SZOLGÁK malenkijnak, kis szellemnek hívták a két gyereket.

Nem csupán azért, mert az árvák között ők voltak a legap-

róbbak és a legfiatalabbak, de azért is, mert parányi, nevet-
gélő szellemként kísértettek a nagyherceg palotájában; szaladgáltak a
szobákban, a szekrényekbe bújva hallgatóztak, és beosontak a kony-
hába, hogy elemeljék az utolsó, nyárról megmaradt barackokat.
A két gyerek érkezése között csupán néhány hét telt el. A határ-
háborúk újabb árvákat sodortak erre a menedékre a távoli városok
romjai közül. A mocskos arcú szerencsétleneket ide hozták, a nagy-
herceg birtokára, ahol megtanultak írni, olvasni, és elsajátíthattak egy
mesterséget. Az alacsony, de jó felépítésű, félénknek tűnő fiú állan-
dóan mosolygott. A lány más volt, mint a többiek, amivel nagyon is
tisztában volt.
Most a konyhaszekrény mélyén rejtőzve füleltek a felnőttek plety-
káját. Hallották a nagyherceg házvezetőnőjét, Ana Oyát:
- Annyira csúnya ez a kislány! Hát milyen gyerek az ilyen? Sápadt
és savanyú. Akár a romlott tej.
- És milyen kis girhes! - méltatlankodott a szakács. - Soha semmit
nem eszik meg.
A kislány mellett kuporgó fiú a barátja felé fordult, és odasúgta. -
Tulajdonképpen miért is nem eszel?
- Azért, mert az összes ételnek olyan az íze, mint a sárnak.
- Szerintem meg tök finomak.
- Te aztán a vasszöget is megennéd!
 Fülüket újra a szekrényajtók közötti résre szorították.
A kisfiú egy pillanattal később megszólalt:
- Szerintem nem is vagy csúnya.
- Csitt! - mordult rá a lány, ám a szekrény sötétjében, titkon boldo-
gan elmosolyodott.

NYÁRON HOSSZÚ ÓRÁKON KERESZTÜL segíteniük kellett a háztartásban.

A munkát annál is hosszabb oktatás követte a fojtogatóan meleg osz-
tályteremben. Amikor már elviselhetetlennek tűnt a hőség, a két ap-
róság elszökött az erdőbe, hogy madárfészkeket fosztogasson, vagy
megfürödjön a közeli patakocska iszapos vizében. Néha meg csak
úgy egyszerűen kifeküdtek a mezőre. Nézték, ahogy a nap lassan
továbbhalad a fejük fölött. Olyan fontos dolgokat kellett megbeszél-
niük, mint hogy hová építik majd a tanyájukat, és hogy két fehér te-
henük legyen, vagy inkább három. Télen a nagyherceg beköltözött
Os Altába, nagyvárosi rezidenciájába. Ahogy rövidültek és egy-
re hidegebbé váltak a napok, a tanárok is kezdték mind lazábban
venni a kötelességüket. Előszeretettel ücsörögtek a tűz mellett, hogy
kártyázzanak, vagy kvászt, erjesztett gabonaitalt iszogassanak. Az
unatkozó, nagyobb gyerekeket igencsak megviselte a bezártság. Egy-
re többször verték meg a kicsiket. A kisfiú és a lány épp ezért a bir-
tok ritkán használt szobáiban keresett menedéket. Vidáman játszottak
az egerekkel, és igyekeztek elkerülni a fagyhalált.
A grisa vizsgáztatók érkezésekor fent ültek a poros, emeleti háló-
szoba ablakpárkányán. Abban reménykedtek, hogy megpillanthatják
a közeledő postakocsit. Ehelyett egy szánkó bukkant fel a mesz-
szeségben. Három fekete ló húzta a trojkát. A különös jármű átsiklott
a fehér kőkapu alatt, és lassan megközelítette a birtok fő épületét.
Csendben figyelték, ahogy némán odasuhan a hercegi kastély főbejá-
rata elé.
A három kiszálló alak elegáns szőrmesapkát és nehéz, gyapjúból
készült keftát viselt. Az egyik borvörös, a másik egészen sötétkék, a
harmadik pedig ragyogó bíborszínű volt.
- Grisák! - suttogta a lány.
- Siessünk! - felelte a fiú.
 A következő pillanatban már ki is léptek a cipőjükből, és nesztelen
léptekkel végigszaladtak a folyosón. Keresztülosontak az üres zene-
szobán, és már el is tűntek a fogadószoba fölé tornyosuló galéria
egyik oszlopa mögött. Ana Kuya itt szokta fogadni a vendégeket.
A házvezetőnő fekete ruhája miatt valamilyen madárkára emlékez-
tetett. Miközben teát töltött a szamovárból, a csípőjéről lógó jókora
gyűrűn hangosan zörögtek a kulcsok. - Ebben az évben tehát csak
ketten vannak? - hallatszott egy halk női hang. A leskelődők a rácson
keresztül megpróbálták követni a lenti eseményeket. Két grisa a tűz
előtt ült. A kék ruhás férfi igencsak jóképű volt, míg a vörös köntöst
viselő nőből öntelt magabiztosság és elegancia áradt. Harmadik tár-
suk, a szőke fiatalember fel-alá sétálta szobában. A szánon aligha-
nem elzsibbadt a lába.
- Igen - válaszolta Ana Kuya. - Egy fiú és egy lány. Az összes gye-
rek közül ők a legfiatalabbak. Úgy véljük, olyan nyolcévesek lehet-
nek.
- Úgy vélik? - kérdezte a kék ruhás.
- Figyelembe véve, hogy elhunytak a szüleik...
- Érthető - Felelte a nő. - Mélységes csodálattal adózunk az önök
intézete előtt. Bárcsak a nemesség többi tagja is ilyen megértést tanú-
sítana az egyszerű emberek sorsa iránt.
- Urunk, a nagyherceg igazán nemes lelkű férfiú - bólintott Ana
Kuya.
Odafent a balkonon a két gyerek bölcsen összebiccentett, jóakaró-
juk, Keramazov nagyherceg híres háborús hősnek és az egyszerű
emberek barátjának számított. Amikor hazatért a háborúból, árvaház-
zá alakította át a birtokát, és otthont teremtett a háború özvegyeinek
is. A befogadottakat csupán arra kérték, hogy éjszakánként imádkoz-
zanak a nagyúrért.
- És mégis milyen ez a két gyerek? - hangzott a nő következő kér-
dése.
- A leányka egészen ügyesen rajzol. A fiúcska inkább az erdőben és
kint, a mezőn érzi otthon magát.
- Na de mégis milyenek? - ismételte meg a nő.
Ana Kuya csücsöríteni kezdett ráncos ajkával.
 - Hogy milyenek volnának? Fegyelmezetlenek, engedetlenek túlsá-
gosan is odavannak egymásért. Ráadásul...
- Ráadásul figyelmesen hallgatják minden szavunkat - szólt közbe a
bíbor ruhás.
A fiú és a lányka összerezzent a meglepetéstől. A grisa tekintete
pontosan a rejtekhelyükre tapadt. Villámgyorsan elbújtak az osz-
lop mögé, de már elkéstek.
Ana Kuya hangja akkorát csattant, mint egy korbács:
- Alina Sztarkova! Maljen Orecev! Azonnal gyertek le ide!
Alina és Mal vonakodva elindult lefelé a galéria végén kialakított
keskeny csigalépcsőn. Amikor leértek a többiekhez, a vörös ruhás nő
felállt a székéből és intett, hogy jöjjenek oda.
- Tudjátok, kik vagyunk? - kérdezte. A haja olyan szürke volt, mint
az acél. Gyönyörű arcán jó pár ránc látszott.
- Boszorkányok vagytok! - tört elő Malból.
- Boszorkányok? - hördült fel a nő. Megpördült és Ana Kuyára för-
medt. - Hát erre tanítják a gyerekeket ebben az iskolában? Babonával
és hazugságokkal tömik a fejüket?
Ana Kuya arca tűzpiros lett a szégyentől. A vörös ruhás nő lángoló
tekintettel visszafordult Mal és Alina felé.
- Nem vagyunk boszorkányok. Az Alaptudomány művelői va-
gyunk. Gondoskodunk hazánk és a birodalom biztonságáról.
- Akárcsak az Első Hadsereg - felelte Ana Kuya halkan, ám a hang-
ja élével vágni lehetett volna.
A vörös ruhás vendég egy pillanatra megdermedt, de utána bele-
egyezően bólintott.
- Akárcsak az uralkodó hadserege.
A bíbor ruhás fiatalember elmosolyodott, és odatérdelt a gyerekek
ele. Kedves hangon szólalt meg:
- Talán varázslatról beszéltek, amikor ősszel megváltozik a levelek
színe? És ahhoz mit szóltok, hogy a kezeteken beforradnak a sebhe-
lyek? Ha pedig vizet öntötök a tűz fölé akasztott bográcsba, az forrni
kezd? Az talán varázslat volna?
Mal tágra nyitott szemmel megrázta a fejet. Alina viszont savanyú
képet vágott és így válaszolt:
- Mindenki tud vizet forralni.
 Ana Kuya felháborodva felsóhajtott, de a vörös ruhás nő nevetni
kezdett.
- Igazad van. Bárki fel tudja forralni a vizet. Az Alaptudományt vi-
szont nem használhatja akárki. Éppen ez az oka annak, hogy
meg akarunk vizsgálni benneteket. Ezért jöttünk - magyarázta, majd
Ana Kuya felé fordult. - Távozzon!
- Egy pillanat! - kiáltotta Mal. - Mi történik velünk, ha grisák va-
gyunk? Mi lesz akkor velünk.
A vörös ruhás nő lepillantott a két kisgyermekre.
- Igencsak csekély az esélye annak, hogy akár az egyikőtök is grisa
legyen. Ha mégis ez a helyzet, akkor a szerencsés gyermek elkerül
abba a különleges iskolába, ahol a grisák megtanulják használni a
tehetségüket.
- A legszebb ruhát viselheted és a legfinomabb ételeket kapod.
Amire csak a szíved vágyik - szólalt meg a bíbor ruhás férfi. - Ez
igen jó volna, nem?
- Ennél csodálatosabb módon nem is lehetne szolgálni uralkodón-
kat - szólt közbe az ajtó előtt toporgó Ana Kuya.
- Pontosan, ahogy mondja - biccentett elégedetten a vörös ruhás és
látszott rajta, hogy hajlandó megbékélni.
A két gyerek összenézett. Mivel a felnőttek nem rájuk figyeltek,
így nem vehették észre, hogy a kislány megragadja és megszorít-
ja a fiú kezét. Elkerülte a figyelmüket a két apróság tekintete is.
A nagyherceg bezzeg felismerte volna ezt az arckifejezést. Hosszú
éveket töltött a felperzselt északi határvidéken. A falvakat állandó
veszély fenyegette és a jobbágyok nem igazán számíthattak arra,
hogy az uralkodó vagy bárki más is a segítségükre sietne. A nagyúr
tanúja volt annak, ahogy egy mezítlábas szegény asszony, nyomorú-
ságos kunyhója jatajában állva, rezzenéstelen tekintettel farkasszemet
nézett a katonaság szuronyaival. A nagyherceg pontosan tudta, mi-
lyen fény csillog annak a férfinak a szemében, aki a földről felkapott
kődarabbal próbálja megvédeni az otthonát.
 ZSÚFOLT ÚT SZÉLÉN ÁLLVA végigpillantottam a Tula-völgy
hullámzó mezőin és elhagyatott tanyáin. Ekkor láttam meg
először az Árnyzónát. Az ezredünket kétheti járóföld vá-
lasztotta el Poliznaya katonai táborától. Hiába sütött kellemesen a
meleg őszi nap, mégis reszketni kezdtem a nagykabátomban, ahogy
tekintetem végigsiklott a látóhatárt beborító mocskos foltra emlékez-
tető párán.
Hátulról valaki meglökött a vállával. Megtántorodtam és kis híján
arccal előre belezuhantam az út sarába.
- Hé, fajankó! - bömbölte a katona. - Mit álmodozol?
- Inkább néznél magad elé! - förmedtem rá, és elégedetten konsta-
táltam a széles arcára kiülő meglepetést. Az emberek, főleg az ilyen
nagydarab fajankók, vállukon a hatalmas puskával nem igazán szá-
mítottak arra, hogy egy hozzám hasonló girhes kis jószág vissza-mer
vágni. Mindig ilyen döbbent képet vágnak, ha elküldöm őket a fené-
be.
A katona azonban gyorsan feldolgozta a szokatlan élményt, fenye-
gető pillantást vetett rám, aztán megigazította a hátizsákját és eltűnt a
lovakból, emberekből, szekerekből és jókora kordákból álló menet-
oszlopban. A végtelenbe nyúló karaván túljutott a hegygerincen, és
az eleje már lefele ereszkedett a völgybe.
Szaporábbra vettem a lépteimet, és megpróbáltam elnézni a tömeg
feje fölött. A földmérők kocsijának sárga zászlaja már hosszú órák-
kal korábban eltűnt. Tudtam, hogy csúnyán lemaradtam.
 Miközben sietősen lépkedtem, a tüdőm megtelt az őszi erdő zöld és
aranyló illataival. A tarkómon megéreztem a lágy szellő simítását. A
széles Vy országúton haladtunk. Valamikor ez az útvonal vezetett Os
Altából egészen Ravka nyugati partvidékének gazdag kereskedővá-
rosaiba. Persze még az Árnyzónát megelőző korban.
A tömegben valaki énekelni kezdett. Ki a fene lehetett az? Melyik
háborodott fakad dalra, miközben a Zóna felé kell menetelnie? Ismét
a látóhatáron éktelenkedő folt felé fordultam. Végigfutott a borzon-
gás a hátamon. Számos térképen láttam már az Árnyzónát. Ez a feke-
te sáv lemetszette Ravkáról a tengerparti kormányzóságokat, és be-
zárta a birodalmat a szárazföldre. A térképeken néha szennyes folt-
ként, máskor meg kihalt, alaktalan felhőként ábrázolták. Voltak per-
sze más térképeink is. Ezek az Árnyzonát hosszú, keskeny tóként
ábrázolták, és a másik nevén, Beltengerként nevezték. Ezzel az elne-
vezéssel igyekeztek megnyugtatni a katonákat és a kalmárokat. Arra
számítottak, hogy akkor majd nyugodtabb szívvel kelnek át rajta.
Felmordultam. Egy ilyen trükkel talán becsaphatják az ostoba, kö-
vér kalmárokat, engem azonban a legcsekélyebb mértékben sem
nyugtattak meg.
Elfordultam a látóhatáron remegő komor ködsávtól, és végignéz-
tem a Tula-vidék romba dőlt tanyáin. Valamikor ebben a völgy-
ben terültek el Ravka leggazdagabb földbirtokai. Volt idő, amikor itt
bőven termett gabona, és rengeteg birka legelt a zöld mezőkön. Az-
tán egyik pillanatról a másikra sötét vágás mart a tájba, és az áthatol-
hatatlan sötétség köde évről évre csak duzzadt. Nyüzsögtek odabent
az iszonyatos lények. Senki nem tudhatta, mi történt odabent a föld-
művesekkel, a nyájakkal, a gabonatáblákkal, az otthonaikkal és a
családjukkal.
Fejezd most már be, figyelmeztettem magamat. Ne akarj még ron-
tani az amúgy is szörnyű helyzeten. Az emberek évek óta átkelnek a
Zónán... amiért általában iszonyatos árat fizetnek, de akkor is át tud-
nak kelni. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjak.
- Nem ám elájulunk az út kellős közepén! - kiáltott valaki a fülem-
be, és egy erős kar már át is ölelte a vállamat. Felnéztem, és megpil-
lantottam Mal ismerős arcát. Barátian megszorította a karomat. Ra-
gyogó kék szemében mosoly tündökölt, ahogy felzárkózott mellém.
 - Na gyerünk már! - kiáltotta. - Jobb lábat a bal után. Tudod, hogy
kell menetelni.
- Na most jól beleköptél a levesembe!
- Tényleg?
- De még mennyire. Épp arra készültem, hogy elájuljak, a karaván
meg összetaposson, és a testemet elborítsák az iszonyatos sebhelyek.
- Ez aztán a lenyűgöző haditerv!
- Szerintem is. Ha ugyanis erősen megcsonkítanak, akkor nem le-
szek képes átmenni a Zónán.
Mal megértően bólintott.
- Értem én. Szívesen belöklek egy szekér alá, ha ezzel segíthetek.
- Még gondolkozom rajta - morogtam, ám ennek ellenére éreztem,
hogy elszáll a rosszkedvem. Hiába védekeztem elszántan, Mal még
mindig fel tudott vidítani. Ráadásul nem csak engem. Egy csinos
szőke lány sietett el mellettünk. Hátrapillantott a válla fölött, intege-
tett és kihívó pillantást vetett a fiúra.
- Hűha, Ruby! - kiáltotta Mal. - Később találkozunk?
A lány vihogni kezdett, majd eltűnt a tömegben. Mal fülig érő száj-
jal vigyorgott, de aztán észrevette az arcomat.
- Mi a bajod? Azt hittem, kedveled.
- Hát, ami azt illeti, viszonylag kevés a közös témánk - válaszoltam
rosszkedvűen. Amúgy tényleg kedveltem a szőkeséget... Legalábbis
korábban. Amikor Mal társaságában eljöttünk a keramzini árvaház-
ból, hogy felkészítsenek minket a poliznayai sorkatonai szolgálatra,
akkor igencsak ideges voltam a rengeteg ismeretlen ember miatt.
Kiderült ám, hogy nagyon sok lány szeretne barátkozni velem. Ruby
volt az egyik legrámenősebb. A nagy haverság azonban csak addig
tartott, amíg rá nem jöttem, hogy csak azért érdekeltem őket, mert
Mal közeli barátja vagyok.
Néztem, ahogy a fiú szélesre tárja a karját, és felnéz az őszi égbolt-
ra. Nyugodtnak és elégedettnek látszott. Rosszkedvemben meg is
szúrta a szemem, milyen ruganyos léptekkel jár.
- Neked meg mi a bajod? - förmedtem rá suttogva.
- Semmi - válaszolta meglepődve. - Remekül érzem magam.
- De hát akkor is. Hogy lehetsz ennyire... öntelt!
 - Öntelt? Miről beszélsz? Sosem voltam öntelt és soha nem is aka-
rok hencegni.
- És akkor ezt mégis mivel magyarázod? - kérdeztem, és ingerülten
megböktem az ujjammal. - Úgy viselkedsz, mintha egy pompás va-
csorára lennél hivatalos, nem pedig a halálba menetelnél egyenesen.
Lehet, hogy meghalunk, vagy megcsonkítanak minket.
Nevetni kezdett.
- Túl sokat aggódsz. Az uralkodó egy egész osztagnyi grisa gyújto-
gatót küldött a szánokhoz, hogy figyeljenek a biztonságra. Jött velük
néhány hátborzongató szívtörő is. Nekünk meg van puskánk - ma-
gyarázta, a válláról lógó fegyvert ütögetve. - Minden rendben lesz.
- Nem sokat számít a puskád, ha túlerőben támadnak ránk.
Mal jókedvűen rám vigyorgott.
- Mi a bajod mostanában? Még a szokásosnál is harapósabb vagy.
Iszonyúan nézel ki.
- Nagyon köszönöm! - vicsorogtam rá. - Nem aludtam túl jól.
- Nem mondod. Ez aztán meglepő!
Sajnos nagyon is igaza volt. Sosem aludtam valami fényesen. Az
elmúlt néhány napban azonban csak romlott a helyzet. Egyedül
a jó isten a megmondhatója, mennyi okom van arra, hogy féljek be-
menni a Zónába. Nem voltam ezzel egyedül. Az ezredünk minden
egyes tagja aggódhatott, amióta kiderült, hogy átkelünk. Akadt azon-
ban még valami más is. Nem tudtam, minek nevezzem ezt a mélyben
rejtőző nyugtalanságot.
Malra pillantottam. Valamikor régen őszintén elmondhattam volna
neki mindent.
- Szóval... rossz előérzetem támadt.
- Ne aggódj már annyit! Lehet, hogy felrakják Mihailt is a szánra.
A volkrák csupán egyetlen pillantást vetnek a nagy, hájas pocakjára,
és minket már nem is fognak zaklatni.
Váratlanul feltámadt bennem egy emlék. Egymás mellett ültünk
egy székben, a nagyherceg könyvtárában. Egy hatalmas, bőrkötéses
könyvet lapozgattunk. Véletlenül találtuk meg a volkra képmását.
Megpillantottuk a hosszú, mocskos karmokat, a bőrszárnyakat és a
borotvaéles fogak hosszú sorait. Ezek a szörnyetegek imádták az
emberhús ízét. Vakok voltak, mivel nemzedékek óta a Zónában éltek
és vadásztak. A legendák szerint azonban sokmérföldnyi távolságból
is megérzik az embervér illatát. Az oldalra mutatva megkérdeztem:
- Mi van a mancsában?
Még most is a fülemben hallottam Mal suttogó válaszát.
- Azt hiszem... azt hiszem, egy ember lába.
Becsuktuk a könyvet, és vinnyogva kirohantunk a védelmet nyújtó
napfénybe.
Észre sem vettem, mikor torpantam meg. Megdermedtem, mert va-
lósággal rabul ejtett az emlék. Amikor Mal észrevette, hogy már nem
lépkedek mellette, hatalmasat sóhajtott, és visszasietett mellém.
Megragadta a vállamat, majd gyengéden megrázott.
- Nem gondoltam komolyan. Senki sem fogja megenni Mihailt.
- Tudom - válaszoltam, a csizmám orrára bámulva. - Éppen meg-
szakadok a nevetéstől.
- Alina, gyere! Nem lesz semmi baj!
- Ebben nem lehetsz biztos.
- Nézz már rám! - kiáltotta, és én, minden önuralmamat összeszed-
ve, a szemébe néztem. - Tudom, hogy te is félsz. Ahogyan én is. En-
nek ellenére megtesszük, amit meg kell tennünk, és a végén minden
rendben lesz. Ahogy azelőtt is. Mindig.
Elmosolyodott, nekem pedig majdnem kiugrott a szívem a mellka-
somból.
A hüvelykujjammal megdörzsöltem a jobb tenyeremen végigfutó
sebhelyet, és vonakodva vettem egy mély lélegzetet.
- Hát jó - válaszoltam nagy nehezen, és azon kaptam magam, hogy
én is mosolygok.
- Újra jó kedve van a nagyságos asszonynak! - bömbölte. - Most
már a nap is ragyoghat!
- Nem fognád be a szádat?
Megpróbáltam mellbe bokszolni, de mielőtt megüthettem volna,
megragadta a derekamat és felemelt a magasba. Patkódobogás és
harsány kurjongatás hallatszott. Mal félrerántott az út szélére, mert
egy hatalmas fekete hintó közeledett vágtázva. A négy fekete paripa
hangos patacsattogással vetette magát az emberek közé, akik rémül-
ten lerohantak az útról, mert nem akarták, hogy a sárba tapossák
őket.
 Az ostorral hadonászó kocsis mellett két szénfekete egyenruhát vi-
selő katona ült a bakon.
Az Éjúr. Semmi mással nem lehetett volna összetéveszteni a nagy-
úr fekete hintóját vagy a személyes testőrei különös egyenruháját.
Utána pedig egy másik vörösre lakkozott hintó is eldübörgött mel-
lettünk. Ez utóbbi már nem száguldott olyan őrült sebességgel.
Mal felé fordultam, szívem hevesen dübörgött.
- Köszönöm! - suttogtam. Ő mintha csak most kapott volna észbe.
Rájött, hogy még mindig magához szorít. Gyorsan elengedett, és
hátralépett. Elkezdtem leporolni a kabátomat, azt remélve, nem veszi
észre, mennyire elpirultam.
A harmadik, ragyogó kékre lakkozott hintó ablakából egy igen csi-
nos lány hajolt ki. Ezüstrókaprémből készítették a süvegét. Hosszú,
göndör, fekete haja volt. Érdeklődve figyelte a tömeget, majd pillan-
tása - cseppet sem meglepő módon - nyomban megakadt Malon.
Az előbb még te is bociszemekkel bámultad, szidtam össze maga-
mat. Miért ne tetszhetne egy ilyen gyönyörű grisa lánynak is?
A szépség elmosolyodott, amikor a fiú a szemébe nézett. Felénk
fordult, miközben a hintó gyorsan távolodott. Mal ostoba arckifeje-
zéssel bámulta a látomást. Még a száját is elfelejtette becsukni.
- Csukd már be a szádat, mert beleköpnek a legyek! - förmedtem
rá.
Nagyot pislogott, de meg mindig bután nézett maga elé.
- Ti is láttátok? - bömbölte valaki mögöttünk. Megfordultam, és
megpillantottam az ügetve közeledő Mihailt. A fickó arcára kiült a
szinte már mulatságos csodálat. A hatalmas termetű, busa fejű le-
génynek vörös haja, széles arca és még vastagabb nyaka volt. Mögöt-
te persze a karcsú és sötét tekintetű Dubrov igyekezett felzárkózni.
Mind a ketten a felderítők között szolgáltak Mal szakaszában. Sosem
távolodtak el túlságosan tőle.
- Még szép, hogy láttam - rikkantotta a fiú, és arcáról eltűnt az áhí-
tatos kifejezés. Pimaszul elvigyorodott, miközben én a szememet
forgattam.
- Téged bámult a kisasszony! - bömbölte Mihail, és Mal hátára csa-
pott, aki megvonta a vállát, de utána még szélesebben vigyorgott.
 - Bizony ám! - bólintott önelégülten. Dubrov azonban meglehető-
sen nyugtalannak látszott.
- Azt mondják, hogy a grisa lányok képesek bűbájt rakni rád.
Felhorkantam.
Mihail olyan arccal nézett rám, mint aki csak most fedezte fel,
hogy én is itt vagyok.
- Nézd már, Rőzsike! - köszöntött, és tréfásan megütötte a válla-
mat. Savanyú képet vágtam a gúnynevem miatt, de a fajankó ekkor
már újra Mal felé fordult. Szélesen elvigyorodott. - A kisasszony is
ott lesz ám a táborban.
- Azt hallottam, hogy a grisák sátra olyan hatalmas, mint egy szé-
kesegyház – tette hozzá Dubrov.
- Tele vannak árnyas szegletekkel. Rejtekhelyekkel - kontrázott
Mihail, és sokatmondóan a magasba vonta a szemöldökét.
Mal harsányan elkurjantotta magát. A három fa fejű egyetlen pil-
lantást sem vetett rám, hanem jókedvűen kiabálva máris továbbsie-
tett. Szilajul lökdösődve belevetették magukat a tömegbe.
- Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk - duzzogtam magamban.
Megigazítottam a vállamra vetett kenyereszsák szíját, majd magam is
folytattam az utamat. Az utolsók között értem le a hegy aljára, és
nemsokára már Kribirszk utcáin jártam. Eszem ágában sem volt kü-
lönösebben sietni. Valószínűleg úgy is csúnyán összefognak szidni,
amikor végre megtalálom a térképkészítők sátrát. Túl késő volt ah-
hoz, hogy bármit is tegyek ez ellen.
Megdörzsöltem a karom azon a helyen, ahol Mihail megütött.
Rőzsike, annyira gyűlöltem ezt a nevet. Bezzeg akkor nem hívtál
Rőzsikének amikor a sárga földig leittad magadat kvasszal, és meg-
próbáltál magadhoz ölelni a tavaszi örömtűz előtt, te nyomorúságos
ökör, gondoltam mérgesen.
Kribirszk nem volt éppen egy nagyváros. A főkartográfus szerint ez
a település csupán nyomorúságos várakozóhely volt az Árnyzónát
megelőző időkben. Nem volr itt más csak egy poros főtér meg egy
fogadó, ahol megszállhattak a Vy fáradt utazói. Mostanra azonban
már egyfajta ütött-kopott kikötőváros lett belőle. Az állandó katonai
helyőrség körül jókora település alakult ki. Ott voltak még a száraz-
dokkok is, ahol a homokszánok várták az utasaikat. A vakmerő vál-
lalkozók ezekre szállva próbáltak meg átkelni a sötéten, hogy eljus-
sanak Ravka nyugati kormányzóságaiba. Számos kocsma és fogadó
mellett jöttem el. Jó pár helyen pedig alighanem nyilvánosház üze-
melt, hogy legyen hol lazítaniuk őfelsége katonáinak. A boltok egy
részében puskákat és számszeríjakat árultak. Meg lámpásokat és fák-
lyákat, amelyek nélkülözhetetlen felszerelési tárgynak számítottak,
ha valaki át akart kelni a Zónán. A ragyogó hagymakupolájú, hófe-
hérre meszelt falú aprócska templom meglepően jól karban volt tart-
va. Vagy talán nem is volt annyira meglepő ez az odaadás - töpreng-
tem. Ha valaki arra készült, hogy átkel az Árnyzónán, akkor az előtte
igencsak jól tette, ha rövid szünetet iktat be és imádkozik.
Megtaláltam a térképkészítők táborhelyét. Letettem a hátizsákomat
egy szalmazsákra, és sietve megkerestem a földmérők sátrát. Legna-
gyobb megkönnyebbülésemre nyomát sem láttam a főkartográfus-
nak. Senki sem figyelt fel rám, amikor beosontam.
A fehér vitorlavászonból készült sátor belsejében végre fellélegez-
hettem. Amióta csak megpillantottam a Zónát, most először tért visz-
sza a nyugalmam. A térképkészítők sátra mindig is ugyanúgy nézett
ki, függetlenül attól, melyik helyőrségben szolgáltak. Ragyogtak
idebent a fények, és a rajzolók meg a földmérők a hosszú asztalok
fölé hajolva végezték a munkájukat. Az országút hangos nyüzsgése
után kifejezetten megnyugtató érzés volt hallani a papíron végigsikló
toll vagy széndarab hangját, megérezni a tinta illatát, megérinteni az
ecseteket.
A kabátom zsebéből előhúztam a jegyzetfüzetemet, és gyorsan lete-
lepedtem Alekszej mellé a padra. Bajtársam felém fordult, és ingerül-
ten rám mordult:
- Te meg mégis merre jártál?
- Kis híján eltaposott az Éjúr kocsija - válaszoltam, majd odahúz-
tam magam elé egy üres papirost, és belelapoztam a jegyzetfüzetem-
be.
Egy megfelelő vázlatot kerestem, amit majd átmásolhatok. Alek-
szejjel együtt a térképkészítők mellé rendeltek inasnak. A kiképzé-
sünk fontos részének számított, hogy minden áldott nap két befeje-
zett vázlatot vagy képet kellett leadnunk.
Alekszej elakadó lélegzettel nézett rám.
 - Tényleg? Őt is láttad?
- Tudod, minden figyelmemet lekötötte, hogy ne gázoljanak ha-
lálra.
- Nem is olyan rossz halál az, ha elgázol egy hintó - legyintett,
majd a pillantása megállapodott annak a sziklás völgynek a vázlatán,
amit éppen elkezdtem átmásolni. - Hűha, inkább ne azt!
Gyorsan belelapozott a jegyzettömbömbe, és kiválasztotta egy
hegyoldal képét. Rátette az ujját.
- Ezt másold le!
Éppen csak hogy maradt időm megérinteni a papirost a tollal, ami-
kor maga a főkartográfus lépett be a sátorba. Határozottan végiglép-
delt az asztalok mellett, és menet közben megszemlélte a munkánkat.
- Nagyon remélem, hogy ez már a második vázlatod, Alina Sztar-
kova.
- Hát persze - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Ez a második. Mi-
helyt elment a közelünkből a kartográfus, Alekszej suttogva megszó-
lalt:
- Mesélj még a hintóról!
- Be kell fejezni a vázlataimat.
- Itt van ez - válaszolta halkan, és odatolta elém az egyik sajat váz-
latát.
- Észre fogja venni, hogy ezt te rajzoltad.
- Annyira nem sikerült jól. Simán úgy tehetsz, mintha a te műved
lenne.
- Kedves Alekszej, ugye mondtam már, hogy az őszinteséged miatt
kedvellek - mérgelődtem, ám ennek ellenére sem adtam vissza a váz-
latot. Alekszej a legtehetségesebb inasok közé tartozott, és ezzel ő is
tisztában volt.
Addig piszkált, amíg egészen részletesen be nem számoltam a há-
rom grisa hintóról. Mivel hálás voltam a vázlatért, ezért a lehető leg-
jobban meg akartam válaszolni kíváncsi kérdéseit. Közben sikerült
átmásolnom a papírra azt a hegygerincet. A legmagasabb csúcsok
mellé odaírtam, mennyire becsültem a magasságukat.
Már alkonyodott, amikor elkészültünk. Leadtuk a rajzainkat, és el-
indultunk az étkezősátor irányába. Sokáig kellett sorban állnunk,
mire az izzadó szakács kiosztotta a sűrű sárra emlékeztető levest.
Leültünk a többi földmérő közé.
Csendben ettem, miközben Alekszej és a többiek beszámoltak a
legújabb pletykákról. Mindenki igencsak feszülten várta a holnapi
átkelést. A fiú ragaszkodott ahhoz, hogy a többieknek is beszámoljak
a grisa hintókról. A társaim arcán a jól ismert csodálat és félelem
látszott, ami mindig olyankor szokott feltűnni, ha valaki megemlítet-
te Kom urat.
- Az az ember nem evilági lény - bizonygatta Eva, egy másik inas.
Hiába volt gyönyörű zöld szeme, az orra leginkább egy malacéra
emlékeztetett. - Egyikőjük sem az.
Alekszej savanyú képet vágott. - Hagyjál már minket a babonáid-
dal, Eva!
- Annak idején éppen egy Éjúr miatt született az Árnyzóna.
- Azóta több száz év is eltelt! - tiltakozott Alekszej. - Annak az Éj-
úrnak ráadásul teljesen elment az esze.
- Ez is legalább ugyanannyira szörnyű.
- Buta paraszt! - legyintett Alekszej. A lány sértődött pillantással
válaszolt, majd sokatmondóan elfordult a fiatalembertől, hogy inkább
a barátaival beszéljen.
Csendben maradtam. Ha valakit muzsiknak vagy parasztnak lehetett
volna tartani a földmérők közül, akkor az én voltam, nem pedig a
babonás Eva. Csupán a nagyherceg nagylelkűségének köszönhettem,
hogy megtanultam olvasni meg írni. Mallal azonban kimondatlanul
egyetértettünk abban, hogy sosem beszélünk Keramzinról.
Mintha csak ez lett volna a végszó, a hátam mögül harsány kacagás
zendült fel. Összerezzentem, és hátrapillantottam a vállam fölött. A
nyomkeresők asztalánál ülve Malt körülvették rajongói. Alekszej a
tekintetével követte pillantásomat.
- Ti ketten meg hol barátkoztatok össze?
- Együtt nőttünk fel.
- Pedig nincsen túl sok közös tulajdonságotok.
Megvontam a vállamat.
- Azt hiszem a gyerekek mindig is sokkal könnyebben kijönnek
egymással.
 Mind a ketten magányosak voltunk. El kellett volna feledkeznünk
elveszített szüleinkről. Összekötött minket a kaland, ahogy megszök-
tünk a munka elől, és kimentünk fogócskázni a rétre.
Alekszej olyan hitetlenkedő kepet vágott, hogy elnevettem ma-
gamat.
- Ez a legény nem volt ám mindig a lenyűgöző Mal, a nyomkeresők
nagymestere és a grisa lányok szeme fénye.
- Elcsábított egy grisa lányt? - kérdezte Alekszej a döbbenettől tág-
ra nyílt szemmel.
- Nem, de lefogadom, hogy erre is sor kerül - dünnyngtem.
- És milyen volt kiskorában?
- Alacsony, kövérkés, és utált fürdeni - válaszoltam jóleső elége-
dettséggel. Alekszej Malra pillantott.
- Úgy látszik, változnak az idők.
A hüvelykujjammal végigsimítottam a tenyeremen húzódó sebhe-
lyet.
- Úgy tűnik, igen.
Leadtuk a tányérunkat, és lassan kisétáltunk az étkezősátorból a
hűvös éjszakába. A laktanya épülete felé tartva kerültünk egyet, hogy
elsétálhassunk a grisák tábora mellett. Az a csodálatos sátor tényleg
akkora volt, mint egy katedrális. Fekete selyemből varrták, a magas-
ban pedig kék, vörös és bíbor zászlók lobogtak. Valahol mögötte
lehettek az Éjúr sátrai. Alighanem korporál szívtörők és a nagyúr
testőrei őrizték.
Amikor Alekszej végre kibámulta magát, elindultunk vissza a szál-
láshelyünk felé. A társam csendben ropogtatni kezdte a bütykeit.
Tudtam, hogy mind a kettőnknek a holnapi átkelés jár az eszünkben.
A körletek komor hangulatát figyelembe véve nem voltunk ezzel
egyedül. Jó páran már a szalmazsákjukon feküdtek. Aludtak, vagy
megpróbáltak úgy tenni, mintha aludnának. Mások viszont összedug-
ták a fejüket a lámpások fényében, és halkan beszélgettek. Páran
pedig a mellükhöz szorították az ikonjaikat, és a szentekhez imád-
koztak.
Ráterítettem a pokrócomat a keskeny szalmazsákra, levettem a
csizmámat és felakasztottam a kabátomat. Utána bebújtam a szőrme-
béléses pokróc alá. Bámulni kezdtem a mennyezetet, és vártam, hogy
jöjjön az álom. Nagyon sokáig feküdtem így. Végül már egyetlen
lámpás sem égett. Elcsitultak a beszélgetések, és már csupán az al-
vók halk szuszogását és mocorgását hallottam.
Holnap, ha minden a tervek szerint alakul, biztonságban átkelhe-
tünk Nyugai-Ravkába. Életem során először pillantom meg az Igaz-
tengert. Odaát Mal és a többi erdőjáró vörös farkasra, tengeri rókára
meg más olyan ritka és értékes bundájú állatra fog vadászni, amelyek
csak nyugaton élnek, Én a többi térképkészítővel együtt Os Kervó-
ban maradok, hogy befejezzem a kiképzésemet. Segítek majd papírra
vetni mindazt, amit a Zónán átkelve megtudtunk. Aztán pedig újra át
kell kelnem rajta azért, hogy hazatérhessek. Meglehetősen nehezem-
re esett ilyen távoli dolgokra gondolnom.
Még mindig ébren voltam, amikor meghallottam. Kop, kop. Szünet.
Kop. Aztán újra: kop, kop. Szünet, kop.
- Mi folyik itt? - morogta Alekszej álmosan a szomszédos szalma-
zsákról.
- Semmi - suttogtam, de közben már elő is bújtam a pokróc alól, és
a lábamra húztam a csizmámat.
Felkaptam a kabátomat, és egészen halkan kiosomam a körletből.
Már az ajtót nyitottam, amikor meghallottam egy lány vihogását.
Valaki azt kiáltotta a sötét szobából:
- Ha ahhoz a nyomkeresőhöz mész, akkor szólj neki, hogy jöjjön be
és melengesse meg kicsit a testemet.
- Megkérdezem tőle, hogy szeretné-e megkapni a szifilt mert ha
igen, akkor érdemes hozzád bújnia - válaszoltam kedvesen, és kilép-
tem az éjszakába.
A hideg esti levegőben kipirult az arcom. Behúztam a nyakamat.
Bárcsak lett volna annyi eszem, hogy sálat és kesztyűt is vegyek. Mal
háttal ült a rozoga lépcső tetején.
Kicsit arrébb Mihail és Dubrov testvériesen megosztozott egy üve-
gen az ösvény melletti lámpások villódzó fényében.
Dühös képet vágtam.
- Nagyon remélem, nem azért keltettél fel, hogy elmondd, mindjárt
beosonsz a grisák sátrába. Mit akarsz tőlem? Jó tanácsot?
- Nem is aludtál. Ébren feküdtél és féltél.
 - Nagyon tévedsz. Azt terveztem, hogy beosonok a grisák sátrába,
és elcsábítok egy jóképű korporált.
Mal nevetni kezdett. Habozva megálltam az ajtóban. Ez volt a má-
sik oka annak, hogy igyekeztem kerülni a társaságát. A legfőbb ok
persze az volt, hogy a közelében mindig valósággal zakatolt a szí-
vem. Nagyon fájt, hogy nem mutathattam ki, mennyire megbánt az
ostobaságaival. Ugyanakkor viszont semmiképpen sem szerettem
volna, hogy rájöjjön erre. A legszívesebben sarkon fordultam volna,
hogy visszamenjek a körletbe. Ehelyett lenyeltem a féltékenysége-
met, és odaültem mellé.
- Remélem, hoztál nekem valami meglepetést - szólaltam meg. -
Alina ugyanis nagy árat kér azért, hogy megossza valakivel a csábí-
tás titkait.
- Nem írhatnád a többihez? - kérdezte vigyorogva.
- Lehet róla szó. De csak azért, mert tudom, hogy szavatartó legény
vagy.
A sötét ellenére is jól láttam, hogy Dubrov nagyot húz az üvegből,
majd megtántorodik. Mihail gyorsan megragadta, nehogy hasra es-
sen. Az éjszakai levegő valósággal megremegett, ahogy harsányan
kacagtak.
Mal lemondóan csóválta a fejét.
- Nem érti meg, hogy ne versenyezzen Mihaillal. Az lesz a vége,
hogy megint belehány a csizmámba.
- Azt kapod, amit megérdemelsz - förmedtem rá. - Na most ak-
kor miért is vagy itt?
A sorkatonai szolgálatunk egy évvel ezelőtt kezdődött. Akkoriban
szinte minden este meglátogatott. Most viszont hónapok óta felém
sem nézett. Megvonta a vállát.
- Nem is tudom. Csak úgy áradt belőled a nyomorúság vacsora
közben.
Meglepett azzal, hogy felfigyelt rám.
- Csupán az átkelés járt az eszemben - magyaráztam óvatosan. Iga-
zából nem is hazudtam. Iszonyúan féltem attól, hogy a Zóna földjére
kell lépnem, és eszem ágában sem volt Mal orrára kötni, hogy róla
beszéltem Alekszejjel. - Mélyen meghat az aggódásod.
- Hé! - vigyorgott rám. - Igenis aggódtam.
 - Egy cseppnyi szerencsével egy volkra holnap felfal reggelire, ak-
kor többé már nem kell aggódnod miattam.
- Tudod jól, hogy nem találnám a helyemet nélküled.
- Dehogynem. Te mindig és mindent megtalálsz - zsörtölődtem.
Hiába voltam én a térképkészítő, a fiú bekötött szemmel, a feje tete-
jén állva is megmutatta, merre van észak. Meglökött a vállával.
- Tudod, hogy gondolom.
- Hát persze - válaszoltam. Pedig nem is tudtam. Nem egészen.
Csendben ültünk, miközben a leheletünk felhőként gomolygott a
hideg levegőben. Mal a csizmája orrát tanulmányozta, majd megszó-
lalt:
- Azt hiszem, kicsit én is ideges vagyok.
Könyökkel oldalba böktem, és megjátszott magabiztossággal rá-
szóltam:
- Ha túljártunk Ana Kuya eszén, akkor pár volkra meg sem kottyan
nekünk.
- Ha emlékezetem nem csal, amikor legutóbb megpróbáltunk túl-
járni Ana Kuya eszén, akkor te kaptál két hatalmas pofont, és utána
mehettünk kitrágyázni az istállót.
Savanyú képet vágtam.
- Én csak megpróbáltalak megnyugtatni. Igazán lehetnél annyira
kedves, hogy úgy tennél, mint aki megnyugszik.
- Mondjak valami nagyon furcsát? - kérdezte. - Néha hiányzik az
öreglány.
Majdnem leharaptam a nyelvem a megdöbbenéstől. Életünkből
több mint tíz esztendőt töltöttünk el Keramzinban, és azóta biztosra
mertem volna venni, hogy Mal semmire sem vágyik jobban, mint
hogy elfelejtse azt a szörnyű helyet. Talán még rólam is megfeledke-
zett volna. Ott csupán ő is egy szerencsétlen menekült volt.
A többi árvával együtt hálálkodnia kellett minden falatka kenyérért,
de akkor is, ha odavetettek elé egy pár kopott csizmát. A seregben
viszont kiderült róla, hogy legény a talpán. Felnéztek rá, ezért nem
igazán akarta, hogy bárki is ismerje a múltját. Azt, hogy valamikor
csupán egy kisfiú volt, aki senkinek sem kellett.
- Hát nekem is - ismertem be. - Írhatnánk neki.
- Talán - válaszolta.
 Váratlanul felém fordult, és megragadta a kezemet. Megpróbáltam
nem törődni azzal, hogy az egész testem megremeg.
- Holnap ilyenkor Os Kervo kikötőjében ülünk, az óceánt bámuljuk
és annyi kvászt iszunk, hogy a fülünkön jön ki.
A tántorgó Dubrovra pillantottam, és elmosolyodtam.
- Ő fizeti az italt?
- Csak mi ketten ülünk a tenger partján - figyelmeztetett Mal.
- Tényleg?
- Csak mi ketten. Ahogy mindig is, Alina.
Egy pillanatra tényleg azt éreztem, hogy igazat beszél. A világ nem
volt más, mint ez a lépcső, a lámpa fénysugara, és mi ketten ott le-
begtünk a sötétben.
- Gyere már! - kurjantotta Mihail az ösvényről. Mal összerezzent,
mintha csak most ébredt volna fel az álmából. Megszorította aztán
pedig elengedte a kezemet.
- Mennem kell - búcsúzott, és az arcára újra kiült az öntelt mosoly.
- Próbálj aludni!
Leszökkent a lépcsőről, és odafutott a cimboráihoz.
- Kívánj nekem jó szerencsét! - kiáltotta hátranézve.
- Járj szerencsével! - vágtam rá azonnal, utána pedig a legszíveseb-
ben bokán rúgtam volna magamat. Jó szerencsét? Érezd, magad na-
gyon jól, Mal! Remélem, találsz magadnak egy csinos grisa kisasz-
szonyt, egymásba szerettek, és összehoztok egy szakajtóra való gyö-
nyörű, visszataszítóan tehetséges gyereket.
Megdermedve ültem a lépcsőn. Néztem, ahogy eltűnnek az ösvé-
nyen. A tenyerem még mindig őrizte Mal kezének melegét. Na re-
mek - töprengtem, feltápászkodva. Lehet, hogy útközben beleesik egy
árokba.
Visszaosontam a körletbe. Gondosan bezártam a hátam mögött az
ajtót. Hálás voltam azért, hogy végre a takaróm alá kerülhettem.
Vajon az a fekete hajú grisa kisasszony kiosont a csodálatos sátor-
ból azért, hogy találkozzon a fiúval? Elhessegettem ezt a gondolatot.
Semmi, de semmi közöm nincs hozzá. Komolyan nem akartam tudni,
mi történik. Mal sohasem nézett rám úgy, mint ahogy a kisasszonyt,
vagy ha már itt tartunk, éppenséggel Rubyt bámulta. Soha nem is
fog. Ennek ellenére mindennél fontosabbnak tűnt a tény, hogy még
mindig barátok vagyunk.
De vajon még meddig? - szólalt meg egy halk hang a fejemben.
Alekszejnek igaza volt. A dolgok változnak. Mal sokat fejlődött,
jóképű, bátrabb és rámenősebb lett. Én pedig... magasabb lettem.
Nagyot sóhajtva az oldalamra gördültem. Annyira szerettem volna
abban hinni, hogy mi örökre barárok maradunk. El kellett volna fo-
gadnom azt a tényt, hogy valójában mindketten a magunk útját jár-
juk. Miközben a sötétben az álom érkezésére vártam, egyre csak az
járt az eszemben, hogy útjaink mind jobban eltávolodnak egymástól.
Eljön majd az a nap is, amikor idegenek leszünk a másik számára?
 REGGEL VALÓSÁGGAL ELREPÜLT. Megreggeliztem, aztán még
odasiettem a földmérők sátrához, hogy még egy adag papi-
rost és tintát dobjak a csomagomba. Utána elmerültem a
szárazdokkok káoszában. A többi térképkészítővel együtt várakoz-
tam. Nemsokára mi is sorra kerülünk, és felszállhatunk a homokszá-
nok aprócska flottájának egyik járművére. A hátunk mögött Kri-
birszk városa lassan felébredt, lakói nekifogtak szokásos reggeli ten-
nivalójuknak. Előttünk viszont ott húzódott a Zóna különös, höm-
pölygő sötétsége.
A hátas állatok túlságosan zajosak és rémültek voltak ahhoz, hogy
beengedjék őket a Beltengerre. Az átkelők ezért homokszánokra
szálltak. Ezeket az alacsony dereglyéket óriási vitorlákkal szerel-
ték fel. Amikor mozgásba lendültek, szinte hangtalanul siklottak a
halott, szürke homokon. A szánokat gabonával, gerendákkal, nyers
gyapjúval rakták meg. Visszafelé viszont cukrot, puskákat meg min-
denféle olyan drága késztermékeket szállítottak, amelyek Nyugat-
Ravka tengeri kikötőiben érkeztek a birodalomba. Ahogy felléptem
az egyik dereglye fedélzetére, és alaposabban szemügyre vettem a
vitorlát meg a nyomorúságos korlátot, egyre csak az járt az eszem-
ben, hogy itt aztán mégis hova bújhatnék el.
Minden dereglye árboca tövében az idézők rendjébe tartozó két
grisa étheral állt az állig felfegyverzett katonák gyűrűjében. Sötét-
kék keftát viseltek. A köntösük ujját és szegélyét díszítő ezüsthím-
zés mutatta, hogy a szélhívók közé tartoznak. Az ilyen grisák képe-
sek voltak arra, hogy megnöveljék vagy lecsökkentsék a levegő nyo-
mását, és így széllel töltsék meg a dereglyék vitorláit. Ez a szél majd
átvisz minket a Zóna hosszú mérföldjein.
A korlátok mellett puskával felszerelt katonák sorakoztak. Egy
komor tekintetű tiszt felügyelte őket. Közöttük további etherálok
foglaltak helyet. Kék köntösük vörös díszítése egyértelműen jelezte,
hogy ők a tűzgyújtás nagymesterei.
A jármű kapitányának intésére a főkartográfus engem, Alekszejt és
az inasokat is odaterelt a többi utashoz. A kartográfus ezután odalé-
pett az árboc mellett álló szélhívókhoz. Ezen a helyen tud a legin-
kább segíteni, ha majd a sötétben kell tájékozódni. A kezében tartott
iránytűnek nem sok hasznát vesszük, ha már beértünk a Zónába. Kö-
rülnéztem a zsúfolt fedélzeten. Észrevettem, hogy Mal a többi felde-
rítővel együtt felsorakozott a dereglye túlsó oldalán. Puska volt a
kezükben. Mögöttük íjászok álltak hadrendben. A hátukra erősített
tegezekbe tömött nyílvesszőket grisa acélheggyel látták el. Megra-
gadtam az övembe tűzött, egyszerű, katonai rohamkés nyelét. Nem
állíthatnám, hogy túlzott önbizalom töltött el.
A kikötői munkások vezetője elkurjantotta magát a dokkban. Jól
megtermett férfiak feszültek neki a dereglyéknek, hogy a járműveket
kitolják a Zóna legszélső határát jelző, színtelen homokra. Mihelyt
tehették, sietve visszaléptek, mintha attól tartottak volna, hogy a sá-
padt, halott homok megégethetné a talpukat.
A mi járművünk következett. A kikötői munkások nekifeszültek,
nagyot taszítottak rajta, és a járgány már előre is lendült. Megragad-
tam a korlátot, nehogy elessek. A szívem vadul dohogott. A szélhí-
vók magasba emelték a karjukat. A vitorlák hangos csattanással ki-
dagadtak. A dereglye száguldani kezdett a Zóna irányába.
Először úgy tűnt, mintha sűrű füstbe kerültünk volna. Forróságnak
vagy tűz szagának azonban nyoma sem volt. Eltompultak a hangok,
majd lecsöndesült a világ. Néztem, ahogy az előttünk haladó dereg-
lyék becsusszannak a sötétbe. Egyik a másik után tűnt el a szemem
elől. Aztán pedig azon kaptam magamat, hogy már a saját járművünk
orrát sem látom. A következő pillanatban a korlátot markoló kezemet
sem tudtam kivenni. Hátrapillantottam a vállam fölött. Semmivé
foszlott az élők világa. Körbezárt minket a sötétség, a súlytalan, töké-
letes feketeség. Bent jártunk a Zónában.
 Mintha a világ legvégén jártam volna. Erősen markoltam a rácsot,
és éreztem, hogy a korlát fája valósággal belemélyed a tenyerembe.
Annyira jó volt, hogy megkapaszkodhattam az erős fában. Megpró-
báltam a lábujjaimra összpontosítani. Ha tudtam volna, azzal is
megmarkoltam volna a fedélzetet. Hallottam, hogy a tőlem balra álló
Alekszej mélyen beszívja a levegőt.
Igyekeztem a puskával felszerelt katonákra és a kék köpenyes grisa
tűzidézőkre összpontosítani. Mindenki abban reménykedett, hogy
némán, észrevétlenül kelhetünk át a Zónán. Az lenne a legjobb,
ha egyetlen lövést sem kellene leadnunk, ha nem kellene megidézni a
lángokat. Ennek ellenére jó volt tudni, hogy körülvesz a sok harcos.
Nem tudom, mennyi ideig haladtunk csendben. A szánok gyorsan
siklottak. Egyedül csupán a talpuk alatt sistergett a homok.
Mintha csak percek teltek volna el, de ugyanilyen könnyen előfor-
dulhatott, hogy már órák óta úton vagyunk. Minden rendben lesz -
bizonygattam magamnak. Nem lesz semmi bajunk. Ekkor azonban
megéreztem Alekszej kezét. Megragadta a csuklómat.
- Hallgasd csak! - suttogta. Szinte hörgött a rémülettől. Az első pil-
lanatban csupán a zihálását hallottam, meg a dereglye halk, surrogó
hangját. Utána viszont felfigyeltem a sötétség mélyéből felhangzó
visszafogott, de könyörtelen zajra: a bőrszárnyak ütemes csapkodásá-
ra.
Egyik kézzel megragadtam Alekszej karját, a másikkal pedig a ké-
sem markolatát. A szívem őrült táncba kezdett, a szemem pedig va-
lósággal kigúvadt, ahogy megpróbáltam meglátni valamit, bármit a
sötétben. Hallottam, ahogy a hátam mögött felhúzták a puskák kaka-
sát. Nyílvesszők feszültek az íjak húrjára. Valaki suttogni kezdett:
- Figyeljetek!
Vártunk. Hallottuk, ahogy a levegőbe maró szárnyak hangja egyre
hangosabb lesz. Mintha csak egy közeledő hadsereg dobjai dübörög-
tek volna. Úgy éreztem, hogy a szárnyak szele szinte végigsimítja az
arcomat, ahogy a szörnyfajzatok egyre közelebb értek hozzánk. Egy-
re közelebb.
- Tüzeljetek! - zendült fel a parancsszó. A néma csendben meghal-
lottam a tűzkőre csapódó acél hangját, majd a robbanásszerű hangot,
ahogy a grisa lángnyelvek magasba csaptak az összes dereglyéről.
 Hunyorogni kezdtem a váratlan világosságban. Vártam, hogy a
szemem hozzászokjon a fényhez. És akkor a ragyogásban megpillan-
tottam őket. Úgy tudtam, hogy a volkrák kisebb rajokban vadásznak.
Itt viszont... nem tucatjával, hanem százával köröztek.
Lebegve keringtek a dereglye körül. Soha életemben nem láttam
még ilyen iszonyatos lényeket. Félelmetesebbek voltak a könyvek
rajzainál. Még csak elképzelni sem tudtam ilyen rémséget. Eldördül-
tek az első lövések. Az íjászok elengedték a húrt, és egy volkra iszo-
nyatos, éles sikítása hasított a levegőbe.
A szörnyetegek lecsaptak. Hallottam a halálra vált katona elnyúló
üvöltését, ahogy lekapták a lábáról, és rugdalózó, rángatózó testét
kiemelték a magasba.
Összebújtam Alekszejjel. Lekuporodtunk a korlát mellé, és remeg-
ve tartottuk nevetséges késünket. Halkan imádkoztunk, miközben
körülöttünk rémálommá vált a világ.
Az emberek tele tüdővel bömböltek vagy hangosan sikoltoztak. A
katonák elszántan harcoltak az elképesztő méretű, kígyózó nya-
kú, szárnyas bestiák ellen. A Zóna természetellenes sötétségét
csak néha világította meg az aranyló grisa lángnyelvek újabb és
újabb kitörése. Egy szörnyeteg közvetlenül mellettem vonyított fel.
Feljajdultam, amikor megéreztem, hogy Alekszej keze leszakadt
az enyémről. A következő lángnyelv fényében megpillantottam,
ahogy már csak fél kézzel kapaszkodik a korlátba. Láttam, hogy
üvöltésre nyílik a szája. A szeme elkerekedett, és iszonyatos félelem
tükröződött benne. Jól ki tudtam venni a mögötte lévő szörnyeteget
is. Nyálasan csillogó, szürke karok ölelték át a bajtársamat. A hatal-
mas szárnyak súlyos csapásokkal pumpálták a levegőt, miközben a
volkra megpróbálta a magasba emelni Alekszejt. Vastag karmai a
barátom hátába mélyedtek. Ömlött a vér. A fiú keze megcsúszott
a korláton. Utánavetettem magamat, és megragadtam a karját.
- Kapaszkodj! – kiáltottam.
Ekkor kialudt a tűz, és a sötétben éreztem, hogy barátom keze ki-
csúszik a szorításomból.
- Alekszej! - ordítottam.
 Átható üvöltését gyorsan elnyelte a csata zaja, ahogy a szörnyszü-
lött elrepült vele a sötétbe. Amikor a következő lángnyelv belemart
az égboltba, már nyomát sem láttam.
- Alekszej! - óbégattam, és messzire kihajoltam a korlát fölé. -
Alekszej!
Válasz helyett egy másik volkra csapott le rám. Megéreztem a
szárnysuhogását. Hátravetettem magamat, és épphogy elkerültem a
mancsát. Remegő kézzel tartottam magam elé a késemet. A szörny-
fajzat előrelendült. A tűz fénye megcsillant homályos, világtalan
szemén. Hatalmas pofájában több sorban rengeteg hegyes, görbe,
megfeketedett fog sorakozott. Ekkor lőpor fénye villant a hátam mö-
gött, és hallottam, amint elsül egy puska. A volkra megtántorodott.
Sikoltásába düh és fájdalom vegyült.
- Mozdulj már! - üvöltötte Mal. Egyik kezében puskát tartott. Az
arca tiszta vér volt. Megragadta a karomat, és a háta mögé rántott.
A szörnyeteg még nem mondott le rólam. Bár az egyik szárnyát
furcsa szögben vonszolta maga után, mégiscsak jött utánunk a fedél-
zet deszkáin. Mal kétségbeesett gyorsasággal megpróbálta a tüzek
fényében újratölteni a puskáját. A volkra azonban túl gyors volt.
Ránk rontott. Meglendítette a mancsát. A karmai belemélyedtek vé-
delmezőm mellébe. A fiú felüvöltött a fájdalomtól.
Megragadtam a szörnyeteg törött szárnyát, és késemet mélyen be-
levágtam a vállába. Az izmok nedvesen csúszkáltak a kezem alatt.
Felvijjogott, és egy lökéssel eltaszított magától. Hanyatt estem, és
alaposan megütöttem magamat a deszkán. A szörnyeteg valósággal
őrjöngött a dühtől. Hangosan csattogtatva hatalmas álkapcsat, utá-
nam vetette magát.
Újabb lövés dördült. A volkra megtántorodott és elesett. Fekete vér
ömlött a szájából. A félhomályban jól láttam, ahogy Mal leengedi a
puskáját. Cafatokra tépett inge ragadt a vértől. Megtántorodott, a
fegyver kicsúszott az ujjai közül. Térdre esett, majd a fedélzetre zu-
hant.
- Mal! - sikoltottam, és a következő pillanatban már ott is voltam
mellette. A hátára fordítottam, és kétségbeesett mozdulattal mind a
két tenyeremet a mellére szorítottam, hogy elállítsam a vérzést. -
Mal!
 Hangosan zokogtam, könnyek ömlöttek az arcomon.
A levegő valósággal bűzlött a kiömlött vér és a puskapor szagá-
tól. Mindenfelől lövéseket és jajveszékelést hallottam... meg annak
az undorító zaját, ahogy valami éppen hússal tömi tele a pofáját. A
grisa lángok egyre gyengébben lobogtak. Egyre rövidebb időre vil-
lantak fel a sötétben, és eljött a pillanat, amikor iszonyattal eltelve
ráébredtem, hogy a dereglye már nem mozog. Nekünk végünk - gon-
doltam kétségbeesve. Mal fölé borultam, és megpróbáltam leszorítani
a sebeit.
Alig kapott levegőt.
- Már jönnek - zihálta.
Felnézve észrevettem, hogy a grisa lángok pislákoló fényében, a
magasból két volkra csap le ránk.
Ráborultam Malra, hogy a testemmel takarjam el. Tudtam, hogy
semmi értelme az egésznek, de ennél többre nem voltam képes. Érez-
tem a volkrák undorító bűzét. Hatalmas szárnycsapásaik rám zúdítot-
ták a szelet. A homlokomat Mal fejéhez szorítottam, és így meghal-
lottam a suttogását:
- Találkozunk majd odakint, a mezőn.
Ekkor azonban valami megpattant a bensőmben. A tehetetlenség
helyét átvette a düh. Tudtam, hogy most meg fogok halni. Barátom
vére valósággal perzselte a tenyeremet. Halálos fájdalom tükröződött
az egyetlen ember arcán, akit igazán szerettem. A volkra diadalitta-
san felsüvöltött, miközben karma a vállamba mélyedt. Egészen egy-
szerűen elöntött a fájdalom.
És akkor vakító fehérségbe borult a világ.
Becsuktam a szememet, amikor mindent elöntött a robbanásszerű,
ragyogó világosság. A fény valósággal kitöltötte a fejemet. Elvakul-
va majdnem belefulladtam. A magasból jól hallottam a kétségbeesett,
iszonyatos vonyítást. A volkra már nem szorította a vállamat. Térdre
zuhantam, majd pedig előrebuktam. A fejemet bevertem a fedélzet
deszkájába, és utána már semmi mást nem éreztem.
 ELJADULTAM, AMIKOR MAGAMHOZ TÉRTEM. Éreztem, hogy szél
simítja a bőrömet, és amikor kinyitottam a szemem, mintha
csak kavargó, fekete füstfelhők vettek volna körbe. Hanyatt
feküdtem a dereglye fedélzetén. Egy pillanattal később már azt is
felismertem, hogy egyre ritkulnak a sűrű felhők. A sötét sávok között
helyenként már felvillant a ragyogó őszi nap sugara. A szememet
behunyva éreztem, hogy elönt a megkönnyebbülés. Úton vagyunk
kifelé a Zónából - gondoltam. Valahogy sikerült átjutnunk. De mi
történhetett? Csupán egy pillanat kérdése volt, hogy rám törjenek a
támadó volkrák iszonyatos emlékei. Hol van Mal?
Megpróbáltam felülni, ám ekkor iszonyatos fájdalom mart a vál-
lamba. Nem törődtem vele, feltápászkodtam. A következő pillanat-
ban pedig döbbenten bámultam a rám szegeződő puskacsövet.
- Vidd már innen azt a rusnyaságot! - förmedtem a katonára, és fél-
relöktem a fegyvert.
A megátalkodott fickó azonban visszarántotta a puskát, és fenyege-
tően felém bökött vele.
- Nehogy megmozduljál! - mordult rám. Döbbenten néztem rá.
- Neked meg mi a bajod?
- Felébredt! - üvöltötte hátra a válla fölött. Nemsokára két másik,
puskát markoló katona, a dereglye kapitánya és egy korporál lépett
oda hozzám. Valósággal rám tört a félelem, amikor észrevettem,
hogy a nő vörös keftájának ujját fekete hímzés díszíti. Mégis, mit
akarhat egy szívtörő tőlem?
 Körülnéztem. Egy szélhívó még most is ott állt az árbóc tövében.
Két karját magasba emelve erős szelet támasztott, így a jármű gyor-
san haladt. Egyetlen katona őrködött mellette. A fedélzetet még min-
dig számos helyen vér borította. Elfogott a hányinger, amikor eszem-
be jutott a rettenetes küzdelem. Egy korporál gyógyító gondozta a
sebesülteket. Hová tűnt Mal?
A korlát mellett véres ruhájú, megperzselődött arcú katonák és
grisák sorakoztak. Jóval kevesebben voltak, mint ahányan útra kel-
tünk. Kivétel nélkül feszülten figyeltek. Engem! A félelem egyre
jobban eluralkodott rajtam, amikor rájöttem, hogy a korporál és a
katonák valójában engem őriznek. Mintha a foglyuk lettem volna.
Ennek ellenére megszólaltam:
- Mal Orecev. Felderítő. Megsérült a támadás során. Hol van?
Senki nem válaszolt.
- Könyörgöm - kérleltem őket -, hol van?
A dereglye megrándult, amikor elernyedt a vitorla. A kapitány fe-
lém intett a puska csövével.
- Felkelni!
Arra gondoltam, hogy egészen addig nem leszek hajlandó feltá-
pászkodni, amíg meg nem mondják, mi történt Mallal. Elég volt
azonban egyetlen pillantást vetnem a szívtörőre ahhoz, hogy jobb
belátásra térjek. Nagy nehezen talpra álltam. Az arcom eltorzult a
vállamba maró fájdalomtól. Megrántorodtam, mert a dereglye ismét
mozgásba lendült. Ekkor már nem a vitorla hajtotta, hanem a száraz-
dokk kikötői munkásai, önkéntelenül is megpróbáltam megkapasz-
kodni és közben megérintettem egy katonát. A fegyveres úgy ugrott
hátra, mintha csak megégette volna az érintésem. Sikerült talpon ma-
radnom, ám a fejemben összevissza kergetőztek a gondolatok.
A jármű újra megállt.
- Mozdulj már! - parancsolta a kapitány.
A katonák rám szegezték a puskájukat, miközben kiszálltunk a jár-
gányból. Elmentem a többi túlélő mellett. Nyilvánvaló volt, hogy
kíváncsi és rémült pillantásokkal bámultak. Észrevettem magát a fő-
kartográfust is. Az öregember izgatottan fecsegett egy katonával.
Meg akartam állni, hogy elmeséljem neki, mi történt Alekszejjel,
de nem mertem.
 A szárazdokk deszkájára lépve meglepődve láttam, hogy visszatér-
tünk Kribirszkbe. Ezek szerint nem sikerült átkelni az Árnyzó-
nán. Remegni kezdtem. Igaz, még mindig sokkal jobb volt, ha fegy-
veres őrök sora között kellett visszagyalogolnom a táborba, mintha
kint lettem volna a sötét Beltengeren.
Jobb, de csak egészen kicsivel - tűnődtem idegesen.
A katonák között a főutca felé kellett mennem. A kikötői munká-
sok abbahagyták, amit csináltak, és tágra nyílt szemmel bámultak. A
fejemben továbbra is káosz uralkodott. Kerestem a válaszokat,
de semmire sem jutottam. Valami rosszat tettem volna az Árnyzóná-
ban? Megszegtem talán valamilyen katonai előírást? És egyébként is,
hogy a csudába jutottunk ki onnan? A hátamon valósággal lüktettek a
sebhelyek. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az a rettenetes kín
volt, amikor a volkra karmával belemart a húsomba. Utána pedig
mindent elöntött az az izzó fény. Hogyan maradtunk életben?
Gondolataim azonban rögtön szertefoszlottak, ahogy odaértünk a
tisztek sátrához. A kapitány parancsára őreim megálltak, ő pedig
elindult befelé.
A korporál a tiszt karjára tette a kezét.
- Csak az időnket vesztegetjük! Egyből át kellene mennünk a…
- Vedd le rólam a kezedet, vérontó! - förmedt rá a kapitány,
és elrántotta a karját. A korporál egy pillanatig kifejezéstelen arccal
nézte a tisztet, szemében veszélyes fények csillogtak. Végül azonban
hidegen elmosolyodott, és meghajolt.
- Da, kapitány.
Éreztem, ahogy a karomon feláll a szőr.
A tiszt eltűnt a sátor belsejében. Mi kint várakoztunk. Idegesen
bámulni kezdtem a korporált, aki szemmel láthatóan már el is felejt-
kezett arról, hogy haragudnia kellene a kapitányra. Újra engem bá-
mult. Fiatal volt. Talán még nálam is fiatalabb. Ennek ellenére a leg-
csekélyebb habozás nélkül vitába szállt egy magas rangú katonával.
Igaz, miért ne tette volna? Még csak fegyverre sem lett volna szük-
sége ahhoz, hogy egy pillanat alatt a halálba küldje a kapitányt. Dör-
zsölgetni kezdtem a karomat, mert váratlanul mintha kihűlt volna az
egész testem.
 Az ajtó vásznát félrehúzták, és én halálra váltan megpillantottam a
kapitány nyomában kilépő Raevszkij ezredes szigorú arcát. Mégis
mit művelhettem, hogy elkerülhetetlenné vált egy ilyen magas rangú
tiszt beavatkozása? Az ezredes kőkemény arccal nézett rám.
- Te meg mégis mi vagy?
- Alina Sztarkova, segédtérképész. A térképkészítő és kartografus...
Az ezredes a szavamba vágott:
- Azt kérdeztem, hogy mi vagy.
Nagyot pislogtam.
- Én... térképeket rajzolok, uram.
Raevszkij pillantása valósággal keresztüldöfött. Félrevonta az
egyik katonát, valamit súgott a fülébe, mire a fickó rohanva elindult a
szárazdokk irányába.
- Menjünk! - mordult fel a főtiszt.
Amikor egy puska csövével hátba böktek, én is elindultam. Elfo-
gott a rossz előérzet. Kezdtem már sejteni, hova is visznek. Lehetet-
len - gondoltam kétségbeesve. Ennek semmi értelme sem volna. A
hatalmas fekete sátor azonban mindjobban a magasba tornyosult,
ahogy a közelébe értünk. Szemernyi kétségem sem lehetett afelől,
hová tereltek.
A grisák sátrát számos korporál szívtörő és szénfekete egyenruhát
viselő opricsnyik őrizte. Ilyen öltözéket csupán az Éjúr személyes
testőrei viselhettek. Az opricsnyikok ugyan nem voltak grisák, de
legalább olyan félelmetes hírnévre tettek szert, mint fegyvertársaik.
A dereglyéről érkező korporál valamit magyarázott a sátor előtt ál-
ló őröknek, majd Raevszkij ezredes társaságában eltűnt a gigantikus
építményben. Hevesen dobogó szívvel várakoztam. Valósággal re-
megtem a feszültségtől, és nagyon is tisztában voltam azzal, hogy
mindenki engem bámul, mindenki rólam sutyorog.
A magasban négy zászlót lobogtatott a szél. Egy kéket, egy pirosat,
egy bíborszínűt és mindegyiknél magasabban egy feketét. Még egy
nap sem telt el azóta, hogy Mal meg a cimborái jókat nevetve álmo-
doztak arról, milyen volna beosonni ebbe a sátorba. Az érdekelte a
legényeket, vajon miféle csodák rejtőzhetnek odabent. Úgy tűnik,
éppenséggel én leszek az, aki választ kap ezekre a kérdésekre. Hol
van Mal? Ez foglalkoztatott egyfolytában. Ez volt az egyetlen olyan
gondolat, amit képes voltam megragadni, mert minden más valóság-
gal szertefoszlott.
Úgy tűnt, hogy szinte egy örökkévalóságig kellett a sátor előtt vá-
rakoznunk. A korporál végül visszatért. Egy biccentéssel jelezte a
kapitánynak, hogy vezessen be a grisák sátrába.
Egy pillanatra meg is feledkeztem a félelemről, mert annyira le-
nyűgözött az elém táruló sok csoda. A sátor belső falait tapéta helyett
bronzfényben csillogó selyemmel burkolták. A magasból tündöklő
csillárok lógtak. A gyertyák ragyogása megkettőződött a tükörfényes
selyemben. A földet vastag szőnyegek és állatbőrök borították. A
hatalmas belső részt csillogó selyem válaszfalak osztották kisebb
részlegekre. Idebent rengeteg, ragyogó keftába bújtatott grisa várako-
zott. Néhányan állva beszélgettek, míg mások párnákon elnyúlva
teázgattak. Észrevettem kettőt, akik mindenről megfeledkezve, elmé-
lyülten sakkoztak. Hallottam, hogy a közelben valaki egy balalajkán
játszik. Persze annak idején a nagyherceg birtoka is gyönyörű volt.
Az öregúr palotáját azonban belepte a melankolikus szomorúság, a
szobákat por borította, és a falakról lepergett a vakolat. Ott élve úgy
éreztük, hogy az a hely csupán egy letűnt kor nagyságát mutatja. A
grisák sátra viszont semmi másra sem hasonlított: ezen a helyen va-
lósággal lüktetett az erő és az egészség.
A katonák végigvezettek egy hosszú, szőnyeggel borított folyosón.
Ezen a helyen egy kisebb, fekete, belső sátrat pillantottam meg az
alacsony emelvényen. Miközben ebbe az irányba lépdeltünk, körülöt-
tem halk sustorgás támadt. A ragyogó keftába bújtatott férfiak és nők
abbahagyták azt, amit eddig csináltak, és kivétel nélkül felém fordul-
tak. Az ülők közül néhányan felálltak, hogy jobban láthassanak.
Mire odaértünk az emelvény tövébe, a hatalmas sátorban már síri
csend uralkodott. Biztosra vettem, mindenki tisztán hallja a mellka-
somban zakatoló szívem dübörgését. A fekete emelvény előtt néhány
gazdagon díszített egyenruhát viselő hivatalnok és egy egész sza-
kasznyi korporál szorongott a hosszú asztal körül. A hivatalnokok
mellrészét az uralkodót jelképező, kétfejű sas díszítette. A keskeny
asztalt valósággal elborították a térképek. Legvégén egy fekete fából
faragott, lenyűgöző szépségű, magas támlájú karosszék állt. Hátra-
dőlve egy fekete ruhás alak ült benne. Állát az egyik sápadt kezére
támasztotta. A grisák közül csupán egyvalaki hordott fekete keftát.
Egyetlenegy személynek volt joga erre. Raevszkij ezredes ott állt a
nagyúr mellett, és olyan halkan beszélt hozzá, hogy egyetlen szavát
sem hallottam.
Megdermedtem. Féltem is, de egyben lenyűgözött a látvány. Túl fi-
atal - morfondíroztam. Az Éjúr már azelőtt is a grisák élén állt, hogy
én megszülettem volna. A trónra emlékeztető székben ülő férfi azon-
ban alig lehetett valamivel idősebb nálam. Éles metszésű, gyönyörű
arca volt. Sűrű, fekete haja valósággal kiemelte kvarcként csillogó,
tiszta, szürke szemét. Tudtam ugyan, hogy a legerősebb grisákra állí-
tólag igen hosszú élet vár, az Éjúr rang birtokosai pedig minden-
ki másnál hatalmasabbak. Ugyanakkor azonnal az eszembe jutottak
Eva szavai: Az az ember nem evilági lény. Egyikőjük sem az.
Valaki éles, tiszta hangon felnevetett az emelvény körül kialakuló
tömegben. Ez a rengeteg ember mind engem vett körül. Felismertem
a lenyűgöző szépségű, kék ruhás lányt. Ő bámulta guvadó szemmel
az étheralok hintójából Malt. Valamit suttogni kezdett a mellette álló,
gesztenyebarna hajú alak fülébe. Mindketten felkacagtak. Valósággal
lángra lobbant az arcom, ahogy elképzeltem, mi lehet a véleményük
erről a szakadt, mocskos zubbonyt viselő alakról, aki éppen csak,
hogy visszatért az Árnyzónából, miután összecsapott egy falkányi
éhes volkrával. Valahogy mégis kihúztam magamat, és farkasszemet
néztem azzal a gyönyörű lánnyal. Nevessetek csak! - gondoltam ko-
moran. Bármiről sutyorogjatok is, hallottam én már sokkal rosszab-
bat annál. Tekintetünk egy pillanatra összefonódott, aztán a lány
elkapta az övét. Valamiért elfogott az elégedettség, ám ekkor
Raevszkij ezredes érces hangja magamhoz térített, és visszarántott a
keserű valóságba.
- Hozzátok be őket! - parancsolta. Megfordulva láttam, hogy a ka-
tonák számos, megviselt és igencsak zavarban lévő embert tereltek
be a sátorba, végig a folyosón. Felfedeztem közöttük azt a katonát is,
aki a volkrák támadásakor ott állt mellettem. Elhozták a főkartográ-
fust is. Az idős férfi általában makulátlanul öltözködött. Most viszont
igencsak megviseltnek és mocskosnak tűnt szakadt kabátja. Az arcá-
ra kiült a félelem. Nem tartott sokáig, hogy felismerjem, ezek az em-
berek a homokjáró dereglye túlélői voltak. Azért hozták ide őket az
Éjúr elé, hogy tanúskodjanak. Mégis mi történt odakint az Árnyzó-
nában? Mit gondolnak, mit tehettem?
Csupán akkor akadt el a lélegzetem, amikor észrevettem az újonnan
érkezők között a felderítőket is. Először Mihailt pillantottam meg. A
hórihorgas fickó göndör, vörös hajjal borított feje valósággal az em-
bertömeg felé magasodott. A barátjára támaszkodva pedig egy igen-
csak sápadt és felettébb kimerültnek tűnő Mal állt. Véres inge alól
kilátszódtak a kötések. Kis híján megtántorodtam. A számra kellett
szorítani a kezemet, nehogy hangosan felzokogjak.
Mal életben volt! Szerettem volna belevetni magam a tömegbe,
odarohanni hozzá, hogy átöleljem. Semmi ilyesmit nem tehettem.
Mozdulatlanul álltam, miközben valósággal elöntött a megkönnyeb-
bülés. Bármi történjék is ebben a sátorban, abból nem lehet baj. Túl-
éltük az Árnyzóna megpróbáltatásait, és valahogy megbirkózunk
ezzel az őrülettel is.
Amikor azonban visszafordultam az emelvény irányába, a jóked-
vem azonnal elpárolgott. Az Éjúr ugyanis engem nézett. Még mindig
Raevszkij ezredes szavait hallgatta, és a testtartása szemernyivel sem
változott, ám kétség sem férhetett ahhoz, hogy feszült tekintete rám
összpontosul. Csupán akkor mertem újra levegőt venni, amikor a
grisák főparancsnoka visszafordult az ezredeshez.
A túlélők viharvert csoportja közben odaért az emelvény aljára,
- Kapitány, jelentést kérek! - utasította Raevszkij ezredes a dereg-
lye irányítóját.
A kapitány vigyázzállásba merevedett, és kifejezéstelen hangon
megszólalt.
- Nagyjából harminc perccel azután, hogy megkezdtük az átkelést,
megtámadott minket a volkrák hatalmas falkája. A járműveink el-
akadtak, és rendkívül súlyos veszteséget szenvedtünk. A hajó jobb
oldalán állva vettem részt a küzdelemben. Ekkor azonban arra fi-
gyeltem fel…
A tiszt elhallgatott, és amikor folytatta, a hangjába enyhe bizony-
talanság vegyült:
- Nem is tudnám megmondani, mit láttam. Ragyogó világosságot.
Úgy tündökölt, mint a déli napfény. Sőt, még annál is ragyogóbb
volt. Mintha belenéztem volna a napba.
 A tömeg halkan morogni kezdett. A dereglye túlélői bólogatva je-
lezték egyetértésüket. Én is ugyanúgy bólogattam, mint a többiek,
hiszen jómagam is láttam azt az elképesztő fényt.
A katona ekkorra már összeszedte magát. Folytatta a jelentést:
- A volkrák elmenekültek, a fényjelenség pedig eltűnt. Azonnal ki-
adtam a parancsot, hogy térjünk vissza a szárazdokkba.
- Mi van a lánnyal? - kérdezte az Éjúr.
Valósággal jeges borzongásként csapott le rám a félelem. Rájöttem,
hogy a nagyúr rólam beszél.
- Nem láttam a lányt, moj szoverenyij.
Az Éjúr felvonta az egyik szemöldökét. Most már a többi túlélőt
méregette.
- Ki látta, hogy valójában mi történt?
Távolságtartó és hűvös hangja azt a látszatot keltette, mintha iga-
zából nem is érdekelte volna ez az egész ügy.
A túlélők halkan vitatkozni kezdtek egymással. Ekkor lassan, fé-
lénken, kicsit előbbre lépett a főkartográfus. Valósággal megszántam
az idős férfit. Meg sohasem láttam, hogy ennyire zavarba jött volna.
Gyér, barna haja összeborzolodott. A kezével idegesen igyekezett
kisimítani tönkrement kabátját.
- Mondd el, mit láttál! - förmedt rá Raevszkij. A főkartográfus a
szájába harapott.
- Meg... megtámadtak minket - szólalt meg végre remegő hangon. -
Mindenki harcolt. Mindenütt. Az az iszonyatos zaj, az a rengeteg
vér... az egyik legényt, Alekszejt elragadták. Iszonyú volt. Egyszerű-
en rettenetes.
Remegni kezdett a keze. Ujjai ijedt madarakra hasonlítottak. Elko-
morodtam. Ha az elöljárónk látta, amint elragadják Alekszejt, akkor
miért nem próbált meg segíteni? Az öregember megköszörülte a tor-
kát.
- Ott nyüzsögtek mindenfelé. Láttam, hogy az egyik a lányra veti
magát...
- Milyen lányra? - kérdezte az ezredes.
- Alinára... Alina Sztarkovára. Az egyik asszisztensemre.
A lenyűgöző szépségű, kék ruhás lány elvigyorodott, és odahajolt a
barátjához. Valamit a fülébe súgott. Összeszorítottam az ajkamat.
Igencsak felháborított az, hogy a grisák még ilyen körülmények kö-
zött is ennyire beképzelten viselkednek. Ezt a némbert cseppet sem
hatotta meg, hogy éppen a volkrák támadásáról számoltak be.
- Folytassa! - parancsolta Raevszkij.
- Láttam, ahogy nekiugrik a lánynak, meg annak a felderítőnek -
folytatta a kartográfus, Malra mutatva.
- És maga meg hol volt? - förmedtem rá dühösen. A kérdés való-
sággal kirobbant a számon, mielőtt meggondolhattam volna, hogy
mit teszek. Mindenki felém fordult, de én nem törődtem velük.
- Hiszen látta, hogy megtámadtak a volkrák. Látta, ahogy az a
szörnyfajzat elragadta Alekszejt. Hát miért nem segített?
- Semmiképp sem tudtam volna segíteni - válaszolta könyörgő
hangon az idős férfi, és széttárta a karját. - Ott voltak mindenütt.
Iszonyatos zűrzavar uralkodott!
- Alekszej talán még mindig élne, ha maga megemelte volna a
csontos seggét, hogy segítsen!
A tömegben legalább annyian felhördültek, mint ahányan nevetni
kezdtek. A kartográfus arca elsötétedett a haragtól, én pedig azonnal
megbántam a szavaimat. Ha egyszer kijutok ebből a csávából, akkor
meggondolatlanságom miatt nagyon nagy bajba kerülök.
- Csend legyen! - bömbölte az ezredes. - Mondja el pontosan, mit
látott, kartográfus!
A tömeg elcsendesedett, az idős férfi pedig megnyalta a száját. - A
felderítő összeesett. A lány ott volt mellette. Az a szörnyfajzat, a
volkra meg lecsapott rájuk. Láttam, ahogy megragadta a lányt, utána
pedig... Alina fénybe borult.
A grisák hangosan kiabálni vagy nevetni kezdtek. Néhányan nyíl-
tan felkacagtak. Ha nem lettem volna annyira zavarban, ha nem fél-
tem volna ennyire, akkor a legszívesebben én is csatlakoztam volna a
nevetők kórusához. Nem lett volna szabad ilyen kemény szavakkal
támadnom a szegény öregemberre - gondoltam, és az igencsak meg-
viselt külsejű főkartográfusra néztem. Ez a szerencsétlen flótás alig-
hanem csúnyán beverhette a fejét a támadás során.
- Igenis láttam! - próbálta meg túlharsogni a zűrzavart. - Alinából
valósággal ömlött a fény!
 Néhány grisa most már szinte fetrengett a röhögéstől. Mások vi-
szont üvöltve követelték, hogy az idős férfi folytassa a beszámolóját.
A térképészek vezetője kétségbeesett pillantást vetett a többi túlélőre.
Legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy a túlélők közül né-
hányan szintén bólogatnak. Talán valamennyiüknek elment az esze?
Hogy a pokolba gondolhatják azt, hogy én űztem el a volkrákat?
- Ez azért már nevetséges! - csattant fel egy éles hang a tömegből.
A gyönyörű, kék ruhás lány volt az. - Mi jár az eszedben, vén fajan-
kó? Azt akarod elhitetni velünk, hogy rábukkantunk egy napidézőre?
- Én aztán semmit sem akarok elhitetni senkivel - tiltakozott az idős
férfi. - Csak azt mondom, amit láttam.
- Nem lehetetlen, amiről az öreg beszámolt - szólt közbe egy igen-
csak megtermett grisa. A matyeriálok bíborszínű keftáját viselte. A
fabrikátorok rendjének tagján látszott, hogy komolyan vette a hallot-
takat. - Ismerünk történeteket...
- Ne tedd magad nevetségessé! - kacagott újra a lány. A hangjából
csak úgy áradt a gúny. - A vén semmirekellőnek elment az esze, úgy
megijedt a volkratámadáskor.
A jelenlevők hangosan vitatkozni kezdtek.
Hirtelen valósággal rám tört a fáradtság. A vállamban lüktettek a
sebhelyek, ahol a szörnyeteg belém mart a karmaival. Egyszerűen el
sem tudtam képzelni, mégis mit láthatott a főkartografus a dereglye
fedélzetén. Valami megzavarhatta őt is, meg a többieket is. Azzal
viszont nagyon is tisztában voltam, hogy egy rendkívül csúnya félre-
értésbe keveredtem, és ha majd tisztázódnak a dolgok, akkor úgy
állok a tömeg előtt, mint a legnagyobb bolond. Remegni kezdtem,
ahogy elképzeltem, mennyi gúnyban és ugratásban lesz részem, ha
majd túljutunk ezen a megpróbáltatáson. Ugyanakkor mégis azt re-
méltem, hogy már nem tart túl sokáig ez a színjáték.
- Csend legyen! - szólalt meg egész halkan a fekete ruhás alak. Iga-
zából nem is emelte fel a hangját, a sátorban mégis azonnal megszűnt
a vita és a zaj.
Remegni kezdtem. Elképzelhető, hogy a nagyúr cseppet sem tartja
tréfásnak mindazt, amiről hallott. Csak azt reméltem, hogy nem en-
gem tesznek felelőssé az egészért. Kom urat könyörtelen nagyúrnak
tartják. Lehet, hogy nem amiatt kellett volna aggódnom, mennyire
kigúnyolnak majd az ismerőseim. Elképzelhető, hogy cibejai szám-
űzetés vár rám. Vagy még annál is szörnyűbb sors. Eva arról mesélt,
hogy az Éjúr parancsára egy korporál gyógyító örökre beforrasztotta
egy áruló száját. A férfinak összenőttek az ajkai, és utána lassan,
nyomorúságos módon éhen halt. Amikor a bajtársunk erről mesélt,
én meg Alekszej valósággal fetrengtünk a nevetéstől. Csak legyintet-
tünk az újabb, ostoba dajkamesét hallva. Most már távolról sem vol-
tam olyan biztos abban, hogy Eva története légből kapott volt.
- Felderítő - folytatta halkan az Éjúr -, te mit láttál?
A tömeg, mint egy parancsszóra, Mal felé fordult. Az ifjú katona
zavartan rám nézett, majd visszafordult az Éjúrhoz.
- Semmit. Semmit sem láttam.
- A lány ott volt közvetlenül melletted.
Mal némán bólintott.
- Csak láttál valamit?
A fiú ismét rám nézett. A tekintetében kimerültség és aggodalom
tükröződött. Még sohasem láttam ennyire sápadtnak. Vajon mennyi
vért veszíthetett? Éreztem, ahogy elönt a tehetetlen harag. Hiszen a
bajtársam súlyosan megsebesült! Pihennie kellett volna, nem pedig
itt állnia, hogy ilyen ostoba kérdésekre válaszoljon!
- Mondd el azonnal, mire emlékszel, felderítő! - förmedt rá Raev-
szkij.
Mal megvonta a vállát, de már ez az apró mozdulat is elég volt ah-
hoz, hogy az arca eltorzuljon a fájdalomtól.
- Hanyatt feküdtem a fedélzet deszkáin. Alina ott volt mellettem.
Láttam a lecsapó volkrát. Tudtam, hogy minket szemelt ki magának.
Mondtam valamit, és...
- Mit mondtál? - vágott a szavába az Éjúr hűvös, nyugodt hangja.
- Nem emlékszem! - csattant fel Mal. Láttam, ahogy az arcán meg-
feszülnek az izmok, és egyből tudtam, hogy hazudik. Igenis emléke-
zett. - Megéreztem a lecsapó volkra bűzét. Láttam, ahogy széttárt
szárnnyal fölénk tornyosul. Alina sikoltozni kezdett, és akkor már
semmit sem láttam. Az egész világ valósággal... ragyogott.
- Ezek szerint nem láttad, milyen forrásból érkezett az a fény? - tu-
dakolta az ezredes.
 - Nem lehetett Alina az... ő nem tudott volna... - tiltakozott Mal. -
Hiszen földiek vagyunk. Ugyanabból a... faluból.
Nagyon is felfigyeltem a leheletnyi szünetre. Az árva gyermek ha-
zugságára.
- Ha képes volna bármi ilyesmire, arról én tudnék.
Az Éjúr hosszú, töprengő pillantást vetett Malra, majd újra felém
fordult.
- Mindannyiunknak vannak titkai - jelentette ki.
Mal már nyitotta volna a száját, hogy folytassa, ám a nagyúr egyet-
len kézmozdulattal elhallgattatta. A felderítő arcán harag villant, de
becsukta a száját. Összeszorított ajka szinte résnyire szűkült.
Az Éjúr felkelt a karosszékből. Egy intésére a katonák félrehúzod-
tak mellőlem. Magamra maradtam. A szemébe néztem. A sátorban
síri csönd támadt. A fekete ruhás alak lassan leereszkedett a lépcsőn.
A legszívesebben elhátráltam volna a közeledő nagyúr elől. Végül
ott állt közvetlenül előttem.
- És te mit szólsz ehhez az egészhez, Alina Sztarkova? - kérdezte
kedvesen.
Nyeltem egy nagyot. Kiszáradt a szám, és a hangosan dübörgő szí-
vem kis híján majdnem kiugrott a mellkasomból. Ennek ellenére
tudtam, hogy válaszolnom kell. Mindennél fontosabb volt a nagyúr
tudtára adnom, hogy nekem aztán semmi közöm ehhez az egészhez.
- Csakis valami félreértésről lehet szó - dadogtam. - Semmi rosz-
szat nem csináltam. Fogalmam sincs róla, hogyan maradtunk életben.
Úgy tűnt, az Éjúr megfontolta a szavaimat. Oldalra hajtotta a fejét,
és a mellén összefonta a karját.
- Az a helyzet - szólalt meg végül, és a hangjában enyhe jókedv
csengett -, felettébb szeretem azt hinni, hogy mindenről tudomásom
van, ami csak Ravkában történik. Egész biztosan tudomásom lett
volna arról, hogy él egy napidéző a saját országomban.
A jelenlevők halkan morogni kezdtek, ám a nagyúr nem törődött
velük. Továbbra is engem figyelt,
- Egy hatalmas erő azonban megállította a volkrákat, és megmen-
tette az uralkodó dereglyéit.
 Elhallgatott, és olyan arckifejezessel nézett rám, mintha arra szá-
mított volna, hogy én derítek fényt a különös rejtélyre. Makacsul
kihúztam magamat.
- Semmit sem csináltam - jelentettem ki. - Tényleg semmit.
Az Éjúr szája egészen halványan megrezzent. Lehetséges, hogy a
nagyúr majdnem elmosolyodott! A tekintete tetőtől talpig végigsik-
lott rajtam. Alaposan megnézett magának. Úgy éreztem, mintha va-
lamilyen partra vetett hordalék lettem volna. Egy különös, nedvesen
csillogó tárgy, amelyet a nagyúr egyetlen rúgással visszaküldhetne a
hideg mélységbe.
- A te emlékezeted is ugyanúgy kihagy, mint a barátodé? - kérdez-
te, Mal felé biccentve.
- Nem emléksz... - kezdtem volna, de elakadt a szavam. Mire is
emlékeztem valójában? A borzalomra. A sötétségre. A fájdalomra.
Mal vérére. Arra, ahogy az élete valósággal kifolyt az ujjaim közül.
Meg a dühre, ami elfogott, mivel annyira tehetetlennek bizonyultam.
- Nyújtsd ki a kezedet! - szólt rám az Éjúr.
- Tessék?
- Már éppen elég időt vesztegettünk. Nyújtsd ki a karodat! Való-
sággal megdermedtem a rémülettől. Pánikba estem, de hiába néztem
körül, senki sem akart segíteni. A katonák megkövült arccal bámul-
tak maguk elé. A dereglye túlélőiből fáradtság és rémület áradt. A
grisák kíváncsian figyeltek. A kék ruhás szépség gúnyosan vigyor-
gott. Mal fakó arca valósággal holtsápadtnak tűnt, ám rémült tekinte-
téből semmit sem tudtam kiolvasni.
Remegve a magasba emeltem a bal karom.
- Hűzd fel a zubbonyod ujját!
- Semmi rosszat nem tettem! - kiáltottam fel. Illetve valójában nem
is kiabáltam. A torkomból csupán halk, rémült vinnyogás tört elő.
Az Éjúr türelmes arckifejezéssel bámult. Feltűrtem a ruhám ujját.
Előrenyújtotta mindkét kezét, és újra lecsapott rám a rémület, ami-
kor megpillantottam, ahogy a tenyere megtelt valamilyen kavargó
feketeséggel. Olyan volt, mintha sötét tintát öntöttek volna a vízbe.
- Most pedig lássuk, mire vagy képes! - szólalt meg halk, barátsá-
gos hangon. Úgy tűnt, ugyanolyan nyugodt volna, mintha csak béké-
sen teázgattunk volna egy szoba sarkában, és cseppet sem zavarta az,
hogy remegve állok mellette.
Amikor egymáshoz nyomta a két tenyeret, olyan dübörgés támadt,
mintha a közelben becsapott volna egy villám. Felhördültem, mert
összeszorított kezéből áradni kezdett a sötétség. A fekete hullám el-
borított engem és a tömeget is.
Megvakultam. Eltűnt a sátor. Minden eltűnt. Halálra váltan felkiál-
tottam, mert megéreztem, hogy az Éjúr megragadja csupasz csukló-
mat. A következő pillanatban azonban semmivé foszlott a rémüle-
tem. De nem is! A rémület még mindig ott volt, csendben remegett,
mint valamilyen rejtőzködő kisállat, ám ezt a kellemetlen érzést va-
lósággal félresöpörte a magabiztos, erőteljes nyugalom. Ez az új ér-
zés valamiért ismerősnek tűnt.
Éreztem, hogy az egész lényem megzendül a hívástól. A különös,
kutató hang végigáramlott rajtam, és a legnagyobb megdöbbenésem-
re azt tapasztaltam, hogy odabent valami megmozdul, és a magasba
emelkedik, hogy válaszoljon. Lecsaptam rá. Megpróbáltam vissza-
nyomni. Megkíséreltem leszorítani. Valamiért nagyon is tisztában
voltam azzal, hogyha ez a különös dolog felüti a fejét, azzal nyomo-
rúság és pusztulás zúdulhat rám.
- Nincs itt semmi? - suttogta halkan az Éjúr. Csak ekkor vettem
észre, milyen közel áll hozzám a sötétben. Újra eluralkodott rajtam a
kétségbeesés és a félelem. Megpróbáltam megkapaszkodni a szavai-
ban. Nincs itt semmi. Pontosan ez a helyzet. Semmi sincs itt. Most
pedig hagyjanak békén! Mindenki hagyjon békén!
Legnagyobb megkönnyebbülésemre a lelkem mélyén tomboló va-
lami mintha csak meghunyászkodott volna. Meglapult, és már nem
akart válaszolni az Éjúr hívására.
- Ne ilyen gyorsan! - suttogta a férfi. Éreztem, hogy valami hideg
nyomódik az alkaromhoz. Mire megérthettem volna, hogy egy kés
pengéje az, már fel is hasították a bőrömet.
Valósággal végigömlött rajtam a fájdalom és a félelem. Hangosan
felkiáltottam. A lényem mélyén rejtőző különös lény bömbölve elő-
tört. Őrjöngő sebességgel viszonozta az Éjúr hívását. Nem tudtam
ellenállni a késztetésnek. Válaszoltam. Abban a pillanatban pedig az
egész világ ragyogó, fehér fénybe borult.
 A mindenkit körülvevő sötétség szilánkokra hasadt. Egy pillanatig
magam előtt láttam a tömegben állók arcát. Tágra nyílt szemmel bá-
multak. Úgy tűnt, mintha a sátrat vakító napfény töltötte volna meg.
A levegő valósággal remegett a hőségtől. Az Éjúr nyomban elenged-
te a karomat. Eltűnt az érintése, és azzal együtt semmivé foszlott az
egész belsőmet kitöltő magabiztosság különös érzése. Semmivé fosz-
lott maga a ragyogás is. A csodálatos napfény helyett újra csak a
gyertyák világítottak meg a sátor belsejét. Én azonban még ebben a
pillanatban is nagyon jól éreztem a napsugarak forróságát és megma-
gyarázhatatlan tündöklését a bőrömön.
Majdnem összeestem, ám az Éjúr megragadott, és magához szorí-
tott. Meglepően erős volt a karja.
- Azt hiszem, hogy valójában nem is vagy te ilyen kisegér - súgta a
fülembe, majd egy intéssel odahívta magához az egyik testőrét.
- Vigyétek el! - parancsolta, és átadott az opricsnyiknek. A harcos
megragadta a karomat, nehogy elessek. Annyira megalazó volt, hogy
úgy adtak tovább, mint egy zsák krumplit. Túlságosan elgyengültem,
és zavarban voltam ahhoz, hogy tiltakozni tudjak. A karom tiszta vér
volt. A sebből, ahol előbb az Éjúr megvágott, még most is szivárgott
a vér.
- Iván! - kiáltotta az Éjúr. Az emelvényről sietve egy magas szívtö-
rő ugrott a nagyúr mellé. - Ültesd be a hintómba! Azt akarom, hogy
folyamatosan felfegyverzett őrök vigyázzanak rá. Vigyétek el a Kis
Palotába, és útközben semmiképpen ne álljatok meg!
Iván egy biccentéssel jelezte, érti a parancsot.
- Kerítsetek egy gyógyítót is, hogy ellássa a sebeit!
- Várjon! - kiáltottam kétségbeesve, ám a nagyúr már el is fordult
tőlem. Megragadtam a karját, és nem törődtem a közelben álló grisák
felháborodásával. - Ez valami félreértés lehet. Én nem... én aztán...
Elakadt a hangom, amikor az Éjúr lassan szembefordult velem.
Szürke szemével a karjára meredt, ahol megmarkoltam. Elengedtem
a zubbonya ujját, de még most sem voltam hajlandó meghátrálni.
- Nem az vagyok, aminek tartanak - suttogtam kétségbeesetten.
Az Éjúr közelebb lépett hozzám. Olyan halkan válaszolt, hogy
egyedül én hallottam a hangját:
 - Kétlem, hogy a leghalványabb sejtésed is volna arról, mi is vagy
te valójában.
Odabiccentett Ivánnak.
- Induljatok!
Hátat fordított, és gyors léptekkel elindult az emelvényre. Odafönt
azonnal körbefogták a tanácsadók és a hivatalnokok. Mindenki han-
gosan, sietve beszélt. Iván durván megragadta a karomat.
- Lódulj már!
- Iván! - szólt rá az Éjúr. - Vigyázz a nyelvedre! Ez a lány most már
maga is grisa.
A férfi halványan elpirult, és leheletnyit biccentett. Ugyanakkor vi-
szont változatlan erővel szorította a karomat, miközben maga után
vonszolt a folyosón.
- Figyeljél már arra, amit mondok! - ziháltam, miközben megpró-
báltam a hosszú lábú fickó nyomában maradni. - Nem vagyok én
grisa, csupán csak egy térképkészítő. És még annak sem a legjobb.
A testőr azonban egyáltalán nem törődött velem.
Hátrapillantottam a vállam fölött. A tömeget bámultam. Mal a de-
reglye kapitányával vitatkozott. Mintha csak megérezte volna a te-
kintetemet, felpillantott és a szemembe nézett. Úgy tűnt, a saját páni-
komat és zavaromat láttam visszatükröződni holtsápadt arcán. Kia-
bálni akartam, szerettem volna odafutni hozzá, de a következő pilla-
natban már el is tűnt. Elnyelte a tömeg.
 TEHETETLEN FÁJDALOM MIATT könnyek öntötték el a szeme-
met, miközben Iván kirángatott a sátorból, bele a késő délu-
táni napsütésbe. Végigsietett velem az alacsony domb aljá-
ban húzódó úthoz, ahol már várt ránk az Éjúr fekete hintója. A pom-
pás járművet grisa étherál testőrök vették körbe, kétoldalt pedig már
fel is sorakozott a kísérő lovasság osztaga. Az Éjúr két, szürke
egyenruhát viselő szolgája állt az ajtónál. Mellettük egy nő és egy
szőke hajú férfi várakozott. Mind a ketten a korporálok vörös öltözé-
két hordták.
- Befelé! - förmedt rám Iván, de aztán mintha csak eszébe jutott
volna a nagyút parancsa, így folytatta. - Ha lennél szíves.
- Nem! - válaszoltam.
- Micsoda? - hördült fel a testőr. Az arcára kiült az őszinte döbbe-
net. A két korporál leesett állal bámult.
- Nem! - ismételtem meg. - Nem megyek sehová! Félreértés az
egész! Tévedés. Én..
Iván még erősebben megragadta a karomat. A szavamba vágott:
- Az Éjúr nem szokott tévedni - sziszegte összeszorított fogakkal. -
Befelé!
- Nem akarok...
Iván közelebb hajolt hozzám. Az orrát csupán néhány ujjnyi távol-
ság választotta el az arcomtól. Valósággal hörgött:
- Gondolod, fikarcnyit is érdekel, mit akarsz? Csak néhány óra kell,
és már az összes fjerdai kém meg Shu Han orgyilkos is tudni fogja,
mi történt a Zónában. Mind téged akarnak elkapni. Csak akkor ma-
radhatsz életben, ha a lehető leghamarabb eljuttatunk Os Altába, a
palota falai mögé. Mielőtt még bárki is felismerné, hogy mi is vagy
valójában. Most pedig szállj be a hintóba!
Valósággal behajított az ajtón. Maga is beszállt, és undorodó arcki-
fejezéssel leült a szemközti ülésre. Utánunk mászott a két korporál is.
Az opricsnyik őrök a két oldalamra ültek le.
- Ezek szerint az Éjúr foglya vagyok?
- A védelmét élvezed.
- Mi a különbség a kettő között?
Iván arckifejezése semmit sem árult el.
- Imádkozz azért, hogy sohase derítsd ki ezt a különbséget!
Dühös arcot vágtam, majd hátravetettem magam a puha ülésben.
A következő pillanatban azonban már fel is szisszentem a fájda-
lomtól. Egészen megfeledkeztem a sebeimről.
- Gondoskodj róla! - förmedt Iván a korporai nőre. Az ismeretlen
ruhaujját a gyógyítók szürke mintájával hímezték ki.
Helyet cserélt az egyik testőrrel, mert ott akart ülni közvetlenül
mellettem.
Egy katona bedugta fejét az ajtón.
- Készen állunk! - jelentette.
- Remek - válaszolta Iván. - Figyeljetek nagyon, és maradjunk fo-
lyamatos mozgásban!
- Csak azért állunk meg, hogy lovakat váltsunk. Ha hamarabb meg
kell állnunk, akkor egyből tudhatjátok, hogy baj van.
A katona eltűnt, és bezárta maga után az ajtót. A kocsis egy pil-
lanatig sem habozott. Felharsant a kiáltása, és hatalmasat csettintett
az ostorával. A hintó egy nagy zökkenéssel mozgásba lendült. Újra
elöntött a jeges rémület. Mégis mi történik itt velem: Eszembe jutott,
hogy esetleg fel kéne rántanom a jármű ajtaját. Ha kiugornék, talán el
tudnék rohanni. De hová is futhatnék? Egy katonai tábor kellős kö-
zepén jártunk. Minden irányból rengeteg fegyveres vett körbe. És
egyébként is, ha nem itt volnék, akkor sem lenne hová mennem.
- Kérlek, vedd le a kabátodat! - szólított fel a mellettem ülő nő.
- Micsoda?
- El kell látnom a sebeidet.
 Először arra gondoltam, hogy ellenkezni fogok, de felismertem,
annak semmi értelme sem lenne. Ügyetlenül kibújtam a kabátomból,
és hagytam, hogy a gyógyító lehúzza rólam az inget. A korporálok az
Élet és Halál Rendjének tagjai. Megpróbáltam az élet részre összpon-
tosítani, csak hát korábban még soha, egyetlen alkalommal sem ke-
rültem grisa gyógyító kezébe. A rettegéstől minden izmom megfe-
szült.
A gyógyító elővett valamit az oldaltáskájából, és hirtelen erős or-
vosságszag töltötte meg a hintó belsejét. Összerezzentem, ahogy el-
kezdte kitisztítani a sebhelyeimet. A körmöm valósággal a térdem-
be mélyedt. Amikor befejezte, éreztem, hogy a vállamat elönti egy
forró, bizsergető érzés. Ráharaptam az alsó ajkamra. Csak a legna-
gyobb nehézség árán tudtam visszafogni magamat, nehogy vakarózd-
ni kezdjek. Végül a nő abbahagyta a kezelést, és a helyére húzta az
ingemet. Óvatosan megfeszítettem a vállamat. Nyoma sem volt a fáj-
dalomnak.
- Most pedig a karod jön - jelentette ki.
Szinte teljesen meg is felejtkeztem arról, hogy az Éjúr megvágta a
kezemet. A csuklóm és a tenyerem azonban még mindig ragadt a
vértől. A gyógyító tisztára törölte a sebhelyet, utána feljebb emelte a
karomat, hogy jobban lássa.
- Ne mocorogj! - figyelmeztetett. - Különben forradás marad utána.
Megpróbáltam engedelmeskedni az utasításnak, de a döcögő hin-
tóban igencsak nehezemre esett mozdulatlanul ülni. A gyógyító las-
san végighúzta a kezét a sebhely fölött. Éreztem, hogy a bőrömet
elönti a hőség. A karom iszonyatosan viszketni kezdett. Döbbentem
bámultam, amint a bőröm valósággal felragyogott, és a sebhely
két oldala elkezdett összeolvadni. A bemetszett rész azonnal eltűnt.
A viszketés abbamaradt. A gyógyító hátradőlt az ülésben. Óvatosan
megérintettem a karomat. A seb helyén csupán egy egészen halvány
kitüremkedést tudtam kitapintani. Ez volt minden.
- Köszönöm! - válaszoltam álmélkodva.
A gyógyító biccentett.
- Add oda neki a keftádat! - mordult rá Iván.
A nő csupán egy pillanatig habozott, és máris kibújt vörös köntösé-
ből. A kezembe nyomta a ruhadarabot.
 - Miért kell átöltöznöm? - csodálkoztam.
- Vedd csak fel! - mérgelődött Iván.
Így aztán felvettem a gyógyító keftáját. A nő gondosan ügyelt,
hogy kifejezéstelen arcot vágjon, de én még így is tudtam, mennyire
fáj neki, hogy meg kell válnia a köntösétől.
Mielőtt eldönthettem volna, hogy cserébe felajánljam-e véres kabá-
tomat, Iván megkopogtatta a hintó tetejét, mire a jármű lelassult. A
gyógyító még csak meg sem várta, hogy a kocsi teljesen megálljon.
Kinyitotta az ajtót, és kiugrott a mozgó járműből.
Iván bezárta az ajtót. Az opricsnyik visszacsússzant mellém, és a
lovak újra vágtatni kezdtek.
- Hova ment a lány? - kerdeztem.
- Vissza Kribirszkbe - felelte Iván. - Gyorsabban haladunk, ha ki-
sebb a súlyunk.
- Te jóval nehezebb vagy, mint ő - morogtam.
- Vedd fel a keftát! - parancsolta.
- Mért?
- Azért, mert matyeriál szívanyagot dolgoztak bele. Képes ellenáll-
ni a puskagolyónak.
Döbbentem néztem a fickót. Lehetséges volna az, amiről beszél?
Már én is hallottam olyan mendemondákat, hogy a grisákon nem fog
a golyó. Olyan sebesüléseket is túlélnek, amelyek simán végeznek
egy közönséges emberrel. Eddig nem vettem komolyan az ilyen hí-
reszteléseket, most viszont felettébb úgy tűnt, hogy a fabrikátorok
találmányai táplálták a jobbágyok meséit.
- Mindannyian ilyen ruhát viseltek? - kérdeztem, miközben bele-
bújtam a keftába.
- Csak ha bevetésen vagyunk - szólalt meg az egyik opricsnyik.
Ijedtemben majdnem kiugrottam a kocsiból. Most fordult elő először,
hogy valamelyik testőr megszólalt.
- Arra viszont vigyázz, nehogy fejbe lőjenek - tette hozzá Iván le-
ereszkedő mosollyal.
Nem is törődtem vele. Túl nagy volt rám a köntös. Különös érzés
volt a puha, szőrmebélés melegsége. Felforrósodott a bőröm.
Ráharaptam az alsó ajkamra. Igazságtalannak tűnt, hogy az oprics-
nyikok meg a grisák ilyen különleges öltözéket hordhattak, miközben
a közönséges katonák védelem nélkül mennek a csatába. Vajon a
tisztjeink ruhájába is szőnek ilyesmit?
A hintó egyre gyorsabban száguldott. Mialatt a gyógyító elvégezte
a munkáját, már leszállt az alkonyat. Kiértünk Kribirszkből. Előreha-
joltam, hogy kibámulhassak az ablakon. A külvilág teljesen elmosó-
dott a félhomályban. Pislogni kezdtem, mert a szememet megint el-
öntötték a könnyek. Alig néhány órával ezelőtt csupán az ismeretlen
felé tartó, halálra rémült leányka voltam. Igaz, akkor még legalább
tudhattam, hogy ki is vagyok. Hogy mi is vagyok valójában. Való-
sággal megsajdult a szívem, amint eszembe jutott a térképkészítők
sátra. A többi földmérő mostanára már bizonyára szorgalmasan dol-
gozik. Vajon meggyászolják Alekszejt? Szóba kerülök én is? Megbe-
szélik a Zónában történteket?
Összehajtottam és magamhoz öleltem a katonai zubbonyomat.
Most már biztosra vettem, hogy csupán egy álmot látok. Valamilyen
ostoba hallucináció áldozata lettem, mert annyira megviseltek az
Árnyzóna borzalmai. Egészen egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy a
grisák keftája simuljon a bőrömre, és hogy magának az Éjúrnak a
hintójában üljek. Ugyanabban a kocsiban, amelyik az előző nap kis
híján halálra gázolt. Nem telt el sok idő.
Valaki meggyújtott egy lámpást, és imbolygó fényében jobban
szemügyre vehettem a hintó selyemmel fedett belsejét. Az üléseket
puha, fekete bársonypárnák borították. Az ablakok üvegébe belemet-
szették az Éjúr személyes jelvényét. A két, egymást részben elfedő
kör a napfogyatkozás pillanatát jelképezte.
A szemközti ülésen ülő két grisa leplezetlen érdeklődéssel bámult.
Vörös keftájukat a legfinomabb gyapjúból szőtték. Gallérjukat fekete
szőrmével bélelték ki, és ujjukat ugyancsak fekete színű hímzés éke-
sítette. A szőke hajú szívtörő magas, hosszúkás arcú, melankolikus
tekintetű fiatalember volt. A lényegesen magasabb és szélesebb vállú
Iván napbarnított arcát hullámos, barna tincsek szegélyezték. Most
már, hogy vettem magamnak a fáradtságot, kénytelen voltam megál-
lapítani, hogy ez a beképzelt fajankó igen jóképű. Amivel persze na-
gyon is tisztában volt. Jól megtermett, jóképű gazember.
Nyugtalanul fészkelődtem az ülésen, mert idegesített fürkésző te-
kintetük. Megpróbáltam kibámulni az ablakon, de nem volt mit néz-
nem. Csupán a sűrűsödő félhomályt és saját, halovány tükörképünket
láttam. Visszafordultam útitársaim felé, és megpróbáltam nem törőd-
ni az ingerültségemmel. Továbbra is engem figyeltek. Hiába hajto-
gattam magamnak, hogy ez a két fickó akár egyetlen pillantással ké-
pes felrobbantani valakinek a szívét, egyszerűen képtelen voltam
kukán ülni.
- Nem valami cirkuszi látványosság vagyok ám, pupákok! - för-
medtem rájuk.
A két grisa összenézett.
- Pedig odabent a sátorban igencsak elkápráztattál mindenkit -
figyelmeztetett Iván.
- Ennek ellenére megígérhetem, hogy kellő időben riasztani fogok
mindenkit, ha valami különleges vagy lenyűgöző dologra készülnék -
válaszoltam szemforgatva. - Úgyhogy, akkor talán bámuljatok valaki
mást! Az ellen sincs kifogásom, ha alszotok egy kicsit.
Iván elkomorult. Talán megsértettem valamivel? Éreztem, hogy a
szívembe mart a félelem, ám akkor a szőke korporál hangosan ka-
cagni kezdett.
- Fjedor a nevem - mondta. - Ő pedig Iván.
- Tudom - Feleltem. A következő pillanatban azonban lelki szeme-
im előtt megjelent Ana Kuya rosszalló tekintete, ezért gyorsan így
folytattam. - Igazán örülök, hogy találkoztunk.
A két fafej jókedvűen összenézett. Nem törődtem velük, hanem
megpróbáltam befészkelni magamat az ülésemre. Nem volt egyszerű
kényelmesen elhelyezkedni. Ebben komoly szerepet játszott az, hogy
két, igencsak megtermett, puskát szorongató katona ült a két oldala-
mon.
A hintó ráfutott valamire, ám a döccenő után folytatta útját.
- Biztonságos dolog éjszaka utaznunk? - kérdeztem.
- Nem - ismerte be Fjedor. - Azonban sokkal veszélyesebb volna,
ha megállnánk valahol.
- Mert rengetegen loholnak utánam? - tudakoltam gúnyosan.
- Ha most még nem is, de hamarosan igen.
Felhorkantam. Fjedor összevonta a szemöldökét, majd így folytat-
ta:
 - Évszázadok óta nem akadt hatékonyabb eszköz az ellenségeink
fegyvertárában, mint az Árnyzóna. Elzárja előlünk a kikötőinket,
fojtogatja a hazánkat, és meggyengíti a birodalmat. Ha te valóban
napidéző vagy, akkor a képességed kulcsszerepet játszhat abban,
hogy újra megnyissuk a Zónát. Talán el is tudjuk majd pusztítani.
Fjerda és Shu Han nem fogja ölbe tett kézzel hagyni, hogy ez meg-
történjen.
Tágra nyílt szemmel bámultam a fickót. Mégis, mire számított itt
mindenki? Mit akarnak tőlem? És mitévők lesznek, ha egyszer rá-
jönnek, hogy képtelen vagyok megtenni, amit annyira szeretnének? -
Hát ez nevetséges - suttogtam.
Fjedor tetőtől talpig végigmért. Halványan elmosolyodott.
- Talán igazad van - biccentett.
Savanyú képet vágtam. Bár ez a grisa éppen egyetértett velem, mé-
gis úgy éreztem, hogy sérteget.
- Hogy tudtad eltitkolni? - förmedt rám Iván váratlanul.
- Tessék?
- A képességedet - folytatta türelmetlenül a férfi. - Hogyan sikerült
titokban tartanod?
- Én aztán nem titkolóztam. Fogalmam sem volt róla.
- Az lehetetlen.
- Mégis ez a nagy helyzet - válaszoltam keserűen.
- Hát nem vizsgáltak meg?
Lelki szemeim előtt felbukkant egy halvány emlék. Az a három,
köntösbe bújtatott alak Keramzinban. A nő öntelt mosolya.
- Még szép, hogy megvizsgáltak.
- Mikor?
- Nyolcéves koromban.
- Az már túl késő! - csattant fel Iván. - Miért nem vizsgáltattak meg
a szüleid jóval korábban?
Azért, mert meghaltak - gondoltam, de befogtam a számat. Ezenkí-
vül senki sem törődött különösebben Keramzov nagyherceg árvái-
val. Megvontam a vállamat.
- Akkor is felfoghatatlan ez az egész - mérgelődött Iván.
- De hát magam is éppen ezt akarom megértetni veletek! - ri-
mánkodtam előrehajolva. Kétségbeesetten hol Ivánt, hol pedig Fje-
dort bámultam. - Nem az vagyok, akinek tartotok. Nem vagyok én
grisa. Bármi történt is a Zónában... nem mintha tudnám, hogy mi
történt. Nem tehetek róla.
- És mit szólsz ahhoz, ami a grisák sátrában történt? - tudakolta
nyugodtan Fjedor.
- Nem tudok magyarázattal szolgálni rá. Azért sem én vagyok a fe-
lelős. Az Éjúr csinált valamit velem. Amikor megérintett.
Iván nevetni kezdett.
- Ő aztán semmit sem csinál. Hiszen az Éjúr egyfajta erősítő.
- Hogy micsoda?
A két grisa összenézett.
- Felejtsétek el! - csattantam fel. - Nem is érdekel.
Iván a gallérja alá nyúlt, és kiemelt alóla egy vékony, ezüstláncon
lógó holmit. Úgy tartotta, hogy alaposan szemügyre vehessem.
Nem tudtam erőt venni a kíváncsiságomon. Előbbre csúsztam,
hogy jobban lássam a nyakláncot. Úgy tűnt, mintha néhány hegyes,
fekete karom lógott volna róla.
- Ez meg micsoda?
- Az én erősítőm - válaszolta Iván büszkén. - Egy serborni medve
mellső mancsáról származó karmok. Saját kezűleg öltem meg, ami-
kor befejeztem az iskolámat, és az Éjúr szolgálatába álltam.
Elégedett arccal hátradőlt, és a gallérja alá rejtette a láncot.
- Az erősítő felnagyítja a grisa képességét - magyarázta Fjedor. -
Ennek azonban már eleve ott kell lennie az emberben.
- Minden grisának van ilyenje? - tudakoltam. A férfi elkomorodott.
- Nem - szólalt meg végül. - Az erősítők rendkívül ritkák. Igencsak
nehéz szerezni egyet.
- Csupán az Éjúr legbizalmasabb munkatársai kaphatnak - szólt
közbe önelégülten Iván. Már bántam, hogy egyáltalán rákérdeztem a
dologra. - Az Éjúr igazi hús-vér erősítő - magyarazta Fjedor. - Ez
volt az, amit éreztél.
- Olyan, mint a karmok? Olyan az ő ereje is?
- Az egyik ereje - javított ki Iván.
Jobban összefogtam magam körül a keftát, mert hirtelen elfogott a
remegés. Nagyon is jól emlékeztem, milyen magabiztos nyugalom
öntött el, amikor megéreztem magamon a fekete ruhás férfi érintését.
Különös módon ismerősnek tűnt az egész lényemet megborzongató
hívás is. A kutató hang mintha csak azt követelte volna, hogy szól-
jak. Ijesztő, de ugyanakkor rendkívül izgalmas élményben volt ré-
szem. Rövid időre teljes mértékben eltűnt belőlem a bizonytalanság
és a félelem. Helyüket valamilyen megingathatatlan bizonyosság
vette át. Hiszen valójában egy kis senki vagyok. Egy névtelen falu
egyik túlélője, egy menekült. Csontsovány, ügyetlen lány, aki maga-
tehetetlenül sodródott a növekedő sötétben. Amikor azonban az Éjúr
ujjai összezáródtak a csuklómon, éreztem, hogy megváltoztam. Más
voltam, lényegesen több. Becsuktam a szememet, és megpróbáltam
erre az érzésre összepontosítani. Jó lett volna felidézni, milyen is volt
ez a bizonyosság. Ragyogással telne meg az életem, ha újra elárasz-
tana ez a magabiztosság és tökéletes erő. Sajnos semmi ilyesmi nem
történt.
Nagyot sóhajtottam és kinyitottam a szememet. Iván széles vigyor-
ral méregetett. Komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne rúgjak bele ala-
posan.
- Hatalmasat csalódtok majd - morogtam.
- A kedvedért mondom, jobban jársz, ha most tévedsz - válaszolta
Iván.
- Mindannyian jobban járunk - tette hozzá Fjedor.

