V. C.

Andrews™

VIRÁGSZIRMOK A SZÉLBEN
 A mű eredeti címe: Petals on the Wind
Copyright © 1980 by Virginia Andrews
Minden jog fenntartva!
Fordította: Fazekas László
Címlap: Szikszai Gábor és Boros Zoltán
Hungarian translation © Fazekas László, 1996.

ISBN: 9636350213
 A Dollanganger gyerekek élete rendbe jön,
boldogságuk mégsem lehet teljes. Carrie egész
életében, tragikus haláláig viseli a szörnyű rabság
következményeit. Chris nem tud lemondani a
padláson született álmáról, és a testvérszeretet ellen
lázadó Cathy is hiába vágyakozik arra, hogy békés
révbe érjen.
A szerző Virágok a padláson című regényének hősei –
már felnőtt fejjel – kétségbeesetten keresik helyüket
az életben. Mindhármójukban ott munkál a keserű
emlék, nyomasztja őket Foxworth Hall baljós árnya,
megállíthatatlanul sodródnak a tragédiájukat okozó,
anyjukkal való végső drámai találkozás felé.
Első rész
Végre szabadon!

Milyen fiatalok is voltunk, és lázasan izgatottak, hogy végre

kiszabadultunk a fogságunkból, a komor, nyomasztó helyről!
Milyen szánni valóan boldogok, hogy végre a délre tartó
buszon ülhettünk! Bármennyire örültünk is azonban,
érzelmeinket igyekeztünk palástolni, féltünk a világtól, amely
körülvett bennünket.
Szabadság. Van-e ennél csodálatosabb? Nincs, még akkor
sem, ha a halál jéghideg, csontos keze utánunk nyúlna, és
lerángatna a buszról, ha Isten nem fogná a kezünket, hogy
óvjon bennünket, mint hittük, hiszen valakiben hinnünk
kellett…
Az órák múltak, és mi távolodtunk Foxworth Halltól.
Idegeink vad vitustáncot jártak, amikor a busz megállt, hogy
az utasok ki- vagy beszálljanak, hogy elvégezhessék a
dolgukat, reggelizhessenek, sőt az autópálya és egy poros
vidéki út találkozásánál, két megálló között fölvegyen egy
termetes néger asszonyságot. Örökkévalóságig tartott, amíg
felszállt, és elhelyezte rengeteg cókmókját. Mikor végre leült,
már átkeltünk Virginia és Észak-Karolina határán. Micsoda
megkönnyebbülés volt, hogy elhagytuk azt az államot, ahol oly
sokáig raboskodtunk!
Mi voltunk hárman a legfiatalabbak a buszon. Chris
tizenhét éves, csodálatosan jóképű, hosszú, hullámos, a válláig
érő, és csigában végződő, szőke hajjal. Hosszú szempillái által
árnyékolt kék szeme akár a nyári égbolt, és a kedélye is meleg,
megnyugtató, mint a nyári nap. Nehéz helyzetünk ellenére
nyugodtnak, magabiztosnak látszott. Egyenes, szép formájú
orra kezdett markánssá válni, jelezve, hogy az arca szakasztott
az apjáé, és olyan férfi lesz, akiért hevesebben dobog minden
nő szíve.
Húgom összekuporodva ült az ölemben. Háromévesnek
látszott, pedig már nyolc volt, csak kicsi, szánni valóan kicsi és
gyönge. Mélyen ülő, nagy, kék szemében olyan sötét titok és
szenvedés lappangott, amit a magafajta gyermeknek –
ismernie sem volna szabad. A tekintete öreg volt, végtelenül
öreg. Nem várt semmit – sem boldogságot, sem szeretetet –,
mert elvettek tőle mindent, ami valaha szép volt az életében.
Fájdalmas volt szörnyűséges magánya Cory nélkül.
Én tizenöt éves voltam. 1960 novemberét írtuk. Mindent
akartam, mindenre nagyon vágytam, és rettenetesen féltem,
hogy nem kapom meg az élettől a kárpótlást szenvedéseimért.
Állandó feszültségben éltem, és ordítottam volna, ha ismét
valami rossz történik velem. Időzített bombának éreztem
magam, és tudtam, előbb-utóbb robbanni fogok,
megsemmisítve Foxworth Hallt!
Chris mintha olvasott volna a gondolataimban, megfogta a
kezem, és halkan azt mondta: – Ne nézz így, Cathy! Meglásd,
minden jóra fordul! – Örök optimista volt, hitte, hogy bármi
történjen is, a vége mindig jó lesz. Istenem! Hogyan tudta
megőrizni derűlátását, amikor Cory meghalt? Hogyan
képzelhette, hogy a halálából bármi jó is származhat? – Cathy
– folytatta suttogva –, egymásra kell támaszkodnunk. Hinnünk
kell magunkban, a tehetségünkben, és elérhetjük azt, amire
vágyunk. Hidd el, hogy így lesz!
Unalmas, komoly orvos akart lenni, aki emberi
szenvedéstől körülvéve, rendelőkben éli le az életét, de én
izgalmasabbra, érdekesebbre vágytam! Nekem a színpadról,
szerelemről és románcról szőtt, csillagfényes álmaim voltak –
én leszek a világ legkiválóbb prímabalerinája. Kevesebbel nem
voltam hajlandó beérni, hogy megmutassam anyának…!
Légy átkozott, anya! Remélem, hogy Foxworth Hall porig
ég, csupán hamu és üszök marad belőle! Remélem, soha többé
nem lesz nyugodt álmod abban a csodálatos hattyúágyban!
Remélem, fiatal férjed ifjabb és szebb szeretőt talál, és
megismerteti veled a poklot, amit már régen megérdemeltél!
– Nem érzem jól magam, Cathy – suttogta Carrie, rám
emelve a tekintetét. – Olyan furcsa a gyomrom… – Félelem
hasított belém. Kis arca rettenetesen sápadt volt, hangja
erőtlenül suttogott.
– Drágám, drágám! – próbáltam megnyugtatni, és
megcsókoltam. – Bírd ki még egy kicsit! Hamarosan elviszünk
orvoshoz. Nemsokára Floridában leszünk, ahol soha többé,
senki nem zár be bennünket.
Carrie összekuporodott az ölemben, én pedig
elkeseredetten néztem az út két oldalán húzódó tőzeges lápot,
amely jelezte, hogy már Dél-Karolinában járunk. Georgia még
előttünk volt, és tudtam, hogy hosszú még az út Sarasotáig,
Carrie váratlanul kiegyenesedett az ölemben, és fuldokolva
öklendezett.
Az utolsó megállóban előrelátóan megtöltöttem a
zsebeimet papír zsebkendővel, így volt mivel megtörölgetnem
Carrie-t. Miután kész voltam, átadtam Chrisnek, letérdeltem,
és a busz padlóját is feltöröltem. Chris az ablak mellé
húzódott, és megpróbálta kinyitni, hogy kihajítsa rajta a
piszkos papír zsebkendőket, de bárhogyan erőlködött is, az
üveglap nem akart hátracsúszni. Carrie keservesen zokogni
kezdett.
– Dugd be őket az ülés és a busz oldala közötti résbe! –
szólt halkan Chris, de a sofőr nyilván figyelt bennünket, és
figyelmeztetően hátraszólt: – Gyerekek! Ti ott! Valahogy
másképp szabaduljatok meg a szeméttől! – Nem volt más
megoldás, mindent kiszedtünk Chris Polaroid gépe táskájának
a zsebéből, amit pénztárcaként szerettem volna használni, és
beletömtük a kellemetlen szagú, ázott papírdarabokat.
– Sajnálom – szipogta Carrie, és elkeseredetten
kapaszkodott Chris nyakába. – Nem akartam. Ezért most
börtönbe csuknak bennünket?
– Dehogy, szó sincs róla! – felelte megnyugtató, atyás
hangon Chris. – Nem egészen két óra múlva Floridában
leszünk. Tarts ki addig! Ha most leszállunk, elveszítjük a
pénzt, amit a jegyekért fizettünk.
Kis idő múlva Carrie nyöszörögni kezdett, és remegett az
egész teste. A tenyerem a homlokára téve éreztem, hogy
nyirkos, és az arca is falfehérré vált! Mint Coryé, közvetlenül a
halála előtt.
Csöndben fohászkodtam Istenhez, hogy könyörüljön meg
rajtunk. Hát nem szenvedtünk eleget? Miközben az
émelygéssel küszködtem, Carrie újból hányt, pedig már nem
maradt benne semmi, amit kiadhatna magából. Chrisnek dőlve
figyeltem, hogyan ernyed el Carrie a karjában, szinte
öntudatlanul. Találkozott a tekintetünk, és pontosan
megértettem a Chris szeméből sugárzó tanácstalanságot.
Kezdtem pánikba esni, de akkor megláttam az ülések
között dülöngélve közeledő, biztatóan mosolygó, kövér néger
asszonyt. Papírzacskókat hozott, és felém nyújtotta őket,
intve, hogy abba dobjam a szennyes papír zsebkendőket.
Nem szólt semmit, csak kedvesen megveregette a vállam,
biztatóan megfogta Chris állát, és adott egy pár, az egyik
csomagjából előszedett törlőrongyot.
– Köszönöm – mondtam, és igyekeztem mosolyogni,
miközben letisztogattam magamat, Carrie-t és Christ. Elvette
tőlünk a rongyokat, bedugta az egyik zacskóba, és egyenes
derékkal, védelmezőn megállt mellettünk.
Hálásan mosolyogtam a testes, csillogóan barna bőrű
asszonyra. Kacsintott, és kedvesen visszamosolygott rám.
– Cathy – szólalt meg elkomorult arccal Chris –, minél
előbb orvoshoz kell vinnünk Carrie-t.
– De hát Sarasotába szól a jegyünk!
– Tudom, de most vészhelyzet van.
Jótevőnk bátorítóan mosolygott, és fölénk hajolt, hogy
alaposabban megnézze Carrie-t. Széles, barna tenyerét a
homlokára tette, a csuklóját megfogva ellenőrizte a pulzusát,
majd furcsán gesztikulálni kezdett, amitől megijedtem, Chris
azonban nem.
– Úgy látszik, nem tud beszélni – mondta. – A némák
szoktak így mutogatni. – Tehetetlenül vállat vontam, hogy
jelezzem, nem értjük, amit mond. Kis ideig a homlokát
ráncolta, majd színes jegyzettömböt vett elő a ruhája zsebéből,
sebesen fölírt valamit, és a kezembe adta.
„Henrietta Beech vagyok – állt a papíron. – Hallok, de nem
beszélek. Kislány nagyon-nagyon beteg, orvos kell neki.”
Elolvastam, amit közölni akart velünk, és reménykedve
néztem rá, hátha lesz valami egyéb ötlete.
 – Tud a közelben egy jó orvost? – kérdeztem.
Hevesen bólogatott, és újabb pár sort vetett a papírra.
„Szerencsétek, hogy a buszon vagyok, és elvihetlek benneteket
a doktor fiamhoz, aki a legeslegjobb orvos.”
– A mindenit! – morogta halkan Chris, miután
megmutattam neki a papírt. – Szerencsés csillagzat alatt
születtünk.
– Hé, sofőr! – szólt előre a vezetőnek egy tőlünk nem
messze ülő férfi. – Rakja ki egy kórháznál azt a beteg gyereket!
Nem azért fizettem, hogy okádéktól bűzlő buszon utazzam.
A durva hang hallatán az utasok többsége rosszallóan
nézett a beszélőre, és a belső visszapillantó tükörben láttam,
hogy a sofőr is elvörösödött a méregtől, vagy talán a sértő
modortól. Szintén a tükörbe nézve a vezető látta, hogy őt
nézem, és idegesen hátraszólt: – Sajnálom, de feleségem van
és öt gyerekem, és ha nem tartom be a menetrendet, akkor
nem lesz mit enniük, mert kirúgnak az állásomból. – Nem
válaszoltam, de láthatta, milyen esdeklően néztem rá, mert
halkabbra váltott, és már csak magának beszélt panaszos,
elkeseredett hangon: – Ezek az átkozott vasárnapok! Ha egész
héten nincs semmi baj, akkor jön az a rohadt vasárnap, és
mindent elront.
Ez volt az a pillanat, amikor Henrietta Beech úgy érezhette,
éppen eleget hallott. Tollat és jegyzettömböt ragadott ismét,
gyorsan írt valamit, és rögtön meg is mutatta nekem.
„Oké, vasárnapot utáló vezető. Hajtsál csak tovább, ne
törődj beteg, kicsi lánnyal, és várd ki, amíg a szülei kétmillió
dollárra beperelik a buszvállalat tulajdonosait!”
 Chris éppen csak bele tudott pillantani a szövegbe, és a nő
már ment is végig az ülések között, hogy a sofőrhöz érve az
orra alá nyomja a papírt. Az először türelmetlenül félrelökte a
kezét, de mivel ismét odatartotta elé, rászánta magát, hogy fél
szemét a forgalmon tartva, vezetés közben elolvassa az
üzenetet.
– Jézusom! – nyögött fel a tükörben tisztán látszó,
szenvedd arccal. – A legközelebbi kórház harminc kilométerre
van az autópályától.
Ámulva figyeltük, hogyan kezd ismét gesztikulálni a
hatalmas termetű nő a sofőrnek, aki ugyanúgy nem értette a
kézmozdulatait, mint Chris és én. Látva, hogy a mutogatással
nem ér célt, ismét elővette a papírt, és ráírt valamit, erre a
vezető a legközelebbi kijárónál lekanyarodott az autópályáról,
a mellékút a jelzőtábla tanúsága szerint Clairmontba vezetett.
Henrietta Beech mellette maradt, és irányította, de néha
hátranézett ránk, és ragyogó, széles mosollyal jelezte: minden
rendben lesz.
Hamarosan széles, az úttest fölé hajló fákkal övezett,
csöndes utcákon haladtunk végig. A házak tágasak és
előkelőek voltak, nagy verandákkal, némelyik az ég felé törő
kupolával. Bár Virginia hegyeiben havazott már, itt a tél még
nem nyújtotta ki jéghideg kezét. A juhar-, bükk-, tölgyes
magnólia fákon még zöldelltek a nyári levelek, és itt-ott
virágok pompáztak.
A sofőr elégedetlen fejcsóválással jelezte, hogy szerinte
Henrietta Beech rossz irányba vezeti, és hogy őszinte legyek,
én is azt hittem, a melegszívű, barátságos nő eltévesztette az
utat, hiszen lakónegyedekben ritkán találni egészségügyi
intézményt. Mielőtt azonban igazan aggódni kezdhettem
volna, a busz hirtelen megállt egy lankás dombon épült, tágas,
zöld pázsittal és szépen gondozott virágágyakkal körülvett,
nagy, fehér ház előtt.
– Gyerekek! – szólt hátra a sofőr. – Szedjétek össze a
holmitokat, a jegyeteket pedig váltsátok vissza, vagy
használjátok fel, amíg érvényes! – Fürgén leszállt, kinyitotta a
busz aljában a rakodóteret, és legalább negyven csomagot
kiszedve nagy nehezen megtalálta a mi két bőröndünket. A
vállamra vetettem Cory gitárját és bendzsóját, Chris pedig
óvatosan az ölébe vette Carrie-t, és leszálltunk.
Henrietta Beech mint a csibéit óvó kotlós terelt bennünket
a ház utca felőli frontján a széles verandához, ahol tétovázva
megálltunk a feketére festett, szárnyas ajtók előtt. Jobbra
eligazító táblát láttunk: CSAK BETEGEKNEK. A házban orvos
lakhatott, aki otthon rendelt. Bőröndjeinket a betonjárda
mellett, az árnyékban hagyva fölmentünk a verandára, ahol
fehér, nádból fonott hintaszékben egy férfi aludt.
Mentőangyalunk szélesen mosolyogva odalépett hozzá, a
kezét a karjára tette, és mivel nem ébredt fel rögtön, intett
nekünk, hogy ébresszük fel mi. A házra mutatott, jelezve, be
kell mennie, hogy ennivalót készítsen nekünk.
Szerettem volna, ha ott marad, elmagyarázza, kik vagyunk,
és hogyan kerültünk oda. Azonban magunkra maradtunk, és
mivel nem tehettünk mást, halkan közelebb óvakodtunk,
miközben beszívtam a közelben nyíló rózsák illatát, és úgy
éreztem, mintha már jártam volna itt.
– Vasárnap van – súgtam oda Chrisnek –, és lehet, hogy
megharagszik, ha itt talál bennünket.
 – Ha orvos, akkor biztosan hozzászokott, hogy pihenés
közben is zavarják – felelte ugyanolyan halkan Chris. –
Ébreszd csak fel!
Óvatosan közelebb léptem. Magas férfi volt,
halványszürke, puha öltönyt viselt, gomblyukában egy szál
fehér szegfűvel. Hosszú, kinyújtott lábát a terasz korlátjára
tette, és elegáns volt még a székben elterülve, karját a karfa
mellett lógatva is. Olyan nyugodt, békés volt az arca, hogy
kimondottan fájt felébreszteni, és a pihenéstől elragadva
ismét munkára serkenteni.
– Ön dr. Paul Sheffield? – kérdezte Chris, aki elolvasta az
orvos nevét viselő táblát. Óvatosan tartotta Carrie-t, akinek a
feje tehetetlenül hátrabicsaklott, a szeme csukva volt, a haja
pedig lágyan lobogott az enyhe szélben. A doktor lassan
magához tért, és hosszan nézett bennünket, mintha nem hinne
a szemének. Érthető volt a meglepődése, hiszen meglehetősen
furcsán nézhettünk ki több rétegnyi, vastag öltözékünkben.
Hogy éberségét visszanyerje, megrázta a fejét, és ránk emelte
gyönyörű, élénken csillogó, sötétbarna szemét. Félálomban
volt még, és szakmai gyakorlata nyilván ezért nem tudta
megakadályozni, hogy tekintetét leplezetlenül a mellemre
szögezze, onnan a lábamra, majd lassan fölfelé indulva, egész
testemet alaposan megnézze. Az arcomnál, mintha hipnotikus
hatása lett volna, megállt, és csak később siklott át a hajamra,
amiről pontosan tudtam, hogy gondozatlanul hosszú, a fejem
tetején viszont idétlenül rövid, fakó, és a szálak vége
egészségtelenül töredezett,
– Ön orvos, ugye? – kérdezte Chris,
 – Igen. Természetesen. Dr. Sheffield vagyok – mutatkozott
be a férfi, végre Chrisre és Carrie-re is odafigyelve. Meglepően
fürgén és kecsesen lekapta a lábát a terasz korlátjáról, fölénk
tornyosulva felállt, beletúrt dús, sötét hajába, és közelebb
lépett, hogy alaposabban is szemügyre vegye Carrie sápadt
arcocskáját. Mutató- és hüvelykujja hegyével széthúzta a
szemhéját, és hosszan nézett valamit, amit nyilván csak értő
pillantás vehetett észre az elhomályosult, kék szemekben.
– Mióta van önkívületi állapotban a kislány? – kérdezte.
– Néhány perce – felelte Chris, aki szinte már maga is
orvos volt, annyit bújta a szakkönyveket hosszú bezártságunk
alatt. – Carrie háromszor hányt a buszon, majd remegni
kezdett, és kiverte a veríték. Egy Henrietta Beech nevű hölgy
is az utasok között volt, és idehozott bennünket.
Az orvos bólintott, és közölte, hogy Mrs. Beech a
házvezetőnője és a szakácsnője is egy személyben. A
betegeknek kijelölt ajtón át a háznak abba a részébe vezetett,
ahol két kis vizsgálóhelyiség és egy iroda volt, közben
egyfolytában mentegetőzött, hogy nincs ott az asszisztense.
– Vetkőztesd le Carrie-t, csak a bugyit hagyd rajta! –
figyelmeztetett. Amíg az orvos utasítását hajtottam végre,
Chris visszament a ház elé a bőröndjeinkért.
Aggódva dőltünk neki Chrisszel a falnak, és figyeltük,
hogyan méri meg a doktor Carrie vérnyomását, ellenőrzi a
pulzusát, a lázát, és hallgatja meg elölről és hátulról. Carrie
már magához tért, és köhögni is tudott, amikor kellett.
– Carrie – mondta kedvesen dr. Sheffield, miután a
vizsgálat befejeződött, és én felöltöztettem a húgomat –, most
kis időre magadra hagyunk, hogy pihenhess. – Vékony takarót
vett elő, és Carrie-re terítette. – Ne félj, csak ide megyünk, a
folyosó végén az irodámba. Tudom, hogy nem igazán puha ez
az asztal, de azért próbálj meg aludni, amíg megbeszélünk
néhány dolgot a bátyáddal és a nővéreddel!
Carrie üres, a semmibe révedő pillantással nézett rá, és
lerítt róla, hogy egyáltalán nem érdekli, kemény-e a
vizsgálóasztal vagy puha.
Pár perccel később dr. Sheffield a nagy, tekintélyt
parancsoló íróasztala mögött ült, a könyökére támaszkodott,
és őszinte, egyszersmind aggódó hangon a következőt
mondta: – Látom rajtatok, hogy zavarban vagytok. Ne bántson
benneteket, hogy elveszitek a vasárnapi pihenésemet, mert
nincs benne különösebb örömöm! Özvegy vagyok, és a
vasárnap ugyanolyan számomra, mint a hét többi napja…
Láttam rajta, hogy őszintén meg akar győzni bennünket, de
azt is, hogy fáradt, nyilván sokat dolgozott. Kényelmetlenül
fészkelődni kezdtem Chris mellett a puha, barna bőrrel bevont
kereveten. Nyirkosnak és kényelmetlennek éreztem a
ruhámat, és hamar rá is jöttem, miért. Gyorsan felálltam, és a
cipzárt lehúzva kibújtam legfelső szoknyámból. Szórakoztató
volt látni, hogy meglepődött a doktor. Nem tudhatta, hogy
mindannyiunkon több réteg ruha van. Amikor Chris mellé
visszaültem, már csak a világoskék, princessz szabású, tiszta
és elegáns ruha volt rajtam.
– Vasárnaponként mindig több holmit hordasz egyszerre?
– kérdezte dr. Sheffield.
– Ha menekülök, akkor igen – feleltem. – Csak két
bőröndünk van, és kell a hely az értékeinknek, amiket
elzálogosíthatunk, ha pénzre lesz szükségünk. – Chris
keményen oldalba bökött, jelezve, hogy túl sokat árulok el
magunkról, de én már – főleg az ő szavaiból – ismertem az
orvosokat. A velünk szemben, az íróasztala mögött ülő dr.
Sheffieldről is tudtam, hogy meg lehet bízni benne – az arcára
volt írva.
– Szóval menekültök – mondta lassan, elgondolkodva. – És
honnan, ha nem vagyok indiszkrét? A szüleitektől, mert
megbüntettek benneteket?
Ó, ha tudta volna!
– Hosszú történet, doktor – felelte Chris –, és pillanatnyilag
az a fontosabb, hogy tudjuk, mi van Carrie-vel.
– Igen – értett egyet vele dr. Sheffield. – Beszéljünk hát
Carrie-ről! – folytatta nyugodt, tárgyszerű hangon. – Nem
tudom, kik vagytok, honnan és miért kell menekülnötök, de
azt igen, hogy ez a kislány nagyon-nagyon beteg. Ha nem
vasárnap volna, rögtön bevinném a kórházba, hogy
megcsináljam azokat a vizsgálatokat, amiket itthon nem tudok
elvégezni. Azt ajánlom, azonnal értesítsétek a szüleiteket.
Szándékosan sem találhatott volna különb szavakat ahhoz,
hogy pánikba essek!
– Árvák vagyunk – válaszolta Chris. – A fizetségért ne
aggódjék! Van pénzünk!
– Az remek. Szükségetek is lesz rá. – A doktor hosszan,
alaposan végigmért mindkettőnket. – Két hét alatt a
kórházban mindazt ki lehet deríteni a húgotok betegségéről,
amire idehaza nem tudok rájönni – folytatta, és amíg mi azon
rémüldöztünk, milyen beteg is Carrie, nagyjából kiszámolta,
mennyibe kerülnének a vizsgálatok. Teremtő Isten! Egyetlen
hétre sem volt elég az összes lopott pénzünk.
 Chris riadtan, tanácstalanul nézett rám. Mindketten meg
voltunk rémülve, és nem tudtuk, mit tehetnénk.
A doktor is látta kétségbeesésünket, mert szelíden
megkérdezte: – Még mindig árvák vagytok?
– Igen, még mindig azok vagyunk – felelte dacosan Chris,
és a tekintetét rám villantva figyelmeztetett, hogy maradjak
csöndben. – Aki egyszer árva lesz, az az is marad. Azt mondja
meg, legyen szíves, milyen betegségre gyanakszik, és mit tud
tenni azért, hogy Carrie meggyógyuljon!
– Ne siess annyira! Válaszolj előbb néhány kérdésemre! –
szólt rá Chrisre az orvos. – Kik vagytok?
– Christopher Dollangangernek hívnak, a húgomat
Catherine Leigh Dollangangernek, Carrie pedig nyolcéves,
akár hiszi, akár nem!
– Miért ne hinném? – felelte nyugodt, természetes hangon
dr. Sheffield, bár néhány perccel korábban, a vizsgálóban még
nagyon megdöbbent, amikor megtudta, mennyi idős a húgunk.
– Tudjuk, hogy Carrie nagyon kicsi a korához képest –
mondta védekezőn Chris.
– Valóban az – mondta a doktor. Előbb rám, aztán Chrisre
pillantott, és keresztbe font karjára támaszkodva
barátságosan közelebb hajolt hozzánk, amitől én rosszat
sejtve mozdulatlanná merevedtem. – Figyeljetek rám! Mi
volna, ha megpróbálnátok bízni bennem? Orvos vagyok, és
bármit mondtok is, megőrzöm, mint szakmai titkot. Ha
valóban segíteni akartok a húgotokon – folytatta –, abba kell
hagynotok a hazudozást! Ha nem mondjátok el az igazságot,
azzal csak az időmet vesztegetitek, és Carrie életét teszitek
kockára!
 Nem válaszoltunk, csak néztük némán, miközben egymás
kezét szorítottuk, és a vállunk szorosan összeért. Éreztem,
hogy Chris egész testében reszket, és én is reszketni kezdtem.
Féltünk, átkozottul féltünk elmondani a teljes igazságot, mert
tudtuk, hogy úgysem hinné el. Bízhatunk-e még valakiben,
miután éppen az árult el bennünket, akinek soha nem lett
volna szabad? Mégis, az az, íróasztal mögött ülő férfi… olyan
ismerős, meghitt volt az arca, mintha már sokszor láttam
volna.
– Rendben van – szólalt meg ismét. – Ha magatoktól nem
válaszoltok, hadd kérdezzek még néhány dolgot. Mikor ettetek
utoljára?
Chris megkönnyebbülten felsóhajtott, és rögtön felelt is: –
Kora hajnalban reggeliztünk, mindhárman ugyanazt: hot
dogot salátával, sült krumplit ketchuppal és csokoládés
tejturmixot. Carrie mindössze néhány falatot evett, mert a
legfinomabb ételből is csak válogatni szokott. Soha nem volt jó
az étvágya.
A doktor, a homlokát gondterhelten ráncolva, felírta, amit
hallott.
– Mindhárman pontosan ugyanazt reggeliztétek? És csak
Carrie lett rosszul? – kérdezte, hogy egészen biztos legyen a
dologban.
– Igen. Csak Carrie.
– Gyakran van hányingere?
– Néha előfordul, de nem rendszeresen.
– Milyen sűrűséggel?
– Hát… – kezdte óvatosan Chris –, a múlt héten kétszer, a
múlt hónapban pedig vagy Ötször hányt. Sokat aggódunk
miatta: a hányási rohamok mintha szaporodnának, és egyre
erősebbek lennének.
Hallva, milyen köntörfalazva beszél Chris, rettenetesen
dühös lettem. Mindazok után, amiket anya tett, még mindig
védeni akarta! Az érzelmeim valószínűleg az arcomra is
kiülhettek, elárulva őt, mert az orvos hozzam fordult, mintha
érezte volna, hogy tőlem teljesebb feleletet kaphat.
– Nézzétek! – szólt figyelmeztetően. – Azért jöttetek, hogy
segítsek, és én meg is akarom tenni, ami tőlem telik, de ha
nem mondtok el mindent, akkor nem lesz rá módom. Nem
láthatok bele Carrie-be, hogy megállapítsam, mije fáj. Mindent
tudnom kell róla, hogy segíthessek. Azt már megállapítottam,
hogy rosszul táplált, gyönge, a korához képest igen fejletlen.
Látom, hogy mindhármótok pupillái nagyon kitágultak,
sápadtak vagytok, soványak és gyengék. Nem értem
ugyanakkor, miért jelent gondot számotokra a pénz, miközben
drága órát viseltek, és a ruhátokat is jó ízléssel, a költséget
nem kímélve válogatták ki – bár a méretre mintha nem
ügyeltek volna. Itt ültök drágaköves aranyórával a
csuklótokon, drága ruhában és viseltes sportcipőben, és
féligazságokat mondotok. Elegem van belőle, úgyhogy én most
elmondom nektek a teljes igazságot. – A doktor hangja
erősebbé, határozottabbá vált. – Úgy látom, hogy a húgotok
vészesen vérszegény, és ezért rengeteg fertőzésnek van
kitéve. A vérnyomása veszélyesen alacsony. Van azonban még
egy tényező, amire képtelen vagyok rájönni, úgyhogy Carrie
holnap kórházba kerül, akár felhívjátok a szüleiteket, akár
nem, ti pedig mehettek, és zálogba tehetitek az értékes
óráitokat, hogy kifizessétek, amibe az életben tartása kerül.
Egyébként… ha ma bevisszük, már holnap korán reggel el
tudják kezdeni a vizsgálatokat.
– Úgy érzi, feltétlenül szükséges? – kérdezte tompán Chris.
– Várjon! – kiáltottam, mert tovább már nem bírtam
uralkodni magamon, és felpattanva közelebb léptem az
íróasztalhoz. – A bátyám nem mondott el mindent! –
Hátrafordulva Chrisre villantottam a szemem, ő pedig
komoran nézett vissza, megtiltva, hogy elmondjam az
orvosnak a teljes igazságot. Ne aggódj, gondoltam keserűen,
amennyire csak lehet, igyekszem megvédeni drága anyánkat!
Azt hiszem, Chris megértette a néma figyelmeztetést, mert
könnyes lett a szeme. Istenem! Bármennyi fájdalmat is
okozott, még mindig képes volt sírni anyánkért. Nekem is sírni
támadt kedvem; nem anyáért, hanem érte, aki még mindig
annyira szerette, magamért és a közös szenvedéseinkért…
Beleegyezően bólintott, én pedig elkezdtem a doktor
számára kezdetben hihetetlennek tűnő történetét. Láttam
rajta, eleinte azt hitte, hogy hazudok, vagy legalábbis eltúlzom
a dolgot. Nem is igazán értettem, miért, amikor az újságok
naponta közöltek rettenetesnél rettenetesebb történeteket,
hogy mit követnek el a szerető szülők a gyermekeikkel
szemben.
– …és miután apa közlekedési balesetben meghalt, anya
elmondta, hogy nagyon eladósodtunk, és képtelen annyi pénzt
keresni, amennyiből öten megélhetnénk. Leveleket kezdett
írogatni a Virginiában lakó szüleinek, akik először nem
válaszoltak, de végül csak rászánták magukat. Anya elmondta,
hogy nagyon szép, fényűzően berendezett házban élnek, és
mesésen gazdagok, de mert olyan fiúhoz ment feleségül, aki
félig a nagybátyja volt, kizárták az örökségből. Mindenünktől
meg kellett válnunk, a biciklijeinket otthagytuk a garázsban,
és még a barátainktól sem búcsúzhattunk el, mert aznap este
vonatra szálltunk, és elindultunk a Blue Ridge Mountains felé.
– Örültünk, hogy szép, gazdagon berendezett házba
megyünk, de féltünk a kegyetlenül szigorú nagyapánktól. Anya
figyelmeztetett bennünket, hogy nem kerülhetünk a szeme
elé, amíg nem sikerül neki ismét meglágyítania a szívét. Azt
mondta, egy vagy két éjszakát kell csak az emeleten töltenünk,
aztán lemehetünk, és nyugodtan mutatkozhatunk előtte.
Súlyos szívbeteg volt, soha nem ment föl az emeletre, úgyhogy
biztonságban lehettünk mindaddig, amíg nem csaptunk nagy
zajt. A nagyanyánk a padlást jelölte ki nekünk, hogy ott
játsszunk. Hatalmas volt, poros, tele pókokkal, egerekkel és
rovarokkal. Ott játszottunk hát, és próbáltuk eltölteni az időt,
bízva benne, hogy anyának sikerül megszelídítenie a
nagyapát, mi pedig lemehetünk, és úgy élhetünk, mint a
gazdag gyerekek. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy a
nagyapánk soha nem lesz hajlandó megbocsátani anyának a
házasságát, és mi továbbra is „ördögfattyak” maradunk, ahogy
mondta. Addig kellett odafent maradnunk, míg meg nem halt!
Láttam a doktor tekintetében a fájdalmas hitetlenséget, és
folytattam: – Mintha nem lett volna éppen elég rossz egyetlen
szobába bezártan élni és csak a padláson játszani, hamarosan
rá kellett jönnünk, hogy a nagyanyánk gyűlöl bennünket!
Hosszú listát adott a kezünkbe arról, hogy mit szabad és mit
nem szabad csinálnunk. Soha nem nézhettünk ki például az
ablakon, még a függönyöket sem húzhattuk el, hogy a nap
besüthessen a szobánkba.
 – Eleinte az étel, amit minden reggel egy piknikes
kosárban hozott fel, elég finom volt, de fokozatosan romlott,
végül állandóan csak szendvicseket, krumpli salátát és sült
csirkét kaptunk. Soha egy falat édességet sem, mert attól
esetleg kilyukadhatott volna a fogunk, márpedig fogorvoshoz
nem mehettünk. Ha valamelyikünknek születésnapja volt,
anya természetesen becsempészett nekünk jégkrémet és
üzletben vásárolt tortát, és mindig rengeteg ajándékot hozott.
Elhiheti, hogy mindent megvett, mert ellensúlyozni akarta,
amit ellenünk, az egészségünk és önérzetünk ellen vétett,
mintha ajándékokkal pótolhatta volna mindazt, amit elven;
tőlünk.
– Újabb év jött, és anya egész nyáron nem látogatott meg
bennünket. Októberben bukkant csak fel, hogy elmondja,
másodszor is férjhez ment, és Európában utazgatva töltötte a
mézesheteit! Meg tudtam volna ölni érte! Figyelmeztethetett
volna bennünket, de szó nélkül elment! Drága ajándékokat
hozott nekünk, ruhákat, amik nem illettek ránk, és azt hitte,
azokkal kárpótol! Végül sikerült meggyőznöm Christ, jobb, ha
megszökünk, és elfelejtkezünk mindenféle örökségről. Először
nem akart jönni, mert azt hitte, a nagyapa bármelyik nap
meghalhat, és egyetemre akart menni, hogy orvos legyen, mint
ön.
– Orvos, mint én…? – kérdezte furcsán felsóhajtva dr.
Sheffiefd. Sötét, de együtt érző pillantást vetett rám. – Különös
történet ez, Cathy, és meglehetősen nehéz elhinni.
– Várjon! – kiáltottam. – A legrosszabbat még el sem
mondtam! A nagyapa meghalt, és anyára hagyta egész,
hatalmas vagyonát, de a végrendeletében kikötötte, hogy soha
nem lehet gyereke. A záradék szerint, ha valaha is
bebizonyosodik, hogy gyerekei születtek az első férjétől,
vissza kell szolgáltatnia az egész örökséget!
Szünetet tartottam, és Chrisre pillantottam, aki sápadtan,
erőtlenül ült mellettem, és esdeklőn nézett rám. Felesleges
volt aggódnia, mert Coryról nem akartam beszélni. Ismét az
orvosra néztem, és megkérdeztem: – Tudni akarja, mi az a
rejtélyes, megfoghatatlan dolog, amire képtelen rájönni, de
amitől Carrie olyan gyakran hány, és néha mi is? Nagyon
egyszerű! Miután anyánk megtudta, hogy ha rólunk bárki is
tudomást szerez, neki vissza kell adnia az örökségét,
elhatározta, hogy megszabadul tőlünk. A nagymama
porcukorral beszórt apácafánkokat kezdett hordozgatni
nekünk, mi pedig boldogan megettük, nem tudva, hogy a
cukorba arzént kevertek.
Kimondtam hát.
Beszéltem a fogságunk napjait megédesítő mérgezett
fánkokról, a Chris által fából kifaragott kulcsról, és arról is,
hogy anyánk szobájából egy- és ötdollárosokban loptuk a
pénzt, amiből végül útnak indultunk. Csaknem egy évig
mérgeztük magunkat, és jártuk a ház sötét folyosóit, hogy
megszerezzük, amire feltétlenül szükségünk volt.
– Három évig, négy hónapig és tizenhat napig éltünk
bezárva abban a szobában, doktor!
Miután hosszú elbeszélésemet végighallgatta, csöndben
ült, és együttérzést, döbbenetet és aggódást kifejező
pillantással nézett rám.
– Látja, doktor – mondtam befejezésül –, nem
kényszeríthet bennünket arra, hogy a rendőrségre menjünk,
és elmeséljük a történetünket! A nagymamát és anyánkat
biztosan börtönbe zárnák, de mi is szenvednénk miatta!
Nemcsak a szenzációra éhes riporterektől, hanem attól is,
hogy elválasztanának bennünket. Nevelőszülőkhöz vagy
állami gondozásba kerülnénk, pedig megfogadtuk, hogy
örökre együtt maradunk.
Chris előrehajolva a padlót bámulta, és amikor megszólalt,
akkor sem emelte fel a tekintetét.
– Gyógyítsa meg a húgunkat! Kövessen el mindent, hogy
újból egészséges legyen, mi pedig Cathyvel megtaláljuk a
módját, hogy kifizessük a számlát!
– Hagyd ezt, Chris! – válaszolta szelíden, türelmesen az
orvos. – Ti is folyamatosan kaptátok az arzént, és nálatok is el
kell végezni ugyanazokat a vizsgálatokat, amiket Carrie-nél.
Nézzetek a tükörbe! Soványak vagytok, fehérek, mint a
meszelt fal, és gyöngék. Megfelelő táplálkozásra, pihenésre, és
rengeteg friss levegőre és napsütésre van szükségetek. Talán
tudok segíteni rajtatok.
– Nem ismerjük önt, uram – válaszolta tiszteletteljesen
Chris –, mi pedig nem fogadhatjuk el senkinek a sajnálatát
vagy a jóindulatát. Cathy és én nem vagyunk annyira gyengék
vagy betegek. Egyedül Carrie van igazán rossz állapotban.
Megdöbbenve, értetlenül meredtem Chrisre. Bolondok
lettünk volna, ha visszautasítjuk ennek a kedves embernek a
segítségét, csak hogy védjük milliószor megtépázott
büszkeségünk maradványait.
– …Igen – folytatta a doktor, mintha már mindketten
elfogadtuk volna önzetlenül felajánlott segítségét –, a „külső”
páciens költségei nem olyan nagyok, mint a „belsőé” – a
szobáért és az étkezésért nem kell fizetni. Figyeljetek rám!
Amit most mondok, az csak ajánlat, amit vissza is utasíthattok,
és elmehettek, ahová akartok. Apropó, merre indultatok?
– Sarasotába, Floridába – válaszolta halkan Chris. –
Cathyvel sokat mászkáltunk a tető tartógerendáira erősített
köteleken, és arra gondoltunk, hogy némi gyakorlással
légtornász lehetne belőlünk. – Ahogy így elmondta,
ostobaságnak hangzott az ötlet, és számítottam is, hogy a
doktor elneveti magát, ám nem tette. Csak nézett ránk, és még
szomorúbbnak tűnt, mint addig.
– Őszintén szólva nem szívesen gondolnék arra, hogy az
életeteket kockáztatjátok, és mint orvos, nem is engedhetem,
hogy így továbbmenjetek – felelte. – Személyes és szakmai
erkölcsi felfogásom is tiltakozik ellene, hogy megfelelő ellátás
nélkül elengedjelek benneteket. Ha józanul mérlegelem a
dolgot, azt kell mondjam, jobb volna nem beavatkoznom, és
nem törődnöm azzal, mi lesz három, magányosan kóborló
gyerekkel. Végül is az a szörnyű történet, amit az előbb
hallottam, akár hazugság is lehet, amit csak azért találtatok ki,
hogy megpuhítsatok. – Kis szünetet tartott, és kedvesen
elmosolyodott, tompítva zordnak tűnő szavainak az élét. – A
megérzésem ezzel szemben arra biztat, hogy higgyek nektek.
A drága ruháitok, elegáns óráitok; kopott edzőcipőtök, sápadt
arcotok és kitágult pupillátok mind azt bizonyítják, hogy igaz,
amit elmondtatok.
Varázslatos hangja volt, lágy, dallamos, és csak egészen
enyhe déli akcentussal beszélt.
– Felejtkezzetek el a büszkeségről! – folytatta, ha Christ
nem is, de engem elbűvölve. – Lakjatok nálam, van itt vagy
tizenkét üres szoba! A Jóisten intézhette úgy, hogy Henrietta
Beech éppen arra a buszra szállt, amelyikre ti. Henrietta
fantasztikus házvezetőnő, aki tökéletes rendet tart, de
állandóan panaszkodik, hogy tizenkét szoba és négy
fürdőszoba túl sok munkát ad egy embernek. A ház mögött
van másfél hektár kert is. Két kertészt fizetek, hogy rendben
tartsák, mert nem tudok annyi időt szentelni neki, amennyit
kellene. – Chrisre emelte csodálatosan fénylő szemét. – Ha
nem akarod, hogy ingyen lakjatok nálam, segíthetsz füvet
nyírni, bokrokat metszeni, és rendbe tenni a kertet télire,
Cathy pedig kiveheti a részét a házi munkából. – Évődő,
csibészes pillantást vetett rám. – Tudsz főzni?
Főzni?! Elment az esze? Több mint három évig éltünk
bezárva egy szobába, még kenyérpirítónk sem volt, amivel
megsüthettük volna reggelire a kenyerünket, és nemhogy
vajat, margarint se láttunk!
– Nem! – vakkantottam dühösen. – Nem tudok főzni! Én
táncosnő vagyok. Ha már híres prímabalerina leszek,
felfogadok egy asszonyt, hogy főzzön. Ugyanúgy, mint maga.
Eszemben sincs megengedni, hogy egy férfi bezárjon a
konyhába, és csak főzzek rá, mosogassak, szüljem neki a
gyerekeket! Az ilyesmit nem nekem találták ki!
– Értem – felelte döbbenten.
– Nem akarom, hogy hálátlannak tartson –
mentegetőztem. – Amit tudok, mindent megteszek, hogy
segítsek Miss. Beechnek. Még főzni is megtanulok.
– Remek – állapította meg vidáman szikrázó, nevető
szemmel, állát összerakott ujjai hegyére támasztva dr.
Sheffield. – Belőled prímabalerina, Chrisből pedig híres orvos
lesz, és mindezt úgy akarjátok elérni, hogy Floridába
szaladtok, és beálltok valamelyik cirkuszba. Tudom, hogy én
már öreg vagyok, más generációhoz tartozom, és nem igazán
tudlak követni titeket, de áruljátok el, azt hiszitek, tényleg ez a
legjobb megoldás?
A bezárt szobától, a padlástól távol, a való életbe
visszakerülve el kellett ismernem, hogy igaza van. Amit
elterveztünk, valóban ostoba, gyerekes ötletnek tűnt.
– Végiggondoltátok, mi vár rátok, ha hivatásos
légtornászok akartok lenni? – kérdezte a doktor. – Cirkuszi
dinasztiák gyerekeivel kell felvennetek a versenyt, akik kicsi
gyerekkoruk óta arra készülnek, hogy fellépjenek a porondon.
Nem lesz könnyű dolgotok. El kell azonban ismernem, hogy a
szemetekből azt olvasom ki, hogy amit keményen
elhatároztok, azt el is éritek. De mi lesz az iskolával? Mi lesz
Carrie-vel? Mit csinál majd, amíg ti egyik trapézról a másikra
röpködtök? Ne fáraszd magad a válasszal! – szólt rám, látva,
hogy feleletre nyitom a számat. – Biztos vagyok benne, hogy
kitalálsz valamit, amiről úgy hiszed, meggyőzhetsz vele, de
kénytelen vagyok ellentmondani neked. Először az
egészségetekről, és a Carrie-éről kell gondoskodnotok.
Bármelyik nap ugyanúgy kiütközhet rajtatok is a betegség,
mint rajta. Végül is nem ugyanolyan körülmények között
éltetek mind a hárman?
Mind a négyen – hallottam a fülembe suttogó belső hangot,
de nem ejtettem szót Coryról.
– Ha komolyan gondolta, hogy befogad bennünket, amíg
Carrie meggyógyul – mondta gyanakvó pillantással Chris –,
akkor nagyon köszönjük. Keményen fogunk dolgozni, és
mihelyt lehet, visszafizetünk minden centet, amit ránk költött.
– Komolyan gondoltam – felelte dr. Sheffield. –
Visszafizetnetek pedig nem kell semmit, elég, ha segítetek a
házban és a kertben. Láthatjátok, nem sajnálat és nem is
jótékonyság részemről, hogy itt tartalak benneteket, hanem
alaposan megfontolt, mindannyiunk számára előnyös ajánlat.
Az új otthon

Így történt, hogy villámgyorsan befészkeltük magunkat a

doktor házába és életébe. Ma már tudom, hogy szinte a
nyakába varrtuk magunkat, és azt is, hogy fontossá váltunk a
számára. Úgy viselkedett, mintha szívességet tettünk volna
neki, jelenlétünkkel megmentve a szomorú magánytól,
Carrie-nek és nekem nagy, közös hálószobát adott, amiben
két külön ágy állt, és négy magas ablaka délre, kettő pedig
keletre nézett. Mikor kiderült, melyik lesz a szobánk, Chrisszel
fájdalmasan összenéztünk. Hosszú idő után először külön
kellett aludnunk. A doktor megérezhette, hogy jobb, ha a
háttérbe vonul, mert mentegetőzve mondott valamit, és
elindult a folyosó vége felé. Chris csak akkor szólalt meg,
amikor már jócskán eltávolodott tőlünk: – Óvatosnak kell
lennünk, Cathy! Nem szabad, hogy gyanút fogjon…
– Nincs semmi, amire gyanakodhatna. Vége – feleltem, de
nem néztem a szemébe, mert éreztem, hogy soha nem lesz
vége. „Hogyan tehetted meg, anya, hogy bezártál bennünket
egy szobába, és hagytad, hogy egymás szeme előtt nőjünk fel?!
Ha valakinek, hát neked biztosan tudnod kellett, mi lesz a
vége!”
– Halkabban! – súgta Chris. – Adj egy csókot éjszakára, és
akkor jól fogunk aludni!
Megcsókolt, és én is megcsókoltam. Könnyes szemmel
néztem, hogyan távolodik és tűnik el a folyosó végén.
 A szobánkba lépve Carrie torkaszakadtából üvölteni
kezdett: – Nem tudok ilyen ágyban egyedül aludni! – zokogta.
– Le fogok róla esni! Miért ilyen kicsi ez az ágy, Cathy?!
A vége az lett, hogy a futva visszaérkező Chris és a doktor
máshová tette az éjjeliszekrényt, és összetolta a két ágyat.
Carrie nagyon elégedett volt az eredménnyel, de ahogy múltak
az éjszakák, az ágyaink között lévő keskeny rés egyre tágult,
míg végül – rossz alvóként – egy éjszaka arra ébredtem, hogy
a kezem és a lábam lelóg, Carrie pedig a padlón alszik
mellettem.
Szerettem azt a szobát, amit dr. Paultól kaptunk. Nagyon
szép volt a halványkék tapétája, és hozzáillő függönye. Kék
szőnyeg borította a padlót, egy-egy citromsárga kárpitozású
szék és fehérre festett bútorok voltak benne. Pontosan úgy
nézett ki, ahogyan a lányszobának ki kell néznie. Vidám volt,
és nem lógtak a poklot idéző, borzalmas képek a falon. A pokol
bennem volt, ha visszagondoltam arra, amit anya tett velünk.
Kapzsiságból, pénzvágyból, az átkozott vagyonért… Coryt is
azért kellett eltemetnünk, mert olyan gyönge volt!
– Ne gondolj rá, Cathy! – kért a lefekvés előtti búcsúzkodás
közben Chris.
Féltem a kérdéstől, ami állandóan foglalkoztatott.
Homlokomat a mellkasának támasztottam, és csak úgy
mertem megkérdezni: – Chris, ugye bűn volt, amit csináltunk?
– Többször nem fog megtörténni – válaszolta mereven, és
elszakítva magát tőlem úgy futott végig a folyosón, mintha
menekülne. Szerettem volna senkit nem bántani, a legkevésbé
Christ, de nem tehettem mást, éjfél körül fel kellett kelnem,
hogy átmenjek a szobájába. Aludt, amikor becsúsztam mellé
az ágyba, és csak a betét rugóinak a nyikorgására ébredt fel.
– Cathy, mi az ördögöt keresel itt?! – kérdezte.
– Nagyon esik odakint – feleltem suttogva. – Engedd, hogy
melletted feküdjek egy kicsit, aztán visszamegyek!
Egyikünk sem mozdult, szinte nem is lélegzett, és magam
sem tudom, hogyan, de már a karjában voltam, szenvedéllyel
csókolt, és én visszacsókoltam, pedig nem akartam. Bűn volt,
amit csináltunk, bűnös és gonosz, és mégis akartam, hogy
megtörténjen. A bennem szunnyadó nő biztatott, hogy
ugyanazt akarjam, amit Chris, de énem hűvösen gondolkodó,
mérlegelő feje legyűrte, és ellökte Christ.
– Mit csinálsz?! Nem azt mondtad, hogy soha többé nem
fog megtörténni?
– Te jöttél… – felelte fojtott, indulattól fűtött hangon.
– De nem ezért!
– Mit gondolsz, miből vagyok? Kőből talán? Ne csináld ezt
többé, Cathy!
Visszaszaladtam a szobámba, és az ágyba bújva, zokogva
húztam a fejemre a takarót, mivel Chris a folyosó másik végén
volt, és nem tudott felébreszteni, ha rémálmok gyötörtek.
Senki nem volt mellettem, aki megvigasztalt, erőt adott volna.
Anyám szavai jutottak eszembe. Valóban gyönge, támaszra
szoruló nő lennék, akinek elengedhetetlenül szüksége van a
férfira, hogy megvédje? Nem! Én egyedül is meg tudok állni a
lábamon!
Azt hiszem, másnap történt, hogy dr. Paul négy képet
adott, biztatva, hogy díszítsem fel velük a szobánkat. Mind a
négy táncosnőt ábrázolt, más-más pózban. Carrie tejüvegből
készült, műanyag virágokkal teli vázát kapott tőle, mert akkor
már tudta, mennyire szereti a vörös és a bíborszínű dolgokat.
– Tegyétek otthonossá a szobátokat! – mondta. – Ha nem
tetszenek a színei, tavasszal változtatunk rajta.
Csodálkozva néztem rá, arra gondolva, hogy tavasszal mi
már nem leszünk ott.
Hamis ibolyákkal teli vázáját az ölében szorongatva Carrie
leült, én pedig összeszedtem magam, és kimondtam, amiről
úgy éreztem, hogy ki kell mondanom: – Dr. Paul, tavasszal mi
már nem leszünk itt, és ezért jobb, ha nem szeretjük meg
túlságosan a szobát, amit kaptunk.
Már az ajtóban volt, és kimenni készült, de szavaim
hallatán megállt, és visszanézett rám. Magas volt, legalább
száznyolcvanöt centiméter, a válla pedig széles, csaknem
teljesen betöltötte az ajtónyílást.
– Azt hittem, jól érzitek itt magatokat – mondta
szomorúan, vágyódó hangon, fénytelen tekintettel.
– Nagyon jól érzem magam – vágtam rá gyorsan.
Mindannyian jól érezzük magunkat, de nem élhetünk vissza a
jóindulatával. – Bólintott, és szó nélkül kiment.
A doktor naponta elvitte magával a kórházba Carrie-t, aki
eleinte sírt, és hevesen tiltakozott. Fantasztikus történeteket
talált ki arról, miket csináltak vele a kórházban, és hevesen
panaszkodott még a kérdésekre is, amiket feltettek neki.
– Carrie, te is tudod, hogy nem szoktunk hazudni. Mi
hárman mindig megmondjuk egymásnak az igazat, de nem
megyünk oda mindenkihez, hogy elmeséljük neki, hogyan
éltünk odafent, a padláson. Érted?
 Rám nézett hatalmas, riadt szemével, és azt felelte: – Nem
mondom senkinek, hogy Cory elment az égbe, és itt hagyott.
Senkinek nem mondom, kivéve dr. Pault.
– Elmondtad neki?
– Nem tudtam megállni. – Carrie sírva a párnájába temette
a fejét.
A doktor tehát tudott Coryról, és arról is, hogyan halt meg
– állítólag tüdőgyulladásban – a kórházban. Milyen szomorú
volt a szeme akkor este, amikor Christ és engem is alaposan
kifaggatott a halálos végű betegség minden apró részletéről.
A nappali kerevetén ültünk akkor is, amikor dr. Paul
kijelentette: – Örömmel közölhetem, hogy az arzén nem
okozott maradandó károsodást Carrie egyetlen szervében
sem, mint attól korábban féltem. Ne nézzetek rám ilyen
szemrehányóan! Nem árultam el a titkotokat, de meg kellett
mondanom a laboránsoknak, hogy mire figyeljenek.
Kitaláltam egy mesét arról, hogy a mérget véletlenül vettétek
be, a szüleitek jó barátaim voltak, és azt tervezem, hogy kérni
fogom a bíróságtól rendeljen ki gyámotokul.
– Életben marad Carrie? – kérdeztem súgva, óriási
megkönnyebbüléssel.
– Igen, életben marad… feltéve, hogy nem ugrál
trapézokon. – Dr. Paul újból elmosolyodott. – Holnap
benneteket is megvizsgállak, feltéve, hogy nincs ellene
kifogásotok.
Hogyne lett volna kifogásom ellene?! Semmi kedvem nem
volt levetkőzni előtte, és hagyni, hogy bámuljon, még ha
ápolónő jelenlétében is. Chris mondta ugyan, hogy ostoba
vagyok, ha azt hiszem, hogy egy negyven körüli orvos számára
bármilyen érzéki örömöt okozhat egy korombeli lány
látványa, de miközben erről beszélt, a tekintete egészen
másról árulkodott, és nem igazán tudtam volna megmondani,
valójában mit gondol. Végül is lehet, hogy igaza volt, mert
amikor meztelenül a vizsgálóasztalon feküdtem, és csak egy
vékony takaró volt rám dobva, dr. Paul egészen másnak tűnt,
mint a ház „otthoni” részén. Ugyanazt csinálta velem is, mint
Carrie-vel, de még több kérdést tett fel – zavarba ejtő
kérdéseket.
– Több mint két hónapja nem volt mensesed?
– Soha nem volt igazán rendszeres! Tizenkét éves
koromban kezdődött, és egyszer három, egyszer pedig hat
hónapig ki is maradt. Megijedtem, de Chris utánanézett az
egyik orvosi könyvben, amit anyától kapott, és azt mondta,
hogy a túl sok izgalomtól és stressztől előfordulhat ilyesmi. –
Ugye nem… úgy értem… talált valamit?
– Semmi különöset. Komolyabb betegséged nincs. Túl
sovány, túl sápadt és kissé vérszegény vagy. Chris szintén, de a
fiúknál enyhébb a dolog. Mindhármótokra ráfér egy
vitaminkúra.
Amikor a vizsgálat befejeződött, a ruhámat felkapva
kimenekültem a rendelőből, mert a nővér különös tekintettel
nézett rám. A konyhába futottam, ahol Mrs. Beech már a
vacsorát készítette. Szélesen mosolygott, amikor meglátott, az
arca csak úgy fénylett. A szája elnyílt, és kivillant belőle a
legfehérebb, legtökéletesebb fogsor, amit valaha is láttam.
– De jó, hogy túl vagyok rajta! – sóhajtottam, és egy székre
rogyva a krumpli hámozó késért nyúltam. – Utálom, ha
orvosok tapogatnak. Sokkal jobban szeretem dr. Pault, amikor
egyszerűen csak férfi. Ha felveszi azt a fehér köpenyt, mintha
árnyék ereszkedne a szemére, és nem tudom megállapítani,
mire gondol, pedig én remekül tudok olvasni az emberek
szemében, Mrs. Beech.
Évődő pillantást vetett rám, és kikapta rózsaszín
jegyzettömbjét ropogósra keményített, hófehér köténye
hatalmas zsebéből. Akkor már tudtuk, hogy születésétől fogva
néma, és bár Christ, Carrie-t és engem is meg akart tanítani a
jelbeszédre, egyikünk sem volt képes annyit elsajátítani
belőle, hogy rendesen tudtunk volna beszélgetni vele. Azt
hiszem, azért sem igazán akartam megtanulni, mert
túlságosan is tetszettek villámgyorsan papírra vetett,
leegyszerűsítve megfogalmazott üzenetei. „Doktor mondja –
írta –, fiataloknak kell sok jó friss gyümölcs és zöldség,
rengeteg sovány hús, de kevés liszt és édesség. Izmot akar
rátok, nem zsírt.”
Két hete ettük már Mrs. Beech csodálatos ételeit, és még
Carrie is gyarapodott valamelyest, pedig mindig rettentően
válogatós volt. Látszott rajta, hogy egyre lelkesebben eszik, és
ez már önmagában is csoda volt. Miközben tehát a krumplit
hámoztam, Mrs. Beech újabb üzenetet vetett papírra: „Szólíts
Hennynek, ne Mrs. Beechnek!”
Ő volt az első fekete, akit közelebbről megismertem, és bár
eleinte feszélyezett a társasága, és féltem is tőle kicsit, a két
hét alatt rájöttem, hogy ugyanolyan érző ember, mint mi, csak
a bőrszíne üt el a miénktől.
Szerettem Hennyt, széles mosolyát, terebélyes testét lazán
beburkoló bő, harsány virágmintás ruháit, de leginkább
nyugodt bölcsességét, amely a rózsaszín papírlapokra írt
üzeneteiből áradt. Végül még a jelbeszédét is megtanultam,
bár soha nem tudtam olyan jól alkalmazni, mint a „doktor fia”.
Paul Scott Sheffield különös ember volt. Olyankor is
szomorúnak látszott, amikor semmi oka nem volt rá, de aztán
elmosolyodott, és azt mondta: – Igen, az Isten kegyes volt
Hennyhez és hozzám, amikor éppen arra a buszra ültetett fel
benneteket. Elveszítettem a családom, sokáig gyászoltam, de
olyan jó a sors, hogy küldött nekem másikat.
– Chris – mondtam a bátyámnak azon az estén, amikor
kényszerűen el kellett válnunk –, amíg abban a szobában
éltünk, te voltál a férfi, a család feje… Olyan furcsának tűnik
néha, hogy dr. Paul itt van körülöttünk, figyeli, amit csinálunk,
és hallgatja, amit mondunk.
– Igen, tudom – válaszolta elvörösödve. – Hogy őszinte
legyek – megállt, és még vörösebbre vált arccal kis szünetet
tartott –, nem tetszik, hogy átveszi a szerepemet, de nagyon
hálás vagyok neki azért, amit Carrie-ért tett.
Chris betöltötte a tizennyolcadik évét, és bár én soha nem
feledkeztem meg a születésnapjáról, igencsak meglepődtem,
hogy a doktor valóságos kis ünnepséget rendezett, és olyan
ajándékokat vásárolt, amiktől Chris szeme előbb boldogan
csillogott, majd, elkomorult a bűntudattól, ami mindkettőnket
mardosott. Túl sokat kaptunk már tőle, és miután Carrie
rendbe jött annyira, hogy utazni tudjon, nem élhettünk vissza
dr. Paul kedvességével és vendégszeretetével.
A születésnapi ünnepség után Chrisszel kiültünk a hátsó
verandára, hogy megbeszéljük a dolgot.
– Nem tetszik, ahogy bámul téged, Cathy – mondta. –
Állandóan követ a tekintetével. Itt vagy, egy karnyújtásnyira
tőle, és a korabeli férfiak nehezen tudnak ellenállni a fiatal
lányoknak.
Valóban? Nagyon izgalmasnak tűnt, amit mondott.
– De hát az orvosoknak ott az a sok csinos ápolónő –
vitatkoztam vele, érezve, hogy féltékenység gyötör miattuk. –
Emlékszel még az érkezésünk napjára, és arra, amit a
cirkuszban dúló versenyről mondott? Igaza volt, Chris! Nem
lehetünk légtornászok, az csak ostoba ábránd volt.
– Tudom – felelte, és komoran bámult a levegőbe.
– Egyszerűen csak magányos, Chris! Talán azért bámul
rám olyan gyakran, mert nem lát maga körül semmi
érdekesebbet – mondtam, és közben arra gondoltam, milyen
érzés lehet hatalmat gyakorolni a negyvenes éveikben járó
férfiak fölött. – Chris, dr. Paulnak igaza van. Úgy értem, ha
valóban azt szeretné, hogy maradjunk, te hajlandó lennél rá?
Hosszan bámulta a közeli bokrokat, amelyeket ő nyírt meg,
és lassan, elgondolkodva válaszolt: – Tegyük próbára!
Mondjuk neki azt, hogy elmegyünk, és ha nem akar
visszatartani bennünket, akkor nyugodtan vehetjük úgy,
mintha udvariasan közölte volna, hogy elege van belőlünk!
– Szerinted tisztességes dolog ilyen próbának kitenni?
– Igen. Lehetővé tesszük neki, hogy bűntudat nélkül
szabaduljon meg tőlünk. Tudod, az emberek gyakran csak
azért viselkednek kedvesen, mert kötelességüknek érzik, és
nem azért, mert valóban akarják.
– Ó!
Nem akartuk sokáig halogatni a dolgot, és rögtön
kihasználtuk az alkalmat, amikor másnap este, vacsora után
Paul kiült hozzánk a hátsó verandára. Paul! Gondolatban már
így szólítottam. Olyan elegáns volt; tiszta, vonzó, amint piros
pulóverben és szürke nadrágban ült kedvenc, fehér
hintaszékében, és cigarettára gyújtva álmosan pöfékelt. Mi
szintén pulóvert húztunk, mert hűvös volt az este. Chris
mellém ült a mellvédre, Carrie pedig a legfelső lépcsőfokra
kuporodott Paul kertje mesebelien szép volt. A teraszról
márványlépcső vezetett le, és volt benne egy keskeny patakon
átívelő, vörösre lakkozott, japán híd is. A rendszertelenül
szétszórt, meztelen férfi- és nőalakokat ábrázoló szobrok
bujává, érzékivé tették a környezetet. Klasszikus alkotások
másolatai voltak, kecsesek, előkelőek, és mégis… Pontosan
tudtam, miért készült az a kert, hiszen épp elégszer voltam
már ott – álmomban.
A feltámadó, halott leveleket kergető széllel sem törődve a
doktor éppen arról beszélt, hogy egy időben sokat járt
külföldön, és ott vásárolta a szép márványszobrokat. A
legutolsó útján például szerencséje volt, hogy ráakadt Rodin
szobrának, A csóknak az eredetivel megegyező nagyságú
másolatára.
– A rózsáim meglehetősen ódivatúak, mivel nem
árasztanak bódító illatot – fejezett be egy korábban
megkezdett gondolatot dr. Paul. – Tulajdonképpen minek a
rózsa, ha nincs a legfinomabb parfüméhez hasonló, átható
illata?
A vöröslő alkonyatban összekapcsolódott a tekintetünk, és
nekem gyorsabbá vált a pulzusom, és sóhaj szakadt ki
belőlem. Azon gondolkodtam, milyen is lehetett a felesége, és
mit jelenthetett számára a doktor szerelme. Gyorsan elkaptam
róla a tekintetemet, félve, hogy kitalálja a gondolatom.
 – Gondterheltnek látszol, Cathy. Miért? – kérdezte évődve,
mintha pontosan tudta volna, mire gondolok. Chris
figyelmeztetően pillantott rám.
– Ezt a piros pulóvert figyeltem – válaszoltam
meglehetősen ostobán. – Henny kötötte?
Halkan felnevetett, és végignézett a csinos, nagy gonddal
elkészített pulóveren.
– Nem, nem Henny – felelte. – A nővérem csinálta a
születésnapomra, és postán küldte el. A város másik felében
lakik.
– Miért kellett akkor postán küldenie, ahelyett, hogy
személyesen adta volna át? – kérdeztem. – És különben is,
miért nem szólt, hogy születésnapja lesz? Mi is szerettünk
volna ajándékot adni.
– Nem sokkal azelőtt volt a születésnapom, hogy ti
megérkeztetek – felelte, és kényelmesen hátradőlve, keresztbe
rakta a lábát. – Negyvenéves vagyok, ha Henny még nem
mondta volna. Tizenhárom éve élek özvegyen, és a nővérem,
Amanda azóta nem állt velem szóba, hogy a feleségem és a
kisfiam balesetben meghalt. – A hangja elhalkult, és a tekintete
is valahova a messzeségbe meredt
Elsárgult levelek szállingóztak a fákról, és a szél, felkapva
Őket, néhányat a lábam elé röpített Az az este jutott eszembe,
amikor Chrisszel a hideg háztetőn feküdve imádkoztunk,
bámulva a holdat, amely mintha az Úr szigorú, tiltó tekintete
lett volna. Kell-e bűnhődnünk azért, mert egyszer bűnt
követtünk el? Elkerülhetetlen-e a büntetés? A nagymama
biztosan határozott igennel válaszolt volna. „A legszörnyűbb
büntetést érdemlitek. Mindig tudtam, hogy Ördögfattyak
vagytok!”
Míg ezen gondolkodtam, Chris szólalt meg: – Doktor,
Cathyvel megbeszéltük a dolgot, és mindketten úgy gondoljuk,
hogy miután Carrie meggyógyult, ideje elmennünk. Hálásak
vagyunk azért, amit értünk tett, és vissza akarjuk fizetni a
legutolsó centig, bár lehet, hogy bele fog telni néhány évbe… –
A kezemet megszorítva figyelmeztetett, hogy ne szóljak közbe.
– Várj egy kicsit, Chris! – vágott közbe a doktor, és lábát
lerakva kihúzta magát. Látszott rajta, hogy amit mondani
készül, azt komolyan gondolja. – Egy pillanatig se higgyétek,
hogy nem számítottam erre! Minden reggel rettegéssel
ébredtem, arra gondolva, hogy talán már el is mentetek.
Beleástam magam a jogszabályokba, hogy kiderítsem, hogyan
lehetnék a gyámotok, és kiderült, hogy az nem is olyan nehéz,
mint korábban gondoltam. Úgy tűnik azonban, hogy szinte
minden, hazulról megszökött gyermek árvának vallja magát,
úgyhogy cáfolhatatlan bizonyítékra van szükség édesapátok
halálát illetően. Ha kiderül, hogy él, az ő beleegyezését is meg
kell szereznem, ugyanúgy, mint az anyátokét.
A lélegzetem is elakadt, miközben hallgattam. Anyánk
beleegyezésére van szükség? Ha igen, az azt jelenti, hogy újból
találkoznunk kell vele, pedig én látni sem akartam soha többé.
Látva, hogy valami erősen aggaszt, szelíden nézett rám, és
úgy folytatta: – A bíró fel fogja szólítani anyátokat, hogy
jelenjen meg előtte. Ha ebben az államban élne, akkor három
napon belül köteles volna engedelmeskedni, de mivel
Virginiában lakik, három hetet kap rá. Ha viszont azután sem
jelenik meg, akkor ideiglenes helyett állandó gyámotokul
jelölnek ki – feltéve, hogy jól érzitek nálam magatokat, és ezt
meg is mondjátok a bírónak.
– Csodálatos! – kiáltottam fel lelkesen. – Semmiképp sem
fog eljönni! Nem akarja, hogy bárki is tudjon rólunk, mert ha
igen, akkor elveszíti az összes pénzét! A férje is
szembefordulhat vele, ha rájön, hogy eltitkolt minket.
Bizonyos lehet benne, hogy ha állandó gyámunk akar lenni,
akkor az is lesz… később majd bánhatja.
Éreztem, hogy Chris ujjai a kezemet szorítják, és láttam,
hogy Carrie tágra nyílt, ijedt tekintettel bámul rám.
– Pár hét múlva itt a karácsony. Hagynátok, hogy egyedül
töltsem az újabb ünnepet? – kérdezte dr. Paul. – Csaknem
három hete vagytok már itt, én pedig mindenkinek
elmondtam, aki kérdezte, hogy a nemrég meghalt rokonom
gyermekei vagytok. Nem pillanatnyi szeszély, amire készülök.
Sokat beszélgettünk erről Hennyvel is. Akárcsak én, ő is úgy
gondolja, hogy mindkettőnknek nagyon jó, hogy itt vagytok, és
mindketten nagyon szeretnénk, ha maradnátok. Fiatalok
nélkül kihalt a ház. Azóta, hogy megjöttetek,
egészségesebbnek és boldogabbnak érzem magam, mint
korábban hosszú évekig. A feleségem és a kisfiam halála óta
egyfolytában családra vágyom. – Addig rábeszélő hangja már-
már esdeklővé vált. – Isten rendelte úgy, hogy Henny
ugyanarra a buszra szálljon, mint ti, és idehozhasson
benneteket. Ki vagyok én, hogy szembeszálljak a sors
akaratával? Elfogadom az Úr döntését, amellyel az utamba
küldött benneteket, hogy jóvá tegyem a múltban elkövetett
hibáimat.
 Ajaj! Isteni elrendelés! Teljesen levett a lábamról, és a
sírással küszködtem, miközben kérdőn Chrisre néztem.
Könnyeimet látva zavartan csóválta a fejét, mintha nem tudta
volna, mit is akarok valójában. Ujjai acélbilincsként szorították
a kezemet, és miközben válaszolt, rám nézett, nem dr. Paulra.
– Sajnáljuk, hogy elveszítette a feleségét és a kisfiát, uram,
de mi nem tudjuk pótolni, és azt sem tudom, jól tesszük-e, ha
három gyerek eltartásának a gondjával terheljük – Elfordult
tőlem, és nyíltan a doktor szemébe nézve fejezte be, amit
elkezdett: – Arra is gondoljon, hogy rettentő nehezen fog új
asszonyt találni, ha gyámságot vállal fölöttünk!
– Nem akarok újból megnősülni – felelte különös hangon,
egyikünkre sem nézve a doktor. – A feleségemet Julia-nak
hívták, a kisfiamat pedig Scottynak. Hároméves volt, amikor
meghalt.
– Szörnyű lehetett olyan fiatalon elveszíteni őket –
mondtam sóhajtva. Fájdalma, szemmel látható szenvedése
megérintett, mivel fogékony voltam mindenre, ami szomorú
és gyászos. – Közlekedési balesetben haltak meg, mint
édesapánk?
– Balesetben – felelte élesen –, de nem gépkocsiban.
– Apánk éppen harminchat éves volt, és a születésnapi
partijára készültünk… de nem ő jött, hanem két rendőr…
– Igen, Cathy – mondta szelíden –, már elmesélted. – A
serdülőkor senkinek sem könnyű, és egyedül lenni, megfelelő
iskolai végzettség, pénz, család, barátok nélkül…
– Vagyunk egymásnak mi ketten – felelte harciasan, sőt
szinte kihívóan Chris. – Soha nem leszünk igazán egyedül.
 – Ha nem kellek nektek, és kevésnek találjátok, amit adni
tudok – folytatta Paul –, nyugodtan menjetek tovább
Floridába! Tegyél le a rengeteg tanulásról, most, amikor
majdnem elérted a célod. Te is nyugodtan elfelejtheted, Cathy,
hogy prímabalerina akartál lenni. Arra pedig egy pillanatig se
gondoljatok, hogy egészséges, boldog élete lesz Carrie-nek!
Nem akarlak rábeszélni benneteket a maradásra, hiszen azt
tehetitek, amit akartok. Döntsétek hát el, mit választotok –
engem és az álmaitok beteljesülését, vagy a zord, ismeretlen
világot.
Szorosan Chris mellett ültem a terasz mellvédjén, a kezét
szorítottam, és maradni akartam. Vágytam mindarra, amit a
doktor Chrisnek nyújthatott, Carrie-ről és magamról már nem
is beszélve.
Az enyhe déli szél lágyan simogatta az arcomat, és
biztatóan egyre azt suttogta a fülembe, hogy minden jó lesz.
Hallottam a konyhában edényekkel csörömpölő Hennyt, a
vacsorára szánt fánkokat készítette elő, hogy később forró
vajban aranybarnára süsse.
Minden maradásra csábított, a levegő, a doktor szelíd,
meleg tekintete, sőt Henny csörömpölése is olyan mágikus
hatással volt rám, hogy úgy éreztem, sokáig rettenetesen
nehéz szívem kezd megkönnyebbülni. Talán a tündérmeséken
kívül is létezik tökéletesség, gondoltam. Talán mégis méltóak
vagyunk rá, hogy méltósággal járkáljunk Isten kék ege alatt, és
nem vagyunk bűnös talajra hullott, mérgező magból kinőtt
gazok.
Talán még a doktor szavainál, és a szeme csillogásánál is
jobban megigéztek a változatlanul viruló rózsák.
 Végül nem Chris döntött, nem is én, hanem Carrie.
Váratlanul felpattant a lépcsőről, és a doktor kitárt karjába
vetette magát. Hozzásimult, vékony karját szorosan a nyaka
köré fonta.
– Nem akarok elmenni! Szeretlek, dr. Paul! – kiáltotta már-
már zokogva. – Nem kell Florida és a cirkusz! Itt akarok
maradni! – Sírni kezdett, kiöntve magából minden, Cory miatt
érzett, és hosszú időn át visszatartott bánatát. Paul a térdére
ültette, és csak miután összecsókolta, vette elő a zsebkendőjét,
hogy letörölje arcáról a könnyeket.
– Én is szeretlek, Carrie! Mindig szerettem volna hullámos,
szőke hajú, nagy, kék szemű kislányt, olyant, mint te – mondta
neki, de közben engem nézett.
– Itt akarok lenni karácsonykor – szipogott Carrie. – Soha,
egyetlenegyszer sem láttam még a télapót. – Természetesen
látta, évekkel ezelőtt, amikor a szüleink Coryval elvitték a
bevásárlóközpontba, ahol apa le is fényképezte, amint ott
ültek a télapó térdén, de nyilván elfeledkezett róla.
Hogyan lehet, hogy egy idegen életének elválaszthatatlan
részévé váltunk, és szeretett mindet, amikor a saját anyánk a
pusztulásunkat akarta?
Második esély az életre

Carrie tehát döntött, és mi maradtunk. Ha nem így dönt, akkor

is maradtunk volna. Hogyan is tehettünk volna mást?
Megpróbáltuk odaadni dr. Paulnak az összes megmaradt
pénzünket, de nem fogadta el.
– Tartsátok csak meg! – mondta. – Keményen
megdolgoztatok érte, nem? Beszéltem az ügyvédemmel, és
megírja a beadványt, aminek alapján anyátokat Clairmontba
idézik. Tudom, szerintetek nem fog eljönni, de előre soha nem
tudhatja az ember. Ha olyan szerencsés leszek, hogy állandó
gyámotokul jelölnek ki, heti zsebpénzt kaptok tőlem. Senki
nem érezheti magát igazán szabadnak, ha nincs a zsebében
némi pénz. A kollégáim többsége öt dollárt ad egy héten a
tizenéves gyerekeinek. Azt nem tudom, hogy Carrie kortársai
mennyit kapnak, de három dollár neki is biztosan elég lesz. –
Ruhát akart nekünk venni, és mindent, amire az iskolában
szükségünk lehetett. Csak néztünk rá, és ámultunk, hogy olyan
bőkezű már megint.
Pár nappal karácsony előtt elvitt bennünket az
üvegkupolás, vörös drapériákkal díszített bejáratú, karácsonyi
zenétől hangos, forgalmas bevásárlóközpontba. Olyan volt,
mintha a mesébe csöppentünk volna. Egészen lázba jöttem, de
nemcsak én, hanem Carrie, Chris, sőt maga a doktor is. Kézen
fogva vezette Carrie-t, és mi is összekapaszkodtunk Chrisszel,
nehogy a tömeg elsodorjon bennünket egymástól. Láttam,
hogy figyel bennünket, és örül, csodálkozó, tágra nyílt
szemünket látva.
A tinédzser lányok ruhaosztályán földbe gyökerezett
lábbal bámultam körbe. A bőségtől kábán képtelen voltam
eldönteni, mit is szeretnék, hiszen minden olyan gyönyörű
volt körülöttem, és én még soha nem választhattam
magamnak ruhát. Határozatlanságom láttán Chris jókedvűen
elnevette magát.
– Mozdulj! Próbáld fel, ami tetszik! – Tudtam, hogy arra
gondol, mennyit panaszkodtam anyára a rossz méretű ruhák
miatt.
Gondosan, és ügyelve, nehogy túlzásba essem, nekiláttam
összeválogatni a ruhákat, amikről úgy gondoltam, szükségem
lesz az iskolában, ami januárban kezdődött. Kabát kellett, igazi
cipő, esőkabát, kalap és esernyő, de minden egyes darab miatt
lelkifurdalásom volt, hogy kihasználjuk azt a kedves,
végtelenül nagylelkű embert.
Mintha csak határozatlanságomért és vonakodásomért
akart volna megdorgálni, Paul némi türelmetlenséggel rám
szólt: – Az isten szerelmére, Cathy, ne hidd, hogy minden
héten eljövünk, és így fogunk vásárolni! Azt akarom, hogy
szedj össze mindent, amire télen szükséged lehet! Chris, te
menj át a fiúosztályra, és vedd meg, amit szeretnél! Mi addig
Carrie-t is felöltöztetjük.
Láttam, hogy miközben kimegy, az osztályon dolgozó
összes lány utána fordul, és Christ bámulja. Végre ismét
normális gyerekek voltunk, és már éppen kezdtem volna
biztonságban érezni magam, amikor Carrie rázendített, de
olyan hangosan, hogy talán Londonig is elhallatszott.
Üvöltésére minden eladó felkapta a fejét, és felénk fordult, a
vásárlók megriadtak, és egy nő nekitolta a babakocsiját az
áruval megrakott állványnak, ami rögtön el is dőlt. Erre
természetesen a kocsiban ülő baba is bőgni kezdett, teli
torokkal utánozva Carrie-t. Chris rohanva jött vissza
megnézni, ki az, aki a kishúgát le akarja mészárolni, Carrie
pedig csak állt szétvetett lábbal, hátravetett fejjel, és patakzott
a szeméből a könny.
– Jézusom! Mi történt már megint? – kérdezte Chris, látva,
hogy a doktor tehetetlenül áll, és fogalma sincs arról, mit
csináljon.
Férfiak! Honnan is tudhatta volna, hogy Carrie-t nyilván az
eladók által felkínált, szebbnél szebb ruhák mérete keserítette
el. Kislányoknak készült mindegyik, de túl nagyok voltak rá, és
nem akadt közöttük egyetlen piros vagy bíborszínű sem.
– Próbálják meg talán a csecsemőosztályt! – javasolta
utálatos hangon egy magasra feltornyozott hajú, erősen
kifestett szőke, és csábosan rámosolygott a tehetetlenül
álldogáló doktorra.
Carrie nyolcéves volt! A csecsemőosztálynak az említése is
szörnyű sértésként hatott rá, amitől felfújta az arcát, és még
hangosabban kezdett üvölteni.
– Nem vehetek fel olyan ruhát az iskolába! – jajongott.
Arcát a combomhoz szorította, átölelt, és hozzám esdekelt: –
Ne adjatok rám kék-piros babaruhát, Cathy! Mindenki rajtam
fog nevetni! Tudom, hogy úgy lesz! Bordót akarok, nem
babaszínűt!
Dr. Paul végre összeszedte magát valamelyest, és
hozzálátott, hogy megnyugtassa Carrie-t.
 – Drágám, szerintem a szőke hajú, kék szemű kislányoknak
ragyogóan állnak a pasztellszínek. Mi volna, ha várnál egy
kicsit, amíg igazán illenek hozzád az élénkebb színek?
Carrie persze sokkal makacsabb volt annál, semhogy
ezektől a keserédes vigasztaló szavaktól megnyugodjék. Tágra
nyitotta a szemét, a kezét ökölbe zárta, lábát rúgásra kész
állapotba helyezte, és már éppen nekiállt bemutatni teljes
hangskáláját, amikor egy középkorú, kövérkés asszony,
akinek nyilván ugyanolyan korú unokája lehetett, nyugodt
hangon fölvetette, hogy méretre is lehet ruhát készíttetni neki,
nem muszáj készen venni. Az ötletet hallva Carrie
elbizonytalanodott, és rólam a doktorra, aztán Chrisre, végül
ismét az eladónőre bámult.
– Tökéletes megoldás! – mondta lelkesen, szemmel
láthatóan megkönnyebbülve dr. Paul. – Veszek egy
varrógépet, Cathy pedig csinálhat neked piros, bíbor és
neonkék ruhákat, amikben igazi bombázó leszel.
– Nem akarok bombázó lenni, csak élénk színeket akarok!
– tiltakozott Carrie, miközben én a számat is ellátottam a
csodálkozástól. Balett-táncos voltam, és nem varrónő! Ez
egyébként neki is eszébe juthatott, mert a következőket
mondta: – Cathy nem tud szép ruhát varrni! Semmit nem
csinál, csak táncol!
Ennyit a lojalitásról. Képes volt ilyet mondani rólam, aki –
Chris elhanyagolhatóan csekély segítségével – megtanítottam
olvasni.
– Mi történt veled, Carrie? – kérdezte szigorúan Chris. –
Úgy viselkedsz, mint egy csecsemő. Jusson már eszedbe, hogy
Cathy mindent meg tud csinálni, amire rászánja magát! – A
doktor készségesen helyeselt, én pedig némán hagytam, hogy
megvegye a varrógépet.
– Addig is, amíg elkészül, amit szeretnél, vegyünk egy pár
rózsaszín, sárga és világoskék ruhát, Carrie! – Dr. Paul
cinkosan rám villantotta a szemét, és még hozzátette: – Cathy
rengeteg pénzt megtakaríthat nekem, ha a saját ruháit is
megvarrja.
A varrni tanulás veszélye ellenére szinte a
mennyországban éreztem magam. Csomagokkal megrakodva
mentünk haza, valódi, kemény sarkú cipőben, a fodrásznál
frissen rendbe hozott hajjal. Megkaptam életem első magas
sarkú cipőjét, és vagy egy tucat nylonharisnyát! Nylont,
hozzájuk életem első melltartóját, és mindennek a tetejébe
egy kozmetikumokkal teli szatyrot! Egy örökkévalóságig
válogattam a különböző festékek között, miközben a doktor a
háttérbe húzódva, különös arckifejezéssel figyelt. Chris
egyfolytában morgott, azt bizonygatva, hogy semmi
szükségem arcpirosítóra, rúzsra, szemhéjpúderre,
szemceruzára és spirálra.
– Fogalmad sincs a női dolgokról! – intettem le
fensőbbséges hangon.
Alig szálltunk ki az autóból, és szedtük össze a
csomagokat, máris rohantunk a szobánkba, hogy felpróbáljuk
az új ruháinkat. A korábban számolatlanul kapott, szebbnél
szebb ruháktól soha nem voltunk olyan boldogok. Hogyan is
lehettünk volna, mikor nem mutathattuk meg senkinek. És
mégis, amikor felvettem csodaszép, az elején végig gombos
kék bársonyruhámat, anya jutott az eszembe. Nevetséges, de
sírni lett volna kedvem, hogy elveszítettük, pedig
megfogadtam magamnak, hogy örökké gyűlölni fogom. Anya
csak azért vásárolta nekünk egymás után az új ruhákat és
játékokat, mert bűntudata volt, amiért megfosztott bennünket
a gyermekkorunktól, amit soha nem kaphattunk már vissza.
Cory pedig a földben nyugodott, és már az új ruháknak sem
örülhetett.
A gitárja a sarokban állt, a bendzsóval együtt, hogy Carrie,
amikor felébred, rögtön láthassa. Miért nekünk kellett
állandóan szenvednünk, miért nem neki? Hirtelen belém
vágott a gondolat, hogy Bart Winslow is Dél-Karolinából való.
Lerohantam a doktor rendelőjébe, felvittem a szobánkba a
nagy atlaszt, és kikerestem benne Dél-Karolinát. Clairmontot
is megtaláltam… alig hittem a szememnek, amikor láttam,
hogy az ikervárosát Greenglennának hívják! Ennyi véletlen
egybeesés már túl sok volt. Fölemeltem a szemem a térképről,
és semmibe révedő tekintettel néztem magam elé. A sors
rendelte úgy, hogy éppen ide kerüljünk, anya közelébe, hogy a
magam módján legalább némi fájdalmat okozhassak neki.
Elkerültem Foxworth Hallból, de szilárdan elhatároztam,
hogy minden lépéséről tudni fogok. Csupán idő kérdése volt,
hogy anya halljon rólam, és megtudja, hogy soha, de soha nem
felejtek, és nem is bocsátok meg neki.
Miután ezt elhatároztam, lementem a nappaliba, hogy
Chrisszel és Carrie-vel megmutassuk magunkat a doktornak
és Hennynek az új ruháinkban. Henny boldogan csillogó
szemekkel nézett bennünket, őrangyalunk azonban csak
meredt maga elé, és a tekintetében nem látszott sem öröm,
sem elégedettség.
 Henny a szárnyai alá vett, és igyekezett bevezetni minden
házi munkába. Tőle tanultam meg tortát sütni, és könnyűre,
lyukacsosra keleszteni a fánkot.
Sssh! – mélyedt bele Henny keze a sűrű masszába. Miután
végzett a dagasztással, gyorsan letörölte a kezét, és felírta egy
papírra, ami éppen az eszébe jutott. „Henny szeme rossz, nem
lát kis dolgok, mint tű foka. Van jó szemed felvarrni doktor fiú
leesett inggombjait?”
– Hát persze! – válaszoltam lelkesen. – Tudok gomblyukat
szegni, kötni, horgolni, gobelint varrni és hímezni. Anyám
tanított meg rájuk, hogy legyen mivel elfoglalnom magam. –
Ahogy ezt kimondtam, a hangom elakadt, és sírás kezdett
fojtogatni. Anya gyönyörű arcát láttam, apát, és Christ és
magamat kisgyerekként, amint hazarohanunk az iskolából, és
behavazott kabátunkban a nappaliba rontva ott találjuk anyát,
amint éppen horgol valamit az ikreknek. Henny ölébe
hajtattam a fejem, és keservesen zokogni kezdtem. Mikor
felnéztem, láttam, hogy ő is sír. Nagy, kövér könnycseppek
gördültek le az arcán, és átnedvesítették élénkpiros ruháját.
– Ne sírj, Henny! – mondtam. – Boldogan felvarrom dr.
Paul leesett inggombjait. Megmentette az életünket, és nincs
semmi, amit ne tennék meg érte. – Furcsa pillantást vetett
rám, aztán felállt, a kamrába ment, és legalább tucatnyi
hiányzó gombbal és inggel tért vissza.
Chris minden pillanatot kihasznált dr. Paullal, aki
igyekezett úgy átvenni vele a tananyagot, hogy év közben
fölvegyék az egyetemi előkészítőbe. Az igazi problémát Carrie
jelentette. Olvasni és írni tudott ugyan, de rettenetesen kicsi
volt, és nem tudtuk, hogyan fogja elviselni az általános iskolát;
ahol a gyerekek néha kegyetlenek egymáshoz.
– Magániskolára gondolok – magyarázta a doktor. – Van a
közelben egy remek lányiskola, kiváló tanárokkal. A felügyelő
bizottság tagja vagyok, és remélem, odafigyelnek Carrie-re,
nem engedik, hogy bármilyen megrázkódtatás érje. –
Miközben beszélt, jelentőségteljesen engem nézett.
Halálra voltam rémülve a gondolattól, hogy anya a kitűzött
napon megjelenik a bíróság előtt, és mégis szinte teljesen
biztos voltam benne, hogy nem fog eljönni. Hogyan is jöhetett
volna el? Túl sokat veszíthetett, és semmit sem nyerhetett
azzal, ha megteszi. Terhére voltunk csak, és ott volt még a
börtön, a gyilkossági vád veszélye…
A legszebb ruhánkat vettük fel, némán ültünk Paullal a
bíró szobájában, és csak vártunk, vártunk hiába. Pattanásig
feszültek az idegeim, attól féltem, hogy bármelyik pillanatban
bőgni kezdek. Nem kellettünk neki. Azzal, hogy meg sem
jelent, ismét értésünkre adta, hogy semmit nem jelentünk
neki! A bíró annyi szánalommal nézett ránk, hogy kezdtem
mérhetetlenül sajnálni magunkat – anyát pedig gyűlölni.
Megszült bennünket, és azt állította, hogy szerette apánkat!
Hogyan tehette akkor ezt a gyermekeivel? Chris nyugodtan
ült, és úgy tűnt, közömbösen néz maga elé, de tudtam, hogy
benne legalább akkora vihar dúl, mint bennem. Carrie
összekuporodott a doktor ölében, aki biztatóan a hátát
simogatta, és azt súgta a fülébe: – Ne félj, ott leszek én apának,
és Henny anyának. Amíg élek, nem fogtok hiányt szenvedni
semmiben.
Aznap éjjel keservesen sírtam, ömlöttek a könnyeim anyáért,
akit annyira szerettem, hogy fájt visszaemlékeznem azokra az
időkre, amikor apa még élt, és otthonunk volt, ahol minden a
legnagyobb rendben volt. Később Cory miatt sírtam, és amikor
rá gondoltam, a szomorúságomat keserű bosszúvágy váltotta
fel. Mi okozná vajon a legnagyobb fájdalmat neki? Nem akart
ránk gondolni, megpróbálta elfelejteni még azt is, hogy
létezünk. Hát nem! Nem fog elfelejtkezni rólunk!
Karácsonykor, döntöttem el magamban, küldök neki egy
üdvözlőlapot, és ráírom: „A négy porcelánbabától, akik nem
kellenek neked.” De nem, ez így nem lesz jó. Azt kell írnom:”A
három élő porcelánbabától, akik nem kellenek, és a halottól,
akit elvittél, és nem hoztál vissza.” Fölkeltem, és kimentem a
felső teraszra a holdat nézni. Chris kint állt a korlát mellett, és
láttam, hogy mindig büszkén kihúzott válla erőtlenül
előreesik, tudtam, hogy belül ugyanúgy vérzik, mint én.
Lábujjhegyen közeledtem hozzá, hogy meglepjem, de
meghallhatta a lépteimet, mert megfordult, és kitárta a karját.
Gondolkodás nélkül hozzáfutottam, és a vállára borultam. Az a
vastag, meleg köntös volt rajta, amit előző karácsonykor
kapott anyától, de akkor is kicsi volt neki. Karácsonyra én is
azt vettem neki, de már megfelelő méretűt, és rátetettem a
monogramját is, a CFS-t – azt akarta, hogy Sheffieldnek
nevezzék, és a Foxworth nevet igyekezett örökre elfelejteni.
– Cathy – suttogta, csillogó szemmel –, ha úgy érzed, hogy
sírnod kell, én megértelek. Sírj helyettem is! Azért
imádkoztam, hogy anya eljöjjön, és valami ésszerű
magyarázatot adjon arra, amit tett.
 – Ésszerű magyarázatot a gyilkosságra? – kérdeztem
keserűen. – Hogyan tudna olyat kitalálni? Nem olyan okos,
hogy képes lenne rá. – Látva Chris mélységesen szomorú
arcát, nyaka köré fontam a karom. Mennyivel erősebb,
ellenállhatatlanabb érzés a szeretet, mint a puszta testi vágy!
Szája rátalált a számra, és csókolózni kezdtünk, de olyan
szenvedéllyel, hogy egészen izgalomba jött, és megpróbált
bevinni a szobájába.
– Csak ölelni szeretnélek, semmi mást – suttogta. – Ha
elmegyek az iskolába, legyen valami, amire emlékezhetek,
amibe kapaszkodhatok! Egy kicsivel adj csak többet, Cathy!
– Elég! Hagyd abba! – kiáltottam, de már a mellemet fogta,
és igyekezett megcsókolni. – Chris! – sziszegtem dühösen. –
Ne szeress engem! Ha elmégy, elfelejtesz mindent, mintha
meg sem történt volna. Nem követhetjük el még egyszer
ugyanazt!
Hátrébb lépett, és némán, könnyektől csillogó szemmel
nézett rám. Nekem kellett elvágnom a kettőnket összekötő
láncot, mert ő képtelen lett volna rá. Meg kellett tennem,
miatta is. Arra gondoltam, hogy bármit csinál az ember,
valakinek biztosan hasznára válik.

Képtelen voltam elaludni. Egyfolytában azt hallottam, hogy

hív, hogy szüksége van rám. Fölkeltem, átmentem a szobájába,
és mellé bújtam. Ébren várt.
– Soha nem fogsz szabadulni tőlem, Cathy! Soha!
Megmaradunk egymásnak, amíg csak élünk.
– Nem!
– Igen!
 – Nem! – mondtam, de megcsókoltam, és csak azután
rohantam vissza a szobámba, és zártam be magam mögött az
ajtót. Mi történt velem? Valóban olyan romlott vagyok, mint a
nagymama mondta?
Nem!
Nem lehetek az!
MÁSODIK RÉSZ
Andalító emlékek

Karácsony volt. A fenyőfa a három és fél méter magas plafonig

ért, és annyi ajándék volt alatta, hogy akár tíz gyereknek is
elég lett volna! Carrie boldog izgalommal fogadott mindent,
amit a Télapótól kapott. Chris és én lopott pénzünk
maradékából érzékien vörös háziköntöst vettünk Paulnak, és
rubin piros bársonyruhát – ötvennyolcas méretűt! –
Hennynek. Elbűvölten tartotta maga elé, miután kibontotta a
csomagból, aztán jegyzettömböt kapott elő, és gyors
köszönetet írt rá: „Remek lesz a templomba. Minden
barátnőm irigyelni fogja.”
Paul is felpróbálta a köntöst, ami csodálatosan állt neki, és
a mérete is tökéletes volt.
Ezután következett a legnagyobb meglepetés. Paul mélyen
meghajolt előttem, és a pénztárcájából elővett öt sárga jegyet
nyújtott át. Ha egy évig gondolkodik, sem találhatott volna ki
szebb ajándékot. A kezében ugyanis a Rosencoff Balettiskola
Diótörő előadására szóló belépőket tartotta.
– Úgy hallottam, nagyon jó társulat – magyarázta Paul. –
Nem igazán értek a baletthez, de mindenki azt mondja, egyike
a legjobbaknak. Kezdő, középhaladó és haladó csoportjuk is
van. Te melyikbe tartozol?
– A haladóba – felelte helyettem Chris, mert én csak
bámultam Pault, és olyan boldog voltam, hogy meg sem
tudtam szólalni. – Cathy még csak kezdő volt, amikor bezártak
bennünket, de mintha Anna Pavlova szelleme költözött volna
a testébe. Magától megtanult például spiccelni.
 Izgatottan foglaltunk helyet még aznap este a nézőtér
középső részének harmadik sorában. A táncosok nem
egyszerűen jók voltak, hanem fantasztikusan jók, különösen
Julian Marquet, egy csinos fiatalember, aki a címszerepet
táncolta. Mint a holdkóros, követtem Pault a szünetben a
színpad mögé, hogy találkozzunk a táncosokkal!
Egy kissé oldalt álló párhoz vezetett bennünket.
– Madame, Georges! – köszönt az apró, energikusnak tűnő
nőnek, és a mellette álló, kissé magasabb férfinak. – Hadd
mutassam be a gyámleányomat, Catherine Dollt, akiről már
meséltem! A fiatalember a bátyja, Christopher, a kisebbik
szépség Carrie, a hölgy pedig Henrietta Beech…
– Igen, persze – mondta a nő, aki úgy nézett ki, mint a
táncosok, úgy beszélt, mint a táncosok, és fekete haját is
pontosan úgy hordta – a homlokából feszesen hátrahúzva, és a
tarkóján kontyba fogva –, mint a táncosok. Szorosan a lábára
simuló, fekete harisnyája fölött fekete sifonból készült lenge
ruhát, és párducmintázatú bolerót viselt. A férje, Georges
kevés beszédű, inas testű, sápadt arcú ember volt,
koromfekete hajjal és olyan vörös ajakkal, mint az alvadt vér.
A külsejükön is látszott, hogy párt alkotnak, mert a nő ajka is
vérvörös volt, és a szeme feketén villant. Két pár fekete szem
nézett ránk, és mért végig bennünket. – Te is táncolsz? –
kérdezték egyszerre a bátyámtól. Jézusom! Ezek mindig
egyszerre beszélnek?
– Nem. Én nem táncolok – felelte Chris, és látszott rajta,
hogy zavarban van.
– Nagy kár – mondta a madame, őszinte sajnálattal a
hangjában. – Micsoda remek pár lennétek! Olyan szépek
vagytok a húgoddal, hogy özönlene miattatok a közönség a
színházba. – A kezemet félve szorongató Carrie-re villantotta a
tekintetét, és bár nem szólt, a pillantása tökéletesen kifejezte,
hogy csöppet sem nyerte meg a tetszését.
– Chris orvos akar lenni – magyarázta dr. Paul.
– Hahh! – Madame Rosencoff hangja semmi kétséget sem
hagyott afelől, hogy szerinte Chrisnek elment az esze. Ettől
kezdve csak engem figyeltek, és olyan átható volt a tekintetük,
hogy egészen melegem lett, és elbizonytalanodtam tőle.
– Tanultál táncolni?
– Igen – válaszoltam bátortalanul.
– Hány éves voltál, amikor elkezdted?
– Négy.
– Most pedig…?
– Áprilisban leszek tizenhat.
– Jó. Nagyon jó. – A nő szórakozottan Összedörzsölte
hosszú, sovány ujjait. – Több mint tizenegy év szakszerű
gyakorlás. Hány éves korodban tanultál meg spiccelni?
– Tizenkettő.
– Remek! – kiáltott fel lelkesen. – Tizenhárom éves koruk
előtt nem gyakoroltatom a spiccelést a lányokkal, hacsak nem
egészen kiválóak. – Kis szünetet tartva gyanakvó pillantást
vetett rám. – Te kiváló vagy, vagy csak közepes?
– Nem tudom.
– Úgy érted, hogy soha, senki nem mondta még meg?
– Úgy.
– Akkor csak középszerű lehetsz – állapította meg szinte
dühösen, és a férjéhez fordulva türelmetlen kézmozdulatot
tett, mintegy lezárva a beszélgetést, és elbocsátva bennünket.
 – Várjon egy kicsit! – csattant fel elvörösödve, dühös
hangon Chris. – Azok között, akik ma este fellépnek, egy
táncosnő sincs, aki olyan jó lenne, mint Cathy! Egyetlenegy
sem! Az a lány is, aki Clarát, a főszerepet táncolja, sokszor
kiesik a ritmusból. Cathyvel ilyesmi soha nem fordul elő.
Pontosan együtt van a zenével, és a hallása is tökéletes. Ha
ugyanarra a zenére táncol, akkor is minden alkalommal
változtat kicsit a mozdulatain, soha nem ismétli magát, hanem
improvizál, hogy egyre szebb, egyre megindítóbb legyen, amit
csinál. Szerencsésnek érezheti magát, ha megszerzi a
társulatának!
A metszően éles, fekete szemek Chrisre tapadtak, és
Madame Rosencoff mintha azon gondolkodott volna,
mennyire veheti komolyan azt, amit hallott.
– Szóval te szaktekintély vagy, ami a balettet illeti? –
kérdezte, nem is titkolt éllel a hangjában. – Pontosan tudod,
hogyan lehet kiválasztani az igazán tehetséges táncost a
tömegből?
Chris úgy válaszolt, mintha álmában beszélt volna, és
különös, fojtott hangja elárulta, mennyire izgatott.
– Én csak azt tudom, amit látok, és hogy milyen érzelmeket
kelt bennem Cathy tánca. Nem szerepet táncol, hanem azzá
válik, akit el kell játszania, és ezt el is hiteti mindenkivel, mert
maga is hisz benne. Nincs egyetlen lány sem a társulatukban,
akinek a tánca ennyire szívbe markoló lenne.
A Madame tekintete, akárcsak a doktoré, hosszan, átható
pillantással szegeződött Chrisre. Azután Madame Rosencoff
ismét rám nézett, és alaposan, tetőtől talpig végigmért.
 – Holnap délben, pontosan egykor, a stúdióban! – mondta.
– Megnézem, mit tudsz. – Nem kérés volt ez, hanem határozott
hangú parancs, és bár örülnöm kellett volna, valami különös
oknál fogva dühös lettem.
– Holnap még túl korán lesz – tiltakoztam. – Nincs ruhám,
harisnyám és cipőm se. – Minden holmim Foxworth Hallban
maradt, a padláson.
– Badarság! – hallottam a dühös legyintéssel kísért választ.
– Megkapod, amire szükséged van, csak ne késs el, mert
megköveteljük a növendékeinktől, hogy fegyelmezettek
legyenek. – Madame Rosencoff királynői mozdulattal jelezte,
hogy véget ért a kihallgatás, és férjével a nyomában elvonult.
Mintegy félálomban néztem körül, és a tekintetem találkozott
Julian Marquetével, aki tőlünk nem messze állt, és nyilván
minden szót hallott. Sötét szeme látható elismeréssel
szegeződött rám.
– Érezd magad megtisztelve, Catherine! – szólt oda nekem.
– Rendszerint hónapokig, néha évekig kell várnia annak, aki
próbát akar táncolni nekik.

Chris karjába bújva zokogtam aznap éjjel.

– Kijöttem a gyakorlatból! – hüppögtem. – Tudom, hogy
bolondot fogok csinálni magamból. Nem tisztességes, hogy
nem hagy elég időt a felkészülésre! Merev leszek, idétlenül
fogok mozogni, és nem vesznek fel. Tudom, hogy nem!
– Hagyd már ezt, Cathy! – szólt rám, és még szorosabban
magához ölelt. – Láttalak, amikor az ágy végét markoltad, és a
pliéket gyakoroltad. Nem jöttél ki a gyakorlatból, nem vagy
merev, nehézkes, csak nagyon megijedtél. Pedig teljesen
fölösleges aggódnod, mert fantasztikusan jó vagy. Tudom, és
te is tudod.
Adott egy futó csókot a számra, elengedett, és az ajtó felé
indult.
– Ma érted fogok imádkozni – szólt vissza menet közben.
Rettegve készültem a nagy napra, amikor megmutathatom,
mennyit érek. Éreztem, hogy a legjobbikák kell lennem,
kevesebbel nem érhetem be. Meg akartam mutatni anyának, a
nagymamának, Paulnak, Chrisnek, mindenkinek, hogy nem
vagyok gonosz, romlott, nem vagyok az ördög teremtménye,
hanem önmagam vagyok – a legjobb balerina a világon!
Micsoda végeérhetetlenül hosszú éjszaka! A földszintre
mentem, és a karácsonyfa fényárban úszott, alatta pedig a
padlón feküdt Chris, és a színes égőkkel kivilágított ágakban
gyönyörködött. Közös szokásunk volt ez kicsi korunkban.
Valami ellenállhatatlan vonzásnak engedve odamentem,
lefeküdtem mellé, és megbűvölten néztem a tarka fényeket.
– Azt hittem, már elfelejtetted – szólalt meg halkan Chris,
anélkül, hogy felém nézett volna. – Foxworth Hallban nagyon
kicsi volt a fa, és az asztalon állt. Ha csak fél méter magasak
lesznek ezután a fáink, akkor is magasra rakjuk, hogy alájuk
feküdhessünk.
– Chris, feltétlenül el akarsz menni, hogy orvos légy? –
kérdeztem. – Nem maradhatnál itt, és választhatnál valami
más foglalkozást?
A könyökére támaszkodott, és úgy nézett rám.
– Még kérdezed, Cathy? Egész életemben másra sem
vágytam rajtad kívül…
 Sírni kezdtem, annyira nem akartam, hogy elmenjen, és
egy hajtincsemmel csiklandozni kezdtem az arcát, amíg már
nem bírta tovább, hangosan felnyögött, és szájon csókolt –
lágyan, szelíden, hevesebb csókért reszketve. Kissé elhúzódott
tőlem. – Nézz rám, Cathy! Nézd, milyenné tettél! Ha száguld a
vérem, a tied is száguld! Ha csillog a szemem, a tiéd is
szikrázni kezd… Ne tagadd! – Reszkető ujjakkal derékig
kigombolta rajtam a hálóinget. Behunytam a szemem, és ismét
a padláson voltam, ahol véletlenül beleszúrta az oldalamba az
ollót. Ismét véreztem, és a csókjaira volt szükségem, hogy ne
érezzem tovább a fájdalmat.
– Milyen szép a melled – súgta, és közelebb hajolt hozzám.
– Emlékszem, amikor még lapos volt, és aztán elkezdett nőni.
Rettenetesen zavart, és állandóan laza pulóvereket akartál
hordani, hogy ne lássam. Miért szégyellted?
Énem egyik fele mintha elvált volna a testemtől, hogy
kívülről figyelje, hogyan tapasztja rá száját a mellemre, de
közben éreztem, hogy egész bensőm megborzong. Miért
engedtem, hogy ezt csinálja? Karom még szorosabban
fonódott köré, és amikor a szám ismét megtalálta az övét,
talán az én ujjaim gombolták ki a pizsamakabátját, hogy
meztelen melle az enyémhez simuljon. Éreztem, hogyan égünk
a kielégítetlen vágytól.
– Ígérd meg, hogy soha nem mégy el tőlem! Ne akarj orvos
lenni! Maradj velem! Nélküled magamtól is félek! Chris, ne
hagyj el, kérlek!
– Orvosnak kell lennem! – felelte, és indulatosan
felnyögött. – Bármit kérhetsz, hogy mondjak le róla, örömmel
beleegyezem, csak azt ne kívánd, hogy megváljak az egyetlen
dologtól, ami eddig életben tartott. Te talán képes volnál
lemondani a táncról?
Nem tudtam válaszolni, és miközben követelőző csókjait
viszonoztam, elborított, és a pokol tornácára röpített
bennünket a tomboló tűz.
– Annyira szeretlek, hogy néha azt sem tudom, mit tegyek!
– kiáltott fel Chris. – Ha csak egyszer az enyém lennél úgy,
hogy ne érezz fájdalmat, csupán örömöt!
Ajka szétnyílt, nyelve a szájamba nyomult, és
elektromosság futott végig a testemen!
– Szeretlek! Annyira szeretlek! Egész nap csak rád
gondolok, rólad álmodozom! – mondta, és a lélegzése annyira
felgyorsult, hogy már zihált, az én testem is kielégülésért
lüktetett. El akartam lökni magamtól, de közben kívántam, és
rettenetesen szégyelltem magam ezért.
– Ne itt! – mondta két csók között. – Menjünk fel a
szobámba!
– Nem! A húgod vagyok… a szobád közel van Pauléhoz.
Meghall bennünket.
– Akkor a te szobádba megyünk. Carrie-t semmi nem
ébreszti fel.
Mielőtt ráébredhettem volna, mi is történik, a karjába
kapott, és felrohant velem a szobánkba, ahol együtt zuhantunk
az ágyra. Lehúzta rólam a hálóinget, kibújt a pizsamájából, és
már azon volt, hogy befejezze, amit elkezdett, de én nem
akartam, hogy újból megtörténjen!
– Elég! – kiáltottam rá, és kigördültem alóla. A padlóra
estem, de egy szempillantás alatt mellettem volt, és birkózni
kezdtünk. Vadul hempergőztünk, két meztelen test, amíg neki
nem ütköztünk valami kemény tárgynak.
Elkerekült szemmel nézte a szárazsüteménnyel, egy rúd
kenyérrel, almákkal, narancsokkal, cheddar sajttal, vajjal, több
doboz tonhallal, babkonzervvel és paradicsomlével megtöltött
dobozt, ami az ütődéstől felborult, és konzervnyitó, tányérok,
poharak és evőeszköz hullott ki belőle.
– Cathy! Miért rejtegeted az ennivalót az ágyad alatt?
Nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam, mert magamnak
sem igazán fogalmaztam meg, miért lopom és dugdosom az
élelmiszert. A padlón összegyűrve heverő hálóingemért
nyúltam, és szégyenlősen magam elé tartottam.
– Menj innen! Hagy békén, Christopher! Csak úgy
szeretlek, mint a bátyámat!
Mellém kúszott, átölelt, és a vállamra hajtotta a fejét.
– Sajnálom – mondta. – Jaj, kedves, tudom jól, miért
rejtegeted az ételt. Úgy érzed, nem árt, ha kéznél van… Félsz
attól, hogy egy nap ismét megbüntetnek bennünket. Hát nem
tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes igazán
megérteni? Csak még egyszer hadd szeresselek, Cathy, hadd
adjam meg neked az örömöt, amit korábban nem tudtam!
A kezem meglendült, és hangosat csattant az arcán.
– Nem! – kiáltottam. – Soha többé! Megígérted, és azt
hittem, be akarod tartani az ígéretedet! Ha orvos akarsz lenni,
és elmégy, hogy magamra hagyj, akkor örökre nem! – Hirtelen
elhallgattam, mert magam sem úgy értettem, ahogy mondtam.
– Chris… ne nézz így rám, kérlek!
A pizsamáját lassú mozdulatokkal felvéve sebzetten nézett
rám.
 – Semmit sem ér az életem, ha nem lehetek orvos, Cathy!
Mindkét tenyeremet a számra tapasztottam, hogy fel ne
sikoltsak. Mi történt velem? Hogyan kérhettem azt tőle, hogy
hagyjon fel az álmaival? Olyan lennék, mint anyánk, aki képes
volt bárkinek szenvedést okozni, hogy elérje, amit akart? A
karjába bújva zokogtam ki magam. A bátyámnál találtam meg
az örökké tartó, mindig csak bimbózó, de virágba soha nem
szökkenő szerelmet.
A meghallgatás

A karácsonyt követő napon pontosan déli egykor

Greenglennában kellett lennem, Bart Winslow és a Rosencoff
Balettiskola szűkebb otthonában. Mindannyian beszálltunk dr.
Paul kocsijába, és pontosan egy perccel a megadott időpont
előtt érkeztünk.
Madame Rosencoff figyelmeztetett, hogy ha felvesznek,
szólítsam Madame Marishának. Ha nem, ne is szóljak hozzá.
Fekete mezt viselt, ami jól mutatta ötvenéves kora ellenére is
karcsú, izmos teste minden domborulatát. Mellbimbói
keményen ágaskodtak a vékony, rugalmas anyag alatt. A férje,
Georges is gyakorlóruhában volt, büszkén viselve inas, a
rengeteg tánctól kidolgozott testét, enyhén domborodó pocak
formájában éppen csak kezdett meglátszani rajta a kor. A
nézőközönséget húsz lány és három fiú alkotta.
– Milyen zenét választasz? – kérdezte az asszony.
– A Csipkerózsikát – feleltem alázatosan, mert
meggyőződéssel hittem, hogy Aurora hercegnőé a klasszikus
repertoár legnehezebb szerepe, és nem akartam egyszerűbbet
választani.
– Remek – felelte kissé gunyorosan Madame Rosencoff, és
még több éllel a hangjában rögtön hozzá is tette: – Egyből
láttam a szemeden, hogy a Csipkerózsikát fogod kérni.
Még be sem fejezte a mondatot, már bántam, hogy nem
választottam valami egyszerűbbet.
– Milyen színű harisnyát akarsz? – kérdezte.
 – Rózsaszínűt.
– Gondoltam.
Felém dobott egy pár kifakult, rózsaszínű harisnyát, és
találomra kiválasztott egyet a három polcon sorba állított
balettcipők közül. Azt is felém dobta, és amikor felpróbáltam,
olyan pontosan illett a lábamra, mintha méretre készült volna.
Miután átöltöztem, és a cipőmet is felkötöttem, a hosszú
öltözőasztal fölé erősített tükör elé ültem, hogy kontyba
tűzzem a hajam. Nem kellett figyelmeztetni rá, hogy Madame a
nyakamat is tisztán akarja látni, és bármilyen épaulement-t
találnék is ki, rosszallással fogadná.
Alig lettem kész a körülöttem nevetgélő lányok
gyűrűjében, Madame Marisha már be is nézett az öltözőbe,
hogy ellenőrizze, hogyan állok.
– Nem rossz. Gyere! – szólt rám parancsoló hangon, és
elindult előttem.
Tágas terembe vezetett, aminek a padlója, bár fényesre
lakkozták, távolról sem volt olyan csúszós, mint amilyennek
látszott. A nézők a falak mentén elhelyezett székeken ültek, és
köztük ott volt Chris, Carrie, Henny és dr. Paul is. Már azt
kívántam, bárcsak ne kértem volna, hogy elkísérjenek. Féltem,
hogy ha kudarcot vallok, tanúi lesznek megszégyenülésemnek.
Rajtuk kívül nyolc-tíz ember lehetett még ott, de azokra szinte
oda sem figyeltem. Az iskolában tanuló lányok és fiúk oldalt
állva figyeltek. Jobban féltem, mint korábban gondoltam
volna.
Utolsó akartam lenni, hogy megnézhessem a többieket, és
tanuljak a hibáikból, vagy éppen az erényeikből, és lássam,
mire kell igazán ügyelnem.
 Georges maga ült a zongorához, nekem pedig gombóc
akadt a torkomon, a szám teljesen kiszaladt, és a bőröm
bizsergett, miközben a tekintetem rémülten Christ kereste.
Mint mindig, természetesen ezúttal is mosolygott, és büszkén,
magabiztosan, a rá jellemző, soha nem szűnő csodálattal
nézett rám.
Paulra képtelen voltam ránézni. Úgy éreztem, ha kudarcot
vallok, azzal zavarba hozom, és más szemmel fog nézni. Elvész
a vonzerőm, többé nem lát olyan különlegesnek. Valaki
megérintette a karom, idegesen megpördültem, és Julian
Marquettel találtam szemközt magam.
– Kéz- és lábtörést! – súgta halkan, elmosolyodott, és
kivillant tökéletesen hófehér fogsora. Fekete szeme is
jókedvűen nevetett, vidám fények cikáztak benne. Csaknem
száznyolcvanöt centiméter volt, nyurgább, mint általában a
férfi táncosok, és mint nem sokkal később megtudtam,
tizenkilenc éves. A bőre ugyanolyan világos volt, mint az
enyém, és a fekete hajával alkotott kontraszt miatt igen
sápadtnak látszott. Erős állát középen egy mélyedés két részre
osztotta, és tetszése szerint tudott gödröcskéket varázsolni az
arcára. Elgyönyörködtem vonzó arcában, és megköszöntem a
jókívánságot. – Ez igen! – mondta, miután rámosolyogtam. –
Te tényleg nagyon szép vagy. Kár, hogy még gyerek vagy.
– Nem vagyok gyerek! – tiltakoztam hevesen.
– Akkor mi? Csak nem valami tizennyolc éves vénség?
Nem álltam meg, és ismét elmosolyodtam, mert tetszett, hogy
olyan idősnek néz.
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.
 Fölényes grimaszt vágott, mintha nem is igazán érdekelte
volna a dolog. Annak alapján, amit a New York-i sikereiről
mondott, talán volt is oka a nagyképűségre.
– Csak a szabadságom idejére jöttem, hogy tegyek
Madame-nak egy kis szívességet – mondta. – Hamarosan
visszamegyek New Yorkba, ahova igazából tartozom. – Olyan
pillantással nézett körül, mintha a „vidék” rettenetesen
untatta volna, miközben nekem izgatottan vert a szívem. Azt
reméltem ugyanis, hogy azok között lesz, akikkel együtt fogok
dolgozni.
Váltottunk még néhány szót, aztán fölcsendült az én
zeném. Ismét a padláson találtam magam, egyedül, a
tetőgerendákról lelógó, és a léghuzatban vidáman lengedező
papírvirágok között. Senki nem volt ott rajtam kívül, csak a
titkos szerelmem, aki mindig előttem táncolt, olyan
távolságra, hogy ne kerülhessek a közelébe, és soha ne
láthassam az arcát. Félve kezdtem el a táncot, ügyelve rá, hogy
minél tökéletesebbre sikerüljenek a lépéseim, a karom
mozgása, a piruettjeim. Igyekeztem, hogy a szememet nyitva
tartsam, és az arcom mindig a nézők felé forduljon, akiket nem
is láttam. Ismét bekövetkezett, és magával ragadott a csoda.
Nem kellett már előre gondolkodnom, és számolnom a
lépéseimet, mert a zene pontosan megmondta, mit csináljak,
és azt is, hogyan. Mint mindig, most is ott volt mellettem az a
férfi, ám ezúttal már az arcát is láttam. Szép, sápadt arcát,
sötét, csillogó tekintetét, kékesfekete haját és élénkvörös
ajkát. Julian!
Mintha álmodtam volna, láttam, hogy a karját kinyújtva fél
térdre ereszkedik előttem, és a másik lábát kecsesen
hátranyújtja. Csak a szemével jelezte, hogy ne féljek, fussak
csak feléje, és bátran vessem bele magara várakozón kitárt,
erős karjába. Boldogan bíztam magam rá, és már félúton
lehettem hozzá, amikor borzalmas fájdalom mart bele a
hasamba! Nagyot sikoltottam, és előregörnyedtem. A
lábamnál gyorsan növekvő vértócsa jelent meg! A vér a
lábamon folyt végig, átáztatva a harisnyámat és a
balettcipőmet is. Megcsúsztam, a padlóra zuhantam, és olyan
gyengeséget éreztem, hogy nem is tudtam mást tenni, csak
feküdni, és hallgatni a rémült sikoltásokat. Nem a saját
sikolyaimat, hanem Carrie-ét. Valahonnan a távolból Paul és
Chris hangját hallottam, sőt Chris rémült, nem titkoltan
szerelmes arca is megjelent fölöttem, és azt mondta, hogy ne
féljek, de rögtön utána sötétség zuhant rám, és elsodort,
valahova messze, ahol mindenki ellenségesen nézett rám.
Táncos karrierem tehát el sem kezdődött, rövid úton félbe
is szakadt.
Arra eszméltem, hogy Chris ül mellettem, és ernyedt
kezemet fogja a kórházi ágyon… és a szemei, azok a
csodálatos, kék szemek…
– Hello! – köszönt halkan, enyhén megszorítva az ujjaimat.
– Vártam, hogy magadhoz térj.
– Hello neked is!
Elmosolyodott, és hozzám hajolva arcon csókolt.
– Meg kell mondanom, értesz hozzá, hogyan fejezz be
drámaian egy fellépést!
– Igen, van hozzá tehetségem. Igazi tehetségem. Talán jobb
lenne, ha színésznek állnék.
Chris közömbösen megvonta a vállát.
 – Megpróbálhatnád – felelte –, de kétlem, hogy megteszed.
– Jaj, Chris! – kiáltottam fel gyengén, erőtlenül. – Te is
tudod, hogy ami esélyem volt, azt eljátszottam! Miért, kellett
véreznem?! – Láthatta a tekintetemen, mennyire félek attól,
hogy mindent elrontottam, mert lehajolt, és átkarolva
szorosan magához húzott.
– Te is tudod, Cathy, hogy az élet nemcsak egy esélyt kínál.
Méhnyaktágítást és küretet kellett csinálni.
– Mi az a méhnyaktágítás és küret?
Elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat, mintegy
bocsánatot kérve, hogy nem vagyok olyan jártas az orvosi
dolgokban.
– Kisebb orvosi beavatkozás, amikor egy kaparókanálnak
nevezett eszközzel kitisztítják a nő méhét. A kimaradt
ciklusaid idején felgyülemlett vér ömlött ki belőled. A
tekintetünk összekapcsolódott, és Chris, megértve a ki nem
mondott kérdést, még hozzátette: – Ennyi volt az egész,
Cathy… semmi több.
– Ki csinálta a kaparást? – kérdeztem, félve attól, hogy
esetleg Paul.
– Dr. Jarvis nőgyógyász, a mi doktorunk barátja. Paul
szerint a legjobb szakember a környéken.
Visszafeküdtem, és azt sem tudtam, mire gondoljak. Miért
is olyan kegyetlen hozzám a sors?
– Nyisd ki a szemed, Lady Catherine! – hallottam Chris
hangját. – Nézz a kisszekrényre, és gyönyörködj a virágokban!
Igaziak, nem papírból valók. Remélem, nem bánod, ha
megnézem az üdvözlőkártyát, mert engem is érdekel, ki
küldte.
 Persze, hogy nem bántam, hiszen bármit csinálhatott.
Hamarosan visszajött hozzám, és kis borítékot nyújtott felém.
Előbb a hatalmas, színes csokorra néztem, arra gondolva,
hogy biztosan Paul küldte, csak azután tévedt a borítékra a
tekintetem. Reszkető ujjakkal húztam ki belőle a kis kártyát,
amin rövid üzenet állt:

Remélem, hamarosan meggyógyulsz. Jövő hétfőn, pontosan

délután háromkor várlak.
Madame Marisha

Marisha! Felvettek!
– Chris! Mégis kellek Rosencofféknak! – kiáltottam fel
boldogan.
– Hát persze hogy kellesz – felelte gyöngéden. – Ostobák
lennének, ha elutasítanának. Meg kell azonban mondanom,
hogy az a nő egészen megijeszt. Nem szeretném, ha ő szabná
meg, mit kell csinálnom. Te persze lehet, hogy jól kijössz majd
vele. Legfeljebb majd vérzel kicsit, ha kell.
Felültem, és szorosan átöleltem a nyakát.
– Lehet, hogy sikerülni fog, Chris? Szerinted igen? Végül
mégis szerencsések leszünk?
Mosolyogva bólintott, és másik csokorra mutatott, amit
Julian Marquet küldött, rövid üzenet kíséretében.

Ha ismét megjövök New Yorkból, találkozunk, Catherine

Doll, úgyhogy el ne felejts!
 Miközben Chris szorosan magához ölelt, a válla fölött
láttam, hogy Paul lép a szobába, és megtorpan az ajtóban.
Néhány pillanatig a homlokát ráncolta, aztán elmosolyodott,
és közelebb lépett, mi pedig szétrebbentünk.
Újból iskola

Egy januári napon el kellett válnunk. Letettük a minősítő

vizsgákat, és legnagyobb meglepődésünkre engem
tízedikesnek, Carrie-t harmadikosnak, Christ pedig egyetemi
előkészítőre alkalmasnak minősítették. Carrie arcán nyoma
sem volt a boldogságnak, amikor ezt megtudta, és ordítva
tiltakozott.
– Nem! Nem! – Lábát rúgásra készen tartotta, és a keze
ökölbe szorult, készen arra, hogy belevágjon bárkibe, aki
megpróbálta volna rákényszeríteni arra, amihez semmi kedve
sem volt. – Nem akarok undok kislányoknak való
magániskolába menni! Soha! Nem kényszeríthettek rá!
Megmondom dr. Paulnak, Cathy! – Arca elvörösödött a dühtől,
és a hangja olyan volt, mint a sziréna.
Én sem lelkesedtem különösebben, hogy Carrie a tőlünk
tizenöt kilométerre lévő, városon kívüli magániskolába
kerüljön. Egy nappal a távozása után Chrisnek is mennie
kellett. Úgy tűnt, hogy egyedül maradok, és a városban
folytatom a középiskolát, pedig erősen megfogadtuk
egymásnak, hogy soha nem válunk el. (Már az eldugott
élelmiszeres dobozból is mindent visszaraktam a helyére,
hogy Chrisen kívül senki ne tudja meg, mit tettem.) Az ölembe
vettem Carrie-t hogy elmagyarázzam neki, hogyan választotta
ki dr. Paul a legmegfelelőbb iskolát, és milyen sokat kellett
fizetnie érte.
 – Különben sem undok kislányoknak való az az iskola,
Carrie – mondtam, és homlokon csókoltam, remélve, hogy
attól valamelyest megnyugszik. – Gazdag lányoknak csinálták,
akiknek a szülei megengedhetik maguknak, hogy mindenből a
legjobbat biztosítsák a gyerekeiknek.
– Akkor sem megyek oda! – makacskodott tovább. – Miért
nem járhatok a te iskoládba, Cathy? Miért kell nekem egyedül
maradnom?
– Egyedül? – kérdeztem nevetve, mert el akartam titkolni
előle, hogy ugyanattól félek. – Nem leszel egyedül, drágám!
Rengeteg korodbeli kislány lesz ott. – Az álla alá nyúlva
magam felé fordítottam kis babaarcát. Milyen helyes volt!
Igazi szépségnek számított volna, ha a teste arányos a fejével.
– Carrie, négyen is vannak, akik nagyon szeretnek téged –
mondtam neki. – Dr. Paul, Henny, Chris és én. Mindannyian a
legjobbat akarjuk neked, és ha néhány kilométerre leszünk is
egymástól, attól még szeretünk, sokat gondolunk rád, és
minden hétvégén hazajöhetsz. Akár hiszed, akár nem, az
iskola egyáltalán nem szörnyű, sőt nagyon is szórakoztató.
Carrie tengernyi könnyet elsírt, mire megnyugodott, és
esdeklő szeme arról beszélt, számára az a lányiskola
változatlanul a legszörnyűbb megpróbáltatást jelenti. Paul és
Chris épp akkor lépett be, amikor azt kérdezte: – Hosszú ideig
maradok ott? – Órákra bezárkóztak a dolgozószobába, ahol
Paul a kémiának azokra a részeire tanította Christ, amelyeket
elhanyagolt a padláson. Paul mindössze egyetlen pillantást
vetett Carrie-re, és látva, mennyire el van keseredve, már
fordult is vissza a hallban lévő, nagy, beépített szekrényhez.
Hamarosan rózsaszín papírba csomagolt, és széles, piros
szalaggal átkötött dobozzal a kezében tért vissza.
– Ez az én kedvenc szőkémé – mondta kedvesen.
Carrie nagy, csodálkozó szemekkel nézett rá, és csak aztán
mosolyodott el halványan.
– Ó! – kiáltott fel elragadtatva, miután felbontotta a
csomagot, és vörös bőrtáskát talált benne, kitömve aranyszínű
fésűt, hajkefét, tükröt és kis tégelyeket és üvegcséket
tartalmazó piperedobozzal, és levélpapírral teli bőrmappával,
hogy levelet írhasson nekünk, valahányszor csak akar. –
Gyönyörűűű! – kiáltott fel, örülve a szebbnél szebb piros
holmiknak. – Nem is gondoltam, hogy csinálnak vörös
bőröndöt, aranyszínű holmikkal!
Paulra néztem, és őszintén csodálkoztam azon, hogy
kozmetikumokat vett Carrie-nek.
Kitalálhatta a gondolataimat, mert azt mondta: – Tudom,
hogy felnőttes holmi, de olyasmit akartam adni neki, amit még
évekig használhat. Ha pár év múlva előveszi, remélem, eszébe
jutok róla.
– Ez a legszebb táska, amit valaha is láttam – válaszoltam
lelkesen. – A piperedobozban elfér a fogkeféd, a fogkrémed, a
fürdősód és a szájvized is.
– Nem teszek ronda szájvizet a gyönyörű táskámba! –
tiltakozott nevesen Carrie.
Ezen persze mindannyian jót nevettünk, és én már
rohantam is fel a szobámba, hogy egy kis dobozt előszedve
visszafussak vele Carrie-hez. Óvatosan feléje nyújtottam, és
közben azon gondolkodtam, okos dolog-e odaadnom neki, és
fájó emlékeket ébreszteni benne.
 – Ebben a dobozban néhány régi barátod, van, Carrie –
mondtam. – Ha majd Miss. Emily Dean Dewhurst Calhoun Jól
Nevelt Ifjú Hölgyek Tanintézetében leszel, és kicsit
magányosnak érzed magad, nyisd ki, és nézd meg, mi van
benne! Ne mutasd meg a tartalmát, csak a legjobb
barátnőidnek!
A szeme hatalmasra nőtt a csodálkozástól, amikor
meglátta a csöppnyi porcelánemberkéket, és a kisbabát, akiket
annyira szeretett, én pedig magunkkal hoztam abból a
hatalmas babaházból, amivel oly sokszor játszott odafent a
padláson. Még a bölcsőről sem feledkeztem meg, az is a
csomagban volt.
– Mr. és Mrs. Parkins, és a kis Clara – suttogta elragadtatva,
szemében a boldogság könnyeivel Carrie. – Honnan kerültek
ide, Cathy?
– Nagyon jól tudod, honnan – feleltem.
A bábukat az ütődéstől védő vattával kibélelt dobozt a
kezében tartva rám emelte nagy, csillogó szemeit.
– Hol van anya, Cathy? – kérdezte.
Jézusom! Pontosan azt nem akartam, hogy ilyet kérdezzen.
– Carrie, te is tudod, hogy mindenkinek azt kell
mondanunk, a szüleink meghaltak.
– Anya meghalt?
– Nem… de nekünk úgy kell tennünk, mintha meghalt
volna.
– Miért?
Újból el kellett magyaráznom Carrie-nek, miért nem
mondhatjuk el soha senkinek, kik vagyunk valójában, és hogy
anyánk él, mert ha igen, akkor mindannyian visszakerülünk
abba a szörnyű, bezárt szobába.
– Komolyan beszélek, Carrie! Ha a családodról kérdeznek,
senkiről ne beszélj, csak Chrisről, rólam, dr. Paulról és
Hennyről! Érted?
Bólintott, de láttam rajta, hogy nem érti. Reszkető ajka, és
vágyakozással teli pillantása egyaránt arról tanúskodott, hogy
még mindig rettenetesen hiányzik neki anya!
Aztán eljött az a borzalmas nap, amikor elvittük Carrie-t a
gazdagok lányainak létesített, előkelő magániskolába. A fehér
épület nagy volt, a bejárat előtt tágas terasz, és a környék
épületeire jellemző oszlopok. A bejárat mellett bronztáblán a
felirat: 1824-BEN ALAPÍTVA.
Barátságos, meghitt berendezésű irodába mentünk, ahol
az iskola alapítójának egyik leszármazottja, Miss. Emily Dean
Dewhurst fogadott bennünket. Méltóságteljes, kellemes
külsejű nő volt, és bár teljesen ősz volt, a szeme sarkában
egyetlen ránc sem árulkodott a koráról.
– Igazán kedves gyermek, dr. Sheffield – mondta a
doktornak. – Természetesen mindent megteszünk, hogy
boldog legyen, és jól érezze magát, amíg nálunk tanul.
Lehajolva magamhoz öleltem a reszkető Carrie-t, és
odasúgtam neki: – Légy vidámabb, és próbáld meg jól érezni
magad! Ne keseredj el! Minden hétvégén érted jövünk, és
hazaviszünk. így már nem is olyan rossz, ugye?
Komoly erőfeszítéssel egy mosolyt préselt ki magából.
– Majd igyekszem – motyogta halkan.
Nehéz szívvel hajtottunk el, és hagytuk ott Carrie-t a szép,
hófehérre festett, gyarmati stílusú házban.
 Másnap Chrisnek is el kellett utaznia, hogy elkezdje az
egyetemi előkészítőt, és mihelyt hazaértünk, rögtön
hozzálátott összepakolni a holmiját.
Az ő iskolája még távolabb volt, mint a Carrie-é. Paul ötven
kilométert vezetett, mire elértük a vörös téglás, kötelező fehér
oszlopos épületeket. Megérezve, hogy kettesben akarunk
maradni, Paul azt mondta, szeremé megnézni az iskola
parkját, és gyorsan távozott. Miután elment, nem maradtunk
igazán egyedül, mert bár behúzódtunk egy mély ablakfülkébe,
diákok siettek el mellettünk, és közülük sokan meg is álltak,
hogy alaposabban szemügyre vegyenek bennünket.
– Chris – szólaltam meg nehezen, a könnyeimmel
küszködve. – Mihez kezdek nélküled?
Kék szeme ezer fényben villódzott, mintegy kifejezve
érzelmei lázas kavargását.
– Semmi nem fog változni, Cathy – felelte, és megszorította
a kezem. – A jövő héten, amikor újból találkozunk, ugyanazt
fogjuk érezni. Szeretlek. Mindig is szeretni foglak, és akár jó
ez, akár rossz, nem tudok változtatni rajta. Igyekszem annyira
belevetni magam a tanulásba, hogy ne tudjak rád gondolni és
utánad vágyakozni.
– És végül te leszel az emberiség történetének legfiatalabb
orvosa – próbáltam megereszteni egy tréfát, bár a hangom
ugyanolyan reszelős volt az izgalomtól, mint az övé. – Őrizz
meg nekem egy kis szeretetet, és rejtsd el a szíved mélyén,
ahogy én is elrejtem, amit irántad érzek! Nem követhetjük el
ugyanazt a hibát, amit a szüleink elkövettek.
Mélyet sóhajtott, és a fejét lehajtva a padlót
tanulmányozta, bár az is lehet, hogy a lábamat nézte, ami a
magas sarkú cipőben sokkal csinosabb volt, mint korábban
bármikor.
– Vigyázz magadra!
– Persze hogy vigyázok. Légy te is óvatos! Ne tanulj túl
sokat! Szórakozz, amennyit csak tudsz, és naponta írj legalább
egy levelet! Nem tehetjük meg, hogy mindennap beszéljünk,
mert rettenetesen nagy lesz a telefonszámla!
– Nagyon csinos vagy, Cathy! Talán túlságosan is. Nézlek,
és közben mintha anyát látnám. Ugyanúgy mozgatod a kezed,
és még abban is rá hasonlítasz, ahogy oldalra hajtod a fejed.
Ne csábítsd feleslegesen a doktort, hiszen mégiscsak férfi!
Nincs felesége… te pedig ott leszel, a közvetlen közelében. –
Chris fölemelte a fejét, és szokatlanul éles pillantást vetett
rám. – Ne kövess el meggondolatlanságot csak azért, hogy
menekülj attól, amit irántam érzel! Komolyan mondom, Cathy!
– Jó leszek – feleltem nagyon is gyönge ígéret gyanánt,
hiszen a doktor elemi vágyat ébresztett bennem, amit jobb lett
volna visszafojtani, amíg elég nagy nem leszek ahhoz, hogy
kezelni tudjam. Szinte reszkettem azért, hogy végre szeressen
valaki, akiről én is úgy érzem, hogy szerethetem.
– Paul nagyszerű ember – mondta elgondolkozva Chris. –
Szeretem és Carrie is szereti. Te mit érzel iránta?
– Szeretem, akárcsak te és Carrie. Hálás vagyok neki.
Abban nincs semmi rossz.
– Nem csinált semmi olyasmit, amit nem lenne szabad?
– Nem. Rendes, becsületes.
– Látom, hogyan néz rád, Cathy! Olyan fiatal vagy, olyan
szép és… szeretetre vágyó. – Chris rövid szünetet tartva
elvörösödött, oldalra nézett, és csak aztán folytatta. – Utálok
ilyet mondani, amikor olyan sok jót tett velünk, de mégis, néha
úgy érzem, hogy csak miattad fogadott be bennünket. Mert
kíván téged!
– Chris, huszonöt évvel idősebb nálam. Egyáltalán hogy
juthat ilyesmi az eszedbe?
– Igazad van – felelte látszólag megkönnyebbülten. –
Biztosan sok szép nő van abban a kórházban, aki örül, ha vele
lehet. Nem hiszem, hogy téged bármilyen veszély is
fenyegetne.
Rettenetesen sajgott a szívem, amikor indulásra készen
hátrébb léptem. Hogyan leszek képes élni, ha nincs a
közelemben? Ezt is anya tette! Túl fontossá váltunk egymás
számára, pedig nem lett volna szabad. Az ő bűne, mindig az ő
bűne!
Megfordultam, és könnyes szemmel futottam végig a
hosszú folyosón, ki az épület elé, a fénylő napsütésbe. Paul
fehér kocsijában összekuporodtam az ülésen, és hangosan
zokogtam.
Hamarosan Paul is felbukkant, szó nélkül beült a volán
mögé, kikormányozta a kocsit a parkolóból, és rákanyarodott
az autópályához vezető útra. Kivörösödött szememre és az
öklömben szorongatott, átnedvesedett zsebkendőre egyetlen
megjegyzést sem tett. Nem kérdezte, miért kuporgok mellette
olyan szótlanul, pedig egyébként állandóan fecsegtem, ha
másért nem, hát azért, hogy ne kelljen hallgatnom a csöndet.
Hatalmas, sötét, göcsörtös törzsű fák szegélyezték a széles
utat.
– Magnóliák – magyarázta Paul, látva, hogy már egy ideje
figyelem őket. – Sajnos, még nem virágoznak, de már nem kell
sokáig vámi, hogy ismét kiviruljanak. Mifelénk általában
rövidek a telek. Egy dolgot jegyezz meg: soha ne lehelj rá a
magnólia virágára, és ne is érintsd meg, mert különben
elszárad és meghal! – Nevető szemmel nézett rám, úgyhogy
nem tudtam, komolyan beszélt-e, vagy csak viccelt.
– Mielőtt megérkeztetek, szörnyen egyedül éreztem
magam. Most viszont boldogan megyek haza. Nagyszerű érzés
újból örülni. Köszönöm, hogy éppen délnek futottatok, és nem
északnak vagy nyugatnak.
Mihelyt hazaértünk, Paul a rendelőjébe ment, én pedig az
emeletre, hogy magányosságom okozta szomorúságot a
korlátnál végzett kemény gyakorlatokba fojtsam. Paul
vacsorázni sem jött haza, és ettől még rosszabbul éreztem
magam. Mivel később sem jelent meg, hamar lefeküdtem.
Egyedül. Teljesen egyedül voltam. Életünkben először
egymástól távol, más-más tető alatt hajtottuk álomra a
fejünket. Nagyon hiányzott Chris és Carrie. A ház csöndje és az
éjszaka sötétje kórusban üvöltötték a fülembe: Egyedül vagy,
egyedül vagy, senki sem törődik veled, senki! Ételre
gondoltam, és már bántam, hogy nem őriztem meg az
észrevétlenül összelopkodott készletet. Aztán eszembe jutott,
hogy jó volna, ha innék egy kis meleg tejet. A meleg tej
állítólag segít az elalvásban.
Csábító… Én?

