Becca Fitzpatrick – csitt, csitt

… NEM KEDVEZETT AZ ISTEN A BŰNBE ESETT ANGYALOKNAK,

HANEM MÉLYSÉGBE TASZÍTV[N, A SÖTÉTSÉG L[NCAIRA ADTA ODA
ŐKET, HOGY FENNTARTASSANAK AZ ÍTÉLETRE.
- 2 PÉTER 2,4

PROLÓGUS

Loire-völgy, Franciaorsz{g, 1565. november

Chauncey egy paraszt l{ny{val múlatta az időt a Loire füves partjai mentén,
mikor beköszöntött a vihar, és mivel a réten hagyta herélt ménjét, kénytelen volt
gyalog visszamenni a kastélyba. Letépett egy ezüstcsatot a cipőjéről, a l{ny tenyerébe
nyomta, azt{n figyelte, amint az s{ros szokny{j{ban eliszkol. Végül felr{ngatta
csizm{j{t, és elindult haza.
Zuhogott az eső a Chateau de Langeais-t körülvevő, sötétbe boruló vidéken.
Chauncey könnyedén lépkedett a besüppedt sírokon és a temetői talajon; innen még
a legsűrűbb ködben is hazatal{lt volna, nem kellett félnie, hogy eltéved. Ma este nem
volt köd, de a sötétség és az eső így is elég megtévesztő volt.
Chauncey a szeme sark{ból mozg{st l{tott, és hirtelen balra fordította a fejét.
Ami egy közeli emlékmű tetején első pillant{sra angyalnak tűnt, kihúzta mag{t. Nem
volt sem kő, sem m{rv{ny, hanem egy fiú, karokkal és l{bakkal. Felsőteste és l{ba
csupasz volt, derek{n parasztnadr{g lógott. Leugrott az emlékműről, arc{ba hulló
fekete haj{ról csöpögött az eső. Bőre olyan sötét volt, mint egy spanyolé.
Chauncey keze kardja markolat{ra csúszott.
– Ki van ott?
A fiú sz{ja sark{ban mosoly bujk{lt.
– Ne játszadozz Langeais hercegével! – figyelmeztette Chauncey.
– A nevedet kérdeztem, ki vele!
– Herceg? – A fiú nekidőlt egy kitekeredett fűzf{nak. – Vagy
fatytyú?
Chauncey kir{ntotta kardj{t a hüvelyéből.
– Ezt vond vissza! Ap{m volt Langeais hercege. Most én vagyok
Langeais hercege – tette hozz{ esetlenül, amiért {tkozta is mag{t.
A fiú hanyagul megr{zta a fejét.
– A te ap{d nem az öreg herceg volt.
Chauncey-ban forrongott a düh a gyal{zatos sértés hallat{n.
 – És a te ap{d? – harsogta kardj{t kinyújtva. Még nem ismerte az összes
hűbéresét, de tanult.
Ennek a fiúnak a vezetéknevét az emlékezetébe vési. – Még egyszer
megkérdezem – mondta mély hangon, miközben letörölte arc{ról az esőt. – Ki vagy
te?
A fiú odasét{lt hozz{, és arrébb lökte a kardpengét. Hirtelen idősebbnek
l{tszott, mint amilyennek Chauncey képzelte, tal{n egy vagy két évvel is idősebb
mag{n{l Chauncey-n{l.
– Az Ördög egyik ivadéka – v{laszolta a fiú.
Chauncey érezte, hogy gyomr{t megmarkolja a félelem.
– Őrült vagy – mondta összeszorított fogakkal. – Menj az utamból!
Chauncey l{ba alatt megingott a talaj. Szeme mögött arany és vörös fények
robbantak. Körmét a combj{ba mélyesztve összegörnyedt, úgy nézett fel a fiúra
pislogva és zih{lva, és prób{lt r{jönni, mi történik vele. Elméje szédült, mintha m{r
nem ő parancsolt volna neki.
A fiú lekuporodott mellé, hogy belenézhessen a szemébe.
– Most jól figyelj! Meg kell tenned nekem valamit. Addig nem megyek el, míg
meg nem kapom. Érted?
Chauncey fog{t csikorgatva r{zta a fejét, hogy hangot adjon hitetlenkedésének,
dac{nak. Megprób{lta leköpni a fiút, de a ny{l végigcsorgott az {ll{n, nyelve nem
engedelmeskedett.
A fiú kezével megszorította Chauncey-ét; a belőle {radó forrós{g megperzselte
Chauncey-t, aki felki{ltott.
– A hűségedre van szükségem – mondta a fiú. – Ereszkedj fél
térdre, és esküdj meg!
Chauncey azt parancsolta a tork{nak, hogy hars{ny nevetésben törjön ki, de
torka összeszorult, és csak fuldoklott az erőlködéstől. Jobb térde megbicsaklott,
mintha valaki megrúgta volna h{tulról, pedig nem is volt ott senki, és Chauncey
előrebukott, bele a s{rba.
Oldalra dőlt, és öklendezni kezdett.
– Esküdj meg! – ismételte a fiú.
Forrós{g öntötte el Chauncey nyak{t; minden energi{j{t felemésztette, hogy
gyengén ökölbe szorítsa a kezét. Nevetett mag{n, de nem jókedvében. Fogalma sem
volt, hogyan, de a fiú gyengeséget és émelygést fecskendezett a testébe. Biztos, hogy
nem is múlik el addig, míg meg nem esküszik neki. Kimondja, amit kell, de szívében
eltökélte, hogy elpusztítja a fiút ezért a megal{ztat{sért.
– Uram, a szolg{d leszek – mondta Chauncey epésen.
Akkor a fiú l{bra {llította.
– Itt tal{lkozunk a héber hónap, Cheshvan kezdetén. Az újhold és
telihold közti két hétben szükségem lesz a szolg{lataidra.
 – Két< hétig? – Chauncey egész testében r{zkódott a dühtől. – Én
vagyok Langeais hercege!
– Te egy Nephil vagy – mondta a fiú halv{ny mosoly kíséretében.
Chauncey-nak m{r a nyelvén volt a szentségtörő riposzt, de visszanyelte.
Azonban a következő szavait jeges epével ejtette ki.
– Mit mondt{l?
 Te a bibliai Nephilim fajhoz tartozol. Az igazi ap{d egy angyal volt, akit
sz{műztek a mennyből. Félig halandó vagy. – A fiú felemelte sötét pillant{s{t,
tekintete tal{lkozott Chauncey-éval. – Félig bukott angyal.
Chauncey tanítój{nak hangja sziv{rgott elő elméjének rejtett zug{ból, ahogy a
Bibli{ból olvas fel. Egy devi{ns fajról beszélt, akik akkor teremttettek, mikor a
mennyből sz{műzött angyalok halandó nőkkel h{ltak. Egy félelmetes és hatalmas faj.
Jeges borzong{s futott végig Chauncey-n, ami nem volt valami hirtelen v{ltoz{s. – Ki
vagy te?
A fiú megfordult és elsét{lt, és b{r Chauncey ut{na akart menni, l{bai nem
engedelmeskedtek. Ahogy ott térdelt és pislogott az esőben, két vastag sebhelyet
pillantott meg a fiú mezítelen h{t{n. Egy fejtetőre {llított V-t form{ztak.
– Te< bukott vagy! – ki{ltott a fiú ut{n. – Letépték a sz{rnyaidat, igaz?
A fiú – angyal –, ak{rki is volt, nem fordult meg. De Chaunceynak nem volt
szüksége megerősítésre.
– Ez a szolg{lat, amit v{rsz tőlem – kiab{lta. – Követelem, hogy {ruld
el, mi az!
A levegőben még sok{ig visszhangzott a fiú öblös nevetése.
 –

1. FEJEZET

Coldwater, Maine, napjainkban

BESÉT[LTAM A BIOLÓGIAÓR[RA, és dobtam egy h{tast. Valaki a t{bl{ra

ragasztott egy Barbie bab{t és a t{rs{t, Kent. Karjaikat összefűzték, és meztelenek
voltak, kivéve a szabadon elhelyezett műleveleket. Fejük fölé rózsaszín krét{val a
következő vastag betűs szöveget írt{k:
ISTEN HOZOTT AZ EMBERI REPRODUKCIÓ VIL[G[BAN (SZEX)
Mellettem Vee Sky azt mondta:
– Pontosan ezért tilos kamer{s mobilt behozni az iskol{ba. Ha egy
ilyen kép megjelenne az eZine-ban, akkor minden bizonyíték a kezemben
lenne, hogy töröltessem az iskolaszékkel a biológi{t. És akkor lenne egy ór{nk,
hogy valami hasznosat csin{ljunk< mondjuk kaphatn{nk testközeli oktat{st
cuki felsős fiúktól.
– Most miért, Vee – kezdtem –, meg mertem volna esküdni r{,
hogy egész félévben erre v{rt{l.
Vee lesütötte a szemét, és csintalanul elmosolyodott.
– Itt semmi olyat nem fogok tanulni, amit m{r ne tudnék.
– Vee? Mint valós{gos szűz?
– Ne olyan hangosan! – Pont akkor kacsintott, mikor megszólalt a
csengő, és leültünk a helyünkre, közös padunkba.
McConaughy edző belefújt a nyak{ban himb{lózó sípba.
– Helyedre, csapat! – Az edző úgy tekintett a tizedikes biológia
oktat{s{ra, mintha csak mellékes megbízat{s lenne az egyetemi kos{rcsapat
edzésén kívül, és ezzel mindannyian tiszt{ban voltunk.
– Tal{n még nem esett le nektek, sr{cok, hogy a szex több, mint egy
tizenöt perces túra a kocsi h{tsó ülésén. A szex tudom{ny. És mi a tudom{ny?
– Dögunalom – mondta valaki a terem végében.
– Az egyetlen t{rgy, amiből megbukok – szólt egy m{sik.
Az edző az első sort fürkészte, és pillant{sa megakadt rajtam.
– Nora?
– Valaminek a tanulm{nyoz{sa – mondtam.
Az edző odasét{lt, és mutatóujj{val az asztalomra bökött.
– És még mi?
– Olyan inform{ció, amit megfigyelésből és kísérletezésből
szerzünk.
 – Csod{s! Ez úgy hangzott, mintha a tankönyvünk
hangoskönyvéhez jelentkeztem volna meghallgat{sra.
– A saj{t szavaiddal.
Nyelvem hegyével megérintettem az ajkamat, és megprób{ltam szinonim{t
keresni.
– A tudom{ny olyan, mint a nyomoz{s. – Ez meg kérdésnek
hangzott.
A tudom{ny olyan, mint a nyomoz{s – mondta az edző, és összeérintette két
kezét. – A tudom{ny megköveteli, hogy kémekké v{ljunk.
Ebben a form{ban a tudom{ny szinte mók{snak tűnt. De elég ideje j{rtam m{r az edző
ór{j{ra ahhoz, hogy ne reménykedjek túls{gosan.
– Gyakorlat teszi a jó detektívet – folytatta.
– Pont, mint a szexben – jött egy újabb komment{r h{tulról.
Visszatartottuk a nevetést, míg az edző figyelmeztetőn a t{madóra szegezte a
mutatóujj{t.
– Ez nem lesz benne a mai h{zi feladatban. – Az edző újra felém fordult. –
Nora, te az év eleje óta Vee mellett ülsz. – Bólintottam, de volt egy olyan érzésem,
hogy ennek nem lesz jó vége. – Együtt írj{tok az eZine-t. – Megint bólintottam. –
Lefogadom, hogy elég sok mindent tudtok egym{sról.
Vee megrúgott az asztal alatt, és én tudtam, mire gondol. Arra, hogy az
edzőnek fogalma sincs, mennyi mindent tudunk egym{sról.
És itt nem csak azokra a titkokra gondolok, amiket beleírunk a naplónkba. Vee az én
ellentétes ikerp{rom. Ő zöld szemű, vidraszőke és p{r kilóval több ann{l, amit
molettnek nevezhetnénk. Én sötét szemű, barna l{ny vagyok, olyan göndör
tincsekkel, amik a legjobb vasalónak is ellen{llnak. És olyan nyakigl{b vagyok, mint
egy b{rszék.
De van egy l{thatatlan kötelék, ami szerintünk m{r születésünk előtt is
összefűzött minket. És megesküdtünk, hogy ez a kötelék mindörökre kitart.
Az edző az oszt{lyra nézett.
– Lefogadom, hogy mindenki elég jól ismeri a mellette ülőt. Jó okotok
volt oda ülni, ahova. Az ismerősség érzése. K{r, hogy a legjobb nyomozók kerülik az
ismerőset. Az eltompítja az ösztönöket. Ezért ma új ülésrendet készítünk.
Tiltakoz{sra nyitottam a sz{mat, de Vee megelőzött.
– Mi a fenének? [prilis van. Vagyis majdnem év vége. Nem {llhat elő
ezzel a dologgal pont most.
Az edző sz{ja sark{ban mosoly bujk{lt.
– Elő{llhatok ezzel a dologgal, és a félév végéig így is marad. És ha
megbuksz, jövőre is itt leszel, amikor is újra elő{llok ezzel a dologgal.
 –

Vee szemreh{nyó pillant{ssal nézett r{. Híres erről a pillant{s{ról. Ettől mindenki jól
hallhatóan felszisszent. Az edző nyilv{nvalóan immúnis volt r{, mert a sz{j{hoz
emelte a sípj{t, és a helyzet megvil{gosodott előttünk.
– Minden bal oldalon ülő di{k, ez a bal oldal, üljön eggyel előre! Az első
sorban ülők, igen, ez r{d is vonatkozik, Vee, menjenek h{tra!
Vee beledobta a füzetét a t{sk{j{ba, és behúzta a cipz{rt. Beharaptam az ajkam,
és búcsút intettem neki. Azt{n kissé megfordultam, hogy megnézzem, mi folyik
mögöttem. Az összes oszt{lyt{rsam nevét tudtam< kivéve egyét. Azét, aki mellém
került. Az edző sohasem szólította fel, és úgy tűnt, a sr{cnak ez megfelel így. Eggyel
mögöttem ült, és hűvös fekete tekintete mindig előremeredt. Én egy pillanatig sem
gondoltam, hogy nap nap ut{n csak ül ott, a semmibe b{mulva. Gondolkodott
valamin, és az ösztöneim azt súgt{k, hogy nem akarom megtudni, min.
Letette a biológiakönyvét az asztalra, és becsusszant Vee régi helyére.
R{mosolyogtam.
– Szia, Nora vagyok.
Sötét pillant{sa a vesémig hatolt, sz{ja sarka felkunkorodott.
A szívem kihagyott egy ütemet, és abban a pillanatban úgy tűnt, borongós
félhom{ly ereszkedik fölém. Az érzés azonnal el is tűnt, de még mindig őt b{multam.
A mosolya nem volt bar{ts{gos. Olyan mosoly volt, ami bajt sejtetett. Sokat ígérőn.
Ink{bb a t{bl{ra koncentr{ltam. Barbie és Ken furcs{n derűs mosollyal b{mult vissza
r{m.
Az edző így szólt:
– Az emberi reprodukció kényes téma tud lenni< – Fúj! –
morogt{k egyszerre jó p{ran.
– Megkív{nja, hogy éretten kezeljük. És mint minden tudom{ny{g,
a legjobb megközelítés az, ha nyomozunk. Az óra h{tralevő részében
gyakorolj{tok ezt a technik{t azzal, hogy annyi mindent tudtok meg
az új partneretekről, amennyit csak lehet. Holnap hozzatok ír{sos
besz{molót a felfedezésetekről, és higgyétek el, ellenőrizni fogom a
hitelességét. Ez biológia, nem irodalom, úgyhogy eszetekbe se
jusson kital{lni a v{laszokat. Igazi p{rbeszédet és csapatmunk{t
szeretnék l{tni. – A
mondandója végén ott lebegett egy burkolt vagy különben<
Teljesen mozdulatlanul ültem a helyemen. A labda a sr{c térfelén volt – én
r{mosolyogtam, és tessék, milyen jól sült el. Összer{ncoltam az orromat, prób{ltam
kital{lni, milyen illata van. Nem cigaretta.
Valami testesebb, mark{nsabb.
Szivar.
 Tekintetemmel megkerestem az ór{t a falon, és a m{sodpercmutató ütemére
kopogtattam a ceruz{mmal. R{könyököltem az asztalra, {llamat a tenyerembe
helyeztem. Felsóhajtottam.
Remek. Így meg fogok bukni.
Mereven néztem előre, de hallottam, ahogy a sr{c tolla l{gyan súrlódik a papíron. Írt
valamit, és én tudni akartam, hogy mit. Csak tíz perce ülünk egym{s mellett, és ez
nem jogosítja fel arra, hogy b{rmilyen következtetést vonjon le rólam. Vetettem egy
pillant{st oldalra, és l{ttam, hogy m{r jó néh{ny sor van azon a papíron, és egyre csak
szaporodnak.
– Mit írsz? – kérdeztem.
– És beszél angolul – mondta a sr{c, miközben leírta a szöveget.
Kezének mozg{sa egyszerre volt l{gy és hanyag. Annyira közel hajoltam
hozz{, amennyire csak mertem, és megprób{ltam elolvasni, mi m{st írt még, de ő
behajtotta a papírt, elrejtve előlem a tartalm{t.
– Mit írt{l? – kérdeztem parancsoló hangon.
Az én üres papíromért nyúlt, és mag{hoz húzta az asztalon, majd összegyűrte.
Mielőtt tiltakozhattam volna, a tan{ri asztal mellett {lló kuk{ba dobta. Csont nélkül
beletal{lt.
Egy pillanatig a kuk{ra meredtem, harag és hitetlenkedés közt vergődve. Azt{n
kinyitottam a füzetemet, hogy kitépjek egy m{sik üres lapot.
Mi a neved? – kérdeztem, készenlétben tartva a ceruz{mat.
Pont időben néztem fel ahhoz, hogy elkapjak egy újabb sötét vigyort. Ez a
mostani szinte felhívott, hogy szedjek ki belőle valamit.
– A neved? – ismételtem, azt remélve, hogy csak a képzeletemben
halkult el a hangom.
– Hívj Foltnak! Komolyan gondolom. Gyerünk!
Kacsintott, ahogy kimondta, és egész biztos voltam benne, hogy hülyét akar
csin{lni belőlem.
– Mit csin{lsz a szabadidődben? – kérdeztem.
– Nincs szabadidőm.
– Feltételezem, hogy erre a feladatra kapunk jegyet, szóval tegyél
nekem egy szívességet!
Folt h{tradőlt a széken, karj{t összefonta a feje mögött.
– Milyen szívességet?
Teljesen biztos voltam benne, hogy ez egy célz{s, és igyekeztem valahogy
tém{t v{ltani.
– Szabadidő – ismételte elgondolkodva. – Fényképezek.
Leírtam a lapomra, hogy Fényképezés.
– Még nem fejeztem be – mondta Folt. – Jó kis kollekcióm van az
eZine egyik írój{ról, aki elhiszi, hogy organikus kaj{t kell enni, titokban
 –

verseket ír, és akit kiver a víz arra a gondolatra, hogy v{lasztania kell a
Stanford, a Yale és a< mi is az a H betűs?
Egy pillanatig csak b{multam r{, és megr{zkódtam attól, mennyire fején tal{lta
a szöget. Nem éreztem úgy, hogy egyszerűen r{hib{zott volna. Tudta. És tudni
akartam, honnan – azonnal.
– De nem mész egyik egyetemre sem.
– Tényleg? – kérdeztem gondolkod{s nélkül.
Ujjait a székem alj{ra hurkolta, és közelebb húzott mag{hoz. Nem voltam
benne biztos, hogy eliszkoljak-e, és kimutassam a félelmemet, vagy unalmat
színleljek, de az utóbbit v{lasztottam.
Azt mondta:
– Annak ellenére, hogy mindh{rom egyetemen boldoguln{l,
megveted őket, amiért teljesítményorient{ltak. Az ítélkezés a harmadik
legnagyobb gyengeséged.
– És mi a m{sodik? – kérdeztem magamban dühöngve. Ki ez a
sr{c? Ez valami idióta vicc?
– Nem tudod, hogyan bízz m{sokban. Ezt visszaszívom. Bízol te<
csak nem azokban, akikben kellene.
– És az első? – tudakoltam.
– Nem engeded az életet hosszú pór{zra.
– Ez meg mit jelentsen?
– Félsz attól, amit nem tudsz ir{nyítani.
Fel{llt a szőr a h{tamon, és a teremben mintha megfagyott volna a levegő.
Norm{lis körülmények közt odamentem volna az edzőhöz, hogy megkérjem,
készítsen új ülésrendet. De nem hagyhattam, hogy Folt azt gondolja, meg tud
félemlíteni. Irracion{lis késztetést éreztem, hogy megvédjem magam: akkor és ott
elhat{roztam, hogy amíg ő nem h{tr{l meg, én sem fogok.
– Meztelenül alszol? – kérdezte.
Majdnem t{tva maradt a sz{m, de uralkodtam magamon.
– Majd pont neked fogom el{rulni.
– J{rt{l m{r agyturk{szn{l?
– Nem – hazudtam. Az az igazs{g, hogy az iskolai
pszichológushoz, dr. Hendricksonhoz szoktam j{rni. Nem az én v{laszt{som
volt, és ez nem olyasmi, amit b{rkivel is szívesen megvitattam volna.
– Csin{lt{l m{r valami törvénybe ütközőt?
– Nem. – Az, hogy alkalomadt{n megszegem a
sebességkorl{toz{st, nem sz{mít. N{la nem. – Miért nem kérdezel valami
norm{lisat? Mondjuk< hogy milyen zenét hallgatok?
– Azt nem kérdezem meg, amit magamtól is ki tudok tal{lni.
– Nem tudod, hogy milyen zenét hallgatok.
 – Barokkot. N{lad ez a rendről, az ir{nyít{sról szól. Lefogadom,
hogy< csellózol. – Ezt úgy mondta, mintha a levegőből olvasta volna ki a
v{laszt.
– Nem igaz. – Újabb hazugs{g, de azért kir{zott a hideg. Most
komolyan, ki ez a sr{c? Ha azt is tudja, hogy csellózom, mi m{st tudhat még?
– Ez mi? – Folt a csuklóm belső részéhez érintette a toll{t.
Ösztönösen elhúzódtam. – Anyajegy.
– Olyan, mint egy sebhely. Hajlamos vagy az öngyilkoss{gra,
Nora? – Tekintete az enyémbe kapcsolódott, és éreztem, hogy nevet.
– A szüleid együtt vannak, vagy elv{ltak?
– Anyuval élek.
– Apu hol van?
– Az ap{m tavaly ment el.
– Hogy halt meg?
H{trahőköltem.
– Megölték. Ez mag{nügy, ha nem haragszol.
Elhallgattunk, és a metsző él Folt tekintetében mintha kissé ell{gyult volna.
– Biztosan nagyon nehéz. – Úgy beszélt, mint aki komolyan
gondolja, amit mond.
Megszólalt a csengő, mire Folt talpra ugrott, és elindult az ajtó felé.
– V{rj! – szóltam ut{na. Nem fordult meg. – Bocsi! – M{r kint volt
az ajtón. – Folt! Nem mondt{l magadról semmit!
Megfordult, és elindult felém. Megfogta a kezemet, és r{firkantott valamit,
mielőtt eszembe jutott volna elhúzódni.
R{néztem a piros tint{val írt hét sz{mjegyre a tenyeremben, és ökölbe
szorítottam a kezem. Meg akartam neki mondani, kiz{rt, hogy csörögjön ma este a
telefonja. Meg akartam mondani neki, az ő hib{ja, hogy az egész időt az én
kikérdezésemre haszn{lta el. Egy csomó mindent akartam, de csak {lltam ott, mint
akinek elvitte a cica a nyelvét.
Végül azt mondtam:
– Ma este nem érek r{.
– Én sem. – Elvigyorodott, és m{r ott sem volt.
Földbe gyökerezett l{bbal emésztgettem a történteket. Folt sz{ndékosan
pazarolta el az időt, hogy kikérdezzen? Hogy megbukjak? Azt hiszi, hogy egy rövid
vigyorral jóv{teheti az egészet? Igen, gondoltam.
Igen, így van.
– Nem foglak felhívni! – ki{ltottam ut{na. – Nem< soha!
– Befejezted a cikket a holnapi hat{ridőre? – Vee volt az. Odajött
hozz{m, közben jegyzetelgetett a füzetébe, amit mindenhov{ mag{val vitt. – Én
azon gondolkodom, hogy az igazs{gtalan ülésrendekről írok. Egy olyan l{nnyal
kerültem p{rba, aki azt mondta, hogy ma reggel ért véget a tetűkúr{ja.
– Az új p{rom – mondtam, és a folyosóra mutattam, Folt h{t{ra.
Bosszantóan magabiztos volt a j{r{sa, az a fajta, amelyikhez fakó póló és
cowboykalap duk{l. Folt nem viselte egyiket sem. Ő olyan sötét farmer-sötét ingsötét
csizma típusú sr{c volt.
– A végzős? Gondolom, előszörre nem tanult elég keményen. Vagy
m{sodszorra. – Vee mindentudó pillant{ssal nézett r{m. – A harmadik alkalomnak
var{zsa van.
– Kir{z tőle a hideg. Tudta, milyen zenét szeretek. Gondolkod{s nélkül
azt mondta, „barokk”. – Nem igaz{n sikerült ut{noznom mély hangj{t.
– R{hib{zott?
– Tudott még< m{s dolgokat is.
– Mint péld{ul?
Felsóhajtottam. Több mindent tudott, amit szerettem volna nyugodtan
{tgondolni.
– Hogy hogyan l{sson belém – mondtam végül. – Meg fogom
mondani az edzőnek, hogy vissza kell cserélnie minket.
– Gyerünk! Haszn{t vehetném a következő eZine-os cikkemhez. „A
tizedikes visszav{g.” Vagy ami még jobb: „Az ülésrend arcul csap”.
Mmm. Tetszik.
A nap végén én voltam, akit arcul csaptak. Az edző lehurrogta a kérésemet,
hogy gondolja {t az ülésrendet. Úgy l{tszik, Folthoz ragadtam. Egy ideig.
 2. FEJEZET

ANYUVAL EGY HUZATOS, tizennyolcadik sz{zadbeli német

paraszth{zban élünk Coldwater külv{ros{ban. A Hawthorne Lane-en ez az egyetlen
h{z, és a legközelebbi szomszéd egy mérföldnyire van tőlünk. Néha eltűnődőin rajta,
vajon az eredeti építtetőnek feltűnt-e, hogy az összes rendelkezésre {lló földterület
közül egy olyan misztikusan fordított atmoszfér{ba építtette a h{z{t, ami mintha
Maine partjainak összes ködét mag{ba szippantan{, és a mi udvarunkba telepítené. A
h{z most olyan hom{lyba burkolózott, ami megszökött, kóborló szellemekre
emlékeztet.
Az estét a konyh{ban töltöttem az algebra h{zira és Dorothea, a h{zvezetőnőnk
t{rsas{g{ban. Anyu a Hugo Renaldi Aukciósh{znak dolgozik, ingatlan- és antik
{rveréseket szervez az egész keleti part mentén. Ezen a héten odafönt volt New
Yorkban. A munk{ja megkövetelte, hogy sokat utazzon, és azért fizetett Dorothe{nak,
hogy főzzön és takarítson, de szinte biztos vagyok benne, hogy Dorothea munkaköri
leír{s{nak apró betűs része tartalmaz egy kitételt, miszerint kísérjen féltő
figyelemmel.
- Mi volt a suliban? – kérdezte Dorothea enyhe német akcentussal. A
mosogatón{l {llt, és r{égett lasagnét súrolt egy tűz{lló t{lról.
- Új padt{rsam van biológi{n.
- Es ez jó vagy rossz?
- Vee volt a régi padt{rsam.
- Hmm. — Még erőteljesebb súrol{s következett, és Dorothea felkarj{n
megr{ndult az izom. — Akkor rossz.
Egyetértőn felsóhajtottam.
- Beszélj az új padt{rsadról! Milyen a l{ny?
- A sr{c magas, sötét és idegesítő. — És h{tborzongatóan z{rkózott.
Folt szeme egy fekete gömb volt. Mindent elnyelt, de nem adott ki mag{ból
semmit. Na nem mintha szerettem volna többet is tudni róla. Mivel az sem
tetszett, ami a felszínen volt, kétségem sem volt afelől, hogy nem tetszene, ami
a mélyben rejtőzik. Csakhogy ez nem volt egészen igaz. Nagyon is tetszett,
amit l{ttam. Hosszú, szik{r, izmos karok, széles, mégis laza v{ll és részben
j{tékos, részben cs{bos mosoly. Kellemetlen szövetséget kötöttem magammal,
és prób{ltam ügyet sem vetni arra, ami kezdett ellen{llhatatlann{ v{lni.
Dorothea kilenckor befejezte a munk{t, és kifelé menet bez{rta az ajtót. Kétszer
felvillantottam a villanyt a verand{n elköszönésképpen; a fény biztosan {thatolt a
ködön, mert Dorothea dud{l{ssal v{laszolt. Egyedül maradtam. Sz{mba vettem a
bennem kavargó érzéseket. Nem voltam éhes. Nem voltam f{radt. Még csak
mag{nyos sem voltam. De egy picike nyugtalans{got éreztem a biológiafeladat
miatt. Azt mondtam Foltnak, hogy nem fogom felhívni, és hat ór{ja még komolyan
is gondoltam. Most viszont csak az j{rt a fejemben, hogy nem akarok megbukni. A
biológia volt a legkeményebb tant{rgy sz{momra. A jegyem négyes és ötös közt
ingadozott. Az elmémben ez volt a különbség egy teljes és egy fél jövőbeli ösztöndíj
között.
A konyh{ba mentem, és felkaptam a telefont. Megnéztem a kezemre írt hét
sz{mjegy maradék{t. Titokban azt reméltem, hogy Folt nem veszi fel. Ha elérhetetlen
és nem működik együtt a közös feladatokban, lesz elég bizonyítékom ellene, hogy
meggyőzzem az edzőt, írja {t az ülésrendet. Reménykedve beütöttem a sz{mokat.
Folt a harmadik csörgésre felvette.
- Mi a helyzet?
T{rgyilagos hangon azt mondtam:
- Azért hívlak, hogy megtudjam, tal{lkozhatn{nk-e ma este. Tudom,
hogy azt mondtad, nem érsz r{, de...
- Nora. — Folt úgy ejtette ki a nevemet, mintha az lenne a vicc poénja.
— Azt hittem, nem hívsz fel. Soha.
Ut{ltam, hogy meghazudtoltam magam. Ut{ltam Foltot, amiért az orrom al{
dörgölte. Ut{ltam az edzőt és a zavaros feladatait. Szóra nyitottam a sz{mat, azt
remélve, hogy sikerül valami okosat mondanom.
- Szóval? Tal{lkozhatunk vagy nem?
- Az a helyzet, hogy most nem tudok.
- Nem tudsz vagy nem akarsz?
- Egy poolj{tszma közepén vagyok. — Hallottam a mosolyt a
hangj{ban. — Ez egy fontos j{tszma.
A h{ttérzaj miatt elhittem, hogy igazat mond — a poolról. Hogy ez fontosabb
volt-e, mint a feladatom, az m{r m{s lapra tartozik. — Hol vagy? — kérdeztem.
- A Bo's Arcade-ban. Nem az a fajta hely, ami tetszene neked.
- Akkor csin{ljuk meg telefonon! Van egy list{ra való kérdésem, és...
Letette.
Hitetlenkedve meredtem a telefonra, azt{n kitéptem egy üres lapot a
jegyzetfüzetemből. Az első sorba azt írtam: „Bunkó” Al{ pedig a következőket:
Doh{nyzik, szivart szív. Tüdőr{kban fog meghalni. Remélhetőleg hamarosan. Kitűnő fizikai
{llapot.
Az utolsó mondatot azonnal {thúztam, míg olvashatatlann{ nem v{lt.
A mikro ór{ja 9:05-öt mutatott. Ahogy r{néztem, két v{laszt{som maradt. Vagy
kital{lom az interjút Folttal, vagy elmegyek a Bo's Arcade-ba. Az első lehetőség
cs{bító is lehetett volna, ha ki tudtam volna űzni az edző hangj{t a fejemből,
miszerint le fogja ellenőrizni, mennyire hitelesek a v{laszok. Nem tudtam eleget
Foltról ahhoz, hogy kital{lhassak egy egész interjút. És a m{sodik lehetőség? Az
t{volról sem volt cs{bító.
 Elég sok{ig halogattam a döntést, és fel kellett hívnom Anyut. Az egyezségünk
része volt az is, hogy felelősségteljesen viselkedem, és nem leszek az a l{ny, akire
{llandóan felügyelni kell. Szerettem a szabads{gomat, és nem akartam olyasmit
csin{lni, ami okot adna Anyunak arra, hogy kevesebb pénzért helyi {ll{st v{llaljon,
hogy odafigyelhessen r{m.
A negyedik csörgésre bejelentkezett a hangpost{ja.
- Én vagyok — mondtam. — Csak jelentkezem. Még be kell fejeznem a
biológia h{zit, azt{n lefekszem. Ha akarsz, hívj fel holnap ebédidőben. Szeretlek.
Miut{n letettem, tal{ltam egy negyeddoll{rost a konyhapulton. Jobb, ha a
bonyolult döntéseket a sorsra bízzuk.
- Ha fej, megyek — mondtam George Washington portréj{nak —, ha ír{s,
maradok. — Feldobtam az érmét a levegőbe, a kézfejemre csaptam, és r{pislantottam.
A szívem nagyot dobbant, és azt bizonygattam magamnak, hogy nem tudom, ez mit
jelent.
- Most m{r nem én ir{nyítom – mondtam hangosan.
Eltökélten, hogy olyan gyorsan végzek a dologgal, amilyen gyorsan csak lehet,
felkaptam egy térképet a hűtőről, magamhoz vettem a kulcsokat, és kitolattam a Fiat
Spideremmel az útra. A kocsi 1979-ben tal{n édes volt, de most – csokibarn{ra festve,
a rozsd{s s{rh{nyóival és a felhasadt, fehér bőrüléseivel – nem volt valami vad.
Kiderült, hogy a Bo's Arcade messzebb van, mint szerettem volna, szorosan a part
mellett, harmincpercnyire tőlünk. A térkép a korm{nyon volt kiterítve, mikor
leparkoltam a Fiattal egy nagy téglaépület mögött, amin neonfény hirdette, hogy
„Bo's Arcade, Őrült paintball és Ozz Bili{rdszalonja". A falakat graffiti borította, a
föld tele volt cigarettacsikkekkel. A Bo's Arcade nyilv{nvalóan tele van leendő Ivy
League tagokkal és mintapolg{rokkal. Megprób{ltam fennkölt és nemtörődöm
maradni, de a gyomromban kényelmetlen érzés kezdett fészkelődni. Kétszer is
ellenőriztem, hogy bez{rtam-e a kocsiajtót, azt{n elindultam befelé.
Be{lltam a sorba, és v{rtam, hogy {tengedjenek a kordonon. Ahogy az előttem {lló
csoport fizetett, befurakodtam a nyomukban, és a harsogó szirén{k meg a pisl{koló
fények felé vettem az ir{nyt.
- Szerinted bemehetsz ingyen? – ordította egy füstös hang.
Megpördültem, és az erősen tetov{lt pénzt{rosra pislogtam.
- Nem j{tszani jöttem. Keresek valakit – mondtam neki.
Amaz felmordult.
- Ha be akarsz jutni, fizetsz. – A pultra tette a kezét, ahov{ egy {rlist{t
ragasztottak, miszerint jövök neki tizenöt doll{rral. Csakis készpénzben. Nem
volt n{lam készpénz. És ha lett volna, akkor sem pazarolom arra, hogy p{r percig
faggathassam Foltot a mag{nletéről. Elöntött a harag az ülésrend gondolat{ra, és
főleg azért, mert idejöttem. Csak meg kell tal{lnom Foltot, azt{n megtarthatjuk az
interjút idekint is. Nem {llt sz{ndékomban üres kézzel t{vozni, ha m{r egyszer
elautóztam id{ig.
 - Ha nem jövök vissza két perc múlva, kifizetem a tizenöt doll{rt – mondtam
a pénzt{rosnak. Mielőtt jobban megítélhettem volna a helyzetet, vagy kicsivel több
türelmet tanúsítottam volna, valami olyasmit tettem, ami egy{ltal{n nem volt
jellemző r{m: {tbújtam a kordon alatt. Nem is {lltam meg ott. Végigsz{guldottam a
j{téktermen, Foltot kutatva a tekintetemmel. Magamban azt mondogattam, nem
tudom elhinni, hogy ezt teszem, de olyan voltam, mint a lavina, ami egyre gyorsabb,
egyre lendületesebb. Abban a pillanatban csak az volt a v{gyam, hogy megtal{ljam
Foltot, és kijussak.
A pénzt{ros ut{nam jött, és azt ki{ltozta: -
Hé!
Miut{n megbizonyosodtam róla, hogy Folt nem a fő szinten tartózkodik,
lekocogtam a lépcsőn, követve Ozz Bili{rdszalonj{nak jeleit. A lépcső alj{n jó néh{ny
pókerasztal borult félhom{lyba, mindegyiknél folyt a j{ték. Az alacsony mennyezet
alatt majdnem olyan sűrű szivarfüst gomolygott, mint amilyen sűrű köd burkolta be
a h{zunkat. A b{rpult és a pókerasztalok között bili{rdasztalok sora helyezkedett el.
Folt a tőlem legt{volabbin{l nyújtózott, és épp egy bonyolult lökéssel prób{lkozott. -
Folt! – szólítottam meg.
Ahogy kimondtam a nevét, meglökte a d{kót, bele az asztal k{rpitj{ba.
Felemelte a fejét, és meglepett, kív{ncsi tekintettel b{mult r{m.
A pénzt{ros elviharzott ut{nam a lépcsőn, és megragadta a v{llamat. -
Gyerünk fel! Most.
Folt ajka alig észrevehető mosolyra húzódott. Nehéz megmondani, hogy
csúfond{ros volt-e vagy bar{ts{gos.
- A l{ny velem van.
Úgy tűnt, ez hatott a pénzt{rosra, mert lazított a szorít{s{n. Mielőtt
meggondolhatta volna mag{t, ler{ztam magamról a kezét, és végigcik{ztam az
asztalok közt Folthoz. Először nagyokat léptem, de minél közelebb értem hozz{,
ann{l ink{bb elillant az önbizalmam.
Azonnal észrevettem, hogy Folt megv{ltozott. Nem tudtam volna megmondani,
milyen tekintetben, de úgy érzékeltem, mint az elektromoss{got. Még több gyűlölet
lett volna benne?
Még több önbizalom.
Sokkal szabadabban lehetett önmaga. És az a fekete szemp{r egyenesen engem
b{mult. Olyan volt, mint egy m{gnes, ami minden mozdulatomat követi.
Nyeltem egyet, és prób{ltam tudom{st sem venni gyomrom émelyítő remegéséről.
Nem tudtam pontosan megmondani, micsoda, de valami nem volt rendben Folttal.
Valami nem volt norm{lis körülötte. Nem volt... biztons{gos.
- Bocs, hogy megszakadtunk — mondta Folt, ahogy odajött hozz{m.
— Idelent nem valami jó a vétel.
Ja, persze.
 Egy fejmozdulattal intett a többieknek, hogy menjenek el. Kényelmetlen csend
telepedett r{nk, mielőtt megmozdultak volna. Az a sr{c, aki elsőként t{vozott,
nekiütközött a v{llamnak, mikor elment mellettem. H{traléptem egy lépést, hogy
megtartsam az egyensúlyom, és pont időben néztem fel ahhoz, hogy l{ssam a m{sik
két j{tékos hideg tekintetét.
Nagyszerű Nem az én hib{m, hogy Folt a padt{rsam.
- A fekete golyó? — kérdeztem, felvonva a szemöldökömet, és
prób{ltam olyan hangot megütni, mint aki teljesen tudat{ban van mag{nak és a
környezetének. Foltnak tal{n igaza volt, és a Bo's Arcade tényleg nem az a
hely, ahol szívesen lógnék. Ez azonban nem jelentette, hogy hanyatt-homlok
menekülök kifelé. — Mekkora a tét?
Folt még szélesebben vigyorgott. Biztos voltam benne, hogy rajtam gúnyolódik.
- Nem pénzben j{tszunk.
Letettem a t{sk{mat az asztal szélére.
- K{r. Mindenemet feltettem volna ellened. — Felmutattam a
jegyzetemet, amin m{r volt két sor. — Néh{ny gyors kérdés, és m{r itt sem
vagyok.
- Bunkó? — olvasta hangosan Folt a d{kóhoz hajolva. — Tüdőr{k? Ez
valami jóslat akar lenni?
Meglobogtattam a papírt.
- Feltételezem, hogy alkalmazkodsz a környezethez. H{ny szivart
szívsz el egy éjszaka? Egyet? Kettőt?
- Nem doh{nyzom. — A v{lasz őszintének hangzott, de én nem
vettem be.
- Ühüm — mondtam, miközben letettem a papírt a fekete és egy lila
golyó közé. Amint leírtam a harmadik sorba, hogy Egész biztos szivarozik,
véletlenül meglöktem a lil{t.
- Belerondítasz a j{tékba — mondta Folt még mindig mosolyogva.
Elkaptam a tekintetét, és nem tudtam nem elmosolyodni - kurt{n.
- Remélhetőleg nem neked teszek vele jót. Legnagyobb {lmod? —
Erre a kérdésre büszke voltam, mert tudtam, hogy zavarba fogja hozni. Nem
lehetett elsietni a v{laszt.
- Hogy megcsókoljalak.
- Ez nem vicces - mondtam, és {lltam a tekintetét. H{l{s voltam, amiért
nem kezdtem dadogni.
- Nem, de elpirult{l.
Felültem az asztal szélére, és prób{ltam közömbösnek l{tszani. Keresztbe tettem a
l{bamat, a térdemet haszn{lva padként.
- Dolgozol?
 - Leszedő fiú vagyok a Borderline-ban. A legjobb mexikói étterem a
v{rosban.
- Vall{sod?
Nem tűnt meglepettnek a kérdés hallat{n, de nem is volt odaérte.
- Azt hittem, csak p{r gyors kérdést teszel fel. Ez m{r a negyedik.
- Vall{sod? - kérdeztem hat{rozottabban.
Folt elgondolkodva simogatta az {ll{t.
- Nem vall{s... kultusz.
- Valami szekt{hoz tartozol? - Túlkésőn jöttem r{, hogy a kérdés
meglepettnek hangzott, holott nem kellett volna.
- Úgy {lla helyzet, hogy szükségem van egy egészséges nőnemű
{ldozatra. Azt terveztem, hogy elnyerem a bizalm{t, úgy édesgetem
magamhoz, de ha m{r most készen {llsz...
Ha maradt is mosoly az arcomon, az most eltűnt.
- Nem nyűgözöl le.
- Még meg sem prób{ltam.
Lesz{lltain az asztalról, és oda{lltam elé. Egy fejjel magasabb volt n{lam.
- Vee azt mondta, végzős vagy. H{nyszor bukt{l meg tizedikes
biológi{ból?
Egyszer? Kétszer?
- Vee nem a szószólóm.
- Tagadod, hogy megbukt{l?
- Azt mondom, hogy tavaly nem j{rtam suliba. - A tekintete
csúfond{ros volt, amitől csak még elsz{ntabb lettem. - Lógt{l?
Folt letette a d{kót az asztalra, és az ujj{val közelebb hívott mag{hoz. Nem mentem.
- Akarsz hallani egy titkot? - kérdezte bizalmas hangnemben. -
Azelőtt soha nem j{rtam iskol{ba. Még egyet? Nem is olyan unalmas, mint
amilyennek hittem. Hazudott. Mindenki j{r iskol{ba. Vannak törvények.
Folt hazudott, hogy kitörésre késztessen.
- Azt hiszed, hazudok - mondta mosolyogva.
- Nem j{rt{l iskol{ba, soha? Ha ez igaz, b{r jól gondolod, én nem
hiszem el, akkor mi késztetett arra, hogy idén elgyere? - Te.
Belém hasított egy sugallat, hogy meg kellene ijednem, de azzal nyugtatgattam
magam, hogy Folt pontosan ezt akarja elérni. Nem h{tr{ltam meg, hanem prób{ltam
dühösen v{laszolni. Azonban még így, is eltartott egy darabig, mire megjött a
hangom.
- Ez nem az igazi v{lasz.
Valószínűleg közelebb lépett hozz{m, mert hirtelen csak egy vékony légréteg
v{lasztott el tőle.
 - A szemed, Nora. Az a hideg, s{padt, szürke szemp{r meglepően
ellen{llhatatlan. - Oldalra biccentette a fejét, mintha új szögből akarna
tanulm{nyozni. - És az a gyilkosan kunkorodó ajkad.
Nem is a kijelentéstől riadtam meg, hanem attól, hogy az a bizonyos, részem
pozitívan reag{lt r{. H{trébb léptem.
- Ennyi. M{r itt sem vagyok.
De ahogy a szavak elhagyt{k a sz{mat, tudtam, hogy nem így van. Musz{j volt
még valamit mondanom. Kutattam a fejemben örvénylő gondolatok között, és
prób{ltam megtal{lni, melyiket érzem ideillőnek. Miért ilyen gúnyos Folt, és miért
viselkedik úgy, mintha megérdemelném, amit tesz?
- Úgy tűnik, sok mindent tudsz rólam — mondtam ki az év
leghülyébb mondat{t. — Többet, mint kellene. Úgy tűnik, pontosan tudod, mit
kell mondanod ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam.
- Megkönnyíted a dolgom.
Dühbe gurultam.
- Beismered, hogy sz{ndékosan csin{lod?
- Mit?
- Ezt... hogy provok{lsz.
- Mondd újra, hogy „provok{lsz”. Olyan provokatív a sz{d, ahogy
kimondod.
- Végeztünk. Fejezd be a j{tszm{t! — Felkaptam a d{kót az asztalról,
és odanyújtottam neki. Nem vette el.
- Nem szeretek melletted ülni — jelentettem ki. — Nem szeretek a
padt{rsad lenni. Nem szeretem a leereszkedő mosolyodat. — Az {llkapcsom
megr{ndult; ez csak akkor történt, mikor hazudtam. Azon tűnődtem, vajon
most hazudok-e. Ha igen, szerettem volna bok{n rúgni magam. — Nem
kedvellek — mondtam olyan meggyőzően, ahogy csak tudtam, és Folt
mellkas{hoz v{gtam a d{kót.
- Örülök, hogy az edző összerakott minket — mondta Folt. Némi
irónia csengett abban a szóban, hogy „edző”, de nem tudtam r{jönni, miért.
Folt ezúttal elvette a d{kót.
- Azon f{radozom, hogy megv{ltoztassam a helyzetet – ellenkeztem.
Folt jól szórakozhatott: még a foga is kil{tszott, ahogy mosolygott. Felém
nyúlt, és mielőtt megmozdulhattam volna, kivett valamit a hajamból.
- Egy darab papír — magyar{zta, miközben a földre pöccintette.
Ahogy felém nyúlt, észrevettem egy jelet a csuklój{n. Először azt hittem,
tetov{l{s, de m{sodik pillant{sra felt{rult előttem egy vörösesbarna, enyhén
kitüremkedő anyajegy. Olyan form{ja volt, mint egy szétfröccsent festékcsepp.
- Szerencsétlen hely egy anyajegynek — mondtam b{tortalanul, mert
az én hegem is hasonló pozitúr{ban helyezkedett el.
 Folt hanyagul, de észrevehetően lejjebb csúsztatta az ingujj{t a csuklój{n.
- Jobban tetszene, ha intimebb helyen lenne?
- Sehol sem tetszene jobban. — Nem tudtam, ez hogy hangzott,
úgyhogy megint nekifutottam. — Az sem érdekelne, ha nem is lenne. —
Harmadszor is megprób{ltam. — Nem érdekel az anyajegyed, pont.
- Egyéb kérdés? — kérdezte Folt. — Magyar{zat?
- Nincs.
- Akkor bioszon tal{lkozunk.
Arra gondoltam, megmondom neki, hogy soha többet nem tal{lkozunk. De
egy nap kétszer nem hazudtolom meg magam.

Aznap éjjel egy reccsenés riasztott fel {lmomból. Arcomat a p{rn{ba nyomva teljesen
mozdulatlan maradtam, de az összes érzékszervem fokozottan éber volt. Anyu
havonta legal{bb egyszer elment a v{rosból, úgyhogy hozz{szoktam, hogy egyedül
alszom, és m{r hónapok óta nem képzeltem, hogy lépések lopóznak végig a folyosón
a szob{mig. Az igazs{g az, hogy soha nem éreztem teljesen egyedül magam. Rögtön
azut{n, hogy aput lelőtték Portlandben, miközben Anyu születésnapi aj{ndék{t
akarta megvenni, egy különös fantom lépett az életembe. Mintha valaki keringene a
vil{gomban, és t{volról figyelne. A fantom jelenlététől először kir{zott a hideg, de
miut{n semmi rossz nem sz{rmazott belőle, az idegességem is al{bbhagyott. Azon
kezdtem tűnődni, vajon valami kozmikus sz{ndék {ll-e amögött, hogy így érzek.
Tal{ri az ap{m szelleme a közelben van? A gondolat {ltal{ban megnyugtatott, de az
az éjszaka m{s volt.
A jelenlét jeges érzést keltett bennem.
Leheletnyit elfordítva a fejem, egy padlón nyújtózó {rnyalakot pillantottam
meg. Gyorsan megfordultam, hogy szemben legyek az ablakkal, de a hold
f{tyolszerű fénye volt az egyetlen, ami {rnyékot vethetett. Nem volt ott semmi.
Szorosan {töleltem a p{rn{t, és azt mondtam magamnak, hogy csak egy felhő takarta
el a holdat. Vagy egy szemétdarabot kapott fel a szél. Mégis azzal töltöttem a
következő néh{ny percet, hogy lecsillapodjak.
Mire összeszedtem magam annyira, hogy fel tudtam kelni, az udvar csendes volt
és nyugodt. Az egyetlen zajt a h{zhoz verődő fa{gak és saj{t szívem kalap{l{sa adt{k.
 3. FEJEZET

MCCONAUGHY EDZŐ A T[BL[N[L [LLT, monoton hangon duruzsolt

valamiről, de az elmém messze j{rt a tudom{ny összetettségétől.
Azzal voltam elfoglalva, hogy okokat soroljak fel, Foltnak és nekem miért nem
kellene tov{bbra is egym{s mellett ülnünk, és leírjam ezeket egy régi röpdolgozat
h{tulj{ra. Ahogy vége lesz az ór{nak, az edző elé t{rom az érveimet. Nem működik
együtt a feladatokban –írtam. - Nem érdekli a csapatmunka.
De azok a dolgok zavartak a legjobban, amiket nem írtam fel a list{ra.
Kísértetiesnek tal{ltam Folt anyajegyének a helyét, és hal{lra voltam rémülve a múlt
éjszakai incidenstől. Nem gyanakodtam egyértelműen Foltra, hogy leselkedik
ut{nam, de nem vehettem semmibe azt a véletlent, hogy szinte biztos voltam benne,
valaki benézett az ablakomon néh{ny ór{val azut{n, hogy tal{lkoztam vele.
 Arra a gondolatra, hogy Folt leselkedik ut{nam, benyúltam a h{tizs{kom elülső
zsebébe, elővettem két vastablett{t egy üvegből, és egyszerre lenyeltem őket. Egy
pillanatra megakadtak a torkomon, azt{n sikerült lecsúszniuk.
Szemem sark{ból észrevettem Folt kérdő tekintetét.
M{r azon voltam, hogy elmondom, vérszegény vagyok, és naponta p{rszor
vastablett{t kell bevennem, főleg ha nyom{s alatt vagyok, de meggondoltam magam.
A vérszegénység nem hal{los... amíg rendszeresen szedek vasat. Nem volt olyan
üldözési m{ni{m, hogy Folt b{ntani akar, de az egészségi {llapotom valahogy olyan
gyengeség, amit jobb titokban tartani.
- Nora?
Az edző a terem közepén {llt, kinyújtott keze el{rulta, hogy egy dologra v{r: a
v{laszomra.
- Megismételné a kérdést? — kérdeztem.
A többiek vihogtak.
Az edző enyhe ingerültséggel a hangj{ban megismételte:
- Mik azok a kvalit{sok, amik vonzanak egy potenci{lis partnerben?
- Potenci{lis partner?
- Gyerünk m{r, nem érünk r{ egész délut{n.
Hallottam, hogy Vee felnevet mögöttem.
A torkom mintha összeszorult volna.
- Azt akarja, hogy soroljak fel egy list{t azokról a tulajdons{gokról, amik...
- Egy potenci{lis partneréi, igen, sokat segítenél vele.
Akaratom ellenére oldalra pillantottam, Foltra. Kényelmesen h{tradőlve ült a
padban, majdhogynem görnyedten, és elégedetten tanulm{nyozta az arcomat. R{m
villantotta kalózmosoly{t, és hangtalanul azt mondta: R{d v{runk.
Összekulcsoltam a kezemet az asztalon, remélve, hogy nyugodtabbnak l{tszom,
mint amilyen vagyok.
- Ezen még nem gondolkodtam el.
- Akkor gondold {t gyorsan!
- Nem kérdezne meg először valaki mist?
Az edző türelmetlenül a balomra mutatott.
- Te jössz, Folt.
Folt, nem úgy, mint én, magabiztosan beszélt. Úgy helyezkedett el, hogy a
teste enyhén felém fordult, térdünket csak néh{ny centi v{lasztotta el egym{stól.
- Intelligens. Vonzó. Sebezhető.
Az edző szorgosan jegyzetelt a t{bl{ra.
- Sebezhető? — kérdezte. — Hogyan?
Vee szólalt fel.
- Van ennek valami köze a fejezethez, amiről tanulunk? Mert a szövegben
sehol sem tal{lok olyat, hogy egy partner kív{nt tulajdons{gai.
 Az edző annyi időre abbahagyta az ír{st, hogy h{tranézzen a v{lla felett.
- A földön minden {llat azzal a céllal vonzza mag{hoz a partnerét, hogy
szaporodjon. A bék{k felfújj{k magukat. A hím gorill{k a mellkasukat döngetik.
Megfigyelted m{ra hím hom{rt, ahogy kiegyenesedik, és az ollój{t csattogtatja, hogy
felhívja mag{ra a nőstény egyedek figyelmét? A vonzalom minden {llati reprodukció
alapja, beleértve az emberit is. Miért nem osztja meg velünk a list{j{t, Miss Sky? Vee
feltartotta öt ujj{t.
- Jóképű, gazdag, engedékeny, {d{zul védelmező és csak egy kicsit
veszélyes.
Minden tulajdons{gn{l behajlította egy ujj{t. Folt felnevetett a bajsza alatt.
- Az a baj az emberi vonzalommal, hogy nem lehet tudni, viszonzott-e.
- Kitűnő megl{t{s - mondta az edző.
- Az emberek sebezhetők - folytatta Folt -, mert könnyen megsérülnek. -
Ekkor a térde az enyémhez ütődött. Arrébb húzódtam, de nem mertem eltűnődni
azon, mi volt Folt sz{ndéka ezzel a gesztussal.
Az edző bólintott.
- Az emberi vonzalom és reprodukció összetettsége az egyik olyan
saj{toss{g, ami megkülönböztet minket m{s fajoktól.
Folt erre mintha felhorkant volna, de nagyon gyenge volt a hang, nem
lehettem biztos benne.
Az edző így folytatta:
- A nők az idők kezdete óta olyan partnerhez vonzódtak, akinek erős
túlélési hajlama van, mint az intelligencia és a fizikai r{termettség, mert az ilyen
kvalit{sú férfiak nagyobb eséllyel hoztak haza vacsor{t a nap végén. - Feltartott
hüvelykujj{val a levegőbe bökött, és elvigyorodott. - A vacsora egyenlő a túléléssel,
csapat.
Senki nem nevetett.
- Hasonlóképp - folytatta -, a férfiak a széphez vonzódnak, mert az
egészséget és fiatals{got jelez: semmi értelme egy beteges nővel p{rosodni, aki nem
lesz jelen, hogy felnevelje a gyerekeket. - Az edző az orra tövére tolta a szemüvegét,
és kuncogott.
- Ez olyan szexista - tiltakozott Vee. - Olyasmit mondjon, ami egy
huszonegyedik sz{zadi nőre utal.
- Ha a reprodukcióhoz tudom{nyos szemlélet szerint közelít, Miss Sky, l{tni
fogja, hogy a gyerekek a kulcs a faj fennmarad{s{hoz. És minél több gyereke van,
ann{l jobban hozz{j{rul a genetikai {llom{nyhoz.
Szinte hallottam, ahogy Vee a szemét forgatja.
- Azt hiszem, végre eljutunk a mai tém{hoz. A szexhez.
 - Majdnem - mondta az edző feltartott mutatóujjal. - A szex előtt van a
vonzalom, és a vonzalom ut{na testbeszéd következik. Azt kell kommunik{lnotok a
potenci{lis partner felé, hogy „Érdeklődöm ir{ntad”, csak nem túl sok szóval.
Az.edző odamutatott mellém.
- Rendben, Folt. Mondjuk, hogy egy bulin vagy. A terem tele van
mindenféle alakú és méretű l{nnyal. L{tsz szőkéket, barn{kat, vöröseket és néh{ny
feketét. P{ran beszédesek, m{sok szégyenlősnek tünnek. Tal{lsz egy l{nyt, akire illik a
leír{sod:
vonzó, intelligens és sebezhető. Hogyan tudatod vele, hogy érdeklődsz ir{nta?
- Elérem, hogy egyedül maradjunk, és beszélgetek vele.
- Jó. Most jön a nagy kérdés: honnan tudod, hogy benne van-e a dologban,
vagy azt akarja, hogy tűnj el?
- Tanulm{nyozom - mondta Folt. - Kital{lom, mit gondol, mit érez. Nem
fogja rögtön elmondani, ezért oda kell figyelnem. Felém fordítja a testét? A
szemembe néz, azt{n elfordul? Beharapja az ajk{t, azt{n j{tszik a haj{val, ahogy most
Nora?
Nevetés harsant a teremben. Az ölembe ejtettem a kezem.
- Ő benne van - mondta Folt, megint a l{bamnak ütközve. Rögtön
elpirultam.
- Nagyon jó! Nagyon jó! - mondta az edző felvillanyozódva, és szélesen
elmosolyodott feszült figyelmünkön.
Nora arc{ban a véredények kiszélesednek, és a bőre felmelegszik - mondta Folt.
- Tudja, hogy épp őt elemzik. Szereti a figyelmet, de nem tudja kezelni.
Nem pirultam el.
– Ideges – folytatta Folt. – A karj{t vakarja, hogy elterelje a figyelmet az arc{ról
és az alakj{ról, vagy tal{n a bőréről. Mindkettő erős vonzalmi tényező.
Majdnem fuldokoltam. Viccel – nyugtatgattam magam. Nem, hanem őrült.
Nem volt tapasztalatom az elmebetegekkel való b{n{smódban, és ez
megmutatkozott. Úgy éreztem, az idő legnagyobb részében t{tott sz{jjal b{mulom
Foltot. Ha voltak is arra vonatkozó illúzióim, hogy lépést tartok vele, valami m{s
megközelítési módot kellett kital{lnom.
Kinyújtottam a kezemet az asztalon, magasra emeltem az {llamat, és prób{ltam
úgy kinézni, mint aki ínég megőrzőn valamit a méltós{g{ból.
- Ez nevetséges.
Folt túlzott ravaszs{ggal nyújtóztatta ki karj{t maga mellett, majd a székem
h{t{ra tette a kezét. Az a furcsa érzésem t{madt, hogy ez egy fenyegetés, amit
egyenesen nekem sz{nt, és hogy nincs tudat{ban vagy nem érdekli, hogyan fogadja
az oszt{ly. A többiek nevettek, de úgy tűnt, ő nem hallja, tekintete fogva tartotta az
enyémet, és én m{r szinte azt hittem, hogy metszett kettőnknek egy apró, személyes
vil{got, amibe nem férkőzhet be senki m{s.
 Sebezhető – form{lta a szót az ajka.
Bok{mat a szék l{ba köré fontam, és előrehajoltam, közben éreztem, hogy a karja
leesik a székemről. Nem vagyok sebezhető.
- És itt is van! – jelentette ki az edző. – A biológia működésben.
- Kérem, most m{r beszélhetünk a szexről? – kérdezte Vee.
- Holnap. Olvass{tok el a hetedik fejezetet, és először is készüljetek fel a
beszélgetésre!
Megszólalt a csengő, és Folt h{tralökte a székét.
- Ez mók{s volt. Ismételjük megvalamikor! – Mielőtt kital{lhattam valami velősebbet
ann{l, hogy nem, kösz, kih{tr{lt mõgõttem, eltűnt a folyosón.
- Petícióba kezdek, hogy kirúgj{k az edzőt – mondta Vee, a padomhoz közeledve. –
Mi volt ez a mai ór{n? Felhígított pornó. Gyakorlatilag vízszintesen kiterített téged
és Foltot a boncasztalra, és a ruh{kat lesz{mítva hagyta, hogy elkövessétek a Nagy
Bűnt...
Olyan pillant{st lövelltem r{, ami azt sugallta: Úgy nézek ki, mint aki vissza akarja
j{tszani?
- Jesszus! – mondta Vee h{tralépve.
- Beszélnem kell az edzővel. Tíz perc múlva tal{lkozunk aszekrényednél.
- Jól van.
Odamentem az asztalhoz, ahol az edző összegörnyedve ült egy füzetlapra felv{zolt
kos{rlabda-stratégia fölött. Első pillant{sra amőbaj{téknak tűnt a sok X-tól és O-tól.
- Szia, Nora – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – Mit tehetek érted? - Azért
jöttem, hogy elmondjam, az új ülésrendtől és óratervtől kényelmetlenül érzem
magam.
Az edző h{trarúgta a székét, és kezét összefonta a feje mögött.
– Nekem tetszik az ülésrend. Majdnem annyira, mint ez az új ember-ember elleni
stratégia, amit a szombati meccsre dolgozok ki.
Odatettem a tetejére az iskolai szab{lyzat és a di{kok jogai leír{s{nak egy-egy
m{solat{t.
– A törvény kimondja, hogy egy di{k sem érezheti mag{t fenyegetettnek az iskola
területén.
- Fenyegetettnek érzed magad?
- Kényelmetlenül érzem magam. És szeretnék egy megold{st javasolni. - Mikor nem
szakított félbe, magabiztosabban folytattam. - Hajlandó vagyok korrepet{lni
b{rmelyik di{kot b{rmelyik biológiaór{j{ról, ha visszaültet Vee mellé.
Folt haszn{t venné egy korrepetitornak.
Szerettem volna a fogamat csikorgatni, de ellen{lltam a
v{gynak. Az agyonv{gja a lényeget.
L{ttad ma? Bekapcsolódott a megbeszélésbe. Egész évben nem hallottam a
hangj{t, de melléd ültettem, és bingó. Javul az oszt{lyzata.
 Vee-é pedig visszafejlődik.
Ez történik, mikor nem leshetsz a padt{rsadról - mondta az edző sz{razon.
Vee nem elég érdeklődő. Majd én korrepet{lom.
Arra befizetek. - Az edző az ór{j{ra pillantott, és így szólt: - Elkések egy
megbeszélésről. Végeztünk?
Megprób{ltam kisajtolni az agyamból még egy érvet, de úgy tűnt, kifogytam
belőlük.
Adjunk az ülésrendnek még egyp{r hetet! õ, és komolyan gondoltam, hogy
korrepet{ld Foltot! Sz{mítok r{d. - Az edző nem v{rta meg a v{laszomat; a jeopardy
(Amerikai kvízműsor) dallam{t fütyörészve kikacs{zott az ajtón.
Hét ór{ra az ég koromsötéten, haragosan nézett le r{nk, én pedig melegséget keresve
húztam fel a kab{tom cipz{rj{t. Vee-vel kifelé tartottunk a moziból a parkolóba; épp
akkor néztük meg Az {ldozatot.
Az én munk{m volt, hogy filmismertetőt írjak az eZine-nak, és mivel m{r minden
filmet l{ttam, amit itt j{tszanak, beletörődtünk, hogy megnézzük a legújabb v{rosi
borzongóst.
- Ez-kezdte Vee - volt a legfurcs{bb film, amit életemben l{ttam. Egyezzünk meg,
hogy többé nem nézünk semmi olyat, ami horrorra emlékeztet.
Részemről rendben. Tekintetbe véve, hogy valaki múlt éjjel az ablakom alatt
leselkedett, és hozz{téve, hogy megnéztem egy jól kidolgozott, üldözős filmet aznap
este, kezdtem kissé paranoi{ss{ v{lni.
- El tudod képzelni? - kérdezte Vee. - Úgy éled le az életed, hogy fogalmad nincs róla,
csak azért tartanak életben, hogy {ldozatként haszn{ljanak fel?
Mindketten megborzongtunk.
- És mi volt azzal az olt{rral? - folytatta. Kimondottan idegesített, mennyire nincs
tudat{ban, hogy ak{r a gomb{k életciklus{ról is sokkal szívesebben beszélgetnék,
mint a filmről. - Miért forrósította rosszfiú a követ, mielőtt megkötözte a l{nyt?
Mikor meghallotem, hogy izzik a húsa...
- Oké! - Gyakorlatilag kiab{ltam. - Most hov{?
- És mondhatom, ha egy sr{c egyszer így csókol meg, öklendezni kezdek. Az a szó,
hogy undorító, nem írja le, ami a sz{j{val történt. Az csak smink volt, ugye? Vagyis,
igaz{ból senkinek nincs ilyen sz{ja a való életben...
Éjfélre le kell adnom az ismertetőt - szakítottam félbe.
Ja, jó. Akkor a könyvt{rba? - Vee kinyitotta 1995-ös lila Dodge Neonj{nak ajtaj{t. -
Tudod, borzasztóan érzékeny vagy.
Becsúsztam az anyósülésre.
- Hib{ztasd a filmet! - Hib{ztasd a múlt éjszakai kukkolót.
- Nem csak a ma estéről beszélek. Észrevettem – mondta csintalan mosollyal –, hogy
jó fél ór{n {t szokatlanul mogorva volt{l bioszon az elmúlt két napban.
- Ez is könnyű. Hib{ztasd Foltot!
 Vee a visszapillantóba nézett. Úgy {llította be, hogy jól l{thassa a fogsor{t, amit
most megnyalt, majd begyakorolt mosolyt villantott r{m.
- Be kell vallanom, hogy hívogat a sötét oldala.
Semmi kedvem nem volt beismerni, de Vee ezzel nem volt egyedül. Úgy
vonzódtam Folthoz, mint még soha senkihez. Volt valami sötét vonzerő köztünk.
Mellette úgy éreztem, hogy valami a szakadék széle felé csalogat. És ő b{rmelyik
pillanatban {tlökhet a peremen.
- Most, hogy ezt mondod, kedvem lenne... – Szünetet tartottam, hogy kigondoljam,
pontosan mihez is lenne kedvem a Folt ir{nti közös vonzalmunk hat{s{ra. Valami
kellemetlenre.
- Mondd, hogy szerinted nem jóképű – felelte Vee –, és megígérem, hogy soha többé
nem említem a nevét.
Bekapcsoltam a r{diót. Jobb szórakoz{st is el tudok képzelni ann{l, mint hogy azzal
tesszük tönkre az estét, hogy megidézzük Foltot, ha csak elvontan is. Heti öt napon
keresztül egy ór{t mellette ülni sokkal több volt, mint amit el tudtam viselni.
Nem adom neki még az estéimet is.
- Szóval? – erősködött Vee.
– Lehet, hogy jóképű. De én vagyok az utolsó, aki ezt tudja. Ezzel kapcsolatban egy
korrupt döntőbíró vagyok, bocsi.
– Ez meg mit akar jelenteni ?
– Azt, hogy nem ismerem ki. És nincs az a szépség, ami ezt elkendőzi.
- Nem szépség. Ő olyan< rideg. Szexi.
A szememet forgattam.
Vee dud{lt, és r{taposott a fékre, ahogy egy kocsi elhúzott elôttünk.
- Mi van? Nem értesz egyet, vagy a „durva és huncut" nem az eseted?
-Nincs esetem – mondtam. – Nem vagyok olyan szűk l{tókörű.
Vee felnevetett.
-Te , bébi, több vagy, mint szűk l{tókörű. Te korl{tolt vagy. Görcsös. A l{tóköröd k{bé
olyan széles, mint az edző egyik mikroorganizmus{é. Nagyon kevés sr{c van a
suliban, ha van egy{ltal{n, akibe beleesnél.
- Ez nem igaz. – Automatikusan mondtam ki a szavakat, de azt{n eltűnődtem rajta,
vajon igazak-e. Soha nem érdeklődtem komolyan senki r{nt. Mennyire vagyok
furcsa? – Ez nem a sr{cokról szól, hanem... a szerelemről. Még nem tal{ltam meg.
- Ez nem a szerelemről szól – jelentette ki Vee. – A mók{ról szól.
Kétkedve vontam fel a szemöldököm.
- Megcsókolni egy sr{cot, akit nem ismerek... nem is érdekel... az mók{s?
- Nem figyeltél bioszon? Ez sokkal több, mint csókolóz{s.
- Ja! – mondtam felvil{gosulva. – A genetikai {llom{ny az én kõzreműködésem nélkül
is elég hibbant.
- Akarod tudni, szerintem mi lenne igaz{n jó?
- Jó?
- Jó – ismételte Vee, illetlen mosoly kíséretében.
- Nem különösebben.
- A partnered.
- Ne hívd így – szóltam r{. – A ,,partner" szónak pozitív töltése van. Vee
befurakodott egy helyre, a könyvt{r ajtaj{hoz közel, és le{llí- totta a motort.
- [lmodozt{l m{r arról, hogy megcsókolod? Pillantott{l m{r lopva oldalra, elképzelted,
hogy a karjaiba veted magad, és a sz{j{ra tapasztod a tiédet?
Olyan pillant{ssal meredtem r{, amiről azt reméltem, kifejezi a döbbenetemet. —
Te igen?
Vee elvigyorodott.
Megprób{ltam elképzelni, ínit tenne Folt, ha ez a fülébe jutna. Ak{rmilyen keveset
is tudtam róla, Vee ir{nti ellenszenve szinte tapintható volt.
— Nem elég jó hozz{d — mondtam.
Vee felnyögött.
— Vigy{zz, ettől csak még jobban akarom.
A könyvt{rban a főszinten ültünk le egy asztalhoz, a felnőtt fikció mellett.
Kinyitottam a laptopomat, és gépelni kezdtem: Az {ldozat, két és fél csillag. A két és fél
csillag valószínűleg elég kevés. De olyan sok minden kavargott bennem, és nem
éreztem különösebben mélt{nyosnak magam. Vee kinyitott egy zacskó almachipset.
— Kérsz?
— Nem, köszi.
A zacskóba kukkantott.
— Ha te nem eszel belőle, nekem kell megennem az egészet. És nem
igaz{n szeretném.
Vee a színsk{l{s gyümölcsdiét{t csin{lta éppen. Naponta h{rom piros gyümölcs,
kettő kék, egy maréknyi zöld...
Feltartottegy darabot, és elöl-h{tul megvizsg{lta.
- Milyen színű? — kérdeztem.
- Undorító Granny-Smith(.Almafajta)-zöld. Azt hiszem.
Akkor ült le az asztalunkhoz Marcie Millar, az egyetlen m{sodikos Coldwater gimi
történelmében, aki bejutott az egyetemista pompoml{nyok közé. Eperszőke haj{t
lófarokba fogta, és mint midig, bőrét fél tubus alapozó al{ rejtette. Elég biztos voltam
benne, hogy jól tippeltem meg a mennyiséget, mivel nyoma sem volt a szeplőinek.
Hetedik óta nem l{ttam Marcie szeplőit, azóta, hogy felfedezte a Mary Kay
kozmetikumokat. Szokny{ja szegélye és alsóneműje (ha viselt egy{ltal{n) között egy
centi lehetett.
- Szia, Dagi — köszöntötte Marcie Vee-t.
- Szia, Hisztikir{lyl{ny — köszönt vissza Vee.
- Anyu modelleket keres a hétvégére. Kilenc doll{rt fizet ór{nként. Gondoltam,
érdekel.
Marcie anyja vezeti a helyi JCPenney-t(Női ruh{zati üzletl{nc)
, és hétvégente Marcie meg a többi pompoml{ny bikiniket rekl{moz az üzlet
kirakat{ban.
- Elég nagy nehézséget okoz neki kövér fehérneműmodellt tal{lni - tette hozz{
Marcie.
— Étel ragadt a fogad közé — mondta neki Vee. — A két első fogad közti résbe.
Csokidarabnak tűnik...
Marcie megnyalta a fog{t, és eltűnt az asztaltól. Ahogy elsasszézott, Vee a sz{j{ba
tette az ujj{t, és öklendezést mímelt Marcie h{t{nak.
— Szerencséje, hogy a könyvt{rban vagyunk — mondta nekem Vee. - Szerencséje
van, hogy nem egy sötét sik{torban futottunk össze.
Utolsó lehetőség: chipset?
Passzolok.
Vee elsét{lt, hogy kidobja a zacskót. P{r perc múlva egy romantikus regénnyel tért
vissza. Leült mellém, és felmutatva a regény címlapj{t, így szólt:
Egy nap ez rólunk fog szólni. Félmeztelen cowboyok fognak elrabolni.
Kív{ncsi vagyok, milyen lehet megcsókolni egy napégette, s{rfürdette ajkat?
Piszkos - motyogtam, tov{bb gépelve.
Ha m{r a piszkosn{l tartunk. - V{ratlanul megemelte a hangj{t. - Ott a sr{c.
Abbahagytam a gépelést, hogy {tkukucsk{ljak a laptopom fölött, és a szívem
kihagyott egy ütemet. Folt {llta terem m{sik végében a kölcsönzői pultn{l. Mintha
megérezte volna, hogy figyelem, megfordult. Tekintetünk egybefonódott egy, kettő,
h{rom m{sodpercre. Először én fordultam el, de azt még l{ttam, hogy lassan
elvigyorodik.
A szívverésem szab{lytalanra v{ltott. Prób{ltam nyugalmat erőltetni magamra.
Nem megyek be ebbe az utc{ba. Foltéba nem. Nem, hacsak nem őrültem meg.
- Menjünk - mondtam Vee-nek. Becsuktam a laptopot, és viszszatettem a t{sk{ba.
Begyömöszöltem a könyveimet a h{tizs{komba, közben p{r leesett a földre.
Vee így szólt:
Prób{lom elolvasni a könyv címét, amit a kezében tart... v{rj csak... Hogy
cserkésszük be az {ldozatot?
- Nem vesz ki egy ilyen könyvet. - De nem voltam benne biztos.
Vagy az, vagy a Hogyan legyünk szexik erőlködés nélkül?
Psszt! - sziszegtem.
Nyugi, nem hallja. A könyvt{rossal beszél. Épp most veszi ki a könyvet. Ezt
megerõsítettem egy gyors oldalpillant{ssal, és r{jöttem, hogy ha elidulunk,
valószínűleg pont összefutunk Folttal a kij{ratn{l. És akkor valamit mondanom
kellene neki. Visszaparancsoltam magam a helyemre, és szorgalmasan elkezdtem
turk{lni a zsebeimben, b{r nem kerestem semmi konkrétat, csak meg akartam v{rni,
míg Folt végez.
- Szerinted nem kísérteties, hogy ő is pont itt van? - kérdezte Vee.
- Szerinted?
- Szerintem követ téged.
- Szerintem meg véletlen. - Ez nem volt teljesen igaz. Ha list{t kellene írnom az első
tíz helyről, ahol megtal{lhatn{m Foltot egy adott estén, a közkönyvt{r nem lenne
benne. A könyvt{r az első sz{zben benne sem lenne benne. Szóval akkor mit csin{l
itt?
A kérdés különösen zavaró volt a múlt éjszaka történtek ut{n. Ezt nem is
említettem Vee-nek, mert azt reméltem, hogy összezsugorodik és elfonnyag az
emlékeimben, míg megszűnik létezni.
Lefogadom, hogy követ téged - mondta Vee, lefeszítve kezemet a sz{j{ról. - Azt
is lefogadom, hogy gyakorlata van benne. Lefogadom, hogy megszorító
intézkedéseket tettek ellene. Be kéne osonnunk az irod{ba. Ott lesz minden az
akt{j{ban.
Nem osonunk be az irod{ba.
-Elterelhetném a figyelmet. Elterelésben jó vagyok. Senki nem l{tn{, hogy
bemész. Olyanok lehetnénk, mint a kémek.
Nem vagyunk kémek.
Tudod a vezetéknevét? — kérdezte Vee.
Nem.
Tudsz róla valamit?
Nem. És szeretném, ha ez így is maradna.
Jaj, ugyan m{r! Szereted a jó kis rejtélyeket, és ennél nincs jobb.
A legjobb rejtélyekben holttest is van. Nekünk nincs holttestünk.
Még nincs! — nyafogta Vee.
Kivettem két vastablett{t a h{tizs{komban lévő fiol{ból, és egyszerre nyeltem le
őket.
Vee nem sokkal fél tíz ut{n hajtott fel a Neonnal a kocsifelj{rójukra. Le{llította a
motort, és meglób{lta előttem a kulcsokat.
- Nem viszel haza? — kérdeztem. Időpazarl{s volt, mivel tudtam a v{laszt. - Köd
van.
— Foltos köd.
Vee elvigyorodott.
- Ó, igen! Annyira ő j{r a fejedben! Nem mintha hib{ztatn{lak érte. Ami engem illet,
azt remélem, hogy ma éjjel róla {lmodom.
Fúj.
- És a köd mindig nagyobb a h{zatokn{l — folytatta Vee. — Sötétedés ut{n
kikészülök tőle.
Megragadtam a kulcsot.
- Köszi
- Ne hib{ztass érte! Mondd meg anyuk{dnak, hogy költözzetek beljebb. Mondd meg
neki, hogy van ez az új klub, úgy hívj{k, civiliz{ció, és nektek is csatlakoznotok
kéne.
- Felteszem, azt v{rod, hogy jöjjek érted holnap?
- Hét harmincra jó lenne. A reggelit én {llom.
- Remélem, finom lesz.
- Légy kedves a kicsikémhez! — Megütögette a k{rpitot. — De ne túls{gosan.
Nehogy azt higgye, odakint jobb neki.
A hazafelé vezető úton egy rövid ideig hagytam, hogy gondolaim Folt körül
keringjenek. Vee-nek igaza volt: volt benne valami hihetetlenül cs{bító. És
hihetetlenül kísérteties. Minél többet gonoltam erre, ann{l ink{bb meggyőződtem
arról, hogy valami... nincs rendben vele kapcsolatban. Az, hogy szeret provok{lni,
nem kifejezetten volt újdons{g, de van némi különbség aközött, hogy ór{n kiveséz, és
hogy a teljesség kedvéért még a könyvt{rba is képes követni. Nem sokan bajlódn{nak
ennyit... hacsak nem lenne r{ nagyon is jó okuk.
Félúton hazafelé ömleni kezdett az eső az út felett lebegő vékony ködfelhőkből.
Figyelmemet az út és a korm{ny közt megosztva prób{ltam kitapogatni az ablaktörlő
indítój{t.
A fejem felett villogtak az utcai fények, és azon tűnődtem, beköszönt-e egy
nagyobb vihar. Az idő folyamatosan v{ltozik ilyen közel az óce{nhoz, és egy zivatar
gyorsan {rad{ss{ v{lhat. R{léptem a g{zra.
A kinti fények megint megvillantak. Jeges érzés kúszott felfelé a tarkómon, és
libabőrös lett a karom. Hatodik érzékem riadókészültségben {llt. Kív{ncsi voltam,
vajon követnek-e. A visszapillantótükörben nem l{ttam fényszórókat. Autókat sem.
Teljesen egyedül voltam. Nem volt valami megnyugtató gondolat. Újból g{zt adtam.
Megtal{ltam az ablaktörlőt, de még a legnagyobb sebességbe kapcsolva sem
birkózott meg a szakadó esővel. Az előttem lévő jelzől{mpa s{rg{ra v{ltott.
Meg{lltam, körülnéztem, azt{n befordultam a kereszteződésbe.
Előbb hallottam meg a becsapód{st, mint hogy megl{ttam volna a sötét {rnyat
r{bukni a motorh{ztetőre.
Felsikoltottam, és r{tapostam a fékre. Az alak nekicsapódott a szélvédőnek, és
szil{nkosra törte.
Ösztönösen jobbra tekertem a korm{nyt. A Neon kifarolt, és megfordult velem a
kereszteződésben. Az alak megpördült, és eltűnt a motorh{ztetőről.
Lélegzet-visszafojtva, elfehéredett ujjakkal markoltam a korm{nyt. Leléptem a
ped{lokról. A kocsi megugrott és lefulladt.
Az alak néh{ny méterrel arrébb kuporgott, és engem figyelt. Egy{ltal{n nem
l{tszott... sebesültnek.
 Az egész ruh{zata fekete volt, és az éjszakai sötétségben nehéz volt megmondani,
hogy néz ki. Először nem tudtam kivenni az arcvon{sait, azut{n r{jöttem, hogy
símaszkot visel.
Fel{llt, és elindult felém. Tenyerét a vezetőülés felőli ablakra tette. Tekintetünk
összekapcsolódott a maszk résein keresztül. Úgy tűnt, az övében hal{los mosoly ül.
Beleütött az üvegbe, mire az megremegett.
Beindítottam a kocsit. Megprób{ltam összehangoltan egyesbe tenni, g{zt adni, és
elengedni a kuplungot. A motor felpörgött, de a kocsi megint megugrott és lefulladt.
Még egyszer r{adtam a gyújt{st, de megzavart egy fémes hörgés. Elborzadva
néztem, ahogy az ajtó elkezd behorpadni. Az alak fel akarta tépni.
Egyenesbe gyömöszöltem a sebv{ltót. L{baim a ped{lokra csusszatak. Amotor
felbőgött, a fordulatsz{mmérő a piros zón{ba ugrott.
Az alak úgy nyúlt be az öklével az ablakon, hogy szétrobbant az üveg. Kezével
{tnyúlt a v{llam felett, és megragadta a karomat. Rekedten felki{ltottam, r{tapostam a
g{zra, és elengedtem a kuplungot. A Neon csikorogva elindult. Az alak tov{bbra is
szorította a karomat, és jó néh{ny métert futott a kocsi mellett, mielőtt lev{lt rólam.
Adrenalintól fűtve gyorsítottam. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy
meggyőződjem róla, nem követ-e, azt{n elfordítottam tükröt. Szorosan össze kellett
szorítanom az ajkaimat, nehogy felzokogjak.

