Elszakítva

II összesen A mágia rabjai

Amira Stone
Könyvmolyképző (dec 2021)

Címke: fantasy, romantikus, énelbeszélő, regény, mágia

fantasyttt romantikusttt énelbeszélőttt regényttt mágiattt
Amikor döntened kell, melyik utat választod.
Áruló foglalta el a palotát. Kein, a kitaszított ezt látszólag
kihasználja, és miközben segédkezet nyújt a hatalom átvételéhez,
egyre több különleges képességet fedez fel magában.
A halott király lányai menekülni kénytelenek. Ene rabként ébred
egy felkelőkkel teli hajón, viszontagságai során barátságok,
szövetségek és szerelmek szövődnek.
De mekkora árat kell fizetnie a bosszúért?
Mena és Ray a túlélőket mentik, mígnem kénytelenek elszakadni
egymástól. Rayt ígérete köti, Menát a nyomasztó bűntudata és a
kötelessége.
Hárman három különböző úton indulnak, bár a céljaik közösek.
Vajon az útjaik összeérnek valahol?
Vajon Ray és Ene szerelme elég erős?
És vajon ki a meeshai? Kié az igazi hatalom?
Titok, cselszövés, szerelem és szenvedélyes küzdelem a
túlélésért Amira Stone új regényében.
Két hercegnő és a két számkivetett fiú történetének folytatása, egy
váratlan csavarral.
 Első fejezet

KEIN

Mintha egy egész világ kúszott volna a bőröm alá. Hallom az

emberek imáit, a siralmakat, érzem a rémületüket. A hangok –
ezernyi hangya módjára – oda-vissza cikáznak az elmémben. Félek,
hogy eltapossák a saját gondolataimat, engem.
A király halálával nem ért véget a lázadók tombolása. Vagy lehet,
pont a vér látványa tüzelte fel őket. A bálra érkezett vendégek és a
palota lakói majdnem mind odavesztek, most a városon lehet a sor.
A tóriaiak rettegése kézzelfogható.
Nem tudom, mennyi ideje állok az ablakban, és mióta nem vagyok
képes megmozdítani egyetlen végtagomat sem.
Csak bámulom a kertet, a magasra nőtt sövény kacskaringós ívét.
A túlélők ott lehetnek. Legalábbis onnan érkezett Ray fenyegetése.
Azt hiszem. Elég közel van, szavai mégis elvesztek a fejemben
kavargó, végtelen sok morajban.
Hirtelen egy kéz érint meg, lagymatag és gyenge, mint a
nebesseni szellő.
Roen áll mögöttem.
Ahogy megfordulok, óvatosan visszahúzza a kezét. Rémülten
pislog, valószínűleg látja az őrületet a szememben, de a tekintetében
legalább megvetésnek nincs nyoma. Nem tart árulónak.
– Ez a te lakosztályod volt? – puhatolózik finoman.
– Nem, a voluré.
Pillantása azonnal az ágyra siklik.
– Hol a teteme?
A kérdése valahogy elcsitítja a bennem tomboló zűrzavart. Meg
nem szünteti, de annyira elnyomja a hangokat, hogy
felülkerekedhessek rajtuk. Nem azért hagytam életben Menát, hogy
utána kiszolgáltassam Garthnak.
– Az égiek sosem feledik a tettem. Nem tetőzöm azzal a
haragjukat, hogy megfosztom a volurt a kellő végtisztességtől.
 Roen sandán végigmér, pillantása megállapodik a kezemen.
Tenyerem még mindig piszkos a rászáradt vértől és a tető porától.
– Hol ástad el?
– A föld a vétkeseknek való.
Bármit is gondoljon erről Roen, nem firtatja tovább a válaszom.
Mögötte kemény talpak dübögésétől, ajtók csapódásától és
fegyvercsörgéstől lesz hangos a folyosó. Visszafojtom a lélegzetem.
A kinti zajok emlékeztetnek a felkelők jelenlétére. Már az őrök
gondolatától is összerándul a gyomrom.
– Mutasd meg Ene hercegnő szobáját! – Utasítás helyett kérésnek
hatnak Roen szavai, ezért együttműködően mozgásra bírom a lábam.
Mena lakosztályából kilépve egyből egy vörös köpenyesbe botlom.
Cserzett arcbőre elárulja, hogy az északi részeken szolgálhatott.
Gúnyos szeme előbb rám, aztán Roenre villan, majd a férfi
elégedetten továbbcammog, mintha csak az utcákat róná. Vállán
súlyos zsák, amiben fém kocog. Pénzéhes disznó, ahogy minden őr.
Nagyot nyelve fojtom el az undorom.
A lord követ Ene szobájába, amire három őr már lecsapott.
Felbukkanásunk egy pillanatra megakasztja őket, de aztán folytatják
a fosztogatást.
Roen megáll a poros cipőtalpaktól mocskos padló közepén.
Kíváncsian figyelem, mit keres. Mutatóujját fennkölten pihenteti az
állán, és lassan, vadászó ebként vizslat végig a szobán.
– El onnan! – üvölt az egyik lázadóra, aki éppen a hercegnő
ágyához lép.
Roen sebesen ott terem, a padlóra hányja a takarót, a párnákat,
végül fújtatva az öltözködőparaván mögé ugrik. Viselkedése
megrémiszt, undorral ér hozzá mindenhez. Arcvonásait eltorzítja
guvadt, hatalmas szeme. Feszengeni kezdek, ahogy ráébredek, mi
történhetett. Bárhol is van a lány, egyedül menekülhetett el.
Maria Ojának igaza volt, több rejlik Enében, mint bárki hitte volna.
Mena nem volt a szobámban, ahol hagytam, Ray kimentette, de
Enével már nem lehetett szerencséje. Különben mi oka lett volna
megfenyegetni engem? Ray is közénk tartozik, lázadó és elnyomott,
mégis a testőrség mellett küzdött. Ennek egyedül Ene lehet az oka.
Láttam őket egymás karjában, és még mindig keserű irigységgel tölt
el vágytól kipirult arcuk emléke.
Nem tartok Ray bosszújától, ezek csak üres, hajnali párába vetett
szavak voltak. Idővel rá fog döbbenni, hogy neki nem ártottam.
Roen vöröslő fejjel toppan elém. Piros, vékony selymet emel a
magasba.
– Ez egy hálóruha. – Minden egyes szót erőteljesen megnyom.
A lordról az említett anyagra nézek. Semmivel sem találom
különbnek, mint bármelyik másikat. Ezt kereste volna?
Értetlenségemben majdnem elnevetem magam.
Roen rángatózó szemhéjjal kiabálni kezd.
– Azt mondták, a hercegnőt a szobájába kísérik. Lefeküdt aludni,
de kétlem, hogy egy hirtelen ért támadás során lett volna ideje
átöltözni. Nem gondolod?
– Biztos ruhában dőlt le – közlöm szárazon, megrántva a vállam. –
Hiszen elájult.
Roen szája egy pillanatra tátva marad.
– A nevelőnője vele volt, kötelessége lett volna átöltöztetni. Á, egy
szabad földinek magyarázok – legyint, és sebes léptekkel az ajtó felé
indul. A ruhát is viszi. – Kövess! – utasít, hátra sem nézve.
Roen után mozdulnék, de a hátam mögötti csörömpölés eltereli a
figyelmem. Megfordulok, ujjaim ökölbe szorulnak. Az egyik lázadó
leseperte a hercegnő asztaláról a tintatartót, éppen a fiókokat
rángatja. Pergamenek hullnak a földre. A felesleges rombolás tovább
fokozza a bennem érlelődő dühöt. Zihálva fordítok hátat. Ha tovább
kell néznem a pusztítást, előbb-utóbb ölre megyek az őrökkel.
Ki kell jutnom innen! Nemcsak a szobából, hanem Nebessenből is.
Ehhez viszont szükségem van Garth segítségére, így
kényszeredetten Roen után indulok. A lordot már nem látom a
folyosón, de van egy olyan sejtésem, hogy ő is Garthhoz indult. Ha
nem tévedek, az áruló Arden még mindig a tanácsteremben
pöffeszkedik.
Megszaporázom a lépteimet, és előremeredek, mert nem
szeretném látni, mi folyik körülöttem, mégis minden ott van a szemem
előtt: a törött ablaküvegek szilánkjait sepregető asszonyok, a hullákat
cipelő férfiak, a holt tetemek arca, a vérrel borított testek és az
izzadságtól mocskos támadók. A tüzet eloltották, de a hátramaradt
füst csak fokozza a kibírhatatlan szagokat, bűzlenek az aranydíszes
falak. A város siralma suttogássá csendesedett a fejemben, de azt
hiszem, már nemcsak őket hallom, hanem a holtak korholását is.
Meglehet, ez már az őrület előszele.
Elhaladok két harsányan nevetgélő őr mellett, akik egy fiatal testőr
teteméről rángatják le a bőrcsizmát. Semmit sem változtak,
ugyanolyan erkölcstelenek, mint Szabad Földön. Azzal a testtel is
úgy bánnak, mint egy darab fahasábbal. Nem látják, amit én.
Hátamon verejték csorog, ahogy hasztalan próbálom kizárni az
elmémbe hasító képeket. A fiú haláltusája elborzaszt, sikolyaitól
elszorul a torkom.
Kapkodni kezdem a lábam, szaporán, egyiket a másik után, mint
egy űzött vad.
Ha ez az a képesség, amiről Tiiu beszélt, akkor az égiek
megcsókolhatják a hátsómat, mert én ebből köszönöm, de nem
kérek. Ez nem ajándék, hanem átok, amely sebesen hajt az őrületbe.
A tanácsterem előtt érem utol Roent. Reszkető kezem a
zsebembe csúsztatom, igyekszem leplezni a zaklatottságom.
A vörös, szakadt köpenyes őrök azonnal ajtót nyitnak nekünk. A nagy
famonstrum nyikorogva tárul fel.
Roen nyomában a terembe lépek, valószínűleg észre sem vette a
lemaradásomat. A helyiséget fahéjas füstölők illata lengi be.
Garth a magasított támlájú székben ül, éppen pergameneket
nézeget. Kipihentnek és elégedettnek látszik. Még tiszta ruhát is
öltött, erre egyedül neki volt ideje. A tejfehér selyemingre az őrök
egyenruhájához hasonló vörös bőrmellényt vett fel, talán ezzel is a
lázadóknak akar kedvezni. Az asztal szélén ott pihen a korona,
mellette egy kupa. Mind a kettő arany és fénylik. Puszta súlyok a
papírokon.
Garth feltekint, és Roent meglátva széles mosollyal dől hátra.
Rám nem pazarol egy pillantást sem, mintha láthatatlan lennék.
Feszélyezve érzem magam, óvatosan meghúzódom, kivárva a
megfelelő időt, hogy szóhoz juthassak.
Roen lecsapja a vörös selymet az asztalra.
 Garth szemöldöke megrándul, a mozdulatban van némi
pajkosság.
– Ezt mire véljem?
– Ene hercegnő szobájában találtam. – Roen az asztalra tenyerel,
és olyan közel hajol Garthhoz, hogy az arcuk majdnem összeér. –
A paraván mögött. A hercegnő nem feküdt le aludni, nincs a
szobájában, és az ottani járat tárva-nyitva volt, de a mi embereink
nem használták, mert a térképen az szerepelt, hogy le van zárva.
Akadály volt előtte: egy tükör.
– Egy tükör – ismétli Garth, mint aki nem teljesen hiszi a
magyarázatot.
– A tükröt széttörték – folytatja sejtelmesen Roen. – A hercegnő
tudott a járatról. Vagy valaki segítette.
Garth mosolya azonnal lelohad, állkapcsán ugrálni kezdenek az
izmok, miközben a férfi felemelkedik. Bárki, aki most látná, megijedne
a haragjától, én mégis félelmet érzek mindebben.
Garth megragadja Roen gallérját, közelebb húzza magához. A lord
arca a nyilvánvaló düh ellenére is ellágyul. Egyre érdekesebbnek
találom a köztük lévő kapcsolatot, azt hiszem, már tudom, ki Roen
gyenge pontja. Csak azt kéne kiderítenem, mit kezdjek ezzel.
Garth felcsattan:
– Azt akarod mondani, hogy még most sincs meg az a kis szajha?
A hercegnőt illető sértés hallatán akaratlanul is elmosolyodom.
Fogalmuk sincs róla, mennyire helytálló a kifejezés.
– Inkább azt, hogy nem is volt. Azt hiszem, az ájulás csak
színjáték lehetett. Szerintem már a támadás előtt elszökött – veti fel
Roen.
– Báli ruhában?
– Ami fekete volt, így az éj elfedte.
Garth hosszú perceknek tűnő pillanatig bámulja a lordot, végül
elengedi, és vérfagyasztó módon felnevet. Van valami sötét abban a
kacajban. A levegőt magamban tartva várom, hogy kiderüljön, mi
okozta a hirtelen változást.
Garth megigazítja Roen gallérját, majd megpaskolja a vállát, mint
egy kisgyereknek, és rám néz, jelét adva, hogy tud az ittlétemről.
– Gondoltad volna?
 Nem felelek, csak állok mereven.
Garth könnyedén felemeli a kupát az asztalról, belekortyol, mielőtt
folytatná.
– Az a szuka nem akart férjhez menni. – Roen felé fordul. – Téged
is csak azért hívott meg, hogy bosszantsa az atyját. – Ezúttal halkan,
fenyegetően kuncog. – És végül csak megszökött.
Roen szeme ismét ijesztően nagyra tágul, mint akinek épp most
jutott eszébe valami.
– Ha a járatokat használta, akkor még elkaphatjuk, nem juthatott
messzire. Vagy ott, vagy a városban bujkál. Meg kell tudnom, kiket
ismerhetett a városban, hol húzhatta meg magát, és…
– Nem!
Garth lecsapja a kupát, tekintete felcsillan. Leül, elkezd kutakodni
a pergamenek között, mígnem talál egy érintetlent. Győzedelmes
mozdulattal mártja tollát a tintába, és írni kezd. A toll hegye csak úgy
serceg.
Roen feszülten Garth háta mögé áll, a kacskaringós betűket
figyeli.
– Mit tervezel? Ha a lány nem kerül elő holtan, sosem koronáznak
meg. A király odakint lóg, csak a főbb mesterek vezethetik le a
ceremóniát, ők viszont ragaszkodnak a törvényekhez. Ha bármelyik
Arden életben maradt… – Elharapja a mondat végét. – Az El Vedom
egyetlen öreget sem fog küldeni, és… – Ismét elnémul, majd ráncok
futnak a homlokára, ahogy olvasni kezd. – Kiáltvány? Vérdíj az
árulóért?
A szavak engem is meglepnek. Azt veszem észre, hogy apránként
az asztal felé araszolok.
– A hercegnőnek nem kell meghalnia, a nép maga kívánja majd a
vesztét – kezd lelkesen magyarázni Garth. – Hőssé válhatok. A nép
nemcsak elfogad, hanem egyenesen tisztelni és imádni fog.
– Miért? – szakad fel belőlem a kérdés.
Roen bosszúsan felém néz, valószínűleg nem tetszik neki, hogy
tanúja lehetek mindannak, ami éppen készül. Ingerülten az ajtó felé
int, de nem mozdulok. Ő nem parancsolhat nekem, és ezt tudnia kell.
Ráadásul úgy veszem észre, Garthot nem zavarja a jelenlétem,
bőszen ecseteli tovább az elképzelését.
 – A hercegnő köztudottan nem kedvelte a nemességet, ellenben a
testőröket igen, és ez nagyon is kedvez nekünk. Mindenki Enére fog
vadászni. És a testőrökre, már ha egy is akad, aki életben maradt –
teszi hozzá elégedetten.
Roen gyengéden végigsimít Garth tarkóján, büszkeség árad
belőle. Nekem csak hányingerem támad a mozdulattól.
– Így ha elő is kerül, akkor sem jelent veszélyt – súgja Roen, Garth
füléhez hajolva.
Ő kelletlenül elhessegeti.
– Menát és a söpredékét kilógattátok?
Elszorul a torkom. Ez a sors várt volna a hercegnőkre is?
Felelnék, de Roen megteszi helyettem.
– Kein gondoskodott a volurról, elégette. A meeshai teste is a tűz
martalékává válhatott, legalábbis eddig nem jelezték, hogy
megtalálták volna.
– Láttad, amint porrá ég?
Csend áll be közénk, mire rájövök, ezt a kérdést nekem szánta.
Gyorsan végiggondolom, a palota mely részeit pusztította el a tűz,
aztán megköszörülöm a torkom.
– A bálterem melletti pihenőbe vittem. A ruhája lángra kapott, a
továbbiakat nem szándékoztam végignézni.
Garthnak szeme se rebben, folytatja a számonkérést.
– Fivérem teteme meglett?
– Nem, de többen is igazolják, hogy súlyos sebet kapott. Nem
élheti túl.
– Menj az ispotályba, vedd számba a gyógyítókat, egy sem
hiányozhat! A vendégek névsora alapján kerítsétek elő a jelen lévő
mesterek holttestét, ők is jártasak a sebesültek ellátásában. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy egy megmenekült mester valami zugban
életet leheljen az iszákos fejébe. – Mélyet sóhajt, mint akinek teher
nyomja a vállát, de közben élvezi is. – A járatokat robbantsátok be!
Senki nem juthat ki a palotából, ha csak egyetlen túlélő is akad, hírül
viheti az igazságot.
Roen a pergamenre bök.
– Ezzel szemben senki nem kételkedne a szavadban.
Garth morogva felemeli a tollat.
 – Elég, ha egy megteszi! Menj, intézkedj!
A lord a szemét forgatva, mélyen meghajol.
– Igenis, felséged.
Ismét görcsbe ugrik a gyomrom. A megnevezés simogathatja
Garth lelkét.
Önteltsége megkapó számomra, megértem, miért tette, amit tett,
csak az eszközeit kifogásolom. A családjában – ahogy az enyémben
is – mindenkinek megvolt a szerepe: Mena volur, Ene királynő,
Arutelu parancsnok, ő maradt csak egy lord a sok közül. Többre
vágyott, elismerésre, igazi tiszteletre. Hatalomra. Ha más lenne a
világunk, ha egyazon lenne a hátterünk, még kedvelném is.
Roen távozik.
Garth feláll, a széke mögötti falhoz lép, és csenget a folyosón álló
őröknek. Egyikük átveszi az iratot azzal az utasítással, hogy vigyék
az írnokokhoz azonnali másolásra. Garth nem vesztegeti az időt.
Miután megint kettesben maradunk, veszem a bátorságot végre,
hogy szóljak.
– Haza akarok menni!
Garth töprengve néz rám.
– Hasznát venném a jelenlétednek.
– Mégis hogyan?
– Jól bánsz a szavakkal, kiigazodsz az úri körökben, és fizetség
fejében nem riadsz vissza semmitől.
Szavai bántóak. Nagyot nyelek, mielőtt felelnék.
– Nincs ínyemre a gyilkolás, ha erre gondolsz.
– Ebben az esetben testőrömmé fogadnálak.
Ígéretes ajánlat, eljátszadozom a gondolattal, hogy életem végéig
csillogásban és gazdagságban élek.
– Nem pénzért vállaltam ezt a feladatot, hanem mert Siccen
megígérte, hogy hazajuttat. Tudnom kell, a családom épségben van-
e – hazudom. Ezzel végül is nem tiltakozom a javaslat ellen, csak
elodázom.
Garth – mintha olvasna a gondolataimban – kérdően a szemembe
néz. Vajon tudja, mit tervezek?
– Üzenj nekik!
– Én magam szeretnék meggyőződni a dolgokról.
 – Ahogy óhajtod – rántja meg a vállát. – Ha visszatérsz, akkor is
élni fog az ajánlatom.
– Ha elmegyek, senki nem állja utamat?
– Szavamat adom.
– És ReetUr hídja?
Garth az egyik illatosítóhoz sétál, tenyerével az orra alá legyezi a
füstöt. Mélyet szippant belőle.
– A volur ugyan idejuttatott, de vissza már nem fog. –
Elégedettség ül a hangjában.
– Siccen azt mondta, tud megoldást. Megígérte – fakadok ki, de
Garth higgadtan csendre int.
– Siccen betartja a szavát, erről gondoskodom. – Egy pillanatra
elgondolkodik. – Rémlik, hogy mesélt valami gyermeki legendáról, a
dalnok nyakéke, vagy valami ilyesmi – hessegeti el a szavakat
érdektelenül. – Nyilván erre gondolt, de ő jobban fogja tudni.
Gombóc lesz a torkomban, egyre csak nő és növekszik. Forogni
kezd velem a szoba, a felismerés méregként itatja át a
gondolataimat.
Az egyetlen ember, aki hazajuttathatna a családomhoz, halott. Én
öltem meg.
 Második fejezet

MENA

Halottak. A fájdalom lebénítja a testem. Lassan árad szét, mintha

egy mély veremben ülnék, amibe egymás után görgetik a
szikladarabkákat.
Végignéztem, amint atyámat kivégzik, és nem tettem semmit. Ez a
legrosszabb. Az erőm hasztalan.
Állam az átkarolt térdemen nyugtatom, a könnyeim már elfogytak.
Csendben maradok, levegőt is alig merek venni, úgy meredek a falra.
Próbálom nem atyámat nézni, de a szemem szüntelen
visszavándorol rá. A tavaszi szellő meglebbenti ünnepi palástját, a
sötétkék szövet a lábára csavarodik. Várom, hogy felemelje a fejét,
jelét adja az életnek, de nem teszi. Mozdulatlan. Merev. Sápadt
ráncaiba beleivódott a rémület.
A tudatomba ég a kép, minden apró részletével együtt.
A tehetetlenségtől egyre jobban fáj a mellkasom.
Olyan erősen szorítom az öklöm, hogy körmeim nyomán vér
serken a bőrömből. A meleg cseppek kicsordulnak az ujjaim között.
Egy kéz simul a hátamra, összerezzenek.
– Mennünk kéne.
Messziről hallom a hangot, az irányába fordulok. A füstös, koszos
arcban sárszínű szempár bámul rám. Kell egypár pillanat, hogy
felismerjem, Ray az. Türelmetlennek tűnik.
Talán ő tehet arról, hogy nincs erőm.
Ray nagyot nyel, miközben megdörgöli az arcát, mintha valami
nyugtalanítaná.
– A túlélők félnek, látniuk kell téged.
– Minket, meeshai – szakad ki belőlem az átkozott szó. Hangom
ércesen cseng, nem ismerek magamra.
Ray tanúja volt a félelmemnek, az összeomlásomnak, és mindent
megtett, hogy ezeket segítsen eltitkolni az emberek elől, a kettőnk
közti kötődés helyett mégis inkább gyűlöletet érzek iránta.
 Bizalmatlanul méregetem. Ittasan, dülöngélve távozott az
estélyről, amikor viszont berontott Kein szobájába, a kábulatnak
nyoma sem volt rajta. Mégis, honnan tudta, hogy ott vagyok?
Ray felrántja a szemöldökét, szája ostobán elnyílik.
– Ami történt, az… – Hangja elfúl, nyugtalanság suhan végig az
arcán. Aztán megrázza magát, mintha most ocsúdna a kijelentésem
miatti kövületből. – Nincs idő a gyászra, cselekedni kell! Gondolj
magadra és a többiekre, akik odalent rekedtek. – Sürgetése
különösnek tűnik, mintha valóban aggódna.
Valaki ekkor rávág a feljáró ajtajára. Ray felpattan, és a hónom alá
nyúlva megpróbál felhúzni, de durván eltaszítom. Magam állok fel.
Sajgó kezem a megviselt, vérrel szennyezett tógámba törlöm.
Nehéznek érzem a testem, és a bennem kibontakozó ködös
gondolatok még jobban lehúznak.
Atyám halála egy Melinion számára örömteli látvány lehetett, és
ettől jeges borzongás hullámzik végig rajtam.
Újból koppan a faajtó.
– Le kell mennünk – mondja Ray. – Készen állsz rá?
A fogaim összeszorítva bólintok.
Ray hátat fordít nekem, lehajol, megragadja a rothadó faajtóba
ütött vaskarikát, és a föld megnyílik előttem. A kezem után nyúl, de
hátralépek. Lehet valami az arcomon, mert szó nélkül hagyja, és
elindul lefelé. Lassan követem, alászállok a komor sötétségbe. Puha
sarum cuppog a nedves, döngölt talajon, a doh, a verejték és a testek
kipárolgásának fullasztó keveréke pedig lecsap rám.
– Itt jön a volur – kiált fel valaki, mire felkapom a fejem, és a lábam
megcsúszik a lépcsőn. A nyirkos falon keresek támaszt, hogy
megtartsam az egyensúlyom. A fenti napsütés után a kövekkel
megvilágított alagút sötétebbnek tűnik, mint éjszaka. Lassan szokom
a homályt.
Amikor leérek, körém gyűlnek az emberek. Többségük asszony és
gyerek. Félelmük láttán sikítani, ordítani szeretnék, ahogy a torkomon
kifér. Én is ugyanúgy rettegek, mint ők.
Egy robusztus testőr lép elém, csokoládészín bőre elnyeli a gyér
fényt. Nem rémlik a neve, de ijesztő megjelenésére emlékszem.
– Hátra! – dörren a többiekre. – Beszélnünk kell a volurral.
 – Ahogy nekünk is – rikácsolja egy éles női hang, lady Loelle az. –
Jogunk van tudni, mi történt. – Kezét csípőre teszi, és mellét
tiszteletlenül a testőrnek dülleszti. Vérmességéből arra következtetek,
ő még nem sejti, mi mindent veszített: férjet, fivért, szülőanyát, atyát,
barátokat. És egy uralkodót.
Bagtas áll közéjük. Kopasz fején izzadság csillog, visszaveri a
mágikus kövek hideg, kékesfehér fényét. Vitatkozni kezdenek.
Közben kérdések záporoznak rám, az emberek – illemet és
protokollt feledve – egymás szavába vágnak. A civakodás és
tolongás megszédít, a lábam remegni kezd. Ismét nem bírok
megmozdulni, mígnem a könyököm megragadva valaki kihúz a
tömegből.
Forró légvétel csapja meg a fülemet, a szorítás erősödik a
karomon.
– Szedd össze magad! – sziszegi Ray.
Közelsége észhez térít. Ebben a szorult helyzetben ő az egyetlen,
akinek nem érdeke épségben kijuttatni a túlélőket, mégis segíteni
próbál. Vagy legalábbis úgy tesz. Egyedül ő nyert a támadással, mert
többé nem fenyegetik kivégzéssel. Ray szabad ember lett, valami
mégis itt tartja, és kétlem, hogy az a valami én lennék.
Öklömbe zárom a ruhám anyagát, és végre alaposan körülnézek.
Az asszonyok hada még mindig a marcona testőrrel és a mesterrel
csatározik. Az a kevés férfi, aki meneküléskor megbújt a szoknyák
mögött, most a falak tövében gubbaszt. Gyáva módon szótlanságuk
mögé rejtik gondolataikat.
Ekkor észreveszem lord Reigert, aki egy másik testőrrel Arutelu
mellett ül. Szégyen önt el, amiért az unokafivéremről elfeledkeztem.
Az áruló Garth után Arutelu az egyetlen olyan rokonom, akiről bizton
tudom, hogy él, segítenem kellene rajta. Odamegyek, és mellé
térdelek. Ray követ. Genny és olyan betegség szaga csapja meg az
orromat, amelyet nagyapám halálos ágya mellett éreztem. Arutelu
látványa elborzaszt. A dereka köré tekert selymeket sötétbarna,
majdnem fekete vér borítja, sápadt arcán szürkés foltok jelentek meg,
és ajka kékesre színeződött, mintha máris rothadásnak indult volna.
Egyedül hörgő szuszogása és le-fel süllyedő mellkasa árulkodik arról,
hogy még pislákol benne az élet.
 Bagtas is mellém térdel. Csak ekkor tűnik fel a viszonylagos
csend, az asszonyok abbahagyták a kárálást.
– Meghaltak? – kérdi halkan a mester.
Válaszolni szeretnék, de félek, hogy ha kimondom, azzal
visszafordíthatatlanná teszek mindent.
– Igen – feleli helyettem Ray. Lopva hátratekint, majd odasúgja a
mesternek: – Mindenkit kivégeztek, a királyt is.
A szívem ismét összeszorul, a földre meredek, hogy ne láthassák
az arcom. Reiger folytatja a faggatást.
– Ene hercegnőt is?
Ezúttal is Ray válaszol.
– Ő nem volt köztük. Ahogy Haren parancsnok sem – motyogja.
– Foglyul ejthették őket – veti fel Reiger. – Ki kell szabadítanunk!
Aruteluból rekedtes köhögés szakad fel, küzd, hogy kinyissa a
szemét. A fejéhez kúszom. A rőt szakállú testőr, aki eddig szótlanul
térdelt mellettünk, tenyerét a falhoz érinti, majd nedves, portól és
sártól mocskos ujját végighúzza unokafivérem kiszáradt ajkán.
– A trónt akarja… Ene… az útjában áll. – Arutelu a nyálát – vagy a
vérét – nyeldesve szörcsög egyet. – Hallottam, ahogy parancsba
adta… engem is öljenek meg. Sikerült… – Köhögve valamiféle
nevetésszerű hangot ad ki magából.
A rémület elszorítja a torkom.
– Nem fogsz meghalni! – préselem ki magamból.
Ray lord Reigert odébb lökve guggol le az unokafivérem mellé.
Szeme kis híján kiesik a helyéről, egész teste megfeszül. A nyakán
vadul lüktet egy ér.
– Ene elmenekülhetett? Nem fogoly? – rázza meg Arutelu vállát,
cseppet sem gyengéden.
Arutelu szemhéja megrezzen.
– Garth csak úgy szerezheti meg a koronát, ha minden örökös
halott – jegyzi meg Bagtas. – És persze a fivére is. Azért végeztette
ki nyilvánosan a királyt, hogy mindenki lássa. Le merném fogadni,
Enével is így tenne, ha elkapta volna.
Ray rám tekint.
– Meg kell keresnünk!
 Rossz érzés tölt el. Újra. Mi van, ha Kein cinkosa, és csak azért
akarja kideríteni, hol lehet a húgom, hogy vele is végezhessenek?
Szeretném magamhoz ölelni Enét, osztozni a bánatban, és vigaszt
lelni mellette, de úgy sejtem, bárhol is bujkáljon, jelenleg nagyobb
biztonságban van, ha Ray előtt rejtve marad.
– Tüntessétek el a tetemem – hörgi Arutelu. – Súlyozzatok le… és
dugjatok… egy hordó geletai édes borba… legalább a férgeimnek
legyen mámoros a vég.
Döbbenten meredek le az unokafivéremre.
Arutelunak fájdalmai vannak, mégis van kedve viccelődni. Ez
eszembe juttatja, hogy én sem veszhetek el a bánat súlya alatt. Meg
kell acéloznom a lelkem!
– Garth kerestetni fog minket – szakítja félbe lord Reiger a
gondolataimat. – Itt nem vagyunk biztonságban.
Arutelu végre feltekint. Egy darabig csak hunyorog, majd a szeme
nagyra tágul. Ismét nevetni próbál.
– Még a… járatokban vagyunk. – Döbbent a hangja. Órák óta
eszméletlen lehetett, ha csak most tűnik fel neki. – Ostobák!
A támadók ezeken át jutottak be. Tűnjetek innen! Most!
A mesterre nézek. Egy pillantás is elég, tudja, mit szeretnék.
Koromfoltos ünnepi talárja mélyen rejlő zsebéből előhúzza a járatok
térképét. Vadul tanulmányozni kezdi a rajzokat.
A nagydarab testőr odahajol, szakállát simogatva ő is a gyűrött
lapra mered.
– Láttunk egy hajót a kikötőben. Sötét volt, talán egy
kereskedőhajó lehetett, de ha a parancsnok kijutott a hercegnővel,
akkor felszállhattak rá. Melyik út vezet a kikötőbe?
– Ez nem ér rá később? – nyöszörög Arutelu. Reszkető kezét a
sebéhez szorítva megpróbál felülni. Elképeszt az elszántsága. Ray a
háta alá csúsztatja a karját, de már ez is akkora fájdalmat okoz
Arutelunak, hogy torz grimaszba rándul az arca. – Előbb biztonságba
kell helyezni az embereket, és keresni nekem egy hordót.
Reiger eltökélten Aruteluhoz hajol, szavait csak mi halljuk.
– A kikötőbe kell menni, a hercegnő az elsődleges. –
Az asszonysereg felé biccent. – Ők az alattvalói, az életükkel
tartoznak a birodalomnak.
 Unokafivérem erőtlenül megragadja Reiger gallérját, ám túl
gyenge, hogy magához húzza.
– Az uralkodó van az emberekért, és nem fordítva – sziszegi. – Ha
ártatlanokat áldoznál fel a trónért, semmivel sem vagy különb, mint a
fivérem.
Reiger válla megfeszül.
A tekintetem köztük jár, hol az egyiket, hol a másikat figyelem.
Aruteluba kezd visszatérni az élet, mintha haragjával együtt tettvágy
áramlana a vérébe. Lord Reigert viszont nem sikerül meggyőznie.
– Nem kockáztathatjuk a hercegnő életét és azt, hogy Nebessen
Garthenus kezébe kerüljön!
Erőlködnöm kell, hogy fel ne pofozzam. Tudom, hogy atyám
Reigert szánta a húgom mellé férjnek és egyben uralkodónak is. Ene
dísz lett volna a trónon, de abban biztos vagyok, hogy ő még egy
lovászfiúért is kockáztatná az életét.
Viszont ezt a nép nem tudja.
– Ene még semmit nem mutatott az embereknek, nincs
bizodalmuk az irányába. – Magamon érzem a többiek rideg, fürkésző
tekintetét, így gyorsan kifejtem a gondolatom. – Felelőtlennek és
ledérnek tartják, számukra mindegy, hogy ő vagy Garth ül a trónon.
Ellenben téged követnének – mutatok Arutelura, akinek erre
magasba szökik a szemöldöke. – Ha te Ene mellett állsz, akkor a
nemesek és a nép is követni fogja. Most a te szavad a döntő.
Arutelu kurtán, szörcsögve felnevet.
A testőr rám sandít.
– Akkor piszok gyorsan ki kell jutnunk innen. – Unokafivérem felé
biccent. Megértem, mire céloz. Arutelunak csekély esélye van a
túlélésre, főleg itt a járatokban. Minél hamarabb rendes ellátásra
lenne szüksége.
– Nem tehetne valamit? – Bagtas halkan, tisztelettel kérdezi,
miközben elém tartja a pergament. – Nyisson egy járatot, ami kivisz
minket Tóriából. Vagy gyógyítsa meg most. – Szinte könyörög.
A levegő bennem reked. A volurok számos katasztrófánál
segítettek a bajbajutottakon, embereket mentettek, házakat húztak
fel, folyók medrét alakították, a népért voltak. Keserű epe gyűlik a
torkomban. A varázstalan lét egyre nagyobb teher.
 Suttogóra fogom, ezzel is tompítva hangom remegését.
– Ez trónfosztás volt, itt nem szerencsétlenül járt falusiakról van
szó. Ha kiviszek mindenkit, köztük egy lehetséges trónörököst is,
azzal állást foglalnék. Ugye nem kívánják magukra haragítani az
égieket?
Bagtas méltóságteljesen biccent, megérti hamis indokom súlyát.
Ray mélyen beszívja a levegőt, de mielőtt megszólalhatna,
határozottan folytatom:
– A kikötőt feltehetőleg szemmel tartják. Az egész várost viszont
nem igázhatták le, nézzük meg, hova vezet ez a járat. Egyelőre
biztonságosnak tűnik, de az időnk is fogytán – nyomatékosítom.
– Ha visszamegyünk az elágazáshoz, onnan vezet egy út, ki a
kastélyból, egyenesen a komédiásházhoz – húzza végig Bagtas az
ujját a pergamenen.
– Komédiásház? – kérdezem döbbenten. Ahogy felidézem a város
képét, az épület szörnyen messze van, azt sem Arutelu, sem a
gyerekek nem bírnák.
– Régen bordély volt, gondolom, ezt a titkos járatot használták az
urak. A városba ez az egy út vezet, nincs választásunk.
Az utolsó mondat mindent eldönt, vitának nincs helye. Vagy ez,
vagy a biztos halál. Sóhajtok, majd beleegyezően bólintok.
Feltápászkodva a testőrök által hátratoloncolt túlélők elé állok.
Félelem égeti minden porcikámat, de ez nem olyan félelem, amit fent
éreztem. Nem tehetetlenség jár a nyomában.
A nők ismét tolongani kezdenek, kérdésekkel csapnak le rám.
Harag és rettegés váltakozik a koszos arcokon. Egy anyja karjában
alvó gyermek megriad, álmosan pislog, nem értheti, mi folyik
körülötte. Ahogy még én sem igazán.
Egyet tudok: kötelességeim vannak a nép és atyám felé. Az én
feladatom az emberek ösztönzése és a segítségnyújtás.
Már így is rengeteg időtől fosztottam meg őket, amíg odafent
siránkoztam. Egy újabb habozás életekbe kerülhet.
Amikor megszólalok, hangom csendre int mindenkit. Hogy
volurként vagy Ardenként tekintenek-e rám, nem számít.
 Harmadik fejezet

ENE

A fejem lebukik, de képtelen vagyok elaludni. A bizonytalanság és

a zaj ébren tart. Órák óta hallgatom Damon szörcsögő horkolását.
A sötét hajú kislány ellátta a sérülését, és a szer, amit utána adott
neki, egyből elaltatta. Azóta zengenek a falak a dörmögésétől, már fáj
tőle a fejem, és a gyomrom is egymás után veti a bukfenceket.
A raktéren enyhe szél süvít keresztül, a beáramló sós levegő
kellemesen hűvös. A hordók mögötti kis ablakból erőtlen fénycsík
kúszik közénk, még nappal van, nyugtázom magamban. Hallom a
hullámok hangját, ahogy a hajó oldalát nyaldossák. Lassan szelhetjük
a vizet, mégis elég messze kerülhettünk már Tóriától. Bárcsak
tudnám, merre tartunk, és mit akarnak a felkelők.
A fehér hajú lány még kétszer lejött megnézni minket. Morogva
villantotta rám fogsorát, és kifelé menet nem volt rest belerúgni
Damon ép lábába. Utána akartam ugrani, de a saját uszályomra
léptem, és úgy koppantam a hajópadlón, mint egy zsák krumpli.
A perszóna hangos nevetésétől percekkel később is zengett a
fedélzet, azt kívántam, fulladjon bele a kacagásba.
Az esés után dühödten leszaggattam az uszályt, és azzal takartam
be Damont.
Mostanra az arcvonásai kisimultak, teste elernyedt. Le merném
fogadni, hogy békés álmokat kerget, miközben engem kérdések
rágnak.
Végül nem bírom tovább.
Damon mellé kúszom, és gyengéden megérintem a vállát.
A levegőt beszívva horkant egyet. Vér és izzadság szaga csapja meg
az orromat, tenyerem a szám elé kapom, ahogy visszanyelem a
rosszullétem.
– Damon – motyogom a kezembe, és rázogatni kezdem. –
Damon, kelj fel!
Damon szemhéja megrezzen, éppen csak pislant kettőt, amikor a
fedélzeti ajtó kivágódik.
 A legrosszabbkor.
Mérgemben összeszorítom az ajkam.
Halk, sunyi léptek közelednek, és oda sem kell néznem, hogy
tudjam, a fehér hajú lány az. Úgy képes suhanni, mint egy szélen járó
pillangó, de a modora katonákat megszégyenítően érces.
Csípőre tett kézzel megáll felettünk.
A látványától még inkább felfordul a gyomrom. Férfias erő és
határozottság sugárzik belőle. Lisztszínű haját ezúttal magasan
felkontyolta, csak néhány kósza tincs lóg a homlokába. Feltűnik, hogy
a szemöldöke és a pillái is hamvasak. Egyszerre szép és groteszk.
Mustársárga nadrágja szemérmetlenül feszül a lábára, fehér ingét
sötét fűző tartja a helyén. Csípőjén hanyag öv lóg, rátűzve egy
bőrtok, amiből tőr markolata villan ki. Tekintetem alig bírom levenni a
fegyverről.
A lány szeme felcsillan, ahogy meglátja az ébren lévő Damont.
Nem tetszik az elégedettsége.
– Mozdulj! – utasítja Damont. Bőrbakancsát lendítve rúgni készül,
de Damon elkapja a bokáját, és azzal a lendülettel ki is rántja alóla a
talajt.
A lány hiába próbálja tompítani az esést, koponyája hangosan
koppan a fadeszkán. Még nyekken is egyet.
Pillanatnyi öröm lesz úrrá rajtam.
Mielőtt cselekedhetnék, Damon fürgén felpattan, fekete uszályom
suhogva csúszik le róla. Egy mozdulattal a lány fölé kerekedik.
Megragadja a karját, és vasmarokkal lenyomja a padlóra. A tőrt
viszont én szerzem meg, egyszerűen kirántom a bőrtokból. Amint
ujjaim a markolat köré fonódnak, a bennem lévő feszültség oldódni
kezd. Magabiztosnak és erősnek érzem magam.
A fogvatartónk mellé térdelve a torkához emelem a pengét.
Fájdalmas nyöszörgése elégedettséggel tölt el. Szenvedjen csak!
– Ha visítasz, meghalsz – búgom elszántan. Valahol azt kívánom,
tegye csak meg, akkor beledöfhetném a tőrt.
A lány mozdulni próbál, ellenben Damon teljes súlya ránehezedik
a mellkasára. Ficánkolása egy partra vetett hal vergődésére
emlékeztet.
Damon mély, rekedtes hangon szólal meg.
 – Hányan vagytok?
A lány egyenesen farkasszemet néz Damonnal, fogcsikorgatva
villantja rá mosolyát.
– Egyedül vagy a tenger közepén, több tucat fegyveressel
szemben. Hova mennél? Öljetek csak meg, és a kis hercegnővel a
halak között végzitek.
Damon még közelebb hajol hozzá, orra súrolja a lányét.
– Sose ölnétek meg, mert kell nektek – szűri a fogai között, és
ekkor döbbenek rá, hogy elrablóinknak csak én számítok. Damon
élete nekik egy fikarcnyit sem érhet. Ujjaim megremegnek a tőr
markolatán.
– Biztos vagy benne?
A sejtelmesen elsuttogott szavak varázsütésként hatnak Damonra,
mert eltolja a fegyvert tartó kezem, és az ép lábára nehezedve
feltápászkodik.
– Mit csinálsz? – kiáltok rá.
Damon válla megereszkedik.
Ha ő nem küzd, akkor én fogok!
Ahogy a lány felállna, a kontyánál fogva rántom vissza. A padló
nagyot döndül, amikor elterül előttem, de nem tétlenkedik, az már
biztos. Hátrakap, körmeit a bőrömbe vájja. Felhördülve oldalba
térdelem, mire összerándul. Már éppen lesújtanék, de Damon elkapja
a csuklómat. Egyszerűen talpra ránt, és kicsavarja markomból a tőrt.
Annyira megdöbbenek, hogy szólni se tudok. Tátott szájjal hagyom,
hogy a fegyvert lenyújtsa a még fekvő lánynak.
Ő azonnal elmarja, és rám vicsorogva felkászálódik. Haja zilált, az
oldalát, ahol megrúgtam, fél kezével szorítja.
Felmordulva újra felé csapnék.
– Térj észhez, Ene! – ráz meg Damon. A hirtelen mozdulattól
forogni kezd velem a világ.
Szédelegve hagyom, hogy maga felé fordítson.
– Fejezd be! – folytatja suttogva. – Csak hallgassuk meg.
Szólni se tudok a torkomat maró sav miatt. Damon elém
helyezkedik. A saját testével takar, úgy fordul vissza a lányhoz.
– Halljuk az ajánlatod! – Keményen szól hozzá.
 – A kapitány vár titeket – feleli a lány, miközben a füle mögé
igazítja a kontyából elszabadult tincseit.
– Előtte beszélnem kell a hercegnővel.
– A kapitány nem egy türelmes ember – csóválja a fejét. Zavaróan
világos szeme rám vetül. – Ha nem megyünk, utánam küldenek
valakit, és nem mindenki olyan kedves, mint én – sziszegi gúnyosan.
Hideg borzongás fut végig a hátamon. Talán odafent egy csapatnyi
dühödt férfi tolong, és mind a mi vérünkre szomjazik. Félreteszem a
lány iránt érzett gyűlöletem, és beleegyezően bólintok.
A lány a feljáró felé indul. Követném, de Damon gyengéden maga
mögé húz. Bicegve, sérült lábát mereven tartva mászik fel a vékony
lépcsőfokokon. A falba kapaszkodik, de a vállát büszkén tartja.
Minden izma úgy feszül, mint egy ugrásra kész vadállaté. Tudom,
hogy bármi is következzen, ő megvéd, engem mégis aggaszt, hogy
vajon én képes leszek-e megóvni őt.
Mielőtt kilépne a fedélzetre, Damon megtorpan. A hátának
ütközöm.
– Hagyd, hogy én beszéljek – fordul felém, úgy súgja.
Ezúttal nem ellenkezem.
Reszketeg lábbal, még mindig szédülve követem Damont.
Ahogy felérek, a lemenő nap fénye egyből letámad. Beletelik pár
pillanatba, mire megszokom a világosságot. Beszívom a hűs tengeri
levegőt, ám ekkor a gyomrom szegül ellenem. Váratlanul ér a
támadása. Imbolyogva az ajtónak vetem a tenyerem, és felnyögve
meggörnyedek. A hányás a lábfejemen csattan, beborítja a sarumat.
Damon hiába lép mellém, csak annyit tehet, hogy megtámasztja a
vállam. Egyesek nevetnek, mások engem utánozva öklendező
hangokat hallatnak. A savanykás szag mélyen bekúszik az orromba.
Levegő után kapkodva próbálom visszatartani az újabb rohamot, de a
fejem egyre jobban zsibog, a gyomrom vad táncot lejt.
Ekkor taps csendül.
– Íme, Nebessen uralkodója – szólal meg egy vidám hang. –
Valaki hozzon már neki egy sámlit és innivalót. Te ott, takarítsd fel!
Damon óvatosan a derekam köré fonja a karját, segít
kiegyenesedni. A hajam hátrasimítva meglátom végre, ki adta az
utasításokat. A hosszú kabátot viselő alak fintorogva magasodik
fölém, egyik fülcimpájából fémkarika csüng. Fekete haja a vállára
omlik, arca erősen borostás, bőre olajosan fénylik. Vastag
szemöldöke egyenes csíkba húzódik, ahogy homlokráncolva figyel.
Felém nyújtja a karját, csuklóját virágmintás kendő takarja.
Egész testemben remegek, ha akarnám, se tudnám elfogadni a
segítségét.
Damon közénk csúszik, mire a férfi lassan leereszti a kezét, és a
száját elhúzva meghátrál. Tetőtől talpig végigmér azzal az igézően
földbarna szemével.
– Ronda egy látványt nyújtasz, kislány.
– Beszélj vele tisztelettel! – förmed rá Damon.
A férfi érdeklődve félrebillenti a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal
meghajol.
– Esim Beret kapitány, tiszteletére, felség. – Amikor
felegyenesedik, olyan kajánul mosolyog, amit bármelyik behízelgő
lord megirigyelhetne. – Engedje meg, hogy megjegyezzem, kegyed
oly csodásan fest, mint a hajnali ábrázatom egy átdorbézolt éjszaka
után. Megtisztelne azzal, hogy elfogad tőlünk egy kis rizspárlatot, ami
meggátolhatná, hogy úri okádékát szerény tatomra terítse?
A gúnyos szavakat őszinte, gyermeki bájjal ejti, ami még inkább
feldühít.
– Ha sokáig kívánsz itt tartani minket, akkor garantáltan kapsz
még ebből – mutatok a lábam előtt lévő tócsára.
– Ez csak tőled függ.
Esim a társai felé fordul.
A koszos, foltos bőrű férfiak és nők láttán a bensőmben végigfut a
félelem. Legalább három tucat gyilkos szempár mered rám,
legtöbbüknél fegyvert is látok. Ezek nem harcosok, hanem forrongó
tengerészek.
Esim intésére az egyik embere kopott kisszéket helyez elém.
Damon finoman lenyom rá. Mögém áll, óvón, tettre készen.
Mielőtt a kapitány szólhatna, a sötét hajú kislány terem előttem,
aki Damont is ellátta. Biztató mosollyal nyújt egy kupát. Ő is a nap
gyermeke, akárcsak Ray, ajka íve, ovális arca és finom álla, de még a
tekintete sejtelmessége is őt idézi.
 Elveszem az italt, de csupán mert ő adta nekem. A hajón eddig
egyedül ő tűnt barátságosnak, bár talán csak a Ray meg a közte lévő
hasonlóság miatt nem tartok tőle. Ahogy aprót kortyolok az erős
szagú párlatba, az végigperzseli a torkom, kesernyés ízét majdnem
visszaköpöm. Könnybe lábadt szemmel, a köhögés ellen küzdve
figyelem, ahogy a kislány visszahátrál a társaihoz, és megfogja egy
férfi kezét. A fejét világos kendő fedi, fél arca torz, szeme üveges…
Riadtan letekintek a kupában ringatózó, tejfehér szeszbe.
– A tengeribetegség nem éppen nemes dolog, de van rá
gyógymód. Igyál még, szükséged lesz rá – szól a kapitány. – Ideje
egyezkednünk.
A józan eszemre is szükségem lesz, és már tudom, mit tesz velem
az ital, ezért leengedem a kupát az ölembe. A korábbi rosszullét
úgyis elcsitult, a gyomrom sem háborog már annyira.
Nagy levegőt veszek.
– Kezdhetnénk azzal, hogy elmondjátok, mit akartok – követelem.
– Ti ismertek minket, de mi még semmit se tudunk rólatok.
Esim elismerően biccent.
– Itt legtöbben Szabad Földön születtek – kezdi emelt hangon, és
a tömeg felé fordul. Nincs időm visszakérdezni, Esim máris folytatja.
Ezúttal az embereinek címezi a szavakat. – Tűrtétek, hogy városokba
tereljenek benneteket, mint állatokat a karámba.
Igenlések harsannak, és az egyöntetű kiáltástól összerezzenek.
– Tűrtétek, hogy minden, amit megtermeltek vagy kibányásztok,
Nebessené legyen. Tűrtétek a szegénységet, megtanultatok
nyomorban élni, de többé nem hunytok szemet az őrök tettei felett.
Asszonyokat és gyerekeket ölnek, férfiakat végeznek ki tárgyalás
nélkül… – Elhallgat egy pillanatra, majd a szemembe néz. Pillantása
mélyen belém hatol. – Ártatlanul. Pusztán szórakozásból – nyomja
meg a szavakat. – A király megszegte ReetUr törvényét, tolvajokat,
gyilkosokat és erőszaktevőket kötelezett a piros köpeny viselésére.
– Áruló! – harsan a tömegből.
– Gyilkos!
– Mocskos féreg!
Atyámról beszélnek. Megbecstelenítik a nevét, és úgy ítélkeznek,
hogy semmit nem tudnak róla! Dühömben az egyik szitkozódó férfi
irányába hajítom a kezemben szorongatott kupát, ami egyenesen a
homlokán csattan. A szesz végigfolyik a képén, de ez sem csillapítja
a haragom. Közéjük vetném magam, az ujjaimat ökölbe szorítom, de
Damon a derekamnál fogva visszaránt. Rúgkapálok, hörgök.
Megpróbálom legalább a csuklómat kiszabadítani.
– Eressz! – sziszegem Damonnak. Ő a király testőrségének a
vezetője. Velem együtt kéne küzdenie atyám becsületéért, de
szorítása erősödik, magához von, hátam a mellkasának feszül.
Esim csendre inti a legénységet, mire én is feladom a hiábavaló
harcot.
– Atyám sokat tett a népért! – vetem Esim szemére úgy, hogy
mindenki hallhassa.
A kapitány arca elsötétül.
– Tavasszal és nyáron belefulladt a bálozásba, ősszel vadászott,
télen meg hájasra hizlalta a nemeseit. Ki se tette a lábát Tóriából.
Többet trónoltam én a latrina fölött, mint ő a királyszékben.
Torkomon akad minden szó. Lehet, hogy atyám nem járja a
birodalmat, de éjjel-nappal a tanácsteremben dolgozik. Igenis törődik
a népével… vagy legalábbis a nebesseniekkel. A gondolatra
elkomorodom.
Esim folytatja a beszédet.
– Addig nem állunk meg, amíg fel nem szabadítjuk Szabad Földet.
Dühöm azonnal nevetésbe fordul. Fojtott kuncogásomból
fékevesztett kacagás lesz. Magam sem tudom, mitől ez a
felszabadultság. Vagy őrület. Minél hangosabb vagyok, Damon
szorítása úgy lazul. Végül elenged. Több tucat szempár szegeződik
rám, ahogy imbolyogva visszahuppanok a székre.
– Szóval innen a nevetek? Jobb nem jutott eszedbe? –
gúnyolódom. Hangom játékosan elmélyítem, Esimet utánozva. –
Felszabadítunk, tehát mi leszünk a Felszabadítók. A tengeren
csónakázva elmerenghettél volna valami egyedibb elnevezésen, nem
gondolod? Egyáltalán szoktál gondolkodni?
Esim elhúzza a száját, és csettint, mire egy másik szék is előkerül.
Nem ül le, hanem a jobb lábát teszi rá, és a térdére könyökölve tekint
rám. Ismerem ezt a viselkedést, atyám is törekedett arra, hogy a
tanácsnokai fölé magasodjon, nem hiába emeltette meg a
tanácsteremben a székét és a saruja talpát. Ezzel akarta éreztetni a
hatalmát.
A kapitány tétovázik. Két ujja közé csippenti a csuklójára tekert
kendőt, és morzsolgatni kezdi, mint aki feszélyezve érzi magát. Arca
viszont másról árulkodik: szánalomról. Gyűlöletnek és gyilkos
vágynak nyomát se lelem, pedig azt hittem, sikerült vérig sértenem.
Int, mire néma csend borul a hajóra. Se nevetés, se sugdolózás.
A tenger moraján kívül egyedül saját szabálytalan légvételeimet
hallom.
– Áthajóztuk a Bronz-tengert – kezdi újra a beszédet a kapitány. –
Bejutottunk a palotába. – Mutató- és hüvelykujját feltartva majdnem
összeérinti ujjbegyeit. – Ennyire voltunk, hogy találkozzunk a királlyal.
Tárgyalni akartunk vele a lánya életéért cserébe, de helyette most itt
vagy te… – keserűen elfintorodik – egy pimasz gyerek. Kíváncsi
lennék, Nebessen királynője mire hajlandó az életéért cserébe.
Elevenembe vágnak a szavak.
– Nem vagyok királynő – tiltakozom. – Bármi a követelésetek,
atyám hajlandó lesz meghallgatni titeket.
– De igen, királynő vagy.
– Nem! – Ezt már durván mondom.
Damon tenyere a vállamra nehezedik. A kapitány meglepetten
pislog, majd a legénységéhez fordul.
– Emma! – üvölti el magát, mire a fehér hajú lány előrelép.
– Nem vagyok hírvivő, örülj, hogy életben hagytam – veti oda, és a
kezét csípőre vágva ad nyomatékot a szavainak.
– Pedig azt hittem, élveznéd, ha te mondhatnád el.
– A jó dolgokat meghagyom neked.
Esim a szemét forgatja.
– Hálám kísérjen.
Van valami vészjósló ebben a társalgásban. Idegességemben a
ruhát gyűrögetem az ölemben, a fekete selyem gyorsan átnedvesedik
nyirkos tenyeremtől.
A kapitány végigdörzsöli borostás állát.
A rossz előérzet elhatalmasodik rajtam. Félig Damon felé fordulva
felnézek rá.
– Mit nem mondanak el? Mi történt a palotában?
 – Én se tudok mindent, de a királyné…
A kapitány tompa, nyomott hangon vág Damon szavába.
– A király halott.
Ereimben megfagy a vér. Zihálok, mégsem kapok levegőt. Minden
elhomályosodik. A kapitány még beszél, ajka mozog, de egy szavát
sem értem.
Hazudik! Csakis hazudhat.
Küszködök, hogy meg bírjak szólalni. Damontól várom, hogy
megcáfolja a hallottakat, de némasága és lesütött tekintete többet
mond minden szónál.
– Nem. Az nem lehet! – motyogom, miközben a fejem rázom.
Damon nem felel. Nem tagad. És nem néz a szemembe.
Hirtelen úgy érzem, a tenger elnyel. Fuldoklom, mintha a tüdőm
vízzel lenne tele.
Elnehezedem. Csúszni kezdek.
Végül a sötétség megragad, és acélos marka a mélybe ránt.
 Negyedik fejezet

KEIN

A kopott fapadló hidegebb, mint a tél Cartan hegyeiben, ahol

szűnni nem akaró hótakaró fedi a zord erdőket. Ott születtem, egy
jégpáncél által körbeölelt városban, amelyet nem határoltak falak, és
ahol az őrök is szőrmebunda alá rejtették egyenruháikat. Egyetlen út
vezetett ki a városból, a köpenyesek ott rostokoltak, a nép közé csak
akkor tévedtek, ha kifogytak az élelemből, italból vagy szolgákból.
A meleg tűz mellett kártyázva töltötték idejük nagy részét, miközben
Lill partjairól, tengerről és napsütésről álmodoztak.
A tohonya őrök híre hamar elterjedt, apám elmondásaiból
emlékszem, egyidőben csak úgy özönlöttek az emberek a városba.
Senki nem akarta elhagyni a vidéket, kivéve minket.
Bár az őrök figyelmetlensége kedvezett apám üzelmeinek, ő
mégis gyűlölte, hogy a hó sokszor keresztülhúzta a számításait. Ilyen
volt a születésem is. Ahogy anyám mesélte, amíg ő a ropogó tűz
mellett vajúdott, odakint sosem látott vihar tombolt. Napokra elzárta
az embereket a külvilágtól. Mire az idő felengedett, és a város újra
magához tért, eltelt egy hónap. Ekkor kapott észbe apám, és
jelentette az őrök írnokának a születésem. Persze a pontos napra
nem emlékezett. Fiú voltam, és mint olyan, számára haszontalan.
Kilencéves lehettem, amikor apám végül úgy döntött, eleget
hallgatta az őrök ábrándozását, és saját szemével kívánja megnézni
a kikötőket. Pénzre váltotta mindenünket, vastag állatbőrbe és
plédekbe csavarta a húgaimat és anyámat, engem meg maga mellé
ültetett a bakra, egy szál szőrmekabátban. Mire leértünk a hegyről,
már nem éreztem a végtagjaimat, az arcom elé húzott kendő
keményre fagyott a leheletemtől, ujjaim lilára színeződtek. Azóta
gyűlölöm a hideget, és attól a naptól kezdve tudom, hogy apámnak
nem számítok.
Anyám és Carmen gondolata visszahúz Szabad Földre, mégsem
ők az egyetlen indokom, ami miatt menni akarok.
 Garth – vagyis a jövendő király – testőreként jó sorom lenne,
mindent megkaphatnék, amire egész életemben vágytam, kivéve a
bosszút, ami napról napra egyre jobban izzik bennem. Tória árulóvá,
bérgyilkossá és becstelen emberré tett.
Vissza kell jutnom, hogy elégtételt vegyek.
Pergamenek és molyrágta, bőrkötéses könyvek között térdepelek.
Nagyobb rombolást végeztem Siccen mester szobájában, mint a
felkelők a hercegnők hálótermében. Tenyerem érdes és száraz a
vastagon rátapadt portól. Órák óta itt vagyok, odakint már régen
leszállt az éj.
A gyertyatartót megragadva feltápászkodom, és az alvatlanságtól
fáradtan még egyszer körülnézek. Hátha valamit nem vettem eddig
észre.
Varázskő, kavics, ékszer, medalion vagy ezekhez hasonló
tárgynak nyoma sincs a szobában. Siccen még egy árva aranyérmét
sem tartott kéznél, ellenben gyertyát, viaszt, tintát és tollakat több
tucatot. Éjszakai bagoly lehetett, aki a sötétben is körmölt, vagy
szeme a betűket rótta. Az ágyát vetetlenül hagyta, a polcok ragadnak
a kosztól, székénél kopottabbat pedig még Szabad Földön se
találtam volna.
A mester annyi iratot felhalmozott, amelyek elolvasásához egy
emberöltő is kevés lenne, márpedig ha valamit tudott a vén krónikás,
ezekből tudhatta.
Behunyom a szemem, de hiába dörgölöm meg, a fáradtság nem
távozik belőle. Be kell látom, hogy ez így nem fog menni. Az égiek
megjutalmazhattak volna olyan erővel, amellyel egy szempillantás
alatt kiolvashatok akár ezer könyvet is. Vagy ami örökké ébren tart.
– Átkozott írások! – Meglendítem a lábam, mire egy halom ócska
papír zizegve odébb repül.
Az ezt követő csend csak egy pillanatig tart. Utána susogás tölti
meg a szobát, és enyhe, áporodott szellő csap az arcomba.
Kinyitom a szemem.
A könyvek lapjai forognak, a pergamenek ki-, majd betekerednek.
A levelek szétnyílnak, összezáródnak.
Mezőgazdaság, földmunkák, hatékony szántás és vetés, a
kincstár vagyona hónapról hónapra. Selyemrendelés, ételszállítás,
versek és kalandos eposzok, hirtelen minden irat értelmet nyer.
Száguldoznak fejemben a mondatok, tolonganak, ahogy a
másodperc törtrésze alatt befészkelik magukat az elmémbe.
A döbbenettől az álmosságom is elillan.
A lábamnál heverő könyvre nézek. Nem kell elolvasnom a címét,
tudom, hogy a meghűléses betegségek kezeléséről szól, bár maga
az írás érdektelen.
A lapok bőszen dolgoznak, zörgésüket csak fanyar nevetésem töri
meg, ahogy megértem, mi is történik.
Az égiek meghallgatták a kérésem, de közben jót röhögnek a
markukba. Ezzel a képességgel se megyek semmire. Egyetlen irat
sem szól a Garth által említett nyakékről. Siccen halott, a jegyzetei
hasztalanok.
Próbálom elnyomni az érzéseimet, de azok izzó lávaként a
felszínre törnek.
A hideg padló felhevül a talpam alatt, testem forr a haragtól, és a
következő pillanatban az összes irat lángra kap. Egy szempillantás
alatt elporlad minden, csak a hamu által szürkére festett szoba
marad.
Hitetlenül a szabad tenyeremre meredek. Az ujjaim ökölbe zárom,
majd kinyitom, de semmi változást nem érzékelek. Még a forróságot
sem, csak az égett pergamenek fullasztó szagát. Én keltettem életre
a lángokat, de fogalmam sincs, miként, ahogy a torony tetejéről se
tudom, hogy repítettem oly messzire Siccent.
A mester emlékére egy gondolat fészkeli be magát a fejembe. Ha
Siccen a markában akart tartani, akkor azt a varázskövet vagy
piszokmód elrejtette, vagy mindvégig magánál hordta. Mivel
kutakodásom nem járt sikerrel, az utóbbit tartom esélyesnek.
Már csak meg kell találnom Siccen tetemét.
 Ötödik fejezet

