Marjorie Brigham Millernek

F. M.

Lucának és Ameliának,
életem két legnagyobb kalandjának.
Kívánom, hogy ragadjátok meg a kardot
saját történeteitekben!
T. W.
De a zsolozsmák közt egy hang hallaték,
Mint víz alól, mert lenn lakik a mélyben
Nyugodtan, bármi vész is rázza fönn
A külvilágot s míg a viz szine
Hullámzik, ő – Urunkként – rajta járdal.
ALFRED TENNYSON: Arthur eredete{1}

Tehát, mondta Merlin,

Tudom, kit keresel,
Hiszen te Merlint keresed
Úgyhogy ne is keress tovább,
Mert én vagyok ő.
THOMAS MALORY: Le Morte d’Arthur{2}
A VÍZ MEGBOLYDULT, ÉS NIMUE LASSAN KIEMELKEDETT A TÓBÓL;
KEZÉBEN SZORONGATTA A HATALOM KARDJÁT...
A SZALMAKAZALBAN MEGBÚJÓ, KÖNNYES szemű Nimue úgy
érezte, Carden atya maga a fény szelleme. Carden atya háttal állt a szinte
vakítóan fehér napnak; lobogó ruhaujja és felemelt tenyere alatt megbújtak a
felhők – mintha az égbolton állna. Remegő hangja túlszárnyalta a kecskék
mekegését, a fa recsegését, a csecsemők bömbölését és az anyák sikoltozását
is.
– Isten a szeretet. Ez a szeretet megtisztít, ez a szeretet megszentel, ez a
szeretet egyesít. – Carden világoskék szemének tekintete felülemelkedett a
szánalomra méltó, üvöltő, földre boruló csőcseléken, melyet vörös
köpönyeges szerzetesek vettek körül. – És Isten lát – folytatta Carden –, és
ma Isten mosolyog, mert mi elvégeztük az Ő munkáját. Tisztára mostuk
magunkat Isten szeretetével. Kiégettük a rothadó húst. – Carden karja és lába
körül a gomolygó füstbe vörös pernye vegyült. Carden ajkára kiült a nyál. –
Lefűrészeltük a démonizmus által megrontott részeket! Kiűztük a
megfeketedett testnedveket erről a területről! Ma Isten mosolyog! – Ahogy
Carden leengedte karját, hosszú ruhaujja lehullt, akár a függöny, és mögüle
borzalmas látvány bukkant elő: harminc égő fakereszt állt a mezőn. A sűrű,
fekete füstben alig lehetett látni a megfeszítetteket.
Biette, a négygyermekes, zömök anya sebesült medveként emelkedett fel,
és térden csúszott Carden felé, azonban az egyik vörös ruhás, tonzúrás
szerzetes előlépett, lábát az asszony lapockái közé helyezte, és arccal előre a
sárba rúgta a nőt. És Biette ott maradt, belelihegve a nedves talajba.
 Nimue füle azóta csengett, hogy Pym társaságában belovagolt a faluba
Szürke Hölgy hátán, és meglátta az első holttestet az ösvényen. Úgy vélték,
Mikkel az, a bőrcserző fia, aki orchideákat termesztett a májusi
szertartásokhoz, de a fiú fejét valami súlyos tárggyal zúzták szét. Meg sem
tudtak állni, hogy megnézzék, mert az egész falu lángokban állt. Mindenütt
vörös paladinok nyüzsögtek; lobogó ruhájuk a lángokkal együtt táncolt.
A parlagon heverő dombon a város vénjeinek fél tucat tagja ott égett halálra a
sietősen összetákolt kereszteken. Nimue szinte távolról hallotta Pym
sikolyait, miközben agya teljesen kiürült. Bárhová nézett, azt látta, hogy
népének tagjait belefojtják a sárba vagy kirángatják otthonából. Két paladin
az öreg Betsyt hadonászó karjánál és hosszú hajánál fogva rángatta elő a
libaóljából. Az állatok gágogva repkedtek mindenfelé, és ez tovább fokozta
az amúgy is bizarr zűrzavart. Nem sokkal ezután Nimue és Pym szem elől
tévesztette egymást, és Nimue a szalmakazalban talált menedéket, ahol
visszafojtott lélegzettel várakozott, miközben szerzetesek robogtak el mellette
takarókba bugyolált, rabolt holmikkal. Carden egy nyitott szekéren állt, társai
a szekér aljzatára borították ki a takarók tartalmát. A szerzetes lenézett és
bólintott: ahogy gondolta – tiszafa és égerfa gyökere, vén istenek fából
faragott alakjai, totemek és állati csontok. Carden türelmesen felsóhajtott.
– Isten lát, barátaim. Látja a démon megidézésének eme segédeszközeit.
Az Ő orcája elől nem bújhattok el. Ő majd kikotorja ezt a mérget. És ha
védeni próbáljátok a fajtátokhoz hasonlókat, azzal csak meghosszabbítjátok
szenvedéseiteket. – Carden atya leporolta a hamut szürke tunikájáról. – Vörös
paladinjaim várva várják gyónásotokat. A saját érdeketekben mondom:
gyónjatok meg nekik önszántatokból, mivel testvéreim ügyesen bánnak az
inkvizíció eszközeivel.
A vörös paladinok átgázoltak a tömegen, hogy kiválasszanak egy-egy
embert a kínzásra. Nimue nézte, ahogy családtagok és barátok verekedtek
össze egymással, csak hogy ne kerüljenek a paladinok kezébe. Amikor
gyermekeket ráncigáltak ki szüleik karjaiból, újra sikoltozás támadt.
Az egykedvű Carden atya lelépett a szekérről, és átment a sáros úton, majd
megállt egy magas, szürke ruhás, széles vállú szerzetes előtt. Csuklyája alatt
a szerzetes arca beesett volt. Különös, fekete anyajegyek helyezkedtek el a
szeme körül és futottak végig az arcán; mintha tintával rajzoltak volna rá
könnyeket. Nimue nem hallotta szavaikat a kiáltozás miatt, de Carden egyik
kezét a szerzetes vállára tette, mint egy apa, és magához húzta, hogy valamit
a fülébe suttogjon. A lehajtott fejű szerzetes válaszul többször bólintott.
Carden ekkor a Vaserdő felé intett; a szerzetes még egyszer, utoljára
bólintott, majd felült fehér lovára.
Nimue a Vaserdő felé fordult, és meglátta, hogy a tízéves Fürge a
szerzetes elé áll. A fiú zavarodottnak tűnt, arcán vér csorgott, kezében kardot
tartott, ami a földre lógott. Nimue kiugrott a szalmakazalból, odarohant
Fürgéhez; hallotta, hogy a szürke szerzetes lovának patkója egyre
hangosabban csattog mögötte.
– Nimue! – kiáltott a fiú, de Nimue utána nyúlt, és berántotta egy kunyhó
fala mögé, miközben a szerzetes lova elvágtázott mellettük.
– Nem találom sehol papát! – zokogta Fürge.
– Fürge, ide hallgass! Menj a kőrisfában levő üreghez, és rejtőzz el ott ma
éjjelig! Érted, amit mondok?
Fürge megpróbált elhúzódni tőle.
– Papa!
Nimue megrázta a fiút.
– Fürge! Rohanj, amilyen gyorsan csak tudsz! Érted, amit mondok? –
Most már belekiabált a fiú arcába, aki végre bólintott. – Légy bátor! Fuss
úgy, ahogy a mókusversenyen szoktál futni! Téged soha senki nem ér utol!
– Soha senki! – suttogta Fürge, és összeszedte minden bátorságát.
 – Te vagy köztünk a leggyorsabb! – Nimue visszafojtotta könnyeit, mert
nem akarta elengedni a fiút.
– Ugye te is jössz? – könyörgött Fürge.
– Majd jövök! – ígérte Nimue. – De előbb meg kell találnom Pymet, anyát
és az apádat.
– Láttam az édesanyádat a templom mellett! – Fürge tétovázott. –
A nyomában voltak.
Erre a hírre Nimue ereiben megfagyott a vér. A magaslat tetején álló
templom felé pillantott, majd visszafordult Fürgéhez.
– Fürgén, akár a mókus! – parancsolta.
– Fürgén, akár a mókus! – ismételte Fürge, és izmai megfeszültek,
miközben lopva jobbra-balra nézegetett. A legközelebb levő paladinok épp
egy tiltakozó gazdát ütlegeltek; őt nem vették észre. Fürge anélkül, hogy
visszanézett volna, átrohant a Vaserdő felé vezető legelőn.
Nimue az ösvény felé vette az irányt. A templom felé rohant, de
megcsúszott, és a lovaktól fellazított, vértől iszamós sárba zuhant. Ahogy
nagy nehezen felkászálódott, hirtelen egy lovas vágtatott ki az egyik égő
kunyhóból. Nimue alig látta a láncon lógó, gömb alakú vaskorbácsot.
Megpróbált elfordulni, de a gömb olyan erővel csapódott a tarkójának, hogy
szinte a levegőbe repült tőle, és nekiesett egy rakás tűzifának. A világ
darabjaira esett szét, Nimue csak csillagokat látott. Érezte, hogy valami
meleg csorog végig a nyakán és a hátán. Elterült a földön, körülötte
fahasábok hevertek, majd maga mellett megpillantott egy kettétört hosszúíjat.
A törött íj. Az őz. A tanácskozás. Sólyomlak.
Arthur.
Lehetetlennek tűnt, hogy csupán egyetlen nap telt el.
Miközben lassan elveszítette eszméletét, egyetlen, rettenetes gondolat
forgott az agyában: ez az egész az ő hibája.
DE MIÉRT KELL ELMENNED? – KÉRDEZTE FÜRGE, amint felmászott
egy törött szobor mohalepte karjára.
– Még nem megyek el – mondta Nimue, és megcsodált egy csokornyi
bíborszínű virágot; egy ősöreg kőrisfa föld feletti gyökerei között nőttek.
Azon tűnődött, miként tudna témát váltani, de Fürge nem tágított.
– De miért akarsz elmenni?
Nimue habozott. Hogy is mondhatná el az igazat? Csak megbántaná és
összezavarná a fiút, aki újabb kérdéseket tenne fel. Azért akart elmenni, mert
nemkívánatos személy volt a saját falujában. Akitől féltek. Akit elítéltek.
Akiről suttogtak. Akire ujjal mutogattak. A falusi gyerekeket kiokították,
hogy ne játsszanak vele a hátán levő hegek miatt. A gyermekkorát övező
sötét történetek miatt. Mert az apja elhagyta őt. Mert elátkozott volt. És talán
tényleg az volt. A rejtőzőkkel való „kapcsolata” (az anyja nevezte így; Nimue
inkább a „megszállottság” szót használta volna) erős volt és sötét, és az ég
népe minden más tagjától megkülönböztette. Ez a kapcsolat kéretlenül,
különös, néha erőszakos és váratlan módon érkezett, sokszor látomásokban
vagy rohamokban nyilvánult meg; a talaj időnként megremegett vagy
megmozdult, olyankor Nimue közelében a fából készült tárgyak furcsa
masszává torzultak. Az érzet a hányingerhez volt hasonló, és az utána
következő tünetek is: izzadás, szégyen, üresség. Csupán anyja főpapnő
pozíciójának volt köszönhető, hogy Nimuét nem űzték ki a faluból botokkal
és késekkel. Miért terhelje mindezzel Fürgét? A fiú anyja, Nella, olyan volt
saját édesanyjának, mintha a húga, Nimuénak pedig mintha a nagynénje
lenne. Ezért Nimue megkímélte Fürgét a komor pletykától. A fiú számára
Nimue átlagos volt, sőt, szinte unalmas is (főleg a természetben tett sétákon),
és Nimue egyszerűen így szerette ezt az egészet, bár tudta, hogy nem tarthat
sokáig.
Ahogy a Vaserdő ősi zöld lejtőit nézte, belemart a bűntudat. Az erdőben
csiripelt, zümmögött és zajongott az élet. Ott voltak az ősi istenek, azok a
titokzatos arcok, amelyek átfurakodtak az indákon és a fekete földön; Nimue
elnevezte őket az évek során: ott volt a Nagyorrú, a Szomorú Hölgy,
a Sebhelyes Kopasz – mind-mind egy rég halott civilizáció arcai. Ha mindezt
hátrahagyja, régi barátait hagyja el.
Nem akarta összezavarni Fürgét, így tovább hazudott.
– Nem tudom, Fürge. Te soha nem akartál olyan dolgokat látni, amiket
még soha nem láttál?
– Mondjuk egy holdszárnyút?
Nimue elmosolyodott. Fürge tekintete mindig az erdő fáinak
lombkoronáját kutatta, hátha megpillant egy holdszárnyút.
– Igen. Vagy az óceánt. Vagy a napistenek elveszett városait. Az úszó
templomokat.
– Azok nem is léteznek – mondta Fürge.
– Honnan tudod? Előbb meg kell találnod őket.
Fürge csípőre tette a kezét.
– Te is elmész, és soha többé nem jössz vissza, mint Gawain?
Nimue dühe felforr a név hallatán. Emlékezett rá, hogy hétévesen
belecsimpaszkodott Gawain nyakába, aki a hátán vitte őt ugyanebben az
erdőben. A tizennégy éves fiú ismerte a Vaserdő minden virágának,
falevelének és fakérgének különleges ajándékát. Pontosan tudta, melyik ad
gyógyírt, melyik mérget, melyik forrázott levéltől lesznek látomásaid, és
melyik ejti rabul a szívedet; melyik elrágott farkéreg indítja be a szülést, és
melyik madárfészekből lehet megjósolni az időjárást. Emlékezett rá, hogy ott
ült Gawain térde között, a fiú hosszú karjával átölelte, mintha a bátyja lenne,
miközben héjafiókák csipogtak az ölükben. Gawain megtanította neki, hogy
feltört tojásuk belső mintájából miként lehet következtetni arra, hogy
mennyire egészséges az erdő.
Gawain soha nem ítélte el Nimuét a hegei miatt. Mosolya mindig könnyed
volt és kedves.
– Lehet, hogy Gawain egy napon visszatér – mondta Nimue; hangjában
több volt a remény, mint a hit.
– Mi az, talán az ő felkutatására indulsz? – vigyorodott el Fürge.
– Hogyan? Nem, ne légy nevetséges! – Nimue belecsípett Fürge karjába.
– Aú!
– Hallgass ide! – parancsolta Nimue, és roppant szigorúan próbált nézni. –
Elegem van abból, hogy állandóan mentegesselek a tanórákon!
Nimue egy csalán övezte bokorra mutatott.
Fürge a szemét forgatta.
– Medveorvosság. Megvéd minket a fekete mágiától.
– És még?
Fürge grimaszolva elgondolkodott.
– A fájós torokra is jó?
– Ráhibáztál! – ugratta Nimue. Felemelt egy követ; alatta apró, fehér virág
volt
Fürge gondolataiba merülve piszkálta az orrát.
– Vérzőmák, a rontásra jó – mondta –, és gyógyítja a macskajajt.
– Ugyan, mit tudsz te a macskajajról? – Nimue gyengéden előre lódította
Fürgét, és a fiú kuncogva belebukfencezett a lágy mohába. Nimue kergetni
kezdte, de tudta, hogy nem fogja utolérni. A fiú berohant a Szomorú Hölgy
megereszkedett álla alá, és felugrott egy ágra, amelyről szabad kilátás nyílt
Harmatfalva mezőire és kunyhóira.
Nimue csatlakozott hozzá, kissé lihegve, de élvezte, hogy a szél
felborzolja a haját.
– Hiányozni fogsz! – mondta Fürge egyszerűen, és megfogta Nimue kezét.
– Igen? – Nimue gyorsan megölelte a fiút, és Fürge izzadt fejét a
mellkasához húzta. – Te is hiányozni fogsz nekem!
– Az anyukád tudja, hogy elmész?
Nimue a válaszon gondolkodott, amikor megérezte a morajlást a
gyomrában – a rejtőzők közeledtek. Izmai megfeszültek. Rossz érzés volt ez,
olyan, mint amikor tolvaj jelenik meg az ablakban. Kiszáradt a torka.
Megbökte Fürgét, és kissé rekedten, krákogva szólalt meg:
– Menj előre! A tanórának vége.
Ez zene volt Fürge füleinek.
– Juhé! Vége a tanulásnak! – Átvágott a sziklák közt, és már ott sem volt;
Nimue magára maradt háborgó gyomrával.
Az ég népe számára nem voltak ismeretlenek a rejtőzők, ezek a
láthatatlan, természeti szellemek, amelyektől Nimue népét származtatták. Mi
több, az ég népe rítusaival minden kisebb-nagyobb ügyben megidézte a
rejtőzőket. Míg a főpap vagy a főpapnő felügyelt az adott év létfontosságú
ünnepségein, és elrendezte az idősebbek és a családok közötti vitákat,
a látnoknak az volt a feladata, hogy megidézze a rejtőzőket: áldják meg a
termést, hozzanak esőt, könnyítsenek meg egy szülést, irányítsák vissza a
lelkeket a napba. Azonban Nimue már gyermekkorában megtanulta, hogy
ezek a hívások, a rejtőzők megidézései nagyrészt csak a szertartás kedvéért
voltak. A rejtőzők ritkán adtak választ. Szinte soha. Még a látnok is, akit
azért választottak meg, mert úgy vélték, kapcsolatban áll a rejtőzőkkel,
általában arra kényszerült, hogy a felhők vonulásából vagy a termőföld
megkóstolásával elemezze a szellemek üzenetét. Az ég népe legtöbb tagjának
számára a rejtőzők egy vékony erecske vagy egy harmatcsepp képében
jelentek meg. Nimue számára azonban vadul zúgó folyóként.
De ez az érzés most valahogy más volt. A morajlás ott zubogott a hasában,
de a Vaserdőre valamiféle nyugalom, csend ereszkedett. Nimue szíve vadul
vert, de nem csak a félelemtől – a várakozástól is. Mintha valami jelezte
volna jövetelét. Hallotta a levelek rezgésében, a kabócák énekében, a szellő
susogásában. Ezekben a hangokban Nimue szavakat hallott, mintha egy
zsúfolt teremben izgatott hangok pusmognának. Nimue abban reménykedett,
hogy ez a bensőséges kapcsolat végre értelmet nyer. Végre válaszokat kap.
Hogy megérti, miért más, mint a többiek.
Mozgást érzékelt, és amint megfordult, egy őzgidát pillantott meg,
meglehetősen közel. Gyomrának morajlása egyre hangosabb lett. Az őz
mélyfekete szemével Nimuéra bámult; szeme öregebb volt, mint a lány
melletti száraz fatuskó; öregebb, mint az arcát csiklandozó napfény.
Ne félj! Nimue meghallotta a hangot, ami nem a saját gondolata volt,
hanem az őzé. A halál nem a vég.
Nimue nem mert levegőt venni, nem mert megmoccanni. A csend üvöltött
a fülében. A szeme mögötti területet betöltötte valami mindent elsöprő
csodálat, amely mintha egy álom meghosszabbítása lett volna. Küzdött a
késztetés ellen, hogy elrohanjon vagy behunyja a szemét, ahogy általában
tette, amíg a hullám elült. Nem, ebben a pillanatban éber akart maradni.
Végre, annyi év után a rejtőzők közölni akartak vele valamit!
A nap elbújt egy felhő mögé; az erdő sötét és hideg lett. Nimue félelme
ellenére farkasszemet nézett az őzzel. Ő a főpapnő lánya, aki nem ijed meg a
rejtőzők titkos gondolataitól.
– Ki fog meghalni? – hallotta Nimue a saját hangját.
Bélhúr pattanó hangját hallotta, utána pedig egy süvítést. Hirtelen egy
nyílvessző állt az őz nyakába. Egy csapat feketerigó reppent fel a fáról; a
kapcsolat megszakadt. Nimue dühödten megpördült. A pásztor ikerfiainak
egyike, Josse állt a közelben, és diadalittasan a levegőbe emelte a karját.
Nimue visszafordult a földön fekvő őzhöz; az állat szeme homályos és üres
volt.
– Mit műveltél? – kiáltotta Nimue, ahogy Josse átfurakodott az ágak
között, hogy magához vegye zsákmányát.
– Mit gondolsz, mit? Szereztem vacsorát! – Josse a hátsó lábainál fogva
megragadta az őzet, és a vállára lendítette a tetemet.
Ahogy Nimue egyre haragosabb lett, ezüst indák kúsztak fel nyakán és
arcán. Josse íja furcsán elhajlott, majd elpattant a kezében, belevágott a húsba
is. A döbbent fiú elejtette az íjat és az őzet is; a fegyver úgy tekergőzött a
földön, akár egy haldokló kígyó.
Josse felnézett Nimuéra. Fürgétől eltérően ő minden sötét pletykát ismert.
– Te őrült boszorkány!
Keményen nekilökte Nimuét a fatuskónak, és a tönkretett íjáért nyúlt.
Nimue nekigyürkőzött, hogy a fiú arcába vágjon, amikor az erdő szélén, akár
egy kísértet, megjelent az anyja.
– Nimue! – Lenore jeges hangja lenyugtatta Nimue forrongó dühét.
A szipákoló Josse fogta az őzet, íja darabjait, és elindult.
– Még hallani fogsz rólam, te átkozott boszorkány! Igazat beszéltek rólad!
– Jól van! Félj csak tőlem! És hagyj békén! – vágott vissza Nimue.
Josse elviharzott, Nimue pedig feszengett anyja helytelenítő pillantása
alatt.

Pár pillanattal később Nimue már ott baktatott az anyja mellett, aki az
Elsüllyedt Templom rejtett bejárata felé igyekezett a megszentelt napösvény
sima kövezetén. Annak ellenére, hogy soha nem tűnt úgy, mintha sietne,
Lenore mindig tíz lépéssel előtte járt.
– Keresel egy alkalmas fát, kifaragod, és ideget teszel az íjra! – mondta
Lenore.
– Josse félbolond.
– És bocsánatot kérsz az apjától! – folytatta Lenore.
– Anistól? Az a másik félbolond. Jó lenne, ha kivételesen egyszer mellém
állnál!
– Az őz sok éhes szájat jóllakat majd – emlékeztette lányát Lenore.
– Több volt, mint egy őz! – vágott vissza Nimue.
– Felajánljuk érte a megfelelő áldozatot.
Nimue a fejét ingatta.
– Még csak nem is figyelsz rám!
Lenore haragosan megfordult.
– Mire, Nimue, mire? Mire nem figyelek? – Lehalkította a hangját. –
Tudod, miket suttognak. Tudod, mit éreznek. Az ilyen kitörések csak
táplálják a félelmüket!
– Nem az én hibám! – mondta Nimue, és gyűlölte a szégyent, ami
elöntötte.
– De a dühöd a tiéd. Az a te hibád. Semmi fegyelmet nem mutatsz! Sem
odafigyelést. A múlt hónapban Hawlon kerítése…
– Ha elmegyek előtte, a földre köp!
– Vagy Gifford csűrjében a tűz…
– Folyton azt emlegeted!
– Mert okot adsz rá, hogy emlegessem! – Lenore megragadta Nimue
vállát. – Ez itt a te néped! Ez a te néped, nem ők az ellenségeid!
– Ne mondd, hogy nem próbáltam meg! Megpróbáltam! De nem fogadnak
be! Gyűlölnek!
– Akkor tanítsd őket! Segíts nekik megérteni! Mert egy napon neked kell
majd vezetni őket. Ha én már nem leszek…
– Vezetni? – kacagott fel Nimue.
– Te különleges képességekkel rendelkezel – mondta Lenore. – Te úgy
látod őket, úgy tapasztalod meg őket, amit én soha nem fogok megérteni. De
az ilyen képesség ajándék, kiváltság, nem pedig jog; alázattal és
szerénységgel kell elfogadni.
– Nem ajándék!
Távoli harangszó csendült. Lenore felemelte Nimue elszakított és koszos
ruhaujját.
– Ez egyszer nem tudtál volna kivételt tenni? Csak ma? – Nimue kissé
zavartan vállat vont. Lenore felsóhajtott. – Gyere!
Óvatosan haladt át a kúszónövények függönyén, és lesietett az ősrégi,
mohától és sártól síkos lépcsőkön. Nimue végighúzta kezét a faragott
falakon, amelyek az ősi istenek egykori mítoszait ábrázolták, és egyenletes
léptekkel haladt lefelé a hatalmas Elsüllyedt Templomba. A nap több száz
méter mélyre sütött be a fák koronáinak természetes résén át, hogy fényében
fürdesse meg az oltárkövet.
– Miért kell nekem ezen egyáltalán részt vennem? – kérdezte Nimue, és
végighaladt a hosszan lefelé kígyózó ösvényen.
– Kiválasztjuk a látnokot, aki egy napon a főpap vagy főpapnő lesz.
Fontos nap ez a mai, és te a lányom vagy, ezért mellettem a helyed.
Nimue a szemét forgatta, ahogy elérték a templom aljzatát, ahol a falu
vénjei már összegyűltek. Páran haragos pillantást lövelltek felé; Nimue
látványosan kikerülte a kört, és nekidőlt az egyik távolabbi falnak.
Az oltár előtt Clovis térdelt, Gustave-nak, a gyógyítónak a fia. A fiatal
druida hűséges tanítványa volt Lenore-nak, és széles körben tiszteletnek
örvendett a gyógyító mágia területén szerzett tudása miatt.
A vének keresztbe vetett lábbal ültek egy körben. Lenore megfogta Clovis
kezét, és felsegítette. Gustave, a gyógyító szintén jelen volt; legszebb
ruhájában feszített, és arca ragyogott a boldogságtól. Az idősek körében ült;
Lenore odafordult hozzájuk, és megszólalt:
– Mint az ég népe, hálát adunk a fénynek, amely az életet adja. Mi
hajnalban születtünk…
– Hogy alkonyatban járjunk – válaszoltak a vének egyszerre.
Lenore elhallgatott, és lehunyta a szemét. Félrehajtott fejjel figyelt
valamit. Egy pillanat múlva ezüst indákhoz hasonló, ragyogó jelek tűntek fel
nyaka jobb oldalán és a füle körül.
Airimid Ujjai megjelentek Nimue arcán és a körben ülő véneken is.
Lenore kinyitotta a szemét.
– Íme, a rejtőzők tehát jelen vannak. – Majd így folytatta: – Mióta drága
Agathánk elhunyt, látnok nélkül élünk. Így utód nélkül maradtunk;
népünknek nincsen ereklyeőrzője és nincsen terméspapunk sem. Agatha
emellett kapcsolatot ápolt a rejtőzőkkel is. Drága és odaadó barát volt. Senki
nem pótolhatja őt. De kilenc hold elmúlt, és ideje kineveznünk a látnokot. És
bár a látnoknak számos tulajdonsággal kell rendelkeznie, egyik sem olyan
fontos, mint az, hogy folyamatos kapcsolatban álljon a rejtőzőkkel. És ugyan
kedveljük Clovist… – Lenore biztatóan mosolygott az oltárnál álló ifjú
druidára –, attól még a rejtőzőknek kell kijelölniük azt, akit látnoknak
választanak.
Lenore ősi szavakat mormolt, és magasba emelte karját. A fentről beömlő
fény éles lett, mint a kohó tüze, apró szikrák pattogtak mindenfelé, és táncot
jártak a levegőben. Az obeliszkeket és ősi sziklákat fedő moháról ugyanez a
fény indult meg, és úszó, csillogó felhőben keveredett a szikrákkal.
Clovis lehunyta a szemét, és kitárta karját, hogy elfogadja a rejtőzők
áldását. A szikrák alaktalan tömegben haladtak felé, majd összeállva
elkanyarodtak tőle és az oltártól. Hosszú folyamban hömpölyögtek Nimue
felé, akinek szeme fokozatosan egyre tágabbra nyílt, ahogy a felhő fölé szállt
és örvényleni kezdett. Felemelte a karját, hogy megvédje magát, bár a szikrák
nem okoztak fájdalmat neki.
Azonban az események láttán mozgolódás támadt a vének között.
Lenore kiegyenesedett, arcán csodálat tükröződött, miközben a tiltakozó
suttogások hangos kiáltásokká erősödtek. Gustave állva tiltakozott.
– Ez… ez a rituálé így tisztátalan!
– Clovis következik a sorban! – szólalt meg egy másik.
– Nimue csak elvonja a figyelmet! – így a harmadik.
– Clovis tehetséges, kedves is, és nagyra értékelem a tanácsait. Az
azonban a rejtőzők döntése, hogy kit neveznek ki látnoknak – mondta
Lenore.
– Tessék? – szólalt meg hangosan Nimue. Úgy érezte, sarokba szorítják a
vádló tekintetek. Arca égett, és dühös pillantást vetett anyjára, miközben
felállt, és megpróbált elmenekülni a felhő elől, de a fényrészecskék eltökélten
követték; éppen akkor fürdették meg fényükben, amikor szeretett volna
láthatatlanná válni.
Florentin, a molnár a logikára hagyatkozott:
– De Lenore, nyilván nem javasolhatod… vagyis Nimue túl fiatal még az
ekkora felelősséghez.
– Valóban, tizenhat évesen fiatal lenne a látnok posztjára – ismerte el
Lenore; úgy beszélt, mint akit cseppet sem lepett meg az események
alakulása –, azonban a rejtőzőkkel való szoros kapcsolata felülír minden
aggályt. A látnoknak mindenekfelett ismernie kell a rejtőzők gondolatait, és
képesnek kell lennie az egyensúly és harmónia irányába vezetni az ég népét a
létezés mindkét bolygóján. A rejtőzők már kora gyermekkorától fogva
vonzódtak Nimuéhoz.
Lucien, az egyik tiszteletreméltó druida, aki hajlott háta miatt erős
tiszafabottal járt, megkérdezte:
– Nem csupán a rejtőzők keresik Nimue társaságát, ugye?
Nimue hátán bizseregni kezdtek a hegek. Sejtette, merre tart ez a
beszélgetés.
Lenore dühének egyetlen jele az volt, hogy kissé összeharapta az ajkát.
Lucien ártatlanságot színlelve megvakarta fehér és foltos szakállát.
– Végül is a fekete mágia jelét viseli magán.
– Nem vagyunk gyermekek, Lucien. Igen, naptáncosoknak neveznek
bennünket, de ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkozunk az árnyakkal. Igen,
amikor még nagyon kicsi volt, Nimuét egy sötét szellem elcsalta a
Vaserdőbe; valószínűleg meg is ölte volna, vagy még rosszabb is történhetett
volna vele, ha a rejtőzők nem avatkoznak közbe. Azt is lehet mondani, hogy
csupán ettől az egyetlen eseménytől is érdemes lehetne a látnok posztjára.
– Igen, ezt a mesét adták be nekünk! – acsargott Lucien.
Nimue szeretett volna egészen apróvá zsugorodni, hogy eltűnhessen egy
patkánylyukban. És a fényrészecskék még mindig nem hagyták békén.
Bosszankodva próbálta elhessegetni őket, de csak azért szálltak szerteszét,
hogy utána újra glóriaként ragyogjanak a feje körül.
– Pontosan mit akarsz ezzel állítani a lányomról, Lucien?
Gustav megpróbálta békítőként megőrizni fia esélyeit arra, hogy látnok
lehessen.
– Egyszerűen próbáljuk meg újra a rituálét úgy, hogy Nimue nincs jelen.
– Talán kérdőjelezzük meg a rejtőzők bölcsességét, ha nem tetszik a
választásuk? – akarta tudni Lenore.
– A lány csak rontást hoz ránk! – csattant fel Lucien.
– Ezt vond vissza! – figyelmeztette Lenore.
Lucien azonban folytatta:
– Nem vagyunk egyedül a gyanúnkkal. A saját apja megtagadta, úgy
döntött, inkább elhagyja a saját népét, mintsem egy fedél alatt éljen vele!
Nimue belépett a vének alkotta körbe.
– Nem akarok a nyavalyás látnokotok lenni! Na, most örültök? Nem
akarok! – Mielőtt Lenore megakadályozhatta volna, Nimue sarkon fordult, és
felrohant a kanyargós ösvényen, miközben odalent, az ősi kőfalak között
kiáltások visszhangoztak.
NIMUE CSAK AKKOR TUDOTT ÚJRA RENDESEN lélegezni, amikor
kilépett a Vaserdő friss levegőjére. Alig tudta visszafojtani könnyeit;
túlságosan dühös volt ahhoz, hogy megengedje magának a sírást.
Legszívesebben vízbe fojtotta volna azt a vén bolond Lucient, és kitépte
volna az anyja összes szál haját, amiért végig kellett ülnie ezt az ünnepségnek
csúfolt bolondságot.
Pym, Nimue legjobb barátnője magas volt és sovány; nagy nehezen
botorkált át egy kéve búzával a mezőn, amikor távol az erdőtől megpillantotta
Nimuét, ahogy lefelé gyalogolt a dombról.
– Nimue! – Pym elhajította a kévét, és utolérte Nimuét, aki elsietett
mellette. – Mi történt?
– Én vagyok a látnok. – Nimue továbbrohant.
Pym visszafordult, és egy pillantást vetett a domb felé, majd újra Nimuéra
nézett.
– Hogy mi vagy? Várj, ezt Lenore mondta?
– Kit érdekel? – vágta oda Nimue. – Az egész egy tréfa!
– Lassabban! – Pym utánaloholt, bár fáradt volt a kévecipelés miatt.
– Gyűlölök itt élni! Elmegyek! Még ma felszállok arra a hajóra!
– Mi történt? – Pym megragadta Nimue vállát, és maga felé fordította a
lányt.
Nimue arcán elszánt kifejezés ült, de szemében könny csillogott. Gyorsan
letörölte a ruhaujjával.
 Pym ellágyult.
– Nimue?
– Nem akarják, hogy ott legyek! Én pedig őket nem akarom! – Nimue
hangja remegett.
– Ennek semmi értelme!
Nimue lehajtott fejjel belépett a kis, fából és sárból épült kunyhóba, amin
az anyjával osztozott, és kihúzott egy zsákot az ágya alól, miközben Pym
lihegve állt az ajtóban. A zsákban egy nehéz gyapjúköpeny, kesztyű és
harisnya volt, hamuból készült szappan, kovakő, egy üres vizestömlő, dió és
szárított alma. Nimue elvett pár mézes kekszet az asztalról, és amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.
Pym követte.
– Most hová mész?
– Sólyomlakba – válaszolta Nimue.
– Most? Megvesztél?
Mielőtt Nimue válaszolhatott volna, kiáltások hallatszottak. Nimue és Pym
lenézett az útra, és látta, hogy egy fiút lesegítenek a lováról. Nimue még ilyen
messziről is kivette, hogy a ló fehér szőre vértől foltos. A falu egyik embere a
karjába vette a fiút; a fiú bőre világoskék volt, karja szokatlanul hosszú és
vékony, ujjai pedig cingárak – ideálisak a mászáshoz.
– Ez egy holdszárnyú! – suttogta Pym.
A falusiak sietve a gyógyító kunyhójába vitték a sérült holdszárnyú fiút, az
őrszemek pedig a Vaserdőbe iramodtak, hogy szóljanak a véneknek, akik
Lenore vezetésével komor arccal sorjáztak ki az erdőből. Úgy haladtak el
Pym és Nimue mellett, hogy alig vetettek rájuk egy pillantást, Lucient kivéve,
aki torz mosolyt küldött Nimue felé, majd besietett a gyógyító kunyhójába.
 Nimue és Pym letérdelt a zsalu mellett, miközben Lenore és a vének
összegyűltek a kunyhóban. A holdszárnyúakat ritkán látni, mivel félénk
népség, és inkább éjszaka bújnak elő; az erdők mélyén élnek, a lombok
közötti élethez szoktak. Lábuk alig érinti a talajt, és bőrük felveszi azon fa
kérgének színét és anyagát, amelyre felmásznak. Emellett az ég népe és a
holdszárnyúak között régóta viszály dúlt, amitől a fiú megjelenése itt,
Harmatfalván annál különösebb és zavarba ejtőbb volt.
A fiú hörögve vette a levegőt, hangja gyenge volt.
– Napközben jöttek, amikor aludtunk. Vörös köpenyt viseltek. – A fiú
szaggatottan köhögött, amitől a hörgés erősebb lett. – Felgyújtották az erdőt,
így mi fogságba estünk az ágak között. Sokan álmukban haltak meg a füsttől.
Mások a biztos halálba ugrottak. Azokat, akik leértek a talajra, a szürke
szerzetes várta – az, amelyik sír. Lekaszabolt minket. A többieket pedig
keresztre feszítette. – A fiút újabb köhögésroham némította el, ajkáról vér
szivárgott. Lenore nyugalomra intette, miközben Gustave ide-oda szaladgált;
dunsztkötést készített.
– Ez már nem csupán a déli területek gondja. A vörös paladinok észak felé
haladnak. Mi éppen az útjukban vagyunk – figyelmeztetett mindenkit Felix,
a hordómellű gazda, a vének egyike.
– Senki nem kelhet útra, amíg ki nem derítjük, merrefelé mennek és
hányan vannak! – mondta Lenore.
– Ha nincs piacnap, hogy adjuk el az árunkat? – kérdezte Florentin.
– Ma kiküldjük az őrszemeket. Remélhetőleg ez a megszorítás csak
egyetlen holdcikluson át tart. Addig majd boldogulunk valahogy. Megnyitjuk
a mezőket. Osztozunk. És szólnunk kell a többi népnek is.
Ahogy a vének tanakodtak, Nimue félrehúzta Pymet az ablaktól, és az
istállók felé indult.
– Mi az? Mégis elmész? – kérdezte Pym.
– Persze! – mondta Nimue. A várakozás csak ront a dolgon. Most vagy
soha!
– Az édesanyád az imént mondta, hogy nem utazhatunk Sólyomlakba!
Nimue belépett az istállóba, levett egy nyerget az egyik kampóról, és
előkészítette lovát, Alkony Hölgyét az útra.
– Nem engedlek fel semmilyen hajóra! Nem búcsúzom el tőled!
Nimue próbált szigorú lenni.
– Pym…
– Nem hagyom! – Pym összefonta a karját.

Sólyomlak jó tizenöt kilométernyire volt, kanyargó hegyeken és sűrű erdőkön

át. A város elég nagy volt ahhoz, hogy fogadói vonzzák a
szórakoztatóművészeket és zsoldosokat, és tisztességes piacot tarthasson
minden második csütörtökön, így az ég népe olyan tagjai számára, mint Pym
vagy Nimue, maga volt Róma, maga volt a nagyvilág. Egy északi dombon
levő súlyos, nagy faerődből teljes kilátás nyílt a városra. Több mint egy tucat
akasztott ember tartotta jól a varjakat az erőd legmagasabb falain – komor
figyelmeztetés volt ez az idegenek és a tolvajok számára.
Pym megborzongott a látványtól, és szorosabbra húzta arca körül
csuklyáját.
– Ez a köpönyeg szart sem ér álcának! És egész nap házimunkát
végeztem. Büdös vagyok.
– Mondtam, hogy ne gyere! – emlékeztette Nimue. – És nem is vagy
büdös. Annyira.
– Utállak! – morogta Pym.
– Csodálatos vagy, és ibolyaillatod van – vigasztalta Nimue, bár haját ő is
csuklyája alá tűrte, hogy biztonságban legyen. A tündérnépek tagjai
leengedve hordták a hajukat, a városi asszonyoktól eltérően, akik fátylat vagy
fejkendőt viseltek.
– Ez kész őrültség! – dohogott Pym.
– Ezért szeretsz engem.
– Nem szeretlek, de attól még meg fogom akadályozni, amire készülsz, és
mérges vagyok rád, amiért megteszed.
– Egy kis kalandot viszek az életedbe!
– Megpróbáltatást és büntetést hozol az életembe.
A keleti kapunál álló őr különösebb gond nélkül engedte át Pymet és
Nimuét. A lányok egy, a kapuhoz közeli karámban hagyták Alkony Hölgyét,
és Hegföldje-öbölnél, a helyi halászok és tengeri kereskedők számára
fenntartott révnél sétáltak be a kikötőbe. A kis halászbárkák és hajók fölött
hangos sirályok köröztek, majd lecsaptak a dokkot szegélyező, több tucat teli
halcsapdára, és összevesztek vergődő tartalmukon.
 Ahogy a lányok a zajos, zsúfolt dokk felé közeledtek, Nimue érezte, hogy
Pym reszket az idegességtől.
– Honnan tudod egyáltalán, hogy felvesznek a fedélzetre? – kérdezte Pym.
– A Rézpajzs nevű hajó minden útjára csak pár tucat zarándokot visz el.
Azt mondták, hogy Gawain ezzel a hajóval utazott el. Ez az egyetlen, ami a
Sivatagi Királyságokba megy át a tengeren. – Nimue kikerült egy fiút, aki
egy láda élő rákot cipelt.
– Hát persze, hogy ez az egyetlen hajó, ami a Sivatagi Királyságokba
megy. És ez mit árul el? Hogy senki nem akar a Sivatagi Királyságokba
menni! Ezt! Mondd, mi bajod van? Hatalmas megtiszteltetés, hogy
kineveztek látnoknak! Csodálatos palástokat hordhatsz, és az ékszerek
egyenesen elképesztőek! Mondd, hol itt a gond?
– Ez ennél bonyolultabb – mondta Nimue. Úgy szerette Pymet, mintha a
testvére lenne, de a rejtőzőkről soha nem szeretett beszélni neki. Pym azt
szerette, amit látott, és amit megérinthetett. Tulajdonképpen ez volt az
egyetlen olyan terület, amivel kapcsolatban Nimue megtartotta magának az
érzéseit.
– A te anyád legalább azt akarja, hogy maradj otthon. Az enyém hozzá
akar adni a halárushoz!
Nimue együttérzőn bólintott.
– Bűzölgő Aaronhoz.
Pym haragosan nézett rá.
– Ez egyáltalán nem vicces!
Ahogy Nimue számára derengeni kezdett annak komolysága, hogy mire is
készül, elkomorodott. Pymhez fordult, szerette volna, ha a lány is megérti.
– A vének nem hajlandóak elfogadni engem. – Bár ez csupán féligazság
volt.
– Kit érdekel, mit gondolnak azok a töppedt mazsolák?
 – És mi van, ha jogosan nem fogadnak el?
Pym vállat vont.
– Na és, ha vannak látomásaid?
– Ott vannak a hegek is.
– Egyedi leszel tőlük? – próbálkozott Pym. – Figyelj, én csak segíteni
próbálok!
Nimue felnevetett, és megölelte barátnőjét.
– Mihez is kezdenék nélküled?
Pym szeme könnybe lábadt.
– Akkor maradj itt, te bolond!
Nimue szomorúan megrázta a fejét, majd megfordult, és visszagyalogolt a
dokkhoz. Pym úgy szaladt utána, mint egy aggodalmaskodó tyúkanyó.
– Mi van, ha rájönnek, hogy tündér vagy? És ha meglátják Airimid Ujjait?
– suttogta Pym.
– Nem látják meg! – sziszegte válaszul Nimue. – Gondoskodsz majd
Alkony Hölgyéről?
– Igen. No és a pénz?
– Van húsz ezüstöm – sóhajtott fel elkeseredve Nimue.
– És ha kirabolnak?
– Pym, elég legyen! – kiáltotta Nimue, ahogy közeledtek a kopasz és
izzadt kikötőmesterhez, aki asztalánál ülve hessegette el a szemtelen
sirályokat.
– Bocsásson meg, uram, de melyik hajó ezek közül a Rézpajzs? – kérdezte
Nimue.
A kikötőmester fel sem pillantott a listájából.
– A Rézpajzs tegnap kihajózott.
– De én azt hittem… azt hittem… – Nimue Pymhez fordult. – Gawain a
tél közepén ment el. Csak november van. Még itt kellene lennie!
 – Mondd ezt a keleti szeleknek! – vágott vissza az ingerült kikötőmester;
hangjába bosszúság vegyült.
– És mikor jön vissza? – kérdezte kétségbeesetten Nimue; érezte, hogy
lassan elúszik a szökés lehetősége.
A kikötőmester felpillantott petyhüdt szemhéja alól, és összevonta a
szemöldökét.
– Hat hónap múlva. Most pedig, ha megengeded… – A közelben két
halász lökdösődni kezdett, amitől felborultak a csapdák és szétrebbentek a
madarak. A kikötőmester rögtön megfeledkezett Pymről és Nimuéról, és
odarohant. – Hé! Itt tilos az ilyesmi! Azonnal hagyjátok abba!
Nimue a barátnőjéhez fordult; szemébe könnyek gyűltek.
– Most mihez kezdjek?
Pym betűrte Nimue haját a csuklya alá.
– Legalább egy kicsit tovább maradsz velem.
Nimue a horizontra pillantva próbálta elképzelni, hogy még hat hónapot a
faluban kell töltenie. Egy örökkévalóságnak tűnt.
Pym átkarolta a vállát.
– Békülj ki az édesanyáddal! – Elkezdte visszafelé húzni Nimuét a
karámokhoz.
– Zarándokkaraván! – határozta el magát Nimue; hirtelen megfordult, és
elkezdett visszafelé gyalogolni a városba.
– Zarándokok? A zarándokok gyűlölik a tündérnépeket. A legkevésbé
zarándokok közé kéne menned!
Nimue tudta, hogy kapkod, de úgy érezte, képtelen visszatérni
Harmatfalvára.
Pym karon fogta; Nimue látta, hogy barátnője eltökélte, hogy meggyőzi.
– Várj, tudom már! – változtatott taktikáján Pym. – Én leszek a látnok, te
pedig hozzámész Bűzölgő Aaronhoz!
 Nimue haragja elpárolgott.
– Nem megyek…
– Ó! Szóval nem is olyan borzalmas az életed!
Nimue elrohant, Pym loholt a nyomában.

Piacnap volt, és a keskeny utcán alig lehetett megmozdulni a fiatal ökrök

vontatta, búzát szállító szekerektől, az épülő székesegyházhoz kockaköveket
cipelő igáslovaktól és a mezítlábas tanyasi fiúktól, akik egy tébláboló
libafalkát kergettek. Egy négytagú család, öltözetük alapján zarándokok,
haragosan pillantott a mellettük elrohanó lányokra, és az apa valamit mormolt
az orra alatt.
– Zarándokok – jelentette ki Pym. – Még a köpönyegünk ellenére is
tudják, hogy tündérnépek tagjai vagyunk. Miért nem kéred meg őket, hogy
vigyenek magukkal? – Nimue összevonta a szemöldökét. – Szerzünk egy kis
kenyeret és sajtot az útra, és szépen hazamegyünk, amíg még világos van –
folytatta Pym. – Maga után húzta Nimuét; a kis utca hamarosan térré
szélesedett. Ahogy áthaladtak a sülő kenyér meleg illatfelhőjén, összefutott
szájukban a nyál. A pék felesége frissen sült veknikkel rakta tele az egyik
asztalt, mellette egy másikon kerek brie sajt és fűszeres keksz volt. Egy
kopott tunikás zsonglőr belekezdett előadásába, miközben a színjátszók a
közelben összeeszkábálták színpadjukat.
 Pym lelkesen tapsolt, Nimue tekintete pedig átvándorolt a téren és két,
vörös szerzetesi köpenyt viselő lovason állapodott meg; mogorván szemlélték
a tömeget. Még nem is voltak férfiak, nagyjából olyan korúak lehettek, mint
Nimue és Pym; hajukat egyforma, kopasz tonzúrában hordták. Mindkettő
sovány volt, bár az egyik jó fejjel magasabb volt társánál. Nimue megragadta
Pym csuklóját, tekintete a lovasok felé villant.
– Szerintem ezek azok!
– Kik? – Pym szeme a tömeget kutatta.
– Vörös paladinok.
Pym levegő után kapkodott, és a szája elé kapta a kezét.
– Ne kelts feltűnést! – figyelmeztette Nimue.
Pym leengedte a kezét, de tágra nyílt szemében félelem tükröződött.
– Közelebb akarok kerülni hozzájuk! – mondta Nimue, és lerázta magáról
Pymet, aki szerette volna visszatartani. Átfurakodott a tömegen, miközben a
vörös paladinok sietős lépésre biztatták lovaikat a piac túlsó végén, és
elhaladtak a kézművesek bódéi mellett. Az egyik szerzetes mondott valamit a
kovácsnak, aki bólintott, majd kiválasztott egy tőrt az asztalon levők közül,
és átadta a másik szerzetesnek. Az megszemlélte a tőrt, jóváhagyólag vállat
vont, és belecsúsztatta nyeregtáskája egyik rekeszébe, majd a következő bódé
felé sürgette lovát. A kovács dühödten a fizetséget követelte. Az alacsonyabb
szerzetes megfordult a lovával, a kovácshoz ügetett, és csizmájával úgy
mellkason rúgta, hogy az nekiesett a tőrökkel teli asztalnak, és leborította a
szerszámait. A vörös paladin megfordult, várta, hátha a kovácsnak van még
valami mondanivalója. Nem volt; visszament a bódéjába. A szerzetes
felhorkant és körülnézett, hátha van még egy-két bátor néző. Az árusok és a
parasztok lehajtott fejjel lépdeltek tovább, nagy ívben elkerülve a szerzetest,
aki elégedetten csatlakozott társához a lopott tőrrel.
– Ezek ellopták! – kiáltott Nimue hitetlenkedve.
– Na és? – sziszegte Pym, és összehúzta magát, hogy ne tűnjön ki a
tömegből.
Nimue gyomra összeszorult a dühtől. Ötven lépésről követte a
paladinokat, miközben ügyelt arra, hogy a zarándokok, mezőgazdasági
munkások és házalók fedezékében maradjon. Azonban a rejtőzködést
megnehezítette, hogy a paladinok befordultak egy keskeny utcába a
városháza és a mázsálóműhely sarkánál. Nimue behúzta Pymet egy boltíves,
nyitott árkád alá, ahol kosarakban gyógynövényeket és zöldségeket árultak.
Nimue addig követte a szerzetesek tonzúrás fejét az oszlopok között, amíg el
nem tűntek a szeme elől. Pár másodpercig várt, majd kirángatta Pymet az
árkád szélére, aztán a keskeny útra. Az utcát igáslovak foglalták el Nimue és
a paladinok között. A paladinok csatlakoztak két másik, lovon ülő társukhoz
egy háromemeletes állványzat alatt, ahol odafent, magasan földművesek
foldozták a viharverte tetőt. Nimue és Pym egy harminc lépéssel hátrébb levő
ajtóban talált menedéket, miközben a vörös paladinok halkan tanácskoztak.
– Láttuk őket! Most már menjünk haza! – sziszegte Pym Nimue fülébe, és
megrántotta társa ruhaujját.
Nimue kilépett az ajtónyílásból, maga mögött hagyva Pymet, és az utcáról
egy igásló mellé szegődött, amely éppen befordult az utcára a piactérről. Jó
pár lépésen keresztül ott gyalogolt az állat mellett. Pár pillanattal később az
igásló megzavarta a vörös paladinok tanácskozását, mivel az utca nem volt
elég széles mindannyiuknak. Egy kőműves, aki kövekkel megrakott szekere
tetején ült, felnyögött.
– Bocsássanak meg, testvérek! – kiáltotta, ahogy megpróbálta megkerülni
a csoportot. A szerzetesek haragos pillantással figyelték, ahogy lovaik
hátraléptek és átengedték a kőműves szekerét. A kisebb kavalkád közepette
Nimue gyorsan besietett a vörös paladinok lovai közé, kiemelte a lopott tőrt a
tolvaj nyeregtáskájából, és könnyedén elrejtette a ruhaujjában. Amikor az
alacsonyabb szerzetes Nimue felé fordult, nem látott mást, mint egy libbenő
szoknyát, ahogy a lány befordult a sarkon egy másik utcácskába.
Pym ellépett az ajtónyílástól, és visszarohant a nyüzsgő árkád alá. Már
éppen kezdett újra nyugodtan lélegezni, amikor egy hosszú tőrt nyomtak a
torkához. Megmerevedett.
– Ide a pénzt! – vicsorogta Nimue Pym fülébe.
Pym megfordult, és addig csépelte a kacagó Nimuét, amíg végül ő maga is
nevetni kezdett.
– Aú! Hagyd abba! Tiszta kék-zöld folt leszek! – Nimue eltakarta a fejét.
– Nem hagyom abba, te bomlott nőszemély! – Pym addig ütötte, amíg egy
gazdasszony rájuk nem kiabált, hogy felborították a vödör káposztáját.
A lányok futásnak eredtek, és átfurakodtak a tömegen, vissza, a térre.
A kovács bódéjánál, a sátorban kalapács hangja csengett; Nimue visszatette a
lopott tőrt a helyére, a többi mellé.
A KÉT LÁNY A ZENE FELÉ INDULT. KÉT FIATALEMBER
nekidöntötte kardját egy szekérkeréknek, és rögtönzött koncertet adott.
Nimue megfigyelte, hogy milyen sok fiatal hölgy ringatózott az énekes
hangjára.

Zöldell a rét s az ég oly kék,

Kedvesem szeme be szép!
Táncoltunk, míg a nap lement,
S a hold júliusban megjelent!

Nimue kíváncsian figyelte az énekest. Gyermeki arca volt, karcsú volt és

széles vállú; hosszú haja rezesen csillant meg a napfényben. Zömökebb
barátja szép kis ruanján játszott.

Hallali, hó, dalolj, én nyári hölgyem,

Hallali, hó, dalolj, én szép kedvesem!

A fiatal énekes hangja tetszetős volt, bár a magasabb hangok kifogtak

rajta. Azonban volt benne valami, amitől Nimue lába földbe gyökerezett.
A rejtőzők zsongani kezdtek a gyomrában és a füle mögött. Megérintette
nyakát, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Airimid Ujjai nem jelennek meg
rajta. Ki ez a fiú? – tűnődött. Azt látta, hogy nem tündér, de a rejtőzők
közölni akartak valamit vele kapcsolatban. Megpróbálta megszüntetni,
elnyomni a zsongást, de az makacsul tovább zúgott. Talán figyelmeztetés
volt? Felszólítás? Vagy mindkettő?
Pym csettintett a nyelvével, és oldalba bökte Nimuét.

De az őszi szél oly bús, nyári hölgyem,

A fecskék mind hamar elrepülnek!

Az énekes tekintete megállapodott Nimuén, és elakadt a szövegben.

És a finom bor…

Nimue elvörösödött. Zavartan elkapta a tekintetét, majd mégis belenézett

az énekes szürke szemébe; ez a szempár a Vaserdő farkaskölykeire
emlékeztette: éber volt, játékos, de közelgő veszélyt sugallt. A fiú folytatta az
éneklést.

De jött egy leány, szeme kék, mint a tenger,

Dalolj, hallali, én szép téli kedvesem…

Az énekes Nimuéra mosolygott.

– Tetszel neki! – suttogta Pym Nimue fülébe. Nimue önkéntelenül is
felnevetett. De túl sok volt számára a zsongás a gyomrában és az énekes
szürke szeme, ezért visszafordult a zsúfolt piac felé, ahol gyermekek
gyűrűjében egy zsonglőr táncolt. Ügyetlenségében elejtette labdáit, és az
egyik elgurult Nimue mellett; a fiatal énekes emelte fel. De ahelyett, hogy
visszaadta volna a zsonglőrnek, Nimuénak nyújtotta át.
– Kisasszony, ezt elejtetted.
 Nimue elvette a labdát, és elmosolyodott.
– Úgy nézek ki, mint egy zsonglőr?
A fiú végigmérte.
– Ó, tudom már, mi hiányzik! – Mostanra a zsonglőr megtalálta az
énekest, de nem tudta visszaszerezni tőle a labdáját. Az énekes viszont
ellopta a zsonglőr sipkáját, és Nimue fejébe nyomta. – Tökéletes! – jelentette
ki.
Pym felhorkant, a zsonglőr tiltakozott, és Nimue az ugratás ellenére
büszkén kijelentette:
– Én csak tűzzel zsonglőrködöm.
Az énekes felemelt ujjal, játékosan megfenyegette.
– Ezt rögtön gondoltam.
Faragatlan modorából és ócska, levetett tunikájából ítélve Nimue úgy
vélte, hogy a fiú zsoldos lehet. Az ég népe tagjait arra tanították, hogy
kerüljék a fajtáját a Harmatfalva környéki erdő útjain.
A zsonglőr kezdte elveszíteni a türelmét, és visszalopta a labdáját
Nimuétól, miközben az énekes a saját fejébe nyomta a sipkát.
– Vége a rejtélynek! Én vagyok a nagy zsonglőrmester, Giuseppe Fuzzini
Fuzzini! Kétszeresen is Fuzzini, satöbbi! Zsonglőrtanítványt keresek, aki a
helyembe lép. – Az énekes kimarkolt két marharépát az egyik tanyasi gazda
bódéjában álló hordóból, és elkezdett zsonglőrködni velük úgy, hogy a
zsonglőr ne férhessen a közelébe. A zsonglőr most a gyermekekkel versengve
próbálta visszaszerezni tőle a sipkáját. Nimue akarata ellenére is nevetve
horkant fel. A fiatal zsoldos megpróbálta egyszerre összecsapni a sarkát és
zsonglőrködni, ami már meghaladta amúgy is korlátozott képességeit.
A zsoldos és a marharépák a földön kötöttek ki.
– Megiszunk egy sört? – kérdezte az énekes, miközben elvezette Nimuét
és Pymet a mérges gazdától a Hollószárny elnevezésű hírhedt fogadó felé.
 – Bocsáss meg, de ideje hazamennünk – mondta Pym.
– Nagyon megszomjaztunk – közölte Nimue, és elsietett az énekes mellett.
– Remek. – A fiú elmosolyodott, és követte Nimuét a fogadóba.

– Arthur vagyok – mondta az énekes, letett két korsó sört Pym és Nimue elé a
zsúfolt Hollószárnyban, majd odahúzott egy széket egy kis asztalhoz. Pym
riadtan jártatta körbe a tekintetét. A városi tömeg gyanakodva szemlélte őket.
– Nimue. Ez itt Pym – lökte oldalba Nimue Pymet, aki röviden
elmosolyodott.
– „Nimue”, milyen bájos név! – mondta Arthur, és feléje emelte korsóját.
– Meg kell mondanom, nagyon tetszik a köpönyegetek; nagyon titokzatos.
Talán apácák vagytok vagy valami ilyesmi?
– Bérgyilkosok vagyunk – mondta Nimue.
– Sejtettem – ment bele Arthur a játékba, bár Nimue látta, hogy még
mindig nem tudja hová tenni őket.
– Sólyomlakban laktok? – kérdezte a fiú.
– A közelben – mondta Nimue; nem akarta azonnal megválaszolni Arthur
kérdéseit. Csak egy sör egy helyi fiúval, ugyan mi baj lehet belőle?
Belekortyolt a sörbe. Ajka az első korty után bizseregni kezdett. A sör keserű
volt és meleg, de észrevette, hogy minél többet iszik belőle, annál jobb íze
lesz. – Na és ti?
– Csak átutazóban vagyunk.
– Talán bérgyilkosok vagytok?
– Egyáltalán nem. Lovagok vagyunk – mondta Arthur. Egy közeli,
rendetlen asztal felé biccentett, ahol néhány kemény fickó kockázott. Egy
helyi férfi felállt az egyik asztaltól és odakiáltott nekik:
– Csaló banda!
A kockák birtokosa egy nagydarab, páncélinget viselő zsoldos volt; görbe
orrához jól illettek a kopasz fején virító hegek. A kopasz zsoldos olyan
fenyegetően állt fel, hogy a helyi férfi kereket oldott; a görbe orrú unott
tekintete minduntalan visszatért Nimue és Pym felé.
– Bors volt a parancsnoka Lord Adelard seregének, amíg a vénember szíve
fel nem adta – mondta Arthur.
Bors láthatóan nem lovag volt. Társaival úgy nevetett és kiabált, mintha
csak keresnék a bajt, a helyiek viszont fel sem emelték az orrukat a
korsójukból. A fogadóban egyre nőtt a tömeg. A nap besütött a nyugati kapu
fölötti ablakon. Egy bárd éppen a rebekjét hangolta; Pym hangja
idegességében elvékonyodott.
– …mire leszáll az éj. Hahó! Nimue! Az anyád majd jól ellátja a bajunkat!
– Nincs értelme folytatni. – Újabb helyi lakos veszített kockajátékban
Bors ellen. Átadott neki egy erszényt tele érmével, miközben a „lovagok”
vidáman gúnyolódtak rajta.
– Nimue, hallod, amit mondok? Az erdőben nem biztonságos éjszaka, és
nincs pénzünk arra, hogy itt maradjunk. Mihez kezdjünk?
– Ne menjetek még! – Arthur gyengéden Nimue karjára tette a kezét.
– Arthur! Te meg hol bujkálsz? – vakkantotta oda Bors. – Hozd már ide
azokat a szépleányokat, hadd üdvözöljük őket!
Arthur felnyögött, de aztán összeszedte magát, és sikerült elmosolyodnia.
Felállt, miközben a Bors asztalánál ülő férfiak összesúgtak és fel-felröhögtek.
Pym könyörgő tekintettel nézett Nimuéra, de ő kiitta a sörét, megtörölte a
száját a ruhaujjával, és követte Arthurt a játékosok asztalához. Ilyen, ha az
ember szabadon járja a nagyvilágot, mondta magában. Kaland vár minden
egyes sarkon. Elképzelte, hogy nyer egy arannyal teli erszényt, és vásárol
magának egy kipárnázott ülést egy luxus kereskedőkaravánban, amely a déli
tengerek felé tart. Vagy praktikusabban szólva, kevéske pénzzel kosztot és
kvártélyt biztosíthatna Pymnek és magának; lenne ideje átgondolni a
következő lépését is. A sörtől hetykén lépkedett oda Arthur mögött az
asztalhoz.
– Uraim… – kezdte Arthur.
Bors közbevágott.
– Fiúk, Arthur igazán bájos társaságot szerzett magának!
Nimuénak nem tetszett az, ahogy a férfiak felnevettek. Csak egy asztalnyi
üresfejű hetvenkedőt látott bennük.
– Gyertek, lányok, vegyétek le a köpönyeget, hadd lássuk, mit rejtegettek!
– Bors úgy méregette Pymet és Nimuét, mint a friss húst a piacon.
– Folytassátok csak, fiúk! – mondta Arthur és elkezdte arrébb terelni a
lányokat.
– Dobnék egyet a kockával! – jelentette ki Nimue a nevetés ellenére. Bors
vaskos ujjai megszámolták az asztalon levő érméket. A zsoldos felnézett a
lányra.
– Ne! Rossz ötlet! – figyelmeztette Arthur.
– Nimue! – sziszegte Pym.
Bors borostás arcán széles vigyor terült szét.
– Hogyne, drágaság! – A többi zsoldos hangosan hahotázott és helyeslően
füttyögött. – Van a hölgynek öt ezüstje? – kérdezte Bors.
– Attól tartok, nincs.
– Nem baj, akkor majd más lesz a fizetség – Szünetet tartott, és
végigmérte a lányt. – Mit szólnál, ha egy csókért gurítanánk?
Pym megragadta Nimue vállát.
– Mi éppen indultunk a…
Nimue kirántotta magát barátnője szorításából.
– Rendben van – Újabb hujjogatás a férfiaktól. Arthur megrázta a fejét.
Nimue visszafordult, és Borsra nézett. – De ha én nyerek, tíz ezüstöt kapok!
Bors felnevetett.
 – Megegyeztünk. – Összegyűjtötte lapátkezébe a kockákat. – Ismered,
hölgyem, a játékszabályokat?
– Választasz egy számot?
– Majdnem. Annyit kell tenned, hogy bármilyen párosításban hetest dobsz.
Kettő és öt. Három és négy. Hat és egy. Érted? A szerencse neked kedvez,
drágám. Nagyon könnyű. Nekem csupán malacom volt az előbb. – Bors
átcsúsztatta a kockákat az asztalon.
Nimue felemelte és méricskélte őket. Természetesen ólmozva voltak. Egy
bolond sem dobott volna hetet velük. De Nimue nem volt bolond. Legurította
a kockákat az asztalra, és ahogy azok földet értek, gondolataival segítséget
kért a rejtőzőktől. Aprócska zsongást érzett a gyomrában, és karcsú, ezüst
inda kúszott fel az arcán, ami nagyrészt rejtve maradt a csuklya miatt.
A rejtőzők válaszolnak, gondolta Nimue boldogan. Néha, kis adagokban,
képes volt irányítani a hatalmat.
Azonban Pym meglátta Airimid Ujjait, és szeme nagyra tágult a
rémülettől.
Nimue a kockákkal hármast és négyest dobott.
Bors lebámult rájuk. A zsoldosok kiegyenesedtek. Senki nem szólalt meg.
Bors lassan felnézett Nimuéra.
– Dobj újra!
– Miért? Én nyertem.
Bors előrehajolt és odacsúsztatta a kockákat Nimuénak.
– A legjobb kettő, három dobásból? Így tisztességes.
– Nem ez volt a szabály! – ellenkezett Nimue.
– Dobj újra, Nimue, aztán induljunk! Kérlek! – könyörgött Pym.
– Akkor viszont húsz ezüstöt kapok, ha nyerek! – jelentette ki Nimue.
Bors hátradőlt; a szék megcsikordult súlya alatt.
– Elhiszitek ezt a kislányt? – Megrázta a fejét, és vakkantva felnevetett. –
Húsz ezüstöt akarsz? Akkor én is azt akarom, ami ennyiért jár!
– Rendben van.
Pym megragadta Nimue karját.
– Hagyd abba!
Nimue felemelte a kockákat, és megcsörgette a kezében. Airimid Ujjai
ismét felkúsztak a nyakán, és megjelentek a füle mögött is. Ledobta a
kockákat az asztalra. Hatos és egyes. A zsoldosok öklükkel hitetlenkedve a
levegőbe ütöttek, felüvöltöttek, majd elhallgattak, amikor meglátták Bors
tekintetét.
– Mi az, te megbűvöltél engem? – morogta Bors.
A Hollószárnyat csend ülte meg. Nimue érezte, hogy mindenki őt bámulja.
Fuss, te bolond, szólalt meg egy távoli hang a fejében. Nimue nem
törődött vele, és rámosolygott Borsra.
– Miért? Félsz a bűvölőktől-bájolóktól? – Füle lüktetett a bizsergéstől, és a
gát átszakadt. Az erő kibuggyant belőle, és a fa kockaasztalból különös
bütykök és tüskék nőttek ki, Bors széke pedig ágakhoz hasonló karokat
növesztett, melyek torka és mellkasa köré fonódtak. Bors hörögni kezdett, és
magára rántotta az egész asztalt a söröskorsókkal és boroskancsókkal együtt;
a zsoldosok rémülten ugrottak talpra.
– Tündérboszorkányok! – üvöltötte az egyik zsoldos.
– Hé! Elég volt! Kifelé! – Pym és Nimue a kiabáló fogadós felé fordult. –
A ti fajtátokat itt nem látjuk szívesen!
– Bocsánat! – nyögte ki nagy nehezen Pym. Nimue kábult volt.
A varázslattól elgyengült, mintha valami kiszívta volna az erőt a csontjaiból.
Érezte, hogy Pym az ajtó felé húzza, ahol beleütköztek abba a vörös
paladinba, akitől Nimue ellopta a tőrt. Nimue rögtön elkapta a tekintetét és
azt mormolta:
– Bocsáss meg, testvérem! – majd kisietett.
Aznap először hullámzott át rajta a félelem.
NIMUE ÉS PYM MEGSÜRGETTE ALKONY HÖLGYÉT, hogy a ló
mielőbb átérjen a bezáruló városkapun. A legtöbb árus már korábban
visszatért a tanyájára. Sólyomlakban az éj leszállta után érkező látogatóknak
jelentkezniük kellett az éjjeliőrnél.
A tompán fénylő holdból csak egy kis karéj látszott a felhőkön keresztül.
A városkaputól alig másfél kilométerre csak Alkony Hölgye patáinak lassú
dobogását lehetett hallani.
– Nimue, mi volt ez? Tudod, hogy a városban nem varázsolhatsz!
Felakasztanak minket érte!
– Nem akartam. Csak… nem érzem magam valami jól. – Nimue feje
lüktetett. Nagyon keveset ittak, csak pár kekszet evett még otthonról, és a
sörtől szédült.
– Mégis miért kerültél összetűzésbe ezekkel a…
– Nem ijedek meg tőlük! – mormolta Nimue; még mindig gyengének
érezte magát. A vörös paladinok jelenléte azonban más volt. Korábbi haragja
elillant, és valami különös érzés maradt utána. Mintha kiemelték volna a saját
testéből, és csak fentről nézné magát, ahogy ilyen meggondolatlanul
viselkedik.
– Valószínűleg a fél falu minket keres! – aggodalmaskodott Pym.
– Sajnálom, Pym. Dőlj nekem, és próbálj meg aludni. Igyekszünk haza.
Pym felnyögött, de megadta magát a fáradtságnak, és arcát Nimue hátának
nyomta. Nimuénak nem voltak illúziói a rájuk váró kétórás úttal
kapcsolatban. Alkony Hölgye nem volt csataló, és könnyen megrémült a
farkasoktól. Az sem volt titok, hogy a tisztásokon előszeretettel bújtak meg
tolvajok, akik a piacról érkező, frissen megtömött zsebű árusokat
fosztogatták.
Nimue gondolatait a hátuk mögül hallatszó patacsattogás hangja zavarta
meg. Pym mocorogni kezdett.
– Mi az?
– Csitt! – szólt rá Nimue, és megfordította Alkony Hölgyét; búvóhelyet
keresett. Szíve vadul vert, de Alkony Hölgye épp ezt a pillanatot ragadta
meg, hogy megmakacsolja magát; annak ellenére, hogy Nimue belevájta
sarkát a bordái közé, a ló lecövekelt az út közepén. Magányos lovas bukkant
elő a holdfényből. A kétségbeesett Nimue előhalászott egy sajtvágó kést,
amit elrejtett a nyereg alatt.
– Ne gyere közelebb!
Pym megragadta barátnője vállát.
– Megadom magam! – szólalt meg egy ismeretlen hang. A homályból egy
fekete ló lépett elő. A fiatalember a magasba emelt egy ismerős ruhadarabot.
– Ez nem a tiétek?
Amint Arthur megjelent, Nimue ismét érezte gyomrában a zsongást.
A nyakához kapott, és csak ekkor jött rá, hogy elveszítette a köpönyegét.
– Egész eddig eljöttél, hogy visszaadj egy köpönyeget?
– Szép kis köpönyeg.
– Egyedül vagy? – Nimue belekémlelt a sötétségbe Arthur válla fölött.
– Igen. Egyiptomot kivéve – paskolta meg Arthur a lova hosszú nyakát.
Nimue megsürgette Alkony Hölgyét, aki addig lépkedett előre, amíg olyan
közel nem kerültek Arthurhoz, hogy a lány átvehesse tőle a köpönyeget.
– Még soha nem láttam senkit, aki így bánt volna Borsszal – mondta
Arthur, bár Nimue nem tudta eldönteni, hogy a fiút lenyűgözte, vagy
megrémítette a viselkedése.

