, de akkor sem teheti ezt meg vele.

Nekifeszítette a hátát a falnak, aztán felrántotta a térdét, egyenesen Ben lába közé. Keményen.

– Uuuhh! – Ben az ágyékára szorította a kezét, és hátratántorodott, aztán gyengén, gyerekes hangon
felvisított. – Mit csináltál?

Emily megigazította a ruháját.

– Hagyj engem békén! – közölte. A düh még mindig zubogott benne. – Vagy megbánod.

Ben nekitántorodott a szemközti falnak; ott megcsukló térddel ülő helyzetbe csúszott.

– Ez nagyon rossz ötlet volt.

– Nem érdekel – közölte Emily, aztán megfordult, hogy elsétáljon. Gyors, magabiztos léptekkel indult neki;
nem akarta, hogy Ben meglássa, mennyire felzaklatta. Hogy mindjárt elsírja magát.

– Hé! – Valaki elkapta a karját. Amikor kitisztult a szeme előtt a kép, akkor látta, hogy Maya az. – Láttam
az egészet – suttogta Maya, és az állával a földön kuporgó Ben felé intett. – Jól vagy?

– Persze – vágta rá Emily, de a hangja megcsuklott. Megpróbálta összeszedni magát, de nem bírta.
Nekidőlt a legközelebbi falnak, és eltakarta az arcát. Elszámol tízig, és túl lesz rajta. Egy, kettő, három...

Maya megérintette a karját.

– Annyira sajnálom, Em.

– Ne sajnáld! – nyögte ki Emily, de a kezét még mindig nem vette el az arca elől. Nyolc... kilenc... tíz...
Leengedte a kezét, és kiegyenesedett. – Jól vagyok.

Elhallgatott, végignézett Maya elefántcsontszín, gésastílusú ruháján. Sokkal, de sokkal csinosabb volt,
mint a csavart kontyos Chanel-klón szőkeségek, akikkel eddig találkozott. Végigfuttatta tenyerét a saját
ruháján, és átvillant a fején, hogy vajon Maya is végigmérte-e.

– Én... azt hiszem, vissza kellene mennem a partneremhez – dadogta.

Maya egy aprót lépett oldalra; Emily azonban nem bírt mozdulni.

– Elárulok egy titkot, mielőtt elmész – mondta Maya. Amikor Emily közelebb lépett, a füléhez hajolt. Az
ajka nem ért hozzá, de nagyon közel volt. Emily háta végigbizsergett; hangosan levegőért kapkodott. Nem
volt helyes ez a reakció, de egyszerűen... nem tehetett róla.

Meg kell keresned azt, akit igazán szeretsz.

– Várni fogok rád – suttogta Maya kicsit szomorúan, ugyanakkor nagyon csábítón. – Ameddig csak kell.


25.

Szürreális élet, főszereplő: Hanna Marin

SZOMBAT ESTE HANNA felliftezett a Philadelphia Four Seasons-beli lakosztályába. Egyszerre érezte magát
frissnek, lazának és ragyogónak. Éppen most vett részt gyors egymásutánban egy citromfüves
testtekercselésen, egy nyolcvanperces masszázson és egy „Napcsókolta” barnításon. A kényeztetés
hatására már egy kissé kevésbé volt ideges. És az is segített, hogy távol került Rosewoodtól... és A.-tól.
Remélhetőleg távol került A.-tól.

Kinyitotta a két hálószobás lakosztály ajtaját és belépett. Az apja az első szoba kanapéján ült.

– Szia! – állt fel. – Milyen volt?

– Csodás! – Hanna ragyogó arccal nézett rá. Egyszerre töltötte el boldogság és szomorúság. Szerette
volna megmondani az apjának, mennyire örül, hogy ismét együtt vannak, ugyanakkor tudta, hogy a közös
jövőjük a tét. A. tétje. Remélhetőleg azzal, hogy előző nap elhadarta a dolgokat Naominak és Riley-nak,
egyelőre biztonságban tudhatja magát, de mi lesz, ha mégsem? Talán egyszerűen el kellene mondania az
apjának az igazat Jennáról, mielőtt A. teszi meg.

Összeszorította a száját, és bánatosan nézett a szőnyegre.

– Hát, most gyorsan le kell tusolnom, ha időben oda akarunk érni a Le Bec-Finbe.

– Csak egy pillanat – állt fel az apja. – Van számodra még egy meglepetésem.

Hanna ösztönösen az apja kezére pillantott, abban reménykedve, hogy valami ajándékot pillant meg.
Talán valamit, ami jóváteszi azokat a béna születésnapi képeslapokat. Ám Mr. Marin csak a mobilját fogta.

Akkor valaki átkopogott a szomszéd lakosztályból.

– Tom? Itt van?

Hanna megdermedt; a vér lefutott a fejéből. Felismerte azt a hangot.

– Kate és Isabel is itt van – suttogta az apja izgatottan. – Eljönnek velünk az étterembe, aztán együtt
megnézzük a Mamma Miát. Nem azt mondtad csütörtökön, hogy szeretnéd megnézni?

– Várj! – Hanna elállta az útját, mielőtt az ajtóhoz ért volna. – Te hívtad meg őket?

– Persze. – Az apja értetlenül nézett rá. – Ki más tette volna?

A. – gondolta Hanna. Ez igazán A. stílusa volt.

– De én azt gondoltam, csak kettesben leszünk.

– Én ilyet nem mondtam.

Hanna a homlokát ráncolta. De igen, mondott. Vagy mégsem?

– Tom? – szólt át Kate újra.

Hanna megkönnyebbült, hogy a nevén szólította, és nem apunak, de azért csak még erősebben szorította
meg Mr. Marin csuklóját.

Az apja tétovázott az ajtó előtt, a tekintete zavartan ide-oda rebbent.

– De hát, úgy értem, Hanna, hiszen már itt vannak! Azt hittem, örülni fogsz.

– Miből...?

Miből gondoltad? – szerette volna kikiabálni. Kate mellett pocsékul érzem magam, és ha ő is itt van, te
rám se nézel. Ezért nem álltam veled szóba éveken át!

Az apja arcán azonban mély csalódottság és értetlenség tükröződött. Valószínűleg már napok óta tervezte
ezt. Hanna a keleti szőnyeg bojtjait bámulta, a torka elszorult, mintha egy hatalmas falatot akarna
leerőltetni.

– Akkor azt hiszem, be kellene engedned őket – motyogta.

Amikor Mr. Marin kinyitotta az ajtót, Isabel úgy kiáltott fel örömében, mintha galaxisok választották volna
el őket, nem csupán államok. Még mindig túlságosan vékony és túlságosan napbarnított volt; Hanna
pillantása azonnal az ujján viselt követ kereste. Háromkarátos Tiffany Legacy gyémánt volt – Hanna
betéve tudta a teljes katalógust.

És Kate. Szebb volt, mint valaha. Átlósan csíkozott, vékony pántos ruhája a legkisebb méret lehetett,
egyenes, gesztenyeszín haja még hosszabbra nőtt az elmúlt évek alatt. Kecsesen letette Louis Vuitton
kézitáskáját a lakosztály kis ebédlőasztalára. Hannában forrt a düh. Kate aligha botlik el az új Jimmy Choo
cipőjében, és nem is csúszik el a frissen beviaszolt keményfa padlón.

Kate arca feszültséget tükrözött, mintha bosszantaná, hogy itt kell lennie, amikor azonban észrevette
Hannát, a vonásai kisimultak. Tetőtől talpig végigmérte Hannát, szűkített Chloé blézerétől pántos
szandálcipőjéig – aztán elmosolyodott.

– Szia, Hanna! – mondta láthatóan meglepve. – Nahát!

Hanna vállára tette a kezét, de szerencsére nem ölelte meg. Ha megteszi, megérezte volna, hogy Hanna
mennyire reszket.

– Minden olyan jól néz ki – lehelte Kate az étlapot nézve.

– Valóban – értett egyet Mr. Marin. Leintette a pincért, és egy üveg pinot grigiót rendelt, aztán meleg
pillantással nézett végig Kate-en, Isabelen és Hannán. – Boldog vagyok, hogy itt lehetünk. Együtt.

– Nagyon jó téged újra látni, Hanna – gügyögte Isabel.

– Igen – visszhangozta Kate. – Tényleg az.

Hanna a díszes evőeszközeit nézte. Szürreális volt ez az új találkozás. És nem a Zac Posen tervezte
kaleidoszkópruhákhoz hasonlítón, hanem rémálomszerűen, mint az az orosz fickó abban a könyvben, amit
tavaly kellett elolvasnia irodalomórára – aki arra ébredt, hogy csótánnyá változott.

– Drágám, te mit rendelsz? – kérdezte Isabel, és a kezét Hanna apjáéra tette.

Hanna még mindig nem tudta elhinni, hogy az apja ebbe a nőbe szeretett bele. Annyira... egyszerű volt.
És túl barna. Ami jól áll egy tizennégy éves (vagy brazil) modellnek, de nem annyira egy középkorú,
marylandi nőnek.

– Hmmm – felelte Mr. Marin. – Mi az a pintade? Hal?

Hanna is az étlapot lapozgatta. Fogalma sem volt, mit válasszon.

Mindent vagy olajban sütöttek, vagy tejszínes szósszal öntöttek le.

– Kate, lefordítanád? – Isabel Hanna felé hajolt. – Folyékonyan beszéli a nyelvet.

Hát persze – gondolta Hanna.

– A tavalyi nyarat Párizsban töltöttük – magyarázta Isabel Hannának, aki lebukott a borlap mögé.
Párizsban? Az apjával? – Hanna, te is tanulsz nyelveket?

– Hát... – Hanna vállat vont. – Egy évig tanultam spanyolul.

Isabel csücsörített.

– Mi a kedvenc tantárgyad?

– Az angol.

– Az enyém is! – kiáltott fel Kate.

– Kate nyerte meg az iskolájában a tavalyi év legjobbjának járó díjat – dicsekedett Isabel, és nagyon
büszkének tűnt.

– Anyu! – nyafogta Kate, aztán Hannára pillantott, és azt tátogta: Bocs.

Hanna még mindig nem bírta elhinni, hogy Kate bosszús arckifejezése valóban eltűnt, amikor meglátta őt.
Hanna is tett már így. Például kilencedikben, amikor az angoltanára kijelölte önkéntesnek, hogy vezesse
körbe a chilei cserediákot, Carlost. Hanna dühösen viharzott oda a tanárihoz, hogy üdvözölje, mert
biztosra vette, hogy Carlos béna lesz, és elrontja az ő hírét is. Amikor azonban odaérve meglátta a magas,
hullámos hajú, zöld szemű srácot, akinek olyan teste volt, mintha születése óta strandröplabdázna,
azonnal kihúzta magát, és gyorsan ellenőrizte a leheletét. Kate bizonyára úgy gondolja, hogy a szép
lányok összetartanak.

– Van valami iskolán kívüli elfoglaltságod? – faggatta tovább Isabel. – Sportolsz?

– Nem igazán – vont vállat ismét Hanna. El is felejtette, hogy Isabel olyan anya, aki másról sem tud
beszélni, mint Kate kiemelt fakultációiról, nyelvtudásáról, díjairól, iskolán kívüli tevékenységeiről és így
tovább. Ez megint csak olyasmi volt, amivel Hanna nem versenyezhetett.

– Ne légy ilyen szerény! – bökte vállon az apja. – Nem is kevés dolgot csinálsz.

Hanna üres tekintettel nézett rá. Például lopok?

– Az égésklinika? És ahogy anyád mondta, egy támogatócsoportba is beléptél.

Hanna álla leesett. Egy gyenge pillanatában beszélt az anyjának a Sz-klubról, mintha azt szerette volna
megmutatni, hogy igenis vannak erkölcsei. Nem akarta elhinni, hogy az anyja továbbadta az apjának.

– Én... – dadogta. – Az semmi.

– Nem semmi. – Mr. Marin felé bökött a villájával.

– Apu! – szisszent rá Hanna.

A többiek várakozón nézték őket. Isabel kidülledő szeme elkerekedett. Kate ajkán halványan gonoszkás
mosoly ült, de a szeme együtt érző volt. Hanna a kenyereskosarat nézte. Bassza meg! – döntötte el, és a
szájába tömött egy egész zsemlét.

– Önmegtartóztató klub, érthető? – bökte ki, a szája tele tésztával és mákkal, aztán felállt. – Nagyon
köszönöm, apu.

– Hanna! – Az apja hátralökte a székét és felemelkedett, de Hanna nem állt meg.

Miért hitte el ezt az egész szeretnék veled tölteni egy hétvégét dolgot? Ugyanolyan volt, mint legutóbb,
amikor Malackának nevezte. És ha arra gondolt, mit kockáztatott azért, hogy idejöhessen! Még két
ribanccal is közölte, hogy naponta háromszor hánytatja magát! Ami ráadásul már nem is igaz!

Belökte a mosdó ajtaját, berontott egy fülkébe, és letérdelt a csésze előtt. Gurgulázott a gyomra; érezte a
késztetést, hogy elrendezze . Nyugodj meg! – mondta magának, miközben szédülve nézte a tükörképét a
csésze vizében. Kibírod.

Végül felállt. Az álla remegett, a könnyei kicsordulással fenyegettek. Bárcsak az este hátralévő részére
ebben a fülkében maradhatna! Csak hadd játsszák végig az ő különleges hétvégéjét – nélküle!

Megszólalt a telefonja. Előszedte, hogy elnémítsa, de megrettent. E-mailje érkezett – ismerős címről.

Mivel tegnap olyan rendesen megcsináltad, amit mondtam neked, kapsz egy ajándékot. Irány a
Foxy, most azonnal. Sean egy másik lánnyal ment el.

A.

Hanna riadalmában majdnem a márványpadlóra ejtette a mobilt. Gyorsan feltárcsázta Monát. Még mindig
nem voltak beszélő viszonyban – Hanna azt sem mondta el neki, hogy nem megy a Foxyra –, és Mona nem
is vette fel. Hanna bontotta a vonalat, és haragjában az ajtóhoz vágta a telefont. Kivel lehet Sean?
Naomival? Egy Sz-klubos ribivel?

Hangosan kivágta az ajtót, úgy lépett ki. Egy öreg hölgy, aki éppen kezet mosott, összerezzent. Amikor
azonban Hanna kiért az előtérbe, megtorpant. Kate ült a sezlonon, és éppen halvány lazacszín rúzsát
igazítgatta. Hosszú, vékony lábát keresztbe vetette, a tartásából tökéletes önbizalom sugárzott.

– Minden rendben? – emelte sötétkék pillantását Hannára. – Azért jöttem, hogy megnézzelek.

Hanna megfeszült.

– Aha, jól vagyok – felelte.

Kate szája felfelé húzódott.

– Ne vedd sértésnek az apádtól, de néha nagyon nem tudja, mit nem kellene kimondani. Mint a múltkor,
randira készültem egy sráccal, éppen el akartunk indulni, amikor odajött hozzám, hogy: Kate, látom,
felírtál valami OB-t a bevásárlólistára, de mi ez és hol találom? Rettentő ciki volt.

– Jézus! – Hannában feltámadt az együttérzés. Ez tényleg az apjára vallott.

– Hé, nincs semmi baj – mondta Kate kedvesen. – Nem voltak hátsó szándékai.

– Nem arról van szó – rázta a fejét Hanna, és Kate-re pillantott. Ó, a fenébe! Talán mégis összetartanak a
szép lányok. – Hanem... hanem az exemről. Most kaptam egy üzenetet, hogy elment erre a jótékonysági
bálra, a Foxyra, egy másik lánnyal.

Kate homloka ráncba szaladt.

– Mikor szakítottatok?

– Nyolc napja. – Hanna lehuppant Kate mellé. – Kísértést érzek, hogy odamenjek, és szétrúgjam a valagát.

– Miért nem teszed meg?

– Szeretném, de... – Hanna lemondón hátradőlt, és a vendéglő felé intett.

– Figyelj! – Kate felállt, és csücsörített a tükörnek. – Miért nem kened arra a segítőcsoportra, ahova jársz?
Mondd, hogy az egyik tag hívott, és azt mondta, hogy egy nagyon „gyenge” pillanata van, te pedig a
barátja vagy, úgyhogy le kell beszélned.

– Rémesen sok mindent tudsz a segítőcsoportokról – vonta fel a szemöldökét Hanna, mire Kate csak vállat
vont.

– Pár barátom járt már elvonón.

Okéééé.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

– Ha akarod, fedezlek – ajánlotta Kate.

Hanna a tükörben kereste a pillantását.

– Komolyan?

– Maradjunk annyiban, hogy jövök neked eggyel – nézett vissza rá Kate jelentőségteljesen.

Hanna összerezzent. Valami azt súgta, hogy Kate az annapolisi esetről beszél. Viszketeg lett a dologtól,
hogy Kate emlékszik, és rájött, hogy gonoszul viselkedett – ugyanakkor bizonyos elégedettség is eltöltötte.

– Amellett – tette hozzá Kate – apád szerint többször kellene találkoznunk. Máris itt az alkalom.

– Azt mondta... – Hanna pislogott. – Azt mondta, hogy többször akar látni?

– Hát, te vagy a lánya.

Hanna a Tiffany nyakláncán lógó, szív alakú medált babrálta. Kate szavai halvány örömmel töltötték el.
Talán túlreagálta a dolgot az asztalnál.

– Mennyi idő, két óra, maximum?

– Valószínűleg annyi sem – felelte Hanna.

Csak fel akart ülni a vonatra, visszamenni Rosewoodba, és kiátkozni a kurvát.

Kinyitotta a táskáját, hogy megnézze, van-e nála elég készpénz a jegyre.

Kate felette állt... és rámutatott valamire a táska alján.

– Az mi?

– Ez? – Amint Hanna kihúzta, már szerette is volna azonnal visszadugni. A Percocet volt, amit kedden
lopott az égésklinikán. Elfeledkezett róla.

– Kaphatok belőle? – suttogta Kate izgatottan.

Hanna döbbenten nézett rá.

– Komolyan?

Kate szemtelen pillantással felelt.

– Szükségem lesz valamire, hogy kibírjam a musicalt, amire apád el akar rángatni minket.

Hanna átadott egy csomagot. Kate zsebre tette a tablettákat, aztán sarkon fordult, és magabiztosan
kiment a mosdóból. Hanna ámulatában leesett állal követte.

Az este csak most lett igazán szürreális. Talán ha újra találkoznia kell Kate-tel, nem lesz olyan rossz, mint
eddig hitte. Talán egyenesen. .. szórakoztató lesz.
 26.
Legalább nem kell vokáloznia

MIRE SPENCER ÉS ANDREW ODAÉRTEK a helyszínre, a Foxyt elárasztotta a tömeg. Legalább húsz kocsi
várta, hogy a parkolóba vigyék, a vágyakozók, akiknek nem jutott meghívó, a bejárat körül rajzottak, és a
fő pavilon tömve volt – az asztaloknál, a bárpultnál, a táncparketten egyaránt.

Amíg Andrew visszaért az italokkal a bártól, Spencer ránézett a telefonjára. Wrentől még mindig semmi.
Fel-alá járkált az ebédlő keresztezett vonalakkal futtatott márványkövén, azon gondolkodva, mit keres itt.
Andrew megérkezett, hogy magával vigye, és Spencer minden szorongása ellenére latba vetette színjátszó
tudását, és meggyőzte a családját, hogy együtt vannak. Apró puszit adott Andrew szája közelébe,
mosolyogva elfogadta a virágot, amit hozott, az arcát az övéhez szorítva állt be egy képre. Andrew
zavarban volt, és folyamatosan vigyorgott, ami segített fenntartani a látszatot.

Spencer most már nem vette hasznát, Andrew sajnos azonban nem tudta ezt. Egyre-másra úgy mutatta be
az ismerőseinek – a közös ismerőseiknek-, mint a partnerét. Spencer igazából csak szeretett volna
elvonulni egy csendes szobába, hogy gondolkodhasson. Hogy fejben kibogozza, mit tudhat az a zsaru,
Wilden, és mit nem. Ha Toby valóban A., és egyben Ali gyilkosa, nem állt volna szóba a rendőrséggel. De
ha A. nem Toby... és A. igenis mondott valamit nekik?