MENA

A hatalmas dörrenés a hátunk mögül jön. Rémület mar belém,

ahogy megpördülök. Törmelék záporozik ránk, és kavargó porfelleg
kúszik az alagútba. Köhögnöm kell tőle, hiába kapom a kezem a
szám elé.
A fülemben lüktető vér minden más zajt elnyom, a félelem a
zsigereimbe fészkeli magát. Kell pár perc, míg a por elül. Ekkor
meghallom a nyüszítő zokogást. Az asszonyok a földre kucorodva
védik a gyermekeket.
– Berobbantották az alagutat – kiabálja túl a zajt Dank, a sötét
bőrű testőr, akinek időközben megtudtam a nevét. Corson és ő az
eszméletlen Arutelut óvták a törmeléktől.
A gyomromat szorító, jeges rémület dacára ügyelek rá, hogy
higgadt, magabiztos maradjak.
– Most már nem jöhetnek utánunk – emelem fel én is a hangom.
Határozottságom célt ér, többen fellélegeznek.
– És ha a kijáratnál várnak ránk? – kérdezi ekkor lord Reiger.
Szúrós pillantást vetek rá. Minden erőmmel azon vagyok, hogy
tartsam a lelket a túlélőkben, ő meg egyetlen kérdéssel lerombolja az
erőfeszítéseimet.
Az emberek arcára riadalom ül ki.
Dank is észreveszi a változást, és felhördül, ahogy a lordra tekint.
– Akkor küzdünk – feleli eltökélten, miközben segít felegyenesedni
lady Loellének. A nő gömböc teste alól előbukkanó kisfiú arca csupa
könny és takony.
Felemelem az állam.
Amíg életben vagyunk, minden lépés egy győzelem. Nem
állhatunk meg, ha nem is magunk, akkor az elhunyt szeretteink miatt.
Ki gyászolná őket, ha nem mi? Ki torolná meg a halálukat, ha nem
mi?
Reiger nem szól, de megrántja a szemöldökét, ezzel fejezve ki
nemtetszését, mielőtt bosszúsan elindulna.
 Kínszenvedés továbbmenni, mind vánszorgunk. Szomjas vagyok,
a szám kiszáradt, talpamba minden lépésnél fájdalom hasít. Fejem
zsibog a levegőtlen helytől, alig bírom összeszedni a gondolataimat.
Elszorul a torkom, akárhányszor a hátam mögé tekintek. A gyerekek
és az idősebb asszonyok szörnyen szenvedhetnek, de még ők is
tartják magukat. Mindenki érzi a helyzetünk súlyát, még a
legkisebbek is.
A járat egyre sötétebb, a világító kövek már nem bírnak vele. Nem
lep meg, hogy ReetUr mágiája ide is elér, hiszen egész Tóriára
kiterjed.
Ahogy kezd gyérebb lenni a fény, a testőrök kipattintanak pár
követ a falból, és szétosztogatják. Fáklyák helyett ezzel világítunk.
Dank Raynek is ad, mire a kő fénye kihuny. Ray maga áll neki
kikapirgálni egy másikat, érintésére viszont az is megszűnik
világítani. A fiú bosszús sóhajjal továbblépdel, mintha mi sem történt
volna, engem viszont úgy elönt a félelem, hogy a tenyerem csupa
verejték lesz, égeti a felhasított bőröm. Csak egy meeshai
hatástalaníthatja a mágiát, ellenben ez nem az én varázslatom,
hanem ReetUré.
Többször is azon kapom magam, hogy a fiú arcvonásait vizslatom.
Érzelmek forgataga váltakozik rajta: harag, csalódottság,
nyugtalanság és töprengés. Nem egyszer ráncba szalad a homloka,
mintha erősen koncentrálna.
Arutelu eszméletlen. Corson az ölében cipeli, fivérem teste
ernyedten lóg a karjában. Mellettük a fiatal testőr, Zana battyog. Feje
lehajtva, portól szürke haja a homlokába lóg. Egyik tenyerével a
karjára tekert ingdarabot szorongatja, amin átsejlik a vére.
Ekkor Ray motyog valamit, éppen csak pár szót kapok el.
– Mit mondtál? – kérdezem tőle.
Döbbenten kapja fel a fejét, egyenesen a szemembe néz.
– Semmit – feleli óvatosan.
– Azt kérdezted, hallottam-e.
Arcán értetlenség ül, nem állhatom a tekintetét.
– Hagyjuk – mondom végül, és előremegyek Bagtashoz. Ray
követ.
 Próbálom kitalálni, mit tegyünk, ha elértünk a komédiásházhoz. Ott
nem maradhatunk, viszont túl sokan vagyunk ahhoz, hogy ne
keltsünk feltűnést. Ahogy Corson felvázolta, feltehetőleg a várost is
ellepték a felkelők. Garth kerestetheti Enét, és gondolni se merek
arra, hogy ő is megsérülhetett, akárcsak Arutelu. Hinni akarok abban,
hogy a mindig vad és esztelen húgom most is túljárt mindenki eszén,
és már régen úton van az El Vedom hegyére, hogy keresztbe tegyen
szüleink gyilkosának.
A gondolataimat Fares Norris köhécselése szakítja meg. Ray és
közém fúrja magát.
– A városba érve mit teszünk?
Habozok, hiszen én is erre a kérdésre keresem órák óta a választ.
– Biztonságba helyezünk mindenkit – feleli Ray helyettem.
A hangjából egyfajta száraz megvetés hallatszik.
Fares Ray felé fordul, a mindig gondosan fésült, apró bodros fürtjei
a tarkójára tapadnak. Inge szakadt, és csálén áll.
– Hol?
– Nem ismerem a várost – mondja Ray közönyösen, majd rám
néz.
Ajkamba harapok, igyekszem felidézni Tória utcáit, de évek óta
nem jártam a városban, nem sokkal vagyok előrébb, mint ő. A lord
tekintete ide-oda cikázik Ray és köztem, mígnem megállapodik
rajtam.
– Van egy rezidenciánk, nem messze a főtértől, ahol a
komédiásház is található. Csak két kisebb utcányi séta. Egy darabig
el tudunk szállásolni bárkit, van borospincénk meg föld alatti kamránk
az ételeknek, ha el kéne rejtőzni.
Elfedem megkönnyebbülésem, éppen csak egy halk sóhajt
engedélyezek magamnak. A lord levett egy terhet a vállamról, pedig
neki sem lehet könnyű helytállni, gyászolja fivérét, miközben nővérét
és annak gyerekeit menteni próbálja.
Beleegyezően bólintok.
– Ha kiértünk, onnantól ön vezet minket.
Fares fáradt mosollyal válaszol. Visszalép Loelle mellé, és ekkor
találkozik a tekintetem Rayével. Vonásai rezzenéstelenek és zordak.
Vajon elárul minket, ha kiértünk?
 Nem szabad szem elől tévesztenem, vésem az agyamba.
Az út nagy részét némán tesszük meg, időnként valaki fojtott
sírásban tör ki, egy testesebb lord zihálása kitölti a járatot. Kétszer
állunk meg pihenni, alig pár percre. A félelem szüntelen hajt minket.
Arutelut hol Dank, hol Corson cipeli, és már Zana is botladozik.
Bagtas és Ray az egyedüliek, akiken nyoma sincs a fáradtságnak.
A mesterek olykor napokat zarándokolnak a birodalomban, így
Bagtason nem lepődöm meg, de Ray kitartásán igen. Nem tudom
eldönteni, a szabad földi életforma, a fiatalsága vagy a meeshai léte
tehet róla.
Amikor már azt hiszem, majdnem teljesen kimerültem, a járat
véget ér. Korhadt faajtó állja utunkat, rézkilinccsel, kulccsal a zárban,
mintha nem is titkos alagút, hanem csak egy szobabejárat lenne.
A szívem hevesebben kezd verni.
A voluri megérzések hiánya és a megkérdőjelezhető
sértetlenségem ellenére veszem a bátorságot, és lenyomom a
rozsdás kilincset. Jéghideg. Nem nyílik. Elfordítom a kulcsot, kissé
akad, de megadja magát, aztán nagy levegőt veszek, és elsőként
lépek át a küszöbön. A sötétség itt is olyan mély, mint a járatokban.
A markomban lévő követ a magasba emelem. Hordók egymásra
hányt kupacát veszem ki az árnyékban. Ez lehetett a pince, amikor
még bordélyként szolgált az épület.
A lépcső irányába vezetem a többieket, de a fenti ajtó makacsul
tartja magát. Még kilincs sincs rajta, csak egy szalmával betömködött
lyuk, ami az egykori helyére utal.
Corson második nekifutásra betöri. Az ajtó reccsenve szakad ki, a
keretével együtt.
Elvakít a hirtelen fény, de a csend megnyugtat. Egyedül vagyunk.
Csak mi, egy maréknyi megviselt ember és a falakról lógó számtalan
díszes jelmez. Palástok, mesteri talárok, kalapok, fakardok, katona-
és testőröltözetek, és megszámlálhatatlanul sok női ruha.
Ray ocsúdik fel leghamarabb, gyorsan behúzza a sötétítőket, ne
lássanak minket illetéktelen szemek. A doh ellenére hatalmas
kortyokban szívom be a terem levegőjét.
– Körülnézek az utcákon, mielőtt elindulnánk – fekteti le Dank az
egyik sarokba Arutelut.
 – Magával megyek. – Fares sápadtan áll mellé. Hiába próbálja
elrejteni, a keze remeg. – Megmutatom az utat, hogy merre fogunk
menni.
Dank meglepetten biccent, és engem is kizökkent a lord tisztelete,
amivel a testőrhöz viszonyul.
Miközben kiosonnak, Bagtas letérdel Arutelu mellé, hogy
megvizsgálja. Az arca semmi biztatót nem árul el. Fivérem világos
ingét és a derekára tekert szöveteket átáztatta a vére, arca viaszos,
légvételeit alig látni.
A tehetetlenség váratlanul szakad rám. Állok, mereven nézem
Arutelut, és összeszorul a gyomrom, ahogy élettelen vonásai atyámat
juttatják az eszembe. Alig ismerem az unokafivérem, életemben ha
tízszer találkoztam vele, mégis… Rajta, Ilusyán és Enén kívül már
nincs élő családtagom. Kivéve persze az áruló Garthot, bár őt
legszívesebben megtagadnám.
Dobbanó léptek kúsznak a fülembe, kiűzve elmémből atyám halott
képét. Ray türelmetlenül járkál fel-alá, idegesít. Rásandítok, és ujjaim
azonnal ökölbe szorulnak. Gombócot érzek a torkomban,
akárhányszor eltűnődöm azon, mi járhat a fiú fejében.
Inkább a túlélőkhöz megyek, és a jelmezekre mutatva megkérem
őket, fedjék el báli öltözetüket.
Nem kell sokat várnunk, éppen csak felkapkodunk magunkra egy-
egy köpenyt, Dank és Fares máris visszaérkeznek. Az ajtóban
megállnak. Rosszat sejtek, sebes léptekkel átszelem a helyiséget.
A testőr arca komor, Faresére verejték ül ki zaklatottságában, és
súgva szólal meg.
– Lord Korbel és egy tucat katona éppen akkor ért a
rezidenciánkhoz, amikor befordultunk a sarkon. Nem vettek észre
minket, de új helyet kell keresnünk.
Ray merev háttal áll mellém.
– Ellenkezőleg. Ha átnézik a helyet, és semmit nem találnak, nem
valószínű, hogy visszatérnek oda. Ki kell várnunk, hogy elmenjenek.
– A parancsnok nem várhat, és az utcák akkor sem lesznek
járhatóak – jegyzi meg Dank. – Minden tele van fegyveresekkel.
– Akkor tereljük el a figyelmüket addig, amíg kiosonunk – veti fel
Ray.
 – Mégis, hogyan? – pillantok rá meglepetten.
Nem töpreng, csak megrántja a vállát, mintha számára teljesen
egyértelmű lenne a feladat.
– Van egy ötletem, csak induljatok el. Ugye van cselédkijárata az
épületnek?
Összenézünk Faresszel, de egyikünk se tudja.
– Keressék meg! – utasít minket Ray.
Túlságosan eltökélt és magabiztos, korábban pedig szemtelenül
osztogatta a parancsait.
– Előbb mondd el, mit akarsz tenni! – kérem számon.
Ray sóhajt, mint akinek teher a faggatásom.
– Felgyújtom az épületet. Ha tényleg a főtéren vagyunk, akkor
idecsődülnek az emberek és a felkelők is. Tömeg lesz, és senki nem
fog ránk figyelni, az oltással lesznek elfoglalva.
A testőrök azonnal beleegyeznek Ray javaslatába, és egyéb ötlet
híján még én is kénytelen vagyok elismerni, hogy meg kell lépnünk
ezt. Ha lenne voluri erőm, gond nélkül végigsétálhatnánk a városon.
Ha lenne…
A hátsó kijárat ajtajánál gyülekezve figyeljük, amint Ray és Zana a
komédiásház terméből elhozott fáklyákkal lángra lobbantják a
függönyöket, jelmezeket. A tűz pár perc alatt szép kövérré hízik,
ahogy két nappal ezelőtt a palotában is. A helyiségek megtelnek
fekete füsttel.
Az ajtóban összezsúfolódva várunk, köpenyeinkkel és ruhánkkal
takarjuk az arcunkat. A füsttől és a kéretlen szemektől is. A kintről
jövő kiáltozásokból ítélve bevált Ray terve.
Dank előremegy, meggyőződik róla, hogy lord Korbel és emberei
elhagyták a Norris-rezidencia utcáját, és a komédiásház mögötti
sikátoron át mi is megközelítjük azt. Kapkodjuk a lábunk, fejünk
lehajtva, imádkozunk, hogy ne fedezzenek fel minket.
A rezidenciához érve Fares kopogására egy pirospozsgás arcú
hölgy nyit ajtót. A lordot és lady Loellét megpillantva örömében a
szája elé kapja a kezét, de a társaságunk látványa egyből eltünteti
arcáról a boldogságot. Amint a testőrök köpenye alatt felfedezi az
éjfekete egyenruhát és Corson karjában az eszméletlen Arutelut, a
nő elsápad.
 Zana bereteszeli mögöttünk a kaput.
– Tanara, segítenie kell! – mutat Fares a gyerekek irányába, akik
egyből behúzódtak a szűkös folyosó egyik sarkába. – Hozasson
élelmet és innivalót!
A nő nem mozdul, az ijedelemtől nagyra tágult szemmel mered a
testőrökre.
– Tanara! – szól rá erélyesen a lord.
A nő válasz helyett a köténye zsebébe nyúl, és egy pergament
húz elő. Remegő kézzel nyújtja Faresnek, aki sebtében átfutja az
írást.
– Ez hazugság! – csattan fel, amikor a végére ér. – Tanara! Ők itt
segítettek nekünk, nincs mitől tartania.
Fares mellé lépve ijedt kíváncsisággal lesek bele az írásba. Amit
ott látok, teljesen összezavar. Unokafivérem leleményessége
egyszerre rémisztő és döbbenetes. A többiek is mocorogni kezdenek,
mire óvatosan elveszem a pergament, és átnyújtom Corsonnak, aki
átfutja, majd továbbadja. A kiáltvány Raynél reked meg. Egyedül ő
nem ad hangot a felháborodásának.
Sebesen pörög az agyam, a veszély még nem ült el. Minden
túlélőre a halál vár, ha Garth emberei bárkire is rábukkannak.
Nemcsak a testőrök vannak veszélyben, hanem mindenki, aki látta az
igazságot.
Tanara elé lépek, és látványosan megigazítom a tiarám, hogy ő is
észrevegye.
– Mena Arden vagyok, a… – Nem szükséges folytatnom, a nő
szája elnyílik, és gyorsan meghajol. Különös dolog ráébredni,
mennyit jelentek az embereknek. – Hány fős a cselédség? –
tudakolom.
– Tizenhét – feleli azonnal, fojtott, alázatos hangon.
– Mennyi nő és mennyi férfi?
– Tizenegy nő és hat férfi. Négy konyháslány, egy szakács… –
Leintem, a felsorolás engem nem érdekel.
– Gyógyító van a háznál? – Fejrázás a válasz. – Akkor küldjön el
mindenkit! Hivatkozzon a rendkívüli állapotokra, hogy szeretné, ha a
családtagjaik mellett lennének. Senki nem tudhatja meg, hogy itt
vagyunk! – nyomatékosítom. – Amint kiürült a ház, hozzon nekünk
élelmet és innivalót, tiszta vizet meg cselédruhákat. Addig
meghúzzuk magunkat… valahol – bizonytalanodom el.
– A lady varrószobája arra van – mutat el a folyosón jobb kéz felé.
– Zárva tartjuk, csak akkor nyitjuk ki, ha itt van.
Bólintok.
– Akkor intézkedjen!
A nő nem mozdul, idegesen tördeli a kezét.
– Azt hittük, meghalt – motyogja reszketeg hangon.
A hír nem lep meg, főleg a pergamenben olvasottak után. Különös
érzés járja át a testem, könnyebbnek érzem magam. Felszabadít a
gondolat, hogy Garth és a felkelők számára már nem létezem.
Kissé felemelem a hangom.
– Menjen! Siessen, az ég szerelmére! – mutatok a Dank karjában
elterülő Arutelura.
A nő sűrű bólogatások közepette elsiet, mi meg osonva követjük
lady Loellét és Farest a varrószobába. A legtöbben még levegőt is
alig mernek venni. Ray óvatosan teszi be mögöttünk az ajtót.
A három hatalmas ablak függönye szerencsére behúzva, a
félhomályban mindenki letelepszik, ahova tud. A nők és a gyerekek a
szoba közepén lévő virágdíszítéses asztal köré, a párnázott
fotelekbe, a férfiak a napszítta szőnyegre.
Mélyen beszívom a levegőt, és eléjük állok. Tudniuk kell a
tényeket.
– Garth kihirdette, hogy a támadásért a húgom és az állítólagos
szeretője, sir Haren felelnek. Vérdíjat tűzött ki rájuk és az összes
testőr fejére. Egyedül mi tudjuk, hogy ezek koholt vádak, így az
életünk veszélyben van. A biztonságuk érdekében egy ideig önök
fogják eljátszani ennek a rezidenciának a cselédségét. Felveszik a
ruháikat, a nevüket, és ha bárki érkezne, ellátják a feladatokat is.
Amint csitul a helyzet, módot keresünk arra, hogy mind
hazajuthassanak.
Még folytatnám, de a nagydarab, vörös képű lord felpattan.
A vonásai haragtól kemények.
– Én nem tudom, hogy tényleg ez lenne az igazság. Csak azt
vettem észre, hogy a falak megnyíltak, és beözönlöttek a támadók,
de a hercegnő nem volt sehol. – Annyi szünetet tart, amíg
körbepásztázza a többi túlélő arcát. – Mert korábban elhagyta a
báltermet. Talán pont a testőrparancsnokkal. Maguk is látták távozni,
ugye?
Corson lép mellém, termete mellett eltörpülök.
– A parancsnok segített önöknek.
– És utána eltűnt, hogy megkeresse a hercegnőt. Mindenki hallotta
a pletykákat. Most már azt is tudjuk, pontosan kit is részesített királyi
kegyben Ene hercegnő.
A nők némán figyelik az eseményeket, nyugtalanságuk nem
oszlik. Lord Reiger keresztbe font karral, számonkérően, már-már
vádlón mered rám. A hideg is kiráz a tekintetétől.
– A testőrök önöket védték – fakad ki ekkor Ray. A hangjában
némi gúnyt vélek felfedezni, ami ezúttal kifejezetten tetszik. Ha
megengedhetném magamnak, én is így szólnék a két lordhoz.
Ray fenyegetően a magasba emeli a pergament.
– Sokan életüket vesztették, miközben a maguk seggét mentették,
és képesek elhinni ezt a bődületes marhaságot?
– Mellettem egy testőr sem akadt, amikor lemészárolták a
feleségem.
Ray a lord felé lép.
– Gyalázat, hogy maga itt van, a felesége meg nem. Hát milyen
férfi az ilyen?
A lord elhűl, levegő után kap.
– Te oktatsz ki? Te? Egy szabad földi senki? Egy birkaeszű
suhanc?
Fares és Corson egyszerre lépnek közéjük, habár a lord jelét sem
adja támadásnak. Reiger mögéje áll, de nem tudom eldönteni,
visszatartani szeretné a túlsúlyos férfit, ha dulakodásra kerülne sor,
vagy a pártját fogja.
– Fejezzék be! – sziszegi Corson. – Ne keltsenek zajt!
A lord csak vállat von, ellenben Reiger emelt fővel megszólal.
– Ha Garthenus Arden leverte a lázadókat és visszafoglalta a
palotát, akkor visszamehetünk, és nem kell holmi cselédként itt
bujkálnunk. – Körbetekint. A nők figyelmesen isszák a szavát. –
Valaki látta, hogy Garthenus a lázadók mellett harcol?
 Súlyos csend következik, néhányan a fejüket rázzák, és ekkor
észbe kapok. A bálterem hatalmas, a támadáskor megijedtek az
emberek, magukat mentették, és senki nem figyelte, mi történik az
emelvényen. Reiger a birodalom egyik legmegbecsültebb nemese, a
többiek vakon követnék, ha nincs valaki, akinek a szava nagyobb
tekintéllyel bír. Vagy megkérdőjelezhetetlen.
Előrelépek.
– Én – mondom hangosan. – Láttam, amint Garthenus Arden saját
kezével megöli a királynét. – Az emléket felidézve a szívem kihagy
egy ütemet, de folytatom. Még egyet lépek Reiger felé. – Talán nem
hisz a volurja szavának, lord uram? – Keményen teszem fel a
kérdést. – Vagy a szabad földi suhancnak nem hisz, aki történetesen
a meeshai? Akinek az istenek sosem adnak hazug szót a szájába.
Magam se hiszem el, hogy Ray védelmére kelek, de a helyzet ezt
követeli most.
Reiger a szemét forgatja. A tekintetéből nem tűnnek a kételyek,
hiába hajol meg a másik lorddal együtt.
Meggyőződésük ragályos, senki nem mer a szemembe nézni.
Mintha tudnák, hogy hinniük kell nekem, de a szívük mást súg.
Kezdem azt vélni, hogy Ilusya nénikém megkérdőjelezhetetlenségét
nem a voluri mivolta adta, hanem a benne rejlő mágia varázzsal
ruházta fel szavait. Ha ő állított valamit, senkiben nem maradt utána
kétkedés.
A gyomrom apró gombbá szűkül. A megérzéseim azt súgják,
amelyik túlélő sejti is, mi az igazság, inkább elhallgatná, csak hogy
visszakapja a régi életét.
Megperdülök, a testőröket keresem a tekintetemmel. Corson még
mindig védelmezően áll mellettem. Eltávolodom a lordoktól, ő követ,
közben alaposan végiggondolom, amit mondani készülök.
– Nem bízhatunk bennük – súgom neki. – Tartsuk szemmel őket!
– Én is így gondoltam, volur. – Katonásan bólint.
– És mi lesz Arutelu parancsnokkal? – lép közelebb Zana is. Fiatal
arcát megöregítik a gondok. – Ha meghal, senki nem fog a
hercegnőért harcolni, hiszen még ők is ellene fordulnának. – Undorral
bök hátra az állával.
 – Nem gyógyíthatná meg? – kérlel Corson rekedtes, dörmögő
hangján.
– Sajnálom – motyogom. Nem tudhatják, mennyire sajog a szívem
a tehetetlenségtől. Bármilyen erőt elcserélnék azért, hogy
megmenthessem Arutelut.
– Tudok segíteni Bagtasnak – mondja ekkor Ray. – Sok sérülést
elszenvedtem már, néhány dolog rám ragadt a gyógyítóktól.
Felpillantok rá, a bizalmatlanság ismét belém szúr.
Corson és Dank is hitetlenkedve szemlélik a fiút, majd Corson
olyan dolgot kérdez, amiről a fáradtságtól ködös elmém meg is
feledkezett.
– Ez nem ellenkezik az égiek akaratával?
– Segíteni egy sérült emberen? – csattan fel Ray. Halkan, de
szinte köpve ejti ki a szavakat. – Az égiek már rég magukra hagyták
az embereket, tesznek rá, mit csinálunk.
Ez az, amit kétlek, de lenyelem az epés gondolatot. Ray
túlságosan is segítőkész. Korábban jelét sem adta az
együttműködésnek, most meg előbb Enét akarja megkeresni, majd
Arutelut ápolná. Annyira bízom őszinte szándékaiban, mint eltévedt
kecskegida a farkasban.
Csendben jegyzem meg:
– Nem kéne ezt tenned.
Ray vállat von.
– Nem tilthatod meg! – Rosszallást érzek a hangjában.
Nyílt ellenkezésére még Corson meg Dank szeme is kikerekedik.
A testőrök láthatóan bíznak Rayben, talán nekem se ártana esélyt
adnom neki. Mégis féreg módjára rágnak a kételyek. A józan eszem
és a szívem mást-mást diktál, a kimerültségtől ráadásul alig tudok
gondolkodni. Végül Arutelu élettelen testének a látványa
győzedelmeskedik. A halál küszöbén áll, minden lehetőséget meg
kell ragadnom.
Nehéznek érzem a fejem, amikor beleegyezően bólintok.
Lemondok az alvásról, úgyis félek tőle, hogy atyám holt arca
kísérteni fog. Zsibbadt végtagjaimat Arutelu mellé vonszolom, mert
ha meghal, azért Ray lesz a felelős.
 Hatodik fejezet

ENE

Minden gondolat hangtalan és lassú. Mintha egy sűrű fátyol

szövetén át szemlélődnék, kívülállóként, magányosan.
A földön kuporgok, magamat ringatom.
A padló kemény és hideg, mégsem mozdulok. Azt akarom, hogy
átjárjon a fájdalom, de még a szívem dobogását sem érzem. Kong a
mellkasom.
A szüleim halottak. Anyám halálát Damon látta, atyámét az egész
hajó.
Folyton azt éreztem, hogy el akarják nyomni a bennem élő lányt,
azt, aki vagyok, csak hogy a képükre formálhassanak, de az égiek
látják a lelkem, minden lélegzetvételemmel szerettem őket!
A bűntudat égeti a porcikáimat, amiért haraggal váltam el
atyámtól, anyámról pedig tudomást sem vettem.
Hogy történhetett mindez?
A nővéremről semmit nem tudok. Damon látta, hogy Kein
leszúrta… de… Ray ott volt.
Ray…
A névre felszínre bukkan bennem valami. Először csak egy érintés
a karomon, bizsergés jár a nyomában, aztán a tűz látványa, a félelem
és a fiú távolodó alakja.
Ha Kein lenne a meeshai, nem lett volna képes tőrt döfni a
nővérembe.
A ruhámba dörgölöm az arcom, de már nincsenek könnyeim.
Nekem már nincs senkim. A családom halott, Ray pedig meeshai.
Lehet, hogy amikor legközelebb találkozunk, már nem is fog
emlékezni rám. Már ha egyáltalán találkozunk még.
Ekkor a hajó nagyot zökken, ahogy egy hullám megdobja. Korábbi
émelygésem egy szempillantás alatt tér vissza, és keserű epe tolul a
torkomba. Próbálok felállni, de szédelgek. A gyomrom kavarog, mint
odakint a tenger vize. Zihálva ismét térdre rogyok. Tenyerem az
érdes fapadlón csattan. Képtelen vagyok visszatartani a hányást, a
görcsös erőlködés a testem rázza.
Egy kéz érinti az arcomat, kisimítja a szemembe lógó hajtincseket.
Amikor múlik a roham, átkarol. Halk szavakat suttog, nyugtatgatni
próbál. Hasztalan.
Damon felemel, székre ültet, az arcom törölgeti. Inni adna. Nem
iszom, nem mozdulok. Nem létezem.
Dobbanó léptek. Valaki mordul egyet.
– A szottyadt heréjét neki! – Felismerem Esim hangját. A falak
zengenek a szavaitól, miközben a kapitány egy pokrócot terít a
földre.
Kábán figyelem.
– Ez az én hálókabinom. Csinálj vele valamit!
Az erőteljes hangtól megrázkódom.
– Van neked szíved? – csattan fel Damon.
Esim rám vetülő tekintete eszembe juttatja, hol is vagyok. Erősnek
kéne lennem, de csak ürességet érzek.
– Van – dünnyögi a kapitány. – Ahogy orrom és szemem is… Eh!
– legyint egyet lemondóan. – Mindegy, megkaphatja a lakosztályom.
– Feltartja a mutatóujját. – Átmenetileg. Amíg ez a rémes szag el
nem tűnik. És ti takarítjátok fel!
Szék nyikordul, ahogy Esim letottyan rá, és bakancsát a ládákból
épített asztalára veti. Szeme se rebben. Érzéketlensége láttán friss
könnyek tolulnak a szemembe. Felcsuklom, ahogy küzdök a sírás
ellen.
– Árva lettem – nyöszörgöm.
– És királynő – teszi hozzá Esim enyhén ünnepélyes, mégis
utálkozó hangnemmel. Mintha megtisztelve érezné magát, amiért ő
teheti vállamra ezt a terhet, de közben meg is vet. – Aki teljesítheti a
követelésünket, az életéért cserébe.
Miféle élet? Legszívesebben nekiesnék Esimnek, amiért még
ilyenkor is képes a zsarolásával előhozakodni, de csak kinyitom,
majd visszacsukom a számat. Erőtlenül nézem, ahogy a körme alatti
koszt piszkálja.
– Ez így nem teljesen igaz – szólal meg Damon, mire Esim
felkapja a fejét.
 – Ezt hogy érted?
Damon habozik.
Két tenyerembe rejtem az arcom, hosszan kifújom a levegőt.
Mit érdekel engem a formalitás, a ceremónia vagy bármi egyéb?
Lehet, hogy a mesterek még nem tették fejemre a koronát, de a
súlyát már most érzem. Hiába szeretnék erős lenni, bennem sose
volt meg az a tartás, mint a szüleimben vagy Menában. Ha dühös
vagyok, kiabálok. Ha nem akarok valamit, nem teszem. Ha fáj,
szenvedek. És most elmondhatatlanul fáj az üresség.
Damon a vállamra helyezi a tenyerét. Az ujjaiba kapaszkodom,
csak hogy érezzem, van valaki mellettem.
– A támadás nem holmi elégedetlenkedő tömeg vérengzése volt,
hanem trónfosztás. A felkelők szabad földi őrök voltak, és Garthenus
Arden irányította őket, a király unokaöccse.
A szavak úgy csapnak le rám, mintha tűzzel égetnék végig a
testemet. Felpattanva fordulok felé.
– Az nem lehet – támadok Damonra.
Damon feszengve nyel egyet.
– Én… sajnálom, de ez az igazság.
Damon mellkasára csapok kétségbeesetten. Tűri, nem mozdul.
Ütöm, és átkozom magam, amiért oly sokszor anyám szemére
vetettem, mennyivel jobb uralkodó lenne az unokafivérem, mint én.
Az égiek figyeltek rám, meghallgatták a kérésem. De milyen áron?
Hibásnak érzem magam.
Az imák veszélyesek, ébredek rá. Erőt kellett volna kérnem,
amellyel én magam válthatom valóra az álmaimat.
A következő ütésem megtorpan.
Még nem késő, kúszik a bőröm alá a gondolat.
Atyám már sose lesz rám büszke, ettől függetlenül küzdenem kell!
Bosszút állnom.
Elhúzódom Damontól, és megtörlöm sírástól duzzadt szemem.
– Na, tubicáim. Ha Garthenus Arden az új király, vele kell
egyezkednem – szólal meg Esim, kihasználva a nyugodtnak látszó
pillanatot.
– Elengedsz akkor minket? – vicsorgok rá.
Esim ciccegve megrázza a fejét.
 – Azt már nem. Arden vagy, ki tudja, milyen hasznodat veszem
még.
Ekkor kopognak.
Esim kiáltásától összerezzenek, majd nyílik az ajtó, és a kislány
lép be rajta.
– Á, Tiiu. Mit hoztál? – kérdezi a kapitány.
Szóval a kislány neve Tiiu. A szeme kísértetiesen ismerős, és van
benne valami különleges, ahogy lopva méreget. Alacsony termete
miatt nem tudom megsaccolni a korát, kilenctől tizenötig bármennyi
lehet. Kezében nedvességtől csillogó bőrkupacot tart. A tekintetünk
találkozik egy pillanatra. Talán gyermeki tisztasága, őszinte mosolya,
nem tudom, mi az oka, de lassan megszűnik a zaklatottságom.
– Üzenet érkezett. – Esimhez battyog, és átnyújtja neki az
öklömnyi csomagot.
A bőrszütyő össze van varrva, Esim egy erős mozdulattal széttépi.
Apró fémhengert emel ki belőle, felpattintja, majd kitekeri a benne
lévő pergament. A szeták az egyetlen élőlények, amelyekre
semmilyen ragadozó nem vadászik, húsuk mérgezett, tollmirigyeik
bűzösek, bőrük kemény, és csak ők képesek átrepülni a tengert. Hol
az eget szelik, hol a tengerben siklanak, így a velük küldött írásokat
körültekintően kell csomagolni.
Esimet figyelem, akinek szeme kis híján kiesik a helyéből, úgy
kikerekedik. Álla rángani kezd az idegtől. Rossz hírt kapott, és ez
nekünk csak jót jelenthet.
– Úgy tűnik, részben igazat mondasz, katona – veti oda
Damonnak. – Az őrök egy része elhagyta Szabad Földet, a többiek
átszervezték a szolgálatot, és kijárási tilalmat vezettek be. – Lecsapja
a pergament, tenyerével ránehezedik, mintha a szuszt szeretné
kinyomni belőle.
– Mi a terved? – vetem oda szárazon. – A királyt a lányával
akartad zsarolni. Engem az életemmel. Az új uralkodót, akit a ti
gyűlölt őreitek juttattak hatalomhoz, mivel?
Esim arca elkomorul. Sikerült sarokba szorítanom.
– Nincs bizonyítékotok, hogy az őrök összedolgoztak vele. –
Szigorú pillantást vet rám, zavartan állom a tekintetét. Magában
mormol valamit, de nem értem, mit, pusztán rángó arcizmai
árulkodnak idegességéről. Tesz felém egy lépést, aztán Damonra
néz. Ugyanolyan magasak és dacosak. Végül megrázza a fejét, és
Tiiuhoz szól. – Hozz a lánynak rendes ruhát meg valami szert, amitől
nem hányja teli a hajómat!
Ezután sietve távozik. Láthatóan nincs ínyére, hogy vendégül kell
látnia minket, ráadásul hasztalanok lettünk.
Visszasüllyedek a székbe. Tiiu megköszörüli a torkát, majd ő is
elhagyja a szobát.
Damon le-fel járkál, sarka minden lépésénél dobban. Szidalmak
sorát hányja, morran párat, engem szólít, de nem válaszolok. Ködös
képekkel töltöm ki az elmém, hogy mit tennék Garthtal, ha itt lenne.
Damon megrázza a vállam, mire elhessegetem az érintését.
Pillanatnyi örömmel tölt el a véres bosszún való elmélkedés.
Tiiu visszajön, erős, ecetes szag jár a nyomában. Fintorogva
odafordulok. Egy kulacsot és egy kupac ruhát ejt a sarokba. Másik
kezében nehéznek tűnő vödör, benne víz lötyög. Letérdel, és nekiáll
feltakarítani azt, amit nekem kéne. Bevizez egy rongyot, ami
toccsanva zuhan a padlóra.
Damon hirtelen megragadja a kislányt, a karjánál fogva felhúzza.
Tiiu nem tiltakozik. Még akkor sem, amikor Damon lenyomja a fejét,
és a haját félreseperve megnézi a tarkóját. Végül nagyot ráz a csöpp
testen.
– Ismerlek – rója a szemére. – Szabad Földön a gyógyító
tanoncának adtad ki magad, de valami azt súgja, te voltál a gyógyító.
Ez hogy lehet?
Tiiu arca megrándul a fájdalomtól. Túl apró és törékeny, Damon
meg túlságosan fenyegető.
– Engedd el! – állok fel. – Még csak egy gyerek, és segített
nekünk.
Damon tekintete izzik, fogcsikorgatva engedelmeskedik, de
továbbra is úgy magasodik Tiiu fölé, mint egy lecsapni készülő bárd.
– Egész életem tanulással töltöttem, a gyógyfüvek voltak a
barátaim – mondja Tiiu.
– Elég rövidke élet áll mögötted – jegyzi meg Damon. –
A tanoncok feleannyit se tudnak, mint te.
– Gyorsan tanulok.
 – Nebesseni vagy?
– Részben mind nebesseniek vagyunk, hiszen csak egy birodalom
létezik.
Damon lekicsinylő horkantást hallat, nekem viszont tetszik a
válasz, a kislány merészsége.
– Hagyd a sejtelmes beszédet, rendesen szólj, ha kérdezlek! –
Damon az ajtó irányába mutat. – Odafent, a társaid között néhánynak
billog van a tarkóján, ahogy annak a fehér lánynak is. Láttam – szűri
a fogai között.
Ezt hallva nyugtalanság tör rám, hevesen megrázom a fejem.
– Az képtelenség – dadogom. – Hiszen a tengeren vagyunk.
– Márpedig a kapitány is mondta, hogy a legénység nagy része
szabad földi – keményedik meg Damon hangja, ahogy emlékeztet a
fent elhangzottakra. Közben a szemét le nem veszi Tiiuról.
Visszagondolok a fedélzeten történtekre, de a veszteségem híre
minden mást kitörölt az agyamból.
– Az a lány ott volt veled Szabad Földön – folytatja Damon. –
Amikor elláttátok a két foglyot. Sötétre maszkírozta magát, de
világítóan kék szemét nem lehet elfeledni. Kein társai vagytok?
– A másik volt a sérült – Tiiu hangja elcsuklik –, rajta segítettem.
Megmerevedem.
– Miért? – kérdezem.
– Amiért rajta is. – Tiiu felemeli az állát, és Damon felé bök.
Kínos csend következik, a kislány töri meg, továbbra is a
parancsnokhoz intézve szavait.
– Sokkal jobb vagyok, mint az őreitek iszákos felcserei, ezt te
magad is tapasztalhattad. Mondd csak: hogy van a lábad? Egy
mester már rég levágta volna.
Egyből letekintek Damon felhasított nadrágjára, a gondosan tekert
gyolcsra, amelyen sehol egy átázott vérfolt. Már a seb bűzét sem
érezni, pedig a sérülés komolynak tűnt. Rémlik, hogy Ray is milyen
hirtelen lett jobban, atyám elé már férfiassága teljében állt, a láz
később támadta meg, mert nem volt, aki tovább ápolta volna. Félek,
ha Damon magára haragítja Tiiut, a kislány megtagadja tőle a
gyógyíreket.
 Melléjük lépek, tenyerem Damon vállára teszem, lenyugtatva
paprikás hangulatát.
– Köszönjük, hogy segítettél nekünk – mondom békésen Tiiunak.
– Ez a kötelességem – mosolyodik el.
Damon felhorkan.
– Rajtad nincs billog, de csak egy szabad földi nevezné az őröket
a mi őreinknek – jelenti ki keményen. – Hogy csináltátok? – Tiiu felé
lép, a kislány hátrál, válla a falnak préselődik. – Hogyan tudtatok
hajóra szállni? Hogyan játszottátok ki a szörnyeket? Hogy
szereztetek hajót? Hogy jutottatok el idáig? Honnan tudtatok a
járatokról? – Damon, hogy nyomást gyakoroljon a lányra, minden
kérdésnél egyre jobban felemeli a hangját, az utolsót már szinte
üvölti.
Az ajtó felé lesek, várom, mikor ront be egy ott szobrozó férfi.
Vagy a teljes legénység.
Tiiu arcán röpke ijedelem fut át, de ugyanilyen sebesen távozik is.
A fejét teljesen hátrabillentve néz Damon szemébe.
– A kérdéseket a kapitánynak tegyétek fel. – Kicsusszan a fal és
Damon szorításából, majd a sarokba vetett holmikra mutat. – Ruha
és egy kis párlat, jobban tenné, hercegnő, ha az összeset meginná.
Vihar közeledik, a hajó imbolyogni fog.
Tiiu ujjai már a kilincsen vannak, amikor Damon még egy utolsót
odaszól neki.
– Most már időjós is vagy? Mindenki tudja, hogy ebben a
hónapban sosem esik.
Tiiu szeme pajkosan csillan, ahogy kinyitja az ajtót.
– Most fog – mondja, és apró alkata eltűnik a szemünk elől.
Ekkor az ablakon beszökő fény lassan visszahúzódik, erős szél
szökik a kabinba, és egy suhintással a padlóra sepri a pergament,
amelyet Esim hagyott itt. Hajam meglibben, arcomba csípős fuvallat
csap. A szűk helyiségre sötétség telepszik, majd egy dörrenés szeli
ketté az eget, én pedig visszasüllyedek a székre, mert a szédülés is
visszatér.
 Hetedik fejezet

KEIN

Két napja nem aludtam, órák óta gyalogolok, fáradtságnak viszont

nyomát sem érzem. A városba vezető lejtő sokkal hosszabb, mint
gondoltam. A nap még magasan jár, izzadság csorog a hátamon.
Megkönnyebbülés volt elhajítani az estélyen viselt zakót és mellényt.
Az ingem kihúzogatom a nadrágomból, és felgyűröm az ujját, de így
is fullaszt a hőség. A hatalmas falak nyújtotta árnyékban eddig nem
éreztem ennyire kibírhatatlannak a Tóriában tomboló tavaszt. Lill
partjainál a tenger felől áramló sós szellő átjárta a kikötői falvakat, ám
a Bronz-tenger néma és holt.
Nem kell végigkutatnom a várfal alatti kerteket, az út mentén fekvő
bokrokat, elég elhaladnom mellettük, hogy tudjam, Siccen még ennél
is tovább reppent. Meg kéne, hogy lepjen az a rendkívüli erő,
amellyel ekkora távolságra hajítottam az öreget, most mégis inkább
átoknak érzem.
A lejtő aljához érve már nem látni a barna vizet, csak sárgás
agyagfalakat. Hirtelen változik meg a táj. Sűrű házsorok, keskeny
utcák cserélnek helyet a zöld mezővel. A lapos tetőket nyaldosó
lángokat már a várból kilépve is észrevettem, de a házak közt nem
látni. Csak a falak közt megszorult füst gomolyog felfelé. A visítások
is alábbhagytak. Nem többek immáron, mint a fülem körül repdeső
legyek kéretlen zümmögése.
A simára döngölt földutat apró kövekkel kirakott utcák váltják,
bakancsom kemény talpa minden léptemnél koppan. Felborított
padok, elhagyott szekerek mellett haladok el. A házak közé kihúzott
köteleken ruhák csüngenek elfeledetten.
Egy emeleti ablak kicsapódik, és ahogy feltekintek, riadt szemű
gyereket pillantok meg. Az emberek behúzódtak a házaikba,
rettegnek. Fojtogat a félelmük, amely körülvesz. A lázadók ezen a
részen is dúltak, nem csak a palotában. Kifosztott zsebeket és
holttesteket hagytak maguk után.
 Abba az irányba haladok, ahol a tüzet sejtem. Színesre festett
falak és halványkék lépcsősor vezet egyre beljebb a városba.
Csörgés, csattogás, kiabálás tölti meg a csendet. Piros kövekkel
kirakott térre lyukadok ki, közepén feketére égett fa áll. A kopár ágak
búskomoran merednek az ég felé. Komédiásház, olvasom el a
lángokban álló épület oldalán a még épen lévő feliratot. Előtte szekér
rostokol, vizeshordókkal megpakolva. A férfiak és nők lázasan merik
vödreiket, próbálják megakadályozni, hogy a kupolás tető lángjai
továbbterjedjenek. A kövek izzanak, minden megsemmisülni látszik.
Sem döbbenet, sem együttérzés nincs bennem, pusztán tovább
szemlélődöm, mert megérzéseim idáig vezettek.
A beomlással fenyegető tető közepén észreveszek valamit. Siccen
mestert. Felismerem a parázstól foszló talárdarabot, ami az apró,
szenesedő test derekán lengedezik. Az égiek értékelhették az öreg
megtévesztő képességét, hogy éppen egy komédiásházat
választottak sírjának.
A remény utolsó szikráját is veszni látom. Ég, akárcsak Siccen.
Magamba roskadva a falnak dőlök, az égett fa szaga betakar.
A csüggedtség erőtlenné tesz.
Itt rekedtem, örökre.
A tetőeresz ezt a pillanatot választja, és nagy dörejjel leszakad.
Még én is összerezzenek.
Siccen mester tetemét már nem látom, az emberek visítani
kezdenek. Csak ekkor fogom fel, hogy többen is megsérültek a
lezuhanó törmeléktől.
Ellököm magam a faltól.
Vajon el tudnám tüntetni a tüzet? Nem tehetem, döbbenek rá,
hiszen varázslatnak vélnék, amire csak a volur képes. És amúgy se
biztos, hogy sikerülne.
Nyugtalanság lesz úrrá rajtam, a torkom elszorul.
Feszít a vágy, hogy tegyek valamit.
Messziről paták dobbanását hallom meg ekkor, egyre erősödnek.
A tér szélére tekintek.
Lovasok választják ketté a tömeget, egy suhanc az utcakőre
zuhan. A patkók zaja elnyeli a kiáltását. Az egyik lovas megrántja a
gyeplőt, hátasa prüszkölve megáll. A férfi leugrik a nyergéből, és
azonnal a fiú mellett terem, segít neki felállni. Roenre ismerek.
Kikerekedik a szemem, aztán a fogam csikorgatva eldünnyögök
egy káromkodást. A hitvány égiek folyton az utamba sodorják ezt az
alakot.
Roen a homlokát ráncolva szemléli a füstölgő, lángoló
romhalmazt, majd az embereihez fordul. Hevesen mutogat,
parancsokat osztogat. Meglep a segítőkészsége. Ha nem tudnék az
árulásáról, a látottak alapján tisztes és jószívű nemesnek vélném.
Hallom, ahogy az oltást leállítja, és az összes férfit a szomszédos
épületek lerombolására biztatja. Előkerülnek a kalapácsok.
Kalapálás, dörrenések nyomják el a tűz sercegését. A katonák is
segítenek.
Roen izgatottan járkál a tömegben, mígnem a tekintete megakad
rajtam. A rothadás vinné el! Elfordulnék, de már késő.
Átszeli a tömeget.
– Meglep, hogy itt látlak – áll meg előttem.
Közönyösnek mutatkozom.
– Engem nem kevésbé, hogy te itt vagy. – Fenyegetően fölé
magasodom, érezze csak, hogy nem vágyom a társaságára.
– Lord Korbel a helyes megszólításom, de egy szabad földitől nem
várom el az udvari formaságot.
Az állkapcsom megfeszül, dühöm miatt képtelen vagyok
megállapítani, ezt sértésnek szánta, vagy egyszerű ténynek.
– Tudatlannak tartasz minket?
Roen felemeli a karját, és barátságosan megveregeti a vállam.
Bizalmatlanul méregetem.
– Egyszerűbbnek – feleli –, de bevallom, kedvemre van a
közvetlen hangnem. – A háta mögé biccent. – Minden segítség
elkélne. Ha nem állítjuk meg a tüzet, az egész város leég. Az utcák
túl szűkek, a házakat sűrűn építették, hogy egy katonai szekér se
férjen el rajta, így egy esetleges támadás során könnyű zsákutcába
terelni az ellenfelet, de a lángoknak nincs, ami gátat szabjon. Van,
amire még ReetUr sem gondolt.
– Nem a város elpusztítása volt a cél? – kérdezem erős éllel a
hangomban.
 Roen megrezzen, fogai összekoccannak.
– Dehogy! A palotát akartuk lerohanni, de egy kisebb csapat levált
a járatokban. – Bosszúsan szusszan. – Sokaknak volt lezáratlan
ügye, és úgy tűnik, azt fontosabbnak tartották. De előkerítjük őket, és
felelni fognak a tettükért. – Mélyen a szemembe néz. – Te viszont mit
keresel itt?
– Siccen után kutatok, nem volt a palotában. – Ezzel végül is nem
hazudok. A komédiásházra mutatok. – Oda tartott.
Roen ajka elnyílik döbbenetében.
– Az ő lépéseit sose lehetett kiszámítani – motyogja. – Mondd
csak: mi dolgod volt vele? Hátha tudok segíteni.
A Garthtal való szoros kapcsolata arra enged következtetni, hogy
már tudja a választ, ezért igazat mondok.
– Ő tudta, miként juthatok át ReetUr hídján.
Roen keserűen bólint, őszinte együttérzés csillan a szemében.
– Az az átkozott híd – fröcsögi, amit pillanatnyi csend követ. –
Bármit is tudott az a sunnyogó öreg, azt az El Vedom hegyén tanulta.
Ott képzik a mestereket – magyarázza. – Holnap útra kelek a
csapatommal, személyesen viszem el a koronázási kérelmet a
legfőbb mestereknek, ha gondolod, tarts velem.
Semmit nem tudok a mesterek képzéséről, mit és hol tanulnak, de
ha igaz, hogy az El Vedom a tudás helye, akkor oda kell mennem.
Mégis van esély.
– Igen, azt hiszem, ez remek ötlet – jegyzem meg, inkább
magamnak, mintsem Roennek.
– Helyes. Akkor gyere, és kísérj vissza a palotába. – Hangosan
füttyent, mire egy kormos képű katona mellette terem. – Hozz
lovakat! – utasítja Roen.
Értetlenül nézek rá.
– És a tűz?
– Egy szatócsüzletet is felgyújtottak, nem messze a
komédiásháztól. Ha a két tűz összeér, mindennek vége. Garthnak
tudnia kell róla, hogy még több embert küldhessen.
Közben a katona visszatér két lóval. Roen, apró termete ellenére
is meglepően ügyesen pattan fel a nyeregbe.
Gyanakodva méregetem a nekem kínált kantárat.
 – Nem tudok lovagolni – ismerem be bosszúsan.
Roen legyint a szabadkozásomra.
– Szelíd ló, bárki megülhetné. Csak tedd a lábad a kengyelbe.
A ló előremered. Akkor se mozdul, amikor megkapaszkodom a
nyeregben, és ahogy már az őröktől ezerszer láttam, felülök rá.
Roen a ló oldalába csapja a sarkát, lassú ügetésre biztatja.
Utánzom a mozdulatot, és az állat engedelmesen megindul alattam.
Éppen csak elhagyjuk a teret, amikor mögöttünk újabb dörrenés
hallatszik, a kiabálás felerősödik.
Lélegzet-visszafojtva pördülök hátra, de semmit nem látok.
Valószínűleg a Roen által említett szatócsüzlet vagy valamelyik
szomszédos épület adhatta meg magát. Még ha Garth valóban
küldetne embereket az oltáshoz, akkor sem érnének ide időben. Eső
kéne, egy kiadós zápor.
Felnézek a magasba, de a fölszálló füst eltakarja a kék eget.
Ha Siccen iratait porrá égettem, vajon a vízzel is elboldogulnék?
Eszembe jutnak Tuvi esős, sáros utcái, hogy egyszer a zivatar elől
egy ivóba menekültem, ahol a birodalom legritkább szépsége szolgált
ki. Szeme kékebb volt, mint a legtisztább víz. Haja fehérebb, mint a
frissen hullott hó. Megvetése gyalázatosabb, mint atyám elutasítása.
Kopp-kopp. Csöpp-csöpp.
Az arcomon nedvesség csúszik végig.
Roen felnevet. Felszabadultan kitárja a karját, sápadt tenyere
vízzel telik meg.
– Az istenek megszántak minket!
Alig látok a szemembe hulló esőtől, és nem tudom, hogy kit
szántak meg az istenek, csak az a biztos, hogy minden csontom
bizsereg az izgatottságtól.

Először járok Garth lakosztályában, és meglep annak

szerénysége. Nem sokkal nagyobb, mint Siccené, a berendezés csak
annyiban tér el, hogy könyvespolcok helyett ruhásládák foglalják el a
falak melletti helyeket.
 Garth a szobája teraszán áll, a fáklyák fénye körbeöleli köntösbe
bújtatott alakját. A kezében üvegpohárral fordul meg.
– Gyere csak!
Az ágy mellett elhaladva észreveszem a takarók alá temetett
Roent. Arra sem ébredt fel, hogy bejöttem. A teraszra lépve Garth
egy lepecsételt pergament nyújt át, és miután nem veszem el, felém
tuszkolja.
– A mesterek csökönyös egy népség, nem szívesen adják ki a
tudásukat. Kérvényeztem, hogy legyenek a segítségedre, és
engedjenek az írások közelébe.
Kétkedve fogadom a szavait, mégis elveszem a tekercset. Ködös
az agyam, az elmúlt pár órát alig tudom felidézni. Az se rémlik, mikor
vagy hogyan értem vissza a kastélyba, csupán az lebeg a szemem
előtt, hogy el kell jutnom az El Vedom hegyéhez, a mesterekhez.
– Ezért hívattál?
– Nem egészen. – Finomkodva belekortyol az italába, ízlelgeti a
nedűt. – Feladatot bíznék rád.
Majdnem felnevetek. Amit ő feladatnak nevez, valójában
szívesség, és ezt mindketten tudjuk. Semmivel sem kötelezhet az
engedelmességre, mégis kíváncsisággal telve figyelem.
– A hegy hatnapi lovaglásra van innen. Az utak még nem
biztonságosak. Szeretném, ha az üzenetem épségben eljutna a
mesterekhez.
– Akkor miért lord Korbelt küldöd?
– Mert sértés holmi katonákkal üzengetni nekik. Roen képes
őszinte hittel és csodálattal beszélni rólam, a mesterek nem
kételkednének benne, de kell valaki, aki megvédi őt. – Ez utóbbinál
megremeg a hangja, éppen csak annyira, hogy észrevegyem. Ettől
mosolyognom kell.
– Miért én?
Rám néz, és olyan baljós mosolyt villant, hogy lúdbőrözni kezd
tőle a hátam.
– Mert a levelem szerint csak vele együtt engednek be.
 A lovam neve Róka. Furcsa egy név, mégis találó. Pej szőre
egyenletességét a nyakán lévő rőt folt szakítja meg, erről kapta a
nevét, és a sors fintora, hogy egy ravasz, sunyi alakot szállít a hátán:
engem.
Próbálok egyenesen ülni, ahogy a társaim, de ettől csak még
jobban sajogni kezd a hátsóm. Kezdem érteni, miért okítják a nemes
ifjakat a lovaglásra. Erre nem lehet születni. Legalább Róka élvezi,
hogy végre kikerülhetett az istállóból, ahol két napig aszalódtak a
testőrök tetemei.
Garth katonái ferdén vizslatnak, hallom, amint arról sutyorognak,
lelassítom őket. Pedig Róka tartja az iramot, Roen hintaja az, ami
komótosan zötykölődik. A kocsis szinte alszik a bakon, lovai félig
lehajtott fejjel követik az elöl haladó hátasokat.
Roen kérte, hogy utazzam mellette, de újonnan kapott testőri
szerepemet csekély eséllyel tudnám kivívni egy tejfehér, aranyozott
fadobozban ülve. Garth a legrátermettebb és legijesztőbb férfiakat
választotta Roen kíséretének, ezek mellett bakfisnak tűnök. Végképp
nem értem, miért kellettem még én is a csapatba. Talán az
ösztöneim, a félelmet nem ismerő hírem vagy az elszántságom miatt.
Felmerül bennem, hogy Garth esetleg megneszelhette a
képességeimet, de végül tovalibbennek ezek a gondolatok. Túl sokat
képzelek az új királyról, árulása miatt tartok tőle, közben lehet,
tényleg csak a Roen iránt táplált érzelmek miatt hozott ilyen döntést.
Ha a katonák valamilyen oknál fogva cserben is hagynak minket,
nekem muszáj a lordot életben tartanom.
Az ablakon át látom, hogy Roen alszik. Mi mást tehetne, egyheti út
áll előttünk.
Unom a merengést, unom a lovaglást.
Gondolataim elkalandoznak, mígnem azon kapom magam, hogy
beszélgetőtárs után kutatok. Tiiut szólongatom, és ő egyből felel.
Rég hallottam felőled – szólal meg gyermekien lágy, vékony
hangján.
Sok dolgom akadt.
Hallottam róla.
Leverten ingatom a fejem. A felkelés nem éppen kedélyes téma,
és a benne vállalt szerepem is szégyenletes.
 Mit mesélnek? – puhatolózom.
Vérrel és halállal teli történeteket.
Nem gyerekfülnek való mesék ezek – felelem, és gyorsan témát
váltok. – Beszéltél a fivéreddel?
Önfejű és meggondolatlan, nem értene meg. Nagyobb
biztonságban van, amíg a saját útját járja.
Vagyis nem – kuncogok. – Félsz a családi vitától?
Őt féltem.
Szavaitól összeugrik a gyomrom.
Tőlem?
Hosszas csend következik, már nem is remélek választ, amikor
újra megszólal.
Nem tőled, de te is sok fájdalmat okozol neki.
És ezt te megbocsátod?
Minden érmének két oldala van, de ti csak a sajátotokat látjátok.
Ami azt jelenti, a kislány továbbra is agg bölcs módjára szemléli a
dolgokat, és nem vájná ki a szívem, ha személyesen találkoznánk.
Ugye tudod, hogy utálnod kéne?
Túl rövid az élet a gyűlölethez. Mérges voltam, de léptem egyet
előre. Neked is ezt kéne tenned.
Elfogadása enyhíti a tettem okozta terhet, és erősíti a köztünk lévő
különös kapcsolatot. Talán ez késztet arra is, hogy megosszam vele
utam célját.
Az El Vedom hegyéhez tartok, ahol a mesterek tanulnak. Talán
megfejtem, miként kaphattunk mind a ketten képességeket.
Rájöhetek a titokra. – Elhallgatok, pár pillanatig gondolkodom,
mennyire merjek őszinte lenni vele, végül úgy döntök, ha valaki
megérthet, akkor az ő. – Haza akartam jutni, de már jobban érdekel,
mire vagyok képes, hol vannak a határaim. Te ismered a sajátodat?
Ezúttal is hosszú némaság a válasz, engem viszont furdal a
kíváncsiság.
Tiiu? Ott vagy?
Igen. Azt hittem, ismerem az erőmet, de tévedtem.
Ezt hogy érted?
Én magam se tudom, de talán te megfejted. Mennem kell. Sok
sikert az utadhoz, Kein.
 A fejem kitöltő halk neszek visszatérnek, de már nem zavarnak.
Nem úgy, mint Tiiu szavai. Vajon arra célzott, hogy kevesebbet tud,
mint remélte, vagy épp ellenkezőleg?
Sóhajtva megütögetem a lovam nyakát.
– Hallod, Róka? Előre. Mindig csak egyet, de előre.
 Nyolcadik fejezet

MENA

Egy volur nem fárad el. Egy volur képes napokig ellenni élelem
nélkül. Egy volur tudja, ki mit gondol, mi a szándéka. Egy volur
tévedhetetlen, mert semmilyen érzelem nem befolyásolja.
Egy volur minden, ami én nem vagyok.
A fejem lebukik, mire kipattan a szemem. Hol Ilusya szavai
kísértenek rémálmomban, hol atyám üveges szeme.
Letörlöm az ajkamon csordogáló nyálat, és feltekintek. Bagtas az
egyik sarokban alszik, szürke cselédruhája összeolvad a vállára
borított takaró színével. Arutelu a szoba közepén lévő ágyat foglalja
el, mozdulatlan, de legalább a légvételei szabályosak. Lord Norris a
saját lakosztályát ajánlotta fel nekünk, egyedül ő tűnik higgadtnak, a
többi túlélő egyre feszültebb. Akárcsak én. A hírek szerint a járőrök
száma egyre gyarapszik.
Súrlódva nyílik az ajtó, kábán odapillantok. Ray oldalazva oson be.
Amint találkozik a tekintetünk, megmerevedik, mint egy lopáson
kapott tolvaj.
– Felébredtél? Hoztam vacsorát. – Magasba emeli a tálcát.
Vacsora? Kinézek az ablakon, és meglep a végtelen sötétség.
Átaludtam a napot. A gyomrom összeugrik, és felpattanok.
– Hogy van Arutelu?
Ray elhúzza a száját.
– Bagtas jártasabb a birodalom ügyeiben, mint a gyógyításban –
jegyzi meg némi csalódottsággal a hangjában, amit nem tudok hova
tenni. – Nem ismeri a gyógyfüveket, csak kiégette, majd letisztította a
sebet. És imádkozik. Képtelen meggyorsítani a gyógyulást, és ez
még jobban legyengítheti a parancsnokot.
Visszasüllyedek a székbe, kidörgölöm az álmot a szememből.
– Meggyorsítani? – mérem végig sandán. Újból az árulás jeleit
keresem rajta, de úgy tűnik, vagy nagyon jól játssza a szerepét, vagy
tényleg aggódik az unokafivérem életéért. – Ahogy nálad is?
 – Nálam? – Őszinte döbbenet fut át az arcán, miközben elém
helyezi a sült húsokkal, gyümölcsökkel és itallal teli tálat.
– A sérülés, amit Szabad Földön szereztél – mutatok a homlokára.
– Pár nap után nyoma sem volt.
Ray leül velem szembe. A gyér megvilágítás ellenére is látom
szeme vörösségét, nem sokat alhatott.
– Tuviban akadt egy gyógyító, aki ismert minden gyógyfüvet, és
olyan szereket kevert, amelyek csodákat műveltek. – Némi fájdalmat
vélek felfedezni a szavaiban, biztos a múlt felidézése az oka.
Tekintete a falat szemléli, miközben falatozni kezd. Orromba
bekúszik a füstös, enyhén égett hús szaga, mire a gyomrom
megkordul. Két napja nem ettem, döbbenek rá. Sose tettem ilyet, de
nem szeretnék hátat fordítani Raynek, ezért lemondok a
kézmosásról. Ujjaimat a szoknyámba törlöm, utána elemelek egy
húst. Vékony, mint a pergamen, és szenes a széle, de túl éhes
vagyok. Beleharapok, és rágni kezdem, kesernyés íze ellenére.
– Aludnod kéne – jegyzi meg Ray.
– Azt tettem.
– Ágyban, rendesen, hogy kipihend magad.
Hogy közben átsegíthesd az unokafivéremet a túlvilágra? Még mit
nem!
Ridegen ráemelem a tekintetem. Hat lóval sem vontathatna el
Arutelu mellől.
– Nincs rá szükségem – felelem elszánt határozottsággal, és még
ki is húzom magam. A hátam sajog, a nyakam merev.
Pár percig némán eszünk, de az ételben nem lelem örömöm,
vízzel is alig csúszik.
– Hogy bírod? – teszi fel egyszer csak Ray a kérdést.
– Micsodát?
– A veszteséget. Az egyik asszony azóta meg se szólal, lady
Loelle folyton sír, egy lord meg szerintem eszét vesztette, csak ül, és
motyog maga elé. Amikor láttalak a labirintusban, nem hittem volna,
hogy ilyen hamar összeszeded magad.
Úgy csinálom, hogy volur vagyok, nem gyászolhatok.
– Ne feledd, ki vagyok – emlékeztetem. – Ezenfelül évente
egyszer láttam a családom, és két, érzések nélküli asszony nevelt.
Tudom kezelni a helyzetet. Mégis, mit vártál? – emelem fel támadóan
a hangom. – Miért akarod, hogy én is pityeregve beüljek egy
sarokba?
Rayjel szemben könnyű elfeledni az illemrendet, hiszen úgysem
ismeri. Nincsenek elvárásai, indulataimat bátran rá merem zúdítani.
Ray elmosolyodik. Nem erre a reakcióra számítottam.
– Nem bízol bennem – jelenti ki érdektelenül. – Pedig
megmentettem az életedet.
A szemöldököm a magasba szalad.
– Ahogy Kein is a tiédet. – Lecsapom a húsdarabkát a tálcára, és
egyenesen ránézek. – Szövetkeztél vele? – Ray szeme összeszűkül,
szólni akar, de gyorsan folytatom. – Figyelmeztetlek, egy szavamba
kerül, és a testőrök felnégyelnek.
Ray előredőlve rejtelmes kifejezésbe húzza a száját.
– Miért tettem volna?
Szusszantva fújok egyet.
– Mert Melinion vagy, mi meg Ardenek. Átsegíted Arutelut a
halálon, és közben megvárod, hírt kapunk-e Enéről, és amint ez
megtörténik, felkeresed, és őt is megölöd.
Erre nem szól semmit, viszont állkapcsa úgy megremeg, hogy
attól tartok, bármelyik pillanatban összetörheti a saját fogait. Végül
öklével az asztalra csap, a poharak megcsörrennek a tálcán. Nem
ijedek meg, állom a tekintetét. Kihúzom magam úgy, ahogy Ilusya is
szokta, hogy testtartásom fagyos elutasítást sugározzon.
Ray továbbra is ingerültnek tűnik.
– A támadás után még biztosra vettem volna, hogy nem vagy
volur, de most… – Fürkész tekintetével mintha a vesémbe akarna
látni. – Vagy a gyász keményített meg, vagy tényleg volur vagy.
– De úgy hiszed, nem te vagy a meeshai. Ugye?
– Vannak érzéseim.
– Ahogy nekem is. A voluroknak évről évre egyre kevesebb
képesség jut, nagynéném már nem értette az állatokat, én az
érzéketlenséget veszthettem el.
Ray szkeptikusan felhorkan.
– Ez nem veszteség.
 – De igen, ha életeket kéne mentened, de a rémület olyan súllyal
húzza le a lábad, hogy egy áruló karjában sírod el magad.
– Nem foglak elárulni. Sem téged, sem Arutelut vagy Enét.
A húgod felnyitotta a szemem, és rájöttem, nem azt kell néznem,
milyen nevet örököltünk az apáinktól, hanem azt, ki rejtőzik a név
mögött. Aruteluval kockára tettétek az életeteket, hogy ártatlan
gyerekeket és nőket mentsetek, ennél nemesebb tett nem létezik.
Magasztos magyarázata hidegen hagy, olcsóbbnak tűnik, mint a
legsavanykásabb geletai bor, tekintve, hogy mindenkit
megmenthettem volna.
– A bál előtti nap Arutelu azért jött vissza, hogy figyelmeztessen.
A szörnyek elhagyták az erdőt ReetUr hídjánál. Emberekre támadtak.
Oda kellett volna utaznom, és leállítani őket, de féltem, hogy még
akkor sem fogom tudni használni az erőm, ezért halogattam a dolgot,
és inkább a mulatságot választottam.
Ray megfeszül, és ekkor döbbenek rá, hogy nemcsak a vétkemet,
hanem az erőtlenségemet is bevallottam neki. Nem tudom, melyik
lepi meg jobban.
Reszkető kézzel az ajtó felé bökök.
– Lehet, hogy őket megmentettem, de másokat a halálba küldtem.
Még mindig tisztelsz?
– Mindenki követ el hibákat, de ezt csak az tudja, aki képes
beismerni, és próbálja kijavítani – jelenti ki Ray csendesen.
Okoskodására a szemem forgatom.
– Mondj egy nyomós érvet, miért kéne bíznom benned!
– Mert ez az egész őrültség. Csak én tudom, hogy nincs
semmilyen képességed, és hogy nem én vagyok a meeshaid. Ha
ezek az emberek rájönnek, fejvesztve rohannak vissza a palotába, és
mind halottak vagyunk. Egymásra vagyunk utalva, a bizalom itt nem
kérdés.
Ezzel nem értek egyet.
– Akkor áruld el végre, miként találtál rám a palotában! Csak
egyvalaki tudta, hol vagyok.
– Összeakadtam két eltévedt lázadóval, náluk leltem egy térképet,
rajta jelölésekkel. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a hálószobák egyike
titkos járatot rejt, de hogy melyik, azt nem volt időm megvizsgálni.
A báltermi dulakodásban elvesztettem a térképet….
– És Kein szobája az első, ha arról jövünk. Nem akartál
megmenteni. – Ahogy erre rádöbbenek, a csalódottság szétárad
bennem.
A fejem lüktetni kezd. Lehunyom a szemem, próbálok
egyenletesen lélegezni.
Ekkor keserves nyögés hangzik fel. Olyan gyorsan pattanok fel,
hogy a szék eldőlve a padlón csattan. Reménytől zakatoló szívvel
Arutelu ágyához rohanok.
Unokafivérem szeme résnyire nyitva, cserepesre száradt ajkát alig
mozdítva szólal meg.
– Hol vagyok? – suttogja gyenge hangon.
– Lord Fares Norris rezidenciájában.
Arutelu kába tekintete rám vetül.
– Ostoba. – Becsukja a szemét, majd ismét kinyitja. – Mondtam,
hogy egy hordó borba dugjatok. Nem egy piperkőc otthonában
akarom kilehelni a lelkem.
Savanyú humorától nevetnem kell.
– Hozok vizet – törlöm ki szememből a megkönnyebbülés
könnyeit, és már fordulnék is, de Arutelu megragadja a csuklómat.
Jéghidegek az ujjai.
– A francokat. Menj innen!
Egy pillanatra megdermedek, majd megrázom magam.
– Szükséged van…
– Menj ki! – szól rám ismét, aztán a mellém lépő Rayre néz. –
Most rád van szükségem.
Hebegve pislogok értetlenségemben, mire Arutelu ismét leteremt.
– Az égiekre, Mena! Nem bírok felállni, és vizelnem kell. Vagy
lehúzod a gatyám, vagy kimész, és hozol nekem bort.
Zavaromban hirtelen azt se tudom, mit tegyek. Rayre tekintek, aki
biccentve jelzi, hogy menjek, minden rendben lesz. De vajon tényleg?
Bízhatok benne? Bagtas még alszik, Arutelu ismét sürgeti a
távozásom.
Végül nincs más lehetőségem, Arutelu mozgatásához és
szükségleteihez férfierő kell. Az ajkamba harapva, kelletlenül
távozom. Raynek ugyanannyira szüksége van rám, mint nekem őrá,
bíznom kell benne.
 Kilencedik fejezet

