S O P H I E J O R D A N

A Firelight tűzláng trilógia

második része!

E.lsö kiadás

Könyvmolyképzó Kiadó, Szeged, 2014

 írta: Sophie Jordán
A mű eredeti címe: Vanish (Firelight Book 2.)
Fordította: Gát Anna
A szöveget gondozta: Egyed Erika

A művet eredetileg kiadta:

I larper, an imprint of HarperGollinsPublishers
Copyright © 201 1 by Sharie Kohler
Published by arrangement with HarperGollins Publishers.
All rights reserved.

Jacket photo © 2011 by Amber Cray

Jacket design by Sasha Illingworth

A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 97<S 963 373 891 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pl. 78u
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konvvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Schmidt Zsuzsanna
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a tel-
jes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem
sokszorosítható.
Ügynökömnek
, Maurának,
amiért ö több
mint ügynök.
„A szerető szív sosem felejt.
KÖZMONDÁS
 1.

G YAKRAN ÁLMODOM AZT, HOGY ZUHANOK.

Persze ezek az álmok mindig azzal kezdődnek, hogy repülök. Merthogy én

ezt csinálom: repülök. Ez vagyok én. Ezt szeretem.
Pár hete még azt mondtam volna, hogy repülni szeretek legjobban a
világon, de azóta sok minden megváltozott. Azóta minden megváltozott.
Ezekben az álmokban szabadon cikázom a levegőben, ami a lételemem, de
aztán mindig történik valami, és én zuhanni kezdek egy légörvényben.
Próbálok belekapaszkodni a levegőbe, sikolyaimat elnyeli a süvítő szél, aztán
a földnek csapódom. Emberként. Szárnyak nélkül. Már csak egy lány vagyok,
nem draki. Tehetetlen. Elveszett.
Most is ez van: zuhanok megállíthatatlanul. És semmit sem tehetek ellene.
Visszatért a régi rémálom.
A földet érés előtt mindig felriadok. Ez az egyetlen menedékem. Csakhogy
ez ma nem álom. Ma tényleg a földre zuhanok. És pont annyira fájdalmas,
mint vártam.

... 9 ......
Arcomat az ablak hűvös üvegéhez nyomom, és nézem, hogy múlik az éjszaka.
Cassian vezet. Ahogy suhanunk, tekintetem áthatol a mozdulatlan sötétségen,
felszínesen átsiklik a kertek szikláin és a stukkós házakon, én pedig közben
megszállottan az okot keresem, a választ mindarra, ami történt.
Mintha az egész világ lélegzet-visszafojtva várna. Lelassítunk egy
stoptáblánál. Most a fekete égre meredek, erre a mély, csillagtalan tengerre,
mely védelmet ígérve csalogat.
Anya tompa, bársonyos hangját hallom a hátsó ülésről, amint Tanárához
beszél, szeretne valamilyen reakciót kicsikarni belőle. Kihúzódom az ablaktól,
és hátranézek: Tamra reszket anya karjaiban, meredten bámul maga elé, a
bőre holtsápadt.
“Jól van? - kérdezem, mert egyszerűen muszáj mondanom valamit.
Tudnom kell, vajon én tettem-e ezt vele? Ez is az én hibám? - Mi baja?
Anya megrázza a fejét, jelezve, hogy ne beszéljek. Mindkettőjüket
cserbenhagytam. Megszegtem az egyetlen olyan szabályt, ami
megszeghetetlen: emberek előtt fedtem fel a valódi alakomat — sőt, még
rosszabb, vadászok előtt —, és most mind megfizetünk a vétkemért. Ez a tudat
nyomaszt, szinte belenyom az ülésbe a súlyával. Előrenézek, és reszketek, nem
tehetek róla. Összefonom a karomat, ss az ujjaimat az oldalamba nyomom,
mintha az megnyugtathatna- Cassian figyelmeztetett, hogy megkapom a
magamét a ma esti ügy ködösemért, es most azon gondolkodom, vajon ez már
annak a kezdete-e. Elvesztettem Willt. Tamra beteg lett, vagy sokkos ál-
lapotban van, vagy valami még rosszabb. Anya alig bír rám nézni. Minden
levegővétel nehezemre esik, és amikor lehunyom a szemem, az este minden
egyes pillanata tisztán megelevenedik előttem. Látom magam, ahogy levetem
emberi bőrömet, és manifesztálok Will családja előtt! Ahogy kétségbeesetten
repülök a száraz levegőben, hoiry elkapjam őt. De ha nem manifesztáltam
volna, ha nem repülök érte, Will már halott lenne, azt pedig nem bírnám
elviselni. Bár megígérte, hogy megtalál, tudom, hogy sosem fogom őt újra látni
— de legalább életben van.
Mellettem (lassian egv szót sem szól. Eleget beszélt, amikor anyát rávette,
16 ■
hogy szálljon be a kocsiba, és megértette vele, hogy az most az egyetlen
lehetőségünk, ha visszatérünk az otthonunkba, melyet elhagytunk. Szorosan
markolja a kormányt, az ujjpercei fehérek. Kétlem, hogy lazítana a szorításán,
míg biztonságban el nem hagytuk Chaparralt. Míg biztonságban vissza nem
érünk a falkához. Biztonság. Nevetnem kell. Vagy a sírás fojtogat? Fogom még
valaha is biztonságban érezni magam?
A város elsuhan, a házsorok egyre vékonyodnak, ahogy elérjük a határát.
Hamarosan nyomunk sem marad. Megszabadulunk ettől a sivatagtól, és a
vadászoktól is. Válltól. Ez a gondolat felszakítja a szívem be nem gyógyult
sebeit, ele nem tehetek ellene semmit. Lehetett volna közös jövőnk? Egy el
ráki és egy drakivadász számául? Egy olyan drakivadász számára, akinek az
ereiben az énjajtáni vére csordogált
Egyfolytában ezen jár az agyam. Ha behunyom a szemem, egyből a csillogó,
lila vérét látom. Pont olyan, mint az enyém. Belefáj- elül a fejem, ahogy
próbálom elfogadni ezt a borzalmas tényt. Meit bármilyen meggyőző is Váll
magyarázata, batmennyiie szeletem is őt, ez nem változtat azon, hogy a fajtám
lopott vére kering a testében.
Amikor elérjük a városhatárt, Cassian felsóhajt.
— Ennyi volt — mondja anya, látva, hogy nő a távolság köztünk és
Chaparral között.

A visszapillantó tükörben nézi. Minden hitét, melyet egy szebb jövőbe

vetett, Chaparralban hagyta. Itt akartunk új életet kezdeni, a falkától távol.
Erre most pont feléjük tartunk.
Sajnálom, anya! — suttogom, és nemcsak azért, mert így illik, hanem mert
tényleg így gondolom.
Anya szóra nyitja a száját, de végül nem mond semmit.
Bajban vagyunk - jelenti ki Cassian.
Előttünk autók torlaszolják el az utat, ezért lassítanunk kell.
Ezek ők - mondom szinte lebénult ajkakkal, ahogy Cassian a járművekhez
közelít.
16 ■
 - Ok? Mármint a vadászok? - kérdezi anya.
Bólintok. Vadászok bizony. Will családja.
Cassian sötét arcát megvilágítják az autók lámpái. Szeme a visz- szapillantó
tükröt fürkészi, és tudom, azon gondolkozik, hogy visz- szaforduljon-e,
elmeneküljünk-e a másik irányba. Sajnos ehhez már késó. az egyik autó elénk
fáról, és jó pár alak állja utunkat. Cassian a fekte tapos, kezei a kormányt
szorítják, es ahogy nézem, nehéz megállnia, hogy ne üsse el őket. Keresem
Willt, mert érzem, hogy itt van, a többiek között.
Kemény, éles hangon kiabálnak felénk, ki kell szállítunk az autóból. Nem
mozdulok, forró) ujjaint a csupasz lábaimba mélyednek, mintha ki akarnám
tapintani az elrejtett drakit.
Egy ököl csap a kocsitetőre, és hirtelen egy pisztolyt látok magam előtt.
Cassian tekintete az enyémbe fúródik, de csak azt közli vele, amit én is tudok:
túl kell élnünk valahogy! Akkor is, ha ehhez meg kell tennünk, amire csak a
mi fajtánk képes. Ugyanazt, amit én mát megtettem. Azt, ami ekkora bajba
sodort minket. Es miért is ne tennénk meg újra? A titkaink ennél jobban már
úgysem lehetnének felfedve.
Bólintok, és kiszállok a kocsiból, szembe találva magam az ellenségeinkkel.
Will unokatestvére, Xander előrelép, és elégedett arccal nyomul felém.
- Tényleg azt hitted, elmenekülhettek?
A mellkasom megtelik fájdalommal, dühös vagyok mindazért a kárért,
melyet ezek a szörnyetegek okoztak nekem ma este. Hamu ülepszik a
torkomra, és én hagyom, hogy izzani kezdjen, felkészülve mindarra, ami most
következik.
Az egyik vadász öklével a hátsó kocsiablakot döngeti, anyái a és 'kamrára
üvölt:
- Kifelé az autóból!
Anya ki is száll, igyekszik összeszedni azt a kevéske méltóságát, ami még
megmaradt, kamrát maga után húzza. A húgom meg annál is sápadtalak, mint
Big Rocknál volt, és majdnem sípolva veszi a levegőt. Szemei rézbarnák,
akárcsak az enyémek, de most ködös, fátyolos a tekintete, és csak bámul a
semmibe. Az ajka szét van nyílva, de szavak nem jönnek ki rajta. Anyához,
16 ■
lepek, hogy együtt tarthassuk 'kamrát. A húgom teste jéghideg, mintha nem
is bőr borítaná. Olyan, mint a hűvös márvány.
Cassian farkasszemet néz Xanderrel, nemes, akár egy herceg, de hiszen
végeredményben az is. Fények játszanak lila és fekete tincsein.
Megnedvesítem az ajkaimat, és azon merengek, hogy győzhetném
megXandert, hogy nem is látott manifesztálni.
- Mit akarsz?
Will unokatestvére rám mutat az ujjával.
-Veled kezdjük! Bármi legyél is.
- Hagyd békén! - követeli Cassian, mire Xander fele fordul.
- Rád is sor kerül, nagyfiú! Érdekelne, hogy van az, hogy rajtad
egyetlen karcolás sincs, pedig te is leestél arról a szikláról Will-lel.
- Hol van Will? - bukik ki belőlem.
Egyszerűen tudnom kell.
Xander az egyik közeli kocsi felé bök.
- Kifeküdt a hátsó ülésen.
Addig meresztem a szemem, míg meg nem látom eszméletlen alakját az
autóban. Will! Milyen közel van, és mégis, mintha egy óceán választana el
bennünket. Igen, ő megsérült, de akkor még a tudatánál volt. Összerándul a
gyomrom attól, mit csinálhatott vele a családja, hogy most ájultan heverjen.
-O rvosra van szüksége! - mondom.
- Később! Előbb veletek végzek.
- Nézd — mondja Cassian, és elém áll. — Nem tudom, mi jár
a lejedben.
- Most épp az, hogy be kéne fognod. Itt most én beszélek! -
Azzal Xander megragadja Cassian vállát, ami nagy hiba.
Cassian hörögni kezd, bőre szénszínűen csillog.
- Kapjátok el! - kiáltja Xander.
A többiek Cassianra vetik magukat. Felsikoltok, amikor meglátom Cassian
arcát a vadászok között. Reszketek, ahogy hallom az ökölcsapások hangját, és
próbálok közelebb kerülni, elszántan, hogy segítek, de kezek löknek, tartanak
vissza.
16 ■
 Állatüvöltés hasít a levegőbe. Cassian az. A vadászok lefogják. Angus még
vigyorog is, ahogy a csizmája sarkát Cassian hátába ékeli. Cassian nem veszi le
rólam a tekintetét, bár az arcát az aszfaltra nyomják. A szeme vibrál,
szembogara éles csíkká szűkül. A meleg le vegó már a számon vibrál, de
visszafogom magam, és fejrázással jel zem neki: legyen nyugodt, tartson ki és
várjon, mert még mindig hi szék benne, vagyis inkább remélem, hogy ki
magyarázzuk valahogy magunkat ebből a helyzetből. Hogy Cassiannak nem
kell felfednie draki lényét, ahogyan én tettem. Hogy talán meg tudom védeni.
Hogy ő - anyával és Tamrával együtt - talán még szabadon elmehet.
Pisztolycső hűvös érintését érzem a bordáim között, és megtorpanok.
Anya felkiált, én pedig feltartom a kezem, jelezve, nehogy valami hirtelen
tettre ragadtassa magát azért, hogy megmentsen.
- Maradj Tamrával, anya! Szüksége van rád.
Xander sötét tekintete folyamatosan engem vizslat.
- Tudom, mit láttam! Egy torzszülöttet szárnyakkal!
Nehéz ellenállnom a félelem mindent átható erejének. Annak, hogy
engedjem a draki énemet felszínre törni.
- Jacinda! - kiáltja Cassian, és újra küzdeni kezd a vadászokkal.
-Ne félj, nem foglak megölni! Ezek csak nyugtatólövedékek.
Életben tartunk, hogy megtudjuk, mi a fene vagy te.
Cassian próbál kiszabadulni, de egyre csak ütik.
- Hagyjátok abba! - Otthagyom Xandert, de Angus elállja az utamat.
Tehetetlenül nézem, ahogy rugdossák Cassiant. - Hagyjátok abba! Kérlek,
hagyjátok abba!
A szívem majd’ meghasad. Ez most a „vagy ők, vagy mi”.
A tüdőm megtelik tűzzel, ami feláramlik a légcsövemen. Nem en-
gedhetem, hogy elfogjanak minket!
Ám mielőtt kiereszthetném az izzó leheletemet, hirtelen hideg levegő fon
körül. Természetellenes hűvösség. Beleremegek a hirtelen hőmérséklet-
ingadozásba. Megpördülök, es összeszorul a torkom — Tamra látványától.
Egyedül áll, anya pár lépéssel mögötte tágra nyílt szemekkel nézi a lányát.
A húgom arca teljesen sápadt, a szemei
16 ■
mintha nem is az övéi lennének.
Már nem hasonlítanak az én szemeimre. Ez az új jeges szürke, és
megdermeszti a szívemet. Mintha gőz áradna a testéből, hideg góz. És ez a jeges
köd egyre növekszik, felhője hatalmasra duzzad körülöttünk.
Tamra hullámgörbévé feszíti a testét, és szaggatni kezdi a blúzát. A kezei
már gyöngyházszínben csillognak a sötétben.
hzt a színt eddig csak egyetlenegyszer láttam. Egy másik di ákinál.
Nidiánál, aki az árnyékoló a Etikában. Látom, ahogy Tamra hajtövei
ezüstösfehérré változnak, majd ez a szín lekúszik minden hajszálán.
A gőzfelhő sűrűsödik. Hűvös nedvessége az otthonomra emlékeztet, az
ottani ködre, ami az egész városunkat belepi. Ami meg véd minket a
behatolóktól, bárkitől, aki ránk vadászna, bárkitől, aki a pusztulásunkat
akarhatja. Ami megzavarja azok gondolkodását, akik mégis a menedékünkbe
tévednek.
- Tamra! - kiáltom, és nyúlnék utána, de Cassian, aki azóta kiszabadult,
erős karjával visszatart.
- Hagyd! - mondja.
Cassian arcán valami mély, már-már primitív elégedettséget Iáitok... örül.
Boldoggá teszi az, ami most történik. Aminek nem szabadna megtörténni!
lantra még sosem manifesztált. I logy történ hét meg ez pont most?
Elkapom a tekintetemet, de már kész is. Mire újra Tantrára nézek,
hálószerű szárnyak csapkodnak mögötte - recés végükkel ezüst vállai mögött
meredezve -, és méterekkel a föld felett lebeg.
- Tamra — sóhajtom, és igyekszem befogadni a látványt, igyekszem
elfogadni a valóságot.
A húgont draki. Vegre! Azt hittem, ez sosem lesz közös bennünk. Es most,
lám, nemcsak hogy draki, de mint kiderült, árnyékoló!
Ijesztően nyugodt tekintete végigpásztáz mindnyájunkon. Mint ha
pontosan tudná, mi a teendő. Valószínűleg tényleg tudja. Ösztönösen.

16 ■
 Moccanni sem bírok, csak nézem a húgomat. Egyszerre gyönyörű és
rémisztő a csillogó bőrével, színét vesztett hajával. Felemeli vékonyka karját,
és hirtelen eláraszt minket a köd, akár a sűrű füst. Olyan sűrű, hogy alig látom
a kezem, amit az arcom elé tartok. A vadászok teljesen a ködbe vesznek, de
hallom, ahogy kiabálnak es egymásnak ütköznek, hallom a köhögésüket, es
hallom, ahogy az aszfaltra dőlnek, mint a dominók. Egyik a másik után.
Aztán csend.
Mintha sírboltban lennénk. Igyekszem elcsípni valamilyen hangot,
miközben Tamra köde elfed minket. Ahogyan kell. Árnyékol, egyre árnyékol.
Beárnyékol mindent, ami az utjaba kerül, minden közelben lévő embert. Will!
Kirántom magam Cassian szorításából, és átverekszem magam az egyre
hidegebb ködön, ami nemcsak a látást, de az elmet is korlátozza. Vadászok
kúsznak a földön, Tamra alaposan elbánt velük. Én sem látok semmit. A
karjaimmal magam előtt hadonászva kutatok a Willt rejtő autó után a ködben.
Végre meglátom a hátsó ülést, melyen aléltan fekszik. Az első ajtó álmosan
kinyílik, beereszti a ködöt az autóba. A homály körülöleli Will alvó alakját,
szinte gyöngéden. Egy pillanatra én is ledermedek. Csak bámulom, és alig
kapok levegőt. Még összeverten is milyen szép!
Aztán észhez térek, kirántom a hátsó ajtót, és Willhez hajolok. Reszkető
ujjaimmal megcirógatom a homlokát, es arrébb söprőm mézszőke haját.
Mintha selymet érintenék.
Összerándulok, amikor Cassian a nevemet üvölti.
- Jacinda! Mennünk kell! Most!
És már mellettem is van, és a saját autónk felé rángat. Másik karjával
Tamrát kapja el, és anya felé löki. A húgom teste szabályosan bevilágítja a
sivatag sötétjét, fényösvényt vág nekünk a fojtogató ködben.
A kod hamarosan elvékonyul majd, aztán eloszlik, amikor Tamra mái nem
lesz itt. Amikor már messze járunk. A köd el fogoszlani! Es vele együtt a
vadászok emléket is szétjoszlanak.
Egyszer azzal vigasztaltam Tamrát, hogy az ő tehetsége egyszerű- en csak
nem mutatkozott még meg. Hogy későn érő típus. Magam sem hittem ebben
igazán, mégis ezt mondtam. Hogy reményt adjak neki. Bárén is úgy
gondoltam, mint a fáik a többi tagja, hogy Tamra kihunyt draki. Erre most
kiderül, hogy fajtánk egyik legritkább és legértékesebb drakija. Hogy igenis
olyan, mint én!
A volán mögött Cassian gyújtást ad, és máris az autópályán szá- guldunk.
A hátsó ablakon át a fehér ködöt nézem, amit elhagytúrik. Will ott van valahol.
Ujjammal addig masszírozom a kocsi ülésének kopott anyagát, míg mállani
nem kezd. Nem szabad most Willre gondolnom! Túlságosan fáj.
Szemem a húgom sápadt alakjára téved, de gyorsan elkapom a tekintetem.
Megijeszt, hogy a saját testvéremet így kell látnom, eny- nyire másnak.
Szaggatottan nagy levegőt veszek. Hazamegyünk hát, a hegyek köze, a
ködbe, ahol minden ismerős. Az egyetlen helyre, ahol biztonságosan lehetek
az, aki vagyok. Haza.
A BORONGOS ESTI ÉGBOLT ALATT falkánk rejtőzködő városkája szinte
káprázatnak tűnik. A szűk földút egyre szélesedik a magas, ködbe
burkolt fák között. Aztán meglátom. Cassian felsóhajt mellettem, és a
mellkasomban enged kicsit a szorítás. Az otthonom.
Első pillantásra úgy tűnik, csupán kusza vadszőlő és futószeder az egész,
de közelebbről már látszanak a falak is. E falak mögött vár vissza a biztonságos
világom. Régen fel sem merült bennem, hogy bárhol máshol tudnék élni.
Legalábbis Will előtt sohasem.
Egy őr áll a boltíves bejárat előtt, amit Nidia köde vastagon körbefon.
Azonnal felismerem Étidéit. Severin egyik mindenese, egy ónix draki. Imádja
mutogatni az izmait. Edkerekednek a szemei, mikor meglát minket, majd szó
nélkül a városba indul.
Az őr látványa meglep. Nidia házikója nem véletlenül van a kapuban, ő
mindig látja, amikor valaki érkezik vagy távozik. És vannak őrtornyaink is. A
plusz őr itt a kapuban olyan elővigyázatosság, ami elgondolkoztat. Mi vagyunk
az oka? A be nem jelentett távozásunk miatt szélsőséges biztonsági
intézkedéseket léptettek hatályba a városban?
 Cassian leparkol Nidia házikója előtt. Nidia már kint áll az ajtó előtt, var,
mintha megérezte volna, hogy jövünk. Szerintem tényleg érezte. Végül is ez a
munkája.
Nyugodtan, méltóságteljesen áll, keze a derekán. Haja, akár egy ezüst
kötélcsomó, az egyik vállára hull. Aldjdnem, mint Tumráé. Szemem
akaratlanul is a húgomat keresi a hátsó ülésen, aki már szintén árnyékoló.
Anya épp a tincsei között matat, talán meg akar győződni róla, tényleg
átváltoztak-e. Már többször is észrevettem ezt a mozdulatát.
- Hazatértetek hát — mormolja Nidia, amikor kiszállok a kocsiból.
Az ajkán játszó mosolynak nyoma sincs a szemében, és nekem eszembe
jut az éjszaka, amikor lopva elhagytuk a falkát. Emlékszem az árnyékára az
ablakban, és arra, hogy úgy gondoltam, szándékosan engedett elszökni
minket.
- Tudtam, hogy egy nap hazatértek. Tudtam, hogy ahhoz, hogy biztosak
legyetek benne, tényleg ide tartoztok, előbb el kell mennetek.
Körbenézek, és hagyom, hogy a bőröm elvezze a nedves levegőt. Nidiának
igaza van. A testem megtelik azzal az erővel, mely a talpam alatti földből árad.
Ez az otthonom. Az utcákat nézem, akaratlanul is Azure-t keresve, a legjobb
barátomat, de senki sincs a közelben.
Anya óvón átkarolja Tamrát, amikor kiszállnak az autónkból. Nidia feléjük
indul, hogy segítsen. A húgom alig bír beszélni, talpa bizonytalanul tapogatja
a talajt.
- Na, mégis úgy döntötték hogy csatlakozol! - Nidia elsimít egy ezüst
tincset lantra sapadt homlokából. — Tudtam, hogy csak idő kérdése. A mi
fajtánknál annyira ritkák az ikerpárok. Tudtam, hogy lehetetlen, hogy csak
Jacindának legyen tehetsége, neked meg nem.
Cassian Tamrát fürkészi, a lányt, akit ő és a falka mindeddig semmibe vett.
Találgatok, mi járhat a fejében. Most, hogy 1 ’amra sokak által áhított
tehetségére fény derült, egyszerre ő lett bikánk biztonságának jövendőbeli
záloga. Azt hiszem, Cassian megérzi, hogy őt nézem, mert felém fordul,
úgyhogy gyorsan a többiek után indulok, be a házba.
 Nitiiánál ismerős illatok fogadnak. Pirított hal aromája vegyül a
konyhaablakban száradó gyógynövényekével. Melegség árad szét bennem, de
elhessegetem az érzést, emlékeztetem magam arra, hogy kényszerből jöttünk
haza, és hogy most jön majd az, amikor Severin és az elöljárók elé kell állnom.
Mielőtt elmentünk, arra készültek, hogy megmetsszék a szárnyaimat. Ezt soha
nem felejtem el.
- Nyugodj meg, kedvesem! Micsoda hűvösség! Emlékszem, amikor én
először manifesztáltam! Azt hittem, sosem melegszem át újra. - Nidia finoman
erezett kezét Tamra homlokára helyezi. - Hozok neked egy kis gyömbérteát.
A folyadék és a pihenés helyre fog hozni.
Nidia a konyhába megy, és gőzölgő italt tölt egy teáskannából.
- Helyrehoz, és olyan leszek, mint azelőtt? - kérdezi Tamra felemelkedve
a szófáról.
A hangja rekedtes, olyan rég használta. Ezek az első szavai, mióta
elhagytuk Chaparralt. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, hogy újra beszélni
hallom. Lehet, hogy butaság, de boldogsággal tolt el, hogy ezek szerint ez a
része nem változott.
Nadia húgom ajkához tartja a forró bögrét.
- Azt szeretnéd?
Tamra a szemembe néz, aztán Cassianra, majd anyara. Jeges szemei
fáradtnak látszanak.
- Nem tudom - suttogja, és beleiszik a teába.
Elfintorodik.
Tul forró? - Nidia kezével a bögre felé suhint, hideg ködöt eresztve a
teára.
Anya leül a húgom mellé, szorosan, mint aki még mindig védelmezni
akarja, és közben le nem veszi a szemét Cassianról.
- Mit tegyünk most? - Anya hangjából süt az ellenállás, mintha Cassian, és
nem én lennék a hazatérés oka. - Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Mi lesz
akkor? Hagyod, hogy megbüntessenek bennünket?
Mivel Cassian a falka alfájának a fia, nagy tekintéllyel bír. O a trónörökös,
hamarosan ő lesz a tálkánk vezére.
 A székbe süppedek, es Cassian arcát nezem. Valami megvillan sötét, olajos
szemeiben.
Igéretet tettem Jacindának, hogy megvédem. Tamráért is megteszem
ugyanezt. És érted is.
Anya felnevet. Nevetése kong az ürességtől.
— Köszönöm, hogy engem is felsoroltál, de kétlem, hogy tényleg törődnél
velem.
— Anya... — kezdem, de közbevág.
— Minden rendben, amíg tartod a szavad, hogy megvéded Jacindát és
kamrát. Nekem csak ők számítanak.
— Fartőm a szavam — bólint Cassian. — Mindent megteszek, ami a
hatalmamban áll, hogy a lányaid biztonságban legyenek.
Anya bólint.
— Remélem, elég lesz az adott szavad.
Ismét lenéz Tamrára, és az arcán bánat suhan át: siratja az ember lányát,
aki nincs többé.
Fészkelődm kezdek, és a kezeimet a combom alá dugom, a székre. Hirtelen
ráébredek a bántó igazságra: anya engem is gyászol, már évek óta.

Rossz hallgatni, ahogy anya tárgyal, ahogy a biztonságunkért könyörög, az

én biztonságomért. Hiszen az egész az én hibám volt. Tisztán látom magam
előtt az utolsó éjszakámat Will-lel. A tálkának minden joga megvan haragudni
rám. Majdnem a halálunkat okoztam, mindnyájunkét, az egész falkáét egy fiú
miatt, akit alig pár hete ismertem. Halamra nem kezd árnyékolni, a titkunk
már nem lenne titok az ellenségeink előtt. És akkor odalenne a legfőbb vé-
delmünk.
Hirtelen súlyos felismerés nehezedik a lelkemre, és a hideg végigfut a
hátamon, fel egészen a tarkómig. Will nem jog rám emlékezni! Még ha
öntudatlanul feküdt is az autóban, nagyon közel ért hozzá a köd. Elérte őt az
árnyékolás! Kétségbeesetten kapaszkodom a reménysugárba, hátha az utolsó
éjszakánkból mégis megmarad benne valami, egy aprócska nyom, mely segít
neki emlékezni. Emlékeznie kell, miért tűntem el! Muszáj!
Még akkor is reszketek, és amiatt aggódom, hogy Will netán nem fogja
tudni, mi történt velem, amikor megérkeznek az elöljárók, és kopogás nélkül
besétálnak Nidia házába. A magas alakok megtöltik a nappali szűkös terét.
- Visszatértetek hát - jelenti ki Severin, és én összerezzenek mély
hangjától, bár számítottam rá.
Amióta elhagytuk Chaparralt, hallottam időnként a fejemben, el-
képzeltem, ahogy kimondja az ítéletet: büntetésül a tetteimért meg kell
metszeni a szárnyam. Most tompa belenyugvással nézek fel iá.
A többi elöljáró Severin mögött áll mogorván, alakjuk egyformán merev.
Semmi olyat nem viselnek, amivel a rangjukat jeleznék, egyszerűen a tartásuk
és a beléjük nevelt megközelíthetetlenség teszi őket felismerhetővé. Nem
történt még olyan, hogy ne tudtam volna egy elöljárót megkülönböztetni
tőlünk, többiektől.
Severin végigpillant a szobán és rajtunk, aztán a tekintete megpihen
Tamrán. Megcsillan a szeme, de ezen kívül semmi egyéb külső jellel nem árulja
el, hogy meglepte volna Tamra átalakulása. Látom, hogy minden részletet
megvizsgál rajta. Az ezüstszürke szemeket. A gyöngyházszínű hajat. Engem is
sokáig vizslatott így. Hirtelen alig bírom leküzdeni a vágyat, hogy közé és
húgom közé ne pattanjak, hogy elálljam átható tekintetének az útját.
- Tamra! - suttogja Severin, mintha most először mondaná ki ezt a nevet.
Közelebb lép, és egyik kezét Tamra vállára helyezi. Nézem a kezét, és valamitől
görcsbe rándul a gyomrom. — Manifesztáltál. Milyen csodás!
- Szóval, most már számít neked.
Későn kapcsolok, már nem tudom visszaszívni vakmerő szavaimat,
lövések gyorsaságával hagyják el a számat.
Severin ram bantui... a szemei, mint hideg, éjfekete tavak.
- Nekem minden és mindenki számít ebben a falkában, Jacinda.
Kapzsi kezét nem veszi le Iamra válIáról, miközben hozzám beszél.
Legszívesebben elrántanám a húgomtól.
Na, persze. De azért páran jobban számi tinik neked.
- Jogtalanul vádolsz ennek ellenkezőjével — teszi hozzá.
Ellenállok annak a vágyamnak, hogy Cassian mellé húzódjak,
nem akarom, hogy lássák, mennyire megfélemlít, ahogy az apja engem bámul.
Igyekszem megállni a lábamon, és nem veszem le a tekintetemet Severinről.
A szívem fájdalmasan lüktet a mellkasomban. Elárultam a fajtámat!
Elvesztettem Willt. legyék csak velem, amit akarnak.
Severin ajka félmosolyra húzódik.
-Jó, hogy visszatértél közénk, Jacinda.
F OGOLYKÉNT VISZNEK VISSZA A SAJÁT HÁZAMBA. AZ elöljárók vezetik és zárják a sort.
Nem érdekli őket, hogy magamtól tértem vissza, bár Cassian mindent
megtett, hogy ezt az eszükbe vésse. Többször hangsúlyozta. Ám nekik
csak az számít, hogy elmentem, hogy volt képem elszökni, holott az ő
értékes tulajdonuk vagyok, és a falkának tervei vannak velem.
Furcsa érzés újra belépni gyerekkori otthonomba. Az egész sokkal
kisebbnek, fojtogatóbbnak tűnik, amiért hirtelen mérges leszek magamra. Ez
a ház egykor elég volt nekem! Beszívom az állott levegőt. Feltételezem, hogy
senki sem járt itt, mióta azon az éjszakán elszöktünk.
Nézem a kanapét, a középső ülőpárna javíthatatlan repedését. Ez volt
Tamra helye, az ő menedéke. Mivel a falka nem törődött vele, mondván, hogy
kihunyt draki, órákra el-eltűnt tévét nézni. Rossz most nélküle itt lenni, de
megértem, hogy egyelőre így a legjobb. Se- verin parancsa szerint Famra
Nídiánál maradt. Anya nem ellenkezett. Tudom, hogy szerinte egy másik
árnyékoló többet tud segíteni Tamrának abban, hogy megszokja új tehetségét.
- Be is fognak minket takargatni? - kérdezi anya élesen, mert az elöljárók
még mindig nem hagyták el a házunkat.
Az arcok, melyeket gyerekként ismerősnek és jóindulatéinak láttam, most
megvetéssel néznek ránk, de aztán mégis az ajtó felé veszik az irányt.
- Láttad, hogy Cassian Severinnel ment el? — kérdezi anya, az ablakhoz
sietve. Bólintok. Elhúzza a függönyt. — Remélem, közbenjár azért, hogy ne
büntessen meg minket téli szigorúan, amiért elmentünk.
- Aha! — mondom, és látom magam előtt, mennyire örült Seve- rin
Tamrának.
Nem tartom kizártnak, hogy kivételesen engedékeny lesz.
Anya pufogva engedi vissza a függönyt.
- Retten még mindig kint lézengenek!
Kinézek az ablakon, és valóban, két elöljáró a verandán maradt.
- Nem úgy tűnnek, mint akik menni készülnek. Gondolom, biztosak
akarnak lenni benne, hogy többet nem szökünk el.
- Tamra Nidiával van - mondja anya, mintha ez elég ok lenne arra, hogy
nyugton maradjunk.
És valóban elég. Még ha el is akarnám hagyni a falkát, sose tennem a
húgom nélkül. Főleg most nem. A mellkasomba fájdalom nyilall, ha csak
elképzelem, min mehet keresztül. Biztosan össze van zavarodva. Biztosan
nagyon elveszett.
- Sose mennék el Tamra nélkül - teszi hozzá anya, mintha a gon-
dolataimba látna, de közben olyan indulatosan néz rám, mintha azt
javasoltam volna, hogy induljunk máris.
Elkapom a tekintetem, lenézek a kezemre, ki az ablakon, bárhova, csak ne
rá. Nem akarom, hogy tudja, hallottam azt a másik dolgot is, azt, amit nem
mondott ki. Nem akarom, hogy tudja, értettem, mit üzen a tekintete. Hogy
nélkülem elmenne.
Lehet persze, hogy igazságtalan vagyok. 1 alán csak a saját bűntudatom
miatt érzem így, és anya egyáltalán nem ezt gondolja.
Felsóhajt, és én újra ránézek. Ujjaival a hajában matat. Göndör fürtjei közé
ősz tincsek vegyültek. Az elsők.
- El se hiszem, hogy újra itt vagyunk- motyogja. - Itt, ahol minden
kezdődött. Csak most még rosszabb minden, mint valaha.
Összerándulok. Tudom, hogy ez nekem szólt. Az én hibám, hogy újra
itthon vagyunk. Az egész az én hibám. Iiidont. És ő is tudja.
- Elfáradtam - mondom.
 Ez az igazság. Chaparral óta nem aludtam, annyira cikáztak a lejemben a
gondolatok és az emlékek. A hibák, amiket elkövettem. A számtalan kérdés
Will-lel kapcsolatban: hol lehet, mit csinál, mit gondol, mire emlékszik. Vagy
mire nem.
A szobám felé indulok, és öregebbnek érzem magam, mint valaha
életemben.
- Jacinda! - A nevem hallatára megállók, és anya felé fordulok. Az arca a
szoba sötétjébe vész. — El tudod... — Hallom, ahogy mély levegőt vesz. - Azt
a fiút, Willt...
- Mi van vele?
Még ha Will is most az utolsó ember, akiről beszélgetni van kedvem,
válasszal tartozom anyának. Akkor is, ha ezzel nagyon friss sebeket fogok
feltépni.
- El fogod tudni felejteni?
A hangjából kicseng a remény, nem tudom nem hallani.
Visszapörögnek a gondolataim Big Rockig. Latom, ahogy Will csúszik le a
sziklás lejtőn, egyenesen a tátongó éjszaka közepébe. Nem \°lt más
választásom. Manifesztálnom kellett. .Meg kellett mentenem őt. Még akkor is,
ha így a vadászok megláttak.
Akkor sem volt választásom, és most sincs.
- El kell felejtenem - felelem.
Anya tekintetéből melegség és bölcsesség árad.
- De sikerülni fog? - kérdi.
Erre már nem felelek.
A szavaknak itt már semmi jelentőségük. Tettekkel kell bebizonyítanom
neki, hogy ismét bízhat bennem. Mindenkinek be kell bizonyítanom.
A szobám felé indulok, elhaladok a bekeretezett családi fotóink mellett.
Ezek voltunk egykor. A jóképű apa, a mosolygó anya és a két boldog ikerlány,
akik nem is sejtették, hogy egy nap mennyi- ic különböznek majd egymástól.
Honnan tudhattuk volna, mi vár ránk?
Lerúgom a cipőimet, és felkapok egy sortot meg egy régi pólót a komódból.
A szemeim alig érzékelik a villanó csillagdíszeket a pla- fonon, mert azonnal
lecsukódnak.
Mintha csak percek teltek volna el, valaki máris megráz, és kiránt az álom
vigasztaló öleléséből.
- Jacinda, ébredj!
A párnak közül bágyadtan pillantok fel... Azure-ra. Bár nagyon örülök,
hogy látom, mégis szívesebben húznék most egy párnát a fejemre, hogy egy
kicsit visszaalhassak. Álmomban nincs se bűntudat, se szívfájdalom.
- Azúré - dünnyögöm a szemeimet dörzsölve. - Hogy tudtál bejutni?
- Kel bácsikám strázsál a verandátokon. Beeresztett.
Már emlékszem: Azúré nagybátyja volt az egyik elöljáró, aki úgy bámult
rám, akár egy bűnözőre! Végül is az vagyok. Végeredményben. Hiszen házi
őrizetben tartanak.
- Örülök, hogy látlak - pihegem álmosan.
- Örülsz, hogy látsz?! - Azúré fejen talál egy párnával. - Ennyit bírsz
mondani, miután fogtad magad, és itt hagytál? Elhúztad a csíkot, ki tudja,
hová?
- Anya ragaszkodott hozzá.
Most nincs időm elmagyarázni Azure-nak, miért mentünk el.
1 logy mit akart velem csinálni a falka. És talán még mindig akarja.
Aztán beugrik, hogy Azúré velem volt azon a reggelen, mikor Will és a
családja majdnem elfogtak minket. Mindketten szent szabályt szegtünk meg,
amikor elosontunk, hogy napfényben tepülhessünk kicsit. Felülök, és aggódva
nézek Azure-ra.
- Nem kerültél bajba, ugye? Amiért elszöktél velem akkor reggel.
Azúré a szemét forgatja.
- Fél percet sem vesztegettek rám, miután észrevették, hogy eltűntetek.
Jó, pampogtak egy kicsit, de ennyi.
Sóhajtok, és megkönnyebbülten hanyatlóm vissza az ágyra. Legalább
ennek már nem kell nyomasztania a lelkiismeretemet.
Azúré átsöpri kékesfekete hullámait a vállán, es szenvedelyes tekintettel
fölém hajol.
 - El sem tudod képzelni, milyen itt élni, mióta elmentetek! Amiért
elmentetek!
Az oldalamra gördülök, és átkarolok egy párnát.
- Úgy sajnálom, Azúré!
Ezek szerint mégsem lehet olyan nagyon tiszta a lelkiismeretem. Valóban,
keveset gondoltam arra, mi van Azure-ral, mialatt odavoltunk. Pont elég volt
minden egyes nappal megbirkózni Chaparral- ban.
Fáradtan mosolygok magamban. Jó ideje mást sem csinálok, mint
bocsánatot kérek mindenkitől.
Azúré szipog egyet.
- Nos, legalább itthon vagy. Talán most visszatérhetnek a dolgok a
normális kerékvágásba.
Willre gondolok. Arra, hogyan árultam el a saját fajtámat érte. A húgomra
gondolok, és arra, milyen elveszett lehet most. Az elöljárókra gondolok, akik
a verandánkon állnak őrt. Kétlem, hogv bármi is normális lehet itt újra. És
mégis, mindennek ellenére, örülök, hogy olyan helyen vagyok, ahol szabadon
lehetek draki.
-Elég gáz lett itt minden. Severin még kijárási tilalmat is elrendelt. Es
megrövidítették a szabadidőnket. El tudod ezt képzelni? Már csak heti egyszer
léglabdázhatunk. Egyszer! Úgyhogy csupán iskolából és munkából ál! az élet.
Iskola és munka. Kész diktatúra!
- Es mindez miattam? Azért, mert anya összepakolt minket, és elhúztunk?
Féltek, hogy mások is követik a példánkat?
-Hát... legalább repülhetünk... - suttogja Azúré. - Nem tudom, e nélkül mit
kezdenék magammal. Persze csak szervezett, csoportos túrák vannak. Azokat
nem szüntették be. De összességében kevesebb a légi időnk.
- Találkoztál Cassiannal? - kérdezem.
Azúré felhúzza a szemöldökét.
- Mióta foglalkozol te Cassiannal?
- Azóta, hogy ránk talált és visszahozott minket.
- Cassian bukkant a nyomotokra? Akkor ezért ment el. Mindenféle
kalandokba keverték már a pletykás szájak! - Azúré kuncog. - Fűti, hogy még
mindig teljesen odavan érted.
- Ériem aztán nem - javítom ki gyorsan. - Nincs oda értem egyáltalán. Ha
valaha is tetszettem neki...
- Ha?
Azure-ra bámulok, és folytatom:
- Ha valaha is szóba jöhetnék Cassiannál, annak legfeljebb az lenne az oka,
hogy én vagyok a falka tűzokádója.
Egy értékes használati eszköz, a falka legfőbb fegyvere, teszem hozzá
gondolatban.
De már ez sem igaz. Ez is megváltozott. Most már ott van Tamra. kamra,
aki mindig is imádta Cassiant. lalán most viszonozza majd a húgom érzéseit.
Eltölt a remény ettől a lehetőségtől. És még valami másik érzés, amit nem
pontosan értek. Valami, amit még sohasem éreztem.
- Tudod, hogy a falka összes lánya ölne azért, hogy Cassian úgy nézzen rá,
ahogy rád néz. - Azúré morcos arcot vág, és hanyatt veti magát az ágyamon.
— Talán még én is!
- Te? - pislogok.
- Igen, de ne aggódj, nem akarok benned bűntudatot kelteni, vagy ilyesmi.
Sosem gondoltam, hogy lenne nála esélyem. Senki se gondolta. - Rám kacsint.
- Melletted nem rúghatunk labdába.
Felnyögök. Azúré pont úgy beszél, mint 'lám. A régi Tamra. A lány, aki
Cassian figyelméért epedezett, és azért, hogy a falkája elfogadja. A lány, akinek
a díszletek mögül végig kellett néznie, ahogy én mind a kettőt megkaptam.
Míg Chaparralba nem költöztünk, ahol új életet kezdhetett. Amit aztán én
elragadtam tőle azon az éjszakán, amikor levetettem magam a sziklaszirtről
egy drakivadász után.
Azúré körbepillant, mint aki hallotta a gondolataimat.
- Hol van Tamra?
-Akkor hát nem hallottad.
 -Mit?
-Tamra Nidiánál van. - Előre mosolygok és görcsölök egyszerre annak a
gondolatára, mekkora felfordulást okoz majd a falkában, hogy Tamra az új
árnyékoló. - Ott lábadozik.
— De miből kell felépülnie?
— Tamra manifesztált. Árnyékoló.
Azúré szeme elkerekedik.
-Az nem lehet! - Füttyent egyet, aztán harapdálni kezdi az ajkát. — Szóval,
mostantól már nem csak te vagy a legfőbb kincsünk.
— Ezek szerint nem — mormogom, és valahogy nem tudom, ez most jó
vagy rossz nekem.
Sokáig átlagos draki akartam lenni. Olyan, akiben nincs semmi különös.
Aki nem a falka csodálatra méltó tűzokádója, akit folyto- nos figyelem kísér,
és aki állandó nyomás alatt él. Most, persze, értékelem az egyediségem, mert
feltehetően annak köszönhetem, ha nem esik bántódásom. És közben azt is
tudom, Tamra felszínre bukkant tehetsége miatt mostantól már mindkettőnk
póráza szorosabb lesz.
Azúré tovább beszél:
— Kíváncsi vagyok, ezek után Cassian leáll-e végre Tamrával.
Megreccsen a parketta, jelezve, hogy valaki van a közelben. Felnézek,
belepirulva a gondolatba, hogy anya esetleg hallotta, miről beszéltünk.
De nem anya az. Sokkal rosszabb a helyzet.
Még a tarkóm is tűzforró lesz.
— Hogy kerültél ide?! — kérdezem hevesen.
Választ akarok, választ követelek, mert tudom, anya sosem engedte volna,
hogy csak úgy besasszézzon a szobámba. Legalábbis anélkül nem, hogy
figyelmeztetett volna.
Cassian pillantása kemény, szemei most inkább feketék, mint lilák. Lilák
olyankor lesznek, amikor elérzékenyül. Úgy tűnik, ez nem gyakran fordul elő!
- Hogy kerültél ide? - ismétlem meg a kérdést, de aztán rájövök, mennyire
ostoba vagyok. Hiszen ő egy közülük. Az elfogóim közül. A falka jövendőbeli
vezetője. És a herceg kedve szerint jöhet-mehet. - Hol van anya? - és próbálok
Cassian mögé lesni.
-Apámmal beszél.
Megremegek. Severin és anya sosem voltak jó kombináció. Nehéz
megállítom, hogy ne sprinteljek ki a szobámból anyához, hogy megvédjem.
Milyen nevetséges! Hiszen anya véd meg minket, mindig is ezt tette. Még
akkor is, amikor nem akartam.
Úgyhogy maradok, és Cassian szavait várom. Talán elmondja, mi folyik itt.
Hogy mi fog történni velem. Inkább tőle halljam, mint Severintől. Big Rock
óta végül is cinkosok vagyunk. Ebben most hinnem kell.
Cassian hosszan nézi Azure-t, mintha azt várná, hogy leláll és távozik.
Egyedül akar velem lenni? Kösz, inkább nem! Közelebb húzódom Azure-hoz
az ágyon. Cassian szeme összeszűkül, veszi a lapot.
- Szóval? Beszéltél apáddal. Mi az ítélet?
Nagy levegőt veszek, készen állok rá, hogy vége lesz ennek a szenvedésnek,
és végre megtudom, lemetszik-e a szárnyamat. Severin tudja vajon, hogy
felfedtem magam a vadászoknak? Elmondta neki Cassian? Elönt a forró düh
ettől a lehetőségtől. Anya biztos nem árulja el.
- Minden rendben lesz, Jacinda.
Elfordulok.
- Akkor nem fognak megbüntetni?
Elmagyaráztam nekik, hogy te magad akartál visszajönni. Erősködtem,
hogy alig várod, hogy visszailleszkedhess a falka életébe. Meg hogy jól fogod
viselni magad és engedelmesebb leszel.
Azért nem tudja megállni, hogy el ne mosolyodjon kicsit, és nekem
eszembe jut, amit akkor mondott, mikor Chaparralban rám talált, hogy azért
bír engem, mert mindenki mástól különbözöm. Erre most azt akarja, legyek
olyan, mint mindenki más!
Nagy levegőt veszek. Engedelmes? Meg alázatos. Jámbor. Mulya. Vajon
megvannak ezek a tulajdonságok egyáltalán bennem?
- Engedelmes? Jacinda? - Azúré vihog. Nem veszi észre a szobában
kialakult feszültséget. - És bevették?
 Cassian élesen Azure-ra pillant, aztán vissza rám. Vár. De mire? Most kell
beleegyezésem adnom?
- O... - mondja Azúré kijózanodva, ahogy meglátja kettőnk komoly
ábrázatát. - Hát persze, hogy... Jacinda sokkal olyanabb lesz. Úgy értem, rájött,
hogy ide tartozik. Apukádnak ezt meg kell értenie. Miért is akarna odakint
élni, ahová nem illik egyáltalán?
Mivel nem reagálok, Azúré kérdőn rám néz. Hogyan is értethetnem meg
vele, hogy találtam egy okot, amiért odakint, az emberek között szeretnék
élni? Nem lesz egyszerű elmagyaráznom neki, hogyan eshettem bele pont
Willbe, és a legkevésbé sem akarok ennek Cassian előtt nekiállni.
Ahogy elnézem Cassian dühös arcát, valószínűleg az ő gondolatai sem
járnak túl messze Willről. Sötét arcbőre alatt mintha szén égne, vagy mintha
egy lény úszna egy éjjeli tó felszíne alatt. Egy vadállat, mondjuk ki.
Eszembe jut, micsoda állati ereje van. Ahogyan összecsaptak Will- lel a Big
Rock tetején. Az a zabolátlan erőszak, mellyel egymásnak estek, majd gurultak
lefelé együtt, mint egy lavina, a szikláról.
Megremegek, és a kezemet a hasamra kell szorítanom, annyira felkavar az
emlék. Meg akarták ölni egymást. És majdnem meg is tették.
- Te itt maradsz az anyáddal! - utasít Cassian, miután felfogta, hogy nem
fogja tőlem megkapni azt az engedelmes és nyugis kicsi diákit, akire számított.
Es nem azért, mert nem akaróin kimondani az egyetértés szavait. Egyszerűen
csak félek olyat ígérni, amit nem biztos, hogy be tarlók tartani. - Mehetsz újra
iskolába. Es dolgozni. Suli, munka, haza. A húgod viszont Nidiánál marad.
Erre azért összerezzenek. Nem gondoltam, hogy az elválasztás tartós lesz.
Nem emlékszem olyan éjszakára, mikor Tamra és én egy szobánál messzebb
aludtunk volna egymástól. Viszont bármennyire is fáj, logikus döntésnek
tartom. Nidia tud vigyázni Tamrára. O képes neki megadni mindazt, amire
most szüksége van. Mindazt, amit anya és én nem tudunk. Próbálom
meggyőzni magam, hogy csak ennyiről van szó. Hogy a falka nem akar minket
szétválasztani.
-Tamra, mint árnyékoló! - Azúré hitetlenkedve rázza a fejét. - Mit szólnak
majd ehhez a többiek? Fantasztikus! - A barátnőm lelkesen megszorítja a
karomat. — Na, most mennem kell.
Lepattan az ágyamról, és látom, már alig várja, hogy mindenkinek
elpletykálhassa, a falka jövője meg van mentve, új árnyékolónk van, aki egy
nap átveheti Nidiától a stafétabotot.
Amennyiben persze Tamrát nem zavarja, hogy egész életében a falkához
lesz láncolva. És mért is zavarná? Amikor majd feldolgozta az átváltozását,
észre fogja venni, hogy már nem láthatatlan a falkában. És hogy van esélye
Cassiannál.
Azúré kiszökdécsel az ajtón, de még hátraveti:
— Később benézek!
Én pedig egyedül maradok Cassiannal. Kösz, Azúré!
HAPARRAL ÓTA NEM VOLTUNK KETTESBEN C ASSIANNAL . A hazaúton, négyen
összezárva a kocsiban, alig szóltunk egymáshoz. Csak tankolni álltunk meg,
vagy enni valamit. De most kettesben vagyunk.
Csak bámulok rá, és várom a szidalmait, melyeket meggyőződésem szerint
a fejemre fog zúdítani. Minden oka megvan rá: felfedtem magam a legfőbb
ellenségeink előtt. És az egyikükbe beleszerettem. Sót, bár láttam a vérét,
mégmindigszeretem. Hogy értethetném meg Cassiannal, hogy Will nem az
ellenségünk? Ő így született, nem tehet róla. Amikor beteg volt, rá
kényszerítették a vérátömlesztést. Vajon lenne bármi értelme ezeket most
mind elmagyaráznom Cassi- annak? Úgysem látom többet Willt.
A csöndben áthallatszik, ahogy anya Severinnel vitázik.
" Mit mondtál Pontosan apádnak? - kérdezem, ahogy kikászálódom az ágyból.
Csak most kapcsolok, hogy idáig ágyban voltam. Ágyban, miközben o
ennyire közel van, szinte föléin tornyosul. És meg sem moccan, úgyhogy el kell
mellette suhannom, ha el akarom érni az ablak előtt allo, mindenfélével
megrakott karosszéket.
-Úgy érted, elmondtam-e nekik, hogy felfedted magad azok előtt az
emberek előtt? - Cassian áthatóan néz rám. - A vadászok előtt?
Próbálok nyugodtnak látszani, pedig amikor ő mondja ki, még
szörnyűbben hangzik. Bár letagadhatnám!
— Igen, úgy. - A karosszékbe huppanok, és úgy teszek, mint akit egyáltalán
nem zavar, hogy fel kell idéznie ezeket az emlékeket, sőt, mint akit az
égvilágon semmi nem zavar. Főleg ö nem. Ahogy itt áll a hálószobámban, és
egyre csak néz, mindjárt felfal az izzó tekintetével, azzal a tekintettel, amelytől

.. 42 -*
a tüdőm heves túlműködésbe kezd. — Szóval, azt elmondtad apádnak?
Azt, hogy megtettem a létező legrosszabbat. Azt, ami nemcsak a fal- ka, de
egész fajtánk véget jelentheti.
Cassian komolyan méreget. Figyelmét egyetlen részlet sem kerülheti el. A
kócos hajam a vállamon, a meztelen talpaim, amik kikukucskálnak felhúzott
combjaim alól. Ha elmondta nekik, miért nem történt semmi? Hogy lehet,
hogy nem büntettek még meg? Lelkem egyik fele igazságosnak tartaná a
büntetést: mégiscsak elárultam a fajtámat.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ha visszamehetnék az időben, máshogy
csinálnám. Ebben biztos vagyok. Meg is lep ez a felismerés. A felismerés, hogy
a bűntudat nem egyenlő a megbánással. Ráadásul minden bűntudatomnál
erősebb a fájdalom amiatt, hogy elveszítettem Willt. El sem tudom képzelni,
mekkora fájdalmat éreznék akkor, ha nem mentettem volna meg. Fia meghalt
volna ott kint a sivatagban.
Cassian végre-valahára válaszol:
— Ezt nem hallgathattam el előlük, Jacinda. Ez mindnyájunkat érint.
A karosszekbe süppedek. Furcsa, de mintha csalódtam volna Cas startban.
Nem tudom, miért. Normál esetben nem várnék tőle lojalitást, bar egykor
barátok voltunk. De a falka mindenekfelett megbízik benne, és Tamra
megcsinálta az árnyékolást, úgyhogy azok az emberek nem fognak emlékezni
semmire, és Cassian nyugodt lélekkel titokban tarthatta volna a bűnömet.
Vagy ez annyira rossz dolog lett volna?
Hirtelen letompulok, mint akit végiglocsoltak hideg vízzel. Már majdnem
elhittem, hogy fontos vagyok neki, hogy meg fog védeni. Hiszen azt ígérte.
Ehelyett odadobott a farkasoknak.
- El kellett mondanom nekik, hogy felfedted magad a vadászok előtt, de
nem mondtam el nekik mindent. Róla például nem beszéltem.
Hidegen meredek rá. Nem tudja kimondani a nevét.
- Willre gondolsz?
Ámyék suhan végig az arcán. Apupillái egy percre apró csíkka szűkülnek...
aztán semmi. Visszaváltozik a halálosan nyugodt Cassian ná.
 - Igen. Egy szót sem szóltam a vérről.
Elönt a tehetetlenség és a szégyen. Will vére! A vér, amely olyan színű,
mint az enyem. Bólintok.
"A nyomába erednének, ha megtudnák - mondom. - Az adósod vagyok.
- Szerelmes vagy belé! - vágja rá Cassian olyan gyorsan és élesen, hogy a
szívem majd’ megáll. - Pedig nem is ismered. Ő sem ismer téged. Nem úgy,
mint én...
Látom, hogy próbál nyugodtan lélegezni.
Hagyom, hogy kínos csönd álljon be. A feszültség úgy fon körbe minket,
mint Nidia ablakomra tapadó köde. A kezemet nézem, és felfedezem a kis
félholdakat, melyeket a körmeim vájtak a bőrömbe annélkül hogy
észrevettem volna.
Cassian nagyot sóhajt.

-Nézz rám, Jacinda! Mondj már valamit!

Kényszerítem magam, hogy ránézzek. Azt varja tán, hogy hevalh jam,
szeretem Willt? Semmiképp nem akarom pont vele megvitatni az
érzéseimet, úgyhogy csak annyit mondok:

Tamra leárnyékolta őket. Mért kellett bármit is mondanod nekik? Most

úgy néznek majd rám, mint egy bűnözőre! - Korbemutatok. - Nem elég, hogy
őrizetben vagyok? Sosem fognak megbocsátani.