A vállára kanyarította a köpönyeget, és nem szívesen vallotta be, hogy fél.

– Nagy kár. Ráférne némi alázatosság.
– Óvatosabbnak kellene lenned.
– Nincs szükségem a tanácsaidra! – mondta Nimue; megpróbált minél
magabiztosabbnak tűnni, de tudta, hogy túllőtt a célon a fogadóban.
Arthur elmosolyodott, és a fejét ingatta.
– Igazán? Hiszen mindent tudsz, ugye?
Elbűvölő mosoly ide vagy oda, volt valami a fiú hangjában, ami
bosszantotta Nimuét.
– Legalább annyit tudok, mint az a fiatal zsoldos, aki azt teszi, amit
parancsolnak neki, és befogja a száját.
– Köszönjük… – szúrta közbe Pym – a köpönyeget. – Nem is kellett volna
visszahoznod.
– Még soha nem találkoztam a fajtátokkal.
– És? – kérdezte Nimue.
Arthur a magasba emelte a kezét.
– Talán nem láttál annyit a világból, mint hiszed. Például van egy fickó,
a neve Gyűrűs Orrú, aki itt, a kanyar után szeret rátámadni az erre járókra.
Pym megrémült.
– Kitalálom: onnan tudod, hogy a fickó neked dolgozik – mondta Nimue.
Arthur füle elvörösödött.
– Borsnak dolgozik, de csak néha.
– Micsoda lovagok! – horkant fel Nimue.
– Idefigyelj, manapság veszélyes egy tündérnek fényes nappal bűvölni-
bájolni az embereket.
– Nem vagyunk boszorkányok! – vágott vissza Nimue.
– A Bors-félék egy dolog – folytatta Arthur. – De a vörös paladinokkal
más a helyzet. Láttam a lángoló mezőket. Ti is?
– Elég sokat láttam – füllentett Nimue.
– Azt a szagot nem lehet elfelejteni. Kilométereken át érezhető a
levegőben. A déli nagyurak behúzódnak a kastélyaikba, és a paladinok miatt
nyu…
Nimue csendre intette Arthurt. A lány figyelt. Valami zaj vegyült a szélbe.
Minden csendes volt.
Aztán suttogó hangokat hallottak a tisztások felől.
– Valaki jön! Húzódjunk le az útról! – Nimue megfogta Arthur lovának
kantárját, és átterelte Alkony Hölgyét az árokparton át egy sötét legelőre.
Halkan füttyentett lovának; ösztönösen egy fiatal facsoport közepén keresett
menedéket, mely ugyan nem rejtette el őket teljesen, mégis elég messze esett
az úttól. Csendben vártak. Alkony Hölgye fújtatott, Nimue pedig
megpaskolta a nyakát, hogy lecsendesítse.
Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, de végül négy lovas jelent meg, és
megállt ott, ahonnan a kis csapat az imént eltávolodott. Az egyikük felemelt
egy lámpást, és szétnézett.
– Gyűrűs Orrú barátja? – suttogta Nimue.
– Ezeket nem ismerem! – mondta Arthur halkan.
Keze lecsúszott kardgombjára, és könnyed viselkedése eltűnt. Izmai
megfeszültek.
Inkább farkas, mint kölyök, döbbent rá Nimue.
Hirtelen felzubogott benne valami. Nimue leküzdötte, azonban volt valami
Arthurban, valamiféle energiameder, valami aligha tudatos, szinte vadállati,
ami úgy izzott, mint egy mély, belső kohó. Nimue még soha nem észlelt ilyen
aurát, ami egyszerre töltötte el kíváncsisággal és mélységes félelemmel. Ez a
fiú nem volt mindennapi.
A hűvös nevetés hallatán Nimue figyelme újra az útra összpontosult.
A férfiak durva hangjából és sovány lovaikból rádöbbent, hogy ezek nem
vörös paladinok. Pár pillanat múlva továbbmentek; lámpásuk fénye elhalt, és
Arthur izmai lassan újra elernyedtek.
– Gyertek utánam! – suttogta Nimue Arthurnak és Pymnek. Kisietett a
sötétségbe, még távolabb az úttól.
– Most meg hová mész? – kérdezte Arthur.
– Letáborozunk. Ma este nem indulunk el azon az úton.

Féltömlőnyi borral később Pym halkan horkolt a fűben.

Az ezüst hold fényétől megvilágítva Nimue ott körözött Arthur körül, és a
reszketeg pengét az orrára irányította. Arthur felnevetett.
– Mit csinálsz?
– Követlek – suttogta Nimue.
 Arthur a szemöldökét ráncolta, rövid kardját maga után húzta a fűben.
– Fogtál már valaha kardot?
– Több száz embert öltem már meg.
Arthur Nimue felé csúsztatta a lábfejét.
– Csak csínján! – Nimue élvezettel fordult meg, de Arthur csak kúszott
tovább, előre.
– Halálig játsszuk, ugye?
– Ha óvatlan vagy. – Nimue két kézzel markolta meg a kardot.
Arthur balra lendült. Nimue ismét megsuhogtatta a kardot, de a penge csak
a levegőt érte.
– Csak a pengével harcolsz – mondta Arthur a lánynak. – Kár így
elpocsékolni egy jó kardot.
Nimue előrelendült, és Arthur épphogy kikerülte.
– Túl sokat fecsegsz!
Arthur úgy fordult meg, hogy Nimue elérhesse.
– Egy kard több egy pengénél. – Arthur beállt Nimue két lába közé,
miközben a lány felé vágott, azonban Arthur a saját kardja keresztvasával
állította meg a csapást. – Ez a keresztvas. – Így, hogy kardjaik keresztezték
egymást és a talaj felé mutattak, Arthur úgy tett, mintha kardgombjával állon
ütné Nimuét. – Ez a kardgomb. – Térdét berogyasztotta Nimue térde mögött.
– Láb. – Majd úgy fordította a könyökét, hogy megérintse a lány arcát. –
Testsúly.
Nimue duzzogott.
Arthur vigyorgott.
Majd Nimue egyenesen belefejelt Arthur orrába.
– Egek! – Arthur megtántorodott, és az orrát markolászta, hogy elállítsa a
jobb orrlyukából szivárgó vért.
– Ez pedig a fej! – mondta Nimue.
 Arthur véres ujjára pillantott, majd felnevetett.
– Kocsmai verekedő, mi? – Nimue előrelendült, és Arthur még épp időben
emelte fel rövid kardját, hogy hárítsa a csapást. Azonban Nimue mindkét
kézzel markolva a kardot ismét lecsapott, túlságosan közel Arthur arcához.
A fiú a fejét ingatta. – Te veszélyes vagy.
– Ma este ez az első értelmes mondatod. Megadod magad?
– Aligha! – hördült fel Arthur, és előredöfött a rövid karddal. Nimue
elfordult, hogy megakassza az ütést, de elhibázta. Arthur a pengét a lány
kardgombja felé csúsztatta, majd keményen megforgatta, így Nimue kardja a
fűre zuhant.
– Vakszerencse! – kiáltotta Nimue, ahogy hasogató csuklóját szorongatta.
Arthur a kardhüvelybe csúsztatta kardját, és megfogta a lány csuklóját.
– Lazán kell fognod a kardot, akár a ló kantárját.
Pym álmában felnyögött, és valamit mormolt. Az éjszakai levegő nyirkos
volt és hűvös, de Arthur ujja Nimue kezén felpezsdítette a lány vérét.
– Mit csinálsz? – kérdezte Nimue, amint ismét képes volt beszélni; Arthur
ujjai masszírozni kezdték a tenyerét.
– Talán kellemetlen?
– Lankad a figyelmed.
– A kardod a füvön hever. Én nyertem.
– Igazán? – Nimue előkapta sajtvágó kését a szoknyájából, és Arthur
torkához szorította.
– Mi az, talán sajtvágó kés? – kacagott fel Arthur.
– Attól még elég éles – nyomta Nimue a kés pengéjét a fiú nyakához. –
Megadod magad?
– Szörnyű vagy.
Nimue hosszan nézett a fiú szemébe. Szürke szeme volt, zöld pöttyökkel,
mintha smaragdszilánkok lennének. A gyomrában levő bizsergés egyre
erősebb lett, felkúszott a mellkasába, majd a torkába, és mielőtt még
tiltakozhatott volna, teljesen úrrá lett rajta; Nimue hirtelen támadásba lendült.
Nem, valami a bensőjében olyan elementáris erővel kapcsolta össze
Arthurral, hogy úgy érezte, mindjárt üvölteni fog. Aztán váratlanul képek
kezdtek el sorjázni lelki szeme előtt: egy penge, olyan zöld, mint Arthur
szeme… egy leprás kelésekkel teli kéz, amely felé nyúl… egy barlangfal,
melybe ünnepélyes arcokat faragtak… egy vörös hajú nő, aki sárkányos
sisakot visel… egy bagoly, hátában nyílvesszővel… maga Nimue, a víz alatt,
ahogy kétségbeesetten kapálózik levegőért, és víz tölti meg a tüdejét… és…

Nimue levegő után kapkodva riadt fel, nagyot lélegzett, és megállíthatatlanul

reszketett. Leküzdötte hányingerét, amit részben a bor okozott, részben a
rémület, hogy újabb látomása volt, aminek Arthur esetleg szemtanúja lehetett.
Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el, emellett csuromvíz volt és fázott.
A reggeli harmattól nedves volt a ruhája. A sápadt nap sugarai nem értek át
az alacsony felhőkön. Nimue még soha nem fázott ennyire; felrázta Pymet.
– Pym, reggel van! Indulnunk kell!
Pym a frissen ébredtek kábulatával engedelmeskedett. Halkan elosontak
Arthur mellett, aki az egyik nyeregtáskáját feje alá téve aludt, majd
felszálltak Alkony Hölgye hátára, és elindultak a ködös úton.
 Egy órán át utaztak; túlságosan vizesek és fáradtak voltak ahhoz, hogy
beszélgessenek. Az út üres volt, egy utazó fogorvost kivéve, aki az este
folyamán távoli tanyákat látogatott meg, és úgy festett, mint aki az egész
Sólyomlakba visszavezető utat végigvedelte. Azért még felajánlott a
lányoknak egy díjtalan fogorvosi vizsgálatot, amit ők udvariasan
visszautasítottak. Volt egy érdekes pillanat, amikor a fogorvos megpillantott
néhány totemfigurát Nimue karperecén, és rájött, hogy a tündérnéphez
tartozik. A fogorvos láthatóan megrémült, és az előttük fekvő út felé intett,
majd megállt, mintha inába szállt volna a bátorsága. Búcsút intett a
lányoknak, és gyors ügetésre fogta a lovát.
A köd felszállt, és a lányok most először könnyebbültek meg az esti
hűvösség után. Azonban ahogy az erdő egyre jobban körbevette őket, és az út
összeszűkült, jelezve, hogy hamarosan a faluba érnek, egy eke nélküli, láncát
maga után vonszoló ökör vágtatott elő a fák közül és került pont eléjük. Az
eke egyik szíja az állat marára csúszott, miközben az ökör látható rémülettel
rohant el mellettük. Nimue zavartan követte tekintetével, majd visszafordult.
A fák között fenyegető fekete füst gomolygott; a leveleken átszűrődő
napsütésben vörös pernye szállt.
Nimue szíve vadul verni kezdett.
Megsürgette Alkony Hölgyét, és ahogy a ló beljebb ment az erdőbe,
sikolyok hasítottak a levegőbe.
UTHER PENDRAGON KIRÁLY NAGYCSARNOKÁNAK magas
tölgyfaajtaja recsegve nyílt ki, és két, tunikáján a Pendragon-ház hímzett,
három piros koronáját viselő szolga vonszolt be rajta egy félig öntudatánál
levő varázslót. A mágus bőrcipője végigcsúszott a padlón; szőkésbarna
szakálla borfoltos volt. A két szolga felemelte a férfit a fiatal király trónja
előtt.
– Merlin! – Uther király nyugodtan végigsimított viasszal fényesített,
fekete szakállán. – Tökéletes időzítés.
– Jó időbe telt, de végül a káposztásban találtunk rá, uram – büszkélkedett
az idősebb, hordómellű szolga. – Tartok tőle, hogy részeg.
– Igazán? – mosolyodott el Uther hűvösen.
Merlin kirántotta karját fogvatartói szorításából, lesimította éjsötét
köntösét, egy pillanatra megingott, majd nekitámaszkodott egy oszlopnak.
– Esőt ígértél nekünk, Merlin. És beszéded szokás szerint nem volt más,
mint üres fecsegés.
– Az időjárás szeszélyes, nagyuram – mondta Merlin, és reszkető ujjakkal
az ég felé mutatott.
Uther király egy szelet hideg ürühúst pottyantott a földre a kutyáinak.

Sejti, gondolta Merlin bortól ködös mámorában. Sejti a titkomat. De tudta,

hogy továbbra is színlelni fognak. Alig huszonhat évesen Uther király fiatal
és bizonytalan uralkodó volt, aki gyűlölte elismerni bármilyen hibáját vagy
gyengeségét. Valószínűleg Uther nem sokáig lesz képes elviselni a
gondolatot, hogy Merlin, titkos tanácsadója nem az évszázadok óta rettegett
varázsló, a legendás bölcs, hanem egy részeges bolond. Vessünk véget ennek
a színjátéknak egyszer s mindenkorra, gondolta Merlin. Merlin, a Varázsló
igazából Merlin, a Csaló. Varázsereje elveszett, most már lassan tizenhét éve.
Csak kémkedési tudása, akarata, büszkesége és az emberek hiszékenysége
tartotta életben ezt a hazugságot annyi éven át. Merlinnek elege volt már az
egészből, azonban a lelke mélyén valamiért nem volt hajlandó elismerni az
igazságot. Talán a félelem miatt. Szerette volna még egy ideig a nyakán tudni
a fejét. Emellett, ha kimondja, valahogy valóságosabbá tette volna.
Véglegesebbé.
A kerekded, fonott szakállú Sir Beric, Uther másik tanácsadója, aki Merlin
szerint valódi vérszopó és gyáva nyúl volt, hangosan szipákolt Merlin szavai
hallatán, és visszafordult a királyhoz.
– A szárazság és az abból eredő éhínség széles körben okoz ijedelmet az
északi frank provinciákban is, uram. Ezen indulatokat kihasználva Carden
atya és vörös paladinjai számos tündérfalut felégettek.
Uther szeme elsötétült, és Merlin felé fordult.
– A vörös paladinok nem szeszélyesek, Merlin. Hanem meglehetősen
kiszámíthatók. Hány tündérfalut gyújtottak fel, Sir Beric?
Sir Beric lepillantott egy tekercsre.
– Ó, nagyjából tízet, Felség.
Ha a király választ remélt Merlintől, akkor csalódnia kellett. A varázsló
csupán öntött magának egy serleg bort.
Uther úgy döntött, úgy beszél Berickel, mintha Merlin ott sem lenne.
– Merlin ellentmondásos szerzet, Beric. Az ő népét perzselik fel, mégis
közönyös marad. No, nem mintha eme népség tagjaként ellentmondásosan
viselkedett volna. Nem kedveli a koszos déli falvakat. Nem, ő jobban szereti
díszes kastélyunkat és szilvaborunkat. – Uther kegyeskedett a varázslóra
pillantani. – Nem így van, Merlin?
– Aligha rejtély az, ami most történik. Őszintén szólva, a tündérnép jobb a
földművelésben, ezért az ínség idején a csőcselék ürügyet keres, hogy
ellophassa élelmüket. Carden atya és paladinjai csupán ostoba
gyűjtőmedencéi eme régi gyűlölködésnek. – Merlin letörölt némi ráfröccsent
bort a ruhájáról. – Azonban, ha Őfelsége engedi, az árnyurak talán
felajánlhatják szolgálataikat.
A király elcsendesedett, és intett, hogy töltsék újra boros serlegét; egy
pohárnok töltött neki.
Uther rémülete mindig megnőtt, amint megemlítették Merlin
kémhálózatát. Merlin erre mindig számíthatott. Ez eszébe juttatta a királynak,
hogy Merlinnel nem érdemes ujjat húzni. Az árnyurak komolyabb gondot
jelentettek a királynak, mint Carden keresztekkel teli mezői. A tündérnép
csak kisebb nyűg volt számára, és kevéssé növelte a királyi kincsestárat,
azonban az árnyurakkal más volt a helyzet. Ez boszorkányok, varázslók és
hadurak titkos szövetsége volt; mindegyiknek megvolt a maga hálózata, céhe
és sejtje minden egyes társadalmi rétegben, a legalantasabb leprakolóniáktól
kiindulva egészen a királyi udvarig, és mindegyik a király hatókörén kívül
működött.
Merlin azonban azt elfelejtette megemlíteni, hogy az árnyurak mostanában
sokkal nagyobb veszélyt jelentettek számára, mint a király számára; hogy
számtalan ellenséget szerzett magának a szervezeten belül; hogy kiszagolták
a gyengeséget és a hanyatlást, hogy pletykák keringtek elvesztett
varázstudományáról, a bérgyilkosok zavargásáról és arról, hogy vérdíjat
tűztek ki Merlin fejére.
És mi volt Merlin válasza erre?
Még több bort, elmélkedett komoran; belefáradt az egészbe.
 Szolgák léptek be, tálcán ételt hoztak a király számára, aki még mindig az
árnyurakon tűnődött csendben.
– A vacsora, Felség – jelentette be az inas.
Uther felemelkedett trónjáról, szemét le nem vette Merlinről, és az
asztalhoz sétált, ahol leült, miközben felemelték a tálcáról a fedelet; a
tányéron szűzérme steak volt. Uther nem lett vidámabb, amint meglátta az
ételt.
– Galambot kértünk – morogta az inasnak.
– Legmélyebb bocsánatáért esedezem, Felség – próbálta csillapítani az
inas –, de úgy fest, egy kis gond akadt a galambdúcokkal. Találtak… ööö…
néhány halott madarat.
Merlin összevonta a szemöldökét.
– Hányat?
Az inas, Merlin hangjától elbátortalanodva, kissé remegő hangon jelentette
be:
– Ööö… kilencet, uram.
Még az is emlékszik a kék színre, aki valahogy megvakul. Úgyhogy
Merlin, akit megfosztottak látói képességétől, szintén felismerte a baljós
előjelet.
Kilenc galamb.
A kilenc a mágia száma, de vonatkozik a bölcsességre és a vezetői
hatalomra is. A halott madarak komoly figyelmeztetésnek számítottak a
szertefoszlott békével és az eljövendő háborúval kapcsolatban.
Uther felsóhajtott.
– Milyen ínycsiklandó! Távozzatok!
Az inas és a szolgák kisiettek a trónteremből.
Uther király beleharapott a húsba.
– Kicsit késő van már ahhoz, hogy a varázslóid most segítsenek rajtunk.
 – Nem szükségszerűen, Felség. A megfelelő bátorítással talán…
Uther öklével az asztalra csapott, amitől csörömpölni kezdett a tányér, és a
megfélemlített kutyák ugatásban törtek ki.
– Szárazság! Éhínség! Zendülés, élelemért! Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy gyengének tűnjünk ellenfeleink szemében! Tudod te, hogy
a Jégkirály és északi fosztogatói partjainkon portyáznak, és csak a megfelelő
pillanatra várnak, hogy lecsaphassanak? Tudod? Esőt akarunk, Merlin!
Sir Beric lehajtotta a fejét; rettegett Uther haragjától.
Uther király égő szemmel fordult Merlin felé.
– Pokolba ezekkel a te árnyuraiddal! Anyánk még a létezésükben is
kételkedik!
Merlin rezzenéstelen arccal rejtette el kezét ruhája hosszú ujjában.
– Biztosíthatom a régenskirálynét, hogy nagyon is léteznek. De
Felségednek esőre van szüksége, ezért mi megkettőzzük erőfeszítésünket.
– Igen, tedd is azt! – vetette oda Uther. De ahogy Merlin lobogó, kék
köntösében elindult a folyosón, a király még hozzátette: – Tudjuk, mennyire
fontos számodra a titoktartás, Merlin. Kár lenne, ha a nagyvilág megtudná,
hogy minket szolgálsz. Ki tudja, miféle ellenségek bújnának elő valami sötét
sarokból… – Merlin bólintott a figyelmeztetésre, és a trónterem nagy ajtaja
becsapódott mögötte.
Azonban amint kilépett a Pendragon-kastély kanyargós folyosójára,
gyorsan kijózanodott; többé már nem imbolygott, érzékei visszatértek, és
olyan éber volt, akár a róka. Kivett egy fáklyát a falon levő tartóból, és
végigosont egy sötét átjárón. Néhány lépés után megállt és fülelt. Valahol a
feje fölött valamiféle kaparászó hang hallatszott, mely után többször mintha
apró lihegést lehetett volna hallani. Merlin megindult, befordult egy sarkon,
és fáklyájának fénye egy szarkára esett, amely haláltusájában vergődve
kétségbeesetten körözött a földön. A szarka fontos ómen volt a
boszorkányságban, de a jóslásban is. Merlin feneketlen mélységű szeme a
mennyezet felé fordult.
Percekkel később égett a tüdeje, ahogy felfelé mászott a kastély
legmagasabb tornyába vezető lépcsőn. Ahogy felért a toronyba, először a
csend tűnt fel neki. Majd meglátta a földön heverő madarakat; némelyik még
mozgott. Bár a mennyiség magában is ijesztő volt, leginkább az állatok
elrendezése volt zavarba ejtő. A szarkák lehetetlen pontossággal, hármasával,
tíz körben zuhantak le és hulltak el. Hármasával, tízszer.
Tíz: újjászületés. Új rend. Elpusztult szarkák.
A jóslat vége?
Kilenc galamb.
Merlin gondolatai csak úgy száguldottak. Egy hatalmas, varázserejű
vezető. Egy új hajnal. Egy nagy háború.
Mindez elkövetkezik.

Dellumnak, az orvosnak hosszú ujjai voltak; egy varrónő pontosságával

varrták össze a húst. A fekete kőből épült helyiség magas páratartalma miatt
hosszú orráról izzadság csöpögött a holttestre, amin éppen dolgozott.
A mennyezet alacsony volt, a szoba ablaktalan. Az egyetlen fényt a szoba két
szemközti sarkában levő két olajlámpás biztosította; fényük hat széles
asztalra esett, közülük négyen meztelen testek feküdtek a bomlás különféle
fázisaiban.
– Úgy tudom, hogy valamiféle gyűjtő vagy. Ez így van?
Dellum felkiáltott. Eszközeit a földre ejtette.
– Ki jár ott?
– Én. – Merlin kilépett a sárga fénybe.
– Mégis hogyan…
– Nyitva volt az ajtó.
 Dellum megtörölte izzadt arcát az övén lógó koszos ronggyal.
– Te Merlin vagy, a varázsló.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
Dellum tekintete ide-oda járt.
– Nekem nem… azt mondták, nem szabad gyűjtenem… már felhagytam
vele. Ezeket mind tisztességes úton szereztem.
– Nagy kár – sóhajtott fel Merlin. – Szívesen fizettem volna csinos
összeget azért, hogy lássak néhányat a kissé… – kereste a megfelelő szót –
kétesebb szerzeményeidből.
– Valóban? – Dellum megvakarta a kezét. A szoba hátsó részében levő
súlyos tölgyfaajtóra pillantott. – Mégis… ööö… mégis milyen szerzeményre
gondolsz?
– A hármas számra – válaszolta Merlin.
Dellum összevonta a szemöldökét, de egy pillanat múlva felragyogott az
arca.
– Lehet, hogy tudom, mi az, amit keresel.
A súlyos ajtó csikorogva tiltakozott, ahogy Dellum belökte. Merlin
belépett egy kisebb szobába. Lámpása több polcnyi poros, komor kis üveget
világított meg. A rothadó hús szagától felfordult a gyomra. Dellum átvágott a
helyiségen, lelkesen felkapott egy csomagot, és odavitte a vizsgálóasztalhoz,
hogy Merlin megszemlélhesse. A tárgyat zsíros rongyba csavarták.
– Három nappal ezelőtt hozták – magyarázta Dellum. – Egy colchesteri
parasztcsaládba született.
Kibontotta a csomagot. Merlin arca szokás szerint nem árult el érzelmet.
A csecsemő talán egy- vagy kéthetes lehetett, ráncos és világoszöld volt a
rothadástól; kis karját begörbítette, apró kezét ökölbe szorította. Feje
szimmetrikusan két arcra osztódott, bár a két arcban közös volt a két orr
közötti, torz szem.
 Merlin Dellumhoz fordult, és felvonta egyik szemöldökét.
– Egy pillanat – dorombolta az orvos. Felemelte a halott kisbabát az
asztalról, és megfordította, mintha csak meg akarná böfögtetni. Így Merlin
szeme elé tárult egy harmadik arc, amely a gyermek apró hátából nőtt ki;
szája néma sikolyra nyílt, mintha a kis lény foglyul esett volna két világ
között.
– Ez jó lesz – mondta Merlin, bár gondolatai messze jártak.
Dellum gyengéden visszacsomagolta a gyermeket a rongyba.
– Esetleg… ööö… megkérdezhetem, miért érdekel annyira a hármas
szám?
– Ott találkozik a múlt, a jelen és a jövő – mondta Merlin, szinte
önmagának. Ahogy az ajtó felé indult, ruhája suhogott mögötte. – Valami
borzalmas és hatalmas erejű dolog ébredt fel. Jobban teszed, ha félsz.
Mindannyiunknak félnünk kellene.
Az ajtó döngve csapódott be mögötte.
NIMUE RETTENETES SIKOLYOKRA RIADT FEL. Meddig lehettem
öntudatlan? – tűnődött; gondolatai nyúlósak és lassúak voltak. Kínzó
fájdalom hasított koponyájába – keze nedves foltot érintett a hajában, és egy
csomót kicsivel a bal füle alatt, ott, ahol a vasgolyó eltalálta. Zsibbadtan
feltápászkodott a farakásból, és megszemlélte a zűrzavart: a falu vénjei égtek
a lángoló kereszteken, vörös köpönyegek mindenütt, a sárban zokogó
gyermekek, minden falusi kunyhó égett, és kutyák szaglászták az úton heverő
holttesteket.
– Anya! – tört fel belőle a torokhangú kiáltás. Átrohant az úton, miközben
koponyája lüktetett; elrohant a hullák és a felborult szekerek mellett. Egy
vörös paladin szinte azonnal megragadta a köpönyegét, de Nimue megfordult
és kiszakította magát.
Nimue felfelé rohant a hegyen, a paladin a nyomában. Elfutott a
kereszteken lógó, szénné égett, kificamodott végtagú holttestek mellett.
A paladin ott botladozott mögötte, de Nimuénak sikerült némi előnyre szert
tennie. Berohant a Vaserdőbe, és addig kerülgette a fákat, amíg a csizmája a
megszentelt napösvény koptatott köveit nem érte. Átrohant az Elsüllyedt
Templom rejtett bejáratán, és a templom padlózata fölötti magaslatról
meglátta az oltárkő mellett összegömbölyödött Lenore-t.
– Anya!

A máglya úgy magasodott Fürge fölé, akár egy fekete torony, amint a
Vaserdő szarvas-ösvényein futott végig. Úgy nőtt fel, hogy nagybátyjaival és
nagyapjával együtt vadászott, és most az életben maradása függött ezektől az
ösvényektől. Unokafivére kardja fájdalmasan nekiütődött a lábának; egyszer
csak megpillantotta nagybátyját a fák ágai között.
– Kipp bácsi!
Kipp tanyasi ember volt, olyan karokkal, mint egy-egy fatörzs. Néhány
másik falusi, Fürge ismerősei, csendre intették. Kipp megpillantotta
unokaöccsét, és felé rohant.
– Fürge, gyermekem, nem kiabálhatunk! Azokat a gazembereket keressük,
akiket bekergettünk az erdőbe.
– Vissza kell mennünk! – könyörgött Fürge, és megrángatta nagybátyja
ruhaujját. – Mind haldokolnak!
Kipp megrázta a fejét. Széles arcán a szokásosnál is mélyebbek voltak a
ráncok. Tíz évvel látszott idősebbnek.
– Már mind meghaltak, gyermekem.
Előttük a férfiak megálltak egy tisztáson a fák között. Fürge és nagybátyja
utolérték őket.
– Mégis miért… – kezdte Kipp. A szó elhalt a torkában, amikor
megpillantotta a különös, könnycseppel megjelölt szemű szürke szerzetest,
aki a magas fűben úgy várta őket, mint egy napsugarak pettyezte kísértet.
Lova a közelben legelészett.
Az erdőre csend borult. A szerzetes nem mozdult. Fürge érezte, hogy a
férfiak verejtéke félelemtől lesz savanykás szagú. Ezek nem harcosok voltak,
hanem ácsok meg pékek fiai. Fürge nagybátyja volt az egyetlen, aki valaha
ölt már fegyverrel, de az is évekkel ezelőtt volt, amikor a családját védte meg
a viking martalócokkal szemben. Azonban, ha nagybátyja félt is, nem mutatta
ki.
– Mi heten vagyunk, ő pedig egyedül! – morogta Kipp.
 Igazából nyolcan voltak. A nagybátyja kifelejtette Fürgét. A többiek
egyetlen közös, suhogó hang kíséretében kivonták kardjukat. Fürge nagyot
nyelt, ahogy megpróbálta felemelni saját kardját, bár egy lépéssel a szürke
szerzetest körülvevő férfiak mögött maradt. A szerzetes nyugodtan előhúzta
csillogó pengéjét.
Az egyik férfi, Tenjen egyenesen a szerzetes mögött helyezkedett el, és
egyik kezéből a másikba vette át kardját, hogy munkaruhájába törölhesse
izzadt tenyerét. A szerzetes alacsonyan és lazán tartotta kardját, teste bal
oldala mellett. Kissé félrehajtotta a fejét, ahogy Tenjen egyik lábáról a
másikra helyezte testsúlyát. Fürge halántéka lüktetett a feszültségtől.
Figyelte, ahogy a többiek lihegve, nagyokat fújtatva próbálják felkészíteni
magukat a küzdelemre, míg a szerzetes továbbra is úgy vette a levegőt, ahogy
eddig.
Tenjen felüvöltött és előrelendült, de a szürke szerzetes könnyedén
elkerülte az ütést, és ugyanazon könnyed mozdulattal hátralépett, pontosan
Tenjen útjába. Fürge nem látta a szerzetes kardjának mozdulatát, csak azt,
amikor a vértől iszamós penge kibukkant Tenjen hátából. A szerzetes egy
cuppanós hanggal visszahúzta a kardot, és Tenjen arccal a sárba zuhant.
Fürge ösztönösen felemelte kardját, de agya tompa volt. Borzalmas
zsongás töltötte be a fülét. Nyelve csontszáraz volt. A férfiak kiáltásai
távoliak voltak, mozgásuk pedig lelassult, ahogy támadásba lendültek a
karddal és a szerzetes megfordult a kör közepén; ruhája lebegett, kardjának
pengéje megvillant a napfényben. Egyetlen fölösleges mozdulata nem volt.
Kardja lecsapott, akár a kígyó, és a férfiak csak úgy hullottak a nyomában.
Elvágta térdhajlatukban az ínt, ezért úgy estek össze, akár a marionettfigurák,
aztán torkokat vágott át és szíveket szúrt keresztül. Nem volt vagdalkozás,
sem kaszabolás, sem semmilyen ügyetlenkedés.
Ewan, a pék fia térdre esett, és megpróbálta két kézzel visszafojtani a
felhasított torkából spriccelő vért. Ugyanezzel a kézzel hintett mézet a
fánkokra az apja konyhájában.
Drof, a hentes csúnyán elvétette az ütést, kardját a földbe döfte.
Megpróbálta kiszabadítani, és a szerzetesnek csupán ennyi idő kellett ahhoz,
hogy lekuporodjon és felugorjon; felemelte Drofot a levegőbe, majd
átnyomta a testén a pengéjét, ami a jobb lapockájánál jött ki.
Fürge nagybátyja volt az első, aki megakasztotta a szerzetes egyik
csapását. Kipp a markolattal állította meg a szerzetes pengéjét. A két acél
összecsendült, miközben a férfiak vállt vállnak vetve küzdöttek. Egy
ezredmásodpercig a szerzetes hátrányba került, és lágyéka szabadon maradt.
Fürge úgy látta, eljött az ő ideje. Előlépett, hogy megvédje nagybátyját, de
Hurst, Tenjen unokafivére szintén úgy gondolta, hogy eljött számára az idő,
hogy lecsapjon, és Fürgét megelőzve előrelendült. A szerzetes megérezhette,
hogy Hurst támadni fog, mert karját Kipp teste köré fonta és Hurst kardja
irányába fordította, aki így mélyen társa csípőjébe döfte kardját. Ahogy Kipp
felkiáltott és az oldalához kapott, a szerzetes megpördült, és levágta Hurst
fejét.
Fürge arcára vér spriccelt. Kipp bátran megállt egy helyben, miközben vér
folyt végig a bal lábán. A szerzetes gyors mozdulatokkal körözött körülötte;
Kipp megpróbálta kardja hegyével követni. A szerzetes kétszer indított
színlelt támadást, Kipp bedőlt a másodiknak, és ez volt a veszte. A szerzetes
átszúrta Kipp mellkasát, aki a földre rogyott.
A szürke szerzetes körülnézett a földön heverő halottakon és haldoklókon
különös, síró szemével. Körbejárt a testek között, élet jeleit kutatva.
Megbökte Tenjent a csizmájával. Semmi reakció. Belerúgott az ikrekbe,
Kevinbe és Treybe, és kegyelemdöfésként szíven szúrta őket. Amikor Kipp
következett, a szerzetes felkészült a csapásra, és…
– Ne! – Fürge csak ennyit tudott kinyögni.
 A szerzetes épphogy megmozdította a fejét a hang felé. Majd megfordult
és… habozott. Fürge hallotta a penge rezgését a füle mellett. Remegő kézzel
szegezte nagybátyja kardját a szerzetesnek. Fürge nem látta a szerzetes
szemét sötétszürke kámzsája alatt, csak a különös, könnycsepp alakú
anyajegyeket, és azt, hogy egy vérfolt van a férfi bal orcáján. A szerzetes
gyors suhintással a fák közé pöccintette Fürge kardját. Fürge lehunyta a
szemét, teste megfeszült, ahogy várta a csapást; azon imádkozott, hogy gyors
legyen.
Néhány ziháló lélegzetvétel után Fürge kinyitotta a fél szemét.
Egyedül volt.
A szerzetes eltűnt.

Nimue végigrohant a kanyargós lépcsőkön, elszaladt a faragott, közönyös

arcok előtt, míg végül leért a repedezett márványpadlóra. Lenore
összegömbölyödve feküdt az oltárkő mellett; köntöse vértől volt csatakos.
Néhány méterre egy haldokló paladin vonaglott egy vértócsa közepén.
– Anya! – Nimue a földre rogyott az anyja teste mellett. – Anya, itt
vagyok! – Nimue az ölébe vette anyja fejét, és egy véres tőrt pillantott meg
alatta. Lenore egy zsákvászonba burkolt, kötéllel áthurkolt tárgyat
védelmezett a testével. Az oltár alól kiemeltek egy hatalmas kőlapot;
valószínűleg mögötte rejtegették ezt a tárgyat.
Lenore belekapaszkodott Nimue karjába. Haja zilált, arca véres, de
tekintete tiszta, hangja pedig nyugodt volt.
– Vidd el ezt Merlinnek! Keresd meg! Azt nem tudom, hogyan! – Lenore
Nimue kezébe nyomta a tárgyat. – Ő tudni fogja, mihez kezdjen vele!
Nimue megrázta a fejét.
– Menekülnünk kell… Anya! Most! Anya…
– Ez a feladatod! Vidd el ezt Merlinnek! Most csak ez számít!
 Nimue zavartan szemlélte a csomagot.
– Mit beszélsz? Merlin csak mese. Nem értem, hogy…
De mielőtt Lenore válaszolhatott volna, egy sápadt paladin lépett be a
templomba; kardjáról vér csöpögött.
Lenore az oltárkőre támaszkodva nagy nehezen talpra állt; felemelte a
földön heverő tőrt.
– Fuss, Nimue!
Nimue a mellkasához szorította a csomagot, és tehetetlenségében
megmerevedett.
– Nem hagylak egyedül!
– Fuss! – sikoltotta Lenore.
Nimue tett néhány lépést a lépcső felé, és a vörös paladin megpróbálta
útját állni. Tompa tekintete ide-oda járt Nimue és Lenore között.
Lenore sápadt volt, és imbolygott a vérveszteségtől, de elindult a paladin
felé.
– Anya! – kiáltotta Nimue.
Lenore tekintetében szeretet és megbánás tükröződött, ahogy a lányára
nézett.
– Szeretlek. Sajnálom, hogy mindez a te nyakadba szakad. Meg kell
találnod Merlint! – Ezzel megfordult, és a tőrrel a paladinra támadt, így
Nimue pár másodperc egérutat nyert.
Nimue könnyes szemmel mászott felfelé az Elsüllyedt Templom
ösvényén; küzdött a késztetés ellen, hogy visszanézzen. Azt kívánta, bár ne
hallaná az alatta zajló küzdelem hangjait. A csomagot a hóna alá csapta, és a
borostyánindákon át a Vaserdő felé botorkált. A kilátóhoz rohant, ahol
csupán egy nappal korábban Fürgével együtt nevetett és birkózott.
 Egész Harmatfalva a szeme elé tárult. Látta az égő keresztekkel teli mezőt
és a lóháton ülő paladinokat, akik keletről szelték át a mezőt, hogy elvágják a
menekülni próbálók útját. A domb alján paladinok másik csoportja hatalmas,
fekete farkasokat engedett szabadon kötőfékjükről, és küldte őket a még
életben maradt falusiak után. Nimue megfordult, és visszarohant az erdőbe,
az ég népe ősi isteneihez imádkozva, hogy vezessék útján.

Ugyanekkor a Pendragon-kastély fölött az égbolt vadul örvénylett és

morajlott. A kapusház tetején álló íjászok még soha nem láttak vihart, ami
ilyen hirtelen és ilyen fenyegetően támad fel. Az alkóvokban kerestek
menedéket, miközben villámlás hasított át a felhőkön, és a kastély kövei
mennydörgéstől remegtek meg.
Több száz méterrel felettük, a kastély legmagasabb tornyában Merlin
végzett munkájával: a padlóra kátránnyal hatalmas kört rajzolt. A kör
közepén nyitott varázskönyv feküdt. A gyakorlatból kijött Merlin újra
ellenőrizte a varázsigéket. Lehet, hogy elveszett a varázsereje, de még mindig
a fekete mágia mestere volt. Felállt, félretolta a tollas talizmánokat, melyeket
a gerendákról lógatott le azért, hogy elhelyezzen négy hatalmas tükröt,
mindegyiket a torony négy-négy sarkával ellenkező szögben. Merlin újra
meggyújtott néhány varázsgyertyát, melyek a heves széllökésektől elaludtak.
A gyertyával meggyújtott egy fehérüröm ágacskát, és meglóbálta, hogy a füst
mindenhová eljusson, majd az ágat a kátránnyal rajzolt körbe hajította, így az
is lángolni kezdett.
Újabb mennydörgés rengette meg a kastélyt, és kintről kiáltások
hallatszottak.
– Bejövünk! Ez kész téboly!
– Ne! – kiáltotta Merlin, és hátralépett az ajtótól.
Kívül, az épület falán Chist és Borley szolgák a téglába kapaszkodtak,
miközben a szél olyan erővel fújt, hogy mindkettőjük lába felemelkedett.
Jégeső záporozott a téglákra és a szolgák sapkájára.
– Ne tegyétek! – bömbölte felettük Merlin, ahogy szinte mániákus
sietséggel kirohant a toronyból a szélbe és az ónos esőbe. Kikapaszkodott a
bástyára; ruhája lobogott a hatvanméteres mélység felett. A szolgák
utánanyúltak, de ő nem törődött velük. Merlin varázsigéket mormolt egy
latinnál is régebbi nyelven. Egy hatméteres, rúnákkal vésett vasrúdhoz
kötözött egy erszényt, amelyben kristálypor és tört tojáshéj volt, péppé
keverve a saját vérével. A rúd egyik végét egy zászlótartóhoz erősítette,
a másik vége pedig a felhőktől gomolygó ég felé nézett. Volt idő, amikor én
magam voltam a vihar, gondolta Merlin. Amikor villámlás szállt ki az
ujjhegyemből és a szél nekem engedelmeskedett. Most azonban a kövekbe
kapaszkodott, miközben a szél megpróbálta letépni őt a falról. De Merlin
kitartó volt. Már nem vagyok az a druida, aki voltam, de nem vagyok
tehetetlen sem. Még mindig én vagyok Merlin, és ismerem az istenek titkait.
Merlin a vasrúd végéhez egy libegő, viasszal lepecsételt tekercset erősített.
– Ezt kellene tartanotok! – ordította oda a szolgáknak, a vasrúdra célozva,
azonban szavait elnyelte a vihar. Az egyik borzalmas villámlás után
feltekintett az égre. Egy óriási, sötét felhőben a villám úgy lüktetett, akár egy
isten világító szíve; megdobbant egyszer, majd még egyszer, majd
harmadszor is.
Merlin kisöpörte hajtincseit és az esőt az arcából; nem akart hinni a
szemének. A villám ismét átcsapott a felhőkön, és természetellenes formákat
világított meg.
– Nem akarok meghalni! – bömbölte Borley, ahogy a biztonságot nyújtó
torony felé menekült.
– Várjatok! – szólt utána Merlin, és leugrott a bástyától. Vállánál fogva
megragadta Chistet, és a falnak lökte.
– Mégis… mégis mit művel ez? – tiltakozott Chist, de Merlin szorosan
fogta, miközben újra a felhőkben lüktető fény felé pillantott. Megint ott volt.
Három forma.
Merlin Chist felé fordult, és kezét a sárga tunikára hímzett három vörös
koronára nyomta, majd visszafordult az ég felé. A villámlás ismét ott lüktetett
a felhőn belül, és glóriát vont három vörös korona köré.
– Istenek! – suttogta Merlin. A jelek végre egyértelműek voltak.
Egy varázserejű gyermek.
A jóslat vége.
És egy király halála.
AZ ERDŐ MÉLYE TOMPÍTOTTA A MÉSZÁRLÁS zaját. A sikolyok
elhaltak a szélben, míg végül Nimue csak saját lihegését hallotta, ahogy az
ösvényeket rótta, melyek születése óta meghatározták lényét. Múltja térképe
most az életben maradása felé vezető, keskeny ösvénnyé vált. Elhaladt az
őzliget és az odvas tölgy mellett, ahol a pintyek fészkeltek. A szeme sarkából
látta, hogy valami sötét suhant át a fák között. Majd a barlang köveinél újabb
fekete villanást vett észre.
Farkasok.
Terhét az asztallap-sziklára, erre a három négyzetméteres, széles, lapos
kőtömbre dobta, amely békésebb időben gyermeki játékok színhelye volt, és
ahol a lusta falusi kutyák napoztak. Most ez volt Nimue utolsó mentsvára.
Felmászott a sziklára, miközben a bestiák minden oldalról felé rohantak; öten
máris ott acsarkodtak a szikla pereménél. Az egyik félig felugrott rá. Nimue
belevágta sarkát a pofájába, amitől az állat a földre zuhant, de megfordult, és
újra támadásba lendült. Nimue csapdába esve hátrált.
Mögötte háromméteres mélység tátongott, előtte a biztos halált jelentő
farkasállkapcsok. Újabb farkas kapaszkodott fel a sziklára, és foga közé kapta
a lány csizmáját. Nimue felsikoltott, és addig rugdosott, amíg az állat
lezuhant, de a vég csak idő kérdése volt.
Nimue tekintetét valami ezüstszínű dolog vonzotta magához,
és megfordította a lábánál heverő csomagot. A zsákvászon egy helyen
elszakadt, és alóla egy sötét, vasból készült kardgomb bukkant elő; a rajta
levő rúna négy körből állt, melyek egy középső, ezüstberakásos körhöz
csatlakoztak.

– A szárazságnak vége! – jelentette be Uther király diadalmasan, felszegett

állal, miközben a szolgák vödörrel hordták az esővizet, és a lakomaasztal
közepére, az összegyűlt vendégek elé helyezték őket. A vödrök mellett
óntálakon sült csibe, főtt nyúl, szalonnába göngyölt galamb, mézben sült
fogoly és kövér fácán volt. Bár a vihar továbbra is tombolt, a hangulat
kedélyes volt. Minden mennydörgés tapsot és kiáltásokat csalt elő az
emberekből. Uther az asztal végén állt.
– Az istenek ránk mosolyogtak! – büszkélkedett Uther.
Az összegyűltek késükkel doboltak az asztalon, és Uther nevét kántálták,
valamint azt ismételgették, hogy „A szárazságnak vége!”.
Egy nemesúr felemelte söröskorsóját.
– A királyra!
– Az esőre! – kiáltott fel egy másik.
A vendégek kacagtak.
Uther felnevetett.
– Nem, barátaim. Ma nem az esőre iszunk – emelte fel a tányérja mellé
elhelyezett vödröt –, hanem esőt iszunk!
– Éljen Uther! – ujjongott a tömeg. – Éljen a király!
Uther ajkához emelte a serleget, és hosszan, mohón belekortyolt.
Vendégei hódolattal bámulták és megtapsolták, miközben a serleg tartalma
végigfolyt szépen nyírt szakállán és torkán, élénkvörösre festve fodros fehér
gallérját.
A teremben csend lett. Uther összevonta szemöldökét az íztől, és elvonta a
serleget a szájától. Vendégeire mosolygott, ajka sikamlós volt a vértől.
– Attól tartok, egy kicsi kifolyt.
 A hölgyek eltakarták szemüket, és Uther gyorsan olvasott vendégei
arcáról.
– Mi a… – Uther lepillantott véres ingujjára. – Ez meg mi? – Letette a
serleget, megtörölte ajkát és szakállát, amitől keze csupa vér lett. Uther
azonnal a szolgához fordult. – Miféle tréfa ez?
Inasa halottsápadt volt a félelemtől.
– N-nem tréfa ez, Felség.
Uther felfordította a vödröt, és az asztalt elöntötte a vér. A vendégek
levegő után kapkodtak; néhányan sikoltozni kezdtek, és ahogy futásnak
eredtek, sorra feldöntötték a padokat.
– Ez az eső, amely a kastélyt verte! – kiáltotta az inas.
– Merlin! – üvöltötte a király, miközben fellökött még egy vödröt, majd
még egyet; az óntálakat elöntötte a vér, és a padlóra is bőven jutott belőle.
A király szeme tágra nyílt a félelemtől, ahogy a mennyezet felé sikoltotta: –
Merlin!

Ebben a pillanatban a bástya tetején, miközben a vihar a legerősebben

tombolt, villám csapott bele a vasrúdba. A vason energiaáramlat futott végig,
és a perzselő csapás hulláma átlökte Merlint a toronyajtón, majd a lángoló
ruhájú, kapálózó varázslót az égő kör közepébe taszította. Merlin felüvöltött
fájdalmában, miközben szabadulni próbált égő ruháitól. A szolgák
berohantak, hogy segítsenek neki, de a vihar bentre is követte őket.
A lángokra esőfüggöny zúdult, mindenhol fojtogató volt a fekete füst.
A szolgák köhögtek, és addig csapkodtak, amíg a füst mögül látható nem lett
Merlin: meztelenül feküdt a padló közepén; borzalmas égési seb sistergett és
bugyborékolt testén, ami a jobb vállán kezdődött, végighúzódott a bordáin
egészen a combjáig, és még a hátsóján is tartott. Borley és Chist rémülten
hátralépett, és hitetlenkedve pislogott, mivel az égési sérülés alakja
összetéveszthetetlenül egy kard sziluettjét formázta.