– Azt hiszem, kezdődik a karaoke – mutatott Andrew a színpad felé, és valóban, egy lány éppen az I Will
Survive-ot üvöltötte. – Szeretnél énekelni valamit?

– Nem hiszem – felelte Spencer idegesen, a csokrát rögzítő tűvel babrálva. Ötvenedszerre is körülnézett a
régi barátait keresve, remélve, hogy felbukkannak. Úgy érezte, figyelmeztetnie kell őket Tobyról és a
rendőrségről. A. megmondta, hogy ne tegye, de talán rejtjelezve üzenhet.

– És esetleg velem együtt? – noszogatta Andrew.

Spencer felé fordult. Andrew épp olyannak tűnt, mint a család egyik labradoodle-ja, amint az asztalnál
koldul finom falatokért.

– Nem most mondtam, hogy nem akarok?

– Ó – Andrew török mintás nyakkendőjéhez kapott. – Bocsánat.

Spencer végül beleegyezett, hogy vokálozzon Christina Aguilera Dirrrty-jére – micsoda ökörség, hogy a
tiszta jó kisfiú Andrew éppen ezt a számot választotta –, mert ez volt a könnyebb út. Éppen Mona
Vanderwaal és Celeste Hogyishívják, a kvéker iskolából, állt a színpadon, a Total Eclipse of the Heartot
énekelve. Máris ittasnak tűntek, egymás karjába kapaszkodtak, hogy el ne essenek, és le-leejtették
bársonytáskájukat.

– Sokkal jobbak leszünk náluk – jegyezte meg Andrew. Túl közel állt: Spencer érezte forró, rágótól
mentolos leheletét a nyakán, és felhúzta magát. Egy dolog volt, ha Wren lihegett a nyakába, és egészen
más, ha Andrew tette. Ha nem szabadulhat ki most azonnal, hogy levegőhöz jusson, a végén elájul.

– Mindjárt jövök – motyogta, és elbotorkált az ajtó irányába.

Amint kilépett a terasz franciaablakán, vibrálni kezdett a telefonja. Összerezzent, de amikor lenézett a
kijelzőre, a szíve feldobogott. Wren.

– Jól vagy? – szólt bele. – Úgy aggódtam!

– Tizenkét üzenetet hagytál – válaszolta Wren. – Mi történt?

Spencer érezte, ahogy az idegessége elszivárog, a válla ellazul.

– Én... csak nem válaszoltál, és azt gondoltam... Miért nem hallgattad vissza az üzeneteidet?

Wren megköszörülte a torkát. Kissé mintha feszengett volna.

– El voltam foglalva. Ennyi az egész.

– De azt hittem...

– Mit? – nevetett Wren. – Hogy az út szélén fetrengek? Ugyan már, Spence.

– De... – Spencer elhallgatott, megpróbált rájönni, hogyan magyarázza meg. – Csak olyan fura érzésem
volt.

– Nos, jól vagyok. – Wren szünetet tartott. – Te jól vagy?

– Aha. – Spencer halványan elmosolyodott. – Úgy értem, itt vagyok a béna bálon egy béna sráccal, és
sokkal szívesebben lennék veled, de máris sokkal jobban érzem magam. Örülök, hogy veled minden
rendben.

Amikor letette, annyira erőt vett rajta a megkönnyebbülés, hogy szeretett volna körbefutni a teraszon, és
megcsókolni az első szembejövőt, például Adriana Peoplest, a lányt a katolikus iskolából, aki Dionüszosz
szobrán ült, és egy szegfűszeges cigarettát szívott. Vagy Liam Olsent, a jéghokist, aki a partnerét
tapogatta. Vagy Andrew Campbellt, aki mögötte állt elkeseredetten és tehetetlenül. Amikor Spencer
felfogta, hogy Andrew, az tulajdonképpen Andrew, összeszorult a gyomra.

– Izé, szia – dadogta. – Mióta... mióta állsz itt?

Andrew szomorú arcán azonban látta, hogy éppen elég ideje.

– Figyelj! – sóhajtott. Altkor már akár el is vághatja az egészet a tövénél. – Az az igazság, Andrew, hogy
szeretném, ha nem gondolnád, hogy bármi is lehet köztünk. Nekem már van barátom.

Andrew először döbbentnek tűnt, aztán megbántottnak, aztán zavarba jött, végül megharagudott. Az
érzelmek olyan gyorsan váltották egymást az arcán, mint a színek az égen egy gyorsítva lejátszott
naplementén.

– Tudom – bökött Spencer mobilja felé. – Hallottam a beszélgetéseteket.

Hát persze.

– Sajnálom – felelte Spencer. – De én...

Andrew felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– Akkor miért engem hoztál el, és nem őt? Olyasvalaki, akivel a szüleid nem akarnak együtt látni?
Úgyhogy velem jöttél, azt gondolva, hogy teljesen behülyítetted őket?

– Nem – vágta rá Spencer. Kellemetlenül érezte magát. Ennyire átlátszó volna, vagy Andrew csak ügyesen
találgat? – Ezt... nehéz megmagyarázni. Azt hittem, jól szórakozhatunk. Nem akartalak megbántani.

Egy haj tincs Andrew szemébe hullott.

– Majdnem hihető volt – közölte, azzal az ajtó felé fordult.

– Andrew! – kiáltott fel Spencer. – Várj!

Nézte, ahogy a fiú eltűnik a fiatalok között, és hideg, rossz érzés vett erőt rajta. Határozottan rossz ötlet
volt Andrew-t választani álpartnernek. Jobb lett volna Ryan Vreeland, aki még nem vállalta fel, hogy
meleg, vagy Thayer Anderson, aki túlságosan imádta a kosárlabdát ahhoz, hogy a lányok is beleférjenek
az életébe.

Besietett a pavilonba és körülnézett. Egy bocsánatkéréssel mindenképpen tartozott Andrew-nak. Azonban

addigra gyertyákkal világították ki az egész helyet, úgyhogy lehetetlen volt bárkit megtalálni. Épp csak
megpillantotta a táncparketten Noelt és a kvéker iskolás lányt, amint Noel flaskájából iszogatnak. A
színpadon most Naomi Zeigler és James Freed állt, és valami Avril Lavigne-dalt énekeltek, amit S pencer
ki nem állhatott. Mason Byers és Devon Arliss összehajolt egy csó kra. Kirsten Cullen és Bethany Wells a
sarokban sugdolózott.

– Andrew? – próbálkozott. Akkor azonban kiszúrta Emilyt a helyiség túloldalán. Váll nélküli, rózsaszín
ruhát viselt, a vállára rózsaszín kasmírkendőt terített. Spencer lépett néhányat felé, de akkor észrevette,
hogy Emily mellett ott áll a partnere, a keze Emily karján.

Spencer hunyorított, hogy jobban lássa. A fiú elfordította a fejét, és észrevette őt. Sötétkék szeme volt,
ugyanolyan, mint Spencer álmában.

Levegőért kapkodott, és hátralépett.

Akkor bukkanok majd fel, amikor a legkevésbé várjátok.

Toby volt az.

 27.
Ariát csak receptre tehet megkapni

ARIA NEKIDŐLT A BÁRPULTNAK, és kért egy feketekávét. A pavilon annyira zsúfolt volt, hogy nagy pöttyös
ruhája bélése máris átázott az izzadságtól, pedig még csak húsz percet töltött bent.

– Szia! – Az öccse lépett mellé. Ugyanazt a szürke öltönyt viselte, mint a temetésen, Byron kifényesített,
fekete cipőjével.

– Szia – nyögte ki Aria meglepetten. – Én... nem is tudtam, hogy jössz.

Mire kiszállt a zuhany alól, hogy elkészüljön a bálra, a ház üres volt. Pillanatnyi zavarában azt hitte, a
családja elhagyta.

– Aha. Vele jöttem... – Mike megfordult, és rámutatott egy vékony, sápadt lányra, akit Aria Noel Kahn múlt
heti buliján látott. – Jó bőr, mi?

– Igen. – Aria három kortyra lehajtotta a kávéját, aztán észrevette, hogy remeg a keze. Egy órán belül ez
volt a negyedik.

– Szóval, hol van Sean? – tudakolta Mike. – Vele jöttél, igaz? Mindenki erről beszél.

– Igazán? – kérdezte Aria elhalón.

– Persze. Ti vagytok az új menő páros.

Aria nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Nagyon is jól el tudta képzelni, amint a rosewoodi lányok róla
meg Seanról pletykálnak.

– Nem tudom, hol van.

– Miért? A menő páros máris szakított?

– Nem...

Igazság szerint Aria bujkált Sean elől. Előző nap, miután Meredith közölte vele, hogy ő meg Byron
szerelmesek egymásba, Aria visszarohant Seanhoz, és zokogásban tört ki. Egyáltalán nem számított rá,
hogy Meredith így fog felelni. Most, hogy tudta az igazat, tehetetlennek érezte magát. A családjának vége.
Tíz percig bőgött Sean vállán: „Most mit csináljaaaak?” Sean végül eléggé megnyugtatta ahhoz, hogy
haza tudja vinni, felkísérte a szobájába, ágyba dugta, és a párnájára tette a kedvenc plüssét, Petúniát.
Amint azonban kitette a lábát, Aria lerúgta a takarót, és fel-alá kezdett járkálni. Belesett a hálószobába.
Az anyja ott aludt békésen – és egyedül. Aria nem bírta felébreszteni.

Amikor újra felkelt, néhány órával később, megacélozta magát, hogy most megteszi, de addigra Byron is
ott feküdt Ella mellett. Oldalt hevert, a karját átvetette Ella vállán.

Miért bújsz oda valakihez, ha közben mást szeretsz?

Reggel, amikor további egy óra alvás után felébredt, a szeme bedagadt, a bőrén pedig apró, vörös
kiütések jelentek meg. Másnaposnak érezte magát, és amikor fejben végigment az előző este történésein,
szégyenében visszamászott a takarója alá. Sean még be is takarta. Ő meg összetaknyozta a vállát. Úgy
bőgött, mint egy futóbolond. Mi lenne biztosabb módja egy srác elriasztásának, mint könnyekbe fojtani?

Amikor Sean megjelent, hogy elvigye a bálba – már az is csoda volt, hogy egyáltalán eljött –, rögtön az
előző estéről akart beszélni, de Aria lerázta azzal, hogy már sokkal jobban érzi magát. Sean különös
pillantást vetett rá, de elég esze volt, hogy ne faggatózzon. Aria azóta kerülte.

Mike nekidőlt a fa bárpultnak, és ritmusra bólogatott, amikor a DJ feltette Franz Ferdinandot. Az arcán
önelégült kis mosoly ült; Aria tudta, férfinak érzi magát, amiért másodikos létére megszerezte a jegyet a
Foxyra. Azonban testvérek voltak, és látta azt is, hogy a mosoly alatt fájdalom és szomorúság bújik meg.
Olyan volt, mint kiskorában, amikor együtt jártak az uszodába, és a barátai homokosnak nevezték Mike-
ot, mert a fehér fürdőnadrágja rózsaszínes lett a mosásban. Mike megpróbálta felnőttesen viselni a
dolgot, de később, amikor át kellett adniuk a medencét a felnőtteknek, Aria rajtakapta, hogy a
pancsolóban sír.

Szeretett volna mondani neki valamit, amitől jobban érzi magát. Hogy mennyire sajnálja, amit mondania
kell Ellának – mert meg fogja mondani, amint hazaér, nincs több kifogás –, és hogy az egész nem Mike
hibája, és hogy ha a családjuk szét is esik, azért még minden rendbe jön. Valahogy.

De tudta, mi történne, ha megpróbálná. Mike egyszerűen elmenekülne.

Odébb lépett a pulttól. Mozgásban kell maradnia.

– Aria – szólalt meg egy hang a háta mögött. Megfordult; Sean alig néhány lépésre állt, az asztalok
közelében. Zaklatottnak tűnt.

Aria pánikba esett. Lerakta a csészéjét, és futva indult a női mosdó felé. Az egyik nehéz, éktalpú cipője
azonnal lecsúszott a lábáról. Sietve visszarántotta, és tovább nyomakodott, de aztán beleütközött egy
emberfalba, amely nem nyílt szét előtte, hiába próbált foggal-körömmel utat törni.

– Hé! – Sean már mellette is volt.

– Ó! – kiáltotta vissza Aria a zene felett, igyekezvén nemtörődömnek tűnni. – Szia!

Sean karon fogta, és kivezette a parkolóba, az egyetlen olyan helyre, ami jelenleg üres volt. Visszakérte a
kulcsait a személyzettől, besegítette Ariát a kocsiba, és egy kissé távolabb gurult a behajtón.

– Mi van veled? – kérdezte végül.

– Semmi. – Aria a szélvédőn nézett kifelé. – Jól vagyok.

– Nem vagy jól. Olyan vagy, mint egy zombi. Megijesztesz.

– Csak arról van szó... – Aria fel-le csúsztatta gyöngy karkötőjét a karján. – Nem is tudom. Nem akarlak
terhelni.

– Miért nem?

– Mert nem akarod hallani – vont vállat. – Biztosan azt gondolod, hogy teljesen megbolondultam. Mármint
hogy mindenestől a szüleim megszállottja vagyok. Másról nem is beszéltem.

– Hát... ez tulajdonképpen igaz. De azért...

– Nem lennék dühös – szakította félbe Aria –, ha más lányokkal akarnál táncolni, vagy akármi. Vannak itt
nagyon kedves lányok is.

Sean üres arckifejezéssel pislogott rá.

– De én nem akarok mással táncolni.

Csend lett a kocsiban. A pavilonból kihallatszott Kanye West Gold Diggerének basszusa.

– A szüleiden gondolkozol? – kérdezte Sean halkan.

Aria biccentett.

– Azt hiszem, ma este el kell mondanom az anyámnak.

– Miért neked kell elmondani?

– Mert... – Nem beszélhetett Seannak A.-ról. – Nekem kell megtennem. Ez így nem mehet tovább.

Sean sóhajtott.

– Nagy nyomás alatt tartod magad. Egy estére sem lazíthatsz?

Aria védekezni akart, de aztán hátradőlt.

– Tényleg azt hiszem, hogy vissza kellene menned. Ne hagyd, hogy elrontsam az estédet.

– Aria... – Sean frusztráltan sóhajtott. – Hagyd ezt abba!

– Én csak azt hiszem, hogy ez nem fog működni kettőnk között – grimaszolt Aria.

– Miért?

– Mert... – Elhallgatott, megpróbálta összeszedni az érveit. Mert ő nem egy tipikus rosewoodi lány? Mert
akármit is kedvelt meg benne Sean, annyi más, nem éppen szeretnivaló tulajdonsága is volt? Úgy érezte,
olyan, mint azok a csodagyógyszerek, amiket a tévében szoktak reklámozni. A narrátor hosszasan sorolja,
hogyan segített a szer emberek millióinak, de a végén halkan hozzáteszi, hogy a mellékhatások között
előfordulhat gyors szívverés és zsíros hasmenés. Az ő esetében a szöveg így hangzana: Jó fej, kissé bolond
lány, de a járulékos családi ügyek hatására pszichotikus kitörések előfordulhatnak nála, illetve
alkalmanként összetaknyozhatja a drága ingeket.

Sean óvatosan a kezére tette a sajátját.

– Ha attól félsz, hogy tegnap este kiakasztottál, nem így van. Igazán kedvellek. Tulajdonképpen a tegnap
este óta még jobban.

– Igazán? – könnyek szöktek Aria szemébe.

– Igazán.

Egymásnak támasztották a homlokukat. Aria visszafojtotta a lélegzetét. Lassan az ajkuk is összeért. Aztán
még egyszer. Határozottabban.

Aria Sean ajkára préselte a sajátját, és átfogta a tarkóját, hogy közelebb húzza magához. Sean teste olyan
meleg, olyan jóleső volt; a keze felsiklott Aria derekán. Hirtelen már harapdálták egymás alsó ajkát, az
ujjaik a másik hátát karmolták. Végül elszakadtak egymástól, és zihálva néztek egymás szemébe.

És újra összetapadtak; Sean lerántotta Aria ruhájának cipzárját, aztán kibújt a zakójából, és a hátsó ülésre
dobta, miközben Aria az inge gombjait próbálta kigombolni. Belecsókolt Sean szép fülébe, aztán benyúlt
az inge alá, hogy érezze sima, puha bőrét. Sean, amennyire tudta, átfogta a derekát, de esetlen szögben
kellett elfordulnia az Audi kényelmetlen ülésén. Hátradöntötte a támlát, felemelte Ariát, és áthúzta
magához. A kormánykerék Aria csigolyáihoz nyomódott.

Hátrahajtotta a fejét; Sean most a nyakát csókolgatta. Amikor kinyitotta a szemét, megpillantott valamit –
egy darab sárga papírt az ablaktörlőn. Először azt hitte, hogy valami szórólap az, talán egy diák
reklámozza a tervezett afterpartiját, de aztán meglátta a csámpás, fekete filctollal írt betűket.

Ne felejtsd! Amikor az óra éjfélt üt!

Kirántotta magát Sean karjából.

– Mi az? – kérdezte Sean.

Aria remegő kézzel a papírra mutatott.

– Te írtad?

Ostoba kérdés volt: ő maga is azonnal tudta rá a választ.

 28.
Hanna Marin nélkül nincs parti

AMIKOR A TAXIJA MEGÁLLT A KINGMAN HALLNÁL, Hanna odadobott egy húszdollárost a sofőrnek – egy
idősebb, kopaszodó és izzadékony férfinak.

– Tartsa meg! – vetette oda, bevágta az ajtót, és kavargó gyomorral rohant a bejárat felé. A philadelphiai
vasútállomáson vett egy zacskó Cool Ranch chipset, és öt eszeveszett perc alatt benyomta az egészet.
Rossz ötlet volt.

Jobbra meglátta a bejelentkező asztalt. Egy agársovány, rövidre vágott szőke hajú lány, a szeme körül
vastag fekete csíkkal, szedte a jegyeket, és pipálta ki a neveket a nagykönyvben. Hanna tétovázott.
Fogalma sem volt, hol a jegye, de ha megpróbál csak így berontani, biztosan hazaküldik. Összehúzott
szemmel nézte a születésnapi tortaként kivilágított fesztiválpavilont. Nincs az az isten, hogy Sean ezt
megússza. Be fog menni a bálra, akár tetszik ez a kihúzott szemű lánynak, akár nem.

Mély lélegzetet vett, és teljes sebességgel elrohant az asztal mellett. – Hé! – kiáltott utána a lány. – Várj!

Hanna elrejtőzött egy oszlop mögött. A szíve hevesen vert. Egy nagydarab, szmokingos kidobó futott el
mellette, aztán megállt és körülnézett, majd zavart bosszúsággal vállat vont, és valamit mondott a
rádiójába. Hannán végigszaladt egy hullámnyi elégedettség. A besurranás ugyanúgy felpezsdítette, mint a
lopás.

A Foxyn nyüzsögtek a diákok. Hanna nem emlékezett, hogy valaha is ennyire zsúfolt lett volna. A
táncparketten a lányok legtöbbje levette a cipőjét, és magasba emelte, amíg pörgött. A bárnál szintén
összetömörültek az emberek, és még annál is többen álltak sorba egy karaokepultnak tűnő helyszínnél. A
szépen megterített, üres asztalok látványából ítélve a vacsorát még nem szolgálták fel.

Hanna elkapta Amanda Williamson, a Rosewood Daybe járó másodikos lány könyökét. Amanda mindig
igyekezett ráköszönni, amikor találkoztak a folyosón, és most is felragyogott az arca.

– Sziaaa, Hanna!

– Nem láttad Seant? – vakkantotta Hanna.

Amanda meglepett arcot vágott, aztán vállat vont.

– Nem tudom...

Hanna zakatoló szívvel nyomakodott tovább a tömegben. Lehet, hogy Sean nincs is itt. Elfordult; majdnem
fellökött egy pincért, aki egy hatalmas tálcára való sajtot cipelt. Megragadott egy óriási darab cheddart és
a szájába tömte. Anélkül nyelte le, hogy az ízét érezte volna.

– Hanna! – Naomi Zeigler kiáltott oda neki. Aranyszín, testre simuló ruhát viselt, a bőre nagyon műbarna
volt. – De jó, hogy itt vagy! Úgy emlékeztem, azt mondtad, hogy nem is jössz!