_ El kellett nekik mondanom! Mi van, ha valamelyik vadász mégis

emlékezni fog? Tamra még nem tudja, hogy kell a tehetségét használnia.
Semmi nem garantálja, hogy tartós lesz a hatás. Mi van, ha nem árnyékolt
elég alaposan?

Ismét bólintok. Szinte faj a mozdulat, annyi feszültség gyűlt ösz- sze a
mellkasomban.

Megértem. És elfogadom.

Nyilvánvalóan nem fogadod el! Teljesen ki vagy borulva.

A kezemet a mellkasomra szorítom.

.. 44 -*
 -Te talán nem lennél kiborulva, Cassian? Életem vegéig árulóként fogok
élni.

Cassian megrázza a fejét. Lassan ellazítja összeszoritott állkapcsát is.

El fogják felejteni és meg fognak bocsátani. Idővel.

Ezt nem tudhatod.

Legutóbb azt ígérte, mindent megtesz azért, hogy engem biztonságban

tudhasson, de már tudom, hogy ő sem tarthat mindent az irányítása alatt.

Az, hogy Iamra itt van, hogy árnyékoló, sokat enyhített a haragjukon.
Az, hogy mindketten itthon vagytok.
Azok után is, hogy Cassian elmondta nekik, mit tettem?! Kctel kedve
nézem, de igyekszem erősnek és méltóságosnak látszani. -Akkor hát nem
vagyok bajban?
-Azt azért nem mondanám. - Most már az egész arca ellazult. Mintha még
mosolyogna is kicsit. - Felfedted magad egy embernek, Jacinda. És a
családjának, ami vadászokból áll.
Amiért meg kell fizetnem. Bólintok, elfogadom.
Cassian ismét komoly.
— Sok mindent kell helyrehoznod.
— És ha nem fog menni?
Mi van, ha már nem bírok többet bizonyítani? Senkinek. Most a
fájdalmam a legerősebb, és a levertség, csak arra tudok gondolni, hogy nem
latom többet Willt. És bár énem egy része megkönnyebbült, hogy ismét a fit
lkával lehetek, nem igazán vagyok abban az állapotban, hogy bárkinek is
pitizzek.
—Akkor nehéz dolgod lesz. Nehezebb, mint érdemelnéd. És az anyád...
Cassian elhallgat, de a fenyegetés lógva maradt a levegőben.
A szemem összeszűkül, a bőröm megfeszül.
-Mi van anyával?
Cassian hátranéz a válla felett, mintha látná, anya épp hol áll a házban.
— Nem fogják szeretni. Már így is őt hibáztatják, amiért elvitt téged és
lamrát. Száműzetésről is suttognak.
Megakad bennem a levegő.
— Ez nem igazság! Miattam...
O vitt el téged. Nem egyedül mentél el. Jaj, Jacinda! Az egész iu in történt
volna meg, ha anyád nem kap fel es rángat el titeket valami sivatagba!
Nyelek egyet, és kibámulok a mögöttem lévő ablakon. Utálom, hogy ezzel
kapcsolatban nem vitázhatok vele. Utálom a logikáját, lur kegyetlen logika ez.
- Egyikünk sem sziget. Erre gondolj! A tetteink hatással vannak mások
tetteire.
Pontosan emiatt nem vagyok olyan, mint a többiek. Mert en mindenkit
veszélybe sodrok a tetteimmel.
A kezemet a szám elé tartom, és szinte az ujjaimon keresztül beszélek:
- Neked nem szokott eleged lenni ebből? Nem szoktál arra vágyni, amire
te vágysz? Nem érzed úgy, hogy néha megérdemelnéd, hogy lehessenek saját
vágyaid? Mért kell mindig csak a falka érdekeit lesni? A falka fontosabb, mint
egy élet? Hol van a határ? Egy életnél fontosabb, de kettőnél már nem?
Háromnál? Mikor elég? - rázom meg a fejem.
Cassian rám bámul.
- Mi így élünk. így tudtunk ilyen sokáig túlélni. Már az, hogy benned ezek
a kérdések egyáltalán felmerülnek, miközben senki másban nem... - Oldalra
dönti a fejét. - De talán pont emiatt vagy olyan különleges. Talán ezért
beszélgetek most veled. Ezért vagy fontos nekem.
A torkom száraz, nyelni próbálok. Állom Cassian tekintetét.
-Szóval, te... - keresem a megfelelő szót, amitől nem fogok teljesen
elpirulni. - Szóval, neked azért tetszem, mert mindenkit veszélybe sodrok?

.. 46 -*
 Cassian már-már ismét mosolyog.
- Hát az biztos, hogy melletted nem lehet unatkozni.
- Cassian!
Megfordulok, és az idegeim pattanásig feszülnek, amikor meglá- tom,
hogy maga Severin lépett a szobámba, és állt meg a fia mellett. Ok ketten... az
én szobámban! Ezt soha nem hittem volna. Cassian, az egy dolog. Na, de
Severin...
Anya is felbukkan Severin mögött, az arca elszánt. Sejtem, hogy bármiről
is beszélgettek ők ketten, az nem volt anyám ínyére.
- Végeztünk, Cassian — mondja Severin, és közben engem néz.
Összehúzom magam, de úgy, hogy ne vegyék észre. Igyekszem
állni a tekintetét, és úgy teszek, mintha nem gyengülnék el tőle és reszketnék
valahol mélyen legbelül. Próbálok olyanná válni, mint aki nem is érdemel
ennyi figyelmet.
Severin az ajtó felé tereli Cassiant.
- Várj meg kint!
Cassian nehezen veszi le rólam a szemét, de végül távozik.
Anya keresztbe fonja vékony karjait, és közelebb lép a karosszé- kemhez.
Lefogyott. Hogy nem vettem észre? Azelőtt kerekdedebb volt.
Severin hidegen néz rá.
- Szeretnék négyszemközt beszélni Jacindával.
- Sajnos hatszemközt fogsz.
Severin felső ajka megfeszül.
- Már így is kétségbevon hatnak a nevelési módszereid, Zara. Ne tégy
most egyszerre úgy, mintha érdekelne a lányod!
Látom, hogy anyába belehasít a fájdalom. De elrejti. Csak a sápadtság
marad, amitől a szemei csillogó tavaknak látszanak.
Amióta apa meghalt, neki csak Tamra és én vagyunk. Minden döntését
értünk hozta. A legjobbat akarja nekünk. Követett el kilókat, de sosem
kételkedtem benne, hogy szeret.
Valami feléled bennem.
-Ne beszéljen így anyámmal! — kiáltok rá hirtelen.
 Severin lenéz. rám. Körülbelül úgy, mintha a talpára ragadt sát lennék.
-Vigyázz magadra, Jacinda! Megbocsátottuk a bűnödet, de ezt csakis
Cassiannak köszönheted. Én a büntetés mellett voltam. - Újra anyára néz. - És
hogy száműzzünk téged.
-Maga csak ne tegyen nekem szívességet! - vágom oda, mert csak nem jön
össze a vezeklő modor.
-jacinda - mondja anya halkan, és hideg ujjaival megmarkolja a karomat.
Severin arca megkeményedik.
— Most jól figyelj! Igencsak rezeg alattad a léc, Jacinda, úgyhogy
mostantól tökéletes viselkedést várok tőled.
Bár a hangja itt elhal, a fenyegetés ott marad a levegőben. Színié hallom,
ahogy magában befejezi; Vagy különben meg jogom metszeni a szárnyadat.
Direkt nem mutatom ki, mekkora hatással van rám. Hogy a fenyegetés
valóban annyira megijeszt, hogy a bőröm befeszül, az izmaim pedig égnek,
mintha egy tekergő kígyó akarna belőlem kiszabadulni.
- Nem lesz vele baj - mondja anya.
Sosem hallottam még ilyennek a hangját. Mintha vereséget szenvedett
volna.
Severin lenézően mosolyog.
-Talán most sikerül kordában tartanod.
Aztán egy kurta biccentéssel távozik, dongó léptei messziről is
visszhangoznak.
Ez már nem a mi otthonunk. Csak egy ház, ami többé nem a mi enk. Nem
lehet a mienk, ha Severin csak úgy bemasírozhat és parancsokat osztogathat,
mint akinek ez jogában áll.
Vajon mindig ilyen volt a falkánk - vagy most változott meg?
£ GY PERCIG CSAK ÁLLUN K NÉMÁN , ANYA ÉS ÉN , aztán ő leül az ágyamra olyan
fáradtan, hogy belesajdul a szívem. Évek óta nem manifesztált. Kezdi
érezni a korát.
A párna- és takaróhalomból kiemeli azt az ütött-kopott mackót, amit
még apától kaptam a hetedik születésnapomra. Itt felejtettem, amikor olyan
sietve távoztunk, és most örülök, hogy így tettem. Jó, hogy valami ismerős és
szeretetteli várt ide vissza.
Anya a mackó rojtos fülét birizgálja. Sóhajt, szinte hang nélkül. Feladja?
Görnyedt vállai ezt sugallják. Akkor ennyi volt? Már fel is adta?
Beszélni kezd, a hangja üres és tompa, akárcsak az arca.
- Azt akarom, hogy biztonságban légy, Jacinda. Nem szeretném, hogy
bajod essen.
Bólintok.
- Tudom.
- Félek, én okozom a legtöbb szenvedést neked.
Hevesen megrázom a fejem. Nem tetszik ez az új, megtört anya. Nem
ismerek rá. Nem is akarom megismerni. Ebben a folyamatos változásban
különösen fontos nekem, hogy ő a régi maradjon.
 - Ez nem igaz.
-Rángattalak, ugráltattalak, akár tetszett neked, akár nem... persze
mindezt azért, hogy megvédjelek. — Megrázza a fejét. — De lehet, hogy
tényleg csak rontottam a dolgokon. És most megint itt vagyunk. - Körbemutat
a szobán, fáradtan. - Te is a falka rabszolgája vagy. Csak neked még rosszabb.
Már nem fognak úgy nézni rád, mint valami nagy ajándékra, amit a falka
kapott. Úgy bánnak majd veled, mint egy engedetlen lázadóval.
- Miket beszélsz, anya? - kérdezem remegő hangon.
Nyelek egyet.
Anya felnéz a mackóról.
- Ne engedd, hogy úgy bánjanak veled, mint a kikötött kutyával életed
végéig! Kövesd egy ideig a szabályaikat! Húzd meg magad! Aztán győzz
felettük megint! Kerül, amibe kerül.
- Itt akarsz maradni? Azt akarod, hogy Tamra itt maradjon?
- Chaparral egy álom volt, egy álmot kergettem. Valamit, ami sosem
létezett. Se számodra, se Tamra számára. Ő drákinak született, bár én nem
tudtam... - Elnyom egy nevetést, ujjaival a száján. - te pedig elégszer a
tudtomra adtad, hogy csak drákiként tudsz élni. Hogy itt kell élned. Csak én
nem akartam meghallani. Sajnálom, Jacinda!
Leülök anya melle az ágyra. Lehet, hogy sokszor voltam rá mérges a
múltban, de akkor sem bírom így látni. Vissza akarom őt kapni! Hiányzik az
életöröme. Ő maga hiányzik.
-Ne sajnáld! Sose sajnáld, hogy annyira törődsz velünk, hogy mindent
feladnál értünk.
Meglógom a kezét, megszorítom a hideg ujjait, és hirtelen eszembe jut,
hogy ő itt mindig fázik. A folytonos ködtől és a szelektől örökké reszket.
Ugyanattól a ködtől es széltől, ami számomra az otthont jelképezi. Én
állandóan felemelem az arcom, hogy jobban élezhessem, ízlelhessem őket,
mígő gyűlöli ezt a klímát. Sosem szerette es soha nem is lógja.
- Ki fogjuk találni, hogyan tudunk itt létezni. Méghozzá boldogan. És nem
fogok behúzott nyakkal élni, ahogy te sem!
Anya felnevet, aztán emlékeztet:
 - A húgodnak már biztosan nem kell.
Milyen igaz! Most Tamra a legmenőbb. Én pedig pont az ellenkezője.
Legalábbis egyelőre.
Anya megcirógatja az arcomat.
- Egykor eléldegéltem itt, apátok miatt. Tudok itt élni a lányaim miatt is.
Nem olyan nagy áldozat. - Hallom, hogy bent tartja a levegőt. — Nagyon
szerettem apátokat. De az a szerelem semmi volt ahhoz képest, amit a
kötelékbe lépés, az egyesülés után éreztem. Valami történik benned, amikor
egyesülsz valakivel abban a rituáléban. Mintha összekapcsolódtunk volna... -
lekinteteben melegség csillan. - Voltak napok, amikor nem tudtam, melyik
érzelem az enyém, és melyik az övé bennem. - Aztán barna szemei elkomo-
rulnak. - Azon az utolsó napon is... Ereztem... hogy valami nem stimmel,
mielőtt bárki elmondta volna. Sokáig éltem aztán itt, azt mondogatva
magamnak, hogy nem azért érzem ezt az ürességet, mert meghalt. Hogy talán
valahol odakint mégis életben van, egy másik dimenzióban, azért nem érzem
már őt.
Ámultán hallgatom.
- Mért nem mondtad el ezt eddig?
Legalábbis azt a részt, hogy érezte, valami nem stimmel, azon az utolsó
napon. Persze tisztában voltam vele, hogy sok egyesített draki
összekapcsolódik. 1 örténelmi tény, hogy egykor a sárkányok pár- választása
egy életre szólt, az egyesülés rituáléja ennek állít emléket.
Ám egyes mai draki párok számára a rituálé ma is többet jelent jelképnél. Ezek
szerint a szüleim is ilyenek voltak!
Anya vállat von.
- Kislány voltál még, nem akartalak beavatni a megérzéseimbe. A
félelembe. Hogy éreztem a fájdalmát. Majdnem elájultam, Jacinda! Attól
tartottam, ha elárulom, azt fogod hinni, átéreztem a...
- Halálát — fejezem be a mondatot.
A halántékom fájdalmasan lüktet. Próbálom feldolgozni a hallottakat. A
szívem mélyén mindig abban reménykedtem, hogy apa életben van. Hogy csak
fogságba esett valahol. Most nem tudom, mit gondoljak.
Anya megrázkódik, de bólint.
- És most mért mondod el mindezt? - kérdezem.
Ezek szerint anya az utolsó pillanatokban gyakorlatilag apa fejébe látott.
Mért nem mondta el?
- Mert tudnod kell. — A fülem mögé egyengeti egyik elszabadult
tincsemet. - Hátha valakivel egyesülsz majd itt... - A szemeim elkerekednek,
mert azonnal megértem, mire akar kilyukadni. És nem bírom felfogni. Csak
nem arra céloz, hogy Cassiannal kéne egyesülnöm? - Es érezni fogod...
- Mit?
A szemembe néz.
- Minden rendben lesz, Jacinda.
Rendben?!
- Mert az egyesülés után már mindegy, hogy nem szeretem-e? Mert érzek
majd valamit, ami nem igazi, és azt hazudhatom magamnak, hogy az
szerelem?
Anya megrázza a fejét.
Összekapcsolódást fogsz érezni. Amikor az megtörténik, nem számít már,
hogy miért és hogyan történt.
Te jó ég!
Neked számított — felelem halkan.
_ Most máshogy állnak a dolgok. Itt ragadtunk. Rajtad áll, hogy a legtöbbet
hozd ki ebből.
- Tudod, hogy igyekszem. De ez alatt nem azt értem, hogy egyesülésre
vágyom!
Lehunyom a szemem, és megdörzsölöm a szemhéjamat, hátha enyhül a
fejfájásom. Most tényleg arról diskurálok az anyámmal, hogy egy egyesülés
milyen jó színben tüntetne fel engem a falkaban?
_ Tudnál itt is boldog lenni, nem? Cassian... - Anya megáll. Nézem, ahogy
feszül a torka, és alig hiszem el, hogy ezek a szavak jönnek ki rajta. - Cassian
nem rossz parti. Ő nem olyan... mint az apja.
 Nem olyan. Hátrahúzódom, és meg vagyok róla győződve, hogy anya agyát
elrabolta egy földönkívüli faj.
- Komolyan beszélsz?
- A falka mindent elfelejtene, ha te és Cassian...
- Nem! Anya! Nem!
Próbálom megállni, hogy ne fogjam be a fülemet. Nem bírom ezt hallgatni!
Tőle nem.
- Nem azt mondom, hogy most azonnal. Majd idővel.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondod!
Anya megragadja a kezemet, és keményebb hangvételre vált.
-Nem tudlak többé megvédeni, Jacinda. Nincs többé semmilyen
hatalmam itt.
- És mivel Cassiannak van hatalma, én csak úgy adjam el magam?
- Semmi olyat nem mondtam, ami ne jutott volna már magadtól is
eszedbe. Láttalak vele. Van köztetek valami.
-Valóban. Volt. - Amikor még nem volt senki más, folytatom magamban a
gondolatot. Amikor még nem kísértett meg egy má sík élet. Amikor még nem
ismertem Willt. - De mar nincs semmi.
- És mindez Will miatt! - Anya szemében egy pillanatra íellob- ban a régi
tűz. - De vele nem lehetsz! Arra semmi esély, Jacinda. Semennyi. O nem
közülünk való.
Nen közülünk való. Ebbe eddig igyekeztem nem belegondolni. Csak
elfogadni. De most anya szavai szíven találnak, és a szívem már amúgy is
nagyon fáj.
Próbálok levegőt venni.
— Van-e rá esély vagy nincs, nem tudok senki másra gondolni. Akkor
inkább egyedül maradok!
-Jaj, ne légy már naiv! Ő ember. Egy vadász. Engedd el ezt a dolgot! Elagyd,
hadd jöjjön más!
A beszélgetés kezd kísértetiesen emlékeztetni arra, amikor azt akarta
anya, hogy engedjem el a drakimat. Csak most éppen azt akarja, hogy legyek
büszke draki, es felejtsem el Willt. Megrázom a fejem.
 Az a baj, hogy igaza van. El sem tudja képzelni, mennyire. Ha hűséges
maradok Willhez, bolond vagyok. Ráadásul helytelen is. Tudom jól. Nem csak
érinthetetlen ember a számomra. Nem csak vadász. Ennél sokkal rosszabb.
Willnek drakiver folyik az ereiben. Egy diákinak - vagy talán soknak - meg
kellett halnia azért, hogy ő életben maradhasson. És még ha az egészért az
apja is a felelős, hogyan tudnék ezek után Will szemébe nézni? Megérinteni?
Megcsókolni?
Azt hiszem, jó, hogy' nem látom többe, fel kell adnom a lelkem legmélyebb
zugaiban bujkáló reményt, hogy Will betartja az ígéretét, és rám talál.
- Már elengedtem - suttogom egészen halkan.
Anva az arcomat fürkészi. Nem győztem meg. De talán nem is őt kell,
hanem saját magamat.

Aznap éjjel az ágyamban lekve csak bámulom a plafonon a csillagokat,

melyeket apa segített felragasztani sok-sok évvel ezelőtt. Ettől valahogy
kezdem biztonságban érezni magam. Majdnem annyira, mint
kislánykoromban, amikor tudtam, hogy a szüleim odaát alszanak a
hálószobájukban. Mennyire nyugodt voltam akkor! A biztonság boldog tudata
megnyugtatott.
Elengedem ezt a gondolatot, hogy megtalálhassam Willt a szívem
leglázadóbb tájain. Ott vár engem. És félálomban hirtelen mindenre
emlékszem. W'illre, ránk... A világra, mielőtt összeomlott. Csak fekszem és
mosolygok. Emlékezem. Míg alig bírom a vágyaimat elviselni. Az emlékezés
fájdalmát, a sós könnyeket, melyek lecsorognak az arcomon.
Még nincs vége. Még nincs végünk, Jaeinda. Megtalállak. Meg ám! ! Újra
együtt leszünk.
- Nem - suttogom a szoba csöndjébe. Bármekkora fájdalmat okoz, el kell
hitetnem magammal, hogy ezt akarom. - Nem leszünk.
Aztán újra ráébredek a szörnyű igazságra, és felszisszenek, anyuéira faj.
W'ill nem fog emlékezni semmire. Nem fog emlékezni az ígéretére sem.
 A kezem a szám előtt. Nem fogsz emlékezni rá, hogy eljöttem onnan. Nem
fogsz emlékezni rá, miért kellett elmennem. Azt jogod gondolni, csak ugy
elhagytam Chaparralt. És elhagytalak téged!
Megfordulok, és a párnámba harapok, hogy elnyomjam a mellkasomból
feltörő zokogást.
Vajon gondol még rám egyáltalán? Kétségbeesetten agyaink, mennyire,
meddig emlékezhet? Mennyi maradt az emlékemből? lamra még kezdő
ebben. Csak rázom a fejem a gondolatra. Az ajkamba harapok, míg meg nem
érzem a vérem ízét. Akkor abbahagyom. Azzal nyugtatom magam, hogy ez
csak paranoia. Sosem hallottam még árnyékolóról, aki heteket tudott volna
törölni valaki emlékezetéből. Ez nem lehetséges. Nem.
Es ekkor hirtelen rájövök: meg kell kérdeznem kamrát! Hátha tudja,
mennyi emléket törölt \X' i 11 agyából. Meg kell tudnom, menynyi maradt
belőlem Will szívében.
Az oldalamra fordulok. Kicsit megvigasztalódtam. Holnap... holnap
megkérdezem a húgomat. Ettől máris jobban érzem magam, legalább van mit
várni, bár tudom, akármit is mondjon kamra, az semmin nem fog változtatni.
Will a messzi Chaparralban van. Én meg itt.

Reggel a verandánkra lépve megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem:

örömmel látom, hogy hivatásos kukkolóink eltűntek, dalán Severin úgy
gondolja, a tegnapi beszélgetés elég volt ahhoz, hogy ezután nyugton
maradjak.
Meg nagyon korán van. A vádlimat a földtől felfelé egyre vékonyodó sűrű
ködréteg öleli körül. Nidiához tartok, hogy megkérdez zem lamrát, szerinte
teljesen leárnyékolta-e Willt és a többieket. Végül is most próbálta először.
Honnan is tudhatta volna, mit csinál?
Jabel kutyája megugat. Megszaporázom a lépteimet, mert mintha
megmozdulnának az ablakain a zsaluk. Nem akarok leragadni Cassian
nagynénijénél, és beszélgetni vele. Hátralesek a vállam felett, és azon
gondolkozom, vajon miatta kiildte-e Severin haza az őrszemeit. Ez elég
praktikus elgondolás lenne, hiszen az ő figyelmes nővére pont rálát a
házunkra!
Nem ártott volna az orrom elé néznem. Fájdalmasan feljajdulok, mert
beleütközöm valakibe.
Ennek a valakinek a karjai kinyúlnak felém, hogy megtartsanak a lábamon.
Kifújok egy elszabadult tincset az arcomból, és Corbint, Jabel fiát pillantom
meg.
- Jacinda! - üdvözöl. - Jó, hogy visszatértél közénk.
Szája mosolyra húzódik, de mint mindig, most is kicsit hamis a dolog.
Corbin egyidős velem, és általános óta mindig egy osztályba jártunk, de
barátok sose lettünk. Ő azaz igazi gonoszkodó típus, aki mindig puskázott,
meg csalt a sportmeccseken, szekálta a kisebbeket. Aztán amikor kiderült,
hogy tűzokádó vagyok, hirtelen megváltozott irányomba a viselkedése, és
próbált a bizalmamba férkőzni. Csakhogy addigra már tudtam, ki ő valetjában.
Hasonlít a nagybátyjára, Severinre. Sokkal inkább, mint Cassian. A
szemeken múlik. Corbinnak és Severinnek is halott-fakó szemei vannak. Ha
ez lehetséges, Corbin mintha nőtt volna a távollétem alatt. Már majdnem
olyan magas, mint Cassian. Hátralepek, hogy levegye rólam a kezét, és
próbálok úgy tenni, mintha nem ijedtem volna meg.
- Merre, merre? - kérdezi.
Megborzongok, mert tudom, hogy az anyja épp minket kémlel. Eehet,
hogy Corbin itt kint lődörgött, és arra várt, hogy elhagyjam a házat.
- Miért? - kérdezem. - Megbíztak, hogy vigyázz rám?
Pajzán mosolyt villant rám.
- Talán testőrre van szükséged?
Megiázom a fejem, és sajnálom, hogy úgy tűnhetett, az előbb védekeztem.
Ha úgy viselkedek, mint egy fogoly, úgy is fognak bánni velem.
- Megyek a húgomat meglátogatni.
Hogy legyőzzem azt a halálos félelmemet, hogy Will esetleg nem emlékszik
az utolsó éjszakánkra. Hogy számára csak annyi világos: egyszerűen
eltűntem.
 ~ Aha - mondja, és zsebre teszi a kezét. - Akkor elkísérlek.
Nem tudom, hogy utasítsam vissza, úgyhogy csak vállat vonok, es
elindulok a bokám korül gomolygó ködben. Behúzott függönyű házak
mellett haladunk el.
Nem emlékszem, hogy a falka valaha ilyen csöndes lett volna, ilven
mozdulatlan. Még ilyen korán is volt némi forgalom általában. Baljós
érzéseim támadnak. A növényekkel befutott fal, amely a varoska határában
megóvni hivatott minket, hirtelen inkább börtönfalnak tűnik.
- Milyen csönd van — motyogom.
- Igen. Kijátási tilalom van még mindig. Hét óráig senki nem hagyhatja
el az otthonát.
- Akkor te miért bóklászol itt kint?
- A reggeli őrjárathoz tartozom.
Felmutatja kék karpántját, kddig nem vettem észre.
- Őrjárat? - ismétlem döbbenten, és csak nézem a kék anyagot.
— Nem tudtam! Vissza kéne mennem, amíg...
- Nem, nyugi. Nem foglak felírni.
Felérnie!
Cgy mosolyog, mint aki szívességet tesz. Nem bírok visszamosolyogni
iá. Nem kérek a szívességéből. Holnap hét után fogok elindulni, az tuti.
Sétálok tovább.
Milyen menő a húgod! — mondja, és tartja velem a lépést.
Aha, igen.
1 éj fekete szemeivel rám sandít.
- Nem tűnsz túl boldognak tőle.
- Őszintén szólva, még meg kell emésztenem.
Megértőén mosolyog.
- Nagy változás ez.
- Igen. De Nidia segít Tamrának, hogy hozzászokjon.
- Úgy értem, neked nagy változás.
Behízelgően fogalmaz, hangja csúszós, mint az olaj.
Érzem a nyakamban a pulzusomat.
- Nekem?
 Arrébb rugdal pár kósza kavicsot az úton, amivel az idegeimre megy.
- Igen. így már nem te vagy a legmenőbb.
Meggyorsítom a lépteimet, át a városközponton, végig a suli aztan a
tanácsterem mellett, alig várva, hogy Midiánál lehessek.
- Sosem voltam az.
_ Dehogynem. De most már kelten vagytok. Biztos nagy a vetélkedés.
Megtorpanok, és a szemébe nézek, bár énem egy része még az eddiginél is
gyorsabban menne tovább, amíg teljesen le nem hagy tani. Vagy inkább
behúzna neki egy nagyot.
Felhúzza szőke szemöldökét.
- Úgy értem — a levegőbe gesztikulál -, nem lehettek mindketten
Cassiané.
Keményen bámulok az arcába, de Corbin meg sem rezdül, és nem kapja el
a tekintetét.
Keresztbe fonom a karomat, és elhatározom, hogy egyenes leszek.
_
Úgy gondolod, emiatt most van esélyed valamelyikünknél?
Megint megjelenik az az álmosoly. Rájövök, mennyire gyűlölöm ezt a
törtető, mohó fiút, akinek a szemében a húgom és én csak lehetőségek
vagyunk arra, hogy feljebb másszon a ranglétrán. Utálom, hogy azt hiszi, az
övé lehet bárki, aki Cassiannak nem kell. Hogy szerinte ez ennyire egyszerű:
Cassian választ, ő pedig kóbor kutyaként ráugorhat a maradékra. Minden
izmom megfeszül. Pokoli haragos vagyok.
Felhőorkantok, és sarkon fordulok, újra gyalogolok, egyre gyorsabban,
szinte trappolva.
- Ez nem fog megtörténni! - vetem oda neki.
- Nem szökhetsz meg a dolog elől, Jacinda. Többé nem.
- Milyen dolog elől? - fordulok ismét felé, mert tudni akarom, mire céloz.
- Ha nem leszel Cassiané, a nagybátyám engem jelöl ki. Jó páros lennénk,
Jacinda.
- Ne nevettess!
Büszkén kidülleszti a mellkasát.
 - Az én vérvonalam vezeti ezt a falkát évszázadok óta. Még apád sem
tudta elorozni a családom hatalmát.
- Mit tudsz te apámról? — kérdezem, és konokul menetelek tovább.
-Csak amit mások mondtak. Mielőtt eltűnt, állandóan a nagybátyámmal
versengett. De hiába, nem jött össze neki. A mi családunkból kerülnek ki a
legjobb falkavezérek. Mindig is mi voltunk a legerősebbek, És ha egy tűzokádó
és egy árnyékoló is csatlakozik a sorainkhoz, még erősebbek leszünk.
Az arcomból minden vér elszáll, ha elképzelem magam Corbinnal. Be kell
valljam, még Cassiantól sem émelyegtem ennyire.
- Te megőrültél - mondom, és masírozom tovább. Megkönnyebbülök,
amikor nem követ.
- Már nincs választási lehetőséged, Jacinda! - kiáltja utánam. - lejátszottad!
Úgyhogy vagy én, vagy Cassian!
Tudom, hogy ez nem véletlen fenyegetés. Végül is Corbin Severin kedvenc
unokaöccse. Biztos, hogy tud dolgokat. Dolgokat, melyeket én nem. És
Cassiannal ellentétben ő nem próbál nekem a háttérből segíteni.
Azzal nyugtatgatom magam, hogy Corbin legalább elárulta a terveit. így
dolgozhatok azon, hogy sose valósuljanak meg. Tamrát és engem senki nem
kényszeríthet bele semmilyen egyesülésbe. Csak akkor egyesülünk, ha mi úgy
akarjuk. Összerándulok a gondolattól, hogy Tarnra biztos szeretne Cassiannal
egyesülni.
Corbin hangja elér ti ködön át.
- Mondd meg kamrának, hogy később benézek!
A hideg futkos a hátamon.
Nyilván azt kellene kívánnom, hogy Corbin egyesüljön Tamrával. így rám
nézve nem jelentene veszélyt. De ezt a legnagyobb ellenségemnek sem
kívánnám, nemhogy a saját húgomnak.
Ahogy közeledek Nidia házához, próbálom meggyőzni magam, hogy a
falkám nem valami fasiszta diktatúra, ahol a lakosok teljes elnyomásban élnek.
Mert nem az! Ez az egyetlen hely, ahol a dráki nő teljes szabadságot élvez.
Nidia házikójánál lelassítom a lépteimet. Ismét egy őr áll a városkapu
boltíve alatt. Ahogy közelebb érek, felismerem Cúlt, Cassian egyik barátját.
Integetéssel köszönök neki.
- Mész a húgodhoz? - kiált felém.
Bólintok, mire idióta mosoly jelenik meg az arcán.
— Mondd meg neki, hogy üdvözlöm!
— Üdvözlőd?! — ismétlem megütközve.
Gil azelőtt rá se bagózott a húgomra. Amennyire én tudom, még csak nem
is beszéltek soha egymással. Gil is egyike volt azoknak, akik mindig inkább
kinéztek rajta, mintsem rá. Most meg üdvözli? Undorodom.
Ahogy egykor az esetemben, úgy most nála is az a helyzet, hogy senkit nem
ő izgat igazán. Senkit nem Tamra érdekel, mindenkit csak a különleges
képessége.
Kopogok, és Nidia ajtót nyit. Int, hogy kerüljek beljebb a házikójába, ahol
mindig gyógyfüvek és sülő kenyér illata kering. Hányszor kerestem itt
menedéket! Főleg apa eltűnése után. Most pedig Tamra teszi ugyanezt.
Belépek a hívogató melegbe, de aztán megtorpanok. Nem én vagyok ma
reggel az egyetlen látogató.
A húgom a kanapén fekszik, jól bebugyolálva egy plédbe, és a kezében
gőzölgő bögrét szorongat. Már nem úgy néz ki, mint az ikerpárom. Jégszínű -
sehol a vörösség - haja a vállára omlik. Még mindig ezerszer jobban ki tudja
fésülni, mint én valaha tudtam. Vajon Nidiának van hajvasalója? Elképesztő,
hogy az új hajszíne miatt alig lehet ráismerni. Az arca is más lett, már alig
hasonlít rám. Ennek főleg a szürke jégcsaptekintete az oka.
A látogatójára nézek. Egészen közel ül a húgomhoz, a kanapéhoz húzott
sámlin. Cassian őszintén és kedvesen mosolyog a húgomra. Sokszor
mosolygott így, mikor még gondtalan gyerekek voltunk.
Felkúszik a hideg a hátamon, a gerincemtől a hajamig, mígnem eléri a
koponyámat. Osszefonom a karomat, hogy felmelegítsem magam, de valami
másra van szükségem, úgy érzem. Ennél többre.
A húgom csak úgy ragyog Cassianra, aminek láttán a gyomrom fájdalmasan
összerándul. Sosem éreztem magam még ennyire egyedül. Sosem hiányzott
még ennyire Will.
W'ill tudja, mi a magány. Milyen távol lenni, milyen másnak lenni, mint a
világ, mely körülvesz. Will értette ezt. Will értett engem.
 Kedves, HOGY BENÉZTÉL , J ACINDA ! — üdvözöl Nidia. — Kérsz egy kis forró
csokit?
Bólintok, és hamarosan egy székben ülök, kezemben a bögre forró
csokival, Tamra még mindig mosolyog, de valahogy bizonytalanabbul. Felém
fordul, és várja, hogy megszólaljak. Hűvös szemeiből ugyanaz a kétkedés
sugárzik, mint amit én érzek. Nem tudjuk, hogyan beszélgessünk, hogyan
viselkedjünk. Már nem ismerjük egymást. Idáig is csak találgattam, vajon
hogyan éli meg a manifesztá- lását, de valójában nem tudom.
~ Jó látni, hogy felkeltél - mondom végül. Aztán hazudok. - jobban nézel
ki.
-Jobban is vagyok.
Tamra hangja barátságos, de távolságtartó. Szeretném átszelni ezt a
távolságot. Melléülni, és emlékeztetni, mi is vagyunk mi egymásnak.
- Tudtuk, hogy gyorsan felépül! - kedélyeskedik Cassian.
Legszívesebben felpofoznám. Tudtuk?Mii
Megállóm, hogy ne vágjam az arcába, mi is jól a gondját viseltük volna.
Anya és én! Mi mindig vigyáztunk egymásra. Csak most már a falka nem
engedi. Nem tudom, szerintük vajon melyikünk lenne rosszabb hatással
Tamrára: anya vagy én? Csak nezem a holdvilág-színű húgomat, és
elgondolkozom, szeretne-e egyáltalán velünk lenni. Hiányzunk neki? Itt akar
maradni?
- Te is jól nézel ki, Jacinda - mondja Tamra, de tudom, hogy hazudik.
 Sosem szerette a pólóimat és a farmerjeimet. A fizikai állapotom pedig...
Futólag megvizsgáltam magam, amikor reggel fogat mostam. A karikák a
szemem alatt már-már monokliknak tűntek, az ajkaimból pedig minden vér
kiszökött. Furcsa, hogy pont itt, a friss levegőjű hegyek közt vagyok ennyire
ramatyul, melyek korábban mindig energiával töltöttek el. A hegyekben és a
ködben, az egyetlen helyen, ahol - gondoltam eddig - a drakim életben marad-
hat.
- Koszi - mondom.
- Holnap kezdem a betanulást. — Tamra felül a kanapé díszpárnáin. —
Nidiával és Keane-nel.
Bólintok. Keane a falka röpmestere. F.gyetlen draki sem repülhet, míg vele
nem edzett.
- Biztos nagyon várod már.
Mosolygok, őszintén, mert örülök, hogy végre ő is megtapasztalhatja,
milyen érzés repülni. Megízleli az eget és a felhőket. Végre megoszthatom vele
mindezt. Végre megérti majd, miről beszéltem mostanáig, megérti, miért
olyan fontos számomra, hogy a drakim éljen. Furcsa ilyeneken gondolkodni.
Nehéz felfogni a változást, miközben elnézem ezt az idegent, akivé a húgom
változott. Tamra, aki repülni fog. Tamra, aki végre megérti, miért nem adom
fel soha, miért nem adom fel a drakimat.
Ekkor Nidia szólal meg, szavai akár a kavargó, hideg szél.
— Mindig úgy gondoltam, ti kerten nagy dolgokra vagytok hivatottak.
Különleges gyermekek voltatok. Közöttünk olyan ritkák az ikerpárok.
A tekintetemmel követem, ahogy az ablakülőkére ereszkedik, arrébb rakva
a félbehagyott kötését. A kötőtűk összeütődnek — kitt- katt-, Nidia pedig
mosolyog, elégedettnek tűnik. - Egy tűzokádó és egy árnyékoló!
Mögötte porszemekkel teli napsugarak áradnak be az ablakon. Ósz haja
felragyog, mintha gyémántokat rejtettek volna el benne.
— Még mindig nem hiszem el! — mondja Tamra, egyszerre álmél- kodva
és láthatóan kótyagosan.
— Pedig el kell hinned. — Cassian megszorítja a vállát.
Nézem nagy kezét és rövid körmeit a húgom törékeny vállán, és azon
merengek, vajon hozzáért-e valaha. Az elmúlt öt évben biztosan nem. talán
azelőtt igen. Amikor még gyerekek voltunk, amikor még mindenki azt kedvelt,
akit akart, és játszhatott bárkivel.
Akkor még minden olyan egyszerű volt. Mielőtt manifesztáltam, Tamra
meg nem. Mielőtt kihunyt dokinak kiáltotta ki a falka.
Mély levegőt veszek, és arról győzködöm magam, hogy az teljesen rendben
van, ha Cassian megérinti Tamrát, ez semmit sem jelent. Ha pedig mégis, ha
Tamra Cassiané lesz... nos, olyan rossz lenne az ha Tamra megkapja végre,
amit, akit mindig is akart. Nem fogom elvitatni tőle a boldogságot. Annyira
kevésben volt része idáig. És ez nem jelentené feltétlenül azt, hogy nekem meg
akkor Corbinnal kell lennem, állítson is ő maga akármit. Akkor is lehetek a
falka tűzokádója, ha senkivel nem egyesülök. Corbin ebben nagyot tévedett.
Megnedvesítem az ajkaimat, és megszólalok.
- Nagyon hálás vagyok neked, Tamra.
Jégszemeivel rám pislog.
De hát, miért?
-Amiért Chaparralban mindnyájunkat megmentettél.
És amiért engem itt is megmentettél, gondolom, de nem mondom ki. Ha
kamrával nem történik az, a falka minden haragja rám /üdült volna.
Valószínűleg.
_ Hálás vagy? Ez meglep. Nem gondoltam volna, hogy díjazod, hogy
töröltem Will emlékezetét.
Megakad bennem a levegő.
- Azt tetted, amit tenned kellett. Ebben biztos vagyok.
- Igen. Én azt tettem.
Összerezzenek. Arra utal, hogy én viszont nem azt tettem. Nem azt, amit
kellett volna. Manifesztáltam a vadászok előtt, hogy megmentsem Willt. Ő
sosem tenne ilyet.
Feszengve pillantok Nidiára. Látszólag a kötésere koncentrál, de rn tudom,
hogy egyetlen szó sem kerüli el a figyelmét, még a kimondatlanok sem.
Tamra biztosra akar menni, úgyhogy folytatja:
- Te nem azt tetted, ugye, tudod? Nem azt, amit kellett volna.
 - Tamra — szólal meg Cassian, a hangjával óvatosságra intve a húgom.
Mintha engem akarna megvédeni. A saját húgomtól. Nem tudom ebben
nem észrevenni az iróniát, hiszen évekig nekem kellett védenem Tamrát tőle.
Még ha nem is tudta, folyamatosan megbántotta őt a közönyével.
- Te maradj ki ebből! - csattanok tel.
- Cassian, gyere csak! - Nidia felkel, és fejével az ajtó felé int.
Cassian bólint. Együtt távoznak. Tamra és én kettesben maradunk, hogy
beszélgetni tudjunk.
Közelebb húzódom a kanapéhoz.
- Nem akarok veszekedni.
Tamra vonásai megenyhülnek.
- En sem.
- Szóval... — kezdem kicsit esetlenül. — Hogy vagy? Hogy Bírod... ezt az
egészet?
- Egész jól. — Kinéz az ablakon az egyre sűrűsödő ködre. Aztán visszanéz
rám, a szemei fagyosak. - Gyere velünk ma éjjel! Még sosem repültünk együtt.
Szeretném, ha velem lennél.
- Persze - egyezek bele. A repüléstől mindig életre kel a lelkem, visszatér
az erőm. Most jólesne valami ilyesmi. - Mikor kezd Nidia betanítani?
Felnevet.
Igazából már el is kezdtük! Annyiból áll a dolog, hogy rengeteget beszél,
és időnként mutat valamit. Azt mondja, nemsokára újra ki kell próbálnom azt!
Ez pont a megfelelő végszó.
- Erről akartam is beszélni. Szerinted mekkora kárt okoztál azon az
éjszakán?
Eamra pislog, kristályszemei nem e világiak, valamiféle függönyt
képeznek az igazi Tamra elé, aki ott van bent, elrejtve.
- kárt?
Összerezzenek. Túl későn konstatálom, hogy nem ezt a szót kellett volna
használnom, hanem valami szebbet. Tamra képessége ajándék. Minden
drakitehetseg ajándék. Legalábbis mi ezt tanultuk az általános iskola óta. Még
az a tehetség is ajándék, mellyel csak rombolni lehet. Mint például a
tüzokádás.
Ő árnyékoló. Olyan draki, akinek senkit sem kell bántania, hogy
embereket mentsen és életeket óvjon meg. Bár én lennék ilyen szerencsés!
Gyorsan helyesbítek.
Úgy értem, tudod, hogy mennyire... - valamit gesztikulálok volt sikeres,
amit aznap éjjel csináltál? - Tamra komolyan mered rám szellemszemeivel.
Fészkelődül kezdek. — Kitörölted az emlékezetüket, de... van fogalmad róla,
hogy mettől kezdve?
_ Will miatt kérdezed, ugye? - Beletúr ezüstös hajába. - Azt akarod tudni,
belőled mennyi törlődött ki az emlékezetéből, igazi
A szavai valahogy konganak a fülemben, és ettől ideges leszek. Megrázom
a fejem, mert ösztönösen tudom, hogy nem akarom hallani, bármit is fog
mondani.
- N... nem...
_ Nem engedted őt el, igaz? - Nyugodt a hangja, én mégis úgy érzem,
kiabál. - Még mindig odavagy érte.
- Nem - próbálom tagadni, de a hangom üres és erőtlen. Meg magamat
sem győzném meg. - Oké, ez nem igaz. A lényeg, hogy tudom, el kéne őt
engednem, de nincs ehhez egy kapcsolóm, amit vsak úgy megnyomhatok, és
már el is van intézve. Bár lenne!
Tamra felsóhajt
-Az hiszem, ezt megértem. Én is hosszú ideig vágyódtam valaki után, akire
semmi esélyem nem volt. - Természetesen Cassianra gondol. - De azt sosem
szabad elfelejtened, hogy Will ember! Nem szerethetsz olyan valakit, aki a mi
fajtánkra vadászik.
Ekkor hátulról huzatot érzek. Felpattanok, és Azure-t és Miramot,
Cassian húgát látom mega nyitott ajtóban. Nidia mögöttük áll, az arcáról lerí,
hogy kellemetlen meglepetés számára az érkezésük.
— Tamra, úgy látom, újabb látogatóid érkeztek.
Nidia nem tűnik lelkesnek. Cassian ott áll mellettük, szinte föléjük
tornyosul. A tekintetében van valami, amitől ostobának és szánalmasnak
érzem magam. Egy ideig csak szomorúan pislogok, es azt kívánom, bár
elmeséltem volna Azure-nak a Will-sztorit, mint hogy így bukjak le. Ahogy az
arcába nézek, rosszullét kerülget, de elindulok felé.
- Ez igaz?-kérdezi Azúré, és meredten néz rám. - Belezúgtál egy
vadászba?! Az egyik kutyába, aki átkergetett minket az erdőn, és meg akart
ölni bennünket?
A tekintete elárulja, hogy az emlék még mindig kísérti, és a szívem
legmélyén kénytelen vagyok belátni, hogy nincs oka másnak látni Willt, mint
egy állatnak.
- Kérlek, Azúré! Hadd magyarázzam meg! Will nem...
- Ez elképesztő! - veti közbe Mi ram.
- Miram! - Cassian szigorúan néz a húgára, de Minim csak vonogatja a
vállát.
Azúré a földre dobja a kezében lévő szatyrokat, amikből gyümölcsök és
muffinok gurulnak szét a padlón, aztán kirohan a házból.
- Azúré... — suttogom.
Örökre a lelkembe vésődik az arca, amiről lerítt, hogy mennyire
becsapottnak érzi magát. Újabb bűntudattal teli emlék!
Miram viszont marad. Még egy vigyorra is futja neki, sosem láttam ilyen
élénknek. A láthatatlanná válók - ez Miram tehetsége - nem szokták kimutatni
az érzelmeiket. Egyszerűen ilyenek. Seszínű haj, homokszínű szemek. Olyan
semmilyenek, beolvadnak a környezetükbe, ez a dolguk.
- Hát ez nagyon jó! - mondja. - Alig várom, hogy mindenkinek
elmondjam.
- Miram! - kiált rá Cassian, de a húga már sarkon is fordult, és elszaladt,
olyan gyorsan, mintha láthatatlanná változott volna.
Cassian hozzám hajol, és lenéz rám.
- Beszélni fogok a fejével.
 Egy pillanatra átérzem a közelségét, és hagyom, hogy kedves szavai
megnyugtassanak, de aztán észhez térek, és megrázom a fejem, hogy
kitisztuljon. Még ha Cassian komolyan mondja is, nem várhalom tőle, hogy
kordában tartsa a húgát. Persze ettől még azt kívánom, miközben hosszú
lépteivel az ajtó felé tart, hogy bár sikerülne elintéznie, hogy Miram ne
terjessze fűnek-fának azt, amit ő, Cassian, igyekezett titokban tartani a falka
előtt. Miattam. De nem hiszem, hogy menni fog neki.
Miram sosem szeretett engem. Ha ehhez hozzáadjuk, mekkora
pletykafészek, nem nehéz elképzelni, hogy a ballépésem híre már a lel
városhoz eljutott. Ráadásul láthatatlanná tud válni! Amikor csak kedve
szottyan, láthatatlanná válik, és bárhol ott lehet. Nem szerelem az
előítéleteket, de az ilyen draki természetéből fakadóan kérsz í n ti.
Amitől Cassian meg akart óvni, immáron elkerülhetetlen. Mindenki tudni
fogja, hogy a falka tűzokádója egy vadásznak adta a szítét. Lehet, hogy
felmentenek, és nem kell megmetszeni a szárnyamat, de megbocsátani sosem
fognak. Sosem leszek már egy közülük.
A mellkasomat összeszorítja a pánik, ahogy hallom Cassian lépteit
elhalkulni odakint. Az ajtóhoz rohanok, és nézem, amint az alakja
elhalványodik a reggeli ködben.
Megfordulok. Nidia engem néz, a szemében sajnálat lapul. Mikor lettem
én a szánni való? Ez új! Ezek szerint már nem vagyok irigylésre méltó.
Tarnra a bögréjébe bámul, nem bír a szemembe nézni. Azzal, ahogy a
kezével matat, beismeri, mennyire bánja, amit mondott, és hogy Azúré és
Miram meghallották.
- Na... - mondom, kényszerítve a hangomat, hogy normálisan, sőt, szinte
vidáman csengjen. - Ne szomorkodj!
Végre felnéz. A szemei akár a jég.
— Annyira sajnálom, Jacinda... amit mondtam. És hogy meghallották.
Gyorsan mellékuporodok, és átölelem.
- Nem a te hibád. - Simogatom a hátát, körkörösen, hogy megnyugodjon.
- Semmi nem a te hibád.
Csak magamat hibáztathatom.
A falkában teljesen más az. iskola, mint a kinti, emberi világban. Mi egész
évben járunk, de sosem vagyunk bent egész nap, meg a hét minden napján, a
beosztás az aktuális tananyagtól függ.
A falkában mindenkinek megvan a maga feladata, melyet el kell végeznie,
hogy a dolgok megfelelően működjenek. Termesztünk mindenféle dolgokat,
a hegyek patakjaiban halászunk, időnként húsra is vadászunk. Az utakat,
épületeket magunk tartjuk karban, a külső falnak pedig, amely a külvilágtól
elválaszt bennünket, mindig a tájba kell olvadnia.
Bál időnként bevásárolunk a kinti világban, a falka alapvetően önellátó).
Ezért például most, az órám előtt, még beugróm a könyvtárba, hogy
elvégezzem a rám kirótt feladatot.
A könyvtárazás az egyik legjobb feladat. Sokkal jobb, mint szán- tani-vetni
vagy, mondjuk, csatornát tisztítani!
A könyvtár az iskola mellett van, a két épületet átjáró köti össze. Az ajtó
tompán nyikkan egyet, amikor belépek. Már alig tarom, hogy láthassam lávát,
a könyvtárosnőt, aki az egyik legidősebb földdraki a falkában. Nem beszél
sokat, többre becsül egv jo könyvet a hús-vér társaságnál, de kettőnk között
mégis kialakult valamiféle bajtársiasság az. asszisztenseként eltöltött éveim
alatt.
Tava az információk bőségszaruja. Nemcsak a falka könyvtárosa, hanem
történész, is, akinek minden fontos eseményt le kell jegyeznie a falka
Nagykönyvébe.
Most is a Nagykönyvből pillant fel rám, amikor belépek. Kezében tollal
görnyed a hatalmas, bőrkötéses kötet tőié. Az oldal, melyre írt,
molylepkeszárny suhintásának a hangerejével hullik vissza a többi lapra.
Tavának nem kell kézzel lapoznia. Földdrakiként hatalma van minden
anyagi dolog fölött, amely a földből ered. És mivel a lapok alapanyaga fa, az
egész könyvállomány engedelmeskedik neki.
Hunyorogva pislog felém. Ó az egyetlen cl ráki, akinek szemüvegre van
szüksége, a drakik látása általában kiváló. Gondolom, az övé elromlott az alatt
a sok száz év alatt, melyet itt, a félhomályban gör- nyedezve töltött el.
 _ jacinda - szólal meg olyan kimértem, ahogy én még sosem hallottam.
Egyetlen porcikáját sem mozdítja, nem emelkedik fel az íróasztalától, nem
int üdvözlésképpen. És én tudom, hogy tudja. Nyilván hallotta a pletykát,
melyet suttogó) szájak adnak tovább a falka ködös utcáin.
Egész nap otthon bujkáltam, és közben azzal áltattam magam, hogy
Cassiannak sikerült megfékezni a húgát. De aztán anyának el kellett mennie,
es amikor visszajött, egyből láttam a komor arcán, hogy Miram sikerrel járt.
- Szervusz, Tava! - Megállók, hogy beszívjam a könyvek otthonosan poros
illatát. - Úgy hiányzott ez a hely! - A szavaimat kínos csend követi. - Szóval -
próbálok mosolyogni -, mi a feladatom mára?
Taya rám pislog.
- Nem mondta senki?

- Micsodát?
A szája fájdalmas félmosolyra húzódik, de nem azért, mert rossz hírt kell
közölnie, hanem mert őrá hárul a feladat, hogy közölje.
- Betöltötték a pozíciódat.
- Betöltötték? — ismétlem.
- Igv van. - Kurtán biccent hozzá.
Ekkor meghallom. A szívem belesajdul, amikor elér hozzám .1 dallam a
csöndes könyvtáron ár. Semmi különleges nincs benne, de én azonnal tudom,
kitől ered. Hogy ki fog mindjárt belépni.
És tényleg Miriam bukkan fel, könyveket cipel. Megtorpan, amikor
meglát, de az arca, természetesen, nem árul el semmit.
- Hát te mit csinálsz itt?
Ajkai ugyanolyan színtelenek, mint a bőre, és alig mozognak.
- Itt dolgozom. Legalábbis azt hittem.
-Rosszul hitted. Sok változás történt errefelé, míg te nem voltál itt.
Kezdem felfogni, mennyire sok.
Tava hol rám, hol Miramra néz. Normális esetben valószínűleg egy hét
alatt nem hall ennyi hangos szót. Halvány mosollyal és egy bocsánatként
vállrándítással, amely nem sugall igazi megbánást, visszatér a munkájához.
Miram felém integet.
 - Viszlát!
Szó nélkül az ajtó felé indulok, és csak megyek, elhagyom az iskolái, nem
figyelve azokra, akik engem bámulnak, sem a hangos suttogásra és a rám
mutogató ujjakra.
Mar majdnem a tanácsteremnél járok, amikor valami fejen talál.
Megtántorodom, és átkulcsolom a fejem, inkább a sokktól, mint a fájdalomtól.
Egy labda volt.
Kitör a röhögés mögöttem, es hallom a szitkokat, ahogy a gyerekcsapat
elszalad. Elönt a forróság, szinte árad belőlem. Ez nem Baleset volt!
A könnyek csípik a szentem, amitől még mérgesebb leszek. Utálom, hogy
ilyen gyenge vagyok, hogy összeomlók egy gyerekcsínytől. A tanácsterem
alacsony kőkerítésének dőlök, próbálóm összeszedni magam. Csak azért sem
jogok sírni!
Nem könnyű. A járomcsontom annyira lüktet, hogy szinte már fáj a
bennem lévő gőz pedig egyre nő. Behunyom a szemem, es probálok lélegezni,
lehűteni a tüdőmet. Veszélyes érzés ez, a harag, a fennem növekvő tűz, mely
ki akar törni. De nem csupán a szemte len gyerekekről van itt szó, hanem
mindenről! Azúré nem kér belőlem. Taya ellökött magától, pedig mindig azt
hittem, kedvel! Szipogok, és megdörgölöm égő orromat.
Végül is, mit vártam? Ezt érdemiem. Ezeket a gyerekeket, akik itt az utcán
játszanak, mind-mind veszélybe sodortam. Ezt nem szabad elfelejtenem.
Will képe tűnik fel az emlékezetemben. Kristálytiszta szemeivel milyen
gyöngéden tudott rám nézni! Annyira közelinek érzem az emlékét, hogy a
mellkasomba beáll a híjdalom, szinte elviselhetetlen. Elönt a sóvárgás. A mély
hangja után, mely keresztülcsengett rajtam. Az érzések után, melyeket
bennem ébresztett. A légi énem után, melv nem olyan volt, mint a mostani, ez
a haszontalan lény, aki csak megvetést és gúnyt érdemel.
N os, NÉZZÜK CSAK , milyen lehetőségek nyitottak jelen pillanatban.
Jabel ráklikkel valamire a billentyűzetén, és a monitorjára mered.
Szerintem nem csak képzelem, hogy most sokkal kevésbé kedves velem, mint
korábban. Nem ér váratlanul persze, de azért kicsit ironikus, ha azt vesszük,
hogy egy hónapja még minden egyes családi rendezvényére meghívott, ételIcl-
ita 1 lal tömött, és mindig Cor- bin és Gassian közé ültetett le. A ha és az
unokaöccse közé. így vagy úgy. de a családjában akarta tudni a tűzokádót.
Számomra teljesen világos volt a terve.
Az íróasztala előtt állok, és igyekszem nem fészkelődni. Most épp nem néz
rám, aminek nagyon örülök. Nem szeretem, amikor néz. Bár tudom, a
hipnotizőr drakik nem tudnak más drakikat megbűvölni, mindig félek, hogy a
fejembe lát, hogy belesuttog valamit, hogy hatni próbál a tetteimre.
A mögöttünk lévő irodából mély hangok szűrődnek ki. Severin az.
Odabent van az elöljárókkal. Nem baj, legalább nem találkozom vele, és nem
kell eltűrnöm a megjegyzéseit az úgynevezett felelőtlenségem re vonatkozóan.
Lássuk csak, talán találtam valamit.
Bólintok, mert mielőbb menni szeretnék.
Egy nyomtatványon kitölt pár dolgot gyorsan, és közben magyaráz:
- A belezőknél mindig van hely. Beírtalak hétfőre, szerdára és péntekre.
Azokon a napokon vannak a nagyobb vadászatok. Olyankor mindig el kél a
segítség.
Felkavarodik a gyomrom. A belezőknél? Lehet, hogy valami hangot is adok
ki, mert Jabel élesen rám néz.
- Talán derogál neked megnyúzni és kibelezni az ételt, ami a falkán kát
táplálja?
Megrázom a fejem, de valószínűleg túl lassan és nem elég meg- győzőén.
- Nem, persze. De máshol biztosan nincs üresedés?
Jabel visszanéz a papírlapra, és nagy mozdulatokkal aláírja. Kitépi a
nyomtatványfüzetből, és a kezembe nyomja.
- Ez legyen nálad, amikor munkára jelentkezel.
A papírral a kezemben elhagyom az irodáját, és már bánom, hogy
egyáltalán új feladat után érdeklődtem. Ki vette volna észre, ha egy ideig nem
csinálok semmit? A labdájukkal élcelődő gyerekeken kívül mindenki
tökéletesen semmibe vesz, és úgy bánik velem, mintha minimum láthatatlan
lennék. Még a legjobb barátnőm is kerül.
Mintha a gondolataimmal megidéztem volna, Azúré bukkan fel, épp lefelé
jön a lépcsőn. A nevét kiáltom, és igyekszem utolérni.
1 látranéz, de nem áll meg.
Mire utolérem, már lihegek a hajszától.
-Azúré, kérlek, várj meg!
- Minek?
Még mindig nagyon gyorsan gyalogol, és szigorúan csak maga elé néz.

