Professional Documents
Culture Documents
F. M.
Lucának és Ameliának,
életem két legnagyobb kalandjának.
Kívánom, hogy ragadjátok meg a kardot
saját történeteitekben!
T. W.
De a zsolozsmák közt egy hang hallaték,
Mint víz alól, mert lenn lakik a mélyben
Nyugodtan, bármi vész is rázza fönn
A külvilágot s míg a viz szine
Hullámzik, ő – Urunkként – rajta járdal.
ALFRED TENNYSON: Arthur eredete{1}
Pár pillanattal később Nimue már ott baktatott az anyja mellett, aki az
Elsüllyedt Templom rejtett bejárata felé igyekezett a megszentelt napösvény
sima kövezetén. Annak ellenére, hogy soha nem tűnt úgy, mintha sietne,
Lenore mindig tíz lépéssel előtte járt.
– Keresel egy alkalmas fát, kifaragod, és ideget teszel az íjra! – mondta
Lenore.
– Josse félbolond.
– És bocsánatot kérsz az apjától! – folytatta Lenore.
– Anistól? Az a másik félbolond. Jó lenne, ha kivételesen egyszer mellém
állnál!
– Az őz sok éhes szájat jóllakat majd – emlékeztette lányát Lenore.
– Több volt, mint egy őz! – vágott vissza Nimue.
– Felajánljuk érte a megfelelő áldozatot.
Nimue a fejét ingatta.
– Még csak nem is figyelsz rám!
Lenore haragosan megfordult.
– Mire, Nimue, mire? Mire nem figyelek? – Lehalkította a hangját. –
Tudod, miket suttognak. Tudod, mit éreznek. Az ilyen kitörések csak
táplálják a félelmüket!
– Nem az én hibám! – mondta Nimue, és gyűlölte a szégyent, ami
elöntötte.
– De a dühöd a tiéd. Az a te hibád. Semmi fegyelmet nem mutatsz! Sem
odafigyelést. A múlt hónapban Hawlon kerítése…
– Ha elmegyek előtte, a földre köp!
– Vagy Gifford csűrjében a tűz…
– Folyton azt emlegeted!
– Mert okot adsz rá, hogy emlegessem! – Lenore megragadta Nimue
vállát. – Ez itt a te néped! Ez a te néped, nem ők az ellenségeid!
– Ne mondd, hogy nem próbáltam meg! Megpróbáltam! De nem fogadnak
be! Gyűlölnek!
– Akkor tanítsd őket! Segíts nekik megérteni! Mert egy napon neked kell
majd vezetni őket. Ha én már nem leszek…
– Vezetni? – kacagott fel Nimue.
– Te különleges képességekkel rendelkezel – mondta Lenore. – Te úgy
látod őket, úgy tapasztalod meg őket, amit én soha nem fogok megérteni. De
az ilyen képesség ajándék, kiváltság, nem pedig jog; alázattal és
szerénységgel kell elfogadni.
– Nem ajándék!
Távoli harangszó csendült. Lenore felemelte Nimue elszakított és koszos
ruhaujját.
– Ez egyszer nem tudtál volna kivételt tenni? Csak ma? – Nimue kissé
zavartan vállat vont. Lenore felsóhajtott. – Gyere!
Óvatosan haladt át a kúszónövények függönyén, és lesietett az ősrégi,
mohától és sártól síkos lépcsőkön. Nimue végighúzta kezét a faragott
falakon, amelyek az ősi istenek egykori mítoszait ábrázolták, és egyenletes
léptekkel haladt lefelé a hatalmas Elsüllyedt Templomba. A nap több száz
méter mélyre sütött be a fák koronáinak természetes résén át, hogy fényében
fürdesse meg az oltárkövet.
– Miért kell nekem ezen egyáltalán részt vennem? – kérdezte Nimue, és
végighaladt a hosszan lefelé kígyózó ösvényen.
– Kiválasztjuk a látnokot, aki egy napon a főpap vagy főpapnő lesz.
Fontos nap ez a mai, és te a lányom vagy, ezért mellettem a helyed.
Nimue a szemét forgatta, ahogy elérték a templom aljzatát, ahol a falu
vénjei már összegyűltek. Páran haragos pillantást lövelltek felé; Nimue
látványosan kikerülte a kört, és nekidőlt az egyik távolabbi falnak.
Az oltár előtt Clovis térdelt, Gustave-nak, a gyógyítónak a fia. A fiatal
druida hűséges tanítványa volt Lenore-nak, és széles körben tiszteletnek
örvendett a gyógyító mágia területén szerzett tudása miatt.
A vének keresztbe vetett lábbal ültek egy körben. Lenore megfogta Clovis
kezét, és felsegítette. Gustave, a gyógyító szintén jelen volt; legszebb
ruhájában feszített, és arca ragyogott a boldogságtól. Az idősek körében ült;
Lenore odafordult hozzájuk, és megszólalt:
– Mint az ég népe, hálát adunk a fénynek, amely az életet adja. Mi
hajnalban születtünk…
– Hogy alkonyatban járjunk – válaszoltak a vének egyszerre.
Lenore elhallgatott, és lehunyta a szemét. Félrehajtott fejjel figyelt
valamit. Egy pillanat múlva ezüst indákhoz hasonló, ragyogó jelek tűntek fel
nyaka jobb oldalán és a füle körül.
Airimid Ujjai megjelentek Nimue arcán és a körben ülő véneken is.
Lenore kinyitotta a szemét.
– Íme, a rejtőzők tehát jelen vannak. – Majd így folytatta: – Mióta drága
Agathánk elhunyt, látnok nélkül élünk. Így utód nélkül maradtunk;
népünknek nincsen ereklyeőrzője és nincsen terméspapunk sem. Agatha
emellett kapcsolatot ápolt a rejtőzőkkel is. Drága és odaadó barát volt. Senki
nem pótolhatja őt. De kilenc hold elmúlt, és ideje kineveznünk a látnokot. És
bár a látnoknak számos tulajdonsággal kell rendelkeznie, egyik sem olyan
fontos, mint az, hogy folyamatos kapcsolatban álljon a rejtőzőkkel. És ugyan
kedveljük Clovist… – Lenore biztatóan mosolygott az oltárnál álló ifjú
druidára –, attól még a rejtőzőknek kell kijelölniük azt, akit látnoknak
választanak.
Lenore ősi szavakat mormolt, és magasba emelte karját. A fentről beömlő
fény éles lett, mint a kohó tüze, apró szikrák pattogtak mindenfelé, és táncot
jártak a levegőben. Az obeliszkeket és ősi sziklákat fedő moháról ugyanez a
fény indult meg, és úszó, csillogó felhőben keveredett a szikrákkal.
Clovis lehunyta a szemét, és kitárta karját, hogy elfogadja a rejtőzők
áldását. A szikrák alaktalan tömegben haladtak felé, majd összeállva
elkanyarodtak tőle és az oltártól. Hosszú folyamban hömpölyögtek Nimue
felé, akinek szeme fokozatosan egyre tágabbra nyílt, ahogy a felhő fölé szállt
és örvényleni kezdett. Felemelte a karját, hogy megvédje magát, bár a szikrák
nem okoztak fájdalmat neki.
Azonban az események láttán mozgolódás támadt a vének között.
Lenore kiegyenesedett, arcán csodálat tükröződött, miközben a tiltakozó
suttogások hangos kiáltásokká erősödtek. Gustave állva tiltakozott.
– Ez… ez a rituálé így tisztátalan!
– Clovis következik a sorban! – szólalt meg egy másik.
– Nimue csak elvonja a figyelmet! – így a harmadik.
– Clovis tehetséges, kedves is, és nagyra értékelem a tanácsait. Az
azonban a rejtőzők döntése, hogy kit neveznek ki látnoknak – mondta
Lenore.
– Tessék? – szólalt meg hangosan Nimue. Úgy érezte, sarokba szorítják a
vádló tekintetek. Arca égett, és dühös pillantást vetett anyjára, miközben
felállt, és megpróbált elmenekülni a felhő elől, de a fényrészecskék eltökélten
követték; éppen akkor fürdették meg fényükben, amikor szeretett volna
láthatatlanná válni.
Florentin, a molnár a logikára hagyatkozott:
– De Lenore, nyilván nem javasolhatod… vagyis Nimue túl fiatal még az
ekkora felelősséghez.
– Valóban, tizenhat évesen fiatal lenne a látnok posztjára – ismerte el
Lenore; úgy beszélt, mint akit cseppet sem lepett meg az események
alakulása –, azonban a rejtőzőkkel való szoros kapcsolata felülír minden
aggályt. A látnoknak mindenekfelett ismernie kell a rejtőzők gondolatait, és
képesnek kell lennie az egyensúly és harmónia irányába vezetni az ég népét a
létezés mindkét bolygóján. A rejtőzők már kora gyermekkorától fogva
vonzódtak Nimuéhoz.
Lucien, az egyik tiszteletreméltó druida, aki hajlott háta miatt erős
tiszafabottal járt, megkérdezte:
– Nem csupán a rejtőzők keresik Nimue társaságát, ugye?
Nimue hátán bizseregni kezdtek a hegek. Sejtette, merre tart ez a
beszélgetés.
Lenore dühének egyetlen jele az volt, hogy kissé összeharapta az ajkát.
Lucien ártatlanságot színlelve megvakarta fehér és foltos szakállát.
– Végül is a fekete mágia jelét viseli magán.
– Nem vagyunk gyermekek, Lucien. Igen, naptáncosoknak neveznek
bennünket, de ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkozunk az árnyakkal. Igen,
amikor még nagyon kicsi volt, Nimuét egy sötét szellem elcsalta a
Vaserdőbe; valószínűleg meg is ölte volna, vagy még rosszabb is történhetett
volna vele, ha a rejtőzők nem avatkoznak közbe. Azt is lehet mondani, hogy
csupán ettől az egyetlen eseménytől is érdemes lehetne a látnok posztjára.
– Igen, ezt a mesét adták be nekünk! – acsargott Lucien.
Nimue szeretett volna egészen apróvá zsugorodni, hogy eltűnhessen egy
patkánylyukban. És a fényrészecskék még mindig nem hagyták békén.
Bosszankodva próbálta elhessegetni őket, de csak azért szálltak szerteszét,
hogy utána újra glóriaként ragyogjanak a feje körül.
– Pontosan mit akarsz ezzel állítani a lányomról, Lucien?
Gustav megpróbálta békítőként megőrizni fia esélyeit arra, hogy látnok
lehessen.
– Egyszerűen próbáljuk meg újra a rituálét úgy, hogy Nimue nincs jelen.
– Talán kérdőjelezzük meg a rejtőzők bölcsességét, ha nem tetszik a
választásuk? – akarta tudni Lenore.
– A lány csak rontást hoz ránk! – csattant fel Lucien.
– Ezt vond vissza! – figyelmeztette Lenore.
Lucien azonban folytatta:
– Nem vagyunk egyedül a gyanúnkkal. A saját apja megtagadta, úgy
döntött, inkább elhagyja a saját népét, mintsem egy fedél alatt éljen vele!
Nimue belépett a vének alkotta körbe.
– Nem akarok a nyavalyás látnokotok lenni! Na, most örültök? Nem
akarok! – Mielőtt Lenore megakadályozhatta volna, Nimue sarkon fordult, és
felrohant a kanyargós ösvényen, miközben odalent, az ősi kőfalak között
kiáltások visszhangoztak.
NIMUE CSAK AKKOR TUDOTT ÚJRA RENDESEN lélegezni, amikor
kilépett a Vaserdő friss levegőjére. Alig tudta visszafojtani könnyeit;
túlságosan dühös volt ahhoz, hogy megengedje magának a sírást.
Legszívesebben vízbe fojtotta volna azt a vén bolond Lucient, és kitépte
volna az anyja összes szál haját, amiért végig kellett ülnie ezt az ünnepségnek
csúfolt bolondságot.
Pym, Nimue legjobb barátnője magas volt és sovány; nagy nehezen
botorkált át egy kéve búzával a mezőn, amikor távol az erdőtől megpillantotta
Nimuét, ahogy lefelé gyalogolt a dombról.
– Nimue! – Pym elhajította a kévét, és utolérte Nimuét, aki elsietett
mellette. – Mi történt?
– Én vagyok a látnok. – Nimue továbbrohant.
Pym visszafordult, és egy pillantást vetett a domb felé, majd újra Nimuéra
nézett.
– Hogy mi vagy? Várj, ezt Lenore mondta?
– Kit érdekel? – vágta oda Nimue. – Az egész egy tréfa!
– Lassabban! – Pym utánaloholt, bár fáradt volt a kévecipelés miatt.
– Gyűlölök itt élni! Elmegyek! Még ma felszállok arra a hajóra!
– Mi történt? – Pym megragadta Nimue vállát, és maga felé fordította a
lányt.
Nimue arcán elszánt kifejezés ült, de szemében könny csillogott. Gyorsan
letörölte a ruhaujjával.
Pym ellágyult.
– Nimue?
– Nem akarják, hogy ott legyek! Én pedig őket nem akarom! – Nimue
hangja remegett.
– Ennek semmi értelme!
Nimue lehajtott fejjel belépett a kis, fából és sárból épült kunyhóba, amin
az anyjával osztozott, és kihúzott egy zsákot az ágya alól, miközben Pym
lihegve állt az ajtóban. A zsákban egy nehéz gyapjúköpeny, kesztyű és
harisnya volt, hamuból készült szappan, kovakő, egy üres vizestömlő, dió és
szárított alma. Nimue elvett pár mézes kekszet az asztalról, és amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.
Pym követte.
– Most hová mész?
– Sólyomlakba – válaszolta Nimue.
– Most? Megvesztél?
Mielőtt Nimue válaszolhatott volna, kiáltások hallatszottak. Nimue és Pym
lenézett az útra, és látta, hogy egy fiút lesegítenek a lováról. Nimue még ilyen
messziről is kivette, hogy a ló fehér szőre vértől foltos. A falu egyik embere a
karjába vette a fiút; a fiú bőre világoskék volt, karja szokatlanul hosszú és
vékony, ujjai pedig cingárak – ideálisak a mászáshoz.
– Ez egy holdszárnyú! – suttogta Pym.
A falusiak sietve a gyógyító kunyhójába vitték a sérült holdszárnyú fiút, az
őrszemek pedig a Vaserdőbe iramodtak, hogy szóljanak a véneknek, akik
Lenore vezetésével komor arccal sorjáztak ki az erdőből. Úgy haladtak el
Pym és Nimue mellett, hogy alig vetettek rájuk egy pillantást, Lucient kivéve,
aki torz mosolyt küldött Nimue felé, majd besietett a gyógyító kunyhójába.
Nimue és Pym letérdelt a zsalu mellett, miközben Lenore és a vének
összegyűltek a kunyhóban. A holdszárnyúakat ritkán látni, mivel félénk
népség, és inkább éjszaka bújnak elő; az erdők mélyén élnek, a lombok
közötti élethez szoktak. Lábuk alig érinti a talajt, és bőrük felveszi azon fa
kérgének színét és anyagát, amelyre felmásznak. Emellett az ég népe és a
holdszárnyúak között régóta viszály dúlt, amitől a fiú megjelenése itt,
Harmatfalván annál különösebb és zavarba ejtőbb volt.
A fiú hörögve vette a levegőt, hangja gyenge volt.
– Napközben jöttek, amikor aludtunk. Vörös köpenyt viseltek. – A fiú
szaggatottan köhögött, amitől a hörgés erősebb lett. – Felgyújtották az erdőt,
így mi fogságba estünk az ágak között. Sokan álmukban haltak meg a füsttől.
Mások a biztos halálba ugrottak. Azokat, akik leértek a talajra, a szürke
szerzetes várta – az, amelyik sír. Lekaszabolt minket. A többieket pedig
keresztre feszítette. – A fiút újabb köhögésroham némította el, ajkáról vér
szivárgott. Lenore nyugalomra intette, miközben Gustave ide-oda szaladgált;
dunsztkötést készített.
– Ez már nem csupán a déli területek gondja. A vörös paladinok észak felé
haladnak. Mi éppen az útjukban vagyunk – figyelmeztetett mindenkit Felix,
a hordómellű gazda, a vének egyike.
– Senki nem kelhet útra, amíg ki nem derítjük, merrefelé mennek és
hányan vannak! – mondta Lenore.
– Ha nincs piacnap, hogy adjuk el az árunkat? – kérdezte Florentin.
– Ma kiküldjük az őrszemeket. Remélhetőleg ez a megszorítás csak
egyetlen holdcikluson át tart. Addig majd boldogulunk valahogy. Megnyitjuk
a mezőket. Osztozunk. És szólnunk kell a többi népnek is.
Ahogy a vének tanakodtak, Nimue félrehúzta Pymet az ablaktól, és az
istállók felé indult.
– Mi az? Mégis elmész? – kérdezte Pym.
– Persze! – mondta Nimue. A várakozás csak ront a dolgon. Most vagy
soha!
– Az édesanyád az imént mondta, hogy nem utazhatunk Sólyomlakba!
Nimue belépett az istállóba, levett egy nyerget az egyik kampóról, és
előkészítette lovát, Alkony Hölgyét az útra.
– Nem engedlek fel semmilyen hajóra! Nem búcsúzom el tőled!
Nimue próbált szigorú lenni.
– Pym…
– Nem hagyom! – Pym összefonta a karját.
És a finom bor…
– Arthur vagyok – mondta az énekes, letett két korsó sört Pym és Nimue elé a
zsúfolt Hollószárnyban, majd odahúzott egy széket egy kis asztalhoz. Pym
riadtan jártatta körbe a tekintetét. A városi tömeg gyanakodva szemlélte őket.
– Nimue. Ez itt Pym – lökte oldalba Nimue Pymet, aki röviden
elmosolyodott.
– „Nimue”, milyen bájos név! – mondta Arthur, és feléje emelte korsóját.
– Meg kell mondanom, nagyon tetszik a köpönyegetek; nagyon titokzatos.
Talán apácák vagytok vagy valami ilyesmi?
– Bérgyilkosok vagyunk – mondta Nimue.
– Sejtettem – ment bele Arthur a játékba, bár Nimue látta, hogy még
mindig nem tudja hová tenni őket.
– Sólyomlakban laktok? – kérdezte a fiú.
– A közelben – mondta Nimue; nem akarta azonnal megválaszolni Arthur
kérdéseit. Csak egy sör egy helyi fiúval, ugyan mi baj lehet belőle?
Belekortyolt a sörbe. Ajka az első korty után bizseregni kezdett. A sör keserű
volt és meleg, de észrevette, hogy minél többet iszik belőle, annál jobb íze
lesz. – Na és ti?
– Csak átutazóban vagyunk.
– Talán bérgyilkosok vagytok?
– Egyáltalán nem. Lovagok vagyunk – mondta Arthur. Egy közeli,
rendetlen asztal felé biccentett, ahol néhány kemény fickó kockázott. Egy
helyi férfi felállt az egyik asztaltól és odakiáltott nekik:
– Csaló banda!
A kockák birtokosa egy nagydarab, páncélinget viselő zsoldos volt; görbe
orrához jól illettek a kopasz fején virító hegek. A kopasz zsoldos olyan
fenyegetően állt fel, hogy a helyi férfi kereket oldott; a görbe orrú unott
tekintete minduntalan visszatért Nimue és Pym felé.
– Bors volt a parancsnoka Lord Adelard seregének, amíg a vénember szíve
fel nem adta – mondta Arthur.
Bors láthatóan nem lovag volt. Társaival úgy nevetett és kiabált, mintha
csak keresnék a bajt, a helyiek viszont fel sem emelték az orrukat a
korsójukból. A fogadóban egyre nőtt a tömeg. A nap besütött a nyugati kapu
fölötti ablakon. Egy bárd éppen a rebekjét hangolta; Pym hangja
idegességében elvékonyodott.
– …mire leszáll az éj. Hahó! Nimue! Az anyád majd jól ellátja a bajunkat!
