Serena ValentinoSerena Valentino

Kitör a frász!
Sok szeretettel kutyámnak, Gózernek
1. fejezet
Szörnyella De Frász

Talán itt illene elkezdenem a történetemét, a Rémlakban, ahol csodás

terveim kibontakoztak a sötétségből. Azonban mégis inkább a legelején,
illetve ahhoz közel kezdeném, csak hogy lássátok, mit miért teszek. Persze
nyilván hallottátok már a kiskutyák történetét, a nyomorult dalmatákét, a
sótlan gazdáikkal, Rogerrel és Anitával egyetemben. Bizonyára
szorítottatok is nekik, hogy megmeneküljenek tőlem. Tőlem, a
szörnyetegtől, a szőrmeruhás ördögi nőszemélytől. De vajon nem
érdemlem-e meg én is, hogy elmondjam a történetet a saját
szemszögemből? Az igazi történetet. Hisz remek kis sztori. Hát íme: az én
történetem! Szörnyella de Frászé!
Tiktak, kedveskéim, most visszarepülünk az időben, tizenegy éves
koromba, amikor még a családom udvarházában éltem. Kapaszkodjatok,
drágáim, mert rázós utazás lesz!
Édesanyám, az apám és én egy pazar házban éltünk a Belgrave téren.
Hatalmas, színpompás fényűző otthon volt; a térre néző balkon négy
hatalmas oszlopon támaszkodott. Kis közösségünk a túloldalon tenyésző
londoni söpredéktől biztonságban elzárva élt.
Mi a rendes oldalon laktunk, melyet jókora parkok vettek körül, s
melyben így okkal érezhettük magunkat háborítatlan magányban.
Persze hébe-hóba itt is feltűntek a bejárati ajtók rézkilincsét tisztogató
szolgák, vagy a parkban visítozó kisdedeket tologató dadusok.
Akadtak violákat árusító vénasszonyok is a sarkokon, vagy újságot áruló
és üzeneteket kézbesítő kölykök, de ezek többnyire csak futó látomásként,
szinte láthatatlanul osontak át a tereken. Emberszámba is alig vettem őket.
Magamban csak „nemszemélyeknek” hívtam ezeket. Olyanok voltak,
akár a szellemek.
Jóllehet a saját szolgáim nagyon is éltek, a többségük csak néma
kísértetként létezett, akik csak akkor jelentek meg, ha szükségünk volt
rájuk. Nem voltak valódiak. Legalábbis nekem nem. Nem voltak olyanok,
mint mama és papa. Vagy én.
 Egyes szolgáim talán igazibbnak tűntek a többieknél. Azok, akik mindig
szem előtt voltak. Ezek a szolgák nem kimondottan szolgák voltak, inkább
valahol félúton a szolgálók és a családtagok közt.
Idővel rájuk is kitérek majd.
De jaj, mennyire szerettem ott élni mamával és papával, abban az óriási
belgráviai házban, a kristálycsillárok és gyönyörűen tapétázott falak közt, és
végigsétálni az egzotikus szőnyegekkel borított parkettán! Bizonyos
tekintetben még a szolgáinkat is kedveltem, akik néma szellemekként,
szisztematikusan járkáltak fel-alá a házban, s teljesítették minden
óhajunkat. Mindig ott voltak. És mindig készen álltak a szolgálatra, ha csak
csengettünk nekik.
Csodás házunk képe úgy ragyog ki az emlékeim közül, mint valami
világítótorony, mely mintha csak haza akarna vezetni. Ó, bárcsak még
egyszer ott állhatnék biztonságos falai közt! S élhetném mesébe illő
életemet, mint gyermekkoromban, amikor még minden olyan egyszerűnek
tűnt… Oly sok pompás napot éltem meg abban a házban. Ezek újra és újra
előbukkannak az emlékezetemből, s olykor-olykor bizony elönt a honvágy.
Napjaim nagy részét a nevelőnőm, Miss Filgran társaságában töltöttem a
tanulószobában. Miss Filgran azóta felügyelte az oktatásomat, hogy elég
nagy lettem, hogy megtanulhassak olvasni. Franciaórákat adott, megtanított
festeni, varrni, olvasni és írni.
A mi köreinkben a lányok többségét a nevelőnője tanította. Ha fiúnak
születek, a szüleim elküldtek volna egy bentlakásos iskolába, ahol a
legkülönfélébb tárgyakat, görög mitológiát, történelmet, matematikát
tanultam volna. A lányoktól annyit vártak, hogy tanuljanak meg
tisztességesen viselkedni a reggelizőben. Hogy hogyan legyünk illedelmes
kisasszonyok. Hogyan rendezzünk pompás vendégségeket, tervezzünk
menüket, és irányítsuk a társalgást az asztalnál. És Miss Filgran kezei alatt
ez mind valóban a részét képezte az oktatásomnak. Ám sosem tiltotta meg,
hogy olyan dolgok iránt is érdeklődjem, amelyek nem csak fiatal lányoknak
valók.
Például bátorította a földrajz iránti szenvedélyemet, és hagyta, hogy
annyi időt töltsek a különböző országok kultúrájának és szokásainak
tanulmányozásával, amennyi csak jólesett, hiszen jól tudta, hogy égtem a
vágytól, hogy bejárhassam a világot, ha elég idős leszek az efféle
kalandokhoz. Ma is jóleső érzéssel gondolok vissza azokra a napokra.
Mégis, a kedvenc napszakom az volt, amikor Miss Filgrannel lemehettem a
reggelizőbe, hogy egy csodálatos órát töltsek el mamával.
Mindennap egy teljes órát, amikor csak rám figyelt.
Anyám szenvedélyesen rajongott a fenséges ruhákért. Mindig a legújabb,
leggyönyörűbb ruhákat hordta. E téren senki nem érhetett a nyomába, még
én sem. Pedig tudjátok, milyen szédítő vagyok, nemde, kedveskéim? Hisz
láttátok a fotókat rólam az újságban. Tudjátok, miket tettem, s hogy milyen
szüntelen elragadtatással viseltetek a divat iránt. Nos, kedveskéim, mama
pont ugyanilyen volt. Izgalmas, pazarló életet élt, s meg is érdemelte. Ő volt
a legszebb, legcsábosabb nő, akit valaha láttam. Igazi, hamisítatlan hölgy
volt.
Ugyan nem kellett volna foglalkoznia velem, hisz mindig elfoglalt volt;
mégis így tett minden egyes nap, miután végeztem Miss Filgran óráival.
Már ahogy megindultam lefelé a tanulószobából a reggelizőbe vezető
pompás lépcsőkön, csak ő járt a fejemben. Erőnek erejével kellett
visszafognom magam, hogy egy illedelmes fiatal lányhoz illően ne rohanjak
lefelé, és ne sikongassak a viszontlátás felett érzett örömömben. Hisz még a
tanulószobát is csak nemrégiben alakították át a gyerekszobámból, s még
csak most léptem rá a fiatal hölggyé válás útjára.
Miss Filgran mindig velem volt, s fogta a kezem, hogy megfelelően
viselkedjem. Nem mintha nem tudtam volna magamtól is. Ám az
öltözködés terén szükségem volt az útmutatására, mert még nem alakult ki
bennem anyám páratlan érzéke egy teljes öltözet összeállításához.
Mindennap, még mielőtt kiléptem volna a tanulószobából, Miss Filgran
gondoskodott róla, hogy a ruházatom megfelelő legyen. Én magam
ragaszkodtam a tökéletességhez. Miss Filgran valóságos ellenőrzőlistát
vezetett, amikor megvizsgálta, hogy a hajam, a ruhám, a masnijaim mind
rendben vannak-e, mert tudta, hogy halálra váltam volna, ha anyám bármi
nem odaillőt vesz észre rajtam. Álmomban sem jutott volna eszembe úgy
lemenni a reggelizőbe, hogy át ne öltöztem volna egy csinosabb ruhámba, s
a hajam nem lett volna tökéletes loknikba rendezve.
A reggeliző volt mama kedvenc helyisége.
Az ő birodalma volt, ennek megfelelő káprázatos berendezéssel.
Nem ez volt a legnagyobb szoba a házban. Mint a földszinti, tehát a
család számára fenntartott helyiségek egyike, ez sem volt nagy, ám annál
komfortosabb; s egyben a legszebb is. A bejárat’ tál szemközti falon
ablakok sorakoztak, s egy nagy, kétszárnyú üvegajtó vezetett a teraszra,
mely a Belgrave térre nézett.
Az ablakok előtt egy nagy faasztal állt, ahol anyám a levelezését és a ház
napi ügyeit intézte. Jobbra egy kandalló állt. A párkányán ízléses rendben
sorakoztak a becses kincsek, melyeket a szüleim hoztak haza a világ körüli
útjaikról: egy pár jáde tigrisszobor, egy kis arany állóóra, egy éjfekete
ónixfigura, amely Anubiszt, az egyiptomi sírhelyek istenét és védelmezőjét
ábrázolta. Anubisz kutyaalakban jelent meg, s én mindig úgy gondoltam,
hogy imigyen a kutyák védelmezője is, mígnem apám egyszer kiigazította a
tévedésemet. A kandallón mindemellett persze ott sorakoztak a meghívók a
különféle vacsorákra és partikra, ahogy az a divatosabb háztartásokban
szokás volt. Mama minden héten legalább három ilyen meghívót kapott, s
tett ki a párkányra.
A kandalló fölé egy nagy, félköríves art deco stílusú díszítést festettek,
amely örökre beleégett az emlékezetembe. Ha becsukom a szemem, és a
belgráviai házunkra gondolok, ez a minta jelenik meg előttem. Bárcsak
szemléletesebben is le tudnám írni nektek, bár nem is annyira a minta a
fontos, mint az érzés, amelyet kivált bennem. Azt, hogy otthon vagyok.
Hogy is lehetne ezt szavakba önteni?
Az otthon érzését.
A kandallótól jobbra könyvespolcok álltak, két oldalról egy-egy
cserépben álló pálmával szegélyezve, s pár lépésnyire előttük egy
tálalókocsi állt, melyen szeszes italok és koktélospoharak álltak, egy
szódásüveg társaságában. A kandalló előtt egy bőrkanapé kapott helyet,
szemközt két bőrfotellel, s egy kis kerek asztallal közöttük. A falak
hamvasszilva-színben pompáztak, s zord tekintetű hölgyeket és
úriembereket ábrázoló aranykeretes olajfestmények díszítették. Ők mind
apám rokonai voltak, ám a nevüket már rég elfeledtük.
Szinte minden ilyen látogatás anyámnál ugyanúgy zajlott, mégis, minden
egyes alkalommal elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam őt, amint rám várt
a bőrkanapén. Mama mindig lenyűgöző látványt nyújtott.
Bármit is tervezett a szokásos látogatásunk utánra, az öltözéke ehhez
igazodott.
Délutánonként általában a barátaival teázott, vagy vásárolni indultak. Van
egy emlékem róla, amelyben térd alatt végződő ruhát viselt, laza
selyemövvel, ahogy az akkoriban divatos volt. A ruhájához passzoló
púderrózsaszín rúzst viselt, mely éles kontrasztban állt hosszú, csillogó
fekete hajával, melyet úgy tűzött fel, hogy bubifrizurára hasonlítson.
Esténként, amikor szórakozni ment, gyakran viselt vörös rúzst, ám
napközben soha. – A vörös rúzs az estékhez való – mondta mindig. Néha
még mindig hallom a tanácsait visszhangozni a fülemben, s olykor mindig
újra butuska kislánynak érzem magam.
Az egyik délután különösen élesen megmaradt az emlékezetemben.
Nem mernék rá megesküdni, hogy ez egyetlen nap történt, vagy több
napra elosztva, s csak az elmém kutyulja össze őket. Mégis, ez az emlék
elevenen él. Anyám fesztelenül üldögélt a gazdagon szőtt vörös takaróval
borított barna bőrkanapén. Ahogy megláttam, szerettem volna a karjaiba
vetni magam, ám Miss Filgran finoman megszorította a kezem, így
emlékeztetve a helyes viselkedésre.
Így hát türelmesen álldogáltam, s vártam, hogy anyám végre felnézzen az
előtte heverő levelek és meghívók sokaságából. Amikor végre rám nézett, a
legbájosabb mosolyommal válaszoltam.
– Szép napot, Szörnyella, drágám – köszöntött, s odatartotta az arcát,
hogy megpuszilhassam. – Látom, megint a piros ruhád van rajtad.
Teljesen elhűltem. Mama csalódottnak tűnt, s ettől összeszorult a torkom.
– Azt hittem, szereted ezt a ruhát, mama. Hisz múltkor te magad
mondtad. Azt mondtad, csinos vagyok benne. – Anyám felsóhajtott, és
letette a leveleket.
– Pont ez a lényeg, drágám. Alig pár napja láttam rajtad, de te mégis újra
felvetted, miközben jól tudom, hogy a szekrényed telis-tele van új ruhákkal.
Egy hölgy sohasem viselheti kétszer ugyanazt a ruhát, Szörnyella. –
Rettenetesen haragudtam Miss Filgranre. Hogy engedhette, hogy ez
történjen? Hogy hagyhatta, hogy kétszer ugyanazt a ruhát vegyem fel?
– Miss Filgran, csengetne, hogy hozzák a teát? Aztán kérem, üljenek le.
Zavar, hogy így köröznek körülöttem, mint egy madárraj.
– Máris, asszonyom. – Miss Filgran meghúzta a kandallótól balra eső
zsinórt, majd leült az egyik bőrfotelbe, szemközt a kanapéval, ahol
rendszerint mama és én foglaltunk helyet.
Amíg a teára vártunk, mama mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel,
ugyanabban a sorrendben. Minden egyes alkalommal. Anyám ilyen volt;
soha nem felejtett ki semmit.
– Ugye szót fogadsz Miss Filgrannek, drágám?
 – Hogyne, mama.
– Jó kislány. És jól haladtok az óráiddal?
– Igen, mama, nagyon jól. Éppen egy bátor hercegnőről szóló könyvet
olvasok, aki tud beszélni a fákkal.
– Micsoda badarság! A fákkal beszélni…?! Miss Filgran, miféle silány
ponyvát olvastat maga az én lányommal?
– Ez Szörnyella egyik kalandregénye, asszonyom, amelyet Lord De
Frásztól kapott.
– Áh, értem. Nos, nem szeretném, ha éjjelente ilyesmivel tenné tönkre a
szemét.
– Nem, asszonyom. Esténként én szoktam neki olvasni.
– Nos, jól van. Nézzék, Jackson máris hozza a teát. – És valóban, az
inasunk máris a küszöbön állt, a nyomában Jeannel és Pauline-nal, a két
fiatal szolgálólánnyal, akik fekete egyenruhát viseltek, fehér köténnyel és
főkötővel. A szolgálók öltözékének színe mindig tükrözte a napszakot.
Reggel és kora délután rózsaszínűt hordtak, uzsonnára és estére azonban
átöltöztek feketébe.
Jackson egy tálcán hozta a teáskannát, csészealjakat és csészéket, no meg
a cukor és a tejszín kis tálkáit. Aznap épp a kedvenc készletem volt soron,
az apró piros rózsákkal.
Jean szendvicseket, kalácsot és helyes kis rózsaszín virágokkal díszített
aprósüteményt hozott, melyek ízléses rendben sorakoztak az emeletes
tálalókocsin, melyet a szobalány mama mellé gördített. Pauline, akit anyám
csak Paulie-nak hívott, egy szép formájú málnás gyümölcskocsonyát hozott
ezüsttálcán. A finomság enyhén megremegett, ahogy letette elém.
– Hát ez, Paulie? – nézett rá mama. – Csak nem meglepetés Mrs.
Baddeley-től? – Paulie félénken rám mosolygott, mielőtt válaszolt volna.
– Igen, asszonyom, külön Szörnyella kisasszony kedvéért.
– Nos, akkor tea után jobb, ha máris lesietsz a konyhába, és
megköszönöd Mrs. Baddeley-nek, Szörnyella. Ez nagyon kedves volt tőle.
Bár Paulie, legközelebb inkább a gyerekszobába küldesse fel. Nem
szeretem a ragacsos édességeket a reggelizőben.
– Az már a tanulószoba, mama – mondtam halkan.
– Mi az, drágám? Nyisd ki a szád. Nem szeretem a félénk kisegereket –
felelte, s a gyümölcskocsonyára sandított, mintha csak azt várná, hogy
elugrik a tálról, és tönkreteszi a szőnyeget.
 – Az már tanulószoba, nem gyerekszoba – mondtam kissé emeltebb
hangon.
– Ó, hogyne, drágám, bár ez aligha olyan fontos, hogy a szavamba vágj
miatta. Ne is várasd sokáig Mrs. Baddeley-t! Ha jól látom, már majdnem
végeztél is a teával…?
Miss Filgran egy kézzel elvette előlem a szendvicsekkel és
aprósüteménnyel téli tányért, a másikkal a teáscsészémet, s áttette őket az
ezüsttálcára.
– Jean, kérem, vigye le ezeket a konyhába, rendben? Szörnyella
kisasszony majd befejezi a teázást lent.
– Remek ötlet, Miss Filgran; nemde, Szörnyella? Most úgyis sietnem
kell. Nem késhetek el Lady Pofonthtól, különben órákig hallgathatom majd,
míg csak valami más el nem tereli a figyelmét. – Mama ezzel az inashoz
fordult. – Jackson, a kabátomat.
– Igenis, asszonyom – felelte az, s már ott sem volt; egy szempillantás
alatt kivitte az uzsonnát Jeannel és Pauline-nal a nyomában.
– Adj egy puszit a mamádnak, mielőtt elmenne, Szörnyella kisasszony –
szólalt meg Miss Filgran, mintha magamtól nem akartam volna megtenni.
De az igazság az volt, hogy húztam az időt. Látni akartam mamát a
szőrmebundájában.
– Kijöhetsz velem a hallba, Szörnyella, ha szeretnél tőlem elbúcsúzni,
mielőtt lemész a konyhába. – Miss Filgran kézen fogott, és kisétált velem a
reggelizőből a hallba, a bejárathoz. Ez volt az otthonunk fő ütőere. Azt is
mondhatnánk, hogy a ház szíve.
A helyiség közepén egy kerek asztal állt, melyen naponta cserélték a
virágokat. Apám gyakran erre tette le a kalapját is, amikor hazaért. A
kalapot persze rögtön fel is kapta onnan egy szolgáló, s bevitte apám
szobájába, a másnap reggeli induláshoz. A hallból jobbra nyílt az elegáns
étkezőnk, balra pedig a káprázatos lépcső vezetett fel a nappaliba és a
bálterembe, majd a következő szinten a hálókhoz. Még egy emelettel
feljebb, a padláson a cselédszobák kaptak helyet. A lépcső lábánál pedig
egy ajtó nyílt az alagsorba, azaz a szolgálók egyéb helyiségeibe, és a
konyhába. A bejárati ajtóval szemben nyílt a reggeliző: a házunk lelke.
Jackson és Jean már a bejárati ajtó mellett vártak ránk. Jackson mama
szőrmebundáját tartotta a kezében, Jean pedig a ridiküljét, amely csodásan
csillogott a késő délutáni fényben. Miután Jackson felsegítette rá a bundát,
anyám megpaskolta a hajam.
– Légy jó kislány, Szörnyella. És ne tömd magad mindenféle édességgel,
bárhogy is tukmálja rád Mrs. Baddeley. Szervusz, drágám, ma nem jövök
haza vacsorára. – Ezzel egy csókot dobott, s kiviharzott az ajtón, hosszú
szőrmebundája színpadiasan lobogott utána. Anyám mindennap elment
valamelyik barátjához, s néha estig sem ért haza. Ha pedig papa elutazott,
vagy sokáig üléseztek a Lordok Házában, mama néha csak jóval vacsora
után ért haza, amikor én már ágyban voltam.
A legtöbb nap így zajlott.
Mégis, mennyire imádtam a mamával töltött időt! Mindennap egy óra,
mióta csak az eszemet tudtam. S azt az egy órát csakis rám szánta. Ez volt a
napom fénypontja. Egy emlék, melyhez még most, a legsötétebb óráimban
is ragaszkodom.
A mamával töltött időre.
A gyönyörű édesanyámmal, a szőrmebundáival, csillogó ékszereivel és
divatos ruháival. A gyönyörű édesanyámmal, aki folyton izgalmas helyekre
sietett. Magas volt és vékony, éjfekete hajával s mélybarna szemeivel,
melyek szinte már feketének tűntek. Erős járomcsontjáért és szögletes
vonásaiért bármely modell és színésznő ölni tudott volna. Egész alakját
jószerivel állandóan gyémántok és csillogó ruhák borították – na és persze a
szőrmebundák. Most is így látom őt, ha lehunyom a szemem.
Fénylik a sötétségben, mint egy szikrázó csillag.
A mamával a reggelizőben töltött csodálatos óra után Miss Filgran
lekísért a konyhába, hogy köszönetet mondhassak a szakácsnőnek, Mrs.
Baddeley-nek a gyümölcskocsonyáért. Ritkán kaptam tőle ilyet, de mama
ilyenkor mindig ragaszkodott hozzá, hogy udvariasan megköszönjem.
Be kell vallanom: ki nem állhattam Mrs. Baddeley-t.
Zömök, vörös képű asszonyság volt, mosolygós szemekkel. Ruhája
gyakran tetőtől talpig lisztes volt, a feje tetejére tornyozott kontyból pedig
hosszú hajszálak lógtak ki. Ahányszor csak kisöpörte a haját az arcából,
csak még jobban összelisztezte magát. Szeretett nekem gügyögni, mintha
még mindig kislány lettem volna, nem pedig fiatal hölgy; s folyton olyan
dolgokról kérdezősködött, amelyekhez semmi köze nem volt. Mit érdekelte
őt, hogy mit tanulok az óráimon? Mama sosem nyaggatott engem azzal,
hogy milyen tantárgyakat kedvelek, akkor a szakácsunk ugyan miért?
 Az alagsorba vezető úton szorosan lehunyt szemmel emlékeztettem
magam, hogy kedvesen kell viselkednem vele, és felkészültem a visongó
hangon záporozó kérdések áradatára.
– Jaj, Szörnyella! Hogy vagy, kislányom? – kérdezte a szakácsnő már
messziről, amint meghallotta a cipőm kopogását a lépcsőn. A korához
képest remek hallása volt. Esküszöm, három emeletnyiről is meghallotta, ha
lefelé indultam, s mire leértem hozzá, már készen is állt a
gyümölcskocsonyával.
– Pompásan, Mrs. Baddeley – mondtam fel a kötelező formulát. –
Köszönöm a gyümölcskocsonyát, igazán gyönyörű volt. – Mrs. Baddeley
hangosan kacagott reszelős, nyers hangján. Nevetése tökéletesen illett a
kinézetéhez.
– Ó, aranyoskám, az íze még annál is jobb! Tessék! – S azzal még egy
jókora adagot púpozott a tányéromra onnan, ahol éppen a tésztát
dagasztotta. – Ülj csak le, drágám. Tudom, hogy ez a kedvenced.
Valójában utáltam a gyümölcskocsonyát, de a szakácsnő valamiért a
fejébe vette, hogy imádom, s ennek megfelelően az egész gyermekkoromat
végigkísérték Mrs. Baddeley kocsonyái.
Felültem a szemközti hokedlire, s leerőltettem a zselét a torkomon, míg ő
széles mosollyal gyúrta a tésztát, s közben egyre az unalmas kérdéseivel
nyaggatott.
– Nem szeretnéd meghívni pár kis barátodat teára? Mi van azzal az édes
kis leánnyal, Anitával? Jó kis zsúrt csaphatnánk! Elkészíteném az összes
kedvencedet! Anita talán nem szereti a citromtortát?
– De szereti, köszönöm szépen – feleltem az apró falatok közt. Hiszen
mama figyelmeztetett, hogy ne egyek túl sokat.
– El sem hiszem, mennyire megnőttél már! Hiszen csakhamar tizenkét
éves leszel, Szörnyella kisasszony! Valami különlegeset készítek majd,
biztosra veheted! – Egyszerűen képtelen volt abbahagyni. – Aztán lassan
már a lányneveldébe is elmehetsz. Már csak pár év. Hát nem csodás? Vagy
izgulsz miatta? Jaj, Szörnyella, imádni fogod, a sok új baráttal, meg a
kalandokkal… – És így tovább, a végtelenségig. A szégyentelen. Mintha
neki lenne fogalma arról, hogy mit szeretek, és mit nem. Mrs. Baddeley
állandóan ezzel a színlelt törődésével fárasztott. Már nagyon idegesített.
Anyám sosem kérdezett tőlem ilyesmiket. Honnan veszi egy szakács, hogy
neki lehet? A szakácsok valamiért mindig ilyenek, folyton csak
pajtáskodnak a házbeli gyerekekkel.
Mama mesélt pár történetet a saját családi szakácsaikról, ahogy folyton
édességekkel traktálták, s illetlen beszélgetéseket kezdeményeztek vele.
Anitáról tudtam, hogy imádja a gyámja szakácsát – szinte olyan volt neki,
mintha a második anyja lett volna. Ám ezt én sosem értettem. Nekem volt
saját anyám.
Egy csodálatos anyám. Mit akartam volna én egy liszttel borított
asszonyságtól, aki megállás nélkül ajnározott? Természetesen udvariasan
viselkedtem vele. Válaszolgattam a kérdéseire, édes mosollyal. (Na nem
annyira édessel, mint amilyenek Mrs. Baddeley rettentő zseléi voltak, de
azért igyekeztem.) Egy ifjú hölgytől ezt a viselkedést várták el, ezért én is
így tettem, amikor kötelességszerűen lezarándokoltam a konyhába, hogy
köszönetét mondjak az idegesítő asszonyságnak.
Alkalmanként anyám is lement a konyhába, hogy megdicsérje a
szakácsot egy-egy kivételesen jól sikerült ételért, vagy megköszönje, amiért
jó benyomást tett a vendégeire. Azt hiszem, azért, mert tartott tőle, hogy itt
hagy minket egy másik házért, ha nem rajongja körbe időről időre. Sok
vendégünk nyilatkozott elismerőleg Mrs. Baddeley főztjéről, és anyám
biztos volt benne, hogy sokan szerették volna elcsábítani.
– Már nem úgy van, mint régen – mondogatta sokszor –, amikor a
szolgálók az egész életüket egy háznál töltötték. Most már lehetőségeik
vannak. Néhányan még írni-olvasni is tudnak. Ezért nekünk is mindent meg
kell tennünk, hogy hűségesek maradjanak hozzánk. – Így hát anyám is
leereszkedett az alagsori lépcsőn a csillogó ruháiban, melyek szörnyen
elütöttek a környezettől, hogy egy-egy hálás mosollyal ajándékozza meg
Mrs. Baddeley-t, s megdicsérje, ahogy egy szerencsétlen kiskutyát szokás.
Ah, kiskutyát… na de majd oda is eljutunk.
Így hát anyám példáját szem előtt tartva magam is lejártam a konyhába,
hogy köszönetet mondjak Mrs. Baddeley-nek, ahányszor csak
gyümölcskocsonyát küldött nekem. Igyekeztem szóvá tenni, hogy a málnás
a kedvencem. Körberajongtam a zselé alakját, és megkérdeztem, hogy
megnézhetem-e a sütőformát. Mrs. Baddeley ettől mindig elégedetten
kuncogott. Ő maga is olyannak tűnt, mint egy óriás kocsonya, ahogy
göcögve-döcögve imbolygott a forma után kutatva. Végül levette a felső
polcról, s a kezembe adta.
 Úgy tettem, mintha lenyűgözőnek tartanám a dolgot.
– Köszönöm szépen, Mrs. Baddeley. Esetleg legközelebb készítené
nekem a kerek kuglófformában? Amelyiken az aprócska fák vannak? Azt
úgy imádom.
Valójában egyáltalán nem érdekelt a formája, így is, úgy is le kellett
gyűrnöm, akármilyen alakja is volt. Ám a kérésem kacagásra késztette;
szemlátomást egész egyszerű lényét örömmel töltötte el a dolog, s hitt
nekem a bolondja.
– Hát hogyne, Szörnyella kisasszony! És természetesen málnás lesz!
– Köszönöm, Mrs. Baddeley – feleltem. Ostoba asszonyság, gondoltam
magamban.
– Na és milyen volt a mai látogatásod édesanyádnál? – kérdezte aztán,
kissé szomorkásan. Különös módon Miss Filgranre nézett, mintha tőle várta
volna a választ.
– Anya gyönyörű volt, mint mindig! – feleltem hangosan. Azt akartam,
hogy tőlem hallja a választ, ne a nevelőnőmtől.
– Bizonyára több időt is töltene veled, ha tudna, Szörnyella kisasszony –
jelentette ki a szakácsnő, miközben lisztes kezével tovább gyúrta a sós
tésztát a szolgálók vacsorájához. Többször elmesélte már, hogy Jacksonnak
a nyúlhúsos lepény a kedvence. Igyekeztem nem fintorogni. Amikor
legutóbb itt jártam, éppen egy „pásztorpite” nevű ételt készített. Az alsóbb
osztályok szemlátomást kedvelték az efféle ételeket.
– Egy nagyszerű órát töltöttünk együtt – mondtam mosolyt erőltetve
magamra. Mrs. Baddeley és Miss Filgran újra összenéztek.
Roppant különös volt, hogy folyton egymásra sandítottak, amikor a
mama került szóba. Úgy gondoltam, biztos féltékenyek rá. Hogy is ne
lennének? Mi másért váltanának folyton ilyen furcsa pillantásokat? Végtére
is, édesanyám egy igazi hölgy volt, ők meg csak szolgálók.
Ekkor Miss Filgran, mintha csak érezné, hogy mindjárt kibukik belőlem,
amit gondolok (persze sosem tettem volna ilyet, hisz ez nem lett volna
méltó egy hölgyhöz), kézen fogott, így jelezve, hogy ideje visszaindulni a
földszintre. Hálás voltam neki, mert mint kiderült, már órák óta voltunk
odalent.
– Menjünk, Szörnyella kisasszony. Lenne kedved felmenni, és meghívni
Miss Anitát egy holnapi teára?
 – Jaj, igen, Miss Filgran! Az nagyon jó lenne! – feleltem, ahogy
lehuppantam a hokedliről, és Miss Filgran kezét fogva elindultam felfelé a
lépcsőn.
Felfelé menet még mosolyogva visszaintegettem Mrs. Baddeley-nek, s
közben éreztem, ahogy megkönnyebbülök. Végre visszatérhettem a konyha
alvilági félhomályából az igazi világba, mely csak úgy ragyogott a fénytől.
Idefent élet és szépség fogadott, s egy szem liszt nem sok, annyi sem volt
szem előtt.
Utáltam az alagsort; sötét volt és dohos, s a szolgálók sápadt
szellemeknek tűntek a félhomályban. Vajon hogy voltak képesek egész nap
kibírni a pincében rejtőzködve, soha egy percig sem sütkérezve a
napsütésben?
Talán ezért sem tűntek valódi embereknek.
Jóllehet, Miss Filgran már majdnem igazi volt. Már nem egészen
szolgáló, de mégsem családtag. Enni sem a cselédekkel evett. És nem is az
ő szálláshelyükön aludt, a padláson. Ő mindig velem evett, vagy ha a
családom elment otthonról, egy tálcán felvitte magának az ételt a szobájába,
mely az enyémmel szemben állt, a folyosó másik oldalán. Miss Filgran akár
egy igazi hölgyhöz is hasonlíthatott volna, ha kiöltözik. Végül is egész
csinos volt a szigorú nevelőnői öltözete alatt. Az egyenruhájában sokkal
öregebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.
Kiskoromban nem értettem a dolgot, mert mama mindig mint egy régi
cselédről beszélt róla, s csak jóval idősebb koromban döbbentem rá, hogy
valójában egész fiatal. Világoszöld szeme, vörös haja, szeplős arca és
karcsú alakja volt. Kecses volt és törékeny, mint egy igazi hölgy. Ám
mégsem volt az.
Csak amolyan félig-meddig.
Amikor Miss Filgrannel végre feljutottunk a földszintre, és a
főbejárathoz értünk, láttam, hogy az inasunk, Jackson az ajtóhoz megy,
hogy beengedjen valakit.
Jackson magas, őszes férfi volt, s állandó nyugalom lengte körül. Volt
benne valami méltóságteljes; minden körülmények közt megőrizte a
hidegvérét. Úgy vezette a háztartást, mint egy tábornok a csatát, épp csak
kiabálás nélkül. Jackson sohasem emelte fel a hangját. Legalábbis idefent
nem.
 Az inas ajtót nyitott. Legnagyobb meglepetésemre mama jött haza! A
szívem hatalmasat dobbant, s örömömben felsikkantottam. Nem
számítottam rá, hogy ilyen hamar hazajön.
– Szörnyella, kérlek! Viselkedj hölgyhöz méltóan! – szorította meg a
kezemet Miss Filgran.
Mama úgy libbent be a hallba, mint valami filmcsillag, szőrmebundája
színpadiasan suhogott a nyomában. Jó néhány szolgáló követte őt,
kezükben a csomagjaival.
– Szervusz, mama! – köszöntem, s odatartottam az arcomat puszira.
– Szervusz, Szörnyella kedvesem! – válaszolta. A pillantása a ruhámra
esett. – Látom, lent jártál, hogy megköszönd a zselét Mrs. Baddeley-nek.
Még csak most jöttél fel? Miss Filgran, nézzen rá! Mennyi időt is töltöttek
odalent? Úgy néz ki, mintha ő maga sütött volna tortát! Nem tűröm, hogy a
saját lányom úgy nézzen ki, mint egy közönséges szakács! – Halálra váltan
néztem le a ruhámra. Észre sem vettem. Még szerencse, hogy anyám elég
figyelmes volt, hogy figyelmeztessen rá, nem úgy, mint az a nyomorult
Mrs. Baddeley, aki hagyja, hogy lisztes ruhában parádézzak, mint valami
félnótás! Felteszem, eszébe sem jutott, hogy bármi baj lenne ezzel.
– Köszönöm, mama. – Rögtön hátraléptem, mert rájöttem, hogy
ostobaság volt odatartanom a lisztes képemet. Már csak az hiányozna, hogy
összelisztezzem mama gyönyörű szőrméjét!
– Édesapád későn ér ma haza, így Pofonthékkal vacsorázom még az
opera előtt.
– Óh. – Összeszorult a szívem. – Azt hittem, talán meggondoltad magad,
és esetleg mégis itthon vacsorázol.
– Nem, kedvesem. Csak átöltözni jöttem haza. Nyugodtan vacsorázhatsz
Miss Filgrannel a gyerekszobában. Majd beugrom elbúcsúzni, mielőtt
elmegyek.
– A tanulószobában, Lady De Frász – emlékeztette Miss Filgran halkan, s
felém pillantott. – Az már a tanulószoba, nem a gyerekszoba. – Anyámra
mosolygott, s még hozzátette: – Apropó, Szörnyella nagyon szépen halad a
tanulmányaival, asszonyom.
Mama nem válaszolt. Mintha Miss Filgran meg sem szólalt volna. De
miért is kellett volna mamának válaszolnia? Hiszen nem Miss Filgranhez
szólt az előbb. Nyilván amúgy sem érdekelte, hogy egy félig-meddig
kijavította. Senki sem várhatta tőle, hogy egy olyan triviális dologra
emlékezzen, mint egy ostoba szoba neve. Még ha jómagam büszke is
voltam rá, hogy már a tanulószobában töltöm a napjaimat, nem pedig a
gyerekszobában.
Miss Filgrannek megnyúlt az arca. Bizonyára dühítette, hogy mama
semmibe vette. Vagy talán azért, mert mamát annyira zavarta a ruhám
kinézete. De bármi is volt a savanyú pillantás oka, a félig-meddig újra kézen
fogott, és felvezetett a lépcsőn. Újabb átlagos estét töltöttünk együtt, miután
újra elfogadható állapotba hoztam magam. Az est fénypontja az volt,
amikor mama bejött a tanulószobába, hogy elköszönjön, még mielőtt az esti
programjára indult volna a fényben csillogó ruhájában, a keményfa padlón
kopogó cipőjével, s a karján lógó, drágakövekkel kirakott táskájával.
Csengő hangján kívánt nekem jó éjszakát.
– Jó éjszakát, Szörnyella. Aludj jól – mondta, és csókot dobott félém. –
Kijöhetsz a lépcsőhöz integetni, ha szeretnél. – Mentem is. Mindig mentem.
Imádtam nézni mamát, ahogy szórakozni indul.
A lépcső tetejéről néztem, ahogy csillogó ruhája lobog utána, míg csak le
nem ért a földszintre, ahol Jackson már várta, kezében a szőrmebundával.
Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy távozik.
Ő volt a legcsodálatosabb nő, akit életemben láttam.
Mennyire irigyeltem a szőrmebundáit! Már alig vártam, hogy én is
kapjak egyet.
Addig vártam, amíg mama autójának zaja el nem halt a távolban, majd
visszamentem a szobámba.
Minden este ugyanúgy telt. Miss Filgran hozott nekem kakaót, s míg
megittam, elbeszélgettünk a napunkról. Ezután olvasott nekem, s
elterveztük a másnapot, mielőtt betakargatott az ágyamban.
– Áthívjuk Anitát holnap? Jó ideje nem láttam már.
– Igen – feleltem álmosan. – Az nagyon jó lenne. – Így is volt. Anita
egész nyáron a családjával utazgatott, így rég nem találkoztunk. Anita volt a
legjobb barátom, és nagyon hiányzott, míg nem volt itthon. Azóta ismertem
őt, amióta az eszemet tudom. Anita édesapám egyik Lordok Háza-beli
munkatársának és barátjának gondozottja volt, s bár mama úgy vélte, nem ő
a legmegfelelőbb barát a számomra – mivel nem a legfelső körökbe tartozó
családba született, ahogy én –, papa szerint jó hatással volt rám, és mindig
ragaszkodott hozzá, hogy meghívjuk magunkhoz a családi túrákra és
összejövetelekre. Szinte olyan volt, mintha a testvérem lett volna.
 Jóllehet Lord Pockhand a házába fogadta, mégsem lehetett belőle igazi
hölgy, mint én. Anitát nem vezették be az előkelő körökbe. A legtöbb,
amire számíthatott, az a kivételesen magas szintű oktatás volt, hogy aztán
elszegődhessen dadusnak vagy nevelőnőnek egy módos házhoz, hacsak a
gyámjainak nem sikerül egy megfelelő kérőt keríteni számára, akinek nem
számít a családi kötelékek hiánya. Persze megpróbálhatott volna a saját
lábára állni, hogy eladónő vagy gépíró váljék belőle. De ugyan miért
vágyott volna ilyesmire?
Az egész helyzet arra a Jane Austen-regényre emlékeztetett, mi is a
címe? Amelyik két nővérről szól, s az egyikük szerelemből házasodik, a
másik pedig értelmesen.
És a szerelemből házasodó persze szegény marad, és el kell küldenie az
egyik lányát, hogy az észszerűen házasodó nővére nevelje. Ez Anita
története dióhéjban – leszámítva, hogy Anita gyámjának nem volt egy
jóképű fia, akivel egymásba szerethettek és összeházasodhattak volna. Csak
két lányuk volt, akik mindent megtettek, hogy bebizonyítsák, Anita nem ér
fel hozzájuk.
Vajon ha nem ismerem meg őt olyan korán, mielőtt anyám mindent
elmesélt volna a hátteréről, én is úgy éreztem volna iránta, mint azok a
gyalázatos Pockhand lányok? Ezt már sosem tudom meg.
Anita épp csak egy lépéssel volt egy félig-meddig felett.
Mégis ő volt a legjobb barátom, és kedvenc társam.
Nem érdekelt a családja, vagy a hiányos kapcsolatrendszere. Ő volt a
legédesebb lány, akit valaha ismertem.
És imádtam őt.
Miután megbeszéltük, hogy áthívjuk Anitát teára, Miss Filgran azt
javasolta, hogy a kedvenc tündérmesés könyvemből olvassunk valamit,
ahogy esténként szoktunk.
– Olvassunk egy kicsit Tulipánt hercegnőről még lefekvés előtt? Azt
hiszem, ott hagytuk abba, hogy éppen a Sziklaóriásokat akarta rábeszélni,
hogy segítsenek neki és a Fák Urainak megvédeni Tündérhont valami
szörnyű veszedelemtől.
– Azt hiszem, túl fáradt vagyok ma a mesékhez, Miss Filgran. – Éreztem,
hogy a szemhéjam lassan elnehezül, és a gondolataim is másfele jártak. – Te
érted, hogy mama miért nem kedveli Anitát? Tényleg a családja miatt van?
 – Nem tudnám megmondani, Szörnyella kisasszony. – Már tudtam, hogy
Miss Filgran így akarja a tudomásomra adni, hogy nem akar erről beszélni,
és becsültem érte, amiért nem szokott anyám ellenében beszélni. Bár nem
bántam volna, ha most mégis megteszi, mert bármennyire is imádtam
mamát, képtelen voltam megérteni az Anita iránti ellenérzését.
– Hallottam, ahogy mama és papa vitatkoznak Anitáról, és mama valami
furcsát mondott. Azt, hogy „Anitától olyan érzésem van, mintha valami a
házam körül ólálkodna, körbeszaglászná, és kaparászna a falon. Bárcsak
kevésbé lenne kellemetlen érzés!” Vajon hogy érthette ezt, Miss Filgran?
– Azt hiszem, nem kellene hallgatóznod, amikor a szüleid beszélgetnek,
Szörnyella – pirongatott Miss Filgran gyengéden. – Ez nem való egy
hölgyhöz.
Ásítottam. Néha nagyon könnyű volt nem hölgyhöz való módon
viselkedni, még ha az ember nem is tudott róla. Inkább témát váltottam.
– Mama igazán csodásan nézett ki ma este, nem igaz, Miss Filgran? Hát
nem én vagyok a legszerencsésebb lány a világon, hogy ilyen gyönyörű
mamám van?
– Valóban, nagyon szép volt ma, Szörnyella kisasszony – felelte.
– Hát nincs nagy szerencsém vele? – erősködtem. Erre azonban már nem
válaszolt. Csak ült ott, szomorú arccal. Valami miatt Miss Filgran mindig
szomorúnak tűnt, ha mama került szóba. És különösképp esténként volt
ilyen, amikor róla beszéltünk. Végül rámosolyogtam, amikor jóéjtpuszit
adott, de magamban sajnáltam őt.
Milyen magányos lehet. Minden napját egy olyan gyerekkel tölti, aki
nem az övé, s leggyakrabban egyedül is eszik. Se családja, se barátai, akik
törődnének vele. Tulajdonképpen a magam módján én voltam az egyetlen,
aki igen.
– Jó éjt, Miss Filgran – mosolyogtam rá, hátha egy kissé felvidítom vele,
de az arckifejezése mit sem változott, bárhogy is próbálkoztam.
Ám ekkor valami meglepő dolog történt. Az arca egyszeriben felderült.
– Jaj, Szörnyella! Úgy sajnálom, hogy kiment a fejemből! Édesanyád
hagyott itt neked pár ajándékot a pipereasztalon! Nézd csak! – Ezzel az
öltözőasztalhoz sietett, felnyalábolta a dobozokat, és az ágyamhoz hozta
őket, hogy kibonthassam. Az egyikben egy gyönyörű vörös ruhát találtam,
hozzáillő övvel.
 Egy másik, kisebb dobozban egy kis kézitáskát találtam. Utoljára
hagytam a legnagyobbat, amelyben a világ legnagyszerűbb ajándéka lapult:
egy fekete galléros, hófehér szőrmebunda. Rögtön kiugrottam az ágyból, s
magamra kanyarítottam. A hálóingem ellenére is pazarul festettem benne.
Pont úgy néztem ki, ahogy mama. Végre volt egy saját szőrmebundám!
És máris tudtam, hogy ezzel életem egy új, fontos szakasza vette kezdetét.
Én is ráléptem a fenséges hölggyé válás útjára. Olyan leszek, mint mama.
– Látod, Szörnyella, édesanyád igenis gondol rád. Szerintem nagyon
szeret téged – jelentette ki Miss Filgran. Ám a tekintete valahogy azt
sugallta, hogy önmagát sokkal jobban kell győzködnie erről, mint engem.
Engem ugyan nem kellett. Én tudtam, hogy a mamám szeret engem.
Hátat fordítottam a tükörnek, s érteden pillantást vetettem Miss Filgranre.
– Ugyan miket mond, Miss Filgran! Hát persze hogy a mama szeret
engem. Nézze csak ezt a gyönyörű szőrmét! – A nevelőnő bólintott, és
szomorkás mosollyal elkezdte elpakolni az ajándékokat.
– Miért olyan szomorú, Miss Filgran? – vontam kérdőre. Azt hiszem,
sajnáltam egy kicsit. Újra csak rám mosolygott, de nem válaszolt. Ilyenek
voltak ezek a Miss Filgran-féle félig-meddigek. Majdnem valódi emberek,
így az ember majdnem sajnálja őket.
Sőt, majdnem kedveli is őket. De sosem tudtam meg, hogy mi bántja.
Beszélgetésünket megzavarták, mielőtt elmondhatta volna, mert hirtelen
kopogtak az ajtón.
– Szörnyella? – szólalt meg egy mély, nyugodt, számonkérő hang a
túloldalról.
– Papa? Gyere be! – szóltam ki neki. Apám résnyire nyitotta az ajtót, s
játékosan bekukucskált. Ugyanaz a huncut mosoly ült az arcán, amivel jó
éjszakát szokott kívánni nekem. Az összes barátom közül nekem volt a
legszebb papám, a maga sötét hajával és filmsztárhoz illő mosolyával. És
rám mindig mosolygott. Egyáltalán nem olyan volt, mint a többi köpcös,
kövér, rozmárképű lord. Jóképű volt, és állandóan mosolygott. Így
visszatekintve azt hiszem, a mamám azt kívánta, bárcsak kicsit
komolyabban viselkedett volna. Vagy jobban fent hordta volna az orrát.
Tudom, hogy anyám nem örült neki, hogy apám bátorította az Anitával való
barátságunkat, és hogy nem bánta, ha sokáig fent maradtam, hogy
tündérmeséket olvassak. Azt sem kedvelte, amikor a papa fura arcokat
vágott a vacsoraasztalnál, hogy megnevettessen. Én viszont elbűvölőnek
láttam őt.
Miss Filgranen látszott, hogy betolakodónak érzi magát, ahányszor csak
papa megjelent a szobámban egy kis esti csevejre, ha éppen időben hazaért.
Ilyenkor mindig feszengve kimentette magát, s félig-meddig létére halkan
elsietett, ahogy a nemszemélyek szoktak. Mindig nevetnem kellett, ha így
láttam, még mielőtt papa egy jókora huppanással le nem dobta magát az
ágyam, szélére. Egyáltalán nem volt bumfordi ember, de előttem mindig
úgy tett, mintha az lenne. Ezt csak nekem tartogatta.
– És hogy van az én kislányom? – kérdezte.
– Nagyon jól, papa. Csodás napunk volt mamával.
– Találkoztatok ma? – Papa néha olyan feledékeny tudott lenni. Mindig
meglepettnek tűnt, amikor azt mondtam neki, hogy mama egy napot töltött
velem, pedig jól tudta, hogy amúgy is mindennap eltölt velem egy órát a
tanóráim után.
– Igen, papa. Együtt teáztunk, ahogy mindennap. És pompásan éreztük
magunkat!
– Csakugyan, kislányom? Pompásan? Hát ezt örömmel hallom,
Szörnyella drágám. – A tekintete az ágy lábánál heverő dobozokra esett, s
kissé elkomorodott. – Látom, anyád megint vásárolni volt. – Hirtelen
megharagudtam Miss Filgranre, amiért nem tüntette el őket. – Ezúttal mit
vett neked? – kérdezte apám, némi feszültséggel a hangjában.
– Jaj, Apa! Anya a világ legfantasztikusabb fehér szőrmekabátját vette
meg nekem! – Kiugrottam az ágyból, magamra kanyarítottam a kedvéért a
kabátot, s körbeforogtam benne a tükör előtt. – Hát nem úgy nézek ki, mint
ő?
– De igen, Szörnyella. Attól tartok, nagyon is.
Olyan furcsán nézett rám, hogy rögvest abbahagytam a pörgés-forgást.
Feldühítettem volna valamivel?
– Papa, most haragszol rám? – Erre felkapott, és körbeforgatott a
szobában.
– Nem, drágám, nem haragszom. Nagyon csinos vagy. Táncoljunk egyet!
– S ezzel körbetáncoltuk a szobát, s úgy kacagtunk, hogy végül meg kellett
állnunk levegőt venni. Papa ezután a zsebébe nyúlt, s egy apró, barna
papírba csomagolt, madzaggal megkötött dobozkát húzott elő. – No hát, ma
én is hoztam neked valamit, kicsim. Nem egy szőrme, de érdekes története
van. Szerintem értékelni fogod.
Apám ritkán kedveskedett nekem ajándékkal. Vicces mosolyokat, sok
beszélgetést és törődést kaptam tőle minden este, de ajándékot szinte soha.
Alig volt ideje, hogy kimutassa a szeretetét, annyi dolga volt a Lordok
Házában. Nem úgy, mint mamának, aki szinte mindig hozott nekem valami
szépet.
– Jaj, papa! – sikoltottam fel, s máris nekiestem a csomagolásnak. A
hófehér ágyneműm a sok cafattól csakhamar úgy nézett ki, mintha barna
kiütések tarkítanák.
– Bocsáss meg, hogy nem volt időm szebben becsomagolni –
szabadkozott. – Egy érdekes fiókótól vettem; egy antikváriustól. Nem az a
fajta, aki csinos dobozokat meg masnikat tart. – De engem ez nem érdekelt.
Már alig vártam, hogy láthassam, mi van benne. Ám a mosolyom rögtön
lehervadt, amint kinyitottam a dobozt: egy pár jáde fülbevaló volt benne. A
kopott, zöldes színű csecsebecsékben nem volt semmi különleges.
– Köszönöm, papa – mosolyogtam rá erőltetetten. A mamától kapott
szőrmebunda mellett ez alig ment ajándékszámba.
Azt hiszem, ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy az apám mégsem
szeret – legalábbis nem annyira, mint hittem. Ha szeretett volna, biztosan
valami igazán gyönyörűt hoz nekem. Ahogy mama szokta.
– Várj csak, Szörnyella drágám, a legjobbat még el sem árultam neked.
Ezt a fülbevalót egy igazi kalóz ládájában találták!
Elkerekedett szemmel bámultam rá. Ez már izgalmasan hangzott. –
Tényleg?
– Bizony, kicsim. Egy nagy, híres kalózé volt, aki egy távoli, varázslatos
országból rabolta el a kincsesládát. Emlékszel arra a könyvre, amit hoztam
neked? Azokkal a furcsa tündérmesékkel? Mint kiderült, a könyv és a
fülbevaló ugyanarról a mágikus helyről származik.
– Ez tényleg érdekes. – És az is volt. Odavoltam a mesékért és
kalandregényekért. Egy kalózkincs gondolata csodálattal töltött el. Ám
akárhogy igyekeztem, az ajándék mégsem hozott izgalomba. Láttam, ahogy
elkomorul a tekintete, amikor rájött, hogy nem tetszik a fülbevaló, de azért
folytatta.
– És ez a legizgalmasabb rész, kicsim! Azt rebesgetik, hogy a kincset
gonosz varázslónők vagy álnok tündérek megátkozták. El tudod képzelni? –
Mindent megpróbáltam, hogy más színben lássam az állítólagos varázslattal
felruházott ajándékot. Komolyan. Mégis, csalódott voltam az unalmas
fülbevalók miatt. Hiszen mégsem én voltam ott a kalózhajón, s nem velem
történtek a kalandok. Őszintén szólva szívesen elcseréltem volna a
fülbevalót értük.
– Szóval elátkozott fülbevalókat hoztál nekem?
Apám felkacagott.
– Nos, igazából persze nincsenek megátkozva, Szörnyella. A valóságban
ilyesmi nem létezik. De annyira tetszett neked az a tündérmesés könyv, amit
hoztam neked, hogy azt hittem, értékelni fogod ezt a történetet is. Ugye
még mindig arról a kalandor hercegnőről olvastok esténként Miss
Filgrannel, hogy is hívják…?
– Tulipánt hercegnőnek – feleltem.
– Igen, tényleg. Tudom, hogy szereted a róla szóló meséket, így amikor
meghallottam a fülbevalók történetét, muszáj volt megszereznem őket
neked. – Felsóhajtott. – Még ha egy vagyonba kerültek is.
Egy vagyonba? Ezt miért nem mondta korábban?
Na, azért így már másként festett a dolog. Újra szemügyre vettem az
ékszereket, és úgy döntöttem, hogy mégiscsak tetszenek nekem. Sőt,
egyenesen imádtam őket! Belül megdorgáltam magam, amiért azt hittem,
hogy a papám nem szeret engem.
– Imádom őket, papa! Köszönöm! – lelkendeztem, s a nyakába vetettem
magam. A mosolya kicsit lehervadt; nem értettem, miért.
– Egyszer még tényleg olyan leszel, mint anyád, Szörnyella –mondta
halkan.
Azt gondoltam, ez volt a legkedvesebb dolog a világon, amit csak
mondhatott nekem.
2. fejezet
Az utolsó De Frász

Tik-tak, kedveskéim! Nem időzhetünk örökké a múltban!