Hanna a homlokát ráncolta. Naomi James Freed karjába kapaszkodott.

– Együtt jöttetek? – mutatott rájuk. Eddig azt gondolta, Sean talán Naomival érkezett.

Naomi bólintott, aztán előrehajolt.

– Seant keresed? – Ámuló arccal megrázta a fejét. – Mindenki erről beszél. Komolyan, el sem tudom hinni.

– Szóval itt van? – Hanna szíve még hevesebben kezdett verni.

– De itt ám! – James meggörnyedt, a zakója zsebéből elővett egy kólásüveget tele gyanús, színtelen
folyadékkal, és öntött belőle a narancslevébe. Belekóstolt, aztán elmosolyodott.

– Úgy értem, annyira különböznek – folytatta ábrándosan Naomi. – Ugye, azt mondtad, még mindig
barátok vagytok? Neked elmondta, miért épp őt kérte meg?

– Hagyd már! – James oldalba bökte Naomit. – Elég szexi.

– Kicsoda? – sikoltotta Hanna. Miért tudott erről rajta kívül mindenki más?

– Ott vannak – mutatott Naomi a helyiség túlsó oldalára.

A diákok tengere mintha egyszerre szétvált volna; a mennyezetről erős fényű reflektor sugara vágott le.
Sean a karaokegépnél állt, és egy magas lányt ölelt át, aki fekete-fehér, nagy pöttyös ruhát viselt. A keze
veszedelmesen közel járt a fenekéhez. És akkor a lány elfordította a fejét, Hanna pedig meglátta az
ismerős, manószerű vonásokat és az eltéveszthetetlen, kékesfekete hajat. Aria.

Felvisított.

– Ó, istenem, nem is hiszem el, hogy nem tudtad! – Naomi megnyugtatón Hanna vállára fektette a karját,
Hanna azonban lerázta, és keresztülviharzott a helyiségen, egyenesen Aria és Sean felé, akik a szeme
előtt ölelkeztek. Nem táncoltak, csak ölelkeztek. Kiborító.

Néhány pillanatig állt ott, mielőtt Aria kinyitotta volna előbb az egyik, aztán a másik szemét is, végül
halkan levegőért kapkodott.

– Izé, szia, Hanna.

Hanna remegett dühében.

– Te... te kurva!

Sean védelmezőn lépett Aria elé.

– Legyen elég!

– Legyen elég? – Hanna hangja magasba szökött. Haragtól remegő ujjaival Sean felé bökött. – Te... te azt
mondtad, azért nem jössz, mert minden barátodnak van partnere, te viszont nem akarsz elhozni senkit.

Sean vállat vont.

– Megváltoztak a dolgok.

Hanna arca égett, mintha Sean megütötte volna.

– De a héten randevúra megyünk!

– A héten vacsorázni megyünk – helyesbített Sean. – Barátokként. – Úgy mosolygott Hannára, mintha a
lány egy lassú felfogású óvodás lenne. – Múlt pénteken szakítottunk, Hanna, nem emlékszel?

Hanna pislogott.

– És most akkor ez azt jelenti, hogy vele vagy?

– Hát... – Sean Ariára pillantott. – Igen.

Hanna a hasára szorította a kezét. Biztos volt benne, hogy hányni fog. Ez csak valami vicc lehetett. Sean
és Aria... ennek nagyjából annyi értelme volt, mint amikor egy kövér lány feszes leggingsbe bújik.

Akkor vette észre Aria ruháját. Az oldalsó cipzár lecsúszott, kilátszott alóla Aria fekete, csipkés, pánt
nélküli melltartója.

– Kilóg a melled – morogta, és rámutatott. Aria lepillantott, a karjával eltakarta magát, és felrántotta a
cipzárt. – Különben is, hol vetted ezt a ruhát? – folytatta Hanna. – Luella, a Targetből?

Aria kihúzta magát.

– Ami azt illeti, igen. Szerintem aranyos.

– Istenem, micsoda mártír vagy! – grimaszolt Hanna, és Seanra nézett. – Tulajdonképpen ez közös
bennetek, azt hiszem. Tudtad, hogy Sean megfogadta, hogy harmincéves koráig szűz marad, Aria? Lehet,
hogy letapogatott, de nem fog elmenni a végéig. Szent esküvel fogadta.

– Hanna! – pisszegte le Sean.

– Szerintem azért csinálta, mert meleg. Te mit gondolsz?

– Hanna... – Sean hangjába most már kérlelés vegyült.

– Most mi van? – vágott vissza Hanna. – Hazug alak vagy, Sean. És még seggfej is.
Körülnézett. Egy kisebb csoportnyi fiatal gyűlt már össze körülöttük – akiket minden buliba meghívtak,
akik folyton egymással jöttek össze. A lányok, akik éppen csak nem voltak elég menők, a túlsúlyos fiúk,
akiket azért tartottak meg a társaságban, mert viccesek voltak, a gazdag srácok, akik tömérdek pénzt
költöttek a többiekre, mert kedvesek, érdekesek vagy manipulatívak voltak. Éhesen szívták magukba az
eseményeket. A suttogás máris elkezdődött.

Hanna még utoljára Seanra nézett, de nem mondott semmit – inkább elmenekült.

A női mosdóban egyenesen a sor elejére sietett, és amint valaki kilépett az egyik fülkéből, benyomakodott
a helyére. „Ribanc!” – kiáltotta utána valaki, de Hannát nem érdekelte. Amint becsukódott mögötte az
ajtó, a csészére hajolt, és megszabadult a chipstől meg minden mástól, amit aznap este megevett. Amikor
már nem jött több, sírva fakadt.

A többiek arckifejezése. A szánalom. És közönség előtt sírt. Hanna és Mona egyik fő szabálya, miután
újraalkották magukat, az volt: soha senki nem láthatja őket sírni. És a tetejébe most annyira hiszékenynek
érezte magát. Igazán elhitte, hogy Sean majd visszafogadja. Azt gondolta, ha eljár az égésklinikára meg
az Sz-klubba, valami megváltozhat, de Sean... mindvégig mást szemelt ki.

Amikor végre kinyitotta a fülkeajtót, a helyiség üres volt, és annyira csendes, hogy Hanna még a
mozaikkal kirakott mosdóba csepegő vizet is hallotta. Belepillantott a tükörbe, hogy lássa, mennyire néz
ki rosszul... és amikor meglátta a képmását, levegőért kapkodott.

Egy egészen más Hanna nézett vissza rá: duci, semmilyen-barna hajú, zsíros bőrű. A fogszabályzóját
rózsaszín gumiszalagok rögzítették, a szeme körül ráncos volt a bőr az állandó hunyorgástól, mert nem
viselte a szemüvegét. Világosbarna blézere megfeszült húsos karján, a blúza ráncot vetett a melltartója
vonalában.

Hanna rémületében eltakarta a szemét. Ez A. – gondolta. Ő teszi ezt velem.

Eszébe jutott A. üzenete. Irány a Foxy, most azonnal. Sean egy másik lánnyal ment el. De ha A. tudta,
hogy Sean egy másik lánnyal jött a bálba, akkor...

Akkor A. is itt van.

– Szia.

Hanna összerezzent és megpördült. Mona állt az ajtóban. Fantasztikusan nézett ki fekete, testhez álló
ruhájában, amire Hanna nem emlékezett a bevásárlókörútjukról. Világos haját hátrasimította az arcából, a
bőre ragyogott. Hanna zavarában – alighanem összehányta magát – azonnal visszafordult a fülke felé,
Mona azonban elkapta a karját.

– Várj! – Amikor Hanna visszafordult, Mona arcán őszinte aggodalmat látott. – Naomi azt mondta, hogy
nem jössz.

Hanna újra a tükörbe pillantott. A képe most a pillanatnyi kinézetét mutatta, nem a hetedikes korabelit. A
szeme kissé kipirosodott, de egyébként jól nézett ki.

– Seanról van szó, igaz? – kérdezte Mona. – Csak most értem ide, és láttam vele. – Lehajtotta a fejét. –
Nagyon sajnálom, Han.

Hanna összeszorította a szemét.

– Olyan ostobának érzem magam – ismerte be.

– Nem vagy az. Sean az ostoba.

Egymásra néztek. Hannát elöntötte a megbánás. Mona barátsága olyan sokat jelentett neki, ő pedig
hagyta, hogy minden közéjük álljon. Már nem is emlékezett, min kaptak össze.

– Úgy sajnálom, Mon. Mindent.

– Én sajnálom – felelte Mona, azzal átölelték egymást. Szorosan.

– Ó, istenem, hát itt vagy! – Spencer Hastings vágott át a mosdó márványpadlóján, és kirántotta Hannát
Mona karjából. – Beszélnem kell veled.

Hanna bosszúsan elhúzódott.

– Micsoda? Miért?

Spencer Monára sandított.

– Itt és most nem mondhatom el. Velem kell jönnöd.

– Nem kell mennie sehová. – Mona megragadta Hanna karját, és visszahúzta.

– Most igen – felelte Spencer hangosabban. – Vészhelyzet van.

Mona ujjai megszorultak Hanna karján. Az arcán most ugyanaz a haragos kifejezés jelent meg, mint a
minap a plázában: Ha még valamit eltitkolsz előlem, esküszöm, köztünk mindennek vége. Spencer
ugyanakkor nagyon rémült volt.

Valami nem volt rendjén. Nagyon nem.

– Ne haragudj. – Hanna megérintette Mona kezét. – Mindjárt

Mona eleresztette a karját.

– Hát jó – vágta oda haragosan, és a tükörhöz lépett, hogy ellenőrizze a sminkjét. – Csak nyugodtan.
 29.
Ki vele mindenestől!

SPENCER SZÓTLANUL VEZETTE KI HANNÁT a mosdóból. Elmentek egy csoport fiatal mellett; Spencer
észrevette a bár mellett egyedül álldogáló Ariát.

– Te is jössz.

Hanna eleresztette Spencer kezét.

– Én nem megyek sehova, ahova ő is jön.

– Hanna, magad mondtad mindenkinek, hogy te szakítottál Seannal! – tiltakozott Aria. – Tisztán és
egyértelműen!

– Az nem azt jelentette, hogy azt akarom, hogy te gyere ide vele. – Hanna karba tette a kezét. – És azt
sem, hogy ellophatod!

– Nem loptam el semmit! – visított Aria, és felemelte ökölbe szorított kezét.

Spencer fején átfutott, hogy esetleg tényleg megpróbálja megütni Hannát, és gyorsan közéjük állt.

– Ennyi elég! – közölte. – Hagyjátok abba! Meg kell találnunk Emilyt.

És mielőtt a másik kettő tiltakozhatott volna, már húzta is őket magával, el a jégszobrok, a karaokéra
sorban állók és az ékszeraukció mellett. Nem egészen húsz perce még látta Emilyt, de a barátnője
mostanra eltűnt. Andrew egy hosszú, gyertyafényes asztalnál ült a barátaival; amikor meglátta Spencert,
gyorsan visszafordult hozzájuk, és hangosan, megjátszottan felnevetett, egyértelműen Spencer kedvéért.
Spencer egy pillanatra megsajnálta, de abban a percben nem tudott vele foglalkozni.

Erősebb fogást vett a másik kettő kezén, és elsietett a teraszra állított asztalok mellett. A szökőkút körül
is sokan összegyűltek lábat áztatni, de Emilynek nyoma sem volt. Mire elértek Pán óriási szobrához,
Hanna nyöszörögni kezdett.

– Mennem kell!

– Még nem mehetsz. – Spencer visszalökdöste őt és Ariát az ebédlőbe. – Ez mindannyiunk számára fontos.
Meg kell találnunk Emilyt.

– Miért olyan fontos? – vinnyogta Hanna. – Ki a francot érdekel?

– Mert... – Spencer elhallgatott. – Tobyval jött.

– Na és? – kérdezte Aria.

Spencer mély lélegzetet vett.

– Azt hiszem... azt hiszem, Toby bántani akarja. Szerintem mindegyikünket bántani akar.

A másik két lány megdöbbent.

– Miért? – tudakolta Aria, és csípőre tette a kezét.

Spencer lenézett a földre. Összeszorult a gyomra.

– Szerintem Toby maga A.

– És miből gondolod ezt? – nézett rá Aria dühösen.

– A. küldött nekem egy üzenetet – ismerte be Spencer. – Azt írta, mindannyian veszélyben vagyunk.

– Üzenetet kaptál? – kiáltotta Hanna. – Azt hittem, úgy volt, hogy szólunk egymásnak!

– Tudom – Spencer hegyes orrú Louboutin cipőjére meredt. A pavilonban a fiúk breaktáncversenybe
kezdtek. Noel Kahn hernyócsúszással próbálkozott, miközben Mason Byers a fenekén forgott. (Nem arról
volt szó, hogy ez egy civilizált rendezvény?) – De fogalmam sem volt, mit csináljak. Valójában két üzenetet
kaptam. Az elsőben az volt, hogy jobb lenne, ha nem szólnék nektek. A második azonban már nagyon is
Tobyra vallott... és Toby most Emilyvel van... és...

– Várj, az első üzenet szerint bajban vagyunk, és te nem csináltál semmit? – tudakolta Hanna, ezúttal nem
annyira dühösen, mint inkább értetlenül.

– Nem voltam benne biztos, hogy tényleg úgy van – válaszolta Spencer, és a hajába túrt. – Úgy értem, ha
tudtam volna...

– Az a helyzet, hogy én is kaptam egy üzenetet – jegyezte meg Aria halkan.

Spencer pislogott.

– Igen? Az is Tobyról szólt?

– Nem. – Aria láthatóan alaposan megfontolta a szavait. – Spencer, mit kerestél pénteken abban a
jógastúdióban?

– A jógastúdióban? – nézett rá Spencer gyanakodva. – Mi köze ennek...

– Egy kicsit túl hihetetlen egybeesés volt – folytatta Aria.

– Miről beszélsz? – csattant fel Spencer, de Hanna közbeszólt.

– Aria, a te üzeneted Seanról szólt?

– Nem. – Aria homlokráncolva Hannához fordult.

– Már elnézést! – sziszegte Hanna. – Én is kaptam A.-tól egy üzenetet, az viszont Seanról szólt. Azt írta,
hogy itt van a bálban egy másik lánnyal. Veled!

– Lányok! – figyelmeztette őket Spencer, mert nem akarta újrakezdeni a veszekedést, aztán értetlen arcot
vágott. – Várjunk. Hanna, mikor kaptad az üzenetet?

– Ma este, nemrég.

– Ez azt jelenti – bökött Aria Hanna felé –, hogy ha az üzenetben A. azt írta, hogy Sean itt van a bálon
velem, akkor látnia kellett minket. Vagyis...

– ...ő is itt van. Tudom. – Hanna összeszorított szájjal mosolygott Ariára.

Spencer szíve zakatolt. Most megtörténik. A. itt van... és Toby az.

– Gyertek! – bevezette a másik kettőt a hosszú, keskeny folyosóra, ami az árverési szobához vezetett.
Nappal a folyosó nagyon zsúfolt, nagyon philadelphiai képet mutatott, rengeteg missziós korabeli
kisszekrénnyel, komor, gazdag emberek olajportréival és nyikorgó fapadlóval, most azonban minden
szekrénykén illatgyertya lobogott, az álmennyezetre pedig különböző színű fényfüzéreket akasztottak. A
lányok egy kék izzó alatt álltak meg, amelynek a fényében hulláknak látszottak.

– Ismételjük csak át ezt még egyszer, Spencer! – kérte Aria lassan. – Az első üzeneted szerint nem lett
volna szabad szólnod nekünk. De miről is? Hogy jött egy üzeneted? Hogy A. valójában Toby?

– Nem. – Spencer szembefordult velük. – Azt nem lett volna szabad elmondanom nektek, amit a Jenna-
ügyről tudok.

Rémület futott át a másik két lány arcán. Most ugrik – gondolta Spencer, és mély lélegzetet vett.

– Az igazság az... hogy Toby látta, amint Ali meggyújtja a rakétát. Végig tudta.

Aria hátralépett és nekiütközött az egyik szekrénynek. Egy cserépdísz megingott, és lezuhanva apró
darabokra tört a parkettán. Senki nem mozdult, hogy összeszedje.

– Hazudsz – suttogta Hanna.

– Bárcsak úgy lenne!

– Hogy érted azt, hogy Toby látta? – kérdezte Aria reszketeg hangon. – Ali nem ezt mondta.

Spencer a kezét tördelte.

– Toby maga mondta nekem, hogy látta. Igazából nekem és Alinek. – A barátai döbbenten néztek rá. –
Amikor Jenna megsérült, és én kifutottam, hogy lássam, mi van, Toby odajött hozzánk. Azt mondta, hogy
látta, amint Ali... megteszi. – Spencer hangja is remegett. Olyan sok rémálmában szerepelt már ez a
pillanat; megélni egészen szürreális volt. – Ali közbelépett – folytatta. – Azt mondta Tobynak, hogy ő is
látta Tobyt, miközben valami rettenetes dolgot csinált, és mindenkinek el fogja mondani. Csak akkor nem,
ha Toby magára vállalja a dolgot. Toby elrohant, és csak annyit mondott, hogy: „Elkaplak.” De másnap
mindent bevallott.

Spencer megdörzsölte a tarkóját. A hangosan kimondott szavak egyenesen abba az estébe lökték vissza.
Érezte a tűzijáték-rakéta kénszagát a frissen nyírt fű felett. Látta Alit, szőke haja lófarokban, a fülében a
tizenegyedik születésnapjára kapott, csepp alakú gyöngy fülbevaló. Könnyek szöktek a szemébe; nagyot
nyelt és folytatta.

– A második üzenetben, amit A. küldött, az volt, hogy: Bántottatok, úgyhogy én is bántani foglak titeket,
meg hogy majd akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé várom. Ma délelőtt egy rendőr jött hozzánk, és
megint Aliról kérdezősködött, és szinte vallatott, úgy, mintha tudnék valamit, amit nem lenne szabad. Azt
gondoltam, lehet, hogy Toby áll mögötte. És most Emily vele van. Félek, hogy esetleg bántani fogja.

Aria és Hanna sokáig nem felelt. Aria keze remegni kezdett, és a vörösség sötét csíkban kúszott fel a
nyakán át az arcára.

– Miért nem szóltál nekünk korábban? – nézett bizonytalanul Spencerre, a szavakat keresve. – Úgy értem,
még hetedikben, a színjátszótanfolyamon kettesben voltam Tobyval! Bánthatott volna! Mindannyiunkat
bánthatott volna! És ha tényleg ő bántotta Alit, talán megmenthettük volna!

– Rosszul vagyok – nyögte Hanna halkan.

Spencer arcán csorogtak a könnyek.

– El akartam mondani nektek, de nagyon féltem.

– Mivel zsarolta meg Ali Tobyt, hogy ne beszéljen? – tudakolta Aria.

– Nekem nem mondta – hazudta Spencer. Babonás félelem töltötte el Toby titka miatt, mintha a
tetőablakon át villám csapna belé, amint kimondja... vagy maga Toby jelenne meg, mert természetfeletti
módon kihallgatott mindent.

Aria a kezét nézte.

– Toby mindvégig tudta – ismételte.

– És most visszajött – Hanna szabályosan elzöldült.

– Nemcsak visszajött – tette hozzá Spencer –, hanem itt van. És ő A.

Aria megragadta Hanna karját.

– Gyerünk!

– Hova mentek? – szólt utánuk Spencer idegesen. Nem akarta szem elől veszíteni Ariát.

Aria félig fordult csak hátra.

– Meg kell találnunk Emilyt! – szólt vissza mérgesen, aztán felkapta a ruhája szegélyét, és futni kezdett.
 30.
Rosewoodban a kukoricaföldek a legijesztőbbek

EMILY BEBÚJT EGY KIS FALFÜLKÉBE a Kingman Hall teraszán, és a dohányosokat figyelte. A lányokat fodros,
pasztellszín ruháikban; a fiúkat elegáns öltönyeikben. De kit nézett meg jobban? Maga sem volt benne
biztos. Összeszorította a szemét, aztán gyorsan felnyitotta. Az első, akit észrevett, Tara Kelley volt, egy
végzős a Rosewood Dayből. Élénkvörös volt a haja, a bőre szép, világos. Emily a fogát csikorgatta, és újra
becsukta a szemét. Amikor felnézett, Ori Case-en, a vonzó focistán akadt meg a pillantása. Egy fiún.
Tessék.