4. FEJEZET

VÉGIGSZAGULDVA A HAWTHORNE-ON, elhajtottam a h{zunk előtt,

visszakanyarodtam, és {tv{gva Beech felé, elindultam Coldwater központj{ba.
Felhívtam Vee-t.
– Valami történt... én... ő... az... a semmiből... a Neon...
– Akadozol. Mi van?
Kézfejemmel megtöröltem az orromat. Egész testemben remegtem.
– A semmiből jött elő.
– Ki?
– Ő... – Prób{ltam értelmes szavakk{ alakítania gondolataimat. – A kocsi elé ugrott!
– Istenem! Istenem-istenem-istenem! Elütöttél egy szarvast? Jól vagy? Mi van
Bambival? – Vee félig jajgatott, félig nyöszörgött. – És a Neonnal?
V{laszra nyitottam a sz{mat, de Vee közbev{gott.
– Felejtsd el! Van biztosít{som. Csak mondd, hogy nincsenek szarvasdarabok a
kicsikémen... Nincsenek szarvasdarabok, ugye ?
Ak{rmit is akartam v{laszolni, az eltűnt a h{ttérben. A gondolataim két lépéssel
előrébb j{rtak. Egy szarvas. Tal{n azzal letudom az egész dolgot, hogy elütöttem egy
szarvast. Bízni akartam Vee-ben, de őrültnek sem akartam tűnni. Hogy fogom
megmagyar{zni, hogy l{ttam az elütött fickót l{bra {llni, és feltépni a kocsiajtót?
Lehúztam a galléromat. Nem l{ttam vörös foltokat a bőrömön ott, ahol megragadott.
Ijedten tértem magamhoz. Tényleg azt fontolgatom, hogy letagaloni a történteket?
Tudom, mit l{ttam. Nem a képzeletem j{tszott velem.
– Szent tehén – szólt Vee. – Nem v{laszolsz. A szarvas beakadt a fényszóróba,
ugye? Úgy furik{zol vele körbe, mint egy hókotró.
– Alhatok n{lad? – El akartam tűnni az utc{ról. A sötétből. Hirtelen r{jöttem, hogy
ha el akarok jutni Vee-hez, vissza kell mennem , abba a kereszteződésbe, ahol
elütöttem az alakot.
– Lent vagyok a szob{mban – mondta Vee. – Gyere be! P{r perc múlva tal{lkozunk.
Szorosan markolva a korm{nyt hajtottam a Neont az esőben, és im{dkoztam, hogy
a hawthorne-i l{mpa legyen zöld a kedvemért. Az volt, és úgy haladtam {t a
kereszteződésen, hogy egyenesen elói cnéztem, ugyanakkor néha lopva oldalra
pillantottam, az út menti {rnyékba. A símaszkos fickónak nyoma sem volt.
Tíz perccel később leparkoltam a Neont Vee kocsifelhajtój{n. Az ajtot ért k{r óri{si
volt, úgy kellett kirúgnom, hogy ki tudjak sz{llni. Azt{n a bej{rati ajtóhoz rohantam,
beengedtem magam, és lesiettem az alagsorba.
Vee keresztbe tett l{bbal ült az {gyon, térdén jegyzetfüzet, fülében fülhallgató, az
iPod maximum hangerőre tekerve.
– Most akarom felmérni a k{rt, vagy v{rnom kéne vele, míg alszom legal{bb hét
ór{t? – szólalt meg, túlharsogva a zenét.
– Tal{n a m{sodik.
Vee becsukta a füzetet, és kivette a fülhallgatót.
– Essünk túl rajta!
Mikor kimentünk, egy hosszú pillanatig csak b{multam a Neont. Az éjszaka nem
volt valami meleg, de nem ettől lett libabőrös a karom. Nem volt bezúzva a vezető
felőli ablak. Nem volt horpad{s az ajtón.
– Valami nincs rendben – mondtam. De Vee nem figyelt r{m.
Azzal volt elfoglalva, hogy {tvizsg{lja a Neon minden négyzetcentiméterét.
Előreléptem, és megbökdöstem a vezető felőli ablakot. Tömör
üveg. Becsuktam a szemem. Mikor megint kinyitottam, az ablak még mindig
sértetlen volt.
A kocsi h{tulj{hoz sét{ltam. Majdnem egy teljes kört tettem, mire észrevettem.
Egy apró karcol{st a szélvédőn.
Vee is ugyanakkor vette észre.
– Biztos, hogy nem egy mókus volt?
Az elmém felidézte a hal{los tekintetet a símaszk mögött. Olyan fekete volt a szeme,
hogy alig tudtam megkülönböztetni a pupill{t az írisztől. Fekete, mint... Folté.
 – Nézz r{m, örömkönnyeket hullatok – mondta Vee, és {tölelte a Neon
motorh{ztetőjét. – Egy icipici karcol{s. Ennyi az egész!
Kipréseltem magamból egy mosolyt, de a gyomrom kavargott. Öt perce az ablak
még be volt zúzva, az ajtón horpad{s. Most, elnézve a kocsit, mindez lehetetlennek
tűnt. Nem, őrültségnek tűnt. De l{ttam, hogy az az alak beleöklöz az üvegbe, és
éreztem, ahogy a körme a v{llamba mélyed.
Vagy mégsem?
Minél ink{bb fel akartam idézni az ütközést, ann{l kevésbé sikerült. Hi{nyzó
inform{ciódarabk{k v{gtak {t az emlékezetemen. A részletek, amik elhalv{nyultak.
Magas volt a fickó? Alacsony? Vékony? Testes? Vajon mondott valamit? Nem
emlékeztem. Ez volt a legfélelmetesebb az egészben.

Vee és én m{snap reggel negyed nyolckor mentünk el otthonról, az Enzo’s Bistroba

tartottunk, hogy megigyunk egy csésze gőzölt tejet. Kezemet a porcel{nbögre köré
fonva prób{ltam felmelegíteni a bensőmben honoló fagyot. Lezuhanyoztam,
felvettem egy trikót és egy kazdig{nt, amit Vee szekrényéből kölcsönöztem, és
feltettem némi sminket, de alig emlékeztem ezekre a műveletekre.
– Most ne nézz oda – mondta Vee –, de Mr. Zöld Pulcsi folyton erre b{mul, és a
hosszú l{baidat méregeti a farmerodon keresztül... Ó! Épp most szalut{lt nekem.
Nem viccelek. Egy kis, kétujjas, katonai szalut{l{s volt. Milyen im{dnivaló!
Nem figyeltem oda. Egész éjjel a múlt éjszakai baleseten j{rt az eszem, esélyem sem
volt aludni. A gondolataim romokban, a szemem sz{raz és nehéz, nem tudtam
koncentr{lni.
- Mr. Zöld Pulcsi norm{lisnak néz ki, de a sz{rnysegédje kemény sr{cnak l{tszik –
folytatta Vee. – Egy bizonyos „ne kekeckedj velem” jelet sug{roz. Mondd, hogy nem
úgy néz ki, mint Drakula ivadéka. Mondd, hogy csak képzelődöm.
Épp annyira emeltem fel a tekintetemet, hogy megnézhessem magamnak a sr{cot
anélkül, hogy feltűnne, és végigmértem finom vonalú, jóképű arc{t. V{llig érő, szőke
haj{t. Króms{rga szemét. Borost{s {ll{t. Kifog{stalan öltözetét: a zöld pulóver fölött
méretre szabott zakót viselt és sötét, m{rk{s farmert. Azt mondtam Vee-nek: –
Képzelődsz.
– Nem tűnt fel a mélyen ülő szemp{r? Hogy a homloka közepén sűrűbb a haja? A
magas, nyurga testfelépítése? Tal{n még hozz{m is elég magas.
Vee sz{znyolcvan centi, de rögeszmésen odavan a sarkakért. A magas sarkú
cipőkért. És a m{sik rögeszméje, hogy nem randizik alacsonyabb sr{cokkal.
– Oké, mi a baj? – kérdezte Vee. – Teljesen {tmentél elérhetetlenbe. Nem a
karcol{sról van szó a szélvédőmön, ugye ? És akkor mi van, ha elütöttél egy {llatot?
B{rkivel megeshet. Az mondjuk igaz, hogy erre kevesebb lenne az esély, ha anyuk{d
elköltözne a vadonból.
 El fogom mondani Vee-nek az igazat a történtekről. Nemsok{ra. Csak szükségem
van még egy kis időre, hogy tiszt{zzam a részleteket. Csup{n az volt a gond, hogy
nem tudtam, hogy fogjak hozz{. A megmaradt részletek a legjobb esetben is
hom{lyosak voltak. Mintha kiradírozt{k volna a memóri{mat. Visszagondolva,
emlékszem, hogy a Neon ablakaira zuhogó eső mindent elhom{lyosított. Lehet, hogy
tényleg egy szarvast ütöttem el?
– Mmm, ezt figyeld – mondta Vee. – Mr. Zöld Pulcsi fel{ll. Na most, ezt a testet
rendszeresen edzik. Hat{rozottan felénk tart, tekintete az ingatlant vizslatja, a te
ingatlanodat, ez van.
Fél pillanattal később egy mély, kellemes ,Helló!" üdvözölt minket.
Vee és én egyszerre néztünk fel. Mr. Zöld Pulcsi ott {llt az asztalunkn{l,
hüvelykujj{t a farmerja zsebébe akasztva. Kék volt a szeme, stílusosan bozontos haja
a homlok{ba hullt.
– Helló neked is – mondta Vee. – Én Vee vagyok. Ő Nora Grey.
Homlokr{ncolva néztem Vee-re. Nem tetszett, hogy a vezetéknevemet is
megmondta, úgy éreztem, ezzel megszegett egy l{nyok közti, hallgatólagos
szerződést, miszerint békén hagyjuk a legjobb bar{tnőnket, ha ismeretlen sr{ccal
tal{lkozunk. Kedvetlenül intettem, és a sz{mhoz emeltem a bögrémet, azonnal
leforr{zva a nyelvemet.
A sr{c {thúzott egy széket a m{sik asztaltól, és fordítva ült le r{: oda tette a karj{t,
ahol a h{t{nak kellett volna lennie. Kezét felém nyujtva így szólt:
– Elliot Saunders vagyok. – Túls{gosan is hivatalosnak éreztem a dolgot, de azért
kezet r{ztam vele. – Ő pedig Jules – tette hozz{, ill{val a bar{tja felé intve, akit Vee
nagyban al{becsült azzal, hogy „magasnak" nevezte.
Jules leült Vee mellé, ezzel eltörpítve a széket.
Vee így szólt hozz{:
– Azt hiszem, te vagy a legmagasabb sr{c, akit életemben l{ttam. Most komolyan,
milyen magas vagy?
– Kétsz{ztizenöt centi – motyogta Jules, belesüllyedve a székbe, és karba fonta a
kezét.
Elliot megköszörülte a tork{t.
– Hozhatok a hölgyeknek valami ennivalót?
– Nem, köszönöm – mondtam, felemelve a bögrét. – M{r rendeltem.
Vee megrúgott az asztal alatt.
- Egy vaníli{s f{nkot kér. Legyen kettő.
- Ennyit a diét{ról, hm? – kérdeztem tőle.
-Neked hm. A vanília gyümölcs. Barna gyümölcs.
- Az egy zöldség.
- Biztos vagy benne?
Nem voltam.
 Jules becsukta a szemét, és megszorította az orra tövét. Nyilv{n pont annyira
nyűgözte le, hogy ott ülhet velünk, amennyire engem, hogy odajöttek.
Ahogy Elliot odasét{lta pulthoz, követtem a tekintetemmel. Biztosan középiskol{s
volt, de még nem l{ttam a CHS-ben. Emlékeznék r{. Megkapó, nyílt személyisége
volt, ami nem olvadt bele a tömegbe. Ha nem lettem volna annyira kikészülve, tal{n
még érdekelt is volna. Mint bar{t, tal{n több is.
- Errefelé laksz? - kérdezte Vee Jules-t.
— Ühüm.
Hov{ j{rsz suliba?
A Kinghorn Előkészítőbe. - Volt abban valami felsőbbrendű, ahogy mondta.
- Sosem hallottam róla.
- Mag{niskola. Portlandben. Kilenckor kezdünk. - Jules felcsúsztatta a pulóvere
ujj{t, és r{nézett az ór{j{ra.
Vee beledugta ujj{t a tejhabba, azt{n lenyalta.
- Dr{ga?
Jules először nézett egyenesen r{. Szeme megfeszült, a széleken kil{tszódott egy kis
fehér rész.
- Gazdag vagy? Lefogadom, hogy igen - mondta neki Vee.
Jules úgy nézett Vee-re, mintha bar{tnőm épp akkor csapott volna agyon egy legyet
a homlok{n. Néh{ny centivel h{trébb húzódott a székével, hogy elt{volodjon tőlünk.
Elliot fél tucat f{nkkal tért vissza.
Két vaníliakrémes a hölgyeknek - mondta feléin tolva a dobozt -, és négy
cukorm{zas nekem. Azt hiszem, jobb, ha most belakok, mivel nem tudom, milyen a
büfé a Coldwater gímiben.
Vee majdnem kiköpte a tejet.
- A CHS-be j{rsz
- M{tól. Épp most iratkoztam {t a Kinghornból.
- Nora és én a CHS-be j{runk - mondta Vee. - Remélem, értékeled a jó szerencsédet.
B{rmit is akarsz tudni, beleértve, hogy kit hívj mcg a tavaszi b{lba, csak kérdezd
b{tran!
Nor{nak és nekem nincs partnerünk... még.
Úgy döntöttem, ideje elköszönnünk. Jules nyilv{nvalóan unatkozik és ingerült volt,
és a t{rsas{ga nem sokat segített amúgy is nyugtalan hangulatomon.
L{tv{nyosan megnéztem a mobilorron az ór{t, ésígy szóltam:
Jobb, ha indulunk a suliba, Vee. Tanulnunk kell a biosz dolgozatra. Elliot, Jules,
örülök, hogy tal{lkortunk.
- A biosz csak pénteken lesz - mondta Vee.
Belül megfutamodtam. Kívül kipréseltem egy mosolyt a fogamon keresztül.
Igaz. Azt akartam mondani, hogy lesz egy irodalomdolgozatom. Ööö... Geoffrey
Chaucer munk{ss{ga. - Mindenki tudta, hogy hazudok.
 Az udvariatlans{gom valahol zavart, főleg mivel Elliot nem tett semmi olyat,
amivel kiérdemelte volna. De nem akartam tov{bb ott ücsörögni. Előrefelé akartam
haladni, hogy minél t{volabb kerüljek a múlt éjszak{tól. Tal{n a fogyatkozó memória
mégsem olyan rossz dolog. Minél hamarabb megfeledkezem a balesetről, az életem
ann{l hamarabb tér vissza a norm{lis kerékv{g{sba.
Remélem, igaz{n nagyszerű lesz az első napod, és tal{n tal{lkozunk ebédnél -
mondtam Elliotnak. Azt{n a könyökénél fogva felhúztam Vee-t, és kikorm{nyoztam
az ajtón.
A tanít{snak majdnem vége volt, m{r csak a biológia volt h{tra, és miut{n gyorsan
meg{lltam a szekrényemnél, hogy könyveket cseréljek, elindultam ór{ra. Vee és én
Folt előtt érkeztünk; Vee becsusszant Folt üres helyére, beletúrt a t{sk{j{ba, és elővett
egy doboz fahéjas cukork{t.
- Itt jön egy piros gyümölcs - mondta, megkín{lva engem is.
Hadd tal{ljam ki... a fahéj egy gyümölcs? - Arrébb toltam a dobozt.
- Ebédet sem ettél - mondta Vee a homlok{t r{ncolva. - Nem vagyok éhes.
- Hazug. Mindig éhes vagy. Foltról van szó? Nem aggódsz amiatt, hogy tényleg
leskelődik ut{nad, ugye? Mert tegnap este a könyvt{rban csak vicceltem.
Lassú körökben masszíroztam a hal{ntékomat. A tompa f{jdalom, ami befészkelte
mag{t a szemem mögé, új erőre kapott Folt nevének említésére.
- Folt csak a legkisebb gondom - mondtam, b{r ez nem kifejezetten volt igaz.
Ez az én helyem, ha nem b{nod.
Vee és én egyszerre néztünk fel Folt hangj{nak hallat{ra.
Folt elég jókedvűnek tűnt, de addig nem vette le a szemét Vee-ről, amíg a bar{tnőm
fel nem {llt, és a v{ll{ra nem vette a h{tizs{kj{t. Úgy tűnt, Vee nem lehet elég gyors;
Folt a padok közti folyosó felé intett a karj{val, hogy eltessékelje Vee-t az útból. - Jól
nézel ki, mint mindig - mondta nekem Folt, miközben leült.H{tradőlt, és
kinyújtóztatta a l{b{t. Végig tudtam, hogy magas, de soha nem mértem fel,
mennyire. Ahogy elnéztem a l{b{t, úgy sacoltam, tõbb, mint sz{znyolcvan centi.
Tal{n sz{znyolcvanötnél is több.
- Köszönöm - v{laszoltam gondolkod{s nélkül, de azonnal vissza akartam szívni.
Köszönöm? B{rmit mondhattam volna, de a „köszönöm" a legrosszabb v{laszt{s volt.
Nem akartam, hogy Folt azt higyje, tetszenek a bókjai. Mert nem tetszettek...
legtöbbször. Nem illett hozz{ nagy megfigyelőképesség, hogy r{jöjjek, ő maga a baj,
és abból m{r így is volt elég az életemben. Semmi szükség nincs r{, hogy még többet
behívjak. Tal{n, ha nem veszek róla tudom{st, végül feladja, hogy beszélgetést
kezdeményezzen. És akkor ülhetünk egym{s mellett csendes harmóni{ban, mint a
többiek.
- Az illatod is jó - mondta Folt.
- Ezt hívj{k zuhanynak. - Egyenesen előreb{multam. Mikor nem v{laszolt, oldalra
fordultam. - Szappan. Sampon. Meleg víz.
- Meztelenül. Ismerem a dörgést.
 Kinyitottam a sz{mat, hogy tém{t v{ltsak, de a csengő félbeszakított.
Tegyétek el a könyveket - mondta az edző az asztala mögül. - Kiosztok egy
gyakorló feladatlapot, hogy bemelegedjetek a pénteki igazira. - Meg{llt előttem, és
megny{lazta az ujj{t, hogy elv{lassza egym{stóI a lapokat. - Tizenöt perc csendet
akarok, míg v{laszoltok a kérdésekre. Azt{n megbeszéljük a hetedik fejezetet. Sok
sikert!
[tr{gtam magam az első p{r kérdésen, ritmikusan v{laszolva r{juk, ahogy a bemagolt
tények ki{ramlottak az agyamból. Ha m{s nem is, a dolgozat elterelte a figyelmemet a
múlt éjszakai balesetről, és azt a kis hangot, ami megkérdőjelezte épelméjűségemet,
az agyam h{tsó rekeszébe tolta. Mikor szünetet tartottam, hogy kir{zzak egy kis
görcsöt a kezemből, éreztem, hogy Folt felém hajol.
- F{radtnak tűnsz. Nehéz éjszak{d volt? - suttogta.
L{ttalak a könyvt{rban. - Vigy{ztam, hogy a ceruz{mat a feladatlap fölött
tartsam, l{tszólag keményen dolgozva rajta.
Az estém csúcspontja.
- Követtél?
Folt h{travetette a fejét, és l{gyan felnevetett.
M{sféle megközelítésből prób{lkoztam.
- Mit csin{lt{l ott?
Kivettem egy könyvet.
Megéreztem magamon az edző tekintetét, és a dolgozatnak szenteltem a
figyelmemet. Miut{n v{laszoltam még néh{ny kérdésre, lopva balra pillantottam.
Meglepett, hogy Folt engem figyel. Vigyorogva.
A szívem v{ratlanul nagyot dobbant, megijedve Folt bizarrul vonzó mosoly{tól.
Rémületemre annyira megdöbbentem, hogy elejtettem a ceruz{mat. A ceruza
bukd{csolt egy kicsit az asztalon, mielőtt a szélére gurult. Folt lehajolt, hogy felvegye.
A tenyerén tartva nyújtotta {t nekem, és nagyon oda kellett figyelnem, nehogy
hozz{érjek, ahogy kiveszem a kezéből.
A könyvt{r ut{n - suttogtam. - Hov{ mentél?
Miért?
- Követtél? - kérdeztem halk, parancsoló hangon.
Egy kicsit mintha kilennél, Nora. Mi történt? - Folt aggódva vonta fel a szemöldökét.
Az egész csak színj{ték volt, mert fekete szeme közepén gúnyos fény csillogott.
- Követsz engem?
- Miért követnélek?
- V{laszolj a kérdésre!
- Nora. - Az edző hangj{ban bujk{ló figyelmeztetés visszar{ntott a feladathoz, de
nem tudtam nem arra gondolni, mi lett volna Folt v{lasza, és ettől csak t{volabb
akartam tőle csúszni. A terem m{sik végébe. Az univerzum m{sik végébe.
Az edző belefújt a sípj{ba.
 - Lej{rt az idő. Adj{tok előre a feladatlapokat! Hasonló kérdé.sekre sz{míthattok
pénteken is. És most - dörzsölte össze a tenyerét úgy, hogy megborzongtam a sz{raz
hangtól - a mai anyag. Miss Sky, kital{lja, mi a mai tém{nk?
- Sz-e-x - jelentette be Vee.
Pontosan ezut{n kikapcsoltam. Vajon Folt követett? Az ő arca volt a símaszk mögött
- ha egy{ltal{n volt arc a maszk mögött? Mit akart? [tfogtam a könyökömet, mert
hirtelen úgy éreztem, nagyon f{zom. Azt akartam, hogy az életem olyan legyen,
amilyen akkor volt, mikor Folt még nem tolakodott bele.
Óra ut{n meg{llítottam Foltot.
- Beszélhetnénk?
M{r fel{llt, úgyhogy az asztal sark{ra ereszkedett.
Mi a helyzet?
- Tudom, hogy te sem akarsz szívesebben mellettem ülni, mint én elelletted.
Szerintem az edző {tgondoln{ a helycserét, ha beszélnél vele. Ha elmagyar{zn{d a
helyzetet...
- A helyzetet?
Mi nem... férünk össze.
Megdörzsölte az {ll{t; sz{mító mozdulat, amihez néh{ny rövid napnyi ismeretség
alatt m{r hozz{szoktam.
Nem mondtam eget rengető újdons{got.
– Mikor az edző megkérdezte, sz{momra mik a v{gyott tulajdons{gok egy
partnerben, téged írtalak le neki.
– Ezt vond vissza!
– Intelligens. Vonzó. Sebezhető. Nem értesz egyet?
Ezt csakis azért csin{lta, hogy provok{ljon, amivel még jobban felidegesített.
– Megkéred az edzőt, hogy csin{ljon helycserét, vagy nem?
– Passzolok. Egyre jobban kedvellek.
Erre mit kellett volna mondanom? Nyilv{nvalóan az volt a célja, hogy valamiféle
reakciót csikarjon ki belőlem. Ami nem volt nehéz, ha azt vesszük, hogy soha nem
tudtam meg{llapítani, mikor viccel és mikor beszél komolyan.
Megprób{ltam némi lélekjelenlétet fecskendezni a hangomba.
– Szerintem sokkal jobb lenne neked valaki m{s mellett. És azt hiszem, ezt te is
tudod. – Elmosolyodtam, feszülten, de azért udvariasan.
– Azt hiszem, a végén még Vee mellett kötnék ki. – Az ő mosolya pont olyan
udvariasnak mutatkozott. – Nem j{tszom a szerencsével.
Vee jelent meg a padunk mellett, és felv{ltva pillantott Foltra meg r{m.
- Megzavartam valamit?
- Nem – mondtam, ber{ngatva h{tizs{kom cipz{rj{t. – Csak megkérdeztem Folttól, mit
kell ma este elolvasni. Nem emlékeztem, melyik oldalt adta fel az edző.
Vee így szólt:
- A feladat ott van a t{bl{n, mint mindig. Mintha nem olvastad volna m{r el. Folt
felnevetett, mintha egy priv{t viccet osztana meg mag{val. M{r sokadszorra
kív{ntam, b{rcsak tudn{m, mire gondol. Mert néha biztos voltam benne, hogy ezek
a priv{t viccek rólam szólnak.
- Még valamit, Nora? – kérdezte Folt.
- Nem – mondtam. – Holnap tal{lkozunk.
- Alig v{rom. – Kacsintott. Tényleg kacsintott.
Miut{n Folt hallót{vols{gon kívülre került, Vee megragadta a karomat.
- Jó hírek. Cipriano. Ez a vezetékneve. L{ttam az edző oszt{lynévsor{n.
– És ez azért jó, mert...?
Mindenki tudja, hogy a di{koknak be kell jegyeztetniük a gyógyszereiket a
nővérszob{ban. – A h{tizs{kom elülső zsebe felé bökött, ahol a vastablett{kat
tartottam. - Mint ahogy azt is mindenki tudja, hogy a nővérszoba az irod{ban van,
ahol történetesen a di{kok akt{it is tartj{k.
Vee csillogó szemmel kézen fogott, és az ajtó felé húzott.
- Ideje egy kis igazi nyomoz{snak.
 5. FEJEZET

-SEGÍTHETEK?
Nagyon igyekeztem, hogy r{mosolyogjak a titk{rnőre, remélve, hogy nem tűnök
olyan becstelennek, mint amilyennek érzem magam.
– Van egy gyógyszer, amit mindennap be kell vennem az iskol{ban, és a
bar{tnőm...
A hangom elakadt a szón{l, és azon tűnődtem, vajon a mai nap ut{n lesz -e még
kedvem bar{tnőmnek hívni Vee-t.
– ...a bar{tnőm szólt, hogy be kell jegyeztetnem a nővérnél. Ez tényleg így
van? – Nem tudtam elhinni, hogy azzal a sz{ndékkal {csorgok ott, hogy valami
törvénybe ütközőt kövessek el. Újabban sokszor tanúsítok r{m nem jellemző
magatart{st. Először Folt ut{n mentem késő éjszaka egy rossz hírű j{tékterembe. Most
meg az akt{j{ban akarok szagl{szni. Mi a baj velem? Nem; mi a baj Folttal, hogy
mikor róla van szó, kiz{rólag rossz véleményt vagyok képes alkotni?
– Ó, igen – mondta a titk{rnő komolyan. – Minden gyógyszert be kell
jegyeztetni. A nővérszoba ott van h{tul, harmadik ajtó balra, a kartotékokkal
szemben. – Maga mögé mutatott a folyosóra. – Ha a nővér nincs bent, ülj csak le az
{gyra az szob{j{ban! B{rmelyik percben visszajöhet.
Kipréseltem magamból egy újabb mosolyt. Igaz{n reméltem, hogy i iem lesz ilyen
könnyű.
Ahogy végigmentem a folyosón, néh{nyszor meg{lltam, hogy a h{tam mögé
nézzek. Senki nem követett. A külső irod{ban megcsörrent a telefon, de a félhom{lyos
folyosón olyan volt a hangja, mintha egy m{sik vil{gból jönne. Teljesen egyedül
voltam, és azt tehettem, amit akartam.
Balra a harmadik ajtón{l meg{lltam. Mély levegőt vettem, és bekopogtam, de a
sötét ablaküveg nyilv{nvalóv{ tette, hogy a helyiség üres. Belöktem az ajtót.
Vonakodva nyílt ki, és egy fényes csempével kirakott, szűk szoba t{rult fel előttem.
Egy pillanatig ott {csorogtam a bej{ratn{l, szinte azt kív{nva, b{rcsak feltűnne a nővér,
hogy ne legyen m{s lehetőségem, mint bejegyeztetni a vastablett{kat, es t{vozni. Egy
gyors pillant{sa folyosó m{sik oldal{ra, és észrevettem egy ajtót, aminek ablak{n ez a
felirat {llt: KARTOTÉKOK. Abban a szob{ban is sötét volt.
Figyelmemet az elmémben motoszk{ló gondolatra ir{nyítottam. Folt azt {llította,
hogy tavaly nem j{rt iskol{ba. Eléggé biztos voltam benne, hogy hazudott, de ha
mégsem, van egy{ltal{n kartotékja? Legal{bb otthoni címe van, okoskodtam. És olt{si
könyve, és előző félévi jegyei. Mégis. A lehetséges felfüggesztés nagy {rnak tűnt
ahhoz, hogy belekukkanthassak Folt olt{si könyvébe.
Féloldalasan a falhoz dőltem, és r{néztem az ór{mra. Vee azt mondta, v{rjak a jelre.
Azt mondta, egyértelmű lesz.
 Remek.
A külső irod{ban megint megcsörrent a telefon, és a titk{rnő felvette.
Ajkamat r{gcs{lva m{sodszor is lopott pillant{st vetettem a KARTOTÉKOK feliratú
ajtóra. Jó esély volt r{, hogy z{rva van. A di{kok akt{it nyilv{n magas biztons{gi
előír{sok szerint őrzik. Nem sz{mít, milyen eltérítést fabrik{lt Vee; ha az ajtó z{rva
van, nem jutok be.
[ttettem a h{tizs{komat a m{sik v{llamra. Egy újabb perc telt el. Azt mondtam
magamnak, tal{n mennem kellene...
M{srészt viszont, mi van, ha Vee-nek igaza volt, és Folt tényleg leselkedik ut{nam?
Mint a bioszpartnere, a vele való rendszeres kapcsolat veszélybe sodorhat. Azén
felelősségem, hogy megvédjem magam... ugye?
Ha az ajtó nincs bez{rva, és az akt{kat {bécérendben tartj{k, minden gond nélkül,
gyorsan megtal{lom Foltét. Egy p{r m{sodperc alatt {tfutom az akt{j{t, vörös z{szlókat
keresve, és valószínűleg egy perc alatt kint vagyok a szob{ból. Ami olyan rövidke
idő, hogy úgy tűnhett, mintha egy{ltal{n nem is léptem volna be.
A külsőkülső iroda szokatlanul elcsendesedett. Hirtelen Vee fordult be a sarkon. A
fal mentén araszolt felém összegörnyedve, kezét a falon húzva és lopott pillant{sokat
vetve h{trafelé. Az a fajta séta volt ez, amit a kémek alkalmaztak a régi filmekben.
— Mindent kézben tartok — suttogta.
— Mi történt a titk{rnővel?
— Ki kellett mennie egy percre.
— Kellett? Nem b{ntottad, ugye?
- Most nem.
Köszönet istennek az apró jótéteményekért.
— A kinti telefonfülkéből bombariadót jelentettem — mondta Vee. A titk{rnő hívta a
rendőrséget, azt{n elszaladt az igazgatóhoz.
— Vee!
Bar{tnőm csípőre tette a kezét.
— Fogy az idő. Nem akarunk itt lenni, mikor megjönnek a zsaruk. Ne is mondd!
Vee-vel felmértük az ajtót.
— Menj arrébb — mondta Vee, meglökve a csípőjével.
Oklére húzta a ruh{ja ujj{t, és az ablaküvegbe ütött. Nem történt semmi. — Ez
csak gyakorl{s volt — mondta. H{trébb húzódott, felkészülve újabb ütésre, de
megfogtam a karj{t.
— Tal{n nincs bez{rva. — Elfordítottam a gombot, és az ajtó kit{rult. — Ez közel sem
volt olyan mók{s — jelentette ki Vee.
Nézőpont kérdése.
— Te bemész — utasított Vee. — Én őrködöm. Ha minden jól megy, egy óra
múlva tal{lkozunk. A Drake es a Beech sark{n lévő mexikói étteremben. —
Összegörnyedve visszament a folyosón.
 Egyik l{bam kint, a m{sik bent, ott maradtam a keskeny szob{ban, ami faltól falig
tele volt iratszekrényekkel. Mielőtt józan eszem lebeszélt volna róla, beléptem, és
becsuktam magam mögött az ajtót, nekinyomva a h{tamat.
Mély lélegzetet véve letettem a h{tizs{kom, és előresiettem, ujjamat
végighúzva a fiókokon. Megtal{ltam azt, amelyiken a CARCUV jelölés volt. A fiók
egy r{nt{ssal, zörögve kinyílt. Az akt{kon kézzel írt címkék voltak, és eltűnődtem
rajta, vajon a Coldwater gími-e az utolsó iskola az orsz{gban, amit nem
komputeriz{ltak.
Szemem megakadt a „Cipriano” néven.
Kir{ntottam az akt{t a tömött fiókból.Egy pillanatig csak tartottam a kezemben,
prób{lva meggyőzni magam, hogy semmi rossz nincs abban, amire készülök. Mert
mi van akkor, ha személyes inform{ciók vannak benne? Mivel Folt a
biológiapartnerem, jogom van tudni ezekről a dolgokról.
Odakint hangok töltötték meg a folyosót.
Esetlenül kinyitottam az akt{t, és azonnal megr{ndultam. Nem volt semmi
értelme.
A hangok közeledtek.
Gyorsan visszadugtam az akt{t, és meglöktem a fiókot, mire az zörögve
visszacsúszott a helyére. Ahogy megfordultam, ott helyben ledermedtem. Az ablak
m{sik oldal{n az igazgató meg{llt menet közben, tekintete megakadt rajtam.
Ak{rmit is mondott a csoportnak, ami valószínűleg a tan{ri kar nagykuty{iból {llt,
elhalt a levegőben.
– Elnézést, egy pillanatra – hallottam odakintről. A csoport tov{bbindult. Ô nem.
Kinyitotta az ajtót.
– Itt nem tartózkodhatnak di{kok.
Prób{ltam gy{moltalan arcot v{gni.
– Annyira sajn{lom! A nővérszob{t keresem. A titk{rnő azt mondta, harmadik ajtó
jobbra, de azt hiszem, elvétettem a sz{mol{st... – Feltartottam a kezem. – Eltévedtem.
Mielőtt v{laszolhatott volna, kihúztam a h{tizs{kom cipz{rj{t.
– Ezeket kellene bejegyeztetnem. Vastablett{k – magyar{ztam. –Vérszegény vagyok.
Az igazgató egy pillanatig szemöldökr{ncolva tanulm{nyozta az arcomat. Azt
hiszem, l{ttam, hogy mérlegeli a lehetőségeket; itt marad, hogy velem foglalkozzon,
vagy a bombariadóval törődik. [ll{val az ajtó felé bökött.
– Azonnal el kell hagynod az épületet.
Kit{rta az ajtot, én pedig hervatag mosollyal bújtam {t a karja alatt.

Egy ór{val később becsusszantam egy sarki bokszba a Drake és Beech sark{n lévőlévő
mexikói étteremben. Egy ker{miakaktusz és egy kitömött prérifarkas tornyosult
fölöttem a falon. Egy férfi ballagott oda hozz{m, aki szélesebb karim{jú sombrerót
viselt, mint amilyen magas volt. Git{rj{n cincogva énekelt egy sort, míg a hosztesz
étlapot tett az asztalra. Homlokr{ncolva néztem a feliratot a címlapon. Borderline.
Még sosem ettem itt, a név mégis halv{nyan ismerős volt valahonnan.
Vee ut{nam jött be, és lehuppant velem szemben. A pincér m{r ott is termett az
asztaln{l.
– Négy chimit, extra adag tejföllel, egy adag nachost és egy adag feketebabot –
sorolta Vee, anélkül, hogy belenézett volna az étlapba.
– Egy vörös burritót – mondtam.
– Külön sz{ml{t? – kérdezte a pincér.
– Én nem fizetek helyette – mondtuk egyszerre.
Miut{n a pincér elment, azt mondtam:
– Négy chimi. V{rom a gyümölcs-kapcsolatot.
– - Ne kezdd! Éhen halok. Ebéd óta nem ettem. – Vee szünetet tartott. – Ha nem
sz{mítod a fahéjas cukork{t, amit én nem sz{mítok.
Vee egy érzéki, skandin{v szépség, és rendhagyó módon, hihetetlenül szexi. Volt
idő, mikor csak a bar{ts{gunk {llta útj{t az irigységemnek. Vee mellett az egyetlen
dolog, ami sz{mít{sba jöhet rajtam, az a l{bam. És tal{n az anyagcserém. De
hat{rozottan nem a hajam.
—Jobb lesz, ha gyorsan hozz{k a chipset — mondta Vee. — Kiütést kapok, ha nem
ehetek valami sósat negyvenöt m{sodpercen belül. Egyébként is, az a szó, hogy diéta,
n{lam egyet jelent a hal{llal.
— A salsa szószt paradicsomból csin{lj{k — mutattam r{. — Az piros. És az
avok{dó egy gyümölcs. Azt hiszem.
Vee arca felderült.
— És rendelünk alkoholmentes, epres daiquirit.
Igaza volt. Ez a diéta nem nehéz.
—Rögtön jövök — mondta, kicsusszanva a bokszból. — Most vannak a nehéz
napok. Ut{na kanalat akarok ragadni.
Mig Vee-re v{rtam, azon kaptam magam, hogy a néh{ny asztallal arrébb dolgozó
leszedőfiút figyelem. Épp az asztalt sik{lta egy rongygyal. Volt valami furcs{n
ismerős a mozg{s{ban és abban, ahogy a pólója megfeszült jól kidolgozott h{tizmain.
Mintha megérezte volna, hogy figyelem, kiegyenesedett és megfordult, tekintete
pontosan abban a pillanatban {llapodott meg rajtam, mikor r{jöttem, mi volt annyira
ismerős benne.
Folt.
Nem tudtam elhinni. Legszívesebben homlokon csaptam volna magam, mikor
eszembe jutott, hogy elmondta, a Borderline-ban dolgozik.
Kezét a kötényébe törölve odasét{lt hozz{m, és nyilv{nvalóan élvezte, hogy
kényelmetlenül érzem magam. Körbenéztem, hov{ tudnék menekülni, de nem volt
kiút, csak a boksz belsejébe csúszhattam volna.
 — L{m, l{m — mondta. — Heti öt nap nem elég belőlem? Egy este is kell?
— Bocs{natot kérek a szerencsétlen véletlenért.
Leült Vee helyére. Mikor letette a kezét, l{ttam, hogy az olyan hosszú, hogy {téri a
fél asztalt. A poharamért nyúlt, és elkezdte forgatni.
— Itt minden hely foglalt — mondtam neki. Mikor nem v{laszolt,
visszavettem a poharamat, és belekortyoltam, de véletlenül lenyeltem egy jégkock{t.
Az egész nyelőcsövemet összecsípte. — Nem kellene dolgoznod, ahelyett, hogy a
vendégekkel haverkodsz? — fulladoztam.
Elmosolyodott.
— Mit csin{lsz vas{rnap este?
Tüsszentettem. Véletlenül.
— Randira hívsz?
— Kezdesz pimaszkodni. Ez tetszik, angyalom.
— Nem érdekel, hogy mi tetszik neked. Nem megyek veled sehov{. Randira nem.
Egyedül nem. — Fenékbe akartam rúgni magam, mikor elöntött a forrós{g arra a
gondolatra, vajon milyen lenne egy este kettesben Folttal. Valószínűleg nem is
gondolta komolyan. Valószínűleg csak gyötörni akar valami olyan okn{l fogva, amit
csak ő ismer. — V{rj, Angyalomnak hívt{l? — kérdeztem.
— És ha igen?
— Nem tetszik.
Elvigyorodott.
— Marad. Angyalom.
[thajolt az asztal felett, az arcomhoz emelte a kezét, és hüvelykujj{t végighúzta az
ajkamon. Elhúzódtam, de m{r késő volt.
Elkente a sz{jfényt a hüvelykujja és mutatóujja között.
– Enélkül jobban nézel ki.
Megprób{ltam visszaemlékezni r{, miről beszélgettünk, de közel sem annyira, mint
amennyire prób{ltam elhitetni magammal, hogy nincs hat{ssal r{m az érintése.
H{travetettem a hajamat a v{llam felett, és folytattam a megkezdett beszélgetést.
– Egyébként sem mehetek el otthonról, ha m{snap iskola van.
– K{r. Lesz egy buli a parton. Arra gondoltam, elmehetnénk. –Tényleg komolynak
hangzott.
Nem tudtam megfejteni ezt a sr{cot. A kor{bbi forrós{g még mindig a véremben
lüktetett, és hosszan belekortyoltam az italomba, a jeges vízzel prób{lva lehűteni az
érzéseimet. Kettesben Folttal érdekes lenne és veszélyes. Azt nem tudtam pontosan,
hogy mennyire, de ebben a kérdésben hallgattam az ösztöneimre.
[sít{st színleltem.
– H{t, ahogy m{r mondtam, holnap iskola. – Abban a reményben, hogy
meggyőzöm, sokkal ink{bb magamat, mint őt, hozz{tettem: –Ha ez a buli olyan
dolog, ami téged érdekel, szinte garant{lhatom, hogy engem nem.
Tessék, gondoltam. Ügy lez{rva.
És ezut{n, mindenféle előzetes jelzés nélkül, azt kérdeztem: – Egyébként is, miért
hívsz randira?
Egészen addig a pillanatig folyton azt hajtogattam magamban, nem érdekel, mit
gondol rólam Folt. De akkor m{r tudtam, hogy ez hazugs{g. Annak ellenére, hogy
valószínűleg visszatér majd, hogy kísértsen, Folt eléggé érdekelt ahhoz, hogy szinte
b{rhov{ elmenjek vele.
– Egyedül akarok maradni veled – v{laszolta. Ezzel visszatért az óvatoss{gom.
– Figyelj, Folt! Nem akarok durva lenni, de...
– Dehogynem.
– H{t, te kezdted! – Édes. Nagyon érett. – Nem tudok elmenni a buliba. Ennyi.
– Azért, mert nem mehetsz el otthonról, ha m{snap iskola van, vagy mert félsz
egyedül maradni velem?
– Mindkettő. – A vallom{s csak úgy kicsúszott a sz{mon.
– Minden sr{ctól félsz... vagy csak tőlem?
A szememet forgattam, mintha azt mondan{m: Nem v{laszolok egy ilyen buta
kérdésre.
– Kényelmetlenül érzed magad a jelenlétemben? – Ajka közöm- bös vonalba
húzódott, de sz{mító mosolyt fedeztem fel mögötte. Igen, tényleg ilyen hat{ssal volt
r{m. Hajlamos volt arra is, hogy minden logikus gondolatot kisöpörjön az elmémből.
– Sajn{lom – mondtam. – Miről is beszéltünk?
– Rólad.
– Rólam?
– A mag{néletedről.
Felnevettem, mert nem tudtam, mi m{st v{laszolhatnék erre.
– Ha ez rólam szól... és az ellenkező nemről... Vee-től m{r megkaptam. Nincs
szükségem r{, hogy még egyszer meghallgassam. – És mit mondott a bölcs, öreg Vee?
A kezeimmel j{tszottam, és eltüntettem őket szem elől.
– Fel nem foghatom, miért érdekel ez téged annyira.
L{gyan megr{zta a fejét.
Érdekel? Itt most rólad van szó. El vagyok bűvölve. – Elmosolyodott, és ez egy
fantasztikus mosoly volt. A hat{sa kalap{ló pulzus: az én kalap{ló pulzusom.
– Szerintem vissza kellene menned dolgozni – mondtam.
– B{r téged nem érdekel, tetszik, hogy az iskol{ban nincs olyan sr{c, aki
megfelelne az elv{r{saidnak.
– El is felejtettem, hogy te szakértő vagy az úgynevezett elv{r{saimat illetően
– vetettem oda gúnyosan.
Úgy tanulm{nyozott, hogy az az érzésem t{madt, {tl{tszó vagyok.
– Te nem vagy gyanakvó, Nora. Szégyenlős sem. Csak nagyon jó indokra
van szükséged, hogy megismerkedj valakivel.
 – M{r nem akarok magamról beszélni.
– Azt hiszed, mindenkiről tudsz mindent.
– Ez nem igaz – vetettem ellen. – Mondjuk, péld{nak ok{ért, nem tudok
sokat... rólad.
– Nem vagy kész r{, hogy megismerj.
Nem volt semmi könnyed abban, ahogy ezt mondta. Valój{ban borotvaéles volt a
tekintete.
– Belenéztem az iskolai akt{dba.
A szavak egy pillanatig csak lógtak a levegőben, mielőtt Folt tekintete tal{lkozott az
enyémmel.
– Szerintem ez illeg{lis – mondta nyugodtan.
– Az akt{d üres volt. Semmi. Még egy olt{si könyv sem volt benne. Még csak nem is
tettette, hogy ez meglepné. H{tradőlt, szeme feketén csillogott.
– És ezt most azért mondod nekem, mert félsz, hogy esetleg j{rv{nyt okozok?
Kanyarót vagy mumpszot?
– Ezt azért mondom, mert azt akarom, hogy tudd, tudom, hogy valami nem
stimmel körülötted. Nem csapt{l be mindenkit. R{ fogok jönni, mire készülsz. Le
foglak leplezni.
– [llok elébe.
Elpirultam, mivel túl későn vettem észre a célz{st. Folt feje fölött megl{ttam, hogy
Vee h{mozza {t mag{t az asztalok közt.
Így szóltam:
– Jön Vee. El kell menned!
Folt maradt, és tűnődve méregetett.
– Miért nézel igy r{m? – kérdeztem kihívón.
Előrehajolt, készen arra, hogy fel{lljon.
– Mert egy{ltal{n nem olyan vagy, amilyennek képzeltelek. Te sem – v{gtam vissza.
– Te rosszabb vagy.
 6. FEJEZET

M{snap reggel meglepve l{ttam, hogy amint a csengő késve megszólalt, Elliot
besét{lt testnevelésre, az első ór{ra. Térdig érő kosarasnadr{g volt rajta és egy fehér
Nike pulóver. Magas sz{rú cipője újnak és dr{g{nak l{tszott. Miut{n {tadott egy darab
papírt Miss Sullynak, elkapta a tekintetemet. Odaintett, és leült mellém a lel{tóra.
– Kív{ncsi voltam, mikor futunk össze megint – mondta. – Az irod{ban r{jöttek,
hogy az elmúlt két évben nem volt tesim. Mag{niskol{ban nem kötelező. Azon
vitatkoznak, hogy fogj{k bepótolni négy év anyag{t a következő kettőben. Úgyhogy
itt vagyok. Első és negyedik ór{n tesire j{rok.
– Még nem is tudom, miért jöttél {t ide – mondtam neki.
– Elvesztettem az ösztöndíjamat, és a szüleim nem engedhették meg maguknak a
tandíjat.
Miss Sully belefújta sípj{ba.
– Felteszem, a sip jelent valamit – mondta Elliot.
- Tíz kör a tornaterem körül, lev{gni tilos. – Felemelkedtem a lel{tóról. – Te
atléta vagy?
Elliot felugrott, a talp{n t{ncolva. Néh{nyszor a levegőbe bokszolt, és egy felütéssel
fejezte be, ami épp az {llam előtt landolt. Vigyorogva így szólt:
– Atléta? Ízig-vérig.
– Akkor tetszeni fog Miss Sully felfog{sa a szórakoz{sról.
 Elliot és én együtt futottuk le a tíz kört, azt{n elindultunk kifelé, ahol a levegő
kísértetiesen ködös volt. Olyan, mintha eltömné a tüdőmet és fojtogatna. Az égből
néh{ny esőcsepp hullt al{, erősen prób{lkozva zivatart zúdítani Coldwater v{ros{ra.
Az épület ajtaj{val szemeztem, de tudtam, hogy fölösleges; Miss Sully kemény szívű.
– Szükségem van két kapit{nyra a softballhoz – kiab{lta a tan{rnő. – Gyerünk,
mintha élnétek. Kezeket a magasba! Jobb, ha jelentkeztek, különben én v{lasztok
csapatokat, és nem mindig vagyok igazs{gos.
Elliot felemelte a kezét.
– Rendben – mondta neki Miss Sully. – Ide, a hazai b{zishoz. És mondjuk... Marcie
Millar lesz a vörös csapat kapit{nya.
Marcie végigmérte Elliotot.
– Bízza r{m!
– Elliot, te v{lasztasz elsőként – mondta neki Miss Sully.
Ujjait az {ll{ra téve Elliot végignézett az oszt{lyon, l{tszólag felmérve az ütő- és
futóképességünket, csup{n az{ltal, hogy jól megszemlél minket.
– Nora – mondta kisv{rtatva.
Marcie h{travetette a fejét, úgy nevetett.
– Köszi – szólt oda Elliotnak egy mérgező mosoly kíséretében, ami sz{momra
érthetetlen okn{l fogva megigézte az ellenkező nemet.
— Mit? — kérdezte Elliot.
— Hogy a kezünkre j{tszol. — Marcie r{m mutatott. — Vagy sz{z oka van, hogy
miért vagyok én pompoml{ny, és Nora miért nem az. A koordin{ció vezeti a list{t.
Összeszűkült szemmel néztem Marcie-ra, azt{n oda{lltam Elliot mellé, és magamra
vettem egy kék mezt.
— Nora és én bar{tok vagyunk — mondta Elliot nyugodtan, szinte hűvösen. Az
{llít{s kissé túlzó volt, de eszembe sem jutott kijavítani. Marcie úgy nézett ki, mint
akit leöntöttek egy vödör hideg vízzel, én pedig élveztem a l{tv{nyt.
— Csak azért, mert még nem tal{lkozt{l n{la jobbal. Mint én. —Marcie a haj{t
csavargatta. — Marcie Millar. Hamarosan hallasz rólam. — Vagy megr{ndulta
szeme, vagy r{kacsintott Elliotra.
Elliot nem is v{laszolt neki, és ezzel nagyot nőtt a szememben. Egy n{la kevesebb
sr{c térdre esve könyörgött volna Marcie-nak, hogy egy kis figyelemre méltassa.
— Itt {csorgunk egész reggel, míg el nem ered az eső, vagy csin{lunk is valamit? —
kérdezte Miss Sully.
Miut{n két csapatra oszlottunk, Elliot a kispadhoz vezetett minket, és meghat{rozta
az ütési sorrendet. Egy ütőt adott a kezembe, és sisakot nyomott a fejembe.
— Te vagy az első, Grey. Csak egy biztos ütésre van szükségünk.
Ütöttem egyet gyakorl{sképp, és mikor majdnem eltal{ltam vele, így szóltam:
— De ink{bba hazafut{shoz lett volna kedvem.
— Az is meglesz. — A hazai b{zishoz ir{nyított. — [llj a dob{s elé, és lendítsd az ütőt!
 A v{llamon egyensúlyoztam az ütőt, arra gondolva, hogy tal{n jobban kellett volna
figyelnem a baseball liga bajnoki mérkőzéseit. Oké, tal{n néznem kellett volna a
meccseket. A sisakom a szemembe csúszott, mire feljebb toltam, prób{lva felmérni a
belső mezőt, ami elveszett a h{tborzongató ködgomolyagban.
Marcie Millar elfoglalta helyét a dobógumin. Feltartotta maga előtt a labd{t, és
észrevettem, hogy középső ujjaival r{m mutat.
Újabb mérgező mosolyt villantott fel, és felém ívelte a labd{t. R{hib{ztam, de az
érvénytelen területre ütöttem.
— Ütés volt! — szólt Miss Sully a helyéről, a első és m{sodik b{zis közötti
részről.
Elliot kiüvöltött a kispadról:
Ezt nagyon megcsavartad, dobj egy tiszt{t! — Eltartott egy pillanatig, mire
r{jöttem, hogy Marcie-hoz beszél, nem hozz{m.
A labda megint kirepült Marcie kezéből, végigívelve a lehangoló égen.
Meglendítettem az ütőt, és tot{l elvétettem.
- M{sodik ütés — jelentette be Anthony Amowitz a fogómaszk mögül. Neheztelő
pillant{st vetettem r{.
Ellépve a b{zisról, gyakoroltam még p{rszor az ütést. Szinte észre sem vettem
Elliotot, aki odajött mögém. H{tulról megfogta az ütőt, kezét az enyémre téve.
— Hadd mutassam meg — súgta a fülembe. — Így. Érzed? Lazíts! Most t{maszd
meg a csípődet... minden a csípőn múlik.
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, ahogy az egész oszt{ly minket figyelt.
- Azt hiszem, megvan, köszi!
– Menjetek szob{ra! – ki{ltott oda Marcie. Mindenki nevetett.
– Ha dobsz egy rendeset –ki{ltott vissza Elliot -, eltal{lja labd{t.
– Megy.
– Az ütés is. – Elliot lehalkította a hangj{t, hogy csak én halljam. – Abban a
pillanatban, ahogy eldobja a labd{t, szakítsd meg a szemkontaktust! A dob{sai nem
tiszt{k, úgyhogy meg kell dolgoznod ertük.
– Feltartjuk a j{tékot, emberek! – ki{ltott Miss Sully.
Abban a pillanatban valami megragadta a figyelmemet a parkolóban, a kispad
mögött. Mintha a nevemet hallottam volna. Odafordultam, de m{r akkor tudtam,
hogy a nevemet nem mondt{k ki hangosan. Csak csendesen, az elmémben.
Nora.
Folt egy kifakult, kék baseballsapk{t viselt, és a kerítésnek dőlt, ujjait a dróth{lóba
hurkolva. A rossz idő ellenére sem viselt kab{tot. Csak tetőtől talpig feketét.
Tekintete sötét volt és megközelíthetetlen, ahogy engem figyelt, de gyanítottam,
hogy sokkal több bújik meg mögötte.
Egy újabb szófüzér férkőzött az agyamba.
Ütőleckék? Kedves... megközelítés.
 Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, és azt mondtam magamnak, csak
képzeltem a szavakat. Mert a m{sik verzió szerint Foltnak megvan az a képessége,
hogy kivetítse a gondolatait az elmémbe. Ami nem lehetséges. Egyszerűen lehetetlen.
Kivéve, ha hallucin{lok. Ez még jobban megijesztett, mint az, hogy {ttörte a norm{lis
kommunik{ció szab{lyait, és tetszés szerint képes beszélni hozz{m, anélkül, hogy
kinyitn{ a sz{j{t.
– Grey! A j{tékra figyel!
Pislogva rezzentem össze, épp időben ahhoz, hogy megl{ssam a levegőben felém
sz{lló labd{t. Kezdtem lenditeni az ütőt, azt{n meghallottam még p{r szót.
Ne... most.
Felemelt kézzel v{rtam, hogy odaérjen a labda. Mikor leereszkedett, a b{zis elejére
léptem, és apait-anyait beleadtam.
Hatalmas reccsenés hallatszott, az ütő megremegett a kezemben. A labda Marcie
felé vette az ir{nyt, aki elterült a földön. A m{sodik és harmadik b{zis közt
csavarodva, a labda a h{tsó mezőbe esett.
– Fuss! – ki{ltotta a csapatom a kispadról. – Fuss, Nora!
Futottam.
– Dobd el az ütőt! – ki{ltott{k.
Elhajítottam.
– Maradj az első b{zison!
Nem maradtam.
Az első b{zis sark{ra {llva megfordítottam azt, és a m{sodik felé iramodtam. Most a
bal térfélen volt a labda, kiejthettek. Leszegtem a fejem, vadul lób{ltam a karom, és
prób{ltam visszaemlékezni, hogy az ESPN-en hogy csúsznak a b{zisra a profik.
L{bbal előre? Fejjel előre? Meg{llnak, a földre vetődnek, és gurulnak?
A labda a kettes b{zis védője felé sz{llt, fehéren pörögve a periféri{s l{tómezőmben.
Izgatott k{nt{l{s – „Csússz!" – hallatszott a kispadról, de még mindig nem döntöttem
el, mi érintse először a sarat: a cipőm vagy a kezem.
A kettes b{zis védője elkapta a labd{t. Fejjel előre, karokat kit{rva lebuktam. A
kesztyű a semmiből került elő, és lecsapott r{m. Az arcomhoz v{gódott, erős
bőrszagot {rasztva. A testem összegyűrődött a s{rban, sz{mban föld és homok
keveredett.
- Kint van! – ki{ltotta Miss Sully.
Oldalra botork{ltam, közben lehetséges sérüléseket keresgéltem magamon. A
combom a hideg és forró különös keverékével égetett, és mikor felemeltem a
mezemet, meg{llapítottam, hogy ha azt mondan{nk, két macsk{t engedtek szabadon
a combjaim közt, az is elég gyenge meg{llapít{s lenne. A kispadhoz bicegtem, és
lerogytam r{.
- Édes – mondta Elliot.
- A mutatv{nyom vagy a szétcinc{lt l{bam? – Térdemet a mellkasomhoz húzva,
annyi koszt törölgettem le róla, amennyit csak tudtam.
Elliot oldalra hajolt, és r{fújta térdemre. A nagyobb koszdarabok közül jó p{ra
földre esett.
Mindezt egy pillanatnyi kínos csend követte.
- Tudsz j{rni? – kérdezte Elliot.
Fel{llva megmutattam, hogy b{r a l{bam teli van karcol{ssal és piszokkal, azért
még haszn{t tudom venni.
- Elvihetlek a nővérhez, ha akarod. Hogy bekötözzön – mondta Elliot.
- Tényleg jól vagyok. – A kerítés felé pillantottam, ahol utolj{ra l{ttam Foltot. M{r
nem volt ott.
- A bar{tod {csorgott a kerítésnél? – kérdezte Elliot. Meglepődtem, hogy észrevette
Foltot, hiszen h{ttal {llt neki.
- Nem – v{laszoltam. – Csak egy bar{t. Igaz{ból még az sem. Ő a bioszpartnerem.
- Elpirult{l.
- Valószínűleg csak megcsípett a szél.
Folt hangja még mindig a fejemben viszhangzott. A szívem gyorsabban
kalap{lt, de a vérem meghűlt. Egyenesen a gondolataimban szólalt meg? Vajon van
valami megmagyar{zhatatlan kötelék köztünk, ami lehetővé teszi ezt? Vagy kezdek
megőrülni?
Elliot nem úgy nézett ki, mintha teljesen meggyőztem volna.
– Biztos, hogy nincs köztetek semmi? Nem akarok egy elérhetetlen l{ny ut{n futni.
– Semmi. Legal{bbis semmi olyan, amit megengednék.
V{rjunk! Mit mondott Elliot?
– Tessék? – kérdeztem.
Elmosolyodott.
– A Delphic Kikötő szombat este újra kinyit, és Jules-lel arra gondoltunk, hogy
elmegyünk oda. Elvileg az idő sem lesz olyan rossz. Tal{n Vee és te is eljönnétek?
Gondolkodtam egy pillanatig az aj{nlaton. Abban egész biztos voltam, hogy Vee
megöl, ha lepattintom Elliotot. R{ad{sul úgy tűnt, Elliottal randizni jó módja annak,
hogy elmeneküljek Folt ir{nti kellemetlen vonzalmam elől.
– Megbeszéltük – mondtam.
 7. FEJEZET

Szombat este volt és Dorothe{val a konyh{ban ültünk. Épp berakott

valamilyen ragut a sütőbe, és a teendők list{j{t mericskélte, amit Anyu rögzített egy
m{gnessel a hűtőre.
– Édesany{d telefon{lt. Vas{rnap késő estig nem ér haza – mondta Dorothea,
miközben olyan erővel sik{lta a mosogatót, hogy az én könyököm kezdett sajogni. –
Hagyott egy üzenetet a rögzítőn. Azt kéri, hívd fel. Minden este hívod lefekvés előtt?
 Egy zs{molyon ültem, és vajas zsemlét majszoltam. Épp akkor haraptam egy óri{si
darabot, erre Dorothea úgy néz r{m, mint aki v{laszra v{r.
– Ühüm – hümmögtem bólintva.
– Jött ma egy levél az iskol{ból. – Dorothea {ll{val a pulton tornyosuló levélkupac
felé bökött. – Tal{n tudod, miért.
A lehető leg{rtatlanabbul v{llat vontam, és azt mondtam:
– Fogalmam sincs. – De volt ötletem, miről szól. Tizenkét hónapja kinyitottam a
bej{rati ajtót, és két rendőrt tal{ltam a küszöbön. Sajnos, rossz hírt kell közölnünk,
mondt{k. Apu temetését egy héttel később tartottuk. Azóta minden hétfő délut{n
megjelentem a beütemezett időpontban Dr. Hendricksonn{l, az iskolai
pszichológusn{l.
Az utóbbi két alkalmat kihagytam, és ha ezen a héten sem teszem tiszteletemet, bajba
kerülök. A levél valószínűleg erre figyelmeztet.
– Terveid vannak ma estére? Van valami a tarsolyotokban Vee-vel? Tal{n
megnéztek egy filmet itthon?
– Tal{n. Komolyan, Dorth, később kisik{lhatom a mosogatót. Gyere, 61j le és... edd
meg a zsemlém m{sik felét!
Dorothea ősz kontya szétesett sik{l{s közben.
– Holnap egy konferenci{ra megyek – mondta – Portlandbe. Dr. Melissa Sanchez
tart előad{st. Azt mondja, gondold bele magad a szexibb énedbe. A hormonok erős
drogok. Hacsak nem mondjuk meg nekik, mit akarunk, visszaütnek. Ellenünk
dolgoznak. – Dorothea megfordult, és nyomatékként az Ajaxszal mutogatott. – Most,
mikor reggelenként felkelek, azt írom vörös rúzzsal a tükörre: „Szexi vagyok."
„Kellek a férfiaknak. Hatvanöt az új huszonöt."
– Szerinted működik? – kérdeztem, és erősen prób{ltam nem elmosolyodni.
– Működik – v{laszolta Dorothea higgadtan.
Lenyaltam a vajat az ujjaimról, megfelelő v{laszt keresgélve.
– Szóval azzal töltöd a hétvégét, hogy előcsalogatod a szexi énedet?
– Minden nőnek szüksége van r{, hogy újra megtal{lja a szexi énjét... ez tetszik
nekem. A l{nyom szilikont rakatott be. Azt mondta, mag{nak csin{ltatta, de melyik
nő csin{ltat mag{nak dud{kat? Az csak nyűg. Egy férfinak csin{ltatta őket. Remélem,
te nem követsz el butas{gokat egy fiú miatt, Nora. – Megr{zta a mutatóujj{t.
– Hidd el, Dorth, az én életemben nincsenek fiúk. – Oké, tal{n ól{lkodik körülöttem
kettő is, messziről köröznek, de mivel nem ismerem őket valami jól, r{ad{sul az egyik
egyenesen megrémít, biztons{gosabbnak l{tszik, ha becsukom a szemem, és úgy
csin{lok, mintha nem léteznének.
– Ez jó is, meg rossz is – mondta Dorothea dorg{lón. – Ha rossz fiút tal{lsz, bajt
tal{lsz. Ha a jót tal{lod meg, megtal{lod a szerelmet. – Hangja nosztalgikusara
ell{gyult. – Mikor még kisl{ny voltam Németorsz{gban, két fiú közt kellett
v{lasztanom. Az egyik egy nagyon haszontalan fiú volt. A m{sik volt az én Henrym.
Negyvenegy éve élünk boldog h{zass{gban.
Ideje volt tém{t v{ltoztatni.
– Hogy van a, ööö, keresztfiad, Lionel?
Dorothea szeme összeszűkült.
– Tetszik neked Lionel?
– Neeeem.
– Kital{lhatok valamit...
– Ne, Dorothea, tényleg. Köszönöm, de... most tényleg a jegyeimre koncentr{lok. Be
akarok kerülni egy jó nevű főiskol{ra. – Ha a jövőben...
– Majd szólok.
Dorothea monoton fecsegése közben fejeztem be a zsemlémet, közbeszúrva
néh{ny „ühüm"-öt és bólint{st, valah{nyszor a v{laszomra v{rt. Az kötötte le a
figyelmemet, hogy fontolgattam, tényleg akarok-e tal{lkozni Elliottal aznap este.
Először jó ötletnek tűnt, de minél tov{bb gondolkodtam rajta, ann{l jobban
kételkedtem. Először is, csak p{r napja ismerem Elliotot. M{sodszor, nem voltam
biztos benne, Anyu mit szólna hozz{. M{r későre j{rt, és a Delphic legal{bb fél óra
kocsival. R{ad{sul hétvégenként vad hely hírében {llt.
Megszólalt a telefon, Vee sz{m{t írta ki.
- Csin{lunk valamit ma este? – kérdezte bar{tnőm.
Kinyitottam a sz{mat, óvatosan mérlegelve a v{laszt. Ha beszélek Vee-nek Elliot
meghív{s{ról, nincs visszaút Vee felvisított.
– Istenem! Istenem-istenem-istenem! Épp most öntöttem körömlakkot a kanapéra.
V{rj, hozok papírtörülközőt. A körömlakkot oldja a víz? – Egy pillanattal később m{r
vissza is jött.– Azt hiszem, tönkretettem a kanapét. Musz{j elmennünk valahov{ ma
este. Nem akarok itt lenni, mikor az őseim felfedezik a legújabb véletlen
remekművemet.
Dorothea végigment a folyosón, a mosdóhoz. Semmi kedvem nem volt egész este a
morg{s{t hallgatni, miközben a fürdőszob{t sik{lja, úgyhogy döntöttem.
– Mit szólsz a Delphic Kikötőhöz? Elliot és Jules odamegy. Tal{lkozni akarnak
velünk.
– A végére hagytad a lényeget! Itt alapvető inform{ciókról van szó, Nora. Tizenöt
perc múlva n{lad vagyok. – Innentől kezdve csak a t{rcsahangot hallottam.
Felmentem az emeletre, és magamra kaptam egy kényelmes, fehér kasmírpulóvert,
egy sötét farmert meg egy p{r tengerészkék bebújós cipőt. Ujjam köré tekertem az
arcomat keretező hajtincseket, ahogy a természetes fürtökkel szok{s és... voil{! Félig
tűrhető loknik. Elléptem a tükörtől, hogy jobban szemügyre vehessem magam, és
meg{llapítottam, hogy a külsőm {tmenet a gondtalan és a szinte szexis között.
Pontosan tizenöt perccel később Vee felhajtott a kocsibej{róra a Neonnal, és
szaggatottan dud{lt. Nekem tíz percbe telt, míg megtettem a h{zunk közti utat, de én
 {ltal{ban tiszteletben tartottam a sebességkorl{toz{st. Vee értette a sebesség szót, de a
korl{toz{s nem szerepelt a szót{r{ban.
– A Delphic Kikötőbe megyek Vee-vel – szóltam Dorothe{nak. Ha Anyu telefon{l,
{tadn{d neki az üzenetet?
Dorothea kitotyogott a mosdóból.
– Egészen Delphicig? Ilyenkor?
– Érezd jól magad a konferenci{n! – mondtam, és kimenekültem az ajtón, mielőtt
még Dorothea tiltakozni tudott volna, vagy felhívta volna Anyut.
Vee szőke haj{t a feje tetején lófarokba kötötte, amiből óri{si loknik lógtak ki
mindenhol. A fülében arany karika fülbevaló fityegett. Cseresznye vörös rúzs.
Fekete, hosszabbnő szempillaspir{l.
– Hogy csin{lod? – kérdeztem tőle. – Öt perced volt, hogy elkészülj.
– Mindig készen {llok – vigyorodott el. – Én vagyok egy fiúcserkész {lma.
Kritikusan végigmért.
– Mi van? – kérdeztem.
– Ma este sr{cokkal tal{lkozunk.
– Amikor legutolj{ra ellenőriztem, így volt, igen.
– A sr{cok az olyan csajokat kedvelik, akik... csajoknak néznek ki. Felvontam a
szemöldököm.
– És én hogy nézek ki ?
– Mint aki kilépett a zuhany alól, és úgy döntött, így is szalonképes. Ne érts félre! A
ruha jó, a hajad is elmegy, de a többi... tessék! – Belenyúlta t{sk{j{ba. – Mivel jó
bar{tod vagyok, kölcsönadom a rúzsom. És a szempillaspir{lt, de csak ha
megesküszöl, hogy nincs rag{lyos szemkórod.
– Nincs szemkórom!
- Csak biztosra megyek.
- Passzolok.
Vee sz{ja t{tva maradt, félig j{tékosan, félig komolyan.
- Meztelennek fogod magad érezni nélküle!
- Ez pont az a kinézet, amire te hajtasz – mondtam neki.
Őszintén meg kell mondanom, vegyes érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy
smink nélkül menjek. Nem azért, mert tényleg kissé meztelennek éreztem magam,
hanem mert Folt elültette bennem a „ne legyen smink" javaslat{t. Igyekezve, hogy
jobban érezzem magam, azzal nyugtatgattam magam, hogy nem a méltós{gom forog
kock{n. Nem is a büszkeségem. Kaptam egy javaslatot, és elég nyitott vagyok ahhoz,
hogy kiprób{ljam. Amit viszont nem akartam beismerni, hogy direkt egy olyan estét
v{lasztottam a tesztelésre, mikor tudtam, Folt nem lesz ott.
Fél ór{val később Vee a Delphic Kikötő kapuihoz hajtott. A nyitóhétvége
forgalomnak köszönhetően kénytelenek voltunk a parkoló t{voli végében meg{llni.
A Delphic a tengerpart közelében épült, és nem az enyhe időj{r{s{ról volt ismert.
Felt{madta szél, popcornos zacskókat és cukorkapapírokat sodorva a l{bunk körül,
ahogy Vee-vel a jegypénzt{rhoz sét{ltunk. A f{król m{r rég lehulltak a levelek, és az
{gak úgy emelkedtek fölénk, mint feldarabolt ujjak. A Delphic Kikötőben egész
ny{ron dübörgött a vid{mpark, az {larcosok, a jövendőmondó bódék, a
cig{nyzenészek és a csodabogarak showműsora. Soha nem voltam biztos benne,
hogy a torz emberi l{tv{nyoss{gok igaziak-e vagy csak illúziók.
– Egy felnőttet, legyen szíves – mondtam a pénzt{rosnőnek. Elvette a pénzem, és
egy karszalagot csúsztatott ki az üveg alatt. Azt{n elmosolyodott, megmutatva fehér
műanyag v{mpírfog{t, amin vörös rúzsfolt éktelenkedett.
– Jó mulat{st! – mondta színtelen hangon. – És ne felejtsétek el kiprób{lnia felújított
hull{mvasutat! – Megkopogtatta az üveget, és r{mutatott egy halom térképre meg
szórólapra.
A forgókapun befelé menet mindegyikből elvettem egyet. A szórólapon ez {llt:

A DELPHIC VIDAMPARK
LEGÚJABB SZENZ[CIOJA!
AZ ARKANGYAL FELÚJÍTVA ÉS ATALAKÍTVA!
ESS KI AZ ISTENI KEGYBŐL
HARMINC MÉTERES MAGAS[GBÓL!