ELFELEDKEZTEM AZ IDŐ MÚLÁSÁRÓL. Eltelt egy éjszaka, majd egy nap-

pal. Szinte egész idő alatt a tájat bámultam a hintó ablakain keresztül.
Olyan jellegzetességeket kerestem, amelyek akárcsak a legcseké-
lyebb mértékben is ismerősnek tűnhetnek. Arra számítottam, hogy
elhagyatott földutakon haladunk majd, ám ehelyett végig az ország
legfontosabb főútvonalán vágtattunk. Fjedor elmagyarázta, hogy az
Éjúr jobbnak látja, ha rejtőzködés helyett a gyorsaságban keresünk
menedéket. Azt remélte, hogy még az előtt elrejtőzködhetek Os Alta
kettős fala mögött, hogy a képességeim híre eljutna a Ravka területén
működő ellenséges kémek és orgyilkosok fülébe.
Könyörtelen sebességgel száguldtunk. Időnként megálltunk, hogy
lovakat váltsunk, és ilyenkor engedélyt kaptam arra, hogy kinyújt-
hassam a lábamat. Ha útközben nagy nehezen el tudtam aludni, ak-
kor szörnyetegekkel álmodtam.
Egyszer egy ilyen álomból felébredve, dobogó szívvel vettem ész-
re, hogy Fjedor feszülten figyel. Iván hangosan horkolva a férfi mel-
lett aludt.
- Ki az a Mal? - kérdezte a szőke grisa.
Alighanem beszéltem álmomban. Iszonyúan elszégyelltem maga-
mat. Gyorsan a mellettem ülő opricsnyik őrökre pillantottam. Az
egyik kifejezéstelen arccal bámult maga elé. A másik aludt. Odakint
a délutáni nap fényében valósággal ragyogott a nyírfaliget, miközben
a hintónk megállás nélkül dübörgött tovább.
- Senki - válaszoltam végül. - Egy barátom.
- Az a nyomkereső?
Bólintottam.
- Velem volt az Árnyzónában. Megmentette az életemet.
- Ahogy te is megmentetted az övét.
Nyitottam volna a számat, hogy ellenkezzek, de aztán megdermed-
tem. Tényleg megmentettem Mal életét? Ez a gondolat mélységesen
felzaklatott.
- Igen tiszteletre méltó dolog, ha megmented valakinek az életét -
jelentette ki Fjedor. - Te pedig sokakat megmentettél.
- De nem eleget - morogtam, mert megjelent előttem Aiekszej ha-
lálra vált arca, ahogy elragadták a sötétben. Ha ott volt bennem ez az
erő, akkor miért nem tudtam segíteni rajta? Vagy azokon a többie-
ken, akik odabent a sötétben pusztultak el. Fjedor szemébe néztem. -
Ha valóban úgy véled, hogy annyira tiszteletre méltó dolog az élet-
mentés, akkor miért szívzúzó lettél, nem pedig gyógyító?
A fiatalember hosszasan bámulta a kint elsuhanó tájat.
- A sok grisa között a korporálokra vár a legnehezebb út. A mi ki-
képzésünk tart legtovább, ugyanakkor a legkeményebb is. Renge-
teget kell tanulnunk. Amikor pedig az utam végére értem, úgy érez-
tem, hogy szívzúzóként jóval több életet menthetek meg.
- Gyilkosként? - kérdeztem meglepődve.
- Katonaként - javított ki a fiatalember. Megvonta a vállát. -
Gyilkolni vagy gyógyítani, nem mindegy?
Szomorúan elmosolyodott.
 - Mindenki tehetséges valamiben.
Váratlanul megváltozott az arckifejezése. Kihúzta magát, és oldal-
ba vágta Ivánt.
- Ébredj!
A hintó megállt. Zavartan körülnéztem.
- Lovakat fogunk... - kezdtem volna, de a mellettem ülő őr a számra
tapasztotta a kezét, és mutatóujját az ajka elé tette.
Feltépték a hintó egyik ajtaját, és egy katona nézett be.
- Egy fatörzs dőlt keresztbe az úton - jelentette. - Lehet, hogy csap-
da. Legyetek résen és...
Már nem tudta befejezni a mondatot. Lövés dörrent, majd kísérőnk
arccal előre a hintóra zuhant. Hátba lőtték. A levegő hirtelen megtelt
halálsikolyokkal és a gyorsan pergő puskatűz dübörgésével. Egy
egész sortűz találta telibe a kocsit.
- Le, a földre! - förmedt rám az őröm, és a saját testével pró-
bált eltakarni, miközben Iván kirúgta a halott katonát az utastérből,
és bezárta az ajtót.
- Fjerdaiak! - kiáltotta az őr, miután kinézett. Iván Fjedorhoz és a
másik őrhöz fordult.
- Fjedor, te menj vele! Tietek az az oldal. Mi majd ezt az oldalt
védjük. Mindenáron meg kell védeni a hintót.
Fjedor egy hosszú pengéjű kést húzott elő az övéből, és a kezembe
nyomta. - Lapulj a padlóra, és maradj csendben!
A két grisa is lelapult az őrök mellé. Vártak, majd Iván parancsára
egyszerre ugrottak ki a hintóból mindkét oldalon. Becsapták maguk
mögött az ajtót. Lekuporodtam a földre, és összehúztam magamat.
Erősen szorítottam a súlyos kés markolatát. A mellem nekinyomó-
dott a térdemnek. A hátamat hozzászorítottam az üléshez. Kintről
behallatszottak a küzdelem zajai. Fém csengett fémen, hörgés és
üvöltözés harsant. Lovak nyerítettek. A hintó valósággal megrázkó-
dott, amikor valaki nekivágódott az ablaknak. Halálra váltan ismer-
tem fel az egyik őrömet. A teste vörös foltot hagyott maga után,
ahogy lassan lecsúszott.
A hintó ajtaja szélesre tárult, és egy dús, szőke szakállú férfi arca
tűnt fel. A másik oldalra hátrálva magam elé tartottam a kést. A fickó
kiabálni kezdett a társainak. Fjerda különös, érthetetlen nyelvét hasz-
nálta. Megpróbálta megragadni a lábamat. Nagyot rúgtam a képe
felé, amikor kinyílott a hátam mögötti ajtó. Kis híján belezuhantam a
másik szakállas ismeretlen karjaiba. Megragadta a derekamat, és
durván kirántott a kocsiból. Valósággal vonyítani kezdtem, és meg-
próbáltam megcsapni a késsel.
A penge alighanem eltalálhatta, mert káromkodni kezdett és elen-
gedett. Felpattantam, és kereket akartam oldani. Egy erdős völgyben
voltunk. A birodalmi országút itt egészen elkeskenyedett, Hogy át-
férjen a két egymás mellett tornyosuló sziklahát között. Körülöttem
mindenütt katonák és grisák küzdöttek a szakállas ismeretlenek ellen.
A grisa tűz fatörzseket lobbantott lángra. Láttam, ahogy Fjedor maga
elé rántja a kezét, és az ellenfele a mellkasához kapva holtan zuhan a
földre. A férfi szájából vér szivárgott.
Pillanatnyi habozás nélkül menekülni próbáltam. Elindultam felfe-
lé, a közelebbi hegy oldalán. A lábam megcsúszott az erdő talaját
borító faleveleken. Hörögve kapkodtam levegő után. Már félúton
járhattam a hegycsúcs felé, amikor valaki hátulról rám vetette magát.
Hasra zuhantam, a kés elszállt a kezemből, mert mindkét karomat az
arcom elé kaptam, nehogy betörjem a fejem.
Megpördültem, és megpróbáltam lerúgni magamról a lábaimat át-
ölelő sárga szakállas férfit. Kétségbeesett pillantást vetettem a szo-
rosra. A katonák és a grisák a puszta életükért küzdöttek. Az ellenség
túlereje miatt nem tudtak a segítségemre sietni. Vadul rángatózva
vergődtem, de a fjerdai túlságosan is erősnek bizonyult. Rám má-
szott, és térdével a testemhez szorította a karomat. Megpróbálta elő-
húzni a kését.
- Most rögtön kibelezlek, te boszorkány - hörögte alig érthető
fjerdai kiejtéssel.
Ebben a pillanatban meghallottam a közeledő lovak patkóinak do-
bogását. Támadóm az út felé fordult.
A szorosba bevágtató lovasok ragyogóan kék vagy piros keftát vi-
seltek. A kezükből tűz és mennydörgés áradt. Az elöl haladó alak
fekete ruhát hordott.
Az Éjúr lecsúszott a lova hátáról. Oldalra emelte a karját, majd ösz-
szecsapta a tenyerét. Mennydörgés hallatszott. Ujjai közül sötét sza-
lagok törtek elő. Kígyózó mozgással behálózták a ligetet, megtalálták
a fjerdai orgyilkosokat, majd végigkúsztak a testükön, hogy árnyékba
borítsák az arcukat. Az ellenség sikoltozni kezdett. Néhányan elejtet-
ték a kardjukat, míg mások vadul csapkodták a levegőt.
Döbbent rémülettel figyeltem a küzdelem váratlan fordulatát.
A ravkaiak kihasználták a segítség érkezését, és könnyedén végez-
tek az elvakított, tehetetlen ellenséggel.
A rajtam térdelő szakállas alak halkan mormogott valamit. Egyet-
len szavát sem értettem. Talán imádkozhatott. Halálra váltan, meg-
dermedve bámulta Kom urat. Kihasználtam a lehetőséget.
- Itt vagyok! - kiáltottam hangosan.
A nagyúr azonnal a hang irányába fordult. Felemelte két kezét.
- Nej! - hörögte a fjerdai, és a magasba emelte a kését. - Vakon is
keresztül tudom döfni a szívét.
Csaknem elállt a szívverésem. Halotti csend borult a völgyre. Csu-
pán a haldoklók nyöszörgése hallatszott. Az Éjúr leengedte a karját.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy körbefogtunk? - szólalt meg je-
ges nyugalommal. A hangja tökéletesen hallatszott a fák közül.
Az orgyilkos tekintete jobbra, majd balra mozdult. Felnézett a
hegytetőre, a vállhoz szorított puskával közeledő ravkai katonak irá-
nyába. Miközben a fjerdai halálra váltan bámulta a környéket, az
Éjúr néhány lépéssel feljebb jött a lejtőn.
- Ne tovább! - ordította az orgyilkos. Az Éjúr megtorpant.
- Add ide a lányt! - szólalt meg. - Cserébe megengedem, hogy visz-
szaszaladj a királyodhoz.
A merénylő őrülten vihogni kezdett.
- Ó, dehogyis, dehogyis. Nem igazán hinném azt! - süvöltötte a fe-
jét rázva. Még mindig a magasban tartotta a kését. A szívem majd
kiugrott a mellkasomból. A tűhegyes pengén megcsillant a nap fé-
nye. - Az Éjúr nem kíméli az életet.
Az ellenségünk rám pillantott. Olyan szőke volt a szempillája, hogy
szinte nem is látszott.
- Nem fog megkapni - duruzsolta halkan. - Nem lesz az övé a bo-
szorka. Nem szerzi meg magának ezt az erőt is.
Még magasabbra emelte a tőrt, majd valósággal felvonyított.
- Skirden Frejda!
 A tőr csillogó ívben elindult felém. Félrekaptam a fejemet, és ha-
lálra váltan becsuktam a szemem. Mielőtt azonban minden elsötéte-
detett volna, megláttam, ahogy az Éjúr villámgyors mozdulatot tesz a
levegőbe. Meghallottam a mennydörgést, utána viszont… semmi
sem történt.
Lassan kinyitottam a szemem. Az elém táruló iszonyatos lárvány
miatt a legszívesebben felüvöltöttem volna, de nem jött ki hang a
torkomon. A mellemen trónoló férfit kettévágták. A feje, a jobb válla
az erdő talaján feküdt. Elfehéredő keze még mindig a tőrt szorította.
A megcsonkított test egy darabig még rajtam imbolygott. Az iszo-
nyatos metszett sebből vékony füstcsík szállt a magasba. A hulla
végül előreborult.
Ekkor már visszanyertem a hangomat. Sikítani kezdtem. Hátrafelé
igyekeztem kimászni a megcsonkított tetem alól. Egyszerűen képte-
len voltam feltapászkodni. A pillantásomat nem tudtam levenni az
iszonyatos torzóról. Az egész testem erősen reszketett. Az Éjúr felro-
hant a hegyoldalon. Leterdelt mellém, és a saját testével takarta el a
hulla látványát.
- Nézz rám! - parancsolta.
Megpróbáltam az arcára összpontosítani, de valamiért még min-
dig csupán az orgyilkos megcsonkított hulláját láttam magam előtt.
A halott vére tócsában gyűlt a nedves fűben.
- Mit... mit tettél vele?
- Amit meg kellett tennem. Fel tudsz állni?
Bizonytalanul bólintottam. Ekkor megfogta a kezemet, és felsegí-
tett. Amikor a tekintetem önkéntelenül is visszatért a holttestre, a
fekete ruhás alak megfogta az államat, és elfordított. A tekintete ta-
lálkozott a pillantásommal.
- Rám nézz! - parancsolta újra.
Bólintottam, és megpróbáltam mindvégig rászegezni a tekintete-
met, miközben levezetett a völgybe és parancsokat osztogatott az
embereinek.
- Hárítsátok el az útakadályt! Húsz lovasra van szükségem.
- Mi legyen a lánnyal? - tudakolta Iván.
- Magammal viszem - felelte a nagyúr.
 Otthagyott a lova mellett, miközben elsietett, hogy megbeszélje a
teendőket Ivánnal és a kapitányaival. Megkönnyebbülve fedeztem fel
Fjedort is velük. A fiatalember egyik karja megsérült, ám úgy tűnt,
hogy nem esett nagyobb baja. Megveregettem a ló izzadt szügyét, és
beszívtam a nyereg bőrének tiszta szagát. Megpróbáltam valahogy
megnyugvásra bírni hevesen dübögő szívemet. Igyekeztem kiverni a
fejemből mindazt, ami a hátam mögött borította a domboldalt.
Néhány perccel később azt láttam, hogy katonák és grisák nyeregbe
pattannak. Addigra már eltakarították az utat elzáró fatörzset is. A
lovasok egy része vágtázva továbbkísérte a most már igencsak vihar-
vertnek tűnő hintót.
- Eltereljük a figyelmüket - szólalt meg mellém lépve az Éjúr. - A
déli ösvényeken megyünk tovább. Eleve azt kellett volna tennünk.
- Ezek szerint te is szoktál hibázni - jegyeztem meg gondolkodás
nélkül. A sötét ruhás férfi éppen a kesztyűjét húzta volna fel, erre
most megmerevedett. Idegesen összeszorítottam az ajkamat.
- Nem akartalak...
- Még szép, hogy szoktam tévedni - vágott a szavamba. Alig látha-
tóan elmosolyodott. - Csak nem túl gyakran.
A fejére húzta a csuklyáját, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen
a ló hátára. Egy pillanatig haboztam. Felnéztem az előttem álló sötét
lovasra. A fekete ruhás alak arcvonásait elnyelte az árnyék. Újra ma-
gam előtt láttam a levágott fejű támadót. Majdnem elfogott a hányin-
ger.
Megmentőm mintha csak olvasott volna a gondolataimban:
- Csak azt tettem, amit meg kellett tennem, Alina.
Ezt én is tudtam. Megmentette az életemet. És egyébként is. Mi
más lehetőségem maradt mostanra? A tenyerébe helyeztem a keze-
met, és hagytam, hogy felsegítsen maga elé a lóra. Elhelyezkedett
mögöttem a nyeregben, majd megsarkantyúzta a hátast. A ló ügetni
kezdett.
Már kiértünk a völgyből, amikor kezdtem végre teljes mértékben
felfogni, mi is történt velem az előbb.
- De hiszen te remegsz - szólalt meg a férfi.
- Nem igazán szoktam hozzá ahhoz, hogy meg akarnak ölni.
 - Tényleg? Én már szinte észre sem veszem, amikor végezni akar-
nak velem.
Hátrafordultam, hogy az arcába nézhessek. A szája szegletében
még mindig ott érződött a halovány mosoly, de cseppet sem lehet-
tem biztos abban, hogy valóban tréfálkozik-e. Újra előrenézve foly-
tattam.
- Ezenkívül szemtanúja voltam annak, hogy kettévágtak egy em-
bert.
Mindezt igyekeztem nyugodt hangon előadni, ám biztosra vettem,
nem kerüli el a figyelmét, hogy egész testem remeg.
Az Éjúr most már csak egy kézzel fogta a kantárt. A másikról le-
húzta a kesztyűt. Megmerevedtem, amikor megéreztem, hogy a te-
nyere becsúszik a hajam alá, és rásimul a tarkómra. A meglepődés
azonban csupán egy pillanatig tartott, és máris elöntött a jól ismert
nyugalom és magabiztosság. A sötét ruhás alak egy kézzel még min-
dig a fejemet tartotta, miközben megsarkantyúzta a lovát. Vágtatni
kezdtünk. Becsuktam a szememet, és igyekeztem semmire sem gon-
dolni. Hiába ültem egy gyorsan haladó ló hátán, hiába vészeltem át
ezt a szörnyű napot, nemsokára nyugtalan álomba merültem.
 GAZÁBÓL NEM IS EMLÉKSZEM, mi történt a következő néhány nap-
ban. Kényelmetlen és kimerítő időszakot éltem át. Elkerültük a
birodalom főútvonalát, helyette elhagyatott földutakon, kes-
keny vadcsapásokon haladtunk. Olyan gyors ütemben mentünk, amit
a nehéz és helyenként bizony igencsak veszélyes terep lehetővé tett.
Teljesen elveszítettem a tájékozódási képességemet. Nem tudtam,
merre tartunk, és azt sem, mekkora utat tettünk meg.
Csupán az első nap ültem az Éjúr előtt. Attól kezdve saját lovat
kaptam. Ennek ellenére azon kaptam magamat, hogy mindig ponto-
san tudom, hol vágtat az oszlopban a megmentőm. Egyetlen szót sem
szólt hozzám, és ahogy egyre teltek az órák, majd a napok, komolyan
aggódni kezdtem. Lehet, hogy megsértettem valamivel? (Figyelembe
véve, hogy alig váltottunk pár szót, igencsak szép teljesítmény lett
volna, ha még így is meg tudom sérteni.) Néha persze észrevettem,
hogy figyel. Tekintete hűvösen csillogott, arckifejezése pedig semmit
sem árult el.
Sosem számítottam különösebben jó lovasnak, az Éjúr pedig rend-
kívül kimerítő ütemre kényszerített minket. Mindegy, milyen irány-
ban dőltem előre a nyeregben, a testem valamelyik része azonnal
sajogni kezdett. Kétségbeesve és kimerülten bámultam magam elé,
miközben igyekeztem nem törődni sajgó lábammal, vagy a dereka-
mat mardosó, lüktető fájdalommal. A hátasom ingerülten csapkodó
fülét bámultam. Az ötödik éjszaka egy néptelen tanya előtt álltunk
meg. Olyan megkönnyebbülés fogott el, hogy a legszívesebben uj-
jongva kivetettem volna magamat a nyeregből. Sajnos azonban any-
nyira elgémberedtek a tagjaim, hogy csak ügyetlenül lecsusszantam a
ló hátáról. Hálásan köszönetet mondtam annak a katonának, aki át-
vette a lovamat, majd lassan vánszorogva elindultam a közeli domb
irányába. Úgy hallottam, hogy a magaslat lábánál halk patak csörge-
dezik.
Remegő lábbal letérdeltem a parton, megmostam az arcomat meg a
kezemet a hideg vízben. A levegő megváltozott az elmúlt néhány nap
során. A ragyogóan kék, őszi égbolt helyét komor szürkeség vette át.
A katonák azonban ennek ellenére is úgy vélték, hogy még az igazi
ítéletidő előtt eljuthatunk Os Altába. És akkor mi történik majd? Mi
lesz velem, ha már beértünk a Kis Palotába? Mi lesz, amikor kiderül,
hogy képtelen vagyok mindarra, amit elvárnak tőlem? Cseppet sem
bölcs dolog csalódást okozni a fejedelmeknek. Vagy éppen a Kom
uraknak. Erősen kételkedtem abban, hogy egy nyaklevessel küldenek
haza, az ezredemhez. Még azt sem tudhattam, hogy Mal vajon még
mindig Kribirszkben van-e. Ha már begyógyultak a sebei, akkor ta-
lán átküldték a Zónán túlra, vagy valamilyen új beosztást kapott.
Felidéztem magamban, ahogy az arca eltűnt a hatalmas grisa sátor-
ban nyüzsgő tömegben. Még csak el sem búcsúzhattam tőle.
A lassan alászálló alkonyatban kinyújtottam a karomat, és kiegye-
nesedtem. Megpróbáltam valahogy lerázni magamról a közeledő
balsors érzetét. Talán jobb is így - tűnődtem. Mégis hogyan köszön-
hettem volna el Maltól? Köszönöm, hogy te voltál a legjobb barátom,
és hogy elviselhetővé tetted az életemet. Ja, amúgy, ugye, nem ha-
ragszol, hogy már egy ideje szerelmes vagyok beléd? Ne felejts el
ám írni!
- Miért mosolyogsz ilyen kedvesen?
Megpördültem, és belebámultam a homályba. Az Éjúr hangja
mintha csak az árnyékok között lebegett volna. Odasetált a patak
partjára. Leguggolt, vizet fröcskölt az arcára és sötét hajára.
- Szóval? - kerdezte, rám nézve.
- Csak úgy magamban mosolyodtam - válaszoltam.
- Ilyen jókedvű vagy?
- Elképesztően.
Az égbolton már alig maradt világosság. Az Éjúr alaposan szem-
ügyre vett. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat. Nem tetszett,
hogy valósággal tanulmányoz. A hosszas és kimerítő utazás a leg-
csekélyebb nyomot sem hagyott rajta. Csupán a keftáján látszódott
némi por. Az arcbőröm valósággal bizseregni kezdett a szégyentől,
hiszen tökéletesen tudtam, hogy lóg rajtam a túlságosan is bő kefta,
mocskos a hajam és az arcomon jókora folt éktelenkedik ott, ahol
megütött az a fjerdai orgyilkos. Vajon a nagyúr már meg is bánta,
hogy elhozott engem idáig? Csak nem az jár az eszében, hogy én
vagyok ritka balfogásai egyike?
- Nem vagyok grisa! - kiáltottam fel önkéntelenül.
- A jelek pontosan ennek az ellenkezőjére utalnak - legyintett rám
sem hederítve. - Mitől vagy olyan biztos a dolgodban?
- Nézz rám!
- Éppen azt teszem.
- Hát úgy nézek én ki, mint egy grisa?
A titokzatos rendek tagjai gyönyörűek voltak. A bőrüket nem csúfí-
totta el szeplő, a hajuk nem volt fakó barna, és a karjuk sem emlékez-
tetett rőzsenyalábra.
A fekete ruhás alak megcsóválta a fejét, és felemelkedett.
- Te tényleg nem értesz semmit sem - jelentette ki, aztán elindult
visszafelé.
- Mi volna, ha elmagyaráznád, mit nem értek.
- Egyelőre még nem.
Elöntött a pulykaméreg. A legszívesebben jól nyakon csaptam vol-
na. Bizony ez járt a fejemben, csakhogy korábban tanúja voltam an-
nak, amint kettészelt egy embert. Így hát beértem azzal, hogy gyilkos
pillantásommal majdnem keresztüldöftem a hátát, miközben a nyo-
mába eredve, elindultam felfelé.
A tanya félig romba dőlt csűrében a nagyúr emberei feltakarították
a padló egy részét, és tüzet raktak. Egyikőjük elkapott és megölt egy
fajdot. A madár már ott sült a lángok fölött. Meglehetősen nyomorú-
ságos eledel volt ilyen sok utazónak, ám az Éjúr nem akarta, hogy az
emberei vad után kajtatva szétszéledjenek a rengetegben.
Letelepedtem a tűz mellé, és csendben megettem a magam kis
adagját. Amikor befejeztem, rövid habozás után zsíros ujjaimat bele-
töröltem a már amúgy is mocskos keftámba. Soha az életben nem
volt még ilyen gyönyörű ruhadarabom. Valószínűleg nem is lesz
már. Annyira szép volt, hogy mélységesen elkeserített, amiért az
utazás során ennyire tönkrement a lenyűgöző köntös.
A tűz fényében megnéztem magamnak a grisák mellett ücsör-
gő opricsnyikokat. Néhány testőr már arrébb ment és megágyazott
magának éjszakára. Beosztották az őrséget. Valaki mindig vigyázott
a tűzre. A többiek csendesen beszélgetve bámulták a lassan kihunyó
lángokat. Körbeadták a kulacsot. Az Éjúr is ott ült közöttük. Észre-
vettem, hogy pontosan ugyanannyit kapott a húsból is, mint a többi-
ek. Birodalmunk második embere ebben a pillanatban csak úgy ott
ücsörgött a puszta földön, a katonái között.
Alighanem megérezhette a pillantásomat, mert felém fordult, és a
szemembe nézett. A lángok fényében úgy ragyogott a szeme, mintha
gránitból faragták volna. Elpirultam. A zavarom csak fokozódott,
amikor a nagytúr felkelt, és mellém telepedett. Felém nyújtotta a
kulacsot. Rövid habozás után ittam egy kortyot. Savanyú képet vág-
tam, amikor megéreztem a kvász ízét. Sohasem szerettem ezt az italt,
ám Keramzinban a tanárok úgy itták, mintha víz lett volna. Mallal
egyszer elloptunk egy üveggel. Persze csúnyán ellátták a bajunkat,
amikor fény derült a bűnünkre, ám a verés még csak meg sem közelí-
tette annak az állapotnak a szörnyűségét, ahogy másnap éreztük ma-
gunkat.
Ennek ellenére az égető ital kellemes meleggel töltötte el a benső-
met. Ittam még egy kortyot, aztán visszaadtam a kulacsot.
- Köszönöm - mondtam köhögve.
A férfi ivott, majd megszólalt, miután egy darabig némán bámulta a
tüzet:
- Na jól van. Kérdezz!
Döbbenten pislogni kezdtem. Nem is tudtam, mivel kezdhetném.
Fáradt elmémben valósággal hemzsegtek a kérdések. Halálos rémület
fogott el, miközben mindent eltompított a kimerültség. Valahogy
még most sem tudtam igazából elhinni, hogy tényleg eljöttünk Kri-
birszkből. Cseppet sem lehettem biztos abban, maradt-e bennem egy
épkézláb kérdés feltevéséhez elegendő erő. Amikor végre kinyitot-
tam a számat, a váratlanul feltoluló kérdés engem is meglepett.
- Hány éves vagy?
Jókedvű pillantás volt a válasz.
 - Nem tudom pontosan.
- Hát ez meg hogy lehetséges?
Az Éjúr megvonta a vállát.
- És te hány éves is vagy egészen pontosan?
Metsző pillantással válaszoltam. Nem tudtam, hogy pontosan mi-
kor is születtem. Keramzinban valamennyi árva a nagyherceg szüle-
tésnapján ünnepelte a sajátját. Ezzel fejeztük ki hálánkat jótevőnk
előtt.
- Na akkor legalább nagyjából hány éves vagy?
- Miért akarod tudni?
- Azért, mert kisgyerekkorom óta hallgatom ám a rólad szóló me-
séket, ám ugyanakkor ránézésre csak egy kicsivel lehetsz idősebb
nálam - feleltem őszintén.
- Milyen meséket hallottál?
- Hát csak a szokásosakat - válaszoltam ingerülten. - Ha nem akarsz
felelni a kérdésemre, akkor egyszerűen csak mondd meg!
- Nem akarok felelni a kérdésedre.
- Ó!
Nagyot sóhajtott, aztán megszólalt.
- Százhúsz esztendős. Plusz-mínusz pár év.
- Micsoda? - csattantam fel. A tűz túloldalán ülő katonák felkapták
a fejüket. Halkabban folytattam. - Ez lehetetlen!
A fekete ruhás férfi a lángokat bámulta.
- A tűz elemészti a bele dobott fát. Elfogyasztja, és csak hamu ma-
rad utána. A grisák ereje nem így működik.
- Hanem hogyan.
- Erősebbé válsz, ha élsz a képességeddel. Az erő nem emészt el
minket, hanem valósággal táplál. A legtöbb grisa nagyon sokáig él.
- De akkor sem százhúsz évig.
- Hát nem - ismerte be. - Egy grisa életének a hossza egye-
nes arányban áll az erejével. Minél hatalmasabb, annal tovább fog
élni. Ha pedig ezt az erőt megsokszorozzák... - elhallgatott, és
rnegvonta a vállát.
- Te pedig egy eleven erősítő vagy. Mint Iván medvéje.
Alig észrevehetően ismét elmosolyodott.
- Mint Iván medvéje.
 Ebben a pillanatban egy rendkívül kellemetlen gondolat villant át
az elmémen:
- De hát ez azt jelenti...
- Azt jelenti, hogy a csontjaim, vagy néhány fogam segítségével
egy másik grisa elképesztő erőre tehetne szert.
- Hát ez aztán tényleg hátborzongató. Nem aggódsz legalább egy
kicsit miatta?
- Nem - felelte egyszerűen. - Most viszont válaszold meg a kérdé-
semet! Miféle meséket hallottál rólam?
Kényelmetlenül mocorogni kezdtem.
- Hát... a tanáraink arról beszéltek, hogy Ravka határain túlról is
magad köré gyűjtöd a grisákat, csakhogy erősebb legyen a Második
Hadsereg.
- Semmi okom arra, hogy magam köré gyűjtsem őket. Önszántuk-
ból jönnek. Más országok nem bánnak olyan nagylelkűen a grisák-
kal, mint Ravka - magyarázta komoran. - A fjerdaiak boszorkányság
vádjával máglyára vetnek minket. A kerchiek meg eladnak rabszol-
gának. Shu Hanban felboncolnak minket, mert rá akarnak jönni az
erőnk titkára. És még miről meséltek?
- Azt mondták, hogy nemzedékek óta te vagy a legerősebb Éjúr.
- Nem azért kérdezlek, hogy hízelegj nekem.
Piszkálni kezdtem a keftámból kiálló cérnaszálat. A férfi némán fi-
gyelt.
- Hát... - szólaltam meg lassan. - Élt a birtokon egy matuzsálemi
korú jobbágy...
- Folytasd! - bátorított a nagyúr. - Halljam!
- Na ez az öreg arról beszélt, hogy... a Kom urak lélek nélkül szü-
letnek. Meg arról, hogy az Árnyzónát csupán olyasvalaki hozhatta
létre, aki ízig-vérig gonosz.
Dermedt arcára pillantva még gyorsan hozzáfűztem:
- Ana Kuya azonban elzavarta a vénséget, és elmesélte, hogy a job-
bágyok rettentően babonásak.
Az Éjúr hatalmasat sóhajtott.
- Nem hiszem, hogy csak a parasztok hisznek ebben.
Csendben maradtam. Bár nem mindenki gondolkozott úgy, mint
Eva vagy az az öreg jobbágy, de éppen elég időt töltöttem el az Első
Hadseregben ahhoz, hogy tudjam, a legtöbb egyszerű katona cseppet
sem bízik a grisákban, és úgy érezte, hogy nem tartozik hűséggel az
Éjúrnak.
Rövid hallgatás után beszélgetőtársam megszólalt:
- Az ükapám volt a Fekete Eretnek. Ő hozta létre az Árnyzónát.
Nagy hibát követett el. A kísérletre azért került sor, mert mohó volt.
Vagy talán gonosz. Nem tudom. Azóta minden egyes Éjúr megpró-
bálta jóvátenni ezt a hazánk ellen elkövetett szörnyű vétket. Kivé-
tel nélkül. Ezzel én is így vagyok.
Komoly arckifejezéssel szembefordult velem. Az ugráló lángok
megvilágították tökéletes arcvonásait.
- Az egész életem ráment a kutatásra. Arra, hogy megtaláljam a
megoldást. Nagyon hosszú idő óta te vagy számomra az első re-
ménysugár.
- Én?
- A világ kezd átalakulni, Alina. A muskéták és a puskák csupán az
első lépést jelentik. Tudom, milyen fegyverek kifejlesztésén fáradoz-
nak Kerchben és Fjerdában. A grisák kora lassan a végéhez ér.
Ez a gondolat megrémített.
- De hát... Mi van az Első Hadsereggel? Nekik vannak puskáik.
Meg rengeteg fegyverük.
- Mit gondolsz, honnan vesszük azokat a puskákat, meg a hozzájuk
való lőszert? Valahányszor átkelünk a Zónán, emberek halnak meg.
Ravka nem maradhat megosztva az új korszakban. Szükségünk van a
kikötőinkre. A tengerparti kormányzóságokra. Mindezeket pedig
egyedül te adhatod vissza a hazának.
- Hogyan? - kiáltottam fel kétségbeesve. - Mégis hogyan lehetnék
képes minderre?
- Úgy, hogy segítesz nekem elpusztítani az Árnyzónát.
Döbbenten megráztam a fejemet.
- Megörültél. Ez az egész kész agyrém!
A csűr romba dőlt tetején keresztül felpillantottam az északi égbolt-
ra. Bár rengeteg csillag ragyogott odafent, én mégis csupán a fény-
pontok közötti végtelen sötétséget láttam magam előtt. Elképzeltem,
ahogy vakon, halálra rémülve ott állok az Árnyzóna gyilkos némasá-
gában. Semmivel sem tudok védekezni, csupán az állítólagos erőm-
mel. Elképzeltem magamnak a Fekete Eretneket. Ez az Éjúr teremtet-
te meg a Zónát. Ugyanazt a címet viselte, mint a közvetlenül mellet-
tem ülő, a lángok játékát bámuló férfi.
- Tulajdonképpen hogyan mentettél meg? - kérdeztem, mert gyor-
san el akartam terelni a gondolataimat a félelmetes témától. - Mit
tettél a fjerdaival?
Az Éjúr továbbra is a lángokat bámulta.
- Vágásnak hívják. Nagy erőre és igen komoly összpontosításra van
szükség hozzá. Csupán néhány grisa tudja megtanulni.
Dörzsölni kezdtem a kezemet. Megpróbáltam valamit tenni a min-
denemet elöntő váratlan borzongás ellen.
A férfi most rám nézett, majd visszafordult a tűz felé.
- Jelentene az bármilyen különbséget, ha nem az erőmmel, hanem
egy karddal végeztem volna vele?
Vajon jelentene? Az elmúlt néhány nap során rengeteg iszonyatos
dolognak voltam a szemtanúja. Hiába zúdultak rám a Zóna rémálmai,
a legnagyobb hatást mégsem az a szörnyűség, hanem a kettészelt,
szakállas férfi hullája tette rám. Ennek a képe üldözött álmaim során.
Miatta kellett zihálva ébrednem. Újra és újra megjelent előttem a
napfényben megcsillanó torzó, mielőtt rám hanyatlott volna.
- Nem tudom - válaszoltam halkan.
Valami átvillant az arcán. Talán fájdalom, talán harag. Egyetlen szó
nélkül felkelt, és otthagyott.
Utána bámultam, ahogy eltűnt a homályban. Hirtelen elfogott a lel-
kiismeret-furdalás. Ne legyél már ostoba! - figyelmeztettem maga-
mat. Hiszen ez a férfi az Éjúr. Ő Ravkában a második leghatalma-
sabb ember. Százhúsz éve született! Nem bántottad meg. Ekkor azon-
ban felidéztem magamban a megmentőm arcán felvillanó érzelmet.
Eszembe jutott, mennyire szégyellte magát, amikor a Fekete Eretnek-
ről beszélt. Nem tudtam megszabadulni attól a kellemetlen érzéstől,
hogy éppen elbuktam egy roppant fontos vizsgán.