Akkor azonban feltűnt neki, milyen vékony Rachel Firestein karja – mint egy zsiráf nyaka. Chloe Davis
csábító arccal fordult a partnere, Chad Hogyishívják felé, amitől az ajka fantasztikus formát öltött. Elle
Carmichael fejtartása éppen tökéletes volt. Emily megszimatolta valakinek a Michael Kors parfümjét, és
még életében nem érzett ennyire finomat... kivéve talán a banános rágót.

Nem lehet igaz. Nem lehet...

– Mit csinálsz?

Toby állt meg előtte.

– Én... – dadogta Emily.

– Már mindenhol kerestelek. Jól vagy?

Emily végiggondolta a kérdést. A jéghideg teraszon bujkált, egy alkóvban, a vállkendőjébe burkolózva, és
eszement kukucskálós játékkal próbálta tesztelni magát, hogy a lányok vagy a fiúk tetszenek-e neki
jobban. Tobyra nézett. Szerette volna elmagyarázni neki, mi történt – Bennel, Mayával, a kártyavetővel,
mindenkivel.

– Lehet, hogy utálni fogsz ezért... de nem bánnád, ha elmennénk?

– Reméltem, hogy ezt fogod mondani – mosolygott rá Toby, és a csuklójánál fogva felhúzta Emilyt.

Kifelé menet Emily észrevette Spencer Hastingst a táncparkett szélén – Spencer háttal állt, és Emily
meggondolta, ne köszönjön-e oda neki, azonban Toby a kezénél fogva húzta előre, úgyhogy nem tette.
Spencer a végén kérdezne valamit A.-ról, márpedig Emilynek most végképp nem volt kedve A-rról
beszélni.

Amikor kiálltak a parkolóból, Emily leengedte az ablakot. Az éjszakának csodálatos illata volt, mint a
fenyőtűk és a közeledő eső. A telihold kövéren lógott az égen, sötét fellegekkel körülvéve. Olyan csend
volt, hogy még azt is hallotta, ahogy a gumik surrognak az aszfalton.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Toby.

Emily összerezzent.

– Igen, jól vagyok. – Tobyra pillantott. A fiú elmondta neki, hogy külön erre az alkalomra vett egy új
öltönyt, és most miatta három órával korábban e lmennek a bálról. – Sajnálom az estét.

– Semmi baj – felelte Toby egy vállrándítással.

Emily az ölében heverő kis Tiffany dobozkát babrálta. Akkor kapta fel az egyik asztalról, amikor kiment a
pavilonból, gondolván, hogy ha már úgyis elmegy, akár magához is veheti a búcsúajándékot.

– Semmi sem történt? – erősködött Toby. – Nagyon csöndes vagy.

Emily felfújta az arcát, és lassan engedte ki a levegőt. Három kukoricaföld mellett is elgurultak, mielőtt
felelt volna.

– Letámadott egy kártyavető.

Toby értetlenül ráncolta a homlokát.

– Csak azt mondta, hogy ma valami történni fog velem. Valami, ami, hát, megváltoztatja az életemet. –
Megpróbált nevetni; Toby kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán gyorsan becsukta. – A
helyzet az, hogy tulajdonképpen be is jött – folytatta Emily. – Összefutottam azzal a sráccal, Bennel. Aki az
Akváriumnapon is ott volt a folyosón... tudod. Szóval, megpróbált... én nem is tudom. Megpróbált bántani.

– Micsoda?

– Semmi baj, jól vagyok. Csak... – Emily álla megremegett. – Nem tudom. Lehet, hogy megérdemeltem.

– Miért? – Toby összeszorította a fogait. – Mit tettél?

Emily az ajándékdoboz fehér masniját babrálta. A szélvédőre esőcseppek mázolódtak. Mély lélegzetet
vett. Most tényleg ki fogja mondani?

– Ben meg én régebben jártunk. Amikor együtt voltunk, rajtakapott, hogy megcsókoltam valaki mást. Egy
lányt. Lebuzizott, és amikor megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy nem vagyok az, be akarta velem
bizonyíttatni. Mármint, hogy csókoljam meg, és... mindegy. Ez történt akkor, amikor bejöttél az öltözőknél
a folyosóra.

Toby feszengve fészkelődött az ülésben. Emily végigsimította a fehér gardéniát, amit tőle kapott, hogy a
ruhájára tűzze.

– A helyzet az, hogy talán tényleg leszbikus vagyok. Úgy értem, én tényleg, mármint, szerettem Alison
DiLaurentist. De azt hittem, hogy az csak Ali volt, és ettől még nem vagyok leszbikus. Most már nem
tudom. Talán Bennek van igaza. Talán tényleg az vagyok. Talán egyszerűen tudomásul kellene vennem.

El sem akarta hinni, hogy mindez csak így kiömlött belőle. Tobyra nézett; a fiú szája érzelemmentes,
egyenes vonalba húzódott. Emily arra gondolt, ha van megfelelő idő rá, hogy bevallja: Ali barátja volt,
akkor az most van. Ehelyett azonban Toby csak annyit kérdezett halkan:

– Miért félsz ennyire attól, hogy beismerd?

– Csak! – nevetett Emily. Hát nem egyértelmű? – Mert nem akarok az lenni. Tudod... buzi. – Aztán vékony
hangon hozzátette: – Mindenki engem gúnyolna.

Megálltak egy üres kereszteződésben, de Toby ahelyett, hogy továbbhajtott volna, üresbe tette a kocsit.

– Most mit csinálsz? – nézett rá Emily értetlenül.

Toby levette a kezét a kormányról, és sokáig nézett rá. Olyan sokáig, hogy Emily feszengeni kezdett. Toby
zaklatottnak tűnt. Emily megérintette a tarkóját, aztán elfordult és kinézett az ablakon. Az út üres volt,
kihalt, mellette egy másik kukoricaföld – Rosewoodban a legnagyobb. Az eső most már zuhogott, és a
külvilág elmosódott, mert Toby nem kapcsolta be az ablaktörlőt. Emily hirtelen nagyon vágyott a
civilizációra – hogy elhajtson mellettük egy másik kocsi, hogy meglásson egy házat, egy benzinkutat,
valamit. Toby azért zaklatott, mert megkedvelte őt, ő pedig majdnem teljesen kitárulkozott neki? Toby
homofób? Ha valóban meleg, az élete minden napján ezzel kell majd szembenéznie. Az emberek
valószínűleg mindig így állnak majd hozzá.

– Még sosem jártál így, igaz? – kérdezte végül Toby. – Még sosem gúnyolt ki senki.

– Ne... nem. – Emily Toby arcát fürkészte; próbálta megérteni a kérdést. – Azt hiszem, nem. Legalábbis
Ben előtt nem.

Mennydörgés harsant; Emily összerezzent. A következő pillanatban villám hasított át az égbolton, néhány
kilométerre tőlük, és a fényében Emily látta, hogy Toby sötét arccal babrálja az egyik gombját.

– A találkozás ezekkel az emberekkel ma este – kezdte – csak rávilágított, milyen nehéz volt régen
Rosewoodban élnem. Az emberek igazán utáltak. Ma azonban mindenki olyan kedves volt, még azok is,
akik annak idején gúnyoltak. Hányingerkeltő volt. Mintha semmi sem történt volna – fintorgott. – Nem is
tudják, mekkora seggfejek voltak?

– Azt hiszem, nem – felelte Emily. Kényelmetlen érzés vett erőt rajta.

– Láttam az egyik régi barátodat – sandított rá Toby. – Spencer Hastingst. – Újra villámlott; Emily ismét
összerezzent. Toby görbén elmosolyodott. – Annak idején nagyon szoros kis klikk voltatok. Megadtátok
mindenkinek. Nekem... a testvéremnek...

– Nem akartuk – védekezett Emily gondolkodás nélkül.

– Emily... –Toby vállat vont. – Akartátok. És miért is ne? Ti voltatok a legnépszerűbb lányok az iskolában.
Megtehettétek – mondta éles, gúnyos hangon.

Emily megpróbált mosolyogni, bízva benne, hogy ez csak egy vicc. Toby azonban nem viszonozta a
mosolyt. És miért erről beszélnek? Nem arról kellene, hogy Emily meleg-e vagy sem?

– Sajnálom. Mi csak... olyan ostobák voltunk! Azt csináltuk, amit Ali elvárt tőlünk. És tulajdonképpen azt
gondoltam, hogy te ezen már túl vagy, hiszen a következő évben összejöttetek Alivel...

– Micsoda?- szakította félbe Toby élesen.

Emily elhajolt tőle, neki az ablaknak. Az adrenalintól szinte fájt a szíve.

– Te... te nem jártál hetedikben Alivel?

Toby mélységes döbbenettel nézett rá.

– Már az is nehezemre esett, ha látnom kellett – felelte. – Most ugyanaz a helyzet, ha hallanom kell a
nevét. – A homlokára tette a kezét, és mélyet sóhajtott; amikor ismét szembenézett Emilyvel, a szeme
egészen elsötétült. – Különösen az után... az után, amit tett.

Emily szótlanul meredt rá. Újra villámlott. Feltámadt a szél, imbolyogtak a kukoricaszárak – olyanok
voltak, mint a kétségbeesetten kapdosó kezek.

– Várj, hogy érted ezt? – Emily zavartan nevetett, nagyon remélve, hogy rosszul hallotta. Azért
fohászkodott, hogy ha legközelebb pislog és kinyitja a szemét, a világ igazítsa ki magát, és minden térjen
vissza a rendes kerékvágásba.

– Azt hiszem, jól hallottad – válaszolta Toby színtelen, érzelemmentes hangon. – Tudom, hogy barátok
voltatok, és szeretted őt, meg minden, de ami engem illet, én boldog vagyok, hogy az a ribanc halott.

Emily hirtelen nem kapott elég levegőt. Valami történni fog veled ma este. Valami, ami megváltoztatja az
életedet.

Megadtátok mindenkinek. Nekem... a testvéremnek...

Most ugyanaz a helyzet, ha hallanom kell a nevét.

Különösen az után, amit tett.

AZ UTÁN, AMIT TETT.

Boldog vagyok, hogy az a ribanc halott.

Toby... tudta?

Mintha valami elpattant volna az agyában. Tudta. Emily biztos volt benne, biztosabb, mint bármiben
addigi élete során. Mintha mindig is tisztában lett volna vele, mintha a tény mindig az orra előtt lett
volna, csak nem vett róla tudomást. Toby tudta, mit tettek Jennával, de nem A. mondta el neki. Már régen
tudta. És bizonyára gyűlölte miatta Alit. Bizonyára mindannyiukat gyűlölte, ha tudta, hogy mind benne
voltak.

– Istenem! – suttogta. Megrántotta az ajtó kilincsét, összemarkolta a ruháját, és kiugrott a kocsiból. Az

eső hideg tűként csapott le rá. Hát persze hogy gyanús volt Toby barátkozhatnékja. Tönkre akarta tenni
Emily életét.

– Emily? – Toby kikapcsolta a biztonsági övét. – Hová...

Felzúgott a motor. Az autó Emily felé gurult; az utasoldali ajtó még mindig nyitva állt. Emily jobbra-balra
nézett, aztán remélve, hogy jól sejti, hol vannak, bevetette magát a kukoricásba, azzal sem törődve, hogy
azonnal bőrig ázik.

– Emily! – kiáltotta Toby újra.

Emily azonban csak rohant tovább.

Toby ölte meg Alit. Toby maga A.

 31.
Mintha Hanna ellopna egy repülőt –
nem is tud repülni!

HANNA EMILY ISMERŐS, vörösesszőke haját keresve átnyomakodott a fiatalok között. Spencerre és Ariára
a hatalmas ablakoknál talált rá; Gemma Currannal, Emily úszócsapatbeli társával beszélgettek.

– Azzal a tate-es sráccal volt, igaz? – Gemma csücsörítve töprengett. – Szinte biztos vagyok benne, hogy
láttam, ahogy kimentek. Hanna feszengve összenézett a többiekkel.

– Most mihez kezdünk? – suttogta Spencer. – Fogalmunk sincs, hova mehettek.

– Megpróbáltam felhívni – mondta Aria. – De a telefonja csak csörög, nem veszi fel.

– Istenem! – nyögte Spencer, és a szeme megtelt könnyel.

– De hát mit vártál? – sziszegte Aria összeszorított fogain át. – Te hagytad, hogy megtörténjen.

Hanna nem is emlékezett, látta-e valaha Ariát ilyen dühösnek.

– Tudom – felelte Spencer. – Sajnálom.

Hangos dörrenés szakította félbe őket. Mindenki kinézett az ablakokon; a fák meghajoltak a szélben, és
máris szakadt az eső.

– A francba – motyogta egy lány Hanna mellett. – Tönkre fog menni a ruhám.

Hanna szembefordult a barátaival.

– Ismerek valakit, aki segíthet. Egy rendőrt. – Körülnézett, félig meddig várva, hogy Wilden felbukkanjon.
Ő volt az, aki letartóztatta Hannát a Tiffany-lopás meg Mr. Ackard kocsija miatt, és aki elment egy
menetre az anyjával. De az ajtót és az ékszeraukciót a Rókavadász Egylet saját biztonsági emberei
őrizték, akik csak akkor hívták volna ki a rendőröket, ha valami katasztrofális történik. Tavaly egy végzős
a Rosewood Dayből túl sokat ivott, és meglépett egy árverésre szánt David Yurman karkötővel, és akkor
sem csináltak mást, csak hagytak egy udvarias üzenetet a család hangpostáján, hogy másnap szeretnék
visszakapni az ékszert.

– Nem mehetünk a rendőrökhöz – sziszegte Spencer. – Abból ítélve, ahogy az a zsaru ma délelőtt bánt
velem, az se lepne meg, ha azt hinnék, mi öltük meg Alit.

Hanna felnézett a mennyezetről lógó, hatalmas kristálycsillárra. Néhányan szalvétát hajigáltak felé, hátha
ettől a kristályok meglendülnek.

– De hát úgy értem, az üzenetedben az áll, én is bántani foglak titeket, nem? Ennyi nem elég?

– Az aláírás csak egy A., és az is ott áll, hogy mi bántottuk őt. Ezt hogy magyarázod meg?

– De akkor honnan tudjuk meg, hogy Emily jól van-e? – kérdezte Aria, pöttyös ruháját igazgatva.

Hanna keserűen nyugtázta magában, hogy a cipzár még mindig félig le van csúszva.

– Esetleg elmehetnénk hozzájuk – vetette fel Spencer.

– Rögtön indulunk Seannal – jelentkezett Aria.

Hanna álla leesett.

– Beszélnél erről Seannak?

– Nem! – kiáltotta Aria a felhangosított Natasha Bedingfield és az eső hangja felett. Hanna látta, hogy
még a tíz méter magasan lévő tetőablak is bepárásodott. – Nem mondok neki semmit. Vagy nem tudom,
mit mondok neki. De nem fog rájönni.

– Akkor ti ketten nem mentek afterpartizni? – tudakolta Hanna, mire Aria úgy nézett rá, mint aki
megőrült.
– Szerinted ezek után én elmennék még afterpartizni?

– Na jó, de ha ez az egész nem történt volna meg, elmentél volna?

– Hanna – Spencer Hanna vállára tette hűvös, keskeny kezét. – Hagyd!

Hanna összeszorította a fogát, lekapott egy pohár pezsgőt egy pincérnő tálcájáról és felhajtotta. Nem
hagyhatta. Lehetetlen.

– Nézzétek meg Emilyék házát – mondta Spencer Ariának. – Én addig is hívogatom.

– Mi lesz, ha elmegyünk Emily háza előtt, és ott látjuk Tobyt? – tudakolta Aria. – Szembeszállunk vele?
Úgy értem, ha ő A.

Feszengve összenéztek. Hanna szerette volna szétrúgni Toby seggét. Honnan tudta meg Kate-et? Az
apját? A letartóztatását? Azt, hogy Sean szakított vele, ő pedig hánytatja magát? Hogy merészel a
tönkretételével próbálkozni! Azonban félt is. Ha Toby azonos A.-val, ha tudja, akkor nagyon is meglehet,
hogy b ántani akarja őket. Volt benne ráció.

– Elég lesz arra figyelni, hogy Emily biztonságban legyen – felelte Spencer. – Mit szólnátok, hogy ha nem
találjuk meg hamarosan, betelefonálunk a rendőrségre, és névtelen bejelentést teszünk? Mondhatnánk,
hogy láttuk, amint Toby bántotta. A részletekbe nem kellene belemenni.

– Ha a rendőrség lekapcsolja, tudni fogja, hogy mi voltunk – vetette ellen Hanna. – És mi lesz, ha inkább
elmondja nekik, mi történt Jennával?

Már látta önmagát a fiatalkorúak börtönében, narancssárga kezeslábasban, amint az üvegfalon keresztül
beszélget az apjával.

– Vagy ha eljön értünk? – tódította Aria.

– Meg kell találnunk Emilyt, mielőtt ez megtörténhetne – jelentette ki Spencer.

Hanna az órájára nézett. Fél tizenegy volt.

– Nekem mennem kell. – Elindult az ajtó felé, de még visszaszólt. – Majd hívlak, Spencer.

Ariának nem mondott semmit. Rá se bírt nézni. Sem a nyakán éktelenkedő óriási, kiszívott foltra.

Kifelé menet azonban Naomi Zeigler kapta el a kezét.

– Han, amit tegnap mondtál a focilelátón... – megjátszott együttérzéssel kerekítette nagyra a szemét, mint
egy beszélgetőműsor vezetője. – Vannak segítő csoportok bulimiások részére is. Segíthetek keresni egyet.

– Csesződj meg! – közölte vele Hanna, és kisietett.

Mire lehuppant a Philadelphia felé induló vonat ülésére – a ruhája teljesen átázott, amikor elrohant idáig
a taxitól –, a feje elnehezült. Minden tükörképében a saját hetedikes énje ijesztő árnyképe pislogott vissza
rá. Lehunyta a szemét.

Amikor legközelebb felnézett, a szerelvény megállt. Minden fényt lekapcsoltak, kivéve a vészkijáratot
jelző, halvány lámpákat, azokon azonban a KIJÁRAT szó helyett az állt: VIGYÁZZ.

Balra végtelen erdő terült el, a telihold tisztán ragyogott a fák koronája felett. De hiszen néhány perce
még szakadt az eső... A másik oldalon, a sínekkel párhuzamosan a 30-as út futott. Általában sűrű volt rajta
a forgalom, most azonban egyetlen autó sem várakozott a kereszteződésben. Hanna a fejét forgatta, hogy
lássa, hogyan fogadják utastársai a vonat lerobbanását, de a fülkében mindenki aludt.

– Nem alszanak – szólalt meg egy hang. – Halottak.

Összerezzent. Toby volt az. Az arca elmosódott, de Hanna azért tudta, hogy ő az. Toby lassan felállt az
üléséről, és hozzá lépett.

A vonat ekkor sípolt egyet, és Hanna felriadt. A neonfények ugyanolyan élesen és kegyetlenül világítottak,
a szerelvény zakatolt tovább a város felé, kint pedig csapkodtak a villámok. Egy faág éppen akkor hasadt
le a törzsről, amikor kipillantott. Két fehér hajú, idős hölgy egy üléssel előtte folyamatosan kommentálta a
vihart; az egyikük most megjegyezte:

– Nahát, te jó ég, ez aztán nagy volt!

Hanna a mellkasához húzta a térdét. Semmi sem ingathatja meg az ember világát úgy, mint egy
villámként lecsapó felismerés Toby Cavanaugh-ról. Persze hogy pokolian paranoid lett.

Maga sem tudta biztosan, mit gondoljon a dologról. Ő sosem reagált azonnal, mint Aria; végig kellett
gondolnia, ami történt. Igen, dühös volt Spencerre, amiért nem szólt. És megrémítette Toby gondolata.
Abban a percben azonban mégis Jenna körül forgott a legtöbb gondolata. Ő is tudja? Mindvégig tudta? És
azt, hogy Toby ölte meg Alit?