A nappaliból fürgén táncoló lángnyelvek fénye vetődött ki a

folyosóra. A kandallóban vastag fahasábok égtek, Paul pedig
vörös köntösébe burkolózva az öblös fotelben ült, és pipázott.
Néztem füstfelhőbe burkolózott arcát, és ugyanazt a
vágyakozást, szeretetéhséget láttam rajta, amit én éreztem.
Amilyen bolond voltam, óvatosan, hogy zajt ne üssek, mezítláb
a közelébe osontam. Boldog voltam, hogy azt a köntöst viseli,
amit tőlünk kapott. Én az ő ajándékát viseltem, türkizszínű,
vékony, áttetsző anyagból készült köntöst, alatta ugyanolyan
hálóinget.
Láttam rajta, hogy meglepődött, de néma maradt, mert
nem akarta megtörni a pillanat varázsát. Sok dolgot nem
tudtam még magamról, és azt sem értettem, milyen erő
kényszerített, hogy megsimogassam az arcát. A bőre férfiasan
borostás volt. Felém fordult.
– Miért simogatsz, Catherine?
Hideg volt a hangja, és visszahúzódtam volna,.ha nem
látom szelíd szemében a vágyat, amit már jól ismertem.
– Nem szereted, ha simogatnak?
– Nem, ha egy áttetsző hálóinget viselő, igézően szép
kislány teszi, aki huszonöt évvel fiatalabb nálam.
– Huszonnégy évvel és hét hónappal – javítottam ki. – Az
anyai nagyanyám csak tizenhat eves volt, amikor feleségül
ment egy ötvenöt éves férfihoz.
– Akkor bolond volt. És a férfi is.
 – Anyám szerint jó feleség lett belőle – feleltem akadozó
hangon.
– Miért nem vagy az ágyadban, miért nem alszol? –
csattant fel ingerülten.
– Nem tudok. Azt hiszem, túlságosan is izgatott lettem
attól, hogy holnap iskolába kell mennem.
– Akkor jobb volna, ha kipihennéd magad, hogy sikerüljön
a bemutatkozás.
Megfordultam, és tényleg el akartam menni, bár már
nemcsak a meleg tej járt az eszemben, hanem egyéb, annál
sokkal izgatóbb gondolatok is.
– Dr. Paul…
– Utálom, ha így szólítasz! – vágott közbe. – Használd csak
a keresztnevemet, vagy egyáltalán ne szólj hozzám!
– Úgy éreztem, meg kell adnom a tiszteletet, amit
megérdemelsz.
– A fenébe a tisztelettel! Nem vagyok más, mint a többi
férfi. Az orvosok sem tévedhetetlenek, Catherine!
– Miért szólítasz Catherine-nek?
– Miért ne szólíthatnálak annak? – kérdezett vissza. – Úgy
hívnak, és különben is, sokkal felnőttesebben hangzik, mint a
Cathy.
– Egy perccel ezelőtt, amikor megsimogattam az arcodat,
úgy néztél rám, mintha nem akarnád, hogy felnőtt legyek.
– Boszorkány vagy. Egy pillanat alatt változol át naiv
kislányból csábító, kihívó nővé.
Kényelmetlenül éreztem magam, és már bántam, hogy
nem mentem egyenesen a konyhába. A polcokon sorakozó,
szép könyveket bámultam, és az apró műtárgyakat. Bárhova
néztem is, olyan dolgot láttam, ami azt jelezte, hogy
szenvedélyesen vágyik a szépre.
– Catherine, most olyasmit kérdezek, ami ugyan nem
tartozik rám, de mégis meg kell kérdeznem. Mi van közted és a
bátyád között?
Paul kérdésétől idegesen összeütődtek a térdeim.
Jézusom! Ennyire meglátszott volna rajtunk? Miért kell ilyet
kérdeznie? Tényleg semmi köze hozzá! A józan ész azt
parancsolta volna, hogy a szájpadlásomhoz szorítsam a
nyelvem, és megtartsam magamnak azt, amit szégyenkezve,
remegő hangon ugyan, de mégis kimondtam: – Nagyon
meglepődnél, ha azt hallanád, hogy amíg be voltunk zárva
abba a szobába, és minden nap örökkévalóságnak tűnt, Chris
és én nem mindig úgy gondoltunk egymásra, ahogy két
testvérnek illik? Korlátot készített nekem a padláson, hogy
dolgozhassam, és hihessek abban, hogy egy nap mégis
balerina leszek. És amíg azon a korhadó, puha fapadlón
táncoltam, ő a padláson a tanulószobában ült, és órákon át
régi lexikonok fölött görnyedt. A zenét hallva néha kijött, és
megállt az árnyékban, hogy figyeljen…
– Folytasd! – szólt rám, amikor szünetet tartottam.
Lehajtott fejjel álltam, és megfeledkezve róla a régi napokon
gondolkodtam, míg hirtelen előredőlve meg nem ragadott, és
a térdére nem ültetett. – Mondd el a többit is!
Nem akartam, de lázas, követelőző pillantással nézett rám,
szinte egészen más emberré válva. Nagyot nyeltem, és bár
nehezemre esett, folytattam, amibe belekezdtem.
– A zene mindig különös hatással volt rám, már egészen
kicsi koromban is. Magával ragad, fölemel, és arra kényszerít,
hogy táncoljak. És ha úgy táncolsz, hogy nincs, akit szerethess,
akkor üresnek, elveszettnek érzed magad.
– Táncoltál tehát, átadtad magadat a képzeletnek, és
amikor a lábad ismét a padlót érintette, nem találtál mást, akit
szerethettél volna, csak a bátyádat? – kérdezte jegesen izzó
hangon, lángoló tekintetét az arcomra szögezve. – Így volt? Az
ikreknek is tartogattál egyfajta szeretetet, ugye? Mintha az
anyjuk lettél volna. Tudom, hogy így volt. Látom rajtad,
valahányszor Carrie-re nézel, vagy kiejted Cory nevét. De
milyen szeretetet éreztél Christopher iránt? Anyait? Testvérit?
Vagy… – A mondatot félbe hagyva elvörösödött, és a karomat
megragadva erősen megrázott. – Mit csináltatok?
Rémülten ráztam meg a fejem, és lefejtettem a kezét a
vállamról.
– Rendesen viselkedtünk! Mindent megtettünk, ami tőlünk
telt!
– Ami tőletek telt?! – kérdezte ellenséges hangon, mintha
addigi szelídsége csupán álca lett volna. – Mi az ördögöt
jelentsen ez?
– Mindent, amit tudnod kell! – vágtam vissza dühösen, és
ugyanolyan indulattal. – Azzal vádolsz, hogy el akarlak
csábítani, pedig nem én csinálom, hanem te. Csak ülsz és
figyelsz! Meztelenre vetkőztetsz, és az ágyadba viszel a
tekinteteddel! Balettiskoláról beszélsz, arról, hogy a bátyámat
egyetemre akarod járatni, de közben érezteted, hogy előbb
vagy utóbb fizetséget vársz ezért, és jól tudom, milyet! –
Elrántottam a kezem, és szétnyitottam magamon a köntöst. –
Nézd meg, milyen ajándékot kaptam tőled! Tizenöt éves
lánynak való hálóing ez? Nem! Te mégis ezt vetted nekem, és
amikor láttad Chris megdöbbenését, annyi jó érzés sem volt
benned, hogy legalább elpirulj!
Nem válaszolt, csak csúfondáros hangon felnevetett, és
megéreztem rajta a nehéz vörös bor illatát, amit lefekvés előtt
szokott felhajtani. Forró lehelete az arcomba csapott, és olyan
közel hajolt hozzám, hogy tisztán láttam az állán kiütköző,
sötét szőrszálakat. A bor miatt viselkedik így, gondoltam. Csak
a bor miatt. Bármilyen, az ölében ülő nő megfelelne neki –
bármilyen! Ujja hegyével játékosan megérintette a hálóing
vékony szövete alatt ágaskodó mellbimbómat, sőt be is
csúsztatta a kezét az áttetsző anyag alá, és megfogta a
váratlanul jött simogatástól felforrósodott mellemet. A
mellbimbóim megmerevedtek, és a lélegzetem is ugyanúgy
felgyorsult, mint az övé.
– Levetkőznél nekem, Catherine? – kérdezte suttogva,
csúfolódó hangon. – Ideülnél meztelenül az ölembe, és
hagynád, hogy kiszórakozzam magam veled? Vagy netán
felkapnád azt az ólomkristály hamutartót, és a fejemhez
vágnád?
Nézett rám egy darabig, aztán összerázkódott, mintha csak
akkor döbbent volna rá, hogy a mellemet markolja, és
elrántotta tőlem a kezét, mintha megégette volna. Összehúzta
rajtam a köntöst, és megszelídítette addig lángoló, mohó
tekintetét. Csókját váró ajkamra nézett, és azt hiszem, meg is
csókolt volna, de legyűrte magában a vágyat, és eltolt magától.
Abban a pillanatban hatalmas dördülés hallatszott, és cikázó
villám vágott a ház közelében az egyik villanyoszlopba.
Rémülten felugrottam, és hangosat sikoltottam.
 Mihelyt elhúzta tőlem a kezét, rögtön visszaváltozott a
visszahúzódó, magányos férfivá, aki meg akarja őrizni
zárkózottságán.
– Mi az ördögöt keresel itt meztelenül az ölemben? Miért
engedted, hogy ezt tegyem?
Nem válaszoltam, és a lassan kialvó tűz és az odakint
csapkodó villámok fényében láttam rajta, hogy szégyelli
magát.
– Sajnálom, Catherine – szólalt meg hosszú szünet után. –
Nem tudom, mi történt velem, hogy ilyesmire vetemedtem.
– Megbocsátok.
– Miért bocsátasz meg?
– Mert szeretlek – feleltem.
Ismét félrefordította az arcát, és nem láttam elég jól a
szemét ahhoz, hogy olvasni tudjak benne.
– Nem szeretsz – felelte nyugodt hangon –, csak hálás vagy
nekem.
– Szeretlek… és a tiéd vagyok, amikor csak akarod, ha
akarod. Mondhatod, hogy nem szeretsz, de az nem igaz, mert
látom a szemedben, valahányszor rám nézel. – Közelebb
léptem hozzá, és megfogtam az állát, felém fordítva az arcát. –
Amikor anya bezárva tartott bennünket, megesküdtem
magamnak, hogy ha kiszabadulok, és találkozom a
szerelemmel, nem futok el előle, hanem hagyom, hogy
magával ragadjon, és örülni fogok neki. A legelső nap, amikor
idejöttünk, láttam a tekintetedben a szerelmet. Nem kell
feleségül venned, csak szeress, valahányszor úgy érzed, hogy
kellek neked!
 Magához ölelt, és együtt néztük a vihart, amelyben a tél
harcolt a közeledő tavasszal, és ha csak átmenetileg is, de
fölülkerekedett. A dörgés és a villámlás lassan elvonult, én
pedig csodálatosan éreztem magam a karjában.
– Miért nem félsz tőlem? – kérdezte lágyan, miközben
nagy, erős keze a hátamat és a hajamat simogatta
– Paul… – kezdtem bizonytalanul. – Nem vagyok rossz, és
Chris sem az. Amíg bezárva tartottak bennünket, tényleg
mindent megtettünk, amit tudtunk. De közös szobában
voltunk, és egymás szeme előtt növekedtünk. A nagymama
listát készített a tilos dolgokról, amiben az is szerepelt, hogy
nem nézhetünk egymásra, és azt hiszem, ma már pontosan
tudom, miért
– Nem lett volna szabad megkérdeznem mit csináltatok.
Természetes, hogy egymásra kellett néznetek. Azért van az
embernek szeme.
– Sokáig éltünk bezárva, és rám egészen kicsi korom óta
lenyűgöző hatással van minden, ami szép. Ha csak azt látom,
hogy a nap fénye megcsillan egy rózsa szirmán, vagy olajfolt
fénylik ezer színben a vízen, máris csodálatos érzésem támad.
Ha pedig zenét hallok, különösen a kedvencemet, a
balettzenét, akkor napfényre, virágokra, friss levegőre sincs
szükségem. Olyankor bennem gyullad fény, és bárhol vagyok
is, az a hely márványpalotává válik, vagy nyílt, szabad
térséggé. Így történt a padláson is, ahol mindig megjelent
előttem egy sötét hajú férfi is, hogy együtt táncoljunk. Soha
nem érintettük meg egymást, pedig szerettük volna. Az arcát
sem láttam, bármennyire is vágytam rá, és csak egyszer
mondtam ki a nevét, de amikor felébredtem az álomból, már
nem emlékeztem rá.
Elnevette magát, és hosszú, finom ujjaival beletúrt a
hajamba.
– Milyen romantikus lélek vagy – mondta.
– Kinevetsz. Azt hiszed, még mindig gyerek vagyok, és úgy
érzed, ha megcsókolnál, nem lenne benne semmi izgató.
Villant a szeme, és elfogadta a kihívást – lassan, nagyon
lassan közel hajolt hozzám, és a szája óvatosan a számra
tapadt. Ó! Ilyen érzés hát, ha idegen csókolja meg az embert.
Bizsergés futott végig rajtam, és minden idegszálam – ami
nem is lehetett volna nekem, a „gyermeknek” – valósággal
szikrázott. Félve téptem ki magam a karjából, rettegve, hogy
mégis romlott vagyok, gonosz, az ördög ivadéka!
Chris is meg fog döbbenni, ha megtudja!
– Mi az ördögöt csinálunk? – kérdezte dühösen, csak
nehezen ocsúdva a tőlem nyert révületből. – Miféle ördögfióka
vagy te? Nagyon szép vagy, Catherine, de még csak gyerek. –
Mintha rájött volna a válaszra, a tekintete egy pillanatra
elsötétült. – Jól jegyezd meg, amit most mondok! Nem tartozol
nekem semmivel. Amit érted, a bátyádért és a húgotokért
teszek, azt magamtól, örömmel csinálom, és nem várok érte
semmilyen fizetséget. Semmilyet – érted?!
– De… de… – hebegtem zavartan. – Mindig utáltam, ha
éjszaka zuhogott az eső, erősen fújt a szél, itt pedig olyan
finom meleg van, és biztonságban érzem magam veled, a tűz
előtt.
 – Biztonságban? – kérdezte kötekedő hangon. – Azt hiszed,
biztonságban vagy, miközben az ölemben ülsz, és csókolózol
velem? Mit képzelsz, miből vagyok én?
– Ugyanabból, mint a többi férfi, csak sokkal jobból.
– Catherine – mondta a korábbinál sokkal lágyabb,
kedvesebb hangon Paul –, rengeteg hibát elkövettem már az
életemben, és ti hárman végre lehetőséget adtatok rá, hogy
valamennyit jóvátegyek belőlük. Azt akarom, hogy segítségért
sikolts, ha még egyszer így hozzád merek érni. Ha senki nincs
a közelben, akkor menekülj a szobádba, vagy kapj fel valamit,
és vágd a fejemhez!
– Jaj, és én még azt hittem, hogy szeretsz! – súgtam
elkeseredetten. Könnyek peregtek az arcomon, és ismét
kisgyerek voltam, aki a várakozásában szomorúan csalódik.
Milyen buta is voltam, hogy azt hittem, a szerelem kopogtat az
ajtómon. Paul szelíden felállított, és anélkül, hogy a kezét
levette volna a csípőmről, az arcomba nézett.
– Istenem, milyen szép és kívánatos vagy! – mondta nagyot
sóhajtva. – Ne kísérts, Catherine… a saját érdekedben!
– Nem kell, hogy szeress! – mondtam, és lehajtottam a
fejem, hogy legalább előrehulló hajam takarja az arcomat,
miközben szégyentelenül folytattam, amibe belekezdtem: –
Csak használj, ha ahhoz van kedved, és nekem az is elég lesz!
Hátradőlt a fotelben, és végre a kezét is elvette a
csípőmről.
– Catherine, meg ne halljam, hogy még egyszer ilyesmit
ajánlasz nekem! – szólt rám szigorúan. – Álomvilágban élsz,
nem a valóságban. Nem jó, ha a kislányok felnőtt játékot
játszanak! Őrizd meg magad annak a férfinak, akihez feleségül
fogsz menni, de az isten szerelmére, várj még! Ne siess, ne
vesd bele magad az első férfinak a karjába, aki megkíván!
Félve hátráltam el tőle, de nem hagyta, közelebb lépett
hozzám.
– Clairmont szemei ránk szegeződnek, te gyönyörű
gyermek, és mindenki vadul találgat. Eddig sem volt
makulátlan a hírem, úgyhogy az orvosi munkám, de a lelkem
és a lelkiismeretem érdekében is kérlek, tartsd távol magadat
tőlem. Közönséges férfi vagyok, nem szent.
Ismét hátrahőköltem, és mintha üldöztek volna,
lélekszakadva futottam az emeletre, hiszen kiderült, hogy
mégsem az a férfi, akire igazán vágyom. Nem ő, a szoknyák
után futkosó doktor fogja valóra váltani hűséges, odaadó,
örökké üde, tavaszi zöldben pompázó szerelemről szőtt
álmaimat!

Az iskola nagy, modern épület volt, fedett uszodával. Az

osztálytársaim helyesnek találtak, és azt mondták, hogy
furcsán beszélek, mint minden yankee. Nevettek is rajtam,
valahányszor olyan szót mondtam, amiben tisztán ejtett „a”
hang volt. Nem szerettem, ha nevettek rajtam, nem akartam
elütni tőlük. Ugyanolyan akartam lenni, mint mások, de
bármennyire próbáltam azonosulni velük, nem sikerült.
Hogyan is lehetett volna másképp? Anya tett azzá, amivé
lettem. Kívülálló voltam, és az iskolatársaim ezt éreztették is
velem.
Egyetlen hely volt, ahol igazán jól éreztem magam. A
tanítás végeztével rögtön buszra szálltam, és a balett-terembe
mentem. Az öltözőben a lányok, amíg készülődtek, minden
titkukat megosztották egymással. Gyakoriak voltak a tréfák, a
néha kifejezetten buja történetek. A szex ott volt a levegőben,
és pillanatonként éreztük a nyakunkban forró, követelőző
leheletét. A lányok azt tárgyalták, hogy vigyázzanak-e a
szüzességükre, őrizzék-e meg leendő férjüknek. Felöltözve
kell-e játszadozni a fiúkkal, vagy ruhátlanul, netán el lehet
menni egészen a legvégsőkig, és hogyan lehet megállítani egy
srácot, ha „ártatlanul, semmi helytelent sem akarva” már
egészen felizgatták?
Mivel sokkal okosabbnak éreztem magamat náluk, nem
kapcsolódtam be a vitába. Elképzeltem magamnak, hogy
elkerekedne a szemük, ha beszélnék nekik a múltamról, a
„semmiben” töltött éveimről, és arról, hogyan sarjadt ki
bennem a tiltott talajon fogant szerelem. Senkit sem
hibáztattam, csak azt, aki miatt az egész történt – anyát!
Egy nap izgatottan futottam a busztól hazáig, lázas
sietséggel, írtam neki egy hosszú, dühös levelet – aztán nem
tudtam, hová is küldhetném. Félreraktam arra az időre, amíg
megtudom a greenglennai címet. Azt nem akartam, hogy tudja,
hol lakom. Bár a gyámügyi eljárás során megkapta a hivatalos
értesítést, azon nem szerepelt Paul címe, csupán az, hogy
melyik bíró előtt kell megjelennie. Tudtam ugyanakkor, hogy
előbb-utóbb hallani fog rólam, és keserűen megbánja még,
amit elkövetett.
Mindennap vastag, kötött, gyapjú lábmelegítőben
kezdtünk, és addig gyakoroltunk a korlátnál, amíg a vérünk
vadul száguldott az ereinkben, és csak mikor már jócskán
izzadtunk, akkor szabadultunk meg a meleg holmitól. Hajunk,
amit öreg takarítónők módjára szorosan kontyba fogtunk a
tarkónkon, hamarosan szintén átnedvesedett, és
szombatonként, amikor nyolc-tíz órát dolgoztunk, kétszer-
háromszor is le kellett zuhanyoznunk. A korlát nem azért
kellett, hogy erősen belekapaszkodjunk, hanem csak ahhoz,
hogy megőrizhessük az egyensúlyunkat, és pontosan
begyakoroljuk a legmegfelelőbb, legkecsesebb testtartást.
Pliéket csináltunk, tendu-ket, glissé-ket, fondu-t, rond de jambe
a terre-t, egyik nehezebb volt, mint a másik. Néha egy-egy
forgástól a legszívesebben ordítani lett volna kedvem. Aztán
következett a frappe, a rond de jambe en l’air, a petité és a
grandé battlement, a developpe, és a többi bemelegítő
gyakorlat, amiknek az volt a feladatuk, hogy megnyújtsák,
erősítsék és rugalmassá tegyék az izmainkat. Később
otthagytuk a korlátot, és a terem közepén, támasz nélkül
ismételtük meg mindazt, amit addig gyakoroltunk.
És ez csak a könnyebbik része volt a dolognak. Miután
túljutottunk az alaplépéseken, a munka egyre nehezebbé, a
feladatok végrehajtása egyre nagyobb fájdalmat okozott.
Csodálatos érzés volt hallanom, hogy jó vagyok, sőt
egyenesen kiváló. Az egekig szárnyaltam, mert miközben
Georges a zongorát verte, és én egyik pliét a másik után
csináltam, arra gondoltam, mégis volt értelme annyit
gyakorolnom a padláson. És ott volt Julian!
Valami állandóan visszahúzta Clairmontba. Eleinte azt,
hittem, a hiúsága csalja vissza, az az élmény, hogy ámulva
körbeüljük, és ő a terem közepén virtuóz módon,
szemkápráztató sebességgel csinálja egyik pörgést a másik
után. Hihetetlen ugrótechnikája fittyet hányt a gravitáció
törvényeinek, és a grand jetét befejezve hihetetlenül lágyan,
puhán ért a talajra. Meg is mondta nekem, hogy számára csak
akkor ér valamit a tánc, ha izgalmat vihet bele.
– Hidd el, Cathy, mindaddig nem fogod tudni, milyen az
igazi balett, amíg nem jártál New Yorkban, és nem láttad, ott
hogyan csinálják! – mondta, és ásított egyet, mint aki
rettenetesen unatkozik. Sötét, csillogó szemét a vékony,
áttetsző anyagból készült gyakorlómezt viselő Norma Belle-re
emelte, én pedig gyorsan megkérdeztem tőle, hogy miért jön
vissza olyan gyakran Clairmontba, ha valóban New York a
legcsodálatosabb hely a világon.
– Azért, hogy meglátogassam a szüleimet – felelte
hangsúlyozott közömbösséggel. – Tudod, Madame az
édesanyám.
– Ó, ezt nem tudtam!
– Nem szoktam dicsekedni vele. – Kajánul, csodálatosan
lefegyverző romlottsággal a tekintetében rám mosolygott. –
Szűz vagy még? – kérdezte, és amikor azt feleltem, hogy
semmi köze hozzá, ismét elnevette magát. – Túl jó vagy erre az
isten háta mögötti helyre, Cathy – folytatta. – Más vagy, mint a
többiek. Magam sem tudnám megmondani, miért, de
melletted az Összes lány esetlennek, unalmasnak tűnik. Áruld
el, mi a titkod?
– És neked?
Elvigyorodott, és minden különösebb gondolkodás nélkül
a mellemre tette a kezét.
– Én egyszerűen csak remek vagyok – felelte. – A legjobb,
akit csak el lehet képzelni. Hamarosan az egész világ tudni
fogja. Dühösen söpörtem le magamról a kezét, jó erősen a
lábára léptem, és elhúzódtam tőle.
 – Hagyd abba!
Amilyen váratlanul beszorított a sarokba, ugyanolyan
hirtelen ott is hagyott, és közömbösen arrébb ment, és én csak
értetlenül bámultam utána.
A balett után rendszerint egyenesen hazamentem. Remek
szórakozás volt Paullal együtt lenni, ha éppen nem volt fáradt.
Anélkül, hogy megnevezte volna, beszélt a betegeiről, mesélt a
gyerekkoráról, hogy mindig orvosnak készült, akárcsak Chris.
Nem sokkal vacsora után elindult, hogy körbejárjon három
kórházat, amiből az egyik Greenglennában volt, én pedig
megpróbáltam segíteni a rendcsinálásban Hennynek, és
vártam, hogy hazajöjjön. Néha tévét néztünk, máskor elvitt
moziba.
– Mielőtt felbukkantatok volna, nem jártam moziba –
mondta.
– Soha?
– Szinte soha – pontosította a korábbi kijelentést. – Néha
találkozgattam ezzel-azzal, de amióta itt vagytok, semmire
sincs időm. Nem is tudom, mivel telik el.
– Azzal, hogy beszélgetsz velem – feleltem, ujjammal
játékosan körberajzolva simára borotvált állát. – Azt hiszem,
többet tudok rólad, mint bárkiről a világon, leszámítva Christ
és Carrie-t.
– Nem – felelte komorrá változott hangon. – Nem
mondtam el neked mindent.
– Miért nem?
– Mert fölösleges volna megismerned az összes, sötét
titkomat.
 – Én elmeséltem neked az összes sötét titkomat, és
mégsem fordultál el tőlem.
– Feküdj le, Catherine!
Felugrottam, csókot adtam kipirult arcára, és felszaladtam
a lépcsőn. A tetejére érve megfordultam, és láttam, hogy a
rövid, piros bébi doll alól kilátszó lábam egészen elbűvölte.
– És ne rohangálj előttem ilyen holmiban! – kiáltott
utánam. – Vegyél fel köntöst!
– Doktor, ezt a holmit te vetted nekem. Nem hiszem, hogy
azért, mert azt akartad, hogy eltakarjam magam. Úgy
gondolom, hogy éppen ebben akartál látni.
– Túl sokat gondolkodsz.
Reggelenként korán keltem, hat óra előtt, hogy együtt
reggelizhessek vele. Szerette, ha mellette voltam, és bár egy
szóval sem említette, anélkül is tudtam. Azt hiszem,
megpróbált kitérni előlem, de én nem engedtem. Úgy
döntöttem, neki kell megtanítania arra, amit tudni akarok.
A szobája a folyosó túlsó végén volt, az enyémmel
átellenben, de mégsem mertem éjszaka bemenni hozzá úgy,
ahogyan Chrishez. Rettenetesen vágytam Chris és Carrie után.
Azt hiszem, ha Paul nem lett volna, minden napomat
könnyekkel kezdem és nem erőszakkal az arcomra varázsolt
mosollyal.
– Mosolyogj a kedvemért, Catherine-em! – biztatott Paul
egy reggel, miközben komoran meredtem a tányéromon lévő
kukoricapehelyre és sonkás rántottára. Vágyakozást éreztem
a hangjában és idegesen kaptam fel a fejem.
 – Ne szólíts így többé! – szóltam rá indulatosan. – Chris
nevezett egy időben Lady Catherine-nek, és nem szeretem, ha
bárki más azt mondja, Catherine-em.
Nem válaszolt, szó nélkül letette az újságot, kiment a
garázsba, hogy a kórházba induljon. Keveset láttam, mint
ahogy soha nem kaptam eleget senkiből, aki igazán fontos volt
számomra. Csupán hétvégeken tudott fesztelenül viselkedni
velem, amikor Chris és Carrie is hazajött. Amikor
visszamentek az iskolába, valami közénk ereszkedett, és
csupán a szemében időnként felvillanó szikrák jelezték, hogy
vonzódik hozzám. Szerettem volna tudni, mi ennek az igazi
oka. Julia-ja emlékét akarja-e elűzni magától, ahogyan én Chris
emlékétől próbáltam menekülni?
Mindössze két héttel előző látogatása után Julian ismét
megérkezett New Yorkból, és ezúttal már nem is titkolta, hogy
azért, mért engem akart látni. Hízelgőnek találtam, és kicsit
féltem is tőle, hiszen ő sikeres táncos volt, míg én csak
reméltem, hogy egyszer az leszek. Öreg, rozsdás kocsival járt,
amiről azt mondta, hogy semmibe nem került neki, leszámítva
a ráfordított időt; mivel minden alkatrésze roncstelepről való.
– A tánc után azt szeretem a legjobban, ha kocsikkal
bíbelődhetek – mesélte. – Ha majd gazdag leszek,
luxuskocsikat fogok tartani, hármat-négyet, de az is lehet,
hogy hetet, a hét minden napjára.
Olyan fellengzősnek, nagyképűnek tűnt, amit mondott,
hogy nem tehettem mást, harsányan nevettem rajta.
– Olyan jól jövedelmez a tánc, hogy meg tudod csinálni? –
kérdeztem.
 – Majd ha eljutok oda, ahová akarok – felelte olyan hangon,
mintha nagy titkot árult volna el. Oldalra fordultam, és vonzó
profiljára néztem. Az orra nem volt igazán szép, a bőrének
sem ártott volna kicsivel több, szín, az ajka talán túlságosan is
telt és vörös, a kelleténél sokkal érzékibb volt. Arcának külön-
külön nem igazán tökéletes elemei azonban együtt
fantasztikusan jóképűvé tették.
– Cathy – kezdte, és hosszú pillantást vetett rám, miközben
a kocsi vadul zörögve haladt velünk tovább –, te biztosan
nagyon szeretnéd New Yorkot. Ott annyi mindent lehet
csinálni, rengeteg a látni- és tapasztalnivaló. A doktor, akinél
élsz, nem az édesapád, és nem kell mellette maradnod csak
azért, hogy a kedvében járj. Szánd rá magad, és gyere New
Yorkba, amilyen hamar csak tudsz! – Átkarolt, és közelebb
húzott magához. – Micsoda pár lenne belőlünk! – folytatta
lágy, behízelgő hangon, és csodálatos képekben ecsetelte,
milyen fantasztikus élet vár ránk, ha egyszer New Yorkban
leszünk. Pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a
védőszárnyai alatt a helyem, és természetesen az ágyában.
– Nem ismerlek – feleltem, és olyan távol húzódtam tőle,
amennyire csak lehetett. – Nem ismerem az eddigi életedet, és
te sem az enyémet. Nem vagyunk egyformák, és bár hízelgő,
hogy ennyit törődsz velem, félek is tőled.
– Miért? Nem foglak megerőszakolni.
Nem az erőszak volt az, amitől féltem. Igazából azt sem
tudtam, mi okozza a félelmemet, hacsak nem arról volt szó,
hogy mellette még jobban féltem magamtól, mint általában.
– Áruld el nekem, ki vagy te, Julian Marquet! – kértem. –
Mesélj a gyerekkorodról, a szüleidről! Magyarázd meg, miért
tekinted magadat Isten ajándékának a balett világa, és minden
nő számára, akivel csak összeakadsz!
Mielőtt válaszolt volna, hanyagul cigarettára gyújtott,
pedig nem lett volna szabad dohányoznia.
– Gyere el velem ma este, és akkor minden kérdésedre
választ kapsz!
Elértük a Bellefair Drive-on álló, nagy házat. Egy ideig
némán néztem a lenyugvó nap fényében vörösen csillogó
ablakokat. Halványan láttam Hennyt az egyik mögött, azt
figyelte, vajon ki parkolt le előttünk. Paulra gondoltam, még
inkább Chrisre, énem jobbik felére. Mit szólna vajon
Julianhez? Nem hittem, hogy különösebben tetszene neki, de
mégis igent mondtam, beleegyeztem az aznap esti randevúba.
Az első randevúm

Félve említettem meg Paulnak Juliant. Szombat este volt, Chris

és Carrie is hazajött, és úgy beszéltük meg, hogy moziba
megyünk. Ezért is akadozott annyira a nyelvem, amikor
bevallottam Paulnak, hogy randevút beszéltem meg Julian
Marquettel.
– Ma este, Paul, ha nem bánod – mondtam bocsánatkérő
hangon.
Fáradtan rám mosolygott, és azt mondta: – Azt hiszem,
éppen ideje, hogy elkezdj randevúkra járni. Nem sokkal
idősebb nálad, ugye?
– Nem – feleltem halkan, némileg csalódottan, mert egy
szóval sem tiltakozott.
Julian pontosan nyolckor jött értem. Új öltönyt viselt, a
cipője makulátlanul fénylett, rakoncátlan fürtjeit gondosan
hátrasimította, és olyan tökéletes udvariassággal viselkedett,
mintha kicserélték volna. Paullal kezet fogott, Carrie-hez
pedig lehajolt, és kedvesen arcon csókolta. Chris csak bámult
rá megütközve, mivel éppen biciklizett Carrie-vel, amikor
elmondtam Paulnak a nagy újságot, és így nem volt alkalma
felkészülni rá. Még amikor belebújtam a Julian által
udvariasan odatartott új tavaszi kabátomba, akkor is éreztem
a hátamban rosszalló pillantását.
Nagyon elegáns étterembe mentünk, ahol színes fények
cikáztak, és hangos rockzene szólt Julian meglepő
magabiztossággal olvasta végig az itallapot, és miután
megkóstolta a bort, amit a pincér kitöltött neki, elégedetten
bólintott, jelezve, hogy megfelelő a minősége. Számomra
mindez annyira új volt, hogy kezdtem kényelmetlenül érezni
magam, és féltem, nehogy hibát kövessek el. Julian illendően
felkínálta az étlapot, de annyira remegett a kezem, hogy
visszaadtam neki, és megkértem, hogy inkább ő válasszon.
Különben sem értettem semmit a francia szövegből, ő viszont
– az átolvasás és a rendelés gyorsaságából ítélve – igen. A
saláta és a főétel éppen olyan finomnak bizonyult, mint ígérte.
Új, mélyen kivágott, és a koromhoz képest túlságosan is
felnőttes ruhát viseltem. Elegánsnak, kifinomultnak akartam
látszani.
– Gyönyörű vagy – mondta, miközben én ugyanezt
gondoltam róla. Furcsa, különös érzés vett rajtam erőt, mintha
megcsaltam volna valakit. – Túlságosan is szép ahhoz, hogy
elásd magad itt, a világ végén, és hagyd, hogy anyám
hasznosítsa a tehetségedet. Nem vagyok szólótáncos, mint azt
korábban mondtam, Cathy! A kar második sorába osztottak
be. Imponálni akartam neked, de tudom, ha velem lennél, ha
párban táncolnánk, óriási sikerünk lenne. Van benned valami
különös vonzerő, amit nem éreztem eddig, bárkivel táncoltam
is. Természetesen neked is a balettkarban kellene kezdened,
de Madame Zolta egészen biztosan hamar rájön, hogy a
tehetséged messze felülmúlja a korodat és tapasztalatodat.
Vén varjú, de jó szeme van. Cathy, nekem rettenetesen nehéz
volt eljutnom odáig, ahol most vagyok, de neked meg tudnám
könnyíteni a dolgodat. Ha mögötted állok, hamarabb jutsz
előre, mint én annak idején. Nagyszerű páros lenne belőlünk.
A szépséged tökéletesen illik az én sötét kisugárzásomhoz, és
mi alkotnánk a legizgalmasabb párost. – Így beszélt, már-már
meggyőzve arról, hogy tökéletes vagyok, miközben a lelkem
mélyén pontosan tudtam, hogy távolról sem vagyok olyan
szenzációs, és végképp nem elég jó New Yorkba. Ott volt aztán
Chris is, akivel nem találkozhattam volna, ha New Yorkba
költözöm, és Carrie, akinek óriási szüksége volt rám a
hétvégeken. Paul pedig… éreztem, hogy szorosan az
életemhez tartozik.
Julian megetetett, megitatott, és táncolni vitt a parkettre.
Rockizni kezdtünk, de úgy, ahogy ott rajtunk kívül senki sem
tudott. Hamarosan mindenki abbahagyta a táncot, minket
figyelt, és nekünk tapsolt lelkesen. Szédülés fogott el a
közelségétől, és a vacsora közben megivott, szokatlanul sok
bortól. Hazafelé menet Julian elhagyatott, sötét kis utcába
hajtott, amit szerelmespárok kerestek fel, ha máshol nem
tudták kitombolni a szenvedélyüket. Én nem vágytam erre, és
nem is voltam felkészülve Julian hevességére.
– Cathy, Cathy, Cathy – súgta, és a nyakamat, a fülem tövét
csókolta, miközben keze a combomon kalandozott.
– Elég! – kiáltottam rá hevesen. – Ne csináld ezt! Nem
ismerlek még eléggé! Túlságosan is sietsz!
– Gyerekes vagy – válaszolta megütközve. – Hazarepültem
New Yorkból, csak hogy veled lehessek, és te még azt sem
engeded, hogy megcsókoljalak.
– Azonnal vigyél haza, Julian! – tört ki belőlem az indulat.
– Gyerek – morogta halkan, dühösen, és a slusszkulcsért
nyúlt, hogy beindítsa a kocsit. – Gyönyörű kis gyerek, aki csak
ahhoz ért, hogy felhúzza az embert. Térj észhez, Cathy! Nem
fogok örökké utánad rohangálni.
 A saját világomhoz tartozott, az én álomszép, tánccal teli
világomhoz, és hirtelen félelem tört rám, hogy esetleg
elveszítem.
– Miért nevezed magad Marquetnek, amikor édesapádat
Rosencoffnak hívják? – kérdeztem, és a slusszkulcsot
elfordítva kikapcsoltam a motort.
Elmosolyodott, kényelmesen hátradőlt az ülésen, és csak
aztán fordult felém, hogy válaszoljon.
– Rendben, beszélgessünk hát, ha azt akarod! Azt hiszem,
mi ketten sokban hasonlítunk egymásra, még ha ezt nem
szívesen vallod is. be. Madame és Georges valóban az anyám
és az apám, de soha nem úgy tekintettek rám, mint a fiukra,
különösen az apám nem. Georges önmaga meghosszabbítását
látja bennem. Úgy gondolta, ha nagy táncos leszek, az
semmiképp sem az én érdemem, csak azért történhet meg,
mert az ő fia vagyok, és az ő nevét viselem. Ennek az
ábrándjának vetettem véget, amikor megváltoztattam a
nevemet. Könnyen ment, mint általában az
előadóművészeknek.
– Tudod, hányszor baseballoztam én gyerekkoromban? –
kérdezte. – Egyszer sem! Hallani sem akartak róla. A futball
ugyanúgy szóba sem jöhetett. Különben is, annyit kellett
gyakorolnom a különböző pózokat és lépéseket, hogy amikor
befejeztem, már nem volt erőm semmire. Míg kicsi voltam,
Georges egyszer sem engedte, hogy apának szólítsam. Egy idő
után már akkor sem lettem volna képes úgy nevezni, ha
térden állva könyörög érte. Mindent megtettem, hogy
kivívjam az elismerését, de soha nem sikerült. Mindig talált
valami hibát abban, amit csináltam, és amitől nem váltam
igazán tökéletessé. Eldöntöttem hát, hogy a magam erejéből
jutok előre, és ha sikerül, senki nem fogja tudni, hogy ő az
apám és Marisha az anyám! Vigyázz, nehogy elfecsegd az
osztályban, mi az igazság! A többiek nem tudják. Hát nem
különös? Megmondtam, hogy óriási botrányt csapok, és soha
többé nem táncolok, ha csak egyszer is említeni merészeli
bárkinek, hogy van egy fia. Rettenetesen megijedt ettől, és
engedte, hadd intézzem csak a dolgaimat New Yorkban, mert
biztosra vette, hogy a neve nélkül nem fogok boldogulni.
Nekem azonban sikerült, és a segítsége sem kellett hozzá. Azt
hiszem, ez különösen bántja Most viszont te mesélj! Miért a
doktornál laksz, és nem a valódi szüleidnél?
– Meghaltak – válaszoltam, csodálkozva azon, hogy ez
egyáltalán érdekli. – Dr. Paul apám barátja volt, és magához
vett bennünket. Sajnált, és nem akarta, hogy árvaházba
kerüljünk.
– Szerencséd volt – állapította meg szomorúan. – Én soha
nem leszek ilyen szerencsés. – Felém hajolt, míg végül a
homlokunk szorosan összeért, az ajkunk egészen közel volt
egymáshoz, és éreztem az arcomon forró leheletét. – Cathy,
semmi rosszat nem akarok mondani vagy csinálni neked.
Szeretném, ha kiderülne, hogy a legnagyobb kincs vagy, ami
kijutott nekem az élettől. Tizenharmadik vagyok egy balett-
táncos dinasztia tagjainak a sorában, akiknek a többsége
táncosnőt vett feleségül. Mit gondolsz, mit érzek, valahányszor
ez az eszembe jut? Sejtheted, hogy nem vagyok tőle igazán
boldog. Tizennyolc éves koromban mentem New Yorkba,
februárban betöltöttem a húszat, és még mindig nem lett
belőlem sztár. Veled viszont az lehetnék. Be akarom
bizonyítani Georges-nak, hogy én vagyok a legjobb, és sokkal
jobb, mint amilyen ő valaha is volt. Senkinek nem mondtam
még el, hogy fiatal koromban, amikor egy nehéz motort
próbáltam fölemelni, megsérült a hátam. Rendszeresen rám
tör a fájdalom, de tovább táncolok. Nem csak arról van szó,
hogy kicsi vagy, és könnyű. Ismerek nálad kisebb és könnyebb
táncosnőket is, de valahogy egyiket sem olyan könnyű
fölemelni, mint téged. Talán attól van, hogy pontosan
belesimulsz a kezembe… Mindegy, bárhogy csinálod is, éppen
rád van szükségem. Gyere velem New Yorkba, Cathy! Kérlek!
– Nem élsz vissza a helyzeteddel, ha beleegyezem?
– Az őrangyalod leszek.
– New York olyan hatalmas…
– Én úgy ismerem, mint a tenyeremet, és hamarosan te is
könnyedén el fogsz igazodni benne.
– Mi lesz a bátyámmal és a húgommal? Nem akarom itt
hagyni őket.
– Előbb-utóbb meg kell tenned. Minél tovább maradsz,
annál nehezebb lesz megválnod tőlük. Légy felnőtt, Cathy, és a
magad ura! – Keserűen, komor arccal elfordult tőlem, én pedig
megsajnáltam, és meghatódtam attól, amit mondott,
– Lehetséges. Hadd gondolkozzam még! – kértem.
Chris a hálószobám előtti felső teraszon ült, egy szál
pizsamában, a válla meggörnyedve, amikor hazaértem. Úgy
éreztem, muszáj odamennem hozzá.
– Milyen volt? – kérdezte, anélkül, hogy rám nézett volna.
– Elég jó – feleltem idegesen, és nem tudtam mit csinálni a
kezeimmel. – Bort ittunk a vacsorához, és azt hiszem, Julian
becsípett egy kicsit. Talán én is.
 Felém fordult, és a szemembe nézett.
– Nem tetszik nekem, Cathy! Jobban szerelném, ha New
Yorkban maradna, és békén hagyna téged. Ahogy a
társulatotokban lévő fiúktól és lányoktól hallom, Julian
annyira kisajátított magának, hogy más nem is mer táncolni
veled. New Yorkból jött, Cathy! Azok az ottani srácok
megszokták, hogy gyorsan célt érjenek, te pedig csak tizenöt
éves vagy! – Közelebb lépett hozzám, és körém fonta a karját
– Kivel randevúzgatsz? – kérdeztem elszorult torokkal. –
Nehogy azt mondd, hogy nem találkozol lányokkal!
Arcát az arcomhoz szorította, és úgy válaszolt.
– Egyetlen olyan lánnyal sem találkoztam, aki hozzád
fogható lenne.
– A tanulás? – kérdeztem, remélve, hogy sikerül
elterelnem magamról a gondolatait.
– Nincs vele különösebb gond. Ha sikerül elfelejtkeznem
mindarról, ami az egyetemen vár rám – általános anatómia,
sejtanatómia, ideganatómia –, akkor még élvezem is az
előkészítőt.
– Mit csinálsz a szabad idődben?
– Milyen szabad időről beszélsz? Ha jól kiizgulom
magamat miattad, akkor már nem is marad. Szeretem az
iskolát, Cathy, és tényleg nagyon élvezném, ha nem te járnál
állandóan az eszemben. Alig várom a hétvégeket, amikor
ismét láthatlak benneteket.
– Jaj, Chris… Próbálj meg elfelejteni, és találni helyettem
valaki mást! – mondtam, de elég volt belenézni a szemébe,
hogy lássam, ami valamikor régen elkezdődött, azt nem lesz
könnyű befejezni.
 Nekem kellett találnom valakit, hogy megértse, vége,
örökre vége!
Julian legközelebbi látogatására jó előre felkészültem, és
amikor randevút kért tőlem, egy pillanatig sem haboztam. A
mozi, és az egyik klubban megivott üdítő és sör után ismét a
szerelmesek utcájába hajtott, ami feltehetően egyetlen
városból sem hiányozhat. Ezúttal kicsit többet engedtem meg
neki, mint a puszta csókot, de túl hamar kezdett el zihálni,
forrósodott fel a lehelete, és olyan magabiztosan nyúlt
hozzám, hogy bár nem akartam, mégis kénytelen voltam
válaszolni neki. Hanyatt döntött az ülésen, én viszont
megijedtem attól, amire készült, és a táskámat felkapva,
püfölni kezdtem vele a fejét.
– Elég! Figyelmeztettelek, hogy ne siess ennyire!
– Te akartad! – válaszolta dühösen. – Hagyod, hogy
begerjedjek, aztán meg elküldesz. Utálom, ha valaki csak
incselkedik.
Chris jutott eszembe, az, ami annak idején vele történt, és
elsírtam magara.
– Julian, kérlek! Isten bizony, nagyon kedvellek, de te nem
is akarsz lehetőséget adni nekem arra, hogy beléd szeressek.
Ne rohanj le ilyen hevesen, kérlek!
Elkapta a karomat, durván a hátam mögé csavarta, és én
még hevesebb sírásba kezdtem, annyira fájt. Azt hittem, el
fogja törni, de amikor már éppen sikoltani akartam, elengedte.
– Nézd, Cathy! Félig máris szerelmes vagyok beléd, de
nincs az a lány, akinek megengedném, hogy az orromnál fogva
rángasson, mint valami vidéki bunkót. Bármikor találok olyan
lányt, aki nem csinál ekkora ügyet a dologból, úgyhogy nem
kellesz annyira, mint gondolnád.
Persze hogy nem kellettem neki. Senkinek sem kellettem,
kivéve Christ és Carrie-t, bár ahogy Chris akart, az nem volt
helyes. Anya torzította el az érzelmeit, és eljutott odáig, hogy
már nem tudott lemondani rólam. Képtelen voltam ezt
megbocsátani anyának. Úgy éreztem, meg kell fizetnie
mindazért a rosszért, amit okozott.
Lefekvés után még sokáig gondolkodtam, mivel
okozhatnám a legnagyobb fájdalmat neki, hogyan fizethetne
meg a legdrágábban. Nem pénzzel, hiszen abból bőven volt
neki. Olyasmit kellett találnom, amit a pénznél is sokkal
többre tartott. Két dolog jutott eszembe – a jó híre, amit
némileg megtépázott a félnagybátyjával kötött házassága, és
fiatal férje. Mindkettőnek legfeljebb az emléke marad meg
neki, mire végzek vele – döntöttem el magamban.
Aztán hevesen esni kezdett, és a zápor dobolásától
elaludtam. Gyűlöltem, ha olyan közelről kellett hallgatnom az
eső dobolását, mint amikor be voltunk zárva. Mennyivel
rosszabbul éreztük magunkat, ha esett, a szoba levegője
hideggé és nyirkossá vált, a padláson pedig lehangoló sötétség
ásított felénk.
Felriadva álmatlanul hánykolódtam egy darabig, aztán
fölkeltem, és magamra kaptam egy könnyű, áttetsző köntöst.
Anélkül, hogy gondolkoztam volna, mit teszek, Paul
szobájához osontam, és halkan benyitottam hozzá. Az
éjjeliszekrényen álló ébresztőóra hajnali kettőt mutatott, de
még nem volt otthon! Rajtam kívül senki nem volt a házban,
csak Henny, az-épület túlsó végén, a konyha melletti
szobájában.
Paul érintetlen ágyára néztem, és elkeseredetten
csóváltam a fejem, arra gondolva, hogy Chris mindenáron
orvos akar lenni. Egyetlen nyugodt éjszakája sem lesz. Az eső
változatlan hevességgel dobolt tovább a tetőn. Esős
éjszakákon gyakoriak a balesetek – jutott eszembe. És ha
történt valami Paullal? Esetleg meg is halt! Mi lesz velünk
nélküle?! Paul! Paul! – sikoltottam legbelül, és a lépcsőn
lerohanva a nappali nagy franciaablakához futottam, remélve,
hogy meglátom fehér kocsiját, amint a ház előtt parkol, vagy
éppen befordul az útról. Istenem – imádkoztam –, ne engedd,
hogy baleset érje! Kérlek, nagyon kérlek, ne vedd el őt is,
ahogy apát elvetted!
– Cathy, miért nem vagy még az ágyban?
A kérdés hallatán megpördültem – Paul a kedvenc
foteljében ült, és nyugodtan cigarettázott a sötétben. Annyi
fény szűrődött be csak a szobába, hogy lássam, a vörös köntös
van rajta, amit karácsonyra kapott tőlünk. Óriási
megkönnyebbülés volt épen, egészségesen látni!
– Valami baj van, Catherine?
Baj? Miért szólított Catherine-nek éjszakánként, ha
kettesben voltunk, és csak nap közben Cathynek? Minden baj
volt! A greenglennai lapok, és a virginiai, amire előfizettem és
a balettiskolába kértem, részletesen beszámoltak arról,
milyennek tervezi Mrs. Bartholomew Winslow a greenglennai
„téli” otthonát. Nagytatarozásba kezdtek, hogy újjávarázsolják
a férje szülőházát. Mindenből csak a legjobbat az én drága
anyámnak! Veszekedős hangon támadtam Paulra, bár magam
sem igazán tudtam, miért.
– Mióta vagy itthon?! – kérdeztem éles, követelőző hangon.
– Annyira aggódtam miattad, hogy aludni sem tudtam, és te
közben itt voltál, egész idő alatt! Nem etted meg a vacsorádat,
ahogy az előzőt sem, és hiába ígérted meg, nem vittél moziba!
Korán elkészültem a leckémmel, fölvettem a legszebb
ruhámat, és vártalak, de te megfeledkeztél rólam!
Sokáig nem válaszolt, és csak amikor ismét támadni
akartam, akkor szólalt meg halkan: – Látom, nagyon csalódott
vagy. Az egyetlen, amit felhozhatok a mentségemre, hogy
orvos vagyok, és az orvos soha nem rendelkezik szabadon az
idejével. Sajnálom, hogy elfelejtkeztem a moziról, és
bocsánatot kérek, amiért nem hívtalak fel, és nem
figyelmeztettelek, hogy egy sürgős eset miatt nem tudok a
megbeszélt időben hazajönni.
– Elfelejtetted! Hogy tudtál elfelejtkezni róla? Tegnap nem
vetted meg, amit felírtam, és este, miután már órákig vártalak,
arra gondoltam, talán elmentél valahova a samponért, de
neked eszedbe sem jutott!
– Csak azt tudom mondani, hogy sajnálom. Néha mással is
törődnöm kell, nemcsak a mozival és a samponoddal.
– Most gúnyolódsz?
– Igyekszem megőrizni az önuralmamat. Nem ártana, ha te
is azt tennéd!
– Nem vagyok bolond! – kiabáltam. Paul éppen olyan volt,
mint anya – nyugodt, kiegyensúlyozott, nem úgy, mint én!
Egyszerűen nem törődött azzal, amit mondtam. Ezért tudott
ülni, és szótlanul nézni rám! Nem érdekelté, hogy megszegte
az ígéretét – ahogy anyát sem! Fölemelt kézzel rontottam neki,
de elkapta a csuklómat, és mélységes megdöbbenéssel nézett
a szemembe.
– Képes lennél megütni, Catherine? – kérdezte. – Egy
elmaradt mozi annyira kihoz a sodrodból, hogy képtelen vagy
megérteni, miért feledkezhettem meg róla? Kérj szépen
bocsánatot a kiabálásért, mint ahogy én is bocsánatot kértem,
mert csalódást okoztam neked!
Ami bántott, több volt egyszerű csalódásnál. Nem
bízhattam rá magam senkire, kivéve Christ, az egyetlent, aki
soha nem felejtette el, ha valamit kértem tőle.
Mintegy álomból ocsúdva hevesen összerázkódtam. Miféle
ember vagyok én? – kérdeztem magamtól. Olyan lennék, mint
anya, aki feltétlenül meg akarja kapni, amire vágyik,
függetlenül attól, milyen árat fizetnek érte mások? Pault
büntetem azért, amit anya tett, és amihez neki semmi köze.
– Sajnálom, hogy rád kiabáltam. Igazán sajnálom –
mondtam őszintén.
Szemben ült velem, egy szót sem szólt, de tudtam, hogy
szüksége van rám, és fájdalmat okoztam neki.
– Ma anyámról olvastam – mondtam szomorúan –, és egy
házról, amit rendbe hozat és átalakíttat. Mindig megkap
mindent, amit akar, nekem pedig semmi sem sikerül. Ezért
voltam olyan undok, és feledkeztem meg mindarról, amit
értünk tettél. – Szégyentől égő arccal pár lépést hátráltam.
– Mióta vagy itthon?
– Fél tizenkettő óta – felelte. – Megettem a salátát és a
sültet, amit Henny a sütőben hagyott, de túl fáradt voltam,
hogy aludni tudjak. Azt sem szeretem, ha az eső ilyen erősen
dobol a tetőn.
– Azért, mert magányosnak érzed magad, mintha be lennél
zárva?
Halványan elmosolyodott: – Igen, nagyjából úgy. Honnan
tudtad?
Rá volt írva az arcára, hogy mit érez, mire gondol. Ismét
Julia járt az eszében, a halott felesége. Valahányszor rá
gondolt, mindig szomorú lett. Odamentem hozzá, és
önkéntelenül is megsimogattam az arcát.
– Miért kell annyit dohányoznod? – szóltam rá. – Hogyan
mondhatod a betegeidnek, hogy dobják el a cigarettát,
miközben te vadul szívod?
– Honnan tudod, mit mondok a betegeimnek? – kérdezte
azon a halk, szelíd hangon, amitől mindig bizsergés futott
végig a gerincemen. Idegesen fölnevettem, és azt feleltem,
hogy mivel nem mindig zárja be gondosan a rendelő ajtaját,
néha, amikor a hallban vagyok, akaratom ellenére is még
hallom, miről beszélnek odabenn.
– Néha egészen úgy viselkedsz, mint a feleség. Biztos vagy
benne, hogy tényleg olyan rettenetesen nagy szükséged van
arra a samponra?
Kigúnyolt, és ettől ismét méregbe jöttem.
– Egyszerűen csak spórolni akartam, de ezentúl nem
foglak megkérni, hogy bármit is vegyél nekem!
– Catherine! Utálj nyugodtan, ha nagyon akarsz, fizettesd
meg velem az összes szenvedésedet, és akkor talán nyugodtan
fogsz aludni, nem sikoltozol, és nem szólongatod álmodban
anyádat.
 – Kiabálni szoktam a nevét? – kérdeztem, nagyon
megdöbbenve azon, amit mondott.
– Igen. Rengetegszer hallottam, hogy anyádat hívod. – Paul
tekintetén látszott, hogy nagyon sajnál. – Ne szégyelld magad,
amiért emberi módon viselkedsz!
Nem akartam folytatni a témát, ezért közelebb léptem, és
azt mondtam: – Julian megint itt van. Miután tegnap becsaptál,
ma este elmentem vele szórakozni. Szerinte olyan jó vagyok
már, hogy New Yorkban lenne a helyem. Azt mondja, a
balettmesterénél, Madame Zoltánál gyorsabban fejlődnék,
mint az édesanyjánál. Úgy érzi, nagyszerű pár lenne belőlünk.
– Te hogy gondolod?
– Én korainak tartom még, hogy New Yorkba menjek –
feleltem halkan –, de olyan határozott, hogy néha hiszek neki.
– Ne siesd el a dolgot, Catherine! – figyelmeztetett. – Julian
nagyon jóképű fiatalember, tíz embernek is elegendő
nagyképűséggel megáldva. Használd a józan eszed, és ne
engedd befolyásolni magadat, lehet, hogy csak ki akar
használni!
– Minden éjszaka arról álmodom, hogy New Yorkban lépek
fel, és látom anyámat a nézőtéren, amint hitetlenkedve engem
bámul. Meg akart ölni. Azt akarom, hogy táncolni lásson, és
rájöjjön, hogy hasznosabb, értékesebb vagyok nála!
Paul arca idegesen megvonaglott.
– Miért ilyen fontos neked a bosszú? – kérdezte. – Azt
hittem, ha magamhoz veszlek benneteket, és mindent
megteszek értetek, ami tőlem telik, akkor békét és
megnyugvást találtok. Képtelen vagy megbocsátani és
felejteni? Ha nekünk, esendő embereknek létezik egyáltalán
esélyünk arra, hogy az isteni kegyelem állapotába jussunk,
akkor is csak úgy, hogy megtanulunk felejtem és
megbocsátani.
– Éppolyan vagy, mint Chris – feleltem keserűen. – Könnyű
neked megbocsátásról és felejtésről papolni, hiszen nem voltál
áldozat, én viszont igen. Elveszítettem az öcsémet, aki olyan
volt számomra, mintha a saját gyerekem lenne. Szerettem
Coryt, de megölte. Gyűlölöm ezért! Tízmillió okom van rá,
hogy gyűlöljem, úgyhogy ne beszélj nekem megbocsátásról és
felejtésről! Fizetnie kell azért, amit tett! Hazudott nekünk, a
leggaládabbul becsapott bennünket! Eltitkolta előlünk, hogy a
nagyapánk meghalt, kilenc végtelenül hosszú hónapig tartott
még bezárva bennünket, és fokozatosan meg akart mérgezni
mindnyájunkat! Ne biztassál hát, hogy felejtsek, és bocsássak
meg neki! Nem tudom, hogyan lehet felejteni és megbocsátani,
csak azt, hogyan kell gyűlölni! Neked fogalmad sincs arról,
milyen is a valódi gyűlölet!
– Nincs? – kérdezte furcsa, üresen kongó hangon.
– Nincs. Nem tudod, milyen az.
Elsírtam magam, Paul pedig értem nyúlt és a térdére
ültetett. Úgy vigasztalt, mint egy igazi apa – megnyugtató, apró
csókokkal, szelíd simogatással.
– Nekem is megvan a magam története, Catherine –
mondta. – Talán az sem kevésbé szörnyű, mint a tiéd.
Várakozva néztem rá, nekidőlve erős karjának.
– Julia-ról és Scottyról akarsz mesélni?
– Igen – felelte, különös merevséggel a hangjában.
Tekintete az esőverte ablakra meredt, keze a kezemet
szorította. – Ha azt hiszed, csak anyád követ el bűnt azok ellen,
akiket szeret, tévedsz. Mindennap előfordul ilyesmi. Néha a
kapzsiság az oka, sokszor egészen más. – Kis szünetet tartva
felsóhajtott, aztán folytatta. – Remélem, ha meghallgattad a
történetemet, lefekszel, és holnap úgy ébredsz, hogy többé
nem lesz benned bosszúvágy. Ha mégis, akkor több fájdalmat
fogsz okozni magadnak, mint bárki másnak.
Nem hittem, mert nem is akartam hinni, amit mondott,
rettenetesen kíváncsi voltam azonban arra, hogyan halt meg
ugyanazon a napon Julia és Scotty is. Miután belekezdett a
történetbe, hirtelen félelem vett rajtám erőt, és gyerekesen
összeszorítottam a szemem, mert nem akartam újabb
fájdalmat azon kívül, amit egy kisfiú halála miatt már amúgy is
éreztem. Paul látta ezt, de nem hagyta abba a történetet,
végigmondta, hogy megmentsen, mintha bármi is
megmenthetett volna.
– Julia-val gyerekkorunktól szerettük egymást. Soha nem
volt barátja rajtam kívül, és nekem sem más barátnőm. Julia
hozzám tartozott, és ezt egyértelműen értésére adtam az
összes fiúnak. Nem hagytam, hogy akár ő, akár én
megtapasztaljuk, milyenek a többiek, és ez óriási hiba volt.
Elég ostobák voltunk, hogy azt higgyük, a szerelmünk örökké
fog tartani.
– Mindig együtt voltunk, szerelmes leveleket írogattunk,
pedig csak pár háznyira laktunk egymástól. Julia, ahogy nőtt,
úgy lett egyre szebb. A világ legszerencsésebb fickójának
gondoltam magam, ő pedig azt hitte, hogy tökéletes vagyok.
Kölcsönösen bálványoztuk egymást. Magától értetődő volt
számunkra, hogy ő lesz a legtökéletesebb orvosfeleség, én a
legtökéletesebb férj, és lesz három gyönyörű gyermekünk.
Julia-nak nem voltak testvérei, a szülei rajongásig szerették.
Imádta az édesapját, nekem pedig azt mondta, hogy pontosan
olyan vagyok. – Paul hangja egészen mélyről jött, mintha a
beszéd mérhetetlen fájdalmat okozott volna neki.
– Tizennyolc éves volt, amikor eljegyeztem, én pedig
tizenkilenc. Elkezdtem az egyetemet, de egyfolytában rá
gondoltam, és idegeskedtem, hátha szemet vet rá valaki.
Féltem, ha nem házasodunk össze, el fogom veszíteni. Így
aztán egy év múlva a feleségem lett.
A hangja még keserűbbé vált, a tekintete a távolba révedt,
karja az addiginál is szorosabban ölelt.
– Sokat csókolóztunk, és állandóan egymás kezét fogtuk,
de nem engedte, hogy igazán intim módon közeledjem hozzá.
Azt mondta, várnunk kell az esküvőig. Nekem volt már
szexuális élményem, bár nem sok. Szűzen jött hozzám, és azt
hitte, én is az vagyok. Komolyan vettem a házassági esküt, és
olyan férje akartam lenni, aki mellett boldognak érzi magát.
Nagyon szerettem. A nászéjszakánkon bevonult a
fürdőszobába, hogy levetkőzzön. Hosszú, fehér hálóingben
jelent meg, és az arca is hófehér volt. Rögtön láttam rajta, hogy
rettenetesen fél, de azzal biztattam magam, hogy gyöngéd
szerelmes leszek, és akkor majd felenged benne a feszültség.
– Nem talált örömet a szexben, Cathy! Mindent megtettem,
amit lehetett, hogy felébresszem benne a vágyat, de csak
feküdt mozdulatlanul, a rémülettől tágra nyílt szemmel, és
amikor megpróbáltam levenni róla a hálóingét, sikoltozni
kezdett. Felhagytam a próbálkozással, és arra gondoltam,
hogy majd a következő éjszaka sikerül, hiszen azt kérte, ne
siessek, adjak időt neki. Másnap éjjel ugyanaz történt, sőt
rosszabb. „Miért nem vagy képes egyszerűen csak feküdni, és
szorosan magadhoz ölelni? – kérdezte könnyes szemmel. –
Miért kell, hogy olyan undorító legyen?”
– Magam is éretlen voltam még, és nem tudtam, hogyan
viselkedjem. Szerettem, kívánom, és a végén
megerőszakoltam – legalábbis később ezt mondta. Bármi
történt is azonban, szerettem. Életem nagyobbik részét az
iránta érzett szerelem töltötte ki, és képtelen voltam elhinni,
hogy rosszul választottam. Elkezdtem hát a szeretkezésről
szóló könyveket olvasni, és minden technikát bevetettem,
csak hogy felkeltsem benne a vágyat, elérjem, hogy ő is
kívánjon, de ettől csak még jobban megriadt. Az egyetem
elvégzése után inni kezdtem, és ha úgy éreztem, hogy
szükségem van rá, mindig találtam nőt, aki örömmel
beengedett az ágyába. Múltak az évek, de ugyanolyan
távolságtartó maradt, mint kezdetben. Takarította a házat,
mosta a holmimat, vasalta az ingeimet és gondosan felvarrt
rájuk minden leesett gombot. Olyan szép volt, olyan kívánatos,
és olyan közeli, hogy néha erőszakkal kényszerítettem a
szeretkezésre, még ha sírt is utána. Egy idő után kiderült, hogy
terhes, amitől én nagyon boldog lettem, és azt hittem, hogy ő
is az. Nem volt még jobban szeretett, jobban kényeztetett
gyermek, mint az én fiam, aki szerencsére olyannak született,
hogy a túlzott szeretet és rajongás sem tudta elrontani.
Félve a szörnyűségtől, ami következni fog, szorosabban
bújtam hozzá, Paul hangja pedig még mélyebbre szállt.
– Scotty születése után Julia világosan közölte, hogy eleget
tett a kötelességének, világra hozta a fiamat, és azt akarja,
hogy egyszer és mindenkorra hagyjam békén. Örömmel
teljesítettem a kérését, de rettenetesen bántott a dolog.
Beszéltem az édesanyjával, aki – bár nem mondta el nyíltan –
jelezte, hogy Julia múltjában sötét, keserű titok lappang. Még
csak négyéves volt, amikor az unokatestvére valami
szörnyűséget művelt vele. Soha nem tudtam meg, hogy
pontosan mi történt, de bármi volt az, egy életre
meggyűlöltette a feleségemmel a testi szerelmet. Javasoltam
neki, hogy keressünk fel házassági tanácsadással foglalkozó
orvost vagy pszichológust, de szégyellt elmenni bármelyikhez
is, és egyre csak azt hajtogatta, miért nem vagyok képes békén
hagyni.
– Végül egészen békén hagytam – folytatta. – Egy férfi, ha
akarja, mindig talál nőt. Az én rendelőmben is dolgozott egy
csinos asszisztens, aki egyértelműen értésemre adta, hogy
örömmel az enyém lesz. Hét évig tartott a viszonyunk, és
mindketten olyan diszkrétek voltunk, hogy senki nem szerzett
róla tudomást. Aztán egy nap azzal fogadott, hogy
másállapotban van. Nem hittem neki, hiszen korábban azt
mondta, rendszeresen tablettát szed. Azt sem fogadtam el,
hogy a gyermeknek én vagyok az apja, mert tudtam, hogy más
szeretői is voltak. Megmondtam hát, hogy nem válok el a
feleségemtől, és nem kockáztatom meg, hogy elveszítsem
Scottyt egy gyermekért, akinek talán nem is én vagyok az apja.
Rettenetesen dühös volt, hogy elváltunk.
– Aznap este, amikor hazamentem, egy addig tökéletesen
ismeretlen feleség fogadott. Julia vadul nekem rontott,
mondván megcsaltam, pedig minden tőle telhetőt megtett, és
megszülte a fiamat, akire annyira vágytam. Én viszont
becsaptam, megszegtem az eskümet, és nevetségessé tettem
az egész város előtt. Azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát,
és egyre csak azt sikoltozta, hogy megfizetek azért amit
tettem. Nagyon sajnáltam. Korábban is fenyegetőzött már
öngyilkossággal, de még csak kísérletet sem tett rá.
– Azt hittem, ez a veszekedés segít a kapcsolatunk
tisztázásában. Julia többször nem beszélt a hűtlenségemről,
sőt gyakorlatilag egyáltalán nem beszélt, leszámítva azokat az
alkalmakat, amikor Scotty is jelen volt, mert azt akarta, hogy
normális otthona legyen, látszólag boldog szülőkkel.
Mérhetetlenül szerette a fiát.
– Eljött a június, Scotty harmadik születésnapja. Julia zsúrt
rendezett a számára, és hat kis vendéget hívott meg, akiket
természetesen az édesanyjuk is elkísért. Szombat volt, otthon
maradtam, és hogy megnyugtassam Scottyt, akit rettenetesen
lázba hozott a vendégség, előre odaadtam neki az
ajándékomat, egy vitorlást, a hozzá illő matrózruhával. Együtt
jöttek le az emeletről Julia-val, aki kék voálszövet ruhát viselt,
dús barna haját pedig kék szalaggal fogta össze. Scotty egyik
kezével az anyjába kapaszkodott, a másikban pedig a vitorlást
fogta. Julia azt mondta, nem tudja, elég lesz-e az édes
sütemény annyi gyereknek, és mivel úgyis olyan szép idő van,
elsétálnak a legközelebbi üzletbe, hogy vegyenek még pár
dobozzal. Felajánlottam, hogy elviszem őket kocsin, de
visszautasította, mondván, maradjak csak otthon, hátha
valamelyik vendég a megbeszélt időpontnál előbb érkezik.
Leültem hát az utca felőli teraszon, és vártam. Bent az
ebédlőasztal már szépen meg volt terítve, a mennyezetről
léggömbök és egyéb díszek lógtak, Henny is elkészült a
hatalmas születésnapi tortával.
 – Délután kettő körül szállingózni kezdtek a vendégek, de
Julia és Scotty nem volt sehol. Aggódni kezdtem miattuk,
úgyhogy kocsiba ültem, és az üzlethez hajtottam, remélve,
hogy valahol útközben találkozni fogok velük. Sehol nem
láttam őket. Megkérdeztem az édességbolt eladóit, hogy
jártak-e ott, de mindegyik azt válaszolta, hogy nem. Akkor már
nagyon meg voltam ijedve. Az utcákat jártam, és a járókelőket
kérdezgettem, nem láttak-e kék ruhás nőt matrózruhás
kisfiúval. Négy-öt emberrel is beszéltem, mielőtt egy bicikliző
fiúra akadtam, aki emlékezett a kék ruhás asszonyra a hóna
alatt vitorlást cipelő kisfiúval, és meg is mutatta, merre
mentek.
– A folyó felé indultak! Olyan gyorsan hajtottam,
amennyire csak lehetett, a kocsiból kiszállva vadul rohantam
le a vízhez a poros ösvényen, és közben reszkettem, nehogy
későn érkezzem. Azzal nyugtattam magam, hogy Scotty is
azonnal ki akarta próbálni a vízen a vitorlását, akárcsak én,
amikor még gyerek voltam. Vadul kalimpáló szívvel értem, le a
partra. Ott voltak mindketten – arccal lefelé lebegtek a víz
színén. Julia szorosan átölelte Scottyt, aki nyilván megpróbált
szabadulni a szorításából, és a víz elsodorta tőlük a vitorlást.
Kék szalagja kioldódott, és a haja szétterülve úszott a
térdmagasságig érő vízen.
A torkomat fojtogató iszonyattól hangosan felnyögtem, de
meg sem hallotta, folytatta, amibe belekezdett: – Pár
másodperc telhetett csak belé, és már mindkettőjüket a
karomban tartottam és kivittem a partra. Julia alig élt már,
Scotty viszont halottnak látszott, így először őt próbáltam
életre kelteni. Mindent megtettem, hogy kipréseljem a
tüdejéből a vizet, de hasztalan. Utána Julia következett, és nála
sikerült elemem annyit, hogy köhögni kezdjen, és
visszaöklendezze a vizet. A szemét akkor sem nyitotta ki, de
legalább lélegzett. Beemeltem őket a kocsiba, és a
legközelebbi kórházba vágtattam velük, ahol a kollégák
mindent megtettek azért, hogy Julia életét megmentsék, de
nem sikerült. Ugyanúgy, ahogy én sem voltam képes életre
kelteni Scottyt.
Paul kis szünetet tartott, és mélyen a szemembe nézett.
– Hát ez az én történetem annak a lánynak, aki azt hiszi,
hogy egyedül ő szenvedett, rajta kívül senkit nem ért igazi
veszteség. Gyászolok én is, akárcsak te, és közben a bűntudat
mardos. Látnom kellett volna, hogy Julia lelki egyensúlya
felbomlott. Néhány nappal Scotty születésnapja előtt a Médeát
láttuk a tévében, és óriási érdeklődéssel nézte, bár általában
nemigen szerette a televíziót. Ostoba voltam, hogy nem jöttem
rá, mire gondol, és mit tervez. Mégis, a mai napig képtelen
vagyok felfogni, hogyan tudta megölni a fiát, akit annyira
szeretett. Elválhatott volna tőlem, és magánál tarthatta volna
a gyereket. Nem vettem volna el tőle. Julia azonban úgy érezte,
az kevés lenne a bosszúhoz. Megölte, akit a legjobban
szerettem – a fiamat.
Megszólalni is képtelen voltam. Miféle asszony volt ez a
Julia? Olyan, mint az anyám. Anyám azért ölt, hogy
megszerezzen egy hatalmas vagyont, Julia pedig hogy bosszút
álljon. Ugyanazt akarom tenni én is? Nem, természetesen nem.
A megoldás, amit én választok, az lesz, hogy szenvedni fog,
szenvedni a végtelenségig.
 – Sajnálom – mondtam végül elakadó hangon, és hogy
megmutassak valamit az érzelmeimből, arcon csókoltam. –
Lehet még gyereked. Bármikor újból megnősülhetsz. –
Átöleltem Pault, de megrázkódott, és kiszabadította magát a
karomból. – Felejtsd el Julia-t! – kiáltottam rá, átkaroltam a
nyakát, és szorosan magamhoz húztam. – Nem te biztatsz
állandóan a megbocsátásra és a felejtésre? Bocsáss meg
magadnak, és felejtsd el, ami Julia-val történt! Emlékszem
anyámra és apámra; lépten-nyomon megcsókolták egymást.
Kislánykorom óta tudom, hogy a férfiaknak szeretetre,
becézésre van szükségük. Figyeltem, hogyan csillapította le
anyám apámat, valahányszor dühös volt valamiért. Csókokkal,
szelíd pillantásokkal és puha érintésekkel érte el, hogy
megnyugodjon. – Hátraszegtem a fejem, és rámosolyogtam,
úgy, ahogy anya mosolygott annak idején apára. – Mondd el,
hogyan kell viselkednie az új asszonynak a nászéjszakán! Nem
szeretném, ha a férjem csalódna bennem.
– Semmi ilyesmire nem leszek hajlandó téged kioktatni!
– Akkor tégy úgy, mintha az újdonsült férjem lennél, és én
most jöttem volna vissza a fürdőszobából, miután
levetkőztem. Vagy előtted vetkőzzek le inkább? Mit gondolsz,
melyik volna a jobb megoldás?
Megköszörülte a torkát, és megpróbált eltolni magától, de
nem engedtem, beleakaszkodtam, mint a bogáncs.
– Azt hiszem, éppen ideje volna lefeküdnöd, és abbahagyni
ezt az idétlen játékot! – mondta.
Nem mozdultam, maradtam ott, ahol voltam. Csókokkal
borítottam el az arcát, és hamarosan nem bírta tovább
türtőztetni magát, visszacsókolt. Éreztem, hogy a bőre
felforrósodik, de a szája váratlanul vékony vonallá
keskenyedett, és a karja a combom és a vállam alá csúszott.
Felkapott, és a lépcső felé indult velem. Azt hittem, hogy a
szobájába megyünk, mert magáévá akar tenni, és ettől
megijedtem, szégyenkezés vett rajtam erőt, ugyanakkor
izgatott voltam. Megállt, egy végtelennek tűnő, hosszú
pillanatig erősen magához szorított, én pedig hallgattam,
ahogy az eső változatlan hevességgel verdesi tovább az
ablakokat. Paul mintha elfelejtette volna, ki vagyok, borostás
arcát az arcomhoz dörzsölte, hogy azzal simogasson, mivel a
keze foglalt volt. Nekem pedig, természetesen, muszáj volt
megszólalnom, hogy mindent elrontsak.
– Paul. – Halk, félénk hangom felébresztette a révületből,
ami – ha csöndben maradok – talán eljuttatott volna ahhoz az
eksztázishoz, ami után oly régen sóvárgott már a testem. –
Amíg be voltunk zárva, a nagyanyánk állandóan
ördögfattyaknak nevezett bennünket. Azt mondta, hogy bűnös
talajra hullott gonosz magból keltünk ki, és soha, semmi jó
nem fog származni tőlünk. Kétkedést ültetett belénk, kik is
vagyunk valójában, és van-e jogunk az élethez. Tényleg akkora
szörnyűséget követett el anyánk, hogy feleségül ment a
félnagybátyjához, aki csak három évvel volt idősebb nála?
Egyetlen nő sem tudott volna ellenállni neki. Tudom, hogy én
semmiképp se lettem volna rá képes. Éppen olyan volt, mint
te. A nagyszüleink szerint förtelmes bűnt követtek el, és ezért
gyűlöltek bennünket, még az ikreket is, akik pedig olyan kicsik
és imádnivalók voltak. Romlottnak tartottak bennünket.
Igazuk volt? Helyesen tették, hogy meg akartak Ölni
bennünket?
 Szavaim egy pillanat alatt visszahozták a valóságba.
Gyorsan letett, és elfordult tőlem, hogy ne lássam a tekintetét.
– Azt hiszem, a szüleid nagyon szerelmesek voltak
egymásba, és nagyon fiatalok – felelte furcsa, kemény hangon.
– Annyira szerelmesek, hogy nem is gondoltak a jövőre, és
arra, milyen következményekkel jár, amit csinálnak.
– Ó! – kiáltottam fel elszörnyedve. – Szerinted tehát a
nagyszüleinknek igazuk volt, és mi tényleg rosszak vagyunk!
Dühös arccal fordult felém.
– Ne forgasd ki a szavaimat úgy, hogy igazolni tudd velük a
bosszúvágyadat! Nincs ok, ami elfogadhatóvá tehetné a
gyilkosságot, kivéve talán az önvédelem. Nem vagytok
rosszak. A nagyszüleitek ostoba, bigott emberek voltak,
akiknek bele kellett volna nyugodniuk abba, ami történt, és a
jót észrevenni. A négy unokájukra büszkének kellett volna
lenniük. Ha a szüleitek tudatosan kockázatot vállalva
döntöttek úgy, hogy gyerekeik lesznek, hát azt kell mondjam,
nyertek. A szerencse és a Jóisten mellétek szegődött, nem
mindennapi szépséggel áldott meg benneteket, és talán túl sok
tehetséggel. Az mindenesetre biztos, hogy olyan felnőtt
szenvedélyek izzanak benned, amelyekhez egyelőre
túlságosan is fiatal vagy.
– Paul…
– Ne nézz így rám, Catherine!
– Nem tudom, hogyan nézek,
– Azonnal indíts lefeküdni, Catherine Sheffield!
– Mondd csak még egyszer, hogyan szólítottál! – kiáltottam
utána, mert már az ajtónál járt.
 – Nem freudi elszólás volt, ha arra gondolsz – felelte
mosolyogva. – A Dollanganger túl hosszú név, a Sheffield
sokkal kényelmesebb lenne. Ha akarjátok, bármikor
hivatalosan is megváltoztathatjuk a vezetékneveteket.
– Ó! – Paul válasza mélységesen csalódottá tett.
– Nézd, Catherine! – folytatta változatlanul az ajtóból.
Olyan magas volt, a válla annyira széles, hogy szinte
teljesen kitöltötte az ajtókeretet.
– Veszélyes játékba kezdtél. Megpróbálsz magadba
bolondítani, és túlságosan is kedves és szép vagy ahhoz, hogy
ellen lehessen állni neked. De a te helyed az életemben az,
hogy a lányom vagy, és semmi több.
– Esett akkor júniusban, amikor Julia-t és Scottyt
eltemetted? – kérdeztem.
– Mit számít az? A legszebb nap is szomorúvá, esőssé válik,
ha olyanokat kell eltemetned, akiket szeretsz – felelte, és
hangosan koppanó léptekkel végigment a folyosón, erősen
bevágta maga mögött a szobája ajtaját.
Kétszer megpróbáltam hát, és mind a kétszer
visszautasított. Szabadnak érezhettem magam, folytathattam
a táncot, és mehettem, el egészen a csúcsig, hogy
megmutassam a varráson és a hímzésen kívül semmihez sem
értő anyámnak, ki a tehetségesebb és okosabb. Be akartam
bizonyítani neki, hogy nem kell eladnom magam, és
gyilkossághoz sem kell folyamodnom, mert vagyok olyan
tehetséges, hogy akár vagyont is szerezzek!
Az egész világ ismerni fogja a nevemet, Anna Pavlovával
hasonlítanak majd össze, és azt mondják majd, hogy én
vagyok a jobb. A tiszteletemre adott fogadásra anyám is eljön
majd a férjével. Anya már öreg lesz, megfáradt, ráncos, én
viszont üde, fiatal, és a kedves. Bart csillogó szemmel
egyenesen hozzám lép, és kezet csókol. „Maga a
leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam, és a
legtehetségesebb” – mondja majd, és pusztán a tekintetéből
látni fogom, hogy szeret, sokkal jobban szeret, mint ahogy
anyát valaha is szerette. Miután pedig elvettem tőle, és magára
marad, elmondom Bartnak, valójában ki vagyok. Eleinte nem
fogja elhinni, de később meggyűlöli anyát azért, amit tett, és
elveszi tőle az összes pénzét! Mi lesz akkor a vagyonnal? –
tettem fel magamnak bizonytalanul a kérdést. Mi lesz a
pénzzel, amit anya elveszít? A nagymama fogja megkapni?
Chris, Carrie és én biztosan nem, hiszen mi nem is létezünk,
mint Foxworthok. Aztán megnyugodtam, és önkéntelenül is
elmosolyodtam, mert eszembe jutott a négy születési
bizonyítvány, amiket az egyik régi bőrönd bélésébe varrva
találtam. Hangosan elnevettem magam. Jaj, anya, mekkora
ostobaságot csináltál! A bőröndbe dugni a születési
bizonyítványokat! Azok segítségével bebizonyíthatom, hogy
Cory is létezett, nélkülük viszont a puszta szavam állna csak
szemben az övével, feltéve, hogy a rendőrség nem kutatná fel
Gladstone-ban az orvost, aki világra segítette az ikreket. Igaz,
ott volt még Mrs. Simpson is, az egykori babysitterünk, és Jim
Johnston. Reméltem, hogy egyikük sem költözött még el
Gladstone-ból, és emlékeznek a négy szép porcelánbabára.
Tudtam, hogy gonosz vagyok, és mint a nagymama mondta
az első pillanattól fogva, eleve rossznak születtem.
Bűnhődnöm kellett, mielőtt bármi rosszat tettem volna, és
törleszteni akartam, utólag elkövetett bűnnel kiegyenlítve az
előre megkapott büntetést. Nem tudtam belenyugodni, hogy
örökre lelkiismeret-furdalás gyötörjön azért, mert egyszer,
egy szörnyű pillanatban a testvérbátyám karjában kerestem
menedéket. Ahhoz akartam fordulni, akiről tudtam, hogy a
legnagyobb szüksége van rám. Ha bűn megadni neki azt, ami
ellen a szája tiltakozik, miközben a tekintete esdekelve kéri,
hát legyek bűnös!
Az egyre erősödő álmossággal küszködve próbáltam
eltervezni, mit is csináljak. Eldöntöttem magamban, hogy nem
lesz módja visszautasítani, mert lehetetlenné teszem számára.
Nem akar majd bántani, inkább elfogad, és mivel úgy érzi,
hogy mást nem tehetett, nem érzi bűnösnek magát egy
cseppet sem.
Egyedül én leszek a bűnös, Chris pedig – ahogy kell –
megutál, és elfordul tőlem, keres magának valaki mást.
Rózsánál is virulóbban

1961 áprilisában töltöttem be a tizenhatodik évemet. Érett,

viruló nagylány lettem, aki után minden férfi – de leginkább a
negyvenesek – megfordult az utcán. Mikor a sarkon az
autóbuszra vártam, a gépkocsik lassítottak mellettem, mert a
volánnál ülő férfiak nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy
engem bámuljanak.
S ha őket megbabonázta a külsőm, engem még jobban.
Gyakran megálltam a Paul házában lévő számos tükör
valamelyike előtt, és őszinte meglepődéssel néztem a rám
visszatekintő helyes, sőt kimondottan gyönyörű lányt –
magamat! Káprázatos jelenség voltam, és ezt tudtam is. Julian
gyakran repült haza, hogy elsuttogja nekem, mire vágyik, még
ha engem ez nem is érdekelt. Christ csak a hétvégeken láttam,
de róla is tudtam, hogy kíván, és jobban szeret, mint bárkit is
képes lesz szeretni az életben.
Chris és Carrie a születésnapomat követő hétvégén is
hazajött, rengeteget nevettünk, és lázas sietséggel újságoltuk
el egymásnak – különösen Chris és én –, hogy mi történt
velünk, mintha soha nem lett volna időnk kibeszélgetni
magunkat. El akartam mondani Chrisnek, hogy anya
hamarosan Greenglennába költözik, de féltem, hogy el akar
tántorítani attól, amire készültem, és ezért inkább nem
szóltam. Egy idő után Carrie félrehúzódott, és hatalmas,
szomorú szemekkel csak nézte némán a jótevőnket, azt a
magas, jóképű férfit, aki külön szólt nekem, hogy a legszebb
ruhámat vegyem fel.
– Miért nem veszed elő azt a ruhát, amit különleges
alkalmakra tartogatsz? A születésnapod örömére el akarlak
vinni benneteket a kedvenc éttermembe, a Plantation House-
ba.
Alig mondta ki ezt, én már rohantam is az emeletre öltözni.
A lehető legjobban akartam érezni magam a
születésnapomon. Az arcomnak semmi szüksége nem volt
ugyan rá, mégis kifestettem, a hajamat pedig besütöttem. A
körmeim gyöngyházfényű lakktól csillogtak, a ruha pedig,
amit viseltem, párizsi rózsaszín volt. Gyönyörűnek láttam
magam, amikor a készülődést befejezve megpördültem a
Paultól kapott, nagy állótükör előtt.
– Lady Catherine – hallottam a nyitott ajtóból Chris
hangját. – Fantasztikusan nézel ki, de kiábrándítóan rossz
ízlésre vall, ha valaki annyira odáig van magától, hogy képes
csókot adni a saját tükörképének. Igazán, Cathy! Várd meg,
hogy mások dicsérjenek, ne magadat imádd!
– Félek, hogy senkitől nem kapok dicséretet – válaszoltam
védekezően –, ezért inkább én adok magamnak, hogy
növeljem az önbizalmamat. Szerinted szép vagyok, vagy csak
helyes?
– Szép – felelte különös, fojtott hangon. – Nem hiszem,
hogy valaha is látok olyan gyönyörű lányt, amilyen most vagy.
– Úgy érted, előnyömre változtam azzal, hogy idősebb
lettem?
 – Nem leszek hajlandó tovább hízelegni neked! Nem csoda,
ha a nagymama nem engedett a tükör közelébe! A
legszívesebben én sem tenném. Ezt az önelégültséget!
Nem örültem annak, hogy az öregasszonyra emlékeztetett,
és a megjegyzésétől mozdulatlanná dermedtem.
– Fantasztikusan nézel ki, Chris – mondtam, miután
sikerült összeszednem magam. – Én nem félek, nem is jövök
zavarba attól, hogy dicsérjek valakit, ha megérdemli.
Ugyanolyan jóképű vagy, mint apa.
Valahányszor hazajött az iskolából, egyre érettebb, egyre
jóképűbb volt. Közelebbről különös kifejezést fedeztem fel a
tekintetében, amitől idősebbnek látszott. Szomorúbbnak is
tűnt, sebezhetőbbnek, és a külső jegyeknek ez a kombinációja
egészen lenyűgöző hatást eredményezett.
– Miért nem vagy boldog, Chris? – kérdeztem tőle. –
Csalódást jelent számodra az élet? Kevesebbet kapsz tőle,
mint akkor gondoltad, amikor be voltunk zárva abba a
szobába, és a jövőről álmodoztunk? Azt sajnálod, hogy
eldöntötted magadban, orvos akarsz lenni? Szívesebben
lennél inkább balett-táncos, mint én?
Közelebb léptem hozzá, hogy a szemébe nézzek, de
lehajtotta a fejét, és a kezével megpróbálta átfogni a
derekamat, ami nem sikerült. Esetleg nem is azt akarta
valójában, csupán játékosan meg akart érinteni, viccet
csinálva abból, ami nagyon is komoly volt? Lehajoltam, hogy
az arcába nézhessek, föl is fedeztem a szemében, amit
kerestem, és rögtön azt kívántam, bárcsak ne láttam volna.
– Nem feleltél, Chris – figyelmeztettem.
– Mit is kérdeztél?
 – Az élet, a tanulás – azt kapod tőlük, amire vágytál?
– Létezik bármi is, ami megfelel az ember vágyainak?
– Ez cinikus válasz volt. Az én stílusom, nem a tiéd.
Fölemelte a fejét, és – teremtőm! – sugárzóan rám
mosolygott.
– Igen – felelte –, a kinti élet olyan, amilyennek
elképzeltem. Én realista voltam, szemben veled. Szeretem az
iskolát, és az ott szerzett barátokat. Rettenetesen hiányzol
azonban, nehéz távol lenni tőled és állandóan arra gondolni,
mi lehet éppen veled. – A tekintete ismét elfordult tőlem, és az
elérhetetlen utáni vágyakozás felhőzte be az arcát. – Boldog
születésnapot, Lady Catherine! – mondta szelíden, és futó,
tollpihe érintéséhez hasonló csókot adott a számra. –
Menjünk! – szólt aztán határozottan, megfogva a kezem. –
Mindenki rég készen van már, csak te húztad ilyen sokáig az
időt.
Kéz a kézben mentünk le a lépcsőn. Paul, Carrie és Henny
ünneplőben várt ránk. Különös izgatott, várakozással teli
hangulatot éreztem a házon, amit csak erősített az, hogy sehol
nem égtek a lámpák, csak a hallban.
– Meglepetés! Meglepetés! – harsant fel váratlanul a
sötétből, és az egyszerre felkapcsolt lámpák fényében a
balettosztályom tagjai vettek körbe bennünket Chrisszel.
Henny – büszkén közölve, hogy maga készítette – behozta
a hatalmas, háromemeletes születésnapi tortát. Sikerüljön
minden, amit eltervezek! – kívántam magamnak némán,
miközben behunyt szemmel elfújtam rajta az összes gyertyát.
Ne bízz az előnyödben, anya, mert egyre idősebb és okosabb
leszek, és ha eljön az ideje, veszedelmes ellenfélre találsz
bennem.
Akkorát sikerült fújnom, hogy a gyertyák megolvadt viasza
szétfröccsent, bepettyezve a zöld levelekre ültetett, cukorból
készült rózsák szirmait. Szemben velem Julian állt, némán
nézett rám fekete szemével, és a pillantása mintha
egyfolytában ugyanazt kérdezte volna.
Valahányszor Christ kerestem, vagy másra figyelt, vagy
éppen lefelé nézett. Carrie Paul mellett maradt, aki a zajos
társaságtól távolabb ült le, és megpróbált nem túl komolynak
látszani. Miután az összes ajándékot megnézte, a karjába
kapta Carrie-t, és elindult vele a lépcső felé.
– Jó éjszakát, Cathy! – szólt vissza boldog, álmos arccal a
húgom. – Eddig ez volt életemben a legjobb születésnapi parti.
Legszívesebben elsírtam volna magam, hiszen már
betöltötte a kilencet, de az összes születésnap, amire
visszaemlékezhetett – leszámítva Chris előző novemberi
születésnapját – csupán eleve reménytelen kísérlet volt arra,
hogy megpróbáljuk jóvá varázsolni a rosszat.
– Miért vagy ilyen szomorú?– kérdezte mellém lépve, és
szorosan magához ölelve Julian. – Örülj, hiszen a lábaidnál
heverek, készen arra, hogy a lelkedet és a testedet is
elgyújtsam.
Nagyon nem szerettem, amikor így viselkedett. Minden
lehetséges módon azt akarta bizonyítani, hogy hozzá, és csakis
hozzá tartozom. Egy bőrszatyrot hozott ajándékba, hogy
tudjam miben hordani a balett felszerelésemet. Eltáncoltam
mellőle, mert nem akartam, hogy erre az estére is kisajátítson.
Az összes lány, aki nem volt még fülig szerelmes Julianbe,
rögtön Chrisre vetette magát, és ez csöppet sem javított
Juliannek a bátyám iránti érzésein. Nem tudom, pontosan mi
volt az, ami lángra lobbantotta az izzó parazsat, egyszer csak
azt láttam, hogy Chris és Julian a sarokban vitatkozik, és
lökdösi egymást.
– Csöppet sem érdekel, mi a véleményed! – mondta fojtott
indulattal, ijesztően nyugodt tekintettel Chris. – A húgom túl
fiatal még ahhoz, hogy bárkinek a szeretője legyen, és korai
még neki New Yorkba menni.
– Te! Te!… – dühöngött magából kikelve Julian. – Mit tudsz
te a táncról? Semmit! A lábadat sem vagy képes megmozdítani
anélkül, hogy rá ne lépj a másikra!
– Az lehet – válaszolta metszően éles hangon Chris –, de
vannak másfajta képességeim. Egyébként is, a húgomról
beszélünk, és arról, hogy még nagyon fiatal. Nem engedem
rábeszélni, hogy elmenjen veled New Yorkba, amikor még a
középiskolát sem fejezte be!
Egyikről a másikra ugrált a szemem, és nehezen tudtam
volna megmondani, melyikük a jóképűbb. Nagyon
rosszulesett, hogy nyíltan kimutatták, mennyire nem szívelik
egymást, és rettenetesen fájt, hogy így éreznek, hiszen azt
szerettem volna, hogy kedveljék egymást. Remegve néztem, és
a legszívesebben rájuk kiáltottam volna, hogy hagyják abba,
de néma maradtam.
– Cathy! – kiáltott oda nekem Chris, egy pillanatra sem
véve le a tekintetét Julianról, aki bármelyik pillanatban
késznek tűnt megütni vagy belerúgni. – Tényleg úgy gondolod,
hogy képes vagy már a New York-i bemutatkozásra?
– Nem – feleltem alig hallható hangon.
 Julian felém kapta a tekintetét, mivel állandóan a
nyomomban volt, minden együtt töltött percben azt követelve,
hogy menjek vele New Yorkba, legyek a szeretője és a
táncpartnere. Tudtam, miért akarja olyan nagyon – a súlyom,
a magasságom, a tartásom pontosan megfelelt a
képességeinek, márpedig egy pas de deux-t csakis tökéletesen
összeillő pár adhat elő sikeresen,
– Legyen pokol minden születésnapod! – kiáltotta Julian,
és az ajtót hangosan bevágva maga mögött, elrohant. A
születésnapnak ezzel vége is szakadt, és komor arccal,
kényelmetlen érzéssel mindenki távozott. Chris anélkül ment
fel a szobájába, hogy jó éjszakát kívánt volna, én pedig
könnyes szemmel láttam hozzá, hogy összeszedjem a nappali
szőnyegéről a szemetet. A vastag, bolyhos, zöld kárpiton
cigaretta parazsától származó lyuk éktelenkedett. Valaki
eltörte Paul szeretett kézi fúvású üvegei egyikét, a csillogó
ólomkristály rózsát. Szomorúan emeltem fel, és azon
gondolkodtam, nem tudnám-e valamivel összeragasztani, és
ugyanúgy eltüntetni a szőnyegen tátongó lyukat, a kilöttyent
italtól az asztalokon támadt foltokat.
– Ne szomorkodj a rózsa miatt! – hallottam a hátam mögül
Paul hangját. – Értéktelen vacak. Bármikor vehetek helyette
másikat.
Megfordultam. A hallba nyíló ajtóban állt. és kedves, szelíd
pillantással nézett könnyes szemembe.
– Szép rózsa volt – feleltem a sírástól elakadó hangon –, és
azt is tudom, hogy drága. Ha találok ugyanilyet, megveszem
neked, ha pedig nem, akkor valami jobbat, mihelyt tudok…
– Ne törődj vele!
 – Még egyszer köszönöm a szép zenélődobozt. – Kezemet
idegesen mély dekoltázsomhoz emeltem, megpróbálva
eltakarni meztelenségemet. – Apától kaptam egyszer egy
ezüst zenélődobozt, benne egy balerinával, de ott kellett
hagynom, amikor… – A hangom elcsuklott, és képtelen voltam
tovább beszélni, mert apám emléke ezúttal is
reménytelenséget, elkeseredést ébresztett bennem.
– Chris mesélt nekem arról a dobozról, és megpróbáltam
ugyanolyat keresni. Sikerült?
– Igen – feleltem, bár a kettő között volt némi különbség.
– Akkor jó. Most menj és feküdj le! Ne törődj a
rendetlenséggel, majd holnap Henny összetakarít! Álmosnak
látszol – mondta Paul.
Szót fogadtam neki, és felmentem a szobámba, ahol
legnagyobb meglepetésemre Chris várt rám.
– Mi van közted és Julian között? – kérdezte tőlem éles
hangon.
– Semmi!
– Ne hazudj nekem, Cathy! Nem repülne ide olyan gyakran
pusztán a semmiért!
– Törődj a saját dolgaiddal, Christopher! – kiáltottam rá
dühösen. – Én nem akarom előírni neked, mit csinálj, és
ugyanezt várom tőled is! Az a baj, hogy te is csak férfi vagy, aki
azt hiszi, mindent megtehet, amit akar, én pedig köteles
vagyok csöndben, illemtudóan meghúzni magam, és várni,
hogy jöjjön valaki, aki hajlandó feleségül venni! Hát én nem
ilyen vagyok! Senki nem fog dróton rángatni, és olyasmire
kényszeríteni, amit nem akarok. Soha! Sem Paul, sem
Madame, sem Julian, sem te! – Sápadt arccal hallgatott, és bár
uralkodnia kellett magán, nem szólt közbe. – Azt akarom, hogy
ne szólj bele az életembe, Christopher! Azt fogom csinálni,
amit kell, és bármit megteszek, hogy feljussak a csúcsra!
Indulattól szikrázó szemmel nézett rám, és azt mondta: –
Gondolom, az ágyába is bebújsz bármelyik férfinak, ha arra
lesz szükség.
– Azt teszem, amit kell! – vágtam vissza dühösen, bár arra,
amit mondott, egy pillanatig sem gondoltam.
Egy pillanatig úgy tűnt, pofon üt, és hogy fékezze magát,
ökölbe szorította a kezét. A száját olyan erősen
összeszorította, hogy a sarkában fehér vonal jelent meg.
– Cathy – kezdte fájdalommal teli hangon –, mi történt
veled? Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer te is
megalkuvóvá válsz.
Keserű pillantást vetettem rá. Mégis, mit gondolt, mi az,
amit csinálunk. Legnagyobb szerencsénkre találtunk
magunknak egy boldogtalan, magányos embert, akit
kihasználtunk, és azért, amit értünk tett, előbb-utóbb
fizetnünk kell. A nagyanyánk is mindig azt hajtogatta, hogy
érdek nélkül soha, senki nem tesz semmit. Valahogy mégis
képtelen voltam tovább bántani, és arra sem tudtam rászánni
magam, hogy egyetlen rossz szót mondjak Paulra.
– Cathy – esdekelt Chris. – Rettenetesen fáj minden szó,
amit az előbb mondtál. Hiszen tudod, mennyire szeretlek!
Nincs olyan nap, hogy ne vágynék utánad. Ne fordulj el tőlem,
Cathy! Szükségem van rád, és mindig is szükségem lesz. – A
karomért nyúlt, magához akart húzni, de én leráztam a kezét,
és hátat fordítottam neki.
 – Chris – kezdtem elakadó nyelvvel. – Sajnálom, hogy úgy
beszéltem veled. Nagyon sokat jelentesz nekem, de kétségek
közt hánykódom. Mindent azonnal meg akarok kapni,
kárpótlásul a sok szenvedésért. Julian azt akarja, hogy menjek
vele New Yorkba. Nem hiszem, hogy eléggé fel lennék rá
készülve, és ne lenne szükségem további gyakorlásra.
Madame is állandóan ezt mondja, és tudom, hogy igaza van.
Julian fogadkozik, hogy szeret, és vigyáz rám, de nem tudom,
valójában mi is a szerelem, vagy, hogy tényleg szeret-e, és
nemcsak azért akar megszerezni, hogy segítsek elérni a célját.
Az ő célja azonban az enyém is. Mondd meg hát, honnan
tudhatnám, hogy valóban szeret-e, vagy csak ki akar
használni!
– Odaadtad már magad neki? – kérdezte üresen kongó
hangon, élettelen pillantás kíséretében.
– Nem! Természetesen nem!
Közelebb lépett és szorosan körém fonta a karját.
– Várj még legalább egy évet, Cathy! Madame Marishában
bízzál, ne Julianben! Ő sokkal jobban tudja, mit beszél. –
Szünetet tartott, és kényszerített rá, hogy lehajtott fejemet
fölemeljem. Figyeltem szép arcát, és azon gondolkodtam,
miért habozott, miért nem folytatta, amit elkezdett.
Heves férfivágyak tárgya voltam, miközben magam is
olthatatlanul szomjaztam a romantikus kiteljesedést. Féltem
attól, ami bennem lakozott, rettegtem, hogy olyan vagyok,
mint anya. Valahányszor a tükörbe pillantottam, egyre
határozottabban anyám arca tekintett vissza rám. Boldog
voltam, hogy ugyanolyan szép vagyok, és ellentmondásos
módon utáltam magam, amiért kezdtem a tükörképévé válni.
Nem! Belül nem, csak kívül! Az én szépségem több volt, mint
törékeny máz.
Ezt mondogattam magamnak akkor is, amikor átmentem
Greenglennába, ahol a polgármesteri hivatalban valamilyen
ürüggyel kikértem anyám születési bizonyítványát, hogy
megnézhessem Bart Winslow-ét is. Kiderült, hogy nyolc évvel
fiatalabb anyánál, és azt is megtudtam, hogy pontosan hol
lakik. Tizenöt háztömbnyit mentem, amíg elértem a szilfák
árnyékában meghúzódó, csöndes utcába, amelynek a két
oldalán valamikor nagyon elegáns, de már igencsak megviselt
családi házak sorakoztak. Mind elég rossz állapotban volt,
kivéve Bart Winslow-ét. Az övé körben fel volt állványozva, és
a frissen festett, fehér ablakkeretes és oszlopos verandás
épületre az építőmunkások éppen akkor szerelték fel a külső
ablaktáblákat.
Másnap a greenglennai városi könyvtárba mentem, hogy
amit csak lehet, elolvassak a Winslow családról. A régi
újságokat átlapozva meglepetéssel tapasztaltam, hogy az
egyik társasági rovatának a szerkesztője az egyik cikkét
kizárólag Bart Winslow-nak, és mesésen gazdag és gyönyörű,
arisztokrata családból származó feleségének szentelte. „Az
ország egyik leghatalmasabb vagyonának az örökösnője” –
hangzott a jellemzés.
Ügyelve rá, hogy senki ne vegye észre, kitéptem az
újságból a cikket, és hazamentem. Azt nem akartam, hogy
Chris megtudja, anya Greenglennába fog költözni, de a cikket
megmutattam neki. Növekvő nemtetszéssel olvasta végig.
– Hol találtad? – kérdezte.
 – Valamelyik újságosnál ráakadtam egy virginiai lapra.
Abban volt – válaszoltam közömbös hangon, vállat vonva.
– Megint Európában van – mondta furcsa hangsúllyal
Chris. – Kíváncsi vagyok, miért jár állandóan Európába. – Rám
emelte sugárzóan kék szemét, és az arcán a vonásait
meglágyító, szelíd álmodozó kifejezés jelent meg. – Emlékszel
még arra a nyárra, amikor a nászútja volt?
Hogy emlékeztem-e? Mintha valaha is el tudnám felejteni!
A tizenhatodik születésnapom után Julian nem jött
hozzánk többé. Sejtettem, hogy Chris riasztotta el, és nem
tudtam, örüljek-e ennek vagy sem. Valahányszor meglátogatta
a szüleit, rólam tudomást sem vett, inkább Lorraine Duval, a
legjobb barátnőm iránt kezdett érdeklődni. Ez valamiért
fájdalmat okozott nekem, nemcsak rá, de Lorraine-re is
megharagudtam, és az oldalkulisszák között elbújva figyeltem
szenvedélyes pas de deux-jüket. Akkor határoztam el, hogy
kétszer olyan erőbevetéssel fogok gyakorolni, mint addig,
mert Juliannek is meg akartam mutatni, mire vagyok képes.
Mindenkinek meg akartam mutatni, miből vagyok!
Nevetséges, csipkés tüllbe csomagolt, kemény acélból!
Bagoly a tetőn