ENE

Az ágy, amin fekszem, dohos, viszket tőle a bőröm. A fény

erőszakosan ér hozzám, elvakít egy pillanatra, amikor kinyitom a
szemem.
– Hogy érzed magad? – hallom Damon hangját.
– Árván – ismétlem meg a korábbi szavaimat. Az ajkam érdes és
száraz, alig tudom mozgatni.
Damon egy fémkupát tart elém. Miközben nehézkesen felülök,
óvatosan belelesek. A víz láttán megkönnyebbülök. A párlat furcsa
dolgokat művelt velem, alig emlékszem bármire.
Iszom egy keveset.
– A gyomrod?
– Üres és kavarog.
– Tiiu hozott egy szert, azt mondta, ez segíteni fog. Nem szesz –
nyugtat meg.
– Akkor eddig miért nem ezt adta? – kérdezem szemrehányóan,
miközben lelököm magamról a durva pokrócot, és a fioláért nyúlok,
amire Damon mutat.
Ő megrántja a vállát.
– Idő volt, mire elkészíti.
A lötty színe nem valami biztató, sárga és zavaros. Kihúzom a
dugót, és orromhoz tartva megszaglászom. Illata a cukorba áztatott
gyümölcsre emlékeztet, amelyet anyám olyan nagyon szeretett.
– Idd meg, és szedd össze magad! – szól rám Damon, mire
mélyet sóhajtok, és egy szuszra lehúzom a szert. Édes és sós íz
keveredik a nyelvemen, legszívesebben letörölném róla.
Damon az arcomat vizslatja, mire ismét a fiolába nézek.
– Ki kell találnunk, miként szerezzük meg neked a koronát.
Unottan leeresztem a vállam.
– Szerinted van értelme?
Hatalmas csattanás a válasz, mire összerezzenek. Ahogy
felpillantok, észreveszem, hogy Damon megint a mellette lévő falba
öklözött. Ujjai felhorzsolódtak, arca durva, tekintete elszánt és
haragos. Tőle nagyobb higgadtságot vártam, és meglep, milyen
hamar eluralkodtak rajta az indulatai.
– Korábban férfi módra akartál harcolni, a saját utadat járni, de két
napja csak pityeregsz, akárcsak egy igazi… – Lenyeli a mondat
végét, elfordul.
Kipattanok az ágyból.
– Gyerünk! Mondd ki! – követelem.
Visszaperdülve a szemembe néz. Ekkor még valamit észreveszek
rajta: csalódottságot, amit én okoztam.
– Hercegnő. Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett hercegnő.
– Mert az is vagyok! – emelem fel a hangom. – Mindenki
gyerekként kezelt, még te is. Sosem vettetek komolyan, senki nem
tanította meg, miként kell egy birodalmat irányítani. Ha nem akartam
részt venni a tanácsgyűléseken, hát nem mentem. Ha
ellentmondtam, csak zsörtölődtek. Elvárták, hogy magamtól jöjjek rá
a dolgok fontosságára. Már nincsenek szüleim, akikről példát
vehetnék, és a nővérem sem fog segíteni. Egyedül maradtam, és azt
akarod, hogy félretegyem a gyászomat, elfeledjem, hogy
lemészárolták a szeretteimet, és megküzdjek egy trónért, amit sose
akartam. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. – Reszketegen
visszaszívom a levegőt, hátam meggörnyed. – Félek – ismerem be
halkan.
Utolsó szavamtól enyhülést várok, de Damon egyre idegesebbnek
tűnik.
– Nem ismerek rád! Más lettél, és ennek köze sincs a gyászhoz!
Az az Ene, akit én ismertem, már rég a bosszút tervezné. Arden
vagy, viselkedj is úgy!
A név mit sem ér, ha semmi súlya.
– Esimnek igaza volt, már atyám sem tett semmit a népért, csak a
tanácsnokai által ismerte a birodalmat. – Még a mondat végére sem
érek, máris érzem, hogy mennyivel tisztábban látom a dolgokat. –
Még Esim is jobb király lenne, mint én.
– De nem az ő dolga, hogy uralkodjon, hanem a tiéd. – Damon
megigazítja koszos inge szélét, begyűri a nadrágja derékrésze alá,
végül elkezdi begombolni fekete bőrmellényét. Magához képest
borzalmasan fest. Kócos a haja, serkenő borostája árnyékot vet az
arcára. Szeme alatt a fekete karikák kialvatlanságról árulkodnak. Meg
sem merem kérdezni, hol hajtotta álomra a fejét, hiszen a
helyiségben csak egy ágy van.
– Ha ReetUr tudta volna, hogy az utódai ilyen hanyatláson esnek
át, sosem vési kőbe az öröklési rendet – morgom.
Damon összevonja a szemöldökét.
– Mindig is a vérvonal számított, már ReetUr előtt is. – Az ágy
fejénél lévő vödörhöz sétál, a vízzel megmossa az arcát. Alig figyel
rám.
– De csak azért, mert az uralkodásra úgy tekintettek, mint egy
örökölhető szakmára. A király kinevelte az utódját, és így tovább –
hadarom egyre nagyobb hévvel. – Mondd meg: mikor tanított engem
atyám? És őt vajon okította az atyja? Nem a vérben van az
uralkodás, hanem az elmében, és az én elmémet nem erre
pallérozták. Sőt, semmire se. Amit tudok, azt tőled tudom.
Megküzdök Garth-tal, de a koronával nem tudnék.
Damon végigdörzsöli nedves arcát, a haját lesimítja, úgy
egyenesedik vissza.
– Úgy tűnik, amikor a kitartást neveltem beléd, nem figyeltél
eléggé. A nép ad a hagyományokra, az jelenti számukra a
biztonságot. Te ismered a nemeseket, a szavad és a neved sokat
számít. Tiszteletet vívhatsz ki, és az emberek követnének.
Hanyagul széttárom a karom.
– De az emberek csak azt követik, akit tisztelnek, szeretnek. Vagy
akitől félnek. Rám egyik sem igaz.
– Soha, egyetlen uraságot se ismertem, aki leereszkedett volna a
cselédekhez, aki megtanulta volna a nevüket, vagy ismerte volna az
összes katonája életét. Te a királytól kapott ékszereidet adtad oda
Gilnek és Brayannak, hogy gondoskodhassanak a családjukról,
együtt nevettél a szobalányokkal, és bocsánatot kértél, ha felfordulást
csináltál a konyhán. Mondj még egy nemest, aki megtette volna
ugyanezt! – Halántékát ingerülten dörgölve felsóhajt, majd
enyhültebb hangon folytatja. – Csak légy önmagad, hogy
megszeressenek a lázadók, és állítsd őket magad mellé! Szerezd
meg Szabad Föld támogatását, és máris tiéd a fél birodalom!
 – Az a fele, amelyik röghöz van kötve.
– Tudnak valamit, amivel áttörték ReetUr védelmét. Ők, ez a hajó
a kulcs a hatalmadhoz.
Izmaim megfeszülnek.
– A bosszúmhoz – javítom ki.
– Ahogy jobban tetszik.
Damont bámulva visszafojtom a lélegzetem.
Eddig a csatákban a hősiességet láttam, de már tudom, hogy a
valóságban a katonák vérben úszva, tetemeken keresztül lépdelnek
előre. Nekem is ezt kéne tennem. Továbbindulni, és magam mögött
hagyni a halottaimat.
Damon megköszörüli a torkát, de nem szól semmit, egyszerűen
csak sarkon fordul, és magamra hagy a szűk kabinban.
Lesüllyedek az ágyra, a fa recseg-ropog. Egy hajtincset az orrom
elé húzok, mire megcsap a mosatlan haj meg a hányás savanykás
szaga. Elfintorodom.
Erőt veszek magamon, és a vödörhöz lépek. Leveszem a
ruháimat, és letisztogatom magam, már amennyire tudom. Utoljára
egy kupa kosztól barna vízzel lelögybölöm a hajam. Úgy érzem, csak
ragacsosabb lett a bőröm, de legalább a hideg víz felpezsdített.
Mielőtt belebújok a Tiiu által hozott bő nadrágba, felhajtok az aljából.
Számtalanszor álldogáltam türelmetlenül, arra várva, hogy a szabóink
rám igazítsanak egy-egy új ruhadarabot, de az elvesztegetettnek hitt
órák most hasznosnak mutatkoznak. Az ing ujjait letépem, elöl félig
felhasítom, hogy keresztben át tudjam kötni magamon. Hátul
szorosan megcsomózom, így még éppen fedi a derekam. Hajam egy
oldalra fonom, és megcsipkedem az arcom, mielőtt a folyosóra
lépnék.
Valamennyire összeszedettebbnek és bátrabbnak érzem magam,
az elmém is tiszta.
Az ajtó előtt nem áll senki. A szűk, homályos folyosón minden
léptem nyikorgás követi. A fedélzeti csapóajtóhoz itt négy létrafok
vezet. Felmászok rajta, de ezúttal számolok a nap erejével. Egy
pillanatra megállok, szoktatom a szemem a fényhez, közben
hunyorogva felmérem a terepet. Az égbolt különösen tiszta, a tenger
csendes. Végtelen nyugalom leng át mindent.
 Két ember hordókon ülve a köteleket tekeri fel, mellettük egy
asszony elsárgult vitorlavásznat foltoz. Feltekintenek rám, és meg
sem próbálják elfedni az ellenszenvüket. Egy fiúcska a padlót mossa,
egy kisebb csapat meg az árbócrúd tövében falatozik.
Damon a kormánytól két lépésre Esimmel beszélget.
Észrevesznek, mert felém pillantanak, de nem hagyják abba a
társalgást. Esim fesztelen terpeszben áll, arcán most is ott nyugszik
levakarhatatlan vigyora.
Ekkor megpillantom Tiiut, aki a korlát egy toldozott részénél
ücsörög az árnyékban, és valamiféle sárgás pergament olvas.
Mellette a torz férfi eszeget.
Lassan elindulok feléjük. Ahogy észrevettem, Tiiu elég nyitott az
irányomba, így elsősorban hozzá szeretnék közel kerülni. A kislány
ekkor vidám pillantást vet felém, nekem pedig a szívem megsajdul.
Az arca, a tekintete… Rayt juttatja eszembe.
– Jobban érzed magad? – A kérdése ráz fel a gondolataimból.
Feltekeri a szakadt, öreg pergament.
Nagyot nyelek. Mellette valahogy nehezebb a veszteség terhe,
mintha az ismerős vonások szüntelen feltépnék a sebeimet.
– Már nem szédülök – felelem, mire Tiiu kényszeredetten
elmosolyodik. A padlóra csap kettőt, jelezve, hogy üljek mellé.
Biztatását jó jelnek veszem.
Tekintetemmel próbálom kerülni a mellette ülő férfit, de a
kíváncsiságom visszahúz. Fél arcán a bőr vörös és fonnyadt, ajka
egy része hiányzik, és a szeme… nincs írisze, csak a hamuszürkére
fakult szemgolyó. Megborzongok.
– Sajnálom, ami a szüleiddel történt – szólal meg a férfi selymes,
fiatalos hangon, ahogy melléjük telepszem.
– Tényleg? – Élesebben kérdezek vissza, mint szándékomban áll.
A férfi a szájába töm egy falat kenyeret. Nem válaszol, helyette
csak aprót bólint. Lassan rágcsál, kicsiket nyel.
Máris megbánom hirtelen kifakadásom.
Tiiu felpillant rám. A szoknyája övébe csúsztatja a pergament, és a
köztük lévő tányérról egy sajtszeletet emel felém.
– Enned kéne.
– Nincs étvágyam.
 Nem erősködik tovább, csak megrántja a vállát, és lecsíp egy
darabot az ételből. A férfi Tiiu combjára helyezi a kezét. Erős, vaskos
ujjak, amelyek cseppet sem illenek egy ilyen kislányra. Tiiu a férfi
kézfejére fekteti a tenyerét, mire kikerekedik a szemem.
– Tényleg Szabad Földön születtél? – kérdezem Tiiut. Bólint, mire
bent tartom a levegőt. Egy pillanatra még a szám is tátva marad,
majd megrázom magam, és tovább kérdezősködöm. – Ha jól tudom,
nincsenek tanítóitok. Honnan ismered a betűket?
– A gyógyításhoz elengedhetetlen, fel kell címkézni a kenőcsöket
és a szereket, soknak nemcsak az állaga, de a színe is azonos.
Helyeslően bólogatok, bár mindketten tudjuk, hogy ezzel nem adta
meg az igazi választ. Damon szavait felidézve lenyelem a
gyanakvásom, és mosolyt erőltetek magamra.
– Most is arról olvastál?
Ekkor a férfi megmozdul. Felém nyújtja az ujjait.
– Mi még be sem mutatkoztunk. Matu vagyok.
Zavartan rázom meg a kezét, tenyerem elveszik az övében.
– Ene Arden. – Megremeg a hangom, ahogy kiejtem a nevem.
Matu üveges tekintete mintha az arcomat fürkészné, de talán csak
véletlen.
– Ne hagyd, hogy a többiek elbizonytalanítsanak. Fiatal vagy, de
gyönyörű és erős. Még ilyen öltözetben is kitűnsz közülünk.
Meglepetten pislogok.
– Honnan tudod, hogy nézek ki?
Megrántja a vállát.
– Tiiu megmutatta.
Kérdően a kislányra nézek, de Matu folytatja.
– Az ő szemén át látok. – Pár lélegzetvételnyi szünetet tart, pont
annyit, ami alatt felmerül bennem, hogy talán félrehallottam a
válaszát. – Nálunk úgy tartják, az istenek az erdők védelmére
teremtették a zöld szemű lányokat. Nem csodálom, hogy nem bírod a
tengert.
Torkomon akad a szó.
– Te látsz? Én… én azt hittem, vak vagy.
– Az vagyok. – Mosoly ül ki torz ajkára.
Ekkor észbe kapok, és a nyelvemmel csettintek.
 – Leírták neked a külsőmet.
– Igen, de hazudtak – feleli. – Emma a tormához hasonlított téged.
– Tormához? – kérdezem értetlenül. Sejtem, hogy bármit is
jelentsen, nem bóknak szánta.
Tiiu kínos nevetést hallat.
– Leginkább csak Szabad Föld keleti részén terem, egy
gyógynövény – magyarázza.
Matu megrázza a fejét, és Tiiu pisszegése ellenére kiegészíti a
leírást.
– Fehér gyökér, ha pontosan akarom idézni Emmát. Karó formájú,
csípős, és kellemetlen a szaga.
Így már értem Emma hasonlatát. Meg kéne sértődnöm, de azzal
elismerném a fölényét. A gyász legyőzhet, de egy öntelt perszóna
nem.
– Te mégis szépnek gondolsz.
Matu megpaskolja Tiiu combját, már szinte el is feledkeztem a
zavaró jelenségről. Visszás érzéseim támadnak.
– Mutasd meg neki! Úgyis megtudná – súgja Tiiunak, aztán
ültében megfordul, lábát kilógatja a korlát alatt. Tiiu szintén így tesz,
és a tekintete elárulja, hogy tőlem is ezt várja.
Egy pillantást vetek a fedélzeten lévő emberek és Damon felé.
Senki nem figyel minket. Ódzkodva, de megfordulok, a lábam magam
alá húzom. Egyedül itt rácsos a korlát, mintha nemrég kitörték volna,
és csak pár faléccel pótolták a hiányt.
Tiiu apró lába dobol a hajó oldalán. Hasa az egyik lécnek feszül,
felsőtestével előredől, és mindkét karját kitárja.
Placcs. Egy csobbanás kelti fel a figyelmem. A víz felszíne sűrűn
hullámzani kezd, sötét árny úszik el alattunk. Annak a valaminek a
hossza vetekszik a hajóéval, a végét nem is látom. Tüskés uszonyok
emelkednek ki a mélyből, majd alábuknak. Összerezzenek.
– Ne félj! – duruzsolja Matu.
Atyámtól tudom, hogy a Bronz-tenger lényei is ReetUr
teremtményei, és ránk, Ardenekre nem veszélyesek, a feltűnésük
mégis megrémiszt. A Szörnyek erdejében is megtámadtak, pusztán
Kein jelenléte miatt, itt meg egy rakományra való szabad földi
tartózkodik.
 A lény lassan kiemelkedik a tengerből, a víz bugyogva fodrozódik
körülötte. Feje hosszúkás, majdnem akkora, mint egy jól megrakott
szekér. Csónakorrán hegyes fogak helyezkednek el, tenyérnyi
gombszeme vörös, nyers hús keretezi. Hátát és oldalát pengeélesnek
látszó pikkelyek fedik.
A szörny olyan hízelegve dugja Tiiu kezéhez az orra csücskét,
mint a kígyófejű lény korábban hozzám. Száját kitátja, fekete, dupla
sorú fogai között hatalmas húsdarabként terül el a nyelve, amelyet
megrezegtet. Kattogó, dallamos hangot ad ki magából.
Tiiu egy kenyérdarabot ejt az állat szájába, amely picinyke
porszemnek hat az óriás nyelven. A lény lenyeli, és ismét énekelni
kezd a maga fura módján. A hajótól jó tíz lábra kiemelkedik tüskés
farka, amivel elégedetten a vízbe csap.
A vízpermet minket is beterít.
A szörny ezután Matuhoz fordul, tőle is kap egy falatot.
Szemem-szám tátom. Kiélvezem a mesébe illő pillanatot.
– Gyerünk, érintsd meg! – biztat Tiiu a lelkesedéstől kipirult arccal.
– Nem bántanak.
A döbbenettől elakad a szavam, alig bírok megszólalni.
– Tudom, hogy engem nem bántanak. De titeket miért nem?
Matu horkant egyet.
– Milyen magabiztos valaki – hajtja le a fejét, de a vigyorát nem
tudja elrejteni. – Hidd el, előbb falna fel téged, mint minket.
– Hidd csak! – felelem.
Egy szaggatott sóhajjal fordulok vissza a lényhez. Kitartom a
kezem, várom, hogy tőlem is ételt kérjen, de nem történik semmi.
Matu az állat két pengéje közé csúsztatja az ujjait, és enyhén
megpaskolja, mire az abbahagyja a kattogást, és végre felém fordul.
Ekkor kapok észbe, nincs is nálam étel.
De az állat nem is tátja el a száját, csak figyel engem azzal a
hatalmas, izzó szemével.
Tiiu átcsúsztat egy falat kenyeret, felveszem, odatartom, de semmi
nem történik.
– ReetUr azért teremtette őket, hogy megvédjék a birodalmat,
tőletek – mondom ki csalódottan, és nagyot fújok. – A családomra
ártalmatlanok, mégis, mintha titeket jobban szeretne.
 Az állat visszasüllyeszti fejét a vízbe.
– A semmiből nem lehet alkotni. – Tiiu elmélyülten, halkan szólal
meg. – A szörnyek az égiek által teremtett egyszerű állatok voltak,
ReetUr csak rémséges vadakká varázsolta őket.
A lény testét figyelem, amely árnyékot vet a víz felszínére.
– Ő egy fiatal delfin volt – folytatja Tiiu. – Most magányos, három
évszázada nem talál magának társat, és arra kényszerül, hogy a
saját fajtájával táplálkozzon. Szenvedés neki az élet, és erről az ősöd
tehet. Lehet, hogy nem bánthat, és engedelmességgel tartozik, de
jobban szomjazik a te véredre, mint bárki máséra.
A levegő fojtogatóvá válik. Összeszorítom az ajkam, és
egyenesen Tiiu szemébe nézek. Tekintete fáradtságtól és
szomorúságtól tompa, élénksége úgy párolog el, mint a reményeim
és a józan eszem, mert egy röpke pillanatra minden szavát helyesnek
vélem.
Aztán eszembe jutnak a Siccen mester által tanítottak.
Történelmünk során akadtak kételkedők, akik istentagadóként
tekintettek ReetUrra, de a hitük megbukott, hiszen az égiek évről évre
nagyobb gazdagsággal jutalmazták Nebessent.
– Ha a mágia irányítja, miért nem támad rátok?
– Megadom neki a szabad akaratot.
Értetlenül pislogok. Tiiu finoman megvonja a vállát.
– Bemászok a fejükbe, hallom a gondolataikat, érzem a
fájdalmukat, és olyan, mintha ki tudnám húzni belőlük a köteléket,
amely a mágiához fűzi őket.
Szavai úgy vágnak mellbe, mint egy buzogány.
– Így szállhattatok hajóra? Irányítod őket? Vagyis… semlegesíted
a mágiát? – Kérdésem kimondva még hihetetlenebbnek tűnik,
megrázom a fejem.
Tiiu sötét pillantást vet rám.
– Nem csak a szörnyekét.
– De hát ilyesmire egyedül a volur lenne képes. Az égiek…
– A felmenőd elárulta az isteneket. ReetUr fittyet hányt a
természetre, átszabta a teremtményeit. A mi világunk már
évszázadok óta nem az istenek törvényei szerint él, hanem a ReetUr
alkotta szabályokat követjük.
 – A világunk a pusztulás szélén állt, csak így menekülhettünk meg.
Ha szerinted az istenek nem bocsátották meg ReetUr
szabályszegését, akkor miért bízták a családunkra a voluri
képességeket?
– Nem tették – vágja rá keményen. – Az ősöd a véretekhez
láncolta a mágiát. Mágiával. Sosem voltatok az égiek kiválasztottai.
– És te az vagy?
Tiiu tétovázik egy kicsit.
– Csak azt mondom, nem ez a természet rendje.
Nebessent gazdagsággal áldották meg, miközben Szabad Föld
úszik a szennyben. Egy isten se nézné ezt tétlenül, ha nem így lenne
a helyes.
Tovább vitatkoznék Tiiuval, de ekkor megtörik a tenger sima tükre,
és szeták egy csoportja emelkedik a magasba, nem is túl messze a
hajónktól. A bőrükről lepergő vízcseppeken megcsillan a nap fénye.
Ezzel egy időben a rém farka is kiemelkedik, és mint a legyekre
vadászó tenyér, a madarak felé csap. Víztömeg zúdul a szetákra,
páran a tengerbe hullnak.
– Az üzenet! – üvölt fel valaki mögöttünk. Többen is dübörgő
léptekkel rohannak a korláthoz.
A kavargó madarakat nézem, az egyikük lábára valóban
bőrszütyőt kötöttek. A levél talán Nebessenből jött. Ray! Mena!
Reménykedve villannak fel az elveszettnek hitt nevek.
Tiiuval egyszerre pattanunk fel.
– Állítsd le! – kiáltok rá.
– Próbálom. – Homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek az
erőlködéstől.
A madár már élettelenül bukdácsol a hullámok között. Ha Tiiu
sikerrel is jár, és a szörny távozik, az üzenet akkor is a mélybe
süllyed. Most kell kihozni!
– Valakinek oda kell úsznia.
– A legtöbbünk nem tud úszni – szólal meg Matu.
– Hogy mi van?
– Földművesek és bányászok vagyunk, ha nem emlékeznél –
szúrja oda fanyarul. – Egyedül a kapitány ismeri a tengert, de ha őt
elveszítjük…
 – Akkor odaúszom én! – A korlát szélébe kapaszkodva felhúzom
magam, de Tiiu hirtelen megragadja a karom.
– Meg fog ölni.
De a levél…
– Majd te leállítod.
Ekkor a szemem sarkából meglátom, amint valaki a vízbe veti
magát, és erőteljes karcsapásokkal úszni kezd.
Damon az.
A szörny feléje fordul, fogai kivillannak. Újból támadni készül.
 Tizedik fejezet

KEIN

Enyhe izgalom borzolja a tarkómat, miközben a szél az arcomba

csap. Összehúzom magamon a köpenyt.
– Ti is azt látjátok, amit én? – fordulok a katonák felé. Egyikük
gúnyosan elhúzza a száját.
– Nem látott még ilyet – dörmögi egy másik.
– Hogy jutunk fel? – kérdezem kíváncsian.
Roen lép mellém, mutatóujjával söpri félre a tincseit. Vörös fürtjei a
tomboló széltől úgy állnak, mint egy megtépázott tyúk tollai.
– Nem mi döntjük el, ki mehet be, majd a mesterek választanak.
Elő a levelekkel! – kiáltja hangosan, mire mindenki matatni kezd a
mellényében vagy a nyeregtáskájában.
Engem elvarázsol az előttünk magasodó hegy, tekintetem alig
bírom levenni róla. Az út mély szakadékban végződik, csak egy
helyen lehet lejutni, alant a dühösen zúgó Bronz-tenger háborog.
Hullámai a sziklákat csapdossák. Ameddig a szem ellát, csak a vizet
és a kéklő eget látni. A nap a látóhatár peremén lebukni készül, fénye
szétfolyik a víz felszínén.
Az El Vedom hegye a víz felett lebeg, mintha az égiek kitörölték
volna a sziklák egy részét, és csak az ormot hagyták volna meg.
A tetején sötétszürke kövekből épített templom ül. A fellegekben úszó
kőmonstrum oldalait moha fedi, barna indák csüngenek róla, mint
rongyos ruha foszlányai.
A templomból ekkor sötét felleg emelkedik fel. Madársereg,
döbbenek rá. Ahogy közelebb érnek, felismerem a szetákat.
Szorosan egymás mellett, szabályos kört alkotva szárnyalnak.
Előttünk szállnak le, lovaink sörényére. Mocsárszaguk megcsapja az
orromat, de úgy tűnik, ez csak engem zavar.
– Hé, szabad földi! A leveled – dörren rám a szakállas katona, és
mutatja, miként helyezzem a pergament a szeták érdes lábán lévő
fémkarikába.
 Csak egy levelem van, a Garth által írt kérvény, de azt nem áll
szándékomban egy undorító dög lábára tűzni, hogy aztán a tengerbe
zuhanjon.
Roen közelebb hajol.
– Mindenki felcsatolja a jövetele okát igazoló levelet, a szeták
elviszik a mestereknek, és akiét visszaküldik, az nyer bebocsátást –
magyarázza.
Vagyis nincs választásom.
Roent utánozva a Róka fején lévő szeta után nyúlok, ódzkodva
ragadom meg a begyénél fogva. Ujjaim majdnem lecsúsznak a
nyálkás tollazatról. A pergament előszedve a madár lábán lévő
fémkarikába csúsztatom, a madzagot rákötöm. A többiek úgy dobják
a szetákat a magasba, mint a szabadjára engedett galambokat, én is
így teszek.
– Most várunk? – kérdezem Roent, habár egyértelmű a válasz.
Bólint. – Mi van, ha nem engednek be?
– Szabad földi még sosem járt itt, bízzunk a kíváncsiságukban.
Aggaszt a gondolat, hogy a mesterek elutasíthatnak.
Roen parancsot ad a kocsisnak, hogy verje fel a sátrat, a katonák
tüzet raknak, és kikötik a lovakat. Döbbenten figyelem a készülődést,
rosszat sejtek.
– A szeták? – kérdem a mellettem elhaladó katonától, egy
kopóképű alaktól.
– Napokba is telhet, mire választ kapunk – feleli olyan bosszúsan,
mintha nekem ezt tudnom kéne, majd állával a kocsis felé bök. –
Segíts neki!
A satnya kis kocsis egyedül valóban nem boldogult volna, a tripla
fonású tartókötelet alig bírja el, nekem kell megfeszítenem és
rögzítenem a levert cölöpökhöz. Roen sátra éppen csak akkora, hogy
aludni lehessen benne, nekünk a föld jut, meg hálóvásznak,
amelyeken az erős szél átsüvít.
Sosem volt ínyemre az efféle éjszakázás.
A katonák a hintó takarásában raknak tüzet, a lángok megdőlnek a
széltől.
Mennyire lenne természetellenes, ha megállítanám a szelet?
 – Itt mindig ilyen az idő? – kérdezem a kopóképűt, miközben
köpenyem gallérját a szám elé húzom.
– Ha vihar van, rosszabb. Nebessennek ez az egyetlen pontja,
ahol nem a nap, hanem a szél az úr.
Ennyit a mágiáról.
A hintó oldalának dőlve figyelem, amint az egyik katona
megpiszkálja a máglyát, összébb tol pár fahasábot. A szél egyre
csípősebb.
– A mesterek megtehetik, hogy megvárakoztatnak egy királyt?
– Nem – áll meg mellettem Roen, és köpenye csuklyáját megköti a
nyakánál. – De mi nem vagyunk királyok, csak követek.
– A király követei – helyesbít a szakállas. Mogorva pillantást vet
felénk. – Hamarosan Garthenus Arden lesz egész Nebessen
uralkodója, és a mesterek hajbókolva fognak elébe menni. Rohadt,
vén csuhások. Ülnek az írásaik felett, és könyvekből próbálnak
rájönni, miként kell megülni a lovat vagy hanyatt dönteni egy
asszonyt. Egy napot sem dolgoznak. A gyógyításon kívül semmi
hasznuk.
A katona ingerülten tovább piszkálja a tüzet, a többiek némán
bólogatnak.
– Akkor mégis miért kell az ő jóváhagyásuk? – kérdem halkan
Roentől.
– Hagyomány. Az embereket megrémítik a hirtelen változások.
A király adja át a koronát az utódjának, de ha előbb életét veszti,
akkor a legfőbb mesterekre hárul ez a feladat. Garthnak követnie kell
a tradíciókat, különben a nép nem fogadná el. A legfőbb mesterekkel
akarja megkoronáztatni magát, és az írásbeli jóváhagyásukra is
szüksége van. Amint király lesz, hozhat új rendeleteket.
– Miket?
– Átszervezi a birodalmat.
Lenyelem a bosszúságomat. Roen általában olyan, mint egy
cserfes kislány, most mégis titokzatoskodik.
– Hogyan? – faggatom tovább.
– Túl sok a nemes – kiált oda a szakállas. Felé fordulok, nem is
sejtettem, hogy hallja a szavainkat, azt hittem, elnyomja a süvítés.
Feláll, kihúzza magát, kabátját csak úgy tépázza a szél. –
Nebessenben valaki vagy úr, vagy szolga. Szolgák a katonák, a
kereskedők és a parasztok is, mert a munkájával egyik se keres
többet, mint a másik. Nebessen csak kívülről csillogó, az alja
bűzösebb, mint a lábam. Gyönyörű tájak és épületek, de
elégedetlenkedő emberek. – Álla rángani kezd, ahogy nekem is. Ez
az alak nem tudja igazán, mit jelent a nélkülözés. – Kasztokat kell
kialakítani. A király, utána csupán pár nemes, és nem többszáznyi,
majd a katonák, a gyógyítók, a kereskedők és legvégül a parasztok.
– És te mi lennél? – vetem oda hetykén.
– Hát katona – dülleszti ki a mellkasát.
Most értem meg igazán a mesterek iránti megvetését. Fejemmel a
hegy felé biccentek.
– Aki a gyógyítók felett áll?
Szemét összeszűkítve, haragosan szólal meg.
– Mi az életünket kockáztatjuk, ők meg csak akkor vesznek bárdot
a kezükbe, ha lenyesik valaki lábát. Minden kasztnak szigorú
szabályai lesznek, hogy egyik se kerekedhessen a másik fölé.
Szóval ezt ígérte nekik Garth.
A katona elvakultsága láttán mosolyogva megrázom a fejem.
Szabad Föld évszázadok óta így él. Két kaszt: őrök és szabad
földiek. Lehetetlenség elkerülni, hogy a fentebbi csoport ne akarjon
áttaposni a talpa alatt csúszókon.
– És ebben a kasztban hol helyezkednek el az őrök és a szabad
földiek?
– Mindenhol – vágja rá Roen lágyan. – Szabad Föld
beilleszkedne, többé nem lennének őrök vagy felkelők. Mindenki az
lehet, ami szeretne, vagy amihez ért. A lehetőség adott. A birodalom
egységes lenne.
Ezen hosszan elmerengek. Az elhangzottak ígéretesnek tűnnek.
Mindössze az hagy bennem kételyeket, hogy pontosan mit is
ígérhetett Garth az egykori őröknek, amivel maga mellé állította őket.
Ha mind elismert katona lenne, azzal még több hatalomhoz jutnának,
és önkényességük nem ismerne határt.
Apám képe úszik a gondolataim örvényébe. Ő már korábban is
tudhatott erről. Amikor megszervezte a hercegnők elleni támadást,
említette a király unokaöccsét, aki a segítségünkre lett volna. Arutelut
sejtettem ez alatt, tévedtem.
Ekkor a szakállas előremutat.
– Odanézzetek!
A hegy felé tekintek, és meglátom a felénk tartó szetákat. A széllel
suhannak, szárnyuk alig lebben. Mindössze hárman vannak.
– Ez rendkívül gyors volt – motyogja Roen.
A szeták száma láttán a katonák komorrá és dühössé válnak. Ők
is sejtik, hogy az egyik szeta Roené, már csak az a kérdés, a másik
kettő kinek szól. A három madár Roen mellett ereszkedik le.
Minden szem odavetül. A lord megragadja az egyik madarat, és
megnézi a levelet, majd ugyanígy tesz a másik kettővel is, mielőtt
felénk fordulna.
– Kein és Fermi velem jöhetnek.
A szakállas mély, hörgő hangot hallatva a levegőbe suhint a
kardjával, a kopóképű elkáromkodja magát. A kocsis, aki eddig a
bakon gubbasztott, levánszorog közénk. Ijedtnek tűnik, amit nem is
csodálok. A katonák szeme majdhogynem szikrázik.
– Hány napi élelmünk van? – kérdezi Roen.
– Há… – A kocsis hangja elcsuklik. – Három, uram – nyekergi.
– Sietünk – fordul Roen a katonákhoz. – Ha maradásra késztetnek
minket, küldetünk élelmet. A sátrat és a hintót használjátok alváshoz.
A fákon túl kell lennie egy pataknak, gondoskodjatok a lovakról is,
vagy valaki menjen vissza Bucurba, és vegye meg a szükséges
dolgokat.
Alig észrevehető bólintás a válasz, a katonáknak láthatóan nincs
ínyükre, hogy napokat kelljen ezen a szeles sziklaszirten tölteniük,
miközben a legközelebbi város alig pár óra lovaglásra van tőlük.
Gyanítom, hogy nem is fognak itt várni.
A kocsis nyögdécselve lecsatolja a hintó végéből Roen
utazóládáját, mire én is Rókához sietek, hogy magamhoz vegyem a
zsákomat. Egy váltás ruha és pokróc, ennyi az összes holmim, mégis
jóleső az érzés, hogy nem üres a kezem. A vállamra dobom a könnyű
csomagot, és megragadom a súlyos faláda egyik fogantyúját, hogy
segítsek Ferminek.
 A sziklaszirten megállunk, és már éppen megkérdezném, miként
rebbenünk át a hegyre, amikor halk morajlás közepette ágy
méretével vetekedő kövek válnak ki a sziklák közül. A templom
kapujáig szabályos utat képeznek nekünk, oldalukhoz két ember
nagyságát meghaladó fal simul.
– Utálom a hidakat – morgom magam elé.
– Ettől nem kell félned. Ez is ReetUr varázsa, így gondoskodott
róla, hogy a mesterek zavartalanul képezhessék magukat, és illetlen
emberek ne férjenek a tudás közelébe. A főbb mesterek választják ki,
ki teheti a lábát a hídra. Téged választottak. – Roen biztatóan
meglapogatja a vállamat, és megteszi az első lépést.
Fermi azonnal követi, és ahogy a láda megbillen, én is mozgásra
bírom a lábamat. Óvatosan lépdelek, félelmem nem nyugszik. Amint
az első követ elhagyjuk, valami megcsikordul mögöttem. Fermivel
egyszerre állunk meg, és visszanézünk. A szirtet érintő két kő és a
hozzájuk tartozó fal elmozdul, majd el is tűnik a szemünk elől. Pár
centire állunk a szélétől, látom az alattunk tátongó mélységet, a part
éles szikláit.
– Siessetek, le ne kapjon titeket a szél! – figyelmeztet minket
Roen. – Abban a ládában vannak a ruháim, és most szólok, ha
lezuhantok, inkább járok napokig meztelenül, mintsem a mesterek
csuháit öltsem magamra.
Fermi szeme nagyra tágul, és rohanvást követi Roent, erre
kényszerítve engem is.
A magas falak megvédenek minket a széltől, haladtunkban nem
érezni az erejét.
Ahogy közeledünk a hegyhez, már az ormon lévő templom
részletei is kibontakoznak. Bizarr, lépcsőzetes kőépület, majdnem
három méter magasságig semmi nem töri meg szürke
egyhangúságát. A nyitott, boltíves ablakok és az ovális kapu is a
magasban helyezkedik el. Ezt kupolák, zöldellő fák, majd széles
peremű torony követi, ami mögött még két kisebbet fedezek fel. Itt-ott
mohafoltok pettyezik a falakat.
A kapun átlépve végleg megszűnik a mögöttünk lévő kőhíd, és a
szárnyak maguktól záródnak össze. Boltíves folyosón állunk, előttünk
udvar terül el. Az élénkzöld gyep közepén lévő hófehér szökőkutat
félig eltakarja a ránk váró három, egérszürke taláros alak. Arcukra
barázdát vájtak az évek. Karjukat a mellkasuk előtt tartják, kézfejüket
elrejtik a talárjuk ujjában.
A középső lép egyet felénk, kissé megbillenti a felsőtestét. Ősz
haja a válláról előrecsúszik.
– Köszöntünk az El Vedom hegyén, lord Korbel. Hamar mester
vagyok, ők itt Caru és Soyu mesterek – mutat előbb a balján lévő
fiatalabb, enyhén vöröses hajú férfira, majd a korosabb, sötétebb
bőrű és tar társára, akinek szeme olyan mélyen ül, hogy képtelenség
megállapítani, nyitva van-e. Az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy
alszik.
Roen is meghajlik, ő mélyen és alázatosan teszi. Fermi utánozza,
én viszont nem mozdulok, mire Hamar mester pillantása rám
szegeződik. Ellenszenvet olvasok ki belőle.
– Tiszteletem, mesterek. – Roen visszaegyenesedik. –
A látogatásom oka…
Hamar mester feltartja a kezét, petyhüdt ujjaival csendre inti
Roent, aki zavartan nyel egy nagyot. Meglep, hogy a lord mennyi
tisztelettel bánik ezekkel a vénségekkel.
– Olvastuk a levelet, lord Korbel, és reméljük, megérti, miért nem
adhatunk azonnali választ. Ez egy rendkívüli helyzet, amelynek
minden aspektusát meg kell vizsgálnunk. Továbbá meg kell várnunk
a többi mester üzenetét, mielőtt határoznánk. Addig természetesen
elszállásoljuk önt és a kíséretét.
– Annyit elárulna, mennyi időre rendezkedjünk be? – Roen hangja
még mindig nyájas.
– Ezzel az információval nem szolgálhatok. Jelenleg a támadás
során elhunyt társainkat gyászoljuk, ezt követően ül össze a
tanácsunk.
Roen együttérző pillantást erőltet magára, ajka lekonyul. Én meg
se moccanok.
– Pontosan mennyi is a gyászidőszak?
– Egy holdtölte.
Magamba fojtom a nevetésem.
Roen arcán megkövül a kifejezés, én viszont elégedett mosolyra
húzom a szám. Tartottam tőle, hogy nem lesz elég időm megvizsgálni
az iratokat, vagy hogy nem jutok a szükséges pergamenek közelébe,
de a következő holdtöltéig akár osonva is bejárhatom az egész
helyet, és felfedhetem a legtitkosabb írásokat is.
Roen hebegve szólal meg.
– A kíséretem többi tagjának csak háromnapi élelme van.
– Gondoskodni fogunk róluk – ígéri Hamar mester, majd elfordul. –
Kövessenek, kérem!
A boltív takarásából kilépve végre szemünk elé tárul a templom
udvara. Itt se érezni a kint tomboló szelet, a fák ágai csak lágyan
ringatóznak, föld, virágok és eső utáni mező illatát érzem. A szökőkút
három hattyút formáz, körülöttük némán alszik a víz, tükre oly tiszta,
hogy megszámolhatnám az alját fedő gránitkő repedéseit. A belső
falakon borostyán kúszik, egészen a második ablaksorig felér.
Távolabb rózsabokrok virítanak, sárgák, vörösek és halvány
rózsaszínek. Úgy tűnik, a birodalom ezen szegletében nem tiltották
be ezt a növényt, mintha az El Vedom egy kívülálló világ lenne.
Borús gondolataim támadnak, rosszat sejtek.
Az udvart elhagyva zárt folyosóra jutunk. Komor, rideg falak
ölelnek körbe, lépteink visszhangzanak közöttük. Zárt ajtók, nehéz,
domborműves rézkilincsek mellett haladunk el. A felfelé vezető
csigalépcsőn bajosan tudjuk befordítani az utazóládát, Fermivel
lemaradunk a többiektől.
A Roennek kijelölt szobában letesszük a ládát, habár inkább
mondanám cellának azt a helyiséget, mintsem egy lordhoz méltó
lakosztálynak. Alig három lépés hosszú, és ugyanilyen széles,
csupasz falain kopott faakasztók kókadoznak. A keskeny, alacsony
szalmaágyon, a mosdótálkán és egy küblin kívül semmi nincs benne.
Ablaka éppen csak akkora, hogy egy fej kiférjen rajta.
Fermivel mi is ugyanilyen szobákat kapunk. Amint Hamar mester
kitárja előttem az ajtót, már távozóra is fogja.
– Az én érkezésem okával mi a helyzet? – vetem oda szárazon.
A mester megtorpan, hegyes orrát magasba emelve tekint rám.
– Azon nincs mit megvitatni.
Szemöldököm a magasba szalad.
– Úgy érti, szabadon hozzáférhetek bármelyik íráshoz?
– Ugyan miért érdekesek azok a számodra?
 Szólásra nyitom a szám, de Hamar mester váratlanul
elmosolyodik, ajka szélén felgyűrődnek a ráncok.
– ReetUr hídja egyszer már átengedett. Miért ne tenné meg újra?
Nem akarom felfedni az igazságot, pontosan mit is keresek.
Kiszárad a torkom. Nyelek egyet, megnedvesítem a szám, és újra
belefogok.
– Mert a szabályok ezt mondják. Szabad Földön születtem, a híd
csak akkor engedne át, ha én lennék a meeshai.
– Az vagy?
– Nem. Én…
Felfogom a mester szavait, az arcát fürkészem.
– Akkor ki vagy?
– A volur juttatott át a hídon. Siccen mester elárulta, van más
módja is, hogy a hídra lépjek. Tudnom kell, mi az, hogy
visszamehessek Szabad Földre.
– Miért vágynál oda?
A kérdésére nem felelhetek, hallgatásomra a mester megfeszül.
– Az írások őrzik a tudásunkat, az tesz minket mesterré. Ha szent
esküt teszel, és talárt öltesz, akkor bebocsátást nyerhetsz a
könyvtárainkba.
Elakad a lélegzetem.
– Úgy érti, legyek mester?
Ezúttal én nem kapok választ, hacsak a mester lépteinek
súrlódását és az ajtó csapódását nem veszem annak.
Öklömmel a levegőbe csapok. Nincs szükségem az engedélyükre
meg erre a finomkodó távolságtartásra! Csak derítsem ki, hol van a
könyvtár, és mire elmormolnak egy imát, már az összes tudásuk a
fejemben lesz. Fogalmuk sincs, kit szabadítottak e falak közé.
 Tizenegyedik fejezet

MENA

A csörömpölést közönséges szavak sora követi. Ha nem lenne

mindkét kezem foglalt, ijedtemben a szívemhez kapnék.
Lord Reiger megkerüli a tálalót. A szeme véreres, arcát veszélyes
harag teszi keménnyé, miközben az asztalra támaszkodva hozzám
hajol. A hirtelen támadt csendben fullasztóvá válik a feszültség.
A konyha másik sarkában Dank köhint egyet. Egyre nehezebben
viseli Reiger szeszélyeit, nem egyszer összeszólalkoztak már.
– Elegem van ebből! – kiáltja a lord az arcomba, és a belőle áradó
hagymaszagtól majdnem könnybe lábad a szemem. – Mostantól ez
lesz? Ha éhes vagyok, magamnak kell összekészítenem a tálcát és a
szobámba vinnem? Teris lordja vagyok, nem pedig holmi cseléd!
Béketűrésre intem magam.
Az elmúlt napokban megértettem, Ene miért veti meg a nemesek
többségét. Néhány nőnek még az öltözködés is gondot okozott.
Szegény Tanara a lelkét is kidolgozza mellettük, hiába igyekeznek a
testőrök: főznek, mosnak, cipekednek. És éjjeliedényeket ürítenek.
Egyedül a gyerekek lelik örömüket szorult helyzetünkben. Ők tiszta
érdeklődéssel sürögnek-forognak egy szem cselédünk körül: vizet
visznek, zöldséget szednek a konyhakertből, kevergetik az ételeket,
és elképesztő felfordulást csinálnak mindenhol. A rezidencia tíz nap
alatt a feje tetejére állt. Szerencsére látogatónk még egy sem akadt,
ha a kereskedőket nem veszem számba.
Nagy lélegzetet veszek.
– Türelmét kérem, lord Reiger, amint Arutelu parancsnok képes
lesz mozogni, lépéseket eszközölünk.
– Miért várunk rá? Tegyen valamit! – Ez inkább hangzik
utasításnak, mintsem kérésnek.
Minden porcikámon fagyos borzongás fut végig.
Leteszem a kupákat, és megemelem a tálcát, amire gondosan
összekészítettem az ételt, mert félő, hogy ha szabad maradna a
kezem, még felpofoznám Reigert. Higgadtsága egy éhes
csecsemőével ér fel, és kifakadásában még arról is elfeledkezik, kivel
áll szemben. Ráadásul tényleg az a legnagyobb baja, hogy magának
kell szednie a kondérból?
Borzalmas uralkodó lett volna.
– Azt kívánja, hogy önös érdekeire használjam az erőmet? –
figyelmeztetem.
Reiger arca elsápad, lesüti a szemét, ennek ellenére a belőle
áradó feszültség csak fokozódik. Ehhez még különleges képesség
sem kell, hogy érezzem.
Otthagyom a konyhában, és egyenesen Arutelu szobájába
megyek. Unokafivérem szép lassan gyógyulgat, az elmúlt két napban
már ki tudott kelni az ágyból, és egyedül megtett pár lépést. A karján
lévő sérülésére már csak egy hosszanti vágás emlékeztet, a harcban
szerzett zúzódásai eltűntek, egyedül szúrt sebe akadályozza a
mozgásban.
Bagtas folyamatosan ellenőrzi a sebét, de Ray az, akinek igazán
haszna van. Arutelu a kiszolgáltatottsága ellenére sem adott lejjebb a
büszkeségéből, és nem tagadhatom, hogy kellemetlenül érezném
magam, ha fürdetnem és öltöztetnem kellene.
Lábammal koppantok egyet az ajtón, nehogy elejtsem a tálcát.
Fogalmam sincs, a szolgálók hogyan képesek egy kézzel
egyensúlyozni ezekkel.
Hangos nevetés harsan a szobában. Rosszat sejtek.
Ray nyit ajtót, és gyorsan be is csukja utánam. Többnyire az
unokafivérem mellett van, kezdek megbékélni a dologgal.
Elég egy pillantást vetnem Arutelura, és máris tudom, hogy
részeg. Ahogy sejtettem. Egy szál nadrágban ücsörög az ágy szélén,
arca vörös a benyakalt italtól, a szeme pedig úgy ragyog, mint a
legfényesebb éjszakai csillag. Mostanában a fájdalmait – és sajnos
ezzel az elméjét is – szesszel tompítja. Bagtas a sarokban olvasgat,
de nem érdekel.
– Még dél sincs – förmedek rá Arutelura, miközben leteszem a
tálcát az asztalra. Meztelen mellkasa láttán elborzadok.
– Hála az égieknek – vigyorodik el. – Akkor még bőven ihatok. –
Vontatott mozdulatokkal magára ölti az ágyra készített fakó
vászoninget, de be már nem gombolja.
 Rayjel összenézünk, ő megrántja a vállát, mint aki nem kíván
semmit tenni. Velem ellentétben.
– Ha már képes vagy felkelni, akkor szedd össze magad, és
beszélj a túlélőkkel!
– Kétlem, hogy a nemesekre lelkesítően hatna a beszédem.
A katonákat nem éppen illendő szavakkal buzdítom.
– Az emberek haza akarnak jutni, békében és épségben.
Arutelu horkant egyet.
– Az én dolgom, hogy bitóra juttassam a fivérem, és megkeressem
a jogos uralkodót, akinek ha van némi esze, a mesterek hegyéhez
tart. Nem pedig henyél valahol. – Szavaiból csak úgy süt a gúny,
miközben erőlködve feltolja magát.
Ha talpon van, akkor képes a szobában járkálni, de a süppedős
ágyból nehézkesen tud csak kikászálódni. A sebe szépen gyógyul,
gennyes bűze rég eltűnt a levegőből. A helyét savanykás borszag és
izzadság töltötte ki.
Arutelu elém lép, de nem képes egyenesen megállni. Arcán a
vágás most kevésbé feltűnő, nyúzott bőre és borostája elvonja róla a
figyelmet. Válla fölött látom, amint Bagtas az ölébe helyezi a könyvet,
minket figyel, mint egy atya, aki örömét leli civakodó gyermekeiben.
Arutelu megbillenti a fejét.
– A volur dolga a bajbaesettek segítése. A katonáké meg a harc.
Ne mondd, hogy az itteniek kimenekítése a törvényeid ellen van, mert
ez semmiben sem lendíti előrébb a trónigény kérdését.
Habozok, mígnem észbe kapok.
– Atyám lord Reigert szánta Ene férjéül, és…
– A király halott! – üvölti az arcomba, én pedig hátrahőkölök.
Szavai a szívembe hasítanak. – Ene azt választ, akit akar, de ha ez a
legnagyobb bajod, hát hagyd itt az összes agglegényt és özvegy
férfit!
Rayre nézek, tőle várok támogatást. Továbbra sem kedvelem,
ugyanakkor ketten játsszuk ezt a színjátékot. Ő is hallgat, talán
magában még egyet is ért Aruteluval. Igen, tennem kéne valamit, de
képességek híján semmivel sem vagyok különb, mint bármelyik nő a
házban. Ez valahol feldühít.
Csípőre teszem a kezem, és kihúzom magam.
 – De bölcs lettél hirtelenjében – vetem Arutelu felé.
– A részeg ember bölcs ember, vagy legalábbis annak gondolja
magát. – Sandán Rayre tekint, az arcán fintor fut át. – Én most
mocskosul bölcs vagyok, minden szavam aranyat ér. Párat már le is
jegyzeteltem, ha érdekelnek a javaslataim. – Az asztal felé mutatva
csettint kettőt. – Ray, olvasd fel Menának!
Ray habozva mozdul az asztalon lévő pergamenek felé, zavartan
szemléli őket. Végül megrázza az öklét Arutelu felé.
– Menj a fenébe a részeg ötleteiddel! – Rám néz, tekintete forrong.
Csalódottan megrázom a fejem.
Az egyetlen ember, aki képes lenne összefogni a hadsereget és
tisztára mosni a húgom nevét, nem más, mint egy pityókás
eszement. Elhagynám a szobát, de Arutelu élesen felkacag, majd
megfullad a saját nyálában. Összerezzenek a hangjától. Kivárom,
hogy lenyugodjon, kíváncsi vagyok, mitől támadt ilyen jókedve.
Lihegve, ostoba vigyorral szólal meg:
– Nicsak! A meeshai nem tud olvasni?
Kérdően nézek Rayre. Visszagondolva, Garth hirdetménye is nála
rekedt meg, elég zabosan vizslatta a pergameneket.
– Szabad földi – mentegetem.
– És meeshai! – ismétli Arutelu, még mindig a jókedvtől nyerítve. –
Erre sem tanítottad meg? Bezzeg táncleckéket vett.
– Tudok olvasni, ismerem a betűket – csattan fel Ray, mire
kérdően felé fordulok. Meglep a kijelentése, végül megrántom a
vállam. Melinion, számos tudást ráhagyhattak az ősei, és ez most
kivételesen jól is jön. Hirtelen támadt örömöm azonban eltapossa,
bosszúsan lesüti a szemét. – Csak lassan és nehezen állnak össze a
szavak.
– Tessék! – tárja szét a karját Arutelu, mire megbillen, de egyikünk
se ugrik a segítségére. Hohózva nyeri vissza egyensúlyát. – Íme, a
következő feladatod. Tanítsd meg folyékonyan olvasni a meeshaidat,
különben halálra fogja unni magát melletted, és ezzel a te vesztedet
okozza.
Arutelu elém lép, bizonytalanul felém nyújtja a kezét. Miközben
imbolygó testét figyelem, ő lekapja fejemről a tiarát. Ámulok
szemtelenségén, a döbbenettől mozdulni se tudok.
 Szájhúzogatások közepette szemléli a fejdíszt.
– Nem ettől a kis csecsebecsétől válsz volurrá, hanem a tetteid
által.
Képtelen vagyok a szavaira koncentrálni, félve figyelem a tiarát,
mintha a világ legvékonyabb üvege lenne, amit éppen egy suta
ember dobál.
Arutelu megforgatja a tiarát a mutatóujja körül, ekkor már
utánakapnék, de ő a gyorsabb. Inkább nem hadakozok vele, mert a
végén még elesik, és felszakad a sebe. Jobb hagyni, hogy
lenyugodjon.
Zavaros szemével komolyan néz rám.
– Azzal, hogy életben maradtam, már többet tettem a népért, mint
te, aki csak itt tesped, és a saját rokonát ápolgatja, ahelyett, hogy
visszaterelné a Szörnyek erdejében lakó rémeket. Mi az önzőség, ha
nem ez?
Amint megemlíti a szörnyeket, mintha pofon vágtak volna. Nem
tudom, mit olvashat le az arcomról, de ajka mosolyra húzódik, és a
fejére illeszti a tiarát. Mellét kidüllesztve csípőre vágja a kezét, engem
próbál utánozni, ám ekkor…
Minden végtagom jéggé dermed, a levegő megtorpan a tüdőmben.
Ez nem lehetséges!
– Na, hogy áll? – kérdezi Arutelu.
Ő nem látja, amit mi, de hamarosan megérzi, ebben biztos
vagyok.
Ray óvatosan hozzám lép, Arutelu bambán figyel minket. És végre
megtörténik, amire vártam. Arutelu testén remegés fut végig, előbb a
nyakát rántja meg, utána a karját, a hátát… Ekkor lekapja fejéről a
tiarát. Az ékszer fémesen koppan a padlón, pördül párat, majd
élettelenné válik.
Arutelu valós ijedelemmel szemléli a tiarát, egyet hátralép, és
belesüllyed a paplanokkal teli ágyba.
– Ez mi a rohadás volt? – Megdörgöli a szemét. – Azt hiszem,
tényleg sokat ittam, olyan volt, mintha…
– Érezted. – Remeg a hangom.
Arutelu felém kapja a tekintetét, ezúttal kábaság és csodálkozás
keveredik benne.
 – Ez mit jelent? – kérdezi Ray szárazon.
– Fogalmam sincs – motyogom, még mindig dermedten.
Arutelu ekkor felröhög.
– Ti mit ittatok?
Nem hisz nekünk, de még magának sem. Lehangoló kérdésére
megereszkedik a vállam, és intek Raynek.
– Hozd ide a tükröt! – kérem tőle, és amíg leakasztja a falról a
nagy tükröt, addig felveszem a tiarát. – Csak figyelj! – mondom, és
amint Ray megáll Aruteluval szemben, hogy fivérem lássa a saját
tükörképét, a fejére helyezem a tiarát. Az égi hatalmat jelentő ékszer
ismét felragyog. Arutelut újra átjárja a remegés, amit én is olyan jól
ismerek. Mintha egy inda kúszna be a bőröm alá.
Unokafivérem megint megszabadul a tiarától. Ezúttal nem dobja
el, óvatosan tartja, mintha halálos fegyver lenne.
A sarokban megnyikordul a szék, Bagtas óvatosan felemelkedik
belőle.
– A tiarát ReetUr készíttette – jegyzi meg töprengve, és
mutatóujjával az állát ütögetve átsétál a szobán.
Arutelu előtt megállva elkéri a tiarát. Fivérem ódzkodva nyújtja át
neki. Bagtas saját tar fejére illeszti, de semmi nem történik.
Hümmögve leemeli, majd Rayre tenné, de a fiú fanyar arccal
elhúzódik.
– Csak egy próba – nyugtatgatja Bagtas. A felfedezés öröme
láthatóan felpezsdítette.
Ray cseppet sem lelkesen, de beleegyezik, és a falnak támasztja
a tükröt. A tiara fakó és élettelen marad nála is, aztán úgy tépi le a
fejéről, mintha tüskekoszorú lenne, és Bagtas mellkasához nyomja.
A mester majdnem hátraesik.
– Csak ReetUr utódai lehetnek volurok. – Még egyszer
megszemléli a fejdíszt, mielőtt felém nyújtja.
Habozok. A csalódottságtól keserű a szám. Meredten bámulom a
tiarát, ami immáron nem több, mint drága csecsebecse. Viselésével
nemcsak másokat, hanem saját magam is becsapnám. Végül Arutelu
nyúl érte, és amint ujjai hozzáérnek, ismét pislákolni kezd a kő.
Azonnal megértem, hova akar kilyukadni a mester, mit jelent a
halvány derengés. A felismerés úgy kúszik az elmémbe, mint a tőr,
amelyet hüvelykről hüvelykre tolnak egyre beljebb.
– Viszont ezek szerint a tiara szajhamód bármelyik leszármazottat
elfogadja – jegyzi meg epésen Arutelu, kimondva ezzel a bennem is
megfogalmazódott félelmeket.
Aggodalmam nem volt alaptalan. Riaszt a tény, hogy nem én
vagyok a volur, pedig pár nappal ezelőttig bármit megadtam volna
ezért. De most? Labilis helyzetünkben ez egy halálos szúrással ér fel,
kikövezett út a bitóhoz, a végzethez.
A testem elnehezül, lesüllyedek Arutelu mellé. Magam okoltam,
amiért nem sikerült megmenteni a szüleimet, de nem is tehettem
volna semmit. A végső felismerés letaglóz. Az égiek visszavonták az
ajándékukat, és bármi is álljon a döntésük mögött, azért én vagyok a
felelős.
– Nem vagyok volur – mondom ki hangosan.
Arutelu elhúzódik, hogy jobban lássa az arcomat.
– Ezt hogy érted? Hiszen megjósolták, és egyedül te tudsz
varázsolni.
– Nem tudok! – kiáltom. Nem bírom tovább magamban tartani ezt
a súlyos titkot.
– Mena! – szól rám Ray, mire mélyet lélegzem, és halkabban
folytatom.
– Nem tudok semmit, próbáltam. Az első pillanattól kezdve
semmit. Nem vagyok volur – mondom ki ismét. – Ray meg nem a
meeshai, ő is tisztában van vele.
Hiába fedem fel a titkom, a lelkem nem könnyebbül meg. Ezzel
megszűnt a kiváltságom, amivel elnyertem az emberek tiszteletét és
félelmét.
– És ön, parancsnok? – kérdezi Bagtas szemtelenül gyorsan.
Arutelu a szemét összehúzva, haragosan néz fel rá.
– Akkor már csak Ene hercegnő vagy Garthenus marad. – Bagtas
fel-alá járkálva tovább szövi gondolatait, mire végre én is észbe
kapok. A tagadás és a rejtegetés annyira felemésztett, hogy nem is
töprengtem azon a kérdésen, ki lehet a volur, ha nem én vagyok. És
ki a meeshai?
– Ene megmentette Rayt a Szörnyek erdejénél. – Izgatottan
pattanok fel. Ekkor eszembe jut az is, amikor Ray megemlítette, hogy
Ene nyugtatta le a lelkében dúló haragot a családunk iránt. Arról nem
is beszélve, hogy Ray mindenáron meg akarta lelni a húgom.
Ray viszont megrázza a fejét.
– Előtte mind a ketten átjöttünk a hídon, és a zuhanást is túléltük,
ez csakis a volur műve lehetett.
– Ene mindkettőnél ott volt. Velem együtt – erősködöm.
– És a jóslatok? – szúrja közbe Arutelu. Egyből megcsappan a
lelkesedésem.
Ray felhorkan.
– Az eszetekbe se jut, hogy azok a mesterek tévedhetnek is? Mi
van, ha az, aki megjósolta a volur születését, annyira tudott olvasni a
csillagok között, mint én az írásokban?
Bagtas a fejét csóválja, homloka ráncokban.
– A főmesterek napra pontosan ki tudják olvasni a csillagokból a
volur születését. Még ha egy-két nap eltérés lenne… De évek? –
teszi fel magának a kérdést. – Az kizárt!
– ReetUr előtt nem csak Ardenek lehettek volurok. Akkor hogyan
találták meg őket a mesterek? – szegezi a kérdést Ray Bagtasnak.
Arutelu keresztbe fonja a karját.
– Erre én is kíváncsi vagyok.
Bagtas nem jön zavarba.
– A ReetUr előtti írásokat csak a főmesterek ismerik.
– Gondolom, maga nem az – szólal meg Ray. – Siccen az volt?
– Nem. A főmesterek sosem hagyják el az El Vedom hegyét. –
Gyorsan visszatér az eredeti eszmefuttatásához. – Csakis Mena
lehet a volur. Inkább az a kérdés: miért nincs ereje?
– Kein áruló, én meg semmilyen kötődést nem érzek… – motyogja
Ray, aztán hirtelen elhallgat, mintha valamit nem szeretne kimondani.
Amikor folytatja, a hangja megfontoltabb. – Mena iránt.
Arutelu egy böffentéssel szakítja félbe a vitánkat. Haragos
pillantást vetek rá, és elhúzódom, amikor megcsap a belőle feltörő
szag.
– Na, akkor mesélek nektek valamit – kezdi kissé
összeszedetlenül.
Felsóhajtok, és hosszan kifújom a levegőt.
– Azt hiszed, részegen nincs helyén az eszem?
 Erre inkább nem válaszok, csak a szemem forgatva intek, hogy
folytassa.
– Egyszer túl sokat ittam, és…
– Csak egyszer? – veti közbe Ray.
– Hallgass, ha a bölcs beszél! – teremti le Arutelu erélyesen, majd
visszafordul felém. – Másnap kora reggel móresre akartam tanítani
az egyik katonát, hogy miért, az nem lényeges. Az viszont igen, hogy
elfelejtettem kicserélni a kardomat. Armaxot használtam, és majdnem
megöltem szerencsétlent. Utána elgondolkodtam rajta, hogy
lemondok a posztomról, viszont történt valami. – Hatásszünetet tart,
de tőlem csak egy nyűgös morgást kap. – A katona felépült, és hálát
mondott nekem, amiért megmentettem az életét.
Ray nevetve horkant egyet, én meg egyre türelmetlenebbül
tördelem az ujjaimat.
– Mi történt?
– Aznap, amikor összekaszaboltam, este hajóra kellett volna
szállnia, hogy Geletára utazzon a nővére esküvőjére. A hajó viharba
került, elsüllyedt, egyetlen túlélője sem akadt. Ha nem sebzem meg,
most halott lenne. – Kérdően vizslatja az arcunkat, mit értettünk meg
a szavaiból.
Nekem fogalmam sincs, hova akar kilyukadni.
– Sokféleképpen meg lehet menteni valakinek az életét. Lehetsz
te a volur – bök a mellkasomra –, csak még nem talált rád az igazi
meeshaid.
Döbbenten pislogok.
– Amúgy meg jobban is jársz, ha nem Ray a meeshaid, mert nem
csak olvasni nem tud, de az elméje is bomlott.
– Mit mondtál? – üvölt fel Ray.
Arutelu az erejét megfeszítve feláll, és a fiú fölé magasodik. Még
így, sérülten is sugárzik belőle a határozottság.
– Az oldalam sebesült meg, nem a fülem. Azt hiszed, nem
hallottam, hogy folyton magadban beszélsz? – A válla felett ismét
rám tekint, szemében pajkosság csillan. – Utána meg dühös magára,
amiért nem felel a saját kérdéseire. Ostoba bolond ez a kölyök,
ráadásul női néven szólongatja olyankor magát, azt hiszem, úgy,
hogy…
 Mielőtt Arutelu befejezné, Ray egy heves mozdulattal megragadja
a gallérját. Az ujjai elfehérednek, annyira szorítja az anyagot.
Arutelu megpróbálja ellökni a fiút, de Ray meg se moccan.
A helyiség azonnal megtelik feszültséggel.
Szelíden megérintem Ray vállát. Arutelu sérült és részeg, szavait
nem kéne a szívére vennie, de ezt nincs időm fennhangon is
kimondani. Az ajtó irtózatos csattanással vágódik ki. Tanara arca
holtsápadt.
– Lord Reiger és lord Elis – lihegi ijedten. – Csak úgy kisétáltak a
házból.
Riadtan egymásra nézünk.
– Ránk hozzák Garth embereit! – Majdnem sikítok.
Ray elengedi Arutelut.
– Szóljatok a többieknek, és azonnal tűnjünk el innen! – üvölti el
magát a fivérem.
 Tizenkettedik fejezet