– Nincs értelme folytatni. – Újabb helyi lakos veszített kockajátékban
Bors ellen. Átadott neki egy erszényt tele érmével, miközben a „lovagok”
vidáman gúnyolódtak rajta.
– Nimue, hallod, amit mondok? Az erdőben nem biztonságos éjszaka, és
nincs pénzünk arra, hogy itt maradjunk. Mihez kezdjünk?
– Ne menjetek még! – Arthur gyengéden Nimue karjára tette a kezét.
– Arthur! Te meg hol bujkálsz? – vakkantotta oda Bors. – Hozd már ide
azokat a szépleányokat, hadd üdvözöljük őket!
Arthur felnyögött, de aztán összeszedte magát, és sikerült elmosolyodnia.
Felállt, miközben a Bors asztalánál ülő férfiak összesúgtak és fel-felröhögtek.
Pym könyörgő tekintettel nézett Nimuéra, de ő kiitta a sörét, megtörölte a
száját a ruhaujjával, és követte Arthurt a játékosok asztalához. Ilyen, ha az
ember szabadon járja a nagyvilágot, mondta magában. Kaland vár minden
egyes sarkon. Elképzelte, hogy nyer egy arannyal teli erszényt, és vásárol
magának egy kipárnázott ülést egy luxus kereskedőkaravánban, amely a déli
tengerek felé tart. Vagy praktikusabban szólva, kevéske pénzzel kosztot és
kvártélyt biztosíthatna Pymnek és magának; lenne ideje átgondolni a
következő lépését is. A sörtől hetykén lépkedett oda Arthur mögött az
asztalhoz.
– Uraim… – kezdte Arthur.
Bors közbevágott.
– Fiúk, Arthur igazán bájos társaságot szerzett magának!
Nimuénak nem tetszett az, ahogy a férfiak felnevettek. Csak egy asztalnyi
üresfejű hetvenkedőt látott bennük.
– Gyertek, lányok, vegyétek le a köpönyeget, hadd lássuk, mit rejtegettek!
– Bors úgy méregette Pymet és Nimuét, mint a friss húst a piacon.
– Folytassátok csak, fiúk! – mondta Arthur és elkezdte arrébb terelni a
lányokat.
– Dobnék egyet a kockával! – jelentette ki Nimue a nevetés ellenére. Bors
vaskos ujjai megszámolták az asztalon levő érméket. A zsoldos felnézett a
lányra.
– Ne! Rossz ötlet! – figyelmeztette Arthur.
– Nimue! – sziszegte Pym.
Bors borostás arcán széles vigyor terült szét.
– Hogyne, drágaság! – A többi zsoldos hangosan hahotázott és helyeslően
füttyögött. – Van a hölgynek öt ezüstje? – kérdezte Bors.
– Attól tartok, nincs.
– Nem baj, akkor majd más lesz a fizetség – Szünetet tartott, és
végigmérte a lányt. – Mit szólnál, ha egy csókért gurítanánk?
Pym megragadta Nimue vállát.
– Mi éppen indultunk a…
Nimue kirántotta magát barátnője szorításából.
– Rendben van – Újabb hujjogatás a férfiaktól. Arthur megrázta a fejét.
Nimue visszafordult, és Borsra nézett. – De ha én nyerek, tíz ezüstöt kapok!
Bors felnevetett.
– Megegyeztünk. – Összegyűjtötte lapátkezébe a kockákat. – Ismered,
hölgyem, a játékszabályokat?
– Választasz egy számot?
– Majdnem. Annyit kell tenned, hogy bármilyen párosításban hetest dobsz.
Kettő és öt. Három és négy. Hat és egy. Érted? A szerencse neked kedvez,
drágám. Nagyon könnyű. Nekem csupán malacom volt az előbb. – Bors
átcsúsztatta a kockákat az asztalon.
Nimue felemelte és méricskélte őket. Természetesen ólmozva voltak. Egy
bolond sem dobott volna hetet velük. De Nimue nem volt bolond. Legurította
a kockákat az asztalra, és ahogy azok földet értek, gondolataival segítséget
kért a rejtőzőktől. Aprócska zsongást érzett a gyomrában, és karcsú, ezüst
inda kúszott fel az arcán, ami nagyrészt rejtve maradt a csuklya miatt.
A rejtőzők válaszolnak, gondolta Nimue boldogan. Néha, kis adagokban,
képes volt irányítani a hatalmat.
Azonban Pym meglátta Airimid Ujjait, és szeme nagyra tágult a
rémülettől.
Nimue a kockákkal hármast és négyest dobott.
Bors lebámult rájuk. A zsoldosok kiegyenesedtek. Senki nem szólalt meg.
Bors lassan felnézett Nimuéra.
– Dobj újra!
– Miért? Én nyertem.
Bors előrehajolt és odacsúsztatta a kockákat Nimuénak.
– A legjobb kettő, három dobásból? Így tisztességes.
– Nem ez volt a szabály! – ellenkezett Nimue.
– Dobj újra, Nimue, aztán induljunk! Kérlek! – könyörgött Pym.
– Akkor viszont húsz ezüstöt kapok, ha nyerek! – jelentette ki Nimue.
Bors hátradőlt; a szék megcsikordult súlya alatt.
– Elhiszitek ezt a kislányt? – Megrázta a fejét, és vakkantva felnevetett. –
Húsz ezüstöt akarsz? Akkor én is azt akarom, ami ennyiért jár!
– Rendben van.
Pym megragadta Nimue karját.
– Hagyd abba!
Nimue felemelte a kockákat, és megcsörgette a kezében. Airimid Ujjai
ismét felkúsztak a nyakán, és megjelentek a füle mögött is. Ledobta a
kockákat az asztalra. Hatos és egyes. A zsoldosok öklükkel hitetlenkedve a
levegőbe ütöttek, felüvöltöttek, majd elhallgattak, amikor meglátták Bors
tekintetét.
– Mi az, te megbűvöltél engem? – morogta Bors.
A Hollószárnyat csend ülte meg. Nimue érezte, hogy mindenki őt bámulja.
Fuss, te bolond, szólalt meg egy távoli hang a fejében. Nimue nem
törődött vele, és rámosolygott Borsra.
– Miért? Félsz a bűvölőktől-bájolóktól? – Füle lüktetett a bizsergéstől, és a
gát átszakadt. Az erő kibuggyant belőle, és a fa kockaasztalból különös
bütykök és tüskék nőttek ki, Bors széke pedig ágakhoz hasonló karokat
növesztett, melyek torka és mellkasa köré fonódtak. Bors hörögni kezdett, és
magára rántotta az egész asztalt a söröskorsókkal és boroskancsókkal együtt;
a zsoldosok rémülten ugrottak talpra.
– Tündérboszorkányok! – üvöltötte az egyik zsoldos.
– Hé! Elég volt! Kifelé! – Pym és Nimue a kiabáló fogadós felé fordult. –
A ti fajtátokat itt nem látjuk szívesen!
– Bocsánat! – nyögte ki nagy nehezen Pym. Nimue kábult volt.
A varázslattól elgyengült, mintha valami kiszívta volna az erőt a csontjaiból.
Érezte, hogy Pym az ajtó felé húzza, ahol beleütköztek abba a vörös
paladinba, akitől Nimue ellopta a tőrt. Nimue rögtön elkapta a tekintetét és
azt mormolta:
– Bocsáss meg, testvérem! – majd kisietett.
Aznap először hullámzott át rajta a félelem.
NIMUE ÉS PYM MEGSÜRGETTE ALKONY HÖLGYÉT, hogy a ló
mielőbb átérjen a bezáruló városkapun. A legtöbb árus már korábban
visszatért a tanyájára. Sólyomlakban az éj leszállta után érkező látogatóknak
jelentkezniük kellett az éjjeliőrnél.
A tompán fénylő holdból csak egy kis karéj látszott a felhőkön keresztül.
A városkaputól alig másfél kilométerre csak Alkony Hölgye patáinak lassú
dobogását lehetett hallani.
– Nimue, mi volt ez? Tudod, hogy a városban nem varázsolhatsz!
Felakasztanak minket érte!
– Nem akartam. Csak… nem érzem magam valami jól. – Nimue feje
lüktetett. Nagyon keveset ittak, csak pár kekszet evett még otthonról, és a
sörtől szédült.
– Mégis miért kerültél összetűzésbe ezekkel a…
– Nem ijedek meg tőlük! – mormolta Nimue; még mindig gyengének
érezte magát. A vörös paladinok jelenléte azonban más volt. Korábbi haragja
elillant, és valami különös érzés maradt utána. Mintha kiemelték volna a saját
testéből, és csak fentről nézné magát, ahogy ilyen meggondolatlanul
viselkedik.
– Valószínűleg a fél falu minket keres! – aggodalmaskodott Pym.
– Sajnálom, Pym. Dőlj nekem, és próbálj meg aludni. Igyekszünk haza.
Pym felnyögött, de megadta magát a fáradtságnak, és arcát Nimue hátának
nyomta. Nimuénak nem voltak illúziói a rájuk váró kétórás úttal
kapcsolatban. Alkony Hölgye nem volt csataló, és könnyen megrémült a
farkasoktól. Az sem volt titok, hogy a tisztásokon előszeretettel bújtak meg
tolvajok, akik a piacról érkező, frissen megtömött zsebű árusokat
fosztogatták.
Nimue gondolatait a hátuk mögül hallatszó patacsattogás hangja zavarta
meg. Pym mocorogni kezdett.
– Mi az?
– Csitt! – szólt rá Nimue, és megfordította Alkony Hölgyét; búvóhelyet
keresett. Szíve vadul vert, de Alkony Hölgye épp ezt a pillanatot ragadta
meg, hogy megmakacsolja magát; annak ellenére, hogy Nimue belevájta
sarkát a bordái közé, a ló lecövekelt az út közepén. Magányos lovas bukkant
elő a holdfényből. A kétségbeesett Nimue előhalászott egy sajtvágó kést,
amit elrejtett a nyereg alatt.
– Ne gyere közelebb!
Pym megragadta barátnője vállát.
– Megadom magam! – szólalt meg egy ismeretlen hang. A homályból egy
fekete ló lépett elő. A fiatalember a magasba emelt egy ismerős ruhadarabot.
– Ez nem a tiétek?
Amint Arthur megjelent, Nimue ismét érezte gyomrában a zsongást.
A nyakához kapott, és csak ekkor jött rá, hogy elveszítette a köpönyegét.
– Egész eddig eljöttél, hogy visszaadj egy köpönyeget?
– Szép kis köpönyeg.
– Egyedül vagy? – Nimue belekémlelt a sötétségbe Arthur válla fölött.
– Igen. Egyiptomot kivéve – paskolta meg Arthur a lova hosszú nyakát.
Nimue megsürgette Alkony Hölgyét, aki addig lépkedett előre, amíg olyan
közel nem kerültek Arthurhoz, hogy a lány átvehesse tőle a köpönyeget.
– Még soha nem láttam senkit, aki így bánt volna Borsszal – mondta
Arthur, bár Nimue nem tudta eldönteni, hogy a fiút lenyűgözte, vagy
megrémítette a viselkedése.
A máglya úgy magasodott Fürge fölé, akár egy fekete torony, amint a
Vaserdő szarvas-ösvényein futott végig. Úgy nőtt fel, hogy nagybátyjaival és
nagyapjával együtt vadászott, és most az életben maradása függött ezektől az
ösvényektől. Unokafivére kardja fájdalmasan nekiütődött a lábának; egyszer
csak megpillantotta nagybátyját a fák ágai között.
– Kipp bácsi!
Kipp tanyasi ember volt, olyan karokkal, mint egy-egy fatörzs. Néhány
másik falusi, Fürge ismerősei, csendre intették. Kipp megpillantotta
unokaöccsét, és felé rohant.
– Fürge, gyermekem, nem kiabálhatunk! Azokat a gazembereket keressük,
akiket bekergettünk az erdőbe.
– Vissza kell mennünk! – könyörgött Fürge, és megrángatta nagybátyja
ruhaujját. – Mind haldokolnak!
Kipp megrázta a fejét. Széles arcán a szokásosnál is mélyebbek voltak a
ráncok. Tíz évvel látszott idősebbnek.
– Már mind meghaltak, gyermekem.
Előttük a férfiak megálltak egy tisztáson a fák között. Fürge és nagybátyja
utolérték őket.
– Mégis miért… – kezdte Kipp. A szó elhalt a torkában, amikor
megpillantotta a különös, könnycseppel megjelölt szemű szürke szerzetest,
aki a magas fűben úgy várta őket, mint egy napsugarak pettyezte kísértet.
Lova a közelben legelészett.
Az erdőre csend borult. A szerzetes nem mozdult. Fürge érezte, hogy a
férfiak verejtéke félelemtől lesz savanykás szagú. Ezek nem harcosok voltak,
hanem ácsok meg pékek fiai. Fürge nagybátyja volt az egyetlen, aki valaha
ölt már fegyverrel, de az is évekkel ezelőtt volt, amikor a családját védte meg
a viking martalócokkal szemben. Azonban, ha nagybátyja félt is, nem mutatta
ki.
– Mi heten vagyunk, ő pedig egyedül! – morogta Kipp.
Igazából nyolcan voltak. A nagybátyja kifelejtette Fürgét. A többiek
egyetlen közös, suhogó hang kíséretében kivonták kardjukat. Fürge nagyot
nyelt, ahogy megpróbálta felemelni saját kardját, bár egy lépéssel a szürke
szerzetest körülvevő férfiak mögött maradt. A szerzetes nyugodtan előhúzta
csillogó pengéjét.
Az egyik férfi, Tenjen egyenesen a szerzetes mögött helyezkedett el, és
egyik kezéből a másikba vette át kardját, hogy munkaruhájába törölhesse
izzadt tenyerét. A szerzetes alacsonyan és lazán tartotta kardját, teste bal
oldala mellett. Kissé félrehajtotta a fejét, ahogy Tenjen egyik lábáról a
másikra helyezte testsúlyát. Fürge halántéka lüktetett a feszültségtől.
Figyelte, ahogy a többiek lihegve, nagyokat fújtatva próbálják felkészíteni
magukat a küzdelemre, míg a szerzetes továbbra is úgy vette a levegőt, ahogy
eddig.
Tenjen felüvöltött és előrelendült, de a szürke szerzetes könnyedén
elkerülte az ütést, és ugyanazon könnyed mozdulattal hátralépett, pontosan
Tenjen útjába. Fürge nem látta a szerzetes kardjának mozdulatát, csak azt,
amikor a vértől iszamós penge kibukkant Tenjen hátából. A szerzetes egy
cuppanós hanggal visszahúzta a kardot, és Tenjen arccal a sárba zuhant.
Fürge ösztönösen felemelte kardját, de agya tompa volt. Borzalmas
zsongás töltötte be a fülét. Nyelve csontszáraz volt. A férfiak kiáltásai
távoliak voltak, mozgásuk pedig lelassult, ahogy támadásba lendültek a
karddal és a szerzetes megfordult a kör közepén; ruhája lebegett, kardjának
pengéje megvillant a napfényben. Egyetlen fölösleges mozdulata nem volt.
Kardja lecsapott, akár a kígyó, és a férfiak csak úgy hullottak a nyomában.
Elvágta térdhajlatukban az ínt, ezért úgy estek össze, akár a marionettfigurák,
aztán torkokat vágott át és szíveket szúrt keresztül. Nem volt vagdalkozás,
sem kaszabolás, sem semmilyen ügyetlenkedés.
Ewan, a pék fia térdre esett, és megpróbálta két kézzel visszafojtani a
felhasított torkából spriccelő vért. Ugyanezzel a kézzel hintett mézet a
fánkokra az apja konyhájában.
Drof, a hentes csúnyán elvétette az ütést, kardját a földbe döfte.
Megpróbálta kiszabadítani, és a szerzetesnek csupán ennyi idő kellett ahhoz,
hogy lekuporodjon és felugorjon; felemelte Drofot a levegőbe, majd
átnyomta a testén a pengéjét, ami a jobb lapockájánál jött ki.
Fürge nagybátyja volt az első, aki megakasztotta a szerzetes egyik
csapását. Kipp a markolattal állította meg a szerzetes pengéjét. A két acél
összecsendült, miközben a férfiak vállt vállnak vetve küzdöttek. Egy
ezredmásodpercig a szerzetes hátrányba került, és lágyéka szabadon maradt.
Fürge úgy látta, eljött az ő ideje. Előlépett, hogy megvédje nagybátyját, de
Hurst, Tenjen unokafivére szintén úgy gondolta, hogy eljött számára az idő,
hogy lecsapjon, és Fürgét megelőzve előrelendült. A szerzetes megérezhette,
hogy Hurst támadni fog, mert karját Kipp teste köré fonta és Hurst kardja
irányába fordította, aki így mélyen társa csípőjébe döfte kardját. Ahogy Kipp
felkiáltott és az oldalához kapott, a szerzetes megpördült, és levágta Hurst
fejét.
Fürge arcára vér spriccelt. Kipp bátran megállt egy helyben, miközben vér
folyt végig a bal lábán. A szerzetes gyors mozdulatokkal körözött körülötte;
Kipp megpróbálta kardja hegyével követni. A szerzetes kétszer indított
színlelt támadást, Kipp bedőlt a másodiknak, és ez volt a veszte. A szerzetes
átszúrta Kipp mellkasát, aki a földre rogyott.
A szürke szerzetes körülnézett a földön heverő halottakon és haldoklókon
különös, síró szemével. Körbejárt a testek között, élet jeleit kutatva.
Megbökte Tenjent a csizmájával. Semmi reakció. Belerúgott az ikrekbe,
Kevinbe és Treybe, és kegyelemdöfésként szíven szúrta őket. Amikor Kipp
következett, a szerzetes felkészült a csapásra, és…
– Ne! – Fürge csak ennyit tudott kinyögni.
A szerzetes épphogy megmozdította a fejét a hang felé. Majd megfordult
és… habozott. Fürge hallotta a penge rezgését a füle mellett. Remegő kézzel
szegezte nagybátyja kardját a szerzetesnek. Fürge nem látta a szerzetes
szemét sötétszürke kámzsája alatt, csak a különös, könnycsepp alakú
anyajegyeket, és azt, hogy egy vérfolt van a férfi bal orcáján. A szerzetes
gyors suhintással a fák közé pöccintette Fürge kardját. Fürge lehunyta a
szemét, teste megfeszült, ahogy várta a csapást; azon imádkozott, hogy gyors
legyen.
Néhány ziháló lélegzetvétel után Fürge kinyitotta a fél szemét.
Egyedül volt.
A szerzetes eltűnt.
Egy órával később a kis tábortűz minden erejével melegítette őket a hűvös
köd ellenében. Arthur úgy táborozott le, hogy egy csalitos válassza el őket az
úttól, és azon imádkozott, hogy elég kicsi legyen a tűz ahhoz, hogy ne árulja
el őket. Nimue egy fának dőlve aludt, összegömbölyödve, akár egy
kisgyermek; feltekert köpönyegét használta párnának. Arthur harapott egy
kicsit a szikkadt sajtból, és a kardot figyelte. Felemelkedett, óvatosan, nehogy
felébressze a lányt, és átemelte a kirojtosodott ruhaanyagból készült hevedert
az alvó lány feje fölött.
Kivonta a kardot, és megforgatta a tűz fényénél. Igazi remekmű volt,
puha, hajlékony, azonban a penge hegyén a vas és az acél tökéletes
súlyozással úgy találkozott, hogy halálos erővel csaphasson le.
Mi több, a kard zsongani kezdett Arthur kezében. Szívverése egyre
szaporább lett. Lassan megforgatta a levegőben, és lekuporodott, hogy
visszaverjen egy láthatatlan csapást. Gyorsabban fordult meg, és a penge
elsuhogott a füle mellett. Arthur a megfeketedett penge csorba részeit
tanulmányozta. Ez a penge ősi csaták veteránja. A kardgombon levő különös
rúna, az ezüst gravírozás: még soha nem látott ezekhez hasonlót sem. Királyi
kard? Ünnepi kard? Nem tűnt sem germánnak, sem mongolnak. De római
sem volt, sem pedig genovai. Mindegy, olyan fegyver volt, amely tiszteletet
parancsolt. Felbecsülhetetlen értékű darab.