KÉT NAPPAL KÉSŐBB, nem sokkal hajnal után keresztülügettünk egy

hatalmas kapun, és átjutottunk Os Alta híres dupla varosfalán.
 Mallal együtt nem messze innen, Policnajában, a katonaság egyik
legjelentősebb központjában kaptuk meg alapkiképzésünket. Egyet-
len alkalommal sem jutottunk el a fővárosba. Os Altában csupán a
legtehetősebbek élhettek. Ez a város volt a katonai és polgári tisztvi-
selők otthona. Itt élt a családjuk, itt laktak a szeretőik és itt működött
az a sok üzlet, amelyek ellátták a gazdagokat. Enyhe csalódottság
fogott el, amikor elügettünk a berácsozott kirakatú boltocskák előtt.
A tágas piactéren alig lézengett néhány árus. Az utcákat sűrűn egy-
más mellé épített, keskeny házak szegélyezték. Os Altát az álmok
városának is nevezték. Egész Ravkának ez volt a fővárosa. Itt állo-
másoztak a grisák, és itt tornyosult az ég felé az uralkodó Nagy Palo-
tája. Amit azonban eddig láttam a nagyvárosból, mintha csak a
Keramzin környéki nyomorúságos mezővárosok tágasabb és jóval
mocskosabb utánzata lett volna.
A dolgok azonban egy csapásra megváltoztak, ahogy eljutottunk a
hídhoz. Alatta apró csónakok himbálóztak a széles csatorna vizén. A
túloldalon lassan kibontakoztak a ködből a másik Os Alta ragyogó
hófehér épületei. Odaérve jól láttam, hogy a hidat fel lehet vonni. A
csatornát egy szempillantás alatt hatalmas vizesárokká változtathat-
ják. A széles víztükör elválasztja az álmok városát a hátunk mögött
fekvő, közönséges, hétköznapi külváros mocskától.
Amikor leléptünk a hídról, mintha csak egy másik világba kerül-
tünk volna. Bármilyen irányba fordultam is, mindenütt szökőkútak,
kikövezett terek, buja parkok és nyílegyenes sorokban ültetett fák
látszottak, amelyek tágas sugárutakat szegélyeztek. A lenyűgöző
épületek alsóbb szintjein néha már világosság ragyogott. A konyhák-
ban alighanem meggyújtották a tüzeket, és kezdetét vette az egész
napos munka.
Az utcák lassan emelkedni kezdtek. Ahogy magasabbra jutottunk,
egyre nagyobb, egyre lenyűgözőbb házak vettek minket körbe. Végül
megpillantottam a következő falat. Újabb kapuk zárták el az utunkat.
Ezeket mintha csak ragyogó aranyból kovácsolták volna. Mindegyi-
ket uralkodónk jelképe, a kétfejű sas ékesítette. A fal tetején állig
felfegyverzett férfiak őrködtek. Egyértelműnek tűnt, hogy a csodás
Os Alta olyan birodalom fővárosa, amely igen hosszú ideje hadban
áll.
 A kapu kitárult.
A széles utat csillogó murva borította. Két oldalon elegáns fák sze-
gélyezték. Balra és a másik oldalon is gondosan ápolt kertek nyúltak
a messzeségbe. A kora hajnali ködben ragyogott zöld színük. Az
elmosódott kertek fölé márvánnyal borított teraszok és aranyozott
szökőkutak magasodtak. És igen, végre megpillanthattam a Nagy
Palotát is, Ravka uralkodóinak téli rezidenciáját.
Amikor végre elértük a palota bejárata előtti, ugyancsak kétfejű
sast mintázó szökőkutat, az Éjúr mellém léptetett a lovával.
- Mi a véleményed róla? - kérdezte.
Ránéztem, majd visszafordultam a pazar homlokzathoz. Még so-
sem láttam ilyen hatalmas épületet. A teraszokat szobrok sora díszí-
tette. A palota három emeletét valósággal beragyogták a csodálatos
ablakok. Úgy véltem, ügyes kezű mesterek valódi aranyozással éke-
sítették az üvegtáblákat.
- Meglehetősen... óriási? - szólaltam meg habozva. A férfi rám né-
zett, és a szája szegletében ismét halvány mosoly bujkált.
- Azt hiszem, ennél fertelmesebb épületet még soha az életben nem
láttam - válaszolta, majd lépésre ösztönözte a lovát.
Az ösvény széles ívben megkerülte a palota épületét. Újabb kertek
következtek, majd elhaladtunk egy sövényből kialakított útvesztő
mellett. A legközelebbi, ragyogóan zöld pázsit közepén gyönyörű
templom tündökölt. Utána egy hatalmas üvegház következett, mely-
nek ablakait elhomályosította a pára. Végül fák között folytatódott az
utunk. Mintha csak egy kisebb erdőségbe kerültünk volna. Olyan
érzésem volt, mintha egy hosszú, sötét folyosón át ügetnénk. A ma-
gas fák sűrű ágai valósággal tetőt emeltek a fejünk fölé.
Karomon újra felállt a szőr. Ugyanaz az érzés fogott el, mint akkor,
amikor átkeltünk a csatornán. Úgy éreztem, magam mögött hagytam
egy másik világot.
A zöld alagútból kilépve bágyadt napsütés fogadott. Egy enyhe lej-
tő tetején álltunk meg. Odalent olyan épület rejtőzött, amelyhez fog-
hatót még nem láttam.
- Üdvözöllek a Kis Palotában! - szólalt meg az Éjúr.
Meglehetősen különös nevet adtak ennek az épületnek. Bár kisebb
volt, mint az uralkodó székhelye, a „kis” palota felettébb óriási épít-
ménynek tűnt. Úgy emelkedett ki a falait körülvevő fák öleléséből,
mintha csak egy elvarázsolt erdő egyik csodája lenne. Fából ácsolt
falait sötétre festették, hagymakupolái aranyszínben tündököltek.
Közelebb érve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a deszkák és gerendák
minden parányi részletét telefaragták madarakkal, virágokkal, teker-
gőző indákkal és mágikus szörnyetegekkel.
A lépcső tövében szénfekete egyenruhát viselő szolgák várakoztak.
Leszálltam a lovamról, mire az egyikőjük már oda is rohant, hogy
elvezesse a hátasomat. A többiek szélesre tárták a hatalmas, kétszár-
nyú ajtót. Miközben beléptem a palotába, nem tudtam ellenállni a
késztetésnek, és megsimítottam az egyik ajtó faragásait. A deszkát
gyöngyházzal díszítették. A felkelő nap fényében színek kavalkád-
ja ragyogott fel. Hány szorgos kéz dolgozhatott, amíg létrejött ez a
bámulatos hely? Hány évig tarthatott a megfeszített munka?
Átsiettünk a tágas előcsarnokon, majd pedig egy jókora, hatszög-
letű helyiség következett. Középen négy hosszú asztalt rendeztek
négyzet alakba. Lépteink visszhangoztak a kőpadlón. A fenséges
méretű, aranyozott kupola mintha elképzelhetetlen magasságban le-
begett volna a fejünk fölött.
Az Éjúr magához intette az egyik cselédet. Az idős nő ugyanolyan
szénfekete öltözéket viselt, mint a társai. Odasúgott neki valamit,
majd felém fordulva, finoman meghajolt, és embereivel a nyomában
átvágott az impozáns csarnokon.
Enyhe ingerültség fogott el. Megmentőm alig szólt hozzám azóta,
hogy az elhagyott csűrben beszéltünk. Egyetlen szóval sem jelezte,
mire számíthatok a továbbiakban. Mivel alig álltam a lábamon, nem
igazán volt kedvem vagy éppenséggel bátorságom ahhoz, hogy utá-
naszaladjak. Engedelmesen a sötét ruhás asszonyság nyomába ered-
tem. Egy újabb kétszárnyú ajtó következett, majd beléptünk az egyik
kisebb toronyba.
Amikor megpillantottam a lépcsőket, kis híján összeomlottam, és
sírva fakadtam. Talán az volna a legjobb, ha engedélyt kérnék arra,
hogy az előcsarnok közepén verhessek sátrat - tűnődtem elkeseredve.
Ehelyett elszántan megragadtam a gazdag faragásokkal díszített kor-
látot, és lassan vonszoltam magam felfelé, bár elnyűtt testem minden
porcikája fennhangon tiltakozott az újabb próbatétel ellen. Amikor
csodával határos módon eljutottam az emeletre, a legszívesebben
azzal ünnepeltem volna meg ezt a fegyvertényt, hogy lekuporodom
aludni a szőnyegre. A szolgáló azonban már el is indult az egyik fo-
lyosón. Számos ajtó előtt haladtunk el, míg végül egy nyitott ajtóhoz
értünk. Bent egy másik egyenruhás szobalány várt ránk.
Bár már alig álltam a lábamon, mégis megnéztem magamnak a tá-
gas szobát, a súlyos aranyszínű függönyöket és a gyönyörű cserép-
kandallóban égő tüzet. Csodálatos volt itt minden, ám engem első-
sorban mégis a széles, mennyezetes ágy izgatott.
- Hozhatok valamit? Kérsz enni? - kérdezte az idősebbik nő. Meg-
csóváltam a fejemet. Csupán az alvás érdekelt.
- Remek - biccentett az asszonyság, majd intett a cselédnek, aki
pukedlizve el is tűnt a folyosón. - Akkor hagylak pihenni. Ne felejtsd
el alaposan bezárni az ajtódat!
Nagyot pislogtam.
- Fő az elővigyázatosság - magyarázta a nő, majd távozott. Halkan,
óvatosan húzta be az ajtót maga után.
Már ki miatt kellene elővigyázatosnak lennem? - töprengtem ma-
gamban. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy sokat morfondíroz-
zak a kérdésen. Bezártam az ajtót, majd lehámoztam magamról a
keftát meg a csizmámat, és belezuhantam az ágyba.
 RRÓL ÁLMODTAM, hogy visszakerültem Keramzinba. Levet-
tem a cipőmet, és harisnyában lopakodtam a sötét folyosón.
Megpróbáltam megkeresni Malt. Hallottam, ahogy a neve-
met kiáltja, ám hangja mindig távolról szólt. Végül eljutottam a leg-
felső emeletre. Ott álltam a régi, kék tapétás hálószoba ajtaja előtt,
ahol mindig is annyira szerettünk ücsörögni az ablakban. A magasból
remek kilátás nyílt a mezőnkre. Meghallottam a fiú kacagását. Kitár-
tam az ajtót... és sikítani kezdtem. Odabent mindent elborított a vér.
A volkra az ablakban ücsörgött. Felém fordult, és kinyitotta rettene-
tes pofáját. Láttam, ahogy a fény megcsillan kvarcszürke szemében.
Felriadtam, majd felültem. A szívem hevesen dobogott. Halálra
rémülten néztem körül. Egy darabig nem is tudtam, hol vagyok. Vé-
gül nagyot nyögve visszadőltem a párnák közé.
Már majdnem újra elszenderedtem, amikor valaki püfölni kezdte az
ajtómat.
- Menj innen! - morogtam a takaróm alól. A dübörgő zaj azonban
egyre hangosabbá vált. Amikor felültem, éreztem, hogy minden por-
cikám tiltakozik. A fejem valósággal sajgott. Amikor megpróbáltam
felkelni, a lábam egész egyszerűen nem engedelmeskedett.
- Jól van na! - kiáltottam. - Jövök már.
Elhallgatott a dübörgés. Az ajtóhoz tántorogtam, megragadtam a
reteszt, de aztán elbizonytalanodtam.
- Ki az?
- Nincs időm az ilyen ostobaságokra - csattant fel egy női hang a
túloldalról. - Kinyitni! Most azonnal!
 Megvontam a vállamat. Hát, ha feltétlenül meg akarnak ölni, vagy
el akarnak rabolni, legyen úgy, ahogy akarják. Amennyiben nem kell
lovagolnom vagy lépcsőkön mászkálnom, úgy eszem ágában sem
lesz panaszkodni.
Épphogy félrehúztam a reteszt, amikor belökték az ajtót, és egy
magas lány rontott be mellettem. Komor pillantással körülnézett a
szobában, majd engem is alaposan szemügyre vett. Soha az életben
nem láttam még ilyen lenyűgöző teremtést. Haja a legsötétebb gesz-
tenye- és vörösesbarna színben tündökölt. Hatalmas szeme arany
fényben lángolt. Arcbőre olyan tökéletesen sima és makulátlan volt,
mintha csak márványból faragták volna. Tejfehér keftáját aranyhím-
zés, a szegélyét vöröses rókaprém díszítette.
- Az összes szentek szerelmére! - méltatlankodott, ahogy alaposab-
ban is megnézett magának. - Még csak meg sem mosakodtál? Mi
történt az arcoddal?
Tűzvörössé váltam. Az arcomon éktelenkedő lila duzzanatból kap-
tam a kezemet. Egy teljes hét telt el azóta, hogy távoznom kellett a
katonai táborból, és még annál is hosszabb ideje nem fürödtem vagy
fésülködtem. Elborított a mocsok és a vér; a lovak szaga áradt belő-
lem.
- Én...
A leányzó azonban már nem is törődött velem. Hangosan kiabálva
ugráltatni kezdte a nyomában betóduló cselédeket.
- Töltsétek tele a kádat forró vízzel! Hozzátok ide a holmimat, és
hámozzátok ki ebből a ruhából!
A szolgák hada valósággal nekem esett. Rángatni kezdték a gomb-
jaimat.
- Hé! - méltatlankodtam, és igyekeztem félrelökni a kezüket.
A grisa lány felháborodva bámult.
- Fogjátok le, ha csak úgy lehet levetkőztetni!
A cselédek kettőzött erővel folytatták a küzdelmet.
- Megállás! - kiabáltam, hátrálva. A cselédek habozni kezdtek. Rám
pillantottak, aztán meg a lányra.
Valójában el sem tudtam volna képzelni jobb dolgot annál, mint-
hogy beülhessek egy nagy kád forró vízbe. Ennek ellenére eszem
ágában sem volt megengedni azt, hogy egy ilyen vörös hajú kis zsar-
nok parancsolgasson nekem.
- Mégis mit jelentsen ez? Te meg ki a fene vagy?
- Nincs idő ilyen...
- De legyen időd! - bömböltem. - Majdnem kétszáz mérföldnyi lo-
vaglás áll mögöttem. Egy hete nem tudok rendesen aludni, és kis
híján kétszer is megöltek. Szóval mielőtt bármi történne velem, job-
ban teszed, ha megmondod végre, hogy ki a csuda vagy, és miért
annyira fontos, hogy megkaparintsd a ruháimat.
A vörös hajú perszóna vett egy mély lélegzetet, majd lassan, a sza-
vait gondosan megválogatva, úgy kezdett el beszelni hozzám, mintha
egy kisgyerekkel kellett volna szót értenie.
- Zsenya vagyok. Még egy óránk sincs arra, hogy felkészítselek,
mert az uralkodó elé fogsz járulni. Rám hárult a feladat, hogy megfe-
lelő formába hozzalak.
A haragom abban a pillanatban semmive foszlott. Találkozni fogok
őfelségével?
- Jaj! - döbbentem meg.
- Bizony, hogy jaj. Na akkor kezdhetjük?
Némán bólintottam, mire Zsenya tapsolni kezdett. A szolgasereg
ismét mozgásba lendült. A ruhámat rángatva betaszigáltak a fürdő-
szobába. Az érkezésem után túl fáradt voltam ahhoz, hogy egyáltalán
felfigyeljek erre a helyiségre. Most azonban még úgy is lenyűgözött
a parányi bronzszínű csempék látványa, hogy közben remegtem a
rémülettől, mert elborzasztott a gondolat, hogy egy fejedelmi sze-
mély színe elé kell lépnem. A fürdőkamrában minden valósággal
tündökölt. A padlóba süllyesztett, vert rézkádat a szolgák már meg-
töltötték gőzölgő vízzel. A kád mellett gyöngyházból és csillogó
kagylóhéjból készült mozaik díszítette a falat.
- Tessék bemászni! - bökdösött az egyik cseléd. Engedelmesked-
tem a felszólításnak. A víz valósággal perzselt.
Ennek ellenére azonnal elmerültem, ahelyett hogy csak fokozatosan
engedtem volna bele magamat. A katonai szolgálat már rég leszokta-
tott a szégyenlősködésről. Ennek ellenére furcsán éreztem magamat,
hiszen ebben a helyiségben én voltam az egyetlen meztelen személy.
Az meg csak olaj volt a tűzre, hogy az összes jelenlévő kíváncsi arc-
cal bámult. Feljajdultam, amikor egyikük megragadta az üstökömet,
és lázas gyorsasággal sikálni kezdte a hajamat. Egy másik cseléd a
kád fölé hajolva, egy kefével a körmeimet vette kezelésbe.
Amikor végre hozzászoktam a pokoli forrósághoz, egészen jólesett
a meleg vízben ülni. Több mint egy éve nem fürödtem ilyen forró
vízben. Ilyen csodás kádról pedig még csak nem is álmodhattam!
Nagyon úgy tűnt, hogy a grisák életének igenis vannak előnyei. Min-
den különösebb erőfeszítés nélkül beleegyeztem volna, hogy egy
órán át a kádban ücsörögjek. A cselédek azonban meglepő gyorsa-
sággal tisztára suvickoltak. Az egyik némber már meg is ragadta a
karomat, és megpróbált kirángatni a kadból.
- Tessék kiszállni! Kifelé!
Vonakodva kikászálódtam. A kiabáló perszónák határozott mozdu-
latokkal szárítani és törölgetni kezdtek. Igen vastag törülközőket
használtak. Egy fiatalabb cseléd egy súlyos bársonyköntössel lépett
oda hozzám. Felvettem a drága ruhadarabot, és a lányt követve átvo-
nultam a hálószobába. Ekkor a cselédek kihátráltak az ajtón, és ma-
gamra hagytak Zsenyával.
Gyanakodva figyeltem a vörös hajú nőszemélyt. Félrerángatta a
függönyöket, és a gazdagon faragott asztalt meg széket odahúzta az
ablak elé.
- Leülni! - parancsolta. Mérges lettem a stílusa miatt, de mégiscsak
engedelmeskedtem.
Egy parányi ládikát rakott az asztalra. Mindent kipakolt belőle. A
zömök, szögletes üvegedényekben mintha csak bogyók, levelek és
színes porok lettek volna. Nem tudtam közelebbről is megvizsgálni a
különös tégelyek tartalmát, mert Zsenya megragadta az állam, és
közvetlen közelről alaposan szemügyre vette az arcomat. A szemem
alatt éktelenkedő kék foltot az ablakon át beáradó fényben vizsgál-
gatta. Mélyen beszívta a levegőt, és az ujjait végighúzta a bőrömön.
Ugyanazt a bizsergést éreztem, mint amikor a gyógyító kezelésbe
vette a Zónában szerzett sebeimet.
A percek valósággal vánszorogtak. Ökölbe kellett szorítanom a ke-
zemet, nehogy vakarózni kezdjek. Ekkor Zsenya felkelt, és a viszke-
tés abbamaradt. Egy parányi, aranyozott kézitükröt nyomott a ke-
zembe. A duzzadt, sötét folt teljesen eltűnt. Habozva megérintettem
helyén a bőrt, ám a fájdalom legcsekélyebb jelét sem tapasztaltam.
- Köszönöm! - szólaltam meg, majd letettem a tükröt, és megpró-
báltam magam is felkelni. Zsenya azonban azonnal visszanyomott a
székre.
- Mégis hová szaladsz? Még csak most kezdtük.
- De hát...
- Ha az Éjúr csupán azt akarta volna, hogy meggyógyítsanak, akkor
egy gyógyítót küldött volna, hozzád.
- Te nem gyógyító vagy?
- Talán piros ruha van rajtam? - csattant fel Zsenya. Hangjából ki-
érződött a keserűség. Végigmutatott saját magán. - Szabó vagyok.
Döbbenten bámultam. Csak most jöttem rá, hogy korábban egyet-
lenegy, fehér keftát viselő grisát sem láttam.
- Ruhát fogsz varrni nekem?
A vörös hajú lány felháborodottan fújtatott egy nagyot.
- Én nem a köntösöket szabom át! - kiáltotta, és meglengette az or-
rom előtt hosszúkás, tökéletes alakú ujjait. - Nézd csak! Azt hiszed,
hogy ilyen szépnek születtem?
Elképedve meredtem Zsenya makulátlan, márványsima arcára.
Lassan kezdtem felfogni az összefüggéseket. Valamiért elfogott a
felháborodás.
- Meg akarod változtatni az arcomat?
- Nem fogom megváltoztatni. Csupán... kicsit feljavítom.
Savanyú képet vágtam. Pontosan tudtam, hogyan is nézek ki. Sőt,
ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor tökéletesen tisztá-
ban voltam gyenge pontjaimmal. Ugyanakkor semmi szükségem sem
volt arra, hogy egy lenyűgöző szépségű grisa adja a tudtomra, milyen
ronda kis béka vagyok. A dolgon cseppet sem javított, hogy a gyö-
nyörű teremtést maga az Éjúr küldte hozzám.
- Felejtsük el! - kiáltottam, és felpattantam. - Ha az Éjúrnak nem
tetszik a képem, akkor ez legyen az ő baja!
- Neked tényleg tetszik az, ahogy kinézel? - kérdezte a grisa. Úgy
tűnt, őszintén kíváncsi a válaszomra.
 - Hát nem igazán - mérgelődtem. - Az életem azonban már így is
eléggé kusza. Semmi szükségem arra, hogy a tükörből egy idegen arc
nézzen vissza rám.
- Jaj, hát ez nem így működik - nyugtatott meg Zsenya. - Nem csi-
nálhatok nagy változásokat, csupán egészen kicsiket. Rendbe hozom
a bőrödet. Valamicskét feljavíthatom szánalmas, fakó hajadat. Az én
külsőm ugyan tökéletes, de amit magad előtt látsz, az egy egész élet
munkájának az eredménye.
Vitatkozni akartam vele, de tényleg makulátlan volt a külseje.
- Menj innen!
A fejét félrehajtva alaposan szemügyre vett.
- Miért teszel úgy, mintha halálosan megsértettelek volna?
- Te talán nem így viselkednél a helyemben?
- Fogalmam sincs. Én mindig is gyönyörű voltam.
- És ráadásul még szerény is?
Megvonta a vállát.
- Szép vagyok, na. Ez nem jelent sokat a grisak között. Kom urat
nem érdekli, hogyan nézel ki, csupán az számít, mire vagy képes.
- Akkor meg miért küldött téged?
- Azért, mert az uralkodónk odavan a szépségért, a nagyúr pedig
tisztában van ezzel. Őfelsége udvarában a látszat mindennél fonto-
sabb. Ha valóban te leszel Ravka megmentője... akkor cseppet sem
árt, ha úgy festesz, ahogy az egy megmentőtől várható.
Összefontam a karomat a mellemen, és kinéztem az ablakon. Oda-
kint a napfény egy parányi tó vizén csillogott. A tavacska közepén
apró sziget látszott. Fogalmam sem volt arról, mennyi az idő, vagy
hogy milyen sokáig aludtam.
Zsenya odalépett mellém.
- Nem is vagy ám csúnya.
- Köszönöm! - feleltem kimérten, még mindig a kinti erdőséget
bámulva.
- Csak hát egy kicsit…
- Fáradtnak tűnök? Betegnek? Soványnak?
- Na, figyelj! - biccentett a lány. - Ahogy azt te magad is mondtad,
megerőltető és hosszú utazás áll a mögötted. Ezenfelül...
Nagyot sóhajtottam.
 - Én mindig is így néztem ki.
Nekitámasztottam a homlokomat a hűvös üvegnek. Éreztem, hogy
lassan kialszik bennem a harag és a szégyen. Mégis mit kapálózok én
itt? Ha valóban őszinte szerettem volna lenni magamhoz, akkor el
kell ismernem, hogy Zsenya ajánlata igencsak csábító.
- Hát jó - folytattam. - Vágjunk bele!
- Köszönöm! - kiáltotta Zsenya. Boldogan összecsapta a tenyerét.
Szúrós pillantást vetettem rá, de úgy tűnt, hogy cseppet sem gúnyo-
lódik. Lelkes arccal nézett rám. Elfogta a megkönnyebbülés - jöttem
rá. Az Éjúr megbízta egy feladattal, és én el sem tudtam volna kép-
zelni, mi történik vele, ha megtagadom az együttműködést.
Hagytam, hogy visszatereljen a székbe.
- De aztán ne vidd túlzásba! - figyelmeztettem.
- Ne aggódj! - felelte a vörös hajú. - Továbbra is önmagad maradsz
csak úgy fogsz kinézni, mintha kellemesen kialudtad volna magad.
Nagyon ügyes vagyok ám.
- Hát azt látom - válaszoltam, és becsuktam a szememet.
- Nyugodtan nézhetsz - felelte, és kezembe nyomta az aranyozott
tükröt. - De elég volt a fecsegésből, most már mocorogj!
Felemeltem a tükröt, és némán néztem, ahogy Zsenya hűvös ujjai
lassan végigsimítják a homlokomat. Bizseregni kezdett a bőröm, és
növekvő döbbenettel bámultam, ahogy a lány tenyere megváltoztatja
a homlokomat. Eltűntek a parányi foltok, anyajegyek, szeplők. Ahol
megérintett, ott ragyogóan tisztává vált a bőröm. A két hüvelykujját
most lágyan nekinyomta a szemem alatt enyhén kiemelkedő csont-
nak.
- Hűha! - kiáltottam fel, amikor egyszerűen eltűntek a sötét karikák.
Eltűntek, pedig már gyerekkorom óta ott voltak.
- Ne legyél túl lelkes! - figyelmeztetett. - Csak átmeneti a változás.
Az asztalról felemelte az egyik rózsát. Letépett róla egy halvány
rózsaszín szirmot. Odatartotta az arcom mellé. A szirom színe lassan
ráolvadt a bőrömre. Úgy tűnt, hogy az arcom egészségesen pozsgás.
Ekkor letépett egy új szirmot, amivel az ajkamat festette ragyogó
színűre.
- Csupán néhány napig marad ilyen - magyarázta. - Most pedig a
hajad következik.
 A ládából egy jókora csontfésűt vett elő. Utána egy befőttesüveg
következett. Az üveget valamilyen csillogó anyag töltötte ki. Ez any-
nyira megdöbbentett, hogy kénytelen voltam rákérdezni:
- Az ott igazi arany?
- Hát persze - felelte segítőm, majd megragadta az egyik tompa fé-
nyű, barna hajtincsemet. Egy kevés aranyport szórt a fejem tetejére,
majd a fésűvel elkezdte beledolgozni a hajamba. Az arany mintha
csak ráolvadt volna a fürtjeimre. A tincsek most már valósággal ra-
gyogtak. Amikor Zsenya elégedett volt egy résszel, akkor a tincset az
ujja köré tekerte. Elengedte a hajamat, és a fürtök laza hullámokban
borultak a fejemre.
Végül öntelt mosollyal hátrébb lepett.
- Azért jobb valamivel, nem?
Alaposan megnéztem magamat a tükörben. A hajam ragyogott. Az
arcomon egészséges pír látszott. Még mindig nem nevezhettek volna
csinos leányzónak, ám ennek ellenére is szembetűnő volt a kedvező
változás. Egyből az jutott az eszembe, mit szólna Mal, ha így látna.
Sietve elhessegettem a gondolatot.
- Valamivel - bólintottam vonakodva.
Zsenya panaszosan felsóhajtott.
- Egyelőre ez minden, amit tehetek érted.
- Köszönöm! - feleltem ingerülten, ám a lány vidáman rám kacsin-
tott, és valósággal fülig ért a szája.
- Ezenfelül pedig cseppet sem szeretnénk, ha őfelsége túlságosan is
felfigyelne rád - folytatta megjátszott vidámsággal. Hiába tűnt jóked-
vűnek, a figyelmemet nem kerülte el a gyönyörű arcon végigsuhanó
árnyék. Zsenya odasietett az ajtóhoz, és beengedte a cselédeket.
Azok a nőszemélyek ismét megrohantak, és betuszkoltak egy ében-
fekete fából faragott, gyöngyház berakású paraván mögé. A gyönyö-
rű bútordarab az éjszakai égboltra emlékeztetett. Alig néhány pilla-
nattal később már tiszta zubbony, nadrág, puha bőrcsizma és szürke
kabát volt rajtam. Enyhe rosszkedv fogott el, amikor rájöttem, hogy a
sorkatonák egyenruhájának tiszta és jobb minőségű változatát vise-
lem. Öltöztetőim még arról sem feledkeztek meg, hogy a kabátom
jobb vállára felvarrják a térképkészítők egységét jelképező, parányi
iránytűt. Érzéseim alighanem kiültek az arcomra.
 - Valami másra számítottál? - tudakolta Zsenya jókedvűen.
- Azt hittem...
De valójában mit is? Komolyan elhittem, hogy most már a grisák
köntösét viselhetem?
- Őfelsége arra számít, hogy egy egyszerű lánykával fog találkozni.
Akire egészen váratlanul bukkantak a sorkatonák között. Egy igazi
kincsre. Ha keftában állnál elé, akkor az uralkodó azt hihetné, hogy
mindeddig az Éjúr rejtegetett.
- Már miért rejtegetett volna?
A lány megvonta a vállát.
- Azért, hogy nyomást gyakoroljon. Hogy elérjen valamit. Ki a
megmondhatója? Őfelsége azonban... hát, majd meglátod, milyen is
az uralkodónk.
Remegni kezdett a gyomrom. Mindjárt bemutatnak a birodalom el-
ső emberének. Megpróbáltam összeszedni magam, de Zsenya máris
megragadott, és maga után vonszolt ki az ajtón, végig a folyosón.
Már az egész testem remegett, és úgy éreztem, hogy ólommá vált a
lábam. Majdnem elértük a lépcső alját, amikor a kísérőm suttogva
megszólalt:
- Ha bárki rákérdezne, mit műveltem veled, mondd azt, hogy segí-
tettem öltözködni! Senki sem örülne annak, ha egyetlen grisát is fel-
turbóznék.
- Miért nem?
- Mivel őfelsége kiállhatatlan felesége, a cárné és annak rátarti ud-
vartartása úgy véli, hogy ez nem volna tisztességes.
Leesett az állam. A cárné szidása könnyen felségsértésnek számít-
hatott volna. Zsenyát azonban ez cseppet sem tartotta vissza.
Mire leértünk a hatalmas kupola alatti, fényűző csarnokba, odalent
már valósággal nyüzsögtek a bíborszínű, borvörös és sötétkék kön-
töst viselő grisák. A legtöbbjük ránézésre olyan idős lehetett, mint
én. Az egyik sarokban azonban néhány idősebb társukat is felfedez-
tem. Bár a hajukban ősz tincsek csillogtak és az arcukon jópár ránc
látszott, még ezek az idősebb férfiak és nők is lenyűgözően festettek.
Sőt, őszintén szólva, a csarnokban mindenki csodaszép volt.
- A cárné felvetése akár jogos is lehet - morogtam.
- Ó, ők maguktól ilyenek - legyintett Zsenya.
 Még jobban elkomorodtam. Ha ez a lány igazat beszélt, akkor a
többiek pazar külseje még inkább megerősíti, hogy nekem semmi
keresnivalóm sincs itt.
Valaki felfigyelt arra, hogy beléptünk a terembe. A következő pil-
lanatban a jelenlevők elnémultak. Valamennyi szempár felém for-
dult.
A várakozók közül egy magas, széles vállú, vörös köntöst viselő
grisa lépett elő. A napbarnított bőrű fiatalemberből valósággal sugár-
zott az életerő és az egészség. Könnyedén meghajolt előttem, és be-
mutatkozott:
- Szergej Beznyikov vagyok.
- Én pedig...
- Pontosan tudom, ki vagy - vágott a szavamba. Hófehér fogai meg-
villantak, ahogy rám mosolygott. - Gyere, mindjárt bemutatlak a töb-
bieknek! Te majd velünk együtt vonulsz be.
Megragadta a könyökömet, és már húzott volna maga után a korpo-
rálok egyik csoportja felé.
- Alina az idézők közé tartozik, Szergej! - förmedt rá egy kék
keftába bújtatott, hullámos, barna hajú lány. - Velünk fog bevonulni.
A háta mögött felsorakozó etherálok hangos, egyetértő morgásba
kezdtek.
- Marie - válaszolta Szergej bizonytalan mosollyal -, csak nem
akarhatod, hogy új társunk a grisák egyik alacsonyabb rangú rendjé-
hez csatlakozva lépjen be a trónterembe?
Marie hófehér bőrén hirtelen vörös foltok jelentek meg. A közel-
ben jó pár idéző felpattant.
- Talán fel kéne hívnom a figyelmedet arra, hogy az Éjúr maga is
az idézők közé tartozik?
- Mióta tartod magad egyenrangúnak vele?
Marie vicsorogni kezdett. Mivel szerettem volna megelőzni, hogy
tovább durvuljon a veszekedés, gyorsan közbeszóltam:
- Mi lenne, ha egyszerűen csak Zsenyával mennék?
Néhányan halkan vihogni kezdtek.
- A szabóval? - kerdezte Szergej őszinte döbbenettel. Zsenyára pil-
lantottam, aki csendben elmosolyodott, és megrázta a fejét.
 - Ez a lány hozzánk tartozik! - tiltakozott Marie. Körülöttem han-
gos vitatkozás támadt.
- Alina velem jön! - szólalt meg egy szenvtelen hang, mire a csar-
nok elnémult.
 EGFORDULVA MEGPILLANTOTTAM az egyik boltíves ajtóban
álló Kom urat. Mögötte Iván és jó pár olyan grisa sorako-
zott, akiket a közös utunkról ismertem. Marie és Szergej
sietve elvegyült a tömegben. Az Éjúr körülnézett a teremben, majd
megszólalt:
- Már várnak minket.
Azonnal óriási zsibongás támadt. Az ücsörgő grisák kivétel nélkül
felpattantak, és a hatalmas, kétszárnyú ajtón át elindultak kifelé.
Hosszú, kettős sorba rendeződtek. Legelőre a matyeriálok álltak.
Őket az etherálok követték. A korporáloknak leghátul jutott hely, így
ők, a legmagasabb rangú grisák, majd utolsóként lépnek be a trónte-
rembe.
Mivel fogalmam sem volt arról, mit kell tennem, mozdulatlanul áll-
tam. Csendben bámultam a tömeget. Zsenya felé fordultam, a lány-
nak nyoma veszett. A következő pillanatban az Éjúr csatlakozott
hozzám. Felemeltem a fejem, és szemügyre vettem sápadt arcát, ha-
tározott állát, gránitszürke szemét.
- Látom, sikerült kipihenni magadat - szólalt meg. összevontam a
szemöldököm. Csöppet sem örültem annak, amit Zsenya művelt ve-
lem, ám most őszintén be kellett vallanom, hogy a rengeteg gyönyö-
rűséges grisát látva, nagyon is hálás voltam a segítségéért. Persze
még továbbra is látszott rajtam, hogy nem tartozom közéjük, de a
vörös hajú lány nélkül még jobban kilógtam volna a sorból.
- Több szabó is van? - kérdeztem.
 - Zsenyának nincs párja - válaszolta a férfi, aztán rám pillantott. -
Ahogy mi is páratlanok vagyunk.
Megpróbáltam semmibe venni azt a finom borzongást, ami végig-
futott a hátamon, amikor meghallottam ezeket a szavakat. Hiszen az
Éjúr kettőnkről beszélt.
- Miért nem vonul be a többi grisával együtt?
- Zsenya kénytelen a cárné óhajait lesni.
- Miért?
- Amikor először megmutatkoztak különleges képességei, döntés
elé kellett volna állítanom. Csatlakozhatott volna a fabrikátorokhoz,
de a korporálokhoz is. Ehelyett elősegítettem különleges tulajdonsá-
gai kifejlődését, és ajándékba adtam a cárnénak.
- Ajándékba? Szóval akkor a grisák is csupán annyit érnek, mint a
jobbágyok?
- Mindannyian szolgálunk valakit - felelte, és én igencsak meg-
lepődtem a hangjából kicsengő ingerültség miatt. Az Éjúr azonban
így folytatta. - Őfelsége arra számít, hogy tanúja lehet a tudásodnak.
Na, ilyen lehet az, amikor valakit jeges vízzel öntenek nyakon.
- De hát nekem fogalmam sincs arról...
- Nem is várok effélét tőled - jelentette ki hűvös hangon, majd elin-
dult, mert már az utolsó, vörös köntöst viselő korporál is belépett az
ajtón.
A délutáni nap már éppen lenyugodni készült, amikor kiléptünk az
apró kavicsokkal borított ösvényre. Alig kaptam levegőt, úgy érez-
tem, mintha a vesztőhelyre kísérnének. Talán pontosan ez is a hely-
zet - tűnődtem hirtelen halálra válva.
- Ez nem fair - suttogtam mérgesen. - Nem tudom, hogy őfelsége
mire számít. Egyáltalán nem tisztességes, hogy csak így odalöknek
elé. Miként várhatják el, hogy... mindenfélét csináljak?
- Remélem, nem várod, hogy tisztességesen viselkedjem, Alina. Az
ilyesmi nem igazán jellemző rám.
Döbbentem néztem a férfira. Mégis mire véljem ezeket a szavakat?
Az Éjúr a szeme sarkából rám pillantott.
- Komolyan azt hiszed, csak azért hoztalak ide a fővárosba, hogy
bolondot csináljak belőled? Mind a kettőnkből?
- Nem - ismertem be.
 - Ráadásul most már semmit sem tehetünk, igaz? - kérdezte, mi-
közben elindultunk az erdőn át vezető, sötét alagúton át. A fejünk
fölött összeértek a sűrűn növő fák ágai. Tudtam, hogy igazat mond,
és ettől cseppet sem lett jobb kedvem. Nem tehettem mást, minthogy
megbízzak benne. Erősen reméltem, tudja, mire készül. Hirtelen rop-
pant kellemetlen előérzetem támadt.
- Újra megvágsz a késsel? - kérdeztem.
- Kétlem, hogy erre ismét szükség volna, ám csupán rajtad múlik,
mi történik.
Na, ezzel aztan jól megnyugtatott!
Igyekeztem visszanyerni a hidegvéremet, ám a szívem még mindig
hevesen zakatolt. Mielőtt összeszedhettem volna magam, már át is
szeltük a kerteket és a parkokat, és elindultunk felfelé, a Nagy Palota
irányába vezető hófehér márványlépcsőkön. Először áthaladtunk a
tágas fogadócsarnokon, majd egy tükrökkel szegélyezett, aranyozott
díszítésű, hosszú folyosón. Azonnal észrevettem, hogy az uralkodó
otthona mennyire különbözik a Kis Palotától. Bárhová is néztem,
mindenütt márványt, aranyat, magasba törő, fehér és halványkék
falakat, ragyogó, karos csillárokat, egyenruhás lakájokat, csodálato-
san tündöklő, parkettával borított termeket láttam. Még a parketta
darabjait is szabályos, geometrikus mintákba rendezték. Nem mon-
danám, hogy nem tetszett, amit láttam, de a palota összhatása vala-
hogy kimerítő és tömény volt. Mindent túlzásba vittek. Mindig is azt
gondoltam, hogy a jobbágyok azért éheznek, a katonák azért nem
kapnak jobb ellátást, mert Ravkát nyomorba döntötte az Árnyzóna.
Ám amikor megpillantottam egy gyémánt berakású levelekkel ékesí-
tett, jádéból faragott fatörzset, már nem lehettem annyira biztos a
dologban.
A trónterem mennyezete háromemeletes volt. Valamennyi ablakot
ragyogó arany, kétfejű sasokkal díszítették. A bejárati ajtótól széles,
hosszú, halványkék szőnyeg futott, egészen a tágas terem túlsó végé-
ben kialakított, emelvényen magasodó trónig. Az udvartartás tagjai a
szőnyeg két oldalán várakoztak. Számos férfi katonai egyenruhát
viselt. Fekete nadrágjuk élesen elütött kitüntetésekkel és az érdem-
érmek szalagjaival borított fehér zubbonyuktól. A szépséges hölgyek
káprázatos selyemből készült nagyestélyit viseltek. A mellrészeket
mélyen kivágták, és a ruhák vállát meg ujját úgy alakították ki, hogy
a buggyos szövet ne tapadjon a bőrre. Közben a bevonuló grisák is
elhelyezkedtek. Rendjeik szigorúan elkülönülve egymástól, a sző-
nyeg két oldalán sorakoztak fel.
A trónteremben várakozással teli csönd támadt. Minden arc felém
és az Éjúr felé fordult. Lassú, de határozott léptekkel elindultunk az
aranyozott trónus irányába. Ahogy közelebb értünk, őfelsége kihúzta
magát, és látszott rajta, hogy feszülten figyel. A fakó bajszú, karcsú,
csapott vállú férfi nagyjából a negyvenes éveit taposhatta. Nagy, vi-
zenyős szeme enyhén kigúvadt. Katonai díszegyenruhát viselt. Olda-
lán keskeny kard lógott. Beesett mellét valósággal beborították az
érdemrendek. Az emelvényen állt még valaki mellette. A hosszú,
sötét szakállú férfi a papság köntösét viselte, ám öltözéke elejét egy
jókora, arany, kétfejű sas ékesítette.
Az Éjúr kissé megnyomta a kezemet, ezzel jelezve, hogy most meg
kell állnunk.
- Uralkodói felséged, moj cár - szólalt meg csengő hangon. - Íme,
Alina Sztarkova, a napidéző.
Halk suttogás támadt. A tömeg mocorogni kezdett. Nem tudtam,
hogy most pukedliznem kell, vagy inkább meghajolnom. Ana Kuya
ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi árva pontosan elsajátítsa, mi-
ként köszöntsük a nagy ritkán a főherceg uradalmára érkező nemes
vendégeket. Ennek ellenére nagyon is úgy éreztem, nem volna he-
lyénvaló a hadseregben rendszeresített nadrágban pukedlizni. Őfel-
sége azonban kimentett a szorult helyzetből, mivel türelmetlenül in-
tegetni kezdett.
- Gyertek már, gyertek! Hozd ide hozzám!
Odasétáltunk az emelvény lábához. Az uralkodó alaposan szem-
ügyre vett. Elkomorodva lebiggyesztette a száját.
- Meglehetősen átlagos.
Elpirulva ráharaptam a nyelvemre. Őfelsége maga sem volt túl
megnyerő látvány. Gyakorlatilag nem volt álla, és innen közelről
nagyon is jól láttam az orrát csúfító véraláfutásokat.
- Na, mutassátok! - parancsolta az uralkodó.
A gyomrom görcsbe rándult. Az Éjúrra néztem. Ez volt a döntő pil-
lanat. A férfi felém biccentett, majd szélesre tárta a karját. A trón-
terem feszült némaságba burkolózott. Az Éjúr tenyerében sötét, ka-
vargó szalagok jelentek meg. Az örvénylő feketeség belefolyt a leve-
gőbe. Amikor összezárta a kezét, ismét felhangzott a mennydörgő
robaj. A tömegből jó páran nyugtalanul felkiáltottak, amikor átlátha-
tatlan sötétség borította be a csarnokot.
Ezúttal már nem lepődtem meg annyira a mindent elnyelő sötétsé-
gen, de még így is igencsak féltem. Önkéntelenül is felemeltem a
kezemet, és tapogatózni kezdtem, hogy valamiben megkapaszkod-
hassak. Az Éjúr megragadta a karomat, majd tenyere megtalálta az
enyémet. A következő pillanatban már rám is zúdult a jól ismert,
megrendíthetetlen magabiztosság. A megnyugtató érzést pedig az
Éjúr tiszta, lenyűgöző, választ követelő hívása követte. Halálos ré-
mület fogott el, ám ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem, mert a
lényem legmélyén valami a magasba tört. Ezúttal nem is próbáltam
elnyomni. Hagytam, hogy menjen a maga útján.
A trónterem fényárba borult. Körbevett a kellemes meleg, és a sö-
tétség fekete üvegként hasadt szilánkokra. Az udvartartás tagjai őr-
jöngő éljenzésben törtek ki. A nemes urak zokogni kezdtek, és átölel-
ték egymást. Egy hölgy elájult. Az uralkodó felpattant, és lelkes arc-
cal, magasba emelt kézzel tapsolt. Odavolt a boldogságtól.
Az Éjúr elengedte a kezemet, és a fény kihunyt.
- Lenyűgöző! - bömbölte őfelsége. - Igazi csoda!
Lesietett az emelvény lépcsőjén. A szakállas pap némán siklott a
nyomában. Őfelsége odalépett hozzám. Megragadta a kezemet, és
nedvesen csillogó ajkához emelte.
- Drága kislányom - lelkesedett -, drága, édes kislányom.
Eszembe jutott, milyen megjegyzést tett Zsenya az uralkodóra. Li-
babőrös lett a kezem, de mégsem mertem elrántani a szorításából.
Szerencsére nemsokára magamra hagyott, és odalépett az Éjúr mel-
lé. Lelkesen vállon veregette a sötét ruhás férfit.
- Csodálatos! Egyszerűen lenyűgöző! - harsogta elragadtatva. -
Gyere! Azonnal lássunk hozzá a tervek elkészítéséhez!
Miközben őfelsége és az Éjúr halkan beszélgetve továbbsétált, a
pap odaállt elém.
- Igazi csoda - szólalt meg, és zavarba ejtő érdeklődéssel kezdett
bámulni. Barna szeme annyira sötét volt, hogy szinte már feketének
tűnt. Ruhájából enyhe penészszag és tömjén illata áradt. Egy sírkam-
rának lehet ilyen a szaga - gondoltam megborzongva. Megkönnyeb-
bülten fellélegeztem, amikor a nyomasztó külsejű alak az uralkodó
után osont.
A következő pillanatban valósággal körbefogtak a legpompásabb
öltözéket viselő urak és hölgyek. Mindenki szeretett volna megis-
merkedni velem. Meg akarták érinteni a kezemet, vagy legalább a
ruhám ujját. Nyüzsgő örvénylés kellős közepén találtam magam.
Tolakodtak és lökdösődtek, hogy hozzám férjenek. Kevés hiányzott
ahhoz, hogy ismét pánikba ne essem, amikor Zsenya felbukkant mel-
lettem. A megkönnyebbülésem azonban nem tartott sokáig.
- A cárné akar látni - suttogta a fülembe. Keresztülvezetett a nyüzs-
gő tömegen, és egy keskeny oldalajtón át kijutottunk a csarnokból. A
cárné fogadószobája leginkább egy hatalmas gyémántra emlékezte-
tett. Őfelsége egy heverőn foglalt helyet. Ölében egy parányi, be-
nyomott képű kiskutya lihegett.
A fénylő szőkeség valódi szépség volt. Lélegzetelállító arcvonásai-
ból jeges hideg áradt. Arcát tökéletes csigákba rendezett fürtök kere-
tezték. Alaposabban is megnézve, láttam, hogy valami nincs teljesen
rendben vele. A szeme túl kék, a haja túl aranyló, a bőre pedig feltű-
nően sima volt. Furdalt a kíváncsiság, vajon Zsenya milyen erőfeszí-
tések árán érte el ezt a remek összhatást.
Uralkodónőnket megragadó szépségű, díszes ruhát viselő hölgyek
koszorúja övezte. A sok szépség halvány rózsaszín és egészen vilá-
goskék öltözeket hordott. Ruhájuk mélyen kivágott nyakrészét arany-
hímzés és parányi gyöngyházdíszek ékesítették. Bármennyire szépek
voltak is, mégis valósággal elhalványultak az egyszerű, dísztelen,
gyapjú keftát viselő Zsenya mellett. Barátnőm vörös haja úgy tündö-
költ, mintha lángra lobbant volna.
- Maja cáriszta - szólalt meg a lány, és elegáns mozdulattal mélyet
pukedlizett. - A napidéző.
Ezúttal már döntenem kellett. Kissé meghajoltam, mire néhány ud-
varhölgy halkan kuncogni kezdett.
- Lenyűgöző - jelentette ki az uralkodónő. - Ki nem állhatom a
képmutatókat.
 Minden önuralmamat össze kellett szednem ahhoz, hogy ezt hallva
ne tegyek valamilyen csípős megjegyzést.
- Grisa családból származol? - tudakolta.
Ideges pillantást vetettem Zsenyára, aki bátorítóan biccentett.
- Nem - válaszoltam, aztán még gyorsan hozzátettem -, maja
cáriszta.
- Akkor hát muzsik vagy? Jobbágy?
Bólintottam.
- Boldoggá tesz minket a nemzetünk - folytatta a cárné, mire az ud-
varhölgyek halkan, suttogva bólogattak. - A családodat azonnal érte-
síteni kell új, kimagasló helyzetedről. Zsenya majd futárt küld hozzá-
juk.
A vörös hajú lány bólintott, és ismét pukedlizett. Először azt gon-
doltam, hogy befogom a számat, de aztán eszembe jutott, hogy talán
jobb volna, ha nem kezdek el hazudozni az uralkodó család tagjai-
nak.
- Felséges asszonyom, kegyeskedjen megbocsátani, de engem Ker-
amzov nagyherceg árvaházában neveltek fel.
Ezzel aztán sikerült meglepnem az úri hölgyeket. Még Zsenya arcá-
ra is kiült a kíváncsiság.
- Árva vagy! - kiáltotta a cárné. Látszott rajta, hogy felettébb tet-
szik neki ez a váratlan fordulat. - Hát ez csodás!
Én a magam részéről erősen kétségbe vontam, hogy szüleim el-
vesztése „csodás” dolog lenne, ám mivel semmi sem jutott az eszem-
be, ezért csupán ennyit dadogtam:
- Köszönöm, maja cáriszta!
- Sok minden biztosan roppant furcsának tűnhet a szemedben. De
ne engedd, hogy az udvari élet téged is ugyanúgy megrontson, ahogy
másokat! - folytatta, és márványkék szemével gyors pillantást vetett
Zsenyára. Nem lehetett nem észrevenni a sértést, ám a vörös hajú
lány arca kifejezéstelen maradt. Jeges nyugalma cseppet sem tetszett
a cárnénak. A lenyűgöző szépségű hölgy bágyadtan intett a kezével.
Az ujjait valósággal elborították a gyűrűk. - Távozhattok!
Zsenya kivezetett a folyosóra. Meg mertem volna esküdni, hogy ezt
suttogja:
- Vén tehén!
 Mielőtt összeszedhettem volna magam, hogy szóba hozzam a cárné
különös megjegyzését, az Éjúr ott termett mellettünk. Egy üres fo-
lyosó felé terelt bennünket.
- Hogy sikerült megbirkózni a cárnéval? - kérdezte.
- Fogalmam sincs - válaszoltam őszintén. - Egyetlen rossz szava
sem volt. Nagyon kedvesen beszélt hozzám, de egész idő alatt úgy
bámult rám, mintha a kutyája előbb megrágott, majd kiokádott volna.
Zsenya hangosan nevetni kezdett, és az Éjúr szája is megrándult
kissé. Egy cseppnyi jóakarattal akár azt is képzelhettem volna, hogy
a nagyúr halványan elmosolyodott.
- Érezd jól magad az uralkodó udvarában! - jelentette ki.
- Nem hiszem, hogy ez lehetséges.
- Igazából senki sem érzi jól magát ezen a helyen - ismerte be. -
Viszont mindannyian igyekszünk jó képet vágni a dologhoz.
- Úgy tűnt, hogy az uralkodó meglehetősen jókedvű - kockáztattam
meg a feltételezést.
- Uralkodónk csupán egy nagy gyerek.
Leesett az állam a döbbenettől, és gyorsan körülnéztem, mert attól
féltem, hogy valaki kihallgatja a szavainkat. Új ismerőseim cseppet
sem féltek a felségsértő megjegyzésektől. Zsenyának még a szeme
sem rebbent, amikor meghallotta az Éjúr lázadó szavait.
A fekete ruhás férfi azonban alighanem felfigyelt a zavaromra,
mert e szavakkal folytatta:
- Ma azonban, hála neked, ez a gyermek igen boldog lehetett.
- Ki volt az a szakállas alak az uralkodó mögött? - kérdeztem, mert
témát akartam váltani.
- Az Apparátus?
- Valamiféle pap?
- Valamiféle. Néhányak szerint igazi, elvakult fanatikus. Mások vi-
szont azt állítják, csak egy szélhámos.
- És szerinted?
- Én úgy vélem, hogy neki is megvan a maga haszna - válaszolta,
majd Zsenya felé fordult, - Azt hiszem, mára már éppen eléggé meg-
terheltük Alinát. Kísérd vissza a lakosztályába, és készíttesd el a
keftáját. Holnap kezdetét veszi a kiképzése.
 A lány enyhén meghajolt, és belém karolt, hogy elvezessen. Alig
álltam a lábamon az izgalom és a megkönnyebbülés miatt. Külön-
leges képességem mindenki előtt feltárult, és így nem csináltam bo-
londot magamból. Persze még mindig csak a legnagyobb nehézségek
árán tudtam volna elhinni, hogy ez az erő bennem rejtőzött. Átvé-
szeltem azt, hogy bemutassanak az uralkodónak, és találkozhattam a
cárnéval is. Nemsokára pedig magamra vehetem a grisák keftáját.
- Zsenya - szólt utánunk az Éjúr -, ez a kefta fekete lesz.
A lány megbotlott. Először döbbent arcú kísérőmre néztem, majd
hátrapillantottam az Éjúrra. A férfi már kezdett eltávolodni.
- Egy pillanat! - kiáltottam, mielőtt visszafoghattam volna ma-
gamat. Az Éjúr megtorpant, és rám nézett palaszürke szemével. -
Én... ha nem lenne nagy baj, jobban szeretnék kék köntöst. Olyant,
amilyet az idézők is viselnek.
- De Alina! - kiáltott fel halálra váltan Zsenya.
Az Éjúr egyetlen intéssel elhallgattatta.
- Miért? - kérdezte kifejezéstelen arccal.
- Már így is kívülállónak érzem magamat. Azt hiszem, egy fokkal
jobb volna, ha... ha nem ütnék el annyira a többiektől.
- Ilyen nagyon szeretnél elvegyülni a többiek között?
Elszántan kihúztam magamat. Megmentőmnek szemmel láthatóan
nem tetszett a javaslatom, ám én ennek ellenére nem voltam hajlandó
meghátrálni.
- Nem akarom még jobban felhívni magamra a figyelmet. Már így
is éppen eléggé kilógok a sorból.
Az Éjúr egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig némán bámult. Nem
lehettem biztos abban, hogy épp fontolóra vette-e a szavaimat, vagy
egyszerűen csak meg akart félemlíteni a tekintetével. Összeszorítot-
tam a fogamat, és szemrebbenés nélkül viszonoztam a pillantását.
- Ahogy kívánod - biccentett váratlanul. - A keftád színe kék lesz.
Egyetlen további szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a csarnokban.
Zsenya a döbbenettől tágra nyílt szemmel nézett rám.
- Mi van már? - csattantam fel. Ez elég gyenge védekezés volt.
- Alina, ugye tudod, hogy eddig még soha, egyetlen grisának sem
engedték meg, hogy magára öltse az Éjúr színét - szólalt meg lassan.
- Gondolod, hogy felmérgesítettem?
 - Nem erről van szó! A fekete öltözék a különleges, kimagasló
helyzeted jól látható jele lett volna. Kiderült volna belőle, milyen
nagyra tart téged az Éjúr. Ha az ő színét viseled, akkor azzal min-
denki fölé kerülhettél volna.
- Hát én pedig nem akarok mindenki fölé kerülni.
Zsenya kétségbeesetten széttárta a karját, aztán megragadta a kö-
nyökömet, és keresztülvezetett a palotán a főbejáratig. Az egyik ha-
talmas, aranyozott ajtót két libériás lakáj nyitotta ki előttünk. Össze-
rezzentem, mert ekkor jöttem rá, hogy a cselédek öltözéke is ugya-
núgy fehér és aranyszínű, mint Zsenya keftája. A lány ezek szerint a
cselédek színeit viseli. Nem csoda, hogy bolondnak tart, amiért el-
utasítottam az Éjúr ajánlatát. Lehetséges, hogy nagyon is igaza volt?
Hosszú séta várt ránk, míg a kerteken és a parkokon át vissza nem
értünk a Kis Palotába. Végig az előbbi kérdés motoszkált a fejemben.
Az alászálló alkonyatban a szolgák sorban meggyújtották a kavicsos
ösvényt szegélyező lámpásokat. Mire felküzdöttem magam a legfelső
lépcsőfokra, és beléphettem a lakosztályom ajtaján, a gyomrom már
valósággal görcsölt.
Leültem az ablakhoz, és kibámultam a kertbe. Mialatt komoran
ücsörögtem, Zsenya csengetett egy cselédért. Elküldte, hogy keres-
sen egy szabónőt, ezenfelül pedig vacsorát hozatott. Mielőtt azonban
elküldte volna a lányt, vörös hajú társam felém fordult:
- Lehet, hogy szívesebben várnál még egy kicsit, hogy majd a
grisákkal együtt vacsorázhass? - kérdezte vonakodva.
Megráztam a fejemet. Túlságosan is elfáradtam és kimerültem ah-
hoz, hogy kedvem lett volna ismét elmerülni az embertömegben.
- Ugye itt maradsz velem? - kérdeztem.
Zsenya habozni látszott.
- Nem kell ám maradnod, hogyha nem akarsz - tettem hozzá sietve.
- Semmi kifogásom az ellen, ha inkább a többiekkel szeretnél enni.
- Dehogyis! Akkor hát kettesben étkezünk - jelentette ki fejedelmi
méltósággal, és a cselédlány elszaladt. Zsenya bezárta az ajtót, és
odalépett az apró fésülködőasztalhoz. Elkezdte rendbe rakni az ott
heverő dolgokat: a fésűt, a hajkefét, a tollat és a tintásüveget. Az ösz-
szes apróság vadonatújnak tűnt. Valaki azalatt hozhatta ide, amíg
nem voltam a szobámban. A vörös hajú lány még mindig háttal állt
nekem, amikor megszólalt:
- Alina, meg kell értened egy fontos dolgot. Hiszen holnap elkez-
dődik a kiképzésed... Szóval, ami azt illeti, a korporálok nem étkez-
nek együtt az idézőkkel. Az idézők nem ülnek le egy asztalhoz a
fabrikátorokkal, és...
Egyből úgy éreztem, hogy védekeznem kell.
- Figyelj, ha nem akarsz itt maradni velem vacsorára, akkor meg
ígérhetem neked, hogy nem fogok belesírni a levesembe.
- Ugyan már! - kiáltotta. - Nem erről van szó! Csak megpróbálom
elmagyarázni neked, hogyan is működnek itt a dolgok.
- Felejtsd el!
Zsenya kétségbeesetten kifújta a levegőt.
- Tényleg nem érted! Óriási megtiszteltetés számomra, ha veled va-
csorázhatok. Lehetséges azonban, hogy a többi grisának nem tetsze-
ne a dolog.
- Miért nem?
A lány, hatalmasat sóhajtva, lerogyott az egyik faragott székbe.
- Mert én a cárné kis ölebe vagyok. Mert nem tartják értékesnek
azt, amit csinálok. Rengeteg okból kifolyólag.
Megpróbáltam kitalálni, mi lehet ez a rengeteg ok. Talán valami-
lyen kapcsolatban állhatnak az uralkodóval? Szinte láttam magam
előtt a Nagy Palota előtt álló, makulátlan, fehér és aranyszínű libéri-
ába bújtatott szolgákat és cselédeket. Vajon mit érezhetett Zsenya?
Elzárták a saját fajtájától, miközben nem tarthatta magát az udvar
teljes jogú tagjának!
- Hát ez különös - szólaltam meg egy idő múlva. - Mindig is azt
hittem, hogy a szépség lényegesen egyszerűbbé teszi az emberek
életét.
- Ó, ez amúgy tényleg így van - biccentett Zsenya, és nevetni kez-
dett. Nem tudtam ellenállni a példájának. Én is nevettem.
Kacagásunkat kopogás szakította félbe. Nemsokára a szabónő fog-
lya lettem. Sokáig méricskélt, és megpróbálta elkészíteni a legelő-
nyösebb szabásmintát. Amikor végre befejezte a munkáját, és már
szedte volna össze a muszlinszalagjait meg a gombostűit, Zsenya
mellém lépett, és a fülembe súgta:
 - Tudod, még most sem késő meggondolnod magadat! Még min-
dig…
A szavába vágtam.
- Kék legyen! - jelentettem ki határozottan, bár a gyomrom is-
mét görcsbe rándult.
A varrónő távozott. Most már végre teljes figyelmünket a vacsorá-
nak szentelhettük. A feltálalt ételek meglepően ismerősnek tűntek.
Keramzinban pontosan ilyesmit ettünk ünnepnapokon: édesborsóval
kevert zabkását, mézben kisütött fajdot és friss fügét. Döbbenten
tapasztaltam, milyen éhes vagyok. Még soha az életben nem ettem
ilyen jó étvággyal. Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam vissza-
tartani magam attól, hogy tisztára nyaljam a tányéromat.
Zsenya egész idő alatt folyamatosan fecsegett. Elsősorban a grisák
pletykáit osztotta meg velem. Fogalmam sem volt arról, pontosan
kikről beszél. Egyikőjüket sem ismertem. Ennek ellenére nagyon is
hálás voltam azért, hogy csendben maradhattam. A szükséges helye-
ken némán bólogattam és mosolyogtam. Végül az utolsó cseléd is
távozott. Elvitte magával vacsoránk maradékát. Akaratlanul is hatal-
masat ásítottam, mire Zsenya azonnal felkelt.
- Kora reggel majd felébresztelek, hogy levigyelek reggelizni. El-
tart egy darabig, mire kiismered magad ideát. A Kis Palota bizonyos
szempontból valóságos útvesztő.
Tökéletes formájú ajkán hamiskás mosoly jelent meg.
- Próbálj meg pihenni! Holnap találkozni fogsz Baghrával.
- Baghrával?
Zsenya szélesen elvigyorodott.
- Bizony vele! Az a vénasszony csupa meglepetés.
Mielőtt kideríthettem volna, miről is beszél, barátnőm máris búcsút
intett, és kicsusszant az ajtón. Ráharaptam az alsó ajkamra. Egészen
pontosan mit is tartogatott a holnap?
Ahogy az ajtó bezáródott Zsenya mögött, éreztem, hogy valósággal
letaglózott a kimerültség. Elképesztő érzés volt felismerni, hogy va-
lóban ilyen különleges képesség lakozik bennem. Micsoda izgalom-
mal járt az, hogy találkozhattam őfelségével és a cárnéval! Valóság-
gal lenyűgöztek és kimerítettek a Nagy és Kis Palota csodái.
 A lelkesedésem miatt eddig nem is tudtam odafigyelni a fáradtság-
ra, ám most a kimerültség egyetlen hullámban visszatért. Nem csu-
pán holtfáradt voltam, de ismét rám tört az iszonyatos magány.
Levetkőztem. Az egyenruhámat szépen felakasztottam a csillag-
mintás paraván mögötti fogasra. Ragyogó, új csizmámat odaállítot-
tam a nadrág alá. Megsimítottam a katonai kabát érdes gyapjúszövet-
ét. Reméltem, hogy a jól ismert ruhadarab majd megnyugtat, ám a
kabát túlságosan is merev és új volt. Hirtelen nagyon, de nagyon hi-
ányzott a régi, mocskos zubbonyom.
Puha, fehér gyapjúból szőtt hálóingbe bújtam, és megmostam az
arcomat. Miközben megtörülköztem, megnéztem képmásomat a
mosdótál feletti tükörben. Talán a lámpa fénye tette, de nagyon is
úgy tűnt, hogy sokkal jobban nézek ki annál, mint amilyen akkor
voltam, amikor Zsenya befejezte az átalakításomat. Jóval később
rájöttem, hogy tátott szájjal bámulom a saját tükörképemet. Önkénte-
lenül is elmosolyodtam. Ahhoz képest, hogy korábban utáltam tü-
körbe nézni, komolyan fenyegetett a veszély, hogy immár hiú és be-
képzelt nőszemély leszek.
Bemásztam a baldachinos ágyba, és bebújtam a súlyos selyempap-
lanok és szőrmék alá. Elfújtam a lámpást. A távolból halványan hal-
lottam, ahogy bezártak egy ajtót, és az emberek jó éjszakát kívánnak
egymásnak. Lassan aludni térték a Kis Palota lakói. A sötétbe bámul-
tam. Nekem bizony még sohasem volt saját szobám.
Keramzinban számtalan kislány társaságában, egy régi arckép tö-
vében aludtam a hálóteremmé átalakított, jókora csarnokban. A kato-
naságnál vagy a laktanya körleteiben, vagy a többi térképkészítővel
együtt aludtam egy sátorban. A lakosztályom túlságosan is nagy és
felettébb üres volt. A néma csendben valósággal rám törtek az elmúlt
nap eseményei. Néhány könnycsepp folyt végig az arcomon.
Lehet persze, hogy holnap reggel arra ébredek, hogy ez az egész
álom volt csupán. Alekszej még mindig él, és Mal sem sebesült meg.
Valójában senki sem próbált meg végezni velem, és nem is találkoz-
tam őfelségével meg a cárnéval. Nem kényszerültem arra, hogy az
Apparátus szemébe nézzek. Nem éreztem az Éjúr hűvös kezének
érintését a tarkómon. Reggel majd a tábortüzek jól ismert illatára
ébredek, rám simul régi, kedves ruhám, ahogy ott fekszem az apró
kis derékaljamon. Ráadásul részletesen beszámolhatok majd Malnak
erről a különös, félelmetes, ám mégis gyönyörű álomról.
Végighúztam a hüvelykujjamat a tenyeremen éktelenkedő sebhe-
lyen, és meghallottam barátom hangját:
- Nem lesz semmi baj, Alina! Kettőnket sohasem érhet baj.
- Remélem, igazad van, Mal - suttogtam a párnámba, majd hagy-
tam, hogy könnyeim árja elsodorjon az álmok világába.
 EGLEHETŐSEN NYUGTALANUL töltöttem az éjszakát. Már haj-
nalban felébredtem, és utána nem tudtam visszaaludni.
Amikor ágyba bújtam, elfelejtettem behúzni a függönyö-
ket. Az ablakokon valósággal betűzött a nap fénye. Fontolóra vettem,
hogy kikászálódom, behúzom a függönyt, talán utána mégis el tudok
majd aludni. De nem. Sajnos hiányzott belőlem a szükséges erő.
Nem tudtam volna megmondani, hogy az aggódás vagy a félelem
miatt forgolódtam ennyire nyugtalanul. Lehetséges, hogy az igazi,
kényelmes ágy hozott ennyire zavarba. Nem voltam én ahhoz szok-
va, hogy ilyen fejedelmi körülmények között pihenjek. Hosszú hóna-
pokon át csupán ingatag, tábori fekhelyeken éjszakáztam, de az is
sokszor előfordult, hogy a kemény talajra terített pokrócon kellett
álomra hajtani a fejemet.
Nagyot nyújtózkodtam, majd az egyik ujjammal végigsimítottam a
baldachint tartó oszlopot díszítő faragott madarakat és virágokat.
Magasban, a fejem fölött az ágy mennyezetét ragyogó színekkel fes-
tették ki. A drága szövetet szárnyaló madarak, valamint levelek és
virágok gondosan kidolgozott képmása ékesítette. Mozdulatlanul
feküdtem, és némán számoltam a borókakoszorú leveleit. Már éppen
újra elszenderültem volna, amikor halk kopogást hallottam az ajtó
felől. Félrelöktem a nehéz takarókat, és a lábamat belebújtattam az
ágy mellé rakott aprócska, szőrmével bélelt papucsba.
Kinyitottam az ajtót. Odakint egy cselédlány állt. Egy ölnyi ruhát,
egy pár csizmát és egy sötétkék keftát tartott a kezében. Alig volt
időm, hogy megköszönjem neki, mert sietve pukedlizett, és már el is
tűnt.
Bezártam az ajtót, és a ruhákat meg a csizmát az ágyra fektettem.
Az új keftámat viszont óvatosan rátettem a paravánra.
Egy darabig mozdulatlanul bámultam az új ruhadarabot. Gyerekko-
romban szinte kivétel nélkül az idősebb árvák kinőtt ruháit viseltem.
Utána pedig minden öltözékemet az Első Hadseregben rendszeresí-
tett egyenruha jelentette. Soha nem volt olyan ruhám, amelyet kifeje-
zetten számomra készítettek volna. Arra pedig még a legmerészebb
álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha is egy grisa keftáját
ölthetném magamra.
Megmostam az arcomat és kifésültem a hajam. Nem tudtam, hogy
mikor fog megjönni Zsenya. Így aztán abban sem lehetettem biztos,
hogy lenne-e elég időm megfürödni. Olyan jó lett volna inni egy po-
hár teát, de nem tudtam eléggé összeszedni a bátorságomat ahhoz,
hogy csengetve odahívjak magamhoz egy szolgát. Tettem-vettem, de
a végén már semmi dolgom sem maradt.
Alaposan megnéztem magamnak az ágyra fektetett új ruháimat. A
testhez álló nadrágot olyan anyagból szabták, amelyhez még csak
hasonlóval sem találkoztam. A szövet olyan volt, mintha mégegy
bőrréteget húztam volna a testemre. A hosszú blúz vékony vá-
szon szövetből készült. A derekamon sötétkék kendővel köthettem
meg.
A csizma miatt külön ámulatba estem. Nem is tudom, hogy csiz-
mának nevezhetem-e ezt a két csodálatos lábbelit. Hiszen volt nekem
már korábban is csizmám, ez a két gyönyörű jószág viszont nem is
hasonlított a régi lábbelimre. Elképesztően puha, fekete bőrből varr-
ták. Valósággal körbeölelte a lábszáramat. Az egész öltözék nagyon
különösnek tűnt. Sokban hasonlított arra a ruhára, amelyet a legegy-
szerűbb jobbágyok és a szabad földművesek viselnek. Persze a ruha
anyaga sokkal finomabb volt. Egyetlen jobbágy sem akadt széles e
birodalomban, aki megengedhette volna magának, hogy ilyen drága
portékát viseljen.
Felöltöztem, és alaposan megnéztem magamnak a keftát. Tényleg
fel fogom venni? Komolyan azt hiszem, hogy grisa lesz belőlem?
Elképesztett ez a feltételezés.
 Ez is csak egy hosszú kabát - szidtam össze magamat.
Mélyen beszívtam a levegőt, aztán levettem a keftát a paravánról.
Belebújtam. Nem volt olyan nehéz, mint amire számítottam. Hason-
lóan a többi ruhadarabhoz, tökéletesen illett rám. Elöl bekapcsoltam
a parányi, rejtett kapcsokat, és utána odaléptem a mosdó elé, hogy
megnézzem magam a tükörben. A keftát egészen sötét, mélykék
anyagból készítették. Majdnem a bokámig ért. A két ruhaujj felettébb
bőnek tűnt. Bár új öltözékem erősen hasonlított egy kabátra, olyan
elegáns volt a szabása, mintha csak egy díszruhát viseltem volna. Ez
volt az a pillanat, amikor felfigyeltem a két gallérrészt díszítő hím-
zésre. Akárcsak valamennyi grisa, az etherálok is a ruhájukat ékesítő
hímzés színével jelezték, hogy a csodatévők különböző rendjein be-
lül milyen kisebb közösségbe tartoztak. A hullámhívók ruháját vilá-
goskék cérnával hímezték ki. A pokolhívókét pirossal, a szélhívókét
pedig ezüsttel. Az én köntösöm két ujját aranyszálakkal hímezték ki.
Amikor az ujjammal végigsimítottam a ragyogó öltéseket, önkénte-
lenül is aggódni kezdtem. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor vá-
ratlanul kopogtak az ajtón.
- Nagyon csinos vagy! - örvendezett Zsenya, amikor kinyitottam az
ajtót. - De feketében még jobban festenél.
Tudtam, hogy ezen a ponton egy méltóságteljes válasz volna he-
lyénvaló, ezért ráöltöttem a nyelvemet. Utána sietve a nyomába ered-
tem, mert barátnőm végigrohant a folyosón, és elindult lefelé a lép-
csőn. Ugyanabba a kupolás csarnokba vezetett, ahol az előző délutáni
felvonulás előtt mindenki gyülekezett. Most nem voltak odalent
olyan sokan. A tágas terem ennek ellenére megtelt a hangos beszél-
getés zsivajával. A sarokban grisák gyülekeztek a szamovárok kö-
rül. Mások a heverőkön pihentek, és a tagjaikat melengették a gazda-
gon díszített cserépkályhák közelében. Megint mások a terem köze-
pén négyszögben elhelyezett, hosszú asztalok mellett ülve reggeliz-
tek. Ismét csak az történt, mint tegnap. Amikor beléptünk, a sokaság-
elhallgatott. Csupán annyi volt a különbség, hogy a jelenlevők úgy
tettek, mintha nem mindenki kettőnket bámult volna. Nem hagyták
abba a beszélgetést.
 Két lány csatlakozott hozzánk. Az idézők köntösét viselő hölgyek
valósággal lecsaptak ránk. Az egyikőjüket felismertem. Marie volt
az, aki tegnap miattam veszekedett Szergejjel a felvonulás előtt.
- Alina! - kiáltotta lelkesen. - Tegnap nem tudtunk rendesen bemu-
tatkozni. Marie vagyok, ő pedig Nágya.
A mellette álló pirospozsgás arcú lány felé biccentett. Nágya szele-
sen rám vigyorodott. Marie már belém is karolt, miközben szánt
szándékkal hátat fordított Zsenyának. - Gyere, ülj oda mellénk!
Elkomorodtam. Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de
Zsenya megrázta a fejét és így szólt:
- Menj csak! Hiszen az etherálok közé tartozol. Reggeli után majd
megkereslek, és mindent megmutatok.
- Majd mi körbevezetjük... - kezdte volna Marie. Zsenya azonban a
szavába vágott:
- Mindent megmutatok neki, ahogy azt az Éjúr megparancsolta.
Marie elvörösödött.
- Mi vagy te? Csak nem a cselédje?
- Valami olyasmi - biccentett Zsenya, majd arrébb sétált, hogy ki-
töltsön magának egy pohár teát.
- Micsoda beképzelt nőszemély! - méltatlankodott Nágya.
- Napról napra kibírhatatlanabb - bólintott Marie. Utána viszont fe-
lém fordult, és negédesen rám mosolygott. - Bizonyára már kopog a
szemed az éhségtől!
Odavezetett az egyik hosszú asztal mellé. Amikor odaértünk, két
szolga lépett a hátunk mögé, hogy alánk tolja a székünket.
- Ez itt a mi helyünk. Az Éjúr jobb oldalán - jelentette ki a lány
büszke hangon. Végigmutatott az asztalon, ahol csupa kék keftás
grisa foglalt helyet.
- A korporálok pedig ott ülnek - folytatta megvető arckifejezéssel,
és a szemközti asztal felé biccentett, ahol az igencsak rosszkedvű
Szergej reggelizett a többi vörös köntöst viselő társa között.
Valamiért az jutott az eszembe, hogy ha mi közvetlenül az Éjúr
jobb oldalán étkezhetünk, akkor a korporálok éppen ugyanolyan kö-
zel ültek hozzá, csak a bal keze felől. Úgy döntöttem, hogy ezt a fel-
ismerésemet inkább nem teszem szóvá.
 Az Éjúr asztalánál nem ült senki. A jelenlétére csupán a hatalmas,
szénfekete fából faragott szék utalt. Amikor megkérdeztem, hogy ő is
velünk reggelizik-e, Nágya határozottan megrázta a fejét.
- Ó, dehogyis! Csak a legritkább esetben étkezik velünk - magya-
rázta.
Felhúztam az egyik szemöldököm. Mégis mi értelme volt azon ve-
szekedni, hogy étkezés közben ki ülhet a legközelebb az Éjúrhoz, ha
az áhítat tárgya nem is veszi magának a fáradtságot, hogy benézzen
közénk?
Szeletelt rozskenyérrel és pácolt heringgel teli tálcákat és tálakat
helyeztek elém. Majdnem kifordult a gyomrom. Utálom a heringet.
Szerencsére bőségesen kaptunk kenyeret, sőt legnagyobb döbbene-
temre még szeletelt szilvát is felfedeztem. Alighanem egy üvegház-
ból hozhatták. Az egyik hatalmas szamovárból a szolgáló forró teát
szolgált fel.
- Cukor! - kiáltottam fel lelkesen, amikor a cseléd elém rakta a pa-
rányi üvegedényt.
Marie és Nágya sokatmondóan összenézett. Én elpirultam. Rav-
kában legalább száz éve már csak jegyre lehetett cukorhoz jutni. Úgy
tűnt, ez a finomság nem tartozik a ritka csemegék közé itt, a Kis Pa-
lotában.
Újabb idézők érkeztek. Miután bemutatkoztunk egymásnak, való-
sággal elárasztottak a kérdéseikkel.
Hova való vagyok? Északról jöttem. (Mal és én sohasem hazud-
tunk, ha a származásunk felől érdeklődtek. Éppen csak senkinek sem
kötöttük az orrára a teljes igazságot.)
Tényleg térképkészítő voltam? Igen.
Valóban megtámadtak a fjerdaiak? Igen.
Hány volkrát öltem meg? Egyet sem.
Az utolsó válaszom miatt valamennyien kissé csalódottnak tűntek.
Leginkább a fiúk.
- De hát én úgy hallottam, hogy százával pusztítottad a bestiákat,
amikor megtámadták a dereglyét! - tiltakozott egy keskeny képű, Ivo
nevű legényke. Olyan volt az arca, akár egy menyété.
 - Hát, az az igazság - válaszoltam, de aztán töprengeni kezdtem. -
Tudtommal nem sok szörnyfajzattal végeztem. Ugyanis... Szóval...
Igazából elájultam.
- Elájultál? - kiáltotta Ivo felháborodva.
Kifejezetten halás voltam, amikor valaki megveregette a vállamat.
Hátranézve láttam, hogy Zsenya sietett a megmentésemre.
- Indulhatunk? - kérdezte, és nem is törődött a többiekkel. Sietve
búcsút vettem az asztalnál ülőktől, és gyorsan elindultunk. Nagyon is
tisztában voltam azzal, hogy az egész terem minket bámul.
- Milyen volt a reggeli? - tudakolta Zsenya.
- Iszonyú.
- Hering és rozskenyér? - forszírozta igencsak savanyú képpel.
Engem igazából a rendkívül kíváncsi társaság keserített el, ám úgy
döntöttem, hogy jobb lesz, ha egyszerűen csak bólintok.
Barátnőm fintorogni kezdett.
- Visszataszító.
Gyanakvó pillantást vetettem a szépségre.
- Miért? Te mit ettél?
Zsenya gyorsan hátrasandított a válla fölött, és amikor megbizo-
nyosodott, hogy senki sem hallgatózik, odasúgta.
- Az egyik szakács lányának iszonyatos szeplői voltak. Kezelésbe
vettem a kicsikét, és azóta az anyja minden reggel küld nekem egy
keveset azokból a péksütikből, amiket az uralkodó udvartartása szá-
mára készítenek. Egyszerűen isteniek!
Elmosolyodva megcsóváltam a fejemet. Lehetséges ugyan, hogy a
többi grisa lenézi Zsenyát, ám a barátnőmnek akkor is megvan a ma-
ga ereje és különleges befolyása.
- Erről azonban egy szót sem szólhatsz senkinek! - figyelmeztetett
a barátnőm. - Az Éjúr ragaszkodik ahhoz, hogy mi mindannyian az
egyszerű emberek kiadós táplálékát együk. A jobbágyok házi koszt-
ját. Az ég szerelmére, semmiképpen sem szabad elfeledkeznünk ar-
ról, hogy tősgyökeres, derék ravkaiak vagyunk!
Válasz helyett dühösen felmordultam. A Kis Palota nagyjából úgy
nézett ki, ahogy egy mesekönyv rajzolója elképzeli az egyszerű föld-
művesek életét. Ugyanúgy semmi köze nem volt a ravkai muzsikok
hétköznapjaihoz, mint az aranyfényben ragyogó, káprázatos fejedel-
mi udvartartásnak. A grisák valamiért megszallottan törekedtek arra,
hogy mindenben a parasztok életmódját utánozzák. Az egyszerű em-
berek öltözékét viseltük a keftánk alatt. Én viszont meglehetősen
ostoba dolognak tartottam azt, hogy a jobbágyok egyszerű, de kiadós
eledelével táplálkozzunk, miközben porcelántányérokon szolgálták
fel a rozskenyeret meg a heringet, és egy hatalmas aranyozott kupola
magasodott fölénk. Létezik akárcsak egyetlen paraszt is, aki nem
inkább a finom süteményt választotta volna a pácolt hering helyett?
- Én aztán megőrzőm a titkodat - ígértem meg.
- Remek! Ha pedig kedves leszel hozzám, akkor talán te is kaphatsz
egy falatkával - kacsintott rám Zsenya. - Nos ezek az ajtók a könyv-
tárba és a műhelyekbe vezetnek.
Néhány jókora, kétszárnyú ajtóra mutatott.
- Ha arrafele mész, akkor visszajuthatsz a szobádba - folytatta jobb-
ra mutatva. - Arra meg a Nagy Palota van.
Fejével a balra sorakozó, dupla ajtók felé biccentett. Most mégis a
könyvtár irányába indultunk el.
- És arra mi van? - kérdeztem, miközben az Éjúr asztala mögött
magasodó, zárt ajtó felé biccentettem.
- Ha az az ajtó kinyílik, akkor nem árt figyelni. Mögötte ugyanis az
Éjúr tanácstermei és lakosztálya van.
Amikor jobban megnéztem magamnak a súlyosnak tűnő, igencsak
dús faragással díszített ajtószárnyakat, akkor a rohanó állatok és a
tekergődző indák között felfedeztem az Éjúr jelképét is. Megcsóvál-
tam a fejemet, majd Zsenya után siettem. A vörös hajú lány már
majdnem kiért a kupolás csarnokból.
Egy hosszú folyosó következett. A túlsó végén újabb jókora, két-
szárnyú ajtót pillantottam meg. Ez az ajtó pontosan úgy nézett ki,
mint valami ősi könyv fedőlapja. Amikor Zsenya szélesre tárta a két
ajtószárnyat, valósággal felhördültem.
A könyvtár csarnoka két emelet magas volt. Falait a padlótól a
mennyezetig könyvek borították. Egy emelet magasságban belső
galéria húzódott a fal mellett. Az épületrész kupoláját átlátszó üveg-
ből készítették, így a reggeli világosság valósággal beragyogta az
egész csarnokot. A fal mellett néhány kényelmes karosszék és apró
asztal állt. A kupola középpontjában, közvetlenül a ragyogó búra
alatt jókora, kerek asztal helyezkedett el, padokkal körbevéve.
- Itt fogod majd a történelmet és az elméleti kérdéseket tanulmá-
nyozni - magyarázta Zsenya, miközben elhaladtunk a középső asztal
mellett. - Én szerencsére már évekkel ezelőtt túljutottam rajta. Any-
nyira unalmas volt.
Hirtelen felkacagott.
- Csukd már be a szádat! Úgy tátogsz itt, mint egy ponty.
Ugyan a számat sikerült becsukni, ám ettől még továbbra is guvadó
szemmel forogtam körbe. Annak idején már a nagyherceg könyvtára
is lenyűgözött, pedig az a gyűjtemény valósággal eltörpült az itt fel-
halmozott rengeteg könyv mellett. Mintán láttam a Kis Palota lenyű-
göző csodáit, már az egész, keramzini birtok kopottnak és közönsé-
gesnek tűnt a szememben. Valamiért mégis mélységes szomorúság-
gal töltött el ez a felfedezés. Arra gondoltam, vajon Mal milyennek
látná ezt a palotát.
Elbizonytalanodva lassítottam. A grisák vajon fogadhatnak vendé-
geket? Mal vajon eljöhet hozzám, hogy meglátogasson Os Altában?
Persze vannak kötelességei, meg hát ott volt az ezred, de ha szabad-
ságra engednék... Remegni kezdtem az izgalomtól. Most, hogy fel-
merült bennem, hogy egyszer talán a legjobb barátommal járhatom
be hosszú folyosóit, a Kis Palota már nem is tűnt olyan félelmetes-
nek.
A könyvtár túlsó végében egy ugyanolyan kétszárnyú ajtón át tá-
voztunk, mint amilyenen beléptünk. Utunkat egy sötét folyosón foly-
tattuk. Zsenya balra fordult, ám amikor jobbra néztem, észrevettem,
hogy két korporál lépett ki egy jókora vörösre lakkozott, kétszárnyú
ajtón. Barátságtalan pillantással méregettek, mielőtt eltűntek volna az
árnyékok között.
- Gyere már! - suttogta Zsenya. Megragadta a karomat, és maga
után húzott az ellenkező irányba.
- Azok az ajtók hová nyílnak? - kérdeztem.
- Az anatómia csarnokaiba.
Végigfutott a hátamon a hideg. A korporálok között ugyanúgy
akadtak gyógyítók... mint szívtörők. Valahol persze gyakorolniuk
kellett a művészetüket, ám egészen eddig még csak az eszembe sem
jutott, hogy ez a gyakorlás pontosan miből is állhat. Megszaporáz-
tam a lépteimet, hogy felzárkózhassak Zsenyához. Eszem ágában
sem volt akárcsak közel menni az ilyen véres ajtókhoz.
A folyosó végén világos fából ácsolt ajtók előtt álltunk meg. Eze-
ket faragott madarak és virágok képmása díszítette. A virágok szir-
mai között sárga gyémántok rejtőztek. A madaraknak pedig mintha
csiszolt ametisztből készítették volna a szemét. Az előttünk tornyosu-
ló ajtók kilincsei két tökéletes alakú kezet mintáztak. Zsenya meg-
fogta az egyiket, és belökte az ajtót.
A fabrikátorok műhelyeit úgy alakították ki, hogy mindent a lehető
legjobban beragyogjon a tiszta, keleti fény. A falak szinte csak abla-
kokból álltak. Remekül megvilágított helyiségeik halványan a tér-
képkészítők sátrára emlékeztettek. A hatalmas munkaasztalokon
azonban nem atlaszok, papírhalmok és tintásüvegek sorakoztak, ha-
nem a legkülönfélébb szövetek, üvegtáblák, valamint egészen vé-
kony arany- és acélszalagok. Jó pár felettébb különös alakú sziklada-
rabot is felfedeztek. Az egyik sarokban sorakozó terráriumokban
különleges növényeket, rovarokat és - ismét végigfutott a hideg a
hátamon - kígyókat tartottak.
A sötét, bíborszínú keftát viselő matyeriálok a munkájukba mé-
lyedtek. Az asztalok fölé hajoló alakok csak akkor egyenesedtek fel,
amikor elsétáltunk előttük. Az egyik asztalnál két fabrikátor lány egy
jókora olvadt fémdarabbal foglalkozott. Éppen a híres grisa acél ké-
szülhetett. A tömb mellett rengeteg gyémántdarabka hevert, és akad-
tak itt selyemhernyókkal teli befőttesüvegek is. A másik asztal mel-
lett álló fabrikátor orrát és száját vastag szövetdarab takarta el. Va-
lamilyen sűrű, fekete folyadékot mért ki, amelynek a szaga a kát-
rányra emlékeztetett. Zsenya nyomában haladva odasiettem egy gör-
nyedten dolgozó fabrikátorhoz. A fiatalember parányi üvegkoron-
gokkal foglalkozott. A sápatag, karcsú alakra igencsak ráfért volna
egy alapos hajvágás.
- Örülök, hogy látlak, David! - köszöntötte Zsenya.
A férfi felpillantott, nagyot pislogott, kurtán biccentett, majd foly-
tatta a munkáját. A barátnőm hatalmasat sóhajtott.
- David! Ismerkedj meg Alinával!
A fabrikátor, rám sem hederítve, morgott valamit.
 - A napidézővel - folytatta Zsenya.
- Ezeket neked készítem - szólalt meg az ifjú, de továbbra sem né-
zett fel. A korongokra pillantottam.
- Hű, hát... Köszönjem meg?
Nem igazán tudtam, mi mást mondhatnék. Amikor azonban
Zsenyára pillantottam, a barátnőm csak megvonta a vállát, és a sze-
mét forgatva, felnézett az égre.
- Akkor mi most megyünk is tovább, David - jelentette ki fennhan-
gon. A fiatalember válaszul megint csak mormogott valamit. Zsenya
megragadta a karomat, és kivezetett egy boltívvel fedett, fából ácsolt
verandára, ahonnan remek kilátás nyílt a végtelenbe nyúló, ragyogó-
an zöld pázsitra.
- Ne tekintsd személyes sértésnek a viselkedését! - magyarázta. -
David a fémmegmunkálás igazi mestere. Olyan éles pengét tud haj-
togatni, hogy az könnyedén elmetszi a húst. Mintha csak vízbe már-
tanád. Csak azért néz levegőnek minden embert, mert nem fémből
vagy üvegből készült.
Zsenya látszólag jókedvűen mesélt, ám a hangja mégis egészen kü-
lönösen csengett. Amikor rápillantottam, észrevettem, hogy tökéletes
metszésű arca elpirult. Visszafordultam az ablakok felé. Bent jól lát-
tam David csontos vállat és kócos, barna haját. Elmosolyodtam. Le-
het, hogy nekem sem kellene feladnom a reményt? Ha egy olyan
lenyűgözően szépséges teremtmény, mint Zsenya ennyire odavan
egy ilyen gizda, kizárólag a munkájának élő fabrikátorért, akkor talán
az én helyzetem sem kilátástalan.
- Mi az már? - méltatlankodott a barátnőm, mert észrevette a moso-
lyomat.
- Semmi, semmi.
Zsenya gyanakodva bámult rám, én azonban befogtam a számat.
Elindultunk a boltíves sétányon, a Kis Palota keleti fala mentén. Egy
darabig még a fabrikátorok műhelyeit megvilágító ablakok előtt lép-
deltünk. Amikor befordultunk a sarkon, az ablakok sora véget ért.
Zsenya megszaporázta a lépteit.
- Itt miért nincsenek ablakok? - tudakoltam.
 A vörös hajú lány ideges pillantást vetett a komor falakra. A Kis
Palotának ez volt az egyetlen olyan része, amit nem borítottak fara-
gások.
- Átértünk a korporálok műhelyeinek túlsó oldalára. Ez itt az ana-
tómia csarnoka.
- Nincs szükségük fényre ahhoz... Hogy tegyék a dolgukat?
- Üvegből van a háztető - magyarázta a barátnőm. - Hasonló meg-
oldást alkalmaztak, mint amilyen a könyvtár kupolája. Ezt tartják a
legjobb módszernek. Így őrizhetik meg a titkaikat.
- De tulajdonképpen mivel foglalkoznak odabent? - kérdeztem, bár
cseppet sem voltam biztos abban, hogy tényleg tudni akarom a vá-
laszt.
- Azt csupán a korporálok tudják. A szóbeszéd szerint viszont egy
ideje már együttműködnek a fabrikátorokkal és közösen... kísérletez-
nek.
Valósággal összeborzongtam. Csupán akkor lélegezhettem fel,
amikor elértük a következő sarkot, és ott már folytatódott az ablakok
sora. Benézve olyan hálószobákat láttam, mint amilyenben én is lak-
tam. Egyből rájöttem, hogy a földszinti lakosztályokba kukucskálunk
be éppen. Most már kifejezetten örültem annak, hogy a harmadik
emeleten kaptam szobát. Mondjuk, kibírtam volna anélkül is, hogy
minden alkalommal fel kelljen másznom azon a rengeteg lépcsőn.
Életem során most volt először saját szobám. Annak azonban módfe-
lett örültem, hogy a járókelők nem bámulhattak be az ablakomon.
Zsenya megmutatta azt a tavat, amelyet a szobámból is észrevet-
tem.
- Most elsétálunk oda - jelentette ki, és fejével a vízparton álló, ap-
ró, fehér építmények felé biccentett. - Azok ott az idézők pavilonjai.
- Egészen odáig el kell kutyagolnunk?
- Az a hely a legalkalmasabb a gyakorlásra. A legbiztonságosabb.
Semmi szükségünk arra, hogy egy túlságosan is lelkes pokolhívó
ránk gyújtsa az egész palotát.
- Hűha! - biccentettem. Erre nem is gondoltam.
- Á, ez semmi! A fabrikátorok másik gyakorlóhelye egészen mesz-
sze van, a város határain is túl. Ott különféle robbanószerekkel kísér-
leteznek. Ha szeretnél szétnézni arra, elintézhetem - ajánlotta Zsenya
fülig érő szájjal.
- Inkább kihagynám.
A lépcsőkön lesétálva egy hosszú, kavicsos ösvényre értünk. Már
közel jártunk a tó partjához, amikor észrevettem a túloldalon álló
épületet. Legnagyobb meglepetésemre egy sereg ricsajozó gyerek
szaladgált körülötte, vörös, kék és bíbor ruhában. Megkondult a ha-
rang, és a kicsik abbahagyták a játszadozást. Berohantak az épületbe.
- Iskola?! - csodálkoztam. Zsenya bólintott.
- Ha egy gyerekben felfedezik a grisák képességét, akkor idehozzák
kiképzésre. Szinte valamennyien itt sajátítottuk el az Alaptudományt.
Újra eszembe jutott az a három, fölém tornyosuló ismeretlen a
keramzini palota társalgójában. Vajon miért nem fedezték fel a
képessegemet akkor régen? Miért kerülte el figyelmüket? Nem szí-
vesen gondoltam arra, miként alakult volna az életem, ha már akkor
fény derül a titkomra. Grisaként szolgák lesték volna kívánságaimat,
nem kellett volna magamnak is a cselédekkel robotolnom. Sohasem
kényszerültem volna arra, hogy beálljak a kartográfusok közé. Fo-
galmam sem volna arról, miként kell térképet rajzolni. És vajon mit
jelentett volna ez a felfedezés Ravka számára? Ha gyermekként elsa-
játítom, miként használjam az erőmet, akkor lehet, hogy már rég fel-
számolták volna az Árnyzónát. Malnak és nekem sosem kellett volna
harcba szállnom a volkrák ellen. Ami azt illeti, bizonyára már el is
feledkeztünk volna egymásról.
Tekintetem visszatért a víz túlsó partján magasodó iskolaépületre.
- Mi történik azzal, aki befejezi az iskolát?
- Besorozzák a Második Hadseregbe. Néhányan bekerülnek a főne-
mesi családok otthonába. A nagyurakat szolgálják. Másokat az Első
Hadsereg mellé osztanak be. Feljuthatnak az északi vagy a déli harc-
vonalra is. Előfordul, hogy a Zóna mentén vár rájuk feladat. A leges-
legjobbak viszont itt maradhatnak a Kis Palotában. Magas szintű
képzésben részesülnek, és utána Kom urat fogják szolgálni.
- Na és mi a helyzet a családjukkal? - érdeklődtem.
- Fejedelmi kárpótlásban részesülnek. Egy grisa családja nem isme-
ri az ínséget.
 - Nem erre gondoltam. Időnként haza szoktatok menni? Megláto-
gatni a rokonaitokat?
Zsenya megvonta a vállát.
- Ötéves korom óta nem találkoztam a szüleimmel. Nekem itt van
az otthonom.
Szemem sarkából a fehér-aranyszínű keftát viselő lányra pillantot-
tam. Nem győzött meg teljesen. Bár életem nagy részét Keramzinban
töltöttem, mégsem éreztem, hogy ott lenne az otthonom. Hiába szol-
gáltam több mint egy évig őfelsége hadseregében, a katonák között is
egy szál egyedül voltam. Csak és kizárólag Mal közelében éreztem
jól magam. Csak hát az is véget ért. Bár Zsenya hozzám képest le-
nyűgözően szép, meglehet, mégsem különbözünk annyira egymástól.
Végre elértük a tó partját. Elsétáltunk a kőházikók mellett, ám a kí-
sérőm mindaddig nem állt meg, míg el nem értük az erdőbe vezető
ösvényt.
- Na, itt is volnánk - jelentette ki.
Hátat fordítottam a tónak, és végignéztem az ösvényen. Az ár-
nyékok rejtekében, a fák között alig észrevehetően egy parányi kő-
kunyhó bújt meg.
- Odamegyünk?
- Csak te. Nem kísérhetlek tovább. Nem mintha oda akarnék men-
ni.
Ismét végignéztem az ösvényen, és enyhe remegés futott végig a
testemen. Zsenya együtt érző pillantást vetett rám.
- Baghra nem is szörnyű annyira. Már ha jobban megismered. Ami
fontos: sosem szabad megvárakoztatni.
- Hát persze! - vágtam rá gyorsan, és sietve elindultam.
- Sok szerencsét! - kiáltotta utánam a vörös hajú lány.
A kerek alaprajzú kőkunyhónak mintha egyetlen ablaka sem lett
volna. Ez igencsak meglepett. Felsétáltam a házikó előtti néhány
lépcsőn, és bekopogtam. Mivel senki sem válaszolt, ismét kopogtam.
Vártam. Nem tudtam, mitévő legyek. Visszafordultam az ösvény
felé, de Zsenya már elment. Ismét bekopogtam, majd összeszedtem
minden bátorságomat, és benyitottam.
A rám zúduló hőség felért egy ökölcsapással. Azonnal izzadni
kezdtem gyönyörű, új ruhámban. Amikor a szemem már hozzászo-
kott a félhomályhoz, észrevettem odabent egy keskeny ágyat, egy
teknőt és egy tűzhelyet. A tűz fölött üst lógott. A kerek szoba köze-
pére két széket állítottak. Mellettük valósággal tomboltak a lángok a
hatalmas, csempézett kandallóban.
- Elkéstél! - förmedt rám egy durva, ismeretlen hang.
Körülnéztem, de senkit sem láttam a parányi helyiségben. Ekkor az
egyik árnyék megmozdult. Ijedtemben majdnem kiugrottam a bő-
römből.
- Zárd be az ajtót, te lány! Kimegy a meleg!
Sietve engedelmeskedtem.
- Na mutasd magad!
A legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy elszaladjak. Né-
mán korholtam magam, amiért ennyire bután viselkedem. Összeszed-
tem minden önuralmamat, és odasétáltam a tűzhelyhez.
A kályha mögül kiemelkedő árnyék megállt előttem, és alaposan
szemügyre vett a tűz fényében.
Az első benyomásom az volt, hogy egy elképesztően vén asszony-
ság áll velem szemben. Amikor azonban alaposabban megfigyeltem
a kis ház lakóját, már nem is tudtam, miből gondoltam ezt. Baghra
határozott vonású arcát sima, ránctalan bőr borította. Szálegyenes
háttal állt. Olyan karcsú volt, mint egy akrobata. Szénfekete hajába
egyetlen ősz tincs sem vegyült. Ugyanakkor az ugrándozó lángok
fényében a feje időnként egy hátborzongató koponyára emlékeztetett.
Mintha nem is borította volna bőr a kiálló csontokat és a sötétlő be-
mélyedéseket. Nem tudtam volna megmondani, milyen színű ősrégi
kopott keftája. Csontsovány kezében egy lapos fejű sétapálcát szo-
rongatott. Úgy tűnt, hogy a farudat valamilyen megkövesedett, ezüs-
tösen csillogó anyagból faragták.
- Nahát akkor - szólalt meg halk, hörgő hangon. - Szóval te volnál a
napidéző, aki majd jól megment mindenkit. Nem tűnsz éppenséggel
nagy falatnak.
Bizonytalanul mocorogni kezdtem.
- Na mi van, te lány? Megkukultál?
- Nem - nyögtem ki nagy nehezen.
- Azt hiszem, már ennek is örülhetünk. Miért nem ellenőriztek gye-
rekkorodban?
 - Megvizsgáltak.
- Különös - krákogott az öregasszony. Ekkor azonban megváltozott
az arckifejezése. Olyan dermesztően hideg pillantást vetett rám szinte
teljesen élettelen szemével, hogy azonnal borzongani kezdtem, pedig
a szobácskában pokoli volt a hőség. - Remélem, hogy erősebb vagy
annál, mint amilyennek látszol, te lány!
A köntöse ujjából előbukkant egy csontos kéz. Durván megragadta
a csuklómat.
- Most pedig nézzük, mire vagy képes!
 Z ELSŐ PRÓBÁLKOZÁS teljes csőddel végződött. Amikor a ba-
nya csontos keze megmarkolta a csuklómat, azonnal felis-
mertem, hogy ő is ugyanolyan erősítő, mint az Éjúr. Érez-
tem, ahogy elönt a magabiztosság hulláma. A kis szobában azonnal
felragyogott a nap fénye. Baghra kunyhójának kőfalai valósággal
tündökölni kezdtek. Amikor azonban az öregasszony elengedett, és
rám parancsolt, hogy most már önállóan hozzam működésbe az erő-
met, csődöt mondtam.
Házigazdám csúnyán összeszidott, majd hízelegni próbált, végül
megütött a botjával.
- Mégis mihez kezdjek egy olyan lánnyal, aki képtelen használni az
erejét? - vicsorgott rám. - Ehhez még a gyerekek is értenek.
Ismét megragadta a csuklómat. Éreztem, hogy lényem mélyén is-
mét életre kel az a különös dolog, és megpróbál a felszínre törni.
Utánanyúltam, hörögve igyekeztem megragadni. Biztosra vettem,
tudom, hol van. Amikor azonban az asszonyság elengedett, az erőm
egész egyszerűen kicsúszott a markomból. Úgy süllyedt a mélybe,
mint egy elejtett kő.
Baghra végül undorodó arckifejezéssel elzavart. Mindössze lemon-
dóan legyintett.
És még épphogy csak elkezdődött a nap! A délelőtt hátralevő részét
a könyvtárban töltöttem. Valósággal eltemetett az a hatalmas
könyvhalom, amin át kellett rágnom magamat. A vaskos kötetek a
grisák elméleti tudásáról és történelméről szóltak. Tanítóim ráadásul
értésemre adtak, hogy ennél jóval több olvasnivaló vár még rám.
Ebédkor megpróbáltam megkeresni Zsenyát, de sehol sem találtam.
Leültem az idézők asztalához, ahol gyorsan körbevettek az etherálok.
Rosszkedvűen turkáltam az ételt, miközben Marie és Nágya rám
zúdították kérdéseik pergőtüzét. Tudni akarták, milyen volt az első
órám, hol van a szobám, és hogy elmegyek-e velük ma este a bánjá-
ba. Ez utóbbi nem egy banya, de nem is a bánya volt, hanem a gőz-
fürdő.
Amikor rájöttek, hogy nem sok érdekességet szednek ki belőlem, a
társaik felé fordulva a saját tanóráikat elemezték.
Miközben én Baghra mellett szenvedtem, a többi grisa magas szin-
ten tanulmányozta az elméletet, az idegen nyelveket és a katonai stra-
tégiát. Úgy tűnt, mindenki arra készül, hogy jövő nyáron elhagyja a
Kis Palotát. A legtöbben a Zóna mentén vagy az északi, esetleg a déli
frontszakaszon teljesítenek majd szolgálatot. Vezető beosztás vár
rájuk a Második Hadseregben. A legnagyobb dicsőség mégis azokat
éri, akik Ivánhoz hasonlóan az Éjúr szolgálatába kerülnek.
Igyekeztem odafigyelni a szavaikra, ám a gondolataim újra és újra
a Baghra mellett átélt kudarcomhoz vándoroltak. Egyszer csak össze-
rezzentem, mert észbe kaptam, hogy Marie kérdezhetett tőlem vala-
mit. Nágyával engem bámultak.
- Bocsánat, mit mondtál? - kérdeztem.
A két lány összenézett.
- Lejössz velünk az istállók mellé? - tudakolta Marie. - Kezdődik a
közelharckiképzés.
Közelharc? Kiképzés? Gyorsan elővettem az órarendemet, amit
Zsenyától kaptam. És valóban. Ebéd után ez állt ott: „Közelharcki-
képzés, Botkin, nyugati istállók”. Nem hittem volna, hogy a délutá-
nom szörnyűbb lehet a reggelnél, de úgy tűnt, jó úton haladok a kö-
vetkező katasztrófa felé.
- Hát persze - dadogtam tehetetlenül, és én is felkeltem. A szolgák
azonnal odaugrottak, hogy hátrább húzzák a székünket, és eltakarít-
sák az edényeket. Sosem hittem volna, hogy valaha is hozzászokom
az effajta kényeztetéshez.
- Ne brinite - jelentette ki Marie vihogva.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten.
- To ce biti zábavno.
 Nágya vihogni kezdett.
- Azt mondta, ne aggódj! Mulatságos lesz. Szuli nyelvjárásban be-
szélt. Azért tanuljuk ezt a dialektust, mert lehet, hogy nyugatra he-
lyeznek minket.
- Hűha! - válaszoltam.
- Si szi juján szúli - szólalt meg Szergej, miközben kisétált mellet-
tünk a kupolás csarnokból. - Shuban így mondják, hogy „a szuli ma
már holt nyelv”.
Marie elkomorodott, Nágya pedig ráharapott az alsó ajkára.
- Szergej shu nyelven tanul - suttogta Nágya.
- Erre én is rájöttem - feleltem.
Marie-nak egész úton be nem állt a szája, egeszen az istállókig
Szergej és a többi korporál miatt panaszkodott. Váltig hangoztat-
ta, hogy a szuli nyelv sokkal többet ér a shunál. Ha valakit északnyu-
gatra küldenek, akkor ezt a nyelvjárást kell ismernie. Ha valaki shut
tanult, azt majd bezárják egy irodába, ahol a diplomáciai jegyzékeket
fordítgathatja. Szergejt igazi fajankónak tartották. Marie szerint a
fickó még akkor is jobban járt volna, ha kitanulja a kalmár mestersé-
get, hogy Kerchben kereskedjen. Csupán akkor nem zsörtölődött,
amikor megmutatta, hogy merre van a bánja. A Kis Palota mellet-
ti nyírfa lugasban alakítottak ki a gőzfürdők és a hidegvízzel te-
li medencék figyelemre méltó rendszerét. Utána azonban sietve visz-
szatért kedvenc témájához, és újra az önző korporalokat szidta, akik
minden este megpróbálják elfoglalni a teljes fürdőt.
Növekvő sóvárgással gondoltam a közelgő közelharcra. Marie és
Nágya szavait hallgatva egyre inkább szerettem volna behúzni vala-
kinek egyet.
A nyugati pázsiton sétáltunk, amikor hirtelen elfogott az érzés,
hogy valaki szemmel tart. Felnéztem, és az alacsony fák árnyékában
felfedeztem az ösvénytől kicsit arrébb álló, magányos alakot. Senki-
vel sem lehetett összetéveszteni a hosszú, barna köntöst viselő,
mocskos, fekete szakallú férfit. A nagy távolság ellenére is való-
sággal megperzselt Apparátus átható tekintete. Sietve felzárkóztam
Marie és Nagya mellé, ám még akkor is magamon éreztem a pap
átható tekintetét. Amikor hátrapillantottam a vállam fölött, még min-
dig ott állt az árnyékban.
 Az edzőtermeket az istállók közvetlen közelében alakították ki. A
tágas, teljesen üres csarnok tetejét hosszú gerendák tartották. A falak
mellett sorakozó különféle fegyverek árnyéka ráborult a döngölt
agyagpadlóra. A kiképzést vezető Botkin Yul-Erdene nem tartozott a
grisák közé. A harcos valamikor a Shu Han zsoldosok között küz-
dötte végig az összes háborút, mindig azzal a sereggel, amely meg
tudta fizetni a vakmerő férfi különleges tehetségét. Szinte valameny-
nyi földrészt bejárta. Nem is törődtem kócos, ősz hajával, mert min-
den figyelmemet lekötötte a nyakán húzódó iszonyatos sebhely,
mintha csak el akarták volna vágni a torkát. A következő két órát
azzal töltöttem, hogy némán szidtam azt az ostoba fickót, aki ilyen
félmunkát végzett.
Botkin először az erőnlétünkön akart javítani. Kizavart minket a
palotakertekbe. Megpróbáltam tartani az ütemet a többiekkel, ám
most hoztam a formámat: gyenge és ügyetlen voltam, ezért hamaro-
san lemaradtam.
- Hát erre tanítanak benneteket az Első Hadseregben? - förmedt
rám nehezen érthető shu kiejtéssel, miközben feltántorogtam egy
dombra.
Nem maradt annyi levegő a tüdőmben, hogy válaszolhattam volna.
Amikor visszatértünk az edzőtermünkbe, a többi idéző párba állva
vívógyakorlatokba fogott. Botkin ragaszkodott ahhoz, hogy szemé-
lyesen vezessen be a fegyvertelen közelharc titkaiba. A következő
órán csak kapkodtam a fejemet. Mindenem sajgott, és tele lettem kék
foltokkal.
- Háríts már! - üvöltötte, amikor hátratántorodtam az ütése miatt. -
Gyorsabban! Vagy a kicsi lány akarja szeretni, ha megütik?
Egyedül az jelentett némi vigaszt, hogy nem használhattuk grisa
képességünket. Így legalább azért nem kellett szégyenkeznem, amiért
képtelen lettem volna előhívni az erőmet. Nem derült ki szörnyű tit-
kom.
Végül már alig álltam a lábamon. Tántorogva arra gondoltam, hogy
egyszerűen lekuporodom a földre, hadd rugdosson a fickó, amikor
Botkin szélnek eresztette az osztályt. Mielőtt azonban kiléphettünk
volna az ajtón, még utánam kiabált:
 - Holnap a kicsike lány jönni korán reggel! Fog edzeni együtt
Botkin!
Csak kevés hiányzott ahhoz, hogy hangosan vinnyogni ne kezdjek.
Valahogy mégis sikerült eljutnom a szobámba. Megfürödtem, és
már csak az járt az eszemben, hogy mielőbb bebújhassak a takaróim
alá. Mégis összeszedtem magamat, és lementem a csarnokba vacso-
rázni.
- Hol van Zsenya? - kérdeztem Marie-tól, amikor leültem az idézők
asztalához.
- A Nagy Palotában szokott étkezni.
- És ott is alszik - csicseregte Nágya. - A cárné azt akarja, hogy
mindig kéznél legyen.
- Akárcsak a férje.
- De Marie! - tiltakozott kuncogva Nágya. Döbbenten bámultam rá-
juk.
- Úgy értitek...
- Csak kósza szóbeszéd - legyintett Marie, majd sokatmondó pillan-
tást váltott Nágyával.
Az uralkodó nedves ajkára és az orrát elcsúfító, megpattant véralá-
futásokra gondoltam. Meg gyönyörű barátnőmre, aki a cselédek szí-
neit viselte. Eltoltam magam elől a tányért. Amúgy sem volt nagy
étvágyam, és most már egyetlen falat sem ment volna le a torkomon.
A vacsora egy örökkévalóságig tartott. Egy pohár teát melengettem
a kezemben, miközben nagy nehezen elviseltem az idézők legújabb
pletykáit. Már éppen arra készültem, hogy elköszönjek a többiektől,
mert szerettem volna visszamenekülni a szobámba, amikor az Éjúr
asztala mögött feltárult az ajtó, és a csarnokra némaság borult.
A kilépő Iván odasétált az idézők asztalához. Szemmel látható-
an nem is törődött a többi grisával.
Növekvő nyugtalansággal rájöttem, hogy a férfi nyílegyenesen fe-
lém tart.
- Gyere velem, Sztarkova! - förmedt rám, amikor odaért hozzánk.
Utána még gúnyosan hozzátette. - Legyél olyan szíves!
Hátratoltam a székemet, és megpróbáltam talpra állni. Hirtelen egé-
szen elgyengült a lábam. Baghra talán beszámolt az Éjúrnak arról,
hogy reménytelen eset vagyok? Vagy Botkin árulta el, hogy csődöt
mondtam az első edzésen? A grisák guvadó szemmel figyeltek.
Nágya annyira meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt.
A némaságba burkolózó csarnokban Iván nyomába eredtem, és be-
léptem a hatalmas, szénfekete ajtón. Végigvezetett egy folyosón,
majd egy újabb ajtó következett. Ezt az Éjúr jelképe ékesítette. Nem
volt nehéz kitalálnom, hogy a főparancsnokságon jártam. Innen
egyetlen ablak sem nyílt, és a falakat elborították Ravka hatalmas
térképei. Ezek még igazi, régimódi térképek voltak. Forró tintával
rajzolták őket állatbőrre. Ha nem izgultam volna annyira, hosszú
órákon keresztül bámultam volna a csodálatos alkotásokat. Annyira
szerettem az ujjamat végighúzni a csipkés hegyláncokon és a ka-
nyargó folyók vonalán. Ehelyett ökölbe szorított kezzel álltam és a
szívem hangosan dübörgött a mellkasomban.
Az Éjúr egy hosszú asztal végén ült. Az előtte heverő iratokat ol-
vasta át. Amikor beléptünk, felpillantott, és szürkén csillogó szeme
megvillant a lámpások fényében.
- Alina! - szólalt meg. A mellette álló székre mutatott. - Kérlek, ülj
le!
Habozni kezdtem. Úgy tűnt, nem mérges.
Iván távozott a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Nyel-
tem egy hatalmasat, és átsétálva a szobán, leültem a nagyúr melletti
székre.
- Milyen volt az első napod?
Megint nyelnem kellett egy nagyot.
- Nagyszerű - krákogtam.
- Tényleg? - kérdezte halvány mosollyal. - Még Baghra is? Ő ko-
moly fejtörést szokott okozni.
- Csak egy kicsit - nyögtem ki nagy nehezen.
- Elfáradtál?
Némán bólintottam.
- Honvágy?
Megvontam a vállamat. Felettébb furcsa lett volna bevallani, hogy
elfogott a honvágy az Első Hadsereg körletei után.
- Azt hiszem, egy kicsit.
- Nemsokára elmúlik.
 Ráharaptam az ajkamra. Nagyon reméltem, hogy tényleg így lesz.
Fogalmam sem volt, hány ilyen napot leszek még képes kibírni.
- Bár egyre nehezebb lesz a dolgod - magyarázta. - Az etherálok
ritkán dolgoznak egyedül. A pokolhívók párban indulnak bevetésre.
A szélhívók gyakran alkotnak csapatot a hullámhívókkal. Míg belő-
led csak egy van.
- Hát igen - feleltem fáradtan. Semmi kedvem nem volt arról be-
szélgetni, mennyire különös teremtés is vagyok. Vendéglátóm ek-
kor felállt.
- Gyere velem! - parancsolta. Szívem újra hevesen megdobbant.
Kivezetett a parancsnoki helyiségből, és elindultunk egy másik fo-
lyosón. Rámutatott a falban szinte alig látszó, keskeny ajtóra.
- Ezen kilépve fordulj jobbra, és egyenesen a hálókhoz jutsz. Úgy
vélem, semmi kedved ahhoz, hogy visszamenj a csarnokba.
Döbbenten bámultam.
- Csak ennyi? - tört fel belőlem. - Csupán meg akartad tudni, mi-
lyen volt a mai napom?
Félrehajtotta a fejét.
- Mégis mire számítottál?
A megkönnyebbülés hulláma valósággal elöntött. Ostoba módon
vihogni kezdtem.
- Fogalmam sincs róla. Kínzásra? Vallatásra? Szigorú leterem-
tésre?
Az Éjúr elkomorodott.
- Nem vagyok szörnyeteg, Alina. Függetlenül attól, amit hallottál
rólam.
- Nem úgy értettem - vágtam rá sietve. - Én csak... Nem tudtam,
mire számítsak.
- Mégis a legrosszabbra készültél.
- Régi beidegződés - magyaráztam. Tudtam, hogy most már tény-
leg be kellene fogni a számat, de képtelen voltam megálljt parancsol-
ni magamnak. Lehetséges, hogy nem viselkedtem tisztességesen. De
hát ő sem. - Már miért nem kellett volna félnem tőled? Te vagy az
Éjúr. Nem állítom, hogy egyből bedobatnál a legmélyebb tömlöcbe
vagy Cibejába száműznél, de megtehetnéd, ha akarnád. Bárkit ketté
tudsz vágni. Azt hiszem, teljesen jogos a részemről, ha kissé tartok
tőled.
Sokáig némán tanulmányozta az arcomat. Ekkor már nagyon, de
nagyon bántam, hogy nem tudtam befogni azt a lepcses számat. Vé-
gül azonban egészen halovány mosoly jelent meg az arcán.
- Talán igazad lehet.
Most már nem is féltem annyira.
- Ezt meg miért csinálod? - kérdezte váratlanul.
- Már hogy mit is?
Közelebb lépett, és megragadta a kezemet. Abban a pillanatban új-
ra elárasztott a csodálatos magabiztosság.
- A hüvelykujjaddal végigsimítod a tenyeredet.
- Ja, hogy azt - vihogtam idegesen. Észre sem vettem, hogy a te-
nyeremet simogattam. - Csak egy másik régi beidegződés.
Elfordította a tenyeremet, és alaposan szemügyre vette a folyosó
félhomályában. Végighúzta a hüvelykujját a kezemet átszelő, hal-
vány forradáson. Remegés árasztotta el a testemet.
- Hol sebesültél meg? - kérdezte.
- Hát... Keramzinban.
- Ahol felnőttél?
- Igen.
- Az a nyomkereső is árva gyerek, igaz?
Alig kaptam levegőt. Lehetséges, hogy olvas mások gondolatai-
ban? Ekkor azonban eszembe jutott, hogy Malnak is tanúskodnia
kellett a grisák sátrában.
- Igen - feleltem.
- Ér valamit az a legény?
- Tessék? - kérdeztem értetlenül. Csak nehezen tudtam a szavaira
összpontosítani. A hüvelykujja ugyanis még mindig a tenyeremet
simogatta. Újra és újra végighúzta a bőrömön éktelenkedő forradá-
son.
- Ha nyomokat kell követnie. Ügyes erdőjáró?
- Ő a legjobb - feleltem őszintén. - Keramzinban a jobbágyok sze-
rint még a sziklából is vizet fakaszt.
- Néha eszembe jut, mennyire nem vagyunk tisztában az adomá-
nyainkkal - töprengett az Éjúr.
 Ekkor azonban elengedte a kezemet, és kinyitotta az ajtót. Félre
állt, és könnyedén meghajolt.
- Jó éjszakát, Alina!
- Jó éjt! - nyögtem ki nagy nehezen.
Kilépve egy keskeny folyosón találtam magam. A következő pilla-
natban meghallottam, hogy mögöttem bezáródik az ajtó.
 ÁSNAP REGGEL úgy sajgott minden porcikám, hogy alig tud-
tam kimászni az ágyból. Ennek ellenére mégis fel-
tápászkodtam, hogy elkezdjem a napot. Másnap pedig újra.
Majd megint. Minden egyes nap szörnyűbbnek bizonyult, mint az
előző. Elkeseredtem, de nem adtam fel. Nem tehettem. Már nem
egyszerű térképrajzoló voltam. Ha képtelen leszek bejutni a grisák
közé, akkor mégis milyen lehetőség marad a számomra?
Eszembe jutottak az Éjúr szavai, amelyeket a tűz mellett ülve, a
megroggyant csűr törött gerendái alatt mondott. Nagyon hosszú idő
óta te vagy számomra az első reménysugár. Hitt abban, hogy én va-
gyok a napidéző. Szilárdan úgy vélte, hogy segíthetek neki elpusztí-
tani a Zónát. Ha pedig képes leszek erre, attól kezdve egyetlen kato-
nának, kalmárnak és nyomkeresőnek sem kell újra belevetnie magát
a Beltenger sötétjébe.
Ahogy azonban egymás után teltek a napok, egyre jobban kétel-
kedtem abban, hogy valóra válhat ez az elképzelés.
Hosszú órákat töltöttem Baghra kunyhójában. Különleges légzés-
technikákat tanultam, ezenkívül pedig igencsak fájdalmas testhelyze-
teket kellett elsajátítanom, mert azt remélte, hogy ezektől majd job-
ban fogok tudni összpontosítani. Kezembe adta a megfelelő könyve-
ket, a legkülönfélébb teákkal itatott, és persze jó pár alkalommal el-
náspángolt. Hiába. Semmi sem segített.
- Hasítsam fel a bőrödet, te lány? - förmedt rám elkeseredve. -
Küldjek egy pokolhívóért, hogy megégessen? Behajítsalak a Zónába,
hogy felzabáljanak azok a szörnyfajzatok?
 Csak egy dolog volt ugyanolyan szörnyű, mint az, hogy minden ál-
dott nap csődöt mondtam Baghra kunyhójában. Botkin iszonyatosan
megkínzott. Körbefuttatott a palota kertjeiben. Bezavart az erdőbe,
hegyre fel és hegyre le kellett szaladnom, és addig hajtott, míg össze
nem estem. Könyörtelenül belém verte a fegyver nélküli küzdelem
minden módszeréz. Azt akarta, hogy megtanuljak esni és zuhanni is.
A testemen már nem maradt egyetlen olyan hely sem, ahol ne ékte-
lenkedett volna kék vagy fekete folt. A fülem zúgott az állandó
szemrehányásaitól: túl lassú, túl gyenge, túl soványka.
- Botkin nem tud házat építeni ilyen gyenge kis rőzséből! - üvöltöt-
te a képembe, és megszorította a karomat. - Egyél már valamit!
Csak hát én cseppet sem voltam éhes. Amikor a Zónában meg-
legyintett a halál szele, egy időre egészen jó étvágyam támadt. Ez
azonban semmivé foszlott, és az ételek elveszítették az ízüket. Hiába
volt gyönyörű ágyam, borzasztóan rosszul aludtam. Valósággal tán-
torogtam egész álló nap. Zsenya csodálatos beavatkozása nyom nél-
kül lekopott rólam. Az arcom újra egészségtelenül sárgás színű lett, a
szemem alatt fekete folt sötétlett, tompa fényű hajam pedig a fejemre
tapadt.
Baghra szerint az étvágytalanságom és az alvászavaraim szoros
összefüggésben állnak a kudarcaimmal. Nem tudtam megragadni a
bennem szunnyadó erőt.
- Hát nem érted, hogy összekötött lábbal nehéz futni? Miért akarsz
úgy beszélni, hogy a szádra szorítod a kezedet? - kiabálta. - Miért
pocsékolod el az erődet azzal, hogy elnyomod magadban a természe-
tedet?
Semmi ilyesmit nem tettem. Vagy legalabbis nem szándékosan,
Ekkor már semmiben sem lehettem biztos. Egész életemben gyen-
ge és esetlen voltam. Minden egyes napom elkeseredett küzdelemnek
tűnt. Ha az öregasszony nem téved, akkor mindez megváltozik, ha
végre az irányításom alá vonom grisa képességemet. Feltéve, ha ké-
pes leszek rá. Valamikor. Mindaddig azonban zsákutcába kerültem.
Tudtam, hogy a többi grisa összesúg a hátam mögött. Az etherálok
közösen szoktak gyakorolni a tó partján. Megpróbáltak új módszere-
ket kifejleszteni a szél, a víz és a tűz alkalmazására. Én azonban nem
engedhettem meg magamnak, hogy rájöjjenek, képtelen vagyok meg-
ragadni az erőmet. Így aztán folyamatosan kifogásokat kerestem, míg
végül többé már nem hívtak maguk közé.
Esténként a többiek a nagy kupola alatt ücsörögtek, teát vagy
kvászt kortyolgattak, és azon töprengtek, milyen jó volna elmenni
kirándulni Balakirjevbe vagy valamelyik másik faluba Os Alta köze-
lébe. Mivel azonban az Éjúr még mindig erősen tartott a lehetséges
orgyilkosoktól, ezért nekem a palotában kellett maradnom. Nagyon
is örültem, hogy ez így van. Minél több időt töltök ugyanis a többi
idéző társaságában, annál nagyobb az esélye annak, hogy fény derül
a tehetségtelenségemre.
Kom urat ritkán láttam. Akkor is csak messziről. Éppen jött, vagy
ment valahová. Hol Ivánnal beszélgetett, hol az uralkodó valamelyik
katonai tanácsadójával. A többi grisától megtudtam, hogy a vezetőnk
csupán kevés időt tölt a Kis Palotában. Többnyire úton van a Zóna
meg az északi harcvonal között. Gyakran kellett délre utaznia, ahol a
Shu Han portyázók a tél beköszönte előtt megpróbálták kirabolni a
kisebb településeket. Ravka hatalmas területén sok száz grisa állt
szolgálatban. Valamennyiükért ő tartozott felelősséggel.
Egyetlen szót sem szolt hozzám, és igazából még csak felém sem
nézett. Biztosra vettem, hogy azért, mert tisztában van vele, szemer-
nyit sem fejlődtem. Kezdte már kapisgálni, hogy híres napidézője
nem más, mint egy tökéletes csődtömeg.
Amikor éppen nem Baghra vagy Botkin kínzott, akkor a könyvtár-
ban sínylődtem. Átrágtam magam a grisák elméleti tudását tartalma-
zó könyveken. Úgy véltem, most már értem, mivel foglalkoznak
a grisák (vagyis hát mivel foglalkozunk mi, tettem hozzá magam-
ban.) Az egész világot le lehet bontani egészen apró, egyforma ré-
szecskékre. Ami varázslatnak tűnik, az valójában nem más, mint az,
hogy a grisák beavatkoznak az anyag legalapvetőbb szintjén.
Marie nem is tudott tüzet gyújtani. Magához idézte viszont a min-
denkit körülvevő levegőben megtalálható gyúlékony részecskéket,
majd pedig tűz, kő és acél segítségével, szikrát csiholva lángra lob-
bantotta ezt az üzemanyagot. A grisa acélt nem a varázserő tette
olyan élessé, hanem a fabrikátorok ügyessége. Nekik nem volt szük-
ségük hőségre vagy durva eszközökre ahhoz, hogy megmunkálják a
fémet.
 Hiába értettem azonban meg azt, mit is teszünk, még mindig nem
fogtam fel a dolgok mikéntjét. Hogyan sikerülhet mindez? Az Alap-
tudomány legfontosabb elve szerint „a hasonló dolgok vonzzák egy-
mást”. Ettől kezdve azonban az elmélet igencsak összetetté vált.
Az agyinakovoszty szóval egy dolog „egyneműségét” jelöltük, ami
miatt az ugyanaz volt, mint minden más. Az etovoszty kifejezés vi-
szont a dolog azon tulajdonságaira, „másneműségére” utalt, ami mi-
att minden mástól különbözött. A grisák az agyinakovoszty miatt
álltak kapcsolatban a világgal. Ugyanakkor viszont az etovoszty tette
lehetővé, hogy különleges kapcsolatot alakítsanak ki a levegővel, a
vérrel vagy az én esetemben a fénnyel. Amikor idáig jutottam az
elméleti tanulmányaim során, a fejem már zúgott.
Egy dologra azonban nagyon is felfigyeltem. A filozófusok az
otkazác szóval jelölték mindazokat az embereket, akik a grisák te-
hetsége nélkül születtek. Ez nemcsak azt jelentette, hogy „elhagyot-
tak”, ezzel a szóval jelölték az árvákat is.