ENE

A legénység kiabálása elnyomja a víz hangját. Rejtély, hogy

Damont vagy a rémet éltetik. A tengeri szörny egyetlen harapással
kettészakíthatná a parancsnokot, fekete fogait késeknek látom.
Görcsösen markolom a korlátot.
A lény kitátja a száját, állkapcsa csattan, és Damon eltűnik a
szemünk elől.
A szám elé kapom a kezem, tenyerembe sikoltok ijedtemben.
Síri csend borul a fedélzetre, pusztán dübörgő szívem és a fejünk
felett vinnyogó szetákat hallom.
A szörny a víz alá bukik, csak tüskés háta látszódik, amint
megfordul, és a hajó fara felé veszi az irányt.
A kavargó habokat pásztázom, gondolatban Damon nevét
ismételgetem. Nem veszíthetem el őt is!
Sehol vér vagy ruhafoszlány. Semmi.
Damon ekkor töri át a vízfelszínt. Reszketeg sóhaj szakad ki
belőlem, ahogy a bizonytalan öröm átjárja a testem.
Damon úszni kezd a hajó felé, de a szörny még mindig túl közel
van hozzá!
Az állat buzogányfarka felemelkedik, és dörrenve csapódik vissza
a vízbe. Pont Damon mellett.
Távolról hallom az üvöltésem.
A lökés megpörgeti a parancsnokot, aki fájdalmasan felkiált. Ismét
eltűnik a mélyben. A tengerhab most már véres.
Kétségbeesetten markolom a korlátot, a hullámok közt Damont
keresem. A testem ismeretlen sajgás rázza, és azt hiszem, a szívem
is csak akkor indul újra, amikor Damon visszaküzdi magát a felszínre.
A szeta különös módon még mindig nála van. Kezében a döglött
madárral a hajó felé fordul, de minden csapása egyre erőtlenebbnek
tűnik.
Nem fogja bírni, hiszen megsérült. Azonnal segítenem kell neki!
Utánavetném magam, de esélytelen, hogy elbírjam Damon súlyát.
 – Segítsenek neki! – ordítom a mögöttem bámészkodóknak,
kiáltásom viszont süket fülekre talál. Senki nem mozdul.
Megperdülve elkáromkodom magam. Egyből megpillantom a
vastag köteleket a hordók mellett. Odarohanok, felmarkolom az
egyiket, de sokkal nehezebb, mint gondoltam. Alig bírom megtartani.
Görnyedten húzni kezdem. Csak Damon jár a fejemben, a körülötte
terjengő vér.
Ekkor beleütközöm valamibe.
Meglökik a vállam, majd egy vaskos kéz könnyedén felnyalábolja
a kötélkupacot. Matu az. Fátyolos tekintete elsiklik mellettem. Tiiu
tenyere a férfi hátán nyugszik, mintha tényleg ő látna helyette is.
Matu pár lépéssel a korlát mellett terem. Ekkor ér oda Esim,
hökkentnek tűnik. Matu mellé ugrom, hogy segítsek neki, de nincs rá
szüksége. A kötél egyik végét a vállára veti, a másikat a vízbe hajítja,
pontosan Damon elé. A lendület során Tiiu keze lesiklik a férfiról.
Damon megkapaszkodik, a csuklója köré tekeri a kötelet, a szívem
nagyot dobban.
– Most! – mondjuk egyszerre Esimmel.
Matu nagyokat húz a kötélen, egy hang sem hagyja el a torkát.
Csak most tűnik fel a termete, karja aránytalanul nagy a testéhez
képest, izmok duzzadnak rajta. Háta, mint egy hatalmas
nyújtódeszka. Meg sem kottyan neki a parancsnok súlya, úgy húzza
fel, mintha csak egy meddő horgászbotot emelne ki a vízből.
Amint Damon felér, lihegve belekapaszkodik a korlátba. Esim segít
neki, átemeli. Damon a deszkapadlóra zuhan, a döglött szetába
kapaszkodik. Azonnal mellette termek, és mielőtt elgondolkodnék
azon, mit is teszek, átkarolom a nyakát. Könnyek marják a szemem,
mindenem rázkódik a megkönnyebbüléstől. Majdnem elvesztettem,
és csak ez döbbentett rá, hogy nem vagyok egyedül.
Damon felnyög.
Zihálva kapkodja a levegőt, hajából és arcáról víz csorog, a
mellkasát vér fedi. Inge felszakadt, a derekán hatalmas vágás fut
végig. A rém tüskéje, döbbenek rá.
A sebhez kapok, ráfeszítem a tenyerem. Tiiu is letérdel mellém.
– Nem súlyos. Hozok szeszt és kötszert. Nem lesz baja. –
Nyugodt, egyenletes hangon szól, aztán elsiet. Hidegvére engem is
lecsillapít, a zaklatottságom oszlani kezd. Már a szívem sem szorít
annyira. Fellélegezve kibukik belőlem egy mosoly.
Ekkor Emma terem mellettünk, és a parancsnok oldalára zúdít egy
nagyobb kupa rizspárlatot. Pár csepp az arcomba csapódik,
felismerem a kesernyés szagot. Damon felszisszen, gyilkos pillantást
lövell a lány felé. Ujjaim alatt a vér színe elkeveredik a fehér itallal.
A gyomrom zuborogni kezd.
Emma lustán hátrakiált a válla felett.
– Már nem kell szesz! – Visszafordul Damonhoz. – Vagy esetleg
szolgáljak fel valami italt őuraságának?
– Nem látod, hogy megsérült? – mordulok rá ingerülten, és ha
nem szorítanám Damon sebét, nekiesnék, hogy kitörjem a kezét. –
Mégis, mi ütött beléd?
– Ő talán különbül bánt Szabad Földön a foglyaival? Titeket is
ketrecbe kéne zárni, és megláncolni.
– A király parancsát követte – kelek Damon védelmére.
Emma lebiggyeszti az ajkát.
– Mint egy hűséges kutya? Még sajnáljam is, amiért úgy táncol,
ahogy fütyülnek?
Damon legyengült hangon szólal meg.
– Ha kívánod, szívesen megmutatom, miként táncolok.
– Velem aztán nem fogsz – feleli Emma közönyösen, és csípőre
vágja a kezét.
– Ki említett téged? Inkább a szörny, még belé is több gyengédség
szorult. Ezt tapasztalatból mondom.
Emma felmordul.
– Visszahajíthatlak, ha ez a vágyad.
– Ahhoz fel kell segítened. Csak nem fogdosni kívánsz? – Damon
ajkán halvány mosoly jelenik meg. A fájdalmát leplezve elhesseget
maga mellől, és szabad kezét szorítja a sebre.
Emma arca vörösbe vált. Végre egy szín, a szégyen színe. Hátam
egyenesen tartva felállok, és gúnyosan rávigyorgok, de túl gyorsan
összeszedi magát.
– Na, add ide azt a levelet! – Vadul Damon felé kap, aki viszont a
háta mögé emeli a szetát.
 – Nem szokásom levelet adni szeszélyes hölgyeknek. – Óvatosan
a földre helyezi a döglött madarat, és ő maga csúsztatja le lábáról a
szütyőt. Esimnek nyújtja. Ő könnyedén szétszakítja a bőrt, a kis
hengert felpattintva emeli ki a pergament.
Damon a fájdalmát visszanyelve áll fel, és lehámozza magáról a
szakadt felsőt. Hanyagul összegyűrve azt nyomja a sebre. Ujjai
között átfolyik a vére, hiába az ing. Ahogy beleolvas az Esim kezében
tartott írásba, a szeme kipattan. Vérmesen csillogó tekintettel néz le
rám.
Levegőt sem merek venni. Rosszat sejtek. Amikor Esim
fennhangon olvasni kezd, mégis sikerül olyat mondania, amire nem
készültem fel.
– A jövendő király – köszörüli meg a torkát –, Garthenus Arden
vérdíjat tűzött ki a felkelést szító Ene Arden és a szeretője – itt
jelentőségteljesen Damonra tekint –, Damon Haren testőrparancsnok
fejére.
Egy pillanat alatt teljesen magamhoz térek. Minden elveszett, fut
át az agyamon. Csend ereszkedik ránk. Reményeim, mint repedt
üvegdarabok, darabjaira hullnak. Visszanyelem a könnyeimet.
Képtelen vagyok felfogni, miként árulhatja el valaki így a szeretteit.
Mit véthettünk ellene? Garthtal nőttem fel, felnéztem rá, és
testvérként rajongtam érte. Az életem része volt. Azt hittem, ő is
hasonlóan érez.
A szívemet mardosó kín eluralja a testem, és a langyos szellő
dacára megborzongok.
Ha Garthnak holtan kellünk, Esimnek csak annyi a dolga, hogy
életben tart minket, amíg a fivérem teljesíti a követeléseit.
Csüggedten körbepásztázom a legénységet, arcuk döbbenetről,
kételyről árulkodik, de nem úgy tűnik, mint akik feladják. Nekem sem
szabad. El kell temetnem a gyászom, és megacélozni a szívemet,
hogy keményebb legyen még az armaxnál is.
Garth elvett tőlem mindent, a családom, az otthonom, a barátaim,
a szeretteim.
Ökölbe szorítom a kezem, úgy fogadkozom: én is megfosztom
mindentől, mielőtt a halálba küldöm. A fejemre illesztem azt az
átkozott koronát, csak hogy kitépjem a szívét.
 Damon fújtatva néz Esimre. Szerintem egyre gondolunk, de én
mondom ki hamarabb.
– Egyezséget kötnél egy árulóval?
Esim kedélyesen elmosolyodik.
– Az égiek bütykös lábujja legyek, ha ti szeretők vagytok. –
Összegyűri az üzenetet. – És nem vagyok őrült, hogy egy olyan
emberrel alkudozzak, aki lemészárolta a családját, és koholt vádakat
híresztel.
Esim nagyot füttyent, összerezzenek az éles hangtól.
A bámészkodó legénység szoros gyűrűt képezve körénk gyűlik.
A kapitány ismét megköszörüli a torkát.
– Úgy tűnik, a foglyok igazat mondtak, a felkelők őrök voltak, akik
a jelenlegi király parancsát követték – kiáltja hangosan, hogy
mindenki hallja a szavát. – Garthenus Arden nem legyőzte az őröket,
hanem lepaktált velük. Azokkal, akiknek a hatalma ellen küzdünk.
Nem fog bosszút állni a mészárlásért és a sérelmeinkért. Az őrök
juttatták hozzá a koronához, és ennek biztos ára van.
– Szabad Föld – szúrja közbe Damon. Esim helyeslően bólint.
Bennem még zűrzavar tombol. Hol az egyik, hol a másik férfira
nézek, de ebbe beleszédülök.
A legénység morogni kezd, és ahogy rajtam is eluralkodik a
nyugtalanság, remegni kezd mindenem: a lábam, a testem, a
gyomrom.
– Ha megkapják a területeket, jogot formálnak a bányákra – kiáltja
az egyik férfi.
– És a földekre – egészíti ki egy másik.
Esim folytatja.
– Hasznot húzhatnak az árucserékből. Az armaxbányák miatt a
fegyverkereskedelem kizárólagosan az ő kezükben lenne. Eddig se
bántak veletek kesztyűs kézzel, de ezek után minden szabad földit
rabszolgának tekintenének. Büntetlenül adhatnának és vehetnének
titeket, a munkátokért nem kapnátok fizetséget.
Damon nagy lépéssel a kör közepére áll. Véres kezével és büszke
tartásával elég impozáns látványt nyújt, annak ellenére is, hogy
nyilvánvalóan fájdalmai vannak.
 – Ene, mint királynő, új törvényeket hozhat. Visszaállíthatja a
börtönöket, és igazi vörös köpenyeseket küldhetne Szabad Földre –
javasolja, kihasználva a forrongó helyzetet. – Ha támogatjátok és
segítitek, teljesíti a kéréseteket.
Csak ekkor értem meg, mi Damon célja, de mielőtt
megszólalhatnék, Esim felmorran.
– Még mit nem! Mi teljes függetlenséget akarunk. Falvakat,
tanyákat, szabad kereskedelmet.
– Ahogy az őrök is – figyelmezteti Damon.
– Ha már területileg leválasztottak minket Nebessenről – szól
közbe Emma is –, ez történjen meg a gazdasággal és a törvényekkel
is. Szabad Föld önálló birodalom kíván lenni. Új névvel, szabad
nemzettel és őrök nélkül. Ugye? – fordul a legénység felé.
Rázó öklök, helyeslések, lábdobogás a válasz.
– Egyre többet kértek – morogja Damon. – Ez lehetetlen.
Hirtelen teljesen ostobának érzem magam, amiért Damon ilyen
gyorsan ellentmond, miközben én elgondolkodom a javaslaton.
A kincstár teli, a nemesek degeszre tömték a zsebüket. Miért ne
fizethetnénk a fűszerekért, gyümölcsökért, gabonáért vagy
fegyverekért? Nebessen eddig sem foglalkozott az ottani helyzettel,
akkor miért ne bízhatnánk az irányítást rájuk?
Én is a legénység alkotta kör közepére helyezkedek, és lassan
körbefordulok.
– Segítsetek visszaszerezni a koronát! Garth sosem fogadná el az
alkutokat, de velem egyezségre juthatnátok. Szabadok akartok lenni?
Én megadhatom nektek ezt. De ha uralkodó nélkül akartok élni, előbb
kell nektek egy uralkodó, aki jóváhagyja és biztosítja a
függetlenséget.
Damon elismerő tekintetéből arra következtetek, a szavaimat
hallva atyám is büszke lenne rám.
Még jobban kihúzom magam.
– Kit szeretnétek uralkodónak? – kiáltom teli torokból, miközben
újra megfordulok. – Egy becstelen, svihák alakot vagy engem, aki itt
áll köztetek? – Esimmel szemben állok meg. Rám tekint, majd
megrántja a vállát, és a legénységnek teszi fel a kérdést:
– Akarjátok, hogy ő legyen a királynő?
 Zavart csend a válasz. Az elutasítás félelmének ritmusát üti a
szívem. Homlokomon verejték csordul végig, letörölném, de a
tenyerem csupa vér.
Matu töri meg a hallgatást.
– A fiatalsága csak előny. Kedvünk szerint formálhatjuk.
Sokáig senki nem felel, az emberek egymást faggatják a
tekintetükkel. Testem úgy feszül, mint az íj húrja, lélegezni se merek.
Izzadt tenyeremmel a nadrágomat markolom. Végül egy apró, vézna
test bontakozik ki a tömegből, és Tiiu elkiáltja magát.
– Megadja a választás lehetőségét, Garthenus ezt nem tenné.
Hangját igenlések és sutyorgások követik, majd a helyeslések
egyre hangosabbak lesznek.
Esim felém fordul.
– Hát akkor próbáljuk meg. Javaslat?
A tömeg hallgat.
Félelemnek már nyoma sincs bennem, épp most szereztem meg
egy hajónyi szabad földi támogatását, és habár ez még csak a
kezdet, de annak tökéletes.
– Vissza kell fordulnunk.
– Mi nem vagyunk katonák – mutat Esim a legénységre. – Nem
masírozhatunk csak úgy be a palotába, más módot kell keresnünk.
Körbetekintek az embereken. Egyikük sem harcra termett, kivéve
talán Matut, de ő meg vak. Vagy valami olyasmi.
Összezavarodom.
– Mégis nekivágtatok a tengernek, hogy szembeszálljatok a
királlyal – rovom fel Esimnek.
– Emberrablást és zsarolást terveztünk, nem pedig csatározást.
– Igen, ez így tényleg sokkal szebben hangzik – húzom el a szám.
– Miért nem raboljátok el a fivérem és vetitek a tengerbe, hátha
ízlene a szörnyeknek?
– Ejnye! – csattan fel Esim. – Ti, nemesek csak moslékkal
etetnétek szegény állatokat.
– A hercegnő nem is mondott rosszat – tartja fel a szabad kezét
Damon.
Esim megrázza a fejét.
 – Aznap este a kikötő zsúfolásig volt a vendégek hajóival,
észrevétlenül meg tudtuk közelíteni Tóriát, kereskedőknek hittek
minket. Később láttuk a vitorlákat égni, a járatokat pedig lezárhatták.
Esélytelen, hogy megint bejussunk a palotába, még a kikötőt sem
tudnánk megközelíteni. Hacsak… – Lenyeli a mondat végét,
fondorlatosan maga elé mered.
– Hacsak? – kérdezek vissza.
– Adj egy percet! – Mutatóujját feltartva türelemre int.
Addig Damonhoz szólok alig hallhatóan.
– Próbáljuk meg a mesterek hegyét! Talán a hajó még
megelőzhetné Garth embereit. – Ahogy ezt kimondom, ismeretlen
elégedettség lesz úrrá rajtam. Valami azt súgja, bármit is tartogat
számunkra a jövő, annak a kulcsa ott van.
– Lóháton egy hét az út, ha nem is indított azonnal követeket,
akkor is késő.
Esim csettint az ujjával, visszakövetelve a figyelmünket.
– Geletára megyünk!
A levegő azonnal megfagy bennem. Nemcsak én, hanem a
legénység is ostobán mered maga elé.
– Geleta szigetére? – kérdezem meglepetten.
– A királyi sereg egy része mindig ott állomásozik. Nem nagy a
létszámuk, de megnövelhetjük. Neked hadsereg kell, a szigetnek
meg vannak képzett katonái és hajói. Rengeteg hajó – hangsúlyozza.
– Ha az ottani kereskedőket meg tudod győzni, akkor lesznek
fegyvereink, a fedélzetet pedig megtölthetjük szabad földiekkel. –
Összecsapja a tenyerét, és azonnal ki is adja az utasítást az
irányváltásra. A legénység rögvest munkához lát, fel-le rohangálnak,
köteleket húznak, átállítják a vitorlákat.
Jéggé dermedve állok a fedélzeten, emésztem a hallottakat.
Sereg? Háború? Hirtelen olyan, mintha mázsás súlyt raktak volna
a hátamra. Holtaktól vöröslő mezők, felégetett házak, lerombolt falak
jelennek meg a lelki szemem előtt. Hát így kell trónra lépnem?
Ekkor Tiiu surran mellénk, megsimítja a karom, majd Damonhoz
szól kedves hangon.
– Ellátom a sérülésed, le kéne feküdnöd.
 Damon nem tiltakozik. Az arca vértelen. Bűntudat szúr belém,
mert el is feledkeztem a sérüléséről, de éppen csak utánuk fordulok,
már el is tűnnek a kabinlejáróban. Ott maradok értetlenül,
zavarodottan és magányosan. Csoszogó hangra leszek figyelmes.
Matu az. Mellélépek, és óvatosan, nehogy megijedjen, megfogom a
karját.
– Segítek. Ene vagyok.
– Tudom, felismertem az illatod.
A mondat forrón éget, ahogy eszembe juttat egy emléket. Amikor
legutóbb ezt mondták nekem, valami megváltozott bennem.
Megpróbálom felidézni az alkalmat, de homályos, csak a kellemes
bizsergető érzés maradt meg belőle. Keserű mosolyra húzódik a
szám.
– Hát ennyire jellegzetes? – kérdezem lágyan.
– A párlattal kevert hányásszag? Igen, az ivókat idézi – vágja rá
Matu, mire szégyen kúszik fel a tarkómon. Lesütöm a szemem, és
gyorsan témát váltok.
– Köszönöm, hogy segítettél a parancsnoknak.
– Nála volt az üzenet, nem tehettem mást.
Ezek a szavak nem meleggel árasztanak el, hanem olyan, mintha
egy vödör jeges vizet zúdítottak volna rám. Ekkor értek meg valamit.
Bármit is teszek, itt csak megtűrt személyként fognak tekinteni rám.
Hiába érzem úgy, hogy hiba Geleta szigetére menni, nem tehetek
ellene.
Az én helyem Nebessenben van, és csak az vigasztal, hogy
tudom: oda is visszatérhetek egyszer. Királynőjük leszek, ahogy
atyám és anyám óhajtotta. Le fogom taszítani a hatalomról Garthot,
és magam veszem a fejét. És… látni fogom Rayt…
Tudom, hogy meeshai. Tudom, hogy valószínűleg már nem
emlékszik a szerelmünkre, de… Ami még ennél is szörnyűbb, hogy
már én is csak akkor tudom felidézni a vonásait, ha Tiiura nézek.
 Tizenharmadik fejezet

MENA

A cselédbejárat felé tartunk, izzadt tenyerem már a kilincsen van,

amikor dübörgő lépteket hallok. A vér megfagy az ereimben.
– A konyhakert! – Dank azonnal megfordul, követjük.
A konyha jobb oldali kijárata egy aprócska kertbe vezet, amelyet
kövekből épült kerítés zár el az utcától. Dank bakot tart Corsonnak,
aki felhúzza magát, és feltérdelve a karját nyújtja nekem. Dank
összekulcsolt tenyerébe lépek.
Utánam Arutelu, Bagtas és Zana következik. Ray letérdel
Danknak, azt mondja, ő megbirkózik a magas fallal. Fülemben lüktet
a vér, szívem egyre hevesebben zakatol. Hallom a házból jövő
zajokat, a fegyveresek csörömpölését, ahogy felforgatnak minden
zugot. Utánunk kutatnak.
A többiek a főbejáratnál gyülekeztek, mint a megmentőket, úgy
várták Garth embereit, esélyünk sem volt a közelükbe jutni. Csak
remélni merem, hogy a tudatlanságuk megmenti őket.
Amikor Dank is fent van, egyszerre ugranak le Corsonnal és
Zanával, a túloldalt nagyot zakkannak. A szám elé kapom a kezem,
nehogy felsikoltsak. A kőkerítés túl magas, de a három testőr
villámgyorsan feltápászkodik. Hátralesek, és a szívem kihagy egy
ütemet. Ray eltávolodik a kerítéstől. Mégiscsak elárulna?
– Volur! – hallom Zana sürgetését. Nem habozok, levetem
magam. Egy pillanatra kiszalad a levegő a tüdőmből, amikor Zana
elkap, és velem együtt esik a földre. Könyököm a durva földbe ütöm,
felszisszenek. Zana segít felállni, éppen jókor. Ray ott ér földet,
ahová én is estem. Egy lélegzetvételnyi ideig szidom magam, amiért
megkérdőjeleztem a hűségét.
– Futás! – szól ránk Corson.
Arutelu viszont nem mozdul. Azt se láttam, mikor vetette le magát,
és most a fal tövében görnyed, tenyerével a köveken támaszkodik.
Dank a hóna alá nyúlna, de Arutelu ellöki a karját.
 – Nekem nem fog menni, csak feltartanálak titeket – lihegi az
oldalát szorongatva, és észreveszem az ingén átserkenő
vércseppeket.
– Ezt nem teheted! – suttogom a könnyeimmel küszködve. Nélküle
végleg magamra maradnék.
Arutelu megragadja a kezem, közelebb húz magához.
– A testőrök segítenek neked, ismerik a birodalmat, és
megvédenek. Szedd össze a Szabad Földön lévő csapataimat. Te
vagy a volur! – Bagtasra les, követem a tekintetét. A mester aprót
biccent titoktartása jeleként. – Rád hallgatni fognak, ezt ne feledd.
Segíts az embereknek, mutasd meg nekik, hogy értük vagy.
– De… a szörnyek – tiltakozom. Hiszen korábban pont ő vádolt
meg azzal, hogy csak tespedek ahelyett, hogy tenném a dolgom.
Márpedig a volur dolga a bajbajutottak segítése lenne, jut eszembe a
keserű gondolat.
Corson türelmetlenül csettint egyet a nyelvével, de az égiekre…
Nem hagyhatjuk itt Arutelut!
– Felejtsd el, amit korábban mondtam – szorítja meg Arutelu a
kezem. – Már nem a szörnyek a probléma, hanem Garth.
Gyökerestül kell kitépni a gazt, minden más ostoba hadakozás.
Hevesen rázom a fejem.
– Nem. Nem hagyunk itt. Szükségünk van rád. A csapataidnak te
kellesz, nem én.
– Arden vagy, de jegyezz meg valamit – hajol közelebb hozzám.
Émelyítő leheletét az arcomon érzem. – A nép az első. Az ő
biztonságuk a fontos, és ezt csak egyféleképpen érheted el. – Ekkor
a nadrágja oldalsó, buggyos zsebéből előhalássza a tiarámat.
A mellkasomhoz nyomja. – Megértetted?
Mereven bólintok, de a szívem szakad bele.
– Mennünk kell! – sürget Corson.
– Vele maradok – szól ekkor Bagtas.
Arutelu majd felnyársalja a tekintetével.
– Szükségük lesz egy mesterre.
– Majd én maradok. – Ray a vállamra teszi a kezét, hangja
határozottságról árulkodik. – Életben tartom, ígérem.
Corson elhúz Arutelu közeléből.
 – Óvd meg! – könyörgöm Raynek. – Kérlek!
Nem felel, csak bólint, de azt olyan vad elszántsággal, hogy
minden korábbi gyanúmat elsepri. Nem először bizonyítja, hogy
alaptalan gondolatokat tápláltam irányába, és valami azt súgja, be
fogja tartani néma fogadalmát.
Corson erőteljesen ránt rajtam egyet. Még egy utolsó pillantást
vetek unokafivéremre, és kurta imát rebegek az égiekhez, hogy
védjék meg, tartsák távol a veszélytől.
És Garth pallosától.
Könnyeimet lenyelve futni kezdek. Próbálom összeszedni a
bátorságom, tartani az iramot. Gondolataim zavarosak, hagyom,
hogy a testőrök vezessenek.
Corson halad elöl, az utca sarkán megálljt int nekünk. Óvatosan
kiles, majd jelez, hogy követhetjük. Komótosan lép ki a kosarakat
cipekedő és sétálgató emberek közé. Mintha a városban már nyoma
sem lenne a támadásnak, egyedül a főtér közepén éktelenkedő
kormos romhalmaz tanúskodik a történtekről. És ezért is mi felelünk,
nem Garth.
Unokafivérem sikeresen elérte, hogy Tória lakossága
megnyugodjon, fogadni mernék, a békéért neki adnak hálát.
Ruhám alá rejtem a tiarám, és fejemre húzom a szürke cselédruha
csuklyáját, de Zana lesepri.
– Csak hajtsa le a fejét, senki nem fog a szemünkbe nézni – kezdi
suttogva. – De ha elfedjük magunkat, gyanút keltünk, azt fogják hinni,
elloptunk valamit. Szabad? – értetlenül nézek rá, mire letekint, utána
én is. Nyitott, földtől piszkos tenyerét tartja.
Nem sejtem, mit akar, csak engedelmeskedem. Amint ujjaink
összefonódnak, ő közelebb csusszan hozzám.
– Nézzen rám, mintha éppen bókolnék önnek. Nagyon kipirult.
Szabad kezem az arcomhoz kapom, bőröm valóban lángol.
Belemegyek a színjátékba, és mosolyt erőltetek magamra, ami elég
torzra sikeredhet, mert Zana felrántja a szemöldökét. Aztán belekezd
egy érzelgős vers szavalásába. Azt hiszem, ezzel akar megnyugtatni,
de sikertelenül. Sírni szeretnék, hasogat a mellkasom.
Dank és Bagtas lemaradva, de mögöttünk kullog.
 Gond nélkül átsétálunk a téren, amikor viszont belépünk egy szűk
utca takarásába, meghallom a lovak patáinak dübörgését, a
fegyveresek kiabálását. Megugrom, lélegzet-visszafojtva a falhoz
lapulok, úgy tekintek vissza. A fegyveresek átvágtatnak a téren, nem
vesznek észre minket. Kifújom a levegőt, de remegésem nem
csillapodik.
– Tudják, hogy a közelben vagyunk. Lovakra van szükségünk. –
Corson a többiekre néz.
– A kupec a város másik végében van – engedi el Zana a kezem.
Hirtelen üresnek és védtelennek érzem magam nélküle.
Corson azonnal megrázza a fejét.
– Ott keresni fognak minket, és a város is le van zárva.
– Az ivónál is találunk lovakat.
– Remek. Dank – fordul a sötét testőrhöz. – A csempészút
járható? – A testőr helyeslően bólint. – Akkor előbb a lovak.
Kérdés nélkül indulunk el, követjük Corsont, úgy tűnik, ő ismeri
Tória utcáit. Szabad idejét biztos nem a palota falai között, hanem itt
töltötte. Zana újra mellém igazodik, és némi megnyugvással fogom
meg a kezét. Lépteinket csak annyira szaporázzuk, ami még nem kelt
feltűnést. Útközben elmagyarázza, hogy a testőröknek vészhelyzet
esetére több kimenekítési terve is van, a városból kivezető
kacskaringós ösvényt nevezik csempészútnak, és zsörtölődve
megjegyzi, mennyivel jobb stratégiát dolgozhattak volna ki, ha tudnak
a járatokról.
Árnyékos, nagyrészt kihalt utcákban bolyongunk. Úgy tűnik, béke
van. A félelem csak minket tart rettegésben. Frissen mosott ruhák
száradnak a fejünk fölött, egyszer hideg víz cseppen a nyakamba.
Megborzongok, ahogy végigcsúszik a bőrömön.
Amint befordulunk a következő sarkon, máris megcsap a lovak
jellegzetes szaga. Az ivó az utca legvégében fekszik, mellette nyitott
istálló, ahova a vendégek kiköthetik hátasaikat. A szürkéskék épület
előtt megállunk. Corson Bagtashoz fordul.
– Most ön következik – szól keményen. – Vesse be a körmönfont
beszédet, és vegyen ételt meg lovakat! Az összeset – biccent az
istálló felé. Négy lovat számlálok, nem éppen katonai paripák.
– Miből? – teszi fel a kérdést a mester.
 Corson a cselédruha mély zsebéből egy bőrerszényt húz elő, és
Bagtas tenyerébe ejti. Ő megrázogatja, majd megcsóválja a fejét.
Corson int, mire Dank is odaadja a sajátját, Zana csak vállat ránt.
– Nem szoktam magamnál hordani – mentegetőzik. – A palotában
van minden vagyonom. – A két férfi rosszallóan megforgatja a
szemét, mintha Zana vétkezett volna. Dank még fejbe is suhintja.
– Ez nem lesz elég – figyelmeztet minket Bagtas.
– Ön mester – szólok rá erélyesen. – Éljen a címével!
Bagtas sápadt arccal emeli a lábát, úgy indul el az ivó ajtaja felé.
Türelmetlenül várunk, és egész idő alatt az jár a fejemben, hogy a
testőröket is be kéne avatnom a titkomba. Ha rájuk leszek utalva, a
saját biztonságom érdekében sem kéne hallgatnom. Mi lenne, ha
nem csapnák le a felém tartó kard élét, mert azt hinnék, sérthetetlen
vagyok? Mi lenne, ha egy sziklán csüngve nem nyújtanák a kezüket?
Ha nem mentenének ki a vízből? Egyikünk se tudja, mi vár ránk.
Bagtas üres kézzel tér vissza, oldalán egy tizenéves gyerekkel.
– Élelmet nem kaptunk, de a lovakat megszereztem.
A fiú az istállóba vezet minket, és megmutatja, hol találjuk a
nyergeket. Fura szemmel méreget bennünket, de nem mer
faggatózni.
Mivel Zana és én vagyunk a legkönnyebbek, így mi egy kancára
ülünk fel.
Dank mellém irányítja a lovát.
– Merre?
Nagyot nyelek, és kitapogatom a ruhámban rejlő tiarát.
– Ahogy Arutelu mondta, Szabad Földre.
Zana a válla fölött rám néz, szürke szeme lelkesen megcsillan.
– Igenis, parancsnok.
Két szó, mégis kellemes érzés lopja be magát a szívembe. Tetszik
a megnevezés. A ránk váró ismeretlen hirtelen nem is tűnik olyan
veszélyesnek. Inkább izgalmasnak.
 Tizennegyedik fejezet

RAY

Újból végigtapogatom a nadrágom zsebeit. A nyugtalanság nőni

kezd bennem, fojtogat. Ene nyakéke sehol. A bosszúságtól dühödt
remegés fog el. Ez az egyetlen dolog maradt Enétől, elhagyásával
különös veszteség szorongatja a szívem. Végig magamnál tartottam,
csak a menekülés során eshetett ki. Hirtelen pánik robban szét
bennem, ahogy feleszmélek, nem pusztán az emlékek fűznek a
tárgyhoz. Szükségem lett volna rá, hogy visszajussak Szabad Földre.
Ennyit a lehetőségeimről.
Nincs idő most ezzel foglalkozni, figyelmeztetem magam. Fémek
csörgése és ajtócsapódás szűrődik át a fal másik oldaláról.
Lehajolok, hogy felsegítsem Arutelut, de cseppet sem mutatkozik
segítőkésznek. Mozdulatai ügyetlenebbek, mint vártam. Amint talpra
kecmereg, megszemléli a derekát. A vér csak egy kisebb helyen ütött
át, még nem súlyos a helyzet. Nem értem, miért adta fel.
Cinikus félmosollyal az arcán néz rám.
– Most már jöhet az a hordó bor? A közelben van egy ivó, de
figyelmeztetlek – hunyorog rám, de semmi fenyegető nincs benne –,
nehogy valami olcsó lőrébe lökj! Csak nemes szeszben vagyok
hajlandó lubickolni. Oh, az égiekre! – húzza el a száját, mint akinek
eszébe jutott valami. – Addig tarts életben, amíg leolvasom a hordó
vésetét, még a végén zöldségek közé vetsz.
Kezdem kapiskálni, miért választotta a maradást a menekülés
helyett. Nem annyira a sebéhez, mintsem félig bódult állapotához van
köze. Itt rekedtem Nebessenben, a húgomról semmit nem tudok, a
lány, aki elrabolta a szívemet, köddé vált, és még egy ittas alakot is a
nyakamba vettem. Ráadásul fogadalom köt, életben kell tartanom.
Visszasírom a nyomorral teli egyhangú bányászéletet.
– Ellenőrizzétek át az utcákat, nem juthattak messzire! – jön a
kiáltás a hátunk mögül.
Nem habozhatok.
 Csak egy irány van, amerre a többiek mentek. A szomszédos falak
körbezárnak minket, és ha szembetaláljuk magunkat egy csapat
fegyveressel, esélyünk sincs.
– El kell tűnnünk! – mondom halkan Arutelunak, és újra a hóna alá
nyúlnék, de a falnak dől.
– Mégis, hova mennénk? – kérdezi egykedvűen.
– Ha Mena a seregekért ment, akkor mi a trónörökösért. Te magad
mondtad, hogy ez a kötelességed – emlékeztetem.
– Innen se jutunk ki. Te még csak nem is ismered a várost.
Igaz. Az őrök között biztos akad, aki jártas Tóriában, és ha
rájönnek, hol lehetünk… vagy a többiek milyen irányba menekültek…
Egy ötlet villan be.
– Merre mehettek Menáék?
– Ez az út a főtérre vezet, onnan bármerre. Lovakat kell
szerezniük, azt három helyen tehetik meg, de hogy miként jutnak ki…
– Megrántja a vállát.
Nekem ennyi elég is.
– Maradj itt! – Nekiiramodom. Kirontok a szűk sikátorból, és egy
pillanatra megállok, hogy felmérjem, merre van a főtér. A zsongásból
ítélve könnyű kitalálni, ezért rögvest megkerülöm az épületet.
A Norris-rezidencia kapuja előtt egy tucat ló és néhány lovas
várakozik. Mögöttük, a tér másik oldalán meglátom Mena aranybarna
haját, amint Zana éppen lesepri róla a csuklyát. A kapu ekkor
kivágódik. A fegyveresek azonnal észre fogják venni őket, hiába a
tömeg, egy majdnem kétméteres, sötét bőrű alak és egy
ugyanakkora tar fickó önmagában feltűnést kelthet, cselédruha ide
vagy oda.
Az ujjatlan szürke vászon nem fedi a testfestéseimet, ráadásul a
tömegben nem látok egyetlen nap gyermekét sem. Könnyebb lesz
kiszúrni engem, mint egy üres mezőn legelésző szarvast.
A fegyveresek felé indulok. Alig pár lépés után észrevesznek.
– Odanézzetek! – üvölt fel az egyik lovas, és egyenesen felém
mutat.
Várok, hogy a többiek is felocsúdjanak, zavartságot mímelek, mint
aki megrémült a lebukástól, és csak akkor kezdek el rohanni, amikor
ők is. Megfordulok, és a tér másik irányába futok, hogy Corsonékat
időhöz juttassam, és az őröket elcsaljam a sikátortól, ahol Arutelut
hagytam.
Abban bízom, hogy ezek a támadók egykoron Szabad Föld őrei
voltak, akik köszvényes vénember módjára kapkodták a lábukat.
A lovaknak a tömeg úgyis akadályt állít.
Végigcsörtetek a tér szélén, nyomomban az üldözőim.
Bekanyarodom az egyik utcába, ahol a házak ablakai nyitva vannak.
Könnyen elbújhatnék, de még nem rázhatom le a fegyvereseket.
A harmadik épület sarkán jobbra térek, és egy szűk sikátorban
találom magam. Patadobogást és ordítást hallok mögülem.
– Itt van!
Balra fordulok, de rossz a döntés, innentől az utca teljesen
egyenesen halad tovább. Sehol egy akadály vagy leágazás, ahol
elkanyarodhatnék, a patákkal viszont még én sem vehetem fel a
versenyt. A szívem gyors iramot diktál, végül berontok a legelső
ajtón. Valami a vállamnak ütődik, de nem állok meg. Öreges
szidalmak maradnak utánam, ahogy a szemközti ablakon kiugrom.
A hátamon nedvesség csorog. Az elmúlt napok tespedését
megérzem a testemen, itt az ideje, hogy kámforrá váljak. Körülnézek,
de ekkor dübbenést hallok. Megrökönyödve meredek rá a katonára,
aki az ablakon át is követett. Nagyot szusszantva szaladok tovább.
Végül elérek egy kihalt utcába. Az ablakok széles párkányai, a
kifeszített ruhaszárító kötelek és a sík tetők mind nekem kedveznek.
Macskamód ugrom fel a földszinti párkányra, majd onnan az
emeletire. Mire felhúzom magam, ezt az utcát is ellepik a lovasok, de
már fent is vagyok. A tető szélére hasalva lesem a fegyveresek
zavarát, visszatartom a lélegzetem.
– A másik utca. Gyerünk már! – ordítja zabosan az egyik. – Itt kell
lenni a többinek is.
Türelmesen megvárom, hogy eltűnjenek a szemem elől, és
közben visszaidézem, merről is jöttem. Az utolsó két fordulóban nem
vagyok biztos, de meg fogom oldani.
Az őrök öntelt módon fenn hordják az orrukat, de nem eléggé
magasan ahhoz, hogy a fejük fölé is nézzenek. Nem hiába tanultunk
meg Matuval a házak tetején ugrálni. Kölykökként abból űztünk
versenyt, ki képes a nagyobb távot leküzdeni, vagy egy-egy falon
felmászni. Aztán Matut áthelyezték a bányában, már nem köveket
fejtett, hanem a csörlőket kezelte, és nap mint nap többmázsányi
súlyt húzott fel. Egyre nagyobb és erősebb lett, de lelassult.
Az emlékektől keserű mosoly kúszik az arcomra.
Hiányzik Tuvi. Hiányzik Tiiu és a barátaim. Bárcsak tudnám, mi
van velük.
Elhessegetem a rossz előérzetemet, és még egyszer ellenőrzöm a
ház körüli utcákat. Miután tisztának ítélem a terepet, elindulok vissza
Aruteluhoz. Tuvi épületei alacsonyak, ha leestünk, pár horzsolással
és zúzódással megúsztuk, itt viszont megfontoltnak kell lennem.
Mindegyik ugrás előtt felmérem a távot, és az egyik ilyennél
észreveszek az utcán egy szekeret. Díszes kövekkel van
megpakolva, biztos egy épület újjáépítéséhez kellenek, de ami
engem jobban érdekel, az a tetején pihenő kötéllétra. Lemászok érte,
és a vállamra kapom, mielőtt észrevennék a lopást.
Arutelut ugyanott találom, ahol hagytam.
Hátát a falnak vetve ül, énekel. A részeg marhája, még a végén
ezzel buktatja le magát.
Leeresztem a létrát, és füttyentek egyet, hogy észrevegyen.
Arutelu lustán feltekint, tenyere élét a homlokának veti, hogy eltakarja
a napfényt. Valamit morog, de nem tudom leolvasni a szájáról a
szavakat, biztos valami szükségtelen megjegyzés.
A parancsnok ezúttal sem sieti el a dolgot, csigalassú
mozdulatokkal mászik fel a létrán.
Az égiekre! Csak le ne essen!
A szobában nem tűnt annyira ittasnak, hogy ne fogja fel a tiara
jelentőségét, de az elméjével ellentétben a végtagjait már kevésbé
tudja irányítani. Amint felér, zsák módjára eldől, és nagyot szusszant.
A létrát gyorsan feltekerem, nehogy észrevegyék. Itt elleszünk, amíg
a katonák elunják a keresést.
– Szabad Földön mindig így kerülted ki az őröket? A tetőkön
pattogtál? – kérdezi Arutelu.
– Igen.
– Csakhogy ez nem Szabad Föld, hanem Nebessen. Délutánra
ellágyul az agyunk a naptól.
Ingerülten lehajítom mellé a létrát.
 – Megmentettem az életed – vetem a szemére, és eljátszadozom
a gondolattal, milyen lenne lehajítani őt. Vagy belefojtani egy hordó
hideg vízbe. Akkor talán józanul érné a vég.
Arutelu keresztbe fonja arca előtt a két kezét, lábát felhúzza, és a
bal bokáját hanyagul a jobb térdére helyezi, mintha csak jóllakottan
sütkérezne. Hangjában egy szemernyi aggódás sincs, amikor
megszólal.
– A bárd gyorsabban és kíméletesebben öl, mint a nap.
Morogva és fújtatva ülök le mellé. Az elmúlt napokban
megszoktam pityókás állapotát, amikor mókásan zsörtölődő és
nyersen őszinte. Csak ennek köszönheti, hogy nem csapom agyon.
– Tudod, olyan vagy, mint egy kisegér – kezd bele a bölcseleteibe,
amit minden bizonnyal sértésnek szán. – Az egér meglátja a nagy,
csúf macskát, beszalad a lyukba, és utána vagy éhen hal, vagy
önként besétál a lyuk mellett várakozó macska szájába. – Leemeli a
karját, és felém fordulva mélyen a szemembe néz. Tekintetében még
ott csillog a mámor, de homlokán a komolyság ráncai is megjelennek.
– Mindig két lépéssel előre gondolkodj, ezt jól jegyezd meg! – Azzal
visszatakarja az arcát.
– Igazán? – dünnyögöm. – Neked milyen második lépés állt a
hátramaradás mögött?
– Feltartottalak volna titeket. Ha viszont a fivérem elkap, mielőtt
kivégeztet, elhitethettem volna vele, hogy Ene is velünk menekült, de
a járatok robbantásakor meghalt. Napokba, akár hetekbe is telhet,
mire kitisztít minden alagutat a test után kutatva. Addig Ene és Mena
sok-sok lépést nyer.
– Ezt most ötölted ki? Részegen?
– Az elmúlt napokban bőven volt időm gondolkodni.
– Két kupa bor között?
– Mi az hogy! Olyan lassú volt a kiszolgálás, hogy annyi idő alatt
kétszer is kijózanodtam.
Az ég szakadna rá erre az Ardenre is! Arutelu ugyanolyan
bosszantó tud lenni, mint Ene.
Összefacsarodik a szívem, ha rá gondolok. A félelmem napról
napra nő. Semmi hír nincs róla, és még csak nem is faggatózhattam,
nehogy kiteregessem az érzéseimet. Így is egyre nehezebb
magamba fojtani azokat. Enével álmodom, vele fekszem, vele kelek,
ajkamon érzem a csókját. Sokszor belém mar a bűntudat, hogy érte
jobban aggódom, mint Tiiuért, de a húgom különleges, képes
vigyázni magára, és ott vannak mellette a barátaim: Emma és Matu.
Mindössze attól tartok, Tiiu is belekeveredik valamilyen módon ebbe
az egész felkelésbe. Ene viszont nyakig benne van, és nem is
számíthat senkire, csak Damonra.
Lábam idegesen jár, a feszültség nő bennem.
– Oh, az égiekre! – Arutelu felüvölt, mire azonnal felé hajolok,
talán fájdalmai vannak. – Verejték csorog a tökömön is. A tér szélén
van egy fűszeres, menj, és lopj egy kis ánizst!
Nem tudom eldönteni, most félrebeszél, vagy komolyan gondolja.
– Mégis, minek?
– Mert itt délutánra olyan pirosra fogunk sülni, mint a nyársra
húzott csirke. Én már megpácolódtam a borban, de te piszok
savanyú leszel ánizs nélkül.
Ingerülten a tető meleg kövére csapok.
– Ha ennyire szenvedsz, halljam a zseniális kétlépéses terved!
Két karja közül pillant ki, éppen csak annyira, hogy szeméből
kiolvashassam az elégedettséget.
– A kezdőknek kettő, én már jóval előrébb járok. Csak van egy
gond.
Tartok tőle, hogy egy újabb cinikus válasz fog érkezni a
kérdésemre, mégis fel kell tennem.
– És mi az?
– Egy analfabéta, engedetlen szabad földi – vágja rá szárazon. –
Aki tett róla, hogy egy tucat fegyveres meglássa, és ezt hírül vigye
Garthnak. Most már Menát és téged is kerestetni fognak, és ezzel a
sok ákombákommal a testeden elég felismerhető vagy.
– Ha nem terelem el a figyelmüket, elkapják őket – kelek ki
magamból. – Arra meg fogadni mernék, hogy lord Reiger már rég
elvitte a hírünket a testvérednek.
Arutelu hümmög.
– Reiger nem hülye. Mindig a saját érdekeit nézi, és nem olyan
ostoba, hogy egy volurral szembe merjen szállni, márpedig tudta,
hogy Mena maradni akar. Róla biztos hallgatott, ellenben rólam nem.
Azok a fegyveresek ott lent engem kerestek.
– Akkor gyorsan ötöld ki a következő lépéseket, és számolj a
lassúságoddal.
– Ezen ne múljon. De figyelmeztetlek! – Veszedelmesen komoly
arccal rám mered. – Ha mellettem maradsz, akkor követned kell a
parancsaimat. Kérdés nélkül.
– Felejtsd el! – ellenkezem. – Nem a katonád vagyok, hanem az,
aki épp most mentette meg a seggedet. Együtt csináljuk, vagy
sehogy.
Arutelu felül, és döbbenetemre olyan arcot vág, mint aki mélyen
egyetért a javaslatommal. Felém nyújtja a karját, nyitott tenyerén
verejték csillog, mégis belecsapok, és olyan erősen megrázom,
amennyire csak bírom.

Szerezzek ruhákat. Mintha az olyan könnyű lenne, dühöngök

magamban, miközben nekifutásból átugrom a következő tetőre.
Gurulva érkezem, hogy tompítsam a becsapódást, aztán felpattanok.
A térdem már sajog.
Arutelu azt hiszi, csak mert szabad földi vagyok, máris ismerem a
zsebtolvajlás összes csínját-bínját. Az a létra volt az első tárgy, amit
engedély nélkül tulajdonítottam el.
A második szerzeményem egy erszénnyi arany, amit a Norris-
rezidenciából csentem ki. Arutelu, bár a lábadozása alatt ki sem
mozdult a szobából, mégis tudta, hogy Fares az elhunyt fivére
hálójában, az íróasztal felső fiókjában pénzt őrizget. A házat már
ismertem, és cselédség híján egyedül Tanarát kellett kicseleznem. Ez
nem volt nehéz. Nem annyira, mint a ruhavadászat vagy a medál
megkeresése. Hiába jártam végig a menekülésünk útvonalát, nem
leltem. Az őrök lecsaphattak rá.
Vizslató tekintettel mérem fel az épületek közé kihúzott köteleket,
és minden percben azt hiszem, az ablakokból éppen akkor fog valaki
kibámulni, amikor leemelem az első ruhát. A lebukás lehetősége
megbénít.
 Ne legyen feltűnő! Se cselédruha, abban már láttak! Fedjen, de ne
feledd, itt csak a katonák viselnek kabátot, a férfiak meg nem fedik a
kobakjukat, napernyőt hordanak magukkal. Az éjszakák viszont
hűvösek és…
Zsong a fejem Arutelu utasításaitól. Egy szeszélyes
hercegkisasszony sem szab ennyi feltételt a szabójának, mint
amennyit a parancsnok felsorolt nekem.
Már épp továbbugranék, amikor meglátok valamit. Visszakapom a
fejem a lent lógó ruhákra. Megdermedek, testemen kínzó remegés fut
végig belülről. Az egyik ugyanolyan zöld, mint amit Ene viselt az első
találkozásunkkor. Erősen behunyom a szemem, és megrázom
magam. Nem tudok a feladatomra koncentrálni, ha folyton ő jár a
fejemben.
Már tudom, mit érzett Matu, amikor megismerte Rebecát. Folyton
arról a lányról beszélt, vagy áhítatos tekintettel meredt maga elé, és
csak a vak nem látta, min gondolkodik. Szerelem vagy szédület?
Egyáltalán, van különbség a kettő között az elején?
A ruhák megmozdulnak, a csörlő nyekeregni kezd. Ideje tovább
keresgélnem.
A következő helyen meg is lelem a tökéletes darabokat. Ellopom
őket, és az izgatottságtól remegő gyomorral visszatérek Aruteluhoz.
Arutelu feje tűzpiros, mellkasa hevesen hullámzik, ahogy
szomjazva – és valahol a józanság határára lépve – küzd a tikkasztó
meleg ellen. Feltápászkodik, mire a kezébe nyomom a ruhákat. Egyet
kiemel, maga elé tartja, közben a többi a lába elé hull.
– Ez igen impozáns – forgatgatja a ruhát és a szemét egyaránt –,
de hiányzik belőle a nő.
– Azok mi leszünk.
Arutelu bosszúsan markába zárja a vékony szövetet, és az arcára
bök.
– Láttál te már szakállas nőt?
Ami azt illeti, nem is egyet.
Gondolatom az arcomra lehet írva, mert Arutelu nagyot legyint.
– Ne, inkább ne felelj!
Lehajolok, és felveszem a másik ruhát.
– Ezekben biztos nem fognak észrevenni minket.
 – Mert két nő, akiknek olyan válluk van, mint az igáslovaknak, nem
feltűnő. Szabad Földön biztos, de itt igen.
Arutelu elégedetlenkedését egyre fárasztóbbnak találom, így
inkább nem is felelek. Lecserélem az izzadt cselédruhát, és
belebújok a sárga tógába, ami az egész testem elfedi, kivéve a
vállamat és a hátamat. Sebaj, azokra hoztam fehér kendőt. Ahogy a
fejünkre is. Ahogy a téren láttam, csak a cselédek nem fedik a fejüket
a nap ellen, de a nemesebb kisasszonyok igen.
Közben Arutelu is megbékél, és pár perc múlva már morbid
módon illegeti magát a sötétkék ruhában.
– Mondd csak: hogy állsz a szőrös hátú nőkkel?
– Tessék? – kapom fel a fejem. Bár ne tettem volna. Arutelu
megperdül, és felém mutatja a meztelen hátát, amin a gerince
mentén kétoldalt sötét szőrszálak éktelenkednek egy-egy tenyérnyi
helyen. Mintha madárszárnyakat növesztett volna. A hüvelykujjával
maga mögé bök.
– Kapaszkodó az ágyasaimnak – magyarázza.
Gyorsan hozzávágom az egyik fehér kendőt. Azt hiszem, Arutelu
egy életre ellát olyan információval, ami még a sírban is kísérteni fog.
Nem is értem, miként lehet ennyire higgadt ebben a helyzetben.
Engem szinte szétvet az idegesség, a gyomrom hullámzik, és lassan
már nyelni se bírok.
A célunk eljutni a fűszereshez, át a téren és a legforgalmasabb
utcákon.
Megtudtam Arutelutól, hogy kevés nap gyermeke él Tóriában,
inkább a déli részeket kedvelik, így én önmagamban nagy feltűnést
keltek. Ha el is fedem mindenem, a szemem elárul. A várost egyetlen
ilyen család lakja, az idős fűszeresé. Állítólag számos gyermeke,
unokája van.
– Biztos, hogy nem fog minket elárulni?
– Nem, de erre való az arany. – Arutelu felkapja a nadrágját, és a
mellkasába tömve kebleket formál magának. Végül a fejére borítja a
fehér kendőt.
Kétségkívül még hátulról sem kelti egy kívánatos nő illúzióját,
hiszen majdnem másfél fejjel magasabb nálam, és a több mint egy
évtized alatt szerzett edzettségén a szesz sem tompított.
 Rám tekint, tetőtől talpig végigmér.
– A karod takard el. Ha leértünk, húzd a mellkasodhoz, mintha a
kendőt szorítanád.
Ezt nem kell kétszer mondania. Mind a ketten bővelkedünk
ismertetőjegyekben, én főleg.
A kötéllétra kampóját beakasztom a tető szélébe, és
előreengedem Arutelut.
Ahogy a parancsnok tervezte, úgy zajlanak a dolgok. Görnyedt
háttal, lábunkat lassan húzva battyogunk át a téren, fejünk, karunk
kendő alatt, leginkább két siránkozó vénasszony látszatát kelthetjük.
Többször is meg kell állnunk, mígnem Arutelu kecsesen belém karol,
és rám nehezedik.
Az utcákon nagy a nyüzsgés, Tória élettel teli. Árusbodegák
sorakoznak a főtéren, lányok viháncolnak, az asszonyok virágokat
ültetnek a leégett komédiásház előtti kis placcra. Az épület romjait
részben elhordták, pár férfi most is éppen ezen dolgozik. Több
fegyveres mellett is elhaladunk, a szívem pedig minden alkalommal
hevesebben kezd verni.
Lélekben felkészülök a harcra, és fűt is a vágy, hogy valakinek
végre behúzzak egy nagyot, levezetve ezzel a bennem tomboló
feszültséget, de senki nem törődik velünk. Gond nélkül eljutunk a
fűszereshez. A szárított növényekkel teletűzdelt fal mellett zsákokkal
megrakott szekér áll, kissé girhes lovat fogtak be elé. Egy majdnem
velem egykorú fiú éppen a hámot ellenőrzi.
Arutelu odamegy, sutyorognak, lopva a fiú markába csúsztatja az
arannyal teli erszényt, majd int, hogy közelebb mehetek. El sem
hiszem, hogy tényleg sikerült meggyőznie.
Óvatosan megyek a szekérhez, vékony bőrcipőmben izzadtan
cuppog a lábam.
– Azonnal indulunk – tátogja Arutelu, és a bak felé biccent. –
Ahogy sejtettem, lezárták a várost, de naplemente előtt kiengedik a
kereskedőket. Engedéllyel és ellenőrzéssel. A fiú azt mondta, mindig
ugyanazokat a hordókat ellenőrzik, az apja sértetlenül ki tud minket
csempészni.
– Este indul a szekér? – hitetlenkedem, csapdát sejtek.
Arutelu fintorog.
 – A nebesseni hőség miatt, de ezt az ostoba fejeddel biztos nem
tudtad.
Közelebb lépek hozzá, hogy a szavam csak ő hallja. A testéből
párolgó szesz és izzadságának elegye megcsapja az orromat.
– Ha Szabad Földön lennénk, te tűnnél ostobának.
– Ne hidd, hogy nem ismerem az egész birodalmat! Én a
hadsereget irányítom, nem Nebessent. Tisztában vagyok az ottani
élettel is.
Szavait kétkedve fogadom, hiszen Tuviban sose láttam egy
katonát sem. Éllel a hangomban szólok vissza.
– Akkor az egész birodalomban te vagy az egyetlen nemes, aki jól
ismeri mindkét oldalt.
Arutelu meglapogatja a vállam.
– Végre egy értelmes mondat, menni fog ez. Pattanj fel!
Az utasításra megmerevedek, és ezt ő is érzékeli, vonásai
megkomolyodnak.
– Remélem, hagytál pár aranyat, amiből élelemre és vízre is futja
– szúrok egy utolsót rajta, hadd lássa, nem ő a birodalom
legelmésebb embere.
Arutelu megpaskolja kitömött mellét, mire meghallom az
összeütődő érmék fémes hangját. Észre se vettem, amikor kivett pár
aranyat, és a nadrágjába csúsztatta. A parancsnok percről percre
egyre több meglepetést okoz, és ezzel bebizonyítja, hogy nem
minden nemes olyan, amilyennek gondoltam.
Enyhe mosolyt eresztek meg, és a bak felé billentem a fejem.
– Csak ön után, asszonyom.
 Tizenötödik fejezet

ENE

Megtorpanok a fedélzeten. Halk furulyaszó vegyül a leszálló este

hangjaiba, egy férfi búskomor nótát énekel. Többen is körbeveszik,
mélázva iszogatnak, falatoznak. Nyugalmukba tompaság vegyül.
Napok óta imbolygunk a szélcsendes tengeren, mintha a végtelen víz
rabjaivá váltunk volna.
Nagy levegőt veszek, mielőtt közelebb mennék. A fedélzeti
gerendák még langyosak a nap melegétől, ahogy leülök az emberek
mögé. Egy fiatal fiú hátrapillant, sötét szeme barátságosan rám
hunyorog. Vaskos ajkát mosolyra húzva csúszik odébb, és int, hogy
üljek a körbe. Előrébb araszolok. A másik oldalamon egy középkorú
asszony almát hámoz. Rám sandít, majd a bicskájával lenyes egy
gerezdet, és átnyújtja nekem. Elveszem a fonnyadt darabot.
A gyümölcs íztelen, majdnem szétmállik a számban, mint a kora őszi
dinnye kásás húsa, ő mégis jóízűen csámcsogja.
Az emberek kezdeti gyűlöletének most nyomát sem lelem. Talán a
tudat, hogy általuk leszek királynő, hogy ők választottak,
megváltoztatta a véleményüket.
Újabb dal veszi kezdetét, ezúttal egy nő is becsatlakozik az
éneklésbe. Pergősebb szólamok csendülnek, páran a tenyerüket a
padlóhoz csapva ütik a ritmust. Borostás képű, vékony férfi pattan a
kör közepébe, felránt egy álmodozó tekintetű lányt, aki
meglepetésében elvéti az első pár tánclépést. Derekára kötött
kendőjét úgy forgatja, mintha szoknya lenne. Csípője ösztönösen
tudja, mikor merre mozduljon, a ritmus könnyeddé varázsolja táncát,
ami nem olyan feszes és szabálykövető, mint a nebesseni táncok.
A feszültség kezd elszállni belőlem, lassan elillan a zenével.
Engedem, hogy a zene szétáradjon bennem. Az idő végtelenné válik.
A mellettem lévő fiúcska válla az enyémhez ér, enyhén megbillent.
Ő is a deszkákon tapsol, a szemével jelzi, hogy utánozzam. Sose
szerettem a mulatságokat, most mégis a többiekkel együtt ütni
kezdem a ritmust, próbálom tartani az ütemet, közben figyelem az
embereket. Széles mosolyokat látok a beesett arcokon. Nincstelenek,
sanyarú a sorsuk, mégis boldogok, és ez az én szívemet is
megmelengeti. A palotai időtöltést illemrend írta elő, öltözet,
megjelenés, szóhasználat, kihúzott hát, enyhe mosoly és tartás. Itt a
földön ülve szabályok nélkül létezem. Egy vagyok az emberekkel,
közéjük tartozom.
Talán ez az első pillanat, amikor nem kínoz a múlt.
A legénységet elnézve rádöbbenek, hogy nemcsak a bosszú,
hanem ez az, amiért vissza kell szereznem a hatalmat. Ezt a szabad,
boldog érzést minden embernek meg kell ismernie. Talán a zsebük
könnyű marad, asztalaik nem fognak roskadozni az ételtől, de mindig
lesz annyijuk, amennyi szükséges, és a legfontosabb: szabadok
lesznek.
Emma felbukkanása szétrombolja a pillanatot. Odébb lökdösi a
fiút, és leül mellém. Hófehér hajfonata majdnem az arcomba csap, el
kell hajolnom előle, de a tapsolást azért sem hagyom abba.
Szeretném továbbra is élvezni a társaságot, a gyomromból mégis
remegés indul felfelé. Valamiért Emma továbbra is utálatos velem.
Most is fenyegető pillantást vet rám.
– Hol van a testőröd? – kérdezi gúnyosan. – Azt mondta, táncolni
fog, hát itt az alkalom.
Damon sérülése nem volt olyan komoly, de az elmúlt pár napban
főleg pihent, össze kellett szednie az erejét, én meg jobbnak láttam
mellette maradni, nehogy összetűzésbe kerüljek valakivel. De már
nem bírtam a bezártságot.
– Hamarosan itt lesz. – Könnyedséget erőltetek magamra.
– Remélem is. A nebesseniek nem éppen szavahihetőek – jegyzi
meg éllel a hangjában.
– Damon mindig tartja a szavát.
– Te már csak tudod.
Egy pillanatra kiesem a ritmusból.
– A testőrök a becsületről híresek – vágok vissza, a fogaim közt
szűrve a szavakat.
Emma kétkedőn megvonja a vállát, és nagyot fújtat, de egy
ismerős hang beléfojtja a mondandóját.
 – És a kitartásról. – Damon mosolyogva közénk hajol, a kezét
Emma elé tartja. – Táncoljunk. Mutasd meg, hogy vagy olyan nőies,
mint az a benga tüskés rém.
Emma a szemét forgatja, majd ellöki Damon kezét, és feláll.
A táncoló pár mellé lép, mire azok visszaülnek a körbe, és átadják
helyüket a hajó lisztes perszónájának. Tiiu a nyakát behúzva
csusszan mellém, szégyenlős mosolyt villant, ahogy ültében lába az
enyémhez ér. Bizsergető érzés hullámzik végig a testemen, a vágy
és a bánat elfeledett keveréke. Elkapom a kislányról a tekintetem,
hogy ne kelljen Rayre gondolnom.
A nevetés elhal, az emberek pedig abbahagyják a beszélgetést.
Úgy bámulják a körbe lépő Damont, mintha valami ismeretlen lény
lenne.
Damon megsimítja a haját. Olyan szélesen mosolyog, hogy a fogai
is kivillannak. Szemét le sem veszi Emmáról, kemény arcvonásai
ellágyulnak. Sóvárgó tekintetek, elakadó lélegzetek gyűrűjében várja,
hogy újra elkezdődjön a muzsika.
Damon mindig is belopta magát az emberek szívébe, nemcsak
tekintélyt parancsolt, hanem szíveket is rabolt. A palotában az úri
hölgyek csak messziről figyelték, köszönhetően a rangjának, itt
viszont senki nem titkolja éhségét. Egyedül Emma tűnik ridegnek és
magabiztosnak.
A zenészek ütni kezdik a ritmust, először lassan, mire Emma
csípője meglendül. Damon tekintete végigsiklik a hullámzó testen.
Az arca nem rezzen, de én észreveszem az ajka szélében megbúvó
elégedettséget. Tesz egy lépést a lány felé, a dereka után nyúl, de
Emma elhárítja a közeledést. Ekkor a zenészek lába megdobban, a
körben ülők megragadják az ütemet, ütni kezdik, és a ritmus gyorsul.
Emma egyetlen mozdulattal kettépattintja a fűzője kapcsait, Damon
lábához dobja. Csípőjét tekergő kígyó módjára kezdi ringatni.
Nem tudom, hányjak a látványtól, vagy nevessek, amiért Damon
kihívását ennyire vérmesen veszi.
Damon oldalra rúgja a fűzőt, és ő is táncolni kezd. Ismét kiesem a
ritmusból, ahogy figyelem őket. Damon mozdulatai merevebbek,
katonásabbak, mégis igazodnak Emma szilajságához, kiegészítik azt.
A zene életre kel a testükkel, izzik, verejtékcseppeket varázsol a
homlokukra, mosolyt az arcukra… még Emmáéra is, akinek fonata
kibomlik, haja meglibben. Amikor körbeforogják egymást, tekintetük
úgy találkozik, ahogy azelőtt soha. Szó szerint összetapad. Damon
szeme sötétebbnek tűnik a lámpások fényében, mint egyébként, és
jól kivehető, milyen hevesen emelkedik, süllyed a mellkasa. Valami
azt súgja, ezt nem a kifulladás okozza. Emma szeméről a ringó
csípőjére néz, mire bizsergés fut végig a gerincemen.
Hirtelen még levegőt is elfelejtek venni.
Tisztán magam előtt látom Ray arcvonásait, ezúttal még Tiiura
sem kell rápillantanom. Ray ugyanígy nézett rám, mint Damon
Emmára. Az ő szemében is ott kavarogtak az érzelmei, a vágy és a
düh édes elegye.
Emma ekkor közelebb lép, a keze könnyedén végigsiklik Damon
oldalán. Eszembe jut, hogy én is ugyanilyen magabiztos fölénnyel
közeledtem Rayhez. Ugyanilyen harcias hév élt bennem, ugyanígy
egymás torkába akartunk marni, de konokságunk csúful alulmaradt a
szívünkkel szemben.
A mellkasom feszülni kezd. Visszanyelem a könnyeimet, sós
ízüket a torkomban érzem.
Alig hallom, hogy a zene megváltozik, csak azt érzem, hogy a
ritmus erősebb lesz. Szívem heves ütemét veri.
Damon ekkor Emma derekára csúsztatja a kezét, magához húzza.
Csípőjük összeér. Rayt és magamat látom kettőjükben. Mi állunk ott,
a mi testünk feszül a másikéhoz.
A levegő egyre jobban forr, szomjazom.
Damon combja Emma lába közé csúszik, olyan közel vannak
egymáshoz, amelyet egyetlen nebesseni se tűrne. Emma hátradől,
hasa kivillan az inge alól, és mind láthatjuk, ahogy Damon szeme
megakad rajta.
Tenyerem Ray mellkasán, érintése a vállamon, a derekamon.
Csókja az ajkamon.
Szédelgek.
Emma visszaegyenesedik. Csípője ring, táncpartnere elvarázsolt
képét látva felnevet. Hirtelen megperdül, haja Damon arcába csap.
Ray eltávolodik tőlem, egyenesen a lángoló falak irányába. Hiába
nyújtom ki a kezem utána, egyre messzebb kerül.
 A dal olyan váratlanul áll meg, hogy visszazökkenek a valóságba.
A levegő megtölti a tüdőmet, a szívem hirtelen nyugszik meg.
Kitörlöm szememből a nedvességet, és ekkor megérzem… Tiiu
odébb húzódott. Ahogy ránézek, mintha bocsánatkérést olvasnék ki a
tekintetéből. Meg akarom kérdezni, miért olyan furcsa minden, de
Emma hangja eltereli a figyelmem.
– Nem bírod az iramot? – kérdezi Damontól. A tánctól vérvörössé
vált ajkán hosszan fújja ki a levegőt.
Damon zihálva vigyorodik el.
– A táncrendem egész estére üres – feleli.
A körben ülő nők azonnal lecsapnak rá.
– Én kitöltöm.
– Vagy én.
Damon felnevet, biztató mosollyal jutalmazza a sóvárgó
asszonyokat és lányokat, mielőtt a tekintete ismét megragadná
Emmáét. Egyikük se mozdul, kettejük csendje kezd kínossá válni.
Amikor a furulya újabb dalba kezd, felállok.
Tekintetemmel végigpásztázom a lámpásokkal megvilágított alsó
fedélzetet, Esimet keresem, de nem lelem a tömegben. A felső
fedélzeten, a korlátnál pillantom meg. Az imbolygó fényektől messze
alig kivehető az alakja.
Elindulok felé, sarum hangját elnyomja a zene. Esim nekem háttal
áll, csípője lágyan ringatózik a felszűrődő dallamokra.
– Kapitány! – kiáltom oda, amikor felérek a lépcsőn. Nem érdekel,
hogy megzavarom a táncát.
Esim ijedten kapja hátra a fejét.
Ekkor jövök rá, mit is csinál valójában. Gyorsan megperdülök.
Most már értem, miért nem leltem a kabinjában árnyékszékként
szolgáló vedret.
Koppanó léptei elárulják, hogy végzett a dolgával.
– Hogy ízlett a vacsora? Nem sok élelmünk van, de a szakácsunk
elég ügyes.
– Még nem kóstoltam – felelem, kissé kellemetlenül érezve
magam. Esim persze fesztelennek tűnik.
– Ne hagyd ki, a krumplipogácsájától az istenek is megnyalnák
mind a tíz ujjukat. – Összeszorított ujjbegyeire cuppant egy csókot. –
Fenséges, de csak frissen. Amint kihűl, olyan kemény lesz, mint a kő,
a keresztgerendát is áttörné.
Szembefordulok vele, felnézek rá. Nem húzom illendőségi
társalgással az időnket, ez nem a palota, és Esim sem egy nemes,
hogy ételekről vagy időjárásról folytassunk eszmecserét. Lázadó,
vele nyíltan beszélhetek, mint otthon a katonákkal.
– Hogy kívánsz egy hajónyi szabad földivel és egy üldözött
hercegnővel épségben kikötni Geleta partjainál? Ezt még most sem
osztottad meg velünk. Tiiu képességeiben bízol?
Tekintete megkomolyodik, hangja elmélyül.
– A magaméban. Kereskedőknek adjuk ki magunkat.
– Ahhoz ismerned kéne a szigetet.
– Ott születtem – feleli, és ezzel letaglóz.
– Azt hittem, te is szabad földi vagy.
– Apám geletai, anyám nebesseni volt.
– Hogyan kerültél Szabad Földre?
– Három éve elítéltek kalózkodásért a fivéremmel együtt. Veled
egyidős volt, amikor Szabad Földre száműztek minket őrként.
Lenyelem a torkomban lévő gombócot. Damontól tudom, hova
kerülnek a nebesseni elítéltek, és még most is bűntudatom van, ha
arra gondolok, hogy atyám mindvégig tudta ezt, és nem változtatott a
törvényeken, amiket az ő atyja hozott. Pedig megtehette volna.
Gyorsan visszaterelem a gondolataimat.
– Ő is a hajón van?
Esim letekint a csuklóját fedő virágos kendőre, megdörgöli azt,
majd rászorít.
– Meghalt.
– Sajnálom, én… nagyon sajnálom. – Ennyit bírok csak kinyögni.
Pillanatnyi csend áll be közénk, a feszültség kézzelfogható lesz.
Esim töri meg a hallgatást.
– Rablók és csalók voltunk – kezdi komoran. – A társainkkal ilyen
kereskedőhajókat fosztogattunk, de sosem öltünk vagy ejtettünk
foglyokat. Az őrök kegyetlenkedése minket is megrémített. Próbáltam
a fivérem távol tartani a bajtól, de egyszer külön szolgálatba osztottak
minket, a társai részegek voltak, és hívatlanul beállítottak egy
lakodalomba. Vérengzés lett a vége, a fivérem a szabad földieket
védve halt meg. – Hosszan kifújja a levegőt. – Másnap éjszaka én
őrködtem. Észrevettem, hogy feldühödött férfiak közelednek a
táborunkhoz. Esélyük se lett volna az őrök ellen, de nem riasztottam
a tábort, sőt… Nemcsak a kaput, hanem a fegyverraktárat is
kinyitottam nekik. – Kiérzem szavaiból a dühét, amelyet a bűntudata
ébresztett.
– Helyesen cselekedtél.
Megmerevedik.
– Ha valami áldozattal jár, az sosem lehet helyes, csak kevésbé
rossz. – Ekkor egyenesen szembefordul velem. Szenvtelen arccal
magasodik fölém. – Ismerem a birodalom minden arcát, és ha
választanom kéne, ki mellett harcolok, gondolkodás nélkül őket
választom. – Állával az alsó fedélzet felé biccent. – Bármit is
döntenek a kereskedők, én a legénységgel maradok, és Szabad Föld
függetlenségéért fogok harcolni, bármily reménytelen legyen is a
helyzet.
Elszántsága megindító.
– Ha visszajutok Tóriába, mindent megteszek, hogy visszaállítsam
a régi rendet – ígérem.
Esim közelebb lép, veszélyes tekintettel néz le rám, a szája csíkba
húzódik.
– Vagy visszaszerzed a trónt, és kivégeztetsz minket – szűri a
fogai között. – Meglehet, te sem vagy jobb a fivérednél.
Hiába sérteget, megértem, miért kételkedik bennem.
– Te meg én, tudod, miben hasonlítunk? – kérdezem lágyan, de
nem várok választ. – Elvesztettünk valakit, aki fontos volt számunkra,
és hagyjuk, hogy a bosszú vezessen minket. – Kihúzom magam,
ahogy felé lépek, mellkasom majdnem az övéhez ér. – Megjártad
mindkét világot, és választottál. Most rajtam a sor. Itt vagyok, látom,
amit te látsz, és tenni akarok. Tanultam a leckéből, és az égiekre
esküszöm, mindent eltörlök, aminek Garthhoz van köze, köztük az
őröket is.
Esim hirtelen vigyorodik el. Sóhajtva megveregeti a vállamat.
– Nem is vagy te olyan nyúlszívű lány. Van benned kurázsi. –
Felrántja a szemöldökét. – Bevallom, kételkedtem. Elvégre mennyire
lehet erős egy olyan alak, aki telibe rondítja a fél hajót, és napokig
fekszik? – teszi fel merengve a kérdést.
– Sose tudhatod, kiben mi rejlik. – Kecsesen megvonom a vállam.
– Te őr voltál, korábban kalóz, most lázadók vezére. Szép kis életút
áll mögötted.
– Ilyen ez a ranglétra. Vénségemre még királyi tanácsnok is lehet
belőlem – derül fel.
– Semmi sem lehetetlen.
– Megbíznál egy hamiskártyás rablóban?
Kérdőn félrebillentem a fejem.
– Szerinted hogyan szereztem a hajót?
A felismeréstől akaratlanul is felszisszenek.
– Kártyán nyerted?
Bólogat.
– Kevesebb kockázattal járt, mint elrabolni.
Az arcát vizslatva eszembe jut valami.
– A testőrök szerint a jó kártyás tökéletesen olvas ellenfeleiben.
Úgy szagolja ki a hazugságot, mint kopó a vadat.
– Vagy tesz róla, hogy ellenfele eléggé részeg legyen.
Elnyílik a szám. Furfangossága megrémiszt, de közben csodálom
is. Megrázom magam.
– Ettől függetlenül te ismered a geletai vérmérsékletet és
szokásokat. Meg tudod őket győzni, hogy segítsenek.
– Neked kell velük tárgyalni – közli olyan fesztelenül, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A szemem kipattan.
– Akkor már most gyakorolhatsz mint tanácsnok. Segíts, mondj el
mindent, amit tudnom kell a geletaiakról!
 Tizenhatodik fejezet