Arthur Nimuéra pillantott.
A kard segítségével feljuthat valamelyik kereskedőhajóra, és biztonságban
elér a távoli partokig. Ez a kard segítheti az egyezkedést a viking nagyurakkal
– vagy torkokat vág át, vagy gordiuszi csomókat. Ez a kard segítheti abban,
hogy saját zsoldosokat fogadjon fel, kiváló katonákat, nem pedig
kocsmatöltelékeket, és kihallgatásokra juthat be bárók udvarába, ahol
tiszteletreméltó feladatokat kaphat.
Ha a birtokába kerül, ez a kard segíthet visszaszerezni a becsületét.
Nimue megrezzent. Arthur felé fordult, és meglátta a kardot a kezében.
– Mit csinálsz?
– Semmit… én csak…
– Add vissza! – Nimue talpra ugrott. Kicsavarta a kardot Arthur kezéből,
majd visszadugta a hüvelybe, és újra a hátára vetette, amitől a parasztingváll
lecsúszott a válláról, és felfedte a hátát.
– Csak egy kicsit megnéztem…
– A „csak egy kicsit megnéztem” kicsit a lopásra hasonlít!
– Megőrültél? Nem tudod, kik a barátaid?
– Miféle barátaim?
– Mondjuk az a barátod, aki az életét kockáztatja, hogy mentse a bőrödet!
– Engem mentettél vagy a kardot?
Nimue hátat fordított a fiúnak, és leroskadt a fa mellett; átfogta két térdét.
– Megsérültél – mondta Arthur, miközben felé lépkedett.
Nimue megfordult.
– Tessék? Nem, nem sérültem meg.
Látja a hegeket. Nimue arca lobot vetett, ahogy meztelen vállára pillantott, és
gyorsan felhúzta az inget, hogy elfedje a hegeket.
– Semmiség. – Annyira lüktetett kihúzott foga helye, hogy alig tudott
gondolkodni.
– Nem semmiség. Megsérültél.
– Jól vagyok!
Arthur gyengédebb hangot ütött meg.
– Megpróbálhatom bekötözni. Maradt még egy kis bor. Némi anyag,
kötésnek. Ha elindul az üszkösödés, véged van.
Nimue sokáig hallgatott.
– A hegek nem frissek. Csak úgy tűnnek.
– Ez mit jelent? – ült le Arthur a tűz mellé.
– Hogy csak hegek. Régi hegek.
– Hegek, amik sose gyógyulnak be?
Nimue bólintott.
– Ennek semmi értelme.
– De van… – tétovázott Nimue – ha a sebeket fekete mágia okozta. –
Látta, hogy a fiú arcán aggodalom suhan át, és ez felbosszantotta.
– Azért, mert te ööö… te egy ööö…
– Mi vagyok? Boszorkány? – fejezte be Nimue éles hangon.
– Nem, csak ööö… nem tudom. Vagyis nem hiszem, hogy…
– Nem, nem hiszed, ugye? Mit jelent ez neked? Ez a szó?
– Figyelj, felejtsd el!
– Én az ég népe tagja vagyok. A népünk hajnalban született. Ősi
királynőink megidézték az esőt, uralkodtak a nap felett, és életet adtak a föld
termésének, míg a te fajtád kövekkel játszadozott.
Arthur felemelte a kezét.
– Megadom magam.
Nimue az égre emelte a tekintetét, és elvből duzzogni kezdett.
Nemtörődöm embervérű, gondolta. De a kellemetlen érzés mélyebbre hatolt
benne. Soha nem menekülhet tőlük. A hegektől. Örökre megbélyegzett lesz,
örökre számkivetett. Még a saját népe is fél tőle. Arthur miért ne félne? Látta
a szemében. Meg akar szabadulni tőlem. Nem hibáztatom érte.
Arthur egy fadarabbal megforgatta a parazsat. Pár kínos pillanat után így
szólt:
– Csak úgy láttam, mintha fájt volna.
– Hát nem – mondta Nimue gyorsan. – Általában nem szokott fájni.
Felnézett a fiúra. Tekintetük összetalálkozott a tűz felett.
– Olyan, mintha karomnyomok lennének.
Nimue bólintott.
Az emlék mocorogni kezdett agya hátsó zugában. Még most is érezte a
hagyma szagát az apja hajában, ahogy a szülei között aludt. Az volt a világon
a legmelegebb, legbiztonságosabb hely, legalábbis addig az éjszakáig, amikor
az egész elkezdődött: a látomások, a képek, a varázsigék és a rettegés, amikor
az a nyúlósan édeskés hang a nevén szólította:
– Nimue…
– Ötéves voltam – kezdte Nimue, és a lángokba bámult.
– Nimue… – suttogta ismét a hang. – Nimue kimászott az ágyból, és
kiment fakunyhójuk elé.
– Hahó! – kiáltott az éjszakai levegőbe. A falu olyan csendes volt.
Emlékezett rá, hogy meztelen lába a sarat tapossa, és a gyomra úgy zsong,
akár egy hegedűhúr, miközben a hang újra megszólalt.
– Nimue, miért nem jössz ide hozzám?
– Merre vagy? – kérdezte Nimue. A hold olyan fényesen ragyogott azon
az éjszakán, hogy szinte egy teljes ösvényt megvilágított a falun át; az ösvény
elhaladt a törzsfőnök háza mellett és bevezetett a Vaserdőbe.
A legtöbb gyermektől eltérően Nimue soha nem félt éjjel az erdőben. Az
anyja volt a druidák főpapnője a faluban, és az apja, Jonah mindenki által
tisztelt gyógyító volt. Nimuénak már kicsi korában meséltek a rejtőzőkről.
Tudta, hogy nagyon aprók, és a dolgok belsejében rejtőznek – a levélen
található harmatcseppben vagy egy fa kérgében. És amikor megmutatkoznak,
mindenki számára láthatatlanok, kivéve azokat, akik különleges, látó
tekintettel vannak megáldva. Lenore képes volt olyan dalokat énekelni, amik
a fénybe csábították a rejtőzőket úgy, ahogy a macska hátán szikrák
pattognak a gyengéd simogatástól. Nimuénak soha nem volt oka félni a
rejtőzőktől. Soha senki nem mondta neki, hogy ahogy a rejtőzők
megtalálhatják őt és beszélhetnek vele, vannak más dolgok is, sötétebb,
borzalmasabb dolgok, melyek szintén megtalálhatják és beszélhetnek is vele.
Nimue ötévesen a barátainak tekintette a rejtőzőket, bár nemigen voltak
barátai. Ezért is izgatta ez a hang. A hang játszani akart vele.
Nimue belépett a fák közé, és érezte meztelen talpa alatt a tűleveleket.
A gyomrában levő zsongás lágyan a hang felé vitte.
Merre vagy, Nimue?
Jövök! Türelem! Sehol nem talállak. Nimue a holdfényben fürdő ösvényen
haladt, míg végül elérte a barlangokat: ezek az ívbe hajló sziklák
sírkövekként ragyogtak a holdfényben. Még ennyi idősen is tudta, hogy a
barlang tiltott terület.
– Miért vagy odabent? – kérdezte.
Kis csönd állt be.
– Szükségem van a segítségedre – jött a halk válasz.
Nimue felmászott a barlangokat alkotó sziklákra, ügyelve arra, hogy ne
horzsolja le meztelen talpát a meglehetősen éles peremen.
– Itt vagyok – mondta.
– Elbújtam előled.
Nimue benézett a két hatalmas sziklafal közötti mélységbe, ahol a hold
egy sárhalmot világított meg, nagyjából három méterrel alatta. Mindig is
ügyes sziklamászó volt, kis ujjai megtalálták a bemélyedéseket a sziklákon,
így meglehetősen könnyen ereszkedett le a mélyedésbe. De odalent mindent
beborított a sötétség; ide még a holdvilág sem ért el.
– Hahó!
– Itt vagyok, édeském – szólalt meg a hang a sötétben. – Gyere közelebb!
Gyomrában fájdalmasan dübörgött az a zsongás, ami a sötétség felé húzta.
Rájött, hogy bármi is van a sötétben, bármi is vonzotta, az valahogy idecsalta.
– Az anyád szemét örökölted – suttogta a hang.
Majd fekete bunda csillant meg a holdfényben, azt sugallva, hogy az
árnyékok között megbúvó lény egy medve. De nagyobb volt, mint egy
medve. Nagyobb volt, mint bármi, amit Nimue valaha látott. A lény hatalmas
válla beszorult a barlang falai közé. A fényben előbukkantak karmai, melyek
hosszabbak voltak, mint Nimue karja; kis, malacszerű szeme sárgán villogott
egy olyan pofában, amely ezer marcangolástól tűnt viharvertnek. Lógó, véres
állkapocs nyúlt ki vigyorgó pofájából, és hosszú, vastag orrnyergéről
cafatokban mállott a hús.
Nimue elméjében az anyjáért kiáltott. A Démonmedve nehézkesen
kicsoszogott a fénybe.
– Csak Lenore méhének gyümölcse tudja csillapítani rettentő éhségemet –
suttogta.
Nimue megfordult, kezét a falnak nyomta, fogódzót keresve. Mielőtt
mászni kezdhetett volna, megérezte, ahogy három kard hegye a falhoz
szegezi. A karmok visszarántották. Nimue felüvöltött. A karom nyoma
perzselő volt. Bátran hátrapillantott, és látta, ahogy a Démonmedve
megkóstolja a vérét, mint egy gyerek, aki lelopja a tej fölét. Majd a medve
rávigyorgott. Nimue véres hálóinge rátapadt a hátára és a lábára.
Egyszer csak meghallotta anyja hangját a fejében; sürgető volt, de
nyugodt.
– Szólítsd a rejtőzőket, Nimue!
– De nem tudom, hogyan! – üzent vissza gondolatban az anyjának. –
Segíts!
– Nem érlek el időben.
Ettől Nimue magához tért. Rájött, hogy cselekednie kell. Lehunyta a
szemét, és segítséget kért. Gondolatai elértek minden sziklát, levelet és
faágat, minden hernyót, hollót és rókát. A gondolataival sikoltott a rejtőzők
felé, miközben a Démonmedve kiszagolta őt a levegőben, majd lehajtotta
busa fejét, és véres orrával túrni kezdte a földet. Nimue érezte rajta a halál
bűzét. A Démonmedve kitátotta a száját, hogy egészben falja fel Nimuét.
Nimue folyamatosan szólongatta a rejtőzőket.
A gleccserszakadék fala megremegett Nimue tenyere alatt, és a
gyomrában levő zsongás magas hangú sikollyá élesedett. A Démonmedve
felhorkant és körülnézett, miközben a barlang fala beomlott, és por töltötte be
a levegőt. Nimue ropogást hallott, egyenesen a feje fölül. Felnézett, és látta,
hogy egy óriási szikladarab leválik a falról és lezuhan. Olyan gyorsan zuhant,
akár a nyaktiló pengéje; nem volt ideje reagálni. Amikor meghallotta a
nedves, reccsenő hangot, Nimue lehunyta a szemét. Iszonyatos üvöltés
töltötte be a gleccsert, egyetlen forró széllökéssel, majd utána ezer különféle
sikollyá szakadt szét.
Néhány másodperc után Nimue végre összeszedte magát, és kinyitotta a
szemét. Emlékezett rá, hogy nézi a hatalmas, függőleges kőlapot. Éles
pereme kettészelte a Démonmedve koponyáját.
Nimue belebámult a tűzbe.
– Ezután már semmi nem volt a régi. A hegek soha nem gyógyultak be, amit
a nép tagjai közül sokan annak tulajdonítottak, hogy elátkoztak engem. Még
az apám szeme is hidegen fénylett. Soha többé nem ölelt át. Azután az
éjszaka után látomásaim lettek, amik néha olyan erősek voltak, hogy… –
Nimue odapillantott Arthurra, aki élénken figyelt – elfelejtettem, hogy mi
történt. A varázslat zavarba ejtette az apámat. Megrémítette. Keserű
gyógyitalokat itatott velem, azt gondolta, így majd megtisztulok a gonosz
lélektől. Az egyetlen eredménye az volt, hogy rosszul lettem. Úgyhogy apám
eltávolodott tőlem. Egyre több bort ivott. Sötét arccal járkált, és gyakran úrrá
lett rajta az indulat.
– És az édesanyád? – Arthur hangja megijesztette Nimuét, de a fiú
kedvesen, ítélkezés nélkül szólalt meg.
– Anyám azt gondolta, különleges vagyok. De utáltam a tanóráit.
Állandóan veszekedtünk. – Nimue szárazon felnevetett, majd elhallgatott.
Érezte, hogy felgyülemlik benne a szégyen, és szeme égni kezd a könnyektől.
Elfordult Arthurtól, hogy a fiú ne lássa. – Nem akarok tovább beszélgetni.
Arthur szóra nyitotta a száját, de láthatóan meggondolta magát. A tűzben
megreccsent az egyik ág. Csendben üldögéltek.
Egyszer csak sikolyok hasítottak az éjszakába.
Üvöltés. A fák között erőszakos hangokat hozott a szél.
Nimue felállt, gyorsan eltaposta a tábortüzet, így sötétségbe burkolództak.
Nehezen lehetett megbecsülni, milyen messze vannak a hangok. Újabb
szánalmas sikoly hallatszott, majd csend lett. Átmeneti nyugalom. Aztán
durva kiáltások, rémült, túlélésért küzdő sikolyok. A hang túlságosan is
ismerős volt.
Kardok csattogását hallották. Aztán a hangok egyesével elhallgattak.
Nimue öklét a szeméhez emelte, hogy leküzdje dühét. Egyetlen, könyörgő
hangot hallottak még, aztán… semmi.
Nimue visszament a fájához, és a földre rogyott.
Az arc nélküli áldozatok vádló csendje megült felettük az erdőben.
A DÉMONMEDVE KITÁTOTTA A SZÁJÁT, HOGY EGÉSZBEN FALJA FEL NIMUÉT.
MÁR AZELŐTT HALLOTTÁK A LEGYEKET, hogy megpillantották
volna a hullákat. Amikor Arthur és Nimue befordult a napsütötte ösvényre,
meglátták egy lerohant karaván felfordított szekereit. Az erdőt betöltő
hatalmas bükkfák vöröslő levelein csak nehezen tört át a hűvös, novemberi
napfény. Nimue először azt hitte, hogy az úton leesett csomagok hevernek, de
kiderült, hogy holttestek azok. Ott feküdtek kiterülve az úton és még beljebb,
a cserjésben is; rémült menekülésük közben érték utol és kaszabolták le őket.
Ahogy közeledtek, Nimue lecsúszott Egyiptom nyergéből.
– Nem akarunk itt hosszan időzni – figyelmeztette Arthur, de Nimue nem
törődött vele. – Valószínűleg a közelben vertek tábort, hogy nappal rabolják
ki a szekereket, azért, hogy semmi ne kerülje el a figyelmüket.
Nimue a hátára gördítette egy nő véres holttestét; alatta halott kisgyermek
feküdt. Az anya teste nem volt elegendő védőpajzs a paladinok pallosa ellen.
A gyermek arca angyali volt, és békés, arcát és szemhéját kékre festette a
halál. Nimue megsimogatta a kislány fátyla alól kikandikáló fürtöket.
– Bátor vagy, ugye? – suttogta Nimue. – Lenyűgöz a bátorságod. Nem
sírtál. Erős maradtál az édesanyád kedvéért. – Megfogta a kislány hideg
kezét. Eszébe jutott, hogy ő otthagyta az anyját a templomban. Annyira
szégyellte magát! – Bárcsak én is olyan bátor lennék, mint te!
Nimue érezte a gyomrában a mozgást. A zsongást.
A kislány szemhéja felpattant.
Egyiptom felnyihogott, és idegesen megfordult; megérezte Arthur
feszültségét. Arthur az erdőt kémlelte, szeme ide-oda járt: mozgást keresett a
fák között. Azonban önkéntelenül, vissza-visszanézett a holttestekre.
Úgy tűnt, a paladinok most lusták voltak kereszteket ácsolni. Három
druida férfit külön-külön fákhoz kötöztek, és egyszerűen addig kaszabolták
őket, amíg felismerhetetlenné váltak.
Arthur pillantása valami még szokatlanabbon állt meg. Az a valami a
karaván elején volt. Arthur átvetette a lábát a nyeregszarvon, és leszállt
Egyiptomról, hogy közelebbről is megnézze. Egy nő holtteste volt, akit
ültében nekidöntöttek a szekér egyik kerekének. A fejét, amely a közelben
hevert, egy kutyáéra cserélték ki. A szekér oldalára valaki vérrel egy feliratot
mázolt.
Nimue szíve vadul vert. Minden ösztöne azt súgta, meneküljön, de a zsongás
miatt egy helyben maradt. A hang ott lüktetett a fülében. A kislány szeme
fénytelen volt, de nyitva volt és így bámult rá.
– Figyelnek téged! – A halott kislány ajka alig mozgott.
Nimue rekedten nyögte ki a választ.
– Kik?
A halott kislány hosszan bámulta Nimuét, majd így válaszolt:
– Azok, akik a Hatalom Kardját keresik. Arra várnak, hogy lemondj róla,
és megszerezhessék.
– Anyám azt mondta, hogy vigyem el a kardot Merlinnek.
– A kard téged választott.
A gondolattól Nimuét elfogta a rémület.
– De én nem akarom!
– Mégis ki a pokollal beszélgetsz te?
Nimue nagyot ugrott, és amikor megfordult, Arthur magasodott fölé.
– S-s-semmi… Senkivel. – Nimue visszanézett a halott kislányra.
A gyermek szeme csukva volt, angyali arca újra nyugodt.
– Van itt valami, amit látnod kell – mondta Arthur halkan.
Odavezette Nimuét a nő testéhez, a szekérnél. Annak ellenére, amit Nimue
az utóbbi napokban látott, elgyengült a térde a vörös paladinok szinte
gyönyörittas mészárlása láttán. Leküzdötte hányingerét.
– És? – morogta.
Arthur a szekérre írt véres szavakra mutatott.
– Csak sejteni vélem, hogy ez rád vonatkozik.
Nimue bámulta a szavakat, majd lehunyta a szemét, és érezte, hogy a kard
melege alatt a hegek lángolni kezdenek a hátán. A kardhüvelyen át is érezte a
pengét, és valami mindent elsöprő harag áramlott fel a bensőjéből, egészen a
nyakáig. Egy pillanatra azt hitte, hogy minden érzékét elvakítja, de aztán arra
kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen, és hagyta, hogy úgy
tekeregjen benne a düh, mint valami elszabadult állat.
– Nem kéne megvárakoztatnunk őket. – Nimue sarkon fordult, és
Egyiptom felé indult.
Arthur zavartan fordult meg.
– Hogyan? Várj – tessék?
ARTHUR LASSÚ LÉPÉSBEN VEZETTE EGYIPTOMOT az ösvényen; pár
percenként megállt és lovasok után hallgatózott, valamint felmérte a terepet.
Nimue érezte Arthur oldalpillantásait, de nem törődött vele. Úgy érezte,
lélekben messze-messze jár. Ki akarta szabadítani a démonokat. Most már azt
is tudta, hogyan kell.
Még ma is érezte apja savanyú főzetének ízét a nyelvén, a krémet, amit
borókából, rutából és szénporból kotyvasztott össze. Bensője
összefacsarodott a reggelek emlékétől, amikor betegen vonaglott az
alvózsákján; túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy felálljon, miközben az anyja
és az apja üvöltöztek egymással. Azonban Nimue az öklendezés és a
méregnyelés ellenére sem volt képes fékezni látomásait, és az őket okozó
démonokat sem tudta kiűzni magából.