A Bár most is ezt csinálom, miközben a történetemet mesélem, nemde?
Olyan nehéz erről beszélnem, drágáim. Ugorjunk előre öt évet, arra a
nyárra, amikor tizenhat éves lettem, s amikor az életem alapjaiban változott
meg a legkülönfélébb, előre láthatatlan módokon.
Az apám halála előtti és utáni hetekben Anita volt az egyetlen
társaságom. Mama éppen a nővérét látogatta, amikor papa megbetegedett, s
pokoli időket éltünk át, mire végre sikerült elérnünk őt, hogy tudassuk vele,
jöjjön haza… Miss Fílgran sem volt otthon; ő épp a beteg nagynénjét
ápolta. Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha Anita nincs ott velem ama a
sötét napokban.
Papa hirtelen és váratlanul betegedett meg.
Clark Gable-höz fogható mosolya és szemének csillogása egyszerre csak
megkopott. Már nem az az ember volt, akit ismertem, s aki esténként,
lefekvés előtt az ágyam szélére ült, s tündérmeséket, kalandregényeket, és
felbecsülhetetlen jáde fülbevalókat hozott nekem távoli, varázslatos
helyekről. Aki a hálószobámban táncolt velem, s a legalkalmatlanabb
időpontokban nevettetett meg. Csak árnyéka volt önmagának, s én féltem,
hogy így kell látnom őt. Az orvos szerint szívgyengesége volt, s az én
szívem is összetört, hogy apám egyszerre ilyen törékenynek és sápadtnak
tűnt. Szerettem volna a régi énjére emlékezni, aki erős, vidám és csintalan
volt.
Amikor az orvos végre kijött a szobájából, rögtön talpra ugrottam.
Lesütötte a szemét, és elmondta nekem az igazságot.
– Sajnálom, Szörnyella – tette hozzá.
Egy örökkévalóságig álltam ott apám szobájának ajtaja előtt, miután az
orvos elment. Miután elmondta, hogy a papám meg fog halni. Képtelen
voltam megérteni. És képtelen voltam rávenni magam, hogy a szemébe
nézzek. Nem akartam, hogy lássa az arcomon a fájdalmat. Erős akartam
maradni, őérte, de nem ment.
 Ekkor jelent meg Anita, akár egy angyal. Egészen kislánykorom óta
angyalinak láttam őt kedves arcvonásaival, finom hajával és fitos kis
orrával. Ha az ember nem tudta volna, azt hihette volna, hogy ő is egy
hölgy.
Egy igazi hölgy. És számomra az is volt. Mindössze a könyvek iránti
imádata árulta el, na meg az egyszerű, praktikus öltözködése. Anita nem
kedvelte a sallangokat. Észszerűen öltözködött, de valahogy mégis
stílusosan mutatott az egyszerű, világoskék, magas derekú szoknyájában és
rózsaszín blúzában. Épp a konyhából jött fel, ahol a szolgálókkal az esti
étkezést beszélte meg, s anyám helyett elvégezte az összes ház körüli
dolgot, hogy én csak a papámra figyelhessek.
– Szörnyella, mi történt? Jól vagy? – kérdezte. Anita mindig mindenkiről
gondoskodott. Nemcsak a szolgákról, akiknek elmondott mindent, amit
tudniuk kellett, de rólam is. Fogalmam sincs, hogy csinálta.
– Most ment el az orvos. És azt mondta… – Anita gyengéden megfogta a
karomat. Látta rajtam, hogy mindjárt elsírom magam.
– Tudom, Szörnyella. Nekem is elmondta – felelte halkan. Őt is a sírás
kerülgette. – Biztos rémesen érzed magad. Hogy van most az édesapád?
Alszik?
– Nem voltam bent nála, mióta az orvos elment. Nem megy, Anita! Nem
tudok szembenézni vele! – Úgy féltem, hogy ilyen gyengének kell látnom
őt. Mama talán bátrabb lett volna a helyemben, de én képtelen voltam elég
erőt gyűjteni, hogy elbúcsúzzam tőle. Nem tudtam szembenézni a ténnyel,
hogy valóban itt fog hagyni minket.
– Dehogynem tudsz, Szörnyella. Muszáj – szorította meg Anita
gyengéden a karomat. – Annyira szeret téged! És tudom, hogy te is
szereted.
– Bárcsak itt lenne mama! Jackson próbálta már újra hívni? Teljesen
össze fog törni, ha… – Anita halványan rám mosolygott. Ő is tudta, hogy
anyámat elemésztené a gyász, ha nem búcsúzhatna el tőle.
– Jaj, Szörnyella, tudom. De még ha sikerül is elérnünk, aligha fog
időben visszaérni. Legalábbis az orvos így mondta. Annyira féltem tőle,
hogy ezt fogja majd mondani. De Szörnyella, bátornak kell lenned. Te vagy
a legerősebb lány, akit ismerek, hát most légy erős a papádért! A mamád
nincs itt, neki pedig szüksége van rád. – Finoman megfogta a kezem, de
még a könnyed érintéséből is éreztem, hogy micsoda erő árad belőle. Úgy
éreztem, mamát leszámítva ő a legerősebb a világon. Különben hogyan is
bírná elviselni a saját, két világ közt rekedt életét? Hisz nem tartozott sem a
cselédekhez az alagsorban, sem a családhoz az emeleten. De másként hogy
vehette volna át a mamám szerepét, és segíthetett volna át engem apám
betegségén?
Ami engem illet, én családtagként tekintettem rá.
– Menj, Szörnyella. Adj egy búcsúcsókot apádnak, mielőtt túl késő lenne.
Mondd meg neki, hogy szereted. Mondj el neki mindent, amit mindig is el
akartál mondani neki. Hadd vigye magával a kedves szavaidat oda, ahová
nem követheted. – Máris sírhatnékom támadt, Anita szavai olyan mélyen
megérintettek. De bátornak kellett lennem szegény papa kedvéért. Erőt
kellett vennem magamon.
Apám szobája sötét volt és levegőtlen. Nem az a hely, ahol egy ilyen
nagyszerű ember az utolsó óráit töltené. Amint beléptem, a félhomályban
épp csak ki tudtam venni az ágyon fekvő alakját. A nővér egy közeli széken
szundikált. Az összehúzott függöny egy résén keresztül egy aprócska
fénysugár vetült fehér egyenruhájára. Ám egyszerre felriadt, ahogy
széthúztam a függönyöket, hogy a fény beragyoghassa apám szobáját.
– Szörnyella kisasszony! Mit művel? Felébreszti az apját! – Az álomittas
nővér roppant helytelenítő arckifejezéssel pislogott rám az éles fényben.
– Szörnyen gyászos ez a hely – jelentettem ki, ahogy végignéztem a
szobán. – Tegye magát hasznossá, és hozza ide apám dolgozószobájából a
kis zenelejátszóját. – A nővér köpni-nyelni nem tudott e hangnem hallatán.
Őszintén szólva kissé én is megdöbbentem tőle.
Egyszerűen csak úgy kibukott belőlem. De volt egy tervem.
– Már elnézést…? – hebegett a nővér, és továbbra is csak pislogott rám,
ahogy igyekezett leárnyékolni a szemét a szobába áradó fény elől.
– Jól figyeljen ide – folytattam határozottam. – Menjen be apám
irodájába, keresse meg a kis gramofont, és hozza ide. Nem szeretném
megismételni. – Lassan beszéltem, hogy az ostoba nővér is megértse. De az
csak bámult rám értetlenül.
– Engem azért fizetnek, hogy ápoljam őt, nem hogy kiszolgáljam. – A
rátarti kis nővér nem hagyta magát. Csakhogy én sem.
– Nahát. Kétlem, hogy azért fizetnénk, hogy munka közben
szundikáljon! Úgyhogy ha nem képes valami hasznosat is csinálni, és
idehozni a lejátszót, akár el is bocsáthatom. Döntse el, hogy hasznunkra
lesz, vagy távozik. Ilyen egyszerű. – A nő kimasírozott az ajtón, én pedig
meghúztam a szolgák csengőjét, mert nem voltam biztos benne, hogy a
nővér visszajön.
– Szörnyella, miben mesterkedsz? Felbolygatod a házat, mint szoktad? –
Papa volt az. A nővérrel való szóváltásunk felébresztette. Nagyon kicsinek
tűnt most, ahogy az ágyában feküdt. Törékenynek. A szívem szakadt belé.
– Papa! Bocsánat, hogy felébresztettelek. – Láttam, ahogy a szokásos
huncut mosolya felvillan. A papám még itt volt velem, még nem távozott el
teljesen. – Jaj, papa, hadd segítsek.
– Az ágyához siettem, ám ekkor Jackson lépett be a szobába.
– Szörnyella kisasszony, hadd segítsek! – ajánlkozott, és segített
apámnak felülni, majd egy párnát tett a feje mögé.
– Hát nem jobb így, papa? Mindjárt szólok Mrs. Baddeley-nek, hogy
készítsen neked valami finomságot!
– Köszönöm, kicsim – felelte apám a szokásos huncut mosolyával.
– Szörnyella kisasszony – hallatszott egy félénk hang az ajtóból. – Ön
kérte meg a nővért, hogy idehozza az édesapja zenelejátszóját? – A
szobalányunk, Paulie volt az, kezében a lemezlejátszóval.
– Igen, Paulie. Tedd le az öltözőasztalra, és mondd meg Mrs. Baddeley-
nek, hogy édesapám reggelit kér.
– Igenis, Szörnyella kisasszony. – Letette a lemezjátszót, ahova kértem,
majd tétovázva felém fordult. – Elnézést, hogy szóvá teszem, de a nővér az
imént nagy jelenetet rendezett a hallban. Azt hiszem, el akar menni.
Ám mire rávághattam volna, hogy örülök a rémes nővér távozásának,
Paulie már ott sem volt.
Jackson megköszörülte a torkát.
– Lord De Frász, tehetek még valamit önért? – A csendes, erős és
hallgatag Jackson most is ott állt, tettre készen, ahogy mindig. Ő volt a
családunk megingathatatlan támasza.
– Nem, Jackson. Azt hiszem, Szörnyella mindent kézben tart –
mosolygott rám papa.
– Köszönöm, Jackson – mondtam én is. – Ez minden.
Körbejártam a szobában, elhúztam a függönyöket, és elindítottam a
lemezjátszót. Papa kedvenc lemeze volt rajta bekészítve. Az egyik amerikai
dzsesszlemeze volt, amit anyám kimondottan utált, így papa mindig akkor
hallgatta, ha egyedül volt a dolgozószobájában. – Nem hagyhatjuk, hogy
egy ilyen rémes, sötét szobában kókadozz, nem igaz? Egy kis élet kell ide!
– Papa megint mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.
– Gyere, Szörnyella, ülj le ide az ágyra – mondta. De nem akartam
odamenni. Tudtam, hogyha odaülök, elsírom magam. Ameddig elfoglalom
magam valamivel a szobában, amíg csak van dolgom, képes vagyok
uralkodni magamon. Végül mégis odamentem hozzá, és mindent
megtettem, hogy a könnyeim ne folyjanak végig az arcomon.
– Köszönöm, kicsim – mondta. Többre nem futotta az erejéből. Látszott
rajta, hogy felülni is nehezére esett, de ott és akkor másra sem vágytam,
csak hogy még egyszer táncolhassak vele a kedvenc dalára.
– Bárcsak táncolhatnánk, papa. Még egyszer, utoljára.
Felkacagott.
– Ahogy a szobádban szoktunk? Az nagyon jó lenne, kicsim. Úgy
sajnálom, hogy az esküvődön már nem fogok tudni táncolni veled.
– Én sosem megyek férjhez, papa – feleltem, de láttam, hogy nem hisz
nekem.
– Hát mostanában biztos nem, Szörnyella, de egy nap majd igen. Bárcsak
ott lehetnék, hogy lássam. – Képtelen voltam tovább visszafogni a
könnyeimet. – Ne sírj, édesem. Gyere, segíts talpra állnom, én erős
kislányom, és akkor táncolunk.
– Nem, papa! Azt nem lehet!
– Én még nálad is makacsabb vagyok, kicsim. Mit gondolsz, kitől
örökölted? Most segíts fel! Táncolni akarok a lányommal.
Így hát táncoltunk; úgy, ahogy az esküvőmön is táncoltunk volna, lassú
köröket írva le, előre-hátra hajladozva, amíg már nem futotta többre az
erejéből. Ám amikor vissza akartam segíteni az ágyába, a nővér rontott be a
szobába.
– Mit jelentsen ez?! Lord De Frász, kérem, rögvest feküdjön vissza az
ágyba! Mégis mit képzelt, Szörnyella kisasszony? Ez roppant felelőtlenség
volt! Veszélybe sodorja az édesapja életét!
Rámeredtem. Abban a pillanatban nem volt emberi lény, akit nála jobban
gyűlöltem volna. Éreztem, hogy felizzik bennem a düh.
– Gyere, papa, visszasegítelek az ágyba. Ki kell mennem, hogy pár szót
váltsak a nővérrel.
Miután segítettem neki elhelyezkedni, karon ragadtam azt a rettenetes
leányt, és kivezettem a folyosóra.
 – Azt hittem, már elment! Hogy merészel így beszélni velem? Én egy
hölgy vagyok! Azonnal takarodjék ebből a házból!
– Nem megyek sehová! Én az apja jólétéért felelek!
– Majd én gondoskodom róla! Ki van rúgva! Távozzék!
– Gondoskodik?! Azt meghiszem! Elhúzza a függönyt, bőgeti a hangos
zenét, és megtáncoltatja a beteg szívével! Így csak egyenesen a sírba viszi!
– Már így is fél lábbal a sírban van. Én csak boldoggá akarom tenni az
átkelését! Hogy ne legyen rémes és unalmas, és ne a maga mogorva képét
kelljen bámulnia közben! És most kifelé!
El is indult, óbégatva és sápítozva, az ostobája. Örültem, hogy végre
megszabadulok tőle.
Vissza akartam menni a papám szobájába, amikor mintha anyám hangját
hallottam volna a bejárat felől. A lépcsőkorláthoz siettem, hogy lássam,
tényleg ő jött-e haza.
Már nem is reméltem, hogy hazaér, mielőtt papa eltávozik.
– Mama! Ide, fel! Gyere gyorsan! – kiabáltam le neki fentről. Meglepve
pillantott fel; csak egy pillanatra vette le a szemét a nyomorult nővérről, aki
dühödten magyarázott neki valamit.
Anyám meglepetése azonban csakhamar haraggá vált, ahogy újra rám
nézett. Összeszorult a szívem.
Felrohant a lépcsőn. Soha életemben egyetlenegyszer sem láttam még őt
rohanni. Tomboló dühe páni félelemmel vegyült.
– Szörnyella! Mit kell hallanom, hogy micsoda ribilliót okoztál apád
betegszobájában?! És hogy rávetted, hogy táncoljon?! Rád sem bírok nézni!
Azonnal menj a szobádba, és maradj is ott, amíg érted nem küldök! –
Mozdulatlanná dermedtem a döbbenettől.
– Szörnyella, indíts, különben kapsz egy pofont! – Ezzel félrelökött, s
bement papa szobájába. Nem mertem követni. Tudtam, hogy beváltja a
fenyegetését. Nem tudtam, hogy mit mondott neki az az átkozott nővér, de
felteszem, semmi hízelgőt rám nézve. Hallottam, ahogy apám zenéje
hirtelen véget ér, a lemezt végigkarcoló tű ocsmány hangjával.
Majd anyám sikolya hallatszott.
Papa meghalt, és anyám egész biztosan engem hibáztatott érte.
 Anyám úgy döntött, hogy apám végrendeletének felolvasása után
beutazza a világot. Nem hibáztattam érte.
Összetört a szíve. Apám halála annyira váratlanul jött.
Anyám szemszögéből nézve az egyik nap még velünk volt, s a
következőn már nem. Még csak el sem tudott búcsúzni tőle. Mire befejezte
a szidalmazásomat annak a gyűlöletes nővérnek a hazugságai miatt, apám
csendben eltávozott közülünk. Anyám valósággal sokkot kapott, és én is.
Olyan furcsa volt papa nélkül élni a világon. Hiányoztak az esti látogatásai
és a beszélgetéseink, de leginkább a nevetését hiányoltam.
És a mosolyát. Jaj, mennyire hiányzott az a huncut mosolya!
Legalább egy óráig ülhettem az öltözőasztalomnál, míg azt latolgattam,
felvegyem-e a temetésre a jáde fülbevalót, amit papától kaptam. Úgy
képzeltem, hogy mosolyogna, ha látná őket rajtam. De amikor felvettem,
valami nagyon különös érzés lett úrrá rajtam. Biztos csak a képzeletem
játszott velem, de rettentően furcsán éreztem magam tőlük – mintha valaki
más lennék. Már így is pocsékul voltam, míg igyekeztem megbarátkozni
ezzel a papa nélküli új világgal. Végül úgy döntöttem, nem veszem fel a
fülbevalót.
Az ügyvédünk a temetés estéjén érkezett, hogy felolvassa papa
végrendeletét. Különös kis ember volt ez a Sir Huntley. Kerek képe volt,
kicsiny, kerek lencséjű szemüveget viselt, s a pofazacskója remegett, ha
beszélt. A reggelizőben ültünk le, s némán figyeltük, ahogy az iratait
rendezgeti, míg meg nem találta azokat, amiket keresett. Megköszörülte a
torkát, és olvasni kezdett.
– Én, Lord De Frász, cselekvőképességem teljes birtokában… Ám anyám
itt rögtön félbe is szakította.
– Kérem, Sir Huntley, ha nem bánja, térjünk a lényegre.
Sir Huntley újra megköszörülte a torkát, s újra rendezgetni kezdte a
lapokat.
– Rendben van, Lady De Frász, ha ezt szeretné. A férje, Lord De Frász az
egész vagyonát a leánya részére helyezte letétbe, s eme rendelkezésnek a
lány huszonötödik születésnapjáig én vagyok a végrehajtója. – Úgy tűnt, a
kis ügyvéd majd megőrül az idegességtől. Talán attól tartott, hogy anyám
dühe rajta fog csattanni. Sir Huntley arcán látszott, hogy valamiféle
dührohamtól tart. Valami kitöréstől. Ám anyám – legalábbis egyelőre –
uralkodott a dühén. Csak ült ott, és némán meredt az ügyvédre. Nem
tudtam, hogy a sokk vagy a hitetlenkedés hatása alatt állt. – Lady De Frász,
hall engem?
És ekkor jött. A dühkitörés, amitől nyilvánvalóan egész idáig tartott.
– Hát persze hogy hallottam! És most mihez kezdjek? Mit várnak tőlem?
Miből éljek ezentúl? Meg tudja ezt mondani? –Anyám úgy ráijesztett Sir
Huntley-ra, hogy annak újra remegni kezdtek a pofazacskói, de bátran
folytatta.
– Lord De Frász a végrendeletében önről is gondoskodott. Élete végéig
éves illetményben részesül majd.
– Na és a ház, a vagyontárgyak?! – követelte anyám. Olyan drámai
módon pattant fel ülő helyéből, hogy a szerencsétlen ügyvéd valósággal
összetöpörödött a székén, mint egy ijedt, gombszemű vakond.
– A férje azokat is Szörnyella kisasszonyra hagyta, s így, a vagyonával
együtt, mozdíthatatlanok – felelte végül. Már a keze is remegett.
Anyám dühében elhajította a poharát, s az hangos csördüléssel tört szét a
padlón. Sir Huntley szemlátomást megbotránkozott. Ha képes lett volna rá,
minden bizonnyal elsüllyed a székében, és eltűnik a szemünk elől.
– Ha ez minden, Sir Huntley – válaszolta anyám kimérten –, akkor most
távozhat.
Mama dühös volt. Sosem láttam még őt ennyire haragudni. Csakhogy a
fura kis alak a tweedzakójában nem mozdult. Még akkor sem kezdett
szedelőzködni, amikor anyám az ajtó felé indult.
– Bocsánat, Lady De Frász, de attól tartok, vannak bizonyos feltételek,
melyeket ismertetnem kell Szörnyella kisasszonnyal, mielőtt távoznék –
hebegte olyan arccal, mint aki meglehetősen kényelmetlenül érzi magát
ettől a szokatlan és kellemetlen érzelemkitöréstől.
– Nos, akkor, mivel egyiküknek sincs már rám szüksége, én távoznék is –
jelentette ki mama, és kiviharzott a szobából. Magamra maradtam ezzel a
férfival, aki inkább egy tweedzakós buldogra hasonlított, mintsem egy
ügyvédre, miközben mást sem akartam volna, mint hogy szegény mama
után szaladjak.
Sir Huntley pár percig kínos csendben rendezgette a papírjait, mielőtt
újra megszólalt volna.
– Az édesanyja nyilván jókora stressznek van kitéve – mondta végül,
szinte mentegetőzve. – Az édesapja szerette volna, ha tisztában van a
végrendelete feltételeivel. Úgy kívánta, hogy ön tartsa meg a De Frász
nevet, még a házassága után is. Ön az utolsó a De Frászok vérvonalában. S
mivel fiúörökös nincs, az ön kötelessége, hogy továbbörökítse a család
nevét a jövő nemzedékei számára.
Gyorsan bólintottam, mert szerettem volna mielőbb megkeresni és
megvigasztalni mamát; elmondani neki, hogy az ő oldalán állok, s
kideríteni, hogy megbocsátott-e már azokért a rémségekért, amivel az a
felkapaszkodott kis nővér teletömte a fejét. Ám a pápaszemes vakond csak
folytatta a beszédet.
– A tisztánlátás végett, Szörnyella kisasszony: ha kegyed megházasodik,
és felveszi a férje nevét, az öröksége visszaszáll az édesanyjára.
– Tudom, mit jelent fenntartani a család nevét, Sir Huntley. – Az ügyvéd
összeszűkülő szemmel nézett rám.
– Az édesapja aggódott, hogy esetleg önnek majd nem viselik gondját
megfelelően, ha a vagyon visszaszállna Lady De Frászra – közölte, és újra a
papírjait kezdte rendezgetni.
– Értettem, Sir Huntley. Senkihez nem tervezek férjhez menni. De ha
valami oknál fogva elmenne az eszem, és mégis megházasodnék, úgy
ígérem, megtartom apám nevét. – Sir Huntley újra csak a torkát köszörülte
zavartan; látszott, hogy van még mondandója.
– Most persze ezt mondja, Szörnyella kisasszony. De eljöhet a napja,
hogy találkozik valakivel, aki miatt meggondolja majd magát. – Sir
Huntley-nak igaza volt, de ezt akkor még egyikünk sem tudta.
– Nem hétköznapi férfinak kell lennie, aki miatt én meggondolom
magam, Sir Huntley. Olyannak, aki ugyanazt akarja az élettől, amit én. Aki
hajlandó meghagyni nekem a függetlenségemet, és az apám nevét.
Olyasvalaki, mint amilyen apám volt. De kétlem, hogy valaha is
találkoznék ilyennel, és ha mégis, hát biztosíthatom róla, uram, hogy
megtartom apám nevét. Ez a legkevesebb, amit egy ilyen nagyszerű
emberért megtehetek. – Sir Huntley láthatólag megkönnyebbült; de
továbbra sem akaródzott elengednie engem a mamám után, hogy
megnézzem, minden rendben van-e köztünk. Mindenképpen látni akartam,
még mielőtt útra indult volna.
– Az édesapja egy üzenetet is hagyott kegyednek, Szörnyella kisasszony.
Meglehetősen személyes, de bízom benne, hogy megérti majd a
mondanivalóját.
Megköszörülte a torkát, majd így folytatta:
 – Azt mondta, olyan férjet találjon magának, aki méltó önhöz. Aki
inkább kincsként tekint magára, mintsem hogy elhalmozza kincsekkel. Aki
szavakkal és tettekkel mutatja ki a szeretetét, nem pedig ajándékokkal.
– Köszönöm, Sir Huntley. Azt hiszem, értem – feleltem, s felálltam,
jelezvén, hogy ideje távoznia. Sir Huntley jól értette az egyezményes
jeleket, s már elvégezte a dolgát. Legalábbis aznapra.
A főbejáratnál elköszöntünk egymástól, s Jackson kikísérte a kapun.
Szerettem volna felmenni, hogy megkeressem anyámat, ám ahogy a lépcső
felé indultam, Anitát pillantottam meg, aki éppen lefelé igyekezett.
– Szörnyella, hogy vagy? Menjünk fel a szobádba. Biztos teljesen
kimerültél. Hozzak egy kis teát? – Anita mindig gondoskodott rólam.
Mindig olyan kedves volt.
– Köszönöm, Anita. De most szeretnék bemenni a mamámhoz.
Jackson megköszörülte a torkát az ajtónál.
– Szörnyella kisasszony – szólalt meg végül –, az édesanyja már elment.
Tudom, hogy sajnálja, hogy nem búcsúzhatott el személyesen.
Ez alaposan megrendített, de nem mutathattam ki, mert azzal beismertem
volna, hogy fogalmam sincs, mi folyik a saját házamban. Nem akartam
megtörni a higgadtságomat.
Jackson minden bizonnyal látta a meglepetést az arcomon. Ám jól tudta a
dolgát. Úgy tett, mintha én is tudtam volna anyám terveiről.
– A világ körüli útjára, kisasszony. Bizonyára önnel is beszélt róla, csak a
rengeteg teendő miatt kiment a kisasszonyom fejéből. Arra kért, hogy
mondjam meg, a nyár végén visszatér, hogy elkísérhesse önt a bentlakásos
iskolába.
– Ó, a világ körüli útjára, hát persze. – Kóválygott a fejem. Pár perce
még itt ült mellettem a reggelizőben. – De… a poggyásza… hogyan
csomagolhatott össze ilyen gyorsan?
– A bőröndjei már becsomagolva várták a kocsiban – felelte az inas. Már
becsomagolva. Bizonyára még apám halálakor összecsomagolt. És nekem
nem szólt róla. Egyszerűen itt hagyott, búcsúszó nélkül.
Anita gyengéden megfogta a kezem. És bár úgy éreztem, az egész világ
darabokra hullik körülöttem, ez valahogy mégis erőt adott nekem.
Emlékszem, hebegtem még valamit, hogy „értem, rendben van, Jackson.
Ma kettesben ebédelünk Anita kisasszonnyal az étkezőben”, vagy valami
ilyesmit. Végül is most már én voltam a ház úrnője – legalábbis amíg
anyám vissza nem tért. Ideje volt hát úgy is viselkednem.
3. fejezet
A távozás

Mama a beiskolázásom előtti egész nyarat utazgatással töltötte. Csak

azért írt néha nekem és Anitának, hogy elrendezzen ezt-azt az
iskolakezdéssel kapcsolatban. Visszatekintve azt hiszem, haragudott rám,
amiért én ott voltam papával a halála előtt, ő pedig nem. Ez lehetett az igazi
oka a dühének, nem pedig az ostoba nővér hazugságai. Szörnyen fájhatott
neki, hogy még csak el sem tudott búcsúzni a férjétől. Ahogy az is, hogy
papa rám hagyott mindent. Nem hibáztattam anyámat. Bármit megtettem
volna, hogy helyrehozzam a kapcsolatunkat, de így a távolból ez lehetetlen
volt.
Hála az égnek, hogy Anita ott volt velem, s hogy ő is velem együtt
készült az iskolába – így nem voltam egyedül. Korábban soha nem jártam
igazi iskolába, csak Miss Filgran óráira a tanulószobában.
Nem mintha a lánynevelde igazi iskola lett volna. Nem igazán.
Itt mindössze azt tanították, hogyan kell igazi hölgyként viselkedni, és
mama szakadatlan nevelésének hála, ezt már én is tudtam.
Természetesen ott is akadt pár tantárgyunk, például az irodalom, a francia
nyelv, a képzőművészet és így tovább, de a hangsúly azon volt, hogy
megfelelően tudjunk viselkedni a különféle társasági helyzetekben.
Legalábbis én így értelmeztem a dolgot mindaz alapján, amit az anyám
társasági köreibe tartozó nők lányaitól megtudtam. Általában egy-két évet
töltöttek ott, attól függően, hogy az anyjuk mennyi időre kívánt
megszabadulni tőlük, mielőtt bevezették volna őket a társaságba.
Még jó, hogy Miss Filgran is úton volt már hazafelé. Tudtam, hogy ő
majd mindent elmagyaráz, és elintézi a részleteket.
Őszintén szólva az iskola puszta gondolata, és mindaz, amire felkészíteni
szándékozott, rém unalmasnak tűnt számomra, így roppantul örültem, hogy
Anita is velem jön. Az anyámnak küldött egyik levelemben kértem meg rá,
hogy javasolja az iskolát Anita gyámjának is. Máig emlékszem a
válaszlevelére – annyira száraz és személytelen volt. De ami még jobban
zavart, az az volt, hogy egyszer sem küldött nekem ajándékot az útjairól.
 Egyetlenegyszer sem, míg oda volt. Ez egyáltalán nem vallott rá. Innen
tudtam, hogy már nem szeret többé. És fogalmam sem volt, hogyan
tehetném újra boldoggá.
De még fiatal voltam, és elterelte a figyelmemet, hogy nemsokára
iskolába fogok járni a legjobb barátommal. Anitával úgy elöntöttünk, hogy
minden percét kiélvezzük majd. A nyár egy szempillantás alatt tovatűnt. Az
iskolából megküldték a listát a felszerelésről, amiket magunkkal kellett
vinnünk. Kiválasztottuk az egyenruháinkat, bepakoltuk a bőröndöket, Mrs.
Baddeley már azt tervezte, hogy befőtteket és egyéb nyalánkságokat készít
majd nekünk, amiket utánunk küldhet. Anitával úgy éreztük, mintha egy
hatalmas kalandra indulnánk.
Anita remekül beilleszkedett a házunk életébe. Gyakorlatilag már-már
nálunk lakott. Majd minden éjjel ott aludt velünk. A háziak imádták. Őt
valóban érdekelték Mrs. Baddeley történetei, de Miss Filgrant is lenyűgözte
a folytonos olvasásával, s azzal, hogy valósággal ragadt rá a francia nyelv.
Számomra jóval több volt már, mint egyszerű barát. Ő volt a családom.
Nem beszélt állandóan anyámról, ahogy Miss Filgran tette, s nem,
bizonygatta folyton, hogy mennyire szeret. Ő más módon enyhítette a
fájdalmamat. Megnyugtatott, hogy ne féljek a jövőtől, s fent maradt velem
teát készíteni, ha rám törtek a rémálmok papa miatt. Nélküle nem éltem
volna túl azt a nyarat.
Míg visszafelé számoltuk a napokat, és vártuk, hogy kezdetét vegye a
nagy kaland, mindenbe belekóstoltunk, amiről azt gyanítottuk, hogy többé
nem tehetjük meg, ha már valódi ifjú hölgyek leszünk.
Olyasmiket csináltunk, amiket csak kislányoknak szabad. Mindennap
felidéztünk valamit, amit gyerekként szerettünk: teadélutánt rendeztünk a
babáinkkal, lelopakodtunk a konyhába, és elcsentünk pár lepényt, amikor
Mrs. Baddeley nem figyelt, beöltöztünk a kedvenc meséink szereplőinek, s
elő is adtuk magunkat Miss Filgran meg a szolgák előtt. Ám a legjobban azt
szerettem azon a nyáron, amikor sokáig fent maradtunk, és a papámtól
kapott tündérmesés könyvet olvasgattuk. Az iskola előtti utolsó estén is
jóval tovább maradtunk ébren, mint szabad lett volna; együtt olvasgattunk,
és saját tündérmeséket szőttünk.
– Nem hinném, hogy mostantól nem olvashatunk majd tündérmeséket és
kalandregényeket, Szörnyella – mondta Anita.
 – Sosem lennék képes abbahagyni, még öregkoromban sem! – vágtam rá.
– Az én kedvenceim a Tulipánt hercegnőről szóló történetek – folytattam
ábrándos hangon, fejben félig a saját világunkban, félig a hercegnő
álomvilágában kalandozva. – Ő annyira bátor és határozott! Senkitől és
semmitől sem fél, és mindig kimondja, amit gondol!
– De ő sem volt mindig ilyen – mutatott rá Anita. – Emlékszel arra a
történetre, ami róla és a Szörnyeteg hercegről szólt? Abban még nagyon
máshogyan viselkedett. – Anitának persze igaza volt. Azelőtt valóban
nagyon másmilyen volt, de pont ez tette őt számomra annyira csodálatossá.
Egy ostobácska hercegnőként indult, és végül egy igazán fenséges, félelmet
nem ismerő nővé vált. – Az én kedvenceim a Nagy Háború utáni történetei
– folytatta Anita amikor Oberonnak és a Fák Urainak segített. – Tágra nyílt
a szeme az izgalomtól. – Ahogy egyedül elment a Sziklaóriásokhoz, és
rávette őket, hogy segítsenek a Fák Urainak szembeszállni a Sötét Tündér
sárkányával, az valami bámulatos volt!
– Tudom – bólintottam. – Az tényleg fantasztikus volt! De én sajnáltam a
Sötét Tündért. Nem tudom elhinni, hogy azok a boszorkányok visszahozták
őt a halálból.
– Nohát! Kitalálom: már megint Kirkéről és Tulipántról beszélgettek –
jelent meg az ajtóban Miss Filgran. – Szörnyella, kérlek, pakold össze, amit
magaddal szeretnél vinni az iskolába. Anita már elkészült, és a bőröndjei
odalent vannak. Szeretném, ha holnap reggelig a tieid is odakerülnének
melléjük.
Bármennyire is izgatottan vártam már az új kalandunk kezdetét Anitával,
nyugtalanított, hogy el kell hagynom az otthonomat. Nemrég veszítettem el
az édesapámat, és úgy tűnt, voltaképpen anyámat is. Szerettem volna
halogatni az indulást, ameddig csak lehet.
– Igenis, Miss Filgran – feleltem éneklő hangon, akár egy iskolás lány. –
Sajnálom, hogy nem lehetünk mind olyan tökéletesek, mint Anita.
Anita nevetett.
– Jaj, Szörnyella. Én sem vagyok tökéletes. Csak alig várom már az
indulást – fejezte be elpirulva.
– Én is izgulok – feleltem. – De talán egy kicsit félek is. – Anita
megfogta a kezem.
– Ez természetes! Hiszen most először hagyod majd itt az otthonod.
 – Nagyon fog hiányozni a kedvességed, Anita – mosolygott ránk Miss
Filgran.
– Miss Filgran – váltottam témát. – Maga szerint a többi lány megkedvel
majd minket? Mit gondol, milyenek lesznek?
– Azt hiszem, nagyon hasonlóak lesznek hozzád és Anita kisasszonyhoz.
Bár talán kevésbé érdeklik majd őket a tündérmesék, legalábbis nem azok a
fajták, amiket ti szerettek. És fogadni mernék, hogy nem lesznek sem ilyen
okosak, sem ilyen csinosak.
– Akkor egyáltalán nem lesznek olyanok, mint mi – kuncogtam.
– Jaj, Szörnyella, elég már – szólt rám Anita szelíden. – Biztos vagyok
benne, hogy kedvelni fogjuk a többieket az iskolában. Hisz ez a mi nagy
kalandunk, emlékszel? Miss Filgran, ön találkozott az igazgatónővel.
Milyen volt? – Anita mindig olyan okosakat tudott kérdezni.
– Egy idősebb asszonyság volt. Komoly és szigorú. Jobb lesz, ha
mindketten jól viselitek magatokat a közelében! – Aznap este Miss Filgran
minden mondatával megnevettetett minket. A dolog ragadós volt, mert
nemsokára ő is velünk kacagott.
Ez is Anita miatt volt. Egyedül ő volt képes megzabolázni az éles
nyelvemet, és még Miss Filgrant is rá tudta venni a nevetésre.
– És milyen volt a többi lány? Látta őket esetleg? Mind olyan
rettenetesen sznob volt? – kérdeztem.
Miss Filgran csak kuncogott.
– Azt magadnak kell majd kitapasztalnod, Szörnyella. És most kérlek,
válogasd ki végre a holmijaidat, amiket szeretnél elcsomagoltatni, különben
Anitával átmegyünk a másik szobába, hogy ne zavarjunk. Ne feledd,
édesanyád holnap hajnalban érkezik, hogy elbúcsúzhasson tőled.
– Igenis, Miss Filgran, ígérjük, hogy kizárólag a feladatnak szenteljük
magunkat – kacarásztam. Amikor végre kilépett a szobából, Anitához
fordultam. – Nagyon kíváncsi vagyok a többiekre. Te nem, Anita? És a
tanárokra is! Te jó ég, fogadjunk, hogy mind felkapaszkodott félig-
meddigek lesznek.
– Mi az a félig-meddig? – nézett rám Anita. Osszeszorult a gyomrom.
Annyira könnyed, jó kedvem kerekedett, hogy egészen megfeledkeztem
magamról. Anita nem tudott a gúnyneveimről.
– Hát – kezdtem bele lassan –, Miss Filgran is egy félig-meddig. Nem
illik a többi szolga közé az alagsorban, de a felsőbb társadalmi körökbe sem
igazán. Csak úgy… félig-meddig.
Láttam, ahogy Anita arcát elönti a fájdalom, amikor rájött, hogy miről
beszélek.
– Mint én – mondta csendesen.
– Nem, Anita! Te más vagy, mint a többi félig-meddig! Te jobb vagy! –
próbáltam megértetni vele a dolgot.
– De hiszen te szereted Miss Filgrant, nem? Még akkor is, ha – ahogy te
mondod – csak egy félig-meddig?
Ezen elgondolkodtam.
– Azt hiszem, igen, a magam módján. De nem úgy, ahogy téged. Te más
vagy, Anita. Miss Filgran a szolgám. Te pedig a barátom vagy. A legjobb
barátom, és ennek megfelelően a legfelsőbb körökhöz tartozol. Az
iskolában senki nem nézhet le téged, még a legnagyobb sznobok sem.
– Tudod, hogy engem nem érdekelnek ezek a dolgok, Szörnyella. Nem
számít, hogy azok a lányok mit gondolnak majd rólam.
– Nos – mosolyodtam el –, arról majd én gondoskodom, hogy csakis a
legjobbakat gondolják. Te sokkal több vagy, mint egy félig-meddig. –
Felkeltem, mert eszembe jutott valami, amit magammal akartam vinni. Az
ékszeres ládámhoz mentem, hogy előkerítsem.
– Az meg mi? – kérdezte Anita, ahogy kivettem a kis dobozt a ládából.
– Egy pár antik fülbevaló, amit apámtól kaptam. Szerinted milyen? –
kérdeztem, és átnyújtottam neki a dobozt. – Nem túl nagymamás? Vagy
pont jó lesz a lánynevelde sznobjai közé?
– Jaj, szerintem gyönyörű. És édesapádtól kaptad. Szerintem viseld csak,
Szörnyella, tényleg! – nógatott Anita, ahogy szomorú arccal visszaadta a
dobozt. A drága, drága Anita. Mindig olyan kedves, törődő és
szentimentális volt.
– Tudod, majdnem felvettem papa temetésére. Őszintén szólva addig a
napig eszembe sem jutott, hogy még megvan. De valahogy mégsem tudtam
rávenni magam.
– De miért, Szörnyella?
– Nem tudom… valami nagyon furcsa érzés tört rám, amikor
felpróbáltam őket. Valami rossz előérzetem támadt, mintha soha többé nem
lehetnék már boldog. És akkor eszembe jutott papa története a fülbevalóról.
Arról, hogy el van átkozva. – Végigfutott a hátamon a hideg, s a karom is
végig lúdbőrözött. Anita is nagyot nyelt, és zavartnak tűnt.
 – De azért nem hiszed, hogy tényleg megátkozták, ugye? Biztos csak
szomorú voltál édesapád miatt. Szerintem hozd el magaddal, és majd vedd
fel az iskolában. Így mindig emlékezni fogsz rá. – Anita annyira kedves
volt, hogy úgy éreztem, a hideglelés is enyhülni kezd, és a szoba is mintha
újra melegebbé vált volna.
– Igazad van. Ostobaságokat beszélek. Fel is veszem mindjárt. – De
amikor beraktam a fülembe, újra megtörtént. A végzet érzése. Képtelen
voltam szabadulni tőle.
– Szörnyella, jól vagy? – aggodalmaskodott Anita. Nem feleltem. Nem
voltam benne biztos. Talán csak az idegeim miatt volt az egész.
Hiszen nemsokára az egész életem fenekestül felfordul.
– Izgulsz, amiért el kell jönnöd hazulról? Vagy az édesanyáddal való
találkozás miatt? – faggatózott Anita.
Őszintén szólva nem tudtam megmondani. De a különös érzés az egész
este folyamán végigkísért. Behatolt az álmaimba is, ahol kalózok, különös,
túlvilági vidékek és egy égő gyertyákkal teli erdő jelent meg.

Másnap reggelre a bőröndjeim összekészítve álltak Anita és Miss Filgran

csomagjai mellett, magasra tornyozva a lépcső aljában, a hallban. Annyira
örültem neki, hogy Anita is velem jön az iskolába, Miss Filgran pedig
szintén elkísér minket, s velünk marad, míg csak be nem rendezkedünk.
Két egész héten át lesz majd ott velünk, mielőtt visszatérne Londonba.
Mindannyian izgatottan vártuk, hogy anyám megérkezzen.
– Nemsokára indulnunk kell, Szörnyella kisasszony. Nem szeretnénk
lekésni a vonatunkat – jelentette ki Miss Filgran, mintha magamtól nem
tudnám. Úgy éreztem, nem fog hiányozni ez a szokása, hogy folyton
rámutat a nyilvánvalóra. Jackson csak megköszörülte a torkát, s egyetértése
jeleként megkocogtatta az órája üvegét. Őszintén szólva eléggé idegesen
vártam az anyámmal való találkozást, s Miss Filgran és Jackson
szöszmötölése majd’ megőrjített. Anitához fordultam.
– Anita, hogy nézek ki? – Ahogy rám mosolygott, az idegességem máris
csillapodni kezdett.
– Gyönyörűen, Szörnyella, ahogy mindig. – Szerettem volna tökéletesnek
tűnni mama előtt. A legjobb utazóruháim egyikét vettem fel, a kedvenc
púderrózsaszín színében, és a zöld fülbevalóval, amit papától kaptam.
 Alig tudtam elhinni, hogy oly hosszú idő után végre újra láthatom majd a
mamámat. És pont azelőtt, hogy elindulok az iskolába.
– Látok egy autót közeledni. Ez bizonyára ő lesz – szólalt meg Jackson, s
kiment, hogy üdvözölje anyámat. Ám amikor visszatért, anyám helyett egy
seregnyi hordár lépkedett a nyomában, jókora dobozokat cipelve. A
hordárok a hall közepén álló kerek asztalra tornyozták a terhüket, már-már
leszorítva a szokásos virágokkal teli vázát. Jackson intett az egyik
szobalánynak, hogy segítsen a hordároknak a már-már ledőlni készülő
dobozhalom eligazgatásában.
– Paulie, kérlek, segíts a hordároknak azokkal a csomagokkal!
Csak pislogtam. És abban a pillanatban már tudtam. Anyám nem jött el.
– Szörnyella kisasszony, ezeken a csomagokon mind az ön neve áll –
jelentette Paulie. – Majd én összecsomagolom őket, és intézkedem, hogy
önök után küldjék őket az iskolába. Viszont úgy tűnik, az édesanyja szerette
volna, ha ezt az egyet már most magával viszi az útra – lépett hozzám egy
piros szalaggal átkötött nagy fehér dobozzal.
Paulie egyenesen tartotta a dobozt, míg én leemeltem a tetejét. Alatta a
legcsodálatosabb szőrmebunda lapult, amit valaha láttam. Hosszú volt és
fehér, fekete gallérral; hasonló ahhoz, amit kislánykoromban kaptam tőle,
de valahogy még szebb. A dobozban egy apró kártyán mindössze ennyi állt:
Különböztesd meg magad.
– Jaj, Szörnyella, ez csodálatos! – lelkendezett Anita. Hangjában nyoma
sem volt annak a féltékenységnek vagy szomorúságnak, amit Miss
Filgrantől már megszoktam.
– Szörnyella kisasszony – szólalt meg Miss Filgran, s hangjából most
először nyilvánvalóan sütött az anyám iránti megvetés. – Erre nem lesz
szükséged az iskolában. Hagyd őket itt, ahol biztonságban lesznek.
Ritkán éltem vissza a hatalmammal Miss Filgrannel szemben, elvégre
mégiscsak ő volt a nevelőnőm, én pedig a neveltje – arról nem is beszélve,
hogy bíztam is benne. Most azonban valami hirtelen megváltozott bennem;
s hallottam a saját hangom, ahogy visszaszólok neki:
– Anyám azt akarta, hogy vigyem magammal, úgyhogy el is viszem.
– Szörnyella kisasszony, a többi lány sem fog magával vinni ilyen finom
holmit – próbálkozott újra Miss Filgran, ezúttal kedvesebben, de már késő
volt. Hallottam a megvetését. Tudtam, hogy érez mamával kapcsolatban. És
hogy nem volt igaza.
 Egyszerűen átnyújtottam hát neki a dobozban talált kártyát, és elébe
tartottam.
– A mamám azt mondja, különböztessem meg magam – mondtam,
miközben Jackson rám segítette a kabátot. – És így is teszek, méghozzá
stílusosan! – Azzal kisétáltam az ajtón, hogy elinduljunk nagyszerű
utazásunkra. Bátornak és büszkének éreztem magam. Megkülönböztettem
magam. Ahogy anyám tette.
4. fejezet
Kiművelt kisasszonyok

Az iskola eleinte pont olyannak tűnt, mint amilyenre Anitával vártunk.

A leánynevelde egy átalakított kastélyban kapott helyet; téglafalait vastagon
fedte a borostyán – tudjátok, milyen ez. Pont az a fajta lenyűgöző építmény
volt, amilyenre az ember vidéken számít; hullámzó dombok és fás ligetek
övezték, s gondosan ápolt park vette körül. Valóban csodás hely volt.
Anitát persze leginkább az olyan tárgyak érdekelték, mint a költészet, a
klasszikus irodalom és a mitológia, míg én a társadalmi rangokról és
titulusokról tanultam szívesen. Mindketten szerettük a zenét és a festést is,
de míg én gyűlöltem a franciaórákat, Anita imádta őket, hiszen már otthon,
az én tanulószobámban is többször jelét adta ez iránti tehetségének. Ám a
legjobban mégis a napi sétáinkat szerettük az iskola parkjában. Olyankor
beszéltük át a napunkat, s pletykálkodtunk a többi lányról és a tanárainkról.
Anita imádott a friss levegőn lenni. Órákig képes lett volna csak ülni és
bámulni a fákat, vagy az egyik sétánk alatt felfedezett patakocska vizében
úszó leveleket. A madarakért és mókusokért is odavolt. Engem őszintén
szólva cseppet sem érdekelt a természet, csak szerettem kiszakadni a
többiek közül. Ki nem állhattam, hogy össze vagyok zárva azokkal az
ostoba, folyton bazsalygó lányokkal, akik másról sem beszéltek, mint hogy
mikor vezetik be őket a társaságba, és hogyan házasodnak majd meg. Úgy
tűnt, ez az életük egyetlen értelme: hogy megtalálják a leggazdagabb,
legjobb összeköttetésekkel rendelkező férfit, hogy hozzámenjenek.
Az érkezésünk után mindössze pár nap alatt rádöbbentem, hogy az én
társadalmi körömbe tartozó fiatal nők nem azért jöttek az iskolába, hogy
kiműveljék magukat, bármit megtanuljanak a világról, vagy hogy valami
kalandba keveredjenek – hanem hogy férjet találjanak maguknak.
Legalábbis mindenkinek, akivel Anitával együtt tanultunk, csakis ez a cél
lebegett a szeme előtt. Jó esélyük volt rá, hogy mihelyt bevezetik őket a
társaságba, máris kifogjanak maguknak egy férjet; az oktatásuk pedig
legfeljebb arra volt jó, hogy intelligens társalgást folytassanak a társalgóban
a vendégeikkel. Ám azt sosem engedték meg nekik, hogy ebéd után a
férfiakkal üljenek le, s igazi beszélgetéseket folytassanak. Az a férfiak
előjoga volt. Ők beszélgethettek arról, hogy mi folyik a nagyvilágban,
merrefelé utazgattak, s milyen könyveket olvastak. Nekünk, hölgyeknek az
időjárás maradt, meg hogy melyik villa hová illik a vacsoraasztalon. Minél
több időt töltöttem a Miss Fennhay-féle Ifjú Hölgyek Akadémiáján, annál
világosabbá vált, hogy telis-tele van tyúkeszű leányokkal, akik minden
erejükkel csak és kizárólag azon voltak, hogy a majdani választottjukkal
boldogan éljenek, míg meg nem halnak.
Hamar megerősödött bennem a meggyőződés, hogy ez az élet nem
nekem való.
Én nem erre az életre vágytam. Többet akartam. Szabadságot. Nem
akartam lekötni magam egy háztartás vagy egy férj mellett. Azt akartam
tenni, amihez kedvem volt. És nem láttam, hogy hogy lenne ez lehetséges
egy férj mellett. Hacsak nem találok valakit, aki igazán egyedi és
lenyűgöző, mint a papám.
Nem hittem, hogy ez valaha is megtörténik. Egyébként is, az
osztálytársaim többségével szemben nekem nem volt szükségem a
házasságra. Ott volt nekem apám pénze. És a De Frász név. Anita
személyében pedig a legelbűvölőbb társ is a rendelkezésemre állt.
A jövőmről szóló szokatlan elképzeléseim, s a többi tanuló iráni
megvetésem dacára az oktatásom minden egyes percét élveztem. Jó úton
voltunk, hogy kiművelt kisasszonyokká váljunk. Megtanítottak minket,
hogyan vezessük a társalgást a vacsoraasztalnál; hogyan irányítsuk más
témák felé, ha a beszélgetés kínossá vagy nem megfelelővé válna; hogyan
kerüljük el, hogy túl személyes vagy érzékeny jellegű témákat érintsünk, de
indirekt módon mégis egyértelművé tegyük az álláspontunkat.
Bár megházasodni nem terveztem, azt meg akartam tanulni, hogyan
viseljem magam méltósággal.
Szerettem volna büszkévé tenni a mamámat. Az első szemeszterünk
felénél hírt kaptam, hogy hamarosan alkalmam is nyílik majd rá: mama azt
tervezte, hogy a születésnapomon meglátogat. Apám halála óta nem láttam
őt.
– Anita, kicsit izgulok a mamámmal való találkozás miatt – böktem ki.
Szombat volt, és a kertben üldögéltünk a ritka napos délutánok egyikén.
Leterítettünk egy plédet, Anita pedig hozott magával néhány apró
szendvicset és süteményt a napfényes kis piknikünkhöz. Ez volt az ő
születésnapi ajándéka számomra.
– És mit csináltok majd? Mikor érkezik? – kérdezte tőlem.
– Elvisz vacsorázni. A Criterionba megyünk! – lelkendeztem. Anita
elkerekedett szemmel bámult. – Ugye? Az nagyon elegáns hely! A legjobb
ruhámat veszem fel. Már alig várom, hogy lássam őt. – Anita arckifejezése
megváltozott, s arra emlékeztetett, ahogy Miss Filgran szokott nézni, ha az
anyámról beszélek.
– Mi baj, Anita? Elintézhetem, hogy velünk jöhess, ha szeretnél. Akkor
nem kell egyedül töltened az estét.
Anita a vállára terítette a kendőjét.
– Nem, Szörnyella. Ideje, hogy egyedül tölthess egy kis időt
édesanyáddal. Már olyan régóta nem láttad. Mindkettőtöknek jót tesz majd,
ha együtt lehettek.
– Na de mivel töltöd majd te az estédet? – kérdeztem. Nem örültem neki,
hogy Anita egyedül lesz, vagy ami még rosszabb, azok a beképzelt libák
esetleg belekötnek majd, ha nem vagyok ott, hogy megvédjem.
– Megcsinálom a házimat, olvasok… a szokásos dolgokkal – felelte
Anita, miközben apró fehér virágokat szedegetett, s csokorba kötötte őket. –
Esetleg folytatom Tulipánt hercegnő történetét, hogy lássam, mire jut.
– Ne olvass belőle túl sokat nélkülem! – kértem. – Ha mégis, akkor el
kell majd mesélned, hogy mi történt.
– Szörnyella, vagy százszor elolvastuk már ezeket a történeteket. Neked
már semmit sem kell elmesélni. – A fejemre tette a koszorúba kötött
virágokat, mint valami koronát.
– Tessék, most te is úgy festesz, mint egy hercegnő – mosolygott rám. –
Csodálatos estétek lesz a mamáddal.
Este segített nekem összekészülni. Szerintem az összes létező ruhámat
felpróbáltam.
– Ne felejtsd a szőrmebundát, Szörnyella! Édesanyád biztos nagyon
örülne, ha felvennéd – nyújtotta át Anita a kabátot. Rettentően izgultam.
Olyan régóta nem láttam már a mamámat, s akkor is úgy haragudott rám.
Attól féltem, hogy elhitte, amit az a szörnyű nővér mondott neki: hogy papa
miattam halt meg. De igyekeztem mindezt elfelejteni, amikor búcsúpuszit
adtam Anitának, és lementem a várakozó autóhoz.
Csakhogy nem mama várt ott rám. Miss Filgran volt az, egy rakás
csomaggal, egy jókora, étellel teli kosárral, s a megszokott szomorú
kifejezéssel az arcán.
Végül a szobámban töltöttem a tizenhetedik születésnapomat, Miss
Filgran és Anita társaságában. Késő estig olvasgattunk, és majszoltuk a
Mrs. Baddeley által küldött finomságokat. Csodás este volt.
A két kedvenc társammal lehettem, s a tudattal, hogy anyám még mindig
szeret. Elvégre csodálatos ajándékokat küldött nekem.