Vee elolvasta a szórólapot a v{llam fölött. Körmével majdnem kilyukasztotta a bőrt

a karomon.
– Ki kell prób{lnunk! – visította.
– Utolj{ra – ígértem, abban a reményben, hogy ha a többire ülünk fel először, erről
majd megfeledkezik. M{r évek óta nem féltem a magasban, valószínűleg, mert
kényelmesen elkerültem a magas helyeket. Nem voltam benne biztos, hogy most
készen {llok-e megtudni, idővel elhalv{nyult-e a félelmem.
Miut{n kiprób{ltuk az óri{skereket, a dodzsemet, a Var{zsszőnyeget és néh{ny
j{tékos bódét, úgy döntöttünk, ideje megkeresni Elliotot és jelest.
Hm – mondta Vee, ahogy elnézett mindkét ir{nyba, amerre az ösvény kanyargott
a park körül. Mindketten gondolkodóba estünk.
– A j{tékterem – mondtam végül.
– Jó tipp.
Épp beléptünk a j{tékterem ajtaj{n, mikor megl{ttam. Nem Elliotot. Nem Jules-t.
Foltot.
Felpillantott a videoj{tékból. Ugyanaz a baseballsapka {rnyékolta az arc{t, amit
akkor viselt, mikor tesin l{ttam, de biztos voltam benne, hogy ajk{n mosoly villant.
Első pillant{sra bar{ts{gosnak tűnt, de eszembe jutott, hogy férkőzött be a
gondolataimba, és meghűlt bennem a vér.
 Ha szerencsém van, Vee nem vette észre. [tir{nyítottam a tömegen, hagyva, hogy
Folt eltűnjön szem elől. Az utolsó dolog, amire szűkségem volt, hogy Vee azt
javasolja, menjünk oda és beszélgessünk vele.
– Ott vannak! – mondta Vee, a feje fölött integetve. – Jules! Elliot! Ide!
– Jó estét, hölgyek! – mondta Elliot, {ttörve a tömegen. Jules követte, de k{bé
annyira volt lelkes, mint egy h{romnapos fasírt. –Hozhatok nektek egy kól{t?
– Jól hangzik – mondta Vee. Egyenesen Jules-re nézett. – Én diét{sat kérek.
Jules motyogott valami mentségfélét, hogy ki kell mennie a mosdóba, és eltűnt a
tömegben.
Öt perccel később Elliot visszajött a kól{kkal. Miut{n {tadta, összedörzsölte a két
kezét, és a földet b{multa.
– Hol kezdjük?
- Mi lesz Jeles-lel? – kérdezte Vee.
- Megtal{l minket.
- Léghoki – v{gtam r{. A léghoki a j{tékterem m{sik végében volt. Minél messzebb
vagyunk Folttól, ann{l jobb. Azt mondtam magamnak, puszta véletlen, hogy ő is itt
van, de az ösztöneim tiltakoztak.
- Jaj, nézzétek! - vetette közbe Vee. - Csocsó! – M{r is egy üres asztal felé. - Jules és én
kettőtök ellen. A vesztes fizeti a pizz{t.
- [llaz alku - mondta Elliot.
A csocsó jó lett volna, ha az asztal nincs olyan közel ahhoz, a helyhez, ahol Folt
j{tszott. Megparancsoltam magamnak, hogy nem foglalkozzak vele. Ha folyamatosan
h{ttal {llok neki, alig veszem észre, hogy ott van. Tal{n Vee sem veszi észre.
Hé, Nora, az nem Folt? - kérdezte Vee.
- Hm? - adtam az {rtatlant.
R{mutatott.
Ott. Ő az, nem?
Kétlem. Akkor Elliot és én vagyunk a fehér csapat?
Folt Nora biosz partnere - magyar{zta Vee Elliotnak. Ravaszul r{m kacsintott,
de abban a pillanatban {rtatlan arcot v{gott, ahogy Elliot odafordult hozz{. Finoman,
de hat{rozottan megr{ztam a fejem, egy csendes üzenetet közvetítve: hagyd abba!
- Folyamatosan erre néz - mondta Vee halkan. [thajolt a csocsóasztalon, prób{lva
úgy tenni, mintha priv{t beszélgetést akarna folytatni velem, de elég hangosan
beszélt ahhoz, hogy Elliotnak esélye se legyen nem meghallani, amit mond. - Biztos
azon tűnődik, mit keresel itt vele. - Elliot felé intett a fejével.
Becsuktam a szemem, és elképzeltem, hogy a falba verem a fejem.
Folt elég vil{goss{ tette, hogy több akar lenni, mint Nora biológiapartnere -
folytatta Vee. - Nem mintha b{rki is hib{ztatn{ érte.
 - Vagy úgy? - mondta Elliot, úgy méregetve, mint aki nem lepődött meg. Végig
gyanította. Észrevettem, hogy tesz egy lépést felém. Vee győztes mosolyt villantott
r{m. Majd később megköszönöd, ez volt a jelentése.
Az nem úgy van - helyesbítettem. - Ez...
- Ann{l is rosszabb - mondta Vee. - Nora arra gyanakszik, hogy Folt leselkedik
ut{na. Lassan a rendőröknek is be kell avatkozniuk.
- J{tszhatn{nk? - mondtam hangosan. Bedobtam a labd{t a p{ly{ra. Senki nem vette
észre.
Akarod, hogy beszéljek vele? - kérdezte tőlem Elliot. - Elmagyar{zom neki, hogy
nem akarunk bajt. Elmondom neki, hogy velem vagy itt, és ha van valami gondja,
velem beszélje meg.
Nem akartam, hogy a beszélgetés ilyen ir{nyt vegyen. Egy{ltal{n nem.
Mi lett Jules-lel? - kérdeztem. - M{r jó ideje elment.
Igen, tal{n lehúzta mag{t - mondta Vee.
- Hadd beszéljek Folttal - mondta Elliot.
B{r értékeltem az aggodalm{t, nem tetszett az ötlet, hogy Elliot konfront{lódjon
Folttal. Folt olyan volt, mint az X-akt{k: felfoghatatlan, ijesztő, ismeretlen. Ki tudja,
mire képes? Elliot túl finom volt ahhoz, hogy Folt ellen küldjék.
Engem nem ijeszt meg - mondta Elliot, mintha c{folni akarn{ a gondolataimat.
Ez nyilv{nvalóan olyasvalami volt, amiben Elliot és én nem értettünk egyet.
Rossz ötlet - mondtam.
- Ragyogó ötlet - mondta Vee. - Különben Folt tal{n... erőszakoss{ v{lik. Emlékszel, mi
volt legutóbb?
- Legutóbb? – kérdeztem tőle ném{n.
Fogalmam sem volt, Vee miért csin{lja ezt, kivéve, hogy előszeretettel dramatiz{lt
mindent annyira, amennyire csak lehetett. Ami neki dr{m{t jelentett, az sz{momra
egy volt a megal{ztat{ssal.
– Ne vedd sértésnek, de ez a sr{c mintha egy szemétl{da lenne –mondta
Elliot. – Csak két percet adj! – Elindult Folt felé.
– Ne! – mondtam, a ruh{ja ujj{ba kapaszkodva, hogy meg{llítsam. – Lehet,
hogy ööö, megint erőszakos lesz. Hadd intézzem el én. – Összeszűkült szemmel
néztem Vee-re.
– Biztos? – kérdezte Elliot. – Én boldogan v{llaln{m.
– Azt hiszem, jobb, ha tőlem kapja.
A farmeromba töröltem a tenyeremet, és miut{n vettem egy mély lélegzetet,
elindultam Folt felé, aki csak néh{ny géppel arrébb volt tőlünk. Fogalmam sem volt,
mit fogok mondani, mikor odaérek. Remélhetőleg csak egy rövid szi{t. Azt{n
visszamehetek, hogy biztosítsam Elliotot és Vee-t, minden rendben van.
Folt úgy öltözött fel, mint m{skor: fekete ing, fekete farmer és egy vékony ezüstl{nc,
ami csak úgy csillogott sőrét bőrén. Ingujj{t feltűrte a karj{n, és jól l{ttam, hogy
dolgoznak az izmai a gombok nyomogat{sa közben. Magas volt, szik{r és kemény,
nem lepett volna meg, ha a ruh{ja alatt jó néh{ny heg lett volna, utcai verekedés és
m{s vakmerő viselkedés eredményeképpen. Nem mintha a ruh{ja al{ akartam volna
nézni.
Mikor odaértem a géphez, megkopogtattam Folt oldal{t, hogy felhívjam magamra a
figyelmét.
– Pac-Man? Vagy Donkey Kong? – Igaz{ból kicsit erőszakosabbnak és
katon{sabbnak l{tszott.
Lassú vigyor terült el az arc{n.
– Baseball. Szerinted ide tudn{l {llni mögém, hogy adj néh{ny tan{csot?
Bomb{k robbantak a képernyőn, és sikoltozó testek sz{lltak a levegőben.
Nyilv{nvalóan nem baseball.
– Hogy hívj{k? – kérdezte Folt, alig észrevehető fejbiccentéssel a csocsóasztal felé.
– Elliot. Figyelj, rövidre kell ezt z{rnom. V{rnak r{m.
– L{ttam m{r kor{bban is?
– Új. Most került {t hozz{nk.
– Első hete az iskol{ban, és m{r tal{lt bar{tokat. Szerencsés fickó. – R{m pillantott.
– Lehet egy sötét és veszélyes oldala, amit nem ismerünk.
– Úgy tűnik, ez a specialit{som.
V{rtam, hogy vegye a célz{st, de csak annyit mondott:
– J{tszunk egyet? – A terem vége felé biccentett. A tömegben csak bili{rdasztalokat
l{ttam.
– Nora! – ki{ltott oda Vee. – Gyere ide! Elliot laposra ver!
– Nem lehet – mondtam Foltnak.
– Ha én nyerek – kezdte, mintha esze {g{ban nem lenne elfogadni, hogy
visszautasítom –, megmondod Elliotnak, hogy közbejött valami. Megmondod neki,
hogy m{r nem vagy szabad ma este.
Nem tehettem róla; egyszerűen túl arrog{ns volt. Azt kérdeztem:
– És ha én nyerek?
Tetőtől talpig végigmért.
– Nem hiszem, hogy emiatt aggódnunk kellene.
Mielőtt meg{llíthattam volna magam, belebokszoltam a karj{ba.
- Vigy{zz – mondta halkan. – Még azt hihetik, hogy flörtölünk.
Szerettem volna fenéken billenteni magam, mert pontosan azt csin{ltuk. De nem az
én hib{m volt, hanem az övé. A közelében a v{gyak zavarba ejtő polarit{s{t
tapasztaltam. Az egyik énem el akart rohanni előle, azt sikítva: Tűz!" A vakmerőbb
énemet viszont cs{bította, hogy kiprób{lja, milyen közel merészkedhet anélkül,
hogy... elégne.
– Csak egy j{tszma pool – csalogatott.
– Valaki m{ssal vagyok itt.
 – Indulj el a bili{rdasztalok felé! Majd én elintézem.
Karba fontam a kezemet, abban a reményben, hogy hat{rozottnak és kissé
felbőszültnek l{tszom, ugyanakkor be kellett harapnom az ajkam, nehogy
{rnyalatnyival is pozitívabb reakciót mutassak.
– Mit akarsz csin{lni? Megküzdesz Elliottal?
– Ha úgy alakul.
Szinte biztos voltam benne, hogy viccel. Szinte.
– Épp most szabadult fel egy asztal. Menj, és foglald le! – Kihívlak... téged.
Megfeszültem.
– Ezt hogy csin{ltad?
Mikor nem tagadta le azonnal, kicsit megrémültem. Igazi volt. Pontosan tudta, mit
csin{lt. Izzadni kezdett a tenyerem.
– Ezt hogy csin{ltad? – ismételtem meg a kérdést.
Ravaszul elmosolyodott.
– Mit csin{ltam?
– Ne – figyelmeztettem. – Ne tettesd, hogy nem csin{lod. V{ll{val a j{tékgépnek dőlt,
és lenézett r{m.
– Mondd el, hogy szerinted mit csin{lok.
– A... gondolataim.
– Mi van velük?
– Hagyd abba, Folt!
Színpadiasan körbepillantott.
– Nem gondolod komolyan... beszélek a fejedben? Tudod, hogy ez mekkora
őrültségnek hangzik, ugye?
Nagyot nyeltem, és a lehető legnyugodtabb hangon így szóltam:
– Megijesztesz, és nem vagyok biztos benne, hogy jó vagy nekem. – Meg tudn{m
v{ltoztatni a véleményedet.
– Noooora! – harsogta túl Vee az emberi hangok és elektronikus pityegések l{rm{j{t.
– Tal{lkozzunk az Arkangyaln{l – mondta Folt.
H{traléptem.
– Nem – mondtam ösztönösen.
Folt mögém került, mire borzong{s futott végiga gerincem mentén.
V{rni foglak – súgta a fülembe. Azt{n eltűnt a teremből.
 8. FEJEZET

JEGES K[BULATBAN SÉT[LTAM VISSZA a csocsóasztalhoz. Elliot épp

föléhajolt, arca teljesen {tszellemült a versenytől. Vee visítozott és nevetgélt. Jules
még mindig nem volt sehol. Vee felnézett.
- Szóval? Mi történt? Mit mondott?
- Semmit. Megmondtam neki, hogy ne zavarjon minket. Elment. — Fakó volt a
hangom.
— Nem tűnt dühösnek, mikor elment — mondta Elliot. — Ak{rmit is
mondt{l, biztos haszn{lt.
— K{r — mondta Vee. — Egy kis izgalmat v{rtam.
— J{tszunk? — kérdezte Elliot. — M{r v{gyom egy nehezen elnyert pizz{ra.
— Aha, ha Jules visszajön egy{ltal{n — mondta Vee. — Kezdem azt hinni, hogy
tal{n nem kedvel minket. Folyton eltűnik. Kezdem azt hinni, hogy ez egy ki nem
mondott célz{s.
- Viccelsz? Im{d titeket, sr{cok — mondta Elliot kissé túls{gosan is lelkesen. — Csak
lassan enged fel idegenek előtt. Megyek, megkeresem. Ne menjetek sehov{!
Ahogy Vee és én egyedül maradtunk, azt mondtam:
— Tudod, hogy megöllek, ugye?
Vee felemelte a kezét, és h{tr{lt egy lépést.
— Szívességet tettem neked. Elliot megőrül érted. Miut{n elmentél, azt
mondtam neki, hogy k{bé tíz sr{c hívogat minden este. L{tnod kellett volna az arc{t.
Alig tudta fékezni a féltékenységét.
Felmordultam.
 — Ez a kereslet és kín{lat törvénye — mondta Vee. — Ki hitte volna, hogy jól jön a
közgazdas{gtan?
A terem ajtaj{ra néztem.
— Szükségem van valamire.
— Elliotra van szükséged.
— Nem, cukorra van szükségem. Rengeteg cukorra. Vattacukrot akarok. — Amire
szükségem volt, az egy akkora radír, hogy Folt minden nyom{t kitörölje az
életemből. Különösen a gondolataimban beszélést. Megborzongtam. Hogy csin{lja?
És miért velem? Hacsak nem... képzeltem az egészet. Ahogy azt is csak képzeltem,
hogy elütöttem valakit a Neonnal.
— Nekem is jól jönne egy kis cukor — mondta Vee. — Befelé jövet l{ttam egy {rust a
park bej{rat{n{l. Én itt maradok, hogy Jules és Elliot ne higgye, eltűntünk, te meg
hozhatsz vattacukrot.
Odakint elindultam a bej{rat felé, de mikor megtal{ltam a vattacukor{rust,
megzavart valami, amit arrébb l{ttam a sét{nyon. Az Arkangyal a f{k fölé
magasodott. Összel{ncolt kocsisor süvített végig a kivil{gított sínen, és al{bukva
eltűnt a szemem elől. Azon tűnődtem, miért akart Folt tal{lkozni velem. Mintha a
gyomromba öklöztek volna a gondolatra, és valószínűleg ezt v{lasznak kellett volna
vennem, de legjobb sz{ndékom ellenére is azon kaptam magam, hogy tov{bbsét{lok
az úton az Arkangyal felé.
A többi kósz{lóval maradtam, szememet le sem véve az Arkangyal t{voli
sínp{rj{ról, ami {thurkolódott az égen. A szél hűvösről jegesre v{ltott, de nem ez volt
az oka, hogy egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Az érzés visszatért. Az a
hideg, szívmeg{llító érzés, hogy valaki figyel.
Lopva vetettem egy pillant{st mindkét oldalra. Teljes sz{znyolcvan fokot
fordultam. Egy kicsivel h{trébb, egy aprócska, f{s udvarban {csorgott egy kapucnis
alak, aki megfordult és eltűnt a sötétségben.
A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy elhaladtam egy nagyobb csoportnyi
gyalogos mellett, hogy elt{volodjak a tiszt{stól. Jó néh{ny lépéssel t{volabb megint
h{trapillantottam. Senki nem ötlött szembe, aki követne.
Mikor megint előrefordultam, beleütköztem valakibe.
— Bocs{nat! — hebegtem, prób{lva visszanyerni az egyensúlyom. Folt vigyorogva
nézett le r{m.
— Nehezen utasíthatn{m el.
Felpislogtam r{.
— Hagyj békén! — Prób{ltam oldalról kikerülni, de megragadta a könyököm.
— Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki mindj{rt elh{nyja mag{t.
— Te vagy r{m ilyen hat{ssal — csattantam fel.
Felnevetett. Szerettem volna sípcsonton rúgni.
 — Innod kéne valamit. — Még mindig a könyökömet fogta, és egy limon{dés
kocsihoz tuszkolt.
Ellen{lltam.
— Segíteni akarsz? Tartsd t{vol magad tőlem!
Kisimított egy fürtöt az arcomból.
— Szeretem a hajadat. Szeretem, hogy megzabol{zhatatlan. Olyan, mintha azt az
oldaladat l{tn{m, aminek gyakrabban kellene előtérbe kerülnie.
Dühösen végigsimítottam a hajamon. Ahogy r{jöttem, hogy úgy nézek ki, mintha
szalonképesebbnek akarnék l{tszani előtte, így szóltam:
— Mennem kell. Vee v{r r{m. — Kínos szünet. — Gondolom, tal{lkozunk hétfőn
az ór{n.
— Ülj fel velem az Arkangyalra!
A nyakamat nyújtottam, úgy b{multam fel a hull{mvasútra. Éles sikolyok
visszhangzottak, ahogy a kocsik végigdübörögtek a sínen. — Ketten egy kocsiban. —
Mosolya lassú, b{torító vigyorra v{ltott.
— Nem. — Kiz{rt.
— Ha mindig elmenekülsz előlem, sosem jössz r{, igaz{ból mi folyik itt.
M{r a megjegyzés miatt is azon nyomban el kellett volna menekülnöm. De nem
tettem. Szinte olyan volt, mintha Folt pontosan tudn{, mit kell mondania, hogy
felkeltse a kív{ncsis{gomat. Pontosan tudja, mit mondjon, és pontosan a kellő
pillanatban.
— Mi folyik itt? — kérdeztem.
— Csak egy módja van, hogy kiderítsd.
— Nem lehet. Félek a magasban. R{ad{sul Vee v{r. — Csakhogy hirtelen m{r nem
ijesztett meg az a gondolat, hogy felmenjek olyan magasra. Többé m{r nem.
Valami abszurd módon a tudat, hogy Folttal vagyok, biztons{ggal töltöttel.
— Ha kibírod sikít{s nélkül, megmondom az edzőnek, hogy cserélje vissza a
helyeket.
— M{r prób{ltam. Nem enged.
— Én meggyőzőbb tudok lenni, mint te.
Ezt a megjegyzést személyes sértésnek fogtam fel.
— Nem sikítok — mondtam. — V{s{ri mulats{gokon nem. — Miattad nem.
Lépést tartva Folttal, visszamentem az Arkangyalhoz v{rakozó sor végére.
Sikolyok harsantak fel, majd halv{nyultak el messze odafent az éjszakai égen.
— Azelőtt még nem l{ttalak a Delphicben — mondta Folt.
— Sokszor jössz ide? — Ment{lisan feljegyeztem, hogy ne tegyek több hétvégi
túr{t a Delphicbe.
— Nekem és ennek a helynek közös történelmünk van.
Előrébb haladtunk a sorban, ahogy a kocsik megüresedtek, és egy újabb
borzongani v{gyó csoport sz{llt be.
— Hadd tal{ljam ki — mondtam. — Itt lógt{l tavaly iskola helyett.
Gúnyos voltam, de Folt azt mondta:
— Ha erre v{laszolnék, az azt jelentené, hogy fellebbentem a f{tylat a múltamról.
És jobb szeretném, ha az rejtve maradna.
— Miért? Mi a baj a múltaddal?
— Nem hiszem, hogy megfelelő lenne az idő, hogy ezt megbeszéljük. A múltam
megijeszthet téged.
Túl késő, gondoltam.
Közelebb lépett, összeért a kezünk: egy súrlód{s, amitől égnek {llt a karomon a
szőr.
— A dolgok, amiket be kell vallanom, nem olyanok, amiket az ember elmondana a
komolytalan bioszpartnerének — mondta.
A fagyos szél teljesen beburkolt, és mikor lélegzetet vettem, jeges borzong{ssal
töltött el. De ezt össze sem lehetett hasonlítani azzal a m{sik jeges borzong{ssal, amit
Folt szavai keltettek bennem.
Folt a felj{ró felé bökött az {ll{val.
— Úgy néz ki, mi jövünk.
[tnyomakodtam a forgókapun. Mire a besz{llóperonhoz értünk, m{r csak a
hull{mvasút elején és végén voltak üres kocsik. Folt az előbbi felé indult.
A hull{mvasút szerkezete, ak{r felújított{k, ak{r nem, nem növelte az önbizalmamat.
Több, mint sz{zévesnek nézett ki, és f{ból készült, ami sok ideje ki volt téve Maine
{llam kíméletlen elemeinek. Az oldal{ra festett illusztr{ció meg kevésbé volt inspir{ló.
A kocsin, amit Folt v{lasztott, négy festmény volt. Az első szarvas démonok hord{j{t
{br{zolta, akik épp letépik egy ki{ltozó férfi angyalsz{rnyait. A m{sodik a sz{rny
nélküli angyalt mutatta, amint egy sírkövön kuporog, és j{tszadozó gyerekeket figyel
a t{volból. A harmadik képen az angyal a gyerekek mellett {ll, és ujj{val hívogat egy
kis, zöld szemű l{nyk{t. Az utolsón pedig a sz{rny nélküli angyal úgy furakodik {t a
kisl{ny testén, mint egy szellem. A kisl{ny szeme fekete, mosolya eltűnt, és olyan
szarvakat növesztett, mint amilyen a démonoké az első képen.
Elfordítottam a tekintetemet, és azzal nyugtattam magam, hogy csak a fagyos
széltől remeg a l{bam. Azt{n becsusszantam a kocsiba Folt mellé.
- A múltad nem rémítene meg — mondtam, bekapcsolva a biztons{giövet az
ölemben. — Azt hiszem, sokkal ink{bb elborzadnék, mint b{rmitől.
- Elborzadn{l — ismételte Folt. Hangj{nak tónusa arra késztetett, hogy elhiggyem,
elfogadta a v{dat. Furcsa, hiszen Folt soha nem alacsonyította le mag{t.
A kocsik h{tragördültek, azt{n előrelódultunk. Zötyögősen indultunk el a peronról,
majd egyenletesen m{sztunk felfelé. Rozsda, izzads{g és a tenger felől {ramló sós víz
szaga töltötte be a levegőt. Folt elég közel ült ahhoz, hogy érezzem az illat{t.
Halv{nyan ment{s szappant szimatoltam.
 – S{padtnak l{tszol – mondta Folt közel hajolva, hogy meghalljam a sínek
csattogó hangj{n {t.
S{padtnak éreztem magam, de nem ismertem be.
Az emelkedő tetején volt egy pillanatnyi szünet. Mérföldekre ell{ttam, figyeltem,
ahogy a sötét vidék összekeveredik a külv{rosi fényekkel, és az egyvelegből
fokozatosan kirajzolódik Portland fényh{lózata.
Akaratom ellenére lopva Foltra pillantottam. Valamiféle vigaszt tal{ltam abban,
hogy ott van mellettem. Azt{n elvigyorodott.
– Félsz, angyalom?
Ahogy éreztem, hogy előredőlök, megmarkoltam a kocsi elején lévő fémrudat.
Reszkető nevetés tört fel belőlem.
A kocsi démoni gyorsas{ggal sz{guldott, hajam lobogott a szélben. Először balra,
azt{n jobbra csavarodva, zörögve haladtunk a síneken. Éreztem, hogy a belső
szerveim ide-oda sodródnak, v{laszképp a r{zkód{sra. Lenéztem, prób{ltam valami
mozdulatlan dologra figyelni.
Akkor vettem észre, hogy kikapcsolódott a biztons{gi övem.
Prób{ltam odaki{ltani Foltnak, de a hangomat elnyelte a léghuzat. Éreztem,
hogy a gyomrom megüresedik, és egyik kezemmel elengedtem a fémrudat, hogy
megprób{ljam újra bekapcsolni az övet. A kocsi balra dőlt. A v{llam nekiütközött
Folténak, olyan erővel, hogy m{r f{jt. A kocsi felsz{rnyalt, és úgy éreztem,
felemelkedik a sínről, hiszen nem volt odaszögezve.
Elindultunk lefelé. A sínek mellett villogó fények elvakítottak; nem l{ttam, merre
fordul a sín a lejtő végén.
M{r túl késő volt. A kocsi balra csavarodott. P{nik söpört végig rajtam, és akkor
megtörtént. Bal v{llam a kocsi ajtaj{nak ütődött. Az kit{rult, és én kiestem a kocsiból,
míg a hull{mvasút elrohant nélkülem. A sínekre gurultam, és küszködve kerestem
valamit, amibe megkapaszkodhatom. Nem tal{ltam semmit, és a sín szélére
bukfenceztem, egyenesen lezuhanva a sötétségbe. A föld ijesztő gyorsas{ggal
közeledett. Kinyitottam a sz{mat, hogy felsikoltsak.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy a kocsi csikorogva meg{ll a
kisz{llóperonon.
Folt olyan erősen szorított, hogy f{jt a karom.
– Ezt nevezem én sikít{snak – mondta vigyorogva.
K{bultan figyeltem, ahogy kezét a fülére tapasztja, mintha a sikolyom még mindig
ott visszhangozna benne. Nem tudtam biztosan, mi történt, csak b{multam a helyet a
karj{n, ahol a körmeim félköröket v{jtak a bőrébe. Azut{n az övemre v{ndorolt a
tekintetem. Be volt kapcsolva.
– A biztons{gi övem... – kezdtem. – Azt hittem...
– Mit hittél? – kérdezte Folt, mint akit őszintén érdekel.
– Azt hittem... kirepültem a kocsiból. Szó szerint azt hittem... meg fogok halni. –
Szerintem ez a lényeg.
Remegett a karom. A térdem kissé megingott a súlyom alatt.
- Gondolom, padt{rsak maradunk – mondta Folt. Hangj{ban a győzelem halv{ny
szikr{j{t sejtettem. Túl k{bult voltam ahhoz, hogy vit{ba sz{lljak vele.
– Az Arkangyal – motyogtam, v{llam felett visszanézve a hull{mvasútra, ami
megkezdte a következő útj{t.
– Azt jelenti, magas rangú angyal. – Hat{rozott önelégültség csengett a hangj{ban.
– Minél magasabban vagy, ann{l nagyobbat esel.
Szóra nyitottam a sz{mat, hogy újra elmondjam, mennyire biztos vagyok benne,
hogy egy pillanatra elhagytam a kocsit, és hogy valami erő, amire nem tal{lok
magyar{zatot, biztons{gban visszahelyezett az ülésbe. Ehelyett azt mondtam:
– Azt hiszem, én ink{bb őrangyal vagyok.
Folt megint elvigyorodott. Végigkalauzolva a sét{nyon, így szólt: -
Visszaviszlek a j{tékterembe.

9. FEJEZET

A j{tékteremben {tv{gtam a tömegen, elhaladva a beléptető pult és a mosdók

mellett. Mikor észrevettem a csocsóasztalokat, Vee-t
Elliotot vagy Jules-t.
– Úgy l{tszik, elmentek – mondta Folt. A
élvezet csillant meg. B{r n{la ez ugyanúgy lehetett
l{tszik, szükséged lesz egy fuvarra.
nem l{ttam egyiknél sem. Sem
tekintetében tal{n {rnyalatnyi
valami teljesen m{s is. – Úgy
 – Vee nem hagyna itt – mondtam l{bujjhegyre {llva, hogy {tl{ssak a tömegen.
– Biztos pingpongoznak.
Oldalazva araszoltam {t a tömegen, míg Folt mögöttem haladt, és kinyitott egy
dobozos üdítőt, amit befelé jövet v{s{rolt. Felaj{nlotta, hogy nekem is vesz egyet, de
akkori {llapotomban nem voltam biztos benne, hogy lecsúszna.
A pingpongasztaln{l nyoma sem volt Vee-nek vagy Elliotnak.
- Tal{n a flippereknél vannak – javasolta Folt. Hat{rozottan ugratott. Éreztem,
hogy kissé elvörösödik az arcom. Hol van Vee? Folt odanyújtotta az üdítőt. - Biztos,
hogy nem kérsz?
A dobozra néztem, azt{n Foltra. Csak mert a vérem felforrósodott arra a
gondolatra, hogy oda tegyem a sz{m, ahol az övé volt, még nem kell elmondanom
neki.
Beletúrtam a t{sk{mba, és elővettem a mobilorr. A képernyő fekete volt, a
készülék nem kapcsolódott be. Nem értettem, hogy merülhetett le az akkumul{tor,
hiszen pont azelőtt töltöttem fel, hogy elindultam otthonról. Újra és újra
megnyomtam az „On" gombot, de nem történt semmi.
Folt így szólt:
- Az aj{nlatom még {ll.
Arra gondoltam, biztons{gosabb lenne, ha stoppolnék. Még mindig megrendült
voltam attól, ami az Arkangyalon történt, és nem sz{mított, h{nyszor hessegettem el,
a kép, hogy leesek, újra és újra lej{tszódott lelki szemeim előtt. "Zuhantam... azt{n
vége volt a menetnek. Csak így. Ez volt a legrémisztőbb dolog, amit valaha {téltem.
És az is pont olyan rémisztő, hogy l{tszólag én voltam az egyetlen, aki észrevette.
Még Folt sem l{tta, aki ott ült mellettem.
A homlokomra szorítottam a tenyerem.
- A kocsija. Biztosan ott v{r r{m a parkolóban.
Harminc perccel később m{r végigj{rtam az egész parkolót. A Neon nem volt
sehol. Nem tudtam elhinni, hogy Vee elment nélkülem. Tal{n vészhelyzet volt. Nem
tudhattam, mivel nem tudtam megnézni az üzeneteimet. Prób{ltam kord{ban tartani
az érzéseimet, de ha Vee tényleg itt hagyott, növekvő harag gyűlt bennem a felszín
alatt, készen arra, hogy kitörjön.
- Kifogyt{l a lehetőségekből? - kérdezte Folt.
Beharaptam az ajkam, a tov{bbi lehetőségeket latolgatva. Nem volt m{s
v{laszt{som. Sajnos, nem tudtam, készen {llok-e elfogadni Folttól aj{nlat{t. Egy {tlagos
napon veszély sug{rzott belőle. Aznap éjjel viszont a veszély, fenyegetés és
titokzatoss{g erős keverékét {rasztotta mag{ból.
Végül nagyot sóhajtottam, és azon im{dkoztam, nehogy hib{t kövessek el.
- Egyenesen hazaviszel - jelentettem ki. Nem kérdés volt, hanem parancs.
- Ha ezt akarod.
 M{r majdnem megkérdeztem Foltot, hogy ő észrevett-e valami különöset az
Arkangyalon, de még időben visszaszívtam. Túls{gosan féltem megkérdezni. Mi van,
ha nem is zuhantam le? Mi van, hacsak képzeltem az egészet? Mi van, ha olyan
dolgokat l{tok, amik valój{ban nem történnek meg? Először a símaszkos fickó. Most
meg ez. Abban majdnem biztos voltam, hogy Folt tényleg beszélt a fejemben, de a
többi? Nem olyan biztos.
Folt néh{ny parkolóhellyel t{volabb sét{lt. Egy fényes, fekete motorbicikli volt
odat{masztva. Folt {tlendítette a l{b{t, és a mögötte lévő ülés felé biccentett.
- Ugorj fel!
- Húha! Szép bringa - mondtam. Úgy nézett ki, mint egy csillogó, fekete
hal{lcsapda. Soha nem ültem még motoron. Nem voltam benne biztos, hogy ezen
aznap éjszaka akarok v{ltoztatni.
- Szeretem érezni a szelet az arcomon - folytattam, remélve, hogy színlelt
b{tors{gom elfedi a rémületet, amit éreztem, hogy sz{z kilométer per ór{s
sebességgel sz{guldok, és közben nincs semmi köztem meg az út között.
Egy bukósisak volt - fekete, füstüveges rostéllyal -, amit Folt felém nyújtott.
[tvettem, {tlendítettem a l{bam a motoron, és r{jöttem, menynyire nem érzem
magam biztons{gban, hogy csak egy keskeny ülés van alattam. R{tettem a
bukósisakot a fürtjeimre, és beszíjaztam az {llam alatt.
- Nehéz ezt vezetni? – kérdeztem. Amire valój{ban gondoltam, az volt:
„Biztons{gos?"
- Nem – mondta Folt, egyszerre v{laszolva kimondott és ki nem mondott
kérdésemre. L{gyan felnevetett. – Feszült vagy. Lazíts!
Amikor kihúzott a parkolóból, a mozzanat hevessége megijesztett; épp csak
annyira kapaszkodtam a pólój{ba, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom. Azt{n
h{tulról {tfontam a karommal.
Folt felgyorsított az orsz{gúton, és a combom szorosan hozz{préselődött.
Reméltem, hogy ez csak nekem tűnt fel.
Mikor a h{zunkhoz értünk, Folt lelassított a ködleple felj{rón, le{llította a
motort, és lesz{llt róla. Levettem a bukósisakot, óvatosan elhelyezve magam előtt az
ülésen, és kinyitottam a sz{mat, hogy mondjak valami olyasmit, hogy: Kösz a fuvart,
hétfőn tal{lkozunk.
A szavak szertefoszlottak, ahogy Folt {tszelte a felj{rót, és elindult felfelé a
verand{n.
Nem tudtam eltűnődni rajta, mit csin{l. Elkísér az ajtóig? Nagyon
valószínűtlen. Akkor... mit?
Felmentem ut{na a lépcsőn, és az ajtó előtt tal{ltam. Zavarral és növekvő
aggodalommal figyeltem, ahogy elővesz egy ismerős kulcscsomót a zsebéből, és a
z{rba helyezi.
Levettem a t{sk{mat a v{llamról, és kinyitottam azt a részét, ahol a kulcsokat
tartottam. Nem voltak ott.
- Add vissza a kulcsomat – mondtam nyugtalanul, mert fogalmam sem volt, hogy
kerültek az én kulcsai az ő birtok{ba.
- A j{tékteremben ejtetted el, mikor a mobilodat kerested –mondta Folt - Nem
érdekel, hol ejtettem el. Add vissza!
Folt {rtatlanul felemelte a kezét, és ellépett az ajtótól. V{ll{val a falhoz
t{maszkodott, és figyelte, ahogy a z{rhoz lépek. Megprób{ltam elfordítania kulcsot.
Nem moccant.
- Beakasztottad – mondtam a kulcsot zörgetve. Egy lépést h{tr{ltam. – Gyerünk,
prób{ld meg! Beragadt.
Egy éles kattan{ssal elfordította a kulcsot. Kezét a kilincsen tartva felvonta a
szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Szabad?"
Nyeltem egyet, elfojtva magamban mind a nyugtalankod{st, mind az
elragadtat{st.
- Menj el! Nem fogsz belebotlani senkibe. Egyedül vagyok itthon.
- Egész éjszaka?
Azonnal r{jöttem, hogy tal{n nem ez volt a legokosabb, amit mondhattam.
- Dorothea nemsok{ra megjön. – Ez hazugs{g volt. Dorothea m{r rég elment. Éjfélre
j{rt.
- Dorothea?
- A h{zvezetőnőnk. Öreg... de erős. Nagyon erős. – Prób{ltam befurakodni mellette.
Sikertelenül.
- Ijesztőnek hangzik – mondta Folt, és kivette a kulcsot a z{rból. [tnyújtotta nekem.
- Képes kívül-belül kisik{lnia vécét egy perc alatt. Több mint ijesztő. – Elvettem a
kulcsot, és elaraszoltam Folt mellett. Sz{ndékomban {llt becsukni az ajtót az orra
előtt, de ahogy megfordultam, Folt teljesen betöltötte a küszöböt, kezét az
ajtókeret két oldal{ra téve.
- Nem hívsz be? - kérdezte.
Pislogtam. Hívjam be? A h{zamba? Mikor senki nincs itthon? Így szólt: - Késő
van. - Tekintete ugyanolyan volt, mint az enyém, a csökönyös csillog{s
visszatükröződött benne. - Biztosan éhes vagy.
- Nem. Igen. Vagyis igen, de...
Hirtelen bent termett. H{rom lépést h{tr{ltam; l{b{val belökte az ajtót.
- Szereted a mexikóit? - kérdezte.
- Én... - Szeretném tudni, mit keresel a h{zamban!
- A tacost?
- A tacost? - visszhangoztam.
Úgy tűnt, ez mulattatja.
- Paradicsom, sal{ta, sajt.
- Tudom, mi az a tacos!
Mielőtt meg{llíthattam volna, elment mellettem, befelé. A folyosó végén balra
fordult. A konyh{ba.
A mosogatóhoz ment, megnyitotta a csapot, és beszappanozta a fél karj{t.
Kétségtelenül otthon érezte mag{t; először a kamr{hoz ment, azt{n {tkutatta a
hűtőt, ilyen-olyan dolgokat elővéve: salsa szószt, sajtot, sal{t{t, paradicsomot.
Azt{n végigtúrta a fiókokat, és tal{lt egy kést.
Azt hiszem, félig m{r amiatt p{nikoltam, hogy Foltot késsel a kezében l{tom, mikor
valami m{son akadt meg a szemem. Két lépést előreléptem, és a tükörképemre
hunyorítottam az egyik serpenyőn, ami az edényes {llv{nyon lógott felakasztva. A
hajam! Úgy nézett ki, mintha egy óri{si ördögszekér gurult volna a fejem tetejére. A
sz{m elé kaptam a kezem.
Folt elmosolyodott.
- Természetes vörös a hajad?
Csak b{multam r{.
- Nem vörös a hajam.
- Ut{lom, hogy nekem kell elmondanom, de vörös. Tüzet is gyújthatnék rajta, akkor
sem lenne vörösebb.
- Az én hajam barna. - Szóval tal{n van egy icipici, elenyésző mennyiségű vöröses
{rnyalat benne. Attól még barna hajú l{ny vagyok. - Csak a vil{gít{s miatt - tettem
hozz{.
- Aha, tal{n csak a villanykörték. - Folt sz{j{nak mindkét sarka mosolyra húzódott,
és arc{n megjelent egy gödröcske.
- Rögtön jövök - mondtam, azzal kisiettem a konyh{ból.
Felmentem az emeletre, és lófarokba kötöttem a hajam. Miut{n az m{r nem
volt útban, összeszedtem a gondolataimat. Nem voltam teljesen nyugodt, hogy Folt
szabadon kósz{l a h{zban - késsel a kezében. És Anyu megölne, ha r{jönne, hogy
behívtam Foltot, mikor Dorothea nincs itt.
- Tarthatn{nk esőnapot? - kérdeztem, mikor két perccel később még mindig nagy
munka közepette tal{ltam Foltot a konyh{ban. A hasamra tettem a kezem, jelezve,
hogy az nyugtalankodik. - H{nyingerem van - mondtam. - Azt hiszem, a
motoroz{stól.
Abbahagyta a vagdos{st, és felnézett.
- M{r majdnem kész vagyok.
Észrevettem, hogy az előző kést lecserélte egy nagyobbra - és élesebbre.
Mintha ablakot tudna nyitni a gondolataimra, feltartotta a kést és megvizsg{lta. A
penge csillogott a fényben. Összeszorult a gyomrom.
- Tedd le a kést! — utasítottam csendesen.
Folt a késről r{m nézett, azt{n vissza. Egy perccel később letette előttem.
- Nem b{ntalak, Nora.
- Ez... megnyugtató — préseltem ki magamból a szavakat, de a torkom még
mindig szoros volt és sz{raz.
Megfordította a kést, hogy a nyele legyen felém.
- Gyere ide! Megmutatom, hogy kell tacost készíteni.
Nem moccantam. Volt egy villan{s a szemében, ami azt a gondolatot ébresztette
bennem, hogy meg kellene ijednem tőle... és meg is ijedtem. De ez az ijedtség egyben
cs{bító is volt. Volt abban valami nagyon is zavaró, hogy a közelében voltam. A
jelenlétében nem bíztam magamban.
- Mit szólsz egy... alkuhoz? — Fejét lehajtotta, arca {rnyékba került, és a pill{in
keresztül nézett fel r{m. Ennek hat{s{ra az az érzésem t{madt, hogy megbízhatok
benne. — Segítesz nekem tacost készíteni, és én v{laszolok néh{ny kérdésedre.
— Az én kérdéseimre?
- Azt hiszem, tudod, hogy értem.
Pontosan tudtam, hogy érti. Betekintést nyújt a személyes vil{g{ba. Abba a vil{gba,
ahol beszélni tud a fejemben. Megint pontosan tudta, mit mondjon, és pontosan a
megfelelő pillanatban.
Egy szó nélkül mellette termettem. Elém csúsztatta a v{gódeszk{t.
— Először is — kezdte, ahogy mögém jött, kezét pedig a pultra tette, az enyém mellé
—, v{laszd ki a paradicsomot! — Lehajtotta a fejét, így a sz{ja a fülemhez került.
Lehelete forró volt, csiklandozta a bőrömet. — Jó. Most fogd meg a kést!
- A séf mindig ilyen közel {ll? — kérdeztem, nem tudva biztosan, hogy az a
vibr{l{s, ami a bensőmben keletkezett a közelségétől, tetszik-e vagy félek-e tőle.
- Mikor kulin{ris titkokat fed fel, akkor igen. Tartsd úgy a kést, mintha komolyan
gondoln{d.
- Úgy tartom.
- Jó. — Folt h{trébb lépett, és alaposan végigmért, l{tszólag valamiféle hi{nyoss{g
ut{n kutatva: szeme fel-le siklott rajtam. Egy nyugtalanító pillanatig azt hittem,
egy titkos, helyeslő mosolyt vettem észre. — A főzést nem lehet tanítani —
mondta Folt. — Az velünk születik. Vagy megkapod, vagy nem. Mint a kémia.
Szerinted készen {llsz a kémi{ra?
Belenyomtam a kést a paradicsomba; az kettév{lt, és mindkét fele l{gyan hint{zott a
v{gódeszk{n.
— Te mondd meg! Készen {llok a kémi{ra?
Folt mély hangot hallatott, amit nem tudok leírni, és elvigyorodott.

Vacsora ut{n Folt a mosogatóhoz vitte a t{nyérokat.

- Én mosogatok, te törölgetsz. — Beletúrta mosogató melletti fiókokba, tal{lt egy
konyharuh{t, és j{tékosan odadobta nekem.
- Kész vagyok feltenni azokat a kérdéseket — mondtam. — Kezdve azzal az estével
a könyvt{rban. Követtél... - Elhalt a hangom. Folt hanyagul a pultnak dőlt. Sötét
 hajtincsek lógtak ki a sapk{ja alól. Ajka mosolyra húzódott. A gondolataim
szertefoszlottak, és csak úgy, egy új gondolat tört felszínre. Meg akartam
csókolni.
Ott helyben.
Folt felvonta a szemöldökét.
- Mi az?
- Öhm... semmi. Egy{ltal{n semmi. Te mosogatsz, én törölgetek.
Nem tartott sok{ig, míg végeztünk a t{nyérokkal, és akkor azon kaptuk magunkat,
hogy a mosogató melletti szűk helyen szorongunk. Folt megmozdult, hogy elvegye
tőlem a konyharuh{t, és a testünk egym{shoz ért. Egyikünk sem mozdult,
megtartottuk a törékeny köteléket, ami összefűzött minket.
Én léptem h{tra elsőként.
- Megijedtél? — mormolta Folt.
- Nem.
- Hazudsz.
A pulzusom kissé felgyorsult.
- Nem félek tőled.
- Nem?
Gondolkod{s nélkül kezdtem beszélni.
- Tal{n csak attól félek, hogy... — [tkoztam magam, amiért egy{ltal{n belekezdtem
ebbe a mondatba. Most mit kellene mondanom? Épp készültem bevallani neki,
hogy benne minden megijeszt. Az csak olaj lenne a tűzre, hogy tov{bb
provok{ljon. — Tal{n csak attól félek, hogy... hogy...
- Kedvelsz?
Megkönnyebbülve, hogy nem kell befejeznem a saj{t mondatomat, automatikusan
v{laszoltam.
- Igen. — Túlkésőn döbbentem r{, hogy mit ismertem be. — Vagyis, nem!
Hat{rozottan nem. Nem ezt prób{ltam elmondani.
Folt l{gyan felnevetett.
- Az igazs{g az, hogy az egyik énem hat{rozottan nem érzi biztons{gban mag{t
melletted — mondtam.
- De?
Megmarkoltam a pult szélét mögöttem, hogy t{mogat{sra tal{ljak.
- De ugyanakkor ijesztő módon vonzódom hozz{d.
Folt elvigyorodott.
- Túls{gosan is pimasz vagy — mondtam, kezemmel egylépésnyit h{trébb lökve.
Folt a mellkas{hoz szorította a kezemet, és lehúzta a ruh{m ujj{t a csuklómon,
eltakarva vele a kezem. Ezt ugyanilyen gyorsan elismételte a ruh{m m{sik ujj{val
is. A kézelőnél tartva a pólómat, csapd{ba ejtette a kezemet. Tiltakozóan
nyitottam ki a sz{mat.
Folt közelebb húzott mag{hoz, és nem hagyta abba, míg pontosan előtte nem voltam.
Hirtelen felemelt, és a pultra tett. Az arcom egy vonalba került az övével. Egy sötét,
hívogató mosollyal tartott ott. És akkor jöttem r{, hogy ez az a pillanat, ami napok óta
t{ncol a képzeletem hat{r{n.
- Vedd le a sapk{d! — A szavak kibuktak belőlem, mielőtt meg{lljt parancsolhattam
volna nekik.
Folt megfordította a sapk{t, hogy az ellenzője nézzen h{trafelé.
A pult szélére araszoltam, l{bam Folt két oldal{n lób{lva. Valami belül azt súgta,
hagyjam abba — de a hangot az agyam legh{tsó zug{ba sz{műztem.
Folt szétterpesztette a kezét a pulton, pont a csípőm mellett. A fejét oldalra billentve
közelebb húzódott. Az illata, ami olyan volt, mint a sötét, nyirkos föld, teljesen
lehengerelt.
Két éles lélegzetet vettem. Nem. Ez nem jó. Folttal nem. Ő ijesztő. jó értelemben, igen.
De rossz értelemben is. Nagyon rossz értelemben.
- Menned kellene – leheltem. - Hat{rozottan menned kellene.
– Ide? – Ajka a v{llamon volt. - Vagy ide? – Felkúszott a nyakamra.
Az agyam képtelen volt előrukkolni b{rmilyen logikus gondolattal. Folt ajka felfelé
barangolt, az {llkapcsomhoz, gyengéden szívogatva a bőröm...
- Elzsibbadt a l{bam – csacsogtam. Tot{lis hazugs{g volt. Egész testem bizsergett, a
l{bamat is beleértve.
- Azon segíthetek. – Folt keze a csípőmre z{rult.
Hirtelen megszólalta mobilom. Felugrottam a hangj{ra, és kikotortam a zsebemből. -
Szia, szívem! – mondta Anyu vid{man.
- Visszahívhatlak?
- Persze. Mi a helyzet?
Becsuktam a telefont.
- Menned kell – mondtam Foltnak. – Most.
Visszafordította baseballsapk{j{t. Csak az ajk{t l{ttam az ellenző alatt, ami huncut
mosolyra húzódott.
- Nincs rajtad smink.
– Biztosan elfelejtettem.
- Szép {lmokat!
– Rendben. Semmi gond. – Mit is mondott?
- Ami a holnapi bulit illeti...
- Majd {tgondolom – sikerült kimondanom.
Egy papírdarabot dugott a zsebembe, érintése nyom{n forrós{got éreztem a
l{bamban.
– Itt a cím. Keresni foglak. Egyedül gyere!
Egy pillanattal később hallottam, hogy a bej{rati ajtó becsukódik mögötte. Tüzes pír
öntötte el az arcom. Túl közel, gondoltam. Semmi rossz nem volt a tűzben... amíg az
ember nem kerül hozz{ túl közel. Ezt jobb észben tartani.
A szekrényhez dőltem, és aprókat, laposakat lélegeztem.

10. FEJEZET

A telefonom csörgésére összer{ndultam és felébredtem. Fél l{bbal még mindig

az {lmomban a fejemre szorítottam a p{rn{t, így prób{lva kiz{rni a hangot. De a
telefon csak csörgött és csörgött.
A hív{st a hangposta fogadta. Ott m{sodperccel később újra elkezdődött.
Egyik kezemmel az {gy széle felé nyúltam, addig tapogatóztam, míg meg nem
tal{ltam a farmeromat, és kihal{sztam a mobilomat a zsebéből.
– Igen? – szóltam bele nagyot {sítva, és a szememet sem nyitottam ki. Valaki
dühösen fújtatott a vonal m{sik végén. t>
– Mi történt veled? Mi történt a vattacukorral? És ha m{r itt tartunk, mi lenne, ha
elmondan{d, hol vagy, hogy odamehessek és megfojtsalak... puszta kézzel!
Kézfejemmel néh{nyszor megütögettem a homlokomat.
– Azt hittem, elraboltak! – folytatta Vee. – Azt hittem, elhurcoltak! Azt hittem,
megöltek!
Prób{ltam megtal{lni az ór{t a sötétben. Beleütköztem egy képkeretbe az
éjjeliszekrényen, és a mögötte lévő többi képkeret dominóként dőlt el.
– Kicsikét feltartóztattak – mondtam. – Mire visszamentem a j{tékterembe, m{r
elmentetek.
– „Feltartóztattak?" Milyen mentség az, hogy „feltartóztattak"? Az óra piros sz{mai
beúsztak a l{tóterembe. Épp hajnali kettő múlt.
– Egy ór{n {t kocsik{ztam a parkolóban – mondta Vee. – Elliot a parkban sét{lt, és
azt a képet mutogatta rólad, ami a telefonomban van. Milliószor prób{ltalak hívni.
V{rj! Otthon vagy? Hogy kerültél haza?
Megdörzsöltem a szemem sark{t.
– Folt.
 – Leselkedő Folt?
– H{t, nem volt sok v{laszt{som, igaz? – kérdeztem velősen. –Otthagyt{l.
– Izgatottnak tűnsz. Nagyon izgatottnak. Nem, nem. Felkavartnak tűnsz...
zavartnak... felhevültnek. – Éreztem, ahogy elkerekedik a szeme. – Megcsókolt, igaz?
Semmi v{lasz.
– Megcsókolt! Tudtam! L{ttam, hogy néz r{d. Tudtam, hogy ez lesz. Egy
kilométerről l{ttam.
Nem akartam erre gondolni.
-Milyen volt? – nyomult Vee. – Cupi? Smaci? Vagy tal{n nyelvlecke? -
Mi?
– Puszi volt, szétnyílt a sz{tok, vagy volt nyelvj{ték is? Mindegy. Erre nem kell
v{laszolnod. Folt nem az a fajta sr{c, aki bajlódik a bevezetéssel. Volt nyelvj{ték.
Tuti.
Kezemmel eltakartam az arcom, elrejtőzve mögötte. Folt valószínűleg azt hiszi,
nem tudok uralkodni magamon. Szétestem a karjaiban. Úgy olvadtam el, mint a vaj.
Biztos vagyok benne, hogy mielőtt azt mondtam neki, mennie kellene, egyszerre
sóhajtottam fel a gyönyörtől, és nyögtem az ekszt{zistól.
Ez megmagyar{zn{ az arrog{ns vigyor{t.
– Beszélhetnénk erről később? – kérdeztem, megcsípve az orrom tövét.
– Kiz{rt.
Felsóhajtottam.
– Hal{losan f{radt vagyok.
– Nem tudom elhinni, hogy kétségek között akarsz hagyni.
– Azt remélem, elfelejted.
– Sanszos.
Prób{ltam, elképzelni, hogy a nyakizmaim ellazulnak, megelőzve a kezdődő
fejf{j{st.
Még mindig akarunk v{s{rolni?
Négykor ott vagyok érted.
– Azt hittem, ötig nem tal{lkozunk.
– Megv{ltoztak a körülmények. Még kor{bban is ott leszek, ha el tudok szakadni a
csal{dtól. Anyunak idegösszeoml{sa van. A szülői kudarc{t hib{ztatja a rossz jegyeim
miatt. Nyilv{n az együtt töltött idő a megold{s. Kív{nj szerencsét!
Becsuktam a telefonomat, és visszabújtam az {gyba. Magam elé képzeltem
Folt aljas vigyor{t és csillogó fekete szemét. Miut{n p{r percig forgolódtam az {gyban,
feladtam, hogy kényelmesen elhelyezkedjek. Az volt az igazs{g, hogy míg Folt j{rt az
eszemben, a kényelem szóba sem jöhetett.
Mikor kicsi voltam, Dorothea keresztfia, Lionel, összetört egy poharat. Minden
üvegszil{nkot felsöpört, egyet kivéve, és b{torított, hogy nyaljam meg. Elképzeltem,
hogy beleesni Foltba kicsit olyan Ienne, mint megnyalni azt az üvegszil{nkot.
Tudtam, hogy hülyeség. "Tudtam, hogy megv{gom magam. Az évek alatt egy dolog
nem v{ltozott: még mindig vonzott a veszély.
Hirtelen felültem az {gyban, és a mobilom ut{n nyúltam. Felkapcsoltam a villanyt.
Az akkumul{tor teljes feltöltöttséget mutatott.
A gerincem baljóslatúan bizsergett. A mobilom elvileg lemerült. Akkor
hogy hívott fel Anyu és Vee?

Eső kopogott a rakparti üzletek színes ponyvatetőin, azokról pedig a j{rd{ra ömlött.
Az utca két oldal{n dülöngélő ósdi g{zl{mp{kban fény villant. Esernyőnk egym{shoz
ért, úgy sz{guldottunk végig Veevel a j{rd{n, a Victoria's Secret rózsaszín-fehér
ponyvatetője al{. Egyszerre r{ztuk meg az esernyőnket, és helyeztük el a bej{rat
mellett.
A mennydörgés robaja repített be minket az ajtón.
Kitopogtam az esőt a cipőmből, és ler{ztam magamról a hideget. Az üzlet közepén
egy {llv{nyon néh{ny olajmécses égett, egzotikus, erőteljes illattal véve körül minket.
Egy fekete nadr{got és feszülős, fekete pólót viselő nő lépett elő. Nyak{ban
mérőszalag kígyózott, és m{r nyúlt volna ut{na.
– L{nyok, szeretnétek, ha ingyen levenném a méreteiteket<
– Tegye el az {tkozott mérőszalagj{t – rendelkezett Vee. – Ismerem a méreteimet.
Nincs szükségem emlékeztetőre.
R{mosolyogtam a nőre, ami részben bocs{natkérés is volt, és Vee ut{n mentem, aki
az akciós holmik felé tartott.
– Semmi szégyellnivaló nincs a D-kos{rban – mondtam Vee-nek. Felkaptam egy
kék, szatén melltartót, és az {rcédul{j{t kerestem.
– Ki beszélt itt szégyenkezésről? – kérdezte Vee. – Nem szégyenkezem. Miért is
kellene szégyenkeznem? A többi tizenhat éves, akinek akkora dud{i vannak, mint
nekem, fel van töltve szilikonnal, és ezt mindenki tudja. Mi okom lenne nekem
szégyenkezni? – Beletúrt a kos{rba. – Szerinted van itt olyan melltartó, ami leszorítja
a kicsikéimet?
– Azt úgy hívj{k, hogy sportmelltartó, és megvan az a kellemetlen mellékhat{sa,
hogy összepréseli a melleket, mintha csak egy lenne –v{laszoltam, miközben a
szemem megakadt egy csipkés feketén.
Nem kellett volna fehérneműket nézegetnem. Attól {ltal{ban szexi gondolataim
t{madnak. Mint a csókolóz{s. Mint Folt.
Lehunytam a szemem, és újra lej{tszottam magamban a közös esténket. Folt
kezének érintését a combomon, ajk{t a nyakamon...
Vee elém tartott egy türkiz, leop{rdmint{s alsóneműt, amivel igencsak meglepett.
– Ez jól {llna neked – közölte. – Csak akkora fenék kellene hozz{, mint az enyém,
hogy betöltse.
 Mit is gondoltam? Ilyen közel kerültem ahhoz, hogy megcsókoljam Foltot. Azt
a Foltot, aki tal{n épp megsz{llta az elmémet. Azt a Foltot, aki megmentett a hal{los
ugr{stól az Arkangyalon – mert biztos voltam abban, hogy így történt, b{r egy{ltal{n
nem tal{ltam r{ logikus magyar{zatot. Azon tűnődtem, hogy tal{n valahogy
meg{llította az időt, és elkapott zuhan{s közben. Ha képes arra, hogy beférkőzzön a
gondolataimba, tal{n, de csak tal{n, egyéb dolgokra is képes.
Vagy az is lehet, gondoltam borzongva, hogy többé m{r nem bízhatom az ép
elmémben.
Még mindig megvolt az a darab papír, amit Folt a zsebembe gyűrt, de kiz{rt, hogy
elmennék arra a bulira este. Titokban élveztem a kettőnk közti vonzalmat, de a
rejtély és a sok h{tborzongató dolog túlsúlyban volt. Innentől kezdve kitörlöm Foltot
a rendszerből – és ezúttal komolyan gondolom. Olyan lesz, mint egy tisztítókúra.
Csak az a baj, hogy az egyetlen diéta, amit életemben csin{ltam, visszaütött. Egyszer
megprób{ltam csokol{dé nélkül kibírni egy egész hónapot. Egyetlen falatot sem
ettem. Két héttel később megtörtem, és több csokit tömtem magamba, mint amennyit
h{rom hónap alatt ettem volna.
Reméltem, hogy a csoki nélküli diét{m nem {rnyékolja be előre azt, ami akkor
történik, ha megprób{lom kerülni Foltot.
– Mit csin{lsz? – kérdeztem, mert Vee viselkedése felhívta mag{ra a figyelmemet.
– Minek néz ki, amit csin{lok? Leszedem az akciós cédul{t ezekről az akciós
melltartókról, és r{teszem a nem akciósokra. Így szexi melltartót vehetek értéktelen
melltartó {ron.
– Ezt nem csin{lhatod. A pénzt{rn{l megnézik a vonalkódot. Tudni fogj{k, mire
készülsz.
– Vonalkód? Nem nézik meg a vonalkódot. – Nem hangzott olyan magabiztosnak.
– De megnézik. Esküszöm. Így görbüljek meg. – Arra gondoltam, jobb hazudni, mint
végignézni, hogy sittre v{gj{k a bar{tnőmet.
– H{t, pedig jó ötletnek tűnt...
– Ez kell neked – mondtam Vee-nek, és odadobtam neki egy selyemholmit,
remélve, hogy az majd eltereli a figyelmét. Feltartotta a bugyit. Apró, vörös r{kok
díszítették az anyagot.
– Ez a legundorítóbb dolog, amit életemben l{ttam. Viszont tetszik az a fekete
melltartó, ami a kezedben van. Szerintem vedd meg! Te mész fizetni, én tov{bb
nézelődöm.
Fizettem. Azt{n arra gondolva, hogy könnyebb megfeledkezni Foltról, ha valami
kevésbé kellemes van a szemem előtt, a pacsulis polcokhoz baktattam. Épp egy üveg
Dream Angelst szimatoltam, mikor egy ismerős jelenlétet éreztem meg. Olyan volt,
mintha valaki egy gombóc fagyit dobott volna a pólóm al{. Ugyanaz a borzongós
érzés, amit akkor tapasztaltam, amikor Folt közeledett.
Még mindig Vee és én voltunk az egyetlen v{s{rlók az üzletben, de az ablaküveg
m{sik oldal{n egy kapucnis alakot vettem észre, aki behúzódott egy {rnyékos
ponyvatető al{ az utca m{sik oldal{n. Feléledt nyugtalans{ggal egy teljes percig {lltam
mozdulatlanul, azt{n összeszedtem magam, és elindultam megkeresni Vee-t.
– Ideje indulni – mondtam neki.
Vee a pizsam{s {llv{nyon kotor{szott.
– Azta! Ezt nézd: flanelpizsik, ötvensz{zalékos kedvezménnyel. Nekem kell egy
flanelpizsi.
Egyik szememet az ablakra tapasztottam.
– Azt hiszem, követnek.
Vee felkapta a fejét.
– Folt?
– Nem. Nézd az utca m{sik oldal{t!
Vee hunyorított.
- Nem l{tok senkit.
M{r én sem l{ttam. Egy autó húzott el az utc{n, és bezavart a l{tómezőmbe.
– Azt hiszem, bement a boltba.
– Honnan tudod, hogy követnek?
– Rossz érzés.
– Hasonlított valakire, akit ismerünk? Péld{ul... egy {tmenet Harisny{s Pippi és a
Nyugati Gonosz Boszork{ny közt, az egyértelműen Marcie Millar.
– Nem Marcie volt – mondtam, még mindig az utca m{sik oldal{t figyelve. – Mikor
kimentem a j{tékteremből tegnap este, hogy vattacukrot vegyek, l{ttam, hogy valaki
figyel. Szerintem most is ugyanaz a valaki van itt.
– Ez komoly? És miért csak most mondod? Ki az?
Nem tudtam. És ez jobban megrémített, mint b{rmi m{s. Az eladóhoz intéztem a
szavaimat.
– Van a boltnak h{tsó kij{rata?
Felnézett a fiók törölgetése közben.
– Csak alkalmazottaknak.
– Férfi vagy nő az illető? – tudakolta Vee.
– Nem tudom megmondani.
– H{t, szerinted miért követ? Mit akar?
– Meg akar ijeszteni. – Ez elég ésszerűen hangzott.
– Miért akarna megijeszteni?
Ezt sem tudtam.
– Elterelő hadműveletre lesz szükség – mondtam Vee-nek.
- Pontosan erre gondoltam én is – v{laszolta. – És tudjuk, hogy az elterelő
hadműveletekben nagyon jó vagyok. Add oda a dzsekid!
Csak b{multam r{.
– Kiz{rt. Semmit nem tudunk erről az emberről. Nem hagyom, hogy kimenj
oda úgy öltözve, mint én. Mi van, ha fegyvere van?
 – Néha megijeszt a képzelőerőd – jelentette ki Vee.
Be kellett vallanom, az az ötlet, hogy az illetőnél fegyver van, és ölni készül, kissé
túlzó volt. De amennyi h{tborzongató dolog történt az utóbbi időben, nem
hib{ztattam magamat, amiért kivoltam, és a legrosszabbat feltételeztem.
– Én megyek elsőnek – mondta Vee. – Ha ő követ engem, te követed őt.
Felmegyek a hegyen, a temető felé, azt{n bekerítjük, és felteszünk neki p{r kérdést.
Egy perccel később Vee az én dzsekimben ment ki az üzletből. Felkapta a piros
esernyőmet, és mélyen a szemébe húzva tartotta. Eltekintve attól, hogy jó p{r centivel
magasabb és néh{ny kilóval érzékibb volt, úgy nézett ki, mintha én lennék. A
pizsam{s {llv{ny mögött kuporogva figyeltem, ahogy a kapucnis alak kilép az utca
m{sik oldal{n lévő üzletből, és Vee nyom{ba szegődik. Közelebb kúsztam az
ablakhoz. B{r az alak bő pulóvere és farmere arra szolg{lt, hogy ne lehessen
meg{llapítani a nemét, a j{r{sa nőies volt. Hat{rozottan nőies.
Vee és a l{ny befordult a sarkon, majd eltűntek szem elől, én pedig az ajtóhoz
siettem. Odakint az eső z{porba fordult.
Megragadtam Vee esernyőjét, és megszapor{ztam a lépteimet, végig a ponyvatetők
alatt maradva, hogy megvédjem magam a zuhogó esőtől. Éreztem, hogy a farmerom
sz{ra egyre nedvesebb. Azt kív{ntam, b{rcsak csizma lenne rajtam.
Mögöttem a rakpart cementszürke óce{nba nyújtózott. Előttem az üzletsor egy
meredek, füves hegyl{bn{l ért véget. Épp csak ki tudtam venni a hegy tetején lévő
helyi temető magas, kov{csoltvas kerítését.
Kinyitottam a Neont, feltekertem a fűtést, és teljes gőzre {llítottam az ablaktörlőt.
Kihajtottam a parkolóból, és balra fordultam, felsietve a kanyargó hegyre. A temető
f{i felderengtek előttem, {gaik megtévesztően keltek életre az ablaktörlő őrült
kaszabol{s{tól. A fehér m{rv{ny sírkövek mintha kitüremkedtek volna a sötétből. A
szürke sírkövek beleolvadtak a környezetbe.
A semmiből egy piros t{rgy v{gódott a szélvédőnek. Pontosan a l{tómezőmben
zúzta be az üveget, azt{n felrepült, {t a kocsin. R{tapostam a fékre, és a Neon csúszva
meg{llt az útpadk{n.
Kinyitottam az ajtót, és kisz{lltam. A kocsi h{tulj{hoz futottam, azt kutatva, mi
ütközött nekem.
Egy pillanatnyi zavar ut{n az elmém feldolgozta, amit l{tott. A piros esernyőm
akadt bele a gazba. Eltörött; az egyik oldala pontosan úgy horpadt be, mintha erővel
egy m{sik, keményebb t{rgyhoz hajított{k volna.
Az eső zuhog{s{n keresztül fojtott zokog{sra lettem figyelmes.
– Vee? – kérdeztem. [tsét{ltam az úton, és, kezemmel ernyőt tartva a szemem fölé
az eső ellen, végignéztem a t{jon. Pont előttem feküdt egy összegyűrt test. Rohanni
kezdtem.
– Vee! – rogytam térdre mellette. Vee az oldal{n feküdt, l{b{t a mellkas{hoz húzva.
Nyöszörgött.
 – Mi történt? Jól vagy? Tudsz mozogni? – H{travetettem a fejem, esőt pislogva ki a
szememből. Gondolkodj! – mondtam magamnak. A mobilom. Vissza a kocsihoz.
Hívnom kell a 911 -et.
– Hozok segítséget – mondtam Vee-nek.
Felnyögött, és megszorította a kezemet.
Lehajoltam hozz{, és szorosan {töleltem. Könnyek mardost{k a szememet.
– Mi történt? Az volt, aki követett? ó tette ezt veled? Mit csin{lt ?
Vee valami érthetetlent motyogott, ami tal{n „t{ska" lehetett. Az biztos, hogy a
t{sk{ja nem volt n{la.
– Rendbe fogsz jönni. – Keményen küzdöttem, hogy egyenletes maradjon a
hangom. Egy sötét érzés kavargott bennem, amit prób{ltam féken tartani. Biztos
voltam benne, hogy ugyanaz a személy felelős a történtekért, aki a Delphicben
figyelt, és aki ma követett, de magamat hib{ztattam, amiért veszélynek tettem ki Vee-
t. Visszaszaladtam a Neonhoz, és t{rcs{ztam a 911-et a mobilorron.
Prób{lva legyűrni a hisztéri{t, azt mondtam:
– Egy mentőt szeretnék kérni. A bar{tnőmet megt{madt{k és kirabolt{k.

11. FEJEZET

A hétfő merő k{bulatban telt el. Ór{ról ór{ra bandukoltam, közben arra v{rtam,
hogy szólaljon meg a nap végét jelző csengő. Tanít{s előtt felhívtam a kórh{zat, ahol
azt mondt{k, Vee-t bevitték a műtőbe. A t{mad{s sor{n eltört a bal karja, és mivel a
csont nem egyenes, sebészeti beavatkoz{sra van szüksége. Meg akartam l{togatni, de
késő délut{nig nem tudtam, mert csak akkor múlik el az altató hat{sa, és akkor viszik
be egy külön szob{ba. Különösen fontos volt, hogy elmondja a saj{t verziój{t a
t{mad{sról, mielőtt vagy megfeledkezik a részletekről, vagy kiszínezi őket. B{rmi,
amire emlékszik, segíthet összerakni a képet és r{jönni, ki tette ezt.
 Ahogy az ór{k a délut{nba nyúltak, figyelmem Vee-ről a Victoria's Secrettel
szemben {csorgó l{nyra ir{nyult. Ki volt az? Mit akart? Tal{n csak zavaró véletlen
volt, hogy Vee-t néh{ny perccel azut{n t{madt{k meg, hogy l{ttam a l{nyt
ut{naindulni, de az ösztöneim nem értettek egyet ezzel. Azt kív{ntam, b{rcsak jobban
l{ttam volna, hogy néz ki. Az alaktalan kapucni és a farmer az esővel keveredve jó
alkalmat teremtett a l{nynak az elrejtőzésre. Amit tudtam, attól nyugodtan lehetett
Marcie Millar. De mélyen legbelül nem éreztem úgy, hogy helyes a következtetés.
Befordultam a szekrényemhez, hogy magamhoz vegyem a biológiakönyvet, azt{n
elindultam az utolsó ór{mra. Amikor besét{ltam a terembe, Folt széke üresen {llt.
Tipikus, az utolsó lehetséges pillanatban érkezik, az utolsó csengetéssel, de a csengő
megszólalt, az edző elfoglalta a helyét a t{bl{n{l, és elkezdte a leckét az egyensúlyról.
Elmerengtem Folt üres székén. Az agyam h{tsó részében egy ap rócska hang azt
latolgatta, hogy a hi{nyz{s tal{n összefügg a Vee-t ért t{mad{ssal. Egy kicsit furcsa
volt, hogy Folt egy nappal később nem jön iskol{ba. És nem tudtam megfeledkezni a
jeges borzong{sról sem, amit pillanatokkal azelőtt éreztem, hogy kinéztem a
Victoria's Secret ablak{n, és észrevettem, hogy figyelnek. Amikor ez az érzés kerített
hatalm{ba, Folt a közelemben tartózkodott.
Az értelem hangja gyorsan eltörölte Folt bűnrészességét. Megf{zhatott. Vagy az is
lehet, hogy kifogyott az üzemanyaga motorj{ból iskol{ba jövet, és mérföldekkel
arrébb megfeneklett. Vagy magas tétben folyik a pool a Bo's Arcade-ban, és azt
gondolta, ez sokkal jövedelmezőbb, mint azzal tölteni a délut{nt, hogy az emberi test
rejtelmeiről tanuljon.
Az óra végén az edző meg{llított kifelé menet.
– V{rj egy percet, Nora!
Visszafordultam, és a v{llamra akasztottam a h{tizs{komat.
– Tessék!
Az edző {tnyújtott egy összehajtogatott papírdarabot.
– Miss Greene beugrott óra előtt, és megkért, hogy ezt adjam {t neked – mondta.
[tvettem az üzenetet.
Széthajtogattam a papírt, és elolvastam a kézzel írt üzenetet.

Kedves Nora!
Én veszem {t dr. Hendrickson helyét, mint iskolaipszichomlógus. Észrevettem, hogy
kihagytad az utolsó két megbeszélést Dr. H.-val. Kérlek, gyere, amint tudsz, hogy
megismerkedjünk! Küldtem egy levelet az édesany{dnak is, hogy értesítsem a v{ltoz{sról.

Minden jót!
Miss Greene
– Köszönöm – mondtam az edzőnek, addig hajtogatva a papírt, míg i ig elég kicsi
nem lett, hogy elférjen a zsebemben.
Odakint a folyosón be{lltam a tömeg {ramlat{ba. Most nem kerülöm ki – haladnom
kell. Addig kanyarogtam a folyosókon, míg megl{ttam Dr. Hendrickson irod{j{nak
csukott ajtaj{t. Az biztos, hogy új névt{bla {llt rajta. A kifényesített bronz csillogott a
szürkésbarna tölgyf{n: MISS D. GREENE, ISKOLAI PSZICHOLÓGUS.
Bekopogtattam, és egy pillanattal később kinyílt az ajtó. Miss Greene-nek tökéletes,
vil{gos bőre volt, tengerkék szeme, buja ajka és szép, egyenes, szőke haja, ami szinte
a derek{ig ért, és ov{lis arc{nak koron{j{n el volt v{lasztva. Orra hegyén türkizkék,
macskaszem alakú szemüveg ült, hivatalos, szürke, halsz{lkamint{s szokny{t és
rózsaszín selyemblúzt viselt. Alakja karcsú volt, de nőies. Nem lehetett több, mint öt
évvel idősebb n{lam.
- Biztosan te vagy Nora Grey. Pont úgy nézel ki, mint az akt{dban lévő képen –
mondta, keményen megszorítva a kezemet. Hangja kapkodó volt, de nem
udvariatlan. Üzleties.
H{tralépett, és intett, hogy kerüljek beljebb.
– Tölthetek egy kis narancslevet, vizet? – kérdezte.
– Mi történt dr. Hendricksonnal?
– A korai nyugdíjat v{lasztotta. Egy ideje érdekelt ez a munka, szóval megragadtam
a kín{lkozó lehetőséget. A Florida State-re j{rtam, de Portlandben nőttem fel, és a
szüleim még ma is ott élnek. Jó újra közel lenni a csal{domhoz.
Megvizsg{ltam az apró irod{t. Nem v{ltozott drasztikusan, mióta p{r hete itt j{rtain.
A faltól falig könyvespolc tele volt tudom{nyos, de {tlagosnak kinéző könyvekkel,
mindegyik természetes színű, aranybetűs kötésben. Dr. Hendrickson arra haszn{lta a
polcokat, hogy csal{di képeket tegyen r{juk, de Miss Greene mag{néletéről
semmilyen felvétel nem {rulkodott. Az ablakn{l ugyanaz a p{fr{ny lógott, de dr.
Hendrickson ittléte alatt sokkal ink{bb barna volt, mint zöld. P{r nap Miss Greene-
nel, és m{ris hetyke lett, sőt, kivirult. Az íróasztallal szemben egy rózsaszín
kasmírszék {llt, a t{voli sarokban pedig jó néh{ny költözéshez haszn{latos doboz
tornyosult.
– Péntek volt az első napom – magyar{zta Miss Greene, l{tva, hogy tekintetem
megakad a dobozokon. – Még mindig nem rendezkedtem be. Foglalj helyet!
Leengedtem a h{tizs{komat a karomon, és leültem a kasmírszékre. A kis
helyiségben semmi nem {rulkodott Miss Greene személyiségéről. Az asztal{n volt
egy aktakupac – nem épp rendben, de rendetlenség sem volt –, és egy Fehér
bögrében valami, ami te{nak l{tszott. Nyoma sem volt parfümnek vagy
légfrissítőnek. A sz{mítógép képernyője sötét volt.
Miss Greene leguggolt az asztala mögött egy fiókos szekrény elé, elővett egy
üres akt{t, és fekete filccel r{írta a nevemet. A régi akt{m mellé helyezte az asztalra,
amin Dr. Hendrickson k{véscsészéjének Ioltjai is l{tszottak.
 – Az egész hétvégét azzal töltöttem, hogy {tnézzem dr. Hendrickson akt{it –
mondta. – Maradjon kettőnk között, de a kézír{s{tól megf{jdult a fejem, úgyhogy
{tm{solom az akt{kat. Elképesztő, hogy nem haszn{lt sz{mítógépet a jegyzeteléshez.
Ki az, aki manaps{gkézel ír?
Elhelyezkedett a forgószéken, keresztbe tette a l{bait, és udvariasan r{m
mosolygott.
– Nos. Miért nem mesélsz egy kicsit arról, mit szoktatok csin{lni dr.
Hendricksonnal? Alig tudom kibetűzni a jegyzeteit. Úgy tűnik, arról beszéltetek,
hogy érzel édesany{d új munk{j{val kapcsolatban.
– Az egy{ltal{n nem annyira új. M{r egy éve dolgozik.
– Régen otthonülő anya volt, igaz? És miut{n édesap{d elhunyt, teljes munkaidős
{ll{st v{llalt. – Az akt{mban lévő egyik papírra hunyorított. – Egy aukciósh{zn{l
dolgozik, igaz? Úgy tűnik, ő szervezi az ingatlan{rveréseket végig a part mentén. –
Szemüvege fölött pillantott r{m. – Biztosan sok időt tölt az otthon{tól t{vol.
– A paraszth{zunkban akartunk maradni – mondtam, kitérve a védekezés elől. –
Nem tudtuk volna fizetni a jelz{logot, ha helyben v{llal munk{t. – Nem kifejezetten
élveztem a dr. Hendricksonnal töltött időt, de azon kaptam magam, hogy neheztelek
r{, amiért nyugdíjba ment, és itt hagyott Miss Greene-nel. A nő kezdett ellenszenves
lenni, és úgy tűnt, minden részletre gondosan odafigyel. Éreztem, hogy az életem
minden sötét bugyr{ba le akar {sni.
– Igen, de biztosan nagyon mag{nyos vagy egyedül a paraszth{zban. – Van egy
h{zvezetőnőnk, aki minden délut{n eljön, és este kilencig vagy tízig marad.
De egy h{zvezetőnő nem ugyanaz, mint egy édesanya.
Az ajtót néztem. Még csak nem is prób{ltam tapintatos lenni.
Van jó bar{tnőd? Bar{tod? Valaki, akivel beszélhetsz, mikor a h{zvezetőnő
nem igaz{n... megfelelő t{rsas{g? - Miss Greene teafiltert merített a bögrébe, majd
belekortyolt.
Van legjobb bar{tnőm. - Elhat{rortam, hogy csak a lehető legkevesebbet
{rulom el neki. Minél kevesebbet mondok, ann{l rövidebb a tal{lkozó. Minél rövidebb
a tal{lkozó, ann{l hamarabb l{togathatom meg Vee-t.
Összevonta a szemöldökét.
És bar{tod?
- Nincs.
Vonzó l{ny vagy. El tudom képzelni, hogy érdeklődik ir{ntad az ellenkező
nem.
Nézze - mondtam olyan türelmesen, ahogy csak tudtam. - Tényleg nagyra
értékelem, hogy prób{l segíteni, de egy éve m{r lefolytattam pontosan ugyanezt a
beszélgetést dr. Hendricksonnal, mikor meghalt az ap{m. Ha mag{val újra
elővesszük, az nem segít. Az olyan, mintha visszamennék az időben, és újra {télnék
mindent. Igen, tragikus és borzalmas volt, és a mai napig küzdenem kell vele, de
amire igaz{n szükségem van, az az, hogy tov{bblépjek.
A falon lévő óra hangosan ketyegett közöttünk.
Nos - mondta végül Miss Greene, mag{ra erőltetve egy mosolyt. - Nagyon nagy
segítség, hogy ismerem a nézőpontodat, Nora. Amit végig prób{ltam megérteni.
Készítek egy jegyzetet az érzéseidről az akt{dba. Valami m{s, amiről beszélni
szeretnél?
Semmi - mosolyogtam, hogy megerősítsem, igaz{n remekül vagyok.
A doktornő {tlapozott még néh{ny oldalt az akt{ban. Fogalmam sem volt, milyen
megfigyeléseket örökített meg benne dr. Hendrickson, és nem akartam addig v{rni,
míg megtudom. Felemeltem a h{tizs{komat a földről, és a szék széléhez csúsztam. -
Igaz{n nem akarom félbeszakítani, de négykor ott kell lennem valahol.
Ó!
Semmi kedvem nem volt kit{rgyalni a Vee-t ért t{mad{st Miss Greene-nel.
Könyvt{ri kutat{s - hazudtam.
Melyik tant{rgy?
Kimondtam az első dolgot, ami beugrott.
- Biológia.
Ha m{ra tant{rgyakn{l tartunk, hogy haladsz? B{rmilyen gond ezen a téren?
Nincs.
Megint lapozott.
Kitűnő jegyek - {llapította meg. - Itt az {ll, hogy korrepet{lod biológiapartneredet,
Folt Ciprianót. - Felnézett, nyilv{n a megerősítésemet v{rta.
Meglepődtem, hogy a korrepetitori megbízat{som van olyan fontos, hogy
bekerüljön az iskolapszichológus akt{j{ba.
Eddig még nem tudtunk tal{lkozni. Eltérő időrend. - V{llat vontam, mintha azt
mondan{m: Mit tehetnék?
Miss Greene az akt{mat igazgatta az asztalon, egyenletes halomba tömörítve az
összes kilógó papírt, azut{n betette az új iratgyűjtőbe, amit kézzel címzett fel.
— Előre szólok, hogy beszélni fogok Mr. McConaughy-val, fel{llíthatunk-e
néh{ny kitételt a korrepet{l{ssal kapcsolatban. Azt szeretném, ha minden ór{t itt, az
iskol{ban tartan{tok egy tan{r vagy m{s tantestületi tag felügyelete mellett. Nem
akarom, hogy iskol{n kívül korrepet{ld Foltot. Azt különösen nem akarom, hogy ti
ketten egyedül tal{lkozzatok.
Jeges borzong{s futott végig a bőrömön.
— Miért? Mi folyik itt?
— Erről nem beszélhetek.
Csak arra tudtam gondolni, hogy azért nem akarja, hogy kettesben legyek Folttal,
mert veszélyes. A múltam megrémítene, mondta Folt az Arkangyal besz{llóperonj{n.
— Köszönöm a türelmedet. Nem tartalak fel tov{bb — mondta Miss Greene.
Az ajtóhoz lépett, és nyúl{nk csípőjével szélesre t{rta. Búcsúzóul r{m mosolygott, de a
mosolya elég felületesnek tűnt.
Miut{n kimentem Miss Greene irod{j{ból, felhívtam a kórh{zat. Vee műtétjét
befejezték, de a bar{tnőm még mindig l{badozott, és hétig nem fogadhatott
l{togatókat. Megnéztem az ór{t a mobilorron. Addig még van h{rom óra.
Megkerestem a Fiatot az iskolai parkolóban, és beültem, remélve, hogy egy
leckeír{ssal töltött délut{n a könyvt{rban majd elfeledteti velem a hosszú v{rakoz{st.
Egész délut{n a könyvt{rban voltam, és mielőtt észrevettem volna, a falióra mutatója
csendesen estébe fordult. A gyomrom elkezdett korogni a könyvt{ri csendben, és a
gondolataim a bej{ratn{l lévő automat{hoz kalandoztak.
A h{zira maradéka v{rhat, de még mindig volt egy feladatom, inti könyvt{ri
kutat{st igényelt. Volt otthon egy őskori IBM típusú sz{mítógépem, bet{rcs{zós
Internettel, és {ltal{ban prób{ltam megspórolni magamnak egy csomó fölösleges
kiab{l{st meg hajtépést azzal, hogy a könyvt{r gépét haszn{ltam. Meg kellett írnom
egy szinh{zi előzetest az Othellóról kilencre, és alkut kötöttem magammal, hogy
amint azt befejezem, keresek valami ennivalót.
Összepakoltam a holmimat, és a lifthez sét{ltam. A liftben megnyomtam a gombot,
hogy becsukódjon az ajtó, de nem v{lasztott am azonnal szintet. Elővettem a
mobilomat, és megint felhívtam a kórh{zat.
— Jó estét! — mondtam a nővérnek. — A bar{tnőmet most műtötték, és mikor
délut{n telefon{ltam, azt mondt{k, este megl{togathatom. A neve Vee Sky.
A be{lló csendben hallottam, hogy a nő pötyög valamit a sz{mítógépen.
— Úgy néz ki, még ebben az ór{ban kap egy saj{t szob{t.
— Mikor van vége a l{togat{si időnek?
— Nyolckor.
— Köszönöm. — Letettem a telefont, és megnyomtam a harmadik emelet gombj{t.
A harmadikon a gyűjteményekhez mentem, remélve, hogy ha elolvasok néh{ny
szính{zi előzetest a helyi újs{gban, attól majd megsz{ll az ihlet.
— Elnézést! — szólítottam mega könyvt{rost a pultn{l. — APortland Press Herald
múlt évi sz{mait keresem. Főleg a szính{zi részét.
— Nem tartunk ilyen friss anyagot a gyűjteményben — v{laszolta a könyvt{ros —,
de nézze meg online, azt hiszem, a Portland Press Herald tart archív anyagokat a
weboldaUn. Menjen végig egyenesen a folyosón, és a médiarészleget ott tal{lja a bal
oldalon.
A médiarészlegen bejelentkeztem egy sz{mítógépre. M{r majdnem bele{stam
magam a feladatba, mikor t{madt egy ötletem. Nem tudtam elhinni, hogy ez
kor{bban nem jutott eszembe. Miut{n meggyőződtem róla, hogy senki nem nézi a
v{llam fölött, hogy mit csin{lok, beírtam a keresőbe: „Folt Cipriano". Tal{n tal{lok egy
cikket, ami r{vil{gít a múltj{ra. Vagy tal{n ír blogot.
Homlokomat r{ncoltam a keresés eredményét nézve. Semmi. Se Facebook, se
MySpace, se blog. Olyan volt, mintha nem is létezne.
– Mi a történeted, Folt? – motyogtam. – Ki vagy te... valój{ban?
Fél ór{val később elolvastam jó p{r előzetest, és m{r jojóztak a szemeim. Az online
kutat{somat kiterjesztettem Maine {llam összes újs{gj{ra. Felugrott egy link a
Kinghorn Előkészítőről. Eltelt néh{ny m{sodperc, mire elhelyeztem az ismerős nevet.
Elliot a Kinghornból jött {t hozz{nk. Hirtelen jött szeszélytől vezérelve úgy
döntöttem, hogy belenézek. Ha az az iskola olyan előkelő, ahogy Elliot {llította,
valószínűleg tekintélyes az újs{gjuk.
R{kattintottam a linkre, végiggörgettem az archívumon, és véletlenszerűen
kiv{lasztottam ez év m{rcius 21-ét. Egy pillanattal később kaptam egy főcímet.