- "3 -
 -Jaj, Azúré! Sok mindent el tudok viselni, de azt nem, hogy te dühös vagy
rám.
~Ó tényleg? - Kékesfekete szemei rám villannak. - Nem gondoltam, hogy
számítok neked!
- Nekem nagyon is számítasz!
- Nem mondod! - Felhorkant. - Számítok? Nem gondoltam, hogy Farki
a falkából fontosabb neked, mint az az emberfiú! - Végre megall.
Mandulaszemeiből csak úgy süt a harag. - Amikor megmutattad magad neki,
eszedbe jutottam egyáltalán? Vagy bármelyikünk?
Az arcát fürkészem, és könyörögni kezdek.
- Azúré, nem erről volt szó. Will...
- Will! - Szinte köpi a nevét, és a kezei ökölbe szorulnak. - Sosem hittem
volna, hogy így oda tudsz dobni minket egy hülye srácért! Halaira aggódtam
magam érted, amíg nem voltál itt! Még akkor is védtelek, amikor Severin
bevezette a béna szabályait és a kijárási tilalmat, és a többiek morogni
kezdtek, hogy miattad van az egész. Váltig hajtogattam, hogy biztosan nem
magadtól mentél el. Hogy tutira anyukád ötlete volt. Hogy elrabolt, vagy
ilyesmi. Mekkora marha voltam! - Hevesen megrázza a fejét, a haja, mint a
vízsugar, csapkod körülötte. - de ezalatt végig egy emberrel romantikáztál
valahol... egy vadásszal!
-Azúré, kérlek!
- Egyáltalán elmondtad volna valaha?
- Idővel... igen!
Feltartja a kezét, mint aki képletesen arrébb akar lökni.
- Ne haragudj, Jacmda! Most egyszerűen nem bírok beszélni veled. -
Végigmér. - Már azt sem tudom, ki vagy.
Megpordul, kékcsíkos haja, mint egy festő ecsetje, úgy suhan a ködös
levegőben. Csak nézem, ahogy távolodik, és akkor észreveszem Miriamot az
úton. Magához inti Azure-t. Visszafojtom a lélegzetem is annyira
reménykedem, hogy Azúré nem vele kezdett barátkozni.
De Azúré odamegy hozzá, és együtt indulnak tovább.
Egv percig csak állok, elszorult torokkal, aztán magamhoz térek. Milyen
szánalmas, hogy itt állok egyedül az ut középén, es bámulok az egykor legjobb
barátnőm után! Elindulok én is. Egyik láb a másik után. Jobb, bal, jobb, bal...
Be kéne jelentkeznem az új feladatkörömbe. Ez lenne a helyes cselekedet.
De nem érdekel. Már úgyis mindenki lemondott rólam, ennél nagyobb
csalódást nem okozhatok.

Vacsorakor csak játszom az étellel, eljátszom, hogy megeszem. Anya /old

bogyós kalácsot sütött, de még ez sem hozza meg az étvágyamat.
Kinézek a konyhaablakon a lenyugvó napra, és elképzelem Tamrát és a
többieket, ahogy csoportos repülésre gyűlnek össze. Nemrég beugrott,
kérdezte, van-e kedvem csatlakozni. Lehet, hogy önző vagyok, de nemet
mondtam. Még nem vagyok kész rá, hogy újra repüljek a húgommal és a
többiekkel. Álmaimban mindig kettesben repültünk.
- Milyen volt a napod? - kérdezi anya.
Olyan, hogy szeretném mielőbb elfelejteni. Vagy legalább megélni a
holnapot, hogy már hivatalosan is múlt legyen.
A szemem Tamra üres székére téved. Elkapom a tekintetem. így
viszont apa helyét látom.
Sehova sem szabad néznem, az üresség mered ram mindenhonnan. A
jobbomon apa széke, velem szemben 'kamráé. Csak anya maradt itt, a
balomon, és én.
— Jó volt - mondom.

A kezemben egy szelet kalács. Összemorzsolok benne egy zöld bogyót,

aminek a leve megfesti az ujjaimat.
- Használd a villádat!
Villát veszek a kezembe, és beleszúrom a sötét színű kalácsba. Nem fogom
neki kiönteni a lelkemet, így is eléggé ki van borul va. Nekem sem gyerekjáték
újra itthon lenni, de tudom, hogy neki meg rosszabb, főleg, mivel az egész
falka őt hibáztatja, amiért elvitt minket.
- Es a tiéd? Mi jót csináltál ma?
 Anya vállat von, mintha semmi említésre méltó nem történt volna.
Elgondolkozom, vajon őt is fejbe dobták-e labdával, mint engem. A gondolatra
a kezem úgy rászorul a villámra, hogy elfehé- rednek az ujjaim.
-Jó volt látni Tamrát - mondja.
- Igen - hagyom rá.
-Jól néz ki.
- Igen.
Pont, mint egy jégcsap.
- Sok időt tölt Cassiannal. — Miközben ezt mondja, az arcomat lesi, vajon
milyen hatassal van ez ram. — Boldognak tűnik.
Bólintok, hiszen ez tagadhatatlan. Iámra tényleg boldognak látszik. De
hát, végre övé lett Cassian, mért ne lenne boldog?
Rövid hallgatás után anya folytatja:
- A kórházban ma nem volt nagy pörgés.
- Az mindig jót jelent, nem? - mormolom, és megkönnyebbülök, hogy
legalább anyát nem rúgták ki. Mivel gyógyító draki - vagy inkább egykori
gyógyító draki -, abban a legjobb, hogy betegekkel és sérültekkel foglalkozzon.
Gyógy- és kötszereket gyárt, melyek nemzedékek óta segítenek abban, hogy a
fajtánk jó egészségnek örvendjen.
Nem lenne értelme őt még büntetésből sem máshova helyezni, annak az egész
falka látná kárát.
- Újrarendszereztem a gyógyszerraktárt — folytatja fakó hangon.
Szerintem ezt senki sem tette meg, mióta elmentem.
Lassan bólintok, mert össze kell szednem a bátorságomat, hogy bcvalljam:
- Engem áthelyeztek.
Reményeim szerint a hangom ugyanolyan nyugodt, mint az övé. Muszáj
elmondanom neki. Úgyis megtudná előbb vagy utóbb. Ha nem tőlem, akkor
mástól.
Várom, hogy felhúzza a szemöldökét, és keményen rákérdezzen, pontosan
miért döntöttek így. Vagyis várom, hogy előbukkanjon az anyám, aki mindig
is éberen őrködött felettem. De a hangja színié kong.
 - Szóval, már nem a könyvtárban vagy?
- Nem. — Lassan rágom a kalácsot. Lélek, mit fog szólni. — A belezőkhöz
raktak.
Hirtelen felnéz rám.
- A belezőkhöz?!
- Aha. — Apró galacsinokká morzsolom a tányéromon maradt kákicsot. -
Ott elkel a segítség.
- És ki helyezett át a belezőkhöz? - kérdezi csöndesen.
Felhúzom a vállam, mert biztosra veszem, hogy erre kitör a haragja.
- Jabel.
De nem történik semmi. Anya hosszan hallgat a tányérjába bámulva, aztán
felpattan, és a konyhába siet az edényekkel. Összerezzenek, amikor bevágja
őket a mosogatóba, de várok. Várom, hogy mondjon valamit, hogy tegyen
valamit. Hogy átdöngessen az utca túloldalára, és Jabelre, egykori barátjára
vesse magát. Már szinte hallom az üvöltözést, ahogy választ követel, miért
helyezték a lányát a legalantasabb munkába, melyet azokra szoktak kiosztani,
akiket épp a falka vadászaivá képeznek ki.
Ez a jelenet ismerős lenne. Mondhatni tipikus.
Ám semmi nem történik, fülelek, de csak egy dugó pukkanását hallom, es
a bort, amint egy pohárba csurog. Kis idő elteltével anya megáll az ajtóban,
kezében a borral, a sötétzöld lé szinte kicsordul a pohárból. Csak néz rám,
aztán meghúzza a zöld bogyó bort. Nagyot nyel.
- Minden rendbe lóg jönni - mormogom, mert gőzöm sincs, mit kéne
mondanom. Anya nem ugv viselkedik, mint szokott! — Hibáztam, és meg kell
büntetniük — folytatom. - Túl leszünk ezen is.
Ismét kortyol, a szemei fátyolosak.
- Aha. Talán igazad van. - Aztán ismét eltűnik a konyhában.
Az egész üveg zöld bogyó borral a hóna alatt tér vissza, majd visz-
szavonul a hálószobájába. Becsapódik az ajtaja. Hallom, ahogy bekapcsolja a
tévét.
Ücsörgők még egy darabig, de aztán rájövök, hogy három üres szék
társaságában ülök. Kibírhatatlanná válik a látványuk, úgyhogy felállók, és
kiviszem a tányéromat a mosogatóba. A konyhában rám nehezedik a csönd,
bár a távolból idchallatszik anya tévéjének a du- ruzsolása. Ahogy mosogatok,
a szemem a konyhaablakra téved, és egy pillanatra kihagy a szívverésem. Az
egyik tál ki is csúszik a kezemből, megugrik a mosogató szélén, majd a földre
esik, és összetörik. Képtelen vagyok megmozdulni, azt sem nézem meg, mi
lehet ez a hirtelen fájdalom a lábamban.
A szemem egyetlen pontra fókuszál: anya kertjének legtávolabbi zugára.
Valaki áll ott a homályban! Megcsillan a szeme, izzó tekintetének sugara
áthatol a kert sűrű ködjén, át egészen hozzám.
Örvénylik körülötte a köd, mint egy máglyából felszálló füst. Amikor
oszlik kicsit a homály, meglátom az alak arcát: Corbin gunyoros félmosolyát.
Milyen leereszkedő az arckifejezése, milyen büszke magára, ahogy ott áll!
A bőröm megfeszül, a tüdőm összehúzódik. Gyűlik bennem a tűz, ahogy a
szemem összeszűkül. Pontosan értem a mosolyát.
Azt hiszi, szabad préda lettem. Hogy Tamra és Cassian egy pár, és hogy
engem kiközösített a falka. Akkor pedig mi mást is tennék, mint hogy
elfogadom az egyetlen diákit, aki még rám néz? Ugye?
Hát nem!
Gyűlik a mellkasomban a forróság. Biztos azt gondolja, hogy térdre rogyok
előtte, és hálás leszek minden morzsáért, hiszen ő a megváltóm ebben a
magányos, boldogtalan életben itt a fajtám otthonában.
Szememet a ködbe burkolt alakon tartva, megrántom a roló zsinórját. Az
ablak elsötétül, de én tudom, hogy ott áll továbbra is: bámul, figyel, vár.
Különös. Mennyire vártam, hogy újra itthon legyek, a hűvös ködben és a
hegyi levegőn, mely olyan megnyugtató, ahogy végigsimogatja a testem. De
ezzel az erővel akár egy kősivatagban is lehetnék! Újra. És itt még Will sem
segít, hogy valahogy életre keljek. Nincs itt semmi, de semmi.
Mielőtt lefekszem, megbizonyosodom róla, hogy az ablakom jól be van
zárva. Ilyet még sosem csináltam, még Ghaparralban sem, de most úgy érzem,
jobb a békesség. Corbin izzó tekintete folyton előttem van.
A NAPO K CSENDESEN PEREGNEK , akár egy könyv lapjai, egyik követi szépen a
másikat, rutinszerűen telik az életem. Mostanra bebetonozódtam a
magányomba, beletörődtem, de belül mardos azért. Alkonyodik, mikor
hazaindulok. A lebukó nap sugarai keményen küzdenek, hogy elérjenek
a vastag ködön át, de csak foltokban sikerül megmutatkozniuk, ezzel
késleltetve kicsit az éjszakát.
Hamarabb hallom, mint látom: Cassian bukkan elő a ködből az ösvényen,
léptei könnyűek. Megállunk egymással szemben. Ő a város másik végében
lakik, de van elképzelésem, mit keres ennyire lent délen, tudom, honnan jön
és hova tart, hiszen ideje nagy részét mostanában ott tölti.
- Cassian! - üdvözlöm, és összekulcsolom az ujjaimat, míg fájni nem
kezdenek.
Dörzsölöm a tenyeremet, mintha még mindig rátapadna a mai nap összes
megtisztított halának a vére.
— Jacinda! Hogy vagy?
Ezt úgy kérdezi, mintha távoli ismerősök lennénk. Végül is azok vágtáink.
Azok lettünk. Amióta úgy döntött, csak a húgomra koncentrál.

- S ÍI -
Hírtelen rá se bírok nézni! Úgy érzem, kihasznált, becsapott! Hogy soha nem
is tetszettem neki. Hogy sosem azt kedvelte, amilyen vagyok.
A köd cirógatja az arcomat, ahogy felnézek Cassianra. Rossz érzés hatja át
a lelkem.
Caissian lenéz rám, kezei a háta mögött. Pontosan úgy áll, mint Severin és
a többi elöljáró. Gondolom, hamarosan az lesz belőle is.
Viszket a bőröm, annyira utálom. Utálom, hogy rájuk emlékeztet, főleg
Severinre! Ez különösképpen faj, mert majdnem elhittem, hogy ő különb. El
akartam hinni. Emlékszem a szavaira, melyeket akkor mondott Chaparralban,
amikor azt akarta, hogy hazajöjjek VEle:
Te nem olyan nagy, mint a. többiek... Rajtad kívül nekem ott semmi sem
valódi, semmi sem érdekel...
Hazugságokkal érte el, hogy bízzak benne. Vagy meggondolta magát.
Bárhogyan is, de nem érdeklem. Annyira nem, mint lamra.
Mivel nem válaszolok, egyszer csak azt mondja:
- Ezt be kell fejezned!
- Micsodát?
Lehorgasztja a fejét, és sötét tekintettel néz rám.
- Ez önsorsrontás. Vágyódni egy ilyen...
- Erről hallani sem akarok. - Megrázom a fejem. - Nem mintha téged
érdekelne, de azt a dolgot már elengedtem.
Mennyivel könnyebb azt mondani, hogy dolog. Bár mindketten tudjuk,
hogy Willre célzok.
- Akkor mért látom őt még mindig a szemeidben?
Felszisszenek a fajdalomtól. Azon kapom magam, hogy izmos mellkasát
döngetem az ökleimmel, rajta töltöm ki minden haragomat és
boldogtalanságomat.
Cassian meg sem mozdul. Újra csépelni kezdem. Még mindig nem mozdul.
Elviseli. Csak néz rám az áthatolhatatlanul fekete sze meivel, miközben én
elfúló kiáltással támadok rá újra és újra. Ott ütöm, ahol érem. Közben
elhomályosul a tekintetem, és rájövök, hogy sírok.
Ettől persze még dühösebb leszek. Pont Cassian előtt borulok ki, es
vesztem el az önkontrollom? Pont előtte gyengülök el?
Jacinda. — Először halkan mondja, aztán hangosabban mégis metli,
mert továbbra is kemény mellkasára záporoznak az ökleim. - Elég volt!
Ekkor elkapja a kezem. Megtehette volna már hamarabb, hát, most meg is
teszi. Magához ránt, de nem azért, hogy megöleljen, inkább a karjaimat
szeretné leszorítani. Átfog.
Megzavar, hogy a testünk ennyire közel van egymáshoz. Össze-
préselődünk, mindketten kapkodva vesszük a levegőt. Hátravetem a fejem.
Még sosem lát tam ilyennek.
Már nem rám néz, hanem szinte belem lát. Figyelmes tekintetéből azt
olvasom ki, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Olyan közelséget étzek,
amilyet hazaérkezésem óta soha, és ez az érzés teljesen átjárja a testem. Egy
ígéret ez, hogy vége lesz a börtön magányomnak, ha engedem, hogy
megtörténjen. Ez, itt.
Bepánikolok, mert ő mégiscsak Cassian!
Megint a zokogás küszöbén állok, az ajkaim remegnek. Hosszan lehunyom
a szemem, és igyekszem összeszedni magam. Kitépem magam olelese
melegségéből, és nagy hévvel elindulok, de elkapja a karomat, és megpördít,
mintha táncpartnerek lennénk. Nézem rám kulcsolódó kezét.
— Eressz el!
Egy ideig nem szól, csak a légzését hallom.
Mi folyik itt valójában? Miért menekülsz előlem?
Én is hallgatok egy darabig, próbálom nyugodtan szedni a levegői. Aztán
felcsattanok:
Hazudtál nekem!
Cassian hatalmas keze méltatlankodva belevág a ködbe.
Mikor hazudtam én neked?
De én csak folytatom, mintha nem is hallanám őt. Mert tényleg nem
hallom. Vagyis alig. Egyszerre teljesen világossá válik, hogyan ejlett engem
azonnal, ahogy lantra manifesztált.
- Nem voltam soha különleges a szemedben! Csak a tűzokádot láttad
bennem. Mint mindenki más. Sosem engem akartál.
Most például Tamrát akarja. Vagyis nem őt. Akárcsak a falka, ö is a kincset
érő árnyékolót látja csupán benne. Most már tudom mindezt. Most már annak
látom Cassiant, ami.
— En mindig őszinte voltam veled — mondja kitágult oi 11} tilsakkal.
Orrnyerge megemelkedik és süllyed, ahogy kitörni készül a ha ragja. Ettől a
látványtól meg kéne ijednem, de hát én sosem azt teszem, amit kéne.
- Na, persze! - vakkantom oda.
Cassian már remeg, a szemei lilásan izzanak.
— Az igazságot akarod hallani, Jacinda? Biztos vagy benne? Az igazság az,
hogy rád se bírok nézni! Itt vonszolod magad fel-le, mint aki mindjárt megöli
magát egy srác miatt, aki valószínűleg már rég elfelejtett, és új vadászatra
indult!
A kezem ökölbe szorul, körmeim belemélyednek a tenyerembe. Annyi
mindent szeretnék az arcába vágni, leginkább azt, hogy Will egyáltalán nem
felejtett el. De nem vitatkozhatok ezen, hiszen nekem abban kell
reménykednem, hogy Cassiannak igaza van. Megesküdtem, hogy túlteszem
magam Willen, csak hát közben olthatatlan vágy tombol bennem iránta,
olyan, mint egy kígyó a testemben mely egyre eregeti a mérgét.
Will nem az enyém. Nincs semmim. Csak ez a kínzó vágy, ebbe
kapaszkodhatok, ez tart felszínen életem kietlenségében.
Annyit mondok végül:
— Ja, mert ha meghalnék, nagyon kilennél.
Keményen és hitetlenkedve mered rám.
—Azt hiszed, a halálodat kívánom? - Szemei ismét fürkészve néz nck.
Elbizonytalanodom. Lehet, hogy mégis fontos vagyok neki? Zavaros érzések
kerítenek hatalmukba, és remegni kezdek. — Mit akarsz tőlem, Jacinda?
A keze még mindig a karomon nyugszik, odanézek. Bőrömet át járja a
melegség, főleg ahol a keze hozzám ér.
— Engedj el! — Nagyon közel áll hozzám. Föléin magasodik, amitol
picinek érzem magam, pedig nem vagyok az. - Mennem kell!
 Ezt hangosabban mondom. Mert valóban: mennem kell. Most.
Válaszként a bőre mattá válik, és az emberi bőre alatt felsejlik sötét
diakiteste, emlékeztetve arra, kicsoda ő. És hogy ki vagyok én. Nem tehetek
róla, eszembe jut, hogy mindenkinek az volt a véleménye, tökéletes pár
lennénk. Most meg lamráról és róla gondolják ugyanezt.
Ajkai visszahúzódnak a fogairól, melyek annyira fehérnek tűnnek
olívaszínű bőréhez képest.
— Miért? Hogy egyedül lehess? Azt jobban szereted? Napközben halakat
belezni, éjszaka meg álomba sírni magad? Ezt akarod? Észre sem vetted, hogy
én közel sem húzódtam el tőled annyira, emennyire te ellöktél magadtól? Egy
önző, beparázott kislány vagy, aki inkább a sebeit nyalogatja, mint hogy éljen!
A szavai fájdalmasan szíven találnak, akár egy nyílvessző. Túlságosan
igazak. Egy önző, beparázutt kislány vagy.
A látásom kiélesedik, és tudom, hogy összeszűkült pupillákon át nézek rá.
A gőz összegyűlik a torkomban, égeti a számat es az orrlyukaimat.
Hátralépek. Cassian nem mozdul. De elenged.
Megfordulok, és rohanni kezdek a nedves levegőn, míg szinte már lángol a
tüdőm, és majd’ kiszakad a mellkasomból. Nagyon élvezem, és bár ez az
élvezet elég közel áll a fájdalomhoz, legalább eltereli a figyelmemet.
Aztán lelassítom a lépteimet, nem állok meg, csak menetelek, míg össze
nem szedem magam teljesen. Míg már nem érzem Cassian karjait körülöttem.
Míg már nem hallom a szavait: önző, beparázott kislány... önző, beparázott
kislány...
Átkozom, amiért a fejembe látott! Amiért valószínűleg igaza van!
A ködön átdereng az alkony vörös-arany sugara. Az izzó fény ragyog a
bőrömön, fénybe burkol, emlékeztet arra, milyen vagyok, amikor
manifesztálok - hogy ki is vagyok valójában. Ki leszek mindig is. A sivatag nem
ölte ki belőlem. Semmi nem tudná.
Hirtelen egészen biztos vagyok ebben. A drakim sosem fog kihunyni! Azt
hiszem, ez az egyetlen dolog most, amiben biztos vagyok. Túléltem anya
próbálkozását, hogy kiölje a drakimat. túléltem a sivatagot, túl a vadászokat
az éhes tekintetükkel, és a félelmet is, mely erős utóízt hagyott a számban.
Mindezek után biztos vagyok benne, hogy a drakim nem megy sehova. Nem
kell aggódnom többé, hogy énem ezen része esetleg elvész belőlem.
Boldognak kéne lennem. Megkönnyebbültnek.
Mégsem vagyok az. A szemem ég, bármilyen gyorsan pislogok is.

Mélyeket lélegzem, és csak masírozok. Ahogy a mellkasom emelkedik,

megtelik az édes, nedves, termékeny föld illatával. Itt elélhetek. Még akkor is,
ha a lelkem többre vágyik. Willre.
Újra elönt a harag. Minek vágyódom egy fiú után, akit örökre el-
vesztettem?! Mert nem tudok egyszerűen továbblépni, és elfogadni azt a
boldogságot, amit a falka kínál?
Ekkor meglátom, előtűnik a homályos alkonyból. A romos torony kinyúlik
a ködből, mint valami ősöreg, göcsörtös fa, melyet benőtt a íutószőló. Nem
olyan magas, mint a városka három stratégiai pontjában elhelyezett őrtorony,
de ez a legidősebb. Ez volt a legelső. Meg egy olyan korban építették, amikor
elképzelhetetlennek tűnt, hogy a falkában ne legyen árnyékok), ezért
feleslegesnek tartották a folyamatos készenlétet.
Az idő aztán változtatott a falka hozzáállásán. Ahogy Nidia öregedni
kezdett, es nem manifesztálódott új árnyékoló, mindenkit elkapott a félelem,
hogy a következő drakinemzedéknek árnyékoló nélkül kell élnie. Ekkor
emelték a három új tornyot. Erősebbekre és magasabbakra építették őket,
felkészülve az új korszakra, amikor a falkának majd magát kell megvédenie.
Megállók az öreg torony lábánál, és felnézek. Minden őrtornyot
benövesztettek futónövényekkel, hogy minél jobban beleolvadjanak a tájba,
de az öreg torony mindegyiknél jobban belesimul. Ez lenyűgöz. Lenyűgöz,
hogy mennyire elvadult ez az építmény, hogy gyakorlatilag visszatért a
természetbe. Évek óta nem használta senki, sőt, talán a születésem óta. De én
nem felejtettem el - mint a többiek - gyerekkorom törzshelyét.
Kezem a korhadt deszkákhoz ér, és mászni kezdek. Valami kis állat kúszik
el a göcsörtös indák között. Megrettent tőlem. Egyre magasabban vagyok,
levelek sűrűjében nyomulok előre. Az ágak szúrnak, mint a szögesdrót, és
beleakadnak a hajamba, de én csak mászom egyre magasabbra. A rothadó fa
nagyokat nyög alattam. Amikor végre elérem a torony tetejét, hanyatt fekszem
a mohás pallón, és felsóhajtok.
Kezemet a hasamra teszem, érzem, ahogy a légzésemmel együtt fel-le
mozog. És hirtelen mindenre emlékszem. Hogy mennyire szeretem ezt a
helyet. Hogy csak itt lehetek biztonságban. Itt lehetek önmagam. Itt bújhatok
el a vadászó tekintetek elől.
Fejem fölött baldachinként ívelnek át a lombok. Az égből csak apró
foltokat látok a levelek között. Felülök, és körülnézek. Micsoda tágas, lüktető
zöld táj terül el odalent! Ott van a falkám. A sok zöld tetős ház tarkára színezi
Nidia fehér ködét.
A köd befolyik a házak és középületek közé, bevonja a mezőket,
körbekúszik a város falain, majd azokon túl szétterül a környező földeken,
akár egy élőlény. Odakint vaskosan megüí a völgyekben, az alacsonyabb
dombokon és hegyeken pedig fehér habként pihen. Csak a legmagasabb fák
nyúlnak ki ebből a ködfolyamból.
— Tudtam, hogy itt talállak.
Összerándulok, térdeimet a mellkasomhoz húzom, és nézem, ahogy
először Cassian sötét arca, majd az egész teste megjelenik. Mellém ül,
csikorognak alatta a gerendák.
— Szerintem ez a hely életveszélyes. Már évek óta le kellett volna
bontani.
— Az szentségtörés lenne! Olyan sok emlék tapad hozzá. Senki nem
tudná megtenni.
Cassian végigsimít egy mohás lécen.
— Igazad lehet. Kíváncsi vagyok, hány első csók csattant el idefent.
Valami megfeszül bennem ennek hallatán. Az én első csókom nem idefent
volt. Hanem Wlll-lel. Odakint. Tekintetem a végtelen zöldre siklik, mely
alattam terül el, és mely annyira más, mint a si vatay, ahol a szivembe
fogadtam Willt. Kár, hogy nem itt történi. Biztosan úgy lett volna, ha nem
megyünk el.
Beszívom a hűvös, nyirkos levegőt.
- Miért követtél?
Cassian hangja ugyanolyan mélységet rejt, mint a minket körül vevő
levegő, vagy az éjszaka, mely lassan ránk terül.
- Azt gondoltad, nem foglak?
Nem felelek, ő meg csak bámul azzal az áthatolhatatlan pillantásával.
kdekor zuhogni kezd az eső, és a cseppek kopogása még hangsúlyosabbá teszi
a köztünk beállt csendet. A réseken és lyukakon keresztül becsurog a víz, a
hajamra hideg permet száll. Nem bánom. Sosem zavart a hideg.
Cassian félrehajtja a fejét, sötét fürtjeire, mint a kristálygyöngyök, úgy
tapadnak az esőcseppek.
- lényleg azt hiszed, nem érdekelne, ha meghalnál?
Hátrább húzódom, mert tudatosul bennem, hogy azzal vádoltam, nem
érdekli a sorsom.
- Csak azért kerültem a társaságodat, mert annyira idegesít... - Megrázza
a fejét, vízcseppeket szórva maga köré. Tincsei ütemesen verdesik a vállát. —
Nem akarom, hogy újra bajba sodord magad. Az emberek világa... Will. túl
nagy a veszély. - Cassian megfogja a kezem. A tenyerében érzem, ahogy ver a
szíve. Élete lüktetése találkozik az enyémmel. - Ha meghalnál, nekem végem
volna. - A hangja élesebb, mint az esőkopogás. - Én mindig csak az igazat
mondtam neked. Az érzelmeim semmit sem változtak, Jacinda. Még ha meg-
őijitcsz is azzal, ahogy itt a falkában viselkedsz... számomra akkor is te vagy a
fény.
Nem tudom, melyikünk mozdult először.
Talán egyszerre tettük. Vagy csak nem akarom beismerni, hogy , én voltam
az. Lehet, hogy én emeltem fel a fejemet, a nedves arcomat az övéig. Nem
hallottam semmit a mellkasomban doboló szív hangzavarától.
Ajkai puhán várnak. Egyikünk reszket. Vagy én, vagy o - vagy mindketten?
Nem tudom, nem érdekel.
Egy pillekönnyű csók. Az ajkak összeérnek, találkoznak, ízlelnek, mintha
nem akarnánk egymást megijeszteni. Mert nem is akarjuk.
 Minden elragadtatásom ellenére tudatában vagyok, mit történik ebben a
pillanatban. Tudom, milyen meglepő, hogy Cassiannal csó- kolózom.
Megrémiszt, hogy azt teszem, ami annyi időn át elképzelhetetlen volt
számomra. De ha belegondolok, mindig volt közöttünk valami feszültség,
mint egy kifeszített elektromos huzal. Ma éjjel eleresztem a huzalt, ma éjjel
elpattan. Will előtt foglalkoztatott, hogy milyen lenne Cassiannal lenni, hogy
milyenek lennénk együtt. És elképzelhetőnek találtam, de sosem vallottam be
még magamnak sem. Tamra miatt. Meg azért, mert kőtelezővé tették Cassiant
a számomra, és senki nem kérdezte a véleményemet.
Bár most is tudom mindezt, nem hagyom abba. Nem húzódom el, és nem
szaladok messze.
Élvezem, ahogy nedves, édes ajkai gyöngéden játszanak az enyémmel. Felé
dőlök. A szájának menta íze van. A szívem átmelegszik, ellágyul attól, hogy
ismét ilyen meghitt közelségben lehetek egy másik lélekkel.
Aztán a csók megváltozik.
Először csak kicsit erősebb nyomást érzek, aztán hevesebb, szen-
vedélyesebb csókok következnek, már a csontjaimban erzem őket, es a
testemet elárasztja a forróság. Cassian ajkai egyre követelőzőbbek, egyszerre
puhák és kemények, szinte felfalja a számat.
Felnyögök, mire visszahúzódik, és megcirógatja az arcomat.
-Jó?
Bólintok, és újra magamra húzom, mert annyira vágyom. Nem erzek mást,
csak hogy végre enyhül az a kínzó fájdalom, amely Chaparral óta gyötör.
Cassian éhesen ölel.
Furcsa állathangokat ad ki. Vagy ez én vagyok?
Megremeg a mellem, és a remegés végigfut a nyelőcsövemen. A karomat
magunk közé húzom, és kezemet a kulcscsontjára tapasztom, hogy még
jobban érezhessem őt. Kinyújtom az ujjaimat, a tenyerem rátapasztom a
mellkasára. A szíve erősen ver.
Kezét végighúzza a hátamon, majd ti hajamba túr, és megragadja a
tincseimet, de nem érdekel. Élvezem, élvezem, hogy ennyire kiván. Hogy
Cassian kíván!
 A tenyerébe veszi, úgy ringatja a fejemet. Ajkai elválnak az ajkaimtól, és
nedves államra tapadnak. Harapdálni kezd, es én már alig bírok magammal.
Felsóhajtok, érzem, ahogy a testem követelőzik, ahogy a bőröm pattanásig
feszül, tudom, hogy már nem vagyok teljesen ember. Cassian életre keltette
bennem a drakit. Ahogy Will!
Ettől a gondolattól összerándulok, a szívem is kihagy. Kiszabadítom
magam, kapkodva veszem a hideg levegőt, le kell hűtenem a tomboló
tüdőmet. Közben csak nézek, bele a szemébe. Hogy milyen mély lilák, a
pupillái pedig vékony csíkok.
Rémültén megtapogatom az arcom. A szám ég, a bőröm furcsán feszes és
sima. Felig manifesztáltam. Miatta!
Az ő bőre is szikrázik: fekete, izzó szén.
- Jacinda!
A száját nézem, a száját, melyet az imént csókoltam. Sötét rózsaszínű,
duzzadt és össze van harapdálva. Émelyegni kezdek. Nem, nem, nem! Egyre
csak rázom a fejem, és azt hajtogatom ma gamnak: Ez tilos! Mit művelsz? Hogy
tehetted ezt 1 Tamrával?
De közben pontosan tudom. Megcsókoltam, lekaptam, mer
megtehettem. Mert magányos vagyok. Mert ó itt van, és akar, és elfogad
engem. Mert ő itt van, Will meg nincs.
Ennyi történt. De nem ő kell nekem. Nem őt akarom.
Jacinda - suttogja.
Mennem kell! - vágom rá. Kifésülöm a nedves hajamat az arcomból. -
Anya nem fogja érteni, hol vagyok.
Ez persze nem igaz, de azért ezt mondom.
Jacinda! — próbálkozik ismét.
Nem! - Most már élesebb a hangom. - Ez nem történhet meg,
Caissian. Nem lenne igazságos... - itt megállók.
Tamrával szemben — fejezi be helyettem.
Es veled szemben - teszem hozzá. - Melléd is olyan ember valói, aki
mindenét megosztja veled. Tamra ilyen.
 Te is lehetnél ilyen. - Ezt olyan meggyőződéssel mondja, hogy be-
leremegek. Cassian félreérti. - Menjünk innen, mindjárt megfagysz!
Kézen fog, és a létrához vezet. Előreenged.
A földre érve hunyorogva felnéz az égre, át az esőcseppeken.
- Ma nincs repkedés.
- Nincs.
Tamra alig várja, hogy veled repülhessen. Kicsit csalódott, hogy még
nem jöttél el vele egyszer sem.
- Igen, tudom.
- A legközelebbi alkalommal? Eljössz?
- El - mondom, és komolyan gondolom.
Semmi nem változott. Vissza kell illeszkednem a falka életebe! EI kell
felejtenem Willt. El kell felejtenem, hogy megcsókoltam Cassiant. Majd
egyfolytában csak felejtek és beilleszkedek, és min Jen a legnagyobb rendben
lesz.

Esőben sétálunk vissza a házunkhoz. Cassian az ajtóig kísér.

- Holnap látlak.
A hangja bársonyos, ahogy néz le rám, a tekintete szinte gyöngéd. Antikor
elfordul, görcsbe rándul a gyomrom.
- Cassian! — Lerohanok a lépcsőn, ki az esőbe. Azt akarom, hogy biztosan
felfogja, csak barátok lehetünk. Hogv ennél több sosem lesz közöttünk.
Kezemmel a szemem elé ellenzőt tartva felnézek rá. - Köszönöm! Boldog
vagyok, hogy barátok lehetünk.
Jól megnyomom a barátok szót, hogy mindenképp lejöjjön neki, miről
beszélek.
Szája lassan félmosolyra húzódik.
- Sosem a barátod akartam lenni, Jacinda!
A szívem fájdalmasat dobban. Az ömlő esőben állok, és nézem, ahogy
elsétál.
H ÁROM NAP UTÁN VÉGRE ELÁLL AZ ESŐ . A verandánkon ülve éppen felnézek
az ebédemről, amikor egyszer csak eltűnik odakint a vastag, szürke
esőfüggöny, Nidia köde pedig gyakoilatilag azonnal szétárad, mint
valami óvó lehelet. Az ajtóban álló esernyő, amely alatt hazasiettem az
iskolából, az oldalára fordul a hirtelen légá ram lat tói.
Elterelő hadműveletek órám volt, és a fejemben csak úgy kavarognak a
bemagolt röppályák meg a csillag együttállások, de nem hagyom abba a zöld
bogyós kenyér majszolását. Kicsit kiélvezem a csendet, mielőtt visszamegyek
a délutáni órámra. Lerúgom a cipőmet, hogy a köd simogathassa a talpamat.
Anya elment dolgozni. Folyton túlórákat kap, szinte folyamatosan bent
van. Ez persze nem véletlen. Alig látom, lamrát, aki meg Nidiánál lakik, ugye,
még kevesebbet. Pont ezt akarják.
így, hogy már nem kopog az eső, kísértetiesen nagy lett a csönd. Mintha a
világ körülöttem visszafojtaná a lélegzetét. Leteszem a tányéromat, és
magamra húzom a pádon hagyott plédet. Chaparral száraz. hősége távoli
emléknek tűnik, ahogy a gyapjú a bőrömhöz ér.
 Az utca túloldalán Corbin lép ki a házukból. Kék karpántja lát tán valami a
gyomromba nyilall. A szemei azonnal rám találnak. Integet, es elindul felem.
Megáll a verandalépcső alján, és mosolyogva mondja:
- Úgy tűnik, ma este repülünk!
Igyekszem mosolyogni. Végül is a szomszédom, és mostanában nem lóg
innen elköltözni. Ahogy én sem. Akármennyire visszataszítónak találom, el
kell őt viselnem.
- Igen. Végre elállt az eső.
-Akkor, velünk tartasz?
Bólintok. Megígértem. És szeretnék is menni. Szükségem van rá, hogy újra
repüljek. Főleg a húgommal, akivel sose gondoltam volna, hogy valaha együtt
repülhetek! Végre megoszthatom vele az eget.
- Persze.
- Szuper. - Világos hajában megrezdül valami lilásfekete. - |ó látni, hogy
újra a régi vagy, Jacinda.
Ezt nem tudom simán elereszteni a fülem mellett.
- Számodra nem.
Corbin szája megrándul.
- De akkor is kezdesz újra a régi lenni.
Keresztülnéz az utcán, mintha valaki érkezésére várna a hűs párában.
- Reggel találkoztam a húgoddal.
Pókerarccal nézek rá, bár belül eltölt az aggodalom. Végeredményben
nemrég világosan kimondta, mitakar. Valamelyikünket. Elszánta magát, hogy
megszerzi egyikünket.
- O és Cassian a ligetbe tartottak a többiekkel. Tamra... boldognak
látszott.
- Mert az is - mondom.
Mért ne lenne? Megkapta, amit mindig akart. Barátokat... hogy
befogadják... Cassiant... Csak el ne rontsam ezt neki. Az elmúlt három napban
nem tudtam szabadulni a bűntudattól, hogy megcsókoltam Cassiant.
- Ha lejárt a műszakom, átjövök, és együtt mehetünk a repülőpályára!
Megremegek. Na, ez az a Corbin, akire emlékszem. A nagyképű kisfiú, aki
nem kér, csak elvesz.
 - Már megbeszéltem Tamrával, hogy találkozunk.
Elfintorodik.
- Nem bújhatsz örökké a húgod mögé. - Sarkon fordul, és elindul az út
fele. - Este látjuk egymást! - veti még hátra.
Nézem, ahogy az alakja eltűnik a ködben, és azon agyalok, minek kéne
történnie, hogy letegyen rólam.

- Mostanában kerülsz.
Felnézek a suliból kifelé jövet. Cassian egy oszlopnak dőlve várakozik, majd
kiegyenesedik, és csatlakozik hozzám a lépcsőn. Igaza van. Kerülöm. De ezt
nem fogom neki bevallani!
- Állandóan esett - mondom.
- Szeretem az esőt.
Megértem, hogy a csókunkról beszél, a toronyban, az esőben. En sem
tudom kiverni a fejemből.
Oldalról figyelem, hogy hullámzik a haja. A szívverésem felgyorsul. A
könyveimet a mellkasomra szorítom, és csak megyek tovább, de Cassian nem
marad le.
- Es miért kerülsz?
- Nem kerüllek — hazudom. - Csak nem erőltettem meg magam, hogy
megtaláljalak. Azt gondoltad, keresni foglak... — ...miután megcsókoltál?
Elpirulok a bűntudattól. Rávillan a szemem. - Nem vagy kicsit idős ahhoz,
hogy az iskola körül lófrálj? Tavaly végez tél.
- Máskülönben hogy futhatnék össze veled?
- Nem tudom. A házunknál talán?
Elgondolkozom, vajon nem azon aggódik-e, hogy Iámra megtudja, hogy
átjött hozzánk. Ha így látnak minket kettesben, szabadon sétálgatva a
városban, az belefér. Ez tűnhet véletlen össze futásnak. De ha Cassian aggódik
ezek miatt, akkor lantra még sem lehet közömbös a számára! Az ajkamba
harapok, mert rájövök, hogy ez a gondolat egyáltalán nem okoz számomra
megkönnyebbülést.
De hat nem ezt akartam? Hogy úgy szeresse a húgomat, ahogyan a húgom
szereti őt? Gyorsítok a lépteimen.
- Beszélnünk kell!
Megragadja a karomat, úgyhogy muszáj a szemébe néznem.
- Miről, Cassian?
- Arról, ami pár napja...
A torkomra szorul a pánik vaskeze.
- Az nagy hiba volt - mondom.
Azt akarom, hogy ő is így gondolja.
Az arcán átsuhan egy árnyék. Ilyet még sosem láttam nála. Ha belegondolok,
soha semmit nem lehet látni az arcán.
- Cassian! Várj!
Megfordulunk. Miram lohol a nyomunkban, igyekszik beérni minket.
Kicsit szitkozódom az orrom alatt. A többiek már kezdenek meg- ln Félni
velem, de Miram nem. Ő meg mindig úgy bánik velem, mintha személyesen
sértettem volna meg.
Folytatni akarom az utam, de Cassian meglógja a karom. Lenézek az
ujjaira, aztán vissza fel az arcára.
- Nem az én nevemet kiabálja. Kérlek, eressz el!
Cassian vág egy arcot, fekete szemei az enyémbe futódnak.
- Még nem végeztünk - suttogja.
_ De - mondom, és közben vadul bólogatok, mert rájövök, miben egyszerű
is ez a megoldás. - De igen, végeztünk.
Kiszabadítom a karomat, és elsétálok, mielőtt Miram beérne minket.

A város északi határában fekvő repülési pályán gyülekezik a csapat. Közel

harmincán vagyunk, a szokásos köpenyünket viseljük, a prakti kus
egyenruhát.
A pálya körül fenyőfák magasodnak. A fenyves mögött a hegyek vonulata
alig sötétebb, mint felettük a komor égbolt.
Még Severin is eljött, bár ő nincs köpenyben, feltételezem, hogy e sak
szemmel akarja tartani a ma esti repülőket. Amikor meglát, nem tudom nem
észrevenni, mennyire elégedett. Bár szeretném, ha nem érdekelne, mégis nagy
megkönnyebbülést érzek. Végül is ezt akartam: félretenni a múltat. Félretenni
önző vágyaimat, amelyekkel csak fájdalmat okoztam mindenkinek. Élni
tovább a normális életem, és elfelejteni, amit egy olyan hu iránt érzek, aki
sosem lehet az enyém.
Ehhez jóban kell lennem a többiekkel. Még Nevemmel is.
A beosztásunkkal a kezében a röpmester végignéz rajtunk, és megszámol
minket.
Általában egy röppartnerrel repülünk, akitől sosem szabad els/.i kadnunk.
Azonnal Iámrához lépek, mert természetesen vele akaiok felmenni. Ma este
együtt repülünk!
Belem hasít a fájdalom, amikor meglátom, hogy Azúré Miriammal megy.
Ő is lát, viszonozza a pillantásomat. Egy percre azt hi szem, talán idejön, de
végül elfordul.
- Majd megenyhül - mondja Tantra. - Megijedt.
- Megijedt? Mitől?
- Hát hogy elveszített téged.
- De hát, ő kerül!
-Azt legalább tudja irányítani. Téged nem. Nem tud hatással lenni arra,
ami történt. És az emberek megijednek, amikor... nincsenek hatással arra, ami
fontos nekik.
Megrázom a fejem, és mosolygok.
- Te meg mikor lettél ilyen okos?
Tamra rám kacsint.
- Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de mindig is én voltam az
okosabb!
Felhorkantok, és kicsit oldalba könyökölöm, bár elönt a melegség, hogy
Tamra még mindig az én Tamrám! Sőt, talán most jobban, mint bármikor,
[alán most olyan lesz, mint kislánykorunkban, amikor még nem
manifesztáltam? Újra van bennünk közös. Ahogy most itt állok kamra mellett,
apa jut eszembe. Milyen boldog lenne, ha látna minket!
Ez a gondolat túlságosan felkavar, félre kell fordulnom. Ekkor meglátom
Cassiant. Az ajkam bizseregni kezd, mert megrohannak az emlékek.
Nem veszi le rólam sötétlila szemeit. Bűntudat áraszt el. Itt állok a húgom
mellett, ünneplem, hogy újra milyen közel vagyunk , egymáshoz, és közben
Cassian tiltott csókjának tudata nyomja a Ielkem.

Nézd, itt van Cassian! - mondja Tamra, és lelkesen integet neki.

Cassian megindul felénk. Ekkor feltűnik Corbin, és mellészegődik. A két
unokatestvét gyors pillantást vált egymással, mielőtt elérnek minket. Nem
barátságos ez a pillantás, de hát ók ketten sóha nem is játszották el, hogy jóban
vannak. Corbin sosem leplezte, hogy ő akar a falka következő vezére lenni,
hogy önmagát jobb jelöltnek tartja Cassiannál. Ebből a szempontból Xanderre,
Will unokatestvérére emlékeztet.
. Hát mindketten itt vagytok! - mondja Cassian mosolyogva, és én tudom,
pontosan átérzi, mekkora dolog ez most nekünk. Támrának és nekem.
Halkan köszöntőm, mintha így kevésbé lennék észrevehető. Mintha így
feledhetőbbé válna a csókunk. Olyan dologgá, ami meg sem történt.
- Azt hittem, sose áll el az eső! — mondja Corbin, és izgatottan dörzsöli
össze a kezét. - Nagyon kell már egy kis száguldás!
Tamra bólogat, mint egy bezsongott kisgyerek.
- faj, nekem is!
Ezt úgy mondja, mintha évek óta röpködne. Elnyomok egy mosolyt.
- Van már partnered, Cassian? — kérdezi Corbin.
Cassian hezitál.
- Nincs.
- Király! Akkor együtt megyünk fel.
Elfintorodok. Idejét sem tudom, ezek ketten mikor repültek együtt a
csoporton belül. Hiszen riválisok!
 Nincs időm túl sokat gondolkozni a dolgon, mert a röpmester mindenkit
berendel a sötét pálya közepére. A jelzőlámpák már égnek, hogy
biztonságosan landolhassunk vagy léglabdázzunk éjszaka. Persze ezek nélkül
is jól ellennénk: a legtöbbünknek kifinomult az éjszakai látása.
Legtöbbünknek... 'kamrára nézek. Neki például még új mindez.
Párokba rendeződünk. Amikor megadják majd a jelet, levesszük a
köpenyünket, manifesztálunk és kettesével felrepülünk, Tamra és én Cassian
és Corbin mögé állunk. Próbálok nem rájuk nézni.
A húgomhoz egészen közel húzódva várok készenlétben, és ál élem a
pillanat jelentőségét. Az első közös repülésünk! Apa mindig mondta, hogy egy
napon így lesz. Mennyire fájt neki, hogy sosem történt meg!
Az ágyunkban ülve ámulva hallgattuk a meséit a repülésről. Anya mindig
csak elnézően mosolygott, nem értette, apa miért imádja annyira a száguldást
és a szelet. Apa nagyon szerette anyát, de azt akarta, hogy olyanok legyünk,
mint ő. Legalábbis ebben a dologban. És ma olyanok leszünk.
Mielőtt levesszük a köpenyünket, Tamra megszorítja a kezemet. Olyan
boldognak és békésnek látszik, hogy ez rám is átragad. Itt vagyok a
falkámmal... ahol lennem kell. Egy pillanatra úgy érzem, minden rendbe jöhet.
Levetjük a köpenyeket. És levetjük emberi bőrünket is.
A mellkasomban elindul az ismerős húzódás, és megjelenik a vastagabb
drakibőröm. Az arcomat az égnek emelem, amikor a járomcsontom
megfeszül, a csontjaim távolodnak, élesednek, a lélegzetem melyebb lesz.
Megváltozik az orrom is, ropognak a porcok, miközben az orrnyergem
átalakul. A végtagjaim lazulnak, megnyúlnak. Imádom, ahogy elmozdulnak a
csontjaim, olyan, mint egy kellemes nyújtózás hosszú autóút után!
A szárnyaim kiszabadulnak, és én felsóhajtok, annyira jólesik.
Halkan csapkodják a levegőt. Valamivel hosszabbak, mint a hátam. Mozgatom
őket, hagyom, hogy élvezzék a légáramlatot. Meglebbennek mint két tűzarany
vászon.
Az éjszakai égen úgy úsznak a felhők, akár a füstgomolyagok. Alig várom,
hogy átszeljem őket, és erezzem párás érintésüket a bőrömön. Lepillantok a
testemre. A bőröm vibrál, mint a borostyánkőn átsütő fény. Aztán a húgomra
nézek, és a lélegzetem is elakad.
Ha én vagyok a Nap, ó a Hold: csak úgy foszforeszkal ezüst borevel.
_ Mehetünk? — kérdezem darabos drakibeszéddel, mert manifesztálva
csak így tudunk megszólalni a megváltozott hangszálaink miatt.
Tamra most először használja ezt az ősi nyelvet, őseink, az igazi sárkányok
nyelvét.
Az íriszei most nagyobbak, a pupillái keskenyebbek. Rám mered.
- Igen - bőgi.
És én tudom, hogy egész életében erre vágyott.
Ő finoman emelkedik el a földtől, én a sarkammal rúgom el magamat, fel
a nedves levegőbe. Engedem, hogy Tamra előrébb menjen, fölém, hogy
nézhessem. Lenyűgöz a látványa: gyöngyházszínű draki bőre, pókhálószerű,
jégként csillogó szárnyai. Mint egy fehér csillag a fekete egen. Visszafordul, es
azt kialtja.
- Gyere már! Úgy hallottam, gyors vagy. Mutasd meg!
Elmosolyodom, és nekiveselkedem a süvítő szélnek. Egy pörgéssel
felzárkózom. Milyen rég nem repültem! Még ha most nem süti is a nap a
bőrömet, csodálatos érzés.
Tamra óvatosan halad, még nem bízik teljesen a saját képességében, sem
a légörvényekben. A csoport sereghajtói vagyunk. A csapat többi tagja
előreszáguld, a sok különböző színű, élvezkedve forgó társunk üvöltését
elnyeli a süvítő szél. Azúré vibráló kékjében rózsaszín foltok bujkálnak, a
földdrakik bronzszíne ragyog. Miram unal más homokszin. Az ónixokat alig
lehet észrevenni, áttetsző fekete és lila bőrük beleolvad az éjbe. Történelmünk
során ezért voltak min dig ók a legjobb harcosok. Senki nem számít rájuk.
Lelassítok, amikor észreveszem Corbint és Cassiant. Iszonyatos
sebességgel száguldanak a fekete semmiben, vad cikázásuk mögöti erős
légörvényeket hagyva. Mintha láthatatlan cél lebegne a szemük előtt.
Megrázom a fejem: hülye fiúk, mindig produkálják magukat! Általában a
falkának szokták, de most gyaníthatóan 'Iámra a megcélzott közönségük.
Vagy én, suttogja egy hang a fejemben, de gyorsan elhessegetem a gondolatot.
Tamra újra felém kiált:
-Jacinda! Gyere!
Hátracsapom a szárnyaimat, és nekiveselkedem. Csak akkor fogom vissza
magam, amikor meghallom a húgom szárnycsapásait, ahogy igyekszik lépést
tartani velem.
Egymás mellett repülünk. Ennyi elég nekem. Ez több, mint amiről valaha
álmodtam. Mindenki lehagy minket, de ez egyikünket sem zavarja. Nevetünk
és forgolódunk, átszeljük az éjszakai párát. Játszunk a levegővel, mint két
kisgyerek a medence vizével.
Ez az igazi gyermeki öröm! Sosem volt benne részünk. Mostanáig.
M IÉRT NEM UGRÁSZ , B E HOZZÁNK ? Pörkölünk pár gyökérmagot, és filmeket
nézünk! - győzködöm Tamrát, mialatt visszasétálunk a pályára.
A testem még mindig csodalatosán vibrál, újra felébredt a repüléstől. Nem
éreztem ilyet, mióta... Összepréselem a szemem, míg el nem múlik az emlék,
mert nem akarom, hogy elrontsa az tijia megtalált lelki békémet.
- ló lenne! - mondja Tamra.
Elmosolyodom, mert eszembe jutnak az. éjszakák, amikor anya, kamra és
én összekuporodtunk a kanapén, és filmeket néztünk. És rádöbbenek, milyen
ritkán látom mostanában anyát. Most már biztos alszik, kizsigerelik a hosszú
műszakok. Amikor vacsora után elindultam, mondta is, hogy zuhanyzás után
azonnal lefekszik. -Talán anya is becsatlakozik.
- Talán - mondom. - Ha még ébren van.
Tamra meglepve néz rám. Tudom, mire gondol: anya mindig ebien várt
minket, bármeddig maradtunk is ki. De hát, ez, még azelőtt volt. Amikor még
azt hitte, befolyásolni tudja a sorsunkat.

— 103
 Szóid nyitnám a számat, hogy elmondjam kamrának, mi történik anyával,
de megállók, és hallgatok. Próbálok átlátni a mindem körülölelő tejfehér
ködön, mely nem szokott ennyire sűrű lenni.
— Mi az, Jacinda?
— Valami baj van — suttogom, és a kezemmel csendre intem.
Bár nem hallok aggasztó hangokat, valami nem stimmel. A városban siri
csönd honol. Még fél óra hátravan a kijárási tilalomig, meg is csak mi kerten
vagyunk kint az utcán. Ma este elvileg jákómeccs van a tornateremben, de
amikor az épülethez érünk, az teljesen sötét. Nem hallani a játékhoz használt
kristálykövek összeütődéséi, csilingelősét, sem a játékosok győzelmi üvöltését
vagy csalódott ki abalasat, amikor az egyikük kövei kiütik a tábláról a másik
versenyzőét.
Aztán a ködből egyszer csak futva előbukkan az egyik elöljáró. Szinte
komikus egy ilyen méltóságteljes alakot sietni látni.
- Hunra! Azonnal szükség van rád! Menj Nidiához, siess!
Meg sem fordul a fejemben, hogy ne tartsak vele. Átrohanunk a városon,
messze lehagyva az elöljárót. A talpunk dóiig az ösvényen. Nidia haza előtt
kisebb tömeg verődött össze. Severin és egy másik elöljáró, két kék karpántos
őr, Nidia és Jabel.
Amikoi meglátom, hogy Nidia és Jabel együtt állnak, megtorpanok. Ez csak
rosszat jelenthet. Valaki behatolt a városunkba!
Tamra siet tovább, csak akkor áll meg, amikor rájön, hogy már nem vagyok
mellette. Visszanéz rám, aztán a csoportra, látszik, hogy nem tudja, mit
tegyen. Nem bírok megszólalni. Egy hang sem jön ki belőlem. Moccanni sem
bírok.
Nidia es Jabel csak egyetlen ügyben hajlandóak összefogni, ha behatoló jár
közöttünk. Nidia ilyenkor a legfontosabb, hiszen árnyékolni tudja az elmét, de
Jabel is sokat segíthet. Mint hipnotizőr

- 10 r
draki el tudja bűvölni az embereket, és hazugságokat plántál a felükbe,
azokkal tölti be a Nidia hagyta űit.
A szívem csak úgv kalapál, kellobban bennem a tűz, a lángok a tarkómat,
a gégémet nyaldossák.