KEIN

Kora hajnalban a toronyban lógó harang kongatására kelek. A zaj

harsányan hatol át a falakon. Még sötét van odakint, amikor
elcsendesedik a szobám.
Tizedik napja rostokolok az El Vedom hegyén, ennyi idő alatt sem
tudtam meg, hol a könyvtár. A mesterek nem valami jó vendéglátók,
egy sem akadt, aki körbevezetett volna minket. Az első épület belső
kertje, a szobák és az étkező kivételével semmit nem mutattak meg.
Roen ezt nem is bánja, napjai nagy részét szundikálással és
varrással tölti. Mint megtudtam, szenvedélye a ruhák iránt határtalan,
és kihívásnak tekinti, hogy egy-egy elkért talárt átszabjon,
átszínezzen. Fermi pedig felfedezte az állatketreceket, lelkesen
segédkezik a nyulak és a baromfik körül.
A helyet átlengi a harmónia és a békesség, egyedül én vagyok
egyre türelmetlenebb.
Reggeltől estig feljegyzések után kutatok.
A konyha polcai roskadoznak az írásoktól. Receptek, a birodalom
minden részéről. A mesterek még kertészkedés közben is serényen
jegyzetelnek, az egyikük azt is leírta, mennyi bogarat lát a burgonya
levelén, hol helyezkednek el, és milyen a formájuk, színük, és csak
ezután kapkodta le és zárta üvegbe az állatkákat. A kapák között a
földművelésről szólnak a pergamenek, a szövőszéknél a ruhákról, a
fürdődézsák mellett a szappankészítésről. A folyosókon ódákat és
dalokat tartalmaznak a polcok. De könyvtárnak vagy történelmet rejtő
írásoknak semmi nyoma.
Tegnap ráleltem egy csigalépcsőre. Remélem, hogy az épület alá
rejtett könyvtárakba vezet, és nem valami poros pincébe. Ma
kiderítem.
Csendben elköltöm a reggelim a koros mesterek társaságában.
Hangot egyedül a szemközti asztalnál ülő Hefo mester ad, zagyva
dudorászását kezdem megszokni. Bomlott az elméje, a többiek
mégis úgy gondoskodnak róla, mint egy csecsemőről. Ősz haja
borzas és ritkás, csapzottan lóg a szemébe. Állán zöldségpép
csordogál. Felnéz, tekintetünk találkozik. Száját nagyra tátva
elmosolyodik, fogak híján csak fakó ínyét és a nyállal kevert ételt
villantja ki. Elmegy tőle az étvágyam.
Felállok, a szék hangosan megcsikordul, ahogy hátratolom.
A tányért a helyén hagyom, de a vizezett borral teli kupám
magamhoz veszem.
Megfigyeltem, hogy a reggelit komótosan fogyasztják el a
mesterek. Még legalább egy fél óráig nem lepik el a folyosókat. Ideje
szemügyre venni azt a lejárót.
A konyhakerten keresztül gyorsan átsétálok a jobb oldali toronyba,
szemem sarkából a környéket pásztázom. Senkit nem látok, ez
megnyugtat. A már untig szürke folyosókra lépek, és az egyik végén
megállok. Az előttem lévő ajtó ugyanolyan, mint a többi, ha tegnap
nem látom, amint valaki fényes nappal fáklyával lép be rajta, még
mindig szobának vélném.
Nagy levegőt veszek, és tenyerem a mintáktól érdes kilincsre
csúsztatom. Hideg, mint a kora hajnali jégcsap. Lenyitom, de zárva,
ahogy tegnap is. Egyet hátralépek, végigmérem a kopott fát, az alján
lévő repedéseket. Elképzelem, amint kitárom. A zár ekkor kattan
egyet, és az ajtó nyikorogva kinyílik.
Elégedett mosolyra húzom a szám.
Nevetés zendül a folyosón.
Oldalra kapom a fejem, és észreveszem Hefo mestert, amint
tapsikolva, nevetve ugrál felém. Meglátott. Azonnal megmerevedem,
aztán csak megrázom a fejem. Neki úgysem hinne senki, és beszélni
sem tud, írásai meg értelmetlenek.
Legyintek, és átlépek a küszöbön. Tegnap nem volt erre alkalmam,
féltem, hogy lebukom.
Savanykás szag és penész illata tolul az orromba. A csigalépcsőn
lefelé haladva egyre nagyobb lesz a sötétség, az ajtóból áradó fény
éppen csak megvilágítja az utolsó fokot és a mellette lévő hordót.
Ez egy pince, döbbenek rá.
Csalódottan elfojtok egy káromkodást. Kupámat a hordóhoz
csapom, a vöröses lőre csordogálva folyik végig az oldalán,
egyenesen a puha, homokos talajra.
 Ezúttal az ajtóból érkezik Hefo mester vihogása.
Dühödten felkapom az üres kupát, és felé hajítom. Elugrik előle.
Egy pillanatra csend telepszik a falak közé, majd a mester folytatja
őrületét.
Felcaplatok.
Idegesít a hangja, mintha a balszerencsém nevetné ki.
Hefo jobbra-balra ugrálva vihog, próbálom kikerülni. Hirtelen
megragadja az ingem, és húzni kezd. Bosszant a bárgyú
viselkedése. A kezére csapok, lerázom magamról, mire majdnem
elveszti az egyensúlyát, a falnak dől. Óvatosan, a szemét le sem
véve rólam visszalép, de már egy lépés távolságot tart tőlem, és úgy
vizslat, mint társa a burgonyát faló bogarakat: csodálattal kevert
undorral. Mintha egy röpke pillanatra az értelem jelét vélném
felfedezni rajta.
Hefo az ínyét kivillantva ölti fel újra őrült mosolyát. Ujjaiból
legyezőt formál. Ajkát csücsöríti, mint aki fütyülni próbál, végül az
ajtóra, majd rám mutat. Ezt még kétszer megismétli, mire rájövök,
hogy azt próbálja elmutogatni, amint varázslattal kinyitottam az ajtót.
Fenyegetően felé lépek, és ettől végre abbahagyja a hadonászást.
– Senki nem hinne neked – szűröm a fogaim között, de neki
szeme se rebben. – Ne merj még egyszer követni!
Hefo megperdül, visszatekint rám, és int, hogy kövessem.
– Őrült – tátogom, és rávicsorgok.
A száját összepréselve húzza ki magát, és ezúttal határozott,
merev mozdulattal hív maga után.
Az elmúlt egy hétben minden étkezésnél láttam az öreget, nappal
többször is eltáncikált mellettem. Figyeltem, amint a kisnyulak között
ugrabugrál, vagy éppen szetának képzelve magát, kitárt karral
rohangál a madarak ketrecénél. Értelem és komolyság jelét egyszer
sem mutatta, az elmúlt pár percben viszont már másodjára. Különös
viselkedése elgondolkodtat, míg végül beadom a derekam.
– Rendben – mondom bosszúsan. – De ha megint nyúlnak
képzeled magad, az istenekre esküszöm, én is annak foglak nézni,
elkaplak, és nyársra húzlak.
Követem, bármilyen őrültség is vár rám.
 Billegve, a fejét ingatva dudorászni kezd. Visszamegyünk egészen
az étkezőkig, átvágunk a csarnokon, ahonnan egy újabb belső
kertben lyukadunk ki. Már jártam itt, innen nyílnak az imahelyek és
szentélyek. Festményekkel és szobrokkal teli rideg termek.
A gyümölcsfát ábrázoló szökőkút peremén két taláros öreg ücsörög,
halkan sutyorognak. Lopva ránk sandítanak, mielőtt elfordulnának.
A fedett folyosóhoz érve Hefo vígan becsörtet az egyik terembe.
A helyiség hűvös, talpam megsüllyed, a döngölt föld helyett itt is
homok fedi a talajt. Kétoldalt térdeplő padsorok foglalnak helyet, a
fából tákolt emelvénynél végződnek. Az imateremnek nincs ablaka,
minden oldalról szűzies falak fognak körbe bennünket. Sehol egy
kép, egy festmény, de még egy repedés sem. Hefo megáll az
emelvényen, és büszkén széttárja a karját, majd forogni kezd.
– Azt várhatod, hogy én imádkozni kezdek! – mordulok rá
ingerülten. Azon tűnődöm, megöljem-e a vén bolondot, vagy sem.
Legszívesebben megfojtanám, de nem ő tehet róla, hogy ostoba
módon valami értelmes dologban reménykedtem. Magam se tudom,
mit vártam.
Hátat fordítok, és elindulok kifelé.
Saruja csattogásából hallom, hogy utánam rohan. Elém kerül.
– Mit akarsz? – förmedek rá.
Görbe mutatóujját feltartva türelemre int. Lassan hátrálni kezd,
tekintetével őriz. A térdeplők mögé araszol, ám az egyik szélében
megbotlik. Nyekkenve zuhan a padok közé.
Remélem, nyakát törte.
Újból elindulok. Akármilyen bolond Hefo, úgy tűnik, annyi ösztön
még maradt benne, hogy ő is mesterré akarjon változtatni. Majd
akkor imádkozom az istenekhez, ha úgy tartja kedvem!
Már az ajtóban vagyok, amikor ismétlődő csattanások hangja állít
meg. Hefónak kutya baja. A vállam felett lesek hátra, hogy ezúttal
milyen tébolynak adott teret. Tenyerével a falat csapkodja.
Sóhajtva megrázom a fejem, ám ekkor Hefo tenyere szikrát vet.
Pislantok párat, talán csak az ajtóból beszűrődő napsugarak
játszadoznak velem. Vagy a fáradtság. Mostanában egyre
kevesebbet alszom, akkor is rémséges álmok gyötörnek. Biztos
képzelődöm. De nem. A falon aranyban izzó írás villan ott, ahol Hefo
ütögeti.
Vajon neki is vannak képességei?
A falon újabb írás szikrázik fel, ezúttal a feje felett. A szavak úgy
tűnnek elő, mint menekülő hangyák a bolyból. Egyre több és több
lesz. Dermedten lépek vissza, fejem kapkodom, a plafontól kezdve
mindenhol rejlik egy-egy szó, mígnem egész mondatokat formálnak.
Hefo felkacag. Átvág a termen, és a robusztus fémajtónak
feszülve behúzza mindkét szárnyat. A teremre egy pillanatra sötétség
borul, majd vakító fényesség támad. Mindent ellepnek az írások,
körbeölelnek, mint a csillagok egy tavaszi éjjelen.
– Az első hold első szülöttje kiválasztott lett. A második hold első
szülöttje kiválasztott lett. A harmadik hold első szülöttje kiválasztott
lett – kezdem hangosan az olvasást, mire éles vinnyogást hallok.
Hefo két tenyerét az ajkára szorítva, örömtelien ugrál. – Mik ezek? –
kérdezem tőle, de mire kiejtem a szavakat, rá is döbbenek, hogy tőle
sosem kapok választ.
Hefo rám mutat.
– Én? – kérdezem hitetlenkedve.
Bólint, majd a falra csap maga mellett.
– Olvassak? – Megrázom a fejem. – Miért? Mik ezek az írások?
Ismét rám bök.
– Nem értem! – Ingerülten végigdörgölöm az arcom. Hefóval nem
fogok boldogulni, magamnak kell rájönnöm.
Hefo a padok szélét szorítva elindul felém, mire rádöbbenek, talán
csak én látom a szikrázó írásokat. Számára ez pusztán egy sötét
terem. Elébe megyek, és megfogom a karját. Ekkor lehajol,
megtapogatja a földet, és mutatóujjával rajzolni kezd. A betűk
egymásba olvadnak, hiába tud írni a bolond, vakon még neki sem
megy. Igyekszem követni a mozdulatai ívét. Te vagy, olvasom ki.
Két szó, amitől görcsbe ugrik a gyomrom, és elnehezedik a fejem.
Összezavarodok.
– Én vagyok? Az írás én vagyok? Ennek nincs értelme…
Ekkor nyikorogva kinyílik a terem ajtaja, fénycsík kúszik be,
melynek közepét egy alak árnyékolja. Hamar mester gyanakvóan
végigmér minket.
 – A mester talán zargatja a nyugalmad? – kérdezi tőlem.
Hefo felpattan, sarujával elsöpri a betűit. Nagyot nyelek, már
hozzászoktam a titkokhoz, a gyanakváshoz, és olvasok az öreg
reakciójából. Hazudnom kell.
– Imádságra akar bírni. – Hanyagul legyintek. – Legalábbis azt
hiszem. Ez maguknál egyfajta rigolya?
Hamar elhúzza a száját. Kézfejét a talárja ujjába süllyeszti, ahogy
magabiztosan felénk lépdel. Háta olyan merev és egyenes, mintha
fából faragták volna.
– Az istenek hallják a szavunkat, de nem szeretik, ha csak
szükség idején keresik meg őket. Az imákkal hozzájuk szólunk, és
minél többet imádkozunk, annál több égi áldást kapunk.
Ezt cáfolnám. Belül nevetnék, de arcomra komolyságot erőltetek.
– És mi haszna ilyen fagyos, sötét helyen imádkozni? Miért nem
teszik odakint, a kertben? Vagy legalább üssenek rá ablakot, és
cicomázzák fel, hogy a szemnek is kellemesebb legyen, mint a többi
terem.
– Ezen falakat nem fogja sem festék, sem szeg.
– Csak nem mágiával bírnak? – kérdezem egy vállrándítás
kíséretében, hogy minél hanyagabbnak tűnjek.
Hefo közben lehajtja a fejét, és dudorászni kezd. Csoszogva kifelé
indul, azt remélheti, el tud osonni Hamar mellett.
Hamar mélyen beszívja a levegőt, mielőtt folytatná. Hagyja, hogy
Hefo kiaraszoljon.
– Ez a terem eredetileg imaház volt, amit maguk az égiek
építettek. Úgy hírlik, elpusztíthatatlan, a kolostort ezért húzták e köré.
– Miért?
Hamar kissé megdönti a fejét.
– Parancsolsz?
– Az isteneknek miért volt szükségük egy ilyen üres helyre?
– Egyesek szerint a régi mesterek és volurok itt suttogták el a
történetüket, és a falak mindent hallottak, megőriztek. Néhány mester
még mindig idejár, ha könnyíteni akar a lelkén.
A szívem megiramodik, ahogy összerakom a dolgokat. Nem
pergamenek, hanem mágikus falak őrzik az írásokat. Igyekszem
lecsillapítani a lelkesedésem, és érdektelenséget mutatok.
 – Mégis, mit vallanak be? – kérdezem kissé gúnyosan. –
Elcsentek egy barackot a konyháról?
– Nem csak a tettek lehetnek bűnösek, a gondolatok is, és azokat
csekély módon irányíthatjuk.
Könnyedén körbemutatok, tekintetem mosolyogva szeli a fénylő
betűket, melyeket csak én látok.
– Szóval a mesterek évszázadok óta idejárnak, és itt csak úgy
elbeszélik a történetüket? A titkos vágyaikat?
Hamar elmosolyodik, és ettől ráncosabbnak tűnik, mint egy
összegyűrt lepedő.
– Így is mondhatjuk.
– Maga is csinálta már?
Mosolya szélesebbé válik, kissé megrázza a fejét.
– Nem, csak Hefo ilyen szenilis, a vénség megzavarta a fejét. Ha
engem kérdezel, az egész csak mese. Ezt a termet gránitkőből
rakták, egyszerű kalapács nem fogja, és a munkálatokat nem fejezték
be időben, ezért valaki kitalálta hozzá ezt a mendemondát, hogy
értelmet adjon a helynek.
Hamar mester ismét téved, mert itt villódznak előttem az ősi
szavak. A fejem tenném rá, hogy a sértetlenségét sem a kemény
kőzetnek köszönheti.
Hefo feje ekkor egy pillanatra felbukkan az ajtóban, pedig azt
hittem, régen árkon-bokron túl van. Mutatóujját az ajkai elé szorítja,
hogy hallgatásra ösztönözzön. Erre felesleges figyelmeztetnie.
Hamarhoz fordulok.
– Ha sokat imádkozom itt, van rá esély, hogy az égiek jobb
belátásra bírják önt, és beenged a könyvtárba?
– Tegyél egy próbát, az ima mindig hasznos időtöltés.
Szóval valahol mégis van egy könyvtár, de már kissé sem az
érdekel engem.
– Igen – helyeslek –, most már kezdem én is így látni.
– Veled tartok, fiam. – Hamar mester szeme lelkesen felcsillan. –
Gyere, térdeljünk le az első padba, megtanítlak a főbb imákra.
Az öreggel tartok, leereszkedem az alacsony padra. A fa
kényelmetlen, és töri a csontom, de a fájdalmam semmi ahhoz a
mámoros örömhöz képest, amit a szemem nyújt nekem. Hamar
mester halkan duruzsolja imáit, kintről langyos szellő szökik a
terembe, friss levegőt és rózsaillatot hozva magával. Közben az
előttem magasodó fal kecsesen mesél.
Napok óta először érzem úgy, hogy valamiféle béke árad szét
bennem. A mellkasomban fészkelő ideges remegés, az elmémet
tépázó segélykiáltások, a folyton gyötrő hangok varázsütésre
megszűnnek. Békesség költözik a szívembe. Nem vagyok többé
gyilkos. Nem vagyok többé áruló vagy becstelen alak, mindössze egy
ódon falak között kóborló férfi, aki az őseit hallgatja.
 Tizenhetedik fejezet

RAY

A fűszeres komoly, összeszedett ember volt. Nem sokat beszélt,

szavainkra nem reagált, meg sem rezzent, bármit is mondtunk.
Megosztotta velünk az élelmét, csekélyke vizét, és hagyta, hogy
Arutelu a rakománya tetején elfeküdjön. Harmadnap pedig kitett
minket Ornik városánál. Arutelu fizetett neki még egy aranyat a váltás
ruhákért, és végre megszabadulhattunk a kellemetlen női viselettől.
A parancsnokot egész úton a józanság kínozta, és egyre többször
tűnt ingerültnek. A zsörtölődése elképesztően bosszantott. A hőség
keltette fejfájásom csak rosszabb lett tőle. Tiiu továbbra sem válaszol,
a türelmetlenség szétfeszíti a bensőmet.
Álmatlanság, aggódás és bizonytalanság nyomaszt, miközben a
halántékom dörgölve körbenézek a város piacán.
– Szerezzük be, amire szükségünk van – javasolja Arutelu, és
céltudatosan elindul. Némán követem.
Élelmiszert és kulacsokat vásárol, közben fesztelenül elcseveg a
kereskedőkkel, mintha nem űzne minket az idő. Türelmetlenségem
látva nyugalomra int. Nem akar feltűnést kelteni, és ebben valahol
igaza is van. Én vadul felmarkolnék mindent, és olyan gyorsan
vágtatnék a hegyhez, amilyen gyorsan csak a lovam bírja. Arutelu
viszont elővigyázatos. Ha korábban itt jártában látták is a lakosok a
hadsereg vezetőjét, ma már nem ismernék fel. Újonnan növesztett
szakállával és kissé megnőtt hajával egy vándor látszatát kelti.
Az ideút alatt a nap is megtette a hatását, arca sötétebb, orra szinte
vöröslik, pedig egy ideje nem is fogyaszt szeszt.
Az istállókhoz érve hosszan eldiskurál a lovásszal, miközben én
felmérem a hátasokat. Gyönyörű, hatalmas jószágok, jellegzetes
illatuk keveredik a szénáéval, és azon kapom magam, hogy reszelős
sóhajt hallatok.
Az emlékek olyan élesen marnak belém, hogy megfájdul a szívem.
Egész életemben minden, amit akartam, amire vágytam,
elérhetetlennek tűnt. Sosem voltam az, aki lenni szerettem volna.
A sors szőtte az utamat, és mielőtt még az első szőrszál kiserkent
volna az arcomon, máris apává váltam, nevelhettem a totyogós
húgomat. Munka után koslattam, és közben függöny mögé rejtettem
az érzéseimet. Azt hittem, a titkaimtól egyedi vagyok, közben
szürkébbé váltam, mint bárki más, akit ismertem. Ez a fakóság még
mindig kísért. De lám, itt van ez a férfi, aki elvesztett mindent, az
élete a feje tetejére állt, a saját fivére kívánja a halálát, mégis több
élet és szín kavarog benne, mint bennem valaha.
Enében is vonzónak találtam ezt a végtelen szenvedélyt. Újra és
újra talpra állt, nem hagyta, hogy bármi is elnyomja vagy irányítsa, ő
akarta kézben tartani a sorsát.
Ene helyében élném az életem, hiszen a sok fájdalom ellenére
végre megszabadult a korona terhétől. De ez nem az ő döntése volt.
Ene maga akart megküzdeni ezért. Előbb meg kell szereznie a trónt,
csak aztán mondhat le róla.
Arutelu egy kalitkával a kezében tér vissza. A kalitkában egy
hófehér galamb mozgolódik.
– Az minek? – kérdezem.
– Ha odaértünk, ezzel üzenünk a mestereknek.
– Miért nem írsz nekik most?
Arutelu összeráncolja a homlokát, és már tudom, hogy megint le
fog ostobázni. Ez a kedvenc szava.
– Mert lelövik, mielőtt még odaérne. Garth tilalmat és szigorú
ellenőrzést rendelt el, amíg az összes felkelőt el nem kapja.
Vagyis Enét, a testőröket, Menát, Arutelut és engem.
– Mennyire biztos, hogy a hercegnő az El Vedomon lesz?
– Ha tényleg elmenekült egy hajón, akkor az az egyetlen hely,
ahova mehetett. Na meg Geleta – teszi hozzá vállrándítva. – De
annyira csak nem ostoba. A mestereknek elég látniuk őt, és máris
nem engedélyezik Garth koronázását. Onnantól a tanácsuk dönt,
hogy hisznek-e Enének, vagy sem.
– Akkor már oda kellett volna érnie, és hírül vettük volna, nem
gondolod? És Garth miért nem küldetett azonnal a mesterekért, hogy
gyorsan lerendezze a ceremóniát?
– Ha Ene ott van, azt nem kürtölik világgá, és hidd el, a drága
fivérem elsők között küldte oda a követeit. De nem tudhatja, hogy a
vén csuhásoknak mindennél előrébb való a rend betartása, ami
megköveteli, hogy az elhunyt társaikat meggyászolják. – Pufogva fúj
egyet. – Négy éve meghalt az egyik mesterem. Éppen az El Vedom
környékén járőröztünk, így én magam mentem új mestert kérni. Egy
teljes hónapig a foglyuk voltam, mert a gyászidőszak lejártáig nem
hozhattak döntést, és bezárták a kapuikat. A királyi seregek
parancsnoka vagyok, mégsem engedtek ki. Ott rekedtem egyedül,
magányosan, egy kastélyra való csuhással és egy bortól roskadozó
pincével. – Egy pillanatra elmereng. – Azóta vagyunk ilyen jóban.
– A mesterekkel? – kérdezem.
– A borral, te ostoba!
Egy pillanatra lezsibbad mindenem. Aztán elszörnyedve döbbenek
rá, hogy ez nem az undor, hanem a bűntudat jele. Egy hónap
magány függőségbe taszította Arutelut, miközben én tizenegy év
elszigeteltségre ítéltem a húgomat. Csoda, hogy Tiiu elméje nem
bomlott meg. Megtaníthattam volna neki, miként rejtse el a
képességét és olvadjon be az emberek közé, de a könnyebb
lehetőséget választottam, és inkább távol tartottam mindenkitől.
Lehetséges, hogy azért is nem jelentkezik, mert megtanulta élni és
élvezni az életet, most pedig haragszik rám, amiért mindettől éveken
át megfosztottam. Keserűség költözik a szívembe. A nyomottság erőt
vesz rajtam, az izmaim elnehezednek.
– Mindjárt megpakolnak egy szekeret.
Hallom Arutelu szavát, de képtelen vagyok figyelni rá.
– Bucurba szállít, az egynapi gyaloglásra van a hegytől. Mi fogjuk
elvinni az árut, kereskedőként nem keltünk feltűnést, főleg akkor, ha
nem mutogatod a kipingált tested, mint holmi útszéli szajha.
Ráhagyom, és némán teszem, amit elvár tőlem. Segítek hordót
pakolni, befogni a lovakat, ellenőrizni a tengelyt.
Nemsokára útra is kelünk.
Egy darabig velünk tart az igazi kocsis is, akinek a szomszéd
városban lenne dolga, de egy kis aranyért cserébe szívesen szögre
akasztja a munkát, hogy a családjával lehessen.
A bakra ülök, ha már Arutelu parancsba adta, hogy tanuljam meg
vezetni a lovakat. A kocsis örömmel okít, nem mintha ez olyan sok
időt venne igénybe. Fogd a kantárt erősen, pusztán ennyi volt a
tanács.
Arutelu elterül a szekéren, hat hordó között. Egyszer csak kiönti
kulacsából a vizet, és megcsapolja az egyik hordót. Azonnal
megérzem a bor édeskés, gyümölcsös illatát. Szeszt szállító szekér,
sóhajtok egyet. Kétlem, hogy ez a véletlen műve lenne.
– Nem kéne innod – szólok hátra figyelmeztetően, és cseppet sem
rejtem véka alá a véleményem. – Józanul több hasznodat veszem.
– Az eszem mindig a helyén van. – Szájához emeli a kulacsot, az
aranysárga bor végigfolyik a szakállán.
– Nem csak arra lehet szükségem.
Hümmögés a válasz. A sebe szépen behegesedett, mire elérünk a
hegyhez, talán már harcolni is képes lesz… ha józan tud maradni.
Villámként mozdulok, hátranyúlok, és elmarom Arutelu szája elől a
kulacsot. Morogva kap utána, de fájdalom hasíthat a derekába, mert
meggörnyedve rámarkol.
– Hagyd! – legyint az idős kocsis. – Szomorú időket élünk.
A fűszeressel nem tudtam beszélgetni, a némaság úgy telepedett
rá, mint méh a kívánatos virágra, de most nem fogom vissza a
kíváncsiságom.
– A palota támadására gondol? – faggatom. – Kalandorok
vagyunk, nem sokat hallottunk róla.
A férfi szeme nagyra tágul, hitetlennek tűnik, végül mégis beszélni
kezd.
– Csúf történet, én mondom – kezdi, és szószátyár módra ecseteli
a tömegekbe ültetett hazugságot. Mesél Ene és Damon szerelméről,
a számos pletykáról, ami a palota falain kívül is gyökeret eresztett.
Semmi újat nem tud mondani. Végül az orvtámadáshoz ér. –
Mindenkit kivégeztek, egyedül Garthenus Arden, a király fiatalabbik
unokafivére élte túl pár katonájával, ők vették fel a harcot a
testőrökkel. Az a férfi egy nemes lelkű hős. – Áhítatosan az égre
emeli a tekintetét.
Fújok egyet, de nem veszi észre.
– Megölték a testvérét és az anyját, ő mégis bátran küzdött, és az
istenek győzelemmel jutalmazták.
Maria Oja említésére lopva hátrasandítok.
 Arutelu arcán eluralkodnak az érzelmei, a szája megrándul,
tekintete sötét lesz.
Bele se gondoltam eddig, hogy ő semmit nem tudhatott az
édesanyjáról. Titkon szerintem reménykedett benne, hogy a fivére
nem vetemedne akkora kegyetlenségre, hogy saját szülőanyját is
megöleti.
Arutelu arcáról süt a bosszúvágy. Ezúttal nem érdekli a fájdalom,
előreveti magát, és kikapja a kezemből a kulacsot. Lábát felhúzva
veti meg hátát az egyik hordón, és iszik. Habár a vedelés jobb szó
lenne rá, olyan nagy kortyokban nyeli a bort.
Együttérzésem csendre inti háborgó elmémet, és ezúttal hagyom,
hadd igyon.
 Tizennyolcadik fejezet

MENA

A tábortűz gyenge lángjain sülő húst figyelem. Illata hívogatóan

ölel körbe minket, még a nyál is összefut a számban. Dank vadászta
le a fácánt, puszta kézzel. Vagyis egy öklömnyi kővel, amit olyan
erővel hajított a szárnyas felé, hogy az bucskázva terült el. A testőr
nyers ereje először megrémített, majd csodálattal töltött el. Egy
seregre való ilyen férfival az egész birodalmat meg lehetne hódítani,
és a tudattól, hogy most én parancsolok ennek az embernek,
elégedettség kúszik a bőröm alá. Rá vagyok utalva, ez nem kétség,
de a szavam iránymutató számára, és ez sokkal több önbizalmat ad,
mintha állatok vagy növények felett uralkodhatnék.
Az első nap hajtottuk a lovakat, még éjszaka is, hogy minél
messzebb kerüljünk Tóriától. Másnapra a hátasok és mi is
kifáradtunk. Legfőképpen én és Bagtas. A mester recsegő
csontokkal, görnyedten kászálódott le a nyeregből, amint a fák
árnyékába kanyarodtunk.
Én mindig is szerettem lovagolni, de ilyen hosszú időt még sosem
töltöttem nyeregben. Nagynéném birtokát számtalanszor jártam
körbe, vágtáztam, ugrattam, és azt hittem, egy napon ennél többre
leszek képes a képességeimmel: megérteni a lovam, és a puszta
akaratommal vezényelni. Hasztalan tudás lenne, gondolom most.
A hajnali nap gyenge fénye utat tör a fák sűrű lombjai között, és
csillogást varázsol a körülöttünk lévő, harmatos mohára. A patak
komótosan csordogál, hangja lágy dallamként kúszik a fülembe.
Madarak csiripelnek, szoknyám szegélyén egy aprócska bogár
mászik. Lerázom.
Dank és Zana a tőreikkel faágakat faragnak, hegyüket olyan
élesre nyesik, mint a dárda éle. A menekülés során nem volt
alkalmuk magukkal hozni a kardjukat, a nyeregtáskában találtak pár
holmit, köztük a késeket és kulacsot is.
Corson megszurkálja a húst.
– Azt hiszem, kész van.
 Zana éhes tekintettel le akarja kapni a nyársat a tűzről, de Corson
a karjára csap.
– Ilyen mocskos kézzel nem nyúlhatsz hozzá – teremti le a fiút, és
a patak felé biccent. – Mosd meg, és ha már ott vagy, hozzál vizet!
Zana zsörtölődve megy a lovakhoz az egy szem kulacsunkért.
Lopott pillantást vetek a tenyeremre. A fáradtság miatt meg is
feledkeztem a tisztaságról. Ujjaim vörösek a kantártól, és a körmeim
alá befészkelte magát a kosz. Felállok. Amíg Zana kezet mos, és
megtölti a kulacsot, addig lerogyok a patakban ázó, mohával borított
sziklára. Miközben a tenyerem sikálom, tekintetem találkozik
Zanáéval. Cinkosan elmosolyodik, mire szégyenlősen lesütöm a
szemem.
Amint visszaülök, Corson egy bőröstől átsült combot nyújt felém.
Elveszem, de mielőtt hozzálátnék az ételhez, figyelmeztetem magam,
hogy itt az ideje beszélnem velük. Eldöntöttem, és minél hamarabb
túl kell esnem rajta.
Megköszörülöm a torkom.
– Nem tudhatjuk, mi vár ránk, milyen veszélyeknek nézünk elébe,
ezért el kell mondanom valamit.
A ránk telepedő feszült csöndtől még nehezebbnek érzem a
szavakat, de ki kell ejtenem őket.
– Nincs semmilyen erőm – bukik ki belőlem.
Corson irtózatos nagyot harap a fácán szárnyába, azon se
csodálkoznék, ha a csontot is apró morzsává őrölné a fogaival. Zana
nagyra tágult szemmel figyel, nem mozdul. Dank töri meg a csendet,
nagyot bólint, miközben Corsonra bök.
– Jössz nekem két arannyal.
Fülig vörösödök, ahogy felfogom a testőr szavait, a többiek
közönyös reakcióját.
– Maguk tudták? – nyögök fel.
Corson rám szegezi aranybarna szemét. Tar fején
izzadságcseppek gyöngyöznek, ahogy a tűz melege és az egyre
erősebb napfény egyszerre fűti testét. Vöröses szakállán aprócska
húscafat pihen.
– Mind ismertük Ilusya volurt. – Dankra néz. – Fiatalon mi is
végeztünk palotaőri szolgálatot, őriztük a volur lakosztályát, ahogy a
hölgyek szalonját is. Miközben az időjárásról vagy éppen a
selymekről pletykálkodtak, szobor módjára rostokoltunk az ajtókban,
és órákon át mást sem csináltunk, mint figyeltünk.
– Minden egyes mozdulatra – teszi hozzá Dank bólogatva. – Néha
már azt éreztem, többet tudok a hímzőfonalakról, mint a fegyverekről.
– És láttuk azt is, mire képes Ilusya volur. Hallottuk, hogy beszél –
folytatja Corson.
A palota láthatatlan kémei, ugrik be egy megnevezés, amit pár éve
Enétől hallottam. Akkor azt hittem, gyerekként árnyakat kerget,
meséket talál ki magának, közben ő már akkor is észrevette azt, amit
én érettebben sem.
– Mit tudnak még?
Corson megrántja a vállát, de Zana megelőzi.
– Ha kételkedne, mi biztosra vesszük, hogy Ray a meeshai, benne
van valami természetfeletti. Ha újra együtt lesznek, talán a helyükre
kerülnek a dolgok is.
A gyomrom összeszorul, már egyáltalán nem kívánom az ételt.
Megborzongok, amint belegondolok a lehetőségbe, hogy velem
ellentétben Rayben kiteljesült az égiek akarata, még ha csak részben
is.
A két megtermett testőr hűvös pillantást vet Zanára, aki –
megtörve a kínos csendet – felcsattan.
– Ugyan már! Ray úgy küzdött a bálteremben, hogy szemmel alig
lehetett követni – emeli karját az ég felé. – Olyan gyorsan mozgott,
mint a villám, és ne mondjátok, hogy nektek nem tűnt fel, milyen
könnyedén felépült minden egyes sérüléséből. Ez nem lehet véletlen!
A feszültség olyan sűrűvé válik, hogy biztosra veszem, mindjárt
megfulladok.
Zana előrehajol, és szemügyre veszi az arcomat, amitől
önkéntelenül hátrahőkölök. Szeme szürkén csillog, csodálata mögött
némi fesztelenséget is észreveszek.
– Legyen türelmes, megmutatkozik majd az az erő, kivéve, ha
megboldogult atyjának volt egy törvénytelen gyereke, és mégsem
maga a volur.
– Zana! – torkolja le Corson dühödten. – Most már fogd be!
Megrázom magam.
 – Ne. – Finoman leintem Corsont. – Hadd beszéljen.
– Ostoba fröcsögés minden szava – jegyzi meg élesen Dank,
homlokán összegyűrődnek a ráncok, de ez sem tántorítja el Zanát.
– Mind láttuk a járatokat. Vajon mire használták őket? – szegezi a
kérdést Bagtasnak, aki eddig hallgatott. A mester lenyeli a szájában
lévő falatot, és kézfejével megtörli az arcát.
– A király nem tudott róluk, ahogy én sem. Semmilyen tervrajzon
nem szerepeltek, és a király sosem volt hűtlen. – Ezt az utolsó szót
olyan nyomatékosan és szúrós tekintettel mondja Zanának, hogy ő
összeszorítja a száját, és megszeppent gyerekként lesüti a szemét.
Újabb csend költözik közénk. Számhoz emelem a combot, és
megkóstolom, éhségem ellenére mégsem tudom élvezni az omlós
falatokat, a sótlan, tiszta hús ízét. Alig bírom lenyelni, a gondok
elszorítják a torkom.
Corson mély, dörmögő hangja szakítja meg a hallgatásunk.
Elfojtott mosoly bujkál az ajka szélén.
– Kandma uralkodó rajongásig szerette a királynéját. – A társaira
tekint. – Emlékeztek, amikor a király egyszer kiküldött minket virágot
szedni? A napkert összes virágát le kellett tépnünk, és a kosarakat a
királyné lakosztályába vinni.
Még mielőtt folytathatná, Dank tiszta nevetése közbevág.
– A királyné meg tüsszögőrohamot kapott. Két napig lady Loelle
szobájában aludt, és követelte a királytól, hogy viselje el ő az
illatáradatot, ha már ő tehet róla. A király meg rábólintott, de titkon az
erkélyen aludt.
– És elkapta a nyár végi eső.
Dank és Corson egyszerre nevetnek fel. A bájos emlék
keserűséggel tölti meg a szívem. A szüleimet én csak királyként és
királynéként ismertem. Sose gondoltam bele, hogy nekik is van
emberi oldaluk. Vajon a húgom részesült abból, ami nekem nem
jutott? A választ hamarabb megkapom, mint gondolnám.
– És arra emlékeztek, amikor a királyné a konyhán találta meg a
kis Ene hercegnőt vagy hat kiborított csupor méz közepén? Lisandre
királyné elesett, és annyira csúszkált, hogy nem bírt felállni.
A konyháslányok segíteni akartak, de ők is hanyatt vágódtak, a végén
pedig már a fél cselédség a padlón vergődött, miközben Ene egy
szék tetején ült, és nevetett rajtuk. – Dank egy lélegzetvételnyi ideig
elmélázik, majd rám tekint, és nekem mesélve folytatja a
visszaemlékezést. – A király éppen akkor lépett a konyhába, amikor a
szakács négykézláb próbálta felhúzni a királynét, akinek meg
felgyűrődött a szoknyája.
Corson heves bólogatásba kezd.
– A király majdnem fejét vette a szakácsnak, őrjöngött, lefogatta
velünk, de Ene azonnal a védelmére kelt, és beismerte a csínyét.
Ekkor legnagyobb döbbenetemre Bagtas szólal meg.
– Vagy tíz éve, amikor elfűrészelte az árnyékszék lábát, és a király
belepottyant. – Feszengve eleveníti fel az emléket, de ajkán ott táncol
egy kis mosoly.
Dank a térdére csap, és még hangosabban nevet.
– Te voltál ott – mutat Zanára –, és nem bírtad kihúzni a királyt,
beleestél, és nyakig elsüllyedtél az úri trágyában.
Zana fülig elvörösödik, mentegetőzni kezd.
– Még csak tizenhat voltam, és az volt az első hetem a palotában.
– Emlékezetes egy hét volt – bosszantja tovább Corson, és majd
megfullad a kacagásban. – Az a lány több bosszúságot okozott, mint
tíz másik suhanc.
– Életet vitt a palotába. – Bagtas némi keserűséggel a hangjában
felsóhajt. – Ezt eddig miért nem láttam? – kérdezi magától.
Corson letöri a fácán másik szárnyát is, ami szinte eltűnik
hatalmas markában.
– Nem lesz baja. Ene hercegnő minden helyzetben feltalálja
magát, és a parancsnok is mellette van. Együtt jó csapatot alkotnak.
– Ahogy mi is – biztatom a társaimat, csak hogy némi lelkesedést
öntsek magamba.
Olyan embereket gyászolok, akiket nem is ismertem igazán. Még
a saját testvéremről se tudok semmit, csak amit mások pletykáltak.
Engedetlenségének egyedül a bosszantó oldaláról hallottam,
gyermeki pajkossága és az az őszinte tisztaság, amivel másokhoz
viszonyult, számomra idegen. Tudtam – még a nemesek is sejtették
–, hogy megveti az urakat, és miközben engem elszédített a látszat,
ő ott élt benne, a sűrűjében, és látta a csillogó felszín alatti rothadást.
Észrevette Tória igazi lakóit, a testőröket, a cselédeket, az egyszerű
embereket.
Ha újra a palotában lehetnék, szívesebben ülnék asztalhoz egy
csapat jó kedélyű és nyílt szándékú testőrrel, mintsem az álszenten
bájolgó lordokkal.
A testőrök a szüleim mellett éltek, látták felnőni a húgomat, a
gyászukat mégis a kötelesség mögé rejtik. Példát kéne vennem
róluk.
Magam elé meredve, hangosan is kimondom a kételyeimet.
– Ha Ene hercegnőhöz méltóan viselkedik, akkor megszerették
volna a nemesek, és mellette állnának?
Bagtas hümmögésére odakapom a fejem.
– A szeretet és a vagyontól való függőség nem azonos.
Akármennyire is szeretnék a hercegnőt, a saját, megszokott életük
visszanyerése érdekében bármikor Garth mellé állnának. Egy csepp
hazugság, és a családtagjaik békében élhetnek, nélkülözés nélkül.
Mindenki elsősorban a saját érdekeit nézi, csak utána a közét.
Kavarog a gyomrom, ha eszembe jut, mennyire vágytam ezen
emberek társaságát. Gyarlóságomért most vezekelnem kell.
– Én is csak a saját érdekemet néztem – vallom be csendesen. –
Ha még aznap útra kelek, amikor Arutelu kéri, nem sérül meg.
Nem érkezik válasz. Sem megvető tekintet.
A szemem megtelik könnyel. Hatalmas lyuk tátong bennem, de
nem hagyhatom, hogy a fájdalom leterítsen.
Megrágom és lenyelem az utolsó falatot, aztán felpattanok.
– Ha jóllaktak, indulunk tovább! – adom parancsba.
– Nem pihenünk? – Bagtas szeme nagyra nyílik. – A lovaknak is
szükségük van rá.
– Pihentünk eleget. Ha útra kelünk, még hajnalra elérhetjük
ReetUr hídját. Siessenek, addig megitatom a lovakat.

A számításaim nem válnak be. Amikor a nap a fejünk fölött jár, és

a legjobban égeti szabad vállunkat, Dank lassú sétára fogja a
hátasát.
 – A lovak nem bírnak többet.
Görcsösen szorítom a kantárt.
– Nem állhatunk meg.
– Le kell cserélnünk őket.
Mielőtt megkérdezhetném, hol, felemelkedik a nyeregből, és
jobbra mutat, le a domb alján lévő völgybe. Egy falu fekszik ott, csak
a fából tákolt tetőket látni.
– Biztonságos?
– Meg kell próbálnunk – javasolja Corson. – Elég kicsinek és
eldugottnak látszik, hátha ide még nem értek el a hírek.
Ahogy közeledünk, rossz előérzet lesz rajtam úrrá. Levegőt is alig
merek venni. Minden csendes, még a madarak csicsergését se
hallani. A falu körül elterülő szántók üresek, az egyik földet csak félig
művelték meg, az eke még ott pihen, a gyümölcsfák alatt felborult
kosarak árválkodnak.
Remegni kezd a gyomrom.
A testőrök is észreveszik a különös csendet, arcuk
megkeményedik, és kézbe veszik a nyergek pokróca alá rejtett,
rögtönzött dárdákat. Zana nekem is hátranyújt egyet. Ujjaimat a bot
köré fonom, igyekszem lecsillapítani nyugtalanságom. Volur lévén
megtanultam használni a fegyvereket, hogy a tudásom átadhassam
majd a jövendő meeshaimnak. Részben felszabadít a gondolat, hogy
Ray kiváló harcos.
A falu egyetlen hosszú utcából áll. A fészerek üresek, a fából
eszkábált házak egy része romban, a tetők beszakadva. Néhol egész
falak hiányoznak. Ami még épen áll, azoknak az ajtói, ablakai csukva.
A poros úton egy kóbor macskát sem látni. Elhaladunk egy elhagyott
szekér mellett, ami roskadozik a már fonnyadásnak indult almáktól.
Bármi is történt itt, a félelem és a rettegés szaga még árad a falakból.
Csak a paták hangját és dübörgő szívem lüktetését hallom. Izzadt
tenyérrel markolom a kantárt.
Corson leszáll a nyeregből, lovát száron vezetve legelöl sétál.
Követném, de Zana megakadályoz ebben. Figyelmeztetően tekint
rám, a veszély tapintható jelenlététől a vonásai komollyá váltak. Már
nem az a fiatal férfi, akivel érzelmeket színlelve átsétáltam Tória
főterén.
 Corson feltartja a kezét, megálljt int nekünk. Jobb oldalra néz,
követem a tekintetét. Az egyik viskó sarkából árnyék vetül elénk az
útra. Majdnem harminc lépésre lehet tőlünk, és tisztában vagyok az
árnyak csalóka mivoltával, de ennek a nagysága még engem is
megdöbbent.
Tenyerem a szám elé kapom, nehogy felkiáltsak. Jeges félelem
kúszik végig a gerincemen, de tekintetem nem bírom elszakítani a
látványtól.
Az árny megmozdul, elnyúlik. Tulajdonosa lassú léptekkel bukkan
elő.
A majdnem két méter magasan vicsorgó fogak, amit először
észreveszek.
 Tizenkilencedik fejezet

ENE

Ujjam a számba kapva szívom meg. Fémes ízt érzek a

nyelvemen. Szégyellem bevallani, mennyire csíp a seb, hiszen a kés
éppen csak felhasította. Az egyik asszony kedvesen rám mosolyog,
és átnyújt egy kendőt. Megköszönöm, miközben elveszem, és a
vágás köré tekerem. Ujjbegyem így leginkább egy kisebb körtéhez
hasonlít.
– Ez a te munkád?
Emma éles hangjától végigborsódzik a hátam, viszketni kezd a
bőröm. Megáll felettünk, egyenesen szemben velem. Égszín szeme
nagyra tágul, mint aki nem akar hinni abban, amit lát.
– Vagy egy fél tucat ember jóllakna annyi krumplival, amennyit a
héján hagytál. Végesek a készleteink. Pucold le! – Keményen mordul
rám.
Ahogy látom, ma is viharos kedvében van. Fogadni mernék, hogy
reggelente citrom levével mosakszik, azért ilyen savanyú.
– Ha ilyen jól tudod, miért nem te csinálod? Egész nap csak
járkálsz, és kelleted magad, mint egy tojós tyúk.
Sötét villanás fut végig Emma arcán.
– Láttál te már tyúkot?
– Egy pont itt áll előttem.
A sértésem úgy pereg le róla, mint a vércsepp az ujjamról.
– Vállaltad a feladatot, hát végezd a dolgod, különben éhen
maradsz.
Emma felemeli az állát, és kihívóan várja, hogy erre mit felelek.
Nyelvem hegyén élcek sokasága tolong, de a körülöttem ülő
asszonyok arcáról nyugtalanságot olvasok le. Ezt figyelmeztetésnek
veszem. Az előttem tornyosuló kupacba markolok inkább, és az
ölembe hajítok egy adag krumplihéjat. Vicsorogva nézek fel Emmára.
– Én készítem az ételed.
– Legalább megtudod, milyen, ha ki kell szolgálni valakit.
 – Én készítem az ételed – ismétlem ugyanolyan higgadtan.
Az elégedettség még nagyobbra hízik bennem, miközben hosszan
köhécselek, majd krákogok egyet.
Emma ekkor fogja fel a szavaimat. Megszívja begyét, de nem szól,
csak pufogva hátat fordít, miközben felemelem az egyik kacskaringós
krumplihéjat.
– Hagyd csak! – súgja oda egy asszony, akit a többiek Almának
szólítanak. A kora rejtély számomra. Alacsony, vékony nő, feje
aránytalanul nagy a testéhez képest, bőre feszes, sötét hajában
viszont felfedezek pár ősz hajszálat. – Úgyis megsütjük a héját is,
finom és ropogós lesz.
Nem bírom magamban tartani a véleményem.
– Emma annyira fenn hordja az orrát, hogy brr… – Megrázkódom,
szavakkal ki se tudom fejezni, mennyire szeretném jól megrázni őt.
Egy előnye van a koronának. Térdre fogom kényszeríteni, és alázatra
nevelem majd.
Alma a hajó kormánya felé bök csorba késével.
– Látod azt az embert a kapitány mellett?
A felsőtestem megtekerve nézek a hátam mögé. Esim Joeffel
beszélget, azzal a férfival, akire a hajó legénységének egy része
egyfajta vezetőként tekint. Ahogy észrevettem, ő Esim jobbkeze. Joef
kedvence meg ki más lenne, mint Emma.
Kérdően visszafordulok Almához.
– Emma a nevelt lánya. Nekik köszönhetjük, hogy elhagyhattuk a
lakhelyünket, és csatlakozhattunk a Felszabadítókhoz. – Már
majdnem visszakérdezek, miért olyan nagy kegy, hogy az életük
kockáztatásával a felkelés részesei lehetnek, amikor Alma folytatja. –
Élelmet és szekereket szereztek. És erős férfiakat, akik megvédtek
minket. Emma Szabad Földön egy ivót vezetett, ismerte az összes
bányászt. Azokat az ifjakat is, akiket elhurcoltatok.
A szívem nagyot dobban, ahogy az elmémbe újra bekúszik Ray
halovány emléke.
– A gyógyítót, Tiiut is ők hozták. – Egy másik asszony szólal meg,
a nevét nem tudom. – Egész Szabad Földön alig akad egy-két
hasznavehető gyógyító, de ez a kislány… Ő különleges.
– Tudja! – szólja le Alma.
 – Nélküle nem tudtunk volna hajóra szállni, ráadásul az itt lévő
bányászokat egytől egyig leszoktatta a rinkotról.
A szemöldököm ráncolom.
– Rinkot?
– Az őrök osztják a munkásoknak. Erősebbek és kitartóbbak
lesznek tőle.
– És az miért nem jó?
– Nézz csak rájuk. – A legénység felé biccent. – A legtöbbje
huszonéves.
Végigpásztázom a fedélzetet. A férfiak többsége beesett arcú,
fogaik szürkék, hiányosak, hajuk fakó, és mindennek mondanám
őket, csak erősnek és élettelinek nem.
– A rinkot kiszívta belőlük a lelket. A kislány szerint össze fogják
szedni magukat, és én hiszek neki. Amikor hajóra szálltunk, sokkal
rosszabbul néztek ki.
– Az égiek az ügyünk mellett állnak. – Alma kijelentésére a többi
asszony helyeslően bólogatni kezd, néhányan az ég felé emelik
tekintetüket.
Rekedtes köhögés szakad ki belőlem, ahogy visszanyelem a
véleményem. Ha az égiek pártolnák a felkelést, akkor nem hagyták
volna atyámat a vesztébe rohanni, és nem engedik, hogy a korona
Garth fejére kerüljön. A gyomrom nehéz, mintha szörnyű előérzet
súlya nyomná.
Felkapok egy földtől koszos krumplit, és hámozni kezdem.
– Vajon az istenek tudják, hogy olyan királynőt akartok a trónra
ültetni, aki csapnivaló zöldségpucoló?
Az asszonyok közül többen is felkuncognak.
– Ami azt illeti, a késsel tényleg nem bánsz valami jól.
Kihúzom magam.
– Dehogynem. Csak látnátok célba dobni – dicsekszem. –
Tanultam fegyverforgatást.
Alma előredől.
– Akkor ezt ne mondd Emmának, ő is jól bánik a tőrrel –
figyelmeztet egy pajkos mosoly kíséretében. – Több benne a harci
szellem, mint az itteni összes férfiban együtt.
– De nem több, mint bennem.
 A nők döbbenetét egy kiáltás akasztja meg.
Emma visszarohan hozzánk, és utasítja az asszonyokat, hogy
menjenek a fedélközbe. Ők kérdés nélkül felugranak, a zöldség
szanaszét gurul. A hajó életre kel, a férfiak megfeszülnek, ingük
gallérját felhúzzák, egyesek kendőt kötnek a nyakukra, mások a
hajukat engedik le.
– Mi történik? – A kelleténél hangosabban teszem fel a kérdést,
mert fogalmam sincs, mi folyik körülöttem.
Damon terem mellettem, ő válaszol.
– Egy hajó közeledik. Geletai zászló.
Félelemmel kevert izgatottság kerít hatalmába. Végre a
krumplipucoláson kívül is tehetek valamit. A ránk váró eseményeknek
végtelen számú kimenetele lehet, kezdve azzal, hogy a geletai
hajósok szó nélkül lemészárolnak minket, vagy rabként
visszahurcolhatnak Tóriába, ez mégsem rettent el.
– Itt az ideje, hogy bevesd a hercegnői szép beszéded –
emlékeztet Emma a kötelességemre. – Öltözz át! Most! – ordít az
arcomba, amikor nem mozdulok. Türelmetlenül fújtat.
Én még mindig nem értek semmit. Damon ad magyarázatot Emma
utasításának.
– Így nem fognak felismerni. A festményeken másként festesz.
Lenézek magamra, igaza van. Mintha egy krumpliszsákba bújtam
volna. Az ujjaimra föld és vér száradt.
– És mégis, mit vegyek fel? – kérdezem csípősen.
Damon megvakargatja a tarkóját, és Emmára néz, aki megrántja a
vállát.
– Azt, amiben idejöttél?
– Elszakadt.
Emma felmordul.
– Magasról teszek rá. Vedd fel!
Horkantva megrázom a fejem, miközben Emma leengedi a haját,
és összekócolja, hogy elfedje a billogot. Lisztes fürtjei között még így
is akad pár apróbb fonat, amikben fekete szalag díszeleg.
Izgatottságát ő sem tudja leplezni, keze, lába jár. Esim korábban
mindenkinek jól az agyába véste a mesét, miszerint ők egyszerű
kereskedők, akik zöldséget szállítottak Tóriába. A felkelés hajnalán
kötöttek volna ki, de lángokban találták a partot. Damont és engem
meg egy csónakban, amint az öblöt elhagyva menekülünk. Arra a
kérdésemre, hogy mégis hova eveztünk volna, nem tudott felelni, de
be kellett ismernem, hogy jobb hazugság nekem se jut az eszembe.
– Mi az? – förmed rám Emma, amint végez a hajával. – Te még itt
vagy?
– Egyedül nem tudom felvenni azt a ruhát.
Emma nagyra tátja a száját, Damonnal megint egymásra néznek,
van némi kölcsönösség, megértés a tekintetükben.
Sejtem, hogy Emma legszívesebben szitkok sorát szórná rám, de
helyette megragadja a karomat, és lerángat a fedélközbe, egyenesen
a kabinomba.
Jó néhány szidalom és sikkantás után a fedélzeten találom
magam a gyűrött, itt-ott foltos és az alján végigcincált, kormos szagú
báli ruhámban. Kifésült, de rendezettnek nem nevezhető hajam a
hátamra omlik, csiklandozza a bőrömet. A nyakamon lévő görcs –
Emma nem éppen egy masnikötő tehetség – kellemetlenül nyomja a
tarkómat, de mindezek fel sem érnek zakatoló szívemhez.
A geletai kereskedőhajó kétszer nagyobb, mint a mi kis névtelen
ladikunk. Esim babonából nem nevezte el, még a rávésett feliratot is
lefestette, mert kerüli a tárgyakhoz való kötődést. Egyedül a
csuklóján lévő kendőjétől nem hajlandó megválni. A Nova legénysége
ezzel szemben nemcsak a hajó oldalán, de a színektől hemzsegő
zászlóján is hirdeti a nevét. Most először látok ilyen közelről geletai
hajót a teljes pompájában, szobám ablakából csak a távolban suhanó
alakjukat tudtam kivenni. Atyám hitt a férfiúi erkölcsösségben, Tória
bordélyai, ivói szolidak, így amelyik kereskedő csak tehette, a
szomszédos városok kikötőit választotta.
Idegesen piszkálom az elvágott ujjam köré tekert gyolcsot.
Damon mellém igazodik.
– Ezek nem nemesek, csak kereskedők, beszélhetek helyetted.
Mélyen beszívom a levegőt.
– Ezt nekem kell intéznem.
Esim kiokított, ideje hát bebizonyítanom, hogy képes vagyok
helytállni.
– Bármi is lesz, melletted vagyok.
 Feszült mosolyt villantok rá.
– Tudom.
A két hajó összeér.
A Nova fedélzetén közel harminc felfegyverzett férfi álldogál,
nyugodtnak tűnnek. A kereskedőhajók legénységét többségében
harcedzett férfiak alkotják, akik nemcsak a rakomány pakolását
végzik, de képesek megvédeni a kalózoktól is a hajót. Egy csapatnyi
legyengült szabad földinek esélye se lenne ellenük. A geletaiak
egyforma homokszínű ruhájukban inkább keltik katonák, mintsem
hajósok látszatát. Bőrük enyhén sötétebb Esiménél, de a szemük…
mohó és csapodár.
Térdem megremeg, nyelni se bírok.
– Mindenre felkészültünk – súgja Esim. – Ha támadnának, Tiiu
rájuk uszítja a tenger rémeit.
Ha a félelemnek lenne súlya, a hajónk azonnal elsüllyedne.
A levegőt bent tartva aprót biccentek, és megfogadom magamnak,
mindent megteszek, hogy elkerüljük a csatát. Nem viselném el, ha
azok az emberek, akiket az elmúlt napokban megismertem és
megkedveltem, a halálba rohannának.
A geletaiak kapitánya jelzi, hogy átjön, Esim pedig megadja az
engedélyt.
Kitolják a pallót. Joef és egy másik szabad földi leemeli a hajó
hiányos oldaláról a léceket, és odaigazítja a deszka szélét. A testes,
alacsony geletai kapitány dübögő lépteit még nyolc másik követi.
Esim megfeszül, összenéznek Damonnal, hangtalanul is megértik
egymást. Egyiknek a nyelve éles, a másiknak a kardja.
Felszegem az állam, hogy ne lássák rajtam a félelmet.
A kapitány megáll előttem, kihúzza magát. Majd egy hirtelen
mozdulattal meghajlik. Döbbenetemben szólni sem tudok. A többi
geletai is követi a példát.
A kapitány széles mosollyal az arcán egyenesedik fel, hófehér
fogsora kivillan.
– Ene Arden hercegnő. – Ez inkább hangzik kérdésnek, mintsem
kijelentésnek, így bizonytalanul bólintok. – Számítottunk az
érkezésére. A vezetőink már várják önt.
 Megrökönyödve nézek Damonra, Esimre. Esim az ajkát
csücsörítve úgy tesz, mintha némán füttyentene.
– Na, hát erre nem számítottam – súgja.
A kapitány sanda pillantást vet rá, aztán ismét hozzám szól.
– Jómagam és a Nova teljes legénysége áll a szolgálatára,
hercegnő. Engedje meg, hogy a tanácsunk elé kísérjük.
 Huszadik fejezet