Végül az apja összepakolta eszközeit és magvait, feltette őket az egyetlen
lovuk húzta szekérre, és észak felé indult. Nimue aznap babákat fabrikált, és
arra ért haza, hogy az anyja sír, az apja szekere pedig ráfordul az erdő felé
vezető ösvényre. Az apja még csak búcsút sem vett tőle.
Lenore megpróbálta behúzni Nimuét a kunyhóba, de a kislány kirántotta
magát a karjai közül.
– Papa! – kiáltotta, és az apja után rohant. Egy örökkévalóságba telt, mire
utolérte, és akkor úgy lihegett, hogy beszélni sem tudott. Csak a ló kantárját
tudta megráncigálni.
– Engedd el, Nimue! – mondta az apja.
Nimue az elfojtott sírástól alig kapott levegőt. Ismét megpróbálta
félrerántani a lovat, de az apja korbácsának ütése a csuklóját érte. Nimue
megbotlott és elesett.
– Te sötétséget hoztál erre a családra, Nimue. Nem a te hibád, gyermekem,
de attól még megtetted. Te el vagy átkozva.
– De én olyan vagyok, mint mama! A rejtőzők hozzám is szólnak!
– Akkor majd az anyád megmagyarázza! – morogta az apja. – Adjon ő
nevet a benned levő árnynak! Én ki nem mondom!
– Helyrehozom, papa! – könyörgött Nimue. – Beveszem a gyógyszert!
Nem fogok sírni!
– A véredben van, gyermekem. Nem lehet helyrehozni.
– De mama kedvéért maradhatsz! Nem kell hozzám szólnod, csak kérlek,
ne menj el!
Apja hangja elcsuklott a visszafojtott érzelmektől.
– Menj most! – Csettintett, és a ló elindult. Nimue majdnem egy órán át
rohant utána, amíg a hold fel nem bukkant a fák fölött.
De az apja egyszer sem nézett vissza.
És nem is jött haza.
Arthur halkan káromkodott magában, és Nimue figyelme újra a jelenre
összpontosult. Hat lovat kötöttek ki egy pár fenyőfához, úgy száz lépésnyire
az úttól. Nimue hangokat hallott a távolban. Arthur csettintett a nyelvével
Egyiptomnak, hogy gyorsabban menjenek tovább.
Vörös paladinok. A szavak olyan hatással voltak Nimuéra, mint olajnak a
tűzre. Tűz volt ez, amely átsöpört a bensőjén. Az apja távozása, Lenore
utolsó, haldokló kiáltásai, Biette, akit a sárba rúgtak, a paladin kihívó
tekintete Sólyomlakban, a démonpap hideg tekintete, Pym, aki a nevét
kiabálja.
Nimue lecsúszott a nyeregből és átrohant az úton.
– Nimue! – sziszegte Arthur.
Nimue futott, közben lehajolt, hogy az ágak ne csapódjanak az arcába;
rohant a lovak felé. Maga mögött hallotta Arthur fojtott káromkodását.
Ahogy megközelítette a lovakat és előhúzta a Hatalom Kardját, az állatok
fújtattak, és idegesen topogtak. Nimue könnyedén levágta a nyergükről az
alvózsákokat, pénzes erszényeket, élelmiszercsomagokat és italos tömlőket;
hagyta, hogy a földre essenek, a lehullott levelekre. Nem törődött Arthurral,
aki úgy hadonászott, mint egy őrült, jelezvén, hogy térjen vissza az útra, és a
lopott holmikra is mutogatott. Aztán Nimue a hangok felé fordult.
Megszorította a kard meleg markolatát.
Érezte. A kard vért kívánt.
Ő is vért kívánt.
Figyelte, hogy dühe átáramlik a kardba, mintha még egy résznyi olvasztott
acél lenne; megélesítette és megkeményítette a pengét. Úgy érezte, mindjárt
elhányja magát. Azonban az érzés nem volt rossz; olyan volt, mint valami
nagyon erős késztetés. Kaszabolni. Ölni. Táplálkozni. Mint egy vadászó
farkas, gondolta. Kiszabadítja a démonokat.
Egy ösvény vezetett lefelé; kiderült, hogy egy sziklákkal körülvett tisztás
felé visz.
Nimue követte a sziklákat, és egy nagy, zöld tó partjához ért, amit
hatalmas, mohával belepett mészkősziklák vettek körül. Lekuporodott a
sárba, néhány méterre a víztől. Körülnézett az egyik szikla legszélesebb
pereméről.
A vörös paladinok a túlsó parton voltak, alig hetven lépésnyire Nimuétól.
A lány torkát dühös sírás fojtogatta, amint eszébe jutott az ég népe keresztre
feszített tagjainak magas hangú sikolya, miközben a lángok a húsukat
nyaldosták.
Ideje bosszút állni értük, gondolta Nimue. Ideje mindannyiukért bosszút
állni!
Morgan három ónserlegbe kitöltött egy kancsó bort, majd két tányér kását is
eléjük tett babból, borsóból, káposztából és póréhagymából, két karéj fekete
kenyér kíséretében. Nimue beleharapott a kemény kenyérbe, miközben
Morgan méregette. Arthur egy hajtásra kiitta a borát, és Morgan felé tolta a
serleget, hogy töltse újra.
– Nem sokat beszél, mi? – jegyezte meg Morgan, szólásra kényszerítve
Arthurt.
– Általában be nem áll a szája.
Nimue megrúgta Arthurt az asztal alatt, amitől az elhúzta a száját.
– Micsoda lány! – mondta Morgan helyeslőn. – Arthurra időnként ráfér
egy-egy alapos rúgás. Azt hiszem, tetszel nekem!
Nimue gyanakodva méregette Morgant, aki leült vele szemben.
– Milyen? – kérdezte Morgan a kására mutatva.
– Jó – mondta Nimue tele szájjal. – Kösz – tette hozzá.
– Szívesen. – Morgan a borát kortyolgatta és Nimuét nézte. Majd
előrehajolt. – Igaz? Valóban te ölted meg azokat az alávaló Carden-féléket?
Nimue a kásás tál fölött felnézett Morganre. Kis szünet után bólintott.
– Jól tetted! – mondta Morgan mély megelégedéssel. Arthurra nézett, majd
Nimuéra. – Hányan voltak?
Nimue gondolkodott.
– Tízen. Azt hiszem. Talán többen.
Morgan hitetlenkedve dőlt hátra.
– Tízen? – Újra Arthurhoz fordult, aki bólintott. Most Morgan itta meg a
borát, és újra töltött. – Hogyan?
Nimue Arthurra pillantott, aki vállat vont.
– Megbízom Morganben – mondta a fiú.
Erre Nimue felállt, és kivette a Hatalom Kardját a hátán levő hevederből.
Akár a gyertyák játéka volt, akár valami titokzatos oka volt, de az üres
fogadót hirtelen fényár öntötte el, majd újra elsötétült, ahogy Nimue az
asztalra helyezte a kardot Morgan tágra nyílt szeme előtt.
Morgan felállt, tekintetével majd felfalta a fegyvert. Gyengéden
megérintette, ujjai végigfutottak a markolaton levő rúnán.
– Az Ördög Foga – suttogta.
Nimue összevonta a szemöldökét.
– Az Ördög Foga?
– Tudod te, hogy mi ez? – pihegte Morgan ámulattal.
– Hallottam már ezt a nevet. Az a kard, a régi történetekből. Az első kard
– mondta Nimue; észrevette a csillogást Morgan szemében. – Ugyan, ne már!
Az lehetetlen!
Morgan végigsimította a rúnaszimbólumokat.
– Ez a négy elem, mindegyik egy-egy kör. Víz. Tűz. Föld. Levegő. Az
ötödik körben olvadnak össze. A forrás, amely összefog. Ez az első kard,
amelyet tündértűzben kovácsoltak. Az Első Királyok Kardja. Hol találtál rá?
Nimue elkomorodott.
– Az anyámé volt. Akkor adta nekem, amikor… amikor a vörös paladinok
betörtek a falumba.
– Hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen! Te az ég népe tagja vagy, ugye?
Vagy jobban szereted a naptáncosok elnevezést?
– Ég népe. Honnan tudod?
– Mondhatjuk azt, hogy az utóbbi időben szakértő lettem – mondta
Morgan, de nem fejtette ki bővebben. – Az anyád elmesélte, hol találta?
– Nem – mondta Nimue. – Rám parancsolt, hogy vigyem el a kardot
Merlinnek. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de azt hiszem, Merlinre,
a varázslóra gondolt.
– Egyáltalán nem őrültség – mondta Morgan a kardot bámulva. – Egy
ilyen tárgynál… teljességgel érthető.
– Várj, azt mondod, hogy Merlin létezik? És valahogy életben is van?
Arthur bólintott.
– Az arab kereskedők ismerik. Vagy legalábbis hallottak róla. Azt
mondják, fekete kutya képében él, és gyerekeket rabol, akiket valamiféle föld
alatti kastélyban tart fogva.
– Ez ostobaság! – Morgan a szemét forgatta.
– Miért, te olyan nagy Merlin-szakértő vagy, mi? Ez a Merlin talán a
Törött Lándzsa törzsvendége? – kérdezte Arthur.
– Csókold meg a seggemet, Arthur!
Arthur Nimuéhoz fordult.
– Gyorsan rájössz majd, hogy Morgan mindent tud, mi pedig mindannyian
bolondok vagyunk.
– Nem, csak te vagy bolond – javította ki Morgan.
Ezek tényleg testvérek, gondolta Nimue.
– Remélem, mostanra megtanultad figyelmen kívül hagyni – mondta
Morgan Nimuénak. – Szemrevaló a külseje, az igaz, de nem sok ész szorult
belé.
Arthur mérgesen nagyot kortyolt a borból.
Morgan hitetlenkedve ide-oda nézegetett Arthur és Nimue között.
– Ti aztán szép kis párt alkottok! Merlin ennek a kornak a legrettegettebb
varázslója! Sőt, bármelyik kornak, ha már itt tartunk. Róma bukásáig
visszamenőleg említik történelmi okiratokban. Több száz éves.
– Tündérféle? – kérdezte Nimue.
– Druida – válaszolta Morgan. – Az ősi istenek papja. Vagy ki tudja
valójában? Talán ősi tündérvér vagy óriásvér csörgedezik az ereiben, vagy az
is lehet, hogy félisten. De természetesen ismeri a tündérmágiát. És a
boszorkányságot. És a halottidézést. És a varázslást. Mindent tud. Ő maga a
mágia történelme, egyetlen emberbe sűrítve. Azt mondják, uralja az
óceánokat és az égboltot.
– Na, ki itt az ostoba? – vágott vissza most Arthur.
– Először is Merlin állítólag Uther Pendragon király tanácsadója.
A királynak biztosan jó oka van arra, hogy alkalmazza. És ami talán még
fontosabb, Merlin állítólag az árnyurak vezetője.
– Azok kik? Kik az árnyurak? – kérdezte Nimue; percről percre butábbnak
érezte magát.
– A varázsló-kémek hatalmas köre, akik titkon mindannyiunkat
irányítanak – gúnyolódott Arthur.
– Pfuj, idd már le magad és aludj el! – vetette oda Morgan. – Arthur fél
attól, amit nem ért. Én hiszek bennük. Az egyház felemelkedése óta a valódi
varázslók és boszorkányok mind elrejtőztek. Az árnyurak az átlagos
társadalomban megbújó varázsló-társadalom. Mindegyik árnyúr egy-egy
terület ura: a koldusoké, a hamisítóké, vagy akár még a bankároké is –
Morgan mosolya elhalványult, és növekvő együttérzéssel nézett bele Nimue
tágra nyílt szemébe. – Ó, Nimue, fogalmad sincs arról, hogy mit indítottál el,
ugye?
– Hogy kutatjuk fel Merlint? – akarta tudni Nimue.
– Bárhol is van, biztosíthatlak arról, hogy messze van ettől a felejthető
előretolt helyőrségtől – Arthur a nővérére mosolygott, majd kiitta borát.
Morgan egy pillanatig gondolkodott, majd újabb adag bort töltött
magának.
– Talán valahogy elérhetnénk, hogy Merlin keressen meg minket, nem?
– Ő keressen meg minket?
Morgan bólintott.
– Ha megfelel a feltételeidnek.
Nimue zavartan pislogott.
– Nekem vannak feltételeim?
– Természetesen. Te vagy a farkasvérű boszorkány, és a te birtokodban
van az Ördög Foga. Ettől hatalmad van. És a férfiak egyetlen dologra
vágynak: a hatalomra. – Arthur majdnem közbeszólt, de Morgan folytatta: –
Olyan helyzetben vagy, Nimue, hogy alkudozhatsz; alkudozhatsz saját és a
néped túléléséért.
Nimue erre egyáltalán nem gondolt. Úgy érezte, az, hogy farkasvérű
boszorkánynak bélyegezték, egyenlő volt a halálos ítélettel, és mostanáig
eszébe sem jutott, hogy az éremnek lehet egy másik oldala is. Napok óta most
érezte először, hogy megmoccan benne a remény. Ezt a Morgant nem
érdemes alábecsülni.
– Ha Merlin olyan hatalmas, mint állítod, akkor nem lát majd át ezeken a
hazugságokon?
Morgan felült, és ismét a kardot tanulmányozta. Végighúzta kezét a penge
szélén, és megmutatta Nimuénak a kezére kenődött vért.
– Ez itt paladinvér? – kérdezte.
Nimue bólintott.
– Miféle hazugságokról beszélsz? Te vagy a farkasvérű boszorkány, aki
félelmet kelt ezekben a vörös ördögökben. Te forgatod a Hatalom Kardját, és
csak akkor válsz meg tőle, ha Merlin teljesíti követeléseidet.
Nimue körülnézett az egyszerű kis fogadóban.
– Nagyon magabiztosnak látszol.
– Ó – kortyolt bele Morgan a borába – hamarosan rájössz, hogy tele
vagyok meglepetésekkel, Nimue. De ha segítek neked, elvárom, hogy valamit
te is adj nekem cserébe.
– És mi lenne az?
– Majd meglátod – mosolyodott el Morgan.
ÜGYELVE ARRA, HOGY A HAMUKAPUBAN KANYARGÓ úton ne
legyenek késő éjszakai utazók, Morgan Arthurt és Nimuét dél felé, az erdős
hegyekbe vezette.
– Tilos a fáklya és a beszélgetés! – parancsolta, majd biztos lábakon
elindult előttük; barna kapucnija miatt alig volt látható a földet megvilágító
holdsugárcsóvák között, amelyek lépcsőfokokat rajzoltak a földre. Az
egyetlen hang a csizmájuk keltette halk zaj volt, ahogy megcsikordult az erdő
tűlevéllel borított talaján. Nimue sehol nem látott ösvényt, és többször is
elveszítette Morgant szem elől, ahogy a szolgálólány behúzta a fejét, hogy
kidőlt fák alatt bújhasson át és csörgedező patakokon gázolt át anélkül, hogy
lassított volna. Majdnem egy órán keresztül mentek így a fokozatos
emelkedőn; Nimue arca fájt a karcolásoktól, tüdeje égett, és lába sajgott.
Aztán Morgan hirtelen megállt, és felemelte a kezét. Arthur és Nimue várt.
Az erdő nagyon sötét volt. Látható formák nem voltak a fölöttük magasodó
fenyőfáktól és szokatlan sziklaalakzatoktól eltekintve; mindez azt sugallta,
hogy felmásztak a Minótaurosz-hegység egyik hatalmas csúcsára. Hideg volt,
és Nimue szorosan összehúzta magán a parasztruhát, miközben valami
suhogást hallottak a fejük fölött. Arthur keze kardja markolatára siklott, de
Morgan megrázta a fejét. Az a „valami” ügyesen ugrált egyik ágról a
másikra, nagyjából két méterrel a fejük felett, majd eltűnt a sötétben.
Medvének túl gyors volt, madárnak vagy macskának viszont túl nagy.
– Mi volt ez? – suttogta Nimue.
A válasz távoli kuruttyolás volt. Úgy hangzott, mint az otthona melletti
domb tisztásán a békák brekegése. Újabb kuruttyolás után Morgan intett,
hogy menjenek tovább. Ahogy bandukoltak, Nimue több tucat szempár
tekintetét érezte magát. Nem volt benne biztos, hogy Arthur is érzi-e. Egy
kidőlt fenyőfa mellett árnyak rebbentek szét. Morgan ügyet sem vetett ezekre
a különös leskelődőkre; egy indával benőtt sziklafalhoz vezette Arthurt és
Nimuét. A tűleveles ösvény felfelé kanyarodott, és nyugat felé haladt tovább.
Nimue felkészült arra, hogy újra felfelé másznak, de az indák váratlanul
szétnyíltak, és mögöttük két lány bukkant elő, levelekből szőtt köpönyegben,
a puszta szem számára szinte láthatatlanul. Az indák mögött egy kis
barlangbejárat volt. Morgan mindenféle magyarázat nélkül lehajolt és
belépett. Nimue követte, de tekintete a lányokon nyugodott, akik fáradtnak és
rémültnek tűntek.
Pár lépés után a barlangban olyan sötét volt, hogy semmit nem lehetett
látni. Nimue beütötte a fejét egy alacsonyan álló sziklába. Ösztönösen
hátranyúlt Arthur felé, és megtalálta a kezét. Arthur egy pillanatra
megszorította az ujjait, mielőtt Nimue elhúzódott tőle.
Nimue követte Morgan szoknyájának suhogását a keskeny falak között,
ahol suttogások és mormolások visszhangoztak. Idős és fiatal hangok
keveredtek egymással, és ahogy a barlang lélegzett, mindenféle szag csapta
meg Nimue orrát, amelyeket aztán szétválogatott: disznótrágya és vizelet,
mindenféle hegyi fű, kecskebőr, bors és szegfűszeg, tiszafa és éger, nedves
levelek, szárított liliom és írisz, savanyú sör, faggyú, penész, sózott
marhahús, babérlevél, zsálya, kakukkfű és félelemtől kiütközött verejték.
– Minden rendben – suttogta Morgan a sötétben.
Valaki elhúzott egy fekete rongyot egy lámpás elől, amely villódzó,
narancssárga fényt vetett a sokaság arcára. Mindenféle méretű és formájú
testek kuporogtak a földön vagy ültek hátukat a csipkézett falnak vetve.
Legalább százan voltak, talán többen is. A barlang alacsony volt, de széles, és
távoli üregei jóval túlhúzódtak a lámpafény vetette sávon. Nimuénak elállt a
lélegzete. Itt mindenki a tündérnéphez tartozott. Mind az ő népe volt,
mindnyájan Carden máglyái elől menekültek.
– Olyan gyönyörűek! – próbálta kinyögni, de elcsuklott a hangja.
Fájdalmas, mégis lélekemelő hazatérés volt ez egy olyan helyre, ahol még
soha nem járt, egy olyan családhoz, amelyet soha nem ismert. A népek
némelyike olyan ritka volt, hogy Nimue nem is látta őket ezelőtt. Például a
félénk sziklajárók – hegyi nép, ahol a férfiak sisakszerű szarvakat hordtak, és
a nők szépen kidolgozott, egymásba fonódó köröket ábrázoló hegmintákat
viseltek a karjukon. Vagy a kígyók, akik hódolattal dicsérték az éjszakát, és
gleccserfolyókon úszkáló kunyhókban éltek. Gyermekeik patkánybőr
köpönyeg alá bújtak, a férfiak és nők pedig kifeszített denevérmaszk alól
szemlélték a világot; arcukat guanóval festették be. A sziklakovácsok tetőtől
talpig tetoválták magukat, és híresek voltak arról, hogy képesek megidézni az
esőt, míg a holdszárnyúak az éjszakai madarakkal éltek közösségben, és a
kígyók ősi ellenségei voltak. Gyermekeik tíz éven át a fák lombjai között
éltek, varjútanyákon, és csak azután érintette lábuk a talajt. Az egyik kislány
egy hatalmas, szürke bagoly szárnyait simogatta, miközben vad, gyanakvó
tekintettel méregette Nimuét. Az agyarasok a vaddisznót imádták, és
ugyanolyan hevesvérűek voltak. A faunok agancsot viseltek, hatalmas
kosokon lovagoltak, és kiváló íjászok voltak. Még néhány földtúró is volt a
tömegben; ezek az üreglakók megszokták az állandó sötétséget és munkát,
kezükön két ujj volt, vastag, karmos és bütykös, és legtöbbjük vak volt.