KIKÉRDEZTÉK A DI[KOT A KINGHORN ELŐKÉSZÍTŐBELI

GYILKOSS[GGAL KAPCSOLATBAN

Közelebb araszoltam a székkel, csalogatott az ötlet, hogy valami izgalmasabbat

olvassak, mint a szính{zi előzetesek.

A Kinghorn Előkészítő Iskola egyik tizenhat éves di{kj{t, akit a renddrségkikérdezett a

„kinghorni akaszt{s” néven elhíresült esettel kapcsolatban, v{demelés nélkül szabadan
engedték. Miut{n a tizennyolc éves Kjirsten Halverson holttestét felakasztva tal{lt{k meg a
Kinghorn Előkészítő kampuszzinak f{s területén, a rendőrség kikérdezte a m{sodéves Elliot
Saunderst, akit a hal{la előtti éjszak{n együtt l{ttak az {ldozattal.

Az elmém lassan dolgozta fel az inform{ciót. Elliotot kikérdezték egy gyilkoss{g

ut{ni nyomoz{s sor{n?

Halverson a Blind Joe's-ban dolgozott pincérnőként. A rendőrség megerősítette, hogy

Halversont és Saunderst együtt l{tt{k sét{lni a kampusz területén, szombaton késő este.
Halverson holttestét vas{rnap reggel fedezték fel, és Saunderst hétfő délut{n engedték
szabadon, miut{n megtal{lt{k Halverson búcsúlevelét a lak{s{ban.

– Tal{lt{l valami érdekeset?

Megugrottam. Elliot hangj{ra, ami a h{tam mögül jött. Megpördültem, és l{ttam,
hogy Elliot az ajtófélf{nak t{maszkodik. Szeme résnyire összeszűkült, ajka is csak egy
vonalba húzódott. Valami hideg {radt szét bennem, mintha elpirultam volna, csak
épp fordítva.
Enyhén jobbra gurultam a székkel, prób{lva behelyezkedni a monitor elé. –
Én... én csak épp befejezem a h{zimai. Mi a helyzet veled? Mit csin{lsz? Nem
hallottam, hogy bejöttél. Mióta {csorogsz ott? –A halandzs{m betöltötte a teret.
Elliot elrugaszkodott az ajtófélf{tól, és besét{lt a helyiségbe. Vakon kotor{sztam
magam mögött a monitor ki-bekapcsoló gombja ut{n. Így szóltam:
 – Prób{lok ihletet szerezni egy szính{zi előzeteshez, amit ma este le kell adnom. –
Még mindig hadartam. Hol az a gomb? Elliot mögém pillantott.
– Szính{zi előzetesek?
Az ujjam súrolt egy gombot, és hallottam, ahogy a monitor elsötétül.
– Ne haragudj, mit is mondt{l, mit csin{lsz itt?
– Épp erre j{rtam, mikor megl{ttalak. Valami baj van? Olyan... idegesnek tűnsz.
– Őőő... alacsony vércukorszint. – Összekotortam a jegyzeteimet meg a
könyveimet, és mindent begyömöszöltem a t{sk{mba. – Ebéd óta nem ettem.
Elliot megfogott egy közeli széket, és az enyém mellé húzta. H{trafelé ült le r{, és
közelebb hajolt, befurakodva a priv{t zón{mba.
– Tal{n segíthetek az előzetessel.
Elhajoltam.
– Hú, h{t ez tényleg kedves tőled, de innentől kezdve ezt m{r elintézettnek
tekintem. Musz{j valamit ennem. Ideje szünetet tartanom.
– Hadd hívjalak meg vacsor{zni – mondta. – Nincs itt egy étkezde a sarkon túl?
– Köszi, de Anyu m{r v{r. Egész héten nem volt a v{rosban, és ma este jön vissza. –
Fel{lltam, és prób{ltam megkerülni. Feltartotta a mobilj{t, amibe a köldökömnél
ütköztem bele.
Hívd fel!
Lenéztem a telefonra, és mentség ut{n kutattam.
- Nem maradhatok ki, ha m{snap iskola van.
Ezt hívj{k hazugs{gnak, Nora. Mondd neki, hogy tov{bb tart megírni a h{zidat,
mint gondoltad. Mondd, hogy még egy ór{t itt kell maradnod a könyvt{rban. Nem
fogja megtudni, hogy m{st csin{lt{l.
Elliot hangja olyan színt öltött, amit kor{bban még nem hallottam tőle. Kék
szemében újonnan felfedezett hidegség villant, sz{ja még jobban elkeskenyedett.
– Anyu nem szereti, ha olyan sr{cokkal tal{lkozom, akiket nem ismer –
mondtam.
Elliot elmosolyodott, de abban a mosolyban nem volt semmi melegség.
– Mindketten tudjuk, hogy nem izgatod magad túls{gosan anyuk{d szab{lyai
miatt, hiszen szombat este velem volt{l a Delphicben.
H{tizs{komat egyik v{llamra vetettem, és belekapaszkodtam a p{ntj{ba. Nem
v{laszoltam. Elmentem Elliot mellett, és sietve kisét{ltam a helyiségből, r{döbbenve,
hogy ha bekapcsolja a monitort, megl{tja a cikket. De m{r semmit sem tehettem.
A pult felé félúton megengedtem magamnak, hogy h{trapillantsak a v{llam fölött.
Az üvegen keresztül l{ttam, hogy a médiahelyiség üres. Elliotot nem l{ttam sehol.
Visszamentem a sz{mítógéphez, de nyitva tartottam a szemem arra az esetre, ha újra
megjelenne. Bekapcsoltam a monitort: a cikk még mindig ott volt. Kinyomtattam egy
péld{nyt a legközelebbi nyomtatóból, begyűrtem az mapp{mba, kijelentkeztem, és
kisiettem a helyiségből.
 12. FEJEZET

A mobilom rezgett a zsebemben, és miut{n meggyőződtem róla, hogy a

könyvt{ros szemében nem vagyok gonosz démon, felvettem.
– Anyu?
– Jó hírem van – mondta Anyu. – Az {rverésnek kor{n vége lett. Egy ór{val a
tervezett előtt indultam, és nemsok{ra hazaérek. Hol vagy?
– Szia! Csak később v{rtalak. Épp most jövök ki a könyvt{rból. Milyen volt odafent
New Yorkban?
– Odafent New Yorkban... hosszú volt. – Elnevette mag{t, de kimerültnek hangzott.
– Alig v{rom, hogy l{ssalak.
Körbenéztem, ór{t keresve. Meg akartam {llni a kórh{zn{l, hogy megl{togassam
Vee-t, mielőtt hazaindulok.
– Figyelj – mondtam Anyunak. – Musz{j megl{togatnom Vee-t. Tal{n kések p{r
percet. De sietek... ígérem.
– Persze. – Icipici csalódotts{got véltem felfedezni Anyu hangj{ban. – Van valami
újs{g? Megkaptam a reggeli üzenetedet a műtétről.
A műtétnek vége. Most m{r b{rmelyik percben {tvihetik egy külön szob{ba.
– Nora. – Hallottam az érzelmek hömpölygését Anyu hangj{ban. – Annyira örülök,
hogy nem te volt{l az. Nem tudnék tov{bb élni, ha b{rmi történne veled. Főleg, mivel
az édesap{d... – Hirtelen elhallgatott. – Csak örülök, hogy mindketten biztons{gban
vagyunk. Üdvözöld Vee-t a nevemben! Hamarosan tal{lkozunk. Csókollak.
– Szeretlek, Anyu.
Coldwater Területi Gyógyközpontja egy h{romemeletes, vörös tégl{s épület, a
főbej{rathoz pedig egy fedett út vezet. [tmentem a forgó üvegajtón, és meg{lltam az
inform{ciós pultn{l, hogy Vee ut{n érdeklődjek. Azt mondt{k, fél ór{ja vitték {t egy
m{sik szob{ba, és hogy a l{togat{si időnek tizenöt perc múlva vége. Megtal{ltam a
liftet, és felmentem az emeletre.
Belöktem a 207-es szoba ajtaj{t.
 – Vee? – kérdeztem odabent behízelgő hangon, mögöttem egy csokornyi
léggömbbel, majd {tszeltem a kis előteret. Vee-t az {gyban fekve tal{ltam, begipszelt
bal karja felkötve.
– Szia! – köszöntem, mikor l{ttam, hogy ébren van.
Vee megeresztett egy óri{si sóhajt.
– Im{dom a gyógyszereket. Tényleg. Elképesztőek. Jobb, mint egy Enzo
cappuccino. Hé, ez rímelt. Enzo cappuccino. Ez egy jel. Költőnek születtem. Akarsz
hallani még egy verset? Rögtönzésben jó vagyok.
–Ööö...
Egy nővér suhant be, és pepecselt valamit az intravén{s csővel. – Jól érzed magad? –
kérdezte Vee-től.
Felejtsd el, hogy költő leszek – mondta Vee. – Stand-up comedyre születtem.
Kopp-kopp.
- Mi van? – értetlenkedtem.
A nővér a szeniét forgatta.
— Ki az?
— R{k — mondta Vee.
— Milyen r{k?
— R{k{dd meg a törülközőt, és ir{nya strand!
— Tal{n kevesebb f{jdalomcsillapító kellene — mondtam a nővérnek.
— M{r késő. Épp most adtam neki egy újabb adagot. V{rj, míg megl{tod tíz perc
múlva. — Ezzel m{r kint is volt az ajtón.
— Szóval? — kérdeztem Vee-t. — Mi a vélemény?
— A vélemény? A doki egy zsírsegg. Erősen emlékeztet egy umpalump{ra.
Ne nézz ilyen szigorúan! Mikor legutolj{ra bejött, elj{rta a funky csirkét. És mindig
csokit zab{l. Főleg csoki{llatokat. Tudod, vannak azok a tömör csokinyúlak, amiket
húsvétkor {rulnak. Na, umpa-lumpa azt ette vacsor{ra. Ebédre meg egy csokikacs{t,
néh{ny nyúl form{jú m{lyvacukorral körítve.
— Úgy értettem, a szakvélemény... — R{mutattam az egészségügyi cuccokra, amik
Vee-t díszítették.
— Ja. Egy trop{ra ment kar, agyr{zkód{s és különféle v{g{sok, karcol{sok,
horzsol{sok. H{la a gyors reflexeimnek, még időben elugrottam, mielőtt nagyobb baj
történt volna. Mikor a reflexekről van szó, olyan vagyok, mint egy macska. Én
vagyok Catwoman. Sérthetetlen vagyok. Csak azért tudott elkapni, inert esett. A
macsk{k nem szeretik a vizet. Az gyengít minket. Az a mi kriptonitunk.
— Annyira sajn{lom — mondtam szívből. — Nekem kellene itt feküdnöm.
— Hogy te kapd a gyógyszereket? Nana. Kiz{rt.
— A rendőrök tal{ltak valami nyomot? —
kérdeztem. — Nada, nulla, zéró.
— Szemtanúk?
 — Egy temetőben voltunk a vihar közepén — mutatott r{ Vee. —A legtöbb
norm{lis ember ilyenkor otthon ül.
Igaza volt. A legtöbb norm{lis ember otthon ült. Persze, Vee és én odakint
voltunk... és az a rejtélyes l{ny is, aki követte Vee-t a Victoria's Secretből kifelé.
— Hogy történt? — kérdeztem.
— A temető felé sét{ltam, ahogy elterveztük, mikor hirtelen közeledő
lépéseket hallottam — magyar{zta Vee. — Akkor néztem h{tra, és minden olyan
gyorsan történt. Pisztoly villant, és a fickó ut{nam vetődött. Ahogy m{ra zsaruknak is
mondtam, az agyam nem igaz{n azt a parancsot adta ki, hogy „Szerezz egy vizu{lis
képet róla!': Ink{bb olyan volt, hogy „Szent tehén, mindj{rt szétloccsanok!': A fickó
morgott, h{romszor vagy négyszer megütött a pisztollyal, elvette a t{sk{mat, és
elfutott.
Most még jobban összezavarodtam.
— V{rj! Egy pasi volt? L{ttad az arcit?
— Persze, hogy pasi volt. Sötét szeme volt... szénfekete. De csak azt l{ttam.
Símaszkot viselt.
A símaszk említésére a szívem kihagyott p{r ütemet. Biztos voltam benne, hogy
ugyanarról a fickóról van szó, aki a Neon elé ugrott. Nem képzeltem — Vee volt r{ a
bizonys{g. Emlékszem, hogy tűnt el minden bizonyíték az ütközésről. Tal{n azt a
részét sem képzeltem. Ez a fickó, ak{rki is ő, valódi. És odakint van. De ha nem
képzeltem, hogy összetört a Neon, mi történt valój{ban aznap éjjel? Lehet, hogy a
l{t{somat vagy az emlékezetemet valahogy... módosított{k?
Egy pillanattal később m{s kérdések {rasztott{k el az elmémet. Most mit akart
az illető? Van valami kapcsolat közte és a l{ny között, akit a Victoria's Secrettel
szemben l{ttam? Tudta, hogy a rakparton v{s{rolok? Hogy símaszkot viselt, azt
jelenti, előre tervezett, teh{t biztosan tudta, hol leszek. És nem akarta, hogy
felismerjem az arc{t.
— Kinek mondtad, hogy v{s{rolni megyünk? — kérdeztem hirtelen Vee-től.
Egy p{rn{t gyömöszölt a nyaka al{, hogy kényelmesebben fekhessen. — Anyunak.
— Ennyi? Senki m{snak?
— Tal{n felhoztam Elliotnak.
A vérem hirtelen megfagyott.
— Elmondtad Elliotnak?
— Miért olyan nagy ügy?
— Valamit el kell mondanom — kezdtem higgadtan. — Emlékszel, mikor a
Neonnal mentem haza, és elütöttem egy szarvast?
— Igen? — mondta Vee homlokr{ncolva.
— Nem szarvas volt. Egy fickó. Egy símaszkos fickó.
 — Fogd be! — suttogta Vee. — Azt akarod mondani, hogy nem véletlenül t{madtak
meg? Azt akarod mondani, hogy ez a fickó akar tőlem valamit? Nem, v{rj! Tőled akar
valamit. A te dzsekid volt rajtam. Azt hitte, én vagyok te.
Egész testem elnehezedett.
Pillanatnyi csend ut{n Vee azt kérdezte:
— Biztos, hogy nem beszéltél Foltnak a v{s{rl{sról? Mert ha jobban belegondolok,
azt hiszem, a fickónak olyan testfelépítése volt, mint neki. Magas. Vékony. Erős.
Szexi, eltekintve a t{mad{s részétől.
- Folt szeme nem szénfekete, csak sötét — mutattam r{, de kényelmetlenül
felderengett bennem, tényleg említettem Foltnak, hogy a rakpartra megyünk
v{s{rolni.
Vee hat{rozatlanul v{llat vont.
— Tal{n sötét volt a szeme. Nem emlékszem. Nagyon gyorsan történt. A pisztolyt
le tudom írni — mondta segítőkészen. — Azt r{m szegezte. Igen, egyenesen r{m.
Ellenőriztem a kirakós néh{ny darabj{t az elmémben. Ha Folt t{madta meg Vee-t,
l{tnia kellett, ahogy kimegy az üzletből az én dzsekimben, és azt gondolta, én vagyok
az. Mikor r{jött, hogy nem a megfelelő l{nyt követte, dühében megütötte Vee-t a
pisztollyal, és eltűnt. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem tudtam elképzelni, hogy Folt
b{ntsa Vee-t. Nem volt értelme. R{ad{sul ő elvileg a tengerparti bulin volt egész este.
— Nem Elliotra hasonlította t{madód? — kérdeztem.
Figyeltem, ahogy Vee megemészti a kérdést. Ak{rmilyen gyógyszereket is kapott,
úgy tűnt, az lelassítja a gondolkod{s{t, és szinte hallottam, ahogy mozg{sba
lendülnek az agytekervényei.
— Elliothoz képest k{bé húsz kilóval volt könnyebb és tíz centivel magasabb.
— Ez az egész az én hib{m — mondtam. — Nem lett volna szabad hagynom, hogy
az én dzsekimben menj ki a boltból.
Tudom, hogy ezt nem akarod hallani — mondta Vee, mint aki egy gyógyszer okozta
{sít{ssal küszködik. — De minél többet gondolok r{, ann{l több hasonlós{got fedezek
fel a t{madóm és Folt között. Ugyanaz a testfelépítés. Ugyanazok a hosszú lépések.
K{r, hogy az iskolai akt{ja üres volt. Kell egy cím. Végig kell j{rnunk a környéket,
ahol lakik. Tal{lnunk kell egy hiszékeny nagyit a szomszédban, akit r{vehetünk,
hogy elhelyezzen egy webkamer{t az ablak{ban, és Folt h{z{ra ir{nyítsa. Mert vele
kapcsolatban valami egyszerűen nincs rendben.
— Őszintén azt gondolod, hogy Folt képes lett volna ezt tenni veled? — kérdeztem
még mindig hitetlenkedve.
Vee az ajk{t r{gcs{lta.
— Szerintem rejteget valamit. Valami nagy dolgot.
Ezzel nem akartam vitatkozni.
Vee mélyebbre süppedt az {gyban.
— Az egész testem bizsereg. Teljesen jól érzem magam.
— Nincs címünk — mondtam —, de azt tudjuk, hol dolgozik.
— Te is arra gondolsz, amire én? — kérdezte Vee, és a nyugtató ködén {t is
kicsit felcsillanta szeme.
— A múltbeli tapasztalatokra alapozva, remélem, nem.
— Az az igazs{g, hogy le kell porolnunk a nyomozói képességünket —
jelentette ki Vee. — Haszn{ld vagy felejtsd el, ezt mondta az edző. Többet kell
megtudnunk Folt múltj{ról. Hé, lefogadom, hogy ha adatokkal is al{t{masztjuk, az
edző csillagos ötöst ad.
Ez erősen kétséges volt, főleg, ha azt vesszük, hogy Vee is benne van a buliban, és
így a nyomoz{s valószínűleg törvénybe ütköző fordulatot vesz. Azt nem is említve,
hogy ennek a bizonyos nyomoz{snak semmi köze a biológi{hoz. Érintőlegesen sem.
A halv{ny mosoly, amit Vee csikart ki belőlem, lehervadtaz arcomról.
Ak{rmennyire is mók{s volt, hogy ilyen könnyedén fogjuk fel a helyzetet, mégis
rémült voltam. A símaszkos fickó odakint van, és a következő t{mad{st tervezgeti. Az
is elképzelhető volt, hogy Folt tudja, mi folyik itt. A símaszkos fickó rögtön az az
ut{ni napon ugrott a Neon elé, hogy Folt lett a biológiapartnerem. Tal{n ez sem
véletlen.
A nővér épp ekkor dugta be a fejét az ajtón.
- Nyolc óra – kocogtatta meg az ór{j{t. – A l{togat{si időnek vége.
— Rögtön megyek — v{laszoltam.
Ahogy a lépései elt{volodtak a folyosón, becsuktam Vee szob{j{nak ajtaj{t. Egyedül
akartam maradnia bar{tnőmmel, mielőtt beavattam volna az Elliottal kapcsolatos
nyomoz{sba. Azonban mikor visszamentem az {gy{hoz, nyilv{nvalóv{ v{lt, hogy a
gyógyszerezés megtette a mag{ét.
— M{r itt is van — mondta gyönyörtele arckifejezéssel. — A gyógyszeres roham...
most m{r b{rmelyek pillanatban... a hőhull{m... p{p{, f{jdalom...
— Vee...
— Kopp-kopp.
— Ez tényleg fontos...
— Kopp -kopp.
— Elliotról van szó...
— Kopp-kooooopp — mondta Vee éneklő hangon. Felsóhajtottam.
— Ki az?
— Bú.
— Milyen bú?
— Búú-húú, valaki sír, de nem én! — Vee hisztérikus vihog{sban tört ki.
Felmérve, hogy semmi értelme erőltetni a tém{t, így szóltam:
— Hívj fel holnap, mikor kiengedtek. — Kinyitottam a h{tizs{komat. — Mielőtt
elfelejtem, elhoztam a h{zid. Hov{ tegyem? Vee a szemétkuk{ra mutatott.
- Ott jó helyen lesz.
Be{lltam a Fiattal a gar{zsba, és zsebre tettem a slusszkulcsot. Hazafelé menet egy
csillag sem volt az égen, és enyhe eső kezdett pötyörészni. A földig húztam a
gar{zsajtót, és bez{rtam. Bementem a konyh{ba. Valahol az emeleten égett a villany,
és egy pillanattal később Anyu rohant le a lépcsőn. Hevesen {tölelt.
Anyunak sötét, hull{mos haja van. Kicsit alacsonyabb n{lam, de ugyanolyan a
testalkatunk. Mindig Ralph Lauren Love m{rk{jú parfümjétől illatozik.
– Annyira örülök, hogy biztons{gban vagy! – mondta, és szorosan megölelt. Többé-
kevésbé, gondoltam.

13. FEJEZET

M{snap este hétkor a Borderline parkolója tele volt. Majd egyór{s könyörgés
{r{n sikerült meggyőznünk Vee szüleit, hogy egy t{l chiles rellenosszal és
alkoholmentes epres daiquirivel kell megünnepelnünk, hogy bar{tnőmet kiengedték
a kórh{zból. Legal{bbis ezt mondtuk. De volt egy h{tsó sz{ndékunk is.
Begyömöszöltem a Neont egy szűk helyre, és le{llítottam a motort.
– Fú – kezdte Vee, ahogy visszaadtam neki a slusszkulcsot, és az ujjaim súrolt{k a
kezét. – Szerinted izzadhatn{l jobban is?
– Ideges vagyok.
– Húha, nem is sejtettem.
Véletlenül az ajtóra néztem.
– Tudom, mire gondolsz – mondta Vee, összeszorítva az ajk{t. – És a v{lasz az, hogy
nem. Nem, vagyis kiz{rt.
 – Nem tudod, mire gondolok – v{laszoltain neki.
Megszorította a karomat.
– A fenét nem.
- Nem akartam elfutni – jelentettem ki. – Nem én.
– Hazudsz.
A kedd volt Folt szabadnapja, és Vee a fülembe ültette a bogarat, hogy ez lenne a
tökéletes alkalom arra, hogy kikérdezzük a kollég{it. Elképzeltem, ahogy
odasasszézom a b{rpulthoz, szemérmes Marcie Millar pislant{st villantok a pultosra,
azt{n r{térek a Folt-tém{ra. Meg kellett szereznem az otthoni címét. Tudom{st
akartam szerezni b{rmilyen kor{bbi letartóztat{s{ról. Meg kellett tudnom, van-e
valami kapcsolata a símaszkos fickóval, ak{rmilyen csekély is. És r{ kellett jönnöm,
miért jelent meg az életemben a símaszkos fickó és a rejtélyes l{ny.
Bekukkantottam a t{sk{mba, hogy meggyőződjem róla, megvan-e még az a lista,
amit a kérdésekről készítettem. A lap egyik felére Folt mag{néletéről szóló
kérdéseket írtam, a m{sikra pedig flörtölő formul{kat. Biztos, ami biztos.
– Azta, azta, azta! – mondta Vee. – Az mi?
– Semmi – v{laszoltam, összehajtogatva a papírt.
Vee megprób{lta kikapni a kezemből, de gyorsabb voltam, és begyűrtem a fecnit a
t{sk{m alj{ra, mielőtt a bar{tnőm elérhette volna.
– Egyes sz{mú szab{ly – kezdte Vee. – A flörtölésben nincs olyan dolog, hogy
jegyzet.
– Minden szab{ly alól van kivétel.
– És te beletartozol! – Vee kivett két rekl{mszatyrot a kocsi h{tsó üléséről. Ahogy
kisz{lltam, a jó karj{val {tlökte őket nekem a Neon tetején keresztül.
- Ez mi? – kérdeztem, elkapva a szatyrokat. A sz{juk össze volt csomózva, nem
l{ttam, mi van bennük, de egy cipő eltéveszthetetlen tűsarka majdnem {tszúrta a
nejlont.
– Harmincnyolcas – mondta Vee. – C{pabőr. Könnyebb úgy szerepet j{tszani, mikor
úgy is nézel ki, mint a szerep.
– Nem tudok magas sarkúban j{rni.
– Akkor jó, hogy nem magas a sarok.
– Magasnak l{tszik – mondtam, a kikandik{ló tűsarokkal szemezve. – Majdnem tíz
centi. Nyolctól m{r nem sz{mít magasnak. Csod{s. Ha nem töröm ki a nyakam, csak
meg kell al{znom magam, míg titkokat csalok ki Folt kollég{iból.
– Figyelj – mondta Vee, ahogy a bej{rati ajtó felé lépkedtünk a j{rd{n. – Meghívtam
p{r embert. Minél többen vagyunk, ann{l vid{mabb, igaz?
– Kiket? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Jules-t és Elliotot.
Mielőtt elmondhattam volna Vee-nek, hogy pontosan mennyire is tal{lom rossznak
ezt az ötletet, így szólt:
 – Az igazs{g pillanata: tal{lkozgatunk Jules-lel. Úgy.
– Hogy mi?
– L{tnod kéne a h{z{t. Bruce Wayne sem sz{llhatna versenybe vele. A szülei vagy
dél-amerikai drogb{rók, vagy a csal{d rengeteg pénzt örökölt. Mivel még nem
tal{lkoztam velük, nem tudom megmondani, melyik.
Elakadt a szavam. Kinyitottam a sz{mat, azt{n becsuktam, de nem jött ki rajta hang.
– Ez mikor történt? – préseltem ki végül magamból.
– Nem sokkal az ut{n a végzetes reggeli ut{n az Enzo's-n{l.
– Végzetes? - Vee, neked fogalmad sincs...
– Remélem, ők értek ide először, és foglaltak asztalt – mondta Vee, nyak{t
nyújtogatva, miközben a bej{ratn{l gyülekező tömeget méregette. – Nem akarok
v{rni. Komolyan, csak két rövidke perc v{laszt el az éhhal{ltól.
Megragadtam Vee-t a jó könyökénél, és befelé húztam.
- Valamit el kell mondanom neked...
– Tudom, tudom – mondta. – Szerinted van r{ egy halv{ny esély, hogy Elliot
t{madott meg vas{rnap este. H{t, szerintem meg összekevered Elliotot Folttal. És
miut{n kicsikét szimatolt{l ma este, a tények engem igazolnak majd. Hidd el,
ugyanannyira szeretném megtudni, ki t{madott meg, mint te. Valószínűleg ann{l is
jobban. Ez most m{r személyes ügy. És míg tan{csokat osztogatunk egym{snak, itt az
enyém. Maradj t{vol Folttól! Csak hogy biztons{gban légy.
– Örülök, hogy {tgondoltad a dolgot – mondtam velősen –, de figyelj! Tal{ltam egy
cikket...
A Borderline ajtaja kinyílt. Lime és cilantro illat{val terhes meleg {radt felénk, a
marfachi zenészek muzsik{j{val együtt.
– Isten hozott a Borderline-ban – üdvözölt minket a hosztesz. – Két főre?
Elliot ott {llt mögötte a félhom{lyos előtérben. Egyszerre vettük észre egym{st. A
sz{ja mosolygott, de a szeme nem.
– Hölgyek – mondta, összetéve a két kezét, miközben odasét{lt. –
Nagyszerűen néztek ki, mint mindig.
A bőröm bizseregni kezdett.
- Hol a tettest{rsad? – kérdezte Vee, körbepillantva az előtérben. A mennyezetről
papírmasé l{mp{sok lógtak, és két falat betöltött egy mexikói faluról készült freskó.
A padok zsúfol{sig tele voltak v{rakozó emberekkel. Jules-nek nyoma sem volt.
- Rossz hír – mondta Elliot. – A sr{c nem érzi jól mag{t. Be kell érnetek velem.
– Nem érzi jól mag{t? – kérdezett vissza Vee. – Hogyhogy nem érzi jól mag{t?
Milyen mentség az, hogy nem érzi jól mag{t?
– Nem érzi jól mag{t, vagyis alul-felül jön ki minden.
Vee fintorgott.
– Túl sok volt az info.
 Még mindig nehézséget okozott felfogni, hogy valami van Vee és Jules között.
Jules bar{ts{gtalan, tűnődő embernek tűnt, olyannak, akit teljesen hidegen hagy Vee
t{rsas{ga vagy b{rki m{sé, ami azt illeti. Egyetlen porcik{mnak sem tetszett, hogy Vee
kettesben maradjon Jules-lel. Nem szükségszerűen azért, mert a sr{c olyan
kellemetlen személyiség, vagy mert olyan keveset tudtam róla, hanem azért, mert
egy dologgal nagyon is tiszt{ban voltam: közeli bar{tja Elliotnak.
A hosztesz levett h{rom étlapot a rekeszes {llv{nyról, és egy konyh{hoz közeli
bokszhoz vezetett minket, ahol a falon keresztül éreztem a kemencékből {radó hőt.
Baloldalon volt a salsa b{r. Jobbra p{r{s üvegajtó vezetett az udvarra. Selyemblúzom
m{r így is a h{tamhoz tapadt. Viszont az izzads{gnak több köze volt a Vee-ről és
Jules-ről szóló hírekhez, mint a hőséghez.
– Ez jó lesz? – kérdezte a hosztesz, a boksz felé intve.
– Nagyszerű – v{laszolta Elliot, ler{zva mag{ról a dzsekijét. – Im{dom ezt a helyet.
Ha a terem nem izzaszt meg, majd az étel megteszi a mag{ét.
A hosztesz elmosolyodott.
– M{r voltatok itt. Előételnek hozhatok egy kis chipset a legújabb jalapeno
sals{nkkal? Eddig ez a legcsípősebb ételünk.
- Szeretem a csípőset – jelentette ki Elliot.
Meg voltam róla győződve, hogy hajbókol. Túls{gosan is nagylelkű voltam, amikor
azt hittem, nem olyan alattomos, mint Marcie.
Túls{gosan is nagylelkű voltam a személyiségét illetően, pont. Főleg most, hogy m{r
tudom, egy gyilkoss{gi ügyet rejteget, és ki tudja, h{ny csontv{z lappang még a
szekrényében.
A hosztesz elismerően mérte végig Elliotot.
– Azonnal jövök a chipsszel és a sals{val. Hamarosan jön a pincérnő is, hogy
felvegye a rendelést.
Először Vee huppant le az ülésre. En becsúsztam mellé, Elliot pedig velem
szemben ült le. A tekintetünk tal{lkozott, és az övében volt valami sötét petty.
Valószínűleg neheztelés. Tal{n még ellenségesség is. Azon tűnődtem, vajon tudja-e,
hogy olvastam a cikket.
– A lila a te színed, Nora – mondta, a s{lam felé biccentve, amint levettem a
nyakamról, és a t{sk{m fülére tekertem. – Ragyog tőle a szemed.
Vee megbökte a l{bam. Tényleg azt hitte, hogy Elliot bókolt.
– Szóval – mondtam Elliotnak egy műmosoly kíséretében –, miért nem mesélsz
nekünk a Kinghorn Előkészítőről?
– Aha – szólt közbe Vee. – Van ott valami titkos t{rsas{g? Mint a filmeken?
– Mit mondhatnék? – v{laszolta Elliot. – Nagyszerű iskola. Történet vége. –
Felkapta az egyik étlapot, és böngészni kezdte. – Kér valaki előételt? Én {llom.
– Ha annyira nagyszerű, miért jöttél el onnan? – Tekintetem az övét kutatta, és nem
engedte el. Ak{rmennyire is halv{nyan, de kihívóan vontam fel a szemöldököm.
 Elliot {ll{n megr{ndult egy izom, mielőtt kipréselt mag{ból egy mosolyt.
- A l{nyok miatt. Úgy hallottam, errefelé csinosabbak. A pletyka igaznak bizonyult. –
R{m kacsintott, mire tetőtől talpig kir{zott a hideg.
– Jules miért nem jött {t? – tudakolta Vee. – Mi lehettünk volna fantasztikus négyes,
csak sokkal több nyomatékkal. Az elképesztő négyes.
– Jules szülei megsz{llottak az oktat{s{val kapcsolatban. Az, hogy hevesen
érdeklődnek ir{nta, nem fejezi ki eléggé, milyenek. Az életemre esküszöm, a sr{c meg
sem {lla csúcsig. Meg{llíthatatlan. Vagyis, bevallom, én jól teljesítek a suliban.
Jobban, mint a többség. De Jules-t senki nem múlja felül. õ egy tudom{nyos isten.
Az {lmodozó tekintet visszatért Vee szemébe.
– Még soha nem tal{lkoztam a szüleivel – közölte. – Mindkét alkalommal, mikor ott
voltam, vagy dolgoztak, vagy a v{rosba mentek.
– Sokat dolgoznak – értett egyet Elliot, és visszatért az étlap tanulm{nyoz{s{hoz,
ezzel megnehezítve, hogy b{rmit is kiolvassak a szeméből.
– Hol dolgoznak? – kérdeztem.
Elliot hosszan belekortyolta vizébe. Nekem úgy tűnt, húzza az időt, míg kigondolja
a v{laszt.
– Gyém{ntok. Sok időt töltenek Afrik{ban és Ausztr{li{ban.
– Nem is tudtam, hogy Ausztr{lia érdekelt a gyém{ntüzletben –mondtam.
– Aha, én sem – tette hozz{ Vee.
Valój{ban meg voltam győződve róla, hogy Ausztr{li{ban nincsenek gyém{ntok.
Pont.
- Miért Maine-ben élnek? – kérdeztem. – Miért nem Afrik{ban?
- Elliot még jobban elmélyült az étlapban.
- Mit kértek? Szerintem a steak fajita jól néz ki.
- Ha Jules szülei gyém{ntokkal foglalkoznak, lefogadom, sokat tudnak a tökéletes
eljegyzési gyűrűről — mondta Vee. — Mindig is smaragdot akartam. Az asztal alatt
megrúgtam Vee-t. õ megbökött a vill{j{val.
- Aú! — nyögtem fel.
A pincérnő meg{llt az asztal szélénél, és azt kérdezte:
— Mit hozhatok inni?
Elliot felnézett az étlap mögül, először r{m, azt{n Vee-re.
- Diét{s kól{t — mondta Vee.
— Vizet citromkarik{val, legyen szíves — kértem.
A pincérnő hihetetlen gyorsan meghozta az italokat. A visszatérése volt a végszó,
hogy otthagyjam az asztalt, és beindítsam a Terv első részét, amire Vee egy újabb
asztal alatti villaszúr{ssal emlékeztetett.
- Vee — szűrtem a szavakat a fogam között —, elkísérnél a mosdóba? — Hirtelen nem
akartam végrehajtani a Tervet. Nem akartam Vee-t egyedül hagyni Elliottal. Ki
 akartam r{ngatni onnan a bar{tnőmet, besz{molni a gyilkoss{gról meg a nyomoz{sról,
és kital{lni, hogyan sz{műzzük Jules-t és Elliotot az életünkből.
- Miért nem mész egyedül? — kérdezte Vee. — Szerintem az jobb terv lenne. — A
b{rpult felé intett a fejével, a sz{j{val azt form{lta: ,,Menj", és közben titkos elhessegető
mozdulatokat tett az asztal alatt.
— Úgy terveztem, hogy egyedül megyek, de nagyon szeretném, ha mégis velem
jönnél.
- Mi ez a dolog a l{nyokkal? — szólt közbe Elliot, megosztva egy mosolyt kettőnk
között. — Esküszöm, egy l{nyt sem ismertem még, aki ki tudott volna menni a
mosdóba egyedül. – Előrehajolt, és összeesküvő vigyort villantott fel. – Ossz{tok meg
velem a titkot! Komolyan. Fejenként öt dolcsit fizetek érte. — A h{tsó zsebéhez nyúlt.
— Tízet, ha én is jöhetek, hogy megnézzem, mi olyan nagy ügy. Vee
visszavigyorgott r{.
— Perverz alak. Ezt ne hagyd itt — mondta nekem, a kezembe gyűrve a
rekl{mszatyrokat.
Elliot felvonta a szemöldökét.
— Szemét — magyar{zta neki Vee leheletnyi gúnnyal. — A kuk{nk tele van. Anyu
megkért, hogy dobjam ki ezeket, ha m{r elmegyek otthonról.
Elliot nem úgy nézett ki, mint aki hisz neki, Vee-n pedig nem l{tszott, hogy
érdekelné. Fel{lltam, kezem zsúfol{sig pakolva ruh{kkal, és lenyeltem égő
csalódotts{gomat.
Az asztalok közt cik{zva r{fordultam arra a folyosóra, ami a mosdókhoz vezetett. A
folyosót terrakott{ra festették, és rumbatökökkel, szalmakalapokkal meg fabab{kkal
díszítették. Itt még melegebb volt. Megtöröltem a homlokomat. Most olyan gyorsan
túl kellett lennem a Terven, amilyen gyorsan csak lehet. Ahogy visszaérek az
asztalhoz, kital{lok valami mentséget, hogy el kell mennem, és magammal cipelem
Vee-t is. Ak{r akarja, ak{r nem.
Miut{n mindh{rom fülke alatt belestem, 6s meggyőződtem róla, hogy egyedül
vagyok, bez{rtam a mosdó ajtaj{t, a rekl{mszatyrok tartalm{t pedig a pultra
borítottam. Egy platinaszőke paróka, egy lila push-up melltartó, egy fekete, feszülős
top, egy flitteres miniszoknya, pink neccharisnya és harmincnyolcas, félig c{pabőr
tűsarkú.
A melltartót, a topot és a harisny{t visszagyömöszöltem a szatyorba. Levettem a
farmeromat, és felhúztam a miniszokny{t. A paróka al{ tűrtem a hajamat, és
kirúzsoztam a sz{mat. Ezt csillogó sz{jfénnyel koron{ztam meg.
– Meg tudod csin{lni – biztattam a tükörképemet, visszatéve a sz{jfényre a
kupakot, és elegyengetve a rúzst az ajkamon. – El tudod j{tszani Marcie Millart.
Titkokat hízelegni ki a férfiakból. Milyen nehéz lehet?
Lerúgtam a lapos cipőt, amit a vezetéshez hordok, azt is begyűrtem az egyik
szatyorba a farmerommal együtt, azt{n mindezt a pult al{ toltam, hogy ne legyen
szem előtt.
 – R{ad{sul – folytattam –, nincs abban semmi rossz, ha fel{ldozod a
büszkeséged
egy részét a józanész olt{r{n. Ha elmebeteg módon akarod szemlélni ezt az egészet,
azt is mondhatn{d, hogy ha nem kapsz v{laszokat, könnyen halottként végezheted.
Mert ak{r tetszik, ak{r nem, odakint valaki b{ntani akar.
Meglób{ltam magam előtt a c{pabőr tűsarkút. Nem ez volt a legrond{bb cipő, amit
életemben l{ttam. Valój{ban még szexinek is lehetett volna nevezni. [llkapocs feltűnik
a Maine {llambeli Coldwaterben. Belebújtam, és néh{nyszor végigmentem a mosdón,
hogy gyakoroljam benne a j{r{st.
Két perccel később lerogytam egy b{rszékre a pultn{l.
A pultos végigmért.
– Tizenhat? – tal{lgatott. – Tizenhét?
K{bé tíz évvel idősebbnek nézett ki n{lam, és ritkuló barna haja volt, amit rövidre
nyírva viselt. Jobb fülcimp{j{ban ezüst karikafülbe-való lógott. Fehér póló, Levi's
farmer. Nem ronda... de nem is jó.
- Nem vagyok fiatalkorú isz{kos – mondtam hangosan, hogy meghalljon a zene és a
környező beszélgetés mellett. – Egy bar{tomra v{rok. Innen jól r{l{tni az ajtóra. –
Kivettem a list{t a t{sk{mból, és titkon egy üveg sószóró al{ rejtettem.
- Az mi? – kérdezte a pultos a kezét törölgetve, a lista felé intve.
Még jobban bedugtam a papírt a sószóró al{.
– Semmi – v{laszoltam {rtatlanul. Felvonta a szemöldökét.
Úgy döntöttem, hant{zok egy kicsit.
– Ez egy... bev{s{rló lista. Megígértem az any{mnak, hogy
bev{s{rolok hazafelé menet. – Mi történt a flörttel? – kérdeztem
magamtól. Mi történt Marcie Millarral?
A pultos alaposan végigmért, de, úgy l{ttam, nem teljesen rosszallóan.
– M{r öt éve végzem ezt a munk{t, és elég jól kiszúrom a hazugokat.
– Én nem vagyok hazug – mondtam. – Tal{n hazudtam egy perccel ezelőtt, de az
csak egy hazugs{g volt. Egy kis hazugs{gtól még nem lesz valaki hazug.
– Úgy nézel ki, mint egy riporter – jelentette ki.
– A középiskolai Eline-nak dolgozom. – Szerettem volna jól megr{zni magam. A
riporterek nem ébresztenek bizalmat m{sokban. Az emberek {ltal{ban gyanakodva
tekintenek r{juk. – De ma este nem dolgozom – tettem hozz{ gyorsan. – Ma este
szigorúan csak mulatok. Nincs munka. Nincsenek alapvető napirendi pontok. Nincs
semmi.
Pillanatnyi csend ut{n úgy döntöttem, a legjobb húz{s, ha tov{bb nyomulok.
Megköszörültem a torkom, és így szóltam:
– A Borderline-ben szívesen dolgoznak középiskol{sok?
– Igen, sokan. Hoszteszek, leszedő fiúk, ilyesmi.
– Tényleg? – kérdeztem, meglepetést színlelve. – Tal{n ismerek közülük néh{nyat.
Tegyen prób{ra!
A pultos a mennyezet felé fordította a tekintetét, és a borost{t vakargatta az
{ll{n. Üres pillant{sa nem növelte az önbizalmamat. Azt nem is említve, hogy nem
volt sok időm. Elliot tal{n suttyomban hal{los mérget csepegtet Vee diét{s kól{j{ba.
– Mi a helyzet Folt Ciprianóval? – kérdeztem. – õ itt dolgozik?
– Folt? Igen. Itt dolgozik. Néh{ny este és hétvégenként.
– Vas{rnap este dolgozott? – Prób{ltam nem túl kív{ncsinak tűnni. De musz{j volt
megtudnom, hogy Folt ott lehetett-e a rakparton. Azt mondta, bulizni megy a partra,
de tal{n megv{ltoztak a tervei. Ha valaki igazoln{, hogy dolgozott vas{rnap este,
kiz{rhatn{m, hogy köze volt Vee megt{mad{s{hoz.
– Vas{rnap? – Vakaróz{s. – Az esték egybefolynak. Kérdezd meg a koszteszeket! Az
egyik biztosan emlékszik. Mindegyik kacar{szik, és kicsit bedilizik, ha a sr{c a
közelben van. – Úgy mosolygott, mintha én valahogy együtt éreznék velük.
Azt mondtam:
– Történetesen nincs hozz{férése az űrlapj{hoz? – Beleértve az otthoni címét.
– Erre egy nem a v{lasz.
– Csak kív{ncsis{gból – folytattam –, azt tudja, hogy felveszik-e ide az embert, ha
kor{bban bűncselekményt követett el?
– Bűncselekményt? – Csaholva felnevetett. – Viccelsz?
– Oké, tal{n nem bűncselekményt, de mi a helyzet, mondjuk, egy vétséggel?
A pasas a pultra fektette a tenyerét, és közelebb hajolt.
– Nem. – Hangja a viccelődőből sértettre v{ltott.
- Az jó. Ezt igaz{n jó tudni. – Fészkelődni kezdtem a b{rszéken, és éreztem, ahogy a
bőröm elv{lik a műanyagtól. Izzadtam. Ha a flörtölés első szab{lya az, hogy lista
kiz{rva, egész biztos vagyok benne, hogy a m{sodik szab{ly az, izzad{s kiz{rva.
R{pillantottam a list{mra.
– Tudja, hogy Folt kapott-e valaha t{voltart{si végzést? Vagy leselkedett-e m{r
valaki ut{n? – Gyanítottam, hogy a pultosnak elege van belőlem, ezért úgy
döntöttem, utolsó prób{lkoz{sként r{zúdítom az összes kérdésemet, mielőtt elküld a
pulttól; vagy ami rosszabb, kitiltat az étteremből zaklat{s és gyanús viselkedés miatt.
– Van bar{tnője? – hadartam.
– Menj, kérdezd meg tőle – v{laszolta a pultos.
Pislogtam.
– Ma este nem dolgozik.
A pultos vigyor{tól mintha szétesett volna a gyomrom.
– Nem dolgozik ma este... ugye? – kérdeztem elvékonyodó hangon. – Elvileg a
kedd a szabadnapja.
– [ltal{ban igen. De most Benji helyett ugrott be. Benji kórh{zban van. Perfor{lt
vakbél.
 – Úgy érti, Folt itt van? Most? – H{trapillantottam a v{llam felett, és míg az
étkezőrészt p{szt{ztam, az arcomba söpörtem a parók{t. – P{r perce ment vissza a
konyh{ba.
M{r el is v{lasztottam magam a b{rszéktől.
– Azt hiszem, úgy hagytam ott a kocsit, hogy j{rt a motorja. De jó volt mag{val
beszélgetni! – Úgy rohantam vissza a mosdóba, ahogy csak tudtam.
A mosdóban bez{rkóztam, h{tamat az ajtónak t{masztva vettem néh{ny mély
lélegzetet, azt{n a csaphoz mentem, és hideg vizet locsoltam az arcomra. Folt r{ fog
jönni, hogy kémkedtem ut{na. Az emlékezetes alakít{som garant{lja. A felszínen ez
rossz dolog volt, hiszen megal{zó. De mikor elgondolkodtam rajta, szembe kellett
néznem azzal a ténnyel, hogy Folt nagyon titokzatos. A titokzatos emberek nem
szeretik, ha bekukucsk{lnak az életükbe. Hogy fog reag{lni, mikor megtudja, hogy
nagyító al{ vettem?
És most azon tűnődtem, miért is jöttem ide egy{ltal{n, hiszen mélyen, legbelül nem
hittem, hogy Folt lenne a símaszkos fickó. Tal{n sötét, zavaró titkai vannak, de hogy
símaszkban szaladg{ljon, az nem tartozik közéjük.
Elz{rtam a csapot, és mikor felnéztem, Folt arc{t pillantottam, meg a tükörben.
Felsikítottam, és megpördültem.
Folt nem mosolygott, sőt, még csak nem is mulatott.
— Mit csin{lsz itt? — t{togtam.
— Itt dolgozom.
— Úgy értem, itt. Nem tudsz olvasni? Az a jel az ajtón...
— Kezdem azt hinni, hogy követsz engem. Ak{rhov{ fordulok, te ott vagy.
— El akartam vinni Vee-t otthonról — magyar{ztam. — Kórh{zban volt. — Úgy
hangzott, mintha védekeznék. Biztos voltam benne, hogy ettől csak még
bűnösebbnek l{tszom. — [lmomban sem gondoltam volna, hogy összefutunk. Elvileg
ez a szabadnapod. És te miről beszélsz? Ak{rhov{ fordulok, te vagy ott.
Folt tekintete éles volt, megfélemlítő, vesébe l{tó. Minden egyes szavamat,
mozdulatomat elemezte.
— Meg akarod magyar{zni a topis hajat? — kérdezte.
Ler{ntottam a parók{t, és a pultra hajítottam.
— El akarod mondani, hol volt{l? Kihagytad az utóbbi két napot a suliban.
Szinte biztos voltam benne, hogy Folt nem fedi fel a hollétét, de így szólt:
— Paintballoztam. Mit csin{lt{l a pultn{l?
— Beszélgettem a pultossal. Az bűn? — Egyik kezemmel a pultba
kapaszkodva felemeltem a l{bam, hogy kicsatoljam a c{pabőr magas sarkút. Enyhén
előrehajoltam, és közben a kérdések list{ja kiesett a ruh{m alól, a padlóra.
Letérdeltem érte, de Folt gyorsabb volt. A feje fölött tartotta, míg én ugr{ltam, hogy
el tudjam tőle venni.
— Add vissza! — parancsoltam r{.
— Kapott Folt t{voltart{si végzést? — olvasta. — Folt bűnöző?
— Add-azt-oda! — sziszegtem mérgesen.
Folt l{gyan felnevetett, és tudtam, hogy megl{tta a következő kérdést.
— Van Foltnak bar{tnője?
A zsebébe tette a papírt. Az elhelyezés ellenére is kísértésbe estem, hogy
ut{nanyúljak.
Folt a pultnak dőlt, tekintete egy vonalba került az enyémmel.
— Ha inform{ció ut{n akarsz kutakodni, jobban örülnék, ha engem kérdeznél.
— Ezek a kérdések — arrafelé intettem, ahov{ a papírt tette —, csak vicc volt. Vee
írta őket — tettem hozz{ hirtelen ötlettől vezérelve. —Az egész az ő hib{ja.
— Ismerem a kézír{sod, Nora.
— Jó, oké, rendben — kezdtem, valami frapp{ns v{lasz ut{n kutatva, de túl sok{ig
tartott, és elszalasztottam a lehetőséget.
— Nincs t{voltart{si végzés — mondta. — Nincsenek bűntettek.
Felszegtem az {llam.
— Bar{tnő? — Azt mondtam magamban, nem érdekel, mit v{laszol. Ak{rhogy is
van, nekem megfelel.
— Ahhoz semmi közöd.
— Megprób{lt{l megcsókolni — emlékeztettem. — Ezért van hozz{ közöm.
Huncut mosoly szikr{ja j{tszadozott az ajk{n. Az volt az érzésem, hogy az utolsó
részletekig felidézi azt a majdnem-csókot, beleértve az én sóhajtós nyögésemet is.
— Volt bar{tnő — mondta kicsivel később.
Megremegett a gyomrom, amikor hirtelen egy gondolat villant az agyamba. Mi
van, ha a l{ny a Delphicben és a Victoria's Secretnél Folt exbar{tnője volt? Mi van, ha
l{tta, hogy Folttal beszélgetek a j{tékteremben, és — tévesen — azt a következtetést
vonta le, hogy több van közöttünk? Ha még mindig érez valamit Folt ir{nt, akkor van
értelme annak, hogy tal{n elég féltékeny, hogy kövessen mindenfelé. A kirakós
néh{ny darabk{ja mintha a helyére került volna...
Azut{n Folt azt mondta:
— De ő m{r nincs itt.
— Hogy érted, hogy nincs itt?
— Elment. Soha nem jön vissza.
— Úgy érted... meghalt? — kérdeztem.
Folt nem tagadta.
A gyomrom hirtelen elnehezült és felkavarodott. Erre nem sz{mítottam. Foltnak
volt egy bar{tnője, és ő most halott.
A mosdó ajtaja megzörrent, mintha valaki megprób{lna bejönni. Elfelejtettem, hogy
bez{rtam. Ami felvetette a kérdést, hogyan jutott be Folt. Vagy kulcsa van, vagy
valami m{s magyar{zatot kell keresni.
 Az egyik, amin valószínűleg nem akarok elgondolkodni, az az, hogy bekúszott az
ajtó alatt, mint a levegő. Mint a füst.
- Vissza kell mennem dolgozni — mondta Folt. Végigmért, kissé elidőzve a csípőm
alatt. — Gyilkos ez a szoknya. Hal{li l{bak.
Mielőtt kieszeltem volna egy egyszerű, logikus gondolatot, m{r kinn is volt az ajtón.
Egy bebocs{ttat{sra v{ró idős hölgy nézett r{m, azt{n a v{lla fölött a folyosón tovatűnő
Foltra.
— Dr{g{m — így szólt hozz{m —, olyan sikamlósnak l{tszik, mint a szappan. —
Jó leír{s — motyogtam.
A néni felborzolta rövid, ősz loknijait.
— Egy l{ny lubickolni tudna az ilyen szappanban, mint ez.
Miut{n visszaöltöztem a saj{t ruh{imba, visszamentem a bokszhoz, és becsúsztam
Vee mellé. Elliot megnézte az ór{j{t, és felvont szemöldökkel pillantott r{m.
— Bocs, hogy ilyen sok{ig tartott — mondtam. — Kihagytam valamit?
— Semmit — v{laszolta Vee. — Csak a régi nóta. — Meglökte a térdem, amiben
benne volt a kérdés: „Szóval?"
Mielőtt viszonozhattam volna a lökést, Elliot szólalt meg.
— Elkerülted a pincérnőt. Egy vörös burritót rendeltem neked. —H{tborzongató
mosoly j{tszotta sz{ja sark{ban.
Megragadtam a lehetőséget.
- Igaz{ból nem hiszem, hogy tudnék enni. — Sikerült összehoznom egy
h{nyingerrel küszködő arckifejezést, ami nem volt teljesen színlelt. — Azt hiszem,
ugyanazt kaptam el, amit Jules is. – Ó, istenem! – mondta Vee. – Jól vagy?
Megr{ztam a fejem.
– Megkeresem a pincérnőt, és megkérem, hogy csomagolja be a kaj{t – javasolta
Vee a t{sk{j{ban kotor{szva.
És velem mi lesz? – kérdezte Elliot, csak félig viccesen.
Esőnap? – aj{nlotta Vee.
Bingó, gondoltam.
 14. FEJEZET

Nem sokkal nyolc előtt értem vissza a paraszth{zba. Elfordítottam a kulcsomat

a z{rban, megfogtam az ajtógombot, és a csípőmmel belöktem az ajtót. Néh{ny ór{val
vacsora előtt hívtam Anyut; az irod{ban volt, néh{ny befejezetlen ügyet
rendszerezett, nem tudta, mikor ér haza, és arra sz{mítottam, hogy egy csendes, sötét
és hideg h{z v{r r{m.
Az ajtó a harmadik prób{lkoz{sra engedett, akkor behajítottam a t{sk{mat a sötétbe,
azt{n a z{rba ragadt kulccsal birkóztam. Amióta Folt {tjött, a z{r kifejlesztett mag{nak
valami mohós{gi hajlamot. Azon tűnődtem, vajon Dorothea észrevette-e kor{bban.
– Add-oda-a-buta-kulcsot – mondtam, és végre kir{ngattam.
A folyosón lévő ingaóra megkondult, és nyolc hangos drog-dong visszhangzott a
csendben. Épp a nappaliba mentem, hogy tüzet rakjak a kandallóban, mikor
ruhasuhog{st és halk nyikorg{st hallottam a szoba m{sik feléből.
Felsikoltottam.
– Nora! – szólalt meg Anyu, ledobva mag{ról a takarót, és ülő pozitúr{ba húzódott
a kanapén. – Mi a baj?
Egyik kezemet a szívemen nyugtattam, a m{sikkal a falhoz t{maszkodtam.
– Megijesztettél.
– Elaludtam. Ha hallottam volna, hogy bejössz, mondtam volna valamit. –
Kisimította a haj{t az arc{ból, és bagolyszerűen pislogott. – Mennyi az idő?
 Lerogytam a legközelebbi fotelba, és prób{ltam visszanyerni szab{lyos
szívverésem. Képzeletemben felidéződött egy kegyetlen szemp{r egy símaszk
mögött. Most, hogy m{r biztos voltam benne, az illető nem csak a képzeletem
koholm{nya, elöntött a v{gy, hogy mindent elmondjak Anyunak, onnantól kezdve,
ahogy az az alak a Neon elé ugrott, egészen a Vee megt{mad{s{ban j{tszott szerepéig.
Leselkedett ut{nam, és erőszakos volt. Kicserélnénk a z{rakat az ajtókon. És
logikusnak tűnt, hogy a rendőrség is belekeveredjen. Éjszak{nként sokkal nagyobb
biztons{gban érezném magam, ha egy rendőrtiszt posztolna a j{rd{n.
– V{rni akartam még, mielőtt felhozom – kezdte Anyu, félbeszakítva a
gondolatmenetemet –, de nem hiszem, hogy valaha elérkezik a tökéletes pillanat.
A homlokomat r{ncoltam.
– Miről van szó?
Anyu hosszan, nyugtalanul felsóhajtott.
– Azon gondolkodom, hogy eladjuk a paraszth{zat.
– Micsoda? Miért?
- M{r egy éve küszködünk, és nem keresek annyit, mint reméltem. Azon
gondolkodtam, hogy m{sod{ll{st v{llalok, de őszintén, nem hinném, hogy a nap
huszonnégy ór{ja elég lenne. – Nevetésében nyoma sem volt jókedvnek. – Dorothea
bére szerény, de pluszpénzünk nincs. Csak arra tudok gondolni, hogy költözzünk
kisebb h{zba. Vagy egy lak{sba.
– De ez a mi h{zunk. – Az összes emlékem idekötött. Az édesap{m emléke itt van.
Nem tudtam elhinni, hogy Anyu nem így érez. B{rmit is kell tennem, hogy
maradjunk, megteszem.
– Adok még h{rom hónapot a dolognak – mondta Anyu. – De ne reménykedj
nagyon!
Abban a pillanatban tudtam, hogy nem beszélhetek neki a símaszkos fickóról.
Akkor helyben v{llalna munk{t, és egy{ltal{n nem lenne m{s v{laszt{sunk, mint hogy
eladjuk a paraszth{zat.
– Beszéljünk valami vid{mabbról – mondta Anyu, mosolyt erőltetve mag{ra. –
Milyen volt a vacsora?
– Jó – v{laszoltam mogorv{n.
– És Vee? Szépen javul?
– Holnap m{r mehet iskol{ba.
Anyu kényszeredetten elmosolyodott.
– Jó, hogy a bal kezét törte el. M{skülönben nem tudna jegyzetelni ór{n, és el tudom
képzelni, mennyire csalódott lenne emiatt.
– Haha – mondtam. – Csin{lok forró csokit. – Fel{lltam, és a v{llam felett a konyha
felé mutattam. – Kérsz?
– H{t ez tényleg jól hangzik. Begyújtok a kandallóba.
Egy gyors konyhai kiruccan{s ut{n, hogy magamhoz vegyem a cukrot, a bögréket
meg a kakaós dobozt, visszamentem a nappaliba, és l{ttam, hogy Anyu m{r feltett
egy kancsó vizet a kandallóra. Elhelyezkedtem a kanapé karf{j{n, és {tadtam neki az
egyik bögrét.
- Honnan tudoad, hogy szerelmes vagy Apuba? – kérdzetem, és igyekeztem
csevegőre venni a hangnemet. MIndig megvolt r{ az esély, hogy Apu említése
könnyz{port eredményez, és ezt szerettem volna elkerülni.
Anyu elhelyezkedett a kanapén, és a doh{nyzóasztalra tette a l{b{t. – Nem
tudtam. Csak mikor m{r egy éve h{zasok voltunk. Nem erre a v{laszra
sz{mítottam.
– Akkor... miért mentél hozz{?
– Mert azt hittem, szerelmes vagyok. És mikor az ember azt hiszi, szerelmes,
hajlamos r{, hogy kibírja, és addig hajtson, míg tényleg szerelem lesz belőle.
– Féltél?
– Hozz{menni? – Anyu elnevette mag{t. – Az volt az izgalmas része. Ruh{t venni,
lefoglalnia k{poln{t, viselni a gyém{ntgyűrűt. Elképzeltem Folt gonosz mosoly{t.
– Féltél valaha Aputól?
– Ak{rh{nyszor a New England Patriots veszített.
Amikor a Patriots veszített, Apu mindig a gar{zsba ment, és felbőgette a
l{ncfűrészét. Két éve ősszel mag{val hurcolta a fűrészt a telkünk mögötti erdőbe,
kiv{gott tíz f{t, és tűzif{v{ aprította őket. Még mindig megvan a fele.
Anyu megpaskolta a kanapét maga mellett, mire odagömbölyödtem mellé, fejemet
a v{ll{ra hajtva.
– Hi{nyzik – mondtam.
– Nekem is.
– Attól félek, elfelejtem, hogy nézett ki. Nem a képeket, hanem ahogy szombat
reggelenként melegítőben m{szk{lt, és r{ntott{t csin{lt.
Anyu az ujjaimba fonta az övéit.
– Te mindig annyira hasonlított{l r{, az elejétől kezdve.
– Tényleg? – Felültem. – Miben?
– Jó di{k volt, nagyon okos. Nem volt kirívó vagy szókimondó, de az emberek
tisztelték.
– Volt Apu valaha is... rejtélyes?
Úgy tűnt, Anyu elgondolkodik ezen.
– A rejtélyes embereknek nagyon sok titkuk van. Az ap{d nagyon nyílt volt. – És
l{zadó volt valaha?
Anyu röviden, ijedten felnevetett.
– L{ttad olyannak? Harrison Grey, a vil{g legetikusabb könyvelője... l{zadó? –
Színpadiasan felnyögött. – Isten ments! Az igaz, hogy egy ideig hosszú hajat viselt.
Hull{mos volt és szőke... mint egy szörfösé. Persze, a szarukeretes szemüvege
illúzióromboló volt. Szóval... meg merjem kérdezni, mi vezetett minket ehhez a
tém{hoz?
Fogalmam sem volt, hogy magyar{zzam el Anyunak Folt ir{nti el- lentétes
érzéseimet. Fogalmam sem volt, hogy magyar{zzam el mag{t Foltot, pont. Anyu
valószínűleg olyan leír{st v{r, amiben benne van a szülei neve, a tanulm{nyi {tlaga,
hogy milyen egyetemi sportot űz, és hol akar tov{bbtanulni. Nem akartam
megriasztani azzal, hogy azt mondom, feltenném r{ a zsebpénzem, hogy priusza van.
– Van ez a sr{c – mondtam, és képtelen voltam visszatartani egy mosolyt Folt
gondolat{ra. – Mostan{ban együtt lógunk. Főleg iskolai dolgok miatt. - Óóó, egy fiú –
mondta Anyu rejtélyesen. – Szóval? Tagja a sakkklubnak? A di{ktan{csnak? A
teniszcsapatnak?
- Szeret dicsőségben lubickolni a teremben – prób{lkottam jóhiszeműen.
– Egy úszó! Van olyan édes, mint Michael Phelps? Persze, én mindig Ryan Lochte
felé hajlok, ha a külsőről van szó.
Arra gondoltam, hogy kijavítom Anyut. B{r jobban belegondolva, valószínűleg
jobb, ha nem tiszt{zom. Dicsőségben lubickol a teremben, úsz{s... eléggé hasonlít,
nem?
Megszólalta telefon, és Anyu végignyúlta kanapén, hogy felvegye. Tíz m{sodperc
múlva visszahuppant a kanapéra, és a homlok{ra csapta a tenyerét.
– Nem, nem probléma. Odarohanok, {tveszem, és holnap reggel első dolgom lesz,
hogy bevigyem.
– Hugo? – kérdeztem, miut{n letette. Hugo volt Anyu főnöke, és ha azt mondom,
{llandóan telefon{lt valamiért, még enyhe kifejezést haszn{lok. Egyszer azért hívta be
Anyut vas{rnap dolgozni, mert képtelen volt r{jönni, hogy kell haszn{lnia
fénym{solót.
– Hagyott egy kis befejezetlen papírmunk{t az irod{ban, és szeretné, ha
odamennék. M{solatokat kell készítenem, de nem tarthat tov{bb egy ór{n{l.
Befejezted a h{zidat?
– Még nem.
– Akkor azzal nyugtatom magam, hogy ha itt lennék, sem lehetnénk együtt. –
Felsóhajtott és fel{llt. – Egy óra múlva tal{lkozunk.
– Mondd meg Hugónak, hogy többet kellene fizetnie neked. Anyu elnevette mag{t.
– Sokkal többet.
Ahogy magamra maradtam a h{zban, eltakarítottam a reggeli edényeket a
konyhaasztalról, és helyet csin{ltam a könyveimnek. Irodalom, történelem, biológia.
Egy vadonatúj kettes ceruz{val felszerelkezve kinyitottam a legfelső könyvet, és
munk{hoz l{ttam.
Tizenöt perccel később az agyam fell{zadt, nem akart még egy bekezdést
megemészteni az európai feud{lis rendszerről. Azon tűnődtem, vajon mit csin{l Folt,
miut{n végzett a munk{val. H{zit? Nehéz elhinni. Pizz{t eszik, és kos{rmeccset néz a
 tévében? Tal{n, de nem tűnt igaznak. Téteket tesz, és poolt j{tszik a Bo's Arcadeban?
Ez elég jó feltételezésnek hangzott.
Az a megmagyar{zhatatlan v{gy fogott el, hogy elhajtsak a Bo's Arcade-hoz, és
megvédjem a kor{bbi viselkedésemet, de a gondolatból gyorsan csak t{vlati cél lett,
azon egyszerű tény miatt, hogy nem volt időm. Anyu hamarabb hazaérne, mint én a
teremhez. Arról nem is beszélve, hogy Folt nem az a fajta sr{c, akit csak úgy kézre
keríthetek. Eddig a tal{lkoz{saink az ő időbeoszt{s{hoz igazodtak, nem az enyémhez.
Mindig.
Felm{sztam a lépcsőn, hogy valami kényelmes ruh{t kapjak magamra. Belöktem a
szob{m ajtaj{t, h{rom lépést tettem, azt{n hirtelen meg{lltam. A fiókjaimat kir{ngatt{k,
a ruh{imat szanaszét dob{lt{k a padlón. Az {gyat szétszaggatt{k. Az összes
szekrényajtó nyitva volt, és ferdén lógott a zsanéron. Könyvek és képkeretek
hevertek összevissza a padlón.
Az ablaküvegben mozg{s tükröződött a szoba m{sik feléből, mire megpördültem.
A fickó mögöttem {llta faln{l, tetőtől talpig feketébe öltözve, és símaszkot viselt. Az
agyam egy merő kavargó köd volt, épp csak kiadta a parancsot a l{bamnak: ,Fuss!",
mikor a fickó az ablakhoz vetődött, feltépte, és ruganyosan kiugrott rajta. H{rmas{val
szedtem a lépcsőfokokat lefelé. [tlendültem a korl{ton, végigsz{guldottam a folyosón
a konyh{ba, és hívtam a 911-et.
Tizenöt perccel később egy j{rőrkocsi {llt meg a kocsibej{rón. Remegve elhúztam a
reteszt az ajtón, és beengedtem a két rendőrtisztet. Az első, aki belépett, alacsony
volt, erősen kopaszodó, kendermagos hajjal. A m{sik magas volt és nyurga, haja
majdnem olyan sötét, mint Folté, de füle fölött rövidre v{gva viselte. Fura, de
halv{nyan emlékeztetett Foltra. Mediterr{n bőr, szimmetrikus arc, éles tekintet.
Bemutatkoztak; a sötét hajút Basso nyomozónak hívt{k. A t{rsa Holstijic nyomozó
volt.
– Te vagy Nora Grey? – kérdezte Holstijic nyomozó. Bólintottam.
– Itthon vannak a szüleid?
– Az any{m p{r perccel azelőtt ment el itthonról, hogy a 911-et hívtam.
– Szóval egyedül vagy itthon?
Megint bólintottam.
– Miért nem meséled el, mi történt? – kérdezte a rendőr karba tett kézzel, széles
terpesz{ll{sban, míg Basso nyomozó beljebb sét{lt a h{zban, és körülnézett.
– Nyolckor jöttem haza, és egy kicsit a h{zimmal foglalkoztam –mondtam. – Mikor
felmentem a szob{mba, megl{ttam a fickót. Az egész szob{mban rendetlenség volt.
Darabokra szedte.
– Felismerted az illetőt?
– Símaszkot viselt. És nem égett a villany.
– Valamilyen megkülönböztető jegy? Tetov{l{s?
- Nem volt.
- Magass{ga? Súlya?
Vonakodva {sk{ltam a rövid t{vú memóri{mban. Nem akartam újra {télni azt a
pillanatot, de fontos volt, hogy felidézzek valamilyen nyomot.
– [tlagos súlyú, de magas. Olyasmi, mint Basso nyomozó.
– Mondott valamit?
Megr{ztam a fejem.
Basso nyomozó megjelent, és így szólta t{rs{hoz:
– Minden tiszta.
Azt{n felment az emeletre. A padló deszk{i nyikorogtak a fejünk fölött, ahogy
végigment a folyosón, ajtókat nyitogatva.
Holstijic nyomozó résnyire kinyitotta a bej{rati ajtót, és leguggolt, hogy
megvizsg{lja a z{rnyelvet.
– Mikor hazajöttél, nyitva tal{ltad az ajtót, vagy esetleg megrong{lt{k?
– Nem. A kulcsommal jöttem be. Anyu a nappaliban aludt. Basso nyomozó jelent
meg a lépcső tetején.
– Megmutatn{d nekünk, mit rong{ltak meg? – kérte.
Együtt mentünk fel a lépcsőn Holstijic nyomozóval, végigvezettem a folyosón oda,
ahol Basso nyomozó {lldog{lta szob{m ajtaj{ban, csípőre tett kézzel, a szob{t
vizsg{lgatva.
Tökéletesen csendben maradtam, ahogy a bizsergető félelem végigkúszott rajtam.
Az {gyam be volt vetve. A pizsam{m egy kupacban a p{rn{mon, pont úgy, ahogy
aznap reggel otthagytam. A fiókok csukva, a képkeretek ped{nsan elhelyezve a
fiókos szekrények tetején. Az {gyneműtartó csukva. A padló tiszta. A függöny
hosszan, l{gyan lógott a z{rt ablak két oldal{n.
— Azt mondtad, l{ttad a behatolót — mondta Basso nyomozó. Olyan tekintettel
pillantott le r{m, ami nem került el semmit. Olyan tekintettel, ami szakértő módon
szúrja ki a hazugs{got.
Beléptem a szob{ba, de hi{nyzott belőle a kényelem és biztons{g ismerős érzése. Ott
lappangott benne a veszély és fenyegetés tónusa. Az ablakra mutattam, prób{lva
szil{rdan tartani a kezem.
— Mikor beléptem, kiugrott az ablakon.
Basso nyomozó kinézett az ablakon.
— Elég magasan van a földhöz képest — jegyezte meg. Megprób{lta kinyitni
az
ablakot. — Bez{rtad, miut{n az illető t{vozott?
— Nem. Lerohantam a lépcsőn, és hívtam a 911 -et.
— Valaki bez{rta. — Basso nyomozó még mindig borotvaéles tekintettel
méregetett, sz{j{t szorosan összez{rva.
 — Nem hiszem, hogy egy ilyen ugr{s ut{n b{rki elszelelhetett volna —
mondta Holstijic nyomozó, csatlakozva t{rs{hoz az ablakn{l. — Szerencsés lehet, ha
törött l{bbal megússza.
— Tal{n nem ugrott, tal{n lem{szott a f{n — jegyeztem meg. Basso nyomozó
odakapta a fejét.
— Nos? Akkor melyik? Ugrott vagy m{szott? Elmehetett volna melletted, ki a
bej{rati ajtón. Az lett volna a logikus v{laszt{s. Én azt tettem volna. Még egyszer
megkérdezem. Jól fontold meg a v{laszt! Tényleg l{tt{l ma este valakit a szob{dban?
Nem hitt nekem. Azt hitte, csak kital{ltam az egészet. Egy pillanatig hajlottam r{,
hogy ugyanezt gondoljam. Miért ferdítették el a valós{got? Miért nem derül ki soha
az igazs{g? Az ép elmém kedvéért azzal nyugtattam magam, hogy nem én csin{ltam.
Ő volt az. Nem tudtam, hogyan, de őt kell hib{ztatnom érte.
Holstijic nyomozú törte meg a feszült csendet.
— Mikor jönnek haza a szüleid?
— Az any{mmal élek. Be kellett mennie az irod{ba egy rövid időre.
— Mindkettőtöknek fel kell tennünk p{r kérdést — folytatta a nyomozó.
Mutatta, hogy üljek le az {gyamra, de én dermedten megr{ztam a fejem. —
Mostan{ban szakított{l a bar{toddal?
— Nem.
— Mi a helyzet a drogokkal? Volt valami problém{d most vagy a múltban?
— Nem.
— Említetted, hogy az édesany{ddal élsz. Mi a helyzet az édesap{ddal? õ hol
van?
— Csak tévedés volt az egész — mondtam. — Sajn{lom. Nem kellett volna
telefon{lnom.
A két rendőrtiszt összenézett. Holstijic nyomozó becsukta a szemét, és az
orrnyergét nyomkodta. Basso nyomozó úgy nézett ki, mint aki elég időt elpazarolt,
és azonnal felrobban.
— Van egy kis dolgunk — mondta. — Megleszel itt egyedül, míg édesany{d
haza nem ér?
Alig hallottam, amit mondott; nem tudtam levenni a szemem az ablakról. Hogy
csin{lta? Tizenöt perc. Tizenöt perce volt, hogy valahogy visszajöjjön, és rendet
rakjon a szob{ban, mielőtt kiértek a rendőrök. És én egész idő alatt lent voltam.
Mikor r{jöttem, hogy egész idő alatt egyedül voltam vele a h{zban, megborzongtam.
Holstijic nyomozó {tnyújtotta a névjegyk{rty{j{t.
— Megmondan{d édesany{dnak, hogy hívjon fel minket, amikor hazaért?
Egyedül is kital{lunk — mondta Basso nyomozó. Akkorra m{r a folyosó felénél j{rt.