Miss. Dewhursttől, Carrietől és az iskolatársaitól kapott

töredékes értesülésből állítottam össze Carrie pokoljárásának
a történetét, amit a tőlem telhető legnagyobb hűséggel
szeretnék elmesélni.
Bár a hétvégeket mindig velünk töltötte, Carrie újból az a
csöndes, beletörődő kis lény lett, aki zokszó nélkül, oly
szívbemarkolóan szenvedett ikertestvére halála után. Nem
volt hajlandó semmi rosszat mondani az iskoláról, a többi
lányról vagy a tanárokról. Egyetlen megjegyzést tett csak, de
az pontosan kifejezte az érzelmeit. „Nagyon tetszik a szőnyeg
– olyan zöld, akár a fű.” Ennyit mondott, és nem többet, én
pedig félve próbáltam megfejteni, mi lehet az, ami annyira
bántja.
Minden pénteken négy óra tájt Paul kocsiba ült, és
elhajtott Carrie-ért és Chrisért. Mindent megtett, hogy a
hétvégéinket emlékezetessé varázsolja. Carrie csak ritkán
nevetett velünk, bár látszólag jól érezte magát közöttünk.
– Mi a baj Carrie-vel? – kérdezte súgva Chris, és én csak a
vállamat vonogattam. Magam sem tudtam, miért, de éreztem,
hogy elveszítettem a húgom bizalmát.
Ahogy közeledett a visszatérés ideje, Carrie még
hallgatagabb lett, és ha szóltunk hozzá, csak réveteg,
tartózkodó pillantással válaszolt. Megcsókoltuk, elbúcsúztunk
tőle, biztattuk, hogy szerezzen minél több barátot.
– És ha szükséged van rám, tudod, hogyan telefonálj!
 – Igen – felelte halkan, a szemét lesütve.
Magamhoz szorítottam, sokadszor is elmondtam neki,
mennyire szeretem, és biztattam, hogy bármi baja van,
mondja el, megpróbálok segíteni.
– Nincsen semmi bajom – felelte, bús tekintetét Paulra
függesztve.
Az iskola valóban nagyon szép volt, és én biztosan boldog
lettem volna, ha olyanba járhatok. Két lány lakott egy
szobában, és mindegyikük a saját ízlése szerint díszíthette a
maga területét. Miss. Dewhurst mindössze egyetlen megkötést
alkalmazott: mindenkinek „illedelmes, jól nevelt ifjú hölgyhöz
illő” dekorációt kellett választania. Délen voltunk, ahol a
szelíd, engedelmes nőiesség nagy becsben volt. Puha, lágyan
suhogó ruhák, könnyedén lebbenő batiszt, édes, halk hang,
illedelmesen lesütött tekintet, gyöngén rebbenő kézmozdulat
járta, hangsúlyozandó a szelídséget, tilos volt bármilyen, a
férfiakéval ellenkező vélemény hangoztatása, és még inkább
annak jelzése, hogy egy nőnek is lehet esze, talán több is, mint
egynémely férfinak. Alaposabban belegondolva, attól tartok,
mégsem lett volna megfelelő iskola számomra.
Carrie ágya dupla széles volt, élénkvörös takaróval, piros,
bordó, lila és zöld díszpárnákkal. Az ágy mellett, az
éjjeliszekrényen ott állt a műanyag ibolyákkal teli tejüveg
váza, amit Paul vett neki. Valahányszor alkalma volt rá, valódi
virágokat is vitt, de Carrie furcsa módon jobban szerette a
műanyag ibolyákat, mint a gyorsan hervadó élő virágot.
Mivel a száz lány közül ő volt a legkisebb, szobatársként a
második legalacsonyabbat kapta, Sissy Towerst. Sissynek
élénkvörös haja volt, keskeny metszésű, zöld szeme, vékony
ajka, fehér bőre, és utálatos, rosszindulatú természete. Ami
talán ennél is rosszabb, bár a második legkisebb volt Carrie
után, még így is tizenöt centiméterrel magasodott fölé!
A tanítás mindennap délután háromig tartott, és a lányok
két órát játszhattak a szabadban, mielőtt fél hatkor vacsorázni
mentek volna. Mindannyian az évfolyamuknak megfelelő
színű egyenruhát viseltek. Carrie harmadikba járt, és az
egyenruhájuk a sárga volt, fehér köténnyel. Carrie tiszta
szívből utálta a sárgát, ami neki is – akárcsak Chrisnek és
nekem – a mindig vágyott, de soha el nem érhető dolgokat
jelképezte, még abból az időből, amikor kitaszítva,
szeretetlenül az állandóan bezárt szobában éltünk.
Aranysárga volt a nap, aminek a sugarait kemény szívvel
megtagadták tőlünk. Cory a napot szerette volna látni
leginkább, és miután minden elérhetővé vált számunkra, de
Cory nem volt többé, Carrie előtt gyűlöletessé vált a színe.
Sissy Towers azonban imádta a sárgát. Irigyelte Carrie
hosszú, aranyszínű fürtjeit, és utálta a saját vörös loboncát.
Talán Carrie babaarcának a szépségét is irigyelte, hatalmas,
kék szemeit, hosszú, felfelé ívelő szempilláit és érett eperre
emlékeztető, élénkpiros ajkát. Ó, igen, Carrie kivételesen szép
arcú baba volt, mesésen gyönyörű hajjal, csak az volt a
tragédia, hogy gyönyörű feje aránytalanul kicsi testhez
tartozott, gyönge kis nyaka összeroppanni látszott a nagy
teher alatt.
Sissy birodalmában a sárga volt az uralkodó szín – sárga
takaró borította az ágyat, sárga volt a székhuzat, a babák
ruhája, a könyveinek otthon készített borítója. Ha hazautazott,
Sissy mindig sárga szoknyát és sárga pulóvert vett fél. Carrie-
nek a sárga szín okozta szenvedését fölfedezve, elhatározta,
hogy a maga választotta színnel minél több keserűséget okoz
neki. Egy napon pedig, valami nevetséges okból elkezdte
gúnyolni.
– Carrie törpe… törpe… törpe – mondogatta éneklő
hangon. – Carrie-nek a helye a cirkuszban lenne… a
cirkuszban… a cirkuszban… – ismételte többször is, majd az
íróasztala tetejére pattanva, cirkuszi kikiáltót utánozva, teli
torokból harsogta: – Gyertek! Jöjjön mindenki! Negyed
dollárba kerül csak, és megnézhetitek Hüvelyk Matyi húgát!
Gyertek, és csodáljátok a legkisebb lányt a világon! Gyertek,
nézzétek meg a töpörtyűt a hatalmas szemével, olyan, mint a
bagolyé! Nézzétek a piszkafa nyakán imbolygó, hatalmas fejét!
Negyed dollárért akár pucéran is megnézhetitek a kis
szörnyszülöttet!
Több lány is betódult a szobába, bámulni Carrie-t, aki az
egyik sarokba ülve összegömbölyödött, és a fejét lehajtva,
hosszú haja mögé rejtette ijedt, a szégyentől elvörösödött
arcát.
Sissy kinyitotta a pénztárcáját, és körbejárva a gazdag
családokból jött kislányok készséggel beleejtették
negyeddollárosaikat.
– Vetkőzz le, te kis szörnyszülött! – rikoltott Carrie-re,
miután összeszedte a pénzt. – Hadd kapják meg a vendégeink
azt, amiért fizettek!
Remegve, és a sírással küszködve Carrie még jobban
összekuporodott, és felhúzott térdét szorosan átkarolva
imádkozni kezdett, hogy bárcsak az Úr megnyitná alatta a
padlót. A padlóknak azonban nem szokásuk kegyesen
megnyílni, és elnyelni azt, aki ezért esedezik. Carrie
szobájának a parkettája is kemény, kérlelhetetlen maradt,
miközben Sissy tovább gúnyolta.
– Nézzétek, hogy reszket… nézzétek, hogy fél… olyan, mint
az őszi… hervadt nyárfalevél.
A csúfolódó rigmus hallatán mindenki jókedvűen nevetett,
leszámítva egy tíz év körüli kislányt, aki sajnálattal és
együttérzéssel figyelte Carrie-t.
– Szerintem Carrie olyan helyes – jelentette ki Lacy St.
John. – Hagyd békén, Sissy! Nem szép dolog, amit csinálsz.
– Naná hogy nem szép! – felelte kacagva Sissy. – De
annyira mókás! Olyan, mint a rémült kisegér. Csak ül, és meg
se szólal. Szerintem beszélni sem tud! – Carrie-hez futott, és
megbökte a lábával. – Van egyáltalán nyelved, te kis
nyomorék? Gyerünk, nagy szemű, meséld el, hogy lettél ilyen
idétlen! Mi az, ellopta a cica a nyelved? Van nyelved? Nyújtsd
ki, hadd lássuk!
Carrie még lejjebb hajtotta a fejét.
– Nézzétek, még nyelve sincs! – kiabálta fel-alá ugrálva
Sissy. A karját széttárva vidáman pörögni kezdett – Nézzétek,
kit kaptam szobatársul! Egy baglyot, akinek még nyelve sincs.
Mit csináljunk, hogy megszólaljon végre?
Lacy védőn közelebb lépett Carrie-hez.
– Hagyd abba, Sissy! Ami sok, az sok. Elég volt.
Sissy megfordult, és jó erősen Lacy lábára toppantott.
– Hallgass! Ez az én szobám! Ha itt vagy, azt csinálod, amit
mondok! Vagyok akkora, mint te, Lacy St. John, a papámnak
pedig több a pénze, mint a tiednek!
 – Utálatos, kegyetlen, ronda alak vagy, hogy így kínozod
Carrie-t! – felelte Lacy.
Sissy maga elé kapta ökölbe szorított kezét, és mint az
ütésre készülő, hivatásos bokszoló, körbetáncolta Lacyt.
– Verekedni akarsz? Gyerünk, tedd csak fel a kezed! Majd
meglátjuk, hozzám tudsz-e érni, mielőtt kiverem a fogad! –
fenyegetőzött, és mielőtt a másik kislány egyáltalán védekezni
tudott volna, Sissy meglendítette az öklét, belevágott Lacy bal
szemébe, rögtön utána pedig az orrába, amiből hevesen
spriccelni kezdett a vér.
Ekkor emelte föl a fejét Carrie, és látva, hogy az egyetlen
lányt, aki kicsit is kedves volt hozzá, kegyetlenül püfölik,
egyetlen valamirevaló fegyveréhez folyamodott – a hangjához.
Üvölteni kezdett, hátracsapta a fejét, és minden erejét
összeszedve, amennyire csak tudta, kieresztette a hangját.
A földszinti irodájában Miss. Emily Dean Dewhurst
rémülten felpattant az íróasztalától, könyökével felborítva a
tintatartót. A folyosóra futott, és a vészcsengőt bekapcsolva
riasztotta az összes tanárnőt.
Este nyolc óra volt, és a többségük már a szobájában
tartózkodott. Köntösben, hálóingben – az egyik, nyilván esti
programra készülő tanárnő pedig vörös estélyi ruhában
futottak elő, és indultak lélekszakadva a szörnyű sikoltozás
irányába. Carrie és Sissy szobájában ijesztő kép tárult a
szemük elé. Tizenkét lány verekedett, csépelte egymást vadul
a szoba közepén. Carrie és egy másik kislány csak sikoltozott,
de a többiek a padlón ütötték, rúgták egymást, tépték az
éppen a kezük közé kerülőnek a haját, ruháját, és az amúgy is
ijesztő jelenetet a sarokból jövő, szűnni nem akaró, fülsiketítő
üvöltés tette még rémisztőbbé.
– Hol egy férfi….egy férfi?! – sikoltotta Miss. Longhurst, aki
a mélyen kivágott, vörös estélyi ruhát viselte.
– Fékezze magát, Miss. Longhurst! – utasította rendre
szigorúan Miss. Dewhurst, aki gyorsan felmérte a helyzetet, és
rögtön magához is ragadta a kezdeményezést. – Nem kell ide
semmilyen férfi! Lányok! – kiáltott rá a verekedőkre. –
Azonnal hagyják abba, különben hétvégén egyikük sem méhet
haza! – Megfordult, és ezúttal halkabban, odaszólt a szexis
Longhurstnek: – Miután rendet tettünk, jelentkezzen nálam,
az irodámban!
Az egymás haját tépő, arcát karmolászó lányok a
figyelmeztetés hallatán egy szempillantás alatt abbahagyták a
verekedést, és elcsöndesedtek. Rémülten nézték a szobába
özönlött tanárokat, és elsősorban Miss. Dewhurstöt, akiről
már tapasztalatból tudták, hogy szigorúan büntet mindenfajta
rendbontást. Egyikük sem pisszent, csupán Carrie üvöltött
tovább behunyt szemmel, apró kezeit ökölbe szorítva.
– Miért ordít így ez a gyerek? – kérdezte Miss. Dewhurst,
miközben Miss. Longhurst, akinek a helyhez csöppet sem illő
ruhája jelezte, hogy valahol a közelben valóban egy férfi
rejtőzik, bűntudatos arccal osont ki, megszabadulni az
árulkodó ruhadarabtól.
Természetesen Sissy Towers volt az, aki elsőként magához
tért.
– Carrie kezdte, Miss. Dewhurst. Az egész Carrie hibája.
Olyan, akár a csecsemő. Másik szobatársat kell adnia,
különben meghalok egy ilyen csecsemő mellett!
 – Ismételje csak el, amit mondott, Miss. Towers! –
válaszolta az igazgatónő. – Mondja el újból, mit is kell tennem!
Érezve, hogy veszélybe került, Sissy bátortalanul
elmosolyodott.
– Csak azt akartam mondani, hogy új szobatársat
szeretnék. Nem érzem jól magam annak a közelében, aki ilyen
természetellenesen kicsi.
Miss. Dewhurst jéghideg pillantást vetett Carrie utálatos
szobatársára.
– Maga természetellenesen durva, Miss. Towers – felelte. –
Mostantól kezdve a földszinten fog lakni, a mellettem lévő
szobában, hogy szemmel tarthassam. – Szigorúan körbenézett
a megszeppent lányokon. – Ami pedig magukat illeti,
értesítem a szüleiket, hogy a hétvégén nem mehetnek haza.
Jelentkezzenek Miss. Littletonnál, hogy magatartásból
mindegyiküknek beírhassa az egyest! – A lányok
felszisszentek, és csöndben kivonultak a szobából. Miss.
Dewhurst megvárta, amíg az utolsó is távozik, és csak azután
lépett a sarokban négykézláb álló, már csak szipogó, de a fejét
hisztérikusan még mindig jobbra-balra ingató Carrie-hez. –
Miss. Dollanganger – szólt rá. – Képes összeszedni magát
annyira, hogy elmondja, pontosan mi is történt?
Carrie megszólalni sem tudott. A rémület, a vér látványa
visszaröpítette a bezárt szobába, felidézte emlékezetében azt
a szörnyű napot, amikor választhatott, hogy az erőszaknak
engedve vért iszik, vagy éhen hal. Miss. Dewhurst nem tudta,
mi okozhatta a szörnyű felfordulást, és megpróbálta
kideríteni. Negyven év pedagógusi munkája során rengeteg
tanítványa akadt, és megtanulta, hogy a lányok néha
ugyanolyan utálatosak és erőszakosak, akár a fiúk.
– Miss. Dollanganger – mondta –, ha nem válaszol a
kérdésemre, a hétvégén nem mehet haza. Tudom, hogy nehéz
helyzetbe került, és igyekszem megértő lenni. Elmondaná, mi
történt valójában?
Carrie, akkor már a padlón fekve, fölnézett, és egy idős nőt
látott maga fölé tornyosulni, aki acélkék, már-már szürke
szoknyát viselt. A nagymamán is mindig szürke ruha volt, és a
nagymama szörnyű dolgokat művelt. Valamiképpen ő okozta
Cory halálát, és most eljött, hogy végezzen Carrie-vel is!
– Gyűlölöm magát! Gyűlölöm! – sikoltozta Carrie, Miss.
Dewhurst nem tehetett mást, kiment a szobából, és beküldte
hozzá az iskola ápolónőjét, hogy adjon neki nyugtatót
Akkor pénteken én vettem fel a telefont, és az igazgatónő
nekem mondta el, hogy tizenkét lány súlyosan megsértette az
iskola fegyelmét, nem engedelmeskedett az utasításainak, és
köztük volt Carrie is.
– Igazán sajnálom, de nem tehetek kivételt a húgával,
miközben a többieket megbüntetem. Ott volt a szobában, és
nem volt hajlandó elhallgatni, miután többször is rászóltam.
Kivártam az estét, és vacsora közben megbeszéltem a
dolgot Paullal.
– Óriási hiba lenne a hétvégére otthagyni Carrie-t –
mondtam. – Megígértük neki, hogy minden hétvégén
hazajöhet Túl kicsi ahhoz, hogy bármilyen rendbontást
csináljon, és nem tisztességes, hogy megbüntessék azért, mert
mások rosszalkodtak.
 – Ejnye, Cathy – felelte, a villáját is lerakva. – Miss.
Dewhurst felhívott, rögtön azután, hogy veled beszélt. Vannak
bizonyos szabályok, amiket be kell tartani, és ha Carrie
megszegte, akkor ugyanúgy el kell viselnie a büntetést, mint a
többieknek.
A hétvégén megérkezve Chris is egyetértett Paullal.
– Ugyanolyan jól tudod, mint én, Cathy, hogy Carrie-t
lehetetlen meggyőzni, ha valamit a fejébe vesz. Ha semmi
mást nem csinált, csak ordított, azzal is megőrjíthetett bárkit.
Szomorú volt a hétvége Carrie nélkül. Egyfolytában csak
rágondoltam, és rettenetesen aggódtam miatta. Biztattam
magam, hogy nincs semmi baja. Végül is mi történhetne vele
egy drága magániskolában, amelyet olyan tekintélyes,
felelőssége tudatában lévő pedagógus irányít, mint Miss.
Emily Dean Dewhurst?
Valahányszor bánat érte, vagy hadilábon állt önmagával és
a világgal, Carrie visszavonult a múltba, és elrejtett kis
porcelánbabái társaságában keresett menedéket és vigaszt.
Titkos rejtekhelyéről elővette a babáit, Mr. és Mrs.
Parkinst, és a kis Clarát, és beszélt hozzájuk, mint korábban,
amikor még be voltunk zárva a padlásra.
– És tudod, Cathy – mesélte később –, arra gondoltam,
hogy anya talán fent van, a mennyben, Coryval és apuval, és
annyira haragudtam rád és Chrisre, mert engedtétek, hogy dr.
Paul bedugjon arra a helyre, pedig tudtátok, mennyire
szeretnék veletek lenni.
Carrie hallotta, hogy a lányok összesúgnak a háta mögött,
de valahányszor rájuk nézett, azok elfordították a
tekintetüket.
 – Azt mondtam magamnak – suttogta elszoruló torokkal –,
hogy nem érdekel, pedig nagyon is érdekelt.
– Olyan sötét volt, Cathy, és az a szoba olyan nagy és
ijesztő. Tudod, hogy nem szeretem, ha a sötétben sehol nem
ég egyetlen lámpa sem, és egyedül vagyok. Még Sissyt is
visszakívántam, vele is jobb volt, mint egymagamban.
Mocorgást hallottam a sarokból, nagyon megijedtem, és bár
nem volt szabad, felgyújtottam a lámpát Magamhoz akartam
venni a babáimat, hogy legyen mellettem valaki. Nagyon
vigyáztam volna rájuk, hogy el ne törjenek.
– Mr. és Mrs. Parkins mindig a szekrényem alsó fiókjában
volt, letakarva, és közöttük Clara. Benyúltam, először a
középső takarót fogtam meg, de amikor fölemeltem, a kisbaba
hiányzott, egy fadarabot találtam helyette! Kicsomagoltam Mr.
és Mrs. Parkinst, helyettük is pálcát láttam, csak valamivel
nagyobbat! Úgy elkeseredtem, amiért nem voltak ott, hogy
sírva fakadtam.
– Ekkor furcsa érzés rohant meg, mintha én is fává
változtam volna. Megmerevedtem, és mozogni is alig tudtam.
A sarokba mentem, lekuporodtam, és vártam, hogy mi rossz
fog történni velem. A nagymama is azt mondta, szörnyű
következménye lesz, ha eltöröm valamelyik babát, ugye? –
Ennél többet egy szóval sem volt hajlandó mondani, de a
többiektől megtudtam, mi történt később.
Jóval éjfél után, az éjszaka kellős közepén a tizenkét
kislány, akitől Miss. Dewhurst megvonta az eltávozást,
belopakodott Carrie szobájába. Lacy St. Johnnak volt csak
annyi bátorsága később, hogy elmondja, mi történt.
 Tizenkét lány, mindegyik a kötelező, hosszú, fehér
hálóingben, vonult be Carrie szobájába, és mindegyik égő
gyertyát tartott maga előtt. Az alulról világító fényben a
szemgödrük üresen tátongó, sötét lyuknak látszott, az arcuk
viszont sejtelmesen fénylett, és ez elég volt ahhoz, hogy a már
amúgy is rettegve a sarokban kucorgó kislányt szinte eszelős
rémületbe döntse.
Mindegyik párnahuzatot húzott a fejére, amelyen lyukat
vágott a szemének, körbeállták Carrie-t, és a gyertyáikat előre
megbeszélt módon mozgatva, síri hangon, mint túlvilági
boszorkányok, kántálni kezdtek. Mondókájukkal a kicsiséget
akarták kiűzni Carrie-ből. Mint mondták, meg akarták
szabadítani az átoktól, és magukat is megmenteni attól a
veszedelemtől, amit az ilyen „természetellenesen kicsi és torz”
lény hozhat rájuk.
Egy hang élesen kiválta kórusból, és Carrie tudta, hogy
Sissy Towersé. A hosszú, fehér hálóinges, csuklyás fejű, üresen
tátongó szemgödrű lányok pokolbéli ördögöknek tűntek neki.
Nyöszörögni kezdett, egész testében reszketett, és
rettenetesen félt, mert úgy érezte, a nagymama tért vissza
hozzá, megsokszorozódva, tizenkét ijesztő alakban.
– Ne sírj, ne félj! – mondta neki az arc nélküli csoportból
egy hang. – Ha túléled ezt az éjszakát, Carrie Dollanganger, a
beavatás révén tagja leszel titkos, és csak a beavatottaknak
fenntartott társaságunknak.
– Jaj – nyögte rémülten Carrie. – Menjetek, hagyjatok
békén, hagyjatok békén!
– Hallgass! – szólt rá éles hangon a csoport vezetője. – Nem
léphetsz közénk, ha nem áldozod fel azt, amit a legjobban
szeretsz, ami neked a legkedvesebb! Válassz, hogy megteszed,
vagy elszenveded a büntetésünket!
A sarokban kuporogva Carrie megbabonázva nézte a
fenyegető, fehér boszorkányok mögött táncoló árnyakat. A
gyertyák lángja egyre nőtt, és már olyan volt, mint egyetlen
hatalmas, az egész környezetét magába olvasztó, fehéres
sárgás tűzgömb.
– Add ide, amit nagyon szeretsz, különben szenvedni fogsz,
szenvedni, szenvedni!
– Nincs semmim – suttogta reszketve, őszintén Carrie.
– A babák, az aranyos kis porcelánbabák. Azokat add ide! –
hallatszott a szigorú parancs. – A csöpp ruháid nem lennének
jók nekünk, azok nem kellenek. Add ide a babáidat, a csöppnyi
emberkét, az asszonyt és az édes kis csecsemőt!
– Eltűntek! – jajdult fel Carrie, rettegve attól, hogy meg
fogják égetni. – Fapálcákká váltak.
– Hahaha! Még hogy fapálcákká! Hazudsz! Szenvedj hát, te
rusnya kis bagoly, hogy közénk tartozhass, vagy halj meg!
Válassz, melyiket akarod!
Carrie egy pillanatig sem gondolkodott, heves bólogatással
jelezte, hogy mindenbe beleegyezik, és erejét összeszedve
próbálta legyűrni a torkát fojtogató sírást.
– Jól van, ettől az éjszakától kezdve Carrie Dollanganger, a
furcsa nevű és furcsa arcú közénk tartozik.
Fájdalmas leírni is, hogyan ragadták meg Carrie-t, takarták
el a szemét, kötötték hátra a kezét, és lökdöstek végig a
folyosón, föl egy meredek lépcsőn, ki a szabadba. Carrie érezte
az éjszakai hideget, a talpa alatt a lejtőt, és rájött, hogy a tetőn
vannak! Egyetlen dologtól félt csak jobban, mint a
nagymamától, és az a tető volt – bármilyen tető! Számítva rá,
hogy esetleg ismét sikoltozni kezd, a lányok a száját is
szorosan bekötözték.
– Feküdj vagy ülj nyugodtan, ahogy rendes bagolyhoz illik!
– parancsolt rá élesen a korábbi hang. – Gubbassz csak itt
szépen, a kémény melletti a holdfényben, és reggelre közénk
fogsz tartozni!
Carrie rémülten védekezett, és még jobban megijedt,
amikor az addig szorító, kezek elengedték, és otthagyták a
sötétben, egyedül. Egy ideig hallotta még az egyre távolodó
suttogást, majd a csapóajtó kattanását, és utána ráborult a
csönd.
„Cathy, Cathy – jajongott némán. – Chris, gyere értem,
ments meg! Dr. Paul miért küldtél ide?! Senki nem jön,
senkinek sem kellek?” Nyöszörögve, hátrakötözött kézzel,
bekötött szájjal, vakon ereszkedni kezdett a meredek tetőn
arra, ahonnan a zár kattanását hallotta. Araszolva tolta magát
előre, egyfolytában imádkozva, hogy meg ne csússzék, és le ne
zuhanjon. Zaklatott, és jóval későbbi beszámolójából
kivehetően nem pusztán az ösztönei vezették, a közeledő
tavaszi vihar mennydörgésén át Corynak az otthonról és a
napfényről szóló, szomorú dalát is hallani vélte.
– Jaj, Cathy, olyan szörnyű volt odafent, a magasban, a szél
is fújni kezdett, az eső eleredt, mennydörgött az ég, és annyira
fényesen villámlott, hogy a kendőn keresztül is láttam, Cory
pedig egyfolytában énekelt, és a csapóajtó felé hívott, amit ki
is nyitottam a lábammal, hogy bebújhassak rajta. Aztán
legurultam a lépcsőn a sötétben, és hallottam, hogy reccsent a
csontom. Olyan erősen hasított belém a fájdalom, hogy már
nem láttam, nem is éreztem semmit, az eső kopogását sem
hallottam, és Cory is otthagyott.
Szombat délelőtt volt, Paullal és Chrisszel éppen
reggeliztünk.
Chris a meleg, húsos házi palacsintát fogta a kezében, és
tágra nyitotta a száját, hogy egyetlen harapásra legalább a
felét bekapja, amikor megszólalt a telefon. Paul felmordult, és
lerakta a villáját. Én is morogtam, mert életem első
sajtfelfújtját tálaltam fel neki, és rögtön meg kellett volna
ennie, még melegen, hogy igazán élvezhesse.
– Fölvennéd? – kérdezte. – Semmi kedvem itt hagyni ezt a
felfújtat. Csodálatosan néz ki, és mennyei az illata.
– Maradj csak, és egyél! – feleltem, és az asztaltól
felpattanva a telefon felé futottam.
Felkaptam a kagylót, és a legfelnőttesebb, legudvariasabb
hangomon beleszóltam: – Dr. Sheffield lakása.
– Itt Emily Dean Dewhurst – hallottam a vonal másik
végéről a komoly, szigorú hangot. – Dr. Sheffielddel akarok
beszélni azonnal!
– Miss. Dewhurst! – kiáltottam fel akkor már riadtan. –
Cathy vagyok, Carrie nővére. Történt vele valami?
– Azonnal jöjjenek ide dr. Sheffielddel!
– Miss. Dewhurst…
Az igazgatónő nem engedte, hogy folytassam,
türelmetlenül a szavamba vágott: – A húga rejtélyes
körülmények között eltűnt. Vasárnaponként istentiszteleten
kell részt venniük azoknak a lányoknak, akiktől büntetésből
megvontam az eltávozását. Magam tartottam névsorolvasást,
amelyen Carrie nem jelent meg. – A szívem rémülten vert,
előre félve, hogy mi következik, de szinte öntudatlanul
megnyomtam a hangosító gombját, hogy Chris és Paul is hallja
evés közben, amit Miss. Dewhurst mondani akart.
– Hol volt? – érdeklődtem halkan, felkészülve a
legrosszabbra.
Az igazgatónő nyugodt hangon válaszolt: – Amikor a húga
nevét olvastam, és megkérdeztem, hol van, a lányok furcsa
suttogásba kezdtek. Elküldtem az egyik tanárnőt, hogy nézze
meg a szobájában, és mivel ott sem volt, elrendeltem, hogy a
pincétől a padlásig a legalaposabban kutassák át az épületet,
de nem találták. Ha a húga más természetű lenne, arra
gondolnék, hogy megszökött, és úton van hazafelé.
– Úgy érti, hogy még mindig nem tudják, hol van Carrie? –
kérdeztem a rémülettől tágra nyílt szemmel.
Paul és Chris abbahagyta az evést, és mozdulatlanná
dermedve hallgatta a beszélgetést.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Carrie-nek tegnap
este kilenc óta nyoma veszett. Ha megszökött volna, hogy
végig gyalogolja az utat, akkor már otthon kellene lennie.
Majdnem dél van. Ha otthon nincs, és itt sem találjuk, akkor
vagy megsérült, vagy eltévedt, vagy…
Ordítani tudtam volna. Hogyan tudott olyan nyugodt,
szenvtelen hangon beszélni! Valahányszor szörnyűség fordult
elő az életünkben, miért színtelen, együttérzés nélküli hang
közölte velünk a rossz hírt?
Paul erősen a gázba taposva, vadul száguldott végig az
Overland Highwayn Carrie iskolájába. Én az első ülésen, Paul
és Chris közé beszorítva kuporogtam. Chris a táskáját is
magával hozta, hogy miután megtaláltuk Carrie-t, elkapjon egy
buszt, és visszamenjen az iskolába. Egész úton erősen
markolta a kezemet, biztatva, hogy nem lesz semmi baj!
– Ne vágj olyan szomorú képet, Cathy! – szólt rám, és
átkarolva a vállára vonta a fejem. – Tudod, milyen Carrie!
Biztosan bujkál valahol, és hiába hívják, nem hajlandó
válaszolni. Emlékszel, hogyan viselkedett a padláson is?
Teremtő Isten! Azt kívántam, bárcsak Chris ne említette
volna a padlást, ahol Cory, mielőtt végleg elment volna apa
után, egyszer már majdnem meghalt a véletlenül becsukódott
ládában. Chris arcon csókolt, és letörölte a könnyeimet.
– Ne sírj! Rosszul fogalmaztam az előbb. Meglásd, nem lesz
semmi baja!
– Hogyan értsem azt, hogy nem tudja, hol van a
gyámleányom? – kérdezte zord hangon, erősen Miss.
Dewhurst szemébe nézve Paul. – Úgy tudtam, ebben az
iskolában a lányok a nap huszonnégy órájában megfelelően
gondos felügyelet alatt állnak.
Miss. Emily Dean Dewhurst elegánsan berendezett
irodájában voltunk. Az igazgatónő nem a megszokott helyén,
tiszteletet parancsoló, hatalmas íróasztala mögött ült, hanem
nyugtalan léptekkel rótta a szobát.
– Őszintén mondom, dr. Sheffield, hogy ehhez hasonló eset
egyszer sem fordult még elő nálunk. Soha nem tűnt el egyetlen
lány sem. Esténként szobaellenőrzést tartunk, hogy lássuk,
mindenki ágyban van-e, és eloltotta-e a villanyt. Carrie az
ágyában volt. Személyesen mentem be hozzá, hogy
megnyugtassam, ha engedi, de rám se nézett, és beszélni se
volt hajlandó. Minden a gyámleánya szobájában kitört
verekedéssel, és a hétvégi eltávozás megvonásával kezdődött.
Az összes tanárunk segített keresni, kikérdeztünk minden
lányt, de azt mondják, semmiről sem tudnak. Érzem, hogy ez
nem igaz, ám mivel nem hajlandók beszélni, tehetetlen
vagyok, fogalmam sincs, mit csináljak.
– Miért nem értesített rögtön, mihelyt fölfedezték az
eltűnését? – kérdezte Paul. Rögtön utána én is közbeszóltam,
és kértem, mutassák meg Carrie szobáját. Miss. Dewhurst
készségesen teljesítette a kívánságomat, örült, hogy
megmenekülhet a doktor haragjától. Miközben fölvezetett
bennünket az emeletre, hosszasan magyarázta, milyen nehéz
a sok pajkos, csintalan kislányt kezelni. Beléptünk a húgom
szobájába, és a nyomunkban több lány is, akik halkan arról
suttogtak, mennyire hasonlítunk Carrie-re, csak mi nem
vagyunk olyan „torz picik”.
Chris mérgesen rájuk mordult: – Nem csoda, hogy rosszul
érzi itt magát, ha ilyeneket mondtok! De megtaláljuk! –
fogadkozott. – Ha egy hétig kell maradnunk, és az összes kis
boszorkányt ki kell vallatnunk, akkor is kiderítjük, hol van.
– Fiatalember! – csattant fel Miss. Dewhurst. – A lányaimat
senki nem vallathatja, csak én!
Mindenki másnál jobban ismertem Carrie-t, és
megpróbáltam a fejével gondolkodni. Ha a helyében lennék,
vajon meg akarnék-e szökni az iskolából, miután
igazságtalanul ott tartottak? Igen! Pontosan azt tettem volna.
Egy szál hálóingben mégsem indulnék el, márpedig az összes,
Henny hímzésével díszített egyenruhája, szoknyája, pulóvere,
blúza ott volt szépen összehajtogatva a szekrényében. Minden
holmiját megtaláltam, csupán a porcelánbabák tűntek el
nyomtalanul.
 Carrie fiókja előtt térdelve a sarkamra ültem, és Paulra
nézve mutattam a dobozt, amiben nem volt más, csak a
bélésként szolgáló takaró, és néhány vékony pálcika.
– Nincsenek meg a babái – mondtam, és fogalmam sem
volt, miért vannak ott azok a fadarabok. – Amennyire meg
tudom ítélni, az egyetlen ruhadarab, ami hiányzik, egy hálóing.
Carrie nem indulna el egyetlen hálóingben. Itt kell lennie…
valahol, ahol senki nem kereste.
– Mindenhol megnéztük! – mondta türelmetlenül Miss.
Dewhurst, mintha nekem szavam sem lehetett volna, csak a
gyámnak, a doktornak, akinek a jóindulatát minden erővel
igyekezett visszanyerni.
Amikor körbenéztem, megakadt a szemem egy göndör,
vörös hajú, sovány, gőgös lányon, akit már annak a kevésnek
az alapján is, amit Carrie a szobatársáról mondott, szívből
utáltam. Talán a tekintete, vagy a köténye zsebében idegesen
turkáló keze okolta, mindenesetre mélyen a szemébe néztem,
hogy kitaláljam, mi járhat a fejében. Elsápadt, zöld szemét az
ablakra szögezte, és zavartan kirántotta a kézét a zsebéből.
Sima, rátett zseb volt, de valamitől erősen kidudorodott.
– Te! – szóltam rá éles hangon. – Ugye te vagy Carrie
szobatársa?
– Csak voltam – felelte ellenségesen.
– Mi van a zsebedben?
Felém kapta a tekintetét, a szája körül megkeményedtek
az izmok, és dühösen villantotta rám zöld szemét.
– Semmi közöd hozzá!
– Miss. Towers! – kiáltott rá erélyesen Miss. Dewhurst. –
Válaszoljon Miss. Dollanganger kérdésére!
 – Az én zsebem – felelte dacosan Sissy Towers.
– Hogy ki van tömve – mondtam, és előrevetődve
elkaptam a térdét. Miközben egyik kezemmel féken tartottam,
a másikkal a zsebébe nyúltam, és kivettem belőle egy kék
kendőt. Széthajtogattam, és megtaláltam benne Mr. és Mrs.
Parkinst, és a kis Clarát. A három babát vádlón kinyújtott
tenyeremen mutatva megkérdeztem: – Mit keresnek nálad a
húgom babái?
– Az én babáim! – felelte alattomosan, a szemét résnyire
összehúzva a lány. A többiek körbevettek bennünket, a
nyakukat nyújtogatva nézegették, mit tartok a kezemben, és
közben lázasan sugdolóztak.
– A te babáid? Ezek a húgom játékai!
– Hazudsz! – vágott vissza hevesen. – Ha nem adod vissza,
a papám börtönbe zárat.
– Miss. Dewhurst – fordult az igazgatónőhöz a kis ördög, és
a kezét a babák után nyújtotta. – Azonnal szóljon neki, hogy
hagyjon békén! Utálom, ahogy a gnóm húgát is!
Felpattantam, fenyegetően feléje léptem, közben a babákat
a hátam mögé dugtam. Láttam a tekintetén, hogy meg tudna
ölni, csak hogy visszaszerezhesse.
– Miss. Dewhurst! – rikoltotta, mint valami dühödt fúria. –
Anyukámtól és apukámtól kaptam azokat a babákat
karácsonyra!
– Te hazug kis ördög! – kiáltottam rá, és a legszívesebben
lekevertem volna neki egy jókora pofont. – A húgomtól loptad,
és mivel elloptad, Carrie-t most óriási veszély fenyegeti! –
Tudtam, éreztem, hogy Carrie-nek segítségre van szüksége,
minél előbb. – Hol a húgom?!
 Fenyegetően néztem a vörös hajú, Sissy nevű lányra,
tudva, hogy ismeri a választ a kérdésemre, de azt is, hogy soha
nem fogja elárulni. Benne volt a szemében, az utálatos, dacos
tekintetében. Akkor szánta el magát Lacy St. John, hogy
elmondja, mit is csináltak Carrie-vel előző éjjel.
Teremtő Isten! Nem volt rémületesebb hely Carrie
számára a világon, mint a tető – bármilyen tető! Gondolatban
visszatértem ahhoz a naphoz, amikor Foxworth Hallban
Chrisszel megpróbáltuk kivinni az ikreket a tetőre, hadd
szívjanak friss levegőt és hadd napozzanak, hogy
fejlődhessenek. De rettenetesen megrémültek, rúgkapáltak és
üvöltöttek.
– Meg akarom nézni a padlást! – közöltem Miss.
Dewhursttel, aki rögtön közölte, hogy már jártak ott, és
hangosan szólítgatták Carrie-t, de nem felelt. Ők azonban nem
ismerték úgy a húgomat, mint én. Nem tudták, hogy ha nagy
megrázkódtatás éri, elvonul a sehol sincs világba, ahol nem
létezik a szó, ismeretlen a beszéd.
Chrisszel, Paullal és az összes tanárnővel felvonultunk a
padlásra, amely nagyon hasonló volt ahhoz a régi helyhez –
ugyanolyan nagy, homályos és poros, csak a múlt emlékei, és a
régi bútorok hiányoztak belőle. Helyettük építkezésből
visszamaradt, széles, nehéz pallók és gerendák voltak
magasan felhalmozva mindenütt.
Éreztem, hogy Carrie ott rejtőzik valahol. Olyan tisztán
érzékeltem a jelenlétét, mintha megérintett volna, de
bármerre néztem, csak a magasan feltornyozott építőanyagot
láttam.
 – Carrie! – kiáltottam olyan hangosan, ahogyan csak
bírtam. – Cathy vagyok! Ne bujkálj, és ne hallgass tovább, ne
félj! Nálam vannak a babáid, és itt van Chris és dr. Paul is.
Haza akarunk vinni, és soha többé nem viszünk semmilyen
iskolába! – Oldalba böktem Pault, és rászóltam: – Te is mondd
meg neki!
Megszokott, szelíd hangját elhagyva, harsányan kiáltotta: –
Carrie, hallasz engem? Hidd el, hogy pontosan úgy van, ahogy
a nővéred mondja! Azt akarjuk, hogy haza gyere velünk, és ott
is maradj! Sajnálom, ami történt, Carrie! Azt hittem, itt jó lesz
neked, de már tudom, milyen rosszul érezted magad. Gyere
elő, Carrie! Szükségünk van rád!
Mintha halk szipogást hallottam volna, és futva indultam a
hang irányába, Chris pedig szorosan a nyomomban. Mindent
tudtam a padlásokról, jól értettem hozzá, hogyan kell ott
keresni, kutatni.
Megtorpantam, és Chris belém ütközött. Nem messze
előttünk, a magasan felrakott deszkahegyek közötti szűk, sötét
résben, észrevettem a szakadt, véres hálóingében kuporgó,
bekötött szemű és szájú Carrie-t. A halvány fényben
megcsillanó szőke haja hívta fel magára a figyelmemet. A
padlón ült, lába groteszkül ki volt fordulva.
– Jézusom! – suttogta egyszerre Chris és Paul. – Eltört a
lába.
– Várj! – figyelmeztetett Paul, és a vállamat megfogva
visszatartott, mert már rohantam volna fejvesztve, hogy
kimentsem a szűk helyről Carrie-t. – Nézd meg ezeket a
deszkákat, Cathy! Egyetlen rossz mozdulat, és lezuhannak,
agyonnyomva – Carrie-t és téged is.
 Valahol mögöttünk a tanárok sugdolóztak,
szörnyülködtek. Én is csak ámultam azon, hogy megkötözve,
vakon, Carrie képes volt bebújni abba a szűk résbe. Egy felnőtt
nem is tudott volna bemenni érte, én viszont igen.
– Carrie, csináld pontosan azt, amit mondok! –
figyelmeztettem, beszéd közben tervelve ki, mit is tegyek. – Ne
dőlj se jobbra, se balra, csak feküdj hasra, fejjel felém!
Bemászok hozzád, és a hónod aljánál megfoglak. Emeld fel a
fejed magasra, hogy az arcod meg ne sérüljön! Dr. Paul majd a
bokámat fogja, és mindkettőnket kihúz.
– Mondd meg neki, hogy fájni fog a lába!
– Hallottad dr. Pault, Carrie? Amíg húzunk, fájni fog a
lábad, de nagyon kérlek, ne hadonássz! Egy-két másodperc
alatt túl leszünk rajta, és dr. Paul meggyógyítja a lábad.
Úgy tűnt, mintha órákig tartott volna, amíg sikerült
bemásznom a vadul nyikorgó, többször veszélyesen
megmozduló léchalmok között. Miután elértem Carrie-t, a
hóna alá nyúltam.
– Rendben, Cathy! – szólt utánam dr. Paul, és amilyen
gyorsan csak tudott, húzni kezdett bennünket. Alig jutottunk
ki a résből, a deszkahegyek hatalmas porfelhőt kavarva,
dübörögve leomlottak. Az általános kavarodásban szorosan
fogtam Carrie-t, és a száját és a szemét takaró kendőket
szedtem le róla, miközben a doktor a hátrakötözött kezét
szabadította ki.
Hamarosan a nyakamban volt, szorosan hozzám bújt,
pislogva az éles fénytől, sírva a fájdalomtól, és rettenetesen
megijedve a köréje sereglő, sok tanártól, és attól, hogy a lába
olyan torzan kifordult,
 A mentőautóba, ami Carrie-ért jött, Chris és én is
beszálltunk, hogy egész úton fogjuk a kezét, és
megnyugtassuk, amíg a kórházba érünk, Paul pedig a kocsiján
követett bennünket, hogy ott legyen az ortopédsebész mellett,
amikor helyére teszi a kifordult, törött lábat. Hátukon fekve,
merev tagokkal, az arcukra fagyott élettelen mosollyal ott
utaztak Carrie feje mellett a babái is.
Carrie lábtörése meghiúsította hosszú nyári utazásunkat,
amit a doktor tervezett, én pedig magamban ismét anyát
átkoztam. Az ő bűne volt, hogy ez történt; mindig
szenvednünk kellett azért, amit elkövetett! Igazságtalan volt,
hogy Carrie-nek hetekig feküdnie kellett, és nem utazhattunk
el, miközben anyánk ide-oda cikázott, egyik partiról a másikra
járt, élte a milliomosok és filmsztárok pezsgő életét, mintha mi
nem is léteztünk volna! Útba ejtette a francia Riviérát is. A
greenglennai újság társasági rovatából vágtam ki a hírt, hogy
beragasszam a róla vezetett albumomba. Azt a cikket Chrisnek
is megmutattam, mielőtt a helyére került volna. Nem
mindegyiket adtam oda neki, mert nem akartam, hogy
megtudja, előfizettem a Foxworthokról rendszeresen híreket
közlő virginiai lapra.
– Honnan szerezted? – kérdezte, fölnézve a kezébe
nyomott újságkivágásból.
– A greenglennai lapból. Többet foglalkozik az előkelő
társasággal, mint a clairmonti Daily News, anyánk pedig
érdekes témának számít, ha nem tudnád.
– Megpróbálok elfelejtkezni róla, nem úgy, mint te – felelte
élesen. – Végül is nincs olyan rossz dolgunk, nem?
Szerencsések vagyunk, hogy Paullal lehetünk, Carrie lába is
meggyógyul, és ugyanolyan jó lesz, mint korábban. Jönnek
majd új nyarak, és bőven lesz alkalmunk elutazni New
Englandbe.
– Most, hogy már „majdnem orvos” vagy, gondoltál arra,
hogy a lába esetleg semmit nem fog nőni, amíg gipszben lesz?
Chris zavartan nézett rám.
– Ha úgy növekedne, mint a többi gyerek, akkor tényleg
meglenne a kockázata, de mivel nagyon keveset fejlődik,
annak is kisebb a kockázata, hogy az egyik lába rövidebb lesz,
mint a másik.
– Menj, és temetkezz bele az anatómiádba! – szóltam rá
mérgesen, mert valahányszor olyasmit mondtam, ami
bűnösnek tüntette fel anyát, rögtön kész volt a józan válasszal.
Naponta újabb és újabb, az újságokból kivágott
tudósításokkal és fényképekkel gyarapítottam az albumot,
rájuk költve a „tűpénzem” nagyobbik részét. Bár anya
fényképeit utálkozva, gyűlölettel néztem, a férjéről készültek
nagyon tetszettek. Mennyire jóképű, milyen izmos,
egészségesen napbarnított volt. Hosszan elnéztem azon a
felvételen, amelyiken éppen pezsgőspoharat emelt,
felköszöntve a feleségét a második házassági évfordulójukon.
Aznap este úgy döntöttem, rövid levelet küldök anyának.
Légipostával akartam elküldeni, hogy mielőbb eljusson a
címzetthez.

„Kedves Mrs. Winslow!

Jól emlékszem még a nászútjuk nyarára. Csodálatos nyár
volt, üdítően kellemes a hegyek közelében, egy bezárt szobában,
aminek az ablakait sem volt szabad kinyitni soha.
 Gratulálok, fogadja a legőszintébb jókívánságaimat, Mrs.
Winslow! Remélem, minden leendő nyarán, telén, tavaszán és
őszén kísérteni fogja azoknak a nagyszerű nyaraknak, teleknek,
tavaszoknak és őszöknek az emléke, amiket porcelánbabáinak
át kellett élniük. Örökre eltűnt szeretettel az orvos baba, a
balerina baba, a növekedésért imádkozó baba és a halott baba.”

Futottam, hogy feladjam a levelet, de alig dobtam be a

sarkon lévő postaládába, rögtön szerettem volna vissza is
szerezni, mert arra gondoltam, hogy Chris utálni fog, ha
megtudja, mit tettem.
Aznap éjjel esett, és fölkeltem, hogy nézzem a vihart. Az
ablaknál álltam, és könnyek peregtek az arcomon, mint az
esőcseppek az üvegért Vasárnap lévén Chris is otthon volt. A
teraszra ment ki, hagyva, hogy az eső átáztassa, és szorosan a
testére tapassza vékony pizsamáját.
Egyszerre pillantottuk meg egymást, és anélkül, hogy
előtte egyetlen szót is szólt volna, bejött a szobámba. Szorosan
összeölelkeztünk, én sírtam, ő pedig erővel visszafojtotta a
könnyeit. Szerettem volna, ha elmegy, de belekapaszkodtam,
és fejemet a vállára hajtva zokogtam.
– Miért, Cathy, miért ez a sok könny? – faggatott
tanácstalanul.
– Már nem szereted, ugye? – kérdeztem, amikor végre
szóhoz tudtam jutni.
Nem válaszolt, de a hallgatása minden szónál beszédesebb
volt. Szerette anyát, mert muszáj volt szeretnie, ha engem
szeretni akart. Valahányszor rám nézett, ő jelent meg előtte
viruló fiatalságában. Chris ugyanolyan volt, mint apa,
sebezhető azzal a fajta női szépséggel szemben, ami nekem is
adatott.
Chris észrevétlenül, lágyan csókolgatná kezdett.
– Elég! – kiáltottam rá, amikor éreztem, hogy szája a
számra tapad.
– Hagyj békén! Csak azért szeretsz, mert az arcom hasonlít
az övére! Néha már gyűlölöm az arcomat!
Sebzetten indult az ajtó felé.
– Csak meg akartalak vigasztalni – mondta megtört
hangon. – Ne akard utálatosként beállítani azt, amit tettem.

Félelmem, hogy Carrie törött lába kisebb lesz, mint a másik,

alaptalannak bizonyult – alig vették le róla a gipszet,
ugyanolyan jól tudott járni ismét, mint azelőtt.
Az ősz közeledtével összedugtuk a fejünket Chrisszel és
Paullal, és úgy döntöttünk, hogy Carrie számára jobb az olyan
iskola, ahonnan mindennap hazajöhet, mint a bentlakásos.
Mindössze három megállót kellett utaznia busszal, és délután
háromkor ugyanazzal hazajönnie, hogy nyugodtan ellegyen a
konyhában Hennyvel, amíg én is hazaérek a balettiskolából.
Szeptember lett, elkezdődött az iskola, de már november
is elmúlt, és Carrie-nek nem volt egyetlen barátja sem.
Rettenetesen vágyott rá, hogy befogadják, de bármilyen
közösségbe került is, mindig kívülálló maradt. Barátnőre
vágyott, de csak gyanakvással, ellenséges érzéssel és gúnnyal
találkozott.
– Senki nem szeret engem, Cathy! – panaszkodott.
– Majd megszeretnek – biztattam. – Előbb-utóbb rájönnek,
milyen szeretetni való vagy. Addig is itt vagyunk mi, akik
imádunk, úgyhogy ne keseredj el a többiek miatt! Ne bánkódj
azért, hogy mit gondolnak rólad! – Nem válaszolt, csak halkan
szipogott, mert hiába beszéltem neki, bánkódott miatta.

Carrie dupla ágya az enyém mellett állt, és minden este láttam,

hogy letérdel, kezét az álla alatt összekulcsolja, és imádkozik:
– Add, édes Istenem, hogy megtaláljam anyát! Az igazi
anyukámat. És azt is add, hogy nagyobb legyek. Nem olyan
magas, mint anya, csak majdnem akkora, mint Cathy. Engedd,
hogy nőjek még, engedd!
Az ágyamon fekve, és a szomorú esdeklést hallgatva a
mennyezetet bámultam, és gyűlöltem, mélységesen
megvetettem anyát! Hogyan lehetséges, hogy Carrie még
mindig vágyódik utána, pedig olyan kegyetlen volt. Jól tettük-e
Chrisszel, hogy elmondtuk neki a szomorú igazságot?
Apró termetén kívül Carrie-nek boldogtalansága és
magányossága terhét is viselnie kellett. Tudta, hogy szép az
arca, gyönyörű a haja, de mit számított mindez aránytalanul
kicsi és sovány testéhez képest. A szépsége csöppet sem
könnyítette meg, hogy barátokat szerezzen, sőt inkább
nehezítette a dolgát. „Babaarc! Angyalhaj! Hé, csöppség, mi
vagy te, törpe? Cirkuszba akarsz beállni, hogy te legyél a
legkisebb bohóc?” Ha ezt hallotta, sírva futott haza a
buszmegállóból, elrémülve a gyerekek érzéketlenségétől,
kegyetlenségétől.
– Rossz vagyok, Cathy! – jajongott elkeseredetten, arcát az
ölembe rejtve. – Senki nem szeret. Utálják a testemet, mert
olyan kicsi, a fejemet, mert túl nagy, és azt sem szeretik
bennem, ami szép, mert azt mondják, fölösleges az olyan kis
gnómnak, mint én vagyok!
Ha adhattam volna neki a magasságomból, boldogan
megteszem. Ehelyett csak imádkozni tudtam érte. Minden
este, amikor elaludt, én is letérdeltem az ágyam mellé, és
esdekelve kértem az Istent: – Kérlek, add, hogy Carrie
nagyobb legyen! Kérlek, Istenem, hiszen olyan kicsi, és oly
sokat szenvedett már. Szánd meg! Nézz le ránk, és láss
bennünket! Hallgasd meg a könyörgésünket!
– Nem tud valamit az orvostudomány, amivel segíteni
lehetne abban, hogy nőjön még? – kérdeztem Pault.
– Utánanézek – felelte elkeseredettért. – A lelkemet is
odaadnám, ha Carrie akkora lehetne, mint szeretné.
Anya árnyéka

Azt hittem, ha kiszabadulok Foxworth Hallból, és már

majdnem felnőtt leszek, egyenes úton jutok el a hírnévhez, a
gazdagsághoz, és a boldogsághoz. Tudtam, hogy tehetséges
vagyok – láttam Madame és Georges elragadtatástól csillogó
tekintetében. Madame különösen ügyelt a technikai
tökéletességre, arra, hogy a mozdulatokba a legcsekélyebb
hiba se csússzon, és minden bírálat, amit hallottam tőle, azt
igazolta, hogy érdemesnek tart az erőfeszítésére, és nem
pusztán kiváló, hanem szenzációsan jó balett-táncost akar
nevelni belőlem.
Chris a nyári vakáció alatt reggel héttől este hétig
pincérként bisztróban dolgozott. A Duke Egyetemre
augusztusban kellett visszamennie, hogy elkezdje a második
tanévet. Carrie hintázással és babázással töltötte az idejét,
pedig már tízéves volt, és el kellett volna már hagynia. Hetente
öt napot töltöttem a balettiskolában, szombaton is délig
voltam.
Egyre gyakrabban írtam anyának rövid leveleket, hogy
bárhol volt is, megkeserítsem nyugodt, napfényes életét. Soha
nem telepedett meg egy helyen annyi ideig, hogy a
küldeményeim biztonságosan elérhették volna, vagy ha igen,
akkor sem válaszolt rájuk. Többször is vártam, hogy „A
CÍMZETT ISMERETLEN” jelzéssel visszakapom a leveleket, de
egy sem érkezett.
 Minden este átolvastam a greenglennai helyi lapot, az
anyámról szóló híreket keresve.
Mrs. Bartholomew Winslow elhagyta Párizst, és Rómába
repült, hogy felkeresse Olaszország legfelkapottabb
divattervezőjét Kivágtam a rövid hírt, és beragasztottam
gyarapodó albumomba. Ó, micsoda pillanat lesz, ha újból
találkozhatom vele. Előbb vagy utóbb vissza fog térni
Greenglennába, hogy Bart Winslow-val beköltözzön a család
felújított, tökéletesen rendbe hozott és újrabútorozott házába.
Chris augusztusban ment vissza az egyetemre, két héttel
azelőtt, hogy nekem is újból megkezdődött volna a tanítás.
Január végén kellett érettségiznem, és mivel alig vártam,
hogy befejezzem a középiskolát, tanultam, mint az őrült
Órákon át ültem a greenglennai városi könyvtárban is,
hogy Bart családjának a történetét felkutassam. Lapozgattam
a települést alapító családok emlékét megörökítő, öreg
könyveket. Bart ősei körülbelül ugyanabban az időben – a
tizennyolcadik században – érkeztek az új világba, mint az
enyémek. Angliából jöttek, és Virginiának azon a részén
telepedtek le, amelyikből később Észak-Karolina lett.
Felnéztem a kötetből, és hosszan elgondolkodtam. Véletlen
lett volna, hogy az ősei is, akárcsak az enyémek, az „elveszett
gyarmaton” éltek? A függetlenségi háború után a Winslow-k
Dél-Karolinába költöztek. Milyen különös! Kétszáz évvel
később a Foxworthok is követték őket.
Napfényes szombat délután volt, és futottam elintézni
valamit, amire Madame Marisha kért meg, amikor egy férfit és
egy nőt megpillantva a földbe gyökerezett a lábam. Ők voltak
azok! Elég volt csak rápillantanom, ahogy gondtalanul,
láthatóan remekül érezve magát, a férje oldalán lépkedett, és
máris pánikba estem. Keserű gombóc gyűlt a torkomba, de
összeszedtem magam, közelebb mentem hozzájuk, és
követtem őket. Ha megfordul, biztosan észrevesz, és
fogalmam sem volt, mit fogok csinálni akkor, ha ez
megtörténik? Az arcába köptem volna? Igen, ha bekövetkezik
az, amitől tartottam, biztosan megteszem. Fel is lökhettem
volna, hogy orra bukjon, és elveszítse minden méltóságát.
Milyen jólesett volna! Nem tettem azonban semmit, csak
reszkettem, rosszul éreztem magam, és hallgattam, miről
beszélgetnek.
Anya hangja lágy volt, édes, kifinomult. Csodáltam, milyen
karcsú még mindig, milyen selymesen csillogó a homlokából
hátrafésült, lágyan a vállára omló szőke haja. Mikor oldalra
fordult, hogy mondjon valamit a férjének, tisztán láthattam a
profilját. Felsóhajtottam. Anyám volt előttem drága, elegáns,
halványpiros ruhában. Az én gyönyörű anyám, akit annyira
imádtam. Gyilkos anyám, akinek a látványa még mindig a
szívembe markolt, hiszen valamikor annyira szerettem,
annyira bíztam benne… és a lelkem mélyén változatlanul
ugyanaz a kislány maradtam, aki voltam és Carrie-hez
hasonlóan még mindig arra vágytam, hogy szeresse az
édesanyja. Miért, anya?! Miért kellett jobban szeretned a
pénzt, a gazdagságot, mint a gyerekeidet?
Sokat kockáztattam akkor, de végül is egyszer sem
fordultak hátra, és nem vettek észre. Anyám ahhoz szokott,
hogy mindenki rá figyeljen. Mint királynő a pórnép között, úgy
vonult, mintha senki nem lett volna az utcán rajta és fiatal
férjén kívül.
 Miután alaposan kigyönyörködtem benne magam, a
férjére néztem, és csodáltam vonzó megjelenését. Nem viselt
már vastag, tömött bajuszt, sötét haját divatosra vágatta, és
lazán hátrafésülte. Kicsit Julianre emlékeztetett.
Sokáig követtem őket, kockáztatva, hogy észrevesznek.
Ráérősen sétálgattak, hiszen otthon laktak már, Bart Winslow
szülőházában. Míg bosszúvágytól eltelve, anyámat utálva, a
férjét csodálva mentem a nyomukban, azon gondolkodtam,
mivel is tudnék minél nagyobb fájdalmat okozni neki. És végül
mit tettem? Elbátortalanodtam! Nem csináltam semmit!
Önmagamra dühösen tértem haza, és a tükör elé álltam,
utálattal nézve az arcomat, amely végül is az övé volt!
Felragadtam a Paultól kapott intarziás, francia asztalkán álló
súlyos papírnehezéket, és a tükörbe vágtam. Nesze, anya!
Most darabokra törtél! Véged van! Véged! Véged! Sokáig
zokogtam, később pedig jött egy üveges, és új tükröt rakott a
keretbe. Bolond voltam, micsoda bolond! Értelmetlenül
elpazaroltam annak a pénznek egy részét, amit azért tettem
félre, hogy ajándékot vegyek belőle Paulnak a
negyvenkettedik születésnapjára.
Születésnapi ajándék

Az orvosi tanácskozások és kongresszusok nemcsak a betegek

terveit döntötték halomra, hanem sokszor az enyémeket is.
Azon a nevezetes napon szándékosan kihagytam a balettet, és
az iskolából rohantam egyenesen haza. Hennyt a konyhában
találtam, éppen a vacsorát készítette, amit én állítottam össze,
Paul legkedvencebb ételeiből. Kreol ragut szántam főfogásnak
különböző rákokból, rizsből, erős paprikából, hagymából,
fokhagymából, gombából, és annyi fűszerből, hogy miközben
mokkáskanállal méregettem ki a hozzávalókat, azt hittem,
soha nem jutok a végére. A gombát és a zöldségeket gondosan
meg kellett pucolni, aztán megpárolni. Bonyolult, nehezen
elkészíthető étel volt, és amíg bajlódtam vele, úgy döntöttem,
hogy még egyszer aligha fogok hozzá.
Már éppen az utolsó rózsát raktam fel a tortára, amikor
kezében az ajándékával megérkezett Chris is.
– Elkéstem? – kérdezte kifulladva. – Sajnos, csak este
kilencig maradhatok. Holnap reggel feltétlenül ott kell lennem
az előadáson.
– Éppen időben jöttél – válaszoltam neki, és rohantam az
emeletre zuhanyozni, átöltözni. – Terítsd meg az asztalt, amíg
Henny befejezi a salátát! – Chris természetesen mélyen a
méltóságán alulinak tartotta, hogy asztalterítéssel
foglalkozzon, de ezúttal zokszó nélkül engedelmeskedett.
Megmostam a hajam, nagy csavarókra raktam, hogy
megszáradva laza csigákban omoljon le, és
gyöngyházrózsaszínnel kilakkoztam a körmömet, még a
lábamon is. Órákig tartó gyakorlás, valamint a Madame
Marishával és az illatszerbolt eladójával folytatott hosszú
konzultációk révén szerzett szakértelemmel festettem ki az
arcomat. Miután elkészültem, senki nem mondta volna rólam,
hogy csak tizenhét éves vagyok. Lassú léptekkel vonultam le a
lépcsőn, élvezve a lenyűgöző hatást, amit a bátyám csillogó
szeméből, Carrie szelíd irigységéből és Henny fülig érő
mosolyából ítélve keltettem.
Gyorsan feldíszítettem az asztalt, elhelyezve rajta a
csengőket, a színes, mókás papírfigurákat, Chris felfújt és a
csillárra függesztett néhány léggömböt, aztán leültünk, és
vártuk, hogy Paul örüljön a „meglepetésnek”.
Miután nem jött, és az órák egyre múltak, felpattantam, és
türelmetlenül járkálni kezdtem, mint anya tette apa
harminchatodik, soha meg nem ünnepelt születésnapján.
Kilenc óra lett, Chrisnek el kellett mennie, majd Carrie is
ásítozni és nyűgösködni kezdett, úgyhogy megetettük, és
mondtuk neki, hogy feküdjön le. Külön aludtunk már, ő a
pirosban és rózsaszínben pompázó szobájában. Hennyvel
kettesben leültünk, bekapcsoltuk a tévét, miközben a kreol
ragu kiszáradt a sütőben, szépen feldíszített salátánk pedig
megfonnyadt. Egy idő után Henny is álmos lett, és lefeküdt
Egyedül maradtam, idegesen róva a szobát a gondosan
megtervezett születésnapi vacsora romjai fölött.
Tízkor hallottam, hogy Paul kocsija bekanyarodik a
házhoz, és hamarosan felbukkant, kezében a két bőrönddel,
amiket Chicagóba vitt magával. Szórakozottan köszönt, és
csak azután vette észre szokatlanul elegáns megjelenésemet.
 – Hé… – gyanakodva gyorsan körbepillantott a szobában,
és végre felfedezte a születésnapi dekorációt is –, sikerült
elrontanom valamit, amit terveztetek?
A háromórás késés után olyan átkozottul laza volt, és
könnyed, hogy meg tudtam volna fojtani, ha nem szeretem
annyira. Az érzéseiket palástolók szokása szerint hevesen
rátámadtam: – Először is, miért kellett elmenned arra a
tanácskozásra? Gondolhattad volna, hogy szeretnénk
megünnepelni a születésnapodat! Te persze elmentél, és
miután hazatelefonáltál, hogy megmondd, mikorra jössz
vissza, három órát késtél…
– Nem indult időben a gépem… – próbált magyarázkodni,
de nem engedtem.
– Robotoltam, mint a rabszolga, hogy olyan tortát
csináljak, mint az édesanyád – vágtam közbe. – Erre haza sem
jössz! – Elvágtattam mellette, és dühösen kikaptam a sütőből a
ragut.
– Meghalok az éhségtől – mondta szelíden, bocsánatkérő
hangon Paul. – Ha még te sem ettél, próbáljuk megmenteni,
amit lehet, ebből a rendkívüli, és boldog alkalomból. Légy
hozzám irgalmas, Cathy! Nem én irányítom az időjárást.
Ha nem is túl lelkesen, de azért bólintottam, jelezve, hogy
szorult belém némi megértés. Elmosolyodott, és a keze fejével
lágyan megsimogatta az arcom.
– Csodálatosan nézel ki – mondta meleg, gyöngéd hangon.
– Ne ráncold hát a homlokod, inkább rakd ki az ételt, én pedig
tíz percen belül itt vagyok.
Tíz perc alatt lezuhanyozott, megborotválkozott, és tiszta
ruhát vett. Kettesben ültünk le a hosszú asztalhoz, négy
gyertya fényében, egymás mellé. Úgy rendeztem el az ételeket,
hogy ne kelljen minduntalan felpattannom, ha meg akarom
kínálni valamivel. A szerviz kocsira minden oda volt készítve,
a melegen tálalandó ételek a fűtőlapon, a pezsgő a jéggel teli
vödörben.
– A pezsgőt Chris hozta – szabadkoztam. – Kezdi nagyon
megszeretni.
Paul kivette a jégből az üveget, és megnézte a címkét.
– Jó márka, biztosan drága is volt – állapította meg. –
Kifinomult ízlése van a bátyádnak.
Lassan ettünk, és nekem úgy tűnt, valahányszor felnézek a
tányérról, a tekintetünk találkozik. Fáradtan, a hosszú úttól
elcsigázva érkezett haza, de már tökéletesen frissnek,
kipihentnek látszott.
Miután végeztünk az odakészített ételekkel, kimentem a
konyhába, és a gyönyörű kókusztortával tértem vissza, amin
cukormázból készített rózsák közepébe ültetett, zöld gyertyák
égtek. A krémnyomóval, amilyen ügyesen csak tudtam,
odaírtam a torta tetejére: Boldog születésnapot, Paulnak!
– Mi a véleményed? – érdeklődött, miután elfújta a
gyertyákat.
– Miről? – kérdeztem, óvatosan lerakva a műremeket,
amin csak huszonhat gyertya volt, mert nekem annyi évesnek
tűnt, és szerettem volna, ha valóban csak annyi idős.
Felnőttnek éreztem magam, bár még bizonytalanul
bukdácsoltam a felnőttek bonyolult világában. Rövid, tűzpiros
kisestélyit viseltem, vékony pántokból készült szandállal, és a
ruhám kivágása igencsak mély volt. Külsőleg sikerült is érett
nőnek látszanom, de belül tétova voltam, miközben a csábítót
akartam játszani.
– A bajuszomról. Biztosan észrevetted. Legalább félórája
nézed.
– Kedves – feleltem, és olyan piros lett az arcom, akár a
ruhám. – Illik hozzád.
– Mióta ismerlek, állandóan azt bizonygatod, mennyivel
jóképűbb és vonzóbb lennék bajusszal, most pedig, miután
megnövesztettem, csak annyit mondasz, hogy kedves.
Erőteljesebb kifejezést is választhattál volna.
– Csak azért mondtam… azért – dadogtam – mert olyan
jóképű vagy, hogy szavakat sem igen találok. Félek, hogy
Thelma Murkel már az összes erős kifejezést felhasználta,
amivel meghódíthat.
– Honnan az ördögből tudsz róla? – kérdezte Paul, és
gyanakodva nézett rám szép szemével.
Igazán tudhatta volna, hogy pletykálnak róluk, és ezt meg
is mondtam neki.
– Bementem a kórházba, ahol a harmadik emeleten
Thelma Murkel a főnővér. Leültem a nővérek pultja mellett, és
figyeltem pár órán keresztül. Szerintem nem igazán szép, de
valóban helyes, viszont rettentően fent hordja az orrát.
Ráadásul minden orvossal kikezd, ha esetleg nem tudnád.
Nevetett a szeme, és nem válaszolt. Thelma Murkel a
Clairmont Memorial Kórházban volt főnővér, és mindenki
tudta, hogy a második Mrs. Paul Scott Sheffield akar lenni. De
csak steril hófehér egyenruhát viselő ápolónő volt, sok-sok
kilométer távolságban, én viszont ott voltam Paul orra előtt,
az érzékeit csiklandozó, bódító parfümömmel (aminek a
hirdetés szerint minden férfit rabul ejtő, ellenállhatatlan illata
kellett, hogy legyen). Milyen esélye maradhatott hát a
huszonnyolc éves Thelmának?
Kissé elbódított a három pohár pezsgő, amit az este
folyamán megittam, és már kezdtem elálmosodni, amikor Paul
végre hozzálátott, hogy megnézze a Carrie-től, Christől és
tőlem kapott ajándékait. Én gobelint készítettem neki, amit
Chris rajzolt elő. Paul házát ábrázolta, a föléje magasodó
fákkal, a kert és a vörös téglafal egy darabjával, és nagyon
sokat dolgoztam rajta, hogy minél tökéletesebb legyen.
– Gyönyörű, művészi hímzés – mondta nem is titkolt
lelkesedéssel, miután megnézte, nekem pedig a nagymama
jutott eszembe, és az, hogy milyen durván utasította vissza
fárasztó munkával készült ajándékunkat, amellyel a
barátságát szerettük volna megnyerni. – Nagyon köszönöm,
Catherine, hogy ilyen sok munkát szenteltél nekem! A
rendelőmben fogom kiakasztani, hogy minden páciensem
lássa.
Könnyek tolultak a szemembe, azzal fenyegetve, hogy
összemaszatolja az arcomra rakott festéket, és igyekeztem
felitatni, mielőtt Paul rájönne, hogy nem pusztán a
gyertyafény tett olyan kivételesen széppé, hanem háromórai,
nagyon alapos felkészülés is. Annyira elmerült az általam
varrott kép szemlélésében, hogy nem vette észre sem a
könnyeimet, sem a ruhám mély dekoltázsából előkapott
zsebkendőt. Miután alaposan kigyönyörködte magát,
félrerakta az ajándékokat, csillogó szemmel rám nézett, és
elém állva felsegített a székről.
 – Túl szép este van ahhoz, hogy ilyen korán aludni
menjünk – mondta az órájára pillantva. – Jólesne sétálni egyet
a holdfényes kertben. Veled is előfordul, hogy hirtelen
feltámad benned a vágy?
Hogy előfordult-e? Másból sem álltam, csak vágyakból,
amelyeknek jó része túl felnőttes és különleges volt ahhoz,
hogy valaha is teljesüljön. Mégis, ahogy kéz a kézben a
csodálatosan szép japán kertben sétáltunk, és a vörösre
lakkozott kis hídon átkelve lementünk az alsó szintre a
márványlépcsőn, úgy éreztem, mintha csodás, sosemvolt
mesevilágba csöppentem volna. A márványszobrok tették
persze, az életnagyságú, meztelenségükben tökéletes szobrok.
Élénk szél kavarta fel körülöttünk az éjszakai párát, és
Paulnak le kellett hajtania a fejét, hogy ne fújjon az arcába, míg
én nyugodtan mehettem tovább, nem szenvedve a túl magas
termet okozta kellemetlenségtől.
– Nevetsz rajtam, Ca-the-rine? – kérdezte ingerkedve,
ugyanolyan tagoltan ejtve a nevemet, mint néha Chris.
Előrefutottam, a kertnek abba a részébe, amelynek Rodin
A csók című szobrának a másolata volt az uralkodó dísze.
Körülöttem minden földöntúli, kékes fényben világított, a hold
hatalmas volt, fényes, vidám, és körülötte sötét felhők úsztak,
árnyékukkal hol gonoszkodóvá, hol nyájassá téve az arcát.
Felsóhajtottam, hiszen mindez annyira hasonlított arra a
Foxworth Hall-i éjszakára, amit a tetőn töltöttünk Chrisszel,
rettegve attól, hogy a pokolra jutunk, és örökké annak tüzén
fog égni a lelkünk.
 – Nem sajnálod, hogy itt vagy velem, és nem azzal a vonzó
fiatalemberrel, akivel táncolni szoktál? – kérdezte Paul,
visszarángatva a valóságba.
– Juliannel? – kérdeztem meglepődve. – New Yorkban
van… de azt hiszem, a következő héten visszajön.
– Akkor a következő hét az övé lesz, nem az enyém.
– Attól függ…
– Mitől?
– Néha vágyom utána, máskor viszont nem – feleltem. –
Előfordul, hogy olyan, mint általában a fiúk, és nem tetszik,
mert hiányolom belőle a férfit, de ha felnőttként viselkedik,
azt szeretem. Amikor pedig táncolunk, halálosan szerelmes
vagyok a hercegbe, akinek képzelem. Olyan elbűvölő a
jelmezben.
– Igen. Ezt én is észrevettem.
– A haja koromfekete, a tiéd pedig szürkésbarna.
– Gondolom, a koromfekete sokkal romantikusabb, mint a
szürkésbarna.
– Attól függ – ismételtem meg a korábbi válaszomat.
– Igazi nő vagy, Catherine, az utolsó porcikádig. Légy
szíves, hagyd ezeket a talányos válaszokat! – kérte Paul.
– Csak azt próbálom elmondani, hogy a szerelem és a
románc önmagában nem elég. Olyan képességre vágyom, ami
átsegít az életen anélkül, hogy vagyont kellene örökölnöm,
amiért nem dolgoztam meg, és aminek az érdekében be
kellene zárnom a gyerekeimet egy szobába. Képes akarok
lenni arra, hogy megkeressem, amire szükségünk van, még
akkor is, ha nem áll mellettünk egy férfi, hogy eltartson
bennünket.
 – Catherine, Catherine – mondta lágyan Paul, és erősen
megszorította mindkét kezemet. – Milyen mély sebet ütött
rajtad az édesanyád! Annyira felnőtt és olyan komoly vagy. Ne
hagyd, hogy a keserű emlékek megfosszanak az egyik
legnagyobb kincsedtől, a szelíd gyöngédségedtől! A férfi
gondoskodni akar a nőről, akit szeret, és a gyermekeiről.
Szereti, ha támasz lehet, ha fölnéznek rá és tisztelik. Az
agresszív, uralkodni vágyó nőnél kevés ijesztőbb jelenség van.
Elrántottam a kezem, és a kerti hintához futottam. Gyorsan
hajtottam magam, hogy magasra kerüljek, egyre magasabbra,
ahhoz a másik hintához, a padlásra, ahol hosszúak és fülledtek
voltak az éjszakák.
Vadul szárnyaltam, repültem, elvakítva a szélben
fellebbenő szoknyámtól. Annyira nem törődtem semmivel,
hogy meggondolatlanul a hinta kötelét is elengedtem, és a
lendülettől a földre zuhantam. Paul rögtön ott volt mellettem,
hogy letérdelve a karjába kapjon.
– Megsebesültél? – kérdezte, és még mielőtt válaszolni
tudtam volna, megcsókolt. Nem, nem sebesültem meg.
Táncosnő voltam, és megtanultam, úgy esni, hogy ne történjék
bajom. Régen vágyott szerelmes szavakat suttogott, miközben
csókja lassabbá és hosszabbá vált, a tekintete pedig jobban
megrészegített, mint bármilyen gyöngyöző, csodálatos francia
pezsgő.
Csókja közben az ajkam szétnyílt, és áramütés futott át
rajtam, amikor a nyelve a nyelvemhez ért. Forró, lágy, puha
csókkal borította el a szememet, az arcomat, az államat, a
nyakamat, a vállamat, a ruhám mély dekoltázsát, miközben a
keze lázasan kutatta testem legintimebb részét.
 – Catherine – mondta izgatottan Paul, és lángoló pillantást
vetett rám. – Még gyerek vagy. Nem engedhetjük, hogy
megtörténjen. Megesküdtem, hogy nem engedem
bekövetkezni. – Értelmetlen szavainak karomat szorosan a
nyaka köré fonva vetettem véget. Ujjammal sűrű hajába
szántottam, és remegő hangon azt válaszoltam: – Fényes,
ezüstszínű Cadillacet szerettem volna venni a
születésnapodra, de nincs hozzá elég pénzem. Úgy gondoltam,
megajándékozlak hát a legtöbbel, amivel tudlak – magammal.
– Nem engedhetem, nem tartozol nekem semmivel –
tiltakozott gyöngén, de én csak nevettem, és megcsókoltam,
szégyentelenül hosszan, és szenvedélyesen.
– Te tartozol nekem, Paul! Túl sok hosszú, vágyódó
pillantást vetettél rám, hogy most azt mondjad, nem kellek
neked. Ha ezt teszed, akkor hazudsz. Gyereknek tartasz, pedig
régen felnőttem már. Azt sem bánom, ha nem szeretsz, mert
én szeretlek, és ennyi elég nekem. Tudom, hogy úgy fogsz
szeretni, ahogy én akarom, mert hiába nem vallod be
magadnak, máris szeretsz és kívánsz.
A hold az arcába világított, és lázas fényeket gyújtott
benne.
– Nem! Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ez így menni fog!
– felelte, de a tekintete egészen másról beszélt. Éppen ez a
görcsös tiltakozás mutatta, mennyire szeret. Ha kevésbé
fontos vagyok neki, már régen mohón elvette volna azt, amit
úgysem tagadtam volna meg tőle. Ezért, amikor megpróbált
felállni, hogy otthagyjon, a vágytól remegve a kezéért nyúltam,
és oda helyeztem, ahol a legtöbb gyönyört okozhatta nekem.
Felnyögött, és aztán még hangosabban, amikor az én kezem is
oda tapadt, ahol a legtöbb gyönyört adhattam. Tudtam,
szégyentelen vagyok, de szándékosan kikapcsoltam a
gondolataimból, hogy mit mondana erről Chris, és minek
nevezne a nagymama, ha látna. Szerencse volt-e, vagy éppen
az ellenkezője, hogy az anya éjjeliszekrényének a fiókjából
előkerült könyvből megtudtam, hogyan kell boldoggá tenni
egy férfit, és válaszolni a mozdulataira?
Azt hittem, a füvön, a csillagok alatt tesz a magáévá, de
Paul ölbe vett, és bevitt a házba. Halkan ment fel velem a hátsó
lépcsőn és egyikünk sem szólt, miközben az ajkam bejárta az
arca és a nyaka minden pontját. A távolból, a konyha mögötti
szoba felől hallottam, hogy Henny éppen a késő esti televíziós
show-t nézi.
Lefektetett az ágyára, már a tekintetével szeretkezett, én
pedig felolvadtam a pillantásában, és minden ködbe veszett
körülöttem, ahogy elborított bennünket a szenvedély. Csupasz
testtel fonódtunk össze, először csak mozdulatlanul ölelve
egymást, és felajzottan várva, amit a másik adni képes.
Ajkának és kezének minden érintésétől izgatott remegés
futott végig rajtam, amíg nem bírtam tovább, és kitártam
magam előtte, hogy hevesen, saját szenvedélyétől legyőzve
belém hatoljon, lázasan követelve tőlem, hogy eljussak oda,
ahova magam is vágytam.
– Catherine! Siess, siess, gyere!
Miről beszélt? Alatta feküdtem, megtéve mindent, amit
tudtam. Hová menjek? A teste síkos volt az izzadságtól,
szétterpesztett lábam a dereka köré fonódott, és éreztem a
borzalmas erőfeszítést, amellyel visszatartja magát, miközben
egyre sürget, hogy kövessem. Aztán felnyögött, és nem bírta
tovább.
Öt-hat forró, a bensőmet fölmelegítő sugár lövellt belém,
aztán vége lett, és óvatosan kisiklott belőlem. Én pedig nem
jutottam föl semmilyen szédítő csúcsra, nem hallottam az édes
hangú csengők csilingelését, nem éreztem az egész valómat
megreszkettető robbanást – nem úgy, mint ő. Rá volt írva az
arcára, látszott megnyugodott, békés, boldog vonásain. Milyen
könnyű a férfiaknak, gondoltam, és még többre vágytam. A
tűzijáték még el sem kezdődött, és máris vége volt. Vége, és
csupán bágyadt keze kalandozott a testemen, bejárva minden
dombját és völgyét, mielőtt elnyomta volna az álom.
Mozdulatlanul feküdtem a combomon keresztbe vetett
lábának súlya alatt, és könnyekkel a szememben a plafont
bámultam. Isten veled, Christopher Dollanganger! Most már
szabad vagy.

Az ablakon besütő napfény korán felébresztett. Paul is fent

volt már, és a könyökére támaszkodva álmatagon nézett.
– Olyan szép vagy, olyan fiatal, kívánatos – mondta. – Nem
sajnálod, ami történt? Remélem, nem bántad meg.
Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem csupasz bőrét.
– Egy dolgot árulj el nekem! – mondtam. – Miért mondtad
állandóan azt, hogy „Gyere!”?
Harsányan felkacagott.
– Catherine, szerelmem! – szólt hozzám mosolyogva,
miután túljutott a jókedv első hullámán. – Majd belehaltam,
hogy visszatartsam magam, amíg te is fel tudsz jutni a csúcsra,
most pedig itt fekszel, nézel rám a nagy, ártatlan kék
szemeiddel, és azt kérdezed, mire gondoltam! Azt hittem, hogy
táncos lábú barátnőidtől már mindent tudsz. Ne mondd azt
nekem, hogy éppen erről nem olvastál semmit!
– Hát, volt egy könyv, amit anya éjjeliszekrényének a
fiókjában találtam… De én csak a képeket néztem meg benne.
A szöveget nem olvastam el, csak Chris, igaz, ő gyakrabban
járt abban a szobában, mint én.
Paul megköszörülte a torkát.
– Elmagyarázhatnám, mire gondoltam, de megmutatni
sokkal élvezetesebb. Tényleg fogalmad sincs róla?
– Természetesen van – feleltem védekezőn. – Úgy kell
éreznem magam, mintha villámok cikáznának bennem, és
attól öntudatlanná válnom, aztán atomokra szakadnom,
amelyek az űrben száguldanak, amíg összegyűlve csiklandozni
nem kezdik a testem, hogy álomcsillagokkal a szememben
visszatérjek a valóságba – mint te.
– Catherine, ne akard, hogy gyakran szeresselek – mondta
Paul, és a hangja egészen komolynak tűnt
– Megpróbállak úgy szeretni, ahogy te akarod.
– Előbb megborotválkozom – szólt, és a takarót félrehajtva
fel akart kelni.
Utánanyúltam és visszahúztam.
– Így szeretlek, amilyen most vagy. Ilyen sötétnek és
veszélyesnek.
Készséggel adtam meg magam Paul minden vágyának, és
mindketten nagyon vigyáztunk, hogy szenvedélyünk rejtve
maradjon Henny előtt. A kimenőnapjain mostam ki az
elszennyeződött ágyneműt, amit gondosan eldugtam, amíg
sort nem keríthettem a mosásra. Carrie nem jelentett ránk
veszélyt, hiszen ő olyan figyelmetlen volt, mintha nem is
abban a világban élt volna, mint mi. Amikor azonban Chris
hazajött, még óvatosabbnak kellett lennünk, és elkerülni, hogy
akár csak egymásra is nézzünk, nehogy eláruljuk magunkat.
Furcsa érzés kerített a hatalmába, amikor ott volt, mintha
elárultam volna.
Nem tudtam, mennyi ideig tarthat a mindkettőnket
rabságba ejtő mámor. Soha el nem múló szenvedélyre, a
végtelenségig tartó extázisra vágytam, de gyanítottam, hogy
ami olyan csodálatos, mint amiben mi Paullal osztozunk, az
nem tarthat az örökkévalóságig. Meg akartam adni neki
mindazt, amit Julia megtagadott tőle, és boldogan, készséggel
akartam adni, a lehetőségét is kizárva a szemrehányásnak
arra az esetre, ha elválunk.
Az zavart egyedül, hogy Chris esetleg romlottnak hisz.
Nagyon sokat jelentett nekem, hogy mit gondol rólam. „Kérlek,
Istenem, engedd, hogy Chris megértse, miért csinálom!
Szeretem Pault. Szeretem!”
Hálaadás napja után Chrisnek maradt még néhány nap
vakációja, és vacsora után, az asztalnál, miközben Henny már
elkezdte leszedni a tányérokat, Paul megkérdezte tőlünk, mit
szeretnénk karácsonyra. A harmadik közös karácsonyunkat
vártuk már akkor, és nekem január végén kellett befejeznem a
középiskolát. Nem sok fölösleges időm maradt, mert úgy
reméltem, hogy életem következő állomása hamarosan New
York lesz.
Én válaszoltam először, és megmondtam Paulnak, mit
szeretnék karácsonyra. Foxworth Hallba akartam menni.
Amikor kimondtam, Chris szeme tágra nyílt, Carrie pedig
elkezdett süni.
– Nem! – jelentette ki határozottan Chris. – Nem fogjuk
feltépni a behegedt sebeket!
– Az én sebeim nem hegedtek be! – válaszoltam
ugyanolyan határozottan. – Soha nem is fognak, amíg nem áll
helyre az igazság.
Foxworth Hall – kívülről

Alig fejeztem be, szenvedélyesen rám kiáltott: – Nem! Miért

nem vagy képes hagyni, hogy elmúljon, ami elmúlt?
– Azért, mert én nem olyan vagyok, mint te, Christopher!
Úgy teszel, mintha Cory nem arzénmérgezésben halt volna
meg, hanem tüdőgyulladásban, mert attól jobban érzed
magad! Ugyanakkor te voltál az, aki meggyőzött arról, hogy
anya tette! Miért nem megyünk hát oda, és győződünk meg a
saját szemünkkel arról, hogy nyilvántartják-e valamelyik
kórházban Cory halálát?
– Cory tüdőgyulladásban is meghalhatott. Minden tünete
arra utalt. – Milyen habozva mondta ezt, pontosan tudva, hogy
csak anyát mentegeti.
– Várjatok egy kicsit! – szólt közbe Paul, aki addig
csendben ült, és csak azért szólalt meg, mert látta, milyen
vadul villámlik a tekintetem. – Ha Cathy úgy érzi, hogy ezt meg
kell tennie, te miért ellenzed, Chris? Igaz, ha anyátok hamis
név alatt jegyeztette be Coryt a kórházban, akkor nehéz lesz a
nyomára bukkanni.
– A sírkövére is más nevet íratott – válaszolta Chris,
hosszú, utálatos pillantást vetve rám.
Paul hosszan elgondolkodott, majd a gondolatait hangosan
is megfogalmazva föltette a kérdést, hogyan találhatnánk meg
egy sírt, ha még a rajta szereplő nevet sem ismerjük. Én
viszont úgy éreztem, hogy minden kérdésre tudom a választ.
Ha anya más néven jegyeztette is be Coryt a kórházban, a
sírkövére nyilván ugyanazt a nevet íratta.
– És Paul, mivel te orvos vagy, nyilván könnyen bele tudsz
nézni a kórházi nyilvántartásba. Igaz?
– Valóban annyira akarod? – kérdezte. – Bizonyos, hogy
sok régi, kellemetlen emlék fog feltámadni tőle, és mint Chris
mondta, begyógyult sebek szakadhatnak fel.
– Az én sebeim nem gyógyultak, és nem is fognak soha
begyógyulni! Virágot akarok vinni Cory sírjára. Azt hiszem,
Carrie-nek is jobb lenne, ha tudná, hol van eltemetve, és
időnként meglátogathatnánk. Chris, neked nem muszáj
jönnöd, ha annyira ellene vagy!
A tervemet Paul igyekezett is véghezvinni, Chris
ellenkezése dacára. Végül mégiscsak együtt mentünk el
Charlottesville-be, a bátyám is beült a kocsi hátsó ülésére,
Carrie mellé. Paul több kórházba benézett, és addig udvarolt a
nővéreknek, amíg megmutatták neki a nyilvántartást. Én
mellette voltam, Chris és Carrie az autóban maradt. Két évvel
korábban, október végén egyetlen nyolcéves fiú sem halt meg
tüdőgyulladásban, egyik kórházban sem! Sőt, egyetlen temetői
nyilvántartásban sem szerepelt ilyen korú gyerek! Makacsul
ragaszkodva a tervemhez, fogcsikorgatva végigjártam az
összes temetőt, arra gondolva, hogy anya ismét hazudott, és
mégiscsak a Dollanganger nevet íratta a sírkőre. Carrie
eközben keservesen sírt, hiszen Corynak fenn kellett lennie az
égben, nem pedig a hideg, a frissen leesett hótól fehér földben.
Hasztalan, időrabló kutatás volt. Azon a környéken
egyetlen nyolc év körüli fiú sem halt meg 1960 októberében
és novemberében. Chris egyre csak azt hajtogatta, hogy
menjünk haza, és megpróbálta belém beszélni, hogy nem is
igazán akarom megnézni Foxworth Hallt.
– Oda akarok menni! – mondtam neki, mélyen a szemébe
nézve. – Van időnk, hogy megnézzük! Miért utaztunk ennyit,
ha visszafordulunk anélkül, hogy a közelébe is mennénk?
Legalább egyszer lássuk napvilágnál, kívülről! Miért vagy
annyira ellene?
Paul végleg leszerelte Christ: – Hogy őszinte legyek, én is
szeretném már látni azt a házat.
Chris végül felhagyott az ellenállással, és némán meghúzta
magát Carrie mellett, a kocsi hátsó ülésén, a sarokban. Carrie
keservesen sírni kezdett, amikor az autó a hegyek felé vezető,
enyhén emelkedő útra kanyarodott, amin anya és a férje
ezerszer is végighajthatott már. Paul megállt egy
benzinkútnál, hogy megérdeklődje, hogyan kell Foxworth
Hallba menni. Mi is könnyen elirányíthattuk volna, ha tudjuk,
merre húzódik a vasúti sín, és meglátjuk a megállóként
szolgáló postaállomást.
– Nagyon szép vidék – állapította meg Paul vezetés
közben.
– Ott van! – kiáltottam rettentő izgatottan, amikor végre
megpillantottuk a hegyoldalban álló, magányos házat.
Hatalmas volt, mint egy szálloda, a központi épület két végét
lezáró mellékszárnyakkal. Vörös téglából épült, és valamennyi
ablakát fekete zsalugáterek takarták. A szintén fekete palából
készült lejtős tető olyan meredek volt, hogy elrémültünk –
hogyan voltunk képesek kimászni rá? Nyolc kéményt
számoltam össze rajta, a tetőn pedig négy, a padlásról nyíló
ablakot.
 – Oda nézz, Paul! – szóltam, és az északi szárny két
ablakára mutattam, amelyek mögött hosszú ideig
raboskodtunk, nagyapánk halálát várva.
Míg Paul azokat figyelte, én a padlás ablakait néztem, és
észrevettem, hogy az egyikről korábban hiányzó sötétítő
táblát pótolták. Tűznek nyomát sem láttam, a ház nem égett
le! Az Isten nem küldött rá erős szelet, hogy felszítsa egy
gyertya lángját, amíg valamelyik, a padláson lengedező
papírvirág lángot nem fog. Nem büntette meg anyánkat és a
nagymamát mindazért, amit tettek!
Carrie váratlanul hangosan feljajdult.
– Anyát akarom! – kiabálta. – Cathy, Chris, ez az a ház, ahol
Coryval laktunk! Menjünk be! Anyát akarom, kérlek, hadd
lássam az igazi anyukámat!
Rémisztő volt, ahogy kiabált és esedezett. Honnan
emlékezhetett a házra? Sötét éjszaka volt, amikor
megérkeztünk, és az ikrek olyan álmosak, hogy biztosan nem
láttak semmit. Hajnalban, amikor megszöktünk, még nem is
világosodott, és a hátsó ajtón léptünk ki az épületből. Mi árulta
el Carrie-nek, hogy ez az a ház, ahol évekig raboskodtunk? –
tettem fel magamnak a kérdést, de rögtön tudtam a választ. A
domb alján sorakozó házak. A miénk a zsákutca végén volt,
jóval magasabban a többinél, és bár megtiltották, gyakran
elhúztuk a függönyt, hogy kitekintve gyönyörködjünk a szép
épületekben.

Mit értünk el hosszú utazásunkkal? Semmit az égvilágon azon

kívül, hogy újabb bizonyságot szereztünk rá, milyen hazug is
volt az anyánk. Gyakran eszembe jutott ez később, amikor
például a fürdőkádban ültem, és Paul óvatosan a hajamat
mosta. Olyan hosszú és tömött volt, hogy nem foghatta össze a
fejem tetején, különben soha az életben nem lettem volna
képes kibogozni. Úgy mosta hát, ahogy tanítottam: a tövénél
kezdte, onnan haladt a hajszálak vége felé, és miután jól
kimosta a habtól, megszárította és alaposan átkefélte, a fényes
sátor lazán szétterült meztelen testemen, hogy olyanná
váltam, mint Éva, amikor az Úr megteremtette.
– Paul – kérdeztem tőle bátortalan hangon, nyugtalanul –,
nem bűn az, amit teszünk? Állandóan a nagymama jár az
eszemben, és az, amit a bűnről mondott. Mondd, hogy a
szerelem jóváteszi mindazt, amit csinálunk!
– Nyisd ki a szemed, Cathy! – szólt rám szelíden, és
megtörölte az arcomat. – Nézd, mit látsz – egy meztelen férfit,
úgy, ahogy az Úr megteremtette. – Miután engedelmeskedtem,
ujjával felemelte az állam, és szorosan magához ölelt. Úgy
tartott, magához szorítva, és minden szó, amit mondott, azt
bizonyította, hogy a szerelmünk szép, mentes minden
rossztól.
Megszólalni sem tudtam, csak magamban ujjongtam, mert
olyan könnyedén képes voltam megszabadulni az ál-
szeméremtől, amit a nagymama akart rám kényszeríteni.
Mint a gyerek, engedtem, hogy megtöröljön, megszárítsa a
hajam, és addig csókolgasson és simogasson, amíg a kőztünk
állandóan parázsló tűz lángra kapott, és fölnyalábolva az
ágyába vitt.
Szenvedélyünk csillapultával a válla gödrébe hajtottam a
fejem, és azon gondolkodtam, mi mindenre lettem képes.
Olyan dolgokat tettem, amelyek mélységesen
megdöbbentettek, amíg gyerek voltam. Amiket valamikor
felháborítónak, utálatosnak tartottam, mert csak a cselekvésre
gondoltam, és nem az érzelmekre, amelyeket megnyilvánít.
Különösnek találtam, hogy az ember, bármilyen érzékinek
szülessen is, hosszú ideig kénytelen béklyóban tartani magát
Felidéztem magamban a pillanatot, amikor a nyelve először
érintett meg ott, és a felvillanyozó érzést, ami úrrá lett rajtam.
Bárhol képes voltam megcsókolni Pault, és nem éreztem
semmi szégyent, mert jobb volt, mint a bódító rózsaillat egy
gyönyörű, napfényes délután, vagy a tánc valamely gyönyörű
zenére az elképzelhető legjobb partnerrel.
Úton a csúcsra

Julian ritkábban járt haza, mint korábban, az anyja és az apja

keserűen panaszkodott emiatt. Amikor megjött, jobban
táncolt, mint korábban bármikor, de egyszer sem hogy felém
nézett volna.
Már a kezdet kezdetén bekerültem a Rosencoff Ballet
Company professzionális társulatába, de csak a tánckarba, és
azon a karácsonyon felváltva A diótörőt és a Hamupipőkét
adtuk elő.
Egy péntek délután, jóval azután, hogy a többiek már
hazamentek, egyedül voltam a próbateremben, és a
szerepemet gyakoroltam, megpróbálva valami egészen új, a
megszokottól eltérő színt kölcsönözni, amikor egyszer csak
azt vettem észre, hogy Julian is velem táncol. Olyan volt, mint
az árnyékom, pontosan megismételte minden mozdulatomat,
még a piruetteket is, kifigurázva mindazt, amit tettem.
Egy idő után leállt, és törülközőt ragadva felitatta az
arcáról és a hajáról az izzadságot. Én is lerángattam magamról
a balettcipőmet, és az öltöző felé indultam.
– Cathy, várj! – szólt utánam. – Tudom, hogy nem
kedvelsz…
– Nem.
Csúfondárosan elmosolyodott, és közelebb hajolt hozzám,
hogy mélyen a szemembe nézzen. Ajka az arcomat érintette,
és bár megpróbáltam kitérni előle, nem engedett. Két tenyerét
a falnak vetve, szorosan körbezárt a karjával.
 – Tudod mit? – kérdezte. – Szerintem nyugodtan
eltáncolhatnád Clarát vagy Hamupipőkét. – Megfogta az állam,
és a fülem mögött megcsókolt. – Ha kedves leszel hozzám,
elintézem, hogy mind a két főszerepet te kapjad!
Gyorsan lehajoltam, és a karja alatt kibújva elfutottam.
– Ne törd magad, Julian! – kiáltottam vissza neki. – A
szívességednek ára van… és engem a legkevésbé sem
érdekelsz.
Tíz perc alatt lezuhanyoztam, felöltöztem, és már éppen
távozni akartam az épületből, amikor újból felbukkant, szintén
utcai ruhában.
– Komolyan mondom, Cathy, hogy már tökéletesen érett
vagy New Yorkra. Marishának is ez a véleménye. – Míg ez
utóbbit mondta, a szája lekicsinylő mosolyra görbült, mintha
az anyja szava távolról sem ért volna annyit, mint az övé. –
Minden kötöttség nélkül. Leszámítva azt az esetet, ha egy nap
úgy gondolod, hogy kell neked az a kötelék.
Nem tudtam, mit válaszoljak erre, és inkább nem szóltam
semmit. Azonban mindkét balettben én kaptam meg a
főszerepet. Azt hittem, a többi lány féltékeny lesz rám,
megbántódik, de mindenki tapsolt, amikor bejelentették a
szereposztást. Teljes erőbedobással, boldog izgalommal
készülődtünk, és végül elérkezett Hamupipőkeként való
bemutatkozásom napja.
Julian még csak nem is kopogott, mielőtt belépett volna a
lányöltözőbe, hogy megnézzen a szerepem szerinti szánalmas
rongyaimban.
– Ne légy már olyan átkozottul ideges! – mondta. – Azok is
csak emberek, akik odakint, a nézőtéren ülnek. Gondolod,
hogy visszajöttem volna, ha nem olyan lánnyal táncolhatnék,
aki egyszerűen fantasztikus?
Míg a jelenésemre várva a színfalak mögött álltunk,
átölelte a vállamat, hogy némi önbizalmat öntsön belém.
Bőven volt még ideje, csak jóval később lépett színre. Az
elsötétített nézőtéren képtelen voltam felfedezni Pault, Christ,
Carrie-t vagy Hennyt. Izgatott lettem, amikor kigyulladtak a
rivaldafények, megszólalt a nyitány, és lassan felment a
függöny, ám mihelyt a reflektorok fénykévéjébe léptem, a
nyugtalanságom megszűnt, a félelmem elszállt, és mintha
valamilyen mágikus parancsnak engedelmeskednék, hagytam,
hogy a zene irányítson, átvegye fölöttem az uralmat. Nem
voltam már Cathy, sem Catherine, csakis Hamupipőke! Hamut
fújva tüzet élesztettem a kandallóban, és sóvárogva néztem a
bálra készülődő mostohanővéreimet, érezve, hogy a szerelem
soha nem köszönt be. az életembe.
Ha hibáztam, ha technikailag nem voltam tökéletes, azt föl
sem fogtam. Szerelmes voltam a táncba, a közönség előtti
fellépésbe, a fiatalságomba és a szépségembe, és
mindenekelőtt az életbe, abba, amit nyújtott Foxworth Hall
után.
Vörös, sárga és rózsaszínű rózsák tömegét szorítottam
magamhoz, és egész testemben remegve néztem, hogy állva
ünnepel bennünket a közönség. Háromszor nyújtottam rózsát
Juliannek, mindháromszor különböző színűt, és valahányszor
átvette tőlem, a tekintetünk egymásba kapcsolódott. Látod –
mondta szavak nélkül is az övé –, ha összefogunk, csodákra
vagyunk képesek. Tökéletes párost alkotunk!
A bemutató utáni állófogadáson félrevont a többiektől.
 – Most megízlelhetted, milyen az igazi siker – mondta halk,
rábeszélő hangon, esdeklő tekintettel. – Képes volnál
lemondani a tapsról? Itt tudnál maradni, ebben az isten háta
mögötti kisvárosban, miközben New York téged vár? Cathy,
együtt szenzációsak lennénk! Tökéletesen összeillünk. Veled
jobban táncolok, mint bárki mással. Jaj, Cathy, közösen sokkal
hamarabb eljuthatunk a csúcsra, mint külön-külön! Esküszöm,
hogy nagyon fogok vigyázni rád. Gondoskodom rólad, és nem
engedem, hogy valaha is magányos légy.
– Nem tudom – feleltem habozva, bár a szívemben lángolt
a lelkesedés. – Előbb be kell fejeznem a középiskolát…
Gondolod, hogy elég jó vagyok? New Yorkban megszokták,
hogy mindenből a legjobbat kapják.
– Te vagy a legjobb! Hidd el nekem, és bízzál bennem!
Madame Zolta társulata nem a legnagyobb, még csak a
leghíresebbek közé sem tartozik, de van olyan ismert, mint
sok nagyobb, régebbi együttes. Ha pedig olyan párost kap,
mint mi vagyunk…!
Megkérdeztem, kicsoda is az a Madame Zolta, és ettől
felbátorodott. Biztosra vette, hogy elszántam magam az
utazásra, és nevető szemmel, vonakodásommal mit sem
törődve szájon csókolt.
– Imádni fogod Madame Zoltát! – bizonygatta. – Orosz, és a
legaranyosabb, legtündéribb öreg hölgy, akivel valaha is
találkoztál. Olyan lesz hozzád, mint az édesanyád.
– Jézus, Mária!
– Amit a táncról tudni lehet, azt mind tudja. Ha kell, az
orvosunk, a pszichológusunk, bárki, akire szükségünk van. Az
itteni élethez viszonyítva a New York-i olyan, mintha a Marsra
csöppentél volna. Pillanatok alatt meg fogod szeretni. Híres
éttermekbe viszlek, ahol olyan ételeket ehetsz, amilyeneket
soha nem kóstoltál. Filmcsillagoknak, tévés hírességeknek,
színészeknek, színésznőknek, ismert íróknak, foglak
bemutatni.
Tekintetemet Chrisre, Carrie-re és Paulra szögezve
akartam ellenállni neki, de Julian úgy helyezkedett, hogy
eltakarja őket előlem, és senkit ne lássak, csak őt.
– Te pontosan arra az életre születtél – mondta, és ezúttal
valóban őszintén csengett a hangja. – Miért tanultál és
kínoztad magad, ha nem a sikerért? El tudod itt érni azt, amire
vágysz?
Nem. Valóban nem tudtam. De ott volt Paul, Chris és
Carrie, és nem tudtam, hogyan hagyhatnám el őket.
– Cathy, gyere velem oda, ahova tartozol, a színpadra, a
reflektorok fényébe, ahol lelkes csodálóid minden este
rózsákkal halmoznak majd el! Gyere velem, Cathy, és segíts,
hogy az én álmaim is valóra válhassanak!
Ellenállhatatlan volt akkor este, én pedig megrészegültem
az első sikertől, és bár nemet akartam mondani, bólintottam,
és azt mondtam: – Igen… Elmegyek, de csak akkor, ha értem
jössz, és együtt repülünk. Soha nem ültem még repülőgépen,
és a leszállás után azt se tudnám, merre induljak.
Ahogy ezt kimondtam, gyöngéden magához ölelt, és
megcsókolta a fejem búbját. A válla fölül láttam, hogy Chris és
Paul minket figyel, és mindkettőjük arcán megdöbbenés és
nem kis keserűség látszik.
1963 januárjában befejeztem a középiskolát. Nem értem el
olyan kiemelkedő eredményt, mint Chris, de azért egészen jól
megálltam a helyem.
Chris remekül tanult, és minden esélye megvolt rá, hogy
négy helyett három év alatt befejezze az egyetem első részét.
Több ösztöndíjat is elnyert, amivel levehette Paul válláról a
taníttatása terheit, bár ő soha, egyetlen szóval sem említette,
hogy bármelyikünknek bármit is vissza kellene fizetnie neki.
Mégis hallgatólagosan elkönyveltük, hogy Chris, ha
megszerezte az orvosi diplomáját, Paul mellett fog dolgozni.
– Ha elmegyek, visszatérsz Thelma Murkelhez, ugye? –
kérdeztem Paultól, némi keserűséggel a hangomban, mert azt
szerettem volna, ha örökre hűséges marad hozzám.
– Lehetséges – felelte.
– Senkit nem fogsz úgy szeretni, mint engem? Mondd, hogy
nem.
– Nem. Hogyan is szerethetnék bárkit úgy, mint téged? Ki
volna képes arra, hogy ugyanúgy betáncolja magát a
szívembe, mint te?
– Ne gúnyolódj rajtam, Paul! – kértem. – Egyetlen szót
mondj csak, és maradok!
– Hogyan mondhatnám ki azt a szót, amitől maradnál,
amikor neked más a sorsod? Arra születtél, hogy táncolj, nem
pedig arra, hogy egy unalmas, kisvárosi orvos felesége légy.
Feleség! Azt mondta, feleség! Korábban még csak nem is
célzott a házasságra.
Amikor Carrie megtudta, hogy elutazom, teli torokból,
szívet tépően zokogott.
 – Nem mehetsz el! – jajongott, miközben záporozott a
könny a szeméből. – Megígértétek, hogy együtt maradunk, de
mindketten elmentek, és egyedül hagytok! Vigyetek
magatokkal engem is! Vigyetek! – Kis ökleivel püfölt, a
lábamat rugdosta, viszonozni akarva a fájdalmat, amit
okoztunk neki.
– Kérlek, próbáld megérteni, Carrie! Visszajövünk! Nem
fogunk elfelejtkezni rólad.
– Utállak! – üvöltötte. – Utállak mindkettőtöket! Remélem,
hogy meghalsz New Yorkban! Remélem, hogy mind a ketten
meghaltok!
Paul mentett meg végül.
– Itt maradok neked én, és Henny – mondta, és mint a
pihét, felkapta Carrie-t. – Mi nem megyünk sehova. Ha Cathy
elutazik, te maradsz az egyetlen kislányunk. Gyere, töröld meg
a szemed, mosolyogj, és örülj a nővéred sikerének!
Rettenetesen fájt a szívem, és azon tűnődtem, valóban
annyira vágyom-e a táncosi karrierre, mint azt mindig is
gondoltam. Chris hosszú, szomorú pillantást vetett rám, aztán
lehajolt, és felkapta a bőröndjeimet.
Henny is elkísért bennünket, nem akart egyedül otthon
maradni, magában sírni. Rám emelte nagy, csillogó szemét,
sok szerencsét kívánva, miközben a keze fáradhatatlanul
törölgette a Carrie arcán patakzó könnyeket.
A repülőtéren Julian türelmetlenül várt, és fel-alá járkálva
izgatottan nézegette az óráját. Félt, hogy az utolsó pillanatban
meggondolom magam, és mégsem megyek vele. Nagyon
csinos volt vadonatúj öltönyében, és a szeme boldogan
csillogott, amikor látta, hogy közeledem.
 – Hála istennek! – szólt megkönnyebbülten. – Már azt
hittem, hogy hiába jöttem haza, és megfogadtam, hogy ez volt
az utolsó.
Chris és Paul felkísért bennünket a gépre, hogy segítsenek
elhelyezni a kézicsomagjaimat, amiket nem mertem
poggyászként feladni, és így volt alkalmam utoljára szorosan
megölelni őket.
– Veled mi lesz? – kérdeztem Paultól a könnyeimmel
küszködve.
Mosolyt erőltetett az arcára, sőt még kis nevetést is
kipréselt magából.
– Ne aggódj miattam! Megmaradnak az emlékeim egy
gyönyörű balerináról, és az nekem elég.
Könnyekben törtem ki. Emlékek! Mire jók azok? Csak arra,
hogy az ember kínozza magát velük! Vakon megfordultam,
hogy Chris karjában találjam magam. Ne sírj miattam…
magadat sirasd… vagy inkább ne is sírj! Vége, elmúlt! Fogadd
el ezt, Chris, ahogy én is elfogadtam, és ahogy neked is muszáj
elfogadnod! Csak a bátyám vagy, én csak a húgod, és a világ
tele van szép nőkkel, akik jobban fognak szeretni, mint én
tudnálak, vagy, ahogy nekem lehetne.
– Cathy – szólalt meg, olyan hangosan, hogy Julian is hallja
–, nem arról van szó, hogy ne bíznék benned, mert tudom,
hogy sikerülni fog, ha megfontolt leszel, és uralkodni tudsz az
indulataidon. Kérlek, ne csinálj semmi olyat, amit később
esetleg megbánsz! Mielőtt kikötnél egy férfi mellett, várd ki,
hogy elég idős légy, és tudd, mit kívánsz tőle!
Vidámnak, megnyugtatónak szánt, de halványra sikeredett
mosollyal válaszoltam neki, hiszen én már kiválasztottam
magamnak Pault. Rá pillantottam, aztán Julianre, majd ismét
Paulra.
– Te is vigyázz a szexszel és a szerelemmel! – feleltem
tréfásan Chrisnek, gondosan ügyelve rá, hogy a hangom
könnyed legyen. Szenvedve, mert el kell válnom tőle, még
egyszer erősen megöleltem. – Írjál, és gyere New Yorkba,
amilyen gyakran csak tudsz, Paultól, Carrie-vel és Hennyvel,
vagy éppen egyedül! Megígéred?
Komolyan bólintott, jelezve, hogy igen. Ajkunk még
egyszer röviden összeért, azután helyet foglaltam. Mivel ez
volt az első repülőutam, Julian udvariasan átengedte az övét
az ablak mellett. Mint az őrült, integettem a családom
tagjainak, pedig már nem is látszottak a gép ablakából.
A színpadon oly magabiztos, mindent tudó Julian
tanácstalanná vált, kettesben maradva egy fiatal lánnyal, aki a
vállán zokogott, reszketett, és vissza akart menni, még mielőtt
a gép ezerötszáz méter magasságba ért volna.
– Ott leszek melletted – nyugtatgatott. – Nem megígértem,
hogy vigyázni fogok rád? Esküszöm, hogy betartom a szavam.
Mindent megteszek, hogy boldog légy. – Rám mosolygott, és
futólag megcsókolt. – Csak attól félek, szerelmem, hogy icipicit
eltúloztam Madame Zolta kedvességét. Hamarosan magad is
tapasztalni fogod.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem döbbenten. Megköszörülte
a torkát, és a legcsekélyebb zavar nélkül beszámolt az egykor
igen híres orosz táncosnővel lezajlott első találkozásáról. –
Ami a szépségét illeti, nem akarom elrontani a meglepetést,
hagyom, hogy magad győződj meg róla. Arra azonban
figyelmeztetlek, hogy Madame Z. nagy tapizó. Érezni akarja a
tested, az izmaidat, közvetlenül akar meggyőződni arról,
milyen kemények. Hiszed-e, hogy amikor először találkoztunk,
még a sliccemre is rátette a kezét, hogy érezze, mi van alatta?
– Nem. Ezt nem hiszem.
Vidáman nevetett, és átölelte a vállam.
– Micsoda életünk lesz együtt, Cathy! Meglásd, miénk lesz
a mennyország, mihelyt rájössz, hogy kizárólagos
tulajdonjogod van a valaha született leghelyesebb,
legtehetségesebb és legkecsesebb danseur-re. – Még
szorosabban magához ölelt, és a fülembe súgta: – Arról pedig
még említést sem tettem, hogy milyen tehetséges szerető
vagyok.
Én is nevettem, és játékosan ellöktem magamtól: – Te vagy
a legnagyképűbb, legönteltebb alak, akivel valaha is
találkoztam. Gyanítom, hogy nagyon erőszakos tudsz lenni, ha
arról van szó, hogy megszerezd, amire vágysz.
– Pontosan – helyeselt kacagva. – Tapasztalni fogod, hogy
minden igaz, amit mondtál. Végül is nem erőszakkal
ragadtalak magammal?
New York, New York

Szakadt a hó, amikor leszálltunk New Yorkban, és

meghökkentett, milyen erősen csípi az orromat a hideg.
Egészen elfelejtkeztem már az igazi télről. A szűk utcákon
süvítő, jeges szél mintha a bőrömet tépte volna le az arcomról.
Lihegtem, nevettem, figyeltem Juliant, amint kifizeti a taxit,
aztán előhúztam a kabátom zsebéből a vastag piros sálat, amit
Henny kötött nekem. Julian kivette a kezemből, segített a
nyakamra és a fejemre tekerni, hogy félig az arcomat is
eltakarja. Nagyon meglepődött, amikor a másik zsebemből
újabb vörös sálat vettem elő, amit én kötöttem neki.
– Köszönöm! Soha nem gondoltam volna, hogy eszedbe jut
– vallotta be, és látható örömmel tekerte a nyaka köré,
egészen a füléig.
A hideg pirosra csípte az arcát meg a száját, és a kabátja
gallérja fölött göndörödő, kékesfekete haja, csillogó szeme,
szép arcvonásai ellenállhatatlanná tették.
– Oké, szedd össze magad – figyelmeztetett –, és készülj fel
a testet öltött balettel, az én imádnivaló, aranyos, kedves,
kifinomult, szelíd balett oktatómmal való találkozóra!
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy még idegesebb legyek,
úgyhogy belekapaszkodtam Julianbe, és ijedten néztem a
szembejövőket, akik voltak olyan bátrak, hogy
kimerészkedtek az utcára ilyen komisz időben.
A csomagunkat a hatalmas épület portáján hagytuk, én
pedig szorosan Julian nyomában haladva semmit sem láttam,
és-egyszer csak ott voltam új társulatom vezetőjének.
Madame Zolta Korovenszkajának az irodájában. A tartása a
magabiztossága Madame Marisháéra emlékeztetett, de a
szeme körüli sűrű szarkalábakból ítélve jóval idősebb volt.
Királynői méltósággal emelkedett föl széles, tiszteletet
parancsoló íróasztala mögül. Határozottan hozzánk lépett, és
komolyan, firtatóan ránk emelte apró, egérre emlékeztető
szemét. Kevés haját szikkadt arcából szorosan hátrafésülve,
hófehér kontyban hordta. Százötvenkét centiméternyi volt
csak, de annál nagyobb tekintélyt sugárzott a megjelenése.
Félbevágott lencséjű szemüvegét előretolva, meglepően
hosszú és vékony orra végére biggyesztve hordta. A lencse
fölött nézett ránk, a szemét erősen összehúzta, hogy szinte
eltűnt a sűrű szarkalábak között. Szigorú vizsgálódása
tárgyául elsőként Juliant választotta.
Szorosan zárt ajka olyan volt, akár az erszény zsinórral
összehúzott szája. Vártam, hogy egyszer csak kisimul, és
mosoly tűnik fel rajta, de hasztalan. Felkészültem rá, hogy a
hangja erős, rikácsoló lesz, mint valami boszorkányé.
– Hát így vagyunk! – szólalt meg végre, Julianhez intézve
dühös szavait. – Elmégy, amikor kedved van hozzá,
visszajössz, amikor akarsz, és azt várod, hogy örüljek neked!
Ha még egyszer megteszed, fel is út, le is út! Ki ez a lány?
Julian elbűvölően rámosolygott a vén boszorkányra, és
átkarolta a vállát.
– Madame Zolta Korovenszkaja, engedje meg, hogy
bemutassam Miss. Catherine Dollt, a csodálatos táncosnőt,
akiről hónapokon át áradoztam önnek! Miatta kellett az
engedélye nélkül elutaznom.
 A csillogó manószemek az arcomat fürkészték.
– Te is úgy nézel ki, mintha másik bolygóról csöppentél
volna ide, mint ez az én fekete ördögöm – csapott le rám. – Jó
táncos, de nem olyan jó, mint amilyennek képzeli magát.
Elhihetem neki, amit rólad mond?
– Azt hiszem, Madame, jobb lenne, ha személyesen
győződne meg róla.
– Tudsz táncolni?
– Döntse el ön, Madame!
– Látja, Madame – vágott közbe lelkesen Julian –, Cathyben
van tűz, küzdőszellem! Majd nézze meg, hogyan mozog a lába,
amikor fouette-et csinál! Olyan sebesen pörög, hogy szemmel
alig lehet követni.
– Ha! – horkant fel a Madame. Körbejárt, és olyan
figyelmesen nézte az arcomat, hogy belepirultam.
Megvizsgálta a karomat, a vállamat, még a mellemet is,
megfogta a nyakszirtemet, hogy kitapogassa a csigolyáimat.
Kutató keze bebarangolta az egész testemet, végül már
ordítva szerettem volna tiltakozni. Örültem, hogy nem nyúlt a
combom tövéhez, mint annak idején Juliannek. Mereven
tűrtem, hogy végigmustráljon, mint az eladásra szánt
rabszolgát, rettenetesen fel voltam háborodva. Észrevette ezt,
és gúnyosan elmosolyodott.
Amikor befejezte, mélyen a szemembe nézett,
megpróbálva a lelkembe hatolni. Úgy éreztem, mintha
tekintete a fiatalságomat szerette volna kiszívni belőlem.
Végül a hajamon is végigsimított.
– Mikor akarsz férjhez menni?! – támadt nekem
erőszakosan.
 – Talán harmincéves korom körül, de az is lehet, hogy soha
– feleltem zavarban. – A legvalószínűbb, hogy várok, amíg
gazdag és híres leszek, a világ legkiválóbb prímabalerinája.
– Hah! Sokat képzelsz magadról! A szép arc többnyire nem
párosul igazán kiváló tánctudással. A szépség úgy érzi, nincs
szüksége tehetségre, önmagából is tud táplálkozni, és ezért
hamar el is kopik. Nézz rám! Valamikor fiatal voltam, és
nagyon szép. Most pedig mit látsz?
Förtelmesen nézett ki, el sem tudtam képzelni, hogy
valamikor szép lehetett, mert a nyoma sem látszott rajta.
Mintha megérezte volna, hogy kételkedem a szavaiban,
határozott mozdulattal a falon, az íróasztalon, a
dohányzóasztalon, a polcokon lévő fényképekre mutatott.
Mindegyik ugyanazt a fiatal, nagyon szép táncosnőt ábrázolta.
– Rólam készültek – jelentette ki büszkén, én pedig alig
akartam elhinni. Rég megbarnult felvételek voltak, a
kosztümök idejétmúltak, és mégis, az összbenyomás
elképesztő volt. Szélesen, jókedvűen elmosolyodott,
megveregette a vállamat: – Na, jól van! A kor mindenkit
egyformává tesz. Marisha Rosencoff előtt kinél tanultál? –
hangzott a következő kérdése.
– Miss. Denise Danielle-nél. – Nem akartam beszámolni
neki azokról az évekről, amelyekben a világtól elzárva,
önmagam tanára voltam.
– Ajaj! – sóhajtott fel nagyon szomorúan. – Sokszor láttam
táncolni Denise Danielle-t. Csodálatos balerina volt, de
elkövette azt az óriási hibát, hogy szerelmes lett. Vége szakadt
egy újabb ígéretes karriernek, és ma már csak tanítással
foglalkozik. – Miközben beszélt, a hanghordozása erősen
hullámzó volt, a hangja hol harsogott, hol teljesen erejét
vesztette. – Julian úrfi szerint nagyszerű táncos vagy, de meg
kell nézzelek, hogy elhiggyem neki, és megmondjam, elegendő
mentséged van-e arra, hogy ilyen szép legyél. – Még egyet
sóhajtott. – Szoktál inni?
– Nem.
– Miért olyan sápadt a bőröd? Nem szoktál kimenni a
napra?
– Könnyen leégek.
– Ó… te meg a szerelmed! Mindketten féltek a naptól.
– Julian nem a szerelmem! – válaszoltam összeszorított
foggal, és gyilkos pillantást vetettem Julianre, aki feltehetően
maga dicsekedett ezzel.
Az ébenfekete szemek figyelmét egyetlen gesztusunk sem
kerülhette el.
– Julian! Mondtad nekem, vagy sem, hogy együtt vagytok
ezzel a lánnyal?
Julian elpirult, lesütötte a szemét, és ez egyszer volt benne
annyi becsület, hogy látsszék rajta, zavarban érzi magát.
– Bármennyire szégyellem is, Madame, be kell vallanom,
hogy a vonzalom nem kölcsönös. Cathy semmit nem érez
irántam… de fog, előbb vagy utóbb.
– Remek! – az öreg boszorkány olyan mozdulattal
bólintott, ahogy az éhes tyúk szokott lecsapni a friss
kukoricaszemre. – Te odáig vagy érte, ő viszont ügyet sem vet
rád, ez kihozza majd a legjobb képességeidet. A nézők meg
fogják rohamozni a jegypénztárunkat. Már előre látom az
előadásainkra özönlő tömeget!
 Végül is ezért vett fel; érezte Julianben a kielégítetlen
vágyat, rajtam pedig azt, hogy olyasvalakit keresek, akinek
nincs szorosan köze a baletthez. Julian a színpadon gyönyörű,
romantikus és érzéki volt – az én álombeli szerelmem. Ha
éjjel-nappal táncolhattunk volna, az lett volna a
legcsodálatosabb. Ha viszont csak önmagát adta, csipkelődő,
sőt néha kifejezetten trágár stílusában, akkor igyekeztem
minél gyorsabban menekülni tőle. Minden este úgy feküdtem
le, hogy a magányos kertjében álmatlanul kószáló Paulra
gondoltam, és igyekeztem, hogy lehetőleg ne álmodjak
Chrisről.
Hamarosan beköltöztem egy kis lakásba, tizenkét
tömbnyire a táncstúdiótól. Két másik táncosnővel osztoztunk
a három csöppnyi szobán és a miniatűr fürdőszobán. Julian
két emelettel fölöttünk, két másik fiúval lakott a miénknél
semmivel sem nagyobb lakásban. Alexis Tarrell és Michael
Michelle szintén a húszas évei elején járt, és ugyanolyan
szilárdan elhatározták, mint Julian, hogy korosztályuk legjobb
férfi táncosaivá válnak. Meglepődve tapasztaltam, hogy
Madame Zolta Alexist tartotta a legjobbnak, Michaelt a
következőnek, és Juliant csak a harmadiknak. Hamarosan
rájöttem azonban, hogy azért nem ad neki több lehetőséget a
kibontakozásra és a bizonyításra, mert Julian csöppet sem
tiszteli a tekintélyét. Mindent a maga feje után akart csinálni,
és ezért Madame Zolta megbüntette.
A lakótársaim úgy különböztek egymástól, mint az éjszaka
és a nappal. Yolanda Lange félig brit, félig arab volt, és ez a
különös kombináció az egyik legegzotikusabb, sötét hajú,
kökényszemű szépséget eredményezte, akivel valaha is
találkoztam. Balerina létére elég magas volt, százhetvenkét
centiméter, ugyanannyi, mint anya. A mellei – mert azokat is
hamarosan megláttam – apró, a nagy, sötét bimbóknál alig
nagyobb, kemény kis halmokként meredtek előre, de ő
csöppet sem szégyellte a méretüket. Imádott meztelenül
mászkálni a lakásban, mutogatni magát, és hamarosan
rájöttem arra is, hogy a melle tökéletes tükre az
egyéniségének – kicsi, kemény és dacos. Yolanda, ha valamire
vágyott, azt rögtön akarta, és mindent megtett, hogy meg is
szerezze. Megismerkedésünk után egyetlen óra leforgása alatt
kérdések tömegét tette fel, miközben arra is maradt ideje,
hogy elmondja az élete történetét. Az apja brit diplomata volt,
aki hastáncosnőt vett feleségül. Gyakran költöztek, a lányuk
sokfelé lakolt, és mindent kipróbált. A rövid beszélgetés után
éreztem: képtelen leszek megszeretni Yolanda Langet.
April Summers Kansas Cityből jött, Missouriból. Barna
haja lágy volt, a szeme kékeszöld, és ugyanolyan magas volt,
mint én: százhatvannégy centiméter. A természete szelíd volt,
és csak ritkán emelte fel a suttogásnál magasabbra a hangját.
A harsány, erőszakos Yolanda jelenlétében April mintha
megszűnt volna létezni. Yolanda imádta a zajt, és állandóan
szólt nála a lemezjátszó vagy a televízió. April szeretettel,
tisztelettel és büszkén beszélt a családjáról, míg Yolanda
gyűlölte a szüleit, akik bentlakásos iskolába küldték, és a
szünidőben is magára hagyták.
Aprillel hamar, már az első együtt töltött napon
megbarátkoztam. Tizennyolc éves volt, és elég szép ahhoz,
hogy minden férfinak megakadjon rajta a szeme, de
valamilyen különös oknál fogva a táncstúdióból egyetlen fiú
sem szentelt neki csöppnyi figyelmet sem. Yolanda volt az, aki
megbabonázta őket, és hamarosan arra is rájöttem, miért –
egy pillanatig sem tépelődött, hogy odaadja-e magát, ha valaki
kicsit is megtetszett neki.
Ami engem illet, a fiúk hamar észrevettek, és meg is
próbáltak randevút kérni, de Julian gyorsan nyilvánvalóvá
tette számukra, hogy az övé vagyok. Mindenkivel közölte,
hogy a szeretőm, és bár én ezt hevesen tagadtam,
négyszemközt elmagyarázta, hogy régimódian neveltek, és
azért szégyellem bevallani, hogy „bűnben élünk”. Hogy vele
szemben közömbös viselkedésemet elfogadtassa, sajátos
mesét talált ki a többieknek: „Tudjátok, a régi, déli
hagyományokról van szó. Arrafelé a lányok úgy viselkednek,
hogy a fiúk szelídnek, félénknek, visszafogottnak higgyék őket,
de ez csak a látszat. Ezek a hűvös, érinthetetlen magnóliák
valójában igazi szexgépek!” Természetesen mindenki neki
hitt, és nem nekem. Miért is hitték volna el az igazságot,
amikor a hazugság sokkal izgalmasabb, érdekesebb volt?
Mégis boldognak éreztem magam. Hamarosan tökéletesen
alkalmazkodtam New Yorkhoz, és ugyanúgy rohantam, mint
az igazi bennszülöttek, hiszen nap, mint nap bizonyítani
kellett, mielőtt egy szintén szép arcú, de tehetségesebb újonc
leszorította volna az embert a színpadról. Sikerült ugyan az
élre kerülnöm, de ez igen fáradságos, kimerítő munkát, és
komoly ráfordítást követelt. Nagyon hálás voltam Paulnak a
hetente küldött csekkekért, mert amit az együttesben
kerestem, az arra sem lett volna elegendő, hogy a
szépítőszereket kifizessem belőle.
 Mindhármunknak, akik a 416. számú lakásban laktunk,
legalább napi tíz óra alvásra volt szükségünk. Hajnalban
keltünk, hogy átmozgassuk a tagjainkat a szobai korlátnál. A
reggeli, akárcsak az ebéd, nagyon könnyű volt. Csupán a nap
utolsó, előadás utáni étkezésekor elégíthettük valamelyest
farkasétvágyunkat. Állandóan éhes voltam és bármennyit
ettem, soha nem volt elég. A balettkarban adott egyetlen
előadás során két és fél, három kilót fogytam.
Madame Zolta egy júniusi napon odajött hozzám, és azt
mondta: – Nevetségesen hangzik a neved. Változtasd meg!
Catherine Doll! Hogy lehet így nevezni egy balerinát?
Idétlenül, unalmasan hangzik, egyáltalán nem illik hozzád.
– Álljunk csak meg egy pillanatra, Madame! – vágtam
vissza neki, elhagyva szokásos szelídségemet. – Hétéves
koromban választottam ezt a nevet, és az apámnak nagyon
tetszett. Szerinte pontosan illik hozzám, úgyhogy ezt fogom
használni, akár idétlennek érzi, akár nem! – Azt már nem
akartam hozzátenni, hogy a Madame Zolta Korovenszkaja
szintén nem az a név, amit igazán lírai hangzásúnak neveznék.
– Ne vitatkozz velem, te lány, hanem változtasd meg –
dörrent rám, és a nagyobb nyomaték kedvéért elefántcsont
fogójú botjával koppantott is a padlón. Ha engedek neki,
gondoltam, és megváltoztatom a nevem, akkor hogyan tudja
meg az anyám, ha eljutottam a csúcsra? Márpedig meg kellett
tudnia! Az az idejétmúlt, ostoba ruhát viselő, csöpp kis
boszorkány azonban olyan parancsolóan ráncolta a homlokát,
olyan határozottan hadonászott a botjával, hogy kénytelen
voltam engedni neki! Julian közben a háttérben maradt, és
figyelte, hogyan végződik az összecsapásunk.
 A vita eredménye az lett, hogy hajlandó voltam a kissé
eltérő kiejtésű Dahlra változtatni a vezetéknevemet.
– Így már jobb… valamivel – nyugtázta az eredményt nem
túl kedvesen az ellenfelem.
Madame Z. egyébként szinte pokollá tette az életemet.
Veszekedett, állandóan bírált, panaszkodott, ha nem voltam
elég önálló és kezdeményező, és leintett, valahányszor
rászántam magara Nem tetszett neki, ahogy a hajamat
hordtam, és azt mondta, különben is túl sok van belőle.
„Vágasd le!” – utasított, de én nem engedelmeskedtem, mert
úgy éreztem, hogy a hajam tökéletesen illik Csipkerózsika
szerepéhez. Amikor ezt meg is mondtam neki, ő csak
horkantott. (A horkantás volt érzelmei kifejezésének egyik
legkedveltebb módja.) Ha nem lett volna istenáldotta
tehetségű balettmester, biztosan mindannyian tiszta szívből
gyűlöljük. De állandó elégedetlensége a legjobb teljesítményt
kényszerítette ki belőlünk, mert szerettük volna, ha legalább
néha mosolyog. Koreográfus is volt, de együtt dolgoztunk egy
másikkal is, már amennyiben nem volt éppen Hollywoodban,
Európában, vagy valami távoli, eldugott helyen, ahová
rendszeresen visszavonult, hogy megálmodja az új balettjeit.
Egyik délután, gyakorlás után, amikor rendszerint
mindannyian megkönnyebbülve viccelődtünk, a próbaterem
közepére pattantam, és vadul táncolni kezdtem egy éppen
népszerű dalra. A Madame rajtakapott, és dühösen rám
kiáltott: – Mi itt klasszikus balettel foglalkozunk! Modern
táncnak nálunk nincs helye! – Szikkadt, ráncos arca
fenyegetővé vált. – Gyerünk, Dahl, magyarázd el, mi a
különbség a klasszikus és a modern között!
 Julian rám kacsintott, a könyökére támaszkodva
kényelmesen elnyúlt a padlón, és a lábát elegánsan keresztbe
vetve élvezte szorult helyzetemet.
– Röviden, Madame, arról van szó – kezdtem anyám
fellengzős stílusát magamra öltve –, hogy a modern táncban az
előadók többnyire egész talpukkal, sőt igen gyakran a
testükkel is a deszkán maradnak, és a tartásukkal fejezik ki a
mondanivalót, míg a klasszikus balettben spiccelnek,
forognak, ugranak, és anélkül mesélik el a történetet, hogy
kirívóak vagy közönségesek lennének.
– Mennyire igazad van! – mondta jéghideg, helytelenítő
hangon. – Menj haza, és fetrengj az ágyadban, ha szükségét
érzed annak, hogy olyan módon fejezd ki magad! Meg ne
lássam még egyszer, hogy ilyen mozdulatokat csinálsz a
próbateremben!
Mivel tisztában voltam vele, hogy a modern és a klasszikus
balett nyugodtan ötvözhető, és gyönyörűvé tehető,
felháborított ennek a házsártos vénasszonynak a
kérlelhetetlensége.
– Utálom önt, Madame! – kiáltottam vissza neki. –
Undorodom az ocsmány, szürke ruháitól, amiket már harminc
évvel ezelőtt ki kellett volna vágnia a szemétbe! Utálom az
arcát, a hangját, a járását, a beszédét! Keressen magának más
balerinát, mert én itt hagyom, és megyek haza! – Hátat
fordítottam neki, és az öltözőbe viharzottam otthagyva a többi
táncossal együtt, akik döbbenten bámultak utánam.
Letéptem magamról a gyakorlómezt, és már éppen
belebújtam a fehérneműmbe, amikor a boszorkány komor
tekintettel, szorosan összeszorított szájjal utánam jött.
 – Ha most elmégy, soha nem jöhetsz vissza! – közölte.
– Nem akarok visszajönni!
– Elfonnyadsz, és jelentéktelenül halsz meg!
– Bolond, ha ezt gondolja! – vágtam vissza neki, nem
tisztelve sem a korát, sem a képességeit. – Tánc nélkül is
képes leszek boldogan leélni az életemet, úgyhogy menjen a
pokolba, Madame Zolta!
Szavaim mintha kegyetlen varázst törtek volna meg, a vén
csoroszlya kedvesen rám mosolygott: – Ó… látom, van benned
kurázsi! Kíváncsi voltam rá, milyen is vagy valójában. Ha azt
mondod, hogy menjek a pokolba, én annak csak örülök. A
pokol sokkal érdekesebb, mint a mennyország. Beszéljünk
azonban komolyan, Catherine! – kérte olyan kedves hangon,
amilyet még soha nem hallottam tőle. – Csodálatos tehetségű
táncos vagy, a legtehetségesebb az egész társulatban, de
annyira lobbanékony, hogy képes vagy eltérni a klasszikus
hagyományoktól, és belevetni magad bármibe, ami éppen az
eszedbe jut. Találj ki új dolgokat, nem bánom, de maradj meg a
klasszikus keretek között, őrizd meg a szépséget, az
eleganciát! – Könnyek csillogtak a szemében, miközben
folytatta. – Tudod, hogy te vagy a kedvencem? Úgy érzem,
mintha a meg nem született lányom lennél. Ha rád nézek,
eszembe jut a fiatalságom, és úgy érzem, az egész életem
egyetlen hatalmas kaland volt. Néha félek, hogy idővel elkopik
a kislányos bajod, a bűvös kisugárzásod. Ha meg tudod őrizni,
hamarosan az egész világ a lábad előtt fog heverni.
Az arckifejezésemről beszélt, ami a padláson Christ is
ellenállhatatlanul rabul ejtette.
 – Elnézését kérem, Madame! – feleltem alázatosan. –
Durva voltam. Nem lett volna szabad kiabálnom, de úgy
éreztem, hogy ön mindennel elégedetlen. Elfáradtam és
hazavágyom.
– Tudom, tudom – felelte, és hozzám lépve szorosan
magához ölelt. – Fiatalon, idegen városban nagyon könnyen
elveszíti az ember az önbizalmát. Ne felejtsd el azonban, csak
azt akartam megtudni, milyen is vagy valójában! Az a táncos,
akiből hiányzik a belső tűz, valójában nem is táncos.

Hét hónapja éltem már New Yorkban, a hétvégeken is

keményen dolgoztam, és esténként halálosan fáradtan estem
az ágyba, amikor végre Madame Zolta úgy gondolta, hogy
ideje esélyt adnia nekem, és Julian partnereként kijelölt egy
darab főszerepére. Az volt a szokása, hogy váltogatta a
főszerepben fellépő táncosokat, nem akart sztárolni senkit a
társulatból, és bár korábban jelezte, hogy nekem is odaadja
Clarát a Diótörőből, azt hittem, csupán hiteget, és olyasmivel
biztat, ami soha nem lehet az enyém. Az álom azonban
valósággá vált. A társulatunk állandó versenyben állt a
nagyobb és ismertebb csoportokkal, és Madame Z. zsenijére
vallott, hogy sikerült meggyőznie egy televíziós producert: a
színházjegyet megfizetni nem képes sok embernek nagyon
tetszene, ha láthatna egy jó előadást a televízióban.
Miután megtudtam, azonnal felhívtam Clairmontot.
– Paul, szerepelni fogok a televízióban! Én táncolom Clarát
a Diótörőben!
Nevetett, és boldogan gratulált.
 – Gondolom, ez azt jelenti, hogy a nyáron nem jössz haza –
folytatta azután, érezhető szomorúsággal a hangjában. –
Nagyon hiányzol Carrie-nek, Cathy! Amióta elmentél, csak
egyszer látogattál meg bennünket, akkor is csak rövid időre.
– Rettenetesen sajnálom, Paul! Nagyon szeretnék menni,
de szükségem van erre a lehetőségre, hogy megmutassam
magam. Kérlek, magyarázd el Carrie-nek, hogy ne bánkódjék!
Otthon van?
– Nincs. Végre talált egy barátnőt, és náluk alszik.
Telefonálj holnap este, mondd el neki személyesen a dolgot, és
előzd meg vele a szemrehányást!
– És Chris? Ő hogy van? – kérdeztem.
– Remekül. Más osztályzata nincs is, csak mindenből a
legjobb. Ha tudja tartani ezt a szintet, akkor engedélyezni
fogják neki, hogy gyorsítson, és az alapkurzus utolsó évével
párhuzamosan elkezdheti az orvosi szak első évét is.
– Párhuzamosan? – kérdeztem, csodálkozva azon, hogy
bárki, akár még Chris is, olyan okos legyen, hogy két évfolyam
tananyagát tanulja meg egyszerre.
– Minden további nélkül meg lehet csinálni.
– És veled mi van? Jól érzed magad? Nem dolgozol túl
sokat?
– Jól érzem magam, és tényleg sokat dolgozom, mint
egyébként minden orvos – felelte Paul. – Egyébként, pedig ha
már nem tudsz hazajönni, Carrie biztosan nagyon örülne, ha
meglátogathatnánk.
Hónapok óta ez volt a legkellemesebb hír, amit hallottam.
– Christ is hozzátok magatokkal! – mondtam. – Biztosan
tetszeni fog neki a sok csinos balerina, akiknek bemutatom. Te
viszont, Paul, jobban teszed, ha rajtam kívül rá se pillantasz
senkire.
A karácsonyi műsornak szánt Diótörő televíziós
felvételére augusztus elején került sor. Juliannel szorosan
egymás mellett ülve néztük végig a naponta elkészült
felvételeket. Amikor a munka végére jutottunk, a karjába
kapott, és egész addigi ismeretségünk alatt először szólt
hozzám olyan őszinte hangon, hogy hinni is képes voltam
neki: – Szeretlek, Cathy! Nagyon kérlek, próbálj meg komolyan
venni!
Alig pihentük ki magunkat a Diótörő után, amikor Yolli egy
szerencsétlen esés következtében megrándította a térdét,
April pedig a szüleit látogatta meg, így lehetőséget kaptam rá,
hogy bemutatkozzam a Csipkerózsikában is! Mivel Julian két
szerepet is eltáncolt a televíziós produkcióban, Alexis és
Michael úgy gondolta, hogy végre rajtuk a sor, hogy a
partnereim legyenek. Madame Zolta a szemöldökét ráncolva
nézett előbb Julianre, azután rám, és azt mondta: – Alexis,
Michael, ígérem nektek, hogy a következő főszerepeket ti
kapjátok, de engedjétek, hogy most Julian táncoljon Catherine-
nel, Valami egészen különleges, a nézőket rabul ejtő varázs
árad belőlük, amikor együtt vannak.
Ó! Már gondolni is kész gyönyörűség volt, hogy ott
fekszem a bíborszínű ágyon, és várom a szerelmesemet, hogy
jöjjön, és életre keltő, boldogító csókot leheljen az ajkamra. A
csodálatos zenétől a valóságosnál is elevenebbnek éreztem
magam, mint akinek az ereiben királyi vér csörgedezik.
Mintha álmodtam volna, a szépség aurája vett körül, amint ott
feküdtem mozdulatlanul, a mellemen összekulcsolt kézzel,
miközben a szívem a mámorító dallam ritmusára lüktetett. Az
elsötétített nézőtéren ült Paul, Chris, Carrie és Henny,
életükben először gyönyörködtek igazi New York-i
balettelőadásban, én pedig a csontom velejéig éreztem, hogy
valóban az vagyok, akit alakítok – középkori királykisasszony.
Hajszálvékony résnyire nyitott szemhéjaim alól kitekintve
láttam, hogy közeledik felém az én szépséges hercegem.
Körbetáncolt, térdre ereszkedett mellettem, hogy szelíden,
elgyönyörködjön az arcomban, és óvatosan csókot leheljen
összezárt ajkamra. Rebbenő tekintettel, félénken,
határozatlanul ébredtem fel. Mosolyt erőltettem az arcomra,
de olyan ijedt, szűziesen félénk voltam, hogy újból táncolni
kényszerült, engem is táncra híva, mígnem az izzó
szenvedélyű pas de deux-ben megadtam magam
ellenállhatatlan bájának, ő pedig győzedelmesen a magasba
emelt – egyensúlyomat tökéletesen érző és szabályozó
tenyerén támasztva alá –, és kivitt a színről.
Az utolsó felvonás végén dübörgött a taps, miközben a
függöny többször is szétnyílt és összezárult. Csupán kettőnket,
Juliannel, nyolcszor tapsoltak vissza! Vörös rózsacsokrokkal
lett teli a karom, és a virágok szünet nélkül hulltak a
színpadra.
A reflektorok fényétől elvakítva néztem a nézőteret,
keresve azokat, akiket szerettem. Nem láttam azonban
semmit, kivéve a homályos, ijesztően nagy padlást, a
papírvirágaival. Nem messze tőlem, a lépcső mellett, az
árnyékban, a kerevethez és az egyik hatalmas ládához közel
Chris állt, és vágyakozó tekintetét egy pillanatra sem véve le
rólam, figyelte, hogyan táncolok.
 Sírtam, és ez különösen tetszett a közönségnek, amely a
helyéről felállva ünnepelt. Oldalt fordultam, hogy egy szál
vörös rózsát nyújtsak Juliannek, amiért újabb dörgő tapsvihar
volt a jutalmam. Ő pedig megcsókolt! A nézők szeme láttára
képes volt ezt tenni, és a csókja csöppet sem volt
tiszteletteljes, inkább magabiztos, birtokló.
– A fene egyen meg! – sziszegtem neki a fogaim között,
rettenetesen felháborodva.
– Egyen meg a fene téged, amiért nem kellek neked! –
súgta vissza.
– Nem vagyok a tulajdonod!
– De az leszel!