Gyakran szerepeltek a tündérgyermekek rémálmaiban, bár Lenore azt
tanította Nimuénak, hogy a földtúrók félénk teremtmények, akik a húsnál
jobban kedvelik a gumókat és a gyökereket.
Voltak még olyan népekből is, amelyeket Nimue nem ismert fel. Az egész
rettenetesen nyomasztó volt; a mindannyiukat korlátok közé szorító
barlangfalak, a forróság és az állott levegő, a félelem és a kimerültség –
Nimue megingott, és Morgan kénytelen volt segíteni neki, hogy megálljon a
lábán.
Morgan és Arthur addig vezette Nimuét egy sor alagúton át, amíg végül
elértek egy kis alkóvig, ahol akadt hely egy szalmaágynak és egy lámpásnak.
Nimue szorosan markolta a kardot, de közben hagyta, hogy gyengéden
lefektessék az ágyra. Ahogy lecsukódott a szeme, érezte, hogy mély és vonzó
sötétségbe zuhan.
Tűzről álmodott.
Nimue szemhéja felpattant. Először Arthurt pillantotta meg, aki hátát a falnak
vetve ült és a vörös paladinoktól lopott térképeket tanulmányozta. A fiú
felnézett rá.
– Majdnem két napot aludtál – mondta.
Nimue tapogatni kezdte a talajt maga körül.
– A kard! – Őrjöngve keresgélni kezdett. – Hol van a kard?
– Nyugodj meg, semmi baj! Itt van. – Arthur mutatott neki egy
bemélyedést a sziklában a szalmaágy mellett. Ott feküdt a Hatalom Kardja,
egy rongyba burkolva. Nimue lehiggadt a látványtól, bár feje kótyagos volt
az álmában keringő képektől, valamint a sötétségből őt néző kíváncsi, mégis
ijesztő arcoktól.
– Örülök, hogy ébren vagy. Nem igazán kedvelnek engem itt.
„Embervérű”, meg ilyenek.
– Nem lenne szabad így nevezniük. Anyám soha nem engedte.
Arthur bólintott.
– Azt hiszem, egyszerűen csak túlságosan emberi vagyok. Se szárnyam, se
agancsom. Persze nem okolom szerencsétleneket, tekintve, hogy min mentek
keresztül. Ja, és készülj fel!
Nimue összevonta a szemöldökét.
– Mire?
– Majd meglátod.
Nimue felállt, és lesöpörte rongyos nadrágjáról a koszt és a
szalmaszálakat. Együtt haladtak végig egy szűk, hosszú alagúton, amely egy
széles, tál alakú üregbe vezetett, és részben nyitott volt az ég felé. Ezen a
lyukon át befurakodott az erdő: kidőlt fák, göcsörtös gyökerek és mohás
sziklafalak nyújtottak emelkedő hidat a külvilág felé.
Nimue csodálattal bámulta az itt kialakult tündérközösséget; azt, hogy a
menekültek hogyan próbáltak meg a normális élethez valami hasonlót
létrehozni. A barlangot népenként osztották részekre; a területeket cölöpök
jelölték. Az agyarasok összebújtak, különös csontfegyvereiket szorongatták,
míg magasan a falakon a viharkovácsok lógatták fel levegőágyaikat, a kígyók
pedig felállították nyugtalanító bőrsátraikat, hogy mindenféle kapcsolatot
kerülhessenek a többiekkel.
A barlangban a kétségbeesés uralkodott. Nimue többször is kénytelen volt
odafigyelni, hova lép, nehogy rátaposson egy beteg, idős vagy sérült
tündérre; ott hemzsegtek a barlang talaján, tekintetük gyenge és rettegő volt.
A barlang egyébként nyüzsgött az élettől: a tündérnépek vizet, összegyűjtött
gyökereket és elcsent zöldségeket hoztak, kiteregették a tiszta ruhát, ellátták a
sebesülteket, a betegeket pedig elkülönítőbe vitték, járvány kitörésétől tartva.
Még Nimue is látta, hogy nagyon kevés az élelem. A barlangban
összetéveszthetetlen volt a feszültség. Nimue látott egy lökdösődő verekedést
az agyarasok és a kígyók között. A verekedőket gyorsan szétválasztották, de
mivel nem volt elegendő az ennivaló, a népek közti és a területi viták
hamarosan újra fellángolnak majd. Csupán idő kérdése volt; ezt Nimue is
belátta.
Az idősebbektől eltérően a tündérnépek gyermekei együtt játszottak, és
nevetésüket a felnőttek örömmel üdvözölték.
Ahogy Nimue és Arthur a barlangok közepe felé haladt, sustorgás támadt.
Nimue érezte, hogy rengetegen bámulják, amitől ideges lett. Nem ismerte
ezeket a népeket, sem a szokásaikat. Fogalma sem volt róla, hogy miféle
fogadtatásra számíthat – már ha egyáltalán bármire is számíthat.
– Miért bámulnak? – suttogta Arthurnak.
– Megérkezett a farkasvérű boszorkány.
Egy kis faunlány, magas homlokán apró agancskezdeményekkel,
odaszaladt Nimuéhoz, és megérintette a lábát, majd visszasietett családja
biztonságos tömegéhez. Különböző tündérnépek gyermekei szintén
nyüzsögni kezdtek Nimue körül, egymást lökdösték, hogy megfoghassák a
kezét vagy megérinthessék, utána nyúlhassanak, megránthassák szakadt
ruhaujját. Egyes felnőttek is csatlakoztak a gyerekekhez: körbevették Nimuét.
Először csak egy tucatnyian, majd több tucatnyian, majd százan; a hálás
túlélők hódolattal tömörültek köré. Nimue mellkasa összeszorult a félelemtől.
Lénye egy része el akart rohanni, ahogy a menekültek elhúzták Arthur
közeléből, hogy nyakláncot tegyenek a nyakába vagy apró
szerencsetárgyakat, kedves ajándékokat nyomjanak a kezébe.
– Köszönöm, köszönöm, nagyon kedvesek vagytok! – mondta Nimue újra
és újra. Hátranézett, Arthurt keresve, de a körülötte összegyűlt tömegben már
nem látta.
A VAK ZSONGLŐR HOMÁLYOS, FÜSTÖS FOGADÓ volt, amelynek
göcsörtös padlózata állandóan savanyú bortól bűzlött. A központi helyen levő
kandallóban égő fahasábok sárga fényt vetettek a serlegek fölött pusmogó
férfiakra, akik védtelen utasok erszényét akarták elrabolni. A nők ugyanolyan
veszélyesek voltak: ügyesen elemelték a pénzérméket, miközben buja
ígéreteket suttogtak a magányos idegenek fülébe.
Merlin is ilyen idegen volt; egy sarokasztalt választott, ahonnan látva
látszott, mivel ezen az estén egyszerre volt vad és vadász. A másik asztalnál
ülő gazemberekkel nem foglalkozott; sokkal ravaszabb vadat próbált
előcsalogatni.
Borona-tó a számos vadvidék egyikének peremén fekvő holtág volt; ezek
a zabolátlan, vad területek természeti és másfajta veszélyeket is rejtegettek.
Ezek a vad vidékek felosztották Britannia, Aquitánia és Frankhon
királyságait, és emiatt minden, a terület egyesítésére irányuló törekvésbe
beletört a nagyravágyó királyok bicskája. A lovasok általában megsürgették
lovaikat, és inkább még egy napot utaztak, csak ne kelljen ezen a környéken
éjszakázniuk, mivel Borona-tó vidéke a tolvajok paradicsoma volt. Hogy ne
csússzanak bele a mocsárvidékbe, a házakat szorosan a hegynek vetve
építették. Emellett a zsúfoltság volt a másik oka, hogy a település igazi
patkánylyuk lett: kanyargós sikátorok, keskeny lépcsősorok, zsákutcák és
sötét utak váltakoztak benne.
Emellett ez volt Rugen, a Leprások Királya, az elátkozottak árnyura
birodalma. Azonban kihallgatást nyerni egy ilyen szörnyű úrnál kényes
feladat volt még Merlin, a varázsló számára is.
Egy félfülű fiú egy darab fekete kenyeret pottyantott az asztalra egy
kancsó bor és egy serleg mellé. Merlin egy ezüstérmét dobott oda a fiúnak,
aki úgy kapta el, mint egy kölyökcápa. Merlin teletöltötte saját serlegét.
Hosszú estének nézhetek elébe. Nagyot kortyolt, letette a serleget és
megmerevedett.
Lassan odafordult egy fekete ruhás, lefátyolozott nőhöz, aki a mellette
levő széken ült.
– Egek, miért kell így mögém settenkedned?
– Én vagyok az Özvegy – válaszolt a nő.
– Követtek?
A nő kíváncsian félrehajtotta a fejét.
– Ostoba kérdés – mondta Merlin.
– Azt mondtad nekünk, hogy a Hatalom Kardját megsemmisítették.
Merlin megperzselt bőre bizseregni kezdett.
– Én magam ezt hittem. De az előjelek mást mondanak.
– Az árnyurak szerint ez a végső árulás. Azt a kis bizalmat is elveszítetted,
ami még maradt közöttünk!
– Legyen úgy, ahogy mondod, de a kardot megtalálták. És hamarosan
újrakezdődik a Kard Háborúja. „Bárki is forgatja meg a Hatalom Kardját, az
lesz az egyetlen és igaz király.” Azok, akik hisznek a jóslatban, összegyűjtik
seregeiket. A Jégkirály flottái északon gyülekeznek, a vörös paladinok délen,
az árnyurak keleten, és hamarosan Uther király is elküldi katonáit. Vajon
pazaroljuk arra energiánkat, hogy egymást pusztítjuk, vagy foglalkozzunk az
igazi, valódi fenyegetéssel?
A félfülű fiú visszatért.
– Felvenném a rendelést. Az asztalnál csak az ülhet, aki rendel is.
– Milyen a nyúl? – kérdezte Merlin, remélve, hogy valóban nyúl lesz.
– Mennyei – válaszolta a fiú édes gúnnyal.
– Én azt kérek. És még egy italt a társamnak – mondta Merlin, és az
Özvegy felé intett.
– Miféle társának? – A fiú oldalvást sandított Merlinre.
– A szokottnál is szórakozottabb vagy – jegyezte meg az Özvegy.
– Hagyjuk – mondta Merlin a fiúnak; elfelejtette, hogy a fiú számára a
mellette levő szék még mindig üres. Merlin visszafordult az Özvegyhez. –
Barátomként hívtalak ide, nem pedig az Urak megbízottjaként!
– Akkor ezt barátként mondom neked. Ha ők kiűznek téged, akkor nincs
megállás. Túl sokat tudsz, és túl sok ellenséged van. A végén úgyis
levadásznak, és már előre félek, hogy ki kerül majd a helyedre.
– Aggodalmad megmelengeti a szívemet.
– Ez a kardeset új pletykáknak is utat nyitott. Azt suttogják, hogy vagy
hazug vagy, vagy valóban elveszítetted a varázserődet. Nos… – Az Özvegy
összekulcsolta halvány kezét az asztalon. – Elveszítetted?
A tűzzel játszom, tűnődött Merlin. De inkább a körültekintő megközelítést
választotta.
– Mi ez a személyeskedés? Megkérdezhetem, hogy van a drága férjed?
Az Özvegy várakozásteljesen megfeszült.
– Hallottál valamit? Valaki látta a hajóját?
Ne játszadozz már, Merlin! Az Özvegy egy örökkévalóság óta várta, hogy
a férje visszatérjen a tengerről. Bánata olyan hatalmas volt, hogy sokkal
tovább tartotta életben, mint ameddig egy ember élete tart. Emellett megkapta
azt a lehetőséget, hogy átjárhat a világok között, és elnyerte a haldoklók
árnyurának pozícióját. Feadun bárd híres „Candletree sirámai” című művének
utolsó három sora írta le a legjobban. Amikor Candletree kilehelte a lelkét,
bátor fegyvernöke így szólt:
Mit beszélsz, drága Candletree?
„Szürke fátyol lebben fel” – suttogta.
Mert az Özvegy jelent meg, ő maga.
Az Özvegy ott állt egy kiálló szikla peremén a fagyos, zöld tajtékos Szarvak
öble felett. Ugyanazon a sziklás oldalon, a távolban egy ősi, vulkanikus
szikla meredek, fekete tornyának tetején ott derengtek Sötét Macska
kastélyának széljárta romjai. Sirályok és feketerigók kiáltoztak és harcoltak
fészkekért a magas tengerparti védőgát durva üregeiben, ahogy Merlin
odalovagolt az asszony mögé; a csípős széltől védekezve összehúzta vállát.
Leszállt a lováról, és odalépett az Özvegyhez.
– Te nem fázol? – kérdezte, mivel a nőn csak egy fekete ruha volt, nyakig
érő, magas gallérral, fekete karmantyú és kesztyű, valamint szokásos fátyla.
– Szeretem a hideget – mondta az Özvegy, és elővette a tündértüzet
tartalmazó kígyó-agyagot, amit Merlin az Özvegy lovának nyeregtáskájában
rejtett el.
Merlin fogta a tüzet, és a ruhája övén lógó egyik nagy erszényben helyezte
el.
– Köszönöm neked.
– Még mindig azt tervezed, hogy a tündértűz segítségével megsemmisíted
a kardot?
– Igen – mondta Merlin szomorúan. – Már nem hiszek az „egyetlen, igaz
királyban”. Sem pedig egy öreg druida tudásában, aki vezethetné ezt a királyt.
A kard túlságosan hatalmas fegyver ehhez a barbár korszakhoz.
– Magadnak követelhetnéd a kardot. És az árnyurak ismét
uralkodhatnának.
– Tudod, hogy az soha nem fordulhat elő – figyelmeztette Merlin. – Egy
távoli korban egyszer megpróbáltam egyesíteni az embereket és a
tündérnépeket – szünetet tartott, és szeme elfelhősödött –, de kudarcot
vallottam.
– Nos, a Leprások Királya nem bocsátja meg árulásodat. Magas vérdíjat
tűzött ki a fejedre. Legjobban teszed, ha újabb száz évre eltűnsz.
– Ez a tervem, amint a kardkérdést megoldottam.
– És mi lesz ezzel a tündérlánnyal?
– Magára marad, és belefullad a tűzhullámba vagy áldozatul esik a viking
kardoknak. Azt remélem, hogy szót érthetek vele, de bárhogy is lesz, ez a
farkasvérű boszorkány elhozza nekem a kardot.
Merlin felszállt a lovára, és a kastély felé fordult; szakálla lobogott a
szélben. Fogalma sem volt róla, hogy Lady Lunette kémje egy közeli dombon
bujkál a magas fű között. A kémnő figyelte, amint Merlin átvág a mezőkön,
majd leszáll a lóról a sziklákat a Sötét Macska-toronnyal összekötő, veszélyes
gyaloghídnál. A kémnő ezután visszaosont a füvön át, hogy elküldje a jelet.
Köd szállt fel a tengeri sziklák aljáról, és körbevette Sötét Macska kastélyát;
olyan volt, mintha a kastély tornyai egy fortyogó üst felett lebegtek volna.
Nimue egy kis biztatásért visszanézett Kaze és Morgan felé, akik lovaik
kantárját szorongatták. Kaze bólintott lila csuklyája alól.
– Te nem Nimue vagy – mondta Morgan. – Te a farkasvérű boszorkány
vagy!
Nimue visszafordult a fenyegetően fölé magasodó, romos tornyok felé,
majd lepillantott csizmái és a gyaloghíd nedves deszkái között; csak ködöt
látott maga alatt, bár hallotta az ide-oda csapkodó hullámokat. Olyan gyorsan
ment át a hídon, ahogy csak tudott; szinte végig visszatartotta a lélegzetét,
aztán áthaladt a saras ösvényen a szétrothadt felvonóhídig, és belépett a
kastély sötét részeibe.
Lépései visszhangoztak, ahogy elhaladt a düledező őrház alatt.
Felpillantott a felvonóhíd rozsdás láncaira. Valahol a közelben víz csepegett.
A hátát súlyosan nyomó kard némi biztonságérzettel töltötte el, ahogy
belépett a burjánzó növényzettel teli várfal alá. Itt lett igazán érthető, hogy
milyen hatalmas is a kastély. Hét málladozó, fekete torony emelkedett a feje
fölé, mintha egy kéz összezáruló ujjai lennének a tenyér fölött. Valaki
suttogott valamit a háta mögött, és Nimue befordult az őrház bódé egyik sötét
ajtónyílásba. Egy pillanatra úgy gondolta, valami árnyékot lát mozogni.
– Hahó! – kiáltott fel Nimue.
Nem jött válasz.
Nimue magabiztosan elhátrált az őrháztól, és áthaladt a ködbe burkolódzó
várfalon, majd odament a széles öregtoronyhoz, amely a kastély kevés, még
mindig nagyrészt érintetlen részeinek egyike volt.
– Van ott valaki? – kiáltotta Nimue, ahogy fellépett a kanyargós lépcsőre.
Feje fölött villódzó, zöld fényt pillantott meg. Elindult felfelé a sötétben,
tapogatózott az idő koptatta falak mentén, amíg el nem érte a nagytermet.
Zöld színű tűz ropogott egy hatalmas üstben az óriási, üres helyiség
közepén; meleget nyújtott a hűvös tengeri szél ellen.
Az ablak mellett álló, rongyos, kék ruhás férfi fiatalabb volt, mint Nimue
várta. Barna haja és szakálla rendezetlen volt, hideg szürke szeme pedig
élénk és gyanakvó. Övén erszények lógtak, mindegyik láthatóan különféle
növényekkel és ágakkal volt teletömve. Nimue még a terem túlsó végéből is
megérezte a cédrus és a citromfű, valamint a muskátli és a szegfűszeg illatát.
Ez nem egy nagyképű, önelégült királyi követ volt, hanem igazi druida, olyan
ember, aki a tündérnépek és más lények varázsnyelvében járatos, és áradt
belőle a vad energia.
Amikor Merlin meglátta Nimuét, kissé hátrahőkölt, de csak egy pillanatra;
megpróbált mosolyogni, de mosolya nem volt túl megnyugtató.
– Te biztosan Merlin vagy – mondta Nimue, és remélte, hogy a varázsló
nem hallja meg hangjában a remegést.
– Te pedig a farkasvérű boszorkány, az Ördög Fogának rettegett
kardforgatója – mondta Merlin.
A hangnemtől Nimue kihúzta magát.
– Te gúnyolódsz velem.
– Nem – mondta a férfi ellágyultan –, de veszélyes játékot űzöl.
Nimue nyakán vékony, ezüstös inda kúszott fel, és a távolban
mennydörgés hallatszott. Ez nem kerülte el Merlin figyelmét.
– Szerinted ez játék? – kérdezte Nimue.
Merlin megkerülte az üstöt, hogy a zöld tündértűz továbbra is kettejük
között legyen.
– Hogy jutottál a kard birtokába?
– Az anyámtól kaptam – mondta Nimue remegő ajakkal. – És az volt
utolsó kívánsága, hogy hozzam el neked.
Nimue látta, hogy Merlin arca megváltozik. Hirtelen úgy tűnt, mintha
jelenléte erősebb lenne.
– Te Lenore lánya vagy? – suttogta Nimuénak.
Nimue szíve vadul vert a mellkasában; egy gondolat öltött testet benne.
– Az vagyok.
Merlin arca kifürkészhetetlen volt.
– Ismerted őt? – akarta tudni Nimue.
– Igen – válaszolta Merlin halkan. – Majd mintha egy álomtól próbálna
szabadulni, visszafordult a kardhoz. – Anyád bölcsen kérte tőled azt, amit
kért. Együtt…
– Nézz rám! – vágott közbe Nimue. Egy lépéssel közelebb lépett.