Bár ránézésre senki meg nem mondta volna, Anita egyáltalán nem illett a
Miss Fennhay-féle Ifjú Hölgyek Akadémiájába. A tudományos
tanulmányokkal nagyszerűen haladt, de az én kedvenc tárgyaimat mind
haszontalanságnak vélte. Neki semmi haszna nem származott az efféle
„komolytalan” tárgyakból, ahogy ő hívta őket. De atyaég, mégis mennyire
eszes kis teremtés volt!
Csendes, de nem gyámoltalan, okos, de sosem leereszkedő.
Kedves volt, figyelmes, szorgalmas, és mindig igazi ifjú hölgyhöz illően
viselkedett. Ha nem lettem volna ott, hogy megvédjem, a többi lány
elevenen felfalta volna!
Szerencsére majdnem az összes időnket együtt töltöttük. Saját szobánk
volt, mama erről gondoskodott. A többi lánynak négyen kellett osztozniuk
egy szobán, de a családom jókora összegekkel támogatta az iskolát, így
Anitának és nekem egy kicsivel több magánélet jutott. A szobánk egyik fala
szinte teljes egészében ablakokból állt, s rajtuk keresztül remek kilátás nyílt
a kertre. A helyiségben elég hely volt két baldachinos ágynak, két
gardróbszekrénynek és két öltözőasztalnak is, de volt még egy otthonos kis
ülősarok is, ahol reggelente együtt teáztunk és beszélgettünk, mielőtt
lementünk volna a többiekkel együtt reggelizni.
Jóllehet az iskolatársaim többségét nem kedveltem meg az első pár
hétben, mégis reménykedtem, hogy hátha tévedek velük kapcsolatban.
Reméltem, hogy találok legalább még egy olyan lányt, aki hasonlít
Anitához és hozzám, és bevehetnénk magunk közé. Úgy döntöttem,
olvasókört indítok. Pár héttel az iskolakezdés után felvázoltam Anitának a
remek ötletet.
– Mit gondolsz, Anita? Talán így jobban megismerhetnénk a többieket –
mondtam neki a reggelihez való készülődés közben. Anita kétkedőn nézett
rám.
 – Azt hittem, az összes többi lányt utálod, Szörnyella. Hát nem mind
édesanyád barátainak elkényeztetett csemetéi? – Igaz, ami igaz, a
legtöbbjük az volt. Néhányukat egészen kiskorom óta ismertem, bár nem
úgy igazán. Nem úgy, ahogy Anitát. Legfeljebb pár udvarias szót váltottunk
egymással néha-néha a különböző összejöveteleken.
Azonban volt egy lány, akit jól ismertem.
Arabella. Anyám legjobb barátnőjének a lánya.
Különösebben sosem érdekelt, és mióta csak megérkeztünk az iskolába,
mindent megtettem, hogy Anitát megvédjem tőle. Ha csak megneszelte
volna Anita társadalmi hátterét, soha többé nem hagyott volna minket
békén. Anita néha kissé tartózkodóan viselkedett ismeretlenek társaságában,
s ettől egyesek szemében beképzeltnek tűnhetett az iskolában. Pedig a
valóságban csak félénk volt, és inkább a tanulmányaival foglalkozott.
– Nem is tudom. Talán találunk valakit, aki ugyanolyan könyveket szeret,
mint mi – mondtam. – Készítek egy plakátot az olvasókörhöz, és kiteszem a
hirdetőtáblára.
Anita sóhajtott.
– Hát, végül is… majd meglátjuk, mi történik.
Lementünk reggelizni, és letelepedtünk a szokott kis sarkunkba, távol
Arabellától és fennhéjázó barátnőitől. Én a hirdetményen dolgoztam, Anita
pedig egy könyvet olvasott, amikor egy gőgös hang csendült fel a hátunk
mögött.
– Jó reggelt, Szörnyella. Na és ő kicsoda? A barátoddal még nem
találkoztam. – Felpillantottam, és görcsbe rándult a gyomrom, amikor
megláttam, hogy Arabella az.
– Jó reggelt, Arabella. Ő a barátom, Anita. – Anita is feltekintett a
könyvből.
Arabella még mindig loknikban hordta a haját, mint egy kislány. A
hosszú, szőke tincsek puhán keretezték sápadt arcát.
Tökéletes porcelánbőrével egy drága babára hasonlított; csillogó kék
szemei mintha csak üvegből készültek volna. Ám az angyali arc valójában
rémes természetet takart.
Arabella anyám egyik legjobb barátnőjének legkisebb lánya volt.
Gyermekkorunk óta sokszor kényszerítettek minket egymás mellé, s nem
örültem, amikor kiderült, hogy az iskolában is kénytelen leszek elviselni a
társaságát.
 Anyám már évekkel azelőtt feladta, hogy jóbarátokat faragjon belőlünk,
ahogy drága barátnőjével, Lady Pofonthtal szerették volna. Egészen
kiskorunk óta nyilvánvaló volt, hogy Arabellában és bennem az égegyadta
világon semmi közös nincs – ahogy anyám többi barátnőjének
gyermekeiben sem. És Arabella amúgy is rémes természetű lány volt.
– Ó igen, már emlékszem Anitára otthonról. A kis ölebed – mosolygott
gúnyosan. – És mivel foglalatoskodsz, Szörnyella? – kérdezte, ahogy a
poszterre esett a tekintete.
– Olvasókört alapítok – feleltem.
Arabella gunyorosan kuncogott.
– Még mindig azokat az ostoba tündérmeséket olvasod, amikről
kiskorunkban folyton beszéltél? Hogy is hívták azt a királykisasszonyt?
Valami ostoba neve volt. Ja igen, Tulipánt. Hallott már valaha valaki
Tulipánt hercegnőről? Hát én még soha. Bár olyanról sem, akit
Szörnyellának hívtak volna, szóval mit tudhatok én…?
– Igen, még mindig kedvelem azokat a történeteket – feleltem. – Ahogy
Anita is.
Arabella újra csak vihogott.
– Nos, akkor hát megérdemlitek egymást. De alig hiszem, hogy rajtatok
kívül bárki mást is érdekelne a tündérmeseklubotok. Mi itt a legkevésbé
arra vágyunk, hogy még a szabadidőnkben is olvasnunk kelljen. Tudod,
Anita, az tönkreteszi az ember szemét. Még a végén idejekorán megvénülsz
majd, ha folyton csak olvasol.
– Nem hinném, hogy ez így van, Arabella – felelte Anita, s rögtön újra a
könyvébe temetkezett. Láttam, hogy Arabella fejében kattognak a
fogaskerekek. Igyekezett valami okos visszavágást kitalálni, de még időben
eltérítettem.
– Bocsáss meg, Arabella, Anita még szeretne felkészülni Miss Blablett
órájára reggeli után.
Arabella nagyot fújt.
– Nos, akkor nem zavarlak benneteket tovább. – A fürtjei csak úgy
röpködtek a feje körül, ahogy sarkon fordult, hogy távozzon. – Viszlát az
órán! – szólt hátra, s összevissza himbálózó loknikkal távozott. Esküszöm,
hogy direkt járt így, hogy a haja hullámozzon közben, amilyen sekélyes
fruska volt.
 – Hát, ez kezdetnek jó. Máris új barátokat szereztünk – élcelődtem. Anita
mintha észre sem vette volna az iménti kis közjátékot. Tudtam, hogy nem
igazán vágyik új barátokra, és csak igyekezett a kedvemben járni, hátha
mégis találunk egy rejtett gyöngyszemet az idióták tengerében. Anita a
lehető legtöbbet akarta kihozni az oktatásából, amit a gyámja biztosított a
számára. S ez már több volt, mint amit az iskolában a többi fiatal lány
elmondhatott magáról.
Reggeli után Miss Blablett órájára mentünk, hogy átbeszéljük a könyvet,
amelyet Anita oly szorgalmasan olvasgatott a reggeli alatt: egy Jane
Austen-regényt.
Már nem emlékszem, melyik volt az, de az biztos, hogy Anita volt az
egyetlen az osztályban, aki megértette az írónő valódi mondanivalóját. Miss
Blablettnek nem akaródzott felszólítania Anitát, mert amúgy is mindig ő
volt az egyetlen, aki feltette a kezét.
– Nos, hát, ha senki más nem akad… Anita kisasszony, kérem,
megosztaná velünk a gondolatait?
– Miss Austen a műveiben tűpontos megállapításokat tesz a társadalmi
osztályokról; mi több, a könyvei többségében a nők háttérbe szorításának
témáját állítja a középpontba, különös tekintettel a csaknem kilátástalan
sorsú fiatal hölgyekre.
Lelki szemeimmel még most is jól látom az osztálytársaink dermedt
arckifejezését. Mint ahogy a nyulak bámulnak a farkasra.
A farkas persze most is Arabella Pofonth volt, a reggeli réme. Okosabb
volt, mint a többi együgyű együttvéve, így ő volt a vezérük. Rendszerint
akadt egy csípős megjegyzése vagy sokatmondó pillantása, ahányszor csak
Anita felszólalt az órán. De mostantól fogva egyetlen alkalmat sem
szalasztott el, hogy rossz fényben tüntesse fel.
– Nos, te nyilván jól ismered a csaknem kilátástalan sorsú fiatal hölgyek
sorsát, nemde, Anita? – kajánkodott Arabella. Rögtön felpattantam a
székemről.
– Mit tudsz te?! Ki mondta ezt neked? – követeltem. Arabella csak
nevetett.
– Ugyan már, Szörnyella, mindenki tudja. Csak gondoltam, most meg is
bizonyosodhatunk felőle. És Anitának nyilvánvalóan nemcsak a háttere
hibádzik, de a szociális érzékenysége is.
 – Azonnal vond ezt vissza, Arabella Pofonth! Vond vissza, különben
megmutatom, hogy mit is jelent a neved! – Arabella úgy vigyorgott rám,
mintha megajándékoztam volna valamivel. Azt hiszem, így is történt.
– Miss Blablett, hallotta, mit mondott Szörnyella? Megfenyegetett! Mit
szándékozik tenni ez ügyben?
– Igen, Miss Blablett, mit szándékozik ez ügyben tenni? – fordultam a
tanárnőhöz gúnyosan.
– Azt, hogy azonnal elküldöm magát az igazgatónőhöz, Szörnyella
kisasszony. Indítson!
Döbbenten meredtem rá.
– Most csak viccel, ugye?
Ám Miss Blablett nem tágított.
– Ó, biztosíthatom, hogy egyáltalán nem viccelek. Egy hölgy nem
fenyeget meg más diákokat. – Az egész arca, s még a nyaka is elvörösödött
a felháborodástól. Hirtelen Mrs. Baddeley jutott róla az eszembe, s ettől
nevethetnékem támadt. – Megtudhatnám, hogy mi olyan vicces,
kisasszony?! – követelte Miss Blablett, amitől csak még jobban kacagnom
kellett.
– Csak képtelen vagyok elhinni, hogy elnézi Arabellának, hogy sértegeti
Anitát, engem viszont az igazgatóhoz küld, csak mert megvédtem! –
Szörnyen dühös voltam, de nem akartam megadni Arabellának azt az
elégtételt, hogy így lásson. Ezért inkább csak nevettem.
– Nem látom be, hogy mi olyan sértő az igazság kimondásában,
Szörnyella kisasszony. És most kérem, távozzon az órámról, méghozzá
azonnal! – Miss Blablett arca egyre vörösebbé vált, s bizony a látványtól
nem tudtam tovább türtőztetni magam.
– Az igazság kimondása?! Hogy merészeli így sértegetni Anitát, maga
beképzelt, felkapaszkodott kis…
– Szörnyella! Szörnyella, kérlek…! – Anita volt az. Ő is felállt a
székéről, és a vállamra tette a kezét. Mindig ott volt, hogy megmentsen
önmagámtól. – Szörnyella, kérlek, hagyd abba. Semmi baj. Gyere, sétáljunk
egyet.
– Úgy is van, javaslom, hogy mindketten sétáljanak egyet, egyenesen az
igazgatónő irodájába! – tajtékzott Miss Blablett.
Persze sosem jutottunk el odáig – legalábbis akkor nem. Túlságosan
dühös voltam, és a fülemben még ott csengett a féleszű csitrik vihogása,
amikor kimentünk a teremből.
– Mit képzelnek ezek magukról, hogy így kinevetnek?! – durrogtam, meg
sem várva Anita válaszát. – És hogy így beszélnek a kilátásaidról! Mit
számít az, ha igaz?! Nem volt hozzá jóga, hogy így leleplezzen téged az
osztály előtt!
– Én nem szégyellem a családi hátteremet, Szörnyella. De talán te igen.
Biztos nem azért vagy dühös, mert szégyent jelentek rád nézve?
Földbe gyökerezett a lábam. Megragadtam mindkét kezét, és egyenesen a
szemébe néztem.
– Nem! Ne légy már idióta, Anita, hát persze hogy nem! A barátom
vagy! Ha bárki is szégyent jelent rám, hát akkor az a flúgos Arabella. Most
már láthatod, hogy miért nem lettünk soha barátok.
Anita nevetett.
– Ó, én is emlékszem rá – felelte. – Mindig is rémes volt, már kislánynak
is. Lehet, hogy az fáj neki, hogy nem vagytok barátok.
– Fogadok, hogy féltékeny rád – jelentettem ki. – Különben miért tenne
meg mindent, hogy rossz színben tüntessen fel?
Anita mosolya lehervadt.
– Mert ebben az iskolában mindenki így érez irántam, az oktatók is.
Látom az arcukon, még a kedves tanárokén is. Akik nem fitymáló
pillantásokat vetnek rám, azok szomorúan néznek. Tudják, hogy csak
miattad vagyok itt.
Hamar kiderült, hogy Anita társadalmi háttere már régóta közbeszéd
tárgya az iskolában. És hiába viselkedett mindenkivel kedvesen, hamarosan
a lányok többsége megvetéssel tekintett rá. Én sem lettem népszerű, amikor
a védelmére keltem.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy mi voltunk a legkevésbé népszerű páros
az iskolában. Na nem mintha érdekelt volna. Egyetlen osztálytársam
véleményére sem adtam fikarcnyit sem. Ami pedig a tanárokat és az
igazgatónőt illeti – nos, ők sem érdekeltek.
Egyébként is; voltaképp az igazgató és a tantestület is csak felmagasztalt
szolgák voltak, nem igaz? Persze, gondolom, Anitához hasonlóan ők is
tekintélyes családokból jöttek, s így ők is félig-meddigek voltak, mégis,
milyen alapon ítélkeztek felette? Lassan minden napunk efféle
csatározásokkal telt, s végül már több időt töltöttem az igazgatónő
irodájában, mint az osztályteremben. És ő sem könnyítette meg a
helyzetünket.
Pontosan olyan elviselhetetlen volt, mint az undok osztálytársaink, s a
tanárok többsége.
Most is nevetnem kell, ha csak eszembe jut az a bizonyos nap, amikor az
igazgatónő irodájába hívattak. Épp Miss Blablett óráján ültem, amikor
értesítés jött, hogy fáradjak be hozzá. Az osztálytársaim roppant öntelt
pillantásokat vetettek egymásra. Szerintem annak sem örültek volna jobban,
ha a világ leggazdagabb férfiúja tett volna nekik házassági ajánlatot,
úgyhogy biztos lehettem benne, hogy forralnak valamit.
– Miss Blablett, mit jelentsen ez? – tudakoltam.
– Javaslom, hogy menjen az igazgatónő irodájába, és derítse ki,
Szörnyella kisasszony – felelte a tanárnő gúnyos pillantással. Az
Arabellával történt kis közjátékunk óta Miss Blablett órái rémesen teltek.
Azok az ostoba lányok minden alkalmat megragadtak, hogy valami
undokságot mondjanak Anitáról, Miss Blablett pedig semmit nem tett, hogy
megakadályozza őket.
Nos, ha harcot akartak, tőlem megkaphatták.
Úgy döntöttem, teszek egy kis kitérőt, mielőtt az igazgatóiba mennék.
Gyorsan a szobámba mentem, és feltettem a jáde fülbevalót és a
szőrmebundát. Tudjátok, melyikről beszélek. Ha már az igazgatónőhöz
megyek, azt akartam, hogy a kinézetem is nyomatékosítsa a
mondanivalómat.
Lenyűgözően és tekintélyt parancsolóan akartam kinézni, mint mama,
amikor lehordott valakit.
– Megint Miss Fennhayhez jött, Szörnyella kisasszony? – fogadott a vén
csoroszlya, aki az igazgatónő irodája előtt üldögélt egy íróasztal mögött.
Igen, így hívták az igazgatónőnket: Miss Fennhay. Szerintem ezt ő
elegánsnak gondolhatta, nekem azonban átlagosnak tűnt. Ráadásul illett is
hozzá, hisz mindig fennhéjázva beszélt Anitával, ahányszor csak felküldtek
minket az irodájába.
Miss Csoroszlya bebocsátott Miss Fennhay irodájába. Az igazgatónő az
íróasztalánál ült, egyszerű, de előkelő barna ruhájában. A fején meg mintha
egy döglött fúrj éktelenkedett volna; tollak álltak ki belőle minden irányba.
Meglehetősen előnytelen kalap volt.
 A dolgot súlyosbítandó, még szörnyen avítt is volt hozzá.. Ahogy a
ruhája is. Az igazgatónő úgy tett, mintha roppantul elfoglalt lenne, mialatt a
titkára bekísért az irodába, megállított az asztallal szemközt levő szék
mellett. Miss Fennhay hagyta, hogy ott álldogáljak, míg apró gombszemei
ide-oda cikáztak az asztalon, mintha valami kótyagos madár keresett volna
magának ennivalót.
Hosszú ideig arra sem vette a fáradságot, hogy rám nézzen.
Láttam, hogy igyekszik a lehető legtovább elodázni, högy hozzám kelljen
szólnia.
Középszerű nőszemély. Csak egy félig-meddig. Végre-valahára
felpillantott az asztaláról.
– Szörnyella kisasszony. A tudomásomra jutott, hogy komoly felfordulást
rendezett Miss Blablett óráján – nézett rám apró, kerek szemeivel. Meg kell
hagyni, riasztó látvány volt.
– Így igaz, Miss Fennhay. A többi diák rémesen viselkedik Anitával, és
Miss Blablett semmit nem tesz ellene. Már felszólítani sem szokta az óráin.
Nem értem, miért nem hajlandó róla tudomást venni. Ő az egyetlen az
osztályunkban, akinek bármiféle értelmes meglátása van a dolgokkal
kapcsolatban, és aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa a kötelezőket –
jelentettem ki.
A fürj megbillent Miss Fennhay fején, amint az felsóhajtott. A látványtól
fel is kacagtam volna, ha nem látom, hogy milyen undor ült ki az előbb az
arcára Anita nevének említésekor. Ettől csak még jobban utáltam a vén
banyát.
– Őszintén szólva nem értem, hogy miért ragaszkodsz annyira ahhoz a
leányhoz, Szörnyella. Számtalanszor jártál már itt az irodámban, és mindig
miatta. Ő minden tekintetben alacsonyabb rendű nálad. Egyáltalán nem
értem, hogy mit látsz benne. Semmiféle oktatás nem juttathatja őt ennél
messzebbre. Ugye érted, amit mondok? Bizonyára nagyon közel álltatok
egymáshoz fiatalabb korotokban, és valóban csodálatos, ha az embernek
gyermekként ilyen barátai vannak. De itt az ideje, hogy megértsd, hogy ha
egyszer felnőttök, nagyon különböző társadalmi körökbe lesztek
bejáratosak. Végül így is, úgy is elválnak majd útjaitok, és nem szeretném,
ha idejekorán elidegenítenéd magadtól a saját rangodhoz tartozó lányokat,
mert bizony velük fogod a legtöbb időt eltölteni a különféle
összejöveteleken – és nem Anitával.
 – Anita a legjobb barátom, és jó barátságban áll a családommal is. Nem
venném a szívemre, ha anyám értesülne róla, hogy bánik vele maga és a
tanárai; arról nem is beszélve, hogy a diákok is szabadon gúnyolhatják.
Nem tudom, hogyan szerzett tudomást mindenki Anita rangjának hiányáról,
de nem hinném, hogy jogában állna megtagadni tőle azt az oktatást, hiszen
a gyámjai fizetnek maguknak.
– Nos, Szörnyella kisasszony, a te édesanyád volt az, aki beszámolt
nekem Anita családi hátteréről, s bár egy pontig ő is támogatja a
barátságotokat, szerette volna, ha Anitát emlékeztetik rá, hogy hol a helye.
A családod mindeddig nagyon bőkezűen támogatta az iskolánkat,
Szörnyella kisasszony, ezért úgy véltem, a legkevesebb, hogy eleget tegyek
édesanyád kívánságának.
Szörnyen megdöbbentem. De még csak nem is pislogtam.
– Magam is tisztában vagyok anyám aggodalmaival, Miss Fennhay,
mindazonáltal megkérném, hogy beszéljen a tantestülettel, és adja a
tudomásukra, hogy Anitát ezentúl a megfelelő tisztelettel kezeljék;
máskülönben személyesen gondoskodom róla, hogy az iskolának juttatott
nagylelkű támogatás elapadjon.
Miss Fennhay az orra alatt kuncogott, s a madár a fején előre-hátra
himbálódzott. Alig voltam képes visszatartani a saját nevetésemet. Az
igazgatónőnek nyilván fogalma sem volt a helyzetemről, így hát, ahogy
anyámtól tanultam, magamhoz ragadtam az irányítást, még mielőtt további
hangot adhatott volna a jókedvének.
– Ez az intézmény egy vicc! Ne kerteljünk tovább! A puszta gondolat is
nevetséges, hogy a magához és a tanáraihoz hasonló alacsonyabb rendűek
akarják megmondani nekem, hogy hogyan viselkedjem azokban a bizonyos
felsőbb körökben, ahová magukat sosem engednék be! Hogy merészelik
lenézni Anitát?! Egyetlen telefonhívásomba kerül az ügyvédemmel, hogy
maguk ne kapjanak több támogatást! – Előhúztam Sir Huntley
névjegykártyáját, s letettem elé az asztalra. – Természetesen ezt maga is
ellenőrizheti Sir Huntley-nál, ha óhajtja. És ha most megbocsát, Miss
Fennhay, meg kell írnom pár levelet, és el kell intéznem pár telefonhívást,
mielőtt csomagolni kezdenék a téli szünetre.
Miss Fennhay csak ült ott, döbbenten. Talán úgy is mondhatnánk,
megrendülve.
 Szóhoz sem jutott, csak bámult a névjegykártyára, míg a fején ülő
kitömött madár velem szemezett mozdulatlanul. Végre elértem a célomat.
Csak azt sajnáltam, hogy nem tettem meg hamarább. Abban a pillanatban
annyira hatalmasnak éreztem magam, a papától kapott fülbevalóval és a
mama által küldött szőrmebundában. Rájöttem, hogy abból merítettem erőt,
hogy a lehető legjobban néztem ki. Ahogy a mama is.
Alig vártam, hogy eldicsekedjem vele Anitának. Sarkon fordultam, hogy
távozzak, de Miss Fennhay hangja megállított.
– Elnézését kérem a félreértésért, Miss Szörnyella. A személyzet
természetesen a megfelelő tisztelettel fog bánni önnel és Miss Anitával.
Ebben biztos lehet.
Meg sem fordultam, csak a vállam felett vetettem oda annyit:
– Gondoskodjék is róla!
– Akkor hát eltekint attól, hogy felhívja az ügyvédjét, Miss Szörnyella? –
kérdezte az igazgatónő vékonyka hangon. Nyoma sem volt a szokásos,
tiszteletet parancsoló viselkedésének.
Hátrapillantottam, és így szóltam:
– Igen, Miss Fennhay; amíg Anitával tiszteletteljesen bánnak, úgy vélem,
nem lesz rá szükség. – Futó mosolyt villantottam felé, s élvezettel forgattam
meg benne a kést még egyszer. – Ó, és Miss Fennhay… gondoskodni fogok
róla, hogy az ügyvédem hozzácsapjon egy kis pluszt az esedékes
támogatáshoz. Javasolnám, hogy vegyen belőle egy új kalapot! – Azzal egy
vállrándítással perdítettem egyet a szőrmebundán, ahogy anyámtól láttam
számtalanszor, s színpadiasan távoztam. Lenyűgöző voltam.
Szégyenkezés nélkül mondhatom, hogy nagyon büszke voltam magamra
aznap. Nemcsak hogy kiálltam a legjobb barátomért, de azt is sikerült
elérnem, hogy onnantól fogva egyenlőként bánjanak vele. Persze Miss
Fennhaynek végül igaza lett. Fiatal voltam, és hagytam, hogy a
gyermekkori rajongásom elvakítson.
Akkor még nem olyannak láttam Anitát, mint most.

Este leültünk a szobánkban Anitával, s együtt nevettünk, amikor töviről

hegyire elmondtam neki a Miss Fennhayjel való beszélgetésemet.
– Jaj, Anita! Látnod kellett volna a képét! Csak úgy reszketett a
félelemtől meg a dühtől! Azt hittem, menten leesik a kalapja a fejéről!
 – De ugye nem mondtad neki tényleg azt, hogy vegyen egy újat? – nézett
rám Anita megbotránkozva, aztán jó természete ellenére sem tudta
visszafojtani a nevetését.
– De bizony! Hát nem csodás? – Úgy kacarásztunk, hogy a szomszéd
szobában lakókat is felbőszítettük vele, ám cseppet sem érdekelt. Mind
rémes teremtmények voltak. Egyiküknek sem volt annyi pénze, mint a
családomnak. Ugyan hogy is képzelhették, hogy lenézhetnek minket
Anitával? Ha itt valakinek jogában állt lenézni a másikat, akkor az én
voltam.
5. fejezet
Szünidei látogatás

Hamar eljött a téli szünet ideje, és már előre örültem, hogy Anitával
tölthetem a karácsonyt. Azt is alig vártam, hogy láthassam Miss Filgrant,
aki megengedte, hogy Anita is eljöhessen hozzánk az ünnepekre, mivel a
gyámjai külföldre utaztak. Nem akartam, hogy egyedül legyen otthon,
mindössze a szolgái társaságában. Ezért szörnyen boldog voltam, amikor
Miss Filgran megírta, hogy vigyem magammal Anitát is, és hogy anyám
sem bánná.
Anyám még mindig utazgatott, de továbbra is küldözgette nekem az
ajándékokat, sőt, néha Anitának is mellékelt egy-egy kis apróságot, mert
tudta, hogy engem tesz boldoggá vele. Reméltem, hogy időben visszaér
majd az ünnepekre. Semmi jelét nem találtam annak, amit Miss Fennhay
mondott anyámról, hogy emlékeztetni akarta volna Anitát, hogy hol a helye.
Gondoltam, a nő vagy hazudott, vagy félreértette, amit mama mondott. Az a
gőgös félig-meddig nyilván eldöntötte magában, hogy anyám mit akart
vagy nem akart mondani. Micsoda rémes perszóna!
Miss Filgran vonattal érkezett értünk az iskolába, hogy visszakísérhessen
bennünket Londonba – természetesen első osztályon. Csakis így utaztunk.
Végig nyaggatott minket a szokásos kérdéseivel a vonaton; hogy miket
tanulunk, milyenek a lányok és a tanárok. A Miss Fennhayjel való
beszélgetésemet nem osztottam meg vele, de meséltem neki arról, hogy
miket tanultunk, és hogy mennyire várjuk már a téli szünet után kezdődő
táncórákat.
Végre megtanuljuk majd, hogyan kell illendően táncolni a közelgő báli
szezon rendezvényein és az egyéb társasági eseményeken. Bár egyikünket
sem izgatta különösebben az ostoba bálokon való részvétel, a tánctanulás
mégis érdekesnek ígérkezett. Végtére is minden hölgynek tudnia kell
táncolni, még ha nem is valami izzadságszagú bálban vagy épp az esküvője
napján. Elképzeltem Anitát és magamat, amint egzotikus helyszíneken
táncolunk. Úgy terveztem, egy nap majd egy igazi kalandra indulunk mi
ketten, ám a jövőre vonatkozó nagyszabású terveim még nem öltöttek
konkrét formát, így nem nagyon beszéltem róluk másoknak.
Amíg ezen töprengtem, Miss Filgran és Anita franciául kezdett csevegni,
én pedig a karácsonyról kezdtem álmodozni. Már alig vártam, hogy
segíthessek a szolgáknak formára vágni a fát, és megtudjam, mit tesz majd
Mrs. Baddeley az ünnepi asztalra. De a legjobban a mamámmal való
találkozást vártam. Nagyon szerettem volna hallani a kalandjairól. És
repestem az örömtől, hogy a téli szünidőt azzal a két emberrel tölthetem
majd, akiket a legjobban szeretek: mamával és Anitával. Mindent
megadtam volna érte, hogy végre rendeződjön a kapcsolatunk mamával.
Hogy egyszer és mindenkorra tudjuk végre magunk mögött a papa
ápolójával meg a végrendelettel kapcsolatos sok ostobaságot. Őszintén
reméltem, hogy a karácsony szelleme segít majd, hogy újra barátok
legyünk.
– Örömmel látom, hogy mindketten élvezitek az iskolát – mondta épp
Miss Filgran, kizökkentve az álmodozásomból. Körülnéztem a fülkében;
szinte meglepett, hogy még mindig ott vagyok. Gondolatban már otthon
jártam a mamámnál. – Szörnyella kisasszony, szerettem volna beszélni
valamiről, mielőtt visszaérünk a Belgrave térre – fordult hozzám Miss
Filgran. Összeszorult a szívem. Biztosra vettem, hogy azt akarja mondani,
hogy anyám nem jön haza karácsonyra. – Az igazgatónő, Miss Fennhay
felhívott, és beszámolt nekem a legutóbbi beszélgetésetekről.
De mielőtt bármit mondhattam volna, Anita szólalt meg.
– Nem az ő hibája volt, Miss Filgran, hanem az enyém… Miss Filgran
megfogta Anita kezét.
– Ne butáskodj, Anita. Egyikőtök sem hibás – felelte Miss Filgran, majd
újra felém fordult. – Annyira büszke vagyok rád, Szörnyella kisasszony,
hogy képes voltál így szembeszállni a tanáraiddal és az igazgatónővel. –
Rettentően megkönnyebbültem. Biztos voltam benne, hogy rám fog pirítani
miatta. A legkevésbé sem számítottam rá, hogy pont Miss Filgran lesz az,
aki megdicsér, amiért megfenyegettem az igazgatónőmet.
– Már alig várom, hogy elmondjam mamának is – nevettem. – Annyira
büszke lesz rám.
Miss Filgran ezúttal hallgatott.
– Mi az? – kérdeztem.
 – Nem hinném, hogy ezt el kellene mondanod édesanyádnak, legalábbis
még nem. Várjunk vele az ünnepek utánig. Nem szeretném, ha bármi
elrontaná az együtt töltött időtöket. – Miss Filgran láthatólag feszengett.
– Mit titkol előlem, Miss Filgran?
A nevelőnő a fejét rázta.
– Ezt beszéljük meg később. Nézzétek, mindjárt beérünk az állomásra!
Csakhogy én tovább erőltettem a témát. Biztos nem figyeltem oda az
óráimon, amikor a finom utalásokról volt szó, s így kellemetlen helyzetbe
hoztam Anitát és Miss Filgrant.
– Szörnyella – szólt kedvesen Anita –, azt hiszem, Miss Filgran azt
akarja mondani, hogy édesanyád nem örülne a dolognak. Tudod, hogy
sosem örült igazán a barátságunknak. – Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek.
Miss Filgran összecsapta a kezét, hogy kizökkentsen minket a borús
hangulatból, mely a fülkére ereszkedett.
– Semmi baj, lányok. Ne is ejtsünk több szót róla. Fantasztikus téli szünet
áll előttünk – jelentette ki. – Nézzétek, már majdnem ott vagyunk.
És mielőtt kettőt pislogtunk volna, újra Londonban voltunk. Bármilyen
koszos és hideg volt is, én örültem, hogy újra itt lehetek. A jeges szél és a
város kevéssé elegáns részeinek otromba látványa ellen jól beburkoltam
magam a szőrmebundámba, míg csak meg nem érkeztünk a Belgrave térre.
Hazaértem.
Miután a sofőrünk kisegített minket a kocsiból, minden önfegyelmemre
szükségem volt, hogy ne rohanjak be a bejárati ajtón, hogy mielőbb
láthassam mamát. A teljes személyzet ott állt, és várt ránk a nagy lépcsőház
aljában lévő előcsarnokban. Már el is felejtettem, hogy mennyire szerettem
azt a gyönyörű termet, a virágokkal díszített kerek asztal felett lógó óriási
kristálycsillárral. Mindenki ott volt, kivéve Mrs. Baddeley-t, aki kétségkívül
most is az alagsorban szorgoskodott az ünnepi finomságokon. Amúgy nem
különös, ahogy a szakácsok, sőt a házvezetőnők is mindig „Mrs.”
valaminek hívják magukat, akkor is, ha nem házasok?
Vajon ez olyan érzést kelt bennük, mintha a munkájukhoz mentek volna
férjhez? Bizonyos szempontból talán így is volt. De ha volt valaki, aki
valóban a hivatását vette feleségül, az Jackson volt. Mr. Jackson, ahogy az
alagsori szellemek hívták. Nem is volt szükségünk külön házvezetőnőre,
amíg Jackson velünk volt. Jackson és Mrs. Baddeley mindenről
gondoskodott a házban, pont ahogy anyám meghagyta nekik. S egy szép
napon az én utasításom szerint viszik majd tovább a házat, amikor az egész
az enyém lesz.
Apám halála után döntöttem el, hogy független nő akarok lenni. Aki soha
nem házasodik meg. Szívemre vettem apám utolsó kívánságát: meg fogom
tartani a nevét. És aligha létezett olyan valamirevaló férfi, aki hajlandó
lenne felvenni a felesége nevét, kivéve persze, ha ő Anglia királynője, és
bár a családom tekintélyes volt, s a királyi családdal is rokonságban állt,
nem én voltam a királynő. De arra gondoltam, hogy attól még hasonlíthatok
rá. I. Erzsébetre gondoltam, aki soha nem ment férjhez. És mégis, mennyi
mindent elért! Mindig is úgy éreztem, hogy az én sorsom is a nagyság lesz.
És nézzetek csak rám! Fenségesebb vagyok, mint valaha.
Akár egy királynő.
Úgy képzeltem, hogy boldogan éldegélek majd férj nélkül a házunkban
Anitával. Hiszen a kilátásait tekintve valószínűtlen, hogy ő is
megházasodna. Majd ő lesz a társalkodóm, s együtt bejárjuk a világot, csak
néha ugrunk be a Belgrave térre, hogy megpihenjünk, mielőtt a következő
kalandunkra indulnánk.
Olyan helyeken képzeltem el magunkat, mint Egyiptom, Párizs vagy
Isztambul – helyi divat szerint öltöznénk, egzotikus ételeket ennénk, s a
hazaküldött levelezőlapokon ecsetelnénk a hőstetteinket.
Izgatottan indultam a reggeliző felé, hátha mama ott vár, amikor egy
ismeretlen nő vált ki a szellemszolgák közül, és felém indult. Magas,
imponáló nő volt, hófehér haját szoros kontyba tűzte.
Száját folyton összehúzta kissé, mintha valami kellemetlen szagot érzett
volna. Ujjai hosszúak és csontosak voltak, s a póklábakra emlékeztettek.
Tetőtől talpig feketébe öltözött, az övéről egy jókora kulcscsomó lógott.
Úgy nézett ki, mint valami zord temetkezési vállalkozó, aki az alvilág
számára gyűjtögeti a kulcsokat. Első látásra ellenszenvesnek találtam. A nő
Jacksonra nézett, hogy mutasson be minket egymásnak.
– Üdvözlöm idehaza – biccentett Jackson. – Mind roppantul örülünk,
hogy ön és Miss Anita hazatértek az ünnepekre. Kérem, hadd mutassam be
Mrs. Poke-ot. Ő az új házvezetőnőnk. – Attól a pillanattól fogva én csak
úgy hívtam magamban: „A Pók”. – Lady De Frász úgy vélte, szükségünk
van valakire, aki elvezeti a háztartást, mivel ő maga oly gyakran nincs
itthon – fejezte be Jackson.
 Szótlanul meredtem a Pókra, s fel nem foghattam, hogy mi a manót keres
nálunk.
– Azért annyit nincs távol – pislogtam körbe. Szerettem volna
megkérdezni mamát, hogy mégis mit jelentsen ez.
Miss Filgran halkan ciccegett a foga közt, mielőtt Mrs. Poke-hoz fordult
volna.
– Bocsásson meg, Mrs. Poke, hosszú utunk volt. Szörnyella és Anita
kisasszonyok bizonyára szeretnének pihenni egy kicsit, mielőtt lejönnénk
vacsorázni Lady De Frásszal. – Helytelenítő pillantást vetett rám.
– Lady De Frász ma nem vacsorázik velünk. Még nem ért haza – felelte a
Pók. – Biztos vagyok benne, hogy igyekszik hazafelé, ahogy csak tud –
tette még hozzá, szemlátomást örömét lelve a csalódottságomban. De lehet,
hogy ezt csak képzeltem. Mégis, éreztem, ahogy elönt a düh. – Addig is, ha
bármire szüksége lenne, csak csengessen értem, Szörnyella kisasszony. Az
édesanyja meghagyta nekem, hogy a távollétében a nevében járjak el.
Sikítani lett volna kedvem. Hogy gondolhatja ez a nőszemély, hogy
anyám helyébe léphet?! És hol volt a mamám? Már alig vártam, hogy végre
láthassam. Hiszen nem találkoztunk, mióta elkezdtem az iskolát. Egyszer
sem. És írni is csak ritkán írt. A kalandjairól is csak Miss Filgrantől
értesültem, akivel viszont állandóan leveleztünk. Valamit tennem kellett,
hogy visszanyerjem a jóindulatát.
– És mikor jön vissza? – tudakoltam.
– Bizonyára még karácsony előtt – felelte Miss Filgran. Majd gyorsan
hozzátette: – Gyertek, lányok. Segítek nektek kipakolni, és elhelyezkedni.
Hosszú volt az út.
Ezzel elindult, hogy felkísérjen minket Anitával a szobáinkhoz.
Emlékszem, ahogy lenéztem a szolgákra a karzatról. Olyannak tűntek, mint
a szellemek, ahogy eltűntek a lépcső alatti ajtóban, ám a legnyugtalanítóbb
látvány Mrs. Poke volt, ahogy hosszú lábain tipegett utánuk, akár egy kénes
füstből alakot öltött pók. Egyáltalán nem tetszett nekem.

A szobámat pontosan úgy találtam, ahogy emlékeztem rá, Anitát pedig a

sajátommal szembeni öltözőszobában szállásolták el, amelyet magamban
már így is az ő szobájaként tartottam számon.
 – Anita kisasszony, a bőröndjeidet a szokásos szobádba vitettem, ha
esetleg szeretnél kicsomagolni – mondta Miss Filgran élénken. – Pár perc
múlva magam is ott leszek, miután segítettem Szörnyella kisasszonynak.
– Köszönöm, Miss Filgran – mosolygott Anita, és a szobája felé indult.
– Miss Filgran, mit szólna hozzá, ha a személyes szolgálónőm lenne?
Persze mamával is meg kell majd beszélnem, ha hazaér, de előtte szerettem
volna hallani, hogy mit szól hozzá.
Nagyon reméltem, hogy Miss Filgran beleegyezik majd. Egészen
kiskorom óta velem volt, s jóllehet néha idegesítőnek találtam, már el sem
tudtam képzelni az életem nélküle. Úgy éreztem, logikus lenne őt
felkérnem, hogy a szolgálóm legyen; olyan természetesnek tűnt.
Ki másra számíthatnék egy ilyen bizalmas pozícióban, mint a régi
nevelőnőmre?
– Nos, Szörnyella kisasszony, az édesanyád valóban említette, hogy már
nagy vagy ahhoz, hogy nevelőnőd legyen, s meg is kérdezte, hogy
maradnék-e esetleg szolgálónak és társalkodónőnek – mosolygott Miss
Filgran. – Reméltem, hogy örömmel hallod majd.
– Ó, hát persze! Boldogan hallom, hogy magának sincs kifogása ellene.
Bár nem hinném, hogy képes lennék ezentúl egyszerűen csak Filgrannek
hívni… olyan régóta hívom már Miss Filgrannek.
Miss Filgran felnevetett.
– Nos, Miss Szörnyella, mostantól úgy hívhat, ahogy a kedve tartja –
mosolygott rám.
– Ha már az új pozícióknál tartunk, érdekelne, hogy mit tud Mrs. Poke-
ról. Beilleszkedett már? – kérdeztem.
– Ó, nagyon is – felelte Miss Filgran a szokásos diszkréciójával. Soha
senkiről nem mondott volna egy rossz szót sem. Nos, ez így nem mehetett
tovább. Ha Miss Filgran lesz a szolgálóm, akkor úgy is kell majd
viselkednie. Ez pedig azt jelenti, hogy az összes alagsori pletykáról is be
kell számolnia nekem. Ezért tovább erőltettem a dolgot, s biztosítottam róla,
hogy nem szívelem Mrs. Poke-ot. Reméltem, Miss Filgran végül megnyílik
előttem.
– Nem értem, miért van rá szükségünk. Előtte is pompásan
elboldogultunk. Kíváncsi vagyok, hogy Jackson vagy Mrs. Baddeley
neheztelnek-e rá, amiért itt van. Amilyen utálatos egy vén pók…
 – Jaj, Miss Szörnyella. Ne beszéljen róla így. – Miss Filgran-nek nem
akaródzott bekapnia a horgot. Az öltözőasztalomhoz mentem, leültem,
elővettem a jáde fülbevalómat, s közben néztem, ahogy az, aki egész
életemben vigyázott rám, kipakolja a bőröndjeimet. Újra éreztem azt a
bizsergető borzongást, amikor a fülembe tettem a fülbevalót. Sokkal
hatalmasabbnak éreztem magam, amikor viseltem. És rádöbbentem, hogy a
Miss Filgrannel való kapcsolatom végképp megváltozott. Többé már nem a
gyámolítottja voltam, s ő mégis úgy viselkedett velem, mintha az lennék.
Ezt az átmenetet apró lépésekben kellett megtenni, s úgy döntöttem, meg is
teszem az elsőt.
– Miss Filgran, ha valóban a szolgálóm akar lenni, akkor elvárom, hogy
beszámoljon az összes pletykáról a házban. Mama azt mondja, ő is
mindenről értesül a saját szolgálójától, Miss Smarttól.
– Jaj, nem is tudom, Miss Szörnyella. – Kivett egy frissen vasalt ruhát a
szekrényemből. – Ez pompásan állna a vacsorához – próbált témát váltani.
– Gyerünk, Miss Filgran. Ki vele! Ragaszkodom hozzá! – kuncogtam,
hátha rá tudom venni, hogy beszéljen.
– Hát… – Gyorsan kipillantott az ajtón, hogy senki nem hallgatózik-e. –
Mrs. Baddeley úgy mesélte, hogy Mrs. Poke mintegy varázsütésre jelent
meg a cselédbejáratnál a csomagjaival, egy baljós fekete füstfelhőben, az
édesanyja által írt kinevezésével. A mamája egy szóval sem említette
Jacksonnak a dolgot. Még egy üzenetet sem küldött neki az érkezéséről.
Jackson teljesen halálra vált, hogy nem készítettek elő neki egy szobát.
– Jackson sok mindenhez ért, de tudtommal a jövendőmondás nem
tartozik közéjük – jegyeztem meg, s Miss Filgran nevetett.
– Nos, most is rezzenéstelen arccal intézkedett. Tudja, milyen…
Élveztem, hogy végre így beszélgethetek Miss Filgrannel. Idősebbnek,
érettebbnek éreztem magam, s ő is úgy beszélt velem, mint egy felnőttel,
ahelyett, hogy folyton csak pirongatott volna, mint egy gyermeket. Jó volt
együtt nevetni vele. Eddig észre sem vettem, hogy ilyen jó humorérzéke
van.
– Mostanában mintha több időt töltene odalent – véltem.
– Amikor az édesanyja felvetette, hogy legyek a szolgálója, úgy véltem,
talán jó lenne megismerni a többieket.
A magam részéről ezt remek ötletnek tartottam.
 – Nagyszerű! – bólintottam. – Férkőzzön a bizalmukba. Mindenről tudni
akarok, ami odalent folyik.
– Miss Szörnyella, egyre inkább úgy beszél, mint az édesanyja.
Rám nézett a tükörben, s egy pillanatra baljós árny suhant át az arcán.
Aztán tovatűnt.
– Köszönöm, Miss Filgran – feleltem. – Meséljen még!
– Nos, Mrs. Baddeley nem fogadta jól Mrs. Poke érkezését. Kisírta
mindkét szemét, amiért ezután egy idegen nőszemély fogja felügyelni az
éléskamráját, s ellenőrizni a receptjeit. Ma délután is erre mentem be a
konyhába. Mrs. Baddeley éppen kiabált vele: „Vigye el a kezét az alsó
polcomtól!”
Nevetnem kellett.
– Ugyan mi lehet az ő „alsó polcán”? Bizonyára nem az, amire én
gondolok – kuncogtam, s Miss Filgran is velem nevetett.
– Huncut, mint mindig, Miss Szörnyella. Azt hiszem, Mrs. Baddeley ott
tartja a receptjeit – mondta végül nevetve.
– Na de azt mégsem hagyhatjuk, hogy megríkassa Mrs. Baddeley-t, nem
igaz? – kérdeztem épp, amikor Anita jelent meg az ajtóban.
– Remélem, nem zavarok – köszönt a maga félénk módján.
– Gyere csak, Anita! – invitáltam be. – Nem fogod elhinni! Miss Filgran
most mondta el, hogy a Pók máris megríkatta a szakácsot.
Anita pislogott párat.
– A „szakácsot”? Mióta hívod Mrs. Baddeley-t „szakácsnak”?
Fogalmam sem volt. Talán most először történt.
– Hát végül is ő a szakácsunk, nem? És mama is így hívja.
Anitának láthatólag nem tetszett a dolog.
– Még sosem hallottam, hogy így nevezted volna. Fogadok, Arabella
Pofonth hívja a saját szakácsát így, ahelyett, hogy á nevén szólítaná.
Úgy véltem, talán igaza lehet. Általában úgy is volt. De annyira vágytam
rá, hogy valahogy kibékítsem mamát. Mindig is azt szerette volna, ha
felnőttesebb vagyok, mint egy igazi hölgy. Talán ezzel a kedvére tehetek
majd. Ha úgy viselkedem, ahogy ő, biztos több időt tölt majd velem. Talán
ezúttal el sem utazik rögtön.
– Nos, talán Arabellának is igaza lehet – feleltem hanyagul, s igyekeztem
témát váltani.
– Egyébként is, ki a csoda az a Pók? – tudakolta Anita.
 Szegény Anita. Bár okos volt, néha mégis nehezére esett tartani velem a
lépést.
Felkacagtam.
– Ó, hát ez a neve! Mrs. Poke. Az új házvezetőnő. Az a rémes,
settenkedő nőszemély, akivel a hallban találkoztunk. Olyan, mint egy pók.
Te is emlékszel rá.
Végre Anita is felnevetett.
– Igen, tényleg hasonlít egy pókra – bólintott. – Nem szép tőle, hogy
megríkatta Mrs. Baddeley-t.
– Valóban – nevettem egyre hangosabban. – Azt hiszem, Mrs. Baddeley
nem mostanában fog újabb gyümölcskocsonyát készíteni! – Erre Anita is
újra kuncogni kezdett.
Miss Filgran a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, hölgyeim. Ne beszéljünk többet szegény Mrs. Baddeley-ről. És
kérem ne hívja Mrs. Poke-ot gúnyneveken. Ez nem valami szép.
Nagy levegőt vettem. Ideje volt egy újabb lépést tenni a Miss Filgrannel
való kapcsolatunkban.
– Miss Filgran, azt hiszem, úgy fogom hívni Mrs. Poke-ot, ahogy jónak
látom. – Miss Filgran meglepettnek tűnt, ám bölcsen hallgatott. Eszembe
jutott valami. – Jaj, Anita, majd elfelejtettem! Csodálatos ötletem támadt,
hogy milyen kalandra induljunk a téli szünetben. Ha mama is beleegyezik,
elmehetnénk kirándulni. Miss Filgran is elkísérne bennünket, nem igaz?
Amúgy is csak a látszat kedvéért. A későbbiekben nem kell majd velünk
tartania minden kalandunkra.
– Természetesen, Miss Szörnyella, örömmel – felelte Miss Filgran
szomorkásan.
– Miss Filgran, át kell alakítanunk a szokásainkat, nemde? Ne aggódjon,
beletelik majd egy kis időbe, de végül mindketten megtaláljuk majd a saját
helyünket, és többé már nem gyermekként, hanem a feljebbvalójaként
tekint majd rám. De nem kell, hogy mindez rém kínos legyen, ugye? Hisz
maga meg én már szinte barátok vagyunk. – Miss Filgrannek csak még
jobban megnyúlt az arca.
Akkor jöttem rá, hogy a nevelőnő bizony mégis a barátjának gondolt.
Vagy talán még valami többnek is.
– Jaj, Szörnyella – szólalt meg Anita, de inkább nem folytatta. Nem
kellett hozzá Anita, hogy tudjam, megsértettem Miss Filgran érzéseit. Nos,
muszáj volt. A saját szolgám nem tekinthetett rám úgy, mint egy gyerekre.
– Na, menjünk – váltottam témát. – Fejezzük be a készülődést. Jackson
bármelyik percben csengethet a vacsorához.
Ám egyikük sem mozdult.
– Most mi van? – meredtem rájuk. – Miért néztek úgy rám, mintha
megfojtottam volna egy kiskutyát?
6. fejezet
Egy korszak vége