A baleset után Hanna látta Jennát – csak egy alkalommal, és arról sem beszélt a többieknek. Csak néhány
héttel azelőtt történt, hogy Ali eltűnt. Ali bulit rögtönzött a hátsó kertben, és a Rosewood Day minden
népszerű diákja elment, ráadásul még néhány idősebb lány is, Ali gyephokis csapattársai. Hanna
legelőször akkor elegyedett igazából beszédbe Seannal; a Gladiátor című filmet tárgyalták ki. Hanna
éppen arról beszélt, hogy mennyire megijesztette a film, amikor Ali suhant oda melléjük. Ali első,
Hannának szóló pillantása azt mondta: Éljen! Végre beszélgettek! De aztán Hanna így folytatta:

– Amikor az apámmal kijöttünk a moziból, Jézus, úgy meg voltam rémülve, hogy egyenesen berohantam a
vécébe hányni.

Ali oldalba bökte.

– Ezzel mostanában egyébként is voltak gondjaid, nem?

Hanna elsápadt.

– Micsoda?

Az eset nem sokkal az annapolisi látogatás után történt. Ali megvárta, hogy Sean figyelme rá irányuljon.

– Ez Hanna – mondta, ledugta az ujját a torkán, öklendezett, majd vihogott.

Sean azonban nem nevetett, csak feszengve nézett egyikükről a másikra.

– Nekem, izé, most mennem kell – motyogta, és visszasietett a barátaihoz.

Hanna döbbenten fordult Alihoz.

– Ezt miért csináltad?

– Ugyan, Hanna! – válaszolta Ali félrepördülve. – Nem bírod a tréfát?

Hanna nem bírta. Ebben a témában nem. Dühösen zihálva átdobogott Aliék egész házat körbeölelő
tornácának másik oldalára – hogy ott szembetalálkozzon Jenna Cavanaugh-val.

Jenna a telkük szélénél állt; sötét napszemüveget viselt, a kezében fehér botot fogott. Hanna torka
elszorult. Mintha kísértetet látott volna. Tényleg megvakult – gondolta Hanna. Idáig nem igazán fogta fel,
hogy a dolog valóban megtörtént.

Jenna mozdulatlanul állt a járdán. Ha látott volna, éppen a mély gödörbe bámult volna, amelyet Ali szülei
a húsz férőhelyes pavilonnak ásattak – pontosan oda, ahol évekkel később a munkások megtalálják majd
Ali testét.

Hanna sokáig nézte. Jenna nem mozdult. És akkor megértette. Az előbb Seannal Hanna került Jenna
helyére, és Ali Hannáéra. Alinek semmi más oka nem volt, hogy gúnyt űzzön Hannából, mindössze az,
hogy megtehette. A felismerés olyan erővel csapott le Hannára, hogy bele kellett kapaszkodnia a korlátba,
el ne essen.

Újra Jennára pillantott. Annyira sajnálom!– suttogta hangtalanul. De persze Jenna nem felelt. Nem látta.

Hanna még életében nem volt ilyen boldog, hogy Philadelphia fényeit látja. Végre távolodott Rosewoodtól
és Tobytól. Még mindig maradt ideje, mielőtt az apja, Isabel és Kate visszaérnek a Mamma Miáról, hogy
besurranjon a hotelbe, és talán vegyen egy habfürdőt. Remélhetőleg a minibárban is van valami jó. Valami
erős. Talán még Kate-nek is elmondja, mi történt, aztán felhozatnak egy üveg akármit, és együtt kivégzik.

Hűha. Korábban sosem hitte volna, hogy egyszer majd ilyesmi jut eszébe.

Becsúsztatta a kártyáját a zárba, kinyitotta, belépett... és majdnem nekiütközött az apjának, aki az

előtérben állva telefonált.

– Ó! – szaladt ki a száján.

Az apja megpördült.

– Itt van – mondta a telefonba, aztán összecsukta a készüléket. Hideg pillantást vetett Hannára. – Nos,
üdv újra itt.

Hanna pislogott. Az apja mögött ott látta Kate-et és Isabelt. Csak ültek a kanapén és a philadelphiai
utazási magazinokat lapozgatták, amelyeket a szobában találtak.

– Sziasztok – kezdte óvatosan. Mindenki őt nézte. – Kate elmondta? Muszáj volt...

– Elmenned a Foxyra? – szakította félbe Isabel.

Hanna álla leesett; összerezzent, amikor odakint lecsapott egy újabb villám. Kétségbeesve fordult Kate-
hez, aki fensőbbségesen magasra emelte a fejét, a kezét pedig az ölébe ejtette. Elmondta? Kate
arckifejezése arra vallott, hogy igen. Hanna úgy érezte magát, mintha fejre ejtették volna.

– Ez... vészhelyzet volt.

– Biztosra veszem. – Az apja az asztalra tenyereit. – El se hiszem, hogy egyáltalán visszajöttél. Azt
gondoltuk, megint átbulizod az éjszakát. Esetleg ellopsz még egy kocsit. Vagy ki tudja? Egy repülőt?
Merényletet hajtasz végre az elnök ellen?

– Apu... – kérlelte Hanna. Még sosem látta az apját ilyennek: az inge kicsúszott a nadrágjából, a zoknija
nem feszült rá a lábujjaira, a füle mögé valahogyan egy koszfolt kenődött. És dühöngött. Azelőtt sosem
kiabált így. – Meg tudom magyarázni.

Az apja a homlokához nyomta a tenyerét.

– Hanna... Ezt is meg tudod magyarázni? – A zsebébe nyúlt, kivett valamit, és lassan, egyenként nyújtotta
ki ökölbe zárt ujjait.

A tenyerén ott volt a Percocet kicsi buborékfóliája. Bontatlanul. Amikor Hanna rávetette volna magát, az
apja azonnal összezárta az ujjait, mint kagyló a héját. – Nem, szó sem lehet róla.

Hanna vádlón Kate felé bökött.

– Ő vette el! Ő akarta!

– Te adtad nekem – felelte Kate nyugodtan. Az arcán látszott, hogy tudja: most megfogta Hannát. Ne is
álmodj róla, hogy befurakodhatsz az életünkbe! Hanna elátkozta magát az ostobaságáért. Kate szemernyit
sem változott.

– Egyáltalán mit akartál csinálni ezekkel a tablettákkal? – kérdezte az apja, aztán felemelte a kezét. – Ne,
inkább felejtsd el! Nem akarom tudni. Én... – Összeszorította a szemét. – Én már nem is ismerlek téged,
Hanna. Tényleg nem.

Hannában mintha egy gát szakadt volna át.

– Hát persze hogy nem ismersz! – kiabált vissza. – Mert négy rohadt évig arra se vetted a fáradságot,
hogy beszélj velem!

Némaság zuhant a szobára; senki sem mert mozdulni. Kate a magazin lapjára simította a tenyerét. Isabel
megdermedt, egy ujja – bizarr módon – a fülcimpáján. Mr. Marin kinyitotta a száját, mintha mondani
akarna valamit, aztán becsukta.

Valaki bekopogott az ajtón. Mindenki összerezzent.

Ms. Marin állt a küszöbön. Szokatlanul zilált volt: a haja nedves tincsekbe tapadt össze, alig viselt
sminket, és csak egy farmert meg egy pólót kapott magára, holott máskor még a boltba is gondosan
összeállított együttesekben járt.

– Te velem jössz – nézett fenyegetőn Hannára, Isabelt vagy Kate-et azonban pillantásra sem méltatta.
Hanna fején átfutott, hogy vajon ez-e az első alkalom, hogy mind együtt vannak.

Ms. Marin meglátta a Percocetet a volt férje tenyerén, elsápadt.

– Erről még az idevezető úton beszámolt.

Hanna a válla felett hátranézett az apjára, de az lehajtotta a fejét. Nem igazán csalódottnak tűnt, inkább...
szomorúnak. Reménytelennek. Szégyenkezőnek.

– Apu – nyikorogta, és e lfordult az anyjától. – Nem muszáj mennem, igaz? Maradni akarok. Nem
mon dhatnám el, mi történik velem? Azt hittem, tudni akarod.

– Már késő – felelte az apja gépiesen. – Hazamész az anyáddal. Talán ő majd észre térít.
Hanna felnevetett.

– Azt hiszed, ő majd észre térít? Hiszen... hiszen lefeküdt a zsaruval, aki a múlt héten letartóztatott.
Iskolai napokon is hajnali kettőkor jár haza. Ha beteg vagyok, és otthon kell maradnom, szerinte teljesen
rendben van, ha betelefonálok, és eljátszom, hogy én vagyok ő, mert ő túlságosan elfoglalt, és...

– Hanna! – kiáltotta az anyja, és megragadta a karját.

Hanna eddigre annyira összezavarodott, hogy azt sem tudta, ha így kitálal az apjának, azzal segít magán,
vagy csak tovább rontja a helyzetét. Úgy érezte, dróton rángatják. Mindenki. Elege volt már abból, hogy
az emberek átgyalogolnak rajta.

– Annyi mindent szerettem volna elmondani neked, de nem tudtam. Kérlek, hadd maradjak! Kérlek.

Mindössze egy apró izom rándult meg az apja nyakán: az arca megkövesedett, érzelemmentes maradt.
Közelebb lépett Isabelhez és Kate-hez; Isabel megfogta a kezét.

– Jó éjt, Ashley – mondta a volt feleségének. Hannához egy szót sem szólt.
 32.
Emily, a denevér

EMILY FELZOKOGOTT MEGKÖNNYEBBÜLÉSÉBEN, amikor meglátta, hogy a házuk oldalajtaja nyitva van.
Csöpögve vetődött be a mosókonyhába, és majdnem tényleg sírni kezdett, amikor megérezte, hogy az
elszigetelt, zavartalan otthonérzés körülveszi. A mosó- és szárítógépen ott hevert az anyja keresztöltéses
hímzése („Isten, áldd meg káoszunkat!”); a kis polcon katonás rendben állt a mosószer, a fehérítő és az
öblítő; az ajtót az apja zöld, kertészkedős gumicsizmája őrizte.

Felberregett a telefon – olyan volt, mint egy sikoly. Emily kikapott egy törülközőt a szennyesből, a vállára
terítette, és tétován felemelte a vezeték nélküli készüléket.

– Halló? – még a saját hangja is ijesztő volt.

– Emily? – kérdezte a vonal másik végén egy ismerős, rekedtes hang.

– Spencer? – kérdezett vissza értetlenül Emily.

– Ó, istenem! – Spencer sóhajtott. – Téged kerestünk. Jól vagy?

– Én... én nem is tudom – felelte Emily reszketegen. Úgy rohant át a kukoricáson, mint az őrült. A szakadó
esőben a sorok között sárfolyóvá vált a talaj. Az egyik cipőjét elhagyta, de nem állt meg, és a végén a
ruhája alja meg az egész lába is csupa mocsok lett. A kukoricás a házuk mögötti erdőben ért véget: Emily
azon is keresztülrohant. Kétszer elcsúszott a vizes füvön, lehorzsolta a könyökét és a csípőjét, egyszer
pedig a villám egy alig húsz méterre álló fába vágott bele, és az ágak srapnelként vágódtak a földbe.
Emily tudta, hogy viharban veszedelmes a szabadban tartózkodni, de nem állhatott meg – félt, hogy Toby
a nyomában van.

– Emily, maradj, ahol vagy! – utasította Spencer. – És maradj távol Tobytól! Később mindent
megmagyarázok, de most egyszerűen csak zárd be az ajtót, és...

– Szerintem Toby A. – szakította félbe Emily karcos, remegő hangon. – És azt hiszem, ő ölte meg Alit.

Szünet.

– Tudom. Én is így gondolom.

– Micsoda? – sikoltott Emily, de amikor megdördült az ég, önkéntelenül összehúzta magát. Spencer nem
felelt. A vonal megszakadt.

Emily a szárító tetejére tette a telefont. Spencer tudta? Emily saját felismerése ettől csak sokkal
valóságosabb – és sokkal ijesztőbb lett.

És akkor meghallotta, hogy egy hang a nevén szólítja.

– Emily! Emily!

Megdermedt. A hang mintha a konyhából jött volna. Átrohant oda, és meglátta Tobyt az üveg tolóajtó
másik oldalán. Tenyerét az üvegnek nyomta, az eső eláztatta az öltönyét, a fejére tapasztotta a haját, de
az arca árnyékban maradt. Reszketett.

Emily sikított.

– Emily! – Toby megrántotta a kilincset, azonban Emily gyorsan rátolta a reteszt.

– Tűnj el! – sziszegte. Toby akár... akár fel is gyújthatja a házukat. Betörhet. Megfojthatja Emilyt álmában.
Ha képes volt megölni Alit, mindenre képes.

– Teljesen átáztam – kiáltott be Toby. – Engedj be!

– Én... nem beszélhetek veled. Kérlek, Toby, kérlek, hagyj békén!

– Miért szaladtál el előlem? – Toby értetlennek tűnt, ráadásul a zuhogó eső miatt kiabálnia kellett. – Nem
is tudom, mi történt a kocsiban. Én csak... összezavart, hogy újra láttam azokat az embereket. De ez mind
évekkel ezelőtt történt. Sajnálom!

A hangjából kicsendülő kedvességtől az egész csak rosszabb lett. Újra lenyomta a kilincset.
– Ne! – kiáltott Emily.

Toby elvette a kezét. Emily gyorsan körülnézett, mit használhatna fegyverként. Egy nehéz, csirkés
kerámiatál. Egy életlen kés. Talán a szekrényben megtalálhatná a minigrillt...

– Kérlek! – Annyira remegett, hogy a térde majdnem összecsuklott. – Csak... menj el!

– Legalább a táskádat hadd adjam vissza. A kocsiban maradt.

– Tedd be a postaládába.

– Emily, ne légy nevetséges! – Toby dühösen verni kezdte az ajtót. – Gyere ide, és eressz be!

Emily felemelte a nehéz csirkés tányért a pultról, és mint egy pajzsot, két kézbe fogta.

– Tűnj el!

Toby kisöpörte vizes haját az arcából.

– Amit a kocsiban mondtam... rosszul jött ki. Sajnálom, ha valami olyasmit mondtam, ami...

– Már késő – szakította félbe Emily, és összeszorította a szemét. Csak arra vágyott, hogy mire újra felnéz,
ez az egész elmúljon, mint egy álom. – Tudom, mit tettél vele.

– Hogy mi? – Toby megmerevedett.

– Hallottad, nem? Tudom. Mit. Tettél. Vele.

Toby álla leesett; az egyre jobban szakadó esőben a szeme mély üregnek tűnt az arcában.

– Hogyan tudtad meg? – Elcsuklott a hangja. – Senki... senki nem tudta. Nagyon régen történt, Emily.

Emily szája elnyílt döbbenetében. Micsoda, annyira aljas, hogy azt hitte, megúszhatja?

– Hát, azt hiszem, a titkod kiderült.

Toby fel-alá kezdett járkálni a verandán, és a hajába túrt.

– De hát Emily, ezt te nem is érted. Olyan fiatal voltam, és zavart. Bárcsak ne tettem volna meg...

Emilyn egyszerre úrrá lett a sajnálat. Nem akarta, hogy Toby legyen Ali gyilkosa. A kedvessége, ahogy
kisegítette a kocsiból, ahogy megvédte Bentől... amilyen elveszettnek, sebezhetőnek tűnt egyedül állva a
Foxy táncparkettjén. Talán valóban megbánta, amit tett. Talán csak összezavarodott.

Azonban ekkor eszébe jutott Ali eltűnésének estéje. Olyan szép volt, egy tökéletes nyár kezdete. Már
eltervezték, hogy a következő héten elmennek a jersey-i partra, megvoltak a jegyeik a júliusi No Doubt
koncertre, és Ali hatalmas partit akart szervezni a tizenharmadik születésnapján, augusztusban. És
mindennek abban a pillanatban vége lett, hogy Ali kilépett Spencerék pajtájából.

Lehet, hogy Toby hátulról közelítette meg. Talán fejbe ütötte valamivel. Esetleg szidalmazta is. Amikor
behajította a gödörbe, biztosan földet szórt rá, hogy ne lássák meg. Így történt? És miután Toby... bántotta
Alit, egyszerűen felült a biciklijére, és hazatekert? A nyár hátralévő részét Maine-ben töltötte? Végignézte
a hírekben, hogy mindenki Alit keresi, és közben pattogatott kukoricát majszolt, mintha egy jó filmet
nézne?

Boldog vagyok, hogy az a ribanc halott. Emily még életében nem hallott ilyen szörnyűséget.

– Kérlek! – kiáltott be Toby újra. – Nem bírom még egyszer végigcsinálni! És nem bírná...

Be sem tudta fejezni a mondatot – váratlanul eltakarta az arcát, és elrohant, vissza az erdőbe a ház háta
mögött.

Csend lett. Emily körülnézett. A konyha makulátlan volt: a szülei Pittsburghbe mentek a hétvégére, hogy
meglátogassák Emily nagyanyját, és az anyja indulás előtt mindig mániákusan kitakarított. Carolyn még
nem jött vissza Tophertől.

Teljesen egyedül volt.

Az ajtóhoz rohant. Zárva volt, de ő azért beakasztotta a láncot is, a biztonság kedvéért, és megrángatta a
reteszt, hogy lássa, tart-e. Ekkor azonban eszébe jutott a garázsajtó; a zár korábban eltört, és az apja
lusta volt megjavítani. Egy elég erős ember kézzel is feltolhatta.

Ekkor jött rá, hogy Tobynál van a táskája. Benne a kulcsaival.

Felvette a konyhai telefont, és a vészhívót tárcsázta, a hívás azonban ki sem csengett. Megnyomta a
megszakítógombot, és várt a bugásra, de semmit nem hallott. Elgyengült a térde. A viharban biztosan
leszakadtak a vezetékek.

Néhány pillanatig még dermedten állt a folyosón; az álla remegett. Toby a hajánál fogva rángatta el Alit?
Ali még életben volt, amikor a gödörbe dobta?

Berohant a garázsba és körülnézett. A sarokban ott állt a régi baseballütője. Amikor kézbe vette, erősnek,
súlyosnak érezte. Elégedetten ült ki a verandára – az ajtót a konyhában tartott pótkulccsal zárta be maga
mögött –, és az ölében az ütővel óvatosan elhelyezkedett az árnyékba borult hintaágyon. Dermesztő hideg
volt, és tisztán látta, hogy a veranda másik sarkában egy óriási pók épp a hálóját szövögeti. Mindig is
rettegett a pókoktól, de most bátornak kellett lennie. Nem hagyhatta, hogy Toby őt is bántsa.
 33.
Most akkor ki a gonosz testvér?

MÁSNAP REGGEL, amikor Spencer zuhanyzás után visszaért a szobájába, észrevette, hogy az ablaka
nyitva áll. Mármint tárva-nyitva, teljesen feltolva, szúnyoghálóstul, mindenestül. A függönyök lebegtek a
huzatban.

Elszoruló torokkal sietett oda. Bár miután elérte Emilyt az előző este, megnyugodott, ez mégis furcsa volt.
A Hastings család soha nem nyitotta ki a szúnyoghálót, mert bejöhettek volna a molyok, hogy
tönkretegyék a drága szőnyegeket. Spencer lerántotta az ablaktáblát, aztán idegesen benézett az ágya alá
meg a szekrényébe. Senki.

Amikor a telefonja vibrálni kezdett, ijedtében majdnem kiugrott a selyem pizsamanadrágjából. A Sidekick
az előző esti ruhája alatt hevert, amit csak lerántott magáról és egy kupacban hagyott a padlón – ez is
olyasmi volt, amit a régi Spencer Hastings sose tett volna. Az üzenet egy e-mail volt Tunyacsáptól.

Kedves Spencer!

Köszönöm, hogy idejekorán beküldte az esszéit. Elolvastam

őket, és nagyon meg vagyok elégedve.

A hétfői viszontlátásra:

Mr. McAdam

Spencer lehuppant az ágyára. A szíve lassú, de erős ütésekkel vert.

Az ablakból látta, hogy a szeptemberi reggel hűvös, de ragyogó. Almaillat úszott a levegőben. Az anyja
szalmakalapban és feltűrt szárú farmerben, kezében a metszőollókkal, éppen kivonult a behajtó végére,
hogy megmetssze a bokrokat. Spencer képtelen volt elviselni ennyi kellemességet.