– Tessék?
– Nézz rám!
Az ősöreg druida fáradt szemének tekintete Nimue szemébe mélyedt.
Láthatóan nehezére esett farkasszemet nézni a lánnyal.
– Mit látsz? – kérdezte Nimue halkan.
– Az anyád szemét örökölted – mondta Merlin ellágyultan.
– És még? – kérdezte Nimue.
– Milyen nevet kaptál?
Nimue elmosolyodott.
– Nimue.
Merlin bólintott.
– Valóban gyönyörű név.
– Mostanában sokszor feltettem magamnak a kérdést: miért éppen te?
Miért arra kért meg az anyám, hogy éppen neked hozzam el a kardot?
– És mi a válaszod?
Nimue borzongva nagy levegőt vett.
– Nem azt akarta, hogy én vigyem el a kardot neked. Hanem azt akarta,
hogy a kard vigyen el engem hozzád. – Nimue elmosolyodott. – Mert te vagy
az apám.
IGEN – SUTTOGTA MERLIN. – IGEN, AZ... AZ TÉNYLEG... –
Elhallgatott és elfordult; láthatóan felkavarták a hallottak. – Én nem…
– Nem tudtad – fejezte be Nimue helyette.
Merlin megrázta a fejét; gyönyörködött a lányban, és torz mosoly ült ki
arcára.
– Ahogy nézlek, szinte magam előtt látom Lenore-t.
Nimue megtörölte könnyes szemét; megmelegedett a szíve.
Merlin elindult felé, és gyengéden megfogta a kezét. Ránézett, ahogy
kezét a kezében tartotta. Sután álltak egymással szemben.
– Szeretted őt?
Merlin bólintott.
– Nagyon is.
– És ő szeretett téged? – akarta tudni Nimue; hirtelen megindult
kérdéseinek áradata.
– Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy igen – válaszolta Merlin;
némi szomorúság bujkált a hangjában. Elengedte Nimue kezét, és visszament
az ablakhoz.
– Mikor ismerted meg? Miért váltatok szét?
– Még soha nem beszéltem erről.
– Kérlek, most beszélj! – könyörgött Nimue.
– Majd idővel, Nimue. Most az a legfontosabb, hogy megértsd, micsoda
hatalmas erők gyülekeznek, hogy megszerezzék azt a kardot. Te most
szembeszegülsz a koronával, az egyházzal és az északi megszállókkal.
Minden pillanat, amelyben birtoklod azt a kardot, csak felnagyítja a veszélyt.
– És mégis, túléltem.
Merlin hirtelen odafordult hozzá.
– Igen, tudom, azonban ez a merészség nem tarthat ki; ha Uther Pendragon
seregei megindulnak, úgy elfújják, akár a gyertya lángját!
De Nimue dacos volt.
– Nem félemlítesz meg csak azért, hogy átadjam neked a kardot!
Biztosíthatlak róla, hogy már nem vagyok gyermek. Az utóbbi pár napban
több emberöltőnyit megéltem. – Nimue nem is próbálta meg elfojtani a
torkából feltörő dühöt. – Az én fajtám nem bízik benned, uram. Azt mesélik,
hogy áruló vagy, részeges alak és csaló. Ha szeretnéd kiérdemelni a
bizalmamat, akkor mondd el az igazat a múltamról és az anyámmal közös
múltadról!
A teremben csend volt, csak a tündértűz pattogott. Merlin mérlegelte
Nimue szavait. A lépcső felől titkos suttogás hallatszott, így Nimue
odafordult. Egy pillanatra azt gondolta, hogy árnyakat, alakokat lát elosonni a
fal mögött.
– Ki jár ott? – szólt oda Nimue; attól félt, hogy orvtámadás éri őket.
Ösztönösen kirántotta a kardot a hüvelyből, és Merlinre szegezte. A férfi
szeme úgy villant meg a penge láttán, hogy Nimue nem tudta pontosan
megítélni, mit is látott benne. Talán félelmet? Vagy vágyat? – Ki van még itt?
– akarta tudni Nimue.
A suttogás két fiatal hangja volt – egy lányé és egy fiúé. A két hang a
mennyezet felé szállt, majd elhaladt a kastély távolabbi részeibe.
– Fiatal szerelmesek voltak ők, Festa és Moreei, ellenséges népek
gyermekei. Több mint ezer évvel ezelőtt eltorlaszolták magukat ebben a
kastélyban és bürökből készült főzetet ittak, hogy soha senki ne választhassa
el őket egymástól. Az ő hangjukat hallod – avatta be Merlin. – Úgy sejtem, az
vonzza őket hozzád, hogy szoros kapcsolatod van a rejtőzőkkel.
Nimuét megzavarta a szellemek jelenléte, de mivel már nem félt
támadásuktól, visszadugta a kardját a helyére, bár továbbra is óvatos maradt.
Merlin változtatott taktikáján.
– A társaid ítélkeztek fölöttem, és úgy vélték, vannak hiányosságaim. Igaz,
ami igaz, számos bűntényt követtem el. Ezért megértem, hogy sem a kardot
nem bízhatod rám, sem lehetséges apaként nem számíthatsz rám. De az
igazság fájdalmas lehet, Nimue. Biztos, hogy tudni akarod?
– Igen.
– Akkor talán ezek a fiatal szerelmesek segítenek felfrissíteni az
emlékezetemet; így talán megismerheted az én történetemet. Merlin
történetét.
Merlin a nagyteremben egy tál ragut tett Nimue elé. A pattogó tündértűz előtt
ültek, a padlón.
– Számos dologról ismernek engem, Nimue, de a főzés nem igazán
tartozik közéjük – ismerte be Merlin. – És attól tartok, hogy nincs kanalunk.
Nimue látta, hogy Merlin pillantása a fal mellett levő, kardhüvelyben
nyugvó Hatalom Kardja felé vándorol.
– Még mindig sóvárogsz utána, ugye? Pedig majdnem megölt.
– A kardot a tündérnépek védőkardjának kovácsolták. A kard vágyik a
csatára, és ezt a vágyat átviszi arra a harcosra, aki kézbe veszi.
– Vagy harcosnőre – javította ki Nimue, bár egyetértőn bólintott. –
Erősnek érzem magam tőle. Sőt, legyőzhetetlennek. – Három ujját kanálként
használva megkóstolta a ragut. – El sem tudom képzelni, hogy bárkinek is
odaadjam.
Merlin bólintott.
– Okosan teszed, ha ennek ellenállsz.
– Miért hagytad el az anyámat? Hogyan lett vége?
– Vannak dolgok, amiket nem szeretnék megosztani senkivel, Nimue –
mondta Merlin, és zavartan megfeszült. – Még a családtagjaimmal sem. Már
így is többet mondtam neked, mint bárki másnak ötszáz év alatt.
– De nem én vagyok az egyetlen lányod, ugye? Én vagyok a farkasvérű
boszorkány. És te nem csupán az apám vagy, hanem Merlin, a varázsló,
Uther Pendragon király tanácsnoka. Ha azt várod tőlem, hogy átadjam a
kardot egy emberi királynak, akkor meg kell bíznom benned. És bár ez a
látogatás nagyon sokat jelent nekem, nagyon sokat, nem vagyok benne
biztos, hogy képes vagyok… hogy meg tudok bízni benned.
Merlin szemébe szomorúság költözött, ahogy a tündértűz megremegett, és
az árnyak ismét összezárultak körülöttük. Nimue hallotta a szeretők
suttogását, és megint elindultak az időben.
Merlin Lenore-ral sétált a Vaserdőben. Lenore ügyelt rá, hogy Merlin hova
lép. Merlin megbotlott, és megfogta Lenore kezét, majd erősen megszorította
és a mellkasához emelte.
– Szépen gyógyulsz – mondta Lenore.
– Hála neked. Megmentettél – mondta Merlin.
Lenore elpirult.
– A rejtőzők számára minden élet szent.
– Nagyon kevéssé érdekel a saját életem. A sorsistennők túlságosan sok
évet pazaroltak rám. De te újraélesztetted a lelkemet, pedig attól féltem, hogy
már rég nincs lelkem. – Merlin megérintette Lenore arcát.
Lenore nem nézett a szemébe.
– Valaki másnak ígértek oda.
– De nem szereted őt – mondta Merlin.
– Nem.
Merlin bólintott.
– Úgy érzem, te azt szereted, ami eltörött.
Lenore belenézett Merlin ősöreg, szürke szemébe.
– Igen.
Merlin a karjaiba vonta, ajka a nő nyakán volt, a fülén, az arcán, a száján.
Ahogy a láng fellobbant, egy későbbi emlék bukkant fel – Merlin és Lenore
összefonódva, meztelenül feküd a takarón, lábuk összekulcsolódott, testük
csillogott a gyertyafényben.
Újabb időugrás, és Merlin felébredt kunyhójában – hangokat hallott a
templomból. Egy férfihang dorgálta Lenore-t.
– A vének kérdezősködnek, és nem tudom, mit mondjak nekik, mert a
viselkedésed valóban különös.
– Igen, Jonah – nyugtatta Lenore.
– Veszélyes pletyka indult útjára, ami nem tetszik nekem. Elvonulsz a
többiektől, elhanyagolod a kötelességeidet. A gyógyító szereket adó
veteményes pusztulásnak indult. Ez a templom elhanyagolt. Talán titkolsz
valamit előttem?
– Nem… nem, nincs semmi… nincs mit hozzátennem ehhez a gyermeteg
pletykához. – Lenore csak nagy nehezen tudta megvédeni magát.
– Kellemetlen nekem ez a helyzet. Számos éjszakát töltöttél a templomtól
távol. Nem értem, és nem is helyeslem. Gyere vissza a faluba, és viselkedj
úgy, ahogy régen! Megértetted?
– Jonah, te nem…
Az emlék ismét fellobbant, és Merlin bukkant elő; a templomkertben sétált.
A gyógynövények és virágok helyében gyomnövények nőttek. Merlin letérdelt
és varázsigéket mormolt, ujjai ősi jeleket idéztek fel, hogy irányítsák
gondolatait.
De nem történt semmi.
Merlin még nagyobb erővel igyekezett rávenni a gyökereket, hogy nőjenek,
a virágokat, hogy kiviruljanak, de szavai üresek voltak, mozdulatai pedig
haszontalanok. A kert mit sem változott.
– Ne! – suttogta Merlin.
A lángok fellobbantak, és Merlin végigrohant a Vaserdőn; vadul kántált
mindenféle varázsigéket, hogy megidézze a szeleket és a villámlást, de az
erdő néma volt, az égbolt hallgatott.
A lángok ismét fellobbantak, és Lenore ott volt az Elsüllyedt Templomban.
Látta, hogy Merlin az oltárnak dől, és magában mormol valamit.
– Merlin?
A férfi sötét tekintettel fordult felé.
– Hol van a kard?
Lenore hátralépett, megrémítette a férfi viselkedése.
– Mi a baj? Mi történt?
– Azt képzelted, hogy csapdába ejthetsz itt, ebben a koszos kis faluban?
Mi? Ez volt a szándékod? – Merlin felállt, és fenyegetően Lenore felé indult.
– Elég volt!
Merlin felállt és hátrálni kezdett, ahogy Nimue talpra állt. – Mit látott az
anyám? Mit mutatott neki a kard?
– Semmi mással nem tartozom neked.
De Nimue ezt nem volt hajlandó elfogadni.
– Több van emögött, te is jól tudod! Mit látott anyám, ami annyira
megijesztette?
– Elfáradok ebben a munkában – morogta Merlin. – Eleget láttál!
– Valóban? – Nimue megfordult, és megragadta a kardot.
– Mit művelsz? – kiáltotta Merlin. – Nimue!
Nimue két kézzel fogta meg a kardot, és megszólította a pengét.
– Mutasd meg nekem azt, amit az anyámnak megmutattál!
Nimue agyába özönleni kezdtek a képek.
A vörös paladin egység vezére, Anax, tapasztalt gyilkos volt: csontos arca
felett durván nyírt fekete tonzúrája jól illett szakállához. Egyetlen
boszorkánytól sem félt, és sajnálta azokat a nyámnyilákat, akiket vezetett, és
akiket magukba szippantottak a babonák és az ostoba pletykák. Anax az acél
istenében hitt. Érezte, ahogy fattyúkardja megnyugtatóan a lábának ütődik,
miközben belovagolt az erdőbe.
– Szóródjatok szét! – kiáltott oda, és a vörös köpönyegesek vezérük jobb
és bal oldalán váltak szét. A füst és a köd miatt alig láttak. Úgy tűnt, hogy a
boszorkány nagyjából kétszáz méterre előttük cikázik, a fák között. –
Figyeljetek a fákra! – parancsolta Anax; azt feltételezte, hogy a boszorkány
rajtaütést szervez. De Anax nemigen félt tőle. Igaz, hogy néhány paladin
meghalt a boszorkány kezei által. De ez az eredménye annak, ha egy gyermek
parancsol mindenkinek, gondolta Anax undorodva. A Szellemgyermek.
A zöld lovag miatt kisebb lázadás tört ki az alsóbb hegységekben, néhány
íjász átállt itt meg ott; némelyik kiváló íjász volt, de tapasztalata szerint a
tündérek nagyrészt gyáva népek, aki kevés hajlandóságot mutatnak a harcra.
És elég sok tapasztalata volt. Maga Anax húsz falut gyújtott fel, és több mint
száz ilyen szörnyeteget kaszabolt le – némelyiknek szarvak álltak ki a
torkából, másoknak különös, szinte áttetsző bőrük volt, és voltak, akiknek a
bőrét nyálka borította, és a sárban éltek. Mind ugyanúgy haltak meg,
ugyanúgy könyörögtek, és ugyanúgy égtek el. A boszorkány jó kis trófea lesz,
tűnődött. Magával a karddal nagy tiszteletet vív ki magának a pápa előtt, akár
a Trinity tagja is lehet, mi több, talán valami olyan helyre nevezik majd ki,
ahol nincs sár és hideg.
Ahogy a fák összezárultak körülöttük, Anax gallyakból fabrikált figurákat
vett észre; több száz ágról lógtak le, végig az erdőn. Nekiütődtek a paladinok
vállának, ahogy elhaladtak alattuk. Némelyik figurát béllel borították,
másoknak tollakat és vért ragasztottak a végtagjaikoz, megint másokat állati
ürülékkel kentek be. Anax hallotta, hogy az emberei rémült suttogásba
kezdenek.
– Csendet! – sziszegte.
Csatt! Valami nagy állat suhant át a fejük felett.
– A fák! – kiáltotta több vörös paladin. Néhány íjász nyilat illesztett
fegyverére, és a lombok közé lőtt.
Anax nem látott semmit. Fejük fölött sűrűn kavargott a füst.
– Parancsnok úr! – Anax a hang felé fordult, ami nagyon messziről jött.
Az egyik embere szólalt meg. – Parancsnok úr, merre van? – kiáltott fel egy
másik vörös paladin.
– Hé, ki az? – fordult hátra Anax a csapata felé.
De egyedül volt.
Ötven vörös paladin tűnt el a füstben.
– Parancsnok úr? – Újabb rémült vörös paladin kiáltott érte valahonnan az
erdő mélyéről.
– Itt vagyok! – kiáltotta Anax. – Kövessétek a hangom irányát!
Talán letévedt az ösvényről? Hiszen csak másodpercek teltek el. Hová lett
a csapata? Előhúzta a kardját, és a körülötte lógó totemek felé suhintott.
– Kövessétek a hangom irányát! – kiáltotta újra, és sietősre fogta.
– Anax parancsnok úr! – Ez a hang mögüle jött. Anax megfordította a
lovát, és meglátott egy csapat vörös köpönyeget, olyan ötven méterre.
– Tartsátok az alakzatot! – üvöltötte Anax. – Eljövök értetek! – Felkiáltott,
megnoszogatta a lovát, hogy elinduljon, azonban az állat tiltakozott és
felágaskodott, miközben valami suhanó hang hallatszott Anax előtt. Olyan
volt, mint egy medréből kilépett folyó, amely egyre hangosabban morajlik,
miközben minden irányból több száz rikoltozó holló szállt fel az erdőből.
Nehéz testük nekiütközött Anaxnak és a lovának – éles csőreik nyomán
kiserkent a vér az arcán, a karján és a combján. Anax nagy csattanással a
földre zuhant, majd nehézkesen felállt és vakon kaszabolt, félbevágta a
madarakat maga körül, míg végül a csapatnyi madár megenyhült, és több
százan ültek meg a feje fölött levő, csontvázszerű ágakon. Anax kivájt
szemű, nyihogó lova rémülten, vadul belevágtatott a ködbe.
Anax kiáltásokat hallott. A hangok körbevették. A ködön és a füstön át
vörös ruhák villanását látta, ahogy valami felfelé rántja őket, a fák fölé. De
hogyan?
– A földben vannak! A földben vannak! – hallatszottak még rémültebb
ordítások. Anax a megkínzott hangok felé botorkált, bár nem tudta, honnan
jönnek. Az erdőben segélykiáltások visszhangoztak. Fuldokoló emberek
gurgulázása.
– Csendet! – parancsolta Anax. Tett pár lépést, és meglátta az egyik
embere felsőtestét. A fiú a karjaival kapálózott, míg teste alsó része
beleragadt a földbe, Anax úgy vélte, futóhomokba. A fiúhoz rohant, és
megragadta a karját.
A fiúnak vér bugyogott a szájából.
– Felfal! – kiáltotta, mielőtt megadta magát a talaj szívóerejének és eltűnt.
Anax karját védekezőn a feje fölé emelte, ahogy odafent hangosan
recsegni kezdtek az ágak, és egy vörös paladin úgy csattant le a földre, akár
egy zsák kő. A szerzetes feje teljesen átfordult a nyakán, halott szeme
felbámult Anaxra; Anax a fák lombjait pásztázta, ahol árnyak mozogtak a
füst mögött.
– Mutassátok magatokat! – hörögte Anax.
A sár felbugyogott körülötte, és Anax többször is vadul kaszabolni kezdte
a földet, de végül hanyatt esett és rúgkapált. Megfordult és futásnak eredt, de
a vörös paladinok rémült és elkínzott kiáltásai még mindig követték.
Anax lába hirtelen beleakadt egy gyökérbe, és arccal előre a sárba esett.
Felpillantott a farkasvérű boszorkányra. A lány feléje lépkedett. Olyan kicsi
volt. Akár egy kis, elhagyott gyermek. Anax hörgött, megpróbálta felemelni
kardját, de egy fa gyökere belekapaszkodott a karjába a könyökénél, és nem
moccanhatott. Rémülten fordult meg, ahogy újabb gyökér bukkant elő a
sárból, és úgy fonódott a felkarjára, akár egy kígyó.
Ez az ő műve. A boszorkányé.
– K-k-kérlek! – könyörgött Anax, miközben a boszorkány magasba emelte
az Ördög Fogát. – Kérlek!
És akkor a lány levágta Anax fejét.
Több száz méterrel arrébb Fürge átmászott egy magas ágon, és félretolta a
széles leveleket egy vén, fekete égerfán, hogy jobban láthassa Gawaint.
Ügyelt, nehogy leszórjon pár magot az alatta járőröző vörös paladinok fejére.
Dühös lett, amikor Nimue nem hagyta, hogy csatlakozzon a többi harcoshoz
a piaci szekereken Hamuvárosban. De amikor látta Gawaint átszáguldani a
kapukon, hogy utolérje a vörös paladinokat, Fürge úgy vélte, eljött az ő ideje,
és a nyomába eredt. Még épp időben ért oda, hogy lássa, amint a síró
szerzetes felhúzza a vérben úszó Gawaint a nyeregbe. Most végignézte, hogy
Gawaint két paladin átvonszolja a sárban úszó táboron; mögöttük egy szintén
vörös köpönyeget viselő, vak öregember haladt. Egy négyzet alakú sátorba
mentek be, amelynek két bejárata volt, és a tetején egy lyuk, ami sűrű, szürke
füstöt okádott ki. A levegőben szállingózó szörnyű, rezes-édes szag megsúgta
Fürgének, hogy mi történt abban a sátorban. Szemmel kiszámította, hogy
mekkora a távolság a sátorok és a tábortüzek között. Háromszor próbálkozhat
a vörös paladinoknál, ha el nem kapják, de a végső futással oda kell érnie a
kínzósátorhoz, és Gawain segítségére kell sietnie.