Családom tagjai a színfalak mögé jöttek, hogy lelkesen

ünnepeljenek. Chris tovább nőtt, amióta nem láttam, de Carrie
legfeljebb kicsivel magasabb, de tényleg nagyon kicsivel.
Megcsókoltam Henny kerek, kemény húsú arcát, és csak utána
tudtam Paulra nézni.
Az előadás után következett az ünnepi állófogadás, amit a
Madame Z. által a társulat számára felhajtott gazdag
támogatók rendeztek.
– Hagyd magadon a kosztümödet! – figyelmeztetett,
mielőtt elindultunk volna. – A díszvendégek mindig nagyon
boldogok, ha a színpadi ruhában közelről láthatják a
táncosnőket. A sminkedet viszont mosd le, és legyél
természetes, hogy elbűvöld őket! Soha ne hagyd, hogy a
közönség ne a legjobb formádban lásson!
 A fogadáson kellemes zene szólt, és Chris keringőt táncolt
velem, azt a táncot, amit sok évvel korábban én tanítottam
meg neki.
– Még mindig ezt táncolod? – kérdeztem tőle ingerkedve,
amikor már csak kettesben voltunk.
Védekezően elmosolyodott, és azt válaszolta: – Nem
tehetek róla, nekem csak észből jutott valamennyi, a tánctudás
pedig csak neked.
– Ha ilyeneket mondasz, abban is kételkedni fogok, hogy
van eszed.
Fölnevetett, és még erősebben magához szorított.
– Egyébként is, nem kell táncolnom, és különböző pózokba
helyezkednem, hogy felkeltsem a lányok érdeklődését. Nézd
csak meg a barátnődet, Yolandát! Igazi szépség, és egész este
le sem veszi rólam a szemét
– Minden jóképű srácot megbámul, úgyhogy ne bízd el
magad nagyon. Ha akarod, ma éjjel veled lesz, de holnap már
mással fekszik le.
– Te is azt csinálod, amit ő? – kérdezte szigorúan
összehúzott szemekkel.
Kihívóan rámosolyogtam, és arra gondoltam: nem, én
olyan vagyok, mint anya, elbűvölő, ugyanakkor józan, és
pontosan tudom, hogyan kell bánni a férfiakkal – vagy
legalábbis kezdem megtanulni. Hogy megbizonyosodjak a
dologról, Paulra villantottam a tekintetemet, kíváncsian várva,
vajon észreveszi-e, és odajön-e, hogy lekérjen. Nem telt bele
néhány másodperc, és már fel is állt, hogy a termen átvágva
elragadjon Christől. A bátyám ajka indulatosan
elkeskenyedett, és tőlem egyenesen Yolandához ment. Pár
perc múlva már hiába kerestem őket, eltűntek a fogadásról.
– Gondolom, Julian után elviselhetetlenül tenyeres-
talpasnak találsz – jegyezte meg Paul, aki egyébként sokkal
jobban tudott táncolni, mint Chris. Amikor a zene lüktető
ritmusra váltott, akkor sem jött zavarba, sőt meglepett,
komoly felnőtt létére olyan szabadon, önfeledten mozog, mint
bármelyik egyetemista.
– Csodálatos vagy, Paul! – mondtam neki lelkesen, ő pedig
vidáman kacagott, és azt felelte, hogy tőlem fiatalodott meg.
Annyira örültem, hogy felszabadulnak, jókedvűnek látom,
hogy egy időre vadul belefeledkeztem a táncba.
Ahogy múlt az idő, Carrie és Henny egyre fáradtabbnak
tűnt, és látszott rajtuk, hogy nem igazán érzik már jól
magukat.
– Álmos vagyok – panaszkodott Carrie, és a szemét
dörzsölte. – Nem mehetnénk aludni?
Éjfélkor raktuk ki őket a kocsiból a szállodánál, aztán
Paullal beültünk egy csöndes olasz kisvendéglőbe, és
figyelmesen néztük egymást. Még mindig megvolt a bajusza –
nem a gondosan nyírt, világfias fajtából, hanem zabolátlan,
érzéki ajkát sűrűn elfedő bozót. Néhány kilót magára szedett
azóta, hogy nem találkoztunk, de ez semmivel sem
csökkentette a vonzerejét. Az asztal fölött átnyúlva mindkét
kezemet megfogta, és fölemelte, hogy hozzádörzsölje borostás
arcát. És miközben ezt tette, a szemében ott égett a ki nem
mondott, de engem is kérdezésre ösztönző kérdés.
– Találtál magadnak valakit, Paul?
– És te?
 – Én kérdeztem először.
– Nem vágyom senki másra.
Válaszától felgyorsult a szívverésem, hiszen oly régen
találkoztunk már, és annyira szerettem. Figyeltem, miközben
fizetett, aztán a kabátomért nyúlt, és udvariasan tartotta, hogy
belebújjak. A tekintetünk egymásba kapcsolódott, és szinte
futva hagytuk el az éttermet, hogy a legközelebbi szállodába
menjünk, ahol Mr. és Mrs. Paul Sheffield néven jelentett be
bennünket. A sötétpirosra festett falú szobában olyan izgató
lassúsággal hámozta le rólam a ruhát, hogy magamon kívül
voltam, még mielőtt letérdelt volna előttem, hogy mindenütt
összecsókoljon. Magához ölelt, simogatott, becézett, csókolt,
tovább fokozva bennem a szenvedélyt, míg végül ismét eggyé
váltunk.
Mikor kielégülten, megnyugodva feküdtünk egymás
mellett, a mutatóujját szelíden körbejártatta az ajkamon.
– Catherine, amit a bejelentőbe írtam, azt komolyan
gondoltam – mondta halkan.
Elképedve, hitetlenül néztem rá.
– Ne hitegess, Paul! – kértem.
– Nem hitegetlek. Annyira vágytam utánad, amikor eljöttél
otthonról! Az élet túl rövid ahhoz, hogy fölösleges kétségekkel
terhelje az ember. Végre megtaláltad a sikert, és én szeretnék
veled osztozni benne. Azt akarom, hogy örökre mellettem
légy, hogy gyere hozzám feleségül!
– Jaj, Paul! – kiáltottam fel boldogan, és karomat szorosan
a nyaka köré fonva magamhoz öleltem. – A legjobb feleség
leszek, akit egy férfi el tud képzelni – ígértem lelkesen, és
komolyan is gondoltam.
 Egy szemhunyásnyit sem aludtunk akkor éjjel. Éberek
maradtunk, és azt tervezgettük, hogyan, is lesz, ha már
összeházasodtunk. Nem jutottunk dűlőre, és mivel afelől
semmi kétség sem volt, hogy én folytatom a táncot, úgy
döntöttünk, hogy majd csak lesz valahogy. Az egyetlen
árnyékot örömünkön Chris jelentette. Hogyan mondjuk meg
neki? Úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a karácsonyt, amikor
én is hazautazom Clairmontba.
Küzdelem

Boldogságom, gyarapodó sikerem, és beteljesült szerelmem

évadja volt az az ősz. Úgy éreztem, magam irányítom a
sorsom, és minden úgy lesz, ahogy én akarom. Csaknem a
csúcson voltam már, és nem kellett félnem semmitől. Alig
vártam, hogy mindenkinek a tudomására hozhassam –
eljegyeztük egymást Paullal. Addig azonban a legnagyobb
titokban tartottam a dolgot. Nem mondtam el sem Juliannek,
sem Madame Zoltának, hiszen túl sokat kockáztattam.
Szükségem volt Julianre mint partnerre, ahogyan neki is
szüksége volt rám. Azt sem akartam, hogy Madame Zolta
bizalma meginogjon bennem.
Miután Juliannel kezdtünk szélesebb körben is ismertté
válni, Madame Zolta fölemelte a fizetésünket. Julian egy
szombat délelőtt lélekszakadva rontott be hozzám, és a földről
felkapva lelkesen megpörgetett.
– Találd ki, mi történt! – biztatott izgatottan. – A vén
boszorkány azt mondta, hogy részletre megkaphatom tőle a
Cadillacjét. Még csak két és fél éves, Cathy! – lelkesedett, majd
némi csalódással a hangjában folytatta: – Mindig arról
álmodoztam ugyan, hogy az első Cadillacem vadonatúj lesz, de
ha egy társulatvezető halálra van rémülve, hogy a
legfantasztikusabb danseur-je otthagyja, elmegy a másik
társulathoz, és magával viszi a legjobb balerináját is, akkor az
a bizonyos társulatvezető képtelen ellenállni a csábításnak,
hogy szinte ingyen odaadja neki a Cadillacjét.
 – Zsarolás! – kiáltottam, de ő csak nevetett, és magával
rángatott, hogy megnézzem a bérház előtt leállított kocsit. A
lélegzetem is elakadt tőle, annyira vadonatújnak látszott. –
Julian! Ez gyönyörű! – tört ki belőlem lelkesen. – Biztosan nem
tudtad volna megzsarolni, ha is kételkedik abban, hogy
gondját viseled a kedvencének – tudja rólad, mennyire
bolondja vagy a kocsiknak –, és nem adod tovább senkinek.
– Jaj, Cathy! – kiáltott fel, és könnyeket láttam megcsillanni
a szemében. – Hát még mindig nem érted, miért szeretlek
annyira? Tökéletesen egyformák vagyunk. Miért nem vagy hát
képes te is szeretni egy kicsit? – Büszkén kitárta előttem a
kocsi ajtaját, hogy én lehessek az első lány, aki a frissen
megszerzett Cadillacjén próbautat tesz.
Amilyen vidáman kezdődött, olyan vadul, őrült módra
folytatódott tovább a napunk. Keresztülhajtottunk a Central
Parkon, majd a Harlemen át a George Washington hídig, és
vissza. Erősen esett, de én csöppet sem bántam, mert az
autóban meleg volt, és kényelmesen éreztem magam.
Aztán Julian ismét rákezdte.
– Cathy… soha nem fogsz szeretni, ugye? – Olyan kérdés
volt ez, amit valamilyen formában naponta föltett, gyakran
kétszer is. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy
eljegyeztem magamat Paullal, véget vetve ezzel a további
kérdezősködésnek, de erős maradtam, és megőriztem a
titkom.
– Az az oka ugye, hogy még mindig szűz vagy? A
legszelídebb leszek, Cathy, olyan gyöngéd, hogy el sem tudod
képzelni… csak egyetlen lehetőséget adj nekem!
 – Jóságos Isten, Julian! Te tényleg képtelen vagy másra
gondolni?! – kérdeztem magamból kikelve.
– Igen! Képtelen! – vágta vissza dühösen. – Halálosan
belefáradtam már a játékba, amit űzöl velem. – Élesen
félrefordította a kormánykereket, és a hömpölygő forgalom
közepébe kormányozta kocsit. – Szűzkurva vagy, vedd
tudomásul! Felhúzol, miközben táncolunk, és a tökömbe
rúgsz, amikor nem!
– Vigyél haza, Julian! – kiáltottam. – Nem szeretem, amikor
ízléstelen vagy!
– Rendben! Hazaviszlek. Haza én! – vetette oda dühösen,
miközben egész testemmel a lezárt ajtóhoz simultam.
Dühösen rám nézett, szinte felnyársalt a tekintetével, majd
vadul beletaposott a gázpedálba. Eszeveszetten száguldott
végig az esőtől csúszóssá vált utcákon, és közben időnként
rám nézett, hogy lássa, bírom-e még az őrült száguldást.
Váratlanul eszelősen felkacagott, és akkora erővel taposott a
fékbe, hogy előrezuhantam, és bevertem a fejemet a
szélvédőbe: A bőröm felhasadt, és a vér végigcsordult az
arcomon, de nem törődött vele. Kiragadta az ölemből a
táskámat, és az ajtót szélesre tárva, kilökött a kocsiból a
zuhogó esőbe.
– Menj a pokolba, Catherine Dahl! – kiáltotta magából
kikelve, amikor látta, hogy csak állok némán, és nem vagyok
hajlandó könyörögni neki. Szorosan összeszorítottam a
számat, pedig tudtam, hogy a zsebem tökéletesen üres,
egyetlen cent sincs nálam. – Először és utoljára utaztál a
kocsimban. Remélem, tudod, hogyan találj haza – vetette oda,
és csúfondárosan szalutált is hozzá. – Keresd meg az utat, ha
egyáltalán képes vagy rá, te puritán szent!
Elhajtott, és otthagyott a vadul ömlő esőben egy
utcasarkon Brooklynban, ahol addig még egyezer sem jártam.
Pénz nélkül nem tudtam telefonálni, metróra sem szállhattam,
és mivel a zápor nem akart alábbhagyni, vékony kabátom
hamarosan átázott. Tudtam, hogy veszélyes környéken
vagyok, ahol bármi megtörténhet… és ő mégis képes volt
magamra hagyni, pedig megesküdött, hogy mindig vigyázni
fog rám.
Gyalog indultam el, azt sem tudva, milyen irányba megyek,
és amikor hosszú, idő után végre megpillantottam egy taxit,
rögtön leintettem. Idegesen hajoltam előre a hátsó ülésen,
figyelve, hogyan szaporodnak a megtett kilométerek és a
fizetendő dollárok. A fene egyen meg, Julian, amiért ilyen
messzire hoztál! Amikor végre hazaértem, a taxióra tizenöt
dollárt mutatott!
– Hogy érti azt, hogy nincs annyi magánál?! – vakkantott
rám dühösen a taxisofőr. – Egyenesen a rendőrőrszobára
viszem, ha tovább hülyéskedik!
Hevesen vitatkoztunk, és én igyekeztem meggyőzni arról,
hogy bár a taxióra tovább ketyeg, egyetlen centet sem fog
kapni mindaddig, amíg nem engedi meg, hogy kiszálljak.
Nehezen ugyan, de végül csak elhitte.
– Jobb, ha öt percen belül visszajössz, kislány, különben
megnézheted magad! – kiáltott utánam.
Egy falka vadászkopótól kergetett angol róka sem
futhatott volna sebesebben, mint én akkor. Még a vadul
nyikorgó öreg liftbe is beszálltam, pedig a lehető legritkábban
használtam, mert mindig féltem, hogy megáll két emelet
között, és én fogollyá válok. Végül felérkezett az emeletünkre,
az ajtaja kinyílt, és én a folyosón végigszáguldva vadul
dörömbölni kezdtem az ajtómon, imádkozva, hogy April vagy
Yolanda otthon legyen, és beengedjen. Az az őrült Julian a
táskámmal együtt a lakáskulcsomat is elvette tőlem.
– Nyugi! – hallottam az ajtón túlról Yolanda durcás
hangját. – Jövök már! Ki a fene az, aki képes így dörömbölni?
– Cathy! – kiáltottam. – Engedj be gyorsan! Lent vár egy
taxis, és az órája egyfolytában pörög!
– Ha azt hiszed, hogy kifizetem helyetted, tegyél le róla! –
felelte, és szélesre tárta előttem az ajtót. Mindössze bugyi volt
rajta, és a frissen mosott haján egy piros törülközőből csavart
turbán. – Úgy nézel ki, mint akit épp most vetett partra a
tenger – állapította meg kedvesen, de én nem is törődtem vele.
Félrelöktem az útból, berohantam a szobámba, a félretett
pénzemért – és kővé dermedtem. A fiók kulcsát a táskába
tettem, ami Juliannél volt – ha el nem dobta azóta, hogy
magamra hagyott. – Kérlek, Yolly, adj kölcsön tizenöt dollárt,
és még egyet, borravalóra!
Alattomosan felém nézett, miközben letekerte a fejéről a
turbánt, és kefélni kezdte hosszú, sötét haját.
– Mit tudsz felajánlani ilyen apró szívességért? – kérdezte.
– Megkapsz tőlem bármit, amit akarsz, csak add ide a
pénzt!
– Rendben, de ne felejtsd el, mit ígértél! – Lassú
mozdulattal a pénztárcájáért nyúlt, és kivett belőle egy
húszast. – Adj egy ötöst a sofőrnek, attól megnyugszik! –
figyelmeztetett. – Cserébe pedig bármit kérhetek, rendben? –
Gyorsan igent bólintottam, és már futottam is.
Alig kapta meg a taxis a húszast, rögtön mosolygóssá,
barátságossá vált, és tisztelgésképpen még a sapkáját is
megbökte.
– Bármikor állok a rendelkezésére, kislány! – mondta, én
viszont reméltem, hogy a lehető leghamarabb megüti a guta.
Annyira átfagytam az esőben, hogy a legelső dolgom volt
egy jó forró fürdőt venni, de előbb alaposan kisikáltam a
kádból Yolly után a koszcsíkot. A fürdő után, azzal sem
törődve, hogy a hajam még nedves, magamra rántottam a
ruhám, és már indultam volna Julianhez, hogy
visszaköveteljem tőle a táskámat, amikor Yolly határozottan
elém lépve elállta az utam.
– Várj csak, Cathy… Azt akarom, hogy egyenlítsd ki a
tartozásodat. Azt mondtad, bármit kérhetek. Igaz?
– Igen – feleltem utálkozva. – Mit akarsz?
Elmosolyodott, és kihívó tartással a falhoz dőlt.
– A bátyádat… Azt akarom, hogy hívd fel New Yorkba a
hétvégére – felelte.
– Ne légy nevetséges! – vágtam vissza neki. – Chris
egyetemre jár. Nem utazhat el csak úgy, amikor éppen kedve
tartja!
– Nem érdekel, hogyan csinálod, a lényeg, hogy itt legyen!
Mondd neki, hogy beteg vagy, rettenetesen vágysz utána, de
érd el, hogy ideutazzon! Ha sikerül, a húszast akár meg is
tarthatod.
 Dühösen meredtem rá egy darabig, majd azt mondtam: –
Nem! Van pénzem, hogy megadjam a tartozásom… Nem
engedem, hogy Chrisnek olyanokkal legyen dolga, mint te!
Yolanda, változatlanul egy szál bugyiban, a tükörbe nem is
pillantva, élvetegen rúzsozni kezdte száját.
– Cathy, drágaságom, a te aranyos, szeretve óvott
bátyádnak már réges-régen dolga van velem – mondta
csúfondárosan.
– Nem hiszek neked! Nem vagy az esete!
– Gondolod? – kérdezte. Megvárta, amíg befejezem az
öltözködést, és csak azután folytatta: – Hadd mondjak neked
valamit, babaarcú! Nincs az a srác, akinek ne lennék az esete,
beleértve a te drágalátos Julianedet is.
– Hazudsz! – kiáltottam rá dühösen. – Chris hozzád sem
érne semmi pénzért, ami pedig Juliant illeti, felőlem akár tíz
olyan kurvával is alhat egyszerre, mint amilyen te vagy!
Yolanda arca elvörösödött, teste egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt, aztán magából kikelve, élénkpirosra
lakkozott körmű ujjait begörbítve elém pattant.
– Te mocsok! – sziszegte. – Ne merészelj még egyszer
kurvának nevezni! Nem pénzért adom, amit adok, és a
bátyádnak nagyon is tetszik, amit tőlem kap. Menj, és kérdezd
meg tőle, hányszor…
– Elég! – kiáltottam közbe, nem engedve meg, hogy
befejezze, amit elkezdett. – Egyetlen szavadat sem hiszem!
Sokkal okosabb annál, semhogy többre kellenél neki, mint a
puszta fizikai igényei kielégítésére… Annyit sem érsz, mint a
kisujja körme alatt a piszok!
 Rám vetette magát, de visszalöktem, elég erősen ahhoz,
hogy a padlóra huppanjon.
– Szánalmas, közönséges kis szajha vagy, Yolanda Lange! –
kiabáltam magamból kikelve. – Arra sem vagy méltó, hogy a
bátyám beléd törölje a lábát! Minden fiúval lefeküdtél már a
társulatból. Nem érdekel, mit csinálsz, csak hagyj békén
engem, és a bátyámat!
Nem is éreztem, hogy akkorát ütök, és megütközve
néztem, hogyan kezd vérezni és szemmel látható sebességgel
dagadni az orra… Az esés után Yolanda rögtön talpra ugrott,
de valamilyen oknál fogva nem esett nekem még egyszer.
– Senki nem úszhatja meg szárazon, hogy így beszéljen
velem… Meg fogod ezt még bánni, Catherine Dahl! – felelte. –
Megszerzem a bátyádat, és elveszem tőled Juliant is! Ha pedig
már az enyém lesz, rá fogsz jönni, hogy nélküle senki sem
vagy. Senki, csak egy közönséges, vidéki táncosnő, akit
Madame Z. már régen kidobott volna, ha Juliant nem
érdekelnék annyira a szüzek, és nem ragaszkodott volna
hozzá, hogy megtartson.
Úgy éreztem, hogy amit mond, az akár igaz is lehet.
Elképzelhető, hogy Julian nélkül valóban senki sem lennék. A
rosszullét környékezett, és gyűlöltem Yollyt, mert
beszennyezte Christ, és a róla alkotott képemet. Vadul
előkaptam a bőröndömet, és azzal a szent elhatározással
kezdtem beledobálni a ruháimat, hogy inkább visszamegyek
Clairmontba, mint hogy akár egy órát is eltöltsek Yolanda
közelében.
 – Menj csak! – sziszegte összezárt fogakkal. – Fuss el, te kis
hülye! Nem vagyok szajha, csak éppen szűzkurva sem, mint te!
Ha már választanom kellene, akkor is inkább az előbbi lennék.
Nem is igazán figyelve arra, amit mond, befejeztem a
csomagolást, és a három táskámmal, hónom alatt pedig egy
degeszre tömött nylon szatyorral kiviharzottam a lakásból. A
folyosón megtorpantam, és dühösen visszanéztem a
kereveten macskaként elnyúló Yolandára.
– Nagyon megijesztettél, Yolanda! – kiáltottam oda neki. –
Annyira, hogy kedvem lenne nevetni. Még élek… úgyhogy ne
gyere még egyszer a közelembe, mert különben egész
életedben bánni fogod azt a napot!
Alig hogy bevágtam magam mögött az ajtót, már Julianék
emeletén jártam. A csomagjaimat magam után rángatva az
ajtajukhoz mentem, és mindkét kezemmel dörömbölni
kezdtem rajta: – Julian! – kiabáltam. – Ha itthon vagy, nyisd ki
az ajtót, és add vissza a táskámat! Nyisd ki, különben soha
többé nem táncolok veled!
Egy szál törülköző volt csak rajta, karcsú derekára tekerve,
amikor a felszólításra meglehetősen gyorsan ajtót nyitott.
Mielőtt tisztába jöhettem volna azzal, mi is történik velem,
berángatott a szobájába, és rálökött az ágyra rémülten néztem
rá, remélve, hogy Alexis vagy Michael felbukkan, de
szerencsétlenségemre éppen egyedül volt a lakásban.
– Megkaphatod a rohadt táskádat, de előbb válaszolsz
néhány kérdésre! – szólt indulattól remegő hangon.
Felpattantam az ágyról, de rögtön visszalökött, sőt
szétterpesztett lábbal rám is ült, így semmilyen lehetőségem
sem maradt a menekülésre.
 – Engedj el, te vadállat! – kiáltottam rá magamból kikelve.
– Hat háztömbnyit gyalogoltam a zuhogó esőben, és az utolsó
porcikámig átfagytam… Engedj el, és add vissza a táskámat!
– Miért nem vagy képes szeretni?! – kérdezte ugyancsak
kiabálva, mindkét kezemre ránehezedve, miközben én
megpróbáltam kiszabadítani magam. – Azért, mert valaki
másba vagy szerelmes? Ki az? A doktor, aki befogadott
benneteket, ugye?
– Senki! – hazudtam. – Egyszerűen nem kellesz nekem! Az
egyetlen dolog, amit szeretek benned, Julian Marquet, az,
ahogyan táncolsz.
Olyan erős indulat kerítette hatalmába, hogy egészen
belevörösödött az arca.
– Azt hiszed, vak vagyok? – kérdezte annyi indulattal, hogy
azt hittem, szétrobban. – Nem vagyok vak, ostoba sem, és
nagyon jól láttam, hogyan bámulsz a doktorra. Istenemre, azt
is észrevettem, hogy a bátyádra ugyanúgy nézel! Ne akarj
nekem erkölcsi kiselőadást tartani, Catherine Dahl, mert
komolyan mondom, soha nem láttam még két testvért, akik
ennyire egymásba lettek volna habarodva!
Pofon vágtam, ő pedig visszaadta – kétszer akkora erővel.
Megpróbáltam lelökni magamról, de olyan volt, mint az
angolna, kicsúszott minden fogás alól. A padlóra rántott, én
pedig attól féltem, hogy letépi rólam a ruhát, és megerőszakol.
Nem tette, csupán rám nehezedett, hevesen zihált, és csak
amikor végül sikerült úrrá lennie vadul háborgó érzelmein,
akkor szólalt meg ismét.
 – Az enyém vagy, Cathy, akár tudod, akár nem… hozzám
tartozol. Ha bárki megpróbál közénk állni, megölöm – és téged
is. Jól jegyezd ezt meg, és gondolj rá, mielőtt valakire ránézel!
Visszaadta a táskámat, és rám szólt, hogy számoljam meg a
pénzem, nem hiányzik-e belőle. Negyvenkét dollár és
hatvankét cent volt benne, egy cent sem hiányzott.
Rémülten tápászkodtam fel, remegve hátráltam az ajtóhoz,
a táskámat szorosan a mellemhez szorítva kiléptem a
folyosóra, és csak onnan mertem megmondani, amit akartam.
– Az őrülteknek bolondokházában a helyük, Julian! Nem
írhatod elő nekem, hogy kit szeressek, és nem kényszeríthetsz
arra, hogy szeresselek! Ha szándékosan meg akartad utáltatni
velem magadat, ügyesebben nem is csinálhattad volna. Ezek
után arra is képtelen lennék már, hogy egyszerűen csak
kedveljelek, arról pedig, hogy együtt táncoljunk, jobb, ha el is
felejtkezel! – Rávágtam az ajtót, és elfutottam.
Alig értem el azonban a liftig, már ki is nyitotta az ajtót, és
valami olyan szörnyűséget kiabált utánam, hogy el sem tudom
ismételni, leszámítva azt, amit a legvégén mondott: – A fene
egyen meg, Cathy… Mondtam már, és most újból mondom…
mielőtt végzek veled, azért fogsz imádkozni, hogy bár inkább a
pokolban lennél!

A Yolandával, majd Juliannel lezajlott szörnyű jelenet után

Madame Zoltához futottam, és megmondtam neki, hogy
képtelen vagyok tovább együtt lakni olyan lánnyal, aki
elhatározta, hogy bármilyen áron is, de tönkreteszi a
karrieremet.
 – Pusztán arról van szó, hogy fél tőled, Catherine! Mielőtt
felbukkantál volna, Yolanda volt az én kis együttesem
szupersztárja, és most úgy érzi, veszélyben van. Próbálj
kibékülni vele… Légy jó kislány, és mondd neki, hogy sajnálod,
ami történt! – kérte a társulatvezetőnk.
– Nem, Madame! Nem szeretem, és nem vagyok hajlandó
ugyanabban a lakásban lakni, amelyikben ő. Ha nem ad
nagyobb fizetést, kénytelen leszek másik társulatot keresni,
ahol többet adnak, és ha nem találok, akkor visszamenni
Clairmontba.
Felhördült, a fejét csontos tenyerébe hajtotta, és fájdalmas
hangon motyogni kezdett. Ó, milyen remekül is értenek hozzá
az oroszok, hogy kifejezésre juttassák az érzelmeiket!
– Hát jó… megzsaroltál, és én engedek. Fölemelem a
fizetésedet, és azt is megmondom, hol találsz olcsó bérű
lakást… de arra előre figyelmeztetlek, hogy nem lesz olyan
kellemes, mint az, amelyikből el akarsz költözni.
Ó! Még hogy kellemes lenne – gondoltam, de később
kiderült, hogy igazat mondott. A lakás, amit végül találtam, bár
kétszobás volt, elfért volna Paul legkisebb hálószobájában. De
legalább magam voltam… életemben először egyedül. Az első
néhány napom lelkesedésben telt el, megpróbáltam minél
kellemesebbé varázsolni új otthonomat, de amikor
elkészültem vele, kezdtem nyugtalanul aludni, és éjszaka
többször is felriadva rossz érzéssel hallgattam a
reccsenéseket, percenéseket, és az öreg épülettől származó
egyéb hangokat. Hiányzott Paul, és hiányzott Chris. Hallgattam
az éjszakai szél süvöltését, és nem volt senki, hogy szelíd
szavakkal és csillogó, kék szeme bátorító pillantásával
megnyugtasson.
Chris tekintetét láttam, amikor az éjszaka közepén
felkeltem, és leültem a konyhaasztalhoz, hogy rövid levelet
írjak „Mrs. Winslow”-nak. Elküldtem neki a rólam írt első
lelkes kritikát, és egy fantasztikusan jól sikerült fényképét,
ami a Csipkerózsika előadásán készült rólam és Julianról. A
levelet a következő figyelmeztetéssel zártam:

„Már nem tart sokáig, Mrs. Winslow. Gondoljon erre minden

este, mielőtt elalszik! Ne felejtse el, hogy valahol élek, gondolok
magára, és a jövőt tervezem!”

Mihelyt megírtam, még akkor éjszaka fel is adtam a levelet,

nehogy meggondolva magam, összetépjem. Miután bedobtam
a postaládába, lélekszakadva hazafutottam, az ágyra vetettem
magam, és kitört belőlem a zokogás. Istenem, soha nem leszek
szabad! Soha! És bármennyire fáradt voltam, nem tudtam
elaludni, csak azt tervezgettem, hogyan tudnék neki akkora
fájdalmat okozni, hogy soha többé ne lehessen olyan, mint
addig volt. Élvezd a boldogságot, anya, mert már nem tart
sokáig!

Hat példányt vettem mindegyik lapból, amelyik bármit is írt

rólam. Sajnos, a nevem mellett a legtöbbször a Juliané is
szerepelt. Paul és Chris mindig kapott egy példányt, a többit
pedig megtartottam magamnak – vagy anyának. Elképzeltem
magamnak, milyen arcot vág majd, ha kinyitja a borítékot, bár
arra is gondoltam, hogy olvasatlanul összetépi, és bedobja a
szemétkosárba. A leveleimben egyetlenegyszer sem
szólítottam anyunak vagy anyának, mindig a leghivatalosabb,
legközömbösebb megszólítást használtam. Arra gondoltam,
hogy eljön még a nap, amikor szemtől szemben állok vele,
anyának fogom szólítani, ő pedig előbb elsápad, aztán
rémülten remegni kezd.

Egy reggel arra ébredtem, hogy valaki vadul dörömböl az

ajtómon.
– Cathy, engedj be! Fantasztikus hírem van! – hallottam
Julian kiáltozását.
– Menj innen! – szóltam ki álmosan, és pongyolába bújtam,
hogy ajtót nyissak, mert tudtam, hogy úgysem hagyja abba a
dörömbölést. – Hagyd abba! – kiáltottam. – Nem bocsátottam
meg, és soha nem is fogok! Hagyj békén!
– Engedj be, különben berúgom az ajtót! – válaszolta
erőszakosan. Kikapcsoltam a láncot, és ingerülten
felrántottam az ajtót. Julian lelkesülten berontott hozzám,
felkapott, és hosszú, szenvedélyes csókot nyomott az ajkamra,
miközben én csak nyöszörögni tudtam, annyira meglepődtem.
– Madame Zolta… – kezdte elakadó lélegzettel. – Tegnap,
miután már eljöttél a próbateremből, közölte a nagy hírt!
Londonba megyünk turnézni! Két hétre! Soha nem voltam
még Londonban, Cathy, és a Madame is rettentően boldog,
hogy végre ott is felfigyeltek ránk!
– Ez igaz?! – kérdeztem halálosan izgatottan, és egyből
miniatűr konyhám felé indultam… Kávé! Kávéra volt
szükségem, hogy képes legyek normálisan gondolkodni.
 – Jézusom! Te mindig ilyen tehetetlen vagy reggelenként?
– kérdezte Julian, és követett a konyhába, ahol megfordított
egy széket, és úgy ült le, hogy a karját és a fejét a támlájára
támasztva figyelje minden mozdulatomat. – Ébredj fel, Cathy!
Bocsáss meg, adj egy csókot, és legyünk újból jó barátok!
Holnap ismét utálhatsz, amennyire csak akarsz, de ma szeress,
mert ezért a napért születtem, és te is. Meg fogjuk csinálni,
Cathy! Biztosan tudom! Madame Zolta társulatát egyszer sem
vették észre, mielőtt elkezdtünk együtt táncolni. Ami történt,
nem az ő sikere, hanem a miénk!
A szerénysége határtalan volt.
– Reggeliztél már? – kérdeztem, és közben reménykedtem,
mert csak két szelet baconom volt odahaza, és szerettem
volna mind a kettőt magam megenni.
– Bekaptam pár falatot, mielőtt iderohantam, de azért még
fér belém.
Mindig tud enni – gondoltam, és csak akkor tudatosodott
bennem igazán, amit hallottam. London! A társulatunk
Londonba utazik! Boldogan megpördültem, és rákiáltottam: –
Nem tréfáltál? Tényleg meghívtak bennünket, az egész
társulatot?
– Igen! Mindenkit! – felelte lelkesen felugorva. – Tudod,
milyen óriási áttörés ez, micsoda esély, hogy valóban híressé
váljunk? Te és én, mi ketten leszünk a sztárok, mert együtt a
legjobbak vagyunk, és ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én!
Megosztottam vele a reggelimet, és hallgattam, ahogy
vadul csapongva a fantasztikus karrierről mesél, aminek elébe
nézünk.
 – Gazdagok leszünk – mondta –, ha pedig megöregszünk,
letelepszünk valahol, születik néhány gyerekünk, aztán
balettet fogunk tanítani. Nem esett jól, hogy el kellett
rontanom az örömét, de mégis megtettem.
– Julian, én nem szeretlek téged, úgyhogy soha nem
leszünk házasok – feleltem. – Elutazunk Londonba, együtt
fogunk táncolni, és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
sikeres legyen a fellépésünk, de máshoz akarok feleségül
menni. Már el is jegyeztem magam, sőt, őszintén szólva,
meglehetősen régen.
Hosszan, hitetlenséggel vegyes gyűlölködéssel nézett rám,
és a tekintete mintha egymás után többször is arcul csapott
volna.
– Hazudsz! – ordította. Nem szóltam semmit, csak a
fejemet ráztam, jelezve, hogy az igazat mondtam. – Az isten
verjen meg, amiért az orromnál fogva vezetsz! – vágta még
oda, és vadul kiviharzott a lakásból. Soha nem vezettem, csak
ha táncoltunk, és a szerepem éppen úgy kívánta… Ennyi volt
csak közöttünk, semmi több.
Téli álmok

Úgy terveztem, hogy karácsonyra hazautazom. A Juliannel

lejátszódott kellemetlen szóváltást hamar elfelejtettem, mert
csak az járt a fejemben, hogy hamarosan találkozom Paullal, és
csodálatos hírekről fogok beszámolni neki. Nem akartam,
hogy Julian elvegye tőlem a karácsony örömét. Paullal úgy
beszéltük meg, hogy akkor jelentjük be az eljegyzésünket, és
az egyetlen, aki tönkretehette a boldogságomat, Chris volt.

Chris és Paul hajnali kettőkor a repülőtéren várt. Kegyetlenül

hideg volt, még Dél-Karolinában is. Chris lépett először
hozzám, hogy erős karjaiba kapjon, és csókot is akart adni a
számra, de elfordítottam a fejemet, és a szája így csak az
arcomat érte.
– Dicsőség a győzedelmes balerinának! – kiáltotta,
szorosan magához ölelve, és rettenetesen büszkén nézve rám.
– Jaj, Cathy, olyan gyönyörű vagy! Valahányszor rád nézek,
belesajdul a szívem.
Nekem is sajgott a szívem, látva, hogy még apánál is
mennyivel jóképűbb, ezért inkább másfelé néztem. Gyorsan
kitéptem magam a karjából, és Paulhoz futottam, aki
csöndben nézett bennünket. Kinyújtotta a kezét, hogy
megfogja az enyémet. Óvatosan – intett a tekintetével –, ne
áruljuk el túl korán magunkat!
 Az volt a legcsodálatosabb karácsonyunk, az elejétől a
végéig – vagy legalábbis majdnem a végéig. Carrie másfél
centit nőtt, és öröm volt látni, amint karácsony reggelén ott ült
a nappali szőnyegén ragyogó, kék szemmel, és boldogan
gyönyörködött a piros bársonyruhában, amit a New York-i
üzletekben órákig tartó keresgélés után vásároltam neki.
Sugárzóan szép, apró kis hercegnő lett belőle. Megpróbáltam
magam elé képzelni Coryt is, amint mellette ül, és az
ajándékainak örvendezik. Boldog alkalmakkor egyszerűen
képtelen voltam megállni, hogy ne gondoljak rá.
Chris kis dobozt adott a kezembe, amiben csöppnyi, szív
alakú aranylakat lapult, a közepén briliánssal, ami pirinyó volt
ugyan, de mégis briliáns.
– Úgy viseld, hogy verejtékes munkával kerestem meg a rá
valót – mondta, miközben a nyakamba akasztotta a láncot. –
Sokat kellett mosolyognom érte a vendégekre, hogy rendes
borravalót adjanak.
Paul aranyfóliába csomagolta, és széles, vörös
szaténszalaggal kötötte át az ajándékát, és izgatottan figyelte,
hogyan hámozom le róla egyik papírréteget a másik után. Egy
kékróka bunda volt!
– Szükséged lesz rá a hideg New York-i teleken – mondta
csillogó szemmel, és a tekintetében ott tükröződött mindaz,
amit irántam érzett.
– Csodálatos! – lelkesedtem elcsukló hangon. –
Rettenetesen örülök neki!
Mosolygott, és látszott rajta, hogy örül, mert az
ajándékával sikerült boldoggá tennie.
 – Valahányszor fölveszed, gondolj rám, és akkor a hideg,
ködös Londonban sem fogsz fázni! – figyelmeztetett.
Azt feleltem neki, hogy soha nem láttam annál szebb
bundát, de közben anya jutott eszembe, és a szekrényét
kitömő, nemes prémből készült bundák, amelyeket úgy
szerzett meg, hogy szívtelenül egy szobába zárt bennünket.
Chris egyfolytában figyelt, és fölfedezhetett valamit, ami
elárulta Paul iránti szerelmemet, mert erősen összevonta a
szemöldökét, mielőtt Paulra pillantott volna. Aztán felállt, és
egyetlen szó nélkül kiment a szobából, nem sokkal később
pedig hallottam, hogy valahol vadul becsap maga mögött egy
ajtót. Paul úgy tett, mintha nem vette volna észre.
– Nézz csak a sarokba, Catherine! – biztatott. – Van egy
közös ajándék is, amit mindannyian élvezhetünk.
Csodálkozva vettem észre a nagy képernyős televíziót,
amit Carrie rögtön be is kapcsolt.
– Azért vette, hogy színesben láthassuk, amikor a
Diótörőben táncolsz, Cathy – újságolta –, és azt sem engedi,
hogy megérintsem.
– Csak azért, mert rettenetesen nehéz jól beállítani –
mentegetőzött Paul.
Karácsony napjának hátralévő részében, az étkezéseket
leszámítva, szinte nem is láttam Christ. A világoskék pulóvert
viselte, amit én kötöttem neki – remekül állt rajta –, alatta
pedig azt az inget és nyakkendőt, amit szintén tőlem kapott.
Egyik ajándékom sem tudott azonban vetekedni az
aranyláncon függő, gyémánttal díszített, csöppnyi lakattal.
Este kényelmesen elhelyezkedtünk a tévé előtt. Carrie-vel
a padlóra kucorodtam, az egyik fotelben ülő Paul lábánál.
Chris távolabb telepedett le, és olyan hangulatban volt, ami
még messzebb vitte tőlünk. Nem éreztem hát igazán
boldognak magamat, miközben a színes képernyőn pergő
képeket figyeltem. A filmet, amit még augusztusban vettek fel,
de csak karácsonykor mutattak be az ország sok száz
városában. Milyen gyönyörű volt az előadás színesben – szinte
szebb, mint a valóságban, a színpadon. Ámulva néztem
magamat mint Clarát, és azon törtem a fejem, hogy valóban
olyan lennék? A körülöttem lévőkről megfeledkezve
öntudatlanul is Paul combjára hajtottam a fejem.
Amikor az előadás befejeződött, és magamhoz tértem, az
első, aki eszembe jutott, az anyám volt. Istenem, add, hogy ma
este otthon legyen, és lássa az előadást! Hadd tudja meg, mit
akart elpusztítani! Add, hogy fájjon neki, hogy sírjon,
gyászoljon… Kérlek! Kérlek!
– Mit mondhatnék, Cathy? – kérdezte Paul furcsa, fojtott
torokhangon. – Nincs balerina, aki szebben el tudta volna
táncolni ezt a szerepet, mint te. Julian is nagyszerű volt.
– Igen – szólt közbe hidegen Chris, és hozzánk lépett, hogy
ölbe vegye Carrie-t. – Mind a ketten szenzációsak voltatok, de
az biztos, hogy ez nem ugyanaz a mese volt, amit annak idején,
még gyerekkoromban láttam. Szerelmi történetet csináltatok
belőle. Azt tanácsolom, Cathy, hogy küldd el azt a srácot, minél
előbb, annál jobb! – Azzal megfordult, és Carrie-vel az ölében
kivonult a szobából.
– Azt hiszem, a bátyád gyanakszik – szólalt meg szelíden
Paul –, és nemcsak Julianre, hanem rám is. Egész nap úgy
kezelt, mint a riválisát. Nem lesz boldog, ha megtudja tőlünk a
nagy újságot.
 Mivel másokhoz hasonlóan én is igyekeztem minél tovább
halogatni mindazt, ami kellemetlen, azt válaszoltam neki, hogy
Chrisnek majd csak a következő nap szóljunk. Aztán
odakuporodtam Paul ölébe, átöleltük egymást, és a kényszerű
önmegtartóztatástól megszabadulva szenvedélyesen
csókolóztunk. Rettenetesen vágytam már utána. Miután
eloltottuk az összes villanyt, a hátsó lépcsőn felosontunk az
emeletre, és a kiéhezettek lázas szenvedélyével szeretkeztünk
a szobájában. Hajnalban búcsúzóul még egyszer
megcsókoltam, hogy a köntösömbe bújva óvatosan
visszamenjek a szobámba. Alig léptem ki Paul szobájából, a
legnagyobb megdöbbenésemre Chris ajtót nyitott, és kijött a
folyosóra! Amikor észrevett, megtorpant és olyan fájdalmas,
megdöbbent arccal nézett rám, hogy hátratántorodtam, és kis
híján elbőgtem magam. Egyikünk sem szólt egy szót sem, és
végül ő volt az, aki megtörte a mindkettőnket megbéklyózó
mozdulatlanságot. Lefutott a lépcsőn, de félúton megállt, és
utálkozó, megvető pillantást vetett rám. Szerettem volna ott
helyben elsüllyedni!

A karácsony utáni nap rendszerint arra való, hogy az ember

visszavigye az üzletbe azokat az ajándékokat, amik nem
tetszenek neki, nincs szüksége rájuk, vagy valami egyéb okból
nem megfelelők. Megembereltem magam, és odamentem
Chrishez, aki a kertben volt, és égy éles metszőollóval a
kezében éppen a rózsabokrokat igazgatta.
– Chris, beszélni akarok veled, hogy megmagyarázzak
néhány dolgot – mondtam neki.
 Rettenetes feszültség halmozódhatott fel benne, és amint a
hangomat meghallotta, rögtön ki is robbant belőle: – Paulnak
nincs joga szőrmebundát ajándékozni neked! Olyan ajándékot,
amitől kitartott nőnek látszol! Cathy, add vissza neki azt a
bundát, és főleg hagyd abba, amit vele művelsz!
Először is az ollót vettem ki a kezéből, nehogy végleg
tönkretegye Paul szeretett rózsáit.
– Chris, nem történt akkora szörnyűség, mint gondolod –
mondtam. – Tudod… Paul és én… szóval tavasszal össze
akarunk házasodni. Szeretjük egymást, és semmi rossz sincs
abban, amit csinálunk. Nem futó kaland ez, amit holnapra
elfelejtünk. Szüksége van rám, és nekem is őrá. – Elfordult
tőlem, hogy elrejtse előlem az arcát, de én közelebb léptem
hozzá. – Jobb ez így nekem, és neked is – mondtam szelíden,
Átöleltem a derekát, és magam felé fordítottam, hogy az
arcába nézhessek. Döbbentnek látszott, mint a magát
makkegészségesnek hívő ember, aki váratlanul megtudja,
hogy halálosan beteg, és a rossz hír hallatán szempillantás
alatt minden remény elszáll belőle.
– Túl öreg hozzád!
– Szeretem.
– Szóval szereted. És mi lesz a karriereddel? El akarod
dobni magadtól mindazt, amit annyi munkával, kemény
elszánással elértél? Meg akarod szegni a szavad?
– Beszéltünk erről Paullal, és tökéletesen megért. Úgy
gondolja, hogy sikerülni fog…
– Úgy gondolja? Mit tud egy orvos a táncosok életéről?
Soha nem fogtok nyugodtan élni! Hol itt leszel, hol az isten
tudja merre, korodbeli férfiak társaságában. Nem tartozol neki
semmivel, Cathy! Visszafizetünk minden centet, amit ránk
költött. Megadjuk neki a tiszteletet, amit megérdemel, és a
szeretetet is, de ne érezd úgy, hogy az életeddel tartozol neki.
– Nem? – kérdeztem halkan, és közben rettenetesen fájt
érte a szívem. – Én pedig úgy érzem, hogy igen. És nemcsak
azért szeretem, amit értünk tett, hanem saját magáért. Chris,
te nem úgy látod, mint én.
Felém kapott, és vadul kiragadta a kezemből az ollót.
– És mi van Juliannel? – kérdezte. – Feleségül fogsz menni
Paulhoz, és továbbra is Juliannel táncolsz? Te is tudod, hogy
megőrül érted. Rá van írva, látszik a tekintetén, minden
mozdulatán, amikor megérint.
Meglepetten hőköltem vissza a szavaitól, Chris ugyanis
nemcsak Julianről beszélt.
– Sajnálom, ha tönkretettem a vakációdat – feleltem –, de
biztosan találsz majd magadnak valaki mást. Tudom, hogy
sikerülni fog, és azt is, hogy te szintén szereted Pault. – Sarkon
fordultam, és otthagytam a kertben, kezében a metszőollóval,
Paul elvitt Greenglennába, Carrie pedig otthon maradt,
hogy élvezze az új, színes tévét, az új ruháit és játékait.
Útközben vidáman beszélt az estére, kedvenc éttermébe
tervezett vacsoráról.
– Szeretném, ha önző volnék, és otthon tudnám hagyni
Christ és Carrie-t – vallotta be. – Sajnos nem megy. Azt
akarom, hogy ott legyenek, amikor az ujjadra húzom a gyűrűt.
– A mellettünk elsuhanó téli tájat figyeltem, a kopasz fákat, a
megbarnult füvet, a karácsonyi díszben pompázó házakat, az
épületek falán és a kertekben lévő fenyőfákon lógó, színes
lámpafüzéreket, mégis szomorú hangulatban voltam.
 – Cathy, a világ legboldogabb embere mellett ülsz –
figyelmeztetett Paul.
Jól tudtam, és azt is, hogy amikor elindultunk, ugyanolyan
szomorú embert hagytam otthon, amilyen én voltam.

A táskámban volt egy gyűrű, amit még New Yorkban

vásároltam Carrie-nek. Apró rubinkő díszítette, és apró kis
ujjra készült, de még így is csak a hüvelykujjára illett
pontosan. A város egyik legelegánsabb áruházának az
ékszerosztályára vittem, és éppen arról beszélgettem az
eladóval, hogyan lehetne csökkenteni a méretet anélkül, hogy
a kő és a körülötte lévő díszítés elveszne, amikor váratlanul
nagyon ismerős hangot hallottam! Édesen csilingelő,
behízelgő hangot, és amikor megszólalt, lassan, nagyon
óvatosan oldalra fordítottam a fejem.
Anya volt az, és közvetlenül mellettem állt! Ha egyedül lett
volna, talán észrevesz, de nagyon elmerült a beszélgetésben a
barátnőjével, aki ugyanolyan elegánsan volt öltözve, mint ő.
Sokat változtam azóta, hogy utoljára látott, és mégis, ha rám
néz, biztosan egyből tudta volna, hogy én vagyok az. Éppen az
előző esti vendégségről beszélgettek, amin együtt vehettek
részt.
– De tényleg, Corrine! – mondta a barátnő. – Elsie néha
túlzásba viszi a dolgot. Tegnap is tetőtől talpig vörösben volt.
Partik! Mást sem csinált, csak partikra járt! A szívem
mintha tüzes foxtrott üteméhez alkalmazkodott volna,
hevesen vert, és mélységes csalódás lett úrrá rajtam. Parti!
Tudhattam volna! Nem maradt otthon, hogy nyugodtan tévét
nézzen, és nem is látta az alakításomat. Rettenetesen dühös
lettem, és oldalra fordultam, hogy megmutassam neki magam!
A pulton álló tükörben tisztán látszott, hogy milyen szép az
arca. Kicsit talán öregebbnek tűnt, mint amilyen utolsó
találkozásunkkor volt, de még mindig megdöbbentően szép.
Lenszőke haját hátrafésülve hordta, hogy hangsúlyozza szép
metszésű orrát, telt, tökéletes formájú ajkát, és festékkel
meghosszabbított, sűrű szempilláit. A fülében arany és
gyémánt csillogott – igazi! –, és éppen az eladóhoz beszélt.
– Tudna mutatni valamit, ami illik egy aranyos, fiatal
lányhoz? – kérdezte. – Ízléses legyen, ne túlságosan hivalkodó,
vagy nagy, de olyasmi, amit egy fiatal lány egész életére
megtarthat és büszke lehet rá.
Kicsoda? Ki volt az a lány, akinek ajándékot akart venni?
Féltékenység támadt bennem, és izgatottan figyeltem, amint
kiválasztott egy vékony láncon lógó, arany lakatot, nagyon
hasonlót ahhoz, amit Chris vett nekem! Háromszáz dollárba
került! Drága anyánk számolatlanul szórta a pénzt egy lányra,
aki nem is volt az övé, és rólunk egészen elfelejtkezett. Hogyan
volt képes nyugodtan aludni éjszakánként, amikor a lelke
mélyén sejtenie kellett volna, hogy magunkra vagyunk hagyva,
kitéve a zord világ okozta megpróbáltatásoknak?
– Cathy! – hallottam a hátam mögül az üzletből visszatérő
Paul hangját, és rögtön éreztem is a körém font karját. –
Sikerült mindent visszaadnom. Te hogy állsz? Mehetünk?
Elkeseredetten vágytam rá, hogy anyám is lásson Paullal,
olyan férfival, aki legalább olyan jóképű, mint az ő drágalátos
Bartja. Legszívesebben hangosan felordítottam volna: Én is
képes vagyok intelligens, kedves, okos és vonzó férfiakat
megbabonázni, látod! Gyorsan oldalra pillantottam hát, hogy
lássam, meghallotta-e anya, amikor Paul a nevemen szólított,
és bíztam benne, hogy elgyönyörködhetem meglepett,
bűntudattal és szégyenérzettel teli arckifejezésében. Azonban
már tovább ment, és ha hallotta is a nevet, nem tűnt számára
olyan ismerősnek, hogy megfordult volna miatta.
Magam sem tudom, miért, de hangosan szipogni kezdtem.
– Mi a baj, drágám? – kérdezte Paul. Valamit észrevehetett,
mert aggódva, gondterhelt arccal ráncolni kezdte a homlokát.
– Remélem, nem velünk kapcsolatban vannak rossz érzéseid.
– Jaj, dehogy! – tiltakoztam hevesen. Magammal
kapcsolatban voltak rossz érzéseim. Miért nem csináltam
valamit? Miért nem tartottam ki legalább a lábam, hogy
elgáncsoljam? Nézhettem volna, hogyan esik hasra az üzlet
közepén, megfosztva minden méltóságától – talán. Könnyen
megtörténhetett volna azonban, hogy kecsesen bukik el, és
minden férfit arra késztet, hogy a segítségére rohanjon – még
Pault is.

A Plantation House-beli vacsorára készültem, amikor Chris

bejött a szobánkba, és a legelső dolga az volt, hogy kiküldje
Carrie-t.
– Menj, nézd a tévét! – szólt rá élesebb hangon, mint
amilyet valaha is hallottam tőle. – Beszélni szeretnék a
nővéreddel! – Carrie csodálkozva nézett rá, aztán rám is, és
csak aztán ment ki a szobából.
Alig húzta be maga mögött az ajtót, Chris már mellettem is
volt, és erőszakosan megragadta a vállam.
– Végig akarod csinálni ezt a komédiát? – kérdezte heves
indulattal. – Nem szereted! Még mindig engem szeretsz!
Tudom, hogy így van! Cathy, kérlek, ne tedd ezt velem!
Tudom, engem akarsz szabaddá tenni azzal, hogy feleségül
mégy Paulhoz, de ez nem elegendő ok arra, hogy a felesége
légy bárkinek. – A mellére ejtette a fejét, elengedte a vállam, és
hirtelen egész testében megroggyant, mint aki nagyon
szégyelli magát, A hangja olyan halk lett, hogy nagyon oda
kellett figyelnem rá, különben nem is értettem volna, amit
mondott.
– Tudom, hogy rossz az, amit irántad érzek. Tudom, hogy
meg kellene próbálnom valaki mást találni, ahogy te is
megpróbálod… de képtelen vagyok arra, hogy ne szeresselek,
és ne kívánjalak. – Görcsösen felhördült, és csak aztán volt
képes folytatni. – Képtelen vagyok elviselni a gondolatát is,
hogy más férfi oldalán lássalak! Őrülten kívánlak, Cathy! Miért
nem engem választasz, amikor úgysem akarsz gyerekeket?!
Kihasználva, hogy lazított a szorításán, elhúzódtam tőle.
Mikor befejezte, átöleltem, és úgy kapaszkodott belém, mintha
én lettem volna az egyetlen nő, aki képes arra, hogy
megmentse. Pedig mindketten elvesztünk volna, ha
megteszem azt, amire vágyik.
– Jaj, Chris, mit mondhatnék erre? Anya és apa hibát
követett el, amikor összeházasodtak, és nekünk kellett
megfizetnünk az árát Nem kockáztathatjuk meg ugyanezt mi
is!
– De igen! – vágta rá indulatosan. – Nem kell, hogy
szexuális kapcsolat legyen közöttünk! Anélkül is együtt
lehetünk, mint fivér és nővér, és Carrie is velünk. Kérlek!
Könyörgöm, ne menj feleségül Paulhoz!
 – Elég! – kiáltottam rá magamból kikelve. – Hagyj békén! –
Megütöttem, mert fájdalmat akartam okozni neki, ahogy
nekem is fájt minden egyes szava. – Képes vagy rá, hogy
bűntudatot, szégyenérzetet kelts bennem! Chris, én minden
tőlem telhetőt megtettem érted, amikor még rabok voltunk.
Ha mások is vannak körülöttünk, soha nem kellettem volna
neked! Csak a testvérem vagy, Chris, semmi több, és
semmiképpen sem akarlak az ágyamban! Ha az életed végéig
szeretsz is, tartsd meg magadnak ezt az érzést, mert én soha
többé nem akarok hallani róla! Szeretem Pault, és nem
akadályozhatod meg, hogy feleségül menjek hozzá!
– Magadnak is hazudsz! – nyögte, és erősen magához
szorított. – Látom, hogyan nézel rám, mielőtt feléje fordítanád
a tekintetedet. Akarsz engem, és akarod őt is. Mindenkit és
mindent akarsz! Ne tedd tönkre Paul életét, hiszen szenvedett
már éppen eleget! Túl öreg hozzád, és igenis, az évek száma
nagyon sokat számít! Öregember lesz már, szexuálisan
tehetetlen, amikor te még javában virágzol! Még az is jobb
volna, ha Juliant választanád!
– Megveszekedett bolond vagy, ha ezt komolyan gondolod!
– Legyek akkor bolond! Mindig is az voltam, nem? Amikor
minden bizalmammal és szeretetemmel feléd fordultam,
akkor követtem el életem legnagyobb hibáját, nem? A magad
módján ugyanolyan szívtelen vagy, mint anyánk!
Minden férfit meg akarsz szerezni, aki tetszik neked, és
közben nem gondolsz a következményekre… de tőlem
megszerezhetsz bárkit, akit akarsz, ha megígéred, hogy aztán
visszatérsz hozzám.
 – Féltékeny vagy, Christopher, mert előbb szerettem bele
valakibe, mint te! Ne állj ott olyan mereven, és ne nézz rám
azokkal a nagy, jéghideg, kék szemeiddel, mert tudom, hogy
volt éppen elég kalandod! Tudom, hogy lefeküdtél Yolanda
Lange-val, és Isten tudja, még kivel! Nekik vajon mit mondtál?
Azt, hogy szereted őket? Hát én nem szeretlek téged! Pault
szeretem, és semmit nem tehetsz, amivel
megakadályozhatnád, hogy összeházasodjunk!
Sápadtan, egész testében remegve nézett rám, és hosszú
hallgatás után azt mondta: – De igen! Elmondhatom neki, mi
történt közöttünk… és akkor már nem fog akarni téged.
– Nem fogod elmondani neki – feleltem. – Túlságosan is
becsületes vagy ahhoz, hogy megtedd, és különben is, már
tudja.
Hosszú, végeérhetetlennek tűnő másodpercekig bámultuk
egymást… aztán megfordult, kirohant a szobából, és olyan
erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy fölötte hosszú
repedés támadt a vakolaton.

Csak Carrie jött el Paullal és velem a Plantation House-ba.

– Kár, hogy Chris nem jól érezte magát. Remélem, nincs
influenzája…
Nem válaszoltam Paulnak, csak ültem némán, és
hallgattam, hogyan fecseg Carrie arról, hogy rettenetesen
szereti a karácsonyt, mert olyankor még a legközönségesebb
dolgok is csodálatosakká válnak.
Paul kétkarátos gyémánt eljegyzési gyűrűt húzott az
ujjamra, miközben a hatalmas kandallóban élesen pattogtak a
fahasábok, és halk zene hangjai töltötték be a helyiséget.
Mindent megtettem, hogy ünnepivé varázsoljam az
együttlétünket. Nevettem, vidáman mosolyogtam, és
romantikus pillantást vetettem rá, miközben pezsgőt irtunk,
és egymásra, hosszú, boldog, közös életünkre ürítve a poharat.
Táncoltam is vele a hatalmas kristálycsillár alatt, de közben
becsuktam a szemem, és Christ láttam magam előtt, amint
magányosan ül a szobájában, és utálattal gondol rám.
– Olyan boldogok leszünk, Paul – súgtam, felágaskodva
magas sarkú, ezüstpántos szandálomban, és biztos voltam
benne, hogy valóban könnyű, boldog, örömteli lesz a közös
életünk. Olyan, akárcsak az édes, fülünkbe csilingelő, régi
valcer. Végül is, aki igazán szeret, annak a számára nem
léteznek olyan problémák, amiket szeretettel ne lehetne
legyőzni.
Én, és az én ködös, naiv álmaim!
Április bolondja

Energia. Elhivatottság. Elszántság. Elhatározás. A négy E, a

balett világának e négy alapszabálya szerint zajlott az életünk.
Madame Z. karácsony előtt is szigorú volt hozzánk, de utána
olyan kemény programot írt elő a számunkra, hogy másra
nem is jutott időnk.
Julian kegyetlen volt, szinte démonikus. Kezdtem igazán
megutálni! Annyit gyakoroltunk, hogy mindkettőnkről ömlött
a víz, a hajunk csomókban összetapadva csüngött, a dresszem
és a harisnyám átnedvesedve tapadt a testemre. Julian
mindössze ágyékkötőt viselt, és úgy ordítozott velem, mintha
süket lettem volna: – Próbáld meg már rendesen csinálni, a
fene egyen meg! Nem akarom az éjszakát itt tölteni!
– Ne kiabálj velem, Julian! Anélkül is tökéletesen hallak!
– Akkor csináld úgy, ahogy kell! Tégy három lépést, rúgj ki
a lábaddal, és ugorj, hogy elkaphassalak, de az isten
szerelmére, mihelyt megfogtalak, rögtön lazítsd el magad!
Próbálj meg legalább egy dolgot helyesen, kecsesen csinálni!
Ez volt a bajom vele. Nem bíztam benne, féltem, hogy
fájdalmat akar okozni nekem.
– Úgy kiabálsz velem, Julian, mintha mindent szándékosan
elrontanék.
– Úgy tűnik, valóban azt teszed! Ha tényleg jól akarnád
csinálni, már rég túllennénk rajta. Nincs más dolgod, mint
három lépést tenni, kirúgni, elugrani, és amikor elkaplak, a
testedet, ellazítani.
 – Azt hiszed, én élvezem? Nézd meg a hónom alját! –
válaszoltam, és dühösen felkaptam a karom, hogy
megmutassam. – Látod, hogy kivörösödött? Egészen
kidörzsölted a bőrt. Holnapra csupa kék és zöld folt leszek,
mert olyan erővel markolsz belém.
– Csináld tisztességesen, akkor hamarabb szabadulsz! –
Nemcsak a hangjával, a tekintetével is kegyetlenül szidott, én
pedig féltem, hogy csak az alkalomra vár, amikor bosszúból
szándékosan téveszthet, és hagyja, hogy a próbaterem
padlójára zuhanjak. Összeszedtem magam, és újból csináltam,
amit mondott, ám képtelen voltam tökéletesen rábízni
magam. Ezúttal tényleg elengedett, és a padlóra ejtett, ahol
csak hevertem, a levegőt vadul kapkodva, és arra gondoltam,
egyáltalán miért is csinálom az egészet.
– Levegőért kapkodsz? – kérdezte gúnyosan, és
szétterpesztett lábbal megállt fölöttem. Meztelen mellkasa
izzadságtól csillogott, és a kövér csöppek lassan rám hullottak.
– Én töröm magamat, te pedig, csak heversz, és megpróbálsz
úgy tenni, mintha fáradt lennél. Mi történt veled? A
doktorodra pazaroltad minden energiádat, azért nem vagy
képes dolgozni?
– Hallgass! Elfáradtam a tizenkét órás, szünet nélküli
gyakorlásban, és kész!
– Ha te elfáradtál, akkor én tízszer annyira elfáradtam,
úgyhogy állj fel, kezdjük újból, és próbáld meg tisztességesen
csinálni, a fene egyen meg!
– Ne szitkozódj velem! Keress magadnak másik partnert!
Felkaptál, és szándékosan leejtettél, úgyhogy most három
napig fájni fog a térdem! Hogyan futhatnék hozzád, és
vethetném magam a karodba? Amilyen őrült vagy, képes
lennél megnyomorítani!
– Még ha gyűlölnélek is, akkor sem engednélek el
szándékosan. És nem is gyűlöllek, Cathy! Még nem.
A zongora hangjára végzett, elviselhetetlenül sok
gyakorlás, ismétlés után végre pontosan megcsináltam azt,
amit kellett, sőt még azt is elértem, hogy Julian rám
mosolyogjon. Aztán jött az utolsó, jelmezes főpróba, és végül a
Rómeó és Julia bemutatója.
A gyönyörű színpad, a káprázatos jelmezek, a teljes
zenekarral párosulva mindannyiunkból a legjobb
teljesítményt csiholták ki. Képes voltam már arra, hogy
szerepemet mindazokkal az apró, szinte észrevehetetlen kis
gesztusokkal gazdagítsam, amelyek Julia alakját valóságos
személlyé tették, szemben azzal a merev bábuval, amit
Yolanda játszott, élettelen, a semmibe meredő tekintettel,
fantasztikus sebességgel csinálva egyik pliét a másik után.
Madame Z. egy idő után odament hozzá, a szemébe nézett, és
megszagolta a leheletét.
– Jézusom!… – kiáltott fel elszörnyedve. – Te füvet szívtál!
Nem tűröm, hogy bármelyik táncosom is belőve menjen a
színpadra, és becsapja a közönséget! Takarodj haza, és
azonnal feküdj le! Cathy! Öltözz át! Te fogod táncolni Júliát!
A színpadról mellettem levonulva Yolanda durván felém
rúgott, és vadul odasziszegte: – Miért kellett visszajönnöd?!
Miért nem maradtál ott, ahova tartozol?
Tökéletesen megfeledkeztem Yolandáról és a
fenyegetéséről, amikor ott álltam a csipkés korlátú erkélyen,
és Julian felém forduló arcát néztem ábrándozva. Szűk, testhez
simuló, fehér harisnyájában, lobogó, fekete hajával, hamis
gyémántoktól csillogó jelmezében elképesztően gyönyörű volt
a halvány megvilágításban. Úgy tűnt, ő a herceg, akire a
padláson vágytam, de mindig eltáncolt előlem, és soha nem
engedett magához olyan közel, hogy tisztán láthassam az
arcát.
Dübörgött a vastaps, miután a függönyt leeresztették,
Julian pedig kifulladva odalépett hozzám, és szorosan
magához ölelt.
– Szenzációs voltál ma este! – mondta. – Hogyan csinálod,
hogy amíg gyakorolunk, tönkreteszel mindent, az előadáson
pedig ilyen csodálatosan táncolsz? – Mivel a függönyt újból
széthúzták, mélyen meghajoltunk, és a közönség szeme láttára
szájon csókolt.
– Bravó! – kiabáltak a nézők, hiszen pontosan azt a drámát
és szenvedélyt kapták, amire a balett minden szerelmese
vágyik.
A mi esténk volt, az addigi legcsodálatosabb. A sikertől
megrészegülve mentem a fotóriporterek és az autogram-
gyűjtők sorfala között az öltözőmbe, hogy felkészüljek az
előadás utáni nagy bankettre. Krémmel lemostam az arcomról
a sminket, és az utolsó felvonásban viselt kosztümömet
levetve már éppen belebújtam halványkék kisestélyimbe,
amikor rövid kopogtatás után Madame Zolta hangját
hallottam a folyosóról: – Catherine, itt van egy hölgy, aki azt
mondja, hogy a városotokból repült ide, mert látni akart.
Gyorsan beszélj vele, de aztán siess! Nem kezdjük el a
fogadást, amíg meg nem jössz!
 Magas, vonzó nő lépett be. Sötét hajú, sötét szemű, Csinos
alakját jól kiemelő, drága ruhában. Mintha már láttam volna,
vagy mintha emlékeztetne valakire. A fejem búbjától a
lábujjam hegyéig végigmért, és csak azután nézett körül a kis
öltözőben Türelmetlenül vártam, hogy elmondja, miért jött,
hogy a kabátomba bújva én is a többiek után siethessek.
– Azt hiszem, nem ismerjük még egymást – szólaltam meg
elsőként, hogy némi sietésre ösztönözzem.
Csúfondárosan elmosolyodott, a hellyel kínálást meg sem
várva leült, és ritmikusan hintáztatta karcsú, formás lábát.
– Természetesen nem ismersz, kedves gyermekem… én
viszont meglehetősen sokat tudok rólad.
Szívélyes, sima beszéde figyelmeztetően hatott rám,
megmerevedtem, felkészülve a legrosszabbra, bár fogalmam
sem volt, hogy mi lesz az. Nem tudtam, mit akar, csak a
külsőséges kedvessége mögött meghúzódó rosszindulatot
éreztem rajta.
– Nagyon csinos vagy, sőt mondhatnám azt is, kifejezetten
szép!
– Köszönöm.
– Csodálatosan táncolsz, amin meg is lepődtem egy kicsit.
– Ezt is köszönöm – feleltem, és közben dühösen
találgattam, mikor tér jövetele valódi okára.
Hosszú szünetet tartott, mielőtt újból megszólalt volna,
szándékosan fokozva a feszültséget. A bundámért nyúltam,
hogy jelezzem, nem érek rá, sietős a dolgom.
– Szép ez a bunda – állapította meg. – Gondolom, a
testvéremtől kaptad. Azt mondják, úgy szórja a pénzt, mint a
részeg matróz és mindent, amit megszerzett, három
ismeretlen gyerekre költi, akik buszon érkeztek váratlanul, és
rátelepedtek az életére. – Gúnyosan fölnevetett, a társasági
érintkezés fortélyait jól ismerő nők hangján. – Most, hogy már
láttalak, tökéletesen értem. Különleges márka vagy, Miss.
Dahl! Ártatlan és érzéki egyszerre. Az a keverék, amely
ellenállhatatlanul vonzza az olyan férfiakat, mint az öcsém. –
Halkan kacagott. – A fiatalság, a hosszú, szőke haj, a szép arc
és a telt kebel a legszelídebb férfiból is felszínre hozza a
vadállatot. – Felsóhajtott, mintha valamiért nagyon sajnált
volna. – Tudod, Paullal korábban is előfordult már, hogy
hülyét csinált magából.
Ez volt tehát Amanda, Paul testvére. A különös nővér, aki
pulóvereket kötött, és postán küldte el, mert ha összeakadtak
az utcán, még köszönni sem volt hajlandó.
Amanda felállt, és az áldozatát ugrásra készen megközelítő
macska járásával közelebb lépett hozzám.
– Milyen hibátlan a bőröd – mondta, végigsimítva az
arcomon. – Akár a porcelán. Ha már a negyven felé közeledsz,
akkor persze nem lesz ilyen, és a hajad sem, de addigra már
régen meg fog unni. A fiatal nőket szereti, a nagyon fiatalokat.
A csinosak, intelligensek, tehetségesek vonzzák. El kell
ismernem, hogy jó ízlése van, még ha józanságból nem sok
szorult is belé. Tudod – közölte a korábban látott, utálatos
mosollyal az arcán –, igazán nem törődöm vele, mit csinál,
amíg megmarad a jó modor keretein belül, és a viselkedésével
nem árt nekem is.
– Menjen innen! – préseltem ki magamból nagy nehezen a
felháborodott kiutasítást. – Egyáltalán nem ismeri a testvérét.
Becsületes, végtelenül nagylelkű ember, aki semmilyen
körülmények között sem ártana magának.
Szavaimra sajnálkozó mosoly volt a válasz.
– Drága gyermekem, hát nem veszed észre, hogy
tönkreteszed a karrierjét? Olyan bolond lennél, hogy azt
hiszed, a kapcsolatotok észrevétlen marad? Olyan kis
városban, mint Clairmont, mindenki mindenről tud. Henny
néma ugyan, de a szomszédoknak is van szemük és fülük.
Mindenütt azt beszélik, hogy számolatlanul szórja a pénzét
három fiatalra, akik kihasználják, és hamarosan nemcsak a
pénze fogy el, hanem a pácienseit is elveszíti!
– Takarodjék innen! – kiáltottam felháborodva. – Mindent
tudok magáról, Amanda, mert a pletykák hozzám is eljutnak!
Az a baja, hogy azt hiszi, az öccse élete végéig hálával tartozik
magának, mert amikor fiatalok voltak, segítette, hogy
befejezhesse az orvosi egyetemet. Én tartottam azonban
rendben a könyvelését, és láttam, hogy az utolsó centet is
visszafizette, amivel tartozott, sőt tíz százalék kamatot is
adott, úgyhogy nem tartozik magának semmivel! Hiába
hazudozik, és próbálja kisebbíteni a szememben, mert úgysem
fog sikerülni! Szeretem, ő is szeret engem, és semmi nem
állhat közénk!
Ismét fölnevetett, de ezúttal hangosan, vészjóslóan, és az
arca is komorrá, fenyegetővé vált.
– Ha kedvem lesz hozzá, majd elmegyek, de előbb
elmondom, amit akarok. Iderepültem, hogy megnézzem
magamnak az öcsém új kis kedvencét, a táncoló babáját… és
hidd el nekem, nem te leszel az utolsó a sorban. Julia is
gyakran mondta, hogy…
 – Takarodjék! – vágtam közbe felháborodottan. – Ne
merjen még egy rossz szót mondani rá! Tudok Julia-ról. Paul
mindent elmesélt róla. Ő volt a hibás, mert elűzte magától, és
arra kényszerítette, hogy másokhoz forduljon. Nem volt igazi
feleség; házvezetőnő, szakács az igen, de nem feleség!
Jókedvűen fölnevetett. Istenem, hogy imádott nevetni.
Élvezte, hogy olyannal akadt össze, aki nem adja meg magát
egykönnyen, akivel harcolnia kell.
– Bolond lány! Ősrégi történet ez, minden nős férfi
elmondja a legújabb kedvesének. Julia a legdrágább, a
legaranyosabb, a legcsodálatosabb nő volt a világon. Mindent
megtett, hogy Pault boldoggá tegye. Egy dolog kivételével,
nem nyújtotta neki azt a buja szexet, amit kívánt vagy
követelt, és ezért fordult Paul az olyanokhoz, mint te vagy. A
legtöbb férfi hajlamos a felesége megcsalására, de azt azért
nem csinálják, amit az öcsém.
Utáltam a gyűlölködő boszorkányt, őszintén utáltam.
– Mit tett, ami olyan szörnyű fett volna? – kérdeztem
felháborodva. – Julia vízbe fojtotta a hároméves kisfiát
– Egyetértek – válaszolta Amanda, ismét nyugodt hangra
váltva. – Őrültség volt Julia részéről, hogy azt tette. Scotty
aranyos, szeretni való kisfiú volt… de Paul kényszerítette,
hogy azt tegye, amit tett. Megértem, hogyan gondolkodott.
Paul a világon a legjobban Scottyt szerette. Ha lelki szenvedést
akart neki okozni, a leghatékonyabban úgy tehette, hogy
megöli azt, akit a legjobban szeret.
Legszívesebben befogtam volna a fülem, hogy ne halljam
ezt a szörnyű beszédet.
 – Vezekel, ugye? – kérdezte kárörvendőn, és szép, sötét
szeme elégedetten csillogott. – Kínozza és vádolja magát,
vágyik a fia után, aztán felbukkansz te, és gyereket csinál
neked. Ne hidd, hogy nem tud az egész város az
abortuszodról! Igenis tud! Mindenről tudunk!
– Hazudik! – sikoltottam. – Az nem abortusz volt!
Egészségügyi kaparást kellett csinálni, mert a menstruációm
rendszertelenül jelentkezett.
– Csak a kórházi nyilvántartásban szerepel így – felelte
alattomos hangon. – Kétfejű, háromlábú embriót szedtek ki a
hasadból, lényegében ikreket, akik nem váltak szét
megfelelően. Szegénykém! Még azt sem tudod, hogy az
egészségügyi kaparás az abortusz egyik fajtája?
Úgy éreztem, mintha süllyednék, örvénylő, fekete víz
nyelne el… Kétfejű, háromlábú? Istenem! A szörnyszülött,
akitől annyira rettegtem! De hát Paul addig hozzám sem ért.
Paul nem!
– Ne sírj! – nyugtatgatott Amanda, én pedig hátrahőköltem
ékköves gyűrűkkel díszített kezének érintése elől. – Minden
férfi szörnyeteg, és biztos vagyok benne, hogy egy szót sem
szólt erről. Remélem azonban, hogy belátod, nem mehetsz
hozzá feleségül. Csak a javadat akarom. Szép vagy, fiatal,
tehetséges, és csak az idődet vesztegeted, ha elhatározod,
hogy bűnben élj egy nős férfival. Jobban teszed, ha menekülsz,
amíg még tudsz.
Könnyek homályosították el a látásomat.
– Paul nem nős – feleltem. – Paul özvegy. Julia meghalt,
megölte magát, miután a vízbe fojtotta Scottyt.
Amanda anyásan megveregette a vállam.
 – Nem, gyermekem, Julia nem halt meg! Julia
elmegyógyintézetben van, ahova Paul dugta be, mivel megölte
Scottyt, és változatlanul a felesége, akár őrült, akár nem.
Fényképeket nyomott a kezembe, fényképeket, amelyek
kóróvá szikkadt, szánalmas külsejű nőt ábrázoltak a kórházi
ágyon, mindkét oldalról tisztán mutatva a profilját Lerítt róla,
hogy a szenvedés tette tönkre. A szeme tágra nyílt, és a
semmibe meredt, sötét haja csapzottan terült szét a párnán.
És mégis, bármennyire megváltozott, rögtön felismertem
benne Julia-t, akiről már rengeteg felvételt láttam.
– Egyébként nagyon élveztem az előadást – mondta Paul
nővére, és felállt, hogy magamra hagyjon a fényképekkel. –
Nagyszerű balerina vagy. És az a fiatalember! Egészen
fantasztikus! Maradj mellette! Látszik rajta, hogy őrülten
szerelmes beléd. – Elment otthagyva összetört álmaimmal, a
legmélyebb kétségbeesésben. Istenem! Hogyan leszek képes
valaha is átúszni a hazugság mindent elárasztó óceánját?

Julian várt rám, és elvitt a tiszteletünkre rendezett, elegáns

fogadásra. Hullámzó tömeg vett körül bennünket, mindenki
gratulált, és tömegével hallottuk a dicséreteket, amik semmit
nem jelentettek számomra. Képtelen voltam másra gondolni,
mint hogy Paul hazudott nekem, és megszerzett magának,
pedig nős. Hazugság! Mindenfelé hazugság!
Julian soha nem volt olyan kedves és figyelmes, mint akkor
este. Az egyik régi, lassú ütemű táncnál felkért, és olyan
szorosan magához vont, hogy karcsú testének minden izmát,
és megduzzadt, keményen lüktető férfiasságát is éreztem.
 – Szeretlek, Cathy – suttogta a fülembe. – Annyira kívánlak,
hogy éjszakánként képtelen vagyok aludni. A karomban
akarlak tartani, szeretkezni akarok veled. Megőrülök, ha nem
leszel az enyém! – Beletemette az arcát dús hajamba. – Soha
nem találkoztam még szűzzel, mint te vagy! Cathy, kérlek,
szeress engem!
A tekintetem elködösült, és csak homályosan láttam
magam előtt az arcát. Álomszerű volt, tökéletes, és mégis…
– Julian, mit szólnál, ha azt mondanám, nem vagyok szűz?
– De hát az vagy! Tudom, hogy az!
– Honnan tudod? – kérdeztem nevetve, az elfogyasztott
több pohár italtól erősen becsípve. – Talán az arcomra van
írva?
– Igen – felelte határozottan. – Látszik a szemeden. A
szemed árulja el, hogy még nem tudod, milyen érzés igazán
szeretve lenni.
– Félek, Julian, hogy te vagy, aki túl keveset tud.
– Alábecsülsz, Cathy! Az egyik percben úgy kezelsz, mint a
taknyos kölyköt, a következőben, pedig mint az éhes farkast,
aki képes volna bármelyik pillanatban keresztben lenyelni.
Engedd, hogy szeresselek, és akkor rájössz, hogy nem érintett
még meg igazi férfi!
Elnevettem magam.
– Rendben van, de csak egy éjszakára!
– Ha egy éjszakára elfogadsz, soha, de soha nem akarod
majd, hogy elmenjek – figyelmeztetett vakítóan csillogó
szemmel.
– Julian… én nem szeretlek.
– De fogsz – a mai éjszaka után.
 – Jaj, Julian! – feleltem, és nagyot ásítottam. – Fáradt
vagyok, és kicsit részeg is… Menj, hagyj engem békén!
– Nem én, a világ minden kincséért sem! Igent mondtál, és
a szavadon foglak. A ma éjszaka az enyém… és minden további
éjszaka is, amíg csak élsz, vagy amíg én élek.

Egy esős szombat délelőtt, miközben a csomagjaink már a

társulatunkat a repülőtérre szállító taxikban várakoztak,
Juliannel – néhány barátunk társaságában – a városháza egyik
termében álltunk, és hallgattuk a bíró szavait, amelyek örökre
összekötöttek bennünket, „amíg csak a halál el nem választ”.
Amikor rám került a sor, hogy kimondjam az esküt,
tétováztam, és a legszívesebben elszaladtam volna, hogy
rögtön Paulhoz repüljek. Tudtam, hogy összetörik, ha
megtudja, mi történt. És ott volt még Chris is. Igaz, Chris
inkább akart látni Julian, mint Paul feleségeként, legalábbis ezt
mondta.
Julian erősen fogta a karom, és szerelemtől és
büszkeségtől csillogó szemmel nézett rám, úgyhogy nem
futhattam el. Ki kellett mondanom a szavakat, amiket vártak
tőlem, és a felesége lettem a férfinak, akinek megesküdtem,
hogy soha nem leszek az övé. Nem csupán Julian volt boldog
és büszke, hanem Madame Zolta is. Sugárzó tekintettel
megáldott bennünket, csókot nyomott az arcunkra, majd, mint
a legkedvesebb lányát férjhez adó anya, szipogni kezdett.
– Helyesen döntöttél, Catherine! – mondta. – Olyan
boldogok lesztek, olyan csodálatos pár vagytok… Csak el ne
felejtsétek, hogy gyerekről szó sem lehet!
 – Drágám, édesem, szerelmem – suttogta a fülembe Julian,
amikor már az óceán fölött repülő gép fedélzetén ültünk. – Ne
vágj olyan szomorú arcot! Örülj, mert ez életünk legboldogabb
napja! Esküszöm, hogy soha nem fogod megbánni.
Csodálatosan jó férjed leszek. Soha nem fogok mást szeretni,
csak téged.
A vállára hajtottam a fejem, és elsírtam magam. Sírtam
mindazért, ami az enyém lehetett volna, és amit elveszítettem.
Hol voltak a lelkemben zengő dalok, hol a harangok bugása?
Hova lett a boldogító, zöld pázsit, és a szerelem, ami egész
valómat áthatotta? És hol volt az anyám, aki miatt az egész
életem elromlott? Hol? Sírt-e vajon, amikor ránk gondolt?
Vagy ami valószínűbb, egyszerűen összetépte a tőlem kapott
újságkivágásokat? Igen, ez illett hozzá! Soha nem mert
szembenézni a cselekedetei következményeivel. Milyen
könnyedén elutazott a második nászútjára, otthagyva
bennünket a könyörtelen nagyanya kényére-kedvére! És
amikor visszajött, boldogan mosolyogva elmesélte, milyen
csodálatosan érezte magát, mialatt be voltunk zárva,
kegyetlenül bántak velünk, éheztettek bennünket. Még csak
oda sem figyelt Coryra és Carrie-re, akik a friss levegő és a
napfény hiánya miatt megálltak a növekedésben. Ha megteszi,
észre kellett volna vennie, milyen beesett a szemük, milyen
vékony és gyönge a karjuk és a lábuk. Az eső pedig csak
zuhogott elszomorítóan, mintegy előre jelezve a jövőt. A víz
megállt, és jéggé fagyott a gép szárnyán, amely egyre
messzebb repített azoktól, akiket igazán szerettem. Úgy
éreztem, mintha a szívemet is jégpáncél borította volna, és
arra gondoltam, aznap éjjel már azzal a férfival kell aludnom,
akit csak akkor tudtam szeretni, ha a színpadon volt, gyönyörű
jelmezben, a mesebeli herceg szerepében.
Julian javára legyen mondva, az ágyban valóban olyan volt,
amilyennek dicsekvőn lefestette magát. Másvalakire
gondoltam, miközben csókjaival elborította a testemet, és
egyetlen pont sem maradt, amit ne csókolt volna végig, ne
derített volna fel, ne becézgetett volna. Még nem jutott a
végére, amikor már kívántam, hogy a magáévá tegyen… és
kitörölje belőlem a makacsul vissza-visszatérő gondolatot,
hogy életem legszörnyűbb hibáját követtem el.
Pedig mekkora hibát csináltam!
Hazugságok labirintusában

Még mielőtt a szervezetünk igazán alkalmazkodhatott volna a

nagy időkülönbséghez, elkezdtük a próbákat, amiket a Királyi
Balett tagjai nagy érdeklődéssel figyeltek, gondosan
összevetve a stílusunkat az övékkel. Madame Z. jó előre
figyelmeztetett bennünket, hogy ők szigorúan ragaszkodnak a
klasszikus balett előírásaihoz, nekünk viszont meg kell
őriznünk a sajátunkat, és nem engedhetjük, hogy az
összehasonlítás eredményeként félelem támadjon bennünk.
– Tartsátok meg a klasszikus formát, ahogy tanítottam, de
minden lépésetekbe vigyétek bele az egyéniségeteket! Julian,
Catherine! Minden szem rátok fog szegeződni, mert tudják,
hogy friss házasok vagytok, úgyhogy legyetek olyan
romantikusok, amilyenek csak lenni tudtok! Ha rátok nézek,
nekem is megdobban a szívem, és a legszívesebben elbőgném
magam. Ha így folytatjátok, történelmet fogtok csinálni!
Mosolygott, de apró egérszeme sarkában könny csillogott.
– Bizonyítsuk be nekik, hogy Amerika is képes a legjobbra!
– Elsírta magát, és hátat fordított nekünk, hogy ne lássuk az
arcán végigcsorgó könnyeket. – Annyira szeretlek benneteket,
egytől egyig – folytatta szipogva. – Most menjetek… hagyjatok
magamra… és engedjétek, hogy büszke legyek rátok!
Szilárd elhatározásunk volt a legjobb teljesítményt
nyújtani, hogy Madame Z. neve újból ismert legyen, ezúttal
már nem, mint táncosé, hanem mint balettmesteré. Annyit
gyakoroltunk, hogy esténként elcsigázottan, erőtlenül
zuhantunk az ágyba.
A királyi opera, a Covent Garden ugyanabban a színházban
működött, mint a balett-társulat, és amikor az épületet először
megláttam, a lélegzetem is elakadt, és erősen
belekapaszkodtam Julianbe. Az arannyal díszített nézőtéren
több mint kétezer embernek jutott vörös bársonyszék ülőhely.
Néztem az égbe nyúló páholysorokat, és egészen lenyűgözött
régimódi pompájuk. Hamarosan meggyőződtünk azonban
arról, hogy a színpad háttere távolról sem olyan fényűző, mint
a nézőtér, és a szűk öltözőkben, csöppnyi irodákban és
műhelyekben nincs semmi lenyűgöző. A legkellemetlenebb az
volt, hogy a híres színházban a balett-társulatnak nem volt
próbaterme. A brit melegvíz-szolgáltatási és fűtési rendszer
teljes kudarcot vallott. Állandóan fáztam, kivéve, amikor
táncoltam. Utáltam, hogy a fürdőszobákban csak vékonyan
csordogált a meleg víz, kényszerítve, hogy olyan gyorsan
végezzek a fürdéssel, amilyen gyorsan csak tudok.
Julian pedig állandóan mellettem volt, mintha soha nem
hallott volna arról, hogy az ember néha szeret egyedül lenni,
és esze ágában sem volt tiszteletben tartani az ehhez való
jogomat. Még a fürdőszobába is utánam akart jönni, úgy hogy
kénytelen voltam elfutni előle, magamra zárni az ajtót, és
hagyni, hadd dörömböljön dühösen.
– Engedj be! Tudom, mit csinálsz, mi a fenének akarsz hát
titkolózni?!
A gondolataimba is be akart férkőzni, és tudni szeretett
volna mindent a múltamról, arról, ami a fejemben járt, és amit
korábban tettem.
 – Szóval, mi is történt azután, hogy édesanyátok és
édesapátok autóbalesetben meghalt? – kérdezte, acélkemény
karjával magához szorítva. Miért akarja újból és újból hallani?
– tettem fel magamnak a kérdést, és nyeltem egy nagyot.
Addigra már sikerült kitalálnom egy hihetőnek tűnő
történetet arról, hogy árvaházba akartak dugni bennünket,
úgyhogy Chrisszel és Carrie-vel kénytelenek voltunk
megszökni.
– Tudod, összegyűlt egy kis pénzünk abból, amit a
karácsonyra és a születésnapjainkra kapott ajándékból
tettünk félre. Felszálltunk egy Floridába menő buszra, de
Carrie útközben megbetegedett, hányni kezdett, és az a
nagydarab, kedves néger nő elvitt bennünket a „doktor
fiához”. Nagyon megsajnálhatott bennünket, mert
befogadott… és hát ennyi!
– Ennyi – ismételte meg lassan, elgondolkodva. – Rengeteg
dolog van még, amit nem mondtál el, úgyhogy megpróbálom
kitalálni. Kedvet kapott a szép, fiatal húshoz, és azért lett
olyan nagylelkű. Cathy… milyen bizalmas volt a viszonyotok?
– Szerettem, és feleségül akartam menni hozzá.
– Miért nem mentél hozzá?! – kiáltott rám. – Miért nekem
mondtál végül is igent?
Az ügyes taktikázás, az óvatos megfontoltság soha nem
tartozott a legigazibb erényeim közé. Ezúttal is felfortyantam,
annál is inkább, mert olyan magyarázatot várt tőlem, amit
magam sem tudtam.
– Állandóan a nyomomban voltál! – kiáltottam
indulatosan. – Elhitetted velem, hogy képes leszek
megszeretni téged, de úgy látom, nem fog sikerülni! Hibát
követtünk el, Julian! Óriási hibát!
– Ne mondj még egyszer ilyet, érted?! – hördült fel Julian,
mintha rettenetesen megbántottam volna, és nekem rögtön
Chris jutott az eszembe. Arra gondoltam, nem élhetek úgy,
hogy tönkreteszek mindenkit, akivel összeakadok, úgyhogy
erővel túltettem magam a mérgemen, és engedtem, hogy
szorosan magához öleljen. Dús, fekete üstöke felém
közeledett, miközben lehajolt, hogy megcsókolja a nyakam. –
Annyira szeretlek, Cathy! – mondta. – Jobban, mint amennyire
nőt valaha is szeretni akartam. Nem találkoztam még senkivel,
aki magamért szeretett volna. Köszönöm, hogy te legalább
megpróbálod, még ha közben azt mondod is, hogy nem
szeretsz.
Rosszulesett hallani, hogy remeg a hangja. Olyan volt, mint
a kisfiú, aki a lehetetlenért esedezik, és úgy éreztem,
igazságtalan voltam vele. Megfordultam, és a nyaka köré
fontam a karom.
– Szeretni akarlak, Jule! – mondtam neki. – Feleségül
mentem hozzád, fogadalmat tettem, és megpróbálok jó
feleséged lenni; amennyire csak lehet. Arra kérlek azonban,
hogy ne erőltesd! Ne követelőzz, csak engedd, hogy jobban
megismerjelek és megszeresselek! Még mindig idegen vagy
számomra, bár három éve ismerjük egymást.
Megvonaglott, mintha úgy érezte volna, hogyha valóban
megismerem, azzal a szerelmünk is végképp lehetetlenné
válik. Mennyire nem bízott önmagában! Istenem, mit is
tettem? Miféle nő vagyok, hogy elfordulok egy becsületes,
őszinte, szeretni való embertől, és hanyatt-homlok a karjába
vetem magam annak, aki már bizonyította, hogy brutális,
kegyetlen alak?
Anya szokott meggondolatlanul cselekedni, és amikor
megbánta tettét, már késő volt. Én nem voltam, nem lehettem
olyan, mint ő! Sokkal tehetségesebb voltam, semhogy úgy
viselkedjek, mint aki semmihez sem ért… azonkívül, hogy
magába bolondítson minden férfit. Nem! Olyan akartam lenni,
mint Chris… és mégis, kezdtem olyan lenni, mint anya. Minden
az ő hibája volt, még a Juliannel kötött házasságom is!
– Cathy, meg kell tanulnod, hogy elnézd a hibáimat,
amikből van bőven – mondta Julian. – Ne állíts piedesztálra, ne
várd, hogy tökéletes legyek! Agyaglábon állok, mint már tudod
is, és ha mesebeli herceget próbálsz faragni belőlem – mert
gyanítom, hogy azt szeretnél –, akkor csalódni fogsz. A
doktorodat is piedesztálra állítottad; azt hiszem, te minden
férfit, akit megszeretsz, olyan magasra tennél, ahonnan csak
lezuhanni tud. Ne csinálj mást, csak szeress, és ne vedd észre
bennem azt, ami nem tetszik neked!
Sajnos, nem volt tehetségem ahhoz, hogy elnézzem a
hibákat. Anyát is tisztán, igazi valójában láttam akkor is,
amikor Chris nem. A legcsillogóbb, legtökéletesebb érmét is
rögtön megfordítottam mindig, hogy lássam a fonákján sötétlő
rozsdát. Furcsa! Paul hibája mindaddig a Julia-énak tűnt, amíg
Amanda el nem mesélte a teljes történetet. Ez is csak anya
hibája! Sikerült elérnie, hogy ne hallgassak a jól bevált
ösztönömre.
Még jóval azután is, hogy Julian lefeküdt, az ablaknál
ültem, és gondolataimba merülve az üveget elhomályosító
jégvirágokat bámultam. Az időjárás mintha figyelmeztetett
volna, mi vár rám. A tavasz végképp elmaradt mögöttem,
abban a kertben, Paullal… és ezt magamnak köszönhettem.
Nem kellett volna elhinnem, amit Amanda mondott. Isten,
legyen hozzám irgalmas, ha nemcsak kívül, hanem belül is
olyanná váltam, mint anya.
Londoni heteink zsúfoltak, izgalmasak és kimerítőek
voltak, én azonban rettegtem a gondolattól, hogy egyszer
vissza kell mennem New Yorkba. Meddig titkolhatom el Paul
elől, amit tettem? Örökre biztosan nem. Előbb vagy utóbb meg
kell tudnia, mi történt.

Nem sokkal a tavasz beköszönte előtt hazarepültünk

Clairmontba, és a repülőtérről taxin mentünk Paul házához.
Úgy tűnt, hogy semmi nem változott.
Néztem a szépen ápolt, gondosan nyírt bukszus bokrokat,
a bimbózó, lila akácokat. Az azáleák már teljes pompájukban
díszlettek, a hatalmas magnóliáknak sem kellett sok, hogy
kibontsák szirmaikat, és a fákat is sűrűn benőtte a vidékre oly
jellemző, kékes színű, különös hangulatot keltő spanyol moha.
Felsóhajtottam. Nem ismertem szebbet romantikusan és
szomorúan misztikusabbat, mint az alkonyi fényben kékesen
világító, a tölgyfa törzsén felkúszó, és éltetőjét rövid idő alatt
megfojtó spanyol moha. A szeretet megtestesítője volt
számomra, a szereteté, amely béklyóba ver, és pusztít.
Korábban azt hittem, képes leszek bemenni Juliannel a
házba, és elmondani Paulnak, mi történt, de végül csak nem
tudtam rászánni magam.
– Megvárnál a verandán, amíg beszélek Paullal? –
kérdeztem Juliantól, és bár arra számítottam, hogy vitatkozni
fog, némán bólintott. A változatosság kedvéért szótlanul leült
abba a fehér hintaszékbe, amelyikben Paul szunyókált azon a
vasárnap délutánon, amikor a busz megállt velünk a háza
előtt. Három év telt el azóta.
Reszketve mentem tovább, hogy a saját kulcsommal
kinyissam a bejáratot. Telefonálhattam vagy táviratot is
küldhettem volna, de úgy éreztem, látnom kell az arcát, a
tekintetét, és meg kell próbálnom olvasni a gondolataiban.
Tudni akartam, valóban a szívét sebeztem meg azzal, amit
tettem, vagy csak a büszkeségét.
Senki nem hallotta a kulcs csikordulását a zárban, senki
nem figyelt fel az előtér kemény parkettjén kopogó lépteimre.
Paul a kandalló közelében, kedvenc foteljében ült, a televízió
előtt, és szendergett. A cipőjét lerúgta, és hosszú lábát
kényelmesen keresztbe vetve egy alacsony zsámolyra
helyezte. Carrie törökülésben a padlón, a fotel mellett
kuporgott, közel ahhoz – mint mindig –, aki szereti. Mélyen
elmerült az apró porcelánbabáival folytatott játékban. A
nyakán és az ujja végén bordó szegélyes, fehér pulóvert viselt,
és hozzá piros nadrágot. Úgy nézett ki, mint apró, gyönyörű
hajas baba.
Miután kigyönyörködtem benne magam, a tekintetem
ismét Paulra siklott. Könnyű álomba merülve olyan volt az
arca, mintha izgatottan várt volna valamit.
Lassan felnyitotta a szemét; a kezét a szája elé téve nagyot
ásított… azután észrevett, és zavartan nézett rám, mintha azt
hitte volna, hogy csupán a képzelete játszik vele.
– Catherine – szólalt meg nehezen mozduló nyelvvel. – Te
vagy az?
 A kérdést meghallva Carrie felpattant, hozzám repült, ő is
boldogan kiáltozta a nevemet, miközben magamhoz
szorítottam, és felkaptam. Csókokkal borítottam az arcát, és
olyan erősen öleltem, hogy végül nem bírta tovább, és
felkiáltott: – Jaj, ez fáj! – Olyan szép volt, üde és egészséges. –
Jaj, Cathy, miért nem jöttél haza olyan sokáig? Mindennap
vártuk, hogy megérkezel, de nem jöttél. Már az esküvőt is
elterveztük, de nem érkeztél meg, és dr. Paul azt mondta,
várnunk kell még. Miért csak képeslapokat küldtél? Nem volt
időd levelet írni? Chris azt mondta, biztosan nagyon elfoglalt
vagy. – Kicsúszott a karomból, visszament Paul fotelje mellé,
és szemrehányó tekintettel nézett rám. – Cathy… ugye
elfelejtkeztél rólunk? Mással sem törődtél, csak a tánccal. Ha
táncolsz, a családodra sincs szükséged.
– De igen, szükségem van a családra, Carrie – válaszoltam
oda sem igazán figyelve, mert csak Pault néztem, megpróbálva
kitalálni, mire gondol.
Felállt, közelebb lépett hozzám, és a tekintete az enyémbe
kapcsolódott. Összeölelkeztünk, Carrie pedig némán nézett
bennünket a padlóról, mintha azt próbálta volna alaposan
megfigyelni, hogyan kell viselkednie egy nőnek azzal a férfival,
akit szeret. Paul ajka éppen csak érintette az enyémet, de
annyi is elég volt ahhoz, hogy úgy megremegtessen, ahogy
Julian soha.
– Megváltoztál – mondta halkan, szelíden. – Lefogytál, és
fáradtnak látszol. Miért nem hívtál fel vagy táviratoztál
legalább, hogy tudjam, mikor érkezel? Kimentem volna eléd a
repülőtérre.
 – Te is soványabbnak tűnsz – válaszoltam suttogva, érdes
hangon. Szembetűnően sokat fogyott, és a bajusza
sötétebbnek és vastagabbnak látszott, mint korábban.
Óvatosan, vágyódón megérintettem, tudva, hogy többé már
nem élvezhetem, pedig direkt az én kedvemért növesztette.
– Fájt, hogy egy ideje már nem írtál mindennap. Azért
hagytad abba, mert túl sok a dolgod?
– Valahogy úgy. Nagyon fárasztó mindennap fellépni, és
közben megpróbálni minél többet látni… Annyira elfoglalt
lettem, hogy soha nem volt elég időm.
– Tudom. Amíg nem voltál itthon, előfizettem a Varietyre.
– Ó… – préseltem ki magamból nagy nehezen, bízva benne,
hogy a folyóirat nem számolt be az esküvőmről.
– Kineveztem magam a sajtófigyelődnek, bár Chris is
lelkesen gyűjti a rólad szóló újságkivágásokat. Valahányszor
hazajön, összehasonlítjuk a szerzeményeinket, és ha
valamelyikünknek hiányzik valami, akkor lefénymásoljuk –
mesélte Paul, és furcsának érezve a viselkedésem, hirtelen
elhallgatott. – Egyfolytában áradoznak rólad a kritikusok,
Catherine. Miért vagy hát olyan… olyan… érzelemmentes?
– Fáradt vagyok, mint te is – feléltem, és lehajtottam a
fejem, mert nem tudtam, hogyan folytassam, vagy hogyan
nézzek a szemébe. – És nálatok mi újság?
– Valami baj van, Catherine? Olyan furcsán viselkedsz. –
Carrie mereven rám szögezte a tekintetét… mintha Paul szavai
az ő gondolatait is pontosan kifejezték volna. Körülnéztem a
szép dolgokkal teli nagy szobában. Az elefántcsontszínű,
vékony függönyön átsütő napfény megcsillant a magas
vitrinbe állított üveg dísztárgyakon, és megsokszorozódott
erővel verődött vissza a mögöttük lévő, arannyal díszített,
ébenfa keretes tükörről. Milyen könnyű is elrejtőzni a
gondtalan nézelődésben, úgy téve, mintha az ember körül
minden a legnagyobb rendben lenne, amikor pedig minden
elromlott.
– Válaszolj, Catherine! – kiáltott rám Paul. – Érzem, hogy
valami baj történt!
Remegő, elgyengült lábbal, elszorult torokkal leültem.
Miért nem sikerült nekem soha, semmi? Hogyan volt képes
hazudni, félrevezetni, amikor nagyon jól tudta, mennyi
hazugságban, csalódásban volt már részem?
– Chris mikor jön haza? – kérdeztem.
– Pénteken, a húsvéti szünetre – válaszolta Paul. Nyilván
különösnek találta a kérdést, hiszen tudta, hogy Chrisszel
rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Aztán megjelent Henny, ő
is megölelt, összecsókolt… nekem pedig nem maradt több
ürügyem a halogatásra… de azért tettem még egy kísérletet.
– Paul, elhoztam magammal Juliant is… Kint van a
verandán. Nem baj?
Csodálkozva nézett rám, de azért bólintott.
– Hát persze, hogy nem. Hívd be! – felelte, és rögtön oda is
fordult Hennyhez: – Tegyél fel még két terítéket, légy szíves!
Julian bejött, és betartva azt, amit mondtam neki, egyetlen
szóval sem célzott rá, hogy férj-feleség vagyunk. A
jegygyűrűnket már korábban lehúztuk, és eldugtuk, nehogy
bárkinek is szemet szúrjon. Feszélyezett légkörben, némán
ettünk, és a feszültség akkor sem csökkent, amikor Juliannel
szétosztottuk az ajándékainkat. Carrie éppen csak rápillantott
rubinnal és ametiszttel dísz tett karkötőjére, bár Henny
szélesen mosolygott, amikor felpróbálta a sima aranyból
készített sajátját.
Paul megköszönte a balett-táncosnőt ábrázoló
kristályszobrot, óvatosan félrerakta, majd megkérdezte
Juliant: – Nem haragszol, ha Catherine-nel kimegyünk egy kis
időre? Szeretnék négyszemközt megbeszélni vele valamit. –
Olyan volt a hangja, mint az orvosé, amikor négyszemközt
akar beszélni a kritikus állapotban lévő betege legközelebbi
hozzátartozójával. Julian beleegyezően bólintott, és
rámosolygott az őt bámuló Carrie-re.
– Megyek, lefekszem – mondta dacos, ingerült hangon a
húgom. – Jó éjszakát, Mr. Marquet! Nem tudom, miért kellett
segítenie Cathynek, hogy megvegye nekem a karkötőt, de
azért köszönöm.
Julian a nappaliban maradt, a bekapcsolt tévé előtt, mi
pedig Paullal kimentünk, hogy sétáljunk a csodálatos kertben.
Már a gyümölcsfák is virágoztak, és a piros, rózsaszín és fehér
futórózsák elborították a lugas fehér rácsát.
– Mi a baj, Catherine? – érdeklődött ismét Paul. –
Hazajöttél, és egy másik férfit is hoztál magaddal, úgyhogy
talán meg sem kell magyaráznod. Magamtól is kitalálom.
Hevesen megfogtam a kezét, és rászóltam: – Elég! Ne
mondj többet! – Akadozva, és nagyon lassan nekiláttam, hogy
beszámoljak neki a nővére látogatásáról. Elmondtam, hogy
tudom, Julia él, és bár megértem az indokait, mégis meg kellett
volna mondania nekem az igazat.
– Paul, miért akartad elhitetni velem, hogy halott? Annyira
gyereknek hittél, hogy úgy gondoltad, nem fogom tudni
elviselni az igazságot? Megértettem volna, ha elmondod.
Szerettelek, afelől soha, egy pillanatnyi kétséged se legyen!
Nem azért adtam oda neked magam, mert úgy éreztem,
tartozom neked. Önként adtam, amit adtam, mert
rettenetesen vágytam rád. Nem számítottam házasságra, és
tökéletesen boldog voltam azzal, ahogy a kapcsolatunk
alakult. Örökre a szeretőd maradtam volna… de meg kellett
volna mondanod, hogy Julia él! Ismerned kellett már annyira,
hogy tudd, sokszor az indulataim vezetnek, és ha bánt valami,
nem gondolom meg, mit teszek. Az pedig fájt, rettenetesen
fájt, amikor Amanda elmondta, hogy a feleséged él!
Hazugságok! – kiáltottam fel elkeseredetten. – Ó, hogy
gyűlölöm a hazugságot! És éppen te voltál az, aki hazudott
nekem! Chrisen kívül nincs senki, akiben jobban megbíztam
volna, mint benned.
Megálltunk, és a körülöttünk lévő márványszobrok
gúnyosan néztek ránk. Nevetve figyelték, hogyan keseredik
meg a valamikor oly boldog szerelem. Olyanok voltunk, mint
ők – hidegek, a lelkünkben halottak.
– Amanda! – Paul úgy ejtette ki a nővére nevét, mintha
keserű, lenyelhetetlen falatot forgatott volna a szájában. –
Amanda és az ő féligazságai. Azt kérdezed, miért? Miért nem
kérdezted meg, mielőtt Londonba repültél? Miért nem adtál
lehetőséget arra, hogy megvédjem magam?
– Hogyan lehet megvédeni a hazugságot?! – kérdeztem
vissza kegyetlenül, mert azt akartam, hogy fájjon neki,
ugyanúgy, ahogy nekem fájt.
Tett néhány lépést, és a kert legöregebb tölgyfájának
dőlve, cigarettát vett elő a zsebéből.
– Ne haragudj, Paul! Mondd el, mi lett volna a mentséged!
 Lassan szívta a cigarettát, a füstöt hosszan kifújva. A füstje
felém szállt, körülölelte a fejem, a nyakam, egész testem, kívül
rekesztve a körön a rózsák édes illatát.
– Miután hozzám jöttetek – kezdte –, hosszú ideig
rettenetesen keserű voltál Cory elvesztése miatt, anyátokról
már nem is beszélve. Hogyan mesélhettem volna el a saját
szomorú történetemet, amikor anélkül is túl sok fájdalmat
kellett már elviselned? Honnan tudhattam volna, hogy
szerelmesek leszünk? Akkor még csak gyönyörű, megkínzott
gyermek voltál a számomra, bár már akkor is igézően hatottál
rám. Igézően hatsz rám mindig. Most is, ahogy vádló
tekintettel nézel. De igazad van. El kellett volna mondanom,
pontosan mi is történt. – Nagyot sóhajtott.
– Azt már elmondtam, hogyan vitte le Julia a harmadik
születésnapján Scottyt a folyóhoz, és tartotta a víz alatt, amíg
meg nem fulladt. Arról viszont nem beszéltem, hogy ő életben
maradt… Egész csapat orvos dolgozott az erejét megfeszítve
négy órán át, hogy visszahozza a kómából, de nem sikerült
nekik.
– Kóma – szóltam közbe suttogva. – Él, és még mindig
kómában van?
Keserűen elmosolyodott, és felpillantott a holdra, ami
mintha szintén mosolygott volna, gúnyosan, idegenül. Aztán
felém fordult, és mielőtt folytatta volna, hosszan a szemembe
nézett.
– Igen, Julia életben maradt, a szíve nem állt meg, és
mielőtt a bátyáddal és a húgoddal hozzám jöttetek volna,
mindennap meglátogattam abban a magánkórházban, ahol
ápolták. Ültem az ágya szélén, fogtam a kezét, és erőt véve
magamon, a beesett arcát és rettenetesen lesoványodott testét
figyeltem… az volt a legjobb módja annak, hogy kínozzam
magam, és megpróbáljak szabadulni a bűntudattól Néztem,
hogyan válik napról napra ritkábbá a haja, aminek a kihullott
szálai párnát, takarót, mindent sűrűn beborítottak. Gép
lélegeztette csövön keresztül, és a karjából másik cső állt ki,
azon keresztül táplálták. Az agyműködését jelző hullámok
helyett a monitor képernyőjén csupán egyenes vonal
húzódott, de a szíve tovább vert. Szellemileg halott volt,
fizikailag még élt. Ha valaha sikerült volna visszahozni a
kómából, akkor sem tudott volna beszélni, mozogni,
gondolkodni. Élőhalottá vált huszonhat éves korában. Nehéz
volt elhinnem, hogy az anya, aki annyira szereti a kisfiát,
képes a víz alá nyomni, és érezni, hogyan harcol az életéért…
és mégis megtette, hogy nekem fájdalmat okozzon. – Paul kis
szünetet tartott, leverte a cigarettájáról a hamut, és újból rám
emelte felhős tekintetét. – Julia engem az anyádra
emlékeztet… Mindketten képesek voltak bármire, mert
fölmentették magukat a felelősség alól. Felsóhajtottam, ő is
sóhajtott, körülöttünk a virágok is sóhajtoztak a gyönge
szélben. Talán a márványszobrokból is halk sóhaj szakadt ki,
mert képtelenek voltak felfogni, milyen is az ember.
– Paul, mikor láttad utoljára Juliát? – kérdeztem. – Nincs
semmi esély arra, hogy teljesen meggyógyuljon? – Nem bírtam
tovább, keservesen sírni kezdtem.
Szelíden a karjába vett, és megcsókolta a fejem tetejét.
– Ne sírj miatta, szép Catherine – mondta. – Julia már
megtalálta a maga békéjét. Nem egészen egy hónappal azután,
hogy egymáséi lettünk, meghalt. Csöndben, békésen elaludt.
Emlékszem, sokszor figyeltél úgy, mintha érezted volna, hogy
valami rossz történt. Nem azért húzódtam vissza akkor, mert
kevésbé szerettelek. A bűntudat és a sajnálat tette, amit azért
éreztem, mert a gyönyörű, kedves Julia-nak, gyermekkori
szerelmemnek anélkül kellett távoznia az életből, hogy valaha
is megtapasztalta volna, mennyi csodát, mennyi szépséget
képes nyújtani. – Tenyerébe fogta az arcom, és lágyan
lecsókolta róla a könnyeket. – Mosolyogj, és mondd ki, amit a
szemedben látok! – biztatott. – Mondd, hogy szeretsz! Amikor
bejelentetted, hogy Julian is veled van, azt hittem, hogy ami
köztünk történt, annak vége, de most már érzem, hogy soha
nem fog véget érni. A legjobbat adtad nekem magadból, és ha
sok ezer kilométerre leszel tőlem, és a legfiatalabb,
legvonzóbb férfiakkal táncolsz is, tudni fogom, hogy hű vagy
hozzám, ahogy én is hű leszek hozzád. Sikerülni fog, amit
akarunk, mert két ember, ha őszintén szereti egymást, mindig
képes legyőzni az akadályokat, bármekkorák legyenek is azok.
Jaj… hogyan is mondhattam el neki ezek után, ami történt?
– Julia meghalt? – kérdeztem remegő hangon, mélységesen
megdöbbenve, gyűlölve magamat és Amandát! – Amanda
hazudott nekem… Tudta, hogy Julia halott, és mégis képes volt
elrepülni New Yorkba, hogy elhitesse velem a hazugságot?
Miféle asszony a nővéred, Paul?
Olyan erősen szorított magához, hogy sajogtak a bordáim,
de én is elkeseredetten kapaszkodtam belé, mert tudtam, hogy
az az utolsó alkalom, amikor ezt megtehetem. Vadul,
szenvedélyesen csókoltam, tudván, hogy többé nem
érezhetem az ajkát az ajkamon. Diadalmasan nevetett, érezve
bennem a szerelmet és a szenvedélyt, és boldog, könnyed
hangon válaszolt: – Igen, a nővérem pontosan tudta, mikor
halt meg Julia; ott volt a temetésén. Igaz, akkor sem szólt
hozzám egy szót sem. Te azért ne sírj! Engedd, hogy
letöröljem a könnyeidet! – A zsebkendőjével felszárította a
szemem sarkát, majd oda is tartotta, hogy kifújhassam az
orrom.
Úgy viselkedtem, mint a gyerek, és elárultam Pault, aki
bízott bennem.
– Még mindig nem értem Amandát – mondtam gyászos
hangon, tovább halogatva az igazság pillanatát, nem tudva,
hogy egyáltalán képes leszek-e elviselni. Paul megnyugtatóan
simogatta a hátamat, a hajamat, miközben karomat a dereka
köré fonva, az arcát figyeltem.
– Drága Catherine-em, miért viselkedsz ilyen furcsán? –
kérdezte ismét normálissá vált hangon. – Bármit tesz is a
nővérem, képtelen elrabolni tőlünk az örömöt, amit az élet fog
nyújtani nekünk. Amanda el akar engem üldözni Clairmontból.
Meg akarja szerezni ezt a házat, hogy a fiára hagyhassa, és
mindent elkövet, hogy tönkretegye a jó híremet. Nagyon aktív
társasági életet él, és rólam szóló hazugságokkal tömi tele a
barátai fejét. Ha akadtak is barátnőim, amíg Scotty élt, a halála
súlyos lecke volt Attól kezdve nem volt senkim, egészen addig,
hogy téged megismertelek! Tudom, Amanda azt terjeszti, hogy
terhes lettél tőlem, és az egészségügyi kaparásod valójában
abortusz volt. Látod, mire képes a gyűlölködés?
Késő volt már, túl késő. Hallottam, hogy Paul ismét arra
kér, ne sírjak.
– Amanda azt mondta – kezdtem, érezve, hogy magamra
erőltetett önuralmamnak bármelyik pillanatban vége
szakadhat –, hogy a kaparás ugyanaz, mint az abortusz. Azt
mondta, hogy te megtartottad az embriót, a kétfejűt. Én is
láttam a rendelődben, egy üvegben, Hogyan tehettél ilyet,
Paul? Miért nem temettetted el? Egy szörnyszülöttet! Ez
borzasztó…! Miért tetted?
Dühösen felmordult, és ingerült mozdulatot tett a kezével.
– Meg tudnám fojtani, amiért ezt mondta neked! Hazugság,
Catherine, az egész szemenszedett hazugság!
– Hazugság volt? De hiszen az enyém is lehetett volna, te is
tudod. Chris nem is sejti… ő nem hazudott nekem, ugye nem?!
Felháborodottan tagadta a vádat, és megpróbált ismét
magához ölelni, de hátraugrottam, és mindkét kezemet
magam elé nyújtottam, hogy visszatartsam.
– Az irodádban volt egy üveg, és benne pontosan olyan
embrió! Láttam! Hogyan tehetted, Paul, éppen te, hogy ott
őrizgesd?!
– Nem! – kiáltotta indulatosan. – Azt a holmit évekkel
ezelőtt kaptam, még egyetemista koromban, és tréfának
szánták. Az orvostanhallgatók sok viccet megcsinálnak, ami
mások számára durvának, ízléstelennek számít. Az igazat
mondom neked, Catherine! Nem volt abortuszod. – Hirtelen
elhallgatott, és látszott rajta, hogy ugyanarra gondol, amire én.
Elárultam magam!
Keservesen sírni kezdtem. Chris, az isten szerelmére,
Chris! Volt egy gyerek, és pontosan az a torzszülött, akitől
annyira rettegtünk!
– Nem – mondta, ki tudja hányadszor, Paul –, nem a tiéd
volt, de még ha igen, akkor sem számított volna nekem
semmit. Tudom, hogy Chrisszel nem a megszokott módon
szeretitek egymást. Mindig tudtam, és meg is értettem.
– Egyszer – suttogtam a könnyeimen keresztül –, csak
egyetlenegyszer, egy szörnyű éjszakán.
– Sajnálom, hogy olyan szörnyű volt.
Felpillantottam rá, és csodálkoztam, hogy annyi
szeretettel, tisztelettel képes rám nézni még most is, hogy
tudja a teljes igazságot.
– Paul – kezdtem félénk, remegő hangon –, szerinted
megbocsáthatatlan bűn volt?
– Nem… szerintem a szeretet tökéletesen érthető
megnyilvánulása.
Magához ölelt, megcsókolt, nyugtatóan a hátamat
simogatta, és az esküvő tervéről mesélt: – …Chris fog kísérni,
és Carrie lesz a nyoszolyólányod. Chris nagyon visszafogott
volt, és nem is akart a szemembe nézni, amikor beszéltem
erről. Azt mondta, nem vagy még elég érett, hogy kezelni
tudjál egy olyan bonyolult házasságot, mint amilyen a miénk
lesz. Én is tudom, hogy nem lesz könnyű se neked, se nekem.
Te a világot fogod járni, fiatal, vonzó férfiakkal táncolsz majd.
Én viszont szeretnélek elkísérni néhány turnéra, izgalmas,
felvillanyozó érzés egy prímabalerina férjének lenni. Akár még
a társulatotok orvosa is lehetek. A táncosoknak biztosan
szükségük van néha orvosi segítségre.
A lelkem halott volt, miközben ezt hallgattam.
– Paul – mondtam kiüresedett, színtelen hangon – én nem
mehetek hozzád feleségül. – Aztán, mint a gátszakadáskor,
teljesen összefüggéstelenül ömleni kezdett belőlem a szó: –
Ugye milyen butaság volt anyától, hogy a bőröndjeink bélése
alá rejtette a születési bizonyítványainkat? Nem végzett
igazán ügyes munkát, a varrás felszakadt, és megtaláltam őket.
A születési bizonyítványom nélkül nem kérhettem volna
útlevelet, és szükségem volt rá ahhoz is, hogy bebizonyítsam,
elég idős vagyok, hogy férjhez mehessek. Pár nappal azelőtt,
hogy a társulat elutazott volna Londonba, Juliannel elmentünk
orvosi vizsgálatra, és az esküvői szertartás egészen egyszerű
volt, csak Madame Zolta és a társulat tagjai vettek részt rajta,
és amikor az esküt mondtam, és örök hűséget fogadtam
Juliannek… akkor is rád és Chrisre gondoltam, és gyűlöltem
magam, mert tudtam, hogy rosszat csinálok.
Paul nem szólt semmit, csak hátratántorodott, nehéz
léptekkel odament a márványpadhoz, és lerogyott rá. Pár
percig mozdulatlanul ült összegörnyedve, arcát a tenyerébe
temetve.
Én álltam, ő ült. Mintha valahová egészen messze, másik
világba távozott volna, miközben vártam, hogy visszatérjen, és
rám zúdítsa a dühét. Amikor megszólalt, a hangja halk volt,
szinte suttogó: – Gyere, ülj mellém egy kicsit! Fogd meg a
kezem, és adj időt! Hozzá kell szoknom, hogy ami közöttünk
volt, annak vége! – Engedelmeskedtem neki, megfogtam a
kezét, és csöndben néztük a szikrázó csillagokkal és sötéten
úszó felhőkkel teli eget.
– Ha a kedvenc zenédet hallom, mindig rád fogok
gondolni…
– Rettenetesen sajnálom, Paul! Azt kívánom, bárcsak
hallgattam volna az ösztönömre, ami azt súgta, hogy Amanda
hazudik. De te távol voltál, Julian pedig közel, a zene szólt, és
Julian könyörgött, azt ismételgette, hogy szeret, és szüksége
van rám, én pedig hittem neki, és meggyőztem magamat arról,
hogy te nem is igazán szeretsz. Képtelen vagyok élni anélkül,
hogy valaki szeressen.
– Nagyon örülök, hogy szeret – felelte, azután felállt, és
olyan hosszú, gyors léptekkel indult a ház felé, hogy futva sem
értem volna utol. – Ne mondj semmit! – szólt vissza menet
közben. – Hagyj most magamra, Catherine! Ne gyere utánam!
Helyesen cselekedtél, afelől ne legyen semmi kétséged! Vén
bolond voltam, és még csak azt sem kell mondanod, hogy
lehetett volna több eszem is, mert magam is tudom.
Szeretet, ami elveszett

Süketen és mereven, mint Paul márványszobra, ültem a

verandán, és a felhőktől feketéllő éjszakai eget bámultam.
Julian is megjelent, átölelt, és a karjában végül csöndesen
elkezdtem sírni.
– Miért sírsz? – kérdezte. – Ugye szeretsz egy kicsit? A
doktornak nem fájhat igazán, ami történt; nagyon kedves volt
hozzám, és azt mondta, jöjjek ki, vigasztaljalak meg.
Amint ezt elmondta, Henny is megjelent, és villámgyors
jelbeszédével közölte, hogy a doktor fia pakol, és utazni
készül, de én csak maradjak továbbra is otthon.
– Mit magyaráz? – kérdezte meglepetten Julian. – A
szentségit neki, pontosan olyan, mintha egy külföldit
hallgatnék, akinek semmit nem értek a nyelvéből. Olyankor
mindig teljesen tehetetlennek érzem magam.
– Várj meg itt! – szóltam rá, és a házba rohanva felfutottam
a hátsó lépcsőn, egyenesen Paulhoz, aki éppen a ruháit
pakolta az ágyán kinyitva fekvő bőröndbe. – Paul! – szóltam
keserűen. – Semmi okod sincs rá, hogy elmenj! Ez az otthonod.
Majd én elmegyek. Magammal viszem Carrie-t is, úgyhogy
nem kell találkoznod velem többé.
– Cathy, elvetted tőlem a leendő feleségemet, és most még
a lányomat is el akarod venni – felelte. – Carrie mintha a saját
húsom és vérem lenne, és különben is, hogyan illesztenéd be
az életedbe. Hadd maradjon itt, velem és Hennyvel! Jusson
nekem is valaki, akire azt mondhatom, hogy az enyém.
Visszajövök, mielőtt elmennél… Egyébként ha nem tudnátok,
Julian apja nagyon beteg.
– Georges beteg?
– Igen. Valószínűleg nem hallottál még róla, de évek óta
súlyos vesebaja van, és hónapok óta művese-kezelést kap.
Nem hiszem, hogy sokáig élhet. Nem az én betegem, de
amilyen gyakran csak lehet, meglátogatom, és szinte mindig
rólad és Julianről beszél. Most pedig, légy szíves, menjél,
Cathy, ne kényszeríts arra, hogy olyasmit mondjak, amit
később esetleg megbánnék!
Az ágyamra hasalva bőgtem, amíg csak Henny be nem jött
a szobámba.
Erős, anyáskodó fekete keze vigasztalóan veregette meg a
hátam. Hatalmas, csillogó, barna szemei beszéltek, még ha a
szája néma volt is. A gesztusaival mondta el, amit akart, aztán
a köténye zsebébe nyúlt, és újságkivágást vett ki belőle, ami a
helyi lapból származott. A hír arról szólt, hogy Juliannel
házasságot kötöttünk.
– Henny! – jajdultam fel. – Mit csináljak most? Julian
felesége vagyok, és nem mondhatom neki, hogy váljunk el,
mert hisz bennem, és rettenetesen függ tőlem!
Henny megvonta széles vállát, mintha csak azt akarta
volna mondani, hogy ő sem ért többet az emberi
viselkedésből, mint én, aztán gyorsan mutogatni kezdett: – A
nagy nővér mindig nagy bajkeverő volt. Egynek már rossz, ne
legyen rossz kettőnek. A doktor jó ember, erős ember, túl
fogja élni a csalódást, de lehet, hogy a te táncosod nem. Töröld
le a könnyeidet, ne sírj, inkább mosolyogj, és fogd meg a férjed
kezét! A legrosszabb dolog is jóra fordul, hidd el!
 Úgy tettem, ahogy Henny tanácsolta, lementem a
nappaliban üldögélő Julianhez, és megmondtam neki, hogy az
édesapja kórházban van, és talán nem is él már sokáig. Sápadt
arca a hír hallatán még fehérebbé vált, és idegesen az alsó
ajkába harapott.
– Valóban olyan súlyos az állapota? – kérdezte.
Addig azt hittem, hogy Julian egyáltalán nem törődik az
apjával, és ezért meglepett a reakciója. Mielőtt válaszolhattam
volna, Paul lépett a nappaliba, két bőrönddel a kezében, és
felajánlotta, hogy elvisz bennünket a kórházig.
– Ne felejtsétek el – figyelmeztetett bennünket –, hogy sok
szoba van a házamban, és semmi értelme arra gondolnotok,
hogy szállodába mentek! Maradjatok, ameddig akartok! Én
csak pár nap múlva jövök vissza.
Kitolatott a kocsival a garázsból, és mi Juliannel
beszálltunk mellé. Alig hangzott el közöttünk néhány szó,
amíg kirakott bennünket a kórház előtt, és én még sokáig
néztem szomorúan az éjszakában eltűnő kocsi után.

Georges-ot különszobában találtuk, és mellette Madame

Marishát, Amikor megláttam az ágyban, egy pillanatra a
lélegzetem is elakadt. Teremtőm! Hát ilyenné válhat az
ember?! Olyan sovány volt, mintha már nem is élne, és minden
hús lefoszlott volna róla. Az arca hamuszürke volt, és
pergamenszerű bőre alól kiütköztek a csontjai. Madame M. az
ágy melletti széken ült előrehajolva, az arcát figyelte, és
tekintetével és szavaival arra biztatta, hogy ne adja fel.
– Szerelmem, szerelmem, szerelmem – ismételgette neki
szelíden, mintha kisgyerekhez beszélne –, ne menj el, ne hagyj
egyedül! Annyi dolgunk van még, amit el kell végeznünk… a
fiunk is a hírnév küszöbén áll… Tarts ki, szerelmem, tarts ki!
Csak miután ezt elmondta, nézett ránk, és csattant fel
megszokott, tekintélyt parancsoló hangján: – Julian! Végre
megjöttél! Annyi táviratot küldtem neked! Mit csináltál velük?
Széttépted őket, és tovább táncoltál, mintha mi sem történt
volna?
A meglepődésbe belesápadva előbb a férjemre, aztán
ismét a Madame-ra néztem.
– Drága anyám – felelte hidegen Julian –, te is jól tudod,
hogy turnén voltunk. Megállapodásaink, szerződéseink voltak,
és azokat teljesítettük a feleségemmel.
– Szívtelen, durva alak! – vágott vissza neki dühösen az
anyja, és intett, hogy lépjen közelebb. – Mondj valami
kedveset, szívből jövőt ennek az embernek itt, az ágyon –
súgta neki dühösen –, különben Isten engem úgy segéljen,
teszek róla, hogy azt kívánjad, bár soha ne születtél volna
meg!
Juliannek láthatóan rettenetesen nehezére esett közelebb
mennie az ágyhoz, annyira, hogy taszítanom kellett rajta
egyet, miközben az anyja egy rózsaszín zsebkendőt az arca elé
tartva zokogott.
– Szervusz, apa! – Ez volt minden, amit ki tudott préselni
magából, illetve még annyi: – Sajnálom, hogy ilyen beteg vagy.
– Amint ezt kimondta, rögtön vissza is lépett, és erősen
magához szorított. Éreztem, hogy egész testében remeg.
– Látod, szerelmem, édesem, szívem – búgta ismét
Madame Marisha, és a férje fölé hajolva kisimította a
homlokából sötét, izzadságtól nedves haját. – Nyisd ki a drága
szemed, és nézd, ki repült ide sok ezer kilométerről, hogy
melletted legyen! Julian és a felesége. Londonból indultak,
abban a pillanatban, mihelyt megtudták, milyen beteg vagy.
Nyisd ki a szemed, szívem, nézd meg a fiadat és a menyedet,
lásd, milyen gyönyörű pár! Nyisd ki a szemed, kérlek! Nyisd
ki!
Az ágyon fekvő, összeesett emberroncs a kérlelésnek
engedve kinyitotta, és lassan oldalra fordította a szemét,
látható erőfeszítéssel próbálva meg felismerni bennünket. Az
ágy lábánál álltunk, de úgy tűnt, mégsem sikerült tisztán
kivennie. Madame felállt, közelebb tolt bennünket, és
megfogta Juliant, hogy ne tudjon hátrébb húzódni.
– Ó, Julian – szólalt meg alig hallhatóan Georges. –
Köszönöm, hogy eljöttél. Annyi mindent szerettem volna
mondani neked, olyan dolgokat, amiket már korábban kellett
volna… – a hangja egészen elhalkult, érthetetlenné vált, de
megpróbálta újra kezdeni: –…kellett volna… – itt ismét
befejezte, és már hiába vártuk, hogy újból folytassa. Láttam,
hogy a szeme tágra nyílik, élettelen lesz, és a feje tökéletesen
mozdulatlan. Madame sikoltozni kezdett, egy orvos és egy
ápolónő rohant lélekszakadva a szobába, és kitereltek
bennünket, mielőtt nekiláttak volna, hogy életre támasszák
Georges-ot.
Szánni valóan álldogáltunk a folyosón, a szoba előtt, amíg
oda nem jött hozzánk az ősz hajú orvos, hogy közölje,
rettenetesen sajnálja, mindent megtettek, amit lehetett, de
már semmi sem segített.
 – Jobb így – mondta megnyugtatónak szánt hangon. – A
halál jó barátja azoknak, akik rendkívüli fájdalmat élnek át.
Azt sem értem, hogyan bírta eddig…
Mereven néztem Julianre, kimondatlanul is azt kérdezve,
miért nem jöttünk korábban, amikor megtehettük volna, de
elnézett mellettem, és egyetlen szót sem szólt.
– Az apád volt! – jajdult fel Madame, és a könny kicsordult
a szeméből. – Két hétig szenvedett a kíntól, mert látni akart,
mielőtt meghal!
Julian megpördült, és a dühtől vörös arccal nekitámadt az
anyjának: – Madame Anyám, elárulnád, mit adott nekem az
apám! Nem voltam más számára, mint önmaga
meghosszabbítása! Ő sem volt több nekem, mint egy
balettmester! Dolgozz, táncolj – ezt mondogatta mindig! Soha
nem kérdezte meg, mit szeretnék csinálni a táncon kívül;
fikarcnyit sem törődött azzal, amit szerettem volna, amire
vágytam! Azt akartam, hogy magamért szeressen, hogy a
fiának tekintsen, ne csak egy táncosnak. Szerettem, azt
akartam, hogy ezt észrevegye, és mondja, hogy szeret… de
soha nem mondta! Ha teljes odaadással táncoltam, soha nem
dicsért meg, mert azt gondolta, hogy semmit nem vagyok
képes olyan jól megcsinálni, ahogy ő csinálta volna! Csak azt
látta bennem, aki a nyomdokába lép, és tovább viszi a nevét!
De én kijátszottam, és téged is, mert új nevet szereztem…
Julian Marquet vagyok, nem Georges Rosencoff, és a neve nem
fog tovább élni, hogy ellopja tőlem a hírnevet, amit magamnak
szerzek!
Aznap éjjel szorosan a karomban tartottam Juliant, és
jobban megértettem, mint addig bármikor. Amikor kitört
belőle a zokogás, vele sírtam, az apja miatt, akit megutált, bár
a lelke mélyén továbbra is nagyon szeretett. Georges-ra
gondoltam, és arra, milyen szomorú, hogy túl későn próbálta
meg elmondani azt, amit már hosszú évekkel korábban kellett
volna.
Azért tértünk hát vissza a mézesheteinkről, amelyek alatt
bizonyos hírnévre, ismertségre tettünk szert, miközben
keményen dolgoztunk, hogy részt vegyünk egy apa temetésén,
aki nem érhette meg, hogy tudomást szerezzen a fia sikeréről.
London dicsősége szempillantás alatt tovatűnt a temetési
gyertyák füstjében.
Madame Marisha a sír melletti szertartás után kitárta
előttem a karját. Magához ölelt, ahogy valamikor, még
kisgyerekként Juliant ölelhette, és sírva, szinte önkívületben
tartott egy darabig.
– Légy jó a fiamhoz, Catherine! – kérte két zokogás közben.
– Ha megvadul, bánj vele türelmesen! Nem volt könnyű az
élete, mert a nagyobbik része annak, amit mond, tökéletesen
igaz. Mindig azt kellett éreznie, hogy versenyben áll az apjával,
és soha nem tudta túlszárnyalni a képességeit. Kérlek, jól
figyelj ide, mert szeretnék neked mondani valamit! Julian
szentként imád téged. Hogy téged megkapott, úgy érzi, nem
történt vele jobb soha az életben, és hibátlannak, tökéletesnek
lát. Ha van hibád, rejtsd el előle! Nem fogja megérteni őket.
Mielőtt megismerkedtetek, százszámra voltak barátnői, te
viszont évekig kínoztad. Most, hogy a férjed, bőkezűen add
meg neki mindazt a szeretetet, amit eddig nélkülöznie kellett,
mert én is nehezen mutatom ki az érzelmeimet. Mindig
szerettem volna, de valahogy soha nem tudtam rászánni
magam, hogy valakit elsőként simogassak meg. Érintsd meg
gyakran, Catherine! Fogd kézen, ha ott akar hagyni, hogy
magába zárkózzon! Értsd meg, ha rossz hangulata van, és
szeresd még jobban, mint amikor vidám! Ha ezt teszed,
csodálatos eredményt érsz el, mivel nagyszerű tulajdonságai
vannak. Kell is, hogy azok legyenek, hiszen Georges fia.
Megcsókolt, elbúcsúzott tőlem, és megfogadtatta velem,
hogy Juliannel gyakran hazalátogatunk.
– Szorítsatok kis helyet nekem is az életetekben! – kérte a
szomorúságtól megnyúlt arccal, tört tekintettel. Megígértem
neki, de amikor hátrafordultam, láttam, hogy Julian dühösen
néz mindkettőnkre.
Chris hazajött a húsvéti szünetre, és lelkesnek egyáltalán
nem nevezhető módon üdvözölte Juliant, akin észrevettem,
hogy a szemét résnyire zárva, gyanakodva néz rá.
Alig maradtunk kettesben Chrisszel, rögtön rám támadt: –
Feleségül mentél hozzá? Miért nem voltál képes várni? Hogy
lehet, hogy olyan remekül működött a megérzésed, amíg be
voltunk zárva, és ilyen érzéketlen vagy most? Tévedtem,
amikor azt mondtam, ne menj hozzá Paulhoz, csak azért, mert
sokkal idősebb nálad. Bevallom, féltékeny voltam, és nem
akartam, hogy bárkihez is feleségül menj. Arról álmodtam,
hogy te és én… egyszer… Tudod nagyon jól, miről álmodtam!
De ha már mindenképpen választanod kellett Paul és Julian
között, akkor jobban tetted volna, ha Pault választod!
Befogadott bennünket, etetett, ruházott, mindenből a
legjobbat adta nekünk. Nem szeretem Juliant. Tönkre fog
tenni.
 Egy pillanatra elbizonytalanodott, és hátat fordított, hogy
ne lássam az arcát. Huszonegy éves volt, közeljárt ahhoz, hogy
életerős, érett férfi legyen. Valahányszor ránéztem, úgy tűnt,
rettenetesen hasonlít apához – és anyához.
De mégsem. Chris erős volt… anya gyenge. Chris nemes
lelkű… belőle viszont hiányzott a becsületnek még a szikrája
is.
– Chris… ne nehezítsd a dolgom! – kértem. – Legyünk
ismét barátok! Julian forrófejű, öntelt, és sok egyéb rossz
tulajdonsága is van, de ez csak a felszín. Valójában, a lelke
mélyén még mindig kisgyerek.
– De te nem is szereted! – válaszolta anélkül, hogy a
szemembe nézett volna.
Néhány óra maradt már csak az elutazásunkig.
Megkérdeztem Carrie-től, nem akar-e velünk jönni és nálunk
lakni New Yorkban, de rá kellett jönnöm, hogy elveszítettem a
bizalmát. Túl sokszor csaptam be, és ezt most a tudomásomra
is hozta.
– Menj csak vissza New Yorkba, Cathy, ahol állandóan
havazik, rablók támadnak meg a parkban, és gyilkosok
leselkednek a földalatti állomásain, én itt maradok! Valamikor
nagyon szerettem volna veled lenni, de most már nem!
Elutaztál, és feleségül mentél Julianhez, amikor pedig dr. Paul
felesége és az igazi anyukám is lehettél volna. Most majd én
leszek a felesége! Azt hiszed, nem kellek neki, mert túl kicsi
vagyok, de tévedsz. Azt hiszed, hogy túl öreg hozzám, de hát
én úgyse kellek senki másnak, és ezért sajnálni fog, feleségül
vesz, és lesz hat gyerekünk. Majd meglátod!
– Carrie…
 – Hallgass! Már nem szeretlek! Menj el, és ne is gyere
vissza! Táncolj, akár az életed végéig! Chrisnek sem kellesz
már, és nekem sem! Senkinek nincs itt rád szüksége!
Hogy fájtak azok a kiabálva mondott szavak! Carrie ordítva
akart elzavarni, megfeledkezve arról, hogy élete nagyobbik
részében olyan voltam számára, mint az édesanyja. Chrisre
pillantottam, aki megroggyant vállal állt a vörös rózsák előtt,
és a szeme, a csodálatos, kék szemei… képtelen voltam
elfelejteni a tekintetét, amely arra figyelmeztetett, hogy amíg
él és szeret, soha nem szerethetek senkit igazán felhőtlenül.