EGY KÉSŐ DÉLUTÁN a könyvtárban ültem. Megpróbáltam felfogni

azt a hosszú bekezdést, amelyik leírta, hogy a grisák miként segíthet-
nek a kereskedelmi útvonalak kialakításában. Ekkor azonban meg-
éreztem, hogy valaki a közelemben van. Felnézve összerezzentem.
Az Apparátus tornyosult előttem. Tompa fényű, sötét szeme elké-
pesztő elszántsággal meredt rám.
Körülnéztem a könyvtárban. Kettőnkön kívül senki más sem volt
idebent. Hiába áradt be a napfény a tető ablaküvegén, azonnal liba-
bőrös lettem.
Régi szagú köntöse hangosan susogott, amikor leült a mellettem le-
vő székre. Azonnal megcsapott a sírkamrák dohos szaga. Megpróbál-
tam a számon keresztül venni a levegőt.
- Örömmel töltenek el a tanulmányaid, Alina Sztarkova?
- Nagyon is - hazudtam.
- Ezt őszinte örömmel hallom - válaszolta. - Mint ahogy azt is re-
mélem, nem felejted el, hogy nemcsak az elménket, de bizony a lel-
künket is táplálni kell. Én vagyok a palota falai között élők lelki ta-
nácsadója. Ha esetleg kétségek gyötörnének, vagy aggodalom töltene
el, remélem, habozás nélkül felkeresel majd.
- Hát persze - vágtam rá. - Természetesen.
- Ez nagyszerű - mosolygott, rám villantva összevissza nőtt, sárga
fogait. Az ínye ugyanolyan fekete volt, mint a farkasé. - Azt akarom,
hogy mi ketten barátok legyünk. Nagyon fontos, hogy annak tarthas-
salak.
- Hát persze.
- Őszinte örömmel töltene el, ha elfogadnád ezt az ajándékot - foly-
tatta, és benyúlt barna köntösébe. Egy vörös bőrbe kötött, parányi
könyvet húzott elő.
Hogy a csudába lehet, hogy az egész testemben remegek, amikor
valaki éppen ajándékkal akar kedveskedni?
Vonakodva közelebb hajoltam, és kivettem a könyvet hosszúkás,
kék erekkel tarkított kezéből. A borítón arany dombornyomással jól
látszott a cím: Isztoriji Szanktjá.
- A Szentek élete?
Komoran bólintott.
- Volt idő, amikor valamennyi grisa gyermek megkapta eme köny-
vet, amikor belépett a Kis Palota iskolájának ajtaján.
- Köszönöm! - nyögtem ki zavartan.
- A muzsikok, a jobbágyok szeretik a szentjeiket. Odavannak a
csodákért. Ennek ellenére cseppet sem szeretik a grisákat. Mit gon-
dolsz erről?
- Erre még nem is nagyon gondoltam - feleltem. Kinyitottam a
könyvecskét. Valaki beleírta a nevemet. Átlapoztam néhány oldalt.
Brevnói Szent Petir. Láncra vert Szent Ilja. Szent Lizabeta.
Minden fejezet egy-egy egész oldalas képpel kezdődött. A csodála-
tos képeket ragyogó színű tintákkal vetették papírra.
- Jómagam úgy vélem, ennek az az oka, hogy a grisák nem élik át a
szentek szenvedését. Ismeretlen számukra az emberek fájdalma.
- Hát talán - válaszoltam oda sem figyelve.
- Te viszont tudod, mit jelent a szenvedés, Alina Sztarkova. Ugye
tudod? Ráadásul úgy vélem... Hát igen. Azt hiszem, hogy még to-
vábbi szenvedés vár rád.
 Felkaptam a fejemet. Azt hittem, fenyegetni akar. De nem. A tekin-
tetéből különös együttérzés sugárzott. Ettől, ha lehet, mégjobban
megijedtem.
Az ölemben heverő könyvecskére pillantottam. Az ujjam még min-
dig Szent Lizabeta képmására mutatott. A festmény azt ábrázolta,
ahogy a mártírt megkínozták és felnégyelték a rózsák mezején. A
vére valósággal patakokban folyt a szirmok között. Összecsaptam a
könyvet, és felpattantam.
- Most mennem kell!
Az Apparátus is felkelt. Egy pillanatig azt hittem, megpróbál visz-
szatartani.
- Nem örülsz annak, amit kaptál.
- Ó, dehogyis! Nagyon örülök neki. Köszönöm! Csak nem akarok
elkésni - hebegtem.
Elrohantam mellette. Kirohantam a könyvtár ajtaján, és egészen
addig nem mertem kifújni a levegőt, amíg vissza nem értem a szo-
bámba. A szentekről szóló könyvecskét bevágtam az öltözőszekré-
nyem legalsó fiókjába, és a helyére toltam a fiókot.
Mit akarhat tőlem az Apparátus? Talán fenyegetésnek szánta a sza-
vait. Vagy épp ellenkezőleg? Figyelmeztetni akar valamire?
Zihálva beszívtam a levegőt. Valósággal rám zúdult a kimerültség
és a zavar. Annyira hiányzott a térképkészítők megszokott nyugodt
élete. Milyen jó volt azokat az ábrákat másolni! Akkoriban semmi
mást sem akartak tőlem, minthogy kellő számú rajzot készítsek,
és rendet tartsak az asztalomon. Nagyon hiányzott a különféle tinták
és a papiros illata. Legfőképpen azonban Mal miatt fájt a szívem.
Az ezredünk címére minden héten írtam neki. Nem kaptam választ.
Tudtam jól, hogy a posta megbízhatatlanul működik. Lehetséges,
hogy az egysége úton van a Zóna felé, sőt talán már át is keltek Nyu-
gat-Ravkába. Ennek ellenére azt reméltem, hogy előbb-utóbb hírt
kapok róla. Már rég lemondtam arról, hogy meglátogat itt, a Kis Pa-
lotában. Bármennyire hiányzott is nekem, rettenetesen tartottam at-
tól, vajon mit gondolhat rólam. Esetleg úgy véli, hogy ugyanolyan
esetlen és szerencsétlen vagyok, mint amilyen egykor voltam?
Minden este felvánszorogtam a lépcsőn. Magam mögött tudhattam
egy újabb, értelmetlen, fájdalommal teli napot. Lassan haladva el-
képzeltem, hogy az öltözőasztalkámon ott fekszik egy boríték. Sietni
kezdtem. A napok azonban egyre múltak, és nem jött levél.
Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Végigsimítottam az asztal üres
lapját.
- Merre jársz, Mal? - suttogtam. Ám nem volt mellettem senki, aki
válaszolhatott volna.
 MIKOR MÁR AZT HITTEM, hogy ennél szörnyűbb nem jöhet, a
dolgok még rosszabbra fordultak.
A kupolával fedett csarnokban ültem a reggelizőasztalnál,
amikor belökték a főbejárat ajtaját, és egy csapat ismeretlen grisa
lépett a terembe. Nem igazán figyeltem rájuk. A Kis Palotában min-
dig is nagy volt a nyüzsgés. Az Éjúr szolgálatában álló grisák folya-
matosan jöttek-mentek. Néha itt heverték ki az északi vagy a déli
harctereken szerzett sérüléseiket, máskor viszont azért bukkantak fel,
mert valamilyen különleges feladattal bízták meg őket.
Nágya viszont valósággal felhorkant.
- Jaj ne! - szörnyülködött Marie.
Felnéztem, és az én gyomrom is görcsbe rándult, mert megpillan-
tottam azt a lenyűgöző szépségű, hollófekete hajú lányt, aki annak
idején annyira megbámulta Malt Kribirszkben.
- Ki az? - suttogtam, miközben a többi grisa az újonnan jöttek köré
gyűlt. Körbevették a fekete hajú lányt. Hangosan üdvözölték, ő pedig
csengő hangon felnevetett.
- Zója - suttogta Marie. - Egy évfolyammal feljebb jár az iskolában,
és egyszerűen kiállhatatlan.
- Azt hiszi, mindenkinél többet ér - tette hozzá Nágya. Felhúztam
az egyik szemöldökömet. Meglepőnek tűnt, hogy éppen Marie és
Nágya vádolja meg ezt a Zóját beképzeltséggel. Marie nagyot sóhaj-
tott.
 - Az egészben mégis csak az a legrosszabb, hogy alapvetően igaza
van ennek a némbernek. Elképesztően erős szélhívó, és a csatatéren
is remekül megállja a helyét. Ami pedig a külsejét illeti...
Alaposabban szemügyre vettem Zóját. Köntöse ujján csak úgy ra-
gyogott az ezüsthímzés, fekete haja tökéletes hullámban omlott a
vállára, és hatalmas, kék szemét elképesztően sötét pillák árnyékol-
ták. Majdnem olyan szép volt, mint Zsenya. Mal jutott az eszembe,
és valósággal belém mart a vegytiszta féltékenység. Rájöttem, hogy
ezt a Zóját a Zóna közelében állomásoztatták. Ha pedig ő és Mal
össze... Na szóval ebben az esetben esetleg tudhatja, hogy gyerekkori
barátom is ott van. Vagy azt, hogy minden rendben van-e vele. Eltol-
tam magamtól a tányéromat. Enyhe rosszullét fogott el a puszta gon-
dolattól, hogy Mal miatt Zójával kell beszélnem.
A gyönyörű nőszemély mintha csak megérezte volna a pillantá-
somat. Megfordult, és faképnél hagyta a korporálokat, akik lenyű-
gözve bámulták, és akikkel eddig beszélgetett. Odasietett az idézők
asztalához.
- Marie! Nágya! Hát mi újság?
A két lány felállt, hogy megölelje az újonnan jöttet. Hatalmas, ha-
mis mosolyt erőltettek az arcukra.
- Csodálatosan nézel ki, Zója! Mi van veled? - lelkesedett Marie.
- Annyira hiányoztál! - gügyögte Nágya.
- Nekem is nagyon hiányoztatok - válaszolta Zója. - Annyi-
ra örülök, hogy újra itt lehetek a Kis Palotában. El sem tudjátok kép-
zelni, milyen sok fontos feladatot kaptam az Éjúrtól. Jaj, hogy meny-
nyire udvariatlan vagyok! Azt hiszem, még nem találkoztam a barát-
nőtökkel.
- Ó! - kiáltotta Marie. - Elnézést! Ő Alina Sztarkova, a napidéző!
Az utolsó mondatot enyhe büszkeséggel tette hozzá.
Zavartan felkeltem, Zója viszont valósággal odalebegett hozzám, és
átölelt.
- Micsoda megtiszteltetés, hogy végre találkozhatok a napidézővel
- harsogta. Miközben azonban magához ölelt, ezt suttogta a fülembe.
- Érzem rajtad Keramzin bűzét.
Valósággal megdermedtem. Ez a cemende elengedett, és a szája
szélén ott ragyogott a gúnyos mosoly.
 - Később majd beszélek mindenkivel - folytatta, búcsút intve. - Azt
hiszem, rám fér egy alapos fürdés.
Ezek után valósággal kisiklott a kupola alól. Eltűnt a hálótermek
felé vezető kétszárnyú ajtó mögött.
Én meg valósággal sóbálvánnyá merevedve álltam ott. Tűzvörös
volt az arcom. Azt hittem, mindenki engem bámult. Úgy tűnt azon-
ban, senki sem hallotta meg Zója szavait.
Gonosz megjegyzése egész nap a fejemben motoszkált. Baghrával
továbbra sem jutottunk semmire sem. Ebéd közben Zója valósá-
gos előadást tartott arról, milyen élményekben volt része a visszaú-
ton Kribirszkből. Elmesélte, hogy mi a helyzet a Zóna közelében
fekvő városokban, és beszámolt arról is, milyen lenyűgöző lubok
fafaragásokat látott az egyik isten háta mögötti faluban. Talán csak
beképzeltem magamnak, de nagyon is úgy tűnt, hogy mindannyiszor
rám pillant, valahányszor muzsikokról vagy jobbágyokról beszélt.
Előadás közben a fény többször is megcsillant a csuklóján viselt sú-
lyos ezüst karkötőn. Úgy tűnt, az ékszert csontdarabok díszítik. Va-
lamilyen erősítő lehet, jöttem rá.
És ha mindez önmagában még nem lett volna elég szörnyű, a dol-
gok még kellemetlenebb fordulatot vettek, amikor Zója beállított az
önvédelmi képzésre. Botkin megölelte, és megcsókolta mind a két
arcát. A vénségnek be nem állt a szája. Sokáig fecsegett shu nyelven
ezzel a némberrel. Hát létezik bármi is, amihez Zója ne értene?
Nem egyedül jött. Ott volt vele a göndör, gesztenyebarna hajú ba-
rátnője is, akire jól emlékeztem a grisak sátrából. Végig sutyorogtak
és nevetgéltek, miközben én nagy nehezen végigszenvedtem az edzé-
seket felvezető bemelegítő gyakorlatokat. Amikor elérkezett a páros
gyakorlás ideje, a legcsekélyebb mértékben sem lepett meg, hogy
Botkin Zója mellé osztott be.
- Ő a legjobb tanítványom - magyarázta a harcos büszkén vigyo-
rogva. - Fog segít kicsi lánynak.
- Biztosra veszem, hogy a napidézőnek nincs szüksége a segítsé-
gemre - biccentett Zója önelégült mosollyal.
Aggódva bámultam. Egészen egyszerűen fel nem foghattam, miért
gyűlöl ennyire. Hiszen csak aznap ismerkedtünk meg.
Felvettük a küzdőállást, és Botkin jelezte, hogy kezdhetjük.
 Meglepő módon Zója első ütését még sikerült kivédenem. A máso-
dikat már nem. Telibe találta az állkapcsomat, és majdnem kitörte a
nyakamat. Megráztam a fejem.
Ellenfelem előretáncolt, és megpróbált oldalba vágni. Úgy tűnik
azonban, hogy nem volt teljesen hiábavaló a Botkinnal töltött renge-
teg idő. Elmozdultam, és az ütés csak súrolt.
Zója megfeszítette a vállát, és lassan körözni kezdett korülöttem. A
szemem sarkából láttam, hogy a többi idéző abbahagyja az edzést és
minket figyel.
Nem lett volna szabad megengednem, hogy eltereljék a figyelme-
met. A következő ütést a gyomromba kaptam. Amikor meggörnyed-
ve levegő után kapkodtam, Zója egy könyökléssel próbálkozott. In-
kább szerencsés voltam, mint ügyes, amikor sikerült elmozdulnom
előle.
Úgy döntött, hogy kihasználja az előnyt, és folytatja a támadást.
Ezzel hibát követett el. Lassú voltam és gyenge, ám Botkin a fejembe
verte, miként használjam ki ellenfelem erejét.
Oldalra léptem, és amikor mellém ugrott, a lábamat beleakasztot-
tam a bokájába. Zója elterült a földön.
A többi idéző tapsolni kezdett. Nekem azonban még csak időm sem
maradt arra, hogy felfogjam a győzelmemet, mert az ellenfelem má-
ris felült. Gyilkos harag tombolt az arcán. A karjával belekaszált a
levegőbe. Éreztem, ahogy a levegőbe emelkedem, és elrepülök a te-
rem hátsó felébe. Hatalmas csattanással vágódtam a fal deszkáinak.
Valami nagyot reccsent, és az ütés ereje kipréselte belőlem a levegőt.
Magatehetetlenül zuhantam a földre.
- Zója! - hallottam meg Botkin őrjöngő üvöltését. - Nem használha-
tod az erődet! Az edzőteremben tilos. Ebben a teremben sohasem
használhatod!
Elhomályosuló tekintettel még láttam, hogy a többi idéző körém
gyűlik. Botkin elkiáltotta magát, hogy hívjanak egy gyógyítót.
- Semmi bajom - akartam mondani, de képtelen voltam kinyitni a
számat. Hevesen zihálva feküdtem a porban. Valahányszor megpró-
báltam mélyebben beszívni a levegőt, iszonyatos fájdalom mart a bal
oldalamba. Megérkeztek a szolgák. Amint feltettek a hordágyra,
azonnal elájultam.
 Az istápolyban feküdtem, amikor Marie és Nágya meglátogatott,
hogy beszámoljanak a fejleményekről. Egy gyógyító lelassította a
szívem dobogását, hogy mély álomba merüljek, és utána rendbe hoz-
ták a törött bordámat meg a kék foltjaimat.
- Botkin valósággal őrjöngött! - mesélte egyikük. - Még sosem lát-
tam ennyire mérgesnek. Zóját egyszerűen kihajította az edzőterem-
ből. Egy darabig azt hittem, megüti.
- Ivo azt mondta, látta, amint Iván keresztülvezette azt a némbert a
nagy csarnokon. Bement vele az Éjúr lakosztályába, és amikor Zója
kijött, akkor zokogott.
Remek - gondoltam elégedetten. Amikor azonban felidéztem ma-
gamban, ahogy magatehetetlenül feküdtem a mocsokban, éreztem,
hogy a szégyentől lángra lobban az arcom.
- De hát miért bántott? - kérdeztem, és megpróbáltam felülni. Az
életem során már hozzászoktam ahhoz, hogy semmibe vesznek vagy
lenéznek. De ez a Zója valamiért egyszerűen gyűlölt.
Marie és Nágya olyan őszinteséggel bámult, mintha nem is a bor-
dáim törtek volna be, hanem a fejemre kaptam volna egy jókora
ütést.
- Hát mert féltékeny rád! - méltatlankodott Nágya.
- Már hogy rám? - kérdeztem értetlenül. Marie a szemét forgatta.
- Az a ribanc megőrül a gondolattól, hogy valaki más az Éjúr ked-
vence.
Ez annyira hihetetlen volt, hogy önkéntelenül is elnevettem ma-
gam. Azonnal fájdalom hasított a bordáimba.
- Nem is vagyok a kedvence.
- Ó, dehogynem! Zója ugyan nagyon erős, ám ettől még csupán egy
közönséges szélhívó marad. Te viszont a híres napidéző vagy.
Nágya enyhén elpirult, amikor ezeket a szavakat mondta. Éreztem,
hogy nem a képzeletem játszik velem, amikor a hangjából kihallot-
tam az enyhe irigységet. Vajon mennyire lehetnek irigyek a többiek?
Marie és Nágya úgy beszéltek Zójáról, mintha gyűlölnék. Szemtől
szemben viszont majdnem elolvadtak tőle. Vajon miket mondhatnak
rólam a hátam mögött? - töprengtem.
- Lehet, hogy lefokozzák! - csipogta Marie.
- Lehet, hogy az Éjúr elküldi Cibejába! - lelkesedett Nágya.
 Az árnyékok közül egy gyógyító bukkant elő. Csendre intette, és
elküldte a lányokat. Megígérték, hogy másnap újra meglátogatnak.
Ekkor alighanem elaludhattam, mert amikor néhány órával később
felébredtem, már sötét volt az istápolyban. A szobámban síri csend
honolt. A többi ágyban senki nem feküdt. Egyedül egy óra halk ke-
tyegését hallottam.
Nagy nehezen felültem. Mindenem sajgott egy kicsit, de azt ne-
hezemre esett elhinni, hogy néhány órával korábban még egy törött
borda miatt szenvedtem.
A szám teljesen kiszáradt. Éreztem, hogy kezd megfájdulni a fe-
jem. Komoly erőfeszítések árán kikászálódtam az ágyból, és a mel-
lette álló kancsóból töltöttem magamnak egy pohár vizet. Utána ki-
tártam az ablakot, és mélyen beszívtam az éjszakai levegőt.
- Alina Sztarkova!
Összerezzenve megpördültem.
- Ki van itt? - jajdultam fel.
Az ajtó melletti hosszú árnyékból az Apparátus emelkedett ki.
- Megijesztettelek? - kérdezte.
- Hát egy kicsit - ismertem be. Mióta állhatott már ott? Talán nézte,
hogyan alszom?
Mintha csak nesztelenül keresztülsiklott volna a szobán. Szakadt
köntöse halkan susogott az istápoly padlóján. Önkéntelenül is hát-
rább léptem.
- Szomorúan értesültem a sérülésedről - folytatta. - az Éjúrnak job-
ban oda kellene figyelnie azokra, akiket rábíznak.
- Semmi bajom.
- Tényleg? - kérdezte, és alaposan szemügyre vett a holdfényben.
- Úgy tűnik, nem vagy túl jó színben, Alina Sztarkova. Elengedhe-
tetlen, hogy jó legyen a közérzeted.
- Csak egy kicsit fáradt vagyok.
Közelebb lépett hozzám. Megcsapott a férfi jellegzetes szaga. A
tömjén illata keveredett a penész és a felásott föld bűzével. Eszembe
jutott Keramzin temetője, az elferdült fejfák és az új sírok mellett
jajveszékelő jobbágy asszonyok. Hirtelen már nagyon is tisztában
voltam azzal, hogy egyedül maradtunk az istápolyban. Az a korporál
gyógyító nincs itt valahol? Vagy már lelépett, mert várta egy po-
hár kvász és a meleg ágy?
- Tudod, hogy a Határvidék falvaiban néhány helyen már oltárt
emelnek a tiszteletedre? - kérdezte halkan az Apparátus.
- Micsoda?
- Ó bizony! Az emberek mindennél jobban vágynak reményre. Az
ikonfestők valóságos vagyont keresnek, hála neked.
- De hát én nem vagyok valami szent.
- Áldás van rajtad, Alina Sztarkova. Áldott vagy - magyarázta, és
még közelebb lépett hozzám. Világosan ki tudtam venni szakálla
sötét, összecsomósodott szálait és összevissza álló, elszíneződött
fogait. - Kezdesz veszélyessé válni, és a belőled áradó veszély egyre
csak nő.
- Rólam beszél? - suttogtam. - Kire lennék veszélyes?
- Létezik ám valami, ami erősebb a hadseregnél. Bármelyik had-
erőnél. Valami, ami letaszíthatja a trónjukról a királyukat. De még az
Éjúr is tarthat tőle. Tudod, miről beszélek?
Megráztam a fejemet, és igyekeztem elhúzódni a közeléből.
- A hitről - hörögte, és vad tekintettel meredt rám. - A hit erejéről.
Megpróbált megragadni. Elugrottam az ágy mellett álló asztalka
irányába. Levertem róla a vízzel teli poharat. Az apró edény hangos
csattanással szilánkokra tört. A folyosóról sietve közeledő léptek
zaját hallottam. Az Apparátus hátralépett, és beleolvadt az árnyékok
közé.
Kivágódott az ajtó, és egy lobogó, piros keftát viselő gyógyító lé-
pett be.
- Valami baj van?
Már nyitottam volna a számat, de nem tudtam, mit is mondhatnék.
A gyógyító mögött az Apparátus nesztelenül kisiklott az ajtón.
- Én... Sajnálom. Összetörtem egy poharat.
A gyógyító behívott egy cselédet, hogy rendet tegyen. Engem visz-
szafektetett az ágyba, és azt javasolta, próbáljak meg pihenni. Mi-
helyt azonban elment, egyből felültem, és meggyújtottam az ágyam
melletti lámpást.
Remegett a kezem. Annyira szerettem volna azt hinni, hogy
az Apparátus csupán ostobaságokat beszélt, de képtelen voltam rá.
Igenis törődnöm kellett azzal, hogy az emberek imáikba foglalják
a napidézőt. Nem hagyhattam figyelmen kívül, ha arra számíta-
nak, hogy megmentem őket. Eszembe jutott, milyen komor dolgokról
beszélt az Éjúr a csűr romba dőlt teteje alatt. A grisa uralom korszaka
lassan a végéhez ér. Visszaemlékeztem a volkrára és az Árnyzóná-
ban elpusztult emberekre. Ravka nem maradhat megosztva az új kor-
szakban. Nemcsak Kom urat vagy Baghrát, még csak nem is önma-
gamat hagyom cserben. Hanem az egész országot. Ravkát.

MÁSNAP REGGEL Zsenya látogatott meg. Beszámoltam neki az Appa-

rátus látogatásáról, ám úgy tűnt, barátnőmet sem a pap szavai, sem
pedig különös viselkedése nem aggasztotta.
- A frászt hozza az emberre - ismerte be. - Félni viszont nem kell
tőle.
- De igenis kell! Látnod kellett volna! Azt hiszem, teljesen elment
az esze.
- Az a fickó csak egy pap.
- De hát mégis mit keresett itt?
Zsenya megvonta a vállát.
- Lehetséges, hogy őfelsége küldte ide azért, hogy imádkozzon ér-
ted.
- Én aztán nem maradok itt még egy éjszakát. A saját szobámban
akarok aludni. Azon az ajtón legalább van retesz.
A lány nagyot szipogott, és körülnézett az üres istápolyban.
- Hát látod, ebben teljes mértékben egyetértek veled. Én sem sze-
retnék itt aludni.
Alaposan megnézett magának.
- Iszonyúan festesz - jelentette ki szokásos tapintatosságéval. - Mi
volna, ha feljavítanám kicsit a külsődet?
- Nem.
- Legalább azt engedd meg, hogy eltüntessem a szemed alól a sötét
táskákat!
- Nem! - makacskodtam. - Viszont kérnek egy szívességet.
- Hozzam a táskámat? - vágta rá azonnal lelkesen. Ingerülten rávi-
csorogtam.
 - Nem olyan szívességre gondoltam. Az egyik barátom megsebe-
sült a Zónában. Én... Írtam neki, de nem lehetek biztos abban, hogy a
leveleim eljutnak hozzá - magyaráztam, miközben éreztem, hogy
elpirulok. - Ki tudnád deríteni, jól van-e a fiú? Meg hogy hova vezé-
nyelték el? Nem tudom, ki mást kérhetnék meg erre. Te meg úgyis
állandóan odaát vagy a Nagy Palotában. Azt gondoltam, talán segít-
hetnél.
- Hát persze, de... Mondd csak! Ellenőrizted az elesettek listáját?
Elakadó lélegzettel bólintottam. A vörös hajú lány elment tollért és
papírért, hogy felírhassam neki Mal teljes nevét.
Nagyot sóhajtva megdörzsöltem a szememet. Nem tudtam, mire
véljem Mal hallgatását. Minden álló héten ellenőriztem az elesettek
listáját. Közben valósággal lüktetett a szívem, görcsbe rándult a
gyomrom és iszonyatos rettegéssel vártam, hogy esetleg rábukkanok
a nevére. Hétről hétre hálát adtam magamban az összes szentnek,
amiért Mal életben és biztonságos helyen van. Még akkor is, ha nem
vette magának a fáradtságot, hogy írjon.
De vajon mi lehetett a valódi oka? Megsajdult a szívem. Talán Mal
nagyon is örül annak, hogy megszabadult tőlem. Lerázta magáról a
régi cimboráját, és megszabadult egy kötelességtől. Vagy éppenség-
gel sebesülten fekszik valahol egy kórházi ágyban, te pedig egy ki-
csinyes, rosszindulatú cafka vagy - korholtam magamat.
Zsenya visszatért, én pedig felírtam Mal nevét, az ezredet meg az
alegység azonosítóját. Összehajtogatta a papírt, és becsúsztatta
a keftája ujjába.
- Köszönöm! - hálálkodtam elcsukló hangon.
- Biztosra veszem, hogy nincs a barátodnak semmi baja - jelentette
ki, és kedvesen megszorította a kezemet. - Most pedig dőlj hátra,
hogy eltüntethessen azokat a fekete táskákat!
- Zsenyka!
- Tessék engedelmeskedni, különben nem teszem meg, amire kér-
tél!
Leesett az állam.
- De kis aljas vagy!
- Csodálatos vagyok.
 Gyilkos pillantással válaszoltam, majd visszahanyatlottam a pár-
námra.
Miután Zsenya távozott, felkészültem arra, hogy visszatérjek a szo-
bámba. Nem tettem éppenséggel boldoggá a gyógyítót, de kitartot-
tam az elhatározásom mellett. Már alig fájt valamim, és egészen egy-
szerűen nem voltam hajlandó arra, hogy még egy éjszakát az üres
istápolyban töltsek.
A lakosztályomba visszaérve alaposan megfürödtem, és megpró-
báltam az egyik elméleti szakkönyvemet olvasni. Képtelen voltam a
szövegre összpontosítani. Iszonyúan féltem attól, hogy másnap foly-
tatni kell a tanulást. Ennél is jobban aggasztott, hogy újabb értelmet-
len óra várt rám Baghra társaságában.
Már nem bámultak annyian, és nem is pletykálkodtak rólam, mint
akkor, amikor megérkeztem a Kis Palotába. Abban azonban egy pil-
lanatig sem kételkedtem, hogy Zója támadása miatt ujra a figyelem
középpontjába kerültem.
Végül feltápászkodtam az ágyból, és nagyot nyújtózkodtam. Az öl-
tözőasztalkám fölött megpillantottam magamat a tükörben. Odamen-
tem az asztalhoz, és alaposabban szemügyre vettem az arcomat.
A szemem alól eltűntek a sötét karikák. Tudtam azonban, hogy
nemsokára visszatérnek. Pontosan úgy néztem ki, ahogy azelőtt is.
Csupán egy fáradt, girhes, beteg lány voltam. Nem is hasonlítottam
az igazi grisákra. Megvolt bennem az erő, valahol mélyen, de egé-
szen egyszerűen képtelen voltam megragadni, fogalmam sem volt
arról, hogy miért. Miért voltam más, mint a többiek? Miért tartott
olyan sokáig, hogy megsejtsem az erőm létezését? Legfőképpen pe-
dig az foglalkoztatott, miért nem tudtam élni vele?
A tükörben nagyon is jól láttam gyönyörű környezetemet. Az ab-
lakokat takaró vastag, aranyszínű függönyt, a ragyogó színre kifestett
falakat és a cserépkályhában lobogó tűz lángját. Zója alattomosan
viselkedett velem, de nagyon is igaza volt. Semmi keresnivalóm
sincs ebben a gyönyörű világban. Ha nem tanulom meg, hogyan
használjam az erőmet, akkor sosem fogok idetartozni.
 KÖVETKEZŐ REGGEL nem is volt annyira szörnyű, mint ami-
lyenre számítottam. Zója már lent volt a kupolás csarnok-
ban, mire beléptem. Néma csendben ült az asztal végén.
Egyedül reggelizett. Még csak fel sem pillantott, amikor Marie és
Nágya lelkesen üdvözöltek. Én is igyekeztem semmibe venni a go-
nosz teremtést.
Annyira csodálatos érzés volt lesétálni a tó partjára. Gyönyörűen
ragyogott a Nap, hideg szellő cirógatta az arcomat. Cseppet sem
örültem annak, hogy be kell zárkóznom Baghra fülledt, sötét kunyhó-
jába. Amikor azonban felértem a lépcső tetejére, odabentről kiabálást
hallottam.
Zavarba jöttem, de aztán halkan bekopogtam. A veszekedők abban
a pillanatban elhallgattak. Rövid habozás után betoltam az ajtót, és
benéztem. A Baghra kályhája mellett álló az Éjúr arcán pokoli harag
látszott.
- Bocsánat! - dadogtam, és igyekeztem kihátrálni. A vénasszony
azonban rám förmedt:
- Gyere be, te lány! Ne hagyd, hogy kimenjen a meleg! - Beléptem,
és becsuktam magam mögött az ajtót. Az Éjúr enyhe meghajlással
üdvözölt.
- Hogy érzed magad, Alina?
- Minden rendben - nyögtem ki nagy nehezen.
- Minden rendben? - méltatlankodott a vénasszony. - Még-hogy
minden rendben! Ahhoz is gyenge, hogy megvilágítson egy folyosót,
erre meg azt mondja, hogy minden rendben.
 Bárcsak elnyelt volna a föld! A legnagyobb meglepetésemre az Éj-
úr az idős asszonyra mordult:
- Hagyd már békén!
Baghra összevont szemöldökkel meredt a férfira.
- Annak aztán örülnél, mi?
Az Éjúr felsóhajtott, és ingerülten beletúrt sötét hajába. Amikor
rám pillantott, fanyar mosoly jelent meg a szája szélén. Teljesen ösz-
szekócolta a haját.
- Baghrának megvannak a sajátos módszerei - magyarázta.
- Ne merj így beszélni rólam, te gyerek! - csattant fel a nő hangja,
mint egy korbácsütés. Legnagyobb döbbenetemre az Éjúr önkén-
telenül is kihúzta magát. Utána viszont savanyú képet vágott, amikor
észrevette magát.
- Ne próbálj meg ugráltatni, vénasszony! - válaszolta fenyegetően
halk hangon.
A kis szoba valósággal izzott a feszültségtől. Már megint mibe ke-
veredtem? A legszívesebben kiosontam volna az ajtón, és magára
hagytam volna a két veszekedőt, hogy nyugodtan fejezzék be azt,
amiben megzavartam őket, amikor ismét felcsattant Baghra hangja.
- Ez a gyerek úgy véli, hogy szükséged volna egy erősítőre - jelen-
tette ki. - Na, ehhez mit szólsz, te lány?
Igen különös érzés volt, hogy valaki „gyereknek” szólítja Kom
urat. Amikor végre felfogtam, miről beszél az öregasszony, valóság-
gal elöntött a megkönnyebbülés. Erősítőt kaphatnék? Hogy ez nem
jutott előbb az eszembe! És miért nem gondoltak erre a kiképző-
im eddig? Baghra és az Éjúr azért tudott nekem segíteni, mert mind-
ketten eleven erősítőként megszólították az erőmet. Akkor pedig mi-
ért ne használhatnék egy olyan saját erősítőt, mint amilyen Iván
medvekarma, vagy a Marie nyakából láncon lógó fókafog.
- Azt hiszem, ez zseniális ötlet! - kiáltottam fel jóval hangosabban
annál, mint ahogy az szándékomban volt. Baghra megvetően felhor-
kant.
Az Éjúr éles pillantást vetett rá, de utána felém fordult.
- Alina, hallottál már Morozova csordájáról?
 - Naná hogy hallott! Ugyanúgy ismeri, mint az unikornisokat meg
Shu Han sárkányait - gúnyolódott Baghra. Az Éjúr arcán egy pilla-
natra harag villant, de utána mintha csak összeszedte volna magát.
- Válthatnék veled néhány szót négyszemközt, Alina? - kérdezte
udvariasan.
- Hát... természetesen - dadogtam.
A vénasszony ismét felmordult, de az Éjúr nem is törődött vele.
Megragadta a könyökömet, és kivezetett a kunyhóból. Az ajtót hatá-
rozott mozdulattal becsapta mögöttünk. Kicsit arrébb sétáltunk a
kunyhótól. Egy idő múlva a férfi nagyot sóhajtva ismét beletúrt a
hajába.
- Micsoda nőszemély! - suttogta.
Kis híján elnevettem magamat.
- Mi az? - kérdezte zavartan.
- Még sosem láttalak ennyire ziláltnak.
- Baghra többnyire ilyen hatással van az emberekre.
- Valamikor a te tanárod volt? Téged is tanított?
Árnyék suhant át az arcán.
- Igen - bólintott. - Na most akkor mit is tudsz Morozova csordájá-
ról?
Ráharaptam az alsó ajkamra.
- Hát, szóval, tudod...
Újabb sóhaj.
- Csak a kicsiknek szóló meséket ismered?
Bocsánatkérően megvontam a vállamat.
- Semmi baj - biccentett. - Mire emlékszel a mesékből?
Töprengeni kezdtem. Felidéztem magamban Ana Kuya hangját,
ahogy késő éjjel a hálóteremben mesélt.
- Fehér szarvasokból áll, olyan varázslatos teremtményekből, ame-
lyek csak napnyugtakor bukkannak fel.
- Nincs bennük egy szemernyivel sem több varázserő, mint ben-
nünk. Ugyanakkor ősi, rendkívül erős lények.
- Tényleg léteznek? - álmélkodtam. Azt inkább elhallgattam, hogy
mostanság egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy varázserő, vagy
bármilyen erő is lakozna bennem.
- Azt hiszem.
 - Baghra viszont nem így gondolja.
- Általában nevetségesnek találja az ötleteimet. Még mi másra em-
lékszel?
- Hát, Ana Kuya elbeszeléseiben a szarvasok beszélni is tudtak -
válaszoltam nevetve. - Ha egy vadász fogságba ejtette, de megkímél-
te őket, akkor teljesítették a kívánságait.
Elnevette magát. Most először fordult elő, hogy nevetni hallottam.
A levegő valósággal megremegett csodálatos, mély hangjától.
- Hát, ez tényleg nem igaz.
- A többi viszont az?
- Az uralkodók és a Kom urak évszázadok óta keresik Morozova
csordáját. A vadászaim azt állítják, rátaláltak a csorda nyomára, bár
még egyetlen alkalommal sem látták magukat a szarvasokat.
- És te hiszel nekik?
Palaszürke szeméből hűvös, nyugodt pillantást vetett rám.
- Nekem nem hazudnak az embereim.
Végigfutott a hátamon a hideg. Mivel tudtam, mire képes az Éjúr,
én sem szívesen hazudtam volna neki.
- Hát értem - feleltem bizonytalanul.
- Ha Morozova szarvasát el lehetne fogni, akkor az agancsaiból
erősítőt lehetne készíteni - magyarázta, majd felemelte a kezét, és
könnyedén megérintette a kulcscsontomat. Ez a röpke érintés is elég
volt ahhoz, hogy végigfusson rajtam a magabiztosság hulláma.
- Nyakláncot? - ismételtem, és megpróbáltam elképzelni a különös
ékszert. Közben azonban továbbra is nagyon jól éreztem, hol érintett
meg az előbb. A nagyúr bolintott.
- Ez lenne a valaha ismert leghatalmasabb erősítő.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá.
- És te ezt nekem akarod adni?
Egy újabb bólintás volt a válasz.
- Nem volna sokkal egyszerűbb, ha valamilyen karmot vagy agyart
kaphatnék? Mit tudom én, bármit, amit könnyebb beszerezni?
Megrázta a fejét.
- Csak akkor reménykedhetünk abban, hogy elpusztíthatjuk a Zó-
nát, ha minket szolgál a szarvasbika ereje.
- De ha lenne egy erősítőm, amivel gyakorolhatnék...
 - Te is tudod, hogy az nem működne.
- Honnan tudnám?
Elkomorodott.
- Hol tartasz az elméletben.
- Rengeteg könyvet olvastam - válaszoltam savanyú pillantással.
Meglepődtem, mert az Éjúr rám mosolygott.
- El is feledkeztem arról, hogy új vagy itt.
- Hát én viszont nem - suttogtam.
- Ennyire rossz itt neked?
Szégyenszemre úgy éreztem, mintha egy gombóc került volna a
torkomba. Nyeltem egy hatalmasat.
- Baghra bizonyára már elárulta, hogy egyedül még egy vékonyka
napsugarat sem tudok megidézni.
- Majd eljön annak is az ideje, Alina. Nem aggódom miattad.
- Tényleg?
- Tényleg. De még ha aggódnék is, ha a kezünkbe kerül a szarvas-
bika, akkor már ez sem számít.
Éreztem, hogy elönt a kétségbeesés. Ha egy erősítő révén igazi
grisa lehetne belőlem, akkor semmi kedvem ahhoz, hogy kivárjam,
amíg megszerezzük valamilyen mítikus állat agancsát. Kell nekem az
az erősítő. Most rögtön.
- Ha ilyen hosszú időn át senki nem tudta megtalálni Morozova
csordáját, akkor mégis miért gondolnád azt, hogy neked éppen most
fog sikerülni? - kérdeztem.
- Azért, mert ennek így kell lennie. Azt a szarvasbikát neked szán-
ták, Alina. Érzem, hogy így van.
A szemembe nézett. Még nem volt ideje arra, hogy rendbe tegye a
haját. A ragyogó reggeli napsütésben sokkal vonzóbbnak és sokkal
emberibbnek tűnt, mint korábban bármikor.
- Csak azt kérem, hogy bízz bennem - folytatta.
Hát erre meg mit mondhattam volna? Nem igazán volt választá-
som. Ha az Éjúr azt akarta, hogy legyek türelmes, akkor kénytelen
voltam türelmesen viselkedni.
- Hát rendben - feleltem végül. - De igyekezz vele!
Ismét nevetni kezdett, és éreztem, ahogy az arcomat elönti a jó-
kedvű pír. Ekkor azonban az Éjúr elkomorult.
 - Nagyon régóta várok rád, Alina - jelentette ki. - Mi ketten meg-
változtatjuk a világot.
Idegesen nevetni kezdtem.
- Nem igazán szoktam effélét csinálni.
- Várd ki a végét! - mondta halkan, és amikor rám nézett szürke,
kvarcként csillogó szemével, a szívem dobbant egy nagyot. Azt hit-
tem, még akar valamit mondani, ám zavart arckifejezéssel hátrébb
lépett. - Jó szerencsét a tanuláshoz!
Könnyedén meghajolt, majd sarkon fordult, és elindult lefelé a tó-
partra. Csupán néhány lépést tett meg, amikor megtorpant, és vissza-
nézett rám.
- Alina! - szólalt meg. - Ami azt a szarvast illeti...
- Igen?
- Kérlek, ne beszélj róla másnak! A legtöbb ember szerint csupán
tündérmese az egész, és nem szeretném, hogy bolondnak tartsanak.
- Lakat a számon - ígértem meg.
Ismét bólintott, és egyetlen további szó nélkül faképnél hagyott.
Enyhe zavarral bámultam utána, bár nem tudtam, miért.
Amikor a házikó fele fordultam, észrevettem, hogy Baghra a ve-
randán állva figyel. Bár erre semmi okom sem volt, mégis elvörösöd-
tem.
- Hümm-hümm - krákogta az öregasszony, majd ő is hátat fordított
nekem.

MIUTÁN A SZAKVASOKKÓL BESZÉLTEM az Éjúrral, az első adandó alka-

lommal elmentem a könyvtárba. Az elméleti szakkönyvek közül
egyetlenegy sem említette meg a szarvasbikát. Végül azonban rábuk-
kantam Ilja Morozova, az egyik legelső és legerősebb grisa nevére.
Az erősítőknek megvolt a maguk szakirodalma. Egyértelműen ki-
derült, hogy egy grisának élete folyamán csupán egyetlenegy erősítő-
je lehetett. Ha valaki megszerzett magának egy ilyen különös tárgyat,
akkor azt utána soha senki más nem birtokolhatta: „Egy grisa meg-
szerzi magának az erősítőt, ám ezzel ő maga is az erősítőé lesz. Ha ez
megtörténik, akkor az erősítő többé már nem lehet másé. A hasonló
dolgok vonzzák egymást, és kettőjük között létrejön a kötés.”
 Nem igazán tudtam felfogni ennek az egésznek az értelmét. Vala-
hogy úgy sejtettem, hogy az erősítők valamiképpen kordában tartják
a grisa erejét.
„A ló erénye a gyorsaság. A medvéé az erő, a madárnak szárnya
van. Mindegyiknek megvan a maga különleges képessége, ám egyi-
kük sem rendelkezik mindhárommal. Ilyen módon a világ egyen-
súlyban van. Az erősítők is a mindenség harmóniáját szolgálják, nem
pedig aláássák. Minden grisának emlékezni kell arra, hogy ez így
van, mert aki nem teszi, annak számítania kell a komoly következ-
ményekre.”
Egy másik filozófus felvetette, hogy egy grisának miért nem lehet
egynél több erősítője. Válasz helyett egy kérdést kapott: „Mi végte-
len? Hát a világegyetem és az emberek mohósága.”
Miközben a könyvtár üvegkupolája alatt ültem, eszembe ju-
tott a Fekete Eretnek. Az Éjúr arról beszélt, hogy az Árnyzóna a tu-
lajdon őse mohósága miatt jött létre. A filozófusok talán erre gondol-
tak, amikor következményekről beszéltek? Amióta itt vagyok, most
először merült fel bennem, hogy a Zóna az egyetlen olyan hely a
világon, ahol még az Éjúr is tehetetlen. Odabent semmit sem ér kü-
lönleges ereje. A Fekete Eretnek leszármazottainak kellett fizetniük
ősük nagyravágyásáért. Ennek ellenére nagyon is úgy éreztem, hogy
a végzetes hiba árát az egész birodalom, Ravka fizeti meg, mégpedig
vérrel.

AZ ŐSZT TÉL KÖVETTE. A hideg szél csupaszra söpörte a palotakertben

álló fák ágait. Az asztalunkra még ekkor is bőségesen került friss
zöldség, gyümölcs. A szobákat a grisa üvegházak virágai díszítették.
Az üvegházakban kellemesen meleg volt. Hiába bámultam azonban a
lédús szilvát és a bíborszínű szőlőt, továbbra sem jött meg az étvá-
gyam.
Valamiért azt gondoltam, hogy a bensőmben megváltozik valami,
miután olyan őszintén beszélgettem az Éjurral. El akartam hinni a
szavait. Ott, a tó partján állva, kevés híján el is hittem. Csak hát
semmi sem történt. Még mindig nem tudtam idézni Baghra segítsége
nélkül. Továbbra sem tartoztam az igazi grisák közé.
 Mindezek ellenére már nem voltam annyira elkeseredett. Az Éjúr
arra kért, bízzak benne. Ha pedig komolyan úgy véli, hogy a szar-
vasbika jelenti a megoldást, akkor nem tehettem mást: reményked-
tem, hogy tényleg neki legyen igaza. Ennek ellenére továbbra is
ügyeltem arra, nehogy a többi idézővel együtt kelljen gyakorolnom.
Ugyanakkor viszont hagytam, hogy Marie és Nágya néhány alka-
lommal elrángasson a bánjába, sőt egyszer velük tartottam a Nagy
Palotába, egy opera-előadásra. Egészen odáig elmentem, hogy meg-
engedtem Zsenyának, vigyen egy kis színt az arcomra.
Baghra kifejezetten dühbe gurult megváltozott hozzáállásom miatt.
- Már nem is próbálkozol! - mérgelődött. - Komolyan arra vársz,
hogy valamilyen mágikus szarvasféle megmentsen? Hogy kapj egy
csinos kis nyakláncot? Ezzel az erővel kiülhetsz a kertbe, hogy ki-
várd, amíg egy unikornis az öledbe nem hajtja a fejét, te, ostoba jó-
szág!
Csupán megvontam a vállamat, mialatt az öregasszony tovább ká-
romkodott. Amúgy teljesen igaza volt. Elegem volt már abból, hogy
minden erőfeszítésem ellenére csődöt mondok Még csak nem is ha-
sonlítottam a többi grisára, és elérkezett az idő, hogy elfogadjam ezt
a tényt. Ezenfelül a lelkem legmélyén bujkáló lázadó kifejezetten
élvezte, hogy dührohamokat váltok ki a vénasszonyból.
Nem tudom, mivel büntették meg Zóját, de az a lány továbbra is
átnézett rajtam. Kitiltották az edzőteremből, és úgy hallottam, hogy a
téli ünnepség után vissza kell térnie Kribirszkbe. Néha persze észre-
vettem, hogy dühös pillantásokkal méreget, és az is előfordult, hogy
a száját eltakarva vihogott a közeli barátaival. Mindent elkövettem,
hogy ne hagyjam magam felbőszíteni.
Ennek ellenére nagyon is tisztában voltam azzal, hogy kudarcot
vallottam. Amikor lehullott az első hó, reggel egy új keftát hoztak
oda az ajtómhoz. Vastagabb sötétkék gyapjúból szőtték, és ráadásul
még sűrű aranyszínű szőrmével bélelt csuklyája is volt. Felvettem
ugyan, de mégis úgy éreztem, mintha valamilyen csaló lettem volna.
Miután turkáltam kicsit a reggelimet, elindultam a jól ismert ösvé-
nyen Baghra kunyhója felé. A pokolhívók megtisztították az ös-
vényt a hótól. A kavicsok valósággal ragyogtak a bágyadt téli napsü-
tésben. Már majdnem eljutottam a tó partjára, amikor utolért egy
cselédlány.
Kezembe nyomott egy összehajtott papírdarabot, majd pukedlizett,
és sietve elindult visszafelé. A papíron felismertem Zsenya kézírását.