Mindig is a karácsony volt a kedvenc ünnepem. Valami történt velem

ilyenkor. Ellágyultam tőle. Kedvesebb lettem. Ma már ritkán esek
áldozatául ilyesminek. De akkoriban még csaknem annyira imádtam a
karácsony előtti készülődést, mint magát az ünnepet.
Mama és papa mindig gondoskodtak róla, hogy a szolgák nagy felhajtást
csináljanak a téli szünetben. Már alig vártam, hogy megérkezzen a fa és az
elemózsiás kosarak, s a szolgálók is velem örültek. Díszes füzérekkel
ékesítették a lépcsőkorlátokat, a kandallópárkányokat, és minden vázában
téli virágok pompáztak. A lépcsők mellett balra, a reggeliző bejárata
melletti kis benyílóban kapott helyet a pompás karácsonyfa. Felért egészen
az emeleti korlátig. A szolgálók mindig káprázatosan feldíszítették.
Gyönyörű, kecses díszek borították, melyeket a családunk nemzedékeken
át gyűjtögetett. Az apró, pislákoló gyertyák fénye csodásan tükröződött a
csillogó gömböcskéken.
Miss Filgran szerette volna, ha Anita és én is részt veszünk a fa
díszítésében. Régebben ragaszkodtam volna hozzá, hogy én tegyem fel a
csillagos csúcsdíszt a fa tetejére; most viszont úgy terveztem, hogy
átveszem a mama helyét, amíg haza nem ér aznap este.
Elhatároztam, hogy személyesen intézek el mindent, amit mama is
megtett volna. Azt akartam, hogy hazaérve azt lássa, hogy mindent
tökéletesen elrendeztem.
Szerettem volna a kedvében járni. És hogy lássa, nincs szükségünk arra
az átkozott Mrs. Poke-ra. Egyébként is, anyám soha nem segített a
szolgáknak a díszítésben.
Mindig a reggelizőben üldögélve várta, hogy a szolgálók elkészüljenek a
díszítéssel, és csak akkor jött ki, hogy megdicsérje a végeredményt, ha már
minden készen állt. Ezért most én is így tettem. Egy gyönyörű vörös ruhát
vettem fel, s hozzá a jáde fülbevalót. Igyekeztem úgy kinézni, mint a ház
úrnője.
 Hagytam tehát, hogy Anita díszítgesse a fát, s úgy tűnt, roppantul élvezi.
Hallottam a boldog nevetését a reggeliző ajtaja mögül, s már-már azt
kívántam, bárcsak én is ott lennék velük, amikor a kosarak megérkeztek a
vacsora hozzávalóival. Minden évben nagy felhajtás kerekedett a kosarak
körül, még mielőtt levitték volna őket Mrs. Baddeley-hez, hogy varázsoljon
belőlük valamit. Később hallottam, hogy egy pár fácánt, egy libát, és
számtalan egyéb finomságot hoztak a karácsonyi vacsorához. Az-. napra
még a szolgálók is szakítottak a szokásos raguikkal és húsos pitéikkel, hogy
saját ünnepi lakomát rendezzenek maguknak.
Anyám a szolgáinknak is küldött ajándékokat egy üzenettel, amelyben
arra kért, hogy csomagoljam be őket. Úgy volt, hogy még időben hazaér,
hogy személyesen adhassa át nekik a karácsonyi ajándékokat, ahogy azt
minden évben szoktuk. Szerzett néhány vég szövetet a szobalányoknak,
hogy új ruhákat készíthessenek maguknak, új kamáslikat a hordároknak és a
sofőrnek, egy szép brosst Miss Filgrannek, egy új zsebórát Jacksonnak és
egy nyakórát láncon Mrs. Poke-nak. Apró kandírozott gyümölcsöket és
különféle csokoládékat is küldött, Jacksonnak pedig megüzente, hogy
bontson fel néhány üveget a pincéből a karácsonyi vacsorájukra. Anyám
mindig nagylelkűen bánt a cselédekkel karácsonykor, és gyakran
mondogatta, hogy nekem is így kell majd tennem, ha egyszer saját
háztartásom lesz. „Egy szolga szinte mindent megbocsát, ha nagylelkű vagy
vele az ünnepek alatt” – mondta.
Hagytam, hogy Anita a cselédek társaságában elszórakoztassa magát a
díszítéssel, míg én előkészítettem az ajándékokat. Kihasználtam az
alkalmat, hogy Anita ajándékait is becsomagoljam, miközben ő Miss
Filgrannel sürgölődött a fa körül.
A ház zsongott a nevetéstől, zenétől és a mulatság hangjaitól, én pedig
egyre izgatottabb lettem, hogy végre találkozhatok mamával.
– Szörnyella, ideje átöltözni a vacsorához. – Miss Filgran dugta be a fej
ét a reggelizőbe, ahol egész nap az ajándékokat csomagoltam. Észre sem
vettem, hogy már ilyen későre jár.
– Vacsorához? Mama hazaért?
Éreztem, hogy nagyot dobban a szívem izgalmamban.
– Áu! A mindenit… – A fülbevalómhoz kaptam, mert hirtelen
rettenetesen nyilallni kezdett.
 – Jaj, hadd segítsek! – ajánlkozott Miss Filgran, és óvatosan meglazította
a klipszet. Rögtön megkönnyebbültem.
– Köszönöm, Miss Filgran. Egész nap zavart ez a csat. – Miss Filgran a
szokásos szomorú pillantással nézett rám. Olyan sokszor láttam már az
arcán ezt a kifejezést. És mindig ugyanazt jelentette.
– Nem jön haza, igaz?
– Nagyon sajnálom, de az édesanyád nem jön ma haza vacsorára.
Szörnyella, drágám, tudom, hogy már idősebb vagy, és talán már szólhatok
úgy hozzád, ahogy egy nővér vagy egy barát tenné. A szívem szakad meg,
ha látnom kell, hogy ilyen rettenetesen bánik veled.
Megdermedtem a döbbenettől.
– Hogyan, Miss Filgran? Mit mondott az előbb? – Azt hittem, talán
rosszul hallottam. Biztos nem beszélt anyám ellenében…!
– Sajnálom, Szörnyella kisasszony, tudom, hogy ez nagyon lesújtott.
Látom az arcodon. Egészen kislánykorod óta nézem, ahogy szinte naponta
összetöri a szívedet.
– Maga semmit nem tud az én szívemről, Miss Filgran. A mamám szeret
engem. Hogy merészel mást feltételezni?
Így visszatekintve nem is értem, miért akartam előtte megvédeni mamát.
Tudtam, hogyan érez irántam; semmi szükségem nem volt rá, hogy
meggyőzzek egy félig-meddiget arról, hogy anyám szeret engem.
– Édesapád halála óta nem írt neked, s meg sem látogatott! Azóta, hogy
elküldött téged az iskolába. Az ember nem bánhat így a lányával!
– Küld nekem ajándékokat! – vágtam vissza. Még mindig nem hittem a
fülemnek, hogy Miss Filgran ilyen nyílt arcátlansággal beszélt velem.
– Mindig is elhalmozott ajándékokkal, Szörnyella kisasszony. De mást
soha nem adott. És nem is fog, amilyen szívtelen, kegyetlen és rettenetes
nőszemély! Gyönyörű ajándékokat ad, de önmagából semmit!
Ezúttal túl messzire ment. Túl sokat feltételezett magáról. Azt hitte, hogy
a félig-meddig helyzete miatt igazi barátként – sőt, nővérekként—
tekintünk egymásra. Azt képzelte, hogy ezért akár már így is beszélhet
előttem anyámról.
Egy szót sem kellett szólnom. Látta az arcomat, és mindketten rögtön
tudtuk, hogy ezt már nem lehet visszacsinálni.
Soha többet nem tudtam már ugyanúgy nézni rá. Nem bíztam már benne.
Mennie kellett.
 A félig-meddig még megpróbált további bocsánatkéréseket motyogni, ám
félbeszakítottam, még mielőtt egy újabb szót szólt volna.
Sietve kikaptam pár bankjegyet az íróasztalfiókból, beletömködtem őket
egy borítékba, és a kezébe nyomtam.
– Tessék, a végkielégítése, Miss Filgran.
– Elbocsát engem? – hebegte tátott szájjal.
El sem tudtam képzelni, miként gondolhatta, hogy ezek után még magam
mellett tartom.
– Természetesen. Ne legyen ostoba. Most már kizárt, hogy tovább
alkalmazzam.
Különös, felszabadító érzés volt így magamhoz ragadni a hatalmat.
Abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy rövidesen új fejezet
kezdődik az életemben. Igazi hölggyé váltam, s ezzel jókora felelősség is
járt. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy mama büszke lenne rám,
amiért ilyen magabiztosan cselekedtem. Nemcsak azért, mert átvettem az
irányítást a saját életem felett, de azért is, mert megvédtem őt. Miss Filgran
addig a pillanatig nagyon fontos része volt az életemnek, de nem
hagyhattam se neki, se másnak, hogy éket verjen a mamám és énközém.
Túllépte a határt, azt a láthatatlan vonalat, amely elválaszt minket a
szolgálóinktól.
S ez nagyon is fontos lecke volt – soha többé nem hagyhattam, hogy
érzelmi kötelékek fűzzenek bárkihez a személyzet tagjai közül.
– De hát nincs hova mennem! – Miss Filgran szeme megtelt könnyel, ám
a szívemet már lezártam előtte. A könnyei nem hatottak meg.
– Ez nem tartozik rám. Az éjszakát még a szobájában töltheti. De holnap
reggel már nem szeretném itt találni.
Egy szót sem szólt. Csak állt ott hitetlenkedve, s könnyek gördültek
végig az arcán. Teljesen összetörtnek tűnt.
– Távozhat. Minden jót, Miss Filgran. – Ahogy elfordult, hogy elmenjen,
láttam, hogy még jobban zokog, mint eddig, noha hangtalanul. Lassan
fordította el az ajtó gombját, és egész testében rázkódva kinyitotta.
– Élvezze az új életét, Miss Filgran. Ó, és amikor holnap elmegy, a
cselédek bejáratát használja. – Még egyszer visszanézett rám, arcán
könnyek csorogtak.
– Annyira szerettelek, Szörnyella! És teljes szívemből remélem, hogy
nem válsz kegyetlen, szomorú és magányos nővé… mint az anyád.
 Bevágtam mögötte az ajtót, s egyszer és mindenkorra lezártam életem
egy fejezetét.
7. fejezet
Karácsony este

A háztartásomban a szolgálók is ünnepeltek karácsony este.

Kislánykorom óta így volt, és nem láttam okát, hogy megváltoztassam.
Amíg a nagyszüleim éltek, mindig az ő birtokukon vacsoráztunk ilyenkor, s
a szolgálók nyugodtan ünnepelhettek idehaza, anélkül, hogy minket kellett
volna kiszolgálniuk. Később, miután a nagyszüleim meghaltak, rendszerint
apám vagy anyám ismerőseinél vacsoráztunk karácsonykor.
Idén viszont, hogy sem mama, sem papa nem volt velünk, s meghívást
sem kaptunk, Anitával kettesben maradtunk karácsony estére.
Miss Filgran elbocsátásával megfelelő kíséret nélkül maradtunk, így el
sem mehettünk volna vacsorázni valahová.
Így hát kényszerűségből itthon maradtunk. Megbeszéltem Jacksonnal,
hogy megelégszünk azzal, ha Mrs. Baddeley készít valamit a számunkra, és
felhozzák a szobánkba. Nem akartam elrontani az ünneplésüket. Már csak
azért sem szerettem volna megzavarni az ünnepeket, mert nyilván mind
kíváncsiak lettek volna rá, hogy mi történt Miss Filgrannel. Már csak az
hiányzott volna, hogy mama egy üres házba térjen haza, szolgálók nélkül.
Számítottam Jacksonra, hogy tájékoztatja a többieket Miss Filgranről, de
egyben meg is nyugtatja őket, hogy a De Frász-háztartás nem tervez
leépítéseket, mint az mostanában több helyről is hírlett.
– Tiszteletlenül beszélt Lady De Frászról. – Mindössze ennyit kellett
mondanom. Jackson megértette. Láttam rajta, hogy nekem adott igazat.
Miközben Jacksonnal beszéltem, a Pók topogott be a szobámba, akár egy
két lábon járó eleven rémálom.
– Szörnyella kisasszony, szóltam a szolgálóknak, hogy ön és Anita
kisasszony idehaza lesznek ma este. Kérem, csengessenek, ha bármire
szükségük van. A vacsorát az étkezőben tálalják este nyolckor. – Csak
pislogtam rá, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban olyan ijesztő-e,
mint amilyennek elsőre láttam.
Az volt. Rémületes és utálatos.
 – Ahogy Jacksonnak is mondtam az imént, egy tálcányi vacsora is
megteszi, Mrs. Poke. Nem akarom megzavarni a ma esti ünneplésüket.
Anita és én örömmel töltünk el egy csendes estét kettesben. A karácsonyi
vacsorát pedig holnap rendezzük meg, ahogy mindig is szoktuk.
– Csakhogy Lady De Frász nekem más irányú utasítást adott, Szörnyella
kisasszony, Mrs. Baddeley pedig egész nap sütött-főzött odalent. Egy igazi
lakomával készült. Nem szeretnék csalódást okozni neki.
– Tehát ezt maga megbeszélte Lady De Frásszal, de egészen idáig nem
tartotta fontosnak, hogy velem is megossza? – Ezzel megszegtem a
protokollt. Beismertem, hogy nem volt tudomásom valamiről. Bevallottam,
hogy anyám nem árulta el nekem a velem kapcsolatos terveit. Ám
szemrebbenés nélkül folytattam.
– És mi lesz az ünnepléssel? Úgy terveztem, hogy ma adom át a maguk
ajándékait, még a karácsonyi vacsora előtt. Ha azzal vannak elfoglalva,
hogy ránk főzzenek és takarítsanak utána, mikor lesz idejük ünnepelni?
– Holnap reggeli közben, ahogy az édesanyja meghagyta.
– Reggeli közben? Azt már nem, Mrs. Poke. Anita, szerinted ez így
rendjén való lenne? – Anita a fejét rázta, de nem szólt egy szót sem. A
drága Anita… mindig is utálta az összetűzést. – Nem szeretnék szakítani a
hagyományokkal, Mrs. Poke – folytattam –, és nem óhajtom megvonni az
ünneplés örömét a személyzettől. Egész évben keményen dolgoznak, és ez
a jutalmuk, amiért ilyen odaadok és hűségesek.
Vártam, hogy Mrs. Poke ellenkezzen, de csak összeszorította a száját, és
egy szót sem szólt.
– Akkor hát így lesz. A megszokott rendben folytatjuk; úgy, ahogy az
elmúlt években megszoktuk, még mielőtt maga csatlakozott volna a
háztartáshoz. – Azt akartam, hogy minden úgy legyen, mint papa halála és
mama távozása előtt. Annyira rosszra fordult minden, miután papa meghalt,
és úgy éreztem, ha sikerülne újra felidézni a régi karácsonyi ünnepeinket, s
nem hagyni, hogy ez a gonosz nőszemély mindent felforgasson, akkor
mama talán megbékélne velem. Persze nagyobbat nem is tévedhettem
volna. Hiszen homlokegyenest szembementem az utasításaival. Ám a
fiatalok nem mindig a legbölcsebb döntéseket hozzák, legyenek azok
bármilyen jó szándékúak is.
A Pók csak bámult rám rezzenéstelenül. Feltételeztem, hogy nem’ akar
ellentmondani nekem, sem anyámnak. Így csak állt ott némán, míg végül
Jackson törte meg a kínos csendet.
– Szörnyella kisasszony, tudom, hogy Mrs. Baddeley szörnyen csalódott
lenne, ha kárba menne az ünnepi lakoma. Egész nap keményen dolgozott.
– Van egy ötletem! – szólalt meg ekkor Anita. Drága Anita! A lágy szívű
Anita. Mindig a lenézettek pártjára állt. Mindig csak jót akart. Mindent
megtett volna, hogy mások boldogok legyenek, kiváltképp azok, akiket
szeretett. Kár, hogy a végén pont értem nem tudott semmit tenni.
De kissé előreszaladtam. A történetnek az a része csak később jön majd.
– Láttam, hogy mennyi ételt készített Mrs. Baddeley odalent – folytatta
Anita. – Bőven sok lenne kettőnknek. Viszont untig elég mindenkinek. Mi
lenne, ha meghívnánk a személyzetet, hogy tartsanak velünk a karácsonyi
vacsorán? Utána pedig folytathatják az ünneplést odalent, ahogy szeretnék.
– Ez nagyon kedves öntől, Anita kisasszony, bár elég szokatlan –
jelentette ki az utálatos Pók. – Lady De Frász haragudna, ha a tudomására
jutna, hogy a szolgálók idefent étkeztek.
A legkevésbé sem akartam egyetérteni ezzel a némberrel, még ha igaza is
volt. Anyám őrjöngene, ha megtudná. De Anita arckifejezése olyan naiv
őszinteséget sugallt, hogy mindenáron örömöt akartam neki szerezni.
Kedveskedni akartam neki mindazért, amit apám halála óta értem tett. Így
hát egy másik lehetőséggel álltam elő.
– Nos, ha a személyzetnek nincs ellenére, talán Anitával mi
csatlakozhatnánk hozzájuk odalent, hogy velük együnk. –Jacksonra néztem,
mert az ő véleményét többre tartottam. Mrs. Poke-kal ellentétben ő már
hosszú évek óta szolgált nálunk, már azelőtt, hogy megszülettem. Rajta
kívül csak Mrs. Filgrant ismertem ilyen régóta. Ha a dolgok máshogy
alakulnak, talán most az ő véleményét kérdeztem volna a közös vacsoráról.
– Persze nem maradnánk odalent egész este. Csak a vacsorára, és aztán
folytathatnák az ünneplést, miután mi felmentünk. Másra már nem lesz
szükségünk az este folyamán, ha Jackson kikészíti nekünk az italos tálcát,
meg talán pár apró szendvicset, ha esetleg nassolni támadna kedvünk még
lefekvés előtt – néztem Jacksonra, remélve, hogy egyetért majd velem.
Úgy éreztem, ez a legmegfelelőbb kiút a dilemmánkból.
– A vacsora előtt pedig átadom majd az ajándékaikat. Lady De Frász
bizonyára személyesen szerette volna átadni őket, de így velem kell
beérniük.
 – Szörnyella kisasszony. – A Pók roppant szigorú arcot vágott. – Ez
roppant szokatlan, s nem hinném, hogy az édesanyja beleegyezne.
A lehető legédesebb mosolyomat villantottam rá. Visszatekintve azt
hiszem, igazából csak örültem, hogy szembeszállhatok Mrs. Poke-kal. Bele
sem gondoltam, hogy mama hogy érezné magát ettől. Meggyőztem magam,
hogy biztos örülne neki, hogy így magamhoz ragadtam az irányítást, és
elértem, hogy továbbra is fenntartsuk a családi hagyományokat. De nem
biztos, hogy ez volt a tetteim fő mozgatórugója.
– Szeretném kikérni Jackson véleményét is az ügyről. Ő már jóval azelőtt
is szolgálta a családunkat, hogy én megszülettem, és azt hiszem, ő lesz a
legjobb döntnök. Jackson, egyetért Mrs. Poke-kal? Anyám ellenezné, hogy
összevonjuk a két karácsonyi ünnepséget.
Jackson összeszűkült szemmel nézett a Pókra.
– Azt hiszem, igen, Szörnyella kisasszony.
– De Jackson, én már annyira vártam, hogy átadhassam az ajándékaikat,
és nem szeretném megfosztani a személyzetet az ünnepléstől. Borzasztó
csalódott leszek, ha nem tudunk valami megoldást találni erre az ügyre.
Jackson elmosolyodott. Soha semmit nem volt képes megtagadni tőlem.
Egész gyerekkorom óta így volt, s most mindenképpen meg akartam
nyerni ezt a csatát Mrs. Poke-kal szemben.
– Nos, Szörnyella kisasszony, én a legkevésbé sem szeretnék csalódást
okozni kegyednek.
Mindig is kedveltem Jacksont. A személyzet összes tagja közül ő állt a
legközelebb ahhoz, hogy családtagként tekintsünk rá. Mindig ott volt
nekünk. Mindig hűséges volt. Mindig mellém állt. És miután apám meghalt,
mindig vigyázott rám. Igaz, sokszor nyűgnek éreztem a figyelmét, s a
morózus pillantásokat, amikor mama elindult a világ körüli útjára; ám soha
egy rossz szót nem szólt róla. Most pedig az általában szigorú ívű szája
egyszerre engedékeny mosolyra húzódott a kedvemért. Hirtelen nagyon is
papára emlékeztetett, aki még mindig szörnyen hiányzott. Nem is értettem,
hogy miért tartott egészen idáig, hogy ilyennek lássam Jacksont. Hogy
valóban lássam őt. Amilyennek fiatalabb koromban láttam, s ahogy
imádtam őt, mikor kicsiny voltam. Mindig is megkülönböztetett figyelmet
fordított rám. És most újra így tett.
Talán a karácsony varázslata tette, talán csak örültem, hogy végre
valakivel összefoghatok a Pók ellen, de aznap nagyon is tisztán láttam
Jacksont. És vele együtt meg is nyertük ezt a csatát. Szövetségesekké
váltunk a rémes Pókkal folytatott háborúban.
– Akkor hát megegyeztünk! Mind odalent fogjuk elkölteni a karácsonyi
vacsorát! Pompás mulatság lesz!

A vacsora előtt átöltöztünk Anitával. Emlékszem, mennyire üdítően

hatott, hogy végre nem kell kiöltöznünk a vacsorához. Ha odafent
vacsorázunk az étkezőben mamával, úgy kellett volna felöltöznünk, mintha
maga a királynő érkezett volna hozzánk vendégségbe. Így viszont egyszerű,
kényelmes ruhákba bújhattunk.
Még a papától kapott fülbevalókat sem vettem fel.
A szolgálók terme színes füzérekkel volt feldíszítve, melyek egymásba
font zöld és piros papírkarikákból álltak. Az ajtók fölé piros szalagokkal
díszített magyal- és fenyőágakat aggattak. A sarokban, a tűzhely mellett egy
kis fa állt, melyet felfűzött pattogatott kukoricával, vörös áfonyával és a tűz
fényében csillogó, enyhén megkopott aranyszínű gyöngyökkel díszítettek.
Odalent sokkal vidámabb volt minden, mint ahogy emlékeztem rá. Túl
sokat nem időztem a szolgálók termében, látogatásaim leginkább a
konyhára korlátozódtak.
Anitával ráköszöntünk Mrs. Baddeley-re, amint leértünk a lépcsőn, ő
azonban elhessegetett minket.
– Szemeket becsukni! Valami különlegeset készítek nektek, drágáim,
nincs kukucskálás!
Összenevettünk Anitával. Olyan volt, mint a régi szép időkben.
A konyhát jókora falba épített tálaló választotta el a szolgálók
nagytermétől.
A közepére egy csuklós, zsalus ablakot szereltek, amit ki lehetett nyitni,
hogy a nagyterem és a konyha közt lehessen pár szót váltani, vagy éppen
ki-be lehessen adogatni a dolgokat, ha az ember nem akart körbemenni a
másik bejárathoz.
A teremben egy hosszú étkezőasztal állt, s már meg is terítettek rajta
régimódi Churchill-féle kék mintás tányérokon. A helyiség másik felében
egy nagy kandalló állt, előtte két székkel, melyek feltételezhetően Jackson
és Mrs. Baddeley helyei lehettek.
 A székek közt egy kis kerek faasztalka állt, s néhány kis párna is oda volt
készítve egy régi szőnyegen, amely gyerekkoromban még a reggelizőt
díszítette. Azt hiszem, a többi szolgáló ezekre ült le, amikor épp nem az
asztalnál ettek; talán a tűz mellett melengették magukat, míg a lefekvés
előtti kakaójukat kortyolgatták. Kellemes kis hely volt.
– Annyira örülök, hogy úgy döntöttél, hogy idelent vacsorázunk a
személyzettel, Szörnyella – lelkendezett Anita. – Kettesben sokkal
magányosabbak lettünk volna odafent. Én mindig úgy gondoltam, hogy
karácsonykor az ember legyen a családjával. – Anita látta, hogy kissé
kényelmetlenül érzem magam a „család” szó említésétől, de nem
haragudtam rá. Megértettem, hogy mire célzott. Ez az ünnep valóban a
családról szólt, s jobban hiányzott papa és mama, mint bármikor.
– Értem. Te Mrs. Baddeley-t és Jacksont is családtagnak tartod.
– Én Miss Filgrant is annak tartottam.
A hangja szomorú volt, de valami más is kicsendült belőle.
– Tudom, hogy csalódott vagy, Anita, de nem kívánok Miss Filgranről
beszélni. Most legalábbis biztosan nem. A többi szolgáló előtt…
– De te is családtagokként tekintesz rájuk, ugye? – kérdezte Anita.
Ezen elgondolkodtam kissé.
– Talán nem úgy, ahogy te, Anita. Viszont örülök, hogy téged annak
tartanak, Anita. Mert olyan vagy nekem, mintha az édestestvérem lennél.
– Te pedig az enyém, Szörnyella. Nem is tudom, mi lenne velem
nélküled.
Ó, hogy belesajdul a szívem is, hogy Anitával már nem vagyunk jóban!
Már nem szeret úgy, ahogy egykor. Na de ne kalandozzunk el. Akkoriban
boldog napokat éltünk. Legalábbis azt hittem. Még mielőtt Anita elárult
volna engem, amikor még jóformán Ő jelentette számomra az egész világot.
De vissza a karácsony estéhez! Anitával a szolgálók nagytermében
nézelődtünk, amikor egyszer csak kitárult a konyhába nyíló ablak, és Mrs.
Baddeley boldog vörös arca tűnt fel a nyílásban.
– Szörnyella kisasszony! Szervusz, drágám! Sajnálom, hogy az előbb
elhessegettelek!
Rámosolyogtam.
– Csak nem már megint a régi nóta, Mrs. Baddeley? Mindig valamiféle
meglepetésre készül! De fogadjunk, hogy kitalálom, mi lesz az! – Lelki
szemeim előtt málnás gyümölcskocsonyahegyek jelentek meg, s jót
kuncogtam magamban.
– Ne is törődj te azzal, Szörnyella! Majd csak várd ki a végit! – Azzal
nagy huncut mosollyal becsapta az ablakot. Anita rám mosolygott.
– Látod, nem is olyan rémes. Tudom, hogy idegesítőnek találod, de
valójában roppant kedves hölgy, és imád téged.
Valahogy sohasem gondoltam arra, hogy Mrs. Baddeley szeretne engem.
Legalábbis amíg Anita nem mondta. Gondolkodóba estem – talán végig
tévedtem vele kapcsolatban? Talán mindig is kedvelt engem, úgy, ahogy
Jackson, egészen kislánykorom óta. Miért tartott idáig, hogy ráébredjek?
Hirtelen szörnyen elszégyelltem magam, amiért elküldtem Miss Filgrant.
Mintha az a nő, aki abban a pillanatban voltam, valaki egészen más lett
volna, mint akinek most éreztem magam. És a tudtom és beleegyezésem
nélkül bújt volna ki belőlem. Nem kedveltem ezt a bennem rejlő
személyiséget, aki ilyen gonosz, rémes dolgokat mondott. De néha úgy
éreztem, egyáltalán nincs befolyásom felette.
Mindenképpen beszélni akartam erről Anitával, de nem ott és akkor. A
dolognak várnia kellett vacsora utánig.
A fejemben kavargó gondolatok túl furcsák voltak ahhoz, hogy hangosan
is kimondjam őket ebben a vidám forgatagban.
Valami mintha változásnak indult volna bennem; valami, amit nem
tudtam megmagyarázni.
De most nem volt idő kisurranni, hogy ilyesmikről beszéljünk.
Mindenki a szolgálók terme felé vette az irányt, s elfoglalta a helyét az
asztalnál.
Nekem Jackson helyét ajánlották fel az asztalfőn, de visszautasítottam, és
inkább Anita mellé ültem, háttal a konyha ablakának, s így a kandallóra és a
kis fára láttunk rá.
– Nem, Jackson, a díszhely a magáé. Nem szeretném elfoglalni. Ma én itt
csak vendég vagyok – mondtam. Mrs. Baddeley szemlátomást
elérzékenyült a szavaimtól, s eszembe jutott, hogy vajon lehet-e valami
kettejük közt. Sok ilyen történetet hallottam már, hogy az inas meg a
szakácsnő vénségükre egymásra találnak.
Néha meg a házvezetőnő és az inas szerepelt a történetben.
Ám volt valami abban, ahogy Mrs. Baddeley Jacksonra nézett, ami
elgondolkodtatott, hogy nincs-e kettejük közt valami szikra, s hogy az érzés
vajon kölcsönös-e.
Jackson persze ahhoz is túl kimért volt, hogy az asszony felé kimutassa
az érzéseit.
Ahogy végignéztem a megjelenteken, feltűnt, hogy valaki hiányzik.
– Hol van Mrs. Poke? – kérdeztem.
– Ó, ő a saját szobájában szeret enni – forgatta a szemét Mrs. Baddeley, s
kezével olyan mozdulatot mímelt, mintha ő lenne a legkifinomultabb hölgy
a világon.
– Nahát, csakugyan? Tehát Mrs. Rátarti túlságosan fenn hordja az orrát,
hogy a többi szolgálóval egyék? – kérdeztem, amin mindenki jót derült az
asztalnál. Egyszerre megtört a jég. Annyira jó volt látni mindenkit az asztal
körül, ahogy felszabadultan mosolyog és mulat. Az összes szobalány
csacsogott és kuncogott, amikor Mrs. Baddeley félbeszakította őket.
– Mr. Jackson, esetleg megkérhetjük Jeant, hogy kapcsolja be a rádiót?
Azt hiszem, ma este karácsonyi koncertet közvetítenek.
Jackson arca felderült.
– Ez csodás ötlet, Mrs. Baddeley! S ha már itt tartunk, talán abból sem
lesz baj, ha felhozunk egy üveg bort a pincéből – tette hozzá egy kacsintás
kíséretében.
Nagyszerű este volt, evéssel, ivással; s közben a rádióból karácsonyi zene
szólt.
Anita nem felejtett el karácsonyi pukkantós cukorkákat hozni, s végül
már mindenki ünnepi papírkalapot viselt, míg elfogyasztottuk Mrs.
Baddeley pazar vacsoráját.
– Szeretnék pohárköszöntőt mondani – álltam fel. – Mrs. Baddeley-re,
ezért a nagyszerű vacsoráért!
– Mrs. Baddeley-re! – visszhangozta mindenki. Még Jacksont is magával
ragadta az ünnepi hangulat, s mosolyogva viselte a papírkoronát, bár eleinte
úgy kellett rábeszélnünk, hogy vegye fel. Örömteli este volt, sok nevetéssel,
és – nos, igen – a családdal.
Örömmel láttam a boldogságot az arcukon, ahogy így összegyűltek. Az
idelenti étkezés sokkal vidámabbnak bizonyult, mintha fent vacsoráztunk
volna. Senki sem pirított rám, hogy viselkedjem hölgyhöz méltóan. Az
ételektől roskadozó tálak és tányérok egyre csak jártak körbe, s mindenki
annyit vett belőlük, amennyit csak akart.
 Jackson felvágta a Wellington bélszínt, mintha csak ő lenne a családfő
idelent. Mrs. Baddeley pedig gondoskodott róla, hogy mind Anita, mind én
megkapjuk a kedvenc ételeinket.
– Jaj, Mrs. Baddeley, maga drága jó asszony, hát nem felejtette el,
mennyire szeretem a sajtos rudat! – sikkantott fel Anita. Mrs. Baddeley
szerényen mosolygott két falás bélszín közt.
– Bizony, drágám. Az összes kedvencedre emlékszem. Ahogy Szörnyella
kisasszonyéra is.
– Azt látom, Mrs. Baddeley – mondtam a tálalóasztalra pillantva, ahol
citromtortaszeletek, apró, porcukros sütemények, egy rumosdió-torta és egy
háromemeletes, fehér krémmel borított torta várt még ránk. – És a puding is
fantasztikusan néz ki. De vajon mi fér még belénk, ha mindezt megesszük?
– kérdeztem, s még több pirított burgonyát és répát lapátoltam a
tányéromra.
– Ó, még a felét sem láttad! És a meglepetésemből sem ettél még! –
mosolygott a szakácsnő.
– Még további fogások vannak? – ámult el Anita. – Hogy lehetséges ez
egyáltalán?
Ekkor jutott eszembe. Az ajándékok!
– Annyira belefeledkeztem ebbe a kis ünnepségbe, hogy el is felejtettem
átadni az ajándékaikat. Máris felmegyek, és lehozom őket!
– Nem, Szörnyella kisasszony. – Jackson finoman a vállamra tette a
kezét. – Kérem, maradjon csak. Még hátravan a puding. Mrs. Baddeley
pedig egész nap a meglepetésen dolgozott. S egyébként is, ma este önök a
mi ajándékaink. Annyira örülünk, hogy ön és Anita kisasszony itt vannak
velünk.
– Úgy van! – helyeselt Jean.
– Ó, kérem, maradjanak! Ráérnek az ajándékok később is! – tette hozzá
Paulie is.
– Látod? Itt mindenki szeret téged, Szörnyella – súgta oda Anita. – Ki
más kedvéért venne fel Jackson egy papírkoronát?
– Nos, Mrs. Baddeley, azt hiszem, itt az ideje, hogy Paulie behozza a
karácsonyi lakoma fénypontját – jelentette ki Jackson egy kacsintás
kíséretében, s kissé oldalba bökte Mrs. Baddeley-t.
– Csakugyan, Paulie, hozd csak! Az ezüsttálcán van, a pulton – felelte a
szakácsnő. – Jean, menj, segíts neki egy kicsit! Aztán nehogy
tönkretegyétek Szörnyella kisasszony meglepetését!
Felnevettem. Mrs. Baddeley mégsem volt egy szörnyűséges nőszemély.
Ha ebben a családban Jackson volt a családfő, úgy Mrs. Baddeley számított
az anyjuknak.
– Biztosan elboldogulnak vele, Mrs. Baddeley—mondta Jackson.
És ekkor behozták. A legnagyobb, legpompásabb gyümölcskocsonyát,
amit életemben láttam. Természetesen málnás volt, s a belsejében meggyek
és apró narancsok látszottak. Hihetetlennek tűnt, hogy egy ekkora zselé ne
essen darabokra, amikor kiveszik a formából. Mrs. Baddeley gyönyörűen
fel is díszítette, kemény tejszínhabból formált virágokkal. Újra kislánynak
éreztem magam.
Ez volt a legcsodásabb meglepetés. Valami mintha a szemembe ment
volna, s akkor jöttem rá, hogy könnyezek. Abban a pillanatban úgy
határoztam, hogy a gyümölcskocsonya a kedvenc ételem, mert ez a drága
asszony csak nekem készítette el.
– Jaj, Mrs. Baddeley! Imádom! Köszönöm! – pattantam fel ültő
helyemből, hogy egy puszit nyomjak az arcára. – Annyira hálás vagyok,
hogy itt vannak nekem, s magukkal tölthettem ezt az estét. – Mrs. Baddeley
szorosan magához ölelt. Amikor elváltunk, lisztes maradt a ruhám.
Ám ezúttal nem érdekelt.
A vacsora után a szolgálók rábeszéltek minket, hogy maradjunk még egy
pohár forralt borra, s énekeljünk el pár karácsonyi dalt, mielőtt felmennék.
A szívem csordultig telt, s bele is pirultam. Hát az én kísérteteim mégsem
kísértetek voltak. Valódi emberek, akik szerettek engem. Anitának igaza
volt. Ők voltak a családom.
Ekkor megszólalt a csengő.
Nem vártunk vendégeket. Ám Jackson gyorsan magára kapta a zakóját, s
felment, hogy megnézze, ki az.
– Biztos gyerekek jöttek karácsonyi dalokkal, Szörnyella kisasszony.
Csak egy perc az egész.
– Jaj, hát nem lenne csodás, ha mind felmennénk szegénykéimhez, hogy
adjunk nekik pár édességet? – kérdeztem.
– Dehogynem! – vágta rá Paulie. – Én tudom is! Adjuk nekik a
csokoládét, amit az édesanyja küldött nekünk. Biztos örülnének neki!
Mrs. Baddeley is közbeszólt.
 – Jean, hozz elő egy kosarat a konyhából! Az egyik fonott
bevásárlókosaram jó lesz; azt hozd ide, meg egy kis viaszospapírt is, hogy
néhány süteményt is csomagoljak nekik!
– Jaj, de izgalmas! – fordultam Anitához. Az egész olyan volt, mintha
valami kalandra indultunk volna, ahogy felmentünk a földszintre a sok
csokoládéval és a süteményekkel a gyerekeknek. Mind egymás mellé
álltunk, hogy meglepjük őket. – Jól van, Jackson, nyisson ajtót! – adtam ki
az utasítást, s közben majd kiugrottam a bőrömből az örömtől, amit ez az
egész este okozott. Most voltam a legboldogabb, mióta papa meghalt.
Jackson ajtót nyitott, ám a küszöbön nem gyerekek vártak. Mama volt az.
– Jackson! Mit jelentsen ez?! – Anyám valósággal tajtékzott, ahogy
végigmért minket a félretolt papírkalapjainkkal és kipirult örömtől sugárzó
arcunkkal. Végül rajtam állapodott meg a tekintete. Soha nem láttam még
ilyen dühösnek.
– Mama! Nem számítottunk rád! – szólítottam meg. Részben örültem,
hogy végre viszontlátom. Ugyanakkor az összeszoruló gyomrom rossz
előérzetről árulkodott.
– Hallatlan! Nézzenek magukra! Szentséges ég, Szörnyella, hogy nézel
ki?! Mégis mi folyik itt?! Magyarázatot követelek!
– Amikor meghallottuk a csengetést, azt hittük, éneklő gyerekek jöttek –
feleltem összezsugorodva helytelenítő, dühös tekintete előtt. – Úgy
gondoltuk, kedves dolog lenne meglepni őket egy kis édességgel.
– Érthetetlen, Szörnyella! Mit kerestél te az alagsorban?! – Pillantása a
lisztes foltokra esett a ruhámon. Pár perce még egyáltalán nem törődtem
velük. Mama annyira mérges volt, hogy képtelen voltam bevallani, hogy
odalent ünnepeltük a szolgálókkal a karácsonyt. – Szörnyella, felelj nekem!
Kinek az ötlete volt ez?
Anita szólalt meg.
– Az én ötletem volt, Lady De Frász – mondta halk, szelíd hangján.
Anita mindig bátrabban viselkedett, mint vártam volna tőle.
Jól figyeljetek a szendékre! Fogadjátok meg a tanácsomat. A csendes,
szemlélődő lányok a leghalálosabbak.
Anyám úgy nézett Anitára, mintha nem ismerné, sőt, mintha meg sem
szólalt volna, s helyette inkább Jacksonhoz intézte a szavait.
– Jackson, küldje le a személyzetet.
 Szerettem volna azt mondani, hogy még át sem adtam nekik az
ajándékukat. És hogy az egész az én ötletem volt. De képtelen voltam
megszólalni. Mint kiderült, én nem voltam olyan bátor, mint Anita.
– Szörnyella, szeretnék veled egypár szót váltani a reggelizőben. Anita,
ugye megbocsátasz nekünk? – Anita még a válla felett visszapillantott rám,
ahogy felment az emeletre. Láttam rajta, hogy szörnyen érzi magát, és
aggódik értem. Egy biztató mosollyal feleltem neki, miközben anyámmal
átvonultunk a reggelizőbe. Mindketten tudtuk, hogy a mosolyom nem volt
őszinte.
Anyám fortyogott a dühtől.
– Ez a leány nyilvánvalóan rossz hatással van rád! Mindössze hat hónap,
és mire kell hazajönnöm?! Nézz magadra! Mi van rajtad, Szörnyella?!
Miért öltözöl úgy, mint valami alantas cseléd? Még a fülbevalód sincs
rajtad, amit apádtól kaptál!
Igaza volt. Nem öltöztem ki. Az egyik egyszerűbb ruhámat vettem fel,
amelyet rendszerint a parkbeli vagy erdei kirándulásokhoz viseltem.
„Sétálós ruhát”, ahogy anyám hívta. Nem akartam hivalkodni. Szerettem
volna beilleszkedni az alagsorban.
Most úgy éreztem, mintha nem tartoznék ide, a reggelizőbe, a
mamámhoz. Az arcom mintha lángolt volna, s biztos voltam benne, hogy
kívülről is vöröslik.
– Sok már a jóból, Szörnyella! Túl sok! Azért küldtelek abba az iskolába,
hogy hölgy legyen belőled, nem pedig egy közönséges cseléd! Látom, hogy
Anita rossz hatással van rád! Nem lett volna szabad hagynom, hogy veled
menjen – jelentette ki, majd leült a bőrkanapéra, a szokott helyére, és
kitöltött magának egy pohárka sherryt.
– Mama, ez nem igaz!
– Nem? Mégis mióta öltözködsz így karácsony este? Pontos utasításokat
hagytam Mrs. Poke-nak, hogy hogyan bonyolítsa le ezt a napot, de te nem
engedelmeskedtél! Már azt sem tudom, ki vagy te egyáltalán!
Mrs. Poke. Hát persze. Ő értesítette anyámat.
– Ő szólt neked?
– Hát persze hogy ő. Hisz ő a házvezetőnőm. Ő az én szemem és fülem,
amíg távol vagyok. És nem viselkedhetsz úgy vele, mintha te lennél a ház
úrnője, megértetted? Ő közvetíti az akaratomat a házban, amikor nem
vagyok itt személyesen.
 – Ő egy rettenetes nőszemély, mama! Azt akarta, hogy a szolgálók ne
tartsák meg a karácsonyi ünnepüket. Képtelen voltam elhinni, hogy te
kívántad így. Ugyan mi baj lehet abból, ha a személyzet is mulat egy kicsit?
Papa mesélt a szolgálók báljairól, amiket még nagymama birtokán tartottak.
Mi a különbség aközt, meg ami ma történt?
– Rengeteg! Az egy hatalmas birtok volt, Szörnyella, egy külön kis világ!
Amely a saját hagyományaival rendelkezett, nemzedékekre visszamenőleg.
De mi a városban lakunk. Itt senki nem étkezik a konyhában a szolgákkal!
Mi lesz, ha valaki tudomást szerez erről? Ha Anita elmondja a gyámja
lányainak? Az ilyen hírek gyorsan terjednek ám! Rajtunk nevet majd
mindenki!
Lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott, hogy válaszoljak, vagy hogy
megvédhessem magam.
– Döntöttem, Szörnyella. Nem akarom, hogy visszamenj abba az
iskolába. Azt hiszem, ideje, hogy bevezesselek a társaságba. Azonnal férjet
kell találnunk neked! Valakit, aki majd kézbe vesz, és megzabolázza ezt a te
rémes viselkedésedet!
Nem hittem a fülemnek.
– Milyen viselkedésemet? – kérdeztem.
– Tán azt hiszed, nem hallottam róla, amit az iskolában műveltél? Ahogy
megfenyegetted az igazgatónőt, s hogy állandóan fenn hordod az orrodat, s
fölényeskedsz a többi tanulóval, csak hogy megvédd azt az imádott
Anitádat? S közben meggyűlölteted magad az összes fiatal hölggyel,
akikkel ismerkedned kellene – hisz ezért küldtelek oda! Ennek véget
vetünk. Nem találkozhatsz többé azzal a lánnyal, megértetted?
Életemben először szembeszálltam anyámmal.
– Anita a legjobb barátom!
– Ő nem a barátod! Alig több egy egyszerű szolgánál. És nem tűröm
tovább, hogy ilyen hatással legyen rád!
– A mulatság az én ötletem volt, mama, nem Anitáé.
Csakhogy anyám nem hitt nekem.
– Ne hazudj nekem, Szörnyella! És ne vitatkozz velem! Kiveszlek az
iskolából, és többet nem láthatod Anitát!
– Nem szakíthatsz el Anitától, anya! Nem teheted! És kérlek, hadd
fejezzem be az iskolát! Már úgy vártam, hogy visszamehessek.
 – Lehetetlen, Szörnyella, azok után, hogy így lejárattad magad és a
családodat azzal, hogy megvédted azt a közönséges leányzót! Most meg
arra jövök haza, hogy itt van nálunk! Mrs. Poke-tól pedig úgy hallottam,
hogy gyakorlatilag nálunk lakott a nyáron, mielőtt elmentetek volna az
iskolába?
– Miss Filgran azt mondta, hogy nem bánod. Nem voltál itt! Nem volt
senkim!
– Miss Filgran nem beszélt erről nekem. Az a nő mindig is túlságosan
engedékeny volt veled! Mindent megadott neked a hátam mögött!
Ragaszkodott hozzá, hogy minden délután találkozzunk, mielőtt elmentem
volna itthonról. És hogy ajándékokat vigyen neked születésnapodra, de még
azt az Anitát is ő csempészte be a házba, amikor nem voltam itthon. Már azt
terveztem, hogy én magam rúgom ki, de úgy tűnik, megelőztél.
– Nos, már bánom – feleltem. És így is volt. Most már láttam, hogy
valójában Miss Filgran volt az, aki vigyázott rám. Neki köszönhettem
életem szinte összes boldog pillanatát. Hirtelen megértettem azokat a
szomorú pillantásokat.
– Azt akarom, hogy Anita holnap reggel távozzék, Szörnyella. Egy
nappal tovább sem tűröm a jelenlétét. Rettenetesen zavar a jelenléte. Mintha
valami ragadozó fajzat keringene a házunk felett!
– Anya, kérlek! Hogyan tehetném ezt jóvá? Mit tegyek, csak hogy Anita
itt maradhasson?
De már nem volt mit tenni. Anyám végleg Anita ellen fordult, s ezzel
összetörte a szívem.
– Szörnyella, elég baj az, hogy Anita valósággal itt élt nálunk, de hogy te
odalenn étkezz a szolgákkal?! Az ég szerelmére, nem tűröm, hogy az
efféle…
– Emberekkel, anya. Efféle emberekkel – szakítottam félbe.
Rádöbbentem, hogy én is pont olyan bűnös voltam a dologban, mint ő.
Egész életemben csak szellemként meg félig-meddigként tekintettem rájuk,
holott ők is emberek voltak, akárcsak én. Ők voltak a családom. Talán még
jobban is, mint a valódi, amibe beleszülettem. Anyám pedig most
megtiltotta nekem, hogy találkozzam az egyetlen barátommal, és azt akarta,
hogy távolságot tartsak azoktól, akik papán kívül egyedüliként valóban
törődtek velem.
 – Ezek nem emberek, Szörnyella. Nem olyanok, mint te meg én! És nem
tűröm, hogy köztük forgolódj. Amíg kislány voltál, még csak-csak elment a
dolog, de most már hölgy vagy! És azt sem tűröm, hogy Anita továbbra is
rossz befolyással legyen rád! Tizenhét éves vagy, jövőre már tizennyolc!
Elég idős, hogy férjhez menj. Minél hamarabb szerzünk neked egy saját
háztartást és egy férjet, aki majd megreguláz, annál jobb! És nem akarok
több szót hallani erről!
8. fejezet
Különböztesd meg magad