VARJÚDOMBON A VÖRÖS PALADINOK ELLENŐRZŐPONTJÁT
farkasvérrel és tanyasi kutyák fejével szentségtelenítették meg. Még
keletebbre, még mindig a frank provinciák területén, számos falusi paraszt
esküdött fel a farkasvérű boszorkányra, abban a hitben, hogy a lány
valamiféle megmentő. Több vörös paladin helyőrséget is felégettek, és
kiűzték őket Grifflak és Ezüstpatak falvakból. Szürkeláp városában
felgyújtottak egy templomot. És természetesen ott van Hamuváros példája, az
a nagyobb város a Minótaurosz-hegységben… – Sir Beric végigsimított
vastag szemöldökén –, amely korábban a vörös paladinoké volt, mégpedig
Őfelsége kívánsága ellenére. A boszorkány négy napja foglalta el a várost
különféle tündérnépekből álló hadseregével, és nagymértékű paladin
veszteségek…
– Mekkora Hamuváros lakossága? – kérdezte Uther király halk, fenyegető
hangon. Ujjai kifehéredtek, ahogy trónja karfáját szorongatta.
– Talán ötezer, uram… – találgatott Beric
– Egek, az egy kisváros! És ki az erőd ura?
– Bizonyos Lord Ector, uram, Bogáncslak bárójának távoli unokatestvére.
Azt hiszem, részt vett egy vadászaton, ami…
– Nem érdekel, milyen vadászaton vett részt! Tudni akarjuk, hogyan
veszített el egy várost kétszer is két héten belül! Bort ide! – Uther
odanyújtotta serlegét egy szolgának, aki sietve teletöltötte.
Sir Beric leengedte pergamenjét, és bőrcipőjének hegyével vonalakat
rajzolgatott a kőpadlón; átgondolta saját szavait.
– Úgy fest, hogy önként adták át az erődöt, Felség.
– Önként?
– Úgy tűnik, hogy Őfelsége népszerű felkeléssel áll szemben, amelyben a
farkasvérű boszorkányt támogatják. Ez a lány a vörös paladinok elleni
lázadás jelképe lett, akik meglehetősen elszámították magukat; az utolsó
csepp az lehetett, hogy több kilométeren át felégették a Minótaurosz-völgy
földjeit, valószínűleg azért, hogy kiéheztessék a boszorkányt és fajtáját.
Azonban ez a stratégia minden bizonnyal visszafelé sült el.
– Én magam is tudok járni, köszönöm! – Lady Lunette vicsorogva jelent
meg, és elrántotta könyökét szolga kísérőjétől. Cipője csattogott, ahogy
odalépdelt a trónhoz. – Mit jelent mindez, Uther? Nem szeretem, ha
idecitálsz. Nem szeretem elhagyni a tornyomat, ezt te is tudod.
Sir Beric, amennyire méltósága engedte, sietve elinalt Lady Lunette
útjából.
Uther mereven kiegyenesedett a trónján.
– Anyánk, te rendelted el, hogy katonák kövessék Merlint a boszorkánnyal
való találkozójára?
– Természetesen én – nevetett fel Lady Lunette. – Miért, mi a baj?
– Nem ez volt a kívánságunk, és azoknak a katonáknak nem te
parancsolsz! – füstölgött Uther. – Beavatkozásod előtt Merlin úgy táncolt,
ahogy mi fütyültünk, már majdnem megszereztük a kardot, és most egyik
sem a miénk!
– Javaslom, beszélj halkabban, ha hozzám beszélsz.
– Úgy beszélünk, ahogy akarunk, mert mi vagyunk az uralkodó! –
üvöltötte Uther.
– Mindenki, kifelé! – parancsolta Lady Lunette.
Sir Beric és a szolgák megindultak az ajtó felé.
– Maradjanak, ahol vannak! – vágott vissza Uther.
Sir Beric és a szolgák tétováztak; patthelyzetben voltak a két uralkodó
között.
Lady Lunette felsóhajtott.
– Igen, persze, maradjanak, ahol vannak. De figyelmeztetek mindenkit: a
múltban azok, akik hallották azokat a szavakat, amelyeket mindjárt ki fogok
mondani, felvették azt a szörnyű szokást, hogy elhaláloztak.
Néhány feszült pillanat után Beric azt dadogta:
– Engedelmével, Felség – és elsietett, mielőtt még engedélyt kapott volna
a királytól; kisvártatva a szolgák is követték. Az ajtó hangtalanul csukódott
be mögöttük.
Lady Lunette és Uther király egyedül maradtak.
– Befejeztem azt, hogy dédelgesselek, Uther. Nem válik a hasznodra.
– A „dédelgetés” nem éppen megfelelő szó arra, amit az anyai
viselkedésedre használnék, anyám!
– Én nem arra születtem, hogy gyereket neveljek, Uther. Én uralkodni
születtem. Abban volt tehetségem. De itt, a férfiak és a vérvonalak világában
ez nem válhatott valóra. Helyette az volt a feladatom, hogy királyt csináljak
belőled. – Lady Lunette szavai ott lebegtek a levegőben. – És úgy tűnik,
kudarcot vallottam.
– Lebecsülsz minket, aztán pedig ítélkezel fölöttünk. Milyen pompás!
– Nem akartam tétlenül nézni, amint visszamászol Merlin ölébe.
Túlságosan nagy szabadságot adtam neked, és ezért most a királyság fog
fizetni. Mostantól kezdve én vagyok a trón, én fogok szavakat adni a szádba,
az én szavaim fognak úgy peregni az ajkaidról, akár a méz, különben
számolhatsz a következményekkel!
– Meg sem tudjuk számolni, hány égbekiáltó dolgot sűrítettél az utóbbi pár
mondatba, de nagy aggodalommal vesszük észre, hogy képességeid
romlanak, anyánk. Már nem vagy önmagad. Talán rád férne némi pihenés a
tengernél. – Uther kedvtelve ízlelgette a gondolatot.
De Lady Lunette vágyakozva szólalt meg.
– Sajnálatos módon, Uther, ez a legigazibb lényem. Mert te vagy az, aki
maga vagy a hazugság.
ÍRISZ NŐVÉR A KASTÉLYBÓL KIEMELKEDŐ ÉS A várost körbevevő
földsáncok felé fordult; a faun íjászok itt járőröztek. Ezután Írisz szó nélkül
visszaindult Hamuvárosba. A tündérmenekültek áradása zsúfoltságot és
zűrzavart okozott az utcákon. Hamuváros számos lakosát megrémítették a
különféle tündérnépek, és bezárták boltjaikat, hogy elrejtőzzenek
otthonaikban – ott viszont rájöttek, hogy a félénk és ideges holdszárnyúak
befészkelték magukat gerendáik közé, és befonták magukat selyemgubóikba.
Eközben a nagylelkűbb lakosok – a Hét Vízesés nevű fogadó tulajdonosa,
Ramona, a pék felesége – csak nehezen tudták kielégíteni az éhező
megszállók igényeit. A tőzegkockákat felásó földtúrók nyomán az utak
szekérrel szinte járhatatlanok voltak. A főtéren hangos, lökdösődő, ideges
sorokban tülekedtek a népek, mert a királynő parancsainak megfelelően a
tündérnépeknek és az embereknek össze kellett dolgozniuk, ami nehezen
ment. Írisz elhaladt a betört ablakú kőtemplom mellett. A farkasvérű
boszorkány szavak voltak ráírva marhavérrel.
Odalépett két faun őrhöz, akik egy elcsent bőrtömlőből iszogattak
járőrözés közben fent a falon.
– Talaba noy, wata lon? – mondta az egyik Íriszről, majd oldalba bökte a
társát, aki felnevetett.
– Nem értem – mondta Írisz nyugodtan.
– Bocsáss meg a barátomnak. Faragatlan! – mondta a nevető faun Írisznek
brit nyelven, de dallamos kiejtéssel.
Írisz nővér nem törődött vele, és az íjukra pillantott.
– Milyen messze visz el a nyíl?
– Egy fauníj? Ez a legerősebb íj a világon. – A nevető faun hussanó hang
kíséretében kört írt le a kezével, azt jelezve, hogy nagyon messzire.
Írisz nővér megfordult, és a faltól az erődig tartó távolságot méregette.
– Innen például elmenne a kastélyig?
– Igen, sőt, még kétszer olyan messzire is! – hencegett a faun.
– Megmutatnák, hogyan? – kérdezte Írisz, és felpillantott a faunra a
zsákvásznon keresztül egyetlen, látó szemével.
A faun összehúzta szemöldökét.
– Tudsz látni, kicsikém?
– Elég jól.
– Miért akarod ennyire megtudni?
Írisz vállat vont.
– Egy kutyára vadászok.
A faunok összenéztek, micsoda furcsa gyermek, és felnevettek. A kedves
faun lehajolt Íriszhez.
– Igen, kicsikém, segítek megölni ezt a kutyát.
A karaván az első két kilométert különös csendben tette meg. Arthur egyetlen
madárhangot sem hallott, egyetlen légy sem zümmögött a bokrok között.
Minden hideg volt és néma. Úgy tűnt, még az éles és állandó Minótaurosz
szelek is elcsendesedtek arra az időre, amíg a karaván elhaladt. Arthur csupán
a kerekek lassú morajlását, a patkók csattogását, a csizmák surrogását és
Wroth vaddisznójának egyenletes csörtetését hallotta maga mögött. Előttük
az emelkedő domb és a csupasz fák voltak.
Az első gondot egy vörös paladin ellenőrzőpont okozta. Öt tonzúrás
szerzetes állt egy vatikáni zászló mellett, vállukon láncos buzogány és bárd;
gyilkos tekintettel figyelték közeledésüket.
– Nyugalom, Wroth! – suttogta Arthur, mert tudta, hogy az agyarasok
csupán büszke vezetőjük jelére várnak. Azt is tudta, hogy milyen nehezére
esik Wrothnak elkerülni egy verekedést. Wroth azonban hallgatott… ami
még jobban aggasztotta Arthurt.
Ahogy a karaván százméteres közelségbe került, elkezdődött a
gúnyolódás. A paladinok különféle névvel illették az egyes népeket: visítók,
csótányok, vadsertések, vércsőrűek. Válogatott gúnyneveket vágtak a
fejükhöz, megpróbálták belevonni a harcosokat egy olyan konfliktusba,
amely ürügy lehet a nyílt támadásra.
Wroth továbbra is az utat figyelte, de ahogy elhaladtak az ellenőrzőpont
mellett, gyorsaságra biztatta a vaddisznót, amely úgy felvisított, hogy
belerázkódtak a Minótaurosz-hegység sziklái, és a vörös paladinok rémülten
menekültek az erdő mélyére. Arthur visszavágástól félt, de többé nem látta a
szerzeteseket. Wrothra vigyorgott, aki elégedetten felpöffent. Azonban a
kellemes érzés rövid életű volt, mert a következő kilométer után megérkeztek
a vörös paladinok táborának szívébe.
Fél kilométerrel Arthur mögött Írisz testvér elkezdett lemaradozni, hogy a
karaván végébe kerülhessen. Egyetlen csoporthoz sem tartozott. Senki nem
hívta a saját népébe. Különösebben senkinek sem kellett. Napokon át
játszotta a csavargót a népek között, úgyhogy senkit sem érdekelt, amikor
egyedül elindult. Miközben a tekintetek az előttük levő utat pásztázták, Írisz
elbújt a magas fűben, és elosont egy nedves tópartra. Elővett egy lopott
hosszúíjat zsákvászon ruhája alól, ujjai közé nyilat tett, és bevetette magát az
erdőbe; visszafelé kanyarodott, Hamuváros felé.
A karaván elején Arthur látta, hogy lándzsákat gyújtottak meg, és
szimmetrikus sorokban a földbe állították őket az út mentén. Több száz
paladin lovas töltötte ki az erdő fái közötti területet – minden oldalról
körbevették őket. Ez nagyon rossz jel volt. Arthur szíve elnehezült. Soha nem
élnek túl egy szemtől szembeni támadást. Arthur eltökélte, hogy annyi
paladint visz magával a halálba, amennyit csak tud, de úgy érezte,
a reménytelenség bekúszik csontjaiba. Megsajdult a szíve a gondolatra, hogy
többé nem látja viszont Nimuét. A vadkan torkából morgás tört fel; az állat
érezte az őket körülvevő fenyegetettséget. Arthur keze a kardgombjára
tévedt.
– Menjetek tovább! – kiáltotta hátrafelé a karavánnak; érezte a növekvő
rémületet.
Wroth megragadta harci bárdját.
– Ne, Wroth! – suttogta Arthur.
A paladinok lovai idegesek lettek az erdőben. Arthur látta, hogy farkuk
ide-oda jár, fejüket pedig kapkodják. Csak egyetlen szikra kellett. Valaki
megparancsolta a paladinoknak, hogy várakozzanak, de Arthur érezte, hogy
ez a várakozás igencsak feszült. Ürügyet keresnek a támadásra, és a legkisebb
provokációra ugranak.
Az előttük levő út felől nyihogás keltette fel Arthur figyelmét. Újabb sor
lovas közeledett északról, hogy szemtől szembe találkozzanak velük.
Vége, gondolta Arthur.
– Ők nem – mondta Wroth, törve a brit nyelvet.
Igazat szólt. A közeledő lovasok a Pendragon-ház zászlóját vitték.
Ezt nem hiszem el!
A karaván haladt tovább, és a lovasok körbevették őket, válaszfalat
alkotva mindkét oldalon az erdőben levő vörös paladinok és a tündérnépek
karavánja között.
Arthur úgy érezte, mindjárt sírva fakad, ahogy a király egyik katonája
bólintott felé, ő pedig viszonozta. Nagyot nyelt, hogy szűnjön a gombóc a
torkában. A benne morajló félelem kirobbanó megkönnyebbüléssé változott,
ahogy a tündércsaládok rádöbbentek, hogy a király emberei megvédik őket a
vörös paladinoktól. Volt, aki éljenzett, mások sírtak, egyesek pedig
megragadták az alkalmat, hogy elátkozzák kínzóikat. Ahogy a karaván
továbbhaladt, a lovasok megfordultak és mellettük lovagoltak tovább.
Uther király betartotta ígéretét.
Nem lett volna szabad otthagynom. Ezt én erőszakoltam ki.
Kierőszakoltam, hogy odaadja a kardot Pendragonnak. Arthur végignézett a
hálás családok tömegén, akiknek olyan kevésszer volt okuk ünneplésre az
utóbbi néhány hónapban. Ez győzelem volt. Arthurnak igaza volt.
A tündérnépek életben maradnak, és mindez egy emberkirálynak volt
köszönhető. Mégis túl nagy volt érte az ár. Egy dolog a kardot áruba
bocsátani. De Nimuét… őt nem. Vissza kellene mennem. A tündérnépek nem
voltak biztonságban, még nem, addig nem, amíg fel nem szállnak azokra a
hajóra. Megígérte Nimuénak. De újra és újra ugyanaz játszódott le a fejében.
Nimue megérkezik Uther táborába. Megragadják. Elveszik a kardot. Nimuét
elviszik Carden atyához és a vörös paladinokhoz. És aztán? A gondolattól
hányingere lett. Farkasukat odavetették az oroszlánok elé.
Az út többi része különös, keserédes álom volt. A tündérnépek emelkedett
hangulatban voltak, sőt, szinte diadalmámor söpört végig rajtuk. Nem
törődtek azzal, hogy nem tudják, milyen jövő vár rájuk, szinte fürdőztek a
jelen békéjében és kegyelmében, ahogy a karaván tovább vándorolt az
alacsonyan fekvő területek felé. Ahogy közeledtek az óceánhoz, a levegő
párával telt meg. A homokkő sziklák élesen csipkézett, vad, partmenti szelek
által évszázadok alatt kialakult, különös alakzatai váltakoztak egymással; az
erdő fokozatosan eltűnt, helyét hullámzó vadfű vette át.
Arthur és Wroth a szirt széléig lovagolt. Leszálltak lovukról és nézték,
ahogy a zöldvizű tenger tajtékos habokat vet a Koldusok Partján. Súlyos,
fehér köd telepedett a tájra – csak a sziklás part és a legközelebbi hullámok
látszottak. Szemük a láthatárt kémlelte élet nyoma után, de csak a sirályokat
hallották. Komor csend telepedett a tündérnépekre; várakozásuk félelemmé
változott.
Egy árbóc vált ki a ködből, melyet a Pendragon-ház három koronájával
díszített vitorlája követett. Örömujjongás tört ki a tündérnépekből, és a
pillanat még Arthurt is meghatotta. Wroth megölelte Arthurt, szinte
megfojtotta boldogságában; a sziklák mentén a tündérnépek tagjai ölelkeztek,
gyerekek mutogattak és kiáltoztak, az anyák és apák pedig hálásan és
megkönnyebbülten zokogtak.
Ahogy Arthur letörölte könnyeit, csak Nimue járt az eszében.
KÉT PENDRAGON SZOLGA KÍSÉRTE MERLINT Uther király sátrába.
Odalökték a trón elé. Sir Beric hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy felállt a
pergamenekkel teli asztal mellől, hogy odalépjen a királyhoz.
– Belovagolt a táborba, és megadta magát, Felség – magyarázta az idősebb
szolga.
Ahogy Merlin lesimította ruhaujját, a király hüllőszerű nyugalommal
szemlélte.
– Üdv, Uther – mondta Merlin egy bólintással.
Uther hidegen elmosolyodott.
– Megszabadultál a külsőségektől, igaz?
– Mik a szándékaid a tündérlánnyal? – kérdezte Merlin; egyenesen a
közepébe vágott.
– A boszorkány követeként jöttél? Azt hittük, a Jégkirályt szolgálod.
Igazán, Merlin, óvatosabbnak kellene lenned, máskülönben még rád sütik a
„kóbor varázsló” címet. – Uther csak nehezen tudta türtőztetni magát. – Az a
merészség, hogy idejöttél, a létező leghitványabb sértés! Azt hiszed, olyan
heréltek vagyunk, hogy ideállhatsz elénk az elkövetett bűneid után, és életben
maradsz?
– Már nem akarok életben maradni, Uther. Csak így alakult – jelentette ki
Merlin.
– Ó, akkor majd próbára tesszük ezt a kijelentésedet.
– Azt hittem, jobb hangulatban leszel, tekintve, hogy királyi működésed
legnagyobb győzelmének előestéjén vagyunk. Megakadályoztad a
tündérnépek további mészárlását, leigáztad az egyházat, tartós, de igazságos
békét kötöttél a tündérlázadás vezetőjével és minden az irányú
próbálkozásom ellenére, hogy megsemmisítsem, a Hatalom Kardja csupán
egy karnyújtásnyira van tőled.
Uther szeme megrezzent.
– Esküszünk, Merlin, ha te akarod learatni ezért az egészért a dicsőséget,
akkor itt és most, a szőnyegen felnégyeltetünk!
– Egyáltalán nem. A győzelem csakis a tiéd. Végül is Beric egy
krumpliszsákból sem tudta volna kiegyezkedni magát, úgyhogy mondhatjuk
azt, hogy fél lábon kellett elérned az egészet.
– Hát persze! – jött Beric méltatlankodó válasza.
Uther akaratlanul is elmosolyodott. Mindig élvezte, amikor Merlin
piszkálta Sir Bericet. Azonban mosolyából vicsorgás lett.
– Viszont tőled eltérően Beric hűséges hozzánk. Miközben te, bár
barátságot színleltél, elvágtattál az ellenség táborába, és magad vitted el a
tőrt, amellyel lekaszabolhatják ezt a birodalmat!