Malien Orecev egysége hat héten keresztül Cibeja északi részén,

Csernaszty helyőrségén állomásozott. Az állományjegyzék szerint
egészséges és semmi baja. Ha az ezrede címére küldöd a levelet,
akkor megkapja.
A kerchi követség valósággal elhalmozza ajándékokkal a cárnét.
Osztrigát és szárazjégbe csomagolt sárszalonkát (undorító) kapott.
És persze rengeteg mandulás süteményt. Ebből majd hozok egy
kicsit.
ZS

Mal tehát Cibejában volt. Biztonságban, sértetlenül, távol a csatate-

rektől. Valószínűleg szőrmés állatokra vadászik.
Hálásnak kellett volna lennem. Meg boldognak.
Ha az ezrede címére küldöd a leveled, akkor megkapja. De hiszen
már hosszú hónapok óta írogattam neki az ezred címére.
Eszembe jutott az utolsó levelem.
Kedves Mal! Régóta nem hallottam rólad, ezért feltételezem, hogy
feleségül vettél egy jóravaló volkrát, és kényelmesen éltek együtt az
Árnyzónában. Ott persze nincsen se fény, se papír, hogy válaszolhat-
nál nekem. Persze az is lehet, hogy új feleséged könyékig lerágta
mind a két kezedet.
Részletesen leírtam neki Borkint, a cárné nyáladzó kiskutyáját, meg
azt, hogy a grisák valósággal odavannak a parasztok szokásaiért.
Meséltem neki a gyönyörű Zsenyáról, a tóparti pavilonokról és a
könyvtár lenyűgöző üvegkupolájától. Nem hagytam ki a titokzatos
Baghrát, az üvegházban nevelt orchideákat és az ágyam fölé festett
madarakat sem. Morozova szarvasbikáját viszont egyetlen szóval
sem említettem meg, mint ahogy elhallgattam előle azt is, mekkora
csődtömeg vagyok. Nem írtam le, hogy minden áldott nap hiányzik
nekem.
Amikor befejeztem a levelet, elbizonytalanodtam, és még gyorsan
odafirkantottam az aljára: Nem tudom, megkaptad-e a többi levele-
met. Ez a hely olyan gyönyörű, hogy szavakkal nem is tudom leírni.
Mégis mindent odaadnék cserébe, ha egy egész délután veled ücsö-
röghetnék a Trivka-tó partján. Kérlek, írj!
Ezek szerint mégiscsak megkapta a leveleimet. Vajon mihez kez-
dett velük? Egyáltalán vette magának a fáradtságot, hogy kinyissa
őket? Vagy szégyenkezve a fejét csóválta, amikor megjött az ötödik,
a hatodik, aztán meg a hetedik levelem is?
Remegni kezdtem. Kérlek, írj, Mal! Könyörgöm, ne felejts el, Mal!
Nevetséges vagy - gondoltam, és dühösen letöröltem a könnyeimet.
Már egy ideje csak a tavat bámultam. Kezdtem kihűlni. Eszembe
jutott a patak, amelyik keresztülfolyt Keramzov nagyherceg birtokán.
Mallal alig tudtuk kivárni a tél érkezését, amikor a patak befagyott,
és így korcsolyázhattunk.
Összegyűrtem Zsenya céduláját. Többé már nem akartam Malra
gondolni. Bárcsak kitörölhettem volna az elmémből Keramzin emlé-
két! A legszívesebben visszaszaladtam volna a szobámba, hogy jól
kibőgjem magam, de nem tehettem. Egy újabb értelmetlen, nyomo-
rúságos reggel várt rám Baghra kunyhójában.
Nem mondhatnám, hogy túlságosan siettem a tóparti ösvényen. A
lépcsőkön viszont valósággal felrohantam, és belöktem az ajtót.
Az öregasszony szokás szerint a tűz mellett ült, és csontos testét
melengette a lángokban. Belevetettem magamat a másik székbe, és
vártam.
Baghra kárörvendőn felnevetett.
- Szóval ma reggel mérges a kislány, igaz? Aztán miért vagy eny-
nyire paprikás hangulatban? Talán már eleged van abból, hogy nem
jön el érted a varázslatos fehér szarvasod?
Összefontam a karomat a mellemen, és nem válaszoltam.
- Szólalj már meg, te lány!
 Máskor szemrebbenés nélkül hazudtam volna neki. Kijelentettem
volna, hogy nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok. Most viszont
alighanem elértem a töréspontomat, mert üvölteni kezdtem:
- Elegem van ebből az egészből! - fakadtam ki. - Utálom a reggeli-
re kapott rozskenyeret és heringet. Elegem van ebből az ostoba
keftából is! Rosszul vagyok attól, hogy állandóan Botkinnal kell bé-
náznom, belőled meg végképp elegem van!
Azt hittem, hogy ezzel sikerül feldühítenem. A vénasszony ehelyett
némán bámult. Ahogy ott ült félrehajtott fejjel, és ahogy a szeme
feketén felcsillant a tűz fényében, leginkább egy különösen galád
verébre hasonlított.
- De nem - szólalt meg végül lassan. - Nem ám. Nem csak innen fúj
a szél. Van itt még valami más is. Na de mi lehet az? A szegény ki-
csikét talán honvágy gyötri?
- Már miután lenne honvágyam? - hördültem fel.
- Ezt majd te elmondod nekem, te lány. Mi a bajod az itteni életed-
del? Kaptál új ruhákat, puha ágyat, finom, forró ételt ehetsz, és ha
úgy alakul, te lehetsz az Éjúr kis kedvence.
- Nem vagyok a kis kedvence.
- Pedig az akarsz lenni - gúnyolódott. - Ne akarj átverni! Te is pont
olyan vagy, mint mindenki más. Láttam ám, milyen szemekkel bá-
multad.
Lángba borult az arcom, és azon morfondíroztam, milyen jó volna
a saját botjával fejbe vágni Baghrát.
- Ezer olyan lányt ismerek, akik még a saját édes jó anyjukat is el-
adnák, ha itt lehetnének a helyedben. Te meg olyan vagy, akár egy
nagy rakás szerencsétlenség. Duzzogsz, mint egy kisgyerek. Na bökd
ki végre, te lány! Mi nyomja annyira azt a bánatos kis szívedet?
A banya nagyon is fején találta a szöget. Tudtam én, hogy a legjobb
barátom miatt gyötör a honvágy. Amit persze eszem ágában sem volt
az orrára kötni. Felpattantam, mire a székem hatalmas csattanással
felborult.
- Csak az időmet pocsékoljuk!
- Komolyan? Miért, egyébként mit csinálnál egész nap? Térképe-
ket? Vagy tintáért szaladnál valamelyik vén kartográfusnak?
- Semmi bajom a térképkészítéssel.
 - Hát persze hogy semmi. Mint ahogy azzal sincs gondod, ha va-
laki gyíkként éli le az életet. Kivéve persze, ha sólyomnak született.
- Elegem van az egészből! - vicsorogtam, hátat fordítva a vénség-
nek. Tudtam, hogy mindjárt elsírom magam, de egészen egyszerűen
nem voltam hajlandó a gonosz vénség előtt bőgni.
- És most hova mész? - kiáltotta utánam gúnyos hangon. - Mi vár
rád odakint?
- Semmi! - üvöltöttem rá. - Senki!
Ahogy ki mondtam ezeket a szavakat, valósággal megroggyantam
a felismeréstől. Hiszen igaz volt, amit mondtam. Alig kaptam leve-
gőt.
Kénytelen voltam megkapaszkodni a kilincsben, mert hirtelen elfo-
gott a rosszullét.
És abban a szent pillanatban feltámadt bennem egy emlék. Az a
nap, amikor a grisa vizsgálóbiztosok eljöttek értünk.
Keramzinban állok a fogadószobában. A kandallóban lobog a tűz.
A nagydarab, kék ruhás férfi megragadja a kezemet, és éppen elrán-
gat Maltól.
Érzem, ahogy a barátom ujjai kicsúsznak a kezemből.
A bíbor ruhás fiatalember felkapja a fiút, és kirángatja a könyvtár-
ba. Becsapódik mögötte az ajtó. Rugdalózom és kapálódzok. Meghal-
lom Mal hangját. A nevemet kiabálja.
A másik férfi továbbra is erősen tart. A vörös ruhás nő megragadja
a csuklómat. Érzem, ahogy rám tör a magabiztosság tiszta hulláma.
Már nem is rugdalózom. Szinte teljesen eltölt a felzendülő hívás.
Odalent a mélyben pedig valami a magasba emelkedik, hogy vála-
szoljon.
Nem kapok levegőt. Olyan, mintha a tó legaljáról rúgnám fel ma-
gam a felszínre. Mindjárt feljutok, és fájó tüdőmet megtölthetem le-
vegővel.
A vörös ruhás nő feszülten figyel. Összevonja a szemöldökét.
A könyvtárajtón keresztül is jól hallom Mal hangját. Alina, Alina!
És akkor mindent megértek. Tudom már, hogy mi ketten nem va-
gyunk egyformák. Óriási, visszavonhatatlan különbség van közöttünk
Alina. Alina!
 Meghozom a döntést. Torkon ragadom az ágaskodó valamit, és ha-
tározottan visszanyomom a mélybe.
- Mal! - kiabálom, és újra rángatózni kezdek, de a vörös ruhás nő
megkísérli újra megfogni a csuklómat. Én azonban addig kapálózom
és visítok, míg végül elenged.
Remegve megtámaszkodtam Baghra ajtajában. Az a vörös ruhás nő
erősítő volt. Szóval akkor az Éjúr hívása azért tűnt ennyire ismerős-
nek. Csakhogy akkor képes voltam ellenállni a vizsgálatnak.
Most már mindent értettem.
Mielőtt Mal megérkezett volna, Keramzinban csupán rémület és
borzalom volt az osztályrészem. Hosszú éjszakákat töltöttem zokog-
va a sötétben. A nagyobb gyerekek levegőnek néztek. Hideg, üres
szobákban sínylődtem. Ám amikor megjött Mal, minden megvál-
tozott. A hideg folyosók csodálatos játszótérré és búvóhellyé változ-
tak. A magányos erdőség felfedezésre váró birodalom lett. Keramzin
lett az otthonunk, a hazánk, a birodalmunk, többé már nem féltem.
Csakhogy a grisa vizsgálóbiztosok kiszakítottak volna Keram-
zinból. Elrángattak volna Mal mellől, és az én világomban ez a fiú
volt az egyetlen jó dolog. Így aztán döntöttem. Megzaboláztam a kü-
lönleges képességemet, és nap mint nap lenyomtam a mélybe. Nem
voltam tisztában ezzel, de a küzdelem felemésztette minden erőmet.
Szinte a teljes lényemet feláldoztam azért, hogy megőrizzem a titkot.
Emlékszem, ahogy ott álltam az ablakban Mal mellett. Néztük,
ahogy a grisák beszállnak, majd elhajtanak a trojkával. Iszonyúan
fáradt voltam. Amikor másnap reggel felkeltem, a fekete folt már ott
sötétlett a szemem alatt. Nem múlt el nap, hogy ne láttam volna.
És most hogyan tovább? - tűnődtem. A homlokomat nekinyomtam
az ajtó hűvös deszkájának, egész testem remegett.
Hiszen Mal mostanra már elhagyott.
Az egész világon egyetlen olyan ember élt, aki igazán ismert en-
gem. Úgy döntött, még annyit sem érek, hogy néhány szót papírra
vessen. Én viszont még mindig hűséges voltam hozzá. Hiába élhet-
tem volna a Kis Palota lenyűgöző jólétében. Hiába találtam meg az
erőmet, még az sem számított, hogy Mal hallgat, én továbbra is hű-
séges maradtam.
 Baghrának igaza volt. Azt hittem, iszonyú erőfeszítéseket teszek a
siker kedvéért. Közben valahol mélyen, a lelkem legmélyén valójá-
ban csak haza akartam menni Malhoz. A lényem egy része abban
reménykedett, hogy tévedés volt ez az egész. Az Éjúr majd rájön,
hogy hibázott, és visszaküld az ezredhez. A barátom pedig rádöb-
ben, mennyire hiányoztam neki, és akkor majd egymás mellett öreg-
szünk meg, a mezőnkön. Mal már rég a maga útját járta, én azonban
még mindig halálra váltan álltam ott, a három titokzatos alak előtt, és
erősen szorítottam a kezét.
Alighanem itt az ideje, hogy végre elengedjem. Odabent az Árny-
zónában Mal megmentette az életemet, én pedig az övét. Talán ez
volt a jelzés, hogy kettőnk története véget ért.
Elöntött a fájdalom. Gyászoltam közös álmainkat, a bennem élő
szeretetet, és megsirattam azt a reménykedő lányt, aki már soha töb-
bé nem lehetek. Belém hasított a sajgás, a bánat, és megoldotta azt a
csomót, amelynek létezéséről még csak nem is tudtam. Becsuktam a
szememet, és könnycseppek futottak végig az arcomon. Utánanyúl-
tam annak a dolognak, amelyet olyan sokáig rejtegettem. Sajnálom -
suttogtam neki.
Sajnálom, hogy olyan sokáig a sötétben hagytalak.
Sajnálom, de most már készen állok.
Hívó szavamat meghallva a fény válaszolt. Minden irányból elin-
dult felém. Keresztülfutott a tó víztükrén, megperdült a Kis Palota
aranyozott kupoláin, keresztülcsusszant az ajtó résén, és átszelte
Baghra kunyhójának falait. Éreztem, hogy ott van mindenütt. Kinyúj-
tottam ökölbe szorított kezemet, és a fény valósággal kinyílt bennem.
Beragyogta a szobát, megvilágította a kőfalakat, a vénségesen vén
cserépkályhát, de még az asszonyság különös arcának valamennyi
élét is. Körülölelt a fény. Szinte perzselt a hőség. Minden korábbinál
erősebbnek és tisztábbnak éreztem, mivel ez az egész az enyém volt.
Nevetni, énekelni, ujjongani akartam. Végre akadt valami, ami telje-
sen és kizárólag az enyém.
- Remek - szólalt meg Baghra, miközben erősen hunyorgott a nap-
fény miatt. - Végre elkezdhetjük a munkát!
 ZNAP DÉLUTÁN ODAMENTEM a tóparton gyakorlatozó többi
etherálhoz. Első alkalommal mutattam meg nekik, mire
vagyok képes. Ragyogó fényárba borítottam a vizet, és
hagytam, hogy a tündöklés végigzúduljon Ivó hullámai fölött. Még
nem voltam olyan ügyes, mint a többiek, de azért egészen jól ment a
dolog. Igazából egészen könnyű volt.
Attól kezdve sok minden egyszerűbb lett. Most már cseppet sem fá-
radtam el, és nem is kezdtem el zihálni a lépcső legtetejére érve. Éj-
szakánként mélyen aludtam, nem gyötörtek álmok, és reggel kipihen-
ten ébredtem. Az evés gyönyörrel töltött el. Valósággal faltam a cu-
korral és tejszínnel kevert zabkását, rengeteg vajban kisütött ráját
ettem, nem győztem betelni az érett szilvával és az üvegházban ter-
mett őszibarackkal. Megkedveltem a kvász tiszta, keserű ízét. Úgy
éreztem, először Baghra kunyhójában szívhattam tele a tüdőmet friss
levegővel, és az volt az a pillanat, amikor új életre keltem.
Bár a többi grisa nem tudhatta, milyen komoly nehézségeim voltak
korábban az erőmmel, azért kivétel nélkül mindnyájukat meg-
döbbentette a változás. Mivel nem állt szándékomban az orrukra köt-
ni az igazat, ezért a legkülönfélébb pletykák kaptak szárnyra. Zsenya
szállította a legmulatságosabb híreszteléseket.
- Marie és Ivo azon töri a fejét, vajon a fjerdaiak fertőztek-e meg
valamilyen betegséggel.
- Én azt hittem, hogy a grisák nem szoktak megbetegedni.
 - Hát épp ez az! - kiáltotta a barátnőm. - Ezért rémültek meg annyi-
ra! Szerencsére az Éjúr mostanra meggyógyított. A saját vérével és
gyémántkivonattal itatott meg.
- Undorító! - hahotáztam.
- Ez még semmi. Zója komoly erőfeszítést tett azért, hogy elhitesse
a többiekkel, megszállt valamilyen szellem.
Fetrengtem a nevetéstől.
Baghra mellett továbbra is kemény munka várt rám. Egyetlen órán-
kat sem élveztem. Ugyanakkor viszont nagyon is örültem annak, ha
használhattam az erőmet. Úgy éreztem, jól haladok. Kezdetben iszo-
nyúan megrémültem minden egyes alkalommal, amikor felkészültem
arra, hogy magamhoz szólítsam a fényt. Rettegtem attól, hogy nem
lesz ott, és visszazuhanok arra a szintre, ahol kezdetben voltam.
- Ne gondold azt, hogy két külön dolog vagytok! - torkolt le az asz-
szonyság. - Az erőd nem valami félénk állat, amelyik elbújik előled.
Nem is ő dönti el, hogy engedelmeskedik-e, amikor hívod. Talán kö-
nyörögsz a szívednek, hogy dobogjon? Megkéred a tüdődet, hogy
legyen szíves lélegezni? Az erőd azért szolgál, mert ez létezése célja.
Nem is tehetne mást, mint hogy szolgáljon.
Néha úgy éreztem, mintha Baghra szavainak egy mögöttes jelenté-
se is lenne. Úgy tűnt, az öregasszony azt akarta, hogy megértsek va-
lamit. Mindeközben azonban annyira meghajtott, hogy sem erőm
sem kedvem nem volt megfejteni a megkeseredett vénség titkait.
Roppant kemény kézzel irányított. Megpróbált rávenni arra, hogy
messzebbre világítsak, és hogy határozottabban irányítsam a képes-
ségemet. Megtanított arra, miként lehet rövid fénykitörésekbe sűríte-
ni az erőmet. Képes voltam égetően forró hőnyalábokat kilőni ma-
gamból, de arra is, hogy a fényből hosszan tartó vízeséseket vará-
zsoljak az égre. Arra kényszerített, hogy újra és újra, majd me-
gint magamhoz szólítsam a fényt. Végül az erőmet már szinte min-
den erőfeszítés nélkül uraltam. Idős mesterem ragaszkodott ahhoz,
hogy éjszaka is odamenjek a kunyhójába. Gyakorolnom kellett, pe-
dig a sötétben alig találtam olyan fényrészecskéket, amelyeket ma-
gamhoz idézhettem volna. Amikor végre-valahára büszkén felmutat-
tam a napsugár vékony nyalábját, a botjával dühösen csapkodni
kezdte a padlót, és leteremtett:
 - Ez nem elég!
- Megteszek minden tőlem telhetőt - suttogtam kétségbeesve.
- Nevetséges! - sziszegte. - Gondolod, hogy a világot akárcsak a
legkisebb mértékben is érdekli, hogy csak ennyire vagy képes? Csi-
náld újra, de most már jobban!
Továbbra is lejártam Botkinhoz edzeni. Itt igazi meglepetések vár-
tak rám. Kislány koromban rengeteget szaladgáltam és játszottam
Mallal az erdőkön, mezőkön. Állandóan lemaradtam mögötte. Beteg
és gyengécske kisgyerek voltam. Hamar kifáradtam. Most azon-
ban életem során első alkalommal, jó volt az étvágyam, és eleget
aludtam. Minden megváltozott. Botkin brutális keménységgel foly-
tatta a kiképzésemet. Végkimerülésig hajszolt a palota kertjeiben,
furcsa módon azon kaptam magamat, hogy kifejezetten élvezem a
próbatételeket. Nagyon is szerettem volna megtudni végre, hogy mi-
re képes új, erősebb testem.
Abban persze biztos voltam, hogy közelharcban nem tudom le-
győzni a vén zsoldost. A fabrikátoroknak hála azonban váratlan se-
gítségem támadt. Egy pár ujjatlan bőrkesztyűt kaptam tőlük. A kü-
lönös ruhadarabot parányi tükröcskék borították. Felismertem őket.
David ezekkel dolgozott a legelső napon, amikor bent jártunk a mű-
helyében. Egyetlen csuklómozdulattal tükröket csúsztathattam az
ujjaim közé. Botkin engedélyével begyakoroltam, miként vakíthatom
el fénysugarakkal ellenfeleimet. Olyan sokat edzettem a „fénykesz-
tyűben”, hogy a végén már teljes természetességgel használtam a
táncoló sugarakat. Mintha csak az ujjamat hosszabbítottam volna
meg.
Botkin továbbra is szigorú és könyörtelen maradt. Egyetlen al-
kalmat sem hagyott volna ki arra, hogy összeszidjon. Olykor azonban
mintha az elégedettség fénye csillant volna meg zord szemében.
Már a tél vége felé járhattunk, amikor egy különösen hosszú edzés
után behívott magához. Aznap sikerült egy ökölcsapást mérnem az
oldalára (válaszul persze egy ütéssel majdnem leszakította az állkap-
csomat).
- Tessék! - szólalt meg, és a kezembe nyomott egy acél- és bőr-
tokba bújtatott súlyos kést. - Mindig legyen nálad.
 Megremegtem, mert rájöttem, hogy nem közönséges fegyvert kap-
tam. Grisa acélból kovácsolták.
- Köszönöm! - nyögtem ki nagy nehezen.
- Csak semmi köszönöm! - förmedt rám a mester. Végighúzta az
ujját a nyakát elcsúfító, ronda sebhelyen. - Az acélt ki kell érdemelni.
Még sosem volt ilyen tél az életemben. Ha délután sütött a nap, ak-
kor kimentem korcsolyázni a tóra, vagy szánkózni a palota dombjaira
a többi idézővel. A havas estéket a kupola alatt töltöttük. A cse-
répkályhák mellett ücsörögtünk, kvászt ittunk, és telezabáltuk ma-
gunkat édességekkel. Szent Nyikolaj ünnepén hatalmas adag gom-
bóclevest meg mézes-mákos kutja süteményt ettünk. Jó pár grisa
hosszas kirándulásokra indult Os Alta környékén. Szánkóztak, vagy
a kutyaszán használatát gyakorolták a hóval borított tájon. Biztonsági
okok miatt én továbbra sem hagyhattam el a palota területét.
Nem mintha bántam volna. Egyre jobban éreztem magam az idézők
között. Bár azt nem nagyon hittem, hogy Marie és Nágya valaha is a
barátom lesz. A legszívesebben fent ücsörögtem a szobámban Zseny-
kával, hogy a tűz mellett teázva meghallgassam a legújabb pletyká-
kat. Imádtam, amikor elújságolta az udvar titkait. Ennél csak az volt
a jobb, amikor mesélt a Nagy Palota fényűző ünnepségeiről és báljai-
ról. Az a történet vitte nálam a pálmát, amikor az egyik gróf elké-
pesztő méretű tortával lepte meg uralkodónkat. A megfelelő pillanat-
ban egy törpe ugrott elő a süteményből, és egy nagy csokor nefelej-
cset nyomott a cariszta kezébe.
Az volt a szokás, hogy a tél vége felé az uralkodó és felesége hatal-
mas ünnepséget rendez, amelyre valamennyi grisa hivatalos. Zsenya
szerint ez volt a tél legfényűzőbb bálja. Egyetlen főnemesi család
vagy magas rangú udvari tisztviselő sem mulasztotta volna el, hogy
részt vegyen rajta. Eljönnek természetesen a hadsereg hősei, a kül-
földi méltóságok és maga a cárevics, felséges urunk legidősebb fia, a
trón örököse is. A koronaherceget csupán egyetlen alkalommal lát-
tam. Egy fehér, herélt lovon ügetett a palota parkjában. Az az állat
akkora volt, mint egy kisebbfajta ház. A fiatalember egészen jóképű-
nek tűnt, bár ugyanolyan csapott volt az álla, mint az apjáé. Valóság-
gal leragadt a szeme. Nem tudtam volna megmondani, hogy iszonya-
tosan fáradt, vagy csupán hihetetlenül untatja a környezete.
 - Valószínűleg részeg volt - magyarázta a teáját kavargatva Zsenya.
- Csak a vadászat, a lovak meg az ivászat érdekli. Megőrjíti a cárnét.
- Hát, ami azt illeti, Ravka háborúban áll. Talán jobb volna, ha a
trónörökös nagyobb érdeklődést mutatna az állam ügyei iránt.
- Ó, a cárnét nem ez izgatja. Nagyon szeretné, ha a drága kisfia
végre megnősülne ahelyett, hogy csak fut a szoknyák után, és va-
gyonokat költ újabb és újabb pónikra.
- Mi van a másikkal? - kérdeztem. Tudtam, hogy a felséges párnak
van egy ifjabbik fia is, ám őt még sosem láttam.
- Szabácskával?
- Nem hívhatod „kis kutyának” a fenséges herceget - kacagtam.
- De hát mindenki így hívja - felelte Zsenyka, majd halkabban foly-
tatta. - A szóbeszéd szerint amúgy sem a király az apja.
Majdnem félrenyeltem a teát.
- Nem mondod!
- Egyedül a cárné a megmondhatója az igazságnak. Az a gyerek
amúgy is fekete báránynak született. Ragaszkodott ahhoz, hogy a
gyalogságnál töltse le a katonai szolgálatát. Utána pedig beállt ta-
noncnak egy puskamíves mellé.
- És soha sincs itt, az udvarban?
- Évek óta nem látták. Azt hiszem, elment valahova hajóépítést ta-
nulni. Vagy valami hasonlóan unalmas dolgot. Le merném fogadni,
hogy nagyon jól kijönne Daviddal - tette hozzá savanyú képpel.
- Ti ketten egyébként miről szoktatok beszélgetni? - kérdeztem kí-
váncsian. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy Zsenyát mivel
tudja annyira lenyűgözni az a fabrikátor.
Nagyot sóhajtott.
- Csak a szokásos dolgokról. Az életről, a szerelemről, a vasérc ol-
vadásfokáról.
Egyik ragyogóan vörös hajtincsét az ujja köré tekerte, és enyhén
elpirult. Ettől persze csak még jobban nézett ki.
- Amúgy az a fickó egészen vicces is tud lenni, ha elengedi magát.
- Tényleg?
Zsenya megvonta a vállát.
- Azt hiszem.
Barátságosan megpaskoltam a kezét.
 - Előbb-utóbb csak lépni fog. Csupán félénk egy kicsit.
- Lehet, hogy fel kellene feküdnöm a műhelyében az egyik asztalra,
és ha elég sokáig bírom, akkor majdcsak rám heggeszt valamit.
- Azt hiszem, épp így kezdődnek a legszebb szerelmi történetek.
Nevetni kezdett, engem pedig váratlanul elfogott a lelkifurdalás.
Zsenya mindig is szívesen beszélt Davidról, én viszont semmit sem
árultam el neki Malról.
Aminek az az oka, hogy nincs semmi, amiről beszámolhatnál - för-
medtem magamra, majd tettem még egy kevés cukrot a teámba.

EGY NYUGODT DÉLUTÁN, amikor a többi grisa a palota falain kívül járt,
Zsenya rábeszélt arra, hogy beosonjunk a Nagy Palotába. Órákon
keresztül nézegettük a cárné ruháit és cipőit. A barátnőm ragaszko-
dott ahhoz, hogy felpróbáljak egy folyami gyöngyökkel díszített,
világos rózsaszín, selyemből készült báli ruhát. Megkötötte rajtam a
rengeteg masnit, és végül berángatott az egyik hatalmas, aranykere-
tes tükör elé. Hát nem akartam hinni a szememnek!
Rég megtanultam, hogy a tükrök nem a barátaim. Sosem azt mutat-
ták nekem, amit látni akartam. Zsenya mellett azonban egy ismeret-
len lány állt. Nemcsak a képe árulkodott egészségről, de ragyogott a
haja, és egészen tűrhető az... alakja is. Órákon keresztül tudtam volna
bámulni. Bárcsak a jó öreg Mihail is látna most!
Nos, ki a Rőzsike? - gondoltam önelégülten.
Zsenya a tükörben a szemembe nézett, és szélesen elvigyorodott.
- Szóval ezért csábítottál át ide? - kérdeztem gyanakodva.
- Ezt meg hogy érted?
- Tudod te azt nagyon jól.
- Hát felmerült bennem a gondolat, hogy szeretnéd esetleg alapo-
sabban is szemrevételezni magad. Ez minden.
Hatalmasat nyeltem, mert gombóc volt a torkomban, utána pedig
megöleltem a barátnőmet.
- Köszönöm! - suttogtam, majd megpróbáltam arrébb taszigálni.
- Na most már húzódj félre egy kicsit! Lehetetlen a saját szépsé-
gemben gyönyörködnöm, amíg ott ragyogsz mellettem.
 Egész délután ott álltunk a tükrök előtt. Újabb és újabb gyönyörű
ruhákba bújtunk. Odavoltam magamért. Sohasem gondoltam volna,
hogy egyszer még örömet okoz, ha a tükörben nézegethetem maga-
mat. Teljesen elfeledkeztünk az idő múlásáról. Végül Zsenyának
kellett segíteni, hogy kiszabadulhassak egy tengerkék báli ruha csap-
dájából. Sietve magamra kaptam a keftámat, és már rohantam is a tó
felé, mert kezdődött az esti órám Baghrával. Hiába futottam lóhalá-
lában, még így is elkéstem, és idős mesterem igencsak dühösen várt.
Ezek az esti órák mindig is nagyon kemények voltak, de aznap kü-
lönösen megtáncoltatott.
- Összpontosíts! - vicsorogta, amikor a tó partján megcsillant a
megidézett gyengécske fénysugár. - Miért nem összpontosítasz?
Mert nem vacsoráztam - feleltem, de persze néma maradtam. A
cárné ruhatára annyira lekötötte mind a kettőnk figyelmét, hogy
Zsenyával eszünkbe sem jutott, hogy ennünk kellene. Hangosan kor-
gott a gyomrom.
Sikerült összeszednem magam. A fény vakítóbban lángolt, és
messzire kinyúlt a befagyott tó fölé.
- Sokkal jobb - szólalt meg Baghra. - Ne te dolgozz! Engedd meg,
hogy a fény tegye a dolgát! A hasonlók vonzzák egymást.
Megpróbáltam lazítani és engedni, hogy a fény megszólítsa ön-
magát. Legnagyobb meglepetésemre a ragyogás előreszökkent, és
még a tó közepén álló parányi szigetet is bevilágította.
- Tovább! - süvítette a vénség. - Mi állít meg?
Még inkább magamba mélyedtem, és a ragyogó sáv már jóval a
szigeten túlra nyúlott. Vakító fényben fürdött az egész tó és a túlol-
dali iskola is. Bár a földet továbbra is hó borította, a levegő valóság-
gal aranylott, és végigsimított rajtam a nyári nap hősége. A testem-
ben valósággal zengett az erő. Valósággal megrészegültem tőle, ám
közben nagyon is jól éreztem, hogy fáradok. Ennyire voltam képes.
Ez volt a határ.
- Még többet! - üvöltötte Baghra.
- Nem megy! - tiltakoztam.
- Még többet! - ismételte meg az idős asszony, és a hangjában
olyan mélységes kétségbeesés csendült, hogy valósággal összerez-
zentem, és már képtelen voltam tovább összpontosítani. A fényem
megingott, és kicsúszott a szorításomból. Utánakaptam, de magamra
hagyott. Először az iskola, aztán a sziget, végül pedig az egész tópart
visszakerült a sötétbe.
- Ez még nem elég! - hallottam meg váratlanul az Éjúr hangját.
Az árnyékok közül lépett ki a lámpás fényére.
- Talán elég lesz - vágta rá Baghra. - Látod, milyen erős. Még csak
nem is segítettem neki. Adj neki egy erősítőt, és majd meglátjuk,
mire lesz képes.
Az Éjúr megrázta a fejét.
- A szarvast fogja megkapni.
- Bolond vagy - mérgelődött Baghra.
- Ennél már rosszabb dolgokat is vágtak a fejemhez. Gyakran te
magad.
- Ez akkor is ostobaság. Nem gondolhatod komolyan!
Az Éjúr arca valósággal megdermedt.
- Nem gondolhatom? Te már régóta nem adhatsz parancsokat ne-
kem, vénasszony! Tudom, mit kell tennem.
- Lehet, hogy meglephetlek - szóltam közbe remegő hangon. Mind-
ketten rögvest felém fordultak. Úgy tűnt, közben már meg is feled-
keztek arról, hogy én is ott vagyok. - Baghrának igaza van. Én ennél
többre is képes vagyok. Jobban fogok igyekezni.
- Te már jártál az Árnyzónában, Alina. Tudod, milyen az ellenfe-
lünk.
Hirtelen elöntött a makacsság.
- Napról napra egyre erősebb leszek. Ha esélyt adnál...
Az Éjúr ismét megcsóválta a fejét.
- Nem vállalhatom magamra ezt a kockázatot. Egész Ravka sorsa
múlik ezen.
- Értelek - válaszoltam tehetetlenül.
- Tényleg?
- Igen - feleltem. - Morozova szarvasbikája nélkül szinte semmit
sem érek.
- Nahát. A kis csirke mégsem olyan buta, mint amilyennek látszik -
vihogta Baghra.
- Hagyj minket magunkra! - förmedt rá az Éjúr meglepő indulattal.
- Mindannyian megbűnhődünk a büszkeséged miatt, te gyerek.
 - Nem foglak még egyszer kérni!
Baghra undorodó pillantást vetett a fekete ruhás alakra, aztán sar-
kon fordult, és határozottan elindult visszafelé, a kunyhójához vezető
ösvényen.
Amikor az ajtaja hangosan becsapódott, az Éjúr alaposan megné-
zett a lámpa fényében.
- Nagyon jól nézel ki! - jelentette ki.
- Köszönöm! - dadogtam, és lesütöttem a szememet. Zsenya talán
megtaníthatna arra, hogy mit csináljak, ha valaki bókol nekem.
- Ha éppen visszafelé készülsz a Kis Palotába, akkor szívesen elkí-
sérlek - folytatta.
Egy darabig némán sétáltunk a tó partján. Magunk mögött hagytuk
az üres kőházikókat. A jég túloldalán jól láttam az iskola fényeit.
Végül csak nem bírtam tovább.
- Van valami hír a szarvasbikáról?
Az Éjúr összeszorította a száját. - Nincs - szólalt meg végül. - Az
embereim szerint a csorda talán átvonult Fjerdába.
- Ó - feleltem együgyűen, és megpróbáltam elrejteni a csalódottsá-
gomat. Kísérőm váratlanul megtorpant. - Én nem gondolom, hogy te
semmit sem érsz, Alina.
- Tudom - feleltem, és a csizmám orrát kezdtem el bámulni. - A
semminél azért többet érek. Csak éppen hasznomat nem látjátok.
- Egyetlen grisa sem elég ahhoz, hogy megküzdjön a Zónával. Még
én sem.
- Értem én.
- És cseppet sem tetszik, igaz?
- Már miért tetszene? Ha nem tudok segíteni a Zóna elpusztításá-
ban, akkor egészen pontosan mire is vagyok jó? Éjszakai piknikezés-
re? Hogy télen melegen tartsam a lábadat?
Úgy tűnt, a nagyúr halványan elmosolyodott.
- Éjszakai piknikezésre?
Nem mosolyogtam rá.
- Botkintól tudom, hogy a grisa acélt ki kell érdemelni. Ne hidd,
hogy nem vagyok hálás mindezért. Nagyon is az vagyok. Komolyan.
Csak hát nem érzem, hogy bármit is kiérdemeltem volna.
Nagyot sóhajtott.
 - Annyira sajnálom, Alina. Arra kértelek, bízz bennem, és utána
nem adtam meg neked azt, amit ígértem.
Olyan szomorúság áradt belőle, hogy azonnal összefacsarodott a
szívem.
- Nem arról van...
- Pedig igaz - biccentett, majd újra mélyen beszívta a levegőt. Vé-
gigsimította a tarkóját. - Talán Baghrának van igaza, bármennyire
nehezemre esik is beismerni.
Félrehajtottam a fejemet.
- Téged szinte soha semmi nem idegesít. Akkor meg miért vagy
ennyire nyugtalan miatta?
- Nem tudom.
- Szerintem nagyon is jó neked, hogy ő itt van.
Valósággal összerezzent a meglepetéstől.
- Már miért?
Mert ezen a környéken ő az egyetlen, aki nem fél tőled, és nem az-
zal próbálkozik egyfolytában, hogy a kegyeidbe férkőzzön.
- Te is ezzel próbálkozol?
- Hát persze - nevettem.
- Mindig ilyen vagy? Ami a szíveden, a szádon, ugye?
- Többnyire nagyon is visszafogom magam.
Ezt meghallva ő is nevetni kezdett. Egyből eszembe jutott, meny-
nyire imádom ezt a hangot.
- Ebben az esetben viszont alighanem szerencsés alaknak tarthatom
magam - jelentette ki.
- Baghra tulajdonképpen milyen különös képességgel rendelkezik?
- kérdeztem váratlanul. Eddig ez még fel sem merült bennem. Tud-
tam, hogy az idős nő ugyanolyan erősítő, mint az Éjúr, de hát a férfi-
nak ezen felül még számos más adottsága is volt.
- Nem vagyok benne egészen biztos - hangzott a válasz. - Azt hi-
szem, hullámhívó lehetett. Errefelé senki sem elég öreg ahhoz, hogy
emlékezzen rá.
Lehajtotta a fejét, és a szemembe nézett. A hideg levegő miatt eny-
hén kipirult az arca. A lámpafény valósággal ragyogott szürke sze-
mében.
 - Alina, ha elárulom neked, hogy szerintem még megtalálhatjuk a
szarvasbikát, akkor azt hiszed majd, hogy megőrültem?
- Miért fontos neked, hogy mit hiszek?
Ezzel sikerült zavarba hoznom.
- Nem tudom - válaszolta. - De igenis fontos.
És akkor megcsókolt.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy semmire sem maradt időm.
Az egyik pillanatban még ott álltam, és palaszínű szemébe bámul-
tam, a következő pillanatban pedig már az ajkamra tapadt a szája.
Éreztem, ahogy elönt a jól ismert magabiztosság. A testem váratlanul
dalra fakadt a hőségtől, a szívem zabolátlan táncba kezdett.
A férfi azonban ugyanolyan váratlanul, ahogy odaállt mellém, már
hátra is lépett. Éppen olyan döbbentnek látszott, mint amilyennek
magamat éreztem.
- Nem akartam... - dadogta.
A következő pillanatban lépések csikorogtak. Iván fordult be a sar-
kon. Meghajolt az Éjúr előtt, majd előttem is. Láttam ám a szája sar-
kában bujkáló halvány mosolyt.
- Az Apparátus kezd türelmetlenné válni - jelentette.
- Nem ez az egyetlen kevéssé rokonszenves tulajdonsága - felelte
az Éjúr hűvösen. Az arcán már nyoma sem volt a meglepetésnek.
Fejet hajtott előttem, majd a legcsekélyebb zavar nélkül elindult a
palota felé. Iván követte. Ott hagytak egyedül a hóban.
Egy jó darabig mozdulatlanul ácsorogtam, majd kábultan elindul-
tam visszafelé, a Kis Palota irányába. Tulajdonképpen mi is történt? -
töprengtem, és ujjam hegyével megérintettem az ajkamat. Az előbb
tényleg megcsókolt az Éjúr? Elkerültem a közös csarnokot, és egyből
felmentem a szobámba. Amikor már felértem, nem is tudtam, mihez
kezdjek magammal. Csöngetve vacsorát rendeltem, majd kedvtelenül
turkálni kezdtem az ételt. Olyan szívesen beszéltem volna Zsenyával,
csak hát a barátnőm minden éjjel a Nagy Palotában aludt. Nem vol-
tam elég bátor ahhoz, hogy átmenjek oda, és megkeressem. Végül
nem bírtam tovább. Úgy döntöttem, hogy mégiscsak lemegyek a kö-
zös étkezdébe.
Marie és Nágya már visszatért a szánozásból. A tűz mellett ül-
ve teázgattak. Döbbenten láttam, hogy Szergej ott ült Marie mellett,
egymásba karoltak. Talán a levegőben van valami - gondoltam elké-
pedve.
Letelepedtem melléjük teázni, és megkérdeztem, milyen volt
a napjuk, és hogy sikerült a vidéki kirándulás. Nem igazán sikerült
a beszélgetésre összpontosítani. Egyre csak az járt az eszemben,
hogy az előbb az Éjúr megcsókolt. Újra éreztem a száját az ajkamon.
Láttam magam előtt, amint ott állt a lámpa fényében. A lehelete fehér
fellegként ragyogott a hideg, éjszakai levegőben. Az arcára kiült a
döbbenet.
Világos volt, hogy nem fogok tudni elaludni. Így aztán amikor Ma-
rie azt javasolta, hogy menjünk át a gőzfürdőbe, úgy döntöttem, én is
velük tartok. Ana Kuya mindig is azt magyarázta nekünk, hogy
a banja nagyon barbár dolog. A parasztok csak azért jártak oda,
hogy kvászt igyanak, és erkölcstelen módon viselkedjenek. Mostanra
azonban már kezdtem sejteni, hogy a jó öreg Ana igencsak vaskala-
pos asszonyság volt.
Olyan sokáig ültem a gőzben, ameddig csak bírtam a hőséget. Utá-
na viszont hangosan sikongatva a többiekkel együtt belevetettem
magam a hóba. Felpattantunk, és visszaszaladtunk a gőzbe, hogy
megismételjük az egészet. Jóval éjfél utánig maradtam. Hol hango-
san kacagtunk, hol pedig a hóban kapkodtunk levegő után. Így igye-
keztem kitisztítani a fejemet.
Amikor végre betántorogtam a szobámba, azonnal rázuhantam
az ágyra. Nedves bőröm egészen kipirult, a hajam pedig csatakos
csigákban borult a vállamra. Holtfáradt voltam, és mintha eltűntek
volna a csontjaim. Az elmémben azonban tovább is zakatoltak a fo-
gaskerekek. Összpontosítva megidéztem a meleg nyári napsütést.
A forró fény végigtáncolt a festett mennyezeten. Hagytam, hogy az
erőm magabiztos áradata megnyugtassa az idegeimet. Ekkor azonban
ismét az Éjúr csókja jutott az eszembe. Összerezzentem, és már nem
tudtam összpontosítani. A gondolataim szertefutottak, a szívem zaka-
tolni kezdett, és akkorát szökkent, mint a kavargó szélörvényben
küzdő kismadár.
A fény szilánkokra hasadt, és magamra maradtam a sötétben.
 ASSACSKÁN VÉGÉHEZ KÖZELEDETT A TÉL. Mind gyakrabban
került szóba, hogy uralkodónk és felesége hatalmas bált fog
tartani a Nagy Palotában. A grisa idézőktől elvárták, hogy
nagyszabású bemutatót tartsanak. Olyankor a különleges képessége-
ikkel szórakoztatják az egybegyűlt nemeseket. A Kis Palotában ko-
moly vita volt arról, ki szerepelhet az előadáson, és vajon milyen
bemutató teszi majd a legnagyobb hatást a felséges nézőseregre.
- Eszedbe ne jusson előadásnak hívni! - figyelmeztetett Zsenya. -
Az Éjúr ki nem állhatja ezt a szót. Úgy véli, hogy a télzáró bál csu-
pán elpocsékolja a grisák értékes idejét.
Ezzel többé-kevésbé egyet is értettem. A matyeriálok műhelyei va-
lósággal hangosan zsongtak, amikor napkeltétől napnyugtáig szor-
goskodva megpróbáltak eleget tenni a palotából érkező rendelések-
nek. A bálhoz rengeteg szövetre, drágakőre és petárdára volt szük-
ség. Az idézők hosszú órákat töltöttek a vízparti kunyhók mellett.
Igyekeztek tökéletesre csiszolni a „bemutatójukat”. Figyelembe vé-
ve, hogy Ravka még most is hadban áll, ahogy immáron már lega-
lább száz esztendeje, úgy éreztem, hogy kissé erkölcstelen, amit te-
szünk. Ám mivel eddig egyetlen bálon sem voltam, így képtelen vol-
tam ellenállni a csábításnak. A többiekkel együtt én is örömmel be-
szélgettem a selyemszövetekről, a táncokról és a virágokról.
Baghra azonban fikarcnyi megértést sem tanúsított. Ha csak egy
pillanatra is megfeledkeztem az összpontosításról, azonnal nagyot
húzott a fejemre a botjával, és rám förmedt:
- Arról álmodozol, hogy a sötét herceg karjában táncolsz?
 Igyekeztem elengedni a fülem mellett a megjegyzését, pedig na-
gyon gyakran igaza volt. Hiába próbáltam másként tenni, a gondola-
taim gyakran elkalandoztak az Éjúrhoz. A férfi újra eltűnt. Zsenya
arról számolt be, hogy egy hónapra felment északra. A többi grisa
arról pletykált, hogy a vezetőnk vissza fog jönni a téli bálra, ám eb-
ben senki nem lehetett biztos. Újra és újra azon kaptam magam, hogy
már majdnem elmondtam a barátnőmnek, mi történt. Végül azonban
az utolsó pillanatban mindig megálljt tudtam parancsolni magamnak.
Nevetséges vagy - teremtettem le magam szigorúan. Semmit nem
jelent az egész. Valószínűleg már rengeteg grisa lányt megcsókolt.
Miért pont te kellenél az Éjúrnak, amikor itt olyan csodálatos szép-
ségek is vannak, mint Zsenya és Zója? Igaz vagy sem, én mégsem
akartam tudomásul venni ezeket a tényeket. Amíg ugyanis befo-
gom a számat, addig az a csók a kettőnk titka marad. A nagyúré és
az enyém. Azt akartam, hogy ez örökké így maradjon. Ugyanakkor
viszont akadtak olyan napok, amikor csupán elképesztően kevés hi-
ányzott ahhoz, hogy reggeli közben fel ne álljak, és el ne kiált-
sam magam:
- Az Éjúr megcsókolt!
Az sem volt elég, hogy csalódást okoztam Baghrának. Igazá-
ból saját magamnak okoztam hatalmas csalódást. Bármilyen kemé-
nyen csiszoltam is az erőmet, korlátaim egyre nyilvánvalóbbá váltak.
Estéről estére a fülemben csengtek az Éjúr szavai:
- Ez még nem elég!
Tudtam, hogy igaza van. Vezetőnk el akarta pusztítani a Zóna lé-
nyegét jelentő sötétséget. Megpróbálta visszafordítani a Beltenger
fekete hullámait, én pedig egészen egyszerűen nem voltam elég ah-
hoz, hogy ez sikerülhessen. Nagyon sokat olvastam, és már tud-
tam, hogy pontosan erről van szó. Egyetlen grisának sincsen korlát-
lan ereje. Még az Éjúrnak sem. Ő viszont arról beszélt, hogy meg
fogom változtatni a világot. Nagyon nehezen tudtam volna megbé-
kélni a ténnyel, hogy esetleg méltatlan vagyok a belém vetett biza-
lomra.
Vezetőnk ugyan köddé vált, ám az Apparátus szinte mindenütt ott
volt. Ott leskelődött a folyosókon és a tóhoz vezető ösvényen. Felte-
hetően szeretett volna sarokba szorítani, amikor egyedül vagyok.
Eszem ágában sem volt végighallgatni, amint a hitről és a szenvedés-
ről prédikál. Gondosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se marad-
jak négyszemközt vele.
A télzáró bál napján felmentést kaptam a tanulás alól. Ennek elle-
nére hátramentem Botkinhoz. Túlságosan is izgatottá tett, hogy részt
vehetek az ünnepi bemutatón, meg az, hogy esetleg újra láthatom
Kom urat. Képtelen voltam megülni a fenekemen a szobámban. A
többi grisa társasága sem segített. Marie és Nágya kizárólag az új
selyem keftájáról beszélt, meg arról, milyen ékszereket fog viselni.
David és a többi fabrikátor is az idegeimre ment azzal hogy részle-
tekbe menően beszámoltak a bemutató előkészítéséről. Így aztán
otthagytam a kupolát, és kisétáltam az istállók mellé, az edzőcsar-
nokba.
Botkin elvégeztette velem a bemelegítő gyakorlatokat, aztán uta-
sított, hogy a tükörkesztyűvel gyakoroljak. A kesztyű nélkül tovább-
ra sem rúghattam labdába az elképesztően ügyes, idős férfival szem-
ben. Ha viszont felhúztam a tükrökkel ékesített ruhadarabot, akkor
időnként úgy éreztem, hogy méltó ellenfele vagyok. Legalábbis ezt
gondoltam. Az edzés vegén Botkin ugyanis beismerte, hogy nem
küzdött teljes erőbedobással.
- Nem fogok megütni kicsike lány szép arcát, amikor megy vele
bálba - magyarázta vállvonogatva. - Botkin majd holnap nem fogja
vissza magát.
A fogamat vicsorgattam, amikor megértettem, hogy ez mivel jár
majd.
Gyorsan megebédeltem a kupolában, utána pedig sietve felrohan-
tam a szobámba, mert senkivel sem akartam szóba elegyedni. Az járt
az eszemben, milyen jó lesz beleülni az én gyönyörűséges kádamba.
Persze a bánjának is megvoltak a maga előnyei, ám a katonai szol-
gálatom alatt éppen elégszer kellett közösen fürdenem a többiekkel
ahhoz, hogy nagyra értékeljem a magányos mosakodást.
Jó sokáig áztattam magam a csodálatosan forró vízben. Utána le-
ültem az ablak elé, és hajszárítás közben csendben bámultam, amint
az alkony beborítja a tavat. Hamarosan meggyújtották a palotához
vezető, hosszú utak mentén sorakozó lámpásokat. Begördült az első
főnemes ragyogóan díszített hintója. Nemsokára szinte egymást érték
a járművek. Éreztem, ahogy megborzongok az izgalomtól. Alig né-
hány hónappal korábban rettegve vártam volna egy ilyen éjszakára.
Hiszen mire számíthattam? Bemutató, utána pedig el kell vegyülnöm
sok száz lenyűgöző ruhát viselő, elképesztően szép ember között.
Egy kicsit még így is nyugtalan voltam. De azt gondoltam, hogy ez
az éjszaka akár... kellemes is lehet.
A kandalló párkányán álló parányi órácskára néztem. Elkomo-
rodtam. Arra számítottam, hogy egy cseléd hozza ide az új selyem
keftámat. Ha nem bukkan fel hamarosan, akkor kénytelen leszek a
régi selyemruhámat felvenni, vagy pedig kölcsönkérni Marie-tól
egyet.
Éppen ez járt a fejemben, amikor kopogtak az ajtómon. Kint azon-
ban Zsenya állt. A karcsú alakját beborító krémfehér színű selyem-
szövetet gyönyörű arany hímzéssel ékesítették. Kontyba fogott vörös
haja egy fodrászmester tudását dicsérte, és ragyogó tincsei így nem
takarták el sem a füléből lógó hatalmas gyémántokat, sem pedig ke-
cses nyakát.
- Milyen vagyok? - kérdezte, és körbefordult.
- Annyira utállak - mosolyogtam rá.
- Igenis figyelemreméltó a külsőm - jelentette ki a barátnőm, és ra-
jongó pillantást vetett a tükörképére.
- Sokkal szebb lennél, ha némi szerénység is kiülne a képedre.
- Ebben azért kételkedem. Te meg miért nem vagy már felöltözve?
- förmedt rám, amikor képes volt egy pillanatra elszakadni a tükör-
képétől. Észrevette, hogy még mindig fürdőköpenyben ácsorgom.
- Nem jött meg a keftám.
- Ó, a fabrikátorok azt sem tudják, hol áll a fejük, mert a cárné
olyan sok dolgot akar tőlük. Nyugalom, nemsokára megjön a ruhád!
Most azonban ülj le a tükör elé, hogy rendbe tehessem a hajadat!
Legszívesebben vinnyogtam volna az izgalomtól, de nagy nehezen
összeszedtem magamat. Annyira, de annyira szerettem volna, hogy
Zsenya kezelésbe vegye a hajamat, de magamtól semmiképpen nem
mertem volna megkérni erre.
- Azt hittem, hogy a cárné mellett kell lenned - szólaltam meg, mi-
közben ügyes kezű barátnőm belemarkolt a hajamba. Zsenya a sze-
met forgatta, mielőtt válaszolt volna.
 - Nekem is megvan a magam keresztje. A felséges asszony úgy
döntött, nem kíván részt venni a ma esti bálon. Megrendült a kedves
egészsége. Fájni méltóztatik a feje. Na persze! Előtte viszont egy
órán keresztül fáradoztam azon, hogy a szeme sarkából eltűnjenek a
ráncok.
- Akkor nem fog elmenni?
- Dehogynem! Csak játssza az eszét. Azt akarja, hogy a sok udvar-
hölgy ott kotkodácsoljon körülötte, mert ettől sokkal fontosabbnak
érezheti magát. Elvégre a mai bál az egész szezon legfontosabb tár-
sasági eseménye. A világ minden kincséért sem mondana le róla.
A szezon legfontosabb eseménye. Zihálva kifújtam a levegőt.
- Idegesnek tetszik lenni? - ugratott Zenya.
- Kicsit. Igazából nem is tudom, miért.
- Talán mert a birodalom több száz nemes ura áll sorba, hogy végre
alaposan szemügyre vehessen.
- Drága vagy. Ezzel most sokat segítettél.
- Örömmel állok rendelkezésedre - vigyorgott a borostyánsárga
szemű lány, majd megcibálta a hajamat. - Mostanra már igazán hoz-
zászokhattál volna ahhoz, hogy guvadó szemmel bámulnak.
- Hát nem szoktam hozzá.
- Na figyelj! Ha esetleg kibírhatatlanná válna a helyzet, csak ints
oda nekem, mire felállok az ebédlőasztal tetejére, a nyakamba kapom
a szoknyámat, és táncolok egyet. Akkor majd senki sem fog téged
bámulni.
Nevetni kezdtem és éreztem, hogy megnyugszom. Nem sokkal ké-
sőbb viszont úgy szólaltam meg, mintha a világ legtermészetesebb
dolgát akartam volna megkérdezni:
- Az Éjúr megérkezett már?
- Ó, igen! Már tegnap. Láttam a hintóját.
Fájdalom mart a szívembe. Már egy teljes napja itt volt a palotá-
ban, de esze ágában sincs meglátogatni vagy magához hívatni.
- Azt hiszem, nagyon sok a dolga - mentegette Zsenya.
- Hát persze.
Rövid szünet után csendben folytatta:
-Tudod, mindenki érzi ám.
- Mit érez mindenki?
 - A vonzerejét. Az Éjúr mindenkit megdelejez. Csak hát ő nem
olyan, mint mi, Alina.
Megdermedtem. Zsenya komoly erőfeszítést tett azért, hogy a te-
kintete egy pillanatra se hagyja ott a hajfonataimat.
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem. Nem lehetett nem észrevenni a
hangomból kicsengő feszültséget.
- Hiszen rendkívül hatalmas. És jól is néz ki. Csak egy bolond vagy
egy vak nem figyelne fel erre.
Most már tényleg be kellett volna fogni a számat, de képtelen vol-
tam csendben maradni:
- Te meg ő… Úgy értem, hogy… Szóval te és ő…
- Nem! Soha! - válaszolta, aztán csintalanul elmosolyodott. - Pedig
én benne lennék.
- Tényleg?
- Hát ki nem? - kérdezte, és a tükörbe pillantva a szemembe né-
zett. - Én azonban nem hagyom, hogy az érzelmeim vezessenek.
Megpróbálram úgy tenni, mintha tökéletesen egyetértetten, volna
vele.
- Hát persze.
Zsenya felvonta az egyik tökéletes alakú szemöldökét, majd nagyot
rántott a hajamon.
- Juj! - kiáltottam fel. - David is itt lesz ma éjjel?
A barátnőm nagyot sóhajtott.
- Nem. Nem szereti a bálokat. Nekem azonban egészen véletlenül
dolgom támadt a műhelyben, így aztán nagyon is jól láthatta, mi az,
amit elszalaszt. Rám sem hederített.
- Ezt azért nem hiszem - próbáltam megvigasztalni.
Zsenya elrendezte utolsó zabolátlan hajfürtömet is, és egy arany
hajtűvel rögzítette a frizurámat.
- Kész is vagyunk! - jelentette be diadalmasan. Kezembe nyomta
kis tükrömet, majd megfordított, hogy mindkét oldalról megtekint-
hessem munkája eredményét. A hajam felét arra használta fel, hogy
egy rendkívül összetett fonattal díszítse a fejemet. A többi tincs pazar
hullámokban borult a vállamra. Valósággal felragyogtam, és menten
megöleltem.
- Köszönöm szépén! - kiáltottam. - Csodálatos vagy.
 - Na és mire megyek vele? - mérgelődött.
Hogy a csudában lehet, hogy Zsenyka valósággal fülig belehabaro-
dott abba a komoly, csendes fiatalemberbe, aki szemmel láthatóan fel
sem fogja, milyen lenyűgözően szép ez a lány? Vagy talán pontosan
ez az oka annak, hogy annyira odavan Davidért?
Töprengésemből kopogtatás zökkentett ki. Majdnem fejest ugrot-
tam az ajtóba. Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megpil-
lantottam a küszöbön álló két cselédet. Mindegyiknél több doboz
volt. Egészén eddig a pillanatig valójában fel sem fogtam, mennyire
aggódom a keftám miatt. Odatettem a legnagyobb dobozt az ágyam-
ra, és levettem a tetejét.
Zsenya felvinnyogott a gyönyörtől, én pedig valósaggal kővé der-
medve bámultam a feltáruló, hihetetlen látványt. Mivel képte-
len voltam megmozdulni, a barátnőm lépett oda a dobozhoz, hogy
kiemelje a hullámzó, fekete selyemszövetet. A köntös ujját és a nyak
vonalát színarany szállal hímezték ki, mindenütt parányi gyöngy-
szemek ragyogtak rajta.
- Fekete - suttogta Zsenya.
Ez az ő színe volt. Vajon mit jelent ez?
- Odanézz! - hördült fel a vörös hajú lány.
A gyönyörű ruhadarab nyakrészét fekete bársonyszalag díszítette.
Erről parányi színarany medál lógott. A napfogyatkozás jelét fedez-
tem fel rajta. Ez bizony az Éjúr személyes címere volt.
Ráharaptam az ajkamra. Vezetőnk úgy döntött, hogy ez alkalom-
mal mindenki mástól megkülönböztet. Semmit sem tehettem ellene.
Egy picit bántott ugyan a dolog, de a következő pillanatban valóság-
gal magával sodort az izgalom. Mikor dönthetett úgy, hogy én is fe-
ketében jelenek meg a bálon? Még a tóparti éjszaka előtt, vagy utá-
na? Vajon megbánja, ha ma éjjel feketében lát?
Elhessegettem magamtól az efféle gondolatokat. Vagy felveszem,
amit küldött, vagy meztelenül megyek a bálba. A paraván mögé lép-
tem, és felvettem az új keftámát. A selyem hűvös érintéssel burkolta
be a testemet. Nagy nehezen bekapcsoltam az aprócska gombokat.
Amikor előléptem a paraván mögül, Zsenya szélesen elvigyorodott.
- Ó, tudtam én, hogy jól áll neked a fekete - kiáltotta, aztán meg-
ragadta a karomat. - Siessünk!
 - De hát még cipő sincs rajtam!
- Gyere már!
Végigrángatott a folyosón, és kopogás nélkül belökött egy ajtót.
Zója hatalmasat sikított. A szoba közepén állt sötétkék se-
lyem keftájában, és éppen a haját kefélte.
- Bocsánat! - harsogta Zsenya. - Szükségünk van erre a kamrára.
Az Éjúr parancsára!
Zója szemében veszélyes fény villant.
- Na, most ha azt hiszed... - kezdte volna, ám ekkor megpillantott
engem. Elakadt a lélegzete, és holtsápadttá vált.
- Kifelé! - förmedt rá a lány.
Zója nagy nehezen becsukta a száját, és mélységes döbbenettel ta-
pasztaltam, hogy egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedik. Zsenya
becsapta mögötte az ajtót.
- Te meg mit művelsz? - kérdeztem bizalmatlanul.
- Fontosnak tartom, hogy egy rendes tükörben is megnézhesd ma-
gadat, nem pedig csak abban a semmit sem érő üvegdarabban az öl-
tözőasztalkád fölött - magyarázta. - Ám mindenekelőtt látni akartam,
milyen képet vág ez a ribanc, ha megpillant téged az Éjúr fekete szí-
nében.
Most már nekem is vigyorognom kellett.
- Hát ez nagyon is jólesett.
- Ugye-ugye? - kerdezte Zsenya álmodozva.
Már fordultam volna a tükör felé, de a barátnőm megragadott, és
odalökött Zója öltözőasztalkájához. Kutatni kezdett a fiókokban.
- De Zsenyka!
- Egy pillanat... Aha! Tudtam, hogy ezzel festi a szempilláit! - kiál-
totta diadalmasan, és egy apró üvegcsében fekete antimont húzott elő
Zója fiókjából. - Csinálnál egy kis fényt, hogy jobban lássak?
Meleg ragyogással töltöttem meg a szobát, hogy Zsenya jobban
lásson. Megpróbáltam türelmesen várakozni, miközben ő jobbról-
balról, lentről és fentről is megnézett magának.
- Tökéletes! - jelentette ki elégedetten. - Ó, Alina! Gyönyörű vagy!
Igazi csábító nőszemély.
- Hát persze - vágtam rá, majd kikaptam a tükröt a kezéből. Utána
viszont önkéntelenül is elmosolyodtam. Nyoma sem volt annak a
szomorú, beesett arcú, csontos vállú, beteges külsejű leánykának. A
helyén egy ragyogó tekintetű, csillogó, hullámos, bronzvörös hajú
grisa állt. A fekete selyem kiemelte új alakomat. Úgy hullámzott
és mozgott, mintha árnyakból szabták volna. Zsenya pedig valóság-
gal csodát művelt a szememmel. Sötét tekintetem szinte már egy
macska szemére emlékeztetett.
- Ékszerek! - sikoltotta, és rohanva elindultunk vissza, a szobám fe-
lé. Zója kint mérgelődött a folyosón.
- Befejeztétek? - förmedt ránk.
- Átmenetileg - vágtam rá jókedvűen, Zsenya pedig egy hölgyhöz
cseppet sem illő módon valósággal felröffent.
Az ágyamra fektetett többi dobozban egy pár aranyszínű selyemci-
pőt, csillogó fekete és arany fülbevalót, valamint egy vastag szőrmé-
ből készült kézmelegítőt találtunk. Amikor elkészültem, szemügyre
vettem magam a mosdótál fölötti parányi tükörben. Úgy éreztem,
hogy különleges és titokzatos személyiség vagyok. Mintha csak fel-
vettem volna magamra egy másik, mesés életet élő lány ruháit.
Amikor felpillantottam, észrevettem, hogy Zsenya zavart arckifeje-
zéssel bámul.
- Mi a baj? - kérdeztem, és hirtelen visszatértem a valóságba.
- Semmi - válaszolta szomorú mosollyal. - Gyönyörű vagy! Ko-
molyan mondom. Csak hát...
Az arcáról lefoszlott a mosoly. Felém nyúlt, és kicsit megemelte a
nyakamban lévő apró aranymedált.
- Alina, az Éjúr észre sem veszi a legtöbbünket. Hosszú élete során
mi csak rövid pillanatok vagyunk, melyeket gyorsan elfelejt. Nem
vagyok egészen biztos abban, hogy ez rossz dolog. Szóval... Legyél
nagyon óvatos!
Döbbenten bámultam.
- Már hogy miért?
- Óvakodj a nagyhatalmú férfiaktól!
- Zsenya! - tört elő belőlem, mielőtt észbe kaphattam volna. - Mi
történt közted meg az uralkodó között?
Barátnőm óriási érdeklődéssel kezdte el bámulni szattyán cipője or-
rát.
 - Uralkodónk számos cselédet részesített a kegyeiben - szólalt meg
végül, vállat vonva. - Legalább nekem is csurrant-cseppent néhány
ékszer.
- Ez nem lehet igaz!
- Pedig az - bólintott, és piszkálni kezdte az egyik fülbevalóját. - Az
a legszörnyűbb az egészben, hogy mindenki tud róla.
Magamhoz öleltem.
- A többiek nem számítanak. Te többet érsz mindnyájuknál.
Nagyon halványan elmosolyodott. Megpróbált magabiztosnak lát-
szani.
- Ó, ezt én is tudom.
- Az Éjúrnak tennie kellett volna valamit - mérgelődtem. - Meg kel-
lett volna védenie téged.
- Meg is próbált, Alina. Többet tett értem, mint gondolnád. Csak
hát ő is ugyanúgy az uralkodó rabszolgája, ahogy mindenki más.
Legalábbis egyelőre.
- Mi az, hogy egyelőre?
Gyorsan megszorította a vállamat.
- Ne foglalkozzunk ilyen borús gondolatokkal ma este! Gyere in-
kább! - kiáltotta, és lenyűgöző szépségű arcán valósággal felragyo-
gott a mosoly. - Elképesztő, mennyire megszomjaztam. Pezsgőre van
szükségem!
És ezekkel a szavakkal fejedelmi módon kilebegett a szobámból.
Még beszélni szerettem volna vele. Meg akartam kérdezni, mit tett az
Éjúr. A legszívesebben egy kalapáccsal jól fejbe vágtam volna az
uralkodót. De a barátnőmnek igaza volt. Ráérünk holnap foglalkozni
a kellemetlen dolgokkal. Még egy utolsó pillantást vetettem az apró
tükörre, és kisiettem a folyosóra. Az aggodalom és Zsenya figyel-
meztetése a szobában maradt.