RAY

Megragadom Arutelu tarkóját, és tiszta erőből belenyomom fejét a

hordóba. Bugyborékol, kezével hadonászik, de nem sok erő van
benne. Egy pillanatra felrántom, levegő után kap.
– Te kis…
Mielőtt befejezhetné a szidalmakat, visszanyomom. Ezt még
megismétlem háromszor, mielőtt elengedném.
Arutelu úgy pottyan a szekér deszkájára, mint egy nyálkás csiga.
Hajából, szakállából arany bor csorog.
– Ezt még megkeserülöd! – nyeldekli a szavakat.
A dühtől és az éhségtől fújtatva tornyosulok fölé.
– Lehet, hogy ismered a birodalom minden szegletét, lehet, hogy
okosnak tartod magad, de egy órát sem bírsz ki ivászat nélkül.
Tisztellek, becsülöm… sőt irigylem nem egy erényed, de áruld már el
nekem, mi a fészkes fenétől lehetsz éppen te a hadsereg vezetője?
Arutelu megtörli az arcát, de gyilkos tekintete egy pillanatra sem
ereszt. Nem tud félelmet kelteni bennem, hiszen a lábán se bír
megállni.
– Nem mindig iszom… ennyit.
– Akkor most miért? – üvöltöm az arcába.
Egy ideig csend honol, csak a ruhájáról a deszkára csöpögő bort
és a távoli madarak csicsergését hallom. Arutelu tekintete jegessé
válik. Végül elfordul.
– Szerettem az anyámat – morogja.
Oldalra lépek, ismét a szemébe nézek.
– Én is az enyémet. Szerinted a tied büszke lenne most rád?
Az enyém biztosan nem. Mások gyógyításában lelte örömét, és
végtelenül szomorúvá tenné, hogy napokig elnéztem az
iszákosságodat. Nem ismertem lady Maria Oját, de egyenes és
mindig józan asszonynak láttam. Halott. – Durván, nyersen szólok. –
De hogyan őrzöd meg az emlékét, ha sosem vagy magadnál?
Arutelu sértődötten elkapja a tekintetét. Lemondóan legyintek.
 – Megyek, fogok valami vadat, ha már az összes aranyunkat erre
a szekér borra költötted.
Ha már Ornikban kiderül, hogy Arutelu a szekeret és a fele
rakományt is megvásárolta a kereskedőtől, akkor ott helyben
belefojtottam volna az egyik hordóba. Még hogy eszes és előre
gondolkodik. Mi lehetett a terve? Éhhalál? Két napja elfogyott az a
kevéske élelmünk, ami volt, és amikor megérkezünk végre Bucur
határába, kiderül, hogy sem eladni való portékánk, sem vagyonunk
nincs, mert az utolsó aranyunkon vett rakományt bevedelte.
Lepattanok a szekérről, és elindulok az erdő felé. Nincsenek
fegyvereim, de egy nyulat vagy fácánt csak sikerül csúzlival
levadásznom.
– Remélem, elnyel a föld, te rohadék! – üvölti utánam Arutelu, de
elengedem a fülem mellett a sértést.
– Itt szakadjon rám az ég, ha egy falatot is adok neki – motyogom
az orrom alatt. Bosszús léptekkel becsörtetek a fák közé.
A mohás talaj jellegzetes illata némileg nyugtatóan hat rám.
Mélyen beszívom az erdő ismerős levegőjét, mintha csak a faházunk
mögött lennék. A napfényben fürdőző lombok olyan magasba
nyúlnak, hogy nem látni tisztán az eget. Árnyékba rejtenek.
Ruganyos faágakból és a nadrágom övéből csúzlit rögtönözök, és
halk, surranó léptekkel egyre beljebb haladok, követem a madarak
hangját. Ha fácánt nem is, valami szárnyast csak sikerül lelnem.
Nebessen gazdagsága mindenhol jelen van, ez az erdő is biztosan
számtalan jószágnak ad otthont.
Szemem a távolban lévő bokrokat pásztázza, fülelek, és mintha
tojáshéjon sétálnék, olyan óvatosan osonok. Szorosan markolom a
fegyverem, lövésre készen állok, és amikor végre megmozdul egy
ág…
A talaj eltűnik a lábam alól.
Zuhanok.
Vízbe csobbanok, a testem hideg öleli körbe, és ahogy elmerülök,
oldalam és vállam is valami keménybe verem. A levegőt kapkodva
pattanok fel.
Sötétbarna, agyagos föld vesz körül, amelyből gyökerek merednek
kifelé. A saras víz a derekam nyaldossa. Pár pillanatba beletelik, mire
rájövök, hol is vagyok. Ez egy átkozott gödör!
Megkapaszkodom az egyik vastagabb gyökérben, de az egyből
kiszakad, és vele együtt én is visszazuhanok.
Taktikát váltok. Ha két tenyerem a gödör falának vetem, éppen
átérem. Lábam is nekitámasztom, hogy feljebb toljam magam, de az
agyagos föld nyálkás, minden próbálkozáskor visszacsúszom.
– Arutelu! – üvöltöm el magam, de aztán észbe kapok, hogy ő
valószínűleg nem hallhat engem. Túl messze jöttem, és az a piás
marha úgysem tudna semmit, legfeljebb meghallgathatnám az elmés
tanácsait.
– Tiiu! – Felszabadít az érzés, hogy végre teli torokból, hangosan
is kimondhatom a húgom nevét. – Tiiu! Segítened kell – kérlelem, de
nem érkezik válasz.
A hideg kezd felkúszni a derekamon, a fogaim összekoccannak.
Odakint rohasztó a hőség, én meg lassan halálra fagyok a vízben, ha
nem találok ki valamit.
Körbetapogatom a gödör falát, sehol egy keményebb felület vagy
egy nagyobb kődarab, amiben megkapaszkodhatnék.
Kiszedem a körülöttem úszkáló gyökereket, és megpróbálom
összekötni, de túl merevek, képtelenség görcsbe hajlítani vagy
összefonni őket. A fák felett átszökő napsugarak lassan elenyésznek,
a sötétség nagy erővel nehezedik rám.
Ekkor mélyről jövő, dallamtalan ének üti meg a fülem.
– Csúszik a talaj, mintha halra lépnék. Nicsak, a hányásom, mint
egy térkép. Fülemet megcsapja egy ostoba szava, iszom inkább, ez
az istenek parancsa.
Ez Arutelu. Felismerem a hangját. A kedvenc szóhasználatáról
már nem is beszélve.
Kezdem azt hinni, hogy a sors sem véletlenül sodort össze minket.
– Arutelu!
– Csak elnyelt a föld – jelenik meg Arutelu feje magasan felettem.
Büszkén keresztbe fonja a karját maga előtt. – Milyen érzés?
– Ne szórakozz! – dörrenek rá. – Inkább húzzál ki. A szekéren van
kötél, amivel a hordók össze vannak kötve.
– Szerinted hol vagy?
 Ingerülten a vízbe csapok. El se hiszem, hogy ebben a helyzetben
is képes szabadjára engedni a tudálékos énjét.
– Ez Bucur erdeje. – Már kezdi is. – A város körül két gyógytó is
fekszik, ezért kedvelik az emberek. Sokan vándorolnak ide, hogy
kiáztassák a köszvényüket. A tavakba a víz a talaj mélyén folyik el, a
kőzetek között, ezért ez az erdő számos víznyelőt rejt, és ha sokáig
ficánkolsz, akkor tovább szakad a gödör, és a picike tócsád helyett
egy elképzelhetetlenül mély barlangban találod magad.
Jeges kásává fagy bennem a vér.
– Akkor mit magyarázol? Inkább segíts!
Arutelu előrébb araszol, a gödör széléről lepereg egy marokra való
földréteg. Megáll a szívem egy pillanatra, ahogy a vízbe csobban a
törmelék.
– Siess már! – sürgetem Arutelut.
– Gondolkoztam.
– Tudom – vágok a szavába. – Folyton azt teszed, de most inkább
a kezed és a lábad járjon!
Arutelu maga elé mered, valahol az emlékei közt lavírozhat
gondolatban, ezért megragadok egy latyakos földdarabot, és
felhajítom, de az a gödör falának csapódik, és kíméletlen lassúsággal
elkezd visszafelé csordogálni.
Arutelu elmélkedve folytatja.
– Az utóbbi években kerültem a palotát, Garthot és az anyámat is.
Azt hittem, csalódást okoztam nekik. Anyám makulátlan asszony volt,
a fivérem meg úriembernek tűnt. – Ez utóbbit elég fanyarul mondja. –
Ezzel szemben én élveztem a katonalét szabadságát. Tudom, tudom
– int le, mintha megakasztottam volna, pedig eszem ágában sincs.
Valami keményebb után matatok a falon, amivel fejbe kólinthatom.
– A sereg a szabályok és az engedelmesség mintaképe, de
időnként mi is betértünk egy-egy ivóba, halmoztuk az ágyasokat,
tétekben kártyáztunk, és a kupa fenekére néztünk. Tehettem volna az
elvárásokra, mint Ene…
– Aki nem jártatná a száját, hanem azonnal segítene. –
Markomban összegyúrok egy jó nagy adag sarat.
Arutelu továbbra is mondja a magáét.
– De azzal elvesztettem volna a rangomat.
 Hiába indítom útjára a sárgolyót, Arutelu könnyedén kitér előle.
Arcáról eltűnik az évődés, helyét mély komolyság váltja fel, amitől
jóval idősebbnek tűnik a koránál. Tekintete lecsap rám.
– Ráadásul én meg akartam felelni az elvárásoknak. Be akarom
bizonyítani, hogy a legjobb vagyok. – Letérdel. – Mindig helytálltam,
és tettem a dolgom, de te csak egy szabad földi senki vagy, aki nem
támaszthat elvárásokat felém. Ha kell, ezreket vezetek csatába,
ezreknek parancsolok, de amíg csak magunk vagyunk, addig úgy
oldom meg a dolgokat, ahogy szeretném. Részegen vagy józanul.
Megértetted?
Van valami komorság a fenyegetése mögött, ami arra késztet,
hogy beleegyezzem, azt nem is említve, hogy jelen helyzetemben
bármilyen alkut elfogadnék.
Arutelu ekkor a háta mögé nyúl, és leereszti a kötelet. A galádja
tudta, hogy ez fog történni, és ez egyszerre bosszant és megnevettet.
Móresre akartam tanítani, erre ő tette meg velem.
A sebe ellenére felhúz, homlokán verejték csillan, ahogy elterülünk
a földön. Deréktól lefelé fekete sár fedi a testem, és minden porcikám
vacog. Hagyom, hogy a gyenge, langyos szellő átjárja a testem, és
miután visszatér a vér a tagjaimba, Arutelu felé fordulok.
– Köszönöm.
Arutelu szusszant egyet, aztán olyat kérdez, amire nem készültem
fel.
– Hány éves voltál, amikor elvesztetted az anyád?
– Tizenegy.
– Apád nevelt?
– Ő korábban meghalt.
– Sosem tűntél egy éhező utcagyereknek. Hogy maradtál életben?
Egyedül, Szabad Földön?
Arutelu az egyetlen ember, akire jelenleg számíthatok, és
becsülöm a hűségét, a kitartását.
Sose gondoltam volna, hogy egy nap megszeretek egy Ardent,
egy másikat megmentek, és egy harmadikat tisztelni kezdek.
Azt hiszem, ideje bíznom a parancsnokban, ezért nem titkolózom
tovább.
– Nem tehettem mást, a húgom számított rám.
 Arutelu töprengve fordul felém, végül elmosolyodik.
– Átkozott Melinionok. – Hangosan és jóízűen nevet fel. –
Kiirthatatlanok vagytok, mint a gyom. – Nevetése lassan szűnik,
miközben feltápászkodik. Lenyújtja a kezét. – Na gyere! Ha nem
térünk be Bucurba, akkor hajnalra elérhetjük a hegyet.
Az unokahúgom számít rám – idézi a szavaimat. – Nem akarjuk,
hogy baja essen. Ugye?
Ekkor belém hasít valami. Eddig eszembe se jutott, hogy Tiiu talán
azért nem segített, mert neki lenne szüksége rám.
 Huszonegyedik fejezet

MENA

A vérfagyasztó csendben csak a fenevad szörcsögő légvételeit

hallani. A gyomrom fájdalmasan remeg.
A szörny tekintete lángol, vörös az írisze, Corsonnal
rezzenéstelenül bámulják egymást. A testőr harcra készen megfeszíti
a vállát.
Reszkető, izzadt ujjaim közül majdnem kicsusszan a rögtönzött
dárda.
A lény fogairól vér csöpög a száraz talajra, bőrös mancsán
akkorák a karmok, mint a mi fegyvereink. Szürkés bundája itt-ott
csimbókos, farka végén tüskés a bojt, feje tetején legyezőszerű
hártya terül szét, melyet négy fekete csont tart.
Lélegzet-visszafojtva várom, mi fog történni.
Corson sziklaszilárdnak tűnik, pedig le merném fogadni, hogy ő is
most találkozik először ilyen szörnyeteggel.
Dank óvatosan átveti lábát a ló nyaka fölött, és lecsúszik a
nyeregből. Az állat egyből felé fordítja a fejét, és halk, mélyről jövő
morgást hallat, de akkor sem mozdul, amikor a testőr oldalazva
elindul, hogy Corsonnal közrefoghassák a rémet. Zana is leszáll, és
dárdáját maga elé tartva elém helyezkedik. A szeme sarkából rám
tekint.
– Bújjanak el! – Lassan tátogja a figyelmeztetést.
Minden bátorságomra szükségem van, hogy megőrizzem a józan
eszem. A rém orrának méretéből ítélve a szaglása kiváló lehet, mi
pedig napok óta nem fürödtünk. Az izzadságtól ragacsos a bőröm.
A futás hasznosabb lenne, mint az elbújás, főleg, hogy az állat hátsó
lábai rövidebbek.
– Tohonya és… – Kissé kihajolok a nyeregből, hogy Zana hallja a
szavaimat, de abban a pillanatban a nap megcsillan valamin. – Mi
van a bundája alatt?
Ekkor a fenevad tekintete rám vetül, szeméből sárgás nedvesség
csordul ki.
 Szívem kihagyja a következő ütemet, ismét ledermedek.
A lény egyet előrelép, mancsa alatt a talaj besüpped.
Legszívesebben felsikítanék, hogy támadni fog, de időm sincsen
megszólalni, a fenevad máris Corsonnak ront. Gyorsaságától a vér is
meghűl bennem.
Corson félreugrik, dárdáját az állat nyaka alatti részbe szúrja,
közben Dank is előreveti magát, de mindkettőjük fegyvere reccsenve
törik ketté.
Dank a következő pillanatban úgy csattan a viskó falán, mint egy
elhajított alma. A koppanás a csontomig hatol, összerezzenek.
A testőr a porba csúszik, a szörny most őt veszi célba. Csattogó fogai
elől Dank az utolsó pillanatban gurul odébb. Ahogy térdre húzza
magát, kés villan a kezében. Végigszántja vele az állat lábszárát,
mire a penge meggörbül.
A szörny bunkós, tüskés farka ismét Dank felé lendül, de a viskó
oldalát találja el, amin hatalmas lyuk keletkezik, fadarabkák
záporoznak a földre.
Zana idegesen toporog. Biztos az ő dolga a védelmünk, de
láthatóan fűti a tettvágy, miközben társai reménytelen küzdelmét
szemléli. Bagtas ugyanolyan megrökönyödve kapkodja a fejét, mint
én, ő sem bújt el. Egy röpke pillanatra a szemembe néz, aztán a
szoknyám zsebére, ami a tiarát rejti. Azt hiszem, sejtem, mire gondol,
de kételyek rágnak, a mellkasomból indulnak. Fogalmam sincs, mi
igaz a mágiát illetően, de tennem kell valamit!
Visszanyelem a torkomban lévő súlyos gombócot, és minden
kecsességet mellőzve lecsúszok a lóról. A botomat a földre ejtem.
Zana hátrales, és a dárdáját kitartva utamat állja, de én csak a
szörnyet látom, aki Corson felé csap a mancsával.
– Állj! – üvöltöm teli torokból, mire a rém megtorpan. Nem tudom,
a parancsom vagy a hangom az oka. A szívem erőteljesen kalapál.
A lény az irányomba fordítja a fejét, a levegőbe szimatol. Egyet
előrelép. Elindul.
Hűvös verejték csorog a hátamon.
Zana hátrafele tol, mire megragadom a fegyverét.
– Tedd le! – suttogom.
 Zana szája elnyílik, habozik. Megkeményítem az arcvonásaimat, a
szívemet. Nem tágítok. Zana végül elengedi a botot, az tompán
zuhan a földre.
Mély levegőt veszek, és a szörnyre nézek.
– Nem bántalak. – Hangom selymes, de reszket. Hiába próbálom
megzabolázni.
Nagyon óvatosan indulok az állat felé. Amikor olyan közel érek,
hogy még éppen fel tudjak nézni a szemébe, megállok. Három lépés
választ el minket. Úgy érzem, mintha a vesémbe látna, és bármit is
olvas ki belőle, haragosan fújtat.
– Nekem nem tetszik ez a nézés – szól oda halkan Zana, aki nem
tágít mellőlem. Keze a karomon, hogy bármelyik pillanatban
hátraránthasson.
Nekem se.
Nem merem hangosan kimondani. A szemem sarkából látom,
amint Corson és Dank ismét közrefogják az állatot, egyiküknél tőr, a
másiknál egy kiszakadt gerendadarab. A szörny mélyről jövő
morgásába beleremeg a gyomrom.
A tekintetemmel ismét megkeresem a rémet, bármennyire is
rettegek. Lassan kinyújtom a kezem, és várok, de a fenevad egyet
hátralép. Kétkedve leeresztem a karom.
– Hagyd el a falut! – utasítom, de olyan bizonytalanul, hogy még
Zana keze is megfeszül a karomon.
A szörny viszont megfordul. Elcammog Corson és Dank között,
bár egyszer megáll és visszanéz. Engedelmessége annyira őszinte,
mint a húgomé vagy Rayé. Mintha kényszerből cselekedne.
Ismét csend ereszkedik az utcára, de a komor feszültség nem
vonul el a rémmel. Corson és Dank arca ráncos a fájdalomtól. Mielőtt
megszólalhatnának, mocorgásra figyelünk fel. A gyomrom olyan
apróra ugrik, mint a tiarám ékkövei.
Zana felkapja a dárdáját, Corson és Dank ismét küzdőállásba
helyezkedik.
A félig oldalát vesztett viskó ajtaja ekkor nyikorogva kinyílik. Egy
csont és bőr férfi arca bukkan fel mögüle. A szemközti viskó is életre
kel, szép lassan riadt tekintetű, megviselt falusiak lepik el az utcát.
Bizalmatlanul méregetnek minket.
 A ruhám zsebéből előveszem a tiarám, és a fejemre helyezem.
Megfeszülök, ahogy forró bizsergés kúszik a bőröm alá, csalfa, áruló
érzés.
Az emberek fellélegezni látszanak, szoros gyűrűt alkotva
körbevesznek. Ámulatuk az arcukra van írva, és a pusmogásokból
rádöbbenek, hogy ide is elértek a hírek. Halottnak véltek.
Páran az egyik közeli épületre mutatnak, nem értem a
suttogásukat, de a tömeg kettéválik, amikor arrafelé indulok.
Csontjaim feszültséggel telnek meg. Tekintetemmel a társaimat
kutatom, követnek, de arcuk továbbra is kemény.
Egy köpcös, idegesen toporgó férfi és görnyedt hátú nő áll az ajtó
előtt. Savanykás izzadságtól bűzlenek.
A férfi az épület belsejébe mutat. A testőrökre pillantok, Corson
beleegyezően biccent, így belépek.
Azonnal felkavarodik a gyomrom.
A helyiség betegség szagától bűzlik. Az egyik oldalon emberek
fekszenek a földön, nyöszörögnek. Némelyeket vértől és gennytől
szennyes gyolcs fed. Férfiak, nők és gyerekek, akiknek apró testük
szinte elveszik a takarók alatt. Beesett, beteges arcuk szenvedésről
árulkodik, látványuktól összeszorul a szívem.
Elkapom róluk a tekintetem, de bár ne tettem volna. A másik oldalt
lefedett tetemeket halmoztak egymásra. Legyek dongják körbe őket.
Megszédülök, és mintha valami húzna lefelé, elnehezednek a
végtagjaim.
A nő megragadja a karom, képtelen vagyok ránézni.
– Segítsen rajtunk! – Könyörgése a szívemig hatol. A torkom
elszorul, ahogy a könnyeimet próbálom visszanyeldesni.
Erről mind én tehetek, mert nem cselekedtem azonnal, ahogy
Arutelu kérte.
Testemen eluralkodik a reszketés.
Ekkor Zana átfogja a derekam, és kissé magához von, hogy
felrázzon a kövületből.
– Tudják, hogy a többi faluban mi a helyzet?
A férfi, aki bevezetett minket a házba, zavartan hebegni kezd, mire
Zana megismétli a kérdést.
 – Aki tehette, Traidorba ment. A vár állítólag biztonságos,
fegyveresek védik.
– Önök miért maradtak itt?
A nő vehemensen félrelöki a férfit, helyette kezd beszélni.
– Nem akartunk, de azok a lények folyton itt ólálkodnak a
határban, akik elindultak, azokat már a szántókon elkapták. Túl későn
értek a hírek a völgybe, itt rekedtünk.
– Lények? Pontosan mennyi? Meg tudták számolni?
A nő bambán tátja a száját, a férfi hebeg egy darabig, majd a
homlokára csap. Engem megszédít a szagok és a hangok elegye,
legyengítik a lelkem, égetnek, mint a bűntudat.
– Az erdőben, fent a domb tetején, mindig onnan jön ez a böhöm.
A pataknál is van kettő, de azok másként néznek ki.
– Akkor engedjék meg, hogy ezt átbeszéljük a volurral.
A bent lévők arcán kétségbeesés suhan végig, ezzel még egy
utolsót döfve hasogató lelkembe.
Zana vonszol ki az épületből. A napfénybe lépve egy pillanatig
nem emlékszem, hol vagyok. Az émelygés a gyomromból felkúszott a
torkomba.
Zana a viskó oldalához vezet, hátam a falnak dönteném, de ő
visszaránt. A kint várakozó emberek felé biccent.
– Eltereljük a figyelmüket.
Könnyeimmel küszködve bólintok, Zana pedig magamra hagy.
Dankkal és Corsonnal a tömegbe vetik magukat, hallgatják a
panaszokat és siránkozást, igyekeznek rávenni az embereket, hogy
mutassák meg a falu többi részét, a károkat. Amikor már csak egy
tetőtől talpig koszos kisfiú marad, nem bírom tovább, és kezem a
szám elé téve, halkan elsírom magam.
Egyetlen hibás döntés. Gyarló, vétkes ember vagyok, semmivel
sem különb, mint mások. Még a voluri tanításokat is a hátam mögé
sepertem, csak mert féltem. Életeket oltottam ki, családokat zúztam
szét, miközben felöltöttem a báli ruhámat. Szúr és hasogat a
mellkasom, mintha összeaszott szívem most tépnék ki.
Valaki elébem toppan.
Fátyolos szemmel is felismerem Bagtast, szürke cselédruhája
elárulja, fel sem kell emelnem a fejem. A mester magához von,
vigasztalóan átkarol. A vállába kapaszkodva, erősen szorítom, mert a
lábam egyre kevésbé bírja a terhet.
– Ez az egész az én hibám, és semmit sem tehetek értük.
Megsimítja a hátam, kedvessége olyan kegy, melyet nem
érdemlek meg.
– A jelenléte is számít, reményt ad nekik.
Megrázom a fejem.
– Reményt, de nem új házakat, terményt vagy életet. Nem tudom
megadni nekik azt, amire szükségük van. Mégis, mit mondjak?
Bagtas két tenyerébe fogja az arcomat, hüvelykujjával atyáskodva
letörli arcomról a könnyeket. Mélyen a szemembe néz.
– Ha adni nem is tud, a reményt ne vegye el. Sokkal többet ér,
mint gondolná.
Már éppen újra megráznám a fejem, ekkor viszont megértem…
azt hiszem.
Megtörlöm az arcom, és kihúzom magam.
– Mielőtt továbbmegyünk, segítsünk rajtuk úgy, ahogy egy ember
is tenné.
 Huszonkettedik fejezet

ENE

A kőből emelt stég hosszan benyúlik a tengerbe, és még ilyen

távolságból is látni, hogy a kikötő zsúfolásig tele van építés alatt lévő
naszádokkal.
A felső fedélzetről figyelem, amint a legénység elhagyja a hajót, a
Nova kapitánya türelmesen vár minket. A legtöbb szabad földi örült,
hogy újra szárazföldet lát, így Esim beleegyezett, hogy leszálljanak.
Aki maradni akart, az is távozásra kényszerült, hiszen Tiiu nélkül
szörnyeledel lenne. Tiiuhoz meg én ragaszkodtam. A jelenléte
felkavarja az érzelmeimet, újra és újra feltépi a sebeket, de
szükségem van rá, hogy érezzem a veszteséget. Az táplálja az
elszántságom.
Feszülten, ujjaimat tördelve lépek Geleta szigetére. Az itteni
homok olyan világos, hogy Emma ruha nélkül el is veszne benne.
A stég lábánál már vár ránk egy hintó, deszkái a szivárvány
színeiben pompáznak. A geletai kapitány kitárja az ajtaját, majd
Esimre néz.
– A tanács kéri, jelenjen meg előttük, hogy megvitathassák a
szerepét ebben a kínos helyzetben.
A kínos szó hallatán görcsbe ugrik a gyomrom. Esim lopott
pillantást vet rám, dühösnek tűnik.
Óvatosan megszólalok.
– Megengedi, hogy hálát mondjak a kapitánynak? – kérdezem a
geletait, aki nyűgösen az égre emeli a szemét, majd megrántja a
vállát.
Odalépek Esimhez, Emma és Joef szorosan közrefogják. Tiiu a
kezem után nyúl, gyengéden megsimít, mire melegség tölt el.
– Mikor látjuk egymást újra? – kérdezem tőlük.
– Még ma – feleli Esim. – Feltehetőleg ugyanott szállásolnak el
minket… – Közelebb hajol, ajkát a fülemhez tartja, úgy fejezi be a
mondatot, suttogva: – Kivéve, ha rájönnek, ki vagyok, és zárkába
vetnek.
 Megfeszülök, de az Esim száján bujkáló mosoly elűzi a
nyugtalanságom.
– Ne feledd, valamit valamiért, és sose adj kevesebbet, mint amit
te kérsz! – Az elmúlt napokban eleget beszélt a geletaiakról, hogy a
legfontosabbakat észben tarthassam. Mesélt a kereskedelmi
törvényekről, a geletai nemesség hiányáról, a megszorításokról és a
hagyományokról is.
– Előbb gondolkodj, csak utána beszélj – jegyzi meg Emma
csípősen, tanácsa ezúttal mégis jólesik.
Ezt követően Damonnal beszállunk a hintóba, ami zötykölődve
elindul.
Még sosem jártam Geletán, sokan Nebessen hatalmas piacának
nevezik. Nyüzsgő utcákat és árusok hadát várom, de csak egyszerű
kőutakat, színes vályogépületeket és előttük üldögélő embereket
látok. Mintha itt megállt volna az élet, és senkinek nem lenne dolga.
Végtelen nyugalom és békesség pihen mindenki arcán.
Damon krákog egyet, hogy rá figyeljek.
– Nagyon megfontoltnak kell lenned, atyád tartott a geletaiaktól, a
tárgyalásokat a kereskedelemre szorította.
Erre nem tudok mit mondani, hiszen atyám sose fejtette ki nekem
a véleményét. Egyedül arra emlékszem, hogy szerinte a kereskedők
igen szabad erkölcsű népség. Nem engedett a közelükbe, ha a
vezetőik Tóriába látogattak.
Becsületességüket viszont sosem kérdőjelezte meg. Ha valamiben
megállapodtak, azt a geletaiak feltétel nélkül teljesítették. Hajóiknak
köszönhetően ők intézték nemcsak saját terményeik, hanem Szabad
Föld kincseinek a szállítását is.
Ha valamit egy geletai nem tudott megszerezni, az nem létezett.
A geletaiak csak a holtakkal nem tudtak egyezséget kötni, és ami
leginkább jellemezte őket, hogy sosem vonultak csatába
Nebessenért. Katonáik a tengert és a kereskedelmi hajókat
védelmezik.
Szeretnék minél előbb túlesni ezen a beszélgetésen.
Alig fél óra kocsiút után egy vörös kövekből épített fal előtt állunk
meg. A kapukat borostyán fedi, hívogatóan tárva-nyitva várja a
vendégeket, őröknek vagy katonáknak nyoma sincs.
 A kocsis megkopogtatja a hintó oldalát, jelezve, hogy
megérkeztünk.
Damon száll ki elsőnek, segít nekem is.
A kapuból fűzfák árnyékolta lugas vezet egy virágos udvarra,
távolabb színpompás, baldachinos sátor áll, mögötte élénksárga falú
épület.
Törékeny nő és két felfegyverzett férfi vár minket a lugas végében.
Tisztelettel üdvözölnek minket.
– Az urak várják önt, felség. – A nő vékonyka hangon szólal meg,
a sátor alatt összegyűlt emberek csoportjára mutat.
Nagyot nyelek, eljött hát az idő. Damonnal egymásra nézünk, és
egyszerre indulunk el, mire a férfiak fenyegetően Damon útjába lökik
a pallosukat.
– Csak a hercegnő.
Damon arca elsötétedik, teste megfeszül, tudom, hogy nem
szívesen hagyna magamra, és valahol mélyen aggódik a tárgyalási
készségem miatt.
Biztató mosolyt erőltetek magamra.
– Rendben leszek – nyugtatom, de aggódó tekintetét végig a
hátamon érzem, ahogy elindulok.
A nap melege égeti a bőrömet, szellő se rebben, a fű és a virágok
bódító illata mindent elnyom.
Már innen is hallom, hogy férfiak és nők csoportja könnyed, de
hangos beszélgetést folytat, zsivajuk olyan, mint a kufárok kiabálása.
Közeledtemre se hagyják abba.
Atyámból olyan határozottság sugárzott, amely mindenki figyelmét
magára vonta, bennem viszont ez nincs meg.
Bárcsak mellettem lehetne Mena, ő ismeri a nyájasság minden
formáját.
Végre a sátor adta árnyék alá érek. Félelemnek nyoma sincs
bennem.
A kereskedők italok és ételek közt ülnek, félkörben helyezkednek
el párnákon. Páran kártyát vetnek, nevetgélnek. Akad, aki lopott
pillantással méri végig lestrapált öltözetem, de a többség felém se
fordul.
Elfogadhatatlan a viselkedésük!
 Ha tekintélyem csekély is, merészségem mindig célt ér.
Hangosan, bátran szólalok meg.
– Uraim! – Szünetet tartok. A zaj egy pillanatra elülni látszik. – És
hölgyek – teszem hozzá. – Nem kétlem, hogy megzavarom fontos
ügyeik megvitatását – itt a kártyázó csoportra nézek –, de önök
hívattak, hát itt vagyok. Hosszú és kimerítő út áll mögöttem.
Türelmesen kivárom a sorom, csak jó házigazda lévén legalább
kínáljanak hellyel és adjanak innom.
A félkör közepén, velem szemben koros férfi tesped, hosszú ősz
szakálla a mellkasáig ér. Hunyorogva figyel, mintha már alig látna.
Ő lehet a vezetőjük, ha jól gondolom, Esim leírása teljesen illik rá.
Nekiszegezem a kérdést:
– Vagy úgy véli, ez már nem jár ki nekem?
Az idős úr felemeli a kezét, a többiek elhalkulnak, végre minden
szempár rám szegeződik.
– A kereskedők hallgatják az ajánlatod, gyermekem – szól az öreg.
Nem vesztegetik az időt hasztalan csevejre, az már biztos. Ez
kedvemre való.
– Tudtom szerint a szigeten állandó tábora van a nebesseni
seregnek. – Mély levegőt veszek, hogy folytathassam, de az öreg
közbeszól.
– Közel háromszáz harcos tartózkodott itt. Napokkal ezelőtt
visszatértek Nebessenbe.
Rezzenéstelen arccal nyugtázom a rossz hírt. Számoltunk ezzel a
lehetőséggel. Az öreg türelmesen várja, hogy folytassam, ezért
előhozakodom az Esim és Damon által megbeszélt követeléseimmel.
– Hajókra lenne szükségem, naszádokra és legénységre, hogy
megküzdhessek a trónért.
Utóbbi kérésemre horkantásokat, morgásokat és hüledező
fújtatásokat kapok.
Az öreg sötét, ráncos ujjaival ismét csendre int mindenkit.
– Geleta elhatárolódik a háborúktól, és nem áll szándékunkban
támogatni a trónfosztási kísérleted.
– Trónfosztás? – kérdezek vissza. – Én csak azt akarom, ami az
enyém. A hírek hazugságok, nem én állok a támadás mögött.
A férfi aprót biccent, mint valami bölcs mester.
 – Gondoltuk, gyermekem.
– Miből?
Az öreg mellett ülő fiatal férfi felnevet, fénylő, sötét haja a
homlokába zuhan, ahogy a fejét előreveti jókedvében. Félresepri a
tincseit, úgy néz rám. Majdnem fekete szeme csalóka, ez
óvatosságra int.
– Miért ölted volna meg atyádat, ha alig pár hónap múlva úgyis
tiéd lett volna a trón? Csak a nebesseniek dugják homokba a fejüket,
ha házasságtörésről van szó, pedig nem több az, mint játszadozás.
– Szerető? Ugyan már! Ha teher a férj, méreg az italába, az
mindig beválik. Tiéd a vagyon és a név, a férj meg háljon csak a
férgekkel – veti közbe egy nő, mire önfeledt kacajban törnek ki
többen is.
Szabad gondolkodásuk és erkölcsük felháborító, de rájuk hagyom,
így legalább nem kell bizonygatnom az igazam.
– Vissza kell szereznem a trónt.
– Miért is? – kérdezi az öreg.
– Fivérem bűnözőkkel szövetkezett, gyilkosokat szabadít a
népünkre. Az elnyomottak életét még jobban megkeseríti és… –
Ezúttal egyenesen engem int le az öreg. A szó belém fagy a
döbbenettől.
– Ez minket mennyiben érint?
Érzéketlen népség.
– Az őrök kezére juttatja Szabad Földet.
– Akikkel biztos nyereségesebb üzletet tudunk majd kötni, mint a
királlyal.
Emlékeztetem magam, hogy a Szabad Földről érkező áruk
szállításáért a geletaiak nem kapnak fizetséget, mindössze
lecsippenthetik a saját részüket, ami szerintem jóval több, mint amit
bevallanak. Más irányból kell megközelítenem a dolgot.
– A tengereket ellephetik a kalózok.
Hetyke választ kapok:
– Eddig is megbirkóztunk velük, ezután is menni fog.
– Ha segítetek, hálám nem marad el.
– Bármit is ígérsz, tartsd észben, hogy a csata még el sem
kezdődött. Ha veszítesz, nem tudod teljesíteni a feltételeket.
 Lenyelem torkomból a gombócot, számból a keserű ízt.
Mindent elvesztettem, atyám, anyám, testvérem szeretetét és a
szerelmet. Már csak a bosszúm maradt, és atyám öröksége, hogy én
legyek a királynő. Ráadásul önös érdekeimen túl ezrek élete függ a
sikeremtől.
Órákon át puhíthatnám a kereskedőket, napokig élvezhetném a
vendégszeretetüket, egyesével jobb belátásra bírhatnám őket, de ez
a fajta ügyeskedés távol áll tőlem. Időm sincs.
Viszont tudom, mi az, ami mindenkinek kell. Amire mindenki
áhítozik. Amire egy ember se mondana nemet.
– Az ajánlatom… – Gyomrom összeugrik, ahogy próbálom
szavakká formálni a gondolataimat. Félek, hogy ez az ígéret is üres
marad. – A trón – bököm ki. – Királyt adok Nebessennek, geletai
királyt.
Vágni lehet a csendet, ami a sátorra telepszik, az öreg is lopva a
körülötte ülőkre néz. Aztán újra rám.
– Nincsenek nemeseink, se rangunk, a házasság kizárt.
– Amint hatalomra jutok, megváltoztathatom a törvényeket.
– Hozzámennél egy általunk választott férfihoz, és geletai
örökösöket adnál a trónnak? – A hitetlen hang a kártyázók felől
érkezik.
Középkorú nő áll fel, hosszú, cirádás szoknyáján suhognak a
ráaggatott szalagok. Karján több karperec csörren, mint amit az én
ékszeresládikám elbírna. Vállára sűrű, göndör hajtömeg nehezedik.
Kikerüli a társait, és elém helyezkedve tüzetesen megnéz magának.
Gyanakvóan vizslat.
– Miért tennéd?
Még jobban kihúzom a hátam, de még így is alacsony maradok a
nőhöz képest. Félelem nélkül állom a tekintetét.
– Királynőként egyenlővé tenném a népet. Nem lesznek szabad
földiek, geletaiak vagy nebesseniek, mindenki egy birodalom szülötte
lesz.
Ahogy Tiiu is mondta.
– És mi sem bizonyíthatná jobban ezt, mint az, ha
uralkodótársamnak egy geletait választok.
A nő hangja elmélyül a kétkedéstől.
 – Rangot adnál nekünk, és eltörölnéd a szabad földieket korlátozó
törvényeket?
– Így Geleta is részt vehetne a királyi tanácsban, és én megadnám
a szabad kereskedelmet Szabad Földdel.
A nő keresztbe fonja a karját.
– Mi van, ha nem szerzed vissza a trónt?
– Egész Szabad Föld mellettem áll – füllentem, mert csak remélni
tudom, hogy így lesz. – Velük és veletek együtt esélye sincs az
unokafivéremnek.
A nő arcán alattomos vigyor jelenik meg, amitől borsózni kezd a
hátam. Hátat fordít, és odaszól az öregnek.
– Na, Papuska, ülj szépen vissza a helyedre!
A sötét hajú férfi felpattan, felsegíti az öreget, és leülteti egy másik
párnára, miközben a nő erőteljes csípőmozdulatokkal a helyére
sétálva levetődik. Fölényes tekintettel végigpásztázza a többieket.
– Mutassuk meg a kis hercegnőnek, milyen a geletai vendéglátás.
Ma este mulatságot rendezünk. – Rám néz, gúnyt olvasok ki a
pillantásából. – Majd ott kihirdetem a döntésünk. Addig menj, pihenj,
egyél és öltözz át. Az asszonyok a segítségedre lesznek.
Hát ennyi? Mereven állok, mozdulatlanul, de már senki nem
törődik velem. A kereskedők folytatják a társalgásukat, és úgy
tesznek, mintha ott sem lennék.
Hangosan kifújom a levegőt, hátat fordítok a geletaiaknak, és
visszasétálok Damonhoz. Toporog, türelmetlen, és ezzel nincs
egyedül.
– Ennyire rosszul ment? – kérdezi, olvasva az arcomról.
– Ma este választ adnak, de… – Ökölbe szorítom az ujjaimat, és
kivicsorítom a fogaimat. Hirtelen rohannak meg az indulatok, sebes
érként csordogálnak vissza a testembe. – Ezek magasról tesznek
arra, mi folyik körülöttük, és azt elfelejtettétek mondani, hogy a
vezetőjük egy nő. Ostobának tarthattak. Átvertek.
A törékeny nő finoman megköszörüli a torkát, hogy felhívja
magára a figyelmet, majd kisegérhangján beszélni kezd.
– Éveken át Papuska volt a vezetőnk, de tavaly lemondott, és
helyette a lányát, Cinkát választották.
Az égre tekintek.
 Fegyvert kéne fognom, és Garth ellen vonulnom, erre bájolgással
és táncolással tölthetem az időmet.
A szívem visszahúz Nebessenbe. Ott lenne a helyem, nem pedig
itt.

– Áá! – Fájdalmamban felkiáltok, és kikapnám Emma kezéből a

fésűt, de gyorsan a háta mögé rejti. Szerintem szándékosan cibálja a
hajam. – Majd én megcsinálom, add ide! – kérem morcosan.
– Azt mondtad, nem tudod.
Igaz. Nem ártott volna, ha néha én magam készítem el az ünnepi
vagy a báli hajviseletem.
– Azt mondtam, nem biztos, nem pedig azt, hogy nem tudom. Add
ide! – követelem most már. – Inkább legyek konty nélkül, mintsem
kopaszon.
Az orrom elé tolja a fésűt, és elhűlve látom, hogy majdnem egy
maréknyi haj szorult a fogak közé.
– A tengeri levegő tehet róla – szabadkozik. – Fésüld ki
magadnak, utána befonom.
Ezek után kételkedem a képességeiben.
– Nem is értem, minek ez a felhajtás. Tiszteletlenül bánnak velünk,
de elvárják, hogy a hagyományaikhoz híven felcicomázzuk
magunkat, és felvegyük ezeket a rémségeket. – A sarokba készített
ruhák felé biccentek, riasztóan várakoznak ránk. A sok fodortól már
most szédülök.
– Amíg nem kapod meg, amiért jöttünk, addig úgy ugrálsz, ahogy
ők mondják. Már annak is örülnöd kéne, hogy nem adtak fel a
fivérednek.
Ez igaz, hiszen tökéletes cserealap lennék, és a kereskedőknek a
pénz az istenük. Esimmel is fukarkodtak, pusztán a készletek
feltöltését kínálták fel neki, amiért kimentett minket Tóriából.
Tiiu némán ücsörög a fésülködőasztal mellett, és csodálkozva lesi
minden mozdulatunkat. Mint megtudom, a szüleit fiatalon elvesztette,
és soha, senki nem tanította női dolgokra. Szemügyre veszi a haja
végét, a körmeit, majd pironkodva mindkét kézfejét a feneke alá
csúsztatja.
Szélesen elmosolyodom.
– Neked is küldtek ruhát.
Lóbálni kezdi a lábát, szemét lesüti.
– Nem szeretem a tömeget, és Matu se szívesen időzik emberek
között.
Már megint az a fiú, nélküle sehova se megy. Ajkamba harapok,
lenyelem a hirtelen bosszúságot.
– Nem kell folyton vele lenned, ugye tudod?
– Szüksége van rám. – Megrántja a vállát. – És kedvelem őt,
mintha a testvérem lenne.
Ráhagyom, inkább nem kezdek vitát.
– Ülj le! Te jössz – utasítom Emmát, miközben felpattanva a
székre mutatok.
Emma csípőre vágja a kezét.
– Még mit nem.
– Megmutatom, hogyan kell ezt csinálni. Kínzás nélkül –
fanyalgok. – A kontyokhoz nem értek, de jobban bánok a fésűvel,
mint te.
Emma végül megadja magát, és leül a székbe, de feszült
tartásából érzem, hogy csak a pillanatra vár, amikor felugorhat, és a
szememre vetheti, milyen pocsék munkát végzek. Az úri mulatság
gondolata láthatóan elbizonytalanította, az elmúlt egy órában egyszer
sem tett sértő megjegyzést rám. Feszeng, mint aki egész életében
férfimód helytállt, de egy szoknya térdre kényszeríti.
Finoman elkezdem kibontogatni apró fonatait, eztán a hajvégeit
átfésülöm. Lassan haladok felfelé, mígnem majdnem egyenes, fakó
haja legyezőszerűen be nem fedi a hátát. Dióolajat kenek rá, ami
selymes fényt ad neki, végül halszálkafonást választok, amit vékony
kis szalaggal rögzítek.
A tükörbe nézve megszemlélem a munkám. Emma gyönyörűen
fest, és a rendezett fürtök csak fokozzák a szépségét. Tóriában egy
férfi se akadna, akinek ne rabolná el az eszét.
Ajkára cseresznyével színezett méhviaszt kenek, utolsó lépésként
pedig megszemlélem a két ruhát, amit kaptunk.
 – A vörös a tied – hazudom egyből. Eszem ágában sincs tűzpiros,
mélyen kivágott ruhában parádézni a kereskedők között, mint valami
utcalány. Különben is a zöld az én színem.
Emma nem kérdőjelezi meg az állításom, leveti nadrágját és ingét,
majd belelép a ruhába. Segítek neki, összefűzöm, és megigazgatom
a fodrokat. Válla és háta szabad, a keblét takaró két pánt nem ér
össze, hófehér hasa és köldöke kivillan.
Emma fanyarul elhúzza a száját.
– Nálunk a szajhák is több ruhát viselnek. Ezt egy erősebb szél is
lefújja rólam.
– Itt örökké süt a nap – emlékeztetem. – Ez a ruha így is többet
rejt a kelleténél, hajadonnak vélnek. – Felsandítok rá. – Az vagy?
Semmit nem tudok Emma múltjáról, azon kívül, hogy Joef a
mostohaapja, és egy ivót vezetett.
Egy morgás a válasz, meg persze az elmaradhatatlan
szemforgatás. Ezt igennek veszem. Tiiu kuncogva próbálja elrejteni a
mosolyát.
Én is átöltözöm. Ruhám hasonló szabású, mint Emmáé, kivéve,
hogy elöl össze van varrva a két pánt, és némileg kevesebb fodor
rondítja. Magamnak sima fonatot választok, minél egyszerűbbnek
szeretnék tűnni, hogy a geletaiak lássák, nem tartom különbnek
magam.
Amint elkészülünk, mindketten megállunk a tükör előtt. Zöld kis
hernyónak tűnök Emma mellett. Ő sugárzik a magabiztosságtól és a
nőiességtől, miközben én görnyedten tartom a vállam.
Elhatározásom súlyos teherként nehezedik rám. Dönteni egy
szemrebbenés volt, de a gondolat, hogy mi vár rám, egyre jobban
kínoz.
Senkinek nem mondtam, milyen ajánlatot tettem a kereskedőknek,
bensőm feszíti a tudat, hogy ha Cinka igent mond, akkor ismét
szembe kell néznem a házasság gondolatával. Most nincs, aki
megszöktessen. A házasság volt a sorsom, hát beteljesítem.
Fáj a mellkasom, a levegővétel is nehezemre esik.
Ray meeshai. Ha találkozunk is, sejteni se fogja, mit érzek, miért
lesz könnyes a szemem. Az emlékek csak bennem élnek tovább, én
őrzöm a csókjainkat, elsuttogott szavainkat.
 – Te voltál már szerelmes? – tör ki belőlem a kérdés, ahogy Emma
felé fordulok.
Megrántja a vállát.
– Nem vagyok az udvarhölgyed, akivel pletykálkodhatsz.
Elkomorodom. Amikor már azt hiszem, közel kerültem hozzá,
ismét belém rúg.
– Egyszer… azt hittem – kezdi megenyhülve. Bús kedvem láttán
meggondolhatta magát. – Fiatalabb voltam nálad. Tetszett egy fiú,
különleges volt és titokzatos, ez vonzott benne. Azt hittem, majd én
megfejtem, de kiderült, hogy a titokzatossága mögött semmi nem
rejlik, csak magány és unalom. – Zavartan megdörgöli a halántékát,
mintha az emlék kellemetlen lenne. – Jobb baráttá vált, mint amilyen
társ lett volna. – A szemembe nézve kivillantja a fogait. – Te
kacsingattál valamelyik lordra?
Hátrahőkölök.
– Lord? Soha.
Emma felnevet.
– Igaz a pletyka? A testőrökön legeltetted a szemed? Titkon
Damon után áhítozol? – Ez utóbbit enyhe kíváncsisággal kérdezi,
mint aki puhatolózni próbál.
Megcsóválom a fejem. Az ablakhoz sétálok, sűrű fák takarják a
kilátást. Bárcsak elbújhatnék a lombjaik között. Szeretnék eltűnni a
világ szeme elől. A madárra gondolok, amiről Ray dala szólt. Én is
elvesztettem a szerelmet, de nem választhatom a mélységet.
A lázadók számítanak rám. Az én vermem a házasság lesz.
Könny csorog az arcomon, ahogy a szép pillanatok felvillannak.
Az első éjszakai találkozásunk, az első lopott mosoly, a bőrömet
cirógató érintés, forró lehelete az ajkamon.
– Egy egyszerű fiút szerettem. – Könnyedén buknak ki a szavak. –
Nem volt sem nemes, sem testőr vagy katona. Nem vakította el a
csillogás. Meglátta azt, aki vagyok, ő engem szeretett, nem a
hercegnőt. Rövid ideig ismertem, mégis olyan érzéseket keltett
bennem, amelyeknek a létezéséről sem tudtam. – Megrázkódom,
libabőr szalad végig a karomon. – A támadás idején vele voltam, de
különváltunk. Ott maradt harcolni. – Elhallgatok, a csend fullasztó,
szánalommal teli.
 Szipogok párat, letörlöm arcomról a könnyeket, mielőtt
visszafordulnék.
– Sajnálom. – Emma őszintén szól, most először mutat
együttérzést.
– A szerelemre születni kell – rántom meg a vállam, lerázva
magamról az édesen keserű emlékeket.
Ekkor Tiiu olyat kérdez, amire egyikünk sem számított.
– Ene, szerinted mi a szerelem?
A válasz olyan gyorsan jön, hogy időm sincs átgondolni, mit
mondok.
– A szerelem a természet gyógyíre az önzőség ellen.
– Ha azt a fiút választottad volna a trón helyett, az nem lett volna
önzőség?
Megdöbbentenek a szavai.
Emma letérdel Tiiu elé, két kezét a vállára teszi.
– Ne is foglalkozz vele! – biccent felém, mire keresztbe fonom a
karom. Ő még sosem volt szerelmes, és ő akarja megmondani, mi is
az? – Még nem kell törnöd ilyeneken a fejed. Az életben csak az a
fontos, hogy boldog és teljes életet élj, szerelemmel vagy anélkül, az
nem számít.
A torkom elszorul.
Bárcsak igaza lenne Emmának.

A geletai mulatság minden képzeletemet felülmúlja. A zene

lassabb, mint amit a hajón játszott a legénység, és olyan zsúfoltan
helyezkednek el a párok, hogy első ránézésre azt se tudom
eldönteni, ki kit pörget. Az emberek zajosak és hivalkodóak, ruháik
színe a szivárvány ezer színében pompázik, és annyi ékszert
aggattak magukra, amennyivel egy egész kincsestárat meg lehetne
tölteni.
Megszoktam, hogy a megjelenésem magára vonja az emberek
figyelmét, vagy a hercegnői mivoltom, vagy a rendhagyó öltözetem
okából, mégsem lepődöm meg, hogy ezúttal Emmán akad meg
mindenki tekintete. Legfőképpen Damoné. Szemében ott a döbbenet,
légvételei mélyülnek.
Amikor észreveszi, hogy nézem, elkapja a tekintetét Emma
ajkáról.
– Itt az ideje, hogy megmutassam, hogyan táncolnak a
nebesseniek. Nem lesz olyan izzasztó, mint a ti pörgősötök, és
kevesebb esélyed lesz tapogatni engem, de igyekezni fogok, hogy
élvezd.
Emma finnyásan megnézi a táncolókat.
– Te élveznéd ezt a táncot?
– Nem, de a látvány mindenért kárpótol. – Damon tekintete
merészen végigsiklik Emma testén, mire a lány arca vörösbe fordul.
Keserű ábrázatot erőltet magára, de a szeme ragyog.
– Akkor lássuk. – Emma beleegyezően Damon felé nyújtja a
karját.
Dermedten figyelem a hátukat, ahogy szép lassan elvesznek a
tömegben.
– Egy táncra? – Az a fiatal férfi toppan elém, aki Papuska mellett
ült a sátor alatt.
Nem illene elutasítanom, hiszen az a célom, hogy lássák, nem
vetem meg a geletaiakat, de a férfi sötét homlokán gyöngyöző veríték
és a belőle áradó édeskés szag eltántorít. Felsőtestét csak egy
mellény fedi, karja és mellkasa olajtól fénylik. Kaján vigyorától
egyenesen libabőrös leszek.
Ekkor Esim kúszik közénk.
– Már elígérkezett nekem, és egy hercegnő mindig tartja a szavát.
Igaz?
– Igen. – Tenyerem gyorsan Esim tenyerébe csúsztatom,
miközben fellélegzem.
A geletai álságos mosolyát magunk mögött hagyva csatlakozunk a
táncoló tömeghez. Esim a derekam köré fonja a karját, mire
megrezzenek. Pár pillanatig türelmesen várja, hogy megszokjam az
érintését, majd lassú léptekbe kezd. Nem érdekli a zene, lomhán
mozog, még én is tudom követni.
– Mi volt a tanácsnál? – Halkan beszél, ajka alig mozdul.
 Enyhén megrázom a fejem, még nem állok rá készen, hogy színt
valljak.
– Végül mit kínáltál csereként? Vagyont? Birtokokat? – faggat. –
Mivel győzted meg Cinkát?
– Ismered? – terelem a szót.
– Amikor utoljára itt jártam, még nem volt több, mint egy
kereskedő. Mindenfélével üzérkedett, számos hajója volt, de ahogy
látom, az évek alatt jócskán megszedte magát. Az étvágya hatalmas,
nála becsvágyóbb személlyel sosem találkoztam. Mit adsz neki, amit
még nem szerzett meg?
– Szerinted van olyan?
– Épp ez az. – Megperdül velem, tekintete a tömeget pásztázza. –
Még most se jutott eszembe semmi. Esetleg nemesi rang?
Ekkor éles füttyszó hasítja ketté a zenét.
A dallamok egyik pillanatról a másikra elhalnak, megtorpanunk.
Cinka emelkedik a tömeg fölé, a mályva, piros, kék és szürke
színei kavarognak a ruháján, ahogy megáll az egyik asztal tetején.
Minden szempár őrá szegeződik. Tapsol egyet, közvetlenül a feje
mellett, ujjain fémek csörrennek.
– Geletaiak! – kiált Cinka. – Népem! Ma este magunk között
tudhatjuk Nebessen jogosnak vélt örökösét, Ene Arden hercegnőt,
Kandma Arden utódját. – Kis szünetet tart, a feszültséget tapintani
lehetne a tömegben. – A hercegnő arra kért minket, segítsünk neki
visszaszerezni a trónt.
Esim rám néz, tekintete vészjósló, mintha sejtené, a hallottak nem
lesznek ínyére. Cinka túlságosan boldognak tűnik. Idegesen
toporogni kezdek. Nem gondoltam volna, hogy mindenki előtt teszi
közzé az ítéletét.
– Úgy döntöttünk, véget vetünk az évek óta tartó békének, és
fegyvert ragadunk. A hercegnőért. A koronáért!
A tömeg őrjöngeni kezd, füttyentgetnek és féktelenül kiabálnak,
mint akik születésük óta erre vágytak.
Esim homlokára ráncok futnak döbbenetében. A harcellenes
geletaiak lelkesedése nemcsak őt, hanem a terem másik végén lévő
Damont is meglepi, aki nyakát nyújtogatva keresi a tekintetem.
Az oldalán Emmával elindul felém.
 – Holnap hajóra szállunk – tapsol újra Cinka, hogy lecsillapítsa a
tömeget. – Elmegyünk az El Vedom hegyéhez, ahol a főmesterek
elismerik a hercegnőt mint Nebessen királynőjét, és útközben
folytatjuk a mulatozást. – Int a kezével, mire felkapaszkodik mellé a
fiatal geletai férfi, aki táncra kért. – Amíg a mesterek nem ítélkeznek,
a hercegnő üldözöttnek számít, nem kötik a szabályok, így szabadon
és törvényesen férjhez mehet.
A levegő bennem reked. Nem erről volt szó. Előbb a csata, utána
a lakodalom!
Cinka teli torokból kiált, hangja betölti a teret.
– Üdvözöljétek a birodalom új királyát, a tanács választottját,
fiamat, Jokát.
Megszédülök, az arcom lángolni kezd.
Az őrjöngés a tetőfokára hág, üvegek törnek, kupák csattannak a
földön.
– Te megőrültél – súgja ingerülten a fülembe Esim. A hangja
mintha egy tó fenekéről érkezne.
Zsibbadt az ajkam, alig engedelmeskedik.
– Nem volt más, amit adhattam, csak magam – motyogom.
Képtelen vagyok levenni a szemem Jokáról, az arcán szétterülő
kaján elégedettségről.
– És veled együtt a korona – ráz meg Esim. Végre kizökkenek a
kábulatból, és ránézek.
– Azt ajánlottam, hogy királynőként geletai férjet választok, nem
pedig ezt – mondom ideges rémülettel. – Ha előbb házasodom, a
király is teljes jogú hatalommal bír majd.
Most értem csak meg, mi volt atyám célja, miért akart a koronázás
előtt férjet találni nekem. A felismeréstől tompa düh lesz úrrá rajtam,
ujjaim ökölbe rándulnak. A király azt akarta, hogy a férjem is
döntéshozó legyen, hogy ne királynő, csak királyné váljon belőlem.
Átvert, ahogy most Cinka is.
Amikor már azt hiszem, kezd lenyugodni a tömeg, Cinka még
képes fokozni a feszültséget. Lábával dobbant párat, a tekintete
egyenesen rám szegeződik.
– Ide az esküvői palástokat. Nászt ülünk!
Az erő kifut a szívemből.
 – Most? – lehelem, de szavam elnyeli a tömeg.
Az emberek tolni kezdenek, durva kezek lökdösnek, vállak
csapódnak nekem. Esim próbálja elkapni a karom, de elhúznak előle.
Damon küzd, hogy átverekedje magát a tömegen, neki útját állják.
– Ene! – kiáltja a nevem. Az arcát keresem, forgolódom, de már
csak a hangját hallom, amit egyre jobban elnyom a tömeg zúgása.
Az én nevem harsogják, előresodornak. Egész valómat félelem
járja át. Mire a hangjuk elcsendesedik, Cinka előtt találom magam.
Szemében fölényesség szikrázik. Cseng a fülem, a bensőm remeg.
Hátrálni szeretnék, de ekkor megragadnak. Egy geletai úgy emel
meg a derekamnál fogva, és rak az asztalra, mintha csak az ünnepi
desszert lennék. Joka nedves tenyere az enyémre markol, ujjainkat
durván összefonja, és a magasba rántja. Felszisszenve kapok levegő
után.
A tömeg őrjöngeni kezd. Lábukkal dübögnek, az asztal is
belerázkódik. Ismét kántálnak. Ezúttal Joka nevét.
 Huszonharmadik fejezet

RAY

Visszaosonok Aruteluhoz. Egy vastag fa tövében, a fölé

magasodó ágak árnyékában hűsöl. Mellette ott a kulacsa, a kalitka.
A lovak a csörgedező patakból szívják magukba a vizet.
– Négy férfi, fegyverekkel és lovakkal.
Még hajnal előtt észrevettük a messziről világító tüzet, ezért az
erdő szélén táboroztunk le, nem messze a mesterek hegyétől.
Sejtésünk beigazolódott, Garth megelőzött minket. Ha a mesterek
gyászolnak, talán Enét és Garth követét is bezárva tartják, ahogy
korábban Arutelu mesélte. A gondolatra, hogy Ene közelében egy
veszélyes alak ólálkodik, minden izmom görcsbe rándul.
– Mi jár a fejedben? – dugja be Arutelu a kalitka résén az egyik
ujját, és megsimítja a galambot. A madár lábára, amíg távol voltam,
kis pergament erősített.
– A fegyveresek levadásznák, előbb velük kell elbánnunk –
huppanok le mellé, hogy kifújjam magam.
A fák rejtekéből jó alaposan megnéztem magamnak a tábort és a
távolban lebegő hegyet. Nem nyűgözött le. A mágia és a varázslat
ilyenfajta pocsékolását sosem értettem. Hegynek felfelé futó tavak,
lebegő sziklák és templomok, állandó napfény, színpompás virágok…
az élet szépségét hirdető hazugságok.
Az élet viszont nem mindig ilyen könnyű.
Szabad Földnek nincs szüksége mágiára, de Nebessen elveszne
nélküle.
– Szerinted egy követ van odabent Enével, vagy maga Garth?
Arutelu megcsóválja a fejét.
– Garth most nem hagyja el a palotát, eljátssza a hős megmentőt,
talán még szobrot is emeltet magának. Tóriában maradt, hogy a nép
lássa, de a küldötte bent lehet, és ha Ene is ott van, akkor veszély
leselkedik rá.
Ettől félek én is. Idegesség futkos bennem.
– Mi van, ha Ene nem jutott el ide?
 Egy vállrándítást kapok, Arutelu ezzel fejezi ki kétségeit. Egyikünk
sem sejti, Enének milyen akadályokat kellett leküzdenie, de
Aruteluval ellentétben én kevésbé bírok az érzéseimmel. Rettegek,
hogy Enének baja esett.
– Hamarosan valamelyik fegyverest vízért küldik – kezdi ecsetelni
Arutelu a tervét. – Egyedül lesz, orvul kell lecsapnod rá, hogy ideje se
legyen kiáltani. Ha nem megy vissza, valakit utánaküldenek, azzal is
végzünk. Csak ezután fognak gyanút.
– Kettővel meg már elbánok.
– Elbánunk – helyesbít Arutelu, és felemeli a kulacsát, majd a
földre önti annak tartalmát.
Elégedett lehetnék, de túl ideges vagyok hozzá.
Visszamegyek az erdőbe, követem a folyó sodrását. A Gyilkosok
erdejében vakon se tévedtem volna el, ismertem minden fát, minden
bokrot, és megtanultam olvasni az apró jelekben, amelyeket most is
keresek. Egy helyen teljesen ki van taposva a fű, amiből tudom, hogy
ráleltem az ösvényre, amelyet a fegyveresek használnak. Keresek
egy vastag ágat, letördelem róla a fölösleges gallyakat, ez lesz a
fegyverem.
Korábban órákon át képes voltam várni a vadra, de most egyre
jobban feszít a mellkasom, nehezen veszem a levegőt. A számomra
két legfontosabb ember bajban lehet, én meg tojós madár módjára
várok. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire végre idegen zaj töri
meg az erdő dallamait. Ágak reccsennek, madarak röppennek a
magasba.
A fegyveres maga előtt rugdosva a földet, bosszúsan dünnyögve
caplat a folyóhoz. Hangtalanul osonok mögé, csak egy lehetőségem
van.
A fegyveres leakasztja a nyakában lógó kulacsokat, letérdel, a víz
fölé hajol. Óvatosan araszolok mögé, ügyelek, nehogy zajt csapjak.
A husángot a magasba emelem, a levegőt bent tartom. Amint a
második kulacsért nyúlna, lesújtok a fejére.
A fegyveres úgy dől el, mint egy darab fa. Füle mögött vér serken.
Még él, mellkasa emelkedik és süllyed. Ha magához tér, gondot
okozhat. Az oldalán lógó tokból kihúzom a kardját. Tiiu és Ene nevét
ismételgetem, miközben teszem a dolgom, és a pengét a férfi
szívébe mélyesztem. Amint kirántom, ingén egyből átüt a vörösség.
A vér iszonyatos szagát lélegzem be.
A folyóba görgetem a tetemet.
Megfordulok, és ekkor szembetalálom magam egy másik
fegyveressel. Erre nem számítottam.
Válla megfeszül, és hol a vízben lebegő hullára, hol rám néz. Nem
kellenek szavak, hogy megértse a helyzetet, azonnal kirántja a
kardját. Én is a magasba emelem az enyémet, a vér a markolat felé
csorog.
A fegyveres előrelép, talpa alatt megreccsennek a száraz gallyak.
Kardjával dühösen lecsap, de kivédem a támadást. Fémesen csattan
a két armax. Összeakasztott pengével feszülünk egymásnak,
farkasszemet nézünk. Véreres szeme haragtól sötétlik, ahogy erőből
próbál fölém kerekedni. Lábam remeg, az izmaim üvöltenek a
fájdalomtól, ám ekkor nagy koppanással fejbe suhintják a katonát.
Térdre rogy, de nem esik össze. Arutelu újra lesújt a bottal, ezúttal
sokkal nagyobbat, ami megteszi a hatását.
Biccentek neki köszönetképpen.
Arutelu a lába mellé ejti a fadarabot, felmarkolja az elterült férfi
kardját, és int, hogy kövessem. Úgy tűnik, a harc szele felfrissítette.
A sziklaszirt felé indulunk, amerről a fegyveresek jöttek. Az egyik fa
mögül előkerül a kalitka is.
Szívem majd kiugrik a helyéről, olyan hevesen ver. A palotában
nem voltam önmagam, amikor kardot ragadtam. Éreztem a húgom
erejét, még ha nem is hívtam őt, most viszont nem számíthatok rá.
Marad a puszta ököl és a gyorsaság. A kardban már kevésbé bízom.
Apám tanított fiatalon, tudom forgatni, de az őrök nap mint nap
használják.
Arutelu észreveheti a nyugtalanságom.
– Csak kerülj az oldalukba vagy a hátuk mögé, és figyeld a szelet!
– Utóbbi utasítását nem értem, de idegességemben visszakérdezni is
elfelejtek. A fák csakhamar ritkulni kezdenek, közeledünk a szirthez.
A további két fegyverest a tűz körül találjuk. Arutelu az egyik bokor
aljára rejti a galambot, majd jelez, hogy vágjunk bele.
Ahogy kilépünk a fák árnyékából, arcomba olyan erős szél vág,
hogy majdnem visszalök. A férfiak egyből felpattannak, ahogy
meglátnak minket, köpenyük a testükre tekeredik.
Elgyötörtnek tűnnek, arcukat sűrű borosta fedi, bőrük cserzett,
szájuk cserepes. Az egyikük megbillen, alig bír megállni a lábán, a
velem szemben álló, nagyobb darab viszont kutya módjára vicsorog.
Kardot ránt.
– Mit akartok? – förmed ránk.
Aruteluval a szemünk sarkából egyszerre pillantunk egymásra,
majd vissza.
– Ételt – feleli könnyedén Arutelu, még a vállát is megrántja.
A férfi összevonja sűrű szemöldökét, tekintete a pengémre siklik,
melyre alvadt vér tapad.
– Egy próbát megért – mormolja Arutelu, és támadásba lendül.
Én sem tétlenkedem.
A nagydarabbal egyszerre mozdulunk. Lába alatt döng a föld, a
szél süvítése is felerősödik. Meglendíti a kardját, de hullámokat vető
köpenye a karjára tekeredik, megakasztja a mozdulatot. Kihasználva
a lehetőséget, végighasítom a derekát. Felüvölt, de mintha a fájdalom
csak még jobban feltüzelné. Kardjaink éles hangon csattannak össze.
Kivédem a csapását egyszer, majd még egyszer, végül elhajolok
előle. Ügyelek rá, hogy a szél nekem szemből fújjon, így ellenfelem
hosszúra nőtt lobonca akadályozza a látását. Elvéti a következő
ütést, mire újból belemélyesztem a kardom hegyét. Hörögve esik
össze.
Zihálva pördülök meg.
A másik köpenyes is a földön hever, körülötte vértócsa hízik.
A talaj nem tudja elég gyorsan beinni.
Arutelut hirtelen nem látom, de aztán a kalitkával a kezében kilép
az erdőből.
– Végeztél? Már azt hittem, be kell segítenem.
– Köszönöm, hogy meghagytad nekem a nagyobbikat – morgom,
miközben légzésem csak lassan csillapodik.
– Szívesen! – Olyan büszkeséggel mondja, mintha nem érzékelte
volna a gúnyos élt a szavaimban. Kipattintja a kalitka zárját.
Figyelem, amint a madár a magasba reppen, lábán a kis levéllel,
ami megnyitja előttünk az El Vedom kapuját. Végre láthatom Enét. Ha
hinnék az égiekben, most imát rebegnék nekik, helyette csak
reménykedem.
A galambot ide-oda dobálja a szél, nehezebben küzd meg a
természet erejével, mint a szeták, erre Arutelu felkészített, ő mégis
biztosra veszi, hogy az üzenet meg fog érkezni.
Arra viszont egyikünk sem számított, hogy egy nyílvessző találja
telibe, és együtt zuhannak a háborgó tengerbe.
Megperdülök.
Az erdő szélén, vérző fejjel, íjjal a kezében az a férfi áll, akit
Arutelu leütött a parton. A lába közé szorított tegezből újabb nyilat
vesz ki. Arutelu dühödt vadként hajítja el a kardját, mintha csak dárda
lenne. A penge sebesen szeli a viharos levegőt, és a férfi
mellkasában áll meg.
Időm sincs felfogni a történteket, a köpenyes élettelenül zuhan a fa
tövébe. Arutelu odacsörtet, és káromkodva rántja ki fegyverét a
testből.
A szél a csontomig hatol, hangja kitölti a hullák után támadt
csendet. Bucur egynapi járásra van, súlyos időket elvesztegetnénk,
ha visszamennénk másik madárért. A hűvös idő ellenére verejték
csorog az arcomon.
– Mondd, hogy erre is van pótterved.
Arutelu szája remeg az idegességtől, ami egyértelműen azt jelenti,
hogy erre ő sem készült fel. Az övébe csúsztatja a kardot, és lehajol.
– Ami azt illeti… – emeli fel az íjat és egy vesszőt.
– Addig képtelenség ellőni vele.
– Innen igen.
– Mégis honnan máshonnan lehetne még?
Arutelu a szikla szélére sétál, követem. Ahogy letekintek a tajtékos
hullámokra, azonnal eszembe jutnak az intelmek, a tengerben élő
szörnyetegek és az elhagyott medalion.
Nagyot nyelek, a végtelennek tűnő tengert pásztázom. Rémek
után kutatok, és éhes keselyűként csap le rám a félelem. Lázasan
kalapál a szívem, lábam gyökeret ereszt.
Arutelu jobbra mutat, a meredek sziklafal peremét egy részen
kikövezett lépcső töri meg, amely kacskaringós ösvényben
folytatódik, le egészen a partig.
 – Szükségünk lesz egy csónakra.
– És egy újabb levélre. Pergamenre és tintára, és… – Elakad a
szavam.
Előremutatok, a szikla mögötti horizontra.
– Az ott egy hajó? – hunyorgok. Vajon csak a szél játszik velem?
– Nem – nyújtja el a választ Arutelu, és kezével elárnyékolja a
szemét. – Az egy naszád. Geletai csatahajó.
Visszakérdeznék, de a légvételem is bennem reked, amikor
meghallom a húgom hangját a fejemben.
 Huszonnegyedik fejezet