A téli szünet után nem tértem vissza az iskolába, anyám pedig

ellehetetlenítette az Anitával való további találkozásunkat. Ő továbbra is az
iskolában tanult, míg én itt maradtam Londonban, és eljártam az összes
bálba és társasági eseményre, ami csak anyámnak eszébe jutott. Kész
rémálom volt.
Körbehordoztak, akár egy pávát, felcicomázva tollakkal és csillogó
ékszerekkel, s arra kényszerítettek, hogy elviseljem az unalmas ifjak
végtelen sorát.
Visszatekintve azt hiszem, jobban kellett volna élveznem a dolgot. De
nehezteltem anyámra, amiért távol tartotta tőlem Anitát. Le voltam sújtva,
és gondoskodtam róla, hogy anyám minden adandó alkalommal
megfizessen érte.
A karácsonyi hazalátogatása előtt még arra vágytam, hogy helyrehozzam
a kapcsolatunkat.
Most azonban minden idejét velem töltötte; a leggyönyörűbb ruhákat
vette meg nekem, s végre megajándékozott a figyelmével, melyre annyira
vágytam, de a dolog nem érződött rendjén valónak. Minden lépésnél
igyekeztem ellenszegülni neki.
Hetente több levelet is váltottunk Anitával; mindketten elújságoltuk,
hogy mi minden történt velünk, s közösen számoltuk vissza a napokat
addig, amikor majd újra hazajöhet. Anita levelei mindig tele voltak
vidámsággal.
Persze továbbra is jól tanult az iskolában, s kellemes meglepetésként érte,
hogy megkedvelte a szobatársát, aki a helyemre érkezett. Belegondolni is
szörnyű volt, hogy Anita most már az új szobatársával tölti az idejét, vele
sétálgat, vele beszélget, és vele olvassa a tündérmesés könyvünket.
Szerettem volna, ha hazajön ide, ahová tartozik.
Miután bevezettek a társaságba, egymást érték a végtelen bálok és egyéb
társas összejövetelek.
 Anyám alig várta, hogy végre elfogadjam valamelyik házassági ajánlatot,
amely a számtalan kérőmtől érkezett. Jó parti voltam, ahogy mondani
szokás. Volt rangom, s mindenki tudta, hogy nemsokára mérhetetlen
örökség hullik majd az ölembe. A báli szezon alatt anyám egy egész
légiónyi fiatalembert hívott meg hozzánk, akiket néha az egész hétvégére
nálunk marasztalt, ha vidéktől érkeztek Londonba. Az úri társaságban
forgolódó hozományvadász anyák mindent megtettek azért, hogy a
lányaiknak megfelelő férjet találjanak, s az én anyám fáradhatatlanul
hajtotta a kérőket.
Minden reggelünk ugyanúgy zajlott. Anyám bejött az étkezőbe, s
ismertette a napirendünket – mármint ha épp nem akadt látogatónk, akit
szórakoztatni kellett.
– Jó reggelt, Szörnyella! – csendült fel a hangja már messziről, s én
rögtön tudtam, hogy újabb párkereső rohamra indulunk.
– Jó reggelt, anyám – feleltem, míg ő a kávéscsészéjével letelepedett az
asztalhoz, s kinyitotta a tervezőnaplóját.
– Jobban szerettem, amikor még mamának hívtál – jegyezte meg.
Ilyenkor mindig a szememet forgattam, s valami olyasmit válaszoltam,
hogy „Nos, mint tudod, most már ifjú hölgy vagyok, s úgy is beszélek.”
Anyám úgy tett, mintha nem is hallotta volna, s közben kijegyzetelte a napi
eseményeket a naplójából.
Az egyik reggel épp egy látogatót fogadtunk, aki nálunk éjszakázott. Ám
az illető még nem jött le az étkezőbe.
– Jackson, Lord Silverton felkelt már? – kérdezte anyám, miközben
Jackson és Jean süteményt, gyümölcsöt és tojást szervírozott a
reggelizőasztalon.
– Igen, Lady De Frász, hamarosan csatlakozik önökhöz.
Jackson odakészítette a reggeli újságot a vendégünk számára fenntartott
helyre.
– Gondoltam, Lord Silverton esetleg szeretné elolvasni a híreket.
Rámosolyogtam.
– Igen, talán még a vasúti menetrendet is megtalálja benne. Bizonyára
alig várja már, hogy hazaindulhasson.
Anyám bosszús csattanással tette le a csészéjét.
– Szörnyella. Ő egy igazán derék fiatalember.
– Persze, anyám, bizonyosan. Ugyanakkor rettenetesen unalmas is.
 – Szörnyella, a hölgyek dolga, hogy a társalgást vezessék. Ha unatkozol
közben, akkor valamit rosszul csinálsz. – Ezzel kivett néhány meghívót a
Jackson által behozott ezüsttálcáról.
– Ó, kérdezgetem én; ő pedig mindig ezer örömmel mesél magáról. Épp
csak semmi kedvem végighallgatni egy újabb dögunalmas történetét,
anyám. Belefáradtam a lovakról, rókahajtásokról meg fürjvadászatokról
szóló sztorikba. Semmi közös nincs bennünk – jelentettem ki.
Belekortyoltam a kávémba, és azt latolgattam, hogy egyek-e valamit.
Émelyegtem a gondolattól, hogy egy újabb beszélgetést kell elviselnem
Lord Silvertonnal. Igaz, jóképű fickó volt; azt meg kell hagyni. Világos
bőrű, aranyhajú, finom vonásokkal, kék szemekkel… tökéletes volt, és
unalmas, akár a vaníliafagylalt.
– Apádban és énbennem sem volt semmi közös, és most tessék –
pillantott rám anyám a kávéja fölött.
– Én pedig örülnék, ha találnék valaki hozzá hasonlót, már ha szeretnék
férjhez menni – feleltem. – De ami Lord Uncsingtont illeti, nincs az a pénz
a világon, amiért a felesége lennék.
Akaratlanul is felkacagtam a saját viccemen. Valakinek muszáj volt, mert
anyám szemlátomást cseppet sem találta viccesnek a dolgot.
– Még szép, hogy férjhez mész, Szörnyella. És ne találj ki folyton ilyen
sértő gúnyneveket mindenkinek!
– Igen, anyám. – De persze nem tudott meggyőzni. Már régen
elhatároztam, hogy a házasság nem nekem való. Mostanra nyilvánvalóvá
vált, hogy ki nem állhattam, ha valaki meg akarta mondani, mit tegyek.
Függetlenségre vágytam.
– Amúgy sincs olyan épeszű férfi, aki hagyná, hogy a gyerekei az anyjuk
nevét vigyék tovább, anyám – tettem még hozzá.
– Nos, drága egyetlen Szörnyellám, ha elég gazdag férjet fogsz ki
magadnak, mint amilyen Lord Silverton, akkor emiatt nem kell aggódnod. –
Képtelen voltam elhinni, hogy azt akarja, vegyem semmibe papa utolsó
kívánságát.
– Ígéretet tettem papának. És nem szegem meg, anyám. Ha egyszer
mégis férjhez megyek, bár ezt kétlem –, nem fogom felvenni az illető nevét.
– Anyám becsukta a naplóját, és a tollával rákoppintott.
– A királynő sem vette fel a férje nevét, aztán tessék, az is hogy sült el!
Te is így akarsz élni, hogy a férjed folyamatosan nehezteljen rád?
 A szemébe nevettem.
– Nos, anyám, ez az egyik oka, hogy eszem ágában sincs férjhez menni.
– Eszembe jutott még valami. – És a királynő így is uralkodhat. Ha én is
királynő lehetnék, azért nem lenne nagy ár, ha a férjem neheztelne rám.
– Ez nagy arcátlanság, Szörnyella, még tőled is.
Lord Sótlan ebben a pillanatban lépett be az étkezőbe.
– Ez roppant lejsújtó hír, Szörnyella kisasszony – mosolygott rám, vélt
ellenállhatatlansága teljes tudatában. – De fogadok, hogy ezen tudunk majd
változtatni. Azt hiszem, az édesanyja már látta a saját meghívómat,
melyben meginvitálom kegyedet a saját birtokomra a hétvégén. –
Valósággal sugárzott a jókedvtől. Túlságosan is elven volt, holott még a
kávéját sem itta meg.
Elképzeltem, hogy milyen lenne ennek a lelombozhatatlan férfinak a
felesége lenni, s a gyomrom is összeugrott a gondolattól.
– Ó, nem is tudom, Lord Silverton… – szóltam volna, de ő folytatta.
– Pompás hétvégét töltünk majd együtt, Szörnyella kisasszony. Tudom,
hogy nem fog tudni nemet mondani a leánykérésre, ha egyszer meglátja a
jövendőbeli házát.
Azt hittem, anyám menten felpattan ültéből, és ott helyben táncra perdül
az étkezőasztalnál. (Nem mintha valaha is tett volna ilyesmit, de komolyan
mondom, életemben nem láttam még ilyen boldognak.)
– Szörnyella! – kukorékolta. – Nem is mondtad, hogy Lord Silverton
megkérte a kezed! Jackson, pezsgőt!
Csak ültem ott, a kávémat kortyolgatva, s jót kuncogtam magamban.
– Jackson, ne fáradjon. Arra nem lesz szükség. – Anyám arca úgy
megnyúlt, mint Mrs. Baddeley tésztái a sodrófa alatt.
– Szörnyella! Muszáj mindig ilyen borzasztónak lenned?! Esélyt sem
adtál Lord Silvertonnak. – Valójában Lord Bumburnyák még csak meg sem
kérte a kezemet. De a szándékai elég világosak voltak. Hát nem értette,
hogy a nők szeretik a meglepetéseket?
– Ne aggódjék, Lady De Frász – jelentette ki Lord Bumford, miközben
kisöpörte egy szőkeherceges hajtincsét az arcából. – Nem kértem meg a
lánya kezét, még nem. Úgy tervezem, hogy majd azután, hogy a világ
legnagyszerűbb hétvégéjét töltöttük együtt a szüleim birtokán. Tudom, hogy
képtelen lesz nemet mondani.
 – Sajnos nem fogok tudni elmenni, Lord Silverton. Így is túl sok
meghívásnak kell eleget tennem. Képtelenség volna lemondani őket. Az
modortalanság lenne.
– Ó, majd én lemondom mindet, Szörnyella, hagyd csak rám! – szólt
közbe anyám. – A tiéd a hétvége Lord Silvertonnal. – Sarokba szorítottak.
Nem szabadulhattam belőle, hacsak valami gorombaságot nem mondok, és
féltem, hogy nem feszíthetem tovább a húrt anyámnál. Így hát nem maradt
más választásom.
– Lord Silverton, mi sem okozna nagyobb örömet, mint hogy elfogadjam
a meghívását – feleltem színtelen hangon.
– Jaj, ez annyira pompás, Szörnyella kisasszony! Máris felhívom
édesanyámat, és értesítem az érkezéséről!
Rámosolyogtam, és merészen megfogtam a kezét.
– Fogalmam sem volt, hogy ön ilyen progresszív gondolkodású, Lord
Silverton. Sosem hittem volna, hogy az a fajta, aki képes lenne felvenni
akár a felesége nevét is.
Lord Silvertonnak a látogatása folyamán most először halványult el a
mosolya.
– Parancsol, Szörnyella kisasszony…? – kérdezett vissza. – Bizonyára
nem hallottam jól, amit az imént mondott.
Anyámra bazsalyogtam.
– Nem, Lord Silverton. Attól tartok, nagyon is jól hallott. Tudja, apám
utolsó kívánsága az volt, hogy tartsam életben a családunk nevét. Én
vagyok a De Frász vérvonal utolsó tagja. – Lord Silverton roppant
csalódottan, s kissé megriadva nézett rám. Hisz már-már szinte megkérte a
kezem, s látszott, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek. Kíváncsi
voltam, hogy így is állja-e a szavát.
Hagytam, hadd vergődjön még egy kicsit, mielőtt eleresztettem volna.
– Nos, anyám ezt sosem engedné – ismerte be végül kínlódva. – Teljesen
biztos ebben, Szörnyella úrnő? Nincs valami más mód?
Úgy néztem rá, mint aki szörnyen csalódott.
– Attól félek, nincs. – Aztán mégis megkockáztattam.
– Bár, azt hiszem, talán mégiscsak lenne egy mód – néztem fel rá nagy,
szomorú szemekkel. – Ha feladom az örökségemet. Bár ez talán nem is
számítana olyan sokat egy ilyen nagyszerű családnál, mint az öné… – Lord
Silverton arckifejezése most teljesen megváltozott. Lehullt a varázslatos,
mosolygós álarc, s csak harag és csalódottság maradt utána. Úgy hallottam,
hogy a családja küszködött, hogy fenntartsa a birtokát, és már az is
felmerült, hogy eladnák a földjeik egy részét. Kész csoda volt, hogy idáig
képesek voltak megőrizni ezt a gigantikus uradalmat. Sok úri családot
láttam már, akiknek az lett a veszte, hogy ragaszkodtak az őseik grandiózus,
hatalmas terhekkel járó birtokához. Utolsó szalmaszálként rendszerint a
pénzért való érdekházasságokba kapaszkodtak. Én is jól tippeltem.
– Ó, jut is eszembe, el kell érnem a következő vonatot…
Megveregettem Lord Csóringer kezét.
– Ne is folytassa, Lord Silverton. Tökéletesen megértem. Felmentem
mindenféle ígéret alól, amit esetlegesen nekem tett. –A kérőm szó szerint
kirohant a szobából, csak futtában vetett oda egy köszönömöt meg egy
viszlátot. Anyám tajtékzott.
– Szörnyella! Hogy merészelted így elijeszteni szerencsétlent?!
A tálalóhoz mentem, és töltöttem magamnak egy újabb csésze kávét a
közelgő lehordás mellé.
– Te is hallottad, Lady Silverton nem egyezett volna bele, hogy egy olyan
nőt vegyen el, aki megtartja a saját nevét – feleltem.
– Olyan nagy tragédia lenne figyelmen kívül hagyni apád kívánságát? –
szegezte nekem.
– Anyám! A családja azt várja tőle, hogy egy pénzeszsákot vegyen el.
Nem én érdekeltem őt, hanem a vagyonom.
Anyám akkorát csapott az asztalra, hogy a kávéscsészék megcsörrentek a
csészealjakon.
– Megegyeztünk volna az összegben a családjával! Nyilván nem egy árva
vas nélkül léptél volna frigyre vele, elintéztem volna neked is egy
életjáradékot. Ezért kell rám hagynod ezeket a dolgokat, drágám. Én
mindent elrendeztem volna. – Ott és akkor megbizonyosodtam róla, hogy
jól döntöttem, amiért sosem akartam férjhez menni. Nevetséges volt a
gondolat is, hogy anyám egy fülledt szalonban alkuszik a házasságomra
valamelyik lord vagy báró anyjával, hogy megegyezzenek az összegben,
amiért végre túladhat rajtam, mint valami díjnyertes jószágon. Az egész
Miss Fennhayre meg Arabella Pofonthra emlékeztetett – mindenre, amit
gyűlöltem.
– Anyám, én sosem megyek férjhez! Soha! Akár el is felejtheted az
egészet! – Én nem erre az életre vágytam. – Egyébként is, papa azt szerette
volna, hogy boldog legyek.
Még mindig nem tettem le arról, hogy Anitával kettesben éljem az
életem. Beutaznánk a világot, s megnéznénk mindent, amiről valaha is
olvastunk a legféltettebb könyveinkben. Feltett célom volt, hogy
megtaláljam azt a távoli és varázslatos tájat, ahol az a balsorsú kalóz rálelt a
fülbevalómra; az, akiről apám mesélt aznap este, hogy nekem adta az
ékszert. Úgy terveztem, hogy a legközelebbi találkozásunkkor felvázolom a
tervem Anitának. Egy igazi jó kis kalózkaland lesz.
Átkokkal, hősökkel és gonosztevőkkel, pont, mint Tulipánt hercegnő
tündérmeséiben.
Csak ketten mennénk. Áporodott lordok és alkalmatlankodó anyák
nélkül. Attól a naptól kezdve nem voltam hajlandó több bálba vagy
társasági eseményre elmenni, bármit is szervezett volna anyám. És nem
viseltem többé a parádés szőrméimet és tollboáimat sem, amelyekkel
anyám halmozott el, hogy azokban fogjak férjet magamnak. Az érintésétől
is ódzkodtam a tőle kapott holmiknak. Korábban még arra is rávett, hogy
rikító gyémántfüggőket rakjak a fülembe; nagy becsben tartott jáde
fülbevalómat karácsony óta nem hordtam. Szegény papa. Egyáltalán nem
örült volna annak, amit anyám tervezett velem. Nem akarta volna, hogy
hozzámenjek valami unalmas nevű, unalmas fickóhoz, aki üres napjait
vadászattal és az évszaktól függően egyik helyről a másikra való
költözködéssel töltötte, mint valami vándormadár. Valakihez, akiben egy
csepp fantázia sincs. Biztos vagyok benne, hogy olyasvalakit képzelt
mellém, aki szerette volna a szabad szellememet. És aki engem szeretett
volna, nem a vagyonomat.
Anyám, afelett érzett dühében, hogy nem voltam hajlandó több kérőt
fogadni, újfent elutazott, és közölte, hogy egy darabig most nem jön haza.
Nagyon megörültem, mert így Anita újra velem lakhatott. Mihelyt anyám
kitette a lábát, hogy Párizsba vagy hová menjen, már hívtam is őt. Majdnem
teljesen biztos voltam benne, hogy a mama nem fog hazajönni
megünnepelni velem a tizennyolcadik születésnapomat, sőt, titokban
reménykedtem is benne. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett.
Az ügyvédem, Sir Huntley elküldte nekem a papírokat, amelyek az
örökségemről rendelkeztek, miután betöltöm a tizennyolcat. Nem volt már
szükségem anyámra, a házunk sokkal otthonosabbnak érződött, ha ő nem
volt ott. A távollétében én voltam a ház úrnője.
 Az iskolaév egy szempillantás alatt véget ért, és Anita végre hazajöhetett.
Ide, a Belgrave térre, ahová tartozott. Hozzám. És a tágabb értelemben vett
családjához, a szolgálóimhoz. Anita mindig is szoros kapcsolatot ápolt
velük, és a karácsonyi vacsoránk óta én is jóval közelebb éreztem magam
hozzájuk, mint valaha. Mrs. Baddeley és Jackson tartották bennem a lelket
anyám férj-vadászidénye alatt. Jackson együttérző pillantásokkal kísért, én
pedig gyakran osontam le a konyhába a rettentően sekélyes kérőim elől,
hogy Mrs. Baddeley-vel beszélgessek. De most végre visszakaphattam
Anitát. Már alig vártam. És végül eljött a nap.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Anita érkezésére vártam a hallban.
Nem üldögélhettem egyszerűen a reggelizőben arra várva, hogy Jackson
bekísérje. Ő nem holmi vendég volt.
Hanem a családom. Az egyetlen családom, most, hogy papa már nem
volt többé, mama pedig végképp lemondott rólam.
Végre meghallottam, ahogy a kocsi fékez a ház előtt. Meg sem vártam,
hogy Jackson teljesen kitárja az ajtót, máris kirohantam hozzá, hogy
átöleljem.
– Jaj, Anita! Annyira örülök, hogy látlak! – S rögtön a nyakába ugrottam.
Anita valósággal sugárzott. Szorosan átöleltük egymást, s egy percig úgy
álltunk ott, mielőtt szétváltunk volna. Csodás mosoly terült szét az arcán.
Hazaérkezett.
– Szörnyella! Boldog születésnapot! – köszöntött. Már majdnem
elfelejtettem, hogy ma van a napja. Túlságosan izgultam Anita látogatása
miatt.
– Anita kisasszony – köszöntötte Jackson. – Felvitetem a holmijait a
szobájába. Mrs. Baddeley nagyon szeretné látni, ha esetleg lenne kedve
lemenni hozzá. Azt hiszem, talán még egy kis meglepetést is készített –
fejezte be egy kis kacsintás kíséretében.
– Úgy bizony – bólintott Anita. – Gyere, Szörnyella – mondta, és kézen
fogott.
– Ti meg miben mesterkedtek? – néztem rá. – Miért akar Jackson lecsalni
minket az alagsorba? – Anita csak nevetett.
– Csak amit mondott; ő is tudja, hogy alig várom már, hogy lássam Mrs.
Baddeley-t. Gyere!
 Emlékszem, ahogy Anita apró kezével a kezemben letipegtünk a lépcsőn.
Úgy éreztem magam, mint amikor Miss Filgrannel jöttünk le itt,
kislánykoromban. Már-már izgatott lettem. Volt valami a levegőben.
Odalent majdnem teljesen sötét volt, de hallottam a szobalányok
kuncogását, és ahogy Mrs. Baddeley lepisszegi őket, míg Anita a konyhán
át egészen a szolgálók nagytermébe vezetett. Orromat megcsapta a
csokoládé illata.
– Mi folyik itt? És miért nincs itt fény? – kiáltottam a sötétségben. És
ekkor, egy villanással hirtelen felkapcsolták a lámpákat.
– BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, SZÖRNYELLA!
Mindenki ott volt. Jean, Paulie, a hordárok, és Mrs. Baddeley. Csakhamar
Jackson is csatlakozott. A családom. Mind ott voltak.
– Jaj, Anita? Ezt te szervezted? – Anita csak mosolygott, és gyengéden
megpaskolta Mrs. Baddeley karját.
– Mrs. Baddeley-vel és persze Jacksonnal. Ők csináltak mindent.
És kitettek magukért. A szobát gyönyörűen feldíszítették fekete és fehér
szalagokkal és léggömbökkel. A szolgálók hosszú asztalán pedig a
legnagyobb, legszebben díszített torta állt, amit valaha láttam.
– Most aztán igazán túlszárnyalta önmagát, Mrs. Baddeley! Sokemeletes
volt, váltakozó étcsokoládé- és vaníliasávokkal.
– Annyira örülök, hogy mindenki itt van! – csaptam össze a kezem. – De
neked különösen – súgtam oda Anitának, hogy csak ő hallja.
– Van még egy meglepetésem számodra, Szörnyella. Anita izgatottnak
tűnt, talán kissé nyugtalannak is.
– Remélem, nem bánod majd. – Ekkor egy ismerős alak lépett be a
konyhából. Miss Filgran volt az! De most máshogy nézett ki. Már nem
nevelőnőnek öltözött.
Csinos kis utazóruhát viselt, hozzáillő cipővel és kézitáskával, kibontott
haja finoman keretezte az arcát.
– Miss Filgran! – Addig nem is tudtam, mennyire nagyon hiányzott. –
Úgy örülök, hogy látom, Miss Filgran! Meg tud nekem bocsátani? – Ám
rögtön leállított, még mielőtt folytathattam volna.
– Ne is beszéljünk most erről, Szörnyella. Megértem. De nagyon örültem
neki, amikor Anita megírta, hogy szeretnél újra találkozni velem. – Így is
volt. Mindent megadtam volna, hogy újra láthassam, de féltem, hogy
visszautasítana. Sokszor írtam Anitának erről a leveleimben. Elmondtam,
hogy éreztem magam karácsony után; hogy mekkora hibát követtem el.
Hogy mit meg nem adnék, hogy megváltoztassam mindazt, ami az
anyámmal való szörnyű vitánk után történt. Elsírtam Anitának, hogy
mennyire pocsékul érzem magam anyámmal összezárva, nélküle és Miss
Filgran nélkül, akik mellettem állhatták volna. Most, hogy anyám elment,
visszakaphattam az én Anitámat, és Miss Filgrant is. Az életem végre
egyenesbe jött. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett.
Csodás estét töltöttünk el együtt, jobban éreztem magam, mint hónapok
óta bármikor. Ezúttal nem érdekelt, hogy anyám hazajön-e, vagy sem. Nem
vágytam a jelenlétére, de nem is rettegtem attól, hogy hazatér, és tönkreteszi
az örömünket. Nem mintha valaha is leereszkedett volna az alagsorba
olyanokhoz, mint Anita vagy a személyzet. Végre eljutottam oda, hogy nem
is gondoltam már rá…
Amíg a csengő meg nem szólalt – pont úgy, ahogy karácsonykor.
De ezúttal nem ijedtem meg. Betöltöttem a tizennyolcat.
Anyám többé már nem uralkodott felettem. Ahogy a pénzem fölött sem
uralkodott soha. Az ügyvédeinktől kapott értesítés szerint megemelték az
életjáradékomat; mostantól saját jövedelmem lett, és több beleszólásom a
saját pénzügyeimbe. A vagyon és a ház továbbra is letétben maradt
huszonegy éves koromig. Bármit is mond majd anyám, amikor ajtót nyitok,
bárhogy is akar majd leszidni, többé már nem árthat nekem.
Ám ez a csengetés mégis teljesen felforgatta az életemet; jobban, mint
bármi, amit el tudtam volna képzelni. A küszöbön egy ajándék várt rám.
Apámtól jött. Az ügyvédjével intézte el, még a halála előtt.
A tizennyolcadik születésnapi ajándékom.
Az előcsarnokban Sir Huntley-ba botlottam. Meglepettnek tűnt, amiért az
alagsorból bukkantam elő, de nem tette szóvá. Csak mosolygott, apró
gombszemei félhold alakba szűkültek. Mellette, a hall közepén a kerek
asztalkán egy fonott kosár állt. Vörös pléddel volt letakarva, s valami
mocorgott alatta.
Különböztescl meg magad
– Szörnyella kisasszony, az édesapja arra kért, hogy ezt adjam át önnek, a
többi dologgal egyetemben, amikről a múlt héten értesítettem önt. Ugye
megértette a benne foglaltakat?
– Hogyne, Sir Huntley, de mi ez? – mutattam a kosárra.
 – Ez, kedvesem, Perdita. Ajándék az édesapjától – mosolygott, majd egy
kiskutyát emelt ki a kosárból.
A legimádnivalóbb teremtmény volt, amit életemben láttam.
– Perdita! – olvadoztam. Egy kiskutya. Egy fekete-fehér kiskutya. Egy
dalmata. Gyönyörű volt.
A nyakára egy élénkvörös masnit kötöttek, melyről egy kis medál lógott,
a nevével. Perdita.
– De hogyan…? Miért?
– Az édesapja úgy rendelkezett, hogy kegyed a tizennyolcadik
születésnapján kapja meg Perditát. Pontosan megjelölte a fajtáját és a nevét
is.
– Perdita nem a Téli rege egyik szereplője? – kérdeztem. Nem tudtam
eldönteni, hogy papa azért választotta ezt a nevet, mert tudta, hogy szeretem
az efféle történeteket, vagy valami mélyebb jelentés is rejlett a név mögött.
– Azt mondta, kegyed fel fogja ismerni a nevet. Egy kártyát is küldött az
ajándék mellé. Azt mondta, kegyed majd érteni fogja.
Különböztesd meg magad.
Értettem is. Tökéletesen értettem.
Ugyanaz az üzenet volt, amit anyám mellékelt minden egyes
ajándékához, amit valaha is adott nekem. Az egész azzal a szőrmebundával
kezdődött, amely kis híján a háttérbe szorította a papától kapott
fülbevalómat is. Biztos látta anyám üzenetét aznap este a szobámban.
Különböztesd meg magad. Anyám persze egészen máshogy gondolta, mint
ő. Anyám azt akarta, hogy jobban hasonlítsak rá. Hogy különböztessem
meg magam mindenki mástól. De papa mindig is azt akarta, hogy önálló nő
legyek. Hogy különböztessem meg magam anyámtól.
Úgy éreztem, ez egy jel, amely azt bizonyítja, hogy jól teszem, ha
eltávolodok anyámtól. Úgy véltem, apám egyetértene a döntéseimmel,
amiket a halála óta hoztam.
– Az édesapja mindig is szeretett volna egy kiskutyát adni kegyednek.
Csak azt sajnálta, hogy erre csak a halála után kerülhet majd sor – mondta
Sir Huntley. – Kegyed is mindig szeretett volna egyet, de Lady De Frász
kategorikusan megtiltotta. – Így is volt. Kislánykoromban sokszor sírtam
álomba magam emiatt, és azt kívántam, bárcsak lenne egy kiskutyám.
Egészen pontosan egy dalmatám.
És a papám nem felejtette el.
 Abban a percben jobban szerettem apámat, mint valaha. És imádtam
Perditát. És Anitát, és hogy Miss Filgran újra itt van velem, és életemben
először nincs szükségem anyámra. Úgy éreztem, minden rendben van a
világon.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
9. fejezet
Tökéletes időzítés
A szolgálókkal töltött kis születésnapi zsúrunk utáni napra egy fényűző
estét terveztünk Anitával.
A gondolat is rémes volt, hogy ott kell hagynom szegény Perditát az
alagsorban a szolgálókkal, míg mi Anitával elmegyünk vacsorázni. Tudtam,
hogy biztonságban lesz Mrs. Baddeley és a többiek társaságában, akik mind
körülugrálják majd, mégis aggódtam. Anita és Miss Filgran azonban a
lelkemre beszéltek.
– Ugyan, Szörnyella! A konyhában úgy bánnak majd a kutyussal, mint
egy kis hercegnővel! Mrs. Baddeley egész nap csak húsfalatkákat
gyűjtögetett neki – mondta Miss Filgran.
– Kérlek, hisz ez a tizennyolcadik születésnapod, Szörnyella! Ezt meg
kell ünnepelnünk! – könyörgött Anita is. Mindketten édes mosollyal és
nagy kutyaszemekkel igyekeztek a lelkemre beszélni.
– Nos, hát ha így a sarokba szorítanak, még a végén megbánom, hogy
megkértem, maradjon velünk, Miss Filgran – nevettem fel.
Ő is tudta, hogy csak viccelek. Miss Filgrannel teljesen újraépítettük a
kapcsolatunkat, amióta visszajött. Minden rendben volt köztünk, mintha mi
sem történt volna. Próbáltam vele beszélni a történtekről; kérdezgettem,
hogy szeretne-e még nálunk maradni a következő megbízatásáig, ami pár
héten belül volt esedékes. Úgy éreztem, el kell mondanom neki, mennyire
sajnálom, de ő nem akart erről beszélni. Csak annyit mondott, hogy megérti
a dolgot, és Anita mindent elmagyarázott neki. Roppant szerencsésnek
éreztem magam, amiért visszakaptam mindkettőjüket. Többször is majdnem
írtam már Miss Filgran-nek, de végül mindig az Anitának címzett
levelekben sírtam el az aggodalmaimat és a megbánásomat. Ő volt az
egyetlen, akiben megbíztam, és jól is tettem, mert cserébe ő a
kötelességének érezte, hogy tudassa Miss Filgrannel is, mennyire sajnálom,
ami történt.
Miközben azon tanakodtunk, mit vegyünk fel estére, hirtelen eszembe
jutott, hogy van egy ajándékom Anita számára.
 – Miss Filgran, kérem, idehozná azt a nagy fehér dobozt a szekrényem
aljából? – A csomagon egy nagy piros masni díszelgett, s egy apró kártya,
melyre Miss Filgran rápillantott.
– „Anita” – olvasta, majd a barátnőmhöz lépett a dobozzal. Anita elpirult.
– Jaj, Szörnyella! Ez meg mi? Hisz neked van születésnapod, nem
nekem!
Úgy vihogtam, mintha megint kislány lennék.
– Csak nyisd ki, Anita! Remélem, eltaláltam a méreted.
Anita lassan bontogatta a dobozt, apró, kecses mozdulatokkal próbálta
kibogozni a masnit.
– Anita! Gyerünk, nyisd már ki azt az átkozott dobozt! Már alig várom,
hogy lásd! – Lassan felemelte a doboz tetejét, s alóla csillámló kék és ezüst
szövet sejlett fel: egy koktélruha volt, igazi csillogó, karcsú fazon.
Anita a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, Szörnyella, ez csodálatos! Köszönöm! – Tudtam, hogy Anita
gyámja nem halmozta el őt ajándékokkal és drága ruhákkal, úgy, ahogy a
saját lányait. Én pedig nem szerettem volna, ha feszengenie kell, amikor
szórakozni megyünk. Ez volt az első ajándékom azok közül, amelyeket
Anitának terveztem adni. Ó, bizony nagy terveim voltak kettőnk
számára…! És már alig vártam, hogy vele is megoszthassam őket a
vacsoránál.
– Szörnyella, a fekete-ezüst ruhát szeretnéd felvenni? – érdeklődött Miss
Filgran. Eltalálta. Az volt a kedvenc ruhadarabom.
– Ó, és a fekete-fehér szőrmémet! És a jáde fülbevalómat! – tettem még
hozzá.
Miss Filgran ránk mosolygott.
– Mindketten gyönyörűek lesznek ma este. Bárcsak én is láthatnám. —
Anita kissé összerezzent, és láttam rajta, hogy szerinte Miss Filgrant is el
kellett volna hívnom magunkkal. Már-már én is úgy gondoltam. Hiszen
végül is barátként lett volna jelen, jóllehet gond nélkül illeszkedett vissza a
személyi szolgálóm szerepébe is. Egyáltalán nem szerettem volna, ha
kellemetlenül érzi magát. De azért megkérdeztem.
Hiszen valósággal újjászületett nő voltam, és hajlandó voltam kilépni a
hagyományos úrnői szerepből. Hát miért is ne hívhattam volna meg?
Miss Filgran mosolygott, kis híján könnyek szöktek a szemébe.
 – Köszönöm, kedvesem, de nem. Nagyon sokat jelent nekem, hogy
megkérdezte, de ez a kettejük különleges estéje, és tudom, hogy varázslatos
lesz!

Az étterem káprázatos volt. Minden megvolt benne, amire számítottam,

és amit reméltem. Most először mozdultunk ki Anitával kettesben,
gardedám nélkül. Betöltöttem a tizennyolcat, Miss Filgran pedig úgy vélte,
most már elfogadható, ha egyedül töltünk egy estét.
Amikor a főpincérhez léptünk, hirtelen megpillantottam magunkat a
tőlünk jobbra eső, hatalmas aranyozott tükörben.
Különböztesd meg magad, csengett a fülembe, miközben szemügyre
vettem magam a tükörben. Hatalmasnak éreztem magam a pazar ruhámban,
a szőrmével és a fülbevalóval. Mintha a világ tetején lettem volna. És Anita
is ott volt velem. Úgy döntöttem, ez lesz a tökéletes alkalom, hogy
megosszam vele a nagy hírt. A nagyszabású tervemet, hogy kettesben
bejárjuk majd a világot.
Tudtam, hogy ő is éppúgy izgalomba jön majd tőle, ahogy én. A vacsora
végéig vártam, hogy elmondjam neki, s már annyira a kótyagos voltam az
izgalomtól, hogy Anita azt hitte, túl sok cukrot ettem.
– Szörnyella! Talán lassíthatnánk egy kicsit – javasolta, s maga elé húzta
a desszertet. Mindig meg tudott nevettetni.
– Anita, kérlek! Híreim vannak számodra!
Anita mosolygott.
– Nekem is van egy, de előbb mondd te!
Színpadiasan az asztalra csaptam, és felkiáltottam.
– Pár hónapon belül kijárod Miss Fennhay iskoláját, és mihelyt így lesz,
azt akarom, hogy kettesben beutazzuk a világot! Jaj, Anita, kezdjük
mindjárt valami egzotikus helyen a kalandunkat – legyen, mondjuk,
Egyiptom! Megnézhetnénk a piramisokat, tevegelhetnénk! Vagy akár
kinyomozhatnánk, honnan származik a fülbevalóm. Felkutathatnánk azt a
kalózt, hogy meglássuk, visszaköveteli-e tőlem! Hagyjuk itt a fullasztó
Londont az ostoba szabályaival! Oda. megyünk, ahova csak akarunk!
Anita arcáról lehervadt a mosoly. Nem erre számítottam. Azt hittem,
örülni fog neki. Hogy izgatott lesz majd. Sőt, talán még hálás is.
 – Mi a baj? Máshová szeretnél talán menni? Oda megyünk, ahová csak
akarsz! Miénk az egész világ, hogy felfedezzük!
– Jaj, Szörnyella – sóhajtotta Anita. – Nem mehetek. Gépíróiskolába
megyek majd, ha kijártam Miss Fennhay iskoláját.
– Gépíróiskolába? – Ennél sivárabb dolgot el sem tudtam volna képzelni.
– Ugyan minek?
– Szörnyella, én imádok franciául tanulni, meg festeni, táncolni… mindet
szeretem, de ezek közül egyik sem segít majd rajtam a való világban.
Nekem kell valami, amiből eltarthatom magam. Nem akarok valami gőgös
úrnő nevelője vagy társalkodónője lenni.
A szavai mélyen megsebeztek. Hát ez volnék én az ő szemében?
– Értem – feleltem szárazon.
– Nem! Nem így gondoltam! – Látszott rajta, hogy megrémült.
– Te más vagy, mint a többi úrinő! Én szeretlek, te is tudod, de
Szörnyella, neked fogalmad sincs, hogy mennek a dolgok a való életben.
Neked nem kell a pénz miatt aggódnod. Nekem kell valami készség, amivel
meg tudom majd teremteni a betevőmet.
– De Anita, én azt ajánlom, hogy megmutatom neked a világot! És nem
kell a pénz miatt sem aggódnod. Mindent én fizetek.
– És mi van, ha közben beleszeretsz valakibe? Ha az életed valami más
fordulatot vesz? Akkor mi lesz velem?
– Nem szeretek bele senkibe! Nem akarok megházasodni. Azt akarom,
hogy mellettem légy! Mint a társam. És mindig gondoskodnék rólad.
– Tehát a szolgálód lennék.
– Nem, nem a szolgálóm. A barátom.
– A barátod, akinek fizetsz a társaságáért. – Anita szomorú arccal átnyúlt
az asztal felett, és megfogta a kezem. – Jaj, Szörnyella. Nagyon szeretlek,
de nem érted? Nekem a saját lábamra kell állnom a világban. Úgy sajnálom,
ha csalódást okoztam. – Elhúztam a kezem. Anita összerezzent.
– Semmi baj. Megértem – feleltem. De nem értettem. Ugyan mi lehet
olyan nagyszerű egy gépíróiskolában, hogy a legjobb barátodat is otthagyd
érte? Megsértődtem.
– Jól vagy, Szörnyella? Most haragszol rám?
Megnyugtattam, hogy nem, de szörnyen csalódott voltam.
Az este további része csendben telt.
 Meg sem kérdeztem tőle, hogy mi az a nagy hír, amiről beszélt.
Gondoltam, úgyis csak a gépíróiskoláról beszélne. Biztos nagyon izgatott
lehetett miatta – már amennyire ez izgalomba hozhat bárkit is.
Aznap este az ágyamban fekve döbbentem rá, hogy ha Anita elmegy
tanulni, anyám pedig egyre csak utazgat, végleg magamra maradok.
Tudtam, hogy butaság, mégis úgy képzeltem, hogy Anita és én örökre
barátnők maradunk. Soha nem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor itt
hagy engem. De mindketten felnőttünk. Talán az ő helye a gépíróiskolában
volt. És mintha ő is arrafelé terelgetett volna engem, mint anyám: hogy
vetessem el magam valami unalmas lorddal. Mást sem akartam, csak
elszökni e fojtogató életmód elől, amelyet anyám a nyakamba akart varrni.
És most Anita is ugyanezt az utat ajánlotta nekem.
Perdita odabújt mellém, én pedig csak simogattam a puha bundáját, s
azon tanakodtam, hol siklott ki ennyire a dolog, Anita miért nem szeret
engem annyira, mint hittem. És vajon meg tudnám-e győzni Miss Filgrant,
hogy velem maradjon.
Mert Anitán kívül senkim sem volt.
Anita látogatásának hátralevő része kínosan telt. Ideje nagy részét az
alagsorban töltötte a szolgálókkal, míg én belevetettem magam a háztartás
vezetésébe. Mama megüzente, hogy nemsokára hazatér. Reméltem, hogy
Anita még azelőtt visszamegy az iskolába, hogy ez megtörténne, de Jackson
megtudta, hogy anyám még aznap este megérkezik majd – Anita ittlétének
utolsó estéjén. Úgy tűnt, egy csendes, feszült vacsorára van kilátásunk. De
legalább csak egy estéről volt szó, hisz Anita másnap reggel már el is
utazik. Anyám akkor kedvére kiabálhat velem.
Az étkezőasztal hibátlanul megterítve állt, a szobát pedig valósággal
elborították a virágok és a gyertyák. Minden tökéletes volt. Visszatértem a
régi szokásaimhoz; ez valahogy segített, hogy végre újra önmagam legyek.
De ettől csak még jobban hiányzott á mama. Különösen most, hogy Anita
is itt akart hagyni.
Úgy döntöttem hát, hogy pompás fogadtatásban részesítem.
Azt akartam, hogy újra barátok legyünk. És hogy minden tökéletesen
sikerüljön. Jobb lett volna, ha Anita sincs ott, de mit volt mit tenni. Addigra
már mélységesen csalódtam benne. És úgy tűnt, ő is csalódott bennem.
Változás állt be a viszonyunkban. Most így visszatekintve már látom, hogy
a barátságunk valójában már ott, aznap este véget ért, amikor
visszautasította, hogy kettesben bejárjuk a világot. Ott és akkor a
közönséges életet választotta a közös kalandok helyett.
Anyám hazatérését legalább olyan fontossággal kezeltem, mintha csak a
királynő jött volna hozzánk vacsorára.
Mindent megtettem, hogy kifogástalanul felöltözzem. Papa jáde
fülbevalóját vettem fel, és az egyik legszebb ruhámat.
Egész nap dolgoztattam a szolgákat, hogy tökéletesen feldíszítsék az
ebédlőt, a menüben pedig mama kedvencei sorakoztak. Jackson a
tudomásomra hozta, hogy még egy fő is jelen lesz: anyám egy vendége.
Kíváncsi voltam, kit hoz majd magával, de örültem is neki, mert így nem
csak hármasban leszünk majd vele és Anitával. Ez volt az egyik szabály,
amit Miss Fennhay iskolájában megtanultam: mindig jobb, ha a vacsoránál
páros számú vendég ül.
Anitával éppen a reggelizőben voltunk, amikor mama besétált.
Nyomában egy letaglózóan jóképű férfi lépett be. Idősebb volt nálam
egypár évvel. Mégis fiatalnak, és határozottan amerikainak tűnt. Hiányzott
belőle az a gőg, amire a londoni férfiak oly büszkék voltak. És nem félt
kimutatni az érzelmeit, vagy kimondani, ami az eszébe jut.
– Szörnyella, drágám – köszöntött anyám, hosszú hetek óta most először.
– Ő itt Lord Poodley. Az utazásaim közben találkoztunk, és a
vakszerencsének köszönhetően ugyanazzal a hajóval tértünk vissza
Londonba. Rögtön tudtam, hogy feltétlenül találkoznotok kell, csak meg
kellett hívnom magunkhoz vacsorára, különösképp azután, hogy elárulta,
egyébként egyedül vacsorázna a klubjában. Biztos voltam benne, hogy nem
bánnád.
– Egyáltalán nem. Üdvözlöm az otthonunkban, Lord Poodley. … –
köszöntöttem, ám a pimasz férfiú közbevágott.
– Kérem, hívjon csak Jacknek. Az édesanyjától is folyton ezt kérem, de ő
ragaszkodik á formalitásokhoz. Remélem, kegyed nem háborodik majd fel
az én rendhagyó szokásaimon, Szörnyella kisasszony.
– A legkevésbé sem, Jack – feleltem, és jól megnéztem magamnak,
mielőtt Anitát is bemutattam volna neki. – Kérem, hadd mutassam be önnek
drága barátnőmet, Anitát. Kislánykorunk óta jó barátságban vagyunk.
Jack színpadiasan Anitához lépett, és kezet csókolt.
– Ön elbűvölő, kedvesem. Igazán elbűvölő. – De látszott, hogy én
érdeklem inkább. Jack már-már túl sima modorú volt, túlságosan elbűvölő,
s nem fért a fejembe, hogyan barátkozhatott össze anyámmal. Ez nem
vallott rá. Jacknek nyilvánvalóan volt elég pénze, de a származása és
társadalmi pozíciója kérdésesnek tűnt.
Jackson italokat töltött nekünk a vacsora előtt. Leültünk a reggelizőben,
és ott kortyolgattuk őket, míg az étkezés kezdetét jelző gongszóra vártunk.
Közben Jacket tanulmányoztam, aki a világ körüli utazásairól és
kalandjairól mesélt. Képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Máris
megbabonázott. Szinte abban a pillanatban, hogy megláttam, máris helyet
követelt magának a szívemben.
A beszélgetés alatt kiderült, hogy Jacknek is megvan a maga tetemes
vagyona, és nemsokára még többet örököl majd. Nagy megkönnyebbüléssel
hallottam, hogy több birtoka is van idehaza és Amerikában egyaránt, mert
így tudtam: nem azért flörtöl velem, hogy megszerezze a pénzemet. Ami a
származását illeti, nos, volt valami távoli unokatestvére, akit lovaggá
ütöttek, s aki utód nélkül maradt, így mindenét Jackre hagyományozta.
Hirtelen megértettem, hogyan jutott be ez az amerikai a mi köreinkbe. De a
„Lord Poodley” név így is nevetségesen hangzott. Kuncognom kellett, ha
csak rágondoltam, így még örültem is, hogy ragaszkodott a „Jack”
megszólításhoz.
A vacsora sokkal kellemesebben telt, mint azt vártam. Mama minden
adódó alkalommal Jackre terelte a társalgást. Néha arra is vette a
fáradságot, hogy Anitát is megszólítsa, s megtudakolta, hogyan töltöttük a
születésnapomat. Az Anitával kapcsolatos kellemetlenségek ellenére
nagyon örültem neki, hogy mama képes volt erőt venni magán a kedvéért.
Tudta, mennyire fontos nekem Anita, s én szabályosan rettegtem attól,
hogyan viselkedik majd vele. Azt hittem, dühöngeni fog már attól, hogy
egyáltalán itt találja. De most felcsillant előttem a remény, hogy talán
anyám is szeretné rendbe hozni a kapcsolatunkat.
– Csodás ünnepséget rendeztünk Szörnyellának az alagsorban – mesélte
épp Anita. Éles pillantást vettetem rá, s rájöttem, hogy anyámat akarja
felbőszíteni. Az éttermi fiaskó óta kezdett így viselkedni; csipkelődő volt,
helyenként kéretlen, és türelmetlen. Mama szeme elkerekedett a dühtől,
Jack azonban nem csinált nagy ügyet a dologból.
– O, hát nem remek? – kérdezte. – Hallottam már történeteket a régi
családokról, s a szolgálóikkal való bensőséges viszonyukról. Szerintem ez
bájos dolog.
 – Ön is egy nagyon régi családból származik, Lord Poodley, bár
feltételezem, Amerikában felnőve egész más irányú tapasztalatai lehetnek –
felelte az anyám, aki közben visszanyerte az önuralmát, s igyekezett témát
váltani. Nem értettem, Anita miért akarja tönkretenni az estét. Miért mond
ilyeneket, amiről tudja, hogy feldühíti anyámat? Pláne ha tudja, hogy ki
akarok békülni vele?
– Ó, én imádtam a szakácsnőnket, mint minden gyerek, aki efféle
házakban nő fel. Olyan volt, mintha a második anyám lett volna. Imádott
engem, folyton a kedvenc ételeimet küldte, amikor a bentlakásos iskolába
jártam. Leszidott, ha sáros lett a csizmám, de aztán rögtön el is feledkezett
róla, és folyton kis ünnepségeket rendezett nekem a konyhában a
különleges napokon. Hogy legyen valami kevésbé formális, és otthonos
élményem is. Felteszem, önök is úgy szeretik a szakácsnőjüket, ahogy én
tettem.
– Nagyon is, Szörnyella imádja Mrs. Baddeley-t. Mindkettőnk számára
olyan, mintha a második anyánk lenne – jelentette ki Anita, hogy valamivel
megint felhúzhassa anyámat.
– Valóban imádom őt – feleltem, s közben bokán rúgtam Anitát az asztal
alatt, hátha felhagy végre a provokálással.
– Mrs. Baddeley az egyetlen, akire Szörnyella rá meri bízni a drága kis
Perditáját… engem leszámítva.
A mindenit! Mamának még nem is szóltam Perditáról.
– Perdita? Az meg kicsoda? – tudakolta anyám.
– A kiskutyám. Vacsora után majd beszélünk róla, mama – tettem hozzá
gyorsan, s egy szúrós pillantás kíséretében újra bokán rúgtam Anitát az
asztal alatt. Ezúttal valamivel keményebben. – Mi lenne, ha a hölgyek most
visszavonulnának a társalgóba?
Hála az égnek, Jackson közbelépett, s megkímélt minket attól, hogy a
vendégünk előtt folytassuk ezt a kellemetlen beszélgetést.
– Uram, hozhatok önnek esetleg egy pohárka portóit, mielőtt csatlakozna
a hölgyekhez a társalgóban?
– Hozhat, Jackson – vigyorgott Jack az inasra a maga Clark Gable-
mosolyával. Ennyi idő is elég volt, hogy beleszeressek ebbe a mosolyba.
Valakire nagyon emlékeztetett…
Valakire, akit szerettem, s aki rettentően hiányzott.
 Mi, hölgyek átvonultunk a társalgóba, de tudtuk, hogy nincs sok időnk,
mielőtt Jack újra csatlakozik hozzánk. Nem sok kedvem volt megvitatni
Perdita ügyét aznap este. Dühös voltam Anitára, amiért felhozta a témát a
vacsoraasztalnál.
Őszintén szólva eléggé megdöbbentett Anita egész esti viselkedése.
– Mama, később szerettem volna említést tenni neked Perditáról. Csodás
kis teremtés. Papa ajándéka volt. A tizennyolcadik születésnapomra szánta.
– Anyám kissé összerándult papa nevének említésétől.
– Hogy érted ezt, Szörnyella? Miről beszélsz?
Anita látta, hogy nem találom a megfelelő szavakat. Talán bűntudata volt,
amiért ilyen ostobán viselkedett a vacsoránál. Nem tudhattam, de most
igyekezett felhasználni az iskolában szerzett tudását, és elterelni a társalgást
a témáról.
– Milyen volt az útja, Lady De Frász? Én is úgy szeretném egyszer látni
Amerikát! Tényleg olyan vad és megszelídítetten, amilyennek mondják?
De anyám még csak rá sem pillantott. Továbbra is rám szegezte a
tekintetét, s nekem címezte a kérdéseit is.
– Ha már a vad és megszelídíthetetlen dolgoknál tartunk… mondd csak,
hogy kaphattad apádtól a kiskutyát, Szörnyella, tekintve, hogy ő már jó
ideje nincs köztünk? – Belekortyolt a brandybe, amit Jackson épp az imént
töltött ki neki, s úgy nézett mindkettőnkre, mintha elevenen fel akarna falni
minket. Hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam. Megint olyan voltam,
mint egy kislány, aki fél az anyukájától. Ő pedig mint valami vadállat, aki a
prédájával szemez.
– Hát, mama, még a halála előtt elintézte a dolgot Sir Huntley-val. –
Gyűlöltem magam, amiért a hangom olyan riadtan és vékonyan csengett.
– Ez nyilvánvaló, Szörnyella; én sem képzeltem, hogy kikelt volna a
sírjából, hogy kiskutyákat adományozzon. De hogy gondoltad, hogy
elfogadhatsz egy ilyen ajándékot? És vajon mi lelte őt, hogy erre
vetemedjen? Apád pontosan tudta, hogyan érzek az állatok iránt,
Szörnyella. Tudta, hogy nem tűröm meg őket a házamban. Rengetegszer
megbeszéltük már ezt, még kiskorodban. Mindig is szeretett volna
megajándékozni egy kutyával. Azt hiszem, így sikerült elérnie, hogy övé
legyen az utolsó szó!
– Gondolom, ez volt az egyetlen módja, hogy megtegye, Lady De Frász –
mosolygott Anita anyámra.
 – Anita! – csattantam fel. – Ne szekírozd anyámat! Kezdek belefáradni a
viselkedésedbe!
Képtelen voltam elviselni Anita szemtelenségét. Így mindent tönkre fog
tenni! Én csak egy kellemes estére vágytam a mamámmal. Egy esélyt
akartam, hogy újra barátok lehessünk. De Anita minden alkalmat
megragadott, hogy rám haragítsa őt.
– Mama, én imádom Perditát! Kérlek, miért nem adsz neki egy esélyt?
Imádni való kis teremtés!
– Szörnyella, én szerettem volna több időt tölteni veled idehaza. De nem
látom, hogy lenne ez lehetséges, ha mindeközben egy kiskutya szaladgál a
házban. Ki nem állhatom az efféle jószágokat. Koszos, ocsmány
teremtmények. Az egyetlen jó dolog bennük a bundájuk. Ha, mondjuk,
készítenénk belőle egy jó kis prémgallért, ami passzolna a kabátomhoz,
akkor valami hasznát is látnánk. – Anita rémülten levegő után kapott,
nekem pedig leesett az állam a döbbenettől.
– De mama! – Ám mielőtt folytathattuk volna, Jack toppant be a szobába.
– Jack, helló! Épp időben! – mosolygott rá anyám. A társalgás csakhamar
újra rá terelődött, s mama sokat beszéltette őt a birtokairól, a vagyonáról, és
arról, hogy szeretne magának egy feleséget találni, akivel megoszthatja az
életét. Nyilvánvaló volt, hogy össze akar boronálni minket.
Én pedig kezdtem úgy érezni, hogy nem fogok ellenállni neki.
Kedveltem Jacket. Mama és Anita is kezdett rémesen viselkedni, és erre,
szinte varázsütésre, az ölembe hullik egy kivételes férfi, akiben szinte
minden megvan, amit csak kívánhatok. De még nagyon korán lett volna
ilyesmiről beszélni.
Anyám azonban erősködött.
– Tehát, Lord Poodley, bizonyára nagyon szeretne már megházasodni.
Egy férfi az ön státuszában alighanem szeretne magának egy utódot.
Valakit, aki továbbvinné a nevét. Valakit, akire ráhagyhatná a vagyonát. S
nekem úgy tűnik, az én Szörnyellámnak megakadt magán a tekintete. Ki
tudja, lehet, hogy nem is oly sokára esküvőre harangoznak majd…? A
lányom az a típus, aki megszerzi magának, amit akar.
– Mama! – hápogtam felháborodottan. Nagyon jól tudta, hogy nem
vehetem fel a férjem nevét. És túl korai volt még, hogy Jacket a házasság
gondolatával nyomassza.
 – Jaj, Szörnyella. Ne tégy úgy, mintha nem vonultattam volna fel előtted
férfiak tömkelegét az elmúlt hónapokban. És egyik sem érdekelt. Lord
Poodley viszont egyetlen este leforgása alatt elbűvölt téged. Még szép, hogy
felmerül a házasság gondolata, drágám. Nem hibáztathatod a drága
mamádat, csak mert a legjobbat akarja a kedvenc lányának – folytatta
anyám széles vigyorral. – Lord és Lady Poodley. Jól hangzik, nem? – El
sem hittem, hogy anyám így viselkedik. Rettentő kínosan éreztem magam.
– Anyám, te is nagyon jól tudod, hogy ez nem lehetséges, és egyébként
sem ez a megfelelő alkalom, hogy ezt megvitassuk. Kérlek, mama!
Mindenkit kínos helyzetbe hozol.
– Kérem, hölgyeim, az én kedvemért ne fogják vissza magukat! Igazán
üdítő élmény egy őszinte beszélgetést hallani egy angol társalgóban. És ha
már ilyen nyíltan beszélünk, bevallom, én lennék a legboldogabb, ha a
kedves lánya hajlandó lenne fogadni az udvarlásomat. Máris teljesen el
vagyok ragadtatva tőle.
Emlékszem, teljesen elvörösödtem. Nem ez volt az első ehhez hasonló
beszélgetés, amit anyám társalgójában folytattunk. De ez volt az első, hogy
elpirultam.
– Nos, Jack – ízlelgettem a nevét –, még ha engedném is, hogy egy férfi
udvaroljon nekem, pláne hogy megkérje a kezem, anyám jól tudja, hogy
nem vehetem fel a leendő férjem nevét. Apám rendelkezett így a
végakaratában. A helyzet az, hogy én vagyok a De Frász család utolsó
leszármazottja, és ő azt szerette volna, ha továbbviszem a nevét. Sajnálom,
hogy anyám így félrevezette önt.
– Ugyan, engem sosem érdekelt a nevem. Egyébként is, a „Lord Jack De
Frász” sokkal jobban hangzik, mint a „Lord Poodley” – kacagott fel. – Nem
igaz? – És igaza volt. Nagyon is jól hangzott. És nagyon örültem, hogy ezt
hallottam. Ám e kijelentés után mintha megfagyott volna a levegő a
szobában.
Talán mama túl sokat ivott, esetleg Anita viselkedése vagy Perdita híre
fárasztotta ki ennyire, de csakhamar úrrá lett rajta az időről időre visszatérő
búskomor, mogorva hangulata. Ilyenkor napokig csak a szobájában
aszalódott, fejfájásra hivatkozva. Az est kurtán-furcsán ért véget, de előtte
Jack és én még elbúcsúztunk egymástól a társalgóban. Mama valami
mondvacsinált okkal kitessékelte Anitát a szobából, így kettesben
válhattunk el egymástól.
 – Nagyon örülök, hogy megismertem, Jack – mondtam feszengve, amiért
az este ilyen fordulatot vett; mégis nagyon boldog voltam, hogy végre
találtam valakit, aki felcsigázta az érdeklődésemet.
– Remélem, egyszer újra láthatom – felelte. Nem lett volna szabad
meglepődnöm, amiért így, kertelés nélkül a szemembe mondta. Roppant
közvetlen volt. Egyáltalán nem hasonlított a többi férfira, akik hajlamosak
voltak vég nélkül köntörfalazni egy-egy téma körül.
– Ugye hamarosan újra Londonba látogat majd? – kérdeztem.
– Ha ez azt jelenti, hogy újra láthatom – villantotta rám varázslatos
filmcsillagmosolyát.
– Ön egyáltalán nem hasonlít a többi férfira, akikkel találkoztam –
feleltem, már-már újra elpirulva.
– Remélem, ezt bóknak szánta, Szörnyella. Találjak valami ürügyet, hogy
újra Londonba kelljen látogatnom?
Mindig meg tudott nevettetni, az első pillanattól kezdve.
– Ez a legnagyobb bók. És nagyon örülnék, ha újra eljönne meglátogatni,
Jack – feleltem, mire ő újra csak mosolygott.
– Tudom, hogy korai ez még, Szörnyella, de tudom, kegyed is érzi, hogy
van köztünk valami. Nekem úgy tűnik, nem szenvedheti az ostobákat.
Kérem mondja, hogy nem viselkedtem ostobán ma este.
Ahogy ránéztem, rájöttem, hogy bele tudnék szeretni… ha ugyan nem
történt meg máris.
– Nem, Jack, a legkevésbé sem tartom magát ostobának. – Ekkor
finoman arcon csókolt, s jó éjszakát kívánt.
Bizonyára dőreségnek tartjátok mindezt… kivéve, ha már voltatok
szerelmesek. Ha veletek is megesett az a csoda, amikor a szerelem
villámcsapásként éri az embert, s nincs szüksége semmi győzködésre.
Olyan volt az egész, mintha az én drága, elhunyt papám kocogtatta volna
meg anyám vállát, s ő súgta volna a fülébe, hogy hozza haza nekem ezt a
fiút. Minden megvolt benne, amit csak akartam.
Ő volt a kivétel a szabályom alól.
Miután Jack elment, újra és újra lejátszottam az este eseményeit
magamban. Nem is értettem, hogy anyámmal egyetemben hogyan
beszélhettünk vele máris ilyen nyíltan. Talán Jack gáláns amerikai stílusa
kezdett ránk is átragadni?
 Nem tudtam. Amit viszont igen, hogy volt valami Jack és énköztem.
Valami, amiről soha nem hittem volna, hogy egyszer megtörténhet.
Életemben először komolyan latolgattam a házasság esélyét.
Ám Anitának más tervei voltak.
10. fejezet
Viszlát, Perdita
Miután Jack elment, anyám visszavonult duzzogni a szobájába. Anitával
még fennmaradtunk, és beszélgettünk a szobámban, mielőtt lefeküdtünk
volna. Anita felhozatta Paulie-val Perditát a szobába, és mindhárman ott
ültünk az ágyamon. De bármilyen imádni való is volt a kiskutya, Anita
továbbra is komor maradt. Azt hittem, az nyomasztja, hogy másnap vissza
kell mennie az iskolába. Vagy talán már megbánta, hogy a gépíróiskola
mellett döntött, ahelyett hogy bejárta volna velem a világot. Vajon azt hitte,
hogy én majd itt várok rá az idők végezetéig, hátha meggondolja magát?
Nagyon is lehetségesnek tűnt, hogy amikor látta, mennyire tetszik nekem
Jack, hirtelen rádöbbent, hogy elszalasztotta az esélyét. De ha itt valaki
duzzoghatott, az én voltam. Anita rettenetesen viselkedett a vacsoránál, és
könnyen lehet, hogy miatta elszalasztottam az esélyt, hogy rendbe hozzam a
dolgainkat mamával.
– Anita, neked meg mi bajod? Miért viselkedtél olyan furcsán a
vacsoránál; minek bosszantottad folyton anyámat?
– Te is látod, hogy miben mesterkedik, nem? – kérdezte, és úgy tett,
mintha Perditával játszana, de közben engem figyelt.
– Mégis mire gondolsz pontosan, Anita? – Kezdtem elveszíteni a
türelmemet. Már-már örültem, hogy másnap elutazik.
– Ki akar házasítani. Ezt még neked is látnod kell, Szörnyella –
válaszolta, nyilván azért, hogy felbosszantson. De nem kaptam be a csalit.
– Nem titok, hogy férjhez akar adni. Ebben semmi újdonság nincs, Anita.
Egész évben körbehordozott a társaságban. Egyébként is, minden anya ki
akarja házasítani a lányát.
– De miért kell ilyen keresetlennek lennie? – forgatta a szemét Anita.
– Az anyák az idők kezdete óta igyekeznek pénzes férjeket fogni a
lányaiknak, Anita. Butaság lenne azt hinned, hogy az én anyám különbözik
tőlük. Hisz ez a dolga!
– Szörnyella, egészen nyilvánvaló, hogy az örökségedre fáj a foga.
Emlékszel, hogy leszögezte, hogy majd Poodley-ra változtatod a neved? –
Ezúttal túl messzire ment. Most már tényleg magára haragított.
 – Jobb lesz, ha ezt visszaszívod, Anita! Ez nem igaz! Te fordítva ülsz a
lovon!
– Szerintem nem. Azt hittem, hogy még te is átlátsz majd azon, hogy
anyád váratlanul megint itthon akarja tölteni az idejét, Szörnyella! Na és az
az iszonyú megjegyezése, hogy prémgallért csináltatna Perditából…?!
– Nyilvánvalóan nem lehetsz valami jó véleménnyel róla, ha tényleg azt
hiszed, hogy komolyan gondolta. És hogy érted azt, hogy még én is látom,
miben mesterkedik?
– Jaj, Szörnyella, évek óta arra várok, hogy végre meglásd az igazi énjét!
Azt hittem, a karácsonyi jelenete után végre sikerült. Hosszú időn át
elviseltem a fennhéjázásodat, mert szeretlek, és a szívem mélyén tudom,
hogy ez nem az igazi éned. És karácsonykor végre be is bizonyítottad,
amikor végre elkezdted emberszámba venni a személyzetet, és nem úgy
viselkedtél, mint… nos, az édesanyád. Azt hittem, visszakaptam a régi
Szörnyellát. Most meg épp csak hogy egy estét töltöttél vele, és máris
megint úgy viselkedsz, mint ő. És mentegeted! Ez olyan szomorú,
Szörnyella!
– Csak az a bajod, hogy végre találkoztam valakivel. Féltékeny vagy! –
álltam fel az ágyról. Biztos voltam a dolgomban. Anita azóta viselkedett
furcsán, hogy megkértem, utazza be velem a világot; de mióta Jacket
meglátta, olyan volt, mint egy szemtelen kis kölyök.
– Féltékeny valakire, akivel épp csak most találkoztál? – nevetett fel. –
Kérlek, gondold ezt át logikusan, csak egy pillanatra! Ez most nem Jackről
szól, hanem rólad és az édesanyádról!
– Szerintem nagyon is Jackről szól. Ő különleges, Anita. Bele sem
gondoltál, hogy esetleg én tényleg kedvelem őt? Vagy abba, hogy ha őt
választom, egy közös életet, de az én feltételeim szerint, azzal csak még
jobban eltaszítom magamtól anyámat? Sosem hittem volna, hogy valaha is
találkozom egy hozzá hasonlóval, Anita. Soha! Minden megvan benne,
amit valaha akartam vagy kívántam. Pontosan az a fajta, amilyen férjet papa
szeretett volna nekem. És ha ezt nem látod, akkor talán mégsem ismersz
olyan jól, mint hiszed magadról. Azt hiszem, már megbántad, hogy az
egyszerű életet választottad ahelyett, amit velem élhettél volna. Szerintem
itt erről van szó, Anita.
– Ó, Szörnyella! Igaz, hogy Jack vicces és elbűvölő, és kissé valóban
hasonlít édesapádra is. Ugyanolyan a mosolyuk. De alig ismered őt! Ne
hagyd, hogy édesanyád így manipuláljon! Belekényszerít ebbe a
házasságba, hogy kisemmizzen az örökségedből!
– Hallottad, mit mondott. Szívesen felvenné a nevemet – feleltem. Így
visszatekintve már nem is értem, miért próbáltam megvédeni magamat
vagy anyámat egy Anitához hasonló félig-meddig előtt. Miért volt olyan
fontos, hogy higgyen nekem…? Lehet, hogy még mindig szerettem őt.
– De miért beszélsz egyáltalán a házasságról, Szörnyella? Hisz csak most
találkoztatok! Annyi terved van még! Be akarod utazni a világot! Azt
mondtad, sosem mész férjhez, és most egy este leforgása alatt minden a feje
tetejére állt! Ezt nem értem! Mintha édesanyád valamiféle befolyással lenne
rád, Szörnyella. Olyan furcsán viselkedsz mostanában. Mintha ezektől a
bundáktól, amiket tőle kaptál, valahogy te is úgy viselkednél, ahogy ő!
Felnevettem.
– Badarság, Anita. A te logikád szerint akkor az apámtól kapott
fülbevalóval meg úgy kellene viselkednem, ahogy ő. Ennek semmi értelme.
Anyám nem akar engem irányítani. És nem fogja elvenni az örökségemet.
Sértő, hogy ilyeneket mondasz.
– Szörnyella, te is láttad, hogy viselkedett anyád, amikor rájött, hogy
Jack hajlandó felvenni a De Frász nevet! Biztos nem számított rá, hogy
Lord Poodley ilyen könnyen feladja a saját nevét. Ezzel meghiúsította a
terveit, Szörnyella! És most azzal fenyeget, hogy újra elhagy, ha megtartod
Perditát. Ki akarja törölni az édesapádat az életedből. Az ajándékaival és a
nevével együtt.
– Nem fogom feladni apám nevét, Anita. Ígéretet tettem.
– Azért, mert szereted őt, vagy mert szereted a pénzét? –Anita egyre
jobban dühbe gurult. Képtelen voltam felfogni, hogy tévedhet ekkorát a
dologgal kapcsolatban. Közben egyikünk sem figyelt Perditára, de a kis dög
mindenképpen fel akarta hívni magára a figyelmet, ezért az egyetlen általa
ismert módhoz folyamodott. Rápisilt a szőrmebundámra! El tudjátok ezt
képzelni?
Elegem lett.
– Kifelé a szobámból, Anita! És vidd magaddal ezt a korcsot is!
– Korcsot? Neked meg mi bajod? Ő a drága kutyusod, csak ideges lett,
mert vitatkoztunk, Szörnyella. – Hogyan is vehette védelmébe azt a
nyamvadt kis szörnyeteget?
 – Nyavalyás kutya! – kiáltottam, és csengettem a szolgáknak. – A
cselédnek most ki kell tisztíttatnia a kabátomat! Remélem, nem ment
tönkre.
– A cselédnek? Jeannek hívják, Szörnyella! Hallod te magadat?
– Bánom is én, hogy hívják, ha megmenti a bundát! És most tüntesd el
innét azt a dögöt! Vidd le az alagsorba, de egy hang nélkül! Nem akarom,
hogy a mama lássa ezt a felfordulást idefent.
Emlékszem Anita szomorú arcára, ahogy kiment az ajtón, Perditával a
karjában. Teljesen összetört. Ahogy én is. Képtelen voltam elhinni, amiket a
mamámról mondott. Hogy azon mesterkedik, hogy megszerezze a
pénzemet. Merőben botrányos gondolat volt; anyám sosem süllyedt volna
ilyen mélyre. Ez a méltóságán aluli volt. Hogy levadásszon egy férjet, és
idehozza nekem azzal a céllal, hátha felveszem a nevét, és akkor papa
pénze visszaszáll rá…?
Teljességgel elképzelhetetlen volt. Nem is hittem el.
Anita és Perdita másnap reggel elutaztak.
Bár még mindig mérges voltam rá, kicsit bántam, hogy Anita elmegy.
Még mindig sajgott mindaz, amit mamáról mondott, és az is fájt, hogy nem
akart velem utazgatni. Még mindig szerettem őt.
De örültem is, hogy elment. És megkönnyebbültem, hogy magával tudta
vinni Perditát is. Bármennyire is nagyra tartottam papa ajándékát, tudtam,
hogy ha újra barátok akarunk lenni mamával, nem tarthatom meg. Papa
nem volt többé. Semmivel sem hozhattam vissza őt az életbe. De ha azt
akartam, hogy anyám az életem része maradjon, tennem kellett valamit, ami
boldoggá teszi őt, hogy újra megszeressen engem. És semmi más nem jutott
eszembe, csak hogy megszabaduljak Anitától és Perditától. A szívem majd
megszakadt Perditáért, de nem hagyhattam, hogy bármi is a mamám és
énközém álljon – legyen az akár egy félig-meddig, mint Anita, vagy pláne
egy kiskutya.
11. fejezet
Tik-tak