Egy órával azelőtt, hogy el kellett indulnunk a repülőtérre,

Paul rákanyarodott a kocsi behajtóra. A ház előtt kiszállt, rám
mosolygott, ugyanúgy, mint azelőtt, mintha semmi sem
változott volna közöttünk, egy orvosi tanácskozásról beszélt
Juliannek, amire feltétlenül el kellett utaznia, és elmondta,
mennyire sajnálja, hogy meghalt az édesapja. Kezet rázott
Chrisszel, és szeretettel hátba is veregette, úgy, ahogy
általában a férfiak szokták kifejezni egymás iránti
vonzalmukat. Köszönt Hennynek, Carrie-t megcsókolta,
odaadta neki az ajándékba hozott édességet, és csak azután
nézett rám.
– Hello, Cathy!
A megszólítás önmagáért beszélt. Nem Catherine voltam
már, akit magával egyenlőnek fogad el, és szeret, csupán a
lánya.
– Ne akard magaddal vinni New Yorkba Carrie-t – mondta.
– Szeretne velem és Hennyvel maradni, gyakran találkozni
Chrisszel, és én sem akarom, hogy újból iskolát változtasson.
 – Nem hagynálak itt a világ minden kincséért sem –
jelentette ki Carrie. Julian felment az emeletre, hogy befejezze
a csomagolást, én pedig – Chris tiltó pillantásával mit sem
törődve – vettem magamnak a bátorságot, és követtem Pault a
kertbe. Amikor utolértem, az öltönyét le sem vetve éppen a
földön térdelt, és néhány gazt húzott ki, amik elkerülték
másoknak a figyelmét. A lépteim zaját meghallva gyorsan
felállt, lesöpörte a térdére ragadt füvet, és valahova a távolba
meredt, mintha esze ágában sem lett volna szót váltani velem.
– Paul… – szólítottam meg habozva. – Ezen a napon lett
volna az esküvőnk.
– Valóban? Elfelejtettem.
– Nem felejtetted el – válaszoltam, és közelebb mentem
hozzá. – Ez a tavasz első napja, a legalkalmasabb időpont az
újrakezdésre. Te magad mondtad. Rettenetesen sajnálom,
hogy mindent elrontottam. Bolond voltam, hogy hittem
Amandának, és még nagyobb bolond, mert nem vártam meg,
hogy beszéljek veled, hanem rögtön feleségül mentem
Julianhez.
– Ne beszéljünk erről többet! – felérte egy nehéz sóhaj
kíséretében. – Vége, elmúlt. – Önkéntelenül is közelebb lépett,
hogy átöleljen. – Cathy, azért mentem el, hogy egy időre
egyedül maradjak. Szükségem volt rá, hogy gondolkodni
tudjak. Amikor elveszítetted az irántam érzett bizalmadat,
átgondolatlanul, de mégis nagyon helyesen ahhoz a férfihoz
fordultál, aki már évek óta szeret. Mindenki, akinek van
szeme, láthatta, hogy így van. És ha őszinte akarsz lenni
magadhoz, el kell ismerned, hogy te is csaknem annyi ideje
szereted Juliant, mint ő téged. Elhiszem, hogy megpróbáltad
elfojtani magadban ezt a szerelmet, mert azt hitted, hogy
tartozol nekem…
– Ne mondd ezt! – vágtam közbe. – Téged szeretlek, és
nem őt. Mindig is téged foglak szeretni.
– Össze vagy zavarodva, Cathy. Akarsz engem, akarod őt,
vágysz a biztonságra és vágysz a kalandra is. Azt hiszed, hogy
mindent megkaphatsz, pedig nem. Egyszer mondtam neked,
hogy április és szeptember nem egymáshoz valók. Meg
akartuk győzni magunkat, hogy a köztünk lévő korkülönbség
nem számít, pedig számít. És az évek talán nem is olyan
fontosak, mint a távolság, amely elválasztana bennünket. Te
valahol táncolnál, én pedig itt maradnék, hiszen itt vannak a
gyökereim, és évente néhány hetet leszámítva állandóan ide
vagyok kötve. Elsősorban orvos vagyok, csak másodsorban
lennék férj, amire előbb-utóbb te is rájönnél, és végül
mindenképpen Julianhez fordulnál. – Szelíden rám
mosolygott, lecsókolta arcomról a sűrűn patakzó könnyeket,
és azt mondta, az élet mindig jól osztja ki a kártyákat, –
Találkozni fogunk, nem veszítjük el örökre egymást, és nekem
megmarad a csodálatos, boldogító együttlétünknek az emléke.
– Nem szeretsz! – kiáltottam rá keserű, vádló hangon. –
Soha nem is szerettél, különben nem beszélnél ilyen
belenyugvóan!
Halkan felnevetett, és szelíden magához ölelt, ahogyan az
apa teszi elkeseredett lányával.
– Drága Catherine, forrófejű kis táncosnőm, melyik férfi ne
szeretne téged? Honnan is tudhatsz ilyen sokat a szerelemről,
bezárva egy északra néző, hideg, sötét szobába?
 – Könyvekből – feleltem, pedig a lecke, amit megtanultam,
egyáltalán nem könyvekből származott.
Ujjai a hajamba mélyedtek, az ajka közel járt az enyémhez.
– Soha nem fogom elfelejtem a legszebb születésnapi
ajándékot, amit valaha is kaptam – mondta, miközben éreztem
forró leheletét az arcomon. – Ami pedig a jövőt illeti, az a
következőképpen fog alakulni – folytatta határozott hangon,
erőt véve az érzelmein. – Juliannel visszamentek New Yorkba,
és olyan jó felesége leszel, amilyen jó csak lenni tudsz.
Mindent megtesztek azért, hogy az egész világ csodálja a
táncotokat, te pedig szilárdan megfogadod, hogy soha nem
fogsz merengeni a múlton, és elfelejtesz engem.
– És te… veled mi lesz?
A bajuszához nyúlt, és végigsimított rajta az ujjaival.
– Magad is meglepődnél rajta, ha tudnád, mennyire
megnövelte a vonzerőmet ez a bajusz. Azt hiszem, soha nem
fogom leborotválni.
Mindketten nevettünk, őszintén, tettetés nélkül, azután
elővettem a kétkarátos gyémántgyűrűt, amit tőle kaptam, és
megpróbáltam visszaadni neki.
– Nem! – mondta határozottan. – Azt akarom, hogy tartsd
meg ezt a gyűrűt. Majd akkor válj meg tőle, ha hirtelen egy kis
pénzre lesz szükséged, és zálogba kell tenned!

Juliannel visszarepültünk New Yorkba, és hetekig

keresgéltünk, mielőtt megtaláltuk volna a megfelelő, otthonos
kis lakást. Ő valami nagyobbat, elegánsabbat szeretett volna, –
de nem kerestünk annyit, hogy előkelő tetőlakást tudtunk
volna bérelni, ami szerinte megilletett volna bennünket –
Előbb vagy utóbb úgyis olyanban fogunk lakni, a Central Park
közelében, és minden szoba tele lesz virággal – fogadkozott.
– Nincs annyi időnk, hogy igazi szobanövényeket és
virágokat tartsunk, és megfelelően gondozzuk is őket –
válaszoltam, tapasztalatból tudva, mennyi gondot okoz a
virágok és zöld növények ápolása. – Ott van Paul kertje, abban
kigyönyörködhetjük magunkat, ha elmegyünk meglátogatni
Carrie-t.
– Nem szeretem a doktorodat.
– Nem a doktorom! – Nyugtalan lettem, furcsa,
indokolatlan félelem vett rajtam erőt. – Miért nem szereted
Pault? Rajtad kívül mindenki nagyon szereti.
– Igen, tudom – felelte lassan. Félbehagyta az evést, és a
villát tartó keze a tányér és a szája között félúton megállt a
levegőben. Komor, súlyos pillantást vetett rám. – Az a baj,
kedves feleségem, hogy szerintem te túlságosan is szereted,
még most is. Sőt, hogy mondjak valamit, a bátyádért sem
vagyok oda igazán. A húgoddal nincs semmi bajom.
Meghívhatod, hogy néha látogasson meg bennünket, de soha,
egyetlen másodpercre se felejtsd el, hogy én vagyok az első a
számodra! Nem Chris, nem Carrie, és főleg nem a doktor,
akivel már el is jegyezted magad. Nem vagyok sem vak, sem
ostoba, Cathy! Láttam, hogyan néz rád, és bár nem tudom,
milyen messzire jutottatok, jobb, ha elfelejtkezel róla!
Szavai pánikot keltettek bennem. Mit tettem? Egyre
erősödött bennem a félelem, hogy Julian szerelmes rabtartóm,
börtönőröm lesz, aki mellett ugyanolyan fogoly leszek,
amilyen Foxworth Hallban voltam, a bezárt szobában!
 – Őrülten szeretlek – mondta, miközben az étel maradékát
is kitörölte a tányérjából. – Te vagy a legszebb ajándék, amit
valaha az élettől kaptam. Azt akarom, hogy mindig mellettem
légy, soha ne tűnj el a szemem elöl. Szükségem van rád, hogy
talpon tudjak maradni. Néha túl sokat iszom, és attól
utálatossá válok, tényleg nagyon utálatossá, Cathy! Azt
szeretném, ha olyanná változtatnál, amilyennek a színpadon
látsz. Nem akarok fájdalmat okozni neked.
Megérintett, és a szavaiból, az érintéséből tudtam, hogy
rettenetesen sérült, akárcsak én, és csalódott az apja miatt,
ahogy engem is mélységesen csalódottá tett az anyám.
Szüksége volt rám, és Paulnak talán tökéletesen igaza volt. A
sors arra használta fel Amandát, hogy jól oszthassa ki a
kártyákat, és Julian és én győztesek leszünk, nem vesztesek.
HARMADIK RÉSZ
Az álmok valóra válnak

Míg mi Juliannel erőnket nem kímélve dolgoztunk, hogy a

balett világ csúcsára jussunk, Chris is villámgyorsan haladt, és
az egyetemi alapkurzus negyedik évével párhuzamosan az
orvosi szak első évét is elvégezte. New Yorkba repült, és a
Central Parkban sétálgattunk, miközben beszámolt erről.
Tavasz volt, körülöttünk madarak csiviteltek, és vidáman
gyűjtögették a fűszálakat a fészkükhöz.
– Chris, Julian nem tudja, hogy itt vagy, és jobban
szeretném, ha nem is tudná meg – mondtam neki. –
Rettenetesen féltékeny rád, és Paulra is. Nagyon
megharagszol, ha nem hívlak meg vacsorára?
– Igen – felelte határozottan. – Azért jöttem, hogy
meglátogassam a húgomat, és meg is fogom látogatni. Nem
akarok titkolózni, de azt sem, hogy fölösleges felfordulás
támadjon miattam. Mondd azt neki, hogy Yolandához jöttem.
Különben is, csak a hétvégére maradok.
– Rendben. Most éppen próbája van, és azt hiszi,
házimunkával töltöm az időt. Yolandától azonban tartsd távol
magad, Chris! Csak bajt hozhat rád. Bármit csinál is bárkivel,
azon másnap már az egész társulat csámcsog.
Furcsa pillantást vetett rám, és azt mondta: – Cathy, engem
egyáltalán nem érdekel Yolanda. Csak ürügynek szántam,
hogy találkozhassam veled. Tudom, hogy a férjed utál.
– Nem nevezném utálatnak… nem pontosan az.
– Oké, nevezd akkor féltékenységnek, vagy bárminek, a
lényeg, hogy megpróbál távol tartani tőled! – Chrisnek,
miközben beszélt, a hangja és a pillantása is komor volt. –
Cathy, úgy tűnik, hogy Juliannel nem válsz azzá az igazi
sztárrá, aki mindig is szerettél volna lenni. Mi a baj?
Vállat vontam, hiszen magam sem tudtam, mi lehet az oka.
Julian ugyanolyan szenvedélyesen szerette a táncot, mint a
többiek, sőt talán jobban, és mégis, Chrisnek igaza volt…
ragyogó fellépéseink voltak, áradozó kritikák születtek, de
végül mindig valahogy háttérbe szorultunk. Talán Madame
Zolta nem akarta, hogy igazi nagy sztárok legyünk, ott hagyjuk
a társulatát, és másikhoz csatlakozzunk.
– Hogy van Paul? – érdeklődtem, miután leültünk egy
félárnyékos padra.
Chris megfogta a kezemet, és erősen megszorította.
– Paul az Paul… soha nem változik – felelte. – Carrie
imádja, és ő is imádja Carrie-t Engem úgy kezel, mint az
öccsét, akire nagyon büszke. És tudod, Cathy, nem hiszem,
hogy ilyen jól tudnám végezni az egyetemet, ha nem segített
volna annyit.
– Talált már magának valakit? – kérdeztem izgatottan.
Nem hittem ugyanis Paul leveleinek, amelyekben azt írta,
hogy nincs senkije.
– Cathy – hogy a szemembe nézhessen, az ujjával lágyan
fölemelte az államat –, hogyan találhatna Paul bárkit is, aki
pótolhatna téged? – A tekintetétől sírni támadt kedvem. Hát
már soha nem szabadulok meg a múlttól?

Alig pillantotta meg Julian Christ, rögtön egymásnak is estek.

– Nem akarom, hogy a lakásomban aludj! – jelentette ki
dühösen Julian. – Nem szeretlek, soha nem szerettelek és nem
is foglak, úgyhogy tűnj el innen, és felejtsd el a húgodat!
 Chris szállodába ment hát, és csak titokban, egyszer vagy
kétszer találkoztunk, mielőtt elutazott. Folytatódott a kemény
próbákból és esti fellépésekből álló életünk. Néha főszerepet
kaptunk, máskor csak kisebbet, sőt az is előfordult, hogy
büntetésből, mert Julian gúnyos megjegyzést tett Madame
Zoltára, mindkettőnknek a karban kellett táncolnunk. Chris a
következő három évben egyszer sem látogatott meg New
Yorkban.
Carrie tizenöt éves volt, amikor először jött New Yorkba,
hogy a nyarat velünk töltse. Tétován, az egyedül megtett
hosszú úttól elcsigázva verekedte át magát a repülőtéri
tömegen. Julian vette észre először, felkiáltott, és odaszaladt
hozzá, hogy a karjába kapja.
– Isten hozott, gyönyörű kis sógornőm! – mondta neki
lelkesen, és szeretettel arcon csókolta. – Jesszusom!
Fantasztikusan hasonlítasz Cathyre! Ha nem figyelnék oda,
meg sem tudnálak különböztetni. Biztos, hogy nem akarsz
balett-táncos lenni?
A három év alatt, amióta házasok voltunk, Carrie
megszerette Juliant, aki mindig kedves volt vele.
– Ne merészelj virágtündérnek nevezni! – mondta neki
nevetve. Állandó tréfánk volt ez, mert Julian úgy vélte, Carrie-t
a termete tökéletesen alkalmassá tenné a szerepre, és azt
mondogatta neki, hogy még mindig nem lenne késő
elkezdenie táncolni.
Miután túljutottak a kölcsönös üdvözlésen, végre én is
magamhoz ölelhettem Carrie-t. Annyira szerettem, hogy úgy
tűnt, mintha a saját gyerekemet tartottam volna a karomban.
Boldog voltam, ha láttam. Egymásba kapaszkodva nevettünk
és sírtunk, gyorsan elmondtuk egymásnak a legfrissebb
híreket, aztán halkan, hogy Julian ne hallja, a fülembe súgta: –
Nemcsak trikót hordok már. Melltartót is.
– Tudom – suttogtam neki vissza. – Az első, amit
észrevettem rajtad, hogy megnőtt a melled.
– Komolyan? – kérdezte nem is titkolt boldogsággal. –
Tényleg látszik? Nem gondoltam, hogy igazán észre lehet
venni.
– Hogyne látszana – szólt közbe Julian, aki jobban tette
volna, ha nem jön olyan közel, hogy kihallgathassa a bizalmas
beszélgetésünket. – A csodaszép arcod után én is azt vettem
észre rajtad először. Carrie, tisztában vagy, milyen
fantasztikusan szép az arcod? Lehet, hogy a végén még
kidobom a feleségemet, és téged veszlek el.
Ennek a megjegyzésnek nem volt igazán nagy sikere
nálam. Sokat veszekedtünk ugyanis, mert túlságosan is
vonzódott a fiatal lányokhoz. Elhatároztam azonban, hogy
nem engedem elrontani Carrie New York-i vakációját.
Gyorsan múltak a hónapok, és végre elérkezett a tavasz,
amit oly türelmetlenül vártunk.
Juliannel éppen Barcelonában voltunk, és a
házasságkötésünk óta az első igazi szabadságunkat élveztük.
Öt éve és három hónapja éltünk már együtt, de még mindig
voltak olyan pillanatok, amikor teljesen idegennek éreztem.
Madame Zolta ötlete volt, hogy utazzunk el, és
Spanyolországot javasolta, hogy tanulmányozhassuk a
flamenco táncot. Bérelt kocsival mentünk egyik városból a
másikba, és útközben csodáltuk a gyönyörű vidéket. Élveztük
a késő esti vacsorákat, az álmosító délutáni sziesztákat a Costa
del Solon, de legfőként a spanyol zenét és táncot.
Madame Z. A térképen kijelölte az útvonalunkat, és felírta
nekünk mindazoknak a szállodáknak a nevét, amelyekben
mérsékelt áron lehetett megszállni. Takarékos volt, és a
táncosait is igyekezett megtanítani a maga fogásaira.
Megtudtuk tőle, hogyha egy vidéki szállodában nem a
főépületben veszünk ki szobát, hanem bungalóba költözünk,
és magunk gondoskodunk a kosztunkról, akkor még
kevesebbet kell fizetnünk. Így laktunk azon a napon is, amikor
Chrisnek a diplomaosztó ünnepségére szóló meghívása
megérkezett. A levél bejárta utánunk fél Spanyolországot, és
csak hosszas bolyongás után jutott el hozzánk.
Óvatosan, dobogó szívvel vágtam fel a borítékot, hogy meg
ne sérüljön a drága emlék, és beragaszthassam megvalósult
álmaim albumába. Nem csupán az ünnepélyről szóló hivatalos
értesítés volt benne, hanem néhány személyes hangú,
szerényen megfogalmazott sor is Christől:

„Zavarban vagyok, hogy ezt kell írnom, de kétszázunk közül

én lettem az évfolyamelső. Ne merészelj bármilyen indokot
találni a távolmaradásra! Itt kell lenned, hogy átérezd az
izgalmamat, és hogy élvezhessem a csodálatodat. Nem veszem
át az orvosi diplomát, ha nem leszel ott, hogy lásd! Mondd meg
ezt Juliannek is, ha megpróbál megakadályozni abban, hogy
eljöjj!”

A baj csak az volt, hogy Juliannel aláírtunk egy televíziós

szerződést a Giselle-re. Eredetileg júniusra tűzték ki a
felvételt, de a produkció vezetői változtattak az
elképzelésükön, és bár még csak május volt, azt akarták, hogy
kezdjük el a próbát. Biztosak voltunk benne, hogy ez a
televíziós szereplés végre olyan sztárokká avat majd
bennünket, amilyenek mindig is lenni akartunk.
Úgy éreztem, a legmegfelelőbb időpontot választottam,
hogy közöljem Juliannel a hírt. Éppen visszatértünk a
bungalónkba, miután egész nap régi várkastélyokat
látogattunk végig. Megvacsoráztunk, kiültünk a teraszra, és
vörös bort iszogattunk, amit ő imádott, de nekem mindig fájt a
fejem tőle. Ezt a pillanatot vártam ki, hogy óvatosan
fölvessem, utazzunk vissza az Egyesült Államokba, mert
szeretnék ott lenni Chris diplomaosztásán.
– Bőven van rá időnk, hogy odamenjünk, és visszaérjünk a
Giselle próbáira.
– Ugyan már, Cathy! – intett le türelmetlenül. – Tudod jól,
milyen bonyolult lesz számodra a szerep. Az utazgatásban el
fogsz fáradni, pedig tökéletesen frissnek kell lenned.
Megpróbáltam vitatkozni vele. Arról beszéltem, hogy két
hét nagy idő, és különben is, egy televíziós felvétel nem tart
olyan sokáig.
– Kérlek, drágám, utazzunk el! Belebetegszem, ha nem
lehetek ott, amikor a bátyámat doktorrá avatják, te is a betege
lennél, ha nem lehetnél ott, amikor a testvéred eléri azt, amire
egész életében vágyott.
– Az ördögbe is! – válaszolta dühösen, es a szemöldökét
összevonva, villámló tekintettel nézett rám. – Betege vagyok
már annak, hogy állandóan azt hallom, Chris így, Chris úgy, ha
pedig nem az ő nevét suttogod a fülembe, akkor Paulról
beszélsz! Nem mégy, és kész!
Könyörögtem neki, hogy térjen észhez.
– Az egyetlen bátyám, és a diplomaátadás számomra
ugyanolyan fontos, mint neki. Hát nem érted, milyen sokat
jelent ez nemcsak neki, hanem nekem is? Azt hiszed, hogy
hozzád képest luxuskörülmények között nőttünk fel, de biztos
lehetsz benne, hogy nem volt könnyű életünk!
– Éppen a múltad az, amiről nem vagy hajlandó beszélni! –
vágott vissza. – Mintha azon a napon születtél volna, amikor
megismerted a drágalátos dr. Paulodat. A feleségem vagy,
Cathy, és mellettem a helyed. A te Paulodnak ott van Carrie, és
majd ők elmennek az ünnepélyre, úgyhogy a bátyádnak nem
kell nélkülöznie a hőn áhított tapsot, amikor átveszi azt az
átkozott orvosi diplomáját!
– Nem szabhatod meg, hogy mit tegyek, és mit ne! A
feleséged vagyok, nem a rabszolgád!
– Nem akarok erről többet beszélni! – felelte, és felállva
megragadta a karom. – Gyere, feküdjünk le! Fáradt vagyok. –
Nem válaszoltam, engedtem, hogy bevonszoljon a
hálószobába, ahol szó nélkül vetkőzni kezdtem. Julian
azonban odalépett hozzám, és a maga módján gyorsan
értésemre adta, hogy nem az alvásnak, hanem a szerelemnek,
vagy inkább a puszta szexnek akarja szentelni az éjszakát.
Lesöpörtem magamról a kezét, de visszatette a vállamra, és
hozzám hajolt, hogy megcsókolja a nyakam, a keze pedig a
mellemet markolta, még mielőtt ki tudtam volna kapcsolni a
melltartómat. Ismét eltaszítottam magamtól, és azt mondtam
neki, hogy nem, de ragaszkodott hozzá, hogy meztelenre
vetkőztessen. Könnyedén, mint az álarcot, dobta el a dühét, és
öltötte magára a hősszerelmes jelmezét.
– Elmegyek, Julian – mondtam neki. – Velem jöhetsz, vagy
találkozhatunk New Yorkban, miután visszaérkeztem a
diplomaosztó ünnepségről. Ha nem tetszik, maradj itt, és fújd
fel magad! Nekem mindegy, én akkor is megyek. Szeretném,
ha velem jönnél, és legalább most az egyszer osztoznál a
család örömében, mert egyébként képtelen vagy arra, hogy
bármiben is osztozzál!
Egyetlen szó nélkül hallgatott végig, és közben úgy
mosolygott, hogy beleborsózott a hátam. Milyen gonosz tudott
lenni néha a tekintete!
– Hát akkor most jól figyelj rám, drágalátos kis feleségem!
– mondta végül. – Amikor hozzám jöttél, az uraddá váltam, és
mellettem fogsz maradni, amíg ki nem rúglak. Egyelőre nem
akarom megtenni. Nem fogsz magamra hagyni
Spanyolországban, ahol egy szót sem értek abból, amit
körülöttem beszélnek. Lehet, hogy te magnóról is képes vagy
megtanulni egy idegen nyelvet, de én nem.
– Ne fenyegess, Julian! – válaszoltam hűvösen, bár közben
hátrébb léptem, és rettenetesen féltem. – Rajtam kívül senki
nem törődne veled, kivéve talán az anyádat, de mivel csöppet
sem törődsz vele, ki maradt neked, akire számíthatnál?
Könnyedén meglendítette a kezét, mindkét oldalról arcul
csapott, én pedig behunytam a szemem, és elhatároztam, hogy
bármit elviselek tőle, csak hogy elutazhassam Chrishez. Szó
nélkül tűrtem, hogy letépje rólam a maradék ruhát, és tegyen
velem, amit akar, bár közben olyan durván markolta a
fenekemet, hogy fájt. Ha akartam, függetleníteni tudtam
magamat a testemtől, kívülről figyelni, ami velem történik,
hiszen valójában ott sem voltam, és amit csinált, nem is igazán
számított, kivéve a fájdalmat, amit néha nehéz volt elviselni.
– Ne próbálj elszökni tőlem! – figyelmeztetett tompa,
elfúló hangon, mert aközben is egyfolytában csókolt,
ingerkedve velem, mint a jóllakott, az egérrel csak
kedvtelésből játszó macska. – Add a becsületszavad, hogy
maradsz, és nem veszel részt szeretett bátyuskád
diplomaosztásán! A férjed mellett leszel, akinek szüksége van
rád, aki imád, és képtelen nélküled élni.
Gúnyolódni akart, bár valóban szüksége volt rám, mint a
gyereknek az anyjára. Az is lettem, az anyja, mindenben,
kivéve a szexet. Nekem kellett kiválasztanom az öltönyeit, a
zoknijait és az ingeit, a jelmezeit, a gyakorlóruháit, bár arról
hallani sem akart, hogy a pénzünket is én kezeljem.
– Nem adom a becsületszavamat olyasmire, ami
becstelenség! – tiltakoztam. – Chris eljött megnézni, hogyan
táncolsz, és te sütkéreztél az elismerésében. Engedd, hogy ő is
élvezze a sikert! Keményen megdolgozott érte. – Elhúzódtam
tőle, és hátralépve egy fekete, csipkés hálóingért nyúltam,
amiről tudtam, hogy szereti látni rajtam. Utáltam a fekete
hálóinget és alsóneműt, szajhák és call-girlök jutottak róluk az
eszembe – és saját anyám, aki szintén imádta a fekete holmit.
– Kelj fel, ne térdepelj előttem, Julian! Nevetséges vagy. Nem
tehetsz semmit, ha úgy döntök, hogy elmegyek! Nem verhetsz
meg, mert a nyoma látszani fog rajtam. Különben is, annyira
hozzám szoktál, hogy más táncosnőt már fel sem tudsz emelni
kellő biztonsággal.
 – Azért acsarkodsz rám, mert még nem vagyunk a csúcson,
igaz?! – támadt rám dühösen. – Engem vádolsz, amiért
elmaradtak a várt sikereink. Madame Z. szabadságra küldött,
hogy összeszedjem, kipihenjem magam, és pihenten térjek
vissza, miután kellemesen kiszórakoztam magam a
feleségemmel. Cathy, én csak akkor érzem jól magam, ha
táncolhatok. Nem érdekelnek a könyvek és a múzeumok, mint
téged, és azt is jól tudhatnád már, hogyan tudlak bántani
anélkül, hogy a büszkeségedet leszámítva bárhol sebet ejtenék
rajtad.
Ostoba módon elmosolyodtam, pedig tudhattam volna,
hogy jobb, ha békén hagyom, amikor nem egészen
magabiztos.
– Mi a baj, Jule? – kérdeztem gúnyosan. – Nem tudod kiélni
a perverziód? Miért nem keresel magadnak egy iskolás lányt,
ha már velem nem tudsz eredményre jutni?
Lassan, a párducéra emlékeztető mozgással indult felém,
és láttam rajta, hogy kíméletlen lesz. Mégsem hunyászkodtam
meg előtte, mert tudtam, hogy ki fogom kapcsolni a
gondolataimat, azt pedig nem engedheti meg magának, hogy
megüssön. Egy lépésre lehetett tőlem, amikor megállt.
Szótlanul néztem, és közben tisztán hallottam az
éjjeliszekrényen álló óra ketyegését.
– Cathy, ha van egy csöpp eszed, azt teszed, amit mondok.
Durva volt akkor éjjel, gonosz és utálatos; kényszerített
mindarra, amit csak akkor tettem volna meg, ha szeretettel
kéri. Meg is ütött, a szemem alatt, nem is egyszer, kétszer.
– Azt fogom mondani mindenkinek, hogy beteg vagy. A
menstruáció annyira megvisel, hogy táncolni sem tudsz. Nem
fogsz elszökni tőlem, és nem is telefonálhatsz, mert eldugom
az útleveledet, és hozzákötözlek az ágyhoz. – Elvigyorodott, és
könnyedén, lekezelően meglegyintette az arcom. – Na,
gyönyörűségem, mi legyen a következő menet?

Julian mosolyogva, magabiztosan lépett a megterített

asztalhoz, lazán ledobta magát a székre, és hosszú, szép
formájú lábait kinyújtva könnyedén megkérdezte: – Mi van
reggelire? – Felém tárta a karját, jelezve, hogy csókot kér, és
rögtön engedelmeskedtem. Mosolyogtam, kisimítottam a
homlokába hullott rakoncátlan fürtöket, kávét töltöttem neki,
és azt mondtam: – Jó reggelt, drágám! A szokásosat kapod,
amit leginkább szeretsz: sonkát tojással. Én sajtos omlettet
eszem.
– Sajnálom, ami történt, Cathy – válaszolta halkan. – Miért
akarod mindig a legrosszabbat kihozni belőlem? Csak arra
kellenek néha azok a lányok, hogy téged kíméljelek.
– Ha ők nem bánják, engem nem érdekel… de ne próbálj
meg még egyszer arra kényszeríteni, amire az éjjel! Kiválóan
tudok gyűlölni, Julian! Ugyanolyan jó vagyok benne, mint te az
erőszakban. A bosszúvágy ébren tartásában pedig egyenesen
szakértőnek számítok!
Két tükörtojást és két szelet sült sonkát csúsztattam a
tányérjára. Pirítóst és vajat nem kapott. Csöndben ettünk. A
piros-fehér kockás terítővel letakart asztal másik oldalán,
velem szemben ült tisztán, szappantól és arcszesztől illatosan.
A maga sötét, egzotikus módján a legszebb férfi volt, akit
valaha is láttam.
– Cathy… ma még egyszer sem mondtad, hogy szeretsz.
 – Szeretlek, Julian!
Egy órával a reggeli után, az útlevelemet keresve, lázasan
forgattam fel a szobákat, Julian pedig az ágyon hevert, ahová a
konyhából vonszoltam, miután mélyen elaludt a kávéjába
kevert altatótól.
Távolról sem volt olyan ügyes valaminek az elrejtésében,
mint én a felkutatásában. Az ágy alatt, a kék szőnyeg alá dugva
hamar megtaláltam az útlevelemet, és gyorsan elkezdtem
bepakolni néhány holmit a bőröndömbe. Miután végeztem a
csomagolással, és fel is öltöztem, föléje hajoltam, és búcsúzóul
megcsókoltam. Mélyen, egyenletesen lélegzett, és néha
mosolygott is; úgy látszik, kellemeset álmodott. Feltámadó
kétségemet legyőzve, határozott léptekkel a garázs felé
indultam. Azt tettem, amit tennem kellett. Ha nem altattam
volna el, egész nap a nyomomban marad, zsebében az
útlevelemmel, hogy ne tudjak elutazni. Azért üzenetet
hagytam neki, hogy hová mentem.
Paul és Carrie Észak-Karolinában, a repülőtéren várt.
Három éve nem találkoztam Paullal, és úgy mentem le a
repülőgép lépcsőjén, hogy a tekintetem egy pillanatra se
tévessze el az övét. Az arcát felém fordította, mit sem törődve
a szemébe tűző nappal.
– Örülök, hogy eljöttél – mondta, amikor mellé értem –, de
sajnálom, hogy Julian nem tudott eljönni.
– Ő is nagyon sajnálja – feleltem a szemébe nézve.
Azok közé a férfiak közé tartozott, akik az idő múlásával
egyre vonzóbbakká válnak. A bajusza még mindig megvolt, és
ha mosolygott, az arcán elmélyültek a redők.
 – Ősz hajszálakat keresel? – kérdezte évődve, miután
hosszan, és talán túlságosan is gyönyörködve néztem. – Ha
találsz egyet, rögtőn figyelmeztess, és szólok a fodrászomnak,
hogy fesse be. Lelkileg nem készültem még fel arra, hogy
szürküljön a hajam. Egyébként tetszik a frizurád, még szebb
vagy vele. Nagyon lefogytál viszont. Jót tenne neked, ha egy
ideig Henny főztjét ennéd. Ő is itt van, és a motelben lévő kis
konyhában éppen javában gyártja a süteményt, amit a bátyád
annyira szeret. Azt adja ajándékba, cserébe azért, hogy lett
még egy doktor fia.
– Megkapta Chris a táviratomat? Tudja, hogy jövök?
– Ne nyugtalankodj, megkapta! Rettentő izgatott volt, mert
számított rá, hogy Julian nem lesz itt, és attól félt, hogy téged
sem enged el. Hogy őszinte legyek, Cathy, tartok tőle, hogy
Chris át sem venné a diplomáját, ha nem lennél itt.
Könnyezve, boldogságtól eltelve néztem Paul, Carrie és
Henny társaságában, hogyan megy végig Chris az egyetem
dísztermének széksorai között, veszi át a diplomáját, és lép fel
az előadói emelvényre, hogy a végzős hallgatók nevében
elmondja a búcsúbeszédet. Olyan gyönyörűen szólt, hogy nem
álltam meg sírás nélkül, de Paul, Henny és Carrie szemében is
könnyek csillogtak a meghatottságtól. A színpadi sikereim
öröme sem vehette fel a versenyt azzal a büszkeséggel, amit a
bátyám miatt éreztem. Juliannek is itt kellene lennie, hogy
osztozzon a családi örömben, ehelyett makacsul távol tartja
magát mindazoktól, akiket a legjobban szerettem.
Anyánkra gondoltam, akinek szintén ott lett volna a helye
közöttünk. Tudtam, hogy Londonban van, hiszen változatlanul
figyelemmel követtem, arra várva, hogy egyszer
összetalálkozunk. Mit tettem volna, ha hirtelen megtörténik?
Ijedten elmenekültem volna ismét, hagyva, hogy észre se
vegyen? Nem tudtam válaszolni magamnak, abban viszont
biztos voltam, hogy a fia orvosi diplomájáról értesülni fog –
szilárdan elhatároztam ugyanis, hogy majd teszek róla –, mint
ahogy állandóan értesült arról is, hogyan alakul az én
pályafutásom.
A hatalmas termet megtöltő, sok ezer hozzátartozót
figyeltem egy darabig, és amikor ismét a színpad felé néztem,
láttam, hogy Chris éppen fellép a pódiumra. Nem tudom,
hogyan sikerült fölfedeznie a tömegben, de a pillantásunk
találkozott, egymásba olvadt, és a közöttünk ülők feje fölött
néma párbeszédbe kezdtünk, osztozva a hatalmas örömben.
Megcsináltuk! Megcsináltuk mind a ketten! Elértük a célunkat,
amiről gyermekként álmodoztunk. Nem jelentett volna ez
annyit a számunkra, ha nincsenek az elveszett éveink – ha
Cory nem hal meg, ha anya nem csap be bennünket olyan
kegyetlenül, ha Carrie olyan nagyra nő, mint kellett volna, ha
anya nem teszi azt, amit tett. Lehet, hogy nem voltam még
igazi prímabalerina, de szilárdan hittem, hogy az leszek, Chris
pedig az elképzelhető legjobb orvos.

Az egyetem díszebédet adott a friss diplomások tiszteletére,

és Carrie boldogan, megállíthatatlanul fecsegett az
asztalunknál, miközben Chris és én csak néztük egymást
némán, keresve az alkalomhoz illő szavakat.
– Dr. Paul új irodaházban nyitott rendelőt, Cathy –
magyarázta megállíthatatlanul Carrie. – Most messze van
tőlem, amit utálok, de nem baj, úgyis én leszek a titkárnője!
Vadonatúj, tűzpiros írógépet fogok kapni! Dr. Paul úgy
gondolja, hogy a külön kérésre gyártott, pirosra festett írógép
túlságosan hivalkodó, de szerintem nem az. Senkinek nem lesz
jobb titkárnője, mint neki! Válaszolok majd a telefonjaira,
elkészítem az időbeosztását, kezelem a kartotékjait, könyvelek
neki, és mindennap együtt ebédelek vele! – Boldog, széles
mosolyt küldött Paul felé. Látszott rajta, hogy visszaszerezte
mellette régen elveszített magabiztosságát.
Chris egy idő után a homlokát ráncolva megkérdezte, hogy
Julian miért nem jött el.
– El akart jönni, Chris, bizisten el! – hazudtam neki. –
Annyira elfoglalt volt azonban, hogy semmiképp sem tudott
elszabadulni. Megkért, hogy a nevében is gratuláljak. Nagyon
szoros az időbeosztásunk, és én is csak két napig tudok
maradni. A jövő hónapban televíziós filmet készítenek velünk
a Giselle-ből.
Később egy elegáns szálloda éttermében folytattuk az
ünneplést, és ott adtuk át Chrisnek az ajándékainkat. Gyerekes
szokásunk volt, hogy bármilyen ajándékot kaptunk is,
alaposan megráztuk, mielőtt kibontottuk volna, de a nagy
doboz, amit Paul adott Chrisnek, túl nehéz volt, semhogy meg
lehessen rázni.
– Könyvek! – találta ki Chris azonnal, hogy mi is lehet a
súlyos csomagban. Hat vastag kötet alkotta a különböző
betegségek leírását tárgyaló sorozatot, ami egy vagyonba
kerülhetett. – Többet nem voltam képes elhozni –
magyarázkodott Paul. – A többi kötet otthon vár rád. – A szót
hallva felkaptam a fejem, és újból fájdalmasan éreztem, hogy
nála volt az egyetlen igazi otthonunk.
 Chris szándékosan utoljára hagyta az én ajándékomat,
számítva rá, hogy az lesz számára a legkedvesebb, és – mint
azt korábban is tettük – el akarta nyújtani az örömöt a minél
későbbi felbontással. Az én ajándékom is túl nagy és túl nehéz
volt ahhoz, hogy megrázza, de figyelmeztettem is rá, hogy
törékeny, amire csak nevetett, mert számított rá, hogy a régi
szokásunknak megfelelően újból megpróbálom becsapni.
– Nem, ezek is könyvek – mondta magabiztosan. – Más
nem lehet ilyen nehéz. – Kedvesen, izgatottan rám mosolygott,
amitől ismét olyan lett, mint fiatal fiú korában.
– Egyet találhatsz, Christopher, és segítek is – feleltem
neki. – A dobozban az a holmi van, amire azt mondtad, hogy a
legjobban szeretnéd, és amiről apa azt mondta, hogy neked
adja, mihelyt kézhez kapod az orvosi táskádat. – Miért
mondtam mindezt olyan lágy hangon, hogy Paul a homlokát
ráncolva nézett rám, Chrisnek pedig kipirult tőle az arca? Az
állandó emlékezés lesz a sorsunk, és örökre fogságban
tartanak bennünket az érzéseink? Chris óvatosan kibogozta a
dobozt övező szalagot, ügyelve rá, hogy el ne szakítsa a szép
csomagolópapírt. Amikor meglátta, mi van benne, könnyek
öntötték el a szemét. Remegő kézzel emelte ki a
csomagolásból a csillogó rézzáras, kulcsos, fogóval is ellátott,
mahagónifából készült dobozt. Remegő ajakkal nézett rám,
mintha képtelen lett volna elhinni, hogy annyi év után sem
felejtettem el, mi volt az, amire gyerekkorában annyira
vágyott.
– Ó, a mindenségit, Cathy – mondta érzelemtől túlcsorduló
hangon. – Nem is reméltem, hogy valaha nekem is lesz ilyen.
De ennyit költeni rá… egy vagyonba kerülhetett… igazán nem
lett volna szabad ezt tenned!
– De én akartam, Chris, és különben sem eredeti, csak
másolata a John Cuff-féle mikroszkópnak. Igaz, az eladó azt
mondta, hogy tökéletes másolat, minden gyűjtő
megirigyelhetné. Ráadásul működik is, nyugodtan
használhatod.
Hitetlenkedve csóválta a fejét, miközben végignézte a
rézből és elefántcsontból készült tartozékokat, a készlethez
tartozó lencséket, csipeszeket, és az Antik mikroszkópok,
1675-1840 című, bőrkötéses könyvet.
– Ha túl sok szabadidőd lenne, és unatkoznál, ezzel
nyugodtan tanulmányozhatod a bacilusokat és a vírusokat –
mondtam neki.
– Te is tudod, mit ajándékozz – válaszolta érdes hangon, és
a szeme sarkában megbúvó két könnycsepp lassan
végigcsordult az arcán. – Emlékeztél még arra a napra, amikor
apa azt mondta, hogy nekem adja az övét, ha megszerzem az
orvosi diplomát.
– Hogyan felejthettem volna el? Az erről szóló katalógus
volt az egyetlen, amit a ruháidon kívül magádhoz vettél,
amikor Foxworth Hallba mentünk. És képzeld, Paul, Chris
valahányszor elkapott egy legyet vagy pókot, mindig azon
sajnálkozott, hogy nincs egy John Cuff-féle mikroszkópja.
Egyszer még azt is mondta, hogy szeretne egérkirály lenni a
padláson, és kideríteni, mitől halnak meg olyan fiatalon az
egerek?
– Fiatalon halnak meg? – kérdezte komoly hangon Paul. –
Miből jöttetek rá, amikor magatok is olyan fiatalok voltatok?
Elkaptátok a legkisebbeket, és valahogy megjelöltétek őket?
Chrisszel csöndben, összenéztünk. Igen, mi egészen
különleges világban éltünk, míg kicsik voltunk és rabok.
Megfigyeltük az egereket, akik eljöttek megdézsmálni az
ételünket, különösen egyet, a Mickey nevűt.

Az ünnepség után vissza kellett mennem New Yorkba, hogy

szembenézzek Julian haragjával, de előbb szerettem volna kis
időt kettesben tölteni a bátyámmal. Paul moziba vitte Hennyt
és Carrie-t míg én Chrisszel az egyetem parkjában
sétálgattam.
– Látod azt az ablakot, ott az első emeleten, az ötödiket, az
épület szélétől? – kérdezte. – Az volt a szobánk Hankkel. A
csoportunkban nyolc fiú volt, és minden időnket együtt
töltöttük, még udvarolni is együtt mentünk.
– Ó! Sokat udvaroltál?
– Csak hétvégeken. Túl sok volt a tanulnivaló, hogy hét
közben szórakozhattunk volna. Nem volt könnyű elvégezni az
egyetemet, Cathy! Fizikát kellett tanulni, biológiát, anatómiát,
kémiát és sorolhatnám a végtelenségig.
– Nem arra válaszolsz, amit kérdeztem. Kinek udvaroltál?
Akadt közöttük különösen említésre méltó? – tértem vissza az
eredeti témához.
Megfogta a kezemet, közelebb húzott magához, és úgy
válaszolt.
– Kezdjem sorolni őket, név szerint, egyenként? Ha
megtenném, órákig tartana, amíg a végére érnék. Ha ki
akarnék választani közülük valakit, annak is csak a nevét
mondhatnám, de nem teszem. Mindegyiket kedveltem… de
egyiket sem annyira, hogy szeressem, ha arra vagy kíváncsi.
Igen, pontosan erre voltam kíváncsi.
– Biztos vagyok benne, hogy nem éltél önmegtartóztató
életet, még ha nem is lettél szerelmes…
– Ez nem tartozik rád – vágott közbe könnyed hangon.
– Szerintem pedig igen. Megnyugodnék, ha tudnám, hogy
szeretsz valakit
– Van egy lány, akit szeretek – mondta Chris. – Éjszaka, ha
álmodom, őt látom, amint táncol, a nevemet kiáltja,
megcsókolja az arcomat, sikoltozik, mert rémálma van, én
pedig fölkelek, hogy kiszedjem a kátrányt a hajából. Előfordul,
hogy arra ébredek, az egész testem sajog, akárcsak az övé, és
arról álmodom, hogy végigcsókolom a sebeket, amiket az
ostor ütött rajta… és álmodom az éjszakáról, amikor kettesben
kimentünk a meredek, hideg tetőre, néztük az eget, és azt
mondta, hogy az Úr néz bennünket, és elítél bennünket. Ő az a
lány, Cathy, akire állandóan gondolok, aki a cselekedeteimet
vezérli, szorongással tölt el, és megkeseríti minden órámat,
amit más lányokkal töltök, akik soha nem lesznek képesek
fölvenni vele a versenyt semmiben. Remélem, elégedett vagy!
Szinte álmodva feléje fordultam, a nyaka köré fontam a
karom, és az arcába néztem, abba a szép arcba, ami engem
kísértett állandóan.
– Ne szeress engem, Chris! – mondtam neki. – Felejts el!
Tedd azt, amit én, engedd be, aki legelőször kopogtat az
ajtódon!
Keserűen elmosolyodott, és eltolt magától.
 – Pontosan azt tettem, amit te – felelte. – Beengedtem, aki
először kopogtatott, és most képtelen vagyok elűzni
magamtól. De ez már az én bajom, nem a tied.
– Nem érdemlem meg, hogy ott legyek. Nem vagyok
angyal, sem szent… tudhatnád.
– Angyal, szent, ördögfattya, jó vagy gonosz, nekem
mindegy, mert a falhoz szögeztél, és ott is maradok, amíg meg
nem halok. Ha pedig te halsz meg először, nem kell sok idő,
hogy kövesselek.
Gyülekező felhők

Chris és Paul, nem is szólva Carrie-ről, rábeszélt, hogy menjek

haza Clairmontba, és töltsek velük néhány napot. Engedtem
nekik, és átadva magam a meghitt nyugalomnak, ismét érezve
a szeretett ház és kert báját, arra gondoltam, hogy így
élhetnék, ha Paulhoz mentem volna feleségül.
Nem lennének gondjaim, szeretet és béke venne körül.
Eszembe jutott, mit csinálhat éppen Julian, és felidéztem
magamban, milyen megalázóan viselkedett, felbontva Paul
vagy Chris leveleit, mintha vádló bizonyítékot keresett volna
bennük. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy
Spanyolországból visszatérve szándékosan hagyta elpusztulni
a lakásban a növényeimet, csak hogy megbüntessen.
Milyen különös vonás lehet bennem? – gondoltam,
miközben a teraszon álltam, és Paul csodálatos kertjében
gyönyörködtem. Nem voltam olyan szép, felejthetetlen,
pótolhatatlan egyetlen férfi számára sem, hogy ne tudjon
szabadulni tőlem. Amíg ott álltam, Chris mögém lépett, és
átkarolta a vállam. A fejemet hátrahajtva nekitámaszkodtam,
és felsóhajtottam, a holdat nézve. Ugyanaz a vén hold volt,
amelyik látta szégyenünket, és türelmesen ott maradt az égen,
hogy további szomorú események tanúja legyen. Nem
csináltam semmit, esküszöm, hogy nem, csak hagytam, hogy
körém fonja a karját. Kicsit talán fészkelődtem, hogy
kényelmesebben dőlhessek neki, de semmi többet, ő viszont
szorosan magához ölelt.
 – Cathy, Cathy – mondta fojtott hangon, és ajkát a
hajamhoz szorította. – Néha úgy érzem, hogy az életnek
semmi értelme nélküled. Lemondanék az orvosi diplomámról,
és akár egy csendes-óceáni szigetre is elköltöznék, ha velem
jönnél…
– És itt hagynánk Carrie-t?
– Őt is magunkkal vihetnénk. – Azt hittem, csak álmodozik,
ahogy gyerekkorunkban. – Vennék egy csónakot, és turistákat
szállítanék rajta, ha pedig megvágnák a lábukat egy kagylóval,
vagy egyéb sérülésük lenne, ellátnám a sebeiket. – Akkora
szenvedéllyel csókolt meg, amilyenre csak a visszautasítástól
felajzott férfi képes. Nem akartam viszonozni a csókját, de
mégis megtettem, amitől a lélegzete is elakadt és megpróbált a
szobájába vinni.
– Elég! – kiáltottam rá. – Kizárólag úgy szeretlek, mint a
testvéremet! Hagyj békén! Találj magadnak valaki mást!
Chris sebzett tekintettel hőkölt vissza tőlem.
– Miféle nő vagy te, Cathy? – kérdezte. – Viszonzod a
csókomat, válaszolsz a közeledésemre, aztán hirtelen hátat
fordítasz, és erkölcsről prédikálsz!
– Utálj érte, ha akarsz!
– Soha nem tudnálak utálni téged – mondta, keserű
mosollyal a szája szögletében. – Előfordul, hogy utálni akarlak,
amikor azt gondolom, hogy olyan vagy, mint anya, de soha,
egyetlen pillanatra sem szűnök meg szeretni! – A szobájába
ment, hevesen bevágva maga mögött az ajtót, én pedig ott
maradtam, és megkövülten bámultam utána.
Nem! Nem voltam olyan, mint anya! Csak azért tettem,
mert elbizonytalanodtam, és szerettem volna megtalálni
önmagam. Julian elvette az ítélőképességem, önmaga
árnyékává akart tenni. Az erőmet is el akarta venni, arra
kényszerített, hogy egyedül döntsek, és aztán szabadon
vádolhasson, ha valamelyik lépésem balul üt ki. Még mindig
ott tartottam, hogy be akartam bizonyítani, érek valamit, és
nem igazak a nagymama vádjai. Látod, nagymama, nem
vagyok rossz, sem gonosz. Ha az lennék, nem szeretne ennyire
mindenki. Még mindig az a határozatlan, elismerést sóvárgó,
padlástéri egérke voltam, aki állandóan bizonyítani akarta,
hogy méltó a napfényre, a szabad életre.

Pár nappal később, a hátsó teraszon is éppen ez járt a

fejemben, miközben Carrie magról nevelt árvácskákat ültetett
ki a kertbe, és melléjük petúniákat. Chris is kijött a házból, és a
kezembe nyomta a délutáni újságot.
– Van benne egy cikk, ami talán érdekelni fog – mondta,
mintegy mellékesen. – Először nem akartam megmutatni
neked, de aztán meggondoltam.
A Julian Marquet, Catherine Dahl balett páros, a mi helyi
hírességeink, minden jel szerint különváltak – olvastam a
cikkben. – Julian Marquet most először más táncosnővel fog
fellépni, nem a feleségével, és mindjárt a Giselle nagyszabású
televíziós változatában. Hírek szerint Miss. Dahl beteg, és
lehetséges, hogy a házaspár véglegesen szétválik.
Szó volt még a cikkben arról is, hogy a szerepemet Yolanda
Lange veszi át. Ez volt a mi nagy esélyünk a lehetőség arra,
hogy igazi sztárokká váljunk –, és Yolandát akarja a helyemre
állítani! A fene egye meg! Miért nem képes arra, hogy végre
felnőjön? Tönkretette az esélyeinket, hiszen a sérült hátával
nem tudja könnyedén emelgetni Yolandát.
Chris különös pillantást vetett rám, mielőtt megkérdezte
volna: – Mit akarsz csinálni?
– Semmit! – kiáltottam rá dühösen. Pár másodpercig néma
maradt, aztán erőt vett magán, és tovább érdeklődött: – Cathy,
ugye nem akarta, hogy eljöjj a diplomaosztásomra? Ezért
állította a helyedre Yolandát. Figyelmeztettelek, ne engedd,
hogy ő legyen a menedzsered! Madame Zolta sokkal
tisztességesebben bánt volna veled. Felpattantam, és idegesen
járkálni kezdtem a teraszon. A Madame Z.-veI kötött
szerződésünk két évvel korábban lejárt, és attól kezdve évi
tizenkét fellépésre köteleztük csak el magunkat nála. Azon túl
szabadok voltunk, és bármelyik társulattal táncolhattunk,
amelyik hívott bennünket.
Hát csak táncoljon Julian Yolandával! Csináljon magából
bolondot! Reméltem, hogy még el is fogja ejteni. Szórakozzon
csak, űzze a maga kisded szexuális játékait a tinédzseréivel…
mit érdekel engem? Berohantam a házba, fel a szobámba, és
az ágyra vetve magam, keservesen sírni kezdtem.
Mindez csak ráadás volt, mert előző nap titokban
felkerestem a nőgyógyászt, bár két menstruáció kimaradása,
figyelembe véve a rendszertelen havi ciklusomat, önmagában
még nem jelentett semmit. Lehetséges, hogy nem is vagyok
terhes, a szervezetem hamis riasztást adott… de ha mégis,
akkor reméltem, hogy el fogom viselni az abortuszt. Nem volt
helye még gyermeknek az életemben. Tudtam, hogy ő válna a
számomra a legfontosabbá, és újabb taggal szaporodna
azoknak a balerináknak a csapata, akiknek ígéretes karrierjét
a gyermek, a család szakította félbe.
Balettzene hangjai zsongtak bennem, amikor egy meleg
tavaszi napon, amikor minden olyan álmosnak, lustának tűnt,
leszámítva a szokásos fekete gyakorlóruhájukban a korlát
mellett izzadó, és a tanárnőjük szigorú utasításait hallgató
gyerekeket, beültem Chris kocsijába, és elmentem Madame
Marishához. A tágas gyakorlóterem végében, a fal mellett
ültem le, és figyeltem a táncoló fiúkat és lányokat. Félve
gondoltam rá, hogy a még szinte gyereknek számító lányok
milyen hamar felnőnek, és felváltják a jelen sztárjait. Ha ez
bekövetkezik, belőlem is Madame Marisha lesz, az évek pedig
sebesen szállnak, mígnem olyanná válok, mint Madame Zolta,
és csak megfakult; öreg fényképek fognak tanúskodni egykori
szépségemről.
– Catherine! – kiáltott fel örömmel Madame M., miután
észrevett, és gyors, kecses léptekkel hozzám sietett. – De
örülök, hogy ismét látlak! Ne hidd, hogy nem tudom, miért
vagy olyan szomorú! Óriási bolondságot követtél el, amikor
ott hagytad Juliant! Olyan, mint egy nagy gyerek; tudod, hogy
nem szabad egyedül hagyni, különben kárt okoz magának, és
kárt okoz neked is! Miért engedted, hogy a kezébe vegye a
menedzseléseteket? Miért hagyod, hogy elszórja minden
pénzeteket, mihelyt kézhez kapjátok? Őszintén mondom, a
helyedben én soha nem engedtem volna, hogy másnak adja a
szerepemet a Giselle-ben!
Jézusom, mennyit tudott beszélni, ha egyszer elkezdte!
 – Ne aggódjon miattam, Madame! – válaszoltam hűvösen. –
Ha a férjem nem akar többé partneréül, lesznek mások, akik
szívesen fogadnak.
Elkomorult, közelebb lépett, és szikár kezével megragadva
erősen megrázott, mintha azt akarta volna, hogy ébredjek fel.
Közelről nézve láttam, milyen borzalmasan megöregedett
Georges halála óta. Valaha koromfekete haja majdnem
teljesen ősz volt már. Rám vicsorgott, kivillantva gyanúsan
tökéletes, fehér fogsorát.
– Hagyni akarod, hogy a fiam bolondot csináljon magából?
– kérdezte dühösen. – Azt hittem, sokkal több elszántság és
akarat van benned! Menj vissza New Yorkba, és kergesd el
mellőle azt a Yolandát! A házasság szent, az esküvői
fogadalom örökre szól!
Az első kitörés után gyorsan megenyhült, és sokkal
szelídebben folytatta: – Gyere! – szólt rám, és bevezetett az
irodájába. – Mondd el szépen, mi ez az ostobaság közöttetek!
– Ez tényleg csak ránk tartozik!
Lovagló ülésben leült az egyik székre, és állát a karjára
támasztva, átható pillantással nézett rám.
– Bármi, ami a fiamat érinti, az rám is tartozik! – felelte
határozottan. – Maradj most kicsit csöndben, és hagyd, hogy
elmondjam, amit még nem tudsz a férjedről! – A hangja
ellágyult, amikor belekezdett a történetbe. – Idősebb voltam,
mint Georges, amikor összeházasodtunk, de elhalasztottam a
gyerekszülést akkorra, amikor már úgy éreztem, hogy a
karrierem javát letudtam, és be is jött a dolog, mert sikerült
teherbe esnem. Georges soha nem akart gyereket, mert úgy
érezte, csak nyűg lesz a számára, és így Julian egyből két rossz
ponttal indult az életnek.
– Igyekszem elhitetni magammal, hogy nem
kényszerítettük rá a táncot a fiunkra, de állandóan mellettünk
volt, és a balett óhatatlanul részévé vált az életének, a
legfontosabb részévé. – Mélyet sóhajtott, és végighúzta a
tenyerét összeráncolt homlokán. – Beismerem, szigorúak
voltunk hozzá. Minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy a
magunk felfogása szerint tökéletessé tegyük, de minél
elszántabban próbálkoztunk, annál határozottabban az
ellenkezőjét akarta. Azt akartuk, hogy tökéletes, tiszta legyen
a beszéde, és olyan érthetetlenül motyogott, mint a legutolsó
utcagyerek. Zsigeri beszéd, mondta rá mindig Georges. Tudod
– folytatta furcsa, szomorú arckifejezéssel –, csak a férjem
halála után jöttem rá, hogy soha nem szóltunk hozzá, csak ha
valamilyen utasítást akartunk adni neki, és főleg a
tánctechnikájára vonatkozólag. Nem ismertem fel, hogy
Georges valószínűleg féltékeny volt a saját fiára, amikor azt
látta, hogy jobb táncos nála, és nagyobb hírnevet fog elérni.
Nem volt könnyű megszokni, hogy már csak másokat
taníthatok táncolni, és Georges-nak sem, hogy csupán oktató.
Sok éjszakát töltöttünk álmatlanul, egymásba kapaszkodva, és
a tapsra, az egykori sikerekre gondolva… Csak akkor
enyhültünk meg, amikor végre meghallottuk a fiunknak szóló
tapsot.
Újabb szünetet tartott, és a fejét kissé oldalra hajtotta,
hogy lássa, valóban odafigyelek-e. Ó, igen, nagyon is
odafigyeltem rá! Pontosan arról beszélt, amit tudnom kellett.
 – Julian bántani akarta Georges-ot, és ez sikerült is neki,
mert Georges érezte, hogy a fia elhomályosítja az
eredményeit. Egy nap odáig jutott, hogy másodosztályú
táncosnak nevezte az apját. Georges egy hónapig nem szólt
hozzá, és attól kezdve még jobban megromlott a viszonyuk.
Egyre távolabb kerültek egymástól… egészen egy bizonyos
karácsonyig, amikor újabb csoda tűnt fel az életünkben. Te!
Julian csak azért utazott haza meglátogatni bennünket, mert
könyörögtem neki, hogy béküljön ki az apjával… és akkor
látott meg téged.
– Nekünk, oktatóknak kötelességünk továbbadni a
tudásunkat az utánunk következő nemzedékeknek, és én
mégis félve vettelek fel a csoportomba, mert megéreztem,
hogy fájdalmat fogsz okozni a fiamnak. Nem tudtam, miért,
bár az az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a
doktort szereted. Aztán mégis meggyőztem magam, mert
láttam benned a tánc iránti mérhetetlen odaadást, amivel csak
ritkán találkozik az ember. A magad módján legalább olyan
csodálatos voltál, mint Julian, és ketten olyan fantasztikus
párost alkottatok, hogy alig hittem a szememnek. A fiam is
megérezte a tánc közben közöttetek felszikrázó rendkívüli
szenvedélyt. Ráemelted azokat a nagy, csodálattól csillogó
szemeidet, és ő később elmesélte nekem, hogy azt hitte, te is
azok közé a kis szexmacskák közé tartozol, akik képtelenek
ellenállni a vonzerejének, és rögtön a karjába omlanak. Tudod,
mindig szoros volt közöttünk a viszony, és olyasmit is
elmondott nekem, amit más fiúk rendszerint titkolnak az
anyjuk elől.
 – Felbukkantál, csodáltad, és szeretted is, amikor
táncoltatok, de közömbösen viselkedtél, amikor nem. Minél
határozottabban próbáltad elküldeni magadtól, annál
elszántabban akart megszerezni magának. Azt hittem, ügyes
játékot űzöl, rafinált, felnőtt nő módjára cselekszel, pedig még
gyerek vagy! Most pedig képes voltál ott hagyni egy idegen
országban, amelynek nem beszéli a nyelvét, pedig már
ismerned kell a gyengeségeit, van belőlük éppen elég, és
tudnod kell, hogy nem viseli el az egyedüllétet!
Mint egy nagy, fekete kóbor macska pattant fel a székről,
és fenyegetően megállt fölöttem.
– Hol tartanál Julian nélkül, aki felgyújtja benned a lángot,
és a tehetségedet a sajátjával sokszorozza meg? New Yorkban
lehetnél nélküle, az egyik üstökösként felívelő pályafutású,
villámgyorsan ismertté váló társulatban? Nem! Itt lennél, és a
doktor gyerekeit nevelnéd. Csak a Jóisten tudja, miért mondtál
igent Juliannek, és hogyan tudod megtartóztatni magadat
attól, hogy szeresd. Mert tudom tőle, hogy nem szereted, soha
nem is szeretted! Elaltatod! Magára hagyod! Elszöksz tőle,
hogy ott lehess, amikor a bátyádat orvossá avatják, pedig
nagyon jól tudod, hogy a helyed a férjed oldalán van, az a
dolgod, hogy boldoggá tedd!
– Igen! Igen! – ismételgette magából kikelve. – Felhívott, és
mindent elmondott! Most úgy érzi, gyűlöl téged! Örökre el
akar szakadni tőled, és ha megteszi, elveszíti a szívét is, ami
életben tartja, mert már évekkel ezelőtt visszavonhatatlanul
neked adta!
Lassan, reszkető lábakkal felálltam, és végigsimítottam
lüktető homlokomon, megpróbálva visszatartani a szememből
ömleni akaró könnyeket. A magam számára is váratlanul,
villámcsapásként ért a felismerés, hogy szeretem Juliant!
Rájöttem, mennyire egyformák vagyunk – ő az apját gyűlölte,
aki nem volt hajlandó elfogadni fiaként, én pedig az anyámat,
aki rávett, hogy őrült dolgokat kövessek el, és utálkozással teli
leveleket és karácsonyi üdvözlőlapokat küldözgessek neki,
megkeseríteni akarván az életét. Julian állandóan versenyzett
az apjával, nem tudván, hogy már nyert, én pedig anyámmal –
de nekem még be kellett bizonyítanom, hogy valóban jobb
vagyok.
– Madame – kezdtem –, olyasmit fogok mondani, amit
Julian nem tud, és én sem tudtam, egészen a mai napig:
szeretem a fiát Talán mindig is szerettem, csak nem ismertem
fel, mit érzek iránta.
Rosszallóan megcsóválta a fejét, és mint a puskagolyók,
pattantak ki a száján a szavak.
– Ha szereted, akkor miért hagytad el? Válaszolj! Azért
mentél el tőle, mert rájöttél, hogy vonzódik a zsenge, fiatal
lányok iránt? Bolond! Minden férfi vágyik a fiatal lányokra, de
attól még kitart a felesége mellett! Vágd pofon, rúgj a
fenekébe, mondd neki, hogy hagyja békén azokat a pisiseket,
különben elválsz tőle! Mondd neki ezt, és olyan lesz, mint a
kezes bárány! De ha hozzá sem szólsz, és úgy viselkedsz,
mintha egyáltalán nem érdekemé, mit tesz, azzal csak azt
közlöd vele, hogy nem szereted, nincs rá szükséged!
– Nem vagyok az anyja, sem pap, sem isten – feleltem,
belefáradva az anyósomból sugárzó szenvedélybe, és hátrálva
az ajtó felé indultam. – Nem tudom, sikerül-e visszatartanom
Juliant a fiatal lányoktól, de vissza akarok menni, hogy
megpróbáljam. Ígérem, hogy ezentúl okosabb leszek.
Megértőbb leszek, éreztetni fogom vele, hogy szeretem, és
nem tudom elviselni a gondolatát sem annak, hogy másokkal
is szeretkezik.
Közelebb lépett hozzám, megölelt, és bátorítóan
simogatott.
– Szegény kislányom! Ha kemény voltam hozzád, a ti
érdeketekben tettem. Meg kell akadályoznod, hogy a fiam
tönkretegye magát! Ha megmented, a lelked üdvéért teszed,
mert hazudtam, amikor azt mondtam, hogy semmi sem lennél
Julian nélkül. Ő az, aki semmivé válik, ha te nem vagy mellette!
Régóta tudom, hogy kínzó halálvágy él benne. Mivel az
édesapja nem győzte meg az ellenkezőjéről, azt hiszi, nem
méltó az életre, és ebben én ugyanolyan hibás vagyok, mint
Georges. Julian évekig várta, hogy Georges méltónak tartsa
arra, hogy Önmagáért szeresse. Ugyanígy sóvárogta, hogy
Georges azt mondja, jobb táncos vagy nálam, és büszke
vagyok rád, mert az lettél. Georges azonban hallgatott. Te
viszont visszamégy hozzá, és megmondod neki, hogy Georges
szerette! Nekem többször bevallotta. Mondd meg neki, hogy
az apja büszke volt rá! Mondd meg neki, Catherine! Menj
vissza hozzá, és győzd meg arról, hogy szereted, és szükséged
van rá! Mondd el neki, mennyire sajnálod, hogy magára
hagytad! Menj, mielőtt valami szörnyűséget művelne magával!

Eljött hát az ideje, hogy ismét búcsút vegyek Carrie-től, Paultól

és Hennytől. Christől azonban nem tudtam elbúcsúzni, mert
megmakacsolta magát.
 – Nem! Veled megyek! Nem engedlek vissza egyedül ahhoz
az őrülthöz.
Carrie, mint mindig, ezúttal is sírt, Paul pedig a háttérbe
vonult, és csak a tekintetével jelezte, hogy mindig van hely
számomra a szívében.
Visszanéztem, miközben a gép a magasba emelkedett,
láttam, hogy ott áll, fogja Carrie kezét, aki hátracsapta a fejét,
és a másik karjával vadul integetett, míg végleg el nem
tűntünk a szeme elöl. Kényelmesen elhelyezkedtem, Chris
vállára hajtottam a fejem, és kértem, hogy ébresszen fel, ha
megérkeztünk New Yorkba.
– Remek útitárs vagy – mondta álmos hangon, és arcát a
fejem tetejére támasztva hamarosan elszunyókált.
– Chris – szóltam hozzá már félálomban. – Emlékszel arra
a könyvre, amiben Raymond és Lily állandóan azt a mágikus
helyet kereste, ahol bíborfű nő, amely beteljesíti minden
vágyukat? Hát nem csodálatos volna, ha most az ablakon
kinézve megpillantanánk?
– De igen – felelte, ugyanúgy motyogva, mint én. – Én is
állandóan azt keresem.
A gép délután háromkor érkezett meg a La Guardia
repülőtérre. Fülledt, párás idő volt. A nap hol elviselhetetlenül
tűzött, hol pedig elbújt a sötéten gyülekező viharfelhők
mögött.
– Ilyenkor Julian rendszerint bent van a színházban, és
próbál – figyelmeztettem Christ. – A próbák alatt készült
felvételekből szoktuk összeállítani a filmjeinket a hírveréshez.
Most bizonyára többet próbálnak; nem léptünk fel még ebben
a színházban, és ahhoz, hogy az előadás jól sikerüljön, az
embernek éreznie kell a színpadot.
Chris a két nehéz bőröndömmel bajlódott, míg én az ő
könnyű sporttáskáját vittem. Nevetgélve, vidáman
mosolyogva mentem mellettem, mert örültem, hogy velem
van, bár tudtam, hogy Julian rettenetesen dühös lesz, ha
meglátja.
– Húzódj a háttérbe… és ha minden rendben lesz, ne
engedd, hogy meglásson! – mondtam neki. – Hidd el, Chris,
hogy örülni fog nekem, ha találkozunk! Egy csöppet sem
veszélyes!
– Hát persze – felelte meggyőződés nélkül.
Amikor bementünk, a nézőtér sötét volt, a színpad viszont
fényesen ki volt világítva. A tévékamerák a helyükön álltak,
készen arra, hogy megörökítsék már a bemelegítést is. A
rendező, a producer, és még néhányan a nézőtér első sorában
foglaltak helyet.
A kinti fonóság után a hatalmas teremben kellemesen
hűvös levegő fogadott bennünket. Chris kinyitotta az egyik
bőröndömet, a vállamra terített egy pulóvert, és leültünk az
egyik oldalsó szektorban, a nézőtér közepe táján.
Automatikusan fölemeltem, és kinyújtva az előttem lévő ülés
támlájára raktam a lábam. Én ugyan még reszkettem, de a
balettkar tagjairól már szakadt a víz a jupiterlámpák
fényében. Vadul meresztettem a szememet, de Juliant sehol
sem láttam.
Elég volt azonban rágondolnom, máris megjelent, szédítő
jetékkel jőve elő az oldalkulisszák közül. Csodálatosan nézett
ki szorosan testhez simuló, hófehér harisnyanadrágjában, és
világítóan zöld lábmelegítőjében.
– Sssz! – hallottam magam mellől Chris elragadtatott
szisszenését – Néha egészen elfelejtem, milyen fantasztikus a
színpadon. Nem csoda, hogy minden kritikus szerint ő lesz az
évtized sztárja, ha megtanulja fegyelmezni magát. Bárcsak
mielőbb megtanulná… és te is, Cathy! – Elmosolyodtam, mert
igaza volt, nekem is szükségem lett volna arra, hogy
fegyelmezni tudjam magam.
– Igen – feleltem –, természetesen én is.
Alig fejezte be Julian a szólóját, Yolanda Lange bukkant fel
piruettezve, tűzpiros gyakorlómezben. Szebb volt, mint
valaha! Fantasztikusan szépen táncolt, pedig magas volt.
Pontosabban szépen táncolt mindaddig, amíg mellé nem
lépett Julian, mert akkor egy csapásra minden elromlott.
Yolanda derekáért nyúlt, hogy felkapja, de a fenekét markolta
meg, és gyorsan fogást kellett váltania, amitől viszont a lány
megcsúszott, és csak nagy üggyel-bajjal tudták elkerülni az
esést. Egy balett-táncos, aki engedi, hogy partnernője a
deszkákra zuhanjon, hamarosan partner nélkül találja magát.
Újrakezdték a rosszul kivitelezett mozdulatsort, a nekifutást,
ugrást, emelést, ellazítást, de másodszorra is ugyanolyan
rosszul sikerült, azt az érzést keltve a külső szemlélőben, hogy
Yolanda esetlen, Julian pedig csöppet sem ért ahhoz, amire
vállalkozott.
Még én is, aki pedig a nézőtér közepe táján ültem, tisztán
hallottam, amint Yolanda ráripakodik Julianre: – A fene egyen
meg! Hülyét csinálsz belőlem! Ha elejtesz, teszek róla, hogy
mindenki megtudja, és soha többé ne léphess színpadra!
 – Szünet! – kiáltotta el magát a rendező, és a helyéről
felpattanva, türelmetlenül nézett végig a többieken.
A balettkar tagjai izgatottan összegyűltek, és egymás
között beszélgetve dühösen méregették a színpad közepén
álló párt, amelyik csak az idejüket vesztegette.
Felháborodásukból ítélve jó ideje mehetett már ez így, minden
próbálkozás ellenére sikertelenül.
– Marquet! – kiáltotta el magát harsányan a rendezd,
akiről köztudott volt, hogy nincs türelme azokhoz, akiknek a
felvétel előtt kettő vagy annál is több próbára van szükségük.
– Mi az ördög van magával, miért nem tud időzíteni? Azt
hittem, tökéletesen ismeri ezt a darabot. Egyetlen dologra sem
emlékszem, amit az utóbbi három napban megfelelően csinált
volna.
– Én?! – kérdezett vissza felháborodottan Julian. – Nem én
vagyok a hibás… ő ugrik túl korán!
– Rendben – felelte gúnyosan a rendező –, mindig az ő
hibája, sohasem a magáé. – Megpróbált uralkodni magán, mert
tudta, hogy Julian kivonul a színpadról, ha bírálja. – Mikor
gyógyul meg a felesége, hogy felléphessen?
– Hé, várjon csak! – kiáltott fel dühösen Yolanda. – Los
Angelesből repültem ide, és most úgy beszél, mintha le akarna
cserélni! Abból nem eszik! Szerződést kötöttek velem, és
beperelem magukat!
– Miss. Lange – válaszolta, kedvességet erőltetve magára, a
rendező. – Maga csak tartalék, de ha már az, próbáljuk meg
még egyszer, hátha most sikerülni fog. Marquet! Működjenek
az ösztönei! Lange! Felkészülni! Imádkozzanak, hogy ezúttal
megfelelően csinálják, és be lehessen mutatni a közönségnek,
amelyik sokkal jobbat érdemel!
Elmosolyodtam, hogy Yolandát csak tartaléknak kérték fel,
mert korábban azt hittem, végleg kikerültem a produkcióból.
Perverz módon élveztem, hogy Julian bohócot csinált
magából és Yolandából is. Mégis, amikor a táncosok a
színpadon felhördültek, felhördültem én is, átérezve a
fáradtságukat, és akaratom ellenére is sajnálva Juliant, aki
mindent megtett, hogy megtartsa Yolandát Éreztem, hogy a
rendező hamarosan szünetet rendel el, és úgy döntöttem,
akkor fogok a színre lépni.
Az első sorban ülő Madame Zolta váratlanul kinyújtotta
hosszú zsiráfnyakát, felém nézett, és apró, sötét gombszemeit
élesen rám szögezte.
– Hé, Catherine! – szólt hátra lelkes hangon, és intett, hogy
üljek oda mellé.
– Bocsáss meg, Chris! – suttogtam. – Oda kell mennem,
hogy megmentsem Juliant, mielőtt mindkettőnknek a
karrierjét tönkreteszi. Ne félj, nem lesz semmi bajom. Nem
csinálhat velem semmit ennyi tanú előtt.
Leültem Madame Zolta mellé, ő pedig odasúgta: – Szóval
mégsem vagy beteg! Hála Istennek az ilyen apró
szívességekért. A férjed éppen most teszi tönkre a jó híremet a
sajátjával és a tiéddel együtt. Jobban tettem volna, ha nem
engedem, hogy állandóan csak veled táncoljon, mert képtelen
mással harmonikusan szerepelni.
– Madame – kérdeztem –, ki intézte el, hogy Yolanda
ugorjon be helyettem?
 – A férjed, szívecském – suttogta gúnyosan. – Hagytad,
hogy a kezébe vegye az irányítást, és ezzel hatalmas
ostobaságot követtél el. Lehetetlen alak! Fékezhetetlen,
ördögi, meggyőzhetetlen! Meg fog őrülni, ha nem vagy
mellette… vagy minket őrjít meg. Szaladj, öltözz át, és ments
meg legalább a legrosszabbtól!
Másodpercek alatt gyakorlómezbe öltöztem, szoros
kontyba tekerve feltűztem a hajam, és fölvettem a
balettcipőmet. Az öltözőben lévő korlátnál gyorsan
bemelegítettem, pliékkel és rond de jambe-ókkal pumpálva
vért az izmaimba. Nem sokáig kellett csinálnom, hiszen nem
múlt el nap anélkül, hogy ne gyakoroltam volna, ne tartottam
volna készenlétben magam a fellépésre.
A sötét oldalkulisszák között egy pillanatra meginogtam.
Igyekeztem felkészülni a legrosszabbra, de mégsem tudtam,
mit fog csinálni Julian, ha meglát. Miközben ott álltam, és ezen
gondolkodtam, valaki durván félrelökött.
– Nincs itt semmi keresnivalód! – sziszegte Yolanda. – Tűnj
el innen, és vissza se gyere! Volt esélyed, de eljátszottad!
Julian most már az enyém. Hallod? Az enyém! Az ágyadban
aludtam, használtam a festékeidet és hordtam az ékszereidet.
Átvettem a helyedet!
Megpróbáltam nem figyelni rá, és semmit el nem hinni
abból, amit mond. Amikor elérkezett Giselle színre lépésének
a pillanata, Yolanda megpróbált visszatartani, de olyan erővel
löktem meg, hogy hátraesett. Még láttam, hogy az arca elsápad
a fájdalomtól, de nem törődtem vele, hanem spiccelve,
tökéletesen egyenletes gyöngysort rajzolva kisiklottam a
színpadra… Minden lépésemet külön-külön le lehetett volna
mérni, és kiderült volna, hogy tökéletesen egyformák. A
félénk, fiatal falusi lány voltam már, aki őszintén, teljes
odaadással beleszeret a hercegbe. A színpadon állóknak a
lélegzete is elállt egy pillanatra, amikor megláttak, és Julian
tekintetében is – igaz, csak egy pillanatra – mintha
megkönnyebbülést láttam volna.
– Hello – súgta oda halkan, hidegen, amikor megálltam
előtte, és rebbenő szempillákkal, félénken néztem rá, hogy
még inkább megnyerjem magamnak, és fölszítsam benne a
szerelem tüzét. – Miért jöttél vissza? Kirúgott talán a
doktorod? Elege lett belőled?
– Durva, utálatos alak vagy, Julian, mert Yolandát
választottad helyettem. Tudod, hogy utálom!
Háttal a nézők felé válaszolt, beszéd közben sem esett ki a
ritmusból.
– Igen, tudom, hogy utálod. Azért is választottam éppen őt.
– Szép száját utálatosan legörbítette. – Jól figyelj rám, és
jegyezd meg, amit mondok! Senki nem teheti meg, különösen
a feleségem nem, hogy ott hagy, azután visszajön, mintha mi
sem történt volna. Nincs szükségem rád, drágaságom,
mehetsz, ahová akarsz, és szórakozhatsz akármelyik férfival!
Tűnj el az életemből!
– Ezt nem mondod komolyan – feleltem, miközben
mindketten tökéletesen csináltuk a koreográfiában előírt
mozdulatokat, és senkinek sem jutott eszébe szünetet
elrendelni. Hogyan is történhetett volna meg, amikor a
legfigyelmesebb tekintet sem fedezett volna fel semmilyen
hibát a táncunkban.
 – Nem szeretsz – jelentette ki keserűen. – Soha nem
szerettél, bármit csináltam vagy mondtam is. Most már nem
érdekel! A legjobbat adtam magamból, amit csak adhattam, de
neked az nem volt elég, úgyhogy most, drága Catherine-em,
ezt kapod tőlem! – Ezekkel a szavakkal megtörte az előírt
ritmust, nagy lendületet véve magasra szökkent, és
szándékosan, teljes erővel ráugrott a lábamra. Minden erejét,
egész súlyát beleadta az ugrásba, hogy eltörje a lábujjaimat!
Felsikoltottam a fájdalomtól, Julian pedig hátralépett, és
ököllel állon ütött.
– Lássuk, szerelmem, ki fogja velem eltáncolni Giselle-t! –
mondta. – Hogy nem te, az biztos!
– Szünet! – kiáltotta a rendező, túl későn, hogy meg tudjon
menteni.
Julian megragadta a vállamat, és mint a rongybabát, vadul
megrázott. Rémülten néztem rá, felkészülve a legrosszabbra
is, de hirtelen elengedett, és pörögve eltávolodott tőlem, ott
hagyva a színpad közepén az összetört lábammal, ami úgy fájt,
hogy ordítani tudtam volna. Ehelyett azonban csöndben a
deszkákra hanyatlottam, és ijedten bámultam gyorsan dagadó
lábfejemet.
Az elsötétített nézőtérről Chris rohant a színpadra, hogy
megpróbáljon segítségemre lenni.
– Átkozott legyen, amiért ezt csinálta! – kiáltotta. Mellém
térdelve óvatosan lehúzta rólam a cipőt, és vizsgálgatni kezdte
a lábam. Megpróbálta megmozgatni az ujjaimat, de már a
puszta érintésétől is felsikoltottam, olyan erős volt a fájdalom.
Könnyedén felkapott, és magához szorított. – Meg fogsz
gyógyulni, Cathy! – mondta. – Gondoskodom róla, hogy a
lábujjaid rendbe jöjjenek. Félek, hogy eltört belőlük néhány.
Ortopéd szakorvosra lesz szükséged.
– Vigyék Catherine-t ortopédushoz! – adta ki az utasítást
Madame Zolta, aki szintén ott termett, és látta véraláfutásos,
egyre püffedtebbé váló lábam. Alaposan megnézte magának
Christ is, akit addig csak néhány alkalommal, és akkor is csak
futólag látott. – Maga Catherine bátyja, aki ezt az egész
felfordulást okozta? – kérdezte tőle. – Gyorsan vigye orvoshoz,
van biztosítása! Abból az őrült férjéből pedig végképp elegem
van! Kirúgom, hogy a lába sem éri a földet!
A tizenharmadik táncos

A röntgenfelvételekből kiderült, hogy a bal lábam három, a

jobb lábam egy ujja törött el. Hála istennek, mindkét
hüvelykujjam épen maradt, különben soha többé nem
táncolhattam volna. Egy órával a történtek után Chris kivitt az
orvosi rendelőből, ahol a bal lábamat térdig gipszbe tették, a
jobb lábam kisujját viszont csak leragasztották, hogy ne
mozoghasson, amíg meg nem gyógyul. A begipszelt lábam
mindegyik törött ujja külön kis mélyedésben nyugodott,
úgyhogy egyiket sem tudtam mozgatni, és mivel a gipsz felül
nyitott volt, elgyönyörködhettem gyönyörű, lila színükben. El
voltam keseredve, és az orvos utolsó szavai csöppet sem
derítettek föl: – Hogy tud-e még táncolni vagy sem, majd
kiderül. Attól függ. – Hogy mitől, azt nem mondta.
Christől kérdeztem hát meg, mire is számíthatok.
– Hát persze hogy fogsz tudni táncolni – felelte
magabiztosan. – Az orvosok néha szándékosan borúlátóak,
hogy ha a beteg meggyógyul, még jobban csodálja őket, és
végtelenül hálás legyen. – Egyik kezével igyekezett
biztonságosan megtartani, miközben a másikkal kinyitotta a
lakást, azután ölbe kapott, és bevitt, a lábával rúgva be maga
mögött az ajtót. Óvatosan lerakott az egyik heverőre, és
megpróbálta olyan kényelmesen elrendezni a helyet,
amennyire csak lehetett. Eközben összeszorítottam a fogamat,
hogy kevésbé érezzem a fájdalmat
 Chris párnákkal mindkét lábamat alaposan feltámasztotta,
hogy kevésbé lüktessenek. Vastag párnát tett a hátam mögé és
a fejem alá is, és közben nem szólt… egyetlen szót sem.
Zavarni kezdett a némasága, ezért kinyitottam a szemem,
és fölém hajló arcába néztem. Megpróbált közömbösnek
látszani, de nem sikerült neki. Látszott a tekintetén a
megdöbbenés, valahányszor elfordult tőlem, és más irányba
nézett. Félve attól, hogy valami szörnyűség történt, óvatosan
körbehordoztam a tekintetemet, és a látványtól egy pillanatra
a szívverésem is elállt
A lakásunk romokban hevert, képek, amiket Juliannal a
legnagyobb gondossággal válogattunk össze, letépve a
helyükről, sérülten a szoba közepén feküdtek. Az a két
akvarell is, amit Chris nekem festett, színpadi kosztümben
örökítve meg engem. Oda volt hányva közéjük az összes drága,
a turnéink során vásárolt, lakásdíszként használt csecsebecse.
Áldozatul estek a lámpák is, amiknek az ernyőit csíkokra
szaggatták, drótkeretüket pedig formátlanná gyűrték. A
gobelin hímzésű párnahuzatok, amiket a hosszú repülőutak
alatt készítettem, szintén cafatokban voltak. A
szobanövényeimet kiborították a cserepeikből, és a földet is
lerázták a gyökerükről, hogy elpusztuljanak. A két
rekeszzománcos kristályvázának, amiket Paultól kaptunk
nászajándékba, csak a cserepeit találtam. Minden, ami a
lakásban szép volt, értékes, aminek örültünk, és életünk
végéig meg akartunk tartani, hogy a gyerekeinkre hagyjuk,
jóvátehetetlenül elpusztult.
– Vandálok! – jajdult fel Chris. – Egyszerűen vandálok. –
Nyugalmat erőltetett magára, és homlokon csókolt, látva a
szemembe toluló könnyeket. – Maradj a helyeden! –
figyelmeztetett, és míg én párnáim közé süppedve szipogtam,
elment megnézni a többi három szobát. Ó, hogy gyűlölhetett
Julian, ha képes volt erre! Chris hamarosan visszatért, és
láttam a tekintetén, hogy a lakás többi részében hasonló a
helyzet.
– Cathy – mondta óvatosan, leülve mellém a kerevetre, és
óvatosan megfogva a kezem. – Nem tudom, mit gondoljak.
Minden ruhádat és cipődet tönkretették, az ékszereidet
szétszórták a hálószobában, a láncokat eltépték, a gyűrűket
formátlanná taposták, a karkötőket összegyűrték, hogy soha
többé ne lehessen fölvenni. Mintha valaki szándékosan
kiválogatta és tönkretette volna a holmijaidat, mert Julianét
épségben hagyta. – Értetlenül néztem rá, és miközben azon
voltam, hogy minden erőmmel visszaparancsoljam az
enyémet, az ő szemében fényesen csillogott a könny. Lassan
felém nyújtotta a kezét, és szétnyitotta a markát, hogy
megmutassa, ami a Paultól kapott, valamikor oly gyönyörű
jegygyűrűből maradt. A platinakarika lapos oválissá vált, a
foglalat szétnyílt, és elengedte a tökéletesen csiszolt
kétkarátos briliánst.
Az orvosnál nyugtató injekciót kaptam, hogy ne érezzem a
lábujjaimat hasogató fájdalmat, és attól erősen eltompultam,
úgy éreztem, mintha nem is önmagam lettem volna. Legbelül,
a lelkem mélyén valaki torkaszakadtából ordított, körülöttem
süvített a szél, és amikor becsuktam a szemem, tisztán láttam
a napot eltakaró, kékes párába vesző, távoli hegycsúcsokat –
mint annak idején odafent, a padláson.
 – Julian – mondtam gyönge hangon. – Biztosan ő csinálta.
Hazajött, hogy a holmijaimon tombolja ki az indulatait. Nézd
még, mi maradt épen – csupa olyan dolog, amit ő választott.
– A fene egye meg! – szitkozódott Chris. – Hányszor
töltötte már ki rajtad a dühét? Hányszor ütött meg? Én
egyszer láttam, hogy véraláfutásos lett a szemed, de biztos
vagyok, hogy többször is megtette.
– Kérlek, ne! – tiltakoztam erőtlenül. – Ha meg is ütött,
utána mindig elsírta magát, és rettenetesen bánta, amit tett. –
„Igen, drágám, borzalmasan sajnálom, ami történt… Nem
tudom, mi kényszerít, hogy így viselkedjem, amikor annyira
imádlak!”
– Cathy, jól vagy? – kérdezte óvatosan Chris, és zsebre
tette a megnyomorított platinagyűrűt. – Úgy nézel ki, mint aki
el fog elájulni. Megyek, megigazítom az ágyadat, hogy
lefekhess. Hamar el fogsz aludni, elfelejted ezt a szörnyűséget,
ha pedig felébredsz, elviszlek innen. Ne sirasd a ruháidat és a
többi holmit, amit tőle kaptál, mert többet és szebbet veszek
neked! Ami pedig Paul gyűrűjét illeti, megkeresem az elgurult
briliánst.
Hiába kereste, nem találta, és mivel elaludtam közben, az
ölében vitt a hálószobába, hogy lefektessen a frissen húzott
ágyba. Amikor újból kinyitottam a szememet, már a takaró
alatt feküdtem, Chris pedig az ágy végében ült, és engem
figyelt. Az ablakra pillantva láttam, hogy odakint erősen
sötétedik. Julian bármelyik pillanatban hazaérhetett, ott
találhatta Christ, és abból csak még nagyobb botrány
származhatott.
 – Chris… levetkőztettél, hogy rám add a hálóinget? –
kérdeztem tompa aggyal, meglátva magamon a kedvenc
világoskék hálóingemet.
– Igen. Úgy gondoltam, kényelmesebben fogod érezni
magadat benne, mint a nadrágkosztümben. Orvos vagyok, ha
elfelejtetted volna. Megszoktam már a pucér test látványát, és
azt, hogy igazán oda se figyeljek rá.
Alkonyodott, egyre sötétebb lett a szoba, bíborszínű és
sötétbarna körülöttem az árnyék. Christ is csak homályosan
láttam, mint annak idején, a sötét padláson, amikor
megsűrűsödött körülöttünk a sötétség, és ijesztő rémalakok
pillantottak rám, bármerre néztem is. A jelenléte
megnyugtatóbban hatott rám, mint bárkié. Ha valami bajom
támadt, mindig a közelemben volt, és mindig pontosan tudta,
mit mondjon, mit kell tennie.
– Emlékszel, amikor anya megkapta a nagymama levelét,
amiben megírta, hogy hozzá költözhetünk? – kérdeztem. – Azt
hittük, nagyszerű dolgok várnak ránk, később pedig, hogy
minden, aminek örülhetünk, már a múlté. Az örömeink, ha
voltak, mindig a múlthoz vagy a jövőhöz kapcsolódtak, de
soha nem a jelenhez.
– Igen – felelte halkan. – Emlékszem. Azt hittük, hogy
gazdagok leszünk, mint Midasz király, hogy amihez
hozzáérünk, arannyá fog változni. Elhatároztuk, hogy lesz elég
önuralmunk, és meg tudjuk őrizni hús-vér embernek azokat,
akiket szeretünk. Fiatalok voltunk, ostobák, és rettenetesen
bíztunk mindenkiben.
– Ostobák? Nem hiszem, hogy ostobák lettünk volna,
inkább csak normálisak. Te elérted a célodat, orvos lett
belőled, de én még mindig nem vagyok igazi prímabalerina –
mondtam keserűen.
– Ne becsüld le magad, Cathy! – figyelmeztetett. –
Prímabalerina leszel, sőt, már régen az lehetnél, ha Julian
uralkodni tudna az indulatain. Azért rekedtél meg egy kis
társulatnál, mert nem voltál képes szakítani vele.
Felsóhajtottam, és azt kívántam, hogy bárcsak ne mondta
volna ezt. Igaza volt, mert Julian indulatkitörései több híres
társulattal kötendő szerződésünket meghiúsították már.
– El kell menned, Chris – mondtam neki. – Nem szeretném,
ha itt találna. Nem akarja, hogy a közelemben légy, én pedig
képtelen vagyok szakítani vele. A maga módján szeret, és
szüksége van rám. Nélkülem tízszer olyan erőszakos lenne, és
végső soron szeretem. Ha megütött néha, csak azért tette,
mert azt akarta, hogy erre rájöjjek. Most már tudom.
– Tudod?! – kiáltotta. – Nem tudsz semmit. A sajnálat
megfosztott a józan eszedtől! Nézz magadra, és láss
normálisan, Cathy! Csak egy őrült tehette ezt veled, és eszem
ágában sincs, hogy egyetlen pillanatra is magadra hagyjalak
vele. Mit tudnál tenni, ha úgy döntene, hogy megbüntet, mert
ott hagytad Spanyolországban? Lábra tudnál állni, hogy elfuss
előle? Szó sincs róla! Nem hagylak itt, amikor részegen vagy
bekábítószerezve is hazajöhet…
– Nem szed kábítószert! – tiltakoztam, védve azt, ami jó
volt Julianben, és igyekezve elfelejteni mindazt, ami rossz.
– Teljes erővel a lábadra ugrott, úgyhogy ne akard elhitetni
velem, hogy normális! Amíg öltöztél, hallottam, amint valaki
épp arról beszélt, hogy amióta Yolandával van, Julian egészen
kicserélődött. Mindenki gyanítja, hogy kábítószert is szed,
ezért hoztam szóba az előbb a dolgot… – Chris egy pillanatra
elhallgatott, és csak azután folytatta –…és különben is, tudom,
hogy Yolanda bármit hajlandó bevenni, ami a keze ügyébe
kerül.
Álmos voltam, fájdalom kínozott, aggódtam Julianért,
akinek már haza kellett volna érnie, és tudtam, hogy
hamarosan végleg el kell döntenem, mi legyen a sorsa a
hasamban növekedő magzatnak.
– Maradj hát, ha akarsz, Chris – mondtam beletörődően. –
Ígérd meg azonban, hogy ha hazajön, a háttérben maradsz, és
hagyod, hogy én beszéljek vele!
Beleegyezően bólintott, én pedig ismét álomba zuhantam,
mintha minden megszűnt volna körülöttem. Anélkül, hogy
átgondoltam volna, mit teszek, megpróbáltam oldalra
fordulni, de a lábam lecsúszott a párnáról, és olyan erős
fájdalom hasított belé, hogy felkiáltottam.
– Ne mozogj, Cathy! – hallottam a figyelmeztetést,
miközben Chris újból alápolcolta a lábam. – Engedd, hogy
melléd feküdjek, és magamhoz öleljelek, amíg haza nem jön!
Ígérem, hogy nem alszom el, és mihelyt belép az ajtón,
felpattanok, és eltűnök. – Hogy lelket öntsön belém, vidáman
rám mosolygott, úgyhogy beleegyezőn bólintottam.
Kényelmesen befészkeltem magam a karjába, és biztonságban
érezve magamat, ismét alváshoz készülődtem.
Mintha álmomban történt volna, éreztem, hogy a szája az
arcomhoz, a hajamhoz, a szememhez, és végül a számhoz ér.
– Szeretlek. Istenem, mennyire szeretlek! – hallottam Chris
hangját, és egy pillanatig azt gondoltam, Julian jött vissza
elmondani, mennyire sajnálja, hogy fájdalmat okozott nekem,
és megalázott… így csinálta ugyanis mindig; ha bántott,
később bocsánatot kért, szenvedélyes önmarcangolással
rávéve, hogy továbbra is szeressem. Óvatosan oldalra
fordultam hát, viszonoztam a csókját, és a nyaka köré fontam
a karom, beletúrva ujjaimmal erős szálú, sötét hajába. Akkor
jöttem csak rá, hogy tévedtem! A haj, amit ujjaim érintettek,
nem merev volt, nem erős szálú, hanem selymes és vékony,
akárcsak az enyém.
– Chris! – kiáltottam fel. – Elég! – Ő azonban nem tudott
uralkodni magán, forró csókokkal árasztotta el az arcomat, a
nyakamat, a hálóingből kibontott mellemet.
– Ne akard, hogy abbahagyjam! – kérte, miközben remegő
kézzel simogatott. – Egész életemben másban sem volt
részem, csak csalódásban. Megpróbáltam másokat szeretni, de
nem sikerült… csak téged szeretlek… téged, akit nem
kaphatok meg. Cathy… hagyd el Juliant! Gyere velem!
Elmegyünk egy távoli helyre, ahol senki nem ismer
bennünket, és ahol úgy élhetünk, mint férj és feleség. Gyereket
is örökbe fogadhatunk. Te is tudod, hogy jó szülők lennénk…
tudod, hogy szeretjük egymást, és mindig szeretni is fogjuk.
Semmi nem változtathat ezen! Elfuthatsz tőlem, tucatszor is
férjhez mehetsz, de ha rám nézel, látom a tekinteteden, hogy
engem akarsz, ahogy én is csak téged!
Egészen elragadta a szenvedély, és már oda sem figyelt
gyönge szavaimra.
– Ölelni szeretnélek, Cathy, újból érezni, hogy az enyém
vagy! Már tudom, hogyan nyújtsam neked az örömöt, amit
korábban nem voltam képes… kérlek, ha valaha is szerettél,
hagyd el Juliant, mielőtt mindkettőnket tönkretesz!
 Megráztam a fejem, és igyekeztem figyelni arra, amit
mondott, és amit tett. Szőke feje rám hajolt, haja a mellemhez
ért, és nem látta a fejmozdulatomat, bár a hangomat még
hallotta.
– Christopher, gyerekem lesz Juliantől – mondtam. – Amíg
Clairmontban voltam, elmentem a nőgyógyászhoz… azért is
maradtam otthon hosszabb ideig, mint eredetileg terveztem.
Juliannek és nekem gyerekünk lesz.
Mintha teljes erőből arcul csaptam volna, úgy hőkölt
vissza, félbehagyva tiltott helyeket érintő, és a vágyat bennem
is felszító csókjait. Az ágy szélén ült, elkínzottan a tenyerébe
támasztva a homlokát. Amikor megszólalt, a hangja fájdalmas,
reszkető volt.
– Mindig le tudsz győzni, Cathy! – mondta. – Előbb Paul,
aztán Julian… most pedig a baba. – Kiegyenesedett, és az
arcomba nézett – Gyere velem, és hagyd, hogy én legyek az
apja a kicsinek! Julian nem alkalmas rá! Ha már nem engeded,
hogy hozzád érjek, legalább hadd legyek a közeledben, hogy
mindennap láthassalak, és halljam a hangod! Néha azt
szeretném, ha minden úgy volna, mint régen… és csak mi
ketten lennénk, és az ikrek.
A mindkettőnk által jól ismert csönd telepedett közénk,
bezárva bennünket titkos világunkba, ahol a bűn lakott, tiltott
gondolatok örvénylettek az agyunkban, és fizetnünk kellett,
fizetnünk, hacsak… De nem. Nem lehetett semmiféle „hacsak”.
– Julian mellett fogom megszülni a gyereket, Chris –
mondtam olyan határozottsággal, ami engem is meglepett. –
Akarom Julian gyerekét, mert szeretem őt, Chris, bár sokszor,
sokféleképpen bántottam. Bántottam, mert téged és Pault
láttalak magam előtt, és azt sem értékeltem benne, amit pedig
kellett és lehetett volna. Jobb felesége kellett volna legyek, és
akkor nem futott volna azokhoz a lányokhoz. Mindig szeretni
foglak, de ez a szeretet sehová sem vezet, és ezért inkább
legyőzöm magamban. Neked is le kell győznöd! Mondj búcsút
a tegnapnak, és Catherine Dollnak, aki nem létezik többé!
– Megbocsátod neki, hogy eltörte az ujjaidat? – kérdezte
döbbenten.
– Könyörögve kért, mondjam neki, hogy szeretem, de én
soha nem teljesítettem a kérését. Hazugságból szőtt ernyőt
tartottam magam fölé, hogy megőrizhessem baljós
kétségeimet, és a táncát leszámítva nem voltam hajlandó
észrevenni benne semmit, ami jó és nemes. Nem ismertem fel,
hogy a szeretet, amit irántam érzett azután is, hogy
visszautasítottam, önmagában jó és nemes. Engedj hát el,
Chris, mert ha soha többé nem fogok táncolni, akkor is
megszülöm a gyerekét… ő pedig híres lesz, akár nélkülem is.
A lakásajtót indulatosan bevágva magamra hagyott, én
pedig gyorsan elaludtam, és Bart Winslow-ról álmodtam,
anyám második férjéről. Foxworth Hall nagy báltermében
keringőztem vele, az emeleten pedig, a balkon rácsának
közelében két gyerek lapult az áttört mintázatú, nagy íróasztal
alatt. A sarokban a hatalmas karácsonyfa mintha az égig ért
volna, és sok százan táncoltak körülöttünk, de minden vendég
mintha áttetsző celofánból lett volna, nem húsból és vérből,
mint Bart és én. Bart váratlanul megtorpant, felragadott,
végigszáguldott velem az emeletre vezető, széles lépcsőn, és
lerakott a csodálatos, fényűző hattyúágyra. Gyönyörű,
sötétzöld bársonyból és tüllből készült ruhám semmivé
foszlott forró érintésétől, és már éreztem is magamban
keményen meredező, diadalmas férfiasságát, heves lökéseitől
egész testemben összerázkódtam, sikoltozni kezdtem, és
minden sikoltásom pontosan olyannak tűnt, mint a közeli
telefoncsörgés.
Felriadtam, és nem értettem, hogy az éjszaka közepén
megszólaló telefonnak miért olyan ijesztő a hangja. Fölvettem
a kagylót, és álmos hangon beleszóltam: – Tessék!
– Mrs. Julian Marquet?
A kérdéstől éberebbé válva megdörzsöltem a szemem.
– Igen, az vagyok.
Az ismeretlen női hang egy kórházat nevezett meg, ami a
város túlsó végén volt.
– Mrs. Marquet, ide tudna fáradni, amilyen gyorsan csak
lehet? Ha igen, kérjen meg valakit, hogy hozza be kocsin! A
férjének gépkocsi-balesete volt, és még mindig a műtőben van.
Hozza magával a biztosítási papírjait, a személyi okmányait, és
minden korábbi orvosi leletét, ha van… Mrs. Marquet… Ott
van még?
Nem. Nem voltam ott. A pennsylvaniai Gladstone-ban
voltam, tizenkét évesen. Két rendőr közeledett a
kocsifelhajtón parkoló fehér rendőrségi autó felől… és
hamarosan ott is voltak a háznál, hogy a születésnapi
ünnepséget félbeszakítva közöljék: apa meghalt. Gépkocsi-
baleset áldozata lett a greenfieldi autópályán.
– Chris! Chris! – kiáltottam, elrémülve a gondolattól, hogy
esetleg nincs ott.
– Itt vagyok! Máris jövök! Tudtam, hogy szükségem lesz
rád!
A pirkadat előtti, lehangoló órán érkeztünk meg Chrisszel a
kórházhoz. Az egyik steril várószobában ültünk le, nem tudva,
hogy túl fogja-e élni Julian a súlyos balesetet, és az azt követő
műtétet. Csak nagyon sokára, dél körül hozták ki a műtő
melletti pihenőből.
Töréseket elszenvedőknek készített, speciális ágyra
fektették, egy szörnyű szerkezetre, amely kinyújtva tartotta a
csípőjétől az ujja hegyéig vastagon begipszelt jobb lábát. A bal
karja is gipszben volt, és furcsa szögben lógott a teste mellett.
Sápadt arcán sebek és véraláfutások éktelenkedtek,
rendszerint telt, sötétpiros ajka élettelenül sápadt volt,
akárcsak a bőre. Bármilyen szörnyű volt is, összes sérülése
semmiségnek tűnt fejének látványához képest. Elég volt
megpillantanom, hogy egész testemben remegni kezdjek! A
koponyáját leborotválták, a csontot átfúrták, és erős
fémpálcákból álló szerkezetet erősítettek rá, hogy fölemelje,
és a megfelelő helyzetben rögzítse. A nyakát szövettel burkolt
magas, merev bőrgallér vette körül. Eltört a nyaka! Ráadásul a
lába, az alkarja, súlyos belső sérüléseiről, amelyek miatt
három órát kellett töltenie a műtőasztalon, már nem is
beszélve.
– Életben marad? – kérdeztem zokogva.
– Még nem jutott túl a közvetlen veszélyen, Mrs. Marquet –
válaszoltak nyugodtan. – Ha van más közeli hozzátartozója,
azt tanácsoljuk, értesítse őket.
Chris hívta fel Madame Marishát, mert féltem tőle, hogy
Julian bármelyik pillanatban meghalhat, és én elmulasztom az
egyetlen lehetőséget, hogy megmondjam neki, szeretem. Úgy
éreztem, ha ezt elszalasztom, egész hátralévő életemben
kísérteni fog, és soha nem leszek képes megszabadulni a
lelkifurdalástól.
Múltak a napok, Julian hol magához tért, hol újból
önkívületi állapotba esett. Megtört, alig látó szemekkel nézett
rám. Beszélt, de a beszéde olyan mély, artikulálatlan volt, hogy
nem értettem, amit mondott. Megbocsátottam már neki
minden apró bűnét és a nagyokat is, ahogy az ember mindig
kész megbocsátani, ha érzi, hogy a közelében ott settenkedik a
halál. Kértem egy szobát az övé mellett, hogy ha már nagyon
fáradt vagyok, le tudjak feküdni, de egyetlen éjszakát sem
voltam képes nyugodtan végigaludni. Ott akartam lenni,
valahányszor magához tért, hogy láthasson, megismerhessen,
és könyöröghessek neki, hogy harcoljon, küzdjön az életéért,
elmondjam neki mindazt, amit korábban nem tudtam
elmondani.
– Julian – suttogtam, a sok könyörgéstől teljesen kiszáradt
szájjal –, kérlek, ne halj meg!
Táncos és zenész barátaink mind eljöttek a kórházba, hogy
megpróbáljanak vigaszt nyújtani, már amennyire tőlük tellett.
Julian szobája megtelt a művészetéért rajongók százaitól
kapott virágokkal. Madame Marisha is megérkezett Dél-
Karolinából, és fekete ruhájában bejött a kórházba. A bánat, a
megrendülés legcsekélyebb jele nélkül nézett az ágyon
mozdulatlanul fekvő, egy szem fiára.
– Jobb, ha most meghal – mondta kongó hangon –, mintha
magához tér, és rájön, hogy egész életére nyomorék lett.
– Hogy mondhat ilyet?! – kiáltottam rá elkeseredetten,
készen arra, hogy akár meg is üssem. – Élni fog, és nem lesz
nyomorék! A hátgerince nem sérült meg. Ismét járni fog és
táncolni is!
Sajnálkozva, hitetlenkedő pillantással nézett rám, és végre
az ő szemét is elöntötték a könnyek. Ő, aki olyan büszke volt
arra, hogy soha nem sül, soha nem mutatta ki a bánatát,
keservesen zokogni kezdett a karomban.
– Mondd még egyszer, hogy újból táncolni fog! – esedezett.
– Ne hazudj! Muszáj neki újból táncolnia!
Öt borzalmas nap telt el addig, amíg végre Julian magához
tért annyira, hogy felismert. A fejét nem tudta mozgatni,
csupán a tekintetét fordította felém.
– Hello! – köszönt halk, erőtlen hangon.
– Hello, hétalvó! – feleltem. – Azt hittem, soha nem akarsz
már felébredni.
– Nincs nekem olyan szerencsém, Cathy, szerelmem –
felelte gúnyos félmosollyal a szája szögletében. A tekintete
dróthoz erősített, ferdén a magasba meredő lábára siklott. –
Inkább meghalnék, mint hogy így kelljen élnem.
Felálltam, az ágyhoz léptem, és óvatosan, nehogy fájdalmat
okozzak neki, mellé feküdtem, és beletúrtam sűrű hajába –
abba, ami még megmaradt belőle. A másik kezemmel
meztelen mellkasát simogattam.
– Nem bénultál meg, Jule! – mondtam neki. – A gerincvelőd
nem szakadt el, meg sem sérült, csak sokkos állapotban van,
ami el fog múlni.
Épen maradt karját a vállam köré fonhatta volna, hogy
magához szorítson, de nem mozdította, továbbra is maga
mellett tartotta.
 – Hazudsz – felelte keserűen. – A derekamtól lefelé semmit
sem érzek. Takarodj innen! Nem szeretsz! Mindig megvárod,
amíg teljesen kiborulok, aztán előállsz a kedves, megnyugtató
szavaiddal! Nincs szükségem a sajnálatodra… tűnj el az
életemből, és ne is lássalak többé!
Fölkeltem mellőle, és a táskámért nyúltam.
– A fene egyen meg, amiért összetörted a lakásunkat! –
támadtam rá, miután összeszedtem magam annyira, hogy
ismét beszélni tudjak. – Széthasogattad a ruháimat! – szidtam
dühösen, és a legszívesebben megütöttem volna feldagadt,
sebesült arcát. – A fene egyen meg, amiért azt a sok szép
holmit tönkretetted! Tudtad pedig, hogy milyen nehezen
válogattuk össze azokat a lámpákat, meg a különböző
kiegészítőket, amik egész vagyonba kerültek. Azokat akartuk
örökségként a gyerekeinkre hagyni, de elintézted, hogy ne
maradjon semmi, amit rájuk hagyhatnánk.
Elégedetten vigyorgott.
– Igen, senkinek nem maradt semmi – mondta, és nagyot
ásított, mintegy elbocsátva, de én maradtam. – Nincsenek
gyerekeink, hála istennek! Soha nem is lesznek. Nyugodtan
elválhatsz. Keress magadnak valaki mást, és tedd tönkre
annak is az életét!
– Julian – szóltam hozzá nagyon szomorúan. – Tényleg
olyan szörnyű volt velem az élet?
Csak pislogott, és nem akart válaszolni, de én újból és újból
föltettem neki a kérdést, míg végül kénytelen volt felelni.
– Nem teljesen szörnyű… akadt néhány kellemes
pillanatunk is.
– Csak néhány?
 – Hát… talán több is. De azért nem kell mellettem
maradnod, hogy egy nyomorékot ápolj! Hagyj magamra, amíg
még lehet! Tudod, hogy rossz vagyok. Sokszor meg is
csaltalak.
– Ha még egyszer megteszed, kivágom a szíved!
– Menj el, Cathy! Fáradt vagyok. – A hangja álmosnak tűnt
a sok fájdalomcsillapítótól. – Az olyanoknak, mint mi, nem
való a gyerek.
– Az olyanoknak, mint mi?
– Igen.
– Miben különbözünk mi másoktól?
Álmos hangon, kissé gúnyosan, de ugyanakkor keserűen is
felnevetett.
– Nem vagyunk valóságos személyek. Nem tartozunk a
hús-vér emberek közé.
– Mik vagyunk akkor?
– Táncoló bábuk, semmi több. Táncoló bolondok, akik
félnek attól, hogy igazi emberek legyenek, és a valóságban
éljenek. Ezért is ragaszkodunk annyira a magunk kis
álomvilágához. Te ezt nem tudtad?
– Nem. Nem tudtam. Mindig azt hittem, hogy igazi, élő
emberek vagyunk.
– Nem én tettem tönkre a dolgaidat, hanem Yolanda. Igaz,
én is ott voltam, és csak néztem.
A rosszullét környékezett, féltem, hogy igaza volt. Valóban
csak táncoló báb lettem volna, aki képtelen megtalálni a helyét
a való világban? Ugyanúgy alkalmatlan lettem volna rá, hogy
megbirkózzak az élet kihívásával, mint anya?
 – Julian… a legőszintébben mondom, hogy szeretlek. Eddig
azt hittem, hogy mást szeretek, mert elképzelhetetlennek
tartottam, hogy az egyik szerelmet felválthatja a másik.
Amikor kislány voltam, azt hittem, a szerelem csak egyszer
támad fel az emberben, és akit először megszeret, az lesz
számára az igazi. Azt hittem, hogy aki egyszer szeretett, az
képtelen másikat is megszeretni. Tévedtem.
– Menj innen, és hagyj engem békén! Nem hallgatom meg,
amit mondani akarsz! Már nem érdekel!
Könnyek csordultak végig az arcomon, és hullottak le rá.
Becsukta a szemét, jelezve, hogy sem látni, sem hallani nem
akar tovább. Fölé hajoltam, és megcsókoltam szorosan
összezárt, kérlelhetetlen, néma ajkát.
– Elég! – kiáltott rám hirtelen. – Hányingert kapok tőled!
– Szeretlek, Julian – zokogtam –, és nagyon sajnálom, ami
történt. Későn jöttem rá, későn mondom ezt neked, de kérlek,
ne engedd, hogy végleg késő legyen! A gyerekedet hordozom a
hasamban, a tizennegyediket a táncosok hosszú sorában… és
miatta érdemes lesz élned, még akkor is, ha engem nem
szeretsz többé. Kérlek, ne hunyd be a szemed, és ne tegyél
úgy, mintha nem hallanád, amit mondok, mert apa leszel, akár
akarod, akár nem!
Rám emelte sötét, csillogó szemét, és láttam, hogy azért
csillog, mert tele van könnyel. Hogy az önsajnálat vagy a
csalódás könnyeivel-e, azt nem tudtam megállapítani, de
amikor megszólalt, a korábbinál sokkal szelídebb volt a
hangja, sőt mintha szeretet csendült volna belőle: – Azt
ajánlom, vetesd el, Cathy! A tizennégy sem szerencsésebb
szám, mint a tizenhárom!
A szomszédos szobában töltöttem az éjszakát, Chris karjában,
aki szeretettel magához ölelt, hogy megnyugtasson.
Korán reggel ébredtem fel. A balesetkor Yolanda kirepült a
kocsiból, halálra zúzta magát, és azon a napon temették.
Óvatosan kibontakoztam Chris karjából, és eligazítottam a
fejét, hogy kényelmesen feküdjön, mielőtt halkan kimentem
volna a szobából, hogy benézzek Julianhez. Éjszaka is volt
mellette egy ápolónő, de nagyon elfáradhatott, mert a széken
ülve aludt. Megálltam az ajtóban, és onnan figyeltem a zöld
törülközővel letakart, zöldes színű lámpa halvány fényében
Juliant. Mélyen aludt, a testét borító takaró alól infúziós
vezeték bukkant elő. Magam sem tudom, miért, a tekintetem a
feje fölött lógó, sárgás folyadékkal teli üvegre siklott, amiben
mintha nem is sűrű tápoldat, hanem víz lett volna, a szintje oly
gyorsan apadt. Visszafutottam a másik szobába, és felráztam
Christ.
– Chris – kiáltottam rá izgatottan –, az infúziónak nem
csöpögnie kellene? Gyorsan fogy az üvegből, nekem úgy tűnik,
túlságosan is gyorsan.
Alig mondtam el, Chris már össze is szedte magát, és futva
indult Julian szobájába. Belépve rögtön felgyújtotta a villanyt,
és hevesen megrázta az ápolónőt, hogy felébressze.
– Hogy aludhatott el! – kiáltott rá dühösen. – Azért küldték
ide, hogy egyfolytában vigyázzon rá! – Miközben ezt mondta,
lerántotta Julianről a takarót, és előtűnt Julian karja, a
vénájába szúrt, ragtapasszal leragasztott infúziós tűvel,
aminek a végén rövid csőcsonk meredezett. A vezeték el volt
vágva. – Jézusom! – kiáltott fel Chris. – Légbuborék érhette el a
szívét!
 Mozdulatlanul álltam, és Julian ollót tartó, ernyedten lógó
jobb kezét figyeltem megkövülten.
– Elvágta a vezetéket – suttogtam –, maga vágta el, és most
halott. Halott!
– Honnan szerezhette az ollót? – kérdezte Chris dühösen a
reszkető ápolónőtől.
Gézvágásra használt, lekerekített hegyű, kórházi olló volt.
– A zsebemből eshetett ki – felelte elhaló hangon a lány. –
Esküszöm, nem emlékszem rá, mikor veszítettem el, az is
lehet, hogy kivette a zsebemből, amikor fölé hajoltam, hogy
megigazítsam rajta a takarót…
– Ne vádolja magát! – mondtam neki tompán, magamba
roskadva. – Ha nem így, akkor másképp végzett volna
magával. Gondolnom kellett volna rá, és figyelmeztetni magát.
Nem létezett számára más élet, mint a tánc,
Juliant az apja mellé temettük. A sírkőre, megszerezve
Madame Marisha beleegyezését, a következőt vésettem: Julian
Marquet Rosencoff, Catherine szeretett férje, a tizenharmadik
az orosz férfi balett-táncosok hosszú sorában. Talán
hivalkodóra sikerült a felirat, és elárulta, hogy az életében
nem voltam képes eléggé szeretni, de muszáj volt azt tennem,
amit ő akart volna, vagy amiről úgy éreztem, hogy akarná.
Chrisszel, Paullal és Carrie-vel Georges sírjánál is
megálltunk, és fejet hajtva tisztelegtem Julian apjának az
emléke előtt. Úgy éreztem, megérdemli ezt. Márványból
faragott szentekkel, mosolygó, nyugodt arcú angyalokkal teli
temetők – ó, hogy gyűlöltem őket! Lekezelően néztek ránk, az
élőkre, akik csak romlandó húsból gyúrattunk, és
szenvedtünk, miközben ők évszázadokig, romlatlanul
állhattak ott, és mosolyoghattak megértően, látva a
bánatunkat. Ott tartottam, ahonnan elindultam.

– Catherine – szólt hozzám Paul, miután mindannyian

visszaszólítunk a nagy, fekete limuzinba –, a szobád ugyanúgy
vár, ahogy elhagytad. Gyere haza, maradj Carrie-vel és velem,
amíg a gyereked megszületik! Chris is itthon lesz, a clairmonti
kórházban tölti a gyakorló orvosi idejét.
A lehajtható pótülésen ülő Chrisre néztem, tudva, hogy
ígéretesebb jövőt biztosító, nevesebb kórházba is mehetett
volna a jelentéktelennek számító clairmonti helyett.
– Duke olyan messze van, Cathy – mondta, igyekezve
elkerülni a tekintetemet. – Elegem lett a sok utazgatásból,
amíg egyetemre jártam… úgyhogy ha nem bánod, a közelben
maradok, hogy gyorsan itt teremhessek, ha az unokaöcsém
vagy az unokahúgom megszületik.
A hír hallatára Madame Marisha akkorát ugrott, hogy
majdnem beleverte a fejét a kocsi tetejébe.
– Julian gyerekét hordod? – kérdezte lelkendezve. – Miért
nem mondtad eddig? Ez csodálatos! – Boldogan
elmosolyodott, úgy vetve le magáról a szomorúságot, mint
megunt, kopott ruhadarabot. – Julian nem halt meg, tovább
fog élni a fiában, aki pontosan olyan lesz, mint ő!
– Lehet, hogy kislány lesz, Madame – figyelmeztette
szelíden Paul, és a kezemért nyúlt. – Tudom, nagyon szeretne
fiút, olyat, amilyen a fia volt, én viszont kislányra vágyom,
olyanra, mint Cathy és Carrie… bár az ellen se lesz kifogásom,
ha fiú lesz.
 – Még hogy kifogása lenne! – kiáltott fel Madame. – Isten
az ő végtelen bölcsességével és kegyelmével pontosan olyan
fiút fog küldeni Catherine-nek, mint Julian volt! Balett-táncos
lesz belőle, olyan híres, amilyenné az én Georges-om fia
válhatott volna!

Az éjfél egyedül talált a hátsó teraszon, Paul kedvenc

hintaszékében üldögélve. A jövőre vonatkozó gondolatok
örvénylettek bennem, és a múlt zavaros, lehangoló emlékei. A
terasz padlódeszkái halkan sírtak alattam; öregek voltak már,
sok, az enyémhez hasonló bánatot láthattak már. A hold
fényesen sütött, az égbolt teli volt szikrázó csillagokkal, a
sötétbe borult kertben szentjánosbogarak villogtak.
Mögöttem halkan kinyílt és becsukódott az ajtó. Hátra se
kellett néznem, tudtam, ki az. Ritkán hagyott cserben a
megérzésem, legtöbbször a sötétben is képes voltam
felismerni másokat. Leült a mellettem lévő hintaszékre, és
ugyanarra az ütemre kezdte mozgatni, mint én az enyémet.
– Cathy – mondta halkan –, rossz látni, hogy csak ülsz
némán, végtelen szomorúsággal az arcodon. Ne hidd, hogy
minden jónak vége az életedben! Még mindig nagyon fiatal
vagy, nagyon szép, és ha megszülted a gyerekedet, gyorsan
vissza fogod szerezni a korábbi formádat, és táncolni fogsz,
amíg úgy érzed, hogy ideje otthagyni a színpadot, és a
tanítással foglalkozni.
Nem fordultam feléje, változatlanul magam elé néztem.
Újból táncolni? Hogyan táncolhattam volna, ha nem volt
Julian? Nem maradt számomra más, csak a baba, akiről
tudtam, hogy az életem középpontjává fog válni. Tanítani
akartam, hogy eljusson oda, ahová Julian és én akartunk.
Olyan akartam lenni, mint anya volt, amikor még apa élt. Az
fájt a legjobban, hogy a kedves, szeretetteli lényből érzéketlen
szörnyeteggé vált. Soha, soha nem akartam úgy bánni a
gyerekemmel, ahogyan ő bánt velünk.
– Jó éjszakát, Paul! – köszöntem el, és felálltam, hogy a
szobámba menjek. – Ne maradj fent sokáig! Korán kell kelned,
és már a vacsoránál is fáradtnak tűntél.
– Catherine…
– Most ne! Majd máskor. Időre van szükségem. Lassan
mentem fel a hátsó lépcsőn, a méhemben fejlődő magzatra
gondoltam, és arra, hogy sok tejet kell innom, rengeteg
vitamint fogyasztanom, és nem szabad semmi rosszra,
keserűséget okozóra gondolnom. Elhatároztam, hogy
mindennap balettzenét fogok hallgatni, amit a kicsi is hallani
fog, és mielőtt megszületne, feltámad benne a tánc iránti
rajongás. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, milyen
gyönyörű, habos tüllruhákat veszek majd neki, ha kislányom
lesz, és még szélesebbé vált az arcomon a mosoly, amikor arra
gondoltam, hogy kisfiam lesz, ugyanolyan dús, göndör, fekete
hajjal, amilyen az apjának volt. Julian Janus Marquet lesz a
neve. Janus, aki a múltba és a jövőbe egyaránt néz.
A lefelé induló Chrisszel találkoztam, és elmentem
mellette. Megérintett, én pedig beleborzongtam az érintésébe,
mert pontosan tudtam, mit akar. Egyetlen szót sem kellett
mondania, hiszen pontosan ismertem minden szavát, minden
gondolatát.
Megpróbáltam kizárólag a bennem fejlődő csöpp kis életre
gondolni, de a gondolataim kijátszották az éberségemet, és
időnként visszakanyarodtak anyámhoz, keserű gyűlöletet és
bosszúvágyat ébresztve bennem. Hiszen valamilyen módon
Julian halálát is ő okozta. Ha nem zárt volna abba a gyűlöletes
szobába, ha nem ébresztette volna fel bennem a menekülési
vágyat, akkor nem szerettem volna bele Chrisbe vagy Paulba,
és úgy ismerhettem volna meg Juliant. Akkor úgy
szerethettem volna, ahogy igényelte, szűzen, romlatlanul,
tiszta szívvel mehettem volna hozzá feleségül.
Közjáték három szereplőre

Ahogy a gyerek fejlődött bennem, úgy találtam egyre inkább

önmagámra. A balett korábban hosszú időre megfosztott az
egyéniségemtől, bezárva a tánc és a siker iránti vágy nehezen
áttörhető burkába. A csillogó álomvilág utáni sóvárgás
azonban egyre hátrébb szorult, és kezdtem igazán szilárdan,
két lábbal állni a földön. Nem mintha nem hiányzott volna a
színpad, a nézők feldübörgő tapsa. Hogyne hiányzott volna.
Akadtak is emiatt keserű pillanataim, de megvolt rá a
módszerem, hogy gyorsan túltegyem magamat rajtuk.
Anyámra gondoltam, és arra, mit tett velünk. Egy halállal több
száradt már a lelkén.

„Kedves Mrs. Winslow!

Még mindig menekül előlem? Nem jött még rá, hogy nem
tud elég gyorsan, és elég messzire futni? Egy nap utolérem, és
újból találkozunk. Akkor talán ugyanúgy fog szenvedni, ahogy
én szenvedtem, sőt remélhetőleg sokkal jobban.
A férjem nemrég halt meg gépkocsi-baleset következtében,
ahogy az ön férje is sok évvel ezelőtt. Terhes vagyok, nemsokára
megszülöm a gyerekét, de nem fogok olyan szörnyűséget
elkövetni, mint maga. Megtalálom a módját, hogy eltartsam őt,
vagy őket, legyenek akár hármas, vagy négyes ikrek!”
 Greenglennába címeztem a levelet, de az újságokból
később megtudtam, hogy éppen Japánban tartózkodik.
Japánban! A világ végére futott előlem.
Kezdtem asszonnyá válni. A tükörbe pillantva láttam, hogy
nem vagyok már karcsú és ruganyos, és ettől megijedtem. A
mellem teltebbé, kerekebbé vált, és a hasam is szemmel
láthatóan gömbölyödött. Nem jó érzés volt, hogy a járásom
nem olyan kecses, mint volt, de mindig boldogan simítottam
végig domborodó hasamon.
Egy napon váratlanul belém vágott a felismerés, hogy
sokkal jobb sorom van, mint a legtöbb özvegynek, hiszen rám
két férfi is vigyáz egyszerre. Férfiak, akik a maguk módján
egyértelműen a tudomásomra hozták, hogy bármikor készek
átvenni Julian megüresedett helyét. És ott volt Carrie is, aki a
példaképének tekintett. Tizenhat éves volt már, és még nem
hívták randevúra, nem volt barátja, aki elvitte volna sétálni.
Chris rábeszélte néhány barátját, hogy törődjenek kicsit a
kisebbik húgával, aki sóvárogva várta, hogy az ő életébe is
beköszöntsön végre a szerelem, de Carrie rájött erre, és
panaszkodott: „Chrisnek nem lenne szabad randevúkat
szerveznie nekem! Az az egyetemista nem is törődik velem,
csak azért jön, hogy téged lásson, a te közeledben lehessen.”
Jóízűt nevettem ezen, butaságnak tartottam, hogy egy
egyetemista éppen utánam vágyjon, a terhes özvegy után, aki
ráadásul túl öreg is hozzá,
Hiába mondtam ezt azonban Carrie-nek, képtelen voltam
jobb kedvre deríteni. „Mióta visszajöttél, dr. Paul nem visz
már el moziba és vacsorázni, mint addig. Mindig úgy tettem,
mintha nem a gyámom lenne, hanem a szerelmem, és attól
nagyon jól éreztem magam, mert minden nő őt bámulta,
Cathy. Hiába öreg, akkor is rettentően csinos és jóképű!”
Felsóhajtottam, mivel számomra Paul soha nem lehetett
öreg. Csodálatosan fiatalnak láttam, annak ellenére, hogy már
negyvennyolc éves volt. Magamhoz öleltem Carrie-t, és azzal
próbáltam nyugtatni, hogy őhozzá is bármelyik pillanatban
beköszönthet a szerelem.
– Fiatal lesz, Carrie, nagyjából annyi idős, mint te. Ha
megismer, megtudja, milyen vagy, egy pillanatig sem kell
biztatni, rögtön beléd szeret.
Elhúzódott tőlem, és némán bement a szobájába, anélkül,
hogy egyetlen szót is elhitt volna.
Madame Marisha gyakran meglátogatott, hogy lássa, hogy
vagyok, és ellentmondást nem tűrő hangon jó tanácsokkal
látott el.
– Folytasd a gyakorlást, állandóan hallgass balettzenét,
hogy Julian gyereke már a születése előtt sóvárogja a szépet!
Már a méhedben tudni fogja, hogy ha a világra jön, várja a
tánc. – Rápillantott időközben meggyógyult lábamra. – Hogy
érzik magukat az ujjaid?
– Remekül – feleltem, bár amikor esett, mindegyik erősen
sajgott.
Ha Carrie-nek dolga volt, Henny tüsténkedett körülöttem,
hogy lesse a gondolataimat, és minden kérésemet teljesítse.
Nagyon gyorsan öregedett, és már kezdtem aggódni érte.
Megpróbálta lelkiismeretesen betartani a „doktor fiai” által
előírt szigorú diétát, de a vége mindig az lett, hogy azt ette,
amihez a leginkább kedve volt, nem számolva a kalóriákat és a
koleszterint.
A bánat hosszú napjai gyorsabban múltak, mivel a hasamban
hordtam Julian gyerekét, aki valamelyest csökkentette az
elszenvedett veszteséget. Már közeledett a karácsony, és bár
úgy éreztem, nem lenne szabad emberek közé mennem, Chris
és Paul is ragaszkodott ahhoz, hogy a bevásárlás jó
kikapcsolódást jelentene.
Egy szépen megmunkált, kinyitható aranymedált vettem,
hogy elküldjem Madame Zoltának, és egy fényképet raktam
bélé, ami Rómeóként és Juliaként ábrázolt bennünket
Juliannel.
Nem sokkal karácsony után megkaptam a levelét.

„Catherine, kedvesem!
Tőled kaptam a legszebb ajándékot. Máig is gyászolom
gyönyörű, tehetséges férjed, de még jobban foglak gyászolni
téged, ha úgy döntesz, hogy azért, mert anya lettél, abbahagyod
a táncot! Régen híres prímabalerina volnál már, ha a férjed
kevésbé akaratos lett volna, és több tisztelettel van azok iránt,
akik értenek a baletthez. Őrizd meg a formádat, gyakorolj, hozd
magaddal a kicsit, hogy együtt éljünk itt, nálam, amíg nem
találunk neked egy másik danseurt, akit szerethetsz! Az élet sok
lehetőséget kínál, nem csupán egyet. Gyere vissza!”

Levele sóvárgó mosolyt csalt az arcomra.