Látni akarom a behatolót! Sajnos a csoport teljesen korulallja, es a köd is

gátolja a látásomat. Azért a hátát sikerül megpillantanom, meg a széles vállait.
Nagyot nyelek, ahogy közelebb lépek. A kezeimet ökölbe szorítom, de annyira,
hogy a körmöm letörik, és beleüli a tenyerembe.
huuá lépések közelednek. Hátranézek: Cassian, Corbin, Miram, Azure.
Mind követtek minket.
Tamra! - kiáltja Severin, amikor meglát bennünket. Mintha Iámra
parancsszóra ugró háziállat lenne. Odainti magához. — Gyere ide!
Tamra átfurakodik a csoporton, és én még kevesebbet látok, mint eddig.
Az ajkamat harapdálva lépkedek közelebb, lassan, de mikor Tamra hirtelen
felém tordul, azonnal megállók. A szemembe néz, mélyen.
És az ereimben megfagy a vér.
Az arca mindent elárul.
Nem! Nem, nem, nem.
Nem nem lehet, hogy ő az!
Hevesen megrázom a fejem, szeretném semmissé tenni ezt az egészet, és
valahogy rávenni Tamrát, hogy viselkedjen természetesen, hogy se Severin, se
a többiek ne foghassanak gyanút.
Amikor a tömeg kissé szétválik, megpillantom Willt. A szemem majd’
felfalja, szinte belefájdul a fejem. Sötét mézszínű haja a halántékara omlik.
Kemény állkapcsa íve tökéletes. Itt van! Will megtartotta az ígéretét. Aztán
eszembe jut, hogy ez lehetetlen. Nem lehetséges.
Tamra leárnyékolta. Lehet, hogy véletlenül jött! Elvesztette a csapatát, és
idekeveredett...
Szóra nyílna a szám, de nem mondok végül semmit. Nem is mernék. Még
mindig a fejemet rázva felmerül bennem, hogy csak képzelem őt, hogy csak
idehallucinálom, hiszen hogyan is lehetne itt?
 Egy pillanatra persze elönt a boldogság, de aztán átveszi a helyét a
rettegés. Itt van, fél méterre Severintől, a városunkban!
Épp válaszol valamire, amit Nidia kérdezett tőle. Valószínűleg azt
részletezi, hogyan sikerült ennyire durván eltévednie a hegyekben, teljesen
egyedül, ilyen őrült magasságban, ennyire távol a főutakról. Egyre bámulom,
a szemem csak úgy issza a teste körvon a lat, mely mögött az éjszaka árnyas
háttér csupán, ahogy az egyfolytában mozgó köd is.
Ekkor meglát engem. A szemében nem pusztán felismerést Iátok.
Gesztenyeszínű tekintetében igazi boldogság csillan, és én biztos vagyok
benne, hogy emlékszik rám. Valahogyan. Ki tudja, hogyan? Mindenre
emlékszik. Emlékszik az ígéretre, amelyet tett. És betartotta.
Eljött értem.
Szerencsémre a húgom abbahagyja a felém pislogást, mielőtt bárki
észrevehetőé, és gyanúsnak találhatná a viselkedését. Újra megrázom a fejem,
most Willt intve óvatosságra, és jelezve, hogy felismertem. Nagyon aprót, de
visszabiccent. Megértettük tehát egymást.
Eestem minden porcikája égés lüktet, miközben átszelem a kettőnk között
lévő távolságot. Kezeim az oldalamon matatnak, mert annyira meg akarom
érinteni. Erezni akarom, hogy tényleg ő az! Itt. Most. Hallani akarom a
hangját, ahogy megbicsaklik, ha a közelében vagyok. Azt a bársonyos
melegséget, mely életre keltett Aluparralban, mely élhetővé tette az ottani
életet, mely kitöltötte ,ott a napjaimat, itt pedig az álmaimat.
Minden más megszűnik létezni, amikor ránézek. Hogy hol vagyunk. Hogy
mekkora a veszély.
A lelkem mélyén tudom, hogy Tamra nem fogja felfedni Will kilétét, és
nem csak az irántam érzett szeretett' miatt. A húgom nem gyilkos, és tudja,
hogy elég egy rossz szó, és Willnek vége. Jó ez vagy ..sem, ő képtelen ilyet
tenni. Egyszerűen nem az a típus.
Ez persze még nem jelenti azt, hogy Will biztonságban van.
A levegő megmozdul, amikor valaki mellem lép. Cassian! Willt bámulja.
Egy pillanatra majdnem elfelejtettem, hogy van itt más is, aki felismerheti őt!
Követem Cassian tekintetét, és alig kapok levegőt, mert a tüdőm gyakorlatilag
összepréselődik a nyomás alatt.
Caissian itt, a saját felségterületén bámulja Willt! A fiút, akit majdnem megölt,
amikor legurultak arról a szikláról. Olyan erősen átérzem a nyomorúságom,
hogy majdnem felfordul a gyomrom.
Itt semmi nem akadályozhatja meg Cassiant abban, hogy befejezze azt a
csatát. Ö aztán nem Tamra. Neki a lényegéhez tartozik, hogy öljön. Az ónixok
ősidők óta gyilkolnak. Ebben a legjobbak.
Ez egy igazi rémálom!
Visszanézek Willre. Két fegyveres őrszem, akikkel együtt jártam
általánosba, közrezárja, mint egy elítéltet. Ha szerencséje van, nem tudják
meg, kicsoda valójában. Hogy mit jelent nekem. Nicha szimplán leárnyékolja
majd - bár úgy tűnik, rajta nem fog a varazs! -, es szélnek eresztik. Mindez
persze csak akkor lehetséges, ha én nyugodt maradok. Ha Will nem árulja el
magát. Ha Cassian nem mond vagy tesz valami rosszat.
Félve pillantok Cassianra, és közben azt kívánom, maradjon csendben,
tartsa a száját, és mentse meg Will életét.
Cassian arca fegyelmezett, nem árul el semmit, csak mintha a
tekintetében bujkálna egy kis fájdalom, amikor rám néz.
- Kérlek - tátogom felé, de már ez is rizikós, mert Minim lép hozzám,
keresztbe tett karokkal, mint valami őrmester.
- Eltévedt túrázó? - kérdezi.
A szemet le nem véve rólam, Cassian felel:
- Úgy tűnik.
- Kipróbálják rajta Tamrát?
Ezt Corbin kérdezi, nála ez hangosan gondolkozás.
- Valószínűleg! - okoskodik Miram, és közben lábujjhegyre állva próbál
ellátni a tömeg feje felett a túrázóig.
Megállóm, hogy ne húzódjak közelebb, mert nem akarom, hogy bárkinek
feltűnjön, Will és én nem vagyunk idegenek egymásnak.
- Fiatal - morfondírozik Miram. - És cuki.
Azúré felhorkan.
- Mármint ahhoz képest, hogy ember.
 - Ahhoz képest — helyesel Miram. Oldalra kacsint, rám. — Te mit
mondasz, Jacinda? Te vagy itt a szaktekintély emberfiú ügyben. Milyennek
számít ez a többihez képest?
Elvörösödöm, de igyekszem laza maradni, és nem kapom fel a vizet.
Cassian gyorsabb:
- Elég volt, Miram! - csattan fel.
- Nézzétek csak! — mondja Corbin. — Beviszik a házba! — Felnevet. - A
csávónak gőze nem lesz majd, mi történt itt!
Will nem pillant felém, miközben bevezetik a házikóba, de tudom, hogy
észleli, hol vagyok. Észleljük egymást: az egész testem válaszokat sugároz felé.
De hát, mire számított? Tudnia kellett, milyen veszélyek leselkednek ra, ha a
falka közelébe jön! Az igazság szíven üt.
Amennyire én igyekeztem elfelejteni ót, ö annyira nem feledett engem! Akkor ő
erősebb nálam? Vagy gyengébb?
A két őrön kívül mindenki beesődül a házba. Azok ketten az ajtóban
maradnak. Ha minden rendben zajlik, Nidia és Jabel kezelésbe veszi a
vendéget. Tamra is besegít, feltételezem. Ekkor bepánikolok, hogy mi van, ha
Jabel mágiája működni fog Willen? Mi van, ha úgy jön ki onnan, hogy tényleg
nem tudja, mi folyik itt, és a feje tele lesz hazugsággal? Ha elfelejti, mi az
igazság?
Tördelem az ujjaimat, míg fájni nem kezdenek. Nem tudok mást tenni,
csak várni, és remélni, hogy az emlékezete támadhatatlan.
És aztán mi lesz? Most már tudja, hol a falka, hol vagyok en. Látott. Vissza
fog jönni, és megint elkapják. És akkor már tudni foglak, hogy ez a fiú más,
hogy az árnyékolás nem hat rá.
— Gyere! — mondja Cassian, és átkarol. — Hazakiserlek.
Egy pillanatra habozok, de aztán persze vele megyek. Semmit nem akarok
kevésbé, mint itt ácsorogni, míg valaki tényleg gyanút nem fog kettőnket
illetően.
Megfordulok, és hagyom, hogy Cassian elvezessen. Egyfolytában az
zakatol a fejemben, hogy Will betartotta az ígéretét! Eljött értem!
 Nem bírom visszafogni magam, és hátrapillantok, de Cassian rám szól.
— Ne nézz vissza, Jacinda!
Kényszerítem magam, hogy előre nézzek. Cassiannak igaza van. Az, hogy
Will emlékszik rám és eljött értem, gyakorlatilag semmin nem változtat. Nem
mehetek vele. Az eszemnek kell győznie. Semmi nem változott, mi nem
lehetünk együtt. Veszélyesen nem íllunk össze — mint az olaj meg a tűz.
Cassian egy szót sem szól, míg el nem érjük a házunkat.
— Hol az anyád? — kérdezi ekkor.

Intek neki, hogy várjon, amíg bemegyek anyáért. A szobájában megy a

tévé, úgy aludt el. Nyugodtnak tűnik, pedig mostanában nem szoktam annak
látni. Odaosonok, és kikapcsolom a készüléket. Becsukom az ajtót, és
visszamegyek Cassianhoz, aki a nappalinkban járkál Fel -alá.
Kátrányszínű szeme élesen villan.
- Hogy talált rád?
- Szerintem egyszerűen szerencséje volt. Túl közel keveredett a városhoz,
és az őrszemek lekapcsolták.
Ezt azért teszem hozzá, nehogy Cassian elgondolkozzon azon, hogy
Willen esetleg nem fog az árnyékolás.
Kétségbeesetten néz rám.
- Jacinda, ő nem egy eltévedt, ártatlan túrázó!
- Tudom. — Keresztbe fonom a karom. — 0 egy vadász. — Hagyom, hogy
leülepedjen a csend. - Szóval, mért nem mondtál nekik semmit?
- Még mondhatok.
- Fogsz?
Megkeményedik az állkapcsa. Mintha igent akarna mondani... de aztán ki
fújja a levegőt, és félrenéz. Nem tudom, hogy magára vagy rám mérgesebb.
~ Hogy gyűlölhess? Hogy végig kelljen néznem, ahogy megölik? Nekem ez
nem okozna örömet.
Csak bámulom őt. Már nem lep meg az a gondolat, hogy esetleg tényleg
fontos vagyok neki. Saját magamért, nem a képességem miatt. Hogy nem az
ellenségem, sót... kezdem azt érezni, hogy tényleg segíteni akar. Máskülönben
minek falazna egy fiúnak, akit gyűlöl?
 - El kell őt engedned, Jacinda!
Bólintok, de már a mozdulat is híj, hasogat a halántékom.

- Tudom.
- És ezt neki is tudnia kell.
A hangja jelentőségteljes, és közben a szemembe néz. Kezdem érteni, mire
céloz.
- Szerinted beszélnem kéne vele.
- Mikor már elég messze jár a falkától, őszintén el kell neki mondanod,
hogy köztetek mindennek vége. Lehet, hogy az árnyékolás után össze lesz
zavarodva, de valahogy el kell érned, hogy felfogja.
De mi van, ha Willt tényleg nem lehet árnyékolni? Cassian akkor is ilyen
nyugodtan szabadon engedné?
Cassian hozzám lép, és felemeli az államat, hogy a szemébe nézzek.
_ Mondd meg neki, hogy adja be a családjának, ez a terület teljesen kietlen!
Hogy itt már nincsenek drakik. Hogy továbbálltunk. Hinni fognak neki.
Megértem azt is, amit nem mond ki. Hogy a vére miatt hinni fognak
Willnek. Mert van, ami közös benne és a drakikban!
Cassian egészen közel hajol az arcomhoz, érzem a leheletét a bőrömön, és
megrohan a csókunk emléke. De ha ez nem lenne elég, hogy engedelmességre
késztessen, meg is szólal:
- Ha még egyszer meglátom itt, nem hallgatok többé, még ha meggyűlölsz
is ezért. Nem fogom megvédeni. Megértetted?
Bólintok, és a torkomban gombóc nő.
- Na, gyere! - mondja, és kitárja a bejárati ajtót.
Odakint kavarog a köd az éjszakában.
- Hova megyünk?
- Gondolom, a szokásos helyen fogják letenni. Azt akarom, hogy már ott
várj rá.
£* GY FA MÖGÖTT VÁRAKOZOM , visszafojtott lélegzettel. A cserjék a csupasz
lábamat karcolják, a tövisek tűként szurkálják az oldalamat. Nézem azt a
helyet, ahová a leárnyékolt behatolókat általában kidobják. Nincs messze a
nyilvános főúttól, mely mélyen átvág a hegyeken. A legmagasabban fekvő főút.
A szívem még mindig a fülemben dobog, annyira rohantam, hogy én érjek ide
előbb.
Az őrjárat csendben közeledik az erdőn át, de a halk ropogást nem lehet
nem hallani. L.udo ösvényt vág a fák között Will-lel a hátán, míg Remy
mögöttük lépdel. Összerándulok, amikor Ludo durván a kemény földre löki
Willt. Biztos fáj neki! Ha Will csak tetteti, hogy ájult, és valójában magánál
van, ahogy sejtem, jól megdolgozik azért, hogy ennyire ne látsszon rajta
semmilyen reakció a kínzói előtt.
A két draki egy ideig nézi őt a földön. Remy még bele is rúg kicsit a
cipőorrával.
- Na, gyerünk! - röffenti Ludo. - Éhen halok!
Miután eltűntek, még pár percet várok, figyelem a fákat, mozdul-e köztük
valami, de minden csöndes, tényleg elmentek. Will mozdulatlanul fekszik a
földön, mint egy halott, és én nem bírok tovább várni!
Leereszkedem, és felé sietek. Talán tévedtem! Talán nem színlel! Talán le
lehet árnyékolni!
 Fölé hajolok, és a kezemet magam előtt tartom, mert azt sem tudom, mijét
érintsem először.
-Will.
A neve sóhajként szakad fel belőlem. Mintha félnék hangosan kimondani.
Mintha eltűnne, mint egy délibáb attól, hogy kimondom. Mintha elillanna
tőle, akár a felcsapó gőz, szerteszét az oltalmazó ködben. Annyi minden
elillant belőlem is, mióta hazajöttem!
A homályban aztán látom, ahogy kinyílik a szeme. Megijedek, és
hátraugrom, de Will mosolyog azzal a tökéletes szájával. A szájával, melynek
alakját és puhaságát sosem tudnám elfelejteni.
Kapkodom a levegőt a megkönnyebbüléstől. Most már ki merem mondani
hangosabban a nevét:
-Will!
Egy gyors mozdulat, és már talpon is van. Semmi jele rajta a leár-
nyékolásnak! Tehát igazam volt. A drakivére megvédte, immúnis rá.
Felém mozdul, és én felé, de aztán észbe kapok, tudom, mit kell tennem!
Hátralépek, mielőtt az arcunk összetalálkozna. Felteszem a kezem, hogy távol
tartsam, és szigorúan suttogom:
- Mit keresel itt?
- Téged.
A hangjától azonnal megremegek. Simogató, mint a bársony... máris
libabőrös vagyok. Minden válasz ott van ebben a bársonyosságban. Nem
felejtett el. Még mindig engem akar. Próbálok nyelni, de elszorul a torkom.
Ismerős az érzés, mindig ezt érzem, ha a közelemben van. Sokkal könnyebb
volt a távollétében elhatározni, hogy elfelejteni és tovább lépek rajta, mint így,
hogy mellettem áll.
- Nem lett volna szabad idejönnöd. Túl kockázatos!
-Jacinda. - Úgy néz rám, mintha megőrültem volna. - Én vagyok az!
Megszorítja a kezemet, és közelebb húz.
Ezt egyszerűen nem bírom kihagyni. Hogy helyes cselekedet-e, vagy sem,
mindegy, nekem most ez kell. Ennyi jár. Lopok egy percet vele. Csak ennyi. És
mindig emlékezni fogok rá. Megelégszem ennyivel.
Magához ránt, és olyan erővel ölel, hogy félek, eltöri a bordámat. Felnézek
az arcán játszó árnyakra, bár többet látnék belőle, többet, mint amit a sápadt
holdfény felfed!
De most ez van, ennyi van, ennyinek kell elégnek lennie.
Kezemet az arcához nyomom, élvezem a borostája érintését a te-
nyeremben. A szívem eltelik vele, ahogy a bőröm a bőréhez ér. Nem hittem
volna, hogy még egyszer hozzáérhetek.
- Hát emlékszel rám! - suttogom, és szemem a tekintetét keresi a
sötétben. — Emlékszel arra az éjszakára.
- Amikor mindenki felébredt teljesen összezavarodva, összeraktam, mi
történhetett. Emlékeztem, miket meséltél Nidiáról, és rájöttem, Tamra is
olyan lett. Ezért csak úgy tettem, mintha én is meg lennék zavarodva, ahogy
mindenki más. - Ércesen felnevet. - Az unokatestvéreim még mindig nem
értik, mi történt velük. Azt gondolják, valaki randidrogot csempészett az
italukba!
-Akkor csak te emlékszel?
Amikor Will bólint, a megkönnyebbüléstől nagy kő esik le a szívemről.

- Igen. Mindenki másnak egy nagy homály az az egész este.

Mindenki másnak. Nézem az alakját a mély sötétben, a szeme villogását, és
tudom, miért olyan különleges Will.
A vér miatt.
- Mert te olyan vagy, mint mi - suttogom.
- Tessék?
Hozzám simul, és a hangja rezgéséből tudom, érti a célzást. Talán jobban
is, mint szeretné.
Kihagy a lélegzetem, annyira igyekszem nyelni.
- Úgy tűnik, sokban hasonlítasz hozzánk. Az árnyékolás nem hat a
drakikra. Ezek szerint kaptál annyi drakivért, hogy ellenállj az árnyékolónak.
Ez megmagyarázza azt is, miért kötődsz annyira hozzánk, miért tudsz olyan
könnyen ránk találni. Hasonszőrű vagy!
Ezek után egy ideig egyikünk sem szól, és én azon gondolkozom, vajon
ugyanaz jár-e a fejünkben.
Milyen dolgokban különbözhet tőlük? Miben más, mint az emberek? Miben
hasonlít még hozzám? Mennyiben... draki Will?
Kirázom a fejemből ezeket a megemészthetetlen gondolatokat. Úgysem
kaphatok választ. Most semmiképp. Talán sosem fogok. Es végül is, mit számít
mindez? Csak a most számít. Számunkra úgysincs holnap. Nincs közös jövőnk.
- Undorodsz ettől? - kérdezi hirtelen. - Undorodsz tőlem?
Sejtem, mire gondol, de a válasz nem is olyan egyszerű.
- Tudom, hogy te nem tehetsz róla, és hogy csak emiatt maradhattál
életben. De lopott vér folyik az ereidben! Drakik haltak meg, hogy élhess.
- Igen. - A sötétben villáinknak a szemei. - Ezen nincs mit tagadni. De én
nem tudtam, mit tesz velem az apám. Csak utána vált világossá. Elhiszed,
ugye? Hinned kell nekem!
- Hiszek neked.
Hallom a gyorsuló légzését.
- Éjszakánként, sokszor... érzem őket. Az álmaimban. Összeszorítom a
szememet, mert a félelem, amely mardos, figyelmet követel.
- Es az apám is... azok között...
- Nem! Az lehetetlen! Erre nem is szabad gondolnod. Körülbelül egy évvel
ezelőtt kezdtünk csak ezen a környéken vadászni.
Megkönnyebbülök, és nem kicsit.
- Sosem tudnék undorodni tőled, Will. fúl fontos vagy nekem ahhoz.
A keze felcsúszik a gerincemen, és megborzongok, de emlékeztetem
magam, mi a dolgom ma este.
- Hogy találtál meg? - kérdezem, és távolabb húzódom. Próbálok
eltávolodni bizsergető érintésétől. Muszáj, mert később túl nehéz lesz, és
már nem leszek képes.
Túl nehéz? Nevetnem kell. Mindig is túl nehéz volt!
 - Már háromszor kerestelek ezen a környéken - ismeri be.
- Egyedül?
Megfeszül a testem, és hátrapillantok a fák árnyai közé, nem buk- kan-e
fel onnan egy vadász.
- Most egyedül vagyok - nyugtat meg. - Legutóbb a családommal jöttem.
De elszöktem, míg ők...
- Vadásztak - fejezem be éles hangon a mondatot.
Megremegek a gondolattól, hogy vadászok járják az erdőinket.
Ilyen közel a városunkhoz! Most már arcokat is tudok társítani hozzájuk. Már
nem csak éjszakai rémmesék szörnyei. Látom őket magam előtt. Az apját. A
nagybátyjait. Az unokatestvéreit, Xandert és Angust. Itt jártak. És nem is olyan
rég.
Megint megrázom a fejem, mert hirtelen mérges leszek, amiért vissza mert
jönni. Annyira kockázatos! És nem csak az ő számára. Az egész falkámat
veszélyeztette!
- Túl veszélyes a jelenléted. Nem lett volna szabad idejönnöd. Ha ma este
lelepleztek volna...
Még mindig a fejemet rázom. Ha úgy veszítem el, hogy nem láthatom
többé, az egy dolog. De ha azért, mert a falkám megöli...
Abba belehalnék. Az teljesen összetörne.
- Úgy öltöztem, mint egy hegyi túrázó.
- De Tamra és Cassian felismert!
- Nem mondtak semmit.
Bólintok.
-Miattam. Miattam tartották a szájukat. Megígértem nekik, hogy
megkérlek, beszéld rá a családodat, hogy ne vadásszanak többet errefelé. -
Nagy levegőt veszek. - És hogy arra is megkérlek, többet ne gyere vissza te
sem.
- És ezt is megígérted? - A hangja csattan, mint az ostor. - Kinek?
Cassiannak? Nem lep meg, hogy nem akar többet a közeledben látni!
Szívesen tagadnám, szívesen mondanám, hogy Cassian csak azért akar
megszabadulni Willtől, mert így helyes. Így biztonságos. Hogy nem játszik
bele ebbe semmiféle féltékenység vagy birtoklási vágy.
Lehunyom égő szemeimet, és nem telelek. Nemrég volt, hogy Cassian pont
úgy karolt át, mint most Will, és én engedtem, hogy megöleljen. Hogy
megcsókoljon.
Felnyögök, amikor elhúzódom Willtől, mert árulónak érzem magam. Még
ha a magány és a sérülékenység hajtott is Cassian karjaiba, bevallom, élveztem.
Will visszahúz, és újra átölel.
-Na, és te mit akarsz? Azt akarod, hogy tűnjek el, és sose láss többet?
Élvezem az ölelését. Elgyengülök. Annyira hiányzott! Azt hittem, képes
leszek elfelejteni, hogy tudok csak a fa 1 kabeli j övöm re koncentrálni, még ha
ebbe egy részem bele is hal - de ez most még annál a kilátásnál is rosszabb.
Ahogy hozzásimulok, ahogy megérzem ismerős illatát... egy kis időre ismét az
enyém lehet. De újra el kell majd búcsúznunk. Kezdődik újra a pokoljárás!
A sötéten keresztül igyekszem magamba szívni a körvonalát, élvezve a
látványt. Olyan szép, hogy az fáj. A sötét szemöldöke alatt a mélyen ülő
szemei. A haja, mely mindig lázad, mindig előreesik az arcába, mintha csak
arra várna, hogy arrébb simítsam. Na, és a szája, azok az ajkak.
Most kell őt az agyamba vésni, most kell a legapróbb részletét is magamba
innom, mert aztán jönnek a csendes magány órái, amikor egyedül leszek a
sötétben, és csak gondolni tudok majd rá.
Kezeivel megmarkolja a karom.
- Tehát ennyi volt, Jacinda? Feladsz minket?
Szemem a szemét keresi az árnyak között.
- Túl veszélyes. És nem csak számunkra. Mindenki számára. Az a sok élet
mind veszélybe kerülhet.
A keze felkúszik a vállaltiig, aztán az arcomig, és ez már túl sok nekem. A
széles tenyere. Az erős ujjai, ahogy megmarkolnak, lég a szemem. Erősen
pislogok, hogy a könnyeim elapadjanak.
- Már nem hiszel bennünk? — Ujjai gyöngéden az arcomba nyomódnak.
— Mindig van megoldás.
 Megrázom a fejem.
- Nem tudod, milyen volt ez az egész.
- Bántottak?! - A hangja megkeményedik. Az ujjai is erősebben tapadnak
az arcomba. - Amikor hazajöttél, ók...?
- Nem... — vágom rá. — jól vagyok. Nem mintha nem érdemelnék
büntetést. Will... én felfedtem magam vadászok előtt!
- Akkor legyünk csak mi, ketten. A falka nélkül. A vadaszok nélkül. Úgy
senkit nem sodorhatunk bajba.
- Ezt hogy érted?
- Szökj el velem!
 Egy pillanatig CSAK AZZAL FOGLALKOZOM, hogy felfogjam, amit
mondott. Hagyom, hogy a remény elárassza felgyorsult szívemet. Én és Will.
És senki más!
- Hogyan? Hova mennénk?
- Bárhova.
Csalódottan sóhajtok. Azt hittem, van konkrét terve. Azt hittem, talán
tényleg lehet esélyünk.
- Ez így csak egy álom, Will. - Megcirógatom az arcát. - Egy gyönyörű
álom.
Elrántja a fejét, mintha nem tudná elfogadni a vigasztalást, ha
visszautasítást is hordoz.
- Lehet több is. Lehet valóság is, Jacinda. Gyere velem! Együtt
megcsináljuk!
Hirtelen felidegesít, hogy ilyen csalfa reménnyel kecsegtetnek.
- De hogyan?! Hová mennénk? Miből élnénk?
- Nagyanyám segítene nekünk. Ott ellakhatnánk egy ideig.
Pislogok.
- Nagyanyád?
Most hallok először a nagyanyjáról. Tény, hogy Will meg én alig tudunk
egymásról valamit. Igazából csak a fontos dolgainkat ismerjük. A titkokat. Az
apróságokra valahogy nem került sor. Belesajdul a szívem, annyira szeretném
tudni róla azt a sok apró részletet, melyet csak akkor ismerhetnék meg, ha
együtt lennénk. Ha lenne rá idő és lehetőség. Ha élhetnénk normális, egyszerű
életet.
— Persze, nem maradnánk nála örökre. Apám egy idő után rájönne, hol
vagyok, és utánam jönne, de nagyanyám adhatna valameny- nyi pénzt, amíg
magunktól talpra állunk.
Én egyre csak rázom a fejem, miközben igyekszem befogadni mindazt, amit
mond.
— Mért segítene nekünk a nagymamád teljes titokban?
— O anyukám anyja, és apámmal nincsenek túl jóban. Miután anyukám
meghalt, apám sosem engedte, hogy lásson. Szerinte a nagymama túl... sokat
kérdezősködik. Amikor pedig beteg voltam... — Megfeszül az arca. - Nos,
akkor sem engedte be hozzám.
Kihallom szavaiból a kimondatlant. Will apja nem akarta, hogy a volt
anyósa a fia körül tébláboljon, miközben épp d ráki vér-átöm- lesztésnek veti
alá.
Nagyon megsajnálom Willt. Mennyire hiányozhatott neki a nagyanyja,
főleg miután elvesztette az anyját. Aztán még meg is betegedett, és csak az
apja volt mellette, aki nem éppen egy csupa szív, csupa melegség fazon.
Látom magam előtt Willt gyerekként, és megszakad miatta a szívem.
Magánya szinte beszélget az enyémmel, sebeink egymás tükörképei.
— Nem messze lakik. Big Surben.
— Nem mehetek! - mondom, de a szavaim nehezen hagyják el a számat, és
rossz utóíz marad utánuk.
Úgy érted, nem akarsz? — A hangja vádló. — Cassian mitt ti ketten...?
- Nem! - vágok vissza gyorsan. - Nem erről van szó, Will. Cassian jó barát,
és azokból most nem áll rendelkezésemre túl sok.
- Barát... Aha, persze. Gondolom, semmi mást nem akar töled.
- A lényeg, hogy én nem akarok ennél többet!
Elpirulok a csók emlékétől. Bár csak pillanatnyi elgyengülés volt részemről,
arra az egy pillanatra mindenkit elárultam - Willt, Tani rát. Még Cassiant is.
És magamat.
Will a homlokomhoz érinti a homlokát.
- Tehát nem akarod Cassiant. Mégis azt kívánod, hogy csak úgy tűnjek el
az, életedből? — suttogja.
Próbálok bólintani. Nem bírnék most hazug szavakat kimonda ni. Most,
hogy itt van, újra élek, és ezt nem éreztem a hazatérésem étta. Azóta, hogy
azzal győzködtem magam, el tudom őt felejteni.
Érzi, hogy ellágyulok, és megsimogatja az arcomat, játszani kezd a
hajammal, tekergeti a hullámaimat.
- Kész vagy feladni minket? Tényleg azt akarod, hogy lesétáljak a hegyről,
és sose jöjjek vissza? Azt akarod, hogy elfelejtselek?
Ahogy egyre érdesebb hangjával felvázolja ezt a lehetőséget, meg remegek.
Nem, nem! Persze, hogy nem ezt akarom! De így kell lennie.
- Mondd csak ki, Jacinda! Mondd ki, és eltűnök! Ezt akarod vagy sem?
Nem akarsz látni többé?
Felzokogok, es ez leleplezi az érzéseimet.
- Nem, nem.
Will megcsókol. Szenvedélyesen, éhesen. Keze mélyen a hajamba tiu. Ajkai
hűvösek, ami meglep, mert az én testem csupa tűz.
Mozdulatlanul állok, miközben belül emészt a tűz. Elragad a szenvedéIy.
Minden kitör belőlem, amit próbáltam visszatartani, és viszacsokolom, olyan
hévvel, mint a kiéhezett állat. Őrá vagyok éhes!
És akkor feltárul előttem az ijesztő bizonyosság: nem tudom őt feladni!
Ő az én másik felem. Ő tudja, milyen kívülállónak lenni, milyen letérni a
mások által kijelölt ösvényről. Egyformák vagyunk.
Ugyanannak az éremnek a két oldala.
Elhúzódik kicsit, hogy levegőhöz jusson, és a fülembe súgja:
- Találunk megoldást.
Beleborzongok. Csókolgat, es én belekapaszkodom. A mellkasomban
gyűlnek a lángok, már a torkomat mardossák. Will egyik karjával erősen tart,
nehogy összeessek.
A szemem megtelik a sötétség szikrázó színeivel. Hagyom, hogy elragadjon
az ár. Hagyom, hogy hatalmába kerítsen Will varázslata, a szája, a kezei a
testemen...
_ Tamra... - fuldoklóm. Mert eszembe jut, hogy a húgommal milyen közel
kerültünk megint egymáshoz. - Nem tudnám itt hagyni!
 De aztán kattan bennem valami, Tamrának nincs is szüksége rám! Itt most
jó dolga van. Es itt van neki Cassian is. Talán Cassian jobban értékelné őt, ha
én lelépnék. Lehet, hogy el kell mennem, hogy együtt lehessenek végre.
Persze anya, az más kérdés. Nyilván örülne, ha el tudnék szökni a drakétól.
Talán el is akarna jönni velem. De én képes lennék ilyet tenni vele? Arra
kényszeríteni, hogy válasszon köztem és Tarnra között? Vagy csak félek, hogy
nem engem választana?
- Jacinda - sóhajtja Will a nyakamba, mint aki a gondolataimban olvas. -
Csak gondold végig! Összesen ennyit kérek.
Ennyit kér... most. Kihallom a szavaiból a rejtett célzást. Nem mond le
rólam. Azt akarja, hogy együtt legyünk. Annak ellenenére, hogy én próbálom
eltaszítani magamtól.
Eltölt az öröm. Aztán az öröm felett érzett öröm! Bólintok.
— Időre van szükségem.
— Találkozzunk újra! Két hét múlva!
Elakad a lélegzetem. Két hét! Az rengeteg! Aztán eszembe jut, mekkora
tervezést-szervezést igényel, hogy ideutazhasson. Nem lehet egyszerű
eljönnie otthonról úgy, hogy senki ne fogjon gyanúi, hova készül.
Ennek ellenére a tudat, hogy Will itt hagy, hirtelen ólomsúlykéni
nehezedik rám. Két hét egy emberöltőnek tűnik. Nagyot nyelek, és az ingébe
kapaszkodom, elhúzom meleg mellkasától.
Will körbepillant a sűrűn benőtt kis tisztáson, ahol állunk.
— Ugyanezen a helyen. Rendben?
Ez is egy megoldás. Egyelőre. Nem kell döntést hozni, ugyanakkor
tudhatom, hogy újra eljön. Hogy újra így leszünk, ketten. Keze az arcomon,
íze a számban.
Ennyi elég ahhoz, hogy túléljem a két hetet.
— Rendben — erősítem meg reszketve.
Igyekszem leplezni, mennyire nem akarom, hogy elmenjen. Akkor azt
hihetné, hogy gyenge vagyok, és tovább győzködne, hogy tartsak vele. És bár
én is erre vágyom, nem tehetem.
— Akkor ezt megbeszéltük! — mondja, és magabiztosan cseng a hangja.
Biztos benne, hogy amikor legközelebb itt találkozunk, kész leszek világgá
menni vele.
És lehet, hogy így is lesz!
— Délben — teszem hozzá.

Nehezebb lesz napközben ellógnom, de látni akarom, ahogy a fény játszik

a zöldes aranybarna szemében. Látnom kell rézszínű haját is... hiányzik!
- Itt leszek!

Valahogy. Semmi nem választhat el tőle. Talán ez a válasz minden

kérdésemre, melyben döntést kéne hoznom.
De ha nem tudok nélküle élni, akkor mégis, mi a kérdés?
A
VÁROSUNK HATÁRÁBAN K UKSOLOK , a nyári hangába bújtam, cs próbálom
összeszdni a bátorságomat. Nézem a városkapuban strázsáló őrt. Amikor
elszöktem, Cassian segített elterelni a figyelmét.
A hüvelykujjamat harapdálom, és arra gondolok, amit Cassian mondott a
visszaszökesről. Nem lesz semmi baj. Az őrszem nem akarja majd az egész
városka előtt beismerni, hogy hagyott téged kicsusszanni.
Hát... remélem, igaza lesz! Felállók, és határozott léptekkel megindulok a
kapu boltíve felé. Bár nem vagyok magabiztos, legalább ügyesen el tudom
játszani!
- Csáó, Levin! - mondom teljesen természetes hanghordozással. - Mizu?
Levin annyira összerándul a hangomra, hogy kiegyenesedik. Tengerkék
szemét tágra nyitja.
-Jacindaü Te mit keresel... - Izgatottan maga mögé pislant, mintha attól
félne, Severin látja, mekkora hibát követett el. Sokkal halkabban folytatja: -
Mit keresel a falakon kívül?!
Zsebre teszem a kezem, úgy festek, mint a ma született ártatlanság.
Hát csak sétálgattam kicsit. - Cipőm orra egy kaviccsal játszik. -Ahogy az
előbb te... nem igaz? Bár elvileg őrködnöd kellett volna.
Még a ködörvényekkel kavargó, sötét éjszakában is látom, ahogy Levin
arcvonásai átrendeződnek.
 Ja, aha...
- Nézd... ez nem nagy ügy. - Vállat vonok. - Úgy értem, én tuti nem szólok
egy szót se.
Hagyom, hogy a ki nem mondott ígéret a levegőben lógjon kicsit.
- Igen! — vágja rá az őr gyorsan. — Én sem! Na, tűnés! — Maga mögé
mutat. - Tűnj el!
Mosolyogva lépek be a városkapun.
- Koszi!
Nidia házához érve egy percig habozok. Ajkamról eltűnik a mosoly. Az
ablakok sötétek. Nidia és Tamra biztosan hullafáradtak, miután órákig
árnyékolták Willt.
Felnézek az égre, és feldereng a repülő Tamra képe, ahogy nekifeszül a
légáramlatoknak, teljes eufóriában, mert mindez még anyuéira új és
csodálatos neki.
Valaki közelít a kísértetiesen csöndes éjszakában, sarka alatt ropog a
murva. A szívem a nyakamban dobol. Ledermedek. Biztosra veszem, hogy
Levin meggondolta magát, követett és fel fog adni.
Felöltőm a legszebb mosolyom, és megpördiilök, készen egy újabb
meggyőzési hadjáratra: el kell felejtenie, hogy látta, amint visszaosonok a
városba!
De Levin nincs sehol.
Összehúzom a szemöldökömet. A távolban látom Levint: még mindig az
őrbódéban van. Körbefordulok, és figyelem a ködöt, e vé- geláthatatlanul
hullámzó szürke tengert. Apára finom rétegekben megtapad a bőrömön.
Az úton senki!
A szél fordul, és ellenkező irányba hullámzik a köd. Az arcomat keretező
hajfürtök a bőrömet cirógatják.
Rop?'-
Talán most végre megláthatom, ki kering itt körülöttem a sötétben. A
reccsenő gally irányába perdülök. Egy hajtincs az arcomba csapódik.
- Hahó? - A hangom szinte énekel a sötétben. - Ki van ott?
 Nézem a füstként gomolygó ködöt, és várom, hogy előlépjen belőle az
őrjárat egyik tagja, de nem történik semmi. Készen állok a menekülésre és a
harcra is, a bőröm megfeszül, és felforrósodik minden izmom. Egy őrszem
sosem rejtőzködne így!
Minden nyugodt, de én tudom, hogy nem vagyok egyedül. Karjaimat
összefonom a mellkasomon, megfordulok és az ösvény felé sietek. Masírozok
előre a ködben, hogy minél előbb hazaérjek.
Már majdnem a városközpontnál vagyok, amikor lépteim ütemén át egy
hangot hallok.
- Hé!
Azonnal megállók. Cassian lép elő a ködből.
- Követtél az egész városon keresztül? - kérdezem. - Mért nem
válaszoltál?
- Hogy mi? - Értetlen arcot vág. - Nem. Itt vártalak.
Gyanakodva nézek rá, aztán hátrafordulok, hogy nem látok-e meg valakit,
aki osonva követ és figyel.
Mivel senkit nem tudok kivenni a ködből, visszafordulok Cassian hoz.
- Na, sikerült? Megtetted? Megkérted, hogy ne jöjjön ide többet? -
kérdezi.
- Igen. Sikerült.
Elsőre legalábbis.
A szememet lesütve indulok tovább. A karomat ismét összefonom.
Cassian mellém szegődik.
-jól vagy?
— Jól leszek - felelem. - Ez a mai nap kicsit sok volt.
— Igen, tudom. - Megfordít, keze a vállaimon. - Helyesen cselekedtél!
Helyesen. Miért, mi a helyes? En már nem is tudom. A torkom elszorul,
képtelen vagyok megszólalni, nem bírok tovább hazudózni. Csak bólogatok,
mint egy hülye. Kivonom magam az öleléséből, mert minél előbb távol akarom
tudni magamtól. Mert a jelenléte teljesen összezavar. A közelében bűnösnek
érzem magam. A csókunk miatt. A hazugságok miatt. Amiatt, hogy talán
elhagyom a falkát, és mindörökre elveszítem a bizalmát.
De lépést tart velem. Oldalról rápillantok, hátha megérti, hogy egyedül
akarok lenni.
Megérti.
— Hazakísérlek, hogy ne kapcsolhassanak le kikérdezésre. Ha valaki jön,
majd azt mondom, elvittelek, hogy meglátogathasd Tamrát. Vagy ilyesmi.
A szavai rávilágítanak, milyen lenne az életem, ha itt maradnék. I lát nem
jó! Cassian a barátom maradna, mindig falazna nekem, és segítene, hogy újra
befogadjanak, és nyilván be is fogadnának, ha... jól viselkedem.
Ha elfelejtem Willt.
Ha tudok úgy tenni, mint aki nem szenved belül. Csak rajtam múlik, ugye.
Az ajkamhoz érek, hogy az ujjaimmal ugyanott tapinthassam meg, ahol
nemrég Will ért hozzám. Biztos vagyok benne, hogy sosem tudnám elfelejteni.
Az utóbbi hetekben próbáltam magam meg, győzni, hogy túl tudom tenni
magam rajta, sőt, hogy ez már meg is történt, de ma este kiderült, mekkorát
tévedtem. Mindig is itt voli velem. És mindig itt is lesz.

Napokkal később anya ajtajában állok, és óvatosan kopogok.

- Anya! - szólok be.
A tévéje mormolása kihallatszik a folyosóra. Órák óta vége a mű szakjának,
ezért már egy ideje itthon lehet. Biztos éhes. Nem láttam semmilyen edényt a
mosogatóban.
Meg egyet kopogok, de mivel válasz nem érkezik, egyszerűen benyitok a
homályos szobába. Anya az ágyon fekszik, pongyolában van, a szeme a tévére
mered. Az ágyneműje összedúrva, pedig reg gél mindig rendbe szokta tenni,
ilyenkor délután még szépen be van ágyazva.
Az éjjeliszekrényen egy fél pohár zöld bogyó bor áll.
A pohár mellett ott az üveg is. Mostanában csak a bor tartja egyben. Már
ha ezt lehet egyben maradásnak nevezni. Vajon mért nem szólnak rá, hogy ne
hozzon haza ilyen mennyiséget a munkahelyéről.'' Ezt az italt alapvetően
gyógyításra szánják, nem fogyasztásra.
- Szia, anya!
Anya végre leveszi a szemét a vígjátéksorozat ismétléséről.
- Szia, Jace! Milyen volt a napod?
Szemeiben nem villan semmi élet.
A kérdés üres. Csak mondani akart valamit.
Én pedig mit felelhetek egy anyának, aki gyakorlatilag levette rólam a
kezét? Tudok neki bármit is mondani, tudok bármit tenni, amivel
visszahozhatom őt?
- Egész jó. - Megköszörülöm a torkomat. Meg kell próbálnom eleire
kelteni! Nem hagyhatom ilyen állapotban itt, egyedül. 1 la elszököm Will-lel,
ki fogja gondját viselni? - Este jákórneccs lesz a sportközpontban. Tegnap nem
tudták befejezni. Gondoltam, talán lenne kedved megnézni, vagy akár játszani
is!
- Nincs - vágja rá gyorsan. - Semmi kedvem most a tömeghez.
Persze hogy nincs, gondolom magamban. Semmi mást nem csinálsz, mint
elmész dolgozni, időnként meglátogatod 1 amrát, estenként pedig álomba
iszod magad. Persze, nyilván nem tűnik fényes szórakozásnak a falkád
társaságát elvezni, azokét, akik elvették tőled a lányaidat.
-Akkor tarthatnánk egy itthonülős-csajos estét! - javaslom. - Mit szólnál,
ha összeütnék valamit?
A szeme rám tapad. Kíváncsi vagyok, eszébe jut-e, hogy több mint egy hete
nem főzött semmit.
- Nagyszerű - motyogja.
Láthatóan nehezére esik a válasz. Semmi kedve hozzá. Semmi kedve
társasághoz. Az enyémhez se.
A mosolyom viszont megingathatatlan, nem adom jelét, hogy észrevettem
a kedvetlenségét.
- Szuper! Szólok, amikor kész a vacsi.
Finoman behúzom magam mögött az ajtót, és a konyhába szaladok.
Ahogy a fazék megtelik vízzel, megint neszt hallok, megreccsen a parketta.
 Megperdülök.
- Anya?!
Semmi.
De ismét hallom, most egy másik deszka roppan. Elindulok a nappali felé.

- Hahó?

Várok pár másodpercet, és csak nézem az üres helyiséget, aztán megrázom

a fejem, és visszatérek a konyhába. A tarkómat dörzsölöm, a kis récékét. Nem
először van olyan érzésem, hogy valaki jár a házunkban. Felsóhajtok. Nem
csoda, hogy ennyire ijedős lettem, ha belegondolok, mi minden történt velem
az elmúlt pár hónapban!
Igyekszem anyára összpontosítani, és rájövök, hogy mérges vagyok rá,
amiért nem érdeklődik már semmi iránt. Egy pillanatra még az is felmerül
bennem, hogy nem szólok neki, amikor kész a vacsora, mert úgyis minek? Ám
a haragom gyorsan elpárolog, és szomorúság marad a nyomában. Mert anyát
nem is érdekelné!
Anya elillant előlem, eltűnt. Nem is ő van odabent a szobában. Csak a
szelleme. Meg kell próbálnom visszahozni valahogy! Tudom, hogy addig nem
mehetek el, amíg ez nem sikerült.

A nappali ablakán keresztül Azure-t pillantom meg. Már csak az iskolában

szoktam látni, de ott mindig másokkal van. Úgy érzem, azonnal beszélnem
kell vele, kettesben, mielőtt Will visszatér, és mielőtt elhagyom a falkát.
Felkapom a cipőmet, és leülök a kanapéra, hogy befűzzem. Elegem van
ebből a távolságból, ami kettőnk között kialakult! Hiányzik Azúré, és rendbe
akarom hozni a dolgokat közöttünk.
Ekkor valaki kopog az ajtón, és a szívem nagyot ugrik. Azúré! Ezek szerint
nem kell utánafutnom, ő jött el énhozzám!
Kitárom az ajtót, készen állva arra, hogy könyörögjek, és reménykedve,
hogy Azúré rájött végre, hogy a barátom akar maradni, ezért van itt. Voltak
máskor is konfliktusaink, mondjuk nem akkorák, mint ez a mostani, de akkor
sem lehetünk örökké haragban!

Csakhogy nem Azúré áll a verandánkon.

- Jacinda - Cassian elmosolyodik, ahogy kiejti a nevem.
Imádom ezt a félmosolyát. Örülnék, ha nem lenne rám hatással, de
hasztalan az igyekezetem. Fészkelődni kezdek, egyik lábamról a másikra állok.
Ezt nem akarom, nem öt akarom. Talán, ha a húgom nem lenne halálosan
szerelmes bele. Talán, ha Will nem jelenik meg... Igen, azelőtt ellágyultam, és
megadtam magam a félmosolyainak. De most nem. Most ennél többre
vágyom.
Wiilre.
A fejemet csóválom, amikor Cassian belép a házba. Ennyit arról, hogy
elcsípem Azure-t egy négyszemközti csevejre. Még látom zsugorodó alakját az
ablakon túl, de aztán becsukom a bejárati ajtót, és keresztbe tett karral Cassian
szemei közé nézek.
Az árnyéka rám vetül, szinte összenyom. Annyira közel áll hozzám. A
tekintete szinte átdöf, és megint azt sejteti, hogy átlát rajtam. Hogy megérti a
legbensőbb lényemet. Ami a lány alatt van. A draki alatt. A csonton és a húson
és a parázson túl. De ha tényleg ismerne, tudta volna, hogy nem bírok csak
úgy elbúcsúzni Willtől. Akkor tudná, hogy hazudtam neki. Akkor tudná,
milyen nehezemre esik ránézni, mert a közöttünk feszülő hazugságtól rosszul
vagyok.
A szemem a szájára téved, az ajkakra, melyek megcsókoltak. Addig nézem,
míg bele nem sajdul a mellkasom, míg el nem akad a lélegzetem. Felemeli a
kezét, mire összerezzenek.
Azonnal elszégyellem magam, és mozdulatlanul tűröm, hogy megcirógassa
az arcomat.
- Mit művelsz? - kérdezem suttogva.
- Megérintelek.
 Ujjhegyeit végighúzza az állkapcsomon, majd az alsó ajkamon. Olyan
puhán, olyan csábítóan csinálja, és én tudom, mit akar. Érzem az érintésében.
Látom a fekete szemeiben, melyek majd’ fölfalnak! A nevemet súgja.
Egy pillanatra már-már elengedem magam, de aztán gyorsan hát ra
húzódom.
Nem azért, mert hirtelen elönt a bűntudat, hanem mert megijedek, mivel
érzem, hogy nem vagyunk egyedül!
M EGFORDULOK , ÉS A HÚGOM BÁMUL RÁM . Teljesen vörös, olyannyira, hogy
az már-már illetlen a hófehér bőréhez képest. Felváltva önt el a hideg
és a meleg.
- Tamr....
Alig hallom magam, csak a kínzó dobogást érzem a torkom mélyén. Tamra
jégcsap szemei köztem és Cassian között ingáznak.
- Na, mi van?-kérdezi kihívóan. A hangja érdes, kegyetlen, nem illik a
testéhez, ami törékeny, sápadt, nem e világi... ma még kevésbé, mint máskor.
- Szóval, mi az? Mi annyira „hű de különleges” benne? - Cassianra néz, és
választ követel. - Mondd meg!
- Semmi - kezdem. - Semmi, Tam...
Hozzám hajol.
- Most Cassianhoz beszélek, Jacinda! - és visszafordul hozzá. - Engem
tényleg érdekel! Hiszen az arcunk teljesen egyforma! — Aztán elfintorodik. -
Vagyis majdnem.
Hátrasimítja ezüsthaját. - És most már nemcsak hogy én is igazi draki
vagyok, de a tehetségem lekörözi Jacindáét. Úgyhogy mondd meg, mit látsz
benne?
Sápadt arcát Cassian felé tartja, és a fekete szemeit kutatja, válaszra,
megoldásra éhesen.
 Cassian egy percig csak áll, én pedig némán szenvedek a csöndben. Várom,
hogy elmagyarázza, nincs bennem semmi extra, egyszerűen csak megszokta,
hogy mindig visszatér hozzám.
Tamra ingatja a fejét.
- Mondd meg! — A következő kérdés viszont darabokra töri a szívemet,
bár csak egy kicsi, gyenge suttogás: - Miért nem én?
Cassian végre válaszol. A hangja halk, és tele van fájdalommal.
- Nem tudom. En akartam... amióta visszajöttünk, folyton próbálkoztam..
. De te nem ő vagy.
A szavai nagy hatással vannak rám, hiába is tagadnám. Egy pillanatra eltölti
a szívemet a melegség. Egy pillanatra elhiszem, hogy különleges vagyok
számlára. Hogy több vagyok, mint egy tűzoká- dó, aki azért tetszik neki, mert
erre nevelték.
Tamra úgy néz ránk, mint akit pofon vágtak. Hófehér nyakán pici piros
foltok jelennek meg.
- Igazán? Kár, hogy ő semmi ilyesmit nem érez irántad. Neki te sosem
leszel az igazi. Neki soha. Gondolkodj ezen, Cassian! Ha veled lesz is, mindig
öt fogja közben hiányolni!
Azzal lantra elillan, el, ki az ajtón, egy szempillantás alatt.
A pontot nézem, ahol az imént állt.
- Ezt most miért kellett?
- Kimondani az igazságot?
- Az igazságot?! Azt hittem, ti ketten...
~ Nem - mondja egyszerűen, minden körítés nélkül, és megrázza a fejét. —
Akartam, de nem ment.
Lehunyom a szemem, mert iszonyúan szenvedek, de ki kell nyitnom, és rá
kell néznem!
- Pedig igaza van. Nekem mindig Wil! lesz az igazi.
-Az nem leheti - ellenkezik megingathatatlan önbizalommal. - O csak
menekülés volt számodra, de ha végre megállsz, és nem futsz tovább, látni
fogod, hogy te igazából hozzám tartozol. Ha volt is bármi kétségem efelöl, a
toronyban, amikor megcsókoltál...
- Az - vágok közbe - tévedés volt. Elvesztettem az ítélőképessé- gem.
- És ha Will a tévedés?
Megdermedek.
- Egy pillanatra képzeljük el, hogy megkapod a drágalátos Wille- det.
Hogy feladod a falkát, a családodat, az életedet azért, hogy vele lehess. Nem
félnél attól, hogy egyszer eljön a nap, amikor felébredsz, ránézel, és nem látsz
mást, csak egy vadászt, akinek vér tapad a kezéhez? Akinek lopott vér folyik
az ereiben?
Megrázom a fejem.
- Nem! Nem akarom ezt hallgatni!
- Pedig ez az igazság. Tudnál ezzel együtt élni? Egyszer felébrednél az
álomból, és elmúlna a nagy izgalom, hogy vele lehetsz. És hirtelen szembe
találnád magad a valósággal, hogy nem hozzád való.
- Nem értem, miért kell egyáltalán erről beszélni. Sosem fogom többé
látni. - A hangom beleremeg a hazugságba.
Cassian olyan áthatóan néz rám, hogy félek, tényleg átlát rajtam.
- Csak nem akarom, hogy bármi félreértés maradjon közöttünk - mondja
határozottan.
-Én tökéletesen értem a helyzetet. Te és én... nem leszünk együtt. - Az ajtó
felé mutatok. - Kérlek, menj Tamra után! Teljesen kiborult.
- Őszintén sajnálom. - Teleszívja a mellkasát levegővel. — De azt nem,
hogy mi összejöttünk.
- Mi nem vagyunk együtt - sziszegem, és a kezem ökölbe szórul.
Elegáns, laza járásával elindul az ajtó felé. Teljesen nyugodtnak tűnik.
- En várok. Ráérünk.
És már el is tűnt, az ajtó tárva-nyitva marad mögötte.
Én egyáltalán nem érek rá. Hamarosan újra látom Willt. És elmegyek vele. A
döntésem itt és most megszületett. Ha volt is bármi ellenérzésem, az most
eloszlott.
Másnap a munkaidőm végeztével átkelek a városon, meg akarom látogatni
Azure-t. Látnom kell. Rendbe kell hoznom a dolgainkat, mielőtt elhagyom ezt
a helyet. Már amennyire rendbe tudom.
Ajtót nyit, és felhúzott szemöldökkel, hosszan bámul, mielőtt egy flegma
legyintéssel végre betessékel.
Hang nélkül suhan lel a lépcsőn a szobájába, kékcsíkos haja, mint a
vízzuhatag, úgy omlik le a hátán. Én a lépcső alján megtorpanok, mert a
konyhából előlép az anyukája.
- Jacinda! - Sobha átölel. Ez annyira meglep, hogy először nem is szorítom
meg viszonzásképp. Már el is felejtettem, milyen érzés egy másik falkabelitől
ennyi melegséget kapni. - Éppen ideje volt! Nemrég még naponta itt lógtál, ha
nem csal az emlékezetem.
Igen, emlékszem azokra az időkre. Miután én manifesztáltam, Tamra meg
nem, Azure-ral még inkább elmélyült a barátságunk. Elválaszthatatlanok
voltunk.
- Anyu! — kiált le Azúré.
- Jaj, nem akartalak titeket zavarni! - mondja Sobha, és gyöngéden vállon
vereget. - Menj csak fel!
Azúré szobája pont olyan, amilyenre emlékeztem. Világító pink és kék, a
falakon óceános poszterek. Egy fotó a carmeli strandról. Kislányként arról
álmodoztunk, hogy egy nap együtt odautazunk. Amikor még azt hittem, a
falka csak úgy elengedne. Ma már tudom, erre sosem volt sok esély. Mindig is
túl fontos voltam nekik ahhoz, hogy megkockáztassák, hogy elveszítenek, és
mindenki tudja, hogy a drakik olykor nem térnek haza az utazásaikból.
De mi csak álmodoztunk, és reméltük, hogy amikor betöltjük a 18-at, eljön
a mi időnk. A fordulópont az életünkben. Hogy mint megannyi draki előttünk,
mi is elmehetünk, és egy évig emberek között élhetünk, odakint, és
elsajátíthatjuk a kinti világ szokásait, mielőtt hazatérünk.
Mosolyogva végigsimítok a fotó fényes felületén. A fövenyes strand képe
akár egy olasz turisztikai brosúrából is származhatna. Talán Azúré még
megtapasztalhatja, milyen érzés a türkizkék víz alatt manifesztálva úszkálni.
Csak én nem leszek ott.
 Lehuppanok az ágyra, és felkapom a párnahalmaz tetejéről a plüss szívet.
Magamhoz szorítom.
- Hiányzott ez a szoba!
Az ablaknál áll mereven, vékonyka karjait összefonja.
- Ezt nem gondoltam volna — mondja kötekedő hangon.
- Te hiányzol - folytatom.
Azt akarom, hogy megértse. Nincs túl sok időm.
- Hát, nem valami jól mutatod ki, hallod. Elmentél és...
- Nem én akartam elmenni... - vágok a szavába, de nem hagy tovább
beszélni.
-...belezúgtál egy emberbe! Manifesztáltál előtte! - A szívére szorítja a
kezét. - El sem hiszem, hogy képes voltál ekkora veszélybe sodorni minket. Az
a Jacinda, akit én ismerek, soha...
-Az a Jacinda, akit te ismersz, nem lett volna képes végignézni, ahogy az az
ember meghal, és nem csinálni semmit.
Egy ideig az arcomat fürkészi, majd megszólal végre.
- Ott maradtál volna vele? Ha Cassian nem megy érted?
Már nem mérges, csak szomorú, és én szeretnék hazudni. Szeretném
megóvni a fájdalomtól, de már épp eleget hazudtam mostanában.
- Igen, azt hiszem.
Ismét hallgat, aztán megrázza a fejét. Nagyot sóhajtva mellém ül, és
játékosan oldalba bök.
- Remélem, legalább helyes volt!
Elmosolyodom. Végre! Ez az a játékos, bolondos Azúré, akit úgy szeretek!
De aztán hamar eltűnik a mosolyom, és komolyan nézek rá. Azt akarom, hogy
mindig emlékezzen erre a percre, a szavaimra.
- O egészen különleges, Azúré. Aznap, amikor elszöktünk, és a vadászok
üldözőbe vettek, meglátott, és elengedett. Miatta menekültem meg. O
önmagamért szeret, és nem a képességeim miatt. — felnevetek, nyersen. - Ezt
nem igazán mondhatom el egyetlen más fiúról sem!
Bár mostanában Cassian is... Elhessegetem a gondolatot. Én elmegyek,
Will-lcl.
Azúré a kezeit nézi.
- Igen, azt hiszem, ezt meg tudom érteni.
Hevesen suttogok.
- Meg kell értened! Muszáj!
Rám emeli a tekintetét, és én látom benne a néma kérdést, de sajnos, nem
válaszolhatok. Azt szeretném, hogy amikor majd idejönnek és kikérdezik,
teljesen őszintén mondhassa, hogy nem tudott a szökési tervemről.
- Megértem — mondja végül.
Nem bírom tovább visszatartani magam, megfogom, és magamhoz rántom.
Meg kell ölelnem! Miközben szorongatom, azt mondom:
- Köszönöm!
Aztán elcsuklik a hangom. Azúré a hajamat simogatja.
- Minden rendben van, nyugodj meg! Már nem vagyok mérges. Tudod,
hogy sosem tudtam sokáig haragudni rád! Ezzel a mostanival rekordot
döntöttünk.
Nevetni kezdek, de a nevetésem hamar átfordul fuldokló sírásba. -Akkor
ezt jegyezd meg, és jusson eszedbe, ha megint kihúznám a gyufát!
- Máris a következő alkalmat tervezgeted? - heccel.
Valami megfeszül a mellkasomban.
- Csak a biztonság kedvéért mondtam - visszakozom.
- Ó, Jacinda! - Azúré a fejét csóválja. - Nem kell folyton depizni. Ne
marcangold magad azon, ami még meg sem történt. Élj kicsit a mának!
Szipogok, és megtorlóm az orromat.
- Próbálok. - A szemem körbejáratom a szobán, és a mellkasomból egyből
elmúlik a szorongás, amikor megtalálom, amit keresek. - Kártyázunk egyet?