ENE

A tintatartó az ajtón csattan, pont a kilincs mellett, majd a padlón

koppanva odébb gurul. Sűrű tinta csordogál belőle. Joka nem adja
fel, a résnyire nyitott ajtón bedugja a képét. Haja csapzott, sötét
tekintetéből bosszúságot olvasok ki.
Karom elutasítóan keresztbe fonom magam előtt, amint belép.
– Mondtam, hogy menj innen!
Becsukja az ajtót, nekitámasztja a hátát.
– Még mindig rosszul vagy?
Hangosan fújok egyet.
A rögtönzött ceremóniát követő ünneplés után azonnal hajóra
szálltunk. Igaz a mondás, hogy a geletaiak nem a türelmükről
híresek. Mint megtudtam, Cinka még a mulatság előtt intézkedett, a
legnagyobb naszád indulásra készen várt minket. A mieink többsége
Geleta szigetén maradt, Cinka csak pár embernek engedte, hogy
csatlakozzanak, mondván, hogy a legénység teljes, a helyek pedig
szűkösek.
Az El Vedom hegyéhez tartunk, Cinka ragaszkodott hozzá. Ott
akar lenni, amikor a mesterek elfogadnak jogos trónörökösnek, hogy
ezt megelőzően a házasságom tényét is feljegyezhessék, és Jokát
mint királyt elismerjék.
Két napja szeljük a tengert, és azóta nem veszem be Tiiu
gyógyírjeit.
Kabinom háromszor akkora, mint amit Esim biztosított a saját
hajóján, a hatalmas ágy látványától minden alkalommal rosszul
leszek.
A geletaiak a naszádon is folytatták a zajos mulatozást, Cinka
ügyelt rá, hogy se Damonnal, se Esimmel ne beszélhessek.
Hajnaltájt csendesült csak a legénység, ennyi idő pont elég volt, hogy
ne csak a házasság gondolatától forduljon fel a gyomrom. Élvezettel
hánytam telibe Jokát, mindenki szeme láttára.
 – Tengeri betegség – üvöltöm. – És mi a tengeren vagyunk, ha
nem tűnt volna fel.
Joka ajka megrándul, bal oldalt lebiggyed, és ez eltorzítja arcát.
– Már egy ideje lehorgonyoztunk.
– Ez nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra. Mégis, mit
vártál?
– Hát, nem egy ilyen nyafka kislányt, az már biztos.
– Királynő leszek. Válogasd meg a szavaidat!
– Én meg király, aki szeret hajózni, és ne várd, hogy egész
életemet egy palotában töltsem.
– Az égiek üssenek agyon, ha megállítalak – vetem oda félvállról.
– Kicsit több melegséget várnék tőled. – Felém indul.
Nem mozdulok.
– Legalább a látszatot add meg. Előbb vagy utóbb el kell
mélyítenünk ezt a megállapodást. Én ültetlek a trónra, ne feledd!
Nélkülem a fejed vennék.
Hangosan kifújom a levegőt.
– Az anyád nélkül – javítom ki. – Te csak a fiacskája vagy, aki
ajándékba kapja a koronát.
Erre Joka megfeszül. Megvetés sugárzik minden porcikájából.
Megragadja a karomat, olyan erősen, hogy felszisszenek a
fájdalomtól, ujjai a bőrömbe marnak. Nem adom meg neki azt az
örömet, hogy szenvedni lásson, ezért mosolyt erőltetek az arcomra.
Joka szája megmozdul, de mielőtt megszólalhatna, öntelt
kifakadását egy kopogás állítja meg.
– Szabad? – Damon az.
– Igen – szólok ki gyorsan, mielőtt Joka elküldhetné.
Az ajtó nyílik, mire Joka elenged, Damonnak viszont elég egy
gyors pillantást vetnie ránk, hogy tudja, nem éppen egy kedves
társalgást szakított félbe. A kabin megtelik feszültséggel, szikrákat vet
a két férfi között.
– A kiküldött csónak visszaindult – mondja Damon kimérten,
tekintete Jokáéba akaszkodik.
– Máris?
– Cinka kéret.
 Joka visszafordul felém, aztán minden figyelmeztetés nélkül
annyira előrehajol, hogy majdnem súrolja az arcomat. Édeskés
szagától kavarogni kezd a gyomrom.
– Nem érdekel, kivel ütöd el az időt, tudni fogom, melyik gyerek az
enyém, és melyik nem – súgja fenyegetően. Mosolya rémes, mintha
valaki rávarrta volna a képére.
Amint kettesben maradok Damonnal megkönnyebbülten kifújom a
levegőt.
– Látom, nem igazán jössz ki a férjeddel.
Megborzongok, a gyomrom ismét kavarogni kezd.
– Könyörgöm, ki ne ejtsd még egyszer ezt a szót a szádon! –
Azzal lesüllyedek a fürdődézsa melletti székbe. Még a kisujjammal
sem vagyok hajlandó megérinteni az ágyat, második napja a földön
alszom.
Damon a dézsa peremére ül, lábát keresztbe veti.
– Házasság egy geletaival. Elképesztő ötlet volt, fejet hajtok
előtted, minden tiszteletem a tied.
Elsőre azt hiszem, gúnyolódik velem, de aztán rádöbbenek, hogy
a szavai őszinték.
– Esim nem így gondolja.
– Tudja, hogy ezt az egészet értük tetted, csak aggódik, hogy Joka
keresztülhúzza a megállapodásotokat.
Zavarosak a gondolataim. Szükségem van a geletai seregre,
tisztában voltam azzal, milyen ajánlatot teszek, de Jokára még nem
készültem fel.
– Nem fogom hagyni. Hidd el, szívesen a tengerbe dobnám, de
biztosan tud úszni. Talán megmérgezhetném, ahogy a tanács egyik
asszonya javasolta.
– Tessék? – Damon szeme nagyra tágul.
Legyintek.
– Hagyjuk. Miért jöttél?
– Téged akartalak megnézni, láttam, hogy Joka idetart, és feltűnt,
hogy egész úton alig váltottatok pár szót, és… külön kabinban háltok.
Megragadom Damon karját, hálásan felnézek rá. Tekintetéből süt
az aggodalom, amitől elérzékenyülök.
 – Mondd meg: mit kezdjek vele? Király lesz, a te uralkodód,
követned kell a parancsait, bármi is legyen az.
Damon finoman megfogja a kezem, megszorítja, majd az ajkához
húzza. Gyengéd csókot lehel rá.
– Nekem te vagy a királynőm, a te parancsodat követem a
síromig. Már akkor is ezt tettem, amikor még atyádat szolgáltam,
csak nem tudtam róla.
Az emlékektől elfúl a szavam, könny szökik a szemembe. Damon
látott Rayjel, mégis megtartotta a titkomat, és ezzel elárulta a királyt.
Mindig is hű és őszinte volt hozzám, ott volt, ha bajba kerültem, ha
boldog vagy szomorú voltam. Életem legapróbb pillanatait is ismeri,
ahogy a szívem vágyát is.
Sóhajtok.
– Sose leszek boldog. – Emma szavai jutnak az eszembe. –
Szerinted a bosszúval teljessé válik az életem?
Damon az állam alá nyúl, és megemeli a fejem, hogy a szemébe
nézzek.
– El kell őt felejtened. – Ki sem kell mondania a nevét.
Elfordulok és felállok. Nehezen állom Damon tekintetét. A kabin
elhomályosodik előttem a könnyeimtől.
– Ő a meeshai, már nem is emlékezhet az érzéseire, de én nem
tudom elfeledni egyik napról a másikra. Vannak pillanatok, amikor
mindennél jobban szeretnék mellette lenni, máskor meg… –
Elhallgatok, azt hiszem, ezt még Damon sem értené meg.
Néha feszít a kényszer, és olyankor csak az El Vedom hegye jár a
fejemben, senki és semmi más. Ismét kopognak, de nem is várnak
választ, az ajtó kivágódik. Tiiu ront be rajta, arca piros, csak úgy
kapkodja a levegőt. Lepkét lehetne vele fogatni.
– Mindjárt itt van – hadarja lelkesen.
Damon feláll, zavartan pislog.
– Kiről beszélsz?
– A testvéremről.
Damonnal összenézünk, a tekintetében ugyanazt a kérdést látom,
ami bennem is fogalmazódik: egy újabb szabad földi Nebessenben?
Ez lehetetlen.
Damon felemelkedik.
 – A testvéred itt van? Az El Vedom partjainál?
Tiiu toporog, a lába szüntelen jár, rohanna fel a fedélzetre.
– Igen – feleli, aztán rám tekint. – A felderítő csónakkal érkeznek.
Az unokafivéred is vele van, Arutelu, ha jól értettem a nevét.
A szívem zakatolni kezd.
– Mit mondtál? – dadogom.
– Azt, hogy Ray és Arutelu vár ránk.
A név hallatán először fel sem fogom, mi történik. Döbbenetemben
alig találom a szavakat, aztán a lelkem legmélyéről boldogság csap
fel. Teljesen beleszédülök.
– Milyen nevet mondtál? – hitetlenkedik Damon.
– Ray és Arutelu – feleli nevetve Tiiu, mielőtt megperdülne és
elszaladna.
Egész testemben remegni kezdek, nem tudok úrrá lenni rajta.
Damon utánam nyúl.
– Ha elveszítjük a geletai sereget, elvesztünk, és ő a meeshai! –
Érzékelem a figyelmeztetést a hangjában, de a vágyam
felülkerekedik rajtam. Mintha az élet egyetlen röpke pillanat alatt
visszatérne meggyötört testembe.
Kitépem magam Damon szorításából, és futni kezdek a fedélzet
felé. Nem is futok, rohanok.
 Huszonötödik fejezet

RAY

A tűző nap a szemembe süt, hunyorogva pásztázom a hajó

fedélzetét. Tiiut keresem, de nem látom. Gyomoridegem nem múlik.
Még sosem voltam a tengeren, ha nem tudnám, hogy a húgom itt vár,
hat lóval se tudtak volna felrángatni.
A legénység homokszín ruhája majdnem a tenger színével
azonos, bőrük és hajviseletük egyforma, alig lehet megkülönböztetni
őket.
Arutelu közelebb csusszan, válla a vállamhoz ér.
– Nekem ez nem tetszik. – Halkan dünnyögi, miközben a tekintete
ide-oda jár. – A naszádokat Nebessennek építik, geletai zászló még
sose lobogott rajtuk. Mi a fészkes fene történhetett a birodalomban,
amíg az utakat róttuk?
– Amíg megpróbáltad halálra inni magad? – javítom ki.
Engem kissé sem érdekel a válasz, amíg a húgom és Ene
biztonságban van, addig Nebessen úgy játszik háborúsdit, ahogy
csak szeretne.
Sűrű léptek dübörgését hallom. Középkorú nő közeledik, cirádás
öltözete kirí a tömegből. Legalább fél tucat férfi követi.
Arutelu halkan felröhög mellettem.
– Cinka, te vén szajha! – kiáltja oda a nőnek. Nem tudom
eldönteni, hogy most örül vagy sem, a hangja egyszerre elégedett és
zavart. – Mi a búbánat fújt ide?
A nő a mellét düllesztve megáll előttünk.
– Fékezd a nyelved, Arden parancsnok! A jövendő király anyjával
beszélsz.
Arutelu arca megnyúlik döbbenetében, majd hangos nevetésben
tör ki.
– Ha a fivérem ágyára áhítozol, máris visszafordulhatsz.
A nő felel valamit, de már nem figyelek rájuk. A férfiak mögött
hófehér hajkorona villan. Először azt hiszem, csak a fény játszik
velem, talán egy ősz alak az, ám ekkor meglátom…
 Emma és Tiiu.
Tiiu felém rohan, találkozik a pillantásunk. Nevet. Hirtelen
megszűnik a szorítás a gyomromban, az elmúlt hetek gyötrelmei, az
aggódás és a kételyek egy pillanat alatt semmivé foszlanak.
Keresztültörök a körülöttünk állókon, futni kezdek. Közben végig őt
nézem.
Tiiu a karomba veti magát. Felemelem, és olyan szorosan
átölelem, amennyire csak lehetséges. Érezni akarom apró testének
minden rezdülését, a lélegzetét. A lábával átkulcsolja a derekam, a
vállamba temeti arcocskáját, ugyanúgy, ahogy kisgyerekként is tette.
Megsimítom a haját.
– Azt hittem, már sose látlak.
– Nem szabadulsz tőlem – súgja nevetve, és a hangját hallva
nekem is nevetnem kell. Alig pár órája hallottam a fejemben, de
élőben teljesen más.
Még egyszer magamhoz szorítom, aztán gyengéden talpra állítom.
Letérdelek elé, két tenyerem közé fogom kerekded arcát, és
tüzetesen megvizsgálom minden egyes porcikáját. Amikor
meggyőződöm róla, hogy tényleg sértetlen, homlokom
megkönnyebbülten a homlokának támasztom. Még mindig túl
hevesen ver a szívem, el sem hiszem, hogy itt vagyok Nebessenben,
és a húgomat karolom.
– Hiányoztál. – Hosszú sóhaj szakad ki belőlem. – Hogy kerülsz
ide?
Köhécselést hallok. Felnézek, Emma áll Tiiu mögött. Örömömben
róla meg is feledkeztem.
Emma büszkén kihúzza magát.
– Vigyáztam rá.
Valahol mélyen tudom, hogy az ittlétük nem véletlen, de a
viszontlátás öröme feledtet mindent. Felállok, és őt is hosszan
átölelem.
– Aggódtam érted. – Szelíden szól, tőle különösen jólesik ez a
lágyság, mert jól ismerem, nem szereti gyengének mutatni magát. –
Matu is.
– Matu… Ő is itt van?
Mindketten bólogatnak, közben Tiiu előremutat.
 Meglátom Matut, megfontoltan lépked felénk. Semmit se változott,
ugyanaz a medvetermetű mamlasz, akiért bármikor tűzbe vetném
magam.
Együtt megyünk elébe, átkarolom, és megveregetem a hátát.
Erősen, ahogy ő is szokta. Nem bírom abbahagyni a vigyorgást.
– Most már el kell mondanotok, mi folyik itt. El sem hiszem, hogy
itt vagytok. Nebessenben. A tengeren. Együtt és… – A szavam eláll,
szívem is megtorpan, majd olyan sebesen kezd verni, hogy abba
belesajdul a mellkasom. A szemem Enére tapad. Arca piros,
kapkodja a levegőt, és ettől még gyönyörűbb, mint bármikor előtte.
Mintha nem telt volna el egy hónap, hogy utoljára láttam, a szeme, az
ajka, a tekintete… A könnyeivel küszködik, és egész testében
reszket, akárcsak én.
Álomszerű a kép, és én meg akarom ragadni, hogy valósággá
váljon.
Bizonytalanul felé lépek.
Ő is tesz egy lépést.
Futni szeretnék, a karomba ragadni, és megpörgetni. Megcsókolni.
Szeme fényesen tündököl, zöldebb és ragyogóbb ékkövet
varázslattal sem teremthetnének az égiek. A lágyan ringatózó
faleveleket, az igazi erdő illatát, a békét, az otthonomat juttatja
eszembe. Az otthont, ahol elrejtőzhetnénk.
Ene, formálom a szavakat, de hang nem jön ki a torkomon.
– Ene! – harsogja Arutelu, ahogy elviharzik mellettem.
Arutelu magához vonja Enét, de ő egyetlen pillanatra sem szakítja
el rólam a tekintetét.
Tiiu megfogja a kezemet. Lenézek rá, a fejét csóválja.
Ekkor a nő, akit Arutelu Cinkának nevezett, a szétváló Aruteluhoz
és Enéhez lép.
– Parancsnok, emlékszel még a fiamra?
Egy férfi bontakozik ki a számos egyforma alak közül, semmivel
sem különb, mint a többiek. Karját Ene dereka köré fonja.
A döbbenettől lélegezni is elfelejtek. A testem megfeszül, de Tiiu
ujjai még erősebben szorítanak, mintha vissza akarna tartani. A kezet
nézem, majd Ene arcát, amiről süt az undor és a bocsánatkérés.
Elhúzódna, de a férfi nem engedi.
 Vér önti el az agyam, csak a kételyek és Tiiu tart a helyemen.
Arutelu egyet hátralép, és bólogatva megszemléli a férfit.
– A legendás Joka – dörmögi. – Geleta legfiatalabb
hajóskapitánya, és ha jól sejtem, ezúttal a trón a cél.
Képtelen vagyok felfogni a szavakat.
A király halott, az eljegyzés elmaradt.
Ene szabad.
Mégis, mi történt?
– Megleptél – szól Arutelu Enéhez.
A meglepetés nem a helyes szó arra, amit érzek. Csalódottság,
gyilkos düh forr bennem. Legszívesebben addig verném annak a
Jokának a képét, amíg felismerhetetlenné válik rajta öntelt vigyora.
– Ez egy igen merész húzás volt, de rendkívül okos. Azt hiszem,
innunk kéne az ifjú párra. – Arutelu a válla felett rám tekint.
Nem felelek.
A homlokát ráncolja, bármit is olvas le az arcomról, nem érdekel a
véleménye.
– Vagy inkább együnk először – fordul vissza Enéhez. – Közben
mindent meséljetek el! Tudnom kell, mi történt, és mik a terveitek.
Arutelu megragadja Enét, kimenti a férje szorításából.
Ene lassan fordul el, szeme csillogása kihunyni látszik, a fény, ami
benne tündököl, eltűnik.
A nő toppan elém.
– A meeshai, ha jól értesültem. Sajnálatos, hogy el kellett
szakadnod a volurtól, de gondoskodunk a biztonságodról. Tarts
velünk, egy meeshai meglátásai mindig megfontolandóak, a
segítségünkre lehetsz.
– Azt kétlem – szűröm a fogaim között, és miközben én a forrongó
dühvel küzdök, ő kényszeredett mosolyt villant.
– Tudjuk a szabályokat, sosem kérnénk olyat, ami az égiek ellen
van.
Persze. Ő nem lát többet, mint egy érzéketlen alakot, aki ha
akarna, se szólna bele a birodalom ügyeibe. Még csak nem is sejti,
mennyire teszek a drágalátos Nebessenükre.
– Menjünk – unszol Tiiu.
 Merev léptekkel indulok el, hagyom, hogy a húgom vezessen.
Szívem hasogat, mintha ezernyi tűvel szurkálnák. Képtelen vagyok
nem Enére gondolni.
– Hogy kerültetek ide? – szorítom meg Tiiu kezét. Cinka már
előttünk jár, Emma Matut kíséri.
– Megértem a tenger rémeit, a mágiájuk nem hat ránk. – Tiiu
elvörösödve hajtja le a fejét.
Az az átkozott képesség!
– Ezt a többiek is tudják?
– Emmáék igen. Csatlakoztunk a Felszabadítókhoz, és hajóra
szálltunk, de a geletaiak semmit nem sejtenek, nebessenieknek
vélnek minket. – Elengedi a kezem.
Utánakapok, és megállítom.
– Nem lett volna szabad ezt tenned – fordítom magam felé.
Nagyra tágult szemmel, gyermeki tekintettel felnéz rám.
– Ha nem teszem, most te is, Ene is halottak lennétek.
– Ezt hogy érted?
– Mi hoztuk ki a járatokból a hercegnőt, és én adtam neked erőt,
hogy küzdhess.
Eltátom a szám.
– Ott… ott voltál a palotában?
Tiiu mosolyogva bólogat, engem egyre jobban kínoz az ideg.
– Miért hagytál ott?
Válaszolna, de egy újabb geletai megzavar minket. Kopott
bőrkabátja megnyikordul, ahogy felemeli a kezét, és türelmetlenül int,
hogy ne maradjunk le. Tiiu barátságosan visszamosolyog rá, majd
némán elém csusszanva mutatja az utat.
 Huszonhatodik fejezet

ENE

Joka önelégült vigyorral az arcán terpeszkedik mellettem, és olyan

zavartalanul tömi magába a szőlőszemeket, mintha már a feneke
alatt érezné a kipárnázott trónt. Sokadjára is megfogadom
magamban, hogy amíg élek, egyszer sem ülhet rá. Mellettem lesz a
helye, ahol korábban anyámé volt, és a szava is csak annyit ér majd.
Ha kell, kitiltom a tanácsteremből, ahogy a hálószobámból is.
Ray utolsóként lép be az étkezőbe, pillanatnyi csend követi,
néhányan aprót biccentve fejezik ki tiszteletüket. Teste merev, tartása
büszke, mégis érezni vélem a körülötte cikázó feszültséget. Vagy ezt
csak én gondolom bele? Képtelen vagyok meeshaiként tekinteni rá,
ugyanazt a fiút látom, akit a rabszekéren megpillantottam. Sebzett,
életerős, harcias és komor.
Tiiu némán kifordul a helyiségből, az ajtó résén át látom, amint
csatlakozik Matuhoz és Emmához. Ray kérdően fordul utána, némi
bosszúságot látok rajta. Cinka szerint nekik nem itt van a helyük, a
legénység tagjai. Még Esim jelenlétét is megkérdőjelezte, de miután
tájékoztattuk, hogy korábban őrként szolgált, és számos szabad
földivel tart kapcsolatot, végül nem valami boldogan, de beleegyezett.
Ray mintha habozna, végül Arutelu mellett foglal helyet. Undorral
szemléli az embereket, az ételeket. Megrázom a fejem. Minden
mozdulatában a régi énjét keresem, de nyilván tévedek. Vagy
képzelődöm.
– Geletai bort? – kérdezi tőle Cinka, és már töltené is a kupáját, de
Ray lefedi tenyerével a poharat.
– Csak vizet – morogja. Még a hangjában is felfedezni vélem az
érzelmeket.
Szédelgek.
– Én kérek – vetem oda gyorsan. Az émelygés a gyomromból a
torkomba kúszik, de erről már nem a betegség tehet. Tenyerem
nyirkos, és minden igyekezetem ellenére se vagyok képes másfelé
nézni.
 Ray is átható tekintettel vizslat, mint aki próbál megfejteni, és ettől
a szívem vadul kalapál.
– Parancsnok. – Gondolataimat Joka irritálóan mély hangja töri
meg. – Hogyan lehetséges az, hogy elvesztette a seregét, és a
meeshai az útitársa?
Igyekszem palástolni a kezem remegését, miközben belekortyolok
a borba.
Arutelu hátradől, derű lappang az arcán.
– Előbb halljuk a ti történeteteket!
– Az elég gyér. Ugye, hercegnőm? – fordul hozzám, mire majdnem
félrenyelek. Damonra tekintek segítségkérően, és ő egyből megérti
kavargó érzéseimet, mert megköszörüli a torkát, majd mesélni kezd.
Csodás megmentésünk és tengeri utunk története több sebből is
vérzik. Nem tesz említést a szabad földiekről és az elrablásunkról.
A heteken át tartó hajózásunkat a szélcsendre és a Garth által
kivezényelt ellenőrző hajókra fogja. Ugyanazt a mesét mondja el,
amit Cinkának is.
Arutelu többször is hümmög, lassan kortyolgatja a borát. Ismerem
a vonásait, ő átlát Damon hazugságain.
Miután végighallgatja az eseményeket, hozzám fordul.
– Ha jóllaktunk, szeretném, ha közösen imádkoznánk elhunyt
szeretteinkért. – Először meglep különös kérése, sosem láttam az
égiekhez imádkozni. – Csak mi, Ardenek. – Amint ezt kimondja,
rádöbbenek, mi a szándéka: négyszemközt akar velem beszélni.
– Hálás lennék érte. – Arcom a kupa mögé rejtem. Iszom, hogy ne
kelljen látnom Ray merev vonásait.
Arutelu is röviden vázolja a vele történteket, és ahogy sejtettem, a
nemesség nem állt a pártomra, a Nebessenben állomásozó katonák
meg kötelességtudóan védelmezik az egyetlen igaznak vélt Ardent,
Garthot. Ahogy a Geletán lévő csapatok is azonnal elhagyták a
szigetet, amint parancs érkezett, hogy térjenek vissza Nebessenbe.
– Ha a serege értesül arról, hogy életben van, követnék önt, ugye?
– kérdezi Joka.
Arutelu megrántja a vállát.
– Úgy vélem. – Egy lélegzetvételnyi időre elhallgat, majd folytatja.
– De nem tudhatjuk, Garth miket híresztel még. Bűntársnak
nyilváníthat, árulónak, mint Enét.
Ray, aki egy falatot sem evett, még a vizébe se kortyolt bele, az
asztalra könyököl, és egyenesen a szemembe néz.
Szívem kihagy egy ütemet, a szám kiszárad. Van valami
büszkeség a tekintetében, de nem tudhatom, nem ilyen vonásokat
öltött-e rá az érzéketlenség.
– A bosszú elég indok a korona megszerzésére? – Nekem szegezi
a kérdést. Ő, aki egész életén át hurcolta a gyűlöletet a családom
iránt.
Veszélyes csend telepszik a helyiségre, a kanalak elnémulnak, az
emberek levegőt sem vesznek, mindenki a meeshait szemléli, aki
farkasszemet néz velem. Ray újabb kérdéssel rombolja szét a
társaságot.
– A népnek nem mindegy, hogy te vagy Garth ül a trónon?
Remegő kézzel teszem le a kupát. Ray emlékszik korábbi
szavaimra, érzéketlen lelke talán még azt is felfogja, mennyi haragot
tápláltam a korona iránt. Meeshaiként meglepheti, hogy ezek után,
alkalmatlanságomról és ellenszenvemről tudomást sem véve, harcba
szállnék a hatalomért.
Nem tudom, mit mondjak, pedig a válasz egyszerű. De Rayhez
szólni már nem.
Esim menti a helyzetet. Vérmesen az asztalra csap.
– Talán a meeshai nincs tisztában azzal, hogy Nebessen zárkái
üresek, mert minden bűnöst őrségre ítéltek? Szabad Földet rabok
felügyelték, és Garth ezekkel a rabokkal szerezte meg a koronát. Ha
ezek az őrök hatalomhoz jutnak, Szabad Föld örökre elveszett.
Lehet, az égiek csak Nebessent ringatják a keblükön?
Ray ismét rám tekint, szeme ide-oda jár Joka és köztem, Esim
szavait a háta mögé sepri.
– A geletaiakkal győzhetnél, és felszabadítanád Szabad Földet?
– Igen – szakad ki belőlem a válasz, mintha ez magyarázat lenne
a tettemre is, hogy miért léptem házasságra.
– Ha a volur valóban értesíti a Szabad Földön állomásozó
csapatokat, akkor velük, a geletaiakkal és a szabad földiekkel meg
tudjuk vívni a csatákat a birodalom mindkét részén – magyarázza
Damon. – A fölényünk kétségtelen.
 – Kivéve, ha a meeshai szavai nem véletlenek, és a volur Garth
mellé állt időközben – mormolja Joka, miközben fogaival egy rágós
húst cincál. Gyilkos pillantásokat lövell Ray felé.
Kijelentése fejbe kólint.
– Mena nem tenne ilyet!
Joka végre lenyeli az ételt, a kupájáért nyúl.
– Én csak azt mondom, hogy a meeshait a tisztánlátása ellenére
sem győztük meg, és ne feledjétek, ha ő így vélekedik, nagy
valószínűséggel a volur is.
Síri, feszült csend támad. Minden szem Rayre szegeződik, aki
könnyedén feláll, a szék lába csikorogva végigkaristolja a hajópadlót.
Választ várunk tőle, de ő csak annyit mond:
– További jó étvágyat! – Aztán távozik, magunkra hagyva minket a
kétségek és a sötét fellegek viharában. Három röpke szava
pallosként csap le ránk.
Ez nem lehet, Ray!
Üvölteni szeretnék, kupán csapni Rayt, hogy észhez térjen.
Hogy emlékezzen.
A Rayben izzó szabadságvágy nem fordulhatott át ilyen
megvetésbe, hiszen ez minden, csak nem pártatlanság.
Felpattanok.
Utánarohannék. Székem dörrenve felborul, a mellkasomat
nyugtalanság feszíti.
Damon is felugrik, őt Arutelu követi, aki komótosan megtörli zsírtól
csillogó ajkát.
– Itt az ideje az imának – mondja keményen. – Sir Haren,
csatlakozzon hozzánk, számos jó emberét elvesztette, szánjunk pár
percet az ő emléküknek is.
A gyász hetekig kínzott. Most viszont, amikor újra harcolni akarok,
önmagamért, Ray hazájáért, amikor pezsgés költözik a testembe,
akkor az ima az utolsó, amire vágyom.
Kifelé indulok. Arutelu gyorsan megkerüli az asztalt, és minden
finomságot mellőzve megragad. Legszívesebben leráznám
magamról, de közelebb hajolva a fülembe súg.
– Pár dolgot még tudnod kell.
 Fújtatva kiszabadítom a kezem. Damon is eltitkolt dolgokat, talán
Arutelu sem a teljes igazat mondta. Talán van rá magyarázat, hogy a
meeshai… Ray miért ilyen.
 Huszonhetedik fejezet

MENA

Fáradtan zuhanok a dohos szalmaágyra. Viszket a fejbőröm a

kendőtől, egy rántással megszabadulok tőle. A tiarám is a durva
vászontakaróra zuttyan. Izzadt homlokom megkönnyebbül, de én
magam nem. A késő délutáni forróság elviselhetetlen.
Az ispotálynak kinevezett kőházban már vakon is eligazodom,
minden sérült nevét és életét ismerem. Az elmúlt napokban négyet
veszítettünk el, de hatan már visszatérhettek az otthonukba.
Többségük csüggedten feküdt, a tetemek jelenléte arra
figyelmeztette őket, hogy hamarosan nekik is ez a sors jut, így
elsőként ezen kellett változtatnunk. A holtak egytől egyig apák, fiúk,
testvérek voltak, így a falusiak ragaszkodtak a temetéshez. Zana és
Dank már napok óta ássák és temetik a sírokat. Corson fejfákat
farag, házakat javít, rendkívül ügyesen kezeli a fát. Napkeltétől
napnyugtáig talpon vagyunk.
Miután csak a sérültek maradtak, pár asszonnyal átsúroltuk a
padlókat, falakat, friss levegőt engedtünk be, és vásznakat
feszítettünk az ablakok elé, hogy távol tartsuk a zsongó legyeket. Már
tudok sebet tisztítani, kiégetni, kötözni, vért csapolni és csonkolni. Ez
minden, amit Bagtas átadhatott nekem, de mesteri címe miatt
mindenki úgy véli, az ő keze aranyat ér. Ha ő vagy én kötöttünk át
egy sebet, azt hitték, csodás gyógyulás veszi majd kezdetét, és a
bőrön nyoma se marad a hegnek. A remény átszőtte a testüket, hitük
pedig annyira buzgott bennük, hogy önnön gyógyulásukat segítették
elő.
A rémek egyike mindennap megközelíti a falut, de szavamra
visszafordul. Egyelőre nem tudom, ezt a problémát miként oldhatnám
meg.
A kopogásra nehézkesen megmozdítom a fejem, de nem vagyok
hajlandó felkelni. Minden végtagom zsibog, pusztán a tiarám
helyezem vissza kényszeredetten.
– Gyere! – kiáltom ki.
 Az ajtó akadozik, nagyot kell lökni rajta, hogy kinyíljon, Zana szinte
beesik. Arca gondoktól terhes.
Sutba dobva a fájdalmamat, felpattanok.
– Baj van?
Zana zavartan megvakarja a feje búbját.
– Nem, csak… érdeklődni jöttem, hogy mit csináljunk.
Elfogyott volna a munkájuk? Hiszen tegnap még számtalan ház
állt félig romban.
– Ezt hogy érted?
Az ággyal szemközti székre néz, amit a ruháim foglalnak el.
Kérés nélkül átteszem a szoknyát és inget az ágyra.
Zana leül, válla megereszkedik.
– Hónapokba telik, mire a falut újjáépítjük, de hasztalan, ha a
szörnyek visszatérnek. Amint elmegyünk innen, minden
megismétlődik, és a mi ügyünk nem várhat tovább.
Visszasüllyedve az ágy szélére kidörgölöm a fáradtságot a
szememből. Túl sok a tennivaló, ha ezerfelé szakadnék, se lennék
képes mindenre.
– Atyám rendeletbe foglalta, hogy nem ölhetjük meg a lényeket.
Ők ReetUr teremtményei.
A falusiaknak is ezzel mentegetőztem, a szörnyek természetfeletti
mivoltára fogtam, miért nem használhatom az erőmet. Nyakatekert
magyarázatom nem kérdőjelezték meg, ha valakiben kételyek
támadtak, az is mélyen hallgatott. Pocsékul éreztem magam, amiért
hazudnom kell nekik, de nincs más választásom.
Ráadásul az álarc fenntartása felemészti az erőm, folyton hasogat
tőle a fejem. A sérültek nem láthatják rajtam a szánalmat, az undort a
gennytől vagy a vértől, a fáradtságnak jelét sem mutathatom.
– Az embereket meg az égiek alkották!
Zana kifakadásától eláll a szavam.
– Nagyon nincs rendjén a tegnapi eset! – Lába idegesen jár, talpa
az összekaristolt fapadlón dobog.
– Arra gondolsz, hogy a szörnyek egyszerre jöttek?
Számomra nem volt különös, nem sokkal egymás után szoktak
megjelenni, ezúttal véletlen egybeesés történhetett.
Zana bólint kettőt, habozik.
 – Szerintem összehangolják a támadásukat. Az a böhöm igaz,
hogy elment, de már nem az erdő felé, hanem a folyóhoz, ahol a
másik kettő van.
Újabb döbbenet bizsereg végig a gerincem mentén. Máskor
jobban kell ügyelnem a részletekre! A fáradtságtól csak a feladatra
koncentrálok. Minden egyes alkalommal, amikor elküldöm a rémeket,
megkönnyebbül a szívem, és ez az érzés teljesen kitölti a testem.
Zana folytatja.
– Az erdő és a folyó állataira vadászhatnak, de előbb-utóbb elfogy
az élelmük, ahogy a falusiaknak is. Amint elhagyjuk a falut,
lecsapnak. Az egész környék ki fog pusztulni, és a rémek új falut
keresnek. Nem maradhatunk itt örökké, hogy csak őket védjük.
Igaza van, ez így szélmalomharc, ahogy Arutelu is mondta.
A probléma gyökerét kell megtalálnom.
Felállok, lesimítom durva vászonszoknyám ráncait. Zana is
illedelmesen felpattan.
– Hol van Dank és Corson? – tudakolom.
– A kovács műhelyét javítják.
Egyenesen odamegyünk, határozott léptekkel, emelt fővel sétálok
keresztül az utcán, pedig már alig érzem a lábam a folytonos állástól,
hátam pedig úgy hasogat, mintha durva köveket görgetnének rajta.
Már messziről hallom a fém éles hangját. A kovácsműhelyben izzik
a tűzhely, a mögötte lévő falazat egy része még hiányos, a testőrök
most rakják. A szőrös vállú, termetes kovács egy satuba szorított
kapafejet formáz. Jöttömre megáll a keze a levegőben, majd leereszti
a kalapácsát. Dank és Corson is abbahagyják a munkát, homlokukról
letörlik a verejtéket, és Zanára néznek. Azt hiszem, ők már tudják, mit
mondott nekem.
Félreintem őket, hogy a kovács ne halljon minket. Nem
teketóriázok, egyből a lényegre térek.
– Beszéltem Zanával. Mi a javaslatuk?
– A böhöm a bundája alatt fémes, sebezhetetlen – kezd bele
Corson. – Az egyik vízi lénynek meg szárnyai vannak. A környező
falvak lakosai Traidorba menekültek, de akármilyen erős a vár, ha
még több tucat van ezekből, az ottaniak sem fogják sokáig bírni.
A készleteik nekik is végesek.
 – Ha odamegyünk, mi lesz a falusiakkal? – A félelem átjár a
gondolatra, hogy mi minden történhet velük.
– Jöjjenek velünk – javasolja Dank. – Távol tudjuk tartani ezt a
hármat.
Corson megcsóválja a fejét.
– Még sok a sebesült, és Traidor várában sem maradhat az idők
végezetéig a volur, és…
– A fenevadakat visszük magunkkal – vágok a szavába. – Ha
tényleg az összes többi a várnál van, akkor megpróbálok egyszerre
parancsolni nekik. Visszaküldöm őket a Szörnyek erdejébe.
– És ha nem maradnak ott? – kételkedik Dank.
Corson a tarkóját dörgöli.
– Bármi miatt is hagyták el az otthonukat, talán tudunk tenni
valamit, amivel visszacsaljuk őket. Egy próbát megér.
Egy biccentéssel megköszönöm a támogatást.
– Amint megjelennek a rémek, magam után hívom őket, és
elindulok Traidor felé. – Nagyot nyelek. A testőrökre nézek,
egyesével. – Nem kötelezem önöket semmire, csak megkérdezem. –
Kifújom a levegőt. – Velem tartanak?
Zana azonnal felel.
– Legutóbb kimaradtam a mókából, naná, hogy önnel tartok.
Corson meglegyinti a fejét.
– Nélkülünk szörnyfalatka lesz belőled. Mi is megyünk. Ugye,
Dank?
– Hogy a rossebbe ne. Ha még egy sírt ki kell ásnom, én magam
fekszem bele. A kard az én fegyverem, nem az ásó.
Zana a nyakát nyújtogatva néz el felettem.
– Na, parancsnok, azt hiszem, itt az idő.
Odafordulva én is meglátom az utca végében felbukkanó böhöm
legyező formájú taraját.
– Hozzák a lovakat! – sürgetem a testőröket. – Corson, szóljon a
falusiaknak!
– És Bagtas mester? – veti közbe Dank.
Elszorul a torkom. Csapatunk rohamosan megfogyatkozott. Előbb
a nemesektől, aztán Arutelutól és Raytől kellett búcsút vennünk, most
meg Bagtastól, aki az elmúlt napokban atyám helyett atyám volt.
 – Ő marad, a sebesülteknek szükségük van még rá – rázom meg
a fejem.
Görcstől nehéz lábbal indulok a szörnyek elé. Zanának igaza volt,
ma is egyszerre kell szembenéznem a három rémmel, a böhöm előtt
vonul két kisebb társa. Eléjük lépve azonnal megtorpannak.
Vérszemükkel rám merednek, gyilkos tekintetüktől mindig jeges
borzongás fut végig rajtam. Az egyik vízi lény, ami leginkább egy
hatalmas gyík és egy sas elfajzott gyerekének tűnik, szaggatott
vinnyogást hallat.
Kiver a víz, a szívem zakatol. Amint a szörnyek elhallgatnak,
meghallom a paták dübörgését.
– Utánam! – kiáltom reszketegen, miután felmászok a lóra.
A falusiak a viskóikba visszahúzódva, az ablakokból szemlélik
különös vonulásunk. Látom szemükben a csalódottságot, de bízom
Bagtasban, a tudásában és a hűségében. Ő nem atyámnak vagy
nekem esküdött fel, de még csak nem is a mesteri címre, hanem a
saját lelkének tartozik számadással. Sosem bocsátaná meg
magának, ha cserben hagyná a sérülteket. Én se teszem. Sokan
vannak, de Traidorban még többen. Szétszaggatnak a döntések,
hogy sose a jót, csak a kevésbé rosszat választom. Egyre csak nő a
lista, ahol újabb és újabb dolgokat fogadok meg magamnak. Ezúttal
azt, hogy visszatérek ide, és befejezem, amit elkezdtem: a falu újra
fel fog virágzani.
A böhöm farka ekkor felborít egy szekeret, ami dörrenve vágódik a
mellette lévő épület falának.
Összerezzenek, de nem hátrálok meg. Nem hátrálhatok meg!
A falut elhagyva felsorakozom a lények mellé, Corson mellettem
mutatja az utat, Dank és Zana mögöttünk. Álmosságomhoz éhség
társul.
Az éjszaka az erdő mellett elhaladva köszönt ránk. Fáklyákat nem
hoztunk, de a kerek hold fénye megvilágítja előttünk a talajt, Corson
eligazodik az árnyak között.
A lények időnként megállnak, különös hangokat adnak ki.
A böhöm nem bírja a sétát, aránytalan lábai nehezítik a mozgását,
időnként megáll, lemarad. A szárnyas egyszer megpróbál a magasba
emelkedni, de a parancsom visszarántja, orral lefelé a talajba fúródik,
vergődik, meghempereg a sűrű fűben. Végül vinnyogva továbbindul.
Együttérzés támad bennem, látni vélem bennük az állatot.
A harmadik lény nem ad ki hangot, nem áll meg, csak estére
behúzza lábait, és kígyószerű mozgást ölt. A lovak megugranak tőle,
én is felvisítok. Corson még épp időben elkapja a kantáromat, mielőtt
lovam nekiiramodna, és levetne magáról.
Traidor vára közelebb van, mint gondoltam volna. Mire a nap
sugarai felbukkannak a látóhatáron, megpillantom a komor épületet.
És még valami mást is.
A rémült döbbenet egyből feledteti velem a fáradtságot, éhséget.
A szám elé kapom a kezem.
A vár körüli területeket ellepik a rémek. Százan is lehetnek, ha
nem többen. A levegőben hegyes csőrű, madárszerű szörnyek
lebegnek, a földeken fekvő lények végtelen tengert alkotnak.
De van, ami még ennél is rémesebb. A Szörnyek erdeje helyén
csak élettelen, kopár facsonkok merednek ki a korom lepte földből.
Az égett szag mindent átitat.
Nincs hova hazaküldenem a fenevadakat, az otthonuk
felperzselődött.
 Huszonnyolcadik fejezet

KEIN

Zihálva vonszolom el magam a fürdődézsáig. Fejem a kánikulától

langyos és az esti tisztálkodástól már zavaros víz alá dugom.
A rémképek csak lassan fakulnak. Szemem előtt lebeg finom arca,
sápadt bőre. Tekintetében a rémület. Újra és újra ugyanazt álmodom.
A szívem legmélyén tudom, valami összeköt minket, csak meg kell
várnom, hogy rám találjon.
Visszamegyek a szalmával kitömött, durva zsákvászonnal fedett
ágyamhoz, hajamból még csepeg a víz, amikor inget és nadrágot
húzok. Kisurranok a folyosóra, végigmegyek az ütött-kopott
kőoszlopok mentén.
A hajnal homályában a szentélyhez tartok. Hiába kínoz a gondolat,
hogy Hefónak igaza van, és a falak rólam mesélnek, mégsem tudom
távol tartani magam onnan.
Viszont Roen az utamat állja. A korai óra ellenére is frissnek tűnik,
csibesárga öltözetével és répaszín hajával üde színfoltja a szürke
folyosónak. Karjában nagy halom rongy.
– Már napok óta nem láttalak az étkezéseknél – kezdi érdeklődve.
– Azt suttogják, beállsz mesternek.
Nevetésem elfojtva felhorkanok.
– Esztelen szóbeszéd.
Felrántja a szemöldökét.
– Akkor mégis miért töltöd a napjaidat imádkozással?
– Az az egyetlen hely, ahol nyugodtan alhatok és ihatok. – A karján
csüngő ruhadarabokra mutatok. – Újabb öltözet készül?
– Még most se találtam semmit, ami elfogadható lenne a
mestereknek, pedig ideje lenne lecserélniük ezeket a csúf talárokat.
Megszemlélem a vörös, ciklámen és citrom színek kavalkádját.
– Talán kevésbé feltűnő szín kéne. Valami olyan, ami illik a
természethez.
– Minden szín a természet színe – feleli, mielőtt összeráncolná a
homlokát. Töpreng. – Mit javasolsz?
 Azonnal felelek.
– Zöld.
– Milyen zöld? Mint a fű?
– Sötétebb, inkább olyan, mint a rózsa levele.
Mutatóujját az ajkához tartva, erősen gondolkodik. Az elméjén
átcikázó ötletek egy pillanatra bennem is felvillannak, mosolyognom
kell rajtuk.
– Ahogy látom, jól érzed magad itt. Esetleg te fontolgatod a
mesteri létet?
Roen arcát ellepi a pír, és zavart mosollyal legyint egyet.
– Csak élvezem a csendet. Húsz éven át kísértett a szörnyek
üvöltése, a kardok csattogása és a rémes zeneszó, amivel
megpróbálták mindezt elnyomni. Amikor az ember a saját gondolatait
sem hallja, felszabadító tud lenni a csend.
– És mire jutottál ezalatt?
– Hogy még a csend is békésebb, ha nem egyedül élvezed.
Megcsap a sóvárgás szele, ami belőle árad. Az árulástól rothadt
szívében dobogó vágyról Emma jut eszembe. Magabiztossága
ébresztett bennem utoljára hasonló érzéseket. Csábító volt, mint a
legédesebb nektár.
A támadás óta nem gondoltam rá.
Kihívó szépsége és vad természete elvakított. Emma életem
elszalasztott lehetősége.
– Akkor már értem, miért imádkoznak csoportosan a mesterek –
jegyzem meg szárazon.
Roen felkuncog, majd vonásai hirtelen aggodalmassá válnak.
Tetőtől talpig végigmér.
– Nem festesz valami jól. Lefogytál, a szemed vérben úszik.
Enned kéne egy kiadósat, tarts velem a reggelinél.
– Ma inkább nem, majd holnap.
– Lehet, nem lesz holnap.
Kipattan a szemem.
– Ezt hogy érted?
– Ma ebéd után összeül a tanács, ha döntenek, holnap kora
hajnalban útra kelünk. Így is többet maradtunk a kelleténél, és az El
Vedom szabályai tiltják, hogy a mestereken kívül bárki is üzenhessen
innen. Csak ők tudják, mi folyik odakint, és bevallom, aggódom.
Eltöprengek ezen. Az utóbbi időben a külvilággal nem
foglalkoztam, a falakba ivódott szavak teljesen elbűvöltek, kitöltötték
a napjaimat. Lehet, egy teljesen új Nebessen fog odakint várni ránk.
– Nos, velem tartasz? – szakít ki Roen hangja a gondolataim
közül. Félrehajtott fejjel várja a válaszom.
– Inkább kihasználom az időt, és ma még szundítok egyet a
szentélyben.
– Ha megvan a döntés, hajnalban keresni foglak. Legyél útra kész!
Aprót biccentek, és sietve magára hagyom Roent.
Az írások éjt nappallá téve meséltek, emberi sorsok követték
egymást, de a kort nem tudtam meghatározni. Mi van, ha még több
ezer év áll előttem? Meg kell ismernem mindet, még ma!
Belépek a komor helyiségbe, a hűvös levegő kellemesen
felborzolja karomon a szőrszálakat. Becsukom magam mögött az
ajtót. Az első sorba megyek, az öreg térdeplő recseg alattam, ahogy
leülök rá. Nem figyelem az idő múlását, nem hallgatok a gyomrom
korgására, és nem veszem észre, hogy bárki is bejönne, csak amikor
meghallom a halk dudorászást, akkor jövök rá, hogy nem vagyok
egyedül. Hefo mester az. Jelenléte már nem idegesít, inkább
megnyugtat. Hangosan folytatom az olvasást, bízva abban, hogy
Hefo megérti a szavaim. Az ő elméjében hiába próbáltam olvasni,
gondolatai túl zagyvák, hogy megértsem azokat.
– Az első hold első szülöttje kiválasztott lett. A második hold… –
Megakadok az olvasásban, már csak a szemem fut a felvillanó
sorokkal. – Újrakezdte. – Csalódottan leeresztem a vállam. Örülnöm
kéne, hogy minden történetet megismertem, mégis kérdések ezrei
tolulnak az agyamba. Nem értem, hogyan kapcsolódnak a történetek
darabkái a jelenhez.
Az ismétlődő szavakat figyelem, miközben Hefóhoz szólok.
– Tudtad, hogy a kezdetek kezdetén tizenhárom volur volt?
Hefo felém fordul, mintha értené a szavam, és ez arra biztat, hogy
folytassam.
– Tizenháromszor fordul a hold, ezért az istenek tizenhárom volurt
adtak az emberiségnek. Már csecsemőként kiválasztották őket, és itt
nevelkedtek, ezen a helyen, ezen falak között. Az elsőket maguk az
égiek vették a szárnyuk alá, majd ők képezték tovább az ifjakat.
Minden gyerek születését feljegyezték, ahogy nálunk, Szabad Földön
is teszik, és ezt lejelentették a voluroknak, akik a csillagokat
összevetették a születésekkel, és könnyedén ráleltek az újakra.
Eltöprengek rajta, hogy mennyivel könnyebb most, amikor több
millió adat helyett csak az Arden-dinasztiát kell számba venni. Aztán
befurakodik az elmémbe egy gondolat. Ha csak ReetUr vérvonala
örökölhet, akkor vajon mi szükség van Szabad Földön a billogra és a
szigorú számadásra? Elhessegetem a kusza elméleteket, és
folytatom.
– A volurjelöltek tízévesen útra keltek egy idősebb volur
társaságában, hogy megtalálják a meeshaijukat. Ha nem lelték, a
következő évben megismételték az utat, mígnem rátaláltak a
társukra. És tudod, mi a legérdekesebb? – Hiába várom, hogy Hefo
megrázza a fejét, ő csak a száját tátja. – Voltak érzelmeik – bököm ki
izgatottan. Ugyanaz a borzongás szaladgál a karomon, mint akkor,
amikor először olvastam róla. – A volur és a meeshai is érző emberek
maradtak, csak önmegtartóztatást fogadtak. A volurok fiatalon váltak
azzá, átszellemültek, és magukévá tették az eszméket, nem is
tudták, mit veszítenek, de a meeshaik igen, és ez volt az, ami
egésszé tette őket.
Hosszan meredek a falra, újraolvasom az elsők szavait, amit már
kívülről fújok. Minden egyes betű beleégett az elmémbe, mégsem
bírok betelni vele. A sarokba mutatok, mintha Hefo is látná azt, amit
én.
– A volurok tanácsot alkottak, együtt hozták meg a döntéseiket, és
együtt sokkal erősebbek voltak. A vezetőjük a fővolur volt. Ő az
egyetlen, aki születése óta képes volt mágiát használni. Az ereje a
meeshaival vált teljessé.
Amint kimondom hangosan, a felismerés lesújt rám. Vagy talán
csak én is megőrülök lassan, mint Hefo? Ránézek.
– Mondd csak: mikor változott meg minden? Mikor lett csak egy
volur? Hova tűnt a tanács? És az érzelmek?
Hefo nem láthatja az arcomat, számára teljes lehet a sötétség, de
én észreveszem a töprengést a tekintetében. Egyszer csak
megfeszíti az ujjait, tenyere élével a térdeplőre csap, majd úgy tesz,
mint aki fűrészel.
– Kettévág?
Bólint, miközben gyermeki izgatottsággal pattogni kezd ültében.
A pad megremeg alattam.
– ReetUr? – A homlokomra csapva felpattanok. – A történetek vele
érnek véget. Hétszer kelt útra, mire megtalálta a meeshaiját, a valaha
élt legidősebb volur volt. Minden évben Tóriába utazott a mentorával,
és végül… – Megrázom a fejem, az egész képtelenségnek tűnik. –
Ő már tudta, mit veszít. Az egyensúly megbillent. De mi lett a
tanáccsal? ReetUr meeshaijával?
Hefo utánam tapogat a térdeplőn. Segítek neki, felfelé tartott
tenyerembe tüzet idézek. Hefo előbb megugrik, majd örömteli
tapsikolásba kezd. Kipattan a padok közül, és miközben rohanvást az
ajtó felé indul, int, hogy kövessem. Követem, hiszen bomlott elméje
valahol csodás dolgokat rejthet.
Amint kinyílik a szentély ajtaja, összeszorítom a markom, a fény
kihuny. Odakint időközben besötétedett, szürke fellegek kúsznak az
égen. Az enyhe szellő lábam elé fújja a fákról lerabolt fehér
szirmokat.
Hefo őrült tempóban rohan előttem. A harmadik torony felé tart,
amely nem több, mint raktár, ott őrzik a begyűjtött élelmet, ruhákat,
ágyneműket, edényeket.
Az átjáró boltív alatt Hefo megtorpan, int, hogy maradjak
láthatatlan.
Az építmény ezen része még a vendégszárnyhoz képest is
puritán. Falai repedezettek, oszlopai megdőltek. Errefelé vannak, a
belső udvar túloldaláról nyíló folyosókon a mesterek lakrészei is.
Hangtalanul követem Hefót, de aztán megtorpanok.
Csupasz talpak csattognak a kövön, köntösök suhognak.
A hangok a folyosók belseje felől érkeznek. Hefót már nem látom,
biztos megbújt valahol.
Visszahúzódom én is egy boltív alá, még a köpenyem csuklyáját is
a fejemre borítom, ahogy a falnak dőlve beleolvadok a homályba.
Lélegzet-visszafojtva várom, hogy a hangok elhaljanak. Csak
akkor mozdulok, amikor már biztosra veszem, hogy egyedül vagyok,
de ekkor víz locsogó hangja csapja meg a fülem. Jóízű hahotázástól
lesz hangos az udvar.
Hefo mester éppen a szökőkútban ugrál.
Kilépek az árnyékból, és csettintek párat, hogy felfigyeljen rám.
Ürességet látok a szemében.
– Valamit mutatni akartál – emlékeztetem, de a tekintetébe nem
tér vissza az a csekély értelem sem, aminek még a birtokában van.
Dermedten figyel, valahogy vissza kell rángatnom.
Lopva körülnézek, aztán tenyeremben újra szikrát fakasztok, mire
eltátja a száját.
– Na? Emlékszel?
Felugrik, visszacsobban a vízbe, vágtázik benne egy kört, csak
aztán lép ki. Kételyeim támadnak, hogy ezúttal talán mégse kéne
követnem, lábam mégis megmozdul.
Hefo a torony alatti raktárba vezet, annak is a legvégébe.
A zöldségekkel megpakolt polcok árnya egy feljárót fed. Nedves
papucsának csattanásait visszaverik a hideg kőfalak, ahogy
feltekergünk a toronyba vezető csigalépcsőn, egészen a tetejéig.
Újszerű létra támasztja a falat, ami a haranghoz vezet, mellette egy
nehéz kőajtó. Sose jutott eszembe, hogy idejöjjek, kizártnak
tartottam, hogy a harang alatt bármilyen titok, esetleg könyvtár
rejlene.
Az ajtóhoz lépnék, de Hefo utamat állja. Megigazítja a köpenyem,
lesepri a vállamon lévő, láthatatlan porszemcséket, megigazítja a
hajam. Zavartan tűröm az érintését. Miután végez, talárjából súlyos
kulcscsomót húz elő. Átadja nekem, és rohanvást távozik.
Különös izgatottság lesz úrrá rajtam.
A zár mérete alapján a legnagyobb kulcsot választom. Halkan
kattogva fordul el.
Izzadságcsepp gördül a szemembe, letörlöm.
Betolom a súlyos kőajtót, alja végigkaristolja a földet. Fáklyák és a
hold fénye világítja be a termet, ami a szemem elé tárul. A helyiség
felülről nyitott, csillagos ég borul a középen lévő asztalra és a
körülötte ücsörgő mesterek fölé. Egyszerre kapják fel a fejüket,
vonásaikon ijedtséget és döbbenetet látok.
 Beljebb lépek, ám ekkor az ajtó becsapódik mögöttem.
Megperdülök. Hamar és Caru mester eltorzult arcával, valamint az
előbbi kezében szorongatott tőrrel nézek farkasszemet.
 Huszonkilencedik fejezet

RAY

Azt se tudom, merre menjek, mit csináljak. Fuldoklom, fejem

nehéz, ujjaim folyton ökölbe szorulnak. Csalódottság és harag
hadakozik bennem.
Végül egyenesen felvágtatok a fedélzetre, megtöltöm friss
levegővel a tüdőmet. A legénység kitér az utamból, nem zargatnak.
El szeretnék tűnni erről a hajóról.
Egy részem megérti Ene döntését. Felelősséget érez a birodalom
iránt, és makacs, áldott jó szíve nem engedi, hogy hátat fordítson.
Becsülöm a szándékát, de a bennem lakozó férfi őrjöng, amiért
elvesztettem. Örökre.
Reigerhez is hozzáment volna, csak hogy elkerüljem a bitófát, és
most megtette, hogy ezreket mentsen meg. Mégis dühös vagyok rá.
Elárult. Azt akartam, hogy kettőnkért harcoljon.
Képtelen vagyok megbocsátani a világnak azt, amibe Enét
kényszerítette.
– Hamar végeztél. – Tiiu lép mellém, a jelenléte észhez térít.
Végtelen boldogságot kéne éreznem, amiért újra együtt lehetek a
húgommal, erre én esztelen csak a rosszat látom. Magamhoz vonom
Tiiu apró testét. Csak most tűnik fel, hogy sokkal vékonyabb, mint
korábban, ugyanakkor az arca üde, egészséges.
– Az én helyem itt van, melletted.
– Mégsem vagy boldog.
Elkapom a tekintetem róla.
– Az leszek, csak legyünk végre otthon. Haza tudsz juttatni?
Tiiu a fejét ingatja.
– Itt akarok maradni, segíteni.
Elengedem, és idegesen dobbantok egyet a kemény deszkákon.
Nagyon erősen vissza kell fognom magam, nehogy az öklöm is
belevágjam valamibe.
– Mi ütött mindenkibe? Miért kéne nekünk is részt venni ebben?
Nem vagyunk katonák. Te csak egy gyerek vagy!
 Tiiu elhúzódik, megijeszthettem.
Két tenyerem mögé rejtem az arcom, nagyot lélegzem, hogy
lenyugodjam, aztán lágyabban szólok hozzá.
– Menjünk haza, kérlek. Az erdei kis házba nem jut el a háború,
biztonságban lennénk.
– Mi igen, de a többiek nem.
Megsimítom a feje búbját.
– Az nem a mi dolgunk. Sosem volt az. Nebessent hagyd meg a
nebessenieknek.
– Emma és Matu? Vagy Ene? Hagynád, hogy a vesztükbe
rohanjanak?
– Ahelyett, hogy engem győzködsz, inkább őket próbáld meg,
hogy hagyják az egészet! Ezek az emberek halomra fogják ölni
egymást egy ócska fémkarika miatt.
– A korona a hatalom jelképe, és mi nem ezért harcolunk, hanem
a szabadságunkért.
A szemöldököm magasba szökik. Mintha nem is az én szerény
kishúgomat hallanám, hanem egy elvakult harcost. Tiiu durcásan
csücsöríti az ajkát.
– Szabadság? Hallod te magad? – förmedek rá. – Lehet, hogy
képes vagy legyűrni a tengeri rémeket, de Szabad Föld lakóit nem
varázsolhatod ide. Hogyan harcolhatnának itt, ha röghöz kötöttek?
A geletaiak meg hajósok és kereskedők, lehetnek ötször annyian is, a
királyi sereg vígan átgyalogol rajtuk.
– Ha így gondolod, miért nem mentél haza?
Gúnyos, hitetlen vigyor kívánkozik az arcomra.
– Te is tudod, hogy nem lehetséges.
– Meg sem próbáltad. Helyette a parancsnokkal maradtál, és
fejvesztve rohantál ide, hogy találkozz a hercegnővel. Hagyd, hogy
én is járjam a saját utamat!
Szemrehányó szavai meghökkentenek, de el kell ismernem az
igazát. Az utóbbi hetekben inkább Enét féltettem, mintsem Tiiut, nála
bíztam a talpraesettségében. Most meg minden döntését
megkérdőjelezem.
Nehézkesen szedem össze a gondolataimat.
 – Sajnálom – bököm ki röviden. Farkasszemet nézünk Tiiuval. –
Ezért nem válaszoltál a hívásomra?
– Emma elmondta, miként fogadtad a felkelés hírét, és tudtam,
hogy nem támogatnád a döntésemet. Jó érzés volt segíteni
másoknak, önmagam lehettem, de te bűntudatot keltettél volna
bennem. Azt hittem, az utad alatt eleget látsz majd a birodalomból
ahhoz, hogy átgondold a dolgokat.
– Úgy lett. Még inkább hazavágyom.
Tény, hogy számos embert megkedveltem, hiszek Enében,
Menában, Aruteluban és a testőrökben is, de még jobban féltem őket.
Tiiu megfordul, sötét hajába belekap a szél. Egy lépés után
visszatekint rám a válla fölött, szeme kedvesen mosolyog. Ezek
szerint nem haragszik?
– Kövess! – kérlel, és egyben utasít is.
Nem kell kétszer mondania.
Felmegyünk a felső fedélzetre, a hajó orrába, távol a fürkésző
szemektől, a hegyes fülektől. A tenger lágyan hömpölyög alattunk, a
hullámok a hajó oldalának csapódnak.
Tiiu lehuppan a deszkára, én is így teszek. Kihúzza magát, és az
előttünk lebegő hegyre mered.
A nap lebukó sugarai narancssárga fényben fürösztik a morbid
kőépítményt, a sötétség lassan ereszkedik rá. A repedések árnyaitól
ráncokat öltenek a falak. A szikla alján az indákat mint foszlott
ruhafoszlányokat tépázza a szél.
Mellkasomra súly nehezedik, ahogy felsejlik bennem, talán Tiiu
nem is örül annak, hogy itt vagyok.
– A palotában voltál, akárcsak én, mégsem szóltál – kanyarodok
vissza a félbemaradt beszélgetésünkhöz. – Miért nem akartál
találkozni velem?
– A palota lángokban állt. Őrök százai lepték el, és legyilkoltak
mindenkit. Szeretted volna, ha ott vagyok?
Csalódottan megrázom a fejem.
– Sose kívánnék ilyet, te is tudod! De a járatokban megvárhattatok
volna.
– Ha tudod, hogy ott vagyok, akkor is kimenekíted az embereket?
Kérdése csípős, a vesémbe hatol. Szégyenkezve felelek.
 – Nem tudom, de…
– Harcoltál volna?
– Nem ez a lényeg!
– De igen. – A válla fölött az alsó fedélzetre mutat. –
A parancsnok, Mena és még sok más ember neked köszönheti az
életét. Különben sem vesztegethettük az időnket, mert a kikötőt is
ellepték a támadók. Ha várunk, mind a karjukba sétálunk.
Mellkasomat jól ismert, kényelmetlen feszültség préseli össze,
ahogy a döbbenet és a letörtség keveredik bennem. Tiiu hajlandó volt
lemondani rólam, csak mert a többség érdekeit tartotta szem előtt.
Akárcsak Ene.
Naivságuk lehet a magyarázat, ők még képesek hinni. Csak éppen
nem látják döntésük mögött a szenvedést, azt a számtalan halottat,
akiket maguk előtt fognak görgetni.
– Megtaláltam az apánk által elásott írásokat – rángat ki Tiiu lágy,
dallamos hangja az egyre véresebb gondolatok közül. – Nagy
részüket elolvastam.
Volt idő, amikor én is meg akartam ismerni a levelek tartalmát,
végigrágtam páron magam, de túlságosan lefárasztott az olvasás,
tartalmuk zavaros volt, ráadásul a cikornyás kézírással is meggyűlt a
bajom. Ismertem a betűket, hiszen én tanítottam meg őket Tiiunak is,
de vele ellentétben nekem mindig csak gondot okoztak.
– Mit tudtál meg?
– Sokat, de nem eleget. – A hegyre mutat. – Ott őrzik a tudást,
amire még szükségem lenne. Azt viszont bizton hiszem, hogy a
képességeimnek csekély részét ismerem.
Megfeszülök, a gyomrom is összeugrik, ahogy ismét szóba hozza
a képességeit.
– A sziklánál… Szabad Földön… – Olyan egyszerű kérdés, mégis
félve teszem fel. – Te voltál? Te mentettél meg minket. Azért nincs
Menának ereje, mert nem is volur?
Tiiu rám pillant a szeme sarkából, mielőtt figyelmét
visszairányítaná a hegyre.
– A tömegben voltam, és a hintó eltakart titeket, semmit nem
láttam. A volur mentett meg.
 Szívem nagyot dobban, kihagy egy ütemet, majd még egyet, végül
zakatolni kezd. Bíztam a legendákban. Azt hittem, nem lehetek
meeshai, mert ránk nem hat a mágia. Mert Mena sem volur, de ha
Tiiu azt mondja, csak a volur menthetett meg, és Kein árulása kizárja,
hogy… Akkor…
A felismeréssel reménytelenség zuhan rám, mintha a jeges vízbe
zuhannék, és a rémek lehúznának.
– Akkor én vagyok… – Nem bírom kimondani. Akármennyire fáj a
veszteség, nem akarom elfeledni az Ene iránt érzett vágyamat.
Tiiu sóhajtva elhúzza a száját.
– Ene szerint a szerelem gyógyír az önzőségre. Amikor a másikat
magad elé helyezed. Tévedett, mert téged a szerelem tett igazán
önzővé. – Félszegen jegyzi meg.
Csalódottságomban nem találom a szavakat, és ahogy telnek a
percek, a csend szaggatni kezdi az idegeimet.
Tiiu szembefordul velem, és tekintete mélyre hatol, mintha a
lelkem legrejtettebb zugát is elérné. Ijesztő.
– Mit szeretsz Enében?
Tiiu szavai nem ártatlanok, érzek mögötte némi megvetést. Azt
hiheti, csak egy hercegnő bája ejtett csapdába.
– Annyi gyarló és kapzsi alakkal találkoztam életem során, a
gyűlölet ott van mindenkiben. Még bennem is – vallom be őszintén. –
Meg akartalak óvni ettől, mert már nem hittem az emberekben. Őt
viszont nem rontotta meg a világ. Tiszta és őszinte. – Lehajtom a
fejem, melegség bizsergeti a testem. – Hitt bennem. Hitte, hogy a
szeretetével kiölheti belőlem a gyűlöletet.
– Most is így gondolod?
Elszorul a torkom.
– Valami megváltozott benne – ismerem be rekedten. – De erről a
gyász és a döntés tehet, amibe belekényszerült. Vissza tudnám hozni
azt a lányt, aki korábban volt.
Tiiu hitetlenül mered rám.
– Vissza tudnád adni a családját?
– Megtanítanám, miként küzdjön szívvel, és ne gyűlölettel.
– Hiszen te magad is azzal támadtál Keinre. A gyűlölet vezetett
Enéhez, az köt hozzá.
 Valahol mélyen legbelül tudom, hogy igaza van, de Tiiu nem érzi
azt, amit én. Van, amiért megéri küzdeni.
– Miért érzem azt, hogy el akarsz választani tőle? – szegezem
Tiiunak a kérdést.
Tiiu továbbra is fesztelen, még a szeme sem rebben.
– Csak elmerengtem azon, létezik-e szerelem. Mi van, ha csak
vonzalomból és megértésből fakadó kötődés? Mennyi ember talál
magának új párt, miután egyet elvesztett? Mi a szerelem, ha nem egy
szükséges, de pótolható érzés?
Tiiu higgadtsága, bölcselkedő természete sokszor elfeledteti
velem, hogy csak egy tizenegy éves kislány.
– Fiatal vagy – emlékeztetem. – Természetes, hogy vannak
benned kételyek, de az emberek ennél bonyolultabbak. Lehet tiéd az
egész tenger, ha a szomjadat csak egyetlen csepp oltja.
Tiiu szélesen elmosolyodik. Mosolya ugyanolyan, mint anyánké
volt, kedves és gyermeki.
– Anyánk szenvedélyességét örökölted. – Megszorítja a kezemet.
– Erősnek kell lenned. Ha ő is szeret téged, utat talál hozzád, de
kérlek, sose válaszd a könnyebb utat, mint anyánk. A szerelem vége
nem jelenti az élet végét. Ene képes lemondani a szerelemről a népe
miatt, ahogy Amos Melinion is az életét adta értük.
Felkapom a fejem.
– Amos? – kérdezek vissza értetlenül. Ősünk családját még
ReetUr végeztette ki, és Amost vádolta meg a tettel, aki gyászában
önkezével vetett véget életének.
– Tudod, miért nem hat a Melinionokra ReetUr mágiája? – Tiiu
nem is vár választ, tovább beszél. – Mert Amos Melinion volt ReetUr
meeshaija. Börtönbe vetették, Tória alatt raboskodott, hogy ne
állíthassa meg a volurt, ő mégis módot talált rá. Öngyilkos lett. Ene is
képes volt áldozatot hozni. – Ahogy ezt kimondja, a vállam fölé tekint.
Szeme felcsillan.
Megfordulok, hogy lássam, amit ő.
Ene az.
 Harmincadik fejezet