– Min mulatsz ilyen jól? – kérdezte Paul, félretéve az orvosi
szaklapot, amely addig sem igazán kötötte le az érdeklődését.
Nehézkesen előrehajoltam, és odaadtam neki a levelet.
Elolvasta, és kitárta a karját, híva, hogy üljek az ölébe.
Boldogan simultam hozzá, mert ki voltam éhezve a szeretetre,
és úgy éreztem, férfi nélkül, magányosan semmit nem ér az
életem.
– Folytathatnád a karrieredet – mondta gyöngéden –, bár
én állandóan azért imádkozom, hogy ne menj vissza New
Yorkba, ne hagyj el ismét.
– Egyszer, valamikor régen – kezdtem –, volt egy
gyönyörű, szőke házaspár, és a házaspárnak négy gyereke,
akiknek nem lett volna szabad megszületniük. Mérhetetlenül
imádták őket, de egy napon az apa meghalt, az anya pedig
megváltozott, elfelejtkezett a szeretetről, odaadásról,
kedvességről, amire a gyerekeinek olyan nagy szüksége lett
volna. Most, miután egy másik gyönyörű férj is meghalt, nem
fogom engedni, hogy a gyerekem fölöslegesnek, árvának,
elhanyagoltnak érezze magát. Ha sír, ott akarok lenni mellette.
Mindig a közelében leszek, hogy biztonságban legyen, érezze a
szeretetem. Olvasni fogok neki, énekelni, hogy soha ne érezze
azt, hogy elárulták – ahogy Christ árulta el az, akit a legjobban
szeretett.
– Úgy beszélsz róla, mintha tudnád, hogy fiú lesz – mondta
szomorú, kék szemét rám emelve Paul. – Anyja és apja is
akarsz lenni egyszerre? Örökre be akarod zárni a kaput
minden férfi előtt, aki meg akarja osztani veled az életét?
Catherine, remélem, nem fogsz azok közé tartozni, akik
megkeserednek, mert az élet nem teljesítette az összes
vágyukat.
Hátrahajtottam a fejem, hogy jobban a szemébe nézhessek.
– Nem szeretsz már ugyanúgy, ugye?
– Nem szeretnélek?
– Ez nem válasz.
 – Nem gondoltam, hogy válaszolnom kell a kérdésre. Azt
hittem, magadtól is tudod, és abból, ahogy rám nézel, azt
hittem, vissza tudsz jönni hozzám. Szeretlek, Catherine… Attól
a naptól kezdve szeretlek, hogy először feljöttél a terasz
lépcsőjén. Szeretem, ahogyan beszélsz, ahogyan mosolyogsz,
szeretem a járásodat – már amilyen azelőtt volt, hogy terhes
lettél, és elkezdted volna mereven hátrahajlítani a derekadat.
Nagyon fáj a hátad?
– Jaj – mondtam rosszkedvűen –, miért kell abbahagynod,
amiről beszéltél, és azzal foglalkoznod, hogy fáj-e a hátam?
Hát persze hogy fáj! Nem szoktam hozzá, hogy kilenc kilót
toljak magam előtt… Folytasd, amiről beszéltél, mielőtt
eszedbe jutott volna, hogy orvos vagy!
Hozzám hajolva futólag, könnyedén megcsókolt, de rögtön
fel is támadt benne a szenvedély, és erősen az ajkamra
szorította az ajkát. Karomat a nyaka köré fonva, teljes
odaadással viszonoztam a csókját.
Meghallva a bejárati ajtó csapódását, gyorsan elhúzódtam
Paultól, és megpróbáltam felállni, mielőtt Chris belép a
szobába, de nem voltam elég gyors. A fehér orvosi köpenyre
kapott felöltőben lépett be, és szatyorban pisztáciafagylaltot
hozott, amit előző nap nagyon megkívántam, és azt mondtam,
hogy jólesne a vacsorához.
– Azt hittem, ma este ügyelsz – szóltam sietve, hogy
leplezzem zavaromat és meglepődésemet. Kezembe nyomta a
fagylaltos dobozt, és hideg, komor pillantással nézett rám.
– Valóban ügyelek – válaszolta –, de nincs sok munka, és
úgy gondoltam elugorhatok néhány percre, hogy megvegyem
az édességet, amire annyira vágytál. – Paulra villantotta a
tekintetét. – Sajnálom, hogy rosszkor érkeztem. Folytassátok
csak, amit elkezdtetek! – mondta, és a szobából kisietve
hangosan bevágta maga mögött az ajtót
– Cathy – szólt Paul, miután felállt, és elvette tőlem a
fagylaltot. – Valamit tennünk kell Chrisszel! Amire vágyik, az
soha nem teljesedhet be. Megpróbáltam beszélni vele, de
meghallgatni sem hajlandó. Ha felvetem előtte a témát,
becsukja a fülét, és otthagy. Meg kell értetned vele, hogy
tönkreteszi magát, ha rajtad kívül egyetlen más lányt sem
hajlandó szóhoz jutni az életében! – Kiment a konyhába, hogy
kis idő múlva a kehelybe rakott fagylalttal térjen vissza, amit
már egyáltalán nem kívántam.
– Catherine – folytatta Paul szelíden, mintha kitalálta volna
a gondolataimat –, ha nem szeretsz igazán, nem kell úgy
érezned, hogy bármivel is tartozol nekem. Értesd meg
Chrisszel, hogy le kell mondania rólad, és mást kell találnia.
Bárkit rajtad kívül…
– Olyan nehéz ezt megmondani neki – feleltem halkan,
szégyellve, hogy nem szeretném, ha Chris találna magának
valakit. Azt akartam, hogy mindig mellettem legyen, a
közelségére, a biztonságra vágytam, amit nyújthatott. Láttam,
Chris és Paul mint válnak féltékennyé egymásra, és úgy
éreztem, nem én vagyok érte a hibás – csak anya! Mindenről,
ami rossz volt az életemben, ő tehetett.

Hideg februári éjszaka volt, amikor az első összehúzódást

megéreztem. A lélegzetem is elakadt a hirtelen jött, erős
fájdalomtól. Tudtam én azt jó előre, hogy fájni fog, de nem
gondoltam volna, hogy annyira. Az órára néztem – két óra
volt, Bálint-nap hajnala. Boldogan gondoltam, hogy a
gyerekem a hatódik házassági évfordulónkon fog megszületni!
– Julian! – kiáltottam fel, mintha meghallhatta volna. –
Hamarosan apa leszel!
Fölkeltem, amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, és
bekopogtam Paulhoz. Hallottam, hogy motyogva kérdez
valamit, de nem értettem tisztán a beszédét.
– Paul! – kiáltottam rá. – Azt hiszem, elkezdődött.
– Hála istennek! – felelte, és a hangján érezni lehetett, hogy
szempillantás alatt kiment szeméből az álom. – Elkészültél,
mehetünk?
– Hát persze. Már egy hónapja készen vagyok.
– Felhívom az orvosodat, aztán riasztom Christ. Te addig
ülj le, és próbálj pihenni!
– Bejöhetek? – kérdeztem, és rögtön ajtót nyitott.
Még csak nadrágban volt, a felsőteste meztelen.
– Te vagy a legnyugodtabb, szüléshez készülődő nő, akivel
valaha találkoztam – mondta. Leültetett a székre, a
villanyborotváját előkapva villámgyorsan megborotválkozott,
és inget és nyakkendőt vett. – Több összehúzódást is éreztél?
– Már éppen mondani akartam, hogy nem, amikor jött a
második roham, és a fájdalomtól összegörnyedtem.
– Tizenöt perce volt az első – közöltem lihegve, elakadó
hangon. Sápadtnak tűnt, miközben belebújt a zakójába, és
odajött, hogy segítsen.
– Beültetlek a kocsiba – mondta –, aztán visszajövök a
bőröndödért. Légy nyugodt, ne idegeskedj, ennek a babának a
születése körül három orvos fog asszisztálni…
 – Hogy akadályozzák egymást a munkában – vetettem
közbe.
– Hogy a lehető legjobb ellátásban részesítsenek – javított
ki, és már indult is a konyha felé. – Henny, beviszem Cathyt a
kórházba. Ha felébredt, mondd meg Carrie-nek, mi történt,
aztán hívd fel Madame Marishát, és játszd le neki a bekészített
szalagot!
Mindenre jó előre gondoltunk. Miután Paul előhozta a
kocsit, a nyitott ajtóból még hallottam a Madame M.-nek
bekapcsolt szalagot.
– Madame – mondtam magnóra két héttel korábban –, az
unokája úton van.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elértük a kórházat. A
mentősök bejárata fölött előrenyúló, széles tető alatt
magányos alak járkált nyugtalanul fel és alá. Chris volt az.
– Hála istennek, végre megjöttetek! – fogadott bennünket
megkönnyebbülten. – Már rémeket láttam. – Kisegített az
autóból, valaki gyorsan odahozott egy tolószéket, és a más
szülő nőknek kötelező procedúrákat megúszva hamarosan
ágyban voltam – elakadó lélegzettel küszködve az újabb
tolófájással.
Három órával később megszületett a fiam. Chris és Paul is
mellettem állt, könnyektől csillogó szemmel, és Chris még
szutykosan, a köldökzsinór elvágása előtt elém tartotta a
gyereket. A hasam fölé tette, és ott tartotta, amíg egy másik
orvos elvégezte, amit még kellett.
– Látod… Cathy?
– Csodaszép – súgtam kimerülten, elgyönyörködve fekete,
göndör hajában, tökéletes formájú, kivörösödött kis testében.
A kicsi az apjára jellemző indulattal ökölbe szorította a kezét,
felhúzta a lábát, és torkaszakadtából tiltakozott a váratlanul
rázuhant kellemetlenségek, a hirtelen támadt fény, a feléje
áradó, fárasztó érdeklődés ellen.
– Julian Janus Marquet a neve, de én csak Jorynak fogom
szólítani.
Nagyon halkan mondtam ezt, de Chris és Paul is
meghallotta. Rettenetesen fáradt és álmos voltam.
– Miért akarod Jorynak hívni? – kérdezte Paul. Nem volt
erőm válaszolni, de Chris tudta, mire gondolok, és felelt
helyettem.
– Ha szőke volna, Corynak hívnák, de mert fekete Juliantól
megörökölte a J-t, a neve többi részét pedig Corytól.
Találkozott a tekintetünk, és elmosolyodtam. Milyen
csodálatos, ha megértik az embert, és nem kell
magyarázkodnia…
NEGYEDIK RÉSZ
Az én édes kis hercegem

Ha létezett gyerek, akit a születése pillanatától kezdve a

legnagyobb rajongással vettek körül, hát az én hollófekete
hajú, fehér bőrű, sötétkék szemű Jorym volt az. Megszólalásig
hasonlított Julianre, és végre ráönthettem mindazt a
szeretetet, amit az apjától megtagadtam.
Jory a legelső pillanattól tudta, hogy én vagyok az anyja.
Ismerte a hangomat, az érintésemet, még a lépteim
koppanását is. Majdnem ugyanúgy szerette azonban Carrie-t
is, aki minden este hozzá futott Paul rendelőjéből, hogy a
karjába kapja, és órákon keresztül játsszon vele.
– Saját otthont kellene találnunk magunknak – mondta
Chris, aki úgy akart viselkedni Joryval, mintha az apja lenne,
de Paul házában erre nem volt lehetősége.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Szerettem Paul tágas házát,
jó volt vele és Hennyvel lenni. Azt akartam, hogy Jory is
élvezze a csodálatos kertet, ahol gyakran sétáltattam, és
bárhova nézett is, szépség vette körül. Chrisszel kettesben
semmiképpen sem adhattuk volna meg neki ezt. Chris nem is
tudott arról, milyen óriásiak az adósságaim.
Paul az emeleten babaszobát rendezett be, kis rácsos
ággyal, járókával, fürdető káddal, és rengeteg puha
plüssállattal, amikkel egy csecsemő nyugodtan játszhatott,
nem kellett félni, hogy kárt tesz magában. Előfordult, hogy
Paul és Chris ugyanazzal a játékkal jött haza. Olyankor
egymásra néztek, elmosolyodtak, és megpróbálták titkolni a
csalódottságukat Én hozzájuk léptem, és vidáman
megállapítottam: – Két férfi, és mindkettő ugyanarra gondol. –
Az egyik játékot természetesen vissza kellett vinnem a boltba,
de mindig úgy intéztem, hogy ne tudják meg, melyikük
ajándéka volt az, amelyikről lemondtam.
Carrie júniusban, tizenhét éves korában befejezte a
középiskolát. Nem akart tovább tanulni, szilárdan elhatározta,
hogy Paul titkárnője lesz. Apró ujjai villámgyorsan szántották
az írógép billentyűzetét, gyorsírni is sebesen és nagyon
pontosan tudott, és még mindig arra vágyott, hogy kis termete
ellenére beleszeressen valaki.
Valahányszor ránéztem, és láttam rajta, milyen
boldogtalan, mérhetetlen düh fogott el – ki tudja, hányadszor!
– anyánk iránt. Tervezgetni kezdtem, hogyan álljak rajta
bosszút, ha lehetőségem nyílik rá. Szabad voltam, nem volt
férjem, aki visszatartson, és azt akartam, hogy fizessen, ahogy
Carrie-nek is egy életen át fizetnie kellett.
Naponta láttam, hogyan küzd értem Paul és Chris.
Éreztem, hogy végre muszáj tennem valamit. Ha Julian nem
férkőzik közénk, Paul felesége lettem volna, Jory Paulnak a fia,
és mégis, mégis… Szerettem Joryt, és alaposabban
belegondolva örültem, hogy ha csak egy időre is, de Julian az
enyém volt. Nem voltam már aranyos, ártatlan szűz – két férfi
sok mindenre megtanított. Elsajátítottam a tudást, amire
szükségem volt ahhoz, hogy ha eljön az ideje, elvegyem
anyától a férjét, és meg is tartsam. Úgy akartam viselkedni
vele, ahogyan anya viselkedett apával. Félénk pillantásokkal,
jelentőségteljes, hosszú nézéssel akartam magamhoz láncolni
Bart Winslow-t, lágyan simogatni az arcát… A legfontosabb
fegyvernek azt éreztem, hogy olyan voltam, mint anya, csak
éppen jóval fiatalabb nála! Hogyan lett volna képes ellenállni
nekem? Néhány kilót kellett csak magamra szednem, hogy
gömbölyűbb legyek, pontosan olyan, mint ő.

Elérkezett a karácsony, és a tíz hónapos Jory ott ült zavartan, a

csodálkozástól elkerekült szemmel az ajándékai között, azt
sem tudva, melyikhez nyúljon először, Három fényképezőgép
kattogott körülötte, Paul még filmre is vette a jelenetet.
– Jó éjszakát, szép álmokat – dúdolgatta halkan Carrie a
fiamnak, édes karácsonyesti álomba ringatva. –… az ég
vigyázzon rád, és óvjon mindig, hogy bajod ne essék!
Nem tudtam megállni, és elsírtam magam, látva őt még
gyerekként, de máris mérhetetlenül vágyódva saját gyerek
után. Chris mellém lépett, átölelte a derekamat, én pedig a
vállára hajtottam a fejemet.
– Olyan édesek együtt, hogy meg kellene örökíteni – súgta
a fülembe –, de nem merem megtömi a varázst. Carrie
pontosan olyan, mint te, Cathy, kivéve a termetét.
Kivéve! Milyen jelentéktelen kis szó, és mégis megfosztotta
Carrie-t mindattól, amire hevesen, a lelke legmélyéből vágyott.
Lépéseket hallva elhúzódtam Christől, felkaptam a
kisfiamat, és betettem a rácsos ágyacskájába. Chris kiment a
szobából, én pedig anélkül, hogy hátranéztem volna, éreztem,
hogy Paul áll az ajtóban.
– Cathy – suttogta Carrie, nehogy felébressze Joryt. –
Gondolod, hogy egyszer nekem is lesz kisbabám?
– Persze! Feltétlenül!
– Én nem hiszem – válaszolta, és rögtön ott is hagyott, én
pedig csak bámultam utána vérző szívvel.
 Paul beljebb jött, jó éjszakát kívánt Jorynak, megcsókolta,
és olyan mozdulattal fordult felém, mintha át akart volna
ölelni.
– Nem! – mondtam halkan, de határozottan. – Addig nem,
amíg Chris is a házban van. – Mereven bólintott, jó éjszakát
kívánt, és kiment a szobából. Lefeküdtem, de ébren
hánykolódtam csaknem hajnalig.
Joryn látszott, hogy remekül érzi magát, boldog, és meg
van elégedve a helyzetével. Megvolt benne Chris türelme, Cory
nyugodt kedvessége, és csak ritkán ütközött ki belőle az apja –
és nem utolsósorban az anyja – heves természete. Ugyanakkor
alig emlékeztetett Carrie-re, összehasonlíthatatlanul többet
mosolygott. Carrie gyakran az ölébe vette, kivitte a kertbe, és
séta közben a fákat mutogatva magyarázott neki. Ezzel elérte,
hogy Jory előbb kezdett beszélni, mint várni lehetett.
– Nézd ezt a tölgy falevelet! – mondta neki egy nappal
azután, hogy megtanult járni. – Minden levélnek megvan a
saját formája, anyaga és illata. Az összes virág egyből kinyílik,
ha méhecske közelít hozzá, kivéve a rózsát. A margarétáknak
azonban nem olyan kellemes az illatuk, mint a rózsáknak,
ezért a méhek tudomást sem vesznek róluk, elrepülnek
mellettük, egyenesen a rózsákhoz, amelyeknek mézédes a
nektárjuk, és hosszú szárukon magasra tartva hordják a
fejüket. – Egy rózsára mutatott, rám nézett, és csak azután
mutatta meg Jorynak a margarétákat és az árvácskákat – Én
például ha méhecske lennék, egyenesen a violákra és az
árvácskákra szállnék, bár azok egészen alacsonyak. – Rám
emelte a tekintetét, és furcsa, feszes hangon azt mondta: – Te
olyan vagy, mint a rózsa, Cathy. A méhek hozzád özönlenek, és
észre sem vesznek engem, aki alacsony vagyok. Kérlek, ne
menj férjhez addig, amíg nem találok valakit! Kérlek, ne legyél
ott, ha egy férfi rám néz… Ne mosolyogj rá, kérlek!

Milyen gyorsan repülnek az évek, ha az embernek gyereke

van, aki lefoglalja minden idejét. Szinte állandóan
fényképezőgéppel jártunk, és mint az őrült, kattogtattuk: Jory
első mosolya; az első foga; az első bizonytalan léptei, tőlem
Chrishez, onnan Paulhoz, és végül Carrie-hez.
Paul két éve kitartó, elszánt udvarlásba kezdett, hogy
visszaszerezzen magának, Chris pedig ugyanezt a két évet
gyakorló orvosként a clairmonti kórházban töltötte. Nem
akarták bántani, hiszen szerették egymást, ám arra is
képtelenek voltak, hogy tisztázzák a helyzetüket.
– Elegem van ebből a helyből – mondta Chris. – Szerintem
másik városban, ha hármasban lennénk, Carrie is sokkal
jobban érezné magát.
A kertben ültünk, és éppen alkonyat volt, mindkettőnk
kedvenc napszaka. Paul három kórházat érintő körútját
végezte, Carrie pedig Joryval játszott lefekvés előtt. Henny
nagy zörögve az edényeit rendezgette a konyhában,
tudomásunkra hozva, hogy még mindig fenn van, és nagyon
elfoglalt.
Chris már befejezte kétévi gyakornokoskodását, és éppen
elkezdte a hároméves szakosítót. Mikor közölte, hogy esetleg
elmegy egy másik, a clairmontinál nevesebb kórházba, ahol
nagyobb gyakorlatot szerezhet, megdöbbentem. Magamra
akart hagyni!
 – Ne haragudj Cathy, de a Mayo Klinikától megkaptam az
értesítést, hogy szívesen fogadnak, és az óriási
megtiszteltetés! Csak kilenc hónapig leszek ott, aztán
visszajövök, hogy befejezzem a szakosítót. Miért ne jöhetnétek
velem ti is Joryval? – kérdezte csillogó szemekkel. – Carrie
addig itt maradna, hogy Paul se legyen egyedül.
– Chris! Nagyon jól tudod, hogy ez lehetetlen!
– Itt akarsz maradni, ha elmegyek? – kérdezte keserűen.
– Ha Julian biztosítótársasága kifizetné, amivel tartozik,
vehetnék magamnak egy házat, és beindíthatnám a saját
táncstúdiómat, de ők ragaszkodnak ahhoz, hogy a halála
valójában öngyilkosság volt.
– Egy jó ügyvédre lenne szükséged.
– Igen! Tényleg az kellene! – válaszoltam újból feltámadó
lelkesedéssel. – Utazz el csak nélkülem a Mayo Klinikára,
Chris! Nem lesz semmi bajom, és ígérem, senkihez sem
megyek férjhez, amíg vissza nem jössz, és a beleegyezésed
nem adod hozzá. Keressél magadnak valakit! Végül is nem én
vagyok az egyetlen nő, aki hasonlít anyánkhoz.
– Miért akarod így beállítani a dolgot? – kérdezte
elvörösödve. – Rólad van szó, nem róla! Éppen amiatt kellesz
nekem annyira, ami más benned!
– Chris, nekem olyan férfi kell, akivel együtt aludhatok, aki
gondolkodás nélkül magához ölelhet, amikor félek, aki
megcsókolhat, és el tudja hitetni velem, hogy nem vagyok
rossz, nem vagyok bűnös – a mondat végére érve a hangom
elcsuklott, és könnyek tolultak a szemembe. – Meg akartam
mutatni anyának, mire vagyok képes, hogy belőlem lesz a
legkiválóbb prímabalerina, de amióta Julian meghalt, csak
sírni tudok, valahányszor balettzenét hallok. Annyira hiányzik
most, hogy már nincs, Chris! – A mellére hajtottam a fejem, és
hangosan zokogtam. – Kedvesebbnek kellett volna lennem
hozzá, és akkor biztosan nem ütött volna meg mérgében.
Szüksége volt rám, de én nem siettem a segítségére. Te
nélkülem is boldogulsz, mert erősebb vagy. Paulnak sincs
igazán szüksége rám, különben ragaszkodna hozzá, hogy a
felesége legyek…
– Továbbra is együtt élhetnénk, és… – elvörösödött, a
hangja megbicsaklott, és a megkezdett mondatot nekem
kellett befejeznem.
– Nem! Hát nem érted, hogy ez lehetetlen?!
– Tudom, hogy szerinted lehetetlen – felelte lemondóan. –
Én azonban bolond vagyok; mindig is az voltam, állandóan a
lehetetlent kívántam. Sőt, annyira bolond vagyok, hogy azt
szeretném, ha ismét be lennénk zárva, és én volnék az
egyetlen férfi a közeledben!
– Ezt nem gondolod komolyan!
– Nem?! – kérdezte, és heves indulattal megmarkolta a
karomat – Isten engem úgy segéljen, hogy komolyan
gondolom! Akkor hozzám tartoztál, a közös életünk a maga
különös módján jobbá tett, mint amilyen egyébként lettem
volna… te pedig elérted azt, hogy kívánjalak, Cathy.
Történhetett volna úgy is, hogy megutállak, ehelyett beléd
szerettem!
Elkeseredetten megráztam a fejem, megpróbálva tagadni
mindazt, amit mondott, hiszen én csak azt tettem, amit
anyától láttam akkor, amikor férfi társaságában volt. Remegve
néztem rá, és amikor elengedett, megfordultam, és a ház felé
futottam. Váratlanul Paul bukkant fel előttem, de rögtön meg
is torpant, és az ellenkező irányban elsietett, Jézusom! Látott
bennünket, és hallott minden szót! Megpördültem,
visszarohantam Chrishez, aki még mindig az egyik öreg
tölgyfánál állt, homlokát a törzsének támasztva.
– Nézd meg, mit tettél! – kiáltottam rá. – Felejts el, Chris!
Nem én vagyok az egyetlen nő a világon!
Elködösült szemmel nézett rám, és azt mondta: –
Számomra igen.

Októberben jártunk, és eljött az ideje, hogy Chris elutazzon.

Mosolyogva néztem, hogyan pakolja össze a holmiját, pedig
rosszul voltam, ha csak rágondoltam, hogy elmegy, és hosszú
ideig látni sem fogom.
Bevettem magam a rózsalugasba, és szabadjára engedtem
a könnyeimet. Éreztem, hogy jobb lesz, ha elutazik, és
visszanyerem a szabadságom Paullal szemben. Nem kell
patikamérlegen egyensúlyoznom, hogy ugyanannyi mosoly
jusson tőlem az egyiknek, mint a másiknak. Szabad volt
előttem a Paulhoz vezető út – ám akkor valami hirtelen a
szemembe ötlött Egy felvétel, ami anyámat és a kissé mögötte
álló férjét ábrázolta, a repülőgép lépcsőjén. Visszaérkeztek
Greenglennába! Kivágtam az újságból a képet, és a hozzá
tartozó tudósítással együtt beragasztottam az albumomba.
Talán ha nem térek vissza, ott és akkor feleségül mentem
volna Paulhoz. Azok után azonban egészen más, számomra is
váratlan lépésre szántam el magamat.
Madame Marishának jól ment a balettiskolája, és segítségre
volt szüksége, úgyhogy fölkerestem, és igyekeztem meggyőzni
arról, hogy én tovább tudnám vinni, amit elkezdett, hiszen
sosem lehet tudni…
– Egyelőre eszem ágában sincs meghalni! – csattant fel
dühösen, és gyanakvóan nézett rám. – Tudom, hogy öregnek
tartasz, pedig soha nem leszek az. Ne próbálj háttérbe
szorítani! Bármit csinálsz is, én maradok a főnök, amíg a sírba
nem tesznek.
November végére rájöttem, hogy nem tudok együtt
dolgozni Madame M.-mel. Határozott, örökre megrögzült
elképzelése volt mindenről, én viszont szerettem volna
néhány új ötletet megvalósítani. Ahhoz, hogy valóra váltsam
őket, pénzre és saját iskolára lett volna szükségem. Nem
akartam még feleségül menni Paulhoz, márpedig ha ott
maradtam volna, ez előbb-utóbb elkerülhetetlenül
bekövetkezik. Hosszú évek tervezgetése után úgy éreztem,
elérkezett az ideje annak, hogy határozottan lépjek. Az első
gyalog, akiért a hosszan előkészített játszmában meg kellett
küzdenem, Mr. Ügyvéd volt. Tudtam, ha Paul mellett
maradnék, meg lenne kötve a kezem, és hiába hivatkozott
arra, hogy fölösleges költségekbe verem magam,
megmagyaráztam neki, hogy végre szeretnék önálló lenni, és a
saját otthonomban élve kipróbálni, mire is vagyok képes.
Előbb értetlenül, majd sokat sejtető pillantással nézett rám.
– Rendben van, Catherine, tedd, amiről úgy érzed, hogy
tenned kell! Hiába mondanék bármit is, úgysem tudnálak
eltántorítani!
 – Csak azért csinálom, mert Chris arra kért, ne menjek
férjhez, amíg Carrie-nek nem adódik valamilyen lehetősége, és
ellenzi, hogy itt maradjak nálad, amíg… amíg ő távol van… –
hazudtam halk, erőtlen hangon.
– Értem – felelte, szomorú mosollyal az arcán. – Attól a
naptól, hogy Julian meghalt, nyilvánvaló, hogy a bátyád a
vetélytársam. Megpróbáltam beszélni vele erről, de nem
engedte, hogy elmondjam, amit akarok. Hiába próbálnék
veled, te sem engednéd. Menj hát, lakj a saját otthonodban,
légy önálló, találd meg önmagad, és ha úgy érzed, elég felnőtt
vagy már, hogy felnőttként is cselekedj, gyere vissza hozzám!
A játszma elkezdődik

Mihelyt a Clairmont és Greenglena között bérelt kis házamba

beköltöztem, leültem, hogy megírjam zsaroló levelemet
anyámnak. Adósságom volt, és nemcsak a kisfiamat kellett
eltartanom, hanem Carrie-t is. Juliannek a New York-i
üzletekben hatalmas összegű, kifizetetlen számlái voltak, és ki
kellett egyenlítenem a kórházi kezelés, a temetés, valamint a
Jory születése miatti kórházi tartózkodásom költségeit.
Hitelkártyával nem tudtam eleget tenni az összes
kötelezettségemnek, az pedig eszembe sem jutott, hogy újabb
segítségért Chrishez folyamodjak, hiszen anélkül is épp eleget
adott már. Be akartam bizonyítani anyának, hogy többet érek,
okosabb vagyok nála, többre képes… És mit tettem? Levelet
írtam neki ugyanúgy, ahogy ő írt az anyjának, miután apa
meghalt. Miért ne kérhettem volna tőle akár egymilliót is?
Miért ne? Tartozott nekünk, az a pénz a miénk is volt.
Hozzájutva kifizethettem volna az összes adósságomat,
visszafizethettem volna Paulnak azt, amit ránk költött, és talán
Carrie-t is sikerült volna boldogabbá tennem. Ha valamelyest
szégyelltem is, hogy ugyanazt teszem, amit ő, megnyugtattam
magam, arra gondolva, hogy mindez az ő hibája! Ő akarta,
hogy így legyen! Igazságtalanságnak éreztem, hogy Jory
bármiben is szükséget szenvedjen, miközben neki rengeteg
pénze van.
Többszöri nekifutás után megszületett az általam
tökéletesnek tartott zsaroló levél:
 „Kedves Mrs. Winslow!
Valamikor, a pennsylvaniai Gladstone-ban élt egy házaspár,
akinek négy, minden ismerős által csak porcelánbabaként
emlegetett, gyönyörű gyereke volt. Egy közülük azóta a hideg
sírban fekszik, egy másik pedig soha nem lesz akkora, mint lett
volna, ha nem fosztják meg a napfénytől, a friss levegőtől, és az
anyai szeretettől, amire talán a legnagyobb szüksége volt.
A balerina babának már kisfia van, és igen kevés pénze.
Tudom, Mrs. Winslow, hogy nem sok részvét lakik önben e
gyerekek iránt, akik beárnyékolhatják boldog napjait, ezért
rögtön a tárgyra térek. A balerina egymillió dollárt követel
cserébe azért, hogy ön megtarthassa a millióit, ha nem éppen a
milliárdjait. A pénzt a megadott postafiókba címezze, és legyen
meggyőződve arról, hogy ha nem küldi el, Mr. Bartholomew
Winslow ügyvéd olyan szörnyű történetet ismer meg, amiről
hitem szerint jobb szeretné, ha nem szerezne tudomást.
Szívélyes üdvözlettel, a balerina baba, Catherine Dollanganger
Marquet.”

Mindennap türelmetlenül vártam a csekket, és mindennap

keserűen csalódnom kellett Egy második levelet is írtam,
aztán harmadikat, negyediket… Egyre növekvő indulattal a
lelkemben hét napon keresztül mindennap feladtam neki egy
levelet. Mit jelenthetett egyetlen rongyos millió annak, akinek
olyan rengeteg pénze volt? Nem is kértem tőle sokat, hiszen
annak a pénznek egy része mindenképpen minket illetett.
Aztán, hónapokig tartó eredménytelen várakozás után, a
karácsony és az újév elmúltával úgy döntöttem, nem hagyom
tovább, hogy semmibe vegyen. Kinéztem a greenglennai
telefonkönyvből a számot, és rövid időn belül megállapodtam
egy találkozóban Bartholomew Winslow ügyvéddel.
Februárban Jory betöltötte a harmadik évét. A délutánt
Hennyvel és Carrie-vel töltötte, miközben én, a legjobb
ruhámban, és a lehető legelőnyösebben fésült frizurával
beállítottam anyám férjének az irodájába. Legalább szemtől
szemben állhattam vele, és ezúttal ő is nyitva tartotta a
szemét. Lassan állt fel az íróasztala mögül, és zavartan nézett
rám, érezve, hogy korábban már látott valahol, csak éppen
nem tudja, hová is tegyen. A tekintetéről rögtön eszembe
jutott az az éjszaka, amikor Foxworth Hallban belopakodtam
anyám fényűző lakosztályába, és ott találtam az alvó Bart
Winslow-t. Sötét, tömött bajusza volt még akkor, és én vettem
magamnak a bátorságot, hogy megcsókoljam. Azt hittem,
mélyen alszik, és észre sem veszi… de másképp történt.
Meglátott, és azt gondolta, én is álmának a része vagyok. Az a
lopott csók indított el bennünket Chrisszel azon az úton,
amiről pontosan tudtuk, hogy nem mehetünk tovább rajta.
Fizetnünk kellett azért a csókért, és anya bűne volt, hogy Chris
elment tőlem. Én is képtelen voltam feleségül menni Paulhoz,
amíg meg nem fizettettem vele, amit tett – és nemcsak
pénzben.
Anyám jóképű, életerős férje rám mosolygott, és akkor
éreztem meg először, mekkora vonzerő árad belőle. Miközben
közeledett felém, a tekintete felvillant, mintha rájött volna
valamire, amin már hosszabb ideje gondolkodott.
– Nem reméltem, hogy közelebbről is megismerhetem
Miss. Catherine Dahlt, a csodálatos balerinát, akit
lélegzetvisszafojtva bámulok a színpadon – mondta. – Boldog
vagyok, hogy eljött hozzám, bár el sem tudom képzelni, miért
van itt.
– Látott táncolni? – kérdeztem, őszintén meglepődve a
szavain.
Ha ő látott, akkor anyának is látnia kellett, és erre
korábban nem is gondoltam. Eszembe sem jutott! Elsápadtam,
aztán a fejem búbjáig elvörösödtem, egészen zavarodottá
váltam. Valahol, a lelkem mélyén, a rárakódott gyűlölet alatt
még őriztem magamban a szeretetet, amit akkor fiatalon,
bizalommal telten éreztem iránta.
– A feleségem szenvedélyes balett rajongó – folytatta. –
Hogy őszinte legyek, eleinte nem nagyon élveztem, amikor
elkezdett magával hurcolni az ön összes fellépésére, de aztán
megtanultam szeretni a balettet, különösen akkor, ha ön és a
férje táncolták a főszerepeket. Tulajdonképpen a feleségemet
sem igazán vonzza a balett, csak akkor, ha önöket láthatja. Egy
időben már arra is gondoltam, talán tetszik neki az ön férje –
kicsit mintha hasonlítanának egymásra. – Fölemelte,
megcsókolta a kezemet, az olyan férfi könnyed bájával
villantotta rám a tekintetét, aki tisztában van vele, hogy a nők
kedvence, és számlálatlanul akaszthatja az övére a
meghódítottak skalpját. – Ön még szebb így, az életben, mint a
színpadon! De mit keres az országnak ebben a részében?
– Itt lakom.
Székkel kínált, és ő is leült, úgy helyezkedve el, hogy jól
láthassa keresztbe rakott lábamat. Az asztal fölött áthajolva
cigarettával kínált, amit visszautasítottam. Nyugodtan
rágyújtott, azután megkérdezte: – A szabadságát tölti errefelé?
A férje szüleit látogatta meg?
 A kérdéséből nyilvánvaló volt, hogy nem tud Julian
haláláról.
– Mr. Winslow – feleltem –, a férjem három évvel ezelőtt
gépkocsi-baleset következtében meghalt. Nem hallott róla?
Megdöbbentnek és szomorúnak látszott.
– Nem, nem hallottam. Ha megkésve is, de kérem, fogadja
őszinte részvétemet! – Felsóhajtott, és határozott mozdulattal
elnyomta félig szívott cigarettáját. – Rettenetesen nagy kár.
Önök ketten fantasztikusak voltak a színpadon. Többször is
láttam sírni a feleségemet a rendkívüli hatástól, amit rá
gyakoroltak.
Igen! Semmi kétségem sem volt afelől, hogy mély
benyomást keltettünk benne. A további kérdéseknek elejét
véve rátértem látogatásom közvetlen céljára, és elővettem
Julian biztosítási kötvényét.
– Nem sokkal az esküvőnk után kötötte a biztosítást –
magyaráztam –, és a társaság most azért nem fizet, mert
szerintük ő maga vágta el az infúzió csövét a kórházban.
Láthatja azonban ön is, hogy a megkötéstől számított két év
elteltével az öngyilkossági záradék érvényét veszítette.
Alaposan átolvasta a kötvényt, majd ismét rám nézett.
– Meglátom, mit tehetek. Azonnal szüksége volna pénzre?
– Kinek nincs szüksége pénzre minél hamarabb, Mr.
Winslow, leszámítva a milliomosokat? – kérdeztem
mosolyogva, és akárcsak anyám csinálta annak idején, kissé
félrehajtottam a fejem. – Százával hevernek otthon a
kifizetetlen számláim, és a kisfiamat is el kell tartanom.
A fiam kora felől érdeklődött – megmondtam neki.
Láthatóan erősen zavarba jött attól, hogy álmatag, félig
behunyt szemmel néztem rá, a fejemet kissé hátra és oldalra
hajtva, pontosan úgy, ahogy anyám nézett a férfiakra. Tizenöt
éves voltam, amikor megcsókoltam, de az azóta eltelt évek
csak hasznára váltak, sokkal jóképűbbé tették. Hosszúkás,
keskeny arca volt, a pofacsontja elég erősen kiállt, de nem volt
ösztövér, sőt inkább nagyon is izmos, viruló, megkapóan
kellemes vonásokkal, egész lényéből felfokozott érzékiség
sugárzott.
Bart Winslow tucatnyi kérdést tett fel, és csak annyit ígért,
hogy majd utánanéz, mit tud tenni az érdekemben.
– Egészen jó ügyvéd vagyok, ha a feleségem engedi, hogy
itthon maradjak, és gyakoroljam is a szakmámat – mondta.
– A felesége nagyon gazdag, ugye? A kérdésem láthatóan
kényelmetlenül érintette.
– Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk rá, hogy igen – felelte
mereven, kendőzetlenül értésemre adva, hogy nem szívesen
beszél a témáról.
Távozáshoz készülődve felállt.
– Gondolom, a gazdag felesége úgy hordozza magával,
mint az aranyláncon tartott ölebet, Mr. Winslow – mondtam
neki. – A gazdag nők általában ezt teszik. Fogalmuk sincs arról,
mit jelent megdolgozni az életért, és abban sem vágyok biztos,
hogy maga tudja.
– Miért jött akkor hozzám, ha ez a véleménye? – kérdezte,
és az íróasztal mögül dühösen felugorva, szétterpesztett
lábbal megállt előttem. – Keressen magának másik ügyvédet,
Miss. Dahl! Nem vágyom olyan ügyfélre, aki sérteget, és nem
tiszteli a képességeimet!
 – Nem, Mr. Winslow! Nekem maga kell! Azt akarom, hogy
bebizonyítsa, úgy ért a munkájához, ahogyan állítja! Ennek
révén talán önmagának is bebizonyíthat valamit, mondjuk azt,
hogy végső soron mégsem csak egy gazdag nő drága pénzen
vett játékszere.
– Magának angyalarca van, Miss. Dahl, de a nyelve olyan,
mint egy boszorkányé! Gondoskodom róla, hogy a férje
biztosítótársasága kifizesse, amivel tartozik magának. Közlöm
velük, hogy bíróság elé kívánom vinni az ügyet. Tíz az egyhez,
hogy tíz napon belül békésen meg fogunk állapodni.
– Remek – feleltem. – Értesítsen, ha van valami eredmény,
mert mihelyt megkapom a pénzt, azonnal költözni szeretnék!
– Hová? – kérdezte, és közelebb lépve megfogta a karom.
Elnevettem magam, és az arcába néztem, felhasználva
mindazokat az apró gesztusokat, amelyeket egy nő igénybe
vesz, ha fel akarja kelteni egy férfi érdeklődését.
– Majd értesítem, hová költöztem, hátha esetleg úgy érzi,
hogy kapcsolatban kell maradnunk – válaszoltam neki.

Tíz napon belül, adott szavát megtartva, Bart Winslow

felkeresett a balettiskolámban, hogy átadjon egy százezer
dollárról szóló csekket.
– A tiszteletdíja? – kérdeztem, intve a gyerekeknek, akik
futva rögtön körém is sereglettek. Szorosan a testemre simuló
gyakorlóruha volt rajtam, majd kiesett a szeme, annyira
bámult
– Vacsora jövő kedden, nyolckor. Kék ruhát vegyen fel,
hogy összhangban legyen a szeme színével! Közben majd
megbeszéljük a tiszteletdíjamat – felelte, és anélkül, hogy a
válaszomat megvárta volna, gyorsan távozott.
Egyedül maradva a bemelegítésnél tartó gyerekeket
kezdtem figyelni, és mintegy kívülről nézve magamat
szégyelltem, hogy úgy viselkedtem, éppen én, akire azok az
ártatlan kicsik olyan feltétlen szeretettel és tisztelettel néztek.
Sajnáltam őket, és sajnáltam magamat is.
– Ki volt az a férfi, aki csekket hozott? – kérdezte Madame
Marisha az óra után.
– Egy ügyvéd. Megbíztam, hogy kényszerítse rá a fizetésre
Julian biztosítótársaságát, és meg is tette.
– Ó! – Az íróasztala mögé ment, és leült megszokott, régi
forgószékére. – Most, hogy van pénzed, és ki tudod fizetni a
számlákat… gondolom, nem akarsz tovább nálam dolgozni,
hanem elmégy valahová.
– Még nem tudom, mit fogok tenni, de ön is beismerheti,
Madame, hogy nem valami jól tudunk együttműködni!
– Túl sok olyan ötleted van, amit nem szeretek – felelte. –
Azt hiszed, hogy többet tudsz, mint én! Úgy gondolod, hogy
miután néhány hónapig nálam dolgoztál, elmehetsz, és
megnyithatod a saját balettiskoládat. – Elégedetten
elmosolyodott, látva meglepődésemet, amivel elárultam, hogy
kitalálta a gondolatomat. – Igen… ráadásul még ostobának is
hiszel! Olvasok a gondolataidban, Catherine! Nem szeretsz,
soha nem szerettél, soha nem is fogsz… mégis eljöttél hozzám,
hogy ellesd tőlem a szakmát. Nem érdekel, nem foglalkozom
vele. Balettiskolák nyílnak, balettiskolák bezárnak, de a
Rosencoff Balettiskola örök életű lesz. Valamikor úgy
gondoltam, hogy majd Julianre hagyom, de ő meghalt, aztán az
jutott eszembe, hogy mielőtt meghalok, neked adom át, de
nem fogom, ha elviszed tőlem az unokámat, hogy ne tudjam
tanítani!
– Ön dönti el, Madame, hogy mit csinál, de Joryt
mindenképpen magammal viszem.
– Miért? Azt hiszed, meg tudod úgy tanítani, táncolni,
ahogyan én?
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, igen. Lehet,
hogy a fiam nem is akar balett-táncos lenni – mondtam,
tudomást sem véve fenyegető pillantásáról. – Ha úgy dönt,
hogy szeretne az lenni, jó tanára leszek… semmivel sem
rosszabb, mint más.
– Ha úgy dönt! – Madame M. szavai olyanok voltak, mint
egy-egy puskalövés. – Mi egyéb választása lehetne Julian
fiának, mint a tánc? Beépült a csontjaiba, az agyába, de
leginkább a vérébe és a szívébe! Ha nem táncolhat, meghal!
Felálltam, hogy ott hagyjam. Szerettem volna kedves lenni
hozzá, engedni, hogy meglegyen a helye Jory életében, de
szűkkeblűségének hatására meggondoltam magam. Úgy
éreztem, elvenné tőlem a fiamat, és olyanná tenné, mint
Juliant, aki nem volt képes a maga teljességében élvezni az
életet, mert az csak egyetlen lehetőséget kínált neki.
– Nem akartam ma erről beszélni, Madame, de maga
rákényszerít – feleltem. – Elhitette Juliannel, hogy ha nem tud
táncolni, akkor nincs értelme az életének. A törött nyaka és a
belső sérülései is meggyógyultak volna, ha maga nem
hajtogatja azt, hogy képtelen lesz táncolni, és nem hallja meg,
amit mondott. Nem aludt, megértette az elhangzottakat, és
úgy döntött, hogy inkább meghal! Hogy képes volt mozgatni
az épen maradt kezét, el tudta lopni a nővér zsebéből az ollót,
önmagában azt bizonyítja, hogy már elkezdődött nála a
gyógyulás, de nem látott maga előtt mást, mint puszta
sivatagot, ahol nincs többé balett! Nem fogja ugyanezt csinálni
a fiammal is, Madame! Esélyt akarok adni neki arra, hogy
eldöntse, milyen életet kíván, és nagyon remélem, hogy nem a
balettet fogja választani!
– Bolond! – csattant fel, és a székéről felállva izgatottan
járkálni kezdett a megviselt, öreg íróasztal előtt. – Nincs
mámorítóbb érzés, mint tapasztalni a nézők rajongását,
hallani a dübörgő tapsot, érezni a karodba simuló rózsákat!
Hamarosan magad is rá fogsz erre jönni! Azt hiszed, elviheted
a férjem unokáját, és elzárhatod előle a színpadra vezető utat?
Jory táncolni fog, és mielőtt meghalok, még látni fogom a
színpadon, azt téve, amit tennie kell, mert ha mást csinál, ő is
meghal!
– „Anyucit” akarsz játszani, és „feleségecskét” azzal a
nagydarab, jóképű doktorral? – dühöngött tovább. – Gyereket
akarsz szülni neki? A pokolba veled, Catherine, ha ez minden,
amit az élettől vársz! – Ahogy ezt kimondta, rögtön össze is
omlott, zokogás rázta meg, és addig vijjogó, erőteljes hangja
megtörtté, bizonytalanná vált, miközben folytatta: – Igen,
menj csak el, légy a felesége annak a doktornak, aki után azóta
vágyódsz, hogy csillogó szemmel, üde arcú kislányként először
eljöttél hozzám… és tedd tönkre az ő életét is!
– Az ő életét is? – ismételtem meg értetlenül a kérdést.
– Nem tudom, mi az, de valami emészt téged, Catherine.
Valami, ami olyan keserű, hogy a tekintetedet is elsötétíti, és
összekocogtatja a fogadat. Ismerem én a fajtádat!
Tönkreteszel mindenkit, akinek bármi köze van hozzád, és
Isten legyen irgalmas a következő férfihoz, aki úgy fog
szeretni, ahogy az én fiam szeretett!
Mintha váratlanul delejes, láthatatlan köpeny hullott volna
rám, és anyám hűvös, rendíthetetlen magabiztosságát
sugározta volna belém. Soha nem éreztem még olyan
sebezhetetlennek magamat, mint akkor.
– Köszönöm a felvilágosítást, Madame – feleltem. –
Viszontlátásra, és sok szerencsét! Nem fog többé látni, sem
engem, sem Joryt – Megfordultam, és otthagytam.

Kedden este megjelent nálam Bart Winslow. Nagyon

elegánsan volt öltözve, és látva, hogy olyan ruhát vettem fel,
amilyent mondott, elégedetten elmosolyodott. Egy kínai
étterembe vitt, ahol pálcikákkal ettünk, és körülöttünk
minden vörös és arany színben pompázott.
– Maga a legszebb nő, akit valaha is láttam, leszámítva a
feleségemet – közölte, miközben én a szerencsetésztából
előkerült bölcsességet olvastam: Óvakodj a hirtelen
cselekedetéből!
– A legtöbb férfi nem is említi a feleségét, ha másik nővel
vacsorázik…
– Én nem vagyok hétköznapi ember – szakított félbe. –
Mindössze annyit akartam közölni, hogy nem maga a legszebb
nő, akit ismerek.
Édesen rámosolyogtam, és közben figyeltem a tekintetét.
Tudtam, hogy ingerlőnek, egyszersmind vonzónak is talál, de
legfőképpen talán rejtélyesnek, és miközben táncoltunk,
megéreztem, hogy izgatónak is.
 – Mit ér a szépség okosság nélkül? – kérdeztem, és
lábujjhegyre állva végigsimítottam ajkammal a fülcimpáján. –
Mit ér a szépség, ha már megöregedett, túlsúlyos lett, és nem
jelent többé semmiféle kihívást?
– Maga a legátkozottabb nőszemély, akit valaha is
ismertem! – mondta, és fekete szemei lázasan csillogtak. –
Hogy merészel arra célozni, hogy a feleségem ostoba, öreg és
kövér? Nagyon is fiatal a korához képest!
– Akárcsak maga – feleltem gúnyos kis nevetés
kíséretében, amitől dühös lett, és elvörösödött. – De ne
aggódjon, ügyvéd úr, nem akarok versenyezni vele… nincs
szükségem ölebre!
– Hölgyem – felelte hidegen –, bennem, ha akarna sem
találna engedelmes játékszerre. Hamarosan elutazom, hogy
Virginiában megnyissam az irodámat. A feleségem édesanyja
gyengélkedik, és szüksége van rá, hogy állandóan ott legyünk
mellette. Mihelyt elszámoltunk, rögtön búcsút is mondhat
annak a férfinak, aki szemmel láthatólag a legrosszabb
tulajdonságokat hozza ki magából.
– Még nem mondta meg, mennyi a tiszteletdíja.
– Mert még nem döntöttem el.

Tudtam már, hová fogok költözni – vissza Virginiába, valahová

Foxworth Hall közelébe. Végre nekiláthattam, hogy valóban
beteljesítsem a bosszúm.
– De Cathy! – tiltakozott sírós hangon Carrie, akit nagyon
elszomorított, hogy meg kell válnia Paultól és Hennytől. – Én
nem akarok elutazni! Szeretem dr. Pault és Hennyt! Menj,
ahova akarsz, de hagyj itt engem! Hát nem látod?! Dr. Paul
sem akarja, hogy elutazzunk! Nem érdekel, hogy fájdalmat
okozol neki? Mindig csak bántod, de én nem akarom bántani!
– Nagyon is érdekel, hogy mi van dr. Paullal, Carrie, és
csöppet sem akarom bántani. Vannak azonban bizonyos
dolgok, amiket meg kell tennem, és épp most! Te hozzánk
tartozol, Carrie, Joryhoz és hozzám. Esélyt kell adnunk
Paulnak, hogy szabadon, kötöttség nélkül feleséget találjon
magának. Nem veszed észre, hogy mi csak a terhére vagyunk?
Carrie hátrahőkölt, és döbbenten nézett rám.
– Cathy, ő téged akar feleségül venni!
– Régen nem mondta már ezt, nagyon régen!
– Azért, mert te eldöntötted, hogy elutazol, és mást akarsz
csinálni. Nekem elmondta, hogy nem akar megakadályozni
benne. Ahhoz túlságosan is szeret. Ha a helyében lennék, én
rákényszerítenélek, hogy maradj, és nem törődnék azzal, mit
forgatsz a fejedben! – Szipogott egy sort, és a szobájába
rohanva teljes erőből becsapta maga mögött az ajtót.
Elmondtam Paulnak, hová utazom, és miért. Amíg
hallgatott, boldog arca egyre komorabbá, a tekintete semmibe
veszővé vált.
– Igen, mindig is éreztem, hogy vissza akarsz majd menni
oda, és szembe kívánsz nézni anyáddal. Láttam, hogy terveket
kovácsolsz, és reméltem, megkérsz arra, hogy veled menjek.
– Olyasmiről van szó, amit magamnak kell elintéznem –
válaszoltam, mindkét kezét a kezemben tartva. – Értsd meg,
nagyon kérlek! Változatlanul szeretlek, és mindig is szeretni
foglak.
– Megértem – felelte egyszerűen. – Sok szerencsét kívánok
neked, Catherine-em! Boldogságot. Azt szeretném, ha minden
napod vidám, felhőtlen lenne, és megkaphatnád, amire vágysz
– akár jut hely nekem a terveidben, akár nem. Ha szükséged
van rám, ha valaha szükséged lesz rám, én ott leszek, és
megteszek mindent, ami tőlem telik. Minden pillanatban
szeretni foglak, és vágyom utánad… Csak ne felejtsd el, ha
szükséged lesz rám, én ott leszek!
Nem érdemeltem meg. Túlságosan is jó, nemes volt
olyasvalaki számára, mint én.
Nem akartam, hogy Chris vagy Carrie tudja, Virginiának
melyik részébe készülök. Chris hetente kétszer is írt, és én.
minden levelére válaszoltam, de egyetlen szóval sem jeleztem
neki, hová utazom… úgy gondoltam, elég lesz a megváltozott
címből megtudnia.
Május volt, egy nappal Carrie huszadik születésnapja után,
amit Chris nélkül ünnepeltünk meg. A búcsúzkodás után
Carrie-vel és Joryval beszálltunk a kocsimba, és elindultunk.
Paul a ház elől integetett utánunk, és a visszapillantó tükörben
láttam, hogy zsebkendőt vesz elő. Letörölte a szeme sarkából a
könnyeket, de az integetést közben sem hagyta abba egy
pillanatra sem.
Henny is hosszan nézett utánunk, és meleg, barna
tekintete mintha azt mondta volna: Bolond vagy, bolond, hogy
elutazol, és itt hagyod ezt a csodálatos embert!
Mintha a napfényes, gyönyörű idő is azt kiáltotta volna
utánam, hogy bolond vagyok, miközben Virginia hegyei felé
hajtottam, a kisfiammal és a húgommal magam mellett. Mégis
meg kellett tennem, a természetem kényszerített, hogy évekig
tartó, kegyetlen fogságunkért a helyszínen álljak bosszút.
A hegyek szirénhangjai

Az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy még annyi időre

sem kockáztatom meg a találkozást Bart Winslow-val, amíg
kifizetem neki az ügyvédi tiszteletdíját, és inkább postán
adtam fel neki kétszáz dollárt, bár fogalmam sem volt, hogy ez
elegendő-e.
Carrie-vel, és az ölében ülő Joryval egyenesen a Blue Ridge
Mountains felé tartottam. Miután elindultunk, Carrie-n
izgatottság vett erőt, nagy kék szemei lázasan csillogtak,
miközben lelkesen elmagyarázott mindent, amit útközben
láttunk.
– Mennyire szeretek utazni! – kiáltott fel boldogan.
Amikor Jory elálmosodott, gondosan megágyazott neki a
hátsó ülésen, és melléje ült, biztos akarván lenni abban, hogy
nem fog forgolódni, és legurulni a padlóra.
– Olyan szép, Cathy! – lelkendezett, alvó unokaöccsét
figyelve. – Legalább hat gyerekem lesz, de az is lehet, hogy
több. Szeretném, ha a fele Joryra hasonlítana, a fele rád és
Chrisre, kettő-három pedig Paulra.
– Te legalább egy tucat gyereket tervezel, nem csak hatot,
Carrie – válaszoltam neki.
– Ne aggódj! – mondta, és kényelmesen hátradőlt, hogy ő is
aludjon egyet. – Senkinek sem fogok kelleni, úgyhogy nem lesz
gyerekem, csak a tiéd, hogy szerethessem!
– Ez nem igaz! – tiltakoztam. – Határozottan érzem, hogy
mihelyt az új otthonunkban leszünk, Miss. Carrie
Dollanganger Sheffieldhez is beköszönt a szerelem. Ha
gondolod, fogadhatunk is rá öt dollárba. – Rám mosolygott, de
fogadni nem volt hajlandó.
Északnyugat felé haladva, miközben már sötétedett, Carrie
egyre szótlanabb lett. Kibámult az ablakon, aztán rám nézett,
és láttam a szemén, hogy fél.
– Cathy, visszamegyünk oda? – kérdezte.
– Nem, nem pontosan – válaszoltam neki, de többet nem
mondtam. Kerestem egy szállodát, ahol megalhattunk.
Másnap reggel megérkezett az az ingatlanügynök, akivel
már jó előre fölvettem a kapcsolatot, és elvitt bennünket
megnézni a környéken lévő, eladó ingatlanokat. Testes, férfias
megjelenésű nő volt, égett a tettvágytól.
– Valami kellemes, otthonos, nem túl drága házra lenne
szükségük – közölte határozottan, miután személyesen is
megismerkedtünk. – Ezen a környéken általában nagyon
drágák a házak, de akad néhány olyan is, amit a gazdagok a
vendégeik vagy a személyzetük tagjai számára tartanak fenn.
Tudok is egy nagyon kellemeset, szép virágoskerttel.
Rögtön meg is mutatta az ötszobás kis házat, én pedig
egyből beleszerettem. Azt hiszem, Carrie is, de hallgatott rám,
és nem mutatta ki a lelkesedését. Minden apró részletbe
belekötöttem, hogy megingassam az ügynököt.
– Úgy látom, mintha a kémény nem működne.
– Tökéletes állapotban van, és remek a huzata.
– A fűtés… olajjal vagy gázzal működik?
– Öt évvel ezelőtt vezették be a földgázt, és akkor a
fürdőszobát és a konyhát is átalakították. Egy házaspár élt itt,
a dombon lakó Foxworthéknál dolgoztak, de eladták, és
leköltöztek Floridába. Ha alaposabban körülnéz, láthatja, hogy
nagyon szerették ezt a házat, és jól karbantartották.
Tökéletesen igaza volt abban, amit mondott. A házban sok
apró, kellemes részlet akadt, ami arról tanúskodott, hogy
korábbi lakói valóban nagyon szerették. Megkötöttük hát az
üzletet, és ügyvéd közbeiktatása nélkül aláírtam a papírokat,
miután alaposan átolvastam őket, és ragaszkodom ahhoz is,
hogy bemutassák a telekkönyvi kivonatot.
– Veszünk a konyhába egy üvegajtajú sütőt – mondtam
Carrie-nek, aki nagyon szeretett főzni, hála istennek, mivel
nekem soha nem volt rá elég időm. – A belső festést pedig
magunk fogjuk végezni, és megspórolunk vele egy csomó
pénzt.
Addigra már rájöttem, hogy százezer dollár, levonva belőle
a kifizetendő számlák összegét és a ház árát, nem is olyan
nagy pénz, és nem fog túl sokáig tartani. Mégsem vaktában
vágtam neki a kalandnak. Míg Carrie a motelben maradt
Joryval, én meglátogattam a helyi balett-tanárt, aki
nyugalomba akart vonulni, és szerette volna eladni az
iskoláját. Szőke, apró termetű hölgy volt, közel a hetvenhez.
Úgy láttam rajta, hogy már a kézfogásnál megtetszettem neki,
és hamarosan el is jutottunk addig, hogy a szükséges
összegről beszéljünk.
– Többször is láttam magát táncolni a férjével, Miss. Dahl –
mondta –, és bár örülök, mert meg akarja venni az iskolámat,
nagyon sajnálom, hogy olyan korán visszavonult. Én képtelen
lettem volna huszonhét éves koromban otthagyni a színpadot!
Én azonban más voltam. Nem ismerhette sem a közelebbi
múltamat, sem a gyerekkoromat. Miután látta rajtam, hogy
meg akarom kötni vele az üzletet, elővette a tanítványai
névsorát.
– Ezeknek a gyerekeknek a többsége a környéken lakó,
gazdag családokból származik, és nem hiszem, hogy
bármelyikük is tényleg balett-táncos akarna lenni –
figyelmeztetett. – Azért járnak ide, hogy örömet szerezzenek a
szüleiknek, akik boldogok, ha szép tüllruhában láthatják őket
a bemutatókon. Egyetlen igazán tehetséges művészjelöltre
sem akadtam még közöttük.
A házunknak mind a három hálószobája kicsi volt, de az L
alakú nappali nagyméretű, a könyvespolcok között
kandallóval. Az L rövidebbik szára éppen megfelelő volt
ahhoz, hogy ebédlőként használjuk. Megvettem a szükséges
ecseteket és festéket, és egy hét alatt Carrie-vel minden szobát
halványzöldre festettünk, ami a fehér ajtó- és ablakkeretekkel
nagyon szépen mutatott. A belső tér mintha kitágult,
megnagyobbodott volna. Carrie természetesen vörös és bordó
berendezést kívánt a saját szobájába.
Három hét alatt mindannyian beleilleszkedtünk az új
életritmusba. Én naponta eljártam tanítani a helyi
gyógyszertár mellett lévő balettiskolába, Carrie pedig a
házimunkával törődött, Joryra ügyelt, és a főzés jelentős
részét is magára vállalta. Amilyen gyakran csak tudtam,
magammal vittem Joryt, nemcsak azért, hogy Carrie-t
valamelyest mentesítsem a feladatok alól, hanem azért is,
hogy a közelemben legyen. Jól emlékeztem rá, mit mondott
Madame Marisha arról, hogy hagyjam figyelni, és engedjem,
hogy beleivódjon a tánc.
 Egy június eleji szombat reggelen az ablakban ültem, és a
kékes párába vesző, távoli hegyeket figyeltem, amelyek
semmit sem változtak. A Foxworth-ház is ugyanolyan volt,
mint korábban. Akár vissza is állíthattam volna az órát, hogy
újból 1957-ben legyek, és Joryt és Carrie-t kézen fogva
elindulhattam volna azon a keskeny, kanyargós, a
postaállomáshoz vezető ösvényen. Ugyanolyan lehettem
volna, mint anya, amikor a négy gyerekét elvezette
börtönükbe, hogy magukra hagyja őket, átadja a
szenvedésnek, a korbácsnak és az éhezésnek. Feltámadt
bennem az összes régi emlék: a fából faragott kulcs, amelynek
a segítségével végül megszöktünk börtönünkből, a pénzlopás
anyánk fényűzően berendezett lakosztályában, a szexuális
örömszerzésre tanító, az éjjeliszekrény fiókjában talált, nagy
könyv. Talán ha soha nem látjuk meg azt a könyvet… másképp
alakult volna az életünk.
– Min gondolkozol? – kérdezte Carrie. – Nem azon, hogy
vissza kellene mennünk meglátogatni dr. Pault és Hennyt?
Remélem, az jár az eszedben!
– Nagyon jól tudod, hogy nem tehetem! Közeledik a vizsga,
és valamennyi gyerekem éjjel-nappal gyakorol. A vizsga a
legfontosabb a szülőknek. Ha elmarad, nincs mivel
dicsekedniük a barátaik előtt. Inkább Pault és Hennyt kellene
megkérni, hogy látogassanak meg bennünket.
Carrie arca egy időre elkomorult, de aztán egyik pillanatról
a másikra ki is virult.
– Tudod, Cathy – mesélte –, egyik nap itt járt a szerelő,
hogy beállítsa az új sütőt! Fiatal volt, helyes, és amikor
meglátott Joryval, azt kérdezte, hogy az én kisfiam-e. Ezen jó
nagyot nevettem, és ő is mosolygott. Theodore Alexander
Rockinghamnek hívják, de azt mondta, hogy szólítsam
nyugodtan Alexnek. – Megállt, hosszú szünetet tartott, és
félénken, egész testében a reménytói reszketve nézett rám. –
Cathy, megkért, hogy randevúzzam vele.
– Beleegyeztél?
– Nem.
– Miért?
– Nem ismerem elég jól. Azt mondta, egyetemre jár, és
részmunkaidőben dolgozik, hogy megkeresse a tandíjra valót.
Villamosmérnök lesz, de az is lehet, hogy pap… Még nem
döntötte el, hogy mi. – Carrie büszkén, egyszersmind zavarban
elmosolyodott. – Cathy, úgy tűnt, mintha észre sem vette
volna, milyen kicsi vagyok.
Ahogy ezt mondta, nekem is mosolyognom kellett.
– Carrie… te pirulsz! – szóltam rá. – Az egyik pillanatban
még azt állítod, hogy nem ismered elég jól azt a srácot, a
következőben pedig már az egész élettörténetét kitálalod.
Tudod mit? Hívjuk meg vacsorára! Akkor legalább én is meg
tudom állapítani, elég jó-e a húgom számára.
– De, de… – habogta mélységesen megzavarodva. – Alex
megkért, hogy menjek vele egy hétvégére haza, Marylandbe.
Mesélt rólam a szüleinek… de Cathy, én még nem vagyok
felkészülve arra, hogy találkozzam velük! – Kék szeméből
szinte sütött a pánik. Rájöttem, hogy Carrie sokszor
találkozhatott azzal a fiatalemberrel, amíg én tanítottam.
– Hallgass ide, drágám! – válaszoltam neki. – Hívd meg
Alexet vacsorára, aztán hagyd, hogy egyedül utazzon haza a
szüleihez! Azt hiszem, nem ártana alaposabban
megismernem, mielőtt kettesben olyan messzire elmennél
vele.
Hosszan, nagyon furcsán nézett rám, aztán lesütötte a
szemét, és úgy kérdezte meg: – Te is itt leszel, amikor eljön?
– Persze, hogy itt! – mondtam, de rögtön rá is jöttem, mit
rejtett a kérdés. Istenem! Hozzáléptem, és szorosan a
karomba zártam. – Figyelj rám, drágám! Megkérem Pault,
hogy jöjjön el a hétvégére, és akkor Alex, látva, hogy idősebb
férfi társaságában vagyok, rám se fog nézni. Egyébként is,
ahogy látom, téged már alaposan észrevett. Mi dolga lenne egy
öregebb nővel, akinek ráadásul kisgyereke van?
Boldogan fonta össze a nyakam körül vékony kis karját, és
magához szorított.
– Szeretlek, Cathy! És képzeld, Alex az összes gépet meg
tudja javítani, a kenyérpirítót és a gőzölős vasalót is. Alex
mindenhez ért!

Egy héttel később Alex és Paul az asztalunknál ült. Alex

kellemes megjelenésű, huszonhárom éves fiatalember volt, és
lelkesen dicsérte a főztömet. Gyorsan a tudomására hoztam
hát, hogy amit eszünk, annak a többségét Carrie készítette.
– Nem, a javát Cathy csinálta – tiltakozott szerényen a
húgom, – Én csak megtöltöttem a csirkét, elkészítettem a
szószt, kikevertem a krumplipürét, megsütöttem a tésztát…
minden egyéb Cathyre hárult. – Hirtelen olyan érzésem
támadt, mintha az asztalterítésen kívül mást nem is tettem
volna. Láttam, hogy Paul rám kacsint, jelezve, hogy érti a
dolgot.
 Miután Alex moziba vitte Carrie-t, Jory pedig már az
ágyában feküdt, legkedvencebb játékai társaságában, Paullal,
mint egy idős házaspár, leültünk a kandalló elé.
– Találkoztál már anyáddal? – kérdezte.
– Itt vannak, anyám és a férje is – feleltem halkan. –
Foxworth Hallban laknak. A helyi lap teli van a rájuk
vonatkozó hírekkel. Úgy tűnik, hogy drága, kőkemény
tekintetű nagyanyámnak kisebb agyvérzése volt, úgyhogy
Bartholomew Winslow-ék ezentúl nála fognak lakni, amíg meg
nem hal.
Paul nem válaszolt, hosszú időre néma maradt. Csak
ültünk csöndben a kandalló előtt, és néztük, hogyan válik
szürke hamuvá a korábban vörösen izzó szén.
– Tetszik nekem, ahogy ezt a házat berendezted –
állapította meg, véget vetve a hosszúra nyúlt csöndnek. –
Nagyon otthonos.
Felállt a helyéről, és szorosan mellém ült, a kerevetre.
Szelíden a karjába vert, és a tekintetünk összekapcsolódott.
– Hol illeszkedem a képbe én? – kérdezte halkan. – Vagy
nincs helyem benne?
Válasz helyett szorosabbra fontam körülötte a karom. Egy
pillanatra sem szűntem meg szeretni, még akkor sem, amikor
Julian felesége voltam, úgy tűnt számomra, nincs a világon
egyetlen férfi sem, akitől megkaphatnám mindazt, amire
vágyom.
– Szeretni akarlak, Catherine, mielőtt Carrie hazajön!
Lázas sietséggel dobáltuk le magunkról a ruhát. Egymás
iránt érzett szenvedélyünk semmit sem csökkent, mióta
évekkel korábban teljesen az övé lettem.
 – Catherine – súgta a fülembe –, ha van valami, amit igazán
kívánok, akkor az az, hogy örök életemre az enyém légy, és ha
meg kell halnom, akkor úgy haljak meg, ahogy most vagyok,
téged ölelve, a te karodban, miközben úgy nézel rám, mint
most.
– Szépen és poétikusan hangzik, de szeptemberben még
csak ötvenkét éves leszel – válaszoltam neki. – Biztos vagyok
benne, hogy kilencvenéves korodig fogsz élni. Azért
imádkozom, hogy akkor is erezhessük azt a szenvedélyt, amit
most.
Szelíden megrázta a fejét.
– Nem akarok kilencven évig élni, hanem vagy velem, hogy
szeress! Hanem szeretsz, inkább múljon el az életem. – Nem
tudtam, mit mondhatnék erre, de a karom beszélt helyettem,
és közelebb húzta, hogy újból és újból megcsókolhassam.
Mikor a telefon megszólalt, lustán nyújtottam érte a kezemet,
de alig tettem a fülemhez a kagylót, egész testemben
megmerevedtem.
– Hello, Lady Catherine-em! – hallottam a vonal másik
végéről Chris hangját. – Hennynél éppen ott volt az egyik
barátnője, amikor felhívtam Pault, és ő mondta meg a
telefonszámodat. Cathy, mi az ördögöt keresel te Virginiában?
Tudom, hogy Paul nálad van, és nagyon remélem, le tud
beszélni arról, hogy megtedd; amit a fejedbe vettél, bármi
legyen is az!
– Paul sokkal megértőbb, mint te vagy, és neked kellene a
legjobban tudnod, miért vagyok itt!
Elégedetlen horkanást hallottam, és csak aztán a választ: –
Tudom, és éppen az a baj. Azt is tudom, hogy rossz lesz neked.
És ott van anya! Nem akarom, hogy feltépd a sebeit, még
kevésbé a magadét! Állandóan menekülsz előlem, Cathy, de én
a sarkadban vagyok, és szeretlek. Ha valami jó történik velem,
ott vagy mellettem, fogod a kezemet, és szeretsz, ahogy én
szeretlek téged – de soha be nem ismered, mert azt hiszed,
hogy ez bűn. Hát, ha bűn, akkor én mennyországnak fogom
érezni a poklot, csak veled lehessek.
Rettenetes pánikban gyorsan elköszöntem tőle, leraktam a
kagylót, és szorosan Paulhoz simultam, remélve, nem fog
rájönni, mitől remegek annyira.
Az éjszaka közepén, amikor Paul már mélyen aludt a
harmadik hálószobában, felriadtam. Mintha hallottam volna,
hogy a távoli hegyek azt kiáltják: ördögfattyú! A felőlük fújó
szél élesen fütyült, és gonosznak, szentségtelennek,
alávalónak nevezett, mindannak, aminek egykor a nagymama.
Fölkeltem, és az ablakhoz lépve a távoli, sötét
hegycsúcsokra bámultam, amelyekre annyiszor néztem
kislányként a padlás ablakából. Akárcsak annak idején Cory,
én is hallottam a süvítő, farkasként üvöltő szelet, amint engem
keresett, hogy magával vigyen, mint egykor Coryt, és száraz
hamuvá változtasson.
Ijedten futottam Carrie-hez, és mellé bújtam az ágyba,
hogy megvédjem, mert lázas állapotomban felrémlett bennem,
hogy őt talán még hamarabb fogja elsodorni a szél.
Carrie keserédes románca

Carrie húszéves volt már, én huszonhét, Chris pedig

novemberben töltötte be a harmincat. Hihetetlennek tűnt,
hogy annyi idős, de ha ránéztem Joryra, rádöbbentem,
mennyivel gyorsabban múlik az idő, mihelyt az ember
öregebb lesz.
Az idő, amely valamikor ólomlábakon vánszorgott,
felgyorsult, mert Carrie szerelmes lett Alexbe! Meglátszott a
szeme csillogásán, és azon, ahogyan táncolt, miközben a port
törölgette a szobákban, a porszívót kezelte, mosogatott, vagy
éppen a másnapi menüt tervezgette.
– Ugye milyen jóképű, Cathy? – kérdezgette, és én
készséggel egyetértettem vele, bár Alex csak átlagosan
kellemes megjelenésű, százhetvenkét centiméter magas fiú
volt, világosbarna hajjal, ami rakoncátlanul a homlokába
hullott, kivert kutyáéra emlékeztető külsőt kölcsönözve neki,
ami annál is különösebbnek tűnt, mert egyébként rendkívül
pedáns volt. A szeme türkizkéken ragyogott, és a nézésén
látszott, hogy meg sem fordul a fejében semmiféle
rosszindulatú, utálatos gondolat.
Carrie végtelenül izgatottan várta, mikor szólal már meg a
telefon, és nagyon csalódott volt, ha kiderült, hogy nem őt
keresik. Hosszú, szenvedélyes, szerelmes verseket írt Alexhez,
de miután nekem megmutatta, gondosan elzárta őket, egyet
sem küldve el belőlük annak, akinek egyedül lett volna joga
olvasni őket.
 Nagy öröm volt ez a szerelem a számomra, és az iskolám
is, mert szépen fejlődött, és számíthattam arra is, hogy Chris
bármelyik nap hazajöhet.
– Mered hinni, Carrie, hogy Chris végre befejezi a tanulást?
– Boldogan nevetett, és hozzám futva úgy vetette magát a
karomba, ahogy kislányként tette.
– Igen! – kiáltotta lelkesen. – Hamarosan ismét igazi család
leszünk! Olyanok, mint régen. Cathy, ha kisfiam lesz, szőke
hajú és kék szemű, találd ki, kiről fogom elnevezni! – Nem
kellett találgatnom, mert biztosan tudtam, hogy elsőszülött,
szőke, kék szemű kisfiát Corynak fogják hívni.
Boldogság volt látni, ahogy a szerelemtől kivirult. Nem
bántotta már apró termete, kezdte teljes értékű embernek
érezni magát, és fiatal élete során először festeni kezdte az
arcát. A haja természettől fogva hullámos volt, akár az enyém,
de rövidebbre vágatta, és úgy sütötte be, hogy a válla fölött
felfelé göndörödjön.
– Nézd, Cathy! – kiáltotta, amikor megváltoztatott, divatos
frizurájával hazajött a fodrásztól. – Ugye, hogy így nem is
tűnik olyan nagynak a fejem? És észrevetted már, mennyit
nőttem?
Elnevettem magam. A cipőjének hét centis sarka és öt
centis talpa volt, de mégis igazat mondott. A rövidebb hajtól
valóban kisebbnek látszott a feje. Szívbemarkolóan fiatal,
szeretetre méltó és boldog volt, és mélységesen fájt, amikor
súlyos, az örömét megrontó kétség tört rá.
– Jaj, Cathy, meg is halnék, ha Alex nem szeretne további –
mondta nekem. – A lehető legjobb felesége akarok lenni. Olyan
tisztán akarom tartani a házat, hogy egy porszem se
látszódjon a levegőben. Minden este a legfinomabb ételeket
tálalom elé, nem valami ízetlen, a tévében hirdetett, félkész
vacakot. Magam fogom varrni a ruháimat, meg az övét és a
gyerekeinkét is. Rengeteg módját tudom, hogy sok pénzt
takarítsak meg neki. Tudod, nem sokat beszél, csak ül, néz rám
a szelíd, szép szemeivel, és én azt hiszem el, amit látok, nem
amit mond… mert hát nemigen beszél.
Nevetve magamhoz öleltem, és arra gondoltam, mennyire
szeretném, hogy boldog legyen.
– A férfiak nem tudnak olyan könnyedén beszélni az
érzéseikről, mint a nők, Carrie. Akadnak, akik egyenesen
piszkálódnak, de legtöbbször az is azt jelzi, hogy feltámadt
irántad az érdeklődésük, és valami komolyabb is lehet a
dologból. Ahhoz, hogy megtudd, mennyire fontos vagy a
számukra, a szemükbe kell nézned, mert a szemek képtelenek
hazudni.
Könnyű volt észrevenni, hogy Carrie teljesen elbűvölte
Alexet, aki változatlanul a helyi villamossági szaküzletben
dolgozott, és nyári tanfolyamokon végezte az egyetemet,
miközben minden szabad percét Carrie-vel töltötte.
Gyanítottam, hogy már megkérte, vagy nagyon hamar meg
fogja kérni, legyen a felesége.
Egy héttel később éjszaka arra ébredtem, hogy Carrie az
ablaknál ül, és a távoli, sötétségbe vesző hegyeket bámulja.
Carrie, aki soha, egy pillanatig sem szenvedett
álmatlanságban, nem úgy, mint én. Carrie, aki a legvadabb
viharban, tornádóban is képes volt aludni, és akit az sem
zavart, ha közvetlenül a füle mellett csörgött a telefon, vagy
szirénázó tűzoltóautók vették körül a szomszédos házat.
Természetes volt hát, hogy megriadtam, és fölkelve hozzá
siettem.
– Mi baj van, drágám? Miért nem alszol?
– A közeledben akartam lenni – suttogta, tekintetét még
akkor sem véve le az éjszaka sötétjében titokzatosnak látszó,
messzi hegyekről. Ott voltak körülöttünk, újból börtönbe
zárva bennünket. – Alex ma este megkérte a kezem – folytatta
színtelen hangon, mire én boldogan felkiáltottam: – De hisz ez
csodálatos! Annyira örülök, hogy így alakult, Carrie!
– Mondott még valamit, Cathy! Elhatározta, hogy pap lesz –
Fogalmam sem volt, miért mondja ezt olyan mélységes
szomorúsággal Carrie.
– Nem akarsz pap felesége lenni? – kérdeztem, és valami
meghatározhatatlan félelmet éreztem, mert olyan távolinak, a
messzeségbe vágyódónak tűnt.
– A papok azt várják az emberektől, különösen a
feleségüktől, hogy tökéletesek legyenek – felelte. – Emlékszem
jól mindenre, amiket a nagymama mondott rólunk, arról, hogy
ördögfattyak vagyunk, bűnösek és gonoszok. Akkor nem
értettem, mire gondol, de a szavait megjegyeztem. Mindig azt
ismételgette, hogy romlott, elátkozott kölykök vagyunk,
akiknek megszületniük sem lett volna szabad. Szabad volt
nekünk megszületnünk, Cathy?
Rémülten nyeltem egyet, megpróbálva szétoszlatni a
torkomban sűrűsödni kezdő gombócot.
– Carrie, ha Isten nem akarta volna, hogy megszülessünk,
akkor nem is születtünk volna meg.
– De… Cathy… Alex tökéletes asszonyt akar, én pedig nem
vagyok tökéletes.
 – Senki sem az, Carrie! Senki. Csupán a halottak
tökéletesek.
– Alex tökéletes. Soha nem követett el egyetlen rossz
cselekedetet sem.
– Honnan tudod? Elmondaná neked, ha más volna az
igazság?
Szép, fiatal arcán sötét árnyék futott át, és a szavakkal
küszködve magyarázni kezdett.
– Úgy tűnik, mintha Alexszel már nagyon régen ismernénk
egymást, de egészen a legutóbbi időkig nem sokat beszélt
nekem magáról. Én rengeteget fecsegtem, de a múltunkról
semmit sem mondtam, leszámítva azt, hogy dr. Paul lett a
gyámunk, miután a szüleink autóbalesetben meghaltak. És ez
hazugság volt, Cathy! Nem vagyunk árvák. Van anyánk, aki
most is él.
– A hazugság nem halálos bűn, Carrie – próbáltam
megnyugtatni. – Időnként mindenki mond kisebb
hazugságokat.
– Alex nem. Alex mindig vonzódott Istenhez és a valláshoz.
Amíg fiatalabb volt, katolikus pap akart lenni, de később
megtudta, hogy azok soha nem nősülhetnek meg, és ezért
inkább másik vallás mellett döntött. Feleséget akar és
gyerekeket. Elmondta, hogy még egyetlen lánnyal sem volt
dolga, mert amióta felnőtt, egyfolytában azt keresi, akit
feleségül vehetne, aki tökéletes, mint én, és ugyanúgy hisz
Istenben, mint ő. De Cathy! – jajdult fel elkeseredve. – Én nem
vagyok tökéletes! Én rossz vagyok! Olyan, amilyennek a
nagymama nevezett bennünket állandóan! Csúnya
gondolataim vannak! Utáltam azokat a ronda kislányokat, akik
felvittek a tetőre, és azt mondták, hogy olyan vagyok, mint egy
bagoly! Azt akartam, hogy mind meghaljanak! Sissy Towerst
még a többieknél is jobban utáltam! És tudod, hogy Sissy
Towers tizenkét éves korában vízbe fulladt? Soha nem írtam
meg, és nem mondtam el neked, de mindig úgy éreztem, hogy
énmiattam, mert annyira utáltam! Utáltam Juliant is, mert
elvett Paultól, és ő is meghalt! Látod, mi történik mindenkivel,
akihez közöm van? Hogyan mondhatnám el mindezt Alexnek,
és hogyan mesélhetnék neki anyáról és a félnagybátyjáról?
Megutálna miatta, Cathy, és tudom, hogy nem kellenék neki
többé. Azt gondolná, hogy nyomorék gyerekeket fogok szülni,
olyanokat, amilyen én vagyok…. pedig annyira szeretem!
A szék mellé térdeltem, és szorosan a karomba zártam,
ahogy egy anya tenné. Nem tudtam, mit mondjak neki, és azt
sem, hogyan. Chris segítségére vágytam, és Paulra, aki mindig
tudta, hogyan nyugtasson meg másokat. Az ő szavait
ismételtem meg Carrie-nek, miközben izzó gyűlölet tombolt
bennem a nagymama iránt, aki azt a sok szörnyűséget
elültette egy ötéves kislány agyában.
– Drágám, drágám, nem tudom pontosan, hogyan
nyugtassalak meg, de megpróbálom! Azt szeretném, ha
megértenéd, hogy ami az egyik embernek fekete, az a
másiknak fehér, és nincs a világon semmi, ami annyira
tökéletes, hogy makulátlanul fehér, és annyira rossz, hogy
koromfekete. Minden emberre a szürke valamelyik árnyalata
jellemző, Carrie! Egyikünk sem tökéletes, nincs közöttünk
senki, akinek ne volnának hibái. Tudod, egy időben engem is
ugyanazok a kétségek gyötörtek, mint most téged.
 Könnyes szemét tágra nyitva nézett rám, és úgy itta a
szavaimat, mintha a mondottak ellenére is tökéletesnek hitt
volna – éppen engem.
– Paul nyitotta fel a szememet, és rakta rendbe a
gondolataimat, Carrie! Még valamikor régen megértette
velem, ha a szüleink bűnt követtek el a házasságukkal, és
azzal, hogy gyerekeket nemzettek, akkor az az ő bűnük volt,
nem a miénk. Isten nem akarja, hogy mi fizessünk azért, amit a
szüleink tettek. Különben pedig nem is voltak közeli rokonok.
Tudod, hogy az ókori Egyiptomban a fáraók gyerekei csak a
testvéreikkel házasodhattak? Láthatod hát, hogy a szabályok
nem az égben születnek, azokat a társadalom szabja meg, és
azt se felejtsd el, hogy a szüleinknek négy gyönyörű, gyereke
született, egyik sem lett nyomorék, tehát Isten nem büntette
meg őket, vagy minket.
Reménykedve szögezte rám nagy, kék szemét, és láttam
rajta, nagyon szeretné hinni azt, amit mondtam. Soha, még
csak véletlenül sem lett volna szabad kiejtenem a számon azt
a szót, hogy „nyomorék”.
– Cathy, lehet, hogy engem mégis büntet az Isten, Nem
növök, és az is büntetés.
Erőltetetten nevettem, és közelebb húztam magamhoz.
– Nézz körül, Carrie – biztattam –, és látni fogod, mennyi,
nálad is alacsonyabb ember van! Nem vagy törpe, azt te is
tudod, de még ha az lennél is, akkor is el kellene fogadnod,
mint ahogy nagyon sokan elfogadják, hogy az átlagosnál
sokkal magasabbak, kövérebbek, soványabbak vagy
másfeleképpen különlegesnek. Szép arcod van, csodálatos
hajad, finom bőröd és remek alakod, mindennel, ami hozzá
tartozik. Kellemesen csilingel a hangod, és gyorsan vág az
eszed; gondolj arra, milyen sebesen gépelsz, gyorsírsz, hogy
rendben tudod tartani Paul iratait, arról már nem is beszélve,
hogy sokkal jobban főzöl, mint én. Összehasonlíthatatlanul
jobb háziasszony vagy, mint amilyen én valaha is leszek, és
remek ruhákat tudsz varrni. Szebbek, mint amilyeneket
bármelyik üzletben látok. Ha mindezt alaposan átgondolod,
biztosan nem fogod azt mondani, hogy nem vagy elég jó
Alexhez, vagy bármely másik férfihoz.
– De Cathy – felelte panaszos hangon, makacsul elutasítva
az érveimet –, te nem ismered olyan jól, mint én. Egyszer
elmentünk egy csak felnőtteknek való filmeket játszó moziba,
és azt mondta, hogy aki olyan dolgokat művel, mint
amilyeneket láttunk, az gonosz és perverz! Te és dr. Paul
viszont azt mondtátok, hogy a szex, a gyereknemzés
természetes, örömöt adó része az életnek. De én rossz vagyok,
Cathy! Egyszer valami nagyon csúnya és bűnös dolgot
csináltam.
Csodálkozva néztem rá, nagyon meglepett, amit mondott.
Kivel csinálhatta, amire célzott? Mintha olvasott volna a
gondolataimban, elkeseredve megrázta a fejét, és kövér
könnycseppek gördültek végig az arcán.
– Nem… én… senkivel nem voltam még úgy, de csináltam
mást, ami nagyon rossz. Alex biztosan annak tartja, és nekem
is tudnom kellett volna, hogy nem szabad.
– Mi volt az a szörnyűség, drágám? – kérdeztem.
Nagyot nyelt, és szégyenkezve lehajtotta a fejét.
– Juliannel történt – felelte. – Egy nap, amikor nálatok
voltam, és te éppen nem voltál otthon, valamit… valamit
csinálni akart velem. Azt mondta, nagyon jó lesz, de nem
olyan, mint az igazi szex, amitől kisbaba születik, és én
megcsináltam, amit akart, ő pedig megcsókolt, és azt mondta,
hogy utánad engem szeret a legjobban. Akkor még nem
tudtam, hogy bűn az, amit csinálok.
Lenyeltem a torkomban lüktető hatalmas, keserű
gombócot, megsimogattam selymes haját, és letöröltem a
könnyeit.
– Ne sírj, és ne szégyelld magad, drágám! – mondtam neki.
– A szeretetnek és a szeretet kifejezésének sok fajtája van. Dr.
Pault, Joryt és Christ három különböző módon szereted, és
engem is másként. Ha Julian rávett, hogy olyasmit csinálj, amit
rossznak gondolsz, akkor az az ő bűne volt, nem a tiéd. És az
enyém is, mert figyelmeztetnem, kellett volna téged.
Megígérte nekem, hogy soha nem nyúl hozzád, nem csinál
veled semmit, aminek köze van a szexhez, és én hittem neki.
Ha már így történt, ne szégyenkezz miatta! Alexnek nem kell
tudnia róla. Senki nem fogja elmondani neki.
Nagyon lassan emelte föl a fejét, és a hold, amely hirtelen
kibukkant a sötét felhők mögül, megvilágította a szenvedés
könnyeitől csillogó szemét.
– De én tudom – mondta, és vadul, hisztérikusan zokogni
kezdett – De nem ez a legrosszabb, Cathy! – jajdult fel
mélységes fájdalommal a hangjában. – Élveztem, amit
csináltam. Örültem, hogy azt akarta tőlem, de megpróbáltam
nem kimutatni, milyen jólesik, mert arra gondoltam, hogy az
Úr lát és haragudni fog érte. Érted már, miért nem fogja ezt
megbocsátani Alex? Utálni fog miatta, tudom! És ha soha nem
is tudja meg, én akkor is gyűlölni fogom magam, mert
megtettem és élveztem is!
– Kérlek, ne sírj! Amit csináltál, az igazából nem is olyan
rossz. Felejtsd el a nagymamánkat, aki állandóan a bűnről
papolt! Bigott, begyöpösödött agyú képmutató, aki képtelen
megkülönböztetni a jót a rossztól. Az erény és a tisztesség
nevében a legszörnyűbb dolgokra is képes volt, de nem volt
benne szikrányi szeretet sem. Te nem vagy rossz, Carrie! Azt
akartad, hogy Julian szeressen, és ha azzal, amit csináltál, neki
és magadnak is örömet szereztél, az tökéletesen normális
dolog. Az ember arra született, hogy érzéki örömöt érezzen,
élvezze a szexet. Julian rosszat tett, nem kellett volna olyasmit
kérnie tőled, de ez az ő bűne, nem a tiéd.
– Sok dologra emlékszem, amiről azt hiszed, hogy észre
sem vettem őket – válaszolta suttogva. – Emlékszem például,
hogy milyen furán beszéltünk Coryval, mert nem akartuk,
hogy te és Chris megértsétek. Tudtuk, hogy rosszak,
ördögfajzatok vagyunk. Hallottuk, amikor a nagymama
megmondta. Sokat beszélgettünk erről, és tudtuk, hogy azért
zártak be bennünket, mert nem voltunk méltók arra, hogy a
nálunk jobb emberek világában éljünk.
– Elég! – kiáltottam rá elszörnyedve. – Felejtsd el ezeket a
dolgokat! Végül is kiszabadultunk, nem? Gyerekek voltunk,
akik nem felelősek a szüleik tetteiért. Az az utálatos
vénasszony megpróbálta elrabolni az önbecsülésünket. Ne
engedd, hogy sikerüljön, amit eltervezett! Gondolj Chrisre!
Nem vagy büszke rá? Nem voltál büszke rám, amikor még a
színpadon láttál? Ha összeházasodtok, Alexnek is meg fog
változni a véleménye, hogy mi a jó és mi a rossz, ugyanúgy,
ahogy nekem is megváltozott. Fel fog nőni, és nem lesz mindig
ilyen értelmetlenül erényes. Nem tudja még, mekkora örömöt
tud nyújtani a szerelem.
Carrie kibontakozott az ölelésemből, és az ablakhoz lépve
a távoli, sötét hegyeket bámulta, és a fogyó holdat, ami orra
bukott viking hajóként úszott az éjszaka sötét tengerén.
– Alex nem fog megváltozni – mondta hosszú szünet után.
– Pap lesz belőle. Az egyházi emberek mindent rossznak
tartanak, ugyanúgy, mint a nagymama. Amikor megmondta,
hogy megváltoztatta a tervét, és már nem akar
villamosmérnök lenni, rögtön tudtam, hogy közöttünk
mindennek vége.
– Mindenki változik! Nézd a körülöttünk lévő világot,
Carrie! Nézd a képeslapokat, a mozikban játszott filmeket,
amiket rendes emberek élveznek, a színházakat, ahol sokszor
pucéran játszanak, a könyveket! Nem tudom, örülni kell-e
neki, vagy sem, de az biztos, hogy az ember nem marad
örökké ugyanaz. Mindannyian nap, mint nap változunk. Lehet,
hogy húsz év múlva a gyerekeink döbbenten gondolnak majd
vissza a mi korunkra, de az is lehet, hogy megmosolyognak, és
naivnak, ártatlannak tartanak bennünket. Senki nem tudja,
milyen lesz a világ, de ha minden változik, akkor egy Alex nevű
fiú is biztosan megváltozhat.
– Alex nem fog változni. Utálja az erkölcstelenséget, a
mocskos tartalmú könyveket, a bűnös dolgokat művelő
párokkal teli magazinokat. Azt hiszem, az sem tetszett volna
neki, ahogyan ti Juliannel táncoltatok.
 A legszívesebben rákiáltottam volna, hogy a pokolba
Alexszel és az ő álszemérmével, de nem akartam bántani az
egyetlen embert, aki szerelmes tudott lenni Carrie-be.
– Carrie, drágám, feküdj le! – mondtam. – Aludj egyet, és
reggel emlékezz rá, hogy a világ tele van különböző férfiakkal,
akik mind boldogok lennének olyan szép, kedves és házias
lánnyal, mint te vagy! Gondolj arra, amit Chris szokott mindig
mondani: minden jóra fordul! Ha Alexszel mégse sikerülne a
dolog, találsz helyette mást, aki szeret, és akit te is szeretni
tudsz.
– Miért volt az jó Istennek, hogy Cory meghaljon? –
kérdezte váratlanul, a legmélyebb elkeseredéssel a
tekintetében.
Jézusom! Mit lehetett válaszolni erre a kérdésre?!
– Az is jó volt, amikor apa balesetben meghalt?
– De hiszen te már nem is emlékszel arra a napra.
– De igen. Jó a memóriám.
– Carrie, senki sem tökéletes, sem én, sem te, sem Chris,
sem. Alex. Nincs senki a világon, aki tökéletes volna.
– Tudom – felelte, és az anyja szavára hallgató, engedelmes
kislányként visszamászott az ágyába. – Az emberek csúnya
dolgokat művelnek, de az Isten figyeli, és később megbünteti
őket. Néha egy nagymamát küld maga helyett, olyant, mint a
miénk, aki megvert téged és Christ is. Nem vagyok ostoba,
Cathy! Tudom, hogy Chrisszel úgy néztek egymásra, ahogy mi
Alexszel. Azt hiszem, dr. Paullal is szeretők voltatok, és lehet,
hogy Julian azért halt meg, hogy megbüntessen téged. Te
olyan nő vagy, akit szeretnek a férfiak, de én nem. Nem
táncolok, nem tudom, hogyan lehetne elérni, hogy mindenki
szeressen. Csak a családom szeret, és Alex, de ha megmondom
neki, mi történt, nem fog szeretni, és nem kellek neki többé.
– Nem mondod meg neki! – parancsoltam rá szigorúan.
A plafonra szögezett tekintettel, némán feküdt, amíg végül
elnyomta az álom, én pedig ébren maradtam, és egyfolytában
azon gondolkodtam, milyen szörnyű hatást gyakorolt egy
utálatos vénasszony az életünkre. Gyűlöltem anyát, mert
Foxworth Hallba vitt bennünket. Tudhatta, milyen az anyja, és
mégis elvitt bennünket hozzá. És még most, ennyi idő után is
szenvedtünk, míg neki bőven kijutott az örömből!

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem Carrie-től pár nappal

később. – Az utóbbi időben olyan keveset eszel. Hová lett az
étvágyad?
Csöndben, kifejezéstelen arccal ült az asztalnál.
– Minden rendben van, csak nem kívánok túl sokat enni –
felelte színtelen hangon. – Ma ne vidd el magaddal Joryt! Hadd
legyek vele egész nap! Nagyon hiányzik, ha nincs mellettem.
Nem szíveden hagytam egyedül egész napra Joryval, aki
nagyon eleven volt, és egész ember kellett ahhoz, hogy
vigyázni lehessen rá. Carrie-n látszott, hogy nem érzi jól
magát.
– Légy őszinte hozzám, kérlek! – mondtam neki. – Ha
valami baj van, engedd, hogy elvigyelek az orvoshoz!
– Semmi különös, csak a havi ciklusom – felelte lesütött
szemmel. – Már három-négy nappal azelőtt, hogy megjönne,
gyöngének érzem magam.
Valamelyest megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy
annak idején én is sokat bajlódtam a menstruációval.
Megcsókoltam a kisfiamat, aki nagyon szeretett volna velem
jönni, figyelni a táncosokat, és indulni készültem.
– Zenét akarok hallgatni, anyu! – tiltakozott Jory, aki
mindig pontosan tudta, mit akar, és mit nem. – A táncosokat
akarom nézni!
– Elmegyünk sétálni a parkba. Meghintáztatlak és
homokozunk is – ígérte meg neki Carrie, és szorosan magához
ölelte. – Maradj velem, Jory! Annyira szeretlek, és olyan
keveset látlak… Nem szereted már Carrie nagynénédet?
Jory mosolyogva a nyaka köré fonta a karját, és az arcát is
a Carrie-éhez szorította. Jory mindenkit szeretett.
Borzalmasan hosszú nap volt. Többször is
hazatelefonáltam, hogy megtudjam, hogyan érzi magát Carrie.
– Jól vagyok, Cathy – felelte. – Remekül éreztük magunkat
a parkban. Most ledőlök; és alszom egy kicsit, úgyhogy
egyelőre ne telefonálj, ne ébressz fel!
Délután négy lett, elkezdtem aznapi utolsó órámat, amin
csupa hat- és hétéves kisfiú és kislány vett részt. A terem
közepére állítottam őket, és a zene ütemére hangosan
vezényelni kezdtem nekik.
– Un, deux, pliés, un, deax, pliés, un, deux, tendus,
szorosabbra a lábat, un, deux, tendus – Váratlanul, a tarkómon
lévő pihék merevedéséből éreztem, hogy valaki a hátam
mögött erősen figyel. Megfordultam, és a falnál, a sarokban
egy férfit vettem észre – Bart Winslow-t, anyám férjét.
Mihelyt látta, hogy megismertem, határozott léptekkel
közelebb jött.
– Fantasztikusan néz ki ebben a tűzpiros mezben, Miss.
Dahl! Megengedi, hogy kis időre feltartsam? – kérdezte.
 – Most nem érek rá! – feleltem dühösen, hiszen ő is látta a
tizenkét gyereket, akikről egy pillanatra sem vehettem le a
szemem. – Ötkor végzek. Leülhet és megvárhat, ha akar.
– Miss. Dahl, pokolian sok időt töltöttem el azzal, hogy
megkeressem, miközben végig itt volt, karnyújtásnyira tőlem.
– Mr. Winslow – válaszoltam hűvösen –, ha nem volt
megelégedve a tiszteletdíjjal, amit postán küldtem el, írhatott
volna, és a levelét biztosan utánam küldik.
Nem válaszolt rögtön, pár másodpercig csak a homlokát
ráncolta, szorosan összevonva vastag szemöldökét
– Nem a tiszteletdíj miatt vagyok itt, bár nem annyit
fizetett, mint amennyire gondoltam. – Mosolyogva,
magabiztosan a zakója zsebébe nyílt, és egy levelet vett elő. A
lélegzetem is elakadt, amikor megláttam rajta a saját írásomat,
és a rengeteg bélyeget, egyéb postai jelzést, ami azalatt került
rá, hogy bejárta anyám után egész Európát. – Látom, ismerős
magának ez a levél – állapította meg, és erősen figyelt, nem
mulasztva el egyetlen arcrezdülésemet sem.
– Nézze, Mr. Winslow – válaszoltam meglehetősen
zavartan –, a húgom nem érzi jól magát, és ő vigyáz a
kisfiamra, akivel rengeteg a gond. Azt is láthatja, mennyi itt a
dolgom. Nem beszélhetnénk meg ezt máskor?
– Amikor óhajtja, Miss. Dahl! – udvariasan fejet hajtott, és
átadott egy névjegyet. – Kérem, amilyen hamar csak lehet,
próbáljon meg sort keríteni rá. Sok kérdést szeretnék föltenni
magának, és azt tanácsolom, ne próbáljon elszökni előlem!
Ezúttal nem fogom szem elől téveszteni. Gondolom, maga sem
hiszi, hogy egyetlen vacsora elegendő volt.
 Annyira felkavart, hogy miután elment, rögtön
eleresztettem az osztályt is, és bementem az irodámba.
Leültem, elővettem a zöld dossziémat, és hosszas számolgatás
után megállapítottam, hogy az iskolám még mindig
veszteséges. Az előző tulajdonos negyven diákot ígért, amikor
megkötöttük az üzletet, de azt nem mondta el, hogy a
többségük elutazik a nyári szünetre, és csak ősszel tér haza.
Az elkényeztetett, gazdag gyerekek télen is üdülni mentek, és
amikor otthon voltak, akkor is hetente legfeljebb kétszer
jöttek el hozzám. Bármennyire gondosan osztottam is be a
megszerzett pénzt, nem fedezte a helyiségek rendbe
hozásának, a gyakorlóterem új tükrei felszerelésének a
költségeit.
Az órámra néztem, és látva, hogy már majdnem este hat
van, gyorsan utcai ruhába öltöztem, és szinte futva tettem meg
a hazáig vezető, kétsaroknyi utat. Carrie-nek már a konyhában
kellett volna lennie, vacsorát készítenie, Jorynak pedig a
bekerített kertben kellett volna játszania, de egyiküket sem
láttam!
– Carrie! – kiáltottam jó hangosan. – Hazajöttem! Hol
vagy… és hol bujkál Jory?!
– Itt – hallottam a gyönge, elhaló választ. A szobába
rohantam, és ágyban találtam Carrie-t. Elmondta, hogy Jory a
szomszédoknál van. – Cathy… tényleg nem jól érzem magam.
Négyszer vagy ötször is hánytam… már nem emlékszem
pontosan… és olyan gyönge vagyok.
Megnéztem a tenyeremmel a homlokát, és szokatlanul
hűvösnek találtam, pedig nagyon meleg nap volt.
 – Megyek, kihívom az orvost – mondtam, de alig ejtettem
ki a mondatot a számon, keserűen nevettem magamon. Abban
a kisvárosban nem volt olyan orvos, aki hívásra házhoz ment
volna. Visszafutottam Carrie-hez, a szájába dugtam a hőmérőt,
és amikor leolvastam, a lélegzetem is elállt a rémülettől.
– Carrie, elszaladok Joryhoz, aztán beviszlek a legközelebbi
kórházba. Majdnem negyvenfokos lázad van!
Közömbösen bólintott, mintha nem is érdekelte volna,
aztán elaludt. Átfutottam a szomszédokhoz, hogy megnézzem
a kisfiamat, aki boldogan játszott a nála egy hónappal idősebb
kislánnyal.
– Nézze, Mrs. Marquet – mondta Mrs. Townsend, a
negyvenes évei elején járó, kedves, kellemes asszony, aki
éppen az unokájára vigyázott –, ha Carrie beteg, hadd
maradjon csak itt Jory, amíg vissza nem jön! Remélem, nincs
komoly baja Carrie-nekl Olyan aranyos teremtés! Pár napja
észrevettem azonban, hogy elég sápadt, és nem érzi igazán jól
magát.
Én is észrevettem ezt, és az Alexhez fűződő szerelmével
kapcsolatos, gondoknak tudtam be.
Mekkorát tévedtem!

Másnap felhívtam Pault.

– Mi a baj, Catherine? – kérdezte, kiérezve a kétségbeesést
a hangomból.
Rögtön elmondtam neki mindent, azt, hogy Carrie milyen
beteg, hogy a kórházban már több vizsgálatot is végeztek, de
fogalmuk sincs, mi baja lehet.
 – Rettenetesen néz ki, Paul! Egyfolytában, és hihetetlenül
gyorsan fogy! Állandóan hány, semmilyen étel nem marad
meg benne, és hasmenése van. Folyton felőled és Chris felől
kérdezősködik.
– Szólok az egyik kollégának, hogy helyettesítsen, és máris
odarepülök – felelte pillanatnyi gondolkodás nélkül. Várj meg,
és egyelőre ne szólj Chrisnek! A tünetek, amiket elmondtál,
annyira általánosak, hogy rengeteg kisebb betegségre is lehet
következtetni belőlük.
Megfogadtam a tanácsát, és nem értesítettem Christ, aki
két hétig a nyugati parton utazgatott, mielőtt hazajött volna
folytatni a munkát. Paul három órán át ült velem a kórházi
szobában, és Carrie-t figyelte, aki erőtlenül rámosolygott, és
boldogan széttárta a karját.
– Hello! – köszönt neki vékony, remegő hangon. –
Fogadjunk, nem is gondoltál rá, hogy egy öreg kórházi ágyon
fogsz viszontlátni!
Paul rögtön a karjába vette, és elkezdte kérdezgetni. Főleg
azt akarta megtudni, hogy mik voltak a betegség első jelei.
– Körülbelül egy héttel ezelőtt kezdtem nagyon fáradtnak
érezni magam – felelte Carrie. – Nem szóltam Cathynek, mert
anélkül is túl sokat aggódik miattam. Később elkezdett fájni a
fejem, állandóan álmos voltam, és nagy horzsolásokat vettem
észre magamon, amikről azt sem tudom, hogyan szereztem
őket. Amikor fésülködtem, csomókban kezdett hullani a
hajam, később pedig hányni kezdtem… meg hasonlók, amikről
a többi doktor is kérdezett már, és el is mondtam nekik. –
Carrie gyönge kis hangja csaknem teljesen érthetetlenné
halkult. – Szeretnék találkozni Chrisszel – motyogta, mielőtt a
szeme végleg lecsukódott volna.
Paul addigra már megnézte Carrie beteglapját, és beszélt
az orvosaival is. Miután magunkra maradtunk, rám emelte a
tekintetét, és olyan különös kifejezés jelent meg az arcán,
amitől hevesen a szívembe markolt a félelem.
– Azt hiszem, mégis jobb volna, ha értesítenéd Christ.
– Paul! Arra gondolsz…
– Nem! Nem arra gondolok, de ha látni szeretné, jobb
volna, ha mielőbb eljönne.

A kórház folyosóján álltam, és vártam, hogy Carrie orvosai,

miután kiküldtek a szobából, befejezzék a vizsgálatot. Az ajtó
előtt nyugtalanul fel és alá járkálva megéreztem a jelenlétét,
még mielőtt megláttam volna. Megpördültem, és láttam, amint
Chris az ágytálakat és orvosságokkal teli tálcákat cipelő, a
szépségét meglátva rácsodálkozó nővérek mellett elsietve
végigjön a folyosón.
Mintha a múltba csöppentem volna vissza, és apával
láttam volna, fehér nadrágjában és pólójában pontosan olyan
volt, amilyennek apát örökre megőriztem az emlékezetemben.
Szólni sem tudtam, amikor Chris magához ölelt, és
egészségesen lesült arcát a hajamba temette. Hallottam, hogy
a szíve hangosan, egyenetlenül ver.
– Nem sok időbe telt, hogy idejöjj – mondtam neki
szipogva, a könnyeimmel küszködve.
– Cathy, mi a baj Carrie-vel? – kérdezte egyenesen a
szemembe nézve.
 Megdöbbentett a kérdése, hiszen neki is ismernie kellett
volna a választ
– Nem tudod? Az az átkozott arzén! Tudom, hogy az. Mi
más lehetne? Semmi baja sem volt, aztán egy héttel ezelőtt
hirtelen beteg lett – mondtam, és nem bírván türtőztetni
magam, zokogásban törtem ki. – Téged akar látni – folytattam,
de mielőtt bevezettem volna a szobába, a kezébe adtam egy
lapot Carrie naplójából, amit azon a napon kezdett el írni,
amelyiken megismerte Alexet. – Chris, Carrie hosszabb ideje
érzi már. hogy valami nagy baj fog történni, de nem beszél
róla, megtartja magának. Olvasd el ezt, és mondd meg, mi a
véleményed róla! – Belemélyedt a levélbe, én pedig – egyetlen
pillanatig sem véve le róla a tekintetemet, az arcát figyeltem.

„Kedves Cathy és Chris!

Néha úgy érzem, hogy ti ketten vagytok az igazi szüleim, de
aztán eszembe jut az igazi anyukám és apukám. Olyan, mintha
anya csak álmomban létezett volna, apát pedig magam elé sem
tudom képzelni, hacsak nem tartom a kezemben a fényképét,
bár Coryt pontosan olyannak látom, amilyen volt,
Eltitkoltam előttetek valamit, és ha ezt most nem írnám le,
akkor magatokat vádolnátok. Hosszabb ideje érzem, hogy
hamarosan meghalok, és már nem is törődöm vele, nem úgy,
mint régen. Nem lehetek egy pap felesége. Nem éltem volna
ilyen sokáig, ha ti ketten, Jory, dr. Paul és Henny nem szerettetek
volna annyira. Nélkületek már régen elmentem volna oda,
ahova Cory. Mindenkinek van valakije, akibe szerelmes lehet,
kivéve engem. Mindenkinek van valamilyen különleges dolga,
amit csinálnia kell, csak nekem nincs. Mindig tudtam, hogy soha
nem fogok férjhez menni. Tisztában voltam vele, hogy csak
áltatom magam, amikor arra gondolok, hogy gyerekeim
lesznek, mert túl keskeny a csípőm ahhoz, hogy szülhessek, és
azt hiszem, túl kicsi vagyok ahhoz, hogy jó feleség legyen
belőlem. Soha nem voltam olyan fontos senkinek, mint te, Cathy,
aki tudsz táncolni, gyereket szülni és még sok minden mást.
Orvos sem lehetek, mint Chris, úgyhogy nem lesz belőlem senki,
csak akadály, aki mindenkinek az útjában áll, és elrontja
másoknak a kedvét a boldogtalanságával.
Ezért, mielőtt tovább olvasnátok, amit írtam, fogadjátok
meg, hogy nem engeditek meg az orvosoknak, hogy bármit is
tegyenek, amivel életben tarthatnak. Hagyjatok meghalni, és ne
sirassatok! Ne legyetek szomorúak, és ne vágyódjatok utánam,
ha eltemettek! Minden rossz volt számomra, vagy legalábbis
annak tűnt azóta, hogy Cory elment, és magamra hagyott.
Legjobban azt sajnálom, hogy nem láthatom Joryt a színpadon,
amint úgy táncol, ahogyan annak idején Julian. Most már
bevallhatom, hogy ugyanúgy szerettem Juliant, ahogyan Alexet
szerettem. Soha nem gondolta rólam, hogy túlságosan kicsi
vagyok, és ő volt az egyetlen, aki – ha csak rövid időre is –
elhitette velem, hogy igazi nő vagyok. Igaz, amivel ezt elérte, az
bűn volt akkor is, ha te az ellenkezőjét mondod, Cathy.
A múlt hét óta egyre többet gondolok a nagymamára, és
arra, amit mondogatott, hogy ördögfattyak vagyunk. Minél
többet gondolok rá, annál inkább érzem, hogy igaza volt, és
soha nem lett volna szabad megszületnem! Rossz vagyok!
Amikor Cory meghalt az arzénnal beszórt porcukros
apácafánktól, amit a nagymama adott nekünk, nekem is meg
kellett volna halnom. Nem hittétek, hogy tudom, mi történt?
Egész idő alatt csak azt láttátok, hogy ülök a padlón, a
sarokban, mintha semmit sem hallanék, és semmiről sem
vennék tudomást. Láttam és hallottam, mi történik körülöttem,
de akkor még képtelen voltam elhinni. Most már elhiszem.
Köszönöm, Cathy, hogy olyan voltál hozzám, mint egy igazi
édesanya, és az elképzelhető legjobb nővér a világon. Köszönöm
neked is, Chris, hogy pótoltad az apukámat, és a második
legjobb fiútestvérem voltál, és köszönöm neked, dr. Paul, hogy
szerettél azután is, hogy kiderült, soha nem fogok megnőni.
Mindnyájatoknak köszönöm, hogy nem szégyelltetek, és
mondjátok meg Hennynek, hogy őt is nagyon szeretem. Néha
arra gondolok, hogy talán az Istennek sem kellek, amíg
nagyobb nem leszek, de aztán eszembe jut, amit Alex szokott
mondani arról, hogy az Úr mindenkit szeret, még azokat is, akik
nem nőnek olyan magasra.”

A levelet a kicsisége ellensúlyozására szánt hosszú,

nyújtott betűkkel írta alá.
– Jézusom! – jajdult fel Chris, mi-után elolvasta. – Mit
jelentsen ez, Cathy?
Csak ekkor voltam képes kinyitni a táskámat és előszedni
belőle valamit, amit a Carrie szobájából nyíló kamra távolabbi,
legsötétebb sarkában találtam. Chris szeme tágra nyílt, és
mintha a színe is megsápadt volna, amikor elolvasta a
patkányméreggel teli üveg feliratát, és meglátta a műanyag
dobozt, amiben már csak egy apácafánk maradt. Egy darab,
amiből mindössze egy falatot haraptak ki! Könnyek peregtek
végig az arcán, és a fejét a vállamra hajtva, zokogásban tört ki.
 – Istenem… apácafánkra szórta az arzént, hogy ugyanígy
haljon meg, ahogy Cory!
Kibontakoztam az öleléséből, és halálosan fáradtnak
érezve magam, elhátráltam tőle.
– Chris, olvasd el újból, figyelmesen azt a levelet! Nem tűnt
fel neked, amit arról ír, hogy most már elhiszi, amit korábban
nem? Miért nem hitte akkor, és miért hiszi el most? Valami
történt vele! Valami, ami meggyőzte arról, hogy anyánk képes
volt mérget tenni az ételünkbe, mert meg akart ölni
bennünket!
Zavartan megcsóválta a fejét, és a könnyek változatlan
hevességgel ömlöttek a szeméből.
– De ha végig tudta, mi történt, akkor mi lehetett az, ami
meggyőzte, miután sem a mi szavunknak, sem Mickey
halálának nem hitt igazán?
– Honnan tudnám?! – kérdeztem elkeseredetten. – Az
arzén azonban szándékosan került a fánkokra. Paul
ellenőrizte. Carrie úgy ette meg, hogy tudta, meg fog halni
tőlük. Hát nem látod, hogy ez is gyilkosság, amit anyánk
követett el?!
– Még nem halt meg! – tiltakozott hevesen Chris. – Meg
fogjuk menteni! Nem engedjük, hogy meghaljon. Beszélünk
vele, mondd meg neki, hogy ki kell tartania, össze kell szednie
magát!
A nyakába borultam, rettegve attól, hogy már elkéstünk, és
remélve, hogy talán mégsem. Míg összekapaszkodva álltunk,
ismét szülőkké válva a közös fájdalomtól, Paul lépett ki Carrie
szobájából. Komor arca egyetlen szempillantás alatt mindent
elárult.
 – Chris – mondta nyugodt hangon –, nagyon jó, hogy újból
itt vagy. Csak az a kár, hogy ilyen szomorú körülmények
között.
– Van még remény, ugye? – kérdezte Chris.
– Remény az mindig van. Megteszünk mindent, amit csak
lehet. Szépen lebarnultál, látszik rajtad, hogy majd kicsattansz
az egészségtől. Menj, nézd meg a húgodat, és próbálj átadni
neki valamennyit az erődből! Catherine-nel mi már mindent
elmondtunk neki, amit csak tudtunk, hogy visszaadjuk az
életkedvét, de egyelőre úgy tűnik, végleg feladta. Alex ott
térdel az ágya mellett, és könyörögve kéri, hogy élni akarjon,
de Carrie elfordítja a fejét, és az ablakot bámulja. Azt hiszem,
nem is érti, mit mondanak neki, és nem tudja, mi történik
körülötte. Mintha valahol messze, elérhetetlenül messze
lenne.
Paullal követtem Christ, aki futva ment Carrie szobájába.
Carrie csontig soványodva, nehéz takarók alatt feküdt az
ágyon, pedig forró nyár volt. Pár nap alatt rettenetesen
megöregedett! A fiatalság rózsás frissessége eltűnt róla, az
arca beesett, sápadt volt, a szemei mintha két, mélységesen
mély kútból pislákoltak volna. Amikor meglátta, Chris újból
elsírta magát. Lehajolt hozzá, hogy magához ölelje, és a nevét
ismételgetve a haját simogatta. Legnagyobb rémületére,
amikor visszahúzta a kezét, az ujjaira ezer szőke hajszál tapad.
– Teremtő Isten! Mi történt a hajával?!
Amikor lesöpörte ujjairól a hajszálakat, odaugrottam,
összeszedtem, és vigyázva nylonzacskóba raktam őket.
Ostobaság volt részemről, de képtelen voltam elviselni, hogy
gyönyörű haja a padlóra hulljon, és aztán kisöpörjék. A
párnán, a lepedőn, a hálóinge gallérján is tömegével csillogtak
a kihullott hajszálak. Mintha félálomban cselekedtem volna,
azokat is összegyűjtöttem, és gondosan elraktam a zacskóba,
miközben Alex megállás nélkül imádkozott. Még amikor
Chrisnek bemutattam, akkor is csak annyi időre hagyta abba,
hogy udvariasan bólintson.
– Paul, válaszolj nekem! Mit tettetek Carrie
megmentéséért?
– Mindent, amit csak tudtunk – felelte Paul olyan hangon,
ahogy azok beszélnek, akik tudják, hogy közel a halál. – Egész
orvos csapat dolgozik megállás nélkül az életéért, de a vörös
vértestjei gyorsabban pusztulnak, mint ahogy
vérátömlesztéssel pótolni lehetne.
Három napot és éjszakát töltöttünk Carrie betegágya
mellett, miközben Joryra a szomszédok vigyáztak.
Mindannyian, akik szerettük, egyfolytában azért imádkoztunk,
hogy életben maradjon. Felhívtam Hennyt is, és megkértem,
menjen el a templomba, és a családjával és az ismerőseivel
imádkozzék Carrie-ért. Meghallva, mit akarok, rögtön
megkocogtatta a telefonkagylót, jelezve, hogy feltétlenül
megteszi, amire kértem.
Naponta friss virágok érkeztek, elárasztva a szobáját, de
meg se néztem, hogy ki küldte őket. Chris vagy Paul mellett
ültem, esetleg közöttük, és a kezüket fogva halkan
imádkoztam. Közben utálkozva néztem Alexre, akit a
leginkább felelősnek tartottam azért, ami Carrie-vel történt.
Végül nem bírtam tovább türtőztetni magam, odamentem
hozzá, és a sarokba vezetve megkérdeztem tőle: – Alex,
szerinted miért akart meghalni Carrie éppen akkor, amikor a
legboldogabbnak érezte magát? Mit mondott neked, és te mit
válaszoltál rá?
Lassan rám emelte elcsigázott, borotválatlan, bánattól
megtört arcát.
– Mit mondtam neki? – kérdezte határozatlanul, az
álmatlanságtól kivörösödött, karikás szemmel.
A korábbinál is élesebb hangon megismételtem a kérdést.
Megrázta a fejét, mintha azt akarná, hogy kitisztuljon, és
sebzetten, álmos tekintettel nézett rám, miközben beletúrt
sűrű, fésűt nem tűrő, barna fürtjeibe.
– Cathy, isten a tanúm rá, én mindent megtettem azért,
hogy meggyőzzem arról, mennyire szeretem! Oda se figyelt
rám. Most is félrefordítja a fejét, és nem válaszol, egyetlen
szóval sem. Megkértem, legyen a feleségem, és igent mondott.
A nyakam köré fonta a karját, és egyfolytában azt ismételgette,
hogy igen, igen! Később azt mondta: „Jaj, Alex, én nem vagyok
elég jó neked”. Nevettem, és megmondtam neki, hogy
tökéletes, pontosan az, aki nekem kell. Hol rontottam el a
dolgot, Cathy? Mit tettem, amivel annyira magam ellen
fordítottam, hogy rám se akar nézni?
Alexnek kedves, derűs arca volt, olyan, amilyet csak kőbe
faragott szenteknél lát az ember, és amint ott állt előttem, a
fájdalomtól, a tragédiába fordult szerelemtől megtörve, nem
tehettem mást, megsimogattam, és próbáltam megnyugtatni,
amennyire csak tudtam, hiszen valóban szerette Carrie-t. A
maga módján nagyon szerette.
– Sajnálom, ha durva voltam hozzád, Alex! Bocsáss meg
érte! Áruld el, mondott neked valamit Carrie?
 A tekintete ismét elfelhősödött, de uralkodott magán, és
beszélni kezdett: – Körülbelül egy hete, amikor felhívtam,
olyan furcsa volt a hangja, mintha valami szörnyűség történt
volna vele, amiről beszélni is képtelen. Gyorsan odamentem
hozzátok, de nem engedett be. Szeretem, Cathy! Azt mondta,
hogy túl kicsi a termete és túl nagy a feje, de szerintem
tökéletesen arányos. Olyan számomra, mint egy ártatlan baba,
akinek fogalma sincs arról, hogy milyen szép. Ha Isten
megengedi, hogy meghaljon, elvész a hitem, és soha az életben
nem leszek képes visszaszerezni! – A tenyerébe temette az
arcát, és keservesen zokogni kezdett.
A negyedik éjszaka telt el azóta, hogy Chris megérkezett.
Én Carrie mellett bóbiskoltam, a többiek is aludtak, mert már
nem bírták tovább a virrasztást, Alex is ledőlt az egyik folyosói
padra. A nevemet hallva felriadtam, Carrie ágya mellé
térdeltem, és megfogtam a takaró alatt sovány kis kezét. A hús
mintha teljesen lefoszlott volna róla, csupa csont és bőr volt,
az elvékonyodott hártya alatt tisztán lehetett látni az ereit.
– Arra vártam, hogy felébredj, drágám! – súgtam neki halk,
a félelemtől és bánattól reszkető hangon. – Alex kint van a
folyosón, Chris és Paul pedig az orvosi szobában alszik. Szóljak
nekik?
– Nem – felelte ugyancsak suttogva. – Csak veled akarok
beszélni! Meg fogok halni, Cathy! – Olyan nyugodtan mondta
ezt, mintha valami kicsiségről lett volna szó, amit tudomásul
vett, és aminek örült.
– Nem! – tiltakoztam hevesen. – Nem fogsz meghalni! Nem
engedem, hogy meghalj! Úgy szeretlek, mintha a gyerekem
lennél. Sokan szeretnek, és sok embernek van rád szüksége,
Carrie! Alex annyira imád, hogy feleségül akar venni, és már
letett arról, hogy pap legyen, mert elmondtam neki, hogy
neked az nem esne jól. Semmi nem fontos neki, csak az, hogy
életben maradj, és szeresd őt! Nem találja úgy, hogy kicsi vagy,
és azzal sem törődne, ha házasságon kívül született gyereked
lenne. Hadd hívjam be, hogy elmondhassa neked…
– Nem – tiltakozott súgva. – Van egy titok, amit el akarok
mondani neked. – A hangja annyira gyönge volt, mintha távoli,
magas hegyek mögül tört volna elő. – Láttam egy nőt az utcán.
Éppen úgy nézett ki, mint anya, én pedig utána futottam, és
megfogtam a kezét. Elrántotta, és haragosan, szigorúan nézett
rám. „Nem tudom, ki vagy” – mondta, pedig az anyánk volt!
Pontosan olyan, mint korábban, csak talán kicsit öregebb. Azt
a gyöngysort viselte, aminek gyémántokkal díszített pillangó a
csatja, és amire olyan jól emlékszem! Jaj, Cathy, ha valaki már
az édesanyjának sem kell, az nem azt jelenti, hogy senkinek
nincs rá szüksége? Nézett rám, láttam a szemén, hogy tudja, ki
vagyok, és mégsem akar megismerni, mert azt is tudja, hogy
rossz vagyok. Ezért mondta, amit mondott… azt, hogy neki
nincs is gyereke. Téged sem akar, és Christ sem, pedig minden
anya szereti a gyerekeit, hacsak nem rosszak, gonoszok… mint
mi.
– Ne hagyd, hogy ezt tegye veled, Carrie! A pénzimádata
miatt tagadott meg… nem azért, mert rossz és gonosz vagy.
Nem csináltál semmit, ami rossz volna! Csak a pénz számít
neki, Carrie, mi nem, de nekünk nincs is rá szükségünk. Nincs,
hiszen itt van Alex, Chris, Paul, én… meg Jory és Henny. Ne
törd össze a szívünket, Carrie, tarts ki, és engedd, hogy az
orvosok segítsenek rajtad! Ne add fel! Jory nagyon vágyik a
nagynénje után, mindennap kérdezgeti, hogy hol vagy. Hogy
mondjam meg neki, hogy élni sincs kedved?!
– Jorynak nincs szüksége rám – válaszolta ugyanazon a
hangon, amit gyerekkorában használt. – Sokan vannak rajtam
kívül, akiket Jory szerethet, akik törődnek vele… de Cory vár
engem, Cathy! Most is látom. A vállad mögül néz rám, apa
mellett áll, és ők jobban vágynak utánam, mint bárki.
– Carrie! Ne!
– Szép hely, ahova megyek, Cathy! Mindenütt virágok
vannak, gyönyörű madarak, és érzem, ahogy növök… Nézd,
már majdnem olyan magas vagyok, mint anya, akkora,
amekkora mindig is szerettem volna lenni. Ha ott leszek,
többé senki sem fogja azt mondani, hogy nagyok és ijesztőek a
szemeim, olyanok, mint a bagolyé. Senki nem fog törpének
nevezni, és nem biztat, hogy feküdjek bele a nyújtógépbe,
hogy olyan magas legyek, amilyen szeretnék lenni. Gyönge,
reszkető hangja egyre halkult, végül teljesen elenyészett, a
tekintete rezzenéstelenül fölfelé meredt, a szája kissé elnyílt,
mintha még mondani akart volna valamit. Halott volt!
Anya miatt történt, ő okozta ezt is. Anya, aki minden
kínból, fájdalomból sértetlenül, megrázkódtatás nélkül és
gazdagon került ki! Elég volt neki, ha önsajnálattól eltelve
elmorzsolt néhány könnycseppet a szeme alatt. Erre
gondoltam, és teli torokból ordítani kezdtem. Tudtam, hogy
ordítok. Állati hangok törtek elő a torkomból, ki akartam tépni
a hajam, lemarni a húst az arcomról, mert túlságosan is
hasonlítottam ahhoz a nőhöz, akinek fizetnie kellett, fizetnie,
fizetnie… és újból fizetnie!
Egy forró augusztusi napon, a Sheffield család temetkezési
helyén, Clairmonttól néhány kilométerre vettünk utolsó
búcsút Carrie-től. Eső nem esett, hó sem borította körülöttünk
a földet. A telet leszámítva minden évszakunkhoz halál tapadt
már, csupán a tél, a hideg, zord tél maradt számomra, hogy
örömömet leljem benne, ha tudom. Vörös és bordó virágokkal
borítottuk be Carrie sírját, olyanokkal, amiket a legjobban
szeretett. A nap vakítóan ragyogott fölöttünk, majd
narancssárgává vált, és tűzgolyóként bukott le a látóhatár
mögé, rózsaszínre festve az ég alját.
A gondolataim elszáradt levelekként ringatóztak a gyűlölet
göcsörtös ágán, míg hosszan, egyedül üldögéltem a kemény,
kényelmetlenné vált márványpadon. Összeszedtem, kötegbe
gyűjtöttem a száraz leveleket, és kegyetlen ostort fontam
belőlük, hogy felkorbácsoljam magamban a semmire sem
tekintő, mindent elemésztő bosszúvágyat.
A négy porcelánbabából már csak kettő maradt, és a kettő
közül az egyik semmit sem akart tenni. Megesküdött arra,
hogy minden erejével az életet óvja, még azokét is, akik nem
érdemlik meg.
Nem akartam otthagyni Carrie-t egyedül az éjszakában,
mélyen a hideg föld alatt. Vele akartam maradni, hogy
megnyugtassam, vigasztaljam, bár magam sem tudtam,
hogyan. Egy pillantást vetettem arra a helyre, ahol Julia és
Scotty aludt, közel Paul szüleihez, és ismeretlen bátyjához, aki
meghalt, mielőtt még Amanda megszületett volna. Mit
keresünk mi, Foxworthok a Sheffieldek családi temetkezési
helyén? – jutott eszembe. Van-e ennek valamilyen különös
jelentősége?
 Ha Alex nem bukkant volna fel Carrie életében, ha nem
ébreszti fel benne a szerelmet, vajon jobb lett volna? Ha Carrie
nem veszi észre anyát az utcán, és nem rohan boldogan utána,
hogy megfogja a kezét, és anyának szólítsa, számított volna?
Igen! Akkor minden másképpen alakul! Miután az anyja
ridegen megtagadta, megvette a patkánymérget, mert úgy
érezte, nem méltó az életre, ha az édesanyjának sem kell.
Vastagon szórta az arzént a fánkokra!
Hallottam, hogy valaki halkan a nevemet mondja, és egy
kéz nyúlt értem, hogy szelíden a karomnál fogva fölemeljen a
padról. Karját a derekam köré fonta, és úgy vezetett ki a
temetőből, ahol hajnalig is ültem volna, hogy lássam a felkelő
napot.
– Nem, drágám! – mondta halkan Chris. – Carrie-nek többé
nincs szüksége rád, másoknak viszont igen. Felejtsd el a
múltat és a bosszúvágyadat, Cathy! Látom a tekintetedet, és
olvasok a gondolataidban. Ha akarod, megosztom veled a
titkot, megtanítalak arra, hogyan találd meg a lelked békéjét.
Korábban is megpróbáltam már, de nem voltál hajlandó
meghallgatni. Most végighallgatsz, és elhiszed, amit mondok!
Tedd azt, amit én, akár erőszakkal is űzd el magadtól azt, ami
fájdalmat okoz, és csak arra gondolj, ami jó! Ez a titka annak,
hogy az ember boldogan éljen, Cathy! A felejtés és a
megbocsátás.
Keserűen, ridegen néztem rá, és azt feleltem: – Remekül
értesz a megbocsátáshoz, Christopher, de hogy felejtsen is az
ember, az egészen más dolog.
Elvörösödött, olyan lett az arca, mint a látóhatár alá bukó
nap.
 – Cathy, kérlek! Nem a megbocsátás a legfontosabb? Én
igyekszem csak a jóra emlékezni!
– Nem! Nem! – tiltakoztam, de mint a pokolra menő az
oltáriszentség után, úgy kapaszkodtam belé.
Nem vagyok biztos abban, hogy valóban úgy történt, de
mintha feketébe öltözött nőt láttam volna, az egész arcát
eltakaró, fekete fátyolban az egyik fa mögött, miközben az
országúton álló kocsihoz mentünk. Elrejtőzött előlünk, hogy
ne vegyük észre; de én mégis láttam egy pillanatig, elegendő
ideig, hogy lássam vastag, igazgyöngyből készült gyöngysorát.
A gyöngysort, amit régi, megrögzött szokásnak engedve,
ideges ujjakkal babrált, csomóba gyűrt, morzsolgatott.
Egyetlen nőt ismertem csak, akinek ez volt a szokása, és
akihez tökéletesen illett a fekete szín és a rejtőzködés. Az örök
rejtőzködés!
Fess feketére minden napot! Ne hagyd ki a legutolsót sem!
Tudtam, gondoskodni fogok róla, hogy minden, még
hátralévő napja fekete legyen. Feketébb, minta hajamon
sötétlő kátrány. Feketébb, mint bármi abban a bezárt
szobában és a padláson, ahol fiatalon, a szeretettől durván
megfosztva éltünk, feketébb, mint a pokol legsötétebb bugyra.
Hosszú ideig vártam, hogy megtegyem azt, amit meg kellett
tennem. Nagyon hosszú ideig. És ha Chris mellettem marad,
hogy megállítson, még az ő ereje sem lesz elegendő ahhoz,
hogy visszatartson attól, amit meg akarok tenni!
ÖTÖDIK RÉSZ
A bosszú ideje

Carrie korai halála kitörölhetetlen nyomot hagyott

mindannyiunkban, akik szerettük. A kis porcelánbabák végleg
az enyémek lettek, hogy vigyázzak rájuk, óvjam őket. Chris a
Virginiai Egyetem klinikáján helyezkedett el, hogy a
közelemben legyen.
– Maradj itt, Catherine! – könyörgött Paul, amikor
megmondtam neki, hogy visszamegyek a hegyeim közé, és
folytatom a tánctanítást – Ne menj el, ne hagyj újból magamra!
Jorynak apára lenne szüksége, nekem feleségre, és jót tenne
neki! Na, lenne a közelében egy férfi, akivel versenghetne. A
gondolata is halálra rémít, hogy csak egyszer szerethettelek
igazán az életben.
– Később – feleltem határozottan, és kibontakoztam a
karjából. – Egy napon visszajövök hozzád, és
összeházasodunk, de előbb be kell fejeznem valamit.