Azúré szobájában maradunk, míg az anyukája be nem néz, hogy fi-

gyelmeztessen, már csak 20 perc van a kijárási tilalomig. Gyorsan elbúcsúzom
a barátnőmtől, és megígérem, hogy holnap találkozunk. Rettenetesen
megkönnyebbültem, hogy kibékültünk. Remélem, hogy emlékezni fog erre az
estére, és megért majd, amikor hallja, hogy elmentem.
Hazaérek, és átsietek a nagyszobán, hogy mielőbb lezuhanyozhassak. A
legkevésbé sem számítok arra, hogy a húgommal találkozom, aki épp kijön a
szobájából.
- Tarnra! Nem is tudtam, hogy átjössz!
Egy arcizma sem rándul, és nekem rögtön eszembe jutnak azok a napok,
amikor gyerekkorunkban úgy felmérgeltem, hogy rám se bírt nézni, és
igyekezett kegyetlenül szigorúnak tűnni. Ezen most majdnem elmosolyodom.
- Ez a ház még az én házam is, Jacinda. Itt nőttem fel.
- Persze.
Ahogy próbálunk egymás mellett elférni a szűk folyosón, kínos csend
telepszik közénk. Tamra töri meg. Az ajtajára mutat.
- Össze kellett szednem pár holmimat.
Csak bólogatok, mert nem tudok mit mondani, mert annyi mindent akarok
mondani, és nem találom a szavakat.
Nézem, ahogy elmegy mellettem, és a torkom a szívemben dobog. Arra a
borzasztó jelenetre gondolok Cassiannal. Ez az emlék újra megerősít abban,
hogy kamrának az lesz a legjobb, ha én elmegyek. Hogy neki pont erre van
szüksége. Egy olyan életre, ahol megkapja a rivaldafényt, amelyet
megérdemel. Ahol nem kell velem semtnin osztozkodnia.
Hirtelen megfordul, mint akinek eszébe jutott valami.
- Benéztem anyához. iMi folyik itt? Nincs túl jó bőrben.
- Nincs. — Bár őszintén kezdem, gyorsan elgondolkozom, mivel
leplezhetném a kemény igazságot. Aztán eszembe jut, hogy ha én elmegyek,
'kamrának tudnia kell, mi van anyával, mert anyának szüksége lesz rá.
Szükségük lesz egymásra. - Halálra dolgoztatják. Gondolom, ez a büntetése.
Tamra hangja elvékonyodik.
— Nem tudtam.
— Lehet, hogy most már van valamennyi befolyásod. Talán elintézheted,
hogy adjanak neki több szabadidőt.
 Bólogat.
— Megpróbálom!
— És túl sokat iszik. Kicsempészi a zöld bogyó bort a klinikáról!
— Ez nem vall anyára.
Nem tetszik, hogy a hangjában számonkérés bujkál. Mintha hazudnék,
vagy énmiattam menekülne anyánk az alkoholba.
— Próbáltam rávenni, hogy néha legalább egyen is. De nagyon nehéz pár
hét van mögötte. Depressziós.
— Mért nem mondtad ezt el nekem?
— Nem kérdezted.
Tamra pislog, és tudom, hogy megbántottam. Talán igazságtalanul. Végül
is nem Tarnra választotta azt, amin most keresztülmegy. Nem kérte, hogy
költöztessék Nid iához, nem kérte, hogy elhagyhassa az anyját. O is csak
próbálja túlélni ezt az egészet. Ahogy én.
— Nézd - mondom —, csak ne felejtkezz el róla, oké? Szüksége van rád!
Mert én már nem leszek itt.
Tarnra fürkészve néz, majd lassan bólint, aztán elindul az ajtó felé. Már a
kilincsen van a keze, amikor kitör belőlem:
— Annyira sajnálom, Tamra!
Hátrafordul. A szemébe nézek, és látom, hogy megértette, miié gondolok.
Itt feszült közöttünk, amióta csak beléptem. Cassian.
— Mit sajnálsz? Hogy te kellesz neki?
— Nem én kellek! - erősködöm. — Csak még nem tudja.
— Akkor soha nem is fogja.

Tamra hangjában nyoma sincs haragnak. Egyszerűen csak fáradtnak és

legyőzőmnek tűnik. Kicsit anyára emlékeztet most, pontosabban arra, akivé
anya vált. Ez újra megerősít abban, milyen jót fog tenni mindkettőjüknek, ha
én elmegyek. A jelenlétem mindent csak megnehezít a számukra.
- Jó éjt, Tam!
De a szívemben nem csak ma éjjelre búcsúzom el. Hamarosan már nem
leszek itt.
- Jó éjt, Jace!
A húgom egy biccentéssel távozik.
M IUTÁN T AMRA ELMENT , GYORSAN LEZUHANYOZOM , és belebújok a
pizsamaalsómba meg egy atlétába. Anya szobájában még villog a tévé
fénye.
Végigosonok a sötét folyosón. A parketta recseg a talpam alatt.
Beugrik egy emlék: évekkel ezelőtt így settenkedtem lábujjhegyen a szüleim
szobája felé. Tamra sosem csinálta, mindig csak én. Végigmásztam hűvös
lepedőjükön, befurakodtam kettejük közé, és élveztem a hatalmas szeretetet
és biztonságot, amit a karjaikban éreztem.
Reggelente mindig alapos fejmosást kaptam persze, hogy már nagylány
vagyok, és a saját ágyamban kell aludnom, meg ilyenek, de pár éjszakával
később újra beosontam a szobájukba. És soha nem küldtek el.
Ha most benézek a hálószobába, anyát egyedül találom abban a nagy
ágyban, ami a béke szigete volt számomra, akkor, ott, kettejük között. Ahol
senki és semmi nem bánthatott.
Odanyúlok, hogy kikapcsoljam anya tévéjét.
— Az egész az én hibám.
Megdermedek, amikor meghallom anya szavait. Nagyon halkan beszél,
közelebb kell hajolnom.

- 146
 - Tessék, anya?
- Ez az egész nem történt volna meg, ha én nem hibázom.
A szeme élettelenül csüng a tévén, nem is pillant felém.
- Bárhova vihettelek volna titeket, de én ahhoz a helyhez ragaszkodtam.
Először nem értem, miről beszél.
- Melyikhez?
- Önző voltam, és nosztalgiázni akartam...
- Nosztalgiázni?
- Emlékezni. Apátokra.
Elfordítja a fejét, és belefúrja az arcát a párnába, így fojtva el a sírása
hangját. Nagyon megráz ez a látvány. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam
volna sírni. Még akkor sem, amikor apa eltűnt.
- Chaparral volt az egyetlen saját helyünk apátokkal. Még ha csak pár
napig is, mert aztán rábeszélt, hogy jöjjek ide vissza. Ott csak mi ketten
voltunk. A falka nélkül. Csak mi és a sivatagi ég.
Megállóm, hogy ne vágjam rá, a jelenlétük nem maradt észrevétlen.
Legalábbis anyáé. Meglátták, ahogy repül. Will családja miatta költözött oda.
Míg a legtöbb ember nem hitte el, hogy drakit lát — úgy gondolták, csak egy
furcsa madár, vagy valami szerkezet, esetleg az ufók addig mások
feljegyzéseket készítettek róluk, a vadászok pedig listát vezettek ezekről a
feljegyzésekről.
Képtelen vagyok haragudni anyára. Tudom, milyen rizikót vállalni
valakiért, akit szeretsz. Milyen megszegni a szabályokat, hogy azzal lehess,
akit szeretsz. Oldalról vizsgálom anya arcát. Mindig úgy gondoltam, hogy
apára hasonlítok inkább, de kezdek rájönni, hogy anyából is sok van bennem.
- Nem a te hibád - mondom, és kikapcsolom a tévét, aztán ráterítem a
takarót, amit lerúgott magáról.

145 e**
 Azonnal álomba merül. Egy ideig elnézem sötétbe burkolt alakját, aztán
mellébújok az ágyba, az ismerős, hűvös ágynemű alá. Úgy helyezkedem, hogy
érezhessem a teste melegét.
Kezemet a fejem alá csúsztatom, és keresem azt a békét, melyet egykor itt
éreztem.

Bár már napokkal ezelőtt megszületett bennem az elhatározás, remegő kézzel

írom alá a levelet. Hát ennyi. Innen már nincs visszaút. Óvatosan négyrét
hajtom a papírt, és a párnámra teszem a másik üzenet mellé. Ügy döntöttem,
kamra és anya külön levelet kapnak.
A padlódeszka csikorgására leszek figyelmes, és egy pillanatra megijedek,
hogy anya talán korábban hazajött a munkából. Nézem a szobám nyitott
ajtaját, de semmi nem történik. Egyetlen hang se nyikkan. Sóhajtok, és
visszatérek a leveleimhez, remélve, hogy ez a szorongás, amit érzek, a tudat,
hogy figyelnek, majd elmúlik, amint elhagyom ezt a helyet.
Mindkét üzenet rövid és lényegre törő. Elmondom anyának és kamrának,
mennyire szeretem őket, és hogy nagyon fognak hiányozni. Aztán kérem,
hogy ne aggódjanak miattam, és elárulom nekik, hogy a boldogságomért
küzdők, és hogy remélem, ők is ezt fogják tenni.
Égő szemekkel végigsimítok a leveleken, a papír megroppan az ujjaim alatt.
Nem fejtem ki, hova megyek és kivel. Ügyis tudni fogják. Olvasnak majd a
sorok között, és remélem, megértenek. Felállók, és felkapom a hátizsákomat.
Körbenézek még egyszer a gyerekkori szobámon, aztán magam mögött
hagyom az egészet.

- Hova ilyen sietősen? - Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy úgy

teszek, mintha nem hallanám magam mögött Corbint. Mostanában sikerült
elkerülnöm. — Jacinda! Várj már meg!
Sóhajtok, és megállók. Úgy kel! tennem, mint aki próbál visszailleszkedni
a falkába. Beszélgetnem kell vele, nem pedig elmenekülni, amikor meglátom.
 Corbinra nézek.
- Nidiához tartok.
- Tamra nincs ott. A röppályán gyakorol. Csatlakozhatunk hozzá, ha
gondolod.
- Most nincs kedvem — mondom, és megfordulok Nidia háza felé.
Mindjárt dél, és Corbint sehogy sem lehet lerázni.
Ráébredek, hogy ha nem lép le, tényleg be kell mennem Nidiához, hogy
hihető legyen a sztorim. Na, nem mintha arra vonatkozóan lenne bármi
tervem, hogyan jutok majd át az őrön. Valami jó kis improvizációs
lehetőségben reménykedem.
- Később benézel a tornaterembe? - kérdezi Corbin.
Mintha lenne nálam bármi esélye. Mintha egyszeriben megszerettem
volna.
- Nem, kösz!
-jacinda, miért játszod meg magad?
Sétálok tovább, de a lépteim dobbanása elárulja, mennyire felidegesített.
- Nem játszom meg magam!
- Előbb-utóbb úgyis találnak neked egy párt!
A bőröm megfeszül, bizseregni kezd, mert sajnos igaza van. A falka nem
fogja engedni, hogy túl sokáig pár nélkül maradjak. Vagy én választok - olyat,
akit Severin is elfogad, persze vagy kijelölnek nekem valakit. Még egy jó ok
arra, hogy minél távolabb kerüljek innen!
- Cassian nem fog...
- Nem érdekel Cassian! - csattanok fel.
Arcomat elönti a vér ettől a hazugságtól.
Mert mindvégig a szívemben volt, Will mellett, amióta csak visz- szaténem.
Félreismertem őt. Cassian nem azért akar engem, mert a falka irigyelt
tűzokádója vagyok. Nem úgy van, ahogy gondoltam. ha úgy lenne, akkor most
Tamrát, az ikertestvéremet akarná, aki már velem egyenlő státuszú draki, vagy
talán még magasabb szintű.
De bármennyire különösen hangzik is, Cassian engem akar. Önmagámért.
 Ez a felismerés teljesen kiborít, hiszen az én szívem Willé! Es nem
szeretném, hogy Cassian összezavarja a dolgokat. Nincs szükségem arra, hogy
mindent még nehezebbé tegyen. Miért nem kell neki egyszerűen kamra?
Will és Cassian kibogozhatatlanul összekuszálódtak a gondolataimban. De
ennek ma véget vetek. Ma választok.
Corbin megáll, mire én is. Ránézek, és nyilván kint ül az arcomon mindaz
a hidegség, melyet érzek, valahányszor a szemem elé kerül.
- Jó hallani, hogy nem érdekel Cassian - jelenti be ünnepélyesen. - Ezek
szerint semmi nem állhat közénk!
Megrázom a fejem.
- Figyelj, Corbin! Közted és köztem soha nem lesz semmi. Soha.
- Majd meglátjuk - morogja, és közben sunyin mosolyog rám, mint aki tud
valamit, amit én nem. Mögém néz, mintha jönne valaki, de amikor
megfordulok, senkit nem látok. - Mondd meg Nidiának, hogy üdvözlöm!
Végre lelép, én pedig folytatom utamat Nidia háza felé. Sosem voltam még
ennyire biztos benne, hogy el kell innen mennem.
Ma nem Levin teljesír őrszolgálatot. Sajnos ez a mostani strázsa, úgy tűnik,
komolyan veszi a munkáját. Még azt is megbámulja, amikoi Niclia ajtaján
kopogtatok. Töröm a fejem, hogy fogok innen kijut ni, és Will-lel találkozni?
Megint kopogtatok, de nem kapok választ. Érzem magamon az őr
tekintetét, amikor megfordulok, és elindulok az úton, mintha visz- sza
akarnék menni a városközpontba. Amint kiérek a látószögéből, balra
vetődöm, be a bokrok közé. A szívem hangosan ver, ahogy átvergődöm a sűrű
levélzeten, míg több más kerten át el nem jutok Nidia házának hátuljáig.
Alaposan körülnézek, és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nincs
a közelben, kibújok a ruháimból, aztán nagy levegő, és elengedem magam.
Érzem a megszokott nyomást a mellkasomban, a forró feszülést. A
körülöttem lévő pára táplálja a drakimat.
Emberi külsőm elillan, elbújik, miközben a járomcsontom előre - ugrik és
megnyúlik. Átalakulok. A légzésem megváltozik, elmélyül és felforrósodik, az
orromban széthúzódnak a porcok. Az izmaim ellazulnak, meghosszabbodnak.
Arcomat az égnek emelem, és élvezem a szél érintését.
Kinőnek a szárnyaim, felsóhajtok, amikor kiengedem őket. Vitorlaként
bomlanak ki, és suhintanak a levegőbe. Élvezik a szabadságot. Drakibőröm
ragyog, tüzes aranyként veri vissza a délután gyenge, ködös napfényét.
Felkapom a ruháimat, és belegyömöszölöm őket a hátizsákomba, közben
úgy bámulom a futónövényekkel benőtt falat, mint az ellenségemet. Már a
látványától rosszul vagyok. Elegem van a be- börtönzöttségből. A hátizsákkal
a karomon könnyedén a levegőbe emelhetlek, és átrepülök a városfalon. Mivel
már manifesztáltam, nem ereszkedem vissza a lábamra, hanem egyből az.
erdőbe vetem magam, cikcakkozva szelem a levegőt a fák között. Nem megyek
messzire. Csak épp annyira, hogy a falkát magam mögött tudhassam.
Győzedelmes sóhajjal érek földet, és a szárnyaimban gyönyörködöm.
Olyanok, mint két vitorlavászon a hátam mögött!
Mikor már újra stabilan állok a lábamon, egy termetes fa mögé húzódom,
és demanifesztálok. A szárnyaim összecsukódnak, sietve eresztem le és húzom
be őket a lapockáim közé.
Gyorsan lélegzetű, de nem azért, mintha elfáradtam volna, ennél azért
keményebb fából kirágták. Az adrenalin miatt van! Félelem és izgalom kavarog
bennem, cikázik az ereimben.
Felöltözöm, a lábaimat ügyetlenül visszatuszkolom a sortomba, és közben
fülelek, hallok-e valamilyen neszt, észrevehetett-e bárki a városból. Nem
hallok semmit.
A lélegzetem hamarosan visszaáll a normális ritmusába. Mát sikerült!
Elszöktem, észrevétlenül!
A hátizsákomat a vállamra kapom, kilépek a la mögül, és a tisztáshoz
indulok. Willhez.
T ÚL SOK IDŐ LELT EL . Felnézek a fákra, ár az ágakon, próbálom magamba
szívni a napfényt, amely árszűrődik rajtuk. A sápatag fény bevonja
emberbőrömet, és nem verődik vissza róla, ahogy a drakibőrömről
szokta. Olyankor vibrál, mint a tűzláng.
A madarak csiripelnek, egymás szavába vágva karattyolnak odalent. A
toronymagas fák között halkan fütyül a szél.
Hol vagy, Will?
Átölelem magam, dörzsölöm a karjaimat. Már vagy egy órája várok, a
szívem zakatol. Kezdek kételkedni. New fog eljönni.
Hamarosan észreveszik, hogy elszöktem, és ha Will nem jön el... Ha most
nem hagyom el ezt a helyet, vissza kell mennem. Hacsak nem akarom, hogy
nyakon csípjenek.
De én egyre csak várok, hol ücsörögve, hol állva végigsétálgatva a tisztáson,
ahol legutóbb láttuk egymást, itt zárt a karjaiba, és mindenféle ígéretet tettünk
a másiknak, álmokról sugdolóztunk. És bár lehetetlen álmok ezek, én mégis
remélni kezdtem.
Körbepillantok, mereven nézem a fák sokaságát, mintha Will bármelyik
pillanatban előugorhatna az árnyékból.
Nem tudom, pontosan mikor jut el a tudatomig, de hirtelen mozdulatlanná
dermedek, és hallgatózni kezdek.
Totális csend van. Természetellenes.
 Nem vagyok egyedül. A bőrömön érzem a veszélyt. Felélednek az
ösztöneim, és libabőrös leszek, amikor tudatosul bennem: valaki más is van
itt. A mellkasomban zsizseg az izgalom, mintha most nyomtam volna le egy
olyan szénsavas narancslét, amit apa vett mindig a városi túráinkon.
Will! A szentem a fasorokat és a cserjést pásztázza, hátha meglátom.
Valamiért úgy érzem, jobb, ha nem mondom ki a nevét, nem kiáltom el
magam.
A csend egyre súlyosabb, kezd olyan lenni, mint egy ijesztő élőlény, mely
fenyegető leheletével körülöttem ólálkodik.
Ekkor rájövök. Bárki van is itt, az nem Will. Will már előbújt volna. O sose
csinálná ezt velem.
Egy hang töri meg a csendet. Valami ide nem illő. Se nem madárfütty, se
nem a szellő, mely a ködbe burkolt fák között játszik.
Egy gally reccsen. Mintha egy test mozdult volna, hogy megnézze, elbírja-
e az ág, és aztán megállt. A hang irányába fordulok, és a sűrű levélzetet
fürkészem.
- Ki van ott? — kérdezem végül.
Pörögnek a fejemben a lehetőségek. Követett valaki? Corbin? Az őr? Egy
vadász? Valaki Will családjából?
Rájövök, hogy nem túl jó ötlet itt állni, és várni, amíg kiderül. A fák közé
vetődöm, és utat török magamnak az ágak között, el akarok távolodni a
tisztásról és a városunktól, mert lehet, hogy egy vadász. Nem vezethetem oda
őket.
És akkor megint hallom. Léptek zaja hallatszik mögöttem. Megörülök neki,
hogy mégsem vagyok paranoiás, aztán nekiveselkedem, hogy minél hamarabb
lerázzam a követőmet, mert abban biztos vagyok, hogy nem barát. Egy barát
felfedné magát.
A bőröm felforrósodik. Magabiztosan menetelek, egyre mélyebb re a fák
közé. A szívem hangosan dobol.
Magas hangán verekszem át magam, és közben azon gondolko zom, hogy
ez a nap, amely annyi boldogsággal kecsegtetett, hogyan fordulhatott át egy
ilyen rémálomba. Már Will karjaiban kellene olvadoznom, ehelyett macska-
egér játékot játszom egy ismeretlen nel! Az ágak fodrozatán túl a havas
hegycsúcsok közönyösen néznek le rám.
Aztán megunom, hogy üldözött vad legyek, és hirtelen hátrafordulok.
- Gyere elő! Tudom, hogy ott vagy!
Csend.
A fákat figyelem.
Aztán végre meglátom. Egy alak lép elő az egyik fa mögül.
- Miram - suttogom.
Örülnöm kellene, hogy megmutatta magát. Rejtőzködhetet t volna tovább.
-Azt hittem, sosem fogsz megállni! Mit keresel itt kint? - akadékoskodik.
Egyik öklét a csípőjére teszi, és körülnéz. - Csak nem randid van valakivel?
- Nem! — vágom rá gyorsan.
- Akkor meg minek szöktél el?
- Mert egyedüllétre volt szükségem. - Miramot méregetem. - De ahogy
nézem, erről most le kell mondanom.
Felszegi a fejét, a hangja fakó.
- Nem hiszek neked.
Igyekszem ártatlan arcot vágni, remélem, sikerül.

- És miért nem?
Szélesen elmosolyodik, és előhúz a zsebéből valamit. Egy pillanatig nem
esik le, mit tart a kezében. Egy papírdarab. Két összehajtott papírlap!
-A leveleim - motyogom. - Te bementéi a házunkba? A szobámba?
Miram meglobogtatja a leveleket.
- Rengetegszer! Ha tudnád, mennyi mindent tudok, amit senki más! Mi
mindent elölhagynak az emberek. Ki akarna tűzokádó lenni, amikor
láthatatlanná is válhatsz!
Végre összeáll a kép.
- Te kémkedtél utánam!
 A hangok, az az érzés, hogy valaki figyel. Nem csak képzelődtem. O volt az!
Boldogan bólint, egyáltalán nem szégyelli magát.
- De hát miért? - kérdezem a fejem rázva. - Miért gyűlölsz ennyire?
Az arca megfeszül.
- Évekig azt kellett néznem, hogyan ajnároz téged a falka. Még a saját
családom is afféle nagy megmentőként tisztelt. Rám sose figyeltek, mintha én
kevesebbet érnék, mintha én nem is számítanék. Pedig csak öt... - felmutatja
mind az öt ujját - csak öten tudunk láthatatlanná válni a falkában. Mi is
különlegesek vagyunk!
Sóhajtok.
- Ennyi? Ezért vagy ilyen gonosz velem? Mert nem kapsz elég figyelmet
másoktól?
-Jaj, fogd már be, Jacinda! Még neked áll feljebb? Áruló vagy! Sosem fognak
újra bízni benned. Vagy szerinted mért kért meg az apám, hogy tartsalak
szemmel?
- Szóval, Severin ötlete volt?
Bólint.
- De én is ugyanarra gondoltam!
Nagy levegőt veszek, Hogy leállítsam keserű szavai áradatát, de aztán
másra leszek figyelmes. Vibrál a levegő, és távoli zümmögést hallok, ami
fájdalmasan ismerős.
A pillanat egy régebbit idéz fel — bár mintha egy egész élet telt volna el
azóta. Egy egész élet, mióta az a nyílvessző átszakította a szárnyamat, mióta
préda voltam, akire itt, ezekben a hegyekben vadásztak. Egy egész élet, mióta
először megláttam Willt. Mióta megmentett, megmentette az életemet, és
elrabolta a szívemet.
Csakhogy most a vadászok sokkal közelebb járnak... egészen közel a
falkához. Tudom, hogy a városunkban riadó van, és mindenki teljes harci
készültségben vár.
Miram rám néz.
- Mi történik?
 - Sssss! - Intek neki, és hallgatózom.
Sűrűsödik a köd, fehér folyamként örvénylik a lábaimnál, tudom, hogy
Nidiától jön.
Valószínűleg teljesen bezárkóztak, ő pedig elfedte a várost a köddel, Nidia
agyzsibbasztó árnymágiája. Tamra is biztos besegít.
Elönt az aggodalom. A helikopterek nyilván semmit nem látnak felülről,
úgyhogy leküldik a felderítőket, hogy átfésüljék a terepet.
A moraj, amit hallottam, egyre hangosabb, és egyre közelebbről jön.
Miram szeméből félelem sugárzik.
- Azok helikopterek?
Bólintok.
- Igen. Gyere! Mennünk kell!
Megragadom a kezét, és magam után húzom.
- Hova megyünk?
- El a várostól!
Rohanóra fogom, és Miramot is magammal rángatom.
- De hát a fáktól úgyse látnak minket. És a köd... — nyafog. — Nem látnak
minket.
De én csak rohanok, keményen nyomulva előre. Most nincs időm
elmagyarázni neki, hogy ahol helikopterek vannak, ott hamarosan
felbukkannak a felderítők is. Én tudom, mert már átéltem.
- Jacinda! Mondj már valamit! - A hangjában pánik cseng.
Meg kell nyugtatnom valahogy. Nyugodtnak és engedelmesnek kell lennie.
- Minden oké, Miram! Csak tartsd a lépést!
- Még sosem jártam ilyen messze a várostól! Nem kéne visszafordulnunk?
Most pont az ellenkező irányba megyünk.
- El akarod vezetni a vadászokat haza? - rázom meg a fejem. — Azt már
nem.
Csak ennyire van időm, mert hirtelen egy másik hangra leszek figyelmes.
Motorzaj! Az a mély zúgás, és egyre közeledik felénk. A mellkasomban gyűlik
a forróság, már a légcsövemet égeti.
 -Jacinda! - üvölt rám Miram, majd kitépi a karját a szorításomból, és megáll.
Aztán csak bámul rám, miközben a csuklóját dörzsöl- geti. - Mi folyik itt?
Túl hangosan beszél. Megragadom a vállát, és kicsit megrázom, hogy fogja
lel, miről van szét.
- Figyelj, az ott fent nem egy eltévedt jármű! - Levegőt veszek.
Ezek vadászok. Azért jöttek fel a hegyre, hogy minket megtaláljanak.
Szemei hatalmassá kerekednek kicsi arcában, és én hirtelen rájövök, milyen
fiatal. Bár csak egy évvel vagyok idősebb nála, ő sokkal fiatalabbnak néz ki.
Vagy én érzem magam sokkal öregebbnek. KI nézem Cassian húgát, és
megértem, hogy sosem engedném, hogy bármi rossz történjen vele. Megkell
védenem! Nem gondolkozom el azon, miért érzem ezt, egyszerűen így kell
tennem. Meg kell mentenem, még akkor is, ha sokszor csak egy buta tyúk.
Biztonságba kell helyeznem. Cassian miatt.
- Jól figyelj! - szólok rá erélyesen.
És figyel, és a szemei - bár ez előtte lehetetlennek tűnt - még nagyobbra
nyílnak. Olyan kifejezőek, mint még soha. Sajnos félelmet fejeznek ki.
Nem lep meg, ami ezután történik. A szemei összeszűkülnek, a pupillái
csíkokká vékonyodnak, és közben reszket a félelemtől.
- Miriam, hagyd abba! - sziszegem, és megrázom. — Ne most!
- De nem tudom...
Már szinte köpi a szavakat, a beszéde darabossá válik.
Drakiszemei csak úgy forognak a rémülettől. Mindenhová néznek
körülöttünk, csak rám nem. A bőre szikrázik, sima lesz és semleges színű, mint
a tejeskávé. Alig különbözik az emberbőrétől, szinte csak a tompa csillogás
más benne. Tudom, hogy már késő. Úrrá lett rajta az ösztöne.
- Hát jó! — csattanok fel. Ujjaimat a karjába vájom, és erősen rázom, míg
rám nem néz, a szemembe. - Nézz rám, Miram! Láthatatlanná tudsz válni?
Válasz helyett mélyen fel nyög.
- Csendet!
Már alig bírom a bennem fortyogó, sötéten viliódzó feszültséget. Gyűlik
bennem az ismerős forróság.
 - Nem tűröm túl jól a nyomást - nyávogja Miram.
Egy másodpercre erős vágyat érzek, hogy felpofozzam.

Körülnézek, és igyekszem a jelek alapján felmérni, milyen messze lehetnek

tőlünk a vadászok. A motorzaj közeledik. Felnézek a fákra, és drámai hangon
reccsenek rá:
- Vetkőzz!
- M... micsoda?! - kérdezi Miram hangja a drakibőgés mögül.
- Vetkőzz le! Elbújunk a falombokban.
Miközben magyarázok, az én emberbeszédem is esik szét, mert a
hangszálaim átalakulnak, és lassan én is csak bőgni tudok.
Elengedem Miramot, és letépem a ruháimat. A szívem ólomsúlyú a
mellkasomban. Flát megint itt vagyok. Újra vadászok elől menekülök.
Pillanatnyi döbbenet után Miram is vetkőzni kezd, és a szárnyai - akár a
tejüveg, bennük a finom csonthálóval - kiszabadulnak. Teljesen átadta magát
a félelemnek, gondolkodás nélkül manifesztál, szinte akaratlanul. Átalakul az
arca, élesednek a vonásai, megnyúlik a teste.
Felemelem az államat, és mély levegőt veszek, teleszívom a tüdőmet. Az
emberi bőröm eltűnik, a drakibőr izzó rézként jelenik meg a helyén.
Mindkettőnk ruháit a hátizsákba szuszakolom, majd a zsákot egy fa odvába
rejtem. Remegő kezekkel avart és földet lapátolok a nyílásba. Érzem a
számban a félelem méregízét, nincs értelme tovább harcolnom ellene.
Felemelt fejjel aprót nyögök, mikor a szárnyaim kitüremkednek a
lapockáim mögül, és a szép borostyánvitorlák a levegőbe csapnak. A lábujjaim
elengedik a talajt.
Hogy történhetett mindez? Will-lel kellett volna találkoznom! Mostanra
már a karjaiban kéne lennem! Hogy vehetett minden ilyen rossz irányt? És
egyáltalán, hol van Will? Tud bármit erről az egészről? Hogy engedhette, hogy
a családja pont ma jöjjön fel a hegyre? Pont ma!
Miram kezét fogva a levegőbe emelkedem, és hagyom, hogy el kapjon egy
légáramlat. Hajam, mintha vihar tombolna, verdes a s áliam körül.
 Miram hagyja magát. Lélekben már átengedte az irányítást az ösztöneinek,
melyek repülni, menekülni akarnak. A kezébe kapaszkodva visszahúzom, hogy
ne menjen túl magasra: a fák fölött észre vehetik a helikopterek.
Szárnyaink a lombok között csapkodnak, sokkal hangosabban, mint
szeretném, úgyhogy Miramot egy fára tolom, majd követem, miközben a
meredező ágak közé fúrja magát.
A termések és gallyak között összetalálkozik a tekintetünk. Most nem néz
annyira ellenségesen. Szemeiben csak rettegés van, csíkká keskenyedett
pupillái reszketnek a félelemtől. Gondolom, az én szemeim is így nézhetnek
ki.
Miközben a fán gubbasztunk, kidugom a fejemet. A hallásom kiélesedett,
és már azelőtt tudom, hogy itt vannak, mielőtt becsörtetnek a fák közé.
Annyira csöndben kell maradnom, mint még soha életemben, ha ezt meg
akarom úszni. Ha nem akarom, hogy elkapjanak.
L ASSAN HALADNAK , SZINTI -: KÚSZNAK LENT A FÖLDÖ N , mint valami fövenyben
terjedő betegség. Látom a motorjaikat, a kisteherautóikat, a dzsipjeiket,
amint beúsznak a látómezőmbe. Aztán rájövök, miért haladnak ilyen
lassan, és belém hasít a rettegés: egyenként vizsgálják meg a fákat. A
fákat, melyeken elrejtőzhettünk.
Miram erősen megszorítja a karomat, karmai a húsomba fúródnak. Tudom,
hogy ő is megértette.
Megnyalom a számat, és megkérdezem, amilyen halkan csak tudom, hogy
nem tud-e esetleg láthatatlanná válni. Bár suttogni szándékoztam,
összerezzenek öblös drakihangom erejétől.
Máskor simán menne neki, hiszen ez a drakiképessége. Ehhez ért. De most
vajon meg tudja csinálni? Most, amikor a legnagyobb szükség van rá? Megy
neki ekkora nyomás alatt?
Egy ideig csak bámul rám. Kicsit túl sokáig is, mielőtt végül kétkedőén
bólint. Aztán nagy levegőt vesz, és drakibőre előbb villódzni kezd a szemem
előtt, majd semleges színe addig fakul, míg gyakorlatilag elillan előlem.
A szorítását viszont továbbra is érzem a karomon. Lenézek a messze
alattunk mozgolódó vadászokra. Többükön szemüveg van, mintha régi
pilóták lennének. Hunyorgok, és gondolkozom, vajon mire szolgálhat, amikor
beugrik. Láttam ilyet pár kémfilmben!
- Jaj ne! — suttogom.
Infravörös szemüvegek! Érzékelik a testmeleget, és láthatóvá teszik. Így
Miram sem lesz biztonságban, hiába láthatatlan.
Miram fészkelődik.
- Mi az?
De nincs időm válaszolni, mert az egyik vadász felkiált, és mutogatni kezd.
- Ott fent! Azon a fán!
Hallom a kilövést, és egy nagy háló vetődik felénk a levegőben. Eltalál.
Eltalál mindkettőnket... hiszen Miram is mellettem maradt.
Túl sok ág van körülöttünk, így a háló záródik ránk rendesen, viszont
menthetetlenül összegabalyít bennünket, úgyhogy nem tudunk elrepülni.
Miram bepánikol, csapkod a szárnyaival. Így még nehezebb kibogozni a
köteleket.
LIgy vergődik, mint egy csapdába esett kismadár, dobálja magát, akár egy
befogott vadállat. Teste, bőre színe időnként feldereng, aztán újra eltűnik.
- Szedd össze magad! Kezdesz láthatóvá válni! Meg fognak látni!
Alattunk a vadászok utasítgatják egymást, tervet gyártanak. Ehhez értenek,
erre gyúrtak egész életükben. Hogy drakikra vadász- szanak. Nincs időnk.
Másodpercek kérdése, és leszednek bennünket a fáról.
Ekkor beindulnak az állati ösztöneim: megtelik a szám szénnel és hamuval,
az orrlyukamból füst gomolyog, a számon füstkarikákat eregetek. A parázs tél
hévül a mellkasomban, oltalmazni és védeni akar!
Kinyitom a számat, és kieresztek egy vékony lángnyelvet, éppen csak
annyit, hogy az arcom körül szétégjen a háló. A megperzselt kötélvégeknél
fogva ki tudom nyitni az egészet, és kipréselem magam.
Mikor már a testem fele szabad, hátranyúlok a nagyrészt láthatatlan
Minimért, és magam után rántom. Hol látszik, hol nem látszik, felváltva,
mintha valaki kapcsolgatná a lámpát.
Ekkor találnak el. A szigony a combomba fúródik, a fájdalom szétárad a
testemben. Rászorítom a kezemet a kinyílt, nedves húsra.
Sorozatban tüzelnek, én pedig zuhanok, akár a rémálmaimban. Száguldók
lefelé a rám gubancolódott Mirammal és a halóval együtt.
Osszekuszálódva érünk földet. A mellkasom dobol, beleszorul a íorróság,
a körülöttünk lévő levegő szinte dermesztőén hideg ahhoz képest, ami
bennem tombol.
Azonnal körülvesznek minket a feketébe bújt, infraszemüveges alakok.
Ránk fogják a fegyvereiket, és érdes hangon üvöltenek. Aztán meglátok egy
arcot. Egy arcot, melyet a legkeményebb munkával sem sikerült törölnöm az
emlékezetemből.
Amikor felpillantok Xanderre, azonnal tudom, kik ezek a vadászok. Nem
mintha kétségeim lettek volna. Tudom, hogy Will sincs messze, de ez most
nem nagy vigasz, inkább kétségbe ejt. Hiszen mit tehetne? Nem csinálhat
semmit, amivel önmagát ne sodorná veszélybe, amivel ne leplezné le, hogy én
több vagyok, mint aminek látszom.
Mégis őt keresi a tekintetem, látni akarom... hiába nem kéne.
És egyre csak jönnek a járművek, egymás után, aztán nagyot fékezve
megállnak, sarat fröcskölve a finom ködbe.
Miram lázasan sustorog a fülembe, és én kihallom a félelmét, mely olyan,
mint a forró szél: keserű, és savas lesz tőle a levegő.
- Jacinda! Mit csinálunk most? Mit csinálunk?
- Fogd be, Miram! - sziszegem. Drakibeszédem keményen recsegve hagyja
el a számat.
A helikopterek fekete keselyűkként keringenek felettünk, őrülten
felborzolva a fák koronáját. A hajam repül a szélben, beleakad nak a lehullott
levelek.
Az egyik vadász leveszi az infraszemüvegét, hogy jobban megnézhessen
magának. Közel hajol, és megbök fegyvere éles hegyével. Sötét és fenyegető
morgás hagyja el a feszülő mellkasomat. Nem tudtam, hogy ilyenre is képes
vagyok. Aztán a tünedező Miramot is megböki.
- Mi az isten...
De elhallgat, amikor egy másik vadász ráugat.
- Cári, csak óvatosan! Még nem tudjuk, ez miféle.
A vadász engedelmeskedik, és ellép tőlünk.
- Miram - könyörgök. - Kérlek, maradj láthatatlan! Koncentrálj!
 A szemeit nem veszi le rólam. FŰvékonyodott pupillái reszketnek,
eltűnnek, majd visszatérnek a többi tagjával együtt. Mint a hullámzó víz,
alaktalan, folyton változó, felváltva itt is van, meg nincs is.
Újabb alakok tűnnek elő a járművekből. Kétségbeesetten figyelem
kegyetlen arcukat, keresek valakit, valakit, aki a reményt jelenthetné
számunkra.
De Will nincs közöttük. Es bár ettől megkönnyebbülök, nem tudok nem
elgondolkozni a miérten. Miért nincs itt? Akkor hol van?
Felismerem viszont a csoport elején menetelő férfit. Will apja az. Még a
vadászöltözetében is jóképű és ápolt. A belsőmet megrázza a forró rettegés,
mert tudom, mire képes ez az ember.
Most egész másmilyennek tűnik. Nem az a kedélyes bácsi, aki vendégül
látott az otthonában, amikor még azt hitte, hogy egy átlagos lány vagyok.
Könyörtelen, hideg szemei vizslatnak, az állatot látják bennem. Az elejtett
vadat. Én pedig látom őt. Az igazi énjét. Semmi szívfájdalmat nem okozna
neki, hogy megöljön.
- Na, mi akadt a horogra, srácok?
- Kettő is... azt hisszük.
Mr. Rutledge keményen bámul minket. Miram teljesen megvadult
mellettem, már feladtam, hogy rávegyem, szedje össze magát. Túlságosan fél.
Teljesen készen van.
Nézem a széles fatörzseket, és a szívem hangosan zakatol a mellkasomban.
Éles szememet végigjáratom a vadászokon. Egyre csak azt az arcot keresem,
mert még mindig reménykedem. Will, merre jársz?
Xander a nagybátyjához lép, és Miramra mutat.
- Ez olyan láthatatlanná válós fajta. - Aztán felém bök. - Ez vajon milyen
lehet?
Mr. Rutledge nem válaszol, csak vizsgálgat a fejét félrehajtva, mintha fel
tudna boncolni a szemeivel. Lehet, hogy fel is tud. Alig bírok a szemébe nézni.
Ez az ember Will apja, aki a fajtámat gyilkolja, aki a vérüket ömlesztetté a saját
fiába. Egy szörnyeteg. Viszont miatta élhet a fiú, akit szeretek.
 Milyen bonyolult a valóság! Nem tudom kiverni Cassian szavait a fejemből,
hogy mekkora szakadék lesz ez egy nap Will és köztem.
Mr. Rutledge feltartja a kezét, és csettint egyet, mint akinek remek ötlete
támadt. Egy fegyver jelenik meg szinte azonnal. A kezébe adják. Valamilyen
pisztoly. Semmit nem tudok a fegyverekről, csak azt, hogy fájdalmat és halált
okoznak.
Céloz.
Miram rángatózik, rettegve bámul, akárcsak én.
De én ilyenkor nem egyszerűen csak bámulok, hiszen gyakorlatilag az
egész bensőm egy fegyver.
Elönt a forró tettvágy.
- Megállj! - bőgöm, bár úgysem értenek.
Arrébb akarom lökni Miramot, hogy azt teltessem, amit tennem kell, amire
születtem. Csakhogy össze vagyunk tekeredve a hálóban, és ő nem hajlandó
elereszteni, egyfolytában csak halkan könyörög.
Kirázom a hajamat az arcomból, kinyitom a szántat, és nagyot fújok.
A tűz lassan előtör a torkomból, a nyelőcsövem megremeg a gyilkos hőtől.
Az orromból füstkarikák buknak elő, majd a számból lángok. Hatalmas
hörgéssel kilövell a tűzcsóva belőlem. A vadászok fel- üvöltenek, és
visszahőkölnek a lángoktól.
A háló lehull rólunk, elporladt hamu csupán. A szánt pernyeízű.
Megragadom Mirant karját, és rángatni kezdem. Mint a halott, olyan súlyos a
félelemtől.
Arcomat az égnek emelem, mert el kell innen menekülnöm! Szabad akarok
lenni, száguldani a szélben, de Miramot nem hagyhatom itt!
— Kelj már lel! - kiáltom. — Gyerünk! Repülj!
Ügyetlen mozdulatokkal végre feltápászkodik. Minden erőmet beleadva
megemelem, mert én akkor is felszállók innen, ha cipelnem kell!
Épphogy elrugaszkodom a földtől, amikor eltalálnak. A szárnyamban
szétárad a fájdalom, aztán végigfut az egész testemben. Draki- szárnyaink
csalókák: finom, törékeny hálónak tűnnek, ám valójában erősek, és tele
vannak idegekkel, hogy minél könnyebben alkalmazkodjunk a repülés
kihívásaihoz. Ezért a fájdalmam szinte elviselhetetlen.
Hátranyúlok a levegőben, és kitépem az apró szigonyt a szárnyamból, majd
a földre hajítom. Késő.
Hátrahanyatlok, a fejem elernyed a fájdalomtól.
Miram elválik tőlem, bukdácsol, egyedül zuhanok a földre.
Will apja közelebb lép hozzám, a fegyverét továbbra is rám szegezi. A
szemei jégcsapok. Nincsenek érzései.
Füttyöt hallok, és ismét eltalálnak, most a combomon. Ez kevésbé táj, nem
szigony. Lopva lepillantok a lövedékre, mely kiáll rézarany húsomból.
Kihúzom, és jól megnézem: valami folyadék volt benne. Csak volt.
Még egy fütty harsam A szemem követi a lövedéket, ahogy halk puffanással
Miram testébe csapódik. Felsikolt. A hangja szívet tépően meglepett, arról
árulkodik, hogy ő még sosem érzett fizikai fájdalmat életében. Sőt, több ez,
mint fájdalom. Ez a legmélyebb félelem, amiért úgy bánnak veled, mint egy
lelketlen állattal. Mint valami vadászzsákmánnyal, akit el kell fogni és meg kell
semmisíteni.
Odavonszolom magam mellé. Nekem dől, könnyei a vállamat áztatják.
Megborzongok, olyan hűvösek a forró bőrömön.
A vadászokra üvöltök, bár tudom, hogy állatnak tűnök a szemükben
ezekkel a hörgő hangokkal. Elpusztítani való vadállatnak. Osz- szehúzom
magam, olyan borzasztó magamon érezni hideg, közönyös tekintetüket.
Időnként elködösül a látásom. A fejemet melegnek érzem, kótya- gosnak.
És valahogy már az egész nem érdekel. Már-már jól érzem magam, kellemesen
fáradtnak.
A vadászok körülállnak. Mozgó, elmosódott árnyak. Dörrenés hallatszik,
de nem elég hangos ahhoz, hogy elnyomja Miram zokogását. Mert azt végig
hallom. Azt örökké hallani fogom.
Össze akarom szorítani az öklömet, de nem megy. Az izmaim fáradtak,
gyengék, lusták. Végül sikerül ujjaimat a kezére helyeznem, dm a következő
pillanatban már nincs velem. Felemelik, elvonszolják mellőlem. Utánanyúlok,
de rettentő lassú vagyok. Sarkaival a földet szántja, mely árkokat hagyva maga
után. Sikolyait már alig, hallom, bár még nem haltak el, csak egyre távolodnak.
- Hova viszik? - hörgőm a torkom mélyéről. - Miram! Miram!
Aztán értem nyúlnak az erős markok.
- Vigyázz, meg ne grillezzen! — gúnyolódik az egyik vadász.
Fimosódott alakok állnak körbe. Ellenállok a késztetésnek, hogy
összekuporodjak, és csendesen mosolyogva elaludjak, és valahogy sikerül
térdre állítom. Még egyszer megpróbálok elrepülni, a szár m aimat mozgatva
elmenekülni, fel az égbe. Felsikoltok, és alábucs kázont, arccal zuhanok a
rögös földre. Nem megy. A szárnyamban iszonyú fájdalom árad szét, és
átsugárzik az izmaimba.
A hátamon meleg vér folyik le, a derekamnál gyűlik össze, érzem, ahogy
csiklandoz. És az erős szagát.
A fejem lehanyatlik, és a hajam szétterül körülöttem, mintegy tii zes
függöny. Látom a saját csillogó véremet, a vad lila színével, ahogy folyik szét a
földön.
Ellenállok a zsibbasztó érdektelenségnek, amely rám akar telepedni- A
karom remeg, amikor próbálok felülni. A testem ólomnehéz.
Mi volt a lövedékben?
Kiönt a tehetetlen düh, felforr tőle a vérem. Ki akarok szabadulni, és
mindnyájukat felgyújtani, megbüntetni őket azért, amit velem tettek, és amire
ezután készülnek! Olyan borzalmas dolgokra, melyeket nekünk sosem
vallottak be. Senki nem ültet le egy általános iskolai osztályt, hogy elmesélje,
mi történik, ha egy vadász elfog, és átad az enkrószoknak. De én tudom.
Láttam Will apjának a dolgozószobáját, a drakibőrrel bevont bútorokat.
 Kinyitom a számat, hogy még egy kis tüzet kiengedjek, hiszen ez az utolsó
reményem. De csak egy vékonyka tűzcsóva lövell ki belőlem, ami ahogy
elhagyja a számat, azonnal el is hal.
-Will! - nyögöm, és mázsás szemhéjaimat nem tudom többé nyitva tartani.
Erős kezek ragadnak meg, és felemelnek. Forgatom a lejem, hogy
megégessem a karjaikat, de csak egy kevéske gőz jön fel.
Mit tettek velemi!
Megkötözik a kezeimet, de olyan szorosan, hogy a csuklómból kimegy a
vér. Még elkábítva is érzem, mennyire fáj. A hasamra fordítanak, moccani sem
bírok. Csak egy állat vagyok nekik, semmi más. A torkomból majdnem előtör
egy sikoly, amikor a szárnyaimat ösz- szekötözik, hogy ne tudjam őket
mozgatni, hogy ne tudjak elrepülni.
Aztán eldobnak, én pedig valami sima padlóra érkezem.
Az alattam lévő felület jéghideg a felhevült testemhez képest, léhát nem a
koszban fekszem.
Ajtó csapódik. Egy jármű hátuljában vagyok! Egy kisbuszban. Elindulunk,
zötykölődünk a göcsörtös talajon, át a Iák között, ár a cserjéseken. Elvisznek
a tálkámtól. El az otthonomból.
Már nem tudok harcolni. Kimerült szemem lecsukódik. Bár ké-
nyelmetlenül fekszem, és a fájdalom állandóan belenyilall a szárnyamba és
levibrál a lapockámig, nem tudok ellenállni a kábítószer erejének. Arcomat a
fémpadlónak nyomom, és elalszom.
I
zzó FÁJDALOMRA É BREDEK . Párszor pislognom kell, míg sikerül teljesen
kinyitnom a szemem. A fejemet kínzó lüktetés vetekszik a meggyötört,
összetört tagjaimat gyötrő fájdalommal. Ismét lehm nyom a szemem, és
várnom kell egy percet, míg újra ki tudom nyitni.
A szárnyam nagyon sajog. Próbálom megmozgatni a finom erezetet, de
azonnal belenyilall a fájdalom, majd szétsugárzik — mindkettőben.
Elfelejtettem, hogy összekötötték őket. Összehúzom magam, és a
szenvedéstől felnyögök.
Egy idő után, miután párszor nagy levegőt vettem, felemelem a lejem a
kisbusz padlójáról. Megrázom a tejem: hátha ez is csak egy rémálom, hátha
nem is vagyok ébren.
Ekkor hallom meg magam mellett a nyöszörgést. Odafordulok, és
meglátom Miramot, akit a távolabb eső Iáihoz támasztottak. Nagy
erőfeszítéssel felemelkedem, mert annyira megörülök neki, hogy egy
pillanatra elfelejtem a fájdalmat. Legalább együtt vagyunk ebben a
fémketrecben.
— Miram, Miram... — suttogom.
Közelebb vonszolom magam, jócskán megkönnyebbülve attól, hogy itt van.
Természetesen nem láthatatlan. Szemei az enyémbe fúródnak.
Megnedvesítem az ajkaimat.
 - Mi...
- Mi történt? — fejezi be a mondatot helyettem. — Te!!! Veled mindig
történik valami! Gondolom, neked nem nagy kaland ez az egész, de én nem
hiszem el, hogy itt vagyok! Hogy rángathattál bele ebbe?!
- Ki fogunk szabadulni!
Csak ezt tudom mondani, csak ebben tudok hinni.
- Na, persze - dohogja. Az orrnyergét szétfeszíti a düh. — És mindezt hogy
fogod elintézni?
- Már szöktem el tőlük.
- Oké. - Hevesen bólogat, homokszínű haja simogatja semleges, színtelen
drakibőrét. - De hogyan? Mégis, hogyan fogjuk ezt megoldani? Legutóbb hogy
csináltad?
Will-lel... Will volt a szökésem kulcsa. De ő most nincs itt velünk. Most
nekem kell kitalálnom valamit. Mindkettőnk számára.
Miram megszólal, a hangja ijesztően tompa.
-A z enkrószokhoz visznek minket. Gyakorlatilag halottak vagyunk.
- Azt nem tudhatod - súgom, és próbálom elrágni a műanyag bilincsemet.
Reménytelen.
- Jaj, legalább most ne hazudjunk egymásnak, Jacinda! Hová máshova
vihetnének minket? így, éhe... Mert nem öltek meg. Es ennek biztosan oka van.
Valamire tartogatnak bennünket. Nekik...
Nekik. Gyerekkori rémálmaink szörnyetegeinek. Az izmaim fel-
forrósodnak.
Miramnak igaza van. Én is tudom, természetesen. A vadászok ebből élnek.
A fajtámat adják el. Ezt nincs értelme tagadni.
 - Meddig voltam kiütve? - kérdezem, és körülnézek.
Muszáj valami olyan dologra koncentrálnom, amin változtál m tudok.
Felmérem a terepet, hátha előállhatok egy tervvel, de sajnos nincs sok
látnivaló. Van egy kis ablak a kisbusz hátsó ajtajának te tejen. Lehetetlenül
kicsi. Csak fény jön be rajta. Ki nem megy sem mi.
- Nem tudom. Én egy órája ébredhettem fel.
- Egyszer csak meg kell állniuk.
Ezt inkább magamnak mondom, mint neki.
- Igen, és akkor mi lesz? A mi ajtónkat csak akkor nyitják majd ki, amikor
célhoz értünk. Ott, ahova visznek minket. Ahol... — El csuklik a hangja.
Vágok egy grimaszt, és felsóhajtok. Borzalmasan fájnak a meg kötözött
szárnyaim.
- Nem adom fel! Nálam van a tűz ereje, te pedig láthatatlanná tudsz válni!
- Persze ehhez az kéne, hogy a képességére tudjon kon cent rá lni, es ne adja
át magát a félelemnek. — Mért tudna minket bárki is legyőzni?
- Már meg is tették! - Miram felhúzza vékony szemöldökét, mely
ugyanolyan semleges, mint a teste többi része. Orrnyerge reszket a dühtől,
ahogy bámul rám. — Szóval, nagyokos? Hogy fogunk éltből kimászni?
WiH... Megint eszembe jut, bár nem mondom ki. Nem is merném. Nem
akarok hiú reményeket kelteni Miramban. Vagy magamban? Nem tudom, hol
van Will, és nem tudom, miért nem jött el a találkozóra. Egyedül csak
magamra számíthatok.
Megrázom a fejem, de nem tudom elhessegetni a vágyakozást Will után.
Eudnia kell, mi történt. Mostanra már hallania kellett a tűzokádóról, akit az
apja elejtett.
Ettől valahogy megnyugszom, miközben a kisbusz a legrosszabb
rémálmaim felé zötykölodik. Ahogy dobalja a kocsit a szél, a testemen
remegés fut át.