Nimue benyúlt az összecsavart zsákvászon alá, és megmarkolta egy ősi kard

kopott bőr borítású markolatát. Széles pengéjét minden bizonnyal több
évszázadnyi harc csorbította ki és feketítette be. Nimue a magasba emelte a
titokzatos fegyvert, és érezte, hogy vére vadul száguldani kezd az ereiben,
miközben egy farkas jelent meg a sziklalapon. Nimue megfordult, és egyetlen
gyors suhintással elválasztotta az állat fejét a testétől. A test visszahanyatlott,
és ahogy földet ért, a többi farkas félreugrott.
Nimue a kardot bámulta, amely hideg fényt árasztott, és vajpuhának
érződött a kezében. Airimid Ujjai jelentek meg arcán; összekapcsolták a
kardot és a rejtőzőket. A következő farkas is felkapaszkodott a sziklára, és
Nimue könnyedén kettészelte a koponyáját; a penge a halálos csapás után jó
tíz centivel szaladt mélyen a sziklába. Nimue kiszabadította a súlyos pengét,
miközben egy harmadik vadállat elkapta a könyökét, és a szikla peremére
húzta a lányt.
Nimue megpördült a levegőben, és keményen a hátára esett. Szeme
fennakadt, ahogy nagy nehezen megfordult a földön, és egy farkas az
állkapcsát szoknyája szegélyébe akasztotta. Nimue kiszabadította az anyagot,
és a kardért indult, amely méterekkel arrébb feküdt a fűben. Amint elérte a
markolatot, újabb vadállat ugrott a torkának. Nimue felhasította az állat
marját, és a dög nyüszítve a sárba hemperedett; már nem tudott talpra állni.
Ahogy Nimue küszködve felállt, vér ízét érezte az ajkán. Már csak két, jól
megtermett farkas maradt, akik üvöltve, hörögve acsarkodtak rá.
 NIMUE A MAGASBA EMELTE A TITOKZATOS FEGYVERT, ÉS ÉREZTE,
HOGY VÉRE VADUL SZÁGULDANI KEZD AZ EREIBEN...
– Gyertek csak! – üvöltötte Nimue, és érezte, hogy elönti az erő.
Az egyik farkas lent, a bokájánál támadta meg, és Nimue a hátába vágta a
kardot, aztán kiszabadította a fegyvert, és az utolsó állatot egyetlen gyors,
nyakra mért csapással intézte el.
Vége volt. Nimue lihegve állt egy hatalmas vértócsa közepén. Nagy
levegőt vett, és diadalittasan rákiáltott a halott állatokra.
Ahogy Nimue vakon átbotorkált a mezőn, farkasvérrel szennyezett
lábnyomokat hagyott maga után; elhaladt a holdkőzet-szikla mellett, ahol az
anyja a tanóráit tartotta.
Hallotta, hogy vörös paladinok gyülekeznek mögötte. Lovasok. Páran
gyalog is voltak. Visszahátrált a cserjelabirintusba, amely a gyermekek
kedvelt játszóhelye volt „bújósos” idején.
Nimuét gyorsan körbevették. A vállig érő bokrok fölött még látta a
szerzetesek kopasz fejbúbját a labirintus torkolatánál és a tisztáson. A vörös
paladinok lassan lépkedtek felé, minden egyes ösvény felől. Hetet számolt
meg. Kardja hegye élettelenül a sárba nyomódott. Úgy érezte, karját
ólomsúllyal húzza le a fáradtság. Térdre esett, és a szerzetesek koszos lábát és
egyszerű saruját bámulta. Nem akarom egyedül folytatni, gondolta. Jobb lesz
így.
Azonban a megadás helyébe anyja hangjának emléke tolakodott abból az
időből, amikor Nimue még kicsi volt, amikor hegeket szerzett a démon miatt:
Szólítsd meg a rejtőzőket, Nimue! Anyja hangjának nyugodt magabiztossága
hűvös vízként áradt végig gondolatain; Nimue úgy érezte, elméje tiszta és
éber. Ezzel a tisztasággal segítséget kért a körme alatti piszoktól, a felette
köröző varjaktól és a füvet meglebegtető széltől. Segítséget kért a pataktól,
amely felduzzadt az ártatlanok vérétől és a tisztás legöregebb fája,
a Vénember halott törzsében lakmározó termeszektől. A cserjelabirintus
bokrain borzongás futott át, mintha egy láthatatlan kéz végigsimított volna
rajtuk. A rejtőzők ott zsongtak Nimue gyomrában. A kard ott lüktetett a
kezében. Olyan volt, mintha a kettő között kapcsolat jött volna létre; mintha a
kard irányította volna a rejtőzők hatalmát Nimue erein át.
A Nimuéhoz legközelebb álló paladin a lány feje felé célzott kardjával, de
bokája beleakadt az egyik cserjébe. Egy másik megpróbálta kiszabadítani az
ágak közt fennakadt ruháját, egy harmadik pedig rádöbbent, hogy a
Nimuéhoz vezető útját áthatolhatatlanul elállta a sárból kitüremkedő
gyökércsomó.
A felbátorodott Nimue azon erőlködött, hogy gondolataival újabb
kapcsolati csatornákat nyisson meg. A gyomrában morajló zsongástól
felágaskodtak a pihék a karján; nyúlós indák fontak körül halálos
szorításukkal karokat, combokat, bicepszeket és nyakakat. A cserjék
labirintusa éhesen lakmározott a vörös paladinokból, akik rémülten, rettegve
kiáltoztak – ez zene volt Nimue fülének, és lába új erőre kapott tőle.
Felegyenesedett, miközben körülötte térdre estek a levegő után kapkodó
vörös paladinok. Nimue belenézett kidülledő, hitetlenkedő szemükbe, és
könnyein át elmosolyodott. Eszébe jutott az anyja, aki a paladinra vetette
magát, hogy megmentse Nimue életét. Eszébe jutott Biette, Pym és Fürge.
Nimue olyan erősen szorította az ősi kard bőrrel bevont markolatát, hogy
kifehéredtek az ujjpercei. Ki akarta élvezni ezt a pillanatot. Egyre
magasabbra és magasabbra emelte a kardot, majd lecsapott a súlyos
pengével, akár egy húsvágó bárddal. A körülötte levő leveleket és indákat vér
fröcskölte be, de Nimue nem állt meg.
A penge lecsapott. Újra. És újra. És újra.
A paladinok nedves ruhája rátapadt vergődő testükre. Nimue szeme jogos
dühtől lángolt, ahogy miszlikbe aprította őket, szabadjára engedve a benne
levő összes gyászt, haragot és fájdalmat.
CARDEN ATYA CSIZMÁJÁVAL MEGBÖKTE egy levágott farkasfej
orrát. A sárban kicsi, véres lábnyomokat fedezett fel. A síró szerzetes némán
állt mögötte. Egy vörös paladin vezette el őket a mezőn át a
cserjelabirintusig; a vörös paladinoknak egy egész órába telt, mire fejszéikkel
átverekedték magukat az ágakon, és elérték lemészárolt társaikat.
Carden atya a frissen vágott ösvényre lépett, hogy saját szemével lássa a
holttesteket. A síró szerzetes a nyomában volt. A vörös paladinok
felismerhetetlen hústömegként tornyosultak a cserje ölelésében.
– Micsoda förtelem! – suttogta Carden. Félrehúzta az egyik paladin
arcából a véres csuklyát, és alóla rettegéstől eltorzult arc bukkant elő. Carden
a fejét ingatta, és visszahúzta a csuklyát. Újra észrevette a vérontás helyszíne
közepén a kis lábnyomokat. – Mindez egyetlen gyermek műve volt?
A síró szerzetes letérdelt egy másik holttest mellé.
– Simon látott egy lányt, aki elhagyta a templomot. Valamit vitt magával.
– Végighúzta ujját egy égési sebnek látszó nyomon a vörös paladin karján.
Carden leguggolt mellé, és megszemlélte a sérülést.
– Ezt nézd! A bőrön kívülről nincs sérülés. Fivérünk belülről égett meg.
Ez valami hatalmas, gonosz erő!
 Az égésnyomnak különleges formája volt: egy ág, három gallyal.
– Az Ördög Foga – tűnődött Carden. – Ez az ő jele!
A síró szerzetes felpillantott rá.
Carden újabb paladin csuklyáját húzta hátra; a halott torkán ugyanez a
nyom volt. Egy másik a jelet az orcáján viselte.
Carden zaklatottan állt fel.
– Kiűztük ellenségünkből az ősi fegyvert. A Hatalom Kardját megtalálták,
és az Ördög egyik gyermekének birtokába jutott. – A cserjés felé mutatott. –
Egyetlen leány vitte véghez mindezt. Elcsúfítja Isten teremtményeit, hogy a
földből és levegőből szörnyetegeket hozzon létre. Ezt a gyermeket
mindenféleképpen meg kell tisztítani. A hatalmas háború megkezdődött. –
Carden atya odahúzta magához a síró szerzetes kámzsáját, hogy a fülébe
suttoghasson. – Találd meg a kardot! És a lányt is!
Nimue nedves falevelek között feküdt az árokparton, és Fürge járt a fejében.
A magasan járó déli nap ragyogó volt, de kevés meleget adott. Nimue
visszament a kőrisfa odvában levő rejtekhelyükhöz, de a fiú nem volt ott.
Azonban egy közeli mezőn hat falusit talált – lemészárolták és otthagyták
őket a kutyáknak.
Hideg eső kezdett szemerkélni, amitől Nimue csontjai sajogni kezdtek.
Lába lüktetett a futástól; már nem számolta, hány kilométert tett meg. Nem
volt más tulajdona a világon, mint a kard.
Vajon miért rejtette el az anyja?
Ha olyan fontos volt, hogy az életét áldozta érte, Nimue miért nem tudott a
létezéséről?
És Merlin vajon ugyanaz a Merlin, aki a gyermekmesékben szerepel?
Vajon létező személy? Az hogy lehetséges?
Nem számít, gondolta Nimue. Úgysem éli túl az éjszakát. Vadásznak rá,
nincs se szállása, se élelme, se vize; kevés az esélye. Az erdőben rablók és
farkasok rejtőztek. A városban ott vannak Carden atya kémjei. Nimue nem
ismert senkit a népén kívül, és azt a népet pedig nemrég mészárolták le a
szeme láttára. Egyedül volt.
Még egyszer megnézte a kardot. A kardgombba gravírozott rúna
ezüstberakásos volt; biztosan ér valamit. Nyilván elég pénzt kapna érte, hogy
biztonságosan áthajózhasson a tengeren. Végül is nem a túlélés a
legfontosabb? Az anyja vajon nem azt akarná, hogy mindent megtegyen az
életben maradásért? Nimue megforgatta a kardot a kezében. Milyen könnyű!
Hihetetlen!
Anya az életét adta ezért a kardért.
Vajon Nimue értékeli ezt az áldozatot, ha olcsón eladja a kardot? Milyen
más lehetősége van? Hiszen gyilkos. Hét vörös paladint ölt meg. Ezért
felakasztják, vagy még rosszabb vár rá. És a rejtőzők segítségét használta fel.
Boszorkánynak fogják kikiáltani.
Nimue szánalomra méltó könnyeket hullatott, melyek elkeveredtek az
esőcseppekkel. Semmire nem volt ideje. Pym. Alkony Hölgye. Az anyja.
Minden olyan gyorsan történt! Nimue úgy érezte, olyan kétségbeesés
gyülemlik fel benne, ami elnyelheti. De mielőtt megadta volna magát neki,
egy név bukkant fel az agyában.
Arthur.
Nimue csak egy pillanatig gondolkodott, aztán a kardot vizes, szőke
hajához emelte. Levágott egy maréknyi hajat, hagyta, hogy a földre hulljon.
Hosszú haja helyén félhosszú, szabálytalan tincsek sorakoztak.
Szüksége lesz egy köpenyre. Túlságosan feltűnő lenne, ha úgy gyalogolna
be Sólyomlakba, hogy rongyos szoknyája mellett ott lóg a hátán az értékes
kard.
Alig egy órával később Nimue átosont egy búzamezőn egy parasztcsalád
szárítókötele felé, ahol kiteregetett ruhák lógtak: gyapjúharisnyák, tunikák és
ingruhák. Lehúzta a gazda köpönyegét és nadrágját a kötélről, majd
visszarohant a mezőre; próbált minél jobban összegörnyedni futás közben,
nehogy a búza ringása elárulja.
Ahogy közeledett az este, Nimue csíkokat tépett ki szoknyájából, hogy
övet fabrikáljon a nadrághoz. A túlméretezett köpeny elrejtette a kardot a
hátán, annak ellenére, hogy a fegyver olyan hosszú volt, mint amilyen magas
a lány. Muszáj volt még napnyugta előtt Sólyomlakba érnie: úgy vélte, nem
él túl még egy éjszakát a természetben.
Úgy érezte, ólomlábakon vonszolja magát. A karja is nehéz volt, gyomrát
mardosta az éhség. Ahogy Sólyomlak felé közeledett, rémülten látta, hogy
nagyon kevesen vannak a kapuknál, és ami még rosszabb, egy vörös paladin
állt a kapuőrök mellett.
Hirtelen füttyszó hasított a levegőbe, ami valahogy ismerős volt számára.
Nimue megfordult, és meglátta az utazó fogorvost a szekerén, még reggelről.
A fogorvos kopasz volt, hosszú, barna barkója és bajusza göndör; úgy
festett, mint egy bánatos kopó. Kötényét betegeinek vére szennyezte, és
véreres szeme táskás volt; Nimue ezt inkább a fáradtságnak, mint a sörnek
tulajdonította. A fogorvos láthatóan végzett a helyi tanyáknál, és visszaindult
haza, Sólyomlakba.
Nimue váratlanul odalépett az orvos szekere elé. A férfi összevonta a
szemöldökét, és megrántotta a gyeplőt.
– Minden rendben van, kis hölgy?
Hiába találkoztak aznap reggel, bő ruhájával és köpönyegével Nimue
felismerhetetlen volt. Kezét arcához nyomta és felnyögött.
– Fáj a fogam, uram!
– Igen? Nos, attól tartok, én mára végeztem. Mondd meg, hol keresselek,
és esetleg holnaputánra beszorítalak két beteg közé.
– De az sokára van! Kérem, uram!
– Ez a legtöbb, amit tehetek, kis hölgy.
Nimue szemében kétségbeesett könnyek csillogtak. Reménytelen
helyzetében úgy érezte, bármelyik pillanatban sírva fakadhat.
– De nyilall a fogam, nem tudom elvégezni a feladataimat, és az anyám
elver, ha nem tudok dolgozni!
A fogorvos végignézett rajta; nem volt elragadtatva attól, amit látott.
– Van pénzed, ugye?
– A bátyám majd kifizeti. A kapukon belül van, a Hollószárnyban iszogat
épp a barátaival. Biztos vagyok benne, hogy szép summát fizet, ha maga
most megszán engem! – Nimue fintorgott, az arcát tapogatta. – Rettenetes ez
a kín, uram! – Ahogy Nimue az arcát fogta, köpönyegje lehullott csuklójáról,
és az orvos megpillantotta karperecén a totemjeleket. Akkor ismerte fel.
– Téged ma reggel már láttalak. – Összevonta a szemöldökét. – Téged
meg a barátnődet.
Nimue izmai zsibbadni kezdtek, ahogy figyelte, hogyan forognak az orvos
agyában a fogaskerekek. A férfi a kapuk felé pillantott; már csak egy
szekérnyi távolságra voltak a vörös paladintól. Pár másodperc csevegés után
az őr átengedte az előttük levőt, és odalépett a fogorvos szekeréhez.
– Mondd el, mi járatban vagy! – mondta az őr unottan.
A fogorvos visszafordult Nimuéhez.
– Kérem, uram! – suttogta a lány.
Félelem, szánalom és bűntudat villant át a fogorvos vizenyős szemén.
Ahogy a vörös paladin közeledett, a férfi az őrre pillantott; hirtelenjében nem
talált szavakat.
– Hahó! – szólt rá az őr mérgesen.
– F-f-f-fog – nyögte ki a fogorvos.
Nimue látta, hogy a fogorvosnak remeg a keze.
– Éppen végzek a szokásos körutammal – tette hozzá.
– És ez itt? – Az őr alaposan végigmérte Nimuét.
A fogorvos megnyalta kiszáradt ajkát.
– Ez, ez itt ööö… – Valahol a lelke mélyén talált egy cseppnyi bátorságot.
– Ez az egyik betegem, uram.
Nimue röviden, megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Felmászott a
szekérre.
– Törzsvendég nálam – tette hozzá a fogorvos.
– Vedd le a csuklyát! – utasította a vörös paladin.
– Igenis, uram – engedelmeskedett Nimue, és lehúzta a csuklyát; a
fogorvos sáros csizmáját bámulta.
– Hová valósi vagy? – kérdezte a vörös paladin.
Nimue próbált higgadtan és könnyedén beszélni.
– Sólyomlakon születtem, uram. Az anyám ööö… mosónő, az erőd urának
dolgozik, én pedig a lúgot hordom ide a rendházból. Mármint… mármint
akkor, amikor épp nem fáj a fogam.
– Melyik fogad sajog?
Nimue habozott, majd alsó állkapcsa jobb oldalára mutatott.
– Ez… ez itt, uram. – Megérintette a helyet.
A vörös paladin a fogorvosra nézett.
– Ez a lány szenved. Mégis mire vársz? Húzd ki!
A fogorvos tölcsért formált kezével a fülénél, mint aki rosszul hall.
– Hogy, uram?
– A fogát. Húzd ki! Most!
A fogorvos megrázta a fejét, mint aki nem érti.
– De én… ööö… uram, én nem… – Segélykérőn pillantott Nimuéra.
Nimue füle csengett, és megint úgy érezte, hogy menekülnie kell. De csak
egyetlen kiutat látott maga előtt. Lehunyta a szemét, és bólintott a
fogorvosnak.
Az őr felnyögött.
– Micsoda, azt akarja, hogy itt húzza ki neki?
– Hallgass, te bolond! – csattant fel a vörös paladin, majd visszafordult a
fogorvoshoz, és így szólt: – Mi az, talán valami gond van?
– Nem… nincs semmi gond.
Nimue bénultan figyelte, ahogy a fogorvos viharvert zsákjából
előhalászott egy vérfoltos fogót. A lány kihívón nézett a vörös paladin
szemébe; az viszonozta pillantását. Majd Nimue ismét a földre pillantott.
– Lássuk… lássuk csak, hogyan is állunk itt! – mormolta a fogorvos;
kénytelen volt szétfeszíteni Nimue állkapcsát. – Bocsáss meg! – mondta neki
halkan. – Ó, igen! – szólt aztán fennhangon. – Íme, itt a tettes! – És Nimue
egyik őrlőfogára mutatott.
Nimue azt képzelte, hogy a Vaserdőben van, a csonka szobor melletti
patakban. A lábát csapkodó hideg vízre gondolt, miközben a fogorvos
fogójának piszkos szájrésze összeszorult egészséges foga körül. Az első
rántással több gyökér is kiszakadt, és Nimue mély torokhangon felhördült a
fájdalomtól. A fogorvos keze erős volt, és gyorsan dolgozott. Bal felé rántott,
majd jobb felé. Nimue megpróbálta hátrahúzni a fejét, de a fogó szorosan
tartotta. Hallotta, hogy a fogorvos valahol a távolban így szól:
– Ettől majd megkönnyebbül a kisasszony. – A szájában tátongó üregbe
vér tolult, ahogy a fogó elvégezte feladatát, és a fog kijött. Szájába rongyot
tömtek. Nimue kábán kinyitotta a szemét, és megpillantotta a fintorgó őrt és
az önelégült vörös paladint. A fogorvos keze most a nyakán volt, ajka a
füléhez ért. – Készen vagyunk gyermekem.
Az őr, visszaszerezve tekintélyét, intett, hogy mehetnek.
– Elég volt ebből! Menjetek!
A fogorvos csettintett lovának, és kerülte a szemkontaktust a paladinnal;
Nimue belenyögött a rongyba, állkapcsa lüktetett. A vörös paladin továbbra
is Nimuét nézte, ahogy elhaladtak; próbálta kiprovokálni, hogy visszanézzen,
de a lány nem fordult vissza, és ahogy áthaladtak a kapun, halkan felsóhajtott.
NIMUE LECSUSSZANT A SZEKÉRRŐL, ÉS elvegyült a tömegben.
Nagyon kevés ideje volt. Ha nem találja meg Arthurt, azt kockáztatja,
hogy itt ragad Sólyomlak falai között, miközben a vörös paladinok
átvizsgálják a városba érkezőket és az onnan távozókat.
Mivel közeledett az este, a boltok lassan zártak, de a Hollószárnyban csak
most kezdtek gyülekezni az emberek. Nimue átfurakodott két, belépésre
várakozó gazda között, és benyomult az ajtón. Fogott egy széket, és felállt rá,
hogy belássa az egész fogadót; a véres rongyot még mindig a szájához
szorította. Ahogy végignézett az arcokon, lassan elnehezült a szíve.
A sarokban, ahol múltkor Bors a helyi gazdákat fosztotta ki, most kormos
fiúk ültek a közeli öntödéből.
– Hé! Szállj csak le onnan! – Valaki megrángatta Nimue köpönyegét. Egy
másik vendég megtaszította. Nimue lemászott, azonban mivel alacsony volt,
csak vállak sorfalát látta. Nem volt más hely, ahova mehetett volna.
Gondolatai a kard felé kalandoztak. Talán az öntödében érmét
olvaszthatnának belőle. Vagy talán a pénzváltóban kaphat érte valamit?
Odakint, a tér fölött előbújtak a csillagok. Szolgák gyújtották meg a
fáklyákat. Nimue eltűnődött, vajon mennyire lenne bölcs dolog meglátogatni
a kovácsot, hogy felbecsültesse vele a kardot. Ha bárkinek is megmutatja,
azzal olyan kérdések özönét zúdíthatja a fejére, amelyekre biztosan nem tud
válaszolni. Fáradt tekintete elkezdte kémlelni az ajtónyílásokat, ahol
megaludhat, mielőtt az éjjeliőr kihajítja a kapun túlra.
 Egyszer csak megszólalt egy harang, és egy kikiáltó sietett ki a térre két
vörös paladin kíséretében. A városi nép és a boltosok körbevették őket.
– Figyelem, figyelem! – kezdte a kikiáltó. – A Vatikán parancsára
borzalmas bűnök elkövetése miatt, melyek közé tartozik a
csecsemőgyilkosság, az emberevés és az Úr szolgáinak lemészárlása démoni
lelkek segítségével…
Nimue behúzta a nyakát, és búvóhely után nézett.
– …kihirdetjük, hogy harminc aranydénár üti a markát annak, aki elfogja
vagy megöli a farkasvérű boszorkány néven ismert gyilkos tündérlányt!
Bárki, aki segítséget vagy menedéket nyújt ennek a boszorkánynak, az
eretneknek számít, és így az egyház törvénye alapján kínzással és
máglyahalállal büntetendő!
Nimue arcába húzta kámzsáját, és megindult a kikiáltóval ellenkező
irányba, azonban majdnem nekiütközött egy szürke ló farának. A ló felemelte
hátsó lábát, hogy hátrarúgjon, és lovasa bosszankodva pillantott hátra. Bors
volt az.
– Nézz a lábad elé, ostoba marha!
Bors nem látta Nimue arcát a kámzsa alatt; a lány megelőzte a lovat, és
előrerohant a többi zsoldos mellett Egyiptomhoz, Arthur fekete lovához.
Nimue megérintette Arthur kezét. Ahogy Nimue hátrahúzta kámzsáját, a fiú
lepillantott rá.
– Nimue?
Nimue szólni sem tudott a megkönnyebbüléstől és a kimerültségtől.
Megingott álltában, Arthur pedig átvetette a lábát a nyergen és leugrott mellé,
még épp időben, hogy elkapja a karját, mielőtt összeesik. Társaira pillantott,
majd pár méterrel arrébb vezette a lányt; egy pislákoló fáklya alatt álltak
meg.
– Én… – Nimue beszélni próbált, de csak zokogás tört ki belőle.
 – Mi történt?
– Meghaltak! – nyögte Nimue, és gyűlölte magát azért, hogy képtelen
abbahagyni a sírást.
– Kik haltak meg? Nem értek semmit!
– Mindenki! – hörögte Nimue; erőt vett rajta a düh és a rémület.
Megragadta a fiú karját; attól félt, hogy megijeszti.
Árnyék vetült rájuk. Bors megperdítette Nimuét. A lány látta rajta, hogy
megpróbál rájönni, hol látta korábban, de megzavarta Nimue rövidre nyírt
haja.
Nimue nem tehetett mást: gyorsan letörölte könnyeit, és taktikát
változtatott.
– Felfogadom magát! Fizetséget is adok!
Bors szeme tágra nyílt.
– Te a boszorkány vagy!
– Fizetséget is adok! – ismételte meg Nimue. – Csak segítsenek megtalálni
Merlint! Dolgom van vele.
Arthur pillantása ide-oda járt Nimue és Bors között. Nem értette, miről
beszél a lány; tulajdonképpen maga Nimue sem.
Bors felnevetett.
– Merlint? Nocsak, Arthur, ez a lány ismeri Merlint! Bolond egy
nőszemély vagy te, mi? Lefogadom, hogy egy megveszekedett vasad sincs!
– De igen, van! Van nálam valami nagyon értékes, amit el kell vinnem
Merlinnek. Ha segítenek nekem, busásan megfizetek érte! – Nimue
végignézett a téren. A vörös paladinok itt lehetnek a közelben.
Bors durván megragadta Nimuét a köpenye nyakánál fogva.
– Boszorkány, már így is az adósom vagy! – Ahogy megfogta a lányt,
kitapintotta valamit rajta. – Ez meg mi? – Lehúzta Nimuéról a hátára vetett
kardot.
 – Csak egy kard! – lihegte Nimue.
– Nézzük csak meg!
Nimue kikapta Bors kezéből a fegyvert.
– Majd én megmutatom. – Kihúzta a kardot a hüvelyből; a rúna
megcsillant a fáklya fényében.
Bors mohón megdörzsölte a száját.
– Add csak ide!
De Nimue ismét a köpönyege alá rejtette a kardot.
– Ennyi elég volt.
– Hol van a barátnőd, Pym? – kérdezte Arthur.
– Azt hiszem, halott.
– Halott? – Arthur idegesen végigszántott a haján.
Nem volt idő magyarázkodni.
– El kell vinnem a kardot Merlinnek. Több aranyat fizet majd neked, mint
amennyit el tudsz képzelni! De azonnal indulnunk kell.
– Inkább csak elviszem a kardot, és akkor kvittek vagyunk, nem? – Bors
ismét megragadta Nimue köpönyegét, de a lány lerázta magáról.
– Ne merészeld!
– Bors… – kezdte Arthur, de Bors ujját fenyegetően Arthur arcába
nyomta.
– Tudd, hol a helyed, fiam! Az én ízlésemnek túlságosan barátságos vagy
ezzel a parasztlánnyal! – Bors visszafordult Nimue felé. – Ide figyelj, te lány!
Add ide a kardot, és menj utadra!
– Nem! – Nimue érezte, hogy a hátán levő hegek a pékség téglafalának
dörzsölődnek.
Bors tett egy lépést Nimue felé.
– Különben… elveszem a kardot, és a bokádnál fogva rángatlak el a vörös
paladinokhoz. Te döntesz!
 – Ide figyelj, majd én… – vágott közbe Arthur, de Bors megfordult, és
kézfejével arcul ütötte a fiút.
– Te majd szépen fogod magad, és visszaülsz a lovadra! Ez nem a te
dolgod!
Arthur visszabotladozott Egyiptomhoz; az arcát szorongatta. Lova
felhorkant és felágaskodott.
– Add csak ide, drágaságom! – Bors lapátkeze a lány után nyúlt.
Nimue hátravetette köpönyegét a bal vállán. Jobb kezével kibontotta a
vállszíjat, ami a kardot a hátán tartotta. A pengét a karja hajlatába fogta, és
végigsimította a keresztvasat.
Bors szeme felcsillant.
– Okos kislány!
Airimid Ujjai megjelentek Nimue arcán, és a zsongás a gyomrában
sistergő sziszegéssé változott, amely forró vérként pezsgett végig a karján,
egészen az ökléig. Nimue szorosabban fogta a bőr borítású markolatot,
gyorsan körbefordult, és egyetlen, tiszta vágással leválasztotta Bors kézfejét a
csuklójáról. A csapás ereje miatt a levágott kéz hanyatt bucskázott a
levegőben, majd kilenc méterrel arrébb pottyant a földre, a téren. Bors
felüvöltött, és a csuklója fölé bámult, a levegőbe, ahol korábban a keze volt.
– Próbáld meg még egyszer, és levágom a másikat is! – Nimuét valami
vad, mámorító érzés öntötte el. Úgy érezte, öt méter magas, és csizmája
sarkával képes eltaposni Borst és sikoltásait. Azt érezte, hogy a kard saját
karja meghosszabbítása; olyan könnyű volt, olyan természetes. Lángoló erő
ömlött végig rajta és a kardon is. Önkéntelenül elmosolyodott.
Bors hátrahőkölt, vérző csonkját szorongatta, és azt bömbölte:
– Öljétek meg ezt a boszorkányt!
Nimue leküzdötte az eufóriát, bár érzékei továbbra is élesek maradtak.
Átrohant a téren, félrelökte Arthurt, felpattant Egyiptomra, és maga mögé
nyúlt, a fiúért.
– Gyere!
– Arthur! – kiáltotta Bors. – A belednél fogva lógatlak fel!
Arthur felugrott lova hátára Nimue mögé, a lány pedig bevágta sarkát az
állat bordái közé, és átvágtatott a téren.
A városiak szanaszét futottak, menekültek a vérontás elől. Szolgák
rohantak elő a keleti kapuhoz vezető sikátorból, miközben Bors parancsára a
többi zsoldos sietségre ösztökélte lovát, és Arthur és Nimue után eredt.
– Most hová megyünk? – kiáltotta Arthur.
– Nem tudom!
– Add ide a nyavalyás kantárszárat!
Arthur átnyúlt Nimuén, és azzal a kapuval ellenkező irányba fordította
Egyiptomot, amelyiken az állat éppen áthaladt volna.
– Most mit csinálsz?
– A nyugati kapuhoz! Ott kevesebb az őr!
Egy vörös paladin rohant feléjük, kivont karddal, de Arthur a szerzetes
álla alá rúgott. A vörös paladin egyenesen a csatornában kötött ki, miközben
Arthur bevágtatott két épület közé. Cikcakkvonalban haladt végig a
sikátorokon át, hogy lerázza üldözőit, és végül egy csendes térre ért ki, ahol a
félig felépített székesegyház magasodott föléjük. Valahol távoli harang
csendült.
– A fenébe is! Lezárják a kapukat! – Arthur gyorsabb tempóra biztatta
lovát, és egy újabb utcába értek be. A fáklyák fénye az épületek hosszú
falaira vetítette üldözőik árnyékát. A zsoldosok dühös csapatban vágtattak
utánuk. A nyugati kapu még mindig negyvenöt méterre volt; a szolgák
rohantak, hogy bezárják.
 Arthur sietségre ösztökélte Egyiptomot.
– Fejet le! – üvöltötte. – Fejet le! – Nimue arcát a nyereghez nyomta,
ahogy a lefelé ereszkedő kapu felé száguldottak. Arthur két kézzel átölelte
Egyiptom nyakát; átvágtattak a kapu alatt, és bár a vas súrolta a hátukat és
elszakította köpenyüket, mégis kiértek a városfalon túlra.
Csak a csillagok világítottak, ahogy kirobogtak az útra.
A PENDRAGON-KASTÉLY ÖSVÉNYEIN VÉRFOLYAM hullámzott
végig, miközben egy csapat szolga vödrökkel és seprűkkel próbálta tisztára
mosni az udvart az elátkozott eső után. Sokan védőimákat mormoltak munka
közben; gyorsan terjedt a szóbeszéd a borzalmas előjelről és arról, hogy mit
is jelenthet a király számára.
Senki nem rettegett jobban, mint maga Uther, aki teljes fegyverzetben
viharzott végig a kastélyon. Tudta, hogy a véreső figyelmeztetés volt,
úgyhogy felfegyverzett katonákkal és a hűséges Sir Berickel vette körül
magát.
– Merlin! – harsogta Uther. – Hol a kilencedik pokolban van ez a
gazember?
Sir Beric lassan kocogott, hogy lépést tartson a királlyal.
– Nem tudjuk, Felség. Már mindenhol kerestük. Nem nyit ajtót senkinek.
– Akkor törjék be azt az ajtót!
Uther a fáklyavivő katonákat a hatalmas kastély belső udvarára vezette.
Odasietett Merlin házának ajtajához, és erőteljesen bedörömbölt.
– Merlin, te istenátka, odabent vagy?
Odabent volt.
Merlin reszketett az izzadságtól nedves takaró alatt, amely a megégett
bőrhöz tapadt. Hogy tompítsa a fájdalmat, rengeteg bort ivott, és a bőrét
tapogatta.
– Merlin! – A ház belereszketett Uther kopogásába.
 Végül Merlin felült, elfintorodott, és az ajtóhoz botorkált, majd résnyire
kinyitotta. Arcát egészen közel dugta a királyéhoz.
– Felség.
Uther fintorgott.
– Egek, ember, te részeg vagy?
– Minden rendben van, ura vagyok a helyzetnek, minden nagyszerű! Már
csak egy kis időre van szükségem, hogy tanulmányozzam az ómeneket. –
Merlin beszéde olyan összefolyó volt, hogy alig lehetett érteni.
– Tanulmányozni az ómeneket? Véreső hullott a palotánkra! Hol itt a
rejtély?
– Hamarosan kimerítő jelentéssel szolgálok, Felség. Nem szabad
elhamarkodott következtetésekre jutni. – És ezzel Merlin becsapta az ajtót
Uther orra előtt.
A király arca bíbor színben játszott.
– Törjetek be! Törjétek be azt a rohadt ajtót, és hozzátok ide, elénk!
Két katona sietett engedelmeskedni. Acélos vállukat a tölgyfa ajtónak
vetették. A fa kezdte megadni magát.
– Talán a recsegéstől majd kijózanodik – morogta Uther.
Sir Beric az ajkába harapott.
– Bölcs dolog ez, uralkodóm? Merlin különös lény, az egyszer biztos, de
mégis csak a mi lényünk. Nyilván nem óhajtunk még inkább ellenszegülni a
sötét erőknek.
 A recsegő-ropogó fa hangjára visszafordultak a ház felé. A katonák
beözönlöttek. Uther király is belépett utánuk, azonban csak azt látta, hogy a
szobák üresek, és a hátsó szoba ablakának zsaluja nyitva van.
Merlin eltűnt.

Arthur elkapta Nimue karját, mielőtt a lány lecsúszott volna a nyeregből.

Nimue ösztönösen elhúzódott tőle.
– Elaludtál – mondta Arthur.
– Nem, nem aludtam el – mormolta Nimue, ahogy kiegyenesedett, és
erőtlenül megragadta Arthur tunikáját. Azonban másodpercek múlva
homloka a fiú hátának ütődött és teste elernyedt.
Arthur oldalba bökte.
– Hagyd abba! – morogta Nimue.
– Megint elaludtál.
 – Nem alszom.
– Hagynom kéne, hogy leess, és akkor nem lenne több gondom veled.
Nimue képtelen volt összeszedni magában annyi erőt, hogy visszavágjon –
ez egyértelmű jele volt annak, hogy elérte a határait. Hamarosan le kell
táborozniuk. Csigalassúsággal haladtak. Órák óta lovagoltak dél felé,
a Szigonyhegy irányába; nem távolodtak a vörös paladinok területéről,
hanem inkább mélyebbre hatoltak bele. Arthur tudta, hogy Egyiptom addig
megy, amíg össze nem esik, de kezdte érezni az állat kimerültségét. Lova
szája szélére kiült a hab. Innentől egyre nehezebb lesz a terep, és az utak még
veszélyesebbek. Csak itt, a hajnal előtti csendes, kék sötétségben kezdett el
derengeni Arthur számára az éjszakai események jelentősége.
Hol hagyhatnám ott ezt a lányt? Folyton ez járt a fejében.
Ki az istencsodája ez a lány?
Mégis mihez kezdjek vele?
Arra gondolt, hogy talán Yvoire-ban, a zárdában befogadnák, de ez a lány
a tündérnép tagja és a vörös paladinok vadásznak rá.
És levágta Bors kezét!
Arthur számára nem volt idegen a fejpénz, a bandaháború és a vérbosszú
fogalma. Általában mindig kivágta magát a nehéz helyzetekből, de ez most
más volt. Gondolatai száguldoztak, miközben azon tűnődött, hogy mi lehet
Bors következő lépése.
Két lehetséges megoldás volt a zsoldosok számára. Egy: azonnal utánuk
vágtatnak, és ez esetben egy órán belül beérik őket. Bors és katonái mind
kiváló lovasok, lovaik remek állapotban voltak, és bár Egyiptom kivételes ló,
ketten is ültek rajta, és több mint egy napja nem pihent rendesen. Vagy, és
Arthur ezért imádkozott, Borsnak a csonkja miatt orvosra lesz szüksége, és ez
legalább néhány órával lelassítja. A vágás tiszta volt. Arthur úgy érezte,
százból egyszer sem tudna ilyet suhintani. Fennállt az esélye, hogy Bors ott
az utcán elvérzett, bár Arthur gyanította, hogy nem lesz ilyen szerencsés.
Trysten ügyes kötést tesz majd rá, és Bors egyébként is keménykötésű fickó.
Soha nem felejti el ezt az esetet. Soha nem felejti el Arthur árulását, sőt, azt
végképp nem, hogy egy parasztlány levágta a kardforgató kezét. Ettől a
történettől a hasukat fogják majd a népek a fogadókban egészen az Északi-
tengerig.
Arthur a fejét ingatta. Egyedül kellett volna eljönnie. Ennek a lánynak a
gondjai nem az ő gondjai.
Bors keze kilenc métert repült a levegőben.
Még egyszer meg kell néznem azt a kardot.
Nimue ismét balra dőlt, és Arthur maga mögé nyúlt, hogy elkapja a
köpönyegénél fogva. A lány tiltakozva mormolt valamit, és megpróbált
egyenesen ülni.

Egy órával később a kis tábortűz minden erejével melegítette őket a hűvös
köd ellenében. Arthur úgy táborozott le, hogy egy csalitos válassza el őket az
úttól, és azon imádkozott, hogy elég kicsi legyen a tűz ahhoz, hogy ne árulja
el őket. Nimue egy fának dőlve aludt, összegömbölyödve, akár egy
kisgyermek; feltekert köpönyegét használta párnának. Arthur harapott egy
kicsit a szikkadt sajtból, és a kardot figyelte. Felemelkedett, óvatosan, nehogy
felébressze a lányt, és átemelte a kirojtosodott ruhaanyagból készült hevedert
az alvó lány feje fölött.
Kivonta a kardot, és megforgatta a tűz fényénél. Igazi remekmű volt,
puha, hajlékony, azonban a penge hegyén a vas és az acél tökéletes
súlyozással úgy találkozott, hogy halálos erővel csaphasson le.
Mi több, a kard zsongani kezdett Arthur kezében. Szívverése egyre
szaporább lett. Lassan megforgatta a levegőben, és lekuporodott, hogy
visszaverjen egy láthatatlan csapást. Gyorsabban fordult meg, és a penge
elsuhogott a füle mellett. Arthur a megfeketedett penge csorba részeit
tanulmányozta. Ez a penge ősi csaták veteránja. A kardgombon levő különös
rúna, az ezüst gravírozás: még soha nem látott ezekhez hasonlót sem. Királyi
kard? Ünnepi kard? Nem tűnt sem germánnak, sem mongolnak. De római
sem volt, sem pedig genovai. Mindegy, olyan fegyver volt, amely tiszteletet
parancsolt. Felbecsülhetetlen értékű darab.
Arthur Nimuéra pillantott.
A kard segítségével feljuthat valamelyik kereskedőhajóra, és biztonságban
elér a távoli partokig. Ez a kard segítheti az egyezkedést a viking nagyurakkal
– vagy torkokat vág át, vagy gordiuszi csomókat. Ez a kard segítheti abban,
hogy saját zsoldosokat fogadjon fel, kiváló katonákat, nem pedig
kocsmatöltelékeket, és kihallgatásokra juthat be bárók udvarába, ahol
tiszteletreméltó feladatokat kaphat.
Ha a birtokába kerül, ez a kard segíthet visszaszerezni a becsületét.
Nimue megrezzent. Arthur felé fordult, és meglátta a kardot a kezében.
– Mit csinálsz?
– Semmit… én csak…
– Add vissza! – Nimue talpra ugrott. Kicsavarta a kardot Arthur kezéből,
majd visszadugta a hüvelybe, és újra a hátára vetette, amitől a parasztingváll
lecsúszott a válláról, és felfedte a hátát.
– Csak egy kicsit megnéztem…
– A „csak egy kicsit megnéztem” kicsit a lopásra hasonlít!
– Megőrültél? Nem tudod, kik a barátaid?
– Miféle barátaim?
– Mondjuk az a barátod, aki az életét kockáztatja, hogy mentse a bőrödet!
– Engem mentettél vagy a kardot?
Nimue hátat fordított a fiúnak, és leroskadt a fa mellett; átfogta két térdét.
– Megsérültél – mondta Arthur, miközben felé lépkedett.
 Nimue megfordult.
– Tessék? Nem, nem sérültem meg.

Látja a hegeket. Nimue arca lobot vetett, ahogy meztelen vállára pillantott, és
gyorsan felhúzta az inget, hogy elfedje a hegeket.
– Semmiség. – Annyira lüktetett kihúzott foga helye, hogy alig tudott
gondolkodni.
– Nem semmiség. Megsérültél.
– Jól vagyok!
Arthur gyengédebb hangot ütött meg.
– Megpróbálhatom bekötözni. Maradt még egy kis bor. Némi anyag,
kötésnek. Ha elindul az üszkösödés, véged van.
Nimue sokáig hallgatott.
– A hegek nem frissek. Csak úgy tűnnek.
– Ez mit jelent? – ült le Arthur a tűz mellé.
– Hogy csak hegek. Régi hegek.
– Hegek, amik sose gyógyulnak be?
Nimue bólintott.
– Ennek semmi értelme.
– De van… – tétovázott Nimue – ha a sebeket fekete mágia okozta. –
Látta, hogy a fiú arcán aggodalom suhan át, és ez felbosszantotta.
– Azért, mert te ööö… te egy ööö…
– Mi vagyok? Boszorkány? – fejezte be Nimue éles hangon.
– Nem, csak ööö… nem tudom. Vagyis nem hiszem, hogy…
– Nem, nem hiszed, ugye? Mit jelent ez neked? Ez a szó?
– Figyelj, felejtsd el!
– Én az ég népe tagja vagyok. A népünk hajnalban született. Ősi
királynőink megidézték az esőt, uralkodtak a nap felett, és életet adtak a föld
termésének, míg a te fajtád kövekkel játszadozott.
Arthur felemelte a kezét.
– Megadom magam.
Nimue az égre emelte a tekintetét, és elvből duzzogni kezdett.
Nemtörődöm embervérű, gondolta. De a kellemetlen érzés mélyebbre hatolt
benne. Soha nem menekülhet tőlük. A hegektől. Örökre megbélyegzett lesz,
örökre számkivetett. Még a saját népe is fél tőle. Arthur miért ne félne? Látta
a szemében. Meg akar szabadulni tőlem. Nem hibáztatom érte.
Arthur egy fadarabbal megforgatta a parazsat. Pár kínos pillanat után így
szólt:
– Csak úgy láttam, mintha fájt volna.
– Hát nem – mondta Nimue gyorsan. – Általában nem szokott fájni.
Felnézett a fiúra. Tekintetük összetalálkozott a tűz felett.
– Olyan, mintha karomnyomok lennének.
Nimue bólintott.
Az emlék mocorogni kezdett agya hátsó zugában. Még most is érezte a
hagyma szagát az apja hajában, ahogy a szülei között aludt. Az volt a világon
a legmelegebb, legbiztonságosabb hely, legalábbis addig az éjszakáig, amikor
az egész elkezdődött: a látomások, a képek, a varázsigék és a rettegés, amikor
az a nyúlósan édeskés hang a nevén szólította:
– Nimue…
– Ötéves voltam – kezdte Nimue, és a lángokba bámult.
– Nimue… – suttogta ismét a hang. – Nimue kimászott az ágyból, és
kiment fakunyhójuk elé.
– Hahó! – kiáltott az éjszakai levegőbe. A falu olyan csendes volt.
Emlékezett rá, hogy meztelen lába a sarat tapossa, és a gyomra úgy zsong,
akár egy hegedűhúr, miközben a hang újra megszólalt.
– Nimue, miért nem jössz ide hozzám?
 – Merre vagy? – kérdezte Nimue. A hold olyan fényesen ragyogott azon
az éjszakán, hogy szinte egy teljes ösvényt megvilágított a falun át; az ösvény
elhaladt a törzsfőnök háza mellett és bevezetett a Vaserdőbe.
A legtöbb gyermektől eltérően Nimue soha nem félt éjjel az erdőben. Az
anyja volt a druidák főpapnője a faluban, és az apja, Jonah mindenki által
tisztelt gyógyító volt. Nimuénak már kicsi korában meséltek a rejtőzőkről.
Tudta, hogy nagyon aprók, és a dolgok belsejében rejtőznek – a levélen
található harmatcseppben vagy egy fa kérgében. És amikor megmutatkoznak,
mindenki számára láthatatlanok, kivéve azokat, akik különleges, látó
tekintettel vannak megáldva. Lenore képes volt olyan dalokat énekelni, amik
a fénybe csábították a rejtőzőket úgy, ahogy a macska hátán szikrák
pattognak a gyengéd simogatástól. Nimuénak soha nem volt oka félni a
rejtőzőktől. Soha senki nem mondta neki, hogy ahogy a rejtőzők
megtalálhatják őt és beszélhetnek vele, vannak más dolgok is, sötétebb,
borzalmasabb dolgok, melyek szintén megtalálhatják és beszélhetnek is vele.
Nimue ötévesen a barátainak tekintette a rejtőzőket, bár nemigen voltak
barátai. Ezért is izgatta ez a hang. A hang játszani akart vele.
Nimue belépett a fák közé, és érezte meztelen talpa alatt a tűleveleket.
A gyomrában levő zsongás lágyan a hang felé vitte.
Merre vagy, Nimue?
Jövök! Türelem! Sehol nem talállak. Nimue a holdfényben fürdő ösvényen
haladt, míg végül elérte a barlangokat: ezek az ívbe hajló sziklák
sírkövekként ragyogtak a holdfényben. Még ennyi idősen is tudta, hogy a
barlang tiltott terület.
– Miért vagy odabent? – kérdezte.
Kis csönd állt be.
– Szükségem van a segítségedre – jött a halk válasz.
Nimue felmászott a barlangokat alkotó sziklákra, ügyelve arra, hogy ne
horzsolja le meztelen talpát a meglehetősen éles peremen.
– Itt vagyok – mondta.
– Elbújtam előled.
Nimue benézett a két hatalmas sziklafal közötti mélységbe, ahol a hold
egy sárhalmot világított meg, nagyjából három méterrel alatta. Mindig is
ügyes sziklamászó volt, kis ujjai megtalálták a bemélyedéseket a sziklákon,
így meglehetősen könnyen ereszkedett le a mélyedésbe. De odalent mindent
beborított a sötétség; ide még a holdvilág sem ért el.
– Hahó!
– Itt vagyok, édeském – szólalt meg a hang a sötétben. – Gyere közelebb!
Gyomrában fájdalmasan dübörgött az a zsongás, ami a sötétség felé húzta.
Rájött, hogy bármi is van a sötétben, bármi is vonzotta, az valahogy idecsalta.
– Az anyád szemét örökölted – suttogta a hang.
Majd fekete bunda csillant meg a holdfényben, azt sugallva, hogy az
árnyékok között megbúvó lény egy medve. De nagyobb volt, mint egy
medve. Nagyobb volt, mint bármi, amit Nimue valaha látott. A lény hatalmas
válla beszorult a barlang falai közé. A fényben előbukkantak karmai, melyek
hosszabbak voltak, mint Nimue karja; kis, malacszerű szeme sárgán villogott
egy olyan pofában, amely ezer marcangolástól tűnt viharvertnek. Lógó, véres
állkapocs nyúlt ki vigyorgó pofájából, és hosszú, vastag orrnyergéről
cafatokban mállott a hús.
Nimue elméjében az anyjáért kiáltott. A Démonmedve nehézkesen
kicsoszogott a fénybe.
– Csak Lenore méhének gyümölcse tudja csillapítani rettentő éhségemet –
suttogta.
Nimue megfordult, kezét a falnak nyomta, fogódzót keresve. Mielőtt
mászni kezdhetett volna, megérezte, ahogy három kard hegye a falhoz
szegezi. A karmok visszarántották. Nimue felüvöltött. A karom nyoma
perzselő volt. Bátran hátrapillantott, és látta, ahogy a Démonmedve
megkóstolja a vérét, mint egy gyerek, aki lelopja a tej fölét. Majd a medve
rávigyorgott. Nimue véres hálóinge rátapadt a hátára és a lábára.
Egyszer csak meghallotta anyja hangját a fejében; sürgető volt, de
nyugodt.
– Szólítsd a rejtőzőket, Nimue!
– De nem tudom, hogyan! – üzent vissza gondolatban az anyjának. –
Segíts!
– Nem érlek el időben.
Ettől Nimue magához tért. Rájött, hogy cselekednie kell. Lehunyta a
szemét, és segítséget kért. Gondolatai elértek minden sziklát, levelet és
faágat, minden hernyót, hollót és rókát. A gondolataival sikoltott a rejtőzők
felé, miközben a Démonmedve kiszagolta őt a levegőben, majd lehajtotta
busa fejét, és véres orrával túrni kezdte a földet. Nimue érezte rajta a halál
bűzét. A Démonmedve kitátotta a száját, hogy egészben falja fel Nimuét.
Nimue folyamatosan szólongatta a rejtőzőket.
A gleccserszakadék fala megremegett Nimue tenyere alatt, és a
gyomrában levő zsongás magas hangú sikollyá élesedett. A Démonmedve
felhorkant és körülnézett, miközben a barlang fala beomlott, és por töltötte be
a levegőt. Nimue ropogást hallott, egyenesen a feje fölül. Felnézett, és látta,
hogy egy óriási szikladarab leválik a falról és lezuhan. Olyan gyorsan zuhant,
akár a nyaktiló pengéje; nem volt ideje reagálni. Amikor meghallotta a
nedves, reccsenő hangot, Nimue lehunyta a szemét. Iszonyatos üvöltés
töltötte be a gleccsert, egyetlen forró széllökéssel, majd utána ezer különféle
sikollyá szakadt szét.
Néhány másodperc után Nimue végre összeszedte magát, és kinyitotta a
szemét. Emlékezett rá, hogy nézi a hatalmas, függőleges kőlapot. Éles
pereme kettészelte a Démonmedve koponyáját.
Nimue belebámult a tűzbe.
– Ezután már semmi nem volt a régi. A hegek soha nem gyógyultak be, amit
a nép tagjai közül sokan annak tulajdonítottak, hogy elátkoztak engem. Még
az apám szeme is hidegen fénylett. Soha többé nem ölelt át. Azután az
éjszaka után látomásaim lettek, amik néha olyan erősek voltak, hogy… –
Nimue odapillantott Arthurra, aki élénken figyelt – elfelejtettem, hogy mi
történt. A varázslat zavarba ejtette az apámat. Megrémítette. Keserű
gyógyitalokat itatott velem, azt gondolta, így majd megtisztulok a gonosz
lélektől. Az egyetlen eredménye az volt, hogy rosszul lettem. Úgyhogy apám
eltávolodott tőlem. Egyre több bort ivott. Sötét arccal járkált, és gyakran úrrá
lett rajta az indulat.
– És az édesanyád? – Arthur hangja megijesztette Nimuét, de a fiú
kedvesen, ítélkezés nélkül szólalt meg.
– Anyám azt gondolta, különleges vagyok. De utáltam a tanóráit.
Állandóan veszekedtünk. – Nimue szárazon felnevetett, majd elhallgatott.
Érezte, hogy felgyülemlik benne a szégyen, és szeme égni kezd a könnyektől.
Elfordult Arthurtól, hogy a fiú ne lássa. – Nem akarok tovább beszélgetni.
Arthur szóra nyitotta a száját, de láthatóan meggondolta magát. A tűzben
megreccsent az egyik ág. Csendben üldögéltek.
Egyszer csak sikolyok hasítottak az éjszakába.
Üvöltés. A fák között erőszakos hangokat hozott a szél.
Nimue felállt, gyorsan eltaposta a tábortüzet, így sötétségbe burkolództak.
Nehezen lehetett megbecsülni, milyen messze vannak a hangok. Újabb
szánalmas sikoly hallatszott, majd csend lett. Átmeneti nyugalom. Aztán
durva kiáltások, rémült, túlélésért küzdő sikolyok. A hang túlságosan is
ismerős volt.
Kardok csattogását hallották. Aztán a hangok egyesével elhallgattak.
Nimue öklét a szeméhez emelte, hogy leküzdje dühét. Egyetlen, könyörgő
hangot hallottak még, aztán… semmi.
Nimue visszament a fájához, és a földre rogyott.
Az arc nélküli áldozatok vádló csendje megült felettük az erdőben.
A DÉMONMEDVE KITÁTOTTA A SZÁJÁT, HOGY EGÉSZBEN FALJA FEL NIMUÉT.
MÁR AZELŐTT HALLOTTÁK A LEGYEKET, hogy megpillantották
volna a hullákat. Amikor Arthur és Nimue befordult a napsütötte ösvényre,
meglátták egy lerohant karaván felfordított szekereit. Az erdőt betöltő
hatalmas bükkfák vöröslő levelein csak nehezen tört át a hűvös, novemberi
napfény. Nimue először azt hitte, hogy az úton leesett csomagok hevernek, de
kiderült, hogy holttestek azok. Ott feküdtek kiterülve az úton és még beljebb,
a cserjésben is; rémült menekülésük közben érték utol és kaszabolták le őket.
Ahogy közeledtek, Nimue lecsúszott Egyiptom nyergéből.
– Nem akarunk itt hosszan időzni – figyelmeztette Arthur, de Nimue nem
törődött vele. – Valószínűleg a közelben vertek tábort, hogy nappal rabolják
ki a szekereket, azért, hogy semmi ne kerülje el a figyelmüket.
Nimue a hátára gördítette egy nő véres holttestét; alatta halott kisgyermek
feküdt. Az anya teste nem volt elegendő védőpajzs a paladinok pallosa ellen.
A gyermek arca angyali volt, és békés, arcát és szemhéját kékre festette a
halál. Nimue megsimogatta a kislány fátyla alól kikandikáló fürtöket.
– Bátor vagy, ugye? – suttogta Nimue. – Lenyűgöz a bátorságod. Nem
sírtál. Erős maradtál az édesanyád kedvéért. – Megfogta a kislány hideg
kezét. Eszébe jutott, hogy ő otthagyta az anyját a templomban. Annyira
szégyellte magát! – Bárcsak én is olyan bátor lennék, mint te!
Nimue érezte a gyomrában a mozgást. A zsongást.
A kislány szemhéja felpattant.
Egyiptom felnyihogott, és idegesen megfordult; megérezte Arthur
feszültségét. Arthur az erdőt kémlelte, szeme ide-oda járt: mozgást keresett a
fák között. Azonban önkéntelenül, vissza-visszanézett a holttestekre.
Úgy tűnt, a paladinok most lusták voltak kereszteket ácsolni. Három
druida férfit külön-külön fákhoz kötöztek, és egyszerűen addig kaszabolták
őket, amíg felismerhetetlenné váltak.
Arthur pillantása valami még szokatlanabbon állt meg. Az a valami a
karaván elején volt. Arthur átvetette a lábát a nyeregszarvon, és leszállt
Egyiptomról, hogy közelebbről is megnézze. Egy nő holtteste volt, akit
ültében nekidöntöttek a szekér egyik kerekének. A fejét, amely a közelben
hevert, egy kutyáéra cserélték ki. A szekér oldalára valaki vérrel egy feliratot
mázolt.

ADJÁTOK ELŐ A FARKAS-BOSZORKÁNYT!

Nimue szíve vadul vert. Minden ösztöne azt súgta, meneküljön, de a zsongás
miatt egy helyben maradt. A hang ott lüktetett a fülében. A kislány szeme
fénytelen volt, de nyitva volt és így bámult rá.
– Figyelnek téged! – A halott kislány ajka alig mozgott.
Nimue rekedten nyögte ki a választ.
– Kik?
A halott kislány hosszan bámulta Nimuét, majd így válaszolt:
– Azok, akik a Hatalom Kardját keresik. Arra várnak, hogy lemondj róla,
és megszerezhessék.
– Anyám azt mondta, hogy vigyem el a kardot Merlinnek.
– A kard téged választott.
A gondolattól Nimuét elfogta a rémület.
– De én nem akarom!
 – Mégis ki a pokollal beszélgetsz te?
Nimue nagyot ugrott, és amikor megfordult, Arthur magasodott fölé.
– S-s-semmi… Senkivel. – Nimue visszanézett a halott kislányra.
A gyermek szeme csukva volt, angyali arca újra nyugodt.
– Van itt valami, amit látnod kell – mondta Arthur halkan.
Odavezette Nimuét a nő testéhez, a szekérnél. Annak ellenére, amit Nimue
az utóbbi napokban látott, elgyengült a térde a vörös paladinok szinte
gyönyörittas mészárlása láttán. Leküzdötte hányingerét.
– És? – morogta.
Arthur a szekérre írt véres szavakra mutatott.
– Csak sejteni vélem, hogy ez rád vonatkozik.
Nimue bámulta a szavakat, majd lehunyta a szemét, és érezte, hogy a kard
melege alatt a hegek lángolni kezdenek a hátán. A kardhüvelyen át is érezte a
pengét, és valami mindent elsöprő harag áramlott fel a bensőjéből, egészen a
nyakáig. Egy pillanatra azt hitte, hogy minden érzékét elvakítja, de aztán arra
kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen, és hagyta, hogy úgy
tekeregjen benne a düh, mint valami elszabadult állat.
– Nem kéne megvárakoztatnunk őket. – Nimue sarkon fordult, és
Egyiptom felé indult.
Arthur zavartan fordult meg.
– Hogyan? Várj – tessék?
ARTHUR LASSÚ LÉPÉSBEN VEZETTE EGYIPTOMOT az ösvényen; pár
percenként megállt és lovasok után hallgatózott, valamint felmérte a terepet.
Nimue érezte Arthur oldalpillantásait, de nem törődött vele. Úgy érezte,
lélekben messze-messze jár. Ki akarta szabadítani a démonokat. Most már azt
is tudta, hogyan kell.
Még ma is érezte apja savanyú főzetének ízét a nyelvén, a krémet, amit
borókából, rutából és szénporból kotyvasztott össze. Bensője
összefacsarodott a reggelek emlékétől, amikor betegen vonaglott az
alvózsákján; túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy felálljon, miközben az anyja
és az apja üvöltöztek egymással. Azonban Nimue az öklendezés és a
méregnyelés ellenére sem volt képes fékezni látomásait, és az őket okozó
démonokat sem tudta kiűzni magából.
Végül az apja összepakolta eszközeit és magvait, feltette őket az egyetlen
lovuk húzta szekérre, és észak felé indult. Nimue aznap babákat fabrikált, és
arra ért haza, hogy az anyja sír, az apja szekere pedig ráfordul az erdő felé
vezető ösvényre. Az apja még csak búcsút sem vett tőle.
Lenore megpróbálta behúzni Nimuét a kunyhóba, de a kislány kirántotta
magát a karjai közül.
– Papa! – kiáltotta, és az apja után rohant. Egy örökkévalóságba telt, mire
utolérte, és akkor úgy lihegett, hogy beszélni sem tudott. Csak a ló kantárját
tudta megráncigálni.
– Engedd el, Nimue! – mondta az apja.
 Nimue az elfojtott sírástól alig kapott levegőt. Ismét megpróbálta
félrerántani a lovat, de az apja korbácsának ütése a csuklóját érte. Nimue
megbotlott és elesett.
– Te sötétséget hoztál erre a családra, Nimue. Nem a te hibád, gyermekem,
de attól még megtetted. Te el vagy átkozva.
– De én olyan vagyok, mint mama! A rejtőzők hozzám is szólnak!
– Akkor majd az anyád megmagyarázza! – morogta az apja. – Adjon ő
nevet a benned levő árnynak! Én ki nem mondom!
– Helyrehozom, papa! – könyörgött Nimue. – Beveszem a gyógyszert!
Nem fogok sírni!
– A véredben van, gyermekem. Nem lehet helyrehozni.
– De mama kedvéért maradhatsz! Nem kell hozzám szólnod, csak kérlek,
ne menj el!
Apja hangja elcsuklott a visszafojtott érzelmektől.
– Menj most! – Csettintett, és a ló elindult. Nimue majdnem egy órán át
rohant utána, amíg a hold fel nem bukkant a fák fölött.
De az apja egyszer sem nézett vissza.
És nem is jött haza.
Arthur halkan káromkodott magában, és Nimue figyelme újra a jelenre
összpontosult. Hat lovat kötöttek ki egy pár fenyőfához, úgy száz lépésnyire
az úttól. Nimue hangokat hallott a távolban. Arthur csettintett a nyelvével
Egyiptomnak, hogy gyorsabban menjenek tovább.
Vörös paladinok. A szavak olyan hatással voltak Nimuéra, mint olajnak a
tűzre. Tűz volt ez, amely átsöpört a bensőjén. Az apja távozása, Lenore
utolsó, haldokló kiáltásai, Biette, akit a sárba rúgtak, a paladin kihívó
tekintete Sólyomlakban, a démonpap hideg tekintete, Pym, aki a nevét
kiabálja.
Nimue lecsúszott a nyeregből és átrohant az úton.
 – Nimue! – sziszegte Arthur.
Nimue futott, közben lehajolt, hogy az ágak ne csapódjanak az arcába;
rohant a lovak felé. Maga mögött hallotta Arthur fojtott káromkodását.
Ahogy megközelítette a lovakat és előhúzta a Hatalom Kardját, az állatok
fújtattak, és idegesen topogtak. Nimue könnyedén levágta a nyergükről az
alvózsákokat, pénzes erszényeket, élelmiszercsomagokat és italos tömlőket;
hagyta, hogy a földre essenek, a lehullott levelekre. Nem törődött Arthurral,
aki úgy hadonászott, mint egy őrült, jelezvén, hogy térjen vissza az útra, és a
lopott holmikra is mutogatott. Aztán Nimue a hangok felé fordult.
Megszorította a kard meleg markolatát.
Érezte. A kard vért kívánt.
Ő is vért kívánt.
Figyelte, hogy dühe átáramlik a kardba, mintha még egy résznyi olvasztott
acél lenne; megélesítette és megkeményítette a pengét. Úgy érezte, mindjárt
elhányja magát. Azonban az érzés nem volt rossz; olyan volt, mint valami
nagyon erős késztetés. Kaszabolni. Ölni. Táplálkozni. Mint egy vadászó
farkas, gondolta. Kiszabadítja a démonokat.
Egy ösvény vezetett lefelé; kiderült, hogy egy sziklákkal körülvett tisztás
felé visz.
Nimue követte a sziklákat, és egy nagy, zöld tó partjához ért, amit
hatalmas, mohával belepett mészkősziklák vettek körül. Lekuporodott a
sárba, néhány méterre a víztől. Körülnézett az egyik szikla legszélesebb
pereméről.
A vörös paladinok a túlsó parton voltak, alig hetven lépésnyire Nimuétól.
A lány torkát dühös sírás fojtogatta, amint eszébe jutott az ég népe keresztre
feszített tagjainak magas hangú sikolya, miközben a lángok a húsukat
nyaldosták.
Ideje bosszút állni értük, gondolta Nimue. Ideje mindannyiukért bosszút
állni!

Ketten voltak a vízben. Csapkodtak, nevetgéltek, akár a gyerekek. A parton

levő négy paladin éppen ételt lapátolt a szájába. A földön szétnyitott pokróc
hevert, rajta lopott holmik, valószínűleg a karavános család kevéske
tulajdona. Vallási totemek, gyertyák, néhány kisgyermekjáték.
Nimue hallotta, ahogy egy ág megreccsen a közelben. Megfordult; Arthur
állt mögötte.
– Mi a fenét csinálsz? – tátogta Arthur.
Nimue a fejére húzta köpönyegét és levette a cipőjét; a sárban hagyta őket,
majd közelebb kúszott a vízhez. Arthur vadul ingatta a fejét.
Nimue a hideg sárba hasalt, jó mélyre belenyomta az ujjait, nagy levegőt
vett, és hüllőként beletekergőzött a vízbe.
Lenyúlt a tó homályos, barna sötétségébe a mederben heverő kövekért;
rájuk is talált. Egyik kezével előretolta magát, másik kezében pedig a
Hatalom Kardját tartotta, amely smaragdzölden csillogott. Hallotta a
paladinok fojtott mókázását, majd meglátta világos, meztelen lábukat, ahogy
a vizet tapossák.

A víz felszínén az egyik szerzetes fojtófogásban elkapta a másikat, és a víz

alá nyomta a fejét; felnevetett, ahogy nézte, hogyan rúgkapál a másik.
Válaszként egy könyök vágott a heréibe, és ahogy társa levegő után
kapkodva feljött, ő elrúgta magát tőle. Ismét birkózni kezdtek. A szerzetes,
akibe belekönyököltek, odaúszott a barátjához, majd tétovázott. Összevonta a
szemöldökét. Petyhüdt szemhéjú szeme csodálattól ragyogott.
Alatta a vízben egy lány arca úszott. Tökéletes arc. Babaarc. Haja lebegett
körülötte, és szemében kísérteties, zöld fények villództak. A szerzetes úgy
vélte, pogány mesékben előforduló vízitündér lehet. Megpróbált megszólalni,
de egy tökéletes ezüstpenge hatolt be az állkapcsa alsó részén és tépte szét
koponyája tetejét. A penge visszacsusszant a vízbe, miközben a szerzetes egy
pillanatra felbukkant; patatokban folyt a vér az arcán, majd elsüllyedt.
A másik szerzetes pislogott, mint aki nem érti, amit lát. Észrevette, hogy a
vízen sötét tócsák alakulnak ki, és elhomályosítják a tó vizét. Kezét a vízbe
mártotta, és vörösen emelte ki. A sötétségből valami smaragdszínű csillogás
villant fel. A kard oldalvást hatolt be szegycsontjába, átfúrta a szívét és a
tüdejét, majd kibukkant a hátán. A szerzetes vörös párát köhögött ki, majd
arccal előre a tóba zuhant.
A parton levő egyik társa odanézett, és csupán a tó felszínén lebegő vörös
köpenyeket látott. Rácsapott egy másik paladin térdére, akinek a szája tele
volt süteménnyel, majd odamutatott.
A víz megbolydult, és Nimue lassan kiemelkedett a tóból; kezében
szorongatta a Hatalom Kardját és paladinvér folyt le lopott ruhájáról.
A rejtőzők zsongása ott dobolt a fülében. Nem érezte a tó hidegét, mivel forró
vér áramlott a testében. Felnevetett. A hűvös, sötét nevetés lelke legmélyéből
szakadt fel. A farkas üvöltéséhez volt hasonló.
A paladinok egészen a szikláig hátráltak; meg voltak győződve, hogy
Nimue valamiféle természeti démon.
– Ez ő! – morogta az egyik.
– M-m-megölte őket! Falto! – A legfiatalabb szerzetes, Gunyon,
odakiáltott az egyik vízen lebegő testnek. – Eljön értünk!
– Ez természetellenes… egyetlen lány… – Egy másik paladin, Lesno,
kezdte elveszíteni az önuralmát.
Thomas, a görbe orrú parancsnokuk szólalt meg.
– Nézd meg a saját szemeddel, te vadbarom! – vakkantotta oda. – Ez a
lány csak dilis, emiatt ilyen merész!
Szavaira a szerzetesek összeszedték magukat, és inkább a leányt, semmint
a pletykákat látták maguk előtt: csak egy kislány, alig lehet százötven centi.
– Ez csak egy druida szuka!
– Ha máglyára vetnénk, azzal csak jól járna! – A parancsnok meglazította
az övén a láncos buzogányt. A szögekkel kivert vasgolyó leért egészen a
kavicsokig. Thomas rámosolygott Nimuéra.
– Enyém a kard! – mondta merészen Robert, az egyik szerzetes.
– Azé a kard, aki megöli a lányt! – javította ki Thomas.
– Az Atya örülni fog neki! – mondta Lesno, ahogy felemelte a sarlóját.
Elhelyezkedtek a tó partja mentén.
– Gyere ki, kicsikém, hadd melengesselek meg! – kiáltott oda neki
Thomas.