Ezek után Anitával már nem leveleztünk olyan gyakran. Perditát

használtam ürügynek, hogy nagy néha érdeklődjem utána, hogy megy a
sora. Anita leveleiből nyilvánvalóvá vált, hogy pontosan úgy elbaltázta az
életét, ahogy számítottam rá.
Na persze neki nem úgy tűnt. Ő mindig boldog volt, legalábbis a
leveleiben erről írt. Elment abba a gépíróiskolába, ahogy tervezte, és talált
magának egy kis lakást egy park mellett, ahol az üres óráit múlatta
Perditával, aki a levelek tanúsága szerint pompásan érezte magát vele.
A leveleink nagy része a kutyáról szólt, helyenként egy-egy személyes
hírrel megspékelve. Anita végül találkozott azzal a tökfilkó komponistával,
Rogerrel, amikor a fickó dalmatája összeakasztotta a pórázát Perditáéval a
parkban. El tudjátok ezt képzelni? Milyen ormótlanul imádni való…
Most kettesben laktak földönfutók módjára, mindössze egy szolgálójuk
volt – gondolom, valami töpörödött asszonyság lehetett, elég vén ahhoz,
hogy Anita nagyanyja lehessen. Anita persze nem így írt róla. Ő „drága,
idősödő, jó kedélyű hölgynek” nevezte. Na, hát ha ez nem hangzik pont
úgy, mint egy töpörödött vénasszony, akkor nem tudom, mi.
Őszintén szólva amúgy sem volt túl sok időm, hogy Anitával, a gyagyás
zenész párjával meg a foltos bestiáikkal foglalkozzam. Túlságosan lefoglalt
a saját csillogó életem Jack mellett. Bármi is történt azon az estén, amikor
mama hazahozta őt vacsorára, nem szegte kedvét, mert már másnap
felhívott. Nem telt bele sok idő, hogy egy párt alkossunk, s nagyon úgy
tűnt, a sors rendelése volt, ahogy megérkezett az életembe, pont akkor,
amikor Anita távozott.
Hadd meséljek nektek Jackről! Az én Jackpotomról!
Ó, roppant jóképű fickó volt! Még a filmek főszereplőinél is sármosabb.
Ő volt életem szerelme, és nem telt sok időbe, hogy a férjem is legyen.
Jack De Frász!
Úgy ám, csibéim, jól hallottátok, felvette a nevemet, ahogy
megmondtam! És egy cseppet sem néztem le miatta. Az összes
elképzelésem azokról a férfiakról, akik nem hajlandóak felvenni a feleségük
nevét, abban a pillanatban köddé vált, hogy találkoztunk.
Anita helyett ő kísért el az utazásaimra,
Ó, micsoda kalandokat éltünk át! Micsoda helyeket láttunk! Micsoda
fergeteges életet éltünk! Jack sármja egy egész termet képes volt
beragyogni; gondolhatjátok hát, hogy milyenek lehettünk együtt. Mi
voltunk az a pár.
Mindig kifogástalanul öltöztünk, s mindig a címlapokra kerültünk. A
legszórakoztatóbb, legnépszerűbb pár voltunk, ahol csak megjelentünk. Egy
megzabolázatlan csoda. Úgy éreztem, Anita távozása csak jobbá tette az
életem. Pontosan azzá váltam, amivé rendeltettem.
Én voltam Szörnyella De Frász! Az örökösnő. A ház asszonya.
És pontosan úgy éltem az életem, ahogy akartam.
Biztos érdekel titeket, hogy milyen esküvőnk volt. Jaj, annyira szeretnék
már előreszaladni a történetben azokhoz az eseményekhez, amik ide
vezettek, a Hell Hallba. És úgy beszélnék már a legújabb terveimről is… de
nem hagyhatunk ki egy részletet sem, és ugyan mit érne ez a történet az én
Jackpotom nélkül?
Természetesen Jack – mamával karöltve – az elképzelhető legpazarabb
esküvőt rendezte meg nekem. Káprázatos esemény volt. És Jack
ragaszkodott hozzá, hogy az egészet ő fizesse. Mindig is ilyen drága volt.
Szeretett örömet szerezni másoknak. És kimutatni a szeretetét. Ó, hogy
szeretett engem! Az esküvőnk bármely királyi nász mellett megállta volna a
helyét. Szerintem ha hatalmában áll, Jack még talán királynővé is
koronázott volna.
Azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy úgy is érezzem magam – és nem
csak az esküvőnk napján.
A házasságunk minden napja így telt, egészen a legutolsóig. Mindent
megtett, hogy boldoggá tegyen; ő javasolta, hogy hívjam vissza Miss
Filgrant személyi szolgálómnak, ő segített kibékülni mamával, s ő
bátorított, hogy hívjam meg Anitát is az esküvőnkre. Mellette még azt is
beláttam, hol rontottam el a dolgot Anitával.
Jack sokszor nyaggatott, hogy vegyem fel újra a kapcsolatot vele, de úgy
éreztem, ilyen módon elárulnám anyámat. Képtelen voltam elfelejteni a
rémes dolgokat, amiket róla mondott. Azt, hogy néha-néha írtam neki, még
nem tekintettem árulásnak, de úgy éreztem, ha újra találkoznánk, vagy
meghívnám őt hozzánk, azzal mindent tönkretennék. Amióta csak
eldöntöttem, hogy hozzámegyek Jackhez, a kapcsolatunk anyámmal csodás
módon helyrebillent. Végre volt értelme az életének. Volt mivel törődnie.
És most először, ez a valami én voltam.
Végig segített nekünk az esküvői előkészületekkel. Persze Jack nem
hagyta, hogy bármiért is ő fizessen, de beleszólást engedett neki a
tervezgetésbe, s ettől anyám mérhetetlenül boldog volt.
Úgy döntöttünk, hogy nem kerítünk nagy feneket a próbavacsorának.
Csak Jack, mama és én voltunk. Otthon tartottuk, és mama csodás estét
rendezett nekünk. Az étkezőt gyertyák és virágok tömkelegé díszítette.
Ugyanannál az asztalánál ültünk, ahol oly sokszor vacsoráztam Anitával.
Be kell vallanom, hogy hiányzott aznap. Azt kívántam, bárcsak ott lenne
velünk. A szívem mélyén még mindig nem mondtam le róla. Még akkor is
tartogattam neki egy helyet benne. Mégis képtelen voltam rávenni magam,
hogy meghívjam az esküvőnkre, pláne nem a próbavacsorára, még ha fájó
is volt a hiánya. Bár tartottam tőle, hogy újra szóba álljunk egymással, mert
féltem, hogy ez tönkretenné a kapcsolatunkat mamával, mégis, a szívemben
egy űr tátongott Anita miatt.
Ez volt az utolsó estém hajadonként. Jóllehet sosem voltam az a fajta
lány, aki az esküvője előestéjéről álmodozik, az est nem egészen úgy telt,
ahogy elképzeltem. Mindig is úgy gondoltam, hogy Anitával töltöm majd.
– Mi a baj, drágám? – szorította meg Jack a kezemet. – Örülnöd kellene.
Mi aggaszt ennyire?
– Semmiség, Jack. Tényleg semmi. Nagyon is boldog vagyok. Hidd el –
mondtam, de nem sikerült meggyőznöm.
– Nem hagyhatom, hogy az én Szörnyellám így szomorkodjék az
esküvője előtt. Tudom én, hogy mi a baj. Bánod, hogy nem hívtad meg
Anitát.
– Meglehet – ismertem be.
– Jaj, Szörnyella. Ne is gondolj arra a lányra – szólt közbe anyám. De
Jack máshogy gondolta.
– Én azt mondom, hívd fel! Hívd fel most rögtön, és mondd el neki, hogy
szeretnéd, ha idejönne. Tudod, mit; mondd, hogy jöjjön el az esküvőre!
Gondoskodtam róla, hogy Miss Filgran szerezzen neki egy ruhát, ha
meggondolnád magad. Gyerünk, kedvesem. Tedd meg most, mielőtt
elgyengülnél.
 Az én Jackem nagyon meggyőző tudott lenni. A mosolyával bármire rá
tudott venni.
– Gondolod, hogy eljönne? – Máris izgalomba jöttem. Jack segítő
szándéka és optimizmusa rám is átragadt.
– Biztos vagyok benne, kedvesem. Szedd a lábad, és hívd fel máris!
– Igazad van! – kiáltottam fel. Jackson épp ekkor lépett be a szobába,
hogy megkérdezze, Jack nem szeretne-e elüldögélni az étkezőben egy
portóival, míg a hölgyek átmennek a társalgóba,
– Dehogynem, Jackson. Elleszek itt, míg Szörnyella telefonál.
Biztosítana neki egy vonalat a társalgóban? Szeretné felhívni Anita
kisasszonyt. – Majd hozzám fordult, és egy hatalmas csókkal zárta le a
mondandóját, anyám orra előtt. (Amerikaiak… imádni való a pimaszságuk.)
Mamával aztán magára hagytuk Jacket a portóival, s a társalgóban teát
töltöttem magunknak, míg vártam, hogy Jackson visszajöjjön, és elintézze,
hogy felhívhassam Anitát.
– Szörnyella – nézett rám anyám helytelenítőleg –, gondolod, hogy bölcs
dolog meghívni Anitát az utolsó pillanatban? Nem gondolod, hogy meg fog
sértődni, amiért nem szóltál neki már hónapokkal előre, ahogy a többi
vendégnek?
– Anitát nem érdeklik az efféle dolgok, mama.
– Akkor talán abba gondolj bele, vajon én hogy érzem magam ettől. Nem
elég, hogy elveszítem az egyetlen lányomat, muszáj megosztanom ezt a
napot nemcsak hogy a férjével, de még egy pimasz csitrivel is, aki olyan
tiszteletlenül beszélt velem a saját házamban? Ennyire meg akarsz bántani?
Azok után, hogy végre ismét olyan jóban vagyunk egymással? Tudod,
mennyire megvetem azt a lányt. Nem elég, hogy visszaengedtem Miss
Filgrant a házunkba? Muszáj elviselnem az ő jelenlétét, s hozzá még
Anitáét is?
– Mama, Miss Filgran szándékosan nem keresztezi az utadat. Szegényt
valósággal rejtegetjük előled. Egyébként is, nemsoká az én háztartásom
tagja lesz. A ma este után soha többet nem alszik majd a te házadban. De
ami Anitát illeti, abban igazad van. Sajnálom, mama. Jack csak nekem akar
vele örömet szerezni.
– Mi az, kedvesem? Talán ezért csuklottam az imént? Rólam van szó? –
toppant be Jack a szobába mosolyogva, tánclépésben.
– Gyorsan végeztél – feleltem.
 – Egyetlen perccel sem bírtam tovább nélküled! Elég baj az, hogy ma is
le kell mennem a klubba, és már nem láthatlak a holnapi esküvőnkig! – Az
én Jackpotom mindig ilyeneket mondott. És félreértés ne essék, mindig
komolyan is gondolta. Minden figyelmét nekem szentelte. – Egyetlenem,
mi lenne, ha az új otthonunkban végre felhagynánk ezzel a szamársággal,
hogy a férfiaknak az étkezőben kell iszogatniuk, míg a hölgyek
visszavonulnak a társalgóba? Avítt szokás ez, és a baráti körünkben a nők
amúgy is köröket vernek a férfiakra a társalgás terén – jelentette ki, és leült
mellém a kis pamlagra. – Most már az a divat, hogy a hölgyek és az urak
ugyanoda vonulnak vissza ebéd után. Sokkal izgalmasabb ez így, és
modernebb is.
– Na, de sikerült meggyőznöd Anitát? – kérdezte végül.
– Ó, hát mamának eszébe jutott valami. Szerinte Anita megsértődne, ha
az utolsó pillanatban hívnám meg őt az esküvőre. – Jack összeszűkült
szemmel nézett anyámra. Látszott rajta, amit gondol, de túl udvarias volt,
hogy ki is mondja a mama előtt.
– Ahogy kívánod, kedvesem – mondta végül. – Amíg te boldog vagy… –
mosolygott rám szívdöglesztően.
– Az vagyok, szerelmem. Nagyon is. Talán felhívom majd Anitát, ha
visszaértünk a nászutunkról – feleltem. És így is gondoltam. Mindent
megadtam volna, ha ott lehet velem az esküvőmön, de nem bőszíthettem
magamra anyámat. Nem akartam kockára tenni a megújult kapcsolatunkat.
– Meghívhatod majd hozzánk a zenész párjával együtt, remek móka lesz!
– jelentette ki Jack. – Pontosan ilyesféle eseményekre lesz majd
szükségünk, ha egyszer hazaértünk az útjainkról, nem gondolod, drágám? A
saját barátaimat is meghívhatom. Tökéletes alkalom lesz, hogy az
ismerőseink megismerhessék egymást.
– Istenien hangzik – jelentettem ki, de anyám a homlokát ráncolta. Jack
azonban folytatta.
– Tudod, nagy kedvem lenne hozzá, hogy én magam hívjam fel Anitát, és
meghívjam holnapra. Tudom, hogy nem leszel igazán boldog, ha ő nincs
ott. Szerintem nem kéne addig várnunk vele, amíg hazaérünk.
Anyám megköszörülte a torkát.
– Nos, nekem úgy tűnik, hogy sínen van az életed, Szörnyella. Mivel úgy
látom, rám már nincs is szükséged, akár intézkedhetnék is a holnap reggeli
elutazásomról.
 – Elutazni? Holnap reggel? Mama! Holnap van az esküvőm.
– Persze, drágám, de ez halaszthatatlan. Talán jobb lett volna, ha még
hamarabb útnak indulok.
Mélységesen megdöbbentem.
– De milyen útra? Eddig nem említetted, hogy el kéne utaznod.
– Ugyan már, Lady De Frász, ez nem fair! – fakadt ki Jack.
Megszorítottam a kezét, hogy jelezzem, hagyja ezt csak rám. Támadt egy
ötletem. Talán ez lehet az utolsó és egyetlen esélyem, hogy mamát
maradásra bírjam.
– Nos, mama, ha holnap elutazol, lemaradsz a nagy meglepetésünkről,
nem igaz, Jack? – Jacknek persze fogalma sem volt, hogy miről beszélek,
de gyorsan kapcsolt, és beszállt a játékba.
– Ahogy mondod, drágám – nézett rám, azt firtatva, hogy miben
mesterkedem.
– Nos, mama, Jackkel átbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy
átíratjuk rád az örökségemet.
– Jaj, Szörnyella! Biztos vagy benne? – meredt rám anyám. Hirtelen az
egész viselkedése megváltozott. A duzzogást egy szempillantás alatt
túláradó jókedv váltotta fel.
– Hát persze – felelte Jack. – Több pénzünk van, mint amit több
emberöltő alatt el tudnánk költeni.
Jaj, hogy imádtam az én Jackemet! Persze sosem beszéltünk még erről,
de tudtam, hogy nem bánná.
– Igen, mama. Mi az én örökségem Jack vagyonához képest? Nincs rá
szükségünk, neked viszont igen! Ez így helyes. Azután szerettelek volna
meglepni ezzel, hogy hazatértünk a nászutunkról. Már csak annyi a
dolgunk, hogy Sir Huntley-t is értesítsük a dologról, hogy előkészíthesse a
hivatalos papírokat az aláíráshoz.
– Jaj, Szörnyella! Úgy szeretlek! – olvadozott anyám, s óriási puszit
nyomott az arcomra. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyet mondott volna
nekem. Szavakkal legalábbis biztosan nem. Ez volt életem legboldogabb
napja. Mama végre megtudta, mennyire szeretem őt. És végre
megajándékozhattam valamivel, amire mindig is vágyott.
Később, amikor kettesben maradtunk Jackkel, hogy elbúcsúzzunk,
mielőtt lemegy a klubba, így szólt.
 – Biztos vagy ebben, drágám? Átíratni az egész birtokodat anyádra
komoly döntés. Tudod, hogy én nem bánom. Csak az aggaszt, hogy talán
nem a megfelelő indokkal teszed. – Annyira édes volt. Mindig csak miattam
aggódott.
– Ugyan mi lenne jobb indok annál, hogy boldoggá tegyem a mamát?
Nincs szükségünk apám pénzére. Te magad mondtad. Nagyon szeretném
ezt megtenni anyámért. Ez fontos nekem. És így is megtartom apám nevét.
Megőrzöm az emlékét. Ez a tökéletes megoldás. És drágám, kérlek, ne hívd
ide Anitát holnapra. Nem szeretném feldühíteni mamát. Most olyan boldog.
– Amíg te az vagy, édesem, addig én is. De ha újra azt veszem észre,
hogy Anita miatt szomorkodsz, ha hazajöttünk, ragaszkodni fogok hozzá,
hogy felhívd.
– Megegyeztünk! – mondtam, bár nem állt szándékomban felhívni.
Eszem ágában sem volt olyasmit tenni, ami tönkretenné a kapcsolatunkat
anyámmal. Pláne most, hogy végre elnyertem a szeretetét.
12. fejezet
Sir Huntley fenntartása

Amikor Jackkel végre hazaértünk velencei nászutunkról, s

berendezkedtünk új otthonunkban, úgy döntöttem, a legelső dolgom az lesz,
hogy elintézzem az örökségem átíratását mamára. Annyira kedves volt
velünk az egész utazásunk alatt; rengeteg levelet írt: rendszerint arról, hogy
már alig várja, hogy hazatérjünk. S hogy mennyire boldog, hogy ilyen
sikeres és csodálatos lánya van. Miss Filgran, aki a személyi szolgálómként
velünk tartott az úton, inkább egy szót sem szólt. Láttam rajta, hogy nem
bízik anyámban, ahogy Jack sem; de én mindenképpen meg akartam ezt
tenni mama kedvéért, Jack pedig mindenbe boldogan beleegyezett, amivel
örömöt szerezhetett nekem. Ugyan mi gondom származna abból, ha
megadom anyámnak azt, amit eleve apámnak kellett volna megadnia neki?
Hazatérésünk másnapján megüzentem Sir Huntley-nak, hogy jöjjön át
megbeszélni a részleteket. Mama épp Lady Pofonthék-nál teázott, s csak
vacsorára ígérte magát, hogy aláírhassuk a papírokat. Ez volt az első
alkalom, hogy vendéget fogadtunk az új házunkban, s alig tudtam
türtőztetni magam. Miss Filgran gondoskodott az új személyzetünk
verbuválásáról, s az előkészületek közepette még egy gyors bemutatkozást
is sikerült megejtenie. Olyan gyorsat, hogy utána nem is emlékeztem senki
nevére! A későbbiekben majd Miss Filgran emlékeztet rá. Voltak ennél
fontosabb dolgaim is. Tudtam, hogy Miss Filgran mindent elkövet majd,
hogy a közös vacsoránk mamával gyönyörűen teljék. De előbb még Sir
Huntley-val kellett beszélnem.
Jackkel a hatalmas új otthonunk dolgozószobájában ültünk, és vártuk,
hogy Sir Huntley megérkezzen.
– Szeretnéd, ha itt lennék én is a megbeszéléseteken, drágám? Vagy
hagyjalak inkább magatokra?
– Ó, én nagyon örülnék, ha itt lennél, Jackpot – válaszoltam egy csók
kíséretében.
– Nos, ez a te dolgod, kedvesem. Tudom, hogy már elszántad magad. Én
csak azért maradok, hogy erkölcsi támogatást nyújtsak. Na nem mintha
szükséged lenne rá – felelte olyan pillantással, ami mellett Humphrey
Bogart is elbújhatott volna.
Csakhamar Miss Filgran lépett a szobába.
– Lord és Lady De Frász, Sir Huntley megérkezett—jelentette ki
helytelenítő arckifejezéssel. Miss Filgran nem mondta a szemembe, hogy
ellenzi a tervemet, de nem csinált belőle titkot, hogy a tudtomra adja,
hogyan érez. Miután Anitával elváltak útjaink, be kellett érnem Miss
Filgran megjegyzéseivel és rosszalló pillantásaival.
Hiányzott mellőlem egy félig-meddig, akire barátként és társként
tekinthettem volna. Jack pedig úgy látta, hogy jót tenne nekem egy
szolgáló, aki időről időre őszintén elmondaná a véleményét. Azt mondta,
így nem kényelmesednék el – bármit is értett ezalatt. Így hát elhívtam Miss
Filgrant. Mellette legalább úgy érezhettem, hogy a gyermekkori otthonom
egy darabja itt is velem maradt, az új, közös otthonunkban.
– Köszönöm, Miss Filgran – feleltem. – Kérem, vezesse be. – Sir
Huntley-t láthatóan lenyűgözte az új otthonom. Láttam, ahogy a belépéskor
elkerekedik a szeme. Talán ha az előcsarnokban találkozunk, ki is esik a
helyéről. Abba a helyiségbe mama egész Belgrave téri földszintje befért
volna. A padló teljes egészében márványból volt, és a teremben egymást
érték az antik szobrok. A lépcső önmagában is egy csoda volt. Alig vártam,
hogy eldicsekedhessem vele mamának, ha átjön majd vacsorára.
– Üdvözlöm, Sir Huntley. Isten hozta az új otthonomban. Miss Filgran,
kérem, hozassa be a cseléddel a teát!
Az új otthonunkban igen nagyszámú személyzetünk volt. Kizártnak
tartottam, hogy megjegyezzem mindenki nevét. Így Miss Filgran előtt a
beosztásukat neveztem meg, ha pedig közvetlenül hozzájuk szóltam,
„drágámnak” hívtam őket. Miss Filgranre hagytam a nevek megjegyzését,
aki magára vállalta a házvezetőnő szerepét. Ő szólt a cselédnek, hogy hozza
be a teát, és Sir Huntley-t szolgálja ki elsőként. Az ügyvéd zavartan
kortyolgatta a teáját, míg én elmondtam neki az apám pénzével kapcsolatos
terveket. Jack csak ült ott, Clark Gable-mosolyát villogtatva, de csak
hallgatott, nem szólt közbe. Jack nem az a fajta férj volt, aki mindenáron a
felesége helyett akart beszélni. Nagyra tartotta az eszemet, gyors
felfogásomat, és gyakran csípős nyelvemet.
– Lady De Frász, az ügyvédjeként kötelességemnek érzem
figyelmeztetni, hogy ezt igencsak rossz ötletnek tartom. Az édesapja sosem
akarta volna, hogy kegyed átírassa a vagyonát az édesanyjára.
– Mit számít nekem a pénz, Sir Huntley? Jack igazán bőkezűen
gondoskodik rólam. Miért ne kaphatná meg mama a pénzt? Papának eleve
rá kellett volna hagynia.
– Az édesapja azt akarta, hogy önnek is meglegyen a saját egzisztenciája.
Hogy a saját lábán is megállhasson. Hogy megkülönböztesse magát.
– Így is tettem! És a nevét is megtartottam. Ugyan mit számít, ha átadom
a pénzét mamának?
– Erről nagyon kategorikusan nyilatkozott, Lady De Frász. Arra kért,
hogy mindenáron igyekezzem ezt megakadályozni.
– De miért volt neki olyan fontos, hogy mama ne kapja meg a pénzt?
Olyasvalakihez mentem hozzá, akinek a vagyona messze meghaladja az
enyémet. Önző lenne megtartani magamnak az apám pénzét is, ha egyszer
oda is adhatom szegény anyámnak.
– Az édesanyja nagyon is bőkezű jövedelmet élvez az ön vagyonából,
Szörnyella. Egyáltalán nem mondanám szegénynek. Sajnálom, hogy ezt
kell mondanom, de… – Itt szünetet tartott, mintha a megfelelő szavakat
keresné.
– Kérem, Sir Huntley, beszéljen olyan őszintén, ahogy csak szeretne.
Nem fogunk megsértődni – mondtam neki.
– Köszönöm, Lady De Frász. Nem akartam ezt felemlegetni, de az
édesapja attól tartott, hogy ha a vagyon az édesanyjára száll, ő elherdálná
azt, s élete végén semmit sem hagyna kegyedre. Ezért hagyta önre.
Jackre néztem, hogy vajon mit gondol minderről. Nem akartam, hogy
anyám rossz színben tűnjön fel előtte. Ám Jack arca kifürkészhetetlen volt.
Sir Huntley úgy nézett rám, mint akinek további mondanivalója van, de
nehezére esik megtalálni a legmegfelelőbb szavakat, hogy ne sértsen meg
engem. Végül összeszedte a bátorságát.
– Az ön édesanyja vérlázító összegeket költ el, még a saját mércéjével
mérve is. Nem hajlandó megfogadni a tanácsaimat ez ügyben, s
fáradhatatlanul ügyködik azon, hogy megszerezze az irányítást a vagyona
felett, mióta csak az édesapja meghalt. Én ígéretet tettem az édesapjának,
Lady De Frász, hogy megvédem önt. És tartom is magam az ígéretemhez.
Sir Huntley amúgy is ideges típus volt, de még sosem láttam őt ennyire
zavartnak. Nyilvánvalóan nagyra tarthatta apámat, és mindent meg akart
tenni, hogy megtarthassa a szavát. De én egy perccel tovább sem voltam
hajlandó eltűrni, hogy így beszéljen anyámról.
Fáradhatatlanul ügyködik azon, hogy megszerezze a vagyonomat? Mióta
csak apám meghalt? Kizárt dolognak tűnt.
– Ezt nem vagyok hajlandó elhinni! És nem tűröm, hogy efféle
hazugságokat mondjon az anyámról, uram!
– Biztosíthatom, hogy ez az igazság, Lady De Frász. A tulajdonomban
van egy levél, az édesanyja kézírásával, amely arról tanúskodik, hogy
mindenáron férjhez akarta önt adni Lord Poodley-hoz.
A szerencsétlen ördögnek már a keze is reszketett. Szerettem volna
megszabadítani őt a szenvedéseitől, de azt hiszem, élveztem is, hogy így
felhúzta magát.
– Elnézést, úgy értettem, Lord De Frászhoz— hebegte Sir Huntley,
Jackre pillantva.
– Kérem, hívjon csak Jacknek – felelte ő, s a teája fölött rámosolygott,
hogy enyhítse a feszültséget a szobában. Ó, az én drága Jackem. Mindent
megpróbált megoldani a mosolyával.
– Persze, elnézést – hebegett a kerek képű ügyvéd feldúltan. – Tessék –
nyújtotta át a levelet. – Olvassa csak el magának.
Mindössze egy félbehajtott papírlap volt. Egy ártalmatlan kis semmiség.
Mégis baljóslatúnak tűnt. Halálosnak. Képtelen voltam érte nyúlni.
– Jack, drágám, megnéznéd? – kérdeztem.
– Hogyne, kedvesem – felelte Jack, s átvette a levelet a remegő
ügyvédtől. – Felolvassam?
Nem is értettem, hogy lehetek ilyen ideges. Hogy egy kis félbehajtott
papírlap ilyen rettegést válthat ki belőlem.
– Nem, csak fusd át. Majd később megbeszéljük.
Láttam, ahogy kifut a vér az arcából, amikor átfutotta a levelet. Csak egy
pillanatig tartott az egész, mintha valami mélységes szomorúság járta volna
át a lényét.
Gyorsan összeszedte magát; a levelet a mellényzsebébe süllyesztette, és
megfogta a kezem.
– Drága egyetlenem… – kezdte, merő világfájdalommal az arcán. Nem
kellett elmondania, hogy Sir Huntley-nak igaza volt. Sem azt, ami a
levélben állt. Mindenkinek igaza volt anyámmal kapcsolatban. Apámnak,
Sir Huntley-nak, Miss Filgrannek, és alighanem Anitának is. De nem
számított. Miért ne fájt volna neki, hogy apám rám hagyta az összes pénzét?
Miért ne akarta volna, hogy gazdag férjhez menjek feleségül? Ettől talán
gonosz lenne? Nem hinném. Képtelen voltam elviselni Jack szomorú képét.
Soha többé nem akartam ezt a szánalmat látni a szemében, ahogy most rám
nézett. Soha az életben.
– Nem számít. Akkor is azt szeretném, ha megkapná a pénzt –
jelentettem ki. Meghoztam a döntést.
– De Lady De Frász! – Sir Huntley buldogszerű pofazacskói csak úgy
rezegtek a tiltakozástól.
– Jól hallotta, Sir Huntley. Így döntöttem. Semmi olyat nem mondhat,
amitől meggondolnám magam. Ez az utolsó szavam az ügyben.
Jackkel soha többé nem beszéltünk erről. És a levelet sem mutatta meg,
ahogy kértem.
Többé nem láttam azt a szánalmat a szemében sem. Túl sokat láttam már
azt az arckifejezést, mire felnőttem. Mindenhol ez a szánakozás vett körül,
már kislánykoromban is. Az új otthonomban már nem kellett eltűrnöm.
Új életet kezdtem.
A napjaim boldogan teltek a hatalmas vidéki birtokunkon, s gyakran
elutaztam Londonba, hogy meglátogassam mamát. Jó életünk volt Jackkel.
Fényűző partikat rendeztünk, ahová minden fiatalt meghívtunk, aki csak
számított. És sokszor átruccantunk Amerikába is, hogy megnézzük Jack
ottani érdekeltségeit.
Jackkel mindent megtehettem, amiről kamaszkoromban álmodoztam.
Bejártuk az összes egzotikus országot, ami csak eszembe jutott.
Csak annyi dolgom volt, hogy megkívánjak valamit, és Jack mindent
elintézett. Ő volt a legjobb útitárs. Mindig készen állt a kalandra. A helyiek
is mind imádták. Semmi nem volt, amit ki ne próbált volna. Rakoncátlan
tevéken lovagoltunk Egyiptomban, majd felfedeztük Angkor Wat romjait…
lustán siklottunk egy velencei gondolában, majd a manhattani
apartmanunkban éltük az édes életet… az egész világ a lábunk előtt hevert.
Mindig is ilyen életről álmodoztam. S amikor hazaértünk, nagyszabású
partikat csaptunk.
De semmi, abszolúte semmi nem érhetett fel a huszonötödik
születésnapomhoz.
Jack persze egy egészen extravagáns partit rendezett. Ez volt a báli
szezon legnagyobb eseménye. Talán csak az esküvőnk volt ennél is
grandiózusabb. (Persze egy Westminster-apátságbeli menyegzőt nehéz
felülmúlni.) Jack mindent beleadott. Voltak ott rólam mintázott, a
történelem jelentős nőalakjait ábrázoló jégszobrok, csokoládé-szökőkutak,
pirítós- és kaviárhegyek, rezesbandák a ház minden szárnyában, s a
bálteremben ott nyüzsgött a londoni felső tízezer színe-java. Plusz még
páran Hollywoodból, a biztonság kedvéért, csak hogy ne lankadjon a
figyelem. Emlékezetes est volt. A legkevésbé sem volt meghittnek
nevezhető, így mama inkább a távolmaradás mellett döntött. Ehelyett egy
káprázatos ajándékot küldött: egy szőrmebundát, a tőle megszokott módon.
A lehető legpazarabb életet éltem. Hozzámentem életem szerelméhez,
anyám békében élt a gyermekkori otthonomban; gazdag voltam, gyönyörű,
és boldog. Én voltam Lady Szörnyella De Frász.
De nem így van-e ez mindig – minél magasabbra jut valaki, annál
nagyobb a bukás? És bizony én is hatalmasat buktam, nagyobbat, mint
valaha is képzeltem volna.
13. fejezet
A kis fekete ruha

Mivel is kezdjem ezt a fejezetet? Talán azzal, hogy éreztem magam épp,
amikor megkaptam a hírt? Mit viseltem? Hogyan változtatta meg az életem
oly módon, amiről addig azt hittem, csak a rémálmokban létezik?
Épp anyámnál jártam látogatóban Londonban, a születésnapi estélyem
utáni hétfőn. Egy kis fekete koktélruha volt rajtam, a jade fülbevalómmal,
és a vörös bélésű fehér szőrmebundával, melyet mamától kaptam a
huszonötödik születésnapomra. Vörös cipőt és kesztyűt viseltem, hófehér
prémes kézitáskával, melyet fekete végű fehér rókafarkakkal díszítettek.
Káprázatos voltam, mint mindig.
– Egyszerűen lenyűgöző – mondta Jack is a búcsúcsóknál, mielőtt
magára hagytam volna, hogy a dolgait intézze, míg én mamával töltöm a
délutánt. – Ne maradj sokáig, kedvesem, mert szörnyen hiányzol majd –
tette még hozzá. Az íróasztalánál ült, és papírokat töltögetett.
– Úgy látom, bőven lesz mivel lefoglalnod magad, míg én oda vagyok,
drágám – feleltem. Jack nevetett, és belekortyolt az italába. A jégkockák
megcsörrentek a pohár alján.
– Akkor is hiányozni fogsz.
– Hiszen épp most töltöttünk együtt egy frenetikus estét, édesem –
mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm neked ezt a
csodálatos napot. Kívánni sem tudtam volna jobbat.
Rám villantotta Clark Gable-mosolyát, melyről most már tudom, hogy
mindig is papára emlékeztetett.
– Igaz, de osztoznunk kellett rajta a többi vendéggel. Szeretném, ha végre
kettesben lehetnénk. Ó, várj csak…! – csettintett. – El is felejtettem az
ajándékodat. – Egy kis dobozt húzott elő a mellényzsebéből.
– Már megadtad nekem a tökéletes ajándékot, Jack. Maga a parti volt az.
– Csak mosolygott, majd kinyitotta a dobozkát. Egy gyönyörű jádegyűrű
volt benne. – Ó, szerelmem! Pont illik a fülbevalómhoz! – Jack az ujjamra
húzta a gyűrűt.
– Tudom, Szörnyella. Neked csináltattam. – Igazán figyelmes férj volt.
 – Pazar – pillantottam az órámra. – Anyám már vár. – Gyors csókot
váltottunk. – Annyira szeretlek, Jackpot. Sajnálom, de rohannom kell. –
Fogalmam sem volt, hogy ez az utolsó alkalom, amikor elmondhatom neki,
hogy szeretem, vagy hogy láthatom a csillogó mosolyát. Na de kissé
előreszaladtunk…
Elutaztam Londonba anyámhoz, hogy részletesen beszámoljak neki a
születésnapi partimról. Igazán kellemes délutánt töltöttünk együtt. A
reggelizőben cseverésztünk, ahogy kiskoromban oly gyakran. Úgy éreztem
magam, mint a régi szép időkben.
– Ó, drága kislányom, káprázatosan nézel ki! Ugye tetszett a parti?
Mondd, hogy imádtad a szőrmebundát, amit küldtem! Jaj, Szörnyella,
mondd, hogy még mindig szeretsz, és nem haragszol rám, amiért kettesben
szerettem volna veled ünnepelni, és nem mentem el a partira! – Nagyon
örültem neki, hogy anyám így megváltozott. Teljesen más személyiség lett,
mióta átírattam rá a vagyonomat. Azt hiszem, ez is csak azt bizonyítja, hogy
a pénz igenis boldogít.
– Hát persze hogy nem haragszom rád, mama! Hisz szeretlek! – nevettem
rá, majd jobbról-balról a levegőbe pusziltunk, nehogy rúzsfoltokat hagyjunk
egymás arcán.
– Hol van már az a teszetosza leányzó a teával? – csengetett anyám. – Ez
a ház már csak árnyéka önmagának, mióta eloroztad tőlem Jacksont.
Újra csengetett. Egy vékonyka, félénk kinézetű cselédlány óvakodott be a
szobába. Még sosem láttam korábban. Bizonyára a személyzet egy új tagja
lehetett.
– Igen, Lady De Frász? – cincogta cérnahangján, akár egy kisegér. Úgy
tűnt, valósággal retteg anyámtól. Vagy talán tőlem rémült meg így. Végül is
az úri társaság ismert figurájának számítottam. Nem is értettem, anyám
hogy bírhatja, hogy egy efféle merő szerencsétlenség botladozzon a
házában. Olyannak nézett ki, aki előbb bekukucskál a sarkon, mielőtt
belépne valahova.
– Jóságos ég! Anyám már egy örökkévalóság óta csenget a teáért, és te
képes vagy megjelenni üres kézzel? Az én szolgálóim álmukban sem
merészelnének ilyen slendrián módon viselkedni! – förmedtem rá.
Borzasztó dühös voltam, hogy még mindig nem kaptuk meg a teánkat.
– Akkor hát hozhatom a teát, Lady De Frász? – hebegte a cseléd, és rám
sem mert nézni.
 – Hagyd a teát, Sarah! Szólj Mrs. Poke-nak, hogy kerítse elő azt az üveg
italt, amit a pincéből hozattam fel vele! A lányommal ünnepelni fogunk!
– Igenis, asszonyom – mondta, majd elsietett.
A szememet forgattam.
– Igazán, mama. Ez elviselhetetlen! Üdvös lenne, ha a Pók ennél jobb
cselédeket találna számodra. Ez a leány a bőréből is kiugrik félelmében.
Egyébként muszáj pont vele behozatnod azt a pezsgőt? Tudod, mennyire
irtózom a Póktól.
– Ah, Szörnyella, kérlek, ne tedd tönkre a délutánunkat azzal, hogy
folyton buta gúnyneveket aggatsz másokra. Azt hinné az ember, hogy
mostanra sikerült kinőnöd ezt a dolgot. Most ünnepelni fogunk. Mindent
hallani akarok a születésnapodról! – mondta, majd az órára sandított.
– Mama, miért bámulod folyton az órát? Talán vendéget várunk? – Nem
értettem, hol késlekedik Mrs. Poke még mindig az ünnepi italunkkal. – De
most komolyan, mama, mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki kerítsen egy
üveget meg két poharat? És egyébként is, miért nem hozattad fel a teát?
Már öt óra is elmúlt! Mit művel odalent Mrs. Baddeley? Mibe telik
felforralni a vizet, meg levágni a pirítós héját?
– Mrs. Baddeley már egy ideje nincs velünk, Szörnyella – nézett rám
anyám, mintha csak tudnom kellett volna. – Úgy döntött, szeretne inkább
egy kisebb háztartásban dolgozni. – Teljesen megdöbbentem. El sem
tudtam képzelni a házunkat nélküle.
– Valóban? Nekem nem említetted. És hová ment?
– Jaj, nem tudom, Szörnyella, valami jelentéktelen fiatal párhoz. Azt
mondta, egy otthonos kis házba ment, valami park mellett. Bár
tapasztalatom szerint ha valaki valamit „otthonosnak” nevez, az valójában
egy düledező viskó. Előkeríthetem a pontos címet, ha ennyire érdekel –
mondta, és megint az órára nézett.
– Mama! Miért figyeled folyton az órát? Várunk valakit? És hol van már
az a nyamvadt ital?!
– Szörnyella! Figyelj a szádra! – pirított rám anyám. Nagyon különös
érzés volt újra itthon lenni. Mama újra úgy utasított rendre, mint régen –
engem, egy férjes asszonyt, saját birtokkal! De hát mostanában így mentek
a dolgok köztünk. Élveztem, ha kihozhattam a sodrából, s ő is élvezte, ha
megdorgálhat miatta. Azt hiszem, ő is épp úgy élvezte a színészkedést, mint
én. Legalábbis így magyaráztam magamnak. Egyszerűen ilyenek voltunk.
 Ekkor a Pók lépett a szobába – az italok nélkül, mint láttam.
– Lady De Frász – szólalt meg.
– Igen? – válaszoltunk mindketten.
A Pókot csak kissé zavarta meg a dolog, máris folytatta.
– Sir Huntley megérkezett. Bevezettem a társalgóba.
– Kérem, pár perc múlva kísérje át ide, Mrs. Poke. És az ég szerelmére,
hozza már be azt az üveget!
– Úgy van, Mrs. Poke, miért nem hozza be, még mielőtt behívná Sir
Huntley-t? – toldottam meg én is, majd intettem, hogy elmehet.
– De Szörnyella, nem küldheted el így a szolgálóimat a saját házamban.
Tudom, hogy nem kedveled Mrs. Poke-ot, de nekem együtt kell élnem vele.
Felnevettem.
– És én nagyon sajnállak miatta. De miért hívtad ide Sir Huntley-t? Azt
hittem, kettesben töltjük a délutánt, hogy megünnepeljük a
születésnapomat.
– Így is van, drágám. A huszonötödik születésnapodat. Apád pénze, az
örökséged, a mai nappal hivatalosan is a tiéd, édesem. Gondoltam, már alig
várod, hogy hivatalosan átutalhasd a pénzt a számlámra, ahogy
megbeszéltük. – Erről teljesen meg is feledkeztem. Hát persze hogy át
akartam utalni a pénzt, de arra nem számítottam, hogy pont azon a
délutánon.
– Hát persze – mosolyogtam rá. Bár meglepett a dolog, természetesen
örömmel megtettem ezt a mamának. Büszke voltam rá, hogy ilyen módon
én gondoskodhatom róla. Hogy valamit én is tegyek érte, miután hosszú
évekig ő törődött velem.
Sir Huntley jelent meg a reggeliző küszöbén, s megköszörülte a torkát.
– Szép napot, hölgyeim. Mrs. Poke szólt, hogy bejöhetek. –Roppant
félénk ember volt. Mint egy vaksi kis rágcsáló, aki csak azért mászik elő a
kotorékából, hogy papírokat írasson alá a klienseivel. Egy tweedzakós
vakond.
– Kérem, Sir Huntley, üljön csak le – invitáltam be. Anyám összerezzent.
Már megint azt csináltam. A saját otthonában utasítgattam másokat. Talán a
szolgálók körbeugráltatásával akartam birtokba venni a házat még egyszer,
utoljára, mielőtt átadom neki az egészet, pénzestül. Akkor persze nem így
gondoltam, de most visszatekintve, alighanem ez állhatott a dolog mögött.
 – Nem maradhatok soká, hölgyeim. Épp csak elhoztam a papírokat,
amiket kért – pislogott Sir Huntley idegesen anyámra. Mindenki úgy
óvakodott tőlünk, hogy az ember már-már azt hihette volna, hogy valami
szörnytanyán jár.
– Akkor hát miért nem küldte el valakivel? – kérdeztem, s igyekeztem
nem nevetni a szerencsétlenen. Annyira remegett, hogy azt hittem, menten
leejti a táskáját.
– Szerettem volna meggyőződni róla, hogy nem változott az álláspontja,
Szörnyella úrnő – felelte az ügyvéd, és erősen megszorította a táskáját,
hogy így leplezze keze remegését. Láttam, hogy elfehérednek az ujjai. – Jó
néhány év telt el azóta, hogy utoljára erről beszéltünk.
– Jól van, Sir Huntley? – kérdeztem, ahogy a szemem a remegő kezére
tévedt. – Kívánna esetleg egy teát? Anyám cselédje bizonyára örömmel
tipegne le a konyhába, hogy hozzon egy csészével… jóllehet, beletelhet pár
órácskába. – Felkacagtam a saját viccemen, ám anyám dühösen meredt rám.
– Köszönöm, nem, asszonyom. – Aggodalmas kifejezés ült az arcán, s
hirtelen bűntudatom lett, amiért az előbb kajánkodtam rajta. Hisz csakis az
én érdekeimet tartotta szem előtt, ahogy a drága papám meghagyta neki. Így
hát megpróbáltam megnyugtatni, úgy, ahogy a legjobbnak gondoltam.
– Biztosíthatom, hogy csakugyan ez a leghőbb kívánságom –
mosolyogtam rá, hogy oldjam a feszültségét.
Sir Huntley, némiképp erőre kapva, kinyitotta a táskáját. Kivette a
papírokat, egy pillantást vetett rájuk, majd a kandallóval szemben álló kis
kanapé melletti kerek asztalkára tette őket.
– Nos, ha a hölgyek kegyeskednek aláírni, én már itt sem vagyok –
fordult hozzánk, majd még gyorsan hozzátette: – Már ha Szörnyella úrnő
teljesen biztos a dolgában.
– Az vagyok, Sir Huntley – jelentettem ki, ezúttal jóval határozottabban.
Talán azt hitte, hogy puszta szeszélyből hozom a döntéseimet? Kedvem lett
volna képen törölni mama orra előtt.
– Akkor aláírjuk, mama? – kérdeztem. Sir Huntley odakészített egy
töltőtollat is, bár a nyamvadt jószág először nem akart fogni. Többször is
meg kellett ráznom, s végül összefröcsköltem Sir Huntley-t pár
tintapacával. Elfojtottam egy nevetést, s aláírtam a nevem a pontozott
vonalon. Mama pedig mellékanyarította a sajátját.
Megtörtént hát. Mamára írattam a vagyonomat.
 És örömmel tettem.
– Jól van hát – sóhajtotta Sir Huntley. Legyőzöttnek tűnt. Pofazacskója a
szokásosnál is jobban lógott, szemét pedig egészen lesütötte, míg
összeszedte a papírokat, és visszatette őket a táskájába. Egy percet még
habozott, majd felnézett rám. – Szörnyella úrnő, ha úgy adódik, hogy
szüksége lenne valamire, bármire, kérem, hívjon bizalommal. – Azzal
eliszkolt, mint egy kivert kutya, még mielőtt mama csengethetett volna,
hogy kísérjék ki.
– Nahát, micsoda színjáték volt ez – kacagtam fel.
Ekkor Mrs. Poke lépett a szobába. S persze üres kézzel.
– Egek ura, asszony, hol van már a pezsgőnk?! – Ám a Pók csak állt ott,
némán és mozdulatlanul, mint aki szellemet látott. Vagy, mondjuk, a saját
tükörképét. Anyámhoz fordultam.
– Mama, ez kész botrány! Mi van ma a személyzeteddel? Mindenki azon
mesterkedik, hogy megőrjítsen?
– Szörnyella, mi bajod? Nyugodj meg! – Anyám a homlokára tette a
kezét, mintha csak megfájdult volna tőlem a feje. – És mit művelsz? Ne
babrálj már folyton a fülbevalóddal! Azt még apádtól kaptad; te sem
örülnél, ha elveszítenéd a felét!
– Valahogy hirtelen kényelmetlen lett – feleltem, s újra elfordítottam a
jádegömböcskét, hátha jobban érzem majd magam.
– Nos, hát vedd le! Látom, hogy nagyon ingerel.
Teljesen meg is feledkeztünk Mrs. Poke-ról.
Csak állt ott, s bámult ránk kísértetiesen, mintha az összes vér kiszökött
volna az arcából.
– Mi az, Mrs. Poke? Miért nem hozta fel még mindig az italunkat? –
Most már anyám is ingerültnek tűnt. Talán én voltam rá ilyen hatással.
Mrs. Poke egy hosszú pillanatig csak bámult ránk, mielőtt megszólalt
volna.
– Szörnyella úrnő, a férjéről van szó.
– Mi van a férjemmel? – kérdeztem, de közben továbbra is a
fülbevalómmal babráltam. Vajon mit akarhat ez a nő már megint? – Talán
itt van?
– Nem is tudom, hogy mondjam, Szörnyella úrnő, de a férjét
meggyilkolták.
 – Az lehetetlen – hessegettem el gúnyosan. – Jack sosem hagyná magát
megölni. Bizonyára valami tévedés történt.
A Pók rettenetes nőszemély volt, de az még tőle is különösen
kegyetlennek tűnt, hogy efféle játékot űzzön velem.
– Sajnálom, asszonyom, de a hír igaz. Jackson és személyzetük többi
tagja odalent van. Nagyon fel vannak dúlva.
Ennek semmi értelme nem volt. Minden olyan zavarosnak és
valószerűtlennek tűnt.
– De mit keresnek itt? Hol van Jackson? Küldje fel, hogy beszélhessek
vele! – követeltem.
– Azt hiszem, sokkot kapott, asszonyom – felelte, s szánakozva nézett
rám.
Képtelen voltam elviselni. Mindenki állandóan így nézett rám egész
életemben, és elegem volt belőle. S hogy ráadásul pont ő sajnálkozzon
rajtam?! Meg sem tudtam mozdulni.
– Azt hiszem, a lányom is sokkot kapott, Mrs. Poke – szólt közbe anyám,
meglepően gyengéd hangon. – Kérem, mielőbb küldje fel hozzánk
Jacksont, hogy kikérdezhessük.
Ám Mrs. Poke továbbra is csak tétovázott, bizonytalanul nézett, és nem
mozdult.
– Most rögtön küldje őt ide! – rikoltottam. – Azonnal! Nem érti?!
Gyerünk!
A házvezetőnő eliszkolt, én pedig ott maradtam mamával. Egyedül.
Valóban magamra maradtam volna?
Lehet, hogy az én Jackpotom tényleg elment? Fel sem tudtam fogni.
Képtelen voltam elhinni. Kizárt dolog, hogy Jack meghalt. Bárki, csak ő
nem. Túl erős volt ahhoz, hogy meghaljon. Túl makacs, hogy
végezhessenek vele. Ennek így semmi értelme nem volt. Biztos valami
tévedés történt.
Ám Jackson helyett Miss Filgran lépett a szobába. Rettenetes állapotban
volt. Az arca, a keze, mindene mintha kormos lett volna, és a haja is
rendezetlen volt. Úgy megörültem neki, hogy kis híján sírva fakadtam.
– Miss Filgran! Mi történt? Hol van Jackson? – kiáltottam.
– Jaj, asszonyom. Annyira sajnálom! – Csak ennyit tudott mondani,
mielőtt úrrá lett rajta a sírás. Egész testében rázkódott.
 – De mi történt? Kérem, mondja el, mi történt! Hát senki sem képes
elmondani nekem, hogy mi történt a férjemmel?
Miss Filgran idegesen pislogott mamára. A keze is remegett.
– Igyon már egy brandyt, az ég szerelmére, és mesélje el a lányomnak,
mi történt! Ez kész őrület! Hol van Jackson? – Anyám már szinte kiabált,
láthatóan őt is feszélyezte a dolog. Miss Filgran kitöltött magának egy kis
pohár brandyt. Egyszerre lehúzta az egészet, majd Összeszedte magát.
– Mr. Jackson odalent van a többiekkel. Mrs. Poke rögtön kihívta az
orvost, amikor megérkeztünk. Épp Mr. Jacksont vizsgálja, ezért jöttem fel
én. – S újra elsírta magát. Vadul, megállíthatatlanul zokogott, s nagy
sóhajtások közepette igyekezett elmesélni, hogy esett a dolog. – Jaj,
Szörnyella úrnő, annyira sajnálom! Mi mindent megtettünk, de túl nagy volt
a tűz. Jackson megpróbálta megmenteni… mindent megpróbált. De a tűz
szétterjedt… el sem jutottunk a dolgozószobáig. A lángok elállták az
utunkat, és mindenhová elértek a házban. Csak azok jutottak ki, akik az
alagsorban voltak, Szörnyella úrnő! Mire a tűzoltók kiértek, már semmi
sem maradt a házból.
Nem tudtam elhinni. Biztos, hogy Jack is kijutott valahogy.
– Biztos benne, hogy Jack a dolgozószobában volt? Nem lehet, hogy
kiment onnan? – kérdeztem kétségbeesve.
– Nem, úrnőm. Egész délután abban a szobában volt. Jackson tudta
volna, ha kijött volna onnan – felelte Miss Filgran, egész testében rázkódva.
– A tűzoltók megtalálták a holttestét? – próbálkoztam, mert biztos voltam
benne, hogy sikerült észrevétlenül kijutnia.
– Nem, úrnőm. De még vizsgálódnak, hogy kiderítsék, mi okozta a tüzet.
– Akkor hát van rá esély, hogy életben van! – reménykedtem. – Jack nem
halhatott meg! Az lehetetlen! Nem hiszem el, míg nem láttam a saját
szememmel! Valaki hozasson egy autót!
– De úrnőm, semmi nincs ott, csak hamu és romok. Semmi más nem
maradt.