FEKETE KEFTÁM IGENCSAK nagy feltűnést keltett az aranykupola alatt,

amikor a kék bársony- és selyemruhás Marie és Nágya meg a többi
etherál körbevett engem meg Zsenyát. A barátnőm szokás szerint
megpróbált elosonni, de én nem engedtem. Ha már az Éjúr színét
kellett viselnem, akkor a lehető legteljesebb mértékben ki akartam
használni az ezzel járó előnyöket. A legjobb barátom igenis ott ma-
rad mellettem.
- Te is tudod, hogy nem mehetek be a bálterembe veletek. A cárné
idegrohamot kapna - suttogta Zsenya a fülembe.
- Világos, de legalább a palotáig átsétálhatsz velem.
A barátnőm valósággal dorombolt a boldogságtól.
Amikor elindultunk a kaviccsal fedett ösvényen, és beléptünk az
erdei alagútba, felfigyeltem arra, hogy Szergej és számos más szív-
törő is ott sétál körülöttünk. Összerezzenve rájöttem, hogy ránk vi-
gyáznak. Vagyis hát rám. Úgy véltem, erre alapos okuk lehet, hiszen
a bál miatt rengeteg idegent engedtek be a palota területére. Ennek
ellenére igencsak nyugtalanná váltam, mivel a testőreim jelenléte
arra figyelmeztetett, hogy odakint a nagyvilágban számos ember kí-
vánja a halálomat.
A Nagy Palotát körbevevő kertek fényárban úsztak. A kint sétáló
vendégek kegyeiért színészek és akrobaták kisebb csoportjai ver-
sengtek. Álarcos zenészek andalogtak az ösvényeken. A mellettem
elsétáló férfi vállán parányi majmocska ücsörgött. Utána zebraháton
két tetőtől talpig aranyszínűre festett férfi ügetett el mellettünk. Ra-
gyogó virágszirmokkal borítottak be mindenkit, aki mellett elhalad-
tak. A fák között jelmezbe bújtatott kórusok daloltak. A kétfejű sast
mintázó szökőkútban három vörös hajú táncos pancsolt a vízben.
Alig volt rajtuk néhány kagylódarabka meg korálból készült lánc.
Osztrigával teli tálcából kínálgatták a vendégeket.
Épp felléptünk a márványlépcsőre, amikor egy üzenetet hozó ko-
mornyik állt Zsenya elé. Barátnőm elolvasta a levelet, és hatalmasat
sóhajtott.
- A cárné fejfájása csodálatos módon semmivé foszlott. Úgy ke-
gyeskedett dönteni, hogy mégiscsak részt vesz a bálon - magyarázta,
majd megölelt. Megígérte, hogy a bemutató előtt még odajön hoz-
zám, majd gyorsan eltűnt a tömegben.
Ebben az évben meglehetősen későn köszöntött be a tavasz. Min-
dennek azonban alig lehetett bármilyen jelét is látni a Nagy Palotá-
ban. A márványcsarnokok felől csodálatos muzsika hangját hozta a
szél. A levegő meglepően meleg volt, és mindent belengett a grisa
üvegházakban növesztett sok ezer fehér virág illata. Virágcsokrok
díszítették az asztalokat, és elborították velüka fedett ösvények osz-
lopait is.
Marie Nágya és én valósággal átlebegtünk az úri társaság csoportjai
között. A nemesek úgy tettek, mintha nem is láttak volna minket, ám
azonnal suttogni kezdtek, amint korporál testőreink között elhalad-
tunk mellettük. Kihúztam magam, és minden bátorságomat össze-
szedve rámosolyogtam a bálterem bejárata előtt ácsorgó egyik fiatal
nemesre. Legnagyobb meglepetésemre az ifjú elvörösödött, és azon-
nal a cipőjét kezdte bámulni. Marie és Nágya felé pillantottam, mert
kíváncsi voltam, hogy ők is észrevették-e. Két társam azonban az
ünnepi lakoma részleteit tárgyalta ki. A főnemesek állítólag sült hi-
úzt, sózott őszibarackot és sáfrányban kisütött hattyút kapnak. Na-
gyon örültem, hogv mi már korábban megvacsoráztunk.
A bál helyszíne még a trónteremnél is nagyobbnak és lenyűgö-
zőbbnek bizonyult. A magasból több sorban hatalmas karos csillárok
lógtak. Odabent valóságos embertömeg iszogatott vagy táncolt a
szemközti fal mellett felsorakozó, álarcos zenekar muzsikájára. Oda-
bent minden ragyogott. Valósággal tündökölt a hölgyek ruhája, az
ékszerek, a csillárok kristályai, de még talpunk alatt a padló is. Biz-
tosra vettem, hogy a pazar látvány a fabrikátorok ügyességét dicséri.
A grisák egy része is elvegyült a tömegben. Jó páran táncoltak.
Könnyű volt észrevenni őket merész színű öltözékük miatt. A köntö-
sök bíbor, piros és sötétkék szövete valósággal lángra lobbant a csil-
lárok fényében. Mintha csak lenyűgöző, egzotikus virágok nyíltak
volna az amúgy meglehetősen sápadt kertben.
Nem is igazán emlékszem, hogy mivel töltöttem a következő
órát. Bemutattak számtalan főnemesnek és kedves feleségeiknek.
Magas rangú katonatisztekkel, udvaroncokkal ismerkedhettem meg,
néhány olyan grisával is, akik csak a bál idejére tértek vissza a fővá-
rosba, mivel valamelyik főnemes távoli birtokán szolgáltak. Egy idő
múlva már nem is próbáltam megjegyezni a rengeteg nevet. Kedve-
sen mosolyogva bólogattam, és meghajoltam, amikor kellett. Minden
erőfeszítésemre szükség volt ahhoz, hogy ne kezdjem el az Éjúr feke-
te alakját keresni a tömegben. Ezenfelül életemben először belekós-
toltam a pezsgőbe is. Kiderült, hogy sokkal jobban ízlik, mint
a kvász.
 Egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egy botra támaszkodó,
fáradt arcú nemesembert bámulok.
- Keramzov nagyherceg! - kiáltottam izgatottan. A főnemes régi
tiszti egyenruháját viselte. Széles mellkasát kitüntetések borították.
Az öregember halvány érdeklődéssel fordult felém. Egyértelműen
meglepte, hogy tudom a nevét.
- Én vagyok az - magyaráztam. - Alina Sztarkova.
- Igen... Igen. Hát persze! - felelte bizonytalan mosollyal.
A szemébe néztem. Fogalma sem volt arról, ki lehetek.
De hát miért is emlékezett volna rám? Csak egy árva voltam a ren-
geteg szerencsétlen között. Mégpedig nem is túl feltűnő. Ennek elle-
nére meglepett, hogy mennyire bántott a közönye.
Váltottam vele pár szót, majd a kellő idő eltelte után udvariasan
magára hagytam.
Nekidőltem egy oszlopnak, és a mellettem elsétáló szolga tálcájáról
lekaptam egy pohár pezsgőt. Kellemetlenül meleg volt a teremben.
Amikor körülnéztem, hirtelen nagyon magányosnak éreztem maga-
mat. Eszembe jutott Mal. Hosszú hetek után először ismét a szívem-
be mart a jól ismert régi sajgás. Bárcsak ő is itt lehetett volna, hogy
lássa ezt a lenyűgöző helyet! Bárcsak láthatna selyem keftámban, és
megnézhetné magának aranyló hajamat! Mindennél jobban vágytam
arra, hogy Mal itt álljon mellettem. Elhessegettem magamtól a gon-
dolatot, és nagyot kortyoltam a pezsgőből. Ugyan mi baj származ-
hatna abból, hogy egy részeg, vén fajankó nem emlékszik rám? Ige-
nis örülnöm kellett volna, hogy a nagyúr, rám pillantva nem ismerte
fel azt a sovány, nyomorúságos kis árvát.
Észrevettem, hogy Zsenya elindul felém a tömegen át. Grófok és
hercegek meg gazdag kalmárok fordultak utána, ám a barátnőm
ügyet sem vetett rájuk. Hiába vesztegetitek az időtöket - szerettem
volna a bámulókra kiabálni. Zsenyka szíve egy hórihorgas fabrikátor-
ért dobog, aki ki nem állhatja a bálokat.
- Kezdődhet a cirkusz... Akarom mondani, a bemutató - szólalt
meg, amikor végre odaért hozzám. - Te meg mit búslakodsz itt egy
szál magadban?
- Kicsit ki kellett fújni magamat.
- Kifárasztott a sok pezsgő?
 - Talán igen.
- Buta kislány - korholt, belém karolva. - Pezsgőből egész egysze-
rűen nem lehet túl sokat inni. Nem szabad ám elhinni, amiről majd
holnap megpróbál meggyőzni a fájó fejed.
Határozottan keresztülvezetett a tömegen. Kecsesen kikerülte azo-
kat, akik beszélgetni akartak velem, vagy meg akarták bámulni őt,
míg el nem értük a szemközti fal előtt felállított hatalmas színpadot.
Mögéje bújtunk. Itt várakoztunk a zenekar mellett, miközben egy
rendkívül elegáns, ezüstszínű öltözéket viselő férfi felszökkent a
színpadra, hogy bemutassa a grisákat.
Feldübörögtek a dobok, megszólaltak a fanfárok, a vendégek pedig
nemsokára ámuldozva tapsolhattak, mert a pokolhívók izzó láng-
nyelveket lőttek a jelenlevők feje fölé. A szélhívók csillogó papír-
foszlányokból támasztottak forgószelet a teremben. Csatlakozott
hozzájuk jó pár vízhívó is. Közös erővel lenyűgöző méretű hullámot
zúdítottak a nézők feje fölé! Jól láttam, amint a víztömeg alig néhány
ujjnyira lebeg a nézők feje fölött. Nehányan a magasba emelték ke-
züket, és megérintették a csillogó réteget. Ekkor a pokolhívók fel-
emeltek a karjukat, és óriási sziszegés támadt, mert a víztömeg rob-
banásszerűen kavargó gőzzé változott. A színpad rejtekében állva
hirtelen remek ötletem támadt. Fénysugarat engedtem a ködbe, és a
csarnokban valósággal felragyogott a szivárvány ezernyi színe.
- Alina!
Összerezzentem. A fény kihunyt, és a szivárvány eltűnt. Az Éjúr
állt mellettem. Szokás szerint most is fekete keftát viselt, ám ezt
nyersselyemből és bársonyból szabták. Sötét haja valósággal ra-
gyogott a gyertyák fényében. Nagyot nyeltem és körülnéztem, de
Zsenya már eltűnt.
- Jó estét! - nyögtem ki nagy nehezen.
- Készen állsz?
Bólintottam, mire az emelvényre felvezető lépcsőhöz vezetett. A
vendégek hangosan tapsoltak, amikor fentről lejöttek a grisák. Ivó
barátságosan vállba bokszolt.
- Ügyes voltál ám, Alina! Az a szivárvány egyszerűen tökéletesre
sikerült.
 Megköszöntem neki kedves szavait, aztán a nézősereg felé fordul-
tam. Hirtelen elfogott az idegesség. Nagyon sokan feszült arccal bá-
multak, ám az udvarhölgyek között ücsörgő cárné arcára kiült az
unalom. Mellette őfelsége erősen ingott a trónján. Mostanra már
alighanem alaposan felöntött a garatra. Mögötte az Apparátus tor-
nyosult. Ha a felséges pár gyermekei vették maguknak a fáradtságot,
hogy eljöjjenek a bálba, akkor most valahol a tömegben lehettek.
Összerezzentem, mert észrevettem, hogy a komor tekintetű pap egye-
nesen rám bámul. Gyorsan másfelé néztem.
Kivártuk, hogy a zenekar játszani kezdjen. Lassú, komor zene
hangzott fel. Az ezüstruhás férfi felügetett a színpadra, hogy beje-
lentsen minket.
A semmiből váratlanul Iván bukkant elő. Valamit az Éjúr fülébe
suttogott. Én csupán a választ hallhattam.
- Vidd őket a térképterembe! Nemsokára én is ott leszek.
Iván elsietett anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna rám.
Amikor az Éjúr visszafordult felém, az arcán mosoly tündökölt, és a
tekintetében eleven fények csillogtak. Bármiről is értesítették, az
egészen biztosan jó hír volt.
A felharsanó taps jelezte, hogy mi következünk. Megragadta a ka-
romat, és megszólalt:
- Adjuk meg az embereknek, ami kell nekik!
Bólintottam, és kiszáradó szájjal hagytam, hogy felvezessen a lép-
csőre, a színpad kellős közepére. A tömegből lelkes zsongás hallat-
szott. Kíváncsiság tükröződött az arcukon. Kísérőm felém biccentett.
Minden különösebb figyelmeztetés nélkül összecsapta a tenyerét,
mire mennydörgés támadt, és a bálterem ripsz-ropsz eltűnt a sötét-
ben.
Türelmesen várakozott, mert azt akarta, hogy a nézők kellőképpen
izgatottá váljanak. Lehet, hogy az Éjúr nem igazán szerette, hogy a
grisák mutatványosként hencegjenek a tudásukkal, ám nagyon is
értett ahhoz, hogy a lehető legtöbbet kihozza a fellépésből.
A bálterem már valósággal remegett a feszültségtől, amikor odaha-
jolt hozzám, és olyan halkan, hogy csak én hallhassam, a fülembe
suttogta:
- Most!
 A szívem hangosan dübörgött, amikor magam elé nyújtottam a ka-
romat. A tenyerem a mennyezetre irányítottam. Vettem egy mély
lélegzetet, majd felidéztem magamban a bizonyosság érzését. Azt,
hogy rohanni kezd, és keresztüláramlik rajtam a fény. A tenyerem-
re összpontosítottam. Ragyogó fényoszlop emelkedett a magasba.
A termet betöltő sötétségben elképesztő erővel tündökölt. A nézők
valósággal levegő után kapkodtak. Hallottam, ahogy valaki felkiált.
- Akkor hát igaz!
Kissé elfordítottam a kezemet, és erősen reméltem, hogy pontosan
azt a helyet veszem célba a karzaton, amit David korábban megpró-
bált a lelkemre kötni.
- Csak arra figyelj, hogy elég magasra célozz. Mi majd megtalálunk
- biztatott.
Most már tudtam, hogy jó helyre világított a fényem. A tenyerem-
ből kiinduló sugárnyaláb visszaverődött a karzatról, keresztülhasított
a sötétségen, miközben felragyogtak a fabrikátorok hatalmas, gyö-
nyörűen csiszolt tükrei. A tündöklő fény valósággal cikázott közöt-
tük. A következő pillanatban a sötét bálterem fölött az egymást met-
sző napfény sugarai ragyogtak.
A meghívott vendégek izgatottan duruzsoltak.
Ökölbe szorítottam a kezemet, mire a sugárnyaláb eltűnt. A követ-
kező pillanatban viszont már hagytam, hogy körülvegyen bennünket
a ragyogás. Mintha csak egy lebegő, aranyló gömb jelent volna meg
a színpad közepén.
Az Éjúr rám pillantott, kinyújtotta a kezét, mire a sötétség fekete
szalagjai rásimultak a gömbre. Pörgő, tekergőző mozgásba kezdtek.
Még erősebben, még vakítóbban világítottak. Gyönyör töltött el,
ahogy átáradt rajtam az erő. Mozgatni kezdtem az ujjaim hegyét. A
társam tintaként sötétlő csápokat küldött a fénybe. A ragyogás és az
árnyék összekeveredett, és táncba kezdett.
A vendégek hangosan tapsoltak. Az Éjúr halkan megszólalt: - Most
akkor mutasd meg nekik!
Elvigyorodtam, és azt tettem, amire kiképeztek. Oldalra nyújtottam
a karomat, és megnyitottam teljes lényemet. Amikor összecsaptam a
tenyeremet, a mennydörgéstől megremegett az egész csarnok. Káp-
ráztató fehér villanások cikáztak a nézők között. Hangosan susogtak,
miközben az úri társaság felhördült, és becsukta a szemét. Felemelt
kézzel igyekeztek védekezni a fényár ellen.
Néhány szívdobbanásnyi ideig megtartottam a ragyogást, aztán
szétnyitottam a kezemet. A fény halványulni kezdett. Őrjöngő tet-
szésnyilvánítás tört ki. Nemcsak tapsoltak, a lábukkal is dübörögtek.
Meghajoltunk, a zenekar pedig muzsikálni kezdett. A tapsvihar he-
lyét átvette a lelkes társalgás zsivaja. Az Éjúr félrevonva a fülembe
súgta:
- Hallod őket? Látod, ahogy táncra perdültek, és ölelkeznek? Most
már tudják, hogy igaz a sok híresztelés. Minden meg fog változni.
A lelkesedésem megbicsaklott, amikor rám tört a bizonytalanság.
- De hát nem keltünk hamis reményeket bennük? - kérdeztem.
- Nem, Alina. Megmondtam neked, hogy te vagy a megoldás. Ez az
igazság.
- De azután, ami a tó partján történt... - elpirultam, és megpróbál-
tam egyértelműbbé tenni, miről is beszélek. - Úgy értem, azt mond-
tad, hogy nem vagyok elég erős.
Az Éjúr szája megrezzent. Kevés hiányzott ahhoz, hogy elmoso-
lyodjon. Szeme azonban megőrizte komolyságát.
- Tényleg azt hiszed, hogy kettőnk története máris véget ért?
Remegni kezdtem. A férfi feszülten figyelt, és arcáról eltűnt a mo-
soly. Váratlanul megragadta a karomat, és maga után húzott a lép-
csőn, a tömegbe. Azonnal körülvettek minket a gratulálok. Kezek
nyúltak utánunk, hogy megérintsenek, de a társam az örvénylő sötét-
ség ködébe burkolt minket, ami azonnal szertefoszlott, ahogy tovább-
sétáltunk. Majdnem olyan volt. mintha láthatatlanok lettünk volna.
Miközben némán tovabbsiklottunk az emberek között, foszlányokban
meghallottam, miről is beszelnek.
- Először nem is hittem volna...
- ...valóságos csoda!
- ...soha nem bíztam benne, de...
- Vége van! Vége van!
Az emberek nevettek vagy sírtak. Engem viszont újra elfogott a
nyugtalanság. Itt mindenki azt hiszi, hogy megmenthetem őket.
Mit fognak gondolni, ha kiderül, hogy semmi másra nem futja az
erőmből, csak néhány színpadi trükkre? A komor gondolatok azon-
ban nem tartottak sokáig. Igencsak nehezemre esett bármi másra
összpontosítani azon túl, hogy hosszú hetek óta az Éjúr végre újra a
kezemet fogja, és egy keskeny ajtón át kivezet egy néptelen folyosó-
ra.
Buta módon vihogni kezdtem, amikor beosontunk egy üres szobá-
ba. Sötét volt, csupán a Hold fénye áradt be az ablakon. Éppen csak
annyi időm maradt, hogy rájöjjek arra, jártam én már egyszer ebben a
fogadószobában. Amikor bemutattak a cárnénak. A következő pilla-
natban azonban az ajtó bezáródott, és az Éjúr újra megcsókolt. Sem-
mi másra nem tudtam már figyelni.
Korábban is kaptam már csókot, de az csak részeg ügyetlenkedés,
zavarba ejtő balfogás volt. A mostani érzés cseppet sem hasonlított a
régiekre. Biztonságban éreztem magam, és olyan erő öntött el, mint-
ha a testem ebben a pillanatban kelt volna életre. Nagyon is éreztem
a keblemben dobogó szívemet, a bőrömre simuló selymet és a férfi
erős, ölelő karját. Egyik kezével beletúrt a hajamba, a másik viszont
a hátamra tapadt, ahogy közelebb húzott magához. Amikor találko-
zott az ajkunk, mintha mindig is összetartoztunk volna. Éreztem,
ahogy keresztülárad rajtam az ereje. Egyértelmű volt, mennyire vá-
gyik rám. A vágyakozás mögött azonban valami mást is felfedeztem:
dühöt.
Döbbenten hátraléptem.
- Nem akarod megtenni.
- Egyetlen dolog van az életben, amit meg akarok tenni, és az ép-
pen ez - vicsorogta, keserűséggel és vággyal teli hangon.
- Mégis dühös vagy - kiáltottam fel, mert váratlanul megértettem az
összefüggéseket.
Felsóhajtott, és rám támaszkodott. Hátrasimította fürtjeimet a nya-
kamból.
- Talán igen - suttogta, majd ajka végigsiklott a fülemen, a torko-
mon és a kulcscsontomon.
Remegni kezdtem, fejem hátrahanyatlott, mégsem tudtam megállni,
hogy meg ne kérdezzem:
- De miért?
- Hogy miért? - kérdezett vissza, miközben szája továbbra is a bő-
römet cirógatta. Ujjai végigsimították a ruhám nyakrészén lévő sza-
lagokat. - Alina, tudod, miről tett jelentést Iván, mielőtt felmentünk a
színpadra? Éppen ma éjjel kaptunk hírt arról, hogy az embereim
megpillantották Morozova csordáját. Az Árnyzóna kulcsa kézzelfog-
ható távolságba került. Ebben a pillanatban nem itt kellene lennem,
hanem a térképszobában. Hogy meghallgassam a jelentésüket. Már
az északi utazás előkészítésével kellene foglalkoznom, de nem. Ehe-
lyett itt vagyok veled.
Az elmém mintha csak megdermedt volna. Valósággal elmerült
a testemben izzó gyönyörben. Zihálva vártam, hogy hol érzem meg a
következő csókját.
- Mert itt vagyok, nem? - kérdezte, és megérintette a nyakamat.
Felnyögtem, és megráztam a fejemet. Kiürült az elmém. Nekinyo-
mott az ajtónak. Csípőjét vadul hozzám szorította.
- A vágyakozásban az a legszörnyűbb, hogy elgyengít minket - sut-
togta, és száját végighúzta az arcomon, míg oda nem ért az ajkam-
hoz. Amikor pedig már nem bírtam tovább, végre újra szájon csókolt.
Ez a csók jóval zabolátlanabb volt, mint korábban. Nagyon is érez-
tem benne a férfit belülről feszítő dühöt. Nem törődtem vele. Mint
ahogy azt is semmibe vettem, hogy ilyen sokáig átnézett rajtam. Nem
zavart a bizonytalansága, és nem törődtem Zsenya figyelmeztetései-
vel sem. Az Éjúr megtalálta a szarvasbikát. Igaza volt velem kapcso-
latban is. Egészen egyszerűen mindenben igaza volt.
Végighúzta az ujját a számon. Kicsit megijedtem, amikor magasba
csúszott a szoknyám, és megmarkolta meztelen combomat. Ahelyett
azonban, hogy hátráltam volna, még közelebb bújtam hozzá.
El sem tudom képzelni, mi történhetett volna ezután. Ekkor azon-
ban hangzavar támadt a folyosón. Odakint roppant hangos és réme-
sen részeg alakok tántorogtak. Valaki nekizuhant az ajtónak, és rán-
gatni kezdte a kilincset. Megdermedtünk. Az Éj úr nekivetette a vál-
lát az ajtónak, hogy az zárva maradjon, miközben az ordibáló röhögő
társaság továbbment.
Visszatért a csend, és mi csak bámultuk egymást. A férfi felsóhajt-
va elhúzta a kezét. A szoknyám selyme visszahullott a helyére.
- Most már mennem kell - suttogta. - Iván és a többiek már várnak.
Bólintottam, mert nem mertem megszólalni.
 Elmozdult mellőlem. Félreálltam, amikor résnyire kinyitotta az aj-
tót. Kilesett a folyosóra, hogy meggyőződjön róla, senki nincs kint.
- Már nem jövök vissza a bálba - figyelmeztetett. - Te viszont menj
vissza! Legalábbis egy kis időre.
Ismét bólintottam. Hirtelen rám nehezedett a felismerés, hogy egy
szinte vadidegen társaságában állok a sötét szobában. Csak kevés
hiányzott ahhoz, hogy néhány pillanattal korábban lekerüljön rólam a
szoknya. Lelki szemeim előtt megjelent Ana Kuya szigorú arca. Ala-
posan kioktatott a jobbágylányok ostoba balfogásairól, én pedig za-
vartan elvörösödtem.
Az Éjúr könnyedén kilépett a folyosóra, ám ott váratlanul megfor-
dult.
- Alina? - kérdezte, és jól láttam, hogy nehezen találja a szavakat. -
Feljöhetek hozzád ma éjjel?
Habozni kezdtem. Tudtam, ha igent mondok, már nem lesz vissza-
út. A bőröm még mindig égett ott, ahol megérintett. A pillanat iz-
galma azonban már kezdett elhalványulni, és lassacskán visszatért az
eszem. Nem igazán tudtam, hogy valójában mit akarok. Nem lehet-
tem biztos bármiben is.
Túl sokáig vártam. Ismét zaj támadt a folyosón. Emberek jöttek. Az
Éjúr bezárta az ajtót, és határozottan elindult. Közben én hátralép-
tem. Idegesen várakoztam, miközben csak az járt az eszemben, mi-
lyen magyarázatot is adhatnék arra, hogy itt bujkálok egy sötét szo-
bában.
A hangok odakint elhalványultak. Hörögve kifújtam a levegőt.
Nem volt alkalmam arra, hogy igent vagy nemet mondjak az Éjúr-
nak Nem fog anélkül is felkeresni? Akarom én ezt? Az elmém ide-
oda csapongott. Tudtam, hogy össze kell szednem magam. Vissza
kell mennem a bálba. Az Éjúr megengedhette magának, hogy egy-
szerűen csak eltűnjön, ám engem nem illetett ez a kiváltság. Kiku-
kucskáltam az ajtón, majd sietve elindultam a bálterem irányába.
Csupán egy pillanatra álltam meg, hogy megnézzem magam a tükör-
ben. Nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számítottam. Az arcom
kipirult, és az ajkam kissé megduzzadt, de ez ellen semmit sem tehet-
tem. Elsimítottam a hajamat, és megigazítottam a keftámat. Már
majdnem beléptem a bálterembe, amikor meghallottam a folyosó
túlsó végén kinyíló ajtó hangját. Az Apparátus valósággal rohanva
közeledett. Barna köntöse csak úgy lebegett utána. Jaj, ne most!
- Alina! - kiáltotta.
- Vissza kell mennem a bálba - mosolyogtam együgyűen, és sietve
elfordultam.
- Beszélnem kell veled! Túl gyorsan történnek a dolgok ahhoz...
Nagyon reméltem, hogy az arcomra angyali nyugalom ült ki, ami-
kor belibegtem a bálterembe. A következő pillanatban valósággal
körülvettek a nemes urak, akik szerettek volna bemutatkozni, és gra-
tulálni a csodálatos előadáshoz. Szergej és a szívtörök is felbukkan-
tak körülöttem. Halkan bocsánatot kértek azért, amiért elveszítettek a
tömegben. Hátrapillantva a vállam fölött, megkönnyebbülten felléle-
gezhettem, mert az Apparátus komor alakját elnyelte a mulatozók
forgataga.
Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy udvariasan beszélges-
sek a vendégekkel. Igyekeztem megválaszolni a kérdéseiket is. Egy
könnyes szemű asszonyság azt akarta, hogy áldjam meg. Fogalmam
sem volt, mit kéne tennem. Reméltem, hogy sikerült megnyugtatóan
megszorítanom a kezét. Semmi másra nem vágytam, mint hogy
egyedül lehessek, hogy valahogy rendbe tegyem a fejemben tomboló
érzelmi zűrzavart. A pezsgő sem segített.
Amikor a vendégek egyik csoportja átadta a helyet a következő
meghívottaknak, felismertem annak a korporálnak a hosszúkás, me-
lankolikus arcát, aki ott utazott az Éjúr hintájában velem és Ivánnal.
Segített legyőzni a fierdai orgyilkosokat is. Hiába erőlködtem, nem
jutott eszembe a neve.
A segítségemre sietett. Mélyen meghajolva bemutatkozott:
- Fjedor Kaminszij!
- Ne haragudj! - szabódtam. - Hosszú nap áll mögöttem.
- El tudom képzelni.
Remélem, nem - gondoltam enyhe zavarral.
- Úgy tűnik, az Éjúrnak mégiscsak igaza volt - folytatta mosolyog-
va.
- Tessék? - vinnyogtam.
- Annyira biztosra vetted, hogy belőled aztán nem lehet grisa.
 - Rossz szokásom, hogy reménytelen borúlátással nézem a világot -
vigyorogtam most már én is.
Fjedornak éppen csak annyi ideje maradt, hogy elmesélje, új beosz-
tása a déli Határvidékre vezényelte, amikor valósággal elsodorta a
kíváncsiskodók hulláma, mert mindenki szeretett volna legalább egy
pillanatot eltölteni a napidéző társaságában. Még csak meg sem kö-
szönhettem neki azt, hogy megvédett annak idején a szorosban.
Úgy egy órán keresztül álltam a sarat. Csevegtem és mosolyogtam.
Amikor azonban egy pillanatra egyedül maradtam, szóltam az őre-
imnek, hogy szeretnék távozni. Elindultunk az ajtó felé.
Odakint máris sokkal jobban éreztem magam. Az éjszakai levegő
áldott hűvösséggel simított végig. A csillagok csak úgy ragyogtak az
égbolton. Mélyen beszívtam a levegőt. Megszédültem, és kimerült-
nek éreztem magamat. Az egyik pillanatban valósággal eltöltött a
lelkesedés, a következőben azonban már komoly aggályok gyötörtek.
Utána pedig az egész kezdődött elölről. Mégis milyen következmé-
nyekkel jár az, ha az Éjúr ma éjjel feljön a szobámba?
Egy pillanatra megmámorosodtam a gondolattól, hogy az övé le-
szek. Azt ugyan nem hittem, hogy szerelmes lehet belém, azt meg
végképp nem tudtam, jómagam mit is érzek iránta, de ez a férfi akkor
is engem akar, és ennyi talán éppen elég is lesz.
Megráztam a fejemet. Jó lett volna rendet teremteni a fejemben. Az
Éjúr emberei megtalálták a szarvasbikát. Erre kellett volna összpon-
tosítanom. A rám váró sorsra, arra a tényre, hogy majd meg kell öl-
nöm egy ősi teremtményt. Ez iszonyatos erővel ruház fel, meg persze
felelősséggel. Ehelyett csak az járt az eszemben, ahogy a férfi keze a
csípőmre simult, ahogy ajka a nyakamat becézte, és ahogy karcsú,
izmos teste az enyémnek feszült. Ismét teleszívtam a tüdőmet az éj-
szaka hűs levegőjével. Ha cseppnyi eszem volna, akkor bereteszel-
ném az ajtómat, és lefeküdnék aludni. Csak hát egyáltalán nem vol-
tam biztos abban, hogy az eszemre akarok hallgatni.
Amikor megérkeztünk a Kis Palotába, Szergej és a többiek visz-
szatértek a bálba. A kupolás csarnokban csend honolt. Már csak pa-
rázs izzott a drága cserépkályhákban, és a lámpák is gyenge, lágy
aranyfénnyel ragyogtak. Már éppen el akartam indulni a lépcsőház
irányába, amikor szemközt kinyílott az Éjúr dolgozószobájába vezető
ajtó. Gyorsan beléptem az árnyékba. Nem akartam a férfi tudtára
adni, hogy ilyen hamar hátat fordítottam a bálnak. Egyébként sem
álltam még készen arra, hogy találkozzunk. Az ajtón keresztül azon-
ban csupán néhány katona bukkant fel. Keresztülsiettek az üres csar-
nokon, hogy kimenjenek a Kis Palotaból. Arra gondoltam, hogy eset-
leg azokat a vadászokat látom, akik jelentést tettek a szarvasbikáról.
Amikor azonban az egyik lámpás fénye megvilágította a leghátul
haladó katonat, a szívem valósággal kővé dermedt.
- Mal!
Miközben megfordult, úgy éreztem, hogy a boldogságtól mindjárt
apró darabjaimra hullok. Csak bámultam jól ismert arcát. Tudatom
legmélyén persze felfigyeltem arra, hogy milyen komor a tekintete,
de mindent elsöpört az elemi erejű boldogság. Átrohantam a termen,
és a nyakába ugrottam. Ahogy magamhoz öleltem, csaknem felborí-
tottam. Kiszabadította magát, levette karomat a nyakából, miközben
a többi katonára nézett. Társai megálltak, és minket bámultak. Tud-
tam, hogy sikerült zavarba hozni a barátomat, de cseppet sem érde-
kelt. Valósággal lebegtem a boldogságtól. Kis híján táncra perdül-
tem.
- Menjetek csak! - szólt a többieknek. - Mindjárt utolérlek bennete-
ket.
Néhányan felvonták a szemöldöküket, majd némán eltűntek a bejá-
raton keresztül. Magunkra maradtunk.
Már nyitottam volna a számat, de csak tátogtam, mert olyan sok
minden járt a fejemben. Végül azt mondtam ki, ami először az aj-
kamra tolult:
- Te meg mit keresel itt?
- Hogy a pokolba tudhatnám? - felelte Mal meglepő rosszkedvvel. -
Jelentést hoztam a gazdádnak.
- Az én... Hogy micsoda? - kiáltottam, de aztan megertettem az
összefüggéseket, és szélesen elvigyorodtam. - Szóval akkor te talál-
tad meg Morozova csordáját! Tudnom kellett volna!
Nem viszonozta a mosolyomat. Még csak nem is nézett a szemem-
be.
- Mennem kell! - morogta, és sarkon fordult.
 Hitetlenkedve bámultam. Semmivé foszlott a jókedvem. Szóval
akkor igazam volt! Mal már lemondott rólam. Az elmúlt hónapok
során felhalmozódott minden harag és csalódottság egyszerre tört elő
belőlem.
- Bocsánat! - válaszoltam jéghideg hangon. - Nem akarom pocsé-
kolni a drága idődet.
- Nem azt mondtam.
- Ó, dehogyis! Értem én. Nem értél rá megválaszolni a leveleimet.
Hát akkor hogy a csudába jutna időd arra, hogy itt cseveréssz velem,
miközben az igazi barátaid kint várnak.
Elkomorodott.
- Semmilyen levelet nem kaptam.
- Hát persze! - förmedtem rá. Felsóhajtott, és megdörzsölte az ar-
cát.
- Folyamatos mozgásban vagyunk. A csorda nyomát követjük. Az
egységem gyakorlatilag már nem is áll kapcsolatban az ezreddel.
Iszonyatos fáradtság érződött a hangjából. Alaposabban szemügyre
vettem. Tényleg odafigyeltem arra, hogy mit látok. Felfedeztem,
mennyire megváltozott. Árnyék sötétlett kék szeme alatt. Borostás
állán jókora, ferde sebhely húzódott. Még mindig az a Mal volt, akit
ismertem, de valahogy megváltozott. Megkeményedett, hidegebb
lett, és részben ismeretlennek tűnt.
- Nem kaptad meg a leveleimet?
Némán megrázta a fejét. Továbbra is a semmibe meredt.
Nem tudtam, mit higgyek. Mal azelőtt sohasem hazudott nekem.
Hiába remegtem a dühtől, most sem feltételeztem volna azt, hogy
megpróbál becsapni. Elbizonytalanodtam.
- Mal, én... Nem maradhatnál még egy kicsit? - kérdeztem könyör-
gő hangon. Dühös voltam, amiért itt siránkozom neki, de még ennél
is jobban megrémültem attól, hogy esetleg faképnél hagy. - El sem
tudod képzelni, milyen itt az életem.
Komoran felnevetett.
- Semmi szükség arra, hogy elképzeljem. Láttam a kis előadásoto-
kat a bálteremben. Lenyűgöző volt.
- Láttál engem.
 - Így igaz - felelte durván. - Tudod, mennyit izgultam miattad?
Senki sem tudta, mi történt veled. Azt sem, hogy milyen sorsot szán-
tak neked. Lehetetlen volt megtalálni téged. Hallottam a szóbeszé-
det arról, hogy megkínoztak. Amikor a kapitány embereket tobor-
zott, hogy jelentsenek az Éjúrnak, olyan agyalágyult voltam, hogy
önként jelentkeztem, azt remélve, hogy itt megtalálhatlak.
- Tényleg? - kérdeztem vonakodva. Nehezen tudtam hinni neki.
Már nagyon is hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy Mal nem
törődik velem.
- Hát igen - hördült fel. - Erre itt vagy, biztonságban, boldogan élsz
és virulsz, táncikálsz és illegeted magad, mintha valami elkényezte-
tett hercegnőcske volnál.
- Ne legyél már ennyire csalódott! - förmedtem rá. - Biztosra ve-
szem, hogy az Éjúr tart valahol kínpadot vagy tüzes vasat, ha attól
jobb kedvre derülsz.
A fiú morogva ellépett mellőlem.
A kétségbeeséstől könnybe lábadt a szemem. Tulajdonképpen miért
is veszekszünk? Elkeseredve megragadtam a karját. Megfeszültek az
izmai, de nem hátrált meg az érintésemtől.
- Mal, nem tehetek arról, amit itt láttál. Nem én akartam ezt az egé-
szet.
Rám nézett, majd lesütötte a szemét. Éreztem, hogy már nem any-
nyira feszült. Végül megszólalt:
- Tudom, hogy nem te akartad így.
A hangjából már megint kihallatszott az az iszonyatos letörtség.
- Mi történt veled, Mal? - suttogtam.
Nem válaszolt, csupán a sötét termet bámulta. Felemeltem a keze-
met, és megfogtam borostás arcát. Lassan felém fordítottam, hogy a
szemembe nézhessek.
- Mondd el nekem!
- Nem tehetem - felelte, és becsukta a szemét.
Végighúztam az ujjamat az állkapcsán éktelenkedő sebhelyen.
- Zsenya majd meggyógyít. Annyira ügyes...
Azonnal megértettem, hogy ostobaságot mondtam. Villámló tekin-
tettel bámult rám.
- Engem aztán nem kell meggyógyítani - hördült rám.
 - Nem úgy értettem.
Megragadta a kezemet, és elrántotta az arcától. Erősen szorította,
miközben ragyogó kék szemével a vesémbe látott.
- Boldog vagy itt, Alina?
Ezzel a kérdéssel sikerült meglepnie.
- Én... Nem is tudom. Néha.
- Miatta vagy boldog? - Pontosan tudtam, kire gondolt. Már nyitot-
tam a szám, hogy válaszoljak, de rájöttem, nem tudom, mit mond-
hatnék.
- Rajtad van a jele - folytatta, és tekintete megállapodott a nyakam-
ban lógó, parányi aranymedálon. - A jelét és a színét viseled.
- Ez csak egy ruha.
Olyan gonosz mosoly jelent meg az arcán, hogy kis híján összerez-
zentem. A legcsekélyebb mértékben sem hasonlított arra a mosolyra,
amit olyan jól ismertem, amit annyira szerettem.
- Ezt még te magad sem hiszed.
- Már miért számítana az, hogy mit viselek?
- A ruhád, az ékszereid, az egész külsőd. Valósággal bekebelezett
az az alak.
Mintha csak arcul csapott volna. Bár a teremben sötét volt, mé-
gis éreztem, hogy tűzvörössé vált az arcom. Kitéptem a kezemet a
szorításából és keresztbe fontam a karomat a mellemen.
- Nem erről van szó - suttogtam, de nem tudtam a szemébe nézni.
Úgy éreztem, mintha Mal nagyon is átlátott volna rajtam. Mint-
ha csak belelátott volna a fejembe, és ott sorakozott volna előtte az
Éjúrral kapcsolatos összes lázas gondolatom. A szégyenérzetet azon-
ban azonnal felváltotta a harag. Na és mi van akkor, ha tudja? Milyen
jogon tör lándzsát fölöttem? Hány lányt ölelt magához Mal a sötét-
ben?
- Láttam, ahogy rád nézett - folytatta.
- Nagyon is örülök annak, hogy úgy néz rám! - válaszoltam. Kis hí-
ján üvöltöttem.
Megcsóválta a fejét. A keserű mosoly még mindig ott volt a szája
szélén. A legszívesebben felpofoztam volna.
- Ismerd csak be! - vicsorgott rám. - Szőröstül-bőröstül az övé
vagy.
 - Te is az övé vagy, Mal - vágtam vissza. - Mindannyiunknak ő a
gazdája.
Ettől már lefoszlott a mosoly az arcáról.
- Ez nem igaz - kiáltotta hevesen. - Nekem aztán nem az! Soha nem
is lesz az.
- Ó, tényleg? Nem kellene már máshol lenned, Mal? Nem kaptál
parancsot, amit végre kell hajtanod?
Kihúzta magát, arca megdermedt.
- De igen - válaszolta. - Pontosan ez a helyzet.
Határozottan megfordult, és kisétált az ajtón.
Egy pillanatig csak álltam ott, és valósággal remegtem a dühtől.
Végül futva elindultam a kijárati ajtó felé. Már a lépcsőnél jártam,
amikor észbe kaptam. Eddig valahogy sikerült visszatartanom a
könnyeimet. Most azonban végigömlöttek az arcomon. Mal után
akartam futni, hogy elmondjam, nem gondoltam komolyan azokat a
szavakat. Könyörögni akartam neki, hogy maradjon. Csakhogy egész
eddigi életemben Mal után futottam. Ezért aztán csendben maradtam,
és hagytam elmenni.
 SAK AKKOR HAGYTAM, hogy rám törjön a zokogás, amikor
már újra a szobámba értem, és az ajró bezáródott mögöttem.
Lerogytam a földre, és nekitámaszkodtam az ágynak. Át-
öleltem a térdemet. Saját magamba kapaszkodva próbáltam meg el-
kerülni, hogy szétessek.
Mostanra Mal már elhagyhatta a várost. Úton volt Cibeja felé, hogy
a többi nyomkeresőhöz csatlakozva Morozova csordája nyomába
szegődjön. Valósággal éreztem, ahogy nő kettőnk között a távolság.
Mintha ebben a pillanatban sokkal távolabb lett volna tőlem, mint az
elmúlt hosszú és magányos hónapok során.
A hüvelykujjammal végigsimítottam a tenyeremet átszelő sebhe-
lyet.
- Gyere vissza! - suttogtam, és egész testem rázkódott az újabb zo-
kogási rohamtól. - Gyere vissza!
De miért is jönne! Hisz az előbb épp én adtam ki az útját. Valószí-
nűleg soha többé nem látom az életben. Belém hasított a fájdalom.
Nem tudom, milyen sokáig ültem ott, a sötétben. Aztán felfigyel-
tem arra, hogy valaki halkan kopog az ajtómon. Kihúztam magamat,
és megpróbáltam letörölni arcomról a könnyeket. Mit tegyek, ha az
Éjúr áll odakint? Most képtelen lettem volna találkozni vele. Nem
akartam a könnyeim miatt magyarázkodni. Valamit azonban tennem
kellett. Odavánszorogtam az ajtóhoz, és kinyitottam.
Egy csontos kéz csapott le a csuklómra, akár egy harapófogó.
- Baghra? - kiáltottam, döbbentem bámulva az ajtómban álló vén-
séget.
 - Gyere! - szólt rám, és megrántotta a karomat. A válla fölött a fo-
lyosóra pillantott.
- Hagyj békén!
Megpróbáltam kirántani a kezemet a szorításából, de az idős nő
meglepően erősnek bizonyult.
- Most azonnal velem jössz, te lány - sziszegte. - Azonnal!
Talán azért engedelmeskedtem neki, mert elképedtem, hogy a sze-
mébe nézve félelmet fedeztem fel. Persze az is lehet, hogy már na-
gyon is hozzászoktam az engedelmességhez. Azt tettem, amit Baghra
parancsolt.
A csuklómat fogva becsukta mögöttünk az ajtót.
- Miért vagy itt? Hová megyünk?
- Csend legyen!
Ahelyett, hogy jobbra fordultunk volna, hogy lemenjünk a főlép-
csőn, mesterem az ellenkező irányba vonszolt maga után. A folyosó
vegén megnyomta az egyik falszakaszt. Feltárult egy titkos ajtó.
Meglökött. Nem maradt bennem elég akarat ahhoz, hogy szembe-
szálljak vele, ezért tántorogva elindultam a keskeny csigalépcsőn.
Valahányszor visszapillantottam rá, egy újabb apró taszítás volt a
válasz. A lépcső alján Baghra elém lépett, és egy szűk folyosón ve-
zetett tovább. A járatnak egyszerű kőpadlója és dísztelen deszkafala
volt. Szinte már meztelennek tűnt a Kis Palota többi részéhez képest.
Úgy véltem, hogy valahol a szolgálók részlegében járhattunk.
Az öregasszony ismét megragadta a csuklómat. Berángatott az
egyik sötét, üres kamrába. Egyetlen gyertyát gyújtott meg. Bezárta az
ajtót, és helyére tolta a reteszt. Az ablakhoz sietve lábujjhegyre állt,
és a vastag függönnyel eltakarta az apró, alagsori helyiség ablakát. Itt
bent csupán egy keskeny ágy, egy egyszerű szék és egy mosdóedény
volt.
- Tessék! - mutatott egy halom ruhára. - Öltözz át!
- Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ma gyakoroljak, Baghra.
- A tanulás véget ért. El kell tűnnöd erről a helyről! Ma éjjel.
Értetlenül bámultam rá.
- Te meg mégis miről beszélsz?
- Épp megpróbálom megakadályozni, hogy az életed végéig rab-
szolga légy. Öltözz már!
 - Baghra, mi folyik itt? Miért hoztál ide?
- Nem maradt sok időnk. Az Éjúr nemsokára megtalálja Morozova
csordáját. Hamarosan megszerzi a szarvasbikát is.
- Tudom - válaszoltam, és eszembe jutott Mal. Fájdalom nyilallt a
szívembe, de ugyanakkor enyhe elégtételt is éreztem. - Azt hittem,
hogy te nem hiszel Morozova szarvasában.
Az idős nő úgy legyintett, mint aki el akarja hessegetni a szavai-
mat.
- Ezzel áltattam azt a gyereket. Azt reméltem, abbahagyja a ke-
resést, ha belátja, hogy csupán a jobbágyok mesélnek ilyesmiről. Ha
azonban megszerzi az agancsot, akkor már senki sem tudja megállí-
tani.
Kétségbeesetten széttártam a karomat.
- Már miért kellene megállítani?
- Fegyvernek akarja használni a Zónát.
- Értem - válaszoltam. - Talán ott szeretne nyári lakot építeni ma-
gának?
- Ez nem tréfa! - kiáltotta Baghra, megragadva a karomat. A hang
jából egészen meglepő őszinte kétségbeesés csengett ki. Megfájdult
a karom, mert olyan erővel szorította. Mi a fene üthetett az öregasz-
szonyba?
- Baghra, mi volna, ha átmennénk az istápolyba...
- Nem vagyok beteg, és nem is őrültem meg - sziszegte. - Inkább
arra figyelnél, amit mondok!
- Akkor beszélj értelmesen! - vágtam vissza. - Hogy a csudába tud-
ná bárki is fegyvernek használni az Árnyzónát?
Közelebb hajolt hozzám, ujjai belemélyedtek a húsomba.
- Hát úgy, hogy megnöveli.
- Hát persze - bólogattam, és megpróbáltam kiszabadulni a szorítá-
sából.
- A Beltenger egykor zöld, eleven, gazdag, kiváló termőföldeket
takart. Most kihalt és kietlen az a táj. Nyüzsögnek ott a rémségek. Az
Éjúr megnöveli a kiterjedését északon Fjerdában, délen pedig Shu
Hanban. Akik nem engedelmeskednek neki, azok tanúi lehetnek an-
nak, ahogy a birodalmuk halálos pusztasággá válik, és a népüket fel-
falják a telhetetlen volkrák.
 A döbbenettől halálra váltan hallgattam a vénasszony rémmeséit.
Egyértelműnek tűnt, hogy elment az esze.
- Baghra - kezdtem lágy hangon. - Azt hiszem, téged valamilyen
láz gyötör.
Vagy teljességgel elment az eszed - tettem hozzá gondolatban.
- Nagyon jó dolog ám, hogy megtaláltuk a szarvasbikát. Mert ez azt
jelenti, hogy segíthetek az Éjúrnak elpusztítani a Zónát.
- Dehogyis! - sikoltotta. Mintha csak vonyított volna. - Esze ágá-
ban sincsen elpusztítani, hiszen éppenséggel ő hozta létre.
Hatalmasat sóhajtottam. Miért pont ezen az éjszakán kellett megbo-
londulnia a vénségnek?
- A Zónát több száz évvel ezelőtt hozta létre a Fekete Eretnek. Az
Éjúr viszont…
- Ő a Fekete Eretnek - vágott a szavamba dühöngve az idős nő. Az
arcát csupán néhány ujjnyi távolság választotta el az enyémtől.
- Hát persze hogy ő az - bólogattam, és némi erőfeszítés árán lefej-
tettem az ujjait a karomról. Elindultam az ajtó felé. - Keresek neked
egy gyógyítót, aztán pedig lefekszem aludni.
- Nézz rám, te lány!
Mélyen beszívtam a levegőt, és lassan megfordultam. Kezdtem ki-
jönni a béketűrésből. Nagyon sajnáltam ugyan a vénséget, de hát ami
sok, az sok.
- Baghra...
Valósággal az ajkamra fagyott a szó.
Az idős nő tenyerében sötétség gomolygott. A tintaszerűen komor
szalagok belevegyültek a levegőbe.
- Te nem ismered őt, Alina - szólalt meg. Most mondta ki először a
nevemet. - Én viszont igen.
Döbbenten bámultam a lassan kitáguló sötét spirálokat. Megpró-
báltam megérteni, hogy mit is látok. Alaposan megnéztem magam-
nak Baghra különös arcát, és hirtelen világosan megpillantottam a
vonásaira írt magyarázatot. Magam előtt láttam az egykor oly gyö-
nyörű, fiatal nőt, a szépséget, akinek a fia is rendkívül jóképű volt.
- Te vagy az anyja - suttogtam döbbenten. Egy bólintás volt a vá-
lasz.
 - Nem őrültem meg. Én vagyok az egyetlen ember, aki tudja, hogy
ki ő valójában. Aki tisztában van azzal, mire is készül. Neked pedig
azt mondom, hogy menekülnöd kell.
Az Éjúr azt állította, nem tudja, Baghrának milyen különleges ké-
pessége van. Talán hazudott nekem.
Megráztam a fejemet. Megpróbáltam rendbe tenni a gondolataimat.
Meg akartam érteni az asszony szavait.
- Ez lehetetlen - ellenkeztem. - A Fekete Eretnek több száz évvel
ezelőtt élt.
- Számtalan uralkodó szolgálatában állt. Rengetegszer eljátszotta a
saját halálát. Kivárta az idejét. Rád várt. Ha egyszer képes lesz az
irányítása alá vonni a Zónát, akkor soha senki nem állhat többé az
útjába.
Végigfutott a hátamon a borzongás.
- Nem - feleltem. - Arról beszélt, hogy a Zóna csak egy baleset
volt. A Fekete Eretnek szerinte gonoszságot művelt.
- A Zóna nem volt baleset - válaszolta Baghra, és leengedte a kezét.
A körülötte kavargó feketeség eloszlott a levegőben. - Csupán a
volkra megjelenésével csúszott hiba a számításába. Nem számolt
velük. Nem is foglalkozott korábban azzal a kérdéssel, hogy egy
ilyen gigászi erő milyen hatással lehet az egyszerű emberekre.
Görcsölni kezdett a gyomrom.
- A volkrák valamikor emberek voltak?
- Ó, igen. Sok nemzedékkel ezelőtt. Földművesek, meg azok fele-
ségei és gyerekei. Figyelmeztettem, hogy nagy ára lesz a merészsé-
gének, de nem hallgatott rám. Elvakította a hatalomvágy. Ugyano-
lyan vak volt, mint most.
- Tévedsz - figyelmeztettem. Dörzsölgetni kezdtem a karomat,
megpróbáltam valamit tenni a mindjobban eluralkodó, dermesztő
hideg ellen. - Hazudsz!
- Egyedül a volkrák akadályozzák meg, hogy az Éjúr felhasználja a
Zónát az ellenségei ellen. A szörnyfajzatok jelentik a büntetését. Ők
a beképzeltsége eleven tanúi. Te viszont mindent megváltoztatsz. A
szörnyfajzatok nem viselik el a napsütést. Ha az Éjúr a segítségeddel
legyőzné a volkrákat, akkor biztonságban a Zóna földjére léphet. Így
végre megkapja, amire vágyott. Semmi sem szab korlátot többé a
hatalmának.
Megráztam a fejemet.
- Nem tenne ilyet. Sohasem tenne ilyet.
Jól emlékeztem arra az éjszakára, amikor a félig romba dőlt csűr-
ben ültünk a tűz mellett. A hangjából nagyon is kiérződött a szégyen
és a fájdalom. Az egész életem ráment a kutatásra. Arra, hogy megta-
láljam a megoldást. Nagyon hosszú idő óta te vagy számomra az első
reménysugár.
- Helyre akarja állítani Ravka egységét. Arról beszélt…
- Ne hajtogasd már folyton, hogy miről beszélt! - förmedt rám a
mesterem. - Az az alak rém öreg. Éppen elég ideje volt arra, hogy
kitanulja, miként kell hazudni egy magányos, naiv lánynak.
Odaállt elém. Fekete szeme valósággal lángolt.
- Gondolkozz csak, Alina! Ha helyreáll Ravka egysége, akkor már
nem is lesz szükség a Második Hadseregre, hogy a birodalom fenn-
maradjon. Az Éjúr csupán egy lesz az uralkodó szolgái közül. Talán
ilyen jövőről álmodozna?
Remegni kezdtem.
- Kérlek, hagyd abba!
- Ha azonban ő a Zóna ura, akkor pusztulás kíséri mindenhová,
ahol csak jár. Lerombolhatja az egész világot, és többé már egyetlen
fejedelem előtt sem kell térdre borulnia.
- Nem.
- És ennek te leszel az oka.
- Nem! - üvöltöttem. - Sosem tennék ilyesmit. Még ha igaz is vol-
na, amiről beszélsz, akkor sem segítenék neki ebben.
- Nem döntheted el, hogy segítesz-e vagy sem. A szarvasbika ereje
arra száll, aki megöli.
- De hát nem használhat erősítőt - tiltakoztam elakadó hangon.
- Téged fog használni - magyarázta Baghra halkan. - Morozova
szarvasbikája nem közönséges erősítő. A fiam megkeresi. Meg fogja
ölni. Lemetszi az agancsait, és ha az abból készített jármot a nyakad-
ba teszi, akkor attól teljesen kiszolgáltatottá válsz. Te leszel a valaha
élt leghatalmasabb grisa, ám a benned rejlő iszonyatos erőt csakis ő
irányíthatja. Örökre magához fog kötni téged, és te képtelen leszel
ellenállni.
Majdnem összeestem, amikor meghallottam a hangjában csengő
szánalmat. Mert bizony sajnálat sugárzott abból az asszonyból, aki
soha nem volt elégedett velem, aki egy pillanatra sem hagyott pihen-
ni vagy lazsálni.
Elszállt az erő a lábamból. Földre rogytam. Eltakartam az arcomat,
és megpróbáltam nem is odafigyelni Baghra hangjára. Az ellen vi-
szont semmit sem tehettem, hogy az Éjúr szavai visszhangokat vetve
előbukkanjanak az elmémben.
Mindannyian szolgálunk valakit.
Uralkodónk csupán egy nagy gyerek.
Mi ketten megváltoztatjuk a világot.
Hiszen hazudott nekem Baghrával kapcsolatban. Nem mondott iga-
zat a Fekete Eretnekről sem. Lehet, hogy a szarvasbikáról is ha-
zudott?
Csak azt kérem, hogy bízz bennem.
Baghra azért könyörgött, hogy valamilyen más erősítőt adjon ne-
kem. A férfi viszont ahhoz ragaszkodott, hogy a szarvas agancsát
kapjam meg. Csontból készít nekem nyakláncot... vagyis jármot.
Amikor pedig megpróbáltam ellökni magamtól, akkor megcsókolt,
én pedig azonnal megfeledkeztem a szarvasról, az erősítőről és min-
den másról. Felidéztem magamban tökéletes arcának kifejezését a
lámpa fényében. A döbbenetét és összekócolt haját.
Színjáték volt az egész? A tóparti csók? Az arcán felvillanó fájda-
lom, amikor ott ültünk a csűrben? Hazugság volt az összes emberi
rezdülés? A suttogva bevallott kis igazságok? Az is cselszövés volt,
ami ma éjjel kettőnk között történt?
Ettől a gondolattól remegni kezdtem. Még mindig jól éreztem forró
leheletét a nyakamon, és hallottam, mit suttog a fülembe. A vá-
gyakozásban az a legszörnyübb, hogy elgyengít minket.
Hogy milyen igaza volt! Olyan, de olyan nagyon vágytam arra,
hogy tartozzak valahová. Mindegy, hogy hová. Annyira szerettem
volna kivívni a megbecsülését. Megőrizni a titkait. Büszke voltam
rájuk. Még véletlenül sem merült fel bennem a kérdés, mire is vágy-
hat valójában, mik lehetnek az igazi mozgatórugói. Teljesen lekötött
az, ahogyan elképzeltem, milyen lesz majd mellette állni. Én leszek
Ravka megmentője. Valóságos kincs. Mindenki imádni, tisztelni fog.
Mintha valamiféle cárné lennék. Annyira megkönnyítettem a dolgát.
Mi ketten megváltoztatjuk a világot. Meglátod.
Tessék felvenni azokat a csinos kis ruhákat, és kivárni a következő
csókot, a következő kedves szót! Várd meg a szarvas érkezését!
Várd meg a jármodat! Ki kell várni, hogy végre gyilkos és rabszol-
ga legyen belőled.
Hiszen figyelmeztetett arra, hogy a grisák uralma lassan a végéhez
közeledik. Tudnom kellett volna, sohasem engedi, hogy ez történjen.
Zihálva kapkodtam levegő után. Még mindig egész testemben re-
megtem. Eszembe jutott szegény Alekszej, meg a többiek, akik az
életüket veszítették a Zóna fekete bendőjében. Szinte láttam magam
előtt a hamuszürke sivatagot, amely valamikor puha termőföld volt.
Meghallottam a volkrák sikítását. Ők voltak a Fekete Eretnek első
áldozatai.
Tényleg azt hiszed, hogy kettőnk története máris véget ért?
Az Éjúr ki akart használni. Használni akart. El akarta venni tőlem
az egyetlen olyan dolgot, ami csak és kizárólag az enyém volt. El
akarta ragadni az erőmet.
Feltápászkodtam. Többé már nem könnyítem meg a dolgát.
- Világos - szólaltam meg, magamhoz véve azt a nagy halom ruhát,
amit Baghra behozott. - Hogyan tovább?
 AGHRA ARCÁRA KIÜLT a nyilvánvaló megkönnyebbülés. Nem
vesztegette az idejét.
- Ma éjjel a mutatványosok közé vegyülve kijuthatsz a pa-
lotából. Menj nyugatra! Amikor elérsz Os Kervóba, akkor keresd
meg a Verlorent! Egy kerchi kereskedőhajó. Már kifizették az úti dí-
jadat.
A kezem megdermedt a keftám gombján.
- Azt akarod, hogy átmenjek Nyugat-Ravkába? Egyedül keljek át a
Zónán?
- Azt akarom, hogy eltűnj innen, te lány. Most már elég erős
vagy ahhoz, hogy egyedül is átkelj a Zónán. Nem lesz nehéz dolgod.
Mit gondolsz, miért töltöttem olyan sok időt a kiképzéseddel?
Ez megint csak egy olyan dolog volt, amivel korábban nem is fog-
lalkoztam. Az Éjúr megmondta Baghrának, hogy hagyjon békén,
gondoltam, hogy ezzel engem véd, de könnyen lehet, csupán azt
akarta, hogy gyenge maradjak.
Levettem a keftámat, és belebújtam a durva, gyapjú zubbonyba.
- Egész idő alatt tudtad, mire készül. Miért csak most mondtad el? -
kérdeztem. - Miért ma éjjel?
- Kifutottunk az időből. Sohasem hittem abban, hogy megtalálja
Morozova csordáját. Azok a szarvasok igen jól tudnak rejtőzködni.
Él bennük a legősibb tudomány, amely megteremtette a világ szívét.
Csak hát lebecsültem az emberek képességeit.
Nem - gondoltam, miközben felvettem a bőrnadrágot és a csizmát.
Mal képességeit becsülted le. Ő mindenkinél jobb vadász és nyomol-
vasó. Még a kősziklából is vizet fakaszt. Ő igenis megtalálja a szar-
vasbikát, hogy elhozza nekem. Ezzel pedig mindannyiunkat kiszol-
gáltat az Éjúr kenyére-kedvére. Közben pedig fogalma sincs arról, mi
történik.
Baghra átnyújtott nekem egy vastag, barna szőrmével bélelt úti ka-
bátot, egy meleg usánkát és egy széles övet. Amikor a derekamra
csatoltam, kitapintottam az övről lógó pénzes erszényt is. Ott volt
még a késem is és egy zacskó, benne a tükrös bőrkesztyűimmel. Jól
felkészített az útra.
Kiengedett egy parányi ajtón, majd pedig egy bőriszákot nyomott a
kezembe, amelyet a vállamra akasztottam. Megmutatta, merre vágjak
keresztül a palota kertjein. Jól láttam a Nagy Palota távolban villózó
fényeit. Még mindig szólt a zene. Összerezzentem, mert rájöttem,
hogy odabent továbbra is javában tart a bál. Mintha csak évek teltek
volna el azóta, hogy kiléptem a bálteremből. Valójában talán még
egy óra sem múlt el.
- Menj oda az útvesztőhöz! A sövénynél fordulj balra! Kerüld el a
kivilágított ösvényeket! A mutatványosok egy része már szedelőzkö-
dik. Keresd meg az egyik távozó szekeret! A csepűrágókat befelé
menet már átkutatták. Amikor távoznak a palotából, senki nem tö-
rődik velük. Valószínűleg biztonságban leszel.
- Valószínűleg?
Baghra nem törődött a kérdésemmel.
- Miután kiértél Os Altából, kerüld a főútvonalakat!
Kezembe nyomott egy lepecsételt borítékot.
- Itt az úti passzusod arról, hogy egyszerű vidéki fafaragó vagy. Út-
ra keltél Nyugat-Ravkába, ahol már vár az új gazdád. Felfogtál min-
dent?
- Igen - bólintottam, miközben a szívem hevesen zakatolt a mel-
lemben. - Miért segítesz nekem?
A kérdés teljesen váratlanul tört elő belőlem.
- Miért árulod el a tulajdon fiadat?
Az öregasszony egy pillanatig szálfaegyenes háttal, némán állt a
Kis Palota árnyékában. Amikor felém fordult, döbbenten hátralép-
tem, mert megpillantottam az előttem tátongó mély szakadékot.
Mintha csak valóban ott álltam volna a peremén. A vigasztalan, feke-
te, hívogató mélységből egy túl hosszú élet végtelen magánya nézett
vissza rám.
- Valamikor nagyon régen - szólalt meg végül halkan -, mielőtt
eszébe juthatott volna a Második Hadsereg gondolata, mielőtt feladta
volna a nevét, hogy a komor Éjúr legyen, volt nekem egy lenyűgöző,
tehetséges fiam. Én tápláltam a becsvágyát. Én tettem büszkévé. Ha
üt az óra, akkor majd én leszek az, aki megállítja.
Elmosolyodott. Olyan könyörtelen szomorúság áradt ebből a mo-
solyból, hogy majdnem elfordítottam a fejemet.
- Ne gondold azt, hogy nem szeretem a fiamat! - folytatta. - Mert
igenis szeretem. Pontosan ez a szeretet az oka annak, hogy megállí-
tom. Nem engedem meg, hogy eljátssza a megváltását.
A Kis Palotára pillantott.
- Odaállítok egy cselédet holnap reggel az ajtód elé, aki majd min-
denkit elküld azzal, hogy beteg vagy. Megpróbálok időt nyerni ne-
ked.
Ráharaptam az ajkamra.
- Már ma éjjel. Már ma éjjel oda kell állítani azt a cselédet. Az Éjúr
lehet... lehet, hogy feljön a szobámba.
Arra számítottam, hogy Baghra ismét kinevet. Ehelyett csupán
megrázta a fejét, és halkan megszólalt:
- Bolond, kicsi lány.
Sokkal könnyebben elviseltem volna a megvetését.
Végignéztem a palota kertjén. Megpróbáltam felmérni, hogy mi vár
rám. Tényleg képes leszek megtenni mindezt? Kevés hiányzott ah-
hoz, hogy elragadjon a félelem.
- Köszönöm, Baghra! - nyögtem ki. - Mindent köszönök!
Nagyot krákogott.
- Most már indulj, te lány! Igyekezz, és legyél nagyon óvatos!
Megfordultam, és futni kezdtem.
Mivel Botkin oldalán rengeteg alkalommal futottam a kertben és a
parkokban, tökéletesen ismertem a környéket. Elfogott a hála, hogy
annak idején hosszú órákon keresztül izzadhattam a gyepen és a lige-
tek között. Baghra kezéből vékony, sötét sávok törtek elő. Két oldal-
ról körbefogtak az árnyak. Sötétbe burkolózva rohantam el a Nagy
Palota mögött. Marie és Nágya vajon még mindig táncol odabent?
Zsenya talán azon töri a fejét, hogy hova is tűnhettem? Elhesseget-
tem ezeket a gondolatokat. Nem akartam azon morfondírozni, hogy
mit teszek, és nem akartam azon bánkódni, mit hagyok magam mö-
gött.
A színtársulat éppen telepakolta a szekeret díszletekkel és a kosz-
tümöket tartó állvánnyal. A kocsis már fent ült a bakon, és hangosan
bíztatta társait, hogy igyekezzenek. Az egyik színjátszó felült a férfi
mellé, míg a többiek felmásztak a hangos csilingeléssel mozgás-
ba lendülő pónifogatra. Odarohantam a zárt szekér végébe, és bebúj-
tam a díszletek közé. Magamra húztam egy vászonfüggönyt.
Alig mertem levegőt venni, miközben végiggördültünk a hosszú
murvával fedett úton, majd kijutottunk a palota kapuin. Biztos-
ra vettem, hogy bármelyik pillanatban megszólal a riadó, és megállít-
ják a kocsit. Szégyenszemre lerángatnak a szekérről. A kerekek a-
zonban egyre csak forogtak, és nemsokára már Os Alta kockakö-
ves utcáin zötykölődtünk.
Megpróbáltam felidézni magamban, hogy annak idején, az érkezé-
semkor, milyen útvonalon hozott be az Éjúr a városba. Hosszú hóna-
pokkal ezelőtt azonban annyira fáradt voltam, hogy most csupán hal-
ványan emlékeztem a lemaradó házakra és a ködbe burkolózó utcák-
ra. A rejtekhelyemről nem nyílt túl jó kilátás. Nem mertem kiku-
kucskálni. Amilyen balszerencsés vagyok, valaki éppen abban a pil-
lanatban fordul a szekér felé, amikor kinézek, és akkor egyből meg-
látnak.
Csupán abban reménykedtem, hogy a lehető legmesszebbre jutok a
palotától, mire felfedezik az eltűnésemet. Nem tudtam, Baghra med-
dig tudja elodázni az elkerülhetetlent. Némán arra biztattam a ko-
csist, hogy menjünk gyorsabban. Amikor azután átkeltünk azon a
bizonyos hídon, és már a mezővárosra emlékeztető külső kerületben
jártunk, halkan, megkönnyebbülten fellélegeztem.
A kocsi deszkái között beáramlott a hideg levegő. Hálás vol-tam,
hogy Baghra ilyen vastag, meleg kabátot szerzett. Szinte nem is za-
vart a fáradtság és a kényelmetlen búvóhely, mert annyira féltem.
Elmenekültem Ravka leghatalmasabb embere elől. Nemsokára rám
uszítják a grisákat, az Első Hadsereget, de talán még Malt és a nyom-
olvasókat is. Mindent tűvé tesznek értem. Mennyi esélyem van rá,
hogy egy szál magam eljussak a Zónához? És mi lesz vajon, ha átju-
tok Nyugat-Ravkába, és felszállok a Verloren fedélzetére? Egyedül
leszek egy idegen országban, ahol nem értem az emberek nyelvét, és
senkit sem ismerek. Könnyezni kezdett a szemem. Dühösen letöröl-
tem a cseppeket. Attól féltem, nem tudom majd abbahagyni a bőgést,
ha egyszer elkezdek sírni.
A hajnali órákban megállás nélkül haladtunk tovább. A hátunk mö-
gött hagytuk Os Alta kőburkolatú utcáit, és kijutottunk a birodalmi
országút széles földsávjára. Pirkadni kezdett, és felkelt a nap. Időn-
ként elszunnyadtam egy időre, ám a félelem és a kényelmetlen test-
helyzet miatt az út nagy részét ébren tettem meg. Amikor a nap már
magasan járt az égen, izzadni kezdtem a vastag szőrmekabátban, a
kocsi pedig lassan megállt.
Óvatosan kikukucskáltam. Valamilyen fogadó vagy csapszék mö-
gött állhattunk.
Kinyújtottam a lábamat. Mind a kettő elzsibbadt, és most kis híján
feljajdultam, amikor a lábujjaimban megindult a vérkeringés. Türel-
mesen kivártam, hogy a kocsis és a társulat többi tagja bemenjen a
csapszékbe, mielőtt előbújtam a rejtekhelyemről.
Úgy véltem, hogy túlságosan is nagy feltűnést keltettem volna, ha
megpróbálok lopakodva haladni. Ehelyett kihúztam magam, és hatá-
rozott léptekkel megkerültem az épületet. Azonnal elnyelt a falusi
főutcán igyekvő emberek és szekerek forgataga.
Csak kicsit kellett hallgatóznom ahhoz, hogy rájöjjek, Balakir-
jevben járok. Ez a kis város éppenséggel nyugati irányban feküdt Os
Altától. Szerencsém volt. A megfelelő irányban indultam el.
Útközben megszámoltam a Baghrától kapott pénzt. Igyekeztem egy
jó tervet kiagyalni. Úgy véltem, a leggyorsabban lóháton haladhat-
nék, ám azzal nagyon is tisztában voltam, hogy egy magányos lány
igencsak feltűnő látvány. Főleg egy olyan, akinek elég pénze van
ahhoz, hogy lovat vegyen magának. Egészen egyszerűen lopnom
kellett volna egy hátast magamnak. Mivel azonban a leghalványabb
elképzelésem sem volt arról, hogyan kell lovat lopni, ezért úgy dön-
töttem, hogy megyek az orrom után.
Kifelé haladva a városból megálltam egy árus előtt, hogy kemény
sajtot, kenyeret és szárított húst vegyek.
 - Éhes vagy, kis bogaram? - tudakolta a fogatlan vén kereskedő, és
túlságosan is kíváncsian méregetett, miközben a tarisznyámba pakol-
tam az ételt.
- Nem én, hanem a bátyám. Zabál, mint egy disznó - feleltem, és
úgy tettem, mintha odaintegetnék valakinek a tömegben. Kiabálni
kezdtem. - Jövök már!
Sietve továbbmentem. Nagyon reméltem, hogy a vénség csupán a
családjával utazó leánykára emlékszik majd. Persze az lett volna a
legjobb, ha egyből elfeledkezik rólam.
Aznap éjjel egy csűrben aludtam az országutat szegélyező egyik ál-
lattenyésztő majorban. A kazal a legcsekélyebb mértékben sem ha-
sonlított a Kis Palotában hagyott ágyamra. Hálás voltam azért, hogy
menedékre találtam, és örültem a körülöttem kérődző állatok hang-
jának. A tehenek halk bőgése és mocorgása miatt nem éreztem any-
nyira magányosnak magamat. Az oldalamra fordultam, felhúztam a
térdem, a tarisznyámat meg a szőrmesapkámat használtam párnának.
De mi van akkor, ha Baghra tévedett? Aggódni kezdtem, ahogy ott
feküdtem. Mi van akkor, ha hazudott nekem? Vagy egyszerűen csak
rosszul látta az összefüggéseket? Visszamehetnék a Kis Palotába.
Újra a saját ágyamban aludhatnék, és holnaptól ismét együtt edzhet-
nék Botkinnal. Milyen jó lett volna Zsenyával beszélgetni!
Elfogott a honvágy. Ha visszamennék, az Éjúr vajon megbocsátana
nekem?
Már miért kellene megbocsátania? Mégis mi ütött belém? Hiszen
éppen ő akart pányvát dobni a nyakamra. Rabláncra akart kötni, erre
én azért aggódom, hogy vajon megbocsát-e nekem? A másik olda-
lamra fordultam, mert mérges voltam magamra.
A szívem mélyén jól tudtam, hogy Baghrának van igaza. Eszembe
jutott az is, amit éppenséggel én mondtam Malnak. De hiszen
ő mindannyiunk gazdája. A dühös kifakadás meggondolatlanul, ha-
ragtól eltelve tört ki a számon, mivel bántani akartam a fiút. A büsz-
keségét. Csak hát ugyanúgy igazat mondtam, ahogyan Baghra is.
Tisztában voltam azzal, hogy az Éjúr semmitől sem riad vissza és
veszélyes. Úgy döntöttem azonban, hogy nem törődöm ezekkel a
kellemetlenségekkel, és inkább a rám váró - állítólag - csodálatos
sorsra összpontosítottam. Annyira örültem annak, hogy én vagyok
az, akire ez a férfi vágyott.
Miért nem vagy hajlandó bevallani magadnak, hogy szerettél volna
végre hozzá tartozni? - szólalt meg egy hang a fejemben. Miért nem
ismered be, hogy a lényed egy része még mindig erre vágyik?
Elhessegetem ezt a gondolatot, inkább azzal foglalkoztam, mi min-
dent hozhat a holnap. Melyik lesz a legbiztonságosabb nyugati útvo-
nal? Bármivel hajlandó lettem volna foglalkozni, csak hogy ne lás-
sam magam előtt az Éjúr viharfelhőkre emlékeztető színű szemét.

A KÖVETKEZŐ NAPOT ÉS ÉJSZAKÁT a birodalmi országúton töltöttem.

Elvegyültem az Os Altából érkező, vagy az oda tartó tömegben. Tud-
tam azonban, hogy Baghra csupán rövid ideig tudja elodázni a felfe-
dezést. A főútvonalak komoly veszélyt jelentettek. Egy idő múlva
már csupán az erdőben és a mezőkön át haladtam. A földművesek
keréknyomait és a vadászok ösvényeit használtam. Gyalog meglehe-
tősen lassú voltam. Sajgott a lábam és kihólyagosodtak a lábujjaim.
Ennek ellenére töretlen elszántsággal törtem nyugat felé. Követtem
az égbolton tovasikló napkorongot.
Éjszaka mélyen a fülemre húztam a szőrmesapkámat, és remegve
beburkolóztam a nagykabátomba. A gyomrom hangosan korgott.
Megpróbáltam az elmémben felidézni azokat a térképeket, amelyeket
valamikor, nem is olyan régen a földmérők sátrának kellemes mele-
gében rajzoltam. Kivetítettem a térképre, ahogy Os Altából lassan
eljutottam Balakirjevbe. Megkerültem Csernyicin, Kerszkij és Pol-
voszty parányi falvát. Semmiképpen nem akartam feladni a reményt.
Hosszú út választott el még a Zónától, így aztán nem tehettem mást,
minthogy mentem és mentem, miközben abban reménykedtem, hogy
nem hagy cserben a szerencsém.
- Még mindig életben vagy - suttogtam magamnak a sötétben. -
Még mindig szabad vagy.
Időnként földművesekkel, vagy más utazókkal találkoztam. Rajtam
volt a harci kesztyűm, és biztos, ami biztos, kezemet a késem marko-
latán tartottam. Felkészültem az esetleges kötözködőkre. Az utazók
azonban többnyire levegőnek néztek. Egyedül az éhség volt állandó
útitársam. Sosem voltam ügyes vadász. Kénytelen voltam beérni a
Balakirjevben vásárolt kevéske elemózsiámmal. A patakból ittam
vizet, és csak néha tudtam tojást vagy almát lopni a magányos ta-
nyákról.
Nem sejthettem, mit tartogat számomra a jövő. Azt sem tudtam, mi
vár rám az embert próbáló utazás végén. Mégis valamiért cseppet
sem voltam szomorú. Egész életemben jól ismertem a magányt.
Mégsem fordult elő egyetlenegy alkalommal sem, hogy igazaból
egyedül maradtam volna. Ez az élmény távolról sem volt annyira
szörnyű, mint ahogy képzeltem.
Ennek ellenére egyik reggel egészen egyszerűen képtelen voltam
ellenállni a kísértésnek, és beosontam a parányi, fehérre meszelt
templomocskába, hogy meghallgassam a szentmisét tartó papot.
Amikor befejezte, imára szólította fel a gyülekezetet. Közösen imád-
koztak azért az asszonyért, akinek a fia megsebesült a csatamezőn, az
egyik lázas falusi gyerekért, végül pedig Alina Sztarkova egészségé-
ért. Összerezzentem.
- Óvják meg a szentek a napidézőt - kántálta a pap. - Óvják meg őt,
aki megvéd minket az Árnyzóna gonoszától, és helyreállítja nemze-
tünk egységét.
Nagyot nyeltem, és gyorsan kiosontam a templomból. Most már
imádkoznak is érted - tűnődtem elképedve. De ha az Éjúr valóra
váltja az elképzeléseit, akkor az emberek majd gyűlölni fogy-
nak. Talán igazuk is van, ha ezt teszik. Hiszen most épp cserben-
hagytam Ravkát? Cserbenhagytam azt a sok embert, aki hitt ben-
nem? Egyedül az én erőm pusztíthatja el a Zónát, miközben én elfu-
tok a kötelességem elől.
Megcsóváltam a fejemet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy
ilyesmin törjem, a fejemet. Hiszen áruló voltam és menekült. Ha
majd kikerülök az Éjúr árnyékából, akkor eltöprenghetek azon
is, hogy milyen jövő vár Ravkára.
Sietve haladtam tovább az ösvényen. Beértem az erdőbe. Jól hal-
lottam a hátam mögött a templomi harangok zúgását.
Ismét magam elé képzeltem a térképet. Rájöttem, hogy nemsokára
elérek Rievoszty közelébe. Itt az ideje eldönteni, milyen útvonalon
közelítsem meg az Árnyzónát. Követhetném a folyó medrét is, de
elfordulhatnék Petrazoj sziklás hegyvidéke felé is. A hegyek észak-
nyugati irányban magasodtak. A folyó partján könnyebben haladhat-
nék, ám ez a választás azt jelentette volna, hogy sűrűbben lakott terü-
leteket kell átszelnem. A hegyeken keresztül ráadásul rövidebb út
várt rám, igaz, az ottani terep jóval nehezebb volt.
Addig töprengtem a kérdésen, míg Sura közelében a keresztútra
nem értem. A hegyek felé mentem tovább. Tudtam, hogy meg kell
állnom Rijevosztyban, mielőtt bevetem magam a hegyek közé. A
folyó partján ez volt a legjelentősebb város. Egyértelmű volt, hogy a
döntés komoly veszélyekkel jár. Ugyanakkor azzal is tisztában vol-
tam, hogy nem tűnhetek el Petrazoj hegyei között anélkül, hogy előt-
te ne szereztem volna ennivalót meg valamilyen sátrat vagy háló-
zsákot.
Mivel nagyon hosszú időt töltöttem egy szál magamban, valósággal
elkábított Rijevoszty nyüzsgő utcáinak és csatornáinak hangos zűr-
zavara. Lehajtottam a fejemet, és mélyen a szemembe húztam a sap-
kámat, mert biztosra vettem, hogy az arcképes körözőlevelem ott lóg
az összes lámpaoszlopon és valamennyi bolt kirakatában. Ám minél
jobban beljebb értem a városba, annál inkább kezdtem megnyugodni.
Lehet, hogy az eltűnésem híre még nem is jutott el idáig?
Összefutott a számban a nyál, amikor megéreztem a birkasült és a
friss kenyér illatát. Mindezek helyett inkább egy almával jutalmaz-
tam meg magam, miközben vettem egy nagy adag kemény sajtot és
szárított húst.
Továbbmentem, és éppen azzal voltam elfoglalva, hogy az új há-
lózsákomat rákötözzem a tarisznyámra. Amikor elindultam, egyre
csak az járt a fejemben, miként jutok majd fel a hegyre megnöveke-
dett súlyú holmimmal, amikor a sarkon befordulva majdnem bele-
futottam a katonákba.
A szívem majd kiugrott a mellkasomból, amikor megpillantottam
hosszú, olajzöld kabátjukat és a vállukról lógo puskájukat. A legszí-
vesebben sarkon fordultam volna, hogy elrohanjak az ellenkező
irányba, ám ennek ellenére lehajtottam a fejem, és látszólag semmi-
vel sem törődve, normális ütemben lépkedtem tovább. Miután el-
mentem mellettük, megkockáztattam, hogy hátrapillantsak. Nem
bámultak utánam gyanakodva. Igazából mintha csak a napot lopták
volna. Jókedvűen tréfálkoztak, és az egyikük nagyot füttyentett, mert
megpillantott egy mosott ruhákkal megpakolt leányzót.
Befordultam egy mellékutcába, és türelmesen vártam, hogy elmúl-
jon az idegességem. Mi a fene történhetett? Már több mint egy hét is
eltelt azóta, hogy megszöktem a Kis Palotából. Egészen biztosan
riadót fújtak azóta. Biztosra vettem, hogy az Éjúr lovas futárokat
küldött a birodalom minden városába. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy
nem kerestet az Első és a Második Hadsereg összes tagjával.
Elindultam kifelé a városból. Még több katonát láttam. Néhányan
eltávon voltak, mások a dolgukat végezték, de szemlátomást egyikük
sem engem keresett. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Lehetséges,
hogy Baghrának tartoztam hálával? Talán sikerült meggyőznie Kom
urat arról, hogy elraboltak, vagy talán meggyilkoltak a fjerdaiak?
Vagy talán azt hitték, hogy máris eljutottam a messzi nyugatra? Úgy
döntöttem, nem teszem próbára a szerencsémet, inkább sietve lelépek
a városból.
A kiút jóval tovább tartott annál, mint amire számítottam. Már le-
szállt az éjszaka, mire eljutottam a nyugati külvárosba. A sötét utcák
teljesen elnéptelenedtek, néhány meglehetősen züllött kocsmát kivé-
ve. Egy vén részeg fajankó támaszkodott a falnak, és halkan dudorá-
szott egy dalt. Amikor elsiettem a zajos kocsma előtt, hirtelen kivá-
gódott az ajtaja, és egy nagydarab férfi tántorgott ki az utcára. Az
ivóból hangos zene hallatszott.
A fickó megragadta a kabátomat, és odahúzott magához.
- Nicsak, szépségem! Mi lenne, ha ma éjjel melegen tartanál?
Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.
- Milyen erős kis jószág vagy - gúnyolódott. Forró lehelete sörtől
bűzlött.
- Engedj már el! - förmedtem rá halkan.
- Ne legyél már ilyen kiállhatatlan, lapuska - gügyörészte. - Re-
mekül elszórakozunk majd mi ketten. Te meg én.
- Hagyj békén! - kiáltottam, és mellbe taszítottam.
- Egy kicsit azért maradjál még - röhögte, és maga után rángatott a
kocsma mögötti sötét sikátorba. - Mutatok neked valami érdekeset.
 Előhúztam a szabad kezemet, és a tükör jól ismert súlya azonnal
megjelent az ujjaim között. A karom meglendült, és egy magányos
fénysugár mart a férfi szemébe.
Felkiáltott, amikor elvakítottam, és a szeme elé kapta a kezét. El-
engedett. Pontosan azt tettem, amire Botkin kiképzett. Hatalmasat
tapostam a lábfejére, majd megpróbáltam elkaszálni a lábát. Kidőlt
faként zuhant a földre. Hatalmasat puffant. Ebben a pillanatban
azonban kinyitották a kocsma oldalsó ajtaját is. A kilépő katona
egyik markában egy üveg kvászt szorított, a másikkal meg egy len-
ge öltözékű nőt ölelgetett. Halálra válva vettem észre, hogy az Éjúr
őrségének szénfekete egyenruháját viseli.
A zsoldos körülnézett a sikátorban. Észrevette a földön fekvő férfit
és engem, ahogy föléje magasodom.
- Ez meg mégis mit jelentsen? - tudakolta nehezen forgó nyelvvel.
Mellette a lány vihogni kezdett.
- Megvakultam - jajveszékelt a földön fekvő gazember. - Megvakí-
tott.
Az opricsnyik először a férfit bámulta, aztán felém fordult. Amikor
találkozott a tekintetünk, az arcán lassan felderengett a felismerés
fénye.
Hát ennyire futotta a szerencsémből. Lehet, hogy senki sem kere-
sett, ám az Éjúr testőrei nagyon is tudtak a szökésemről.
- De hiszen... - suttogta.
Futásnak eredtem.
Végigrohantam a sikátoron, és belevetettem magam a szűk utcács-
kák útvesztőjébe. A szívem hevesen dobogott. Mihelyt magam mö-
gött hagytam Rijevoszty utolsó nyomorúságos viskóit, azonnal lero-
hantam az útról, és belevetettem magamat a bozótba. Tövisek martak
az arcomba és a homlokomba, ahogy tántorogva menedéket kerestem
az erdőben.
A hátam mögött harsány üvöltözés támadt. Üldözőim hangosan ki-
abálva biztatták egymást. Súlyos léptek dübörgése verte fel a renge-
teg csendjét. A legszívesebben fejvesztve rohantam volna tovább, de
inkább megtorpantam, és hallgatózni kezdtem.
 Keletre jártak tőlem. Az út menti részeket kutatták át. Nem tudtam,
hányan vettek üldözőbe.
Megpróbáltam visszanyerni a lélegzetemet. Ekkor figyeltem fel a
közelben csobogó víz hangjára. Alighanem egy patak lehetett itt.
Talán a folyó egyik mellékága. Ha eljutok a vízhez, akkor elrejthe-
tem a nyomaimat. Utána pedig a sötétben nehezen fognak megtalálni.
Sietve elindultam a patak felé. Időnként megtorpantam, hogy pon-
tosítsam az útvonalamat. Egy meredek hegy zárta el az utamat.
Végül már szinte négykézláb kellett felfele mennem. Kénytelen
voltam az ágakba meg a kiálló gyökerekbe kapaszkodni.
- Odanézzetek! - bömbölte valaki jóval alattam. Hátrapillantva
megláttam a hegy felé közeledő lámpások sorát. Kétségbeesetten fel-
jebb vergődtem. A talaj megcsúszott a kezem alatt. A tüdőm égett,
zihálva kapkodtam levegő után. Amikor feljutottam a hegygerincre,
átvetettem magam a magaslaton, és lenéztem a mélybe. Visszatért a
remény, mert a holdfényben megpillantottam a patak csillogó tükrét.
Lecsúsztam a meredek hegyoldalon. Igyekeztem a földre lapulni,
nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Olyan gyorsan haladtam,
amilyen gyorsan csak tudtam. Kiabálást hallottam. Amikor hátra-
néztem, a csillagos égbolt háttere előtt kirajzolódtak üldözőim kör-
vonalai. Ők is felértek a hegy tetejére.
Eluralkodott rajtam a félelem. Felpattantam, és rohanni kezdtem le-
felé. Valóságos kavicslavinák törtek elő a lábam alól. Hangos csat-
togással kődarabok vágódtak a patakba. Túl meredek volt ez a lejtő.
Elvesztettem az egyensúlyomat, és hasra estem. Mindkét kezemről
lejött a bőr, amikor becsapódtam a talajba. Képtelen voltam meg-
torpanni. Pörögve továbbzuhantam. Nem álltam meg a vízparton,
hanem belezuhantam a jeges patakba.
Egy pillanatig azt hittem, megáll a szívverésem. A dermesztő hideg
vasmarokkal csapott le rám, könyörtelenül megragadott, amikor a
vízzel küszködtem. Ekkor a fejem kibukkant a felszínre. Hörögve
kapkodtam levegő után. Nem sok időm maradt, mert az áramlat elra-
gadott, és újra lerántott a mélybe. Mindennél fontosabb volt, hogy a
felszínre küzdjem magam, és újra kapjak levegőt. A végtagjaim
kezdtek érzéketlenné válni.
Végül, amikor már azt hittem, hogy képtelen leszek újra felbuk-
kanni a víz alól, az áramlat besodort egy lassú folyású, csendes holt-
ágba. Megragadtam egy sziklát, és kivonszoltam magam egy sekély
partszakaszra. Feltápászkodtam. Csizmám megcsúszott a nedves,
kerek kavicsokon, átázott kabátom súlya pedig előrerántott.
El sem tudom képzelni, hogyan sikerült kijutnom a fák közé. Nem-
sokára már a sűrűben jártam. Lekuporodtam egy bokor alá, és re-
megve köhögni kezdtem. Még egy jó darabig folyóvizet prüszköltem
fel.
Túlzás nélkül addigi életem legszörnyűbb éjszakája várt rám. A ka-
bátom csuromvizes lett. A lábam megdermedt a csizmámban. A leg-
kisebb zajra is összerezzentem, és biztosra vettem, hogy megtaláltak.
A vízben elveszítettem a kucsmámat, az étellel teli zsákomat és az új
hálózsákomat is. Odaveszett minden, amit tragikus következmé-
nyekkel járó rijevosztyi kalandom során szereztem. Eltűnt az erszé-
nyem is. Csupán az vígasztalt, hogy a késem továbbra is ott lógott a
derekamon.
Valamikor hajnaltájban összeszedtem magam annyira, hogy egy
kevés napfényt megidézve kiszárítsam a csizmámat, és megmelen-
gessem görcsbe rándult kezemet. Elszunnyadva arról álmodtam,
hogy Baghra a saját késemet szegezi a torkomnak. Jól hallottam szá-
raz, hörgő röhögését.
Szívem hangos dübörgése ébresztett fel. Az erdőben sokan mozgo-
lódtak körülöttem. Meglehetősen jó helyen aludtam el. A hátamat
egy fatörzsnek vetettem, és erősen reméltem, hogy eltakarnak a bok-
rok. Ahogy ott ültem, senkit sem láttam, de a távolban nagyon is jól
hallottam üldözőim hangját. Összezavarodtam. Megdermedtem és
nem tudtam, mitévő legyek. Ha megmozdulok, talán azonnal felfi-
gyelnek rám. Ha viszont itt maradok, akkor csupán idő kérdése, hogy
rám bukkanjanak.
A szívem egyre hevesebben zakatolt, ahogy közelebb értek hozzám
a hangok. A levelek között kipillantva észrevettem egy zömök, sza-
kállas katonát. Bár puska volt a kezében, nagyon is tudtam, hogy
nem fognak megölni. Ahhoz túlságosan is sokat érek. Ez némi előnyt
jelentett, feltéve, ha készen állok a halálra.
Élve aztán nem jutok a kezükre - gondoltam. Világos és egyértelmű
volt a számomra, hogy nem térek vissza.
Egy csuklómozdulat elég volt, hogy a tükör a bal kezemre csúsz-
szon. A jobbommal előhúztam a késemet. Jól éreztem a grisa acél
súlyát. Némán felguggoltam, és kuporogva vártam. Bár rettenetesen
féltem, mégis megdöbbenve tapasztaltam, hogy lényem egy része
feszülten kívánja a küzdelmet.
Figyelmesen néztem a közeledő szakállas katonát. Nemsokára már
csupán egy lábnyira állt tőlem. Jól láttam a nyakán meginduló izzad-
ságcseppet. A reggeli fény felragyogott a puskája csövén. Egy pilla-
natig biztosra vettem, hogy a harcos engem néz. Valaki hangosan
kérdezett valamit az erdő mélyéből. A katona harsányan elkurjantott
magát:
- Nyicsevó!
Vagyis hogy semmi.
Utána a legnagyobb döbbenetemre megfordult, és távolodni kez-
dett.
Csendben figyeltem, ahogy elhalkul a léptek zaja. A kiabálás most
már jóval távolabbról hallatszott. Tényleg ennyire szerencsés vol-
tam? Rábukkantak talán egy vadcsapásra vagy egy másik vándor
lábnyomára? Vagy csupán csapdába akarnak csalni? Egész tes-
temben remegni kezdtem. Sokáig vártam, míg végül már nem hal-
lottam mást, mint az erdő viszonylagos csöndjét. Csupán a rovarok
zümmögtek, a madarak daloltak és a szél mozgatta az ágakat.
A tükröt visszacsúsztattam a kesztyű rejtekébe, és mélyen zihálva
beszívtam a levegőt. A helyére került a késem is, és lassan felkel-
tem.Már nyúltam volna, hogy felvegyem a földön összegyűrődve
heverő, még mindig igencsak vizes kabátomat, amikor megdermedve
meghallottam, hogy valaki szinte nesztelenül a hátam mögé lépett.
Megpördültem, és majd’ kiugrott a szívem. A magányos alakot
részben eltakarták a bokrok. Alig néhány lépésre állt tőlem. Annyira
a szakállas katonára összpontosítottam, hogy észre sem vettem a há-
tam mögött rejtőzködő nyomkeresőt. A kés máris ott volt a kezem-
ben. Magam elé tartottam a tükröt, miközben az egyenruhás alak
lassan kibontakozott a fák közül. Tágra nyílt a szemem. Biztosra
vettem, hogy hallucinálok.
Mal!
Már nyitottam volna a számat, hogy megszólítsam, ám az ifjú a
szemembe nézett, és az ajkára szorította a mutatóujját. Egy pillanatig
hallgatózva várakozott, majd intett, hogy kövessem, és beleolvadt az
erdő sűrűjébe. Felkaptam a kabátomat, és sietve a nyomába eredtem.
Igyekeztem lépést tartani vele. Ez nem ment valami könnyen.
Csendben, ügyesen mozgott. Mintha csak egy árnyék táncolt volna a
faágak között. Úgy tűnt, hogy olyan ösvényeket is észrevesz, ame-
lyeket senki más sem láthatott.
Visszavezetett a patakhoz. Egy gázlónál átmentünk a túloldalra.
Halkan feljajdultam, amikor a jeges víz ismét belefolyt a csizmámba.
A túlpartra érve Mal visszament, hogy eltüntesse a nyomainkat.
Alig tudtam visszatartani a kérdéseimet. Egyszerűen felfogha-
tatlannak tűnt, ami velem történt. Hogyan talált meg Mal? A többi
katonával együtt eredt a nyomomba? Miért segített rajtam? Szeret-
tem volna kinyújtani a kezemet, hogy megérintsem, mert biztos akar-
tam lenni abban, hogy tényleg itt van velem. A legszívesebben hálá-
sán magamhoz öleltem volna. Persze csak azért, hogy utána be-
húzzak neki egy hatalmasat mindazokért a szörnyűségekért, ame-
lyeket azon az éjszakán a Kis Palotában vágott a fejemhez.
Órákon át némaságba burkolózva haladtunk. Időnként intett, hogy
álljak meg. Ilyenkor csendben vártam, amíg eltűnt a bokrok kö-
zött, hogy elfedje a nyomainkat. Már délután lehetett, amikor elin-
dultunk felfelé egy sziklás ösvényen. Nem tudtam egészen ponto-
san, hol is vetett partra az a patak, ám egyre bizonyosabb voltam
abban, hogy Mal a Petrazoj belseje felé vezet.
Kínszenvedés volt minden egyes lépés. A csizmám még min-
dig nedvesen tapadt a lábamra. A talpamon és az ujjaimon új vízhó-
lyagok jelentek meg. Az erdőben eltöltött nyomorúságos éjszaka
után valósággal lüktetett a fejem. Tántorogtam az éhségtől, mégis
eszem ágában sem volt panaszkodni. Befogtam a számat, miközben
felvezetett a hegyre, ahonnan egy ösvényen továbbmentünk lefelé.
Egészen addig vánszorogtam a sziklák között, míg a lábam már való-
sággal remegett a kimerültségtől, és a torkom égett a szomjúságtól.
Amikor Mal végül megállt, már magasan jártunk a hegyek között. A
kutató szemek elől eltakart minket egy hatalmas, kiugró sziklaszirt és
néhány csenevész fenyő.
- Ülj ide! - szólalt meg, és ledobta a hátizsákját. Biztos léptekkel
visszasietett a hegyoldalon, én pedig tudtam, hogy megpróbálja el-
tüntetni tántorgó lépteim nyomát a sziklák közül.
Hálásan lerogytam a földre, és becsukta a szememet. A lábam való-
sággal lüktetett, ám én nem mertem levenni a csizmámat, mert attól
féltem, hogy utána már soha többé nem tudom felvenni. Lecsuk-
lott a fejem, de semmiképpen nem akartam elaludni. Még nem. Ezer-
nyi kérdés zsongott a fejemben. Igaz, ezek közül egyetlen olyan
akadt, amelyikkel nem várhattam volna reggelig.
Már leszállt az alkonyat, amikor visszatért. Nesztelenül mozgott a
sziklák között. Leült velem szemben, és előhúzott egy kulacsot a
tarisznyájából. Ivott egy kortyot, megtörölte a száját, és odanyújtotta
a vizet nekem. Valósággal nyakalni kezdtem.
- Lassabban, te! - szólt rám. - Holnap egész nap csak ez a vizünk
lesz.
- Bocsánat! - morogtam, és visszaadtam a kulacsot.
- Ma este nem kockáztathatjuk meg, hogy tüzet gyújtsunk - nézett
körül a sűrűsödő homályban. - Talán holnap.
Bólintottam. A hegyi út során már megszáradt a kabátom. Persze az
ujja egy kicsit még mindig nedves volt. Éreztem, hogy mocskos és
megviselt vagyok. Teljesen átfagytam. Mégis mindez mit sem ér-
dekelt, annál inkább az előttem ülő csoda. Minden más várhatott.
Iszonyúan féltem feltenni a kérdést, de nem halogathattam tovább.
- Mal! - szólítottam meg. Megvártam, hogy a szemembe nézzen. -
Megtaláltad a csordát? Elfogtátok Morozova szarvasbikáját?
A térdére csapott.
- Mitől annyira fontos ez?
- Hosszú történet. Tudnom kell, mi a helyzet. Megszerezte ma-
gának a szarvast?
- Nem.
- De már közel járnak, igaz?
Bólintott.
- De…
 - De, mi?
Mal valamiért habozott. A leszálló alkonyat fényében a szája szélén
megpillantottam azt a bizonyos jól ismert önelégült mosolyt.
- Nem hiszem, hogy nélkülem megtalálnák.
Felvontam az egyik szemöldököm.
- Mert csak te vagy elég jó?
- Nem - felelte. Elkomorodott. - Vagy talán igen. Ne értsd félre.
Igen ügyes felderítők keresik. Az egész Első Hadsereg legjobb
nyomkövetői. Csak hát... különleges érzék kell ahhoz, hogy megta-
láld ezt a csordát. Ezek ugyanis nem közönséges állatok.
Ahogyan te sem vagy közönséges nyomkereső - tűnődtem, de néma
maradtam. Szótlanul figyeltem a megmentőmet, és közben az járt az
eszemben, amit az Éjúr mondott arról, hogy képtelenek vagyunk
megérteni a saját adományainkat. Lehetséges, hogy Malban sokkal
több lakozik annál, mint amit a puszta szerencsével vagy a gyakorlat-
tal meg lehetett volna magyarázni? Sohasem szenvedett önbizalom-
hiányban, én azonban mégsem hittem, hogy csupán a beképzeltség
beszél belőle.
- Remélem, igazad van - suttogtam.
- Most viszont te árulj el nekem valamit! - felelte, és a hangja éle-
sen csattant. - Miért szöktél el?
Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy Malnak fogalma sincs arról,
miért léptem le a Kis Palotából. Azt sem tudta, miért kerestet az Éjúr.
Amikor utoljára találkoztunk, gyakorlatilag ráförmedtem, hogy tűn-
jön a szemem elől. Ennek ellenére mindent feladott, és azonnal a
megmentésemre sietett. Rászolgált a magyarázatra, bár egyszerűen
nem tudtam, hol is kezdhetnem. Felsohajtottam, és megdörzsöltem az
arcomat. Mégis mibe keveredtünk mind a ketten miattam?
- Ha azt mondanám, hogy megpróbálom megmenteni a világot, ak-
kor elhinnéd nekem?
Acélos tekintettel meredt rám.
- Akkor tehát nem arról van szó, hogy összeveszett a gerlepár,
és te bármikor hajlandó volnál visszarohanni hozzá?
- Nem! - kiáltottam fel megdöbbenve. - Mi nem... egyáltalán nem...
Jó darabig levegő után kapkodtam, aztán egészen egyszerűen ne-
vetnem kellett.
 - Bárcsak erről volna szó!
Mal egy ideig csendben maradt. Utána viszont mintha eldöntött
volna magában valamit.
- Rendben - jelentette ki, felállt, nagyot nyújtózott, és a vállára ve-
tette a puskáját. A hátizsákjából előhúzott egy vastag takarót, és oda-
nyújtotta nekem.
- Pihenj egy kicsit! - javasolta. - Először én őrködöm.
Hátat fordított nekem, és a völgy fölé emelkedő holdat kezdte bá-
mulni.
Összegömbölyödtem a kemény talajon, és szorosan magam köré
tekertem a pokrócot, hogy meleg legyen. A kényelmetlen testhelyzet
ellenére valósággal leragadt a szemhéjam, és éreztem, ahogy magá-
val ránt a kimerültség.
- Mal - suttogtam a sötétségbe.
- Mi van?
- Köszönöm, hogy megtaláltál!
Lehet, hogy már álmodtam, amikor valahonnan az éjszakából meg-
hallottam a suttogását.
- Bármikor!
Hagytam, hogy magával sodorjon az álom.
 AL NEM CSUPÁN az első őrséget vállalta magára, de egész
éjjel fennmaradt, és hagyta, hogy kialudjam magam. Reg-
gel a kezembe nyomott egy szárított húscsíkot, és csak
ennyit mondott:
- Mesélj!
Mivel nem tudtam, hogy mivel is kezdhetném, ezért a legször-
nyűbbel indítottam:
- Az Éjúr fegyverként akarja felhasználni az Árnyzónát.
A fiatalembernek szeme sem rebbent.
- Hogyan?
- Meg fogja növelni a méretét. Kiterjeszti Ravkára, vagy Fjerdára,
vagy bárhová, ahol ellenállásba ütközik. Ehhez azonban elengedhe-
tetlen, hogy távol tartsam a volkrákat. Mennyit tudsz Morozova szar-
vasbikájáról?
- Nem sokat. Csak, hogy nagyon értékes - válaszolta, tekintete a
völgyet pásztázta. - Meg azt, hogy neked szánták. Azt a feladatot
kaptuk, hogy keressük meg a csordát. A szarvasbikát nem bánthat-
tuk. El kellett fognunk, vagy sarokba kellett szorítanunk.
Bólintottam, és megpróbáltam elmagyarázni neki azt a keveset,
amennyit az erősítők működéséről tudtam. Ivánnak meg kellett ölnie
azt a serborni medvét, Marie pedig végzett az északi fókával.
- Egy grisának ki kell érdemelnie az erősítőjét - fejeztem be. -
Ugyanez igaz a szarvasbikára is, csakhogy ezt az állatot soha nem
nekem szánták.
 - Induljunk! - mordult rám Mal. - A többit út közben is elmesélhe-
ted. El akarok bújni a hegység szívében.
A pokrócot elrakta a hátizsákjába, és megpróbálta a lehető legjob-
ban eltüntetni éjszakai táborozásunk nyomait. Utána felvezetett egy
meredek, sziklás ösvényen. Az íját rákötötte a hátizsákja oldalára, ám
a puskája ott volt a kezében.
A lábam minden egyes lépés ellen tiltakozott, ám a megmentőm
nyomába eredve, igyekeztem részletesen elmesélni a történet további
részét is. Beszámoltam mindarról, amit Baghrától megtudtam, a Zóna
eredetéről, a járomról, amit az Éjúr a nyakamba akart tenni, hogy
felhasználhassa az erőmet, meg arról, hogy egy hajó vár rám Os
Kervóban.
Amikor befejeztem, Mal megcsóválta a fejét.
- Nem lett volna szabad Baghrára hallgatnod.
- Hogy mondhatsz ilyet? - méltatlankodtam. Olyan gyorsan pördült
meg, hogy majdnem nekiütköztem.
- Mégis mit gondolsz? Mi történik akkor, ha eljutsz a Zónáig? Ha
feljutsz annak a hajónak a fedélzetére. Gondolod, hogy az Éjúr befo-
lyása véget ér az Igaz-tenger partján?
- Nem, de...
- Csupán idő kérdése, hogy megtaláljon, és a nyakadba varrja azt
gallért, azt a jármot.
Sarkon fordult, és elindult felfelé az ösvényen. Döbbenten, tá-
tott szájjal bámultam utána. Végül mozgásra kényszerítettem a lá-
bam, és sietve követtem.
Lehet, hogy Baghra terve nem volt éppen a legjobb, na de hát mi
más lehetősége volt bármelyikünknek is? Jól emlékeztem az idős nő
erős szorítására és a lázas szemében lángoló félelemre. Soha nem
gondolta volna, hogy az Éjúr valaha is képes lesz megtalálni
Morozova csordáját. A téli bál éjszakáján valósággal pánikba esett,
ám ennek ellenére megpróbált segíteni. Ha ugyanolyan könyörtelen
lett volna, mint a fia, akkor úgy is dönthetett volna, hogy egy csapás-
ra megszünteti a lehetséges veszélyforrást. Elvághatta volna a torko-
mat. Lehet, hogy az a megoldás mindannyiunknak jobb lett volna -
morfondíroztam kétségbeesve.
 Jó darabig csendben haladtunk tovább. Lassan, cikcakkban mász-
tuk meg a hegyet. Néhány helyen az ösvény annyira keskeny volt,
hogy valósággal neki kellett simulnom a hegy falának. Parányi, olda-
lozó lépésekkel haladtam felfelé, és csoszogás közben erősen remél-
tem, hogy a szentek odafigyelnek rám. Dél körül eljutottunk az első
lejtőre. Végigmentünk rajta, és máris ott álltunk a következő emelke-
dő tövében. Szomorúan láttam, hogy ez még meredekebb és maga-
sabb, mint az első.
Már csak a lábam előtti ösvényt bámultam. Kiürült elmével lépet-
tem. Megpróbáltam valahogy elhessegetni a kétségbeesésemet. Mi-
nél jobban belegondoltam a helyzetembe, annál jobban aggasztott,
hogy Malnak mégiscsak igaza lehet. Nem tudtam megszabadulni
attól az érzéstől, hogy mindkettőnket halálos veszélybe sodortam. Az
Éjúr engem élve akar megszerezni, na de mit fog tenni Mallal? Any-
nyira lekötött a saját félelmem, annyira aggódtam a saját jövőm mi-
att, hogy nem is jutott az eszembe, milyen nagy áldozatot hozott a
barátom. Hiszen mindenről lemondott! Ha visszament volna a kato-
nasághoz, a barátaihoz, akkor ő lehetett volna az egyik leghíresebb
nyomkereső. Ami pedig ennél is szörnyűbb, mostanra már dezertá-
lással, de esetleg hazaárulással is vádolhatják. Mindezekért pedig
halálbüntetés jár!
Napnyugtára olyan magasan jártunk, hogy még azok a satnya kis
fák is eltűntek, és helyenként még mindig téli zúzmara borította a
talajt. Vacsoránk nyomorúságos kemény sajtból és igencsak rágós
szárított marhahúsból állt. Mal még mindig úgy vélte, nem lenne
biztonságos tüzet gyújtanunk, így aztán némán bebújtunk a takaró
alá. Bár remegtünk a süvítő szélben, még csak a vállunk sem ért ösz-
sze.
Már majdnem elaludtam, amikor megszólalt.
- Holnap észak felé megyünk tovább.
Azonnal kinyílt a szemem.
- Észak felé?
- Cibejába.
- El akarod kapni a szarvast? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Tudom, hogy képes vagyok rá.
- Feltéve, ha az Éjúr nem szerezte meg már magának!
 - Nem - ellenkezett, és megrázta a fejét. - A bika még mindig sza-
badon jár. Érzem, hogy így van.
A szavai hátborzongató módon emlékeztettek arra, amiről az Éjúr
beszélt a Baghra kunyhójába vezető ösvényen. Azt a szarvasbikát
neked szánták, Alina. Érzem, hogy így van.
- És mi van, ha az Éjúr először minket talál meg? - kérdeztem.
- Nem lehetsz földönfutó életed végéig, Alina. Azt mondtad, hogy
a szarvasbika erőssé tehet. Elég erős leszel ahhoz, hogy szembe-
szállj vele!
- Talán.
- Akkor ezt kell tennünk.
- Ha elkap minket, akkor meg fogsz halni.
- Tudom.
- Az ég szerelmére, Mal! Miért jöttél utánam? Mi járt az eszedben?
Nagyot sóhajtott, és beletúrt rövidre nyírt hajába.
- Nem is gondolkoztam. Félúton jártunk már Cibeja felé, amikor
megkaptuk a parancsot, hogy forduljunk vissza. Most már rád kellett
vadásznunk. Így aztán ezt tettem. Az egészben az volt a legnehezebb,
hogy eltereljem a többieket a nyomodból. Főleg azután, hogy
Rijevosztyban gyakorlatilag céltáblává tetted magad.
- Most pedig katonaszökevény vagy.
- Igen.
- Miattam.
- Igen.
A torkom valósággal égett, és a legszívesebben elsírtam volna ma-
gam. Valahogy mégis sikerült megőrizni a lélekjelenlétemet.
- Nem akartam, hogy ez történjen.
- Nem félek a haláltól, Alina - válaszolta jéghideg hangon. Ez a hű-
vös nyugalom annyira idegennek tűnt. - Ugyanakkor viszont azt aka-
rom, hogy amíg van esélyünk, éljünk vele. A szarvas után kell ered-
nünk.
Jó darabig gondolkodtam a szavain. Végül csak suttogni tudtam: -
Rendben.
Válasz helyett csupán horkolást hallottam. Mal már elaludt.
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN kegyetlen ütemben haladtunk. A büsz-
keségem vagy talán a félelem miatt nem mertem arra kérni, hogy
lassítsunk egy kicsit. Magasan fent, a hegyek peremén néha észrevet-
tünk egy leereszkedő zergét, az egyik éjszakát pedig egy ragyogóan
kék színű tengerszem partján töltöttük. Az ólomszínű sziklák és a
szürke égbolt egyhangú látványát azonban csak a legritkább esetben
törte meg bármi is.
Az sem segített, hogy Mal komoran hallgatott. Szerettem volna
megtudni, miként történhetett meg, hogy az Éjúr megbízásából a
szarvasbika nyomába küldték. Az is érdekelt volna, mivel töltötte az
elmúlt öt hónapot. A kérdéseimre azonban csupán ingerült egyszavas
válaszokat kaptam, néha pedig egyszerűen eleresztette őket a füle
mellett. Amikor különösen fáradt vagy éhes voltam, ingerülten bá-
multam a hátát, és azon agyaltam, milyen jó volna alaposan fejbe
kólintani, mert akkor egész biztosan odafigyelne rám. Az idő nagy
részét azonban aggódással töltöttem. Nagyon féltem attól, hogy Mal
esetleg már megbánta a döntését. Azt, hogy megmentett. Erősen ag-
gasztott, hogy Cibeja végtelen tajgájában lehetetlen lesz megtalálni a
szarvast. Legeslegjobban mégis amiatt rettegtem, mi lesz Mallal, ha
esetleg az Éjúr fogságába esünk.
Amikor végre megkezdtük a leereszkedést északnyugati irányban, a
Petrazoj csúcsai között, sokkal jobb lett a kedvem, hogy végre hátat
fordíthatok a kietlen hegyvidéknek és a dermesztő szeleknek. Való-
sággal dalolt a lelkem, amikor elértük a fák vonalát, és befogadott
minket a rengeteg. Addig hosszú napokon át kutyagoltunk a kemény
sziklákon. Kifejezetten jólesett, hogy újra a lehullott levelek puha
párnáján lépkedtem. A bokrokban állatok motoszkálását hallottam, és
élettel teli, langyos levegő töltötte meg a tüdőmet.
Egy csörgedező patak partján vertünk tábort. Amikor Mal elkez-
dett rőzsét gyűjteni, hogy tüzet rakjunk, majdnem dalra fakadtam.
Megidéztem egy parányi, erősen összpontosított fénysugarat, és fel-
lobbantottam a lángot. Az ügyességem látszólag nem tett különösebb
benyomást Malra. Eltűnt az erdőben, és nemsokára egy nyúllal tért
vissza. Megnyúztuk, és megsütöttük vacsorára. Jókedvűen nézte,
ahogy felfaltam az adagomat, majd nagyot sóhajtva, még mindig
éhesen, körülnéztem.
 - Régebben sokkal könnyebb volt jóllakatni, amikor még nem volt
ilyen jó étvágyad - tréfálkozott, aztán befejezte a vacsorát. Hanyatt
dőlt, és a feje alá tette a karját.
Nem is törődtem vele. Amióta elszöktem a Kis Palotából, ez volt az
első alkalom, hogy nem fáztam. Egészen egyszerűen élvezni akartam
ezt a csodás érzést. Még Mal horkolása sem zavart.