Felkapta a telefont, és benyomta Wren gyorstárcsázó gombját. Talán előrébb hozhatnák a randevújukat.
Muszáj volt kikerülnie Rosewoodból.

A vonal kic sengett néhányszor, aztán valami zörgés és egy koppanás hallatszott. Beletelt néhány
másodpercbe, hogy Wren kinyögjön egy hellót.

– Én vagyok – hüppögte Spencer.

– Spencer? – kérdezte Wren elmosódottan.

– Igen. – A kétségbeesésből azonnal bosszúság lett. Talán nem ismerte meg a hangját?

– Visszahívhatlak? – ásított Wren. – Igazából... még nem ébredtem fel.

– De... nekem beszélnem kell veled.

Sóhaj a vonalban. Spencer megenyhült.

– Sajnálom. Tudnál, kérlek, beszélgetni velem most egy kicsit? – járkálni kezdett. – Szükségem van néhány
kedves szóra.

Wren hallgatott. Spencer ránézett a Sidekick kijelzőjére, hogy lássa, nem szakadt-e meg a vonal.

– Nézd... – mondta végül Wren. – Nem könnyű kimondani, de... úgy érzem, ez nem fog működni.

Spencer megdörzsölte a fülét.

– Micsoda?

– Azt hittem, működni fog – folytatta Wren tompán, szinte gépiesen. – De most úgy gondolom, túl fiatal
vagy hozzám. Én csak... én nem is tudom. Nagyon különböző élethelyzetben vagyunk.
A szoba elmosódott, aztán megbillent Spencer körül. Úgy szorította a telefont, hogy az ujjpercei
elfehéredtek.

– Várj! Hogy mi van? A minap voltunk együtt, és akkor minden rendben volt!

– Tudom. De... egek, de nehéz ez így... én összejöttem valaki mással.

Spencer agya hosszú pillanatokra lekapcsolt. Fogalma sem volt, hogyan felelhetne; biztosra vette, hogy
lélegezni is elfelejtett.

– De hát lefeküdtem veled... – suttogta.

– Tudom. Sajnálom. Mégis azt hiszem, hogy így lesz a legjobb.

A legjobb, de kinek? Spencer a háttérben hallotta Wren kávéfőzőjének csipogását, ami azt jelezte, hogy
kész a főzet.

– Wren... – könyörgött. – Miért csinálod ezt?

Wren azonban már letette. A kijelzőn a Hívás vége felirat villogott. Spencer messzire eltartotta magától.

– Hahó!

Spencer összerezzent. A küszöbén Melissa állt: sárga J.Crew gézpólójában és narancsszín Adidas
rövidnadrágjában maga volt a megtestesült napfény. – Milyen volt?

– Tessék? – pislogott Spencer.

– A Foxy! Jót buliztál?

Spencer megpróbálta elkendőzni kavargó érzelmeit.

– Izé, igen. Nagyszerű volt.

– Idén is elárvereztek néhány csúnya ékszert? És milyen volt Andrew?

Andrew. Mindent el akart mondani Andrew-nak, de Toby közbejött. Spencer nem sokkal azután hagyta ott
a bált, hogy megtudta: Emily jól van. Beült az egyik taxiba a Kingman Hall körkörös behajtóján várakozók
közül, és mivel a szülei újra aktiválták a hitelkártyáit, még ki is tudta fizetni a viteldíjat.

Most kellemetlen érzés vett erőt rajta, amikor megpróbálta elképzelni, hogy érezheti magát Andrew.
Talán ugyanúgy, mint ő: becsapottnak, félrevezetettnek. De ez butaság. Spencer és Wren között valami
igazi volt. Andrew saját magát csapta be, ha azt hitte, hogy ő meg Spencer tényleg összejöhetnek.

Kerekre nyílt a szeme. Ő is becsapta saját magát, amikor azt hitte, hogy tényleg összejött Wrennel?
Különben is, miféle tuskó szakít valakivel telefonon?

Melissa, izgatottan várva a válaszra, lehuppant mellé az ágyra.

– Andrew nagyon jó volt. – Spencer úgy érezte, az agya gumiból van. – Nagyon, izé, lovagias.

– Mit adtak vacsorára?

– Izé, sült galambot – hazudta Spencer. Valójában fogalma sem volt.

– És romantikus volt?

Spencer megpróbált gyorsan felidézni néhány aranyos percet Andrew-val – megosztoztak az előételen,
ittasan táncoltak Shakira zenéjére –, de aztán rájött, hogy semmi értelme.

Már úgysem számít.

A köd elkezdett felszállni az agyáról. Melissa ott ült mellette, és nagyon kedvesen igyekezett helyrehozni
a dolgokat. A Foxyról kérdezgette, sürgette a szüleiket, hogy bocsássanak meg neki... Spencer pedig azzal
fizetett meg neki, hogy lenyúlta Wrent is, a régi közgazdaságtan-esszéjét is. Ezt még Melissa sem
érdemelte.

– El kell mondanom neked valamit – bökte ki. – Én... én találkoztam Wrennel.

Melissának szinte a szeme se rebben. Spencer folytatta.

– A héten többször is. Elmentem az új lakásába Phillyben, telefonon is beszéltünk, meg minden. De... azt
hiszem, most már vége.
– Magzatpózba gömbölyödött, felkészülve, hogy Melissa most ütni fogja. – Gyűlölhetsz. Úgy értem, nem
hibáztatlak érte. Akár apunak és anyunak is megmondhatod, hogy dobjanak ki nyugodtan.

Melissa némán a mellkasához szorította Spencer kisiskolás, krepphuzatú párnáját. Csak sokára válaszolt.

– Semmi baj. Nem szólok nekik. – Hátradőlt ültében. – Ami azt illeti, nekem is el kell mondanom neked
valamit. Emlékszel, péntek este, amikor nem tudtad elérni Wrent? Öt üzenetet is hagytál neki?

Spencer rámeredt.

– Ezt... ezt honnan tudod?

Melissa ajkára feszes, elégedett mosoly ült ki. Az a mosoly egyszerre mindent teljesen érthetővé tett.
Összejöttem valaki mással– mondta Wren. Az nem lehet– gondolta Spencer.

– Onnan, hogy nem Phillyben volt – felelte Melissa könnyedén.

– Hanem itt, Rosewoodban. Velem. – Felállt az ágyról, és a füle mögé tűrte a haját; Spencer megpillantotta
a nyakán a csóknyomot, majdnem pontosan ugyanott, ahol az övé is volt. Melissa akkor sem mutathatta
volna meg hatékonyabban, ha bekarikázza egy filctollal.

– És megmondta neked? – nyögte ki. – Végig tudtad?

– Nem, én is csak tegnap este jöttem rá. – Melissa megsimította az állát. – Mondjuk azt, hogy névtelen
tippet kaptam egy aggódó embertől.

Spencer belekapaszkodott az ágytakarójába. A.

– Különben meg – folytatta Melissa éneklőn –, tegnap este is együtt voltunk, amíg te a Foxyn báloztál. –
Lehajtotta a fejét, és ugyanolyan fensőbbséges pillantást vetett Spencerre, mint kiskorukban, amikor
királynőset játszottak. A szabályok sosem változtak: mindig Melissa volt a királynő, és Spencernek azt
kellett tennie, amit mond. Vesd meg az ágyam, hű alattvalóm! – szokta parancsolni Melissa. Csókold meg
a lábam! Mindig az alattvalóm leszel.

Melissa most az ajtó felé lépett.

– Ma reggel viszont döntöttem. Még nem mondtam meg neki, de Wren igazán nem hozzám való. Úgyhogy
nem fogok vele többé találkozni. – Megállt, öntelt mosollyal kereste a szavakat. – És ahogy látom, a dolgok
állása szerint te sem.
 34.
Látják? Mélyen belül Hanna tényleg jó kislány

Az ELSŐ, AMIT HANNA VASÁRNAP REGGEL MEGHALLOTT, Elvis Costello dala volt, az Alison.
– „Allllllison, tudom, a világ ELPUSZTÍT téged” – intonálta egy férfi, a hangja magas és éles, mint a
fűnyíró. Hanna lerúgta a takaróját. Ez a tévé? Vagy valaki odakint?

Felegyenesedett. A feje mintha vattacukorral lett volna tele. Meglátta a széke támlájára dobott Chloé
blézert, amit tegnap viselt, és egyszerre megrohanták az előző este emlékei.

Miután az anyja összeszedte a Four Seasonsben, jeges csendben vezetett vele hazáig. Megállt a ház előtt,
üresbe vágta a Lexust, és dühtől fortyogva bevonult a házba. Amikor Hanna követni akarta, bevágta az
orra előtt az ajtót – aztán egy hangos, nehéz csattanás hallatszott. Hanna döbbenten lépett hátra. Oké,
rendben, tényleg kiteregette az anyja legnagyobb nevelési balfogását, ami valószínűleg rossz ötlet volt.
De most komolyan kizárja?

Bedörömbölt az ajtón. Az anyja résnyire nyitotta, és összevont szemöldökkel nézett rá.

– Ó, bocsánat. Be akartál jönni?

– I... igen – nyikorogta Hanna, mire az anyja hangosan felnevetett.

– Minden szívbaj nélkül sértegetsz és lejáratsz az apád előtt, de az mégsem sérti a méltóságodat, hogy itt
lakj?

Hanna kinyögött valami hüppögő bocsánatkérést, de az anyja faképnél hagyta. Mindenesetre legalább az
ajtót nem zárta vissza. Hanna felkapta Pöttyöt, és felrohant a szobájába; a sokktól még sírni sem tudott.

– „Alllllison, tudom, a világ ELPUSZTÍT téged!”

Lábujjhegyen az ajtóhoz lépett. Az ének a házból jött. Hanna térde remegni kezdett. Csak egy őrült lehet
elég őrült ahhoz, hogy Rosewoodban most ezt a dalt énekelje. A rendőrség valószínűleg már azért is
elvinné, ha nyilvánosan dúdolná.

Toby az?

Megigazította sárga kombinéját, és kilépett a folyosóra. Ugyanabban a pillanatban a fürdőszoba ajtaja is

kinyílt, és egy férfi lépett ki.

Hanna a szája elé kapta a kezét. A férfi csak egy törülközőt – az ő puha, fehér, Pottery Barn törülközőjét
viselte a derekán, sötét haja tüskékbe tapadva meredt felfelé. A néma sikoly megakadt Hanna torkában.

A férfi megfordult, és szembenézett vele. Hanna hátralépett. Darren Wilden volt az, a rendőr.

– Hűha! – Wilden is megdermedt. – Hanna.

Nehéz volt nem megbámulni tökéletes hasizmait. Határozottan nem tipikus, fánkzabáló zsaru volt.

– Miért énekelted ezt? – bökte ki végül Hanna.

Wilden zavart arcot vágott.

– Néha magam sem veszem észre, hogy énekelek.

– Én azt hittem, hogy te... – Hanna elhallgatott. Mi a fenét keres itt Wilden? De aztán rájött. Hát persze.
Az anyja. Lesimította a haját, de nem nyugodott meg. Mi lett volna, ha Toby az? Mit csinált volna akkor?
Alighanem már halott lenne.

– Izé... be akarsz menni? – intett Wilden a gőzzel teli fürdő felé. – Az anyád a sajátjában van.

Hanna döbbenetében először nem bírt felelni – aztán mielőtt felfogta volna, mit mond, hadarni kezdett:

– El kell mondanom neked valamit. Valami fontosat.

– Igen? – Wilden hajáról egy csepp víz a padlóra pottyant.

– Azt hiszem, tudok valamit arról, hogy... hogy ki ölte meg Alison DiLaurentist.

– Kicsoda? – szaladt fel Wilden szemöldöke.

Hanna megnedvesítette az ajkát.

– Toby Cavanaugh.

– Miből gondolod?

– Azt... azt nem mondhatom meg. El kell hinned, ha én mondom.

Wilden homlokráncolva és nagyon félmeztelenül nekitámaszkodott az ajtófélfának.

– Ennél egy kicsit többre lesz szükség. Az is lehet, hogy ez annak a fiúnak a neve, akin bosszút akarsz
állni, mert összetörte a szívedet.

Akkor Sean Ackardot mondtam volna – gondolta Hanna keserűen. Fogalma sem volt, mit csináljon. Ha
beszámol Wildennek a Jenna- ügyről, az apja gyűlölni fogja. Rosewoodban elszabadul a pletyka. Ő pedig a
barátaival együtt megy a fiatalkorúakhoz.

Azonban most már nem számított, hogy titokban tart-e valamit az apja vagy akár egész Rosewood előtt.
Az egész élete tönkrement, ráadásul ő igazán bántotta Jennát. Az az este meglehet, baleset volt, de Hanna
jó néhányszor okozott neki fájdalmat szándékosan is.

– Elmondom – felelte lassan –, de nem akarom, hogy bárki más is bajba keveredjen. Csak... csak én, ha
úgy alakul. Rendben?

Wilden felemelte a kezét.

– Nem számít. Tobyt már akkor ellenőriztük, amikor Ali eltűnt. Sziklaszilárd alibije van. Ő nem tehette.

– Alibije? – Hanna eltátotta a száját. – Ki igazolta?

– Azt nem árulhatom el. – Wilden egy pillanatig szigorúan nézett rá, de aztán a szája sarka felhúzódott.
Rámutatott Hanna A&F, rénszarvasmintás flanelnadrágjára. – Cuki vagy pizsiben.

Hanna a lábujjaival a szőnyegbe vájt. Mindig is utálta a pizsi szót.

– Várj, egészen biztos vagy benne, hogy Toby ártatlan?

Wilden válaszolni akart, de ekkor megszólalt a mosdó peremén hagyott rádiója. Fél kezét a törülközőn
tartva megfordult, és felkapta.

– Casey?

– Egy újabb holttest – válaszolta egy recsegő hang. – És nagyon... – Statikus zaj mosta el a vételt.

Hanna szíve dörömbölni kezdett. Egy újabb holttest?

– Casey! – Wilden már az egyenruhája ingét gombolta. – Ismételd meg! Halló! – Csak sistergés felelt neki.
Akkor vette észre, hogy Hanna még mindig ott áll. – Menj a szobádba!

Hanna felháborodott. Hogy veszi a bátorságot, hogy úgy beszéljen vele, mintha az apja volna?

– Mi van az újabb holttesttel? – suttogta.

Wilden lerakta a rádiót a pultra, felrántotta a nadrágját, aztán letépte a derekáról a törülközőt, és a
padlóra dobta, ahogy Hanna is gyakran szokta.

– Csak nyugodj meg! – válaszolta, de ebben már nyoma sem volt barátságosságnak. Bedugta a pisztolyát a
tokba, és ledobogott a lépcsőn. Hanna követte. Spencer még előző este felhívta, és megmondta, hogy
Emily jól van, de mi van, ha tévedett?

– Egy lány holtteste? Nem tudod?

Wilden feltépte a bejárati ajtót. A ház előtt, Hanna anyjának pezsgőszín Lexusa mellett ott állt a
járőrkocsija, az oldalán tisztán olvasható ROSEWOODI RENDŐRSÉG felirattal. Hanna levegőért
kapkodott. Egész éjjel itt állt? A szomszédok is látták az útról?

A kocsijáig követte Wildent.

– Legalább azt megmondanád, hol van a holttest?

– Nem mondhatom meg! – fordult vissza Wilden.

– De... nem érted!

– Hanna! – szakította félbe Wilden. – Mondd meg az anyádnak, hogy később hívom.

Beugrott a kocsiba, és bekapcsolta a szirénát. Ha a szomszédok eddig nem tudták, hogy itt volt, hát most
rájöttek.
 35.
Különleges küldemény

VASÁRNAP 11:52-KOR ARIA AZ ÁGYÁN ÜLT, és saját, vörösre festett körmeit nézegette. Valahogy eltájolva
érezte magát, mintha elfelejtett volna valamit... valami nagyon nagy dolgot. Mint azokban az álmokban,
amikor hirtelen június lett, ő pedig rájött, hogy egész évben nem járt be matekra, és meg fog bukni.

És akkor eszébe jutott. Toby A., ma pedig vasárnap van. Lejárt az ideje.

Megrémítette, hogy A. dühe így arcot kapott – és Ali meg Spencer tényleg rejtegetett valamit, valamit,
ami igazán komoly lehet. Ariának még mindig fogalma sem volt, Toby hogyan jöhetett rá Byronra és
Meredithre, de ha Aria kétszer rajtakapta őket, mások is láthatták a párt együtt – köztük Toby is.

Előző este meg akart mindent mondani Ellának – amikor Sean kitette a házuknál, többször megkérdezte,
hogy bemenjen-e vele. Aria azonban nemet mondott. Amit tennie kellett, egyedül kellett megtennie.

A ház sötét volt és néma – mindössze a súrolóprogramra állított mosogatógép nyögött. Aria felkapcsolta
az előszobában a villanyt, aztán belopózott a sötét és üres konyhába. Az anyja szombatonként általában
hajnali egyig vagy kettőig is fennmaradt, hogy sudokut fejtsen, vagy Byronnal beszélgessen a konyhában,
koffeinmentes kávé felett. Az asztal azonban üres volt: Aria még a szivacs rászáradt nyomait is látta,
ahogy letörölték.

Felszaladt a szülei hálószobájába, hátha Ella korán lefeküdt. Az ajtó tárva-nyitva állt, az ágy megvetve, de
nem feküdt benne senki. A fürdőjük is üres volt. Aria akkor vette észre, hogy a Honda Civic, a szülei közös
kocsija, nem áll ott a behajtón.

Letelepedett hát a lépcső aljára, ott várta, hogy hazaérjenek – félpercenként, idegesen nézegette az
óráját, ahogy egyre közeledett az éjfél. Az egész világegyetemben valószínűleg egyedül az ő szüleinek
nem volt mobiljuk, úgyhogy még csak fel sem hívhatta őket. De ez azt jelentette, hogy Toby sem tudja
felhívni őket... vagy talált egy másik lehetőséget, hogy felvegye velük a kapcsolatot?

És aztán... a saját ágyában ébredt. Valaki bizonyára felcipelte, és Aria, aki általában két méter mélyen
aludt, fel se rezzent.

Hallgatta a lentről felszűrődő hangokat. Fiókok nyíltak és csukódtak. A padló nyöszörgött valaki talpa
alatt. Újságlapok zörögtek. Ketten vannak lent, vagy c sak egyvalaki? Lábujjhegyen kisurrant a lépcsőhöz,
közben ezer lehetsége s forgatókönyv fordult meg a fejében. És akkor meglátta, hogy az előszoba
folyosóját pici, piros cseppek borítják. A konyhától egyenesen a bejárati ajtóig.

Mint a vér.

Aria lerohant a konyhába. Toby megmondta az anyjának, és Ella dühében megölte Byront. Vagy
Mereditht. Vagy Tobyt. Vagy mindenkit. Vagy Mike ölte meg őket. Vagy... vagy Byron ölte meg Ellát.

A konyhaajtóban megtorpant. Ella egyedül ült az asztalnál borvörös blúzban, magassarkúban és

kisminkelve, mint aki indulásra kész. A New York Times a keresztrejtvénynél volt kinyitva, de a kockákba
írt betűk helyett az oldalt vastag, fekete tintás szavakkal firkálták össze. Ella maga elé meredt, a
konyhaablakon át a semmibe, és egy villa fogait nyomta a másik tenyerébe.

– Anya? – nyögte ki Aria közelebb lépve. Most már látta, hogy Ella blúza gyűrött, a sminkje elkenődött.
Mintha abban aludt volna... vagy nem is aludt volna egyáltalán.

– Anya? – kérdezte Aria újra, félve. Ella végre lassan felé fordult, de a tekintete ködös volt, el-elúszó, és
még erősebben nyomta a villa fogait a tenyerébe. Aria szeretett volna odanyúlni és elvenni, de félt. Még
sosem látta ilyennek az anyját. – Mi történt?

Ella nagyot nyelt.

– Ó, hiszen tudod.

Aria nagyot nyelt.

– Mi az a piros az előszobában?

– Piros? – kérdezte Ella színtelenül. – Ó. Talán festék. Reggel kidobtam néhány művészkelléket. Elég sok
mindent kidobtam.
– Anya... – Aria szeme könnyel telt meg. – Valami baj van?