Nimue pillantásra egyikről a másikra járt. Meglóbálta feléjük a kardot. Most,

hogy kitapinthatta a kifakult bőrrel burkolt markolatot, merész lett, és attól is,
hogy a penge ilyen súlyos volt.
– Ki a következő?
– Tartsuk életben, fivéreim! Még soha nem láttam ilyen boszorkányt!
– Nem olyan, mint az a többi disznó…
– Egy bibircsókot se látok rajta!
– Látni akarom az egész testét!
Csizmáik beletoccsantak a vízbe.
– Gyertek csak! Kibelezlek titeket! – üvöltötte Nimue.
Két paladin felnevetett a fenyegetés hallatán. A másik kettő halálosan
komoly maradt.
– Ne félj, drágaságom, jót mulatunk, mielőtt vége lesz. Gunyon, húzd ki a
vízből!
Gunyont láthatóan megrémítette a parancs.
– Miért pont én?
 – Kiszúrom a szemedet! – Nimue feléjük lódult, ahogy a szerzetesek
közelebb gázoltak és körbevették; alig három méterre voltak tőle.
Gunyon mély levegőt vett, és a víz alá merült. Nimue a karddal csapkodta
a vizet, miközben a parancsnok odarohant mögé, és elkapta a hajánál fogva.
– A kardot! – lökte oda.
 Egy másik paladin is előreúszott, és a kard után nyúlt. Annak ellenére,
hogy a parancsnok hátrarántotta Nimue fejét, ő megforgatta a kardot, és
lemetszette a paladin ujjait. A szerzetes felüvöltött, és kezét markolászva
előregörnyedt, miközben egy fejsze – melyet neki szántak – elsüvített Nimue
mellett. A lány még épp idejében emelte fel a kardot, hogy megakassza a
levegőben. Azonban a kardot kiütötték a kezéből, és eltűnt a tó vizében; a víz
zavaros volt a vértől és a mederből felkavart kavicsoktól.
Nimue látta, hogy Arthur elátkozza elhibázott dobását és újabb kézifejszét
készít elő, amit a paladinok lovairól csent el.
– Mit csináltál? – kiáltott rá Nimue. A kard nélkül karja hirtelen holtsúllyá
változott. Megrohanta a hideg és a fájdalom; valamiféle energia után
vágyakozott. A félelem lórúgásként tért vissza belé. Nimue alig érzékelte a
kiáltásokat, mozdulatokat és testeket maga körül.
Gunyon emelkedett ki a vízből, és durva ütéssel fejbe vágta Nimuét; az
ütés a halántékán érte. Mindketten a vízbe estek, Gunyon keze a lány nyakát
kereste, és alaposan megszorította. Nimue lenyelt egy jó adag vizet, de aztán
elfogyott a levegője. A férfi meztelen karját markolászta. Hol van a kard?
Háta a tómeder köveinek ütközött, amitől újabb sárfelhő szállt fel. A füle
borzalmasan csengett. Körmét a paladin arcába vájta, de a férfi szorítása csak
erősebb lett. Agyában fehér fények villództak, és a villódzások között
képeket látott: véres könnyek folynak végig egy sovány arcon… Arthur
meztelenül, összegömbölyödve alszik, akár egy csecsemő, gyertyákkal
körülvéve… egy fehér baglyot nyíl húz karóba, és vergődik a hóban… egy kék
tisztás, ahol minden levél mozog, minden levél egy mozgó szárny, a tisztás
lüktet és életre kel… tengernyi zászló lobog a hideg szélben, címerük egy
hatalmas vaddisznó feje… egy ezüst szalag, ami két nő kezét fonja össze… a
nap feketévé változik és vakító lesz… görbe, mohalepte sírok fordulnak ki a
földből, sarat köpnek fel, és van valami alattuk, valami, ami vénebb, mint
maga az idő, valami rettenetes… egy gyönyörű, zöld agancsot viselő
kislány…
Nimue érezte, hogy belezuhan az agyában levő fehér semmibe, átadja
magát valamiféle álomalvásnak, amikor hirtelen durva kezek ragadták meg és
lódították előre. Újabb adag víz került a tüdejébe, ahogy hideg levegő érte az
arcát. Arthur átvonszolta a tavon, és ledobta a kavicsos fövenyre, ahol Nimue
hányt. Egy másodperccel később a fiú ráfeküdt, kiabált vele, bár Nimue füle
annyira lüktetett, hogy nem értette, mit mond. Arthur vadul rázogatta, Nimue
pedig újabb adag vizet köhögött fel. Valahogy ettől visszatért a hallása is.
– …akarsz halni? Mondd, ezt akarod? Ezt?
– Igen! – hörögte Nimue; elütötte Arthur kezét és lelökte magáról.
Négykézláb arrébb mászott, és zokogva öklendezett a fövenyen.
Arthur levette kardtartó övét, és Nimue lába elé hajította hüvelybe dugott
tőrét.
– Akkor végezz magaddal! És végre én is végzek veled!
Nimue a hasára esett, és arcát a hideg köveknek nyomva zokogott. Arthur
megingott a szélben, haragosan nézett rá, de nem hagyta ott. Inkább leült a
tópartra, remegő kezét a hónalja alá dugta, és hitetlenkedve bámulta a tavat,
amely most mélyvörös színben játszott a paladinok vérétől, akiknek köpenye
medúzaként úszkált a felszínen.
Nimue hirtelen belecsapott a fövenybe maga körül.
– A kard! A kard!
Arthur túlságosan kimerült volt, hogy válaszoljon. Nimue bemászott a
vízbe, felszegve állát, hogy ne merüljön bele a vérbe. Kutyaúszásban haladt
előre, félrelökdösve a holttesteket, míg végül megpillantotta a smaragdszínű
ragyogást. Lebukott a víz alá, és visszaszerezte a Hatalom Kardját.
ARTHUR EGY SZIKLÁNAK DŐLT, ÉS FIGYELTE, ahogy Nimue a
paladinok egyik nyeregtáskáját a vízpartra dobja. A lány törökülésben ült, és
elkezdte átkutatni a táska tartalmát.
Arthur beleharapott egy állott süteménybe, ami a kifosztott karavántól
maradt rájuk. Minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön, hagyja ezt a
bolond lányt elkerülhetetlen sorsára. Azonban tekintete a jobb kezében levő
keszkenőre tévedt, melynek széleit bíborszínű virágokkal hímezték ki; a többi
része régi vérfoltoktól volt barna. A keszkenő az anyjáé volt, de a vér az
apjáé. Emiatt a keszkenő miatt döntött úgy, hogy marad.
Tor, Cawden fia el-eltűnő szereplő volt Arthur életében; bizonytalan
pénzkereső, akit időnként hónapokig nem láttak; grandiózus utazásokat tett,
így felesége és gyermekei gondozták szerény kis cardiffi tanyájukat. Ezekről
az utazásokról Arthur apja rendre úgy tért haza, hogy nem hozott magával
mást, mint megnyert és elveszített kincsek, hatalmas csaták és dicsőséges
lovagi tornák történetét. Nagydarab ember volt, aki szerette az ételt és a bort.
Mire Arthur tizenhárom éves lett, apja felvette azt a szokást, hogy az évek
során összegyűjtött páncélruhákat viselte, és Sir Tornak hívatta magát.
Kijelentette, hogy Gwentben a brit betolakodók elleni ostrom idején lovaggá
ütötték.
Az egyik utazás után Arthur a szokottnál nagyobb változást vett észre
apján. Füllentései még merészebbek lettek, történetei még színesebbek, keze
pedig állandóan remegett. Törzsvendég lett az egyik helyi kocsmában,
a Pónifejben, amely a helyi, zátonyra futott hajók faanyagából
összeeszkábált, ócska kis fogadó volt. Apja kijelentette, hogy ő a falu
védnöke, és mindennap bort ivott; kora reggel kezdte, és akkor fejezte be,
amikor Arthur anyja, Eleanor, jóval délidő után érte ment.
Számos hibája ellenére Arthur szerette az apját. Szerette a történeteit
keresztes hadjáratba induló lovagokról, hatalmas, repülő gyíkokról,
kísértethajókról és véres párbajokról. Tudta, hogy a helyi férfiak kinevetik
Tort. Arthur ujjperce mindig le volt horzsolva, mert állandóan meg kellett
védenie apját az idősebb fiúk sértéseitől és gúnyolódásaitól.
A kisebb gyermekek imádták Sir Tort, aki kedves és szelíd volt velük.
Tágra nyílt szemükben Sir Tor valóban az a hatalmas hős volt, akinek mondta
magát. Emellett gyönyörű, mély hangja volt, és énekelni is jól tudott. És mire
Arthur tizenhat éves lett, apja amolyan helyi nevezetesség lett, kóbor lovag,
aki dalban írja meg kalandjait, és a történetmesélő kényelmes köntösébe
bújik.
És mindez így ment addig, mígnem három brit lovag – nem sokkal
idősebbek, mint Arthur – belovagolt a faluba, és csak tolvajlást és erőszakot
akart. Ekkor a világ kíméletlen igazsága összeütközött Sir Tor elképzelt
igazságával.
Azon az éjszakán Arthur nem volt ott, hogy megvédje apját. Egy helyi
lánnyal táncolt a szomszéd faluban. Csak akkor neszelte meg, hogy valami
baj van, amikor meghallotta a harangzúgást és a kiáltásokat, és idegen
lovasokat pillantott meg, akik kifelé vágtattak a városból. Mire visszatért,
apját már felvitték a Pónifej egyik emeleti szobájába. Arthur emlékezett a
fogadó felborogatott asztalaira, a vértócsákra a földön és a lépcsőn. Egy
vigasztalhatatlan szolgálólány elmesélte neki, hogy Sir Tor közbelépett,
amikor a lovagok fogdosni kezdték. A fiúk farkasként fordultak Sir Tor ellen.
Arthur azt érezte, hogy ezer darabra hullik, amikor meglátta a lepedőn
vonagló apját, aki alig kapott levegőt. Arthur kezébe vette apja nagy, puha
kezét, és odahúzott mellé egy sámlit. Sir Tor gyorsan beszélt, mintha a
fejében egyszerre több beszélgetés is zajlott volna. Újra és újra kapkodva
ismételgette a „kutyák” szót, és szeme hol fókuszált, hol nem. Úgy tűnt,
akkor vette csak észre Arthurt.
– Miről is… miről is beszéltem? Arthur, hol tartottam, fiam? Elfelejtettem,
hol tartottam. – Sir Tor zihálva lélegzett, miközben verejték folyt le kerek
orcáján.
– A kutyáknál, uram – emlékeztette Arthur az apját, miközben nedves
rongyot nyomott Sir Tor homlokához. A szobában olyan csend volt, hogy
hallatszott a gyertyák pislákolása. Arthur lábánál véráztatta kötések hevertek.
– Kutyák, igen, persze, tarts kutyákat! Tanítsd meg őket szárnyasra
vadászni, és többé nem leszel éhes egyetlen hosszú úton sem. Nekem volt
egyszer egy… de az nem volt… volt valami más. Miért olyan pokolian nehéz
gondolkoznom?
– Nem kell beszélnie, apám…
– De muszáj, muszáj! Soha ne az általad megölt emberek számával mérd
saját bátorságodat. Ennyi az egész. Néha a valódi bátorság azt jelenti, hogy
elkerülöd azt a csapást, ami kioltja egy ember életét. Azok, akik aszerint
mérik értéküket, hogy hány embert öltek meg, alacsonyabb rendűek. Azok
nem lovagok.
Sir Tor arca eltorzult, ahogy áthelyezte testsúlyát az ágyon. Arthur
igyekezett nem bámulni véres ingét.
– Nem, uram – válaszolta Arthur.
Sir Tor szeme megrezzent; a mennyezetet kutatta szavak után, miközben
ajka mozgott.
– Ne hagyd abba a sakkot! Mivel, mivel felkészíti az elmédet a háborúra
és… és jó alkalmat ad arra, hogy megismerkedj más fiatalokkal. Barátokra
van szükséged, Arthur. Korodhoz képest túlságosan magányos vagy. Túl
komoly. De ezt már mondtam neked.
– Igen, apám.
– Jól… jól van, fiam. Nem akarlak bírálni. De hidd el, az ember csak
egyszer fiatal. Mit is mondtam? Mit is akar… volt valami, amit ööö… ööö…
a vadászattal, a nyilaiddal…
– Jelöljem meg a nyilaimat. Igen, uram.
– Ne pazarold azt a vasat! A jó nyíl sokba kerül. Én magam csatában sem
hagytam hátra egy nyilat sem, ha rajtam múlott. Ügyelj rá, hogy jelöld meg
azokat a nyilakat, fiam! És… és ne légy ilyen komoly! Szép a fogsorod,
mutasd meg időnként! A lányok… a lányok szeretnek nevetni. Én mindig
meg tudtam őket nevettetni. – Tor megtapogatta mellkasát és csípőjét;
keresett valamit. – Hol is van? Vajon hová… hol a köpönyegem…
Arthur már számított erre, így apja kezébe adta az anyja lila virágokkal
hímzett keszkenőjét. Tor az orrához emelte, mélyen beleszippantott, ami nagy
elégedettségére szolgált.
– Olyan illata van, mint a reggelnek. És a cseresznyének. Itt van? Eleanor
itt…
Arthur egyik nagynénje aznap reggel belázasodott, így az anyja fél napot
lovagolt, hogy gondoskodjon a húgáról. Még nem tért vissza.
– Még nem, uram.
– Nem láthat így! – Sir Tor megpróbált felemelkedni. Arthur gyengéden
visszanyomta a párnára.
– Drága Eleanor… – sóhajtott Sir Tor – vajon miért várat meg ez a lány
annyira?
– Hamarosan, atyám, hamarosan.
Arthur emlékezett arra, ahogy apja kezét fogta, addig tartotta, amíg a
remegés el nem múlt, és az apja csendesen elhunyt. Most betűrte a keszkenőt
bőrmellénye zsebébe, békeajánlatként pedig egy darab kemény sajtot hajított
oda Nimuénak.
Nimue oda sem figyelt rá.
– Enned kell – emlékeztette a fiú.
– Ez a sajt lopott.
– Mit számít neked, honnan való? Senkinek nem fog hiányozni. Ide
figyelj, te beteg vagy! Mikor ettél utoljára? Két napja? Három?
– Nem emlékszem.
– A Minótaurosz-hegység még háromnapi lovaglásra van. Talán
megetesselek?
– Próbáld meg, és agyontaposlak! – Nimue talált egy rakás, zsineggel
összetűzött tekercset. Elvágta a zsineget, és hangosan felolvasta: „Száz arany
üti a markát annak, aki megöli vagy elfogja a farkasvérű boszorkányt, aki az
Ördöggel szövetkezve magát válogatott állatokká változtatta és csecsemők
vérét itta és nőket és gyermekeket mészárolt le álmukban.” – Mindegyik
tekercsen idétlen rajz állt egy szörnyetegről – denevérszárnyai és ívelt szarvai
voltak. Nimue felhorkant, és hagyta, hogy a papírok leperegjenek a sziklákra.
Arthur odament és leült mellé. Nimue izmai megmerevedtek. A fiú
felemelte az egyik lapot, és halkan felnevetett.
– Mire számítottál, mit írnak? „Ó, talán megemlítsük azt is, hogy ez a
tizenhat éves leányka egyedül felnyársalt egy teljes szakaszt legjobb
harcosainkból?” – Nimue hümmögött. Arthur megragadta az alkalmat,
levágott egy darab kemény sajtot, és a lány ajkához emelte. –
Figyelmeztettelek, hogy megetetlek.
Nimue szigorúan Arthur szemébe nézett. Öklét a levegőbe emelte, de
Arthur elkapta, és kezébe nyomta a sajtot. Majd az ajkához vezette az ételt.
Nimue engedelmeskedett, kissé kinyitotta a száját, és elfogadta a sajtot.
Rágott, majd ahogy nyelt, felnyögött. A nyakán lila kéznyomok voltak a
paladin támadásától.
– Miért nem vagy dühös rám? – kérdezte Nimue.
Miért nem vagy dühös, Arthur? – tűnődött Arthur. Mert ez a lány bolond.
Mert bátrabb, mint én. Arthur átadott neki egy tömlő bort, és Nimue nagy
kortyokban ivott. A fiú vállat vont.
– Azt hiszem, tartok a megtorlásodtól.
Nimue ettől félrenyelte a bort. Dühösen bámult rá. Arthur adott neki még
egy szelet sajtot, amit a lány most mohóbban fogadott el.
Olyan ez a lány, mint egy vadállat. Mégis olyan gyönyörű! Semmi cicoma
vagy mesterkéltség nincs rajta. De aztán Arthur átnézett a tavon túlra, és
meglátta a vízen lebegő, vörös köpenyeket. Véres katasztrófa. De legalább
egy szemtanúja sem volt. Sovány vigasz. Gyorsan és messzire kell
ellovagolniuk. Legalább százötven kilométerig senki és semmi nem nyújthat
biztonságot. Főleg akkor, ha Nimue továbbra is kezeket csonkol és vörös
paladinokat gyilkol.
Arthur megpróbált érveket felhozni.
– Nem tudom, hogy őrület vezérel-e vagy hangok, de egyvalamit tudok:
ebben a világban a bátorságnak csekély a jutalma. És ha így folytatod,
egyszerűen úgy fogsz lángolni, akár az égi tűz, és még hajnal előtt hamuvá
égsz. Ezt akarod?
Nimue még egyet kortyolt a borból, és nem válaszolt; egy kis pirosság
visszatért az arcára. Előhúzott még egy rakás tekercset, de ezek mások voltak.
A pergamen jobb minőségű volt, akárcsak a szalag, mely átfogta őket.
Mindegyik tekercsen viaszpecsét volt: kereszt egy kétfejű sason.
– Az ott Carden pecsétje.
Nimue feltörte a pecsétet az egyik tekercsen, és kibontotta. Kézzel rajzolt
térkép volt, amin egyes falvakat X jellel jelöltek. Nimue átfutotta.
– Négy folyó, Öbölvég, Völgyeshát és Varjúdomb. Mind tündérnép lakta
falvak. – Mindegyik falunév mellett egy névlista volt. Nimue azokat is
felolvasta. – Ezek biztosan a vének. A törzsfőnökök. – Nimue felbontott még
egy tekercset, és azt is gyorsan elolvasta. Újabb lista volt, de Nimue nem
értette, mit jelent. Átadta Arthurnak. – Te mit raksz össze ebből?
Arthur nem akart hinni a szemének. Nem akarta megmondani az igazat, de
tudta, hogy Nimue hamarosan úgyis rájönne.
– Ezek itt a vörös paladinok szakaszai. Láthatod, hogy az egységük száma
megfelel a térképen levő X jelnek. – Arthur a falunevek melletti számokra
mutatott.
– Ezek Carden következő célpontjai! – suttogta Nimue. – Tudjuk, mi jár a
fejében! – Arthurhoz fordult, szeme csillogott a reménytől.
Arthur éppen ettől félt.
– Nem áll szándékodban menekülni, ugye?

A Minótaurosz-hegyekbe vezető út hosszú és egyenletes kaptató volt a késő

november vörös és arany színeiben játszó, sűrű erdőiben. Ez volt Nimue
kedvenc évszaka, amikor a színek megváltoztak az ősi sírokon, és a ludak
nagy rikoltozással elindultak a folyóról, hogy nyíl alakban a déli tavak felé
tartsanak. Ilyenkor körültáncolták a kör alakban elhelyezkedő köveket, és
Mary alágyújtott az üstnek, amelyben mandulás nyúlragu főtt; második
fogásnak mézes sütemény volt, amit keserű sörrel öblítettek le.
A hűvös, nyugati szelek kilométerekre elvitték a kéményfüstöt, de az
utazók száma csekély volt.
Két lovon utaztak; nem akarták túlterhelni Egyiptomot. Arthur a paladinok
szomorú, csontos lovai közül a legjobbat választotta ki: egy kökényszemű
kancát, melynek szőre a piszkos hó színét idézte. Bár a ló ártatlan és jámbor
volt, Nimue mégis gyűlölte; elképzelte, mennyi vér tapad a patáihoz,
elképzelte, milyen segélykiáltásokat hallhatott. Az sem tetszett neki, hogy
Arthur legalább három lóhossznyira haladt előtte. Bár Nimue leesett Arthur
nyergéből – kétszer is –, mégis hiányzott neki a fiú közelsége nyújtotta
vigasz.
Megszokta a fiú illatát, melyben a föld és a fű szaga, izzadságszag és
valami fahéjhoz hasonló, mégis egzotikusabb illat keveredett, amit Nimue a
fiú alvózsákjának tulajdonított, mivel azt már sok utazására magával vihette.
Nimue emellett megjegyezte a fiú tarkójának vonalát, azt, ahogy barna haja
tunikájának csuklyájára hullott, és a rézvörös csillámlást, amit a késő délutáni
napfény mutatott meg benne.
Nimue gondolatai elkalandoztak. Milyen lenne megcsókolni? Milyen
lenne, ha átölelne a karja?
Hirtelen és váratlanul hiányozni kezdett neki Pym, annyira, hogy
belefájdult a mellkasa. Látta maga előtt barátnője lebiggyesztett ajkát és
csillogó szemét, azt a kérlek, ne keverj bajba minket nézést. A lányok sokszor
csak összenéztek, és szavak nélkül kirobbant belőlük a nevetés.
Azonban egyetlen pillantást vetett saját, vértől rozsdavörös körmére, és
rádöbbent, hogy soha többé nem lesz az a lány, aki volt, és az őszi
szerelemről szőtt gondolatai ugyanolyan gyerekesek voltak, mint Pym
nevetőrohamai.
MORGAN ELFORDÍTOTTA A TÖRÖTT LÁNDZSA hátsó ajtajában a
kulcsot, és érezte, hogy belesajdul a csuklója. Jobb vállára vetette át az aznap
reggeli sétán összegyűjtött varázslat-hozzávalókat tartalmazó zsákot, és bal
kezével fejezte be a mozdulatot. Jobb csuklója még mindig rongyokba volt
burkolva, hogy csökkentse a kínzó fájdalmat, amit az okozott, hogy naponta
tíz órán keresztül cipelt söröskancsókkal teli tálcákat. Ahogy a kulcsot
köpenye zsebébe ejtette, és az út felé fordult, egy jól megtermett patkány
futott el mellette. Morgan csizmája orrát a patkány farkára nyomta. Az állat
felvisított, és félig a hátára fordult.
– Mondd csak, te turkálsz a kukoricásomban? – Morgan előhúzott egy kis
tőrt, és beleszúrta az állat koponyájába. Majd köpenyével megtisztogatta a
tőrt, visszatette a hüvelybe, aztán farkánál fogva felemelte a patkányt, és a
varázslózsákjába helyezte.
A fehér hold volt Morgan fáklyája, ahogy a lány végighaladt Hamukapu
egyetlen útján; ez a falu csupán előőrs volt a Minótaurosz-hegység mélyén
fekvő Hamuvároshoz. Hamukapu csupán néhány tanyasi házból állt, egy
műhelyből, ahol egy ügyes kovács dolgozott, egy frissen épült kápolnából,
ahol az Egy Istent imádták, a szomjas utazóknak pedig ott volt a Törött
Lándzsa nevű fogadó. A Hamukapu két oldalán fekvő hegyeket sűrű erdő
fedte: lucfenyő, vörösfenyő és különféle fenyőfajták, valamint többféle
mészkőbarlang is volt arrafelé.
Morgan felhúzta csuklyáját, és arra készült, hogy belép az erdőbe, amikor
valaki a nevét suttogta a közelben fekvő sziklák mögül. Morgan ismét
előhúzta tőrt, és pár lépést hátrált.
– Ki jár itt? – Pontosan tudta, miféle veszéllyel jár egy lány számára a
nyílt út, és jó néhány, túlságosan nyájas, részeges alakot átdöfött már. De
ahogy egy magas, hórihorgas alak bukkant ki a szikla mögül, a szíve majd’
kiugrott a mellkasából.
– Morgan, Arthur vagyok!
Morgan arca piros lett a megkönnyebbüléstől és a bonyolultabb érzelmek
kavalkádjától.
– Arthur? – Arthur kilépett a holdfényre, és Morgan két kézzel meglökte.
– Istenek, megfagyott a vér az ereimben! Ez egyáltalán nem jó tréfa! Mégis
mi a csodát csinálsz te itt? – Bár haragosan szólalt meg, Morgan boldog volt,
hogy látta a fiút.
Arthur intett neki, hogy halkabban beszéljen.
– Kutyaszorítóba kerültem!
– Megint elveszítetted a nadrágodat kockán? – nevetett fel Morgan. – Hát
nem figyelmeztettelek, milyen a szerencsejáték?
– Nem pénzről van szó – mondta Arthur; nem ment bele a játékba.
– Az jó, mert nincs pénzem.
– Sajnálom, hogy belerángatlak, Morgan. Tényleg sajnálom, de nem
tudom, kihez forduljak. – Arthur folyamatosan a szikla felé nézegetett.
Morgant bosszantotta a titkolózás, és stílust váltott.
– Rendben van. Bökd ki! Mibe keveredtél már megint?
Arthur bosszankodva átszólt a válla felett.
– Előjöhetsz!
Morgan összevonta a szemöldökét; nem számított társaságra, főleg nem
olyasfélére, mint Arthur barátai.
Nimue lassan előmászott a szikla mögül. Addig lépkedett Morgan felé,
amíg ki nem ért a holdfény egyik sávjába, majd ott hátrahúzta csuklyáját.
Szeme sötét volt, akár a sírgödör, arcbőre szorosan tapadt a csontjaira.
Morgan közönyösen bámulta.
– Talán gyereket vár, vagy mi?
– Aligha – nevetett fel Arthur minden vidámság nélkül. – Jártak már itt a
paladinok? Szétkürtölték, hogy vérdíjat ajánlanak fel?
Morgan összevonta a szemöldökét.
– Hallottam bizonyos dolgokat. Pletykákat halott paladinokról és
ördöngösségről.
– Hadd mutassalak be Nimuénak! – Arthur tétovázott. – A farkasvérű
boszorkánynak.
Morgan nevetésben tört ki.
– Te macskajancsi! Mi folyik itt?
– Ez az igazság – jelentette ki Arthur.
– Hol vannak a szarvaid, kicsikém? – Majd Arthurhoz fordult. – Ez a lány
az? Szerintem az első szél könnyedén elfújja.
– Szerintem viszont nagyon tévedsz – mondta Nimue határozott,
fenyegető hangon.
– Nem beszélhetnénk meg ezt odabent? – kérdezte Arthur; az út felé
nyújtogatta a nyakát, majd visszafordult. – Ott a legbiztonságosabb.
Morgan várt még egy másodpercig, összevont szemöldökkel állt, majd
eltátotta a száját.
– Te komolyan beszélsz! – döbbent rá.
Arthur bólintott.
– Komolyan beszélek. Nimue, ez itt Morgan, a féltestvérem.
Morgan tett egy lépést hátra, mintha a lánynak tényleg kinőttek volna a
szarvai.
– És képes voltál idehozni?
 – Kérlek, mindent megmagyarázok, de… nem beszélhetnénk meg a
fogadóban?

Morgan három ónserlegbe kitöltött egy kancsó bort, majd két tányér kását is
eléjük tett babból, borsóból, káposztából és póréhagymából, két karéj fekete
kenyér kíséretében. Nimue beleharapott a kemény kenyérbe, miközben
Morgan méregette. Arthur egy hajtásra kiitta a borát, és Morgan felé tolta a
serleget, hogy töltse újra.
– Nem sokat beszél, mi? – jegyezte meg Morgan, szólásra kényszerítve
Arthurt.
– Általában be nem áll a szája.
Nimue megrúgta Arthurt az asztal alatt, amitől az elhúzta a száját.
– Micsoda lány! – mondta Morgan helyeslőn. – Arthurra időnként ráfér
egy-egy alapos rúgás. Azt hiszem, tetszel nekem!
Nimue gyanakodva méregette Morgant, aki leült vele szemben.
– Milyen? – kérdezte Morgan a kására mutatva.
– Jó – mondta Nimue tele szájjal. – Kösz – tette hozzá.
– Szívesen. – Morgan a borát kortyolgatta és Nimuét nézte. Majd
előrehajolt. – Igaz? Valóban te ölted meg azokat az alávaló Carden-féléket?
Nimue a kásás tál fölött felnézett Morganre. Kis szünet után bólintott.
– Jól tetted! – mondta Morgan mély megelégedéssel. Arthurra nézett, majd
Nimuéra. – Hányan voltak?
Nimue gondolkodott.
– Tízen. Azt hiszem. Talán többen.
Morgan hitetlenkedve dőlt hátra.
– Tízen? – Újra Arthurhoz fordult, aki bólintott. Most Morgan itta meg a
borát, és újra töltött. – Hogyan?
Nimue Arthurra pillantott, aki vállat vont.
 – Megbízom Morganben – mondta a fiú.
Erre Nimue felállt, és kivette a Hatalom Kardját a hátán levő hevederből.
Akár a gyertyák játéka volt, akár valami titokzatos oka volt, de az üres
fogadót hirtelen fényár öntötte el, majd újra elsötétült, ahogy Nimue az
asztalra helyezte a kardot Morgan tágra nyílt szeme előtt.
Morgan felállt, tekintetével majd felfalta a fegyvert. Gyengéden
megérintette, ujjai végigfutottak a markolaton levő rúnán.
– Az Ördög Foga – suttogta.
Nimue összevonta a szemöldökét.
– Az Ördög Foga?
– Tudod te, hogy mi ez? – pihegte Morgan ámulattal.
– Hallottam már ezt a nevet. Az a kard, a régi történetekből. Az első kard
– mondta Nimue; észrevette a csillogást Morgan szemében. – Ugyan, ne már!
Az lehetetlen!
Morgan végigsimította a rúnaszimbólumokat.
– Ez a négy elem, mindegyik egy-egy kör. Víz. Tűz. Föld. Levegő. Az
ötödik körben olvadnak össze. A forrás, amely összefog. Ez az első kard,
amelyet tündértűzben kovácsoltak. Az Első Királyok Kardja. Hol találtál rá?
Nimue elkomorodott.
– Az anyámé volt. Akkor adta nekem, amikor… amikor a vörös paladinok
betörtek a falumba.
– Hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen! Te az ég népe tagja vagy, ugye?
Vagy jobban szereted a naptáncosok elnevezést?
– Ég népe. Honnan tudod?
– Mondhatjuk azt, hogy az utóbbi időben szakértő lettem – mondta
Morgan, de nem fejtette ki bővebben. – Az anyád elmesélte, hol találta?
– Nem – mondta Nimue. – Rám parancsolt, hogy vigyem el a kardot
Merlinnek. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de azt hiszem, Merlinre,
a varázslóra gondolt.
– Egyáltalán nem őrültség – mondta Morgan a kardot bámulva. – Egy
ilyen tárgynál… teljességgel érthető.
– Várj, azt mondod, hogy Merlin létezik? És valahogy életben is van?
Arthur bólintott.
– Az arab kereskedők ismerik. Vagy legalábbis hallottak róla. Azt
mondják, fekete kutya képében él, és gyerekeket rabol, akiket valamiféle föld
alatti kastélyban tart fogva.
– Ez ostobaság! – Morgan a szemét forgatta.
– Miért, te olyan nagy Merlin-szakértő vagy, mi? Ez a Merlin talán a
Törött Lándzsa törzsvendége? – kérdezte Arthur.
– Csókold meg a seggemet, Arthur!
Arthur Nimuéhoz fordult.
– Gyorsan rájössz majd, hogy Morgan mindent tud, mi pedig mindannyian
bolondok vagyunk.
– Nem, csak te vagy bolond – javította ki Morgan.
Ezek tényleg testvérek, gondolta Nimue.
– Remélem, mostanra megtanultad figyelmen kívül hagyni – mondta
Morgan Nimuénak. – Szemrevaló a külseje, az igaz, de nem sok ész szorult
belé.
Arthur mérgesen nagyot kortyolt a borból.
Morgan hitetlenkedve ide-oda nézegetett Arthur és Nimue között.
– Ti aztán szép kis párt alkottok! Merlin ennek a kornak a legrettegettebb
varázslója! Sőt, bármelyik kornak, ha már itt tartunk. Róma bukásáig
visszamenőleg említik történelmi okiratokban. Több száz éves.
– Tündérféle? – kérdezte Nimue.
– Druida – válaszolta Morgan. – Az ősi istenek papja. Vagy ki tudja
valójában? Talán ősi tündérvér vagy óriásvér csörgedezik az ereiben, vagy az
is lehet, hogy félisten. De természetesen ismeri a tündérmágiát. És a
boszorkányságot. És a halottidézést. És a varázslást. Mindent tud. Ő maga a
mágia történelme, egyetlen emberbe sűrítve. Azt mondják, uralja az
óceánokat és az égboltot.
– Na, ki itt az ostoba? – vágott vissza most Arthur.
– Először is Merlin állítólag Uther Pendragon király tanácsadója.
A királynak biztosan jó oka van arra, hogy alkalmazza. És ami talán még
fontosabb, Merlin állítólag az árnyurak vezetője.
– Azok kik? Kik az árnyurak? – kérdezte Nimue; percről percre butábbnak
érezte magát.
– A varázsló-kémek hatalmas köre, akik titkon mindannyiunkat
irányítanak – gúnyolódott Arthur.
– Pfuj, idd már le magad és aludj el! – vetette oda Morgan. – Arthur fél
attól, amit nem ért. Én hiszek bennük. Az egyház felemelkedése óta a valódi
varázslók és boszorkányok mind elrejtőztek. Az árnyurak az átlagos
társadalomban megbújó varázsló-társadalom. Mindegyik árnyúr egy-egy
terület ura: a koldusoké, a hamisítóké, vagy akár még a bankároké is –
Morgan mosolya elhalványult, és növekvő együttérzéssel nézett bele Nimue
tágra nyílt szemébe. – Ó, Nimue, fogalmad sincs arról, hogy mit indítottál el,
ugye?
– Hogy kutatjuk fel Merlint? – akarta tudni Nimue.
– Bárhol is van, biztosíthatlak arról, hogy messze van ettől a felejthető
előretolt helyőrségtől – Arthur a nővérére mosolygott, majd kiitta borát.
Morgan egy pillanatig gondolkodott, majd újabb adag bort töltött
magának.
– Talán valahogy elérhetnénk, hogy Merlin keressen meg minket, nem?
– Ő keressen meg minket?
Morgan bólintott.
 – Ha megfelel a feltételeidnek.
Nimue zavartan pislogott.
– Nekem vannak feltételeim?
– Természetesen. Te vagy a farkasvérű boszorkány, és a te birtokodban
van az Ördög Foga. Ettől hatalmad van. És a férfiak egyetlen dologra
vágynak: a hatalomra. – Arthur majdnem közbeszólt, de Morgan folytatta: –
Olyan helyzetben vagy, Nimue, hogy alkudozhatsz; alkudozhatsz saját és a
néped túléléséért.
Nimue erre egyáltalán nem gondolt. Úgy érezte, az, hogy farkasvérű
boszorkánynak bélyegezték, egyenlő volt a halálos ítélettel, és mostanáig
eszébe sem jutott, hogy az éremnek lehet egy másik oldala is. Napok óta most
érezte először, hogy megmoccan benne a remény. Ezt a Morgant nem
érdemes alábecsülni.
– Ha Merlin olyan hatalmas, mint állítod, akkor nem lát majd át ezeken a
hazugságokon?
Morgan felült, és ismét a kardot tanulmányozta. Végighúzta kezét a penge
szélén, és megmutatta Nimuénak a kezére kenődött vért.
– Ez itt paladinvér? – kérdezte.
Nimue bólintott.
– Miféle hazugságokról beszélsz? Te vagy a farkasvérű boszorkány, aki
félelmet kelt ezekben a vörös ördögökben. Te forgatod a Hatalom Kardját, és
csak akkor válsz meg tőle, ha Merlin teljesíti követeléseidet.
Nimue körülnézett az egyszerű kis fogadóban.
– Nagyon magabiztosnak látszol.
– Ó – kortyolt bele Morgan a borába – hamarosan rájössz, hogy tele
vagyok meglepetésekkel, Nimue. De ha segítek neked, elvárom, hogy valamit
te is adj nekem cserébe.
– És mi lenne az?
– Majd meglátod – mosolyodott el Morgan.
ÜGYELVE ARRA, HOGY A HAMUKAPUBAN KANYARGÓ úton ne
legyenek késő éjszakai utazók, Morgan Arthurt és Nimuét dél felé, az erdős
hegyekbe vezette.
– Tilos a fáklya és a beszélgetés! – parancsolta, majd biztos lábakon
elindult előttük; barna kapucnija miatt alig volt látható a földet megvilágító
holdsugárcsóvák között, amelyek lépcsőfokokat rajzoltak a földre. Az
egyetlen hang a csizmájuk keltette halk zaj volt, ahogy megcsikordult az erdő
tűlevéllel borított talaján. Nimue sehol nem látott ösvényt, és többször is
elveszítette Morgant szem elől, ahogy a szolgálólány behúzta a fejét, hogy
kidőlt fák alatt bújhasson át és csörgedező patakokon gázolt át anélkül, hogy
lassított volna. Majdnem egy órán keresztül mentek így a fokozatos
emelkedőn; Nimue arca fájt a karcolásoktól, tüdeje égett, és lába sajgott.
Aztán Morgan hirtelen megállt, és felemelte a kezét. Arthur és Nimue várt.
Az erdő nagyon sötét volt. Látható formák nem voltak a fölöttük magasodó
fenyőfáktól és szokatlan sziklaalakzatoktól eltekintve; mindez azt sugallta,
hogy felmásztak a Minótaurosz-hegység egyik hatalmas csúcsára. Hideg volt,
és Nimue szorosan összehúzta magán a parasztruhát, miközben valami
suhogást hallottak a fejük fölött. Arthur keze kardja markolatára siklott, de
Morgan megrázta a fejét. Az a „valami” ügyesen ugrált egyik ágról a
másikra, nagyjából két méterrel a fejük felett, majd eltűnt a sötétben.
Medvének túl gyors volt, madárnak vagy macskának viszont túl nagy.
– Mi volt ez? – suttogta Nimue.
 A válasz távoli kuruttyolás volt. Úgy hangzott, mint az otthona melletti
domb tisztásán a békák brekegése. Újabb kuruttyolás után Morgan intett,
hogy menjenek tovább. Ahogy bandukoltak, Nimue több tucat szempár
tekintetét érezte magát. Nem volt benne biztos, hogy Arthur is érzi-e. Egy
kidőlt fenyőfa mellett árnyak rebbentek szét. Morgan ügyet sem vetett ezekre
a különös leskelődőkre; egy indával benőtt sziklafalhoz vezette Arthurt és
Nimuét. A tűleveles ösvény felfelé kanyarodott, és nyugat felé haladt tovább.
Nimue felkészült arra, hogy újra felfelé másznak, de az indák váratlanul
szétnyíltak, és mögöttük két lány bukkant elő, levelekből szőtt köpönyegben,
a puszta szem számára szinte láthatatlanul. Az indák mögött egy kis
barlangbejárat volt. Morgan mindenféle magyarázat nélkül lehajolt és
belépett. Nimue követte, de tekintete a lányokon nyugodott, akik fáradtnak és
rémültnek tűntek.
Pár lépés után a barlangban olyan sötét volt, hogy semmit nem lehetett
látni. Nimue beütötte a fejét egy alacsonyan álló sziklába. Ösztönösen
hátranyúlt Arthur felé, és megtalálta a kezét. Arthur egy pillanatra
megszorította az ujjait, mielőtt Nimue elhúzódott tőle.
Nimue követte Morgan szoknyájának suhogását a keskeny falak között,
ahol suttogások és mormolások visszhangoztak. Idős és fiatal hangok
keveredtek egymással, és ahogy a barlang lélegzett, mindenféle szag csapta
meg Nimue orrát, amelyeket aztán szétválogatott: disznótrágya és vizelet,
mindenféle hegyi fű, kecskebőr, bors és szegfűszeg, tiszafa és éger, nedves
levelek, szárított liliom és írisz, savanyú sör, faggyú, penész, sózott
marhahús, babérlevél, zsálya, kakukkfű és félelemtől kiütközött verejték.
– Minden rendben – suttogta Morgan a sötétben.
Valaki elhúzott egy fekete rongyot egy lámpás elől, amely villódzó,
narancssárga fényt vetett a sokaság arcára. Mindenféle méretű és formájú
testek kuporogtak a földön vagy ültek hátukat a csipkézett falnak vetve.
Legalább százan voltak, talán többen is. A barlang alacsony volt, de széles, és
távoli üregei jóval túlhúzódtak a lámpafény vetette sávon. Nimuénak elállt a
lélegzete. Itt mindenki a tündérnéphez tartozott. Mind az ő népe volt,
mindnyájan Carden máglyái elől menekültek.
– Olyan gyönyörűek! – próbálta kinyögni, de elcsuklott a hangja.
Fájdalmas, mégis lélekemelő hazatérés volt ez egy olyan helyre, ahol még
soha nem járt, egy olyan családhoz, amelyet soha nem ismert. A népek
némelyike olyan ritka volt, hogy Nimue nem is látta őket ezelőtt. Például a
félénk sziklajárók – hegyi nép, ahol a férfiak sisakszerű szarvakat hordtak, és
a nők szépen kidolgozott, egymásba fonódó köröket ábrázoló hegmintákat
viseltek a karjukon. Vagy a kígyók, akik hódolattal dicsérték az éjszakát, és
gleccserfolyókon úszkáló kunyhókban éltek. Gyermekeik patkánybőr
köpönyeg alá bújtak, a férfiak és nők pedig kifeszített denevérmaszk alól
szemlélték a világot; arcukat guanóval festették be. A sziklakovácsok tetőtől
talpig tetoválták magukat, és híresek voltak arról, hogy képesek megidézni az
esőt, míg a holdszárnyúak az éjszakai madarakkal éltek közösségben, és a
kígyók ősi ellenségei voltak. Gyermekeik tíz éven át a fák lombjai között
éltek, varjútanyákon, és csak azután érintette lábuk a talajt. Az egyik kislány
egy hatalmas, szürke bagoly szárnyait simogatta, miközben vad, gyanakvó
tekintettel méregette Nimuét. Az agyarasok a vaddisznót imádták, és
ugyanolyan hevesvérűek voltak. A faunok agancsot viseltek, hatalmas
kosokon lovagoltak, és kiváló íjászok voltak. Még néhány földtúró is volt a
tömegben; ezek az üreglakók megszokták az állandó sötétséget és munkát,
kezükön két ujj volt, vastag, karmos és bütykös, és legtöbbjük vak volt.
Gyakran szerepeltek a tündérgyermekek rémálmaiban, bár Lenore azt
tanította Nimuénak, hogy a földtúrók félénk teremtmények, akik a húsnál
jobban kedvelik a gumókat és a gyökereket.
Voltak még olyan népekből is, amelyeket Nimue nem ismert fel. Az egész
rettenetesen nyomasztó volt; a mindannyiukat korlátok közé szorító
barlangfalak, a forróság és az állott levegő, a félelem és a kimerültség –
Nimue megingott, és Morgan kénytelen volt segíteni neki, hogy megálljon a
lábán.
Morgan és Arthur addig vezette Nimuét egy sor alagúton át, amíg végül
elértek egy kis alkóvig, ahol akadt hely egy szalmaágynak és egy lámpásnak.
Nimue szorosan markolta a kardot, de közben hagyta, hogy gyengéden
lefektessék az ágyra. Ahogy lecsukódott a szeme, érezte, hogy mély és vonzó
sötétségbe zuhan.
Tűzről álmodott.

Nimue szemhéja felpattant. Először Arthurt pillantotta meg, aki hátát a falnak
vetve ült és a vörös paladinoktól lopott térképeket tanulmányozta. A fiú
felnézett rá.
– Majdnem két napot aludtál – mondta.
Nimue tapogatni kezdte a talajt maga körül.
– A kard! – Őrjöngve keresgélni kezdett. – Hol van a kard?
– Nyugodj meg, semmi baj! Itt van. – Arthur mutatott neki egy
bemélyedést a sziklában a szalmaágy mellett. Ott feküdt a Hatalom Kardja,
egy rongyba burkolva. Nimue lehiggadt a látványtól, bár feje kótyagos volt
az álmában keringő képektől, valamint a sötétségből őt néző kíváncsi, mégis
ijesztő arcoktól.
– Örülök, hogy ébren vagy. Nem igazán kedvelnek engem itt.
„Embervérű”, meg ilyenek.
– Nem lenne szabad így nevezniük. Anyám soha nem engedte.
Arthur bólintott.
– Azt hiszem, egyszerűen csak túlságosan emberi vagyok. Se szárnyam, se
agancsom. Persze nem okolom szerencsétleneket, tekintve, hogy min mentek
keresztül. Ja, és készülj fel!
Nimue összevonta a szemöldökét.
– Mire?
– Majd meglátod.
Nimue felállt, és lesöpörte rongyos nadrágjáról a koszt és a
szalmaszálakat. Együtt haladtak végig egy szűk, hosszú alagúton, amely egy
széles, tál alakú üregbe vezetett, és részben nyitott volt az ég felé. Ezen a
lyukon át befurakodott az erdő: kidőlt fák, göcsörtös gyökerek és mohás
sziklafalak nyújtottak emelkedő hidat a külvilág felé.
Nimue csodálattal bámulta az itt kialakult tündérközösséget; azt, hogy a
menekültek hogyan próbáltak meg a normális élethez valami hasonlót
létrehozni. A barlangot népenként osztották részekre; a területeket cölöpök
jelölték. Az agyarasok összebújtak, különös csontfegyvereiket szorongatták,
míg magasan a falakon a viharkovácsok lógatták fel levegőágyaikat, a kígyók
pedig felállították nyugtalanító bőrsátraikat, hogy mindenféle kapcsolatot
kerülhessenek a többiekkel.
A barlangban a kétségbeesés uralkodott. Nimue többször is kénytelen volt
odafigyelni, hova lép, nehogy rátaposson egy beteg, idős vagy sérült
tündérre; ott hemzsegtek a barlang talaján, tekintetük gyenge és rettegő volt.
A barlang egyébként nyüzsgött az élettől: a tündérnépek vizet, összegyűjtött
gyökereket és elcsent zöldségeket hoztak, kiteregették a tiszta ruhát, ellátták a
sebesülteket, a betegeket pedig elkülönítőbe vitték, járvány kitörésétől tartva.
Még Nimue is látta, hogy nagyon kevés az élelem. A barlangban
összetéveszthetetlen volt a feszültség. Nimue látott egy lökdösődő verekedést
az agyarasok és a kígyók között. A verekedőket gyorsan szétválasztották, de
mivel nem volt elegendő az ennivaló, a népek közti és a területi viták
hamarosan újra fellángolnak majd. Csupán idő kérdése volt; ezt Nimue is
belátta.
 Az idősebbektől eltérően a tündérnépek gyermekei együtt játszottak, és
nevetésüket a felnőttek örömmel üdvözölték.
Ahogy Nimue és Arthur a barlangok közepe felé haladt, sustorgás támadt.
Nimue érezte, hogy rengetegen bámulják, amitől ideges lett. Nem ismerte
ezeket a népeket, sem a szokásaikat. Fogalma sem volt róla, hogy miféle
fogadtatásra számíthat – már ha egyáltalán bármire is számíthat.
– Miért bámulnak? – suttogta Arthurnak.
– Megérkezett a farkasvérű boszorkány.
Egy kis faunlány, magas homlokán apró agancskezdeményekkel,
odaszaladt Nimuéhoz, és megérintette a lábát, majd visszasietett családja
biztonságos tömegéhez. Különböző tündérnépek gyermekei szintén
nyüzsögni kezdtek Nimue körül, egymást lökdösték, hogy megfoghassák a
kezét vagy megérinthessék, utána nyúlhassanak, megránthassák szakadt
ruhaujját. Egyes felnőttek is csatlakoztak a gyerekekhez: körbevették Nimuét.
Először csak egy tucatnyian, majd több tucatnyian, majd százan; a hálás
túlélők hódolattal tömörültek köré. Nimue mellkasa összeszorult a félelemtől.
Lénye egy része el akart rohanni, ahogy a menekültek elhúzták Arthur
közeléből, hogy nyakláncot tegyenek a nyakába vagy apró
szerencsetárgyakat, kedves ajándékokat nyomjanak a kezébe.
– Köszönöm, köszönöm, nagyon kedvesek vagytok! – mondta Nimue újra
és újra. Hátranézett, Arthurt keresve, de a körülötte összegyűlt tömegben már
nem látta.
A VAK ZSONGLŐR HOMÁLYOS, FÜSTÖS FOGADÓ volt, amelynek
göcsörtös padlózata állandóan savanyú bortól bűzlött. A központi helyen levő
kandallóban égő fahasábok sárga fényt vetettek a serlegek fölött pusmogó
férfiakra, akik védtelen utasok erszényét akarták elrabolni. A nők ugyanolyan
veszélyesek voltak: ügyesen elemelték a pénzérméket, miközben buja
ígéreteket suttogtak a magányos idegenek fülébe.
Merlin is ilyen idegen volt; egy sarokasztalt választott, ahonnan látva
látszott, mivel ezen az estén egyszerre volt vad és vadász. A másik asztalnál
ülő gazemberekkel nem foglalkozott; sokkal ravaszabb vadat próbált
előcsalogatni.
Borona-tó a számos vadvidék egyikének peremén fekvő holtág volt; ezek
a zabolátlan, vad területek természeti és másfajta veszélyeket is rejtegettek.
Ezek a vad vidékek felosztották Britannia, Aquitánia és Frankhon
királyságait, és emiatt minden, a terület egyesítésére irányuló törekvésbe
beletört a nagyravágyó királyok bicskája. A lovasok általában megsürgették
lovaikat, és inkább még egy napot utaztak, csak ne kelljen ezen a környéken
éjszakázniuk, mivel Borona-tó vidéke a tolvajok paradicsoma volt. Hogy ne
csússzanak bele a mocsárvidékbe, a házakat szorosan a hegynek vetve
építették. Emellett a zsúfoltság volt a másik oka, hogy a település igazi
patkánylyuk lett: kanyargós sikátorok, keskeny lépcsősorok, zsákutcák és
sötét utak váltakoztak benne.
Emellett ez volt Rugen, a Leprások Királya, az elátkozottak árnyura
birodalma. Azonban kihallgatást nyerni egy ilyen szörnyű úrnál kényes
feladat volt még Merlin, a varázsló számára is.
Egy félfülű fiú egy darab fekete kenyeret pottyantott az asztalra egy
kancsó bor és egy serleg mellé. Merlin egy ezüstérmét dobott oda a fiúnak,
aki úgy kapta el, mint egy kölyökcápa. Merlin teletöltötte saját serlegét.
Hosszú estének nézhetek elébe. Nagyot kortyolt, letette a serleget és
megmerevedett.
Lassan odafordult egy fekete ruhás, lefátyolozott nőhöz, aki a mellette
levő széken ült.
– Egek, miért kell így mögém settenkedned?
– Én vagyok az Özvegy – válaszolt a nő.
– Követtek?
A nő kíváncsian félrehajtotta a fejét.
– Ostoba kérdés – mondta Merlin.
– Azt mondtad nekünk, hogy a Hatalom Kardját megsemmisítették.
Merlin megperzselt bőre bizseregni kezdett.
– Én magam ezt hittem. De az előjelek mást mondanak.
– Az árnyurak szerint ez a végső árulás. Azt a kis bizalmat is elveszítetted,
ami még maradt közöttünk!
– Legyen úgy, ahogy mondod, de a kardot megtalálták. És hamarosan
újrakezdődik a Kard Háborúja. „Bárki is forgatja meg a Hatalom Kardját, az
lesz az egyetlen és igaz király.” Azok, akik hisznek a jóslatban, összegyűjtik
seregeiket. A Jégkirály flottái északon gyülekeznek, a vörös paladinok délen,
az árnyurak keleten, és hamarosan Uther király is elküldi katonáit. Vajon
pazaroljuk arra energiánkat, hogy egymást pusztítjuk, vagy foglalkozzunk az
igazi, valódi fenyegetéssel?
A félfülű fiú visszatért.
– Felvenném a rendelést. Az asztalnál csak az ülhet, aki rendel is.
 – Milyen a nyúl? – kérdezte Merlin, remélve, hogy valóban nyúl lesz.
– Mennyei – válaszolta a fiú édes gúnnyal.
– Én azt kérek. És még egy italt a társamnak – mondta Merlin, és az
Özvegy felé intett.
– Miféle társának? – A fiú oldalvást sandított Merlinre.
– A szokottnál is szórakozottabb vagy – jegyezte meg az Özvegy.
– Hagyjuk – mondta Merlin a fiúnak; elfelejtette, hogy a fiú számára a
mellette levő szék még mindig üres. Merlin visszafordult az Özvegyhez. –
Barátomként hívtalak ide, nem pedig az Urak megbízottjaként!
– Akkor ezt barátként mondom neked. Ha ők kiűznek téged, akkor nincs
megállás. Túl sokat tudsz, és túl sok ellenséged van. A végén úgyis
levadásznak, és már előre félek, hogy ki kerül majd a helyedre.
– Aggodalmad megmelengeti a szívemet.
– Ez a kardeset új pletykáknak is utat nyitott. Azt suttogják, hogy vagy
hazug vagy, vagy valóban elveszítetted a varázserődet. Nos… – Az Özvegy
összekulcsolta halvány kezét az asztalon. – Elveszítetted?
A tűzzel játszom, tűnődött Merlin. De inkább a körültekintő megközelítést
választotta.
– Mi ez a személyeskedés? Megkérdezhetem, hogy van a drága férjed?
Az Özvegy várakozásteljesen megfeszült.
– Hallottál valamit? Valaki látta a hajóját?
Ne játszadozz már, Merlin! Az Özvegy egy örökkévalóság óta várta, hogy
a férje visszatérjen a tengerről. Bánata olyan hatalmas volt, hogy sokkal
tovább tartotta életben, mint ameddig egy ember élete tart. Emellett megkapta
azt a lehetőséget, hogy átjárhat a világok között, és elnyerte a haldoklók
árnyurának pozícióját. Feadun bárd híres „Candletree sirámai” című művének
utolsó három sora írta le a legjobban. Amikor Candletree kilehelte a lelkét,
bátor fegyvernöke így szólt:
 Mit beszélsz, drága Candletree?
„Szürke fátyol lebben fel” – suttogta.
Mert az Özvegy jelent meg, ő maga.

Merlin nem akarta még jobban feldühíteni a Halál egyik nővérét.

– Nem hallottam felőle. Csak remélni tudom, hogy épségben hazatér.
Az Özvegy megigazította fátylát. Lesimította csipkés kézelőjét.
Merlin folytatta.
– A látomásod… mit mutat a kardot illetően? Hol fog felbukkanni?
Az Özvegy hallgatott, miközben a jövőbe bámult.
– A kard utat talál magának hozzád, Merlin, de hogy melyik végén leszel
– a hegye felőli vagy a markolat felőli végén… az más kérdés.
– Akkor mindkettőre fel kell készülnöm.
– És?
– A kardot a tündérnépek tüzében kovácsolták, és oda is kell visszavinni.
Visszaolvasztom eredeti alakjába.
– Meg akarod semmisíteni? És mi lesz a jóslattal?
– A jóslat egy szelídebb korszak reményteljes szava. Most már bölcsebb
vagyok. Az egyetlen és igaz király nem létezik. A kardot elátkozták, és
romlást hoz azokra, akik kezükbe veszik.
– Mint mindig, most is a legbonyolultabb utat választod.
– Kevesen ismerik e földön a kardot úgy, mint én. Ez az egyetlen út.
– De a tündérnépek kohóinak tüze, ahol kovácsolták, ezer évvel ezelőtt
kihunyt.
– Ezt jól tudom. A tündértűz ritka, dédelgetett kincs, amit csak a
legravaszabb gyűjtők birtokolnak.
– Ó, egek, azt ne mondd, hogy tőle akarod ellopni!
– De igen.
 – A varázserőd nélkül?
– Pletyka. Mindegy, az eszem még megvan. És a vonzerőm is.
– Attól tartok, mindkettőt túlbecsülöd.
– Segítesz nekem? Mint régi barátodnak?
Az Özvegy felsóhajtott.
– Gondolom, ezért kértél meg arra, hogy elhozzam a nyakláncot. – Egy
fekete selyembe burkolt tárgyalt csúsztatott oda Merlinnek.
Merlin elvette és gyorsan elrejtette a ruhája ráncaiba.
– Nem szívesen kérlek arra, hogy válj meg tőle.
– Nincs szükségem ékszerekre. – Az Özvegy felsóhajtott. – Ennyi lenne?
– A lovadat is szeretném kölcsönkérni.

A Vak Zsonglőr fogadó ajtaja kivágódott; Merlin kirepült rajta. Megpróbált

megállni a lábán, de a ravasz fogadós az övénél fogva tartotta és elhajította,
így a kapálózó Merlin egy trágyadombon kötött ki. A hold fényesen
ragyogott.
– Nekem kellene rád hugyoznom, te nyomorult kutya! – Ahogy a varázsló
megpróbált talpra kászálódni, a fogadós búcsúzóul még mellkason is rúgta,
majd sarkon fordult és visszarobogott a fogadóba.
– Csak azért könnyítettem magamon a padlóra, mert az a savanyú lőre,
amit itt szolgálnak fel, úgy fel van vizezve, hogy egy hordónyival kell
meginni belőle ahhoz, hogy az ember úgy rendesen berúgjon! – Merlin egy
maréknyi trágyát dobott a döndülve becsukódó ajtóra. – Amúgy meg a
fogadósné túlságosan szívélyes a vendégekkel!
Merlin mormogva állt talpra. Végigment Borona-tó kanyargós főutcáján;
zsebében érmék csörögtek, félig énekelt, félig pedig vitatkozott láthatatlan
kísérőivel. Csak pár száz méterre volt a fogadótól, amikor a falakon az árnyak
elkezdték követni.
 Merlin nagyot húzott a bőr borostömlőjéből, majd felvonta egyik
szemöldökét, amint négy alak – keléses, hámló kezükből és fekete
rongyaikból ítélve leprások – négy oldalról megközelítette. Merlin nyugodtan
állt, ahogy a kör bezárult körülötte. Még egy tucatnyian jelentek meg,
olyanok voltak, mint a szellemek, akik az utca kövének repedéseiből csúsztak
elő, míg mások pincékből és árkokból másztak ki.
Amint Merlint teljesen körbevették, a varázsló dacosan a földre hajította
borostömlőjét, és felmordult.
– Tudjátok, ki vagyok. Vigyetek el a királyotokhoz!
Erre a csőcselék Merlinre vetette magát, aki megadta magát kutató,
kaparászó kezüknek. Pár pillanat múlva eltűnt a toprongyos tömegben.
A csapat egyetlen élőlényként mozogva levitte Merlint a Borona-tó alatti
titkos alagutakba, az ősi és elhagyatott római kori csatornarendszerbe,
a pokoli sötétségbe.
A HIDEG ERDŐN EGY TOLLAS NYÍL SUHANT át, ami egy nyulat a
hátsó lábán talált el; megpörgette, akár egy pörgettyűt. Egy faun fiú vállára
vetette íját, és odasietett, hogy felszedje az állatot. A törékeny leveleken nem
adtak hangot léptei.
Morgan és Nimue kámzsás köpönyegben követték, mely védelmet nyújtott
a hűvös és a kíváncsi tekintetek ellen. A magasan álló, szürke felhők
közönyösen egy helyben lebegtek, mintha várnának valamire. Kellemetlen,
bizonytalan érzés lengte be tőle az egész napot.
A faun fiú felemelte a döglött nyulat. Morgan fölmutatta öt ujját, jelezve,
hogy a napi vadászat csak most kezdődött el. A fiú a hátán levő szíjra
akasztotta a nyulat, majd újra elindult.
– Ez elég nagy munka egyetlen fiúnak – jelentette ki Nimue.
– Nem merünk többedmagunkkal járni. Borona-tó papja mostanában
furcsán nézeget rám, és nemrég elkezdett vörös köpönyeget hordani. Kész
csoda, hogy még nem fedeztek föl minket. – Morgan letérdelt, hogy
megszemléljen egy gyökeret a földön; úgy döntött, haszontalan számára, és
otthagyta.
– Hihetetlenül bátor dolog, amit csinálsz! – mondta Nimue.
– Meglehet, de nem én vagyok a farkasvérű boszorkány! – ugratta
Morgan.
– Én csak annyit tettem, hogy menekültem… és harcoltam… hogy éljek.
Egy senki vagyok, ezt elhiheted. Nem szívesen okozok csalódást nekik, de
egy senki vagyok – mondta Nimue, azonban Morgan szavaitól elöntötte a
melegség. Rádöbbent, hogy jobban vágyik a bátorításra, mint gondolta.
Morgan megrázta Nimue vállát.
– Te vagy az egyetlen, aki ellenállt nekik, aki visszavágott! Ezt
mindannyiuknak tudni kell! Megérdemelnek egy kis reményt, még akkor is,
ha mulandó!
– Mulandó? – ismételte Nimue.
Morgan szomorúan bólintott.
– Ezt így nem tudjuk fenntartani. Mindennap új család érkezik, új túlélők.
És most megjött a hideg is. Ha nem a paladinok ölik meg őket, akkor a tél
végez velük. Mostanáig meg tudtam győzni őket, hogy tartsák magukat, ne
fosszák ki a tanyákat, mert akkor vége mindennek, de sokáig nem fognak rám
hallgatni. És istenek, azt a sok veszekedést! Hála az isteneknek a zöld
lovagért! Őt tisztelik.
– Ki az a zöld lovag? – kérdezte Nimue kíváncsian.
Morgan felnevetett.
– Nem tudnám megmondani. Nem igazán beszél „embervérűekkel”. Nem
bízik a mi fajtánkban.
– De te segítesz nekik! Ez nevetséges!
– Ez a világ megosztott, Nimue.
– És szerinted ez a Merlin tud segíteni?
Morgan bólintott.
– Talán. Ha hajlandó vagy arra, hogy erős legyél. Ha hajlandó vagy
kihívni őt.
Nimue úgy érezte, hatalmas űr tátong a gyomrában, és nagyon szeretett
volna témát váltani.
– Te hogy kerültél bele ebbe az egészbe? Hiszen nem vagy… – Nimue
látta, hogy Morgan szeme egy pillanatra elsötétül – úgy értem, hogy… nem
tartozol nekik… nem tartozol nekünk semmivel.
– A zsákom könnyű volt. – Morgan észrevette Nimue értetlenségét és
folytatta. – Amikor a helyi tanyákról vásároltam zöldséget, feleannyi lett a
zsákom súlya, mint kellett volna. A gazdák tolvajokat emlegettek. Ez egy jó
hétig tartott. Aztán egyszer csak éppen gyógynövényeket szedtem a kis
„receptjeimhez”… nevezd őket főzetnek, ha akarod. Tudom, ostobán
hangzik. Néha letérek az útról, akkor és ott találtam a közelben egy egész
agyaras családot; egy kiszáradt tölgyfa odvában bújtak meg. Az egyiküket,
egy idős asszonyt, a nagymamát, az égő keresztről húzták le; szerencsétlen
félig megsült. Napokon át cipelték. Nem messze ide van a sírja. És aztán
megindult az áradat. A következő nap két család jött; azt hiszem, kígyóknak
hívjátok őket. Amikor megérkeztek a holdszárnyúak, sikerült két őrszemet
elhelyeznünk a fák koronájában. A Király Útjára küldtük őket, hogy errefelé
tereljék a túlélőket. És egy álmatlanságban eltöltött hónappal később most itt
vagyunk. Na és te? Hogy rángattad bele Arthurt ebbe az egészbe? Nem éppen
az önzetlen viselkedéséről híres. Biztosan tetszel neki!
Nimue kinyitotta a száját, de egy szót sem tudott kinyögni.
Morgan felnevetett.
– Ó, nézzenek oda, valaki elpirult! Meg kell tanítsunk arra, hogy nem
szabad elpirulni. Azzal az összes kártyádat kiteríted!
– Én nem, ez… ez képtelenség! – Nimue próbálta szaporázni a lépteit.
– Nem szégyen az, ha tetszik neked. Nagyon szép fiú a fivérem, bár
megbízhatatlan. Ma itt, holnap ott. – Volt valami Morganben, amiről
Nimuénak eszébe jutott Pym; valahogy mindig kétértelműek voltak a szavai.
Nimue mindig élvezte, ha mókázhatott Pymmel, aki sosem titkolta az
érzéseit. Gyakran a legilletlenebb gondolatokat suttogta Pym fülébe a
tanórán, mert Pym egyetlen érzést sem tudott elfojtani. Pym tisztaságától
Nimue mindig bátrabbnak érezte magát, többet kockáztatott, akárcsak a
fogadóban, azon a napon, amikor Arthurt megismerték. Ha Nimue nem hívja
ki maga ellen Borst, ha hazaérnek napkeltére, vajon többen maradnak életben
saját népükből? Nimue mellkasa sajogni kezdett barátnője után.
– Az életemet köszönhetem neki – vallotta be Nimue.
– Túl sokat tulajdonítasz neki.
Nimue érezte, hogy égni kezd a füle.
– Te talán ott voltál? Igaz barátom volt, és akár tucatszor is otthagyhatott
volna, hogy felfaljanak a farkasok!
– Köszönd neki, ha akarod. De kérdezd meg magadtól, hogy miért délre
vitt téged, közelebb a veszélyhez, és miért nem északra? Hm?
– Menekültünk. Nem sok időnk volt ilyesmin gondolkozni.
– Vagyis neked nem volt sok időd ilyesmin gondolkozni. De Arthurnak
volt. Azért hozott ide, hogy magadra hagyjon! – mondta Morgan
tárgyilagosan.
Ez fájt Nimuénak.
– Nem tenne ilyet! – mondta nem túl magabiztosan. Igazából a
gondolattól, hogy Arthur elhagyja, elgyöngült a lába. Gyermekkorának mély
és maradandó fájdalmát érintette meg.
– Mit képzelsz, szüksége van a te gondjaidra? Igazi álmodozó alkat. Örülj
neki, hogy idáig elhozott!
– Miért mondod most mindezt?
Morgan hevesen Nimue felé fordult.
– Mert túlságosan fontos vagy ahhoz, hogy bármelyik férfihoz odaláncold
a szívedet! Nem tartozol neki semmivel! Arthur kiváltsága volt, hogy téged
szolgálhatott, és ezt el kell hinned, ha életben akarsz maradni!
Nimue összevonta a szemöldökét.
– Én nem…
– Te nem közönséges tündérlány vagy! Te vagy a farkasvérű boszorkány!
Megforgattad az Ördög Fogát! Lesznek, akik majd imádnak, Nimue, és
lesznek, aki majd félnek tőled, és lesznek olyanok is, akik bármit
megtennének, csak ott lássanak égni a kereszten. De ha nem veszed kezedbe
a sorsodat, az elevenen fal fel! Legyél tisztában azzal, hogy kik az igazi
barátaid!
– És ezt honnan tudom meg?
– Nézz körül! Amikor a paladinok eljönnek értem, egyetlen bárd sem
énekli majd meg a történetemet. Én melletted tettem le a voksomat, és innen
már nincs visszaút.
– És ettől a barátom vagy?
– Több mint a barátod. A vértestvéred. A túlélésem most már a te
túlélésedtől függ, Nimue. Hazudok, lopok és ölök érted. De egyvalamit nem
teszek: nem nézem végig ölbe tett kézzel, hogy átadd a hatalmadat egy
férfinak! – Morgan elővette a kését, és végighúzta a pengéjét a tenyere
szélén; nyomában sötét vér buggyant ki. Ökölbe szorította a kezét, így ujjai is
nedvesek lettek. Aztán ugyanazzal a kézzel megragadta Nimue nyakát és
arcát, majd vörösre mázolta a bőrét. – Rád bízom az életemet. Hadd legyek
a katonád! És a tanítványod! Taníts engem! – Morgan véres hüvelykujját
végighúzta Nimue ajkán. Nimue megérezte Morgan vérének sós ízét. –
Tanulni akarok. Hallani akarom a hangokat, amiket te hallasz. Látni akarom,
amit te is látsz. Meg akarom menteni a tündérnépet az Egy Isten haragjától! –
Morgan szétkente a vért saját orcáján, és letérdelt Nimue elé.
– Állj fel! – mondta Nimue zavartan.
Morgan azt tette, amit kért.
Nimue kezébe fogta Morgan arcát.
– Én nem vagyok tanító. Nem az vagyok, akinek gondolsz. Te sokkal
többet vittél véghez, mint én. Én nem tettem mást, csak túléltem.
– Megmutattad, hogy ők is meghalhatnak. Ez nagyon fontos. Ledöntötted
a mítoszt, és ezért vadásznak rád olyan dühödten. Tudják, mekkora a
hatalmad, még akkor is, ha te magad nem tudod.
– De én nem taníthatlak meg a mágiára! Én magam sem ismerem!
A hangok általában maguktól szólalnak meg.
Halk füttyre lettek figyelmesek. Jóval előrébb, az ösvényen a faun egy
pöttyös görényt emelt fel; az állat nyakát nyílvessző szúrta át. Morgan úgy
tett, mint aki tapsol, miközben a faun büszkén a vállára vetette a döglött
állatot.
MERLINT FÉLIG VITTE, FÉLIG VONSZOLTA a leprások üvöltöző
csapata Maron völgyének hideg és széljárta romjai között; a valaha római
előretolt helyőrség ma törvényen kívüliek, elhagyatottak és nyomorultak
menedékhelyeként szolgált. Itt, a völgy mélyében az ősi templomok
márványcsontvázai néma tanúi voltak az ember bukásának. A római
törvénykönyvek és kódexek a több évszázadnyi féktelen barbarizmusnak
köszönhetően hamuvá lettek. Itt már csak kétféle ember létezett: a kegyetlen
és a rettegő.
Melyik vagyok én? – tűnődött Merlin.
Egy kicsit mind a kettő – gondolta.
A Leprások Királya azonban egyformán volt kegyetlen és uralta Maron
völgyét úgy, mint a bűnözők birodalmát. Azzal, hogy befogadta a
menekülőket és az elhagyatottakat, hűséges sereget hozott létre kémekből,
tolvajokból és bérgyilkosokból. Ez a sereg Britanniától az Északi
Kolostorokig és Dél-Frankhon viking erődjéig húzódott. A Leprások Királya,
Rugen saját hadserege Nyomorultak néven tevékenykedett, és igencsak nagy
félelmet okozott mindenütt. Ezek a tanítványok a boszorkánylátásért cserébe
azzal fizettek a sötét mágia isteneinek, hogy testüket átadták a leprának. Az
arcot és a testet magának követelő fizetség egyaránt szörnyűséges volt.
A ködből egy csapat leprás bontakozott ki, vezetőjük egy vén szipirtyó
volt, aki borzalmas arca fölött egy tehén koponyáját viselte. Ő volt Kalek,
Rugen legfőbb tanácsadója. Merlin hírből már ismerte. Kalek felemelte jobb
kezét, mely egyetlen, csontos ujj kivételével csupán foltos csonk volt, és
Merlinre mutatott.
– Asszonyszagod van. – Hangja halk volt és barátságtalan; volt valami a
torkában, amitől alig lehetett érteni, amit mondott.
– Akkor már ketten vagyunk – válaszolta Merlin. Maron völgyében
kötelező volt az illatosított olajok használata, és ez alól Merlin sem volt
kivétel. – Fogad tehát Rugen?
– Őfelsége – javította ki Kalek.
– Hát persze. – Merlin kissé fejet hajtott. – Tehát, Őfelsége, a Leprások
Királya, méltóztatja fogadni régi barátját, Merlint, kihallgatáson? –
Elmosolyodott, Kalek pedig gyűlölködő, véreres szemmel bámult rá
koponyás sisakján keresztül. Majd a csőcselék, Kalek utálkozó mozdulatának
engedelmeskedve, még mélyebbre vonszolta Merlint a völgybe.