Hamarosan visszazökkentem a korábbi, megszokott

kerékvágásba, nem messze attól a helytől, ahol a Foxworthok
éltek. Hozzáláthattam, hogy megvalósítsam, amit elterveztem.
Carrie segítsége nélkül Jory meglehetősen sok gondot okozott.
Hamar elfáradt a balettiskolától, és szeretett volna vele
egykorú gyerekekkel játszani. Hogy ne unatkozzon, iskolai
előkészítőbe írattam, és felfogadtam Emma Lindstromot, akt
segített az otthoni munkában, és vigyázott Joryra, ha nekem
más dolgom volt Esténként rendszeresen portyáztam a
környéken, egy bizonyos férfit keresve. Sikertelenül kerestem,
de biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb a sors ismét
összehoz vele. Akkor aztán reszkess, anyám!
A helyi újság terjedelmes cikket közölt Bartholomew
Winslow-ról abból az alkalomból, hogy Hillendale-ben
megnyitotta a második ügyvédi irodáját, amit maga vezetett,
míg az elsőt, a greenglennait fiatalabb ügyvédtársára bízta.
Két iroda! Mennyit megengedhet magának az, akinek van
elegendő pénze! Nem akartam annyira merész lenni, hogy
felkeressem, úgy akartam intézni, hogy a találkozásunk a
„véletlen” műve legyen. A bekerített kertünkben két másik
kisfiúval játszó Joryt Emma Lindstrom gondjaira bízva
beültem a kocsiba, és kihajtottam a Foxworth Hall közelében
lévő erdőbe.
Bart Winslow a helyi előkelőségek közé tartozott, életének
minden mozzanatát figyelemmel követte a környezete, és én
is tudtam a helyi lapból, hogy reggelenként mindennap fut
néhány kilométert. Nem is ártott neki, jó erőnlétre volt
szüksége ahhoz, hogy elviselje, ami a közeljövőben várt rá.
Napokig futkároztam én is arrafelé, szűk, kanyargós erdei
ösvényen, amit már kezdtek beborítani a halott, elszáradt
levelek. Szeptemberben jártunk, Carrie már egy hónapja
halott volt. Komor gondolatok kötöttek le, miközben a
szénégetők felől szálló füst szagát éreztem, és hallgattam a
favágók fejszecsapásait. Hangok és illatok vettek körül, amiket
Carrie már nem hallhatott és nem érezhetett. De meg fognak
fizetni érte, Carrie! Azt akartam, hogy fizessenek, és valahogy
elfeledkeztem arról, hogy Bart Winslow-nak az egészhez
semmi köze sincs. Neki nem, csak az anyámnak! Gyorsan múlt
az idő, és még semmi nem történt. Hová tűnhetett? A bárokat
nem járhattam végig, az túl nyilvánvaló lett volna. Úgy
terveztem, ha összeakadunk, mondunk egymásnak valamilyen
közhelyet, és az lesz a kezdet vagy a vége mindannak, ami
azóta nem ment ki a fejemből, hogy azon a karácsony estén,
anyámmal táncolva először megláttam Bartholomew
Winslow-t.
Ahogy az életben gyakran előfordul, a számításom nem
vált be, nem futás közben találkoztunk. Egy szombat este
történt, egy olcsó kis bisztróban ültem, amikor váratlanul Bart
Winslow lépett be az ajtón! Körülnézett, megpillantott az
ablak melletti asztalnál, és odajött hozzám. Ügyvédeknél
szokásos, sötét, háromrészes öltönyt viselt, ami a szabása
alapján ítélve vagyonba kerülhetett, és drága aktatáskát lóbált
a kezében. Vidáman mosolygott, hosszúkás barnára sült arcán
kissé gúnyos kifejezés ült, bár az is lehet, hogy csak én láttam
annak izgatottságomban.
– Kutya legyek, ha nem Catherine Dahlhoz van
szerencsém, ahhoz a nőhöz, akivel már hónapok óta találkozni
szeretnék – mondta. A táskáját lerakva invitálás nélkül leült
velem szemben, és könyökét az asztalra támasztva, zavaróan
firtató pillantást vetett rám. – Hol a pokolban bujkált? –
kérdezte, csak a lábfejével húzva közelebb magához a táskát,
hogy biztonságban legyen.
– Nem bujkáltam – feleltem, és nagyon reméltem, nem
veszi észre rajtam, mennyire ideges vagyok.
Fölnevetett, alaposan megnézte magának a szorosan a
testemhez simuló pulóveremet, a szoknyámat meg a lábamat,
ami kilátszott alóla, aztán hirtelen elkomolyodott.
 – Olvastam az újságban a húga haláláról. Fogadja őszinte
részvétemet! Mindig fájdalmas, ha az ember azt olvassa, hogy
valaki fiatalon meghal. Ha nem veszi tolakodásnak,
megkérdezhetem, mi okozta a halálát? Betegség? Baleset?
Hogy mi okozta a halálát? Egész könyvet tudtam volna írni
róla!
– Miért nem kérdezi meg a feleségétől, hogy mi ölte meg a
húgomat? – kérdeztem vissza mereven.
Előbb meglepődött, aztán hevesen rám támadt: – Honnan
tudná, amikor nem is ismeri magát és a húgát? Igaz, láttam,
hogy a halálozási rovatban lévő hírt olvassa, és sírt, amikor
kivettem a kezéből az újságot. Kértem, magyarázza meg a
viselkedését, de felpattant, és berohant a szobájába. Még most
sem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Ki az ördög maga?
Árulja el végre!
Beleharaptam sonkával, paradicsommal és salátalevéllel
megpakolt szendvicsembe, és kihívó lassúsággal rágni
kezdtem, hagyva, hadd feszítse tovább a türelmetlenség.
– Miért nem kérdezi meg tőle? – ismételtem meg, miután
szinte elviselhetetlenné vált közöttünk a feszültség.
– Utálom azokat az embereket, akik kérdéssel válaszolnak
a kérdésre! – vágta rá. Intett a közelünkben álldogáló, vörös
hajú pincérnőnek, és ugyanazt rendelte, amit én ettem. – Na,
lássuk! – mondta, és közelebb húzta hozzám a székét. – Nem
olyan régen felkerestem, és megmutattam magának azokat a
zsaroló leveleket, amiket a feleségemnek írogat. – A zsebébe
nyúlt, és három levelet vett elő, amiket még évekkel korábban
írtam. Gyűröttségükből, a rájuk ragasztott sok bélyegből ítélve
a fél világot bejárták, mielőtt újból előkerültek. Már-már
ordítva kérdezte meg ismét: – Ki az ördög maga?
Rámosolyogtam, hogy leszereljem. Anyám mosolyát
vettem elő. Kissé oldalra hajtottam a fejem, ahogy szokta,
ujjaim hamisgyöngy nyakékemet babrálták.
– Muszáj ezt kérdeznie? Nem képes kitalálni?
– Ne játsszon velem! Ki maga valójában? Mi köze van a
feleségemhez? Látom, hogy a megszólalásig hasonlít hozzá,
ugyanolyan színű a haja, a szeme, még a gesztusainak egy
része is. Valamilyen rokona talán…?
– Igen. Úgy is mondhatjuk.
– Akkor miért nem találkoztunk korábban? Unokahúga?
Unokatestvére?
Ellenállhatatlan vonzerő sugárzott belőle, ami
visszatartott attól, hogy azt a játékot űzzem, amit korábban
elterveztem. Nem serdülő fiú volt, akit könnyedén el tudott
volna bűvölni az egykori balerina. Sötét ereje szinte teljesen a
hatalmába kerített, és egyre az járt az eszemben, milyen vad,
szenvedélyes szerető lehet. El tudtam volna süllyedni izzó
tekintetében. Örökre elveszni az összes többi férfi számára.
Túl magabiztos volt, túlságosan is bízott az erejében.
Könnyedén mosolygott rám, miközben én menekülni
szerettem volna, elkerülni, hogy arra az útra vezessen, amire
egészen addig magam akartam rálépni.
– Várjon! – szólt rám, és erővel visszatartott, amikor
felálltam, hogy elfussak. – Ne nézzen rám ilyen ijedten, és ne
űzze tovább azt a játékot, amibe belekezdett! – Fölemelte a
leveleket, a szemem elé tartotta őket, és én szerencsétlennek
érezve magamat, elfordítottam róluk a tekintetemet. – Ne
forduljon el! Öt vagy hat levél érkezett, amíg a feleségemmel
Európában voltunk, és ahányszor meglátott egyet, mindig
elsápadt. Néma volt, idegesen nyeldesett, a keze a nyakához
tévedt, a gyöngyeit babrálta – akárcsak maga. Kétszer láttam,
hogy ráírja a borítékra: A címzett ismeretlen. Egy nap, amikor
én vittem fel a szállodai szobánkba a postát, három levél is a
kezembe került, amit maga írt. Kinyitottam és elolvastam
őket. – Szünetet tartva előrehajolt, ágy, hogy a szája egészen
közel került az enyémhez. A hangja kemény volt hideg, és
érződött rajta, hogy tökéletesen ura az indulatainak. – Milyen
jogon írogat a feleségemnek, és próbálja megzsarolni?
Biztos, hogy minden szín kifutott az arcomból. Rosszul
éreztem magamat, gyengének, és szerettem volna elfutni,
minél messzebb. Közben mintha Chris hangját hallottam
volna: Hagyd a múltat, Cathy, hadd nyugodjon békében! Az Úr
a maga módján igazságot fog szolgáltatni.
Megvolt rá a lehetőségem, hogy kiöntsek magamból
mindent, és tudomására hozzam, milyen nőt vett feleségül.
Miért nem voltam hát képes mégis elmondani az igazságot?
– Miért nem kérdezi a feleségétől, ki vagyok? Miért
hozzám jön, miért nálam érdeklődik, amikor tőle kaphat
mindenre választ?
Kényelmesen hátradőlt a rikító, élénk narancssárga
műanyagból készült széken, és gyémántokból kirakott
monogrammal díszített ezüst cigarettatárcát vett elő. Biztosan
anyától kapta – tökéletesen jellemző volt rá az ilyen ajándék.
Megkínált, és miután nem kértem, nyugodt mozdulatokkal
morzsolgatott egy cigarettát, és szintén gyémánttal díszített
ezüst öngyújtójával rágyújtott. Közben a tekintete
egyfolytában rám szegeződött, én pedig, a magam szőtte
hálóba kerülve tehetetlenül vergődtem, amíg lecsap rám.
– Minden levelében azt írta, hogy rettenetesen nagy
szüksége lenne egymillió dollárra – mondta közömbös,
érzelmektől mentes hangon, és egyenesen az arcomba fújta a
füstöt. Görcsösen köhögni kezdtem, és megpróbáltam
elhajtani magamtól a rossz levegőt. Körben a bisztró falán
több tábla is lógott, rajtuk a felirat: DOHÁNYOZNI TILOS! –
Miért kell magának egymillió?
Az egyenesen felém tartó füstkarikákat figyeltem, amik
fojtogattak.
– Tudja – kezdtem, megpróbálva visszanyerni az
önuralmamat –, meghalt a férjem. Már terhes voltam, amikor a
baleset történt, elárasztottak a számlák, amiket képtelen
voltam kifizetni, és még most is, hogy a maga segítségével
sikerült megkapnom a biztosítótól járó összeget, nagyon rossz
anyagi helyzetben vagyok. A tánciskolám egyelőre
veszteséges, el kell tartanom a fiamat, sőt spórolnom is
kellene a taníttatására, a feleségének pedig oly sok milliója
van. Gondoltam, nem fog különösebb megrázkódtatást
jelenteni számára, ha megválik egytől.
Halványan, cinikusan elmosolyodott, újból felém fújta a
füstöt, amitől megint köhögnöm kellett.
– Olyan intelligens nő, mint maga, miből gondolja, hogy a
feleségem annyira nagylelkű lesz, és pénzt ad egy állítólagos
rokonának, akit még csak nem is ismer?
– Kérdezze ezt meg tőle!
– Már kérdeztem. Az orra alá nyomtam a maga leveleit, és
követeltem, hogy mondja meg, mi ez az egész. Tucatszor
kérdeztem tőle, hogy ki maga, miféle kapcsolatuk van, de
mindannyiszor azt válaszolta, hogy személyesen nem is
ismeri, csak, mint balerinát, akit a színpadon látott. Egyenes
választ akarok végre! Magától! – Biztos akarván lenni abban,
hogy nem próbálom meg elkerülni a tekintetét, átnyúlt az
asztal fölött, és az államat megfogva kényszerített, hogy rá
nézzek. – Ki az ördög maga?! Milyen kapcsolatban áll a
feleségemmel? Miért hiszi, hogy zsarolással pénzt csikarhat ki
tőle? Miért van az, hogy valahányszor levelet kap magától,
felrohan a szobájába, és előkap egy fényképalbumot, amit
gondosan elzárva tart az íróasztala fiókjában, vagy a
páncélszekrényében? Egy albumot, amit sietve elrak,
valahányszor bemegyek hozzá.
– Megtartotta az albumot, a kék albumot, az aranysassal a
borítóján? – kérdeztem döbbenten, suttogva.
– Bárhová megyünk is, a kék albumot mindig magánál
tartja – felelte, és fekete szemei fenyegetően összeszűkültek. –
Az előbb pontosan leírta, pedig régi, megviselt darab már.
Miközben a feleségem állandóan azt az albumot lapozgatja, az
anyósom a Bibliát olvassa rongyosra. Néha azon kapom a
feleségemet, hogy sír, miközben a kék albumot nézegeti,
amelyben – feltételezem – az első férjéről készült fényképek
vannak.
Felsóhajtottam, és elszántan összeszorítottam a szemem.
Nem akartam arról hallani, hogy sír, miközben emlékezik!
– Feleljen nekem, Cathy! Kicsoda maga? – Olyan érzésem
támadt, hogy az államat markolva az idők végezetéig képes
lesz ott tartani, ha nem válaszolok a kérdésére, és ezért,
valami ostoba ötletnek engedve, hazugságra szántam el
magam: – Volt egy asszony, Henrietta Beechnek hívták,
Malcolm Foxworth viszonyt kezdett vele, és az eredmény
három gyerek lett. Én vagyok az egyik.
– Óóó! – mondta meglepődve. Elengedte az állam, és
elégedetten, hogy megtudta az igazságot, ismét kényelmesen
hátradőlt a széken. – Malcolmnak tehát viszonya volt
Henrietta Beechcsel, aki három törvénytelen gyereket szült
neki. Micsoda meglepő információ! – Jóízűen fölnevetett. –
Soha nem gondoltam, hogy a vén ördög képes lett volna
ilyesmire, különösen a szívrohama után, amit a feleségem első
házassága okozott. Ösztönzőleg hat az emberre, ha ilyesmiről
értesül. – Hirtelen elkomolyodott, és hosszan, figyelmesen
nézett. – Hol van most az édesanyja? Szeretnék találkozni vele,
hogy beszélgethessünk.
– Meghalt – feleltem, és kezemet az asztal alá dugva,
keresztbe raktam az ujjaimat, mint a babonás, buta kisgyerek.
– Hosszú-hosszú ideje halott.
– Rendben. Kezdem érteni a dolgot. Három fiatal,
törvénytelen Foxworth gyerek, aki abban bízik, hogy a
származását a feleségem megzsarolásával készpénzre
válthatja. Igazam van?
– Nincs. Csak énrólam van szó, a bátyám és a nővérem nem
is tud a dologról. Meg akarom kapni azt, ami jog szerint
megillet bennünket! Amikor azokat a leveleket írtam,
elkeserítő helyzetben voltam, és most sem állok sokkal jobban
anyagilag. A százezer dollár, amit a biztosítótól kaptam, nem
tartott túl sokáig. A férjem hatalmas számlákat csinált, és
komoly elmaradásunk volt lakbérből és gépkocsi törlesztésből
is. Ráadásul ki kellett fizetnem a kórházi kezelését, a temetést,
és a gyerekszülés költségeit. A végtelenségig tudnám sorolni
magának, mennyi gondom van a balettiskolával, és hogy
vezettek félre, elhitetve velem, hogy nyereséges vállalkozásba
kezdek.
– És nem az?
– Nem, amíg csak gazdag kislányok járnak hozzám, akik
évente kétszer-háromszor is elmennek vakációzni, és
különben sem veszik komolyan a balettet. Nem akarnak mást,
csak szépnek és kecsesnek látszani. Ha egyetlen igazán
tehetséges tanítványra akadnék közöttük, lenne értelme az
erőfeszítéseimnek, de sajnos nincs egy sem.
Hosszú, karcsú ujjaival az asztalterítőt morzsolgatva,
figyelmesen hallgatott, majd ismét rágyújtott, érzésem szerint
nem is annyira a füst kedvéért, hanem hogy elfoglaltságot
biztosítson nyughatatlan ujjainak. Mélyen leszívta a füstöt,
egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: – Nagyon
őszinte akarok lenni magához, Catherine Dahl! Először is, nem
tudom, hogy hazudik, vagy az igazat mondja-e, de az tény,
hogy pontosan olyan, mintha a Foxworth családhoz tartozna.
Másodszor, nagyon nem tetszik, hogy zsarolni próbálja a
feleségemet. Harmadszor, nem szeretem, ha ő szomorú,
ráadásul még sír is. Negyedszer, nagyon szeretem, bár
bevallom, hogy vannak pillanatok, amikor képes lennék
megfojtani, csak hogy kipréseljem belőle a múlttal kapcsolatos
igazságot. Soha nem beszél róla, titkokat őriz, amiket nem
hajlandó elárulni nekem. Az egyik nagy titok, amiről még soha
nem hallottam, hogy Malcolm Neal Foxworth, a jóságos,
istenfélő, szent életű férfiú a szívrohama után is házasságon
kívüli szerelmi viszonyt folytatott. Ami a korábbi időszakot
illeti, úgy tudom, volt egy kalandja, de több semmiképpen
sem.
Óóó! Többet tudott, mint én. Vaktában eleresztettem egy
nyilat, és nem is sejtettem, hogy pontos találatot érek el vele!
Bart Winslow körbehordozta a tekintetét a helyiségben.
Több család is betelepedett már a bisztróba, amióta ott ültünk,
és valószínűleg attól tartott, hogy valaki felismeri, és elmondja
a feleségének, az anyámnak.
– Jöjjön, Cathy, menjünk innen! – szólt rám, és maga után
vonva gyorsan felállt. – Meghívhat magához egy italra, és amíg
megisszuk, alaposan megbeszélhetjük a dolgot.
Órák teltek el közben, és amikor eljöttünk, a nap már
lebukott a hegyek mögé, nagyon gyorsan sötétedett. A járdán
megállva odatartotta a kardigánomat, hogy fölvehessem, az
esti levegő annyira hűvös volt, hogy vastagabb dzsekit vagy
kabátot is el tudtam volna viselni.
– Hol lakik?
Megmondtam neki, és gondterhelten ráncolni kezdte a
homlokát. Jobb, ha nem megyünk oda… túl sokan
megláthatnak. Természetesen nem tudta, hogy éppen azért
választottam azt a házat, mert mögötte kis erdő húzódott, és
bármikor titokban meg lehetett közelíteni. – Gyakran
szerepelek az újságban – folytatta –, és biztos vagyok benne,
hogy a szomszédok megjegyeznének maguknak. Nem tudná
felhívni a babysittert, és megkérni, hogy maradjon még egy
kicsit?
Azt tettem, amit kért, előbb Emma Lindstrommal
beszéltem, aztán Joryval, megmondva neki, hogy legyen jó
kisfiú, amíg haza nem megyek.
 Bartnak nagyon szép, koromfekete autója volt – egy
Mercedes. Olyan sebesen indult, mint Julian kedvenc
luxuskocsijai, elég nehéz volt ahhoz, hogy simán, rázkódás
nélkül haladjon, és biztonságosan vette a legmeredekebb
hegyi kanyarokat is.
– Hová visz, Mr. Winslow? – kérdeztem jóval azután, hogy
elindultunk.
– Olyan helyre, ahol nyugodtan beszélgethetünk, és senki
nem lát meg bennünket – felelte. Rám nézett, évődve
elmosolyodott. – Az előbb a profilomat tanulmányozta.
Halljam, az ítéletét!
Váratlanul ért a felszólítás, és érezve az arcomba toluló
pírt még jobban elvörösödtem, talán izzadni is kezdtem. Sok
jóképű férfival találkoztam már addigi életemben, de ez az
ember alapvetően más volt, mint bárki, akit addig ismertem.
Volt benne valami vad, banditára emlékeztető vonás, és elég
volt, ha csak ránéztem, máris harsányan megszólaltak bennem
a vészcsengők: Vigyázz vele! Az ösztönöm óvatosságra intett,
miközben figyeltem, és igyekeztem megfejteni magamnak.
Minden vonása, drága, tökéletesen szabott öltönye is azt
kiabálta a fülembe, hogy legalább olyan elszánt, mint én, ha
meg akar szerezni magának valamit.
– Hááát – kezdtem elnyújtott hangon, megpróbálva tréfára
venni a dolgot –, a külseje arra figyelmeztet, hogy meneküljek
magától, amilyen gyorsan csak tudok, és gondosan zárjam be
magam mögött az ajtót.
Látható elégedettséggel mosolyodott el ismét.
 – Ezek szerint izgatónak és veszélyesnek tart. Remek!
Jóképűnek és unalmasnak lenni rosszabb, mint csúnyának és
elbűvölőnek, nem gondolja?
– Nem tudom. Ha egy férfi elbűvölő modorú és intelligens,
sokszor jóképűnek látom, bármilyen legyen is valójában.
– Akkor magát könnyű megszédíteni!
Megmerevedtem, és szigorú pillantást vetettem rá.
– No de Mr. Winslow…
– Bart.
– Rendben van, Bart! Téved, ha azt hiszi, hogy könnyű a
szívembe férkőzni. Hajlamos vagyok arra, hogy bálványozzam
a férfit, akivel találkozom, tökéletesnek higgyem, és ha
rájövök, hogy ó is csak gyarló halandó, közömbössé váljak
iránta.
Na, nem! Őt aztán nem bálványoztam volna. Kiismertem
már annyira, hogy tudjam, megveszekedett szoknyapecér,
maga az eleven, nyughatatlan tűz, aki egy kicsit is féltékeny
feleséget képes az őrületbe kergetni. Biztos voltam benne,
hogy nem anyám vette azt a szexuális oktató könyvet,
megtanítandó arra, hogy mit, hogyan, hol és mikor! Ő anélkül
is biztosan tudott mindent. Váratlanul megállította a kocsit,
felém fordult, és bár egészen sötét volt már, tisztán láttam
villogó szeme fehérét. Túlságosan is életteli volt, ahhoz képest,
hogy már az öregedés jeleit kellett volna mutatnia. Nyolc évvel
volt fiatalabb anyámnál, vagyis negyvenéves, a legvonzóbb,
egyben a legsebezhetőbb férfikorban, amikor mindenkinek
óhatatlanul megfordul a fejében, hogy hamarosan vége az
ifjúságnak. Addig kellett újabb hódításra szert tennie, amíg az
ifjúság csalfa madara el nem repül tőle, hogy elvigye az összes,
egyelőre még megszerezhetőnek tűnő, csábítóan szép, fiatal
nőt. A feleségébe is belefáradhatott már, bár őszintének tűnt,
amikor arról beszélt, hogy szereti. De ha igen, akkor mitől
csillogott úgy a szeme, miért nézett rám olyan kihívóan?
Bárhol vagy is, anya, térdelj le, és imádkozz, mert nem leszek
irgalmas hozzád, ugyanúgy, ahogyan te sem voltál irgalmas
hozzám!
Miközben az autóban ültem, és megpróbáltam megfejteni
magamnak, rájöttem, hogy nem az az önfeláldozó, szelíd lélek,
mint Paul. Nem kellett elcsábítani, megtette ő maga anélkül,
hogy hosszabban gondolkodott volna. Olyan volt, mint a
nesztelenül portyázó, fekete párduc, meg akart kapni, hogy
utána eldobjon, és mintha mi sem történt volna, hátat
fordítson. Éreztem, hogy nem fog lemondani a milliók
örökléséhez fűződő jogáról, sem a milliók nyújtotta örömökről
a véletlenül útjába akadt szerető kedvéért. Figyelmeztető,
vörös fények villóztak lezárt szemhéjam alatt, és hangszórók
üvöltötték a fülembe: Csak óvatosan! Vigyázz, ne tedd ki
magad a veszélynek!
Ahogy én őt, ugyanúgy ő is megpróbált felmérni magának
engem. Annyira hasonlítottam volna anyámra, hogy nem látott
közöttünk valódi különbséget? Netán a hasonlóságunk
előnyömre vált? Hát nem úgy tartják, hogy a férfiak újból és
újból ugyanahhoz a típushoz tartozókba szeretnek bele?
– Szép este van – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Ez a
kedvenc évszakom. Szerintem az ősz sokkal szenvedélyesebb,
izgatóbb, mint a tavasz. Jöjjön, sétáljunk egyet, Cathy! Különös,
melankolikus hangulatom támadt ettől a helytől, úgy érzem,
mintha rohannom kellene, hogy megszerezzem életem
legnagyobb ajándékát, ami eddig elkerült valahogy.
– Költőien hangzik, amit mond – feleltem, kiszállva a
kocsiból, és hagyva, hogy megfogja a kezem. Elindultunk, és
mekkora csoda, egy távolba futó vasúti sínpár mentén
vezetett. Rettenetesen ismerősnek tűnt a számomra, pedig
nem lehetett az, amire gondoltam. Nem az a sín volt, amin
tizenöt évvel korábban, tizenkét éves koromban Foxworth
Hallba érkeztünk!
– Bart, nem tudom, mitől, de az a fura érzésem támadt,
hogy korábban, egy régi estén jártam már magával erre.
– Déjà vu – felelte. – Én is ugyanazt érzem. Mintha
valamikor régen szenvedélyesen szerettük volna egymást, és
abban az erdőben sétáltunk volna. Csöndben leültünk nem
messze innen, a sín melletti zöld padra. Mintha muszáj lett
volna ide hoznom, bár pontosan magam sem tudtam, merre
vezetem.
Kénytelen voltam az arcába nézni, hogy megtudjam,
komolyan gondolta, amit mondott. Kissé zavartnak,
bizonytalannak tűnt, láthatóan őt magát is meglepték
váratlanul kibukó szavai.
– Szeretek eljátszadozni a legfantasztikusabb
gondolatokkal is – mondtam neki. – Szeretném, ha minden,
ami lehetetlen, lehetségessé válna, a fantasztikum valósággá,
de ha minden érthető, és megmagyarázható körülöttem, akkor
újabb rejtélyek után vágyom, hogy mindig legyen valami, ami
kiismerhetetlen a számomra.
– Maga romantikus.
– Miért, maga talán nem?
 – Nem tudom – felelte. – Fiatal koromban az voltam.
– Mitől változott meg?
– Nem maradhat meg romantikus ifjúnak az, aki jogi
egyetemre megy, és gyilkossággal, erőszakkal, rablással,
megvesztegetéssel kell szembesülnie. Dogmatikus nézeteket
hirdető professzorok veszik körül, akik a romantikus érzés
maradékát is kiűzik belőle. Frissen, fiatalon kezdi el
tanulmányozni a jogot, de megkeményedik, érzéketlenné
válik, és megtanulja, hogy az életben mindenért keményen
meg kell harcolnia. Gyorsan rájön arra, hogy távolról sem ő a
legjobb, vannak elegen, akik méltóak hozzá, és kegyetlen
harcot kell az vívnia elsőségért.
Ellenállhatatlan mosoly jelent meg az arcán, úgy folytatta:
– Azt hiszem, mégis nagyon sok közös vonás van bennünk,
Catherine Dahl! Engem is vonz minden, ami rejtélyes,
szeretem a megoldhatatlannak tűnő feladatokat, és
szükségem van valakire, akit imádhatok. Ezért is lettem
szerelmes egy hatalmas vagyon örökösébe, de a milliók,
amiket megörökölt, végül az utamba álltak. Háttérbe
szorítottak és megijesztettek. Tudtam, mindenki arra fog
gondolni, hogy csak a pénzéért vettem feleségül. Azt hiszem, ő
is erre gondolt, amíg meg nem győztem az ellenkezőjéről.
Előbb lettem szerelmes belé, hogy tudtam volna, valójában
kicsoda. Olyan volt, amilyen maga.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem, izgatottan hallgatva
az önkéntelenül jött vallomást.
– Úgy, Cathy, hogy valóban olyan is volt – egy ideig. Aztán
megörökölte a millióit, és vásárlási orgiákat rendezett,
megszerezve mindent, amire csak vágyott. Hamarosan nem
volt már semmi, ami hiányzott – csak egy gyerek. Az viszont
örökre elérhetetlen maradt számunkra. El sem tudja képzelni,
mennyi időt töltöttünk babaholmit, játékokat, gyerekbútort
árusító üzletekben. Úgy vettem feleségül, hogy tudtam, nem
lehet gyerekünk, és azt hittem, számomra ez lényegtelen, de
hamarosan rájöttem, hogy nagyon is fontos. Azok a
gyerekholmik engem is ellenállhatatlanul vonzottak.
A keskeny ösvény, amin jártunk, egyenesen a zöld padhoz
vezetett, amely változatlanul ott állt az egykor a rozsdás tetőt
tartó, négy zöld oszlopból megmaradt kettő között. Leültünk
rá a holdsütötte, csillagfényes estében, és mélyen beszívtuk a
hegyekből érkező, hűvös, tiszta levegőt. Körülöttünk éjjeli
bogarak zümmögtek, zenéjükkel furcsa kíséretet szolgáltatva
heves szívdobogásomhoz.
– Tudja, valamikor postaállomás volt itt – szólalt meg
ismét Bart, és újból cigarettára gyújtott. – Régen nem járnak
már erre vonatok. A közelben lakó gazdagok hosszú küzdelem
után elérték, amit akartak, megnyerték a vasúttársaság ellen
indított pert, és kitiltatták a környékről a mozdonyokat,
amelyek voltak olyan tapintatlanok, hogy hosszú füttyükkel
megzavarják az éjszakai nyugalmukat. Nagyon szerettem
azokat az elnyújtott, éjszakai hangokat, de hát én csak
huszonhét éves, Foxworth Hallban lakó ifjú férj voltam.
Hallgattam őket a feleségem mellett fekve, a széles ágyon, az
élethűen kifaragott hattyúval a fejem fölött. El tudja azt
képzelni? Úgy aludt, hogy a fejét a vállamra hajtotta, vagy
egész éjszaka fogtuk egymás kezét. Altatót vett be, hogy
nyugodt legyen az álma. Az is volt, túlságosan is nyugodt, mert
soha nem hallotta a magasból szóló, gyönyörű zenét. Sokat
gondolkodtam azon, honnan származhat, de amikor
megkérdeztem tőle, azt mondta, csak képzelődöm. Aztán egy
nap elhallgatott a zene, és arra gondoltam, hogy igaza volt,
valóban csak a képzeletem játszott velem. Ugyanakkor
hiányzott, szerettem volna újból hallani. A zene különös bájt
kölcsönzött annak az öreg, zord háznak. Néha napközben is
elaludtam, és egy gyönyörű, fiatal lányról álmodtam, aki
odafent táncolt, a padláson. Úgy éreztem, a feleségemet látom,
fiatal korában. Elmondta, hogy a szülei büntetésből gyakran a
padlásra zárták, ahol tanulószoba is volt, és egész nap ott
kellett maradnia, még nyáron is, amikor rettenetes lehetett
odafent a forróság. Télen szintén felküldték, bár annyira
fázott, hogy kékre fagytak az ujjai. Elmesélte, hogy az ablak
alatt kucorgott, ott sírt mindazon dolgok után, amikről a szülei
azt mondták, hogy rosszak, bűnösek, és megtiltották neki,
hogy élvezze őket.
– Fölment valaha is a padlásra?
– Nem. Szerettem volna, de a lépcső tetején lévő dupla ajtó
mindig zárva volt. És különben is, minden padlás egyforma, ha
egyet látott az ember, akkor az összeset ismeri. – Bart
ingerkedőn rám mosolygott. – És most, hogy ilyen őszintén
kiöntöttem a lelkem, meséljen magáról! Hol született? Hol járt
iskolába? Mitől határozta él, hogy táncolni fog, és miért nem
vett részt soha azokon a bálokon, amiket Foxworthék adtak
minden évben, karácsonykor?
Hideg volt, és én mégis éreztem, hogy verítékben úszom,
miközben válaszoltam neki: – Miért kellene mindezt
elmondanom magamról? Csak azért, mert itt ül mellettem, és
mesélt egy keveset az eddigi életéről? Lényegében nem
mondott semmi fontosat. Hol született? Miért döntött úgy,
hogy ügyvéd lesz? Hogyan ismerkedett meg a feleségével?
Nyáron történt vagy télen? Melyik évben? Tudta-e korábban,
hogy már férjnél volt, vagy csak azután árulta el magának,
hogy összeházasodtak?
– Kíváncsi kis nőszemély maga! Mit számit az, hogy hol
születtem? Nem volt olyan izgalmas az életem, mint a magáé.
Egy Greenglenna nevű, jelentéktelen kisvárosban születtem,
Dél-Karolinában. A polgárháború anyagilag tönkretette az
őseimet, és a családunk egyre lejjebb csúszott, mint egyébként
mindenki a közvetlen környezetünkben. Régi történet ez, sok
délivel megesett, és sokszor el is mondtam már. Azután
feleségül vettem a Foxworth vagyon örökösnőjét, és délre
visszatért a gazdagság. A feleségem gyakorlatilag újból
felépíttette az ősi családi házat, újból bebútorozta, többet
költve rá, mintha vadonatújat vett volna. Hogy én mivel
foglalkoztam eközben? A Harvard jogi karának
évfolyamelsőjeként beutaztam a világot a feleségemmel.
Közkedvelt társasági figura lettem, közben volt néhány
bírósági ügyem, és segítettem magának túljutnia a legnagyobb
nehézségén. Apropó, a tiszteletdíjamat még meg sem fizette.
– Postán feladtam egy kétszáz dollárról szóló csekket! –
tiltakoztam hevesen. – Most már hiába reklamál, még ha kevés
is volt. Nincs újabb, könnyen nélkülözhető kétszáz dollárom.
– Beszéltem én pénzről? Annyi van belőle, hogy szinte
semmit sem számít. Magával kapcsolatban egészen más
tiszteletdíjon járt az eszem.
– Ne vicceljen már, Bart Winslow! Elcipelt a városon
kívülre, és most itt akar szeretkezni velem a fűben? Élete
legnagyobb vágya talán, hogy egy egykori balerinát
megkapjon? Nem árulok szexet, nem azzal szoktam kifizetni a
számláimat. Egyébként pedig mi vonzót találhatnék magában,
egy elkényeztetett, a pénzéért mindent még egy sokkal
fiatalabb férjet is megszerző nő ölebében? Éppen csak az
hiányzik, hogy karikát fűzzön az orrába, azon vezesse, és
megkövetelje, hogy pitizzen, ha valamire szüksége van!
Vadul, könyörtelenül megragadott, és olyan erővel
szorította a szájamra a száját, hogy fájt. Öklömmel a karját
csapkodva próbáltam védekezni, és igyekeztem elfordítani
tőle a fejem, de bármit csináltam, a csókját nem hagyta abba,
sőt szétfeszítette a számat, és a nyelvét is belé erőltette.
Rájőve, hogy képtelen vagyok szabadulni a szorításából,
átkaroltam a nyakát. Áruló ujjaim cserben hagytak,
belevesztek sűrű, fekete hajába, és a csókunk addig tartott,
amíg mindkettőnk teste felforrósodott, remegni kezdtünk… és
akkor olyan erővel taszított el magától, hogy majdnem
leestem a padról.
– Nos, mit szól a békés kis ölebhez? Vagy netán ártatlan kis
Piroskának képzeli magát, aki épp most találkozott a
rettenetes, szürke farkassal?
– Vigyen haza!
– Legyen nyugodt, hazaviszem… de előbb még élvezem
kicsit, amit az előbb adott – felelte, és ismét magához akart
rántani, de megelőztem, a padról felugorva lélekszakadva a
kocsijához futottam, és amikor utolért, már ott villogott a
kezemben a hegyes manikűrollóm.
Elvigyorodott, nyugodtan érte nyúlt, és elvette tőlem.
 – Ronda sebet lehetne vele ejteni – mondta –, de én csak a
karmolásokat viselem el a hátamon. Majd akkor kapja vissza,
ha hazavittem.
A házam elé érve felém nyújtotta az ollót.
– Tessék, használja tetszése szerint! Szúrja ki a szemem,
döfje a szívembe, ahogy akarja! A csókjával törlesztett ugyan
valamit, de nekem teljes fizetség kell
Tigrist a farkánál

Pár nappal később, szombat délelőtt a hálószobámban lévő

korlátnál gyakoroltam, a kisfiam pedig teljes odaadással
próbálta utánozni, amit csinálok. Öröm volt látni a tükörben,
mennyire igyekszik.
– Most táncolok? – kérdezte izgatottan.
– Igen, Jory. Táncolsz.
– Jól csinálom?
– Remekül!
Vidáman nevetett, átölelte a lábam, és azzal a felhőtlen
boldogsággal nézett az arcomba, ami csak a legfiatalabbakra
jellemző. Sugárzó tekintetén látszott, mennyire örül az
életnek, és annak, hogy mindennap valami újat, csodálatosan
érdekeset tanulhat.
– Szeretlek, anyu! – mondta.
Tucatnyiszor is elismételtük ezt egymásnak mindennap.
– Marynek van apukája. Nekem miért nincs apukám?
Ez a kérdés igazán fájt.
– Neked is van apukád, Jory, csak felment a
mennyországba – feleltem. – Lehet, hogy egy nap anya talál
majd neked új apukát.
Örömmel, mosolyogva nyugtázta az ígéretet. Az apuka
nagyon fontosnak számított az ő kis világában, hiszen a
bölcsődében minden gyereknek volt… csak neki nem.
Idáig jutottunk a beszélgetésben, amikor ajtócsapódást
hallottam, és rögtön utána a nevemet kiáltó, ismerős hangot.
Chris! Hosszú, nyújtott léptekkel jött beljebb a házba, amikor
kék gyakorlómezben, harisnyában, balettcipőben eléje futva
megpillantottam. Tekintetünk egymásba kapcsolódott,
szótlanul széttárta előttem a karját, én pedig gondolkodás
nélkül hozzáfutottam, de bár ajkával az ajkamat kereste,
csupán az arcomhoz tudott érni. Jory is rögtön ott volt
mellettünk, és a nagybátyja szürke flanel nadrágját markolta
kis kezével, türelmetlenül várva, hogy az erős férfikarok
felkapják, a magasba röpítsék.
– Hogy van az én Jorym? – kérdezte Chris, miután mindkét
oldalról cuppanós csókot nyomott pufók, rózsás arcocskájára.
A fiam előbb csak hatalmas, tágra nyílt szemekkel nézett
rá, aztán megkérdezte: –Chris bácsi, te vagy az én apukám?
– Nem – felelte tompán, Joryt a padlóra lerakva Chris –, de
nagyon szeretném, ha ilyen kisfiam lenne. – A válaszát hallva
idegesen elfordultam tőle, hogy ne lássa a tekintetemet, és
megkérdeztem, mit keres nálunk, amikor a betegeinél kellene
lennie.
– Úgy alakult, hogy szabad lett a hétvégém, és gondoltam,
veletek töltöm, feltéve, hogy nincs ellene kifogásod – mondta.
Erőtlenül bólintottam, és valaki másra gondoltam, akiről
sejtettem, hogy szintén fel fog bukkanni a hétvégén.
– Olyan jól viselkedtem, ahogy az egy fiatal, kezdő orvostól
elválható, és jutalmul nem osztottak be hétvégi ügyeletre –
folytatta, és megeresztett felém egy szikrázó, ellenállhatatlan
mosolyt.
– Mit tudsz Paulról? – kérdeztem. – Ritkábban látogat meg,
mint korábban, és keveset is ír.
 – Megint egy orvos kongresszuson van. Azt hittem, veled
állandóan tartja a kapcsolatot – felelte, erősen megnyomva a
„veled” szót
– Aggódom Paulért, Chris! Nem jellemző rá, hogy ne
válaszoljon minden levelemre.
Nevetett, ledobta magát az egyik fotelbe, és a térdére
ültette Joryt.
– Lehetséges, drága húgocskám, hogy végül ráakadtál egy
férfira, aki képes túltenni magát az irántad érzett szerelmén?!
Erre már végképp nem tudtam, mit feleljek, és azt sem, mit
csinálhatnék a kezemmel és a lábammal. Csak ültem,
bámultam magam előtt a padlót, és éreztem magamon Chris
rezzenéstelen, a gondolataimat fürkésző tekintetét. Nem sokat
várt, hogy nyíltan meg is kérdezze: – Mit keresel itt, a hegyek
között, Cathy? Mi a terved? Bart Winslow-t akarod elvenni
anyától?
Hevesen verdeső szívvel néztem a szemébe, és éreztem,
hogyan önt el a fékezhetetlen indulat.
– Ne faggass, mint valami ostoba tinédzsert! Azt teszem,
amit tennem kell, akárcsak te!
– Hát persze, hogy azt. Kérdeznem sem kellett volna,
hiszen kristálygömb nélkül is olvasni tudok a gondolataidban.
Tudom, mi foglalkoztat, min töröd magad, de azt tanácsolom,
hagyd békén Bart Winslow-t! Soha nem fogja otthagyni anyát
miattad! Milliói vannak, neked viszont csak a fiatalságod!
Ezrével talál fiatal nőket, akikből szabadon válogathat. Miért
éppen te kellenél neki?
 Nem válaszoltam, csak magabiztosan rámosolyogtam, arra
kényszerítve, hogy elvörösödjön, és végül az arcát is elfordítsa
tőlem.
– Ne veszekedjünk, Chris! – kértem. – Legyünk barátok és
szövetségesek! Már csak mi ketten maradtunk egymásnak.
Ellágyult, szelíd pillantással nézett vissza.
– Én csak megpróbáltam, ahogy mindig is próbálkozom. –
Körülhordozta a tekintetét a szobán, és visszatért hozzám. –
Egy másik fiatal orvossal lakom együtt a kórházban. Jó volna,
ha itt élhetnék veled és Joryval. Ismét olyan lenne, mint
korábban, amikor még igazán együtt voltunk.
Az ajánlata mozdulatlanná dermesztett.
– Hosszú volna az út minden reggel a kórházba, és ha
sürgős eset adódna, oda se érnél időben.
– Tudom – mondta nagyot sóhajtva –, de mit szólnál a
hétvégékhez? Minden második szabad… nagyon zavarna, ha
itt lennék?
– Igen, nagyon zavarna. Önálló életem van, Christopher!
Láttam, hogy az ajkába harapott, mielőtt mosolyt tudott
volna erőltetni az arcára.
– Rendben, ahogy akarod… tedd, amiről úgy érzed, hogy
tenned kell, én pedig remélem, hogy később nem fogod
megbánni!
– Megkérhetnélek, hogy hagyd ezt a témát? – kérdeztem
mosolyogva, és hozzálépve megöleltem. – Légy jó fiú! Fogadj
el olyannak, amilyen vagyok, önfejűnek, mint Carrie-t! Előbb
azonban áruld el, mit szeretnél ebédre!
– Még nem is reggeliztem.
 – Akkor villásreggelizni fogunk, az két étkezésnek is
megteszi – mondtam, és attól kezdve a napunk kellemesen,
gondtalanul telt. Vasárnap reggel is jókedvűen, türelmetlenül
ült le az asztalhoz, várva kedvenc sajtos omlettjét. Joryval nem
volt különösebb gondom, ő – hála istennek – mindent
örömmel megevett. Néztem őket, és bármit mondtam is
korábban, elképzeltem egy pillanatra, hogy Jorynak Chris az
apja. Olyan jólesett az asztalnál látni, mint korábban… amikor
szülőt játszottunk, megtéve mindent, amit tudtunk, pedig még
magunk is csak gyerekek voltunk.
Reggeli után sétáltunk az erdőben, végigmentünk az
ismerős, futás közben felderített utakon. Jory végig Chris
nyakában ült, és nagyon élvezte a kirándulást. Bejártuk a
Foxworth Hall közvetlen közelében lévő tájat, azokat a
helyeket, amiket nem is láthattunk, amíg odafent voltunk, a
padlásra bezárva. Egymás mellett álltunk, és néztük a
hatalmas házat.
– Anya ott van? – kérdezte Chris fojtott, szokatlanul vastag
hangon.
– Nincs. Úgy hallottam, Texasba utazott, az egyik, gazdag
nőknek fenntartott szanatóriumba, hogy leadjon hét
fölösleges kilót.
Izgatottan fordult felém, és azt kérdezte: – Ki mondta ezt
neked?
– Mégis, mit gondolsz?
Hevesen megrázta a fejét, Joryért nyúlt, és lerakta a földre.
– Ne próbálj játszadozni vele, Cathy! – szólt rám
indulatosan. – Láttam, és tudom róla, hogy veszélyes. Hagyd
békén! Menj vissza Paulhoz, és légy a felesége, ha férfira van
szükséged, de hagyd, hogy anyánk békében élje az életét!
Remélem, magad sem hiszed, hogy ő egy pillanatig sem
szenved! Azt hiszed, boldog lehet, tudva, mit követett el? A
világ összes pénze sem adhatja vissza neki azt, amit elvesztett
– minket! Elégedj meg ezzel, ne akarj nagyobb bosszút!
– Elég! Bart jelenlétében akarom a fejére olvasni az
igazságot. Száz évig is a nyomomban lehetsz, és térden állva
könyöröghetsz, amíg el nem vásik a nyelved, én akkor is
folytatom, amit elkezdtem, megteszem, amit kell!

Amíg nálam volt, Chris Carrie volt szobájában aludt. Keveset

beszélgettünk, de éreztem, hogy minden mozdulatomat
figyeli. Levertnek, bizonytalannak… és nagyon sebzettnek
tűnt. Szerettem volna megmondani neki, hogy ha elvégeztem,
amit meg kell tennem, visszamegyek Paulhoz, biztonságban
élek majd mellette, és végre Jorynak is lesz apja, aki után
annyira vágyik, de mégsem szóltam egy szót sem.
A hegyvidéki éjszakák hidegek már szeptemberben is,
amikor pedig meleg még a nappal. Fent a padláson ebben az
időben majd elolvadtunk a hőségtől, és azt hiszem, ez járt a
fejünkben, amikor az elutazása előtti este leültünk az égő
kandalló elé. Jory már régen aludt, amikor végre felálltam,
ásítva nagyot nyújtózkodtam, és rápillantottam a tizenegyet
mutató, kandallópárkányon álló órára.
– Ideje lefeküdni, Chris! – mondtam. – Különösen neked,
hiszen holnap korán kelsz.
Szó nélkül Jory szobájához kísért, és együtt néztük meg,
hogyan alszik kipirult arccal, a meleg takarótól megizzadt
fejjel. Szorosan magához ölelte puha plüsslovacskáját,
békésen beérve vele mindaddig, amíg négyéves korában –
mint azt kikötötte – nem kap egy igazit.
– Amikor alszik, sokkal jobban hasonlít rád, mint Julianre –
suttogta Chris.
Paulnak ugyanez volt a véleménye.
– Jó éjszakát, Christopher Doll! – búcsúztam el tőle Carrie
szobája előtt. – Aludj jól, ne csípjenek meg az álombogarak!
Amikor ezt kimondtam, az arca fájdalmasan összerándult.
Elfordult tőlem, kinyitotta az ajtót, majd visszanézett rám.
– Így búcsúztunk el egymástól esténként, amikor még egy
szobában aludtunk – mondta, és válaszra sem várva becsukta
maga mögött az ajtót.

Hétkor, amikor felébredtem, Chris már nem volt ott. Sírtam

egy kicsit, Jory pedig elkerekült, csodálkozó szemmel nézett
rám.
– Anya… – szólított meg félénken, nem tudva, mi történt
velem.
– Nincs semmi baj, kisfiam, csak Chris bácsi hiányzik –
mondtam neki. – Anya ma nem megy dolgozni. – Miért is
mentem volna, amikor csak három tanítványom volt, és
áttehettem az órájukat másnapra, amikor teljesnek ígérkezett
a csoport.
Úgy éreztem, hogy lassan halad a tervem megvalósítása, és
hogy felgyorsítsam az eseményeket, megkértem Emmát, jöjjön
el, és vigyázzon Joryra, amíg én kimegyek futni az erdőbe.
– Legfeljebb egy órát leszek távol. Ebédig hadd játsszon az
udvaron, azután már én is itthon leszek!
 Fehérrel csíkozott, világoskék dzsoggingban indultam el a
keskeny erdei ösvényen, és a korábban soha nem használt
útra kanyarodva, sűrű fenyőerdőbe értem. Nehezen kivehető,
és annyira egyenetlen volt előttem az út, hogy állandóan a
földet kellett figyelnem, nehogy megbotoljak és elessek egy
kiálló gyökérben. A fenyők között őszi színekben pompázó fák
is nőttek, csodálatos látványt nyújtva az örökzöldek között
Szinte lángoltak, még egyszer, utoljára, mielőtt meghaltak
volna a közelgő tél jeges harapásától.
Jó ideje futottam már, amikor meghallottam, hogy valaki
követ. Nem fordultam hátra, hagytam, hogy a talpam alatt
szétporló száraz avar a fülembe muzsikáljon, és egyre
gyorsabban futottam. A szél a hajamba kapott, vidáman
lobogtatta, elfújta tőlem a bánatot, szégyent, bűntudatot,
áttetsző, a napfényben hamar szétoszló árnyalakokká
változtatva.
– Cathy, álljon meg! – hallottam a hátam mögül egy erős
férfihangot. – Túl gyorsan fut!
Természetesen Bart Winslow volt az. Megtörtént, aminek
előbb vagy utóbb meg kellett történnie. A sors nem járhatott
túl mindig az eszemen, és nem intézhette úgy, hogy mindig
anyám legyen a győztes. A vállam fölött hátrapillantva,
mosolyogva néztem, hogyan fut zihálva elegáns, narancs- és
citromsárga csíkokkal szegett, juharszirupszínű
dzsoggingruhájában. A nadrágja külső szárán is narancs- és
citromsárga sávok futottak végig, pontosan olyan volt,
ahogyan az egy helybéli, gazdag amatőr sportolótól elvárható.
 – Üdvözlöm, Mr. Winslow! – kiáltottam neki hátra, és
fokoztam az iramot. – Az a férfi, aki nem tud elkapni egy nőt,
valójában nem is férfi!
Elfogadta a kihívást, még gyorsabban kezdte szedni izmos
lábait, és nekem valóban rá kellett kapcsolnom, ha nem
akartam, hogy utolérjen. Szinte repültem, hosszú hajam
vidáman szálldosott utánam. Mókusok ugrottak el riadtan
előlem, fejvesztve hagyták ott az út mentén talált mogyorót,
fenyőmagot. Kacagtam, örültem az izmaimban lüktető erőnek,
majd szétvetettem a karom, és piruetteztem, úgy érezve,
mintha színpadon lennék, és életem addigi legnagyszerűbb
alakítását nyújtanám. Aztán valahonnan a semmiből
alattomos gyökér tolakodott elhasznált sportcipőm talpa alá,
és én hasra vágódtam, és csak a vastag avar védte meg a
földhöz ütődő arcomat a komolyabb sérüléstől.
Egy pillanattal később már fel is ugrottam, folytattam a
futást, de esésem elegendő időt biztosított Bartnak ahhoz,
hogy közelebb kerüljön hozzám. Zihálva, a levegőből kifogyva,
az általam diktált iramot hosszabb lábai ellenére sem bírva
kiáltott utánam ismét: – Álljon meg, Cathy! Legyen irgalmas!
Ha így folytatja, megöl! Van más módja is annak, hogy
bebizonyítsam a férfiasságomat!
Nem voltam hozzá irgalmas! Hátrakiáltottam neki, hogy ha
akar, kapjon el, és tovább iramodtam, örülve erős, táncban
edződött lábaimnak, kemény, nyújtott izmaimnak, és
mindannak a kitartásnak, amit a hosszú balett próbák során
szereztem.
Alig lett azonban úrrá rajtam ez a csalóka jó érzés, újból
elestem, ismét arccal előre, és ezúttal már fájt, valóban fájt az
ütés. Eltörtem volna a csontom? Megrándítottam a bokám,
vagy elszakadt az inam – ismét?
Pár pillanat múlva Bart is ott volt mellettem, és letérdelve
a hátamra fordított, hogy az arcomba nézzen, mielőtt komoly
aggódással a hangjában megkérdezte: – Megsérült? Nagyon
sápadt… hol fáj?
Szívesen válaszoltam volna, hogy természetesen jól
vagyok, hiszen a táncosok tudják, hogyan essenek, kivéve,
amikor nem tudják előre, hogy el fognak esni, csak éppen
annyira fájt a térdem, hogy néhány másodpercig megszólalni
sem tudtam. Bámultam némán, dühösen, mert ismét elárult,
és ki tudja hányadszor, újabb fájdalmat okozott.
– Ez az ostoba térdem! Ha beütöm a vállam a zuhanyfülke
ajtajába, biztos, hogy a jobb térdem rögtön megfájdul. Ha
fejfájásom van, a jobb térdem is fáj, mintha nem akarná, hogy
a fejem magányosnak érezze magát. Egyszer, fogtömés közben
az orvos nem figyelt eléggé, a fúró belemart az ínyembe, mire
a térdem megugrott, és egyenesen a hasába rúgtam.
– Maga viccel.
– Szó sincs róla. Halálosan komolyan beszélek. Magának
nincs semmilyen különös testi tulajdonsága?
– Semmi olyasmi, amiről fennhangon illene beszélni –
felelte mosolyogva, ravaszul csillogó szemmel, majd segített
felállni, és olyan, szakértőnek szánt mozdulattal tapogatta
meg a térdemet, mintha pontosan tudta volna, mit csinál. –
Úgy tűnik, egészen jól működik – állapította meg.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy az enyém is azt csinálja, és megismerem,
ami jó. Persze, ha látnám, biztosabbat tudnék mondani.
 – Menjen haza, és vizsgálgassa a-felesége térdét! –
csattantam fel mérgesen,
– Miért ilyen gyűlölködő velem? – kérdezte, összébb vonva
a szemöldökét. – Annyira örültem, hogy ismét találkoztunk,
maga pedig ellenségesen fogad.
– A fájdalom mindig ellenségessé tesz. Magánál más a
helyzet?
– Én szelíd és megértő vagyok, ha szenvedek, ami nem
fordul elő túlságosan gyakran. Ha úgy viselkedik, sokkal több
figyelemre számíthat… és azt se felejtse el, hogy magától
származott a kihívás, nem tőlem!
– Semmi sem kényszerítette rá, hogy elfogadja. Mehetett
volna tovább a maga útján, hagyhatott volna egyedül futni.
– Na, tessék! Most meg már veszekszünk! – mondta
csalódottan. – Én barátságos akarok lenni, maga pedig harcol.
Próbáljon meg kedvesebb lenni! Mondja azt, hogy örül, amiért
találkoztunk! Mesélje el, mennyivel vonzóbb lettem azóta,
hogy utoljára látott, és hogy mennyire izgatott, mert
összeakadtunk! Ha nem is száguldok szélsebesen, azért én is
ismerek néhány trükköt.
– Azt elhiszem!
– A feleségem még mindig abban a szanatóriumban van, és
már hosszú hónapok óta szenvedek a magányosságtól,
belefáradva abba, hogy egy öregasszonnyal éljek, aki se járni,
se beszélni nem tud, de valahogy mindig képes veszekedni
velem, valahányszor meglát. Az egyik este, a kandalló előtt
ülve már azt kívántam, bárcsak gyilkosságot követnének el a
környékünkön, hogy legyen végre egy érdekes esetem.
Átkozottul rossz érzés úgy ügyvédnek lenni, hogy csupa
boldog, normális ember vesz körül, akiknek nincsenek
visszafojtott, és váratlanul kirobbanó, pusztító indulataik.
– Gratulálok a szerencséjéhez, Bart! – feleltem. – Itt áll
maga előtt egy agresszív, gonosz indulatokkal teli,
gyűlölködve bosszúért lihegő, magát fékezni is alig tudó
ember. Rám nyugodtan számíthat.
Azt hitte, csak tréfáltam, a férfi és nő között megszokott
macska-egér játékot akartam űzni vele, és igazi szándékaimról
mit sem tudva készséggel elfogadta ezt a kihívást is. Alaposan
megnézett magának érzéki, a tőlem kapható örömökért
sóvárgó pillantásával kihámozva a ruhámból.
– Miért költözött ide a közelembe? – kérdezte.
– Mondja csak, nem túl nagyképű maga? – kérdeztem
vissza. – Azért jöttem, hogy átvegyem a helyi balettiskolát.
– Hát persze… Ott van New York, ott a szülővárosa, bárhol
legyen is, és maga éppen ide jön. Gondolom, csupán azért,
mert élvezi a téli sportokat. – Miközben ezt mondta, a
tekintete semmi kétséget sem hagyott afelől, milyen, tető alatt
is űzhető téli sportra gondol.
– Igen, szeretem a téli sportokat, a bentieket és a kintieket
is – feleltem ártatlan hangon.
Elnevette magát, mert mint minden öntelt férfi, ő is azt
hitte, sikerült előnyre szert tennie az egyetlen meghitt
játékban, amit a férfiak igazán szívesen játszanak a nőkkel.
– Az az öregasszony, aki nem tud beszélni, képes
egyáltalán mozogni?
– Egy kicsit igen. A feleségem anyja. Valójában beszél, de
annyira elmosódottan, artikulálatlanul ejti ki a szavakat, hogy
csak a feleségem érti.
 – Mégis magára hagyta… Nem lesz baj belőle?
– Nincs egyedül. Állandóan ápolónő vigyáz rá, és ott van a
személyzet is. – A homlokát ráncolta, mintha nem tetszett
volna neki a kérdezősködésem, de én folytattam. – Miért
marad akkor mellette, miért nem engedi szabadjára magát,
amíg nincs otthon a macska?
– Maga aztán nem sokat teketóriázik, ha tudni akar
valamit! Soha nem érdekelt különösebben az anyósom, de
most, hogy ilyen állapotban van, sajnálom. Aztán, ismerve az
emberi természetet, nem igazán bízom abban, hogy a
személyzet megfelelően ellátja, ha nincs a közelben valaki, aki
utánanéz, hogy megkap-e mindent, amire szüksége van.
Lényegében magatehetetlen, egy széket sem tud fölemelni, sőt
ki sem tud kelni az ágyból, ha nem segít neki valaki. Szóval,
amíg a feleségem haza nem jön, nekem kell gondoskodnom,
hogy Mrs. Malcolm Foxworthot ne hanyagolják el, ne vegyék
semmibe, ne lopjanak el mindent körülötte.
Mindent lebíró kíváncsiság vett erőt rajtam, és szerettem
volna megtudni a keresztnevét, amit annak idején egyszer
sem hallottam.
– Így is szólítja? Mrs. Foxworthnak?
Nem igazán értette, miért érdekel annyira az öregasszony,
és megpróbált témát változtatni, de én nem engedtem.
– Oliviának hívom! – felelte végül kurtán. – Miután
összeházasodtunk, hosszú ideig megpróbáltam elkerülni, hogy
szólnom kelljen hozzá, úgy tettem, mintha nem is létezne.
Most viszont a keresztnevén szólítom, és azt hiszem, örül
ennek. Olyan az arca, mintha kőből faragták volna, és örökre
ráfagyott volna ugyanaz a rideg, jéghideg kifejezés.
 Magam elé képzeltem, amint ott áll mozdulatlanul, és csak
gránitszürke szemei élnek. Eleget hallottam ahhoz, hogy
tudjam, mit tegyek, mihelyt kiderítettem még egy apró
részletet.
– Mikor jön haza a felesége?
– Miért érdekli?
– Én is magányos vagyok, Bart! Miután Emma, a babysitter
hazament, egyedül maradok a kisfiammal. Szóval…
Gondoltam, valamelyik este esetleg eljöhetne hozzánk
vacsorára…
– Ma este ott vagyok – vágta rá rögtön, fényesen csillogó
szemmel.
– A napi időbeosztásunk a fiamhoz igazodik. Nyáron fél
hatkor vacsorázunk, de most, hogy rövidebbek a nappalok,
ötkor.
– Remek. Etesse meg ötkor, és fektesse le! Fél nyolckor ott
leszek, hogy legyen időnk meginni egy koktélt is. Vacsora után
pedig alaposabban is megismerkedhetünk – átható
pillantással nézett, ahogyan az ügyvédtől elvárható, majd –
mivel a pillantás zavaróan hosszúra nyúlt – mindketten
hangos nevelésben törtünk ki.
– Egyébként, Mr. Winslow – mondtam neki –, ha a házuk
melletti erdőn átvág, eljuthat hozzánk anélkül, hogy bárki
észrevenné. Feltéve persze, ha nem akarja nagydobra verni a
látogatását.
Kifordított tenyérrel, mintha közös összeesküvés részesei
lennénk, fölemelte a kezét, és bólintott.
– Diszkréció a jelszavunk, Miss. Dahl!
A pók és a légy

Pontosan fél nyolckor, egy türelmetlen ujj nyomásának

engedve megszólalt a bejárati csengő, arra kényszerítve, hogy
rohanjak ajtót nyitni, nehogy a korai lefekvés ellen hevesen
tiltakozó Jory felébredjen.
Bart legalább annyira ügyelt rá, hogy a lehető legjobban
nézzen ki, mint én. Olyan léptekkel jött be a házba, mintha
máris az övé lenne, és vele együtt én is. Fenyőaromájú arcvíz
illata szállt utána, és a feje tetején minden egyes hajszál
tökéletesen a helyén volt, eszembe juttatva, hogy vajon nem
visel-e póthajat, amiről egyébként tudtam, hogy személyesen
is meg fogok győződni. Elvettem a kabátját, beakasztottam az
előszobai szekrénybe, majd a szobába vezetve a bárpultnál
kezdtem tüsténkedni, míg ő az előrelátóan begyújtott kandalló
elé ült (semmiről sem feledkeztem el, a kellemes, andalító
zene sem hiányzott). Addigra eleget tudtam már a férfiakról,
és arról, hogy mivel lehet őket a leginkább elkábítani.
Tisztában voltam vele, hogy nincs az a férfi, aki ellen tudna
állni egy körülötte tüsténkedő, őt kényeztető, etetni, itatni
akaró, vonzó fiatal nőnek.
– Ájulja el, mi a gyengéje, Bart!
– A skót whisky.
– Jéggel?
– Pontosan.
Egyetlen, szándékoltan kecses mozdulatomat sem
tévesztette szem elől. Miután kitöltöttem az italát, magamnak
is készítettem egy kevés vodkával megbolondított
gyümölcslevet. Ezüsttálcára raktam a poharakat, és kínálás
közben lehajoltam annyira, hogy benézhessen a ruhám
kivágásába. Melltartó természetesen nem volt rajtam.
Szemben vele ültem le, keresztbe tett lábbal, hogy
halványrózsaszín ruhám hosszú hasítéka szétnyíljon, ezüst
szandálomtól a combom közepéig megmutatva neki a lábam.
Elgyönyörködött benne, és csak nehezen tudta levenni róla a
tekintetét.
– Elnézést a pohárért – mondtam könnyedén, elégedetten
az arckifejezésével. – Nincs itt elég hely ahhoz, hogy
kipakoljam az összes holmimat. A kristályaim nagy része
raktárban van, ládában, csak boros- és vizespoharat tartok
itthon.
– A whisky az whisky, függetlenül attól, hogy mibe töltik –
felelte. – Maga mit iszik? – kérdezte, már a ruhára mély, V
alakú kivágását figyelve elmélyülten.
– Frissen kifacsart narancslevet kevés citromlével, egy kis
vodkával, pár csepp kókuszolajjal és egy szem cseresznyével,
amit a végén meg fogok enni. Én Lányok öröme koktélnak
hívom.
Pár perc beszélgetés után átültünk a kandallótól nem
messze felállított étkezőasztalhoz, hogy gyertyafény mellett
elfogyasszuk a vacsorát. Vagy ő, vagy én hol a kanalunkat, hol
a villánkat ejtettük el, és többször is egyszerre hajoltunk le
értük, vetélkedve, melyikünk éri el elsőként a lehullott
evőeszközt. Mindig én nyertem. A szeme előtt ígéretesen
szétnyíló ruhakivágás túlságosan is lekötötte a figyelmét
ahhoz, hogy holmi leesett villával vagy desszertkanállal
törődjék.
– Remek volt ez a csirke – állapította meg, miután tíz perc
alatt eltüntette ötórai kemény munkám eredményét. –
Rendszerint nem eszem baromfit, de ez nagyon ízlett. Hol
tanulta ezt az ételt?
Elmondtam neki az igazat.
– Egy orosz táncosnőtől, aki nálunk vendégszerepelt, és
akivel összebarátkoztam. Nálunk lakott a férjével, és együtt
főztünk, ha nem volt éppen más elfoglaltságunk. Négyünknek
négy csirkét készítettünk el egyszerre. Ezzel most elárultam
magunkról, táncosokról az igazságot. Ha evésről van szó,
csöppet sem vagyunk mértéktartóak. Persze csak fellépés
után, mert előtte nagyon keveset és könnyűt eszünk.
Elmosolyodott, és az asztalra könyökölve közelebb hajolt
hozzám. A gyertyák lángja a szemében tükröződön.
– Cathy, mondja meg nekem őszintén, miért jött ebbe a
jelentéktelen kisvárosba, és miért éppen engem szemelt ki a
szeretőjének!
– Úgy látom, szeret hízelegni magának – feleltem a
legtartózkodóbb hangot megütve, és azt hiszem, kívülről
sikerült egészen nyugodtnak és hűvösnek látszanom,
miközben a legellentétesebb érzelmek háborogtak bennem.
Úgy éreztem magam, mintha lámpalázas lennék, és a kulisszák
mögött várnám a színre lépést. Életem legjelentősebb
alakítása előtt álltam.
Aztán, mintegy varázsütésre, már ott is találtam magam a
reflektorok kereszttüzében. Nem kellett azon gondolkodnom,
mit tegyek, és mit mondjak, hogy elbűvöljem, és örökre
magamhoz láncoljam. A szerepemet jóval korábban megírták
már, amikor még csak tizenöt éves voltam, és egy
padlásszobába bezárva éltem. Igen, anya, ez itt az első
felvonás. Mesterien megírva általam, miután alaposan
megismertem Bartot a számtalan kérdésemre adott
válaszaiból. Hogyan is vallhattam volna kudarcot?
Vacsora után sakkpartit ajánlottam neki, és ő elfogadta a
kihívást. Gyorsan letakarítottam az asztalt, az edényeket és a
tányérokat beraktam a mosogatóba, és futottam a
sakktábláért, hogy felállíthassuk középkori harcosokból
alkotott táborainkat.
– Pontosan ezért jöttem – jegyezte meg komor pillantás
kíséretében –, hogy sakkozzunk! Lezuhanyoztam,
megborotválkoztam, fölvettem a legjobb öltönyömet, hogy
kellően elegánsan ülhessek le játszani. – Elbűvölő, csábító
mosoly jelent meg az arcán, és megkérdezte: – Ha nyerek, mi a
jutalmam?
– Egy második játszma.
– És ha a második játszmát is megnyerem, akkor mi lesz a
jutalom?
– Ha kettőt megnyert, akkor következik a döntő. Jobban
tenné, ha nem mosolyogna olyan öntelten. Igazi mester
tanított meg sakkozni. – Chris, természetesen.
– És ha a döntőn is túl vagyunk, mi lesz a díj? – tartott ki
eredeti kérdése mellett.
– Hazamehet, és elégedetten hajthatja álomra a fejét.
Nagyon határozottan felállt, elvette az asztalról az
elefántcsont figurákkal teli táblát, és a konyhai hűtőszekrény
tetejére rakta. A kezemért nyúlt, és behúzott a nappaliba.
 – Tegyen fel valami zenét, balerina – mondta lágyan –, és
táncoljunk! Nem kell semmilyen bonyolult, ravasz ritmus,
csak valami könnyű, romantikus!
Popzenét kizárólag a gépkocsiban hallgattam, hogy
változatosabbá tegyem a hosszú utazásokat, otthon kizárólag
klasszikus és balettzenei lemezeim voltak. Aznap azonban
szerét ejtettem, hogy beugorjak a lemezboltba, és megvegyem
Az éjszaka szerelemre termett című lemezt. Miközben a sötét,
csak a kandalló tüzétől megvilágított szobában az andalító
zenére táncoltunk, a poros padlás és Chris jutott az eszembe.
– Miért sír, Cathy? – kérdezte szelíden Bart, és úgy
fordította a fejemet, hogy a könnyeim összemaszatolták az
arcát.
– Nem tudom – feleltem szipogva. – Én csak…
– Természetesen tudja – felelte, sima arcát az enyémhez
szorítva, miközben tovább táncoltunk. – Maga egy csábító, egy
ártatlan gyermek és egy angyal izgató keveréke.
Kurtán, keserűen fölnevettem, mielőtt válaszoltam neki.
– Minden férfi szereti ezt gondolni a nőkről. Kislánynak
tekinteni őket, akinek gondoskodásra van szüksége, pedig a
férfiak azok, akik örökre megmaradnak gyereknek.
– Akkor most köszönjön szépen élete első igazi, felnőtt
férfijának!
– Nem maga az első öntelt, nagyképű férfi az életemben.
– De én leszek az utolsó. A legfontosabb, akit soha nem fog
elfelejteni.
– Jaj! Miért kellett éppen ezt mondania? Chrisnek
tökéletesen igaza volt. A fejem búbjáig belemerültem a magam
kitervelte játékba.
 – Cathy, komolyan gondolta, hogy képes lesz megzsarolni a
feleségemet?
– Nem, de azért megpróbáltam. Bolond vagyok. Mindig túl
sokat kívánok, azután csalódom, mert semmi nem úgy alakul,
ahogyan elterveztem. Amikor még fiatal voltam, tele álmokkal,
reményekkel, sem sejtettem, hogy olyan sokat fogok csalódni.
Néha azt gondolom, hogy megkeményedtem, több fájdalom
már nem érhet, aztán a vékony kagylóhéj újból darabokra
törik, és vérezni kezd a szívem. Olyankor megpróbálom
megint összeszedni magam, bebeszélni, hogy mindennek
megvan a maga oka, és majd valamikor az életben rájövök, mi
is az. Olyan vagyok, mint a középen átlyukasztott fánk, körbe-
körbe járok, keresve azt az elveszett részt, és soha nem érek
célba…
– Nem őszinte magához – szólt közbe gyöngéden Bart. –
Nagyon is jól tudja, hol az a hiányzó rész, különben nem
lennék itt.
A hangja olyan bársonyos, annyira csábító volt, hogy a
vállára hajtottam a fejem, és úgy táncoltunk tovább.
– Téved, Bart, magam sem tudom, miért van itt –
válaszoltam neki. – Nem tudom, mivel tehetném teljessé a
napjaimat. Amikor tanítok, vagy a fiammal vagyok, akkor
élőnek, elevennek érzem magam, de amikor egyedül fekszem
az ágyamban, fogalmam sincs, mihez kezdhetnék. Tudom,
hogy Jorynak apára lenne szüksége, és valahányszor az apjára
gondolok, úgy érzem, mindig sikerült a legrosszabbat tennem.
Olvastam a balett-táncosi tehetségemről szóló, áradozó
kritikákat… de a magánéletemben kizárólag hibákat követtem
el, úgyhogy amit a színpadon elértem, az csöppet sem számít.
– Megálltam, igyekeztem elrejteni előle az arcomat, de nem
engedte, letörölte a könnyeimet, és tartotta a zsebkendőjét,
hogy az orromat is kifújhassam.
Aztán csönd telepedett közénk, hosszú, hosszú csönd.
Tekintetünk egymásba kapcsolódott, és éreztem, hogy a
szívem is egyre hevesebben ver.
– Nagyon egyszerű a megoldás a problémájára, Cathy –
szólalt meg végre Bart. – Nincs szüksége másra, csak olyan
emberre, mint én, és nekem is szükségem van magára. Ha
Jorynak hiányzik, hogy apja legyen, hát nekem is hiányzik egy
fiú. Látja, milyen könnyen megoldható még a legbonyolultabb
kérdés is?
Túlságosan is könnyen, gondoltam, mert a felesége jutott
az eszembe, és voltam annyira cinikus, hogy tudjam, ha
akarna, sem tudna kellő figyelmet szentelni nekem.
– Magának felesége van, akit szeret – válaszoltam
keserűen, és eltoltam magamtól. Nem akartam olyan
könnyedén megkapni, csak az anyámmal vívott hosszú, nehéz
küzdelem árán, márpedig ő nem vehette föl velem a harcot.
– A férfiaknál is előfordul, hogy hazudnak – mondta üressé
vált hangon, némileg megtörtnek látszó tekintettel a
szemében. – Van feleségem, néha még együtt is alszunk, de a
tűz már kialudt. Nem ismerem, és azt hiszem, senki sem
ismeri. Teli van titkokkal, amiket mélyen magába zár, és nem
engedi, hogy hozzájuk férkőzzek. Olyan hosszú ideje tart ez,
hogy már nem is igazan törekszem rá. Megtarthatja a titkait, a
könnyeit, tőlem nyugodtan evésbe fojthatja a bánatát, vagy
bármi legyen is az, ami arra kényszeríti, hogy az éjszaka
közepén fölkeljen, elővegye és nézegesse azt az átkozott, kék
albumot! Most megpróbál leadni valamit a súlyfölöslegéből, és
nemrég azt írta, hogy plasztikai műtéten – arcfelvarráson –
esett át, és rá se fogok ismerni, ha hazajön. Mintha valaha is
igazán ismertem volna!
Megriadtam, és arra gondoltam, hogy ennél sokkal jobban
kellene ragaszkodnia hozzá. Hogyan törhetnék szét egy
kapcsolatot, ami szétesőben volt már? Azt akartam érezni,
hogy a célomat óriási nehézségek legyőzése árán érem el!
– Menjen haza! – szóltam rá, és taszítottam is rajta egyet. –
Hagyja el a házamat! Nem ismerem magát elég jól ahhoz, hogy
akár csak meg is hallgassam a problémáit! Ráadásul el sem
hiszem, amit mond. Nem bízom magában!
Gúnyosan kinevette szánalmas erőfeszítésemet, amivel el
akartam lökni magamtól. Feltámadt benne a szenvedély… ott
lángolt a tekintetében, miközben megragadta a karom, és
szorosan magához rántott.
– Ebből elég! Nézze meg, hogyan van öltözve! Nem ok
nélkül hívott meg magához, és én itt vagyok, készen arra, hogy
engedjem magamat elcsábítani. Már az első találkozásunkkor
csábítóan viselkedett, és istenemre, úgy érzem, mintha sokkal
régebben ismerném, mint amióta valójában ismerem. Senki
nem játszadozhat velem, hogy aztán hirtelen takarodót fújjon.
Vagy maga nyer, vagy én, de ha lefekszünk, még az is lehet,
hogy reggel arra ébredünk, mindketten nyertünk.
Vörös fények villóztak a szemem előtt, és mintha arra
figyelmeztettek volna, hogy ne engedjem neki megtenni, amit
akar, álljak ellen, harcoljak vele. Egyiket se tettem. Hatástalan,
apró kis ütésekkel püföltem a mellkasát, de csak nevetett, és
felragadva a vállára vetett Egyik kezével a lábamat szorította,
hogy ne tudjak rugdosni, a másikkal pedig eloltotta a lámpát.
A hátára mért ütéseimmel mit sem törődve a hálószobába vitt,
és ledobott a bevetett ágyra. Megpróbáltam felugrani, de
gyorsabb volt nálam, nem engedte! Rajtam volt, nekem pedig
már esélyem sem maradt arra, hogy használjam a térdem.
Megérezte, hogy táncban edződött izmaim komolyabb
ellenállásra is képesek, ezért elkapott a derekamnál, és
mindketten a padlóra estünk. Sikoltásra nyitottam a számat,
de rátapasztotta a tenyerét, vasmarkával a padlóhoz szorította
a karom, és ráült a lábamra, hogy rúgkapálni se tudjak.
– Cathy, tündéri kis csábítóm, maga túl nagy feneket kerít
a dolgoknak. Már régen sikerült elcsábítania, balerinám! A
karácsony előtti hétig maga az enyém, aztán hazajön a
feleségem, és tovább nem lesz szükségem magára.
Elvette a kezét a számtól, és bár eredetileg sikoltani
akartam, csak dühösen odavetettem neki.
– Nekem legalább nem az apám millióival kellett
megvásárolnom! – A kijelentésem megtette a hatását. Brutális
erővel csapott le a számra, még mielőtt tisztába jöhettem
volna vele, mi is történik. Nem azt akartam! Ingerkedni
szerettem volna csak vele, felgyújtani benne a tüzet,
rákényszeríteni, hogy utánam fusson, és csak hosszú,
elkeseredett hajsza után megadni magam, amit az anyám is
végignéz és végigszenved, tudva, hogy nem tehet ellenem
semmit, mert különben elmondom róla az igazságot. Azonban
nem hagyott időt, durván lerohant, hevesebben, mint Julian a
legszörnyűbb pillanataiban! Kegyetlenül vetette rám magát,
belém akarva nyomulni, még mielőtt erős keze letépte volna
rólam a ruhát. Már csak harisnyanadrág volt rajtam, de abból
is gyorsan kihámozott, vele együtt rántva le ezüstszandálomat
is.
A számat marcangoló ajkát egy pillanatra sem vonva el
tőlem, hevesen tiltakozó kezemért nyúlt, és a nadrágja
sliccéhez vonta, olyan erősen szorítva, hogy az ujjperceim is
ropogni kezdtek. Választhattam, hogy lehúzom-e rajta a
cipzárt, vagy hagyom, hogy eltörje az ujjamat! Hogyan sikerült
kibújnia az öltönyéből, miközben lemeztelenítve maga előtt
tartott, soha nem tudtam megfejteni. Meztelen volt már, de
megdöbbenésére én tovább hadakoztam, küzdöttem ellene,
miközben változatlan hevességgel csókolt, ölelt, kutatta
ujjaival testem legrejtettebb hajlatait is. Többször alkalmam
lett volna felsikoltani, de már én is zihálva lélegeztem, ívben
megfeszítve a testem, hogy ellen tudjak állni neki. Ezt
invitálásnak vette, keményen belém döfte magát, és csak
addig lüktetett bennem, amíg gyorsan el nem jutott a csúcsig,
azután magamra hagyott, mielőtt bármit is éreztem volna.
– Takarodjék innen! – kiáltottam rá. – Ha nem megy,
hívom a rendőrséget. Börtönbe csukatom, nemi erőszak miatt
vádat emeltetek maga ellen!
Jókedvűen felnevetett, az ujjával megütögette az államat,
és öltözködni kezdett.
– Ó – kezdte, gúnyosan az én hangomat utánozva –,
annyira meg vagyok ijedve! – A hangja hirtelen mélyre,
őszintére váltott. – Nem boldog attól, ami történt, ugye? Nem
úgy viselkedtem, ahogyan eltervezte, de ne aggódjék, holnap
este visszajövök, és akkor talán el tud bűvölni annyira, hogy
időt szánjak rá, és én is elbűvöljem.
 – Van fegyverem! – kiáltottam, bár nem volt. – Ha bemeri
tenni hozzám a lábát, meghal! Nem is ember maga, csak
vadember!
– A feleségem is gyakran mondja ezt – felelte nemtörődöm
hangon, és még ahhoz sem volt elég becsület benne, hogy
hátat fordítva húzza fel a nadrágján a cipzárat. – De ő is ezt
szereti akárcsak maga. Wellington bélszínt kérek holnap
estére, öntetes salátát, és csokoládéhabot desszertnek. Az sem
baj, ha hízom tőle, az elképzelhető legkellemesebb módon –
nem futásra gondolok – dolgozhatja le rólam a fölösleges
kalóriákat. – Elvigyorodott, tisztelgett, katonásan megfordult,
de az ajtónál megállt, és visszaszólt, miközben én reszkető
kézzel szorítottam meztelen mellemhez összetépett ruhám
maradékait: – Holnap este ugyanebben az időben jövök, és
éjszakára is itt maradok… feltéve, hogy elég jól bánik velem.
Az ajtót hangosan becsapva maga mögött, egyedül hagyott.
A fene egye meg! Zokogásban törtem ki, de nem magamért
sírtam. Annyira dühös és felháborodott voltam, hogy képes
lettem volna ízekre szedni. Wellington bélszín! Rendben van,
azt kap, csak előbb jó vastagon megszórom arzénnal!
Halk, félénk kis hang szólalt meg az ajtóm előtt: – Anyu…
félek. Sírsz, anyu?
Gyorsan felkaptam a köntösömet; behívtam Joryt, és
szorosan magamhoz öleltem.
– Drágám, drágám! Nincs semmi baja anyának. Csak
rosszat álmodtál. Anya nem is sír… látod? – kérdeztem, és
letöröltem a szememből kibuggyanó könnyet.
Míg Jory-val reggeliztünk, egy küldönc három tucat szál vörös
rózsát hozott – a hosszú szárú, drágábbik fajtából. Kísérő
kártyát is mellékeltek hozzájuk:

„Nagy csokor rózsát küldök,

Minden éjszakáért egyet, amíg magáé a szívem.”

Név nem volt a kártyán. Mi az ördögöt kezdhettem én

három tucat vörös rózsával egy gyufásskatulyányi házban? A
közeli bölcsődének csak nem küldhettem el, a kórház pedig
sok kilométerre volt tőlünk. Végül Jory döntötte el a sorsukat.
– Jaj, anyu, olyan gyönyörűek! – lelkendezett. – Paul bácsi
rózsái!
A kedvéért megtartottam őket, nem dobtam a szemétbe,
hanem több vázába szétrakva elosztottam a lakásban. Jory
nagyon örült nekik, és amikor bementünk az iskolámba, az
összes diákomnak eldicsekedett vele, hogy nálunk mindenütt,
még a fürdőszobában is rózsák vannak.
Ebéd után elvittem a bölcsödébe, ahol nagyon jól érezte
magát. Montessori-rendszerben foglalkoztak a kicsikkel,
ösztönözve őket arra, hogy minél érdeklődőbbek legyenek,
minél több dolgot megtanuljanak. Jory még csak hároméves
volt, de már le tudta írni a nevét! Azt mondogattam
magamnak, hogy pontosan olyan, mint Chris. Okos, helyes,
tehetséges – mindene megvolt, kivéve az apját. Fénylő, kék
szeméből annak a gyereknek az intelligenciája világított, aki
egész életében érdeklődni fog minden után.
– Nagyon szeretlek, Jory – mondtam neki lelkesen.
– Tudom, anya – felelte, és utánam integetett.
 Amikor érte mentem, zavart, kipirosodott arccal jött ki
hozzám.
– Anya – kezdte rögtön, mihelyt beült mellem a kocsiba –,
Johnny Stoneman mesélte, hogy az anyukája megverte, amikor
megérintette őt… ott. – Zavartan a mellemre mutatott. – Te
ugye nem versz meg, ha hozzád érek?
– Nem, de te nem is nyúlsz hozzám azóta, hogy kisbaba
voltál, és szoptattalak.
– Akkor megvertél? – kérdezte, változatlanul aggódó
hangon.
– Nem, természetesen nem. A kisbabáknak az anyukájuk
melléből kell szopniuk, és én soha nem ütnélek meg azért,
mert ott hozzám érsz. Ha akarod, próbáld ki, érints meg! –
óvatosan, félve nyújtotta ki kis kezét, és közben az arcomat
fürkészte, látni akarván, nem döbbenek-e meg attól, amit
csinál. Milyen gyorsan hozzászoknak a gyerekek a különböző
tabukhoz! Mikor megérintett, és látta, hogy mégsem sújt le rá
semmiféle haragos villám, megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Milyen finom puha – mondta, és a kellemes fölfedezéstől
boldogan a nyakam köré fonta a karját. – Én is nagyon
szeretlek, anyu! Azért, mert te akkor is szeretsz, amikor rossz
vagyok.
– Én mindig szeretlek, Jory, és ha néha rosszalkodsz,
igyekezlek megérteni. – Nem akartam olyan lenni, mint a
nagyanyám, vagy mint az anyám. Tökéletes anyja akartam
lenni a gyerekemnek addig is, amíg nem kap új apát. Miért van
az, hogy már a kisgyerekeknek is a bűnről beszélnek, és
megverik őket, pusztán egy érintés miatt? Azért, mert Isten
szeme mindenre figyel, és aki érzi magán, az megpróbál a
parancsai szerint élni, betartani a törvényeit, bár titokban
minden lehetséges bűnt igyekszik elkövetni? Tiszteld atyádat
és anyádat! Ne tégy másoknak olyat, amit magadnak nem
tennél! Szemet szemért!
Igen… szemet szemért – így szól az isteni parancs, és azért
voltam, hogy beteljesítsem.
Útközben, a szunyókáló Joryt a kocsiban hagyva
megálltam, hogy néhány bélyeget vegyek. A nappalimnál
semmivel sem nagyobb postán őt is ott találtam, szintén
bélyeget vett. Kedvesen rám mosolygott, mintha előző este
semmi borzasztó nem történt volna közöttünk. Még ahhoz is
volt mersze, hogy kikísérjen a kocsimhoz, és megkérdezze
tőlem, tetszettek-e a rózsák.
– Amiket maga küldött, azok nem! – vetettem oda neki, és
visszaszállva becsaptam az orra előtt a kocsiajtót. Erős gázt
adva elviharzottam, ő pedig mosolytalanul bámult utánam, sőt
hogy egészen pontos legyek, meglehetősen szerencsétlen
arccal.
Fél hatkor a boyszolgálat embere kis csomagot hozott,
amit ajánlott küldeményként adtak fel, úgyhogy alá kellett
írnom az átvételi elismervényt. Lehántva a külső borítót, egy
dobozt találtam benne, abban egy kisebbet, a kisebben pedig
egy bársony ékszerdobozt, amit Jory ámuló tekintetétől
követve rögtön ki is nyitottam. Fekete bársonyon egy szál,
gyémántokkal kirakott rózsa volt benne, és mellette üzenet:

„Ez a rózsa talán jobban meg fogja nyerni a tetszését.”

 Félredobtam az anyám pénzéből vett ékszert, arra
gondolva, hogy nem is tőle kaptam. Ugyanúgy, ahogy az igazi
rózsákat sem.
Volt mersze pontosan fél nyolckor megjelenni nálam,
ahogy azt ígérte. Készséggel be is engedtem, és a szobába
vezettem, ezúttal mellőzve a koktélt, és az egyéb, apró
figyelmességeket. Az asztal viszont még szebben volt
megterítve, mint előző este. Készülődés közben kibontottam
néhány dobozt, kivettem belőlük a legszebb, csipkés
abroszomat és az ezüst szervizkészletemet. Anélkül, hogy
bármelyikünk egyetlen szót szólt volna, asztalhoz ültünk.
Bocsánatkérésként küldött rózsacsokrát a terítés közben
összeszedtem, és papírdobozban odakészítettem a tányérja
mellé, aminek a közepén a fekete bársonydoboz sötétlett,
benne a rózsáról mintázott, gyémántokkal kirakott bross.
Figyeltem az arcát, miközben félrerakta a bársonytokot, és a
virágokkal teli dobozt is arrébb tolta, hogy ne akadályozza a
mozgásban. A zakója belső zsebébe nyúlt, összehajtogatott
lapot vett elő, és a kezembe adta. Energikus mozdulatokkal írt
szöveg volt rajta:

„Szeretem, és ennek a szeretetnek nincs se kezdete, se vége.

Szerettem már akkor is, amikor még nem ismertem, szándék és
ok nélkül. Mondja, hogy menjek el, és én elmegyek, de hogy ha
elküld, egész életemben arra a szerelemre fogok gondolni, ami a
miénk lehetett volna, és ha már nem lélegzem, akkor is, még
holtan is szeretni fogom!”
 Egyenesen a szemébe néztem, először azóta, hogy belépett
az ajtón.
– A költészete bármilyen furcsa is, meglehetősen
ismerősen cseng – mondtam neki.
– Hogyan lehetne ismerős, amikor mindössze néhány
perccel ezelőtt írtam? – kérdezte, és a megrendelt Wellington
bélszínt borító ezüst fedőért nyúlt. – Figyelmeztettem, hogy
ügyvéd vagyok, nem költő, úgyhogy nézze el nekem, ha nem
lett tökéletes, amit írtam. Már az iskolában sem volt erős
oldalam a költészet.
– El is hiszem – feleltem, és kíváncsian vártam, milyen
arcot fog vágni. – Elizabeth Barrett Browning nagyon
kellemesen ír, de nem illik magához a stílusa.
– Megtettem mindent, ami tőlem telt – mondta
csúfondáros mosollyal az arcán, nyílt kihívást intézve hozzám,
mielőtt a nagyméretű tálra nézett volna, amin egyetlen pár
virsli és némi hideg, konzervdobozból előszedett zöldbab
árválkodott. Meglátva őket, hitetlen csodálkozás ült ki az
arcára, ami akkora elégedettséggel töltött el, hogy már-már
megkedveltem érte.
– Jory kedvenc ételéhez van szerencséje – mondtam,
megpróbálva visszafojtani kitörő kacagásomat. – Ezt
csináltam mára magunknak, és mivel nekünk jó volt,
gondoltam, magának is megteszi. Mivel én már ettem, amit lát,
mind a magáé. Jó étvágyat!
Elvörösödve, dühösen pillantott rám, és vadul belevágta a
villáját a virslibe, ami addigra nyilván ugyanolyan hideg lett,
mint a zöldbab. Ennek ellenére az utolsó falatig megette, és
lehajtotta utána a felkínált pohár tejet is. Desszertnek olcsó,
száraz rágcsálnivalót vettem, azt tartottam oda elé. Előbb
csodálkozva rámeredt a dobozra, majd kikapta a kezemből,
felszakította a tetejét, és egy oroszlán alakú figurát kivéve,
vadul leharapta a fejét.
Csak miután az egész dobozt befalta, és a morzsákat is
gondosan összeszedegette, nézett rám olyan rosszalló
tekintettel, hogy legszívesebben hangyányivá zsugorodtam
volna.
– Látom, maga is azok közé az undok, felszabadított nők
közé tartozik, akik a gondolatát is elutasítják, hogy bármivel
egy férfi kedvében járjanak – mondta.
– Téved. Csak bizonyos férfiakkal szemben viselkedem így.
Másokat imádni is tudok, és lesni a parancsszavukat, mint a
rabszolga,
– Maga kényszerített rá, hogy azt tegyem, amit tettem –
vitatkozott hevesen. – Gondolja talán, hogy én úgy terveztem?
Egyenrangú kapcsolatot akartam. Miért kellett éppen azt a
ruhát fölvennie?
– Pontosan az a fajta volt, amit a hím soviniszták
szeretnek!
– Nem vagyok hím soviniszta, és utálom az olyan ruhát!
– Ezt jobban szereti? – kérdeztem, és kihúztam magam a
széken, hogy alaposabban megnézhesse régi, kinyúlt
pulóveremet, amit érkezése előtt gyorsan magamra kaptam.
Kifakult, kék farmert viseltem hozzá és elkoszolódott
sportcipőt, a hajamat pedig kusza kontyban a fejem tetejére
tűztem. Szándékosan ki is húztam belőle néhány tincset,
hagytam, hogy az arcomba hulljanak, hadd nézzek ki még
ápolatlanabbul, és csöppnyi sminket se tettem az arcomra. Ő
ezzel szemben megint rendkívül elegáns volt,
– Így legalább őszintének néz ki, és hagyja, hogy én
kezdeményezzek. Ha valamit szívből utálok, az a rámenős nő,
amilyen maga volt tegnap este. Jobbat vártam magától, mint
az a mélyen kivágott ruha, ami mindent megmutat, elvéve a
fölfedezés minden örömét. – Rosszallóan összevonta a
szemöldökét, és mintha csak magának beszélne, halkan azt
motyogta: – Kurvapiros ruhából kifakult, kék farmerbe. Ha ez
így megy tovább, holnapra olyan lesz, mint egy szakadt
tinédzser.
– Halványrózsaszín volt, nem piros. És különben is, Bart,
az erős férfiak, mint maga, imádják a gyönge, passzív, ostoba
nőket, mert a lelkük mélyén félénkek, és rettegnek a női
agresszivitástól.
– Nem vagyok sem gyönge, sem félénk, csak férfi, aki
szereti férfinak érezni magát, és utálja, ha megpróbálják
céltudatosan kihasználni. Ami pedig a passzív nőket illeti,
ugyanúgy tartózkodom tőlük, mint az agresszívaktól. Nem
szeretem vadászó Dianák zsákmányának érezni magam. Mit
akar velem? Miért utál ennyire? Rózsákat küldtem, ékszert,
költőnek álcáztam magam, de meg sem fésülködött, és még a
sminket is lemosta az arcáról,
– A természetes valómban lát, és ha már megnézett
magának, akár el is mehet! – Felpattantam, a bejárati ajtóhoz
léptem, és szélesre tártam előtte. – Nem valók vagyunk mi
egymáshoz. Menjen vissza a feleségéhez! Nyugodtan
megtarthatja magát, mert nekem nem kell.
 Fürgén közeledett, mintha engedelmeskedni akart volna a
felszólításnak, de hozzám érve megragadta a karom, és
berúgta a lábával az ajtót.
– Szeretem magát! Csak az Isten a megmondhatója, miért,
de úgy érzem, mintha mindig is szerettem volna.
Az arcába néztem, és nem hittem neki, még akkor sem,
amikor a tűket kiszedve leeresztette hosszú hajamat.
Megszokásból rögtön hozzá is nyúltam, hátrasimítottam, hogy
magától elrendeződjön, Bart pedig halványan mosolyogva
megfogta, és szelíden fölemelte kissé az állam.
– Megcsókolhatom a természetes száját? Gyönyörű száj. –
mondta, és anélkül, hogy az engedélyemet megvárta volna,
lágyan megcsókolt. Egész testem beleborzongott abba a
könnyű, tollpihe érintéséhez hasonló csókba! Miért nincs vele
tisztában minden férfi, hogy milyennek kell lennie a
kezdetnek? Melyik nő vágyik arra, hogy elevenen felfalják,
követelőző nyelv nyomuljon a szájába, és megfojtsa? Én
biztosan nem, hiszen az én testem olyan volt, mint a hegedű,
amit finoman, pianissimóban kell megszólaltatni, hogy a lassú
largón és az érzelmes legatón keresztül eljusson a tomboló
crescendóig. Eksztatikus magasságba vágytam, de csak úgy
voltam képes elérni, ha a megfelelő szavakat hallottam, a
megfelelő csókokat éreztem, mielőtt a lázas, követelő kezek
játékba kezdtek volna. Ha előző este nem sokat mutatott is
meg belőlük Bart, most minden képességét ennek a
szolgálatába állította. A csillagokig röpített, ahol szorosan
összefonódva millió darabra robbantunk szét, hogy ismét
alakot öltve újból és újból megismételjük azt a csodálatos
robbanást.
 Mindenütt szőrös volt a teste, nem úgy, mint Juliané,
akinek csak az ágyékától a köldökéig húzódott keskeny
szőrcsík. És Julian soha nem csókolgatta a lábamat, ami még
mindig illatos volt a kopott ruhám felvétele előtti hosszú,
meleg fürdőtől. Minden ujjamat gondosan végigjárta ajkával,
mielőtt lassan, óvatosan a lábikrám, a combom felé vette volna
az útját, úgy éreztem közben, hogy a nagymama mereven
figyel, szürke szeme komor, fenyegető pillantásával akarva
mindkettőnket a pokolra küldeni. Becsuktam azonban a
szemem, kirekesztettem őt a gondolataimból, és minden
érzékemmel arra a férfira koncentráltam, aki megértően,
gyöngéden, igazi szeretőként bánt velem.
Tudtam ugyanakkor, hogy nem szeret. Csak pótlékként
kellettem, és biztos voltam, hogy ha a felesége hazatér, soha
többé nem fogom látni. Tudtam, biztosan tudtam, és mégis,
adtam neki és elfogadtam tőle, amit adott, amíg csak
kimerülten, egymás karjába simulva el nem aludtunk.
Aludtam, és közben álmodtam is. Juliant láttam az ezüst
zenélődobozban, amit apától kaptam, amikor még csak
hatéves voltam. Sebesen forgott, a tekintetét minden pördülés
végén rám szögezve, súlyos váddal a szemében, aztán
fokozatosan bajsza nőtt, és már nem Julian volt, hanem Paul,
aki csak szomorúan nézett rám. Rohantam, hogy
kiszabadítsam a koporsóvá változott zenélődobozból, de mire
odaértem, már Chris feküdt benne csukott szemmel, a
mellkasán összekulcsolt kézzel… és halott volt. Chris!
Arra ébredtem, hogy Bart már elment, a párnám pedig
egészen nedves a könnyektől. Miért kellett ezt elkezdened,
anya? Miért?!
 A kezét szorosan fogva indultam el Joryval a hűvös
reggelben. Távolról, nagyon halkan mintha a nevemet
hallottam volna kiáltani, és úgy tűnt, hogy rózsaillatot hoz
felém a szél. Miért nem jössz értem, Paul, hogy megments,
miért csak gondolatban hívsz?
Az első felvonás lezajlott, a másodiknak akkor kellett
elkezdődnie, amikor anyám megtudja, hogy Bart gyermekét
hordozom a méhemben. És ott volt a nagymama is, akinek
szintén fizetnie kellett. A távolba pillantottam, és úgy tűnt,
mintha a hegyek ködbe vesző vonulata csúfondáros, elégedett
vigyorba görbült volna. Végre engedtem a hívásuknak,
bosszúszomjas, kegyetlen lihegésüknek.
Látogatóban a nagymamánál

Foxworth Hall, a környék sok gazdag háza közül a legnagyobb

és a legimpozánsabb, zsákutca végén volt, magasan fent a
domboldalon, büszke fellegvárként nézve le az alatta lévő
épületekre. Napokon keresztül arra jártam, hogy a tervemet
finomítgassam.
Bartnak nem különösebben kellett ügyelnie, hogy észre ne
vegyék. A környéken eléggé szétszórtan álltak a házak, és
senki nem látta, amikor a bokrokkal benőtt, fáktól beárnyékolt
gyalogútról bekerített udvarunk hátsó része felől lépett be a
házunkba. Néha másik városba utaztunk, hogy vadul,
mámorítóan, gyöngéden és izzó szenvedéllyel, de egymásnak
mindig teljes kielégülést nyújtva, motelszobákban
szeretkezzünk. Tudtam, hogy nem tarthat a végtelenségig, és
mégis, egy délben, közös ebédünk közben mintha jeges kéz
markolt volna meg, amikor azt mondta: – Ma délelőtt felhívott,
Cathy! Karácsony előtt itthon lesz.
– Nagyszerű – feleltem, nyugodtan falatozva tovább a
salátámat, a Wellington bélszínre várva.
Meglepődve nézett rám, még villát tartó keze is megállt a
levegőben.
– Ez azt jelenti, hogy nem találkozhatunk olyan gyakran,
mint addig. Nem is bánod?
– Majd találunk valami megoldást.
– Átkozott nőszemély vagy, tudod?
 – Ne csinálj nagy ügyet a semmiből! – figyelmeztettem. – A
férfiak szerint, de talán önmaguk szerint is a nők
szörnyetegek. Azt hiszem, önmagunk legnagyobb ellenségei
vagyunk. Nem kell elválnod, és feladnod a reményt, hogy
megörökölheted a millióit. Bár az is lehet, hogy túlél téged, és
vesz magának egy új, fiatalabb férjet.
– Néha pontosan olyan undok boszorkány vagy, mint ő!
Nem vásárolt meg, vedd tudomásul! Szerettem, és ő is
szeretett! Megőrültem érte, pontosan úgy, ahogy most érted
megőrülök. Az évek során azonban megváltozott. Amikor
megismertem, gyöngéd volt, elbűvölő, mindazt nyújtotta,
amire egy asszonytól, egy feleségtől vágytam, de megváltozott.
– Indulatosan a szájába lökte a villát, és vadul rágni kezdett. –
Mindig rejtély volt a számomra… akárcsak te.
– Bart, szerelmem – válaszoltam nyugodtan –, hamarosan
az összes titokról le fog hullani a fátyol.
Mintha közbe se szóltam volna, folytatta, amibe
belekezdett: – Az apja is megfejthetetlen rejtély volt; ha
ránézett az ember, kellemes, szelíd öregurat látott, de a
megtévesztő máz alatt kőből volt a szíve. Azt hittem, én
vagyok az egyetlen ügyvédje, de kiderült, hogy még hatot
foglalkoztat, más és más feladatot bízva mindegyikre. Nekem
az a szerep jutott, hogy érvényt szerezzek a végrendeletének.
Tucatszor is megváltoztatta, hol belevéve, hol kizárva belőle
valakit, és őrült záradékokat fűzve hozzá, bár a legutolsó
pillanatig tökéletesen a helyén volt az esze. Az utolsó záradék
volt a legrosszabb.
Hát persze. Az akadályozta meg, hogy anyának valaha is
gyereke legyen.
 – Ezek szerint te tényleg gyakorló ügyvéd voltál? –
kérdeztem.
Keserűen elmosolyodott, úgy válaszolt: – Természetesen.
És most megint az vagyok. Az embernek szüksége van arra,
hogy valami hasznosat, jelentőset cselekedjen. Hányszor lehet
bejárni Európát anélkül, hogy ne váljék halálosan unalmassá a
dolog? Állandóan ugyanazokkal találkozol, ugyanazokat a
dolgokat csinálod, ugyanazokon a régi vicceken nevetsz. Az
elegáns társaság – micsoda röhej! Sok pénzzel az egészségen
kívül mindent meg lehet venni, úgyhogy végül már vágyaik,
törekvéseik sincsenek, és nem marad más számukra, csak a
mélységes unalom.
– Miért nem válsz el, és kezdesz valami értelmeset az
életeddel?
– Ő szeret.
Így mondta, röviden, egyszerűen, kedvesen. A felesége
mellett akart maradni, mert az szerette, arra kényszerítve
ezzel engem, hogy megkérdezzem: – Korábban azt mondtad,
hogy amikor megismerkedtetek, szeretted, most pedig azt,
hogy nem. Melyik az igaz?
Hosszan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Őszintén szólva, balerina, bizonytalan és dühös vagyok.
Egyszer szeretem, máskor utálom. Olyannak hittem,
amilyennek te tűnsz most, úgyhogy nagyon kérlek, hagyd azt a
viselkedést, ami az övére emlékeztet, és ne akard ugyanazt
tenni velem, amit ő tett. Falat emelsz közénk, mert tudsz
valamit, amit én nem. Nem szoktam könnyen szerelmes lenni,
és azt kívánom, bárcsak ne szerettem volna beléd.
 Félénk, aggódó kisfiúnak tűnt egy pillanatra, aki attól tart,
hogy a kedvenc kutyusa cserben hagyja, és már soha nem lesz
olyan nyugodt, boldog az élete, mint addig. Megérintett a
nyugtalansága, és a bátorságomat összeszedve azt mondtam
neki: – Esküszöm neked, Bart, hogy eljön a nap, amikor
megismered az összes titkomat és az övét is, de addig légy
szíves, mondd azt, hogy szeretsz, még akkor is, ha nem
gondolod komolyan, mert nem érezhetem jól magamat veled,
ha nem hiszem, hogy legalább egy kicsit szeretsz.
– Egy kicsit?! Úgy érzem, hogy egész életemben csak téged
szerettelek. Már amikor először megcsókoltalak, akkor is úgy
tűnt, hogy egy korábbi csók ismétlődik meg. Mitől van ez?
– Karma – feleltem, és elmosolyodtam, látva arcán az
értetlenséget.

Valamit még anyám hazatérése előtt el kellett végeznem.

Egyik nap, amikor nem kellett tanítanom, Jory pedig az iskolai
előkészítőben volt, a néptelen hátsó úton elmentem Foxworth
Hallba. A hátsó kapun keresztül mentem be a házba. Csütörtök
volt, és tudtam, hogy a személyzet tagjainak kimenője van.
Bart részletesen elmesélte a napi időbeosztását, és abból
sokat megtudtam a nagymamáéról is. Tudtam, hogy kora
délután lévén az ápolónő szunyókál, miközben a nagymama is
pihen. Ugyanabban a könyvtár mögötti, kicsi szobában lakott,
amelyikben a nagyapa töltötte élete utolsó napjait, miközben
mi, a négy gyerek az emeleten vártuk, hogy örökre lehunyja a
szemét, és végre szabadok lehessünk.
Áthaladtam a fényűzően berendezett, gyönyörű szobákon
megcsodálva a szépen faragott, drága bútorokat, és újból
láttam a bálteremnek is beillő, földszinti fogadócsarnokból az
emeletre vezető széles, ívelt lépcsőket. Ott volt a balkon is,
amiről újabb lépcső vezetett felfelé, a padlásra. Láttam a
masszív, áttört hátsó falu íróasztalt, amely alatt Chrisszel
kuporogtunk, bámulva az alattunk örvénylő báli forgatagot.
Félelemmel vegyes csodálattal bámultam ismét a tizenkét
méter magasságban függő, három hatalmas kristálycsillárt. És
mivel az előcsarnok padlója mozaikkockákkal volt kirakva,
önkéntelenül is táncolnom kellett, hogy érezzem, milyen lépés
esik rajtuk.
Elgyönyörködtem a festményekben, a márvány
mellszobrokban, a hatalmas, antik lámpákban, a mesés
kárpitokban, amiket csak az apróságokban oly fösvény
leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A nagymama is
végszámra vette a szürke taftot, hogy megtakarítson néhány
dollárt, miközben millióik voltak, és berendezésből csak a
legjobbat vették.
Könnyű volt megtalálni a könyvtárat, hiszen a fiatal
korban, szörnyű körülmények között megtanult leckét soha
nem felejti el az ember. Micsoda könyvtár volt! Clairmontban
a városi könyvtárban sem lehetett annyi gyönyörű, értékes
könyvet találni! Az impozáns íróasztalon, amit valamikor a
nagyapa használt, már Bart bekeretezett fényképe állt, és több
dolog is jelezte, hogy gyakran használja ezt a szobát
olvasgatásra, vagy azért, hogy az anyósa társaságában legyen.
Barna házi papucsa ott állt a két méter széles márványkeretbe
foglalt kandalló előtti fotel alatt. A szobának franciaajtaja volt,
amelyen át madáritatóval ellátott, vízi növényekkel sűrűn
teliültetett medencés, kőlépcsős, zárt belső kertbe lehetett
jutni. Kellemes, napos hely volt, ideális a mozgásra képtelen, a
széltől is óvott beteg számára.
Megnézve annyit, amivel kielégíthettem éveken keresztül
táplált kíváncsiságomat, a könyvtár végében lévő, vastag,
nehéz ajtó felé indultam, tudva, hogy ott találom mögötte
boszorkány nagyanyám. Régi emlékképek éledtek újjá
bennem. Láttam, amint a legelső estén magasan, ijesztően
fölénk tornyosult, komor, érzéketlen tekintetét végighordozta
rajtunk, és csöppnyi együttérzést sem mutatott az oly sok
mindentől megfosztott, apátlan árvák iránt, még csak el sem
mosolyodott, meg sem érintette a tüneményes, ötéves ikrek
rózsás, pufók kis arcát.
A második éjszaka emléke is felvillant bennem, amikor
ráparancsolt anyánkra, hogy mutassa meg nekünk
korbácsütésektől feldagadt, vörös hurkákkal borított,
meztelen hátát. De még mielőtt azt a borzalmat
megpillantottuk volna, a hajánál fogva fölemelte Carrie-t,
Coryt pedig, aki elkeseredetten rávetette magát, hogy fehér
tornacipős kis lábával, csöppnyi ökle erőtlen ütéseivel, éles
fogaival védelmezze kishúgát, úgy ütötte meg, hogy a sarokba
zuhant tőle. Magamat is láttam meztelenül, a szobánkban lévő
tükör előtt, és újraéltem a kegyetlen, szívtelen büntetést,
amivel meg akart fosztani legféltettebb kincsemtől, a
hajamtól. Chris egész napon át próbálta kiszedni belőle a
kátrányt, és megmenteni a kíméletlen ollótól. Utána pedig se
ennivalót, se tejet nem kaptunk két álló héten át. Igen!
Megérdemelte, hogy újból találkozzunk! Úgy, ahogy azt meg is
fogadtam neki, amikor megkorbácsolt, az emlékezetébe vésve,
hogy eljön még a nap, amikor ő lesz tehetetlen, és én
suhogtatom kezemben a korbácsot, vonom meg a szájától az
ételt!
Ó, a sors édes iróniája! Miután kárörvendve nézte
kiterített férjét, most az ágyában feküdt, nála is
tehetetlenebbül! Kibújtam nehéz télikabátomból, egy székre
ülve lehúztam a csizmámat, és elővettem fehér selyemből
varrt balettcipőmet. A harisnyám is fehér, és elég vékony volt
ahhoz, hogy rózsaszín bőröm tisztán látszódjék alatta.
Kibontottam a hajamat is, hogy csillogó, dús aranyfolyamként
ömöljön szét a vállamon. Azt akartam, hogy tisztán lássa,
győződjön meg arról, hogy bármennyire is szerette volna, a
kátrány nem tett benne maradandó kárt.
Készülj, nagymama! Itt vagyok, jövök!
Halkan az ajtóhoz osontam, és óvatosan benyitottam.
Magas, kórházi ágyon feküdt, a szeme félig lehunyva. Az
ablakon besütő napsugár egyenesen a koponyájára esett,
megmutatva a kopaszságát. És milyen öreg volt! Hová tűnt az
az óriás asszony, akit valaha ismertem? Miért nem volt rajta
szürke taftból varrt ruhája, és miért nem sziszegett fenyegető
átkokat? Miért látszott olyan szánalmasnak?
Megkeményítettem a szívem, és elűztem magamtól a
szánalmat, amit ő sem érzett irántunk soha. Nyilván elalvás
előtt volt, de az ajtónyitásra felriadt, és lassan, nagyon lassan
tágra nyitotta a szemét. Aztán az a szem döbbenten meredt
rám. Fölismert! Vékony, színtelen ajka megremegett, jelezve,
hogy fél! Halleluja! Elérkezett az én időm! És mégis,
bizonytalanul megtorpantam a nyitott ajtóban. Bosszút állni
jöttem, de a múló idő kegyetlenül meglopott. Hol volt az a
szörnyeteg, akire emlékeztem? Azt akartam, hogy olyan
legyen, mint korábban, nem amilyenné vált, öreg, beteg
asszonnyá, vékony, ritkás, őszes hajjal, amit rózsaszín szalag
fogott össze csomóba a feje tetején. A csenevész, apró konty
nevetséges, kislányos külsőt kölcsönzött neki, a haja csomóba
gyűjtve sem volt több, mint csöppnyi gyermekököl, kibontva
pedig olyan lehetett legfeljebb, mint az elhasznált, csapzott,
öreg ecset.
Valaha száznyolcvan centiméter magas volt, száz kilót is
nyomott, és hatalmas keblei betontömbökként meredtek
előre. Azóta megereszkedtek, és laposan lógtak kidomborodó
hasára. Karja elszáradt faág volt, a kézfeje ráncos, ujjai
bütykösek. És mégis, régről ismert, utálatos természete a
szánalmas külső alól is indulatosan a felszínre tört. Kiáltani
akart, kiutasítani a szobából. Ördögfattya – rikácsolt volna, ha
tud –, takarodj a házamból! Ördögfattyú! Kifelé! Kifelé! Kifelé!
Nem tudott azonban megszólalni, bármennyire szeretett is
volna, néma maradt.
Én viszont kedves hangon üdvözöltem: – Jó napot, drága
nagymama! Mennyire örülök, hogy ismét látom! Emlékszik
rám? Cathy vagyok, egyike a négy unokájának, akiket sikerült
elrejtenie, és akiknek naponta ennivalót vitt egy piknikes
kosárban. Mindennap fél hétkor megjelent a kancsó tejjel, és a
másfél literes termoszba töltött langyos, konzervből készített
levessel. Miért nem volt képes legalább egyszer forró levest
hozni nekünk? Szándékosan intézte úgy, hogy éppen csak
meleg legyen? – Beljebb léptem, becsuktam magam mögött az
ajtót, és csak akkor mutattam meg a hátam mögött rejtegetett,
erős, hajlékony nyírfavesszőt
A tenyeremre csaptam vele, hogy hallja, hogy suhog.
 – Nagymama – folytattam halkan, szelíden –, emlékszik
még arra a napra, amikor megkorbácsolta anyánkat? Eszébe
jut még, hogyan kényszerítette rá, hogy lemeztelenítse magát
az apja előtt, és verte meg, pedig már felnőtt volt? Aljas,
szégyenteljes, kegyetlen cselekedet volt, nem gondolja?
Elborzadt tekintetét a pálcára szögezte, az arckifejezéséből
ítélve szörnyű küzdelem dúlt az agyában, és örültem ennek.
Barttól tudtam, hogy nem szenilis, az elméje ép.
Halványszürke, vizenyős, vérerekkel átszőtt, mély ráncok
környezte szemekkel nézett rám. Vékony, összezárt ajka akár
a szorosra szegett gomblyuk, ami belesüppedt az orra alatti
mély ráncok sűrűjébe. Sárga pamuthálóinge magas nyakán
pedig változatlanul ott volt ugyanaz a gyémántbross! Soha
nem láttam az ékszer nélkül, mindig ott hordta fehér, áttört
gallérú, szürke taftruhájának a nyakán.
– Nagymama – folytattam –, emlékszik az ikrekre? Az
aranyos kis ötévesekre, akiket a házába hívott, és soha,
egyetlenegyszer sem ejtette ki a nevüket, ahogy a miénket
sem. Cory meghalt, mint tudja, de vajon beszámolt-e magának
anyánk Carrie haláláról? Carrie ugyanis szintén meghalt. Nem
nőtt túl nagyra, mert amikor a leginkább szüksége lett volna
rá, nem jutott elegendő napfényhez és friss levegőhöz.
Szeretethez és biztonsághoz sem, és boldogság helyett állandó
szenvedés lett az osztályrésze. Chris és én kimentünk a tetőre,
hogy élvezzük a napot, az ikrek azonban féltek a magasban.
Tudta, hogy rendszeresen kifeküdtünk a tetőre, és órákat
töltöttünk ott? Nem, dehogyis tudta. Kissé megmoccant,
mintha szeretett volna elsüllyedni a puha matracban. Örültem,
hogy fél, és annak is, hogy mozog. A tekintete olyan volt, mint
valamikor az enyém, meglátszott benne minden, az agyában
örvénylő ijesztő gondolat – de nem tudott kiabálni, segítséget
hívni. Ki volt szolgáltatva. – Emlékszik a második esténkre,
legdrágább, szerető nagyanyám? A hajánál fogva rántotta fel a
padlóról Carrie-t, bár tudnia kellett, mennyire fáj neki. Aztán
úgy megütötte Coryt, hogy a sarokba esett – ami szintén
nagyon fájt –, pedig csak a testvérét akarta megvédeni.
Szegény Carrie, milyen keservesen gyászolta Coryt. Soha nem
volt képes megbékélni a halálával, az élete végéig hiányzott
neki. Találkozott egy kedves fiúval, úgy hívják, Alex. Egymásba
szerettek, és már összeházasodtak volna, amikor a húgom
megtudta, hogy a kedvese pap akar lenni. Ettől teljesen
kétségbeesett. Tudja, sikerült mindannyiunkban mélyen
elültetnie az egyházi emberektől való félelmet. Aznap, amikor
Alex bejelentette, hogy papnak készül, Carrie mély
depresszióba esett. Jól megtanulta a leckét, amit magától
kapott. Hiszen maga hajtogatta mindig, hogy az Úr szemében
senki nem lehet igazán tökéletes. A megrázkódtatás, a
depresszió, és a folytatás vágyának a hiánya legyengítette, és
valami, ami addig mélyen eltemetve szunnyadt benne, újult
erővel életre kelt. Hallgassa csak meg, mit csinált – maga
miatt! Igen, maga miatt, mert örökre elültette az agyában a
gondolatot, hogy gonosznak született, örökké rossz lesz,
bárhogyan is küzd ellene, bármennyire is törekszik a jóra!
Elhitte magának, amit mondott! Cory meghalt, és ő tudta, hogy
a halálát a porcukorba kevert, a fánkunkra szórt arzén
okozta… Ezért aztán, amikor úgy érezte, hogy nem képes
megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek,
elment a boltba, és patkánymérget vásárolt! Vett egy doboz,
összesen tizenkét darab fánkot is, és vastagon rájuk szórta az
arzénnal teli mérget! Mindet megette, kivéve egyet, amibe
éppen csak beleharapott, Süppedjen bele a matracába,
próbáljon elmenekülni a bűntudat elől! Maga ölte meg az
anyánkkal, ugyanúgy, ahogy Coryt is. Gyűlölöm magát,
vénasszony!
Azt nem mondtam neki, hogy anyánkat még jobban
gyűlölöm. A nagymama soha nem szeretett bennünket,
úgyhogy bármit tett, azt akár meg is lehetett magyarázni.
Anyánk azonban, aki megszült bennünket, nevelt és szeretett,
amíg élt apa… nos, az ő esete más volt, elviselhetetlen,
borzalmas. Nem sok hiányzott azonban már, hogy rá is sor
kerüljön!
– Igen, nagymama, Carrie is halott, mert meg akart halni,
ugyanúgy, ahogy Cory, és követni akarta, hogy ismét vele
legyen.
A szemhéja megrándult, a testét borító takarón remegés
futott végig. Boldog voltam.
Elővettem a hátam mögül a kis dobozt, amibe egyetlen
hosszú, aranyszínben csillogó fürtté összefogva, Carrie
kihullott haját rejtettem. A lokni egyik végét piros, a másikat
pedig bordó szalaggal kötöttem össze.
– Látod, vénasszony, ez Carrie haja, legalábbis egy része.
Megőriztem, nemcsak Chrisnek és magamnak, hanem azért is,
hogy megmutathassam neked és anyánknak… mert ti öltétek
meg Carrie-t, ugyanúgy, ahogy Coryt is!
Tombolt bennem a gyűlölet. A bosszúvágytól
elhomályosult a látásom, megfeszült a testem, reszketett a
kezem. Láttam magam előtt Carrie-t, amint a halála előtt
megöregedett arccal, csontvázzá soványodva fekszik az ágyon,
hogy miután a szíve utolsót dobbant, gyorsan fémkoporsóba
zárják, nehogy a rothadás szaga megmérgezze a kórház
levegőjét.
Közelebb léptem az ágyhoz, és meglengettem a vidám
szalagokkal összefogott hajtincset a rémülettel teli szemek
előtt.
– Ugye, milyen szép, vénasszony? Volt ilyen gyönyörű, dús
haja valaha is? Nem! Tudom, hogy nem! Semmi nem volt
magán, ami szép, még fiatal korában sem! Ezért volt féltékeny
a férje mostohaanyjára is. – Elnevettem magam, látva arcán a
megdöbbenést. – Igen, drága nagymama, sokkal többet tudok
már, mint valamikor tudtam. A veje adta tovább nekem az
összes családi titkot, amit a feleségétől hallott. A maga férje,
Malcolm szerelmes lett az apja fiatal feleségébe, aki tízszer
szebb és kedvesebb volt, mint maga bármikor. Amikor aztán
Aliciának fia született, maga gyanította, hogy a gyerek apja a
saját férje, és ezért gyűlölte annyira az apánkat, ezért fogadta
be, elhitetve vele, hogy szerető otthonra lelt. Taníttatta is,
mindenből a legjobbat biztosította neki, hogy ráérezzen a
gondtalan, gazdag élet ízére, és még jobban fájjon később,
amikor elzavarja, és kizáratja a vagyonból. De apánknak
sikerült túljárnia az eszén, ugye? Ellopta az egyetlen lányát,
akit szintén utált, mert az apja jobban szerette, mint magát. A
félnagybácsi feleségül vette a félunokahúgot. Ó, mekkorát
tévedett Malcolmot és Aliciát illetően! Apám édesanyja
ugyanis gyűlölte Malcolmot! Szilárdan ellenállt neki, és a fiú,
akit szült, nem a maga férjének a gyereke volt!
 Kiüresedett tekintettel bámult rám, mintha a múlt már
semmit sem számított volna neki. Csak a jelennel törődött, és
a kezemben suhogó nyírfavesszővel.
– Elmondok még valamit, amit feltétlenül tudnia kell. Nem
volt soha jobb ember az apámnál, sem tiszteletreméltóbb,
becsületesebb asszony, mint az édesanyja. De ne örüljön, ne
higgye, hogy bármit is örököltem Alicia és az apám megértő,
gyöngéd természetéből, mert én pontosan olyan vagyok, mint
maga! Szívtelen! Soha nem felejtek, és nem bocsátok meg
semmit! Gyűlölöm, mert megölte Coryt és Carrie-t! Gyűlölöm,
mert olyanná tett, amilyen vagyok! – Ezt már magamból
kikelve ordítottam, megfeledkezve a közelben alvó
ápolónőről. Legszívesebben marékszám tömtem volna a
szájába az arzént, és figyeltem volna, hogyan hal meg és
rothad el a teste, mint Carrie-é. Körbepiruetteztem a szobát,
hogy levezessem feszítő indulataimat, megmutassam neki
ruganyos, táncon edződött testem, és a kört az ágya előtt
befejezve az arcába kiáltottam: – Évekig, amíg bezárva tartott
bennünket, egyszer sem mondta ki a nevünket, Chrisre pedig
rá sem nézett, mert pontosan olyan volt, mint az apánk – és
mint a maga férje fiatal korában, mielőtt őt is gonosszá
változtatta volna. Az ördög mesterkedésének tulajdonít
minden emberi rosszaságot, és szándékosan nem vesz
tudomást az igazságról. Ebben a házban a pénz az isten, az
uralkodik mindenen! A pénz az, ami mindig, mindent elront!
Magát a pénzéért vették feleségül, és ezt nagyon jól tudta!
Minket is a kapzsiság vetett ide, az zárt be bennünket, lopott el
három évet és négy hónapot az életünkből, az szolgáltatott ki
egy undorító vénasszonynak, akiben csöppnyi szánalom sem
volt az unokái iránt! Soha nem voltunk képesek közelebb
kerülni magához, pedig megpróbáltuk. Emlékszik?! –
Felugrottam az ágyra, és rásuhintottam Carrie hajtincsével.
Nem fájhatott neki a puha érintés, mégis egész testében
megvonaglott tőle. Az ágy melletti szekrénykére dobtam a
hajfonatot, és megsuhogtattam a szeme előtt a pálcát
Táncoltam, pörögtem az ágyon, mozdulatlanná dermedt teste
fölött, megmutatva fiatalságom minden erejét, a hajara
aranyfelhőként szállt, röpdösött körülöttem.
– Emlékszik, hogyan büntette meg anyánkat, még mielőtt
őt is meggyűlöltük volna? Azért is magának tartozom hálával!
– szétterpesztett lábbal föléje magasodva vágtam ezt az
arcába. – Magának köszönhetem, akárcsak a kegyetlen verést,
amit Chris és én kaptunk magától. A többi jótéteménye is
örökre beleivódott az emlékezetembe. Nem azt mondtam,
hogy eljön még a nap, amikor én tartom a kezemben a botot,
és tele lesz a kamra étellel, amihez soha nem juthat hozzá?
Hát… az a nap eljött, nagymama!
A beesett arcba süppedt szürke szemek vad,
rendíthetetlen gyűlöletet sugároztak felém. Volt mersze úgy
nézni rám. Volt hozzá mersze!
– Mit csináljak legelőször? – tettem fel magamnak
hangosan a kérdést. – Kezdjük a vesszővel, vagy a hajába kent
forró kátránnyal? Honnan szerezte a kátrányt, vénasszony?
Tudja, sokat gondolkodtam azon, honnan is keríthette. Jó
előre eltervezte, mit fog tenni, és csak az alkalomra várt?
Bevallok magának valamit, amit eddig nem tudott. Chris nem
kopaszított le teljesen, csak elöl vágott le keveset a hajamból,
hogy maga azt higgye, elérte a célját. A fejemre tekert kendő
alatt megvolt a szép, hosszú hajam, amit a bátyám
megmentett. Igen, vénasszony, a szeretete megmentette a
hajamat. Szeretett annyira a bátyám, hogy órákon át
küszködjön, és megőrizzen belőle annyit, amennyit csak bír.
Több szeretetet kaptam tőle, mint amennyit maga összesen
egész életében ismert.
Érthetetlen, gurgulázó hang tört elő a torkából, én pedig
rettenetesen szerettem volna, ha megszólal, és érthetően
beszél.
– Nagymama drága, miért nem árulja el, honnan lehetne
egy kis kátrányt szerezni? – kérdeztem kedvesnek álcázott
hangon, és kezemet a csípőmre téve, közel hajoltam hozzá. –
Bármennyire kerestem is, nem találtam. Sehol nincs útépítés a
közelben, úgyhogy le kell mondanom róla, és kénytelen leszek
beérni a forró viasszal. Maga is használhatott volna viaszt,
hiszen az ugyanolyan jól megteszi, Nem gondolt rá, hogy elég
lenne néhány gyertyát felolvasztani? – Utálkozva és
reménykedve rámosolyogtam. – Jaj, drága nagymama,
micsoda remek mulatságban lesz részünk! És senki nem fogja
tudni, mi történt, mert maga nem tud beszélni, sem írni, nem
képes másra, csak arra, hogy feküdjön, és tűrje, amit csinálok
magával.
Utáltam, amit mondtam, és amit éreztem. A lelkiismeretem
különvált a testemtől, és mélységes szégyenérzettel nézte azt
a fehér harisnyás, dühöngő fúriát, akivé változtam. Igazi énem
szánta azt a szélütött, tehetetlen öregasszonyt, de a másik
énem az ágyon tombolt. A kegyetlen, vad, bosszúszomjas
Foxworth, aki az övéhez hasonló, jéghideg tekintettel nézett le
rá, váratlanul hozzákapott, és durván lerántotta róla a takarót.
Elöl zárt, hátul megkötött, a kórházakban használatoshoz
hasonló hálóing volt rajta. Sima, sárga pamuting, anyakán a
fényesen csillogó brossal. Biztos voltam abban, hogy azt az
ékszert a koporsóban is viselni fogja.
Le a ruhával! Azt kapja meg, amit anya, Chris, és én is. El
kell szenvednie ugyanazt a megaláztatást, amit annak idején
nekünk. Megfogtam az olcsó, mosásban megpuhult hálóing
szélét, és felrántottam a válláig. Gyűrött, laza kupacként borult
az arcára, de visszahúztam, mert látni akartam az arca minden
rezdülését. Utálkozva, megvetően néztem végig rajta, villámló
szemekkel, szorosan összezárt ajkakkal, ahogy ő nézett
engem, amikor még csak tizennégy éves voltam, és rajtakapott
azon, hogy a tükör előtt állva csodálom a maga teljességében
életemben először látott meztelen testem.
A fiatal test gyönyörű látvány, öröm nézni lágy
domborulatait, a ruganyos, kemény húsra simuló, selymes,
sima bőrt, ámde ha megöregszik! Az egykor oly szilárdan álló
kettős betontömb lapos, kiürült bőriszák volt. Az átlátszó bőr
alól tisztán látszottak a sötét, megvastagodott erek. Bőrének
fehérségéből csillogóan tűntek elő a terhességi csíkok, és
csaknem szőrtelen Vénuszdombja fölött függőleges vágás
jelezte, hogy valamikor méhműtétet vagy császármetszést
hajtottak végre rajta. Öreg, halvány, de a környező, ráncos
bőrnél fényesebb csík volt. Vékony, hosszá lábai göcsörtös,
vén ágakként nyíltak ki törzséből. Felsóhajtottam – ilyen
leszek majd valamikor én is?
Szánalom és a legcsekélyebb kímélet nélkül fordítottam
hasra, és visszatoltam az ágy közepére, közben arról
beszéltem neki, mint vitatkoztunk Chrisszel arról, hogy
magára kötözi-e, vagy a bőréhez ragasztja a ruháit, egyetértve
abban, hogy az alsóneműjét legfeljebb a vécén húzza le
magáról, ott is csak akkor, ha teljesen sötét van. A hátán
kevésbé látszott az idő múlása, bár a feneke lapos,
megereszkedett volt, és a bőre egészségtelenül fehér.
– Most meg fogom verni, nagymama – mondtam színtelen
hangon, fogyatkozó indulattal. – Régen megfogadtam, hogy
megteszem, ha lesz rá lehetőségem, és most be akarom váltani
az ígéretemet! – Behunytam a szemein, az Úr bocsánatáért
esedezve azért, amit tenni készülök, magasra emeltem a
nyírfavesszőt, és teljes erőből lesújtottam meztelen fenekére!
Megvonaglott, nyögéshez hasonló hang szakadt ki belőle,
és úgy tűnt, hogy elájult. Izmai annyira elernyedtek, hogy nem
volt képes uralkodni a testen, és maga alá vizelt. Feltörni
készülő zokogásommal küszködve futottam ki a szomszédos
fürdőszobába vécépapírért, törülközőért és szappanért,
amivel tisztába tehetem. Visszamentem, lemosdattam és
borogatást tettem a kivörösödött, duzzadt sebre, amit az
ütésem okozott
A hátára fordítottam, eligazgattam rajta a hálóinget, hogy
ismét tisztességesen fedve legyen a teste, és csak aztán
néztem meg, hogy él-e még egyáltalán. Szürke szemei nyitva
voltak, és kifejezéstelenül figyelték megállíthatatlanul ömlő
könnyeimet. Zokogás rázott, és akkor láttam, hogy a
tekintetében diadalmas fény villan. Beszélni nem tudott, de
néma pillantása azt mondta: Gyáva! Tudtam, hogy tehetetlen
vagy, nincs benned erő, határozottság. Ölj meg! Tessék, ölj
csak meg! Lássuk, képes vagy-e rá, meg mered-e tenni!
 Elugrottam az ágytól, és szinte önkívületben futottam ki a
könyvtárszobából nyíló, kis szalonba. Megragadtam az első,
kezem ügyébe kerülő gyertyatartót, visszarohantam vele, de
nem vittem gyufát! Ismét kifutottam a könyvtárba, és lázasan
kutatni kezdtem Bart íróasztalán. Dohányzott, és biztos
voltam benne, hogy ahol megfordul, ott valamilyen
tűzszerszámnak is lennie kell. Végül találtam is egy, a helyi
disco emblémájával díszített doboz gyufát.
A gyertyák elefántcsontszínűek voltak, drágák, elegánsak,
akárcsak az egész ház. Ahogy rájuk nézett, rémület ült ki a
tekintetébe. Féltette azt a rózsaszín szalaggal megkötött,
seszínű csutakot, amit még a fején őrzött. Meggyújtottam egy
gyertyát, megvártam, amíg a láng kellően erőre kap, majd
megdöntve a feje fölé tartottam, hogy az olvadt viasz a hajára
és az alóla előtűnő, rózsaszín fejbőrére csöpögjön. Hat-hét
csöppet ejtettem rá, és nem bírtam tovább. Igaza volt. Gyáva
voltam, képtelen megtenni azt, amit ő tett velünk. Kétszeresen
is Foxworthnak születtem, és mégsem volt elég erős bennem a
családi örökség.
Elfújtam a gyertyát, visszaraktam a tartójába, és távoztam.
Már a bálteremben jártam, amikor eszembe jutott, hogy
ottfelejtettem Carrie féltve őrzött hajfonatát, és vissza kellett
rohannom érte. Ugyanúgy találtam a nagymamát, ahogy
hagytam, csak a fejét fordította oldalra, és két, hatalmas
könnycsepp csillogott a szemében, miközben Carrie gyönyörű,
a feje mellett a párnán heverő hajfonatát nézte. Mégis enyém
lett hát a diadal!
Bart több időt töltött csöpp kis otthonomban, mint saját
hatalmas, kényelmes házában. Ajándékokkal halmozott el,
akárcsak a fiamat. Velünk költötte el a reggelijét, ebédjét,
vacsoráját, ha nem volt éppen az irodájában, amiről
gyanítottam, hogy inkább csak a hasznos tevékenység
látszatát keltő díszlet, semmint valódi, működő ügyvéd iroda.
Az iskolám erősen megszenvedte a kapcsolatunkat, de ez nem
számított. Kitartott nő lett belőlem, fizetett szerető.
Jory nagyon örült a puha, finom bőrből készült csizmának,
amit Barttól kapott.
– Te vagy az apukám? – kérdezte tőle csaknem négy
évének minden nyíltságával, őszinteségével.
– Nem, de szeretnék az lenni!
Miután Jory kiment az udvarra, hogy ott is büszkén
körbehordozza legfrissebb, divatos szerzeményét, Bart
levetette magát az egyik fotelbe, és rosszkedvűen azt mondta:
– Nem találod ki, mi történt nálunk. Egy szadista őrült viaszt
csöpögtetett az anyósom fejére. A fenekén pedig csúnya
sebhely van, ami soha nem fog begyógyulni. Az ápolónőnek
fogalma sincs róla, mi történhetett. Megkérdeztem Oliviát is,
hogy ismerős tette-e, esetleg a személyzet valamelyik tagja, és
kétszer pislogott, jelezve, hogy nem. Az igen az egy pislogás.
Valamelyik szolga lehetett csak, de képtelen vagyok felfogni,
hogyan bánhatott olyan kegyetlenül egy tehetetlen,
védekezésre képtelen öregasszonnyal. Bárkit említek is neki,
minden kérdésemre nemmel válaszol. Megígértem Corrine-
nak, hogy a gondját viselem, és most olyan sebes a feneke,
hogy naponta órákon át a hasán kell feküdnie, és éjszakánként
is többször meg kell fordítani.
 – Ó! – sóhajtottam fel, és nyomorultul éreztem magam. –
Rettenetes… miért nem fog begyógyulni?
– Gyönge a vérkeringése. Nem is csoda, hiszen képtelen
mozogni – felelte Bart, aztán elmosolyodott, fénylőn,
ragyogón, ahogyan a nap fénye előtör a sűrű fellegek mögül. –
Ne törődj vele, drágám! Az én gondom, és természetesen az
övé, de nem a tiéd. – Felém nyújtotta a karját, az ölébe vont, és
szenvedélyesen megcsókolt, mielőtt felnyalábolt volna, hogy
bevigyen a hálószobába. Az ágyra fektetett, és vetkőztetni
kezdett. – Ki tudnám tekerni a nyakát a csirkefogónak, aki
elkövette! – mondta.