Az anyja felnézett; lassan mozgott, mintha víz alatt volna.

– Majdnem négy éve tudod.

– Micsoda? – suttogta Aria elakadó lélegzettel.

– Barátok vagytok? – kérdezte Ella még mindig ugyanazon a halott hangon. – Nem olyan sokkal idősebb
nálad. És hallottam, hogy a minap elmentél a jógastúdiójába.

– Micsoda? – kérdezte Aria hangtalanul. Jógastúdió? – Nem tudom, miről beszélsz...

– Dehogynem tudod. – Ella szomorúan rámosolygott, szomorúbban, mint amit Aria valaha látott. – Kaptam
egy levelet. Először nem hittem el, de rákérdeztem apádnál. És én még azt hittem, hogy a munkája miatt
lett olyan távoli...

– Micsoda? – Aria elhátrált. Fekete foltok ugráltak a szeme előtt. – Levelet kaptál? Mikor? Kitől?

Az anyja üres pillantása azonban elégséges felelet volt. A. küldte. Toby. És mindent elárult neki.

A homlokára tette a kezét.

– Én... én el akartam mondani, de annyira féltem, és...

– Byron elment – szakította félbe Ella majdhogynem élénken. – Azzal a lánnyal van. – Halkan felnevetett. –
Talán éppen jógáznak.

– Biztosan rávehetjük, hogy visszajöjjön! – nyögte ki Aria könnyektől elfúlón. – Úgy értem, muszáj neki,
nem? Mi vagyunk a családja!

A kakukkos óra ebben a pillanatban tizenkettőt ütött. Byron adta Ellának a tizenkettedik házassági
évfordulójukra még Izlandon. Ella nagyon szerette, mert a pletykák szerint Edward Munché volt, a híres
norvég festőé, a Sikoly alkotójáé. A gép fedélzetén utazott velük haza, és Ella időnként benézett a
buborékfólia alá, hogy lássa, rendben van-e.

Most végig kellett hallgatniuk a tizenkét kondulást, miközben az ostoba madár tizenkétszer kipattant a
házából. Minden kiáltás egyre vádlóbban hangzott: a madár kakukk! helyett azt kiabálta: Tudtad! Tudtad!
Tudtad!

– Ugyan, Aria! – intette meg Ella. – Nem hiszem, hogy visszajön.

– Hol van a levél? – kérdezte Aria, még az orrát sem törölte meg.

– Láthatom? Nem tudom, ki tehette ezt velünk... ki tenne mindent tönkre csak így?

Ella rámeredt hatalmas, könnyes szemmel.

– Kidobtam. De nem számít, ki küldte. Az számít, hogy igaz.

– Annyira sajnálom! – Aria letérdelt mellé, magába szívta az anyja furcsa, ismerős illatát: terpentin,
nyomdafesték, szantálfa füstölő és, különös módon, tojásrántotta. A vállára tette a fejét, de Ella lerázta
magáról.

– Aria – mondta élesen, és felállt –, most nem bírok a közeledben lenni.

– Mi? – kiáltott fel Aria.

Ella nem nézett rá: a bal kezét bámulta, és Aria csak ekkor vette észre, hogy már nem viseli a
jegygyűrűjét. Félretolta Ariát, és mint egy szellem, kilebegett az előszobába, aztán az emeletre.

– Várj! – kiáltotta Aria, és utánarohant. Felkapaszkodott a lépcsőn, de megbotlott Mike sáros lacrosse-
cipőjében, térdre esett, és két fokot visszacsúszott. – Bassza meg! – mordult fel, a körmével kapaszkodott
meg a lépcső szőnyegén, feltápászkodott, és haragjában zihálva felért az emeletre. Az anyja
hálószobájának ajtaja zárva volt, ahogy a fürdő is. Mike ajtaja nyitva állt, Mike azonban nem volt sehol.
Mike – gondolta Aria, és a szíve újra meghasadt. Vajon tudta már?

Megszólalt a mobilja. Szédülten ment vissza a szobájába, hogy megkeresse. Összezavarodtak a

gondolatai, és még mindig kapkodta a levegőt. Szinte szerette volna, hogy a hívó A. – Toby – legyen, hogy
jól kioszthassa, de csak Spencer volt az. Aria dühösen nézett a számra. Nem számított, hogy nem Spencer
volt A.; akár ő is lehetett volna. Ha Spencer hetedikben feladja Tobyt, most nem árulhatott volna el
Ellának semmit, és a családja még mindig egyben volna.
Kinyitotta a telefont, de nem szólt bele, csak ült és zihált.

– Aria? – kérdezte Spencer tétován.

– Nincs semmi mondanivalóm a számodra – felelte Aria komoran. – Tönkretetted az életemet.

– Tudom – felelte Spencer halkan. – Csak... Aria, annyira sajnálom. Nem akartam eltitkolni előled Tobyt.
De nem tudtam, mitévő legyek. Nem tudod az én szemszögemből nézni?

– Nem – felelte Aria rekedten. – Nem érted. Tönkretetted az életemet.

– Várj, hogy érted ezt? – kérdezte Spencer aggodalmasan. – Mi történt?

Aria a tenyerébe támasztotta a homlokát. Túlságosan kimerítő lett volna elmagyarázni. És igenis képes
volt a dolgokat Spencer szemszögéből nézni. Hát persze hogy képes volt. Amit Spencer mondott,
kísértetiesen közel járt ahhoz, amit maga Aria mondott Ellának alig három perce: Nem akartam eltitkolni
előled. Nem tudtam, mitévő legyek. Nem akartam fájdalmat okozni.

Sóhajtott, és megtörölte az orrát.

– Miért hívtál?

– Hát... – Spencer elhallgatott. – Hallottál ma már Emily felől?

– Nem.

– A francba – suttogta Spencer.

– Mi a baj? – húzta ki magát Aria. – Mintha tegnap este azt mondtad volna, hogy megtaláltad, és otthon
volt.

– Hát, úgy is volt. – Aria hallotta, hogy Spencer nagyot nyel. – Biztos, hogy semmiség, de az anyám éppen
most hajtott el arrafelé, és három rendőrautó áll Emilyék felhajtóján.
 36.
Csak egy újabb lassú nap Rosewoodban

EMILY EGY RÉGEBBI, csendesebb környéken lakott, ahol sok nyugdíjas élt. Mindannyian a verandájukon
álltak, vagy az út közepén, mert megijedtek a Fields család háza előtt álló három rendőrautótól és a
mentőtől, amely épp most távozott. Spencer megállt a járdaszegélynél, és azonnal észrevette Ariát – még
mindig a Foxyn viselt pöttyös ruha volt rajta.

– Csak most értem ide – szólította meg Aria, amikor Spencer odalépett hozzá. – De nem tudtam meg
semmit. Megkérdeztem pár embert, hogy mi van, de senki sem tudja.

Spencer körülnézett. Rengeteg rendőrkutyát és rendőrtisztet látott, mentősöket és a Négyes Csatorna

híradós kamionját – alighanem csak a DiLaurentis-háztól gurult át ide. Úgy érezte, minden rendőr őt nézi.

Remegni kezdett. Ez az ő hibája volt. Mindenestől az ő hibája. Kerülgette a rosszullét – Toby

figyelmeztette, hogy valakiknek baja eshet, de ő nem tett semmit. Annyira el volt telve Wrennel, és annak
is mi lett a vége? Abban a percben gondolni sem bírt Wrenre. Vagy Melissára. Vagy kettejükre együtt. Úgy
érezte magát tőle, mintha kukacok mászkálnának az ereiben. Valami történt Emilyvel, és neki megvolt a
lehetősége, hogy megakadályozza. A rendőrség a saját nappalijában kereste meg. És még A. is
figyelmeztette.

Spencer egyszerre észrevette, hogy Emily nővére, Carolyn áll a behajtón, és a rendőrökkel beszélget. Az
egyik tiszt lehajolt, és valamit a fülébe súgott. Carolyn arca elfacsarodott, mintha sírna, és visszaszaladt a
házba.

Aria megingott, mintha el akarna ájulni.

– Istenem, Emily...

Spencer nagyot nyelt.

– Még nem tudunk semmit.

– De én érzem – felelte Aria, és a szeme könnyel telt meg. – A.... Toby és a fe nyegetései... – Elhallgatott,
láthatóan reszkető kézzel kisöpört egy hajszálat a szájából. – Mi következünk, Spencer, tudom.

– Hol vannak Emily szülei? – kérdezte Spencer hangosan, próbálva elnyomni Aria iménti szavait. – Nem
jöttek volna ki, ha Emily... – Nem akarta kimondani a meghalt szót.

Egy Toyota Prius hajtott be az utcába, és Spencer Mercedese mögött állt meg. A kormány mögül Hanna
szállt ki – vagy valaki, aki hasonlított Hannára. Még arra sem vette a fáradságot, hogy lecserélje flanel
pizsamanadrágját, és hosszú, egyébként szögegyenes, sötét vörösesbarna haja összevissza göndörödve
lógott félig felkötött kontyából. Spencer évek óta nem látta ennyire szétesve.

Amikor Hanna meglátta őket, odarohant hozzájuk.

– Mi van? Csak nem...

– Nem tudjuk – szakította félbe Spencer.

– Én viszont kiderítettem valamit. – Hanna levette a napszemüvegét. – Reggel beszéltem egy zsaruval,
és...

Ekkor egy újabb televíziós furgon érkezett, és Hanna elhallgatott. Spencer felismerte a Nyolcas Csatorna
bemondónőjét. Néhány lépést tett a lányok felé, közben a fülére tapasztott mobilra figyelt.

– Vagyis a testet ma reggel találták meg a szabadban? – kérdezte, és a felíró táblájára pillantott. –
Rendben, köszi.

A lányok könyörgőn összenéztek, aztán Aria megfogta a többiek kezét, és együtt átvonultak Emilyék
pázsitján, legázolva egy virágágyást. Már csak néhány lépésre voltak az ajtótól, amikor egy rendőr állta
útjukat.

– Hanna, megmondtam, hogy maradj ki ebből!

Spencer nagyot nyelt. Wilden volt az, aki előző nap náluk járt. A szíve zakatolni kezdett.

Hanna megpróbálta félretolni Wildent.

– Ne mondd meg nekem, mit csináljak! – A rendőr megragadta Hanna vállát. Hanna tekergőzni kezdett. –
Eressz el!

Spencer gyorsan átfogta Hanna vékony derekát.

– Próbáld meg lenyugtatni – mondta neki Wilden; csak ekkor ismerte fel, kit lát. – Ó! – Zavart, majd
kíváncsi kifejezés ült ki az arcára. – Miss Hastings!

– Mi csak azt szeretnénk megtudni, mi történt Emilyvel – magyarázta Spencer, de közben kavargott a
gyomra. – Ő... ő a barátunk.

– Mindannyiótoknak haza kellene mennie – közölte Wilden, és összefonta karját a mellkasa előtt.

Ekkor azonban váratlanul kinyílt a ház ajtaja, és maga Emily lépett ki. Mezítláb volt, az arca sápadt, a
kezében egy régi, mcdonald’sos Muppet bögrében víz. Spencer megkönnyebbülésében hangosan
felkiáltott, vagyis inkább valami vékony, fájdalmas hang hagyta el a torkát. Mindhárman odarohantak
Emilyhez.

– Jól vagy? – tudakolta Hanna.

– Mi történt? – kérdezte Aria ugyanakkor.

– Mi folyik itt? – intett Spencer az összegyűlt tömeg felé.

– Emily... – Wilden csípőre tette a kezét. – Talán jobb lenne, ha később beszélnél a barátaiddal. A szüleid
azt mondták, hogy bent kellene maradnod.

Emily csaknem haragosan megrázta a fejét.

– Semmi baj, minden rendben. – Azzal bevezette őket a rendőr mellett az oldalsó kertbe, jóformán a ház
oldala mellett álló rózsabokor közepébe, hogy tanúk nélkül beszélgethessenek.

Spencer alaposan megnézte magának Emilyt. Sötét karikák voltak a szeme alatt, a lábán karcolások, de
egyébként jól nézett ki.

– Mi történt? – kérdezte.

Emily mély lélegzetet vett.

– Reggel egy terepbiciklis a ház mögötti erdős részen rábukkant Toby holttestére. Azt hiszem... azt
hiszem, túladagolta a tablettákat, vagy ilyesmi.

Spencer szíve megállt. Hanna levegőért kapkodott. Aria elsápadt.

– Micsoda? Mikor? – kérdezte.

– Valamikor éjjel – felelte Emily. – Fel akartalak hívni benneteket, csak ez a zsaru... úgy őrködik felettem,
mint valami sólyom. – Remegett az álla. – A szüleim elmentek a nagymamámhoz a hétvégére. –
Megpróbált mosolyogni, de grimasz lett belőle, és végül zokogni kezdett.

– Semmi baj – nyugtatgatta Hanna.

– Tegnap este úgy viselkedett, mint aki megőrült – folytatta Emily, és a pólójába törölte az arcát. –
Hazahozott a Foxyról, és az egyik percben még egészen normális volt, a másikban azt magyarázta,
mennyire utálta Alit. Azt mondta, nem tudja megbocsátani neki, amit tett, és boldog, hogy meghalt.

– Istenem! – Spencer eltakarta a szemét. Ez mind igaz volt.

– Akkor jöttem rá, hogy Toby tudta – folytatta Emily, fehér, szeplős keze remegett. – Biztosan kitalálta, mit
csinált Ali, és... és azt hiszem, ő ölte meg.

– Várj egy kicsit! – szakította félbe Hanna, és felemelte a kezét. – Nem hiszem, hogy ő...

– Csss – Spencer könnyedén Hanna vékony csuklójára tette a kezét. Hanna úgy nézett ki, mint aki
mondani akar valamit, de Spencer attól félt, ha Emily egyszer abbahagyja, nem lesz képes befejezni.

– Elszaladtam, egészen hazáig futottam – mondta Emily. – Spencer éppen akkor hívott, amikor beértem a
házba, de megszakadt a vonal. Aztán... Toby odaért a hátsó ajtónkhoz. Megmondtam neki, hogy tudom,
mit tett, és elárulom a rendőrségnek is. Adta a meglepettet, hogy rá tudtam jönni. – Úgy tűnt, a sok
beszéd egészen kifullasztja. – De lányok, honnan tudhatta Toby?

Spencer gyomra összefacsarodott. A vonal még azelőtt megszakadt, hogy elmondhatta volna Emilynek az
igazságot a Jenna-ügyről. Nagyon szerette volna, ha nem most kell bevallania – Emily olyan törékenynek
nézett ki. Az is elég rossz volt, amikor Ariának és Hannának mondta el, de Emily világát romba fogja
dönteni az igazság.

Aria és Hanna várakozón néztek Spencerre, úgyhogy megacélozta magát.

– Mindig is tudta – mondta. – Látta, amikor Ali megtette. Csak éppen Ali megzsarolta, hogy vigye el a
balhét. Ali megígértette velem, hogy titokban tartom... – Megállt, mély lélegzetet vett, és észrevette, hogy
Emily nem úgy reagál, ahogy ő azt hitte. Teljesen nyugodtan állt ott, mintha csak egy földrajzelőadást
hallgatna. Spencer ettől kissé kizökkent. – Szóval, miután Ali eltűnt, én mindig is úgy gondoltam, hogy...
nem is tudom. – Felpillantott az égre, mert rájött, hogy amit mondani készül, igaz. – Azt gondoltam, hogy
talán Tobynak is volt benne valami része, de túlságosan féltem, hogy ki is mondjam. De aztán visszajött a
temetésre, és az üzeneteim, amiket A.-tól kaptam, a Tobyra vonatkozó titkomat emlegették. Az utolsóban
az állt, hogy: Bántottatok, úgyhogy én is bántani foglak titeket. Mindannyiunkon bosszút akart állni.
Tudnia kellett, hogy mind benne voltunk.

Emily még mindig ugyanolyan nyugodtan állt ott. Aztán a válla lassan rázkódni kezdett, és lehunyta a
szemét. Spencer először azt hitte, sír, de ráébredt, hogy Emily nevet.

Emily hátravetette a fejét, és egyre hangosabban kacagott. Spencer feszengve nézett Ariára és Hannára.
Emily egyértelműen megkattant.

– Em... – kezdte gyengéden.

Emily lehajtotta a fejét; az alsó ajka remegett.

– Ali megesküdött, hogy senki sem tudja, mit tettünk.

– A jelek szerint hazudott – vágta rá Hanna egykedvűen.

Emily pillantása egyikükről a másikukra villant.

– De hogy hazudhatott nekünk csak így? Mi lett volna, ha Toby úgy dönt, hogy kitálal? – Megrázta a fejét.
– Ez... ez akkor történt, amikor mind bent voltunk a házában, és a bejáratnál figyeltünk? – kérdezte. –
Ugyanazon az estén?

Spencer komolyan bólintott.

– És akkor Ali bejött, és azt mondta, hogy minden rendben, és amikor rajta kívül senki sem tudott aludni,
úgy nyugtatott meg minket, hogy a hátunkat simogatta?

– Igen. – Könnyek szöktek Spencer szemébe. Hát persze hogy Emily minden részletre emlékszik.

Emily elnézett a semmibe.

– És azután adta nekünk ezeket.

Felemelte a karját. A karkötő, amit Ali készített nekik, hogy a titkot jelképezze, szorosan a karjára feszült.
A többiek már mind levették.

Emily térde megcsuklott, és a fűre zuhant. Marcangolni kezdte a karkötőt a másik kezével, de a szálak túl
erősek voltak.

– A pokolba! – Most az ujjait csavargatta, hátha át tudja húzni a karkötőt a csuklóján anélkül, hogy
kikötözné. Végül a fogaival kezdte szaggatni, de azzal sem jutott semmire.

Aria a vállára tette a kezét.

– Semmi baj.

– Egyszerűen csak nem tudom elhinni. – Megtörölte a szemét, leeresztette karkötős kezét, és kitépett egy
marék füvet. – És azt sem tudom elhinni, hogy Ali gyilkosával mentem a Foxyra.

– Annyira féltettünk! – suttogta Spencer.

Hanna mindkét karjával integetni kezdett.

– Figyeljetek, ez az, amit el akartam mondani. Nem Toby ölte meg Alit.

– Tessék? – nézett rá Spencer értetlenül. – Miről beszélsz?

– Én... reggel beszéltem azzal a zsaruval – mutatott Hanna Wilden felé, aki a híradósokkal beszélgetett. –
Elmondtam neki, hogy azt gondolom, Toby ölte meg Alit. Azt felelte, hogy már évekkel ezelőtt
megvizsgálták, és nem is gyanúsították.

– De biztosan ő tette – egyenesedett fel Emily. – Tegnap, amikor azt mondtam neki, tudom, mit tett,
teljesen pánikba esett, és könyörgött, hogy ne mondjam meg a rendőröknek.

Összezavarod va néztek egymásra.

– Vagyis azt gondolod, hogy a rendőrök... tévednek? – kérdezte Hanna, és a szív alakú kis medált babrálta
a saját karkötőjén.

– Várjunk csak! – szólalt meg Emily halkan. – Spencer, mivel zsarolta meg Ali Tobyt? Hogy érte el, hogy
Toby magára vállalja... ami Jennával történt?

– Spencer szerint Ali nem árulta el neki – felelte Aria.

Spenceren ideges, szorító érzés lett úrrá. Jobb lesz így – mondta

Ali. Mi megőrizzük Toby titkát, ő megőrzi a miénket.

Toby azonban meghalt. Ali is meghalt. Most már nem számított.

– De igen – felelte halkan.

Ekkor meglátta, hogy valaki közeledik feléjük, és a szíve hevesen kezdett verni. Jenna Cavanaugh volt az.
Fekete pólót viselt, és szűk szabású, fekete farmert, fekete haját felkötötte. A bőre hófehéren ragyogott,
de az arca felét elrejtette hatalmas napszemüvege. Az egyik kezében fehér botot fogott, a másikban
golden retrievere hámjának fogóját. A kutya odavezette a csoportjukhoz.

Spencer biztosra vette, hogy el fog ájulni. Vagy újra sírni kezd.

Jenna és a kutyája Hanna mellett állt meg.