– Hol van az édesanyád? – kérdezte Merlin; Uther gyilkos dühe ellenére is
dacos volt.
– Halott – vágta oda Uther.
Merlin gyorsan átlátott a szitán.
– Őszinte részvétem – mondta.
– Ne szomorkodj túl sokáig! Hamarosan csatlakozol hozzá, és együtt
áskálódhattok az örökkévalóságig a kilencedik pokolban!
– Az a bába az anyád bűne volt, Uther, nem a tiéd. És bármennyire is
harcolsz ellene, az igazság fénye mindig felperzseli a hazugságok árnyékát.
Bárhogy is legyen, végre a magad ura vagy. Ha azt akarod, hogy az egyetlen
és igaz királynak ismerjenek el, akkor itt az alkalom, hogy végre kiérdemeld.
Felőlem akár le is üttetheted holnap a fejemet, de fejezzük be ezt a kardügyet
még a mai napon. Úgyhogy ismét felteszem a kérdést: mik a szándékaid a
tündérlánnyal?
– Már megmondtuk – válaszolta Uther.
– És megbízol Carden atyában?
– Annyira, amennyire benned – vágott vissza Uther.
– Akkor megtetted az előkészületeket arra az esetre, ha Carden elárulna,
ugye? A farkasvérű boszorkány csak egy lépésnyire van tőle. Hidd el, az atya
nem azért jött el ilyen messzire, hogy most meghunyászkodjon előtted;
biztos, hogy forral valamit! – figyelmeztette a királyt Merlin.
– Hogy merészelsz így kikérdezni minket számos csalásod után?
Arcátlanságodnak nincs párja! Őrök, tartsátok szemmel Merlint, amíg a
farkasvérű boszorkány megérkezik! Amint nálunk van a kard, öljétek meg!
Az őrök durván megragadták Merlint a hóna alatt, és kivezették a királyi
sátorból.
Fürge megborzongott a sötétben. Órák óta volt a sátorban, talán már egy
napja is. A kiáltás, amit hallott, bár természetellenes volt, mégis úgy tűnt,
Nimuétól eredt. Ez a hang valahogy kioltotta a kínzósátor fáklyáit, és a vörös
paladinok csak nehezen tudták újra meggyújtani őket. Fürge kezét szorosan
egy faszék karfájához kötözték, amely hideg volt és Gawain vérétől iszamós.
Fürge egyik lábát sem tudta megmozdítani, mivel bokáját hasonló módon
kötözték meg. Ahogy Salt testvér becsoszogott a sátorba, Fürge szíve vadul
verni kezdett.
– Hamarosan újra égnek majd a fáklyák – mondta az egyik vörös paladin a
kettő közül, akik beléptek Salt testvér kíséretében.
– Nekem nincs szükségem rájuk – nevetett Salt testvér, és árnyéka
megállapodott Fürge fölött. Letett egy régi bőrcsomagot az asztalra Fürge elé,
és kigöngyölítette; kínzóeszközök egész armadája bukkant elő.
– Szüksége van a tűzre, hogy… – az egyik vörös paladin tétovázott,
megválogatva szavait – elvégezze a munkáját?
– Nem – válaszolt Salt testvér halkan. Kiválasztott egy nehéz vascsavart és
egy sor vastag harapófogót, majd összeforrt szeme elé emelte. – Máshogy is
tudok dolgozni.
Fürge nem mert levegőt venni. Hátrahőkölt, amint Salt testvér
megérintette a lábát.
– Kezdhetjük a játékot? – kérdezte Salt Fürgét.
A fiú lehunyta a szemét. Nedves lihegést, majd két csattanást hallott, amit
nem értett, így újra kinyitotta a szemét.
Salt testvér félrehajtotta a fejét, és fülelt.
– Testvéreim? – kérdezte.
Fürge alig látott a sötétben, bár azt látta, hogy valaki más is van a
sátorban. Egy pillanattal később szürke csuklya magasodott Salt testvér fölé,
aki kényszeredetten elmosolyodott.
– Azért jöttél, hogy végignézd, síró testvérem?
– Nem – válaszolta a síró szerzetes, és vékony, nedves acél nyomult át
Salt testvér mellkasán. Csak pár centiméterre állt meg Fürge orrától. Majd a
pengét gyorsan visszahúzták, és a kínzók kínzója hanyatt zuhant, saruja a
levegőben kalimpált. A szerzetes félrelökte a testet a csizmájával,
megszemlélte Fürge kötelékeit, majd egy-egy gyors mozdulattal
kiszabadította a fiú kezét és lábát is.
A síró szerzetes megfogta Fürge gallérját, és szinte felemelte a levegőbe.
– Tudsz járni?
– A-azt hiszem – dadogta Fürge.
– Maradj mögöttem – tanácsolta a szerzetes, ahogy a sátor bejáratához
lépett; szürke köpönyegének széle súrolta egy halott paladin döbbent arcát.
Amikor kiléptek Salt testvér sátrából, nagyon sötét volt. A félholdnak
köszönhetően Fürge ki tudta venni a sátoralakzatokat, de messzebb nem látott
el. A síró szerzetes Fürgét a karjánál fogva vezette végig a sátrak kanyargó
labirintusán át, de végül megállt. Mindketten lánccsörgést hallottak. Fürge
hátranézett és látta, hogy a holdfény egy Trinity őr halott maszkját világítja
meg. És még egyét. És még egyét. Előrenézett, és meglátott egy sornyi
Trinity őrt; szörnyű korbácsaik a lábuk mellett lógtak. Fürge tíz Trinity őrt
számolt meg.
Wicklow apát félretolt két őrt és előrelépett, hogy megszólítsa a szerzetest.
– Már jó ideje gyanítjuk, hogy érzelmeid az egyház ellen fordítottak.
Mégis miért?
– Ez csak egy kisfiú – válaszolta a síró szerzetes.
– Igen, egy tündérárva. Talán emlékeztet valakire – tűnődött el Wicklow.
– Add át nekünk, Lancelot!
– A hordó mögé! – parancsolta a síró szerzetes Fürgének nyugodt hangon.
Fürge rohanni kezdett, és elbújt egy vizeshordó mögé, miközben a szerzetes
kivonta kardját. Szavait egyenesen Wicklow-hoz intézte. – Nem akarok
harcolni magával.
Az apát hátratette a kezét.
– Eme kínos közjáték után az egyház visszaszerezte fennhatóságát.
A tündérboszorkány máglyára kerül, mert ott van a helye. Most, ahogy itt
beszélünk, a népét megsemmisítik a Koldusok Partján. És végül Carden atya
erkölcstelen botlását is elpusztítjuk. Add meg magad, testvérem, és gyors
halált ígérek neked. Jól tudod, milyen kiválóak Trinity őreim. Ne legyen ez
véresebb, mint amilyennek lennie kell.
A szerzetes válasza az volt, hogy mereven megállt és megmarkolta
kardját, majd pengéjét odatartotta lehunyt szeme elé.
Wicklow apát megértette.
– Akkor legyen. – Bólintott a Trinity őröknek, akik körbevették a
szerzetest. Többen láncos buzogányt hajítottak el. Az első támadásnál a síró
szerzetes felugrott a levegőbe és kirúgott, amitől két Trinity őr átrepült a
szemben levő sátrakon. Ahogy a szerzetes földet ért, lekaszabolta a harmadik
őr karját, a negyediket pedig lefejezte. Azonban az egyik láncos buzogány
beleakadt kardja pengéjébe, és kitépte a kezéből.
Fürge rémült csodálattal figyelte, ahogy a szerzetes kapott egy rúgást az
álla alá, amitől félrecsapódott a feje, egy buzogány pedig felhasította a
tarkóját. Előrelökték, viszont zuhanása erejével leterített egy Trinity őrt, majd
rágurult, és karját a nyaka köré nyomta. Ahogy a szerzetes felállt, eltörte az
őr gerincét, és úgy hajította le, akár egy zsák pillangót. Felugrott, és kitért jó
pár zuhanó, éles buzogánycsapás elől, hogy visszaszerezze kardját, mely a
sárba esett. Kibukfencezett két Trinity őr között, pengéjét oldalra nyújtva
megvágta a lábukat, de elbotlott; ereje láthatóan kezdte elhagyni.
Ahogy a síró szerzetes a földön térdelt, Fürge látta, hogy sötét vér áztatja
át csuklyáját ott, ahol a buzogány felhasította a tarkóját.
Amint a szerzetes megpróbált felállni, az őrök ütlegelni kezdték. Láncos
buzogányütések kezdtek záporozni karjára, hátára és fejére, ahogy a három
életben maradt, kézitusára kiképzett harcos kemény rúgásaival sorban kezdte
eltörni a szerzetes bordáit. Ketten megragadták és tartották, míg a harmadik
korbácsával felhasította a szerzetes arcát és mellkasát. Mindenhová vér
fröcskölt, és a szerzetes elernyedt támadói karjában. Azok ismét felemelték,
és a Trinity őr hátralépett, hogy lesújtson, de a szerzetesnek sikerült lábát a
férfi torka köré kulcsolnia. Bal lábát mesteri fegyelemmel a férfi nyaka köré
szorította, jobb lábfejét pedig az álla alá akasztotta és feltolta, amitől eltört a
csont. A férfi úgy zuhant el, akár egy darab fa. Azonban az utolsó két őr
buzogányütései záporozni kezdtek rá, és a síró szerzetes hangos csattanással a
földre zuhant.
Fürge eltakarta a szemét, hogy ne lássa, mi következik.
Nimue nekilapult egy sátornak, ahogy két vörös paladin lovas elhúzott
mellette. Visszarohant az ösvényre, de újra kénytelen volt leguggolni, mert
egy csapat Pendragon katona vált ki a ködből – gyalog és lóháton vágtak
vissza a vörös paladinoknak. Nimue megpróbált rájönni, hol van és merre
menjen, amikor egy kéz megfogta a vállát és megperdítette. Nimue
meglendítette az öklét, de Merlin elkapta a kezével.
– A tábort lerohanták! Gyere utánam! Gyorsan és magabiztosan! – Merlin
megfordult, hogy elinduljon, de Nimue visszahúzta a karjánál fogva.
– Nem megyünk el.
– Nimue, ne bolondozz!
De Nimue meg se hallotta. Visszafordult a ködbe, a küzdelem kellős
közepébe. Merlin káromkodott, de nem tehetett mást: ment utána.
Arthur kirohant a homokkő kiszögellés alól, és elvette egy halott faun íjász
hosszúíját. A holttestet fedezéknek használva kivett egy nyilat a halott faun
tegezéből, és a támadó martalócok felé lőtt, akik már lejöttek a szikláról, és
most lóháton közeledtek a homokon át, hogy végezzenek velük. A víz
folyamatosan vetette partra a Pendragon matrózokat és a tündérnépeket,
véresen és szinte félholtan, így könnyű prédát jelentettek a közelgő vikingek
számára. Arthur kiürítette a tegezt, de egyedül volt a küzdelemben. Legjobb
harcosainak fele holtan vagy sebesülten hevert a parton. Több száz tündér
szorongott rémülten a homokkő mögött. Arthur tudta, hogy a martalócok nem
ejtenek foglyokat. Azért vannak ott, hogy megsemmisítsék őket. Most, hogy
elfogytak a nyilai, Arthur előhúzta kardját, és az érkező lovasok elé botorkált.
Megfogadta, hogy jó néhányat magával visz a halálba, mielőtt elesik.
A patacsattogás szinte üvöltött a fülében. A martalócok már olyan közel
voltak, hogy Arthur látta vérszomjas vigyorukat. Szorosabban markolta
kardját, azonban keletről különös füttyszót hallott. Valami megvillant a
szeme sarkában, és a közeledő támadók első tucatját hatalmas, égő szurokból
álló tűzgolyó terítette le. Mindenfelé repültek a holttestek. Arthur a
becsapódástól hanyatt esett. A levegőt sűrű, fekete füst és pattogó szikrák
töltötték meg. Lángoló lovak botladoztak törött lábbal vagy ziháltak és
nyihogtak kínjukban a homokon fekve. A megzavarodott vikingek ott
köröztek a talajban keletkezett, hatalmas kráter körül, azonban újabb füttyszó
hasított a levegőbe, és ismét tűzgolyó tarolt végig a támadók hátsó során.
Nagyjából tíz martalóc üvöltését lehetett hallani a megfeketedett, törött
végtagok tömegében.
Arthur a tenger felé fordult, és meglátta a martalócok hajóit. Az egyik hajó
váratlanul kettétört: kettészakította egy viking hosszúhajó, melynek
hajóorrához égő lándzsát erősítettek. Arthur úgy érezte, álmodik.
– A Vörös Lándzsa! – suttogta. Eszébe jutottak a martalócok Hamuváros
tömlöcében, Nimue gyógyító varázsereje és az ígéret, amit kézfogással
pecsételtek meg. Tűzgolyók robbantak fel a martalócok hajóján. A Vörös
Lándzsa flottájának fedélzetén levő dárdavető és átalakított katapult ismét
működésbe lépett.
A parton levő martalócok átgondolták, akarnak-e támadni, miközben
Vörös Lándzsa hajói a parttal szemben helyezkedtek el. Hatalmas, medvebőr
köpönyeget viselő harcosok ugrottak a sekély vízbe bárdokkal felszerelkezve,
és érces dühvel estek a martalócoknak a nedves fövenyen.
Arthur el sem tudta elképzelni, miért küzd viking a viking ellen, de boldog
volt, hogy ő az összecsapás kedvezményezettje. És ahogy a hajók első
hulláma visszamenekült a nyílt tenger felé, vagy kiégett és elsüllyedt, a Vörös
Lándzsa hajója a part felé vette az irányt, ügyesen navigálva a tajtékzó
tengeren. A fedélzeten levő vikingek integettek a parton levő túlélőknek, és
Arthur azonnal cselekedett: utasításokat kiabált a tündéreknek. Az agyarasok
csoportokba rendezték a menekülteket, és a partra vezették őket, miközben a
Vörös Lándzsa támadóereje gyorsan felemésztette a még parton levő
martalócokat.
Vörös Lándzsa újabb hajói közeledtek a tengerpart felé, hogy felvegyék a
tündérnépeket. Arthur, küzdve a rettentő hideggel, beugrott a vízbe, hogy
segítsen a gyengéknek, a kisebbeknek vagy az időseknek. Több mint egy
órán át maradt a jeges vízben, fel-le úszkálva a part mentén, hogy a
tündéreket a hajókra emeljék; végül karja hideg holtsúly lett, és ajka elkékült.
Mielőtt végleg elsüllyedt volna a vízben, egy kemény kéz ragadta meg a
tarkóját, és Wroth emelte fel az egyik hajóra. Arthur összeesett a fedélzeten,
tengervizet hányt, és reszketett a hidegtől. Felpillantott, és meglátott egy pár
acélbetétes, fókabőrrel bélelt csizmát. A bőrnadrág derékövéről egy sor harci
bárd lógott. Bőrből és acélból készült kesztyűt viselő kéz nyúlt feléje. Arthur
a kesztyű mandzsettáján sárkánymintát látott. Elfogadta a kezet, és
elcsodálkozott a méretén. Felállt, és kissé lejjebb kellett néznie, hogy
meglásson egy vad sárkánysisakot.
– Úgy tudom, az adósod vagyok – szólalt meg a sisakból egy hang.
– Ezt örömmel hallom. És az istenekre mondom, hogy így kvittek
vagyunk! – lihegte Arthur.
Vörös Lándzsa levette sisakját: a fiatal nő vállára vörös fürtök hulltak.
Zöld szeme huncutul csillogott.
– Te könnyen kezelhető vagy, ugye? Ginevra vagyok, a Jégkirály
udvarából. Ez az udvar most az árulók ostroma alatt áll.
– Arthur vagyok – válaszolta Arthur. – És mindent megteszünk, ami
erőnkből telik, hogy segítsünk nektek.
A SÍRÓ SZERZETES ERŐSEN ZIHÁLT. Valami eltört benne. Bal karja
élettelenül lógott az oldalán, kardját a földön húzta maga után jobb kezében.
A földön egymáson hevertek a még mozgó Trinity őrök és a holttestek. Már
csak egy őr maradt. Halálmaszkja félrecsúszott, mögüle szélesen ülő, ijesztő
szemek látszottak ki. Megforgatta láncos buzogányát. A szerzetes továbbra is
haladt felé, nem félt a fegyvertől. A Trinity őr felkiáltott, és megsuhintotta a
buzogányt. A fegyver a szerzetes bordái közé csapódott, arca eltorzult a
fájdalomtól, de könyökével rászorított a láncokra, foglyul ejtve őket.
A Trinity őr hiába rángatta, a szerzetes a láncnál fogva odahúzta magához, és
kardját átnyomta a torkán. Az őr vért köhögött, és előredőlt, mikor a síró
szerzetes kiszabadította kardját. A szerzetes megfordult, mert lábai
felmondták a szolgálatot.
Fürge odarohant hozzá.
– Gyerünk! Álljon fel! – húzogatta a szerzetes ruháját, aki csupán
ösztöneitől vezérelve emelkedett fel, és hagyta, hogy Fürge egy közeli lóhoz
irányítsa. A vörös paladinok tábora nagyrészt üres volt. A Pendragon
táborból hallatszó csatazaj végigvisszhangzott a Minótaurosz-völgyön. Fürge
tudta, hogy a Trinity őrök még szabadok, és hamarosan felfedezik halott
társaikat.
A síró szerzetes megpróbált felülni a lóra, de túlságosan gyenge volt.
Fürge belehelyezte a szerzetes csizmáját a kengyelbe, és az oldala alá nyomta
a vállát, majd felfelé tolta a lábával. A szerzetes sután feküdt a nyeregben, és
Fürge felugrott mögé. Átnyúlt a szerzetesen, megfogta a gyeplőt, és indulásra
ösztökélte a lovat, majd az erdő felé fordította. Fürge többször is kénytelen
volt nekidőlni a szerzetesnek, hogy az ne zuhanjon le oldalt. A véres éjszaka
véget ért, és rózsaszín hajnal hasadt.
Egy órán át lovagoltak hallgatagon egy magas fenyvesekkel teli dombon
át.
– Mi… – A szerzetes megpróbált beszélni. Többször is mély levegőt vett,
hogy erőt gyűjtsön. – Mi a neved?
– Fürge – válaszolta a fiú.
– Ez… – A szerzetest ismét elhagyta az ereje. Újra megpróbálkozott vele.
– Ez nem egy név. Ez egy állat, a mókus neve.
– Pedig így neveznek – vont vállat Fürge.
– Milyen nevet adtak neked a szüleid?
– Azt a nevet nem szeretem – tiltakozott Fürge.
A síró szerzetes pár másodpercen át hallgatott. Fürge nem tudta, hogy meg
fog-e halni vagy sem. Úgy gondolta, ez nem éppen a legészszerűbb kérdés.
– Jól van. Percynek hívnak – mondta bosszúsan.
A síró szerzetes felnyögött. – Percy?
– Azt hiszem, a Percival rövidítése. – És ez újabb kérdést szült. –
Magának van igazi neve? – kérdezte Fürge.
– Lancelot – válaszolta a szerzetes. – Nagyon régen Lancelot volt a
nevem.
A völgy túloldalán a vörös paladinok behatoltak az erdőbe, hogy elfogják
a farkasvérű boszorkányt; eltökélték, hogy megbosszulják Carden atya
halálát.
Morgan és Merlin alig fél kilométerrel üldözőik előtt Nimuéval
vitatkozott, aki rá akarta beszélni őket, hogy vágjanak át a mezőn a Vatikán
táboráig.
– Nem hagyhatom újra magára! Náluk van Fürge! Nem értitek!
Morgan kezébe fogta barátnője arcát.
F. M.
T. W.
{1} Tennyson Alfréd Király-idylljei, Szász Károly fordítása, Kisfaludy Társaság, Budapest, 1889
ISBN 978-963-310-841-3