15. FEJEZET
 - Azt hiszed, Elliot megölt valakit?
— Pszt! — pisszegtem Vee-re, végigpillantva a labor asztalain, hogy meggyőződjem
róla, senki nem hallott meg minket.
— Ne sértődj meg, szivikém, de ez kezd nevetséges lenni. Először megt{madott.
Most meg gyilkos. Ne is haragudj, de pont Elliot? Gyilkos? 0 a, izé, a legaranyosabb
sr{c, akivel életemben tal{lkoztam. Mikor felejtette el kinyitni előtted az ajtót? 0, igen,
így van... soha.
Vee meg én biológi{n voltunk, és Vee a h{t{n feküdt az asztalon. A
vérnyom{smérést gyakoroltuk, és Vee-nek öt percig csendben kellett volna pihennie.
Norm{lis esetben Folttal dolgortam volna, de az edző nagy kegyesen megengedte,
hogy kivételesen szabadon v{laszszunk magunknak partnert. Vee-vel a terem
végében voltunk; Folt egy Thomas Rookery nevű sr{ccal dolgozott elöl.
— Gyanúsítottként kérdezték ki egy gyilkoss{gi ügyben — suttogtam, érezve,
hogy az edző szeme r{nk szegeződik. Néh{ny jegyzetet firkantottam a laboros
papírra. Az alany nyugodt és ellazult. Az alany h{rom és fdperce tartózkodik a beszédtől. - A
rendőrök nyilv{n azt gondolt{k, hogy volt indítéka és eszköze.
- Biztos vagy benne, hogy ugyanarról az Elliotról van szó? Szerinted h{ny
Elliot Saunders volt a Kinghornban febru{rban?
Vee a has{n kalimp{lt az ujj{val.
- Egyszerűen csak nagyon-nagyon nehéz elhinni. Egyébként akkor mi van,
ha kikérdezték? Az a fontos, hogy elengedték. Nem tűnik bűnösnek.
— Mert tal{ltak egy búcsúlevelet, amit Halverson írt.
— Ki is az a Halverson?
— Kjirsten Halverson — mondtam türelmetlenül. — A l{ny, aki {llítólag
felakasztotta mag{t.
— Lehet, hogy tényleg felakasztotta mag{t. Vagyis mi van, ha egy szép napon így
szólt: „Hé, az élet szív{s!'; és fellógatta mag{t egy t{ra? M{ssal is előfordult m{r.
—Szerinted az kicsit sem sok a véletlenekből, hogy mikor felfedezték a
búcsúlevelet, betörés nyomaira bukkantak?
— Portlandben élt. Ott előfordulnak betörések.
— Szerintem valaki odatette a levelet. Valaki, aki ki akarta hozni Elliotot.
— Ki akarn{ kihozni Elliotot? — kérdezte Vee.
Megaj{ndékortam a legjobb „jaj m{r" pillant{sommal.
Vee a jó könyökére t{maszkodott.
— Szóval azt mondod, hogy Elliot felvonszolta Kjirstent egy f{ra, a nyaka
köré tekert egy kötelet, megr{ngatta a l{b{t, azt{n betört a lak{s{ba, és elhelyezett egy
bizonyítékot, miszerint öngyilkoss{g történt?
— Miért ne?
Vee viszonozta a „jaj m{r" pillant{st.
 - Mert a zsaruk m{r kielemeztek mindent. Ha úgy döntöttek, hogy öngyilkoss{g
volt, akkor én is.
– És ehhez mit szólsz? – kezdtem. – Csak p{r héttel azut{n, hogy kiengedik Elliotot,
iskol{t v{lt. Miért hagyn{ ott valaki a Kinghornt, hogy a CHS-be jöjjön?
– Mondasz valamit.
– Szerintem prób{l elmenekülni a múltja elől. Szerintem túl kellemetlen volt abba
az iskol{ba j{rnia, ahol megölte Kjirstent. Bűntudata van. – Az ajkamhoz érintettem a
ceruz{mat. – El kell mennem Kínghornba, és kérdezősködni. A l{ny csak két hónapja
halt meg; biztosan még mindenki ezen cs{mcsog.
– Nem tudom, Nora. Rossz érzésem van azzal kapcsolatban, hogy kémkedni
kezdjünk Kinghornban. Vagyis kimondottan Elliotról akarsz kérdezősködni? Mi van,
ha r{jön? Mit fog gondolni?
Lenéztem r{.
– Csak akkor kell aggódnia, ha bűnös.
– Azt{n megöl téged is, hogy elhallgattasson. – Vee úgy vigyorgott, mint a tejbetök.
Én nem. – Pontosan annyira meg akarom tudni, ki t{madott meg, amennyire te –
folytatta sokkal komolyabban –, de az
életemre esküszöm, hogy nem Elliot volt az. Újra lej{tszottam magamban, k{bé
sz{zszor. Nem hasonlít. T{volról sem. Higgy nekem!
– Oké, tal{n Elliot nem t{madott meg – mondtam, prób{lva megbékíteni Vee-t, de
nem azért, hogy tiszt{zzam Elliot nevét. – Attól még sok minden szól ellene. Először
is, kikérdezték egy gyilkoss{gi ügyben. M{sodszor, szinte túl kedves. Ez
h{tborzongató. És harmadszor, Jules bar{tja.
Vee a homlok{t r{ncolta.
- Jules? Mi a baj Jules-lel?
– Szerinted az nem furcsa, hogy ak{rh{nyszor együtt vagyunk velük, Jules
felszívódik?
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Aznap este, mikor a Delphicbe mentünk, Jules szinte rögtön kiment a mosdóba.
Visszajött egy{ltal{n? Miut{n elmentein vattacukrot venni, Elliot megkereste?
– Nem, de azt a belső csőh{lózati problém{k sz{ml{j{ra írtam.
– Azt{n múlt este rejtélyesen beteget jelentett. – A ceruz{m radírj{val dörzsölgettem
az orrom, ahogy gondolkodtam. – Úgy tűnik, gyakran betegeskedik.
– Szerintem túlgondolod a dolgot. Tal{n... tal{n IHS-e van. – IHS ?
– Irrit{bilis hasmenés szindróma.
Figyelmen kívül hagytam Vee javaslat{t, hogy ment{lisan megragadjak egy ötletet,
ami épp csak felötlött bennem. A Kinghorn Előkészítő egyór{nyira van kocsival. Ha
az iskola tényleg annyira abszurd módon szigorú, ahogy Elliot {llítja, Jules-nek hogy
van folyton ideje Coldwaterbe l{togatni? Szinte minden reggel l{tom iskol{ba menet
 az Enzo's Bistróban Elliottal. R{ad{sul ő viszi haza Elliotot iskola ut{n. Szinte olyan az
egész, mintha Elliot a mark{ban tartan{ Jules-t.
De ez még nem minden. Egyre idegesebben dörzsöltem a radírt az orromhoz. Mit
tévesztek szem elől?
– Miért ölte volna meg Elliot Kjirstent? – tűnődtem hangosan. –Tal{n a l{ny l{tta,
hogy valami törvénybe ütközőt csin{l, és megölte, hogy befogja a sz{j{t.
Vee nagyot sóhajtott.
- Ez kezd az Abszolúta Nincs Semmi Értelme orsz{gba kúszni.
– Van itt még valami. Valami, amit nem veszünk észre.
Vee úgy nézett r{m, mintha a logikus gondolkod{som a t{voli űr-ben vak{ciózna.
– A magam részéről azt hiszem, hogy túl sokat veszel észre. Ez nagyon is olyan
érzés, mint a boszork{nyüldözés.
És akkor hirtelen r{jöttem, mit nem vettem észre. Egész nap ez nyugtalanított, ott
volt az agyam legh{tsó zug{ban, de túls{gosan lefoglalt minden m{s, hogy figyelmet
szenteljek neki. Basso nyomozó megkérdezte, hogy hi{nyzik-e valami a szob{mból.
Csak most jöttem
r{, hogy valami tényleg hi{nyzott. Múlt éjjel az öltözőszekrényemre tettem az
Elliotról szóló cikket. De ma reggelre – kutattam az emlékezetemben, hogy biztos
legyek benne – eltűnt. Hat{rozottan eltűnt.
– Atyaisten! – mondtam. – Elliot betört a h{zunkba tegnap este. Ő volt az! Ő lopta el
a cikket. – Mivel a cikk jól l{tható helyen volt, Elliot nyilv{n azért szedte darabokra a
szob{mat, hogy megfélemlítsen – tal{n elsősorban azért, hogy megbüntessen, amiért
r{bukkantam a cikkre.
– Húha, mi van? – értetlenkedett Vee.
– Mi a baj? – kérdezte az edző, meg{llva mellettem.
– Igen, mi a baj? – szólt közbe Vee. Az edző h{ta mögött mutogatott és nevetett r{m.
–Ööö... úgy tűnik, a l{nynak nincs pulzusa – mondtam, erősen megcsípve Vee
csuklój{t.
Míg az edző Vee pulzus{t tapogatta, bar{tnőm úgy csin{lt, mint aki el{jul, és
legyezgette mag{t. Az edző r{m pillantott a szemüvege fölött.
- Itt van, Nora. Hangosan és erősen ver. Biztos, hogy az alany teljes öt percig
tartózkodott minden tevékenységtől, beleértve a beszélgetést is? Ez a pulzus nem
olyan lassú, mint amilyenre sz{mítottam.
– Az alany küszködött a „nincs beszéd" lépéssel – vetette közbe Vee. – És az
alanynak nehezére esik ellazulni egy kőkemény biológiaasztalon. Az alany szeretné
javasolni a helycserét, hogy Nora legyen az új alany. – Vee a jó kezével megfogott, és
felhúzta mag{t.
– Ne hagyj{tok, hogy megb{njam, amiért megengedtem a szabad p{rv{laszt{st –
figyelmeztetett az edző.
 – Ne hagyja, hogy megb{njam, hogy ma iskol{ba jöttem – mondta neki Vee
mézesm{zosan.
Az edző figyelmeztető pillant{st vetett r{, azt{n felvette a laboros papíromat,
végigmérve a teljesen üres lapot.
– Az alany sz{m{ra a biológialabor egyenlő azzal, mint túladagolni a receptre
kapható nyugtatókat – mondta Vee.
Az edző belefújt a sípj{ba, és az oszt{lyban minden szemp{r felénk fordult.
– Folt! – szólalt meg az edző. – Idejönnél? Úgy tűnik, belefutottunk egy kis
partnerproblém{ba.
– Csak vicceltem – mondta gyorsan Vee. – Tessék... én csin{lom a gyakorlatot.
– Ezt tizenöt perce kellett volna meggondolnod – mondta az edző.
– Kérem, elnézné nekem? – esdekelt Vee, angyalian rebegtetve a szempill{j{t. Az
edző a bar{tnőm jó karja al{ dugta a jegyzetfüzetét.
– Nem.
– Bocsi! – mondta Vee a v{lla felett, ahogy vonakodva a terem elejébe sét{lt.
Egy pillanat múlva Folt leült mellém az asztalra. Laz{n összetette két kezét a térde
között, és {llhatatosan nézett r{m.
Mi van ? — f'örmedtem r{, idegesen a pillant{s{tól. Elmosolyodott.
— A c{pabőr cipőre gondoltam. Tegnap este.
A gyomromban a szok{sos, Folt kiv{ltotta remegést éreztem, és ahogy m{skor is,
most sem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz-e.
— Milyen volt az estéd? — kérdeztem óvatosan, közömbös hangon, ahogy
prób{ltam megtörni a jeget. A kémkalandom még mindig kényelmetlenül lógott
kettőnk között.
— Érdekes. És a tiéd?
— Nem annyira.
— A h{zi brut{lis volt, mi?
Gúnyt űz belőlem.
— Nem csin{ltam h{zit. Mosolya,
mint egy rók{é.
— Kit csin{lt{l meg?
Egy pillanatig nem tal{ltam szavakat. Ott {lltam félig nyitott sz{jjal.
— Ez egy célz{s volt?
— Csak kív{ncsi vagyok, mivel kell versenyeznem.
— Nőj fel!
Folt mosolya egyre szélesedett.
— Lazulj el!
— M{r így is vékony jégen sét{lok az edzőnél, úgyhogy tegyél nekem egy
szívességet, és koncentr{ljunk a feladatra! Nincs kedvem tesztalanyt j{tszani,
úgyhogy ha nem b{nod... — Félreérthetetlenül az asztalra mutattam.
 — Nem tudok — mondta. — Nincs szívem.
Azzal nyugtattam magam, hogy nem szó szerint érti.
Végigdőltem az asztalon, és a hasamra tettem a kezem.
Szólj, ha lej{rt az öt perc. — Becsuktam a szemem, hogy ne is l{ssam, amint Folt
fekete tekintete engem vizsg{lgat.
Néh{ny perc múlva résnyire nyitottam a szemem.
— Lej{rt az idő — mondta Folt.
Kifordítva feltartottam az egyik kezem, hogy megmérhesse a pulzusomat.
Folt megfogta a csuklómat, mire hőhull{m futott végig a karomon, ami azzal ért
véget, hogy összeszűkült a gyomrom.
— Az alany pulzusa érintkezés hat{s{ra felgyorsul — mondta.
— Ezt ne írd le! — Ezt méltatlankod{snak sz{ntam. Ennek ellenére úgy
hangzott, mintha prób{lnék visszafojtani egy mosolyt.
— Az edző azt akarja, hogy alapos munk{t végezzünk.
— Te mit akarsz? — kérdeztem tőle.
Folt tekintete az enyémbe fúródott. Belül vigyorgott. Tudtam. — Kivéve, tudod, azt
— mondtam neki.
Tanít{s ut{n belibbentem Miss Greene irod{j{ba a megbeszélt tal{lkozóra. Dr.
Hendrickson a nap végén mindig szélesre t{rta az ajtót, hogy beinvit{lja a di{kokat.
Most viszont ak{rh{nyszor erre jövök, Miss Greene ajtaja mindig csukva van.
Folyamatosan. Ne zavarjatok, ez mag{tól értetődő volt.
— Nora — köszöntött, kinyitva az ajtót a kopogtat{sra —, kérlek, gyere be!
Foglalj helyet!
M{ra teljesen kipakolt, és ki is díszítette az irod{t. Behozott még néh{ny növényt, és
az íróasztala fölött egy s{vban bekeretezett, növényekről készített festmények lógtak.
Miss Greene így szólt:
Sokat gondolkodtam azon, amit a múlt héten mondt{l. Arra a nyilv{nvaló
következtetésre jutottam, hogy a kapcsolatunkat a bizalomra és a tiszteletre kell
alapoznunk. Nem beszélünk újra az édesap{dról, hacsak nem szeretnéd.
— Oké — mondtam óvatosan. Miről fogunk beszélni?
— Fülembe jutott néh{ny elég ki{br{ndító hír — mondta. Miss Greene
elhalv{nyodó mosollyal hajolt előre, és könyökét az asztalra t{masztotta. Egy tollat
görgetett a két keze között. — Nem akarok betolakodni a mag{néletedbe, Nora, de
azt hittem, tökéletesen egyértelműen fejeztem ki az aggodalmamat Folttal
kapcsolatban.
Nem igaz{n tudtam, hov{ akar kilyukadni ezzel.
— Nem korrepet{ltam. — És most komolyan, mi köze van hozz{?
— Szombat este Folt hazavitt a Delphic Kikötőből. És te behívtad a h{zatokba.
Csak nehezen tudtam lenyelni a tiltakoz{somat.
— Ezt honnan tudja?
 — Iskolai pszichológusként a munk{m része, hogy útmutat{st adjak neked —
v{laszolta Miss Greene. — Kérlek, ígérd meg, hogy nagyon-nagyon óvatos leszel Folt
közelében. — Úgy nézett r{m, mintha tényleg arra v{rna, hogy megesküszöm neki.
— Ez elég bonyolult — mondtam. — Aki hazavitt volna, otthagyott a Delphicben.
Nem volt m{s v{laszt{som. Nem az van, hogy lehetőségeket keresek, hogy Folttal
lehessek. — H{t, kivéve a tegnap estét a Borderline-ban. Védelmemre legyen
mondva, tényleg nem sz{mítottam r{, hogy ott tal{lom Foltot. Elvileg szabadnapos
volt.
- Nagyon örülök, hogy ezt hallom — v{laszolta Miss Greene, de nem úgy hangzott,
mint aki meg van győződve az {rtatlans{gomról.
- Most, hogy ezt tiszt{ztuk, van valami, amiről szeretnél ma beszélgetni? Valami,
ami nyugtalanít?
Eszem {g{ban sem volt elmondani neki, hogy Elliot betört az otthonomba. Nem
bíztam Miss Greene-ben. Nem tudtam volna megfogalmazni, mi volt az, de valami
zavart benne. És az sem tetszett, ahogy folyamatosan azt sugalmazta, hogy Folt
veszélyes, de nem {rulta el, miért. Szinte olyan volt, mintha lenne róla egy list{ja.
Felemeltem a h{tizs{komat a földről, és kinyitottam az ajtót.
— Nincs semmi — mondtam.
 16. FEJEZET

Vee a szekrényemnek t{maszkodva firk{lgatott a gipszére egy lila filctollal.

— Szia! — köszöntött, mikor m{r semmi sem v{lasztott el minket a folyosón.
— Hol volt{l? Kerestelek az eline műhelyben és a könyvt{rban.
— Miss Greene-nel volt tal{lk{m, az új iskolai pszichomókussal. — Nagyon
t{rgyszerűen mondtam, de belül volt egy tompa, borzongós érzésem. Nem tudtam
kitörölni a gondolataimból, hogy Elliot betört a h{zunkba. Mi akad{lyozza meg, hogy
újra megtegye? Vagy hogy valami ennél is rosszabbat tegyen?
— Mi történt? — kérdezte Vee.
Elfordítottam a szekrényem z{rj{t, és kicseréltem néh{ny könyvet.
— Tudod, mennyibe kerülhet egy új riasztórendszer?
— Ne sértődj meg, szívi, de senki nem fogja ellopni a kocsidat. Sötét pillant{st
lövelltem Vee-re.
— A h{zunkhoz. Be akarom biztosítani, hogy Elliot ne jusson be újra. Vee
körbepillantott, és megköszörülte a tork{t.
— Mi van? — kérdeztem.
Vee feltartotta a kezét.
— Semmi. Egy{ltal{n semmi. Ha még mindig afelé hajlasz, hogy Foltra kend a
dolgot... az a te kiv{lts{god. Őrült egy kiv{lts{g, de hé, a tiéd.
Úgy becsaptam a szekrényajtót, hogy csak úgy visszhangzott a fo]yosó.
Visszatartottam a v{dló v{laszt, hogy mindenki közül pont Vice-nek nem kellene
kételkednie bennem, és helyette azt mondtam:
 — A könyvt{rba indultam, és eléggé sietek. — Kimentünk az épületből, és
{tv{gtunk a parkolóhoz, mikor hirtelen meg{lltam. Kõrbenéztem, a Fiatot keresve, de
eszembe jutott, hogy Anyu tett ki ma reggel munk{ba menet. És Vee a törött karj{val
nem vezetett.
— Francba — mondta Vee a gondolataimban olvasva —, nincs kocsink.
Eltakarva szememet a napsütés elől, hunyorogva kinéztem az utc{ra.
— Gondolom, ez azt jelenti, hogy gyalog kell mennünk.
— Nem nekünk. Neked. Veled mennék, de hetente egyszer, ez a könyvt{ri
limitem.
— Ezen a héten még nem volt{l a könyvt{rban — mutattam r{.
— Igen, de tal{n holnap mennem kell.
— Holnap csütörtök van. Tanult{l m{r valaha csütörtökön? Vee az ajk{hoz
érintette egy ujj{t, és elgondolkodó arckifejezést öltött.
— Tanultam valaha szerd{n?
— Nem tudok ilyen esetet felidézni.
— L{tod, meg is van. Nem mehetek. Felrúgn{m a hagyom{nyt.

Harminc perccel később megm{sztam a könyvt{r főbej{rat{hoz vezető lépcsősort.

Mikor odabent voltam, a leckét az agyam legh{tsó részébe sz{műztem, és egyenesen
a médiarészlegbe mentem, ahol {tfésültem az Internetet, h{tha tal{lok még valami
inform{ciót a ,,kinghorni akaszt{sról" Nem volt sok minden. Eredetileg nagy volt a
felhajt{s, de miut{n felfedezték a búcsúlevelet, és Elliotot szabadon engedték, a hírek
is m{sról kezdtek szólni.
Ideje volt kiruccanni Portlandbe. Abból nem sok újdons{got tudok meg, ha {tnézem
a régi újs{gcikkeket, de tal{n több szerencsém lesz, ha végzek egy kis l{bmunk{t.
Kijelentkeztem, és felhívtam Anyut.
– Haza kell mennem ma este kilencre?
– Igen, miért?
– Arra gondoltam, bemegyek busszal Portlandbe.
Anyu a Biztos azt hiszed, hogy elment az eszem nevetését hallatta.
– Interjút kell készítenem p{r di{kkal a Kinghorn Előkészítőből –mondtam. – Egy
kutat{shoz. – Nem volt hazugs{g. Nem igaz{n. Persze, sokkal könnyebb lett volna
igazolni magam, ha nem terhelt volna m{r így is a bűntudat, hogy elhallgattam Anyu
elől a betörést és az azt követő rendőri l{togat{st. Gondoltam r{, hogy elmondom
neki, de valah{nyszor szóra nyitottam a sz{mat, nem jött ki hang a torkomon. A
túlélésért küszködünk. Szükségünk van Anyu bevételére. Ha beszélek neki Elliotról,
azon nyomban felmond a munkahelyén.
– Nem mehetsz egyedül a v{rosba. Holnap iskola, és hamarosan besötétedik.
R{ad{sul mire odaérsz, a di{kok m{r elmennek. Felsóhajtottam.
– Oké, hamarosan otthon leszek.
— Tudom, hogy azt ígértem, hazaviszlek, de az irod{ban ragadtam. – A h{ttérből
hallottam, hogy Anyu papírokat rendezget, és elképzeltem, hogy az {lla al{ gyűrte a
telefont, a zsinórj{t pedig néh{ny szor maga köré tekerte. - Nagy kérés lenne, hogy
menj gyalog?
A levegő épp csak hűvös volt, n{lam volt a farmerdzsekim, és volt két l{bam. Ak{r
gyalogolhattam is. A terv sokkal ésszerűbbnek hang-,,,ott a fejemben, mert arra a
gondolatra, hogy egyedül sét{ljak haza, íír t{madt bennem. De azon kívül, hogy
egyébként a könyvt{rban kell éjszak{znom, nem volt m{s v{laszt{som.
M{r majdnem kiértem a könyvt{rból, mikor meghallottam, hogy valaki a nevemen
szólít. Megfordultam, és Marcie Millart l{ttam közeledni felém.
– Hallottam Vee-ről – mondta. – Igaz{n szomorú. Úgy értem, ki t{madn{ meg?
Hacsak, tudod, nem musz{j. Tal{n önvédelem volt. Hallottam, hogy sötét volt és
esett. Könnyen összetéveszthették egy j{vorszarvassal. Vagy egy medvével vagy
bölénnyel. Tényleg, b{rmilyen esetlen {llat megteszi.
– Atyaég, jó volt veled dum{lni, de van egy csomó m{s dolgom, amit szívesebben
csin{lnék. Péld{ul, a szemétledobóba dugn{m a kezem. – Folytattam az utat kifelé.
– Remélem, tartózkodott a kórh{zi ételektől – mondta Marcie, szorosan a
nyomomban haladva. – Úgy hallom, azok zsírosak. Nem bírn{ ki, ha hízna még egy
kicsit.
Megpördültem.
– Ennyi. Még egy szó, és... – Mindketten tudtuk, hogy ez csak üres fenyegetőzés.
Marcie mesterkélten elmosolyodott.
– És mi?
– Ribanc – mondtam.
– Stréber.
– Ringyó.
- Dilis.
- Anorexi{s disznó.
- Azta! – mondta Marcie, a szívére szorított kézzel, és melodramatikusan h{tr{lni
kezdett. – Most meg kellene sértődnöm? Erről vegyél méretet! Nem újs{g. Legal{bb
én tudom, hogy kell egy kis önuralmat gyakorolni. Az ajtón{l {lló biztons{gi őr
megköszörülte a tork{t.
– Rendben, fejezzétek be! Menjetek ki, különben bez{rlak titeket az irod{mba, és
felhívom a szüleiteket.
– Mondja neki – mutatott r{m Marcie. – Én prób{lok kedves lenni. Ő esett nekem.
Én csak részvétet nyilv{nítottam a bar{tnőjének.
– Azt mondtam, kifelé!
– Jól {ll mag{n az egyenruha – mondta neki Marcie, r{villantva jellegzetes, mérgező
mosoly{t.
Az őr az ajtó felé intett a fejével.
 – Gyerünk, kifelé! – De most feleannyira sem hangzott nyersnek. Marcie az ajtóhoz
sasszézott.
– Kinyitn{ nekem az ajtót? Tele van a kezem. – Egy könyv volt n{la. Papírkötésű.
Az őr megnyomta a mozg{ssérülteknek sz{nt gombot, és az ajtó automatikusan
kinyílt.
– Nah{t, köszönöm – mondta Marcie, egy csókot dobva az őrnek.
Nem mentem ut{na. Nem tudtam biztosan, mi történne, ha mennék, de épp elég
negatív érzés volt bennem ahhoz, hogy esetleg olyat tegyek, amit később megb{nok.
A sértegetés és az ökölharc nem méltó hozz{m. Hacsak nem Marcie Millarral van
dolgom.
Megfordultam, és elindultam vissza a könyvt{rba. A lifteknél besz{lltam a
fémkalitk{ba, és megnyomtam az alagsor gombj{t.
V{rhattam volna p{r percet, míg Marcie elmegy, de ismertem egy m{sik kiutat is, és
úgy döntöttem, arra megyek. Ot éve a v{rosi tan{cs jóv{hagyta, hogy a nyilv{nos
könyvt{rat {tköltöztessék egy történelmi épületegyüttesbe, az óv{ros központj{ba. A
vöröstégla-épület az 1850-es években épült, és egy romantikus kupola meg egy
korl{tos kil{tó is tartozott hozz{, ahonnan a tengerről visszatérő hajókat figyelték.
Sajnos parkolója nem volt az épületnek, ezért {stak egy alagutat, hogy összekössék a
könyvt{rat a vele szemben lévő bírosa,, mélygar{zs{val. A gar{zs most mindkét
épületet kiszolg{lja.
A lift zörögve meg{llt, én pedig kiléptem belőle. Az alagutat halv{nylila,
fluoreszk{ló fény vil{gította meg. Eltartott egy pillanatig, mire indul{sra késztettem a
l{bam. Teljesen megbénultam, mert hirtelen eszembe jutott az az éjszaka, mikor Apu
meghalt. Azon tűnődtem, vajon ő is egy olyan kihalt és sötét utc{n j{rt-e, mint az
előttem lévő alagút.
Szedd össze magad, mondtam magamnak. Az csak egy vakt{ban történt erőszakos
cselekmény volt. Az elmúlt évben folyamatosan rettegtél minden sötét sik{tortól, szob{tól és
szekrénytől. Nem élheted le úgy a h{tralévő életedet, hogy azon aggódsz, mikor szegeznek
pisztolyt a hal{ntékodhoz.
Eltökélten, hogy bebizonyítsam, a félelem csak a fejemben létezik, elindultam az
alagútban, cipőm l{gyan kopogott a betonon. T{sk{mat a bal v{llamra téve azt
sz{molgattam, meddig tart majd, míg hazasét{lok, és hogy vajon készen {llok-e arra,
hogy lerövidítsem az utat a sínek felé most, hogy alkonyodik. Azt reméltem, ha
vid{m gondolatokkal foglalom le magam, nem lesz időm odafigyelni az egyre
növekvő rémületre.
Az alagút végéhez közeledtem, ahol egy sötét alak {csorgott.
Hirtelen meg{lltam, a szívem kihagyott p{r ütemet. Folt fekete pólót viselt, bő
farmert, acélbetétes bakancsot. A tekintete olyan volt, mint azé, aki nem tartja be a
j{tékszab{lyokat. A mosolya kissé túl ravasz volt ahhoz, hogy megnyugtató legyen.
– Mit csin{lsz itt? – kérdeztem, kisimítva egy hajtincset az arcomból, és a mögötte
lévő kij{rat felé pillantottam. Tudtam, hogy ott van, de néh{ny fluoreszk{ló fényforr{s
nem működött, és alig lehetett l{tni. Ha erőszak, gyilkoss{g vagy b{rmilyen m{s
bűnös gondolat j{rt Folt fejében, a tökéletes helyen szorított sarokba.
Ahogy Folt elindult felém, h{tr{lni kezdtem. Egy autó mellé kerültem, és
megragadtam a kín{lkozó lehetőséget. Megkerültem, és úgy helyezkedtem Folttal
szemben, hogy a kocsi közöttünk legyen.
Folt r{m nézett az autó fölött. Felvonta a szemöldökét.
– Kérdéseim vannak – mondtam. – Rengeteg.
– Miről?
– Mindenféléről.
Folt sz{ja megr{ndult, biztos voltam benne, hogy egy mosolyt prób{l elfojtani.
– És ha a v{laszaim nem megfelelőek, kitörsz? – A gar{zs kij{rata felé intett a fejével.
Ez volt a terv. Többé-kevésbé. Lesz{mítva néh{ny nyilv{nvaló tényt, péld{ul azt,
hogy Folt sokkal gyorsabb n{lam.
– Halljuk azokat a kérdéseket – unszolt.
– Honnan tudtad, hogy ma este a könyvt{rban leszek?
– Megsejtettem.
Egy pillanatig sem hittem, hogy Folt azért jött ide, mert sejtelmei t{madtak. Volt egy
olyan oldala, ami szinte ragadozóra emlékeztetett.
Ha a hadsereg tudna róla, minden tőlük telhetőt megtennének, hogy besorozz{k.
Folt balra mozdult. Én vele ellentétesen, a kocsi fara felé iszkoltam. Mikor Folt
meg{llt, én is meg{lltam. Ô a kocsi orr{n{l volt, én h{tul.
– Hol volt{l vas{rnap délut{n? – kérdeztem. – Követtél, mikor v{s{rolni mentünk
Vee-vel? – Tal{n nem ő volt a símaszkos fickó, de az még nem jelentette azt, hogy
semmi köze nem volt a közelmúltban történt zavaró eseményekhez. Valamit titkol
előlem. Azóta titkol valamit, amióta tal{lkoztunk. Vajon csak véletlen, hogy életem
utolsó norm{lis napj{t pontosan azelőtt a végzetes nap előtt éltem? Ebben nem
hittem.
– Nem. Egyébként hogy ment? Vettél valamit?
– Tal{n – mondtam elővigy{zatlanul.
– Mit?
Visszagondoltam arra a napra. Vee és én csak a Victoria's Secretig jutottunk.
Harminc doll{rt költöttem egy fekete csipkemelltartóra, de eszem {g{ban sem volt ezt
elmondani neki. Ehelyett elmeséltem, milyen volt az estém, azzal kezdve, hogy úgy
éreztem, követnek, és hogy Vee-t az út mellett tal{ltam egy brut{lis rablót{mad{s
{ldozataként.
– Szóval? – förmedtem r{, mikor befejeztem. – Akarsz valamit mondani?
– Nem.
– Fogalmad sincs, mi történt Vee-vel?
– Megint csak nem a v{lasz.
– Nem hiszek neked.
 – Csak mert gondjaid vannak a bizalommal. – Folt mindkét kezét szétterpesztette a
kocsin, és a motorh{ztető flöé hajolt. – Ezen m{r túlvagyunk.
Éreztem, hogy izzik i vérem. Folt megint megfordította a beszélgetést. Ahelyett, hogy
őt vil{gítan{ meg, a reflektorfény visszair{nyult r{m. Azt különösen nem szerettem,
mikor emlékeztetett r{, hogy mindenfélét tud rólam. Személyes dolgokat. Péld{ul,
hogy gondjaim vannak a bizalommal.
Folt az óra j{r{s{val megegyező ir{nyba indult. Elfutottam előle, és amikor meg{llt,
én is meg{lltam. Miközben megint v{rakozó {ll{sponton voltunk, Folt a tekintetével
fogva tartotta az enyémet, mintha onnan akarn{ kiolvasni a következő
mozzanatomat.
— Mi történt az Arkangyalon? Megmentettél? — kérdeztem.
— Ha megmentettelek volna, most nem beszélgetnénk itt.
— Úgy érted, ha nem mentettél volna meg, akkor nem lennénk itt. Halott
lennék. — Én nem ezt mondtam.
Fogalmam sem volt, mire gondol.
— Miért nem lennénk itt?
— Te még mindig itt lennél. — Szünetet tartott. — Valószínűleg én nem.
Mielőtt kital{lhattam volna, miről beszél, megint felém lendült, ezúttal jobbról
t{madva. Egy pillanatig összezavarodtam, és emiatt csökkent a köztünk lévő t{vols{g.
Folt nem {llt meg, hanem körözött a kocsi körül. Kitörtem, és a gar{zs kij{rata felé
szaladtam.
H{rom kocsi t{vols{gig jutottam, mikor megfogta a karomat. Megfordított, és a
betongerend{hoz t{masztott.
— Ennyit a tervről — mondta.
R{meredtem. B{r a tekintetem elég rémült volt. Folt r{m villantott egy vigyort, ami
csordultig volt sötét sz{ndékkal, megerősítve, minden okom meg van r{, hogy
izzadjak.
— Mi folyik itt? — kérdeztem, és nagyon igyekeztem bar{ts{gtalannak tűnni. —
Hogy lehet, hogy hallom a hangodat a fejemben? És miért mondtad, hogy miattam
kezdtél iskol{ba j{rni?
— Belef{radtam, hogy csak t{volról csod{ljam a l{baidat.
— Az igazat akarom. — Nehezen nyeltem. — Teljes betekintést érdemlek.
— Teljes betekintést — ismételte Folt ravasz vigyorral. — Van ennek valami
köze ahhoz az ígérethez, amit a leleplezésemmel kapcsolatban tettél? Pontosan miről
is beszélünk most?
Nem emlékeztem, miről beszéltünk. Csak azt tudtam, hogy Folt pillant{sa
különösen forró. Meg kellett szakítanom a szemkontaktust, úgyhogy ink{bb a
kezeimre figyeltem. Csillogtak az izzads{gtól, ezért a h{tam mögé dugtam.
— Mennem kell — böktem ki. — H{zit kell írnom.
— Mi történt odabent? — Folt a lift felé bökött az {ll{val.
— Semmi.
Mielőtt meg{lljt parancsolhattam volna neki, a tenyeremhez préselte az övét,
tornyot form{lva a kezünkből. Ujjait az enyémek közé csúsztatta, és szorosan
összez{rta.
— Fehérek az ujjperceid — mondta, sz{j{val érintve őket. — És eléggé
feldúltnak néztél ki, mikor kijöttél.
— Engedj el! És nem vagyok feldúlt. Nem igaz{n. Ha megbocs{tasz, h{zit kell
írnom...
— Nora. — Folt l{gyan ejtette ki a nevem, mégis megvolt benne a sz{ndék,
hogy megkapja, amit akar.
- Volt egy kis összetűzésem Marcie Millarral. — Fogalmam sem volt, honnan jött ez a
vallom{s. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy kinyissak Folt előtt még egy ablakot,
amin {t belém kukucsk{lt. - Oké? - v{gtam oda bosszúsan. - Elégedett vagy?
- Marcie Millar?
Prób{ltam kiszabadítani az ujjaimat, de Folt m{shogy gondolta.
- Nem ismered Marcie-t? - kérdeztem cinikusan. - Ezt nehéz elhinni, ha figyelembe
vesszük, hogy a Coldwaterbe j{rsz. M{sodszor, Y kromoszóm{d van.
- Mesélj a küzdelemről! - kérte Folt.
- Kövérnek nevezte Vee-t.
- És?
- Én meg őt anorexi{s disznónak.
Folt olyan volt, mint aki prób{l nem elvigyorodni.
- Ennyi? Semmi ütés? Semmi harap{s, karmol{s vagy hajtépés?- összeszűkült
szemmel meredtem r{. - Meg kell tanítsalak harcolni, angyalom?
- Tudok harcolni. - A hazugs{g ellenére is felszegtem az {llam. Folt m{r arra sem vette
a f{rads{got, hogy visszafojtsa a vigyor{t. - Tényleg j{rtam bokszolni. - Kickbokszra.
A tornaterembe. Egyszer.
Folt célpontként tartotta fel a kezét.
- Üss ide! Olyan erősen, ahogy csak tudsz.
- Én< nem vagyok a céltalan erőszak híve.
- Egyedül vagyunk idelent. - Folt bakancsa egy síkban volt a cipőmmel. - Egy olyan
fickó, mint éri, könnyen kihaszn{lhat egy olyan l{nyt, mint te. Jobb, ha megmutatod,
mit tudsz.
H{trafelé araszoltam, és megl{ttam Folt fekete motorj{t. - Hadd vigyelek haza -
aj{nlotta fel.
Gyalog megyek
Késő van és sötét.
Igaza volt. Ak{r tetszett, ak{r nem.
 De belül {d{z kötélhúz{st folytattam magammal. Először is, hülye lennék gyalog
menni, és most két rossz döntés között kell v{lasztani: megyek Folttal, vagy
megkock{ztatom, hogy valaki n{la is i osszabb v{r r{m odakint.
Kezdem azt hinni, hogy csak azért aj{nlod fel mindig, hogy elviszel, mert tudod,
mennyire nem vagyok oda ezért a dologért. - Izgatott sóhajt hallattam,
fogcsikorgatva feltettem a bukósisakot, és {tlendítettem magam a j{rg{nyon Folt
mögött. Nem teljesen az én hib{m volt, hogy szorosan hozz{ kellett simulnom. Az
ülés nem volt kifejezetten széles.
Folt mély, élvezettel teli hangot hallatott.
Egy csomó m{sik okot tudnék felsorolni.
A gar{zsból kifelé menet felgyorsított, mintha pusk{ból lőtték volna ki. Egy piros-
fehér csíkos sorompó és egy jegykiadó automata torlaszolta el a kij{ratot. Azon
tűnődtem, Folt le tud-e lassítani, hogy pénzt dobjon az automat{ba, mikor l{gyan
meg{llt, ezzel még közelebb r{ntva mag{hoz. Dobott némi aprót a gépbe, azt{n
felhúzott az utc{ra.
Folt a kocsifelhajtónkra korm{nyozta a motort, én pedig belékapaszkodtam, hogy
megtartsam az egyensúlyom, míg lem{szok. Visszaadtam neki a bukósisakot.
Kösz a fuvart - mondtam.
Mit csin{lsz szombat este?
Pillanatnyi szünet.
- Randim van a szok{sossal.
Úgy tűnt, ez felcsig{zza az érdeklődését.
– A szok{sossal?
– H{zi.
– Töröld!
Sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Folt szívélyes volt és őszinte, az illata
fantasztikus. Mint a menta és gazdag, sötét föld keveréke. Hazafelé senki nem ugrott
r{nk, és a paraszth{z földszinti ablakaiban fény vil{gított. Ma először biztons{gban
éreztem magam.
Kivéve, hogy Folt bekerített egy sötét alagútban, és valószínűleg leselkedett
ut{nam. Tal{n mégsem voltam olyan biztons{gban.
– Nem randizom idegenekkel – v{laszoltam.
– Jó, hogy én igen. Ötkor érted jövök.

17. FEJEZET
 Egész szombaton hideg eső esett, én pedig az ablak mellett ültem, azt figyelve,
a cseppek hogyan vetnek karik{kat a gyepen egyre növekvő pocsoly{kban. Az
ölemben a Hamlet egy szam{rfüles péld{nya feküdt, a fülem mögé tollat dugtam, a
l{bamn{l pedig egy üres forró csokis bögre {llt. A papír, amin a színdarabra
vonatkozó kérdések szerepeltek, pontosan olyan fehéren hevert a kisasztalon, ahogy
Mrs. Lemon két napja {tadta. Ez mindig rossz jel.
Anyu k{bé fél ór{ja ment el jóg{zni, és ugyan többször is elgyakoroltam magamban,
hogy adjam be neki a Folttal való randimat, a végén hagytam elmenni anélkül, hogy
említést tettem volna a dologról. Azzal nyugtatgattam magam, hogy nem nagy iigy,
tizenhat éves vagyok, és eldönthetem, mikor és miért megyek el otthonról, de az volt
az igazs{g, hogy el kellett volna mondanom Anyunak.
Tökéletes. Most egész este emészteni fog a bűntudat.
Mikor a folyosón {lló ingaóra elütötte a fél ötöt, boldogan dobtam félre a könyvet,
és rohantam az emeletre, a szob{mba. A nap nagy részét h{zi feladattal és
h{zimunk{val töltöttem, ami t{vol tartotta a gondolataimat az esti randitől. De most,
hogy elérkeztek az utolsó percek, ideges v{rakoz{s kerekedett feliil rajtam. Ak{r
tetszett, ak{r nem, Foltnak és nekem volt egy befejezetlen ügyünk. Az utolsó csókunk
félbeszakadt. Azt a csókot előbb-utóbb meg kell oldani. Afelől semmi kétségem nem
volt, hogy meg akarom oldani, csak azt nem tudtam biztosan, hogy kész vagyok-e r{
ma este. Mindennek tetejében az sem segített, hogy Vee figyelmeztetése
folyamatosan felbukkant az elmém h{tsó zug{ban, mint egy vörös z{szló. Tartsd t{vol
magad Folttól!
Elhelyezkedtem a tükrös szekrény előtt, és szemügyre vettem magam. A smink
minim{lis, csak egy kis szempillaspir{l. A hajam nagyon is szénakazal, de ebben
nincs semmi újdons{g. Az ajkamra r{férne egy kis csillog{s. Megnyaltam az alsó
ajkam, hogy nedvesen tündököljön. Ettől csak még ink{bb a majdnem-csókunkra
gondoltam, és önkéntelenül is elöntött a forrós{g. Ha egy majdnem-csók ilyen
hat{ssal van r{m, kív{ncsi vagyok, mire képes egy igazi csók. A tükörképem
mosolygott.
— Nem nagy ügy — mondtam magamnak, míg fülbevalót prób{lgattam. Az első
p{r nagy volt, hurkos és türkiz... és túl nehéznek bizonyult. Félretettem, és egy csepp
form{jú top{zzal prób{lkoztam. Az jobb volt. Azon tűnődtem, mit tervez Folt.
Vacsor{t? Mozit? — Ez nagyon is olyan, mint egy biológi{s, tanulós randi —
mondtam higgadtan a tükörképemnek. — Csak... biológia és tanul{s nélkül.
Szűk farmert és balerinacipőt húztam. Egy kék selyems{lat tekertem a derekam
köré, végig a felsőtestemre, és nyakp{ntos blúzt form{zva megkötöttem a tarkómon.
Megigazgattam a hajamat, és akkor kopogtattak az ajtón.
— Jövök! — ki{ltottam a lépcsőről.
Egy utolsó ellenőrzést végeztem a folyosón lévő tükörben, azt{n kinyitottam a
bej{rati ajtót, és két, sötét ballonkab{tot viselő férfit i.thItam a küszöbön.
- Nora Grey — mondta Basso nyomozó, felmutatva a jelvényét. — Újra tal{lkozunk.
Eltartott egy pillanatig, míg megjött a hangom.
— Mit keresnek itt?
A nyomozó oldalra intett a fejével.
— Emlékszel a t{rsamra, Holstijic nyomozóra. Nem b{nod, ha bejövünk, és
felteszünk p{r kérdést? — Nem úgy hangzott, mint aki engedélyt kér. Valój{ban
fenyegetésnek hatott.
— Mi a baj? — kérdeztem, ide-oda pillantgatva közöttük. — Itthon van az
édesany{d? — kérdezte Basso nyomozó. — Jógaór{ra ment. Miért? Mi
folyik itt?
Megtörölték a cipőjüket, és beléptek.
— El tudod mondani, mi történt közted és Marcie Millar között a könyvt{rban
szerda este? — kérdezte Holstijic nyomozó, lehuppanva a kanapéra. Basso nyomozó
{llva maradt, és a kandalló p{rk{ny{n lévő csal{di képeket fürkészte.
Eltartott egy pillanatig, mire felfogtam a nyomozó szavait. A könyvt{r. Szerda este.
Marcie Millar.
— Marcie jól van? — kérdeztem. Nem volt titok, hogy nem tartottam fenn
Marcie sz{m{ra egy kellemes, szerető helyet a szívemben. De ez nem jelentette azt,
hogy bajba, vagy ami még rosszabb, veszélybe akartam volna sodorni. Különösen
olyan bajba nem akartam sodorni, aminek köze van hozz{m.
Basso nyomozó csípőre tette a kezét.
- Miből gondolod, hogy nincs jól?
— Nem csin{ltam semmit Marcie-val.
— Miről vitatkoztatok? — kérdezte Holstijic nyomozó. — A könyvt{r biztons{gi őre
azt mondta, eléggé elfajultak a dolgok.
— Semmi olyan nem történt.
— Hanem micsoda?
— Kicsit sértegettük egym{st — v{laszoltam, abban a reményben, hogy ennyiben
hagyhatjuk a dolgot.
— Mikkel?
— Ostobas{gokat v{gtunk egym{s fejéhez — mondtam eltűnődve.
— Hallanom kellene, hogy miket, Nora.
— Anorexi{s disznónak neveztem. — Az orc{m égett, és a hangom megal{zottan
csengett. Ha a helyzet nem lett volna olyan komoly, tal{n azt kív{ntam volna, b{rcsak
valami sokkal kegyetlenebbel és lealacsonyítóval {lltam volna elő akkor.
Vagy ha m{r itt tartunk, valami olyannal, aminek kicsivel több értelme van.
A nyomozók egym{sra néztek.
— Megfenyegetted? — kérdezte Holstijic nyomozó.
— Nem.
- Hov{ mentél a könyvt{rból?
— Haza.
— Követted Marcie-t?
— Nem. Ahogy m{r mondtam, hazajöttem. Elmondj{k, mi történt Marcie-val?
— Tudja valaki igazolni, amit mondasz? — kérdezte Basso nyomozó.
- A biológiapartnerem. L{tott a könyvt{rban, és felaj{nlotta, hogy hazahoz. V{llammal
a nappaliba vezető franciaajtó egyik sz{rny{nak t{maszkodtam; Basso nyomozó
odasét{lt, és megt{maszkodott a m{-,,i k oldalon, velem szemben.
- Halljunk valamit erről a biológiapartnerről!
- Ez milyen kérdés?
Szétt{rta a kezét.
— Ez egy eléggé alapvető kérdés. De ha azt akarod, hogy közelebbről is
meghat{rozzam, megtehetem. Mikor középiskol{s voltam, csak olyan l{nyoknak
aj{nlottam fel fuvart, akik érdekeltek. Lépjünk tov{bb! Milyen a kapcsolatod a
bioszpartnereddel... iskol{n kívül?
— Most viccel, ugye?
Basso nyomozó féloldalasan felhúzta az ajk{t.
— Erre gondoltam. R{vetted a bar{todat, hogy verje össze Marcie Millart?
— Marcie-t megverték?
A nyomozó ellökte mag{t az ajtótól, és egyenesen előttem helyezkedett el, éles
tekintete az enyémbe fúródott.
— Meg akartad mutatni neki, mi történik, ha az olyan l{nyok, mint ő, nem fogj{k be
a sz{jukat? Azt gondoltad, megérdemli, hogy egy kicsit ell{ss{k a baj{t? Mikor iskol{s
voltam, ismertem Marcie-hoz hasonló l{nyokat. Szinte könyörögnek érte, igaz?
Marcie könyörgött érte, Nora? Valaki nagyon csúny{n megverte szerda este, és
szerintem te többet tudsz, mint amennyit elmondasz.
Nagyon igyekeztem, hogy elnyomjam a gondolataimat, attól félve, hogy valahogy
kiülnek az arcomra. Tal{n csak véletlen volt, hogy ugyanazon az estén verték meg
Marcie-t, mikor Foltnak panaszkodtam miatta. Vagy tal{n mégsem.
- Beszélnünk kell majd a bar{toddal - mondta Holstijic nyomozó.
- Ő nem a bar{tom. Csak a biológiapartnerem.
- Most épp ide tart?
Tudtam, hogy őszintének kellene lennem. De jobban {tgondolva, nem tudtam
elfogadni, hogy Folt b{ntotta volna Marcie-t. Marcie nem a legkedvesebb ember, és
legal{bb egy tucat ellenségre tett szert. Ezek közül néh{nyan tal{n képesek
durvas{gra, de Folt nem. Az értelmetlen verekedés nem az ő stílusa. Nem -
v{laszoltam.
Basso nyomozó hűvösen elmosolyodott.
Így kiöltöztél a szombat este kedvéért?
Olyasmi - mondtam a leghűvösebb hangon, amit meg mertem engedni
magamnak.
 Holstijic nyomozó elővett egy kis jegyzetfüzetet a kab{tja zsebéből, kinyitotta, és
bekapcsolta a toll{t.
- Szükségünk lesz a nevére és a sz{m{ra.
Tíz perccel azut{n, hogy a nyomozók elmentek, egy fekete Jeep Commander
gurult a j{rdaszegélyhez. Folt {tv{gtatott az esőn a verand{hoz; fekete farmer, csizma
és meleg, szürke póló volt rajta.
Új kocsi? - kérdeztem, mikor kinyitottam az ajtót.
Rejtélyes mosolyt villantott r{m.
- Poolon nyertem néh{ny napja.
- Valaki feltette a kocsj{t?
Nem jósz{nt{ból. Egy ideig kerülöm a sötét sik{torokat.
- Hallott{l Marcie Millarról? - vetettem oda neki, remélve, hogy a kérdés
majd meglepi.
- Nem. Mi van vele? - Könnyen jött a v{lasz, így arra gondoltam, i valószínűleg azt
jelenti, hogy Folt igazat mond. Sajnos, mikor hazugs{gról volt szó, Folt nem tűnt
amatőrnek.
- Valaki megverte.
Gyal{zat.
- Van valami ötleted, ki lehetett az?
Ha Folt hallotta is az aggodalmat a hangomban, nem adta jelét. veranda korl{tj{hoz
dőlt, és elgondolkodva dörzsölgette az {ll{t.
Semmi.
Azon töprengtem, vajon titkol-e valamit. De nem volt erős oldaIam, hogy r{jöjjek,
ha valaki hazudik. Nem volt sok tapasztalatom benne. Tipikusan olyan emberek
t{rsas{g{t kerestem, akikben megbíztam... tipikusan.
Folt a Bo's Arcade mögött parkolt le a Jeeppel. Mikor a sor elejére kerültünk, a
pénzt{ros először Foltra nézett, azt{n r{m. Oda-vissza pillantgatott, prób{lva
kapcsolatot keresni.
- Mi van? - kérdezte Folt, és h{rom tízest tett a pultra.
A pénzt{ros r{m ir{nyította figyelő tekintetét. Észrevette, hogy {llhatatosan
b{mulom az alkarj{nak minden négyzetcentiméterét beborító penészes-zöld
tetov{l{st. Egy r{gógumit?, kis doh{nyt? tolt {t a sz{ja m{sik oldal{ra, és r{m förmedt:
- Mit nézel?
- Tetszik a tet... - kezdtem. R{m vicsorított.
- Nem hinném, hogy kedvel engem - súgtam Foltnak, mikor biztons{gos t{vols{gba
kerültünk.
- Bo senkit nem kedvel.
- Ő Bo a Bo's Arcade-ból?
- Ő az ifjabb Bo a Bo's Arcade-ból. Idősebb Bo néh{ny éve meghalt. Hogyan? —
kérdeztem.
— Kocsmai verekedés. Odalent.
Elsöprő v{gy fogott el, hogy visszaszaladjak a Jeephez, és elhúzzak a parkolóból.
— Biztons{gban vagyunk? — tudakoltam.
Folt oldalra sandított. -
Angyalom.
Csak kérdeztem.
Odalent a bili{rdterem pont úgy nézett ki, mint mikor először j{rtam itt. Feketére
festett téglafalak. A helyiség közepén vörös posztós poolasztalok. A szélén elszórtan
pókerasztalok. Halv{ny neonfény a mennyezeten. Sűrű szivarfüst a levegőben.
Folt a lépcsőtől legt{volabb lévő asztalt v{lasztotta. Szerzett két 7UP-ot a b{rból, és
az asztal szélén pattintotta le a kupakjukat.
— Még soha nem j{tszottam poolt — vallottam be.
— V{lassz egy d{kót! — A fal menti {llv{nyra mutatott. Leemeltem egy d{kót, és az
asztalhoz vittem.
Folt végigsimította sz{j{n, hogy letörölje a mosoly{t.
— Mi az? — kérdeztem.
— A poolban nincs hazafut{s.
Bólintottam.
— Nincs hazafut{s. Vettem.
Folt mosolya szélesedett.
— Úgy tartod a d{kót, mint egy ütőt.
Lenéztem a kezemre. Igaza volt. Úgy tartottam a d{kót, mint egy ütőt.
— Így kényelmes.
Folt mögém került, a csípőmre tette a kezét, és elhelyezett az asztal mellett. i ellett.
Körém fonta a karj{t, és megfogta a d{kót.
—Így — mondta, néh{ny centivel {thelyezve a jobb kezemet. — És... ezt így. — Bal
kezemen kört form{lt a mutató- és hüvelykujjamból. Azt{n a bal kezemet az asztalra
helyezte, mint egy {llv{nyt. [tlökte a d{kó hegyét a körön, középső ujjam ujjperce
fölött. — Derékból hajolj!
Az asztalra hajoltam, közben Folt lehelete melegítette a nyakamat. Visszahúzta a
d{kót, és az {tsiklott a körön.
—Melyik golyót akarod meglökni? — kérdezte, az asztal t{voli végében
h{romszögbe rendezett golyókra utalva. — A s{rga az elején jó v{laszt{s lenne.
—A piros a kedvenc színem.
—Akkor legyen a piros.
Folt előre-h{tra húzogatta a d{kót a körön keresztül, a fehér golyóra célozva, a
lökésemet gyakorolva.
A fehér golyóra hunyorítottam, azt{n a h{romszögbe rendezett golyókra az asztal
végén.
— Egy picikét félrehordasz — mondtam.
Éreztem, hogy Folt mosolyog.
— Mennyit akarsz feltenni r{?
— Öt doll{rt.
Éreztem, hogy Folt l{gyan megr{zza a fejét.
— A dzsekid.
— A dzsekimet akarod?
— Azt akarom, hogy vedd le!
A karom előrelendült, és a d{kó {tv{gott az ujjaim között, becsapódva a fehér
golyóba. Ezut{n a fehér golyó kilőtt, és nekiütközött a pirosnak, szétzúzva a
h{romszöget. A golyók szerteszét gurul tak.
– Oké – mondtam, lefejtve magamról a dzsekit –, tal{n kicsit lenyűgöztél.
Folt megvizsg{lta a selyems{lból készült nyakp{ntos blúzt. A szeme olyan fekete
volt, mint az éjszakai óce{n, arckifejezése merengő.
– Csinos – mondta. Azt{n az asztal körül kezdett sét{lgatni, a golyókat szemlélve.
– Öt doll{rt teszek r{, hogy nem tudod elrakni a kék csíkosat - mondtam,
sz{ndékosan v{lasztva pont azt; egy csomó színes golyó fogta közre, el{llva a fehér
útj{t.
– Nem akarom elvenni a pénzed – v{laszolta Folt. Tekintetünk összekapcsolódott,
és egy icipici gödröcske jelent meg Folt orc{j{n. Belső hőmérsékletem egy fokkal
emelkedett.
– – Mit akarsz? – kérdeztem.
Folt az asztalra fektette a d{kót, elvégzett egy gyakorló lökést, és megütötte a fehér
golyót. A fehér golyó mozg{sa ellökte az útból a zöldet, azt{n a feketét, a csíkos kéket
pedig beejtette a lyukba.
Idegesen felnevettem, amit azzal prób{ltam leplezni, hogy megropogtattam az
ujjperceimet – rossz szok{s, aminek soha nem szoktam megadni magam.
– Oké, tal{n nem csak kicsit nyűgöztél le.
Folt még mindig az asztal fölé hajolt, és felnézett r{m. Pillant{s{tól felmelegedett a
bőröm.
– Még nem egyeztünk meg a tétben – mondtam, ellen{llva a késztetésnek, hogy
egyik l{bamról a m{sikra {lljak. A d{kó kicsit sikamlós volt a kezemben, és titokban
megtöröltem a kezem a combomban.
Mintha még nem izzadtam volna eléggé, Folt így szólt:
- Tartozol nekem. Valamikor majd behajtom.
Felnevettem, de nem annyira vid{man.
- Ahogy akarod.
Lépések dübörögtek lefelé a lépcsőn. Egy magas, vékony, sasorrú és bozontos hajú
sr{c jelent meg alul. Először Foltra nézett, azt{n felém v{ndorolt a tekintete. Lassú
vigyor jelent meg a képén, odalépdelt hoz{nk, és nagyot húzott a 7UP-omból, amit az
asztal szélén hagytam.
- Bocsi, azt hiszem, az... – kezdtem.
– Azt nem mondtad, hogy ilyen szemrevaló – mondta a sr{c Foltnak,
kézfejével megtörölve a sz{j{t. Erős ír akcentusa volt.
– Neki sem mondtam, hogy te mennyire nem vagy az – v{gott vissza Folt
enyhe félmosollyal.
A sr{c az asztalhoz h{tr{lt, oda{llt mellém, és oldalra nyújtotta a kezét.
– Rixon a nevem, dr{ga.
Vonakodva az övébe csúsztattam a kezem.
– Nora.
– Megzavartam valamit? – kérdezte Rixon, érdeklődő pillant{st vetve r{m és Foltra.
– Nem – mondtam, ugyanakkor Folt így szólt: – Igen.
Rixon hirtelen j{tékosan Foltra vetette mag{t, amitől a földre zuhantak: hemperegve
öklözték egym{st. Rekedt nevetés hallatszott, ökölcsap{sok és ruhaszakad{s hangja,
majd Folt csupasz h{t{t pillantottam meg. Két vastag, mély seb húzódott végig rajta.
A veséjénél kezdődött és a lapock{j{n{l ért véget, fordított V alakot form{lva. A v{g{s
annyira groteszk volt, hogy majdnem elakadt a lélegzetema borzalomtól.
Hé, sz{llj le rólam! – üvöltötte Rixon.
Folt leugrott róla, és ahogy fel{llt, szétnyílt elszakadt pólója. Letépte mag{ról, és a
sarokban {lló szemetesbe hajította.
— Add oda a pulóvered — mondta Rixonnak.
Rixon gonosz kacsint{st villantott r{m.
— Mit gondolsz, Nora? Adjunk neki egy pulóvert?
Folt j{tékosan előreugrott, mire Rixon keze a v{ll{hoz lendült.
— Most m{r nyugi — mondta h{tr{lva. Lehúzta a pulóverét, és odadobta
Foltnak, közszemlére téve testhez{lló fehér pólój{t.
Ahogy Folt ler{ngatta a pulóvert kemény izmain, amitől megremegett a gyomrom,
Rixon felém fordult.
— Elmondta, hogy szerezte a becenevét, igaz?
— Parancsolsz?
— Mielőtt a jó öreg Folt belekeveredett itt a bili{rdba, a legény az ír
pusztakezes bokszol{st kedvelte. Nem volt benne valami jó. — Rixon a fejét csóv{lta.
— Az az igazs{g, hogy egyenesen sz{nalmas volt. A legtöbb estét azzal töltöttem,
hogy összefoltoztam, és nemsok{ra mindenki Foltnak kezdte nevezni. Mondtam
neki, hogy hagyjon fel a boksszal, de nem hallgatott r{m.
Folt elkapta a tekintetemet, és egy aranyérmes kocsmai harcos vigyor{t villantotta
r{m. A vigyor önmag{ban elég ijesztő volt, de a durva külső mögött leheletnyi v{gyat
hordozott mag{ban. Igaz{ból többet, mint leheletnyit. A v{gy egész szimfóni{j{t.
Folt a lépcső felé intett a fejével, és kezét nyújtotta felém.
— Menjünk innen — mondta.
— Hov{ megyünk? — kérdeztem torkomban dobogó szívvel.
— Megl{tod.
Ahogy felmentünk a lépcsőn, Rixon ut{nam ki{ltott.
— Sok szerencsét, dr{ga!

18. FEJEZET

A visszafelé vezető úton Folt kihajtott a topshami kij{ratn{l, és a történelmi

Topsham papírgy{rral szemben parkolt le, az Androscoggin folyó partj{n. A gy{rban
valaha a péppé zúzott f{t alakított{k papírr{. Most az épület oldal{n egy nagy felirat a
következőt hirdette: SEA DOG SÖRFŐZDE V[LL. A folyó széles volt és fodros,
mindkét partj{n facsemeték sarjadoztak.
Még mindig zuhogott az eső, és az éjszaka lesz{llt körénk. Musz{j Anyu előtt
hazaérnem. Nem mondtam el neki, hogy eljövök otthonról, mert... h{t, a színtiszta
igazs{g az, hogy Folt nem az a fajta sr{c, akire az any{k mosolyogni szoktak. õ az a
fajta sr{c, aki miatt lecserélik a z{rat.
— Kérhetnénk elvitelre? — kérdeztem.
Folt kinyitotta a kocsiajtót.
— Valami kív{ns{g?
— Pulykahúsos szendvics. De ubork{t nem kérek. Ja, és majonézt sem.
Ezzel kiérdemeltem az egyik olyan mosoly{t, ami nem igaz{n gyakran tört
felszínre. Úgy tűnik, sokat kiérdemlek ezekből. Most nem tudtam r{jönni, mit
mondtam.
– Megl{tom, mit tehetek – mondta Folt, kisz{llva a kocsiból.
Folt a gyújt{sban hagyta a slusszkulcsot, és a fűtést sem {llította le. Az első p{r
percben visszaj{tszottam az este addigi részét. Azt{n felderengett, hogy egyedül
vagyok a kocsij{ban. Az ő mag{nterületén.
Ha én lennék Folt, és el akarnék rejteni valami nagyon titokzatos dolgot, akkor nem
a szob{mba tenném, nem is az iskolai szekrényembe, még a h{tizs{komba sem, amit
figyelmeztetés nélkül lefoglalhatnak vagy {tkutathatnak. A csillogó fekete Jeepembe
rejteném, amit kifinomult riasztóval szereltek fel.
Kioldottam a biztons{gi övemet, és végigtúrtam a l{bam mellett heverő könyveket,
közben éreztem, hogy rejtélyes mosoly kúszik az ajkamra arra a gondolatra, hogy
most felfedem Folt egyik titk{t. Semmi különösebb dologra nem sz{mítottam;
megelégedtem volna a szekrénye z{rkombin{ciój{val vagy a telefonsz{m{val.
Félrerugdosva néh{ny régi iskolai feladatot, ami szanaszét hevert a padlón, tal{ltam
egy kopott, fenyőillatú légfrissítőt, egy AC/DC Highway to Hell cédét,
ceruzacsonkokat és egy blokkot a 7-Elevenből, amit szerd{n, este 10:18-kor
nyomtattak. Semmi különösebben meglepő vagy {rulkodó.
Kinyitottam a kesztyűtartót, és félretettem a kocsi útmutatój{t és egyéb
hivatalos papírjait. Krómos csillog{s l{tszott, és az ujjaim fémet érintettek. Egy acél
eleml{mp{t húztam elő, bekapcsoltam, de nem történt semmi. Lecsavartam a végét,
arra gondolva, hogy a l{mpa kicsit könnyű, és biztos, hogy nincs benne elem.
Eltűnődtem, vajon Folt miért tart egy nem működő eleml{mp{t a kesztyűtartóban. Ez
volt az utolsó gondolatom, mielőtt a tekintetem meg{llapodott l{mpa egyik végére
sz{radt, vöröses folyadékon.
Vér.
Nagyon óvatosan visszatettem az eleml{mp{t a kesztyűtartóba, és elz{rtam a
szemem elől. Azzal nyugtatgattam magam, hogy sok dolog hagyhat vérnyomot
egy eleml{mp{n. Péld{ul, sérült kézzel fogj{k meg, arra haszn{lj{k, hogy egy halott
{llatot lökjenek az út szélére... erővel addig ütik valakihez, míg fel nem hasad a
bőre.
Kalap{ló szívvel az első felkín{lkozó következtetést fogadtam el. Folt hazudott. õ
t{madta meg Marcie-t. Hazavitt szerda este, lecserélte a motorj{t a Jeepre, és elindult
megkeresni Marcie-t. Vagy tal{n véletlenül keresztezték egym{s útj{t, és Folt hirtelen
ötlettől vezérelve cselekedett. Ak{rhogy is, Marcie megsérült, a rendőrség nyomoz, és
Folt bűnös.
Az eszemmel tudtam, hogy ez gyors döntés és nagy ugr{s, de érzelmileg túl magas
volt a tét ahhoz, hogy visszakozzak, és {tgondoljam a dolgot. Foltnak félelmetes
múltja van, és nagyon- nagyon sok titka. Ha a brut{lis és értelmetlen erőszak az
egyik, akkor nem vagyok biztons{gban, míg egyedül kocsik{zom vele.
T{voli vill{ml{s vil{gította meg a l{tóhat{rt. Folt lépett ki az étteremből, és v{gott {t a
parkolón, egyik kezében barna papírzacskó, a m{sikban két üveg üdítő. A
sofőrüléshez ment, és beült a Jeepbe. Levette a sapk{j{t, és esőt dörzsölt ki a haj{ból.
Mindenfelé sötét fürtök sz{lldostak. [tadta nekem a zacskót.
– Egy pulykahúsos szendvics majonéz és uborka nélkül, meg amivel leöblíted.
– Te t{madtad meg Marcie Millart? – kérdeztem csendesen. – Az igazat akarom
hallani... most.
Folt leengedte a 7UP-ot a sz{j{tól. A szeme az enyémbe fúródott.
- Mi van?
 - Az eleml{mpa a kesztyűtartóban. Magyar{zd meg!
– Belenéztél a kesztyűtartóba? – Folt nem volt dühös, de elégedett sem.
– Az eleml{mp{n odasz{radt vér van. Kor{bban kijöttek hozz{m a rendőrök. Azt
hiszik, közöm van a dologhoz. Marcie-t szerda este t{madt{k meg, pontosan azut{n,
hogy elmondtam neked, mennyire ki nem {llhatom.
Folt kurta nevetést hallatott, de nem volt humoros kedvében.
– Szerinted az eleml{mp{val vertem össze Marcie-t.
Az ülése mögé nyúlt, és egy hatalmas pisztolyt vett elő. Felsikoltottam.
Hozz{m hajolt, és a sz{mra tette a kezét.
– Paintball pisztoly – mondta. A hangja fagyos volt.
A pisztolyra néztem, azt{n Foltra, és éreztem, ahogy els{padok.
– A hét elején paintballoztam – mondta. – Azt hittem, ezen m{r túl vagyunk.
– E-ez nem magyar{zza meg a vért az eleml{mp{n.
– Nem vér – mondta –, festék. Sz{mh{borúztunk.
A szemem visszasiklott a kesztyűtartóra, ahol az eleml{mpa volt. Az eleml{mpa
volt... a z{szló. Egyszerre könnyebbültem meg, éreztem magam hülyének, és t{madt
bűntudatom, amiért Foltot v{doltam.
– Ó! – nyögtem sut{n. – Én... sajn{lom. – De kissé mintha elkéstem volna a
bocs{natkéréssel.
Folt kib{mult a szélvédőn, egyenesen előre, és mélyeket lélegzett. Azon
tűnődtem, arra haszn{lja-e a csendet, hogy kiengedje a gőzt. Végül is épp most
v{doltam meg azzal, hogy b{ntalmazott valakit. Borzalmasan éreztem magam miatta,
de túls{gosan zavart voltam ahhoz, hogy a megfelelő bocs{natkéréssel {lljak elő.
Ahogy leírtad Marcie-t, szerintem jó p{r ellensége lehet – mondta Folt.
- Biztos vagyok benne, hogy Vee és én {llunk a lista élén – v{law,oltam, így
prób{lva enyhíteni a feszültséget, de persze ez sem volt kifejezetten vicces. Folt a
paraszth{z elé húzódott, és le{llította a motort. Sapk{j{t mélyen a szemébe húzta,
de a sz{ja sark{ban most mintha mosoly bujk{lt volna. Az ajka l{gy volt és sima,
nehezemre esett levenni róla, a tekintetemet. De legfőképpen h{l{s voltam, mert
úgy tűnt, Folt megbocs{tott nekem.
– Dolgoznunk kell majd a bili{rdtud{sodon, angyalom – mondta Folt.
– Ha m{r itt tartunk! – Megköszörültem a torkomat. – Szeretném tudni, mikor és
hogyan fogod behajtani azt a... dolgot, amivel tartozom neked.
– Nem ma este. – Folt tekintete az enyémet fürkészte, mintha a v{laszomat
mérlegelné. Megkönnyebbülés és csalódotts{g között vergődtem. De főleg csalódott
voltam.
– Van itt neked valami – mondta Folt. Az ülése al{ nyúlt, és egy fehér papírt{sk{t
vett elő, amit piros chilipaprik{k rajza díszített. A Borderline elviteles tasakja.
Kettőnk közé helyezte.
 – Ez mi? – kérdeztem, belekukkantva a zacskóba, de fogalmam sem volt, mi lehet
benne.
– Nyisd ki!
Egy barna papírdobozt húztam ki a tasakból, és felemeltem a tetejét. Egy
hógömb volt benne, a Delphic Kikötő Vid{mparkj{nak miniatűr m{s{val. Bronzból
készült drótokat hajlítottak durv{n egy körbe, amik az óri{skereket form{zt{k, a
hull{mvasút kanyargó hurkokból {llt; a Var{zsszőnyeget patin{s fémlapok mint{zt{k.
- Gyönyörű - mondtam, kissé meglepve, hogy Folt gondolt r{m, nem beszélve
arról, hogy még aj{ndékot is vett. - Köszönöm. Komolyan. Nagyon tetszik.
Folt megérintette a hajlított üveget.
- Itt az Arkangyal, mielőtt felújított{k. - Az óri{skerék mögött egy vékony drót
kígyózott, az Arkangyal hegyeit-völgyeit form{zva. A legmagasabb ponton egy törött
sz{rnyú angyal {llt, és fejét lehajtva, szem nélkül b{mult lefelé.
- Mi történt valój{ban azon az estén, mikor együtt ültünk fel r{? - tudakoltam.
- Nem akarod tudni.
Ha el{rulod, meg kell ölnöd ? - Félig vicceltem.
Nem vagyunk egyedül - v{laszolta Folt, kinézve a szélvédőn.
Felpillantottam, és Anyut l{ttam meg a nyitott ajtóban {csorogni. Legnagyobb
rémületemre kijött, és elindulta Jeep felé.
Hadd beszéljek én - mondtam, visszagyömöszölve a hóltömböt a dobozba. - Ne
szólj egy szót se... egyetlen szót se!
Folt kiugrott, és az én ajtómhoz jött. A kocsifelj{ró felénél tal{lkoztunk össze
Anyuval.
- Nem tudtam, hogy elmész ma este - mondta Anyu mosolyogva, de nem
nyugodtan. Ez a mosoly azt sugallta: Később még beszélünk. - Az utolsó pillanatban
derült ki - magyar{ztam.
- Jóga ut{n rögtön hazajöttem - folytatta Anyu. A többit sejteni lehetett. Nekem jó,
neked kevésbé. Arra sz{mítottam, hogy óra ut{n még megiszik valamit a bar{taival.
Tízből kilencszer így volt.
Foltra ir{nyította a figyelmét. – Örülök, hogy végre tal{lkoztunk. A l{nyom
nyilv{nvalóan nagy drukker.
Kinyitottam a sz{mat, hogy egy hihetetlenül rövid bemutat{steszközöljek, és útj{ra
bocs{ssam Foltot, de Anyu belém fojtotta a szót. - Én Nora anyja vagyok. Blythe
Grey.
- Ő Folt - mondtam, l{zasan keresgélve az agyamban, hogy e1ó{lljak valamivel, ami
félbeszakítja a mók{t. De csak arra tudtam gondoini, hogy vagy tüzet ki{ltok, vagy
agyvérzést színlelek. Valahogy mindkettő megal{zóbbnak tűnt, mint b{torítani egy
beszélgetést Anyu és Folt között.
- Nora azt mondja, úszó vagy - kezdte Anyu.
Éreztem, hogy Folt r{zkódik a nevetéstől.
 Úszó?
Az iskolai csapatban úszol vagy a v{rosiban?
Ink{bb... csak hobbiszinten - v{laszolta Folt, kérdő pillant{st lövellve r{m.
Az is jó - mondta Anyu. - Hol úszol? A rekre{ciós központban?
Jobban szeretek a szabadban lenni. Folyókban és tavakban.
- Az nem hideg? - kérdezte Anyu.
Folt megr{ndult mellettem. Azon tűnődtem, mi kerülte el a figyelmemet. A
beszélgetésben semmi nem tűnt természetellenesnek. És ezzel kapcsolatban Anyu
mellé kellett {llnom. Maine nem egy meleg, trópusi hely. A szabadtéri úsz{s hideg,
még ny{ron is. Ha Folt tényleg odakint úszk{l, akkor vagy őrült, vagy magas a
f{jdalomküszöbe.
- Rendben! - mondtam, kihaszn{lva a pillanatnyi csendet. - Foltnak indulnia kell. -
Menj! - t{togtam hangtalanul.
— Szép ez a Jeep — vetette közbe Anyu. — A szüleidtől kaptad?
— Magam vettem.
— Biztosan jó {ll{sod van.
— Leszedőfiú vagyok a Borderline-ban.
Folt a lehető legkevesebbet {rulta el, óvatosan a rejtély hom{ly{ba burkolva mag{t.
Azon tűnődtem, milyen az élete, mikor nincs velem. Az agyam h{tsó részében
folyamatosan ott motoszk{lt a félelmetes múltja. Egészen id{ig azért {lmodoztam
arról, hogy felfedezem a sötét, mélyen eltemetett titkait, mert be akartam bizonyítani
magamnak és neki is, hogy képes vagyok megfejteni őt. De most azért akartam
megtudni a titkait, mert azok is hozz{ tartoztak. És annak ellenére, hogy ezt
módszeresen prób{ltam tagadni, éreztem ir{nta valamit. Minél több időt töltöttem
vele, ann{l ink{bb tudtam, hogy az érzések nem múlnak el.
Anyu a homlok{t r{ncolta.
— Remélem, a munka nem megy a tanul{s rov{s{ra. A magam részéről nem
hiszem, hogy egy középiskol{snak dolgoznia kellene a tanév alatt. Anélkül is van
elég dolgotok.
Folt elmosolyodott.
— Ez sosem volt probléma.
— Baj, ha megkérdezem, milyen az {tlagod? — folytatta Anyu. —Vagy
udvariatlans{g?
Húú, kezd késő lenni... — mondtam hangosan, és megnéztem a karór{mat,
ami nem is volt rajtam. Nem tudtam elhinni, hogy Anyu ilyen rosszfej ezzel
kapcsolatban. Ez nem jó jel. Csak arra utalhat, hogy rosszabb az első benyom{sa
Foltról, mint amitől féltem. Ez nem bemutatkoz{s. Kihallgat{s.
Kettő egész kettő – mondta Folt.
Anyu csak b{mult r{.
 - Viccel — mondtam gyorsan. Diszkréten a Jeep felé löktem Foltot. - Foltnak
sok dolga van. Sok helyre kell mennie. J{tszania kell... - A sz{m elé kaptam a kezemet.
- J{tszani? — kérdezte Anyu zavartan.
- Nora a Bo's Arcade-ra utalt — magyar{zta Folt. — De most nem oda
megyek.
Néh{ny megbíz{st kell lebonyolítanom.
— Még soha nem voltam a Bo's-ban — mondta Anyu.
— Nem olyan izgalmas — jegyeztem meg. — Nem maradt{l ki sem- miből.
— V{rj — mondta Anyu, ami úgy hangzott, mintha egy vörös z{szlót lengettek
volna meg lelki szemei előtt. — Az ott van a parton? A Delphic Kikötőhöz közel?
Nem volt ott lövöldözés néh{ny éve?
— Most szelídebb, mint régen volt — mondta Folt. Összeszűkült szemmel
néztem r{. Olyan volt, mintha gyomorsz{jon v{gott volna. Úgy terveztem, hogy
egyenesen hazudni fogok a Bo's erőszakos történetét illetően.
— Szeretnél bejönni egy fagyira? — kérdezte Anyu zavartan, csapd{ba esve
az udvariass{g és aközött, hogy ösztönösen ber{ngasson, és bereteszelje az ajtót. —
Csak vaníli{s van — tette hozz{, hogy ne legyen olyan vonzó az aj{nlat. — És m{r
néh{ny hetes.
Folt megr{zta a fejét.
— Mennem kell. Tal{n majd legközelebb. õrülõk, hogy tal{lkoztunk, Blythe.
Kihaszn{ltam a be{lló szünetet, és a bej{rati ajtó felé húztam Anyut,
megkönnyebbülve, hogy a beszélgetés nem volt olyan rossz, amilyen lehetett volna.
Anyu hirtelen visszafordult.
Mit csin{ltatok Nor{val ma este? – kérdezte Folttól.
Folt r{m nézett, és halv{nyan felvonta a szemöldökét.
– A Topshamben vacsor{ztunk – v{laszoltam gyorsan. – Szendvi cser és üdítőt.
Teljesen {rtatlan este volt.
A baj csak az volt, hogy a Folt ir{nti érzéseim nem voltak {rtatlanok.