A Leprások Királya a régi rómaiak által vájt barlangba fészkelte be magát; ez

valaha egy nagyobb templom része volt, ma már csak romhalmaz.
A látogatónak egyszerűen csak követnie kellett a lopott kincsek hanyagul
szétszórt dombjait, ládák sorait, halomba hordott ékköveket, gyertyákat és
rojtos szőnyegeket, melyek a barlangba vezető repedezett és kopott köveken
hevertek. A barlang álmosan ragyogott a bőrlámpák fényében. A Leprások
Királyának széles árnyéka a falakra vetődött.
Merlint úgy dobták le a földre, akár egy zsák lisztet, és a leprások
fantomként futottak szét a sötétben.
– Képzeljétek, járni is tudok! – mondta Merlin; talpra állt, és megpróbálta
letörölni a piszkot a ruhájáról.
Súlyos fuvallat suhant el mellette, ahogy a Leprások Királya egy nagyobb
majom csoszogásával átvágott a füstös lámpások között szőnyegekből
feltornyozott, széles ágyáig. Rugen majdnem három méter magas volt, és úgy
ötszáz kiló. A hatalmas csuklya alatt súlyos, torz fej ült az óriási vállakon;
mindez azt bizonyította, hogy ereiben óriások vére csörgedezik.
– Merlin, kedves, régi barátom, micsoda kellemes meglepetés! – Rugen
hangja halk mennydörgés volt.
Egy alig tizennégy éves, leprás lány, akinek keze véres volt a sebektől,
egy kupa sűrű bort kínált Merlinnek, aki azt előzékenyen el is fogadta.
A Leprások Királya nagy nehezen ledöccent szőnyegeire.
– Roppant kínos nekem követeim viselkedése. Kérlek, fogadd
legőszintébb bocsánatkérésemet! Így nem lehet bánni egy hozzád hasonló,
fontos emberrel, aki nem más, mint maga Uther király tanácsadója.
Rugen szemforgatása mögött nem volt nehéz felfedezni a gúnyolódást.
– Csekélység. Ne is törődj vele! Vénségemre túlságosan könnyen dühödök
fel. Azt hiszem, az utazás az oka. Már nem nagyon szeretek vándorolni.
– Ostobaság, nagyon is jól festesz! Egészséges vagy! De az tagadhatatlan,
hogy a világ a fiataloké, ugye? – Rugen forró lehelete gomolygott a barlang
nedves, hideg levegőjében. Hatalmas kezét kemény, egyujjas kesztyűbe
gyömöszölte. Akár a többi nyomorultnak, neki is több ujj hiányzott mindkét
kezéről. – Igyál, Merlin! Ez a bor az új kedvencem. Az a nemes orrod talán
felismer benne némi cseresznyét és arab fűszereket.
– Igazi kultúrember vagy, mint mindig – mosolyodott el Merlin.
– És mégis: még mindig száraz az ajkad.
– Hagyom levegőzni a bort.
Rugen ajka megrezzent redőzött csuklyája alatt.
– Micsoda megtiszteltetés – egy ilyen magas rangú ember bekoszolja
finom saruját, hogy a nyomorultak, a mosdatlanok között lépkedjen! Nem
vagyunk rád méltók!
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – tárta szét Merlin a karjait.
– Igazán? És mégis miért? – kérdezte Rugen ártatlan mosollyal.
 – Én leszek az első, aki beismeri, hogy az árnyurak vezetőjeként
mostanság kudarcot vallottam.
– Nem, nem, túlságosan is kemény vagy magadhoz! – mondta Rugen, aki
belement a játékba.
– Azonban azért vagyok itt, hogy helyrehozzam a dolgokat. Hogy
kiegyenlítsem a tartozásomat, hogy…
– Zavarba hozol minket, Merlin. Hogyan is sérthet meg minket valami,
ami nem is létezik? Az árnyurak elűztek maguk közül. Az emberek kémje
vagy; éveken át loptad a titkainkat, és adtad át őket egy törvénytelen
királynak. Régóta halott vagy számunkra. És mindemellett Merlin mítosza,
mint kiderült, valóban csak ennyi: mítosz. – Rugen hatalmas ujjai beszéd
közben a szőnyeg egyik rojtjával játszadoztak. – Végül is a szóbeszéd szerint
elveszítetted varázserődet.
– Szóval ez lesz a vége, ha az árnyurak a te vezetésed alá kerülnek?
Békésen kötögető kis csoport lesztek, akik imádnak pletykálkodni? Mondd,
képes vagy felnőttként tárgyalni bárkivel is? Egyáltalán nem érdekel az, amit
felajánlok?
– Már nincsenek ínyemre mézesmázos hazugságaid!
– Segíthetek neked abban, hogy te légy a vezető – mondta Merlin.
– Valóban? – vigyorodott el Rugen.
– Az árnyurak eltunyultak és roppantul elégedettek mindennel, miközben
délen sötétség gyülekezik. Ha valóban mi akarjuk irányítani az emberek
sorsát, akkor vissza kell szereznünk hatalmunkat. Azt elismerem, hogy
reményemet az emberek szívébe helyeztem. És azért vagyok itt, hogy
mindezt helyrehozzam. Te, hozzám hasonlóan, szintén gyakran kémleled az
égboltot. Láttad az ómeneket. A Hatalom Kardja ismét megmutatkozott.
A keresztény világ összes királya úgy véli, hogy a kard neki jár. Én úgy
vélem, hogy a kard megtalálja a hozzád vezető utat.
 – A hozzám vezető utat? – morogta a Leprások Királya. – Nem Uther
Pendragonhoz? Az uralkodóhoz, akinek hűséget esküdtél?
Merlin hangjába szomorúság vegyült.
– Uther csupán felmelegíti a trónt a valódi király számára.
A barlang falai megreszkettek a Leprások Királyának lihegő
hahotázásától.
– Micsoda hűség! Talán a származása miatt? Vagy a vérmérséklete miatt?
Vagy azért, mert ő is elűzött téged?
Merlin a csizmáját bámulta.
– Egyáltalán nem erről…
– Csak egy kicsit – nevetett Rugen – egy cseppet! Egy picit, igaz? Ismered
be, Merlin! Részeges alak vagy, bolond, aki még egy olyan fattyúkirályt sem
képes szolgálni, mint Uther!
 – Annyi igaz, hogy már nem látnak szívesen Uther udvarában.
– Így idejössz hozzánk könyörögni!
Merlin érezte, hogy a Leprások Királya kezdi magát feldühíteni.
– A múltban ellenfelek voltunk, Rugen, ez igaz, de ne hagyd, hogy
büszkeséged sikeres együttműködésünk útjába álljon! Hiszen én vagyok
lépéshátrányban. Ragadd meg ezt a lehetőséget! Alapos oka van annak, hogy
öt évszázad királyai kérték ki Merlin, a varázsló tanácsait. Ha én melletted
vagyok, a Hatalom Kardja pedig a birtokodban van, birodalmad Nagy
Sándoréval fog vetekedni!
A Leprások Királya a földre csapott az öklével.
– Miért hinnék el bármit is, amit mondasz?
Merlin hallotta, hogy a kövek összetörnek az ütés alatt. De felismerte,
hogy Rugen dühe mögött kapzsisága és gyanakvása óriási csatát vív
egymással.
– Nos, Felség, egyszerűen bíznod kell bennem. És bár ez keserű orvosság,
mégis le kell nyelni; hoztam egy kis ajándékot, a bizalom jegyében, ami talán
megédesíti. Tudom, hogy régóta vágysz arra, hogy a tiéd legyen. – Merlin
szétnyitotta tenyerét, amelyben egy arany nyaklánc feküdt: vésett rúnák és
ősrégi zafírok ékesítették. Rugen lenyelte a szájában összegyűlt nyálat. –
Boudicca nyakperece. Akkor viselte, amikor csatába vezette az icenusokat. –
Merlin szeme csillogott. – Menjünk, akasszuk a nyakába, jó?
AZ EGYIK KATAKOMBÁBAN, AMIT MORGAN foglalt el, egy fáklya
pislákolt. Egyszerű alvózsák, asztal és szék, melyeket a Törött Lándzsából
hozott el, emellett néhány felaggatott pokróc, ami falként szolgált – ebből állt
a szerény kis szoba.
Nimue leült az alvózsákra, és hangosan felolvasott egy pergamenről,
miközben Morgan az asztal mellől hallgatta; egy lúdtollal kocogtatta a fogát.
– „Merlinnek, a nagy varázslónak.” – Nimue felnézett Morganre. – Ezzel a
címmel szokták illetni? „Nagy”?
Morgan vállat vont.
– Honnan tudjam? Nem írok neki levelet mindennap. Azt gondoltam, ez
elég hivatalosan hangzik.
Nimue bólintott.
– Maradjunk akkor a „nagy” szónál. – Folytatta a felolvasást. – „A
farkasvérű boszorkány üdvözletét küldi.” – Ismét felpillantott. – Nem is
tudom…
– Állandóan megállsz. Olvasd már!
Nimue nagy levegőt vett és tovább olvasott. – „Gondolom, mostanra már
tudatában vagy annak, hogy birtokomban van a régiek által Ördög Fogának
nevezett kard. Biztosíthatlak, hogy erről Carden atya is tud, mert számos
vörös paladinja kóstolhatta meg fájdalmas harapását.” – Morgan elégedetten
felvonta szemöldökét; Nimue mosolyogva felnézett. – Ez a rész nagyon
tetszik!
 – Szerintem is jó.
– Micsoda tollforgató vagy! – mondta Nimue, és folytatta a felolvasást. –
„Hidd el, hogy a borzalom hadjárata csak most kezdődött. Szándékomban áll
ugyanolyan könyörülettel viseltetni Carden atya és vörös gyilkosai iránt, mint
amilyen könyörülettel ők viseltettek a tündérek népei iránt. – Nimue szünetet
tartott, mintha össze kellene szednie bátorságát a feladathoz. Majd folytatta. –
Azonban hidd el, hogy számomra, mindannyiunk számára az a legfontosabb,
hogy véget vessünk az erőszaknak, és népünk békére leljen. Nagy Merlin,
szövetséget ajánlok, és kérlek, hogy bölcsességedet és Uther királyhoz való
közelségedet felhasználva vess véget ennek a mészárlásnak! Cserébe
felajánlom neked az Ördög Fogát, és bízom abban, hogy arra törekszel, hogy
egyesítsd a tündérnépeket, és visszaszerezd földjeiket. Ha visszautasítasz,
úgy Frankhon minden mezejét a paladinok vérével öntözöm meg.” – Nimue
fintorgott. – Ettől nem tűnök egy kicsit szörnyetegnek?
– Egyenlő félként kell tekintenie rád, különben nem vesz komolyan –
mondta Morgan.
Nimue felsóhajtott; próbálta apránként végiggondolni a levelet.
– De mi értelme van, ha a levelet nem tudjuk eljuttatni hozzá?
– Erre is gondoltam – mondta Morgan; fogta a pergament, összegöngyölte,
majd behúzta Nimuét az alagútba.
Ahogy Morgan határozottan előtte gyalogolt, Nimue megkérdezte:
– Hol tanultál meg így írni?
– A zárdában – válaszolta Morgan. Nimue meglepetését látva
megmagyarázta: – Ó, nem, hidd el, nem az Egy Isten leánya vagyok. De a
zárdában volt egy bizonyos Katalin nővér, aki Yvoire-ban sekrestyés volt, és
hozzáférése volt a scriptorium összes könyvéhez: Homéroszhoz, Platónhoz,
a rúna-írótáblákhoz, sőt, a druidák tekercseihez, és Énok titkos könyvéhez is!
Kiléptek az alagútból, és látták, hogy az előttük kanyargó ösvény
szanaszét heverő fákkal van tele. Valami átnyomakodott az aljnövényzeten,
és mindent kitépett, ami az útjában állt. Vagy tizenöt méteren át felforgatta a
talajt, úgy festett, mintha két kasza is végigment volna rajta.
– Ez mi volt? – kérdezte Nimue.
Morgan felsóhajtott.
– Újabb agyaras család érkezett éjszaka. És magukkal hozták az egyik
állatukat, amin lovagolni szoktak.
Nimue letérdelt; a sárban levő, hasított patanyom olyan széles volt, akár
egy hordó.
– Istenekre!
– Izgalmas látvány, már ha befogod az orrodat. De bizonyosan bonyolítja
az amúgy is régóta fennálló élelemhiányunkat.
Nimue a hatalmas patanyomra és a körülötte felforgatott talajra pillantott.
– Mégis, szerintem hasznát tudjuk venni.
Rémisztő sikoly szállt fel a völgyből, melyet vad horkantások követtek.
Nimue rémültem pillantott Morganre.
– Reméljük, hogy a dög nem társat keres magának – mondta Morgan.
Lassan eltávolodtak a kidöntött fáktól, felmásztak egy dombra, majd onnan
egy síkságra értek, ahol sokféle vadvirág nőtt. Egy ősöreg, hosszú és
alacsonyan lógó ágú olasz tölgy szinte kitárta feléjük karjait; természeti
menedékként szolgált a mezőn. Nimue különös mormolást hallott:
turbékolást és ciripelést.
Egy idősebb, borzas hajával és rongyos tollköpenyével felfordított
madárfészekre hasonlító holdszárnyú asszony törökülésben üldögélt a
virágokon és őszi leveleken. Hosszú, sárga csőrű fekete csér ugrált és
csicsergett a lábánál. Az asszony haragosan nézett fel Morganre.
– Valaki megeszi a madaraimat.
Több tucatnyi madár vette őket körül, mindenféle méretben és alakban:
lundák, csonttollúak, lilék és keselyűk, fürjek és vadgalambok, karvalyok és
sarki ludak, réti héják, fakopáncsok, pettyes baglyok és pávák; zsákmányok
és ragadozók egyaránt.
Nimue hegei bizseregni kezdtek. A rejtőzők jelen voltak.
A madártömegből apró hangok szólaltak meg.
– Utánanézünk a dolognak, Jeva – nyugtatta meg Morgan a holdszárnyút.
– Nem nagy rejtély. A barlang tele van kígyókkal. Figyelmeztesd őket,
Morgan! Jeva madarainak is enniük kell! És sokan közülük kígyókkal töltik
meg a bendőjüket.
– Figyelmeztetem őket, megígérem.
De mielőtt Morgan tovább beszélhetett volna, Jeva a lábánál ülő csérhez
hasonlóan hirtelen felugrott, és odalépett Nimuéhoz.
– Még meg sem néztem közelebbről ezt az ég népe-féle harcost. Ezt a
farkasvérivót. – Csőrszerű orrát előretolva végigmérte Nimuét.
A madarak csicsergése még hangosabb lett.
– Olyan sok kérdésük van veled kapcsolatban! – közölte Jeva bizalmasan
Nimuéval, és a madarak felé intett. Felemelte a kezét és lehunyta a szemét.
Összpontosított. Becsukott szemmel élesen beszívta a levegőt. – Ó, egek! –
Kezét Nimue szívére és hasára helyezte. Két kezével lemért valami
láthatatlant, majd hátranyúlt, és a hegeknél megtalálta azt, amit keresett. –
Ez… ezért vagy ilyen zaklatott. Itt van a te hatalmad. Nem nép. Nem tündér.
– Megérintette Nimue hátát. – Ez híd számodra a Sokvilághoz. – Jeva szeme
felpattant. – Megnézhetem ezeket a nyomokat?
Nimue elbátortalanodva lépett hátra.
Morgan könnyedén megérintette Jeva vállát.
– Szívességet szeretnénk kérni, Jeva. Különleges üzenetet kell küldenünk
Merlinnek, a varázslónak.
Jeva szeme tágra nyílt, majd Morganhez fordult. – Merlinnek? Mit akarsz
fajtánk árulójával?
Morgan felemelte a pergament. – Attól tartok, az üzenet magánjellegű. De
megtennéd? Megkeresnéd a kedvünkért?
– Nem tudom megkeresni – vont vállat Jeva. Majd torokhangú kiáltást
hallatott, és egy fekete kánya röppent le a fejük felett levő fa lombjai közül.
Hangos hussanással telepedett le Jeva karjára. – De Marguerite bármit
megtalál. – Nimue a gyönyörű madárhoz lépett. Odanyúlt, és megsimogatta a
nyakát. Jeva kotyogott valamit a madárnak. – Tetszel neki.
– Hogyan fogja megtalálni Merlint? – kérdezte Nimue.
Jeva felnevetett.
– Az ég népe rejtőzőknek nevezi őket. A holdszárnyúak véneknek.
Mindegyik nevünket kikacagják. De történjen bármi, ők vezetik majd
Marguerite-et.
– A parancsodra? – kérdezte csodálattal Nimue.
– A parancsomra? Nem. A kérésemre? Esetleg. – Jeva elvette a pergament
Morgantől, és egy vékony bőrszalaggal Marguerite lábára erősítette. Kezébe
fogta az állat fejét, súgott neki valamit, majd feldobta a levegőbe, és ezzel
útnak indította Marguerite-et a lombozatba.
MERLIN ÖSSZEFONT KARRAL ÁLLT, ÉS figyelte, ahogy a leprások
hatalmas királya ügyetlen ujjaival keresgélt az övéről lelógó kulcsok között.
– Aprócska vacak! – mormolta. Végül Rugen elfordította a kulcsot a
zárban, és a monumentális vasajtó csikorogva feltárult.
Merlin várta, hogy Rugen benyomuljon az ajtón, majd tisztes távolból
követte.
– Nos? – suttogta Rugen heves büszkeséggel.
Merlin szeme szinte felfalta a Leprások Királyának kincseskamráját: eme
híres és sokak által sóvárgott barlangban roppant értékes – és lopott –
műtárgyak hevertek. Arany kelyheket látott és drágaköves gyűrűket, rubintos
jogarokat és királyi palástokat, de tekintete végül megállapodott egy
virágokkal díszített, ősrégi csontvázon. A csontváz szemében zöld fény
villódzott.
A fényt az előtte álló rézüstben égő tündértűz adta.
– Csodálatos! – válaszolt Merlin.
A Leprások Királyának keze ránehezedett Merlin vállára és hátának egy
részére is, ahogy megmutatta neki néhány kedvencét. Egy ékszerektől
túlcsorduló láda felé intett.
– Ifjabb Septimus ereklyetartója. Galambvér-vörös rubin, amit…
– Csak a Mogul-hegyekben bányásznak – egészítette ki Merlin.
Rugen elégedetten felnyögött.
– Nagyon jó!
 – Szégyenkezve vallom be, hogy mennyire vágytam már arra, hogy
láthassam ezt a legendás kincseskamrát! – mondta Merlin. – És ez itt
Ceridwen kelyhe?
Átvágott a kincseskamrán, hogy megcsodálhasson egy horpadt
aranyserleget.
A Leprások Királya utánacsoszogott. Láthatóan elbűvölte a hízelgés.
– Pontosan. A boszorkány, aki felajánlotta nekem, azt állította, hogy ez a
Grál. Persze én tudtam, hogy sokkal értékesebb. Ó, itt is van. – Rugen
felsóhajtott, ahogy elérték a virágokkal ékesített csontvázat. – Szabad? –
kérdezte, majd mohón kinyújtotta a kezét.
– Hogyne – nyújtotta oda Merlin a láncot.
A Leprások Királya feltette a nyakláncot a csontváz nyakára, majd
hátralépett, hogy gyönyörködhessen benne.
– Nézd meg, a tündértűz hogy csillog az ékköveken!
Merlin lenyűgözve bólintott.
– Pazar szépségű ez a tűz!
– Nekünk csak a legjobb jár, ugye, Merlin?
– Csakis a legjobb. – Merlin a tündértüzet bámulta.
Rugen megvakarta állát és a csontvázat nézegette.
– Szépséged ismét teljes, királynőm! – Megbökte Merlint, és majdnem fel
is borította.
Merlin visszanyerte az egyensúlyát és bólintott.
– Életében még inkább szépség volt. Lobogó, vörös haj. Bőre, akár a friss
tej.
– Ismerted, te vén kecske, mi? – kacagott Rugen; kíváncsian várta a
történetet.
Merlin tétovázott.
– Barátom, egy ilyen beszélgetést bor mellett illik megejteni.
Pár órával később Merlin díszvendég volt Rugen lakomaasztalánál; a
hatalmas tölgyfa asztalt különféle korokból összeszedett, düledező
trónszékek vették körül. Mindenféle kinézetű, torz, libériás leprások
szolgálták ki őket.
Azonban a hangulat megváltozott. Rugen arckifejezése szomorú volt,
ahogy görnyedten ült nagy trónján. Ásított, ahogy Merlin túltöltötte serlegét;
szürcsölése közben vörösbor folyt ki a földre, amíg a másik folytatta
panaszáradatát.
– De Nagy Károllyal mindig is ez volt a baj. Megmondtam neki, hogy
nagy tévedés bízni az egyházban, hogy végül saját gondolataik születnek,
megpróbálják leigázni őt, de vajon hallgatott rám? Nem! Ez a baj ezekkel a
halandó királyokkal…
Rugen szeme lecsukódott.
– Ühüm – válaszolta; nem is figyelt.
– …mindig azt hiszik, hogy ők az okosabbak! – Merlin felpattant székéről,
és újratöltötte serlegét; valószínűleg elfelejtette, hogy már tele van, így Rugen
borából újabb adag loccsant ki a földre. – Ostoba barmok! Csak annak
hisznek, aki azt mondja nekik, amit hallani akarnak. De ennek vége!
– Igen, vége! – ismételte Rugen.
Merlin lassan a Leprások Királya felé óvakodott.
– Többé nem úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek! Nem kecsegtetjük őket
szép hazugságokkal. Szövetségünk megdönti hamis istenüket! Újra mi
leszünk igazi uralkodójuk! – Lecsapta serlegét Rugen elé, és egy kancsónyi
bor ömlött a király ölébe.
– Az egek omoljanak rád, Merlin! – A Leprások Királya felugrott, szolgái
hirtelen nyüzsögni kezdtek körülötte.
Merlin próbált segíteni, saját köpönyegével megszárítani a Leprások
Királyát, de sikerült még jobban belegabalyodnia a ruhájába.
 – Bocsáss meg, hadd… – Rugen ölébe zuhant.
– Részeg vagy! – acsargott a Leprások Királya.
Merlin megragadta Rugen vállát, hogy felüljön.
– Te pedig meglepően jó erőben vagy.
A Leprások Királya arrébb lépett, így Merlin térdre esett.
– Szánalmas! – Intett a szolgáinak. – Vigyétek a szemem elől, hadd aludja
ki a mámorát! Holnap meglátjuk, hasznát tudjuk-e még venni!
A leprások a könyökénél fogva megragadták a félig öntudatlan Merlint, és
elvonszolták.
– Engedjetek el, vadbarmok! – mormolta Merlin színpadiasan;
kiszabadította jobb karját, és ruhaujjának rejtett zsebébe helyezte át a
Leprások Királyának elcsent kulcsát.
NIMUE SZERETTE VOLNA MAGÁT HASZNOSSÁ tenni, így egy vödör
vizet cipelt át a menekült tündérnép barlangjának kanyargós alagútjain. Válla
sajgott; az égő fáklyáktól a barlang levegője fojtogató és forró volt. Izzadság
csorgott le az arcán. Ennek ellenére azt mondogatta magában, hogy mindez
csak ideiglenes, hogy még mindig lehetséges létrehozni valamit, ami hasonlít
a normális életre, vagy legalábbis egy kevésbé megtört életre. Attól félt, hogy
a Merlinnek írt levél túlságosan éles hangú volt, és ellenségévé tette vele az
egyetlen embert, aki segíthetne neki.
Miért éppen ő? Miért védelmezi anyám ezt a legendás kardot? Miért
akarja, hogy eljusson Merlinhez? Ahhoz az árulóhoz, aki a tündérnép ellen
fordult?
Lénye másik része viszont úgy érezte, hogy nyeregtáskájába lyukat
égetnek a paladin térképek. Tudjuk, hogy hol vannak. Megmenthetjük a
tündérnépek falvait! És újabb vörös gazembereket ölhetnünk meg! Azonban
eddigi könyörgései süket fülekre találtak. A tábor szükségletei túlságosan
fontosak voltak.
Az alagút kiszélesedett, amikor elérte a barlangot, és Nimue körjátékot
játszó tündérgyermekeket pillantott meg. A látványtól elmosolyodott, de
aztán meghallotta a dalukat.
Paladin, paladin, fuss, amerre látsz, megérkezett a farkasvérű boszorkány!
Nimue megállt és fülelt. Ezek rólam énekelnek. Különös, zavarba ejtő és
titkon izgalmas érzés volt. A gyerekek egymás kezét fogták, mosolyogtak,
aztán nevetve dőltek egy halomba a földre.
Paladin, paladin, a lovad oda már, itt a farkasvérű boszorkány!
Szíve vadul vert a mellkasában. Újra a tisztáson volt: érezte, ahogy a
penge áthatol a paladin bordáin, és nedves csattanással kettészeli mellkasát;
érezte, hogy a hideg tó vize meleggé változik a vértől, lágy fürdővízként
simogatja a nyakát, fülét pedig éles sikolyok dédelgetik.
Paladin, paladin, fulladj meg, a farkasvérű boszorkány téged les!
Nimue elmerült álmodozásában, és arra riadt fel, hogy egy apró
agancsokat viselő, mandulavágású szemű faun nő megpróbálja kivenni a
kezéből a vödröt.
– Adwan po – mondta a nő. – Semal, semal.
Nimue gyengéden visszahúzta a vödröt.
– Ne, kérlek! Szeretném hasznossá tenni magam! – Az utóbbi órákban és
napokban Nimue minden kísérlete, hogy cipeljen, segítsen, emeljen és
húzzon, visszautasításra talált a tündérnép között, akik legszívesebben
piedesztálra emelték volna.
– Tetra sum n’ial Cora.
Nimue elmosolyodott, és a fejét ingatta.
– Bocsáss meg, nem értem.
A faun nő nyelvtudása csekély volt.
– Nevem Cora.
– Nimue – válaszolta Nimue, és megérintette a mellkasát.
Cora elmosolyodott.
– Igen, igen. Gyere! – A faun nő megfogta Nimue kezét, és elvezette egy
csoport faunhoz, akik nagy munkában voltak: leveleket és indákat csavartak
díszes alakzatokba, majd összegyűjtött virágokkal együtt beleszőtték egy újra
felhasznált ruhaanyagba, hogy az erdő szépségéből ruhát készítsenek.
– Holnap este tartjuk az Amalát. Az egyesítést. – Cora az egyik ruhát
Nimue vállához emelte.
Nimue újra megpróbálta elhárítani a tündér nagylelkűségét.
– Ne, kérlek, ne add nekem! Ez gyönyörű! Neked kéne viselned!
– Te viseled. Te eljössz. – Cora elmosolyodott. – Te és a jóképű
embervérű fiú.
A faun nő felkuncogott.
Nimue érezte, hogy arca és füle elvörösödik, gyorsan megköszönte
Corának a ruhát, és elsietett.
A ruhát gyorsan elvitte a barlangba, amin Morgannel osztozott, de amikor
megfordult, Arthurt látta várakozni a folyosón.
– Bocsáss meg, de ez itt a hölgyek hálóhelye.
– Mutatnom kell valamit – mondta Arthur alattomos mosollyal.
– Mi lesz a térképekkel? – szólalt meg újra Nimue, de azért követte
Arthurt egy újabb alagútban, amit eddig még nem fedezett fel.
– Csak most érkeztünk meg – mondta Arthur.
– De ha rájönnek, hogy nincsenek meg a térképek, változtatni fognak a
tervükön. Elveszítjük az előnyünket!
– Nyugalom, Nimue! – mondta Arthur. Majd lehalkította a hangját és
hozzátette: – Már egy ideje szólni akartam neked, hogy mostanában kissé
erős szagod van.
– Én – hogy micsoda?
– Így van – folytatta Arthur. – A tündérgyerekek új nevet adtak neked. –
Komoly arccal fordult Nimue felé. – Úgy hívnak, hogy a farkasvérű
bűzorkán.
Nimue a falnak lökte Arthurt.
– Mi van, akarsz egy pofont?
Arthur figyelmeztetően felemelte egyik ujját, majd felhúzta a lányt egy kis
kiszögellésen, és kivitte egy kis sziklára egy grotta felett. A grotta közepén
egy tó állt, melyet több kis vízesés táplált.
– Olvadt hó – magyarázta Arthur. – A hegy csúcsáról érkezik és
felmelegszik, ahogy végighalad a sziklák között. – Átadott Nimuénak egy
különös formájú, barna kődarabot.
– Ez meg mi? – bámult rá Nimue.
– Fahamuból készült szappan. Hidd el, szükséged van rá! – kacsintott rá
Arthur, majd lehúzta az ingét, megmutatva karcsú, izmos alakját. Nadrágja
ugyanilyen gyorsan a bokájánál kötött ki, nagyon keveset bízva a képzeletre.
Nimue felvont szemöldökkel elfordult, ahogy Arthur vad kurjantással
beleugrott a forró vízbe.
– Ó, hála az isteneknek! – mormolta, ahogy odalent lebegett a vízen. –
Gyere már!
– Azt hiszem, jól vagyok itt – mondta Nimue és oda-odapillantott, ahogy
Arthur lebukott a víz alá és vidáman csapkodott.
– Láttam már meztelen nőt – mondta Arthur.
– Nagyon örülök – mondta Nimue. Majd csettintett az ujjával, mire Arthur
kötelességtudóan elfordult.
Igazából Nimue már nagyon vágyott arra, hogy levethesse a ruhát, amit
egész héten viselt. Ruháinak halálszaga volt. De ahogy kilépett bőrcipőjéből,
hirtelen szemérmes lett. Még soha nem vetkőzött le fiú előtt. Ostoba vagy,
mondta magában. Azok után, amik történtek, ettől félsz a legjobban?
Megpróbálta leküzdeni az érzést, de gyorsan szedte a levegőt, és ujja
remegett, ahogy lopott nadrágja gombjával bíbelődött, aztán hagyta, hogy
meztelen lábához hulljon. Kibújt ujjatlan ingruhájából, és a kőre ejtette.
Amikor végignézett a testén, alig ismerte fel a véraláfutások, a sár,
a rászáradt vér és a horzsolások alatt. Kitapogatta a bordáit. Napok óta alig
evett, és sokkal élesebben érezte őket. Mindkét térdén felszakadt a bőr.
Megtapogatta összeállt, csomós haját, és nyelve végigjárt a sajgó, véres
üregen, ahol a jobb alsó őrlőfoga volt.
Megkapaszkodott egy sima sziklában, majd lábát a forró vízbe dugta.
Érezte, hogy egészen az arcáig felszökik a meleg. Becsusszant a gőzölgő
vízbe, és majdnem elsírta magát, olyan jólesett sajgó izmainak. Belemerült a
csöndbe, a forró fürdőbe, ami leforrázta róla a mocskot, a vért és az
izzadságot. Egy pillanatra Nimue másnak érezte magát: olyan volt, mint az új
formába öntött acél.
Arthur saját szappanjával dörzsölgette magát, fehér hátsója kilátszott a
vízből.
– Hé! – kiáltott Nimuéra, amikor rajtakapta, hogy bámulja. – Elfordulnál?
Nimue a szemét forgatta, és felnevetett; ez volt az első, igazi nevetése
Sólyomlak óta, Pym óta. Arthur visszabukott a víz alá, és Nimuéhoz
közelebb jött fel újra. Nimue hátrált, miközben végig a fiú szemébe nézett;
nem mert szembefordulni vele. Szemérmes volt a hegei miatt, és Arthur ezt
valahogy megérezte.
– Nem kell rejtegetned őket.
Nimue úgy tett, mintha nem értené.
– Miket?
– Mindenkinek vannak hegei.
Nimue zavarba jött, és a part felé úszott.
– Nimue! – kiáltotta Arthur.
– Semmi baj. Minden rendben. Csak túl forró! – mondta Nimue.
– Nézd! Ez itt… – kiáltotta Arthur, és kiemelte jobb lábát a vízből, majd a
feneke alatti rózsaszín pacára mutatott. – Kis koromban mindig
versenyeztünk és versenyeztettük a patkányokat – fogadtunk is rájuk. Az első
versenyemnél a patkányom megrémült, felszaladt a nadrágom szárán, és
megpróbálta kirágni magát rajta. A fiúk jót röhögtek, miközben én
üvöltöttem, és hazáig szaladtam úgy, hogy egy patkány volt a nadrágomban.
Szeretnél hallani valami kínosat? Szerinted milyen beceneveket kaptam
utána?
– Arthur… – mondta Nimue; megpróbálta elhallgattatni.
Arthur folytatta.
– Tessék. – A bal hónalján levő duzzadt hegre mutatott. – Morgan
megharapott, miután megcsókoltam a barátnőjét. Tízéves voltam, Morgan
pedig nyolc. – Félretolta a hajat a hajválasztékánál levő, girbegurba hegről. –
Ez egy sörivóversenyről van, amit, ha érdekel, elveszítettem. Úgy berúgtam,
hogy leestem egy hídról egy halászhajóra, mégpedig egy rakás tőkehalra. Ha
engem kérdezel, szerencsém volt.
Nimue önkéntelenül elmosolyodott. Belement a játékba, és rámutatott a
sötét hegre Arthur bordái mentén.
– Na és az, ott?
Arthur lepillantott a hegre.
– Ja, az. – Mosolya elhalványult. – Azt… az első ember okozta, akit
megöltem. – Egy pillanatig hallgatott. – Jól helybenhagyott, mielőtt vége lett.
Nimue visszabújt a vízbe, miközben kéretlen emlékek haladtak el Arthur
lelki szeme előtt. Nimue kíváncsian odaúszott a fiú mellé.
– Ki volt az?
– Az egyik vadállat, aki megölte az apámat – mondta Arthur halkan. –
Legalábbis azt gondoltam.
A levegő nagyon csendes volt, és Nimue továbbra is Arthurt nézte.
Szerette volna, ha tovább mondja.
– Kiderült, hogy nem azt a bandát találtam meg, amelyiket kellett volna.
Az a fickó nem volt angyal, nyilván… de… fiatal voltam, részeg és dühös.
– Igazságot akartál szolgáltatni az apád miatt – mondta Nimue, és szerette
volna, ha jobban ki tudná mutatni, mennyire megérti őt.
– Nincs igazság. Az a szerencsétlen félnótás rosszkor volt rossz helyen, és
az életével fizetett érte. És a szomorú igazság az, hogy az apámnak összetört
volna a szíve, ha megtudja, mit tettem.
– Köszönöm – mondta Nimue.
– Mit köszönsz?
– Hogy elmondtad.
Arthur vállat vont. Csökkent köztük a távolság. Nimue még közelebb
húzódott. Odanyúlt és megérintette a fiú bordáján levő heget. A fiú a kezére
tette a kezét.
– Nimue.
– Igen? – Nimue olyan közel volt, hogy érezte a fiú leheletét.
– Nem tudom, mit csinálok. – Kicsit hátralépett. – Nem maradhatok itt.
Megtört a varázs. Nimue félrenézett.
Arthur összevonta a szemöldökét.
– Tartozom egyeseknek. Nem csak Borsnak. Másoknak is. Nem kellenek
neked még az én gondjaim is. Sajnálom.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Nimue.
– Te egy jó embert érdemelsz. – Arthur hangja remegett. – Tudom, hogy
soha nem leszek olyan, amilyennek az apám látni akart. Soha nem leszek
igazi lovag. De talán valahol megtalálhatom a becsületemet. Talán valahol
megtalálom a bátorságot, és azt, hogy igazságot szolgáltassak, és vele az
igazságot szolgálhassam.
– Mondd, keresed is a becsületet, vagy csak menekülsz előle? A kettő
nagyon hasonlít egymásra. – Nimue percről percre ostobábbnak érezte magát.
– Gyere velem! Még csak nem is ismered ezeket az embereket. Semmivel
nem tartozol nekik. Gyere velem, és két hét múlva a Vashegy csúcsainak
túlsó felén leszünk! Onnan bárhová mehetünk! A Homoktenger? Az
Aranyút? Mit szeretnél megnézni?
Mivel tartozom nekik? – tűnődött Nimue. De bosszantotta a kérdés. Eszébe
jutottak az éneklő gyerekek. Mit gondolnának, ha az éj leple alatt egyszerűen
elmenne? Magukra hagyná őket éhesen, rettegve? És mi lenne az anyjának
tett ígérettel?
– De velük mi lesz?
– Nem tudom. De azt tudom, hogy felismerem, ha vesztes ügyet látok.
Nincs értelme osztozni a sorsukban.
– Csak akkor vesztes ügy, ha mindenki feladja. És neked csak ez a fontos?
Csak a túlélés?
– Nem, már mondtam. Szerintem a világban…
– Egy lovagnak nem kell a becsületét keresnie, Arthur. És pokolian biztos
az is, hogy nem szökik el a harc elől. – Morgannek igaza volt vele
kapcsolatban. Nimue összefonta a karját; egyszerre érezte magát
meztelennek, sebezhetőnek és dühösnek. – Nos, köszönöm a segítségedet.
Mikor indulsz?
Arthur vállat vont, és ez még jobban dühítette Nimuét. Gyerekes gesztus,
gondolta.
– Egy, talán két nap múlva. Figyelj, a kard… ha úgy döntöttél, hogy itt
maradsz, szerintem legjobban úgy segíthetsz a népednek, ha a kardot
Merlinnek adod. Ne hallgass Morganre: ő csak dühös a világra. Te magad
mondtad, hogy ez volt anyád utolsó kívánsága. Anyád biztosan tudta, hogy
Merlin majd segít neked.
Nimue megrázta a fejét.
– Anyám soha egy szót sem beszélt róla.
– Azt csinálsz a tanácsommal, amit akarsz. De… de nem szeretném azt
látni, hogy bajod esik.
– Nem fogod – mondta Nimue, és kiúszott a partra. – Hiszen már nem
leszel itt.
MERLIN ELTAKARTA A SZÁJÁT A RUHAUJJÁVAL, hogy ne érezze a
bűzt, és elosont néhány csapat alvó leprás mellett. Letérdelt, és a magával
húzott kötél végét az alagút közepén hagyta, majd a Leprások Királya
kincseskamrájának vasajtajához sietett. Kiszabadította az ellopott kulcsot
ruhájának ráncai közül.
Egy örökkévalóságba telt, mire az ajtó hatalmas zsanérjainak csikorgása
abbamaradt. Amint odabent volt, Merlin gyorsan és hangtalanul mozgott:
elhaladt több sornyi értékes kincs mellett, miközben végig a Boudicca
csontváza előtt álló rézüstben villódzó tündértüzet bámulta.
Merlin a csontváz szemgödrében fénylő smaragdokra pillantott.
– Bocsássa meg korábbi hazugságaimat, asszonyom. Örömömre szolgált
volna, ha ismerhettem volna önt.
Ezzel kihalászott egy kígyók készítette agyagcsészét a ruhájából, amely
nem volt nagyobb, mint a tenyere. Ősi szavakat suttogva átcsalogatta a lángot
a csészébe. A láng eleinte ellenállt, mintha rájött volna, hogy helytelenül
cselekszik, de hamarosan megadta magát: lángcsóvái a fénylő agyag felé
hajoltak, majd átugrottak. Merlin csészéjében új tündértűz lobogott. Merlin
egy másik kígyócsészét használt fedőnek, majd zsebre dugta a tündértüzet, és
az ajtó felé sietett. Kitárta, és ott találta Kaleket, aki tehénmaszkja alól bámult
vissza rá.
Egy pillanatig nézték egymást. Talán elárulja királyát? – tűnődött Merlin.
Kihívta a sorsot maga ellen, és még szélesebbre tárta az ajtót, majd a háta
mögötti kincsestár felé biccentett.
Ez hiba volt.
Kalek Merlin arcába nyomta rothadó ujját és torokhangú üvöltést hallatott,
mely megreszkettette Rugen föld alatti kastélyának sírboltjait.
Merlin félrelökte a boszorkányt, és végigrohant az alagúton; lekapott egy
rozsdás buzogányt a hátborzongató faldíszek közül. Mögötte rongyos ruhájú
leprások özönlöttek be, a padló alól, a falakból és a mennyezetből másztak
elő. Kalek természetellenes sikolya egyre jobban megduzzadt Merlin fülében,
és kipukkantotta belül az érzékeny membránt. Merlin felnyögött a
fájdalomtól. Meleg vér lüktetett a fülében, és körülötte a hangok zavarosak és
távoliak lettek.
A leprások szemből támadtak, így megforgatta a buzogányt, és az egyik
szétfolyó arcot nekicsapta a falnak. Ellökdöste a többieket, miközben
majdnem elveszítette az egyensúlyát. Elrohant Rugen hálóhelye mellett,
mialatt a Leprások Királyának torz árnyéka a falakra vetődött. Mennydörgő
hangja azt üvöltötte:
– Merlin!
Merlin elátkozta magát. A terv legfontosabb része a gyors menekülés volt,
mert abban a pillanatban, hogy Rugen képes varázserejét használni, Merlin
túlélési esélyei megcsappannak. Útját három leprás állta el, akik rozsdás
kardokat szorongattak.
Talán nincs meg a varázserőm, de távolról sem vagyok gyámoltalan.
Merlin rátámadt a nyomorultakra, buzogányával hárította el a csapásaikat,
és kapkodó mozdulataikat saját maguk ellen fordította. A leprások egymást
csépelték, miközben Merlin kikerülte őket, hátulról mögéjük lépett, és
szétzúzta a gerincüket, a vállukat és a koponyájukat.
– Hashas esq’ualam chissheris’qualam!
Rugen kántált. A földmágia szavai végigvisszhangoztak a barlangon.
Merlin hevesen megpördült, fogyott az ideje, összevissza kaszabolta, akit ért.
A falak megrázkódtak, és a barlang aljzatának pora és agyagja mindent
elnyelő, folyékony anyaggá változott, ami beszippantotta Merlin csizmáját.
Látta a barlang nyílását a távolban, ami cseppfolyóssá vált és összeomlott.
A nyomorultak szintén az anyag foglyai lettek, üvöltve kapálóztak, ahogy a
talaj megnyílt a lábuk alatt. Mind megöli őket, hogy megakadályozza a
menekülésemet, döbbent rá Merlin; ahogy a posványba zuhant, sarat nyelt, és
már nem érzett szilárd talajt a lába alatt.
Megfulladok. Itt, most megfulladok.
Merlin a körülötte zajló őrültekháza helyett saját elméjére összpontosított.
Lassított mozdulatain, így lassabban is süllyedt az anyagba. Keze addig
keresett és kutatott, amíg megtalálta a kötél nedves végét, és megragadta.
A kötél feszes volt. Merlin karja égett, miközben előrehúzta magát. A kötél
ellenállt. Merlin rúgkapált, de fokozatosan rátalált a vontatás ritmusára. Több
tucat belé kapaszkodó kezet rázott le magáról, átmászott a fuldokoló testeken,
és létraként használta őket saját meneküléséhez. Köszönöm, Rugen, gondolta,
és magában elmosolyodott
Elkezdett felfelé mászni a sárban, de a cuppogó, nedves kötél folyton
kicsúszott az ujjai közül. Csizmája a nyálkába ragadt, ahogy a közönyös,
szürke égbolt távoli ragyogása felé haladt, miközben több száz leprás töltötte
meg az alagutat, akik úgy tolakodtak és csúsztak-másztak utána, mint a
pestis.
Merlin végül kibukott a fényre, és ott várta az Özvegy ajándéka: a kötél
másik vége egy fekete, tejfehér szemű ló nyakában volt. Merlin felugrott a
lóra, megragadta a kantárt, és sarkát a ló bordái közé nyomta. Az állat
felágaskodott és rúgott egyet, majd előreiramodott. Patái letaposták a
leprásokat. Végigvágtatott a szomorú völgyön, amely egyre több üldözőtől
nyüzsgött, akik egyre távolabb kerültek zsákmányuktól.
Miután egy napot lovagolt valami tüskés mocsáron át, Merlin újra Borona-
tóban találta magát, ahol – ahogy arra számított – húsz, tunikáján Uther
hármas koronájának pecsétjét viselő katona várta.
Merlinnek nem okozott örömöt, hogy félelemben hagyta hátra Uthert.
A véreső ijesztő ómen, de csak az első szellője volt a Nagy Viharnak, amely
a tenger fölött gyülekezett. A világ képtelen lenne kiállni még egy Kard
Háborúját, így Merlin szilárdan eltökélte, hogy megsemmisíti a pokoli
fegyvert, mielőtt a kard vérszomja újabb civilizációt forgat fel és pusztít el;
nem számított, mi a következménye, nem számított, hány lenézett rivális
vagy felségáruló lázadó az ára.
Merlin elsőként ismerte volna be, hogy rossz tanácsadója volt Uther
Pendragonnak. Mindamellett, hogy meg kellett küzdenie annak ambiciózus
és könyörtelen anyja, a régenskirályné végeláthatatlan mesterkedéseivel,
Merlin az utóbbi tizenhat évet éber álomban töltötte, amely megbánással,
önváddal és közönnyel volt tele. És Uther fizette érte a legnagyobb árat,
gondolta Merlin. De a kard felbukkanása hirtelen felerősítette érzékeit. És bár
azzal, hogy elveszítette varázserejét, nagyrészt vakká lett ellenségeivel
szemben, még így is jobban olvasott a sakktábla figuráinak állásából, mint a
legtöbb ember. Pontosan látta, mivé fajulnának a dolgok, ha nem avatkozna
közbe. Nem hagy maga után halált és tüzet örökül. Most nem. Kerül, amibe
kerül.
Mégis, elég jól ismerte Uther temperamentumát ahhoz, hogy kerülje a
nyílt szembeszegülést. Amikor Uther először értesül majd a Hatalom
Kardjának létezéséről, minden más királyhoz hasonlóan ő is magának akarja
majd. Merlin kénytelen volt visszatartani ezt az információt, és eszerint bánni
a király elvárásaival. A végső szakadás köztük még várat magára. Addig is
Merlin kifeszített kötélen táncol egy kobrákkal teli teremben. Csak abban
reménykedhet, hogy riválisai nem használták ki távollétét.
 Ahogy a katonák felé közeledett, Merlin az Özvegy lovának
nyeregtáskájába dugta a tündértüzet tartalmazó agyagcsészét.
– Ha leszállok, repülj úgy, akár a szél, kicsikém! – suttogta a ló fülébe.
Az állat felhorkant.
Ahogy az őrök megpillantották Merlint, kinyitották egy börtönszekér
lezárt ajtaját. Többen odasiettek, hogy megragadják az Özvegy lovának
kantárját, miközben az őrök kapitánya kivonta kardját.
– Merlin, a varázsló, letartóztatunk a király parancsára!
Ahogy Merlin leszállt a nyeregből, a kanca dühös rúgkapálással
felemelkedett a levegőbe, és visszarúgta a katonákat. Aztán megfordult, és
úgy repült be a keskeny mocsári ösvénybe, mintha ezer ördög üldözné.
HIDEG SZÉLROHAM LEBEGTETTE MEG A SÍRÓ szerzetes szürke
köpönyegét, ahogy átvágott egy jómódú, tejgazdaságnak otthont adó tanya
marhalegelőjén, ahol a vörös paladinok ideiglenesen tábort ütöttek. Lova
nyergéhez egy kötelet kötöttek; egy kis kancát és lovasait húzta – két férfit:
összekötözött és véres apát és fiút. A szerzetes tudta, hogy az agyaras néphez
tartoznak – ezeket a lényeket sötét, tüskés hajuk és fülük alól kinövő,
csonkszerű szarvuk különböztette meg a többiektől. Egyedülálló lábnyomuk
és pézsmaszaguk miatt nem volt nehéz a nyomukra bukkanni, de ettől még
nem voltak könnyű prédák. Távolról sem. A síró szerzetes büszke volt arra,
hogy a két agyarast élve hozta ide. Az agyarasok a tündérnépek
legkeményebben küzdő tagjai; nagy szégyen, ha valakit élve kapnak el. Maga
a szerzetes is többször volt tanúja annak, hogy ezek a lények inkább elvágták
saját torkukat, semhogy élve elfogják őket.
Néhány, a tehenek lemészárlása miatt könyökig véres paladin abbahagyta,
amit épp csinált, és a szerzetesre bámult. Ő ügyet sem vetett rájuk.
Egy csapat őrszem épp akkor tűnt el nagy porfelhő közepette a távolban
Carden atya parancsára, aki, amint meglátta a szerzetest, intéssel üdvözölte,
és elmosolyodott.
– Fiam, kedves fiam! – mondta Carden, ahogy a síró szerzetes leszállt a
lóról, és a pap hevesen magához ölelte. Carden megfogta a szerzetes vállát, és
átható, kék szemével vizslatta. – Mondd, jól vagy?
– Jól vagyok, atyám – suttogta a szerzetes.
 – Nagyon jó – válaszolta Carden; még mindig kutatóan nézte a szerzetes
arcát, de nem árulta el, miért. Ez a helyeslés olyan hűvös volt, mint a keletről
fújdogáló szelek. Bármit is látott Carden a szerzetes arcában, attól megfeszült
az állkapcsa. – Most próbára tesznek minket. Mindannyiunkat. Erősnek kell
lennünk. A szörnyeteg felébredt, és megmutatta zászlóját. Elkötelezettségünk
legyen teljes. El akarja vetni kétségeink és félelmünk magjait. Azokból
táplálkozik.
– Igen, atyám – bólintott a szerzetes.
Carden még szorosabban fogta a másik vállát.
– De a mi szeretetünk erősebb, mint a szörnyeteg gyűlölete. Végül győz a
szeretet. Ez a mi eltéphetetlen láncunk – a kötelékünk, amely végül megfojtja
a szörnyeteget.
Carden elmosolyodott. A síró szerzetes fejet hajtott.
– Igen, atyám.
A távoli karámoktól mindent megreszkettető, fájdalmas sikoltást hozott a
szél. A szerzetes észrevette, hogy ugyanonnan fekete füst száll fel.
A következő szélroham éles, fanyar szagot hozott a szerzetes orráig, az égő
hús ismerős szagát. Carden látta, hogy a szerzetes szája felfelé görbül, és
mélyen, elégedetten felsóhajtott.
– A beismerés szaga. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy Salt testvér
keményen dolgozik a konyhájában. Pár nappal ezelőtt érkezett Carcassone-
ból. – A síró szerzetes a karámok felé fordította csuklyával keretezett arcát.
Izmai kissé megfeszültek Salt testvér említésére. De Carden atya észrevette. –
A legeslegjobb fegyvereimre van szükségem az élvonalban. Az acélra és a
tűzre. Ti együtt Isten lángoló pallosa vagytok.
A szerzetes nem válaszolt.
– Most pedig mesélj nekem a farkasvérű boszorkányról!
– Délre mentek, a Minótaurosz-hegységbe.
 – Mentek? – akarta tudni Carden.
– Valakivel együtt lovagol. Lemészárolt testvéreink sérüléseit kard és
balta okozta. Lerohanták őket.
– Szóval szövetségesei vannak– vetette oda Carden, ahogy fel-alá járkált a
sárban. – A kard a vezérlő csillaga. És minden elmúló napfelkelte, minden
egyes nap, amikor ezt az asszonyszemélyt nem szegezzük fel a keresztre, egy
újabb nap, amikor ez a ragály elterjed! Érted? – A síró szerzetes bólintott.
Carden arcából minden kedvesség eltűnt, ahogy így szólt: – Ajánlom is, hogy
megértsd – majd foglyai felé fordult. – Nos hát, mit is hoztál nekünk?
– Ezt a kettőt – a szerzetes fejét a lovon fekvő, megkínzott apa és fia felé
fordította. – A tó melletti csalitosban bujkáltak.
– Valóban? – Carden végigmérte őket. – A szörnyeteg kis kémjei! Már
ismerem a fajtájukat. – Odalépett a foglyokhoz. – Ó, igen. – Hüvelykujjával
letörölte a megszáradt vért a fiú arcáról. – Már hallottunk ilyesmiről.
Állatvérrel festik be az arcukat, hogy hódoljanak annak az
asszonyszemélynek. – Carden összeszorított ajkakkal fordult a szerzeteshez.
– Hogy hódoljanak!
A szerzetes nem válaszolt.
Carden megsimogatta a fiú térdét.
Erre a sérült apa minden erejét összeszedve csizmájával Carden karjába
rúgott. A pap hátratántorodott.
A síró szerzetes egy pillanat alatt előkapta kardját, és…
– Állj! – parancsolta Carden. A vörös paladinok azonnal gyülekezni
kezdtek. A síró szerzetes keze megrezzent, hogy gyilkoljon, ahogy tanították.
Carden lesöpörte a válláról a sarat. – Élve jobb. Hamarosan érezni fogja Isten
fényének teljes forróságát. Szedjétek le őket, és vetkőztessétek le!
A vörös paladinok lehúzták az agyarasokat a kanca nyergéből, és letépték
az ingjeiket; most hideg szél érte puszta mellkasukat. Az apának szúrt seb
volt a bordái bal oldalán, ami a hátán végződött. Bugyborékolva köhögött,
arca szürke volt.
Carden atya megbökte a sebet, és az agyaras apa felnyögött.
– Ez már nem húzza sokáig. – Carden megdorgálta a síró szerzetest. –
Nem célzol túl ügyesen, gyermekem. – A pap a karámok felé fordult, és
szeme felcsillant. – Nem számít, ez a disznó úgyis hamarosan visítani fog. Itt
jön Salt testvér.
Két vörös paladin vezette Salt testvért a karámoktól a kútig. A pap
beledugta kezét egy teli vödörbe, végigdörzsölte kopasz fejét, és még egy
vödörrel ráöntött szorosan összeforrt-lehunyt szemére is. Megszárította kezét
vörös köpenyén, összébb húzta az övét, és hagyta, hogy tanítványai
átvezessék a saras legelőn Carden atyához. Az egyik tanítvány bőrkötegbe
csomagolva vitte utána a szerszámait.
– Hallottam a patacsattogást a hideg sárban – mondta Salt testvér
mosolyogva; kezébe vette a síró szerzetes kezét, és gyengéden megpaskolta.
Salt testvér munkájának keserű füstjétől bűzlött. – És tudtam, hogy testvérem
érkezett meg.
A síró szerzetes kihúzta kezét Salt szorításából.
– A szem gyenge. Nem bízhatunk meg abban, amit lát; elárulja, mi lapul a
szívünkben és érintése is lágy. Ezért tartogatom a szemet utoljára a
munkámban. Az ember mindig úgy sír, akár egy csecsemő, ha a szeméhez
érünk. Ezért nem vettem hasznát a sajátomnak. Így jobban szolgálhatom
Istent.
A síró szerzetes keze ökölbe szorult, ahogy Carden gyengéden karon fogta
Salt testvért és a foglyaihoz vezette.
– Salt testvér, a szerzetes ajándékokat hozott nekünk.
Salt testvér keze kíváncsian járta be az agyarasok meztelen bőrét. Ujjai
benyúltak a hónalj alá, és megérintették a nyak lágy részeit, a fül mögötti
területet és a hátat. Az atya kitapogatta az apa sebét, és bosszankodva
felnyögött.
– Ez itt használhatatlan. A fiúval kell kezdeni. Az apa akkor fog beszélni,
ha megdolgozom a fiát. Ismersz engem, fiú? – kérdezte Salt testvér az
agyarast, aki a síró szerzetes szerint egy nappal sem lehetett több tizennégy
évesnél. A fiú vacogott a hidegtől és a rémülettől, de továbbra is gúnyosan
grimaszolt. – Hallottad már a nevemet? Hallottál már Salt testvérről és kis
konyhájáról? Hadd mutassalak be a barátaimnak.
Salt testvér tanítványai kibontották a bőrköteget, és hét, zsebben
elhelyezett vasszerszám került elő belőle.
– Én Isten ujjainak hívom őket. Mindegyiket az Úr arkangyalairól
nevezték el. – Salt elővette egyik műszerét, amely nagyjából olyan hosszú
volt, mint a karja, és vége csavarhúzóhoz volt hasonlatos. – Ez itt Mihály.
Amikor Mihályt a tűzbe teszem, csodálatos, fehér fényben izzik. Fehér fény.
Az igazság fénye. Mert Mihály az igazság. Mihálynak csak az igazat
mondhatod. – Salt visszatette a szerszámot a helyére. Megcsavarta a fiú orrát.
– Ne aggódj, ma éjjel mindegyikükkel megismerkedsz!
– Ne! – Az apa hirtelen előrelendült a fia védelmében, de a vörös
paladinok könnyedén leterítették. – Elmondok mindent, amit tudok! A fiú
nem tud semmit! – Az apa sárba nyomott arccal hörögte ezeket a szavakat.
Carden bólintására a paladinok átvonszolták az agyarasokat a mezőn,
egyenesen a karámok felé. A fiú végig hallgatott, fejét mélyen lehajtotta,
ahogy velük botorkált.
Újabb hideg szélroham lebegtette meg a síró szerzetes köpönyegét, ahogy
tétovázva megingott. Carden ezt neheztelve vette tudomásul. Olyan közel
lépett a szerzeteshez, hogy senki ne hallja meg, amit mond.
– Imádkoznod kell. Megácsoltuk a kereszteket a karám mögött égő mezőn.
Ne siess, csak szépen lassan!
 A síró szerzetes aprót biccentett, mintha zavarba jött volna, majd felült
lovára, megfordította, és ahogy megparancsolták, az üres keresztekkel teli
legelő felé indult.
Három teljes órán át térdepelt ott, mozdulatlanul, miközben paladintársai
fákat fűrészeltek és daraboltak az újabb keresztekhez. A kereszteket görbe
vonalban állították fel; úgy festettek a szerzetes körül, mintha csontvázerdőt
formáznának. A hőmérséklet egyre csökkent. A szél átjárta a szerzetest.
A többi paladin a házakban levő tűz mellett keresett menedéket. A síró
szerzetes ott maradt kint, mozdulatlanul, akár egy szobor.
Amikor a hold pontosan a fejük fölött volt, Carden atya lépett ki a mezőre,
és letérdelt a síró szerzetes mellé. Néhány imával teli másodperc után Carden
a szerzeteshez fordult, kinek arca valódi könnyektől volt nedves.
– Büszke vagyok rád, fiam. Ajándékaid gyümölcsöt hoztak. Ahogy
gyanítottam, kémek voltak, felderítők egy titkos ösvényhez, amely az erdőn
keresztül vezet, távol a Király Útjától; az előlünk szökött tündérnépet
csempészték. Az összeesküvés délre vezet, a Minótaurosz-hegységbe,
Hamukapu közelébe. Talán több százan is lehetnek ott, azokban a
barlangokban. Oda tarthat az a boszorkány is. Gyökerestül kitéphetjük ezt a
gyomot!
A síró szerzetes megrázta a fejét.
– Cserben hagytalak.
– Miben hagytál cserben, gyermekem?
– Nem érzem az Ő kegyelmét. Szólítom őt, kinyújtom a kezem, de csak
sötétséget találok. És úgy érzem… – A szerzetes tétovázott.
Carden atya megdörzsölte a szerzetes hátát.
– Mondd el!
A szerzetes alig tudott beszélni.
– Egy kígyó van a gyomromban. Tekereg és csavarodik. Megmérgez.
 – És beszél hozzád?
A szerzetes bólintott.
– Na és mit mond?
– Félek hangosan kimondani.
– Tőlem nem kell félned, fiam. Te vagy a bosszúálló fény kardja a
Sötétség Urával vívott, koromfekete harcban. Azt hitted, megmenekülhetsz
érintése elől? Rontása elől? A szörnyeteg nem a húst tépi szét. Hanem a
lelket. – A szerzetes megborzongott, mintha érzelmeit próbálta volna
leküzdeni. Carden atya hangja lágy volt. – Beszélj erről a méregről és űzd ki,
még mielőtt jobban megbetegít!
– A hang azt mondja, hogy én vagyok a sötét angyal.
– Persze, hogy azt mondja! – nevetett Carden, és a szerzetes csuklyás fejét
a mellkasára húzta. – Mert ez vagy te az ellenségeink számára. Isten
megtisztító pengéje. Édes, édes, kedves fiam! – A síró szerzetes átölelte az
egyetlen atyát, akit ismert, és belemarkolt köpönyegébe. Carden gyengéden
ringatta, miközben körülöttük fütyült a szél. – Attól tartok, túl nagy terhet
róttam rád. Ez a munka befeketíti a szívünket, de ki kell tartanunk. Vidd át
erődet abba a kardba, és hozd el nekem a boszorkány fejét és az Ördög Fogát!
Drága gyermekem… – vigasztalta Carden. – Én Lancelotom!
UTHER KIRÁLY RETTEGETT AZ ANYJA TORNYÁBA vezető hosszú,
kanyargós lépcsőtől. Abban a pillanatban, hogy anyja süteményeinek illata
megcsapta orrlyukait, libabőrös lett a karja, és forogni kezdett a gyomra.
Lepillantott anyja karcsú serlegére, amit kénytelen volt egy tálcán felvinni, és
röviden eltűnődött, hogy milyen lenne beleköpni a forró vízbe, azonban úgy
döntött, mégsem teszi. Lady Lunette, a régenskirályné, túlságosan is jártas
volt a mérgezés sötét művészetében ahhoz, hogy ugyanazon a harcmezőn
küzdjön meg vele.
Mégis neheztelt amiatt, hogy a királyné magához kérette, bár tudta az
okát: három éjszakával korábban három kikötőt veszített el, és még kétszer
ennyi hajót a Vörös Lándzsával, a viking hadvezérrel szemben, aki arról
híres, hogy hajója orrán egy vaslándzsa van, olyan, mint egy nagy szarv,
szurokkal befestve, amit felgyújtanak, hogy félelmet keltsenek áldozataiban.
A Vörös Lándzsa Cumber, a magát önkényesen „Jégkirálynak” kinevező
szemtelen alak híve volt, aki azt állította, hogy Pendragon vér csörgedezik az
ereiben. Ez aztán biztosan újra felszítja majd a pletykákat Uther törvénytelen
származásáról; Uther szerint azonban az ilyen igazságtalan badarságok
minden uralkodót utolérnek.
A király, mivel mindkét keze foglalt volt, harisnyás lábával kopogott, de
csúnyán megütötte lábát a keményfa ajtón, és magában szép halkan elátkozta
anyját.
– Már ideje volt! – szólalt meg bentről egy reszelős hang.
 Uther felsóhajtott, és egyik kezével megpróbálta a tálcát egyensúlyozni,
miközben a másikkal kinyitotta az ajtót. Amikor sikerült belépnie, anyját a
szokott helyén találta: a torony ablakában, ahonnan mindent láthatott, és ahol
folyamatosan a süteménytésztáját gyúrogatta. A régenskirályné tornya
színtiszta hófehér színben pompázott, és a kandallóban barátságos tűz
lobogott. Számos asztal tetején több tálca édesség, sütemény és pite illatozott.
Első pillantásra nem volt bájosabb vagy hívogatóbb szoba az egész
kastélyban.
– Meglehetősen elfoglaltak vagyunk, anyám, úgyhogy remélem, ez nem
tart sokáig.
– Elfoglaltak, mi? De látom, nem annyira, mint a Jégkirály! – nevetett fel
Lunette.
Uther hagyta, hogy a feszültség kiáramoljon belőle.
– Hogy merészelte ez az igénytelen vadember kisajátítani a mi nevünket?
A mi nevünket!
– Egek urai, remélem, az udvarban nem ilyesmiket locsogsz! – Az anyja
letette a tésztát, és a térdére csapott, mintha meg akarná leckéztetni fiát. –
Kár, hogy a hercegeket senki nem tanítja meg arra, hogy milyen, amikor
valaki orron koppintja őket. Mert ha végre valaki megteszi, akkor úgy
rikoltoznak, akár a páva!
– Jól van! Köszönöm, anyám! – Uther megperdült, hogy távozzon, de
Lunette még nem fejezte be.
– Tíz évtizede nem volt ekkora háború, mint ami most készülődik. Az első
kockát elvetették, és neked fogalmad sincs róla, ugye?
Uther megállt az ajtónál.
– Mégis mi a csodáról beszélsz?
– A Hatalom Kardjáról, Uther. Az Első Királyok Kardja megmutatkozott.
Pontosan azért hullott véreső a kastélyodra, mert megtalálták. Erről eszembe
jut egy bizonyos szemfényvesztő, aki az alkalmazásodban áll, akinek ezt el
kellett volna mondania neked. Hogy is hívják? Azt hiszem, valami híres neve
van…
– Hagyd már abba! – csattant fel Uther, és megfordult. A torony csendes
volt, kivéve Lunette tésztájának csattogását. Uther gyűlölte, hogy az anyja
mindenben egy lépéssel előrébb jár. Pontosan ezért tartotta maga mellett
Merlint, hogy visszavágjon anyja folytonos beavatkozásaiért. Uther laza
testtartást vett fel, nehogy elárulja, hogy mennyire szeretne olvasni anyja
gondolataiban. – Ki mondta ezt neked a kardról?
– Nos, gondoltam, hogy egyikünknek talán ápolni kellene az ismeretséget
azokkal, akik látják a másik oldalt is. Megvannak a módszereim, Uther, ne
aggódj. – Lunette hűvösen elmosolyodott.
Uther háta mögött összefonta az ujjait, megszemlélt pár teasüteményt,
megnézte a sziklákat és a háborgó tengert az ablakból. Majd így szólt:
– Azt hittük, a kard csak mese. Csak gyermekmese.
– Újabb bizonyítéka annak, hogy mennyire félrevezetett téged az a kevert
vérű druida! – Lunette megrázta a fejét, és tésztás ujjait egy másik tálba
dugta. – Gondolom, ismered a jóslatot.
Uther úgy ismételte el, mint valami távoli emléket.
– „Bárki is forgatja meg a Hatalom Kardját, az lesz az egyetlen és igaz
király.”
– Igen, nos, Cumber magáénak akarja a Hatalom Kardját, és bizonyos
ismert uralkodóktól eltérően, úgy fest, indoka is van arra, hogy megszerezze.
– Persze, hogy mind akarjuk azt a nyavalyás kardot! – vágta oda Uther.
– Akkor szükséged van egy tervre, nem? Például jó lenne tudni, hogy
kinél van éppen a kard. Bár ez talán Merlin hatáskörébe tartozik. Úgy
mellesleg: merre jár Merlin? – vigyorgott Lunette.
Uther a fogát csikorgatta.
 – Az egyik börtöncellánkban rohad.
– Nos, az nem valami jó – mondta Lunette, miközben cukrot hintett a
legfrissebb tálca édességre. – A rohadó Merlin az gondolkodó Merlin.
Uther mosolyt színlelt.
– Nem kedvünkre való ez a beszéd.
Lady Lunette megtörölte kezét egy rongyban, és munkához látott.
– Mondd csak, miféle hűséget tanúsított eddig Merlin ennek a koronának?
– Megdöbbentően csekélyt, anyám.
– És mégis engedélyezed, hogy úgy járjon az udvarodban, mint egy vén
vadászkutya, és csapra verje boroshordóidat!
– Azonban ne feledjük – fordult Uther szembe az anyjával –, hogy te
hoztad a nyakunkra akkor, mikor tízévesek voltunk!
– Igen, bevallom, hogy évekkel ezelőtt rabul ejtett Merlin illúziókeltése.
De megtanultam a leckét, Uther. Ugye, te is? Királyok emelkednek fel és
buknak el, és Merlin valahogy mindig életben marad. Mit árul el ez neked
arról, hogy Merlin melyik urat szolgálja? Téged? Vagy önmagát?
Uthernek lüktetett a feje.
– Igen, jól van, anyánk, de mi a közös pont ebben a karddal vagy
Cumberrel és az égő kikötőinkkel?
– A gyengeséged! – vágott vissza Lady Lunette. – Az a közös pont! És
sietve hozzáteszem még Carden atyát és vörös paladinjait, akik láthatóan
büntetlenül masíroznak át a földjeiden és égetik fel a faluidat!
Nem csupán anyja kritikája bosszantotta fel Uthert, de az is, hogy Lady
Lunette milyen élvezettel feddi meg. Fájdalmasan egyértelművé tette, hogy
Uther értéktelen a szemében. Mivel nem akart tovább örömöt okozni
anyjának, Uther figyelmét a toronyszobát betöltő, nyalánkságokkal teli tálcák
felé fordította.
– Mindegyik mérgezett? – kérdezte az anyját.
 – Nem mindegyik.
Uther felsóhajtott.
– Mit akarsz, mit tegyünk, anyám?
– Legyél már végre király! – mondta az anyja, miközben kilapította a
tésztát a kezében. – Mutasd meg az udvarnak, az alattvalóidnak és a
lehetséges trónkövetelőknek, hogy mi lesz a léhűtők és az árulók sorsa! –
A tésztát egy tálcára nyomta. – Öld meg Merlint!
Ettől Uther felriadt önsajnálatából.
– Megöljük?
Lady Lunette bólintott.
– Nyilvánosan, hangosan, hogy megreszkettesse a Jégkirály palotáját is!
Első pillantásra a gondolattól Uthernek jókedve lett; úgy vélte,
kivitelezhető. Életszerű. De aztán gyorsan visszariasztotta a kudarctól való
félelem és a titokzatos árnyurak bosszújától is félni kezdett.
– Ez veszélyes!
– Úgy még jobb is. Megmutatja, hogy a nadrágodban nem csupán selymet
rejtegetsz. És figyelmezteti Merlin barátait, az árnyurakat, hogy veled nem
lehet packázni, és ennek a Varázslók Korának vége kell, hogy legyen!
Üdítő volt Lady Lunette magabiztossága. Merlintől eltérően az asszony
nem minősített, nem beszélt mellé és nem emlegetett többféle értelmezést.
Minden kegyetlenkedése ellenére abszolútumokban beszélt, és Uther
mostanában csak erre vágyott.
– És aztán? – kérdezte Uther; próbára tette anyját, hogy vajon komolyan
átgondolta-e az egészet.
Átgondolta.
– Közelíts az egyházhoz! Köss szövetséget a vörös paladinokkal a
Jégkirály ellen, és hajítsd vissza a tengerbe!
– És a vörös paladinok miért mennének ebbe bele? – akarta tudni Uther.
 Lady Lunette a fejét ingatta a kérdés hallatán.
– Mert te vagy a király, te bolond, azért! – korholta. – És Cumber pogány,
úgyhogy könnyű úgy lefesteni, mint aki együttérez a tündérnéppel és hűséges
a Régi Istenekhez. Így sikerülni fog!
Uther várt a gúnyos megjegyzésre, a hátba szúrásra, de nem jött. Anyja
tanácsa okos volt és komoly. Uther kiegyenesedett; kihúzta magát.
Lunette felnevetett.
– Könnyebb lesz megszerezni a kardot akkor, ha nincsenek királyok, akik
ellenállhatnak neked.
– Köszönjük, anyánk.
– Szívesen, Felség. – Lady Lunette fejet hajtott.
Uther sarkon fordult, és az ajtó felé sietett, majd megállt. Csillogó
szemmel harmadszor is végignézte a tálcákon levő édességeket. Egy
porcukros süteményre mutatott, de Lady Lunette fejét ingatva óva intette tőle.
Uther bólintott; az mérgezett. Észrevett egy fahéjas tekercset, és felvont
szemöldökkel rámutatott. Az anyja ismét megrázta a fejét. Kissé bosszúsan
Uther megszemlélt egy ínycsiklandó gyömbéres kekszet, és újra Lady
Lunette-re nézett, aki végre bólintott. Uther boldogan felkapta a süteményt,
és örömmel beleharapott. Ahogy elhagyta a tornyot, lépéseiben új lendület
volt.
A BARLANG RAGYOGOTT A FÁKLYÁK FÉNYÉBEN az egyesítés
ünnepének előkészületei miatt. A levegő tömény volt és édes, mert az
egyenetlen talajt rózsaszín, lila és kék vadvirágokból szőtt szőnyeggel
borították be. A faunok szőlőt tapostak, hogy bort készítsenek belőle,
a sziklajárók pedig ugyanezt tették a Törött Lándzsa konyhájából Morgan
által lopott makkal, amiből a fekete kenyér tésztája készült.
A vének aznap nagylelkűbben bántak a víz kiporciózásával, hogy a
menekültek minél alaposabban lemoshassák testükről a port, a vért és a
szenvedést. A levegőt várakozás, a rövid ideig tartó kikapcsolódás hangulata
lengte be.
Néhány agyaras vászondobon dobolt, míg a faunok a líra és a tekerő élénk
dallamával válaszoltak rá. Virággal díszített lugas állt a barlangok
középpontjában, és az egyesítésre váró faunok egymás kezét fogva ott álltak
alatta. A papnő szerepét Cora vette át; nevetgélt és sutyorgott a faunokkal,
miközben mindenki helyet foglalt a sziklákon és a sziklák körül. A félgömb
alakú mennyezeten át lágy szellő suhant be, és a lombok fölött az ég
csillagokkal volt tele.
Nimue megsimogatta ruhája felső részének lágy rózsaszirmait; különösen
meztelennek érezte magát így, hogy kardja nem lógott a hátán. Válla csupasz
volt, és az egymásba szőtt indák úgy fonódtak az alkarjára és ujjaira, mintha
ruhaujjat alkottak volna. Borostyánkoronát viselt a fején, és őszi levelekkel
díszített hajfonata végigomlott a hátán.
 Három tündérgyermek kézen fogta Nimuét, és az oltár feletti
sziklatömbhöz vezette, ahonnan együtt nézhették az ünnepséget. Morgan ott
csatlakozott hozzá; saját tiarája hollótollakból állt, különféle anyagokból
összeszőtt ruháját őszi levelek díszítették.
Az egyesítés ünnepéhez minden népnek megvolt a saját kis rituáléja és
tánca, és a barlang kis üregein keresztül bepillantást lehetett nyerni ezen
rejtett világokba. A faunok büszkék voltak agancsukra; nyakukat szépen
komponált mozdulatokkal tekergették, hogy isteneik termékenységgel áldják
meg az egyesülést, míg a kígyó népbeliek négykézláb álltak, és koncentrikus
körökben összedörzsölték fejüket és vállukat. Az agyarasok ritmusra
doboltak patás lábukkal, és torokhangon kiáltoztak. Fejük felett a
holdszárnyúak úgy repkedtek, akár a molylepkék, és szentjánosbogarakat
küldtek szét a lombkoronán keresztül.
Nimue szeme szomjasan itta a szépséges látványt, de közben elnehezült a
szíve. Ki fog emlékezni ezekre a táncokra? Mi lesz ezekkel a
tündérgyerekekkel, akik hideg barlangokban ünneplik majd a
születésnapjukat, úgy, hogy sokszor fogalmuk sem lesz arról, hogy az anyjuk
vagy az apjuk él-e, hal-e? Vajon vannak még más túlélők is Harmatfalvából?
Vajon az ég népe történetei és rituáléi vele együtt halnak meg? Ez a gondolat
elviselhetetlen volt.
Egy kígyógyermek megszorította a kezét, és apró, éles fogait kivillantva
rámosolygott.
Vajon miféle reményt nyújthat nekik? Ugyanolyan árva és földönfutó,
mint ők. De tudta, hogy sorsát úgy „egyesítette” a tündérmenekültek sorsával,
akár az édes faunok, akik hamarosan egyesülnek majd a lugasban. Vajon
bízhat-e Merlinben, hogy megvédi őket? Egy olyan emberben, aki Jeva
szerint a tündérnép árulója? És ha ez igaz, az istenek nevére legyen mondva,
Lenore miért szólította fel őt, hogy vigye el a kardot Merlinnek?
 Nimue látta, hogy Arthur belép a barlang túlsó végében; esetlennek tűnt,
mint aki nem találja a helyét. Pillantása Nimuéra tévedt, majd továbbsiklott.
Morgan is látta.
– Én figyelmeztettelek vele kapcsolatban.
Nimue vállat vont.
– Azt csinál, amit akar. Nem tartozik nekem semmivel.
– Ne vedd a szívedre! Arthur csak egy elveszett kisfiú. Nem tudja, mit
akar.
Nimue nem válaszolt. Inkább hallgatta, hogy a sziklajárók egyik idős tagja
ősi imákat mond, melyeket Cora fordított le.
– Je-rey acla nef’rach – énekelte a sziklajáró.
– Minden lélek és szellem egyesüljön itt egyetlen, megszentelt térben,
egyetlen céllal és egyetlen hanggal – ismételte Cora.
– Jor’u de fou’el.
– Mi hajnalban születtünk, hogy alkonyatban járjunk. – A tömeg egy
emberként szólalt meg.
A kígyó nép egy idős tagja összekötötte a faunok kezét egy szalaggal.
Az egyesítendő pár egyszerre beszélt.
– A rejtőzők szeme előtt, az Istenek szeme előtt, egyesülök veled, és mi
ketten egyek leszünk.
A különböző népek vénjei köröztek a pár körül, ősi imákat mondtak, és
amikor befejezték, a faunok megcsókolták egymást, és felemelték összekötött
kezüket. Megszólalt egy kürt, és fentről levélzápor hullott rájuk.
A frissen egybekelt pár körül táncoló körök alakultak.
Nimue elmosolyodott, és Arthurra pillantott. A fiú viszonozta Nimue
mosolyát. Nimue lecsúszott a szikláról, és áthaladt a tömegen, Arthurig. A fiú
felvont szemöldökkel nézett rá, Nimue pedig összevonta a szemöldökét.
– Mi az?
 – Ööö, semmi. Olyan vagy… mint egy álom, vagy valami hasonló.
– Ó! – Nimue elpirult. – Azt gondoltam, hogy mivel úgyis hamarosan
elmész, talán… – Elhallgatott, majd úgy döntött, újrakezdi. – Azt gondoltam,
hogy talán egyetlen órára legyünk csak önmagunk. Kardok nélkül, Merlinek
nélkül, adósságok vagy paladinok nélkül.
Arthur bólintott.
– Az nagyon is jó lenne.
– Akkor azt mondod, hogy nagyon is jó lenne táncolni velem.
Arthur felnevetett.
– Pontosan ezt akarom mondani, igen. Bár attól félek, hogy meglehetősen
nyomorúságosan festek – a lány rózsaszirmokból készített ruhája felé intett –
ehhez képest.
– Ó, nem tudom, szerintem ragyogóan nézel ki. – Nimue megfogta a fiú
kezét, és a táncosok körébe vezette, ahol gyorsan elkapta őket a vidámság.
Boros serlegeket nyomtak a kezükbe, és ittak, miközben lépéseiket
megpróbálták a többiek, főleg a fürge faunok gyors tánclépéseihez igazítani.
Nimue érezte, hogy Morgan odafentről nézi őket.
A táncok jöttek és mentek, ahogy a boros serlegek is, és Arthur és Nimue
hamarosan egy csendesebb körben találták magukat: látszólag egy lant lágy
melódiája irányította mozdulataikat. Arthur lehajtotta a fejét, hogy megérintse
a lányét, és Nimue abban a pillanatban ajkát a fiú ajkához emelte. A csók
rövid volt. Arthur majdnem megszólalt, de Nimue ujját az ajkához emelte.
Arthur odaszorította Nimue ujját az ajkához, és újabb csókra vonta magához.
 ABBAN A PILLANATBAN ŐK CSAK EGYMÁST ÉRZÉKELTÉK.