– Itt van Emily Fields?

– Igen – suttogta Emily, és Spencer hallotta a hangjában a félelmet. – Itt vagyok.

Jenna a hangja felé fordult.

– Ez a tiéd. – Maga elé nyújtott egy rózsaszín szatén kézitáskát. Emily úgy vette el, mintha üvegből lenne.
– És van még valami, amit el kellene olvasnod. – Jenna a zsebébe nyúlt, és kivett egy gyűrött papírt. – Toby
írta.
 37.
A fonott karkötők már különben is kimentek a divatból

EMILY A FÜLE MÖGÉ TŰRTE A HAJÁT, úgy nézett Jennára. A napszemüveg a járomcsontjától a szemöldökén
túl takarta, de Emily éppen meglátott néhány rózsaszín, ráncos égési heget a homlokán.

Arra az estére gondolt. Ali házában Aveda borsmentás gyertyaillat uralkodott. A szájíze sós-ecetes volt a
chips után. A talpán érezte a DiLaurentis család nappalijának parkettáján a réseket, amíg az ablaknál
állva figyelte, hogy Ali átfut a Cavanaugh család pázsitján. A tűzijáték robbanására. A mentősre, aki
felmászott a lombház létráján. Arra, hogy Jenna szinte szögletesre tátotta a száját, annyira sikoltozott.

Jenna átadta neki a koszos, gyűrött papírt.

– Nála találták meg – mondta, és megtört a hangja. – Mindannyiunknak írt benne. A neked szóló rész a
közepe táján van.

A papír maga a Foxy aukciós listája volt: Toby annak a hátuljára irkált valamit. A sorai összevissza
kacskaringóztak, nem írt nagy betűket, és az aláírása, Toby, reszketegen dőlt jobbra-balra. Emily szíve
összeszorult. Bár korábban még sosem látta Toby kézírását, a fiú ettől életre kelt mellette. Szinte érezte a
szappana illatát, nagy kezét az ő kis kezén.

Aznap reggel nem a verandán ébredt, a hintaágyban, hanem a saját ágyában; a csengő szirénázott.
Lebotorkált a lépcsőn. Egy férfi állt az ajtó előtt biciklisnadrágban és sisakban.

– Használhatnám a telefonotokat? – kérdezte. – Vészhelyzet. – Emily bambán, félálomban bámult rá.

Carolyn lépett mögé, és a biciklis neki kezdett magyarázkodni. – Csak átkerekeztem ezen az erdős részen,
amikor megtaláltam a srácot. Először azt hittem, alszik, de...

Elhallgatott. Carolyn szeme elkerekedett, és berohant a mobiljáért. Emily pedig csak állt a verandán, és
próbálta felfogni, mi történik. Toby jutott eszébe, ahogy előző este az üvegajtón dörömbölt, aztán elfutott
az erdő felé.

A biciklisre nézett.

– Az a srác az erdőben megpróbált bántani? – suttogta. A szíve zakatolt. Rettenetes volt a gondolat, hogy
Toby valóban egész éjjel a háza mögött táborozott. Mi lett volna, ha feljön a verandára, miután ő
elbóbiskolt?

A biciklis a mellkasához szorította a sisakját. Zöld szeme volt, őszülő szakálla: nagyjából Emily apjával
egykorúnak nézett ki.

– Nem – felelte halkan. – Kék volt.

És most ez a levél. Búcsúlevél.

Toby annyira meggyötörtnek tűnt, amikor elszaladt. Akkor azonnal bevette a tablettákat? Vagy Emily még
megmenthette volna? És Hannának igaza volt – valóban nem Toby ölte meg Alit?

A világ forogni kezdett körülötte. Egy erős kéz támasztotta meg a derekát.

– Hűha – jegyezte meg Spencer halkan. – Semmi baj.

Emily kihúzta magát, és a levélre nézett. A barátai is odahajoltak. Középen valóban ott volt az ő neve is.

Emily, három éve megígértem Alison DiLaurentisnek, hogy megőrzőm a titkát, ha ő is megőrzi
az enyémet. Ő megígérte, hogy a titok sosem jut napvilágra, de azt hiszem, mégis megtörtént.
Megpróbáltam feldolgozni, elfelejteni, és amikor összebarátkoztunk, azt gondoltam,
lehetséges... hogy megváltoztam, és az életem is megváltozott. De talán nem lehet
megváltoztatni azt, aki vagy. Amit Jennával tettem, életem legnagyobb hibája volt. Fiatal voltam
és hülye, és nem értettem semmit, és sosem akartam neki fájdalmat okozni. És most már nem
bírok tovább élni ezzel a tudattal. Végeztem.

Emily összehajtogatta a levelet – a papír recsegett a kezében. Semmi értelme. Ők voltak, akik bántották
Jennát, nem Toby, hát miről beszélt?

– Köszönöm – adta vissza Jennának.

– Szívesen. – Jenna elfordult, hogy elmenjen, de Emily megköszörülte a torkát.

– Várj! – nyögte ki. – Jenna!

Jenna megállt. Emily nagyot nyelt. Minden, amit Spencer az imént mondott neki arról, hogy Toby tudta, és
Ali hazudott, minden, amit Toby mondott az előző este, minden bűntudat, amit évek óta hurcolt Jenna
miatt, most kibuggyant belőle:

– Jenna, nekem kell bocsánatot kérnem. Mi... mi olyan gonoszok voltunk veled. Amit tettünk... a
csúfolódás meg a többi. Nem volt vicces.

Hanna lépett előre.

– Teljesen igaz. Egyáltalán nem volt vicces. – Emily rég nem látta Hannát ennyire zaklatottnak. – Nem
érdemelted meg – tette hozzá Hanna.

Jenna megsimogatta a kutya fejét.

– Semmi baj – felelte. – Túl vagyok rajta.

Emily sóhajtott.

– De igenis baj. Nagyon is az. Én... sosem tudtam, milyen, ha valakit azért gúnyolnak, mert... más. De
most már tudom. – Megfeszítette a vállát, remélve, hogy így vissza tudja fojtani a sírást. Egy része
szeretett volna azonnal mindent bevallani, amivel küszködött, de visszafogta magát. Ez nem a megfelelő
idő. És még mást is akart volna mondani, de hogyan? – És sajnálom a balesetedet is. Sosem jutottam
hozzá, hogy megmondjam.

Szerette volna hozzátenni: Sajnálom, amit akaratlanul mi okoztunk, de túlságosan félt.

Jenna álla remegett.

– Nem a te hibád. És különben is, nem ez a legrosszabb, ami történt velem. – Megrántotta a kutya hámját,
és visszaindult a ház eleje felé.

A lányok hallgattak, amíg hallótávolságon kívülre nem ért.

– Mi lehet rosszabb, mint ha megvakítják az embert? – suttogta Aria.

– Volt rosszabb – felelte Spencer. – Amit Ali tudott... – Az arcán ugyanaz a kifejezés ült: mintha rengeteg
mondanivalója lenne, de semmit sem akarna belőle kimondani. Sóhajtott. – Toby régen... fogdosta Jennát –
suttogta. – A baleset estéjén is azt csinálta. Ezért célzott Ali félre a tűzijátékkal, be a lombházba.

Spencer végül elmondta, hogy amikor Ali odaért a faházhoz, meglátta az ablakban Tobyt, és meggyújtotta
a rakétát. És akkor azt is meglátta, hogy Jenna is bent van. Jenna fura arcot vágott, és a blúza ki volt
gombolva. Toby odalépett hozzá, és a nyakára tette az egyik kezét, a másikkal benyúlt a blúz alá, és
letolta Jenna válláról a melltartója pántját. Jenna egyértelműen rett egett.

Ali azt mondta, dö bbenetében meglökte a tűzijátékot, de addigra a kanóc már egészen végigégett, és a
rakéta elszabadult. Azután valami fényesen villant, és minden összezavarodott. Üveg csörömpölt. Valaki
sikított... Ali pedig elrohant.

– Amikor Toby odajött hozzánk, és megmondta Alinek, hogy látta, Ali azt felelte, hogy ő is látta, amint
Jennával játszik. Csak abban az esetben volt hajlandó hallgatni a szülei előtt, ha Toby beismeri, hogy ő
maga gyújtotta meg a rakétát. Toby beleegyezett. – Spencer sóhajtott. – Ali megígértette velem, hogy nem
mondom el, mit tett Toby, ahogy semmi mást sem.

– Jézusom – suttogta Aria. – Jenna ezek szerint boldog lehetett, amikor Tobyt elküldték.

Emilynek fogalma sem volt, mit felelhetne. Megfordult, hogy Jennára nézzen, aki a pázsit túloldalán állt az
anyjával, és egy riporterrel beszélt. Milyen érzés lehet, ha a mostohabátyád csinálja ezt veled? Már az is
elég rossz volt, amikor Ben tapogatta – mi lenne, ha kénytelen lenne vele élni? Ha a családja tagja volna?

A szíve mégis megszakadt. Ha valaki a saját mostohahúgával kezd, az persze rettenetes, de... sajnálta.
Természetes, hogy Toby mindössze felejteni akart, és újrakezdeni az életét. És meg is tette... amíg Emily
rá nem ijesztett, és arra a gondolatra nem vezette, hogy most az egész visszatér kísérteni.

Szörnyen érezte magát. Két kézzel takarta el az arcát, és hatalmas kortyokban nyelte a levegőt.
Tönkretettem Toby életét – gondolta. Én öltem meg.

A barátai egy darabig hagyták, hadd sírja ki magát – ők is sírtak. Amikor Emily már csak hüppögni bírt,
felnézett.
– Egyszerűen képtelen vagyok elhinni – felelte.

– Én nagyon is – vágta rá Hanna. – Ali egyedül saját magával törődött. Ő volt a manipuláció királynője.

Emily meglepve nézett rá, de Hanna csak vállat vont.

– A hetedikes titkom? Amiről csak Ali tudott? Egyfolytában kínzott vele. Valahányszor nem akartam
belemenni valamibe, amit meg akart velem csináltatni, azzal fenyegetett, hogy elmondja nektek és
mindenki másnak.

– Veled is ezt csinálta? – kapta fel a fejét Aria meglepetten. – Időnként olyan... félreérthetetlen
megjegyzéseket tett a titkomra. – Lepillantott a földre. – Mielőtt Toby... bevette a tablettákat, még kiadta a
titkomat. Amit Ali tudott, és amivel A. fenyegetőzött.

Mindenki kihúzta magát.

– Mi volt az? – kérdezte Hanna.

– Csak egy... családi ügy – válaszolta Aria, de a szája remegett. – Most nem bírok beszélni róla.

Mindenki elgondolkodva hallgatott. Emily az apja etetőjében verdeső madarakat bámulta.

– Teljesen beleillik a képbe, hogy Toby volt A. – mondta halkan Hanna. – Nem ő ölte meg Alit, mégis
bosszút akart.

Spencer megvonta a vállát.

– Remélem, hogy igazad van.

A házban világosság és nyugalom várta Emilyt. A szülei még nem értek haza, de Carolyn pattogatott egy
kis kukoricát a mikrobán, és most mindenhol vajas illat terjengett. Emily mindig jobban szerette a
pattogatott kukorica illatát, mint az ízét, és ugyan nem volt étvágya, a gyomra megkordult.

Toby már sosem fogja a mikróban pattogatott kukorica illatát érezni – jutott eszébe.

És Ali sem.

Kinézett a hálószobája ablakán az előkertre. Alig néhány órával korábban Toby ott állt, és könyörgött
Emilynek, hogy ne adja fel a rendőrségen. Csak belegondolni is fájt, hogy valójában úgy értette: Kérlek,
ne mondd el, mit tettem Jennával.

Aztán újra Ali jutott eszébe, és az, hogyan hazudott nekik mindenről.

A keserédes rész az egészben az volt, hogy Emily majdnem biztosra vette: Jenna balesetének éjjelén
szeretett bele Alibe, miután a mentő elment, és Ali visszatért a házba. Olyan nyugodt volt, olyan
védelmező, magabiztos és csodálatos. Emily bepánikolt, de Ali ott volt, és megnyugtatta.

– Semmi baj – mormolta neki, miközben a hátát simogatta, az ujjai lassú, széles köröket írtak le. –
Megígérem, hogy minden rendben lesz. Hinned kell nekem.

– De hogy lehetne rendben? – zokogta Emily. – Honnan tudod?

– Csak úgy.

Aztán lefektette Emilyt a kanapéra, és az ölébe húzta a fejét, hogy a fejbőrét is megmasszírozhassa.
Ijesztően jó érzés volt. Annyira jó, hogy Emily azt is elfelejtette, hol van, és mennyire félt az imént.
Szinte... elszállt.

Ali egyre lassabban és lassabban simogatta, Emily pedig már félig elaludt – amikor olyasmi történt, amit
sosem fog elfelejteni. Ali lehajolt, és arcon csókolta. Emily megdermedt, és összerándulva felriadt. Ali
megismételte. Annyira jó volt... Aztán Ali kiegyenesedett, és újra a fejbőrével kezdett foglalkozni. Emily
szíve azonban vadul vert.

A racionális elméje igyekezett elfeledkezni az esetről, gondolván, hogy Ali biztosan csak megnyugtatásnak
szánta. Az érzelmei azonban kivirágoztak, mint a pici kapszulák, amiket a szüleitől szokott karácsonyra
kapni, és amik meleg vízben lassan nagy, szivacsszerű alakokká olvadtak szét. Emily Ali iránti szerelme
ekkor eresztett gyökeret, és talán ha nincs ez az este, nincs az érzés sem.

Lehuppant az ágyára; még mindig üres tekintettel nézett kifelé az ablakon. Üresnek érezte magát, mintha
valaki kikaparta volna a belsejét, akár egy töklámpásnak. A szobájában teljes volt a csend, csak a
mennyezeti ventilátor sustorgott.
Kihúzta az íróasztal felső fiókját, és talált egy régi, balkezes ollót. A karkötőt, amelyet Ali olyan sok éve
csinált neki, a pengék közé helyezte, és egy mozdulattal elvágta. Nem akarta kidobni, de nem is akarta a
padlón hagyni, ahol látnia kell – végül a lábával betolta mélyre, az ágya alá.

– Ali – suttogta; a könnyei lecsorogtak az arcán. – Miért?

Zümmögő hang riasztotta fel. A rózsaszín táskát, amelyet Jenna visszahozott, a szobája ajtógombjára
akasztotta. Most a vékony anyagon át látta, hogy a telefonja kijelzője világít. Lassan felállt, és odament a
táskához, de mire kivette a mobilt, az elhallgatott.

1 új üzenet, villogta a kis Nokia.

Emily szívverése felgyorsult.

Szegény, összezavarodott Emily! Fogadok, hogy most jól jönne egy nagy, meleg, lányos ölelés,
hm? Ne engedd el magad túlságosan. Nincs vége, amíg én azt nem mondom. A.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A Hibátlanokért sok embernek tartozom köszönettel. Legelőször is az Alloy Entertainment csapatának
kemény munkájukért és kitartásukért, amely által ez a könyv nagyszerű lett. Az utánozhatatlan Josh
Banknek, aki jobban megérti a benne lakozó tinilányt, mint bárki, akit ismerek. Ben Schranknek – nagyon
fog hiányozni a szerkesztői útmutatása és a szellemes szóváltások. Les Morgensteinnek a hirtelen
cselekményötletekért, és mert ő hozza a sütit. És végül, de nem utolsósorban a szerkesztőmnek, Sara
Shandlernek, aki órákig képes a kutyákról beszélni, kiválóan utánoz egy papagájt, és nagyrészt neki
köszönhető, ha ennek a történetnek van értelme.

Minden elismerésem a HarperCollins kiváló munkatársainak is: Elise Howardnak, Kristin Marangnak,
Farrin Jacobsnak és a többieknek. Töretlen lelkesedésetek a sorozat iránt csodálatos.

És mint mindig, most is köszönet illeti Bob és Mindy Shepardot, amiért már fiatalon megtanították nekem,
hogy a legfontosabb az életben a bolondozás, hogy boldogan csináljuk, amit csinálunk, és sose adjuk ki az
adatainkat a vendégkönyvekben. Mindig is remek szülők voltatok, bennetek megvan Emily, Spencer, Aria
és Hanna szüleinek minden jó tulajdonsága. Köszönet Alinak és a démoni, harapós, csíkos macskájának,
Pólónak. Puszi Grammarnek, Pavlovnak, Kittennek, Sparrownak, Chloénak, Rovernek, Zeldának, Riley-nak
és Harrietnek. Colleen unokahúgom társasága boldoggá tesz, mert fantasztikus bulikat szervez, a barátai
elolvassák a könyveimet, és ő találja ki a legjobb ivós játékokat. És mint mindig, minden szeretetem Joelé,
amiért például megvakarja a hátamat, elvisel, amikor megtébolyodom, tubusból eszi a cukormázat, és
megnézi, aztán még meg is vitatja velem a csajos tévésorozatokat.

Szeretnék szót ejteni elhunyt nagyapámról, Charles Ventről is. Bizonyos mértékben ő inspirálta Hanna
karakterét – neki volt az a kis szokása, hogy fizetés nélkül elvett dolgokat. De igazából ő volt a
legszeretetteljesebb és legkreatívabb ember, akit volt szerencsém ismerni, és mindig úgy éreztem,
megérdemli a rivaldafényt, akkor is, ha az valójában csak egy könyvbeli köszönetnyilvánítás.
 A SZERZŐRŐL
Sara, amióta az eszét tudja, mindig is írt. Kiskorában emellett tévésorozatsztár is akart lenni,
legótervező, filmrendező, gyurmafilm-animátor, genetikus és divatmagazin-szerkesztő. A
nővérével együtt éveken át vezettek művészeti és írói projekteket, bár meglehetősen biztosra
veszik, hogy rajtuk kívül senki nem találta ezeket viccesnek.

A Brooklyn College-ban végzett, jelenleg Philadelphia közelében él a férjével és a kutyáikkal.

Legsikeresebb YA-sorozatát, a Hazug csajok társaságát az ABC Family televíziós társaság

azonos címen filmre vitte.
 Table of Contents
ÍGY KEZDŐDÖTT AZ EGÉSZ

1.

És én még azt hittem, barátok vagyunk

2.

Hanna 2.0

3.

Itt lehet jelentkezni amishnak?

4.

Borban az igazság... vagy Aria esetében Amstelben

5.

Osztott lakhatás

6.

Az önkéntesség nem öröm

7.

Ó, kapitány! Kapitányom!

8.

Még a tipikus rosewoodi fiúk is a lelkük mélyére néznek

9.

Valaki zsebpénze éppen most zsugorodott a töredékére

10.

A távolság a nagy tüzeket fellobbantja

11.

Emilyt talán nem tanította meg az anyja, hogy ne szálljon be idegenek kocsijába?

12.

Legközelebb csomagolj vésztartalékot!

13.

Egy bizonyos angoltanár nagyon megbízhatatlan narrátor

14.

Emily teljesen jól elvan Ali használt... dolgaival

15.

Lop neked, és így hálálod meg

16.

Rendes, hétköznapi családi este Montgomeryéknél

17.

Apuci kicsi lánya titkol valamit

18.
 Vedd körül magad normális dolgokkal, akkor talán te is normális leszel

19.

Vigyázz a billogos lányokkal!

20.

Mellesleg a laissez-faire annyit tesz, el a kezekkel!

21.

Titkos rajongó...

22.

Nem bírod ki az igazságot

23.

A következő megálló a rosewoodi nagy börtön

24.

250 dollárért vacsora, tánc... és egy figyelmeztetés

25.

Szürreális élet, főszereplő: Hanna Marin

26.

Legalább nem kell vokáloznia

27.

Ariát csak receptre tehet megkapni

28.

Hanna Marin nélkül nincs parti

29.

Ki vele mindenestől!

30.

Rosewoodban a kukoricaföldek a legijesztőbbek

31.

Mintha Hanna ellopna egy repülőt - nem is tud repülni!

32.

Emily, a denevér

33.

Most akkor ki a gonosz testvér?

34.

Látják? Mélyen belül Hanna tényleg jó kislány

35.

Különleges küldemény

36.

Csak egy újabb lassú nap Rosewoodban

37.

A fonott karkötők már különben is kimentek a divatból

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A SZERZŐRŐL