19. FEJEZET

A hógömböt a doboz{ban hagytam, és bedugtam a szekrényembe egy rak{s

kock{s pulóver mögé, amit még Aputól csentem el. Mikor Folt jelenlétében
kinyitottam az aj{ndékot, a Delphic csillogónak és gyönyörűnek l{tszott, ahogy a fény
sziv{rv{nyt vetett a drótokra. De mikor egyedül maradtam a szob{mban, a vid{mpark
kísértetj{rta helynek tűnt. Ide{lis t{bor lehetett volna a testetlen szellemek sz{m{ra. És
abban sem voltam teljesen biztos, hogy nincs benne egy rejtett kamera.
 Miut{n belebújtam egy kényelmes trikóba és egy vir{gos pizsialsóba, felhívtam
Vee-t.
– Szóval? – kérdezte. – Hogy ment? Nyilv{n nem ölt meg, úgyhogy ez kezdetnek jó.
– Pooloztunk.
– Ut{lod a poolt.
– Adott néh{ny tippet. Most, hogy m{r tudom, mit csin{lok, nem is olyan rossz.
– Lefogadom, hogy az életed m{s területein is tudna adni néh{ny tippet.
Hm. - A megjegyzésétől norm{lis esetben legal{bb elpirulta volna, de most
túls{gosan is súlyos volt a hangulatom. L{zasan törtem a fejem.
Tudom, hogy ezt m{r kor{bban is mondtam, de Folt l{tv{nyi nem tölt el
angyali nyugalommal - mondta Vee. - Még mindig rém {lmaim vannak a símaszkos
fickóról. Az egyik ilyen rém{lomban letépte a maszkj{t, és tal{ld ki, ki rejtőzött alatta?
Folt. A magam részéről azt gondolom, úgy kellene kezelned, mint egy csőre töltött
pisztolyt.
Van benne valami, ami nem norm{lis.
Pontosan erről akartam beszélni.
- Mi okozhat egy V alakú sebhelyet valaki h{t{n? - kérdeztem. Pillanatnyi csend {llt
be.
Furcsa - fulladozott Vee. - L{ttad meztelenül? Hol történt? A Jeepben? A
h{z{ban? A szob{dban?
Nem l{ttam meztelenül! Véletlenül történt.
- Aha, ezt a kifog{st m{r hallottam valahol - mondta Vee.
Volt egy óri{si, fordított V alakú sebhely a h{t{n. Ez nem furcsa egy kicsit?
Persze, hogy furcsa. De Foltról van szó. Hi{nyzik egy-két deszk{ja. Őrült
tal{lgat{sba kezdek, és azt mondom... bandah{ború? Börtönben szerzett sebek?
Horzsol{snyomok egy cserbenhagy{sos balesetből?
Az agyam egyik fele nyomon követtea Vee-vel folytatott beszélgetést, de a
m{sik, a sokkal tudattalanabb fele elkalandozott. Az emlékeim visszakanyarodtak
ahhoz az éjszak{hoz, mikor Folt b{torított, hogy üljek fel vele az Arkangyalra.
Felidéztem a kocsik oldal{ra festett h{tborzongató, bizarr képeket. Eszembe jutott,
ahogy a szarvas fenevadak letépik egy angyal sz{rny{t. Eszembe jutott a fekete,
megfordított V, ahol azelőtt az angyal sz{rnyai voltak.
Majdnem elejtettem a telefont.
- B-bocsi, micsoda? - kérdeztem Vee-t, mikor r{jöttem, hogy ő tov{bb folytatta a
beszélgetést, és most a v{laszomra v{r.
- Mi. Történt. Azut{n? - ismételte, minden szót hangsúlyozva. - Föld hívja Nor{t.
Részleteket akarok. Meghalok a kív{ncsis{gtól.
- Belebonyolódott egy verekedésbe, és elszakadt a pólója. Sztori vége. Nincs „mi
történt azut{n".
Vee beszívta a levegőt.
- Erről beszélek. Ti ketten együtt vagytok... és ő verekedésbe keveredik? Mi baja van?
Olyan, mintha sokkal ink{bb {llat lenne, mint ember.
Az elmém oda-vissza kapcsolgatott az angyal sebeiről szóló festmény és Folt sebe
között. Mindkét seb a fekete édesgyökér színére gyógyult be, mindkettő a lapock{tól
a veséig tartott, és mindkettő felkunkorodott, ahogy végigfutott a h{ton. Azzal
nyugtatgattam magam, hogy az Arkangyalra festett képek valószínűleg merő
véletlenségből {br{zolj{k olyan h{tborzongató tökéletességgel Folt sebeit. Azzal
nyugtatgattam magam, hogy egy csomó dolog okozhat olyan sebhelyet, mint Folté.
Bandah{ború, börtönben szerzett sebek, horzsol{snyomok - ahogy Vee mondta.
Sajnos, az összes magyar{zat hazugs{gnak tűnt. Mintha az igazs{g az arcomba
b{mulna, de nem lennék elég b{tor visszanézni r{.
Angyal volt? - kérdezte Vee.
Magamhoz tértem.
mi?
Angyal volt, vagy a rosszfiús im{zs{nak hódolt? Mert, őszintén, nem
veszem be a történet „nem prób{lkozott semmivel" verziój{t.
Vee? Mennem kell. - A hangom tele volt pókh{lóval.
L{tom m{r, mi lesz. Leteszed, mielőtt minden részletet kiszedtem volna belőled
a muriról.
Nem történt semmi a randin és ut{na sem. Anyu elénk jött a kocsifelhajtóra.
Fogd be!
Nem hiszem, hogy kedveli Foltot.
– Nem mondod! – felelte Vee. – Ki hitte volna?
Holnap hívlak, oké?
– Szép {lmokat, szívi. Sanszos, gondoltam.
Miut{n elköszöntem Vee-től, végigmentem a folyosón, Anyu szedett-vedett otthoni
irod{j{ba, és bekapcsoltam az ósdi IBM-et.
A helyiség kicsi volt és magas tetős, ink{bb oromzat, mint szoba. Egy hetvenes
évekbeli, kifakult, narancss{rga függönnyel keretezett ablak nézett az oldalsó
udvarra. A kis helyiségben k{bé harminc sz{-
zalékban tudtam fel{llni. A maradék hetven sz{zalékban a hajam be- leakadt a
tetőgerend{ból ki{lló sz{lk{kba. Egy csupasz villanykörte függött ott.
Tíz perccel később a sz{mítógép bet{rcs{zott az Internesre, én pedig beírtam a
keresőbe, hogy „sebhelyek az angyalsz{rnyak helyén".
Az ujjammal az Enter fölött köröztem, attól félve, ha ezt végigcsin{lom, be kell
vallanom magamnak, hogy tényleg azt fontolgatom, hogy Folt... h{t, nem... emberi
lény.
Megnyomtam az Entert, és r{kattintottam az első linkre, mielőtt lebeszéltem volna
magam róla.
 BUKOTT ANGYALOK: A FÉLELMETES IGAZS[G
Az Édenkert megteremtése ut{n mennybeli angyalokat küldtek a Földre, hogy figyeljék
Ád{mot és Év{t. Hamarosan azonban néh{ny angyal szemet vetett a kerten túli vil{gra. 4foldi
népesség jövőbeli uraiként l{tt{k magukat, sóv{rogva a hatalom, pénz, sőt, még a nők ut{n is.
Együttesen megkísértették és meggyőzték Év{t, hogy egyen a tiltott gyümölcsből, kinyitva
ezzel az Édenkert oltalmazó kapuit. A súlyos bűn elkövetése miatt, és amiért elhanyagolt{k a
kötelességüket, Isten büntetésből megfosztotta az angyalokat sz{rnyuktól, és örökre a Földre
sz{műzte őket.

[tugrottam néh{ny bekezdést, közben a szívem szab{lytalanul kalap{lt.

A bukott angyalok egyenlők azon gonosz szellemekkel (vagy démonokkal), akiket a Biblia úgy
említ, mint az emberi test megsz{llóit. A bukott angyalok a Földön bolyonganak, és olyan
emberi testek ut{n kutatnak, akiket zaklathatnak és ir{nyíthatnak. Gonosz tettekre cs{bítj{k az
embereket az{ltal, hogy egyenesen a gondolataikban beszélnek, és képeket vetítenek az
elméjükbe. Ha egy bukott angyalnak sikerül egy embert a gonosz felé beléphet az ember
testébe, és befoly{solhatja a személyiségétés6 cselekedeteit.
Azonban a bukott angyal csak a héber hónap, a Cheshvan sor{n birtokolhatja az emberi testet.
Cheshvan, ami a„keserű bdnapként"ismeretes, az egyetlen olyan hónap, amikorsemmilyen
zsidó ünnep nincsen, ez{ltal az egy istentelen hónap. A Cheshvan alatti új- és telihold közti
időszakban a buktt angyalok sz{z{val sz{llj{k meg az emberi testeket.

Pillant{som p{r percig még a monitoron időzött, mikor befejez tem az olvas{st.
Semmi sem jutott az eszembe. Semmi. Csak összetett érzelmek kavarogtak bennem.
Köztük a hideg, rémült döbbenet és a rossz előérzet.
Egy önkéntelen borzong{s térített észhez. Eszembe jutott az a néh{ny alkalom,
mikor biztos voltam benne, hogy Folt {tlépte a norm{lis kommunik{ció hat{rait, és
egyenesen az elmémben beszélt, pont, ahogy a bukott angyalok teszik a cikk szerint.
Összevetve ezt az inform{ciót Folt sebhelyeivel, lehetséges lenne... lehet, hogy Folt
bukott angyal? Meg akarja sz{llni a testemet?
Gyorsan {tfutottam a cikk tov{bbi részét is, lelassítva, mikor valami még
bizarrabbat olvastam.

Azok a bukott angyalok, akik szexu{lis kapcsolatba kerülnek egy emberi lénnyel, emberfeletti
ivadékokat nemzenek, akiket Nephilim nemzetségnek neveznek. A Nephilim egy gonosz és
természetellenes faj, akik soha nem voltak hivatottak a Földön élni. B{r sokan hiszik, hogy a
Noé korabeli Vízözön arra szolg{lt, hogy megtisztítsa a Földet a Nephilim nemzetségtől, nem
tudjuk, hogy ez a hibrid faj valóban kihalt-e, és hogy a bukott angyalok azóta szaporodnak-e az
emberek {ltal vagy sem. Logikusnak tűnik, hogy igen, ami azt jelenti, hogy a Nephilim faj
jelenléte ma is valószínűsíthető a Földön.
Ellöktem magam az íróasztaltól. Mindent, amit olvastam, beletömtem egy ment{lis
akt{ba, és elrakt{roztam. A mappa borítój{ra r{ragasztottam, hogy IJESZTŐ. Abban a
pillanatban nem akartam erre gondolni. Később majd {tnézem. Tal{n.
A mobilorr megrezdült a zsebemben, mire nagyot ugrottam.
- Eldöntöttük, hogy az avok{dó zöld vagy s{rga? - kérdezte Vee.
- M{r minden zöld gyümölcs helyét betöltöttem ma, de ha azt mondod az avok{dó
s{rga, benne vagyok.
- Te hiszel a szuperhősökben?
- Miut{n l{ttam Tobey Maguire-t a Pókemberben, igen. Azt{n oi t van Christian Bale.
Idősebb, de eszméletlenül dögös. Hagyn{m, hogy megmentsen a kardforgató
nindzs{któl.
- Komolyan kérdeztem.
Én meg komolyan mondtam.
- Mikor volt{l utolj{ra templomban? - kérdeztem.
Hallottam, hogy Vee r{gógumilufit fúj.
- Vas{rnap.
Szerinted a Biblia pontos? Úgy értem, szerinted igazi? - Szerintem Calvin lelkész
dögös. A maga negyvenes módj{n. Ez eléggé összefoglalja a vall{sos
meggyőződésemet.
Miut{n letettem a telefont, a szob{mba mentem, és a paplan al{ csúsztam. Egy extra
takarót is magamra terítettem, hogy megvédjen a hirtelen t{madt fagytól. Hogy a
szoba volt-e hideg, vagy bennem keletkezett a jeges érzés, nem tudtam biztosan.
Olyan kísértő szavak ringattak {lomba, mint „bukott angyal", „az emberi test
megsz{ll{sa" és „Nephilim”.
 20. FEJEZET

Egész éjszaka forgolódtam. A szél végigsüvített a paraszth{zat körülvevő nyílt

mezőkön, és kőtörmeléket szórt az ablakokra. Néh{nyszor felébredtem, hallottam,
ahogy zsindelyek szakadnak ki a tetőből, és a szegélyéhez bukd{csolnak. Minden
aprócska zaj kir{ngatott {lmomból, az ablaküveg zörgésétől kezdve az {gyam
rugój{nak nyikorg{s{ig.
Hat körül feladtam, kim{sztam az {gyból, és végigvonszoltain magam a folyosón,
hogy vegyek egy forró zuhanyt. Ut{na kitakarítottam a szob{mat: a szekrényem
üresnek tűnt, és az is biztos, hogy h{rom adag szennyessel töltöttem meg a tartót.
Epp egy újabb adaggal m{sztam fel a lépcsőn, mikor kopog{st hallottam a bej{rati ajtó
felől. Kinyitottam, és Elliotot tal{ltam a küszöbön.
Farmernadr{g volt rajta, egy könyékig feltűrt ujjú retro kock{s ing, napszemüveg és
Red Sox sapka. Kívülről teljesen amerikainak l{tszott. De több eszem volt ennél, amit
egy ideges adrenalin löket is megerősített.
- Nora Grey - mondta Elliot leereszkedő hangnemben. Közelebb hajolt, és r{m
vigyorgott; az orromat megcsapta az alkohol savanyú. Erős szaga. - Az utóbbi
időben nagyon sok bajt okozol nekem.
- Mit csin{lsz te itt?
Bekukucsk{lt mögöttem a h{zba.
- Szerinted mit? Beszélgetni akarok. Nem jöhetek be?
- Anyu alszik. Nem akarom felébreszteni.
- Még nem tal{lkoztam anyuk{ddal. - Attól, ahogy ezt mondta, fel{llt a szőr a
h{tamon.
- Ne haragudj, szükséged van valamire?
Elliot mosolya félig érzelgős, félig gúnyos volt.
- Te nem kedvelsz engem, igaz, Nora Grey?
V{laszképpen karba fontam a kezemet.
Szívére szorított kézzel h{trébb t{ntorgott.
Jaj! Itt vagyok, Nora, eljöttem, hogy utolj{ra megprób{ljalak meggyőzni,
{tlagos sr{c vagyok, és megbízhatsz bennem. Ne hajts el!
Figyelj, Elliot, van egy kis dolgom...
Elliot az ajtórésbe dugta az öklét, és olyan erősen ütötte oda az ujjpercét a zsaluhoz,
hogy meghasadt a lepattogzott festés.
Még nem fejeztem be! - hadarta túlfűtött hangon. Hirtelen h{travetette a
fejét, és csendesen felnevetett. Összegörnyedt, és vérző kezét a térde közé szorította,
úgy hörgött. - Tíz dolcsit teszek r{, hogy ezt még meg fogom b{nni.
Elliot jelenlététől bizseregni kezdett a bőröm. Eszembe jutott, hogy p{r napja még
tényleg azt gondoltam, jóképű és vonzó. Azon tűnődtem, miért voltam ilyen hülye.
 Fontolgattam, hogy becsukom az ajtót, és r{fordítom a kulcsot, de Elliot levette
a napszemüvegét, megmutatva vérben forgó szemeit. Megköszörülte a tork{t, hangja
tiszt{n csengett.
– Azért jöttem ide, mert el akartam mondani, hogy Jules nagy nyom{s alatt van az
iskol{ban. Vizsg{k, di{könkorm{nyzat, ösz töndíjak elbír{l{sa, blablabla. Nem
önmaga. El kell szabadulnia egyp{r napra. Mi négyen, Jules, én, te és Vee
elmehetnénk kempingezni a tavaszi szünetben. Holnap indulunk Powder Hornba,
és kedden délut{n jövünk vissza. Akkor Jules-nek lenne esélye fel töltődni.. –
Minden egyes szó gondosan és h{tborzongatóan beta nultnak hangzott.
– Bocsi, m{r m{s tervem van.
– Hadd segítsek, hogy meggondold magad. Megtervezem az egész kir{ndul{st.
Szerzek s{trakat, kaj{t. Megmutatom, milyen nagyszerű fickó vagyok. Megmutatom
neked, mi az a szórakoz{s.
– Szerintem menned kéne.
Elliot az ajtófélf{hoz tette a kezét, és felém hajolt.
– Rossz v{lasz. – Egy múló pillanatra eltűnt az üveges k{bulat a szeméből, helyette
valami torz és baljós {rny hom{lyosította el. Önkéntelenül h{traléptem. Szinte biztos
voltam benne, hogy Elliot képes ölni.. Szinte biztos voltam benne, hogy Kjirsten vére
az ő kezét szennyezi.
– Menj el, vagy hívok egy taxit – mondtam.
Elliot olyan hevesen r{ntotta meg a külső ajtót, hogy az nekiütődött a h{znak.
Megragadta a köntösöm elejét, és kir{ntott az ajtón. Azt{n a zsaluhoz v{gott, és
testével szegezett oda.
– Eljössz kempingezni, ak{r akarod, ak{r nem.
– Sz{llj le rólam! – mondtam tekeregve.
- Különben? Mit akarsz csin{lni? – Most a v{llamn{l ragadott meg, és megint
a h{z fal{hoz v{gott, de úgy, hogy összekoccant a fogam.
- Hívom a rendőrséget. – Fogalmam sem volt, hogy tudtam ezt ilyen b{tran
kimondani. A lélegzetem gyors volt és sekélyes, a kezem nyirkos.
- Kiab{lni akarsz nekik? Nem hallhatnak. Csak akkor engedlek el, ha
megesküszöl, hogy eljössz kempingezni.
- Nora?
Elliot és én a bej{rati ajtó felé fordultunk, ahonnan Anyu hangj{t hallottuk. Elliot
még rajtam tartotta a kezét egy pillanatig, azt{n undorodó hangot hallatott, és
ellökött. A verand{ról lefelé menet mégh{tra ranézett.
- Még nincs vége.
Besiettem a h{zba, és bez{rtam az ajtót. A szemem égni kezdett. Nekit{masztottam a
fejem az ajtónak, leültem a l{btörlőre, és prób{ltam leküzdeni a késztetést, hogy
zokogni kezdjek.
A lépcső tetején megjelent Anyu, a derek{n{l markolva a h{lóingét.
– Nora? Mi a baj? Ki volt az ajtón{l?
Sietve kipislogtam a könnyeket a szememből.
- Egy sr{c a suliból. – Nem tudtam kirekeszteni a remegést a hangomból. – A... a... –
M{r így is elég nagy bajban voltam Folttal való a randim miatt. Tudtam, hogy Anyu
azt tervezi, elmegy egy kollég{ja l{ny{nak az esküvőjére és az azt követő fogad{sra.
Ha elmondom neki, hogy Elliot megütött, kiz{rt, hogy elmenjen. És ez volt az utolsó
dolog, amit szerettem volna, mert el kellett jutnom Portlandbe, hogy nyomozzak
Elliot ut{n. M{r egy aprócska terhelő bizonyíték is elég lehet, hogy r{cs mögé dugj{k,
és amíg ez nem történik meg, nem érzem magam biztons{gban. Éreztem, hogyan
fokozódik benne a durvas{g, és nem akartam l{tni, mi történik, ha felszínre tör. - A
Hamlet-jegyzeteimet akarta – mondtam hat{rozottan. – Múlt héten lesett a
tesztemről, és nyilv{n szok{st akar ebből csin{lni.
– Jaj, szívem! – Anyu odajött hozz{m, és megsimogatta a nedves hajamat, ami
megfagyott a zuhany óta. – Megértem, miért vagy dühös. Felhívhatom a szüleit,
ha akarod.
Megr{ztam a fejem.
– Akkor csin{lok reggelit – mondta Anyu. – Menj, fejezd be az öltözködést!
Mindennel kész leszek, mire lejössz.
A szekrényem előtt {lltam, mikor megszólalt a mobilorr.
– Hallottad? Mind a négyen k-e-m-p-i-n-g-e-z-n-i megyünk a tavaszi szünetben! –
mondta Vee, bizarrul vid{man.
– Vee – kezdtem remegő hangon. – Elliot tervez valamit. Valami ijesztőt. Csak azért
akar kempingezni menni, hogy egyedül maradhasson velünk. Nem megyünk el. –
Hogy érted, hogy nem megyünk? Ez egy vicc, ugye? Úgy értem, végre csin{lhatunk
valami izgit a tavaszi szünet alatt, és te azt mondod, nem? Tudod, hogy Anyu nem
engedne el egyedül. B{rmit megteszek. Komolyan. Egy hétig megírom a h{zidat.
Ugyan, Nora. Csak egy kicsike szó. Mondd ki. I betűvel kezdődik...
A telefont tartó kezem megremegett, fel kellett emelnem a m{sikat, hogy
megt{masszam.
– Elliot tizenöt perce eljött a h{zunkhoz, részegen. És... és tettleg b{ntalmazott.
Vee egy pillanatig csendben volt.
– Hogy érted azt, hogy „tettleg b{ntalmazott"?
– Kir{ngatott az ajtón, és a falhoz v{gott.
– De részeg volt, nem?
– És az sz{mít? – csattantam fel.
- H{t, sok mindenen ment keresztül. Vagyis tévesen v{dolt{k meg egy l{ny
öngyilkoss{g{ban, és kénytelen volt iskol{t v{ltani. Ha b{ntott és ezzel persze nem
védeni akarom, tal{n csak... tan{csra van szükége, tudod?
- Ha b{ntott engem?
- Feldúlt volt. Tal{n... tal{n nem is tudta, mit csin{l. Holnap rémesen fogja mag{t
érezni.
Kinyvitottam a sz{mat, azt{n becsuktam. Nem tudtam elhinni, Vee Elliot p{rtj{t
fogja.
- Mennem kell – mondtam kurt{n. – Később beszélünk.
- Lehetek teljesen őszinte, szívi? Tudom, hogy aggódsz emiatt a símaszkos fickó
miatt. Nem akarlak megsérteni, de szerintem csak azért akarod annyira Elliotra
kenni, mert nem szeretnéd, ha Folt lenne az. Mindent túlmagyar{zol, és ettől
kiborulok.
Nem tal{ltam szavakat.
– Túlmagyar{zok? Nem Folt tűnt fel ma reggel az ajtómban, és v{gott a falhoz.
– Tudod mit? Nem kellett volna szóba hoznom. Ejtsük a tém{t, jó? – Remek –
mondtam hűvösen.
– Szóval... mit akarsz ma csin{lni?
Kidugtam a fejem az ajtón, Anyut figyeltem. A konyh{ból habverő zaja hallatszott.
Egyik énem nem l{tta értelmét, hogy b{rmi m{st megosszon Vee-vel, de a m{sik
neheztelt r{ és konfront{lódni akart. A terveimet akarja tudni? Részemről semmi
akad{lya. Nem az én bajom, ha nem tetszik neki.
- Portlandbe megyek, ahogy Anyu elindul az Old Orchard Beach-i esküvőre. – Az
esküvő délut{n négykor kezdődik, és az azt követő fogad{ssal Anyu legkor{bban
kilenc körül ér haza. Ami elég idő ahhoz, hogy Portlandben töltsem az estét, és
előbb érjek haza, mint ő. – Igaz{ból, arra gondoltam, hogy tal{n kölcsönvehetném a
Neont.
Nem akarom, hogy Anyu megl{ssa, h{ny mérföldet tettem a kocsiba.
– Istenem! Elliot ut{n fogsz kémkedni, ugye? Kinghorn körül fogsz szagl{szni.
– Kicsit v{s{rolok, és eszem egy vacsit – mondtam, v{llf{kat tologatva a
szekrényben. Elővettem egy hosszú ujjú f{tyolpólót, egy farmert meg egy
rózsaszínfehér csíkos kalapot, amit hétvégékre és rossz frizur{jú napokra
tartogattam.
– És a vacsiba beleértendő, hogy betérsz egy bizonyos vendéglőbe, ami csak p{r
tömbnyire van a Kinghorntól? Egy vendéglőbe, ahol Kjirsten hogyishívj{k dolgozott?
– Ez nem is rossz ötlet – mondtam. – Tal{n igen.
– És tényleg enni fogsz, vagy csak kikérdezed a dolgozókat? – Tal{n felteszek p{r
kérdést. Megkapom a Neont vagy nem?
– Persze, hogy megkapod – v{laszolta Vee. – Mire valók a legjobb bar{tok? Még
veled is megyek erre az {tkozott kis túr{ra. De először meg kell ígérned, hogy eljössz
kempingezni.
– Mindegy. Akkor busszal megyek.
– Később beszélünk a tavaszi szünetről! – ki{ltott még Vee a telefonba, mielőtt le
tudtam volna tenni.
 M{r jó néh{nyszor j{rtam Portlandben, de nem voltam ismerős a v{rosban. A
buszról a mobilommal, egy térképpel és saj{t belső ir{nytűmmel felszerelkezve
sz{lltam le. A vörös tégl{s épületek magasak, nyúl{nkok voltak, és eltakart{k a
lenyugvó napot, ami az utc{kat {rnyékba vonó sűrű viharfelhők alatt tündökölt.
Minden bolt előtt volt cgy kis torn{c, az ajtajuk fölött pedig régies t{bl{k. Az utc{kat
fekete, boszork{nysisakos l{mp{k vil{gított{k meg. Néh{ny h{ztömbbel arrébb a
zsúfolt utc{k egy f{s területre nyíltak, ahol r{bukkantam a Kinghorn Előkészítőre.
Egy katedr{lis, egy templomtorony és egy óratorony kandik{lt ki a f{k fölött.
A j{rd{n maradtam, és befordultam a 32. utca sark{n. A kikötő csak p{r h{ztömbbel
arrébb volt, és csónakokat l{ttam elhaladni a boltok mögött, ahogy a dokkba
igyekeztek. A 32. utc{n félúton megl{ttam a Blindjoc's vendéglő t{bl{j{t. Elővettem a
kérdéseimet, 6s még egyszer utolj{ra {tolvastam őket. Nem akartam azt a l{tszatot
kelteni, mintha hivatalos interjút készítenék. Azt reméltem, ha csak véletlenül
megemlítem Kjirstent az alkalmazottaknak, ki tudok szedni belőlük olyan
inform{ciókat is, amiket az előttem itt j{ró néh{ny riporternek nem sikerült. Remélve,
hogy elrakt{rortam a kérdéseket az emlékezetemben, kidobtam a list{t a legközelebbi
kuk{ba.
Az ajtó csilingelt, mikor beléptem.
A padló fehér-s{rga j{rólap volt, a bokszokat tengerészkék k{rpit fedte. A falakon
kikötői képek lógtak. Egy ajtóhoz közeli bokszba ültem, és ler{ztam magamról a
kab{tomat.
Egy pecsétes, fehér köpenyt viselő pincérnő {llt meg mellettem.
– Whitney vagyok – mondta keserű hangon. – Üdv a Blind joe'sban. Napi aj{nlata
tonhalas szendvics. A nap levese hom{rleves. –Toll{t készenlétben tartotta, hogy
felvegye a rendelésemet.
– Blind joe's? – Homlokomat r{ncolva megkopogtattam az {llamat. – Miért annyira
ismerős ez a név?
– - Nem olvasol újs{got? Múlt hónapban egy hétig benne voltunk a hírekben.
Tizenöt perc meg minden.
– Ó! – mondtam hirtelen megvil{gosodva. – Most m{r emlékszem. Volt egy
gyilkoss{g, ugye? Nem itt dolgozott a l{ny?
– Az Kjirsten Halversen lesz. – Türelmetlenül kattintott a toll{val. – Szeretnél egy
t{nyér hom{rlevest?
Nem akartam hom{rlevest. Igaz{ból kicsit sem voltam éhes.
– Biztosan nagyon nehéz lehetett. Maguk ketten bar{tok voltak?
– A pokolba is, nem. Akarsz rendelni, vagy mi van? El{rulok egy apró titkot. Ha
nem dolgozom, nem kapok fizetést. Ha nem kapok fizetést, nem tudom kifizetni a
lakbért.
Hirtelen azt kív{ntam, b{rcsak a helyiség m{sik végében lévő pincér szolg{lna ki. Ő
alacsony volt, kopasz, és a testalkata a tartóban lévő fogv{jókra emlékeztetett. Szemét
soha nem emelte egy méternél magasabbra a földtől. Ha olyan sz{nalmas,
amilyennek ebből a tényből következtettem, elég lenne egy bar{ts{gos mosoly tőlem,
és m{ris kit{laln{ Kjirsten egész életét.
– Sajn{lom – mondtam Whitney-nek. – Csak folyton a gyilkoss{g j{r a fejemben.
Persze, ez mag{nak biztosan nem újs{g. Biztos egyfolyt{ban itt nyüzsögtek a
riporterek a kérdéseikkel.
Éles pillant{st vetett r{m.
– Szükséged van még néh{ny percre, hogy {tnézd az étlapot?
– Én a magam részéről idegesítőnek tartom a riportereket. A pincérnő előrehajolt,
és r{t{maszkodott az asztalra.
– Én azokat a vendégeket tartom idegesítőnek, akik húzz{k az időt.
Halkan sóhajtottam, és kinyitottam az étlapot.
– Mit aj{nl?
– Minden finom. Kérdezd a pasimat. – Kurt{n elmosolyodott. –Ő a szak{cs. –
- Ha m{r a pasikn{l tartunk... Kjirstennek volt bar{tja? - Szép {tmenet, dicsértem
magam.
- Mondd csak – kezdte mogorv{n Whitney. –Mi vagy? Ügyvéd? Riporter?
- Csak egy aggódó polg{r. – Úgy hangzott, mint egy kérdés.
- Ja, persze. Mondok valamit. Rendelsz egy shake-et, sült krumplit, Angusburgert,
egy t{nyér hom{rlevest és adsz huszonöt sz{zalék horravalót, akkor elmondom,
amit mindenki m{snak is elmondtam. Mérlegeltem a lehetőségeimet: vagy a
zsebpénzem, vagy a v{laszok.
– Rendben.
– Kjirsten azzal a sr{ccal j{rt, Elliot Saundersszel. Akiről az újs{gok írtak. A
sr{c folyton itt lógott. Hazakísérte munka ut{n.
– Beszélgetett valaha Elliottal?
– Én nem.
– Maga szerint Kjirsten öngyilkos lett?
– Honnan kéne tudnom?
– Azt olvastam az újs{gokban, hogy tal{ltak egy búcsúlevelet Kjirsten lak{s{n,
de betörés nyomaira is bukkantak.
- És?
- Nem tal{lja ezt egy kicsit... furcs{nak?
– Ha azt kérdezed, hogy szerintem Elliot lehetett-e, aki odatette a búcsúlevelet a
lak{sba, persze, hogy igen. Az ilyen gazdag kölykök, mint ez, mindent megúsznak.
Valószínűleg felbérelt valakit, hogy tegye oda a levelet. Így megy ez, ha pénzed van.
Nem hiszem, hogy Elliotnak sok pénze lenne. – Mindig az volt a benyom{som,
hogy Jules a gazdag. Vice folyton a h{z{ról {radozott. – Azt hiszem, ösztöndíjas volt a
Kinghornban.
-Ösztöndíj? - ismételte a pincérnő felhorkanva. — Mi volt a vízben, amit itt{l? Ha
Elliotnak nem lenne egy rak{s pénze, hogy vett volna lak{st Kjirstennek? Ezt {ruld el!
Nagyon igyekeztem, nehogy el{ruljam a meglepetésemet.
— Lak{st vett neki ?
— Kjirsten folyton erről csacsogott. M{r az őrületbe kergetett vele.
— Miért vett volna neki egy lak{st?
Whitney csípőre tett kézzel b{mult r{m.
— Mondd, hogy nem vagy ennyire hülye.
Ja! Mag{nélet. Intimit{s. Vettem.
Azt kérdeztem:
— Azt tudja, hogy Elliot miért iratkozott {t a Kinghornból? — Nem tudtam, hogy
{tiratkozott.
Összevetettem a v{laszait azokkal a kérdésekkel, amiket még fel akartam tenni,
prób{lva felidézni őket.
— Tal{lkozott itt Elliot a bar{taival? Kjirstenen kívül?
— Hogy emlékeznék r{? — A szemét forgatta. — Úgy nézek ki, mint akinek
fotografikus memóri{ja van?
— Mi a helyzet egy nagyon magas sr{ccal? Igaz{n nagyon magas. Hosszú, szőke
haj, jóképű, méretre készült ruh{ban.
Whitney a fog{val letépte egy leszakadt körmét, és a köténye zsebébe dobta.
— Aha, emlékszem arra a sr{cra. Nehéz nem emlékezni r{. Mindig rosszkedvű és
csendes. Egyszer vagy kétszer jött be. Nem volt olyan rég. Tal{n akkoriban, mikor
Kjirsten meghalt. Azért emlékszem, mert Szent Patrik napj{n p{colt marhahúsos
szendvicset szolg{ltunk fel, és nem tudtam r{venni, hogy rendeljen belőle. Csak
b{mult r{m, mintha {t akarna nyúlni az asztalon, és elmetszeni a torkomat, ha tov{bb
olvasom a napi aj{nlatot. De azt hiszem, emlékszem valamire. Nem mintha kotnyeles
lennék, de van fülem. Néha meghallok dolgokat, nem tehetek róla. Legutolj{ra, mikor
a magas sr{c és Elliot bejött, egy asztal fölé görnyedve beszéltek valami tesztről.
— Egy iskolai tesztről?
— Honnan kéne tudnom? A hangz{sból ítélve a magas sr{c megbukott egy
teszten, és Elliot nem volt tőle túl boldog. H{tralökte a székét, és kiviharzott. Még a
szendvicsét sem ette meg.
— Nem említették Kjirstent?
— Először a magas sr{c jött be, és megkérdezte, hogy Kjirsten dolgozik-e.
Mondtam neki, hogy nem, és akkor telefon{lt. Tíz perccel később megjelent Elliot.
Mindig Kjirsten szolg{lta ki, de mivel, ahogy említettem, ő nem dolgozott, én vettem
{t. Ha beszéltek is Kjirstenről, nem hallottam. De nekem úgy tűnt, hogy a magas sr{c
nem akarja Kjirstent a közelben tudni.
— Emlékszik valami m{sra is?
— Attól függ. Akarsz desszertet rendelni?
— Azt hiszem, kérek egy szelet pitét.
— Pitét? Öt percet vesztegetek r{d az értékes időmből, és te csak egypités kérsz? Úgy
nézek ki, mint akinek nincs jobb dolga, mint veled trécselni?
Körbepillantottam az étteremben. Kihalt volt. A pultn{l egy férfi temetkezett az
újs{gj{ba, de rajta kívül én voltam az egyetlen vendég.
— Oké... — Végigfutottam az étlapon.
- Egy m{ln{s limon{dét fogsz kérni, hogy leöblítsd azt a pitét. —Felírta a
jegyzettömbbe. — És k{vét a vacsora ut{n. — Azt is felírta. – Ezért még tov{bbi húsz
sz{zalék borravalót v{rok. – Önelégült mosolyt villantott r{m, azt{n a jegyzettömböt
begyűrte a kötényébe, és besassz{zott a konyh{ba.

21. FEJEZET

Odakint lehűlt a levegő, és szit{lni kezdett az eső. A l{mp{k h{tborzongató,

fakós{rga fénnyel vil{gítottak, ami nem sokat haszn{lt az utc{kat belepő sűrű köd
ellen. Kisiettem a Blind Joe's-ból, és h{l{t adtam, amiért kor{bban megnéztem az
időj{r{s-előrejelzést, és magammal hoztam az esernyőmet. Ahogy elhaladtam a
kirakatok előtt, l{ttam, hogy a b{rokban m{r kezdenek összeverődni az emberek.
Néh{ny tömbnyire voltam a buszmeg{llótól, mikor a most m{r ismerős, jeges érzés
megérintette a tarkómat. Aznap éjszaka éreztem, mikor biztosra vettem, hogy valaki
benézett a h{lószob{m ablak{n, azt{n a Delphicben, azt{n rögtön azelőtt, hogy Vee az
én dzsekimben sét{lt ki a Victorids Secretből. Lehajoltam, mintha a cipőfűzőmet
kötném meg, és lopva körbepillantottam. Az utca mindkét oldal{n üres volt a j{rda.
Amikor a kereszteződésben {tv{ltotta l{mpa, leléptem a jir&- r6l.
Megszapor{ztam a lépteimet, a hónom al{ dugtam a t{sk{mat, és reméltem, hogy a
busz pontosan érkezik. [tv{gtam egy b{r mögötti sik{toron, elcsusszanva néh{ny
doh{nyzó ember mellett, 6s a következő utc{n jöttem ki. Egy tömböt szaladtam, azt{n
egy m{sik sik{toron visszafordultam, és megkerültem a h{ztömböt. P{r
m{sodpercenként h{tranéztem.
Motorzúg{st hallottam, azt{n a busz kisv{rtatva be is fordult a sarkon, és kivehetővé
v{lt a ködben. A j{rda mellett lelassított, én pedig felm{sztam r{, hogy hazainduljak.
Éri voltam az egyetlen utasa.
P{r sorral a sofőr mögött ültem le, és összehúzódtam, hogy ne l{ssanak meg. A sofőr
megr{ntotta a kart, hogy becsukja az ajtókat, és a busz végigdübörgött az utc{n. M{r
majdnem megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor SMS-t kaptam Veetől.
HOL VAGY?
PORTLANDBEN – írtam vissza. – TE?
ÉN IS. EGY BULIN JULES-LEL ÉS ELLIOTTAL. TALIZZUNK!
MIÉRT VAGY PORTLANDBEN?
Nem v{rtam meg a v{laszt, azonnal felhívtam. A beszéd gyorsabb. És ez sürgős volt.
– Szóval? Mit mondasz? – kérdezte Vee. – Bulizós hangulatban vagy?
– Anyuk{d tudja, hogy Portlandben bulizol két sr{ccal?
– Kezdesz idegbeteg lenni, bébi.
– Nem tudom elhinni, hogy eljöttél Portlandbe Elliottal! – T{madt egy baljós
gondolatom. – Tudja, hogy velem beszélsz?
– Hogy odamehessen, és megöljön téged? Nem, bocsi. Jules-lel elmentek valamiért
Kinghornban, és egyedül nyomulok. Haszn{t venném egy sz{rnysegédnek. Hé! –
ki{ltott oda valakinek a h{ttérben. – El a kezekkel, oké? T-Ü-N-É-S. Nora? Nem igaz{n
a legmesésebb helyen vagyok. Szorít az idő.
– Hol vagy?
– V{rj... oké, a szemben lévő h{zon az van, hogy egy-hét-kettő-hét. És az utca a
Highsmith, ebben egész biztos vagyok.
– Megyek, ahogy tudok. De nem maradok. Hazamegyek, és te is jössz velem.
[llítsa meg a buszt! – ki{ltottam oda a sofőrnek.
A pasas beletaposott a fékbe, én pedig becsapódtam az előttem lévő ülésbe.
– Meg tudn{ mondani, merre kell menni Highsmith felé? – kérdeztem, mikor a
folyosó végére értem.
A sofőr kimutatott a busz jobb oldali ablak{n.
– Innen nyugatra. Gyalog akarsz odamenni? – Tetőtől talpig végigmért. – Csak
mert ez egy elég durva környék.
Remek.
Csak p{r tömböt kellett gyalogolnom, hogy megtudjam, a buszsofőr jogosan
figyelmeztetett. A t{j drasztikusan megv{ltozott. A régies kirakatokat graffiti borította
épületek v{ltott{k fel. Az ablakok mögött sötét volt, előttük vasr{cs. A j{rda csak egy
ködbe nyúló, siv{r ösvény.
 Lassú, zörgő hang sziv{rgott a ködből, és egy szemeteskocsit toló nő jelent meg
előttem. Szeme r{ncos volt, kicsi és sötét, és szinte ragadozószerűen r{ngatózott,
ahogy méregetett.
– Mi van itt nekünk? – szűrte a szavakat hi{nyzó fogain keresztül. Diszkréten
h{traléptem, és magamhoz szorítottam a t{sk{mat.
– Úgy l{tszik, egy kab{t, kesztyű és egy csinos gyapjúkalap –mondta. – Mindig
akartam egy csinos gyapjúkalapot. – Úgy ejtette, hogy csínnos.
– – Jó napot! – köszörültem meg a torkom, és prób{ltam bar{ts{gosnak tűnni. –
Megmondan{ kérem, milyen messze van a Highsmith Street?
A nő vihogni kezdett.
– A buszsofőr errefelé ir{nyított – mondtam kevésbé magabiztosan. – Azt mondta,
hogy a Highsmith erre van? – kérdezte a nő boszzúsan. – Én ismerem az utat a
Highsmithig, és az nem ez.
V{rtam, de ő nem folytatta.
– Útba tudna igazítani ? – kérdeztem tőle.
– Itt van minden. – A nő megérintette a fejét az ujj{val, ami erősen emlékeztetett
egy görbe, bütykös fa{gra. – Mindent idefent t{rolok, úgy bizony.
– Merre van a Highsmith? – nógattam.
– De ingyen nem {rulhatom el – mondta a nő korholó hangon. – Azért fizetni kell.
Egy l{nynak meg kell élnie valahogy. Még soha senki nem mondta neked, hogy
az életben semmi nincs ingyen?
– Nincs pénzem. – Legal{bbis nem sok. Csak a buszjegyre elég. – Van egy szép,
meleg kab{tod.
Lenéztem a bélelt kab{tomra. Jeges szél kapott a hajamba, és arra gondolatra, hogy
leh{mozzam magamról a kab{tot, libabőrös lett karom.
– Ezt a kab{tot csak most kaptam kar{csonyra.
– Befagy itt a lukam – csattant fel a nő. – Akarsz útbaigazít{st, vagy nem?
Nem tudtam elhinni, hogy itt {csorgok. Nem tudtam elhinni, hogy elcserélem a
kab{tomat egy hajléktalan nővel. Vee annyival tartozik m{r, hogy tal{n soha nem lesz
képes visszaadni.
Lefejtettem magamról a kab{tot, és figyeltem, ahogy a nő felhúzza mag{n a
cipz{rj{t.
A leheletem füstként tört elő belőlem. Összegubóztam és topogni kezdtem,
hogy megtartsam a belső hőmérsékletemet.
Most m{r el{ruln{, merre van a Highsmith?
A hosszú utat akarod, vagy a rövidet?
A r-rövidet - vacogtam.
Azért is fizetni kell. A rövid útnak kiegészítő díja van. Ahogy m{r
mondtam, mindig akartam egy csinos gyapjúkalapot. Levettem a rózsaszín-fehér
kalapot a fejemről.
 Highsmith? - kérdeztem, prób{lva fenntartani a bar{ts{gos hangnemet,
miközben {tadtam a kalapomat.
L{tod azt a sik{tort? - kérdezte a nő, valahov{ mögém mutatva.
Megfordultam. A sik{tor fél h{ztömbnyire volt, visszafelé. - Ha azon végigmész,
akkor a Highsmithre érsz ki.
- Ennyi? - kérdeztem hitetlenkedve. - Egy tömbbel arrébb?
A jó hír, hogy rövid az út. A rossz, hogy ebben az időben egyetlen út sem tűnik
rövidnek. Persze, én most jó melegben vagyok, hogy van egy kab{tom és egy csinos
gyapjúkalapom. Add oda azt a kesztyűt, és én magam kísérlek oda.
Lenéztem a kesztyűmre. Legal{bb a kezem melegben volt.
- Megoldom.
A nő v{llat vont, és eltolta a kocsij{t a következő sarokig, ahol meg{llta téglafal
mellett.
A sik{tor sötét volt, tele szemétkuk{val, {t{zott papírdobozokkal, és volt ott egy
felismerhetetlen kupac is, ami egy kidobott fűtőtest lehetett. De ugyanúgy lehetett
egy összecsavart szőnyeg is, benne holttesttel. A sik{tor felénél egy magas drótkerítés
feszült. Jobb napokon aligha tudnék megm{szni egy egyméteres kerítést, nem is
beszélve egy két és fél méteresről. Mindkét oldalról téglaépületek t{madtak r{m. Az
összes ablak piszkos volt és r{ncos.
L{d{k és szemeteszacskók között botork{lva indultain el a sik{torig. Törött
üvegdarabok ropogtak a cipőm alatt. Valami fehér szökkent {t a l{bam között, amitől
elakadt a lélegzetem. Egy macska. Csak egy macska, ami eltűnt a sötétben.
A zsebemhez nyúltam, hogy írjak Vee-nek, mert el akartam monLim, hogy
figyeljen, mert közel j{rok, amikor eszembe jutott, hogy a .. iobilomat a kab{tom
zsebében hagytam. Szépfordulat, gondoltam. Amennyi esély van r{, hogy a hajléktalan nő
visszaadja a telefonomat? Pontosan: közelít a null{hoz.
Úgy döntöttem, egy prób{t megér, és ahogy megfordultam, egy lényes, fekete
szed{n gyorsított fel a sik{tor bej{rata előtt. Egy hirtelen piros villan{ssal kigyúltak a
fékl{mp{i.
Valami okn{l fogva, amit csak azzal tudok magyar{zni, hogy megérzés volt, az
{rnyékba húzódtam.
Kinyílt egy kocsiajtó, és lövéseket hallottam. Kettőt. A kocsiajtó becsapódott, és a
fekete szed{n csikorogva elhúzott. Hallottam a szívem kalap{l{s{t a mellkasomban, és
ez a hang l{bdobog{ssal keveredett. Egy pillanattal később r{jöttem, hogy az az én
l{bam, és a sik{tor bej{rata felé futok. Befordultam a sarkon, azt{n hirtelen meg{lltam.
A hajléktalan nő teste rongycsomóként feküdt a j{rd{n.
Odarohantam, és térdre rogytam mellette.
- Jól van? - kérdeztem hisztérikusan, és a h{t{ra fordítottam a nőt. Sz{ja t{tva volt,
r{ncos szeme üres. Sötét folyadék sziv{rgott a bélelt kab{tból, amit h{rom perce még
én viseltem.
 Legszívesebben felugrottam volna, de kényszerítettem magam, hogy
belenyúljak a zsebébe. Telefon{lnom kellett, hogy segítséget hívjak, de a mobilom
nem volt ott.
Az utca m{sik oldal{n, a sarkon volt egy telefonfülke. Odafutottam, és hívtam a 911-et.
Míg v{rtam, hogy a központos felvegye, viszszapillantottam a nő holttestére, és akkor
éreztem, hogy egy hűvös adrenalinlöket {rad szét bennem. A holttest eltűnt.
Remegő kézzel tettem le a kagylót. Közeledő lépések zaj{t hallottam, de hogy
milyen messze voltak, nem tudtam volna megmondani. Kopp, kopp, kopp.
Itt van, gondoltam. A simaszkosférfi.
Néh{ny érmét dobtam a készülékbe, és mindkét kezemmel megmarkoltam a
kagylót. Megprób{ltam visszaemlékezni Folt mobilsz{m{ra. Szorosan lehunytam a
szemem, úgy idéztem magam elé a hét sz{mjegyet, amit piros tint{val írta
tenyerembe, mikor először tal{lkortunk. Mielőtt megkérdőjelezhettem volna a
memóri{mat, t{rcs{ztam a sz{mot. – Mi a helyzet ? – szólalt meg Folt.
Majdnem felzokogtam a hangja hallat{n. A h{ttérben bili{rdgolyók ütközését
hallottam, és ebből tudtam, hogy a Bo's Arcade-ban van. Tizenöt, tal{n húsz perc
múlva ideérhet.
– Én vagyok. – Nem mertem suttog{sn{l hangosabban beszélni.
– Nora?
– P-Portlandben vagyok. A Hempshire és a Nantucket sark{n. El tudn{l jönni
értem? Sürgős.

Lekuporodtam a fülke alj{ban, csendesen elsz{moltam sz{zig, és prób{ltam

nyugodt maradni, mikor egy fekete Jeep Commander gurult a j{rdaszegélyhez. Folt
kinyitotta a telefonfülke ajtaj{t, és leguggolt.
Lehúzta a legfelső ruh{t, ami rajta volt – egy hosszú ujjú, fekete pólót
–, rajta egy m{sik fekete póló maradt. A fejemre illesztette a
póló nyakkiv{g{s{t, és egy pillanat múlva a karomat is {ttolta az uj{n. A póló nagy
volt r{m, az ujja r{lógott a kezemre. Cigaretta, sós víz és ment{s szappan illata
keveredett rajta. Megnyugtatóan töltötte ki a bennem t{tongó űrt.
– Gyere, sz{llj be a kocsiba! – mondta Folt. Felhúzott, én pedig a nyaka köré
fontam a karomat, és arcomat a v{ll{ba temettem.
– Azt hiszem, rosszul leszek – mondtam. A vil{g megbillent, beleértve Foltot
is. – Szükségem van a vastablett{imra.
– Sss! – csitított Folt, és szorosan mag{hoz ölelt. – Minden rendben lesz. Most
m{r itt vagyok.
Valahogy bólintottam.
– Menjünk innen!
Újabb bólint{s.
 – El kell mennünk Vee-ért – mondtam. – Egy bulin van, egy h{ztömbbel
arrébb.
Míg Folt befordult a Jeeppel a sarkon, fogam vacog{s{nak visszhangj{t hallgattam a
fejemben. Soha életemben nem voltam még ilyen rémült. A halott hajléktalan nő
l{tv{nya Ap{t juttatta eszembe. A l{tom{s vörös színezetet kapott, és ak{rmennyire
prób{ltam, nem tudtam kiz{rnia vért a képből.
– Egy poolj{tszma közepén volt{l? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy
bili{rdgolyók ütközését hallottam a h{ttérben, mikor telefonon beszéltünk.
– Épp egy h{zat akartam nyerni.
– Egy h{zat ?
– Egy olyan eleg{ns kérőt a tón{l. Ut{ltam volna a helyet. Ez a Highsmith.
Tudod a címet?
— Nem emlékszem r{ — mondtam, felhúzva magam az ülésen, hogy jobban
kil{ssak az ablakon. Minden épület elhagyatottnak l{tszott. Bulinak nyoma sem volt.
Életnek nyoma sem volt, pont.
– N{lad van a mobilod? — kérdeztem Foltot.
Kivett egy Blackberryt a zsebéből.
— Le fog merülni az aksi. Nem tudom, hogy kibír-e egy hív{st. Üzentem Vee-nek.
HOL VAGY?
V[LTOZOTT A HELYZET — üzent vissza. — GONDOLOM, J ÉS E NEM TAL[LTA,
AMIT KERESETT. HAZAMEGYÜNK. A képernyő elsötétült.
– Lemerült — mondtam Foltnak. — Van töltőd?
– Nincs n{lam.
– Vee visszamegy Coldwaterbe. Kitennél a h{zukn{l?
Percekkel később a parti úton autóztunk egy óce{n fölé nyúló szikl{n. J{rtam m{r
ezen az úton, napsütésben a víz palakék, sötétzöld foltokkal, ahol visszatükrözi az
örökzöld f{kat. Most éjszaka volt, és az óce{n sima, fekete méregtócs{nak l{tszott.
– El akarod mondani, mi történt? — kérdezte Folt.
Még mindig nem döntöttem el, hogy el kellene-e mondanom neki b{rmit is, vagy
nem. Elmondhatn{m, hogy lőtték le a hajléktalan nőt, miut{n kij{tszott.
Elmondhatn{m, hogy szerintem a lövéseket nekem sz{nt{k. Azt{n megprób{lhatn{m
elmagyar{zni, hogy tűnt el nyomtalanul a hajléktalan nő holtteste.
Eszembe jutott Basso nyomozó ingerült tekintete, mikor elmondtam, hogy
valaki betört a szob{mba. Nem voltam abban a hangulatban, hogy megint
kinevessenek, és dülledt szemekkel nézzenek r{m. Folt ne. És ne most.
— Eltévedtem, és egy hajléktalan nő sarokba szorított — mondtam. —
Ledum{lta rólam a kab{tot... — Kézfejemmel megtöröltem az orromat, és szipogtam.
— A kalapomat is megkapta.
— Mit kerestél ott? — kérdezte Folt.
— Tal{lkozni akartam Vee-vel egy bulin.
 Félúton j{rtunk Coldwater és Portland között, egy buja és népszerűtlen autóúton,
mikor a Jeep motorja hirtelen gőzt kezdett ok{dni. Folt fékezett, és az út mellé
húzódott a kocsival.
— V{rj itt — mondta, és kisz{llt. Felemelte a motorh{ztetőt, és eltűnt szem elől.
Kicsivel később visszacsukta a motorh{ztetőt. Nadr{gj{ba törölte a kezét, odajött az
ablakomhoz, és intett, hogy húzzam le.
— Rossz hír — jelentette be. — A motor.
Prób{ltam jól inform{ltnak és okosnak l{tszani, de volt egy olyan érzésem, hogy az
arckifejezésem üres.
Folt felvonta a szemöldökét, és így szólt:
— Nyugodjék békében!
— Nem fog elindulni?
— Nem, hacsak nem toljuk.
Az összes kocsi közül a legrosszabbat kellett megnyernie. — Hol a mobilod? —
kérdezte Folt.
— Elvesztettem.
Folt elvigyorodott.
— Hadd tal{ljam ki! A kab{tod zsebében volt. A hajléktalan nő tényleg jó üzletet
kötött, mi?
A horizontot fürkészte.
– Két v{laszt{sunk van. Leinthetünk egy kocsit, vagy elsét{lhatunk a legközelebbi
kij{ratig, és keresünk egy telefont.
Kisz{lltam, és bev{gtam magam mögött az ajtót. Belerúgtam a Jeep jobb első
kerekébe. Tudtam, hogy a dühvel {lc{zom attól való félelmemet, amit ma {téltem.
Ahogy egyedül leszek, könnyekben török majd ki.
– Azt hiszem, van egy motel a következő kij{ratn{l. Megyek, és h-h-hívok egy taxit
– mondtam egyre jobban vacogva. – T-t-te v{rj itta Jeeppel!
Folt halv{nyan elmosolyodott, de nem úgy nézett ki, mint aki jól szórakozik.
– Nem tévesztelek szem elől. Kicsit zil{lt vagy, angyalom. Együtt megyünk.
Kezemet karba fonva szembefordultam vele. Edzőcipőben a szemem a v{ll{val
került egy vonalba. H{tra kellett döntenem a fejem, hogy belenézhessek a szemébe.
– Nem megyek veled egy motelnak a közelébe sem. – Az a legjobb, ha hat{rozott a
hangom, így kevésbé valószínű, hogy meggondolom magam.
– Szerinted mi ketten meg egy proli motel, az veszélyes kombin{ció ? Valój{ban
igen.
Folt a Jeepnek t{maszkodott.
– Ülhetünk itt, és vitatkozhatunk ezen. – Felpislantott a h{borgó égboltra. – De ez a
vihar épp kitörni készül.
Mintha az anyatermészet akarta volna eldönteni a kérdést, az ég megnyílt, és sűrű
eső, havaseső zúdult al{.
Leghűvösebb pillant{sommal néztem Foltra, azt{n dühösen felsóhajtottam.
Ahogy m{skor is, megint igaza volt
22. FEJEZET

Húsz perccel később Folt és én egy olcsó motel előtt vetődtünk partra.
Egyetlen szót sem szóltam hozz{, míg a havasesőben kocogtunk, és most nemcsak
nedves voltam, hanem teljesen... b{tortalan is. Az eső zuhogott, és nem hittem, hogy
egyhamar visszatérhetünk a Jeephez. Ami azt jelentette, hogy Folt, a motel és én
hat{rozatlan ideig egy csapat leszünk.
Az ajtó csengett, ahogy beléptünk, és a recepciós hirtelen {llt fel, Cheetos morzs{kat
söpörve le az öléből.
– Mi tetszik? – kérdezte, leszopogatva ujjairól a narancsos ny{lk{t. – Egy este
kettesben?
– Sz-sz-szükségünk van a telefonj{ra – vacogtam, remélve, hogy megérti a
kérésemet.
– Nem lehet. A vonal süket. Írd a vihar sz{ml{j{ra!
– Hogy é-é-érti, hogy a v-v-vonal s-s-süket? Van mobilja?
– A recepciós Foltra nézett.
– Egy nemdoh{nyzó szob{t akar – mondta Folt.
Megfordultam, hogy szembenézzek vele. Megőrültél? – t{togtam.
A recepciós leütött néh{ny billentyűt a sz{mítógépén.
– Úgy tűnik... v{rjunk csak... Bingó! Egy nemdoh{nyzó lakos. t{ly.
– Kivesszük – jelentette ki Folt. Oldalv{st r{m nézett, és felkunkorodott a
sz{ja sarka. Összeszűkült szemmel néztem vissza r{.
A mennyezeti fények épp akkor aludtak ki, sötétségbe burkolva a hallt.
Egy pillanatig mindannyian csendben {csorogtunk, azt{n a recepciós
kotor{szott egy kicsit, és bekapcsolt egy ipari méretű eleml{mp{t. –
Cserkész voltam – mondta. – A régi időkben. „Légy résen." – Akkor
b-b-biztosan van mobiltelefonja – mondtam.
– Volt. Amíg fizetni tudtam a sz{ml{t. – V{llat vont. – Mit mondhatnék,
Anyuk{m szűkmarkú.
Az anyuk{ja? A fickó legal{bb negyvenéves. Nem mintha közöm lenne hozz{.
Sokkal jobban aggódtam amiatt, hogy mit fog csin{lni az én anyuk{m, mikor hazaér a
fogad{sról, és azt l{tja, hogy elmentem.
– Hogy akartok fizetni? – kérdezte a recepciós.
– Készpénzzel – v{laszolta Folt.
A recepciós kuncogott, fel-le ingatva a fejét.
– Ez egy népszerű fizetési forma errefelé. – Közelebb hajolt, és bizalmaskodó
hangnemet ütött meg. – Van itt p{r fickó, aki nem akarja, hogy nyoma maradjon
egyéb elfoglalts{gaiknak, ha értitek, mire gondolok.
 Az agyam logikus fele azt mondta, nem lehet, hogy tényleg azt fontolgassam, egy
motelben töltöm az éjszak{t Folttal.
– Ez őrület – mondtam halkan Foltnak.
– Én vagyok őrült. – Megint majdnem elmosolyodott. – Megőrülök érted. Mennyit
kér az eleml{mp{ért? – kérdezte a recepcióst.
Amaz a pult al{ nyúlt.
- Van itt valami ann{l is jobb: túlélőgyertya – mondta, azzal letett elénk kettőt.
Meggyújtott egy gyuf{t, azzal pedig az egyik gyerty{t.
- A h{z {llja, nem kell érte fizetni. Tegyetek egyet a fürdőbe, egyet a h{lóba, és észre
sem veszitek a különbséget. Még a gyuf{sdobozt is odaadom. Ha m{sra nem is,
emléknek jó lesz.
– Köszi – mondta Folt, azzal megfogta a könyökömet, és végigvezetett a folyosón.
A 106-os szob{ban bereteszelte az ajtót. A gyerty{t az éjjeliszekrényre helyezte,
azt{n meggyújtotta vele a m{sikat. Levette a baseballsapk{j{t, és úgy r{zta meg a haj{t,
mint egy {zott kutya.
– Szükséged van egy forró zuhanyra – mondta. Néh{ny lépést tett h{trafelé, és
bedugta a fejét a fürdőbe. – Van szappan és két törülköző.
Kissé felemeltem az {llamat.
– Nem k-k-kényszeríthetsz, hogy itt maradjak. – Csak azért egyeztem bele, hogy
eljövök ilyen messzire, mert egy: nem akartam odakint {csorogni a szakadó esőben,
kettő: nagyon reméltem, hogy tal{lunk egy telefont.
– Ez ink{bb kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek – mondta Folt.
– Akkor v-v-v{laszolj r{!
Megint előbújta huncut mosoly.
– Nehéz v{laszokra koncentr{lni, mikor így nézel ki.
Lepillantottam Folt fekete pólój{ra, ami nedves volt, és a felsőtestemhez tapadt.
Elmentem Folt mellett, és becsuktam a fürdő ajtaj{t.
Forróra {llítottam a vizet, és leh{moztam magamról a ruh{kat. Egy sz{l hosszú,
fekete haj tapadt a zuhany fal{hoz, amit egy vécén. Ut{na beléptem a zuhany al{, és
figyeltem, hogy a bőrőm {tmelegszik.
Miközben beszappanoztam a nyakamat és a v{llamat, azzal nyugtattam magam,
hogy el tudom viselni, ha Folttal egy szob{ban alszom. Ugyan nem volt a legokosabb
vagy legbiztons{gosabb elintézési mód, de személyesen fogok gondoskodni róla,
hogy ne történjen semmi. Emellett nincs m{s. v{laszt{som... igaz?
Az agyam spont{n és vakmerő fele nevetett rajtam. Tudtam, mit gondol.
Kezdetben úgy éreztem, egy rejtélyes erőmező vonz Folthoz. Most valami egészen
m{s vonzott hozz{. Valami olyasmi, ami gerjedelmet foglal mag{ban. Ma este
elkerülhetetlen az érintkezés. Hogy ez mennyire ijesztő: tízes sk{l{n nyolcast adnék
r{. És k{bé kilencest arra, hogy mennyire izgató.
 Elz{rtam a csapot, kiléptem a zuhany alól, és sz{razra töröltem magam. Egy
pillant{s a nedves ruh{imra, és tudtam, hogy semmi kedvem újra felvenni őket. Tal{n
van egy érmés ruhasz{rító a közelben... egy olyan, amihez nem kell {ram.
Felsóhajtottam, és felvettem a trikómat meg a bugyimat, amik túlélték az eső
t{mad{s{t.
– Folt? – suttogtam az ajtón keresztül.
– Kész vagy?
– Fújd el a gyerty{t!
– Megvan – súgta vissza az ajtó m{sik oldal{ról. A nevetése olyan l{gynak
hangzott, hogy ak{r suttog{s is lehetett volna.
Elfújtam a fürdőszobai gyerty{t, kiléptem, és teljes sötétséget tal{ltam a szob{ban.
Pontosan előttem hallottam Folt lélegzését. Nem akartam arra gondolni, hogy mit
visel – vagy mit nem –, és megr{ztam a fejem, hogy széttörjem a fejemben
körvonalazódó képet.
– A ruh{m csurom víz. Nem tudok mit felvenni.
– Szerencsés vagyok. – Folt pólója nedves halomban landolt a l{bunk mellett.
– Ez tényleg kínos – mondtam neki.
Éreztem, hogy mosolyog. Nagyon-nagyon közel volt hozz{m.
– Le kellene zuhanyoznod – mondtam. – Most.
– Olyan rossz a szagom?
Valój{ban nagyon is jó volt az illata. A füstnek nyoma sem maradt, a menta
felerősödött.
Folt eltűnt a fürdőben. Újra meggyújtotta a gyerty{t, és félig nyitva hagyta az ajtót,
amitől egy fénysug{r nyújtózott végig a padlón és felfelé az egyik falon.
Végigcsúsztam a fal mellett, míg le nem ültem a padlóra, azt{n nekit{masztottam a
fejem. Most őszintén: nem maradhatok itt egész éjszaka. Haza kell mennem. Ak{r
prűd dolog, ak{r nem, nem jó, hogy itt maradok egyedül Folttal. Be kell jelentenem a
hajléktalan nő hal{l{t. Vagy m{r megtettem? Hogy kellene bejelenteni egy eltűnt
halottat? Ha m{r az őrületnél tartunk... a gondolataim egyébként is ebbe a rémisztő
ir{nyba haladtak.
Nem akartam belemerülni az elmebaj tém{j{ba, ink{bb az eredeti érvelésemre
koncentr{ltam. Nem maradhatok itt, tudva, hogy Vee Elliottal van, veszélyben, mikor
én biztons{gban vagyok.
Pillanatnyi töprengés ut{n úgy döntöttem, {t kell fogalmaznom ezt a gondolatot. A
biztons{g relatív fogalom. Míg Folt a közelemben van, nem érhet b{ntód{s, de ez még
nem azt jelenti, hogy azt gondolom, úgy fog viselkedni, mint az őrangyalom.
Azt{n azt kív{ntam, b{rcsak visszaszívham{m az őrangyalos gondolatot. Az
összes meggyőző erőmet segítségül hívtam, hogy kitöröljek minden őr-, bukott- vagy
m{smilyen angyalokról szóló gondolatot a fejemből. Azzal nyugtatgattam magam,
hogy valószínűleg tényleg kezdek megőrülni. Amennyire tudom, csak képzeltem,
hogy a hajléktalan nő meghalt. És Folt sebeit is csak képzeltem.
A víz csobog{sa al{bbhagyott, és Folt m{ris kijött a fürdőből. Csak a nedves
farmerja volt rajta, ami a csípője alatt lógott. Égvc hagyta a gyerty{t a fürdőben, az
ajtót pedig szélesre t{rta. L{gy fény vil{gította be a szob{t.
Egy gyors pillant{s el{rulta, hogy Folt hetente elég sok időt tölt fut{ssal és
súlyemeléssel. Egy ilyen kidolgozott test nem születik veríték és munka nélkül.
Hirtelen kicsit feszélyezett lettem. Hogy az erőtlent ne is említsem.
– Az {gy melyik oldal{t akarod? – kérdezte.
– Ööö...
Ravasz mosoly villant.
– Ideges vagy?
– Nem – mondtam olyan magabiztosan, ahogy csak ilyen körülmények között
tudtam. És a körülmények olyanok voltak, hogy hazudtam.
– Nem hazudsz jól – jelentette ki Folt, még mindig mosolyogva. –Te vagy a
legrosszabb hazudós, akit valaha l{ttam.
Csípőre tettem a kezem, csendesen azt kommunik{lva: Parancsolsz?
– Gyere – mondta Folt, és felhúzott. Éreztem, hogy a kor{bbi, ellen{ll{sra tett
ígéretem elolvad. Újabb tíz m{sodperc ilyen közel Folthoz, és a védelmem
ripity{ra törik.
Folt mögött egy tükör lógott a falon, és a v{lla felett megpillantottam a
fordított V alakú sebhelyet, ami feketén csillogott a bőrén.
Egész testemben megmerevedtem. Prób{ltam pislogni, hogy eltűnjön a sebhely, de
az egyszer s mindenkorra ott maradt.
Gondolkod{s nélkül végigcsúsztattam a kezem Folt mellkas{n keresztül a h{t{ra.
Egyik ujjbegyem a jobb oldali sebhelyet súrolta.
Folt megfeszült az érintésem alatt. Megfagytam, ujjhegyem remegett a sebhelyén.
Eltartott egy pillanatig, míg r{jöttem, hogy nem az ujjam mozog, hanem én. Az egész
lényem. Egy l{gy, sötét vízesés szippantott mag{ba, és minden elsötétült.
 23. FEJEZET

A Bo's Arcade alsó szintjén {lltam, h{ttal a falnak, néh{ny poolasztallal

szemben. Az ablakok be voltak deszk{zva, és nem tudtam volna megmondani, hogy
nappal van-e vagy éjszaka. Stevie Nicks hangja énekelt a hangszórókon keresztül, azt
a dalt a fehér sz{rnyú galambról, és hogy nemsok{ra tizenhét lesz. Senki nem tűnt
meglepettnek, hogy hirtelen előbukkantam a semmiből.
Azt{n eszembe jutott, hogy csak egy bugyi és trikó van rajtam. Egy{ltal{n nem
vagyok hiú, de hogy egy olyan tömegben {csorgok, ami az ellenkező nemből tevődik
össze, a testemet alig takarja valami, és senki még csak r{m sem néz? Valami... nincs
rendben.
Megcsíptem magam. Élek, legal{bbis amennyire meg tudom {llapítani.
Elhessegettem a szivarfüst sűrű felhőjét, és Foltot pillantottam meg a helyiség
m{sik végében. Egy pókerasztaln{l ült h{tradőlve, és néh{ny k{rtyalapot szorított a
mellkas{hoz.
Mezítl{b {tmentem a helyiségen, közben a kezemet {tfontam a mellkasom előtt,
hogy biztosan eltakarjam magam.
– Beszélhetünk? – sziszegtem a fülébe. Hangom valahogy b{tortalan volt.
Érthetetlen, hiszen fogalmam sem volt, hogy kerültem a Bo's-ba. Egyik pillanatban
még a motelben voltam, a következőben in{r itt.
Folt néh{ny zsetont lökött az asztal közepén lévő kupacba.
– Mondjuk most? – kérdeztem. – Elég fontos... – Elhalt a hangom, mikor megakadt
a szemem a falinapt{ron. Nyolc hónappal kor{bbi időpontot, múlt év augusztus{t
mutatta. Pont mielőtt m{sodikba kezdtem volna j{rni. Hónapokkal azelőtt, hogy
megismertem Foltot. Azt mondtam magamnak, hogy ez csak egy tévedés, hogy
akinek le kellett volna tépnie a régi hónapokat, lemaradt, de ugyanakkor röviden és
akaratlanul sz{mba vettem azt a lehetőséget, hogy a napt{r pontosan azt mutatja,
amit kell. Én viszont nem ott vagyok, ahol lennem kellene.
A m{sik asztaltól odahúztam egy széket Folt mellé.
– Egy pikk ötös van a kezében, egy pikk kilences, egy kör {sz... –Elhallgattam,
mikor feltűnt, hogy senki nem figyel. Nem, nem úgy volt. Senki nem l{tott.
Lépések dübörögtek le a lépcsőn, és ugyanaz a pénzt{ros jelent meg a lépcső alj{n,
aki megfenyegetett, hogy kidob, mikor először jöttem a terembe.
– Valaki odafent beszélni akar veled – mondta Foltnak. Folt kérdőn felvonta a
szemöldökét.
– A l{ny nem {rulta el a nevét – mondta bocs{natkérőn a pénzt{ros. – P{rszor
kérdeztem. Mondtam neki, hogy priv{t j{tékban vagy, de nem akart elmenni.
Kidobhatom, ha akarod.
– Ne. Küldd le!
Folt lej{tszotta a partit, összeszedte a zsetonjait, és fel{llt a székről. -
Kisz{llok. – Odament a lépcsőhöz legközelebb {lló poolasztalhoz,
nekit{maszkodott, és zsebre tette a kezét.
Követtem a terem m{sik végébe. Csettintettem az arca előtt. Megrúgtam a
csizm{j{t. Nyitott tenyérrel megütöttem a mellkas{t. Meg sem r{ndult, meg sem
mozdult.
Könnyű léptek hallatszottak a lépcsőn, egyre közelebbről, és mikor Miss Greene
tűnt elő a lépcsőh{zból, kicsit összezavarodtam. Szőke haja a derek{ig ért, és
szögegyenes volt. Festett farmert, rózsaszín, ujjatlan topot viselt és mezítl{b volt. Így
öltözve még ink{bb annyi idősnek l{tszott, mint én. Egy nyalók{t szopogatott.
Folt arca mindig {larc, és soha nem tudom, mire gondol. De ahogy Miss Greene-re
nézett, tudtam, hogy meglepődött. Gyorsan összeszedte mag{t, és minden érzelem
eltűnt az arc{ról, ahogy a tekintete óvatoss{, tartózkodóv{ v{lt.
— Dabria?
A szívem gyorsabb ütemet vett fel. Prób{ltam összeszedni a gondolataimat, de csak
az jutott eszembe, hogy ha tényleg nyolc hónappal kor{bban vagyok a múltban, hogy
lehet, hogy Miss Greene és Folt ismeri egym{st? A nő még nem dolgozott a suliban.
És Folt miért szólítja a keresztnevén?
— Hogy vagy? — kérdezte Miss Greene (Dabria) szemérmes mosollyal, és a
szemétbe dobta a nyalók{t.
— Mit keresel itt? — Folt tekintete még éberebb lett, mintha nem hinné, hogy az
„amit l{tsz, azt kapod” érvényes lenne Dabri{ra.
— Kisurrantam — felelte a l{ny torz mosollyal. — Újra l{tnom kellett téged. Hosszú
ideje prób{lkozom, de a biztons{giak... h{t tudod. Nem kifejezetten hanyagok. A te
fajt{d és az én fajt{m... nem keveredhetünk. De h{t tudod. — Rossz ötlet volt idejönni.
— Tudom, hogy m{r rég volt, de azért {rnyalatnyival bar{ts{gosabb fogadtat{st
reméltem — mondta Dabria, sz{j{t csücsörítve. Folt nem v{laszolt.
— Azóta is r{d gondolok. — Dabria hangja mélyebb, szexisebb tónusra v{ltott. A
l{ny közelebb lépett Folthoz. — Nem volt könnyű lejutni ide. Lucianna kifog{sokat
gy{rt, hogy miért hi{nyzom. Ugyanúgy kock{ra teszem az ő jövőjét, mint a saj{tomat.
Nem akarod legal{bb meghallgatni, amit mondani szeretnék?
— Beszélj! — Folt szavaiban nyoma sem volt bizalomnak.
— Nem adtalak fel. Egész idő alatt... — Dabria elhallgatott, és visszapislogott egy
hirtelen könny{radatot. Mikor újra megszólalt, hangja összeszedettebb volt, de még
mindig kissé remegős. — Tudom, hogy kaphatod vissza a sz{rnyaidat.
Foltra mosolygott, de ő nem viszonozta a gesztust.
— Ahogy visszakapod a sz{rnyaidat, hazajöhetsz — mondta Dabria
magabiztosabban. — Minden olyan lesz, mint régen. Semmi nem v{ltozott. Nem
igaz{n.
— Mi a csapda?
— Nincsen csapda. Meg kell mentened egy ember életét. Nagyon igazs{gos, ha
figyelembe vesszük a bűnt, amiért sz{műztek ide.
— Milyen rangot kapok?
Dabria tekintetéből minden magabiztoss{g eltűnt, és volt egy olyan érzésem, hogy
Folt pont azt az egy kérdést tette fel, amit ő szeretett volna elkerülni.
- Csak azt mondtam el, hogyan szerezheted vissza a sz{rnyaidat — v{laszolta kicsit
leereszkedőn. — Azt hiszem, megérdemlek egy köszönömöt<
– V{laszolj a kérdésre! – De Folt zord mosolya el{rulta, hogy m{r mindent
tud.
Vagy van egy nagyon jó tippje. Ak{rmi is Dabria v{lasza, nem tetszik majd neki. –
Jól van. Őrangyal leszel, rendben?
Folt h{travetette a fejét, és l{gyan elnevette mag{t.
– Mi a baj azzal, hogy őrangyal legyél? – kérdezte Dabria. – Az miért nem
elég jó?
– Valami jobb van a tarsolyomban.
– Figyelj r{m, Folt! Nincs ennél jobb. Becsapod magad. Ak{rmelyik m{sik
bukott angyal kapva kapna a lehetőségen, hogy visszaszerezze a sz{rnyait, és
őrangyal lehessen. Te miért nem? – A l{ny hangja fulladozott az elképedéstől,
dühtől, elutasít{stól.
Folt elrugaszkodott a poolasztaltól.
– Jó volt újra l{tni téged, Dabria. Jó utat visszafelé!
Dabria figyelmeztetés nélkül megragadta Folt pólój{t, mag{hoz r{ntotta Foltot, és
sz{jon csókolta. Folt nagyon lassan a l{ny felé fordult, testtart{sa ell{gyult. Felemelte a
kezét, és megérintette a karj{t.
Nagyot nyeltem, prób{lva tudom{st sem venni a szívembe hasító féltékenységről és
zavarodotts{gról. Egyik énem el akart fordulni és sírni, a m{sik oda akart masírozni
és kiab{lni. Nem mintha b{rmi haszna lett volna. L{thatatlan voltam. Nyilv{n Miss
Greene-nek... Dabri{nak... ak{rki is volt ő... és Foltnak volt egy közös, romantikus
múltjuk. Vajon még most is együtt vannak... a jövőben? Vajon Dabria azért v{llalt
munk{t a Coldwater gímiben, hogy közelebb lehessen Folthoz? Ezért prób{lt olyan
eltökélten elijeszteni tőle?
- Mennem kellene – mondta Dabria elhúzódva. – M{r így is túl sok{ig maradtam.
Megígértem Luciann{nak, hogy sietek. – Folt mellkas{ra hajtotta a fejét. – Hi{nyzol –
suttogta. – Mentsd meg egy ember életét, és visszakapod a sz{rnyaidat. Gyere vissza
hozz{m! – könyõrgõtt. – Gyere haza! – Hirtelen elszakadt Folttól. – Mennem kell.
Senki nem tudhatja meg, hogy idelent j{rtam. Szeretlek.
Ahogy Dabria elfordult, arc{ról eltűnt az idegesség, és ravasz magabiztoss{g
v{ltotta fel. Olyasvalaki arca volt, aki végigblöffölt egy durva leoszt{st.
Folt figyelmeztetés nélkül elkapta a l{ny csuklój{t.
– Most {ruld el, igaz{ból miért vagy itt – mondta neki.
Megborzongtam a sötét al{festéstől Folt hangj{ban. Egy kívül{lló tökéletesen
nyugodtnak l{tta volna. De ak{rkinek, aki valamennyire ismerte, nyilv{nvaló volt.
Olyan pillant{ssal nézett Dabri{ra, ami azt sugallta, a l{ny {tlépett egy hat{rt, és az ő
jól felfogott érdeke, hogy visszaugorjon rajta – azonnal.
Folt a b{rpult felé ir{nyította a l{nyt. Leültette egy b{rszékre, és mellécsusszant. Én
Folt mellé ültem, és közelebb hajoltam hozz{, hogy a zene mellett is halljam, amit
mond.
– Hogy érted, hogy minek jöttem ide? – dadogott Dabria. - Mondtam neked... –
Hazudsz.
Dabri{nak leesett az {lla.
– Nem tudom elhinni... azt hiszed...
– Mondd el az igazat, most rögtön – utasította Folt.
Dabria habozott, mielőtt v{laszolt volna. [d{z pillant{st vetett Foltra, azt{n azt
mondta:
– Jól van. Tudom, mit tervezel.
Folt elnevette mag{t. Olyan nevetés volt ez, ami azt sugallta: Nagyon sok tervem van.
Melyikre célzol?
– Tudom, hogy hallott{l pletyk{kat Énoch könyvéről. Azt is tudom, hogy azt hiszed,
meg tudod tenni ugyanazt, de nem tudod.
Folt a pultra könyökölt.
– Azért küldtek ide, hogy r{vegyél, v{lasszak m{sik utat, igaz? –Szemében mosoly
tükröződött. – Ha fenyegetést jelentek, akkor a pletyk{k biztosan igazak. – Nem azok.
Csak pletyk{k.
– Ha egyszer megtörtént, újra megtörténhet.
 – Soha nem történt meg. Egy{ltal{n vetted a f{rads{got, hogy elolvasd Énoch könyvét,
mielőtt megbukt{l? – provok{lta a l{ny. –Pontosan tudod, mi {ll benne, szóról szóra?
– Tal{n kölcsönadhatn{d a péld{nyodat.
– Ez istenk{roml{s! Neked tilos elolvasni – ki{ltotta Dabria. – Te el{rult{l minden
angyalt a mennyben, mikor megbukt{l.
– H{nyan tudj{k, mire készülök? – kérdezte Folt. – Mekkora fenyegetést jelentek?
Dabria a fejét ingatta.
– Ezt nem mondhatom meg. M{r így is többet {rultam el, mint kellett volna. –
Megprób{lnak majd meg{llítani?
– A bosszú{lló angyalok igen.
Folt komolyan nézett a l{nyra.
– Kivéve, ha azt hiszik, hogy lebeszéltél róla.
– Ne nézz így r{m! – Úgy hangzott, mintha Dabria minden erejét latba vetette
volna, hogy hat{rozottnak tűnjön. – Nem fogok hazudni, hogy megvédjelek. Amit
tenni prób{lsz, az rossz. Természetellenes.
- Dabria. – Folt úgy ejtette ki a l{ny nevét, mint egy l{gy fenyegetést. Ennyiből
megragadhatta volna a karj{t is, hogy h{tracsavarja.
– Nem segíthetek neked – mondta a l{ny csendes meggyőződéssel. – Így nem. Verd
ki a fejedből! Legyél őrangyal! Koncentr{lj erre, és felejtsd el Énoch könyvét!
Folt a b{rpultra t{masztotta a könyökét, és gondolkodóba esett.
Kisv{rtatva így szólt:
– Mondd nekik, hogy beszéltünk, és érdeklődést mutattam, hogy őrangyal legyek.
– Érdeklődést? – kérdezte Dabria kissé hitetlenkedve.
– Érdeklődést – ismételte Folt. – Mondd nekik, hogy kértem tőled egy nevet. Ha
meg akarok menteni egy életet, tudnom kell, ki van a lista élén. Tudom, hogy te, mint
a hal{l egyik angyala, birtok{ban vagy ennek a bizalmas inform{ciónak.
– Ez az inform{ció szent, titkos és nem megjósolható. Ennek a vil{gnak az
eseményei pillanatról pillanatra v{ltoznak, az emberi döntésektől függően...
– Egy nevet, Dabria.
– Először ígérd meg, hogy elfelejted Énoch könyvét. Add a szavad!
– Bízn{l a szavamban?
– Nem – v{laszolta a l{ny. – Nem bíznék.
Folt hűvösen felnevetett, és kikapva egy fogv{jót a tartóból, a lép- cső
felé indult.
– Folt, v{rj... – kezdte Dabria. Leugrott a b{rszékről. – Folt, kér- lek, v{rj!
Folt h{tranézett a v{lla felett.
– Nora Grey – mondta a l{ny, majd azonnal a sz{ja elé kapta a kezét.
Halv{ny törés mutatkozott Folt arckifejezésén – hitetlenkedve, dühösen r{ncolta a
homlok{t. Aminek nem volt semmi értelme, hiszen, ha a falinapt{r helyes, még nem
is tal{lkoztunk. Nem kellett volna ismerősen csengenie a nevemnek.
 – Hogyan hal meg? – kérdezte.
– Valaki meg akarja ölni.
– Ki?
– Nem tudom – v{laszolta Dabria. A fülére tapasztotta a kezét, és a fejét r{zta. –
Idelent olyan nagy a zaj és a felfordul{s. Minden kép egybefolyik, és túl gyorsan
jönnek, nem l{tok tiszt{n. Haza kell mennem. Békére és nyugalomra van szükségem.
Folt Dabria füle mögé tűrt egy hajtincset, és r{beszélőn nézett a l{nyra. Az forrón
megr{zkódott az érintésétől, azt{n bólintott, és becsukta a szemét.
– Nem l{tom... nem l{tok semmit... semmi értelme.
– Ki akarja megölni Nora Greyt? – sürgette Folt.
– V{rj, l{tom a l{nyt – mondta Dabria. A hangja ideges lett. –Van mögötte egy
{rnyék. Ő az. Kőveti. A l{ny nem l{tja... de ott van. Miért nem l{tja? Miért nem fut?
Nem l{tom az arc{t, {rnyékban van...
Dabria szeme kipattant. Gyors, éles lélegzetet vett.
– Ki az? – kérdezte Folt.
Dabria a sz{ja elé kapta a kezét. Remegett, ahogy Foltra nézett.
– Te – suttogta.