Ez most tovább tartott. Mélyebb lett.

Párok és családok forogtak el mellettük, de abban a pillanatban ők csak
egymást érzékelték. Amikor a csók véget ért, Nimue eltakarta a szemét, és
Arthur a lány fejét a mellkasára húzta. Ringtak a lant gyengéd ritmusára.
Néhány hosszú pillanat után Arthur gyengéden felemelte a lány állát. Nimue
belenézett a fiú szürke farkasszemébe, miközben Arthurnak derengeni
kezdett valami.
– Nimue. – Szünetet tartott. – Mi van, ha te vagy az?
– Mi van, ha mi vagyok én?
– Ha te vagy az én becsületem? – Arthur komolyan beszélt. – Ha te vagy
az igazság, amit szolgálnom kell?
Nimue már majdnem válaszolt, amikor a barlang bejárati nyílása körüli
nyüzsgés vonta el a figyelmüket. A gyerekek rohanni kezdtek. Új menekültek
tántorogtak be a barlangba; zavartak voltak, és kimerültek. A zene
elhallgatott, és az egyesítést elfelejtették, mert a tündérnépek tagjai vizet és
élelmet hoztak az újonnan érkezetteknek. Nimue csak pár másodperc múlva
vett észre egy fiút, akit tetőtől talpig megszáradt sár borított; a fiú csípőre tett
kézzel, bátran nézett körül a barlangban.
– F-Fürge? – suttogta Nimue. Tett pár lépést felé, hogy megbizonyosodjon
róla. – Fürge!
Fürge Nimue felé fordult, és a száraz sár darabokban potyogott le az
arcáról a rá kiülő hatalmas mosolytól.
– Nimue! – Odarohant a lányhoz, és a karjaiba vetette magát; majdnem
hanyatt döntötte. Nimue megforgatta a fiút, majd tetőtől talpig végigmérte,
sebesüléseket keresve.
– Megpróbáltam ottmaradni, de a paladinok mindenütt ott voltak…
Nimue átölelte a fiút, és szorosan magához húzta.
– Olyan bátor voltál, én kicsi Fürgém!
A fiú válla fölött Nimue látta, hogy két harcos lép be a barlangba. Az első
nő volt, hosszú karokkal, lila köpönyegben; ilyen mély színt Nimue még
sosem látott. A nő arcát csuklya fedte, és kezében vékony, rúnákkal telerótt
botot tartott, ami olyan sima fából készült, amelyet Nimue nem ismert fel.
A nő karcsú ujjai végén fekete színű köröm volt, természetellenesen görbe, és
éles, akár a kés. A legkülönösebb rajta viszont egy pettyes farok volt, ami a
nő ruhája alól bújt elő; a farok hegye idegesen remegett.
A második harcos egy magas, bőrruhás lovag volt; jobb vállán fénylő,
zöld vállpáncélt viselt, csípőjén szablyát, hátán hosszúíjat. Fején zöld, páncél
rostélyos sisak volt, és görbe agancsok.
– Ő az, aki megmentett téged? A zöld lovag? – kérdezte Nimue.
Fürge felnevetett.
– Nimue, te nem tudod?
 A zöld lovag leemelte az agancsos sisakot a fejéről; a sisak izzadt, beesett
arcot, magas homlokot és pettyes kecskeszakállat rejtegetett.
Nimue ajka elnyílt a döbbenettől, ahogy felismerte az arcot, amelyet
majdnem tíz éve látott utoljára.
– Gawain az! – Fürge megrázta a karját.
Arthur összevonta a szemöldökét.
– Ki az a Gawain?
Nimue döbbenten húzta Fürgét a karjánál fogva a zöld lovag felé, aki
kedvesen viselkedett a kesztyűjét és övét ráncigáló tündérgyermekekkel.
Amikor felnézett, és meglátta a közeledő Nimuét, zavartan pislogott; képtelen
volt ennyi idő után hová tenni ezt az arcot.
– Gawain, én vagyok! – Remegett a hangja. – Nimue vagyok.
Gawain arca úgy felragyogott, akár a nap.
– Nem, nem, nem, ez nem lehet Nimue! Ez nem ő! – Hangosan
felnevetett, és felkapta Nimuét. Mindketten egyszerre kezdtek beszélni.
– Mindent el kell mesélned! Mikor jöttél vissza? – ömlöttek Nimuéból a
szavak.
– Ez nem lehet az a sovány, fára mászó kislány, akit otthagytam! Ki ez a
fiatal nő? Mondj el mindent! – Összefolytak a szavaik.
 Arthur sután állt Nimue mellett addig, amíg a lány felismerte feszengését.
– Gawain, ez itt Arthur. Mi… – Idegesen felnevetett. – Barátok vagyunk?
Igazából nehéz megmondani. Meglehetősen érdekes utazáson vagyunk túl.
Gawain végigmérte Arthurt.
– Zsoldos vagy?
Arthur bólintott.
– Időnként.
– Ember – mondta Gawain mosoly nélkül.
– Igen. – Arthur meghúzta kardövét.
Gawain elgondolkodva vakarta meg az állát.
– Nos, köszönöm, hogy vigyáztál a mi Nimuénkra.
– A ti Nimuétokra? – kérdezte Arthur.
– Én a magam Nimuéja vagyok.
 Gawain kinyújtotta a kezét Arthur felé.
– Maradj csak nyugodtan, ameddig akarsz, és pihenj! Amennyi kevés
élelmünk van, megosztjuk veled.
Arthur fogcsikorgatva mosolygott.
– Köszönöm.
Gawain Nimue felé fordult.
– Annyi mindent kell megbeszélnünk! Gyere velem!
Nimue bocsánatkérő pillantást vetett Arthur felé, majd eltűnt Gawainnel
az árnyak között.
GAWAIN MEGFORGATTA A HATALOM KARDJÁT a fáklyafényben, és
gyönyörködött a műremekben.
– Ki tud erről? – kérdezte aggodalmasan.
– Arthur és Morgan – válaszolta Nimue.
– Az embervérűek.
– Kiderült róluk, hogy igaz barátok. És te ennél okosabb vagy. Az a
Gawain, akit én ismertem, soha nem a vérük alapján ítélne meg másokat.
– Változtak az idők, Nimue.
– Valóban? Én nem vettem észre – Nimue kinyújtotta a kezét. Gawaint
meglepte a mozdulat, de visszaadta neki a kardot, amit Nimue
visszacsúsztatott a hevenyészett kardhüvelybe, amit a hátára vetett.
– Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki megváltozott – jegyezte meg
Gawain.
Nimue a pislákoló fáklyába bámult.
– Végignéztem az egyesítést, és nem láttam mást, csak vért. És égő
kereszteket. Nincs kedvem a háborúhoz. A békéért kellene harcolnunk!
Gawain az Ördög Fogára mutatott.
– Ezt mondod, de ez a mi népünk kardja! Ez a kard a történelmünk!
A reményünk, Nimue! – Dühösen felállt. – És át akarod adni Merlinnek,
a varázslónak? Aki a saját fajtája ellen fordult? Merlin varázslónak, aki
embervérű királyt szolgál!
– Lenore így akarta.
 – Úgy szerettem Lenore-t, akár az anyámat – mondta Gawain. – De ez
nem helyes! Miért pont Merlinnek?
Nimue felemelte a kezét.
– Mit akarsz, mit mondjak? Ezek voltak anyám utolsó szavai hozzám.
Bármit mondhatott volna, de úgy döntött, azt mondja: vidd el ezt Merlinnek.
Gawain zavartnak tűnt.
– Akkor a kardot tárgyalási alapnak szánta. Azt remélte, hogy ez a Merlin
majd megvéd téged. De neked nincs szükséged rá, mert én majd megvédelek!
Nimuénak nem volt erre ideje.
– Nekem nincs szükségem semmiféle védelemre!
Gawain hangja ellágyult.
– Biztos vagy benne? Mert ez a kardot úgy is nevezik, hogy az Első
Királyok Kardja. „Bárki forgatja meg a Hatalom Kardját, az lesz az egyetlen,
igaz király.” Uther Pendragon magáénak akarja majd ezt a kardot, és ha a
történelem bármiben is tanítómesterünk, akkor ország-világot odaígér majd
érte, aztán a tündérnépet a vörös paladinok könyörületére bízza.
– Nos, én nem tudom, mert én nem vagyok király.
– Ha nem akarod vállalni ezt a felelősséget, akkor add oda másnak.
Valakinek, aki itteni. Ha muszáj, majd elfogadom én. Csak ne add
Merlinnek!
– Senki nem fogja elvenni! – Nimue szorosabban markolta a kardot.
A meglepett Gawain megpróbálta megnyugtatni.
– Úgy értettem, hogy…
De Nimuét meglepte saját kifakadása.
– Nem, csak… nem fogom bemocskolni anyám emlékét! – Még mindig
úgy érezte, hogy majd szétveti a düh. Mégis mi ütött belém?
Gawain leült egy sziklára.
– Nos, azt hiszem, akkor itt a vége. Minden reményünket és hitünket
Merlinbe helyezzük.
– Nem mindet – jelentette ki Nimue. Letérdelt csekélyke holmija mellé, és
megtalálta, amit keresett. Megfordult, és kiterítette a lopott térképeket a
földre. Gawain kíváncsian letérdelt mellé, hogy megszemlélje.
– Megkértük Jevát, hogy küldjön el egy madarat Merlinhez, de még nem
kaptunk választ. Addig is ezek Carden tervei. Arthurral elloptuk. A térképei,
a halállistái. Tudjuk, mit akar. Tudjuk, mely falvakat veszi célba és hány
katonával.
Gawain megdöbbent.
– Egek, te lány, miért nem mutattad meg előbb? Még ma este lóra ülünk!
Összeszedte a térképeket, és már az árkád alatt volt, amikor Nimue
odaszólt neki.
– Gawain!
Gawain visszafordult.
– Ha paladinokra vadászol, én is veled megyek.
Gawain egy pillanatra kábultnak tűnt, de aztán megérezte a lány
elszántságát, és a szeme szomorú lett. Bólintott, és végigment a folyosón.
Nimue a másik irányba ment, vissza a barlangba, ahol az egyesítés zajlott,
hogy megkeresse Arthurt, és bocsánatot kérjen tőle. Megcsókoltam! Vagy ő
csókolt meg engem. Nem volt biztos benne. De abban biztos volt, hogy
amikor Gawain megérkezett, ő úgy elrohant, akár egy bolond – meglehetősen
szeszélyesnek tűnhet. Remélte, hogy helyrehozhatja ezt a malőrt, sőt, ott
folytathatják, ahol abbahagyták.
Belépett a barlangba, és szomorúan látta, hogy a csodálatos díszeket már
leszakították, és az új menekültek összetaposták őket. Nimue kereste Arthurt
a sebesülteket ellátók között, de a fiú nem volt köztük. Néhány perc után
megtalálta Morgant, aki ócska ruhákból sebekre csinált tépést.
– Nem láttad Arthurt? – kérdezte Nimue.
 – Elment.
– Elment? Az éjszaka közepén? És hová?
Morgan együttérzően pillantott fel Nimuéra.
– Oda, ahová Arthur megy.
– Mit beszélsz? Úgy érted, örökre elment? És el sem búcsúzott? – Nimue
megpróbált nyugodt maradni, de remegett a hangja.
– Én figyelmeztettelek, hogy így lesz – mondta Morgan némi éllel a
hangjában.
Nimue némán végigrohant a folyosón egészen az alkóvig, ahol Arthur
aludt. A lámpása, a kulacsa, a kardja, a nyeregtáskája – mindene eltűnt.
Nimue összes titkos reménye ellenében Arthur állta a szavát.
EGYETLEN MAGÁNYOS FÁKLYA FÉNYÉNÉL harminc vörös paladin
lovagolt teljes csendben, libasorban a sűrű erdőn át egy keskeny
szarvasösvény mentén.
Írisz nővér vitte a fáklyát, és vezette a menetet; boldog volt, hogy őt
választották első tűzvivőnek – ezt a nemes feladatot Carden atya csak a
legjámborabb fivérekre és nővérekre bízta. Az első tűzvivő feladata volt
elsőnek belépni a tisztátalan falvak szívébe és meggyújtani a szalmát,
berángatni a testeket a tűzbe, hogy könnyebben elfoghassák őket. Ha
néhányan elmenekültek, nem számított: Írisz nővérnek volt parittyája és
kövei, és mindegyik követ simára csiszolták. Amint eltalálta a zsákmányt,
Írisz kétélű kardja döfésével végzett vele. Vagy kiontotta az agyvelőt kampós
pörölyével. Annyiféle módja van a tisztogatásnak!
Írisz elmosolyodott magában, amikor megtudta, hogy a tündérnép
Szellemgyermek névvel illeti őt. Ez azt jelentette, hogy félnek tőle, és
féljenek is! Tizenegy évesen maga volt a halál szelleme. Az idősebb testvérek
közül néhányan fel is nevettek, amikor személyesen találkoztak vele. Alig
százhúsz centiméter magas volt.
De csak egyszer nevettek.
Testmagassága előny volt. A Megolvadt Ember így nyert vele olyan sok
aranyat: bedobta Íriszt a küzdőtérre, hogy harcoljon meg nála kétszer
nagyobb férfiakkal, és addig nevetett, amíg Írisz fel nem darabolta és össze
nem aprította őket, egészen addig, amíg egy méretűek lettek. Írisz gyűlölte a
nevetést, ahogy mindent gyűlölt a Megolvadt Emberrel kapcsolatban. Még
mindig ő volt az egyetlen a világon, akitől Írisz félt: hatalmas teste,
kelésekkel teli arca, a pálcázás, a rettenetes átkokkal való fenyegetés, amikor
azzal ijesztgette Íriszt, hogy eladja a fekete szervezetnek és titkos, borzalmas
isteneiknek. De a Megolvadt Ember tanította meg harcolni és gyűlölni, és
most ezen képességeit arra használhatta, hogy Carden atyát szolgálja.
 Carden atya arca széles volt, mosolygós és ráncokkal teli, akár egy régi
szobor, amit megtépázott a vihar; olyan gyönyörű volt, mint amilyen csúnya
a Megolvadt Ember. Írisz majdnem minden éjjel azt álmodta, hogy a
valóságban ő Carden atya lánya; hogy az atya félrevonja, és odasúgja a fülébe
az igazságot: te vagy az igazi gyermekem. És ő úgy ölelné át a nyakát, mint
egy igazi leánygyermek.
Egyelőre elég volt az, hogy Carden atya Szellemgyermeke lehetett. Lehet,
hogy egy napon túlszárnyalja a síró szerzetest, Carden atya mostani
kedvencét. Ez a gondolat még jobban megmelengette, mint a libbenő láng,
amit jobb kezében tartott.
A farkasok pokoli lármát csaptak üvöltésükkel és lánccsörgetésükkel. Írisz
komoran visszanézett a terelőjükre, aki csettintett rövid korbácsával, és a
fenevadak lecsillapodtak.
Írisz ideges volt. Nem akart csalódást okozni Carden atyának. Carden atya
mostanában feszültnek látszott; feladatának terhe megmutatkozott görnyedt
testtartásában és dühkitöréseiben. Folyton a farkasvérű boszorkány járt az
eszükben. Írisz nővér annyira meg akarta ölni a boszorkányt, hogy szinte már
érezte a vérét az ajkán. Ezért nagyon szeretett volna könnyíteni Carden atya
terhein azzal, hogy miszlikbe aprítja a szörnyeteget, és fekete lelkét átadja a
dicsőséges máglyának.
Nemsoká, fogadkozott Írisz, mert most a ma esti támadásra kellett
összpontosítania.
Ahogy beléptek a faluba, mindenütt csend volt. Ez jó. Írisz nővér tizenkét
anyagkunyhót számolt meg. Ezek mocsárnépek voltak, így a levegő
békabrekegéssel és szúnyogzümmögéssel volt tele. Írisz egy pillanatig attól
félt, hogy a kunyhók nem kapnak lángra a nedves levegőben. Bal kezével
készenlétbe helyezte parittyáját. Pőrének érezte magát, miközben a többi
paladin levált tőle, hogy körbevegyék a falut, és egyedül ő – az első tűzvivő –
vezette be lovát a falu középpontjába. Meglepte, hogy nincsenek kutyák,
nincsenek őrök vagy éjjeli őrszemek. Csak egy malac turkált egy fehérrépa-
és káposztaágyásban. Hol vannak a kutyák? – tűnődött Írisz.
 Írisz nővér párszor idegesen megfordult a legnagyobb kunyhó,
a törzsfőnök háza előtt; teteje mocsári gallyak és állati koponyák kusza
keveréke volt. Írisz felkészült, és a nyitott nyíláson át behajította a fáklyát,
majd megfordult és kiszabadította kétágú pengéjét a nyeregtáskából; készen
állt bárkire, aki kirohan a kunyhóból.
A ház másodpercek alatt lángra kapott. Írisz várt, kardja középső részét
erősen markolva, azonban senki nem rohant ki bentről. Jóval hosszabban ott
maradt, minthogy bent bármilyen élőlény életben maradhatott volna, míg
végül kiáltás harsant az éjszakában.
Azonban nem a házból jött.
Írisz nővér megfordult, és egy vörös paladin vágtatott át a falun; hosszú
nyíl állt ki a nyakából. A paladin torkából gurgulázó hang tört fel, ahogy lova
hátán elszáguldott Írisz mellett, és átgázolt a káposztaágyáson, majd
nyergéből a sekély mocsárba zuhant. Újabb kiáltások hallatszottak, ahogy
egy nyílvessző sivítva Írisz lovának jobb horpaszába állt bele. A ló
megfordult, és tévedésből nekihátrált a nagycsarnok összeomló, lángoló
falának. Írisz belebukfencezett egy halom száraz, lángoló ágba.
Írisz felsikoltott, és ezzel belélegezte a lángokat. Ruhája úgy lobbant fel,
akár a fáklya; keze égő szenet markolt, hogy felállhasson. Szemét szorosan
becsukta, és a körülötte levő falu apró, tűhegynyi pontokká zsugorodott.
Tudatában volt a körülötte levő fejetlenségnek, de nem hallott mást, csak
saját ruhája és az alatta levő hús sistergő recsegését.
A szíve mélyén harcos Írisz, amióta az eszét tudta, kénytelen volt elviselni
a fájdalmat, hogy úgy gondolkodjon, hogy közben a küzdőtéren van. Ezt a
képességét hívta segítségül, amikor leszaggatta magáról a ruháját, és maradék
erejével a falu peremén levő, kígyókkal teli mocsárba rohant. Ahogy
belezuhant a nádassal teli trágyába, testéből hatalmas gőzfelhő szállt fel. Írisz
tudta, hogy a tűz megperzselte, és nem könnyített fájdalmán, hogy bőre
teljesen elzsibbadt. Tudta, hogy ez csupán előzetese a rá váró kínnak.
A boszorkány. Ez a boszorkány műve.
Írisz megfordult a sárban, és megfeketedett ajkaival elmosolyodott,
miközben a számos kínzásról álmodott, aminek a boszorkányt fogja kitenni.

Ezalatt egy tucat vörös paladin kikerült egy nyílsortüzet, és az erdőbe

vágtatott, hogy szemtől szembe találkozzon a támadókkal.
Mivel nyilaikat kilőtték, a faun íjászok szétszéledtek és elvágtattak, akár a
szarvasok; agancsaik megcsillantak a paladinok fáklyái fényében.
– Fent, a lombok között! – kiáltotta az egyik paladin. Minden szem fölfelé
fordult: a hold fényében árnyékos testeket láttak, hosszú karokkal, amelyek
embertől szokatlan ügyességgel vágtak át a lombok között.
A lovasok még mélyebben belovagoltak a sötétségbe; parancsnokuk egy
sebesült faunt vett célba, aki elszakadt a csoporttól, bár bicegése ellenére is
természetellenesen gyors volt. Azonban a vörös paladin hónapok óta gyilkolt
lóhátról, és úgy szelte ketté a faun fejét pontosan az agancsok között, hogy
közben egy pillanatra sem lassított tempóján.
Miután magukhoz tértek a támadás okozta meglepetésből, a vörös
paladinok összeszedték magukat, és szélesebb körben támadtak; pár fa között
csapdába ejtették a faun íjászokat, néhány mocsárlakót és családjaikat. Ahogy
tanulták, a vörös paladinok úgy terelték össze zsákmányaikat, hogy lovaikkal
lassan, kör alakban összezártak körülöttük. Úgy vakkantottak és visítottak,
akár az állatok, hogy növeljék a csapdába esettek félelmét. Egy megrémült
faun megpróbált átugrani a lovak fölött, de az egyik szerzetes már lesben állt,
és épp időben vágott oda, hogy még a levegőben kiontsa a faun beleit. Ettől a
paladinok magabiztosabbak lettek, és még hangosabban kurjongattak;
összezártak a foglyok körül, hogy megöljék őket.
– Először azokat az ördögöket, a szarvakkal! – kiáltotta a parancsnok.
 A mocsárlakók könyörögtek, és amint a paladinok kardjai a levegőbe
emelkedtek, eltakarták gyermekeik fejét.
Azonban még az első kardcsapás előtt hangos horkantás, majd levelek
recsegése hallatszott a paladinok parancsnoka mögül. A parancsnok felemelte
a fejét, jelezve a többieknek, hogy álljanak meg, és óvatosan a tisztás
árnyékos része felé fordította lovát. Meglóbálta maga előtt fáklyáját, és ahogy
a fénycsóva továbbvetült, hatalmas, sötét szemeket pillantott meg a
mocsárágak kusza rácsozata mögött. Ezután olyan hangos visítás hallatszott,
amitől a paladinok lovai megriadtak. A parancsnok még meglátta egy
hatalmas vadkan fejét, amely ágak hangos recsegése kíséretében kirontott a
homályból. Szablyaszerű agyarait – mindegyik akkora volt, mint egy dárda –
mélyen leszegte, majd felfelé fordította a paladin lova alatt. Ló és lovasa a
levegőbe repült, majd a fák között ért földet, és fennakadt az összefonódó
ágakon. Az emberek úgy lógtak, akár a madárijesztők, miközben vér és
levelek záporoztak a többiekre.
A paladinok önbizalma elpárolgott, és kitört a zűrzavar.

Nimue elindult rejtekhelyéről, a bokorból, de Gawain visszahúzta.

– Várj! Hadd végezzék el az agyarasok a feladatukat! – suttogta.
Nimue úgy érezte, lázas és veri a víz, foga pedig vacog.
– Nem bírom! – Félrelökte Gawaint, és kirohant a holdfénybe; páncéling
volt rajta, kétszer akkora, mint kellett volna, és övének köszönhetően egyfajta
szoknyaként lógott rajta. A tisztás miatt nadrág és magas szárú csizma volt
rajta, és vállára vetette az Ördög Fogát. Egy vörös paladin egyenesen
rárohant, Nimue pedig kirántotta a kardját, és egyetlen ütéssel levágta a fejét.
Úgy érezte, mintha ketrece ajtaja felemelkedett volna, ő pedig végre vad
lenne és szabad. Félelme és aggodalma semmivé foszlott. Arthur távozása
miatti megbántottsága a múlté volt. Ehelyett szinte lubickolt a vörös
paladinok kiáltásaiban és kétségbeesett, összezavart parancsaiban.
– Troch no’ghol! – korholta Nimuét Wroth, az agyarasok tagja, ahogy
ellovagolt mellette a hatalmas vaddisznón, és úgy vezette a támadást, hogy a
legnagyobb pusztítást végezze a paladinok között. Az agyarasok
évszázadokon át képezték ki harci vaddisznóikat a küzdelemre úgy, hogy
lovasaik közben a hátukon üljenek. A vaddisznó orrát a földhöz közel
tartotta, ahogy agyarait is, miközben a paladinok kardjai hasztalan
csapkodták sűrű, sörtés szőrét és bőr keménységű irháját. Majd a vaddisznó
jobbra, aztán balra fordította szekér nagyságú fejét, és a lovak lába kicsúszott
lovasaik alól, így a paladinok a sötétségbe zuhantak.
Az agyaras harcosokat meglepte Nimue érkezése, és soraik megbomlottak,
így viszont a vörös paladinok átcsoportosíthatták embereiket.
Most, hogy a terv kezdett szétesni, a zöld lovag füttyentett, és a földben
csapóajtók nyíltak meg. Miközben nyilak süvítettek közel az arcukhoz, az
agyarasok és a faunok a föld alatti földtúró-üregekbe segítették a
mocsárlakókat; a félénk, furcsa földtúrók félrehajtott fejjel nézték a rettegő
mocsárlakó gyerekeket, ahogy a fáklyákat vivő faunok vezetésével
bemásztak a frissen ásott alagutakba.
 – Nimue, maradj velünk! – kiáltott Gawain Nimue után, ahogy a lány
egyre mélyebbre rohant a mocsárba, ahol a vörös paladinok csatasorba álltak.
Néhányan kiálltak a sorból, hogy körbevegyék Nimuét. Egyikük magasra
emelte kardját, de Nimue odalent csapott le rá – térdből metszette le a lábát.
Egy nyíl hatolt a vállába. Egy másik úgy süvített el mellette, akár egy
szentjánosbogár. Hallotta Gawaint a távolban, hallotta hangjában az
aggodalmat. De Nimue nem félt. Tisztán látott. Egy lépéssel előttük járt,
mintha megérezte volna a paladinok mozdulatait, mielőtt még ők maguk
bármit is tettek volna. A rejtőzők kihegyezték érzékeit. A kard volt az oka.
A kard volt a vezérlő csillaga.
Egy másik vörös paladin rohant Nimuéra egy bárddal. Nimue kivédte a
bordái felé tartó ütést, és gyorsan a paladin nyaka felé suhintott. Vér spriccelt
mindenfelé, elvakítva azt a paladint, aki Nimue áldozata mögött bukkant fel,
így Nimue könnyen ütést mérhetett a fejére.
 Paladin, paladin, fulladj meg, a farkasvérű boszorkány téged les!
Nimue elmosolyodott. Tetszett neki a mondóka.
Oldalt pillantva mozgást érzékelt, így sikerült megmenekülnie az azonnali
haláltól, de egy tőr még így is mélyen a bal vállába fúródott.
Ostoba liba, átkozta Nimue saját gondatlanságát, ahogy kínzó fájdalom
hasított fejébe és mellkasába, és a vörös paladin teljes súlyával
mindkettejüket egy cserjésbe döntötte. Nimue került alulra. Épp időben
emelte fel alkarját ahhoz, hogy megakassza a paladin következő,
kétségbeesett ütését. A paladin tőre centiméterekre volt a szemétől. A férfi
másik karjával Nimue torka után kapott, és szeme kidülledt; készen állt a
gyilkolásra. Az Ördög Foga hasznavehetetlen volt, mivel Nimue alatt feküdt.
Nimue belekarmolt a paladin arcába, de a férfi beleharapott a kezébe. Nimue
megpróbálta ágyékon rúgni, de a férfi a csípője fölött ült. Ujjai megtalálták és
megszorították Nimue torkát, így a lány hirtelen nem kapott levegőt.
Egy tompa, nedves csattanás után Nimue arca tiszta vér lett. Egy
nyílvessző fúrta át a paladin halántékát. Nimue váratlanul már tudott levegőt
venni. Bár csillagokat látott, mégis összeszedte magát, talpra ugrott, majd
felvette az Ördög Fogát, és közben felkiáltott. Megfordult, és néhány
méternyire megpillantotta a zöld lovagot, aki újabb nyilat helyezett
készenlétbe. Arcán félelem és düh ült.
Egy merész paladin rohant el Nimue mellett, és lándzsáját a vadkan
oldalába döfte. A vadállat felüvöltött. Nimue előrelépett, és nem törődve a
vállában égő fájdalommal, magasan a feje fölött megforgatta a nehéz kardot,
majd – huss – a paladin feje máris elszállt a levegőben a vadkanon ülő Wroth
mellett.
Wroth figyelte, ahogy a fej elrepül mellette, majd belecsattan a sárba, és
végül lassan gördülve megállt. Széles, egész fogsorát kivillantó mosollyal
Nimue felé fordult.
 – A farkasvérű boszorkány! – kurjantotta bele Wroth az éjszakába.
Nimue szédült, szinte kábult volt, és valahol a lelke mélyén pokolian félt
is.
Wroth és harcosai öklükkel a levegőbe ütöttek, és Nimue nevét kántálták.
Nimue szíve vadul vert, ő pedig mosolygott, annak ellenére, hogy nyilallott a
válla. Gawain megvizsgálta, beszélt is hozzá, de úgy dobolt a vér a fülében,
hogy nem hallotta, mit mond.
Megfordult, és bemászott egy sáralagútba. Gawain követte. földtúrók
követték őket, hogy elvégezzék feladatukat: torz, karmos ujjaikkal sarat
dobáltak maguk mögé két lábuk között. Feltöltötték és lezárták az alagutat,
ezért olyan volt, mintha soha nem is létezett volna.
UTHER KIRÁLY TÍZ FELFEGYVERZETT ŐR kíséretében végighaladt
egy mocskos börtönfolyosón, addig, amíg el nem érte az utolsó cellát a
sorban. A cellában Merlin ült a falnak láncolva; haja és szakálla rendetlen
volt, sártól és vértől ragacsos. A katonák nem bántak vele túl kesztyűs kézzel.
Uther kiegyenesedett.
– Merlin.
– Felség – mormogta Merlin; szemét elrejtette zsíros, csomós haja. –
Felemelkednék, de a falhoz láncoltak.
Uther elfintorodott a penész és az emberi ürülék szagától. Feltett egy
egyszerű kérdést.
– Miért nem szóltál nekünk a Hatalom Kardjáról?
– Nos, Felség… – kezdte Merlin.
– Várj, tudom! – vágott közbe Uther – Először meg akartad szerezni
nekünk, mielőtt bármilyen hamis reménnyel kecsegtettél volna minket.
Merlin kezével intett a vasbilincsben.
– Őszintén szólva? Igen, Felség.
Uther hidegen elmosolyodott.
– Tőled mindig a tökéletes válasz érkezik.
– Beismerem, hogy távozásom nem éppen ideális volt, uram, de az
előjelek…
Uther ismét közbevágott.
– Az előjelek, igen. Véreső hullott Pendragon várára. Ijesztő eset.
 – De ahogy mindig is mondtam, uram, van…
A király ismét elhallgattatta Merlint.
– Különböző jelentése a jeleknek. Igen, emlékszünk. Nem vagyunk olyan
ostobák, mint hiszed.
Merlin tétovázott. Nem volt kérdéses, hogy a kettejük közti dinamika
megváltozott. Óvatosan kellett továbbhaladnia.
– Soha nem akartam…
De Uther láthatóan eltökélte, hogy nem hagyja, hogy Merlin egyetlen
mondatot is befejezzen.
– Emlékszünk az összes leckédre, Merlin. Például: nem félnünk kell az
előjelektől, hanem meg kell ragadnunk őket. Meg kell forgatnunk őket, és
addig vizslatni, amíg valami újdonságot nem mondanak nekünk. Aztán a
cselekvésen keresztül valóra kell váltanunk a jeleket. – Uther megmarkolta
Merlin cellájának rácsait. – És ez a gondolkodásmód nagyon tanulságos volt.
– Hogyhogy, Felség?
– Mert úgy döntöttünk, hogy a vér, ami a kastélyunkra hullott, nem a
miénk volt – minden mímelt kedvesség kihunyt Uther szeméből –, hanem a
tiéd.
Merlin mocskos hajtincsein át a királyra bámult; hangja figyelmeztetően
csengett.
– Uther…
– Te soha nem hittél bennünk. És most már mi sem hiszünk benned –
Uther ellépett a cellától, és háta mögött összefonta a karját. – A Varázslók
Kora véget ér. Legutóbbi távozásodat felségárulásnak tekintjük. És ennek
egyetlen következménye van: a kivégzés.
– Per nélkül? – morogta Merlin. – Meghallgatás nélkül? – Ki fordított
ellenem, uram?
Uther most megengedte magának, hogy némi érzelem villanjon ki
tekintete mögül, ahogy azt acsarogta:
– Te magad tetted, a megvetéseddel, a részegeskedéseddel és az
árulásoddal! – Remegett a hangja. – Amikor ebbe az udvarba érkeztél,
tízévesek voltunk. Emlékszel?
– Emlékszem – válaszolta Merlin lágy hangon.
Uther szeme felfénylett az emléktől.
– Olyan hihetetlen történeteket hallottunk Merlinről, a nagy varázslóról!
Mennyire vártunk! Tudod, mi soha nem ismertük atyánkat. Nem volt senki,
aki megtaníthatta volna nekünk, hogy miként kell királynak lenni. –
Felnevetett. – Úgyhogy napokon át ültünk az ablak mellett, és a hegyeket
kémleltük, hogy mikor jössz már. Szerettük volna megtanulni a világ titkait.
Bölcsek akartunk lenni. – Uther mosolya elhalványult. – Aznap, amikor
belovagoltál a kapun, kirohantunk, hogy láthassunk. Te pedig lefordultál a
lovadról. Izzadságszagod volt, és a szakálladba borfoltok vegyültek.
A szolgák kénytelenek voltak becipelni.
Merlin felsóhajtott.
– Minden jogod megvan, hogy csalódottságot érezz irányomban, Uther, de
ha a Hatalom Kardját akarod birtokolni, akkor őrültség megölni engem.
Bizonyosan tudom, hogy a kard hozzám fog kerülni. Adj nekem egy hetet…
– Sajnálom, Merlin, de a csőcselék a fejedet kívánja. Fogjátok meg! –
Uther elfordult, cipősarka végigkopogott a kőfolyosón, ahogy a börtönőrök
kinyitották Merlin cellaajtaját, és a szolgák talpra állították.
– Uther! – kiáltotta Merlin, ahogy levették bilincseit és kivonszolták a
cellából. – Uther, még egy kis időre lenne szükségem!
Azonban pillanatokkal később Merlin lehunyta szemét a vakító
napsütésben, ahogy kivezették a várbörtönből a Pendragon-kastély udvarára,
majd felvitték egy emelvényre, amely alatt az összegyűlt csőcselék
várakozott. Ahogy Merlin szeme hozzászokott a nappali fényhez,
megpillantotta Lady Lunette-et, aki lebámult a toronyablakból; az asszony
arcán elégedett mosoly ült.
Uther király sápadt volt, felső ajka fölött izzadságcseppek ültek. Idegesen
nézegetett az anyja tornya felé, miközben a szolgák térdre kényszerítették
Merlint a vérfoltos kivégzőhely előtt.
– Uther, nem használod a fejedet! – küzdött Merlin a fogva tartóival.
– Elegünk van a szavaidból! – csattant fel Uther.
A király bólintott a hóhér felé. Merlin nyakát a kivégzőtuskó
bemélyedésére nyomták. A király ismét felpillantott anyjára, aki bólintott.
Uther nagy levegőt vett, és az összegyűlt tömeg felé fordult.
– Merlin, a varázsló! Ezennel halálra ítélünk személyünk elleni
felségsértés vádjával!
Merlin érezte a fatuskóra száradt vér fémes szagát. Valamiféle
megnyugvás lett úrrá rajta. Örömtelenül felnevetett. Hét évszázadon át az
egyetlen tiszta igazság, amit ismert, az volt, hogy a halál csúnya, szomorú,
méltatlan és értelmetlen, és úgy tűnt, hogy az ő halála sem kivétel eme
felismerés alól. És mégis mit számított? Merlin sok szempontból már úgyis
kísértet volt. Varázsereje nélkül alig volt több, mint színész egy színjátékban,
aki eljátssza Merlin, a nagy varázsló szerepét egy olyan közönség előtt,
amelyik egyre kevésbé hitt benne. Még csak dühöt sem lelt a szívében Uther
Pendragon, a kisfiú iránt, aki soha nem volt más, mint bábfigura kegyetlen,
nagyravágyó anyja játékaiban, és kisebb mértékben maga Merlin játékaiban.
De ahogy a hóhér felemelte bárdját, számára ismeretlen rémület öntötte el,
akár egy vad hullám; valami ősi, sőt, zavarba ejtő, a túlélésért esdeklő sikoly
tört fel belőle, és vadul ide-oda vetette magát, hogy kiszabadulhasson.
Azonban a katonák szorosan tartották. A penge megcsillant a napfényben, és
hirtelen egy tollfelhő miatt hatalmas zűrzavar alakult ki.
A hóhér vakon hátratántorodott a leszálló madár miatt, miközben a bárd
alig egy hajszálnyira Merlin orrától állt bele a tuskóba. A tömeg levegő után
kapkodott, és több tucatnyian keresztet vetettek, ahogy a ragadozó madár
alábukott, és rátámadt a hóhérra; végül lekergette az emelvényről.
Uthernek fogalma sem volt róla, mit tegyen. Felnézett az ablakra, Lunette-
re, aki kézmozdulatával mutatta, hogy végezzenek Merlinnel, de mielőtt
Uther visszaparancsolhatta volna hóhérját a helyére, a madár odarepült a
kivégzőtuskóra; lábára apró tekercs volt erősítve.
– Üzenet, uralkodóm! – nyögte Merlin; feje még mindig a tuskón
nyugodott.
Uther legszívesebben elszaladt volna. Merészsége fogytán volt. Sir Beric
pár tétova lépést tett a madár felé, és elkerekedett a szeme.
– Így igaz, uralkodóm! Levél van nála! – ismételte Sir Beric, még
nehezebb helyzetbe hozva a királyt.
– Igazán? Olvasd fel! – acsargott Uther.
Sir Beric odasietett a madárhoz, és óvatosan leszedte lábáról az üzenetet.
Kibontotta, és a napfény felé emelte; ahogy lassan olvasta, eltátotta száját a
meglepetéstől.
Uthernek elege lett.
– A csoda vigyen el már, Beric, mit ír?
– Ez egy levél a farkasvérű boszorkánytól, uram – dadogta Beric. –
Felajánlja, hogy elhozza a Hatalom Kardját, a… az Első Királyok Kardját,
Merlinnek, a varázslónak!
– Üzenem neki, hogy gyengélkedem! – kiáltotta oda Merlin.
Uther érezte, hogy anyja pillantása szinte lyukat éget a tarkójába. Nem
mert felpillantani. Ajkába harapott, elképzelte, hogy gurul Merlin levágott
feje a tömegbe, de pontosan tudta, hogy mikor tekintheti magát vesztesnek.
– Állítsátok fel. Állítsátok fel! – vágta oda Uther, ahogy ellökte Sir Bericet
és pár szolgát az útból, majd visszarobogott a kastélyba, nem törődve a
csőcselék gúnyolódásával és panaszaival, amiért megtagadták tőlük a véres
látványosságot.
A katonák talpra állították Merlint, de ő lerázta őket magáról, és lehajolt,
hogy megvizsgálja a madarat, amely közönyös, fekete szemmel bámulta.
Merlin odanyúlt, hogy megsimogassa a madár szárnyát, de az állat úgy
megharapta a hüvelykujját, hogy kiserkent a vére.
– Te Jeva egyik madara vagy, ugye? – döbbent rá Merlin, ahogy
visszahúzta a kezét. – Mondd meg annak a vén szipirtyónak, hogy ezzel
semmi nem változik kettőnk között!
A madár közömbösen bámulta, ahogy a katonák felhúzták Merlint, és
elvezették.
FOLYAMATOSAN TOMBOLÓ, BARÁTSÁGTALAN szél csípte vörösre
az arcokat és a sarus lábakat, ahogy Carden atya komor, harmincfős, vörös
paladinokból álló menetét a Pireneusok alacsony dombjaira vezette; itt a forró
termálvizéért a gazdagok által egykor oly kedvelt római előretolt helyőrség,
Bagnères-de-Bigorre márványromjai helyét magas fenyők és nyárfák
foglalták el. Egyenetlen, füves, sziklákkal szabdalt dombokon vágtak át, ahol
széles, sekély patakok csordogáltak, melyekben sok volt a sebes pisztráng.
Még a hegyek alacsonyabb csúcsait is hó födte, és engesztelhetetlenül
átengedték a decemberi szeleket. Carden összeszorította a fogát, hogy ne
vacogjon, ügyelve, hogy példát mutasson szerzeteseinek.
A síró szerzetes ott lovagolt mellette, szemét elfedte lelógó csuklyája.
Ahogy a táj egyre sziklásabbá vált, az emelkedők pedig egyre
meredekebbé, a paladinok egy magas fenyők szegélyezte kék tó zöld
völgyébe értek. A tó partját hatalmas tábor foglalta el – óriási zászlója a
Vatikán színeiben, fehérben és aranyban tündökölt. A zászló egy pápai hintó
tetején úgy lógott le a keresztvasról, akár egy hajó vitorlája. Számos
hatalmas, vörös, ovális sátor – melyek lándzsáin szintén a Vatikán színei
díszelegtek – vett körül egy hatalmas sátrat, amit a tó partjától védve
állítottak fel, a szél ellen pedig egy sornyi ősöreg fenyőfa óvta.
Egyházi ruhás szolgák hordtak hosszú farudakon függő edényekben forró
vizet a közeli termálforrásokból a nagysátorba.
A nagysátor ajtószárnyait a Trinity, V. Ábel pápa fekete ruhás személyi
testőrsége védte. Ahogy Carden és a síró szerzetes a nagysátor ajtajához
lovagolt és leszállt, látták saját torz tükörképüket a Trinity őrök
hátborzongató aranymaszkjaiban. Mindegyik maszkot pápai halotti
maszkokhoz hasonlónak öntöttek, így mindegyik Trinity őr saját, külön
halálszemélyiséggel rendelkezdett. A régi, halott pápák aranyarcai különös,
lehunyt szemükkel visszabámultak Cardenre és a szerzetesre.
A síró szerzetes megjegyezte, hogy milyen szörnyűséges buzogányok
lógnak le a Trinity őrök bőröveiről; nyugodtan kardgombja mögé tűrte
köpönyegét, és szembefordult velük, ahogy Carden atya a sátornyíláshoz
közelített. Az őrök egy emberként léptek hátra, és széttárták a nagysátor
bejáratának sátorlapjait. Carden lehajtotta a fejét, és egyedül lépett be.
Csak a legközelebbi tárgyakat homályosította el valami keserű pára.
A levegő illatosítótól volt nehéz. Carden szemöldökére kiült az izzadság.
A szolgák folyamatosan ide-oda szaladgáltak, és állandóan újratöltötték a
pápai sátor közepén álló hatalmas famedencét természetes termálvízzel.
A medencében egy csontváz soványságú test feküdt. Ábel pápa alig
nyomhatott többet ötven kilónál, és teste szinte teljesen szőrtelen volt.
A csontjait borító kevés hús inas volt és feszes.
– Őszentsége! – Carden letérdepelt a medence előtti szőnyegre.
– Állj fel, Carden atya – válaszolta Ábel pápa érdes hangján.
Carden felállt. Nem reagált, mikor meglátta a pápa himlőtől heges arcát. –
Roppant gyógyítónak találom ezt a vizet – mondta Ábel, majd megkérdezte:
– Milyen utad volt?
 – A tél korán érkezik, Őszentsége – mondta Carden.
– Biztosan nagyon fáradt vagy. A szolgáim majd felfrissítenek egy
fürdővel. Gondolom, nem használtam el az összes meleg vizet – mosolyodott
el Ábel pápa. Carden észrevette, hogy a pápa fogai beteges külseje ellenére
hófehérek.
– Ez nagylelkű ajánlat, Őszentsége, de… – Carden habozott.
– De a munka túlságosan fontos. Tudom. Jól ismerlek. A munkád nem
marad észrevétlen, erről biztosíthatlak, Carden atya. És tudom, hogy
elszólítottunk ettől a munkától. Ez biztosan nehéz lehet.
– Megtiszteltetés, hogy ideutazhattam, Őszentsége. De igen, bevallom,
hogy egy érzés súlyosan ül rajtam. Nagyon sok a feladat.
– Isten látja ezt a munkát, Carden atya. Látja. Hány falut is tisztogattál
meg? Tudnál számot mondani? – kérdezte Ábel kíváncsian.
 – Nem mindig falvakban élnek, Őszentsége. Ezek a szerencsétlen
nyomorultak a fák koronái között és sárgödrökben is laknak, barlangokban,
mocsarakban. Inkább az a ritka, amikor általunk hagyományos emberi
településnek nevezhető helyeken élnek. Ugyanez vonatkozik a
megjelenésükre. Míg egyesek hozzánk hasonlóan festenek, a többiek nagy
részének csökött szárnyai vagy torz végtagjai vannak, hogy könnyebben
mászhassanak át az ágakon. Vannak, akiknek szarvuk van. Pupilla nélküli
szemük, mellyel a sötétben is látnak. Némelyeket bunda borít, míg mások
egész életüket a föld alatt élik, a sötétben, és nem veszik a hasznát a szemnek,
így egyszerűen nincs is szemük.
– Egészen páratlan! Milyen csodálatos érzés lehet tudni, hogy azt viszed
végbe, amit Isten eltervezett számodra, és eltörlöd ezeket a torzszülötteket az
Ő földjének színéről!
– Érzem ezt, Őszentsége, nagyon is érzem. – Carden lelkében a
gondolattól feltolultak az érzelmek.
Ábel pápa arrébb úszott, feje eltűnt a víz alatt, felkavarva a párát maga
körül. Amikor előbukkant, vizet köpött a levegőbe.
– Hány vörös paladinnak parancsolsz, Carden atya?
Carden atya mellkasa dagadt a büszkeségtől.
– Nehéz megbecsülni, Őszentsége. Most minden városban özönlenek
hozzánk az önkéntesek. Nem lenne túlzás azt állítani, hogy számunk az
ötezret is meghaladja.
– Szép kis hadsereget gyűjtöttél össze, Carden atya. Hihetetlen! És odaadó
ez a sereg?
– Más-más családból származnak, némelyik faragatlanabb, mint a többi,
de fivéreink igazi testvériségként működnek. És hozzáteszem, hogy
nővéreink is.
– Kiváló. – Ábel pápa összecsapta a kezét, és víz fröccsent a levegőbe. –
És a veszteségek?
Eljött a pillanat, amitől Carden atya annyira félt. – Egy kevés, Őszentsége.
– Egy kevés? – kérdezett vissza Ábel pápa, még mindig vizet spriccelve a
levegőbe.
– Természetesen van némi ellenállás csodálatos munkánkkal szemben.
– Szóval „ellenállás”, ugye, Carden atya? Ez ijesztően hangzik. Tehát így
nevezzük ezt a farkasvérű boszorkányt? Mi? „Ellenállásnak”? Ezt a nőt, aki
egyedül van?
– Nincs egyedül…
Ábel pápa felugrott a medencében.
– Ne mondj ellent nekem, te hiú parasztfiú!
Carden lenézett sáros csizmájára; megszégyenítette a dorgálás.
Ábel pápa ott állt, illetlenül csöpögve, és kihívóan nézte Cardent, hogy a
szemébe mer-e nézni. Majd elégedetten, lassan visszacsúszott a vízbe, amíg
az a szeméig nem ért, és úgy várakozott, akár egy krokodil.
– Bocsánatáért esedezem, Őszentsége – suttogta Carden. – Ez a
boszorkány ismerte a terveinket.
Carden bólintott.
– Megtaláltak térképeket…
– Megtaláltak? Ez a nő ellopta a térképeket azoktól a vörös paladinoktól,
akiket meggyilkolt a tisztáson! Mindent tudok, Carden atya. Nem teszel
magadnak szívességet azzal, hogy tompítod a csapást. Az a boszorkány több
tucat vörös paladint lemészárolt, és mi a válaszod? Mi? – Carden válaszolni
próbált, de Ábel elhallgattatta. – Semmi! Ez a válaszod! Hadjáratodat
megbénítja a közelgő tél. A gyengeség olyan, mint a himlő, Carden atya:
megfertőzi a közelben levőket. Ez a boszorkány bolondot csinál belőled!
Bolondot csinál mindannyiunkból!
– Van egy…
 – Hogy? Micsoda? – hörgött Ábel. – Válogasd meg szavaid, zarándok!
Carden csak nehezen tudott uralkodni magán.
– Őszentsége, úgy véljük, kiderítettük, hogy hol fészkelnek ezek a lények.
Csapdát állítunk nekik. Könyörgöm, adjon időt nekünk! Ha megtaláljuk a
boszorkányt, Istenre esküszöm, hogy olyan vérfagyasztó példát statuálok
vele, hogy követőit kétségbeesésbe és őrületbe taszítom!
– Legyen így, Carden atya, különben veled statuálunk példát!
– Igenis, Őszentsége.
– Még egy ballépés és a Trinityt küldöm, hogy átvegye a parancsnokságot
a hadsereged fölött! Ne feledd: a Trinitiy nem a könyörületéről híres.
– Megértettem, Őszentsége. – Carden meghajolt, és a lehető leggyorsabb
és legméltóságteljesebb módon távozott.
Carden hihetetlenül hálás volt, hogy újra belélegezheti a csípős hideget.
Úgy haladt el a Trinity őrök mellett, hogy rájuk sem nézett, és majdnem így
ment el a síró szerzetes mellett is, de aztán megállt. Megragadta a szerzetest a
karjánál fogva, és a fülébe sziszegett.
– Ez a te kudarcod, hogy ide kellett jönnöm és ilyen megaláztatásnak
kellett kitennem magam! Hol a büszkeséged? Ez a boszorkány
mindannyiunkat kigúnyol! Ha engem máglyára vetnek, ne feledd szavam:
nem egyedül fogok lángolni! – Carden félrelökte a síró szerzetest, és a
lovához sietett.
A szerzetes megigazította ruháját, és a nagysátor nyílásánál álló Trinity
őrök arany, halott arcába bámult.
LADY LUNETTE EGY RÖVID SZŐRŰ, SZÜRKE MACSKÁT simogatott
az ölében, és megfordított egy kis homokórát a torony ablakpárkányán.
A homok peregni kezdett. Lunette gyengéden letolta öléből a macskát.
– Lefelé, lefelé! Dolgunk van. – A macska kis, panaszos nyivákolással
ráugrott egy bársonypadkára és összegömbölyödött. Lady Lunette kezébe vett
egy adag nyers fügés tésztát, és paskolgatni kezdte, halkan dúdolva magában,
amikor kopogtak az ajtón. – Ki az? – kérdezte csípősen.
A nehéz tölgyfa ajtó csikorogva nyílt ki, és Merlin dugta be fejét az
ajtónyíláson.
– Régenskirályné Őfelsége?
Lady Lunette-re láthatatlan jégpáncél ereszkedett. Futólag elmosolyodott.
– Lord Merlin, micsoda meglepetés! Minek köszönhetjük ezt a látogatást?
És megkínálhatjuk egy kis friss cseresznyés sodóval?
Merlin megcsodálta az egymásra halmozott tálcákon kiterített, színes
édességeket, melyek betöltötték a régenskirályné toronyszobáját.
– Sajnálattal el kell utasítanom, asszonyom, mert már ettem az udvarban.
Bár hallom, hogy mind nagyon ínycsiklandó.
– Akkor egy kis bort – ajánlotta Lady Lunette; felvont szemöldökkel
pillantott egy kancsó bor és két ezüstserleg felé. – Ezen az izgalmas napon
egészen biztosan megszomjazott.
Merlin megvakarta a szakállát, óvatosan nézte a bort, és habozott.
– Izgalmas nap volt, igen. Valóban az volt. – Leült Lady Lunette
ágylábánál egy faládára, és mélyen elgondolkozva lehajtotta a fejét.
Lady Lunette mosolya elhalványodott.
– Miben segíthetünk?
Merlin végre felnézett, és kibámult az ablakon a lenyugvó nap felé.
– Valamilyen oknál fogva egy ilyen nap eszembe juttat egy történetet.
Talán ön is hallotta. A köznemesség körében az a címe, hogy „A bába
története”.
Lady Lunette megszemlélte a tésztát.
– Azt hiszem, még nem hallottam.
Merlin lágy hangon beszélt.
– Azt mondják, májushoz képest szokatlanul hideg volt. Dér ülte meg a
veteményeket. Azonban az emberek gyertyákat tartva ott álltak a csillagok
alatt, mert azon az éjszakán király született. És ez nagyon fontos volt, mert az
öreg király csupán pár hónappal azelőtt hunyt el, és így a régenskirályné
került a trónra, aki nem volt vér szerinti uralkodó. De ha a királyné fiút szült
volna, akkor a gyermek igazi királyként uralkodott volna.
Lady Lunette óvatosan egy tálcára helyezte a fügés tésztát, a többi tálca
mellé, amelyeken még nyers tészta várakozott. Arcáról semmilyen érzelmet
nem lehetett leolvasni.
Merlin belemelegedett a történetbe; összefonta karját és hátradőlt, hogy
minden részletében kiélvezze a mesét.
– De ahogy telt-múlt az éjszaka, egyértelművé vált, hogy a gyermek nem
fordult be, és az életéért küzdött a régenskirályné hasában. És bár a királyné
Szent Margithoz fohászkodott, hogy gyermeke olyan könnyen jöjjön világra,
ahogy Margit megmenekült a sárkány gyomrából, a gyermek halva született.
– Merlin szünetet tartott. – És a gyermek fiú volt.
Lady Lunette egy rövid pillanatra lehunyta a szemét.
Merlin folytatta a történetet.
 – Tudván, hogy a halott gyermek miatt nem formálhat jogot a trónra,
a régenskirályné összeszövetkezett a bábával, és tervet kovácsoltak. Úgyhogy
a hold fényénél a bába kiosont a kastélyból, elment egy ismerős parasztcsalád
otthonába, ahol nemrég fiúgyermek születését ünnepelték.
Lady Lunette gondosan újabb tortatészta hajtogatásának látott neki.
– Úgy tudni, az anyának igazán szép summát fizettek a királyi kincstárból
– mondta Merlin. – Azonban még azon a napon ezt az asszonyt holtan
találták – különös módon megfojtották. Egyesek szerint megmérgezték.
Lady Lunette elmosolyodott és halkan felnevetett.
Merlin felállt, hátratette a kezét, és mélyet lélegzett.
– Sőt, szinte mindenki, aki tudhatott az ocsmány tervről, hasonlóan
szomorú véget ért. – Lady Lunette felé fordult. – Mindenki, a bábát kivéve,
aki életét féltve elhagyta a királyságot, hogy soha többé ne térjen vissza.
Lady Lunette becsukta az egyik ablaktáblát, hogy ne süssön be a lemenő
nap.
Merlin elgondolkozva piszkálta a fülét.
– Az ember azt gondolná, hogy ha valaha is megtalálnák ezt a bábát,
komoly veszélyt jelentene a király számára.
Lady Lunette letette a tésztát.
– És gyanítom, hogy a bába ezért örökre bujkálni kényszerült, tekintve,
hogy a történet többi szereplőjére milyen nyomorult vég várt. Vagy talán az
egyszerűbb magyarázat az, hogy nem jutott ki élve a királyságból, és
osztozott a szerencsétlen anya sorsában, aki eladta a gyermekét néhány
aranyért.
Merlin bólintott.
– Igen, én is mindig erre gyanakodtam. – Lassan az ajtóhoz ment, majd
visszafordult. – Természetesen van egy harmadik lehetőség is.
– Valóban? – kérdezte élesen Lady Lunette.
 Merlin szeme csillogott.
– Hogy talán a bába él, egészséges, és a védelmemet élvezi.
A viszontlátásra, Felség.
Lady Lunette álla megfeszült, ahogy Merlin kinyitotta a tölgyfa ajtót, és
kilépett a torony lépcsőjére. Amikor az ajtó becsukódott, a toronyban csend
honolt. Lady Lunette odafordult a homokórájához. A homok összegyűlt az
óra alján.
– Cicc, cicc! – szólította Lady Lunette a macskát. – Cicc, cicc! –
próbálkozott újra. Miután nem jött válasz, Lady Lunette előrehajolt a székből.
A szürke, rövid szőrű macska élettelen, kék szemmel bámult rá; holtan feküdt
a bársonypadon. Lady Lunette elégedetten elmosolyodott. Lenyúlt, felkapta a
félig megevett süteményt a padlóról, majd óvatosan visszatette a tálcára.
SÖTÉT MACSKA KASTÉLYA – MORMOLTA JEVA, ahogy odanyújtott
madarának, Marguerite-nek egy döglött egeret. – Festa és Moreei, a szeretők
kastélya. Ott sötét szellemek laknak. Az a részeges alak készül valamire!
Nimue Merlin levelét bámulta, ahogy Gawain, valamint az utazótársa – a
lila ruhás nő, akiről Nimue megtudta, hogy Kaze a neve –, Morgan és Wroth
a következő lépéseken tanakodtak.
– Túlságosan veszélyes egyedül odamerészkedni – állította Gawain. –
A Király Útján végig a vörös paladinok ellenőrzőpontjai vannak. Az erdei
ösvényeken kell menni. Majd én veled tartok.
– Ech bach bru – mormolta Wroth.
Wroth fia, Mogwan odafordult Gawainhoz.
– Apám azt mondja, hogy rád itt van szükség.
– A legfontosabb az, hogy élelmet szerezzünk, és megkeressük a túlélőket
– helyeselt Nimue.
– Miért kell egyáltalán odamenni? – kérdezte Gawain a többieket. – Ez az
ember Uther Pendragon híve. Hogyan is bízhatnánk meg benne?
– Egyetértek – tette hozzá Morgan.
Nimue a kardot bámulta.
– Arthur azt mondaná, hogy Uther Pendragon a legjobb esélyünk a
túlélésre. – Ahogy kimondta Arthur nevét, megsajdult a mellkasa.
– És hol van ez a bátor embervérű, mi? – morgott Gawain. – És mit tett
értünk ez az állítólagos király, azonkívül, hogy tétlenül nézte, amíg a
tündérnépeket Hamukaputól Sólyomlakon át Harmatfalváig lemészárolják?
– Saját szememmel láttam azt a mészárlást, úgyhogy nem kérek
kioktatást! – kiáltott Nimue Gawainre, aki egy sziklán ült és fortyogott. – Ez
volt az anyám utolsó kívánsága. És ez a Merlin nem adott nekem okot arra,
hogy ne bízzak meg benne.
Jeva felnevetett.
– Itt hagyhatnád a kardot – mondta Morgan.
– Azt kéri, hogy vigyem el a kardot.
– Ez nem tetszik nekem – rázta meg a fejét Morgan.
Nimue döntött.
– Megyek. És elviszem a kardot is. – Megfogta Morgan kezét. – Te pedig
velem tartasz.
– Kaze-zel együtt – tette hozzá Gawain. – Kaze-re az életemet is
rábíznám.
A lila ruhás nő egyszerűen csak bólintott a csuklyája alatt.
Leopárdfarkának hegye megmozdult a földön.
– Akkor eldöntöttük – mondta Nimue, majd felállt, és Jevához fordult. –
Mondd meg Merlinnek, hogy három nap múlva találkozom vele Sötét
Macska kastélyánál, napnyugtakor!
Jeva letörölte a vért a kezéről, ahogy Marguerite lenyelte az egér utolsó
darabját is.