A szeretkezés után szorosan összefonódva feküdtünk, és

hallgattuk Joryt, amint éppen nevetve kergetőzik Barttól
kapott kiskutyájával az udvaron. Élénk szél fújt odakint, és
néhány hópelyhet sodort el az ablak előtt. Tudtam, hogy
tanácsos mielőbb felöltöznünk, még mielőtt Jory rajtakapna
bennünket, mert biztosan be fog rohanni, hogy közölje: végre
esik a hó. Nem találkozott még valódi hóval, és biztos voltam
benne, hogy alig esik néhány milliméternyi, rögtön hóembert
akar majd építeni. Felsóhajtottam, megcsókoltam Bartot, és
szomorúan kibontakoztam a karjából. Háttal álltam neki, úgy
vettem fel tenyérnyi bikini alsómat, miközben a könyökére
támaszkodva figyelt.
– Kellemes a hátsód – állapította meg.
Megköszöntem neki a bókot, és megkérdeztem: – Hát a
mellsőm? – Azt válaszolta erre, hogy az sem rossz, mire
hozzávágtam az egyik papucsomat.
– Cathy, miért nem mondod, hogy szeretsz? – kérdezte.
 Megfordultam, és csodálkozva meredtem rá.
– Te talán mondtad már úgy, hogy közben komolyan is
gondoltad? – Belebújtam feszes melltartómba.
– Honnan tudod, mit gondolok, amikor mondom? –
kérdezte mérgesen.
– Ha akarod, elmagyarázom. Amikor szeret valakit az
ember, azt akarja, hogy az illető állandóan vele legyen.
Pusztán az, hogy a válás témáját messze elkerülöd, jelzi,
mennyire tartasz fontosnak, és milyen helyet szánsz nekem az
életedben.
– Nagyon rosszulesik, Cathy? Nem akarom, hogy bármi is
fájjon neked. Mindig azt érzem, hogy csak játszol velem. Mit
számít, hogy csak szexről van szó, és nem szerelemről? Áruld
el, miből tudod, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a
másik?
Ingerkedő szavai mintha kést forgattak volna a szívemben,
mert anélkül, hogy akartam volna, őrülten, eszeveszetten
belészerettem.

Bart lelkes beszámolója szerint régen eltávozott felesége

megdöbbentően fiatalon és szépen tért haza a formába hozó
kezelésről.
– Tíz kilót adott le. Esküszöm, az arcfelvarrás csodát
művelt! Fantasztikusan néz ki, és ami a legőrjítőbb,
hihetetlenül hasonlít hozzád!
Könnyű volt észrevenni, mekkora hatást gyakorolt rá
újjászületett, megfiatalodott felesége. Ha netán mégsem, és
csak azért lelkesedett annyira, hogy engem
elbizonytalanítson, hát nem ért célt vele. Miután kilelkendezte
magát, azt kezdte bizonygatni, hogy ugyanolyan fontos vagyok
a számára, mint korábban, de a hangja az ellenkezőjéről
árulkodott.
– Nagyon megváltozott, amíg Texasban volt, Cathy! Olyan,
mint korábban volt, ugyanaz a melegszívű, szerető asszony,
akit feleségül vettem!
Milyen hiszékenyek, könnyen megtéveszthetőek is a
férfiak! Hát persze, hogy kedvesebb, aranyosabb volt hozzá az
anyám, miután megtudta, hogy bármikor készséggel a
rendelkezésére álló szeretője van, és az a nő a saját lánya.
Tudnia kellett, hiszen mindenütt suttogtak már a
kapcsolatunkról, mindenki tudott róla a környezetünkben.
– Miért vagy hát nálam, ha a feleséged hazajött, és olyan
nagyon hasonlít rám? Miért nem öltözöl fel, és mégy el, hogy
soha vissza se gyere? Mondd csak meg nyugodtan, hogy szép
volt, amíg tartott, de már vége, és én megköszönöm az együtt
töltött kellemes időt, mielőtt utoljára megcsókolnálak!
– Hááát – felelte, és átkarolva szorosan a meztelen
testéhez vont. – Azt nem mondtam, hogy annyira szenzációs.
Aztán meg, benned van valami egészen különleges. Igazából
meg sem tudom fogalmazni. Nem is értem, de azt hiszem, nem
lennék képes élni nélküled. – Komoly hangon mondta ezt,
látszott a szemén, hogy igazat beszél.
Győztem! Győztem!

Egyik nap, egészen véletlenül, összefutottam anyámmal a

postán. Meglátott, és egész testében remegni kezdett. Büszkén
fölemelte szép fejét, és kissé elfordult, úgy téve, mintha nem is
ismerne. Kész volt megtagadni ugyanúgy, ahogy Carrie-t
megtagadta, bár még a kívülálló is pontosan meg tudta volna
állapítani, hogy akiket lát, az anya és lánya, nem pedig két
idegen. Én azonban más voltam, mint Carrie, és ugyanúgy
viselkedtem vele, ahogyan ő velem – közömbösen, mintha
semmit nem jelentett volna számomra. Miközben
türelmetlenül vártam, hogy végre megvehessem a bélyeget,
amiért sorba álltam, láttam, hogy anyám oda-odanéz mindent
és mindenkit érdeklődéssel megbámuló kisfiamra. Szép volt,
kecses, elbűvölő kisgyerek, aki minden tekintetet magára
vont, és az idegeneket is arra késztette, hogy megálljanak
mellette, és szeretettel megsimogassák a fejét. Jory vele
született kecsességgel mozgott, könnyedén, lazán, mindenütt
ragyogóan érezve magát, mint az a gyerek, aki a magáénak
érzi az egész világot, és tudja, hogy mindenki szereti.
Észrevette azt is, hogy anyám figyeli, és tündérien
rámosolygott.
– Helló! – köszönt neki kedvesen. – Szép vagy… mint az
anyukám.
Gyerekszáj! Mi az az ártatlan, belső ösztön, amely
alkalmassá teszi őket arra, hogy rögtön észrevegyék, amit a
felnőttek nem hajlandók tudomásul venni?! Közelebb lépett
anyámhoz, és óvatosan megérintette a bundáját.
– Anyukámnak is van bundája. Balett-táncos. Te tudsz
táncolni?
Anyám felsóhajtott, én a lélegzetemet is visszafojtva
figyeltem őket. Látod, anya, ő az unokád, akit soha nem
ölelhetsz magadhoz. Soha nem fogod hallani, amint a neved
mondja… soha!
 – Nem – suttogta. – Nem vagyok táncosnő – tette hozzá, és
láttam, hogy könny csillog a szemében.
– Anyukám meg tud tanítani táncolni.
– Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy megtanuljam – felelte
halkan, visszahúzódóan.
– Nem, dehogy vagy öreg – mondta neki Jory, és a kezéért
nyúlt, mintha magával akarta volna vonni, de anya
visszarántotta a kezét, rám nézett, elvörösödött, és zavartan
zsebkendőért kezdett kutatni a táskájában. – Van kisfiad,
akivel játszhatok? – kérdezte csillogó könnyei miatt aggódó
hangon a fiam.
– Nincs – felelte reszkető, halk hangon anya. – Nincs
egyetlen gyerekem sem.
Erre léptem oda hozzá, és szóltam rá harsány, jéghideg
hangon: – Vannak nők, akik nem érdemlik meg, hogy gyerekük
legyen. – Kifizettem, és a táskámba ejtettem a bélyegeket. –
Némely nő, mint maga is, Mrs. Winslow, inkább a pénzt
választja, semhogy gyerekekkel bajlódjék, akik
akadályozhatják, hogy élvezze az életet. Idővel kiderül majd,
hogy jól választott-e.
Hátat fordított, és láttam rajta, hogy újból remeg, mintha
hosszú bundája sem lett volna elég meleg. Aztán kiment a
postáról, beszállt egy sofőr vezette, elegáns, fekete limuzinba.
Úgy hajtott el, mint a királynő, magasra emelt fejjel, és Jory
megkérdezte: – Anyu, miért nem tetszett neked ez az aranyos
hölgy? Nekem nagyon tetszett. Olyan, mint te, csak nem
annyira szép. – Nem válaszoltam, bár nem sok hiányzott, hogy
olyan csúnyát mondjak, amit soha életében nem felejtett volna
el.
Az esti szürkületben leültem a Foxworth Hallra néző ablakhoz,
és azon tűnődtem, mit csinálhat éppen Bart és az anyám.
Tenyerem a hasamon nyugodott, amely még lapos volt ugyan,
de nem tartottam kizártnak, hogy hamarosan domborodni
kezd. Egyetlen elmaradt menstruáció még nem jelentette a
terhességet, de akartam Bart gyerekét, és apró jelekből biztos
voltam benne, hogy meg is fogant bennem. Kétség fogott el, és
levertség lett rajtam úrrá. Tudtam, hogy nem fogja ott hagyni
anyámat és a pénzét, csak hogy feleségül vegyen, és lesz még
egy, apátlan gyerekem. Micsoda őrültséget tettem. De hát
mindig is bolond voltam! Aztán észrevettem, hogy a fák között
egy férfi közeledik a ház felé, és újból magabiztosan, boldogan
fölnevettem. Mégiscsak szeret! Szeret… és tudtam, mihelyt
biztos leszek benne, megmondom neki, hogy a gyerekét
várom.
Barttal együtt a szél is betört a házba, és ledöntötte az
asztalról a rózsákkal teli vázát. Csak álltam mozdulatlanul a
szétszóródott kristálycserepeket és virágszirmokat bámulva.
Miért volt az, hogy a szél mindig közölni akart velem valamit.
Valamit, amit nem akartam hallani!
Leosztás után

– De hát azt mondtad, nem kell vigyáznunk, Cathy!

– Valóban nem kellett. Gyereket akarok tőled.
– Gyereket akarsz tőlem?! Mit gondolsz, mi a fenét tudok
csinálni? Elvenni feleségül?
– Nem. Alaposan átgondoltam a dolgot. Sejtettem, hogy
miután elszórakozol velem egy darabig, visszamégy a
feleségedhez, amíg nem találsz magadnak újabb játszótársat,
és úgy döntöttem, megszerzem tőled, amit akarok – a
gyerekedet. Nyugodtan elmehetsz. Csókolj meg szépen, Bart,
és mondj búcsút legfrissebb, házasságon kívüli kis
kalandodnak!
Rettenetesen dühösnek láttam. A nappalimban ültünk,
odakint hóvihar tombolt, az ablak magasságáig tornyozva fel a
ház mellett a havat. A kandalló előtt kötögettem, éppen egy
pólyazsákot fejeztem be, hogy azután elkezdjek egy kis cipőt.
Fölszedtem egy szemet, és le akartam ölteni, amikor Bart
indulatosan kiragadta a kezemből a kötést, és elhajította.
– Még nem erősítettem meg! Az egész le fog bomlani! –
kiáltottam fel ijedten.
– Mi az ördögöt akarsz te csinálni velem, Cathy?! Tudod,
hogy nem vehetlek feleségül! Nem hazudtam neked, nem
mondtam egyszer sem, hogy igen. Agyafúrt játékot űzöl velem.
– Megbicsaklott a hangja, a tenyerét az arca elé kapta, és
miután kis idő múlva elvette, szenvedő hangon folytatta: –
Szeretlek! Isten legyen irgalmas hozzám, valóban szeretlek!
Azt akarom, hogy mindig mellettem légy, és ugyanúgy vágyom
a gyerekemre is! Miféle játékot űzöl velem, mondd!
– Nőit. Az egyetlent, amit egy nő úgy kezdhet el, hogy
tudja, ő lesz a nyertes.
– Kérlek, magyarázd meg, mire gondolsz, és ne beszélj
rébuszokban! – mondta, megpróbálva visszanyerni az
önuralmát. – Mindig meglesz a helyed az életemben…
– Az életedben? – vágtam közbe. – Nem volna helyesebb
azt mondanod, hogy az életed peremén?
Kapcsolatunk folyamán először igazán megbántottnak
éreztem a hangját: – Nagyon kérlek, próbálj megérteni!
Szeretlek, és szeretem a feleségemet is. Néha egyszerűen
képtelen vagyok különválasztani benneteket. Megváltozva jött
vissza, ahogy már mondtam, és most olyan, mint amikor
megismertem. Talán a megfiatalított arca és alakja visszaadta
neki az elvesztett önbizalmát, és azért lett ismét olyan kedves.
Bármi legyen is azonban az oka, örülök annak, ami történt.
Antikor utálatosan viselkedett, megpróbáltam visszavágni
neki, és más nőkhöz futottam, de akkor is szerettem. Az
egyetlen igazán komoly, szűnni nem akaró ellentét az volt
közöttünk, hogy nem akart gyereket, még örökbe fogadni sem.
Most már természetesen idős ahhoz, hogy szüljön. Kérlek,
Cathy, maradj! Ne menj el! Ne vidd el a gyerekemet, hogy ne is
tudjam, mi történik vele… és veled!
Nyíltan válaszoltam neki: – Rendben van, maradok, de
csak egy feltétellel. Ha elválsz tőle, és feleségül veszel, akkor
megkapod a gyereket, akire mindig vágytál. Egyébként
elmegyek messzire, és magammal viszem őt is. Talán írok
majd neked, értesítelek, hogy fiad vagy lányod született-e, de
az is lehet, hogy nem. Akármelyiket is választom, ha elmegyek,
örökre megszűnők számodra. – Miközben ezt mondtam, arra
gondoltam, hogy Bart úgy viselkedik, mintha nem ismerné a
végrendeletnek azt a záradékát, amely megtiltja, hogy a
feleségének valaha is gyereke legyen. Őt védi! Ugyanúgy, mint
Chris, pedig végig tisztában kellett lennie vele. Ő szövegezte
meg a végrendeletet. Tudnia kellett!
A kandalló előtt, karját a párkányon nyugtatva állt egy
darabig, aztán a kezére hajtotta a fejét, és a tüzet bámulta.
Szabadon tartott kezét a háta mögé tette, ökölbe szorította.
Érezni lehetett rajta, hogy szörnyű vihar dúl benne, és bár
nem akartam, kétségbeesése, érzelmeinek a háborgása
megérintett. Lassan felém fordult, és a szemembe nézett.
– Teremtő Isten! – szólalt meg a felfedezéstől döbbentté
vált hangon. – Az első pillanattól ezt tervezted, ugye? Azért
jöttél, hogy ezt megtedd, de miért? Miért éppen engem
választottál? Mit követtem el ellened, Cathy, azon kívül, hogy
szerettelek? Igaz, puszta szexszel kezdődött, és azt akartam,
hogy maradjon is meg annak. És más lett belőle, sokkal több.
Kezdtem élvezni, hogy egyszerűen csak veled vagyok, ülünk és
beszélgetünk, vagy az erdőben sétálunk. Nyugodttá,
kiegyensúlyozottá váltam melletted. Örültem, ha vártál rám,
ha megérintetted az arcom, amikor elmentél mellettem,
beletúrtál a hajamba, vagy megcsókoltad a nyakam, és a szelíd
ébredésedet, ahogy elmosolyodtál, amikor a szemedet
kinyitva megláttál magad mellett. Tetszett a játékod is,
élveztem, hogy állandóan találgatnom kellett. Tucatnyi nőt
ismertem meg benned, egyetlen személyben, és most úgy
érzem, képtelen lennék élni nélküled. De nem hagyhatom el a
feleségemet, és nem vehettek el téged. Szüksége van rám!
– Színésznek kellett volna menned, Bart! Olyan szépen
beszélsz, hogy mindjárt elbőgöm magam.
– A fene egyen meg, ha ilyen könnyedén veszed! – kiáltott
rám indulatosan. – Kínpadra vontál, és most még tovább
feszíted a csavarokat! Ne akard, hogy meggyűlöljelek, ne fossz
meg életem legcsodálatosabb hónapjaitól!
Kiviharzott a házból, én pedig ott maradtam egyedül,
keserűen bánva, hogy ismét többet beszéltem a kelleténél,
hiszen boldogan maradtam volna, ameddig csak akarja, akár
az idők végezetéig.

Emmával és Joryval kitaláltuk, hogy elmegyünk Richmondba,

karácsonyi bevásárlásra. Jory, bár találkozott már vele, nem
emlékezett a télapóra, és félve közelítette meg a Thalhimers
Nagyáruházban a vörös kaftános, fehér szakállú öregembert,
aki szeretettel kitárta előtte a karját, hogy bátorítsa. Végül
rászánta magát, hogy a térdére üljön, és ámuló, kék szemekkel
bámulta, amíg én minden lehetséges szögből lefényképeztem
őket, a megfelelő látószög kedvéért még le is térdeltem,
Az áruházból méretre készített ruhákat is árusító üzletbe
mentünk, ahol átnyújtottam az eladónak az emlékezetből
elkészített vázlatot. Kiválasztottam magamnak a sötétzöld
bársonyt, és a szoknyának való, világosabb zöld muszlint.
– A vállpánt nagyon keskeny legyen, strassz díszítéssel, és
ne felejtse el, hogy az alsó, lazább rész éppen mell alatt
végződjön! – adtam meg a ruha elkészítéséhez szükséges
utasítást.
 Míg Emma és Jory Walt Disney-filmet nézett, én
levágattam a hajam, és új frizurát csináltattam. Nem csupán a
szálak megkopott végét vágattam le, mint általában, hanem
rövidebbre vágattam, mint amilyet valaha is viseltem.
Nagyszerűen illett hozzám az új frizura, mint ahogy illett
anyámhoz is, tizenöt évvel korábban.
– Ó, anyu! – kiáltott fel csalódottan Jory, amikor meglátott.
– Elhagytad a hajad! – Keservesen sírni kezdett. – Rakd vissza
a szép hosszú hajad! Így nem is úgy nézel ki, mint az anyukám!
Éppen ez volt a célom. Másnak akartam látszani azon a
karácsonyon – azon a különleges karácsonyon, amikor
pontosan olyan akartam lenni, mint anyám volt, amikor
Barttal táncolni láttam. Végre elérkezett az én napom, amikor
ugyanabban a ruhában, ugyanolyan frizurával és az ő egykori,
fiatal arcával szembenézhettem vele az otthonában, de a
magam szabta feltételek között. Nő a nővel – győzzön a jobbik!
Ő negyvennyolc éves volt, nemrég arcfelvarrást végeztek rajta,
és tudtam, hogy nagyon szép. Nem versenyezhetett azonban a
lányával, aki huszonegy évvel fiatalabb nála! Nevettem,
amikor az új, zöld ruhát felvéve belenéztem a tükörbe. Igen,
pontosan olyan lettem, amilyen ő volt, olyan, akinek egyetlen
férfi sem képes ellenállni: Megvolt bennem a szépségének
ereje, de sokkal okosabb voltam, és nem maradt semmi esélye
a győzelemre.
Három nappal karácsony előtt felhívtam Christ, és
megkérdeztem tőle, nem akar-e eljönni velem Richmondra.
Megfeledkeztem ugyanis néhány apróságról, amiket a helyi
üzletekben nem lehetett megkapni.
 – Cathy – válaszolta komoran, rideg, ellenséges hangon –
majd akkor látsz ismét, ha szakítottál Bart Winslow-val, de
amíg azt nem teszed meg, nem akarok a közeledben lenni!
– Rendben! – vágtam vissza dühösen. – Maradj, ahol vagy!
Lemondhatsz a bosszúdról, ha akarsz, de én nem mondok le a
magaméról! – Indulatosan lecsaptam a kagylót.

Nem tartottam már annyi órát, mint korábban, de a

tanítványaim bemutatóját nem hanyagoltam el. Kis táncosaim
boldogok voltak, ha szépen felöltözhettek, és megmutathatták
magukat a szüleiknek, nagyszüleiknek és ismerőseiknek.
Tündérien néztek ki a Diótörőhöz készült kosztümökben,
köztük Jory is, aki szintén kapott két kis szerepet – ő volt az
egyik hópehely és az egyik cukorka.
Úgy éreztem, nincs csodálatosabb karácsonyeste, mint
családostul megnézni a Diótörőt, ami még elbűvölőbbnek tűnt
számomra, hogy az egyik tehetséges, kecses kis táncos a saját,
ötvenkét nap híján négyéves fiam volt. Táncának aranyos,
gyermeki szenvedélye többször is hangos tapsot váltott ki a
közönségből, amely felállva ünnepelte a külön neki
koreografált szólóját.
És ami a legjobb, megeskettem Bartot, hogy anyámat is
elhozza az előadásra, és ott is voltak. A függöny mögül
kikukucskálva láttam, hogy Mr. és Mrs. Bartholomew Winslow
ott ült az első sor közepén. Bart boldognak látszott, anyám
rosszkedvűnek, és ebből éreztem, hogy mégis van hatalmam
Bart fölött. Ezt mutatta a balett-tanárnak küldött hatalmas
csokor virág, és a szólót táncoló hópelyhecskének szánt nagy
doboz is.
 – Mi lehet benne? – találgatta egekig szárnyaló
boldogsággal, kipirult arccal Jory. – Kinyithatom?
– Persze, mihelyt hazaérünk. Reggelre pedig a télapó millió
ajándékot tesz neked a fa alá.
– Miért?
– Azért, mert szeret.
– Miért? – ismételte meg a kérdést Jory.
– Mert téged csak szeretni lehet. Azért.
– Óóó!
Reggel Jory már öt óra előtt felkelt, hogy az élvezetben
elmerülve a Bart küldte villanyvonattal játsszon. Szanaszét
körülötte a Paultól, Hennytől, Christől, Barttól és a télapótól
kapott ajándékok színes csomagolópapírjai hevertek. Emma
egy doboz házi készítésű édességgel ajándékozta meg, amit a
többi ajándék bontogatása közben gyorsan be is falt.
– Húúú, anya! – kiáltotta lelkesen. – Azt hittem, magányos
leszek a nagybácsijaim nélkül, de nem vagyok az!
Csodálatosan érzem magam!
Ő nem volt magányos, de én igen. Azt szerettem volna, ha
Bart velem van, és nem vele! Vártam, hogy talál valami
ürügyet, és eljön meglátogatni bennünket, de karácsony
reggelén mindössze öt centiméter széles, gyémántos karkötőt
láttam belőle, és két tucat, a dobozt teljesen kitöltő, piros
rózsát. A hozzájuk mellékelt kártyára csak annyit írt:
Szeretlek, balerina!

Azt hiszem, ha volt már nő, aki gondosabban öltözködött, mint

én akkor, az csak Marie Antoinette lehetett. Emma meg is
állapította, hogy úgy látszik, örökkévalóságig fog tartani, amíg
elkészülök. Úgy festettem ki az arcomat, mintha egy divatfotós
állt volna ugrásra készen, hogy közeli felvételeket készítsen
rólam egy képes magazin számára. Emma pontosan olyan
frizurát készített számomra, amilyet anyám viselt hosszú
évekkel azelőtt.
– Lágyan fésülje hátra a homlokomból, Emma, lazán, de
biztosan tűzze fel hátul, és ügyeljen rá, hogy egy pár tincs a
vállamra lógjon! – figyelmeztettem.
Amikor befejezte, megdöbbenve láttam, hogy szinte
pontosan olyan vagyok, mint anyám volt tizenkét éves
koromban! Szinte alvajáróként öltöttem magamra a mindig
divatosnak számító empire szabású, bársony felsőrészű, és
habos muszlinból készült aljú, zöld ruhát. Miközben Emma
hátrébb húzódott, és megnézve magának, bókokkal halmozott
el, megpördültem a tükör előtt, és hagytam, hogy megváltozott
külsőm tudata tökéletesen belém ivódjon. Még a parfümöm is
ugyanolyan volt, mint amilyet ő használt – bódító, fűszeres
illatú, mint a viruló keleti kert. Ezüst estélyi táskám
tökéletesen illett az öltözékemhez, és már csak a smaragddal
és gyémánttal kirakott ékszerre volt szükségem, amit annak
idején ő viselt. Tudtam, hogy azt is hamarosan meg fogom
szerezni. Nem űzhetett olyan kegyetlen tréfát velem a sors,
hogy ő is ugyanazt vegye fel. Legalább egyszer az életben a
szerencsének muszáj volt az én oldalamra állnia, és tudtam,
hogy ez az este lesz az, amikor ez bekövetkezik.
Meglepetést és megdöbbenést akartam kelteni, hogy
átérezze a veszítés keserűségét. Milyen kár, hogy Chris nem
akarta látni és élvezni annak a hosszú történetnek a
befejezését, amely apánk autóbalesetével kezdődött.
 Még egy elismerő pillantás vetettem a tükörképemre,
vállamra tettem a Barttól kapott elegáns stólát, összeszedtem
fogyatkozó bátorságomat, és Joryhoz léptem, aki oldalt fekve,
angyalarcán boldog mosollyal aludt. Lehajoltam hozzá, és
megcsókoltam kipirult, rózsás kis arcát.
– Szeretlek, Jory – súgtam neki halkan.
Félig felébredt, és elködösült tekintettel, csodálkozva
nézett rám, mintha én is az álmának a része lennék.
– Jaj, anyu, olyan gyönyörű vagy! – Sötét szeme gyermeki
ámulattól csillogott, amikor megkérdezte: – Partira mégy,
hogy új apukát hozz nekem?
Újból megcsókoltam, és azt válaszoltam neki, hogy
bizonyos értelemben igen.
– Köszönöm, drágám, hogy azt mondtad, gyönyörű vagyok.
Aludj jól, álmodj szépeket, és holnap kimegyünk, építünk egy
nagy hóembert!
– Hozz egy apukát is, hogy segítsen!

A bejárat melletti asztalkán Paultól kapott rövidke levél

hevert.

„Henny nagyon beteg. Kár, hogy olyan elfoglalt vagy, és nem

tudod meglátogatni, még mielőtt késő lenne. Sok szerencsét
kívánok neked, Catherine.”

Sóhajtva toltam félre a levelét, és a másikért nyúltam, amit

Henny írt kusza betűkkel, a krónikus ízületi gyulladástól
elmerevült ujjakkal.
 „Drága tündérgyermek!
Henny öreg, Henny fáradt, Henny boldog, hogy a nagy, orvos
fia mellette van, de szomorú, mert a többi gyereke messzire
ment.
Mielőtt tovább mennék, egy ennél is jobb helyre, elárulom
neked a boldogság titkát. Nem kell mást tenni, mint búcsút
venni a tegnapi szerelmektől, és köszönteni az újat. Nézz körül,
figyeld meg, kinek van a legnagyobb szüksége rád, és akkor nem
tévedhetsz! Felejtsd el, hogy kinek kellettél tegnap!
Azt írtad, és mesélted is, hogy gyereket vársz az édesanyád
férjétől. Örülj annak a csöppségnek, még ha az apja nem is válik
el miatta! Bocsásd meg anyádnak, hogy bűnt követett el ellened!
Nincs ember, aki a velejéig romlott lenne, és a gyerekei sok jó
tulajdonsága biztosan tőle származik. Ha képes leszel
megbocsátani és elfelejteni a múltat, akkor a béke és a szeretet
is visszatér hozzád, és örökre veled is marad!
Ha soha többé nem találkoznánk is, ne felejtsd el, hogy
Henny nagyon szeretett, mintha a saját lánya lettél volna,
ahogyan angyalhúgodat is, akivel hamarosan találkozom.
Már majdnem a mennyből: Henny.”

Nagyon szomorú lettem a levéltől, de erővel leráztam

magamról a bánat terhét. Történjen, aminek történnie kell!
Régen ráléptem már az útra, és bármi lesz is, végig akartam
menni rajta.
Furcsa, de a szél csöppet sem fújt, amikor kiléptem a
házból, és visszaintegettem Emmának, aki Jory mellett maradt
éjszakára. Ezüstszandálomra húzott hótaposó csizmában
indultam a kocsimhoz. Teljes csönd vett körül, mintha a
természet is lélegzet-visszafojtva figyelte volna, mit fogok
csinálni.
Lágyan, mint kihasadt tollpárnából a pihék, hatalmas
hópelyhek kezdtek szállingózni. Felnéztem a komor,
acélszürke, a nagymama szeméhez hasonló színű égre, és
elindultam Foxworth Hallba, bár a karácsonyi bálra meghívott
vendégek listáján nem szerepeltem. Veszekedtem is emiatt
Barttal.
– Miért nem álltál a sarkadra, és ragaszkodtál ahhoz, hogy
engem is hívjon meg?
– Nem gondolod, hogy túl sokat kívánsz, Cathy? Hogyan
sérthetném meg a feleségemet annyira, hogy meghívassam a
partijára a szeretőmet? Lehet, hogy bolond vagyok, Cathy, de
annyira durva és kegyetlen nem.

Fogságunk első karácsonyán a fejemet Chris fiús mellére

hajtva feküdtem, és arra vágytam, hogy felnőtt legyek,
ugyanazokkal az igéző domborulatokkal, ugyanolyan
gyönyörű arccal, mint az anyám, az övéhez hasonló,
csodálatos ruhában, és talán még inkább arra, hogy
tökéletesen az ura legyek az életemnek.
Akadnak karácsonyi álmok, amelyek végül valóra válnak.
A számonkérés

Nem sokkal este tíz után, a hátsó ajtón észrevétlenül

beosontam Foxworth Hallba. Elég sok vendég volt már, de
még többre lehetett számítani. A zenekar karácsonyi éneket
játszott, és az édes dallam visszaröpített a gyerekkoromba.
Ezúttal azonban egyedül voltam az ellenséges környezetben,
támasz és segítség nélkül, csöndben lopóztam fel az emeletre,
készen arra, hogy ha kell, bármelyik pillanatban gyorsan
elrejtőzzem. Először a nagy, központi rotundához mentem, és
megálltam az íróasztal mellett, amely alatt annak idején
Chrisszel rejtőzködtünk, csodálva a lenti báli forgatagot.
Láttam Bart Winslow-t, amint élénkpiros laméruhát viselő
felesége mellett állt. Hallottam barátságos, erős hangját is,
amint kedvesen üdvözölte az érkezőket, kezeket rázva, női
arcokat csókolva, tökéletesen eleget téve házigazdai
kötelességének. Anyámnak csupán a másodhegedűs szerepe
jutott mellette, szinte fölöslegesnek tűnt a hatalmas házban,
ami hamarosan teljes egészében az övé kellett hogy legyen.
Keserű mosollyal a szájam szögletében indultam anyám
lakosztályába, és a múltba. Huhuhú! – mondtam magamnak, a
meglepetés, a csalódás és a rossz érzés kislánykoromban
megszokott kifejezését használva, bár azóta megfelelőbb
szavaim is születtek már ezekre. Rossz érzés sem volt
bennem, csupán valami enyhén borzongató izgalom. Bármi is
következik, azt kizárólag magának köszönheti. A
hálószobájában változatlanul ott állt a fenséges hattyúágy, és a
lábánál keresztbe fordítva a kicsinyített, pontos mása.
Körülnézve láttam, hogy a szoba ugyanolyan, amilyen volt,
csupán a brokátselyem tapétát cserélték ki benne
eperszínűről halvány szilvakékre. Egy férfiruha számára
készült, vörösréz szobainas is került belé, ami szintén új volt.
Besiettem anyám öltözőjébe, letérdelve kihúztam a
ruhásszekrény alsó fiókját, és kitapogattam a speciális zárat,
amit csak a megfelelő számkombináció beütésével lehetett
kinyitni. És lássanak csodát – változatlanul a születési
dátumára volt beállítva! Micsoda gyanútlan lélek!
Pár pillanat múlva már előttem volt a nagy, bársonnyal
borított tálca, és rajta a smaragddal és gyémánttal díszített
ékszerek, amiket azon a karácsonyon viselt, amikor Chrisszel
először megpillantottuk Bartholomew Winslow-t. Hogy
imádta még akkor Bart, és hogy haragudtunk rá mi. Az apánk
elveszítése miatti bánat nagyon elevenen élt még bennünk, és
nem akartuk, hogy anya újból férjhez menjen soha.
Mintha félálomban cselekedtem volna, magamra raktam a
zöld ruhámhoz tökéletesen illő ékszereket, és ellenőriztem is
a tükörben, hogy valóban ugyanúgy nézek-e ki, ahogyan ő
annak idején. Pár évvel fiatalabb voltam ugyan, de a
hasonlóság majdnem tökéletes volt, és mindenképpen
elegendő ahhoz, hogy meggyőző legyen. Visszatettem a
helyére a tálcát, betoltam a fiókot, és a szoba ismét olyan lett,
mint volt, semmi sem változott benne. Rajtam is csak annyi,
hogy több százezer dollár értékű, kölcsönvett drágakövet
viseltem. Újabb pillantást vetettem az órámra – fél tizenegy
volt, még mindig túl korán. Mint valami fordított Hamupipőke,
éjfélre terveztem a bevonulásomat.
 Nagyon óvatosan végiglopóztam az északi szárnyba
vezető, hosszú folyosón, az utolsó, bezárt ajtóig. A fából
faragott kulcs változatlanul tökéletesen illett belé, nem úgy,
mint a szívem a hirtelen szűkké vált mellkasomba. Hevesen
vert, hangosan dörömbölt börtönében, mintha ki akart volna
ugrani belőle. Pedig nyugodtnak kellett maradnom,
uralkodnom magamon, hogy mindent úgy csináljak, ahogyan
kigondoltam. Nem hagyhattam, hogy megfélemlítsen az az
ijesztő ház, ami egyszer már majdnem teljesen tönkretett
bennünket.
A szobába lépve, a két dupla ágy láttán gyermekkoromba
tértem vissza. Ugyanaz az aranyszínű, steppelt takaró
borította az ágyakat, mint korábban, és megvolt, a huszonöt
centiméteres képernyőjű, csöppnyi fekete-fehér tévékészülék
is. A babaház, porcelánemberkéivel, és aprólékos kézi
munkával elkészített berendezésével még mindig Carrie-re
várt, hogy felébressze hosszú álmából. Az öreg hintaszék is
megvolt, amit Chris hozott le a padlásról. Olyan érzésem
támadt, mintha az idő örökre megállt volna, és mi még mindig
ott laknánk.
Három reprodukció formájában a pokol is változatlanul ott
volt a falakon. Istenem! Nem sejtettem, milyen ijesztő hatással
lesz rám az a szoba. Nem sírhattam, nem engedhettem meg,
hogy tönkretegyem a sminkem, és mégis küszködtem a
keserves zokogással. Feltámadt bennem az ötéves Cory és
Carrie emléke, újból láttam őket nevetni, sírni, a szabadba, a
napfényre vágyakozni, miközben apró teherautóikat
tologatták a szoba San Franciscónak, vagy éppen Los
Angelesnek kinevezett sarkai felé. Valamikor az egész szobát
vasúti sín hálózta be, átkúszva még a bútorok alatt is. Hová
tűnt a sín, a hosszú, szénszállító vagonokból álló szerelvények,
a csöppnyi mozdonyok? Estélyi táskámból zsebkendőt
halásztam elő, és felitattam vele a szemein sarkából a könnyet.
A babaház fölé hajoltam, és alaposan megnéztem magamnak.
A porcelán szakácsok változatlanul a konyhában
serénykedtek, az inas a bejárati ajtó közelében állt, hogy
fogadja a kétlovas hintón érkező vendégeket – a
gyerekszobában pedig a bölcső, az elveszett bölcső! Heteken
át kerestük, félve attól, hogy a nagymama észreveszi az
eltűnését, és meg fogja büntetni Carrie-t. Most pedig ott volt, a
régi helyén! A kisbaba azonban hiányzott belőle, és a szülei
sem álltak már a földszinti szalonban. Mr. és Mrs. Parkins, és a
kis Clara az enyém volt, és nem is kerülhetett már vissza soha
többé a babaházba.
Szándékosan dugta volna el a nagymama a bölcsőt, hogy
számon kérje Carrie-n, és megbüntesse, amiért elveszítette?
Vele együtt természetesen Coryt is, aki – látva, hogy bántják –
önmagával mit sem törődve a testvére segítségére sietett
volna. Jellemző lett volna rá ez a durvaság, kegyetlenség. De
ha valóban ez volt a szándéka, akkor miért gondolta meg
magát, miért nem csinálta végig, amit eltervezett? Keserűen
nevettem ki nem mondott kérdésemen. Nagyon is
végigcsinálta, nemcsak a pálcát vette elő, hanem annál sokkal
rosszabbat is. Mérget! Arzént a négy, porcukorral meghintett
apácafánkhoz.
Összerándultam, mert mintha gyermekkacajt hallottam
volna. Persze csak a képzeletem játszott velem, de ahelyett,
hogy alaposan meggondoltam volna, mit teszek, elindultam a
gardrób végében sötétlő, keskeny, magas ajtó és mögötte a
sötét lépcső felé. Milliószor végigjártam már azokat a
lépcsőfokokat. Milliószor haladtam végig rajtuk a sötétben,
gyertya, elemlámpa nélkül. Fölmentem a hatalmas, sötét
padlásra, és megnéztem azt a helyet, ahol Chrisszel a gyufát és
a gyertyákat tartottuk.
Ott voltak változatlanul, olyan érzést keltve bennem,
mintha az idő megállt volna. Több gyertyatartónk is volt,
amiket egy öreg ládában találtunk, több doboz rövid, zömök,
egyenetlenül öntött gyertyával együtt. Gyanítottuk, hogy
házilag készítették őket, mert kellemetlen, avas szaguk volt,
amikor meggyújtottuk őket.
Lélegzetvisszafojtva bámultam a padlást, ami semmit sem
változott. A cérnára fűzött, a tetőgerendákra felfüggesztett
papírvirágok még mindig élénken himbálóztak az enyhe
léghuzatban, és megvoltak a falakat díszítő, nagyméretű
társaik is. Csupán a színük fakult meg, vált egyöntetű
halványszürkévé. Szellemvirágok. Színes gombokból
ragasztott közepük kilazult és elgurult, és a margarétákról is
lehullottak már a csillogó vízcsöppeket utánzó flitterek. Carrie
bíborszínű hernyója is színét vesztette, és Cory epileptikus
csigájának félrecsúszott háza sem volt már élénksárga, hanem
inkább a rothadó narancsra emlékeztetett. A Vigyázat!
feliratok azonban, amiket Chrisszel festettünk a falra,
változatlanul a helyükön voltak, és a hinták is a tető
keresztgerendájára erősített köteleken himbálóztak. A
lemezjátszó közelében megtaláltam a korlátot is, amit Chris
fabrikált nekem, és erősített a falhoz, hogy gyakorolni tudjam
a balett lépéseket. Kinőtt mezeim is ott lógtak a kötélen,
tucatnyi, színben hozzájuk illő harisnyával és elhasznált,
penészszagot árasztó cipővel együtt.
Mintha valami rossz álmot álmodtam volna újból végig, a
lobogó gyertyát magam előtt tartva beléptem az
osztályterembe. Szellemek támadtak fel körülöttem,
emlékképek törtek rám, és az öreg bútorok is mintha életre
keltek volna, izgatottan suttogni, mocorogni kezdtek. Csupán
hosszú ruhámnak a suhogását hallottam, az riasztott meg –
biztattam magam. A törött hintaló fenyegetően felágaskodott
előttem, kezemet a torkomhoz kapva fojtottam el feltörő
sikoltásomat. A rozsdás, valamikor vörös teherautó, mintha
láthatatlan kezek nyomásának engedett volna, fenyegetően
megmozdult, és hogy ne lássam, a fali táblára kaptam a
tekintetemet, ahova búcsúüzenetet írtam azok számára, akik
utánunk megfordulnak még az osztályteremben.

A padláson éltünk, Christopher, Cory, Carrie és én.

Három lett belőlünk, nem lesz többé négy.

Leültem a kis íróasztal mögé, ami valamikor Coryé volt, és

megpróbáltam aláerőltetni a lábam. Emlékezni akartam,
elmerengeni mindazon, ami velünk történt, és közben
valahogy megérezni, hol is nyugszik az öcsém.
Ahogy ott ültem, várakoztam, kint feltámadt a szél, és
vadul, vízszintesen rázta szállongó hópelyheket. A hóviharral
a huzat is betört a padlásra, eloltva a gyertyámat. A hirtelen
támadt sötétségben ijesztő hangok keltek, tenyeremmel
betapasztott fülembe szivárogtak, és nekem futnom kellett,
futnom, mielőtt még eggyé váltam volna velük.
A következő óra történései a leggondosabban
megkoreografálva zajlottak. Mihelyt a nagy állóóra elkezdte
ütni az éjfélt, elhelyezkedtem az emeleti balkon korlátjának a
közepénél. Semmi különösebbet nem tettem azért, hogy
magamra vonjam a figyelmet, csak álltam ott, a csillogó
ékszerek hevétől kipirult arccal. Piros laméruhájában, ami elöl
egészen a nyakáig ért, és briliánsokkal kirakott pántban
végződött, anyám kissé oldalra fordult. Láttam, hogy a ruhája
hátul mélyen, a derekáig ki van vágva, ravaszul
ellensúlyozandó az elülső rész szigorú zártságát. Szőke haja
rövidebb volt, mint amilyennek valaha is láttam, és igéző
csigákban fogta közre az arcát. Onnan, a magasból nagyon
fiatalnak, csodaszépnek tűnt, semmit sem árult el a valódi
korából. Az utolsó óraütés is elhangzott…
Mintha hatodik érzék lépett volná működésbe benne,
felém nézett. Lassú léptekkel elindultam, lefelé a lépcsőn, ő
pedig mozdulatlanná dermedt. A szembogara kitágult,
elsötétedett, koktélos poharat tartó keze pedig olyan erősen
remegni kezdett, hogy itala a padlóra löttyent. Látva, hogy
mereven felfelé bámul, Bart követte a pillantását, és engem
megpillantva döbbenten tágra nyitotta a szemét. Mivel a
házigazdán és a háziasszonyon egyaránt különös varázslat
vett erőt, a vendégek is a lépcső felé pillantottak, arra
számítva, hogy a télapót fogják látni, de nem láttak ott mást,
csak engem. Engem, aki pontosan olyan voltam, mint évekkel
korábban anyám, ugyanabban a ruhában. Többet közülük fel
is ismertem. Megöregedtek ugyan, de mégis ők voltak,
ugyanazok a vendégek, akik azon a tizenöt évvel korábbi
bálon is részt vettek. Ó, hogy örültem, hogy ismét ott vannak!
 Győzelmem pillanata volt ez! Elegánsan mozogva, ahogyan
csak egy balerina képes, a legdrámaibb módon kívántam
előadni a szerepemet. Minden vendég felém nézett már,
megadva magát a visszafelé száguldó időnek. Láttam, hogy
anyám halottsápadt, és boldogan figyeltem, hogyan ugrál Bart
tekintete zavartan egyikünkről a másikunkra. A zene is
elhallgatott, és én lassan, kimért léptekkel mentem le a
kanyargó, kettős lépcső bal oldali szárán, úgy érezve
magamat, mint a Csipkerózsika gonosz tündére, amint éppen
kimondani készül hosszú álmot hozó, keserű átkát. Aztán úgy
éreztem magam, mint az a másik tündér, aki ellopja a
herceget, miközben a szegény kis királylány százéves álmát
alussza. Egy dologra nem akartam csak gondolni, arra, hogy
anyám lánya vagyok, és éppen arra készülök, hogy örökre
tönkretegyem. Védekeztem, és mint színpadi fellépést éltem
meg a könnyel és szenvedéssel teli, szörnyű valóságot.
Kecsesen húztam végig szikrázó ékköves gyűrűkkel teli
kezemet a lépcső korlátján; érezve, hogyan libben körülöttem
pillekönnyű muszlinból varrt ruhám, és közeledtem
anyámhoz és Barthoz. Anya egész testében remegett, és bár
nagy erőfeszítéssel sikerült tartania magát, a szemében
rémület ült. Legkedvesebb mosolyomat küldtem felé és
megálltam a második lépcsőfokon, hogy magasabban legyen a
fejem, mint bárkié a teremben. Magasított talpú, tűsarkú
estélyi szandál volt rajtam, hogy a szemem egy vonalban
legyen anyáéval, hogy közelebb megyek hozzá, és egymás
arcába nézünk. Azért vettem fel, hogy jobban lássam a
megdöbbenését, a rémületét, a teljes összeomlását!
 – Boldog karácsonyt! – köszöntöttem tiszta, erős hangon a
közelben tartózkodókat, de mintha harsonát fújtam volna
meg, szavamra a környező helyiségekből is elsereglettek a
vendégek, és csöndben, pisszenés nélkül figyelték, mi fog
történni. – Mr. Winslow – folytattam szelíd, kérő hangon –
jöjjön, táncoljon velem, ahogy anyámmal táncolt tizenöt évvel
ezelőtt, amikor még csak tizenkét éves voltam, a balkonon
rejtőzködtem, ő pedig ugyanolyan ruhát viselt, mint most én. –
Bart észrevehetően megrázkódott. A megdöbbenéstől a szeme
elsötétült, de nem mozdult anyám mellől!
Ő kényszerített rá, hogy azt tegyem, amit tettem. Mindenki
lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul állt körülöttem, újabb
megdöbbentő leleplezésre várva, és én meg is adtam nekik,
amire számítottak.
– Szeretnék bemutatkozni – mondtam hangosan, hogy
mindenhol jól hallják. – Catherine Leigh Foxworth vagyok, az
elsőszülött lánya Mrs. Bartholomew Winslow-nak, akiről a
legtöbben önök közül tudják, hogy először apámnak,
Christopher Foxworthnak a felesége volt. Nyilván nem
felejtették még azt sem, hogy ő anyám félnagybátyja volt,
öccse annak a Malcolm Neal Foxworthnak, aki az egyetlen
lányát, kizárólagos utódját megfosztotta az örökségétől, mert
szentségtörő merészségre vetemedett, feleségül ment az ő
féltestvéréhez. Nekem is van egy Christopher nevű bátyám,
aki orvos. Valaha öcsém és húgom is volt, nálam évekkel
fiatalabb ikrek, de Cory és Carrie már halott, mert… – magam
sem tudom, miért, félbehagytam a mondatot, és csak kis
szünet után folytattam. – Azon a tizenöt évvel ezelőtti
karácsonyi bálon Chrisszel a balkonon az íróasztal alatt
rejtőztünk, miközben az ikrek az északi szárny végén lévő
szobában aludtak. A padlás volt az egyetlen játszóterünk, és
soha, egyetlenegyszer sem jártunk lent a földszinten. Padláson
élő egerek voltunk, akiket a pénz tett utálatossá, fosztott meg
a szeretettől. – Elkapott a hév, és már készen álltam évekig
tartó fogságunk minden keserűségét kiordítani magamból, ha
Bart határozott léptekkel oda nem jön hozzám.
– Bravó, Cathy! – mondta harsány hangon. – Tökéletes
alakítást nyújtott! Gratulálok! – Átkarolta a vállam, elbűvölően
rám mosolygott, majd ismét a vendégekhez fordult, akiken
látszott, hogy nem tudják, mit gondoljanak, kinek higgyenek,
és még kevésbé, hogyan reagáljanak a történtekre. – Hölgyeim
és uraim! – szólította meg őket. – Engedjék meg, hogy
bemutassam Catherine Dahlt, akit nyilván sokan láttak önök
közül a balett színpadon, amikor még együtt táncolt a férjével,
Julian Marquettel. Mint tapasztalhatták, nemcsak nagyszerű
balerina, hanem igen tehetséges színész is. Cathy távoli
rokona a feleségemnek, és ez magyarázza a közöttük lévő
feltűnő hasonlóságot, amit nyilván önök is észrevettek. Mrs.
Julian Marquet, mint feltehetően szintén tudják, a
szomszédunk, és mivel annyira hasonlítanak egymásra a
feleségemmel, kitaláltuk ezt a kis tréfát, hogy önöket
felvidítsuk, és a bált a megszokottól némileg eltérővé tegyük.
Durván belemarkolt a karomba, mielőtt megfogta volna a
kezem, és a derekamat átölelve táncba vitt volna.
– Jöjjön, Cathy, a nagyszerű drámai alakítása után biztosan
be akarja mutatni a tánctudását is!
A zenekar rögtön rázendített, Bart pedig kényszerített rá,
hogy vele táncoljak. Oldalra nézve láttam, hogy anyám az
egyik barátjukba kapaszkodik, és annyira sápadt, hogy
bőrének a fehérsége a sminkje alól is élőviláguk. Változatlanul
engem figyelt, egy pillanatra sem levéve rólam rémült
tekintetét.
– Arcátlan kis ringyó! – sziszegett rám Bart. – Hogy mertél
idejönni, és ilyen jelenetet rendezni? Én pedig még azt hittem,
hogy szeretlek! Gyűlölöm az erőszakos, a karmukat
kimeresztő nőket. Nem engedem, hogy tönkretedd a
feleségemet! Mi ütött beléd, hogy ezt a sok hazugságot előadd,
te kis idióta?!
– Te vagy az idióta, Bart – feleltem nyugodtan, bár belül
reszkettem, arra gondolva, mi lesz, ha nem fog hinni nekem. –
Nézz rám! Honnan tudnám, hogy pontosan ilyen ruhát viselt,
ha nem láttam volna a saját szememmel? Honnan tudnám,
hogy felmentél vele a hálószobájába, megnézni a hattyúágyat,
ha a bátyám, Chris nem rejtőzik el, és nem lát és nem hall
mindent, amit az emeleti rotundában csináltok?
Mélyen a szemembe nézett, és hirtelen nagyon furcsának,
távolinak tűnt.
– Igen, Bart drágám, a feleséged lánya vagyok, és tudom,
hogy ha az ügyvédi irodád kideríti, hogy a feleségednek négy
gyereke született az első házasságából, akkor mindent
elveszítetek. Az összes pénzt, a befektetéseiteket, és mindent,
amit az örökségből vettetek. Ó, annyira sajnállak benneteket,
hogy legszívesebben sírni tudnék.
Tovább táncoltunk, az arca néhány centire volt csak az
enyémtől, és a szája sarkában mosoly játszott.
 – Ez a ruha! – mondta. – Hogyan derítetted ki, hogy
pontosan ilyet viselt, amikor először hívtak meg egy itteni
bálra?
E nevettem magam, megjátszva a jókedvűt.
– Drága Bart, te olyan ostoba tudsz lenni! Mégis, mit
gondolsz, honnan tudom? Közelről láttam rajta ezt a ruhát.
Bejött a szobánkba, megmutatni, milyen gyönyörű, és én
irigyeltem a teste csábító domborulatait, és féltékeny voltam,
mert Chris akkora csodálattal nézett rá. Ugyanolyan volt a
frizurája is, mint most az enyém. Az ékszerek is pontosan
azok, a lakosztályából loptam el őket.
– Hazudsz! – válaszolta, és csöppnyi kételyt sem éreztem a
hangjában.
– Ismerem a zár kombinációját – folytattam nyugodtan. –
Nem változtatott rajta, még mindig a születési dátumát
használja. Valóban az anyám! Bezárva tartott bennünket
abban a szobában, várva, hogy meghaljon az apja, és ő
örökölhessen. Azt te is nagyon jól tudod, hogy titokban kellett
tartania a létezésünket, hiszen te szövegezted meg a
végrendeletet, vagy nem? Emlékezz vissza egy bizonyos
éjszakára, amikor elaludtál nála, és arra riadtál fel, hogy egy
rövid, kék hálóinget viselő, fiatal lány lopva megcsókol! Nem
álmodtál, Bart! Én csókoltalak meg. Tizenöt éves voltam
akkor, és azért osontam be, hogy pénzt lopjak… Emlékszel,
mennyit dühöngtél, mert állandóan eltűnt az apród? Azt
hittétek, hogy a személyzet tagjai lopnak, pedig Chris volt az,
egyszer pedig én… de semmit nem találtam, mert elijesztettél.
– Neeem! – válaszolta hosszan sóhajtva. – Nem!
Semmiképpen sem tett volna ilyet a gyermekeivel!
 – Nem tett volna? Megtette. Annak a nagy asztalnak, fent a
balkonon áttört hátsó lapja van, és Chrisszel remekül
kiláttunk mögüle. Láttuk az ételeket felszolgáló pincéreket, a
vörös és fekete ruhát viselő inasokat, a pezsgőt permetező
szökőkutat, és a két hatalmas, ezüstből készült puncsos tálat.
Éreztük a csodálatos illatokat, és rettenetesen szerettünk
volna megkóstolni mindent, mert mi állandóan egyforma ételt
kaptunk, hideget, vagy éppen csak langyosat. Az ikrek alig
ettek belőle valamit. Részt vettél a hálaadás napi vacsorán,
amikor anyánk állandóan felugrált a helyéről? Tudni akarod,
miért? Lopva, hogy John, a komornyik észre ne vegye, egy
tálcát készített össze, hogy felhozza nekünk.
Semmibe meredő tekintettel, hitetlenül csak a fejét rázta.
– Igen, a nőnek, akit feleségül vettél, volt négy gyereke,
akiket három évre és majdnem öt hónapra elrejtett a világ
szeme elől. A padlás volt a játszóterünk. Játszottál te már
valaha is nyáron egy padláson? És télen? Gondolod, hogy
kellemes volt? El tudod képzelni, mit éreztünk, éveken át
várva egy öregember halálát, és azt, hogy az életünk ismét
elkezdődjön? Van fogalmad arról, micsoda szenvedés volt
számunkra rájönni, hogy többet törődik a pénzzel, mint a
gyerekeivel? Az ikrek megálltak a fejlődésben. Kicsik
maradtak, csak a szemük nőtt meg, vált egyre élettelenebbé,
de észre sem vette, mert soha nem nézett rájuk! Szándékosan
nem vett tudomást arról, milyen állapotba jutottak!
– Cathy, kérlek! Ha hazudsz, azonnal hagyd abba! Ne
akard, hogy meggyűlöljem!
– Miért ne? Megérdemli – feleltem, és folytattam a
történetet, miközben anyám a falnak dőlt, és olyan betegnek
látszott, hogy azt hittem, hamarosan hányni fog. – Egyszer
ráfeküdtem a nagy hattyúágyra, aminek a végében keresztben
egy ugyanolyan, kisebb is állt. Volt egy könyved, ami a szexről
szólt, az éjjeliszekrény fiókjában tartottad, borítóba rejtve, és
álcázásul az volt ráírva, Hogyan tervezzük meg a
hímzésünket?, vagy valami hasonló.
– Hogyan készítsünk magunk hímzéstervet? – igazított ki,
és ugyanolyan sápadtnak és betegnek tűnt, mint anyám, bár
továbbra is mosolygott, utálatosan mosolygott. – Ezt az
egészet csak kitaláltad – mondta különös, csöppet sem őszinte
hangon. – Azért gyűlölöd, mert meg akarsz kapni magadnak,
és ezt a tervet eszelted ki a megszerzésemre, az ő
tönkretételére.
Elmosolyodtam, és könnyedén megsimogattam az arcát az
ajkammal.
– Hadd győzzelek meg akkor még jobban – mondtam. –
Nagyanyánk állandóan szürke taftból varrt ruhákat hordott,
kézzel horgolt gallérral, és mindig a nyakára volt tűzve egy
bross tizenhét, kör alakban elhelyezett gyémánttal. Minden
áldott reggel, fél hét előtt ennivalót és tejet hozott fel nekünk
egy piknikes kosárban, Eleinte rendesen táplált bennünket, de
ahogy nőtt benne a velünk szembeni ellenérzés, úgy romlott
az ételünk, míg végül már szinte kizárólag mogyorókrémes
szendvicset kaptunk, és nagy ritkán sült csirkét krumpli
salátával. Hosszú listát készített azokról a szabályokról,
amiket be kellett tartanunk, és az is szerepelt közöttük, hogy
szigorúan tilos elhúznunk a függönyöket, hogy beengedjük a
napfényt. Éveken át éltünk egy homályos, napsütés nélküli
szobában. Ha tudnád, milyen borzalmas az élet bezárva,
sötétben, érezve, hogy senkinek nem kellesz, senki nem
szeret, mindenki csak meg akar szabadulni tőled! Volt egy
másik szabály is, amit csak nagyon nehezen lehetett betartani.
Ránéznünk sem volt szabad egymásra, különösen a különböző
neműeknek nem.
– Jézusom! – sóhajtott fel teli tüdőből. – Mennyire jellemző
rá! Azt mondod, hogy több mint három évig voltatok bezárva?
– Három évig és majdnem öt hónapig, és ha te soknak
tartod, képzeld el, milyen lehetett két ötéves, egy tizenkét és
egy tizennégy éves gyerek számára! Öt perc olyan volt
számunkra, mint öt óra, a napok hónapoknak, a hónapok
pedig éveknek tűntek.
Láttam rajta, hogy kétség gyötri, és jogászi agya
átgondolja, milyen következményei lehetnek annak, ha
bebizonyosodik, hogy mindaz, amit mondtam, igaz.
– Cathy, légy őszinte, teljesen őszinte! Két fiútestvéred
volt, egy húgod, és egész idő alatt, amikor már itt voltam,
akkor is, be voltatok zárva?
– Kezdetben hittünk neki, elhittük minden szavát, mert
szerettük és bíztunk benne. Ő volt az egyetlen reményünk, a
kizárólagos menedékünk. Szerettük volna, hogy megörökölje
azt a rengeteg pénzt az apjától. Beletörődtünk, hogy fent
maradunk, amíg a nagyapa meghal, bár még odahaza, amikor
anya arról beszélt, hogyan fogunk élni Foxworth Hallban,
valahogy elfelejtette megemlíteni a rabságot. Először azt
hittük, csak egy-két napig fog tartani, de tovább folytatódott.
Játékkal próbáltuk kitölteni a napjainkat, és rengeteget
imádkoztunk és aludtunk. Vékonyak, félig betegek,
alultápláltak lettünk, egy alkalommal pedig, amikor ti anyával
friss házasokként beutaztátok Európát, két hétig egy falatot
sem ettünk. Aztán Vermontba utaztatok, a nővéredhez, ahol
anya egy kiló juharszirupos cukorkát vett nekünk. Addigra
azonban már ettünk a porcukorba kevert arzénnal megszórt
apácafánkokból.
Sötét, dühtől villámló tekintettel nézett rám.
– Igen, Vermontban vett egy dobozzal abból az édességből.
De Cathy, bármit mondasz is, képtelen vagyok elhinni, hogy a
feleségem szándékosan mérget tett volna a gyerekei ételébe! –
Viszolyogva vett szemügyre tetőtől talpig. – Igen, úgy nézel ki,
mint ő. Elismerem, hogy akár a lánya is lehetsz! De hogy
Corrine meg akarta volna ölni a gyerekeit, azt nem hiszem el!
Indulatosan ellöktem magamtól és megpördültem.
– Figyeljen ide mindenki! – kiáltottam harsány hangon. –
Corrine Foxworth Winslow lánya vagyok! Anyánk bezárt
bennünket, a négy gyerekét az északi szárny utolsó szobájába.
Nagyanyánk is tudott róla, és a padlást tette meg
játszóterünkül. Papírvirágokkal díszítettük fel, hogy széppé
varázsoljuk az ikrek számára, megnyugtassuk őket, és anyánk
örökölhessen. Azt mondta, el kell rejtőznünk, mert ha a
nagyapánk tudomást szerez a létezésünkről, örökre kizárja a
vagyonból. Önök is jól tudjak, mennyire megutálta a lányát,
mert feleségül ment a félnagybátyjához. Anyánk rábeszélt
bennünket arra, hogy idejöjjünk, abban a szobában lakjunk, és
olyan csöndesek legyünk, mint a padláson élő egerek. Mi
beleegyeztünk, mert bíztunk benne, elhittük neki, hogy
megtartja a szavát, és kienged bennünket, mihelyt az apja
meghal. De nem ezt tette! Hagyta, hogy a temetés után még
kilenc hónapig odafent, bezárva szenvedjünk!
 Többet is akartam még mondani, de anyám élesen sikoltva
közbevágott: – Elég! – Felém mozdult, a karját maga elé
nyújtva, mintha vak lett volna. – Hazudik! – kiáltotta. – Soha
nem láttam magát! Takarodjék a házamból! Takarodjék
rögtön, különben hívom a rendőrséget, és kidobatom! Tűnjön
el, és vissza ne merjen jönni!
Már mindenki őt figyelte, nem engem. Őt, a mindig
nyugodt, magabiztos asszonyt, aki önuralmát veszítve,
halottsápadtan reszketett, és a körmeit felém meresztette,
mintha a szememet akarta volna kikaparni. Nem hiszem, hogy
akadt akár csak egyetlen ember is, aki hitt neki, miután látta,
milyen egyformák vagyunk, és hallotta, mennyi mindent
tudok.
Bart ott hagyott, és a feleségéhez lépve valamit súgott a
fülébe. Karját megnyugtatóan a dereka köré fonta, és
megcsókolta az arcát. Anyám tehetetlenül, sápadtan, az
elkeseredéstől remegő kézzel kapaszkodott belé, és oltalmat
esdőn ráemelte megtört tekintetű, égszínkék szemét, ami
olyan volt, mint az enyém, Chrisé és az ikreké.
– Még egyszer köszönjük a nagyszerű előadást, Cathy!
Jöjjön velem a könyvtárba, hogy átadhassam a tiszteletdíját! –
mondta Bart.
Körbejártatta tekintetét a körénk gyűlt vendégeken, és
halkan így szólt hozzájuk: – Sajnálom, de a feleségem az
utóbbi időben gyengélkedik, és úgy látszik, rosszul
időzítettem ez a kis tréfát! Gondolnom kellett volna rá, hogy
nem igazán van itt az ideje. Bocsássanak meg, érezzék
magukat továbbra is jól, egyenek, igyanak, vigadjanak, és
maradjanak, amíg jólesik, hátha Miss. Catherine Dahl tartogat
még önöknek néhány meglepetést!
Gyűlöltem azért, ahogyan ezt mondta!
Amikor a vendégek suttogva, vissza-visszapillantgatva
széledni kezdtek, ölbe kapta anyát, és a könyvtárba indult
vele. Mint könnyű tollpihét, úgy vitte, bár láthatóan súlyosabb
volt már, mint korábban. Menet közben hátranézett, intett a
fejével, és én követtem őket.
Szerettem volna, ha Chris velem van, ahogy ott is kellett
volna lennie, nem hagyva, hogy egyedül nézzek szembe
anyánkkal. Egyedül, védekezésbe szorítva éreztem magam,
attól félve, hogy Bart végül úgyis neki fog hinni, és nem
nekem. Pedig sok bizonyítékom volt. Pontosan le tudtam írni a
padláson lévő virágokat, a kígyót, a csigát, meg tudtam fejteni
a táblán lévő rejtélyes feliratot, és ami a legfőbb, meg tudtam
mutatni nekik a fából faragott kulcsot.
Bart közben beért a könyvtárba, gyöngéden letette anyát
az egyik fotelbe, és keményen rám szólt: – Lennél szíves
becsukni az ajtót, Cathy?!
Engedelmeskedtem, és csak amikor visszafordultam,
vettem észre, hogy nem magunk vagyunk! A nagyanyám is ott
volt, ugyanabban a tolószékben, amit valaha a férje használt.
Rendszerint nehéz megkülönböztetni egyik tolószéket a
másiktól, de ezen látszott, hogy különös műgonddal készített,
egyedi gyártmány. Az öregasszony vállát és térdét is
szürkéskék kendő takarta. A széket a kandalló közelébe
állították, hogy élvezhesse a lobogó lángok melegét Kopasz
feje csillogott, amikor felém fordult, gránitszürke szeme
gyűlölködve meredt rám.
 Egy ápolónő is volt mellette, de arra már nem maradt
időm, hogy az arcát is alaposabban megnézzem.
– Mrs. Mallory! – szólt neki Bart. – Megkérhetném, hogy
távozzon, és hagyja itt Mrs. Foxworthot? – Olyan hangsúllyal
mondta ezt, hogy inkább parancs volt, mintsem kérdés.
– Igen, uram – felelte az ápolónő, és a székéről felpattanva
sebesen az ajtó felé indult. – Csak csöngessen, uram, ha Mrs.
Foxworth le óhajt feküdni! – mondta még, és eltűnt az ajtó
mögött.
Bart feszülő indulattal kezdte róni a szobát, és a harag, ami
benne tombolt, már nemcsak rám, hanem a feleségére is
irányult.
– Na, jó – kezdte, mihelyt az ápolónő távozott –, járjunk a
dolog végére egyszer s mindenkorra! Corrine, mindig
gyanítottam, hogy komoly titkod van. Sokszor éreztem, hogy
nem szeretsz igazán, de az meg sem fordult a fejemben, hogy a
négy gyerekedet bezárva tarthatod, egy padlás alatti
szobában. Miért? Miért nem mondtad el nekem az igazat?! –
Ezt már harsogva kérdezte, önuralma maradékát is elveszítve.
– Hogyan lehettél olyan szívtelenül önző, brutális, kegyetlen,
hogy négy gyereket bezárj, és arzénnal meg akard mérgezni
őket?
Anyám ernyedten, csukott szemmel hevert a barna
bőrfotelben, és mészfehér arccal, elhaló hangon válaszolt: –
Ezek szerint neki hiszel, és nem nekem. Tudod, hogy soha nem
lennék képes senkit megmérgezni, bármennyit is nyerhetnék
vele. És azt is jól tudod, hogy nincs gyerekem!
Döbbenten vettem tudomásul, hogy Bart mégis nekem hitt
inkább, mint neki, csak aztán ötlött fel bennem, hogy mégsem
erről van szó. A jól ismert ügyvédi trükköt alkalmazta,
váratlan támadásba ment át, és le akarta rohanni, hogy
kikényszerítse belőle az igazságot. A módszer azonban nem
vált be, anya esetében nem hozhatott sikert. Megszokta már az
éberséget, felkészült a legváratlanabb kérdésekre is.
Közelebb léptem hozzá, lenéztem rá, és amilyen éles
hangon csak tudtam, megkérdeztem tőle: – Miért nem mesélsz
Bartnak Coryról, anya? Tessék, mondd csak el neki, hogyan
jöttetek fel hozzánk az anyáddal, tekertétek be egy zöld
plédbe, és mondtad nekünk azt, hogy kórházba viszed! Meséld
el, hogyan jöttél vissza másnap, és közölted velünk, hogy
meghalt tüdőgyulladásban! Hazugság! Szemenszedett
hazugság! Chris lelopózott, és hallotta, amint a komornyik,
John Amos Jackson elmeséli az egyik szobalánynak, hogyan
hordozott a nagyanyánk arzént a padlásra, kiirtani az
egereket. Mi voltunk azok az egerek, akik megettük a
méreggel beszórt fánkokat, anyám! Meg is bizonyosodtunk
arról, hogy méreg volt rajtuk. Emlékszel Cory szelídített
kisegerére, amiről szándékosan nem akartál tudomást venni?
Egyetlen falatot etettünk csak vele a fánkból, és rögtön
megdöglött! Ülj csak ott, ha akarsz, zokogj, tagadd le, ki
vagyok, kicsoda Chris, és ki volt valaha Cory és Carrie!
– Soha életemben nem láttam magát – felelte határozottan,
kihúzott derékkal, egyenesen a szemembe nézve –, leszámítva
a New York-i balett-előadásokat!
Bart összehúzott szemmel, gyanakvóan méregette előbb
őt, aztán engem, majd újból a feleségére nézett, és a szeme
még jobban elkeskenyedett, gyanakvóbbá vált.
 – Cathy – szólt hozzám, miközben változatlanul őt figyelte
–, hihetetlen dolgokat állítottál a feleségemről. Gyilkossággal,
előre eltervezett gyilkossággal vádolod. Ha bebizonyosodik,
hogy igazad van, bíróság elé kell állnia. Ezt akarod?
– Az igazságot akarom, semmi mást. De nem! Börtönben
akarom látni vagy villamosszékben, ha egyáltalán alkalmazzák
még ebben az államban.
– Hazudik! – suttogta anyám. – Hazudik, hazudik, hazudik!
Jó előre felkészültem rá, hogy tagadni fog, engem akar
majd vádolni, és nyugodtan elővettem a táskámból a négy
születési bizonyítvány másolatát. Odaadtam őket Bartnak. aki
az egyik lámpához ment velük, és tanulmányozni kezdte őket.
Kegyetlenül, óriási elégedettséggel rámosolyogtam anyámra.
– Drága anyám – mondtam neki. – Ostobaság volt a
részedről a régi bőröndök bélése alá varrni azokat a születési
bizonyítványokat. Nélkülük semmiféle bizonyítékom sem lett
volna, amit be tudok mutatni a férjednek, és biztos, hogy
továbbra is neked hinne, hiszen művésznek tart engem, aki ért
hozzá, hogy előadásokat rögtönözzön. Nem tudja, hogy te még
nálam is nagyobb színésznő vagy. Tiltakozz csak, anya, a
bizonyíték nálam van! – Vadul fölnevettem, és kis híján
elsírtam magam, meglátva szemében a könnyeket, hiszen
valamikor annyira szerettem, és a gyűlöletem, minden
ellenséges érzésem alatt ott pislákolt, küszködött még
valamicske ebből a szeretetből, kínzóan fájdalmassá téve
számomra azt, hogy sírni látom. Megérdemelte, mondogattam
magamnak, megérdemelte százszor is!
– Tudod, anya – folytattam –, Carrie elmesélte, hogy
találkoztatok az utcán, és te nem akartad megismerni. Nem
sokkal később annyira beteg lett, hogy meghalt – részed volt
benne neked is! A születési bizonyítványok nélkül pedig
mindent megúsztál volna, mert a gladstone-i bíróság, ahol a
levéltár volt, tíz évvel ezelőtt leégett. Látod, milyen kegyes
próbált lenni hozzád a sors, anyám? Te viszont mindig
mindent elrontottál. Miért nem égetted el őket? Miért
tartogattad…? Óriási gondatlanság volt részedről, drága,
szerető anyám, hogy megőrizted a bizonyítékokat. Azt hitted,
ha megölöd a négy gyerekedet, lehetnek még gyerekeid, de
apád túljárt az eszeden!
– Cathy! Ülj le, és hagyd, hogy én intézzem ezt a dolgot! –
szólt rám keményen Bart. – A feleségemnek nemrég műtétje
volt, és nem engedem, hogy veszélyeztesd az egészségét. Ülj le,
mielőtt én löklek oda, a fotelbe!
Engedelmeskedtem. Bart előbb a feleségére, aztán az
anyósára nézett.
– Corrine, ha valaha is törődtél velem, ha szerettél egy
kicsit… igaz az, amit ez a nő mond? Valóban a lányod?
Anyám hangja egészen halk volt, amikor válaszolt: – Igen.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és úgy hallottam,
mintha Bart és a ház is felsóhajtott volna velem együtt. A
tekintetemet fölemelve láttam, hogy a nagyanyám különös
tekintettel néz rám.
– Igen – folytatta üresen kongó hangon, tekintetét Bartra
szögezve anya. – Nem mondhattam meg neked, Bart!
Szerettem volna megmondani, de attól féltem, ha megtudod,
hogy négy gyerekem van, és szegény vagyok, akkor nem kellek
neked, miközben én nagyon szerettelek, és vágytam utánad.
Lázasan törtem az agyam, hogy olyan megoldást találjak,
amivel téged, a gyerekeimet és a pénzt is megtarthatom. –
Mereven kihúzta magát, és dacosan fölvetette a fejét. – És
sikerült is találnom! Hetekbe telt, amíg rájöttem, de végül
sikerült!
– Corrine – válaszolta fenyegetően fölébe magasodva,
jéghideg hangon Bart –, a gyilkosság soha nem jelent
megoldást semmire! Nem kellett volna mást tenned, mint
őszintének lenni hozzám, és találtam volna rá módot, hogy
megóvjam a gyerekeidet és az örökségedet is.
– Hát nem érted?! – kiáltotta indulatosán anyám. – Egyedül
találtam meg a megoldást! Akartalak téged, akartam a
gyerekeimet és a pénzt is. Úgy éreztem, apám tartozik nekem
azzal! – Hisztérikusan fölnevetett, kezdte ismét elveszíteni
rövid időre visszanyert önuralmát, mintha a pokol ott lihegett
volna a sarkában, és menekülnie kellett volna, hogy pusztító
tüze el ne eméssze. – Mindenki azt hitte, buta vagyok, szép
arcú, jó alakú, ostoba szőkeség. Igen, becsaptalak téged is,
anyám! – vetette oda a székében mozdulatlanul ülő
öregasszonynak, majd ránézett a falon függő portréra, és
annak kiáltotta: – Becsaptalak téged is, Malcolm Foxworth! –
Végül nekem vágta a szemembe: – És téged is, Catherine! Azt
hitted, olyan kegyetlen az életetek odafent, bezárva, az iskola
és a barátok nélkül, és nem jöttél rá, mennyivel jobb az annál,
amit az apám tett velem! Te és a vádjaid, amiket mindig
nekem szögeztél, amikor egyszerűen nem engedhettelek ki
benneteket! Apám állandóan ugráltatott – tedd ezt, tedd azt,
mert ha nem, egyetlen centet sem örökölsz tőlem, és
elmondom a szerelmednek, hogy van négy gyereked!
 A lélegzetem is elakadt attól, amit mondott. Talpra
ugrottam.
– Tudott rólunk?! A nagyapánk tudta, hogy létezünk?!
Sötéten újból felnevetett.
– Igen, tudott róla, de nem én mondtam el neki! Aznap,
amikor Chrisszel elmenekültünk ebből a borzalmas házból,
magándetektíveket fogadott, és megbízta őket azzal, hogy egy
pillanatra se tévesszenek bennünket szem elöl. Azután, hogy a
férjem gépkocsibalesetben meghalt, az ügyvédem rábeszélt,
hogy tőle kérjek segítséget. Ó, hogy örült az apám! Hát nem
érted, Cathy – olyan izgatottan beszélt, hogy a szavai teljesen
egybemosódtak –, azt akarta, hogy a gyerekeimmel együtt a
házában legyek, kiszolgáltatva neki! Anyámmal együtt
tervelték ki, hogyan vezessenek félre, hitessék el velem, hogy
nem tud rólatok. De tudott, egész idő alatt! Az ő terve volt,
hogy életetek végéig be legyetek oda zárva!
Csak bámultam, és képtelen voltam hinni neki. Hogyan is
hihettem volna a szavaiban azok után, amiket tett.
– És a nagymama képes volt segédkezni ennek a tervnek a
végrehajtásában? – kérdeztem, érezve a lábamtól kiindulva a
testemen végigfutó remegést.
– Hogy képes volt-e? – kérdezett vissza súlyos, megvető
pillantást vetve az anyjára. – Bármit megtett volna, amit apám
mond, mert gyűlölt. Amikor még kislány voltam, apám
imádott, és semmit sem törődött a fiaival, akiket viszont
anyám annál jobban szeretett Miután visszajöttünk, a
csapdájába kerültünk, apám boldog volt, hogy a féltestvére
gyerekeit ketrecben tarthatja, bezárva életük végéig. Amíg ti
odafent voltatok, játékokkal körülvéve, a padlást díszítgetve,
egyfolytában engem kínozott. „Nem lett volna szabad
megszületniük, ugye?” – kérdezgette gúnyosan, és gonoszul
azt sulykolta belém, hogy jobb volna gyorsan meghalnotok,
semmint életetek végéig börtönben senyvedni.
Először nem hittem el, hogy valóban ezt akarja. Azt hittem,
ez is csak egy módja annak, hogy engem kínozzon, és ha
kiörvendezte magát, felhagy vele. Mindennap elmondta, hogy
gonosz, romlott, bűnös gyerekek vagytok, akikkel végezni kell.
Sírtam, térden állva könyörögtem neki, de csak nevetett. Egy
este durván rám kiáltott: „Te bolond! Hogyan lehettél olyan
őrült, hogy azt hidd, valaha is meg fogom bocsátani neked az
Úr ellen elkövetett vétked, hogy lefeküdtél a nagybátyáddal, és
gyerekeket szültél neki?!” Szidott, pocskondiázott, üvöltözve.
Aztán felkapta a botját, és levert mindent, amit el tudott érni.
Anyám közben csak ült, és elégedetten vigyorgott. Apám csak
hetekkel az érkezésünk után árulta el, hogy tud rólatok…
addigra már bezárult mögöttem a csapda. – Esdekelt, hogy
higgyem el, amit mond, és bocsássak meg neki. – Hát nem
érted, hogyan történt? Nem tudtam, mit csináljak, semmi
pénzem sem volt, és mert arra gondoltam, hogy a
dühkitörések esetleg végezhetnek vele, állandóan
provokáltam, hátha meghal. Ő azonban tovább élt, szünet
nélkül pocskondiázva engem és a gyerekeimet is. Ti pedig,
valahányszor felmentem hozzátok, állandóan azért
könyörögtetek, azzal kínoztatok, hogy engedjelek ki
benneteket. Különösen te, Cathy! Különösen te!
– És mit csinált még veled azon kívül, hogy ordított veled,
szidott és néha rád ütött a botjával? – kérdeztem gúnyosan. –
Az ütések nem fájhattak különösebben, hiszen öreg volt,
gyenge, és soha nem láttunk rajtad sebet, kivéve azt az első
megkorbácsolást. Szabad voltál, jöhettél és mehettél, amikor
kedved tartotta. Kitervelhetted volna, hogyan engedj ki
bennünket anélkül, hogy észrevette volna. Te azonban a
pénzét akartad, és mindenre képes voltál azért, hogy
megszerezd! Fontosabb volt számodra az a pénz, mint a
gyerekeid!
Amikor ezt végigmondtam, szép, tökéletesen helyreállított
arca a szemem előtt változott öreggé, csaknem olyanná, mint
az anyjáé. Megráncosodott, egyszerre bukkant elő rajta
mindazoknak az éveknek a nyoma, amelyeket lelkiismeret-
furdalástól gyötörten még le kellett élnie. A tekintete vadul
cikázott ide-oda, mintha menedéket keresett volna, ahol
örökre elrejtőzhet, nem előlem, hanem a férje tekintetében
felvillanó, izzó harag elöl.
– Cathy –szólalt meg esdekelve. – Tudom, hogy gyűlölsz,
de…
– Igen, anyám, gyűlöllek!
– Nem gyűlölnél, ha megértenéd…
Harsány hangon, keserűen nevetve vágtam a szavába: –
Drága anyám, nincs semmi, amivel meg tudnád értetni velem
azt, ami történt!
– Corrine – szólalt meg újból, már-már érzelemtől mentes
hangon Bart, mintha meghalt volna a szíve. – A lányodnak
igaza van. Ülhetsz itt, sírhatsz, beszélhetsz az idők végezetéig
arról, hogyan kényszerített rá apád arra, hogy megmérgezd a
gyerekeidet, de hogyan higgyem ezt el, amikor egyszer sem
láttam, hogy akár csak rosszalló pillantást is vetett volna rád?
Imádattal, büszkeséggel nézett állandóan. Akkor mentél és
jöttél, amikor kedved tartotta. Most pedig hirtelen előállsz
valami nevetséges mesével arról, hogyan kínozott, és
kényszerített, hogy megöld az emeleti folyosó végén elrejtett
gyerekeidet. Jézusom! Hányingerem van tőled!
Anyám üveges tekintettel meredt rá. Sápadt, elegánsan
karcsú keze remegni kezdett az ölében, aztán lassan a
nyakához nyúlt, és a báli ruhája nyakát összefogó,
gyémántokkal díszített csatot kezdte morzsolgatni.
– Bart, kérlek, hidd el, hogy nem hazudok… Beismerem,
hogy régebben hazudtam neked, és becsaptalak a
gyerekeimmel kapcsolatban, de most nem hazudok. Miért
nem vagy képes hinni nekem?
Bart a lábait szétvetve állt előtte, mint a tengerész, amikor
megpróbál talpon maradni a viharban hánykolódó hajón.
Kezét a háta mögött tartotta, szorosan ökölbe szorítva.
– Miféle embernek tartasz vagy tartottál engem? –
kérdezte keserűen. – Nyugodtan elmondhattad volna már
akkor az igazságot, és megértettem volna. Szerettelek,
Corrine! Minden jogilag lehetséges lépést megtettem volna,
hogy apádat megzabolázzuk, megkaphasd a téged megillető
vagyont, és szabadon élhessenek a gyerekeid is. Nem vagyok
szörnyeteg, Corrine, és nem is a pénzedért vettelek el. Akkor
is feleségül vettelek volna, ha koldusszegény vagy!
– Nem tudtad volna legyőzni apámat! – sikoltotta anya, és
nem bírva tovább egy helyben ülni, felpattant, és vadul róni
kezdte a szobát.
Élénkpiros ruhájában olyan volt, mint a vadul lobogó láng,
bíborvörös, sötét pillantásokat vetett hol egyikünkre, hol
másikunkra. Aztán a tekintete megállapodott az anyján, aki,
mintha csontjai nem is lettek volna, összetöppedten ült a
tolószékében. Göcsörtös ujjai ernyedten fogták a karfát, de
szürke, haragos szeme komor, dühödt pillantásokat lövellt.
Figyeltem, hogyan kapcsolódik egybe anya és lánya tekintete.
Azok a szürke szemek az évek során mit sem változtak, a kor
és a rá váró pokol fenyegetése sem lágyított rajtuk.
Legnagyobb meglepetésemre a néma párharcból, az eltérő
akaratok szavak nélkül vívott küzdelméből anyám került ki
győztesen. Szenvtelenül kezdett beszélni, mintha számára
közömbös, dolgokról lenne szó. Érezni lehetett a hangján,
hogy tudja, önmagát öli meg minden egyes szavával, de nem
érdekelte, nem törődött már vele, mert tudta, hogy
összecsapásunkban én győztem, és hozzám, legszigorúbb
bírájához fordult kegyelemért.
– Rendben van, Cathy – mondta. – Tudtam, hogy előbb
vagy utóbb szembe kell néznem veled. Tudtam, hogy te leszel
az, aki kikényszeríti belőlem az igazságot. Mindig te voltál az,
aki átlátott rajtam, és nagyon sokszor másnak tartottál, mint
akinek mutatni akartam magam. Christopher szeretett, bízott
bennem, de te soha. Mégis, hidd el, hogy kezdetben,
közvetlenül apátok halála után a legjobbat akartam nektek!
Azt mondtam, amit igaznak hittem, amikor arra kértelek
benneteket, hogy bezárva éljetek addig, amíg vissza nem
nyerem az apám jóindulatát. Nem gondoltam, hogy egy vagy
két napnál tovább fog tartani.
Mozdulatlanul ültem, hallgattam, figyelve esdeklő
tekintetét.
– Légy irgalmas hozzám, Cathy! Higgy nekem! Az igazat
mondom.
 Mélységes szégyenérzettől gyötörve Barthoz fordult, és
első, egy barátjuk házában történt találkozásukról kezdett
beszélni neki.
– Nem akartam beléd szeretni, Bart, és belerángatni abba a
szörnyű helyzetbe, amiben voltam. Beszélni akartam neked a
gyerekeimről, és a fenyegetésről, amit apám jelent számukra,
de amikor már éppen rászántam magam, az állapota hirtelen
rosszabbá vált, úgy tűnt, rövid időn belül meg is hal, és ezért
inkább hallgattam. Állandóan azért imádkoztam, hogy amikor
végül elmondom, megérts. Ostobaság volt részemről, hogy ezt
tettem, mert a túl sokáig őrizgetett titok egy idő után
elmondhatatlanná válik. Megkérted a kezem. Apám nemet
mondott rá, a gyerekeim pedig naponta azért könyörögtek,
hogy engedjem ki őket. Tudtam ugyan, hogy minden okuk
megvan a panaszra, megharagudtam rájuk, mert állandóan
nekem támadtak, bűntudatot és szégyenérzetet keltettek
bennem, miközben minden lehetségest próbáltam megtenni
értük. És Cathy volt az, mindig Cathy, aki a legjobban
támadott, függetlenül attól, hogy mennyi ajándékot vittem
neki. – Újabb hosszú, elgyötört pillantást vetett rám, mintha
minden elviselhetőnél szörnyűbb kínt okoztam volna neki.
– Cathy – suttogta meggyötört tekintettel, újból hozzám
fordulva. – Mindent megtettem, amit lehetett! Azt hazudtam a
szüleimnek, hogy súlyos, rejtett betegségetek van, különösen
Corynak. Könnyen elhitték, mert hinni akarták, hogy az Isten
megbüntette a gyerekeimet. Cory pedig egyik megfázásból a
másikba esett, és ott volt az allergiája is. Hát nem érted? Egy
kicsit akartam csak megbetegíteni mindegyikőtöket, hogy
egyenként kórházba vihesselek benneteket, és azt
mondhassam anyámnak, hogy meghaltatok. Csak picike arzént
adtam be nektek, sokkal kevesebbet, mint amennyi ahhoz kell,
hogy bárkit is megöljön! Azt akartam csak, hogy kicsit
betegnek érezzétek magatokat, annyira, hogy kivihesselek
benneteket a házból!
Első pillanatban felháborított az ostobasága, az, hogy ilyen
veszélyes módszert eszelt ki, aztán arra gondoltam, hogy ez is
csak hazugság, amivel menteni akarja magát a különös
tekintettel őt bámuló Bart előtt. Rámosolyogtam hát, bár
zokogni lett volna kedvem, és a szavába vágva, szelíden
megkérdeztem: – Elfelejtetted talán, anya, hogy apád meghalt,
még mielőtt fánkokat kezdtünk volna kapni? A sírban feküdt,
és nem volt már szükség arra, hogy becsapd.
Megkínzott arccal fordult a nagymama felé, aki komor,
tiltó tekintetét mereven rászögezve ült.
– Igen! – kiáltotta. – Én is tudtam ezt! Ha nincs a záradék,
soha nem kellett volna arzénhoz folyamodnom! Apám
azonban beavatta a titkunkba Johnt, a komornyikot, ő pedig
élt, és ügyelt rá, hogy életetek végéig bezárva tartsalak
benneteket! Ha nem azt teszi, anyám gondoskodott volna
arról, hogy ne kapja meg az örökségként rá hagyott ötvenezer
dollárt. Anyám ráadásul azt akarta, hogy John örököljön
mindent!
Iszonytató csönd nehezedett a szobára, és próbáltam
megemészteni mindazt, amit hallottam. A nagyapa egész idő
alatt tudta, és maga akarta, hogy fogolyként tartsanak
bennünket abban a szobában? És mivel azt érezte elegendő
büntetésnek, megpróbálta rákényszeríteni anyát arra, hogy
megöljön minket? Ó! Ha ezt tette, sokkal gonoszabb volt, mint
korábban gondoltam! Hiányzott belőle minden, ami emberi! A
gondolataimban idáig jutva anyára néztem, és látva izgatottan
csillogó, kék szemét, a gyöngysorát idegesen morzsolgató
ujjait, rájöttem, hogy hazudott. A nagymamára pillantottam,
akin látszott, hogy mondani akar valamit. A szeme
felháborodástól csillogott, mintha tagadni akarta volna
mindazt, amit hallottunk. Igen, de ő gyűlölte anyát, és azt
akarta, hogy a legrosszabbat higgyem róla. Istenem! –
jajdultam fel némán. Hogyan tudhatnám meg az igazságot?!
Bartra néztem, aki a kandalló előtt állt, sötét szemét a
feleségére szögezve, mintha korábban nem is ismerte volna,
és megdöbbentené, felháborítaná mindaz, amit lát.
– Anya – kezdtem színtelen hangon –, mit csináltál
valójában Cory holttestével? Végigjártuk az összes
környékbeli temetőt, ellenőriztük a nyilvántartásukat, és nem
találtuk a nyomát egyetlen nyolcéves kisfiúnak sem, aki 1960
októberének utolsó hetében halt meg.
Küszködve nyelt egyet, drága gyűrűkkel teli kezét tördelte,
és suttogva válaszolt: – Nem tudtam, mit tegyek vele. Meghalt,
mielőtt eljutottam volna a kórházba. Útközben egyszer csak
nem lélegzett, és hátranézve rögtön láttam rajta, hogy halott. –
Felzokogott az emlék hatására. – Gyűlöltem magamat.
Tudtam, hogy gyilkossággal vádolhatnak, pedig nem akartam
megölni! Azt szerettem volna csak, ha kicsit megbetegszik!
Bedobtam a testét egy mély vízmosásba, és száraz avart,
faágakat, követ raktam rá… – Hatalmas, tágra nyílt szemekkel
nézett rám, azért könyörögve, hogy higgyem el, amit mondott.
Rosszul voltam, elképzelve, hogy Coryt egy vízmosásban
hagyta, hadd enyésszen el ott.
 – Nem, anya, nem ezt tetted – feleltem halkan, de a csönd
miatt mégis tisztán érthetően. – Mielőtt lejöttem volna,
visszamentem az északi szárny utolsó szobájába. – Kis
szünetet tartottam, hogy következő szavaim még drámaibb
hatásúak legyenek. – Mielőtt lejöttem volna a lépcsőn, hogy
szembenézzek veled, fölmentem a padlásra. Chrisszel mindig
gyanítottuk, hogy másik lépcső is vezet oda, és igazunk volt.
Az egyik nagy szekrény mögött, amit nem tudtunk
elmozdítani, bárhogy próbáltuk is, van egy ajtó. Anya… kis
szoba van ott, amit korábban nem ismertem. Furcsa,
kellemetlen szag van abban a szobában, a rothadás szaga!
Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig moccanni sem
bírt, csak nézett rám halott sápadtan, üvegessé vált tekintettel,
majd megmozdult ugyan a keze, és a szája is szólásra nyílt, de
változatlanul nem tudott beszélni. Próbálta, de nem sikerült
neki. Bart mondani akart neki valamit, de a fülére tapasztotta
a tenyerét, és nem volt hajlandó meghallgatni semmit.
Meghallva, hogy váratlanul kinyílik a könyvtár ajtaja,
dühösen megfordultam.
Anyám is arra nézett, és rémülten, mintha szellemalakot
látna, figyelte a gyors léptekkel feléje közeledő Christ. Aztán
felpattant, és úgy tartotta maga elé mindkét kezét, mintha el
akarta volna hessegetni magától. Azt hitte talán, hogy apánk
tért vissza a túlvilágról?
– Chris…? – kérdezte bizonytalanul. Chris, én nem
akartam, tényleg nem! Ne nézz így rám, Chris! Szerettem őket!
Nem akartam arzént adni nekik, de apám rákényszerített! Azt
mondta, soha nem lett volna szabad megszületniük! Annyira
rosszaknak tartotta őket, hogy azt mondta, meg kell halniuk,
mert csak úgy tehetem jóvá a bűnt, amit elkövettem, amikor
hozzád mentem! – Könnyek csorogtak végig az arcán, és bár
Chris vadul rázta a fejét, folytatta: – Szerettem a gyerekeimet!
A gyerekeinket! De mit tehettem volna! Csak azt akartam,
hogy megbetegedjenek… annyira, hogy megmenthessem őket,
csak annyira… Ne nézz így rám, Chris! Tudod, hogy soha nem
lettem volna képes megölni őket!
Chris tekintete, miközben figyelte, jéghideggé vált.
– Ezek szerint szándékosan etettél bennünket arzénnal? –
kérdezte. – Miután kiszabadultunk innen, és volt időm
átgondolni a történteket, nem akartam elhinni, hogy ezt
tetted. De látom már, hogy valóban ez történt!
Anya akkor felsikoltott. Soha életemben nem hallottam
még olyan hisztérikusan a magasba csapó, vijjogó sikoltást.
Sikolyt, amiben egy őrült elmét mardosó iszonyat lüktetett!
Továbbra is sikoltozva megpördült, és egy ajtón, amit
korábban észre sem vettem, kirohant a szobából.
– Cathy! – fordult hozzám Chris, erővel elszakítva a szemét
az ajtótól, és alaposan megnézve magának Bartot és a
nagymamát. – Azért jöttem, hogy elvigyelek. Rossz híreim
vannak. Azonnal vissza kell mennünk Clairmontba!
– Maga Chris, Cathy bátyja? – kérdezte Bart, még mielőtt
válaszolni tudtam volna.
– Természetesen, Cathyért jöttem. Máshol van rá szükség.
– Chris felém nyújtotta a kezét, és én rögtön indultam is hozzá.
– Várjon! – szólalt meg ismét Bart. – Kérdeznem kell
magától néhány dolgot. Tudni akarom a teljes igazságot. Az
édesanyja volt az a vörös ruhás nő, aki az előbb kirohant?
 Chris rám pillantott, és csak miután bólintottam, jelezve
neki, hogy Bart már tud a dologról, fordult feléje, ellenséges
indulattal a szemében.
– Igen, az anyám, Cathy anyja, és a két egykori ikernek,
Corynak és Carrie-nek az anyja.
– És több mint három évig egy szobába zárva tartotta a
gyerekeit? – kérdezte Bart olyan hangon, mintha még mindig
nem volna hajlandó elhinni.
– Igen, három évig, négy hónapig és tizenhat napig. Miután
egy éjjel elvitte Coryt, azzal tért vissza hozzánk, hogy
tüdőgyulladásban meghalt. Ha még ennél is több dologra
kíváncsi, akkor várnia kell, mert most másokkal kell
törődnünk. Gyere, Cathy! – szólt rám, és felém nyújtotta a
kezét. – Siessünk! – A nagymamára pillantott, és
csúfondárosan rávigyorgott – Boldog karácsonyt, nagymama!
Reméltem, hogy soha többé nem találkozunk, de most, hogy
mégis megtörtént, örömmel látom, hogy az idő elvégezte
magán a munkáját. – Ismét hozzám fordult: – Siess, Cathy,
hozd a kabátodat! Jory és Mrs. Lindstrom kint vár a kocsiban.
– Miért? – kérdeztem, hirtelen feltámadt rémülettel. Mi
történhetett?
– Nem! – tiltakozott Bart – Cathy nem mehet el! Várandós
a gyermekemmel, és azt akarom, hogy mellettem maradjon!
Magához ölelt, gyöngéd szeretettel nézett az arcomba.
– Felnyitottad a szememet, Cathy – mondta. – Igazad volt.
Valóban többre termettem, mint az, amit eddig csináltam.
Talán sikerülni fog még igazolnom a létemet azzal, hogy
változtatok, és valami hasznosat csinálok.
 Diadalmas pillantást vetettem nagymamára, Chris
tekintetét viszont igyekeztem elkerülni, miközben a vállamat
átölelő Barttal – a nagymamát hátrahagyva – kimentünk a
könyvtárból, át a többi szobán, vissza a nagy központi
csarnokba. Mikor megérkeztünk, a vendégek körében teljes
volt a pánik. Mindenki futott, kiabált, férjek és feleségek
keresték egymást. Füst! Füstszagot éreztem.
– Jézusom! Ég a ház! – kiáltott fel Bart, és rögtön Chris felé
lökött. – Vigye ki, és helyezze biztonságba! Meg kell találnom a
feleségemet! Űzött tekintettel körülnézett, és kiáltozni
kezdett: – Corrine, Corrine, hol vagy?
A fejvesztett tömeg egyszerre indult meg, egyetlen kijárat
felé, miközben fentről, az emeletről sűrű, fekete füst
hömpölygött alá. A bál vidám vendégein pánik lett úrrá,
mindenki kifelé törekedett, és jaj, volt azoknak, akikből
hiányzott az erő átverekedni magukat a kijárathoz. Lázasan
kutattam a tekintetemmel Bart után. Láttam, hogy telefont
ragad, nyilván a tűzoltóságot hívja, aztán felrohan a jobb oldali
lépcsősoron, egyenesen bele a tűzbe.
– Ne! – sikoltottam. – Bart, ne menj fel! Meg fogsz halni!
Bart, ne! Gyere vissza!
Azt hiszem, meghallotta, mért egy pillanatra megállt, és
visszamosolygott rám, miközben én őrült izgalommal
integettem felé. Szeretlek – olvastam le ajkáról az üzenetet, és
láttam, hogy kelet felé mutat. Nem értettem, mit akar, de Chris
rögtön rájött, hogy a másik kijáratra hívta fel a figyelmünket.
Köhögve, a füsttől fulladozva botorkáltunk át egy kis
szalonon, és végre megcsodálhattam a hatalmas ebédlőt is,
amiben szintén sűrűn gomolygott a füst.
 – Nézd! – kiáltott rám Chris, és tovább rángatott maga
után. – Franciaajtók! Legalább tucatnyi lehet belőlük itt, a
földszinten, és a sok bolond mégis egyetlen ajtón akar
kimenekülni!
A házból kijutva Chris kocsijához futottunk, a Joryt
szorosan magához ölelő, és az égő házat bámuló Emmához.
Chris a nyitott ablakon benyúlva plédet vett elő, a vállamra
terítette, és magához szorított, miközben Bartért zokogtam,
nem tudva, mi lehet vele, miért nem jött még ki.
Tűzoltóautók szirénájának a hangját hallottam, amint
belehasít a vad hóförgetegtől felkorbácsolt éj szakába. A ház
fölött örvénylő hópelyheket élénkvörös pontokká változtatták
az alattuk lobogó lángok. Jory felém nyújtotta a kezét, hozzám
kéredzkedett, és fel is vettem, Chris pedig mindkettőnket
magához ölelt.
– Ne nyugtalankodj, Cathy! – próbált megnyugtatni. –
Bartnak ismernie kell az összes, kifelé vezető utat.
Megpillantottam anyámat, aki egyfolytában sikoltozott, hol
a férje, hol az anyja nevét ismételgette, és két férfinak kellett
visszatartania, hogy vissza ne rohanjon a lángokba.
– Az anyám! Odabent van! Nem tud mozogni!
Bart a főbejárat előtti lépcsőn volt, amikor meghallotta a
hangját, és rögtön visszarohant a házba. Teremtő Isten!
Visszament, hogy megmentse a nagymamát, aki méltatlan volt
erre az önfeláldozásra. Kockára tette az életét, megtéve azt,
amivel végre bebizonyíthatta, hogy nem elkényeztetett öleb
csupán.
Gyermekkorom rémálmainak a tűzvészét láttam tombolni
magam előtt! Azt, amitől mindennél jobban féltem! Emiatt
ragaszkodtam hozzá, hogy ócska lepedőkből kötelet fonjunk,
amin leereszkedhetünk a padlásról, ha a szükség úgy hozza.
Borzalmas volt nézni, hogyan tombolnak a lángok a
hatalmas házban, pedig valamikor boldog lettem volna, ha ezt
láthatom. A szél változatlan hevességgel fújt, magasra
korbácsolva a lángnyelveket, bevilágítva velük a sötét
éjszakát. Milyen könnyen égett az öreg faszerkezet, együtt az
antik bútorokkal, az egész felbecsülhetetlen értékű,
pótolhatatlan örökséggel. Bármilyen hősiesen dolgoztak is
habot okádó fecskendőikkel a tűzoltók, csoda lett volna, ha
bármi is épen marad! Valaki rémülten elkiáltotta magát: –
Emberek rekedtek odabent! Hozzák ki őket! – Azt hiszem, én
voltam az, és a tűzoltók, meghallva a kiáltásomat, még
nagyobb elszántsággal küzdöttek, hogy megmentsék őket,
miközben én vadul, önkívületben sikoltoztam: – Bart! Nem
akartalak megölni! Azt akartam, hogy szeress! Ne halj meg,
Bart, kérlek, ne halj meg! – Anyám meghallotta a szavamat, és
odafutott hozzánk.
– Te! – rikoltotta, az őrültekre jellemző, zavart
arckifejezéssel. – Azt hiszed, Bart szeret? Hogy feleségül fog
venni? Bolond vagy! Elárultál, ahogy korábban is mindig, és
most Bart miattad fog meghalni!
– Nem, anyám! – felelte Chris, szorosan körém fontkarral,
jéghideg hangon. – Nem Cathy kezdett el sikoltozni,
emlékeztetve a férjedet arra, hogy anyád odabent maradt. Te
voltál az, aki ezt tette. Tudnod kellett, hogy élve nem jöhet ki
többé ebből a házból. Úgy tűnik, inkább akarod holtan látni a
férjed, semhogy elhagyjon, és feleségül vegye a lányodat.
 Anya rámeredt, remegő kezével riadtan tépdeste magán
ruhát. Miközben némán figyeltük, megvillant valami a
szemében, zavaros tekintete egy pillanatra tisztává,
értelmessé vált, és egész testében hevesen összerázkódott.
– Christopher, édes kis fiam, az anyád vagyok. Nem
szeretsz többé, Christopher? – kérdezte. – Miért? Nem adok
meg neked mindent, amit kérsz? Új lexikonokat, játékokat,
ruhákat. Mi hiányzik, mondd! Szólj, én elmegyek, megveszem
neked, csak áruld el, mi kell! Bármit megteszek, bármit hozok
neked, hogy ne érezd semminek a hiányát. Ezerszeresen
kárpótollak mindenért, mihelyt meghal az apám, és ő
bármelyik napon, bármelyik órában, másodpercben
meghalhat! Esküszöm, hogy nem kell már sokáig itt lenned! –
Így folytatta, megállás nélkül, míg végül már üvölteni lett
volna kedvem, de nem tettem, csupán a tenyeremet
tapasztottam a fülemre, és odaszorítottam az arcomat Chris
mellére, hogy ne is halljam, amit mond.
Ő intett az egyik mentőautó személyzetének, és azok
óvatosan közeledni kezdtek hozzánk, míg anyánk észre nem
vette, és sikoltozva meg nem próbált elfutni előlük. Pár lépés
után azonban megbotlott, cipőjének a magas sarka beakadt
hosszú ruhája aljába, és a hóba zuhant, ahol tovább
sikoltozott, rugdosott, és csapkodott az öklével.
Kényszerzubbonyban vezették el, Chris és én pedig
összekapaszkodva, tágra nyílt szemmel hallgattuk, hogyan
üvöltözik arról, hogy elárultam. Újból gyerekekké váltunk,
tehetetlenül néztünk szembe a fájdalommal és a szégyennel.
Később elindultunk, és végig Chris nyomában maradtam,
miközben megpróbált segíteni – már amennyire tudott – a
megégetteken. Csak láb alatt voltam, de mégsem tudtam
rászánni magam, hogy félrevonuljak.

Bart Winslow holttestét a könyvtárszobában találták meg, és

vele a nagymamáét, akit magához szorítva tartott. Nem a
lángokba vesztek oda, mindketten a füsttől fulladtak meg.
Odatámolyogtam, és visszahajtottam arcáról a zöld takarót,
mintegy meggyőződni akarván, hogy a halál ismét betört az
életembe. Bármit tettem is ellene, képtelen voltam távol
tartani magamtól, újból és újból meglátogatott! Megcsókoltam
Bartot, és zokogva borultam mozdulatlan mellére. Amikor
fölemeltem a fejem, láttam, hogy engem néz, onnan, ahol nem
érhettem már el, és nem vallhattam be neki, hogy szerettem az
első pillanattól kezdve – tizenöt éve.
– Cathy, kérlek – szólt Chris, gyöngéden elhúzva tőle, én
pedig még egyszer felzokogtam, érezve, hogy Bart keze
kicsúszik a kezemből. – Mennünk kell! Nincs miért
maradnunk, már mindennek vége.
Vége! Mindennek vége!
Hosszan néztem a Bart és a nagymama holttestét elszállító
mentőautó után. Az öregasszonyt nem gyászoltam, hiszen
annyit kapott az élettől, amennyit ő maga adott.
Chrisre néztem, és hosszan sírtam a karjában, arra
gondolva, vajon ki lesz az, aki olyan hosszú ideig él, hogy
megadja nekem azt a szeretetet, amire szükségem volt. Vajon
ki?
Chris órákon át könyörgött, hogy hagyjuk ott végre azt az
átkozott helyet, ami nem hozott mást nekünk, csak
szomorúságot, bánatot. Miért nem az járt az eszemben,
amikor tudtam, hogy igaza van? Szomorúan emeltem föl a
földről néhány, valamikor narancssárga és bíborszínű
papírdarabot, és más díszeket, amiket a szél röpített ki a
padlásról.
Csaknem hajnalodott már, amikor sikerült végre
megfékezni a tüzet. Addigra az egykor Foxworth Hallnak
nevezett impozáns építményből csak füstölgő romok
maradtak. A nyolc kémény állt csak sértetlenül a talapzatán,
és furcsa módon épen maradt a sehová sem vezető,
kanyargós, kettős lépcső is.
Chris türelmetlen volt, indulni szeretett volna, de nekem
muszáj volt megvárnom, amíg a szél a semmibe fújja az utolsó
füstpamacsot is. Ez volt a tisztelgésem, az utolsó,
Bartholomew Winslow előtt, akit tizenkét éves koromban
láttam először. Rögtön, első pillantásra belészerettem.
Annyira, hogy Pault is rávettem, növesszen bajuszt, hadd
hasonlítson kicsit Bartra. Julianhez is azért mentem feleségül,
mert sötét szeme volt, sötét, mint Bartnak… Teremtőm!
Hogyan élhettem tovább azzal a kínzó tudattal, hogy
meggyilkoltam azt az embert, akit életemben a legjobban
szerettem?
– Kérlek, nagyon kérlek, Cathy! A nagymama meghalt, és
még csak sajnálni sem tudom, de Bartot igen. Anya idézhette
elő a tüzet. A tűzoltók szerint odafent kezdődött, a padláson.
Chris hangja mintha a messzeségből hatolt volna el
hozzám, és mintha a szomorúságból magam köré emelt
csigaházból néztem volna a környező világra. A fejemet
megrázva megpróbáltam értelmesen gondolkodni. Ki vagyok
én? Ki ez az ember itt mellettem, és az a kisfiú, a kocsi hátsó
ülésén, egy idősebb nő karjában?
– Mi van veled, Cathy? – kérdezte türelmetlenül Chris. –
Hallgass ide! Hennynek mára virradó éjjel súlyos szívrohama
volt, és miközben megpróbált segíteni rajta, Paul is
szívrohamot kapott! Szüksége van ránk! Képes lennél egész
nap itt ülni, és hagyni, hogy az az ember, aki a legtöbbet tette
értünk, meghaljon?
Néhány dologban mégiscsak igazat mondott a nagymama.
Rossz voltam, gonosz és bűnös. Minden az én hibámból, csakis
az én hibámból történt! Ha nem tértem volna vissza, ha nem
akarok feltétlenül visszatérni… – mondogattam magamnak,
miközben Bart elvesztése miatt megállíthatatlanul ömlöttek a
szememből a keserű könnyek.
A vetés beérett

Ősz volt ismét, szenvedélyes színekben tomboló október. A fák

leveleit lángvörösre csípte már az első korai fagy, de nappal
még meleg volt, szikrázóan sütött a nap. Paul nagy, fehér
házának hátsó teraszán ültem, zöldborsót tisztítottam éppen,
és Bart kisfiát néztem, amint a féltestvérével, Joryval
kergetőzik, Bart fiát az apjáról neveztük el ezt tartva egyedül
helyesnek, de vezetéknévként a Sheffieldet kapta a Winslow
helyett. Én Paul felesége voltam.
Pár hónap híján Jory hétéves volt, és bár eleinte
féltékenykedett az öccsére, hamar megbarátkozott vele, és
élvezte, hogy van mellette valaki, hozzá hasonló korú, akivel
megoszthatja az életét, akit irányíthat, és aki fölött őrködhet.
Bartot azonban, bármilyen kicsi volt is még, nem olyan fából
faragtak, hogy hagyott volna parancsolgatni magának. Önálló,
határozott egyéniség volt az első pillanattól kezdve.
– Catherine – hallottam bentről Paul, gyenge hangját.
Gyorsan félreraktam a zöldborsóval teli lábost, és besiettem a
földszinti hálószobába. Paul képes volt már arra, hogy
naponta néhány órát székben ülve töltsön, bár az esküvőnk
alatt még feküdt. A nászéjszakánk annyiból állt, hogy szorosan
összesimulva, egymás karjában aludtunk.
Paul rettenetesen lesoványodott. Fiatalsága, életereje, amit
olyan, sokáig őrzött, egyetlen éjszaka leforgása alatt semmivé
vált. És mégis, soha nem találtam olyan megindítónak a
pillantását, mint amikor betegen rám nézett, és felém tárta a
karját.
– Csak azért hívtalak, mert látni szerettelek volna, előtte
pedig azért küldtelek ki, hogy ne ülj állandóan mellettem –
mondta.
– Túl sokat beszélsz – figyelmeztettem. – Tudod, hogy csak
keveset szabad. – Komoly megpróbáltatás volt számára
csöndben maradni, és csak hallgatni a körülötte zajló
beszélgetést, de igyekezett betartani az utasítást. Amit ezek
után mondott, az tökéletesen váratlanul ért. Csak meredtem
rá értetlenül, nyitott szájjal, tágra nyílt szemmel. – Paul, ezt
nem gondolhatod komolyan!
Komoly arccal bólintott, még mindig igézően kék szemét
egy pillanatra sem véve le az arcomról.
– Catherine, szerelmem, már csaknem három éve élsz
rabszolgaként mellettem, hogy boldoggá tedd az utolsó
napjaimat – felelte. – Az állapotom azonban nem javul, és soha
nem fogok meggyógyulni. A nagyapádhoz hasonlóan én is
elélhetek még így évekig, amíg te is meg nem öregszel
mellettem, értelmetlenül elpazarolva a legszebb éveidet.
– Nem pazarolok el semmit értelmetlenül – feleltem a
torkomból feltörni készülő zokogással küszködve.
Rám mosolygott, kitárta a karját, és én boldogan
kuporodtam az ölébe, bár a derekamat ölelő karja nem volt
már olyan erős, mint korábban. Megcsókolt, és nekem a
lélegzetem is elállt a gondolattól, hogy milyen csodálatos
volna, ha ismét szerethetném… De nem! Nem engedhettem
meg, hogy elragadjon a szenvedély!
 – Gondold át alaposan, drágám! – mondta. – A
gyerekeidnek apára lenne szükségük, olyan apára, amilyen én
már soha nem lehetek.
– Az én hibám! – feleltem sírva, – Ha évekkel ezelőtt Julian
helyett hozzád megyek feleségül, akkor vigyázhattam volna
rád, megóvhattalak volna, hogy túlhajszold magad, és éjjel-
nappal dolgozz! Paul, ha mi hárman nem törünk be az
életedbe, akkor nem kellett volna annyi pénzt keresned,
elegendőt ahhoz, hogy Christ egyetemre, engem pedig
balettiskolába járass…
Gyöngéden a számra tette a kezét, és azt válaszolta, hogy
nélkülünk már sokkal korábban belepusztult volna a túlhajtott
munkába.
– Három év, Catherine – ismételte meg azt, amit korábban
mondott. – Ha őszintén belegondolsz, te is belátod, hogy
fogoly voltál, ugyanúgy, mint Foxworth Hallban, ahol azt
vártátok, hogy meghaljon a nagyapátok. Nem akarom, hogy te
és Chris meggyűlöljetek… úgyhogy gondolkozz rajta, beszélj
vele is, aztán dönts!
– Paul, Chris orvos! Te is tudod, hogy soha nem egyezne
bele!
– Az idő nagyon gyorsan múlik, Catherine, nemcsak az én
számomra, a ti számotokra is. Jory hamarosan hétéves lesz, és
mindenre egyre tisztábban fog emlékezni. Tudni fogja, hogy
Chris a nagybátyja, de ha most elmégy, és hagyod, hogy
elfelejtsen, akkor Christ a mostohaapjának fogja tekinteni,
nem a nagybátyjának.
– Nem! – tiltakoztam még mindig zokogva. – Chris soha
nem volna hajlandó ilyesmire.
 – Figyelj rám, Catherine! Nem lenne bűn, ha ezt
csinálnátok. Többé nem lehet gyereked, és bár nagyon
sajnáltam, hogy olyan rettentő nehezen tudtad megszülni a
második fiad, talán még áldás is volt, hogy így történt. Én
impotens vagyok, nem igazi férj, és te hamarosan ismét
özvegy leszel. Chris pedig olyan rettenetesen régen vár. Nem
tudsz rá is gondolni, és megfeledkezni a bűnről?

Megszületett hát a döntésünk, Chrisé és az enyém, és talán

csöppet sem volt jobb, mint anyáé, bár én nem akartam
megölni senkit, Az sem állt szándékomban, hogy az őrületbe
kergessem; és elmegyógyintézetben kelljen leélnie élete
hátralévő részét. Milyen is a sors! Megfosztották az
örökségétől, a teljes vagyon a nagymama nevére került, ám ő
mindenét, benne Foxworth Hall maradványait is a lányára
hagyta, egy őrült asszonyra, aki csak arra volt képes, hogy
üljön némán a szobájában, és a négy falat bámulja. Jaj, anya, ha
csak kicsit is láttad volna a jövőt, amikor először eszedbe
jutott, hogy a négy gyerekedet Foxworth Hallba vidd! Milliók
álltak a rendelkezésére, és alkalmatlan volt rá, hogy akár
egyetlen centet is elköltsön belőlük. Ránk semmi sem várt, a
végrendelet értelmében anyánk halála után a teljes vagyont
különböző jótékonysági szervezetek örökölték.

A következő év tavaszán kint ültünk a folyóparton – ahova

Julia levitte Scottyt, hogy a sekély, zöldes vízbe fojtsa –, a két
fiam térdig bemerészkedve éppen a hajóival játszott.
 – Chris – mondtam tétován, bizonytalanul, és mégis
boldogan. – Hosszú idő után először tegnap éjjel ismét
szeretkeztünk Paullal. Olyan boldogok voltunk, hogy
mindketten sírtunk. Ugye nem lesz belőle baj?
Lehajtotta a fejét, hogy ne lássam az arckifejezését, és a
nap fénye megcsillant aranyszőke haján.
– Örülök neki, mindkettőtök miatt. Igen, a szex nem árthat,
mindaddig, amíg nem izgatod fel túlságosan.
– Óvatosak vagyunk. – Négy súlyos szívroham után nem is
lehettünk mások.
– Akkor jó.
Jory boldogan felkiáltott, mert sikerült elkapnia egy halat,
és felmutatva afelől érdeklődött, nem túl kicsi-e, nem kell-e
visszadobnia.
– Igen, ez csak bébi hal – válaszolta neki Chris. – Nem
eszünk kis halakat, csak nagyot.
– Gyerünk, indulás vacsorázni! – szóltam rá a két fiúra, és
ők nevetve futottak felénk. Annyira hasonlítottak egymáshoz,
mintha nem is fél, hanem valódi testvérek lettek volna. Nem
beszéltünk még velük arról, milyen kapcsolat is van közöttük
valójában. Jory nem érdeklődött felőle, Bart pedig kicsi volt
még ahhoz, hogy ezzel kapcsolatban kérdéseket tegyen fel. Azt
azonban tudtuk, hogy ha érdekli majd őket, elmondjuk nekik
az igazságot, bármilyen nehéz legyen is.
– Két apukánk van – kiáltotta Jory, boldogan Chris karjába
vetve magát, miközben én Bartot nyaláboltam fel. – Rajtam
kívül senkinek nincs az iskolában két apukája, és nem is értik,
amikor elmagyarázom nekik… de lehet, hogy nem is igazán jól
mondom.
 – Biztos vagyok benne, hogy nem – válaszolta neki Chris,
kis mosollyal a szája szögletében.
Új, kék kocsiján hajtottunk vissza a nagy, fehér házhoz,
ahol mindketten olyan sokat kaptunk. Amíg Chris bevitte a két
fiút, én a hátsó teraszra mentem, Paulhoz, és boldogan
néztem, hogyan alszik, nyugodt mosollyal az arcán. Az újság,
amit olvasni kezdett, kicsúszott a kezéből, és a terasz kövén
hevert.
– Megyek, megfürdetem a fiúkat – szólt ki hozzám halkan
Chris –, te meg vedd fel azt az újságot, mielőtt a szél átfújná a
szomszéd kertjébe!
Bármilyen halkan próbáltam is összehajtogatni a lapot, az
csak megzörrent, Paul pedig kinyitotta a szemét, és rám
mosolygott.
– Hello! – köszönt álmosan. – Szerencsés napotok volt?
Fogtatok valamit?
– Jory elkapott két kis halat, de olyan picik voltak, hogy
vissza kellett dobnia őket. Miről álmodtál, mielőtt
felébresztettelek? – kérdeztem, és lehajoltam hozzá, hogy
megcsókoljam. – Olyan boldognak tűntél… szexis álmod volt?
– Julia-ról álmodtam – felelte szomorú mosollyal. – Scotty
is vele volt, és mindketten mosolyogtak. Tudod, Julia nagyon
ritkán mosolygott azután, hogy összeházasodtunk.
– Szegény Julia – mondtam, és újból megcsókoltam. –
Milyen sokat mulasztott. Ígérem neked, hogy kárpótolni foglak
mindazokért a mosolyokért, amiket tőle nem kaptál meg.
– Már kárpótoltál – felelte, és lágyan megsimogatta a
hajamat. – Életem legszerencsésebb napja volt, amikor
váratlanul felbukkantál a terasz lépcsőjén azon a
vasárnapon…
– Azon az átkozott vasárnapon – szóltam közbe,
emlékeztetve a buszsofőr családi legendává vált szavaira. –
Adj tíz percet, hogy elkészüljek, aztán jöhetsz vacsorázni!
Szeretnék találkozni azzal a sofőrrel, és megmondani neki,
nem átkozott a vasárnap, ha az történik az emberrel, mint
velünk akkor.
Bementem, hogy segítsek Chrisnek elrendezni a fiúkat, és
miközben Ő Jory pizsamáját gombolgatta, én Bart Scott
Winslow Sheffieldre adtam fel a nadrágját. Korán
vacsoráztunk, hogy közben is együtt lehessünk a
gyerekeinkkel.
A tíz perc hamarosan letelt, és visszamentem a teraszra,
hogy fölkeltsem Pault. Háromszor szólítottam halkan,
simogattam meg lágyan az arcát, fújtam rá enyhén a szemére,
de csak nem ébredt fel. Valamivel hangosabban ismételtem
meg a nevét, ő is mintha a nevemet mondta volna, de nem
értettem tisztán, és remegni kezdtem. A furcsa hang, amin
megszólalt, önmagában is elég volt ahhoz, hogy rettenetes
félelem legyen úrrá rajtam.
– Chris! – kiáltottam gyönge, elhaló hangon. – Gyere, nézd
meg Pault!
A hallban lehetett már, biztosan Emma hívta, hosszúnak
találva az elmaradásunkat, mert rögtön kitárta a teraszra
nyíló ajtót, és Paulhoz sietett. Megfogta a csuklóját, a pulzusát
vizsgálta, majd gyorsan hátrahajtotta a fejét, és az orrát
befogva belelehelt a szájába. Miután ez sem segített, többször
egymás után erősen a mellkasára ütött. Én rémülten
berohantam a házba, és lázas sietséggel a mentőket hívtam.
Sajnos, bármit tettünk is, már nem volt segítség. A
jótevőnk, a megmentőnk, a férjem halott volt Chris szomorúan
megfogta a vállam, és magához húzott.
– Elment, Cathy, úgy, ahogy én szeretnék elmenni,
álmában, boldognak érezve magát – mondta – Jó halál egy jó
ember számára, fájdalomtól, szenvedéstől mentes, úgyhogy ne
vádold magad, nem a te hibád!
Soha, semmi nem volt az én hibám. Halott férfiak
maradtak utánam, amerre csak mentem, de hát nem az én
hibám volt, ugye? Persze, hogy nem. Kész csoda, hogy
Chrisnek volt mersze kocsiba ülni velem, és elindulni
nyugatnak. Utánfutót is vittünk, benne minden földi
kincsünket. Nyugatra tartottunk, mint a pionírok, új jövőt, új
életet keresve. Paul mindenét rám hagyta, a családi házat is,
bár úgy rendelkezett, hogy ha el akarom adni, Amandának
elővásárlási joga legyen rá.
Paul nővére tehát csak megkapta végül az ősei házát,
amire mindig vágyott, amiért örökké intrikált – de én
gondoskodtam arról, hogy komoly árat fizessen érte.
Chrisszel lakást béreltünk Kaliforniában, amíg fel nem
épült az igényeink szerinti, egyedi tervezésű, négy hálószobás,
két fürdőszobás vidéki házunk. Külön szobát és fürdőszobát is
csináltattunk a házvezetőnőnk, Emma Lindstrom számára. A
fiaim a bátyámat apunak szólítják. Mindketten úgy tudják,
hogy más-más apától származnak, akik meghaltak, még
mielőtt ők megszülettek volna. Nem jöttek még rá, hogy Chris
csak a nagybátyjuk. Jory régen elfeledkezett már róla. Lehet,
hogy a gyerekek is képesek – szándékosan elfeledkezni arról,
amiről akarnak, és elkerülni az olyan kérdéseket, amelyekről
érzik, hogy nyugtalanító választ kaphatnak rájuk.
Évente legalább egyszer elutazunk keletre, meglátogatni a
barátainkat, közöttük Madame Marishát és Madame Zoltát.
Mindketten rettenetesen odáig vannak Jory táncosi
képességeitől, és mindketten nagyon szeretnének balett-
táncost faragni Bartból is, aki azonban egyelőre kizárólag
orvos akar lenni. Meglátogatjuk szeretteink sírját is, és virágot
viszünk rájuk. Carrie-nek mindig pirosat és bíborszínűt,
Paulnak és Hennynek pedig rózsát. Apánk sírját is
megkeressük Gladstone-ban, és virággal rójuk le előtte is a
kegyeletünket. Julianról és Georges-ról sem feledkezünk meg
soha.
Az utazás végén mindig meglátogatjuk anyát. Egy hatalmas
épületben él, ami megpróbál – sikertelenül – otthonosnak
látszani. Ha meglát, rendszerint sikoltozni kezd, aztán rám
ugrik, és ki akarja tépni a hajamat! Miután lefogják, a gyűlölete
önmaga ellen fordul, és össze akarja karmolni az arcát, hogy
örökre megszüntessen mindenféle hasonlóságot közöttünk.
Mintha soha nem nézne tükörbe, amiből megtudhatná, hogy
nem hasonlítunk már egymásra. A bűntudat rettenetes
rombolást vitt véghez rajta. Pedig milyen gyönyörű volt
valamikor! Az orvosai csak Chrisnek engedik meg, hogy
körülbelül egy órán át egyedül maradjon vele, miközben én
odakint, a folyosón várok a két fiammal. Ő mondta meg neki
azt is, hogy ha rendbe jön, nem fogják gyilkosság miatt bíróság
elé állítani, mert mind Chris, mind én kijelentettük, hogy soha
nem volt Cory nevű, negyedik gyerek a családunkban. Nem
igazán bízik Chrisben, aki szerinte az én ártó befolyásom alatt
áll, és úgy érzi, ha levetné az őrület álarcát, halálra ítélnék.
Évek óta színlel tehát, és többek között azért sem akar
kikerülni az intézetből, mert nem akar szembenézni a
magánnyal, azzal, hogy senki nem törődik vele. Az is lehet,
hogy engem akar gyötörni, Chris iránta érzett szánalmát
kihasználva. Anyánk az egyetlen, aki miatt a kapcsolatunk
nem teljesen tökéletes.
A tökéletesség, a hírnév, a gazdagság, a soha el nem
enyésző, örökké lángoló, tökéletes szerelem iránti vágyamat
tehát félretettem, mint valami kinőtt játékot, idejétmúlt
gyermeki álmot.
Gyakran ránézek Chrisre, és azon gondolkodom, vajon mit
láthat bennem? Mi az, ami ekkora erővel hozzám köti? Azt is
szeretném tudni, miért nem aggódik a jövőjéért, a maga
életéért, amikor nem igazán bizonyultam tehetségesnek a
férjeim életben tartásához. Ő azonban mindig vidáman,
felvillanyozottan tér haza, és mosolyogva tárja üdvözlésre a
karját.
– Gyere, és gyorsan csókolj meg, ha szeretsz! – mondja
ilyenkor.
Kiterjedt, bár nem túlzottan széles betegköre van, és jut
ideje arra is, hogy gondozza másfél hektáros kertünket, amit a
Paultól elhozott márványszobrokkal díszítettünk fel. Ami
nincs meg belőlük, arról másolatot készítettünk, csupán a
szerelmes ölelésével mindent megölő spanyol mohát nem
sikerült pótolnunk.
Emma Lindstrom, a szakácsnőnk, házvezetőnőnk,
barátunk ugyanúgy velünk él, mint Henny élt Paullal. Soha
nem kérdez semmit Rajtunk kívül nincs senkije, végtelenül
hűséges hozzánk, és nem kíván beleavatkozni a dolgainkba.
A gyakorlatias, vidám, örök optimista Chris állandóan
dalol, amíg a kertben dolgozik. Reggelente, borotválkozás
közben balettzenét dúdol, és nincs benne kétség, szomorúság;
mintha ő lett volna az, aki valamikor régen ott táncolt előttem
a padláson, és soha, de soha nem engedte, hogy lássam az
arcát. Vajon akkor is tudta már, hogy miként minden
játékunkban ő győzött, ugyanúgy a körülöttem feltűnt férfiak
közül is ő lesz az, aki végül megmarad nekem? Én miért nem
tudtam? Mitől homályosult el a látásom? Anya miatt lehetett,
aki egyszer azt mondta nekem: – Sötét hajú és sötét szemű
férfihoz menj feleségül, Cathy! A sötét szeműek mindenben
olyan szenvedélyesek. – Nevetséges. Mintha a kék szeműekből
hiányozna a mérhetetlen, makacs kitartás. Ő aztán igazán
tudhatta volna, hogy nem így van.
De nem árt, ha észnél vagyok. Aggódom, mert tegnap
különös dolog történt velem. Fölmentem a padlásra, és egy kis
alkóvban két ágyat találtam, elég hosszút ahhoz, hogy két
kisfiú felnőtt korában is aludjon rajta.
Jézusom! Ki tehette ezt?! Én soha nem lennék képes
elzárni a két fiamat, még akkor sem, ha Jory egy napon
visszaemlékezne rá, hogy Chris nem a mostohaapja, hanem a
nagybátyja. Nem tenném akkor sem, ha elárulná ezt az
öccsének, Bartnak. Szembe tudok nézni a szégyen, a
meghurcoltatás, a Christ szakmailag tönkretevő nyilvános
hírverés veszélyével. És mégis… ma vettem egy kettős fedelű,
piknikes kosarat, pontosan olyat, amilyenben a nagymama
hordozta nekünk az ételt.
 Rossz érzéssel fekszem hát le, és ébren bámulom a plafont,
rettegve a rossztól, ami bennem szunnyad, és kétségbeesetten
törekedve arra, hogy megőrizzem a jót. Ahogy oldalra
fordulok, és közelebb húzódom a férfihoz, akit szeretek, úgy
tűnik, mintha a szél süvítését hallanám a távoli, kékes párába
vesző hegyek felől.
A múltról soha nem leszek képes elfeledkezni, mert
árnyékot vet mindennapjaimra, és a sarokba bújva néz rám,
valahányszor Chris is idehaza van. Megpróbálok ugyanolyan
optimista lenni, mint ő, de nem megy, képtelen vagyok
leszokni arról, hogy a legjobb dologban is fölfedezzek valami
rosszat.
De… nem vagyok olyan, mint anya! Külsőleg hasonlíthatok
rá, belül viszont nem! Erősebb vagyok, határozottabb. Érzem,
hogy bennem végül a jó fog felülkerekedni! Tudom, hogy úgy
lesz! Mégiscsak be kell következnie… nem?
 Főszerkesztő: Ivanics István
Szerkesztő: Talpas János
Műszaki szerkesztő: Hupján Mária
Kiadja az I. P. C. KÖNYVEK Kft.
Felelős kiadó: Ivanics István
Athenaeum Nyomda Rt. (96.0383)
Felelős vezető: Hupján József mb. vezérigazgató
ISBN 963 635 021 3
Megjelent 18,1 (A 5) ív terjedelemben