Az ujjam elmozdult Folt sebéről, és a kapcsolat megszakadt. Eltartott egy pillanatig,

mire összeszedtem magam, úgyhogy nem voltam felkészülve Foltra, aki azonnal
lenyomott az {gyra. Csuklómat összeszorította a fejem fölött.
– Nem kellett volna ezt tenned. – Arc{n visszafojtott düh tükröződött, sötét és
forrongó. – Mit l{tt{l?
Felhúztam a térdem, és megrúgtam a bord{j{t.
– Sz{llj le rólam!
Lecsúszott a csípőmhöz és r{m ült, megakad{lyozva, hogy haszn{ljam a l{bamat.
A karomat még mindig a fejem fölé szorította, így nem tudtam m{st tenni, mint
vonaglani alatta.
– Sz{llj le rólam, különben sikítok!
– M{r így is sikítasz. És ez nem okoz felfordul{st ezen a helyen. Ez ink{bb
kupler{j, mint motel. – Folt rideg mosolyt villantott fel, ami egyben hal{los volt. –
Utolsó esély, Nora. Mit l{tt{l?
A könnyeimmel küszködtem. Egész testem olyan érzelemtől zúgott, amit még csak
meg sem tudtam nevezni.
– Rosszul vagyok tőled! – mondtam. – Ki vagy te? Ki vagy te igaz{ból? Folt
sz{ja egyre zordabb lett.
– Közeledünk.
– Meg akarsz ölni!
Folt arca nem {rult el semmit, de a tekintete hideg lett.
 – A Jeep nem is romlott el ma este, igaz? – kérdeztem. – Hazudt{l. Azért
hozt{l ide, hogy megölhess. Ezt mondta Dabria, hogy ezt akarod csin{lni. H{t akkor
mire v{rsz? – Fogalmam sem volt, hov{ vezet ez, és nem is érdekelt. Azért
köpködtem a szavakat, hogy a rémületemet kord{ban tartsam. – Végigprób{lt{l
megölni. Az elejétől kezdve. Most megölsz? – R{meredtem, keményen, feszesen,
prób{lva visszatartani feltörni készülő könnyeimet, ahogy eszembe jutott az a
végzetes nap, mikor besét{lt az életembe.
- Cs{bítóan hangzik.
Vadul tekeregtem Folt teste alatt. Prób{ltam jobbra gördülni, azt{n balra. Végül
r{jöttem, hogy ezzel elpazarolok egy csomó energi{t, és abbahagytam. Folt r{m
szegezte a tekintetét. Szeme feketébb volt, mint amilyennek valaha l{ttam.
Lefogadom, hogy ez tetszik neked — mondtam.
Az okos fogad{s lenne.
Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.
— Gyerünk! — mondtam kihívón.
— Öljelek meg?
Bólintottam.
— De először tudni akarom, miért. A több millió ember közül miért pont én?
— Rossz gének.
— Ennyi ? Ez az egyetlen magyar{zat, amit
kapok? — Egyelőre.
— Ez mit akar jelenteni ? — Megint megemeltem a hangom. — Akkor kapom meg a
sztori többi részét, mikor végre megtörsz és megölsz?
— Nem kell megtörnöm ahhoz, hogy megöljelek. Ha öt perce azt akartam
volna, hogy meghalj, akkor öt perce halott lennél.
Nagyot nyeltem erre a kicsit sem vid{m gondolatra.
Hüvelykujj{val megérintette az anyajegyemet. Érintése megtévesztően l{gy volt,
amitől csak még f{jdalmasabb volt elviselni.
— Mi van Dabri{val? — kérdeztem, még mindig nehezen lélegezve. — Ő ugyanaz,
ami te vagy, ugye? Mindketten... angyalok vagytok. —Hangom megtört a szón{l.
Folt legördült a csípőmről, de kezét a derekamon hagyta.
— Ha felkelek, meghallgatsz?
Ha felkel, az ajtóhoz rohanok.
— Mit érdekel, ha elfutok? Úgyis visszar{ngatsz ide.
— Igen, de azzal jelenetet csin{ln{nk.
— Dabria a bar{tnőd? — A mellkasom minden egyes egyenetlen emelkedését
és süllyedését éreztem. Nem voltam biztos benne, hogy akarom hallani a v{lasz{t.
Nem mintha sz{mítana. Most, hogy tudtam, Folt meg akar ölni, nevetséges volt, hogy
egy{ltal{n foglalkozom vele.
 — Volt. Hosszú ideje, mielőtt lebuktam volna a sötét oldalra. — Folt ridegen
elmosolyodott, prób{lta elviccelni a dolgot. — Az is hiba volt. — A sark{ra gördült, és
lassan elengedett, figyelte, hogy küzdök-e. A matracon feküdtem, nehezen lélegezve,
majd felkönyököltem. H{romig sz{moltam, és minden erőmmel Foltra vetettem
magam.
A mellkas{hoz v{gódtam, de ahelyett, hogy h{tradőlt volna, meg sem mozdult.
Kim{sztam alóla, és ököllel ütöttem. Addig döngettem a mellkas{t, míg lüktetni nem
kezdett a kezem.
— Kész vagy? — kérdezte Folt.
— Nem! — Könyökömmel a combj{ba v{gtam. — Mi a baj veled? Nem érzel
semmit?
L{bra {lltam, megtal{ltam az egyensúlyom a matracon, és olyan erővel, ahogy csak
tudtam, hasba rúgtam Foltot.
— Van még egy perced — mondta. — Ereszd ki a gőzt! Azt{n én jövök.
Nem tudtam, mit ért azon, hogy „ő jön”, és nem is akartam megtudni. Leugrottam
az {gyról, és az ajtót méregettem. Folt a levegőben kapott el, és a falhoz szorított. A
l{ba az enyémhez ért, szemtől szembe, végig a combunk mentén.
- Az igazat akarom — mondtam, könnyekkel küszködve. — Azért jöttél az iskol{ba,
hogy megölj? Ez volt a célod az elejétől kezdve?
Folt {ll{n megr{ndult egy izom.
— Igen.
Letöröltem egy könnyet, ami merészkedett kibuggyanni a szememből.
— Belül k{rörömöt érzel? Erről szól az egész, igaz? R{veszel, hogy megbízzam
benned, hogy azt{n az arcomba v{ghasd! —Tudtam, hogy irracion{lis haragot érzek.
Rémültnek és dühösnek kellene lennem. Minden tőlem telhetőt meg kellene tennem,
hogy meneküljek. Az egészben az volt a legink{bb irracion{lis, hogy még mindig nem
akartam elhinni, Folt megölhet, és b{rmennyire is igyekeztem, képtelen voltam
elfojtani ezt a logik{tlan bizalmat.
— Megértem, hogy dühös vagy... — kezdte Folt.
— Szét vagyok szakadva! — ki{ltottam.
Folt keze a nyakamra csúszott, forrón égetett. Hüvelykujj{val gyengéden
megszorította a torkomat, és h{tradöntötte a fejemet. Ajka olyan keményen ütközött
az enyémhez, hogy belém fojtotta a szitkot, amit hozz{ akartam v{gni. Keze a
v{llamra hullt, végigsúrolta a karomat, és a h{tamon nyugodott meg. Rémület és
gyönyör apró szil{nkjai hasítottak belém. Megprób{lt mag{hoz húzni, én pedig
megharaptam az ajk{t.
Nyelve hegyével megnyalta a sz{j{t.
— Megharapt{l?
— Neked minden csak vicc? — kérdeztem.
Folt megint megérintette az ajk{t a nyelvével.
— Nem minden.
— Mi nem?
— Te.
Az egész éjszaka egy tébolynak tűnt. Nehéz lesz{molni valakivel, Ai ennyire
közömbös, mint Folt. Nem, nem is közömbös. Tõkéletesen ura önmag{nak. Testének
legutolsó porcik{j{ig.
Egy hangot hallottam a fejemben. Nyugodj meg! Bízz bennem!
— Atyaég! — mondtam, hirtelen megvil{gosodva. — Megint csin{lod, igaz?
Összekusz{lod az agyamat. — Eszembe jutott az a cikk, amit az Interneten tal{ltam a
bukott angyalokról. — Nem csak szavakat tudsz a fejembe ültetni, ugye? Képeket is...
nagyon igazi képeket.
Nem tagadta.
— Az Arkangyal — mondtam, végre megértve. — Megprób{lt{l megölni akkor
éjszaka, ugye? De valami balul sült el. Azt{n elérted, hogy azt higgyem, lemerült a
telefonom, így nem tudtam felhívni Vee-t. Azt tervezted, hogy a hazafelé úton ölsz
meg? Tudni akarom, hogy l{ttatod velem azt, amit akarsz!
Folt arca gondosan kifejezéstelen maradt.
— Én csak odateszem a szavakat és képeket, de rajtad {ll, hogy elhiszed-e őket. Ez
egy rejtvény. A képek elfedik a valós{got, és neked ki kell tal{lnod, melyik az igazi.
— Ez egy speci{lis angyali erő?
Folt megr{zta a fejét.
— Bukott angyali erő. M{sféle angyalok nem sz{lln{k meg a személyes teredet,
annak ellenére, hogy képesek r{.
Mert a többi angyal jó. És Folt nem az.
Folt a falhoz t{masztotta a kezét a fejem két oldal{n.
— Én ültettem el az edző fejében azt a gondolatot, hogy írja {t az ülésrendet, mert a
közeledbe kellett kerülnöm. Én hitettem el veled, hogy leesel az Arkangyalról, mert
meg akartalak ölni, de nem tudtam végigcsin{lni. Majdnem megtettem, de
meg{lltam. Helyette megelégedtem annyival, hogy megijesszelek. Azt{n én hitettem
el veled, hogy lemerült a telefonod, mert haza akartalak vinni. Mikor bementem a
h{zatokba, felkaptam egy kést. Akkor meg akartalak ölni. – A hangja ell{gyult. – De
te elérted, hogy meggondoljam magam.
Mélyet lélegeztem.
– Nem értelek. Mikor elmondtam, hogy az ap{mat megölték, úgy tűnt, őszintén
sajn{lod. Mikor tal{lkozt{l Anyuval, kedves volt{l.
– Kedves – ismételte Folt. – Ez maradjon kettőnk között!
Szédültem, és éreztem, hogy a pulzusom a hal{ntékomban dobol. Éreztem m{r ezt
a szívdübörgető p{nikot kor{bban is. Szükségem volt a vastablett{imra. Vagy erről
van szó, vagy Folt hiteti el velem az egészet.
Felemeltem az {llam, és összeszűkült szemmel néztem r{.
– Sz{llj ki a fejemből! Most rögtön!
– Nem vagyok a fejedben, Nora.
Előrehajoltam, kezemmel {tfogtam a térdemet, és levegő ut{n kapkodtam.
– De igen. Érzem. Szóval így akarod csin{lni? Megfojtasz?
L{gy, pattogó hangok visszahangoztak a fülemben, és elmosódott feketeség
keretezte a l{tómezőmet. Prób{ltam megtölteni a tüdőmet, de olyan volt, mintha a
levegő eltűnt volna. A vil{g forgott, és Folt oldalra csúszott a l{tóteremben. A falhoz
simítottam a tenyeremet, hogy megtartsam az egyensúlyom. Minél mélyebben
prób{ltam lélegezni, ann{l jobban összeszorulta torkom.
Folt elindult felém, de kinyújtottam a kezem.
– Menj innen!
Folt a falhoz t{maszkodott, és szembefordult velem, sz{ja szegletéban aggodalom ült.
- Menj a közelemből!
Nem tette.
– Nem kapok levegőt! – fulladoztam, egyik kezemmel a falat kapar{szva, a m{sikkal
a torkomat szorongatva.
Folt hirtelen felkapott, és a szoba m{sik végében {lló székhez vitt.
– Tedd a fejed a térded közé – nyomta le a fejemet.
Fejemet lehajtva, szapor{n lélegeztem, prób{ltam levegőt kényszeríteni a tüdőmbe.
Éreztem, ahogy az oxigén nagyon lassan viszszakúszik a testembe.
– Jobb? – kérdezte Folt egy perccel később.
Bólintottam.
– Van n{lad vastabletta?
Megr{ztam a fejem.
– Tartsd lehajtva a fejed, és vegyél hosszú, mély lélegzeteket! Követtem az
utasít{sait, és éreztem, hogy a satu meglazul a mellkasom körül.
– Köszönöm – mondtam halkan.
– Még mindig nem bízol a sz{ndékaimban?
– Ha azt akarod, hogy bízzak benned, hadd érintsem meg újra a sebedet.
Folt egy hosszú pillanatig csendesen tanulm{nyozott.
– Ez nem jó ötlet.
– Miért nem?
– Nem tudom szab{lyozni, amit l{tsz.
– Nagyj{ból ez a lényeg.
V{rt egy kicsit, mielőtt v{laszolt. Hangja mély volt, a benne lévő érzelmek
kifürkészhetetlenek.
– Tudod, hogy titkolok dolgokat. – Ebben a mondatban volt egy kérdés is.
Tudtam, hogy az élete z{rt ajtókból és elrejtett titkokból {ll. Anynyira nem voltam
önhitt, hogy azt gondoljam, ak{r csak a fele is körülöttem forog. Folt kívülről m{sfajta
életet élt, azt, amit megosztott velem. Többszöris eltűnődtem rajta, milyen lehet a
m{sik élete. Mindig az volt az érzésem, hogy minél kevesebbet tudok róla, ann{l jobb.
Az ajkam megremegett.
— Adj okot, hogy bízzak benned.
Folt leült az {gy szélére, a matrac besüppedt a súlya alatt. Előrehajolt, alkarj{t a
térdén nyugtatta. Jól l{tszott a sebhelye, a gyertyafény h{tborzongató {rnyékokat
vetett a felszínére. H{t{nak izmai megfeszültek, azt{n elernyedtek.
— Tessék — mondta csendesen. — Tartsd szem előtt, hogy az emberek v{ltoznak,
de a múlt nem.
Hirtelen m{r nem voltam olyan biztos benne, hogy akarom ezt. Folt szinte minden
szinten megrémített. De mélyen legbelül nem hittem, hogy megöl. Ha ezt akarta
volna, m{r megtette volna. Az ijesztő sebeire pillantottam. Sokkal kényelmesebbnek
tűnt megbízni benne, mint megint a múltj{ba ereszkedni úgy, hogy fogalmam sincs,
mit tal{lok ott.
De ha most megh{tr{lok, tudni fogja, hogy rettegek tőle. Csak nekem kinyitn{ az
egyik z{rt ajtót, és csak azért, mert megkértem r{. Nem kív{nhatok ilyen súlyos
dolgot, hogy azt{n meggondoljam magam.
— Nem maradok ott örökre, ugye? — kérdeztem.
Folt röviden elnevette mag{t.
— Nem.
Összeszedve minden b{tors{gomat, leültem mellé az {gyra. Az ujjam m{r m{sodszor
ért hozz{ sebe ki{lló részéhez. A fények kialudtak.
 24. FEJEZET

A h{tamon feküdtem, a trikóm mag{ba szívta az alattam lévő nedvességet, és

fűsz{lak szúrtak bele karom csupasz bőrébe. A fölöttem lévő hold csup{n egy szil{nk
volt, egy oldal{ra fordított vigyor. A t{voli mennydörgés robaj{n kívül minden m{s
csendes volt.
Pislogtam egy kicsit, hogy segítsek a szememnek gyorsan hozz{szokni a gyér
fényhez. Amikor oldalra fordítottam a fejem, egy fűből kikandik{ló, összehajlított
fa{gakból aszimmetrikus elrendeződés jelent meg a szemem előtt. Nagyon lassan
felhúzódzkodtam. Tekintetemet nem tudtam levenni a két fekete golyóról, ami a
behajlított fa{gak tetejéről meredt r{m. Az elmém azon f{radozott, hogy elhelyezze az
ismerős képet. És akkor a felismerés borzalmas szikr{ja hasított belém. Egy emberi
csontv{z mellett feküdtem.
Addig araszoltam h{trafelé, míg egy vaskerítéshez nem értem. Túljutottam a
zavaros pillanaton, és felidéztem az utolsó emlékemet. Megérintettem Folt sebhelyét.
Ak{rhol is vagyok most, valahov{ az ő emlékeibe kerültem.
Egy hang, férfié és halv{nyan ismerős, sz{llt felém a sötéten {t, halk dallamot
dúdolva. Arrafelé fordultam, és a sírkövek labirintus{t pillantottam meg,
dominókként nyújtózva a ködben. Folt az egyik sírkő tetején kuporgott. Csak egy
Levi's-t és egy sötétkék pólót viselt, b{r az éjszaka nem volt meleg.
— Kis éjszakai gonoszkod{sa halottakkal? — szólt egy ismerős hang. Nyers
volt, testes és ír. Rixon. Egy Folttal szembeni sírkövön ült, és őt figyelte.
Hüvelykujj{val az ajk{t vakargatta. — Hadd tal{ljam ki! Fejedbe vetted, hogy
megsz{llod a holtakat? Nem tudom —tette hozz{, fejét csóv{lva. — Férgek tekeregnek
a szemgödrödben... és egyéb testnyíl{saidban, ez tal{n m{r kicsit sok.
— Ezért tartalak, Rixon. Mindig a dolgok napos oldal{t l{tod.
— A Cheshvan ma éjjel kezdődik — mondta Rixon. — Mit idétlenkedsz egy
temetőben?
— Gondolkodom.
— Gondolkodsz?
— Az a folyamat, amiben az agyamat haszn{lom, hogy ésszerű döntést hozzak.
Rixon sz{ja sarka lebiggyedt.
— Kezdek aggódni miattad. Gyere! Ideje menni. Chauncey Langeais és
Barnabas m{r v{rnak. A hold éjfélkor v{ltozik. Bevallom, szemet vetettem egy mac{ra
a v{rosban. — Macskaszerű dorombol{st hallatott. — Tudom, hogy te a vöröseket
szereted, én viszont a szőkéket, és ha végre bekerülök egy testbe, sz{ndékomban {ll
gondoskodni arról a kis szöszkéről, aki olyan igéző pillant{sokat vetett r{m kor{bban.
Mikor Folt meg sem moccant, Rixon így szólt:
- Bolond vagy? Mennünk kell. Chauncey hűségesküje. Nem esik le? Akkor figyelj! Te
egy bukott angyal vagy. Nem érzel semmit. Legal{bbis ma estig. A következő két hét
Chauncey aj{ndéka neked. Vonakodva adja, ne felejtsd el – tette hozz{ egy
összeesküvő vigyor{val.
Folt sanda pillant{st vetett Rixonra.
— Mit tudsz Énoch könyvéről?
— K{bé annyit, mint b{rmelyik bukott angyal: semmit.
— Valaki azt mondta, hogy van benne egy történet. Egy bukott angyalról,
akiből ember lett.
Rixon kétrét görnyedt a nevetéstől.
— Elment az eszed, pajti? — Két tenyere élét összeérintve, egy nyitott
könyvet form{lta kezével. — Énoch könyve csak egy esti mese. És jófajta, ahogy l{tom.
Egyenesen {lomföldre küldött.
— Emberi testet akarok.
— Jobb, ha örülsz a két hétnek és egy Nephil testének. A félig-ember jobb, mint a
semmi. Chauncey nem csin{lhatja vissza, ami m{r el van rendezve. Megesküdött, és
eszerint kell cselekednie. Csakúgy, mint tavaly. És tavalyelőtt...
— Két hét nem elég. Ember akarok lenni. Véglegesen. — Folt tekintete
Rixonéba mélyedt, mintha azt sugalln{, a m{sik ne merészeljen újra nevetni.
Rixon beletúrta haj{ba.
— Énoch könyve egy tündérmese. Mi bukott angyalok vagyunk, nem emberek.
Soha nem voltunk emberek, és soha nem is leszünk azok. Sztori vége. L most fejezd
be a bohóckod{st, ink{bb segíts kital{lni, melyik út visz Portlandbe. — H{trahajtotta a
fejét, és a koromsötét égboltot vizsg{lgatta.
Folt leugrott a sírkőről.
— Ember leszek.
— Persze, pajti, persze, hogy az leszel.
- Énoch könyve szerint meg kell ölnöm a Nephil szolg{mat. Meg kell ölnöm Chauncey-
t.
– Nem, nem kell – vetette ellen Rixon leheletnyi türelmetlenséggel a hangj{ban. –
Meg kell sz{llnod. Az a folyamat, mikor elveszed a testét, hogy a saj{t céljaidra
haszn{ld. Nem azért, hogy lehűtselek, de nem ölheted meg Chauncey-t. Egy
Nephilim nem hal meg. És belegondolt{l m{r ebbe? Ha megölhetnéd, nem tudn{d
megsz{llni.
– Ha megölöm, emberré v{lok, és nem kell megsz{llnom.
Rixon a szeme sark{t nyomkodta, mintha tudn{, hogy érvelése süket fülekre tal{lt,
és ettől megf{jdult volna a feje.
 – Ha megölhetnénk a Nephilimeket, mostanra m{r megtal{ltuk volna a módj{t.
Bocs, hogy ezt mondom, pajti, de ha nem kerülök hamarosan annak a szőke mac{nak
a karjaiba, megfő az agyam. És néh{ny m{s testrészem...
– Két lehetőség van – mondta Folt.
– Hm?
– Megmenteni egy ember életét, és őrangyall{ v{lni, vagy megölni a Nephil
szolg{dat, és emberré v{lni. V{lassz!
– Ez megint valami Énoch könyve-féle szemét?
– Dabria megl{togatott.
Rixon szeme elkerekedett, és horkantva elnevette mag{t.
– Az idegbeteg exed? Mit csin{l idelent? Megbukott? Elvesztette a sz{rnyait, mi ?
– Azért jött le, hogy elmondja, visszakaphatom a sz{rnyaimat, ha megmentem egy
ember életét.
Rixon szeme még jobban elkerekedett.
- Ha bízol benne, azt mondom, hajr{. Semmi rossz nincs abban, ha őrangyal vagy.
Azzal töltöd a napjaidat, hogy megóvod a halandókat a veszélytől... ez lehet mók{s,
attól függ, kihez osztanak be.
- De ha lenne v{laszt{sod? – nógatta Folt.
– Ja, h{ta v{laszom egy nagyon fontos különbségtől függ. Részegcn üvöltök... vagy
teljesen elment az eszem? – Mikor Folt nem nevetett, Rixon higgadtan így szólt: –
Nincs v{laszt{s. És íme, miért. Nem hiszek Énoch kõnyveben. Ha a te helyedben
lennék, megcélozn{m az őrangyals{got. Félig-meddig én is ezt fontolgatom. K{r, hogy
egy olyan embert sem ismerek, aki a hal{l küszöbén {ll.
Pillanatnyi csend {llt be, azt{n Folt mintha elhessegette volna a gondolatait. Azt
mondta:
– Mennyi pénzt tudunk összeszedni éjfél előtt?
– K{rty{ból vagy bokszból?
– K{rty{ból.
Rixon szeme felragyogott.
– H{t ki is van itt? Egy csinos fiú? Gyere, hadd zörgessem meg a csontjaidat. –
[thurkolta Folt nyak{t, könyökhajlat{val szorítva azt, de Folt megfogta a derek{t, és
ler{ntotta Rixont a fűre, ahol verekedve gurultak jobbra-balra.
– Jól van, jól van! – üvöltötte Rixon, megadón felemelve a kezét. – Csak mert nem
érzem, hogy vérzik a sz{m, még nem jelenti, hogy éjszaka így akarok m{szk{lni. –
Kacsintott egyet. – Nem növelné az esélyeimet a hölgyeknél.
– És a monoklis szem igen?
Rixon a szeméhez emelte a kezét, megtapogatva azt.
– Nem igaz! – mondta, és Folt felé lendítette az öklét.
 Elhúztam az ujjamat Folt sebéről. Tarkómon borsózott a bőr, és a szívem is túl
gyorsan kalap{lt. Folt r{m nézett, szemében bizonytalans{g {rnyéka ült.
El kellett fogadnom, hogy tal{n nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy az agyam
logikus felére t{maszkodjak. Tal{n ez egy olyan alkalom, mikor {t kell lépnem a
korl{tokat. Nem a szab{lyok szerint j{tszani. Elfogadni a lehetetlent.
– Akkor hat{rozottan nem emberi lény vagy – mondtam. – Tényleg bukott angyal
vagy. Egy rosszfiú.
Ez kipréselt belőle egy mosolyt.
– Szerinted rosszfiú vagyok?
– Megsz{llod m{s emberek... testét.
Folt egy bólint{ssal fogadta el a kijelentést.
– Meg akarod sz{llnia testemet?
– Sok mindent akarok csin{lnia testeddel, de ez nincs köztük.
– Mi a baj a saj{t testeddel?
– Az én testem nagyon hasonlít az üveghez. Igazi, de felületes, a körülöttem lévő
vil{got tükrözi. L{tsz és hallasz, és én is l{tlak és hallak. Amikor megérintesz, érzed.
Én nern ugyanígy tapasztallak. Nem tudlak érezni. Mindent egy üveglapon {t
tapasztalok, és csak úgy tudok {tv{gni ezen a lapon, ha megsz{llok egy emberi testet.
– Vagy félig emberit.
Folt sz{ja széle megkeményedett.
– Mikor megérintetted a sebemet, Chauncey-t l{ttad? – tal{lgatott.
– Hallottam, hogy Rixonnal beszélsz. Azt mondta, hogy a Cheshvan alatt minden
évben megsz{llod két hétre Chauncey testét. Azt mondta, hogy Chauncey sem
ember. Nephilim. – A szó suttog{sként hagyta el a sz{mat.
– Chauncey egy bukott angyal és egy ember utódja. Ő is halhatatlan, mint egy
angyal, de halandó érzékei vannak. Egy bukott angyal, aki emberi élményeket akar,
egy Nephil testében élheti {t őket.
– Ha képtelen vagy érezni, miért csókolt{l meg?
Folt egy ujj{val a kulcscsontomat cirógatta, azt{n lefelé indult, és a szívemnél {llt
meg. Bőrömön keresztül éreztem a dobog{s{t.
– Mert itt érzek, a szívemben – mondta csendesen. – Azt a képességet nem
veszítettem el, hogy érzelmeim legyenek. – Közelről figyelt. – Fogalmazzunk úgy,
hogy az érzelmi kapcsolatunk nem hi{nyos.
Ne ess p{nikba! – gondoltam magamban. De a lélegzetem m{r így is gyorsabb,
sekélyesebb volt.
– Úgy érted, érzed a boldogs{got, a szomorús{got, a...
– V{gyat. – Alig észrevehető mosoly.
Gyerünk tov{bb, mondtam magamnak. Ne hagyd, hogy a saj{t érzelmeid
felz{rkózzanak. Azokkal foglalkozz később, mikor m{r megkaptad a v{laszokat.
– Miért bukt{l meg?
Folt tekintete kis ideig fogva tartotta az enyémet.
– Sóv{rg{sból.
Nagyot nyeltem.
– A pénz ut{n?
Folt megvakarta az {ll{t. Ezt csak akkor csin{lta, mikor el akarta rejteni, mire
gondol, mert a sz{ja {rulta el. Egy előtörni készülő mosollyal küzdött.
- És m{s dolgok ut{n is. Azt hittem, ha megbukom, ember lesz belőlem. Az
angyalokat, akik megkísértették Év{t, a Földre sz{műzték, és az a szóbeszéd j{rta,
hogy elvesztették a sz{rnyukat, és ember lett belőlük. Mikor elhagyt{k a mennyet,
nem tartottak nagy ünnepséget, amire mindenkit meghívtak. Z{rtkörű parti volt.
Nem tudtam, hogy letépték a sz{rnyukat, és arra k{rhoztatt{k őket, hogy a Földön
barangolva epekedjenek az emberi testek megsz{ll{sa ut{n. Akkoriban senki még csak
nem is hallott bukott angyalokról. Szóval az én elmémben annak volt értelme, hogy
ha megbukom, elvesztem a sz{rnyaimat, és emberré v{lok. Abban az időben meg
voltam őrülve egy l{nyért, és úgy tűnt, megéri a kock{zatot.
– Dabria azt mondta, visszakaphatod a sz{rnyaidat, ha megmented egy ember
életét. Azt mondta, őrangyal leszel. Ezt nem akarod? – Nem értettem, miért van
annyira ellene.
– Az nem nekem való. Én ember akarok lenni. Jobban akarom, mint b{rmi m{st.
– Mi van Dabri{val? Ha ti ketten m{r nem vagytok együtt, miért van még mindig
itt? Azt hittem, ő rendes angyal. 0 is ember akar lenni ?
Folt hal{losan elcsendesedett, karj{nak minden izma megfeszült.
– Dabria még mindig a Földön van?
– Munk{t kapott az iskol{ban. Ő az új iskolai pszichológus, Miss Greene. P{rszor
tal{lkortam vele. – A gyomrom összeszorult. – Abból, amit l{ttam az emlékeidben, azt
gondoltam, azért jött az iskol{ba, hogy a közeledben lehessen.
– Pontosan mit mondott neked, mikor tal{lkortatok?
– Hogy tartsam t{vol magam tőled. Célz{st tett a sötét és veszélyes múltadra. –
Szünetet tartottam. – Ezzel kapcsolatban valami nem oké, ugye? – kérdeztem, érezve,
hogy valami baljós bizsergés kúszik végiga gerincemen.
– Haza kell vigyelek. Azt{n elmegyek a gimibe, hogy {tnézzem az akt{it, h{tha
tal{lok valami hasznosat. Jobban érzem majd magam, ha megtudom, mit tervez. –
Folt lecsupaszította az {gyat. – Tekerd magad ebbe – mondta, {tnyújtva a sz{raz
huzatot.
Az agyam keményen dolgozott, hogy az inform{ciótöredékekből valami értelmeset
nyerjen. A sz{m hirtelen kicsit kisz{radt és raga- csos lett.
– Még mindig érez ir{ntad valamit. Tal{n azt akarja, hogy kikerüljek a képből.
A tekintetünk összekapcsolódott.
– [tfutott az agyamon – mondta Folt.
 Az elmúlt néh{ny percben egy jeges, zavaró gondolat dörömbölt a fejemben,
prób{lva felhívni mag{ra a figyelmemet. Most gyakorlatilag r{m üvöltött, azt
mondva, hogy Dabria lehetett a símaszkos fickó. Végig azt hittem, hogy akit
elütöttem a Neonnal, egy férfi volt, pontosan úgy, ahogy Vee is azt gondolta a
t{madój{ról, hogy férfi. Ezen a ponton nem z{rn{m ki a lehetőséget, hogy Dabria
mindkettőnket megtévesztett.
Gyors kitérő a fürdőbe, és Folt a nedves pólój{ban jött elő.
– Elmegyek a Jeepért – mondta. – Húsz percen belül ott leszek a h{tsó kij{ratn{l.
Addig maradj a motelben!

25. FEJEZET

Miut{n Folt elment, r{akasztottam l{ncot az ajtóra. [thúztam a széket a szob{n,

és a kilincs al{ tettem. Ellenőriztem az ablak z{rj{t, hogy a helyén van-e. Nem tudtam,
hogy a z{r véd-e Dabria ellen — azt sem tudtam, hogy a l{ny vad{szike r{m —, de
arra gondoltam, jobb a biztons{g. Miut{n néh{ny percig csak j{rk{ltam a szob{ban,
megprób{ltam haszn{lni az éjjeliszekrényen {lló telefont. Még mindig nem volt vonal.
Anyu meg fog ölni.
A h{ta mögött kisurrantam, és elmentem Pordancibe. És hogy fogom elmagyar{zni
ezt az egész „Bejelentkeztem egy motelbe Folttal” helyzetet? Szerencsés lehetek, ha
nem kapok szobafogs{got az év végéig. Nem. Akkor lehetek szerencsés, ha nem
hagyja ott a munk{j{t, és jelentkezik helyettesítő tan{rnak, iníg nem tal{l egy helyi
teljes {ll{st. El kellene adnunk a paraszth{zat, és elveszíteném az egyetlen kapcsolatot
Apuval, amim még megmaradt.
Körülbelül tizenöt perccel később kilestem a kukucsk{lón. Semmi, csak a
sötétség. Kireteszeltem az ajtót, és pont mikor ki akartam nyitni, fények villantak
mögöttem. Megpördültem, félig-meddig arra sz{mítva, hogy Dabri{t pillantom meg.
A szoba csendes volt és üres, de az {ram visszajött.
 Az ajtó hangos kattan{ssal nyílt ki, én pedig kiléptem a folyosóra. A szőnyeg
vérvörös volt, középen kopott, és azonosíthatatlan sötét foltok pettyezték. A falakat
semleges színűre festették, de a festés felületes volt és rossz minőségű.
Fölöttem egy zöld neonfényű t{bla mutatta a kij{rathoz vezető utat. Követtem a
nyilat a folyosón és a sarkon túl. A Jeep a h{tsó ajtóhoz gurult, én kirontottam az
ajtón, és behuppantam az anyósülésre.
Mikor Folt a paraszth{z elé gurult, egy villany sem égett odabent. A bűntudat
szorít{s{t éreztem a gyomromban, és azon tűnődtem, vajon Anyu körbe-körbe
kocsik{zik-e, engem keresve. Az eső el{llt, helyette köd préselődött a zsalukra, és úgy
lógott a bokrokon, mint a kar{csonyi aranyfüst. A kocsifelj{rót szegélyező f{k
kicsavarodtak, és alaktalann{ v{ltak a folytonos északi szélfúv{stól. Egyik h{z sem
hívogató sötétedés ut{n, villanyfény nélkül, de a paraszth{z a maga apró
ablakréseivel, meghajlott tetőszerkezetével, beomlott verand{j{val és a
vadszedrekkel, egyenesen kísértetj{rta helynek tűnt.
— Bemegyek — mondta Folt, és kisz{llt a kocsiból.
— Szerinted Dabria odabent van?
Megr{zta a fejét.
— De nem {rt ellenőrizni.
A Jeepben v{rakoztam, amíg Folt néh{ny perc múlva kijött a bej{rati ajtón.
- Minden tiszta — jelentette be. — Elmegyek a gimn{ziumba, és visszajövök, amint
{tfésültem az irod{j{t. Tal{n h{trahagyott valami hasznosat. – Nem úgy hangzott,
mintha erre sz{mítana.
Kikapcsoltam a biztons{gi övet, és r{parancsoltam a l{bamra, hogy gyorsan vigyen
végiga felj{rón. Ahogy elfordítottam az ajtógombos hallottam, hogy Folt tolatni
kezd a kocsifelhajtón. A veranda deszk{i megnyikordultak a l{bam alatt, és hirtelen
nagyon egyedül éreztem magam.
Égve hagytam a villanyokat, és szob{ról szob{ról végigj{rtam a h{zat, először a
földszintet, azt{n felmentem az emeletre. Folt m{r {tnézett mindent, de azt
gondoltam, egy extra figyelő szemp{r nem {rthat. Miut{n meggyőződtem róla, hogy
senki nem rejtőzik a bútorok alatt, a zuhanyfüggönyök mögött vagy a
szekrényekben, felvettem egy farmert és egy V-kiv{g{sú fekete pulcsit. Elővettem a
vészhelyzetre fenntartott mobilt, amit Anyu a fürdőben t{rolt, a csap alatt egy
elsősegélydobozban, és felhívtam a mobilj{t. Az első csengetésre felvette.
- Halló? Nora? Te vagy az? Hol vagy? Betegre aggódtam magam!
Mély lélegzetet vettem, im{dkozva, hogy r{tal{ljak a megfelelő szavakra, és azok
segítsenek kidum{lni magam ebből az egészből.
- Figyelj, az van... – kezdtem a legőszintébb, legbocs{natkérőbb hangomon.
Anyu közbev{gott.
– A Cascade Roadot elöntötte a víz, és lez{rt{k. Vissza kellett fordulnom, és
kivennem egy szob{t Milliken Millsben, most itt vagyok.
 Prób{ltam hazatelefon{lni, de nyilv{n rossz a vonal. Prób{ltam a mobilodat is, de nem
vetted fel.
– V{rj! Egész idő alatt Milliken Millsben volt{l?
- Mit gondolt{l, hol vagyok?
A megkönnyebbüléstől halkan felsóhajtottam, és leültem a k{d szélére.
–- Nem tudom – mondtam. – Én sem tudtalak elérni.
– Milyen sz{mról hívsz? – kérdezte Anyu. – Nem ismerem ezt a sz{mot.
– A vészhelyzetre fenntartott mobilról.
– A te telefonod hol van?
– Elvesztettem.
– Micsoda? Hol?
Arra a kemény következtetésre jutottam, hogy a hazugs{g az egyetlen j{rható út.
Nem akartam felizgatni Anyut. Azt sem akartam, hogy meghat{rozatlan ideig
szobafogs{gba kerüljek.
– Ink{bb csak nem tudom, hov{ tettem. Biztos, hogy előkerül valahonnan. – Egy
halott nő testéről.
– Ahogy megnyitj{k az utakat, hívlak – búcsúzott Anyu.
Azut{n Vee mobilj{t hívtam. Az ötödik csengetés ut{n a hangposta jelentkezett be.
– Hol vagy? – kérdeztem. – Hívj vissza ezen a sz{mon, amilyen hamar csak tudsz.
Becsuktam a telefont, és a zsebembe gyömöszöltem, közben prób{ltam meggyőzni
magam, hogy Vee jól van. De tudtam, hogy ez nem igaz. A l{thatatlan kötelék, ami
összefűzött minket, most m{r ór{k óta arra figyelmeztetett, hogy a bar{tnőm
veszélyben van. Ha valami, h{t ez az érzés minden egyes eltelt perccel fokozódott. A
konyh{ban megl{ttam a vastablett{s üveget a pulton. Azonnal odamentem,
lepattintottam a kupakj{t, és egy poh{r csokis tejjel bevettem kettőt. Egy pillanatig
csak {lltam ott, hagytam, hogy a vas felszívódjon, és éreztem, ahogy a légzésem
elmélyül, lelassul. A tejesdobozzal sét{ltam vissza a hűtőhöz, mikor megl{ttam a
konyha és a mosogató között {csorogni.
Egy hideg, nedves valami sűrűsödött a l{bamn{l, és észrevettem, hogy kiesett a
kezemből a tej.
— Dabria? — kérdeztem.
Ő oldalra döntötte a fejét, enyhe meglepetést színlelve. — Tudod a nevem? —
Szünetet tartott. — Ja, Folt.
A mosogatóhoz h{tr{ltam, hogy nagyobb legyen köztünk a t 'í vols{g. Dabria
egy{ltal{n nem hasonlított az iskolai Miss Greene-re. A haja ma este kusza volt, nem
sima, és az ajka is fényesebb, bizonyos
sóv{rg{s ült rajta. A szeme élesebbnek tűnt, és fekete folt keretezte.
- Mit akarsz? — kérdeztem tőle.
Felnevetett, ami úgy hangzott, mint a jégkock{k csilingelése egy üvegpoh{rban. -
Foltot.
 - Folt nincs itt.
Bólintott.
— Tudom. Az utc{n v{rtam, hogy elmenjen, mielőtt bejöttem. De nem így értettem,
mikor azt mondtam, Foltot akarom.
A l{bamban doboló vér visszatért a szívembe, amitől elszédültem. Egyik kezemet a
pultra tettem, hogy megt{maszkodjak.
— Tudom, hogy kémkedtél ut{nam a tan{csad{sokon.
— Ez minden, amit tudsz rólam? — kérdezte, miközben tekintete az enyémet
fürkészte.
Eszembe jutott az az éjszaka, mikor biztos voltam benne, hogy valaki benézett a
h{lószob{m ablak{n.
— Itt is kémkedtél ut{nam — mondtam.
— Ez az első alkalom, hogy a h{zadban j{rok. — Dabria végighúzta az ujj{t a
konyhaszigeten, és elhelyezkedett egy széken. – Szép hely.
— Hadd frissítsem fel a memóri{dat — mondtam, remélve, hogy b{tornak l{tszom.
— Benéztél a h{lószob{m ablak{n, mikor aludtam.
Dabria mosolya egyre szélesedett.
— Nem, de követtelek, mikor v{s{rolni mentél. Én t{madtam meg a bar{tnődet, és
sugalmaztam neki, hogy azt higgye, Folt volt az. Ezzel nem mentem messzire. Ő nem
kimondottan {rtalmatlan, hogy ezzel kezdjem. Jól felfogott érdekem volt, hogy
elérjem, annyira félj tőle, amennyire csak lehet.
— Hogy t{vol tartsam magam tőle.
— De nem tetted. Még mindig az utunkban {llsz.
— Hogyhogy?
— Ugyan, Nora! Ha tudod, ki vagyok, azt is tudod, hogy működik ez. Azt
akarom, hogy visszakapja a sz{rnyait. Ő nem tartozik a Földre. Ő hozz{m tartozik.
Hib{zott, és én helyre fogom hozni a dolgot. — Ellentmond{st nem tűrő volt a hangja.
Fel{llta székről, megkerülte a szigetet, és felém indult.
A külső pult széléig h{tr{ltam, fenntartva a t{vols{got kettőnk között. L{zasan
kutattam az agyamban, prób{ltam kital{lni valamit, amivel megzavarhatn{m. Vagy
elmenekülhetek. Tizenhat éve élek a h{zban. Ismerem a tervrajz{t. Ismerek minden
titkos rést, ismerem a legjobb búvóhelyeket. Megparancsoltam az agyamnak, hogy
{lljon elő egy tervvel: egy pillanat hevében történt, brili{ns dologgal. A h{tam a
t{lalónak ütközött.
— Amíg te itt vagy, Folt nem tér vissza velem — mondta Dabria.
— - Azt hiszem, túlbecsülöd az érzéseit ir{ntam. — Jó ötletnek tűnt jelentéktelennek
be{llítani a kapcsolatunkat. Úgy l{tszott, a birtokl{si v{gy a legfőbb erő, ami
cselekedetre sarkallja Dabri{t.
Kétkedő mosoly jelent meg a l{ny ajk{n.
 – Azt hiszed, érez valamit ir{ntad? Végig azt hitted... – Kitörtbe belőle a nevetés. –
Nem azért marad, mert szeret. Meg akar ölni. Megr{ztam a fejem.
– Nem fog megölni.
Dabria mosolya megkeményedett.
– Ha ezt hiszed, akkor csak egy újabb l{ny vagy, akit elcs{bított hogy megkapja,
amit akar. Van hozz{ tehetsége – tette hozz{ csípősen. – Elvégre engem is elcs{bított,
hogy kiszedje belőlem a nevedet. Csak egy l{gy érintésébe került. A hat{sa al{
kerültem, és elmondtam neki, hogy a hal{l eljön érted.
Tudtam, miről beszél. Szemtanúja voltam annak a pillanatnak Folt emlékeiben. –
És most ugyanazt teszi veled is – mondta. – Az {rul{s f{j, igaz? Lassan
megr{ztam a fejem.
– Nem...
– Azt tervezi, hogy fel{ldoz téged! – tört ki belőle. – L{tod ezt a jelet? – Ujj{val a
csuklómra bökött. – Ez azt jelenti, hogy női lesz{rmazottja vagy egy Nephilnek. És
nem ak{rmilyen Nephilnek, hanem Chauncey Langeais-nak, Folt szolg{j{nak.
A hegre pillantottam, és egy szívmeg{llító pillanatig tényleg hittem Dabri{nak. De
okosabb voltam ann{l, hogy bízzam benne.
– Van egy szent könyv, Énoch könyve – mondta Dabria. – Abban az {ll, hogy egy
bukott angyal megöli a Nephil szolg{j{t úgy, hogy fel{ldozza a Nephil egyik női
lesz{rmazottj{t. Nem hiszed, hogy Folt meg akar ölni? Mi az, amire a legjobban
v{gyik? Amikor téged fel{ldoz, emberré v{lik. Mindene meglesz, amit akar. És nem
jön haza velem.
Kir{ntott egy nagy kést a pulton lévő fakock{ból.
– És ezért kell megszabadulnom tőled. Úgy tűnik, valamilyen módon jó volt az
előérzetem. A hal{l eljön érted.
– Folt vissza fog jönni – mondtam h{borgó gyomorral. – Nem akarod ezt ink{bb
vele megbeszélni?
– Gyors leszek – folytatta Dabria. – Én egy hal{langyal vagyok. Lelkeket viszek a
m{sik oldalra. Ahogy végeztem, {tviszem a lelked a f{tylon. Semmitől nem kell
félned.
Sikítani akartam, de megfagyott a hangom. Lassan megkerültem a t{lalót, hogy a
konyhaasztal közénk kerüljön.
– Ha angyal vagy, hol a sz{rnyad?
– Nincs több kérdés. – Dabria hangja türelmetlenné v{lt, most komolyan kezdett
közeledni felém.
– Mennyi ideje hagytad el a mennyet? – torpantam meg. – Néh{ny hónapja idelent
vagy, igaz? Nem gondolod, hogy a többi angyalnak feltűnt, hogy nem vagy ott?
– Egy lépést se! – csattant fel Dabria, és felemelte a kést. A fény megtört a pengén.
– Sok bajon mész keresztül Foltért – mondtam, de hangom közel sem volt olyan
rezzenéstelen, mint szerettem volna. – Meglep, hogy nem neheztelsz r{, amiért
felhaszn{l, hogy elérje a céljait. Eleve az is meglep, hogy azt akarod, kapja vissza a
sz{rnyait. Azok ut{n, amit veled tett, nem örülsz, hogy sz{műzték ide?
– Elhagyott engem egy értéktelen földi l{nyért! – prüszkölte Dabria. Kék szeme
tűzben égett.
– Nem hagyott el. Nem igaz{n. Megbukott... Megbukott, mert ember akart lenni,
mint ő! Ott voltam neki én... ott voltam neki én! – Dabria l{gyan felnevetett, de ettől
még nem tudta elleplezni a dühét és a szomorús{g{t. – Először nehezteltem r{ és
dühös voltam; minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elfelejtsem. Azt{n mikor az
arkangyalok r{jöttek, hogy komolyan prób{l emberré v{lni, leküldtek ide, hogy
vegyem r{, gondolja meg mag{t. Azzal nyugtatgattam magam, hogy nem fogok újra
beleesni, de mi haszna volt?
– Dabria... – kezdtem l{gyan.
– Még az sem érdekelte, hogy a l{nyt a föld por{ból teremtették! Ti mindannyian
önzők és szurtosak vagytok! A testetek vad és fegyelmezetlen. Az egyik pillanatban
még az öröm tetőfok{n vagytok, a következőben pedig m{r a kétségbeesés peremén.
Ez sz{nalmas. Egy angyal sem törekszik erre! – Vadul végighúzta a karj{t az arca
előtt, letörölve a könnyeit. – Nézz r{m! Alig tudok uralkodni magamon! Túl régóta
vagyok idelent, belesüppedve az emberi szennybe!
Megfordultam, és kiszaladtam a konyh{ból, közben felrúgtam egy széket
akad{lynak. Végigrohantam a folyosón, tudva, hogy csapd{ba ejtem saj{t magam. A
h{znak két kij{rata van: a bej{rati ajtó, amit Dabria elérhet előttem, ha {tv{g a
nappalin, és a h{tsó ajtó az étkezőben, aminek eleve útj{t {llta.
Dabria erősen meglökött h{tulról, mire elestem. Hasm{nt végigcsúsztam a
folyosón. A h{tamra gurultam. Dabria néh{ny méternyire fölöttem lebegett – a
levegőben –, bőre és haja vakító fehérséggel l{ngolt. R{m szegezte a kést.
Nem gondolkodtam. Minden erőmet összeszedve felhúztam a l{bam. A m{sik
l{bammal segítettem a testemnek, hogy ívben meghajoljon, és célba vettem Dabria
alkarj{t. Sikerült kirúgnom a kést a kezéből. Ahogy magam al{ kaptam a l{bam,
Dabria a l{mp{ra mutatott, ami a kis, bej{rat menti asztalk{n {llt. Ujj{val élesen
előrebökött, úgy repítette felém. Arrébb gurultam, és éreztem, hogy üvegszil{nkok
csúsznak al{m, ahogy a l{mpa összetörik a padlón.
– Mozdulj! – parancsolta Dabria, és a bej{rat melletti pad odacsúszott az ajtó elé,
elz{rva előlem az utat.
Négykézl{b felm{sztam a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, és a korl{tba
kapaszkodtam, hogy gyorsabban haladjak. Hallottam, hogy Dabria nevet mögöttem:
a következő pillanatban eltörött a korl{t, és lezuhant a folyosóra. Visszahőköltem,
nehogy leessek a lépcső szabadon maradt pereméről. Visszanyertem az
egyensúlyom, és felrohantam az emeletre. Odafönt bevetettem magam Anyu
szob{j{ba, és becsaptam a kétsz{rnyas ajtót.
 Az egyik kandalló melletti ablakhoz rohantam, és két emelet magasból lenéztem a
földre. Pontosan alattam h{rom bokor volt egy szikla{gyban, amiknek az egész
lombozata lehullt még az ősszel. Nem tudtam, hogy túlélném-e az ugr{st.
– Nyíl ki! – parancsolta Dabria az ajtó m{sik oldal{n. Egy repedés hasította ketté a
f{t, ahogy az ajtó nekifeszült a z{rnak. Kifutottam az időből.
A kandallóhoz szaladtam, és a p{rk{ny al{ buktam. Épp csak felhúztam a l{bam,
belülről t{masztva meg a kéményt, mikor az ajtó a falhoz csapódva kit{rult.
Hallottam, hogy Dabria az ablakhoz megy.
– Nora! – hívott törékeny, fagyos hangj{n. – Tudom, hogy közel vagy. Érezlek.
Nem tudsz elfutni, és nem tudsz elrejtőzni... szob{ról szob{ra égetem le ezt a h{zat, ha
csak így tal{llak meg. Azt{n felégetem a mezőket is. Nem hagylak életben!
Vil{gos, sistergő aranyfény kelt életre a szob{ban, a tűz gyullad{s{nak
bömbölésével kísérve. A l{ngok t{ncoló {rnyékokat vetettek az alattam lévő üregre.
Hallottam a csattan{st és a roppan{st, ahogy a tűz elharapózik – főleg a bútorokon és
a padló deszk{zat{n.
Ott maradtam a szoros kéményben. A szívem kalap{lt, a bőrömön patakzott az
izzads{g. Néh{ny mély lélegzetet vettem, és lassan fújtam ki a levegőt, hogy
megbirkózzam az összeszorult l{bizmaimban lévő égő érzéssel. Folt azt mondta, az
iskol{ba megy. Mennyi idő, míg visszaér?
Nem tudtam, hogy Dabria még mindig a szob{ban van-e, de féltem, ha most nem
megyek, csapd{ba esem a tűzben, ezért leengedtem az egyik l{bamat az üregbe, azt{n
a m{sikat is. Kiléptem a p{rk{ny alól. Dabria nem volt sehol, de a l{ngok a falakat
nyaldost{k, és a füst minden levegőt elszívott a szob{ból.
Végigsiettem a folyosón, mert nem mertem lemenni a földszintre, attól félve, hogy
Dabria arra sz{mít, az egyik ajtón {t prób{lok elmenekülni. A szob{mban kinyitottam
az ablakot. Az előtte {lló fa elég közel {llt, és elég erős volt ahhoz, hogy ki tudjak r{
m{szni. Tal{n a h{z mögötti ködben ler{zhatom Dabri{t. A legközelebbi szomszéd
csak két kilométernyire lakik, és ha gyorsan futok, hét perc alatt odaérhetek. M{r
azon voltam, hogy {tlendítem a l{bam az ablakp{rk{nyon, mikor nyikorg{st hallottam
a folyosóról.
Csendesen bez{rkóztam a szekrénybe, és hívtam a 911 -et.
– Valaki van a h{zamban, aki meg akar ölni – suttogtam a központosnak. Épp
megadtam a sz{momat, mikor a szob{m ajtaja kinyílt. Tökéletesen mozdulatlan
maradtam.
A szekrényajtó résein keresztül figyeltem, hogy egy {rnyékba burkolózó alak
belép a szob{ba. A vil{gít{s gyér volt, rossz szögben {lltam, és egyetlen
megkülönböztető részletet sem l{ttam. Az alak elhúzta a sötétítőfüggönyt, és
kikandik{lt. Megérintette a zoknikat és az elsóneműimet a nyitott fiókban. Felkapta
az asztalon heverő ezüstfésűt, tanulm{nyozta egy kicsit, azt{n visszatette. Mikor a
szekrény ir{ny{ba fordult, m{r tudtam, hogy bajban vagyok.
 Kezemet a szekrény alj{n végigcsúsztatva kerestem valamit, amivel megvédhetem
magam. A könyököm beleütközött egy cipősdobozos kupacba, ami felborult. Ném{n
{tkozódtam. A lépések egyre közeledtek.
A szekrény ajtaja kinyílt, mire kihajítottam egy cipőt. Megragadtam egy m{sikat, és
azt is kidobtam.
Folt fojtott hangon szitkozódott, kicsavarta a kezemből a harmadik cipőt, és maga
mögé hajította. Kihúzott a szekrényből, és l{bra {llított. Mielőtt
megkönnyebbülhettem volna, hogy ő van itt és nem Dabria, mag{hoz húzott és
{tkarolt.
– Jól vagy? – mormolta a fülembe.
– Dabria itt van – mondtam, szemem csordultig telve könnyekkel. A térdem
remegett, és Folt ölelése volt az egyetlen, ami megtartott. – Leégeti a h{zat.
Folt {tadott egy kulcscsomót, és köréfonta az ujjaimat.
– A Jeep az utc{n {ll! Sz{llj be, z{rd be az ajtót, menj a Delphicbe, és v{rj meg ott. –
Felemelte az {llamat, hogy a szemébe nézhessek.
Csókot lehelt az ajkamra, amitől elöntött a forrós{g.
– Mit akarsz csin{lni? – kérdeztem.
– Gondoskodom Dabri{ról.
– Hogyan?
Olyan pillant{ssal nézett r{m, ami azt sugallta: Tényleg hallani akarod a részleteket? A
t{volban sziréna vijjogott.
Folt az ablakra nézett.
- Hívtad a rendőrséget?
– Azt hittem, te vagy Dabria.
Folt m{r indult is kifelé az ajtón.
– Dabria ut{n megyek. Te menj a Jeeppel a Delphicbe, és v{rj meg!
– Mi lesz a tűzzel?
– A rendőrök majd megoldj{k.
Megszorítottam a kulcsokat. Az agyam döntéshozó része kettév{lt, és ellentétes
ir{nyba haladt. Ki akartam jutni a h{zból, t{vol lenni Dabri{tól, és később tal{lkozni
Folttal, de nyaggatott egy gondolat, amitől nem tudtam szabadulni. Dabria azt
mondta, Foltnak fel kell {ldoznia engem, hogy emberré v{lhasson.
Nem felszínesen mondta, vagy hogy idegesítsen. Nem is úgy, hogy ellene
fordítson. Szavai hidegen és komolyan csengtek. Elég komolyan ahhoz, hogy
megprób{ljon megölni csak azért, nehogy Foltnak sikerüljön.
A Jeepet az utc{n tal{ltam, pont ahogy Folt mondta. A gyújt{sba tettem a kulcsot, és
végigsz{guldottam a kocsival a Hawthorne-on. Mivel úgy gondoltam, nincs értelme
megint Vee mobilj{t prób{lni, ink{bb az otthoni sz{mukat hívtam.
– Jó estét, Mrs. Sky – prób{ltam olyan hangon beleszólni a telefonba, mintha
minden rendben lenne. – Ott van Vee?
 – Szia, Nora! Néh{ny ór{ja ment el. Valami buliba Portlandbe. Azt hittem, veled
van.
– Öõõ, szétv{ltunk – hazudtam. – Nem mondta, hov{ megy a buli ut{n?
– Azon gondolkodott, hogy beül egy moziba. És nem veszi fel a telefonj{t, szóval
gondolom, lenémította, míg tart a film. Minden rendben?
Nem akartam megijeszteni, ugyanakkor azt sem akartam mondani, hogy minden
rendben. A sztori egyetlen darabk{j{t sem éreztem rendben lévőnek. - Mikor
legutolj{ra hallottam Vee-ről, Elliottal volt. És most nem veszi fel a telefonj{t. – Nem
hiszem – v{laszoltam. – Körbeautózom, hogy megkeressem. A mozin{l kezdem.
[tkutatn{ a sét{nyt?
 26. FEJEZET

A tavaszi szünet előtti vas{rnap este volt, és a mozi zsúfol{sig megtelt.

Be{lltam a jegypénzt{r előtti sorba, közben folyamatosan körbenézegettem, hogy nem
követnek-e. Id{ig semmi aggasztó, és a testek tömege jó fedezéket kín{lt. Azzal
nyugtatgattam magam hogy Folt gondoskodik Dabri{ról, és hogy nincs miért
aggódnom, de azért nem {rt ébernek lenni.
Persze mélyen legbelül tudtam, hogy nem Dabria a legnagyobb gondom. Előbb
vagy utóbb Folt r{jön, hogy nem vagyok a Delphicben. Múltbeli tapasztalatokra
alapozva, nem voltak illúzióim afelől, hogy sok{ig elrejtőzhetek előle. Megtal{l. És
akkor kénytelen leszek feltenni neki a kérdést, amitől rettegtem. Pontosabban, a
v{lasztól rettegtem. Mert az agyam h{tsó zug{ban ott volt a kétely {rnyéka, ami azt
súgta, Dabria az igazat mondta arról, hogy mibe kerülne Foltnak emberi testet
szerezni.
Odaléptem a jegypénzt{rhoz. A fél tízes filmek épp csak elkezdődtek.
– Egyet. Az {ldozatra – mondtam gondolkod{s nélkül. Azonnal r{jöttem, hogy a cím
kísértetiesen ironikus. Nem akartam tov{bb elmélkedni ezen, ink{bb beletúrtam a
zsebeimbe, és egy marék aprót toltam be az ablak alatt, im{dkozva, hogy elég legyen.
- Jézus! – mondta a pénzt{ros, az érmefolyóra meredve. Ismertem az iskol{ból.
Végzős volt, és szinte biztos voltam benne, hogy a neve Kaylie vagy Kylie. –
Nagyon köszi – tette hozz{. – Nem mintha sor lenne, vagy ilyesmi.
Mögöttem mindenki egyszerre kezdett k{romkodni.
- Kiürítettem a malacperselyemet – mondtam, gúnnyal prób{lkozva.
- Ne viccelj! Az összes itt van? – kérdezte a l{ny, megeresztve egy hosszú sóhajt,
ahogy negyeddolcsis, tízdolcsis, ötcentes és pennys kupacokba rendezte az
érméket.
– Persze.
- Mindegy. Ehhez én nem vagyok megfizetve. – A fiókba söpörte a pénzt, és
kicsúsztatta a jegyemet az ablak alatt. – Van ez a dolog, amit hitelk{rty{nak hívnak...
Elvettem a jegyet.
– Véletlenül nem l{ttad Vee Sky-t bejönni ma este?
– Vee kit?
- Vee Sky. M{sodikos. Elliot Saundersszel volt.
Kaylie vagy Kylie szeme kidülledt.
- Úgy néz ki, mintha ez egy csendes este lenne? Úgy néz ki, mintha csak ücsörögnék
itt, hogy megjegyezzek minden egyes arcot, aki besét{l? – Mindegy – leheltem, a
befelé vezető ajtók felé indulva.
Coldwater filmszính{z{nak két vetítőterme van, a jegykezelő pult mögött
kétoldalt. Ahogy a sr{c félbetépte a jegyemet, a kettes sz{mú terem ajtaj{n mentem be,
és belemerültem a sötétségbe. A film m{r elkezdődött.
A terem szinte tele volt, kivéve néh{ny elszigetelt ülést. Végigmentem az ülések
közti folyosón, Vee-t keresve. A folyosó végénél megfordultam, és {tsét{ltam a terem
elején. Nehéz volt megkülönböztetni az arcokat a sötétben, de egész biztos voltam
benne, hogy Vee nincs itt.
Kimentem a teremből, és a m{sik ajtaj{hoz sét{ltam. Ez nem volt olyan zsúfolt. Itt is
végigmentem, de megint csak nem l{ttam Vee-t. Leültem a kij{rathoz közel, és
prób{ltam elhat{rozni magam.
Ez az egész este olyan volt, mint egy sötét tündérmese, amibe belecsöppentem, és
most nem tudok visszajönni. Egy tündérmese bukott angyalokról, emberi
hibridekkel és {ldozati gyilkol{ssal. Hüvelykujjammal megdörzsöltem az
anyajegyemet. Különösen arra a lehetőségre nem akartam gondolni, hogy egy
Nephilim lesz{rmazottja vagyok.
Elővettem a vészhelyzetre fenntartott telefont, és megnéztem, volt-e nem fogadott
hív{som. Semmi.
Épp a telefont gyűrtem a zsebembe, mikor megjelent mellettem egy zacskó
popcorn.
- Éhes vagy? — kérdezte egy hang pont a v{llam felett. A hang csendes volt, és nem
különösebben boldog. Prób{ltam nyugodtan lélegezni. — [llj fel, és indíts kifelé a
moziból — mondta Folt. — Mögötted leszek.
Nem mozdultam.
- Indíts kifelé! — ismételte Folt. — Beszélnünk kell.
- Arról, hogy fel kell {ldoznod, hogy emberi testet szerezhess? —kérdeztem fesztelen
hangon, de belül mintha ólom nehezedett volna r{m.
- Édes lenne, ha azt gondoln{d, hogy ez igaz.
- Azt gondolom, hogy igaz! — Többé-kevésbé. De egy gondolat folyton visszatért: ha
Folt meg akar ölni, miért nem tette m{r meg?
- Pszt! — sziszegett a mellettem ülő sr{c.
Folt így szólt:
- Indíts kifelé, különben kiviszlek.
Odafordultam hozz{.
- Parancsolsz?
- Pszt! — pisszegett megint a mellettem ülő sr{c.
- Ő kezdte — mondtam neki, Foltra mutatva.
A sr{c a nyak{t nyújtogatta.
 — Figyelj — szólalt meg, újra felém fordulva. — Ha nem hallgatsz el, hívok egy
biztons{gi őrt.
- Jó, menj és hívj egyet! Mondd meg neki, hogy őt vigyék el —v{laszoltam, megint
Folt felé intve. — Mondd meg neki, hogy meg akar ölni.
- Én akarlak megölni! — hajolt előre a sr{c bar{tnője.
- Ki akar megölni? — kérdezte a sr{c. Még mindig felfelé nézett, de az arckifejezése
zavart volt.
- Nincs ott senki — mondta nekem a bar{tnője.
- Elhiteted velük, hogy nem l{tnak, ugye? — kérdeztem Folttól; lenyűgözött az
ereje, még akkor is, ha megvetettem, amire haszn{lja. Folt elmosolyodott, de sz{ja
széle feszes maradt.
- Ó, jézusom! — hadon{szott a bar{tnő. Dühösen forgatta a szemét. — Csin{lj
valamit! — szólt r{ a bar{tj{ra.
- Azt akarom, hogy fogd be — mondta nekem a sr{c. A v{szonra mutatott. — Nézd
a filmet! Tessék, itt az üdítőm!
Kipördültem a folyosóra. Éreztem, hogy Folt mögém kerül, kényelmetlenül közel,
alig érintve engem. Egész addig így maradt, míg ki nem értünk a teremből.
Az ajtó m{sik oldal{n megfogta a karomat, és végigvezetett az előcsarnokon, a női
mosdóig.
– Mi ez a dolog veled meg a női mosdóval? – kérdeztem.
Bekorm{nyozott az ajtón, bez{rta, és nekidőlt. Végigmért. És minden jel arra utalt,
hogy a hal{lba akar kergetni.
A pulthoz szorultam, tenyerem a szélébe mélyedt.
– Dühös vagy, mert nem mentem a Delphicbe. – Reszketősen felvontam a v{llam. –
Miért a Delphic, Folt? Vas{rnap este van. A Delphic nemsok{ra bez{r. Van valami
különleges oka, hogy azt akartad, menjek el egy kihalt vid{mparkba?
Folt elindult felém, és addig nem {llt meg, míg olyan közel nem ért, hogy l{thattam
fekete szemét a baseballsapk{ja alatt.
– Dabria azt mondta, fel kell {ldoznod ahhoz, hogy emberi testet kapj - mondtam.
Folt egy pillanatig hallgatott.
– És azt hiszed, végigcsin{ln{m?
Nagyot nyeltem.
– Akkor igaz?
A tekintetünk egym{sba fonódott.
– Önkéntes {ldozatnak kell lennie. Ha sim{n megöllek, az nem elég.
- Te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti velem?
- Nem, de valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki ismeri a végeredményt, és az
egyetlen, aki megprób{ln{. Ezért jöttem az iskol{ba. Közel kellett kerülnöm hozz{d.
Szükségem volt r{d. Ezért sét{ltam be az életedbe.
– Dabria azt mondta, beleestél egy l{nyba. – Ut{ltam magam, amiért a féltékenység
irracion{lis f{jdalm{t tapasztaltam a gondolatra. Ez nem rólam kellett hogy szóljon.
Ennek egy kihallgat{snak kellett volna lennie. – Mi történt?
Kétségbeesetten v{gytam r{, hogy Folt jelét adja a gondolatainak, de szeme hűvös
feketeség volt, és az érzései rejtve maradtak előttem.
– Megöregedett és meghalt.
– Ez biztos nehéz volt neked – csattantam fel.
Folt v{rt néh{ny m{sodpercet, mire v{laszolt. Hangja olyan halk volt, hogy
beleborzongtam.
– Azt akarod, hogy tiszt{zzak mindent, és így is lesz. Elmondok mindent. Ki vagyok,
mit tettem. Minden apró részletet. Felt{rok mindent, de kérned kell. Akarnod kell.
Megl{thatod, ki voltam, vagy hogy ki vagyok most. Nem vagyok jó – mondta,
olyan tekintetet lövellve felém, ami elnyel minden fényt, de nem tükrözi vissza azt
–, de voltam rosszabb is.
Nem vettem tudom{st a gyomrom émelygéséről, és így szóltam:
- Mondd el!
- Mikor először megl{ttam a l{nyt, még angyal voltam. Azonnali, birtokolni v{gyó
sóv{rg{st éreztem. Az őrületbe kergetett. Nem tudtam semmit a l{nyról, csak azt,
hogy b{rmit megtennék, hogy a közelébe kerülhessek. Figyeltem egy ideig, azt{n a
fejembe vettem, hogy ha lemegyek a Földre, és megsz{llok egy emberi testet, akkor
ki{tkoznak a mennyből, és emberré v{lok. Az a helyzet, hogy nem tudtam a
Cheshvanról. Egy augusztusi éjszak{n jöttem le, de nem tudtam megsz{llni a testet.
Útban visszafelé a mennybe, bosszú{lló angyalok tömege {llított meg, és kitépték a
sz{rnyaimat. Lehajítottak az égből. Akkor m{r tudtam, hogy valami nem stimmel.
Amikor az emberekre néztem, csak telhetetlen sóv{rg{st éreztem, hogy a testükbe
kerülhessek. Minden erőmtől megfosztottak, csak ez a gyenge, sz{nalmas dolog
maradt belőlem. Nem voltam ember. Bukott voltam. R{jöttem, hogy mindent
feladtam, csak úgy. Egész idő alatt ut{ltam magam emiatt. Azt hittem, a semmiért
adtam fel mindent. – Furcs{n nézett r{m, amitől úgy éreztem, mintha {tl{tszó lennék.
–De ha nem bukom meg, nem tal{lkozom veled.
Egym{snak ellentmondó érzéseim olyan súlyosak voltak a mellkasomban, hogy azt
hittem, megfojtanak. Visszanyeltem a könnyeimet, és tov{bb faggatóztam.
– Dabria azt mondta, az anyajegyem azt jelenti, hogy Chauncey rokona vagyok. Ez
igaz?
– Azt akarod, hogy v{laszoljak erre?
Nem tudtam, mit akarok. Az egész vil{gom egy viccnek tűnt, amelyben én voltam
az utolsó, aki megtudja a poént. Nem Nora Grey vagyok, egy {tlagos l{ny.
Olyasvalakinek a lesz{rmazottja vagyok, aki még csak nem is ember. És a szívem
darabokra hullik egy m{sik nem emberi lény miatt. Egy sötét angyal miatt.
- A csal{dom melyik {g{ról? – kérdeztem végül.
- Az édesap{déról.
- Chauncey most hol van? – Annak ellenére, hogy rokonok voltunk, jobban tetszett
az az ötlet, hogy messze van. Nagyon messze. Elég messze ahhoz, hogy a köztünk
lévő kapocs esetleg ne tűnjön olyan igazinak.
Folt csizm{ja hozz{ért a cipőm orr{hoz.
- Nem öllek meg, Nora. Nem ölök meg olyan embereket, akik fontosak nekem. És te
a lista élén {llsz.
A szívem idegesen dobbant egyet. A kezem Folt has{hoz préselődött, ami olyan
kemény volt, hogy még a bőre sem mozdult. Értelmetlen volt fenntartani a
védős{ncot kettőnk között, hiszen még egy óri{si elektromos kerítés l{tt{n sem
éreztem volna magam biztons{gban Folttól.
- Nyom{st gyakorolsz a személyes teremre – mondtam h{trafelé araszolva.
Folt alig észrevehetően elmosolyodott.
- Nyom{st gyakorlok? Ez nem a SAT, Nora.
Néh{ny hajtincset a fülem mögé tűrtem, és egy jókora lépést tettem oldalra, a
mosdókagyló mellett.
- Bekerítesz. Szükségem van... térre. – Hat{rokra volt szükségem. Akaraterőre. Be
kellett volna hogy z{rjanak, hiszen megint bebizonyosodott, hogy nem bízhatok
magamban Folt jelenlétében. Az ajtóhoz kellett volna rohannom, és mégis... nem
tettem. Prób{ltam meggyőzni magam, hogy azért maradok, mert v{laszokra van
szükségem, de ez csak részben volt igaz. A dolog m{sik része volt az, amin nem
akartam elgondolkodni. Az érzelmi rész. Az a rész, ami értelmetlen küzdelem volt. -
Titkolsz még előlem valamit? – tudakoltam.
– Sok mindent titkolok előled.
A bensőm felkavarodott.
– Mint péld{ul?
- Péld{ul azt, hogy érzem itt magam bez{rva veled. – Folt egyik kezét a tükörre tette
mögöttem, és felém hajolt. – Fogalmad sincs, milyen hat{ssal vagy r{m.
Megr{ztam a fejem.
- Nem hiszem. Ez nem jó ötlet. Ez nem helyes.
– A helyesnek sokféle form{ja létezik – mormolta Folt. – És mi még mindig a
biztons{gos zón{ban vagyunk.
Biztos voltam benne, hogy az agyam önfenntartó fele azt sikoltja: Fuss az életedért!
Sajnos, vér dobolt a fülemben, és nem hallottam rendesen. Nyilv{n nem is
gondolkodtam rendesen.
– Hat{rozottan helyes. [ltal{ban helyes – folytatta Folt. – Legink{bb helyes. Tal{n
helyes.
– Most tal{n nem. – Vettem egy mély levegőt. A szemem sark{ból észrevettem,
hogy a falon van egy tűzjelző. H{rom, tal{n négy méterrel arrébb. Ha gyors vagyok,
{t tudok v{gni a helyiségen, mielőtt Folt meg{llítana. A biztons{gi őrök
iderohann{nak. Biztons{gban lennék. És ezt akarom... ugye?
 – Nem valami jó ötlet – mondta Folt, l{gyan ingatva a fejét.
Azért én odarohantam a tűzjelzőhöz. Az ujjaim a karra fonódtak: lehúztam, hogy
megszólaljon a sziréna. Csakhogy a kar nem mozdult. Ak{rmilyen erősen prób{ltam,
meg sem tudtam mozdítani. Azt{n Folt ismerős jelenlétét éreztem a fejemben, és m{r
tudtam, hogy ez egy elmej{ték.
Megpördültem, hogy szembenézzek vele.
– Tűnj el a fejemből! – Visszarohantam, és keményen meglöktem a mellkas{n. Folt
h{tralépett, hogy megtartsa az egyensúly{t.
– Ez miért volt? – kérdezte.
– Az egész éjszak{ért. – Azért, mert megőrültem érte, mikor tudtam, hogy ez rossz.
Ő volt a rossz legrosszabb fajt{ja. Olyan rossz volt, hogy helyesnek tűnt, és ettől úgy
éreztem, hogy teljesen elvesztem az önuralmam.
Tal{n kísértésbe estem volna, hogy {llon v{gjam, ha nem szögezett volna v{llamn{l
fogva a falhoz. Alig volt hely kettőnk közt, csak egy vékony levegőréteg, de Folt azt
is kirekesztette valahogy.
– Legyünk őszinték, Nora. Odavagy értem. – Szemében mélység csillogott. – És én
is odavagyok érted. – Felém hajolt, és az ajkamra tapasztotta az ajk{t. Valój{ban nem
csak az ajk{t. Testünk helyen érintkezett, és ettől minden akaraterőm elsz{llt.
Visszahúzódtam.
– Nem fejeztem be. Mi történt Dabri{val?
- Elintézve.
– Ez pontosan mit jelent?
– Nem tarthatta volna meg a sz{rny{t, miut{n meg akart ölni téged. Abban a
pillanatban, ahogy megprób{lt volna visszajutni a mennybe, a bosszú{lló angyalok
letépték volna. Előbb vagy utóbb így j{rt volna. Csak felgyorsítottam a dolgokat.
- Szóval csak... letépted?
– M{r kopott volt, a tollak vékonyak és töröttek. Ha tov{bb marad a Földön, az jel
lett volna minden m{s bukott angyalnak, akivel tal{lkozik, hogy ő is bukott. Ha én
nem teszem, megtette volna az egyikük.
Kicseleztem egy újabb prób{lkoz{s{t.
- Újra megjelenik majd hívatlanul az életemben?
- Nehéz megmondani.
Folt vill{mgyorsan elkapta a pulóverem szegélyét. Mag{hoz r{ntott. Ujjperce a
köldökömet súrolta. Forró és jéghideg hull{m öntött el egyszerre.
– El tudn{d intézni, angyalom – mondta. – Mindkettőtöket l{ttalak akció közben, és
r{d fogadnék. Ehhez nincs szükséged r{m.
– Mihez van r{d szükségem?
Folt felnevetett. Nem hirtelen, de mély v{gy volt a nevetésében. Tekintetéből eltűnt
az él, és teljesen r{m koncentr{lt. A mosolya ravasz... de l{gyabb. A köldököm mögött
t{ncolt valami, és lejjebb tekergőzött.
 – Az ajtók z{rva – mondta Folt. – És van egy befejezetlen ügyünk.
Úgy tűnt, a testem elv{lik az agyam logikus felétől. Valój{ban megfojtotta. Kezemet
felcsúsztattam Folt mellkas{n, és a nyaka köré fontam a karom. Folt felemelt a
csípőmnél fogva, én pedig {tfogtam a derek{t a l{bammal. A pulzusom kalap{lt, de
kicsit sem b{ntam. Folt sz{j{hoz nyomtam az enyémet, és fürdőztem a gyönyörben:
ahogy ajka az ajkamhoz ért, keze a testemhez, úgy éreztem, rögtön kiugrom a
bőrömből...
A zsebemben megszólalt a mobil. Nehezen lélegezve elhúzódtam Folttól. A telefon
m{sodszor is megcsörrent.
- Hangposta – mondta Folt.
A tudatom mély zugaiban ott motoszk{lt, hogy fontos lenne felvenni a telefont.
Arra nem emlékeztem, miért; a csóktól minden utolsó eltitkolt aggodalom is eltűnt.
Lefejtettem magam Foltról, és elfordultam, hogy ne l{ssa, mennyire felizgatott tíz
m{sodpercnyi csókolóz{s. Magamban sikoltoztam az örömtől.
– Halló? – szóltam bele a telefonba, ellen{llva a kísértésnek, hogy letöröljem a sz{mról
az elkenődött sz{jfényt.
- Szivi! – mondta Vee. Rossz volt a vétel, akadozott a hangja. – Hol vagy?
– Te hol vagy? Még mindig Elliottal és Jules-lel? – Egyik kezemet a szabad fülemre
tapasztottam, hogy jobban halljak.
– Az iskol{ban vagyok. Betörtünk – mondta Vee teljességgel szemtelen hangon. –
Bújócsk{zni akartunk, de nincs elég emberünk két csapathoz. Szóval... ismersz egy
negyedik személyt, aki idejöhetne j{tszani velünk?
Egy zavaros hang motyogott valamit a h{ttérben.
– Elliot azt akarja, hogy mondjam meg, ha nem jössz ide, hogy a t{rsa legyél... v{rj...
micsoda? – kérdezte Vee a h{ttérben. Elliot hangja hallatszott a vonal m{sik végén.
– Nora? Gyere, j{tssz velünk! Különben lesz egy fa az udvaron Vee nevével.
Jeges érzés {radt szét bennem.
– Halló? – mondtam rekedten. – Elliot? Vee? Ott vagytok?
De a kapcsolat megszakadt.
 27. FEJEZET

- Ki volt az? – kérdezte Folt.