Miattunk nem állnak meg. Nem kapunk enni, és nem mehetünk vécére. Persze
miért is lennének ilyen előzékenyek velünk? A szemükben állatok vagyunk
csupán.
A kisbuszban meleg van, és nincs levegő. Egy fojtogató, mozgó fémdoboz,
mely szenvtelenül halad előre.
Minim és én az oldalunkon fekszünk, és majd’ megsülünk a forró
fémlapon. Mint két pattra vetett hal, mely kétségbeesetten vágyik vízre. Már
egy jó ideje nem szólunk egymáshoz, annyira nyomorultak vagyunk a
megkötözött szárnyainkkal.
Meg sem tudok mozdulni anélkül, hogy ne hasítana a testembe őrült
fájdalom. Nyalogatom a felrepedezett ajkaimat, és nyeldekléssel enyhítek a
szám szárazságán. Nagyon kifárasztott a tűzokádás. A belsőm kitikkadt,
mielőbb víz kéne.
De nem adom fel. Gazdálkodom az erőmmel, azt várom, hogy kinyíljon a
kisbusz ajtaja, és én egy lángcsóvával kitörhessek innen.
Ezt hajtogatom magamnak, bár egyre nehezebben hiszem el, hogy lesz is
bennem elég tűz ehhez.
A szárnyaimat már egyáltalán nem érzem. Próbálok nem belegondolni
abba, hogy ez vajon mit jelenthet. Jót biztos nem. Ahogy az oldalamon
fekszem, a karom a mellkasomra tapad, és sajog, és fájdalmasan bizsereg.
A kisbusz lelassít. Kicsit arrébb csúszom, amikor kanyarodunk.
Megállunk. De már izgulni sem bírok. Többször megálltunk eddig is, és
senki nem nyitott ránk, senki nem ellenőrzött minket.
Megrankoltak, kiélvezték a pihenőjüket, míg mi itt hátul majd' megsültünk.
Úgyhogy most sem biztos, hogy kinyílik az ajtó. De mi van, lu mégis...
Felemelem a fejem, és Miramot szólítom, hogy megbizonyosod jak róla,
ébren van. A hangom darabos. Nem válaszol. Közelebb kií szom, és kicsit
megrugdosom az egyik vékonyka lábát.
- Miram!
Felnyög, és kinyitja a szemét.
- Mi az?
- Megálltunk!
- És? — felesel.
 A fejemet feltartva hallgatózom. Mind a vezetői oldalon, mind az.
anyósülésen nyílnak és csapódnak az ajtók. Fdangokat hallok. A szavak
elmosódottak.
Minim próbál felülni, feltolni magát, megkötözött karjait használja
ellensúlynak.
- Szerinted odaértünk?
Olyan fáradtnak tűnik, hogy elbizonytalanodom, egyáltalán érdekelné-e,
ha így lenne.
Megrázom a fejem, miközben fájdalomtól sajgó izmaim megfeszülnek a
készenléttől. A fülem hegyezem, követem a hangfoszlányokat, a talpak alatt
ropogó kavicsok hangját, a lépteket a kisbusz körül. Egyikük felnevet, nevetése
a kisbusztól egyre távolabbról hangzik. Itt hagynak minket!
Egy pillanattal később kifújom a levegőt. Észre sem vettem, hogy
mostanáig bent tartottam.
- Elmentek! — suttogom, aztán rájövök, hogy beszélhetek hangosabban
is. — Elmentek!
- Biztos kedvük támadt megtömni azt a dagadt fejüket! - morogja Miram.
- Ölni tudnék, olyan éhes vagyok.
Egy sóhajjal visszaereszkedik a kisbusz padlójára. Hosszan nézem, milyen
kicsi, milyen soványka, az arca kedvetlen, a lélegzete sípol. Keményen
megdolgozik a betevő levegőjéért. Engem valószínűleg felkészített erre a
sivatagi életem. A száraz hőségre. A kényelmetlenségre. A szenvedésre. Miram
viszont nem bírja a gyűrődést, pedig az ő szárnyát meg sem lőtték.
Minél előbb ki kell innen szabadítanom, különben a vadászok egy halott
drákival érkeznek majd meg.
Hirtelen kattan egyet az ajtó. belguggolok, az adrenalin eltompítja a
fájdalmamat. Valamit végighúznak a fémajtón. Ettől a hangtól felállnak a
tarkómon a pihék. A szemem az ajtóra tapad. Nagy levegőt veszek és
felkészülök, próbálok összegyűjteni a bensőmben minden hőt, de megtört és
kába vagyok, és az erőfeszítéstől émelyegni, szédülni, remegni kezdek. Nincs
sok erőm, de ami van, azt használnom kell. Csak egy dobásom van. Kész kell
állnom, mikor kinyitják az ajtót.
— Miram! — mondom, és azt kívánom, bár képes lenne láthatatlanná
válni, és úgy maradni. - Készülj!
Aprót bólint.
Az orromból füstkarikákat eregetek.
Kinyitom a számat, és csak bámulok, hogy a szemem is belefájdul. Dobogás
hallatszik, és valami szívó hang, majd az ajtó kitárul. A szívem összeugrik izzó
mellkasomban. A kisbuszba beáradnak a déli napfény forró sugarai, és egy
percre elvakítanak, de nem érdekel. Nem akarom kihagyni az egyetlen
esélyemet.
Bár félek, hogy túlságosan clgyengültem, mélyen magamban meglelem a
tüzet, mely végigszáguld a nyelőcsövemen, és láng formájában kitör belőlem.
Bőven elég.
Az ajtóban álló, napfénybe burkolt alak egy ordítással a földre veti magát.
Kiugróm a kisbuszból, és sikerül stabilan megállítom a lábamon, pedig ez
nem is olyan egyszerű összekötött szárnyakkal. Lehajolok, hogy megnézzem,
van-e a vadásznál fegyver, valami, amivel elvág hatom a műanyag bilincset.
Megdermedek.
Ez az alak nem a könyörtelen tekintetű, feketébe öltözött vada szók egyike,
akik megkötöztek, mint az ünnepi pulykát, és bevág tak a kisbusz hátuljába.
Ez itt Will.
A torkomból éles hang tör elő. Elharapom a nevét, úgysem értené most a
szavaimat.
De nem is kell értenie. Mindent tud. Értem jött. Csak ez számít, lés hogy
nem sütöttem meg.
Talpra áll, és megdörzsöli a karomat, mint aki így akar megbizonyosodni
róla, hogy létezem. Hogy én állok előtte.
— Jacinda!
Elönt a megkönnyebbülés, viszont emiatt csökken az adrenalinszintem, és
újra érzem a pokoli fájdalmat és a fáradtságot. Végül nem bírom tovább,
összeesem, Will karjaiba omlok, hagyom, hogy megmentsen, hogy megvédjen
a fajtájától és a fájdalomtól, mely szét szaggatja a testemet.
Will óvatosan a karjaiba zár, és a vállam fölött vizsgálgatja összekötözött
szárnyaimat. Látom, mennyire sajnál.
Tele van aggodalommal, ahogy a kezében tart. Igyekezne elvezetni a
kisbusztól, nyugtalan szemei a nagyrészt üres kamionparkolót fürkészik.
Nem engedek Will noszogatásának, lecövekelek a kisbusz hátsó ajtajánál.
- Miram! - mondom sürgető hangon. - Gyerünk!
Miram a jármű melyében gubbaszt, az árnyékban, ahová nem ér el a
napfény. Lassan ingatja a fejét.
- Miram! - siettetem, mint egy szülő az engedetlen gyerekét.
Még jobban rázza a fejét, a szeme Willre tapad.
- Vele nem megyek sehová!
- Ne légy ostoba! Azért jött, hogy segítsen.
- Mi van, ha ez csapda? Mi van, ha ő csak csali, hogy te magadtól, vígan
dalolászva kövesd, mint valami jámbor borjú a vágóhídra?!
-Ostobaságokat beszélsz! Miért tennék ezt velünk? Már rég a foglyaik
vagyunk. - Bemászok az ajtók között, a tekintetem csupa könyörgés. De
Miram csak rázza a fejét, és rátapad a falra, mintha én lennék a veszély forrása.
- Inkább itt maradsz a buszban, mint hogy velünk gyere?
Will megfogja a karomat.
- Jacinda! Bármelyik pillanatban visszatérhetnek. Most vagy soha!
- Miram, könyörgöm! Bízz bennem!
Miram Will felé biccent.
- Benne nem bízom! - Aztán rám néz. - Meg benned se.
Elönt a düh. O nem bízik bennem?! Hát nem ö kémkedett utánam?
Will hangja egyre feszültebb. Keze a karomon már nem olyan gyöngéd.
- Jacinda, visszajönnek!
Én pedig vele megyek. Nehezen, de otthagyom Miramot, a lelkembe örökre
beleégetve tágra nyílt, rettegő tekintetét.
W
ILL KERESZTÜLRÁNGAT A PARKOLÓN . Furcsa érzés. Fényes nappal, az emberek
világában drakiként szaladgálok. Ez a legtiltottabb dolog. Bárki megláthat.
Na, nem mintha lenne választási lehetőségem. Vagy a kisbuszban
maradok, és megadóan várom, hogy kivégezzenek, vagy bevállalok egy 15
másodperces villantást, mielőtt elnyel minket az oltalmazó erdő. Számomra
evidens volt, melyik utat választom. Mirarn mért nem tudott ugyanígy
dönteni?
Will és én elérjük a parkolót körülvevő erdőt, és bevetjük magunkat a sűrű
fák közé. Egyik pillanatban még a tüzes aszfalt égeti a talpamat, a másikban
már a puha, hűvös fövenyen lépkedek.
Hirtelen nagyon egyedül érzem magam, és ez az érzés szinte fojtogat.
Hátrapillantok, mintha a levelek között megláthatnám a kisbuszt.
Otthagytam Miramot! Feladtam őt! Feladtam Cassiant!
A szemeim égnek, pislogni kezdek. Azzal áltatom magam, hogy csak az
erős napfény miatt van, a testemben örvénylő, kibírhatatlan fájdalom miatt.
Nem pedig a miatt a lány miatt, akit otthagytam a kisbuszban, nem a miatt,
ami vele történik majd.
Will Rand Rovere a közelben parkol. Besegít az autóba. Az anyós- ülésre
ülök, és kicsit előre kell hajolnom, mert az összekötözött szárnyaim miatt
lehetetlen hátradőlnöm.
Will kezében villan valami, és rájövök, hogy kés van nála. Elmetszi a

| ts6 - -
csuklómon a bilincseket. Felsóhajtok, de a megkönnyebbülésem nem tart
sokáig, mert ahogy a vérkeringés visszatér a kezeimbe, úgy a fájdalom is.
Felnyögök, a fejem előrebukik.
Will egy üveg vizet nyújt felém, és megvizsgálja a hátamat, ujjai gyöngéden
tapogatják a vállaimat. Jó sokat iszom, hangosan nyelek, a víz lecsurog az
államon.
A nyeléseimen túl is hallom, hogy felszisszen, amikor meglátja a sebeimet.
- Megsérültél!
Káromkodni kezd, és csak úgy árad belőle a düh. Még sosem hallottam
ilyennek. És még valami bujkál a hangjában. Megbánás? Bűntudat?
- Meglőtték a szárnyamat!
A szavak kavicsként gurulnak ki a számból. Eszembe jut, hogy neki csak
érthetetlen bőgésnek tűnik az egész.
Egy percre elcsöndesül, majd hadarni kezd, mint aki csak most jött rá,
mekkora veszélyben vagyunk.
- Nem néz ki annyira rosszul!
Fojtott hangon beszél, és én tudom, hogy hazudik. Nagyon rosz- szul
nézhet ki.
Még egy rántás a csomókon, és a szárnyaim szabadon mozognak. Iszonyú
fájdalommal jár! Ég az egész erezet, ahogy ismét elönti a vér az elzsibbadt
részeket. Az érzéstől szürke foltokat látok es szédülök, a számat néma sikolyra
tatom.
Most sokkal nagyobb fájdalmat érzek, mint amikor legutóbb ül dóztek és
eltaláltak. Akkor is nagyon rossz volt, de hamar elmúlt. Anya ápolt... anya
vajon elhagyta egyáltalán a szobáját? Észrevette, hogy nem vagyok ott? A
leveleket nem lógja megtalálni.
Wili végignéz rajtam, aztán a minket körülvevő fákon.
- Mennünk kell! Jacinda, át tudsz vedleni?
Úgy érti, demanifesztálni.
Bólintok. A félelmem elillant, így már semmi nem zára drakibő römbe.
Most csak a fájdalmat érzem, ami nyilván még nagyobb lesz, amikor a
szárnyaimat behúzom, és visszahajtom magamba. A sérült szárnyamat. De
nincs más választásom. Will mégsem vezethet úgy, hogy közben én teljesen
manifesztálva ülök mellette.
Nagyot csuklóm, és vértől lucskos ujjaimmal erősen markolom az ülés
szélét, miközben elrejtem, mélyen eltemetem magamban a d rakimat.
A vonásaim ellazulnak, a csontjaim visszaalakulnak. A szárnyaim
megremegnek, olyan törékenyek, olyan sérültek. Az egyik szárnyam
könnyedén visszailleszkedik a lapockáim közé, a másik viszont önálló életre
kel, rángatózik, ellenáll a demanifesztálásnak, fél, hogy meg ennél is jobban
fog fájni. Az arcomat könnyek áztatják, és egyből gőzölögni kezdenek.
Hátrahajtom a fejemet, hogy ne törhessenek elő belőlem a sikolyok.
Miután a drakimat sikeresen elrejtettem, újra fellélegzem, és elengedem
az ülést. Hátrahanyatlok.
Will plédet terít rám. Bár egész nap a forró, levegőtlen kisbuszba voltam
bezáiva, vigasztaló a takart) melege, és azonnal bevackolom magam.

-Jacinda, jól vagy?

Próbálom legyűrni a reszketőst, mely a sokktól tört rám, de minél jobban
igyekszem, annál jobban remegek.
- Csak szabadíts ki inneni - A hangom érdes, fémes, nem természetes.
Gyorsan bólint, és az autó másik oldalán terem. Bemászik, aztán a kocsi
már suhan is a fák között, míg el nem éri a földutat, mely egy számomra
ismeretlen helyre vezet. Valahová. innen. Most tényleg csak ez számít.
Ernyedten terülök el az ülésen, és kinyújtom a kezem, hogy megérintsem
a naptól felmelegedett ablakot. Az ujjhegyeim kicsit megugranak az üveg sima
felületén. Minim.
- Hol voltál? - kérdezem szaggatottan, erőtlen hangon.
- Nem tudtam eljönni. Apa váratlanul megszervezte a vadászatot. Amióta
megláttunk téged, a mániájává vált az a terület. Összeállt egy másik csoporttal,
akiket kiküldött a hegy túlsó felére. Azt reméltem, hogy ha nem találsz ott,
egyszerűen hazamész. Eszembe sem jutott, hogy ennyire közel jutnak a

| ts6 - -
falkához. Istenem, Jacinda, annyira sajnálom!
Tompán bólogatok.
- Nem tudtál róla.
Will felsóhajt, és tudom, hogy a szavaim nem enyhítenek a bűntudatán.
Ha bírnék még valamit mondani, amitől jobban erezhetne magát,
megtenném, de túlságosan fáj.
Felhúzom az ülésen a lábamat, es átkarolom a térdeimet. A lányra
gondolok, akit hátrahagytam. Látom magam előtt Cassian arcát, amikor
megtudja.
- Nem a te hibád - mondja Will, mintha átlátna rajtam. - O nem volt
hajlandó velünk jönni.
- Kényszeríthettem volna.
- Az jó nagy feltűnést keltett volna! T'e magad is alig bírtál járni.
Gyakorlatilag fel kellett vegyelek.
Ezzel nem vigasztal meg. felemelem a fejemet, hogy lehűtsem a légkondi
kellemes huzatában.
- Pihenj, Jacinda! Most már biztonságban vagy.
Biztonság. Ez a szó pörög az agyamban, míg olyan kába nem leszek, hogy
muszáj lehunynom a szememet.
A szemhéjaim lecsukódnak, ólomnehezek. Színek cikáznak a fekete háttér
előtt, de még ez is jobb, mint kinyitni őket, és látni a világot.

Valahol a Mirammal és a biztonsággal kapcsolatos gondolataim és a fájdalom

kibírása között álomba merülök.
Így sötétített szobában ébredek. Az egyik falon narancsszínű fény játszik.
Felülök, és felszisszenek a hátamba nyilalló fájdalomtól. Es a fájdalommal a
valóság is visszatér.
- Will?
- Itt vagyok.
A hang irányába fordulok, és keresem a hozzá tartozó alakot. Meg is
találom, fekete körvonalai alapján egy széken ül a sarokban.
- Hol vagyunk?
 - Egy motelben. Biztonságban.
Síkéiül felülnöm, bár közben a számba harapok, úgy hasogat a hátam. De
már sokkal jobb, mint korábban. Most már tudok anélkül mozogni, hogy
folyton üvolténi akarnék.
- 1Hogy kerültünk ide?
- Teljesen ki voltál merülve. Pihenned kellett. Egy igazi ágyon. Es a víz
meg az étel sem ártott.
Az étel említésétől megkordul a gyomrom.
- Sikerült egy kevéske kaját beléd diktálnom, mielőtt kinyúltál — teszi
hozzá. — Emlékszel^ Benyomtál egy buiritót és egy üdítőt, aztán az ágyra
hasaltál. Azóta meg sem moccantál. Akkor sem, amikor megtisztogattam és
bekötöttem a hátadat. Anny ira aggódtam.
Megrázom a tejem.
- Semmire nem emlékszem.
- Olyan sok minden történt veled.
Bólogatok. A testem ezek szerint alvással gyógyította magát.
- Milyen hosszan aludtam?
- Nyolc-tíz órát.
A festem megfeszül.
- Tíz órát?! Hány óra van?
- Úgy éjjel egy lehet.
A torkomban már ott is a gombóc. Miram mostanra biztosan messze jár!
Neki nem jutott ki az ágy és az étel luxusa. A labamat átvetem az ágyon, az
agyamban ötletek cikáznak, hogyan érhetném utol, hogyan menthetném meg.
Hogy hagyhattam ott?!
- Na, na, csak lassan! - Will mellém ül az ágyra, és meleg kezét a vállamra
teszi. Emlékszem erre az érintésre. Bele akarok dőlni, érezni és minden mást
elfelejteni. — Hova indulsz ilyen hirtelen?
- Meg kell találnom Miramot!
Mégis, mit gondolt, hová? Ekkor lecsúszik rólam a takaró, és h- babőrös
lesz a lábam. Lenézek, és látom, hogy csak egy atléta van rajtam, ami nyilván

| ts6 - -
Willé.
Will kicsit elpirul.
- Azt rád adtam.
- Koszi... - motyogom, és eszembe jut, hogy gyakorlatilag sem mi nem
volt rajtam, amikor elaludtam az anyósülésen. Csak az a szúrós pléd.
l'jjaim az atléta varrásával játszanak, és hirtelen felfogom a helyzetemet. Itt
vagyok kettesben egy motelszobában Will-lel, de nem lehetek boldog, mert
túl sok minden történt az elmúlt órákban.
- Minim a barátnőd? - kérdezi Will halkan és türelmesen.
Összerezzenek.
- Olyasmi.
Komolyan néz rám, és egy ideig egyikünk sem szól.
- Sajnálom, Jacinda! Öt elvitték. Nem lehet már segíteni rajta.
- Nem, az lehetetlen!!! - Hevesen rázom a fejem, a hajam az arcomba
hullik. Arrébb söprőm. — Az én hibám, hogy kint járt!
- De az nem a te hibád, hogy nem akart velünk jönni! Mit tehet tél volna?
Meg sem hallom, amit mond, mert csak arra a pillanatra tudok gondolni,
amikor Cassian megtudja, hogy a húga odaveszett.
- Te tehetsz valamit! Te közülük való vagy!
Megrezzen az arca, de nem érdekel. Kivételesen nem randid görcsbe a
gyomrom, nem mardos a bűntudat, amiért beleszerettem a rám vadászó
szörnyetegek egyikébe. Azok egyikébe, akik egy kisbusz hátuljába vetettek,
megkötözték a kezemet és a szárnyamat, és azt tervezték, hogy darabonként
eladnak. Most kivételesen hasznunkra lehet, hogy ki is ő.
- Nem megy, Jacinda. Ez már lefutott ügy. Már leszállították.
Leszállították! Mint valami árut, mint valami élettelen tárgyat!
Egy csomagot. Nő bennem az undor. Elhúzódom Willtől.
- Tehát, nem segítesz? így érted?
A hangom fensőbbséges és kemény.
A széles, Kiggönyös ablak mellett bekapcsol a légkondi, és búgni kezd.
Hűvös levegő árad felém, de még így sem tud megnyugodni a bőröm, sem az
idegeim.
 A félhomályban Will alakja visszahúzódónak és feszültnek tetszik, mintha
fájna neki, hogy nem tudja — hogy nem akarja — kimondani a szavakat,
melyekre annyira vágyom.
- Nem tudom megcsinálni - ismétli. — Ő már az erődben van. Onnan
semmi nem szökhet ki.
Onnan semmi nem szökhet ki? hzek szerint draki foglyok élnék odabent?
Az valami börtön? Nem ölik meg őket azonnal?
Apám képe villan elém, és befurakszik a már így is zsúfolásig telt agyamba.
Látom vidám szemeit és jóképű arcát, melyet már nem is tudok tisztán
felidézni. Álmatlan éjszakákon néha felkapcsolom a villanyt, és előveszem a
fotóit, hogy valami valóságos legyen a kezemben, valami, amit megfoghatok.
Egy bizonyíték, hogy létezett, hogy bennem még mindig él, hogy sosem
felejtem el a csodálatos dolgokat, melyeket tanított. Hogy sosem felejtem el
őt. hs a szerctetét.
Most nem esik nehezemre felidézni őt, de el kell hessegetnem az emlékét,
mert nem dédelgethetek ilyen hiú reményeket - apám, életben, ennyi év után
—, ez lehetetlen!
- De akkor Mi ram életben van? Azt mondod, nem ölik meg őket azonnal?
Mélyen a szemébe nézek, bár a színét nem tudom kivenni a lesötétített
szobában. Látom rajta, már bánja, hogy ezt mondta.
- Azt. - Beismerésként felsóhajt. - Biztosan él még. Persze ha azt életnek
lehet nevezni. Nem hiszem, hogy sok drakit láttak, aki láthatatlanná tud válni.
Legfeljebb párat. Kísérletezni fognak rajta. Mintákat vesznek. Életben tartják.
Egy ideig legalábbis.

Kezdek rosszul lenni, mégis elönt a megkönnyebbülés. Igyekszem nem

gondolni arra, velem mit csináltak volna. Will szerint már nem hitték, hogy
léteznek tűzokádók. De miattam tudják, hogy igen. Hogy én létezem.
Will most többet elárult az enkrószokról, mint amit valaha tudtam. Új
reményt kelt bennem Mirantmal kapcsolatban.

| ts6 - -
 - Szóval, van némi esély. - Will rázza a fejét, de én folytatom: - Van esély!
- Elszántan bámulok rá. - I la segítesz, akkor van.
A kezem átkel a kettőnket elválasztó kis távolságon, és megragadja az övét.
- De hidd el, hogy nincs! Semmi esély.
A hangja mély, bársonyos, emlékszem rá az álmaimból. Most azt kéri,
fogadjam el azt, amit mond, és engedjem el Miramot.
De nem megy. Látom Cassian arcát. Az anyját. A húgomat. Hármójukat,
amint nem értik, hova tűntünk. És a szívem úgy belefájdul, hogy mindaz, amin
előtte mentem keresztül, eltörpül mellette. Miram oda. Miattam. így nem
mehetek világgá Will-Iel, nem tehetek úgy, mintha ez nem történt volna meg.
Valami elhal, elpattan bennem, mint az utolsó cérnaszál. Nem bírom
tovább. Elengedem a kezét, kiszabadítom az ujjaimat, és elhúzódom.
Will visszahúzza a kezemet, míg a tenyereink csókként simulnak össze,
szorosan.
- Jacinda — suttogja.
Egymás szemébe nézünk, és látom Willében a vágyat meg a néma kérdést.
Tudom, biztosítékot vár tőlem, hogy a közös tervünk még mindig terv.
Énem egy része biztosítani is akarja őt erről. Annyira egyszerű lenne! Itt
vagyunk. Együtt. A falkától messze. Szabad vagyok...
De az vagyok? Tényleg?
A választ a csontjaimban, a bensőmben érzem. Es nem passzol ahhoz,
amire a szívem vágyik. De ahogy most Will néz... nem bírom kimondani.
- Le... le kell zuhanyoznom - mondom sietősen. - Aztán még alszom egy
kicsit. Még... még mindig hullafáradt vagyok.
Végül is, ez igaz. Úgy érzem, simán tudnék még vagy tíz órát aludni. Várok
egy pillanatot, mert tartok tőle, hogy talán erőltetni kezdi, beszéljünk meg
most mindent. És félek. Csak ne most! Most nem bírnám megmondani neki,
hogy nem logok vele menni.
Hogyan is lehetnénk együtt? Hogyan lehetnék én szabad, miközben anya
és Tamra megint a poklok poklát járja? Ahogy apával kapcsolatban is történt.
Hogy örökre megmaradtak a kétségeink, mert sosem tudtuk meg, mi történt.
És csak várakoztunk, és teltek-múl- tak a napok, míg aztán be kellett végre
vallani magunknak, hogy elment, és sohasem jön vissza. Nem tehetem ezt újra
velük. És ott van Miram. Az ő családja iránt is felelősséggel tartozom.
Egy pillanatnyi csend után Will végül azt mondja:
- Van itt pár ruhám, amiket felvehetsz. Egy másik ing. Meg egy
melegítőalsó.
Bólintok, és örülök, hogy nem erőlteti a témát. Egyelőre.
Feláll, és kotorászni kezd az utazótáskájában, míg elő nem keríti a ruhákat.
Átveszem őket, és hálás vagyok, meg sajnálom is egyszerre, hogy közben nem
ér össze a kezünk.
Kilépek az árnyékából, be a fényes fürdőszobába. Az ajtó halk kattanással
rám csukódik.

| ts6 - -
A ZUHANY UTÁN ÖSSZEGŰ BÓZOM AZ Á GYON , a hajamat kiszabadítom a
vállaim alól, és átdobom a vállamon. Hosszú ideig meg sem mozdulok,
csak csöndben kuksolok a takaró alatt, és igyekszem nem figyelni arra,
hogy Will ott van mellettem. Várom az álmot, várom a nyugodt
bágyadtságot, amikor majd nem cikáznak végre a gondolataim.
Bár rengeteget aludtam, még mindig nagyon fáradt vagyok, meggyötört
testem azonnal vissza tudna aludni. Tudna.
- Meddig fogsz még alvást színlelni? - érkezik a kérdés.
Na, emiatt nem tudok...
Will suttog, lehelete a tarkómat cirógatja, égnek állítva a kis pilléket.
Miatta nem tudok elaludni! Mindent megtettem, hogy ne foglalkozzak vele,
de ez lehetetlen. Hogyan is tudnék megfeledkezni róla, amikor centikre
fekszik tőlem? Will itt van. Az a Will, akire azóta vágyom, hogy hónapokkal
ezelőtt abban a barlangban megkímélte az életemet. Akkor még nem is
tudtam, hogy amit érzek, az vágy.
Már nyitnám a számat, de rájövök, hogy ha megszólalok, elárulom, hogy
nem alszom, ezért összepréselem inkább az ajkaimat.
Nem beszélhetek. Nem beszélhetek, mert nem azt mondanám, amit hallani
akar.
Amit én magam is mondani szeretnék.
 Kezét a vállamra csúsztatja, mire felsóhajtok. Ennyit az alvás- színlelésről.
Nem ellenkezem, amikor a hátamra fordít. Az ágy közepére süppedünk, a
mellünk szinte összetapad. Szemei felragyognak a sötétben. A keze mozdul,
emelkedik...
Elakad a lélegzetem, amikor játszani kezd nedves hajtincseimmel. Átölel,
olyan közel van, hogy az orrunk majdnem összeér. Körülleng minket a hotel
málnaillatú minisamponjának az illata.
Csak nézzük egymást, és hallgatunk. Ajka az ajkam előtt, szinte
megízlelhetem a leheletét. Amikor lepillant a számra, a gyomromat elönti az
izgalom. Ismerős forróság árad szét bennem. A számat ha- rapdálom, nehogy
kiadjak valami hangot.
És csak arra tudok gondolni, hogy ez itt Will!
Will, akire vágytam, akiről azt hittem, elvesztettem. Akiről any- nyit
álmodtam. Aki megmentett, újra és újra. És akit én megmentettem, hatalmas
kockázatot vállalva ezzel. Aki szeret, bár minden oka meglenne rá, hogy ne
tegye. Akit én szeretek, bár nem lenne szabad.
Will, akit el kell hagynom. Megint.
A kezemet a mellkasára teszem, és kifeszítem a tenyerem: próbálom nem
simogatni, próbálok erős lenni, és eltolni magamtól. Bőven elég nehéz lesz
holnap elbúcsúzni.
De ekkor megcsókol, és tudom, hogy végem.
Keze a tarkómról az arcomra csúszik, meleg tenyere az arcomon, szája
elnyeli a sóhajomat. Olyan ez a csók, mintha először csinálnánk. Szája érintése
minden idegszálamat életre kelti. Átkarolom a vállait, belekapaszkodom,
ujjaim az izmai körvonalát keresik.
Mintha az életemért küzdenék. A szája íze és a puhasága szinte teljesen elnyel.
A testem ég, a bőröm zsibong, le vagyok győzve, megadom magam.
Talán amiatt, ahol vagyunk, ahogy idekeveredtünk, talán mert
valószínűleg sosem látom többé, de egyszerűen nem tudok betelni vele! A
szám egyre ízleli a száját, harapdálom, szívogatom.
A keze fel-le jár a hátamon, és egvre közelebb húz magához.
 Engedem. Karjaimat a nyaka köré ionom, még szenvedélyesebben
csókolom, és közben a haját cirógatom. Nem bánom, amikor teljes súlyával
rám nehezedik, és szinte belenyom a matracba.
Testem a testét ringatja, ösztönösen befogadva őt. Hangosan lélegzőm, és
nem érdekel, hogy túl gyorsan, túl messzire megyünk. Egyetlen érzés tart
hatalmában: az éhség. Nem bírom tovább megtagadni.
Két kezébe lógja az arcom, és egyre csókol, aprókat harapdál. Ujjai arcom
finom húsába nyomódnak, mozdulni sem tudok.
Felnyögök, és fel akarom emelni a fejem, hogy viszonozhassam a csókjait,
de lefog, csapdába csal. Édes ez a csapda, alig bírok magammal alatta.
És nem elég. O, dehogy!
A bensőm lángol, és én próbálom kontroll alatt tartani, lehűteni a tüdőmet.
Megborzongok, amikor a felsőm alá kúszik a keze, és nagy mozdulatokkal
simogatni kezdi a hátamat. A száját elhúzza a számtól.
- A bőröd... annyira forró!
Eles sóhaj szakad ki belőlem, szinte bele a szájába, amikor a bordáimat és
a reszkető hasamat kezdi cirógatni.
Elrántom a számat, és oldalra fordulok, hogy kiereszthessek egy forró
leheletet, melyet már nem tudok bent tartani.
Hűvös csókot nyom megfeszülő nyakamra, nyelvével végigpásztázva a
bőrömet, de ettől csak még forróbb leszek!
Felemeli a száját a nyakamtól, és hűvös levegő csiklandozza a nedvességet,
amit hátrahagy. Beszívom ezt a hideget, mert le kell hűtenem a bennem égő
pokoli tüzet.
Érzem, hogy néz. Viszonzom a pillantását, beleveszek a tekintetébe.
A félhomály ellenére szinte világítanak a szemei. Olyan mohón bámul rám,
hogy fel kell emelnem a kezemet, hogy végigtapintsam az arca körvonalait,
végigcirógassam a kemény arccsontot, a férfias íveket. Ujjaimat végighúzom
sötét szemöldökein, melyek alól a szemei mélyen belém látnak.
Ujjaim aztán megállapodnak a száján, ami kicsit feldagadt a csókolózástól.
Ajkai megmozdulnak az érintésem alatt.
 - Gyere velem, Jacinda!
Szavai keresztülverekszik magukat az ujjaimon, és végigvibrálnak a
karomon, egészen a szívemig. Mennék én, ha tehetném.
Hát persze hogy tudja. Tudja, mi jár a fejemben. Amikor ma este kiszöktem
a fürdőszobába, hallotta, amit nem mondtam ki, a szavakat, melyeket nem
bírtam kiejteni.
Nem tarthatok vele. Nem mehetünk együtt világgá a mi tökéletes kis
fantáziavilágunkba, mely csak a fejünkben létezik.
- Nem lehet! - súgom, aztán hangosabbra fogom: - Nem tehetem!
Finomat taszítok a vállán, mire legurul rólam. A sötétben is látom, ahogy
megváltozik a tekintete. Hirtelen dühös lesz, az arca kővé dermed.
- Hogy mehetnél vissza oda?
-Nem tehetem meg, hogy ne menjek! Muszáj megtudniuk, mi történt Mi
ram mai! És nem hagyhatom anyát és Tamrát kétségek között, hogy mi lett
velem!
- Majd írunk nekik levelet - morogja.
- Ez nem valami vicc! - csattanok fel.
- I alán úgy látod, nevetek? - Mindkét kezemet megfogja, és egészen közel
hajol az arcomhoz. - Miért küzdesz ez ellen? Ellenünk?
A fejemet rázom.
- Nem szökhetek el ezek elől a dolgok elől.
-Talán sosem jutsz többé ki. Erre gondoltál már? - Keze egyre erősebben
szorít. — Szerinted mit csinálnak majd veled, amikor visz- szatáncikálsz, és
elmeséled nekik, hogyan fogattad el magad a vadászokkal, és hogy Miram
odalett?
Megremegek. Igaza van. El fognak durvulni a dolgok. De megérdemlem.
Végeredményben az én önző vágyaim vezettek ide. Ha hallgattam volna
Cassianra, és szakítottam volna Will-lel, semmi baj nem történt volna.
Persze Miram is ludas a dologban, nem akarom felmenteni őt a felelőssége
alól. Nem kellett volna kémkednie utánam. De ettől függetlenül, nem érdemel
olyan sorsot, ami most rá vár. Még akkor sem, ha túl kíváncsi és dacos volt.
 - Visszamegyek.
- Akkor is, ha így soha többé nem lehetünk együtt?
Will aztán mindig tudja, mit kell mondani. Hogy mi fáj nekem a legjobban.
Ha belegondolok, hogy sosem látom többé, a hangja, az érintése...
Megnyalom az ajkaimat, és kimondom a szavakat, melyeket azt hittem,
sosem leszek képes. Szavakat, melyek a fejemből, és nem a szívemből szólnak.
- Mi nem tartozunk össze, Will.
Hátrahúzódik, és elejti a kezeimet, mintha fájna hozzájuk érnie.
- Ezt nem mondod komolyan.
Egyet bólintok, keserves a mozdulat, többre nem futja.
- De hát ez őrület! Mi nem vagyunk... - Mások vagyunk! - lesem
tagadhatod!
Dühösen felpattan az ágyról.
- Tudod, mi a különbség közted és köztem, Jacinda?
Szinte köpi a harapós szavakat, a hangja ismeretlen és kicsit ijesztő.
Felülök, és csak pislogok erre az új, feldühödött Willre.
- A különbség az, hogy én tudom, ki vagyok.
- En is tudom, ki vagyok - sóhajtom.
- Ugyan már! Te azt tudod, mi vagy. Azt még nem, hogy ki!
-Az vagyok, aki a józan eszére hallgatva tudomásul vette, hogy nem lehet
boldog egy vadásszal. Valakivel, akinek legyilkolt drakik vére csörgedezik az
ereiben!
Kezemet a számra tapasztom, de már késő, kimondtam.
Will megdermed, és hátborzongató mozdulatlansággal néz rám.
Ha azt mondanám, borzalmasan érzem magam, félig sem lenne igaz.
Mennyit bizonygattam neki, hogy nem számít a vére, és így is gondolom. O
nem tehet erről, és nagyon igazságtalan tőlem, hogy csak így az arcába vágom.
Drakivér nélkül már nem élne, és ezt semmiképp nem kívánom. Kisgyerek volt
még. Halálosan beteg kisgyerek. Semmi ráhatása nem volt az orvosi kezelésre.
Hogy mondhattam ezt neki?
- Hát ez az, ugye? Igazából ez zavar.
 Csóválom a fejemet, és pislogok, mert ég a szemem.
Will folytatja:
- Inkább állsz össze egy draki herceggel, egy Cassiannal, nem igaz?
Az orromon veszem a levegőt, bár inkább csak pihegek.
- Lehetséges.

Surrogok, mert azt sem tudom, mir beszélek. Még ha össze is j< > hetne
Cassiannal, ő nem lehet az enyém. Azzal elárulnám Tannál.
Will bólint. Olyan síri hangon beszél, hogy fázni kezdek.
— Minden egyszerűbb lenne, ha elfogadnád őt. Ezt megértem, l elem
mutat, aztán vissza magára. — Sokkal egyszerűbb, mint ez. mint mi. -
Közelebb lép hozzám. Térde a matracot súrolja. Lenyúl, és megérinti az
arcomat, az ujjai kínzóan puhák.
— Csakhogy ót sosem fogod szeretni. Úgy nem, ahogy engem. Akár helyes,
akár nem, ez az igazság. És mindig is ez lesz.
Nem! Az nem lehet! Nem engedhetem!
Reszkető ajkakkal fordulok el tőle, és az éjjeliszekrényen álló di gitális órára
pillantok.
— Már nem akarok visszaaludni. Kezdjük korán a napot!
Will felnevet. Könnyed hangja akár a balzsam, megborzong tő le a bőröm.
— Hát jó! Menj haza! Szaladj el, Jacinda! De ne hidd, hogy ez bármin is
változtat. Nem fogsz tudni elfelejteni.
Igaza van. De akkor is muszáj megpróbálnom.
ITT JÓ LESZ — MONDOM, ÉS VÉGIGNÉZEK A FAKÓN.

Itt kell megállnunk. Ez pont elég messze van a Etikától. Itt még nem tud
minket bemérni Nidia. Legalábbis remélem.
Izzadó tenyeremet a melegítőalsóm puha anyagába törlőm, és kinézek a
sárral fröcskölt szélvédőn. Amióta elhagytuk a motelt, alig beszéltünk.
Igazából nincs már mit mondani, mégis, teljesen kikészített ez a csend,
olyan volt, mintha tőrt forgatnának a szívemben. Utálom az egészet, utálom,
hogy így van vége. Utalóm, hogy vége van.
Will leállítja a motort. Lehunyom a szemem, belélegzem meleg, tiszta
illatát és hallgatom a légzését. Jól az emlékezetembe kell ezeket vésnem, mert
nem látom őt többé.
- Egy hét múlva visszajövök.
Rámeredek, és már nyitnám a számat, hogy tiltakozzak.
-Meg se próbálj lebeszélni - mondja keményen. Azelőtt sosem beszélt így.
Legalábbis velem. Előregörnyed, és a kormányt szorítja. — Megnézem, mit
tehetek a barátod érdekében. Talán kiderítek valamit.
Először nem is értem, kire gondol. Milyen barátomra. Aztán rájövök:
Miramról beszél.
 - De hát azt mondtad, reménytelen az ügy.
Hosszan néz rám. A kora reggeli fényben látom a szeme színéi, benne az
aranyat, a barnát, a zöldet.
- Érted... mindent megtennék. Főleg, ha így újra láthatlak.
- Ne sodord magad veszélybe!
-Szerinted most mit csinálok itt, Jacinda? - A szeme az enyémet keresi, én
pedig érzem, mekkora ostobaságot mondtam. Hiszen most is vállalta a
veszélyt. Nem csak nekem van itt veszítenivalóm. O is elveszíthet mindent. —
Nekem te mindent megérsz.
Nyomasztanak a szavai, úgy érzem, túl gyorsan adtam fel a reményt, hogy
együtt lehetünk. De aztán eszembe jut, hány embert kevernék bajba. Hány
ember életére lenne hatással, ha most Willt választanám. És ezt nem
engedhetem. Ez nem csak rólam szól.
- Egy hét - ismétli.
Próbálom felfogni.
Lehet, hogy csak időhúzás az egész, és így próbálja elérni, hogy újra
találkozzunk, meg időt akar adni gondolkodni, hátha megváltoztatom a
döntésemet, de bárhogy is van: ez Miram egyetlen esélye!
Megragadom az ajtókilincsct, és lenyomom.
- Jacinda?
A nevem hallatára visszafordulok, és felébred bennem a régi vágyakozás.
- Délben. Mához egy hétre.
Bólintok.
- Itt leszek.
Visszabólint, és nem ereszti a tekintetemet. Kezét az ülésen nyugvó
kezemre teszi. A bőröm bizseregni kezd, és átmelegszik az övéhez érve.
Lehunyom a szemem, mert fáj a szívem, énem önzőbb fele még mindig vele
akar menni.
Kihúzom a kezemet, és ellépek a Land Rovertől.
Egy pillanatig csak nézem az erdőt, mely mélyen hallgat, meg az égbe
nyúló fenyőfákat a szélesedő árnyékukkal. Ászéi süvít, nyomában levelek
kavarognak. Még magamon érzem Will tekintetét, de nem fordulok többé
hátra. Túl nagy lenne a kísértés. Túl nehéz lenne akkor elindulnom.
Nagy levegőt veszek, és futni kezdek. Végigrohanok a fák között, melyek
régi barátként fogadnak. Csakhogy számomra már nem olyan barátságosak.
Inkább börtönrácsoknak tűnnek a szememben.

Az őr azt mondja, várjak a kapuban, és míg kint állok, rádión beszél valakivel,
halkan. Biztosra veszem, hogy Severinnel. Ki mással?
Elnézem ezt a fiút, miközben a borostyánnal befuttatott boltív alatt várok.
Számára most kívülálló vagyok, aki lehet, hogy nem nyer bebocsátást.
Aztán meglátom Nidiát, ahogy a házikója ajtajából figyel. A tekintete
kifürkészhetetlen. Nem jön elém, hogy üdvözöljön. Vajon őt is elveszítettem?
A húgomat sehol nem látom. Kíváncsi vagyok, a házikóban van-e. Vajon
érzi, hogy megjöttem, csak nem érdekli? Vajon úgy gondolja, magára hagytam
őt? Ettől a lehetőségtől rosszul leszek, mintha egy űr nyílna meg bennem.
Főleg, mert nagyrészt miatta jöttem vissza. Iámra és anya miatt.
Ekkor megérkezik Severin. Fekete szemével végigmér, tekintete maga a
sötét, végtelen űr.
Jó pár elöljáró követi, tolakodnak, próbálnak lépést tartani hosszú lábaival.
Cassiannak könnyen megy. Mert ő is itt van, az apja jobbján. Majd felfal a
szemeivel. Úgy néz, mint aki nem teljesen hisz a szemének, hogy visszatértem
épségben, egyben.
Legalább valaki örül annak, hogy lát.
Cassian előrelép, és megragadja a karomat.
- Jacinda!
Ahogy kileheli a nevemet, tele megkönnyebbüléssel, reménnyel és
várakozással, hátrafordulok, és azt kívánom, bár lehetnék még mindig Will-
lel! Es hogy bár ne hoznék ilyen tragikus híreket.
Cassian keze lecsúszik a karomon, és ujjait az ujjaimba fonja.
 - Hol van Miram? - kérdezi meg Severin.
Azért jöttem haza, hogy erre válaszoljak. Ránézek, majd vissza Cassiama.
Cassian komoly, érdeklődő arcára. Még mindig remél. Örökké remél.
Hüvelykujjaival apró köröket rajzol a kézfejemre.
Miközben hezitálok, a többiek is kezdik a választ követelni. Hol van Miram!
Hol van Miram?
- Én... - Száraz ajkamba harapok.
- Hol a lányom? — csattan Severin hangja, mint az ostor.
Es akkor kimondom. Kiköpöm a számból ezt a mérget, mielőtt megöl.
- Elvitték a vadászok.
Am a meleg nem távozik belőlem, meg mindig a véremben kering. A
bűntudat az oka. A borzasztó tudat, hogy miattam történt.
Cassian hüvelykujja megáll, de nem nézek fel rá. Nem bírok.
Bólintok, bár fáj.
- Ez az igazság.
Cassian kezei elernyednek, már alig ér hozzám.
- De te el tudtál szökni? — sziszegi Severin. — Kész csoda!
A szemem ég, szikrázik.
Cassian kezei már teljesen elengedtek. Leeresztem a karomat, a tenyerem
üres, az ujjaim nyughatatlanok. Nem tudom, honnan, de hirtelen óriási
fájdalom tör rám. Mert Miram odavan! Talán örökre! És én tehetek róla!
És mert Cassian elhúzódik tőlem.
Rájövök, hogy valami miatt nagyon fontos lett nekem. Lehet, hogy mindig
is az volt. Még ha az nem is tiszta számomra, pontosan mik is vagyunk mi
egymásnak, azt tudom, hogy fontos nekem, hs hogy nem bírnám őt és Willt is
elveszíteni.
Már nem érünk egymáshoz, de én ránézek végre, hátha ad valami jelet,
hogy nem engem hibáztat, hogy nem gyűlöl.
Severin közénk lép, és megszorítja a karomat. Hosszéi, vaskos ujjai szinte
az egész felkaromat átérik, és eszembe jut, miért ő a falka alfája. Ö a
legnagyobb, legerősebb draki. hgv napon ez az alfa Cassian lesz, ele addig a
napig bizony Severin az. És én az ő kegyére vagyok utalva.
 Elrángat a kaputól, én pedig elnyomok egy szisszenést kemény markában.
Éltem át erősebb fájdalmat az elmúlt napokban. Ráadásul most meg is
érdemiem. Végül is épp most mondtam el neki, hogy vadászok vitték el a
lányát. Ennyi erővel a halálhírét is hozhattam volna.
Kapkodom a lábam, hogy lépést tudjak tartani vele. A többiek mind
lemaradoznak. Megállóm, hogy ne nézzek vissza, vajon Cassian követ-e
minket.
- Hóvá megyünk? - kockáztatom meg a kérdést, de azonnal meg is bánom,
amikor Severin rám néz, színtiszta gyűlölettel.
Sosem mutatta még ki ennyire az érzelmeit. Sosem volt személyes a
viszonyunk. Eddig csak egy eszközt látott bennem. Egy szerkezetet, melyet
használhat és kontrollálhat.
A város még kihalt. Átvágunk a ködön, és a központ fele tartunk. Alig
vannak az utcán. Furcsa ez, mert tél van, szokatlan, hogy nincs semmi élet.
Arra emlékeztet, amikor apám eltűnése után minden leállt. A városból akkor
karantén lett több mint egy hónapra, senki nem hagyhatta el az otthonát. Csak
alapvető dolgokat volt szabad intézni, és csak létfontosságú munkákat
végeztek el, melyek a fal ka működéséhez elengedhetetlenek voltak.
Emlékszem, ahogy a többi gyerek panaszkodott: micsoda unalom! Számomra
a legnagyobb szenvedés volt.
Most mindez kéretlenül eszembe jut, elönt egy rakás keserű emlék.
Ugyanott vagyok. Csak épp akkor még hittem egy jobb jövőben. Hogy apa
esetleg visszatér. Mert anya ezt duruzsolta a fülünkbe, ezt ismételgette újra és
újra, miközben altatott minket. De most már világos: vagy magának, vagy
nekünk hazudott, mert nem lehetett biztos semmiféle visszatérésben.
Már csak őt akarom látni. Most is, ahogy akkor, azt akarom, hogy anya
vigasztaljon meg. Hogy átöleljen, és azt mondja, minden rendben lesz. Még
ha tudom is, hogy nem igaz! Még ha nem is hihetek többé neki!
Anya szemei élettelenül merednek előre, alig villannak meg kicsit, amikor a
szobájába lépek, oldalamon Severinnel. A többiek a verandán maradnak.
Kivéve Cassiant. Ó eltűnt.
Anya bambán bámul rám, mint aki nem ismer, vagy nem lát.
— Anya... - mellébújok az ágyba.
Üveges szemei átnéznek az arcomon. Felemeli a kezét, és arrébb söpri az
egyik hajtincsemet.
- Anya, én vagyok az - mondom. - Visszajöttem! Jól vagyok.
Az ajkai legalább megmoccannak. A nevemet búgja. Érzem a leheleté
szagát. Az éjjeliszekrényre nézek, ott az üveg zöld bogyó bor!
Severin felhorkant.
- Szerintem észre sem vette, hogy nem vagy itt.
Felnézek kőkemény arcába, aztán vissza anyára. Én tettem ezt vele? Az én
zűrjeim miatt menekült az üveghez?
Hangokat hallok kintről, és trappoló lábak döngését.
Tamra robban be a szobába, mögötte szorosan Azúré. Felkelek, a
lélegzetem kihagy, nem tudom, mit várjak tőlük.
- Élsz! - csuklik el Tamra hangja.
A haja most nem olyan rendezett, mint máskor. Ezüst fürtjei ösz- szevissza
állnak, akár az enyémek. Igazság szerint tetőtől talpig rendetlen! Ez az én
szerelésem: kopott farmer, póló...
Bólintok.
- Élek.
Telnek a másodpercek, és Iámra nem mozdul. Meg sem szólal, csak
bámuljuk egymást. Aztán egymás karjaiba borulunk, és zokogunk.
Először azt hiszem, hogy az ő könnyeit érzem magamon, hogy az ő
csukladozását hallom. De aztán megérzem a nedvességet az arcomon, és a
reszketést a torkomban és a mellkasomban. Együtt sírunk.
Azúré sem tágít. Vékonyka keze a hátamat simogatja.
- Annyira sajnálom, Tamra! - fuldoklóm.
- Nem, én sajnálom! Mindig mindenért téged hibáztatlak, te pedig csak
tűröd! Annyira boldog vagyok, hogy élsz! Hogy visszatértél!
A szememet lehunyom a megkönnyebbüléstől. Ez az. Ezért kellett
visszajönnöm! Mert egy részem örökre össze van kötve Tamrával. Hogy is
hagyhattam volna őt itt, hogy élete végéig azon gondolkozzon, mi állhat a
rejtélyes eltűnésem hátterében?
- Igen, ő él, de Miram elveszett. Az én lányom! - Severin hangja közénk
furakszik, amikor szétválunk. Rámeredek, rettegve, ahogy egy ragadozótól
rettegnek. A szemét nem veszi le rólam. - Ezt nem úszód meg büntetés nélkül.
Most nem. Eljátszottad az utolsó esélyedet is, Jacinda!
Roppan a hálószoba parkettája, és meglátom Cassiant az ajtó bán. Nem lép
beljebb, de itt van. Visszajött. Valami megmoccan a mellkasomban.
- A falka egy órán belül összegyűlik. — Ahogy meghallom Severi n
hangját, visszafordulok felé. — Mindenki előtt fogod meggyónni a bűneidet.
Mindenkinek hallania kell.
Kollektív ítélkezésnek vetnek alá
Ilyesmi nem gyakran történt a falkában. Az én életem folyamán összesen
két efféle ítélet született. Mondjuk, nem is nagyon szokott senki bűnöket
elkövetni.
Severin sötét szeme hunyorog.
- Ne késs el! Ne akard, hogy őröket küldjék érted! - Megfordul, de az
ajtóban megáll, és a fiához szól. - Vagyis, Cassian! Miért nem kíséred el te
Jacindát, hogy biztosan pontos legyen?
Gondolom, úgy érti, hogy biztosan ne szökjek el.
A megkönnyebbülés, melyet Cassian láttán éreztem, azonnal elpárolog. O
lesz a börtönőröm!
- Minden rendben lesz. — Eamra megérinti a karomat, figyelmemet újra
tiszta arcára irányítva. - Én melletted állok.
- En is! - biztosít Azúré.
Rajuk mosolygok.
- Akkor nagyon szerencsés vagyok.
Anyára pillantok. Meglepő módon próbál felkelni az ágyból. Elkapom a
könyökét, hogy felsegítsem.
- Felteszek egy teát - jelentkezik Azúré, és kisiet a hálószobából.
Cassian az ajtóból nézi, ahogy Tamra és én anyának segítünk.

- Élhetnénk most egy kis magánéletet? - veti oda neki Támra keresetlenül,
és közben nem néz fel. Eszembe jut az, amikor mi hárman utoljára
találkoztunk. És azok a rettenetes szavak. Ezek szerint a húgom sem felejtette
el őket.
A szemem sarkából látom, ahogy Cassian távozik. hallom a lépteit. Nem
megy messzire, csak a nappaliba. Parancsot kapott. O kísér el a gyűlésre. Nem
fogja elhagyni a házat.
Mintha a gondolataimban olvasna, Tamra azt mondja:
- Mi melletted leszünk, Jace. Anya és én. Összetartunk, mint egy család.
Elnézem a húgomat, ahogy anyánkat ápolja. Anya visszanéz rám. A
szemében végre több az élet, kevésbé tűnik idegennek, mint az elmúlt pár
hétben. Kezd hasonlítani önmagára.
- Visszajöttél. Magadtól visszajöttél. Ez jelent valamit - mondja, és az
aggodalmam oszlani kezd, szinte megkönnyebbülök. Tudja, hogy elmentem.
Tudja, és érdekelte! - Te nem vagy bűnöző. Severin nem gondolkozik
higgadtan. Látni fogják, ki vagy. Itt még soha senki ellen nem hoztak
igazságtalan ítéletet.
Szeretném megkérdezni, hogy esetemben szerinte mit jelent az, hogy
igazságosl Mert nem vagyok ártatlan. Olyat tettem, amit nem lett volna
szabad.
De ekkor anya megfogja a kezemet. A tenyere meleg és erős, és hirtelen úgy
érzem magam, mint amikor gyerek voltam: én kicsi vagyok, ő pedig az egész
világ. Akkoriban apa és anya egyetlen mozdulattal meg tudott szüntetni
minden bajt.
Már nem vagyok annyira egyedül. Bármit hoz is a jövő, a családom itt van
velem, és ez megacéloz. Úgy érzem, bármire képes vagyok.
T AMRA A KEZEMET SZORO NGATJA , mialatt végigmegyünk a városon. Mindenki
az utcán van, a tömeg egy irányba hömpölyög. Nyíltan megbámulnak,
egyesek még mutogatnak is rám, ahogy ha ladunk a hullámzó ködben.
Nem zavarja őket, hogy látom, mit esi nálnak. Miért is zavarná? Az ő
szemükben csak egy gonosztevő vagyok, aki felett a falka most közösen
ítélkezik, kamra bátorítólag szorít egy nagyot a kezemen.
Lassan megyünk, anya miatt, aki a másik oldalamon lépked, és hunyorog a
ködön átszűrődő tompa fénycsíkoktól. Mint egy vakond, aki a felszínre ért.
Mire elérjük a tanácsterem épületét, ott már hatalmas a tömeg. A
beszélgetésük halk moraját mintha elvágnák, amikor feltűnök.
Az embertömeg szétválik, hátrahúzódik, és előreenged a lépcső leié.
Severin a kőkorlát mögött vár. Az elöljárók fele ott áll mögötte, sorban,
mint az engedelmes bábuk. Nem vagyok teljesen hülye! Nem lesz itt
semmiféle kollektív ítélkezés. Bármi is történik, az Severin döntése
lesz.Cassian nincs köztük. Úgy sejtem, nem engedélyezett a számára. Még
nem. Neki még nincs hivatalos rangja, úgyhogy a bámészkodók elé áll, az első
sorba.