Az Özvegy ott állt egy kiálló szikla peremén a fagyos, zöld tajtékos Szarvak
öble felett. Ugyanazon a sziklás oldalon, a távolban egy ősi, vulkanikus
szikla meredek, fekete tornyának tetején ott derengtek Sötét Macska
kastélyának széljárta romjai. Sirályok és feketerigók kiáltoztak és harcoltak
fészkekért a magas tengerparti védőgát durva üregeiben, ahogy Merlin
odalovagolt az asszony mögé; a csípős széltől védekezve összehúzta vállát.
Leszállt a lováról, és odalépett az Özvegyhez.
– Te nem fázol? – kérdezte, mivel a nőn csak egy fekete ruha volt, nyakig
érő, magas gallérral, fekete karmantyú és kesztyű, valamint szokásos fátyla.
– Szeretem a hideget – mondta az Özvegy, és elővette a tündértüzet
tartalmazó kígyó-agyagot, amit Merlin az Özvegy lovának nyeregtáskájában
rejtett el.
Merlin fogta a tüzet, és a ruhája övén lógó egyik nagy erszényben helyezte
el.
– Köszönöm neked.
– Még mindig azt tervezed, hogy a tündértűz segítségével megsemmisíted
a kardot?
– Igen – mondta Merlin szomorúan. – Már nem hiszek az „egyetlen, igaz
királyban”. Sem pedig egy öreg druida tudásában, aki vezethetné ezt a királyt.
A kard túlságosan hatalmas fegyver ehhez a barbár korszakhoz.
– Magadnak követelhetnéd a kardot. És az árnyurak ismét
uralkodhatnának.
– Tudod, hogy az soha nem fordulhat elő – figyelmeztette Merlin. – Egy
távoli korban egyszer megpróbáltam egyesíteni az embereket és a
tündérnépeket – szünetet tartott, és szeme elfelhősödött –, de kudarcot
vallottam.
– Nos, a Leprások Királya nem bocsátja meg árulásodat. Magas vérdíjat
tűzött ki a fejedre. Legjobban teszed, ha újabb száz évre eltűnsz.
– Ez a tervem, amint a kardkérdést megoldottam.
– És mi lesz ezzel a tündérlánnyal?
– Magára marad, és belefullad a tűzhullámba vagy áldozatul esik a viking
kardoknak. Azt remélem, hogy szót érthetek vele, de bárhogy is lesz, ez a
farkasvérű boszorkány elhozza nekem a kardot.
Merlin felszállt a lovára, és a kastély felé fordult; szakálla lobogott a
szélben. Fogalma sem volt róla, hogy Lady Lunette kémje egy közeli dombon
bujkál a magas fű között. A kémnő figyelte, amint Merlin átvág a mezőkön,
majd leszáll a lóról a sziklákat a Sötét Macska-toronnyal összekötő, veszélyes
gyaloghídnál. A kémnő ezután visszaosont a füvön át, hogy elküldje a jelet.

Nimue nem tudott aludni. Hánykolódott, de a Minótaurosz-hegység alacsony

részén a talaj kemény volt, tele apró sziklákkal. Megegyeztek, hogy tűz
nélkül táboroznak le, így rettenetesen hideg volt, bár úgy tűnt, Morgan
panaszkodás nélkül aludt el.
Kaze beleegyezett, hogy őrt álljon. Nimue még soha nem látta a titokzatos
nőt aludni. Kaze egyszerűen felült egy kidőlt fa tetejére, és minden hangra
felfigyelt; sárga szeme csillogott a holdfényben, farka pedig lustán lógott a
földre.
– Gyönyörű a farkad – suttogta Nimue.
– Köszönöm – mosolyodott el Kaze, kivillanva fehér fogait.
– Régóta ismered Gawaint?
– Nem túl régóta.
Micsoda könnyed társalgás, merengett Nimue.
– Nos, köszönöm, hogy elkísértél minket.
– Igen, kíváncsi vagyok erre a Merlinre, aki miatt ennyi veszekedés van.
– Hallottál már róla? – kérdezte Nimue kíváncsian. Figyelembe véve azt,
hogy Gawain mennyit utazott, Kaze erős akcentusát és különleges ruháit,
Nimue természetszerűen azt feltételezte, hogy a nő Frankhontól messze levő
vidékekről származik.
– Nem ezen a néven – mondta Kaze.
– Akkor milyen néven? – kérdezte Nimue.
– Nagyon régóta él – mondta Kaze. – Ezt biztosan tudod. Te pedig
elviszed neki néped kardját.
 Nimue zavarba jött attól, hogy milyen keveset tud a világról.
– Az anyám megkért, hogy vigyem el a kardot Merlinnek. Azelőtt
Merlinről csak gyerekmesékben hallottam.
– Akkor nagyon fontos volt az édesanyád számára – feltételezte Kaze.
Nimue megrázta a fejét.
– Nem, anyám… biztosan nem. Anyám említette volna.
– Akkor az apád számára.
– Az apám elment – kezdte Nimue, de aztán szünetet tartott. – Elment,
még kiskoromban.
Kaze a holdat bámulta.
– Anyádnak megvoltak a titkai.
Nimue összevonta a szemöldökét.
– Nem. Általában nem.
– Elmondta neked, hogy birtokában volt ez a nagy hatalmú kard?
– Nos, nem, de…
– Anyádnak megvoltak a titkai – ismételte Kaze; elmondta, amit mondani
akart. Mintha kifáradt volna a beszélgetésben, könnyedén leugrott a kidőlt
fáról, és halkan eltűnt az erdőben.
Nimue tarkóján hideg verejték folyt lefelé. Teljesen felkészületlenül érte
ez az egész. Vadul vert a szíve.
Sötétséget hoz erre a családra!
Valahányszor lehunyta a szemét, hogy elaludjon, eléje úszott az emlék. Az
apja hangja.
Ez a te gyermeked!
És a dühös Lenore, aki az apjához vágott egy agyagkorsónyi vizet. Nimue
még most is hallotta, ahogy összetört a kőkandallón.
Nem tudom, mi ez a lány!
Nyugtalan álmában szülei egész éjszaka üvöltöztek egymással.
A CSÍPŐS, SÓS ESŐ VADUL ZÁPOROZOTT A lovasokra; a fák egyre
ritkultak, és alacsony, füves dombok nyíltak meg a tenger és Sötét Macska
kastélyának távoli tornyai felé. Nimue úgy érezte, így, nyílt terepen nagyon
sebezhető. Kaze talán megérezte a félelmét, ezért vágtára ösztökélte a lovát,
miközben Morgan odalovagolt Nimue mellé.
– Ne mondj semmit! Hadd tegyen ő ajánlatot!
– Tudom – mondta Nimue.
Nem tudok én semmit, gondolta. Lénye egy része már nagyon várta, hogy
véget érjen ez a kálvária; szerette volna átadni a kardot, és elfelejteni az
egészet. Mégis úgy érezte, felelősséggl tartozik a tündérmenekültekért, akik
számítanak rá, a barátaiért, sőt még a kardért is. Ez képtelenség. Ez csak egy
kard. Azonban a kard megmentette őt a farkasoktól és megmentette a cserjés
labirintusban is. A kard töltötte meg bátorsággal, hogy kihívja Borst, és az
szolgáltatott igazságot a tisztáson. Engem is szolgált. És az érte a köszönet,
hogy átadom egy embervérű királynak? Aki talán ugyanezzel a pengével
lekaszabolja azt, aki még a fajtámból maradt?
– Ügyelj rá, hogy tiszták maradjanak a gondolataid! – szólt utána Kaze. –
Ne engedd, hogy Merlin belemásszon a fejedbe!
Honnan tudom, hogy a gondolataim az enyémek-e? Ez soha még eszébe
sem jutott.

Köd szállt fel a tengeri sziklák aljáról, és körbevette Sötét Macska kastélyát;
olyan volt, mintha a kastély tornyai egy fortyogó üst felett lebegtek volna.
Nimue egy kis biztatásért visszanézett Kaze és Morgan felé, akik lovaik
kantárját szorongatták. Kaze bólintott lila csuklyája alól.
– Te nem Nimue vagy – mondta Morgan. – Te a farkasvérű boszorkány
vagy!
Nimue visszafordult a fenyegetően fölé magasodó, romos tornyok felé,
majd lepillantott csizmái és a gyaloghíd nedves deszkái között; csak ködöt
látott maga alatt, bár hallotta az ide-oda csapkodó hullámokat. Olyan gyorsan
ment át a hídon, ahogy csak tudott; szinte végig visszatartotta a lélegzetét,
aztán áthaladt a saras ösvényen a szétrothadt felvonóhídig, és belépett a
kastély sötét részeibe.
Lépései visszhangoztak, ahogy elhaladt a düledező őrház alatt.
Felpillantott a felvonóhíd rozsdás láncaira. Valahol a közelben víz csepegett.
A hátát súlyosan nyomó kard némi biztonságérzettel töltötte el, ahogy
belépett a burjánzó növényzettel teli várfal alá. Itt lett igazán érthető, hogy
milyen hatalmas is a kastély. Hét málladozó, fekete torony emelkedett a feje
fölé, mintha egy kéz összezáruló ujjai lennének a tenyér fölött. Valaki
suttogott valamit a háta mögött, és Nimue befordult az őrház bódé egyik sötét
ajtónyílásba. Egy pillanatra úgy gondolta, valami árnyékot lát mozogni.
– Hahó! – kiáltott fel Nimue.
Nem jött válasz.
Nimue magabiztosan elhátrált az őrháztól, és áthaladt a ködbe burkolódzó
várfalon, majd odament a széles öregtoronyhoz, amely a kastély kevés, még
mindig nagyrészt érintetlen részeinek egyike volt.
– Van ott valaki? – kiáltotta Nimue, ahogy fellépett a kanyargós lépcsőre.
Feje fölött villódzó, zöld fényt pillantott meg. Elindult felfelé a sötétben,
tapogatózott az idő koptatta falak mentén, amíg el nem érte a nagytermet.
Zöld színű tűz ropogott egy hatalmas üstben az óriási, üres helyiség
közepén; meleget nyújtott a hűvös tengeri szél ellen.
Az ablak mellett álló, rongyos, kék ruhás férfi fiatalabb volt, mint Nimue
várta. Barna haja és szakálla rendezetlen volt, hideg szürke szeme pedig
élénk és gyanakvó. Övén erszények lógtak, mindegyik láthatóan különféle
növényekkel és ágakkal volt teletömve. Nimue még a terem túlsó végéből is
megérezte a cédrus és a citromfű, valamint a muskátli és a szegfűszeg illatát.
Ez nem egy nagyképű, önelégült királyi követ volt, hanem igazi druida, olyan
ember, aki a tündérnépek és más lények varázsnyelvében járatos, és áradt
belőle a vad energia.
Amikor Merlin meglátta Nimuét, kissé hátrahőkölt, de csak egy pillanatra;
megpróbált mosolyogni, de mosolya nem volt túl megnyugtató.
– Te biztosan Merlin vagy – mondta Nimue, és remélte, hogy a varázsló
nem hallja meg hangjában a remegést.
– Te pedig a farkasvérű boszorkány, az Ördög Fogának rettegett
kardforgatója – mondta Merlin.
A hangnemtől Nimue kihúzta magát.
– Te gúnyolódsz velem.
– Nem – mondta a férfi ellágyultan –, de veszélyes játékot űzöl.
Nimue nyakán vékony, ezüstös inda kúszott fel, és a távolban
mennydörgés hallatszott. Ez nem kerülte el Merlin figyelmét.
– Szerinted ez játék? – kérdezte Nimue.
Merlin megkerülte az üstöt, hogy a zöld tündértűz továbbra is kettejük
között legyen.
– Hogy jutottál a kard birtokába?
– Az anyámtól kaptam – mondta Nimue remegő ajakkal. – És az volt
utolsó kívánsága, hogy hozzam el neked.
Nimue látta, hogy Merlin arca megváltozik. Hirtelen úgy tűnt, mintha
jelenléte erősebb lenne.
 – Te Lenore lánya vagy? – suttogta Nimuénak.
Nimue szíve vadul vert a mellkasában; egy gondolat öltött testet benne.
– Az vagyok.
Merlin arca kifürkészhetetlen volt.
– Ismerted őt? – akarta tudni Nimue.
– Igen – válaszolta Merlin halkan. – Majd mintha egy álomtól próbálna
szabadulni, visszafordult a kardhoz. – Anyád bölcsen kérte tőled azt, amit
kért. Együtt…
– Nézz rám! – vágott közbe Nimue. Egy lépéssel közelebb lépett.
– Tessék?
– Nézz rám!
Az ősöreg druida fáradt szemének tekintete Nimue szemébe mélyedt.
Láthatóan nehezére esett farkasszemet nézni a lánnyal.
– Mit látsz? – kérdezte Nimue halkan.
– Az anyád szemét örökölted – mondta Merlin ellágyultan.
– És még? – kérdezte Nimue.
– Milyen nevet kaptál?
Nimue elmosolyodott.
– Nimue.
Merlin bólintott.
– Valóban gyönyörű név.
– Mostanában sokszor feltettem magamnak a kérdést: miért éppen te?
Miért arra kért meg az anyám, hogy éppen neked hozzam el a kardot?
– És mi a válaszod?
Nimue borzongva nagy levegőt vett.
– Nem azt akarta, hogy én vigyem el a kardot neked. Hanem azt akarta,
hogy a kard vigyen el engem hozzád. – Nimue elmosolyodott. – Mert te vagy
az apám.
IGEN – SUTTOGTA MERLIN. – IGEN, AZ... AZ TÉNYLEG... –
Elhallgatott és elfordult; láthatóan felkavarták a hallottak. – Én nem…
– Nem tudtad – fejezte be Nimue helyette.
Merlin megrázta a fejét; gyönyörködött a lányban, és torz mosoly ült ki
arcára.
– Ahogy nézlek, szinte magam előtt látom Lenore-t.
Nimue megtörölte könnyes szemét; megmelegedett a szíve.
Merlin elindult felé, és gyengéden megfogta a kezét. Ránézett, ahogy
kezét a kezében tartotta. Sután álltak egymással szemben.
– Szeretted őt?
Merlin bólintott.
– Nagyon is.
– És ő szeretett téged? – akarta tudni Nimue; hirtelen megindult
kérdéseinek áradata.
– Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy igen – válaszolta Merlin;
némi szomorúság bujkált a hangjában. Elengedte Nimue kezét, és visszament
az ablakhoz.
– Mikor ismerted meg? Miért váltatok szét?
– Még soha nem beszéltem erről.
– Kérlek, most beszélj! – könyörgött Nimue.
– Majd idővel, Nimue. Most az a legfontosabb, hogy megértsd, micsoda
hatalmas erők gyülekeznek, hogy megszerezzék azt a kardot. Te most
szembeszegülsz a koronával, az egyházzal és az északi megszállókkal.
Minden pillanat, amelyben birtoklod azt a kardot, csak felnagyítja a veszélyt.
– És mégis, túléltem.
Merlin hirtelen odafordult hozzá.
– Igen, tudom, azonban ez a merészség nem tarthat ki; ha Uther Pendragon
seregei megindulnak, úgy elfújják, akár a gyertya lángját!
De Nimue dacos volt.
– Nem félemlítesz meg csak azért, hogy átadjam neked a kardot!
Biztosíthatlak róla, hogy már nem vagyok gyermek. Az utóbbi pár napban
több emberöltőnyit megéltem. – Nimue nem is próbálta meg elfojtani a
torkából feltörő dühöt. – Az én fajtám nem bízik benned, uram. Azt mesélik,
hogy áruló vagy, részeges alak és csaló. Ha szeretnéd kiérdemelni a
bizalmamat, akkor mondd el az igazat a múltamról és az anyámmal közös
múltadról!
A teremben csend volt, csak a tündértűz pattogott. Merlin mérlegelte
Nimue szavait. A lépcső felől titkos suttogás hallatszott, így Nimue
odafordult. Egy pillanatra azt gondolta, hogy árnyakat, alakokat lát elosonni a
fal mögött.
– Ki jár ott? – szólt oda Nimue; attól félt, hogy orvtámadás éri őket.
Ösztönösen kirántotta a kardot a hüvelyből, és Merlinre szegezte. A férfi
szeme úgy villant meg a penge láttán, hogy Nimue nem tudta pontosan
megítélni, mit is látott benne. Talán félelmet? Vagy vágyat? – Ki van még itt?
– akarta tudni Nimue.
A suttogás két fiatal hangja volt – egy lányé és egy fiúé. A két hang a
mennyezet felé szállt, majd elhaladt a kastély távolabbi részeibe.
– Fiatal szerelmesek voltak ők, Festa és Moreei, ellenséges népek
gyermekei. Több mint ezer évvel ezelőtt eltorlaszolták magukat ebben a
kastélyban és bürökből készült főzetet ittak, hogy soha senki ne választhassa
el őket egymástól. Az ő hangjukat hallod – avatta be Merlin. – Úgy sejtem, az
vonzza őket hozzád, hogy szoros kapcsolatod van a rejtőzőkkel.
Nimuét megzavarta a szellemek jelenléte, de mivel már nem félt
támadásuktól, visszadugta a kardját a helyére, bár továbbra is óvatos maradt.
Merlin változtatott taktikáján.
– A társaid ítélkeztek fölöttem, és úgy vélték, vannak hiányosságaim. Igaz,
ami igaz, számos bűntényt követtem el. Ezért megértem, hogy sem a kardot
nem bízhatod rám, sem lehetséges apaként nem számíthatsz rám. De az
igazság fájdalmas lehet, Nimue. Biztos, hogy tudni akarod?
– Igen.
– Akkor talán ezek a fiatal szerelmesek segítenek felfrissíteni az
emlékezetemet; így talán megismerheted az én történetemet. Merlin
történetét.

A tündértűz fáklyavilága mellett Merlin átvezette Nimuét a Sötét Macska

sivító, szeles alagútjain, és végül elértek egy keskeny, fedett folyosóra, amely
a nagyterem fölött helyezkedett el. A távolban törött ablakszárnyakat
csapkodott a tengeri szél.
– Itt haltak meg – suttogta Merlin, és egy kősarokba mutatott. – Egymás
karjában.
Nimue érezte az ismerős zsongást a gyomrában, és mások jelenlétét is
érzékelte a szobában. Ahogy egy árnyék hosszabbra nyúlt a falon át, Nimue
megmerevedett.
– Merre vagy? – szólalt meg egy lány, nagyon messziről.
Nimue karján felállt a szőr.
Merlin nyugtatón a vállára tette a kezét. Leültek a kövekre.
– Ha esetleg látomásod lesz, ne küzdj ellene! – javasolta.
A tündértűz fellángolt, és a lángnyelv szinte táncolt, ahogy árnyak jelentek
meg körülöttük. Nimue küzdött rémülete ellen, és megpróbálta megnyitni
elméjét a látogatók előtt. Lelki szeme előtt megpillantotta egy fiatal lány
arcát: annyi idős lehetett, mint ő, fehér bőre volt, arcán szeplők, ezüst tiara ült
a fején és hosszú hajfonata volt.

Nimue egyszer csak újra a Vaserdőben volt. Otthon volt, de valami

megváltozott. A fény ködös volt. A kezére pillantott – átlátszó volt, mintha
ködből lett volna. Lépéseket hallott, megfordult, és meglátta Merlint, aki a fák
között botorkált, rövid időre összeesett, majd nagy nehezen újra felállt. Szeme
két sötét gombostű volt, rongyokat és állatszőrt viselt, és félig emberhez, félig
vadállathoz volt hasonló. Csúnya, lila színű seb éktelenkedett a nyakán és a
mellkasán; nehezen, hörögve vette a levegőt. Hogy megkönnyítse útját,
Merlin intett a kezével, és mennydörgés kíséretében két tölgyfát úgy aprított
miszlikbe, akár az aprófát. Nimue döbbenten hőkölt hátra. Merlin az oldalát
tapogatva alig karnyújtásnyira volt Nimuétól, de nem nézett rá, mintha
láthatatlan lett volna számára, majd tovább botorkált.
Nimue követte őt az Elsüllyedt Templomba.
Az oltárhoz vezető úton Merlin lába feladta a szolgálatot. Kúszott a
földön, lihegett, nyögdécselt, az oldalát fogta, láthatóan szenvedett. Amint
elérte az oltárt, összegömbölyödött, borzongás futott végig rajta, és nem
mozdult többé.
A templomban megváltoztak a fényviszonyok, az árnyékok megnyúltak,
mintha több óra telt volna el. Merlin ez idő alatt nem mozdult. Nimue már
éppen odakiáltott volna neki, amikor ruhasuhogás hangját hallotta, és a
virágzóan fiatal Lenore térdelt le Merlin mellé. Ahogy megérintette Merlint,
az felnyögött:
– Bízz az istenekre! Hagyj meghalni!
– Ha akarsz, odakint meghalhatsz, de ebben a templomban nem!
A rejtőzők házában nem! Ez itt a gyógyulás helye. – Az édesanyja hangja
hallatán friss könnyek szöktek Nimue szemébe. Lenore talpra állította a
tiltakozó Merlint, karját a vállára húzta, és félig-meddig becipelte a templom
egyik alkóvjába, ahol egy pokrócra fektette.
A fény ismét lobbant egyet. Most gyertyák világították meg az alkóvot.
Nimue látta, hogy Lenore ott térdel a sarokban, és egy mozsárban
gyógynövényeket tör össze; tekintete időnként idegesen Merlinre tévedt, aki
lázrohamában mormogott és kiáltozott.
– Fie! Hagyd csak, legyen ez a sok halott szobor Alaric tulajdona! Égesd
el! Égesd el mind! Tornyozd fel a hullákat a bazilikában!
A fény ismét lobbant egyet, és Nimue végigkövette Lenore-t a Vaserdőn
keresztül, ahogy hideg patakvizet mert egy vödörrel, és visszavitte a
templomba. Nimue boldog volt, hogy láthatta anyját, nézhette magabiztos
lépteit, gyönyörű, erős karját, érezhette erejét és jóságát.
Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy Lenore belemerítette Merlin fejét a
vödörbe, tiltakozása ellenére. Jól emlékezett rá, hogy anyja gyógyító
képessége erős kézzel párosult. Merlin ezt saját bőrén tapasztalhatta.
– Miért nem hagysz meghalni? – morogta Merlin.
– A rejtőzők arra tanítanak minket, hogy mi nem olthatjuk ki a szellemet –
válaszolt Lenore, és lehúzta Merlin koszos szőrméjét és rongyait. Amikor a
férfi meztelen volt, és úgy reszketett a takarón, akár egy csecsemő, Lenore
lassan a szájához emelte a kezét attól, amit látott.
A borzalmas, lüktető, sötétvörös-lila seb a férfi csípőjétől indult, áthaladt
a hasán, fel a hátán, majd a torkánál állt meg.
A sebnek kard alakja volt.
– Mi ez a mágia? – suttogta Lenore.
Ujjait végighúzta Merlin duzzadó bőrén, és megnyomta a bordái tetejét.
Merlin fájdalmasan felkiáltott. Lenore érezhetően valami acél kontúrját
érintette. Megnyomkodta a bőrt a férfi torka körül is, és le tudta úgy húzni,
hogy látta valami gömbölyű, pontosabban a kardgomb körvonalát.
– Ez meg mi? – kérdezte Lenore.
Merlin lihegve válaszolt.
– Ez a teher, amit cipelnem kell.
– Megöl téged. Egyértelmű, hogy ez mérgezett meg. Ha nem távolítják el,
meghalsz.
– Már késő – suttogta Merlin.
A fény ismét lobbant egyet. Nimue ott állt Merlin fölött, aki halottfehéren
feküdt a takaró alatt; lélegzetvétele egyenetlen volt. Lenore ott térdelt fölötte,
és a seb mentén végighúzott egy kőkést. Arcán és nyakán felkúsztak a rejtőzők
ezüst indái. Varázsigét suttogott, majd belenyomta a kőkést a húsba, Merlin
kulcscsontja felett. Merlin szája néma sikolyra nyílt, ahogy Lenore bedugta
ujját a nyílásba. Nimue csak nagy nehezen volt képes végignézni, ahogy
Lenore egész keze eltűnt Merlin sebében. Anyja ujjpercei megfeszültek, és
Lenore nyögve kirántotta a véres Ördög Fogát Merlin mellkasának
sötétjéből. Lenore védelmező varázslata ellenére Merlin velőtrázó sikolya
megreszkettette a templom alapjait.
Az emlék fényei több nappal előrébb lobbantak. Lenore ott ült az alvó
Merlin mellett. A férfi sebét ellátták és bekötözték, azonban arca és szakálla
verejtékben úszott; élet-halál között lebegett. Lenore kezébe vette Merlin
kezét, ujjait az ajkához emelte, és azt suttogta:
– Élj!
Nimue tekintete a földön heverő Hatalom Kardjára tévedt; a kard Merlin
vérétől piroslott. Hirtelen úgy érezte, a fegyver magához húzza, belezuhan a
kardba.
A sötétségben megkínzottak kiáltásait hallotta, nők és gyermekek arcát
látta, akik az életükért könyörögnek. Levágott végtagokat és halomba hányt,
megcsonkított testeket látott. Villámlást látott és tüzet. Látta, ahogy a vér
átáramlik a római vízvezetéken.
Ne nézz a kardra, Nimue! Szólalt meg Merlin a fejében. Ne lépj be a kard
történelmébe! Ott csak borzalom van. Ne nézz oda! Ne nézz oda!
Nimue elszakította magát a látomástól, és megint Lenore-ral volt, az
Elsüllyedt Templom alatt, egy titkos kriptában. Lenore a néma köveken át
elvitte a kardot Arawn szobráig; az alvilág királya vad, szakállas harcos volt,
aki a halottak szellemeire vadászó kopói kötőfékjét tartotta a kezében. Arawn
csizmája mellett egy üres, kőből faragott kardhüvely volt. Lenore becsúsztatta
a Hatalom Kardját Arawn kardhüvelyébe.
Nimue közölte gondolatait Merlinnel. Biztosan innen hozta el anyám a
kardot.
Merlin gondolatai válaszoltak. Nem tudtam róla. Azt mondta, hogy a kard
megsemmisült. Azt gondoltam, hogy biztosan tudott szerezni tündértüzet.
Talán csak hinni akartam neki.
Az emlékek ismét fellobbantak. Merlin éber, de gyenge állapotban volt.
Lenore ott ült mellette egy tál zabkásával. Megpróbálta etetni egy kanállal,
de Merlin ellökte a karját. Lenore-t nem lehetett eltántorítani, így letette a
tálat, befogta Merlin orrát, így kényszerítve, hogy kinyissa a száját, és
belenyomta a kanalat. Merlin hitetlenkedve bámult Lenore-ra; még a
szakállán is zabkása volt. Lenore nevetésben tört ki.
A fény megint fellobbant, és a szellemek későbbi emlékeket mutattak neki:
Lenore támogatta Merlint, ahogy tett pár lépést a Vaserdőben; a szín kezdett
visszatérni az arcára.
– Mi a neved? – kérdezte Lenore.
– Számos névvel illettek az idők során. De ezen a vidéken Merlin néven
ismernek. Megkérdezhetem, mit tettél a karddal?
– A kard többé nem okoz gondot neked.
 – Ez nem válasz – mondta Merlin.
– Te pedig nem vagy a férjem, úgyhogy elégedj meg a válaszommal.
Merlin elmosolyodott.
– Látom, emberemre akadtam benned, mi?
– Nagyon sokat képzelsz magadról – jegyezte meg Lenore.
Merlin felnevetett.
– Örülök, hogy megszabadulhattam a kardtól. Emberemlékezet óta
felemésztett a politika, az intrika és az árnyak háborúi. Készen állok egy
másfajta életre.
– Hallottam már ezt a „Merlin” nevet és azt is, hogy miféle szerepet
játszottál az árnyak háborúiban. Ezek a háborúk nem voltak túl jó hatással a
köznépre vagy a tündérnépekre – jegyezte meg Lenore.
– Ezek az összecsapások csupán nemes szándékból születtek – mondta
Merlin védekezőn.
– A vér csak vért szül. És kard hegyével soha nem hozott békét senkinek –
mondta Lenore.
Merlin csendben tanulmányozta Lenore-t. Lenore szeme csillogott.
– Úgy tűnik, a sors a gyógyítás és a bölcsesség házába vezérelt.
Lenore felemelte tekintetét, hogy Merlin szemébe nézhessen.

A hajnali nap fénysugaraiban Nimue utoljára pillantotta meg Festa és Moreei

árnyékát, ahogy végső ölelésben egyesültek, ajkuk szinte súrolta egymást,
egymás nyakát simogatták. Gyengéd, de futó kép volt, majd eltűntek a hajnali
ködben.
Nimue megtörölte könnyes szemét, miközben Merlin megtömött egy
pipát.
– Mondhatnám, hogy idővel könnyebb lesz. – A varázsló kifújt egy illatos
füstkarikát. – De nem lesz. – Szomorúan elmosolyodott.
 Nimue gyomra hangosan megkordult. Felnevetett.
– Meghívtad a lányodat ebbe a hatalmas kastélyba, és semmi ennivalót
nem hoztál neki!
Merlin zavarában elpirult.
– Egek, rettenetesen sajnálom! Csak egy pillanat – egy pillanat! – Kisietett
a folyosóról.
A SÁPADT NAP FÉNYÉBEN MERLIN ÉS NIMUE átsétált Sötét Macska
kastélyának megtépázott udvarán. A valaha virágzó cseresznyefák, körtefák,
a marharépa, édeskömény és mogyoróhagyma veteményesek most kiszáradt
és kusza héjak és tokok voltak.
– Attól tartok, Sötét Macska kevéske élelmet hagyott hátra – merengett
Merlin. – Te vagy a farkasvérű boszorkány. Talán megmutathatnád, milyen
erős kapcsolatod van a rejtőzőkkel, és csodás lakomával lephetnél meg
bennünket!
Nimue megrázta a fejét.
– Ez nem így működik, legalábbis nálam nem. Úgy lep meg, akár a
villámlás. És akkor lep meg, amikor akar.
Merlin hosszan hallgatott, mielőtt újra megszólalt.
– Nagy kár. Egy ilyen ritka kincs segítségével, amit megerősít a Hatalom
Kardja, hatalmas varázslónő lehetnél. És mégis attól félsz, hogy a kard
gyengíti képességeidet.
Nimue megfeszült a megaláztatástól.
Merlin ezt láthatóan nem vette észre.
– Anyád ugyanilyen volt. Valódi tehetség volt, nem csupán egy ügyes
bába a parasztok között.
Nimue arcán és nyakán ezüst indák kúsztak fel.
– Ha még egyszer rosszat mondasz az anyámról, veszélyes varázslatot
fogsz látni, vénember!
 Merlin észrevette, hogy lábánál néhány viharverte növény úgy csavarodik,
mint a támadásra készülő kígyó. Helyeslően bólintott.
– A düh kezdetnek jó, de pontatlan és túl hamar elmúlik. Ha aláveted
magad nekik, az sokkal alaposabb és tovább tart.
Nimue rádöbbent, hogy csak bosszantják, és egy kicsit megnyugodott.
Merlinre mosolygott.
– Képzeld el azt az eredményt, amit látni szeretnél! – tanácsolta Merlin.
– Mondtam már, hogy nem tudom irányítani! – mondta Nimue.
– Mert nem irányítanod kell. Egyszerűen csak akarnod kell, majd
alávetned magad a rejtőzők akaratának.
Nimue elfordult Merlintől, és átölelte magát. Egy pillanatra belélegezte a
tengeri levegőt, hogy megnyugodjon, majd elképzelt egy virágzó és
élénkzöld színben pompázó veteményest. Eközben az ezüst indák lassan
felkúsztak az arcára.
Merlin látta, hogy egy kusza bokor megmozdul. Erős kocsányok törtek át
a gyomok között, apró rügyek fakadtak ki, és lett belőlük leveles marharépa
és káposzta. A gyümölcsfák ágai megerősödtek, roskadoztak a zöld
levelektől, a fénylő, érett cseresznyétől és az aranybarna körtétől. Nimue alig
pár pillanat alatt változtatta át a kies tájat virágzó, élő kertté.
Merlin levett egy körtét az egyik fáról, és odakínálta Nimuénak. A lány
beleharapott.
– Ez volt az első leckém számodra, ifjú Nimuém.
Nimue újabb elégedett harapás kíséretében elmosolyodott; körtelé
csöpögött az álláról. Engedélyezte magának a remény apró kis szikráját az őt
körülvevő sötétségben.

Merlin a nagyteremben egy tál ragut tett Nimue elé. A pattogó tündértűz előtt
ültek, a padlón.
 – Számos dologról ismernek engem, Nimue, de a főzés nem igazán
tartozik közéjük – ismerte be Merlin. – És attól tartok, hogy nincs kanalunk.
Nimue látta, hogy Merlin pillantása a fal mellett levő, kardhüvelyben
nyugvó Hatalom Kardja felé vándorol.
– Még mindig sóvárogsz utána, ugye? Pedig majdnem megölt.
– A kardot a tündérnépek védőkardjának kovácsolták. A kard vágyik a
csatára, és ezt a vágyat átviszi arra a harcosra, aki kézbe veszi.
– Vagy harcosnőre – javította ki Nimue, bár egyetértőn bólintott. –
Erősnek érzem magam tőle. Sőt, legyőzhetetlennek. – Három ujját kanálként
használva megkóstolta a ragut. – El sem tudom képzelni, hogy bárkinek is
odaadjam.
Merlin bólintott.
– Okosan teszed, ha ennek ellenállsz.
– Miért hagytad el az anyámat? Hogyan lett vége?
– Vannak dolgok, amiket nem szeretnék megosztani senkivel, Nimue –
mondta Merlin, és zavartan megfeszült. – Még a családtagjaimmal sem. Már
így is többet mondtam neked, mint bárki másnak ötszáz év alatt.
– De nem én vagyok az egyetlen lányod, ugye? Én vagyok a farkasvérű
boszorkány. És te nem csupán az apám vagy, hanem Merlin, a varázsló,
Uther Pendragon király tanácsnoka. Ha azt várod tőlem, hogy átadjam a
kardot egy emberi királynak, akkor meg kell bíznom benned. És bár ez a
látogatás nagyon sokat jelent nekem, nagyon sokat, nem vagyok benne
biztos, hogy képes vagyok… hogy meg tudok bízni benned.
Merlin szemébe szomorúság költözött, ahogy a tündértűz megremegett, és
az árnyak ismét összezárultak körülöttük. Nimue hallotta a szeretők
suttogását, és megint elindultak az időben.

Merlin Lenore-ral sétált a Vaserdőben. Lenore ügyelt rá, hogy Merlin hova
lép. Merlin megbotlott, és megfogta Lenore kezét, majd erősen megszorította
és a mellkasához emelte.
– Szépen gyógyulsz – mondta Lenore.
– Hála neked. Megmentettél – mondta Merlin.
Lenore elpirult.
– A rejtőzők számára minden élet szent.
– Nagyon kevéssé érdekel a saját életem. A sorsistennők túlságosan sok
évet pazaroltak rám. De te újraélesztetted a lelkemet, pedig attól féltem, hogy
már rég nincs lelkem. – Merlin megérintette Lenore arcát.
Lenore nem nézett a szemébe.
– Valaki másnak ígértek oda.
– De nem szereted őt – mondta Merlin.
– Nem.
Merlin bólintott.
– Úgy érzem, te azt szereted, ami eltörött.
Lenore belenézett Merlin ősöreg, szürke szemébe.
– Igen.
Merlin a karjaiba vonta, ajka a nő nyakán volt, a fülén, az arcán, a száján.
Ahogy a láng fellobbant, egy későbbi emlék bukkant fel – Merlin és Lenore
összefonódva, meztelenül feküd a takarón, lábuk összekulcsolódott, testük
csillogott a gyertyafényben.
Újabb időugrás, és Merlin felébredt kunyhójában – hangokat hallott a
templomból. Egy férfihang dorgálta Lenore-t.
– A vének kérdezősködnek, és nem tudom, mit mondjak nekik, mert a
viselkedésed valóban különös.
– Igen, Jonah – nyugtatta Lenore.
– Veszélyes pletyka indult útjára, ami nem tetszik nekem. Elvonulsz a
többiektől, elhanyagolod a kötelességeidet. A gyógyító szereket adó
veteményes pusztulásnak indult. Ez a templom elhanyagolt. Talán titkolsz
valamit előttem?
– Nem… nem, nincs semmi… nincs mit hozzátennem ehhez a gyermeteg
pletykához. – Lenore csak nagy nehezen tudta megvédeni magát.
– Kellemetlen nekem ez a helyzet. Számos éjszakát töltöttél a templomtól
távol. Nem értem, és nem is helyeslem. Gyere vissza a faluba, és viselkedj
úgy, ahogy régen! Megértetted?
– Jonah, te nem…
Az emlék ismét fellobbant, és Merlin bukkant elő; a templomkertben sétált.
A gyógynövények és virágok helyében gyomnövények nőttek. Merlin letérdelt
és varázsigéket mormolt, ujjai ősi jeleket idéztek fel, hogy irányítsák
gondolatait.
De nem történt semmi.
Merlin még nagyobb erővel igyekezett rávenni a gyökereket, hogy nőjenek,
a virágokat, hogy kiviruljanak, de szavai üresek voltak, mozdulatai pedig
haszontalanok. A kert mit sem változott.
– Ne! – suttogta Merlin.
A lángok fellobbantak, és Merlin végigrohant a Vaserdőn; vadul kántált
mindenféle varázsigéket, hogy megidézze a szeleket és a villámlást, de az
erdő néma volt, az égbolt hallgatott.
A lángok ismét fellobbantak, és Lenore ott volt az Elsüllyedt Templomban.
Látta, hogy Merlin az oltárnak dől, és magában mormol valamit.
– Merlin?
A férfi sötét tekintettel fordult felé.
– Hol van a kard?
Lenore hátralépett, megrémítette a férfi viselkedése.
– Mi a baj? Mi történt?
– Azt képzelted, hogy csapdába ejthetsz itt, ebben a koszos kis faluban?
Mi? Ez volt a szándékod? – Merlin felállt, és fenyegetően Lenore felé indult.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz! – mondta Lenore.

– Elvetted tőlem a kardot! Az akaratom ellenére! – tombolt Merlin.
– A kard megölt téged! Ott haldokoltál a földön! Mi ez az őrültség?
– A kard ellopta a varázserőmet! A lényem legbelső részét, azt, ami
vagyok! – Merlin hangja elcsuklott az érzelmektől. – Add vissza nekem!
– Ez a rögeszme teljesen elborította az agyadat…
Merlin felborította az oltárt, és összetörte az ősi követ.
– Követelem, hogy add vissza a kardot! Most!
Lenore szilárdan állta az ostromot.
– A kardot megsemmisítettem, és megmentettem az életedet!
– Hazug! Engem semmisítettél meg! Becsaptál! – Merlin a földre roskadt.
 Lenore elmenekült a tomboló Merlin elől, és belépett a templom egyik
titkos alagútjába. Közelebb lépett a Hatalom Kardjához, amely az oltár alatt
volt Arawn kardhüvelyében; azon tűnődött, hogy visszaadja-e a kardot vagy
bízza az istenekre. Keze a kardmarkolat felé nyúlt. Ahogy megfogta a bőr
bevonatú markolatot, azt suttogta:
– Mutasd meg!
Látomások öntötték el az agyát. Szája sikolyra nyílt, szeme rémülettel telt
meg.
Az emlékek újra fellobbantak, és pillanatokkal később Lenore betántorgott
a templomba. Merlin némileg visszanyerte a nyugalmát. Lenore után nyúlt.
– Lenore, bocsá…
De Lenore elhallgattatta.
– Hagyd el ezt a helyet, és soha többé ne térj vissza! Jonah felesége
leszek!
Merlin könyörgött.
– Nem voltam önmagam…
– Hagyd el ezt a templomot, vagy kirángatunk innen! – Lenore hátat
fordított Merlinnek.

– Elég volt!
Merlin felállt és hátrálni kezdett, ahogy Nimue talpra állt. – Mit látott az
anyám? Mit mutatott neki a kard?
– Semmi mással nem tartozom neked.
De Nimue ezt nem volt hajlandó elfogadni.
– Több van emögött, te is jól tudod! Mit látott anyám, ami annyira
megijesztette?
– Elfáradok ebben a munkában – morogta Merlin. – Eleget láttál!
– Valóban? – Nimue megfordult, és megragadta a kardot.
 – Mit művelsz? – kiáltotta Merlin. – Nimue!
Nimue két kézzel fogta meg a kardot, és megszólította a pengét.
– Mutasd meg nekem azt, amit az anyámnak megmutattál!
Nimue agyába özönleni kezdtek a képek.

Tomboló tűz dühöngött Caracalla fürdőitől egészen Augustus császár sírjáig,

amitől egész Róma ködös, narancsszínű fényben fürdött. Különös, kék
villámlás ívelt át a lebegő fekete füstfelhőkön, és eltakarta a csillagokat.
A kétségbeesett, éhező rómaiak menedéket kerestek, ahogy a hatalmas
termetű megszállók besorjáztak a Porta Salarián; mindegyik maga volt a
megtestesült rémálom. Átlátszó szárnyakon repültek, akár az óriási
szúnyogok, és úgy vadásztak, akár a leopárd; szemük villogott a tűz fényénél,
patás lábuk volt, agancsaik pedig ártatlanok vérétől mocskosak.
A legionáriusok lemaradtak a Fabricius hídnál, és Jupiter templomának
márványoszlopai mögött kerestek menedéket. A Tiberisen túl a bazilika
felrobbant és több, hatalmas tűzgolyóként kezdett égni. A felvillanó fények
megvilágították a folyóban a több száz fuldoklót.
Egy lovon ülő centurio odaszólt a tartalékosainak, de a kék villámlás
egyetlen villámcsapássá alakult át, és lecsapott lóra és lovasára; a hús és a
páncélzat szénné égett.
A megszállók diadalmasan, kórusban üvöltöztek és hujjogattak, ahogy
vezérük, Myriddin, a sötét herceg – a fiatalabb, kegyetlenebb Merlin –
átlovagolt a lángokon hatalmas, ezüst ménjén, kezében az Ördög Fogával – a
Hatalom Kardjával. Myriddin szeme kéken ragyogott, akár a villám, melynek
parancsolt. Rámutatott a karddal Jupiter oszlopaira, és egy szélroham és
hideg tűz megsemmisítette a templomot és a benne menedéket kereső nőket és
gyermekeket.
 – Senkit ne hagyjatok életben! – üvöltötte Myriddin, ahogy átvágtatott a
téren. Lekaszabolta a menekülő rómaiakat, akár a centuriók fegyverzetét
viselték, akár nem; nem kímélt se öreget, se fiatalt, se fegyverest, se védtelent.
Myriddin felkiáltott az égre, és villámlást, majd dárdaként zuhogó tüzet
idézett minden élőlény fejére, akit csak csillogó, kék szeme meglátott.
Ruhájának szélére vörös hamudarabok ragadtak. Feketével árnyékolt
szemének pillantása az Ördög Fogára esett; ez volt becsvágyának magva,
a penge, amely hadseregeknek parancsolt, uralkodókat buktatott meg, és
barbár királyok rogytak előtte térdre. A kard egybeolvadt Myriddin húsával.
Nem létezett már sem kéz, sem markolat, sem csukló, csak egy elszenesedett
húsdarab és acél Myriddin karja végén.
NIMUE LEVEGŐ UTÁN KAPKODVA TÉRT VISSZA a jelenbe;
elborzasztotta, amit látott. Odafordult Merlinhez.
– Hogy tehetted?!
– A kard volt! – próbálta Merlin megmagyarázni.
– Nem a kard volt! Hanem te! Nőket és gyerekeket öltél meg! Vérben
gázoltál!
– Te sem vagy más! – figyelmeztette Merlin.
– Én? Bolond vagy? – berzenkedett Nimue.
– Vajon hány vörös paladint kaszaboltál le azzal a karddal?
Nimuén vad düh hullámzott át.
– Azok porig égették az otthonomat! Megölték a legjobb barátnőmet! Az
anyámat! Hogy merészelsz összehasonlítani… azzal a… azzal a gyilkossal!
– Olyan voltam, mint te! Hagytam, hogy a kard a kezem által
szolgáltasson igazságot. És olyan volt, mintha megízleltem volna az óceánt.
A szomjam csak egyre nőtt. Te ugyanígy fogsz érezni. Már be is vallottad.
Elmondtad, mit érzel általa. Hatalmat. Meg akarlak kímélni ettől, Nimue.
– Azzal, hogy átadod a kardot egy emberkirálynak? – kérdezte Nimue
hitetlenkedve.
– Azzal, hogy megsemmisítem! – kiáltotta Merlin, és a zöld lángokra
mutatott. – Az ősi kohó tündértüzében! Azzal, hogy feledésbe merül, véres
uralkodása örökre véget érhet.
Nimue tétovázott.
 – Megsemmisíted? – A kezében levő kardra nézett. – Ha nincs kard, ami
tárgyalási alap lehet, akkor mi lesz a tündérnépek sorsa?
Merlin felsóhajtott.
– Soha nem a te feladatod volt az, hogy megmentsd a népeket; csak el
kellett hoznod nekem a kardot. Bár ez szinte elképzelhetetlen volt, te mégis
végrehajtottad. Szabad vagy, nincs többé kötelezettséged. Most bíznod kell
bennem, ahogy az anyádban bíztál, hogy helyesen cselekszem!
Nimue bizonytalanul nézte az Ördög Foga fénynyelő pengéjét.

Sötét Macska kastélyán kívül Morgan fel-alá járkált; makacsul a kastélyt

bámulta.
– Be kéne mennünk. Túl sokáig vártunk!
– Várj! – Kaze kifürkészhetetlen szemmel figyelte a látóhatárt barna lova,
Maha hátáról, amely a magas füvet rágcsálta. Kaze kifinomult érzékeivel
először a föld rezgését érezte meg, de aztán nemsokára következett a
morajlás, ami hangosabb lett, mint a hullámok csapkodása.
Morgan is meghallotta.
– Ez meg mi?
Kaze megpördült, ahogy egy csapatnyi lovaskatona – Pendragon zászló
alatt – felvágtatott a legközelebbi hegyre; alig másfél kilométer volt köztük és
a kastély között.
– Nimue! – kiáltotta Morgan, ahogy lovára pattant.
Kaze megfordította Mahát, és a felvonóhíd felé ösztökélte. Kaze lovát
vezetve tépőfogaihoz nyúlt, és éles füttyszó visszhangzott végig a falakon,
ahogy átvágtattak az őrház bódéján és beértek az állandó ködben ülő, széles
várudvarra.
Nimue és Merlin az öregtorony bejáratánál bukkant fel. Morgan küzdött
ideges lovával.
 – Nimue, siess!
Kaze botjával a hegyek felé mutatott.
– Katonák!
Nimue Merlin felé fordult, és torkát összeszorította a rémület.
– Ki tudja még, hogy itt vagyunk?
– Senki! – biztosította Merlin, bár arca feszült volt. Amikor meglátta, hogy
Kaze szeme megvillan, összevonta a szemöldökét, amikor felismerte. – Te! –
suttogta.
Azonban az események túlságosan is gyorsan zajlottak. Morgan kinyújtott
karral beszélt Nimuéhoz.
– Ezek Pendragon katonák! Én mondtam! Figyelmeztettelek!
Nimue ellökte magát Merlintől, mintha valami láthatatlan erő irányítaná,
mintha irtózna tőle.
– Hazudtál! – kiáltotta Nimue, és hitetlenkedve ingatta a fejét. – Hazudtál
nekem!
– Nimue, nem én tehetek róla! – mondta Merlin.
– Hogy tehetted? – sikoltotta Nimue, ahogy megfordult és lovához rohant,
majd felhúzta magát a nyeregbe.
– Becsaptak! Nimue, kérlek! – szaladt utána Merlin tiltakozva.
De Nimue Merlin felé fordította a kardot.
– Ezért még drágán megfizetsz!
Morgan szeme büszkeségtől csillogott.
Kaze különös, mindentudó mosolyt villantott Merlinre, majd
megfordította Mahát, és visszalovagolt az őrházon keresztül; Morgan és
Nimue követték. Kaze alaposan megsürgette lovát. A szél vadul tépte Maha
fehér sörényét, ahogy a ló leszegett fejjel tovaszáguldott. Átvágtak a
mezőkön, vízszintes vonalban haladtak a feléjük irányuló, a hegyen
elhelyezkedő puskacsövekkel szemben. Már fél kilométerről meghallották a
kiáltozást.
– A kard! Szerezzétek meg a kardot! – Több tucat lovas vált le a fő
hadtestről.
Kaze az erdő legmélyebb, legsötétebb szívébe vezette őket, hogy maguk
mögött hagyják a katonákat. A fák sűrűn egymásra nőttek, ezért Nimue
mélyen lehajtotta a fejét, és erősen megmarkolta lova nyakát, hogy az
utánanyúló ágak nehogy kiszakítsák a nyeregből. De Maha csodálatos állat
volt, alig veszített ritmusából, ahogy egyik hajtűkanyart a másik után tette
meg, ösvényt nyitva Morgan és Nimue előtt, ugyanakkor összezavarva
üldözőiket. Leszáguldottak egy meredek hegyen, majd elértek egy széles
patakot. Maha könnyedén belépett a sekély vízbe, sárral összetaposva az
ösvényt, amin jártak.
A katonák hangja hamarosan elenyészett a távolban, és az erdőből
kivezető út a Fehér Ölyv-tenger viharos sziklái felé vezetett. A három nő
hagyta, hogy lovaik pihenjenek és legeljenek; az állatok sörényét habos
verejték és sár borította.
Nimue odalépett a sziklához, ahol az ölyvek – ezek a csodás ragadozók,
melyekről a tenger a nevét kapta – lecsaptak a visszahúzódó víztömegbe
visszatérni képtelen rákokra. Levette hátáról a kardot, miközben belülről
mardosta a fájdalom az árulásért és a hazugságokért. A gondolat, hogy ugyan
csak kicsit, de mégis megnyitotta szívét Merlin előtt, pokolian feldühítette.
Ostoba volt. Ostoba és gyermekded. Miért hitte, hogy több esze van, mint
Gawainnek, Jevának vagy Morgannek? Miért képzelte, hogy megbízhat
abban a részeges szörnyetegben?
Azok az emlékképek, melyekben az anyja és Merlin szerepeltek, lénye
legmélyéig undorították. Milyen kegyetlenséget akart Merlin ezzel
bizonyítani? Ha csak el akarta lopni a kardot, akkor miért kínozta meg
ezekkel az emlékekkel? És az istenek nevére, vajon Lenore miért küldte
Nimuét Merlinhez? Lenore-t is becsapták. Ugyanolyan ostoba volt, mint a
lánya.
Nimue úgy érezte, még soha nem volt ennyire elveszett; vonakodó gyámja
volt a Hatalom Kardjának, az Ördög Fogának, az Első Királyok Kardjának,
a tündérnépek megszentelt relikviájának. Lenézett saját kezére, ahogy a kard
markolatát borító foszló bőrt fogja, és elképzelte, hogy húsa beleég a fémbe.
Elképzelte, hogy lassan elfogyasztja a kardot, amíg éles szélei átfűrészelik a
beleit, és őt is felemészti egy mormoló, gyilkos szellem. Gyűlölte a kardot,
mert mindent ellopott tőle. Lenore még most is élne, ha nem érezte volna
úgy, hogy meg kell védenie a fegyvert. A kard szétválasztotta a szüleit, és
megmérgezte apja lelkét, a legmélyéig. A kard gyilkossá tette Nimuét. Még
mindig érezte a vörös paladin vércseppje ízét, amely az ajkát érte a tisztáson a
mészárlás során. Talán Merlinnek egyvalamiben igaza volt. Talán ők ketten
mégis egyformák. A gyilkos apa és a gyilkos lánya. De nem, ő jobb áldozat
lenne Ceridwen, az üst istennője számára.
Nimue két kezébe fogta a kardot, és a magasba emelte, hogy behajítsa a
Fehér Ölyv-tengerbe, amikor egy erős kéz megállította. Dühösen fordult
Kaze felé.
– Engedj el! Semmi közöd hozzá!
– Ez az én népem kardja, úgyhogy van közöm hozzá – mondta Kaze
nyugodtan.
– Akkor tessék, a tiéd! – Nimue a kardot Kaze lábai elé dobta. – Nekem
nem adott mást, csak szenvedést!
Kaze megrázta a fejét és elindult; elhaladt Morgan mellett, és azt
mormolta:
– Ennek a boszorkánynak nincs ki mind a négy kereke.
Morgan felemelte a kardot, majd kardgombbal előre visszaadta Nimuénak.
– Talán nem szenvednél annyit, ha többé nem akarnád másnak átadni.
 – Mégis mihez kezdjek vele? – kérdezte Nimue kétségbeesetten.
– Mit akarsz, Uther Pendragon mit tegyen vele?
– Mentse meg a tündérnépeket! – kiáltotta Nimue. – Nevezze ki magát
első királynak, és állítsa meg az öldöklést!
– És miért nem teszed meg ezt te magad?
– Mert én nem vagyok király! – nevetett fel Nimue.
– Persze, hogy nem. Te nő vagy.
Nimue habozott; ajkára fagyott a gúnyos mosoly.
– Azt mondod, ki kellene neveznem magam királynőnek?
Morgan nem nevetett.
– Azt mondom, hogy a kard utat talált hozzád. Nem hozzám. Nem
Utherhez, sem Merlinhez. Nem Kaze-hez. Arthurhoz végképp nem. Ha azt
akarod, hogy egy nagy vezér megmentse a tündérnépeket a Hatalom
Kardjával, akkor én amondó vagyok: tedd meg te magad!
– De nem akarom! – suttogta Nimue.
– Nem hiszek neked. Sőt, attól tartok, hogy ennek épp az ellenkezője igaz.
Hogy nem egyszerűen akarod, hanem hatalmad is van ahhoz, hogy megtedd.
Nimue csak hallgatott.
A sirályok felrikoltottak, és a szél vadul átjárta mindannyiukat.
Morgan megfogta Nimue kezét, és belenyomta a kardot.
– Indulnunk kell, mielőtt a katonák utolérnek minket.
Nimue szó nélkül visszacsúsztatta a Hatalom Kardját a kardhüvelybe, és a
vállára vetette.
DRUUNA HÁTRADŐLT A SZÉKÉBEN ÉS MEGDÖRZSÖLTE borotvált
fejét, miközben aranyfogú mosolyával végigmérte Arthurt.
– Még mindig jóképű vagy, fiú.
– Neked pedig nagyon jól áll az arany. Mi az, talán egy új gyűrű a
kisujjadra? – Arthur felvillantotta legkönnyedebb mosolyát, és áthajolt az
asztalon, úgy, hogy haja a szemébe hulljon.
– Igen, az. – Druuna megmutatta ékszerektől csillogó ujjait. Rengeteg
ékszert viselt, nagyrészt aranyat. Minden ujján gyűrű volt, emellett
férfinadrágot viselt, amit egy arany polippal metszett germán övcsat tartott a
helyén, és selyemblúzt, magas szárú bőrcsizmát és négy aranykarikát az
orrlyukaiban.
– Mi történt Borsszal? Azt hittem, jó cimborák vagytok.
– Sajnos összevesztünk. Nem esnek kézre az ötletei. Új társakat keresek,
zsoldosként.
– Egálban vagy Borsszal?
– Egálban? – ismételte Arthur.
– Tartozol neki pénzzel? Van adósságod? Nincs szükségem az ilyesmire.
– Nem, Druuna, nem tartozom neki. Minden rendben van köztünk. –
Arthurt bántotta, hogy hazudnia kellett Druunának, de pénzre volt szüksége,
mégpedig mielőbb. Napokon át lovagolt dél felé, abban a reményben, hogy
előbb ér célba, minthogy a Borsszal való összetűzése vagy a paladinok
halálhíre ideér. Menekülésére nem volt büszke, és nem is töltötte el örömmel.
Az út nagy részében rosszul érezte magát. De megszokta, hogy mardosni
kezd a gyomra, valahányszor égni kezd a lába alatt a talaj. Tompa undort
érzett saját maga iránt. Kiskora óta így érzett, amikor hagyta, hogy
nagybátyja, Lord Hectimere elvigye tőle Morgant, hogy zárdába kerüljön.
Arthur még ma is hallotta Morgan könyörgését és sikolyait. Az akkor tízéves
Arthur nyakig merült apja adósságaiban. Mit tehetett volna? De Morgan
sosem bocsátott meg neki.
Igaz, ez a helyzet más volt. A tündérnépeknek semmivel nem tartozott.
Borzalmasan sajnálta őket, de számára ez ennyi volt, semmi több.
„Embervérű” volt, a tündérnépek még csak el sem fogadták. Miért kellene
vásárra vinnem a bőrömet értük?
Próbált nem gondolni Nimuéra. Megpróbáltam megmenteni. Megkértem,
hogy jöjjön velem.
– Talán tudok valamit – mondta Druuna, és ujjai között egy aranydénár
csillogott. Druuna értékes információforrás volt a Bánat Szurdoka
kikötővárosban, ami stratégiai szempontból kiváló helyen, a Vashegy
csúcsainak alacsony dombjai és az Elesett Királyok elnevezésű folyó között
helyezkedett el. Druuna szakterülete az volt, hogy törvénytelen karavánok
mellé szerzett zsoldosokat. – Van most egy karaván: egzotikus tárgyakat
szállítanak, festett selymet, ritka fűszereket, nem tudom, honnan, és nem is
akarom tudni. Át kell haladniuk a Vashegyen. Csak egyetlen zsoldosra van
szükségük, úgyhogy lehet, hogy veszélyes a feladat. Holnap indulnak.
Érdekel?
– Részemről rendben van – mondta Arthur habozás nélkül. Nem vágyott
másra, mint maga mögött hagyni a Vashegy csúcsait és saját szégyenét.
Azon az éjszakán túl sokat ivott és rosszul aludt.
Másnap reggel találkozott a kereskedőkkel, akiket el kellett kísérnie.
Dizier és felesége, Clothilde színes, idegen ruhájukból és erős akcentusukból
ítélve utazók lehettek; bőbeszédűek voltak, csupán öt, takaróval és szalmával
megrakott szekerük rakományáról nem ejtettek egy árva szót sem.
Arthurt nem érdekelte a dolog. Szeretett volna még az éj leszállta előtt
elindulni a hegy felé. A legtöbb tolvaj túlságosan lusta volt ahhoz, hogy
megmássza a hegyet, és inkább a Bánat Szurdokából kifelé vezető úton
rohanta le áldozatait. Arthur és Bors egy tucatszor csináltak ilyet a
Sólyomlakhoz hasonló városokban.
Szerencsére úgy tűnt, Dizier is szeretne mihamarabb elindulni, és délre
feltöltötték készleteiket, elhagyták a Bánat Szurdokát, és csupán tizenöt
kilométerre lehettek Malacgázlótól, amely átívelte a Elesett Királyok folyót
és a Vashegy csúcsaira felvezető út kezdetét jelentette.
Arthur, aki a konvoj végén haladt, két, szekér tetején ülő vörös paladin
őrszemet pillantott meg az út végén. Ezek a vörös gazemberek mindenütt ott
vannak, gondolta. Észrevette, hogy Dizier egész testében megfeszül, és
többször is ideges pillantásokat vált Clothildéval.
A mellette levő, utolsó szekérről valami nyikkanás hallatszott. Mi volt ez,
tüsszentés? Arthur közelebb húzódott a szekérhez, kivonta a kardját, és a
penge lapos végével felemelt egy rakás nehéz szőnyeget.
Egy rémült faun gyermek bámult vissza rá. Kis agancsait lefűrészelték,
Arthur szerint abban a szomorú reményben, hogy így könnyebb lesz elrejteni.
Arthur visszanézett az útra, a közeledő vörös paladin ellenőrzőpontra. Az öt
szekérre bámult, amelyeket meg sem vizsgált. Istenek, mindegyik szekér
tündérnép családokat rejt?
Dizier hátrapillantott Arthurra, mintha olvasott volna a gondolataiban. Az
utazó szeme fáradtságot és aggodalmat sugárzott. Arthur elátkozta pokoli
szerencséjét. Megfordult és átnézett válla fölött a mögötte levő, üres útra. Ha
üldözésre kerül a sor, Egyiptom lehagyja őket. De akkor Diziert és
rakományát az egyház kegyelmére kell bíznia, és az meglehetősen
egyértelmű következményekkel jár.
Amikor Arthur újra visszafordult, Dizier barátságosan meglengette
kalapját a két vörös paladin előtt. A paladinok sovány lovaikon feléjük
haladtak. A karaván lassan megállt. Arthur nem hallotta a beszélgetés első
részét, mivel zsibbadtan előrefelé tartott Egyiptommal a konvoj elejére. A két
vörös paladin között nem sok különbség volt; mindkettő fiatal volt és csúf.
Egyikük tonzúrája foltos, fekete szakállban végződött arcán és nyakán.
A másik barna haját szépen megnyíratta. A két férfi napbarnított volt.
– Miféle árut visztek?
– Csak szőnyegeket, testvérek. Nagyon finom, drága szőnyegeket. Ez
nálunk családi hagyomány. Egy ujjnyi anyagban négyszáz csomó van. Jó kis
kedvezményt tudnék adni.
– Nem kellenek az ócska szőnyegeid! Szállj le a lóról! Körülnézünk.
– Nincs arra szükség, drága uram. – Arthur odalovagolt hozzájuk. –
Szavatolok értük.
A vörös paladinok közönyösen és gúnyos mosollyal néztek végig
Arthuron.
– Téged senki nem kérdezett, barátom.
Dizier élénken figyelte őket.
A szakállas paladin Dizier felé fordult.
– Szállj le a lovadról!
– Ne moccanj, Dizier! – tanácsolta Arthur. A paladinokhoz fordult. – Mi
lenne, ha Dizier egy szép kis summával megtámogatná az egyházat, és
mehetnénk tovább?
– A következő lesz, fiam – mondta a megnyírt paladin Arthurnak. –
Átnézzük a szekereket, elvesszük, ami tetszik, és te befogod a szaros pofádat!
A szakállas paladin hozzátette:
– Elég varacskos malacot és véres csőrű dögöt csempésznek át titkon
ezeken a hegyeken át!
Arthur tudta, hogy a durva kifejezések az agyarasokra és a
holdszárnyúakra vonatkoznak.
– Nos, mi nem ilyenek vagyunk, testvéreim. Csak szőnyeget szállítunk, és
szeretnénk még sötétedés előtt elérni az előhegységet. Ezek az utak
veszélyesek tudnak lenni éjszaka.
– Tréfás egy alak vagy! – A megnyírt paladin előhúzta kardját. – Dobd el
a kardodat, fiam!
– Van… van aranyam – mormolta Dizier.
– Jól van, parancsoljon, uram – mondta Arthur; kioldotta a kardja övét, és
a sáros földre ejtette.
A megnyírt paladin vigyorogva leszállt lováról, és felemelte Arthur
kardját. Acsarkodva szólt oda Diziernek és Clothildénak:
– Szálljatok le, mind a ketten! Most!
Ahogy a megnyírt paladin elhaladt Egyiptom nyerge mellett, Arthur
előhúzott egy tőrt a csizmájából, a torkánál fogva elkapta a vörös testvért és a
pengét a koponyája hátsó részébe szúrta, megcsavarta és azt suttogta:
– A farkasvérű boszorkány üdvözletét küldi!
A szakállas paladin a kardja után nyúlt, miközben Arthur kiszabadította
tőrét, megpörgette az ujjai között, és keményen elhajította: épp az álla alatt
érte a férfit. A szakállas paladin gurgulázó hangot adott ki, és a torkához
kapott; vér spriccelt az ujjai között, miközben lova párszor idegesen
körbefordult, majd hátrahőkölt, és ledobta lovasát a sárba.
Arthur villámgyorsan leszállt a lováról, és visszavette kardját.
– Segíts már! – kiáltott oda Diziernek, majd megragadta a kopaszabb
paladint a csizmájánál fogva. Dizier segített Arthurnak az út szélére
vonszolni a két holttestet. Arthur elnézett a Bánat Szurdoka felé, és azon
imádkozott, hogy legyen még egy kis idejük. Elkapta Dizier karját. – Hajítsd
messzire a nyergeket, és vidd el a lovaikat! Menj el Malacgázlóig! Ha
átkeltetek a folyón, ott már biztonságban lesztek.
– N-na és te? Te nem jössz? – kérdezte Dizier.
– Nincs rá idő! El kell takarítanom ezt itt. El kell rejtenem a hullákat még
a következő őrségváltás előtt, és abban reménykedem, hogy úgy vélik, hogy a
két paladin elhagyta őrhelyét. Ha az egyház megtudja, hogy itt paladinok
vérét ontották, felássák az egész Vashegyet, csak hogy megtaláljanak titeket.
– Arthur megmarkolta Dizier vállát. – Menjetek! Biztonságban lesztek. –
Pillantása a szekerek felé tévedt. – És ők is.
Dizier szemében a hála könnyei csillogtak.
– Mi hajnalban születtünk.
Arthur komoran elmosolyodott.
– Hogy alkonyatban járjunk.
A MINÓTAUROSZ-HEGYSÉG TETEJÉNEK MAGAS szikláján a síró
szerzetes nyilát a lábánál levő vödörnyi szurokba mártotta, majd a sárba
belenyomott égő fáklyához nyomta. Amint a nyíl lángolni kezdett, magasba
emelte hosszúíját, és a levegőbe lőtt.
Az égő nyíl kilencven métert repült át a szurdokon, és egy jóval lejjebb
elhelyezkedő búzamezőben ért földet, vagy száz méterre a többi nyíltól,
melyek egyszerre lobbantották lángra az egész mezőt.
A síró szerzetes újabb nyilat vett elő, megismételte a folyamatot. Lábát
kissé elfordította, hogy a nyugatabbra levő tanyák felé nézzen.
A Minótaurosz-völgyben már így is több tucatnyi füsttölcsér szökött az ég
felé.