Egész testemben reszkettem. Eltartott egy pillanatig, mire képes voltam
v{laszolni.
– Vee betört a suliba Elliottal és Jules-lel. Azt akarj{k, hogy menjek oda. Azt hiszem,
Elliot b{ntani fogja Vee-t, ha nem megyek. –Felnéztem Foltra. – Azt hiszem, akkor is
b{ntja, ha megyek.
Folt homlok{t r{ncolva fonta karba a kezét.
- Elliot?
- Múlt héten tal{ltam egy cikket a könyvt{rban, ami azt {llította, kikérdezték egy
gyilkoss{ggal kapcsolatban a régi iskol{j{ban, a Kinghorn Előkészítőben. Bejött a
sz{mítógépterembe, és l{tta, mit olvasok. Azóta az este óta rossz érzésem van vele
 kapcsolatban. Nagyon rossz érzésem. Azt hiszem, hogy még a szob{mba is betört,
és ellopta a cikket.
– Valami m{s, amit tudnom kéne?
– A l{ny, akit megöltek, Elliot bar{tnője volt. Felakasztott{k egy f{ra. Most azt
mondta a telefonba, hogy: „Ha nem jössz, lesz egy fa az udvaron vee nevével.” -
L{ttam Elliotot. Beképzeltnek és kissé agresszívnek l{tszik, de nekem nem tűnik
gyilkosnak. – Folt benyúlta zsebébe, és elővette a Jeep kulcsait. – Odamegyek és
megnézem, mi történik. Nem maradok sok{ig.
- Szerintem hívnunk kéne a zsarukat.
Folt megr{zta a fejét.
- Csak lecsukatn{d Vee-t mag{ntulajdon-rong{l{sért és betörésért. Még egy dolog.
Jules. Ki az a sr{c ?
- Elliot bar{tja. Ott volt a j{tékteremben, mikor tal{lkortunk veled.
Folt homlok{n elmélyültek a bar{zd{k.
- Ha lett volna egy m{sik sr{c is, emlékeznék r{.
Kinyitotta az ajtót, én pedig követtem őt. Egy fekete nadr{got és vörösesbarna inget
viselő gondnok az előcsarnokban söprögette a lehullott popcornmorzs{kat. Dobott
egy h{tast, mikor megl{tta, hogy Folt kisét{l a női mosdóból. Felismertem a sr{cot az
iskol{ból. Brandt Christensen. Együtt j{rtunk irodalomra. Az előző félévben
segítettem neki egy dolgozatban.
- Elliot engem v{r, nem téged – mondtam Foltnak. – Ha nem jövök, ki tudja, mi
történik Vee-vel? Nem v{llalom ezt a kock{zatot.
- Ha megengedem, hogy gyere, odafigyelsz az utasít{saimra, és gondosan követed
őket?
– Igen.
- Ha azt mondom, ugorj ?
– Ugrok.
- Ha azt mondom, maradj a kocsiban?
– A kocsiban maradok. – Nagyj{ból igaz is volt.
A mozi előtti parkolóban Folt kikapcsolta a Jeep riasztój{t, és a fényszóró pislogva
felvillant. Folt hirtelen meg{llt, és halkan k{romkodott.
— Mi a baj ? — kérdeztem.
- A gumik.
Lenéztem, és a vezető felőli oldalon tényleg mindkét gumi lapos volt. - Ezt
nem hiszem el! — mondtam. — [thajtottam két szögön? Folt az elülső gumi mellé
kuporodott, és kezét végigfuttatta a szélén.
- Csavarhúzó. Ezt sz{ndékosan csin{lt{k.
Egy pillanatig arra gondoltam, tal{n ez egy újabb elmetrükk. Tal{n Foltnak jó oka
van r{, ha nem akarja, hogy bemenjek a gimibe. Végül is nem titkolta, hogyan érez
Vee ir{nt. De valami hi{nyzott. Nem éreztem Foltot a fejemben. Ha módosította a
gondolataimat, m{s utat kellett tal{lnia hozz{, mert amennyire meg tudtam {llapítani,
az, amit l{ttam, valós{gos volt.
- Ki tehette?
Folt felemelkedett.
- Hosszú a lista.
- Azt akarod mondani, hogy sok ellenséged van?
- Felbosszantottam néh{ny embert. Sokan fogadnak olyanra, amit nem tudnak
megnyerni. Azt{n engem hib{ztatnak, amiért elsét{lok a kocsijukkal vagy m{ssal.
Folt arrébb ment egy sportkocsihoz, kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, és beült a
korm{nyhoz. Keze eltűnt alatta.
- Mit csin{lsz? — kérdeztem a nyitott ajtóban {llva. Csak levegőpazarl{s volt, hiszen
nagyon is tudat{ban voltam, mit csin{l.
- Keresem a tartalék kulcsot. — Folt keze előkerült, két kék színű dróttal együtt.
Egy szakértő ügyességével leszedte a drótok végét, és egym{shoz érintette őket. A
motor felbőgött, és Folt r{m nézett.
- Biztons{gi öv.
- Nem lopok el egy kocsit.
V{llat vont.
- Nekünk most szükségünk van r{. Nekik nincs.
- Ez lop{s. Rossz dolog.
Folt egy{ltal{n nem tűnt nyugtalannak emiatt. Valój{ban kissé túls{gosan is
nyugodtnak l{tszott. Nem most csin{lja először, gondoltam.
- Az autólop{s első szab{lya — mondta mosolyogva. — Prób{lj csak annyi időt
tölteni a tetthelyen, amennyi szükséges.
- V{rj egy percet — tartottam fel az ujjamat.
Visszaszaladtam a moziba. Az üvegajtóban tükröződött a mögöttem lévő parkoló,
és befelé menet l{ttam, hogy Folt kisz{ll a sportkocsiból.
— Szia, Brandt! — köszöntöttem a sr{cot, aki még mindig pattogatott kukoric{t
söpört egy hosszú nyelű szemétlap{tra.
Brandt felnézett r{m, de gyorsan a v{llam fölé ir{nyította a figyelmét. Hallottam,
hogy kinyílik a mozi ajtaja, és éreztem, hogy Folt mögém kerül. A közeledése
egy{ltal{n nem különbözött attól, mint mikor egy felhő eltakarja a napot, finoman
elsötétítve a t{jat a vihar előjeleként.
— Mi a helyzet? — kérdezte bizonytalanul Brandt.
— Van egy kis probléma a kocsimmal — mondtam. Beharaptam az ajkam, és
rokonszenves arcot v{gtam. — Tudom, hogy kínos helyzetbe hoztalak, de mivel múlt
félévben segítettem neked abban a Shakespeare-dolgozatban< – Kölcsön akarod
kérni a kocsim?
– Igaz{ból... igen.
– Az egy rak{s szemét. Nem egy Jeep Commander. – Brandt egyenesen Foltra
nézett, mintha mentegetőzne.
– Megy? – kérdeztem.
- Ha ezalatt azt érted, hogy gurulnak-e a kerekei, igen, megy. De nem adom kölcsön.
Folt kinyitotta a t{rc{j{t, és {tnyújtott neki valamit, ami h{rom darab ropogós
sz{zdoll{ros bankónak l{tszott. Felülkerekedve a meglepetésemen, úgy döntöttem, a
legjobb, ha együttműködöm vele.
– Meggondoltam magam – mondta Brandt elkerekedő szemmel, ahogy eltette a
pénzt. Belenyúlt a zsebébe, és odadobta Foltnak a slusszkulcsot.
– Milyen m{rk{jú és színű? – kérdezte Folt, ahogy elkapta a kulcsot.
– Nehéz megmondani. Félig Volkswagen, félig Chevette. Régen kék volt. Mielőtt
naranccs{ ette volna a rozsda. Teletankolod, mielőtt visszahozod? – kérdezte Brandt,
mint aki a h{ta mögött keresztezett ujjakkal prób{lgatja a szerencséjét.
Folt elővett még egy húszast.
– Ha esetleg elfelejtenénk – mondta, Brandt egyenruh{j{nak elülső zsebébe gyűrve a
pénzt.
Odakint azt mondtam Foltnak:
- R{ tudtam volna beszélni, hogy adja oda a kulcsokat. Csak egy kis idő kellett volna
még hozz{. És egyébként, miért törölgetsz asztalokat a Borderline-ban, ha tele vagy?
– Nem vagyok. Néh{ny napja egy poolj{szm{ban nyertem a pénzt. – A z{rba
illesztette Brandt kulcs{t, és kinyitotta előttem az utasülés ajtaj{t. – A bank
hivatalosan z{rva.
Folt sötét, csendes utc{kon hajtott {t a v{roson. Nem tartott k{ig, míg odaértünk a
gimn{ziumhoz. Folt az épület keleti oldal{hoz hajtott a kocsival, és le{llította a
motort. Az iskola udvara f{s volt, az {gak görbék és kop{rak, csak nyirkos köd
nehezedett r{juk. Mögöttük hom{lyosan emelkedett ki az iskola épülete.
Az épület eredeti részét a tizenkilencedik sz{zadban húzt{k fel, és napnyugta ut{n
nagyon hasonlított egy katedr{lishoz. Szürke volt és rossz érzést keltő. Nagyon sötét.
Nagyon elhagyatott.
– Nagyon rossz érzés kerített hatalm{ba – mondtam, az iskola sötét ablakréseit
méregetve.
– - Maradj a kocsiban, és ne mutatkozz – mondta Folt, {tadva a kulcsokat. – Ha
b{rki kijön az épületből, hajts el! – Kisz{llt a kocsiból. Szűk fekete pólót, sötét farmert
és csizm{t viselt. Fekete haj{val és sötét bőrével nehéz volt elv{lasztani a h{ttértől.
[tv{gott az utc{n, és pillanatok alatt teljesen beleolvadt az éjszak{ba.

28. FEJEZET
 Eltelt öt perc, azt{n tíz, végül húsz. Igyekeztem nem odafigyelni a libabőrös
érzésre, hogy valaki engem néz. Az iskola körüli {rnyékot vizslattam.
Mi tart Foltnak ilyen sok{ig? Egyre idegesebben vettem sz{mba a lehetőségeket. Mi
van, ha Folt nem tal{lja Vee-t? Mi történik, ha r{tal{l Elliotra? Azt nem hittem, hogy
Elliot képes lenne fölébe kerekedni, de mindenre van esély... ha Elliotnak ott van a
meglepetés ereje.
Amikor megszólalta zsebemben a telefon, majdnem kiugrottam a bőrömből.
– L{tlak – mondta Elliot, mikor felvettem. – Ott ülsz kint a kocsiban. – Hol
vagy?
– Egy m{sodik emeleti ablakból figyellek. Idebent j{tszunk.
– Nem akarok j{tszani.
Letette.
Torkomban dobogó szívvel sz{lltam ki a kocsiból. Felnéztem az iskola sötét
ablakaira. Azt nem hittem, hogy Elliot tudja, Folt odabent van. A hangja türelmetlen
volt, nem dühös vagy ingerült. Az egyetlen reményem az volt, hogy Foltnak van egy
terve, és nem hagyja, hogy Vee-vel vagy velem történjen valami. A holdat felhő
takarta, és a félelem {rnyéka alatt az iskola keleti ajtaj{hoz léptem.
Félhom{lyba léptem be. Eltartott néh{ny m{sodpercig, mire ki tudtam venni
valamit az ajtó fölötti ablakon beszűrődő utcai l{mpa fényében. A j{rólap viaszosan
csillogott. A folyosó mindkét oldal{n szekrények sorakoztak, mint alvó robotkaton{k.
Békés, nyugodt érzés helyett a folyosók rejtett veszélyt sug{roztak.
A külső fények csak a folyosó első néh{ny méterét vil{gított{k meg, de azut{n nem
l{ttam semmit. Az ajtó mellett volt néh{ny villanykapcsoló, amit felkapcsoltam. Nem
történt semmi.
Mivel odakint volt {ram, tudtam, hogy idebent kikapcsolta valaki. Azon tűnődtem,
vajon ez része-e Elliot tervének. Sem őt nem l{ttam, sem Vee-t. És Folt sem volt sehol.
Végig kell tapogatóznom az iskola minden egyes termén, lassan kiz{rva őket, míg
meg nem tal{lom. Azt{n együtt megkeressük Vee-t.
A fal mellett araszolva haladtam előre. Mindennap végigmentem p{rszor ezen a
folyosón, de a sötétben hirtelen idegennek tűnt. És hosszabbnak. Sokkal
hosszabbnak.
Az első el{gaz{sn{l felbecsültem magamban a környezetemet. Ha balra fordulok, a
zenekari termekhez és a büfébe jutok. Jobbra fordulva az irod{khoz és egy dupla
lépcsősorhoz. Egyenesen mentem tov{bb, az iskola belseje és a tantermek felé.
A l{bam megakadt valamiben, és mielőtt reag{lhattam volna, elterültem a
padlón. Hom{lyos, szürke fény sziv{rgott be a fenti égboltról, ahogy a hold kitört a
felhők mögül, megvil{gítva a test körvonalait, amiben felbuktam. Jules a h{t{n feküdt,
arckifejezése üres. Hosszú, szőke haja az arc{ba lógott, keze b{gyadtan hevert a teste
mellett.
Feltérdeltem, és a sz{m elé kaptam a kezem, levegő ut{n kapkodva. A l{bam
remegett. Lassan Jules mellkas{ra tettem a tenyerem. Nem lélegzett. Meghalt.
 Talpra ugrottam, és torkomon akadt a sikoly. Folt ut{n akartam ki{ltani, de akkor
el{ruln{m Elliotnak, hol vagyok – ha eddig nem jött r{. Ijedten döbbentem r{, hogy
ak{r egy méterrel arrébb is lehet, és engem figyel, ahogy a torz j{téka lelepleződik.
A fejem feletti fények elhalv{nyultak, miközben őrült módj{ra felmértem a folyosót.
Előttem tov{bbi végtelen folyosó nyújtózott. A könyvt{r balra van, csak egy rövid út
felfelé a lépcsőn. Az oszt{lytermek a jobb oldalon kezdődnek. A m{sodperc törtrésze
alatt a könyvt{rat v{lasztottam, tapogatózva indultam el az elsötétülő folyosón, hogy
minél messzebb kerüljek Jules holttestétől. Folyt az orrom, és felfedeztem, hogy
hangtalanul sírok. Miért halt meg Jules ? Ki ölte meg? Ha Jules meghalt, akkor Vee
is?
A könyvt{r ajtaja nyitva volt. Bebotork{ltam a helyiségbe. A könyvespolcokon túl, a
könyvt{r h{tsó végében h{rom apró tanulóhelyiséget alakítottak ki. Azok
hangszigeteltek; ha Elliot el akarta különíteni Vee-t, ez ide{lis hely lenne r{.
Épp elindultam arrafelé, mikor egy férfias hörgés harsant {t a könyvt{ron. Hirtelen
meg{lltam.
A folyosó fényei felvillantak, és beszűrődtek a könyvt{r sötétjébe. Elliot teste
néh{ny méterrel arrébb feküdt, sz{ja t{tva, bőre hamuszürke. Szeme felém fordult, és
kinyújtotta a karj{t.
Velőtr{zó sikoly szakadt fel belőlem. Megpördültem, és az ajtó felé rohantam,
székeket dob{lva és rugdosva el az utamból. Fuss! – parancsoltam magamra. Menj a
kij{rathoz!
Kibotork{ltam az ajtón, de a folyosó fényei kialudtak, mindent újra sötétbe
burkolva.
– Folt! – prób{ltam sikítani. De a hangom megakadt a torkomon, és csak
fulladoztam.
Jules halott. Elliot majdnem halott. Ki ölte meg őket? Ki maradt? Prób{ltam
értelmes magyar{zatot tal{lni a történtekre, de elhagyott a józan eszem.
Valaki meglökött h{tulról, mire elvesztettem az egyensúlyom. Egy újabb lökés
oldalra repített. Beütöttem a fejem egy szekrénybe, és elszédültem.
Egy vékony fénycsík kúszott a l{tóterembe, és egy sötét szemp{rt pillantottam meg
egy símaszk mögött. A fény egy b{ny{szl{mp{ból jött, amit a maszk fölé erősítettek.
Felnyomtam magam, és megprób{ltam elfutni. A fickó egyik karja előrelendült, és
elv{gta előlem a menekülés útj{t. Felemelte a m{sik karj{t is, és csapd{ba ejtett a
szekrény mellett.
– Azt hitted, meghaltam? – Hallottam a k{rörvendő, jeges mosolyt a hangj{ban. –
Nem tudtam kihagyni az utolsó lehetőséget, hogy elj{tszadozzam veled. Nevettess
meg! Mit gondolt{l, ki a rosszfiú? Elliot? Vagy {tfutott az agyadon, hogy a legjobb
bar{tnőd teszi ezt? Kezdek belelkesülni, ugye? Ez a helyzet a félelemmel. A
legroszszabbat hozza ki belőlünk.
– Te vagy az. – A hangom rekedt volt.
Jules letépte a fejéről a l{mp{t és a símaszkot.
 – Személyesen.
– Hogy csin{ltad? – kérdeztem, még mindig remegő hangon. –L{ttalak. Nem
lélegeztél. Halott volt{l.
– Túl sokat képzelsz rólam. Te volt{l az, Nora. Ha az elméd nem lenne olyan
gyenge, nem tehettem volna semmit. Rosszul érzed magad? Elb{tortalanít a tudat,
hogy az összes elme közül, amit megsz{lltam, a tiéd volt a legkönnyebb? És a
legnagyobb móka.
Megnyaltam az ajkam. A sz{m sz{raz volt. Éreztem a félelmet a leheletemben. –
Hol van Vee ?
Jules arcul ütött.
– Ne v{ltoztass tém{t! Tényleg meg kellene tanulnod uralkodnod a félelmeden. A
félelem al{{ssa a logik{t, és mindenféle lehetőséget ad az olyanoknak, mint én.
Ez Jules olyan oldala volt, amit soha nem l{ttam. Mindig olyan csendes, olyan
komor volt, az érdeklődés teljes hi{nya sug{rzott belőle mindenki felé. A h{ttérben
maradt, kevés figyelmet, kevés gyanút vonva mag{ra. Nagyon ügyes húz{s,
gondoltam.
Megragadta a karom, és maga ut{n r{ngatott.
Belekarmoltam és elfordultam, mire hasba ütött. H{trat{ntorodtam és levegőért
kapkodtam, de hi{ba. A v{llam végigkúszott egy szekrényen, míg le nem rogytam a
padlóra. Egy kis levegő csúszott le a torkomon, amitől fulladozni kezdtem.
Jules megérintette a karj{n a karmol{som nyom{t.
– Ez sokba fog kerülni neked.
– Miért hort{l ide? Mit akarsz? – Nem tudtam kirekeszteni a hisztéri{t a hangomból.
Jules a karomn{l fogva felr{ntott, és tov{bbvonszolta folyosón. Berúgott egy ajtót, és
belökött rajta, én elestem, a tenyerem a kemény padlónak ütközött. Az ajtó
becsapódott mögöttem. Az egyetlen fénycsík a b{ny{szl{mp{ból jött, amit Jules a
kezében tartott.
A levegőben krétapor és poshadt vegyi anyagok ismerős szaga terjengett. A
falakat az emberi testet és sejtek keresztmetszetét {br{zoló képek borított{k. A terem
közepén egy mosogatóval felszerelt, hoszszú, fekete gr{nitpult {llt. Vele szemben
hasonló gr{nitból készült laboratóriumi asztalok sorakoztak. McConaughy edző
biológiatermében voltunk.
Szemem egy fémt{rgyon akadt meg. Egy szike hevert a padlón, a szemetesvödör
mellé szorulva. Biztos, hogy sem az edző, sem a gondnok nem vette észre. A
farmerom övébe csúsztattam, pont mikor Jules l{bra {llított.
– El kellett v{gnom az elektromos vezetékeket – mondta Jules, a legközelebbi
asztalra téve a l{mp{t. – Vil{gosban nem lehet bújócsk{zni.
Végighúzott két széket a padlón, és egym{ssal szemben helyezte el őket.
– Foglalj helyet! – Nem úgy hangzott, mint egy meghív{s.
 A t{voli falon lévő ablakokat fürkésztem. Azon tűnődtem, vajon ki tudn{m-e
feszíteni az egyiket, és kiugrani rajta, mielőtt Jules elkap. Ezer m{sik létfenntartó
gondolat mellett azzal győzködtem magam, hogy nem szabad kimutatnom a
félelmemet. Valahol az agyam h{tsó zug{ban felsejlett, hogy ezt a tan{csot az
önvédelmi ór{n kaptuk, amin Anyuval vettünk részt Apu hal{la ut{n. Teremts
szemkontaktust... tűnj magabiztosnak... haszn{ld a józan eszed... mindegyiket
könnyebb mondani, mint megtenni.
Jules lenyomta a v{llamat, kényszerítve, hogy üljek le az egyik székre. Éreztem a
hideg fémet a farmeromon keresztül.
– Add oda a mobilodat – parancsolta, és kinyújtotta érte a kezét. – A kocsiban
hagytam.
Elnevette mag{t.
– Tényleg j{tszadozni akarsz velem? A legjobb bar{tnődet bez{rtam valahov{ az
épületben. Ha j{tszadozol velem, azt fogja hinni, hogy őt kihagyjuk. Ki kell tal{lnom
egy extra különleges j{tékot, hogy őt is bevehessük.
Előb{ny{sztam a telefont, és {tadtam neki.
Emberfeletti erővel kettétörte.
– Na, most m{r kettesben vagyunk. – Lerogyott a velem szemben {lló székre, és
kényelmesen kinyújtóztatta a l{b{t. Egyik kezével a szék t{ml{j{n dobolt. –
Beszélgessünk, Nora!
Felpattantam a székről. Jules a derekamra hurkolta a kezét, mielőtt egy lépést
tehettem volna, és visszalökött a székre.
– Régen lovakat tartottam – mondta. – Sok évvel ezelőtt, Franciaorsz{gban volt egy
gyönyörű lovakból {lló ménesem. A spanyol lovak voltak a kedvenceim. Vadon
fogt{k be, és egyenesen hozz{m hozt{k őket. Heteken belül betörtem őket. De mindig
volt olyan ritkas{g, ami nem hagyta mag{t. Tudod, mit tettem azokkal a lovakkal,
amik nem hagyt{k magukat betörni?
V{lasz gyan{nt megborzongtam.
– Együttműködsz, és nincs mitől félned – mondta.
Egyetlen pillanatig sem hittem neki. A szemében lévő csillog{s nem volt őszinte.
– L{ttam Elliotot a könyvt{rban. – Meglepett a hangom hull{mz{sa. Nem kedveltem
Elliotot, és nem bíztam benne, de azt nem érdemelte, hogy lassan, f{jdalmasan haljon
meg. – Te volt{l az?
Jules közelebb araszolt, mintha egy titkot akarna megosztani velem.
- Ha bűnt akarsz elkövetni, soha ne hagyj bizonyítékot! Elliot szerves része volt
mindennek. Túl sokat tud.
– Ezért vagyok itt? Mert megtal{ltam azt a cikket Kjirsten Halversonról?
Jules elmosolyodott.
– Elliot nem említette, hogy tudsz Kjirstenról.
– Elhot ölte meg... vagy te? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.
 – Le kellett tesztelnem Elliot hűségét. Azt vettem el, ami a legfontosabb volt. Elliot
ösztöndíjjal j{rt a Kinghornba, és ezt mindenki felemlegette neki. Kivéve engem. Én
voltam a jótevője. A végén v{lasztania kellett köztem és Kjirsten között. Tömörebben
a pénz és szerelem között. Nyilv{n semmi élvezet nincs abban, ha az ember koldus a
kir{lyok között. Én megv{s{roltam, és akkor m{r tudtam, hogy sz{míthatok r{, mikor
eljön az idő, hogy elb{njak veled.
– Miért én?
– Még nem jöttél r{? – A fény megvil{gította arc{nak könyörtelen von{sait, és azt az
illúziót keltette, hogy a szeme az olvadt ezüst színére v{ltozott. – J{tszottam veled.
Zsinóron r{ngattalak. Helyettesnek haszn{ltalak, mert annak a személynek, akinek
valój{ban {rtani akarok, nem lehet {rtani. Tudod, hogy ki az a személy?
Mintha minden csomó kioldódott volna a testemben. A l{t{som hom{lyoss{ v{lt.
Jules arca olyan volt, mint egy impresszionista festmény – a szélein hom{lyos, a
részletek hi{nyoznak. A vér kiszaladt a fejemből, és éreztem, hogy kezdek lecsúszni a
székről. Vasra volt szükségem. Hamarosan.
Jules megint arcul ütött.
– Koncentr{lj! Kiről beszélek?
- Nem tudom. – csak suttogni tudtam.
- Tudod, miért nem lehet {rtani neki? Mert a teste nem emberi. A teste
fizik{lisan nem érez semmit. Ha bez{rom és megkínzom, semmi haszna. Nem érzi.
Szikr{nyi f{jdalmat sem. Most m{r biztos van tipped. Nagyon sok időt töltesz ezzel a
személlyel. Miért vagy olyan csendes, Nora? Nem jössz r{?
Egy izzads{gcsepp kúszott végiga h{tamon.
– Minden évben, a héber hónap, Cheshvan kezdetén uralma al{ hajtja a testemet.
Két teljes hétig. Ezalatt az idő alatt én elveszítem az ir{nyít{st. Nincs szabads{g, nincs
v{laszt{s. Nem kapom meg azt a luxust, hogy elmeneküljek, hogy kölcsönadjam a
testem, azt{n viszszajöjjek, mikor vége. Akkor tal{n képes lennék meggyőzni magam,
hogy ez valój{ban nem történik meg. Nem. Ott vagyok, rabként a saj{t testemben, és
minden pillanat{t {télem – mondta csikorgó hangon. – Tudod, hogy az milyen érzés?
Tudod? – kiab{lta.
Csukva tartottam a sz{mat, mert tudtam, hogy a beszéd veszélyes lenne. Jules
nevetett, foga között szűrve a levegőt. Ez sokkal vészjóslóbbnak hangzott, mint
b{rmi, amit valaha hallottam.
Azt mondta:
– Megesküdtem neki, hogy megsz{llhatja a testemet a Cheshvan alatt. Tizenhat
éves voltam. – V{llat vont, de a mozdulata merev volt. – Azzal vett r{ az esküre, hogy
megkínzott. Ut{na azt mondta, nem vagyok ember. El tudod hinni? Nem ember. Azt
mondta, hogy any{m, egy ember, egy bukott angyallal h{lt. – Ut{latosan vigyorgott,
homlok{n veríték gyöngyözött. – Azt m{r említettem, hogy örököltem néh{ny
jellegzetességet az ap{mtól? Csaló vagyok, pont ahogy ő. El tudom veled hitetni,
hogy hazugs{gokat l{tsz. Hogy hangokat hallasz.
Pont mint ez. Hallasz, Nora? Félsz m{r?
Megérintette a homlokomat.
- Mi folyik odabent Nora? Nagy a csend.
Jules volt Chauncey. Egy Nephilim. Eszembe jutott az anyajegyem, és az, amit
Dabria mondott. Jules és én egy vérből valók vagyunk. Az ereimben egy szörnyeteg
vére folyik. Becsuktam a szemem, és kigördült belőle egy könnycsepp.
– Emlékszel arra az estére, mikor először tal{lkoztunk? A kocsi elé ugrottam, amit
vezettél. Sötét volt és köd. M{r amúgy is kivolt{l, amitől csak könnyebb volt {tejteni
téged. Élveztem, hogy riogatlak. Az első éjszaka meghozta a kedvemet.
– Észrevehettem volna, hogy te vagy az – suttogtam. – Nem sok olyan magas
ember van, mint te.
– Nem figyelsz. Azt l{ttatok veled, amit akarok. Tényleg azt hiszed, hogy
{tsiklottam egy olyan megbélyegző részleten, mint a magass{gom? Azt l{ttad, amit én
akartam, hogy l{ss. Egy nehezen leírható embert l{tt{l fekete símaszkban.
Csak ültem ott, és éreztem, hogy egy kis repedés t{mad a rémületemen. Nem
őrültem meg. Jules {llt az egész mögött. Ő volt az őrült. Képes elmej{tékokat gy{rtani,
mert az apja bukott angyal volt, és ő örökölte az erejét.
– Igaz{ból nem is kutattad {t a szob{mat – mondtam. – Csak elhitetted velem.
Ezért volt rend, mikor megjöttek a rendőrök. Jules lassan, kimérten tapsolt.
– Akarod tudni a legjobb részt? Kiz{rhatt{l volna. Az engedélyed nélkül nem
érhettem volna az elmédhez. Behatoltam, és te sosem {llt{l ellen. Gyenge volt{l.
Könnyű.
Minden értelmet nyert, és ahelyett, hogy egy pillanatra megkönynyebbültem
volna, r{jöttem, mennyire fogékony voltam. Nyitott könyv. Semmi nem {llíthatja meg
Julest, hogy beler{ngasson az elmej{ték{ba, hacsak nem tanulom meg kiz{rni.
—Képzeld magad a helyembe — mondta Jules. — Évről évre erőszakot tesznek a
testeden. Képzelj el egy olyan erős gyűlöletet, amit csak a bosszú gyógyít meg.
Képzeld el, hogy óri{si energi{t és erőfeszítést fektetsz abba, hogy szorosan a bosszúd
t{rgy{ra koncentr{lj, és türelmesen v{rod azt a pillanatot, mikor a sors megaj{ndékoz
egy olyan lehetőséggel, ami nem csak kiegyenlíti a dolgokat, hanem a javadra billenti
a mérleget. — Tekintete az enyémbe fúródott. — Te vagy az a lehetőség. Ha téged
b{ntalak, Foltot b{ntom.
—Túlbecsülöd az értékemet — mondtam, és hideg veríték gyöngyözött elő a hajam
alól.
— Évsz{zadok óta figyelem Foltot. Múlt ny{ron ment el először a h{zatokhoz, b{r te
nem vetted észre. Néh{nyszor követett, mikor v{s{rolt{l. Időnként különleges
kitérőket tett, hogy megtal{ljon téged. Azt{n beiratkozott az iskol{dba. Nem tudtam
nem megkérdezni magamtól, mi olyan különleges benned? Megprób{ltam megtudni.
M{r egy ideje figyellek.
 Hal{los rémület kerített hatalm{ba. Abban a pillanatban megtudtam, hogy nem az
ap{m jelenlétét éreztem, aki őrző fantomként követett. Jules volt az. Most ugyanazt a
jéghideg, földöntúli jelenlétet éreztem, csak sz{zszorosan felnagyítva.
— Nem akartam felhívni magamra Folt figyelmét, így a h{ttérbe vonultam —
folytatta Jules. — Ekkor lépett színre Elliot, és nem tartott sok{ig, hogy elmondja,
amit m{r sejtettem. Hogy Folt szerelmes beléd.
Minden a helyére került. Jules nem volt rosszul, mikor eltűnt a mosdóban a
Delphicben. És nem volt beteg akkor sem, mikor a Borderline-ba mentünk. Végig
csak l{thatatlannak kellett maradnia Folt előtt. Abban a pillanatban, hogy Folt
megl{tja, mindennek vége. Elliot volt Jules szeme és füle, ő l{tta el inform{ciókkal.
— Az volt a terv, hogy megöllek a kempingtúr{n, de Elliot nem tudott meggyőzni,
hogy elgyere — mondta Jules. — Kicsit kor{bban követtelek a Blind Joe's-ból kifelé,
és lelőttelek. Képzeld el a meglepetésemet, mikor r{jöttem, hogy egy hajléktalan nőt
lőttem le, aki a te kab{todat viselte. De minden megoldódott. — A hangja ellazult. —
Itt vagyunk.
Megemelkedtem ültömben, és a szike mélyebbre csúszott a nadr{gomban. Ha nem
vigy{zok, még lejjebb megy, és akkor nem érem el. Ha Jules arra kényszerít, hogy
fel{lljak, lecsúszhat a nadr{gom sz{r{n. És akkor vége.
— Hadd tal{ljam ki, mire gondolsz — mondta Jules miközben fel{llt, és a terem
elejébe ballagott. — Kezded azt kív{nni, b{rcsak soha ne tal{lkort{l volna Folttal. Azt
kív{nod, b{rcsak soha ne szeretett volna beléd. Gyerünk! Nevess a helyzeten, amibe
belekevert. Nevess a saj{t rossz v{laszt{sodon!
Az, hogy hallgattam Julest, amint Folt szerelméről beszélt, irracion{lis reménnyel
töltött el.
Kikotortam a szikét a nadr{gomból, és felugrottam a székről.
— Ne gyere a közelembe! Leszúrlak. Esküszöm, megteszem!
Jules mély torokhangot hallatott, és karj{t végiglendítette a terem közepén {lló
pulton. Üvegedények zúzódtak össze a t{bl{n, papírok hullottak a földre. Jules
hosszú léptekkel megindult felém. Rémületemben olyan magasra emeltem a szikét,
amilyen magasra csak tudtam. Belev{gtam a tenyerébe.
Jules felszisszent, és visszahúzódott.
Egy percet sem v{rva beledöftem a szikét a combj{ba.
Jules t{tott sz{jjal b{multa a l{b{ból ki{lló fémet. Két kézzel kir{ngatta, arca eltorzult a
f{jdalomtól. Szétnyitotta a tenyerét, és a szike zörögve leesett.
Tétova lépést tett felém.
Sikítottam és félreugrottam, de a csípőm beakadt az asztal szélébe; elvesztettem az
egyensúlyom, és orra buktam. A szike egyméternyire volt tőlem.
Jules hasba rúgott, és lovaglóölésben a h{tamra ült. Arcomat a padlóhoz nyomta,
bezúzva az orromat, és elfojtva a sikolyomat.
– B{tor prób{lkoz{s – morogta. – De nem fog megölni. Nephilim vagyok.
Halhatatlan.
L{bujjaimat a padlóra szorítottam, hogy megnyújtsam az utolsó, létfontoss{gú
centiket, és a szike ut{n kaptam. Az ujjaim m{r ott kotor{sztak fölötte. Annyira közel
voltam, és akkor Jules visszar{ntott.
Keményen a l{ba közé rúgtam a térdemmel; felüvöltött és oldalra dőlt. Valahogy
talpra {lltam, de Jules az ajtó elé gurult és feltérdelt, el{llva az utat előttem.
A haja a szemébe lógott. Izzads{gcseppek gyöngyöztek az arc{n. Sz{ja ar{nytalan
volt, egyik széle felkunkorodott f{jdalm{ban.
A testemben minden izom megfeszült, készen arra, hogy mozg{sba lendüljön. –
Sok szerencsét a meneküléshez – mondta Jules cinikus mosolylyal, ami, úgy tűnt,
óri{si erőfeszítésébe kerül. – Majd megl{tod, hogy értem.

29. FEJEZET

Fogalmam sem volt, hol van Vee. Az a nyilv{nvaló gondolatom t{madt, hogy
Jules fejével kell gondolkodnom: ha én volnék ő, hol tartan{m fogva Vee-t?
Azt akarja, hogy nehéz legyen megszöknie, és nehéz legyen megtal{lni, okoskodtam.
Ment{lisan felv{zoltam az épület tervrajz{t, figyelmemet a felső szintekre ir{nyítva.
Jó esély van r{, hogy Vee a harmadikon lesz, az iskola legmagasabb pontj{n – kivéve
a kis negyedik emeletet, ami ink{bb padl{s, mint b{rmi m{s. Egy, csak a harmadik
emeletről elérhető szűk lépcső visz fel oda. Két bungaló stílusú tanterem volt
odafönt: haladó spanyol és az eline labor.
Vee az eline laborban van. Egyszerűen tudtam.
Olyan gyorsan mozogva a sötétben, ahogy csak tudtam, feltapogatóztam két
lépcsősoron. Némi megprób{ltat{s és hiba {r{n megtal{ltam az eline laborba vezető
szűk lépcsőt. Odafönt belöktem az ajtót.
– Vee? – szólongattam l{gyan.
Nyöszörgést hallottam.
– Én vagyok – mondtam, óvatosan lépdelve a padsorok közt, mert nem akartam
felrúgni semmit, nehogy felhívjam Jules figyelmét a hollétemre. — Megsérültél? Ki
kell jutnunk innen. — Vee-re a helyiség elejében tal{ltam r{: összekuporodva ült,
térdét a mellkas{hoz szorította.
- Jules fejbe v{gott — mondta hangosabban. — Azt hiszem, el{jultam. Most nem l{tok.
Nem l{tok semmit.
- Figyelj r{m! Jules elv{gta az elektromos vezetékeket, és a zsaluk le vannak eresztve.
Ez csak a sötétség. Fogd meg a kezemet! Le kell mennünk a földszintre, most rögtön.
- Azt hiszem, bajom esett. A fejem lüktet. Tényleg azt hiszem, hogy megvakultam!
- Nem vakult{l meg — suttogtam, és finoman megr{ztam Vee-t. — Én sem l{tok.
Tapogatóznunk kell lefelé menet. Az atlétikai iroda melletti kij{raton fogunk
kimenni.
- Lel{ncolta az ajtókat.
Pillanatnyi feszült csend ereszkedett r{nk. Eszembe jutott, hogy Jules sok
szerencsét kív{nt a szökéshez, és most m{r tudtam, miért. Jól érzékelhető rémület
szakadt ki a szívemből, és öntötte el az egész testemet.
- Azt az ajtót nem, amelyiken bejöttem — mondtam végül. —A keleti, t{volabbi ajtó
nincs lez{rva.
- Biztos az az egyetlen. Vele voltam, mikor bel{ncolta a többit. Azt mondta, így senki
nem esik kísértésbe, hogy kimenjen, míg bújócsk{zunk. Azt mondta, hogy az
hat{ron kívül van.
Ha a keleti ajtó az egyetlen, amit nem z{rt be, akkor megprób{lja majd eltorlaszolni.
V{rni fog r{nk, hogy odamenjünk hozz{. De mi nem megyünk. Egy ablakon {t jutunk
ki — mondtam, és egy terv kezdett körvonalazódnia fejemben. — Az épület
ellenkező végében... ebben a végében. N{lad van a mobilod?
- Jules elvette.
- Mikor kiérünk, szét kell v{lnunk. Ha Jules üldözőbe vesz minket, v{lasztania kell,
hogy melyikünket követi. A m{sikunk hoz segítséget. — Persze, tudtam, kit fog
v{lasztani. Jules-nek semmi haszna Vee-ből, kivéve, hogy vele csalt ide ma este. —
Fuss, olyan gyorsan, ahogy tudsz, és szerezz egy telefont! Hívd a rendőrséget!
Mondd nekik, hogy Elliot a könyvt{rban van.
- Él? — kérdezte Vee remegő hangon.
- Nem tudom.
Összeölelkezve {lltunk, és éreztem, ahogy Vee felhúzza az ingét, és megtörli vele a
szemét.
- Ez az egész az én hib{m.
- Ez Jules hib{ja.
- Félek.
- Minden rendben lesz — mondtam, prób{lva derűl{tónak tűnni. — Megszúrtam a
l{b{t egy szikével. Erősen vérzik. Tal{n felhagy az üldözésünkkel, és elmegy, hogy
beköttesse.
Vee-ből zokog{s tört ki. Mindketten tudtuk, hogy hazudok. Jules bosszúszomja
túlsz{rnyalta a sebesülését. Mindent túlsz{rnyalt.
Vee és én lem{sztunk a lépcsőn, szorosan a fal mellett haladtunk, míg vissza nem
értünk a földszintre.
- Erre — súgtam Vee fülébe, és megfogtam a kezét, amikor nyugat felé tartva
megszapor{ztuk a lépteinket.
Nem jutottunk nagyon messzire, mikor fojtott, nevetésszerű hang tört fel előttünk
a sötétben.
- L{m, l{m, mi van itt? — mondta Jules. Hangj{hoz nem tartozott arc.
– Fuss! – ki{ltottam oda Vee-nek, és megszorítottam a kezét. –Engem akar. Hívd a
rendőrséget! Fuss!
Vee elengedte a kezem, és elrohant. Lépései kétségbeejtően gyorsan t{volodtak.
Röviden eltűnődtem rajta, vajon Folt még mindig az épületben van-e, de ez ink{bb
csak mellékes gondolat volt. A figyelmem nagy részét arra fordítottam, hogy el ne
{juljak. Mert megint teljesen egyedül voltam Jules-lel.
– A rendőröknek legal{bb húsz percükbe telik, hogy reag{ljanak – mondta Jules,
miközben cipőjének kopog{sa egyre közeledett. –Nekem nincs szükségem húsz
percre.
Megfordultam, és rohantam. Jules is rohanni kezdett mögöttem.
Kezemmel a falakon kotor{szva, az első el{gaz{sn{l jobbra fordultam, és
végigsz{guldottam a merőleges folyosón. Csak a falakra t{maszkodhattam, így a
kezem folyton beleütközött a szekrények és ajtógombok éles szélébe, felkarcolva a
bőröm. Megint jobbra fordultam, és olyan gyorsan futottam, amennyire tudtam, a
tornaterem duplasz{rnyas ajtaja felé.
Az egyetlen gondolat, ami ott lüktetett a fejemben, az volt, hogy ha időben odaérek
az öltözőhöz, bez{rhatom magam oda. A l{nyöltöző faltól falig és padlótól
mennyezetig, dugig volt túlméretezett szekrényekkel. Jules-nek időbe kerülne
egyesével feltörni mindegyiket. Ha szerencsém van, megjönnek a rendőrök, mielőtt
megtal{l.
Belibbentem a tornaterembe, és berohantam a mellette lévő l{nyöltözőbe. Ahogy
lenyomtam a kilincset, hideg rémület töltött el. Az ajtó z{rva volt. Megint
megzörgettem a kilincset, de nem engedett. Megpördültem, kétségbeesetten
prób{ltam keresni egy m{sik kij{ratot, de csapd{ba estem a tornateremben. Az ajtóhoz
dőpltem, szorosan lehunytam a szemem, hogy megelőzzem az {jul{st, és a felerősödő
légzésemre figyeltem.
Mikor megint kinyitottam a szemem, Jules sét{lt az éjszakai fényekből kisziv{rgó
holdfény hom{ly{ba. A combj{ra csomózta az ingét; vér sziv{rgott {t az anyagon.
Fehér trikót és szövetnadr{got viselt.
– Kérlek, hadd menjek el – suttogtam.
– Vee mondott valami érdekeset rólad. Félsz a magasban. – Jules felnézett a terem
gerend{zat{ra. Mosoly terült el az arc{n.
A mozdulatlan levegőben izzads{g és a fa lakkoz{s{nak szaga terjengett. A fűtést
lekapcsolt{k a tavaszi szünetre, és a hőmérséklet jeges volt. [rnyékok nyújtóztak
előre-h{tra a polírozott padlón, ahogy a holdfény utat tört a felhők között. Jules a
lel{tónak h{ttal {llt, és észrevettem, hogy Folt megmozdul mögötte.
– Te t{madtad meg Marcie Millart? – kérdeztem Jules-t, kényszerítve
magam, hogy ne reag{ljak és {ruljam el Foltot.
– Elliot mondta, hogy nem jöttök ki egym{ssal. Nem tetszett, hogy valaki
m{snak is meglehet az az öröme, hogy az én l{nyk{mat kínozza.
 – És a szob{m ablaka? Te kémkedtél ut{nam, míg aludtam?
– Semmi személyes.
Jules megmerevedett. Hirtelen előrelépett, megr{ntotta a csuklómat, és maga elé
fordított. Éreztem, hogy valamit a tarkómhoz nyom, ami – féltem – hogy ne egy
pisztoly csöve legyen.
- Vedd le a sapk{d! – parancsolta Jules Foltnak. – L{tni akarom az arcod, mikor
megölöm a l{nyt. Tehetetlen vagy, nem tudod megmenteni. Olyan tehetetlen, mint
amilyen én voltam az esküm ellen.
lépéssel közelebb jött. Könnyedén mozgott, de éreztem, mennyire uralkodik
mag{n, hogy óvatos legyen. A pisztoly mélyebbre hatolt a bőrömben, mire
megrezzentem.
– Még egy lépés, és most vett levegőt utolj{ra – figyelmeztette Jules.
Folt azt méricskélte, milyen gyorsan tudn{ megtenni a köztünk lévő t{vols{got.
Jules is észrevette.
– Meg ne prób{ld – mondta.
– Nem fogod lelőni, Chauncey.
– Nem? – Jules meghúzta a ravaszt. A pisztoly kattant, és én kinyitottam a sz{mat,
hogy sikítsak, de csak remegős zokog{s jött ki rajta.
– Revolver – magyar{zta Jules. – A maradék öt hely töltve van. Kész vagy haszn{lni
azokat a bokszmozdulatokat, amikkel mindig hencegsz? – kérdezte Folt az elmémben.
A pulzusom lüktetett, a l{bam alig tartotta meg a testemet.
– M-mi ? – dadogtam.
Minden tov{bbi figyelmeztetés nélkül erőhull{m {radt belém. Az idegen erő
szétterjedt, és teljesen kitöltött. A testem teljesen ki volt szolg{ltatva Foltnak,
minden erőm és szabads{gom elveszett, ahogy megsz{llt.
Mielőtt időm lett volna észrevenni, hogy az önuralmam elvesztése mennyire
megrémít, f{jdalom nyilallt a kezembe, és r{jöttem, hogy Folt az én öklömet haszn{l a,
hogy megüsse Jules-t. A pisztoly kiesett Jules kezéből, és végigcsúszott a padlón,
elérhetetlen t{vols{gba.
Folt megparancsolta a kezemnek, hogy lökje h{tra Jules-t a lel{tóhoz. Jules
felbukott, és r{esett a padokra.
A következő, amit tudok, hogy a kezem Jules tork{t szorítja, és hangos
reccsenéssel a padlózoz csapja a fejét. Ott tartottam, ujjaimat a nyak{ra nyomva. Jules
szeme elkerekedett, azt{n kidülledt. Megprób{lt beszélni, érthetetlenül mozgatta az
ajk{t, de Folt nem hagyta.
Nem tudok sokkal tov{bb benned maradni – mondta Folt a gondolataimban. – Nincs
Cbeshvan, ezért nem lehet. Ahogy kilépek, fuss! Érted? Fuss, ahogy csak tudsz. Chauncey túl
gyenge lesz és k{bult, hogy bejusson a fejedbe. Fuss, és ne {llj meg!
Egy magas, zümmögő hang hasított belém, és éreztem, ahogy a testem elv{lik
Foltétól.
 Jules nyak{n kidudorodtak az erek, a feje oldalra hanyatlott. Gyerünk – hallottam
Folt sürgetését. – [julj el... Ájulj el...
De túl késő volt. Folt eltűnt belőlem. Olyan hirtelen sz{llt ki, hogy beleszédültem.
A kezemet megint én ir{nyítottam, és ösztönösen lekaptam Jules nyak{ról. Ő
levegőért kapkodott, és pislogva nézett fel r{m. Folt mozdulatlanul hevert a földön
egy méterrel arrébb.
Eszembe jutott, mit mondott Folt, és végigrohantam a termen. Nekilendültem az
ajtónak, arra sz{mítva, hogy kilibbenek a folyosóra. Ehelyett mintha falba ütköztem
volna. Lenyomtam a nyomórudat, tudtam, hogy az ajtó nincs bez{rva. Öt perce
jöttem be rajta. Egész súlyommal nekifeszültem. Nem nyílt ki.
Megfordultam, az adrenalin csökkenésétől remegni kezdett a térdem.
- Sz{llj ki a fejemből! – sikítottam Jules-nek.
Jules felhúzta mag{t, és a lel{tó legalsó sor{ban ült, a tork{t maszszírozva.
- Nem – jelentette ki.
Megint megprób{lkortam az ajtóval. Felhúztam a l{bam, és megrúgtam a
nyomórudat. R{csaptam a kezem az ajtón lévő ablakrésre.
— Segítség! Hall valaki? Segítség!
H{tranéztem a v{llam felett, és l{ttam, hogy Jules bicegve jön felém, sérült l{ba
minden lépésnél megbicsaklik. Behunytam a szemem, és prób{ltam koncentr{lni. Az
ajtó kinyílik, ahogy megtal{lom a hangj{t, és kisöpröm. Az elmém minden kis sark{t
végigkutattam, de nem tal{ltam. Valahol mélyen volt, és bujk{lt előlem. Kinyitottam a
szemem. Jules sokkal közelebb volt hozz{m. M{sik kiutat kell tal{lnom.
A lel{tó mellett egy vaslétr{t fúrtak a falba. A tornaterem gerend{zat{ig nyúlt fel. A
gerend{zat t{voli végén, a szemközti falon, szinte pontosan afölött, ahol {lltam, volt
egy szellőzőnyíl{s. Ha eljutok od{ig, bem{szhatok, és tal{lhatok egy m{sik utat lefelé.
Hal{los iramban elrohantam Jules mellett, fel a lel{tón. A cipőm csattogott a f{n, és
visszhangzott az üres teremben, így lehetetlen volt meghallanom, hogy Jules követ-e.
L{bamat a létra első fok{ra tettem, és felhúztam magam. M{sztam egy fokot, azt{n
még egyet. A szemem sark{ból l{ttam az ivókutat t{vol odalent. Kicsi volt, ami azt
jelentette, hogy magasra jutottam. Nagyon magasra.
Ne nézz le! — utasítottam magam. Koncentr{lj arra, ami odafont van. Próbaképp
m{sztam még egy fokot. A létra megzörrent, nem volt megfelelően a falhoz
hegesztve.
Jules nevetése hangzott fel, és a koncentr{cióm eltűnt. Képek villantak az agyamba,
hogy leesek. Rögtön tudtam, hogy Jules ülteti el bennem őket. Azt{n az agyam
megbillent, és m{r nem emlékeztem, merre van fel és le. Nem tudtam felidézni,
melyik a saj{t gondolatom, és melyik Jules-é.
A félelmem olyan sűrű volt, hogy elhom{lyosította a l{t{somat. Nem tudtam,
hol {llok a létr{n. Hol van a l{bam? Közel j{rok ahhoz, hogy lecsússzak? Mindkét
kezemmel a létrafokba kapaszkodva, a kezemhez nyomtam a homlokomat. Lélegezz,
mondtam magamnak. Lélegezz!
Azt{n meghallottam.
A fém nyikorg{s{nak lassú, kínzó hangj{t. Becsuktam a szemem, hogy elnyomjam a
r{m törő szédülést.
A fémkapcsok, amik a létra tetejét a falhoz rögzítették, kiugrottak a helyükről. A
fémes hörgés egy magas nyüszítéssé v{ltozott, ahogy a következő sor kapocs is
kiszakadt a falból. Torkomra fagyott sikollyal figyeltem, ahogy a létra egész felső
része kitörik a falból. Kezemet és l{bamat a létr{ra hurkolva felkészültem, hogy
h{traesek. A létra egy pillanatig kilengett a levegőben, türelmesen megadva mag{t a
gravit{ciónak.
Azt{n minden nagyon gyorsan történt. A gerend{zat és az égi fények szédítő
hom{lyba halv{nyultak. Csak estem lefelé, míg a létra hirtelen meg{llt. Fel-le billegett,
merőlegesen a falra, tízméternyire a földtől. A billegéstől lecsúszott a l{bam, csak a
kezemmel kapaszkodtam.
— Segítség! — sikoltottam, miközben a l{bam a levegőben kalimp{lt.
A létra megingott, és még egy métert zuhant. Az egyik cipőm lecsúszott a l{bamról,
megakadt a l{bujjamon, azt{n leesett. Túls{gosan hosszú idő múlva ért földet.
R{haraptam a nyelvemre, ahogy a karomban elmélyült a f{jdalom. Olyan volt,
mintha kiszakadna a helyéből.
És akkor, a félelmen és p{nikon {t, meghallottam Folt hangj{t. Z{rd ki a képeket!
M{ssz tov{bb! A létra sértetlen.
– Nem tudok – zokogtam. – Le fogok esni!
Z{rd ki a képeket! Csukd be a szemed! Figyelj a hangomra!
Nagyot nyeltem, és becsuktam a szemem. Belekapaszkodtam Folt hangj{ba, és
éreztem, hogy szil{rd felszín form{lódik alattam. A l{bam m{r nem a levegőben
lógott. Éreztem, ahogy a létra egyik foka a l{bamba mélyed. Sz{ndékosan Folt
hangj{ra figyelve megv{rtam, míg a vil{g a helyére kúszik. Foltnak igaza volt. A létr{n
voltam, ami egyenesen {llt, a falhoz rögzítve. Némileg visszanyertem az
elsz{nts{gomat, és folytattam a m{sz{st.
A létra tetején bizonytalanul {tm{sztam a legközelebbi gerend{ra. Köréfontam a
karom, azt{n {tlendítettem rajta a jobb l{bam. A fallal szemben helyezkedtem el, h{ttal
a szellőzőnek, de most m{r nem tehettem semmit. Nagyon óvatosan térdre {lltam.
Minden figyelmemet lekötötte, hogy h{trafelé araszoljak, {t a tornatermen.
De m{r túl késő volt.
Jules gyorsan m{szott, és most m{r kevesebb, mint öt méterre volt tőlem.
Felm{szott a gerend{ra. Egyik kezét a m{sik elé téve ritmusosan felém húzta mag{t. A
csuklója külső részén egy sötét v{g{sra lettem figyelmes. Kilencvenfokos szögben
keresztezte a vén{j{t, és majdnem teljesen fekete volt. B{rki m{s sz{m{ra tal{n csak egy
sebhelynek tűnt volna. Nekem ennél sokkal többet jelentett. A csal{di kötelék
nyilv{nvaló volt. Egy vérből valók voltunk, és ez az egyforma anyajegyünkben is
megmutatkozott.
 Mindketten lovaglóölésben ültünk a gerend{n, szemtől szemben, h{romméteres
t{vols{gban.
– Utolsó szavak? – kérdezte Jules.
Lenéztem, b{r beleszédültem. Folt messze odalent feküdt a tornaterem
padlój{n, mozdulatlanul, mint egy halott. Abban a pillanatban szerettem volna
visszamenni az időben, és újra {télni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos
mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtal{lni olyan volt, mint
olyasvalakit megtal{lni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl késűn jött az
életembe, és most túl kor{n megy el. Eszembe jutott, mikor azt mondta, mindent
feladna értem. M{r így is megtette. Feladta a saj{t emberi testét, hogy én élhessek.
Véletlenül meginogtam, és ösztönösen lejjebb hajoltam, hogy megtartsam az
egyensúlyom.
Jules nevetése olyan volt, mint egy hűvös suttog{s.
- Semmi különbség nincs aközött, hogy lelőlek, vagy leesel magadtól. - De, van
különbség – mondtam vékony, de magabiztos hangon. – Te és én egy vérből valók
vagyunk. – Bizonytalanul felemeltem a kezem, és megmutattam neki az
anyajegyemet. – Én a te lesz{rmazottad vagyok. Ha a véremet {ldozom, Folt
emberré v{lik, és te meghalsz. Meg van írva Énoch kõnyvében.
Jules szeme fénytelen volt. Mereven nézett, és mag{ba szívott minden szót, amit
kimondtam. Az arckifejezéséből kiolvastam, hogy mérlegeli a hallottakat. Pír szökött
az arc{ba, és tudtam, hogy hisz nekem.
- Te... – köpte.
Őrült sebességgel kúszott felém, közben az övéhez nyúlt, hogy előr{ntsa a
pisztolyt.
Könnyek mardost{k a szememet. Nem volt m{r idő újragondolni semmit, így
levetettem magam a gerend{ról.

30. FEJEZET

Egy ajtó nyílt ki és csukódott be. V{rtam, hogy meghalljam a közeledő lépések
zaj{t, de az egyetlen hangot egy óra tiktakol{sa adta: ritmikus, rendületlen ütések a
csendben.
A hang kezdett eltűnni, lefelé kígyózni. Azon tűnődtem, vajon teljesen al{bbhagy-
e. Hirtelen félni kezdtem attól a pillanattól; nem tudtam biztosan, mi történik majd
azut{n.
Egy sokkal reszketőbb hang {rnyékolta be az ór{ét. Ez egy sokkal megnyugtatóbb,
éteri hang volt, egy dallamos t{nca levegőben. Sz{rnyak, gondoltam. Értem jönnek,
hogy elvigyenek.
 Visszatartottam a lélegzetemet, és csak v{rtam, v{rtam, v{rtam. Azt{n az óra
elkezdett visszafelé forogni. Az ütések, ahelyett, hogy lelassultak volna, egyre
hat{rozottabbakk{ v{ltak. Spir{lis folyadék öltött alakot bennem, egyre mélyebbre és
mélyebbre tekeredve. Éreztem, hogy mag{ba r{nt az örvény. Lefelé csúsztam
magamban egy sötét, meleg helyre.

Amikor kinyílta szemem, ismerős tölgyfa burkolatot pillantottam meg

fölöttem a lejtős tetőn. A h{lószob{m. A biztons{g érzése öntött el, azut{n eszembe
jutott, hol voltam. A tornateremben Jules-sel.
Borzong{s kúszott végig a bőrömön.
- Folt? – szólaltam meg rekedt hangon a hosszú hallgat{stól.
Megprób{ltam felülni, azt{n fojtott ki{lt{st hallattam, Valami nem volt rendben a
testemmel. Minden izmom, csontom, sejtem égett. Olyan volt, mintha egy óri{si
horzsol{s lennék.
Az ajtó mellett valami mocorgott. Folt hajolt az ajtófélf{hoz. Sz{j{ról, amit szorosan
összepréselt, hi{nyzotta szok{sos csúfond{ross{g. Tekintete mélyebb volt, mint
valaha. Védelmező tény csillogott benne.
- Jó kis harc volt ott a tornateremben – mondta. – De szerintem hasznodra v{lna még
p{r bokszlecke.
Minden emlék egy csap{sra visszatért. Mélyen, legbelül könnyek gyűltek bennem. -
Mi történt? Hol van Jules? Hogy kerültem ide? – A hangom félelemtől recsegett. –
Levetettem magam a gerend{ról.
- Ahhoz nagy b{tors{g kellett. – Folt, akinek hangja rekedtessé v{lt, bejött a szob{mba.
Becsukta maga mögött az ajtót, és tudtam, hogy így prób{l kiz{rni minden rosszat.
Elv{laszt mindentől, ami történt.
Odajött hozz{m, és leült mellém az {gyra.
– Mire emlékszel még?
Visszafelé haladva prób{ltam összerakni az emlékeimet. Eszembe jutott a
sz{rnysuhog{s, amit nem sokkal azut{n hallottam, hogy leugrottam a gerend{ról.
Semmi kétségem nem volt afelől, hogy meghaltam. Tudtam, hogy eljön egy Angyal,
hogy elvigye a lelkemet.
- Halott vagyok, ugye? – kérdeztem csendesen, és ijedten megr{zkódtam. – Szellem
vagyok?
- Mikor leugrott{l, az {ldozatod megölte Jules-t. Technikai értelemben, mikor
visszajöttél, neki is vissza kellett volna jönnie. De mivel nem volt lelke, nem volt
semmi, ami újraéleszthette volna a testét.
- Visszajöttem? – kérdeztem, remélve, hogy nem ébresztek magamban hamis
reményeket.
- Nem fogadtam el az {ldozatodat. Elutasítottam.
Éreztem, hogy egy halk ó form{lódik az ajkamon, de nem mondtam ki.
- Azt mondod, feladtad értem az emberi testet?
Folt felemelte bekötözött kezemet. A géz alatt lüktetett a kezem, amiért megütöttem
Jules-t. Folt szép lassan az összes ujjamat végigcsókolta, tekintete az enyémet
fürkészte.
- Mire jó egy test, ha te nem lehetsz velem?
Könnyz{por patakzott végig az arcomon, mire Folt mag{hoz húzott, és fejemet a
mellkas{hoz szorította. A rémület nagyon lassan elaraszolt, és tudtam, hogy vége.
Minden rendben lesz.
Hirtelen elhúzódtam. Ha Folt visszautasította az {ldozatomat, akkor...
- Megmentetted az életemet. Fordulj meg! – parancsoltam r{ ünnepélyesen.
Folt ravasz mosolyt villantott fel, és teljesítette a kív{ns{gomat. Felhúztam a pólój{t a
v{ll{ig. A h{ta sima volt, izmos. A sebek eltűntek.
– Nem l{tod a sz{rnyaimat – mondta. – Spiritu{lis anyagból vannak.
— Most m{r őrangyal vagy. — Még mindig túl {hítatos voltam ahhoz, hogy el
tudjam képzelni, de ugyanakkor csod{latot, kív{ncsis{got és... boldogs{got is éreztem.
- A te őrangyalod vagyok — mondta Folt.
- Kaptam egy saj{t őrangyalt? Pontosan mi a munkaköri leír{sod?
- Hogy őrizzem a tested. — Folt mosolya egyre szélesedett. — Komolyan veszem a
munk{mat, ami azt jelenti, hogy közelebbi. ismeretséget kell kötnöm a szóban forgó
t{rggyal.
Megremegett a gyomrom.
- Ez azt jelenti, hogy most m{r tudsz érezni?
Folt egy pillanatig csendesen vizsg{lgatott.
- Nem, de m{r nem vagyok feketelist{s.
Csendes morajt hallottam odalentről: kinyílt a gar{zsajtó.
- Anyu az! — t{togtam. Megtal{ltam az ór{t az éjjeliszekrényen. Épp elmúlt hajnali
kettő. — Biztosan megnyitott{k a hidat. Hogy működik ez az őrangyal dolog? Én
vagyok az egyetlen, aki l{t téged? Úgy értem, mindenki m{s sz{m{ra l{thatatlan
vagy?
Folt úgy b{mult r{m, mint aki reméli, hogy nem gondoltam komolyan a kérdést. -
Nem vagy l{thatatlan? — vinnyogtam. — El kell tűnnöd innen! — Tettem egy
mozdulatot, hogy lelökjem az {gyról, de hirtelen felhagytam vele, mikor szúró
f{jdalom hasított a bord{im közé. — Megöl, ha megl{t itt téged. Tudsz f{ra m{szni?
Mondd, hogy tudsz f{ra m{szni!
Folt elvigyorodott.
- Tudok repülni.
Ja. Rendben. H{t, oké.
– Kor{bban itt j{rt a rendőrség és a tűzoltós{g – mondta Folt. – A nagy h{lószob{t ki
kellett üríteni, de meg{llított{k a tüzet. A rendőrök vissza fognak jönni. Feltesznek
majd egyp{r kérdést. Ha tal{lgatnom kell, szerintem m{r megprób{ltak visszahívni
azon a mobilon, amiről a 911-et hívtad.
– Jules elvette.
Bólintott.
– Gondoltam. Nem érdekel, mit mondasz a rendőröknek, de értékelném, ha engem
kihagyn{l belőle. – Kinyitotta a szob{m ablak{t. – Egy utolsó dolog. Vee időben odaért
a rendőrségre. A mentősök megmentették Elliotot. Kórh{zban van, de rendbe fog
jönni.
Hallottam, hogy odalent a folyosón, a lépcső alj{n{l csukódik a bej{rati ajtó. Anyu
bejött a h{zba.
– Nora? – szólított. A t{sk{j{t és a kulcsait a kisasztalra dobta. Magas sarkúja
végigkopogott a fapadlón, szinte futólépésben. – Nora! A bej{rati ajtón van egy
rendőrségi szalag! Mi folyik itt?
Az ablakra néztem. Folt elment, de egy fekete toll ragadt az üveg külső részére, a
múlt éjszakai esőtől. Vagy angyali var{zslattól.
Odalent Anyu felkapcsolta a folyosón a villanyt, egy halv{ny fénysug{r bekúszott a
szob{m ajtaja alatt. Visszatartottam a lélegzetemet, és sz{moltam a m{sodperceket.
Úgy okoskodtam, van még kettő, mielőtt...
Anyu felsikoltott.
– Nora! Mi történt a korl{ttal?
Jó, hogy a h{lószob{j{t még nem l{tta.

Az ég vakítóan kék volt. A nap sugarai épp csak kezdték bevil{gítani a l{tóhat{rt.
Hétfő volt, egy vadonatúj nap, az elmúlt huszonnégy óra borzalmai messze
mögöttünk. Öt ór{t aludtam, és azon kívül, hogy az egész testem f{jt attól, hogy a
hal{l mag{ba szívott, azt{n visszaköpött, rendkívül felfrissültnek éreztem magam.
Egyetlen fekete {rnyékot sem akartam erre a pillanatra vetni azzal, hogy
emlékeztetem magam, a rendőrök b{rmelyik pillanatban megérkezhetnek, hogy
felvegyék a vallom{somat az éjszaka történtekről. Még mindig nem döntöttem el, mit
mondok nekik.
A fürdőszoba felé lépdeltem a pizsam{mban – kiz{rva a fejemből a kérdést, hogyan
vettem {t, hiszen feltehetően ruha volt rajtam, mikor Folt hazahozott –, és gyorsan
végigszaladtam a reggeli készülődésen. Hideg vizet locsoltam az arcomra,
megmostam a fogam, egy p{nttal h{trasimítottam a hajamat. A szob{mban felvettem
egy tiszta nadr{got és egy tiszta pólót.
Felhívtam Vee-t.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Jól. Te hogy vagy?
– Jól.
Csend.
– Oké – mondta Vee sietve –, még mindig tot{l kivagyok. Te? – Tot{l.
– Folt felhívott az éjszaka közepén. Azt mondta, Jules elég durv{n elb{nt veled, de
jól vagy.
– Tényleg? Folt felhívott?
A Jeepből hívott. Azt mondta, a h{tsó ülésen alszol, és hogy épp hazavisz. Azt
mondta, véletlenül a gimi előtt autózott, mikor sikít{st hallott. Azt mondta, a
tornateremben tal{lt r{d, de te el{jult{l a f{jdalomtól. A következő pillanatban
felnézett, és l{tta, hogy Jules leugrik a tetőgerend{ról. Azt mondta, Jules
bekattanhatott, ez egy mellékhat{sa a bűntudatnak, amiért terroriz{lt téged.
Észre sem vettem, hogy visszatartom a lélegzetem, míg ki nem fújtam. Folt
nyilv{nvalóan manipul{lt néh{ny aprós{got.
- Tudod, hogy nem veszem be – folytatta Vee. – Tudod, hogy azt hiszem, Folt ölte
meg Jules-t.
Vee helyében valószínűleg én is hasonlóan gondolkodnék. Azt mondtam:
- A rendőrök mit hisznek?
- Kapcsold be a tévét! Élő közvetítés van épp az Ötös Csatorn{n. Azt mondj{k, Jules
betört az iskol{ba, és leugrott. Tragikus tiniön-gyilkoss{gként kezelik. Arra kérik a
lakoss{got, hogy aki b{rmilyen inform{ciót tud, hívja a képernyő alj{n l{tható sz{mok
egyikét.
- Te mit mondt{l a rendőröknek, mikor felhívtad őket?
- Meg voltam rémülve. Nem akartam, hogy lecsukjanak betörésért. Úgyhogy
névtelen bejelentést tettem egy fülkéből.
- H{t – mondtam végül –, ha a rendőrség öngyilkoss{gként kezeli, akkor gondolom,
az is történt. Végül is, ez a modern idők Amerik{ja. Itt van nekünk a törvényszéki
orvosl{s előnye.
- Valamit elhallgatsz előlem – mondta Vee. – Igaz{ból mi történt, miut{n elmentem?
Itt kezdett kényessé v{lnia dolog. Vee a legjobb bar{tnőm, és a Nincsenek
Titkok mottója szerint éltünk. De néh{ny dolgot egyszerűen lehetetlen elmagyar{zni.
Az a tény, hogy Folt egy bukott-visszav{ltozott őrangyal, betetőzi a list{t. Közvetlen
ez alatt {llt az a tény, hogy leugrottam a gerend{ról, és meghaltam, de ma ínég
mindig életben vagyok.
- Emlékszem, hogy Jules bekerített a tornateremben – mondtam. – Elmesélte, milyen
f{jdalmakat fog okozni, és mennyire fogok félni. Ezut{n minden olyan hom{lyos. -
M{r túl késő bocs{natot kérni? – kérdezte Vee sokkal őszintébben, mint egész
bar{ts{gunk alatt egyszer is. – Igazad volt Jules-lel és Elliottal kapcsolatban.
- Bocs{natkérés elfogadva.
- El kéne mennünk a pl{z{ba – mondta Vee. – Lehengerlő v{gyat érzek, hogy cipőt
vegyek. Rengeteget. A régi, jól bev{lt cipőv{s{rl{si ter{pi{ra van szükségünk.
Megszólalt az ajtócsengő, mire az ór{ra pillantottam.
- Vallom{st kell tennem a rendőrségnek, hogy mi történt múlt éjjel, de ut{na hívlak. -
Múlt éjjel? – Vee hangj{ban rémület ült. – Tudj{k, hogy a suliban volt{l? Nem {rultad
el a nevemet, ugye?
- Igaz{ból kor{bban is történt valami az éjjel. – Valami, amit Dabri{nak hívnak. –
Nemsok{ra hívlak – mondtam, és letettem a telefont, mielőtt megint hazudnom
kellene valami magyar{zatot.
Végigbicegtem a folyosón, de csak a lépcső tetejéig jutottam, mikor megl{ttam,
kiket tessékeltbe Anyu a h{zba.
Basso és Holstijic nyomozót.
A nappaliba vezette őket, és b{r Holstijic nyomozó lerogyott a kanapéra, Basso
nyomozó {llva maradt. H{ttal {llt nekem, de ahogy mentem le a lépcsőn, az egyik
lépcsőfok megnyikordult, és a nyomozó felém fordult.
- Nora Grey – mondta kemény rendőrhangj{n. – Megint tal{lkozunk. Anyu pislogott.
- M{r tal{lkoztak kor{bban?
- A l{ny{nak izgalmas élete van. Úgy tűnik, minden héten ide j{runk.
Anyu kérdő pillant{st vetett r{m, én pedig v{llat vontam, mint akinek fogalma sincs
semmiről, és azt mondan{: Zsaruhumor?
- Miért nem ülsz le, Nora, és meséled el nekünk, mi történt? —mondta Holstijic
nyomozó.
Az egyik plüss karosszékbe ültem, a kanapéval szemben.
- Tegnap este kilenc előtt a konyh{ban voltam, és egy poh{r csokis tejet ittam, mikor
Miss Greene, az iskolai pszichológus megjelent.
- Csak úgy besét{lt a h{zba? — kérdezte Basso nyomozó.
- Azt mondta, van n{lam valami, ami kell neki, és akkor én felrohantam az emeletre,
és bez{rkóztam a nagy h{lószob{ba.
- Egy pillanat — vetette közbe Basso nyomozó. — Mi az a valami, amit akart? - Azt
nem mondta. De azt említette, hogy nem igazi pszichológus. Azt mondta, arra kell
neki ez a munka, hogy kémkedhessen a di{kok ut{n. — Egyik nyomozóról a
m{sikra pillantottam. — Az a nő őrült, igaz?
A nyomozók egym{sra néztek.
- Lefuttatom a nevét a keresőn, megl{tjuk, mit tal{lunk — mondta Holstijic nyomozó
fel{llva.
- Hadd tiszt{zzam a dolgot — fordult hozz{m Basso nyomozó. —Megv{dolt azzal,
hogy ellopt{l tőle valamit, de nem mondta, mit?
Újabb kényes kérdés.
- Hisztérikus volt. Csak a felét értettem annak, amit mondott. Feladtam, és
bez{rkóztam a nagy h{lószob{ba, de betörte az ajtót. A kandalló kéményébe
rejtőztem, és ő azt mondta, szob{ról szob{ra leégeti a h{zat, hogy megtal{ljon. Azt{n
tüzet gyújtott. Ott, a szoba közepén.
- Hogy gyújtotta a tüzet? — kérdezte Anyu.
- Nem l{ttam. A kéményben voltam.
- Ez őrület — mondta Basso nyomozóa fejét r{zva. — Még soha nem l{ttam ilyet.
- Visszajön? — kérdezte Anyu a nyomozóktól, miközben odajött hozz{m, és
védelmezőn a v{llamra tette a kezét. - Nora biztons{gban van?
- Tal{n beköttethetne egy riasztórendszert. - Basso nyomozó kinyitotta a t{rc{j{t, és
{tnyújtott Anyunak egy névjegyk{rty{t. — Én ezekre a sr{cokra szavazok. Mondja,
hogy én küldtem, és engedményt adnak.

Néh{ny ór{val azut{n, hogy a nyomozók elmentek, megint megszólalt a bej{rati ajtó
csengője.
- Ezek biztosan a riasztósok — mondta Anyu, ahogy összefutottunk a folyosón. —
Felhívtam őket, és azt mondt{k, még ma kiküldenek egy embert. Nem merek arra
gondolni, hogy védelem nélkül aludjunk itt, míg meg nem tal{lj{k és le nem csukj{k
Miss Greene-t. Az iskola még arra sem vette a f{rads{got, hogy leellenőrizze a
referenci{it? — Kinyitotta az ajtót. Folt {llta verand{n. Fakó farmert és kényelmes,
fehér pólót viselt, a bal kezében egy szersz{mosl{d{t tartott.
- Jó napot, Mrs. Grey.
- Folt. - Nem igaz{n tudn{m megmondani, milyen volt Anyu hangja. Meglepetés és
bosszús{g keveredett benne. – Nor{hoz jöttél?
Folt elmosolyodott.
- Azért jöttem, hogy felmérjem a h{zukat az új biztons{gi rendszerhez.
- Azt hittem, m{s munk{d van – mondta Anyu. – Azt hittem, a Borderline-ban vagy
leszedőfiú.
- Új munk{t kaptam. – Folt r{m nézett, amitől sok helyen elöntött a forrós{g.
Igaz{ból közel voltam a l{zhoz. – Idekint? – kérdezte tőlem.
Követtem a motorj{hoz.
- Még mindig egy csomó mindenről kell beszélnünk – mondtam neki.
- Beszélni? – Folt megr{zta a fejét, szeme megtelt v{ggyal. Csókolózni, súgta a
gondolataimban.
Nem kérdés volt, hanem figyelmeztetés. Elvigyorodott, mikor nem tiltakoztam, és
a sz{mhoz hajolt. Az első érintés csak ennyi volt – egy érintés. Incselkedő, cs{bító
gyengédség. Megnyaltam az ajkam, mire Folt vigyora elmélyült.
- Kérsz még? – kérdezte.
A haj{ba túrtam, és közelebb húztam magamhoz.
- Kérek.

Vége