MIELŐTT ÚTRA KELTÜNK VOLNA Cibeja távoli, északi tájai felé, fel kel-
lett töltenünk a készleteinket. Csupán másfél nappal később találtunk
egy erdei ösvényt, amelyik elvezetett a Petrazoj északnyugati oldalán
fekvő egyik falu irányába. Minél közelebb értünk a civilizációhoz,
Mal annál nyugtalanabbá vált. Gyakran magamra hagyott. Előre-
ment, hogy felderítse a vidéket. Nem az úton, hanem az ösvényekkel
párhuzamosan haladtunk. Amikor egyik délután visszatért hozzám,
már ronda barna kabátot és ugyancsak barna mókusszőr süveget vi-
selt.
- Hát ezeket meg hol találtad? - kérdeztem.
- Egy házban, aminek nem zárták kulcsra az ajtaját - felelte bűnbá-
nóan. - Hagytam ott helyette néhány pénzérmét. Kísérteties volt az
egész. Üres az összes ház. Az úton sem láttam senkit.
- Lehet, hogy vasárnap van - válaszoltam. Már rég nem tudtam kö-
vetni a napok múlását, amióta elszöktem a Kis Palotából. - Mindenki
a templomban van.
- Lehet - bólintott beleegyezően. Ennek ellenére kissé zavarba jött,
amikor egy fa tövében elásta kopott katonai nagykabátját és sapkáját.
Jó fél mérföldre járhattunk a falutól, amikor meghallottuk a dobok
szavát. Egyre hangosabban szóltak, ahogy megközelítettük az utat.
Nemsokára már a harangok és a hegedűk játékát is ki lehetett venni.
A falusiak hangosan tapsoltak és ujjongtak. Mal felmászott egy fára,
hogy körülnézzen. Amikor lejött, már nem aggódott annyira.
- Mindenfelé emberek mászkálnak. Több százan vannak az úton.
Láttam egy dom kocsit is.
- A Bőség Hete van! - kiáltottam lelkesen.
A tavaszi böjtölés előtt egy héttel minden nemes úr kötelességének
érezte, hogy domra ülve kihajtson a jobbágyai közé. A szekeret meg-
rakták édességgel, sajttal és frissen sült cipókkal. A felvonulás a falu
templomában kezdődött, és egészen a földesúr kastélyáig tartott. Itt a
fogadószobát kinyitották a muzsikok meg a zsellérek előtt, akiket
teával és blinivel vendégeltek meg. A parasztlányok piros szarafánt
és virágokat fontak a hajukba, hogy ezzel is a tavasz érkezését kö-
szöntsék.
Az árvaházban valósággal imádtuk a Bőség Hetét. Olyankor nem
kellett sokat tanulni, mert segítettünk kitakarítani a házat, meg a sza-
kácsok keze alá dolgoztunk a konyhában. Keramzov nagyherceg
gondosan ügyelt rá, hogy pontosan ebben az időben érjen vissza a
fővárosból. Minket, gyerekeket felültetett a dom kocsira, utána pe-
dig bejártuk a birtokot, a sok tanyát. A nagyúr minden gazdánál
megállt, ittak egy pohárka kvászt, süteményt meg édességet oszto-
gatott. Ahogy a nagyherceg mellett ülve a boldogan ujjongó jobbá-
gyoknak integettünk, szinte úgy éreztük, hogy magunk is a nemes-
séghez tartozunk.
- Bemehetünk a faluba, Mal? - kérdeztem sóvárogva.
Elkomorodott. Nagyon is jól tudtam, micsoda küzdelem dúl
a szívében. Bizalmatlan volt, de ugyanakkor jól emlékezett arra,
hogy Keramzinban ez a hét volt a legboldogabb időszak. Végül csak
elmosolyodott.
- Jól van na! Lesznek ott annyian, hogy ne tűnjünk fel.
Felzárkóztunk a felvonulók mögé. Ott jártunk a hegedűsök és do-
bosok nyomában. Vidám kislányok szaladgáltak az úton. A kezükben
ragyogó szalagokkal díszített faágakat tartottak. Végiglépdeltünk a
falu főutcáján. Az üzletek ajtajában álló boltosok kis csengettyűket
ráztak, vagy a zene ütemére tapsoltak. Mal megállt, hogy meleg
szőrmeruhát vegyen, meg feltöltse a készleteinket. Amikor észrevet-
tem, hogy jókora adag kemény sajtot rak a hátizsákjába, ráöltöttem a
nyelvemet. Annyira utáltam a sajtot. Tudtam, hogy nemsokára me-
gint az lesz a fő táplálékunk.
Mielőtt Mal rám szólhatott volna, belevetettem magamat a tömeg-
be, és a dom kocsik körül nyüzsgő emberek között megközelítettem a
bakon ülő, vörös képű fickót. A megtermett nemes egy üveg kvászt
tartott az egyik kezében, miközben jókedvűen dalolva buktát és
zsömlét dobált a szekér körül nyüzsgő parasztoknak. Odaugrottam,
és felkaptam egy meleg, aranyló buktát.
- Jó étvágyat, csinos lányka! - kiáltotta a nemes, és kis híján leesett
a bakról.
A buktából csodálatos illat áradt. Köszönetet mondtam jótevőnk-
nek, és valósággal táncolva indultam vissza Malhoz. Nagyon is elé-
gedett voltam magammal.
Barátom szikrázó szemmel nézett rám. Berángatott két ház közé
egy sáros sikátorba.
- Beléd meg mégis mi ütött?
- Senki sem figyelt fel rám! A földesúr meg egy szimpla kis pa-
rasztlánynak nézett.
- Túl veszélyes így viselkedni.
- Akkor nem kérsz a buktából?
Ez zavarba hozta.
- Azt nem mondtam.
- Mert tudod, eredetileg adni akartam ám neked is, de mivel te nem
kérsz, kénytelen leszek megenni az egészet.
Mal megpróbálta kikapni a kezemből a süteményt, én azonban ar-
rébb táncoltam. Hol jobbra, hol pedig balra bújtam el a keze alól.
Annyira jó volt látni az arcára kiülő meglepetést. Már nem voltam
olyan ügyefogyott kislány, mint amilyenre emlékezett.
- De kis disznó vagy - mérgelődött, és megpróbált elkapni.
- És ez a kis disznó most megeszi az egész buktát.
Nem tudom, hogy kettőnk közül melyikünk figyelt fel a bajra. Hir-
telen mindketten kihúztuk magunkat, mert rájöttünk, hogy már nem
vagyunk egyedül. A hátunk mögött két férfi állt az addig üres siká-
torban. Mielőtt Mal megfordulhatott volna, az egyik gazfickó már a
torkára szorította rozsdás kését, a másik pedig a mocskos mancsával
befogta a számat.
- Csend legyen! - hörögte a késes alak. - Elvágom a torkotokat.
Zsíros haja nevetségesen hosszúkás arcot keretezett. A Mal nyaká-
hoz nyomott pengére pillantottam, és leheletnyit bólintottam.
Fogva tartóm elvette a kezét a szám elől, ám továbbra is erősen
szorította a karom.
- Elő a pénzzel! - sziszegte a lófejű.
 - Ki akartok rabolni minket? - tört elő belőlem.
- Pontosan - sziszegte a fülembe a másik, és durván megrázott.
Képtelen voltam visszafogni magamat. Elfogott a megkönnyebbülés,
hogy nem kerültünk fogságba. Önkéntelenül is vihogni kezdtem.
Az útonállók és Mal is döbbenten bámult rám. Azt hitték, elment az
eszem.
- Csak nem gyengeelméjű a lány? - kérdezte a karomat szorító rab-
ló.
- De igen - felelte Mal, és a pillantásával világosan a tudtomra adta,
hogy fogjam be a számat. - Egy kicsit.
- Ide a pénzt! - ismételte a lófejű. - Most azonnal!
Mal óvatosan benyúlt a zsebébe, és előhúzta az erszényét. A lófejű
fickó kezébe nyomta, aki felmordult, és elégedetlen arccal megemel-
te az igencsak könnyű zacskót.
- Ez minden? Mi van a zsákodban?
- Nem sok. Némi szőrme meg étel - felelte Mal.
- Hadd lássam!
Mal óvatosan levette a válláról a hátizsákot. Kinyitotta, hogy a rab-
lók belenézhessenek. Szétszedett puskája gondosan becsomagolva ott
volt a zsák legtetején. Lófej megnézte magának.
- Milyen jó kis puska. Igazam van, Lev?
Társa még mindig egy kézzel tartott, miközben a másikkal bele-
nyúlt a zsákba, és kihúzta a puskát.
- Nagyon jó kis darab - morogra. - Ha pedig nem tévedek, akkor ez
katonai hátizsák.
Elsápadtam.
- Na és? - kérdezte a lófejű.
- Rikov arról beszélt, hogy a csernyasztyi helyőrség egyik katonája
eltűnt. Állítólag lement délre, és nem tért vissza. Lehet, hogy fogtunk
magunknak egy szökevényt.
Lófejű alaposan megnézte magának Malt. Tudtam, az jár a fejében,
milyen jutalmat kaphat a szökevény kézrekerítéséért. Fogalma sem
volt arról, kit szorongatott a kezében.
- Na mit szólsz ehhez, te legény? Csak nem valami szökevény
vagy? Vagy mégis?
- A bátyámtól kaptam a zsákot - felelte Mal könnyedén.
 - Talán igen. Viszont lehet, hogy jobban járunk, ha elviszünk
Csernyasztyba a kapitányhoz, aki majd kivizsgálja az ügyet.
Mal megvonta a vállát.
- Remek. Biztos örülni fog, amikor elmondom, hogy megpró-
báltatok kirabolni.
Levnek cseppet sem tetszett az események alakulása.
- Fogjuk a pénzt, aztán lépjünk le innen!
- Dehogyis! - felelte a lófejű, továbbra is Mal felé bandzsítva. - Ez
a legény vagy szökevény, vagy kirabolt egy katonát. A kapitány bő-
ségesen megfizet minket, ha beszámolunk róla.
- Na és mi van a lánnyal? - kérdezte Lev, és megrántotta a kezemet.
- Bizonyára ő is valami rosszvérű teremtés, ha ezzel a csavargóval
mászkál. Talán ő is meglépett valahonnan. Ha pedig nem, legfeljebb
egy kis örömet szerez majd nekünk. Ugye, kicsi bogárkám?
- Hozzá ne nyúljatok! - hördült fel Mal, előbbre lépett.
Lóarcú egyetlen gyors mozdulattal fejbe vágta a kés koponyatörő
gombjával. Mal megtántorodott. Féltérdre zuhant, és vér buggyant
elő a halántékából.
- Ne! - üvöltöttem. Lev elengedte a karomat, hogy befogja a szá-
mat. Csupán erre volt szükségem. Megrántottam a csuklómat, és a
tükör az ujjaim közé csúszott.
Lóarcú végighúzta az ujját a kés pengéjén.
- Lehet, hogy a kapitány a hullájáért is ugyanannyi pénzt fizet.
Amikor Malra vetette magát, megmozdítottam a tükröt, és egy ra-
gyogó fénysugarat lövelltem a rabló szemébe. Zavarba jött, és fel-
emelte a kezét, hogy megvédje a szemét. Mal kihasználta az alkal-
mat. Felpattant, megragadta a rablót, és nekicsapta a falnak.
Lev elengedett, és megpróbálta felkapni Mal puskájának nehéz vé-
gét. Én azonban megpördültem, és a tükörrel őt is elvakítottam.
- Mi a pok… - káromkodott, és becsukta a szemét. Mielőtt ma-
gához térhetett volna, a térdem már bele is zúdult az ágyékába, ami-
kor pedig meggörnyedt, megragadtam a tarkóját, és a térdemmel arc-
ba rúgtam. Hallottam az undorító reccsenést, és amikor hátrább lép-
tem, a fickó vérző arccal zuhant a sárba. Vörös nedvesség bugy-
gyant elő az ujjai közül.
- Sikerült! - kiáltottam lelkesen. Ó, bárcsak Botkin láthatott volna!
 - Tűnjünk innen! - kiáltotta Mal. Nem örvendezhettem tovább a
győzelmemnek. Megfordulva láttam, hogy a lófejű eszméletlenül
fekszik a mocsokban.
Mal felkapta a hátizsákot, és rohanva elindult a sikátor túlsó vége
felé. A jókedvű sokadalom zaja a hátunk mögül hallatszott. Lev han-
gosan nyöszörgött, de még mindig a puskát markolta. Teljes erővel
gyomron rúgtam, és a barátom után rohantam.
Elmaradtak mögöttünk az üres boltocskák és házak. Kiértünk a sá-
ros országútra. Tovább futottunk, míg végre körbevettek minket a
biztonságot ígérő fák. Mal iszonyatos ütemet diktált. Átgázoltunk
egy apró patakon, majd egy hegygerinc következett, és utána hosszú
mérföldeken át kutyagoltunk. Nem igazán hittem, hogy a két rabló
képes lett volna utánunk eredni. Mivel azonban alig kaptam levegőt,
nem tudtam hangot adni az ellenkezésemnek. Végül Mal megállt.
Hörögve előregörnyedt. Megtámaszkodott a térdén. Zihálva kapkod-
ta a levegőt.
A földre zuhantam. A szívem vadul kalapalt a bordáim között.
A hátamra feküdtem. Mozdulatlanul maradtam, miközben a vér
hangosan dübörgött a fülemben. Valósággal beittam a délutáni nap-
sütést. A fénysugarak beragyogták a fák csúcsát. Megpróbáltam ösz-
szeszedni magamat. Amikor úgy ereztem, hogy már ismét tudok be-
szélni, feltámaszkodva megszólaltam:
- Jól vagy?
Mal óvatosan megérintette a fején éktelenkedő sebet. Már nem vér-
zett, de a barátom még így is összerándult.
- Remekül.
- Gondolod, hogy beárulnak?
- Hát persze. Megpróbálják pénzzé tenni a találkozásunkat.
- Az ég szerelmére! - mérgelődtem.
- Most már nincs mit tennünk - legyintett, és döbbentem láttam az
arcán megjelenő mosolyt. - Te mikor tanultál meg így verekedni?
- Grisa kiképzést kaptam - suttogtam drámai arckifejezéssel. - Is-
merem a herezúzás ősi titkát.
- Meglehetősen hatásos.
Elnevettem magam.
 - Botkin mindig arról papolt, hogy kerülni kell a feltűnést, csak a
fájdalom a lényeg - tettem hozzá, és megpróbáltam olyan erős ak-
centussal beszélni, mint a zsoldos.
- Okos fickó lehet.
- Az Éjúr úgy véli, hogy a grisák nem érhetik be csupán különleges
erejükkel. Meg kell tanulniuk megvédeni magukat.
Egyből megbántam, amint kimondtam ezeket a szavakat. Mal ar-
cáról eltűnt a mosoly.
- Na, a másik okostóni! - jegyezte meg ridegen, és bámulni kezdte
az erdőt. Egy percnyi csend után hozzátette: - Most már tudni fogja,
hogy nem a Zónába tartasz. Rájön, hogy a szarvast keressük.
Komor arckifejezéssel lerogyott mellém. Kevés volt az előnyünk,
és ennek egy része most semmivé foszlott.
- Hiba volt, hogy bementünk a városba - folytatta savanyú képpel.
Játékosan megbokszoltam a karját.
- Nem számíthattunk arra, hogy megpróbálnak kirabolni minket.
Komolyan, ki gondolhatta volna, hogy ennyire balszerencsések le-
szünk?
- Akkor is ostobaság volt kockáztatni. Több eszem is lehetett vol-
na! - kiáltotta. Felkapott egy faágat a talajról, és dühösen elhajította.
- Vigyáztam ám a buktára - szólaltam meg bizonytalanul, és a zse-
bemből előhúztam az összenyomódott, bemocskolódott süteményt.
Eredetileg olyan alakja volt, mint egy madárnak, mert így akartak
megemlékezni a vándormadarak tavaszi visszatéréséről. Most legin-
kább egy feltekert zoknira hasonlított.
Mal lehajtotta a fejét. A tenyerébe temette az arcát. Könyöké-
vel a térdére támaszkodott. Amikor remegni kezdett a válla, egy ré-
mes pillanatig attól féltem, hogy zokog. Utána viszont rájöttem, hogy
valójában magában nevet. Az egész teste rázkódott a kacagástól. Hö-
rögve kapkodott levegő után, és könny folyt a szeméből.
- Nagyon remélem, hogy ez a világ legfinomabb buktája - nyögte ki
nagy nehezen.
Egy szívdobbanásnyi ideig döbbenten bámultam. Megrémültem,
mert felmerült bennem, hogy talán megháborodott. Utána viszon már
én is kacagtam. Hiába próbáltam meg a számra szorítani a kezemet,
ettől csak még ellenállhatatlanabbul nevettem. Mintha csak most tört
volna elő belőlünk az elmúlt néhány nap valamennyi feszültsége és
félelme.
Mal mutatóujját a szájára szorítva egy elnyújtott pisszegéssel igye-
kezett csitítani. Én ekkor már valósággal fetrengtem a nevetéstől.
- Azt hiszem, betörted a fickó orrát - kiáltotta vidáman.
- Hú, de csúnya dolog. Nagyon rossz kislány vagyok.
- Bizony. Rossz kislány vagy - bólogatott nevetve, én pedig majd
megpukkadtam a kacagástól.
- Emlékszel, amikor az a parasztgyerek betörte az orrodat Keram-
zinban? - nyögtem ki nagy nehezen. - Te pedig senkinek sem szóltál,
viszont összevérezted Ana Kuya kedvenc asztalterítőjét.
- Az kizárt.
- Nem igaz!
- Csak kitaláltad! Betöröd az emberek orrát, és hazudsz, mint a víz-
folyás.
Csak akkor hagytuk abba a nevetést, amikor már alig kaptunk leve-
gőt. Fájt az oldalunk, és zúgott a fejünk. Nem emlékszem, mikor fet-
rengtem így a nevetésről utoljára.
Végül csak megettük azt a buktát. Vastagon meghintették por-
cukorral, és pontosan olyan volt az íze, mint azoknak a lekváros sü-
teményeknek, amiket gyerekkoromban kaptunk. Amikor befejeztük,
Mal elismerően bólintott:
- Ez aztán tényleg remek bukta volt!
A nevetés ismét lecsapott ránk.
Végül az ifjú nagyot sóhajtva felállt, és a kezét nyújtotta. Segített
feltápászkodnom.
Egészen napnyugtáig gyalogoltunk. Egy tanya romjai között pihen-
tünk meg. Figyelembe véve, hogy éppen csak sikerült elmenekül-
nünk, úgy vélte, ne gyújtsunk tüzet ezen az éjszakán. Abból ettünk,
amit a faluban szereztünk. Miközben a szárított marhahúst meg azt a
visszataszító, kemény sajtot rágcsáltuk, Mal Botkinról meg a Kis
Palota többi tanáráról kérdezősködött. Egészen addig nem is sejtet-
tem, mennyire szerettem volna mindent elmesélni neki. Amikor
azonban belekezdtem, egyből rájöttem, hogy ez volt a legfőbb vá-
gyam. Mal már nem nevetett olyan sokat, mint annak idején. Ha vi-
szont megjelent a mosoly a szája szélén, akkor eltűnt az arcáról a
kőkemény elszántság egy része, és egy picivel jobban hasonlított
gyermekkori jó barátomra. Visszatért belém a remény, hogy talán
mégsem veszítettem el mindörökre.
Elérkezett az idő, hogy lefeküdjünk aludni. Mal bejárta a tábor kör-
nyékét, és meggyőződött arról, hogy biztonságos helyen vagyunk.
Elpakoltam az ételmaradékot. A hátizsákban bőségesen volt hely,
hiszen elveszítettük Mal puskáját és a gyapjúpokrócot is. Már annak
is örülhettem, hogy legalább az íja megmaradt.
A fejem alá tettem a mókusszőr süveget, a hátizsákot pedig oldalra
raktam, hogy az legyen Mal párnája. Magam köré tekertem a kabá-
tomat, és bebújtam az új szőrmék alá. Már majdnem elaludtam, ami-
kor meghallottam Mal lépteit. A fiú odafeküdt mellém. Kellemes
érzés volt, ahogy összeért a hátunk.
Már félálomban jártam. A nyelvemen mintha még mindig éreztem
volna a bukta édes ízét, a porcukrot. Milyen jót nevettünk az előbb!
Pedig ki is raboltak minket. Kis híján meghaltunk. Ravka leghatal-
masabb embere üldöz minket. Csak hát újra barátok voltunk, így
aztán sokkal jobban aludtam, mint bármikor hosszú idő óta.
Hajnaltájt arra ébredtem, hogy Mal hangosan horkol. Jól hátba vág-
tam a könyökömmel. Oldalra fordult, álomittasan motyogott valamit,
majd átkarolt, és odahúzott magához. Egy perccel később már ismét
horkolt, ám ezúttal nem keltettem fel.
 HOGY TOVÁBBHALADTUNK északi irányba, Cibeja felé, egyre
ritkábban láttuk a tavasz jeleit. Helyenként persze még így
is felbukkant a zöldülő, friss fű, és nagy ritkán vadvirágokra
is leltünk. Mal szerint a legelvadultabb területeken találhatunk rá a
szarvasbikára. A sűrű fenyvesek helyét átvette a ritka nyírfaerdő,
majd pedig füves pusztaságon vitt az utunk.
Bár Mal nagyon bánta, hogy bementünk abba a faluba, nemsokára
kénytelen volt belátni, hogy elkerülhetetlen volt a bevásárlás. Minél
messzebbre jutottunk északra, annál hidegebb éjszakák köszöntöttek
ránk. Mivel a csernyasztyi helyőrség közelében jártunk, így a sötét-
ben nem mertünk tüzet rakni. Ezenfelül nem akartuk az időnket va-
dászattal vagy csapdák felállításával pocsékolni. Ha megnéztünk,
csak a magunkkal hozott készleteket ehettük. Aggódva néztük a
gyorsan fogyatkozó ennivalót.
Valami megváltozott kettőnk között. Petrazojban még dermedt
csendben lépdeltünk egymás mellett, most viszont már beszélgettünk
útközben. Társamat nagyon is érdekelték a Kis Palota mindennapjai,
az udvar különös szokásai, de még a grisa tudás is.
Egyáltalán nem döbbentettem meg azzal, hogy beszámoltam az
elégedetlenkedőkről. A legtöbb grisa lenézően beszélt az uralko-
dónkról. Úgy tűnt, hogy a nyomkeresők sokkal hangosabban és
gyakrabban morgolódtak őfelsége tehetetlensége miatt, ha maguk
között voltak.
- A fjerdaiaknak ma már olyan hátultöltős puskájuk van, amivel
egyetlen perc leforgása alatt huszonnyolc golyót lehet kilőni. A mi
katonáinknak is ilyen fegyver kellene. Ha őfelségét akarcsak kicsit is
érdekelné az Első Hadsereg, akkor nem szorulnánk rá annyira a
grisákra. Nem számíthatunk változásra - magyarázta. Utána komor
arccal még hozzátette. - Mindannyian tudjuk, ki az ország valódi ura.
Befogtam a számat. Igyekeztem a lehető legritkábban szóba hozni
Kom urat.
Ha érdeklődni kezdtem, milyen volt, amikor Mal a szarvasbika
nyomában járta a rengeteget, a barátom mindig igyekezett úgy irá-
nyítani a beszélgetés menetét, hogy újra rólam legyen szó. Nem
erősködtem különösebben. Tudtam, hogy Mal egysége átlépte a ha-
tárt, és Fjerda földjére lépett. Erős volt bennem a gyanú, hogy harcba
keveredtek, és a visszaúton szerezhette az állán lévő sebhelyet. Nem
volt hajlandó részletekbe bocsátkozni.
A fagyott föld hangosan recsegett a csizmánk talpa alatt, miközben
elhaladtunk a kiszáradt fűzfák sávján. Mal megmutatta, hol bújik
meg a karvaly fészke. Az jutott az eszembe, milyen jó volna az idők
végezetéig így, háborítatlanul járni az erdőt. Szerettem volna persze
főtt ételt enni és meleg ágyban aludni, ám nagyon tartottam attól, mi
vár ránk az út végén. Mi történik majd, ha megtaláljuk a szarvasbi-
kát, és megszerzem az agancsát. Hogyan változom meg egy ilyen
lenyűgöző erősítő hatására? Elég hatalmas leszek ahhoz, hogy ne
kelljen az Éjúrtól tartanunk? Milyen csodás lett volna, ha örök-
ké a vadonban maradhatunk. Nappal egymás mellett haladtunk, este
pedig lekuporodtunk a csillagos égbolt alatt. Talán ez az üres puszta-
ság és a csendes völgyek minket is ugyanúgy elrejtenek, ahogy meg-
óvják Morozova csordáját is. Ezen a helyen talán biztonságban lehe-
tünk az üldözőink elől.
Persze ostobaság volt ilyesmiben reménykedni. Cibeja kietlen tája-
in könyörtelen telek és perzselő nyarak uralkodtak. Vad és üres volt
ez a vidék. Mi pedig nem tartoztunk a félhomály különös, ősi te-
remtményei közé, akik szabadon járták a tájat. Mal és Alinka már
annak is örülhetett, ha sikerül leráznia az üldözőket. Nem bujkálhat-
tunk előlük az idők végezetéig. Jó ideje már egy igen komor gondo-
lat foglalkoztatott. Nagyot sóhajtottam, mert tisztában voltam azzal,
azért fecsegek állandóan Mallal, hogy ne kelljen szembenéznem a
nehézségekkel. Felelőtlenül viselkedtem. Figyelembe véve életveszé-
lyes helyzetünket, tudtam, hogy nem dughatom tovabbra is homokba
a fejemet.
Aznap éjjel Mal már majdnem elaludt, és már egyenletesen vette a
levegőt, amikor végre összeszedtem magam, hogy előhozakodjam
azzal, ami bánt.
- Mal! - szólaltam meg. Nyomban felébredt. Összerezzenve felült,
és a kése után kapott.
- Semmi baj - figyelmeztettem, a karjára téve a kezemet. - Minden
rendben van. Csak hát beszélnünk kell.
- Pont most? - mérgelődött, majd visszadőlt, és fél karral átölelt.
Nagyot sóhajtottam. Olyan jó lett volna csendben feküdni a sötétben,
és hallgatni, ahogy a szél susog a fűben. Biztonságban éreztem ma-
gam. Persze tudtam, hogy ez csak illúzió. Világos volt, hogy nem
halogathatom tovább.
- Meg kell hogy kérjelek egy nagyon fontos szívességre.
Felmordult.
- Úgy érted, azon felül, hogy elszöktem a hadseregből, megmász-
tam a meredek hegyeket, és miattad minden éjjel lefagy a fenekem a
jeges földön?
- Igen.
- Hát persze - dünnyögte közönyösen, és újra mélyen, egyenletesen
vette a levegőt. Mindjárt elalszik!
- Mal, ha nem sikerül... - folytattam hangosan. - Ha előbb kapnak el
minket, mint hogy eljutunk a szarvashoz, nem hagyhatod, hogy élve
kerüljek a kezükre.
Néma és mozdulatlan maradt. A csendben jól hallottam a szívdo-
bogását. Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, már elaludt. Végül
mégiscsak megszólalt:
- Ezt nem kérheted tőlem!
- Kénytelen vagyok.
Felült, és arrébb csúszott. Megdörzsölte az arcát. Én is felültem.
Szorosabban magam köré tekertem a szőrmét, és alaposan megnéz-
tem magamnak a holdfényben.
- Nem.
- Nem mondhatsz nemet, Mal!
- Megkértél, én meg válaszoltam. Nem!
 Felállt, és arrébb ment egy kicsit.
- Ha rám teszi azt a körgallért, azt a nyakörvet, jól tudod, annak mi-
lyen következményei lesznek. Rengeteg ember meg fog halni miat-
tam. Nem engedhetem meg. Nem lehetek felelős mindezért.
- Akkor sem.
- Ezzel már akkor is tisztában kellett lenned, amikor elindultunk
észak felé, Mal! - megfordult, és visszasietett hozzám. Elém guggolt,
hogy belenézhessek a szemébe.
- Nem foglak megölni, Alina.
- Lehet, hogy meg kell tenned.
- Nem! - ismételte meg. Megrázta a fejét, és már nem nézett a sze-
membe. - Nem, nem, nem!
Hideg kezemmel megragadtam az arcát. Felém fordítottam a fejét,
hogy ismét a szemembe nézzen.
- De igen!
- Nem vagyok rá képes, Alina. Nem vagyok!
- Mal, azon az éjszakán a Kis Palotában arról beszéltél, hogy az Éj-
úr a gazdám.
Összerezzent.
- Mérges voltam. Nem úgy értettem, hogy…
- Ha a nyakamra kerül a póráz, akkor tényleg az ölebe leszek. Tö-
kéletesen. Valamilyen szörnyeteggé változtat. Könyörgöm neked,
Mal. Biztosnak kell lennem abban, nem engeded meg, hogy ez meg-
történjen.
- Hogy a pokolba kérhetsz ilyesmit tőlem?
- Ki mást kérhetnék rá?
Rám nézett. Az arcán kétségbeesés, harag és még valami tükröző-
dött. Nem tudtam, mi lehet az. Végül biccentett.
- Mondd ki, Mal! Ígérd meg!
Összeszorította a száját. Állkapcsán remegni kezdett egy izom.
Rosszullét környékezett, hogy erre kényszerítettem, de biztosra kel-
lett mennem.
- Ígérd meg!
- Megígérem - hördült fel érdes hangon.
 Megkönnyebbülten fellélegeztem. Végigsöpört rajtam a megnyug-
vás. Előrehajoltam, és homlokomat a fejéhez szorítottam. Becsuktam
a szememet.
- Köszönöm!
Egy hosszú pillanaton keresztül így lebegtünk, aztán ő is közelebb
hajolt. Amikor kinyitottam a szememet, találkozott a pillantásunk.
Olyan közel volt az arca hozzám, hogy éreztem forró leheletét. Gyor-
san elengedtem a borostás képét, mert hirtelen nagyon is tisztában
voltam azzal, milyen közel vagyunk egymáshoz. Egy szívdob-
banásnyi ideig mozdulatlanul bámult, aztán váratlanul felpattant, és
kilépett a sötétbe.
Sokáig nem tudtam elaludni. Remegve, szomorúan meredtem az éj-
szakába. Tudtam, hogy ott jár valahol kint, a sötétben. Nesztelenül
mozgott a friss fűben, és erős vállán hordta azt a terhet, amit én tet-
tem rá. Nagyon sajnáltam, de örültem, hogy megbeszéltük. Vártam,
hogy visszatérjem mellém, míg végül elaludtam. Egyedül feküdtem a
csillagok fényében.

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN bejártuk Csernaszty környékét. Moro-