Miss Filgrannek igaza volt. Semmi nem maradt.

A ház, az összes holmink… mind odalett. Ahogy Jack is.
Sosem bocsátottam meg Jacksonnak és a többieknek, amiért ők túlélték.
Nem értettem, miért nem tudta senki megmenteni. A szolgálók közül senki
nem tudta elmondani, hogy mi történt.
Legalábbis épkézláb módon. A házból csak az alagsori személyzet jutott
ki. Akik fent tartózkodtak, mind meghaltak. A tűzoltóparancsnok szerint
valamiféle baleset történhetett a dolgozószobában, a kandallónál. Azt
mondta, hatalmas mennyiségű pernyét és papírhamut találtak ott; mintha
valaki rengeteg iratot akart volna begyömöszölni a kandallóba. Jack szénné
égett teste a kandalló mellett hevert, a széke maradványai közt. A
parancsnok úgy vélte, Jack talán elbóbiskolhatott a székén, ezért nem vette
észre, hogy a szoba kigyulladt. A füsttől aztán elveszítette az eszméletét, és
már fel sem ébredt többé.
– Akkor hát nem fájt neki? Nem szenvedett a lángok közt? – kérdeztem.
– Nem, asszonyom. Nem hinném. Semmi nyoma, hogy megpróbálta
volna elhagyni a szobát. Ilyen esetekben általában látszik, ha az illető
megpróbálta betörni az ablakot, vagy el akart jutni az ajtóhoz. Az ön férje
azonban a székén ült. – Majd feltette a legbizarrabb kérdést. – Nem volt
esetleg a férje zaklatott valami miatt, asszonyom? Nem beszélt önnel
valamiről, ami nyomasztja?
Nem értettem, miről beszél.
– Elnézést, hölgyem, de muszáj rákérdeznem. Az a rengeteg papír, a
maradványok a kandallóban. Rengeteg volt belőle. Úgy tűnt, mintha
szántszándékkal akarta volna elégetni őket.
– Ne legyen nevetséges! A férjem volt a legboldogabb ember, akit csak
ismertem. Soha nem tett volna ilyen ostobaságot. És nem valami sötét
ügynek próbálta meg eltüntetni a nyomait! Arról sem vagyok meggyőzve,
hogy az ő testét találták meg! Ő nem tett volna velem ilyet! Nem hagyott
volna magamra. Ő soha…!
Képtelenség volt azonosítani Jack maradványait, sem a szolgálókét, akik
a felsőbb szinteken tartózkodtak. A dolgozószobában talált holttest akár az
egyik hordáré is lehetett, aki besurrant, hogy igyon egyet, majd elaludt a tűz
mellett. A ruhái is nyomtalanul elenyésztek.
Semmi nem maradt utána. Egyre szilárdabban hittem, hogy Jack otthon
sem volt, amikor a ház lángra kapott, így hát tovább vártam.
Ott vártam a romok közt, hogy a szerelmem hazatérjen. Nem voltam
hajlandó elmenni, biztos voltam benne, hogy Jack hazajön hozzám. Mama
végül elküldött értem egy kocsit, s visszavitetett a Belgrave téri házba.
Előkészíttette nekem a régi szobámat, majd utasította Jacksont és a többi
túlélőt, hogy maradjanak odalent, és ne kerüljenek a szemem elé.
Hetekre bezárkóztam a szobámba, nem voltam hajlandó még enni sem.
Nem tudtam elfogadni, hogy az én Jackem nincs többé.
A szívem mélyén még most is úgy érzem, hogy él.
Ott feküdtem anyámnál, a régi szobámban, legalább három héten át,
mielőtt anyám megpróbált volna kiebrudalni onnan. De ez egy másik
fejezete a történetnek. Erről most nem kívánok írni. Túlságosan is nehéz.
Inkább írnék az én Jackemről. De mi mást írhatnék még? Jack halott, vagy
úgy tesz, mintha az lenne. Egyszer az is megfordult a fejemben, hogy
valami üzleti útra indult, és nekem sem szólt róla. Talán valami vészhelyzet
lehetett…?
Nem tudhattam. Belekapaszkodtam minden magyarázatba, ami csak
felmerült. De hosszú idő telt már el a tűzeset óta. Mindenki azt hajtogatja,
hogy az a valaki, akit eltemettünk a kriptájába, valóban Jack volt. Az én
imádott Jackem. A Jackpotom.
Azt mondják, vegyek búcsút tőle, de nem tudom rávenni magam, hogy
kimondjam. Még nem.
14. fejezet
Szörnyella De Frász

Már csaknem egy hónap telt el a tűz óta. Még mindig anyámnál
tartózkodtam a Belgrave téren, bezárkózva a régi szobámba, és senkit nem
voltam hajlandó fogadni.
Legalábbis addig a reggelig, amíg anyám be nem csörtetett a szobámba,
egy seregnyi cseléddel a nyomában. Úgy irányította őket, mint egy
generális; a szoba különböző pontjaira vezényelte őket, parancsszavakat
vakkantva.
– Rose! A függönyt! Rém lehangoló itt bent! És nyiss ablakot!
Szörnyella kisasszony hetek óta nem volt a levegőn, se a napon!
– El ne húzza azt a függönyt! – szóltam rá a takaró alól, halálra ijesztve
anyám cselédjét. Eszembe sem volt felkelni. Nem érdekelt, hány szobalányt
hozott magával anyám. Nem akartam megmozdulni.
A fejemre húztam a paplant, hogy elrejtőzzek a csendes magányomra
törő káosz elől.
A paplan alól láttam, ahogy a szobát elárasztja a ragyogó délutáni
napsütés, s ki tudtam venni a szolgálók árnyékát is, ahogy fel-alá futkostak
a szobában, anyám parancsait teljesítve.
– Violet, készíts egy fürdőt Szörnyella úrnőnek! – harsogta anyám,
halálra rémisztve engem is. Hetek óta nem fogadtam látogatókat, s
elszoktam már az efféle zajos felfordulástól. Szorongással töltött el, hogy
hirtelen ennyi minden történik körülöttem egyszerre, és nem akartam mást,
csak visszaaludni. Hullafáradt voltam, s vigasztalan.
Nem értettem, miért akar a mamám kirángatni az ágyból.
– Nem akarok fürödni! – szóltam ki a takaró alól.
– Szörnyella, ne gyerekeskedj már! Azonnal bújj elő a takaró alól! Most
szépen kikászálódsz onnét, megfürdesz, és felöltözöl! – parancsolta anyám.
A paplan alól láttam a fölém tornyosuló árnyékát.
– Sarah! Hol az a tálca, amelyet Szörnyella úrnőnek készíttettem össze?
– A hallban van, asszonyom – felelte a cseléd, és már futott is érte.
 – Nem vagyok éhes! – kiabáltam utána, de már vissza is ért a tálcával,
mielőtt befejezhettem volna a tiltakozást. Láttam az árnyékát, ahogy ott áll
fölöttem, kezében a tálcával, s arra vár, hogy felüljek.
– Szörnyella, ülj fel, és legalább egyél valamit! – Anyám most már
kiabált. Egyre jobban felhúzta magát. Ez hiányzott a legkevésbé, úgyhogy
vonakodva előbújtam a takaró alól, s kelletlenül hunyorogtam a napfényes
szobában.
A szobában egyszerre nagy csend támadt. Mindenki rám bámult.
– Szentséges ég! Mindenki kifelé, azonnal! Violet, az orvost! Gyerünk! –
Mama szemlátomást teljesen elhűlt. A szobalányok rémült egerekként
szaladtak szét.
– Mi az, mama? Mi a baj? – kérdeztem.
Anyám arcán a rémület és aggodalom különös keveréke ült.
– Mama? Mi folyik itt?
– Semmi, édesem. Semmi – válaszolta, s megveregette a kezem.
Igyekezett úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Mama! Mi történt? – pattantam ki az ágyból. Kezdtem én is megijedni.
– Kérlek, mondd el, hogy mi a baj!
– A hajad, Szörnyella. Teljesen megőszült!
Anyám mindig is hajlamos volt az efféle színpadias túlzásokra. Valójában
csak a hajam fele őszült meg. A másik fele továbbra is éjfekete maradt,
amilyen mindig is volt. Anyám persze sietett pánikot kelteni az egész
házban egy olyan jelentéktelen semmiség miatt, mint a hajam színe.
Valamivel később megérkezett az orvos. Anyám a kezét tördelte,
sápítozott, s akkora hűhót csapott körülöttem, hogy az orvos ki akarta
küldeni a szobából.
– Eszemben sincs kimenni, dr. Humphrey! Hát nézzen csak rá! Nézze a
haját! Mi a ménkű tehette ezt vele?
– Lady De Frászt hatalmas megrázkódtatás érte. Még mindig a sokk és a
gyász hatása alatt áll – jelentette ki.
– De visszatér majd az eredeti hajszíne? – tudakolta anyám. Ám az orvost
láthatólag a hajam érdekelte a legkevésbé.
– Engem jobban aggaszt, hogy az ön lánya mennyire lefogyott – nézett
rám fürkésző tekintettel. – Azt hiszem, egy kis pihenéssel, több napfénnyel
és rendes étkezéssel csakhamar új erőre kaphat.
 Miután az orvos elment, mama rávett, hogy vele vacsorázzam az
étkezőben.
Utasította a cselédet, hogy készítsen ki nekem valami szép ruhát, míg a
fürdőben vagyok, de én képtelen voltam mást felvenni, mint a fekete kis
koktélruhámat. Amit akkor viseltem, amikor meghozták Jack halálhírét.
Meg is találtam kimosva a szekrényemben, egy csomó másik ruha és
hálóköntös mellett, melyeket mama vásárolt nekem, s küldetett fel a
szobámba. Még mindig jól állt rajtam. Karcsú volt, sötét, és lenyűgöző.
Tökéletesen ment a jáde fülbevalómhoz, s az új jádegyűrűhöz, melyet még
Jacktől kaptam a születésnapomra.
Ahogy ott álltam a régi szobámban, egy megújult nő nézett vissza rám a
tükörből: vékonyabb és idősebb volt, de valahogy bölcsebb, és elegánsabb
is. Megváltoztam.
Egy teljesen új világ köszöntött rám. Egy Jack nélküli világ. Illőnek tűnt
hát, hogy én is megváltozzam. Úgy döntöttem, szépnek találom magam az
új alakomban. ínyemre volt a szigorúsága. Még a hajam színe is tetszett.
Csak egy dolog hiányzott: a szőrmebundám. Hát felvettem. Újra önmagam
voltam. Lementem a lépcsőn. Készen álltam.
15. fejezet
Viszlát, Belgravia
Az utolsó estémet töltöttem kettesben anyámmal, noha ezt akkor még
nem tudtam. Az asztalt fényűzően megterítették, s anyám szakácsa is kitett
magáért: az összes kedvenc ételemet elkészítette, hogy evésre csábítson.
Mamával szemközt ültem, s épp csak csipegettem ezt-azt a tányéromról,
míg ő ideges pillantásokkal méregetett – az átváltozásom óta gyakorlatilag
folyamatosan.
– Szörnyella, elkészíttettem az összes kedvencedet. Nem ennél valamit?
– kérdezte.
– Köszönd meg, kérlek, Mrs. Baddeley-nek a nevemben – feleltem. – És
mondd meg neki, hogy sajnálom, de nincs étvágyam. – Anyám úgy nézett
rám, mintha elment volna az eszem.
– Mrs. Baddeley már nem dolgozik nekünk, Szörnyella. Már mondtam,
nem emlékszel? – Valóban nem emlékeztem rá.
– Csak nem gondolod, hogy észben tartom az összes efféle jelentéktelen
személyzeti változást, anyám? – kérdeztem lekezelően, de valójában
meglepett, hogy ezt sikerült elfelejtenem.
– Igazad van, édesem – felelte anyám, továbbra is nyugtalanul. Talán a
hajam látványával próbált épp megbarátkozni. Majd így szólt: – Szörnyella,
miért viseled ezt a bundát, amit tőlem kaptál, itt, a vacsoraasztalnál?
– Ezt nem tőled kaptam, mama. Hanem Jacktől. A születésnapi
ajándékom volt – mosolyogtam rá.
Anyám zavartnak tűnt.
– Kedvesem, ezt a szőrmét tőlem kaptad születésnapodra.
Összeszűkült szemmel nézett rám. Most már tudom, hogy talán
valamiféle emlékezetkiesésem lehetett a sokktól, miután elveszítettem
Jacket.
Nem csoda, hogy szegény mamám annyira aggódott. De aztán valahogy
bevillant.
– Valóban, mama. Most már emlékszem. Tőled kaptam a bundát, Jacktől
a gyűrűt, papától pedig a fülbevalót.
 – Így van, drágám – bólintott anyám, de az aggodalom nem tűnt el az
arcáról.
– Nem is tudom, mivé lennék nélküled, mama. El sem tudom képzelni,
hogyan boldogulnék most egymagám. Olyan szerencsés vagyok, hogy ilyen
drága anyukám van, aki így gondoskodik rólam.
Nagyon örültem, hogy itt lehetek a gyerekkori otthonomban, ahol némi
megnyugvást adott az ismerős dolgok közelsége.
– Enned kell, Szörnyella. Annyira lesoványodtál – mondta anyám
aggodalmaskodva.
– Nem akarok enni, mama. Kérlek, ne aggódj. Azt hiszem, talán
emlékezetkiesésem lehet – próbáltam megnyugtatni.
– Az orvos mondta, hogy ez előfordulhat. Talán szólnom kéne Mrs.
Poke-nak, hogy hívja fel most rögtön.
– Ne aggódj, mama – feleltem. – Biztosíthatlak, hogy pompásan érzem
magam.
– Violet nem készítette ki neked a ruhát, amit vettem? Ez a fekete úgy lóg
rajtad…
– Violet? Ja, a cseléd? De igen, mama, de én ezt akartam felvenni –
pillantottam rá sokatmondóan.
– Szörnyen morbid, hogy ugyanazt a ruhát viseled, mint… – Ám végül
elharapta a mondatot. Látszott rajta, hogy bosszantja a dolog, de visszafogta
magát, mert aggódott az egészségem miatt.
– Sajnálom. – Eltoltam magamtól a tányért, mert nem akartam tovább
színlelni, hogy enni fogok. – Nem igazán akarok most vacsorázni, mama.
– Tudom, hogy össze vagy zavarodva. Menjünk át a társalgóba. Van
valami, amit szeretnék megbeszélni veled.
A szememet forgattam.
– Nem maradhatnánk itt? És ugyan mit kéne megbeszélnünk? –
kérdeztem.
– Nos, először is, valamit kezdenünk kell a személyzeteddel. Nem
tarthatom itt őket magamnál a saját embereim mellett. Biztosan nem
gondoltad meg magad, és tartod meg őket mégis? Természetesen szükséged
lesz megbízható személyzetre, ha egyszer beköltözöl az új otthonodba.
– Az új otthonomba? – pislogtam. Fogalmam sem volt, hogy miről
beszél. Milyen új otthonba? Eszemben sem volt elmenni innen. Itt éreztem
magam a legnagyobb biztonságban. Az otthonomban, amit apám rám
hagyott.
– Édesem, előbb-utóbb természetes, hogy új életet akarsz majd kezdeni
egy saját otthonban. Vagy talán utazgatni akarsz? Tégy, amit csak szeretnél,
drágám.
– Nos, mama, arra gondoltam, hogy esetleg itt maradhatnék. Jacksonnal
és Miss Filgrannel kapcsolatban pedig majd kitalálunk valamit.
Anyám kényelmetlenül fészkelődött ültében.
– Nos, a helyzet az, Szörnyella, hogy felszámolom a házat.
– Hogy érted azt, hogy felszámolod a házat? – Nem értettem. Most
írattam át a nevére, és erre ő felszámolja?
– Pontosan úgy. – Kitöltötte a teát mindkettőnknek, mivel nem óhajtott
tovább várni rá, hogy Mrs. Poke átvezessen minket a társalgóba.
– Azt hittem, itt maradhatok. Legalább még egy kicsit – dadogtam. – Ha
utazgatni akarsz, én itt maradhatok, hogy vigyázzak a házra. Ígérem, nem
leszek undok Mrs. Poke-kal.
– Ez lehetetlen, Szörnyella. Már intézkedtem, hogy dobozoljanak be és
árverezzenek el mindent. Még két hetem van, hogy kiürítsem a házat az új
tulajdonosok érkezése előtt, utána pedig jó ideig nem tervezek visszatérni
Londonba. A személyzetet is elbocsátottam, Mrs. Poke-ot kivéve. Ő
társalkodónőként továbbra is velem tart majd.
– Két hét? Akkor nem egyszerűen felszámolod a házat, mama, hanem
eladtad! Egyenesen alólam!
– Ez az én házam, Szörnyella. Azt teszek vele, amit akarok. –
Fortyogtam a dühtől. Épp most veszítettem el a saját otthonomat, s vele a
férjemet. Semmi mást nem akartam, csak hogy valami olyan helyen
lehessek, ahol biztonságban érzem magam. Képtelen voltam elhinni, hogy
anyám máris eladta a házat, s még csak nem is szólt róla. Sir Huntley
figyelmeztetett rá, hogy valami ilyesmi megtörténhet.
– Abban a pillanatban, hogy átírattam rád, te eladtad! Hogy lehettem
ilyen ostoba?!
Felpattantam. Képtelen voltam tovább ott ülni, annyira dühös voltam rá.
De már semmit sem tehettem az ügyben. Értelmetlen lett volna vitába
szállnom anyámmal. Végül ő váltott témát, és kímélt meg attól, hogy
folytatnunk kelljen ezt a beszélgetést.
 – Ha már szóba került Sir Huntley, vettem a bátorságot, és meghívtam őt
ma vacsora utánra. Persze a vacsorát is felajánlottam neki, de azt
visszautasította, s azt mondta, csak utána jön majd át. Nagyon szeretne
veled beszélni Jack végrendeletéről.
Anyám aznap este egyik meglepetéssel rukkolt elő a másik után.
– Még nem állok készen rá, hogy erről beszéljek, mama. Örültem volna,
ha megkérdezel, hogy szeretnék-e találkozni az ügyvéddel – csaptam le a
poharamat az asztalra.
– Sir Huntley több, mint egy egyszerű ügyvéd, Szörnyella. Már oly
régóta intézi az ügyeinket. Szinte már családtagnak számít.
Kitört belőlem a nevetés. Képtelen voltam elhinni.
Ki volt ez a nő? Biztos nem az én anyám.
– Sir Huntley mint családtag? Ugyan már, hát ki nem állhatod a pasast! –
szegeztem neki. – Miben mesterkedsz, mama? Talán kihagy itt-ott az
emlékezetem, de abban biztos vagyok, hogy irtózol Sir Huntley-tól.
– Jól van hát, Szörnyella. Már azt sem tudom, mit mondhatok neked, míg
ilyen állapotban vagy. Olyan furcsán viselkedsz! Én csak igyekszem
megkönnyíteni a dolgainkat… – Ám mielőtt folytathatta volna, Jackson
lépett be a szobába.
– Készen állnak a hölgyek, hogy átvonuljanak a társalgóba? Sir Huntley
nemsokára megérkezik – jelentette, s bánatos pillantást vetett rám. Már-már
szerettem volna megölelni. Úgy éreztem magam, mint egy elveszett kislány,
ahogy ott ültem anyám étkezőjében. Egyedül maradtam.
Papa és Anita itt hagytak, s most már Jack is. És mama is ezt tervezte. Ki
más maradt nekem, mint Jackson és Miss Filgran? Csakhogy nem tudtam
elnézni neki, hogy nem mentette meg Jacket. És torkig voltam a
sajnálatával.
– Hogy készen állnak-e a hölgyek? – gúnyolódtam. – Nos, mivel itt már
csak hölgyek maradtak, a maga kivételével, Jackson, bízvást kijelenthetjük,
hogy a hölgyek készen állnak átmenni a társalgóba.
– Szörnyella, neked meg mi bajod? – meredt rám anyám elhűlve.
– Mit gondolsz, miért csak mi, hölgyek vacsorázunk ma itt? Szerinted
miért nincs ma Jack itt velünk? – Tudtam, hogy ezzel összetöröm Jackson
szívét, de nem érdekelt.
– Szörnyella, hagyd ezt abba, de azonnal! Jackson, nagyon sajnálom. –
Anyám teljesen elborzadt tőlem. Lényem egyik fele teljesen megdöbbent a
saját viselkedésemtől, de képtelen voltam abbahagyni. Vigasztalan voltam,
de dühös is.
A fülbevalóm megint szúrni kezdett, s minél jobban irritált, annál inkább
üvöltözni akartam. Így szerencsétlen Jacksonon töltöttem ki a haragomat.
Mintha valami mindent lebíró harag terjedt szét volna bennem, s én ezt
erre a szegény férfiúra irányítottam, aki egész életemben úgy bánt velem,
mintha a tulajdon lánya lettem volna. Mégsem tudtam megálljt parancsolni
magamnak.
Nem tudtam megbocsátani neki. Nem tudtam nem gyűlölni Akkor sem,
ha pont most lett volna rá a legnagyobb szükségem.
– Megmondtam, hogy ne kerüljön a szemem elé, mama! –üvöltöttem, és
elhajítottam a poharamat.
Szegény Jackson szó nélkül távozott. A szobára egy pillanatnyi csend
telepedett. Csak a haragom maradt.
– Hogy mered hogy csak így bevezetni elém?! Megmondtam, hogy nem
akarom látni!
– Én hogy merem?! Te hogy mersz így beszélni vele?! Uralkodj
magadon, Szörnyella! Ugyan mi lelt? Megbántottad Jacksont! Egészen
kiskorod óta gondoskodott rólad, és biztos vagyok benne, hogy szörnyen
érzi magát a Jackkel történtek miatt is! De nem Jackson hibája, hogy ő
túlélte a tüzet, Jack viszont nem! – kiabálta. És igaza volt. Mégsem tudtam
így látni a dolgokat. A gyűlöletem felülkerekedett rajtam. Az egész életem
összeomlott körülöttem. Mintha egy feneketlen szakadékba zuhantam
volna, bármiféle fogódzó nélkül.
– Megbántottam Jacksont? Na hiszen! Téged ugyan mióta érdekelnek a
személyzet érzelmei, anyám?! – csattantam fel, s közben egyre csak
tekergettem a fülbevalómat, hátha abbahagyja a szurkálást.
– Szörnyella, kérlek, nyugodj meg, és hagyd már békén azt az átkozott
fülbevalót! Sir Huntley nemsokára itt lesz, ha ugyan nincs máris a
társalgóban, úgyhogy csillapodj le, és szedd össze magad!
– Na szép, mondhatom! Még te mondod nekem, hogy szedjem össze
magam Sir Huntley kedvéért! – Úgy kellett röhögnöm, hogy majd
megfulladtam. – Bizonyára rengeteg dolgod van még a kiköltözés előtt!
Egyedül is meg tudom beszélni a dolgot Sir Huntley-val!
Bizonytalan léptekkel kibotladoztam az étkezőből. Minden megváltozott
körülöttem.
 Jack nem volt többé, s nemsokára a gyermekkori otthonom is ugyanerre a
sorsra jut. Hová mehetnék? No, de legalább volt elég pénzem, hogy bármit
megtehessek. Ott élhettem, ahol csak akartam. Azt el sem tudtam képzelni,
hogy Jack valamelyik házában lakjak nélküle. Az lett volna a legjobb, ha a
régi otthonomban maradhatok, de ez a lehetőség elillant. Eszembe jutott,
hogy visszavásárolhatnám az új tulajdonosaitól. Megkérdezem anyámat,
hogy kik a vevők, s aztán valami egészen csillagászati összeget ajánlok érte.
Nem számít az ár, mindenképpen megérné. Vissza akartam térni az eredeti
terveimhez. Egyedül akartam élni apám házában. Talán még Jacksont és
Miss Filgrant is megtartanám. Végül is már csak ők maradtak nekem.
Idővel megtanulnék megbocsátani nekik. És talán, esetleg, még Anitát is
megkérdezném, van-e kedve velem kalandozni.
Bizonyára sokkal izgalmasabb lenne velem élni, mint beérni azzal az
ostoba muzsikussal.
Aztán eszembe jutott, hogy Sir Huntley már vár rám.
16. fejezet
Viszlát, Mama
Sir Huntley távozása után mama jött be a szobába, hogy lássa, hogy
vagyok. Magamba roskadva ültem a kétszemélyes pamlagon.
Érzéketlenül. Kisemmizve. Semmim nem maradt, csak egy ház, amire
még csak igényt sem tartottam. De hamarosan eljutunk oda is.
– Drágám, jól vagy? Sir Huntley rémesen festett, amikor elment. Csak
nem rossz hírt hozott?
Képtelen voltam elmondani neki, hogy szinte semmim sem maradt. Nem
okozhattam neki ekkora csalódást.
– Nem, mama. Csak szomorú vagyok – mondtam. – Amiért így
viselkedtem. Ahogy veled beszéltem az előbb. Nem tudom, mi lelt. Nem
voltam magamnál.
Szórakozottan forgattam Jack gyűrűjét az ujjamon. Anyám leült mellém a
pamlagra, s átkarolt.
– Nem csodálkozom, édesem. Én is így éreztem magam, miután apád
meghalt. Ezért is utaztam el, Szörnyella drágám. Annyira dühös voltam.
Magamra hagytak, és szörnyen magányos voltam.
Nem lettél volna olyan magányos, ha otthon maradsz velem, gondoltam,
de egy szót sem szóltam. Mindenkit elveszítettem már, akit szerettem. Nem
akartam anyámat is elveszíteni, bármennyire zavartak és dühítettek is a
tettei.
– Féltem, hogy rajtad tölteném ki a dühömet, ha otthon maradok,
Szörnyella – folytatta. – De mindennap gondoltam rád, míg oda voltam.
Rámosolyogtam.
– És ajándékokat is küldtél. Tudtam, hogy gondolsz rám. És hogy
szeretsz engem, mama. – Hirtelen megenyhültem iránta. Úgy éreztem,
végre megértettem őt, most, hogy nekem is ugyanúgy kellett szenvednem.
– Most már egy hajóban utazunk, nem igaz? Mindkettőnket elhagytak.
Már senkihez sem kötődünk. Most már úgy különböztethetjük meg
magunkat, ahogy csak jónak látjuk. Szörnyella, fogd a mérhetetlen
vagyonodat, és élj belőle a lehető legjobban! Úgysem akartál
megházasodni. Utazd be a világot! Építs magadnak egy új, csodás életet!
 Elsírtam magam. Többé már esélyem sem volt ilyesmire. Gyűlöltem,
hogy el kell mondanom neki.
– Semmim nem maradt, mama. Semmim, csak amit rajtam látsz.
Mindenem odalett zokogtam a karjaiban.
– Ó, drágám, tudom, hogy nagyon szeretted Jacket, és hogy most még
szörnyen érzed magad, de azért nem egészen ez a helyzet. Hisz a vagyona
még a tiéd. Ahogy az apádé az enyém. –Gyengéden eltolt magától, és a
kezébe vette mindkét kezem. –ígérem, Szörnyella, hogy minden rendbe jön
majd!
– Nem fog, mama. Jack semmit nem hagyott rám! Nem volt mit! Az
ügyletei veszteségesek voltak, és amije maradt, azt mind lefoglalták a
gátlástalan üzlettársai. A házasságunk alatt is végig küszködött, de én mit
sem tudtam róla. Semmim nem maradt.
– Ez döbbenetes! Hogy hagyhatta Jack, hogy ilyesmi történjék?!
– Sir Huntley szerint már régóta küszködhetett, és rengeteg pénzt
veszíthetett az üzletfeleivel szemben. Nekem persze egy szót sem szólt róla.
Tudod, milyen volt, mindenhez igyekezett jó képet vágni. Mindig csak azt
akarta, hogy boldog legyek.
Anyám teljesen elhűlt.
– Na de a családi vagyona? Azt csak nem vehették el tőle? –
próbálkozott.
– É-én… aláírtam valamit… – dadogtam. – Még az esküvő előtt.
Valamiféle egyezményt. Akkoriban nem is érdekelt a dolog. Azt hittem,
örökké együtt leszünk majd. De ő elment, a családja vagyonát pedig előlem
is elzárták.
– Szörnyella, ez botrányos! Mi lesz így veled? Hogy fogod eltartani
magad? Nem értem, hogy történhetett ez?! – sápítozott anyám, amitől csak
még rosszabbul éreztem magam.
– Azt hiszem, az én hibám, mama. Talán ha nem rejtőzöm el a világ elől
Jack halála után, megpróbálhattam volna megakadályozni, de Sir Huntley
szerint semmit sem tehettem volna.
– Nos, Szörnyella, akkor bizonyára így is van. Ha ő mondja, hogy
semmit sem tehettél volna, akkor feleslegesen emészted magad miatta. Csak
azt szeretném tudni: miből fogsz megélni eztán? Hihetetlen, hogy Jack itt
hagyott egy fitying nélkül! –Felpattant ültő helyéből, és a kandallóhoz
ment.
 – Úgy tűnik, papa rám hagyta a De Frász-villát, az ilyesfajta esetekre.
Egyfajta biztosítékképpen, ha valami katasztrófa történne.
– Na hát, akkor ez elrendeződött. Pompás! Akkor nem kell miattad
aggódnom. – Szeretetteljes pillantást vetett a papám képére a
kandallópárkányon.
– Mama, a bérlőktől és a gazdáktól befolyó összegek alig fedezik a ház
fenntartását, megélni pedig nem lehet belőlük. Arra gondoltam, hogy talán
veled tarthatnék az utazásaidra? Vagy esetleg meggondolnád magad, és
megengednéd, hogy itt lakjak? Túl késő lenne már azt mondani, hogy
mégsem adod el a házat?
– Figyelj, édesem. Szerintem a vidéki levegő jót tesz majd neked. Hagyd
itt egy időre a várost. Össze kell szedned magad, Szörnyella. Kezdj új
életet! Ahogy én, amikor apád meghalt.
– De hogyan? Hogy lehetnék erre képes?
– Szörnyella, te erős, találékony fiatal nő vagy. Ahogy én. Legalábbis
apád mindig ezt mondta. És nézz rám! Elveszítettem a férjemet, a
vagyonomat, de most visszakaptam! Te is képes vagy rá! Különböztesd
meg magad, lányom. És mi lehetne erre jobb alkalom, mint hogy újra tiszta
lappal indulsz? S egy új otthonban, a De Frász-villában. Ó, annyira jó lesz
ott neked, Szörnyella!
Halvány emlékeim voltak a De Frász-villáról, még kiskoromból. Soha
nem töltöttünk ott túl sok időt, mert a hely túl rusztikus volt mama
ízlésének. Egy kis falu vette körül, gazdaságokkal. Dombvidék övezte,
ameddig a szem ellát. Többórányi autóútra volt Londontól. Messze a
barátaimról, és az élettől, melyet magunknak építettünk Jackkel.
Mintha száműztek volna, hogy ne legyek szem előtt, és anyámat ne
feszélyezze a földönfutó lánya. El kellett bujdosnom, mert a gyász
elemésztett és megöregített. Mi is lett volna jobb hely, mint a vidéki régi De
Frász-villa? Amelyet a későbbiekben Rémlakként ismert meg mindenki.
17. fejezet
A rémlak

Bár a De Frász-villa nagyobbnak tűnt, mint amire emlékeztem,

magányos hely volt. Egy letűnt kor emléke a maga bársonykanapéival,
díszesen faragott bútoraival, s az aranyos keretű olajfestményeivel, melyek
apám réges-régen elhunyt rokonait ábrázolták. Halott hely volt. Ahová
meghalni jött az ember. És én is ezt terveztem. Minden éjjelem és nappalom
Jack, a szüleim és a régi életem utáni vágyakozással telt. Csak lézengtem
ott, bánatomban enni sem volt kedvem. A síráson kívül máshoz sem igen
volt. Éjszakánként annyit zokogtam és sikoltoztam, hogy a De Frász-villát a
falubeliek csakhamar Rémlakként kezdték emlegetni. Úgy döntöttem,
elfogadom ezt a nevet.
Nem láttam a kiutat a sötétségből, sem bármilyen reménysugarat, amely
a nyomorom végét jelezte volna. Addig sírtam, amíg az utolsó erőm is el
nem hagyott. Elaludtam, s azokról a napokról álmodtam, amikor még
igazán boldog voltam: például Anitával tett erdei sétáinkról Miss Fennhay
iskolájában, hogy aztán újra ezen a sötét helyen ébredjek, a maga málló
tapétájával és nyikorgó padlójával. Rettenetesen haragudtam anyámra,
amiért így magamra hagyott. Már Jackre is haragudtam, amiért nem
gondoskodott rólam a halála után. Dühös voltam magamra is, amiért nem
fogadtam meg apám intelmeit anyámmal kapcsolatban, de rá is, amiért nem
tett meg mindent, hogy megvédjen tőle. Magamra maradtam. És az egész az
én hibám volt. Eltaszítottam magamtól Anitát. Sosem hittem neki, amikor
figyelmeztetni próbált.
Pedig végig igaza volt. Mindenkinek.
Mindent odaadtam mamának, ami engem illetett volna, ő pedig hátat
fordított nekem, és itt hagyott engem vidéken, az üvöltő szelek és
kutyaugatás közt.
Fejben újra és újra lejátszottam az utolsó beszélgetésünket anyámmal.
Nem értettem, miért nem támadtam rá, amikor nem ajánlotta fel a
segítségét. Mindig óvakodtam attól, hogy feldühítsem. Féltem, hogy ha
kinyitom a számat, esetleg elhagy. De végül ez sem számított. Így is, úgy is
elhagyott.
Nem tudom, mennyi idő telt el. Meddig sóvárogtam a saját régi életem
után. Hány magányos éjjelt sírtam át a sötétben, magányosan,
vigasztalanul! Nem voltam önmagam. Megszabadultam mindattól, ami
azokra emlékeztetett, akik elhagytak. Levetettem a bundáimat és a jáde
fülbevalót; Jack jádegyűrűjét sem viseltem már. A puszta látványuk is csak
dühöt és könnyeket fakasztott. Lassan megértettem, hogyan ment tönkre az
életem, hogyan jutottam ide. Úgy éreztem, most először tisztán látom az
egészet, attól a karácsonytól kezdve, amikor Anitával még oly közel álltunk
egymáshoz. Aznap este, ott lent, a cselédkonyhában mindenki az igazi
családom tagja volt, s én mást sem tettem, csak eltaszítottam őket
magamtól. Hiányzott Anita és Perdita. Ha csak őket megtarthattam volna,
talán még most, itt is mellettem lennének.
Végső kétségbeesésemben és magányomban úgy döntöttem, felhívom
Anitát. Akkor már napok óta csak feküdtem az ágyamban, kimerülten,
gyengén, magányosan. Felemeltem a kagylót, s feltárcsáztam őt, aki azon
kevesek közé tartozott, akik igazán szerettek engem. Anita meglepődött,
hogy újra hall felőlem. Nagy néha még írogattunk ugyan egymásnak, de
személyesen már nagyon régóta nem beszéltünk – egészen addig az estéig.
– Szervusz, Anita, édesem. Én vagyok az, Szörnyella.
– Szörnyella? Szia! Hogy vagy?
– Nem vagyok jól, Anita. Arra gondoltam, megkérdezlek, lenne-e kedved
találkozni velem. Annyi mindent szeretnék elmondani neked. Sok mindent
megbántam, de inkább személyesen mondanám el. És Perditát is nagyon
szeretném látni.
– Jaj, Szörnyella, nem tudom, ez jó ötlet-e. Nagyon félrementek a dolgok
kettőnk közt. Nem is tudom…
– Anita, kérlek! Végül is Perdita az enyém. Apám ajándéka volt. Képes
lennél megtagadni tőlem, csak hogy meglátogassalak, s elmondhassam,
hogy mennyire sajnálom, hogy… nos, mindent? – Hosszú csend, majd egy
apró sóhaj.
– Hát persze hogy nem, Szörnyella. Találkozzunk a Park kávézóban.
Tudod, hol van?
– Tudom. Ugye Perditát is hozod?
– Igen, Szörnyella, ő is velem lesz.
 – Köszönöm, Anita. Fogalmad sincs, hogy ez milyen sokat jelent nekem.
– Szívesen. És Szörnyella… – Újra kis szünetet tartott. – Örülök, hogy
hívtál. Hiányoztál.
– Jaj, Anita, te is nekem. – Azzal letettem, mielőtt meghallotta volna,
hogy a könnyeimmel küszködök. Nem számítottam rá, hogy én is
hiányoztam neki.
Annyira izgatott voltam, hogy majd’ egész éjjel fel-alá járkáltam az
elhagyatott folyosókon. Nem tudtam aludni. Nem tudtam enni. Semmi mást
nem tudtam, csak gyötrődni a rossz döntéseim miatt. Anitának igaza volt.
És apámnak is. Engem pedig kis híján maguk alá temettek a döntéseim.
De minden rendbe jön majd, ha újra láthatom Anitát. Minden úgy lesz,
mint azelőtt. Visszaszerzem az életemet. És visszakapom a barátomat.
18. fejezet
Perdita

Szörnyen ideges voltam aznap reggel, amikor az Anitával való

találkozásunkra készülődtem. Egészen felhergeltem magam, amíg az
alkalomhoz illő ruhát kerestem. Mindent felpróbáltam, amit csak a
szekrényemben találtam, majd az ágyra vagy a padlóra hajítottam őket, míg
végül el nem jutottam a fekete ruhámhoz.
A fekete ruhámhoz. Tudjátok, melyik az. Az egyetlen, amiben jól
éreztem magam. Az egyetlen, ami jól állt. Annyira szerettem volna magam
mögött hagyni a régi kiegészítőimet, a régi Szörnyellát, de képtelen voltam
kilépni a házból nélkülük. Az utolsó pillanatban úgy döntöttem, felhúzom a
gyűrűt, amit Jack csináltatott nekem, és a fülbevalót, amit a drága papámtól
kaptam. Imádott kiegészítőimmel úgy éreztem, újra önmagam vagyok.
Valami átváltott bennem – főleg, amikor feltettem a fülbevalót is. Valami
csiklandós érzés lett úrrá rajtam, ami egyre csak erősödött a Londonba
vezető úton.
Egyedül a bundámat nem vittem magammal. Látni sem bírtam. Anyámat
juttatta eszembe, és féltem, hogy Anitát is rá emlékeztetné.
Hosszú autóút után érkeztem meg végül Londonba, ahol megtaláltam a
kis kávézót, amit Anita javasolt. Nem mintha kételkedtem volna benne.
Sokkal jobban éreztem magam most, hogy újra Londonban lehettem. Végre
fellélegezhettem.
És újra magabiztos voltam. Olyan életerő töltött el, amilyet nagyon
régóta nem éreztem, és örültem, hogy rászántam magam az útra. A ruhától
és az ékszereimtől valahogy visszatért a bátorságom.
Talán a Londonba való visszatérés tette, talán az a remény, hogy újra
láthatom Anitát, vagy megpuszilhatom Perdita puha fekete orrát; nem
tudtam biztosan. De bármi is volt, örültem, hogy ott lehettem. Kezdtem
visszatérni a régi énemhez.
Leparkoltam a közelben, és gyalog mentem a kávézóhoz. Ahogy
befordultam a sarkon, már láttam is őket, mielőtt ők megpillanthattak volna
engem. Perdita is ott volt, ahogy megegyeztünk. Anita csinos kis nyári
ruhát viselt, s a ragyogó napfényben olvasgatott a kávéja felett; Perdita a
lábaihoz kucorodott. Gyönyörű, felnőtt kutya volt már, hegyes orrú, kecses
teremtés. Vékony kék nyakörvet viselt, egy arany medállal. Látszott, hogy
Anita jól viselte gondját. Bár ebben sosem kételkedtem. Egy pillanatig sem.
Hosszú ideig csak álltam ott, és néztem őket. Irigyeltem a boldogságukat,
ahogy csak ültek ott a napon.
Anita még csak fel sem nézett a könyvéből, hogy az órájára pillantson,
mintha nem is érdekelné, hogy hol járok. Gondtalan volt és boldog. Hozzá
képest egy szörnyetegnek éreztem magam. Túl magas voltam, túl sovány,
túl búskomor, és túl dühös, hogy az ő világukhoz tartózhassam.
Annyira hiányzott már a velük töltött idő, és annyi mindent szerettem
volna elmondani Anitának. Oly sok mindenért akartam bocsánatot kérni.
Vagy legalábbis akkor azt hittem.
Ahogy az asztalukhoz léptem, Perdita kinyitotta a szemét, és egy
pillanatra azt hittem, felismert.
– Szörnyella! – állt fel Anita, hogy üdvözöljön, s Perdita elé lépett, így
nem hajolhattam le hozzá.
– Szervusz, Anita – köszöntöttem én is.
Anita lenézett Perditára, és megpróbálta rávenni, hogy bújjon ki mögüle,
hogy ő is üdvözölhessen.
– Perdita! Emlékszel Szörnyellára, ugye? Köszönj neki szépen! – Perdita
lassan kidugta a fejét Anita lába mögül, és rám bámult, de nem jött előrébb,
hogy üdvözöljön. Be kell ismernem, ez eléggé lesújtott. Minden
reményemet a velük való találkozásba vetettem.
– Sajnálom, Szörnyella. Nem szokott így viselkedni. Ha majd jobban
megismer, biztosan felenged egy kicsit a közeledben.
– A drága Anita. Mindig igyekezett megóvni az érzéseimet. De úgy
gondoltam, valószínűleg igaza lehet. Talán Perdita előbb-utóbb felismer
majd.
– Ó, Perdita. Szomorú, hogy nem emlékszel rám. Tudod, régen az enyém
voltál – mondtam neki. A kutya persze nem érthette, hogy mit beszélek.
Talán inkább Anitának címeztem a mondanivalót.
– Jaj, Szörnyella. Kérlek, ne fogd fel így – nézett rám őszintén szomorú
pillantással. Megint az az arckifejezés, amivel mindenki rám néz! Utáltam
ezt a nézést.
 Fel voltam rá készülve, hogy elmondjak Anitának mindent, az egész
történetemet. Meg akartam mondani neki, hogy igaza volt anyámmal
kapcsolatban, és azzal kapcsolatban is, ahogy a szolgálóimmal bántam. És
hogy mennyire sajnálom, hogy dühös voltam rá, amiért a saját álmait akarta
megvalósítani. De ahogy ott ültem, valami történt. Nem tudnám
megmondani, hogy pontosan mi, de valami megváltozott bennem. Mintha
egy szikra lobbant volna lángra, vagy egy szökőár borított volna el. Ahhoz
hasonló érzés volt, mint amikor felöltöttem a régi ruháimat, vagy amikor
egyre közeledtem Londonhoz – csak sokkal intenzívebb. Nem akarom azt
mondani, hogy London közelsége valami mágikus hatással volt rám. Nem
hiszek az ilyesmiben. Valami mégis történt.
Már akkor megéreztem a változás előszelét, amikor összekészültem,
hogy otthagyom a Rémlakot, és ahogy Londonba tartottam, egyre csak
erősödött bennem az érzés. Van egy elméletem arról, mi történhetett, de
biztosan azt hinnétek, hogy megőrültem. Mindegy, gondoljatok, amit
akartok. De bármi is történt, bárhogy is esett a dolog, én hálás vagyok érte.
Anita mesélt nekem az életéről, Perdita pedig riadtan pislogott rám a
széke alól. Anita végeérhetetlenül ecsetelte, hogyan találkozott Rogerrel a
parkban. Régóta ismertem már a sztorit, de csak ültem ott, és hallgattam,
ahogy áradozik, és külön kitér minden apró részletre.
– Szörnyella, te imádni fogod Rogert! Annyira tehetséges zeneszerző! –
mosolygott épp rám. – El kell mesélnem, hogyan találkoztunk! Képzeld,
először kimondottan utálatosnak találtam őt. A kutyája, Pongó ott
parádézott a parkban, hogy felhívja magára Perdita figyelmét, Roger meg
csak úgy szaladgált utána, mint akinek nincs ki a négy kereke. Aztán Pongó
póráza összeakadt Perditáéval, és mindketten beleestünk a tóba. Roppant
muris volt!
– Igazán romantikusan hangzik – jegyeztem meg ironikusan.
– Az is volt! Mint a történeteinkben, Szörnyella! Emlékszel, hogy
Tulipánt hercegnőt mennyire idegesítette az a herceg, na, hogyishívják…?
– Kacifánt herceg – feleltem. – Azt hiszem, így hívták.
– Ez az! Emlékszel, hogy Tulipánt először egyáltalán nem kedvelte, de
később egymásba szerettek? Hát itt is így történt. Velem és Perditával is.
Émelyítő volt ez az egész. Ahogy ott ültem, és hallgattam Anitát, lassan
elterelte róla a figyelmemet ez az elhatalmasodó érzés.
 – Jaj, milyen érzéketlen vagyok, hiszen hallottam, mi történt a te
Jackeddel. Úgy sajnálom, Szörnyella!
De jóleső melegség és megnyugvás helyett csak hűvös jegesség támadt
bennem. Üresnek éreztem magam. Valahogy többé már nem éreztem
fontosnak, hogy felélesszem a kapcsolatunkat Anitával. Először nem is
értettem, hogyan illanhatott el ilyen gyorsan egy ennyire fontosnak tűnő
dolog.
Mielőtt elindultam volna a Rémlakból, még abban reménykedtem, hogy
Anitával újrakezdhetjük a dolgokat. Meggyőztem magam, hogy könnyedén
újra barátok, sőt nővérek lehetünk. Nem tudom, mi jött rám. Mintha
ugyanaz a dolog hatalmasodott volna el rajtam, ami sok éve karácsonykor
is, amikor Anita elhitette velem, hogy anyám egy alattomos, gonosz
asszony. Amikor meggyőzött, hogy a szolgálóim jobban szerettek, mint a
drága mamám. Ahogy ott ültem, és hallgattam, milyen csodálatos az élete,
hirtelen világossá vált, hogy csak egy pillanatnyi elmezavar lehetett, amikor
felhívtam őt telefonon. Percről percre ellenszenvesebbnek tűnt, ahogy ott
csacsogott Rogerről és Pongóról; s épp csak futólag említette a
veszteségemet, sőt, úgy tűnt, fogalma sincs, hogy a Rogerről szóló kis
meséje után mennyire hiányzik majd nekem Jack. Minél tovább beszélt,
annál jobban megutáltam őt, és az ostoba kutyáját is. Egyikük sem szeretett
már többé. Perdita még csak meg sem ismert.
Mamának végig igaza volt vele kapcsolatban. Egyszerű volt, közönséges,
és méltatlan a barátságomra.
Szerettem volna megbántani, ahogy ő bántott meg engem. Valahogy meg
akartam mutatni, hogy nem szorulok senki szánalmára. Valamit kezdeni
akartam az életemmel, valami nagyszabásút akartam tenni, hogy anyám újra
büszke lehessen rám. Csak erre tudtam gondolni. Valósággal a megszállottja
lettem a gondolatnak.
Itt üldögélni Anitával és Perditával hirtelen időpocsékolásnak tűnt. Ki
kellett ötölnöm valamit. Valamit, amivel megkülönböztethetem magam,
ahogy anyám mindig is akarta. De mivel? Hogyan érhetném ezt el?
– Szörnyella, jól vagy? Nagyon elmerültél a gondolataidban – szólt
Anita.
– Sajnálom, Anita. Talán csak egy kicsit szomorú vagyok, amiért Perdita
nem emlékszik rám – igyekeztem valami hihetővel előállni.
S az a bestia rám morgott!
 – Sajnálom, Szörnyella. Általában nagyon jó természetű. Nem tudom,
miért viselkedik most így. Talán csak az állapota miatt érzi sebezhetőbbnek
magát az idegenek társaságában.
– Micsoda? – néztem rá. – Milyen állapot miatt?
– A kölykök miatt, Szörnyella. Azt hiszem, hamarosan eljön a nagy nap.
– Perditának kölykei lesznek? – pislogtam. És ekkor eszembe jutott. A
mód, ahogy bosszút állhatok. Amivel egyaránt árthatnék Anitának és az
ostoba kutyájának, Perditának is. És amivel megkülönböztethetném magam.
Végre rájöttem, hogyan érhetném el, hogy anyám büszke legyen rám.
Most már semmi más nem számított.
19. fejezet
A fogdmegek a hibásak

Horace és Jasper hibája az egész. Működött volna a tervem, ha nem

baltázzák el. Bár azt hiszem, végső soron az én hibám, hogy ilyen ostoba
félnótásokat fogadtam fel.
Legközelebb nem sötét sikátorokban talált kétes kinézetű egyedekkel
kezdek. Mégis, mire számítottam?
Persze az efféle fogdmegeknél nem igazán kérhet az ember referenciákat,
nem igaz? Nem hívhatja fel az ember az előző munkaadójukat, hogy
rendesen elvégezték-e a gaztetteiket. Mégis, ezek ketten mindent
elpuskáztak. Persze a rajongóim tudják az igazságot. Még ha az újságcikkek
másról is szóltak.
Még ha rongyos, őrült nőszemélyként írnak is le.
Igaz, történt egy autóbaleset.
Igaz, a kölykök is megszöktek.
De van egy újabb tervem. Egy jobb tervem. Ami ezúttal működni fog. És
a két nyavalyás gazfickóra sem lesz szükségem. Sikerülni fog! Az ötletem
zseniális, és Radcliffe-ék is egyenesen a kezemre játszanak, nem igaz? Hisz
az összes kutyájukat egy helyre gyűjtötték össze.
De megint előreszaladtam. Tudom, miről szeretnétek hallani. Nos, hadd
mondjam el a saját változatomat arról, ami történt.