KEIN

– Hogy kerülsz ide? – támad nekem Hamar mester. A kezemben

szorongatott kulcscsomóra mered.
Azt hiszem, az „eltévedtem” hazugság most nem állná meg a
helyét.
Válasz helyett leplezetlenül körülnézek. A falakon térképek, a
sarkokban halomban állnak a pergamenek. Titkoktól és haláltól
bűzlenek a kövek.
– Mi folyik itt?
– Nem hiába őrzik a titkokat zárt ajtók mögött – feleli Hamar. –
Nem lett volna szabad idejönnöd. Amit te keresel, az amúgy sem
létezik.
– Miről beszél?
– A dalnok medálját a király őrzi, de ócska mese, soha nem volt
ereje.
Megfeszülök a dühtől.
– Ezt eddig miért nem mondta?
– Egy műveletlen szabad földi az El Vedomon, érdekesnek véltem.
Ekkor meghallom a székek csikorgását.
Három fiatal férfi áll fel, asztaluk mögül tőrt és kardot emelnek
magukhoz. Soyu mester nyakát behúzva szinte elveszik a székében.
– Azt hiszi, megijedek ezektől? – fintorodom el.
– A jövendő király lord Korbel életének a biztonságát követelte, a
te halálod elhanyagolható veszteség lesz számára.
– Efelől nincs kétségem, én viszont ragaszkodnék az életemhez,
ha nincs ellenvetésük.
Hamar szuszogva kuncog, a három férfi közelebb lép,
körbevesznek. Minden izmom lüktet.
Egyszerre támadnak rám, ahogy számítottam. Meg sem kell
erőltetnem magam, ahogy Siccent is elhajítottam egészen a városig,
a mestereket is könnyedén nekiszegezem a falnak, pusztán a kezem
egyetlen mozdulatával. Fejük hangosan nekicsapódik a rideg,
göröngyös kőfalnak, fegyvereik csörömpölve zuhannak a földre.
Caru mester döbbenten eltátja a száját, Hamar arcából kifutott a
vér.
– Ez lehetetlen – hebegi. – Te nem élhetsz.
A kijelentés meglep.
– Kezdjük elölről! – intek neki nagyvonalúan. – Miért is ne
élhetnék?
– Sosem tudod meg. – Hamar leengedi a karját, fegyvere
kicsúszik az ujjai közül. Ahogy hátralép, nem látom tőle Carut, de
úgyse árthatnak nekem.
Már éppen újra feltenném a kérdést, amikor Hamar felnyög. Vér
buggyan elő a szájából, majd egyszerűen összeesik.
Elképedve meredek rá a Caru kezében lévő tőrre, aminek
pengéjén vér csillog.
Ködössé válik az elmém.
– Ez miért kellett? – üvöltöm, és a mester felé lendülve az ajtónak
taszítom őt. Ujjaim a torkára feszülnek.
Caru levegő után kapkodva kitátja a száját. Fogai mögött üresség
tátong, nincs nyelve. Gyanú ébred bennem. Körülnézek, tekintetem
megragadja az egyik kardos alak, aki előbb gúnyosan elvigyorodik,
majd szintén kitátja a száját. A többiek ugyanígy tesznek. Hamar volt
az egyetlen, aki beszélhetett volna.
Elszörnyedve engedem el Carut, estében nem bír megállni a
lábán, térdre érkezik. Ellépek tőle.
– Mi a fészkes rothadást művelnek itt? – kiáltom, de nem érkezik
válasz.
Gondolataik zavarosak, az életüket féltik, tőlem, mást nem
suttognak magukban, mintha sejtenék, mire lehetek képes.
A pergamenekhez lépek. Nincs szükségem szavakra ahhoz, hogy
kiderítsem, mit őriznek. A tekercsek megrezzennek, és ahogy Siccen
mester szobájában is, lenyílnak, betűik az elmémbe tolulnak.
Dátumok, csillagok állása, nevek és helyek, adatok tömkelege, mind
értelem nélkül. Az asztalokhoz lépek, ahol számomra érthetetlen
ábrák tárulnak elém.
 Dübörgő léptekkel Soyu mesterhez lépek, reszketeg, könnyű
testét felrántom. Nyakát még jobban behúzza, és annyira remeg,
hogy egy pillanatig nem tudom eldönteni, valami kórság sújtja, vagy a
félelem teszi ezt vele. Gyávasága arra enged következtetni, szereti
az életét, nem szívesen követné Hamar mestert az önkéntes halálba.
Amennyire haragom engedi, finoman ragadom meg a torkát.
– Mi a feladatotok? – Próbálok az elméjébe hatolni, de ő is csak
ugyanazokat a szavakat ismételgeti.
Meg kell tudnom a választ!
Ekkor legnagyobb döbbenetemre Soyu öklendezni kezd. A szeme
kidülled, tekintetében értetlenség, rémület kavarog. A szája sarkából
vér kezd csordogálni.
– Jóslás – feleli dadogva, és ez az egy szó jobban megdöbbenti
őt, mint engem. Karját sután emelve megtapogatja a száját, a
nyelvét, ami az előbb még nem volt ott. Illúzió vagy csak átmeneti
állapot, nem tudom eldönteni, a lényeg, hogy a mester most beszél.
– Mit jósoltok? – rázom meg az öreget.
– A volurok születését, napra pontosan.
Ez nem kéne, hogy meglepjen, hiszen köztudott, hogy a mesterek
olvassák ki a csillagokból ezt. Miért kéne elrejteni a jóshelyüket?
Miért kéne titkolózniuk, és életük árán is védeni a feljegyzéseket?
Miért kéne örök némaságot fogadniuk?
Valami azt súgja, ennek most nem Mena születéséhez van köze,
hanem a szentélyben látott írásokhoz. A volurok és nem a volur
történelméhez.
– Az összesét?
Soyu szeme kikerekedik, annyira szorítom a torkát, hogy csupán
enyhe biccentésre telik tőle.
– Csak egy volur létezik – emlékeztetem a jól ismert törvényre,
amit a népünkbe vertek, és ami ellentmond mindennek, amit az égiek
teremtettek. – Mi történik a többivel?
– Halottak.
– Ki öli meg őket?
– Mi.
A szívem hevesen kezd verni. A mestereket mindenki tiszteli
Nebessenben, Szabad Földre ritkán teszik a lábukat. Vagy csak
titkolják a kilétük, ha mégis megteszik? Szabadon utazhatnak, nincs
katona, aki útjukat állná, bíznak bennük, tetteiket nem kérdőjelezik
meg.
Nyelni se bírok.
– Hogyan? – préselem ki magamból.
– Csecsemőhalál, mindennap megeshet – feleli hebegve. – Főleg
Szabad Földön. De hibáztunk, mert te élsz.
Én élek! A világ megszűnik körülöttem, egy pillanatra homályba
vész minden, és Hefo jelenik meg a szemem előtt, ahogy rám mutat:
a szentély írásai rólam szóltak. Rólam is!
Felhorkanok. Sose gondoltam volna, hogy az életem apám
hanyagságának köszönhetem.
A gyomrom görcsbe rándul, sav marja a torkomat, és a viszolygás
nyálkás gombócként kúszik fel rajta. Megrázom Soyut.
– Miért?
– Az istenek ReetUr által szólottak.
Akként, ahogy a hentes szól a marhák által, gondolom magamban.
Újból a pergamenekre tekintek, megkeresem a huszonegy évvel
ezelőtti adatokat, és ahogy sejtettem, Mena egy hónappal azelőtt
született, mint hogy engem bejegyeztek volna. Atyám nem
emlékezett a pontos napra, de bennem már nem maradt kétely ezt
illetően.
A csillagok nem tévedtek. Azon a napon, ott a sziklán Ilusya volur
hatalma elszállt, és a következő volurban újjászületett.
Elengedem a mestert, és fékeveszett nevetésben török ki.
Hangom betölti a termet, a falak visszaverik, felerősítik.
Rettegtem a meeshai léttől, értetlenül fogadtam a különös
képességeimet, egy ócska ékszer után kutattam, miután árulóvá
váltam, közben meg én vagyok az, aki mindenki felett áll.
– Volur vagyok! – kiáltom, és szavaim nyomán lángra kapnak az
írások. – Én vagyok a hatalom, és engem az égiek választottak! –
Nevetésemmel a forróság is fokozódik. – Semmi nem köt ReetUr
mágiájához, azt teszem, amit csak akarok.
Soyu mester immáron hörögve, némán botorkál el a lábam előtt,
mint valami félig eltaposott giliszta. Elfúl a nevetésem, megvetéssel
húzom el a szám. Ártatlan életek kioltója, ahogy a többiek is.
 Az ajtó felé indulok, hagyom, hogy tűz emésszen fel mindent.
A csigalépcsőn lefelé lépdelve lángok sercegése jár a
nyomomban. Izzanak a falak, égnek az állványok, a lépcsőfokok.
Füst gomolyog körülöttem, fullasztó illata az újrakezdést hordozza.
Recseg és ropog minden, a harang úgy hull a mélybe, mintha az
ég szakadt volna le.
Lent kétségbeesetten rohangászó és kiáltozó mesterek fogadnak.
Mind a három torony ég, a harang leszakította az étkező tetejét. Aki
él, menekülni próbál.
Egyetlen ember boldog csak, Hefo mester. Dudorászva
ugrándozik, egyenesen a toronyba vezető folyosó felé.
Utánarohanok, és elkapom a karját. Könnyes szemmel felnéz rám, és
nagyra tátja a száját. Most nincsen semmi pépes étel benne, így
tisztán látom a csonkot, ami egykor a nyelve volt. Hát persze, csak
így tudhatott a teremről, csak így lehetett hozzá kulcsa.
Lefejti magáról az ujjaimat, és szó nélkül betáncikál a tűz
ölelésébe. Segíthetnék neki, ahogy ő is tette velem, mégsem
mozdulok. Fizetnie kell a bűneiért, ahogy a többieknek is.
– Kein! Kein!
Hallom a nevem, de nem tudom levenni tekintetem a mesterről.
Ruháját lángok tépázzák, a teste körül örvénylenek, mígnem Hefo
térdre esik, és arccal előre belezuhan a végzetébe.
Valaki megrántja a köpenyem.
– Mozdulj már! – üvölti az arcomba Roen. Fermi mellette szűköl,
mint aki azt se tudja, mi zajlik körülötte. – Lenyitják a hidat.
Azonnal magamhoz térek. Az El Vedomnak vesznie kell, ahogy a
lakóinak is.
Roennel és Fermivel együtt futunk át az első udvarra, ahol már
tolonganak a mesterek. A kapu lassan, nyikorogva emelkedik fel, és
amint az első mesterek átlépnek rajta, a híd megnyílik előttük.
Ezt nem engedhetem!
A rozsdás fémlánc egyetlen roppanással megadja magát, mindkét
oldalt egyszerre. A kapu akkora dörrenéssel záródik vissza, hogy az
egész tartószerkezet megroskad.
Roen élesen felvisít.
– Mennünk kell! – fordulok sarkon.
 – Mégis, merre?
A tűz irányába indulok, vissza a belső kertbe.
Az égiek által emelt szentély előtti oszlopok ugyan égnek, de a
robusztus ajtó érintetlen.
Roen habozik.
– Megöletsz minket!
– Ez a szentély sérthetetlen, itt nem esik bajunk – feszülök neki az
ajtószárnyaknak. Odabentről hűvös levegő libben ki.
Fermi habozás nélkül utánam vetődik. A lángok felé nyújtóznak,
belekapnak a zsákjába. Azonnal lerántja magáról, és vadul a földhöz
csapkodja. Amint Roen is beér, becsukom utánunk az ajtót.
Sötétségbe veszünk.
– Nem érezni sem a hőséget, sem a füstöt – makogja Fermi.
– Ezt a helyet az égiek építették. – A felvillanó, ismerős történetek
gyűrűjében békesség tölt el.
Roen mellkasa megemelkedik, élesen beszívja a levegőt.
– A zsák! Megmaradt?
– Igen, uram. Kicsit megpörkölődött, de azt hiszem, nem esett
baja.
– Hála az isteneknek – sóhajtja. – Abban van a főbb mesterek
jóváhagyása, és elég egy élő mestert találnunk Tóriában ahhoz, hogy
Garthot megkoronázhassák. Csak éljük túl ezt, bármi is történt.
– Túl fogjuk – nyugtatgatom őket. – Ha eláll a tűz, elhagyjuk ezt a
helyet, és visszatérünk Tóriába.
Roen nem tudhatja, hogy a fénylő írásoknak köszönhetően látom
az arcára kiülő csodálkozást.
– Ezek szerint visszatérsz velünk?
Újra körbenézek az izzó betűkön. Az egyensúlyt jelentő írásokon,
az igaz, ősi szabályokon. A mesterek tévedtek, ReetUr nem az égiek
által szólt, hanem ellenük. Nem volt több, mint álnok szélhámos, akit
a hatalom megszédített, és annak megőrzése végett eltorzította a
világunkat.
– Igen. Mert Garthnak igaza volt. A birodalom megérett rá, hogy
újjáformálják.
 Harmincegyedik fejezet

ENE

A tenger hűvös levegője ellenére forr a testem. A hajó legénysége

az alsó fedélzeten vagy a kabinokban tartózkodik, súlyosan csendes
az éjszaka.
Tiiu lassan feltolja magát, és elsurran, mint egy éjszakai tolvaj.
A valóság abban a pillanatban megszűnik a számomra, csak Rayt
látom.
Fekete haja szélfúttán kócos, és még a ránk ereszkedő sötétben is
úgy csillog, mint a legdrágább ónix. Határozott arcéle most feltűnőbb,
mintha éveket öregedett volna, de a szeme… Igéző, minden
porcikám beleremeg.
Felpattan, és ahogy rám néz, tudom, hogy Arutelu nem hazudott.
Türelmetlenség, elszántság és legfőképpen szenvedély csillog a
tekintetében. Vonzalma annyira félreérthetetlen, hogy feszengeni
kezdek.
– Igaz? – kezdem reszketeg hangon. Fogalmam sincs, milyen
válasznak örülnék, vagy melyik szaggatná kevésbé szét a lelkem. –
Tényleg érzel és emlékszel… – Nagyot nyelek, egyre nehezebben
jönnek a szavak, ő mégsem segít. – Emlékszel ránk?
Közelebb lép, a belőle áradó feszültség megszédít.
– Mindenre. – Egy szó, ami egyszerre felszabadít és összetör.
Nem felejtett el, nem szűnt meg érezni, de én már
megpecsételtem a sorsomat. Szorosan összekulcsolom a kezem, és
visszanyelem a könnyeimet. A gyomrom idegesen megrándul.
Magyarázattal tartozom neki is, magamnak is.
– Minden jel arra mutatott, hogy te vagy a meeshai.
– Nagyon úgy tűnik.
Összezavar. Az ájulás szélére sodor. Alig kapok levegőt.
– Azt hittem, elveszítettelek – suttogom olyan elhaló hangon, hogy
alig lehet hallani. – Örökre.
A keze felemelkedik, aztán megáll a levegőben. Nem érint meg.
Megköszörüli a torkát.
 – Mena, majd Arutelu mellett maradtam, mert reméltem,
elvezetnek hozzád. Én nem adtam fel! – veti a szememre, miközben
visszahúzza a kezét.
Valami mélyen megmozdul bennem, szemrehányása elmélyíti a
bűntudatom.
– Én sem! Viszont elfogadtam a helyzetem. Elveszítettelek, de
amit érzek, az nem szűnt meg. Gyűlölöm ezt a helyzetet,
számtalanszor kívántam, bárcsak ott maradtam volna a bálon, hogy
megmentsem a családom. Nem bujkálhatok, jóvá kell tennem a
hibáimat, és csak én foghatom össze az embereket. Támogatásra
volt szükségem, aminek ára van. Mondd, megéri, ugye? – Választ
várok, megerősítést, hogy van értelme mindannak, amit teszek, és
nem hiábavaló a küzdelmem.
Ray mélyen beszívja a levegőt, nagyot nyel, a teste is
belerázkódik.
– Az agyam tudja, hogy bátorságodért és elszántságodért ezrek
lesznek hálásak, de a szívemnek nem hazudhatok.
Hátralépek, kijelentése egyszerre ijesztő és hátborzongató.
Felgyorsul a szívverésem.
– A te családod évszázadokon át bujkált, és tehetetlenül nézte,
amint körülötte minden a porba hull. Én nem tudom ezt tenni, és ha a
boldogságból csak az a pár nap jutott nekem, amit veled tölthettem,
akkor azokba az időkbe fogok kapaszkodni életem végéig. – Fáj a
beismerés, ugyanakkor furcsa megkönnyebbülést érzek, és már nem
szorít a mellkasom.
Percekig csak bámuljuk egymást a sötétben. Szeretném tudni, mi
jár Ray fejében, de a saját gondolataim is csaponganak.
Ray visszalép elém. Bent tartom a levegőmet. Kezét a derekamra
csúsztatja, és közelebb húz, mire elfog a belső remegés.
Lepillantok a karjára, ahol hozzám ér, és valahol mélyen legbelül
tudom, hogy nem hozna semmi jót, ha viszonoznám a közeledését,
mégis megteszem. Mert erre vágyom.
Ujjbegyemmel először félve, óvatosan érintem a vállát. Szívem
vadul dobol a torkomban, ahogy lassan végigsimítok az egyik rózsa
körvonalán. A pillanat rabul ejt, gúzsba köt. Vissza kell fognom
magam, hogy ne akarjak többet belőle.
 Felemelem a fejem.
Csókja váratlanul ér. Ahogy ajka az ajkamhoz simul, elveszek.
Ugyanolyan heves és forró, mint korábban, az egész lelkét beleadja.
Átkulcsolom a nyakát, hozzásimulok. Minden vágyam, hogy
örökké így tartson. Nem érdekel, ki lát minket, ki mit gondol, ez most
a mi időnk. Talán az utolsó.
Aztán Ray egyszer csak elhúzódik. Mellkasa zihál, ahogy az
enyém is. Keze még a derekamon, de már nem szorít. A vállához
döntöm a homlokom, ujjaimat lecsúsztatom a nyakáról. Fojtott
nyögést hallat, amikor átfogom a derekát.
– Szükségem van rád – támasztja meg állát a fejem búbján.
Reszelős hangjától a szívem is megáll, és már képtelen vagyok
gátat szabni a könnyeimnek.
A karjában tart, és ez olyan, mintha a világ a helyére kerülne.
Nekem is szükségem lenne rá, hogy ne essek darabokra,
mondanám, de lenyelem a szavakat. Ray jelenléte örökké arra
emlékeztetne, amiről le kellett mondanom. Megvan a magunk sorsa,
és mindkettőnk útja másfelé vezet, talán csak egy kósza
kacskaringóba futott össze, immáron másodszor.
Ray megmerevedik, mintha meghallaná a gondolataimat.
– A férjed keresni fog. – Gyűlölet és fájdalom helyett keserű
beletörődéstől érces a hangja.
Megrántom a vállam, és még jobban a karjába simulok.
– Nem fog – pillantok fel rá. – Miután az esküvőn mindenki szeme
láttára lehánytam, a tudtomra hozta, hogy a lehető legkevesebb időt
kíván velem tölteni. Nem alszik a kabinomban, és nem érdekli, kivel
osztom meg. Egyelőre.
Ray jólesően felnevet. Ajka most először húzódik mosolyra, éjszín
szemében keserű derű csillan.
– Tényleg lehánytad?
– Tényleg.
Hosszú csend áll be közénk, ami serceg a vágytól. Hüvelykujjával
finoman simogatja a nyakamat.
– Női ruhában menekültünk ki Tóriából – mondja ekkor, és
elámulok. Az ingébe temetem a kuncogásom. – Azt hiszem, a
fivéredből többet láttam, mint szerettem volna, most is kísért
rémálmaimban a kép.
Erre már nem tudom magamban tartani a nevetésem, élesen
szakad ki belőlem.
– Mind a ketten beöltöztetek? – nézek fel rá. – Ezt valamiért
elhallgatta előlünk.
– Arutelu még hatalmas kebleket is csinált magának.
A nadrágjából.
– El sem hiszem, hogy ti ketten együtt utaztatok – csóválom a
fejem.
Arutelu konokabb, mint én, és ha fegyelemről van szó, akkor
atyám elvárásait is felülmúlja. Rayt meg nem úgy ismerem, mint
akinek kedvére lenne az engedelmesség.
– Gondolom, azt sem említette, hogy egyszer majdnem
belefojtottam egy hordó borba.
Ezen már meg sem lepődöm.
– Én meg Emmát akartam megtépni, nem is egyszer. Most is
bármikor megtenném.
– Nem kedveli a nemességet.
Elhúzom a szám.
– Főleg minket nem. Felismerte Damont, és őt okolta azért, ahogy
veletek bántak Szabad Földön.
– Emma elég vérmes természet – magyarázza Ray. – Megtanult
kemény kézzel bánni az emberekkel.
– Azt hiszem, Damonnak tetszik. – Szomorúsággal tölt el a
boldogságuk, ami nekem nem adatik meg. Gyorsan másfelé terelem
a kényszeredett beszélgetést. – Tiiu tényleg a húgod?
Ray gyengéden végigsimít a hajamon és az arcomon, mire
libabőrös leszek.
– El akartam mondani – mentegetőzik, pedig nincs rá szüksége.
Megértem, miért titkolta, a helyében én se tettem volna másként.
– Akárhányszor ránéztem, mindig te jutottál az eszembe. Igazán
megszerettem.
Lehunyja a szemét, és nagyot sóhajt.
– Haza szeretném vinni, de a fejébe vette, hogy segíteni akar
nektek.
 Döbbenetemben összeugrik a gyomrom.
– Nem akarsz maradni? – Elengedem a derekát, el akarok
húzódni, de Ray nem enged.
– Te is azt szeretnéd, ha maradnék? – Lágyabb hangon kérdi.
Nem tudom a választ. Szükségem lenne rá, erőt ad a harchoz, és
úgy érzem, szívem ürességét csak a jelenléte tölti ki. Mellette nem
céltalan a légvétel.
Ray az állam alá nyúlva emeli feljebb a fejem.
– Bármit megtennék érted és Tiiuért – hajol hozzám. Légvételeit a
bőrömön érzem, ajka már csak egy hajszálnyira van tőlem…
Aztán Ray megmerevedik. Olyan gyorsan ránt maga mögé, hogy
meglepetten nyikkanok egyet. Szólni akarok, de ekkor én is
meglátom.
Felettünk az El Vedom ég.
A lángok olyan hirtelen jelennek meg mindenhol, hogy csak
kapkodom a fejem.
– Az égiek ma igen tüzes kedvükben vannak.
A hang a hátunk mögül érkezik. Arutelu áll ott, oldalán Damon és
Joka. Joka sötét tekintettel mér végig minket, mire ösztönösen
elhúzódom Raytől. Nem akarom, hogy egymásnak essenek, Joka
már a vacsora alatt is hűvösen viselkedett Rayjel.
Ray kérdően néz rám, a csalódottságát nem tudja titkolni.
– Mi történhetett? – kérdezi Damon. Mögötte a naszád is
felbolydul, mint méhkasból a méhek, úgy özönlenek a fedélzetre az
emberek.
Már fáklyaként lángolnak odafent a kövek, de egyetlenegy szikra
sem zuhan a tengerbe.
– A tűz természetellenes. – Arutelu hangja feszült. – Ez csak a
volur műve lehet.
– A volur miért tenne ilyet? – Joka továbbra is gyanúsan szemléli
Rayt, tőle vár választ. – Mégis állást foglal, meeshai? Mert ha a
mesterek halottak, nem tudjuk kikérni a tanácsuk támogatását.
– És Garth sem kapja meg a jóváhagyásukat. – Damon
megveregeti Joka vállát, aki bosszúsan ellép mellőle.
Merev tekintetét a hegyre irányítja.
 Bizalmatlanságot és rosszallást olvasok le az arcáról, amiből arra
következtetek, nem a féltékenység, hanem a vacsora alatt
elhangzottak nyomasztják.
Arutelu morran egyet, majd sokatmondóan Rayre néz.
– Oda kell mennünk! – Fivérem egyenesen neki intézi a szavait,
mintha az elmúlt hetek összekovácsolták volna őket.
Ray idegesen bólint, mire megrándulok. Nyugalmat erőltetek
magamra, de a gondolat, miszerint a nővérem ott van, és nem
Szabad Föld felé tart, ahogy azt nekem elsuttogták, aggaszt. Ahogy a
tény is, hogy már van ereje. Arutelu szerint eddig nem volt.
Hirtelen súlyos felismerés nehezedik a lelkemre. Ha Menát, az én
mindig szelíd és közvetlen testvéremet az égiek adta hatalom ilyen
szélsőséges tettre sarkallta, akkor… nem kötik az érzelmei. Ha most
találkozna Rayjel, ő is megváltozna? Fáj már a gondolat is.
Damon a magasba mutat, a hátborzongatóan lángoló sziklára.
– Lehetetlen oda feljutni.
– Ha a volur ott van, valamikor el kell hagynia a hegyet. Amint
lenyílik a kőhíd, a partra evezünk. – Arutelu nem tágít, tekintete előbb
Rayre, aztán Damonra villan, mintha a beleegyezésüket várná. Apró,
néma bólintást kap, mire Arutelu Jokához fordul.
– Állíts őrszemeket a tatra! – mondja kemény, már-már zord
ábrázattal.
Joka szúrós pillantást vet a fivéremre. Egyetlen geletai sem tűrné,
hogy a saját hajóján parancsolgassanak neki, de mielőtt
megszólalhatna, Ray megakasztja.
– Majd én őrködöm. Úgysem tudnék aludni.
Joka bizalmatlanul és könyörtelenül néz Rayre.
– Az embereim is éberek lesznek.
A legénység egyre jobban zúgolódik, kétlem, hogy ma este bárki is
nyugodt álomra hajtaná a fejét.
Joka ingerülten a karom után kap, és maga mellé ránt. Bőröm
sajogni kezd, ahol szorít.
– Ideje visszavonulnod, a kabinban biztonságosabb. – Szavaitól a
víz is kiver.
Ray teste megfeszül, de Damon az útját állja.
– Őrködöm veled. – Mély, karcos hangon szól.
 Ray tekintete nem ereszt, Damon válla mellől továbbra is engem
figyel. Kirántom a karom Joka szorításából, és megdörzsölöm ott,
ahol ujjai megjelöltek.
– Egyedül is odatalálok – vetem oda neki undorral.

A nyakam hasogat. Kidörzsölöm az álmosságot a szememből, és

feltápászkodom a padló kemény deszkáiról. A gyomrom azonnal
felkavarodik, a sav a torkomat marja. Az ablakhoz rohanok, reszkető
kézzel pattintom ki a zárat. Nagyokat szippantok a tenger sós
levegőjéből. Lassan csillapodik a rosszullétem.
A tekintetem ekkor akad meg valamin. Egy csónak. A part felé tart,
benne három alak. Ray az egyik, megismerem.
Megugrom. Osonva elhaladok Joka nyitott kabinajtaja előtt,
ahonnan Arutelu hangja szűrődik ki. Nem vesznek észre. Futni
kezdek.
Az alsó fedélzeten tartózkodó legénységnek azonnal kiadom a
parancsot, hogy eresszenek le egy másik csónakot. Bambán
bámulnak rám, mire megismétlem az utasítást, immáron teli torokból
üvöltve.
Engedelmeskednek.
Zihálok.
Türelmetlenségtől remegek.
Ekkor észreveszem, hogy Tiiu a korlátnak támaszkodva figyeli a
partot. Hirtelen fordul felém, és tekintete olyan komor, hogy attól
megdermedek. Figyelmeztetően megcsóválja a fejét, és van valami
vészjósló ebben a mozdulatban. Nem hallgatok néma intelmére,
bepattanok a csónakba a két geletai mellé.
– Nem mehetsz! – kiáltja felém, miközben a csónakunkat
leeresztik.
Amint a vízbe csobbanunk, felnézek rá.
– Vissza kell jönnöd. – Szavai nyomán felhullámzik a tenger,
megdobja a csónakunkat. Az ijedségtől egy pillanatra megborzongok.
– Muszáj.
– Miért?
 A szó a torkomon reked. Ott a válasz a nyelvemen, mégsem
tudom megformálni. Pusztán a kényszer dolgozik bennem.
Eltökélten állom Tiiu tekintetét, ahogy a geletaiakhoz szólok.
– Evezzetek!
 Harminckettedik fejezet

MENA

– Hogy jutunk be a várba?

Corson hangja felráz a révületemből.
– Besétálunk – mondom határozatlanul.
A testőrök a nyergükben fészkelődve rám, majd a lényektől
hemzsegő rétre tekintenek.
– Most nyugodtabb lennék, ha mellettem ülne a lovon – dünnyögi
Zana, és amint ránézek, enyhe pír önti el az arcát. Mentegetőzni
kezd. – Kevésbé lennék betojva.
Izzadságtól nedves haja sötétebbnek tűnik, ahogy a homlokára
tapad, a fáradtságtól szűk a szeme, de mosolya láttán a
határozatlanságom egyből eltűnik.
– Itt kell hagynunk a lovakat, megijednének – csúszok le a
nyeregből. A kialvatlanságtól nehezek a végtagjaim.
A testőrök követik a példámat, lovainkat szabadjára engedjük.
Remélem, elég messzire vágtatnak a fenevadaktól. A gyíkszerű lény
vonyítva fordul utánuk, teste ficánkol a vadászat lehetőségétől,
mégsem mozdul mellőlünk. Éhesek lehetnek, akárcsak mi.
A testőrök a faluból szerzett csorba vaskardjukat markolják, Zana
lecsatol a derekáról egy korbácsot. Nekem adja. Ha csődöt mondok,
ez mit sem ér ennyi rémmel szemben, mégis tagadhatatlanul
lecsillapítja dübörgő szívemet, amint megragadom.
– Maradjanak mellettem!
Lassan haladunk felfelé az enyhén emelkedő dombon, szorosan
egymás mellett. Orrom megcsapja a férfiak izzadsága.
A lények fogukat vicsorítva, toporzékolva lesik a mozdulatainkat.
Parancsaimat újra és újra megismétlem, olyan hangosan, hogy a
torkom belefájdul. Még most se tudom, hogy a puszta gondolataimra
hallgatnának-e.
A szörnyek tömege cammogva válik ketté előttünk.
A várat védők is észrevesznek minket, felénk szálló kiáltásokat
hallok, de a szavakat elnyomja a rémek fojtott morgása, szűkölése.
 A fenevadak fújtatnak, egyikük akkorát, hogy nemcsak a hajam,
hanem én magam is megbillenek kissé. Sarum alatt megreccsen
valami. Ahogy lenézek, akkor veszem észre a talajba taposott
csontokat. A szívem majd kiugrik a mellkasomból. Ujjaimat a
torkomra szorítom, visszanyelem a sikolyom. Emberi vagy állati
maradványok, nem tudhatom, de jobb, ha nem is töröm rajta a fejem.
Előrenézek, a kapu irányába. Talpunk alatt kíméletlenül törnek a
csontok.
Az áporodott mocsár és többnapos trágya szaga fullasztóvá teszi
a levegőt.
A hajnali nap fénye visszaveri a tiarám csillogását, halvány kis
csíkot vetít a komor vár falára. Arra a fényfoltra függesztem a
tekintetem.
Ahogy közeledünk, egyre tisztábban hallom a bent rekedtek
hangját, felismernek, és amikor már csak pár lépésre vagyunk a
kaputól, az hangosan csikorogva elkezd leereszkedni.
A lények ordenáré módon visítanak.
Megszaporázzuk lépteinket.
Amint átérünk a félig felnyílt kapun, azt azonnal visszaeresztik.
Nagy robajjal záródik le mögöttünk, még a talaj is beleremeg. Corson
arcán hálás mosoly terül el. Aprót biccent, mintha meghajolna, és
ezzel fejezné ki elismerését. Egyből könnyebb lesz a szívem, már
nem szorítja a félelem.
Az udvaron zsúfolt tömegre számítok, de alig pár ember lézeng,
azok többsége is katonai egyenruhát visel. Arutelu emberei, ismerem
fel a fekete és vörös színeket. Ember nagyságú kövek hevernek
távolabb, szoros láncot képeznek, mintha egy második fal lenne.
Körülöttük, a kapu és a fedett folyosó között kisebb szikladarabkák is
vannak.
Egy középkorú, beesett arcú, erősen borostás férfi lép ekkor
elénk.
– Hála az égieknek, hogy megment minket – hadarja, miközben
sebtében meghajlik. – Luther Turn, tiszteletére.
– Itt mi történt? A tornyok… – mutatok előre. A Korbel-vár az
összeroskadt tornyaival most még komorabb, mint amilyenre
emlékszem.
 – Az egyik szörny a föld alatt közlekedik, a vár alá ásta magát,
ezért kénytelenek voltunk lerombolni a tornyokat, hogy a köveken
közlekedjünk.
– És a pincék? – veti közbe Corson.
– Traidor pincéi és az alapzat kövezett, ellenben az
élelmiszerraktárral, oda befészkelte magát egy kisebb szörny, de a
feljárókat eltorlaszoltuk.
Ez itt nem egy menedék, hanem egy csata sújtotta vár.
Összerándul a gyomrom, rossz előérzet kínoz. A csontokra gondolok.
– És hol a nép?
– Az emberek többsége nem jutott el a várba. Tegnap összesen
nyolcvanhárom parasztot és huszonkét katonát számláltunk. Köztük
tizenkilenc nő és tizenhárom gyerek.
Az adatok hallatán elgyöngül a lábam, majdnem elejtem a
korbácsot.
– Éjjel-nappal őrködünk a várfalon, hogy azok a repülő és kúszó
valamik ne tudjanak bejutni, de a számunk napról napra fogyatkozik.
– Luther az ég felé mutat, ahol észreveszek egy madárszerű
szörnyet. – Dél körül csap le, amikor elvakít minket a nap. Fedett
állványokat húztunk fel, de könnyedén ledönti őket.
Ez megmagyarázza, miért csak katonákat látok idekint.
Luther folytatja a helyzetük felvázolását, de alig bírok figyelni rá,
pedig minden szava fontos lehet. Kavarog a gyomrom. Újabb
ártatlanok vesztek oda a döntésem miatt. Némán küzdök a bűntudat
fojtogató markával.
Dank erőteljesen megköszörüli a torkát, mire összerezzenve
ránézek. Tekintetével a katona felé irányít, aki választ várva les.
Fogalmam sincs, mit kérdezett, de Dank megmenti a helyzetet.
– Ezt odabent kéne megbeszélnünk, hosszú utunk volt, és
hozhatnának valami élelmet a volurnak.
– Ó! – Luther megmerevedik. – Bocsássák meg az
udvariatlanságomat – mentegetőzik –, de mint említettem, a raktár
megsemmisült, és habár kevesen vagyunk, ahhoz túlságosan is
sokan, hogy mindenkit ellássunk. Két napja mindenünk elfogyott.
Esetleg ön… – Kivár, azt remélheti, majd én megoldom a helyzetet.
Nem felelek, a csalódottságtól megnyúlik az arca.
 Eközben Luther köré gyűlnek a társai, összesen kilenc fegyverest
számlálok, a tetőkön gubbasztók nem hagyják el őrhelyüket.
– Az erdő mikor és miként égett fel?
– Huszonkilenc… vagy… – Elgondolkodik, mire egy másik katona
odaveti:
– Harminc napja. A határ déli részén állomásoztunk, de a
hercegnő eljegyzésére hazarendelt minket Arden parancsnok, a
palotát kellett volna biztosítanunk. A füstöt messziről lehetett látni,
ezért a tábornokunk erre vezényelt minket. Az erdő már égett, és a
szörnyek tomboltak, de nem fogott rajtuk a tűz. A seregre, aztán a
falusiakra támadtak.
Ekkor fülrepesztően felvijjog felettünk a madárszerű lény,
fenyegető hangja kitölti a fejem. Rettentő termete eltakarja a napot,
ahogy fürkészve elsuhan a magasban.
– Húzódjunk fedett helyre! – javasolja Luther, túlkiabálva a rém
keltette zajt. – Erre – mutatja az irányt, és a köveken ugrálva a fedett,
boltíves folyosók felé indul. – Ez a szörny olyan élesen visít, mint a
feleségem anyja, ha valami nem tetszik neki. El is neveztük
Rubynnak, az anyósom után.
Páran körülötte felnevetnek.
A katonák már rutinosan mozognak a köveken, én óvatosan és
lassan lépkedem. Zana a karját nyújtja, amit szívesen elfogadok.
Corsonból mögöttem indulatosan törnek fel a szavak.
– Lord Korbelnek tudnia kellett mindenről! Átengedte az őröket a
hídon és a földjein, majd felgyújtotta az erdőt, hogy a hadsereget
távol tartsa a palotától.
Ennél pontosabban én se fogalmazhattam volna. Eddig bele se
gondoltam, hogy Garthnak a nemességben is akadtak cinkosai, pedig
annyira egyértelmű. Árulása még súlyosabban zuhan rám. A düh
felélénkíti a testem, félelmem és fáradtságom is elillan.
Megszaporázom a lépteimet, hogy beérjük a katonákat. A fedett
folyosó takarása alá érve nem habozok, egyből a férfiakhoz fordulok.
– Amióta itt vannak, kaptak híreket?
– Semmit. – Luther ismét az ég felé mutat. – Rubyn mindent
levadászik, égen és földön egyaránt.
Nyelek egyet, és végignézek a katonákon.
 – Sok mindent el kell mondanom önöknek. Hívjon össze
mindenkit!
– A parasztokat is?
Eszembe jut, hogy a nemesek miként reagáltak Ene szolgák iránt
táplált rokonszenvére, ezért tagadóan megrázom a fejem.
– Egyelőre csak a katonákat.
– Akkor ez a legtökéletesebb hely. Az emberek nem
merészkednek erre a szárnyra. Távol tudja tartani Rubynt, amíg az
őrszemek lejönnek?
Miután megnyugtatom, mindkét kisujját a szájába dugja, és
hatalmasat füttyent, lehívva a többieket is.
A szűk folyosón szoros kört alkotva összezsúfolódnak, Luther
gyors számlálást tart, és utána átadja nekem a szót. Elsőként
bemutatom a kíséretem, majd belekezdek az elmúlt hónap
eseményeibe. Borzasztó nagy önfegyelemre van szükségem ahhoz,
hogy a palota támadását higgadtan tudjam ecsetelni, és a feltörő
emlékek ne uralkodjanak el rajtam.
A katonák szigorú fegyelemmel hallgatnak. Merev tartásuk, hátuk
mögött tartott kezük és az arcukra kiülő eltökéltség úgy ivódik a
testembe, mint kiborított víz a pergamenbe.
A történetünk végén sóhajtok, körbetekintek, és felteszem a
kérdést, amitől az egész jövőnk függhet.
– A királyi hadseregből csak ennyien maradtak életben?
Luther emel szót.
– A déli határcsapatokból igen. Az északi csapatok egy része
Tóriában volt, a nyugatiak meg Geletán állomásoztak. – Szavait
lesújtóan ejti, mind tudjuk, hogy mit jelentenek.
Azok a katonák feltehetőleg a kötelességüket teljesítve az
uralkodót, vagyis Garthot védik.
– De Szabad Földön vannak a keleti csapatok és az északiak
nagyobbik része. Előbbi ötszáz embert tehet ki, a part mentiek
körülbelül háromszázat. Ahogy mi, úgy ők sem kaphattak üzenetet,
és feltehetőleg az őrök után maradt káoszt próbálják megoldani.
Elkeseredve nyugtázom a hallottakat.
Arutelu szavai még mindig kísértenek. Garth eltávolítása a cél,
anélkül hasztalan minden igyekezetünk, de Arutelu nincs itt, és nem
láthatja, hogy a szörnyek mennyi pusztítást vittek véghez. Ha a falvak
megsemmisülnek, az részben Nebessen végét is jelenti.
Idegességemben szüntelen mozgatnám valamimet, vagy az ajkam
harapdálnám, vagy az orrnyergem dörgölném, de nem tehetem meg.
– Kezdenünk kell valamit a rémekkel. A Korbelek miként
vadásztak rájuk?
Az egyik hátsó részen álló katona kiált előre.
– Hónapokba telt, mire akár egyet is elkaptak. Csapdákat
állítottak, egyesével cserkészték be őket, és csak a kisebbeket.
Amire most nincs lehetőségünk, hiszen tömegével rostokolnak a
vár fala körül. Éhesen, dühösen és hontalanul. Egy ötlet
fogalmazódik meg bennem.
– Hozzanak egy térképet! Keresnünk kell egy erdőt, ahova
átirányíthatom a szörnyeket.
Beletelik pár percbe, míg kerül egy térkép, de a pergamen annyira
elhasználódott, hogy azt se tudom kivenni, mi gyűrődés és mi
karcolat.
Luther magyarázni kezd.
– A legközelebbi erdő Yves váránál található, de…
– Yves vára?
Garth és Arutelu ott születtek, ott nőttek fel, mígnem tizenegy éves
korukban lady Maria Oja a palotába vitte őket. Hiszen Garth akkor
ismerte a Korbel családot. Ittlétünkkor Roen és Garth végig
színjátszottak, és ettől gombóc nő a torkomban.
– Igen, volur – néz rám Luther. – De Nebessenben csak a nyugati
hegyekben vannak akkora összefüggő erdők, amelyek elbírnák a
szörnyeket.
Beleizzadok a gondolatba, hogy az egész birodalmon át kell
vezetnem őket, ráadásul bárhova viszem is az állatokat, mindenhol
vadászni fognak, és területeket hódítani.
– Ha tudja irányítani őket, akkor miért nem vonul velük Garthenus
Arden ellen?
– Mert Arden – felelem tömören, és mire észbe kapok, hogy mit
mondtam, már késő.
A katonák döbbenten merednek rám, de nem mernek faggatózni,
nekem pedig nem áll szándékomban elárulni a kételyeimet.
 Garth erős és eltökélt, még az is lehetséges, hogy képes lenne
nagyobb nyomást gyakorolni a fenevadakra, mint én, és azzal
ellenünk fordítaná őket.
– Nem tudjuk befogni őket, sem táplálni. Az emberekre veszélyt
jelentenek – összegzi Corson, és közben úgy néz rám, mintha valami
mást szeretne mondani. Éles vonásai határozottá válnak.
Azt hiszem, értem, mit is akar. Megremegek a gondolatra. Nem
szeretem, sőt egyenesen undorodom ezektől a torz lényektől, de
végtére ők is csak áldozatok. Ártatlanok, akikre pusztulás vár.
– Meg kell ölni őket – suttogom magam elé, miközben a szívem
kővé dermed. – És tudom is, hogyan.
 Harmincharmadik fejezet

KEIN

Itt van.
Az egész testem könnyed, kellemes bizsergés futja át, mintha a
fellegekben szállnék. Hallom a szellő által suttogott szavakat, érzem
az emberek bűzét, a halált, a félelemtől izzadó férfiakat.
Vele kiteljesedem.
Vele megállíthatatlan leszek.
A teljes voluri erőm birtokába kerülök.
Roen és Fermi fáradtak, aludniuk kéne, hát teszek róla. Egyik
pillanatban még a térdeplőn ülnek, vakon merednek a sötétségbe, a
következőben már egymás vállának dőlve húzzák a lóbőrt, légzésük
szabályossá válik.
Kinyitom a szentély ajtaját, és végigsétálok a szenes
maradványokon. Talpam alatt korhadt fa recseg. Mire a kapuhoz
érek, a híd már készen vár.
A sziklaszirten csípős szellő mar a bőrömbe, mégsem ettől,
hanem az izgalomtól borzongok. Elhaladok a katonák teteme mellett,
a kopóképű a fák tövében hever, merev ujjai egy íj köré feszülnek,
mellkasára és fejére vér száradt. A szakállas nem messze tőle lehelte
ki lelkét, elvakult szavaira unottan emlékszem vissza. A gyógyítók
fölé akart kerekedni, de ha csak egy is akadt volna mellette, talán
még élne. A hintó az oldalára dőlve árválkodik a tépázott sátor
mellett, lovai eltűntek.
Végigsétálok a tábor körüli letaposott talajon, egészen a lefelé
vezető ösvényig. A tengeren ringatózó hajón sötét árnyak
mozgolódnak.
Lábam nyílegyenesen a part felé visz. A köves lépcső
repedéseiben elsárgult, kopott fű nő, majd ahogy lejjebb érek, kérges,
repedezett föld váltja fel. A remény ígéretét fütyüli a szél. Elképzelem,
milyen lesz érezni a teljességet.
A csónakja bármelyik pillanatban kiköthet.
Ő is érezheti a sürgetést.
Boldogság kúszik a bőröm alá.
Ma végre egésszé válok.
 Harmincnegyedik fejezet

RAY

Damonnal egyszerre pattanunk ki a csónakból, térdig süllyedünk a

vízben. Fagyos borzongás kúszik végig a testemen, és elsepri a
tegnap este mámoros érzését. A szívem ezúttal rettegve és
félelemmel telve üti az ütemet.
Elképzelni se tudom, mi történhetett Menával, hogy Szabad Föld
helyett végül itt kötött ki. Végig egy úton haladhattunk, talán csak egy
nappal maradt le tőlünk. Vajon Corson, Dank és Zana is vele van? És
ha felfedezte az erejét, az miként hat majd rám?
Amint kihúzzuk a csónakot a partra, Emma is kiszáll. Megcsúszik
a köveken, de Damon megtartja. Tekintetük egy röpke pillanatra
találkozik, és már én is látom benne a szikrát, amit Ene említett.
Emma éppen inni hozott nekünk, amikor a hajnali szürkületben
megpillantottuk a semmiből előbukkanó köveket, amelyek hidat
képeztek a sziklaszirtig. Ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöhessen.
Arutelu az őrszemeket megelőzve lerohant Joka kabinjába, hogy
feltartsa a férfit, időt nyerve nekünk. Menának tudnia kell, a geletaiak
mennyit ismernek a történetünkből.
A meredek lejtőt megpillantva megigazítom az övembe csúsztatott
tőrt.
– Legalább egy óra séta felfelé – sóhajtom.
A szél itt gyengébb, mint a tengeren vagy a szikla tetején, de
ugyanolyan dermesztő. Keserűséget és halált hordoz magával.
Némán haladunk egymás mellett, a part kavicsai ropognak a
talpunk alatt. Még el sem érjük a durva, sárgás földdel borított ösvény
elejét, amikor egy sötétzöld köpenybe bújtatott alak bukkan elő a
bokrok mögül. Arcát csuklya fedi. Innen is jól látom, hogy az öltözet
nem Menát rejti. Az a valaki magasabb és vállasabb, egyértelműen
férfi. A többiekkel egymásra nézünk, mindenki megfeszül.
– Egy mester? – suttogja Emma.
Damon a kardja markolatára csúsztatja a kezét, én is a fegyverem
szorongatom.
 Alig tíz lépésre tőlünk az alak megtorpan.
– A volurt keresitek?
A hang villámként hasít az elmémbe.
– Kein? – kérdezem hitetlenül.
Ő lesepri fejéről a csuklyát. Merev arcán már nyoma sincs az
öntelt vigyornak. Egyszerre tűnik élőnek és holtnak.
– Mit keresel itt? – förmed rá Damon, és a jobb lábát előrevetve
kardot ránt.
Kein egyenesen rám néz.
– Az utunk megint keresztezi egymást.
Árulása miatt haragtól ég a testem.
– Mit akarsz?
– A meeshait.
Horkantok. Gondolhattam volna, hogy nem adja fel a tervét, bármi
volt is az. Ha Menát nem tudta megölni, hát velem végez.
Mielőtt szólhatnék, Damon még közelebb kerül hozzá.
– Hárman vagyunk ellened, ráadásul fegyverekkel. Esélyed sincs.
Kein megrántja a vállát, továbbra is csak engem figyel.
– Mondd csak: mivel állított Garth maga mellé? Mit ígért neked? –
sziszegem.
– Garth gyalázatos dolgot tett, de az eszméi helyesek. A világunk
nem gyógyításra vár, hanem fel kell építeni az alapoktól az egészet.
Eltörölni mindent, aztán újból megteremteni.
– Őrültek vagytok! Azt hiszed, ha megölsz, Mena is meghal, és
nem lesz, aki megállítson titeket? Van egy rossz hírem. –
Megfeszítem a testem. – Nem fog sikerülni.
Kein elmosolyodik, és ez a mosoly olyan, mint egy jel.
Damonnal egyszerre támadunk, de amint lendületet veszek, a
parancsnok nekem vágódik. Tüdőmből kiszökik a levegő, ahogy
nyekkenve földet érek. Damont mintha egy láthatatlan kéz tépné le
rólam, hirtelen szabadulok meg a súlyától.
Felugrom, de a döbbenettől nem tudok tovább mozdulni.
Damon mellettem áll, ellenben talpa nem érinti a talajt. Teste torz
módon feszül, szabadulni próbál, de nem tud. Emma felé perdülök, őt
is mozdulatlanságra kárhoztatta valamilyen láthatatlan erő. A fogát
csikorgatva morog, képtelen megszólalni.
 – Ezt te csinálod? – fordulok vissza Keinhez. Veszélyes mosolya
eszembe juttatja, hogy vele ugyanúgy tudtam beszélni, mint Tiiuval,
szavak nélkül. Talán ahogy húgom ereje megnőtt, úgy az övé is.
– Rájöttél? – Becsmérlő a hangneme.
Tenyerem izzadni kezd, ahogy egyre erősebben szorítom a tőrt.
Kein közelébe kell férkőznöm, hogy megállítsam!
– Hogy lehetséges ez?
Kein válasz helyett Emmához lép.
– A világot adtam volna neked. – Úgy áll, hogy Emma köztünk
legyen, így nem támadhatok. Kézfejével végigsimít a lány arcán.
Emma szeme riadtan nagyra tágul.
Damon hörögve, erőlködve próbál kiszakadni a varázslatból, de
nem jár sikerrel.
Lelassítom a légvételeimet.
– Csak egy kis szeretetet vártam volna cserébe, de te… – Kein
döbbenten elhallgat, az arca elsötétül. – A parancsnok?
Az izmaim fájóan megfeszülnek.
A tőröm átdobom a bal kezembe, és felkapom Damon elejtett
kardját.
– Hagyd őt! – szegezem rá a hegyét Keinre.
– Pedig már kezdtelek megkedvelni – méreget. –
Felszabadítottalak! Több évszázad után újra szabadon viselhetnéd a
Melinion nevet. – Emelt hangjától megremeg alattam a talaj. Verejték
csorog a hátamon.
Állammal Emmára bökök.
– Engedd el őket!
A kard ekkor kiröppen a kezemből, hiába szorítottam. Fémesen
koppan a sziklákon. Értetlenül meredek előbb a tenyeremre, majd
Keinre. Csalódottság és ridegség árad belőle.
– Nem Mena, hanem én vagyok a volur – mondja olyan
egykedvűen, mintha a világ legtermészetesebb dolgát említené.
Vonásai kisimulnak. – Megmentettem az életed, nem is egyszer, és
így hálálod meg? Te is ugyanúgy gyűlölted Tóriát, mint én, ha nem
jobban. Velem kéne küzdened, nem pedig ellenem.
Szavai méregként ivódnak a vérembe. Kein a volur.
Megmentett, többször is. Először a sziklánál… Szabad Földön.
 Megbirkózott a Szörnyek erdejével.
Ápolt.
A fejembe férkőzött.
És az utam végül hozzá vezetett.
A felismerés megszédít, hangját zavaros ködön át hallom.
– Garth jobban ért a birodalom ügyeihez, mint az a kis fruska, akit
annyira csodálsz. Erős kézzel, nem szívvel kell az embereket
irányítani.
Ene említésére feleszmélek.
Meg kell állítanom!
Mindenkire, aki fontos nekem, halál vár, ha Garth Keinnel az
oldalán áll ki a seregek ellen, ahogy Joka is említette.
Egy volur egyedül is ezreket igázhat le.
Utálom a birodalmat, utálom Nebessent, a nemeseket és már
minden geletait is.
Szeretem a húgomat, Enét, Emmát, Matut, a kis faházat, még
Menát, Arutelut, Damont és a testőröket is. A szívemhez nőttek, mert
jó emberek.
Kavargó gondolataim lehúznak, súlyuk összenyom.
Térdre esem, tenyerem a száraz földre vetem. Ujjaim begörbítem,
port, kavicsokat és a tőröm markolom. Nehezen kapok levegőt, a
szívem dübörög. Egy volurt csak egyféleképpen lehet legyőzni, és
Keinnek vesznie kell, hogy a szeretteim élhessenek, és
megvívhassák a csatáikat.
Könnyek marják a szemem, próbálom elfojtani őket, de hasztalan.
– Sosem győzhetsz – vicsorgom.
Kein ellép Emma mellől, saruja alatt csikorog a talaj. Elém áll,
árnyéka rám vetül.
– Nem állíthatsz meg.
Felnézek rá, de nem őt látom, hanem Tiiut és Enét. Rájuk
gondolok, ahogy hozzá szólok.
– Tévedsz.
A tőrt tartó karom könnyebben mozdul, mint hittem volna. Nem
torpan meg, a félelem nem állja útját.
Emma felsikít.
 A meleget érzem meg először, ahogy a vér végigcsordul a
mellkasomon. Aztán a feszítést, a torkom elszorul. Nehezen kapok
levegőt, a számat fémes íz tölti ki. Egész testem elernyed, és amint
oldalra dőlök, a gyötrelmes fájdalom szétárad minden porcikámban.
Köréje gömbölyödöm.
Kein a fejét csóválva térdel le.
– Azt hitted, te vagy a meeshai? – Mosolyog, miközben a fülemhez
hajol. A hangját így is távolról hallom, mintha egy gödör fenekéről
beszélne, a fájdalom dobolása elnyomja. – A sziklán belém
kapaszkodtál. Aznap, amikor rám támadtál, és úgy döntöttem, inkább
téged öllek meg a hercegnő helyett, azzal a döntésemmel
megmentettem Ene életét. Csak nem azt hitted, hogy képes lenne
szeretni egy olyan csavargót, mint te? Melinion vagy, kiszívtad belőle
a mágiát, ez kötötte hozzád. Egyedül melletted lehettek érzései, nem
volt választása. Ha meghalsz, végre az enyém lesz.
Kein hirtelen megmerevedik és felnéz.
Eltűnik a látóteremből, de már én sem vagyok képes nyitva tartani
a szemem. Valaki megérint, Emma hangját hallom.
Hibáztam.
Elbuktam.
Tiiu. Tiiu. Tiiu, kántálják a gondolataim, mígnem azok is
elcsendesednek. Nincsenek hangok, nincsenek fények, csak a mély
sötétség.
 Harmincötödik fejezet

ENE

A vért nézem, majd a földön elterült testet.

A mellette térdeplő két alakot. Emma szűkölve üvölt, tiszta könny a
szeme. Megérintem az arcom, letörlöm a szemem alatti nedvességet.
Ismét Emmára nézek, a könnyeire, majd a kezemre.
Én is könnyezem?
Emma Rayt szólongatja, öleli.
Ismerős nevek, ismerős arcok. Látom a fájdalmukat, a gyűlöletet
és a csalódottságot, értem is, hiszen elveszítettek valakit. Valaki
fontosat.
Elmormolom magamban Ray nevét, mire valami megmozdul a
mellkasomban. Nem tudom hova tenni az érzést. Mint egy
szúnyogcsípés, pillanatnyi, aprócska, mégis viszket.
Damonra tekintek. Meredten bámul, aztán felpattanva megragadja
a vállam, és rázni kezd, mint valami poros pokrócot. A karom
megfeszítve seprem le magamról az érintését, a tiszteletlen
viselkedést. Damon arca megnyúlik.
Hátam kihúzva Keinhez fordulok. Hallom a gondolatait, érzem a
szívverését. Úgy lélegzem, mint ő.
– Ideje továbbmennünk – mondja lágyan, és a kezét nyújtja.
Tenyerem az övébe csúsztatom, és ebben a pillanatban minden a
helyére kerül. Elmém legrejtettebb zuga is felszabadul, és az összes
korábbi gondolatom, az összes lelket tépázó érzésem elcsitul.
– Ene! – Damon a nevem kiáltja. – Térj észhez! – kérlel, szinte
könyörög.
Ránézek, a zavarodottság teljesen eluralta. Mellette Emma Ray
mellkasára borulva sír, ködös haját megfesti a vér.
– A fiú haldoklik – fordulok Keinhez.
– Ezreket mentünk majd meg, ez az egy mit számít?
Minden élet számít, mondanám, de Kein folytatja.
– Majd megérted. – Végigsimít a karomon, érintése többet mond
minden szónál, benne van a békesség, a magabiztosság és még
valami megmagyarázhatatlan, ami azt súgja, csak így maradhatunk
együtt.
Mosolyommal nyugtázom a döntését, ám ekkor Kein arca eltorzul.
A torkához kap. Ajka elnyílik, zihál, bőre egyre vértelenebb. Görnyedt
háttal, fuldokolva fordul a part felé, követem a tekintetét.
Az elsötétedő víz vad hullámokat vet, dübögve üti a sziklákat.
Árnyak sodródnak a part felé, mozgásuk megdobja a naszádot.
Tüskék, uszonyok, csápok türemkednek a felszínre.
Kein fojtott kiáltást hallat, térdre esik.
Aztán a naszád egyszerűen lángba borul. Különös látványt nyújt a
víz felszínén örvénylő tűz, halálos ölelésbe zárja a hajót.
A süvítő, hajamat tépázó szél egy szempillantás alatt áll el, a
tenger elnémul. Síri csend ereszkedik ránk, még Damon és Emma is
hallgat, levegőt sem vesznek.
Kein küszködése alábbhagy, de arcába nem tért vissza a vér.
Tágult pupillával, rémülten mered a kezére. Szüksége van rám.
Lehajolok, ujjaimat az ujjai közé fonom, tenyere nyirkos.
Megszorítom, mire felnéz rám. Szemébe lassan tér vissza a fény,
ahogy nyögve feltápászkodik, kezem nem ereszti.
Az égő naszád közepén valami zavaros, kékes fény dereng.
– Mennünk kell – szólal meg rekedten Kein. A hangja sürgető.
Megfordul, vele én is. Sebes léptekkel indulunk felfelé.
– Ene! – üvölti Damon. – Ene! Ne menj!
Tudomást se veszek a parancsnok illetlen óbégatásáról. Tudnia
kéne, hogy nekem Kein mellett a helyem. Bárhova is menjen.
 Harminchatodik fejezet

MENA

A fenevadak mintha megéreznék, mi a tervem, kényszeredetten

tápászkodnak fel.
Ezúttal nincs bennem félelem, csak beletörődés.
Életért életet, mondogatom magamnak, hogy az egyensúly
helyreálljon.
Határozott léptekkel elindulok, a rémek a nyomomba erednek.
Meglepően könnyű járni a katonai bakancsban, az egyenruhában.
A sarum nem bírta volna már a csontoktól göröngyös földet és a
felperzselt talajt, a ruháim pedig elrongyolódtak.
Valami azt súgja, hogy az öltözetet, amit viselek, az egyik halott
társukról vehették le a katonák. Termete alapján fiatal fiú lehetett.
Végigküzdöm magam a hamutól fakó erdőn. Már nyoma sincs az
ösvénynek, melyen korábban a királyi hintónk zötyögött. Csak kétszer
állok meg, hogy igyak egy keveset. A vár faláról ellátni egészen
ReetUr hídjáig, így amint teljesítem kötelességem, a katonák értem
jönnek, hogy visszakísérjenek. A nap jobban éget, mint bármikor
előtte. Talán az égieknek azért ilyen tüzes a tekintete, mert tudják,
hogy mire készülök.
A hídhoz érve megtorpanok. A sziklaszirt alatt forrongó láva
örvénylik. Szívem fájóan lüktet a mellkasomban, de nem veszek róla
tudomást. Felemelem a fejem.
Mélyeket lélegzem, elszámolok tízig, végül a mögöttem lévő
rémseregre tekintek. Kiadom a végzetes parancsot.
– Ugorjatok! – üvöltöm újra és újra.
Vérfagyasztó visítás a válasz. A szörnyek rám néznek, vádló
tekintetüktől egy pillanatra elszorul a torkom. Józan eszük
felülkerekedne az engedelmességükön? De nem. Egy medveforma,
agyaras szörny az első, aki cammogva indul meg előre, és nem áll
meg a szirt szélén. A többiek lassan követik, egymás után.
Hátat fordítok a szakadéknak, de éppen csak egy lélegzetvételnyi
időre. Bűntudat kínoz, és éreznem kell a fájdalmat. Hamarabb kellett
volna jönnöm, akkor esélyem lett volna legalább az erdő egy részét
megmenteni. Valahogy. Bárhogy.
Szembe kell néznem a vétkemmel. Soha többé nem fordulhatok
félre.
Letekintek a mélybe. A láva azonnal elnyeli az állatokat. Sikolyuk a
csontomig hatol, szemük kegyelemért könyörög. Aztán a fényük
kihuny, és örökké elvesznek.
A ReetUr teremtette folyékony tűz elpusztítja őket, végleg.
Rubyn a böhömmel egyszerre vetődik a vörös lávatengerbe, de
még látom az iszonyatot, ami a böhöm szemében csillan. Félelmetes
hang szakad ki a torkából, a fülemhez kapom a kezem.
Amikor az utolsó szörny is eltűnik, egyedül maradok a szakadék
szélén. A rémek üvöltése régen visszhanggá tompult a fejemben,
mégsem mozdulok.
Több elvesztegetett életért felelek, mint Garth, és még többért
fogok, ha nem vetek véget ennek az egésznek. A világom kifordult
önmagából, és kötelességem felelni a bűneimért, visszaállítani a
rendet.
Reszkető kezembe veszem a tiarám. Savanyú lesz a szám íze, ha
csak ránézek. Be kell fejeznem ezt a színjátékot, és Mena Ardenként
állni az emberek elé.
– Volur…
Összerezzenek. Pont, amikor elhatározásra jutok, így szólítanak.
Megfordulok. Egy maréknyi katona és a testőrök állnak mögöttem.
– És most mi lesz? – kérdezi szelíden Corson.
Megköszörülöm a torkom, hogy megszabaduljak a könnyek ízétől.
Zanára siklik a pillantásom, és a szemében csillogó büszkeség,
amivel engem szemlél, minden kétségem elűzi.
A szakadékhoz fordulva kinyújtom a karom a mélység fölé.
Ernyedt ujjaim közül kicsúszik a tiara, egyenesen bele a lávába, a
szörnyek után, és ebben a pillanatban mintha mázsás súlyoktól
szabadulnék meg.
Visszafordulok a férfiak felé, és szembenézek a döbbent arcokkal.
Kihúzom magam, állam megemelem.
– Szabad Földre megyünk a seregekért, és felkészülünk a csatára.
 Méltatások
Olyan különleges, jól kidolgozott fantasy világba térünk vissza,
amivel ritkán találkozom. Egyedi karakterek, lebilincselő cselekmény
és csodálatos leírások, mintha én is ott lettem volna a szereplőkkel.
Csak ajánlani tudom!
(Tóth Eszter, író)

Csodálatosan felépített, elképesztően fordulatos történet. Az első

oldaltól fogva magával sodort az olvasmányos, érzékletes stílus, a
baljós, feszült hangulat, a zseniális csavarokkal teli cselekmény. A
finoman felsejlő humor, az új szereplők, a romantikus szál és a
szereplők gondolatai, jellemfejlődése teljesen elbűvölt. Az első részt
is nagyon szerettem, a második résszel viszont a történet és Amira
rajongója lettem.
(Chiara, író)

Miközben olvastam, a szereplőkkel együtt ültem a száguldó

hullámvasúton, izgultam értük, átéreztem a problémáikat, és velük
örültem, amikor picit jóra fordultak a dolgok. Szívből ajánlom a
regényt a YA fantasy zsáner rajongóinak.
(Megyeri Judit, író)
 Ez a könyv egy folytonos izgalom, ami sorsokat fon össze és tép
szét. Reményeket kelt és zúz. Azonnal el kell olvasni az egészet,
mert képtelenség letenni. Kalandok sora repített végig egész
Nebessenen és egy árulás okozta zűrzavaron.
(Polyák Margit)

Elképesztő fordulatok, borzongató jelenetek. A történet végig

fenntartja a figyelmet, sodró lendületű. Ami leginkább lenyűgözött, az
a karakterek felépítése, miként hatnak a fejlődésükre és az útjukra a
korábban hozott rossz döntések.
(Kas Vivien)

Amikor már azt hinnéd, fellélegezhetsz, újra leránt téged, és végül

megsemmisít… és még akkor sincs vége… a remény rabja leszel.
(Linter Klaudia)
 1984-ben születtem Sátoraljaújhelyen, és jelenleg is vidéken élek
a családommal.
A könyvek szeretete terelt az írás felé. Ha nem akadt a polcomon
olvasatlan könyv, a meglévő meséket továbbképzeltem, újakat
alkottam, és ezáltal az írás titkos szenvedélyemmé vált. Mára
megrögzött könyvvásárló lettem. A táskámban mindig lapul egy
regény, és akármilyen hosszú volt egy nap, az olvasásra mindig
szakítok időt.

Hobbiíróként többféle zsánert kipróbáltam, de a mesék iránti

rajongásom sosem szűnt meg, nem nőttem ki a hercegnők, lovagok
és boszorkányok világát. Így tudatosult bennem, hogy a fantasy az én
világom, ahol a klasszikus meseelemeket rejtő történeteket a
felnőttek számára is izgalmassá és élvezhetővé lehet tenni.

Az írásaimmal szórakoztatni szeretnék, olyan könyveket alkotni,

amelyek kalandosak, fordulatosak, és egy esős délután képesek
elfeledtetni az olvasóval a hétköznapokat.