Lassan elengedem Tamra kezét, hogy elinduljak felfelé a lépcsőn, de ő nem

ereszt el, sőt, még jobban szorít.
 - Veled akarok menni! — mondja.
Azúré helyeslőén bólogat a háttérből. Szerinte is így lesz a legjobb.
- Nem. Egyedül kell mennem. - Amúgy sem hiszem, hogy megengednék,
hogy bárki mellettem álljon odafent. Támláról anyára nézek, anyáról Azure-
ra. — Várjatok itt! — Mosolygok, hogy köny- nyebh legyen nekik. - Vissza
fogok jönni. Minden rendben lesz.
Ezt csak miattuk mondom. Nem tudhatom, mi vár rám valójában. A
gyomrom görcsben áll, az egész hasfalam befeszült. Ennek ellenére nem
bánom, hogy hazajöttem. Haza kellett jönnöm. A családomért. Mi ramért és
Cassianért.
Amikor Severin mögött állok, ő felolvassa a bűnlajstromomat. A kicsikkel
kezdi:
- Nem jelent mega munkavégzéshez.
- Engedély nélkül elhagyta a falka felségterületét.
Összerezzenek, amikor arra gondolok, mit szólna a falka, ha tudná, miért
hagytam el. Vagyis kiért. Nagyot nőne ez a lista!
Severin folytatja:
- Repülőtevékenységet folytatott nappali fény heti.
- Vadászok fogságába esett.
A hangja szinte aprítja a levegőt, kemény és érzelemmentes. Nem tudom
azt a keserű gondolatot kiverni a fejemből, hogy azt persze nem szövi bele a
mondókájába, hogyan utasította a saját lányát, hogy ké m kedj en u t á n a m!
— Szabályainkat a falka biztonsága és épsége miatt hozzuk. Azért, hogy
megóvjuk fajunkat. Az a draki, aki külön utakon jár, és úgy tesz, mint aki a
falka törvényei fölött áll, veszélyt jelent mindnyá junkra nézve.
Hátrahúzott vállakkal állok, és végignézek testvéreim tömegén. Arcuk
olyan mohó, olyan várakozásteli! Mind arra számítanak, hogy itt most nagy
dolog fog történni. Már csorog a nyáluk! Mind nek. Látok ismerős arcokat is,
régi barátokat, szomszédokat, tanárokat. Valahogy most nem tűnnek annyira
ismerősnek. Valaki olyanra vágyom, aki könnyíthetne a szívemen. Valakire,
akinek nincs itt keresnivalója. Willre.
 Severin folytatja:
—Es pontosan ez történt. Miram, a lányom, örökre elveszett számunkra.
Miközben itt állok, ő az enkrószok fogságában sínylődik, és borzalmas kínokat
él át. Jacindának meg kell fizetnie a hibájáért!
A tömeg halkan felhorkan ennek hallatán. A morajt helyeslésnek fogom fel.
Fájdalmasat nyelek, és csak bámulok magam elé, nem bírok a családomra,
Tamrára, anyára, Azure-ra... Cassianra nézni.
Vigyázatban, feszülten várom, mi lesz a végső ítélet. Előbb-utóbb
elhangzik, ezt most nem úszom meg. Már nem. Soha többet. Scverin most
eldönti, mi lesz a sorsom.
Felnevetek, félig fájdalmasan. Kit is próbálok szédíteni? Abban a percben
eldöntötte, amikor visszatértemkor meglátta, hogy Miram nincs velem.
Mégis összerándulok a bejelentés hallatán.
— Nincs más választásunk, meg kell metszeni a szárnyát, mint bármely
drakinak, aki visszaeső bűnösként veszélyezteti a tálkánkat. — Severin felém
mutat. — Az ősi hagyomány értelmében minden olyan drakit, aki
veszélyezteti a falkáját, meg kell fosztani a repülés képességétől, olyan hosszú
időre, ameddig csak szükséges.
Ameddig csak szükséges. Vagyis ameddig meg nem gyógyul a szárnyam. Ha
valaha meggyógyul egyáltalán. Van, hogy a károsodott vagy sérült szárnyak
sosem gyógyulnak meg teljesen, és a draki örökre nyomorék marad.
Ekkor váratlanul egy hang tör át a ködön. Iámra kiált! Kiáltása végigvibrál
a zümmögő csöndön.
- Nem! NEM! Ezt nem tehetik! - Arca olyan vörös, mint soha a
manifesztálódása óta. - Ez barbár dolog! Hagyják békén! Ez így nem igazság!
Anya viszont holtsápadt lesz, átkarolja Tamrát, és próbálja visszafogni,
miközben inkább ő néz ki úgy, mint aki mindjárt felrohan a lépcsőn. Támra
küzd még egy kicsit, aztán feladja, és anyához simul vigaszért.
Anya szemei már nem halottak, nem üresek, de azt kívánom, bár azok
lennének inkább, mert most kétségbeesés és fájdalom sugárzik belőlük.
Severin nem szentel figyelmet a kirohanásnak, csak egy apró tikk jelzi a
szeme alatt, hogy hallotta Tamrát, és hogy zavarta a dolog. De ő Tamra. És
Severinnek szüksége van rá, úgyhogy el kell neki néznie ezt a botlást.
Az alfa következő döntése a szívem legmélyébe talál, könyörtelenük
- Zárának is vállalnia kell végre a felelősséget. - Severin az elöljárókra
pillant, mintha azoknak hatalmában állna rosszallani, hogy anyámat is
belerángatja ebbe. Folytatja: — Úgy találtuk, Zara nem végzi megfelelően
anyai feladatait, és felelőtlen a gyerekei és a tálkája iránt.

Na, erre nem számítottam.

- Micsoda?! - kiáltom.
Anya arcát nézem, a szemei élénkek, riadtak, dühösek.
Severin unott, monoton hangon folytatja:
- Zárát száműzzük. Azonnali hatállyal el kell hagynia a falka területét. A
mai naptól fogva nem tekintjük drakinak, az emberek vi lágában kell
boldogulnia. — Severin ajkai hátrahúzódnak, és elővil lannak a fogai. — Úgyis
mindig erre vágyott.
Látom, mekkora élvezettel mondja ezt, milyen elégedett magával.
- Várjanak! - üvöltöm. - Akkor vele megyek! Száműzzenek engem is!
Severin már-már mosolyog.
-Neked nincs választási lehetőséged a büntetésedet illetően. Ráadásul -
hidegen végigmér, és én úgy érzem, mint akit kettévágtak, hogy ő szabadon
belém nézhessen és méricskélhessen - te még a hasznunkra lehetsz.
Tamra elkáromkódja magát, Azúré a karjába csimpaszkodva tartja vissza.
Nem tudom, mi a rosszabb. Hogy végül egyértelműen kimondta, hogy
tenyészdrakinak akar használni, vagy a közelgő szárnymetszésem, vagy hogy
anyának el kell mennie? Mindegyik elviselhetetlen a maga módján.
Mindbe belehal egy részem.
Ha ehhez még hozzáadom, hogy elvesztettem Wiiit és azt az álmot, hogy
valaha együtt leszünk, sőt, Miram sorsa is az én lelkemen szárad... Nos, ez túl
sok. Mi jöhet még? Mit bírok még elviselni?!
Megdermedek, mint a sóbálvány, miközben a világ elmosódottan tovább
mozog körülöttem. Egy világ, amely felett már semmi hatalmam nincsen.
Körülnézek: Nidia gomoiygó köde mindnyájunkat beburkol itt a falkában.
Elképzelem, hogy átrepülök rajta, és megszököm anyával és Tamrával.
De ez csak képzelgés, semmi több.
Severin int, és két őr, rajtuk az utálatos karpánt, elvezeti anyát.
- Ügyeljetek rá, hogy a ruháin kívül semmit ne vigyen magával! Egyetlen
drágakő sem hagyhatja el a falka területét!
-Anya! - üvölti Tamra, majd Severin re néz kétségbeesett szemekkel. -
Várjanak! Hadd beszéljek pár szót vele! Csak egyetlen percet kérek kettesben!
- Hogy elmondhassa, hogyan tarthatjátok a kapcsolatot? - Severin
megrázza a fejét. - Sajnos, ezt nem engedhetem. Ahogy mondtam: ő már
ember. Drakik pedig nem keverednek emberekkel.
Miközben az utolsó mondatot mondja, rám néz, hogy még véletlenül se
értsem félre a célzást, aztán csettint, és anyát elvonszolják.
Rohannék utána, de erős kezek visszatartanak. Próbálom elkapni anya
tekintetét, hátha valamit mondhatnánk egymásnak a szemünkkel, hátha
valamit megértenénk. Hová megy? Mihez fog kezdeni? Megtalálom valaha?
Megtalálom valaha?
- Hozzátok a metszőollókat!
A parancs hallatán megmozdulnak körülöttem a falkabeliek. Homályosan
érzékelem a kavargásukat, hallom mormolásukat. Nyújtom a nyakam, de
anyát nem látom sehol a nagy nyüzsgésben.
Mindkét karomat megragadják, és egy emelvény felé húznak, melyet csak
most veszek észre. A sokaságból senki nem figyel a húgomra, amint
kegyelemért rimánkodik. A fadobogón a térdemre kényszerítenek.
Azt akarják, hogy senki ne maradjon le egy ekkora látványos ságról. Mert a
falka így működik. Legalábbis amíg Severin az alfa. Igen, addig a félelem az úr,
az elrettentés, a kimondott és a ki nem mondott fenyegetések. Ezek Severin
módszerei, és ez addig nem is változik, amíg ő uralkodik.
Megparancsolják, hogy manifesztáljak.
Felemelem az államat, és előremeredek. Engem nem fognak kényszeríteni.
A parancs most hangosabban érkezik, de én továbbra sem enge delmeskedem.
Ugyan miért könnyítettéin meg a dolgukat?
Eltölt a keserű öröm, amikor látom, hogyan vörösödik el foltokbán Severin
feje a méregtől. Mellém ereszkedik, hogy emlékeztess sen erejére és
hatalmára.
Kemény szavakat morog a fülembe, hatalmas keze a tarkómra siklik.
— A húgodat biztos rá tudnám venni, hogy manifesztáljon. Ó még olyan
kis ügyetlen. Könnyen meg lehetne felemlíteni. Szóval, melvikőtök legyem le?
Vagy lantra? Akárhogy is, ma itt valakinek szárnyat metszünk!
Megfordulok, és rábámulok, miközben az iránta érzett gyűlölet forró
hullámokban önt el.
— Nem merészelnéd — suttogom neki durván.
A keze szorít egyet a tarkómon.
— Repülés nélkül is el tudná látni a drakifeladatát.
Fekete szemeibe meredek, de nem tudom eldönteni, blöfföl-e, és nem
kockáztathatok. Lerázom magamról a kezét.
Nem szólok egy szót se, nem adom meg neki azt az örömet, hogy hallja is
a beleegyezésemet. Nagy levegőt veszek, és manifesztálok.
Emberbőröm elillan, de olyan gyorsan, hogy még az ingem sincs időm
leverni, a szárnyaim máris kinyílnak, és széttépik az anyagot. Az ing
kellemetlen zajjal hasad, miközben a csontjaim ropogva átalakulnak.
Sérült szárnyam reszket, lekonyul. Úgy tűnik, eltört. Tessék, már meg is
van metszve! Keserűségemben majdnem elmosolyodom. Senkit nem érdekel
a sérülésem, úgyis szétzúzzák.
Valószínűleg ez volt életem leggyorsabb manifesztációja. A düh és a
félelem gyorsította fel, melyektől egész testemben remegek. Dühöm tárgya
Severin és az ő hatalma. Félelmet pedig azért érzek, mert tudom, mi vár rám.
Minden lélegzetvételkor érzem a rettegés ízét a számban.
Ha nem fognának két oldalról, valószínűleg elveszteném az egyensúlyom,
és lefordulnék az emelvényről.
Izzó hullámokban nyilall belém a félelem, már csak azt érzem. Hát, ez az.
Ezt kell még elviselnem, kibírnom.
Valaki megérkezik a metszőszerszámmal, amiről nem tudom levenni a
szemem, csak a két pengét látom, ami egyre közeledik. Olyan, mint egy nagy
sövényvágó olló. Maga a megtestesült fájdalom.
A tömeg fülsiketítőén lármázik. Ordítozásukban keveredik a lelkes
éljenzők és a felháborodott tiltakozók hangja. Én legalábbis hallani vélek pár
tiltakozó kiáltást is. Vagy csak azt remélem, nem gondolja mindenki, hogy
ekkora büntetést érdemiek? Hogy nem mindenki akarja a véremet látni?
A fülem ég'Tamra sikolyaitól és átkozódásától. Legalább tudom, hogy itt
van, bár szörnyű lehet neki átélni mindezt.
Azt, ami történni fog.
Nem tudom visszafogni magam, a nevét kiáltom, jóllehet tudom, hogy nem
segíthet.
Senki nem segíthet.
Tamra újra és újra a nevem üvölti. Könnyek patakzanak az arcomon, csak
úgy gőzölögnek a forró bőrömön.
Aztán valahol az őrült forgatagban megpillantom Cassian arcát, mély barna
szemeit, melyek komolyan, mégis szeretettel néznek. Felfelé jön a lépcsőn,
pedig nem lenne szabad. Látom, ahogy átverekszi magát az elöljárókon, és
felém tart.
Hs ekkor beugrik mély hangja, hetekkel ezelőttről. Amikor megígérte,
hogy mindig meg fog védeni. Vagy legalábbis megpróbálja. Most meg akarja
próbálni? De hát már túl késő!
Csakhogy nem értem jön, az apjához megy. Egész közel hajol hozzá,
megragadja a karját, mely kilóg vastag talárjából, és hevesen beszél, szinte
hadar, olívaszín arcbőre ég, és közben időnként felém mutogat.
Nem hallom a lármától, mit mond, de azt látom, hogy Severin figyel rá.
Aztán rám néz, és az arca elgondolkozó, mint aki hezitál.
Felsikoltok, amikor hátat kel! fordítanom a falkának. A szemem lángol, és
csak a tanácsterem szárnyas ajtajára tudok összpontosítani.
Ennyi volt hát.
 Kezek ragadják meg a szárnyaimat, és kifeszítik a pókhálóerezetet, míg már
kényelmetlenül feszül. Egyfolytában sziszegek, annyira fáj a sérülésem.
Osszeszorítom a szám, füst jön az orrlyukaimból. Ujjak cikáznak
mögöttem, keresik, hol a legjobb megvágni. Érzem az epét a torkomban.
Olyan vagyok, mintakit megrontanak ezzel a nagy taperolással.
Torkomban ösztönszerűen tűz keletkezik, készülök az önvédelemre, de
aztán inkább összeharapom az ajkaimat, annyira, hogy kiserken a vérem. Az
édes, rezes íz keveredik a hamuval és a pernyével.
Egy kemény tenyér lenyomja a fejem, míg az állam el nem éri a
mellkasomat. Ebben a pózban a hátam erősen felfelé ível, és a szárnyaim
magasra merednek, teljesen kiszolgáltatottak, megmutatják
sérülékenységüket az arany vitorlavásznak.
Felszisszenek, és vacogni kezdenek a fogaim, amikor az első penge hozzáér
a finom drótozathoz a jobb szárnyamon.
A kezek még erősebben szorítanak. Már szinte nincs is vérkeringés a
karizmomban.
- Ne mozogj már! - parancsolja egy hang. - Nem akarom az egész
szárnyadat lemetszeni.
Lenyelem a könnyeimet, és nem mozdulok, ám ekkor elengednek.
Már senki nem fog le. Nem érzem a penge hűs nyelvét a szárnyamon. Senki
nem akar megcsonkolni.
Lebotladozom az emelvényről, és a betonra esem. Csípik a szememet a
könnyek, és csak homályosan látom, hogy Cassian fölén) magasodik, és engem
néz. Furcsán csillognak a szemei, és a mellkasa sebesen emelkedik és süllyed,
ahogy levegő után kapkod.
Severin hangja keresztülszeli a ködöt, és nyomában elül a falka zsivaja.
- A szárnymetszést kiváltotta egy másik vezeklési mód, melyet
jóváhagytunk.
Severin felé fordulok. Felébred bennem a remény, és csak arra tudok
gondolni, hogy bármit megteszek, amit mond. Bármit. Bármi más csak jobb
lehet.
Mi lehet annál rosszabb, mint hogy megmetszenek, és esetleg örökké
nyomorék maradok?
-Amennyiben Jacinda a mai napon egyesül Cassiannal, úgy felmentést nyer
a metszés alól!
A testemből minden hő elszáll. Lefagyok.
Reszketegen felkelek, és csak állok, mint egy hűvös szobor, a tengernyi
döbbent arc előtt. De nálam senki nem döbbentebb.
A szemem megleli Cassiant. Az övéi olyan hidegek, mint ahogy cn érzem
magam, feketék, és nincs bennük semmi lény. Se szél. Se egek. Semmi.
A szája egyenes vonalba fagyott, mint aki így akarja elkerülni, hogy
magyarázkodnia kelljen, miért tette, amit tett.
Az arcát fürkészem, mert találnom kell valamit, amiből megérthetem,
amiben fellelhetem a választ.
Ezt? hzt ajánlotta az apjának megoldásként? Miért tette ezt? Tény- leg
egyesülni akar velem? Vagy nemesen feláldozza magát? Nem tűnik túl
boldognak. Odadobta magát zálognak, hogy megmentsen?
- Beleegyezik! — jelenti be Cassian, és közben a szemembe néz, nehogy
ellent merjek mondani, mert tudja, hogy nem tehetem. Hogy mi a másik
alternatíva.
Senki nem várja meg, hogy rábólintsak Cassian állítására, azonnal arrébb
terelnek. Az elöljárók a szolgálóik karjaiba löknek. Kzek a nők boldogok, hogy
hódolhatnak nekik és a falkának. Persze azt akarják, hogy egy nap én is ilyen
legyek. Simulékony. Kötelességtudó. Majdnem elnevetem magam, amikor
elképzelem. Az nem én lennék.
Nyújtogatom a nyakam, mert' Tamrát keresem a tömegben, miközben
levezetnek a lépcsőn. Muszáj látnom!
A szívem jéggé dermed, amikor végre megpillantom. Az egész lénye maga
a sápadtság. A haja. Az arca. Még a szemei is... akár a színtelen zúzmara.
Némán tátog, a szavai bent akadtak.
 És anya! Az utolsó őrült percekben teljesen elfeledkeztem róla! Keresni
kezdem a szememmel, de persze már nem látom sehol. Az ő száműzetését
nem vonták vissza, csak mert én kegyelmet kaptam. Kegyelmet! Ez az volna?
Tamrával egymásra meredünk, miközben engem elvezetnek: meg kell
értenie, hogy sajnálom, hogy nem ezt akartam, hogy nem fog megtörténni.
Nem történhet meg!
De ahogv vezetnek, tudom, hogy ez nem igaz. En már nem tudom ezt
megállítani.
Talán becsaptam magam, amikor azt gondoltam, hatással lehetek a
dolgokra — amikor azt gondoltam, elkerülhetem a sorsomat, melyet a falkám
jelölt ki számomra már hosszú évekkel ezelőtt.
 23.
*

A z ESTE CSENDESEN TEUK , bár sokan vannak körülöttem. A köd most

sötétebbnek tűnik, inkább szürke, mint a szokott krétafehér. helmerül
bennem, hogy talán lantra hangulata miatt van így.
A röppályához vezetnek. A hanga csiklandozza a lábamat, miközben
a közepe felé menetelünk. A hegyek némán körbeülnek minket - ők a
tanúk. Csipkézett gerincük az ég felé ágál.
Mézszínű talárt adnak rám, úgy érzem magam, mint az áldozati bárány.
Amikor arra a helyre érünk, ahol drakik nemzedékei egyesültek már,
meglátom a titániumszélű kört a földön. Nem nehéz észrevenni. A zafírkor
világít az éjszakában, a fénye kék és varázslatos. Csak zafírok — a világ
legerősebb kövei — díszítik a titániumot. Ez a gyűrű szimbolizálja két draki
megtörhetetlen egyesülését.
Nem nézek a körre, még akkor sem, amikor felé vezetnek. A gyűrű mellé
állítanak. Cassian a másik oldalán várakozik, csillogó fekete talárban. Az
arcába nézek, ő is manifesztált, akárcsak én.
Az egész falka lélegzet-visszafojtva figyel.
Nem nézek körül. Nem keresem Tamrát, de tudom, hogy itt van valahol. Ő
is nézi, ahogy mindjárt egyesülök Cassiannal. Érzem magamon a tekintetét!
Lesegítik rólunk a talárt, és innunk kell az ünnepi kehelyből.
Ajkam elidőz a kehely száján, melyből drakigenerációk ittak az egyesülésük
előtt. A szüleim. Lehunyom égő szemeimet. Ez nehezebb, mint vártam.
Végigcsinálni, és közben bemesélni magamnak, hogy nem jelent semmit. Ezt
nehezebb elhinni, mint gondoltam.
Ez nem igazi egyesülés. Nem önszántamból választottam, ezert nem számít.
Csakhogy eszembe jutnak anya szavai. Valami történik, valami
megváltozik, amikor egyesülsz valakivel, jacinda.

- 217 -
 Igaza volt vajon? Meg fognak változni a dolgok? Will arca jelenik meg
előttem. Ennek a szertartásnak nem szabad elhomályosítania az ő emlékét,
nem engedhetem, hogy Cassian kerüljön a helyére a szívemben! Nem lehet. És
nem is fog.
Lenyalom a bort az ajkamról, és nézem, ahogy Cassian is iszik az ékköves
serlegből. Ugyanoda tapasztja a száját, ahol az enyém volt.
Severin beszél, de én direkt nem figyelek oda a szavaira, a hangjára. Voltam
már pár egyesülési ceremónián. 1 udom, hogy mit mond. Nem akarom most
azokat a mondatokat hallani.
Ekkor előveszik a családom ékszeres ládáját.
Gombóc nő a torkomban, de lenyelem. Csak nézem a kulcsos ládát, és a
borostyánkőre gondolok, mely elveszett belőle, amikor Chaparralban voltunk.
Úgy érzem, meglopnak, amikor egy elöljáró kotorászni kezd benne. Nincs
hozzá joga! Általában az egyesülő egyik szülője csinálja ezt, de én, ugye, most
szülők nélkül vagyok.
Cassian drágaköve jön, az apja a családjuk ládájába túr.
A két követ egyszerre emelik ki. Ámultán nézem Cassian féke te gyöngyét,
olyan szép. Tökéletesen gömbölyű, kitölti az apja te nyerét. Ezután egy
borostyánkő kerül elő a mi ládánkból. Emlékszem, mik vannak benne, így
pontosan tudom, hogy ez az utolsó borostyánkő. És tudom, miért ezt
választják. Ez a kő jelképez engem.
A két követ - a fekete gyöngyöt és a borostyánkövet - az égnek emelik,
bemutatják a Etikának. Két kő a két család kincsesládájából. Két kő, mellyel új
családtörténetbe kezdhetünk. Saját családéba.
Az újabb gombóc a torkomban már túl nagy ahhoz, hogy csak úgy
lenyeljem.
A két kő egyesítve újfajta fényt sugároz. Együtt megváltozik az erejük.
Hallom a vibrálásukat, amikor egy új ládába helyezik őket. A láda fedelét
fekete lakk díszíti tekergő tűzvésetekkel. Ez hát a mienk. Cassiané és az
enyém. Vajon milyen régóta készítették el azt a fedelet?
Indulnunk kell. Most jön az utolsó olyan repülésünk, melyet különálló

- 218
diákiként élvezhetünk. Egymás szemébe nézünk, lábunk elhagyja a talajt, és
szárnyalni kezdünk. Nem érdekel, mennyire hasogat a sérült szárnyam, csak
emelkedők, emelkedők, egyre feljebb.
Arcomat a hideg, nedves szélnek tartom, és - bár ez az érzés váratlan, mert
mindent gyűlölnöm kéne, ami ezzel a pillanattal kapcsolatban van - élvezem
az ég ízét. Újra. A repülés mindig is a legfőbb gyógyír volt számomra, most
sem tudok ellenállni édes csábításának. Főleg, hogy épp az imént majdnem
ötökre szárnyaszegett lettem!

A szárnyaim dolgoznak, csapdossák a levegőt, és egyre magasabbra

röpítenek. Mintha mindentől elszakadhatnék, mintha azért küz- denék, hogy
minél messzebb magam mögött hagyjam a tálkát, behunyom a szemem, és
átengedem magam a süvítő szélnek, mely az arcomnak feszül.
Egy pillanatra elgondolkozom, mi lenne, ha tényleg nem állnék meg, csak
nyomulnék előre, egyre elmosódottabban, mígnem végleg eltűnnék az égen.
Ha sosem szállnék le. legalábbis falkaterületen.
Ekkor megpillantom Cassiant, amint mellettem szlalomozik a párafelhők
között. Hatalmas szárnyai sötétebbek, mint az éjszaka, erős ónixvásznak,
megcsillan bennük a rejtőzködő lila.
Nem veszi le rólam a szemét, miközben forgunk-pörgünk felfelé. És
azonnal tudom. Tudom, hogy tudja, mire gondolok. Tudja, báláz arca semmit
nem árul el.
Szíven üt, amire hirtelen rájövök, amit a szívem legeslegmélyén - ahol a
tűz és a hamu lakozik - is tisztán érzek: hogy elengedne. Elengedne, bele az
éjszakába, szabadon. Engedné, hogy elillanjak az örvénylő ködben, a duzzadó
felhők között.
Az én kezemben van tehát a döntés.
Elképzelem. Elképzelem, ahogy visszaereszkedik a falkához, és én nem
vagyok vele. Ahogy szembe kell néznie mindenkivel, akit ismer. Megalázottan
és elhagyva. Természetesen utánam jönnének. Nem jutnék túl messzire.
Semmi esélyem, valójában.

- 219
 Ekkor hirtelen megáll, ráfekszik a légáramra.
Én is megállók, és csak lebegek.
Az arcába nézek. Pár centi van közöttünk. Az éjszaka felhői kúsznak
alattunk és felettünk. Mint hideg füst, gomolyog körülöttünk a fehér pára.
A felhőcskék között csíkokban látom az arcát. Villanó szén fékete, benne
az obszidián szemek.
- Nem lesz igazi! - kiáltom neki.
A hangomat felkapja a szél, így nem tudom, meghallotta-e, de aztán
válaszol:
- Azért eléggé igazi lesz.
Igazit Neki? így érti? Úgy gondolja, hogy az olyan egyesülés, ahol csak az
egyikünk igazán elkötelezett, bárkinek is jó lehet? Pláne, mindkettőnknek?
Vagy azt hiszi, hogy ez az egyesülés meghozza majd az érzelmeket?
Ma már annyi mindent elvesztettem. Willr. Anyát. Lepillantok.
Tamra ott áll, a messzi földön lent, és őt ugyanannyira elárulta a falkája, mint
engem.
Cassianra nézek. Nem lesz igazi. Nem lehet igazi.
Közelebb úszom hozzá a levegőben. Erre a válaszra várt.
Most, ebben a percben, ezt kell tennem. Ezt követeli meg a helyzet.
A testéből érezhetően kienged a feszültség, amikor megölelem, ahogy
előttem ezer évig ezt tették a d r a kik. A kezei puhán nyugszanak rajtam, egyik
a hátamon, a szárnyaim között, a másik a csípő mon. Most szenvedélyessé
válik a tekintete, szinte belém fúródik, mintha magába akarná inni az arcom
legapróbb részletét, és mindent ebből a pillanatból.
Én viszont behunyom a szemem, és felejteni próbálok. Willre gondolok.
Hogy látom-e még valaha.
Cassian teste, mint egy szikla, nekem feszül, amiről eszembe jut, hogy ót
harcosnak nevelték. Kemény és erős, én mégis biztonságban érzem magam a
karjaiban, szilajsága és hatalma nem ijesztő számomra.

- 220
 Így, egymáshoz tapadva zuhanunk le. A gyomrom görcsbe randul. Pont,
mint a visszatérő rémálmomban! Zuhanok, és nem tudok felszállni. Nem
tudom magamat megállítani.
Zuhanok, és nem érkezik segítség!
Különálló lényekként szálltunk tel, de egyként ereszkedünk le. Ez az
egyesülés. Erről szól a dolog.
Mindig azt gondoltam, hogy az egyesítő szertartás romantikus. Egy
különleges esemény, melyben egy napon majd nekem is részem lesz valakivel.
Egy napon, a messzi jövőben. Ami nagyon messzinek tűnt. De most valóság.
Valóság, amely éppen most, éppen velem történik.
Cassian erősen fog, miközben zuhanunk. Körbefon minket a szél, és mi
spirálban csigázunk, süllyedünk a föld felé. A hajam, mint az üstökös csóvája,
feláll, úgy követ. Még Cassian haja is kirepül az arcából, és sötét girlandként
verdes a feje körül.
Bámuljuk egymást, az orrunk majdnem összeér. Körülöttünk a szél hangja
akár egv közelben száguldó vonaté, miközben lefelé zúgunk a várakozó
falkához.
De nem csak Cassian fog teljes erőből. Én is kapaszkodom belé. A lábaink
összegabalyodnak, közrefogják egymást.
Mintha össze akarnánk Toppantani egymást. Mintha a halálunkba
akarnánk zuhanni, talán pont erről szol ez. A rítusnak az a lényege, hogy
egyszerre jelképezi a különálló énjeink halálát és az új, egyesült életünk
kezdetét.
Nem veszek levegőt. Nem is bírnék. Iszonyatos sebességgel száguldónk, a
fülemben süvít a levegő, de a tüdőmbe nem bírom beszívni.
Aztán egyszer csak eloszlattak a felhők, kitisztul az ég, a köd és a pára
fellazul. Mielőtt a kemény kérgű földbe csapódnánk, lefékezünk, majd
óvatosan landolunk az ékköves gyűrűben.
Együtt. Egymás karjaiban. Két egyesült draki.
A szertartást követő ünnepség alatt sehol nem találom a húgomai. Állandóan
állnak körülöttem, beszédeket mondanak, étellel töm nek, jókívánságokkal
árasztanak el.
Mintha nem épp az imént állítottak volna fel az emelvényre etiv
szárnymetsző olló társaságában. Na, de most bizonyítottam, ugye?
Egyesültem Cassiannal, így a falka megnyugodhat, mert nyilván közéjük
valónak érzem magam. Bár még nem bíznak meg bennem teljesen, az
egyesítésben hisznek. És persze Cassianban is.
Végig Tamrát keresem az ünnepség alatt a tömegben, de sehol sincs.
Pedig muszáj látnom! Tudnom kell hogy van. Hogy még mindig szeret-e.
Érzem, hogy az arcom feszül... és égnek a szemeim.
-Gyere - súgja Cassian, és feláll a hosszú asztaltól, amelynél ülünk. Nagy
keze szinte elnyeli az enyémet, bőre kemény az én puhaságomhoz képest. -
Késő van.
Kaján tiltakozások ellenére elhagyjuk a bulit, de persze még pont
belefutunk Severinbe, aki iszik és mosolyog. Ezek szerint nem any- nyira
érdekli a lánya. A szemembe néz, és felemeli a poharát, üdvözlésképpen. Úgy
látszik, örül, hogy a családjához tartozom, hogy végre a markában vagyok.
Azt hiszi, ó nyert. hogy legyőzött.
- Na, máris mentek? - kérdezi Corbin, és elállja az utunkat.
- Jacinda nagyon fáradt. Hosszú napja volt - válaszol közömbösen
Cassian.
Corbin az unokatestvérére néz, és a pupillái elvékonyodnak.
- Gondolom, már alig várod, hogy betakargathasd.
Megáll bennem a levegő. Megdermedek a gondolattól, melyeket a
megjegyzés ébreszt bennem. Cassian és én egyesültünk!
- Vigyázz a szádra! - figyelmezteti Cassian, és a hangja már sokkal
keményebb.
Szorosabban fogja a kezemet, én pedig hirtelen teljes erővel érzem a
dühét. Olyan, mint a fojtogató köd. De ez nem csupán düh.
Ez... ez vágy... vágy.
Összerezzenek a kavargó érzéseimtől, és elhúzom a kezemet az övéből.
Meg kell szakítanom ezt a kontaktust, nem akarom, hogy ennyire egymásra
 hangolódjunk. Ez lenne az? Amiről anya mesélt? Az összekapcsolódás?
Mostantól örökké egymás érzelmi hőmérői leszünk? Remek.
Corbin elmosolyodik, és arrébb áll.
- Hát persze!
Cassian újra megragadja a kezemet, és biztos léptekkel megindul.
Corbint magunk mögött hagyjuk.
Hallgatásba burkolózom. Magamra akarok koncentrálni, mert azt
remélem, hogy így majd ki tudom őt zárni. A lábaim automatikusan
lépkednek. Csak a verandánkon kapcsolok, hova jöttünk.
- De hát ez az én házam - mondom.
- Apám azt mondja, itt kell élnünk.
Pislogva nézek körül. Itt fogok lakni Cassiannal? A gyerekkori
otthonomban?
Hirtelen leesik. Hisz már senki nem lakik itt. Apa nincs sehol. Tamra
Nidiánál van. Anyát eltávolították. Csak én maradtam. Es az egyesült
társam.
Úgy nézek a bejárati ajtóra, mintha most látnám először. Mert tényleg
nem ismerős. Ez már nem az én házam. Most már Cassiané. És rajta
keresztül Sevcriné is.
Az ajtó másik oldalán egy új, ismeretlen világ vár. A jövő Cassiannal.
A gyomrom kavarog, megtelik epével. Nem! Nekem nem ez a jövóm. Ez
csak valami, amit rám kénvszentettek. A jövőm egyedül az enyém, én
fogom megválasztani, ha ráébredek, hogy az én jövőmben lesz helye
Willnek. Sosem voltam ebben ilyen biztos.
Megrázom a fejem. Hogy voltam képes azt mondani neki, hogy nem
tartozunk egymáshoz? Ö az... igazi! Az egyetlen számomra. Mit számít, mi ő
és én mi vagyok?
Találok rá módot, hogy újra együtt lehessünk.
Cassian kinyitja az ajtót, és együtt belépünk egykori otthonomba.
 24.

M ÁR KÉSŐRE JÁR, VESZEK EGY FÜRDŐT . Élvezem, ahogy a for ró víz ellazítja és
lenyugtatja meggyötört izmaimat. Sokáig így maradok, ázom a vízben, pedig
már tiszta ránc a bőröm. Be kell vallanom, nem csak a relaxálás tart a
fürdőszobában.
Az ajtón túlról nem érkeznek hangok. Lassan kiszállok a kádból,
mectörülközöm és felöltözöm, aztán elhagyom a fürdő szentélvét, hogy
szembenézzek Cassiannal. A számat száz szó feszíti, es alig várom, hogy
megszabaduljak tőlük.
Bekukkantok a szobámba, és megkönnyebbülök, hogy nem ott vár. Nagy
levegőt veszek, és a nappali felé veszem az irányt.
Cassian feláll a kanapéról, amikor a helyiségbe lépek.
Végigmér, és a szeme megáll a vizes hajzuhatagomon. Mielőtt még bármit
mondhatnék, megszólal:
- Melyik legyen az én szobám?
Meglepetten pislogok, pedig ez valahol nagyon rá vall. Egyből a lényegre
tapint.
- Gondoltam, te a saját szobádban akarsz majd aludni. Az enyém lehet
'kamráé vagy az anyukádé - folytatja.
 Megkönnyebbülök. Nem tagadhatom, mennyire aggódtam, mi fog
történni, mennyire izgultam, vajon mit vár tőlem. És hogy vajón milyen
reakciókat vált majd ki belőlem a köztünk lévő új... dológ.
- Menj T... Tamra szobájába! - válaszolom végül.
Az nem tűnik olyan idegennek, ha elképzelem, hogy Tamra ágyában alszik.
Így maradunk még egy darabig, állunk és nézzük egymást, egyikünk sem
mozdul. Ám a szavak közben röpködnek közöttünk, oda és vissza. Tekergetem
az ujjaimat, míg minden vér ki nem megy belőlük.
Sok mindent nem értek: miért csinálja ezt, miért nem erőlteti, hogy
összejöjjünk most, hogy már egyesültünk? Nem vagyok hülye. Bár nem én
akartam, pontosan tudom, mik az elvárások egyesüléskor. A szaporodás
fontosságát már az. első tanórán belénk verik. A falkának fenn kell maradnia.
A konyhában bekapcsol a jégkockagép, és én majdnem ugróm egyet a zajra.
Cassian szemei, mint egy fáradt madár, keringenek és leszállóhelyet keresnek.
Rájövök, hogy ő is ideges. Vagyis inkább megérzem. Ez valami új, még sosem
láttam Gassiant idegesnek.
Meg kellene köszönnöm neki, hogy megmentett a szárnymetszéstől, de a
szavak képtelenek elhagyni a torkomat.
Végre megköszörüli a torkát. Megijedek ettől a hangtól.
- Tudom, hogy időbe fog telni, míg ez számodra igazivá válik...
Csak bámulok rá. Időbe?! Azt hiszi, idővel elfogadom ezt a helyzetet? Vajon
egy fogoly, egy elítélt elfogadja valaha is a celláját? Vagy azt képzeli, idővel
majd másképp értem ezt az új kapcsolódást, és elhiszem, hogy valami más?
Valami több?
- Tudom, hogy aggódsz a ma éjszaka miatt.
Hogyne tudná. Össze vagyunk kapcsolódva. Pontosan tudja, mi miatt
cikázik úgy bennem a félelem, hogy majd kiugróm a bőrömből miatta.
-Adok neked időt, Jacinda. Tudok várni. Rengeteg időnk van, hogy... nos,
bármire, amit helyénvalónak érzünk.
Tehát haladékot kaptam. De vajon mennyit? Meddig tudom őt távol
tartani? Persze Cassian sosem fogja rám erőltetni magát, de a falka kíváncsi
szemei előtt meddig tudok úgy tenni, mintha tényleg egyesültünk volna? Vagy
Severin előtt?
Mennyi ideig tudok ellenállni a könnyebb megoldásnak, és leladni,
elfelejteni, igazából mire vágyom... hogy ki vagyok? Elfelejteni Willt?
Will arca jelenik meg előttem, és vele a válasz is, kristálytisztán. Soha.
Amúgy meg nem is kell olyan sokáig úgy tennem, mintha tényleg
egyesültünk volna. Nagy levegőt veszek. Egy hét. Egy hét, és szabad leszek.

Becsusszanok az ágyamba. Nagyot sóhajtok a kellemesen ismerős párnámtól!

A laza bélésű takarónak gyengéd levendulaillata van, mely körülleng és anyára
emlékeztet. A csillagok még ennyi év után is viliódznak a plafonon. Még
mindig ott vannak, bár apa már nincs. Hogy történhetett mindez? Hogy
veszíthettem el ennyi mindenkit? Apát, anyát.
A párnámba fúrom fáradt arcom, és szaggatottan belezokogok. De Will
még az enyém! Őt nem fogom elveszíteni! És a húgomat sem!
Holnap. Holnap megkeresem 'Tamrát, és mindent elmondok neki.
Mindent. Soha többé nem titkolózom!
Elmondom neki, mit tervez Will a jövő hétre, és megkérem, hogy jöjjön
velem. Megkérem, hogy szökjön el velünk, bárhova is megyünk. És
megkeressük anyát!
Beleremegek a gondolatba, hogy mennyi titkot kell elmondani neki. Mi
van, ha ezek miatt őt is elveszítem? Azt nem bírnám elviselni.
Szorosabban ölelem a párnát, és igyekszem meggyőzni magam, hogy az
lehetetlen, kamrának mostanra már ki kellett ábrándulnia a falkából annyira,
hogy beleegyezzen a szökésbe. Száműzték anyát. Majdnem a szárnyamat
szegték. Az egyetlen draki, akire vágyott, velem egyesült. Miért akarna
maradni?
Az arcomat a párnába dörzsölöm, a kezemet alácsúsztatom... és az ujjaim
egy papír ropogós széléhez érnek.
A szívem majd' kiugrik a helyéből. Megragadom a cetlit, felülök,
leikapcsolom a lámpát, és idegesen arrébb söprők a szememből egy nedves
tincset, hogy lássak.
Csak egy kis fecni az egész. Falán egy borítékból téphették ki. Három szó
mered rám róla, anya sietős kézírásával.
Emlékezz a Pálmafára!
Ez jel. Egy utalás. A papírt a mellemre szorítom, és csak bámulok bele a
szoba sötétjébe. Ezt anya hagyta itt nekem. Próbál rávezetni, hová ment.
Hogy hol fogom megtalálni!
Egyelőre nem értem, mire céloz, de felébred bennem a remény.
Elmosolyodom. Anya ott van valahol kint, és rám vár. Nem írta volna ezt le,
ha nem bízna abban, hogy meg tudom fejteni.
Tenyerembe hajtom a cetlit. Eszembe fog jutni. Vagy Tamrának. És együtt
megtaláljuk az anyukánkat. Nem győztek le. Severin nem nyert.
De másnap sem sikerül Tamrát felkutatnom. Sőt, az az utáni napon se.
Telik a hét, és én egyre jobban aggódom, majd az aggodalom helyét sötét,
baljós érzés veszi át, mely a szívemre telepszik.
El is felejtettem, hogy itt az a szokás, hogy a frissen egyesült párok
gyakorlatilag elbarikádozzák magukat a házukban, és semmi mással nem
foglalatoskodnak, mint hogy hozzászokjanak a közös élethez. Egyfajta nászút
ez, a fal ka szemében is, de a Severi nőben biztosan. És mivel felesküdtem a
kötelességtudó, engedelmes társ szerepére, nincs más választásom, el kell
játszanom.
Egymás után jönnek el hozzánk a falka tagjai, hívatlanul. Hallom a
lépteiket, a suttogásukat a verandán, amikor ételt és ajándékokat hagynak az
ajtó előtt. Mindenféle dolgot, hogy az együtt töltött időnk még különlegesebb
lehessen.
Kényszer magányunk utolsó napján kilépek a házból, hogy ösz- szeszedjem
a különböző kosarakat, a frissen sült kenyereket és muffinokar - ezeket Nidia
hagyta itt, ha jól láttam - meg egy nagy kancsó limonádét.
A kosárral a karomon és a kancsóval a kezemben már épp fordulnék meg,
amikor mozgást látok az út túloldalán. Várok, amíg ki nem tisztulnak a
körvonalak.
Corbin a saját verandájukon áll, és az egyik oszlopnak támaszkodik. A
karjait összefonja. Ugyanúgy bámul, mint mindig. Hetykén és elszántan.
Megrázom a fejem, és elindulok befelé. Nem értem, miért néz rám még
mindig így. Már egyesültem Cassiannal, semmi nem lehet köztünk, ezt ő is
tudja. Ideje lenne feladnia ezt az ostoba mániát.
Ekkor Jabel lép ki az ajtó elé, és behívja. Amikor meglátja, hogy Corbin
engem néz, elfintorodik.
Én is hallom, amit a fiának mond, nem igazán visszafogott: az egyesült
párokat békén kell hagyni ezekben a napokban, és Corbin őrült bámulása nem
éppen ebbe a kategóriába esik.
- Corbin! - kiáltja, egyre keményebben.
Amikor összetalálkozik a tekintetünk, félig elmosolyodik.
Egyesültem Cassiannal. Az ő szemében kifejeztem a falka iránti
lojalitásomat. Most már a családjához tartozom. Talán ez enyhít a Miram
elvesztése felett érzett fájdalmán.
Beparancsolja Corbint, de az nem mozdul, csak néz rám, majd’ felfal a
szemével, engem meg kiver a frász. De most már egyesültem az
unokatestvérével, érinthetetlen vagyok.
Akkor meg miért? Nem tudhatja, hogy csak eljátsszuk. Nem tudhatja, és
mégis bámul.
Megfordulok, és végre bemegyek a házba. Viszket a bőröm a kellemetlen
nézésétől.

Cassian és én csöndben vacsorázunk, ez az utolsó vacsoránk kettesben. Jut

eszembe, a hét többi estéje is pont ugyanígy fog telni. O meg én. Kettesben.
Napközben megyünk a saját dolgunkra, dolgozunk, társaságba járunk,
élünk. De az éjszakáink egymásnak vannak fenntartva. A bőröm megremeg,
és lassan elönt a forróság.
Persze mindez csak addig tart, míg el nem szököm.
 — Vannak terveid holnapra?
- Meglátogatom a húgomat - felelem őszintén, mielőtt rájövök, talán nem
kéne Tamrát felemlegetnem.
Cassian bólint, és a tányért kapirgálja a villájával.
- Lehet, hogy veled kéne mennem...
- Szerintem ez nem túl jó ötlet! - vágom rá gyorsan.
Cassian megint bólogat, emészti a dolgot.
- Hát jó.
A villámra szúrok egy szelet halfáiét. Nagyon nem szeretném, hogy ott
legyen, amikor megmondom a húgomnak, hogy elszököm Will-lel, és hogy azt
akarom, tartson velünk ő is.
- Egyelőre - teszi hozzá.
Felnézek, a homlokomat ráncolva.
- Ezt hogy érted?
- Nem bujkálhatok a húgod elől örökké- folytatja. — Ki kell békülnünk
egymással.
- Szerinted van erre esély? - kérdezem, és komolyan nézek rá. - Ki tudtok
békülni egymással?
Cassian grimaszol, és fészkelődni kezd.
- Remélem! O a te ikertestvéred, én pedig a te...
A szemeim szinte döfnek. Ki ne mondd! Mi nem vagyunk azok... Te nem
vagy az én választott párom!
- Mi most már egy család vagyunk. Mi mind.
Nem válaszolok. Megfogom a tányéromat, felkelek az asztaltól és a
konyhába megyek. Hevesen mosogatni kezdek.
Cassian csatlakozik. Egymás mellett állunk: én mosogatok, ő tö- rölget.
Csendben dolgozunk, megtaláljuk a ritmust. Sóhajtok, amikor rájövök, a
szüleim hány évig csinálhatták pont itt, pont ugyanezt. Egyesülve.
Összekapcsolódva.
Csakhogy mi nem a szüleim vagyunk. Közel sem. Mi nem nevetgélünk, és nem
beszélgetünk. Azt nem engedem. Hirtelen megérzem Cassian szomorúságát.
Átárad belém, és összekeveredik a Will és anya miatt érzett bánatommal. Ettől
persze még mérgesebb leszek. Nem lenne szabad ereznem az érzelmeit! Pont
eleg bajom van a sajátjaimmal!
Miközben a házimunkával szöszmötölünk, a holnapi napra gondolok.
Amikor újra látom Tamrát. Amikor végre megbeszélhetjük, hogyan hagyjuk el
ezt a világot örökre. Ezt a világot, mely meglop bennünket, és nem ad cserébe
semmit, de semmit.
K ORÁN KELÜNK, és nem vesztegetem az időm reggelizésre. Cassian
szobájából nem szűrődik ki hang. Kisurranok a házból. Keresz- tülsietek
a városon, az utcákon, melyek jórészt üresek. A hajnali köd sűrű, mint a
krétapor, és minden nyugodt és csöndes, ha a trappok) lépteimet és a
zihálásomat leszámítjuk.
A főtér után meglátom Nidia házikóját, amitől megnyugszom, de a
nyugalmamnak hamar vége szakad.
Majdnem szívrohamot kapok, amikor Corbin előlép a semmiből. Egy
bokor mögé bújt, ott lapult és várakozott. Most karon ragad, és az egyik
fenyőfa alá vonszol, a járda mellé. Nekem nyomja a testét, így közé és a fatörzs
közé szorulok.
- Vedd le rólam a kezed! - sziszegem.
A testem azonnal reagál, az ösztönöm bekapcsol. A bensőmben felgyűlik a
tűz, a torkomat lángok nyaldossák, a számban érzem a hamu és a pernye ízét.
- Na, tisztázzunk valamit!
Nem figyelek rá. Nem érdekel, bármit is akar mondani. Reszketek a dühtől.
Lepillantok a kezére, mellyel a karomat szorítja. Elönt ti forró indulat.
- Hogy merészelsz hozzám érni? Cassian meg fog öl...
- Jaj, hogy oda ne rohanjak! Nagyon meggyőzőek vagytok ám! Már
majdnem elhittem, hogy Cassian és te igazi pár vagytok, és nem csak teszitek
az agyatokat!
Most a hideg önt el, és a nyomában alábbhagy bennem a hevület.
- Hogy mi... hogy érted ezt?
Corbin az arcomba hajol, orrával az arcomat súrolja, és mélyen beszívja az
illatomat. Lehunyom a szemem, mert annyira undorít az érintése.
Tudom, mi az igazság — suttogja, keményen fújtatva a fülembe. — Nem
lettél az öve. Sosem voltál az, mindig is megtartóztattad magad tőle. És az
egyesülés ezen mit sem változtatott.
 Kinyitom a számat, hogy tagadjam, de nem vagyok rá képes. Nem bírom
kimondani, hogy Cassian es én szerelmesek vagyunk. Hogy is mondhatnék
ilyet, mikor Willt szeretem? Nem megy! Akkor se, ha ezzel nagyon rosszat
teszek magamnak. Ehelyett csak hörgők.
-Azonnal hagyj békén!
- Látnám a szemeidben ugyanis. A részeddé vált volna. De ugyanolyan
vagy, mint előtte. Nem változott semmi.
Furcsa, de szinte remélem, hogy igaza van.
A szemei felvillannak, mohón néz le rám.
- Érintetlen vagy. — Ekkor elmosolyodik. Milyen kegyetlenül görbül a
szája széle! - Úgyhogy még mindig van esély számunkra.
Felhorkantok.
- Te megőrültél!
- Mondogasd csak ezt magadnak! Most még csak én tudom az igazságot,
de hamarosan mindenki tudni fogja. Akkor is, ha egyénként kell nekik
elmagyaráznom és bebizonyítanom. És akkor ott leszek, hogy befejezzem,
amihez az unokatestvérem gyáva volt.
Nem kapok levegőt, amikor az arcába nézek. Ha eddig nem lettem volna
biztos benne, hogy jó messzire el kell mennem innen, most
megbizonyosodtam. Corbin elég őrült hozzá, hogy meg is tegye, amivel
fenyegetőzik.
Még közelebb hajol, mint aki tényleg mindjárt megcsókol.
- Magamnak foglak követelni!
Nem gondolkozom, csak reagálok. Kinyitom a számat, és kiengedem a
bensőmben felgyűlt tüzet. A bőröm összehúzódik és megfeszül, majd karcsú
szalagban kiárad belőlem a forró gőz. hitölt az elégedettség, amikor a füst
megcsapja Corbint. Felüvölt, és az arca jobb oldalához kap. Kihasználva az
alkalmat, kiszabadítom magam a szorításából, és elrohanok a fától.
Futva teszem meg a maradék utat Nidia házáig.
_Te és én, jacinda! A tulajdonom leszel! Nem menekülhetsz örökké! -
kiáltja utánam.
Nidia küszöbén torpanok csak meg, és megállóm, hogy ne kezdjem el
ököllel verni az ajtót. Még mindig korán van. Nem lenne értelme úgy
dörömbölnöm, mintha farkasok üldöznének.
Egyik kezemet az ajtóra tapasztom, a másikat a szívemre, és összeszedem
magam, de amikor kinyílik az ajtó, szinte beájulok a házba.
Tamra áll a túloldalon, vörös szemei áthatolhatatlanok, de tudom, hogy
ugyanannyira szenved, mint én.
- Szökjünk meg! - töt ki belőlem, csak így egyszerűen.
Semmi felvezetés, semmi fokozatosság.
Visszafojtott lélegzettel várok, remélve, hogy nem vagyok teljesen bolond,
amiért hiszek abban, hogy lantra vállalja a kockázatot. Hogy feladná még az
új státuszát is itt a falkában. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire válaszol:
— Milyen hamar tudnánk elindulni?

Egy szaggatott sóhaj csúszik ki a számon, és majdnem elsírom magam a

megkönnyebbüléstől, de aztán rájövök, a probléma java meg hátravan. El kell
magyaráznom neki a Will dolgot.
Hátrapillantok, hogy biztos lehessek benne, Corbin elment, aztán pedig a
ház belsejét fürkészem. lantra int, hogy lépjek be, és a szobájába vezet. Ez volt
régen Nidia vendégszobája. A húgom még nem lakta be a helyiséget, alig
hozott át valamit otthonról, a lány- szobájából. Még Nidia varróasztala is ott
áll a falnál.
Leülök a beágyazatlan takarókra, melyek puhán gyúródnék alattam.
Tamra becsukja az ajtót.
- Szóval? Hogy csináljuk?
Összeszedem a bátorságomat, és kimondom a szót, mely mindenre
megoldás.
- Will-lel.
Tamra bámul rám egy darabig, majd meglepően nyugodt hangolt
megkérdezi:
- Találkoztál vele mostanában?
Bólintok.
- Aznap, amikor Miram és te...?-A hangja elvékonyodik. Nagy levegőt
vesz, és felteszi a rettegett kérdést: - Akkor vele találkoztál?
Ismét bólintok. Felsóhajt, hirtelen fáradtnak tűnik.
- Hátrahagytam két levelet, anyának és neked, de Mirant ellopta őket, és
követett. Aztán jöttek a vadászok...
Tamra a fejét rázza.
- Nagyon mérges vagy? - kérdezem félénken.
- Nem is tudom. Az az igazság, hogy elfáradtam. Belefáradtam, hogy
dühös legyek. Csak el akarok végre menni innen. Meg akarom találni anyát, és
soha nem jönni vissza.
A hangjából kicsengő fájdalomtól borzasztóan érzem magam, mert én
okoztam neki fájdalmat. Legalábbis részben. És nem tudok neki megnyugvást
ígérni. Legalábbis egyelőre.
-Van még valami, amit el kell intéznem, mielőtt megkeressük anyát. És
szeretném, ha segítenél.
Tamra képessége és segítsége lehet ugyanis a választóvonal élet és halál
között.
Tamra elködösült szemeiben felébred a bizalmatlanság.
- És mi az?
- Meg akarom menteni Miramot.
Azzal lerónám az adósságomat a falka, Cassian és önmagam felé.
Tamra szemei elkerekednek.
- Miramot?! De hát ő nem az enkrószoknál van?
Bólintok.
- De azt hiszem, még nem ölték meg. És egy ideig nem is fogják. Hanem
csak... - Nem merem a kísérletezés kifejezést használni. - Csak megfigyelik.
- És szerinted csak úgy besétálhatsz, akárhol is tartsák fogva, és ha szépen
kéred, majd elengedik?
Félrehajtom a fejem, és lassan beszélek.
- Nem, de azt hiszem, ki tudom szabadítani. Will segítségével. És a
tieddel. Ezzel tartozom neki.
És Cassiannak, folytatom a gondolatot.
- Te tartozol neki? Miramnak? Ö mindig csak szekált téged!
 - Sosem fogták volna el, ha én nem megyek ki, hogy Will-lel találkozzak!
Ezen Tamra elgondolkozik, és közben alaposan végigmér.
- Figyelj - mondom -, csak jussunk el az. erődjükhöz, nézzük meg
magunknak, milyen, aztán meglátjuk.
Az ajkamba harapok, mert nem akarom, hogy a fejembe lásson, ugyanis
éppen arra gondolok, hogy ha az erődhöz érünk, én tutira bemegyek,
semmiképp nem fordulok vissza. Kiszabadítom Mini mot. Legfeljebb felégetek
pár dolgot közben. A vérem forrni kezd ettől a képtől, és egyből erősebbnek,
acélosabbnak érzem magam. Ha elképzelem, hogy az egész kísérleti
programot lerombolom, elönt a mámor.
- Rendben - helyesel, de hallom a bizonytalanságot a hangjában, és
eszembe jut, hányszor rángattam különféle kalandokba, melyekhez. nem
igazán volt kedve.
- Anya hátrahagyott egy levélkét - mondom, és boldog vagyok, hogy van
jó hírem is.
- Hol van? Mi volt benne? — Tamra szemei felragyognak.
- Elégettem. Nem akartam, hogy valaki meglássa. Az állt benne, hogy
Emlékezz a Pálmafára.
- Emlékezz a pálmafára? Ez meg mit jelenthet?
Rám zuhan a csalódottság, lehát lamrának sem ugrik be erről semmi.
- Nem tudom, de nyilván biztos volt benne, hogy érteni fogjuk. Csak
megfejtjük valahogy.
- Aha... - bólint.
A hangja már nem olyan gyenge, nem olyan elesett, és én nagyon örülök,
hogy anya hagyott hátra valami nyomot, egy mentőövet a viharos tengerben.
Valamit, bármit, amibe kapaszkodhatunk, fámra komolyan néz rám.
- Mikor indulunk?
- Will elvileg három nap múlva vár az erdőben.
- Három nap — suttogja. Csalódottnak tűnik. — És azután még meg kell
találnunk Miramot, és visszahozni ide, mielőtt anya keresésére indulnánk?
Ennyit váratjuk anyát? Egy lány miatt, akit nem is bírunk?
- Nos, egyelőre fogalmunk sincs, mit jelentenek anya szavai, úgy- hogy
azt sem tudjuk, merre induljunk. És anya biztosan számít rá, hogy nem tudunk
azonnal lelépni. Nem fogja feladni a reményt.
Tamra szemei összeszűkülnek.
- Tehát még három napig játszol papás-mamást Cassiannal?
A hangja csupa szemrehányás, belém mar. Mintha én tehetnék róla!
Mintha én akartam volna! Most először említi meg Cassiant.
Nagyon kellemetlen arról a férfiról beszélni, akiért egész életében odavolt,
és akivel nemrég egyesültem.
Összerezzenek, amikor eszembe jutnak a metszőolló pengéi a szár-
nyaimon. Elöntenek az emlékek, és újra érzem a számban a félelem ízét.
Megint ott állok azon az emelvényen. Tamra talán nem emlékszik?
A szája ekkor kis mosolyra húzódik.
- Kellemes élet lehet.
- Nem az. - Megnyalom a számat. - Nem arról van szó.