Ahogy hazafelé tartottam az Anitával való kávézásunkról, egyre jobban

fortyogott bennem a düh. És minél dühösebb lettem, annál tisztábban láttam
mindent. Nem fogok több szót vesztegetni a korábbi ködös
gondolkodásomra. Nem érdekelnek a miértek.
Mindez már nem számít. Csak azt bánom, hogy kételkedtem mamában.
Ő volt a legfenségesebb nő, akit valaha láttam. Öntörvényű volt, gyönyörű,
gazdag, és teli volt bundákkal. A szeretetét is így mutatta ki felém:
szőrmebundákat ajándékozott nekem, amióta csak az eszemet tudtam. És
mindig ugyanazzal az üzenettel.
 Különböztesd meg magad! Nos, úgy döntöttem, így teszek, és végre
kiengesztelem őt mindazokért az alkalmakért, amikor elhidegültem tőle és
kételkedtem benne. Végre kimutathatom majd a szeretetemet iránta, ahogy
ő is tette. És megmutatom neki, hogy erős, talpraesett nő vagyok, akárcsak
ő, és képes vagyok felülkerekedni a legnagyobb tragédián és
szerencsétlenségen is.
Ha pedig az ellenségeimet is elsöprőm az útból mindeközben, hát csak
még jobb.
És így is lesz! Csak mert azok a balfácánok mindent tönkretettek a
legutóbb, még semminek nincs vége! Eleve nem is lett volna szabad rájuk
bíznom a dolgot. El sem hiszem, hogy a maradék pénzemet is odaadtam
ennek a két félnótásnak, hogy felvásároljanak minden dalmatakölyköt, és
azután el is veszítsék mindet Perditával, Pongóval és a kölykeikkel
egyetemben! Perdita jog szerint engem illet, ahogy a foltos kis bestiái is!
Nem számít. Tudok várni. Ezúttal kivárom a megfelelő időt. A múltkor
elsiettem a dolgot. Most már látom. És szemmel kellett volna tartanom
azokat a balfácánokat is. Sosem lett volna szabad egyedül hagynom őket a
kölykökkel a Rémlakban. De nem bírtam várni. El akartam újságolni
mamának az ötletemet. Meg akartam neki mondani, hogy végre valóra
válthatom a leghőbb vágyát. Igen, hibáztam. Nem kellett volna magukra
hagynom őket, és sosem lett volna szabad üres kézzel odaállnom anyám elé.
Nem kellett volna eldicsekednem neki a tervemmel sem, amíg be nem
teljesedik. Most már látom. Megtanultam a leckét.
De hiszen olvastatok róla az újságokban, nem, édeseim? Unnám, ha újra
el kéne mesélnem az egészet. De, mondjuk, tegyük fel, hogy nem
olvastátok azokat a szennylapokat, s valami oknál fogva soha életetekben
nem vettetek kézbe egy újságot sem, és nem láttátok az arcomat a hírekben.
Sem azokat a könnyfakasztó interjúkat Anitával meg az ostoba Rogerrel,
amiben elrebegték, hogyan furakodtam be az életükbe, és raboltam el a
kutyáikat. Persze tudom, hogy olvastátok, de csak a vita kedvéért, hadd
mondjam el mégis, mi történt.
Nem sokkal a kávézóbeli találkozásunk után felhívtam Anitát, és
elmondtam neki mindent, amit eredetileg terveztem. Hogy igaza volt. Hogy
megvetettem anyámat, aki mindent elrabolt tőlem.
Na persze, nem mintha komolyan is gondoltam volna. De el kellett
hitetnem vele. Azért tettem, hogy szánalmat érezzen irántam az egyszerű
kis lelkében. Szükségem volt a kölykökre. És hát ki másnak is lett volna
jobb odaajándékozni őket, mint egy összetört szívű, elhagyott özvegynek?
Ahogy vártam, Anita bele is egyezett, hogy megkaphassam őket. Mindig is
ilyen ostoba volt.
De elkövettem egy végzetes hibát.
Beugrottam hozzájuk, hogy megnézzem, hol tart Perdita vemhessége.
Soha nem lett volna szabad úgy tennem, mintha még mindig barátok lettünk
volna Anitával. Amit telefonon könnyű volt színlelnem, képtelen voltam
személyesen is véka alá rejteni. Az első pillanattól fogva az arcomra volt
írva a megvetésem iránta, Roger iránt és az ostoba kutyáik iránt, rögtön,
ahogy a bamba képükbe néztem. Képtelen voltam sokáig időzni abban a
nyomorult viskóban – és ezt Roger is tudta.
Akkor azt hittem, hogy csodálatosan játszom a szerepem. Én voltam a
szomorú, magányos özvegy, akinek látszanom kellett, hogy megsajnáljanak,
és nekem adják a kölyköket. Parádésat alakítottam. Megálltam az ajtóban,
hogy megejthessem a nagyszabású belépőmet, amikor hangokat hallottam
odabentről.
Az az ostoba Roger énekelt! Ez már túl sok volt, túl sok, ha mondom! S
aztán a szöveget is meghallottam. Rólam énekelt!
Pokolra való? Pokolra való, el tudjátok ezt képzelni?
Elöntött a düh. No, majd én megmutatom nekik! Életem legnagyszerűbb
alakítását nyújtom majd!
És ekkor történt. Csengettem, és ki más nyitott ajtót, mint Mrs. Baddeley!
Csak egy pillanatra estem ki a szerepemből, amikor megláttam a töpörödött
asszonyságot Anita küszöbén, ö lett volna a szolgálójuk, akiről annyit írt a
leveleiben? Akit Dadusnak nevezett? De hisz nem is volt gyerekük!
Anita bizonyára valamiféle anyafiguraként tekint rá. Áh, ki tudja? És kit
érdekel? Engem aztán nem. Úgy tettem, mintha fel sem ismerném a
szerencsétlent; félrelöktem, és csak Anitára koncentráltam. Ez volt a
legjobb, legnagyszerűbb belépő, amit valaha produkáltam.
Valósággal belibbentem Anita és Roger házába. Csak úgy tündököltem
abban a viskóban. A fekete ruhámban, a jáde ékszerekkel; a vörössel bélelt
fehér bundámban és a hozzáillő cipővel…!
– Anita, édesem!{1} – búgtam kitárt karokkal.
 Tényleg túlzásba vittem. Túlságosan is mesés voltam én ahhoz a
vityillóhoz.
– Hogy vagy, drágám? – kérdezte a kis asszony a kis házban; hangja akár
egy kisegéré a spájzban.
Hah! Ez rímelt! Még jobban is, mint Roger ostoba nótái! Persze
hallottam Roger ízetlen kis dalocskáját rólam, míg kint álltam az ajtó előtt;
ahogy a beszélgetésüket is. Anita épp elmondta Rogernek, hogyan
vigyáztam rá az iskolában. Hogyan védtem meg. Roger drágalátos
iskolatársnőnek nevezett, és az is voltam. Ideje volt hát kihasználnom a
barátságunkat. Hogy Anita meghálálja nekem mindazt a gondot és bajt,
amit azzal idéztem a fejemre, hogy kiálltam érte. A sok estét, amit a
házamban töltött, az ételt, amit nálam evett, miközben a szolgálóimmal
barátkozott. S azt, hogy őt jobban szerették, mint engem.
Ekkor jutott eszembe: hisz nekem itt egy tragikus figurát kéne
alakítanom, nem egy fenségeset. Talán jobb lesz, ha visszább veszek.
Elvégre én lennék a gyászoló, elhagyatott özvegy. Aki magányos, szomorú,
és csak a kiskutyák hozhatnak némi örömöt a komor, üres életébe.
– Borzalmasan, édesem, teljesen kivagyok! – feleltem hát. Fenn kellett
tartanom a látszatot, nemde? Perditát sehol sem láttam, csak az a flúgos
képű Pongó került állandóan a lábam alá, míg bejártam a kis lakást, hogy
megleljem azt a nyomorult bestiát.
– Hol vannak? Hol vannak? Hadd halljam, hol tartod őket? – Merre lehet
Perdita? Sehol sem találtam, és egy árva kölyök nem sok, annyit sem
találtam. Pedig megígérték! Hogy fogom megkülönböztetni magam a
nyamvadt kis jószágok nélkül?
Ó, micsoda fiaskó!
– Miket, kiket, Szörnyella? Én nem… – hebegte Anita.
Kiket, kiket? Mi a ménkűt gondolsz, ugyan kiket? – gondoltam
magamban. Egek, micsoda egy idióta lett ebből a lányból! Nem is
csodáltam, ebben az állandó zsibongásban, ami a padlásról jött. Az az
átkozott trombitáló senkiházi odafent volt, és éppen bolondot csinált
magából. Nem is értettem, hogy élhet Anita egy ilyen rémes alakkal!
– A kölyköket, hát a kölyköket! – feleltem. – Nincs időm játszadozni, hol
vannak a kis nyavalyások? – Ezzel már majdnem lebuktattam magam.
Szörnyella, uralkodj magadon! Anitának azt kell hinnie, hogy meg akarod
védeni a kis dögöket.
 – Ó, az még legalább három hét. Az ilyesmit nem lehet siettetni – felelte
szemrebbenés nélkül. Talán nem is hallotta, hogy „nyavalyásnak” neveztem
őket.
Roger olyan hangosan zenélt odafent, hogy a saját gondolataimat sem
hallottam.
– Anita, te olyan vicces vagy – válaszoltam. Úgy döntöttem, meg kell
puhítanom őt, meg azt az átkozott Pongót is. – Kutyuli, gyere ide! Idejön! –
De a bestia csak morgott rám.
– Szörnyella, ugye megint új bunda van rajtad? – kérdezte Anita.
Neki biztos az volt. Még mamától kaptam a huszonötödik
születésnapomra. De ezt nem állt szándékomban elmondani neki. Jobb, ha
továbbra is úgy tudja, hogy utálom anyámat.
– Tudod, ez a szenvedélyem, kedvesem. Élek-halok érte, imádom a
szőrméket! Végül is ki ne imádná őket ebben a nyomorult világban? – És
így is volt. Egyre tisztábban láttam magam előtt a tervemet, ahogy
kimondtam ezeket a szavakat. Nem volt olyan nő a világon, aki ne szeretné
a bundákat, és ez alól nyilvánvalóan anyám sem volt kivétel.
Ő még nálam is jobban szerette őket. Egek ura, gondoltam. Muszáj ennek
a félnótásnak ilyen hangosan tülkölnie odafent?! Kezdett tényleg az
idegeimre menni.
– Ó, én is szeretem a szép bundákat, de annyi minden más okozhat
még… – felelte volna Anita, de a szavába vágtam.
– Édes, naiv Anita! Tudom, hát persze! Neked ez a kulipintyó is egy
igazi álomkastély! Az a szegény Roger meg egy gáncstalan Grál-lovag! –
kacarásztam.
– Ó, Szörnyella… – sóhajtotta Anita halkan. Ismertem ezt a hangot.
Olyankor használta, amikor túl messzire mentem. Egész gyermekkorunkban
állandóan; a leereszkedő kis csitri. De megint megfeledkeztem magamról.
Ne légy ostoba, Szörnyella! Ne baltázd ezt el! Válts témát! Mondj valami
kedveset!
– Na meg ott vannak azok a foltos kis barátaitok is – folytattam, míg
Pongó és Perdita képét fixíroztam a falon. – Ó, igen, ahogy így elnézem
őket, ragyogó a bundájuk. – El kellett tűnnöm onnan, még mielőtt Anita
rájön, hogy miben settenkedem. Nyilvánvaló volt, hogy Pongó nem bízik
bennem, és meg kell hagyni, nehezemre esett ez a szerepjáték.
 Olyan volt az egész, mint amikor Jacksonnal kiabáltam Jack halála után.
Éreztem, hogy természetellenesen viselkedem, és akaratlanul buknak ki a
számon a mondatok, de nem tudtam megállni. Ugyanígy jártam Anitával is.
Az volt a szándékom, hogy valami szívélyesét mondok neki, valami
kedveset arról a bolond Rogerről, de ahogy kinyitottam a számat, rögtön
kibukott az igazság. Nem értettem, hogy mi történik velem. Őrjítő volt.
– Kérsz egy csésze teát? – kérdezte Anita. De mennem kellett. Ha még
egy percig maradok, a végén gyanút fog.
– Nem, rohannom kell, drágám. Szólj ha megvannak a kutyakölykök.
Ugye, idejében szólsz majd?
– Persze, Szörnyella – felelte Anita. Mindig is ilyen jó kislány volt. Soha
nem tudott nemet mondani nekem.
– Ne feledd, hogy mit ígértél! – figyelmeztettem, majd a lehető
leggyorsabban az ajtó felé vettem az irányt. – Akkor három hét múlva!
Addig is viszlát, viszlát, drágám!
Egész jól ment a dolog, nem gondoljátok? Az az ostoba Anita még a kis
nyelvbotlásaim ellenére is a tenyeremből evett. Végre láthattam, hol lakik.
Rosszabb volt, mint képzeltem.
Kizárt dolog, hogy el tudna ott tartani két kutyát meg a kölykeiket, és az
ígéretét sem szegné meg soha. Nem olyan fából faragták. Egyébként is,
Perdita az enyém volt. Az a legkevesebb, hogy nekem adja a kölykeit.
Minden pontosan úgy haladt, ahogy elterveztem.
20. fejezet
Egy viharos éjszaka

Nagyjából három héttel később, egy este Anita felhívott a Rémlakban,

hogy a kiskutyák lassan megérkeznek. Úgy tűnt, mintha már bánná, hogy
nekem ígérte őket. Mintha megpróbált volna valahogy visszatáncolni az
ígéretétől. Ezt persze nem hagyhattam. Rögtön autóba ültem, és
odautaztam.
Mindenképpen látni akartam a kölyköket – még ha aznap este nem is
kaphattam meg őket rögtön, s meg kellett várnom, míg elég idősek lesznek
ahhoz, hogy elválasszák őket az anyjuktól.
Mind az enyémek voltak! Az enyémek, ha mondom.
Mrs. Baddeley nyitott ajtót, és bevezetett a nagyszobába, majd
visszaszaladt a konyhába, Rogerhez és Anitához. Esküszöm, félt egyedül
maradni velem! Fel-alá járkáltam a nagyszobában, és vártam, hogy végre
megszülessenek a kiskutyáim, míg mindenki más Perdita és Pongó körül
legyeskedett. És hamarosan meg is jött a hír. Hallottam, ahogy Mrs.
Baddeley a nagyszobából kiabál:
– Megjöttek a csöppségek! Jönnek az apróságok! – lelkendezett. Majd
Roger hangját hallottam.
– Hányan vannak?
Nyolcán? Jól hallottam, azt mondta, hogy nyolc kölyök?
Egek, mit tudnék csinálni nyolc kölyökkel! A dolog jobban ment, mint
terveztem.
Nyolc kiskutya. Ám a házvezetőnő újra felkiáltott.
– Tíz! – Tíz kiskutya. El sem tudtam hinni. Tovább járkáltam fel-alá a
nagyszobában, de mindent hallottam, ami a konyhában történt.
– Tizenegy! – kiáltotta Mrs. Baddeley, és a kutyák száma egyre csak nőtt.
Ez még jobb volt, mint amire számítottam. Kész csoda! Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire végre mindenki kijött a konyhából. Valamiről
sugdostak odabent. Lehalkították a hangjukat, alig tudtam kivenni, hogy
miről van szó. És akkor meghallottam. Tizenöt kiskutya. Képtelen voltam
tovább várni. Látnom kellett őket.
 – Tizenöt? Tizenöt szőrgombóc? Hát ez csodálatos! Hát ez remek, ez
tökéletes… uh. – Na várjunk csak!
Valami nem stimmel. Nem voltak rajtuk foltok! Fehér szőrmebundát
bárki tud készíteni. Az ég szerelmére, még nekem is volt egy. Nekem foltos
bunda kellett! Pöttyöset akartam, különlegeset!
Megloptak! Hazudtak nekem! Mit művelt ez a Perdita? Fehér kiskutyák,
na még mit nem?!
– Ó, micsoda ocsmány ördögfajzatok! Nem is foltosak, sehol egy folt
rajtuk! Undorító fehér patkányok! – néztem fitymálóan a förtelmes jószágra
Mrs. Baddeley karjaiban.
– Ezek nem patkányok! – kiáltott rám Mrs. Baddeley. – Szép foltosak
lesznek, csak ki kell várni.
– Így van, Szörnyella. Pár hét múlva foltosodnak ki – lépett ki Anita is a
mosókonyhából.
– Ó, akkor jó. Akkor majd elviszem az összeset, az egész almot! Csak
mondd, hogy mennyit kérsz értük! – Tudtam, Anita arra számított, hogy
csak néhányat viszek el közülük. Még azelőtt ajánlotta fel nekem az almot,
mielőtt kiderült volna, Perditának hány kölyke lesz.
Nos, az összesre szükségem volt.
Anita szemlátomást vívódott.
– Nem adhatom el a kölyköket! Szegény Perdita belepusztulna.
Hát meggondolta magát. Megszegte az ígéretét! Fortyogott bennem a
düh, de igyekeztem nyugodt maradni.
– Ugyan, ne légy már nevetséges! Úgysem tarthatod meg az összesét!
Hiszen magatokat is alig bírjátok eltartani! – Ám Anitát nem sikerült
eltántorítanom.
– Hát, majdcsak lesz valahogy – jelentette ki határozottan.
– Persze, tudom, tudom! Majd Roger… Roger dalaiból! – Képtelen
voltam abbahagyni a kacagást. – Na jó, most már elég a butaságból! A
dupláját fizetem annak, amit érnek, ez már több mint nagylelkűség!
Elővettem a csekkfüzetemet, bár valójában egy vasam sem volt.
– A fene ebbe a tollba! A fene ebbe a mocskos tollba! Áh!
– Vicces volt, ahogy ráztam a tollat, a tinta beterítette Rogert. – Mikor
választjátok el őket az anyjuktól? Két hét? Három hét?
– Soha! – szólalt meg Roger. Végül csak megtalálta a hangját.
 Az a dadogó félnótás nem átallotta azt mondani, hogy egyetlen kölyköt
sem akar nekem adni! Anitához fordultam, hogy tényleg komolyan beszél-
e. Elvégre ki lenne képes komolyan venni egy efféle agyalágyultat? Egy
bohóc volt a fickó. Nevetséges!
El tudjátok hinni? Hogy egy ilyen alak próbáljon szembeszállni velem?
Na és Anita? Hát ha erre vágyott, hogy egy ilyen balfék törlőrongya
legyen, az az ő baja. Végeztem vele. Végeztem mindannyiukkal.
– Bosszút állok, várjatok csak! Megbánjátok ezt még, bolondok! Idióták!
21. fejezet
101 kiskutya

A bérenceim, Horace és Jasper mindent elmeséltek. Bezárták azt az

idióta Mrs. Baddeley-t a padlásra, és elvitték a kölyköket. A szakácsnő
mindig is egy vén hülye volt, mostanra pedig egy még vénebb hülye lett.
Átverték az öregasszonyt, na nem mintha nagyon meg kellett volna
erőltetniük magukat. Megvárták, míg Anita és Roger elvitték sétálni
Perditát és Pongót, aztán egyszerűen becsengettek valami ürüggyel, hogy
jöttek megszerelni a gázt vagy a villamos vezetéket vagy valamit. Egyszerű.
De micsoda felfordulás lett belőle!
Mindenki úgy tett, mintha legalábbis a királynőt rabolták volna el. Még a
lapokban is benne volt az eset!
Roppant szórakoztató volt Anita és Roger fotóit látni, és olvasni a
töpörödött vénasszony beszámolóját. Már a szalagcímektől kacarásznom
kellett. Nem tudtam megállni. De most komolyan! Ekkora felhajtást néhány
kölyökkutya miatt…!
Mama jóvoltából épp egy londoni hotelben időztem. Ő is a városban volt,
és ugyanitt szállt meg, így meghívott vacsorázni. Mesélni akartam neki a
tervemről.
Már alig vártam, hogy lássam az arcát, amikor elmondom neki, mire
készülök. Azt, amit kitaláltam. A nagy tervemet. Ah, micsoda isteni ötlet
volt! Mama annyira büszke lesz rám.
Mindent kiterveltem. Meghagytam azoknak az ostoba fogdmegeknek,
hogy maradjanak a Rémlakban a kölykökkel, míg én biztonságban
elidőzöm a hotelszobámban. Kizárt dolog, hogy kapcsolatba hozzák velem
a kutyákat, vagy azt az idióta Horace-t és Jaspert, ha esetleg a Scotland
Yard is nyomozni kezd. Hála az égnek, hogy mama épp erre járt.
Na de az újságok! Ó, azok a cikkek! Fergetegesek voltak egytől egyig!
Az ágyamban olvasgattam őket, és magamban mulattam Anitáék kínján,
míg a fodrászra vártam. Pompás estét készültem eltölteni anyámmal, és a
lehető legjobban akartam kinézni.
 – Kutyarablás! C-c-c… hogy mik vannak?! Elloptak tizenöt kiskutyát.
Milyen helyes kis apróságok! – Valósággal nevetőgörcsöt kaptam.
– Anita meg az a nyápic Beethoven! Háhá, most aztán pipázhat! Hogy ez
a Roger micsoda bolond! – Őszintén, már nem is emlékeztem, mikor
éreztem magam ilyen jól. Fenséges érzés volt. A kölyköket jól elrejtettem a
Rémlakban, és már azt hittem, hogy sikerült megúsznom. Bosszút álltam
Anitán és az ostoba férjén. Hogy gondolták, hogy nemet mondhatnak
nekem? S gúnydalokat írhatnak rólam? Énrólam! Szörnyella De Frászról!
Olyan leckét kaptak tőlem, amit sosem felejtenek el.
Talán majd küldök Anitának egy kis szőrmét, köszönetképpen. Még ő
mondta, hogy szeretne egyet. Na persze, az a felkapaszkodott kis muzsikusa
úgysem engedheti meg magának az efféle ajándékokat. Hát miért ne
küldjék neki valamit?
Hisz úgyis elveszítette az esélyt egy csodás életre, ahelyett, hogy
beutazta volna a világot velem!
De ne merengjünk a múlton. Úgy tűnt, minden remekül halad, és már alig
vártam, hogy elmondjam mamának, mire készülök. Annyira büszke lesz
rám! A lánya lesz az első a világon, aki foltos kölyökkutyákból készíttet
magának bundát. Hogy fogja imádni!
Ő akart még egy prémsálat belőlük évekkel ezelőtt, ám ez sokkal
nagyszerűbb lesz. Minden a terv szerint haladt.
Még az sem nagyon érdekelt, hogy a Scotland Yard is megjelent, hogy
kikérdezzenek.
Engem! Persze tudtam, hogy Roger küldte őket a nyakamra,
körbeszimatolni. Kiplakátolták az egész várost, s az újságok is tele voltak a
kutyakölykök meg a két agyalágyult fényképével. A Scotland Yard
vizsgálódása miatt már Jasper és Horace is nyugtalankodni kezdtek.
Felhívtak a hotelben, pedig megtiltottam nekik. Azt hittem, mama
telefonál, hogy pontosítsuk a vacsora részleteit, ám Jasper volt a vonalban.
– Halló? Jasper?! Jasper, maga idióta! Hogy merészel itt felhívni? – El
sem hittem, hogy képes volt kapcsolatba lépni velem a hotelben. Ez a
hígvelejű kutyaütő még a legegyszerűbb utasításokat sem volt képes
követni.
– Nem dolgozunk magának tovább, előbb látni akarjuk a pénzt! – Ez már
túl sok volt. Túl sok! Komolyan nekem kell őket tutujgatnom, miközben az
anyámmal való vacsorához készülődöm? Ugyan miért is fizetek ezeknek az
idiótáknak abból a kevés pénzemből is, ami megmaradt?
– Egy fityinget sem kapnak, amíg be nem fejezték! Megértették? – Kizárt
dolog, hogy félmunkáért fizessek nekik. De ezek csak erősködtek.
– Az ügyünk ott virít a címlapokon, képekkel, meg minden!
– Ne törődjenek vele! Holnapra úgyis elfelejtik! – feleltem. És így is volt.
Amúgy is, kit érdekelt pár kutyakölyök? Holnapra majd talál magának a
világ valami mást, amin felháborodhat.
– Ne rinyálj már, te hülye! – jött a válasz. Nem hittem a fülemnek.
– Miii?!
– Ó-ó, nem magának szólt, Horace-nak mondtam!
– Maguk ostobák! – Ezzel lecsaptam a kagylót.
Nem bírtam én ezt már, túl sok volt ez nekem. Úgy döntöttem, jobb lesz,
ha felhívom Anitát, hátha Jasper nem alaptalanul aggodalmaskodik.
Ezek az idióták kezdtek az idegeimre menni. Már csak ez hiányzott a
mamával közös vacsoránk előtt! Mi más?! Végre valaki felvette a telefont.
Az a nevetséges, dadogó Roger volt az.
– Ha-halló, maga az, felügyelő? – dadogta. Áh, szóval már beszéltek a
felügyelővel!
– Anita otthon van? – kérdeztem.
– Ki? – Istenem, micsoda barom!
– Anita!
– Ó, maga az – felelte hűvösen, és átadta a kagylót Anitának. A jól ismert
édes hang felüdülés volt Roger vádaskodó hangneme után.
– Halló?
– Anita, drágám!
– Ó, Szörnyella! – Nem tűnt túl boldognak, hogy újra hall felőlem.
– Jaj, Anita, milyen szörnyű dolog, most láttam az újságban, el sem
akartam hinni!
– Igen, Szörnyella, szörnyű érzés… Roger, kérlek! – Az a bolond nyilván
a fülébe sugdosott végig a beszélgetésünk alatt. Nem hallottam, amit
mondott, de gondolom, nem lehetett valami túl kedves dolog. – Igen,
mindent elkövetünk, amit csak lehet!
– Kihívtad a rendőrséget?
– Igen, hívtuk a Scotland Yardot, de attól tartok…
Az a rémes fickó kaparintotta magához a telefont.
 – Hol vannak?! – követelte. Aztán megint Anita hangját hallottam.
– Megbolondultál? – kiáltott fel.
– Anita…?
– Bocsáss meg, Szörnyella. – Ja, hogy ezt Rogernek címezte. Ezen jót
mulattam. Megkértem, hogy értesítsenek, ha bármi fejlemény van a kis
drámájukban.
– Ha bármit megtudok, azonnal szólok. Köszönöm, Szörnyella! – fejezte
be Anita.
Hah! Nyilvánvaló, hogy ő is tökkelütöttnek tartja Rogert. Örültem, hogy
végre ő is az én oldalamra állt.
Jól álltak a dolgok. Nem voltak nyomok, amin elindulhattak volna. A
Scotland Yard aligha fog többet háborgatni. Horace-nak és Jaspernek nincs
mitől tartania. Nekem sem volt mitől tartanom. Csak egy dolog aggasztott:
mihez kezdek majd mindössze tizenöt kölyökkel? Abból még mama
prémsálja sem jön ki. Többre volt szükségem.
Sokkal többre. És nyilván gyanús lett volna, ha most elkezdem
felvásárolni London összes kutyakölykét.
Nem. Még egy kis ideig szükségem volt ezekre a nyomorultakra. És még
több kiskutyára.

Bármilyen együgyűek is voltak, Horace-nak és Jaspernek sikerült

felvásárolnia az összes dalmatakölyköt a városban. Az összes pénzem
ráment. Egyetlenegy kölyök sem maradt ki egész Londonban. Mind az
enyémek voltak! Mielőtt lementem volna, hogy találkozzam mamával, a két
balfácán ismét felhívott a falubeli telefonfülkéből, hogy elújságolják a hírt.
Valósággal eksztázisba estem.
Százegy kiskutya! Ebből már megalkothatom az elképzelhető
legpazarabb szőrmebundát a mamának!
Olyan lesz az egész, mint aznap, amikor odaadtam neki papa pénzét.
Előttem volt a mosolya, amikor meglátta. Elképzeltem, ahogy újra azt
mondja, hogy szeret. Jobban belegondolva, ennyi kutyakölyökből akár még
nekem is kijön egy bunda. Talán egy nap igazi szőrmemágnás leszek.
Beveszem az egész divatvilágot! Mama imádja a divatot. Jobban, mint
bármit a világon. Annyira büszke lesz rám. Én is büszke voltam magamra.
Az egyszerű vágy, hogy megajándékozhassam mamát valamivel, amit
szeret, lassan átalakult valami mássá. Valami nagyobbá, fenségesebbé. Már
alig vártam, hogy elújságoljam neki a hírt.
Annyira büszke lesz rám, hogy végre kitaláltam, hogyan
különböztethetem meg magam.

Az anyámmal való vacsora katasztrofálisan sikerült. Minden balul sült el.

Igaz, az én hibám volt. Várnom kellett volna, míg sikerül elkészíttetnem
neki a kabátot.
Talán akkor megértette volna. De így sikerült mindent tönkretennem.
A Criterionban találkoztunk, anyám kedvenc éttermében. A hely a régi
időket idézte: fényűző volt és gyönyörű; aranyozott díszeivel és pompás
csillárjaival visszatükrözte mindazt, amit anyám testesített meg a
számomra.
Mennyei érzés volt újra egy ilyen helyen járni.
A Rémtanya lepusztult nyomorúsága után újra a szépség és a bőség
zavara vett körül minket. Anyám gyönyörű volt az aranygyöngyökkel
díszített ruhájában; nyakában, csuklóin és még az ujjain is gyémántokat
viselt. Bonyolult hajkölteményében is gyémántokkal kirakott hajtű
pompázott. Valósággal tündökölt. Jómagam a szokásos ruhámat viseltem: a
testhezálló fekete kis ruhámat, jáde ékszereimet, na és persze a
szőrmebundámat.
Mire odaértem, anyám már az asztalnál várt. Minden szem rám
szegeződött, ahogy a pincér az asztalunkhoz’ kísért. Anyám döbbenten mért
végig, ahogy mindenki más is az étteremben.
Persze nyilvánvalóan fantasztikusan néztem ki, na de az ember már nem
is étkezhet nyugodtan az édesanyjával anélkül, hogy mindenki őt bámulná?
Na szép! Tudtam, hogy a Jackkel töltött időnk alatt én voltam az úri
társaság középpontja, de ez már sok volt.
Végre leültem mamával szemben.
– Szörnyella! Mondd, jól vagy? – kérdezte.
– Persze, mama. Csodásan festesz ma este.
– Köszönöm, édesem. Te is, nos… érdekesen nézel ki, hogy mást ne
mondjak.
– Ugye? És csodás hírem van a számodra! De talán rendeljünk valamit,
mielőtt elmondanám – javasoltam.
 – Szörnyella, drágám, nem vagyok benne biztos, hogy szabad lenne
kimozdulnod – nézett körbe anyám, míg a többi vendég össze-összesúgva
pislogott felénk.
– Ó, megszoktam már a figyelmet, mama. Bárhova megyek, az emberek
megbámulnak. Régen Jackkel is mindig benne voltunk az újságokban.
– Szörnyella, annyira sápadt és sovány vagy, édesem. Úgy nézel ki, mint
aki hetek óta nem aludt. És a hajad, olyan… zilált. Egyáltalán nem nézel ki
jól. Talán jobb, ha most megyünk.
– Ne, mama! El kell mondanom a nagy hírt! – kértem. – Nem mehetünk
el, még nem!
– Nos, hát mi az a nagy hír, drágám? – kérdezte anyám, ám a tekintete
minduntalan a minket bámuló vendégekre tévedt.
Hát ebből elegem volt. Nem hagyhattam, hogy ezek a beteges rajongók
tönkretegyék az estémet. Mama kényelmetlenül érezte magát miattuk. Ezt
egy perccel sem tűrhettem tovább. Felpattantam, és felemelt kézzel
elkiáltottam magam, hogy mindenki rám figyeljen.
– Megkérhetem önöket, hogy a figyelmüket énhelyettem egymásra és a
saját vacsorájukra fordítsák?!
Anyám tiltakozni próbált.
– Szörnyella, ülj le! Jelenetet rendezel itt nekem!
– Nem, mama, ők rendeznek jelenetet! – feleltem. – Tönkreteszik a
különleges esténket! Hisz Londonban vagyunk, az ég szerelmére! Mintha
még sosem láttak volna hírességet! Igazán megpróbálhatnának egy
cseppnyi fegyelmet erőltetni magukra, és tisztességesen viselkedni!
Anyám elszörnyedt.
– Szörnyella, fejezd ezt be most rögtön! – emelte fel a hangját ő is, és
erősen megragadta a karomat, hogy visszarángasson a székemre. – Hagyd
abba! Mégis mire számítottál, hogy idejössz így, ahogy vagy? Rettenetesen
nézel ki! Komolyan beszélek, Szörnyella! S megint csak ez a ruha van
rajtad? Ez morbid! Nézd, hogy lóg rajtad! Ijesztő vagy, mint egy csontváz,
rongyokban! Ezért bámul mindenki. Kérlek, menjünk innen!
– De mama, el akarom mondani neked a tervemet! Annyira büszke leszel
rám! A világ legpompásabb dolgát eszeltem ki! Emlékszel Perditára, arra a
rémes kutyára, amit papától kaptam? Képzeld, kiskutyái születtek!
Kiskutyái, hát nem csodás? És eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtad, a
bundájából jó prémsál lenne, úgyhogy… pontosan az is lesz belőle!
Elkészíttetem neked a világ legcsodásabb szőrmebundáját! Imádni fogod,
mama! Tudom, hogy így lesz! És olyan büszke leszel rám!
Anyám lehalkította a hangját.
– Szörnyella, kedvesem. Azonnal hagyd ezt abba. Egyetlen szót sem
akarok többet hallani.
– De mama! – álltam fel. – Tudom, tudom! Elrontottam a meglepetést!
Várnom kellett volna, míg elkészül. De esküszöm, hogy tetszeni fog!
Tudom, hogy büszke leszel rám! – Hangosabban beszélhettem, mint
gondoltam, mert a teremben már mindenki engem bámult, szinte
megbabonázva. Még a személyzet is mind odasereglett, hogy hallják, amit
mondok.
Anyám viselkedése hirtelen megváltozott. Mintha hirtelen rájött volna,
milyen csodás is az ötletem. A legnyugodtabb, legkedvesebb hangján szólt
hozzám.
– Igen, Szörnyella, drágám. Ez valóban parádés ötlet. Nagyon büszke
vagyok rád, de most indulnunk kell. Túl híres vagy ahhoz, hogy az emberek
előtt mutatkozz. Egyre nagyobb itt a felhajtás, és nem akarom, hogy a helyi
újságok elcsaklizzák az ötleted, még mielőtt megvalósíthatnád. – Idegesen
pillantott körbe.
Ekkor egy hórihorgas férfi lépett az asztalunkhoz, a kabátjainkkal a
karján, és kikísért minket az étteremből az utcára.
– A kocsija hamarosan megérkezik, Lady De Frász – közölte.
– Kérem, hívjon egy taxit a lányomnak – felelte anyám.
– De mama, azt hittem, együtt megyünk vissza a hotelbe! Különben is,
autóval jöttem.
– Nem, drágám. Nem hiszem, hogy vezetned kellene. Kérlek, hadd
hívjak neked egy taxit! Majd én intézkedem, hogy az autódat valaki reggel
elvigye neked a Rémlakba, akarom mondani, a De Frász-villába.
– Hogy mondtad, mama?
– Semmi, drágám – felelte. De tudtam, hogy bizonyára ő is hallotta a
híreszteléseket a birtokomról, és a gúnynevéről. – Légy jó kislány, menj
haza, és feküdj le. Majd én kifizetem a taxit. És Szörnyella, maradj otthon,
és pihenj, drágám, ugye megteszed? Ne menj ki. Maradj az ágyban. Egy-két
napon belül odaküldök valakit, hogy vizsgáljon meg.
– Mama, kutya bajom! Kérlek, ne aggódj!
 – Szörnyella, tedd, amit mondtam! Most mennem kell! Tedd, amit
mondtam! – mondta még, majd egy csókot dobott, és sietve beszállt az
autójába.
Azt hiszem, félreérthette az izgalmamat. Talán valami egészen mást
olvasott ki belőle. Abban sem voltam biztos, hogy megértette a tervemet.
Annyira aggódott a rajongóim miatt, hogy talán nem is figyelt oda
rendesen. Na de majd jóváteszem a dolgot. Még azelőtt kész lesz a bundája,
hogy elhagyná Londont. Akkor majd meglátja. De fogytán volt az időm.
Már nem sokáig maradt Londonban, így azonnal cselekednem kellett.
Miután elment, ragaszkodtam hozzá, hogy visszaadják a kocsimat, és
visszavezettem egészen a Rémlakig, hogy megmondjam Horace-nak és
Jaspernek: nyakunkon a rendőrség.
Persze hazudtam nekik. Azt mondtam, a rendőrök már mindenhol
szaglásznak, és azonnal le kell ölnünk a kölyköket. Csak így vehettem rá
őket, hogy gyorsan megtegyék. Amilyen együgyűek voltak, azt sem tudták,
hogyan kell levágni egy rakás kutyakölyköt. Nem érdekelt, hogyan
csinálják. Csak legyen meg! Szükségem volt rájuk! Még most is szükségem
van.
– Méreggel, fojtással vagy kupáncsapással! Nem érdekel, hogyan ölik
meg a kis vakarcsokat! Lássanak hozzá! Nyakunkon a rendőrség! –
Igyekeztem feltüzelni őket. Valahogy muszáj volt felrángatnom őket a
hátsójukról.
Közben a televíziót bámulták. Valósággal rátapadtak. Épp a „Mi a
bűnöm?” ment. Egy tévéműsor! Átkozott barmok! Muszáj volt felpofoznom
őket. Ki kellett nyíratnom a kölyköket. Hogy megnyúzzák őket! Anyám
bundájának el kellett készülnie! Ó, igen. Akkor majd újra szeretni fog.
Bizony. Egész biztos voltam benne.
– Na ide figyeljenek, maguk idióták! Holnap reggel korán visszajövök, és
kész legyen ez a meló, mert különben kihívom a rendőrséget! Megértették
végre?!
Valahogy ki kellett zökkentenem őket. Természetesen eszem ágában sem
volt kihívni a rendőröket. Miért is tettem volna ilyet?
Ám ezek ketten nem voltak nagy észlények. Hál’ istennek bevették a
dolgot.
Persze végül nem sikerült elintézniük. Ez is csak azt mutatja, hogy ha
valamit rendesen akarsz csinálni, akkor legjobb, ha magad fogsz hozzá.
 És innentől minden elindult lefelé a lejtőn, nem igaz? Tudjátok, mi
történt. Láttátok a képemet az újságban. Meg biztos azt is, ahogy Horace és
Jasper elfecsegték az egész átkozott fiaskót, amikor meghívták őket a
kedvenc tévéműsorukba, a „Mi a bűnöm?”-be.
Azok az agyalágyultak megállás nélkül locsogtak, színesen ecsetelték a
legapróbb részleteket is. Hogyan üldöztük a kutyakölyköket azon a
veszedelmesen kanyargó úton; hogyan markoltam a kormányt, őrülten izzó
szemekkel, miközben lelöktek az útról; és végül hogyan törtem össze a
kocsimat, s hagytam meglógni a nyomorult jószágokat! Nevetséges volt az
egész, ahogy dramatizálták az eseményeket abban az átkozott
tévéműsorban, és ahogy engem ábrázoltak a kocsimban! Mint valami őrült
nőszemélyt, vad, vérben forgó szemekkel!
Egy háborodott, sipítozó holdkórost! Nos, valójában persze nem így
történt, édeseim.
Az a műsor és azok az idióták csúfot űztek belőlem. A tévében persze jól
mutatott, de az nem derült ki belőle, hogy valójában hogy éreztem magam.
Nem az őrület hatalmasodott el rajtam. Még csak nem is a harag. A bánat,
csalódás, a veszteség! A sajgó szívem miatt volt.
Ahogy a kocsim átbukott azon a sziklán, az egész életem darabokra
hullott. Minden romba dőlt.
Végleg elkeseredtem. Azt hittem, az utolsó esélyemet is elveszítettem,
hogy visszaszerezzem anyám szeretetét. Hogy újra büszke lehessen rám.
De egyet se féljetek, drága olvasóim! Ahogy itt ülök a Rémlakban, a
bosszúm fénylő csillagként ragyog előttem a sötétségben. Ez maradt az
egyetlen vigaszom. A végső reményem a boldogságra, és arra, hogy
kibéküljünk anyámmal.
Radcliffe-ék nem győztek le, ó nem! Új tervem van. Egy sokkal jobb
tervem, és szerepel benne az összes kutya, amit Anita és Roger
összehordtak az új birtokukra. Azt is abból a rólam szóló szörnyű dalból
vették. Áh, tudom, hogy ti is hallottátok!
„Rút boszorkány”, mi?! Azt hiszik, hogy hülyét csinálhatnak belőlem?
Hát majd én megmutatom nekik, milyen egy igazi „gyilkos pók”! Hogy
mennyire „pokolra való” tudok lenni, ha az kell! Bosszút fogok állni. Jól
jegyezzétek meg, drágáim.
Én vagyok Szörnyella De Frász!
De ezúttal… ezúttal más lesz.
 Türelmesnek kell lennem. Várnom kell. Nem, most nem siethetem el a
dolgokat. Ki kell várnom az alkalmat. Anita és Roger kilencvenkilenc
kiskutyával éldegél az ostoba kis tanyájukon, meg persze ott van még
Perdita és Pongó is. És meg fogom szerezni azokat a kutyákat! Képzeljétek
el, mennyi szőrmém lesz, ha egyszer azok a kölykök mind felnőnek.
Képzeljétek el, hány bundát készítek majd belőlük, és milyen boldog lesz
mama, amikor mindet nekiadom majd. Akkor majd újra szeretni fog. Biztos
vagyok benne.
 Utószó
Kedves olvasóim!
Talán megnyugtat benneteket, ha tudjátok, hogy Anita és Roger, továbbá
Mrs. Baddeley, Perdita, Pongó és mind a kilencvenkilenc kis dalmata is
biztonságban van. De ami még jobb, mind boldogan élnek a jogdíjakból,
amelyet Roger slágere, a „Szörnyella De Frász” után kaptak.
Roppant felkavaró élmény volt megírnom Szörnyella memoárját.
Hónapokat töltöttem vele összezárva a Rémlakban, mire lejegyzeteltem a
történetét. Semmin sem változtattam. Mindent, amit itt olvastatok, szóról
szóra, estéről estére írtam le. Meghallgattam a kirohanásait, a hőzöngéseit,
és végigszenvedtem a véget nem érő, rémületes kacagógörcseit is.
A Rémtanya egy hideg, kísérteties hely, ami rászolgált a nevére. Ott lakik
most Szörnyella De Frász. Az anyja zárta el ide a világ elől, és csak ritkán
jön el látogatóba.
Lady De Frász régi házvezetőnője, Mrs. Poke vigyáz rá. Szörnyella
édesanyja valósággal halálra vált azon a végzetes estén, amikor Szörnyella
elújságolta neki a tervét, hogy dalmaták bőréből készít majd magának
bundát. De ami még jobban elborzasztotta, az a botrány volt, amit a lánya
okozott. Talán emlékeztek arra a fényképre az újságokban, ami őt ábrázolta,
véreres szemében őrült gyűlölettel. Az anyja úgy érezte, szégyent hozott a
családjukra, a társasági rangjukról nem is beszélve. Így hát elzáratta a
világtól, a Pókkal egyetemben.
Gyakran gondolkodtam azon, hogy Szörnyella tényleg a legelső
találkozásuktól fogva gyűlölte-e Mrs. Poke-ot, ahogy állítja. Én valahogy
kétlem. Félreértés ne essék, Mrs. Poke rideg egy asszony. Szörnyella nem
túloz, amikor róla ír. Meg kell hagyni, az a nő engem is egy baljóslatú pókra
emlékeztet. De valahogy nem hagy nyugodni, hogy Szörnyella jelenlegi
helyzete nem torzítja-e el az emlékeit a házvezetőnőjéről. Előbb-utóbb még
a legkeményebb nők is megtörnek az élet súlya alatt. Hogy valamelyest
lecsendesítse rábízott védencét, Mrs. Poke úgy érezte, talán jót tenne, ha
Szörnyella elmesélhetné a saját verzióját is e történetről. Mrs. Poke olvasta
a korábbi könyveimet a Gonosztevők-sorozatban, és úgy vélte, én vagyok a
legmegfelelőbb személy, hogy leírjam Szörnyella történetét. Így hát
eljöttem a Rémlakba.
 Nem tisztem megmondani, hogy mit gondoljatok Szörnyella De Frászról,
és az eseményekről, amelyek a száműzetéséhez vezettek itt, a Rémlakban.
De egyet mondhatok: én végighallgattam őt. És közben meg is sajnáltam.
Végül pedig egy pillanatra – csak egy pillanatra – még azt is megértettem,
miért akart végezni azokkal a kiskutyákkal. És hogy miért akar végezni
velük még most is.
Sok álmatlan éjszakát töltöttem el azon tanakodva, vajon hogyan
fordulhattak volna jóra a dolgai. Vajon mi történik, ha Szörnyella apja nem
hal meg, vagy ha az anyja sosem hagyja őt magára? Mi lett volna, ha Anita
beleegyezik, hogy bejárja vele a világot? És máshogy történt volna minden,
ha Sir Huntley-nak sikerül őt rábeszélnie, hogy tartsa meg a pénzét? Akkor
is bezárva tengetné most a napjait? Akkor is a százegy kiskutya
meggyilkolását tervezgetné?
Az is eszembe jut néha, hogy mi van, ha azt a fülbevalót valóban
megátkozták. Talán az változtatta meg őt minden egyes alkalommal, amikor
felvette. Vagy mégsem. Ezt már sosem tudjuk meg.
De egy biztos: még most sem hajlandó levenni. A mai napig hordja,
minden egyes nap, ahogy azt a testhez simuló fekete ruhát és a jádegyűrűt
is, amit szeretett Jackpotjától kapott.
Bármi is okozta Szörnyella alámerülését a sötétség és tévképzetek
birodalmába, képtelen voltam elviselni, hogy a leggyűlöltebb gyermekkori
szolgálójával tartják őt összezárva a Rémlakban. Persze tudom, hogy
úgysincs menekvés az elől a rémes nő elől. De Szörnyella valóban azt
érdemelné, hogy élete hátralévő napjait anélkül kelljen eltöltenie, aki
valóban szereti őt, és törődne vele?
Hát nem pont így vált végül azzá, aki lett?
Talán nem értetek velem egyet; talán úgy érezhetitek, hogy nem érdemel
egy szemernyi boldogságot sem, én azonban felhívtam a régi nevelőnőjét,
Miss Filgrant.
Elmeséltem neki Szörnyella jelenlegi helyzetét, ő pedig nagylelkűen
beleegyezett, hogy eljön, és a gondját viseli. Rémlakbeli tartózkodásom
utolsó napján érkezett, és pontosan úgy nézett ki, ahogy Szörnyella leírta őt
– csak egy kicsit idősebben.
Látszott rajta, hogy még mindig szereti Szörnyellát, mindazok ellenére,
amiken miatta kellett keresztülmennie. Láttam, hogy még most is csak a
szomorú, magányos kislányt látja benne, és bizony néha én is így látom őt.
 Végső soron a világban sem minden olyan fekete és fehér, mint egy
dalmata kiskutya bundája. Még egy olyan pokolra való teremtés esetében
sem, mint amilyen Szörnyella De Frász.
Üdvözlettel,
Serena Valentino
 {1} A 101 kiskutya című filmből származó párbeszédek Csörögi István magyar szövegének

felhasználásával készültek. (a ford.)