zova csordájának nyomát keresve átvizsgáltuk a vidéket. Olyan közel
mentünk a helyőrséghez, amennyire csak mertünk. Ahogy teltek a
napok, Mal egyre komorabbá vált. Nyugtalanul aludt, és alig evett
valamit. Néha arra ébredtem, hogy lázasan forgolódik a szőrmék
alatt, és valamit mormog magában.
- Hol vagytok? Merre jártok?
Észrevette, hogy mások is jártak itt. A törött faágak, a félrelökött
kődarabok és számos más jel is arról árulkodott, hogy emberek jártak
a környéken. Én csupán akkor figyeltem fel ezekre a nyomokra, ami-
kor Mal megmutatta őket. A szarvasbikának azonban híre-hamva
sem volt.
Egyik hajnalban azonban váratlanul felrázott.
- Ébresztő! - suttogta. - Itt vannak a közelben. Érzem.
Máris lerángatta a szőrméket rólam, és a hátizsákjába gyűrte.
- Hé! - zsörtölődtem. Félálomban megpróbáltam visszaszerezni a
takarómat, de semmire sem mentem vele. - Mi van a reggelivel?
 Odadobott egy darab kétszersültet.
- Majd eszel menet közben! Ma a nyugati ösvényeket nézzük meg.
Érzem, hogy ott lesznek.
- De hát tegnap még azt gondoltad, hogy kelet felé kellene men-
nünk.
- Az tegnap volt - válaszolta, és már a vállán is volt a hátizsák. El-
indult a mély fűben. - Mozdulj már! Meg kell találnunk a szarvast,
mert akkor nem kell lecsapnom a buta fejedet.
- Soha egy szóval sem mondtam, hogy le kéne vágnod a fejemet -
mérgelődtem, miközben megpróbáltam kitörölni az álmot a szemem-
ből, és tántorogva utána indultam.
- Döfjelek keresztül a kardommal? Állítsalak kivégzőosztag elé?
- Valamilyen fájdalommentes megoldásra gondoltam. Például
csendben megmérgezhetnél.
- Csupán annyit mondtál, meg kell hogy öljelek. Azt nem mondtad,
hogyan.
Bár háttal állt nekem, mégis kinyújtottam a nyelvemet. Annyira
örültem, hogy visszatért az életereje. Úgy véltem, jó jel, hogy nevetni
tud a halálomon. Erősen reméltem ugyanis, hogy csak tréfának szán-
ja a megjegyzéseit.
A nyugati ösvények alacsony vörösfenyőligeteken keresztül vezet-
tek. Utána széles pusztaság következett. A síkságot sűrű tűzcsalán és
vörös zuzmó borította. Mal céltudatos, könnyed léptekkel haladt.
Hűvös, párás szél fújt. Néha észrevettem, hogy a barátom aggódva
felpillant a felhős égboltra. Töretlen elszántsággal haladt előre. Késő
délután egy kis domb lábához értünk. Odalent sápadt fűvel borított,
széles síkság húzódott. Mal végigsietett a gerincen. Először nyuga-
ton, utána pedig keleten nézett szét. Lement a domb lábához, majd
visszajött. Ezt olyan sokszor megismételte, hogy azt hittem, mindjárt
üvölteni kezdek. Végül bevezetett néhány hatalmas sziklatömb mel-
lé. Oda, ahol nem fújt a szél. Levette a hátáról a zsákot, és a földre
mutatott:
- Leülhetsz!
Kiterítettem egy szőrmét a hideg talajra. Letelepedtem, és várakoz-
tam. Néztem, ahogy Mal nyugtalanul fel s alá járkál. Végül lehup-
pant mellém. Továbbra is a fennsíkot bámulta. Egyik kezével köny-
nyedén megérintette a homlokát. Tudtam, hogy képzeletben már ma-
ga előtt látja az állatokat. Nézte, ahogy a csorda előbukkan a látóha-
tár mögül. A beálló félhomályban hófehér testek ragyognak. A szar-
vasok lélegzete felhőként gőzölög a hidegben. Talán minden akarat-
erejét megfeszítve arra akarta kényszeríteni az állatokat, hogy fel-
bukkanjanak. Ez a hely nagyon is megfelelőnek tűnt. Akadt itt bősé-
gesen friss fű, és a síkságon rengeteg parányi, kék tengerszem lát-
szott. A lenyugvó nap fényében úgy csillogtak, mint a pénzérmék.
Ahogy a ragyogó korong eltűnt a látóhatár mögött, a fennsík las-
sacskán kékes árnyalatot vett fel a félhomályban. Némán várakoz-
tunk. Csupán a lélegzetvételünk hallatszott. Cibeja végtelen puszta-
sága fölött halkan jajveszékelt a szél. A fény azonban kihunyt, és a
fennsíkon egyetlen állat sem bukkant elő.
Felkelt a hold, de eltakarták a felhők. Mal továbbra sem mozdult,
úgy ült ott, mintha kőből faragták volna. Kék szeme a semmibe ré-
vedt, ahogy a fennsík végtelen síkját bámulta. Előhúztam még egy
szőrmét a zsákból, és beburkoltam vele mindkettőnk hátát. A szik-
la felfogta a szelet, így nem volt olyan iszonyatos hideg, mint a tú-
loldalon. Ennek ellenére el tudtam volna képzelni lényegesen jobb
menedékhelyet is.
Mal végül hatalmasat sóhajtott, és felnézett az éjszakai égboltra.
- Havazni fog. Inkább az erdőbe kellett volna mennünk. Csak hát...
- megcsóválta a fejét. - Annyira biztos voltam a dolgomban.
- Semmi baj - mondtam, a vállára hajtva a fejemet. - Talán majd
holnap.
- A készleteink nem tartanak ám az idők végéig. Napról napra nő
az esélye annak, hogy az üldözőink elfognak minket.
- Talán majd holnap - bizonygattam.
- Abban sem lehetünk biztosak, él-e még a szarvas. Lehet, hogy
már megtalálták a csordát. Az Éjúr megölte a bikát, és most már
minket üldöz.
- Nem hinném.
Mal néma maradt. Jobban összehúztam a szőrmét, és hagytam,
hogy a kezemben felragyogjon egy egészen halvány fénysugár.
- Te meg mit művelsz?
- Fázom.
 - Veszélyes lehet - figyelmeztetett, és magasabbra húzta a szőrmét,
hogy elrejtse az arcát bevilágító arany ragyogást.
- Egy jó hete egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztunk. Sem-
mi értelme a pusztában rejtőzködnünk, ha közben halálra fagyunk.
Savanyú képet vágott, de aztán felemelte a kezét, és belenyúlt a
fénybe.
- Ez azért nem semmi - szólalt meg.
- Köszönöm! - mondtam mosolyogva.
- Mihail meghalt.
- Micsoda? - kiáltottam, és a fény megremegett a kezemben.
- Meghalt. Megölték Fjerdában. Dubrovot is.
Döbbenten bámultam magam elé. Sosem kedveltem Mihailt vagy
Dubrovot, ám ez most cseppet sem számított.
- Nem is tudtam... - kezdtem volna, de elakadt a szavam. - Mi tör-
tént?
Egy pillanatig nem sejtettem, hogy válaszolni fog-e. Még abban
sem lehettem biztos, jól tettem-e, hogy feltettem ezt a kérdést. A ke-
zemet továbbra is halvány izzás vette körül. Mal a fényt bámulta.
Gondolatban valahol nagyon távol járt.
- Egészen messzire felmentünk északra. Eltávolodtunk a Cser-
nyasztyi helyőrségtől. Már az örök hó birodalmának a közelében
jártunk - magyarázta halkan. - Mindenfelé kerestük a szarvast. Elju-
tottunk a fjerdai határvidékre. A kapitánynak az jutott az eszébe,
hogy néhány legénynek álruhában át kellene kelnie a határon. Fjer-
dainak álcázva magunkat tovább kereshettük volna a csordát. Ostoba,
légből kapott ötlet volt. Mégis mit csináltunk volna odaát, ha utolér-
jük a csordát? Már ha egyáltalán sikerült volna észrevétlenül átkel-
nünk a határvidéken! Azt a parancsot kaptuk, ne bántsuk a szarvasbi-
kát. Hogy a csudába ejthettük volna fogságba? Miként tereltük volna
vissza a határon át Ravkába? Őrület!
Bólintottam. Tényleg őrültség volt ez az elképzelés.
- Szóval aznap éjjel nagyot nevettünk Mihaillal és Dubrovval emi-
att az ostobaság miatt. Egyetértettünk abban, hogy öngyilkos külde-
tés. A kapitány meg eszement fajankó. Nagyot ittunk annak a szeren-
csétlen flótásnak az egészségére, akit kijelölnek erre a lehetetlen be-
vetésre. Aztán másnap reggel önként jelentkeztem.
 - De miért? - kérdeztem döbbenten. Mal csupán hosszas hallgatás
után szólalt meg:
- Megmentetted az életemet az Árnyzónában, Alina.
- Te pedig az enyémet - vágtam vissza. Nem értettem, ennek az
egésznek mi köze van ahhoz, hogy valaki öngyilkos küldetésre indul-
jon Fjerdába. Mal azonban rám sem hederített.
- Megmentetted az életemet, én viszont semmit nem tettem, amikor
ott a grisák sátrában egyszerűen elvezettek téged. Csak álltam, és
hagytam, hogy elvigyenek.
- Mégis mit tehettél volna, Mal?
- Valamit. Bármit!
- Mal...
Ingerülten beletúrt a hajába.
- Tudom, hogy nincs értelme. De akkor is így éreztem. Nem tudtam
enni. Nem tudtam aludni. Egyre csak ott lebegett a szemem előtt,
amint elvezetnek. Néztem, ahogy eltűntél.
Felidéztem magamban azokat a hosszú éjszakákat, amikor ébren
feküdtem a Kis Palotában. Nem tudtam elaludni, mert egyre csak
Mal arcát láttam magam előtt, ahogy elnyelte a tömeg. Amikor az
Éjúr őrei elvezettek onnan. Fogalmam sem volt, látom-e még vala-
ha az életben. Iszonyatosan hiányzott a fiú. Azt azonban soha, egy
pillanatig sem hittem, hogy én is ennyire hiányozhattam Malnak.
- Tudtam én, hogy az Éjúr megbízatásából vadászunk a szarvasbi-
kára - folytatta. - Azt gondoltam... valamiért az járt a fejemben, hogy
segíthetek rajtad, ha megtalálom a csordát. Azzal valahogy helyre-
hozhatom a dolgot.
Rám pillantott, és mind a ketten tudtuk, hogy ezzel alaposan mellé-
fogott.
- Mihailnak minderről fogalma sem lehetett. De hát a barátom volt
ez az ostoba fajankó, ezért önként jelentkezett. Ekkor már természe-
tesen Dubrovnak is mellénk kellett állnia. Mondtam nekik, hogy
menjenek a fenébe, de Mihail csak nevetett, és azzal húzott, hogy
nem lehet enyém az egész dicsőség. Kilencen keltünk át a határon.
Hat katona és három nyomkereső. Ketten tértünk vissza.
Végzetes szavai valósággal megdermedtek a levegőben. Hét ember
halt meg, miközben a szarvasbikát üldözték. És még hányan pusztul-
hattak el olyanok, akikről semmit sem tudtam. Mialatt ezen tűnőd-
tem, hirtelen eszembe jutott valami teljesen más is: vajon hány életet
menthet meg a szarvasbika ereje? Mal és én menekültek gyermekei
voltunk. A határvidéki háborúk idején születtünk. Ravka határain
régóta tombolt a harc. Mi van akkor, ha az Éjúr és az Árnyzóna iszo-
nyatos ereje képes volna véget vetni ennek? Legyőzhetnék Ravka
ellenségeit, és az idők végezetéig biztonságban élhetnénk.
Nem csak Ravka ellenségeit - figyelmeztettem magamat. Bárki
mást, aki ellent merne mondani az Éjúrnak. Bárkit, aki szembefordul
vele. A grisák vezetője élettelen sivataggá változtatná akár az egész
világot is, mintsem hogy lemondjon akárcsak a hatalma legpará-
nyibb részéről is.
Mal végigsimította fáradt arcát.
- Nem volt semmi értelme sem az egésznek. Az évszakok változá-
sával a csorda visszatért Ravkába. Nyugodtan megvárhattuk volna,
hogy az a szarvasbika átballagjon hozzánk.
Az ifjú felé fordultam. Tekintete még mindig a semmibe révedt.
Összeszorította a száját, és az állán valósággal fehérlett a sebhely.
A legcsekélyebb mértékben sem hasonlított arra a fiúra, akit vala-
mikor ismertem. Nekem akart segíteni, amikor elindult a szarvas
nyomában. Ez pedig azt jelentette, hogy részben engem is felelősség
terhel a változások miatt. Már a puszta gondolattól is majd’ meg-
szakadt a szívem!
- Sajnálom, Mal! Annyira sajnálom.
- Nem a te hibád volt, Alina! Én döntöttem úgy, hogy átmegyek.
Csak hát ez a döntésem megölte a barátaimat.
A legszívesebben átöleltem és magamhoz szorítottam volna. De
nem tehettem. Ezt az új Malt már nem szoríthattam magamhoz. Ta-
lán a régit sem. Ezt azért kénytelen voltam beismerni. Többé már
nem voltunk gyerekek. Valamikor nagyon közel álltunk egymáshoz.
Az a kor elmúlt. Ennek ellenére a karjára tettem a kezem.
- Ha nem az én hibám, akkor te sem vagy érte felelős, Mal! Mihail
és Dubrov eldöntötte, mit tesz. Mihail annyira szeretett volna a bará-
tod lenni. Nem tudhatod, mi oka lehetett még arra, hogy a szarvas
nyomába eredjen. Hiszen ő sem volt már gyerek. Nem örülne annak,
ha gyermekként emlékeznénk rá.
 Nem válaszolt, de egy pillanattal később tenyere rásimult a ke-
zemre. Némán ültünk a homályban, miközben lassan szállingózni
kezdtek az első hópihék.
 FÉNYEM MELEGEN TARTOTT MINKET a szikla szélárnyékában.
Néha elszunnyadtam, és ilyenkor Mal kénytelen volt oldal-
ba bökni, hogy Cibeja sötét, csillagfényes mélyén megidéz-
zem a nap ragyogását, hogy meleg legyen a szőrmék alatt.
Másnap reggel a nap fényesen ragyogott a hófehér takaró alatt rej-
tőző világ fölött. Itt fent, északon még tavasszal is gyakran havazott.
Mégis úgy éreztem, hogy a zord időjárás is csak azt bizonyítja, mi-
lyen balszerencsések vagyunk. Mal csupán egyetlen pillantást vetett
a széles síkságot borító szűz hó végtelen ragyogására, és ingerülten
megrázta a fejét. Nem kellett megkérdeznem, mi bántja. Ha a csorda
a közelünkben járt, akkor mostanra a hó eltüntette a nyomait. Ezzel
szemben mi magunk jól látható csapást hagyunk magunk után a hó-
ban. Üldözőink könnyen ránk találhatnak.
Egyetlen szó nélkül kiráztuk és elpakoltuk a szőrménket. Mal a há-
tizsákra erősítette az íját, és elindultunk a fennsíkon. Lassan halad-
tunk. A barátom mindent megtett, hogy eltüntesse a nyomainkat, de
egyértelmű volt, hogy kutyaszorítóba kerültünk.
Azzal is tisztában volam, hogy saját magát okolja, amiért nem buk-
kant a szarvasbikára. Nem tudtam, hogyan segíthettem volna neki.
Cibeja mintha sokkal hatalmasabb lett volna, mint az előző nap.
Vagy csupán én éreztem jelentéktelenebbnek magam?
Végül a mezőség helyét átvették a vékony, ezüst nyírfák lige-
tei, meg kisebb kiterjedésű, de annál sűrűbb fenyvesek. A fák ága
meghajolt a hó súlya alatt. Mal lassabban haladt. Kimerültnek tűnt.
Kék szeme alatt komor karikák sötétlettek. Egy önkéntelen mozdu-
lattal megragadtam kesztyűs kezét. Azt gondoltam, hogy elrántja, ám
ehelyett megszorította az ujjaimat. Így mentünk tovább. Kézen fogva
a délutáni napsütésben. Kétoldalt sűrű fenyves magasodott fölénk.
Egyre mélyebbre hatoltunk a sötét rengetegbe.
Nem sokkal napnyugta előtt a fák közül egy kisebb tisztásra érkez-
tünk. A szél itt nehéz, tökéletes hullámokat alakított ki a hóból. A
kihunyó napfény felragyogott a hóban. Belegázoltunk a némaságba.
A lábunk alig keltett zajt. Túlságosan is későre járt. Tudtam, hogy
már le kellett volna táboroznunk. Menedékhelyet kellett volna keres-
nünk. Ehelyett kézen fogva álltunk ott, a semmiben, és bámultuk,
ahogy lemegy a nap.
- Alina! - szólalt meg halkan. - Sajnálom. Bocsánatot kérek azért,
amit azon az éjszakán a Kis Palotában mondtam.
Meglepődve fordultam feléje. Úgy éreztem, hogy azóta az éjszaka
óta rendkívül hosszú idő telt el.
- Én is sajnálom - ismertem be.
- És az összes többi dolgot is sajnálom.
Megszorítottam a kezét.
- Tudtam, hogy nincs túl sok esélyünk a szarvas megtalálására.
- Nem erről van szó - ellenkezett lehajtott fejjel. - Nem, nem a szar-
vas miatt mondtam. Én... amikor elindultam utánad, azt hittem, azért
kereslek, mert megmentetted az. életemet. Azért, mert tartozom ne-
ked valamivel.
Fájdalom hasított a szívembe. Nem gondoltam volna, hogy eny-
nyire fájhat, hogy Mal csak azért sietett a segítségemre, mert az adó-
somnak érezte magát.
- És most?
- Most már nem tudom, mit is higgyek. Az viszont világos, hogy
minden megváltozott.
Még erősebb fájdalom hasított a szívembe.
- Tudom - suttogtam.
- Tényleg? Azon az éjszakán, amikor a palotában a színpadon látta-
lak az Éjúr oldalán, annyira boldognak látszottál. Mintha csak ott
lenne a helyed mellette. Az a kép még mindig itt kísért a fejemben.
- Mert boldog is voltam - ismertem be. - Abban a pillanatban való-
ban boldog voltam. Mal, én nem hasonlítok rád. Sosem tudtam olyan
könnyedén beilleszkedni az emberek közé, mint te. Igazából soha
nem tartoztam sehová sem.
- Hozzám tartoztál - felelte halkan.
- Dehogyis, Mal! Igazából nem. Már egy jó ideje nem.
Ekkor visszafordult felem. Az alkonyati fényben egészen mélyké-
ken tündökölt a szeme.
- Hiányoztam neked, Alina? Hiányoztam, amikor nem voltunk
együtt?
- Minden egyes nap - feleltem őszintén.
- Nem telt el egyetlen óra sem, hogy ne gondoltam volna rád. Any-
nyira hiányoztál. És tudod, mi volt a legszörnyűbb az egészben? Az,
hogy mennyire meglepődtem ezen. Újra és újra azon kaptam magam,
hogy mennék hozzád. Nem azért, mert bármi komoly okom lett vol-
na rá, hanem csak megszokásból. Csupán azért, mert eszembe jutott
valami, amit meg akartam osztani veled. Vagy egyszerűen a hango-
dat akartam hallani. És akkor újra és újra rá kellett döbbennem arra,
hogy már nem vagy ott nekem. És ilyenkor minden egyes alkalom-
mal úgy éreztem, mintha teljes erővel gyomorszájon vágtak volna.
Kockára tettem az életemet miattad. Bejártam fél Ravkát a kedvedért.
Hajlandó volnék mindezt újra és újra megtenni, csak hogy veled le-
hessek, csak hogy melletted éhezzem, fagyoskodjam. Olyan jó volt,
amikor mindennap hallhattam, hogy a kemény sajtot ócsárolod. Szó-
val ne merd azt mondani, hogy mi ketten nem tartozunk egymáshoz!
- förmedt rám. Most már egészen közel állt hozzám. A szívem várat-
lanul hevesen megdobbant a mellkasomban. - Sajnálom, hogy ilyen
sokáig tartott, amíg megértettem. Alina, most már értelek.
Lehajtotta a fejét, és megéreztem ajkamon a száját. Elnémult a vi-
lág, és én csak a tenyere érintésével törődtem. Magához ölelt, forró
szája az enyémre tapadt.
Azt hittem, már rég lemondtam Malról. Úgy véltem, a múlt már rég
elnyelte a szerelmemet. Csak az a bolond magányos kislány szerette,
akinek végleg hátat fordítottam. Ugyanúgy igyekeztem figyelmen
kívül hagyni azt a kislányt és az ő szerelmes szívét, ahogy korábban
a saját erőmet is elnémítottam. Többé már nem követem el ugyanezt
a hibát. Bármi lángolt is kettőnk között, most ugyanúgy ragyogott.
Nem lehetett semmibe venni. Amikor összeért az ajkunk, elöntött a
tiszta, mindent elsöprő bizonyosság, hogy hajlandó lettem volna az
idők végezetéig várni Malra.
Amikor hátrább húzódott tőlem, ijedten nyitottam ki a szemem.
Kesztyűbe bujtatott kezével beárnyékolta az arcomat. Mal tekintete
az enyémet kereste. Ekkor azonban a szemem sarkából mozgásra fi-
gyeltem fel.
- Mal - suttogtam halkan, és elnéztem a válla fölött. - Nézd!
A fák közül megannyi karcsú és elegáns, fehér alak emelkedett ki.
Lehajtották a fejüket, hogy az erdő szélén legelni kezdjek a hó alól
előtörő fűszálakat. Morozova csordájának közepén egy fenséges,
fehér szarvasbika állt. Ránk pillantott hatalmas sötét szemével, ezüs-
tös agancsa valósággal izzott a félhomályban.
Mal egyetlen gyors mozdulattal kihúzta az íját a tokjából.
- Leterítem, Alina, utána viszont neked kell megölnöd - suttogta.
- Várj! - válaszoltam ugyanolyan halkan, karjára téve a kezem.
A fejedelmi állat lassan odajött hozzánk. Alig néhány lépésnyi tá-
volságban megtorpant. Jól láttam, ahogy mélyen beszívja a levegőt.
Orrlyukai kitágultak, amikor fújtatott, lélegzete fehér páraként go-
molygott a hidegben.
Alaposan megnézett magának minket csillogó, sötét szemével. El-
indultam felé.
- Alina! - suttogta Mal.
A szarvasbika azonban akkor sem mozdult, amikor odaléptem hoz-
za. Akkor sem, amikor felemeltem a kezemet, és megsimogattam
meleg orrát. Csupán a füle moccant meg. Tejfehér, csillogó szőre
halványan ragyogott az egyre sötétebb éjszakában. Eszembe jutott,
hogy Malnak meg nekem mennyi mindenről kellett lemondanunk.
Milyen iszonyatos kockázatot vállaltunk. Hosszú heteken át jártunk a
csorda nyomában. Fagyos éjszakákat tudtunk magunk mögött, végte-
lennek tűnő napokon át gyalogoltunk a pusztaságban. Boldoggá tett,
hogy mindez sikerült. Boldog voltam, mert megélhettem ezt a zi-
mankós éjszakát. Azért, mert Mal is itt áll mögöttem. A szarvasbika
szemébe néztem, és valósággal éreztem erős patája alatt a földet,
mintha csak én is beszívtam volna a fenyves illatát. Hallottam erőtel-
jes szívdobogását. Világos volt, hogy nem olthatom ki az életét.
 - Alina - sürgetett halkan Mal. - Nincs sok időnk! Tudod, mit kell
tenned.
Megráztam a fejemet. Képtelen voltam levenni a tekintetemet a
szarvas szeméről.
- Nem, Mal! Kitalálunk valami mást.
A zaj olyan halk volt, mintha valaki csendben kifújta volna a leve-
gőt. Tompa csattanás hallatszott, amikor a nyílvessző célba talált. A
szarvasbika valósággal felüvöltött. Két lábra ágaskodott, majd a föld-
re zuhant. Egy nyílvessző állt ki a mellkasából. Hátratántorodtam,
miközben a csorda többi része menekülni próbált. Mal a következő
pillanatban már ott állt mellettem. Megfeszítette az íját, miközben a
tisztás megtelt szénfekete egyenruhába bújtatott opricsnyikokkal és
piros vagy kék ruhás grisákkal.
- Jobban jártál volna, ha hallgatsz a fiúra, Alina - hallatszott tisztán
és dermesztően az Éjúr hangja az árnyékok közül. Könyörtelen mo-
soly villant fel az arcán, ahogy közelebb jött. Fekete keftája a háta
mögött lobogott a szélben. Mintha csak beszennyezte volna a tiszta
tavat. A szarvasbika az oldalára zuhant. Zihalva, magatehetetlenül
feküdt a hóban. Hatalmas, tágra nyílt fekete szemében iszonyatos
rémület tükröződött.
Mal elképesztően gyorsnak bizonyult. A haldokló állat felé fordult,
és már el is engedte a húrt. Ekkor azonban egy kék köntöst viselő,
szélhívó lépett előbbre. Meglendítette a karját. A nyílvessző letért a
pályájáról, és tehetetlenül belevágódott a hóba.
Mal azonnal a következő nyílvessző után nyúlt. Ugyanabban a pil-
lanatban az Éjúr a barátomra mutatott. A kezéből a sötétség fekete
szalagja tört elő felénk. Én is felemeltem a karom. Fény lövellt elő az
ujjaim közül, és könnyedén szétzúzta a sötétséget.
Mindez azonban csupán megtévesztés volt, az Éjúr máris a szarvas
felé fordult, és újra mcglendult a karja. Nagyon is jól ismertem, ezt a
mozdulatot.
- Ne! - sikoltottam, és pillanatnyi habozás nélkül a szarvasbika elé
vetettem magamat. Halálra váltan becsuktam a szememet. Arra szá-
mítottam, hogy a következő pillanatban a vágás egyszerűen ketté
metszi a testemet. Az Éjúr azonban az utolsó pillanatban irányt vál-
toztatott. A mögöttem álló fatörzs hangos reccsenéssel tört ketté. A
sebhelyéből fekete csápok ömlöttek elő. Az Éjúr megkímélte az éle-
temet, de nem mondott le a szarvasról.
Valósággal köddé vált az arca, amikor összecsapta a tenyerét. A
hullámzó sötétség széles fala magasodott fölénk. Mozgásba lendült,
és elnyelt kettőnket a szarvasbikával együtt. Önkéntelenül válaszol-
tam. Felragyogott körülöttünk egy lüktető, izzó gömb. A csodálatos
fény körbevett engem és Malt. Nem engedte meg, hogy ránk törjön a
sötétség. A támadóink is elvakultak. Egy rövid pillanatra döntetlenre
állt a helyzet. Ők nem láttak minket, mi pedig nem láthattuk őket. A
sötétség valósággal örvényleni kezdett a fénygömb körül. Megpró-
bált erőnek erejével behatolni.
- Figyelemre méltó - jelentette ki az Éjúr. Mintha csak minden
irányból hallottam volna a hangját. - Baghra túlságosan is jó tanárnak
bizonyult. Te azonban nem vagy elég erős ehhez, Alina.
Tudtam, hogy csupán a figyelmemet igyekszik elterelni. Nem is tö-
rődtem vele.
- Hé, te! Nyomkereső, hát tényleg ennyire szeretnél meghalni miat-
ta? - folytatta a sötét alak. Mal arcán a legcsekélyebb érzelem sem
látszott. Megfeszítette az íját, és a nyílvessző rásimult a húrra. Lassan
körbefordult, mint aki arra figyel, honnan hallatszik az Éjúr hangja -
Annyira megható volt, amit az előbb itt műveltetek. Elmeséltél neki
mindent, Alina? Tudja ez a fiú, mennyire szeretted volna odaadni
magad nekem? Elmesélted a kis nyomkeresőnek, mire tanítottalak
meg a sötétben?
Valósággal elöntött a szégyen. Megremegett az izzó fény. Az Éjúr
gúnyosan kacagni kezdett.
Malra pillantottam. Összeszorította a száját. Ugyanaz a jeges, der-
mesztő harag áradt belőle, mint a téli bál éjszakáján. Éreztem, hogy
a fény kezd kicsúszni a kezemből. Ijedten utánakaptam. Megpróbál-
tam ismét az erőmre összpontosítani. A gömb újult erővel felragyo-
gott. Ekkor azonban már nagyon is éreztem, hogy ennél többre nem
leszek képes. Több helyen is elkezdett beszivárogni a sötétség. Mint-
ha csak tinta folyt volna rá a fénygömbre.
Egyértelmű volt, mit kell tennünk. Az Éjúrnak igaza volt: tényleg
nem vagyok elég erős. Ez volt az utolsó esélyünk.
- Tedd meg, Mal! - suttogtam. - Tudod, hogy meg kell tenned.
 Mal rám nézett, és iszonyatos rémület sugárzott a szeméből. Meg-
rázta a fejét. Közben a sötétség megpróbálta elárasztani a gömböt.
Kissé megtántorodtam.
- Gyorsan, Mal! Mielőtt még túl késő.
Az ifjú egy villámgyors mozdulattal eldobta az íját, és a késéhez
kapott.
- Tedd meg, Mal! Most rögtön!
A barátom keze erősen remegett. Éreztem, hogy belőlem is elszáll
az erő.
- Képtelen vagyok rá - suttogta fájdalommal eltelt arccal. - Kép-
telen vagyok.
Elengedte a kést. A fegyver nesztelenül eltűnt a hóban. Ránk zú-
dúlt a sötétség.
Először Mal tűnt el, utána az egész tisztás. Majdnem megfulladtam,
ahogy körülölelt a feketeség. Hallottam a barátom kiáltását, és meg-
kíséreltem elindulni a hangja irányába. Hirtelen mindkét oldalról erős
kezek ragadtak meg. Ellenálltam nekik. Vadul kapálóztam és vergőd-
tem.
Amikor szertefoszlott a sötétség, azonnal beláttam, hogy minden-
nek vége. Az Éjúr két testőre tartott, miközben másik kettő Mallal
küszködött.
- Fejezd be, vagy menten megöllek - vicsorgott Iván a fiúra.
- Hagyjátok békén! - kiáltottam.
- Ne tessék hangoskodni! - lépett elém az Éjúr. Mutatóujját az ajka
elé tartotta. Gúnyosan elmosolyodott. - Csitt legyen, vagy hagyom,
hogy Iván megölje! Mégpedig szépen lassan.
Könnycseppek futottak végig az arcomon, hogy aztán a következő
pillanatban meg is fagyjanak.
- Fáklyát! - parancsolta a sötét nagyúr. Hallottam az acélra sújtó
tűzkő hangját, és máris lángra lobbant két fáklya. Fényük bera-
gyogta a tisztást, a katonákat és a véres hóban ziháló szarvasbi-
kát. Az Éjúr előhúzott egy hosszú pengéjű kést az övéből. A tűz fé-
nye felragyogott a grisa acélon. - Már így is éppen elég időt veszte-
gettünk.
Odasietett a szarvasbikához, és egy pillanatnyi habozás nélkül el-
vágta a torkát.
 Az áldozat vére valósággal kiömlött a hóra. Vörös tócsa jelent
meg a szarvas mellett. Tehetetlenül néztem, ahogy kihunyt az élet
sötét szemében. Hangosan zokogni kezdtem.
- Vágjátok le az agancsát - parancsolta az Éjúr az egyik oprics-
nyiknak. - Mind a kettőből kell egy-egy darabka.
Az opricsnyik odalépett. A szarvas fölé hajolt. A kezében megvil-
lant a fűrészes élű penge.
Elfordultam. Éles fájdalom mart a gyomromba, miközben tehetet-
lenül hallgattam a tisztás csendjét szétzúzó fűrészelés zaját. Némán
álltunk. A leheletünk kavargó felhőként táncolt a jeges levegőben. A
zaj mintha sosem akart volna véget érni. Amikor végül elhallgatott,
én továbbra is összeszorított állkapcsomban éreztem a vibrálását.
Az opricsnyik átgázolt a havon. Két agancsdarabot nyomott az Éj-
úr kezébe. Szinte teljesen egyformák voltak. Mindegyik hasonló vil-
lában végződött. Az Éjúr megmarkolta őket. A hüvelykujját többször
is végighúzta az érdes, ezüstszínű csonton. Intett valakinek, és legna-
gyobb meglepetésemre Davidot láttam előbukkanni az árnyékból.
Most is bíborszínű keftáját viselte.
Hát persze. A nagyúr azt akarta, hogy a legjobb fabrikátora szabja
nyakamra a jármot. David nem volt hajlandó a szemembe nézni. Va-
jon Zsenya tudja, merre jár a barátja, és mit csinál? Persze lehet,
hogy a barátnőm nagyon is büszke rá. Lehetséges, hogy árulónak
tart.
- David, ne tedd ezt! - kérleltem halkan.
A fabrikátor rám pillantott, aztán gyorsan lesütötte a tekintetét.
- David megértette, mit hoz a jövő - szólt közbe az Éjúr, és a hang-
jából kiérződött a fenyegetés. - Több az esze annál, minthogy szem-
beszálljon az elkerülhetetlennel.
A bíbor köntöst viselő fiatalember már ott állt a jobb vállamnál. A
nagyúr alaposan megnézett magának a fáklyák fényében. Egy pilla-
natig senki sem törte meg a csendet. Közben már beállt az éjszaka. A
telihold fent ragyogott magasan az égen. A tisztás mozdulattanná
dermedt. Mintha csak lebegtünk volna.
- Nyisd ki a kabátodat! - parancsolta a nagyúr.
Nem mozdultam.
 A fekete ruhás alak Ivánra pillantott, és biccentett. Mal felüvöl-
tött, és mindkét kezét a mellére szorítva a földre zuhant.
- Ne! - kiáltottam. Megpróbáltam odarohanni hozzá, de az oldala-
mon álló őrök erősen tartottak. Könyörgő arccal fordultam az Éjúr
felé. - Kérlek! Állítsd le Ivánt!
A nagyúr bólintott, mire Mal azonnal elhallgatott. Hörögve feküdt
a hóban. Szemében valósággal lángolt a gyűlölet, ahogy a szélesen
vigyorgó Ivánt bámulta.
Az Éjúr még mindig engem nézett. Kifejezéstelen arccal várako-
zott. Úgy tűnt, mintha csak unatkozna. Leráztam magamról a két
opricsnyikot. Remegő kézzel letöröltem arcomról a könnycseppeket,
és szétnyitottam a kabátomat. A nehéz ruhadarab lecsúszott a vál-
lamról.
Szinte alig éreztem a ruha gyapjúszövete alá behatoló hideget. Nem
törődtem a katonák és a grisák bámuló tekintetével sem. Összezsugo-
rodott a világom. Csupán az Éjúr kezében lévő két ívelt csontdarab-
bal törődtem. Tudtam, hogy mindjárt rám tör a borzalom.
- Emeld fel a hajadat! - parancsolta. Két kézzel megragadtam a
fürtjeimet, és elhúztam őket a nyakamból.
Az Éjúr előbbre lépett, és félrehúzta a zubbonyom nyakrészét. Ösz-
szerezzentem, amikor az ujja hozzámért. Nem kerülte el a figyel-
memet az arcán felvillanó harag.
A nyakam két oldalára szorította az ívelt agancsdarabokat. Gondo-
san ügyelt arra, hogy azok csupán lágyan simuljanak a kulcscson-
tomra. Odabiccentett Davidnak, én pedig éreztem, hogy a fabrikátor
megragadja az agancsokat. Lelki szememmel valósággal láttam a
hátam mögött álló fiatalembert. Bizonyára ugyanúgy feszülten össz-
pontosít, mint akkor, amikor először láttam a Kis Palotában, a műhe-
lyében. Némán figyeltem, ahogy a csontdarabok megváltoznak és
összeolvadnak. Nem csat vagy csavar tartotta össze őket. Ezt a nyak-
éket örökké viselnem kell.
- Kész van - suttogta David. Elengedte a csontot, és én éreztem,
ahogy a járom ránehezedik a nyakamra. Ökölbe szorított kézzel vár-
tam.
 Semmi sem történt. Váratlanul és zabolátlanul feltámadt bennem a
remény. Mi van akkor, ha az Éjúr mégis tevedett? Mi van akkor, ha
ez a nyakék semmire sem jó?
Ekkor azonban a sötét alak megragadta a vállamat, és valósággal
végigdübörgött rajtam néma parancsszava: Fényt! Úgy éreztem,
mintha egy láthatatlan kéz markolt volna bele a mellkasomba.
Aranyló ragyogás tört elő belőlem. Fényárba borult a tisztás. Lát-
tam, hogy az Éjúr diadalittasan pislog a tündöklő fényben. Csak úgy
sugárzott belőle az elégedettség.
Nem - gondoltam, és megpróbáltam eltaszítani magamtól a fényt.
El akartam küldeni. Mihelyt azonban az ellenállás gondolata testet
öltött az elmémben, a láthatatlan kéz már el is söpörte. Mintha ott
sem lett volna. Utána máris rám zúdult a következő parancs:
Még több fényt!
Valósággal kirobbant belőlem a bömbölő erő. Szilajabb és hatal-
masabb volt minden másnál, amit valaha is éreztem. Mintha csak egy
végtelen áramlatba kerültem volna. Minden semmivé foszlott. Sem-
mit sem ért az, amit eddig tanultam. Képtelenség volt felfogni ezt az
iszonyatos erőt. A tudásom és a műveltségem homokvárként omlott
össze a rám zúduló áradatban. Ez az iszonyatos erő nem volt más,
mint a szarvasbika hatalma. A fény mintha robbanásokban tört volna
elő belőlem. Újabb és újabb izzó hullámok emelkedtek a magasba.
Az éjszakai égbolt sötétjét eltüntette a szemkápráztató ragyogás. Ko-
rábban lelkesedéssel vagy gyönyörrel töltött el, ha az erőmet használ-
tam, ehhez foghatót azonban még sosem éreztem. A belőlem áradó
fényesség nem az enyém volt. Tehetetlenül kapkodtam levegő után.
Majdnem megfulladtam az iszonyatos, láthatatlan szorításban.
Az Éjúr könyörtelenül megragadott. Ki akarta próbálni, mire va-
gyok képes, mennyit bírok ki. Nem tudom, milyen sokáig tartott a
szenvedésem. Csak arra eszméltem fel, hogy a hóba zuhantam, ami-
kor a láthatatlan kéz végre elengedett.
A sötétség újból visszatérhetett a tisztásra. Zihálva kapkodtam le-
vegő után. Megpróbáltam összeszedni magamat. Úgy éreztem, hogy
az előbb szinte szilánkokra hasadtam. A fáklyák ugrándozó fénye
megvilágította a testőrök és a grisák lenyűgözött arckifejezését. Mal
még mindig a földön hevert. Az arca elárulta, milyen szörnyen érzi
magát. Szemében a megbánás tüze lángolt.
Visszafordultam foglyul ejtőm felé. Az Éjúr összevont szemöldök-
kel bámult. Tekintete most továbbsiklott Malra, majd az embereire.
- Verjétek láncra!
Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de Mal egyetlen
pillantással elhallgattatott.
- Ma éjszaka a táborban alszunk, holnap pedig hajnalhasadtával el-
indulunk a Zóna felé - jelentette be az Éjúr. - Induljon futár az Appa-
rátushoz, hogy készüljön!
A férfi most felém fordult.
Ha megpróbálsz kezet emelni magadra, a nyomkeresőt fogjuk
megbüntetni.
- Mi legyen a szarvassal? - kérdezte Iván.
- Égessétek el!
Az egyik etherál a fáklyához tartotta a karját. Széles, elnyújtott ív-
ben ragyogó lángnyelv tört elő a kezéből. A tűz beborította a szarvas
élettelen testét. Amikor hátat fordítottunk a tisztásnak, csupán a hóba
mélyedő lábunk zaját és a lángok ropogását hallottam. A fák között
szellő sem rezzent. Elnémultak a rovarok is, de az éjszaka madarai is.
A rengeteg csöndben gyászolt.
 ÖBB MINT EGY ÓRÁN KERESZTÜL gyalogoltunk némán. Magate-
hetetlenül bámultam magam előtt a havat. Miközben a lá-
bam újra és újra elmerült a dermesztő fehérségben, egyre
csak a szarvasbika és a gyengeségem ára járt az eszemben. Végül
megpillantottam a fák között villódzó tűz fényeit. A jókora tisztáson
parányi táborhely sátrai sorakoztak a sisteregve lángoló máglya kö-
rül. A fák között további apró sátrakat és megbéklyózott lovak cso-
portját vettem észre. A tűz mellett két opricsnyik ült. A vacsorájukat
ették.
Mal őrei odamentek az egyik sátorhoz. Belökték a fiút, és utána-
másztak. Még megpróbáltam a szemébe nézni, de túl gyorsan történt
minden.
Iván keresztülrángatott a táboron egy másik sátorhoz. Durván ta-
szigált. Odabent több hálózsák feküdt a földön. Ismét meglökött,
majd a sátor közepét tartó oszlopra mutatott.
- Leülni! - parancsolta. Az oszlop mellé húzódtam. Az őröm hátra-
kötötte a kezemet. Utána összcszíjazta a bokáimat is.
- Kényelmes?
- Tudod, mire készül, Iván!
- Elhozza nekünk a békét.
- Na de milyen áron? - kérdeztem kétségbeesetten. - Ez így kész ő-
rület!
- Tudod, hogy volt két öcsém? - förmedt rám a férfi. Jóképű arcáról
eltűnt a megszokott vigyor. - Még szép, hogy nem. Ők nem grisának
születtek. Katonák voltak, és meghaltak az uralkodó szolgálatában. A
háborúban. Ahogy az apám, ahogy a nagybátyám.
- Sajnálom.
- Igen, mindenki sajnálja. Mindenki együtt érző. Őfelsége sajnálja,
a cárné is sajnálja. Én is nagyon szomorú vagyok. Egyedül viszont az
Éjúr hajlandó tenni is valamit ellene.
- Nem az az egyetlen megoldás, amire ő készül, Iván. Az erőmet
felhasználva elpusztíthatnánk a Zónát.
A testőr megrázta a fejét.
- A nagyúr tudja, mit kell tennünk.
- Soha nem fog megállni. Képtelen lesz rá, ha már megérzi az iszo-
nyatos hatalom ízét, te is tudod. Most még csak az én nyakamban
van járom, nemsokára azonban mindannyian viselni fogjátok, és ak-
kor már nem marad senki vagy semmi, aki vagy ami elég erős volna
ahhoz, hogy szembeszálljon vele.
Iván állkapcsán rángatózni kezdett egy izom.
- Ha nem fejezed be ezt a hazaáruló uszítást, akkor betömöm a szá-
dat - förmedt rám, majd szó nélkül kiviharzott a sátorból.
Nem sokkal később egy idéző és egy szívtörő lépett be lehaj-
tott fejjel mellém. Egyikőjüket sem ismertem fel. Kerülték a tekinte-
test, miközben némán letelepedtek a szőrméikre, és elfújták a lám-
pást.
Ébren ültem a sötétben. Néztem, ahogy a tábortűz táncoló izzása
árnyékokat vet a sátor vászonfalára. A nyakamon nagyon is jól é-
reztem a járom súlyát. Hátrakötött kezem viszketni kezdett. Jó lett
volna a nyakamat is megvakarni. Utána Malra gondoltam, akit itt
őriztek a közelemben, a másik sátorban.
Miattam kerültünk bajba. Ha végeztem volna a szarvasbikával, ak-
kor most már enyém lenne az ereje. Tudnom kellett volna, milyen
nagy árat kell fizetnünk a könyörületességért. A szabadságommal.
Meg Mal életével. Ráadásul még sok-sok ember életével. Tudtam, és
mégis túl gyengének bizonyultam, amikor meg kellett volna tennem
az elkerülhetetlent.
Amikor végre elaludtam, a szarvasbikáról álmodtam. Újra és újra
végignéztem, ahogy az Éjúr elvágja a torkát. Láttam, ahogy sötét
szemében kihuny az élet. Amikor azonban lehajtottam a fejem, már
az én véremről vöröslött a hó.
Hörögve ébredtem tel. Körülöttem jól hallatszottak az ébredező tá-
bor hangjai. Félrehajtották a bejáratot fedő vászondarabot. Egy szív-
törő lépett be. A nő elvágta a köteleimet, és talpra rántott. Minden
tagom fájt, és az ízületeim hangosan kattogtak, hiszen egész éjjel
abban a kényelmetlen testhelyzetben ültem.
A szívtörő odavezetett a lovakhoz. Már felnyergelték őket. Az Éjúr
csendben beszélt Ivánnal és a többi grisával. Körülnéztem, és keresni
kezdtem Malt. Belém hasított a félelem, mert sehol sem láttam. Ek-
kor azonban észrevettem, hogy egy opricsnyik kirángatja a másik
sátorból.
- Vele mi legyen? - kérdezte az őr Ivántól.
- Csak gyalogoljon a hazaáruló - hangzott a válasz. - Ha pedig elfá-
rad, majd a lovak maguk után vonszolják.
Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzam ám mielőtt egyet-
len szót is szólhattam volna, az Éjúr rendelkezett.
- Nem - jelentette ki, miközben egy elegáns mozdulattal felült a lo-
vára. Azt akarom, hogy éljen, amikor elérjük az Árnyzónát.
Az őr megvonta a vállát, aztán felsegítette Malt az egyik ló hátára.
A barátom megbilincselt kezét hozzákötötte a nyeregkápához. Elő-
ször elöntött a mélységes megkönnyebbülés, de utána belém mart a
félelem. Az Éjúr talán bíróság elé akarja állítani Malt, vagy valami-
lyen sokkal szörnyűbb sorsot tartogat a fiúnak? Az a lényeg, hogy
Mal még él - emlékeztettem magam. Ez pedig azt jelenti, hogy még
mindig van esély a megmentésére.
- A lány mellett lovagolj! - parancsolta az Éjúr Ivánnak. - Figyelj
rá, nehogy valami ostobaságot csináljon.
Egyetlen pillantásra sem méltatott, hanem a lábát a lova véknyába
nyomta. Órákon át ügettünk az erdőn át. Elhaladtunk a fennsík mel-
lett, ahol Mallal együtt a csorda érkezését vártuk. Észrevettem azokat
a sziklatömböket, amelyek tövében az éjszakát töltöttük. Önkéntele-
nül is eszembe jutott, hogy Kom urat éppen az a fény vezette a nyo-
munkra, amelyik megakadályozta, hogy halálra fagyjunk abban a
hóviharban.
 Tudtam, hogy a kribirszki helyőrség felé tartunk. Elfogott a rosz-
szullét, ha arra gondoltam, mi várhat ott ránk. Vajon kivel akar az
Éjúr először leszámolni? Homokfutó dereglyék hadát indítja észak
felé, Fjerda ellen? Esetleg inkább déli irányba kel útra? Kiterjeszti a
Zónát Shu Hanba? Kinek a haláláért terhel majd felelősség?
Még egy teljes éjszakát és nappalt kellett utaznunk, hogy elérjük az
egyik szélesebb utat, amelyen haladva eljutottunk délre, a birodalmi
főútvonalhoz. Egy útkereszteződésnél rengeteg fegyveres várt ránk.
A legtöbben az opricsnyikok sötétszürke zubbonyát viselték. Friss
lovakat hoztak magukkal. Ott volt az Éjúr hintója is. Iván különösebb
teketóriázás nélkül fellökött a bársonypárnás ülésbe, majd bemászott
mellém. A kocsis nagyot csettintett az ostorával, és máris elindul-
tunk.
Őröm ragaszkodott ahhoz, hogy behúzzuk a függönyöket. Noha
persze egy pillanatra így is kileshettem, és láttam, hogy állig felfegy-
verzett lovasok kísérik a járművet. Önkéntelenül is az eszembe jutott,
milyen volt, amikor első alkalommal ugyanebben a hintóban utaztam
Iván társaságában.
A katonák aznap este tábort vertek. Nekem nem engedték meg,
hogy kiszálljak az Éjúr kocsijából. A vacsorámat Iván hozta. A ko-
mor fickót szemlátomást feldühítette, hogy cselédként kellett kiszol-
gálnia. Nem volt hajlandó szóba elegyedni velem. Amikor pedig áll-
hatatosan arról érdeklődtem, mi történt Mallal, akkor megfenyege-
tett. Azt mondta, annyira lelassítja a szívverésemet, hogy elveszítem
az eszméletemet. Én azonban ennek ellenére mindennap megkérdez-
tem, mi van a barátommal. Le nem vettem volna a szemem az ablak-
keret és a függöny közötti hajszálvékony résről. Reméltem, hogy
legalább egy pillanatra megláthatom.
Éjszakánként rosszul aludtam. Minden alkalommal a havas tisztás-
ról álmodtam. Láttam a szarvasbika sötét szemét. A halott állat der-
medten bámult rám. Minden áldott éjjel szembesültem a kudarcom-
mal. Újra és újra átéltem, milyen gyászt okoztam a gyengeségemmel.
A könyörületességemmel! A szarvasra mindenképpen halál várt vol-
na, és így kárhozatba taszítottam Malt és magamat is. Az ébredésem
pillanatában elöntött a bűntudat és a szégyenérzet. Ráadasul ingerült-
té váltam, mert úgy éreztem, megfeledkezek valami nagyon fontos-
ról. Mintha az álmom során elhangzott volna egy világos és nyilván-
való üzenet, engem pedig csupán egy hajszál választott el attól, hogy
az ébredésem pillanatában megértsem.
Kom urat egészen addig nem láttam újra, míg el nem értük Kri-
birszk első házait. Ekkor váratlanul kinyílott a hintó ajtaja, és a sötét
ruhás alak odasiklott a szemközti ülésre. Iván egyetlen szó nélkül
távozott.
- Hol van Mal? - kérdeztem, mihelyt becsukódott az ajtó.
A férfi kesztyűbe bujtatott keze ökölbe szorult, ám amikor megszó-
lalt, hangja ugyanolyan hűvös és érzelemmentes volt, mint mindig.
- Mindjárt beérünk Kribirszkbe - jelentette ki. - Amikor a többi
grisa üdvözöl, egyetlen szóval sem említed a kis kiruccanásunkat.
Döbbenten néztem rá.
- Hát nem tudják?
- Pontosan tudják, hogy a magányt választottad, mert imádsággal és
pihenéssel akartál felkészülni arra, hogy átkelj az Árnyzónán.
Keserűen felnevettem.
- Pont úgy nézek ki, mint aki jól kipihente magát.
- Majd azt mondom, hogy böjtöltél.
- Szóval akkor ez volt az oka annak, hogy Rijevosztyban egyetlen
katona sem keresett - jelentettem ki, mert végre átláttam a szitán. -
Eltitkoltad az uralkodó előtt.
- Ha csak egyetlen szó is kiszivárgott volna az eltűnésedről, néhány
nap leforgása alatt megkerestek és meggyilkoltak volna a fjerdai or-
gyilkosok.
- Neked pedig felelned kellett volna azért, hogy elveszítetted a bi-
rodalom egyetlen napidézőjét.
A nagyúr egy hosszú pillanatig némán tanulmányozta az arcomat.
- Áruld már el nekem, mégis milyen életre számítottál a nyom-
kereső oldalán, Alina? Hiszen az a fiú egy otkazac. Még csak nem is
remélheti, hogy képes lenne felfogni a különleges képességedet.
Vagy ha mégis sikerülne neki, akkor csak félne tőled. A hozzád és
hozzám hasonló emberek nem ismerhetik a nyugodt hétköznapokat.
- Én cseppet sem hasonlítok rád - válaszoltam nyugodtan. Keserűen
elmosolyodott.
 - Hát persze, hogy nem - válaszolta udvariasan. Megütögette a hin-
tó mennyezetét, mire a jármű megállt. - Amikor megérkezünk, ked-
vesen köszönsz az embereknek, majd kimerültségre hivatkozva be-
mész a sátradba. Ha bármilyen felelőtlen dolgot tennél, olyan kínzás
vár a nyomkeresőre, hogy a végén ő fog könyörögni azért, hogy ki-
oltsam az életét.
Ezzel el is tűnt.
Az út hátralévő részét egyedül, remegve tettem meg. Mal életben
van - gondoltam, miközben begördültünk Kribirszkbe. Csakis ez szá-
mít. Ekkor azonban feltámadt bennem a kétség. Lehet, hogy már
meghalt, és a nagyúr csak azért akarja elhitetni veled, hogy még él,
mert így akar engedelmességre kényszeríteni. Összekuporodva né-
mán imádkoztam azért, hogy ez ne legyen így.
Félrehúztam a függönyöket, ahogy beértünk Kribirszkbe. Elöntött a
szomorúság, mert eszembe jutott, hogy jó pár hónappal ezelőtt u-
gyanitt jártam. Kis híján halálra gázolt az a hintó, amelyben most
ülök. Mal megmentette az életemet, Zója pedig megbámulta a fiút,
amikor kinézett az idézők hintájából. Úgy szerettem volna olyan len-
ni, mint ő, az a kék keftát viselő, gyönyörű lány. A grisák hada azon-
nal körbevette a hintót, ahogy odagördültünk az ég felé magasodó,
fekete selyemsátor elé. Marie, Ivo és Szergej is elénk sietett. Lelke-
sen üdvözöltek. Egészen meglepődtem, milyen csodálatos érzés újra
találkozni velük.
Miután megpillantottak, lelkes izgalmuk semmivé foszlott, helyét
átverte az aggodalom és a rémület. Arra számítottak, hogy a napidé-
ző diadalmasan tér vissza közéjük. Sugárzik belőle az erő, miközben
a nyakában viseli az ismert világ leghatalmasabb erősítőjét. Az Éjúr
kegyeltjének visszatérésére számítottak. E helyett egy sápadt, fáradt
lányt láttak maguk előtt, akit megtört a fájdalom.
- Jól vagy? - suttogta Marie a fülembe, miközben átölelt.
- Hát persze - válaszoltam -, csak kimerített az utazás.
Mindent elkövettem azért, hogy a lehető legmeggyőzőbben moso-
lyogjak. Úgy tettem, mintha rám tört volna a mélységes kimerültség,
miközben a többiek ámulva bámulták Morozova nyakékét. Megpró-
bálták megérinteni.
 A szemem sarkából egy pillanatra sem téveszthettem szem elől a
sötét nagyurat. A tekintetéből figyelmeztetés sütött. Végigsiettem a
várakozó tömegen. Annyit mosolyogtam, hogy a végén megfájdult
az arcom.
A grisák sátrai között lépkedve észrevettem, hogy Zója egy nagy
párnahalom tetején duzzog. Epekedve bámulta a nyakamban lévő
csontgallért. Nagyon szívesen neked adnám - gondoltam keserűen, és
megszaporáztam a lépteimet.
Iván bevezetett egy elkerített sátorba. Az Éjúr sátra közelében szál-
lásoltak el. A tábori ágyra kiterítve friss ruha várt rám, egy dézsa
forró víz és a kék keftám. Csupán néhány hetet tölthettem el a va-
donban, mégis furcsa érzés volt újra az idézők öltözékét viselni.
Lakosztályomat körbevették az Éjúr testőrei. Csupán én tudhatom,
hogy a harcosok nem csak védelmeznek, de őriznek is. Átmeneti
otthonomat fényűzően berendezték. Rengeteg szőrmét, festett asztalt
és széket kaptam. Aranyozott szegélyű tükröm kristálytiszta üvege a
fabrikátorok tudását dicsérte. Én azonban habozás nélkül elcseréltem
volna ezt a sok drágaságot, ha Mal mellett feküdhettem volna a föl-
dön, egy kopott pokrócon.
Senki sem látogatott meg. Egész nap fel-alá járkáltam a vászon-
falak között. Elöntött a rémület és az aggodalom. A legrosszabbra
számítottam. Nem tudtam, az Éjúr miért húzza az időt. Miért nem
indultunk már el az Árnyzóna felé? Sejtelmem sem lehetett a tervei-
ről. Őreim a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták arra, hogy
beavassanak a részletekbe. A negyedik éjszaka leszálltával azonban
félrehúzták a bejáratot takaró sátorvászon lapot. Kis híján kizuhan-
tam a tábori ágyamból. Zsenya állt ott. Az elképesztően gyönyörű
fiatal nő a vacsorámat tartotta a kezében. Bizonytalanul felültem.
A barátnőm belépett, és letette a tálcát az asztalra. Nem jött oda
hozzám.
- Nem lenne szabad itt lennem - szólalt meg.
- Ez bizony meglehet - bólintottam. - Azt hiszem, nem fogadhatok
látogatókat.
- Nem ezért nem szabadna itt lennem! Egyszerűen förtelmesen
mocskos ez a hely.
 Nevetni kezdtem. Annyira örültem, hogy újra láthatom. Zsenya
halványan elmosolyodott, és elegánsan letelepedett az egyik festett
szék legszélére.
- Azt mondják, hogy a magányt választottad, mert fel akartál ké-
szülni az előtted álló szörnyű próbatételre - folytatta.
Alaposan megnéztem magamnak barátnőm arcát. Megpróbáltam
rájönni, mennyit tudhat.
- Nem volt alkalmam arra, hogy elbúcsúzzam tőled, mielőtt... el-
mentem - jelentettem ki óvatosan.
- Ha odajöttél volna hozzám, akkor meg kellett volna állítsalak.
Ezek szerint tudta, hogy elmenekültem.
- Mi van Baghrával?
- Senki sem látta, amióta eltűntél. Valószínűleg ő is a magányt vá-
lasztotta.
Remegni kezdtem. Abban reménykedtem, hogy idős mesteremnek
sikerült elmenekülnie. Tudtam, hogy ennek felettébb csekély az esé-
lye. Vajon milyen iszonyatos árat kellett fizetnie? Hogyan torolták
meg az árulását?
Az ajkamba harapva haboztam. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy
mindent egy lapra tegyek fel.
- Zsenyka, nagyon fontos lenne, hogy egy üzenetem eljusson az
uralkodóhoz. Biztosra veszem, őfelsége nem tudja, mire készül az
Éjúr. Ő ugyanis...
- Alina - vágott a szavamba Zsenya. - Uralkodónk súlyos beteg, he-
lyette az Apparátus irányítja a birodalmat.
Összeszorult a szívem. Tökéletesen emlékeztem arra, miről beszélt
az Éjúr, amikor először találkoztam az Apparátussal: Neki is megvan
a maga haszna.
Ugyanakkor viszont a pap arról beszélt, hogy meg lehet dönteni a
fejedelmet, de az Éjúrhoz hasonló nagy emberek uralmát is. Talán
ezzel akart figyelmeztetni? Bárcsak ne féltem volna annyira! Bárcsak
hajlandó lettem volna odafigyelni rá! A baklövéseim listája egyre
hosszabb lett. Nem tudhattam, hogy az Apparátus valódi szövetséget
kötött-e a nagyúrral. Könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy esetleg
kettős játékot űz. A jelenlegi helyzetemben azonban képtelenség lett
volna kideríteni az igazságot.
 Az elmúlt néhány nap során abban reménykedtem, hogy uralkodóm
esetleg meg akarja vagy meg tudja akadályozni azt, amire az Éjúr
készült. Persze ez a remény igencsak halovány volt. Mostanra vi-
szont ez a fénysugár is kihunyt.
- És mi a helyzet a cárnéval? - kérdeztem töretlen derűlátással.
Zsenya ajkán könyörtelen kis mosoly ragyogott fel.
- Őfelségét nem engedik ki a lakosztályából. Természetesen a csak
a saját biztonsága érdekében. Tudod, nagyon nagy a fertőzés veszé-
lye.
És csak ebben a pillanatban figyeltem fel arra, milyen ruha van
Zsenyán. Az előbb annyira meglepett a felbukkanása, utána meg
olyan elemi erővel zúdultak rám a gondolataim, hogy nem is törőd-
tem az elém táruló látvánnyal. Látogatóm vörös köntöst viselt. A
korporálok keftájának azonban kék szín díszítette az ujját. Ezt a két
színt így együtt még sohasem láttam.
Hideg borzongás futott végig a hátamon. Mi lehetett Zsenya szere-
pe abban, hogy az uralkodó váratlanul megbetegedett? Milyen árat
fizetett azért, hogy végre magára vehesse a teljes jogú grisákat megil-
lető színeket?
- Értem - mondtam csöndesen.
- Megpróbáltalak figyelmeztetni - felete némi szomorúsággal a
hangjában.
- És azt tudod, mire készül a nagyúr?
- Hallottam ezt-azt - válaszolta kelletlen arckifejezéssel.
- Mindegyik igaz.
- Akkor pedig meg kell tennie, amire készül.
Alaposan megnéztem magamnak. Egy pillanattal később lesütötte a
pillantását. Nyugtalanul ráncigálni kezdte keftája szegélyét.
- Davidet pokoli lelkiismeret-furdalás gyötri - suttogta. - Attól tart,
hogy pusztulásba dönti egyész Ravkát.
- Nem az ő hibája - nevettem fel cseppnyi jókedv nélkül. - Mind-
annyian hozzájárultunk ahhoz, hogy eljöjjön a világvége.
Zsenya azonnal felkapta a fejét.
- Ezt nem gondolhatod komolyan.
Minden arcizma megfeszült. Lehet, hogy valamire megint figyel-
meztetni akar?
 Eszembe jutott, mivel fenyegetett meg a nagyúr. Mi lesz Mal sorsa.
- Nem - válaszoltam színtelen hangon. - Hát persze hogy nem.
Tudtam, hogy nem hisz nekem. A homlokáról azonban eltűntek a
ráncok, és arcán felragyogott gyönyörű, lágy mosolya. Pontosan úgy
nézett ki, mint egy szentet ábrázoló, festett ikon. Ragyogó, rézszínű
haja valósággal glóriát vont a feje köré. Felkelt, én pedig elkísértem a
bejáratig. Közben az elmém mélyén újra a szarvasbika sötét szem-
párját láttam. Azokat a szemeket, amelyek minden éjjel rám mered-
nek.
- Nem tudom, ér-e valamit a megbocsátásom - szólaltam meg, de
mondd meg Davidnak, nem haragszom rá.
És neked is megbocsátok - tettem hozzá magamban. Komolyan
gondoltam. Pontosan tudtam, milyen az, ha valaki nem tartozik se-
hová sem.
- Átadom neki - válaszolta csendben. Megfordult, és eltűnt az éj-
szakában. Nem volt azonban annyira gyors, hogy ne láthattam volna
a csodás szemében feltűnő könnycseppeket.
 SAK TURKÁLTAM A VACSORÁMAT, majd újra lefeküdtem a tá-
bori ágyamra. Egyre csak az járt a fejemben, amit Zsenyától
hallottam. A barátnőm szinte egész életet Os Altában töltöt-
te. Valahol félúton lebegett a grisák és a cselszövéssel teli, fejedelmi
udvar világának határán. Ebbe a helyzetbe az Éjúr miatt került. A
nagyúr a saját célkitűzéseinek megfelelően helyezte oda a fiatal nőt,
és most kiemelte onnan. Zsenyának többe már nem kellett az uralko-
dó vagy a cárné előtt hajlongania. Már nem kényszerült arra, hogy a
szolgák ruháját viselje. David azonban megbánta a dolgot. Ha pedig
neki fenntartásai vannak, akkor lehet, hogy másoknak is. A számuk
esetleg még jobban megnő, ha a nagyúr először veti be fegyverként
az Árnyzóna erejét. Persze lehet, hogy addigra már túl késő lesz.
Töprengésemet Iván szakította felbe, amikor felbukkant a lakré-
szem ajtajában.
- Felkelni! - parancsolta. - Látni akar.
Idegesen megrándult a gyomrom, de felkeltem, és sietve követtem.
Mihelyt kiléptünk a sátorból, máris körbefogtak a testőrök, hogy el-
kísérjenek minket az Éjúr közeli sátrába.
A bejárat előtt őrködő opricsnyikok félreálltak, amikor megpillan-
tották Ivánt. A vörös ruhás férfi a sátor felé biccentett.
- Menj be! - utasított vigyorogva. Olyan jó lett volna egyetlen ütés-
sel letörölni az arcáról azt a mindentudó mosolyt. E helyett csupán
kihúztam magam, és elvonultam mellette.
A súlyos selyemszövet bezáródott a hátam mögött. Néhány lépés
után megtorpantam, hogy tájékozódni tudjak. A hatalmas sátor-
ban csupán néhány halvány lámpás világított. A padlót beborították
a szőnyegek és a szőrmék. A sátor szívében hatalmas, ezüst üstöt
helyeztek el. Ennek a belsejében lobogott a tűz. Fölöttem félrehúzták
a füstnyílás fedelét, így a fekete felleg szabad utat talált kifelé. Jól
látszott az éjszakai égbolt egy darabkája.
A nagyúr kinyújtott lábbal ült egy jókora székben. Pohárral a kezé-
ben a tüzet bámulta. A mellette álló asztalon egy üveg kvász állt.
Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna rám, kezével a szem-
közti székre mutatott. Odaléptem a tűzhöz, de nem ültem le. Enyhe
ingerültséggel pillantott rám, majd visszafordult a lángok felé.
- Ülj le, Alina!
Letelepedtem a szék legszélére, és feszülten figyeltem a férfit.
- Beszélj! - utasított. Így érezhette magát a gazdája előtt kuporgó
kutya is.
- Nincs mit mondanom.
- Én pedig úgy vélem, hogy rengeteg dologról tudnál beszélni.
- Ha arra kérlek, hogy hagyd abba, nem fogod megtenni. Ha arról
beszélek, hogy megőrültél, nem fogsz hinni nekem. Akkor meg miért
törjem magam?
- Talán, mert azt szeretnéd, hogy az a fiú életben maradjon.
Egészen egyszerűen elakadt a lélegzetem. Némán felzokogtam.
Mal tehát él. Persze lehet, hogy a nagyúr hazudik, de ezt nehezen
tudtam volna elképzelni. Imádta a hatalmat, és amíg Mal élt, addig a
kezében tarthatott.
- Mit kell mondanom ahhoz, hogy megmentsem? - suttogtam, és
közelebb hajoltam. - Mondd, és én azonnal megteszem.
- Az az alak áruló és katonaszökevény.
- Soha sem lesz jobb nyomkövetőd, mint ő.
- Na és? - legyintett az Éjúr, megvonva a vállát. Én azonban mos-
tanra sokkal jobban ismertem, mint régen. Láttam, amint szemében
felvillan a kapzsiság, miközben az üres poharához fordult. Nagyon is
tudtam, mennyire nehezére esik elpusztítani bármit is, amiről azt
gondolja, hogy megszerezheti és használhatja. Megpróbáltam ki-
használni ezt a parányi előnyt.
- Akár száműzetésbe is küldhetnéd, fel, északra, az örök hó biro-
dalmába, míg újra szükséged nincs rá.
 - Azt akarod, hogy élete végéig egy munkatáborban vagy egy bör-
tönben sínylődjön?
Hatalmasat nyeltem. Gombóc volt a torkomban.
- Igen.
- Az jár az eszedben, hogy valahogy majd eljutsz hozzá, igaz? -
kérdezte jókedvű gúnnyal. - Azt hiszed, amíg nem hal meg, addig a
remény is él.
Megrázta a fejét, és komoran felnevetett.
- Olyan hatalommal ruháztalak fel, ami a legmerészebb álmaidat is
meghaladja, és neked mégis csak az jár a fejedben, hogy elszökj, és
letelepedj valahol ezzel a nyomkeresővel.
Tudtam, hogy be kellene fogni a számat. Tudtam, hogy ez itt a dip-
lomatikus hallgatás ideje, de képtelen voltam uralkodni magamon.
- Tőled aztán semmit sem kaptam. Rabszolgává tettél.
- Sosem állt a szándékomban ilyesmi, Alina - tiltakozott, és végig-
simította az arcát, ebben a pillanatban mintha csak egy kimerült, el-
gyötört ember ült volna előttem. De vajon mi ebből az igaz, és meny-
nyi a képmutatás? - Nem vállalhattam kockázatot. Ahhoz túl nagy
volt a szarvasbika ereje. Egész Ravka sorsa múlott a döntésemen.
- Ne próbálj meg úgy tenni, mintha Ravka sorsa, a birodalom jóléte
izgatna. Hazudtál nekem. Már az első pillanattól kezdve hazugsá-
gokkal etettél.
Hosszú ujjai rászorultak a pohárra.
- Talán rászolgáltál a bizalmamra? - kérdezte, és most először el-
tűnt a hangjából a nyugalom és a közöny. - Baghra néhány vádat
suttog a füledbe, te meg már el is rohansz a vakvilágba. Belegondol-
tál akárcsak egyetlen pillanatig is abba, mivel jár az számomra, sőt
egész Ravka számára, ha csak úgy eltűnsz?
- Nem adtál túl sok választási lehetőséget.
- De még mennyire, hogy választhattál. Te viszont úgy döntöttél,
hogy eltaszítod magadtól a hazádat. Hátat fordítottál mindennek, ami
csak vagy.
- Ez így nem igaz.
- Nem igaz? - kacagott a férfi. - Hát még mindig erről papolsz?
Ugyan mi köze van az igazságnak ehhez az egészhez? Engem átkoz-
tak az emberek, téged viszont az imájukba foglalnak, mégis te
vagy az, aki cserbenhagyta őket. Tőlem kapják az erőt, hogy legyőz-
hessék az ellenségeiket. Én vagyok az, aki felszabadítja őket a cár-
atyuska uralma alól. A zsarnokság alól.
- Aki helyett majd te fogsz uralkodni rajtuk.
- Valakinek vezetnie kell az embereket, Alina. Valakinek véget kell
vetnie az eddigi világnak. Hidd el nekem, én is azt szeretném, ha ez
másképp volna.
Annyira őszintén érvelt, hogy akár el is hihettem volna, olyan em-
ber ül velem szemben, aki őszinte meggyőződésből egyedül a népe
javát szolgálja. Nem pedig egy szörnyeteg, aki hajlandó mindenkin
átgázolni. Annak ellenére, amit tett, és amire készült, kis híján majd-
nem bedőltem neki. De csak majdnem.
Némán megráztam a fejemet.
Hátrarogyott a székében.
- Hát legyen! - válaszolta megtört vállrántással. - Gondold csak azt,
hogy szörnyeteg vagyok!
Letette az üres poharát, és felállt.
- Gyere ide!
Belém hasított a félelem, de felkeltem, és odamentem hozzá. Ala-
posan megnézett magának a tűz fényében. Felemelte a karját, és
megérintette Morozova nyakékét. Hosszú ujjai végigsiklottak az ér-
des csonton. Utana viszont vegigsimították a nyakamat, és egy kézzel
megragadta az arcomat. Elöntött az undor, ám azzal egy időben rám
zúdult a férfi magabiztossága és megrészegítő ereje is. Felháborított,
hogy még mindig ilyen hatással van rám.
- Elárultál - jelentette ki halkan.
Majdnem elnevettem magamat. Én árultam el őt? Hiszen kihasz-
nált, elcsábított, és most rabszolgasorba taszított. Erre fel én volnék
az áruló? Ekkor azonban Malra gondoltam, és lenyeltem a haragomat
meg a büszkeségemet.
- Igen - szólaltam meg. - És nagyon sajnálom.
Nevetni kezdett.
- Fikarcnyit sem bánod a dolgot. Csakis az a fiú meg a nyomorúsá-
gos élete jár az eszedben.
Néma maradtam.
 - Mondd csak el nekem! - folytatta, és egyre nagyobb erővel szorí-
totta az államat. Az ujjai belemélyedtek a húsomba. A tűz fényé-
ben elemi könyörtelenség ült ki az arcára. - Mondd el, milyen na-
gyon szereted! Könyörögj az életéért!
- Könyörgöm - suttogtam, és megpróbáltam feltartóztatni a könnye-
imet. - Könyörgöm, kíméld meg!
- Miért?
- Azért, mert a nyakörvtől nem kaphatod meg azt, amire vágysz -
feleltem vakmerően. Csupán egyetlen dolog maradt, amivel alkudoz-
hattam. Kicsi volt az esélyem, de akkor is meg kellett ragadnom. -
Nem tehetek mást, minthogy szolgáljalak. Ha azonban Malt baj éri,
azt sohasem bocsátom meg neked. A tőlem telhető minden módon
harcba szállok veled. Minden éber pillanatomat azzal töltöm, hogy
véget vessek az életemnek. Végül sikerülni fog. Ha azonban könyö-
rületet tanúsítasz, és életben hagyod a fiút, akkor boldogan foglak
szolgálni. Halálom napjáig kimutatom a hálámat.
Az utolsó szó miatt majdnem megfulladtam.
Félrehajtotta a fejét, és leheletnyi, kétkedő mosoly jelent meg az
arcán. A gúnyos tekintet azonban semmivé foszlott, és helyette egy
olyan érzelem villant fel, amit még egyetlen alkalommal sem láttam
a nagyúr arcán. Nagyon úgy tűnt, hogy elfogta a vágyakozás.
- Könyörület - mondta ki lassan, nagy nehezen. Olyan volt, mintha
valamilyen ismeretlen dolgot ízlelgetett volna. - Lehetnék könyörüle-
tes.
Felemelte a másik kezét is, megfogta az arcomat, és lágyan, érzés-
sel megcsókolt. Bár rosszul lettem az érintésétől, mégis hagytam.
Gyűlöltem. Féltem tőle. Ugyanakkor viszont még mindig éreztem,
mennyire vonz az ereje. Képtelen voltam megakadalyozni, hogy áru-
ló szívem kiéhezve válaszoljon a hatalom hívására. Hátrább lépett, de
továbbra is engem bámult. A pillantása még akkor is a szemembe
fúródott, amikor behívta Ivánt.
- Vidd el a cellákhoz! - parancsolta, amikor a vörös ruhás férfi
megjelent a sátor bejáratában. - Találkozhat a nyomolvasóval.
A szívemben halványan felragyogott a reménység.
- Igen, Alina - jelentette ki, és megsimogatta az arcomat. - Tudok
én könyörületesen is viselkedni.
 Utána viszont előrehajolt, és odahúzott magához. Ajka megérintette
a fülemet.
- Holnap behatolunk az Árnyzónába - suttogta simogató hangon. -
Utána pedig a volkrák martalékául dobom a barátodat. Végignézhe-
ted, ahogy meghal.
- Ne! - kiáltottam, és megtántorodtam a borzalomtól. Megpróbál-
tam eljönni a közeléből, de olyan volt a szorítása, mintha acélból
kovácsolták volna a kezét. Az ujjai valósággal belemélyedtek a fe-
jembe. - De hát azt mondtad...
- Ma éjjel elbúcsúzhattok egymástól. A hazaárulók csak ennyi kö-
nyörületet érdemelnek.
Valami megpattant bennem. Fogva tartómra vetettem magam.
Megpróbáltam megkarmolni az arcát, üvöltöttem a gyűlölettől. Iván
azonnal ott termett mellettem. Megragadott, és erősen tartott. Hiába
vergődtem a szorításában.
- Gyilkos! - üvöltöttem. - Szörnyeteg!
- Bizony, mind a kettő!
- Gyűlöllek - sziszegtem. Megvonta a vallat.
- Nemsokára megunod a gyűlöletet. Hamarosan mindenből eleged
lesz.
Ismét elmosolyodott. A pillantása mélyén ekkor megláttam ugya-
nazt a kietlen, vicsorgó szakadékot, amit már Baghra ősöreg szemé-
ben is láttam.
- Ott lesz a járom a nyakadban, egészen életed végéig. Nagyon, de
nagyon sokáig fogsz élni, Alina. Addig küzdesz ellenem, amed-
dig csak akarsz. Rá fogsz jönni, hogy én sokkal jobban tudom kezel-
ni az örökkévalóságot.
Megvetően intett a kezével, mire Iván kirángatott a sátorból. Még
mindig ellenálltam, miközben a férfi magával vonszolt az ösvényen.
Zokogni kezdtem. Amíg farkasszemet néztem az Éjúrral, nem akar-
tam sírni, ám a könnyek most valósággal elborították az arcomat.
- Fejezd be! - sziszegte Iván dühösen. - Valaki megláthat.
- Nem érdekel.
A nagyúr így is, úgy is megöli Malt. Mit számít az, ha bárki is
szemtanúja lesz a nyomorúságomnak? Valósággal megroggyantam,
amikor szembesülni kellett barátom halálával és a nagyúr könyörte-
lenségével. Tökéletesen éreztem, milyen rideg, kegyetlen dolgok
várnak rám.
Iván berángatott a sátramba, és utána durván megrázott.
- Akarod látni azt a nyomkeresőt, vagy sem? Nem megyek keesztül
a táboron egy zokogó lánnyal!
Az arcomra szorítottam a kezem, és megpróbáltam visszatartani
a könnyeimet.
- Sokkal jobb - jelentette ki. - Vedd fel ezt!
Odadobott nekem egy hosszú, barna kabátot. Rávettem a keftámra,
ő pedig a fejemre borította a széles csuklyát.
- Hajtsd le a fejedet, és fogd be a szádat, különben esküszöm, hogy
azonnal visszarángatlak ide. Akkor pedig majd a Zónában búcsúzhat-
tok el egymástól. Megertettél?
Némán bólintottam.
A tábor peremén egy sötétségbe burkolódzó ösvényen mentünk vé-
gig. Az őreim most is velem jöttek, de jelentős távolságot tartottak.
Néhányan messze előttünk, a többiek pedig jóval mögöttünk jöttek.
Rájöttem, Iván nem akarta azt, hogy bárki is felismerjen, vagy töp-
rengeni kezdjen, mi keresnivalóm van a börtönben.
Miközben a sátrak és a faépületek között sétáltunk, éreztem, hogy a
tábor valósággal remeg a különös feszültségtől. A közönséges kato-
nák nagy része igencsak ingerültnek tűnt, és néhányan leplezetlen
ellenszenvvel bámultak Ivánra, amikor elmentünk mellettük. Kíván-
csi lettem volna arra, mit szólt az Első Hadsereg az Apparátus párat-
lan felemelkedéséhez?
A börtönt a tábor túlsó végében alakították ki. A viharvert épületen
egyértelműen látszott, hogy még jóval a környező laktanyák előtt
építették. A bejáratnál unatkozó őrök ácsorogtak.
- Új fogoly? - kérdezte az egyik Ivántól.
- Látogató.
- Mióta hozol te látogatókat a fogdába?
- Ma este óta - válaszolta Iván, és a hangjába visszafojtott harag
vegyült. Az őrök idegesen összenéztek, és félreléptek az útjából:
- Nem kell ám egyből dühbe gurulni, vérontó!
Végigvezetett egy hosszú folyosón. A cellák nagy részében nem
volt senki. Néhány rongyos foglyot láttam, egy részeg pedig hango-
san horkolva feküdt a cella padlóján. A folyosó végére érve vörös
ruhás kísérőm kinyitott egy kaput. Rozoga lépcsőkön haladtunk lefe-
lé egy sötét, ablaktalan helyiségbe. Itt csupán egyetlen pislákoló
lámpa világított. A félhomályban felfedeztem a pince egyetlen cellá-
ját elzáró vastag vasrudakat. A rácson túl hátát a falnak vetve egyet-
len fogoly ült görnyedten.
- Mal? - suttogtam.
A következő pillanatban máris felpattant, és ott állt a rács mellett.
Egymáshoz simultunk. Teljes erővel szorítottam a karját. Hiába pró-
báltam meg visszafogni a könnyeimet, zokogni kezdtem. - Semmi
baj, Alina. Ne sírj! Minden rendben!
- Használjátok ki az éjszakát! - förmedt ránk Iván, aztán elindult a
lépcsőn. Amikor meghallottuk, hogy bezáródik a fenti kapu, Mal
visszafordult felém. A tekintetével valósággal beitta az arcomat.
- El sem tudom hinni, hogy leengedtek ide.
Most már hangosan zokogtam.
- Mal, csak azért engedett le ide, mert...
- Mikor? - kérdezte érdes hangon.
- Holnap. Az Árnyzónában.
Nyelt egy nagyot. Láttam rajta, hogy komoly erőfeszítésébe kerül
megemészteni a hallottakat, ám végül csak ennyit mondott:
- Semmi baj.
A hang, amely feltört a torkomon, félig nevetés, félig zokogás volt.
- Senki mást nem ismerek, aki a közelgő halál árnyékában képes
lenne ilyesmit mondani.
Elmosolyodott, és kisimította a hajamat könnyáztatta arcomból. -
Ha akarod, jajveszékelhetek.
- Mal, ha erősebb lettem volna...
- Ha elszántabb lettem volna, akkor keresztüldöftem volna a szíve-
det a késsel.
- Bárcsak megtetted volna! - suttogtam.
- Hát, nem sikerült.
Összekulcsolódó kezünkre pillantottam.
- Mal, amit az Éjúr mondott odakint a hóban... Rólam meg saját
magáról. Én nem... Soha...
- Nem számít.
 A szemébe néztem.
- Tényleg?
- Tényleg! - vágta rá túlságosan is hevesen.
- Szerintem meg nem gondolod komolyan!
- Hát lehet, hogy még nem gondolom teljesen őszintén, de akkor is
ez az igazság - felelte, és még nagyobb erővel szorította a kezemet.
Éreztem a szívdobogását. - Az sem érdekelne, ha kiderülne, hogy
meztelenül táncoltál vele a Kis Palota tetején. Szeretlek, Alina, még
azt a részedet is, ami azt a fickót szerette!
Szerettem volna azt mondani, hogy ez nem igaz. Hogy én soha...
De nem törölhettem el a múltat. Nem bírtam azt mondani, képte-
lenség, amiről Mal beszél. Újra zokogni kezdtem.
- Annyira gyűlölöm magam, amiért... Hogyan gondolhattam... kép-
telenség...
- Talán nekem is a szememre hánynád az összes bűnömet? Gyűlöl-
nél azokért a lányokért, akikkel ágyba bújtam? A sok ostobaságért,
amit valaha is mondtam? Mert ha most elkezdjük méricskélni, hogy
kettőnk közül ki követett el több baklövést, akkor nagyon is egyér-
telmű, melyikünknek lesz több a rovásán.
- Nem, én aztán nem kárhoztatlak - nyögtem ki nagy nehezen, és
halványan elmosolyodtam. - Csak egy kicsit.
Az arcán felvillanó, jól ismert vigyort látva, a szívem hevesen meg-
dobbant, ahogy azelőtt mindig.
- Hiszen visszataláltunk egymáshoz, Alina! Csakis ez számít!
A rácson keresztül megcsókolt. A hideg vas belemart az arcomba,
amikor találkozott az ajkunk.
Egymás mellett fekve töltöttük az utolsó éjszakát. Az árvaház-
ról beszélgettünk, Ana Kuya érdes, krákogó hangjáról, az elcsent
konyakos meggy ízéről, a mezőnket borító, frissen lekaszált fű illa-
táról, meg arról, hogy milyen iszonyatosan forró volt a nyár, és
mennyire kellemes volt enyhülést keresni a zeneterem márványpad-
lóján. Felelevenítettük a hosszú utat, amikor egymás mellett gyalo-
goltunk a helyőrségbe, hogy megkezdjük katonai szolgálatunkat. Az
első éjszakán, amelyet közös és egyetlen otthonunk falain kívül töl-
töttünk, szuli hegedűk hangját hallgatva. Az árvaház volt az ottho-
nunk, amelyre emlékeztünk.
 Elmeséltem neki azt a délutánt, amikor a repedt edényeket próbál-
tuk meg kijavítani Keramzin konyhájában. A cselédlány mellett
ücsörögve vártam, hogy Mal visszatérjen a vadászatról. Akkoriban
egyre többször küldték vadászni. Tizenöt éves lehettem. Odaálltam a
konyhapult mellé, és ügyetlenül megpróbáltam összeragasztani egy
kék csésze éles cserepeit. Ekkor azonban észrevettem, hogy a fiú
felbukkan a mező szélén. Odarohantam az ajtóhoz, és integetni kezd-
tem. Meglátta, hogy ott állok, és futva elindult felém.
Lassú léptekkel szeltem át az udvart. Némán figyeltem a közeledő
fiút. Megdöbbentett, milyen furcsán viselkedik a szívem. Majd kiug-
rott a mellemből. Mal felkapott, és megpördült velem. Szorosan
megkapaszkodtam a nyakában, és mélyen belélegeztem édes, jól is-
mert illatát. Döbbenettel töltött el, hogy ennyire hiányzott nekem.
Csupán egészen halványan érzékeltem azt, hogy a kék csésze egyik
szilánkját még mindig ott tartottam a kezemben. A cserépdarab be-
lemélyedt a kezembe, de én egyszerűen nem akartam elengedni a
hazatérőt. Amikor Mal végre lerakott, és elindult a konyhába, hogy
megebédeljen, én még sokáig ott álltam az udvaton. A kezemből vér
csöpögött, a fejem valósággal zúgott, és jól tudtam, hogy minden
megváltozott.
Ana Kuya megszidott, mert összevéreztem a tiszta konyhakövet.
Bekötözte a kezemet, és arról beszélt, hogy a sebhely előbb-utóbb
beforr majd. Én azonban jól tudtam, hogy ez a fonadas mindörökké
megmarad.
A cella dermesztő csendjében Mal megcsókolta a tenyeremen ékte-
lenkedő sebhelyet. Akkor régen azt gondoltam arról a törött csészé-
ről, hogy nem lehet helyrehozni. Azóta is magamon viseltem a seb-
helyet.
A földön fekve aludtunk el. A rácsnak szorítva egymáshoz nyom-
tuk az arcunkat. Végig fogtuk egymás kezét. Nem akartam elaludni.
Ki akartam használni a Mallal töltött minden pillanatot. Valamikor
azonban mégis elszenderedhettem, mert hirtelen újra a szarvasbikát
láttam álmomban. Most azonban Mal is ott állt mellettem a tisztáson.
Az ő vére festette vörösre a havat.
A következő pillanatban felriadtam. Meghallottam a fenti rács
hangját, majd Iván dübörgő lépteit.
 Mal megigértette velem, hogy nem fogok sírni. Azt mondta, hogy
attól csak jobban fájna a szíve. Így aztán lenyeltem a könnyeimet.
Utoljára még megcsókoltam, aztán hagytam, hogy Iván elvezessen.
 ÉG CSAK, A HAJNAL első fényei jelentek meg Kribirszk felett,
amikor Iván visszavitt a sátramba. Leültem tábori ágyamra,
és a semmibe meredtem. Furcsa módon nehéznek éreztem
a testem. Az elmém teljesen kiürült. Még akkor is így ültem, amikor
megjött Zsenya.
Segített megmosni az arcom, utána rám adta azt a fekete
keftát, amelyet a nagy téli bálon is hordtam. Végignéztem a drága
selyemszöveten, és az jutott eszembe, milyen jó volna darabokra
tépni. Képtelen voltam megmozdulni. A karom tehetetlenül csüngött
mellettem.
Zsenya megfogta a vállam, és odavezetett a festett asztalhoz. Rez-
zenéstelenül ültem, miközben rendbe hozta a hajamat. A fürtjeimet
gondosan hullámokba és csigákba rendezte, majd arany hajtűkkel
rögzítette a fejem tetején. Így sokkal jobban látszott Morozova nyak-
éke.
Amikor befejezte, odabújt hozzám, és az arcát egy pillanatra az
enyémhez szorította. Végül Iván elé vezetett. Olyan mozdulattal tette
a kezem a férfi karjára, mint amikor a mennyasszonyt átadják. Egyet-
len szó sem hangzott el kettőnk között.
A vörös ruhás férfi odavezetett a hatalmas grisa sátor elé. Az Éjúr
mellé álltam, a helyemre. Tudtam, hogy a barátaim szemmel tarta-
nak. Suttogva próbálják találgatni, mi lehet a bajom. Bizonyára azt
hiszik, azért vagyok ideges, mert be kell hatolnunk a Zónába. Té-
vedtek. Nem voltam sem ideges, sem rémült. Egészen egyszerűen
kiürült az elmém.
 A grisák mintha csak egy körmenet tagjai lettek volna. A nyo-
munkban vonultak egészen a szárazdokkokig. A kikötőben csupán
néhány kiválasztott személy léphetett a homokfutó dereglye fedél-
zetére. Nagyobb volt minden járműnél, amit valaha errefelé láttam.
Három hatalmas vitorláját az Éjúr jelképe ékesítette. A tekintetem
végigfutott a fedélzeten nyüzsgő katonákon és grisákon. Tudtam,
hogy Mal is ott van a fedélzeten, de sehol sem láttam.
Az Éjúr társaságában a dereglye orrába kísértek. Itt bemutattak egy
csoport rendkívül elegánsan öltözött, szőke szakállú, ragyogóan kék
szemű férfinak. Összerezzentem, mert rájöttem arra, hogy a fjerdai
követséget látom. Mellettük borvörös selyemruhában Shu Han köve-
tei álltak. A delegáció mellett rövid, zubbonyt viselő kerchi kalmárok
várakoztak. A kabátjuknak egészen különös harang alakú ujja volt.
Őfelsége képviselője is csatlakozott hozzánk. Tábornoki díszegyen-
ruhát viselt. A mellén, a világoskék szöveten aranyból készült, kétfe-
jű sas ragyogott. A viharvert veterán szigorú arckifejezéssel nézett
körül.
Kíváncsian vettem szemügyre a jelenlevőket. Ez lehetett tehát az
oka annak, hogy foglyul ejtőim ilyen sokáig halogatták az utazást.
Az Éjúrnak időre volt szüksége ahhoz, hogy maga köré gyűjtse a
megfelelő nézősereget. Ezek a követek lesznek majd újonnan szerzett
hatalmas erejének a tanúi. Vajon mennyire elszánt? Mi az, amitől
nem riad vissza? Rendkívül rossz érzés fogott el. Kezdtem magam-
hoz térni abból az iszonyatos csüggedésből, amelynek egész reggel a
rabja voltam.
A dereglye megremegett, és csúszni kezdett a füvön a Zóna hát-
borzongató, fekete ködfala felé. Amikor a három idéző a magasba
emelte a karját, hirtelen szél duzzasztotta fel a széles vitorlákat. Az
erős vásznak hangos csattanással feszültek meg.
Amikor először léptem a Zóna területére, rettegtem a sötéttől, és
féltem a haláltól. A sötétség ma már semmit sem jelentett számomra,
és tudtam, hogy nemsokára megváltásnak fogom tartani a halált.
Mindig is tudtam, hogy egyszer majd vissza kell térnem a Rémten-
gerbe. Ahogy azonban hátrapillantottam, kénytelen voltam belátni,
hogy lényem egy része valósággal várta ezt a pillanatot. Annyira
örültem, hogy végre megmutathatom, mire vagyok képes. Remegni
kezdtem, mert rájöttem valami másra is. Még mindig szerettem volna
örömet okozni az Éjúrnak. Annak idején nyitott szemmel álmodoz-
tam erről a pillanatról. El akartam hinni, hogy tényleg az a lenyűgöző
sors vár rám, amiről mesélt. Elhittem, hogy a magára hagyott árva
gyerek képes lesz megváltoztatni a világot. Csodát teszek, és ezért
mindenki szeretni fog.
A nagyúr nyugodt arckifejezéssel nézett előre. Magabiztosságot és
öntudatot sugárzott. A nap megremegett és lassan kihunyt. A követ-
kező pillanatban már sötétben haladtunk.
Egy darabig némán siklottunk a feketeségben. A grisa idézők gyor-
san hajtották a hajókat a homokon. Ekkor azonban felharsant a nagy-
úr hangja.
- Gyújtsatok tüzet!
Hatalmas lángnyelvek törtek a magasba a jármű két szélén álló po-
kolhívók kezéből. Fényük egy pillanatra beragyogta az éjszakai ég-
boltot. A követek, de még a körülöttem álló katonák is idegesen mo-
corogni kezdtek. Hiszen az Éjúr valósággal jelet adott a sötétben.
Odahívta hozzánk a volkrákat.
Nem kellett sokáig várni, hogy a szörnyszülöttek engedelmesked-
jenek a hívásnak. Végigfutott a hátamon a hideg, amikor meghallot-
tam a bőrszárnyak távoli suhanását. Éreztem, ahogy a félelem végig-
fut a jármű utasain. Meghallottam, hogy a fjerdaiak imádkozni kezd-
tek a maguk lendületes nyelvén. Az ismét felvillanó grisa fényben jól
láttam a repülve közeledő, sötét alakokat. A volkrák sikítása belemart
a levegőbe.
A testőrök felemelték a puskájukat. Valaki zokogni kezdett. Min-
dezek ellenére a nagyúr tovább várt. Hagyta, hogy közelebb érjenek
a szörnyetegek.
Baghra valamikor arról beszélt, hogy a volkrák egyszer régen ma-
guk is férfiak és nők voltak. Az Éjúr mohósága azonban szabad utat
engedett a természetellenes hatalom tombolásának. Talán csak az
elmém tréfált meg, de hirtelen úgy tűnt, mintha az iszonyatos mágia
áldozatául esett lények sikolyából emberek jajszavát hallottam volna
ki.
A szörnyfajzatok már majdnem lecsaptak ránk, amikor az Éjúr
megfogta a karomat, és egyszerűen csak ennyit mondott:
 - Most!
A láthatatlan kéz megragadta bennem az erőt. Éreztem, hogy szét-
áramlik belőlem a hívás. Belemetszett a Zóna áthatolhatatlan sötétjé-
be, és a fényt kereste. A ragyogás pedig olyan szilaj haraggal és
gyorsasággal sietett hozzám, hogy kis híján levert a lábamról.
Meggörnyedtem, amikor hirtelen körbevett az izzó tündöklés és a
meleg.
A Zóna valósággal ragyogott. Olyan világosság volt, mint délidő-
ben. Mintha sosem létezett volna a mindent elöntő sötétség. Egész
messzire elláttam. A kifakult homokban meredező roncsmaradvá-
nyok elsüllyedt hajókra emlékeztettek. Mindenekfölött azonban ott
nyüzsgött a volkrák felhője. A szörnyfajzatok halálra váltan sikoltoz-
tak. Kígyózó, szürke testük iszonyúan kifacsartnak tűnt a ragyogó
napfényben. Szóval akkor az Éjúr ilyen valójában - gondoltam, mi-
közben összeszűkült szemmel bámultam a vakító fényben fürdő tájat.
A hasonló dolgok vonzzák egymást.
A nagyúr lelke a szörnyetegekben öltött testet. A vakító napfény-
ben kristálytisztán láttam magam előtt valódi énjét. Eltűnt körülötte a
mindent homályba borító titokzatosság és árnyék. Ez volt a jóképű
külső és a csodálatos hatalom mögött rejtőzködő valóság. Az igazság
nem volt más, mint a csillagok alatti mindenséget beborító halott és
üres sivatag, amelyben csupán a félelmetes szörnyetegek maradhat-
tak meg.
Nyiss ösvényt! Nem tudnám megmondani, hogy hangosan adta-e ki
a parancsot, vagy gondolatban kaptam az utasítást. Tehetetlenül en-
gedelmeskedtem. A környék nagy része ismét sötétségbe burkoló-
dzott. Összevontam a fényt, és egy csatornát nyitottam, melyen át
folytathatta útját a dereglye. Két oldalról fölénk tornyosultak a go-
molygó sötétség falai. A volkrák belerepültek a feketeségbe. Mintha
csak elmenekültek volna egy sűrű függöny mögé. A túloldalról na-
gyon is jól hallottam felháborodott vagy zavart rikoltozásukat.
Színtelen homokdűnéken siklottunk. A napfény ragyogó hullámok-
ban haladt előttünk. A messzeségben észrevettem egy életteli zöld
villanást. Rájöttem, hogy már az Árnyzóna túlsó végét látom. Egy
pillanatra feltűnt előttem Nyugat-Ravka. Ahogy közelebb értünk,
már jól láttam a túloldalon lévő mezőket, szárazdokkokat és mögöt-
tük Novokribirszk faluját. Még távolabb Os Kervo tornyai csillogtak.
Talán csak képzelődtem, vagy a levegőbe már tényleg belevegyült az
Igaz-tenger sós illata?
Emberek rohantak felénk a faluból. Megálltak a szárazdokkok pe-
remén. A Zóna sötétjéből kiáradó fényre mutogattak. Gyerekek ját-
szottak a fűben. Hallottam, ahogy a kikötői munkások izgatottan kia-
bálnak egymásnak.
Az Éjúr jelére a jármű lelassult. A fekete ruhás férfi felemelte a
karját. Valósággal megszédültem az iszonyattól, amikor rájöttem,
mire is készül.
- De hát az a te saját néped! - sikoltottam kétségbeesetten.
Nem törődött velem, összecsapta a tenyerét. Iszonyatos mennydör-
gés támadt.
Mintha csak minden lelassult volna. A kezéből sötétség tört elő.
Amikor találkozott a Zóna feketeségével, hangos dübörgés támadt a
holt homok felől. Az ösvény fekete falai remegni kezdtek, és meg-
duzzadtak. Mintha csak beszívná a levegőt - gondoltam halálra vál-
tan.
A dübörgés őrjöngő üvöltéssé erősödött. A Zóna remegni és ráz-
kódni kezdett körülöttünk. A következő pillanatban pedig már meg is
indult a sötétség iszonyatos áradata.
A dokkokon gyülekező emberek kétségbeesetten feljajdultak, ami-
kor meglátták a rájuk rontó sötétséget. Megfordultak, és megpróbál-
tak elfutni. Jól láttam az arcukra kiülő borzalmat. Hallottam a siko-
lyukat, amikor a Zóna sötét anyaga zabolátlan szökőárként rázúdult a
kikötőre és mögötte a falura. A tömeget beborította a sötétség. A
volkrák lecsaptak új áldozatukra. Egy asszony kezében parányi kisfi-
úval tántorogva, teljes erejéből rohanni próbált. El akart menekülni a
feketeség elől, ám az őt is elnyelte.
Kétségbeesve megkíséreltem megragadni az erőmet. Talán ha kiter-
jesztem a ragyogást, azzal elűzhetem a volkrát. Esetleg megvédhe-
tem a népemet. Tehetetlennek bizonyultam. Saját erőm kicsúszott a
kezemből. Mintha egy hatalmas, gúnyolódó marok csapott volna le
rá. Bárcsak lett volna egy késem, hogy keresztüldöfjem vele az Éjúr
szívét! Bárcsak lett volna fegyverem, hogy végezzek magammal!
Bármire képes lettem volna, hogy véget érjen az iszonyat.
 A nagyúr megfordult, és a követekre meg az uralkodó képviselőjére
nézett. Mindegyikük arcára ráfagyott az iszonyat. Megdöbbentek, és
halálra rémültek. Ez a látvány alighanem elégedettséggel töltötte el,
mert leengedte a karját. A sötétség özöne megtorpant.
A dübörgés elhallgatott.
Jól hallottam a halálra szántak sikoltozását a sötétben. A volkrák
hangosan rikoltoztak. Lövések dörrentek. A szárazdokkoknak nyoma
veszett. Novokribirszk is eltűnt. Elszörnyedve bámultuk a Zóna új
tartományát.
Egyértelmű volt az üzenet: ami ma Nyugat-Ravkában történt, az
holnap ugyanolyan könnyen megismétlődhet északon, Fjerdában,
vagy délen, Shu Hanban. A terjeszkedő Zóna egész országokat nyel-
het el, és az Éjúr ellenségeit belehajthatja a tengerbe. Hány ember
halálában működtem közre? Hány kihunyó életért leszek még fele-
lős?
Zárd el az ösvényt! - parancsolta a gazdám. Nem tehettem mást,
engedelmeskednem kellett. Visszavontam a fényt, míg csupán a de-
reglyét vette körül egy izzó kupola.
- Mit tettél? - suttogta remegő hangon az uralkodó képviselője.
- Felfogtad, vagy még ennel is többre van szükséged? - nézett rá a
nagyúr.
- De hát az volt a feladatod, hogy eltöröld ezt az iszonyatot! Nem
az, hogy megnöveld! Ravkaiakat gyilkoltál halomra! A cár sosem
fogja...
- Őfelsége majd azt teszi, amire utasítják, különben az Árnyzónát
kiterjesztem Os Alta falai elé.
A tábornok hörögni kezdett. A szája szóra nyílt, majd becsukódott.
Néma maradt, miközben a nagyúr a követek felé fordult.
- Azt hiszem, mindannyian értjük egymást. Többé már nincsenek
ravkaiak, fjerdaiak, de kerchiek és Shu Han-iak sem! Megszűntek az
országhatárok, és soha többé nem lesz háború! Mostantól kezdve két
világ létezik. Az egyik a Zónán belül van, a másik pedig azon kívül.
Eljött a béke korszaka.
- Olyan béke, amilyet te akarsz! - kiáltotta dühösen Shu Han egyik
követe.
- Nem tart majd sokáig! - üvöltötte az egyik fjerdai.
 Az Éjúr lassan végignézett rajtuk, majd nyugodtan válaszolt:
- Olyan béke, amilyet én akarok. Különben a drágalátos hegyeitek
és az isten háta mögötti tundrátok egyszerűen megszűnik létezni!
Egyszeriben rám tört a bizonyosság. Komolyan gondolta minden
egyes szavát. A követek talán reménykedhettek abban, hogy csupán
üres fenyegetést hallottak, azt hihették, hogy a nagyúr mohóságának
is megvannak a maga határai, én azonban tudtam, hogy hamarosan
ráeszmélnek a keserű igazságra. A sötét alak nem fog habozni. Nem
ismeri a könyörületet. A belőle áradó feketeség elemészti az egész
világot, és soha, egyetlen pillanatig sem fog habozni.
Az Éjúr hátat fordított a dühös és döbbent külföldieknek. Most már
a dereglyén álló grisákhoz és katonákhoz intézte szavait.
- Mondjátok el mindenkinek azt, aminek ma szemtanúi voltatok!
Tudják meg az emberek, hogy véget értek a rémület és bizonyta-
lanság napjai. Véget ért a végtelen háborúskodás is. Számoljatok
be nekik arról, hogy szemtanúi lehettetek egy új korszak születésé-
nek!
A tömeg éljenezni kezdett. Én azonban láttam, hogy néhány kato-
na komoran összesúg. Sőt, pár grisa arcán is aggodalom tükröződött.
A legtöbb harcos azonban lelkes és diadalittas volt. Ragyogtak a bol-
dogságtól.
Valósággal itták a szavait - ismertem fel. Még azután is, hogy lát-
ták, mire képes ez a szörnyeteg. Tanúi voltak saját népük pusztulásá-
nak. Az Éjúr ugyanis nem csupán azt ígérte meg nekik, hogy véget ér
a háború, de azt is, hogy véget ér a gyengeségük. Hosszú éveken át
csupán a rettegésből és az ínségből vették ki a részüket. Most végre
olyan jutalmat kaptak, amit korábban sohasem tapasztalhattak meg.
Övék a győzelem. Bármennyire féltek is a nagyúrtól, a diadal pilla-
natában igenis szerették.
Az Éjúr a háta mögött álló Ivánhoz fordult:
- Hozzátok ide a foglyot!
Felkaptam a fejem, és belém nyilallt a félelem. A hátrakötött kezű
Malt az emberek között a korláthoz vezették.
- Visszatérünk Ravkába - jelentette ki a vezér -, de az áruló itt ma-
rad.
 Mielőtt bármit is tehettem volna, Iván a mélybe taszította
Malt. A volkrák felsikoltottak, és csapkodni kezdtek a szárnyukkal.
Odarohantam a korláthoz. Barátom az oldalán feküdt a homokban.
Még mindig körbefogta védelmező fényköröm. Kiköpte a szájába
került homokot, és megpróbált feltápászkodni.
- Mal! - sikoltottam. Gondolkodás nélkül megpördültem, és teljes
erővel állkapcson vágtam Ivánt. Megtántorodott, és kábultan majd-
nem keresztülzuhant a korláton. Utána viszont egyből rám vetette
magát. Remek - gondoltam, amikor megragadott. Dobj csak engem is
ki!
- Állj! - szólalt meg a nagyúr jeges hangja. Iván dühösen vicsor-
gott, az arca tűzvörösen lángolt a szégyentől és a haragtól. Lazított a
szorításán, de nem engedett el.
Jól láttam, hogy a dereglye utasai zavarba jöttek. Fogalmuk sem le-
hetett arról, mi történik a szemük előtt. Miért állt le a nagy hatalmú
Éjúr leszámolni egy katonaszökevénnyel? Azt sem sejthették, hogy a
vezér legértékesebb grisája miért ütötte meg a nagyúr helyettesét?
Gyújtsd össze a fényt! A parancsszó hangosan zendült bennem. Ha-
lálra váltan bámultam a nagyúr felé.
- Ne! - sikoltottam. Nem tudtam megállítani. A fénykupola elkez-
dett összehúzódni. Mal rám nézett, ahogy rohamosan összeszűkült a
fénylő sáv a hajó körül. Ha Iván nem tartott volna vaskézzel, az ifjú
kék szemében lángoló megbánás és szerelem miatt térdre zuhantam
volna. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt bevetni. Összeszedtem
utolsó cseppnyi erőmet is. Felidéztem magamban Baghra tanításait,
ám mindez együttesen sem volt elég ahhoz, hogy lazítani tudjak az
Éjúr szorításán. A sötétség lassan, de biztosan megközelítette a jár-
művet.
Megkapaszkodtam a korlátban, és őrjöngve, kétségbeesve felüvöl-
töttem. A szememből ömlött a könny. Mal most már a ragyogó kör
legszélén állt. A kavargó sötétségben halványan érzékeltem a volkrák
mozgását. Hallottam súlyos szárnycsapásaikat. Mal elfuthatott volna,
sírva fakadhatott volna, hozzásimulhatott volna a dereglye oldalához,
hogy így vigye el a sötétség. Semmi ilyet nem tett. Szemrebbenés
nélkül állt a gyülekező éjszaka hatarán.
 Egyedül én menthettem volna meg az életét. Én, aki tehetetlen vol-
tam, mert elragadták az erőmet. A következő pillanatban a sötétség
beburkolta a fiút. Hallottam az üvöltését. A szemem előtt megjelent
a felágaskodó szarvasbika képe. Olyan erős volt ez a látomás, hogy
egy pillanatra a hófedte táj képe tündökölt a szemem előtt. A fehér
ragyogás egybemosódott a Zóna kietlen pusztájával. Beszívtam a
fenyők illatát, és a jeges szél végigsimította az arcomat. Visszaemlé-
keztem a szarvasbika sötét, nedvesen csillogó szemére. Arra, ahogy a
lélegzete fehéren gőzölgött a hideg éjszakában. Átéltem azt a pillana-
tot, amikor eldöntöttem, hogy nem oltom ki az életét, és ekkor, eb-
ben a pillanatban megértettem, hogy a csodálatos állat miért látoga-
tott el hozzám minden éjjel az álmaimban.
Azt hittem, hogy a szarvasbika csupán egy rémálom. Így bűnhőd-
tem meg azért, mert csődöt mondtam. Így kellett megfizetnem gyen-
geségemért. Tévedtem.
A szarvas megmutatta, milyen erős vagyok. A könyörületességnek
nem csupán nagy volt az ára, de iszonyatos erővel ruházott fel. Rá-
adásul a sötét nagyúr képtelen lett volna felfogni, mi is az a kö-
nyörület.
Megkíméltem a szarvasbika életét. Életereje éppen ezért lega-
lább annyira megilletett engem is, mint azt, aki megölte.
Zihálva felhördültem, amikor valósággal rám zúdult a felisme-
rés. Éreztem, hogy megbicsaklik a láthatatlan kéz szorítása. Az erőm
újra visszakerült hozzám. Ismét ott álltam Baghra kunyhójában,
és életemben először magamhoz idéztem a fényt. Éreztem, ahogy a
ragyogás özönvízként elindul felém. Megragadtam, hiszen jogosan
engem illetett meg. Erre születtem. Egészen egyszerűen nem fogom
megengedni, hogy bárki is elválasszon minket egymástól.
A ragyogás valósaggal kirobbant belőlem. Tisztán, rezzenés nélkül
végigsöpört azon a sötét helyen, ahol néhány pillanattal korábban
Mal állt. Már megragadta egy volkra. A szörnyfajzat most felsikol-
tott, és elengedte. Áldozata térdre rogyott. Vér buggyant elő a sebhe-
lyeiből, miközben a fényem valósággal belemetszett a sötétbe, és
elűzte a szörnyfajzatokat.
Az Éjúr csupán egy pillanatig bámult döbbenten. Összeszűkült
szemmel meredt rám, és én éreztem, hogy harcba küldte ellenem
félelmetes akaratát. A láthatatlan kéz megpróbált megragadni. Leráz-
tam magamról. Semmibe vettem. Akárcsak a gazdáját.
- Ez meg mit jelentsen? - hörögte. Mindkét kezét felemelte, és a ki-
vágódó, sötét csápok megpróbáltak megragadni. Egy legyintéssel
elégettem őket. Elpárologtak, mint a hajnali köd.
Az Éjúr dühösen elindult felém. Fejedelmi metszésű arcát eltorzí-
totta a düh. Lázasan gondolkoztam. Tudtam, hogy a legszívesebben
véremet ontotta volna azon a helyen, ahol álltam. Mégsem tudott
megölni, hiszen az idehívott volkrák ott keringtek a fénykupolán
kívül. Ezt a fényt csak én tudom fenntartani.
- Fogjátok el! - förmedt a sötét alak a körülöttem álló őrökre. Iván
már mozdult is.
Éreztem a bőrömre simuló nyakék súlyát. A szívem egy ütemben
dobogott a szarvasbika ősöreg szívével. Ismét felemelkedett az erőm.
Megrendíthetetlen volt, és nem ismert kétséget. Mintha csak kardot
markoltam volna.
Felemeltem a karomat, és lecsaptam. Fülsértő reccsenéssel kettéha-
sadt a dereglye egyik árboca. Az emberek rémülten kiabálni kezdtek,
és félreugrottak, amikor a lemetszett árbocdarab a fedélzetre zuhant.
A vastag gerenda még izzott a fénytől. Az Éjúr arcán döbbent felis-
merés tükröződött.
- A Vágás! - hördült fel Iván, és azonnal hátraugrott.
- El innen! - förmedtem rá.
- De hát te nem születtél gyilkosnak, Alina - duruzsolta az Éjúr.
- Azt hiszem, erről egészen mást gondolnának azok a ravkaiak,
akiket az előbb segítettem lemészárolni.
A dereglye utasai közül sokan pánikba estek. Az opricsnyikok ag-
gódó arccal ugyan, de lassan mozgásba lendültek, hogy bekerítsenek.
- Láttátok, mit tett azokkal a szerencsétlenekkel! - kiabáltam a kö-
rülöttem álló őröknek és grisáknak. - Hát ezt a jövőt akarjátok? Egy
sötét világot? Amit a saját képmására formál?
Láttam a zavarukat, a haragjukat és a félelmüket.
- Még nincs késő ahhoz, hogy megállítsuk! Segítsetek! - könyörög-
tem. - Kérlek benneteket, segítsetek!
 Senki sem mozdult. A katonák és a grisák is mintha csak kővé vál-
tak volna a fedélzeten. Mindenki félt. Félt a vezértől, és attól, milyen
lenne a világ a védelme nélkül.
Az opricsnyikok közelebb húzódtak. Döntenem kellett. Sem Mal,
sem én nem kapunk még egy esélyt.
Hát akkor így lesz - gondoltam.
Hátrapillantottam a vállam fölött, és reméltem, Mal megérti, mi-
re készülök. A hajó oldalához vetettem magam.
- Ne hagyjátok, hogy kimásszon! - harsogta a nagyúr. Az őrök
megpróbáltak megragadni. Én pedig megszüntettem a világosat.
Mindent elborított a sötétség. Az emberek jajveszékelni kezdtek, a
magasban meghallottam a volkrák rikoltozását. Kinyújtott karom
megtalálta a korlátot. Átbújtam alatta, és a homokba vetettem maga-
mat. Felpattantam, és vakon Mal irányába kezdtem rohanni. A kö-
vetkező pillanatban már megvilágítottam magam előtt a pusztaságot.
A hátam mögül jól hallatszott a mészárlás zaja. A volkrák lecsaptak
a dereglyére. Grisa láng mart a sötétbe. Én azonban nem állhattam
meg, hogy azokkal törődjek, akiknek hátat fordítottam.
A fénysugaram megtalálta Malt. A fiú a homokba rogyott. A fölé
magasodó volkra felrikoltott, és megpördülve eliszkolt a sötétben.
Odarohantam hozzá, és felemeltem.
Lövés dörrent, a lábam mellett egy lövedék vágódott a homokba.
Kioltottam a fényt.
- Tüzet szüntess! - hallottam, ahogy az Éjúr hangja túlharsogta a
zűrzavart. - Élve van rá szükségünk!
Ragyogó kupolát emeltem kettőnk köré. Elzavartam a körülöttünk
gyülekező szörnyfajzatokat.
- Sosem menekülsz el előlem, Alina! - üvöltötte a nagyúr.
Nem hagyhatom, hogy üldözzön minket. Nem kockáztathattam
meg, hogy életben maradjon. Annyira gyűlöltem azt, amit meg kel-
lett tennem. A többiek a dereglye fedélzetén ugyan nem siettek a
segítségemre, de vajon ezzel kiérdemelték azt, hogy kiszolgáltassam
őket a volkráknak?
- Nem hagyhatsz itt minket, Alina! Meghalunk! - bömbölte az Éjúr,
- Ha elindulsz azon az ösvényen, jól tudod, hová fogsz jutni!
 Hisztérikusan nevetni kezdtem. Hát tényleg tudtam. Tudtam, hogy
akkor pontosan olyan leszek, mint ő.
- Egyszer azért könyörögtél nekem, hogy legyek könyörületes! -
kiáltotta, és üvöltése visszhangzott a Zóna kietlen pusztaságában.
Túlharsogta teremtményei, a volkrák éles rikácsolását. - Hát szerin-
ted ez a könyörület?
A következő lövedék tőlünk alig néhány centire vágódott a föld-
be. Igen - tűnődtem, mikor a bensőmben ismét felágaskodott az erő.
Ezt tőled tanultam.
Felemeltem a kezem, és ragyogó körívet rajzoltam a levegőbe. Va-
lósaggal belemetszettem a sötétbe. Még a föld is megremegett a recs-
csenéstől, ahogy a homokfutó kettéhasadt. Hangos jajveszékelés tá-
madt, a volkrák pedig őrjöngve sikoltozni kezdtek.
Megragadtam Mal karját, és apró fényívet vontam kettőnk köré.
Tántorogva futni kezdtünk a sötétség tengerében. A csata zaja kez-
dett kihunyni, ahogy eltávolodtunk a szörnyetegektől.

NOVOKRIBIRSZKTŐL DÉLRE léptünk ki a Zónából. Megtettük első né-

hány lépésünket Nyugat-Ravka földjén. A délutáni nap fényesen ra-
gyogott a zöld mezők fölött, édes illat úszott a levegőben, de mi nem
álltunk meg, hogy megcsodáljuk a tájat. Fáradtak voltunk, éhesek, és
több sebből véreztünk. Mivel könyörtelen ellenségek üldöztek, így
mi sem pihenhettünk. Egészen addig mentünk, míg egy gyümölcsös-
kertben el nem bújhattunk. Kivártuk a sötétség beköszöntét, mert
attól féltünk, hogy a helybeliek észrevesznek, és felfigyelnek ránk. A
levegőben almavirág illata lebegett. A gyümölcs azonban még túl
kicsi és túl zöld volt ahhoz, hogy megehettük volna.
Az egyik fa tövében egy vödörre való poshadt esővizet talaltunk. A
vér nagy részét lemostuk Mal megviselt ingéről. A fiú megpróbálta
összeszorítani a fogát, amikor a feje fölött lehúzta a szakadt szövetet,
de nagyon is jól látszottak a vállán és a hátán a volkra karmok mély
nyomai.
Amikor leszállt az éjszaka, útra keltünk a partvidék felé. Kicsit ag-
gódtam, hogy eltévedhetünk. Hiába jártunk azonban idegen ország-
ban, Mal megtalálta a helyes utat.
 Valamivel hajnal előtt felértünk egy hegy tetejére. Mgpillantottuk
az Alkhem-öböl széles ívét és Os Kervo csillogó fényeit alattunk.
Tudtuk, hogy le kell mennünk az útról. Nemsokára felbukkannak az
utazók meg a kereskedők, akik egészen bizonyosan felfigyelnek a
megtépázott nyomkeresőre meg a fekete keftát viselő lányra. Még-
sem tudtuk vissza fogni magunkat mindaddig, amíg életünkben elő-
ször meg nem pillantottuk az Igaz-tengert.
A hátunk mögött felkelt a nap. Rózsaszín fénybe borultak a város
karcsú tornyai, majd a sugarak aranyszínűre festették az öböl vizét.
Jól láttam a széles kikötőt. Hatalmas hajók himbálóztak a mólók mel-
lett. Mindezeken túl pedig a végtelen kékség terült el. Minden kék és
kék és megint csak kék volt. A tenger mintha a végtelenbe nyúlt vol-
na. A látóhatár hihetetlenül távolinak tűnt. Nagyon is jól ismertem a
térképeket. Tudtam, hogy az óceán túlsó partján is van föld. Hosszú
heteken át kell szelni a hullámokat, ha valaki el akar jutni oda. Ennek
ellenére rám tört az a kábító érzés, hogy a világ peremén állunk. Fel-
támadt a szellő, én pedig beszívtam a sós levegő illatát. A távolban
sirályok rikoltoztak.
- Ez a rengeteg víz. Milyen hatalmas! - szólaltam meg végül. Mal
némán biccentett. Végül mosolyogva odafordult felém.
- Nem lesz nehéz elbújni.
Felemelte a kezét, és beletúrt a hajamba. A kócos tincsek közül ki-
húzta az egyik arany hajtűt. Éreztem, hogy az egyik fürtöm ki-
szabadul, és lecsúszik a nyakamba.
- Ruhát veszünk belőle - magyarázta, és zsebre vágta az ékszert.
Egy nappal korábban Zsenya rögzítette aranytűkkel a hajam. Soha
többé nem fogom látni. Sem őt, sem a többieket. Sajgott a szívem.
Nem lehettem biztos abban, hogy Zsenya valaha is igazi barátom
volt, ám ennek ellenére módfelett hiányzott. Mal elindult, én pedig
kicsit távolabb az úttól elbújtam néhány fa között. Egyetértettünk
abban, biztonságosabb, ha egyedül megy be Os Kervóba, ám ennek
ellenére fájt a szívem, amint utána bámultam. Azt mondta, pihennem
kellene, de ahogy elment, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Még
mindig éreztem a bensőmben duruzsoló erőt. Mintha csak nem múl-
tak volna el a zónabeli tetteim visszhangjai. Önkéntelenül is meg-
érintettem a nyakéket. Még sohasem fogott el ehhez hasonló érzés. A
lényem egy része azt akarta, hogy újra átéljem ezt a csodát.
Na és mi a helyzet azokkal az emberekkel, akiket hátrahagytál? -
suttogta a hang a fejemben. Kétségbeesetten próbáltam figyelmen
kívül hagyni. Követeket, katonákat és grisákat hagytam ott. Gyakor-
latilag halálra ítéltem valamennyiőjüket. Ráadásul abban sem lehet-
tem egészen biztos, hogy a nagyúr elpusztult. Vajon széttepte egy
volkra? A Tula-völgy elveszett népe végre bosszút állhatott a Fekete
Eretneken? Vagy halálos ellenségem ebben a pillanatban felém tart a
Rémtenger halott pusztaságán át, és éppen arra készül, hogy saját
kezébe vegye az igazságszolgáltatást?
Remegni kezdtem. Fel-alá járkáltam. A legkisebb zajra is összerez-
zentem.
Délutánra már biztosra vettem, hogy Malt felismerték, és elfogták.
Amikor azonban lépteket hallottam és megláttam, ahogy a fák közül
kibontakozik jól ismert alakja, majdnem zokogni kezdtem a meg-
könnyebbüléstől.
- Volt valami gond? - kérdeztem remegő hangon, és igyekeztem
leplezni idegességemet.
- Minden rendben ment - válaszolta. - Még sohasem láttam olyan
várost, ahol ennyi ember nyüzsgött volna. A kutya sem törődött ve-
lem.
Új inget és egy nem igazán hozzáillő kabátot viselt. A karjában tar-
tott rengeteg női holmit nekem hozta. A zsákra emlékeztető vörös
ruha annyira megkopott, hogy most már narancssárgának tűnt. A
durva szövésű kabátnak mustárszíne volt. Kezembe nyomta az új
öltözékemet, és tapintatosan elfordult, hogy átöltözhessek.
Ügyetlenül megpróbáltam kigombolni a keftám apró, fekete gomb-
jait. Úgy tűnt, legalább ezer gomb tartja össze a köntöst. Amikor a
selyem végre lecsúszott a vállamról, és halomba gyűlt a lábam körül,
úgy éreztem, mintha hatalmas kő gördült volna le a szívemről. A
hűvös, tavaszi levegőben bizseregni kezdett a bőröm. Most először
mertem arra gondolni, hogy tényleg szabadok lehetünk. Gyorsan
elhessegettem magamtól a vakmerő gondolatot. Egészen addig nem
lélegezhetek fel, míg hírét nem hallom annak, hogy az Éjúr az életét
vesztette.
 Felvettem a durva anyagból készült gyapjúruhát és a sárgás kabá-
tot.
- Szándékosan vetted meg nekem a létező legrondább rongyokat?
Mal megfordult, rám nézett, és nem tudta visszafojtani a vigyorát.
- Megvettem az első, szemem elé kerülő ruhát - válaszolta, azután
az arcáról eltűnt a vigyor. Lágyan megsimogatott, és amikor újra
megszólalt, halk hangja egészen rekedtnek tűnt. - Nem akarom, hogy
valaha is fekete ruhát hordj.
Mélyen a szemébe néztem.
- Soha - suttogtam. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy hosszú, pi-
ros kendőt. Óvatos, lágy mozdulattal a nyakam köré tekerte. Elrej-
tette Morozova nyakékét.
- Na látod - mosolyodott el újra. - Tökéletes.
- De mi lesz nyáron? - kérdeztem nevetve.
- Addigra majd kitalálunk valamit, miként lehetne megszabadulni
tőle.
- Nem! - kiáltottam éles hangon. Meglepődtem, hogy már maga a
puszta elképzelés is mennyire felbőszít. Mal döbbenten hátratánto-
rodott. Magyarázkodni kezdtem. - Nem adhatunk túl rajta, a nyakék
Ravka egyetlen esélye arra, hogy megmeneküljön az Árnyzónából.
Igazat mondtam, de nem a teljes igazságot. Nekünk, kettőnknek is
szükségünk volt a nyakékre. Ez volt a biztosíték az Éjúr ereje ellen.
A szarvas csontja azt ígérte, hogy egyszer még visszatérhetünk Rav-
kába, és rájövünk arra is, miként hozhatjuk rendbe a dolgokat. Ugya-
nakkor viszont egész egyszerűen nem árulhattam el Malnak, hogy a
nyakék az enyém, és a szarvasbika ereje teljes mértékben a részemmé
vált. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy képes lennék megválni tőle.
A fiú alaposan végignézett rajtam. Összevonta a szemöldökét.
Eszembe jutott az Éjúr figyelmeztetése, meg az az értetlen tekintet,
amit Mal és Baghra arcán is felfedeztem.
- Alina...
Megpróbáltam biztatóan rámosolyogni. - Meg fogunk szabadulni
tőle - ígértem. - Mihelyt lehetséges.
Rövid csönd következett.
- Hát rendben - szólt némi kishitűséggel a hangjában. Végül a lábá-
val arrébb lökte az összegyűrődött keftát. - Ezzel meg mi legyen?
 A földön heverő, rongyos selyemkupacra pillantottam, és valóság-
gal rám zúdult a harag meg a szégyenérzet.
- Égessük el! - döntöttem. Pontosan ezt tettük.
Miközben a lángok elemésztették a ruhát, Mal lassú mozdulatokkal
kihúzta a fürtjeim közül a többi arany hajtűt is. Hajam a vállamra
omlott. Óvatosan hátrasimította a tincseket, és megcsókolta a nya-
kamat. Szája közvetlenül a nyákék fölött érintett meg. Amikor sírni
kezdtem odahúzott magához, és szorosan átölelt. Addig tartott, amíg
kihunyt a tűz, és már csak a hamu maradt.
 FIÚ ÉS A LÁNY a hajó korlátjánál állt. A valódi vízi jármű
imbolyogva táncolt az Igaz-tenger hullámzó hátán.
- Goed Morgen, fentomen! - kiáltotta oda nekik az egyik
tengerész, miközben egy nagy tekercs kötéllel elsietett mellettük.
A teljes legénység fentomennek hívta a két szökevényt. Kerchben
ezzel a szóval jelölték a szellemeket.
Amikor a lány megkérdezte a fedélzetmestert, hogy miért, a tenge-
rész jót nevetett. Azt mondta, azért hívják így őket, mert rettentő
sápadtak, és képesek hosszú órákon át mozdulatlanul állni a korlát
mellett. Úgy bámulják a tengert, mintha még sohasem láttak volna
vizet. A lány elmosolyodott, de nem árulta el az igazat. Elengedhetet-
len, hogy a láthatárt kémleljék. Azt figyelték, nem bukkan-e fel egy
fekete vitorlás.
Baghra Verlorenje már rég kihajózott, így aztán egészen addig rej-
tőzködtek Os Kervo nyomornegyedeiben, míg a fiú az arany hajtűk
árából nem tudott helyet szerezni egy másik hajóra. A nagyvárost
mélyen megrázta az a szörnyűség, ami Novokibirkszben történt.
Néhányan Kom urat okolták. Mások viszont Shu Hant vagy a
fjerdaiakat vádolták. Páran pedig nem kevesebbet állítottak, hogy a
szörnyűségre a jogos haragra gerjedt szentek miatt került sor.
Igen fura híresztelések kaptak szárnyra a nyomornegyedben. Odaát
Ravkában különös dolgok történtek. A bujkálók azt hallották, hogy
nyoma veszett az Apparátusnak, hogy idegen seregek gyülekeznek a
határvidékeken. A hírekből az is kiderült, hogy kis híján kitört a há-
ború az Első és a Második Hadsereg között. A beszámolók szerint
meghalt a napidéző. Várták, hogy mikor érkezik meg a Zónában el-
pusztult Éjúr halálhíre, ám erről nem szólt a fáma.
Éjszakánként összebújva feküdtek a hajó gyomrában. A fiúnak erő-
sen kellett tartani a törékeny teremtést, amikor az újra és újra felriadt
rémálmából. Hangosan vacogott, mert a fülében még most is ott zen-
gett a romba dőlt dereglyén hátrahagyott férfiak és nők rémült jajve-
székelése. Keze-lába egyaránt remegett, mert jól emlékezett arra,
milyen iszonyatos erő munkálkodott benne.
- Semmi baj - suttogta a fiú a sötétben. - Minden rendben.
A társa annyira szeretett volna hinni neki. Túlságosan félt azonban
ahhoz, hogy becsukja a szemét.
Az erős szélben nagyokat reccsentek a vitorlák. A hajó hangosan
sóhajtozott körülöttük. Újra egyedül voltak. Pontosan úgy érezték
magukat, mint akkor régen, kiskorukban, amikor elbújtak a nagyobb
gyerekek elől, elrejtőztek Ana Kuya dühkitörései miatt. Akkor is így
leltek menedékre, amikor attól tartottak, hogy félelmetes dolgok mo-
zognak, tekergőznek a sötétben.
Újra árvak lettek. Nincsen igazi otthonuk. Csak a másikra számít-
hatnak. Meg persze arra, hogy új élet vár rájuk a tenger túlsó partján.