Keményen néz rám, én pedig a lepedőjébe markolok, mert tudom, most

óvatosan kell fogalmaznom. Látom a szemében a kérdést: akkor miről?
O nem... mi nem... nem csináltunk semmi visszafordíthatatlant.
Elhúzza a száját.
- Tényleg? Pedig azt hittem, másra sem vágyik.
- Ó lehet, de én nem.
Én csak Willre vágyom.
- Aha.
Tudom, mire gondol, miért olyan gunyoros a hangja. Eszébe jut, amikor
ránk nyitott. Hogy milyen közel álltunk egymáshoz. Cassian keze az arcomon.
Es nem is tudja, hogy tényleg csókolóztunk! Az emléktől elönt a bűntudat.
Osszefonom a karjaimat.
-O az egyik szobában alszik, én meg a másikban. És ez így is fog maradni,
míg te és én meg nem szökünk.
Elfordul tőlem, kinéz az ablakon, a befuttatott falra. Nem valami jó a
kilátás.
- Hogy jutunk át az őrön?
 Ennyire még nem dolgoztam ki a tervet. Túlságosan lekötött, hogy Iámra
hajlandó lesz-e eljönni velem.
Ám ekkor megvilágosodik előttem, mit kell tennünk.
- Eltereljük a figyelmét... — mormogom magam elé.
- Igen? És mivel?
- Nem mivel. Kivel.
A ZÚRÉ KACARÁSZÁSA OLY AN , mint megannyi apró, daloló csengettyű. l antra
és én reszketve várakozunk, elrejtőzve, bekuporodva Nidia háza mögé.
Amikor a nevetés hirtelen elhallgat, vesszük a jelet, és előmászunk.
Egy emberként vizslatjuk a ház környékét. Ahogy elterveztük, Azúré épp
a 15 éves Remyvel csókolózik. A fiú ragasztóként tapad Azure-ra, karjai úgy
szorítják a lányt, mintha attól félne, bármikor elillanhat előle.
Zsákjainkkal a hátunkon kilopózunk mellettük, át a kapun. Visz- szanézek
a vállam fölött. Azúré minket néz, szemeit tágra nyitva sürget bennünket.
Tudom, hogy szomorú, amiért elmegyünk.
Intek neki, és nekilódulok. Füstkarikákat lélegzőm. Bármelyik pillanatban
felhangozhatnak a szirénák. Már várom, hogy megjelenjenek mögöttünk a
drakik, és üldözőbe vegyenek.
Ha ez megtörténik, csak a legrosszabbra számíthatok. Most nem fognak
megállni a szárnymetszésnél. Severin még dühösebb lesz, amiért 'kamrát is
magammal vittem. Amiért megszöktettem az új árnyékolójukat.

Es a falka - Severin - megtudja, hogy nem teljesült be az egyesülésünk

Cassiannal. Corbin el fogja mondani mindenkinek. Megborzongok, és a
húgomra nézek, aki visszanéz rám, és egy biztató mosolyt küld felém,
miközben tökéletes szinkronban ugrunk át egy farönköt. De jó érzés is ez! így
együtt lenni. Kár, hogy ekkora baj kellett, hogy újra összehozzon minket.
Trappolunk a nedves földön. Átvágunk a nyirkos ködön, és szla- lomozunk
az ismerős fák között.
Megelőzöm 'kamrát, annyira mehetnékem van, minél messzebb a falkától.
És látni akarom Willt!
Először azonban megérzem őt.

2a" -
 Mielőtt kiérnénk a fák közül, én már tudom a bőröm feszüléséből, hogy ott
van, és abból, ahogy a torkomat elönti a remegő forróság.
Aztán meglátom.
Megállók, erősen lihegve. A szemem majd’ felfalja. Ő is engem néz,
ledöbbent arccal.
Nem gondolta, hogy eljövök, erre itt állok, tömött hátizsákkal, őrült
lelkesen, és a szemem mindent elárul, amit tudni akar.
Nem tudom, ki mozdul elsőként. De aztán egymás karjaiban vagyunk, a
szánk összetapad, forrón egymásra olvad. A kezeink megindulnak, újra
felfedezik, felidézik egymást, mintha meg kellene bizonyosodnunk róla, hogy
a másik is hús és vér. Ujjai a hajtincseim között matatnak, és én még erősebben
csókolom, fogaimmal az ajkával játszom.
Aprót nyög a számba, és ez a hang végigbizserget és elgyengít teljesen.
Mindent elfelejtek, csak ezt nem. A száját a számon.
Tamra megköszörüli a torkát. Will elugrik mellőlem, és maga mögé tol.
Elmosolyodom az oltalmazó mozdulattól, legyen bár teljesen felesleges.
Belékarolok.
- Minden oké! Tamra is velünk jön.
- Tamra?
Bólintok.
- Igen. Majd később elmagyarázom. De most jobb lesz indulnunk, mielőtt
észreveszik, hogy megszöktünk.
Will bólint, és kézen fog. Megindulunk a Land Rover irányába.
- Nem mondod, hogy ez az embered? Ez ugyanaz, akit Nidia leárnyékolt?
A hangra megtorpanok.
Lassan megfordulok, és elengedem Will kezét. Gyorsan összekapom
magam, éledezik bennem a tűz, amikor Corbin kilép a fák közül. Nem
mosolyog, de nagyon büszke magára.
- Annyira biztos voltam benne, hogy el fogod baltázni! És hogy ott leszek,
amikor megtörténik. - Willre hunyorog. - Szóval, ezért nem állsz le velünk,
szegény drakifiúkkal.

2a" -
 Tamra a nevemet motyogja, a szemei bizonytalanok.
- Jacinda.
Intek neki, hogy maradjon csöndben, de a szemeimet nem veszem le
Corbinról. Próbálok nem belegondolni, mit jelent a jelenléte. Hogy mit kell
most tennem azért, hogy távozhassunk. A kezeim megfeszülnek.
- Nem lett volna szabad követned minket.
- O, dehogyisnem! A nagybátyám bőségesen meg fog jutalmazni, amiért
meghiúsítottam a falka tűzokádójának és árnyékolójának a szökését! - Fújtat
egyet az orrlyukain keresztül, lila szemei pedig belém fúródnak. - Most már
Cassian sem menthet meg téged. Már nem vagy az övé. Az enyém vagy, ahogy
mindig is mondtam!
Ekkor Will hangja csendül fel, és én még sosem hallottam ilyen
magabiztosnak.
— Ha hozzáérsz, megöllek.
A szavai pattognak a levegőben, fenyegetnek és sötétek, pont, mint az a
ragadozó, akivel először hónapokkal ezelőtt találkoztam itt, ugyanebben az
erdőben.
Elméletben persze nevetségesen hangzik, hogy egy ember megöljön egy
olyan erős ónixot, mint amilyen Corbin, de eszembe jut, hogy Will nem egy
átlagos ember. Ő több annál. Nem szabad alábecsülni.
Corbin szemei Willre siklattak, és látszik bennük minden gyűlölete és
gonoszsága, ahogy elnézi évszázados ellenségét. Emberbőre elillan, egy
szempillantás, és már nincs sehol. Egyetlen vad mozdulattal megragadja és
letépi magáról a pólóját, és felfedi szénfekete testét. Inai vibrálnak, ahogy a
levegőbe emelkedik.
Will befesziil, készen az ütésekre, de én eléugrom, és kieresztek magamból
minden hot. Még nem manifesztáltam, így csak egy füstfelhő csap ki belőlem,
tűz nem, de még az is kárba vész, Corbin könnyedén elhessegeti a felhőt.
Mögém repül, mielőtt megfordulhatnék. Felsikoltok, amikor erőből hátba rtíg.
A földre esem. Az ütközés teljesen kiüt, a testem megrázkódik, az állam a
földbe fúródik. Köhögök, és véres port köpök, 'kamra hasra vágja magát, és

2a" -
mellém kúszik, hogy fedezzen.
Üvöltés harsait. Úgy érzem, elpattan bennem valami.
Látom, ahogy Will felugrik, és Corbin lábába kapaszkodik, míg le nem
rángatja a földre.
Corbin káromkodik, és verdess a szárnyaival, de hiába próbál újra
elrugaszkodni. Will nagyon elszánt, minden erejével húzza lefelé.
Egy halom összegabalyodott testrész és szárny formájában csapódnak végül a
földbe.
Ahogy földet érnek, Will ráül az ellenfelére, és püfolni kezdi. Ökölcsapás
követ ökölcsapást. Csontok verődnek össze émelyítő hangon. Nézem őket, és
elfelejtem, mennyire fáj az állam, helyette a szívemben ébredő kegyetlenségre
összpontosítok. Megtelek hővel, már eléri a számat.
Corbin vergődni kezd, és a két fiú hamarosan egymáson hempereg, őrült
sebességgel, míg már csak egyetlen mozgó alaknak tűnnek.
Végül Corbin kiszabadul, és felemelkedik a levegőbe. Kitágult orrából
folyik a vér, a szeme izzó gyűlölettel van tele. Körözni kezd Will felett, készen
rá, hogy szétmarcangolja a prédáját.
Will guggol, felkészül. Még most, ebben a megfeszült pillanatban is olyan
gyönyörű, hogy a szívem majd' beleszakad.
Corbin felemeli karmos ujjait, készen a lecsapásra. Körmei akár a pengék.
Ez már a gyilkos pozíció.
- Will! - figyelmeztetem.
Corbin alábukik, és lobog a fekete vászon. Céloz és talál.
Will felüvölt, és a karjához kap. Onnan, ahol Tamrával fedezékbe
httzódtunk, úgy látom, jo pár mély barázdát kapott, mindjái t kisei- ken az
árulkodó színű vére. Ujjain már ott is a csillogó lila.
Corbin is meglátja, és drakinyelven rikoltozni kezd.
- Hány drákit gyilkoltál le, te vadász, hogy a vérünk folyhasson az
ereidben?
- Corbin! Ne! - üvöltöm.
- Kussolj, Jacinda! Inkább nézd, ahogy az utolsó csepp drakivére is

2a" -
elfolyik!
A torkom megfeszül, megtelik tűzzel. A bőröm elpattan. Elengedem magam,
átadom magam a drakimnak.
Felpattanok Tamra mellől, lehántva magamról a ruhát. Kinyújtóztatom a
szárnyaimat, és elindulok felfelé, Corbinért. El kell kapnom, mielőtt eléri Willt
a torka felé meredő karmaival! Ám a szívem mélyén egyszer csak megérzem,
hogy nem fog sikerülni.
A tórkomat sikoly feszíti: összekeveredik a tűzzel és a füsttel. Karmos
ujjaimat kinyújtom, előrekapok, de csak a levegőt markolom.
Am amikor Corbin le akar csapni, Will keze hirtelen felemelkedik, es
oszlopnyi földet kavar kettőjük közé, mely csak úgy porzik.
Ez a felhőnyi, sötét föld, tele apró ágakkal és fűcsomókkal, majdnem olyan
magas, mint körülöttünk a fák, és hátralöki Corbint, aki így több métert
bukfencezik visszafelé, míg végül gyilkos erővel a földbe csapódik.
Felnyögök, és gyorsan lekuporodom. Kezemmel a fejemet védem, nehogy
megsérüljek a ránk zuhanó rögöktől. lantra ugyanezt teszi nem messze tőlem.
Bár nem vagyunk a földoszlop közelében, így is kapunk a törmelékből.
Hunyorgok az oszladozó porfelhőben, míg meg nem találom Willt, aki
visszanéz rám, látom arcán a meglepetést, melyet én is érzek.
— Vigyázz! — üvölti Tamra.
Corbin újra talpon van. Vér patakzik egy sebből a fején. Megérinti, és
megvizsgálja az ujjait. Az arca még durvább kifejezést ölt, amikor konstatálja,
hogy megsérült. Hatalmas üvöltéssel újra levegőbe emelkedik.
Mielőtt Willnek lehetősége lenne rá, hogy megismételje... azt a furcsa
dolgot, amit az előbb tett, ismét elsuhan előttem valami feketeség. Annyira
gyors, hogy először azt hiszem, még mindig a törmelékdarabok szállnak,
melyeket Will felkavart.

Követem ezt az új feketeséget, vadul kapkodom a fejem, hogy ne tévesszem

szem elől. Ót. Cassiant.
Teljes erővel ütközik Corbinnak, és a földhöz szegezi.

2a" -
 Egymásnak feszül a két ősi teremtmény. Gyönyörűek és vadak
drakialakjukban, feketék, nagy lakkszerű szárnyakkal.
Corbin felmordul, és a karmaival hadonászik. Fröcsög a nyál a szájából,
ahogy próbál az unokatestvére torkához kapni. Visszafojtott lélegzettel
figyelem a harcukat.
Nagyon gyorsan történik. Csak egy pillantás. De nem tudok mozdulni.
Cassian a földre nyúl, és felkap egy nagy követ. Felszisszenek, amikor
felemeli, és erősen megüti vele Corbin fejét.
Corbin elernyed, a feje oldalra bukik.
Tétován közelebb lépek.
- Meg... te meg...?
Cassian liheg, széles orreimpája remeg. Visszanéz rám.
- Nem! Nemsokára magához tér.
Nagy levegőt vesz, és egyetlen íves mozdulattal felröppen, széles
szárnyaival maga mögött verdesve, és én rájövök, mennyivel termé-
szetesebben fest így, mennyivel kényelmesebbnek tűnik neki a drakialak, mint
az emberi.
Egy időben én is így éreztem magam. De most már nem tudom, melyiket
szeretem jobban. Hogy melyik vagyok inkább — draki vagy ember?
- Jacinda - szólít Will, és mellém húzódik.
Kinyúlok, és átkarolom. Felnézek Cassianra, és hagyom, hogy ez a
mozdulat önmagáért beszéljen. Tudom, hogy érteni fogja.

2a" -
 Cassian ránk bámul, és én állom a tekintetét, azon igyekszem, hogy ne
befolyásoljon az, amit érezhet. Haragot. Megbánást. Bánatot.
Majdnem kicsúszik egy sajnálom, de aztán mégsem tudom kimondani.
Nem tudok mentegetőzni, amiért Willt szeretem.
~ Tehát elmész - állapítja meg dörgő drakinyelven.
Pislogok és demanifesztálok. Visszavedlek emberbőrömbe.
- El.
Tamra mellettem van, rám segíti levetett ruháimat.
Nem véve le a szemét rólam, Cassian is demanifesztál. Egy szál farmerben
van. Tamára pillant.
- O is veled tart?
- Itt állok! — csattan fel a húgom. — Ne beszélj rólam úgy, mintha nem
lennék itt!
Ránézek. Tamra szemei jégcsapként merednek Cassianra. Talán épp most
ábrándult ki belőle végleg.
- El hagyod a falkát? — kérdezi Cassian, és nem tudom, melyikünkhöz
beszél.
- Mindazok után, ami történt? - Körbemutatok. - Ugyan miért maradnék?
- Mert vannak fontosabb és komolyabb dolgok, mint a te vágyaid —
válaszolja, és a szemével Willre mutat.
- Nehogy már te prédikálj arról, mit jelent félretenni a vágyainkat! —
lantra szavai élesek. — Te Jacindára vágytál, és mindent meg is tettél, hogy
megszerezd. Az nem a falka érdekében történt. Csak magadért tetted, és senki
másért.
- Miről beszél Tamra? — Will mellém húzódik, és megszorítja a kezem.
- Biztos, hogy ezt most akarjuk megbeszélni? - Végignézek rajtuk, aztán
Corbinra mutatok. - Bármelyik pillanatban magához térhet, és túl közel
vagyunk a falka területéhez!
Will állkapcsában megfeszül egy izom, és Cassianon tartva a szemét a dzsip
felé húz.
- Igazad van. Húzzunk innen gyorsan!
 Cassian utánam kiált:
- Menekülj csak, Jacinda! Abban jó vagy!
Will megmerevedik az oldalamon, de Tamra az, aki kiborul. Megpördül, és
az arcára kiül minden haragja.
- Nehogy már neked álljon feljebb! Tudod, hová igyekszünk? Na, nem
mintha bármelyikünk is oda akarna menni, efelől nyugodt lehetsz! Épp azt a
liba húgodat megyünk megmenteni, aki csak azért került baja, mert
kémkedett Jacinda után!
- Miram?! - Cassian rám néz. - Igaz ez? Miramot mentek megmenteni? -
Aztán Will re néz. - Akkor nem halt meg?
Will hallgat, én pedig alig merek levegőt venni. Végül válaszol:
- Még életben van.
Cassian szemén valami fény suhan át. Ez új. Érzem a megkönnyebbülését.
- Akkor veletek tartok.
- Micsoda? - mered rá Tamra, és követi Cassiant, aki a dzsiphez indul. -
Nem hiszem én azt!
- Ő a húgom. - Cassian hangja éles, a szája alig mozog.
Tamra tehetetlenül bámul rám és Willre, és a szemei mondják el, amit érez:
ne engedjétek, hogy velünk jöjjön!
- Veszélyes vállalkozás - figyelmeztetem.
- jacinda! - sziszegi Tamra.
Cassian rám néz, és én megértem, hogy semmilyen veszély nem tudná
eltántorítani.
Will arcát fürkészem, és várom, hogy döntsön, végül is ő vezeti ezt a
küldetést. Hüvelykujjammal apró kört írok a tenyerébe. Viszonzásképp
megszorítja a kezem, és elindul. Az anyósüléshez vezet.
-Jobb lesz indulni.
Cassian komoran bólint, és bemászik a Lánc! Rover hátsó ülésére.
Tamra még morog valamit, de aztán ö is beül, igyekezve a lehető
legtávolabb kerülni Cassiantól.
Will beindítja a motort, és a kezét az enyémre csúsztatja. Kitolatunk a
tisztásról. Ujjaimat az ujjai közé fonom, látom rajtuk megcsillanni lila vére
foltjait. Vagy az övé, vagy Corbiné. Nem tudom, de a mellkasom összeszorul a
látványtól.
A foltok helyett inkább Will arcára fókuszálok, mély, fel-fel villanó,
kifürkészhetetlen szemeire, és azt mondom magamnak, hogy ez így van jól.
Will. Én. Mi... együtt ezen a küldetésen.
Pillanatokon belül már úton is vagyunk: négy furcsa útitárs, aki lefelé tart
a hegyről, át az örvénylő ködökön. Nidia védőrendszere egyre vékonyul, ahogy
ereszkedünk.
Távolodunk a falkától.

L EGUTÓBB , AMIKOR ELHAGYTAM A F ALKÁT , csak a kétségbeesést éreztem. A

fájdalmas bizonyosságot, hogy sohasem lehetek már teljes egész. Hogy a
falka nélkül semmit sem érek. Akkor nem önszántamból menekültem,
anya vitt magával.
Most egészen más a helyzet. Most én menekülök. Én. Saját elha-
tározásomból. Olyan gyorsan, ahogy csak bírok. A falka nélkül szabad lehetek.
Teljes egész, amilyen hetek óta nem voltam. A remény csordultig tölti a
szívem.
Will fogja a kezem. Cassian és Tamra a hátsó ülésen hallgat. A feszültség
úgy gomolyog négyünk közt, mint a köd, melyet magunk mögött hagyunk.
 Érzem Cassiant. Kemény és dühös elszántság árad belőle, ami ösz-
szekeveredik az én gyengédebb érzelmeimmel. Igyekszem az enyémekre
koncentrálni, őt pedig valahogy kizárni.
Lenézek Will kezére, mely az enyémre fonódik. Milyen erős! Beugrik, hogy
megrökönyödött ettől az erőtől Gorbin, és átadom magam az emlékezésnek.
Voltak már ennek korábban is jelei. Amikor Big Rockon megküzdött
Cassiannal, és állta a sarat. Akkor a kiképzésének tudtam be, de már nem
vagyok olyan biztos ebben. A mai eset után nem. Azután nem, hogy láttam,
mit csinált a földdel.

Lehetséges, hogy Will drakiképességeket nyert a vérátömlesztésekor? Az

ónix drakik erejét a földel drakik tudását, mely megmozgatja a talajt? Szinte
elképzelhetetlen, de mégis... láttam, amit láttam. Felemelte a földet. Erre csak
a folddrakik képesek. Nem csak képzelődtem.
Tamra is látta. Ez. csak a vér miatt lehet. Csakis. Különben mi lehetne a
magyarázat? Immúnis az árnyékolásra, elképesztően erős, manipulálni tudja
a földet. Erre egyetlen draki sem képes egyedül.
Elgondolkozom, mi rejtőzhet még ebben a fiúban? A vérében?
Mindenképp szóba fogom ezt hozni, de csak majd akkor, ha kettesben
leszünk. Mivel tudom, hogyan érez Cassian, nem akarom előtte felvetni, hogy
Will az életben maradáson kívül esetleg mást is kapott a drakivérrel.
Az elhúzódó csöndben ezen merengek.
Cassian töri meg végül a hallgatást egy kérdéssel.
- Körülbelül mennyi idő múlva érünk oda?
-- Attól függ, megállítnk-e útközben - feleli Will.
- Ne álljunk meg! - vágja rá Cassian fakó hangon.
W'illre sandítok, és látom, ahogy az arcában megugrik egy izom. Aprót
szorítok az ujjain, hogy türelemre intsem. Pont elég nehéz lesz ez a küldetés
így is. Muszáj kijönnünk egymással.
Tamra felhorkant, és mormogni kezd.
- Mindig ő akar lenni a főnök.

- 249
 Hátranézek rá. Keresztbe font karral ül, és majdnem az ajtónak tapad,
annyira igyekszik távol tartani magát Cassiantól az autó szűkös terében.
Visszafordulok a szélvédő felé, és halkat sóhajtok.
Ez hosszú út lesz, az biztos.
Jó pár órán ár csak megyünk, tankolni és ételt venni is csak egyszer állunk
meg. Felszínesen szunyókálok Váll mellett, az álmaimat elmosódott,
rettegéssel átszőtt képek népesítik be, egymást váltva pörögnek félig éber
tudatomban.
Látom magam a kisbuszban. M irammal. Meleg van és nincs levegő, a
pórusaim kegyelemért könyörögnek a fojtogató katlanban. Miram nyögdécsel,
és én hozzákúszom, négykézláb. Csakhogy amikor odaérek hozzá, és
megfordítom, nem Miram az. Hanem apa.
Szemei üvegesek, kiüresedve merednek a semmibe. Bárhogyan is
szólongatom és rázom, nem tér magához. Csak fekszik ott, mint egy darab kő.
Visszatornászom magamat az ébrenlétbe, levegőért kapkodva.
Will vár rám a túloldalon, keze szorosan fogja a kezemet.
-Jól vagy?
Kipislogom a szememből az álmot, és bólintok, bár nehezen titkolom,
mennyire felkavart ez a látomás. Körbenézek, es észreveszem, hogy állunk.
Will kintről hajol be hozzám.
- H... hol vagyunk? Mi történik?
- Megálltunk éjszakára — mondja Will. A sötétség mélyén észreveszem
Cassiant, aki előtűnik az éjszakából. - Gyere!
Kimászom az autóból, és Will kézen fog. Az ajtó becsapódik Iámra után,
aki összehúzza magán a dzsekijét.
- Hideg van!
- Vannak takaróink, és rakhatunk tüzet!
Megborzongok a hűvös éjszakában. Itt tényleg hidegebb van. Érzem,
mennyit esett a hőmérséklet, mióta legutóbb megálltunk, jó pár mérfölddel
délebbre. A távoli hegyek megtörik a fekete ég vonalát.
Tamra a kezére lehel.
— Nem tudunk olyan helyen éjszakázni, ahol van plafon és négy fal?

- 250 ■■■•■
 — Míg nem értünk elég messze a falkától, jobb lesz meglapulnunk.
Kerülnünk kell a nyilvános helyeket.
Megfordulok Cassian mély hangja hallatán. Szemei folyékony feketék az
éjszakában. Áthatolhatatlanok, csakhogy én már át tudok hatolni rajtuk!
Érzem a dühét. Érzem a tehetetlenségét.
—Igaza van — bólint Will. Meglep, hogy ők ketten bármiben is
egyetértenek. - Táborozzunk le!
— Szedek tűzifát. - Azzal Cassian már el is tűnt a fák között.
Tudom, mire vágyik. Arra, hogy egyedül legyen. Hogy egy kicsit ne kelljen
engem Will-lel látnia.
Tamra és én segítünk Willnek szétteríteni a takarókat a földön, aztán
körberakni a köveket a tábortűzhez. Will a kocsihoz megy, és a benzinkútnál
vásárolt kajával tér vissza, kamra megszerzi az egyik chipses zacskót, és
lehuppan egy takaróra.
Cassian újra felbukkan, én pedig választok magamnak egy takarót. Leülök,
és nézem, ahogy ő és Will nekilát a tűzrakásnak. Furcsa őket így látni, hogy
együtt dolgoznak valamin, és nem megölni készülnek egymást. Valamiért
feltámad bennem a remény. A remény, hogy mi négyen mégis képesek leszünk
csapatként működni, és minden rendben lesz.
Nem megy nekik egykönnyen a tűz fellobbantása, legalábbis eleinte. De
aztán odahajolok a tohonya hamuhoz, és kiengedek magamból egy kisebb
lángot, pont eleget ahhoz, hogy a tűz életre keljen. Will és Cassian hátraugrik.
Tamra felnevet, és közelebb húzódik, előrenyújtja a kezeit.
— Szuper! Azt hittem, beletelik egy fél éjszakába.

- 251
 - Csak produkálja magát! - mondja Will morogva, és átkarol.
Hátradőlünk a takaróra, míg a karja át nem melegszik.
Cassian az ételes zacskóban turkál. A szemem sarkából látom, milyen
kellemetlenül érzi magát. Kiválaszt egy üveg gyümölcslét, és eltűnik a
fák között. Bűntudatom van, és úgy érzem, utána kéne mennem, hogy
megnyugtassam. Végül is egyesültünk. Akár csak elját- szottuk, akár
nem, nehéz lehet neki így látnia Will-lel.
De túl sokáig voltam távol Willtől. Nem akarok elmozdulni mellőle,
nem akarok kibújni oltalmazó karjaiból. Még nem. Sohasem.
- Együnk valamit! - Will közelebb húzza a zacskót. - Melyik legyen?
Csokis keksz vagy sajtos chips?
Nem is emlékszem, mikor nassoltam utoljára. Szerintem Chapar- rai
óta nem. Kikapom a csomag csokis kekszet a kezéből.
- Tudtam, hogy azt kívánod majd.
- Honnan?
A szája az enyém felé közelít.
- Édeset az édesnek.
Will betakargat, és jó közel húz magához. Megosztjuk az ételt, és
elnézzük az éjszakai égen úszó szürke Jellegeket. Annyi szénsavas
eperlevet iszom, hogy belebizsereg az orrom.
- Azt hiszem, ez most az a bizonyos randi, amire eddig nem volt
lehetőségünk - búgja Will a fülembe, meleg leheletével az arcomat
cirógatva.
Elmosolyodom, mert eszembe jut, hogyan szakította félbe az első
hivatalos randinkat Xandcr az unokatestvéreivel.
- Hát, ahogy látom, nem abban a kis görög étteremben vagyunk,
amit beígértél, de azért elég jól érzem magam.

.... 252 -
" -
" - Eperlé, csokis keksz, chips. Ennél azért jobbat érdemelsz! Tamra
morog valamit, és Felül, aztán felkapja a takaróját és a chipsét.
- Inkább a kocsiban alszom. Nem fogom egész éjszaka ezt a túr- bókolást
hallgatni!
Rám kacsint, és a dzsip Felé indul. Eudom, hogy nem ideges igazából, csak
kettesben akar hagyni minket.
Will és én hallgatunk, egymás karjaiban, a sötét eget nézve.
■

- Egy napon nekünk is lesz, Jacinda.

belé fordulok, az orrom majdnem az orrába ütközik.
- Mi?
- Hát normális randink.
Mosolygok.
-Nem érdekel, normális-e vagy sem, Will. Csak azt akarom, hogy együtt
legyünk. Biztonságban. És boldogan.
A hajamba túr.
- Úgy lesz.
Úgy lesz. Miután elértük az enkrószok erődjét, és kiszabadítottuk
Miramot. Miután megtaláltuk anyát. Lecsendesítem a gondolataimat,
hagyom, hogy szabadon ússzanak, mint odafent a szélfútta felhők. Will a
hajammal játszik. A mozdulatai elhódítanak.
- Minden rendben lesz. Bejuttatom a csapatot, és mindenkit kihozok
épségben, ludom, hogyan működnek az enkrószok.
Tudom, hogy ki kéne faggatnom az enknászokról, és megkérni, hogy
meséljen a ránk váró ellenségről. Tudom, hogy be kéne vallanom neki, hogy
egyesültem Cassiannal, de a szemeim lecsukódnak, én pedig képtelen vagyok
már bármit tenni ellene. Az utolsó dolog, amit látok, Will, amint tágra nyílt
szemmel bámulja az éjszakai eget.

. .. 253 ■—
Reszketősre ébredek, de nem tudom, Will az, vagy én. Egymás karjaiban
fekszünk, nehéz megállapítani, hol végződik az egyikünk, és hol kezdődik a
másik. Kicsusszanok meleg öleléséből, és egy fújással újra életre keltem a
tüzet. Guggolok és körülnézek: kis táborunkban még mindig senki más nincs,
csak Will és én.
Az autóhoz lépek, és a hátsó ülésen meglátom az alvó húgomat. Az áliáig
magára húzta a takaróját. Cassian azonban nincs sehol. Az égbolt szürkéskék.
A hajnal már nincs messze. Elkóborolt volna egész éjszakára?
Grimaszolok, és elindulok arralelé, amerre távozott. Azonnal elnyel a sűrű
erdő, de nem félek. Sosem féltem a természettől, sem a magánytól, ami mindig
elkapott benne. Lépéseim eggyé válnak az erdő fövényével, a puha földdel, az
apró tűlevelekkel. Talpam alatt ropognak a gallyak, hangjuk összefüggő
ütemet alkot.
Nem gondolkozom, csak megyek előre, mert a lelkem mélyén tudom az
utat, megvan, melyik ösvény az enyém a fák között, mivelhogy érzem Cassiant.
Nincs már messze. Érzem. Öt. Közben a távolban mintha vihar éledezne.
Apró reccsenés hallatszik, de nem figyelek fel rá, hiszen az erdőben sosincs
csönd. Megismétlődik.
Nem állok meg, de a biztonság kedvéért félrehajtom a fejem, és jobban
fülelek. Jó pár ág letörik, megadva magukat valami nagyobb súly alatt. Nem
egy kicsi állatról van itt szó. Nem egy futkározó mókusról az aljnövényzetben.
Ez Cassian.
A tarkómon felállnak a pihék. Megállók, és fürkészni kezdem a sok,
kísértetiesen meredező fát magam körül. Kifújom a levegőt, és lekuporodom,
igyekszem olyan picire összegömbölyödni, amennyire csak bírok.

Ujjaimmal a földre támaszkodom, készen rá, hogy felugorjak vagy kilőjek,

ha szükséges. A csontjaim megkezdik szokott húzódásukat, a bőröm
megfeszül, majd viszketősen leolvad rólam, hogy vastagabb drakibőröm
előtűn hessen.
A hang egyre erősebben ismétlődik a levelek között.

ói
 Mozdulatlanná merevedek, és miközben várok, teljesen beleolvadok a
tájba.
Aztán meglátom. Egy hatalmas fekete medve kószál a fák között, csillogó
orra a földet szimatolja, ahogy halad. Az állat felemeli világítóan fekete fejét,
és a füleit hegyezi. Az orrlyukai remegnek, amikor körbeszaglászik engem, és
a levegőt körülöttem. Felfigyel rám.
Nagy robajjal támadó lépéseket tesz felém. Talpra állok, és állom a
tekintetét, engedem, hogy megérezze bennem az állatot. En is az vagyok,
akárcsak ő, és harcolni fogok magamért. A medve előrebillenti a fejét, készen
a csatára. Egy pillanatig visszatartjuk a levegőnket, és csak bámuljuk egymást.
Elönti az adrenalin a testemet.
Aztán meghallok még egy hangot. Cassian csörtet át a fákon, a nevemet
kiáltja, majd megérkezik és mellém áll. Megragadja a kezemet, és borzalmas
üvöltést hallat. Az arcára nézek, és látom, hogy félig manifesztált. Vékony
drakipupillái veszélyt sejtetnek. Nyers ereje átitat, és én is erősebb leszek tőle.
Együtt szállunk szembe a medvével, törhetetlen harcvonalat alkotunk.
Egy pillanatig csak méreget minket a medve, aztán felmordul, és sörét,
okos szemei lesiklanak rólunk. Megfordul és folytatja útját, érdemesebb
zsákmány után kutat. Fellélegzem, hogy elmegy, és nézem, ahogy elcammog.
Csodálom izmai hullámzását a vastag bunda alatt, és megkönnyebbülök, hogy
egyikünknek sem kellett megölnie ezt a szép teremtményt.
Elmosolyodom, amikor Cassianra pillantok, de akkor meglátom Willt.
Nem messze tőlünk ácsorog, arcán olyan kifejezéssel, melyet még sosem
láttam. Kétely? Fájdalom? Sokféle érzelem ül ki éles vonáséi arcára.
Kikapom a kezemet Cassianéból, és a combomra tapasztom, mintha ki
tudnám belőle dörzsölni az érintését.
-Will!
Megállóm, hogy ne kérdezzem meg, mióta áll ott, mióta néz minket. Az
úgy hangzana, mintha bűnös lennék, pedig nem vagyok az. Csak épp titkolom
az igazságot.
Will Cassianra mutat.
 - Honnan tudtad, hogy bajban van? Alig töltöttél el öt másodpercet a
tábortűznél, máris rohantál vissza az erdőbe, azt kiabálva, hogy Jacinda bajban
van. Te tudtad! De honnan?
Kapkodom a tekintetem Cassian és Will között. Cassian rám néz, mellyel
azt üzeni, hogy ezt nekem kell elmagyarázni.
- Jacinda?
Will türelmetlenül várja a válaszom. Az igazságot akarja hallani, legyen
bármilyen nehéz is bevallani.
Lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek. Tudtam, hogy előbb-utóbb
eljön az a pillanat, amikor el kell neki mondanom mindent.
- Történt valami, amikor hazamentem.
Will szemeiben aggodalom csillan. Szerintem sejti, mi következik, vagy
legalábbis, hogy nem fog neki tetszeni.
- Micsoda?
- Meg akarták metszeni a szárnyamat.
Az állkapcsa megfeszül.
- Bántottak?
Megrázom a fejem.
- Nem. De anya tiltakozott, ezért száműzték!
- És még mi történt? - kérdezi, mert tudja, hogy ez nem minden. Hogy a
java még csak most jön. - Végül miért nem metszették le a szárnyaidat?
Innentől hadarok, mert úgy vélem, minél gyorsabban mondom ki mindezt,
annál jobb, annál fájdalommentesebb.
- Meggondolták magukat, miután Cassian mást javasolt.
- Mást javasolt?
Will már nem rám néz, Cassiant bámulja és ő viszont. Will profilja
megkeményedik, mintha vissza kéne fognia magát.
Nagyot nyelek, mert gombóc van a torkomban.
- Igen, egy másik lehetőséget. Hogy egyesüljünk.
- Hogy egyesüljetek? - Visszanéz rám. - Úgy, mint egy házasságban?
- A drakiknál ez a megfelelője, igen, nagyjából ugyanazt jelenti.

ói
 Csakhogy az összehangolódás lehet még mélyebb, még áthatóbb, szinte
már zsigeri közösség...
De ezt persze nem mondom ki. Még nem. Először eméssze meg az előbbit.
Will megfordul, és kemény léptekkel arrébb sétál, egy fához. Tehetetlenül
nézem a merev hátát, és megrezzenek, amikor végül megmozdul, és öklét a
kéregbe vágja.
Mellélépek, és kétségbeesett ujjaimmal hátrahúzom a karját.
- Választhattam az álegyesülés és a szárnymetszés között! — Kezembe
fogom véres, összezúzott öklét, és felszisszenek a látványtól. - Will, ezt meg
kell értened!
Lassan, mélyet sóhajt, és bólint. Megfordul.
- Megértem. Tényleg. - Csak épp nem rám néz, hanem Cassianra mered.
— És nem hibáztatlak érte, Jacinda. Ez csak álegyesülés volt. - Élesen bólogat
a szavaihoz. - Nem igazi.
A mellkasomban enyhül a szorítás. Will megértette a dolgot. Minden
rendben lesz. tehát. El is hiszem ezt egy pillanatig. Aztán Cassian mély,
erőszakos hangja letörli a mosolyt az arcomról.
- Ha már így belekezdtél, mért nem mondasz, el neki mindent, Jacinda?
Cassianra bámulok.
- Miért, mit hagytál ki? - kérdezi Will, és ujjai elengedik a kezemet.
Utálom ezt, utálom, hogy elhúzódik tőlem!
Megragadom a kezét.
-Semmit! Mindent tudsz.
Mindent, kivéve az ostoba babonákat. Nem minden draki párnál jön létre
az a mély kapcsolat. Nem általános érvényű ez a szabály. Ugyan miért hoznám
ezt elő? Csak mert azt képzelem, újabban jobban érzem Cassiant? Csak mert
megérezte, hogy veszélyben vagyok?
- Az érdekelte, honnan tudtam, hogy bajban vagy. Meséld el neki, Jacinda!
Will bői árad a feszültség. Olyan, mintegy megfeszült huzal, mely mindjárt
elpattan.
- Nos, vannak, akik úgy tartják... - Köhintck. - Páran úgy tartják, hogy a
draki párok egyesüléskor... összekapcsolódnak.
- Összekapcsolódnak?
Will felcsapja a fejét, és én meglátom ebben a mozdulatban a fenyegetést.
Mintha bármikor kész lenne támadásba lendülni.
- Egyfajta érzelmi kötelék ez - magyarázom.
Will először nem szól semmit, egyre csak Cassiant nézi. Aztán megismétli:
— Vannak, akik úgy tartják? Te hogy tartod? Mi az igazság, jacinda?
- Ez mindenkinél teljesen más. Mi nem...
— Nektek milyen?
Összerezzenek a hangjából áradó indulattól.
- Olyan...
Úgy szeretnék hazudni! Nem akarom megbántani, és főleg nem akarom,
hogy azt higgye, ő meg én most kevesebbek vagyunk, mint mielőtt Cassiannal
egyesültem. Mert az nem lehet igaz.
De nem tudok hazudni. Willnek nem.
Nagyot nyelek, és vallani kezdek.
- Az egyesülés óta... érzünk valamit egymásból. Jobban átérzem Cassiant.
Will lassan bólint, és elhúzódik tőlem.
— Most mit csinálsz? — kérdezem, és érzem, hogy közelít a pánik, ahogy
Will egyre messzebb sétál tőlem.
Istenem, csak ezt ne Nem azért mentem keresztül minden poklon, hogy a
végén csak úgy itt hagyjon! Cassianra kiáltok:
— Most boldog vagy?
Cassian csóválja a fejét, és én nagyon dühös leszek tőle, mert szánalmat
látok a szemében.
- Muszáj volt megtudnia. Sajnálom, Jac...
— Hagyd abba! — vágok vissza. — Engem te csak ne sajnálj! Nincs rá
szükségem. Will és én ki fogunk békülni.
Azzal megindulok Will után az erdőben.
Gyorsan halad, ösvényt vág magának a fák között.

- Hé! Ugye tudod, hogy kószál errefelé egy medve? - kiáltom utána

ói
aggodalmasan.
Nem felel.
- Will! Hová mész?
Szinte már szaladok, hogy utolérjem. Megragadom a karját, hogy
kényszerítsem, forduljon meg, de magától megteszi.
- Mit kellene csinálnom, Jacinda? — fakad ki. — Mosolyogva vegyem
tudomásuk hogy egyesültél Cassiannal, ami mellesleg azt jelenti, hogy... ja,
bocs, automatikusan bele is szerettél?
- Én nem ezt mondtam! - A levegőbe gesztikulálok. - Ez egyszerűen nem
igaz!
- Akkor elmagyaráznád, hogy mi ez az egész? - Összekulcsolja a karját. -
Mit is jelent pontosan az érzelmi összekapcsolódás?
-Igen, elmagyaráznám, ha nem viselkednél ilyen hülyén! - és mellkason
bokszolom.
Jó ideig csak néz le rám, aztán elmosolyodik.
- Oké. Mondd el!
-Amióta egyesültünk, egyszerűen jobban átlátok rajta. Néha megérzem,
átérzem, amit ő érez. Ennyi. Tényleg.
- Tehát egész nap érzed, hogy Cassian mit érez?
- Csak a nagyon erős érzelmeket. Nem minden apróságot.
Úgy tűnik, még mindig nem győztem meg. Közelebb lépek tehát, és
suttogom fogom, ujjaimmal a befeszült karját cirógatva.
- De ez semmit nem változtat azon, amit irántad érzek.
Hátralép, megtörve a fizikai érintkezést.
De most nem fogom engedni, hogy elszökjön. túl sok minden van már
mögöttünk. Akkor is harcolni fogok érte, ha vele kell harcolnom.
-Ez nincs hatással arra, amit te jelentesz nekem! Te engeded, hogy hatással
legyen arra, te hogy érzel irántam?
Lenéz rám, szeme sötéten csillog az éjszakában. Nem tudom kiolvasni a
gondolatait. Közelebb lépek, megérintem a kezét, ujj az ujjon, próbálkozom.
Kisujja az enyémre csavarodik. A levegő, melyet benn tartottam, sóhajként
távozik, a szívemben enyhül a fájdalom.
- Itt vagyok - emlékeztetem. - Veled. Cassiant elhagytam, a falkával
együtt. Ha visszagondolsz, ő nem volt benne a szökési tervben.
Will is felsóhajt, és beletúr a hajába.
- Igen, tudom. Jesszus, Jacinda! Csak szeretnék végre veled lenni.
Mindenfajta akadály nélkül.
Átkarolom.
- Együtt vagyunk. Mostantól mindig. Nem leszünk távol soha többé.
Kiszabadítjuk Miramot, és aztán csak te meg én.
- Csak te meg én. Az jó lenne.
Elönt a megkönnyebbülés, és elfog a vágy, hogy jó alaposan kisírjam
magam. Csak most veszem észre, mennyire aggódtam, hogy örökre ellök majd
magától, miután megtudta az igazságot. Viszont most megbizonyosodhattam
róla, hogy jól ítéltem meg, hogy jól választottam, hogy ez így van jól. Vele.
Együtt.
Hosszéi percekig csak állunk összeölelkezve, két dudaszó térít minket
mattunkhoz.
- Tamra — tippelem.
- Igen. Menjünk!
Will kézen fog, és az autóhoz vezet.
- Kibékültetek? — kérdezi Tamra, amikor beülünk.
Vagy hallotta a kiabálást, vagy Cassian gyorsan beavatta.
- Igen, minden rendben - mondom, és jelzem a szememmel Tamrának,
hogy ezt most ne feszegesse tovább.
— Minden nagyon rendben van — mondja Will, és jelentőségteljesen néz
Cassianra.
Cassian visszanéz, rá, pókerarccal.
-Szuper - bólint Tamra. - Akkor induljunk! Minél előbb szabadítjuk ki azt
a kis boszorkányt, annál hamarabb leszünk mi magunk is szabadok!
Nem firtatom, mitől kell megszabadulnunk. Vagy kitől, Tamra számára
már úgyis egyre megy. A falka. Cassian.

ói
Hamarosan ismét a sztrádán suhanunk, egyenesen bele a napfelkeltébe.
Ó RÁKKAL KÉSŐBB , mintán Will autóját lecseréltük egy leharcolt kisbuszra,
hátranézek a vállam felett az alvó Cassianra és Tamrara. A rozsdás,
behorpadt padlóra plédeket terítettek, azokon fekszenek.
- Mennyi idő még?
— Talán holnap éjjel odaérünk. Ha nem állunk meg többször.
— Jól van.
Az autó padlója nyikorog a talpam alatt, úgyhogy inkább felhúzom a
térdeimet. Fészkelődönm a szakadt, műszálas üléshuzaton, és próbálom nem
visszasírni a Land Rover kényelmes, tág terét. Ez úgyis csak ideiglenes. Will
autóját egy kamionmegállóban hagytuk, majd akkor megyünk vissza érte, ha
megmentettük Miramot.
Sóhajtok, és hatrahajtom a fejem. Minél előbb megoldjuk ezt a dolgot,
Miram és Cassian annál hamarabb mehet haza. És akkor Will, Tamra és én
végre anya keresésére indulhatunk, és új életet kezdhetünk valahol.
Kibámulok az ablakon, biztonságban érzem magam a tiszta éjszakában.
Végre nincs köd.
Will a kezemért nyúl. Hüvelykje a csuklómon köröz. Ettől mintha
elektromosság költözne a karomba. Vágyakozva egymásra pillantunk, és
tudom, hogy ő is érzi. Hátralesek a két alvóra, idegesít a tudat, hogy még
milyen sokáig nem lehetünk kettesben Will-lel! Ráadásul egyre veszélyesebb
lesz az utunk. És ha nem éljük túl ezt a küldetést?
 Mintha megérezné a kételyeimet, Will megszólal:
- Vittem már oda szállítmányt apámmal. Bejutni nem olyan nehéz.
- Nem a bejutás miatt aggódom.
- Ki is fogunk jönni. Sosem gyanakodnának arra, hogy egy vadász ki akar
hozni egy drakit. Mi szállítunk, átvesszük a pénzt, aztán lelépünk. - Bólint, de
nem vagyok biztos benne, hogy el is hiszi, amit mond. - Meg fogjuk úszni. És
aztán együtt leszünk. Cassian nélkül.
Egy szemből jövő autó lámpái megvilágítják Will arcát. Ha a szavai esetleg
nem lettek volna elegendőek, az arckifejezéséből megértem, hogy ugyan nem
hibáztat az egyesülés miatt, de nem is örül neki túlzottan. És addig nem fog
megnyugodni, amíg Cassian vissza nem tér a falkához. Nélkülem.
- Mondtam, hogy nem volt igazi.
- Tudom. Belekényszerítettek. Semmit sem jelent. - Ujjaimat az ajkához
vonja egy könnyű csókra. — Miért nem alszol egy kicsit?
- Biztos nem vagy túl fáradt a vezetéshez?
-Cassian felajánlotta, hogy átveszi a kormányt. Egy óra múlva felébresztem.
Lehunyom a szemem, de nem gondolom, hogy el is fogok tudni aludni.
Ez az. utolsó gondolatom.
Erős kezet érzek a vállamon, mely visszaráz az ébrenlétbe. Megrándulok,
körbelesek, minden izmom bekapcsol, készen rá, hogy harcoljak, hogy
repüljek.
- Megjöttünk - mondja Will.
Vajon mikor lettem ilyen elővigyázatos, mikor alakult ki nálam, hogy ha
álmomból ébresztenek, akkor is azonnal készen állok egy váratlan támadásrai
Most nincs idő ezen gondolkozni. Elég annyi, hogy ez még jól jöhet a ránk
váró kalandok során.
Jobbra-balra nézek. Egy keskeny földút szélén állunk, körülöttünk fák.
Tamra előrehajol, és pontosan azt mondja, amire én is gondolok.
- De hát itt nincs semmi.
Will lelveti az állát.
- Azt gondoltad, a főkapuhoz hajtok, és nagyokat dudálok?
 Tamra felhorkant.
- Hát akkor mutass utat, bátor vezérünk!
Hitetlenkedve nézek a húgomra. Úgy csinál, mintha semmi sem forogna
kockán. Mintha csak kirándulnánk egyet, bebarangolnánk a vidéket, vagy
ilyesmi.
Will kiszáll a kisbuszból. Cassian már kint áll, arcát a szélbe tartva, mint
aki a levegőt szaglássza. Feltételezem, hogy pont ezt teszi.
Will kinyitja a hátsó ajtót, és lerántja a plédeket a fegyverraktárunkról. Már
volt szerencsém látni az arzenált, amikor autót váltottunk, de most is elakad
a lélegzetem tőle.
Cassian azonnal a fegyverek között matat, válogat, melyiket vigye magával.
Én csak ámulok, ahogy ő meg Will amolyan fiúdolgokról társalog, mint
pisztolyok, kések és nyilak. Latolgatják, melyikben mi a jó és a rossz, mint régi
bajtársak.
Tamra és én összenézünk, és a szemünket forgatjuk.
Kis idő múltán köhintek egyet.
- Gépfegyverropogással fogunk bevonulni?
- Igen - bólogat Tamra. - Nem arról volt szó, hogy először csak felmérjük
a terepet, hogy kiismerjük magunkat?
- A terv nem változott. Ez csak elővigyázatosság.
Will egy tokot erősít a bokájára a farmere szára alá, és belecsúsztat egy
pisztolyt. Megremegek, látva, milyen természetességgel teszi, mert persze
eszembe jut, hogy nem először csinál ilyet. Cassian követi a példáját.
Megállóm, és nem kérdezem meg, volt-e valaha is pisztoly a kezében. A
falkában ugyanis nincsenek fegyverek. De jobb, ha nem kötüzködöm. A fiúk
végre egyetértenek valamiben. Nem akarom megtörni a varázst.
Will előveszi a távcsöveket, és mindnyájunknak ad egyet. Rám kacsint.
- Most csak körülnézünk, aztán kitaláljuk a stratégiát.
Becsapja a kisbusz ajtóit, és elindul az élen, le az útról. Magas fű akad a
farmerem szárába, ahogy haladunk a fák árnyékában, olyan, mintha vékonyka
kezek vissza akarnának tartani bennünket.
 Itt sokkal hidegebb van, mint amihez hozzászoktam. Behúzom a
termodzsekimet. Életemben először érzem, hogy szükségem lenne
télikabátra.
A fák gyérülni kezdenek. Will jelez a kezével. Megállunk.
- Innentől kúszunk! - mondja, és előremutat egy lejtős mezőre. -
Őrszemek. Mindig figyelnek. Akkor is, ha te nem látod őket. Nem lenne jó, ha
észrevennének.
A bőröm feszül és bizsereg, ahogy kúszni kezdünk, könyökön és térden,
lefelé a lejtőn. Végül egy kis dombon megállunk. Alattunk egy falu bújik meg
a völgyben.
- Hol vagyunk? - kérdezi 'kamra, és belenéz a távcsövébe.
- Ez itt Félhold-völgy- feleli Will. - Népesség: 978 fő.
- Kihaltnak tűnik - állapítja meg Cassian.
- Valóban - bólint Will, és végigmutat a gyönyörű völgyön. — Az ott az
ábécé. Az meg a Félhold-völgy Gimnázium, minden osztály egy épületben. A
művelődési ház. Joel Barbecue étterme. Antonio pizzériája, nem is rossz.
Vártam ott sokszor, míg apa és a nagybátyám szállítmányt adtak át. Csak
kettesben lehet ugyanis szállítmányt átadni. És ott, látjátok azt az épületet?
Az a város fő munkaadója. A FVOK: Félhold-völgy Orvosi Kellékek.
Megvizsgálom a hatalmas, ártalmatlannak tűnő, fehér kövekből épített
gyárat. Az épületet körülvevő magas kerítés azonban már nem tűnik olyan
ártatlannak, tetején a könyörtelen szögesdróttal. A portásfülkében egyenruhás
őr áll. Úgy látom, ez az egyetlen bejárat - és kijárat. A nagy belső parkoló félig
tele van autókkal.
- Főleg orvosi kellékeket árulnak. Mindent, amit egy egyszerű orvosi
rendelőben is megtalálsz: injekciós tűket, műtőeszközöket.
- Ez lenne az enkrósz-erőd? - kérdezi Cassian. - így álcázzák?
- Igen - feleli Will. Száját keserűen elhúzza. Lemutat a völgyre. - Az egész
csak álca. Az egész város. Itt mindenki nekik dolgozik, vagy olyan valakihez
tartozik, aki nekik dolgozik.
A bőröm forrón vibrál, a szívem pedig szinte kalapál a mellkasomban,
ahogy lenézek a városra. Tehát ez az a hely, ettől rettegtem oly sok éven át,
bár szinte semmit nem tudtam róla. Nem tudtam, milyen valójában.
De ez itt ezerszer rosszabb, mint az a börtönszerű erődítmény, aminek
eddig elképzeltem. Ez itt maga a gonosz, az ártatlanság álarca mögé bújva!
Ahogy csendesen elterül a völgyben, és rajta az udvarias masni, ez a
tökéletesnek látszó kis közösség. Holott alatta, az álca mögött, ezen a helyen
csak szenvedés és halál van.

Apám képe jelenik meg előttem. Idehozták volna? És Miramot is?

Mindketten e magas falak mögött vannak?
És hirtelen megszületik bennem az elhatározás. Vagy Cassianban? Végül is
mindegy. A lényeg, hogy ugyanarra jutunk: hogy itt már többről van szó, mint
Miram megmentéséről.
Megérzem, hogy Will néz, és felé fordulok. Ó is úgy gondolja. Ő is benne
van. Velem együtt. Mindenben együtt.
- Romboljuk le az egészet! - hadarom. - A földig!
Will rám mosolyog, engem pedig elönt a melegség, amiért ilyen szerencsés
vagyok, és amiért ennyi mindenen sikerült túljutnom. Mert Will velem van. És
a húgom is. Még Cassian is. Nem egyedül indulok e küldetésre, és nem vagyok
áldozat, mint Miram. Vagy fogoly, mint apa volt. Be fogunk jutni az erődbe.
Kihozzuk Miramot. Együtt harcolunk. És ebben a percben hiszek abban, hogy
minden lehetséges.