Nimue gombócot érzett a torkában, amikor megérezte a lángoló fa szagát.

Rájött, hogy ami először sűrű ködnek látszott a Minótaurosz-hegység
dimbes-dombos tájai fölött, az bizony füst.
– Valami ég – mondta Nimue. Kaze mellett lovagolt, aki egy kiszögellésre
irányította Mahát, ahonnan az egész völgyet belátták.
Morgan utolérte őket.
– Érzitek ezt a füstszagot?
Nimue bólintott. Lángoló keresztekre számított, de amit látott, az még
jobban megdöbbentette.
A vad legelőkön több helyen is lángolt a tűz, az eget vastag, gomba alakú
fekete felhővel töltve meg. A levegő halványsárga árnyalatban játszott tőle.
– Bozóttűz. Talán a villámlástól – mondta Kaze.
Nimue azonban nagyobb bajtól tartott.
– Nem, azok ott tanyák. Istállók. Nézd meg, mekkora távolságra vannak
egymástól a tüzek! Ez szándékos gyújtogatás!
Nimue és Morgan összenézett.
– Az élelmünk! – mondta Morgan.
– Felégetik a tanyáinkat!
Kaze bólintott.
– Nem találnak ránk, így kiéheztetnek minket.
Nimue érezte a füst ízét a nyelvén, ahogy apró zsarátnokok hulltak
körülöttük az égből.

Úgy tűnt, a menekülttábor népessége egyetlen éjszaka alatt megkettőződött.

A földön már nem volt hely az újonnan érkezetteknek. Minden kövön és
minden talpalatnyi földön három vagy négy tündérféle kuporgott; szemük
közönyös volt és fáradt. A gyerekek már nem énekeltek, mert nem volt
helyük táncolni. Az egyesítés oltárát összetörték, és darabjaira szedték, a fát
tűzifának használták fel, és új totemeket csináltak, hogy a népek egyre kisebb
és kisebb területeit jelöljék meg vele. A levegő forró volt és nehéz a
betegségszagtól, a vértől és a mosdatlan testek kipárolgásától.
És a korábbiaktól eltérően, amikor a menekültek osztoztak a
szenvedésben, most felütötte fejét az ellenségeskedés: Nimue rettegő
embercsaládokat látott a tündérnépek között. Úgy sejtette, hogy ezeket a
tanyasi családokat rajtakapták, hogy tündérnépek tagjait rejtegetik.
Együttérzésük ellenére a fiatal kígyó férfiak és a fiatal agyaras férfiak – akik
mindig lobbanékonyak voltak – fenyegetően köröztek az embervérűek körül.
 Amint Nimue belépett a barlangba, egy gyermek fogta meg a kezét.
Nimue először nem törődött a zsákvászonnal, amit a kislány az arca előtt
viselt – csak egy kis lyukon át láthatott ki rajta egyetlen, pislogó szemével.
Nimue csak elképzelni tudta az alatta levő borzalmat és azt, hogy miféle
szörnyűség okozhatta a sérüléseket. Megszorította a gyermek kezét, és
letérdelt mellé.
– Téged meg hogy hívnak?
A gyermek hallgatott.
– Jaj, ha nem válaszolsz, akkor mondd, hogy hívjalak?
– Szellem – suttogta a kislány, bár hangja fojtott volt.
– Tessék, Szellem? Biztos, hogy az édesanyád nem ezt a nevet adta neked,
de egyelőre megfelel. – Nimue megfogta a kislány vállát. – Itt biztonságban
vagy, Szellem, ugye tudod? Nem engedem, hogy itt bárki is bántson!
 Szellem bólintott. Nimue rákacsintott, majd felállt, és átvezette a
nyomasztó hangulatú táboron; pár másodperc múlva megtalálták Fürgét, aki
egy falmélyedésben ült. A fiú leugrott, megölelte Nimuét, és Szellemre
sandított.
Nimue bemutatta őket egymásnak.
– Szellem, ez itt Fürge, aki gyakran bajba kerül, de általában rendes fiú.
Fürge, megmutatnád Szellemnek a tábort?
Fürge könyörgően nézett Nimuéra, aki cserébe szigorúan rámosolygott.
– Jól van – sóhajtott fel Fürge. – Gyere, találtam errefelé pár döglött
patkányt! – Szellem nem szívesen hagyta ott Nimuét, de egy kis huzavona
után Fürgére bízta magát.
Fürge jócskán megelőzte Szellemet, aki csak nehezen tudott lépést tartani
vele, bár Fürgének útközben be nem állt a szája; úgy viselkedett, mintha a
kislány ott lépdelt volna mellette.
– Egy kicsit szűken vagyunk, úgyhogy én a mély alagutakban szoktam
meghúzni magam. Ez a barlang hatalmas! Vagy másfél kilométert
mászhattam. Találtam egy pókot – akkora volt, mint az öklöm. Egyenesen az
arcomnak támadt. Az apukám azt mondta, hogy a barlangokban minden állat
megvadul, mert nincs elég élelem, úgyhogy állandóan éhesek és gonoszak. –
Fürge négykézlábra ereszkedett, felkészült, hogy bepréselje magát egy
veszélyesen szűk járatba. Visszafordult Szellem felé. – Akarod látni a
patkányokat vagy nem?
Szellem habozott, majd letérdelt, és követte Fürgét. Métereken át másztak,
addig, amíg a barlang ki nem szélesedett, így felülhettek. Fürge egész végig
beszélt. – Végül is itt is ugyanolyan, mint máshol, nem? Az agyarasok elég
gonoszok. Most, hogy mindenkinek csak napi egy tál zabkása jut, bárkivel
összevesznek. Én még soha nem találkoztam agyarassal. Te igen? Te nem
agyaras vagy, ugye?
 Szellem megrázta a fejét.
– Akkor melyik néphez tartozol? – kérdezte Fürge.
Szellem vállat vont.
– Nem tudod? – kérdezte hitetlenkedve Fürge.
Onnan, ahol ültek, Fürge különös hegeket pillantott meg Szellem jobb
combján. Négy vágás és egy félhold. Úgy néztek ki, mintha emberkéz ütötte
volna őket. Mintha megbélyegezték volna.
– Az meg mi? – kérdezte Fürge, és a lány lábára mutatott.
– Fürge, itt vagy? – szólalt meg egy ismerős hang.
Fürge felsóhajtott.
– Ez Morgan. Az a nő nem hagy nyugtot nekem! – Ahogy Fürge
elfordította a fejét, hogy válaszoljon Morgannek, Szellem felkapott egy éles
szikladarabot, és felemelte, hogy bezúzza vele a fiú koponyáját. – Mit akarsz?
– kiáltott vissza Fürge.
– Meg kellett volna töltsd ezeket a vödröket vízzel, amíg elvoltam! –
válaszolta Morgan. Fürge elkezdett visszafelé mászni, arrafelé, ahonnan
jöttek, és Szellem elszalasztotta az alkalmat. Leengedte a követ. – Azt
mondtad, várhat! – alkudozott Fürge.
– Ilyet én nem mondtam!
Ahogy Fürge visszafelé kúszott a fő barlangba, Szellem elhúzta a
zsákvásznat az arca elől, hogy könnyebben kapjon levegőt. A bőr, amely
összeforrt a szája és megsemmisült orra helyén, megnehezítette a légzést,
mint ahogy megégett bal szeme is rontotta a látását, de Írisz nővér azért
elmosolyodott. Megtalálta a boszorkány fészkét, és Írisz meg fogja ölni.
NIMUE, MORGAN ÉS KAZE BELÉPTEK A TEREMBE, ahol a népek
vénjei a táborral kapcsolatos kérdéseket vitatták meg. A hangulat feszült volt.
A tanyák felégetése a végsőkig kiélezte a helyzetet. A marhákat
lemészárolták, több száz istálló égett, és az éhező menekültek számára
megsemmisült a remény, hogy élelemhez jutnak. Mi több, a tűz átterjedt
a környező erdőkre is, a füst pedig kiűzte a szarvasokat és a kisebb
vadállatokat a Minótaurosz-völgyből, így a tündérnépek vadászai
kénytelenek voltak egyre mélyebben és mélyebben behatolni a paladinok
területére.
Morgan, miután kiosztotta parancsait Fürgének, megállt hátul, és nem
törődött néhány tündér pillantásával, akik helytelenítették egy embervérű
jelenlétét a népek közti megbeszélésen.
Ezalatt Gawain megpróbált dűlőre jutni a vénekkel.
– Az nem terv, ha itt maradunk – emlékeztette őket.
Wroth az agyarasok népéből lecsapott öklével arra a sziklára, ami a
druidák tanácskozóasztala lett. Az ütés végigvisszhangzott a barlangok
egyenetlen mennyezetén.
– Gar’tuth ach! Li’amach resh oo grev nesh!
Wroth egyik fia, Mogwan tolmácsolt:
– Nem vezeti ki népének túlélőit a nyílt útra, hogy ott gyilkolják le őket.
A faun népből Cora ragaszkodott álláspontjához.
– Akkor mit javasolsz? Üljünk itt és éhezzünk, akár a csecsemők? – Cora,
Nimuéhoz hasonlóan, népe főpapnőjének lánya volt, sőt, a vezetőjük lett,
emellett osztozott népe mély ellenszenvében az agyarasokkal szemben.
Wroth a mellkasát döngette.
– Bech a’lach, ne’beth alam.
– Fosztogatni fogunk. Életben maradunk! – mondta Mogwan.
– A mi földünkön! Ellopjátok az élelmünket! – vágott vissza Cora.
Gawain két ujja közé csippentette az orrnyergét, miközben a népek között
újra fellángolt a vita. A faunok azt javasolták, hogy dél felé meneküljenek
úgy, hogy közel maradnak a Király Útjához; emellett a holdszárnyúak és
földtúrók őrszemként és kémként kifigyelik majd, hogy hol vannak a vörös
paladinok ellenőrzőpontjai. Az egyetlen gond az volt, hogy semmi biztosíték
nem volt arra, hogy ha a menekültek biztonságban átérnek a Minótaurosz-
hegységen, akkor a viking hadurak kevésbé lesznek erőszakosak velük
szemben. A vikingek uralták a déli kikötőket, így a tündérnépek reményei,
hogy a tengeren át meneküljenek, az ő kezükben voltak.
Nimue csak nehezen követte a vitát, mivel a népi nyelvek és a különféle
dialektusok keveredtek egymással, és néhányan időnként brit nyelven is
megszólaltak.
– Mi szerencsét próbálunk a hegycsúcsokon – dörmögte Jekka,
a sziklajárók vénjeinek egyike; petyhüdt karjait tetoválások borították.
Egy magas viharkovács, aki fajtájához illően szőrtelen volt, és nem
zavarta a hideg, anyanyelvén odamorogta neki:
– Awl nos chirac nijan?
Nimue odafordult Kaze-hez, aki tolmácsolt:
– És mi lesz velünk, többiekkel?
– Tizenötöt veszítettem el a saját családomból. Egy egész nemzedéket
semmisítettek meg. Az én népem a legfontosabb. Nem tudunk
mindannyiótokat elrejteni. – Jekka vállat vont; belefáradt a küzdelembe.
 A kígyó népéből Nuryss közbevetette:
– Klik kata ak took!
Kaze azt suttogta:
– Azt mondja: „Jellemző a sziklajárókra, hogy mindannyiunkat lenéznek!”
Jekka felmordult.
– A te fajtád vajon mit tett értünk, azonkívül, hogy elhintette a viszály
magvait? És most a mi segítségünk kellene?
– Megegyeztünk, hogy együtt maradunk – emlékeztette a többieket
Gawain, de a kiabálás miatt nem hallották a hangját. A tanácskozókon úrrá
lett a félelem, a düh és a bánat, és mindez csak felszította a barlangnál is
régibb népek közötti viszályokat.
Vakítóan éles fény és felzúgó morajlás hallgattatta el őket. Minden fej
Nimue felé fordult, aki kezében tartotta az Ördög Fogát. Előrelépett, és letette
a kardot a sziklatömbre. A többi tündér komoran szemlélte a kardot és
hallgatott.
Nimue hangja remegett, bőre bizsergett, ahogy megérezte maga mellett
anyja jelenlétét. Fenséges volt. Őszinte.
– Nem menekülünk, nem bujkálunk, nem hagyjuk magunk mögött saját
véreinket. Szégyellje magát az, aki hátat fordít fivérének vagy nővérének!
Mindannyian veszítettünk el anyát, fivért, fiúgyermeket és barátot. Csak mi
vagyunk egymásnak. Mi vagyunk azok, akik saját fajtánk és a kipusztulás
között állunk. A nyelvünk, a rítusaink, a történelmünk – mi vagyunk az
egyetlenek, akik megakadályozhatjuk, hogy Carden tűzfolyója mindezeket
elmossa!
A barlangban csend lett, de nyugtalan csend. Nimue tudta, hogy a pillanat
nem tart sokáig.
Gawain bólintott.
– És mit javasolsz?
 – Mennyire van innen Hamuváros? – kérdezte Nimue nyugodtan.
– Tizenöt kilométerre van Hamukaputól – válaszolta Morgan hátulról.
Gawain megrázta a fejét; előre sejtette Nimue javaslatát.
– Az nem menedék számunkra. A vörös paladinok két hete elfoglalták.
– És mi adott erre jogot nekik? – kérdezte Nimue.
Gawain kérdő pillantást vetett rá.
– Nem volt rá joguk. Csak elfoglalták.
Lenore gyönyörű és tiszta emlékével a fejében Nimue megszólalt.
– Ez itt a mi földünk. Ezek a mi fáink. A mi árnyékaink. A mi
barlangjaink. A mi alagútjaink. Ismerjük ezeket a földeket és ezeket az
ösvényeket. Miért menjünk el? Itt Carden a betolakodó. Az ő paladinjai a
betolakodók. Bánjunk velük csak úgy, ahogy betolakodókkal bánni kell!
Lenore hangja halk volt, de határozott. Akkor tanítsd őket! Segíts nekik
megérteni! Mert egy napon neked kell majd vezetni őket. Ha én már nem
leszek…
A tündérnépek képviselői közül néhányan egyetértőn bólintottak, de
Gawain lehűtötte Nimue lelkesedését.
– Cardennek több ezer harcosa van. Nem szállhatunk egyenesen szembe
velük.
Nimue érezte, hogy a rejtőzők ott vannak a gyomrában levő morajlásban,
érezte, hogy táplálják a benne növekvő tüzet; ez az erő nem túláradó, hanem
engedelmeskedik az akaratának, várja parancsait. A Hatalom Kardja szinte
ragyogott Nimue tekintete alatt, aki Lenore bizonyosságával szólalt meg.
– Egyetértek, nem győzhetünk a Cardennel vívott háborúban. De
összezavarhatjuk őt, akadályozhatjuk, védekező állásba kényszeríthetjük, és
addig is a lehető legtöbb tündért menthetjük meg a kereszttől. Én azt
mondom, hogy fordítsuk Carden ellen ezt a tájat! Hadd féljen a szikláktól! –
Nimue a sziklajárókra pillantott. – És a tisztásoktól. – A kígyókra nézett. –
Hadd rettegjen az árnyékoktól! Én közelről láttam ezeket a paladinokat. Nem
ördögök, hanem emberek. Hús-vér emberek. Üvöltenek és véreznek, ahogy
mi is. Úgyhogy üvöltsenek és vérezzenek! Elvették a földünket, úgyhogy
foglaljuk vissza tőlük!
Az agyarasok népéből Wroth ismét lecsapott öklével a sziklára, de most
helyeslően. A kígyók a viharkovácsokkal együtt dübörögtek lábukkal.
Morgan elmosolyodott, szeme ragyogott, ahogy a tündérnépek tagjai egyre
hangosabban vagy öklükkel doboltak, vagy lábukkal topogtak helyeslésük
kifejezéseként. Gawain Nimue felé fordult, összevonta a szemöldökét, arcára
kiült az aggodalom, de Nimue különös nyugalmat érzett. A nyugalom egy
részét az adta, hogy nála volt a kard, és maga mellett tudhatta a rejtőzők
hatalmas erejét is. De a másik része a megkönnyebbülés volt. Nincs több
menekülés. Egyenesen szembeszállnak a vörös paladinokkal, és jöjjön tűz,
halál vagy kínzatás, a farkasvérű boszorkány megkapja a vért, amire vágyik.
 – NEM MENEKÜLÜNK, NEM BUJKÁLUNK,
NEM HAGYJUK MAGUNK MÖGÖTT SAJÁT VÉREINKET.
HAMUVÁROS NAGYOBB VOLT, MINT SÓLYOMLAK, majdnem ötezer
lakosa volt, és alacsonyan fekvő hegyek vették körül a Minótaurosz-hegység
déli végében; a kikötővárosoktól és az olyan északi területekről, mint
Aquitánia, Frankhon és Britannia, egyformán vonzott bevándorlókat és
fizikai munkásokat. Meredek és drámai vízesések vették körül, melyek
a Vadkan-folyónál találkozó számos patakot táplálták; a folyó
végigkanyargott a kisváros szívén, megtöltötte a városkapuk sáncait és a
földesúr várának kisebb várárkait, valamint Dél-Frankhon többi részének
kereskedői is használták szállításra.
A tanyákból felszálló tűz füstje sárga viharfelhőként lógott Hamuváros
felett, és az erődfal lőrései közti falszakaszok körül gomolygott. A falakon
járőröző vörös paladinok csuklyáikat szájuk elé vonták, hogy ne lélegezzék
be a maró levegőt.
Nem sokkal hajnal után özönleni kezdtek a városba a menedéket kereső
parasztok és gazdák; családjaik élelemért könyörögtek, nem beszélve a
pásztorokról, akik több tucat bégető bárányt, kecskét, lovat és tehenet
mentettek ki néhány órával korábban az égő istállókból. Ahol általában ökrök
vontatta szekerek és vándorkaravánok sorjáztak egy kilométeren át, ott most
csak egy maroknyi árus várakozott a piacnapra. Sietősen beengedték őket a
városba, miközben a vörös paladinok és Lord Ector, Hamuváros főbírója az
összegyűlő tömeggel vitatkozott; legtöbbjük jóvátételt követelt és védelmet
akart a terjedő tűzzel szemben.
 Ebbe a felfordulásba érkezett meg egy csuklyás lovas, aki a füstből és az
úttól, valamit Hamuváros kapujától nagyjából egy kilométerre levő sűrű, zöld
erdőből bukkant elő. A fal tetején álló vörös paladinok nézték, ahogy a lovas
megáll és leveszi a csuklyáját. Nimue a falon levő vörös paladinokat bámulta,
majd félrehajította köpönyegét, kirántotta a Hatalom Kardját. A feje fölé
emelte; a penge úgy csillogott a napfényben, akár egy fáklya. Látjátok, ti
gazemberek? Gyertek csak! Gyertek, és vegyétek el tőlem!
– A boszorkány! – kiáltott fel az egyik paladin. Egy másik gyorsan
felkapott egy íjat, és kilőtt egy nyilat Nimue felé, aki nem mozdult, miközben
a nyíl a pár méterre levő cserjésben ért földet.
– A farkasvérű boszorkány! A kard! Nála van a kard! Itt a boszorkány! Ő
az! Az Ördög Foga! – Ilyen kiáltások hallatszottak a falak mentén, és néhány
percen belül száz vörös paladin vágtatott át a kapukon, elszáguldott a
reményvesztett gazdák és állataik mellett, és átviharzott az úton, be a
cserjésbe. Nimue megfordult, szeretett volna utánuk menni. Tarts ki a terv
mellett, te ostoba! Úgyhogy bevágtatott az erdőbe; elcsalta őket, hogy a
nyomába eredjenek.

A vörös paladin egység vezére, Anax, tapasztalt gyilkos volt: csontos arca
felett durván nyírt fekete tonzúrája jól illett szakállához. Egyetlen
boszorkánytól sem félt, és sajnálta azokat a nyámnyilákat, akiket vezetett, és
akiket magukba szippantottak a babonák és az ostoba pletykák. Anax az acél
istenében hitt. Érezte, ahogy fattyúkardja megnyugtatóan a lábának ütődik,
miközben belovagolt az erdőbe.
– Szóródjatok szét! – kiáltott oda, és a vörös köpönyegesek vezérük jobb
és bal oldalán váltak szét. A füst és a köd miatt alig láttak. Úgy tűnt, hogy a
boszorkány nagyjából kétszáz méterre előttük cikázik, a fák között. –
Figyeljetek a fákra! – parancsolta Anax; azt feltételezte, hogy a boszorkány
rajtaütést szervez. De Anax nemigen félt tőle. Igaz, hogy néhány paladin
meghalt a boszorkány kezei által. De ez az eredménye annak, ha egy gyermek
parancsol mindenkinek, gondolta Anax undorodva. A Szellemgyermek.
A zöld lovag miatt kisebb lázadás tört ki az alsóbb hegységekben, néhány
íjász átállt itt meg ott; némelyik kiváló íjász volt, de tapasztalata szerint a
tündérek nagyrészt gyáva népek, aki kevés hajlandóságot mutatnak a harcra.
És elég sok tapasztalata volt. Maga Anax húsz falut gyújtott fel, és több mint
száz ilyen szörnyeteget kaszabolt le – némelyiknek szarvak álltak ki a
torkából, másoknak különös, szinte áttetsző bőrük volt, és voltak, akiknek a
bőrét nyálka borította, és a sárban éltek. Mind ugyanúgy haltak meg,
ugyanúgy könyörögtek, és ugyanúgy égtek el. A boszorkány jó kis trófea lesz,
tűnődött. Magával a karddal nagy tiszteletet vív ki magának a pápa előtt, akár
a Trinity tagja is lehet, mi több, talán valami olyan helyre nevezik majd ki,
ahol nincs sár és hideg.
Ahogy a fák összezárultak körülöttük, Anax gallyakból fabrikált figurákat
vett észre; több száz ágról lógtak le, végig az erdőn. Nekiütődtek a paladinok
vállának, ahogy elhaladtak alattuk. Némelyik figurát béllel borították,
másoknak tollakat és vért ragasztottak a végtagjaikoz, megint másokat állati
ürülékkel kentek be. Anax hallotta, hogy az emberei rémült suttogásba
kezdenek.
– Csendet! – sziszegte.
Csatt! Valami nagy állat suhant át a fejük felett.
– A fák! – kiáltotta több vörös paladin. Néhány íjász nyilat illesztett
fegyverére, és a lombok közé lőtt.
Anax nem látott semmit. Fejük fölött sűrűn kavargott a füst.
– Parancsnok úr! – Anax a hang felé fordult, ami nagyon messziről jött.
Az egyik embere szólalt meg. – Parancsnok úr, merre van? – kiáltott fel egy
másik vörös paladin.
 – Hé, ki az? – fordult hátra Anax a csapata felé.
De egyedül volt.
Ötven vörös paladin tűnt el a füstben.
– Parancsnok úr? – Újabb rémült vörös paladin kiáltott érte valahonnan az
erdő mélyéről.
– Itt vagyok! – kiáltotta Anax. – Kövessétek a hangom irányát!
Talán letévedt az ösvényről? Hiszen csak másodpercek teltek el. Hová lett
a csapata? Előhúzta a kardját, és a körülötte lógó totemek felé suhintott.
– Kövessétek a hangom irányát! – kiáltotta újra, és sietősre fogta.
– Anax parancsnok úr! – Ez a hang mögüle jött. Anax megfordította a
lovát, és meglátott egy csapat vörös köpönyeget, olyan ötven méterre.
– Tartsátok az alakzatot! – üvöltötte Anax. – Eljövök értetek! – Felkiáltott,
megnoszogatta a lovát, hogy elinduljon, azonban az állat tiltakozott és
felágaskodott, miközben valami suhanó hang hallatszott Anax előtt. Olyan
volt, mint egy medréből kilépett folyó, amely egyre hangosabban morajlik,
miközben minden irányból több száz rikoltozó holló szállt fel az erdőből.
Nehéz testük nekiütközött Anaxnak és a lovának – éles csőreik nyomán
kiserkent a vér az arcán, a karján és a combján. Anax nagy csattanással a
földre zuhant, majd nehézkesen felállt és vakon kaszabolt, félbevágta a
madarakat maga körül, míg végül a csapatnyi madár megenyhült, és több
százan ültek meg a feje fölött levő, csontvázszerű ágakon. Anax kivájt
szemű, nyihogó lova rémülten, vadul belevágtatott a ködbe.
Anax kiáltásokat hallott. A hangok körbevették. A ködön és a füstön át
vörös ruhák villanását látta, ahogy valami felfelé rántja őket, a fák fölé. De
hogyan?
– A földben vannak! A földben vannak! – hallatszottak még rémültebb
ordítások. Anax a megkínzott hangok felé botorkált, bár nem tudta, honnan
jönnek. Az erdőben segélykiáltások visszhangoztak. Fuldokoló emberek
gurgulázása.
– Csendet! – parancsolta Anax. Tett pár lépést, és meglátta az egyik
embere felsőtestét. A fiú a karjaival kapálózott, míg teste alsó része
beleragadt a földbe, Anax úgy vélte, futóhomokba. A fiúhoz rohant, és
megragadta a karját.
A fiúnak vér bugyogott a szájából.
– Felfal! – kiáltotta, mielőtt megadta magát a talaj szívóerejének és eltűnt.
Anax karját védekezőn a feje fölé emelte, ahogy odafent hangosan
recsegni kezdtek az ágak, és egy vörös paladin úgy csattant le a földre, akár
egy zsák kő. A szerzetes feje teljesen átfordult a nyakán, halott szeme
felbámult Anaxra; Anax a fák lombjait pásztázta, ahol árnyak mozogtak a
füst mögött.
– Mutassátok magatokat! – hörögte Anax.
A sár felbugyogott körülötte, és Anax többször is vadul kaszabolni kezdte
a földet, de végül hanyatt esett és rúgkapált. Megfordult és futásnak eredt, de
a vörös paladinok rémült és elkínzott kiáltásai még mindig követték.
Anax lába hirtelen beleakadt egy gyökérbe, és arccal előre a sárba esett.
Felpillantott a farkasvérű boszorkányra. A lány feléje lépkedett. Olyan kicsi
volt. Akár egy kis, elhagyott gyermek. Anax hörgött, megpróbálta felemelni
kardját, de egy fa gyökere belekapaszkodott a karjába a könyökénél, és nem
moccanhatott. Rémülten fordult meg, ahogy újabb gyökér bukkant elő a
sárból, és úgy fonódott a felkarjára, akár egy kígyó.
Ez az ő műve. A boszorkányé.
– K-k-kérlek! – könyörgött Anax, miközben a boszorkány magasba emelte
az Ördög Fogát. – Kérlek!
És akkor a lány levágta Anax fejét.

Hamuváros falain, a csekély méretű piac felett a város működtetéséhez még

épphogy szükséges mennyiségű vörös paladin gyűlt össze aggodalmasan.
Majdnem egy óra telt el, de sem Anax parancsnoknak, sem csapatának nem
volt se híre, se hamva.
 Végül az egyik paladin átvette a parancsnokságot.
– Becsukni a kapukat! Becsukni a kapukat!
Erre a jelre Gawain, Wroth, Kaze és még egy tucat tündérharcos levetette
parasztruháját, és előkapta becsempészett kardját, bárdját és íját a szekereken
levő gyümölcs- és zöldségeskosarak alól.
Wroth és Kaze a kaput kezelő vörös paladinok felé rohant. Meglepték és
lekaszabolták őket, míg Gawain két nyilat küldött át két torkon a fal tetején.
A vörös paladinok fejjel előrebucskáztak, és átzuhantak egy pékség
zsúpfedeles tetején; nyomukban búzalisztfelhő szállt fel.
A parasztok, gazdák és kereskedők rémülten rohantak szét; némelyek
bölcsen saját karavánjuk szekerei mögé rejtőztek. A vörös paladinokat
felkészületlenül érte a támadás. Wroth szembeszállt egy sovány szerzetessel,
nekilökte egy szekérnyi marharépának, és bárdja felülről irányzott ütésével
bezúzta a koponyáját.
A tapasztalt faun íjászok felfordították a zöldséges standokat, és azokat
használták fedezéknek; lenyilazták a bástyafalakon álló vörös paladinokat,
miközben az udvaron egy sziklajáró felhasított gyomorral zuhant a sárba.
Népének tagjai lerohanták társuk gyilkosait, és kőbaltáikkal miszlikbe
aprították őket.
De a falakon levő vörös paladinok rendezték soraikat, és olyan nyílzáport
küldtek a tündérnépekre, hogy azok a sárba zuhantak. Gawain az őrtorony
mögött lelt menedékre, miközben Kaze három vörös paladinnal került
kutyaszorítóba.
Az északi falon levő helyőrségből vörös paladin erősítés érkezett. Wroth
és agyarasai szembeszálltak velük – a küzdelem kiélezett volt és kegyetlen.
Gawain érezte, hogy előnyük szűnőben van, így kikerülte a körülötte
röpködő nyilakat, hogy megsemmisíthesse a Kaze-re támadó vörös
paladinokat. Egy nyíl súrolta a fülét, ahogy a kardcsörgés hallatán
visszafordult a kapu felé.
Arthur vágtatott át a kapun Egyiptom hátán; kardja megvillant, nyomában
vörös paladinok hulltak a porba. Leugrott a lóról, majd felrohant a nyugati fal
lépcsőjén, miközben vörös paladinokat kaszabolt le.
Mivel az íjászok figyelmét elterelte Arthur érkezése, Gawain és Kaze
kibelezték paladin támadóikat, majd Wroth és agyarasai segítségére siettek.
A csata tombolt. Arthur úgy küzdött a falon, mint tíz másik; a paladinok
hullái szünet nélkül záporoztak lefelé szekerekre, hordókra és háztetőkre.
Lord Ector szolgái, akik már egyszer kénytelenek voltak elviselni a vörös
paladinok általi megszállást, harc nélkül adták meg magukat. Így, mivel sok
emberük odaveszett az erdőben, a megmaradt vörös paladinok annyi lovat
szedtek össze, amennyit csak tudtak, vagy gyalog menekültek és kiáramlottak
Hamuváros kapuin át.
Gawain vállára vette íját, és felugrott egy katona lovára. Arthur odarohant
hozzá és leintette.
– Felejtsd el őket! Nem éri meg!
– Én is örülök, hogy látlak, embervérű, de te nekem nem parancsolsz! –
kiáltotta Gawain Arthurnak. – Biztosítsd az erődöt! – Majd átvágtatott a
kapukon a menekülő vörös paladinok után.
– Utánuk megyek! – kiáltotta Kaze Arthurnak, majd elkapott egy lovat a
téren összegyűlt állatok közül, és Gawain után indult.
Arthurra maradt, hogy kezébe vegye a gyorsan romló helyzet irányítását.
Mivel egyetlen vörös paladin sem maradt, akivel harcolni lehetett,
a tündérnépek Lord Ector szolgái ellen fordultak, akik eddig kivártak a
küzdelemben – nem voltak biztosak benne, hogy melyik megszálló csapatot
támogassák. Arthur egy két és fél méteres viharkovács és egy rémült katona
közé vetette magát.
– Nem ők az ellenség! – Nem volt könnyű szétválasztani őket, de a
viharkovács végül engedett. – Nem azért jöttünk, hogy gyilkoljunk! –
kiáltotta Arthur, majd a katonákhoz fordult. – Dobjátok el kardjaitokat, és
nem esik bántódásotok! A szavamat adom!
A katonák kapitányuk felé fordultak, aki tiszta vér volt, mivel harcba szállt
néhány sziklajáróval, de végül bólintott embereinek. Kardok záporoztak a tér
kövére, azonban a lakosság pánikba esett; némely parasztember vasvillákkal
és elhajított fegyverekkel próbálta megvédeni gyermekeit a közöttük levő
„szörnyetegektől”. Wroth elvett egy lándzsát az egyik gazdától, és puszta
kézzel kettétörte. Már majdnem felnyársalta a szerencsétlen embert, amikor a
tündérek, katonák, fizikai munkások és parasztok sorain mormogás futott
végig.
Nimue lépett be Hamuváros kapuján, mögötte több tucat tündérnép:
faunok, kígyók, sziklajárók és rokonaik, a holdszárnyúak és embervérűek.
Arthur kimerülten kitántorgott a füstből; maga mögött vonszolta kardját.
Nimue megállt és így szólt:
– Hát itt vagy.
– Igen. Nem vagyok lovag, ez egyértelmű. De ha elfogadsz engem,
szolgálatodba helyezem kardomat. És a becsületemet. Mindkettő tiéd. Azt
hiszem, van még némi jóság Arthurban.
– Igen, van. – Nimue magához húzta Arthurt. Érezte a hajában a vért és a
füstöt. Letörölte a kormot a szeméről és az arcáról, és szájon csókolta a fiút.
Arthur kezébe fogta az arcát.
– Örülök, hogy itt vagy.
Nimue a rettegő lakossághoz fordult. Érezte, hogy mindjárt kitör az
erőszak. Tudták, hogy ki ő, és féltek tőle. Felmászott egy felborult szekérre.
A szíve vadul vert.
– Nimue vagyok, Harmatfalva városából, az ég népéből! Lenore, népem
főpapnőjének lánya! Az ellenségeimnek – körülnézett a tömegben, vörös
paladinok után kutatva – a farkasvérű boszorkány vagyok. – Hangja
ellágyult. – De számotokra nem vagyok ellenség. Szeretném, ha tudnátok,
hogy ettől a pillanattól fogva Hamuváros szabad! Szabadon élhettek!
Békében nevelhetitek gyermekeiteket. Dolgozhattok. Szerethettek. Azokat az
isteneket tisztelhetitek, amelyikeket csak akarjátok, feltéve, hogy ezek az
istenek nem akarnak más isteneken uralkodni. – Nimue érezte maga mellett
az anyja jelenlétét, érezte, ahogy irányítja szavait. – Mi csak békét akarunk.
Visszatérni oda, ami az otthonainkból maradt, és újjáépíteni. Mi nem kértük
ezt a háborút. De ez nem jelenti azt, hogy nem harcolhatjuk meg ezt a
háborút! Ez nem jelenti azt, hogy nem nyerhetjük meg ezt a háborút!
A tündérnép kiáltozva helyeselt; még néhány gazda is tapsolt a szekere
tetején, és lábával dobolva biztosította őket támogatásáról.
Nimue a nap felé emelte a Hatalom Kardját.
– Ez itt a népem kardja, őseim kardja, melyet tündértűzben kovácsoltak a
világ hajnalán. Legyen ez a kard a bátorságunk, a vezérlő csillagunk ebben a
borzalmas sötétségben, legyen a reményünk a reménytelenség idején. Azt
mondják, hogy ez az Első Királyok Kardja! De én azt mondom, hogy a
királyok már megkapták a nekik járó lehetőséget. Én első királynőként
veszem birtokomba!
– A tündérek királynője! – bömbölte Wroth. Népének tagjai utánozták. –
A tündérek királynője! A tündérek királynője! A tündérek királynője!
A tündérek királynője!
Arthur csodálattal nézte, ahogy a kántálás végigsöpört a téren, és egyre
többen csatlakoztak hozzá: tündérnépek tagjai, emberek, tanyasiak, családok,
még páran Lord Ector katonái közül is. Visszafordult Nimuéhoz, aki úgy
tartotta a kardot, akár valami bosszúálló istennő; gyönyörű volt és ijesztő.
Arthur fenntartásai ellenére öklével a levegőbe csapott, akár a többiek. –
A tündérek királynője! A tündérek királynője!
– A TÜNDÉREK KIRÁLYNŐJE! A TÜNDÉREK KIRÁLYNŐJE!
GAWAIN ÉS LOVA KIS, LOMBOS FÁK KÖZÖTT cikázott át egy
menekülő vörös paladin nyomában. Gawain lába közé szorította a nyerget,
elengedte a kantárt, hogy előkapja íját, és ráhelyezzen egy nyilat. Megcélozta
a levegőben szálló vörös köpönyeget, középre irányzott és lőtt. A vörös
paladin széttárta karját, és teste úgy hajlott ívbe, hogy Gawain tudta: halott.
A ló továbbhaladt, a paladin teste pedig egy ideig lógott a nyeregben, majd
végül a bokorban ért földet.
Gawain lassított a tempón. Lova izzadságban úszott. Egy patak hangját
követve elért egy kis kőhídig, melynek oldalát puha moha fedte. Az alatta
levő patakhoz vezette a lovát, ahol az ihatott, mielőtt lovasa újra a hátára ült
volna a visszafelé vezető úthoz. Gawain letérdelt, és marékszám itta a hűvös
vizet. A szeme sarkából a visszatükröződő hegyi patakban kísérteties, szürke
köpönyeg villanását vette észre. Balra ugrott, de egy szakállas nyíl a jobb
csípőjébe fúródott. Gawain egy fa alá menekült, mert a seb mélységéből
tudta, hogy egy fecskefarkú nyílfej okozta, amellyel nagyobb vadra szoktak
vadászni, és a legnagyobb mértékű kivérzést és sérülést okozza. Nekidőlt egy
göcsörtös kőrisfának, és kettétörte a nyilat. Hallotta a hussanást, amikor
kivonnak egy kardot, és megfordult – a síró szerzetes leugrott a hídról, és
hangtalanul érkezett meg a sárba. Kardja hosszú volt és vékony, enyhe
görbülete Gawaint sivatagi utazásain az ázsiai harcosok kardövén látott
szablyákra emlékeztette, de ez elegánsabb volt, a markolat pedig rövidebb és
négyszögletesebb – a fegyver erőt és kifinomultságot sugárzott.
 Gawain nem törődött a jobb lábában lüktető fájdalommal, kirántotta
hosszúkardját, és felrohant a patakparton; két kézzel, üvöltve kaszabolt. Lába
kissé megbicsaklott, de támadása elég volt ahhoz, hogy a szerzetes kénytelen
legyen meghátrálni, bár ő sem vesztegetett egy pillanatot sem, és olyan
oldalsó vágást vitt be, amit Gawain csak az utolsó pillanatban tudott
kikerülni. A síró szerzetes kihasználta az előnyt, és a két kard egymásnak
feszülő, fémes csattanásától visszhangzott az erdő. A szerzetes kitöréssel
támadott, Gawaint a patakba szorítva, ahol sebesült lába megbotlott a csúszós
sziklákon. Csupán zöld vállpáncélja mentette meg attól, hogy egy vad
suhintással kettéhasítsák. Ugyanekkor bőre szétnyílt a behorpadt vállpáncél
alatt, és érezte, hogy meleg vér folyik a vállára. Kénytelen volt távolabb
gurulni a vízben, több ütést is elkerülve. Gawain még soha nem találkozott
ilyen fürge harcossal.
Végül megtámaszkodott egy sziklánál, és kezébe vette pengéjét, majd
elhárította a szerzetes ütését, és fejbe csapta a kardgombbal. Gawain
kihasználta, hogy ő a magasabb, így nekiszorította a szerzetest az árokpart
magas falának, és megpróbálta lekényszeríteni a sárba, azonban a szerzetes
megragadta Gawain csípőjében a törött nyilat, és megforgatta. Ahogy Gawain
felkiáltott, ellenfele megfordult, és felhasította Gawain combja hátsó részét,
ami még inkább megbénította mozgását.
A szerzetes megragadta Gawain fülét, és hátralépett, hogy megadja a
kegyelemdöfést, amikor Kaze rontott ki a fák közül, és leopárdmorgással a
vízbe, a kövek közé döntötte a szerzetest, majd kiütötte kezéből a kardot.
Vadul küzdöttek. Kaze farka a levegőbe csapott, ahogy karmával és
tépőfogaival hasított és harapott. A szerzetes lerúgta magáról, de Kaze ismét
nekiesett, fogaival a torkát célozva meg. A síró szerzetes valahogy
kicsusszant Kaze szorításából, és ráült a nőre, karjával a földre nyomta a
torkát, és fojtogatta. Ahogy Kaze küzdött, karmai mély nyomokat vájtak a
szerzetes arcába, a szeme alatti különös anyajegyek alá. A szerzetes szorosan
tartotta. Kaze varázsjeleket rajzolt a levegőbe, és megpróbált varázsigéket
suttogni, de macskaszeme fennakadt, és elernyedt a szerzetes karjaiban.
A szerzetes a sziklának lökte, majd felemelte kardját, szárazra törölte,
megfordult, és hátba szúrta Kaze-t.
Gawain nagy nehezen talpra állt.
– Kaze!
A szerzetes ekkor Gawain felé fordult, aki a bodzafa ágainál fogva
felhúzta magát a patakpartra. Ujjaival a sarat markolva felkúszott a hídra; a
szerzetes nyugodtan, sietség nélkül lépkedett mögötte.
Gawain felért az ősöreg falon, ujjai a mohába mélyedtek. Szétnyílt combja
nem bírt el több súlyt. Páncélja vérben úszott. Egész testében rázta a hideg,
de ahogy meghallotta a levegő suhogását, még épp időben emelte fel a
kardját, hogy elhárítsa a síró szerzetes ütését. A két penge összecsengett, és
Gawain kardmarkolata összeütközött a síró szerzetesével, majd nekicsapta
ellenfelét a hídnak. Igazi erőpróba volt ez; Gawain megpróbálta pengéjével
átszúrni a szerzetes torkát, aki a mohán próbált megtámaszkodni. Gawain
tekintete a férfi kezére siklott, azt várva, hogy mikor támad, de
megdöbbentette a látvány.
Ellenfele keze szerkezetében és színében teljesen láthatatlan volt a mohán.
Úgy olvadt bele a híd felszínébe, mint valami hüllő bőre. Gawain levegő után
kapkodott.
– Közénk való vagy?
A szerzetes vicsorgott, és áthajította Gawaint a hídon. Gawain fél térdre
esett, és megpróbálta felemelni kardját, hogy elhárítsa a könyörtelenül
záporozó ütéseket, de a szerzetes őrjöngött a dühtől, és Gawain túlságosan
sok vért vesztett. Ahogy karja gyengülni kezdett, a szerzetes kihasználta a
helyzetet, és bordái között szúrta meg Gawaint.
 Hamarosan eljön a halál, merengett Gawain komoran, és gondolatai a
patakban heverő Kaze felé szálltak. Ahogy várta a végzetes ütést, a síró
szerzetes kardja markolatával fejbe vágta. A világ forogni kezdett. Gawain
nekiesett a falnak.
– Élve akarnak! – sziszegte a szerzetes; Gawaint újabb ütés érte, és
minden elsötétült.
LORD ECTOR KASTÉLYA KICSI VOLT, ÉS JÓL LEHETETT védeni:
négy kerek, magasba emelkedő tornya védte a függönyfalakat, volt egy
felvonóhídja, az őrházban lőrések voltak. Lőréses gyilokjárók húzódtak végig
a mellvéd mentén, de amikor a vörös paladinok elmenekültek, a legyőzött,
hátramaradó őrök küzdelem nélkül feladták a várat.
Ector lefegyverzett őrei kis csoportokba gyűltek, és halkan beszélgettek,
ahogy Wroth elvezette Nimuét, Morgant és Arthurt a nagyteremig – ezt a
hatalmas teret egyetlen ponton keresztül-kasul húzódó gerendák és fekete-
arany kőoszlopok tartották a magasban; a fekete és az arany Lord Ector
pecsétjének színei voltak. A lord zászlója, melyen fekete háttérben
aranyszínű sárkány volt, ott függött szerény trónja mögött.
Morgan és Arthur pár lépéssel Nimue mögött haladt.
– Te most épp melyik oldalon állsz, fivérem? – kérdezte Morgan.
– Látom, mennyire hiányoztam. Én is örülök neked, húgocskám.
– Talán higgyük el, hogy hirtelen a tündérnépek védelmére kelsz?
– Nem elég, hogy Nimue barátja vagyok? Mi a bajod? Csalódott vagy,
hogy Nimue nem lehet teljes egészében a tiéd?
– Nagy haladást értünk el, mégpedig nélküled. Nem akarom, hogy ostoba
ötletekkel tömd tele a fejét!
– Mint például azzal, hogy kinevezi magát a tündérnépek királynőjének?
– Talán kételkedsz benne?
– A stratégiában kételkedem.
 Mind a négyen megálltak a hatalmas trónszék előtt; a nyugati fal mentén
levő széles kandallóban óriási fahasábok pattogtak. Nimue előrelépett,
felment a négy lépcsőfokon, levette hátáról a Hatalom Kardját, és
felakasztotta a szék sarkára.
Majd helyet foglalt a trónon.
Morgan bólintott és elmosolyodott. Arthur arckifejezése kevésbé volt
örömteli. Wroth harci bárdjának végével koppintott a kőpadlón, és
bejelentette:
– Stra’gath!
Két agyaras katona bevezette a terembe Lord Ectort. Kerek arcának lágy
vonásain megmutatkoztak az utóbbi hetek eseményei. Arcán piros foltok
ütköztek ki az ivástól, szeme alatt táskák ültek. De méltóságteljesen
közeledett Nimue felé.
– Lord Ector, szeretném megköszönni önnek ezt a menedékhelyet – szólalt
meg Nimue.
– Nos, nem felajánlottam, milady, hanem elvették tőlem – válaszolta Lord
Ector komoran.
Wroth felmordult.
Ector Wrothra pillantott, és diplomatikusan hozzátette:
– A fajtájával semmi bajom. És a vörös paladinokat sem kedvelem, ezt
elhiheti, milady. De amikor ön azt mondja, hogy Hamuváros szabad, és
ezután elfoglalja a helyemet a tróntermemben, akkor meg kell kérdőjeleznem
őszinteségét.
Nimue a nedves nyomokra pillantott, melyeket keze hagyott a trónszék
karfáján. Lassan kezdett el beszélni.
– Mi nem akarunk mást, csak hazamenni. Vissza akarjuk kapni a
földjeinket. Mint ahogy ön is tudja, mi nem városi népség vagyunk, de a
népem éhezett, és úgy fest, hogy a paladinok felgyújtották földjeinket, hogy
ne jussunk élelemhez. Ha támogatni tudjuk egymást ebben az ügyben, ha
lehetséges, hogy a népeink ezen a helyen egy kicsit magukhoz térjenek, akkor
talán megtámadhatjuk Carden atyát, és megállíthatjuk a paladinjait. Semmi
nem tenne boldogabbá, mint az, ha visszaadhatnám önnek az erődjét, és a
népem békében visszatérhetne otthonába.
Lord Ector megpödörte bajuszát, és végignézett Arthuron, Morganen és
Nimuén.
– Szinte még gyerekek! – mondta hitetlenkedve.
– Csak lassan a testtel! – tanácsolta Morgan.
– Azt gondolják, itt biztonságban vannak? Ezt képzelik? – akarta tudni
Ector; felvette a teremben levő egyetlen felnőtt szerepét. – Nagyobb
biztonságban vannak a barlangjaikban meg a fáikon, meg a pokol tudja, hol
bujkálnak! Nincs asszony a földtekén, akit magánál jobban el akarnának
fogni. És azzal, hogy itt van, szépséges céltáblát festett a hátára. Maga nem
fogja élve elhagyni Hamuvárost!
Arthur hallgatott.
Morgan viszont nem.
– Ez most fenyegetés?
– Ez a valóság, kishölgy! – vágta oda Lord Ector Morgannek. –
A boszorkány itt van. A Hatalom Kardja itt van. Uther Pendragon, a Vatikán
és a Jégkirály seregei hamarosan megérkeznek – és mi lesz akkor? Akkor
addig ostromolják Hamuvárost, amíg az utolsó patkány is el nem hullik.
Úgyhogy ne egyenek sokat, mert a tartalékokkal ki kell húznunk ezt a hosszú
és nyomorult telet! – Ector sötéten pillantott Nimuéra, majd sarkon fordult, és
kisietett a teremből.
De szavai ott csengtek a levegőben. Nimue érezte, hogy hideg verejték
csorog végig a hátán. A valóságban Hamuváros falai pajzsnak tűntek. Nimue
megharcolt azért, hogy itt lehessen, ezt helyezte előtérbe más, a szökést
sürgető tervek ellen, kihasználta népe bizalmát, hogy kierőszakolja ezt a
lépést. De mi van, ha tévedett? Mi van, ha Hamuváros falai nem pajzsként,
hanem ketrecként szolgálnak, és foglyul ejtik őket addig, amíg itt is
elkezdődik a mészárlás?
– Mondd, jól vagy? – kérdezte Arthur; talán olvasott az arcáról.
– Igen, jól – hazudta Nimue. – Odafordult az agyaras katonákhoz. – Van
valami hír a zöld lovagról?
Mogwan, az egyik katona megrázta a fejét.
– Nincs, királynőm.
Nimue felnyögött a „királynőm” szóra, de röviden bólintott.
Mogwan még megkérdezte:
– Mit óhajt, mi legyen a foglyokkal?
– Foglyokkal? – kérdezte Nimue; csak nehezen tudott lépést tartani az
eseményekkel.

Mogwan átvezette Arthurt és Nimuét a kapus házon; több kanyargós lépcsőn

is lementek, amíg elértek egy sor zárt és bűzlő cellát. Nimue átnézett az
ajtókba vájt kis, rácsos ablakokon, és több tucat komor, rémült szempár
pislogott vissza rá. A tömlöc majdnem tele volt.
– Szabadítsák ki őket! – mondta Nimue; a gyomra forgott az egésztől.
– Mindet? – kérdezte Mogwan.
– Páran veszélyesek lehetnek – jelentette ki Arthur.
– Ugyanolyan rosszul bántak velük, mint velünk. Ha szükséges,
nyilvánítsák ki irántunk érzett hűségüket, de szabadítsák ki őket.
– És mi lesz ezekkel a vadállatokkal? – kérdezte Mogwan, és kinyitotta a
folyosó egyik utolsó cellájának ajtaját. Odabent négy széles vállú, ápolatlan
harcos feküdt a falhoz láncolva. Szakálluk, hosszú, hímzett gyapjútunikájuk
és buggyos nadrágjuk alapján északiak voltak. Egyikük félmeztelen volt,
véresre verték, és fáklyákkal égették meg. Alig pislákolt benne az élet,
lélegzete hosszan kihagyott.
– Ezek martalócok – figyelmeztette Nimuét Arthur.
Nimue belépett a cellába. A vikingek mogorván bámulták. Nimue letérdelt
a megkínzott fogoly mellé, és megfogta a kezét.
Eszébe jutott Lenore, aki ott térdelt Merlin betegágya mellett. Eszébe
jutottak az imái. Eltűnődött, hogy vajon képes-e ő is ilyen gyógyításra.
Ezüst inda úszott fel a nyakán, és a harcosok szeme felragyogott az
izgalomtól. Nimue némán segítséget kért a rejtőzőktől, hogy gyógyítsák be a
harcos sebeit. Egy pillanatnyi merengő figyelés után Nimue gyengéden letette
a férfi kezét.
– A barátjukon már nem tudok segíteni – mondta. – Hamarosan
csatlakozik a rejtőzőkhöz. A legtöbb, amit tehetek, az, hogy enyhítem a
fájdalmait.
– Az megváltás lenne – mormolta egyikük.
Nimue egyik kezét a fogoly vállára tette, és másik kezébe vette a kezét.
Bőrén az ég népe indái ezüstös fénybe borították a sötét cellát. Anyja imáit
suttogta, ahogy az északi férfi lélegzete egyre mélyebb lett. Megkérte a
rejtőzőket, hogy vegyék körbe, és emeljék magukhoz a haldoklót. A férfi
végtagjai elernyedtek. Társai lehajtották fejüket, és saját harci istenükhöz
imádkoztak. Néhány perc után a fogoly légzése lelassult, majd fokozatosan
megszűnt.
– Most már a kürtből iszik – mondta az egyik martalóc.
Nimue igyekezett, hogy semmilyen érzelmet ne áruljon el, bár a fogoly
halála megindította.
– Nagyon távol vannak az otthonuktól.
Hosszú, szőke lófarkat viselő vezetőjük bólintott.
– Igen, a Jégkirállyal együtt szálltunk partra, de aztán összetűzésbe
kerültünk a szerzetesekkel. Délre hoztak minket, ide.
– Ha gondolják, csatlakozhatnak ügyünkhöz – mondta Nimue.
– Várj, ez most komoly? – kérdezte Arthur hitetlenkedve.
– Az északiak nem barátai az agyarasoknak – mondta Mogwan. –
Apámnak ez nem fog tetszeni!
Arthur finoman félrevonta Nimuét.
– Mogwannal értek egyet. Ezek az emberek itt martalócok, kalózok és
tolvajok! Mindenkit megölnek! Ne akard a tündérnép sorsát a Jégkirály
kezébe helyezni!
– Hasznát tudjuk venni néhány gyilkosnak, kalóznak és tolvajnak –
mondta Nimue. – A vörös paladinok ellenségei a mi barátaink. –
Visszafordult a martalócokhoz. – Csatlakoznak hozzánk?
– Ahogy ön is mondja, távol vagyunk az otthonunktól. És halott fivérünk a
kapitányunk rokona. Vissza kellene vinnünk a tengerre.
Nimue bólintott.
– Akkor jó utat kívánunk. Szívesen felajánlunk egy heti élelmet és két
lovat.
Arthur közbevágott.
– Egy heti élel…
De Nimue elhallgattatta.
– Sajnálom, hogy nem tudok többet adni.
– Elegendő lesz – válaszolta a szőke martalóc.
Nimue elrendelte a vikingek szabadon bocsátását. Mogwan levette
láncaikat; a férfiak köszönetet mondtak Nimuénak, és ahogy kisorjáztak a
cellából, a szőke viking odafordult Arthurhoz, és átfogta a karját.
– Kiérdemelted a Vörös Lándzsa háláját, testvérem.
Arthur óvatosan méregette a martalócot.
– Ha te mondod… – válaszolta, és cserébe ő is átfogta a martalóc karját.
 A vikingek fejet hajtottak Nimue előtt. Hirtelen odafentről rémült hangok
hallatszottak.
– Királynőm! Asszonyom!
Nimue és Arthur elsietett a martalócok mellett.
Gyorsan kivezették őket az erődből; pár száz méterre, a város főterén egy
csoport tündér körbeállt egy vérben úszó lovat és egy lila köpönyeges, földön
fekvő testet. Nimue átnyomakodott a tömegen, és letérdelt a vérző Kaze
mellé.
– Kaze? Mi történt? – Nimue a legrosszabbra gondolt.
– Elvitték, milady – suttogta Kaze, aki hol elveszítette az eszméletét, hol
újra magához tért. – Gawain a foglyuk.
Nimue a szájához kapta a kezét. Azok után, aminek az imént szemtanúja
volt, a vörös paladinok foglyának lenni rosszabb sors volt, mint a halál.
GAWAINNEK AKKORA ERŐFESZÍTÉSÉBE TELT kinyitni a szemét,
hogy legszívesebben újra visszaaludt volna. A ló egyenletes mozdulatai
fájdalomhullámokat küldtek végig felhasított lábán és csípőjén. Tüdeje
sajgott, amikor levegőt vett, ruhája és páncélja pedig hideg volt és nedves.
Ahogy lepillantott, rájött, hogy mindkettő saját vérétől csatakos. Tudta, hogy
elveszítette eszméletét a nyeregben. Kezét megkötözték, és a síró szerzetes a
saját lován lovagolt, tőle jobbra. A Minótaurosz-hegység csúcsainak állásából
ítélve jó pár kilométerre lehettek Hamuvárostól, és a levegő íze szerint a tűz
övezetéből is kiérhettek. Gawain tudta, hogy egy vörös paladin tábor felé
tartanak.
– Miért? – kérdezte Gawain.
A síró szerzetes némán lovagolt.
– Te közénk tartozol. Hogy teheted?
– Nem vagyok hozzátok hasonló! – válaszolta a szerzetes.
– Láttam, ahogy a kezed megváltozott. Mondd, mi vagy? Hamvasztó?
Évszázadok óta nem járt hamvasztó ezen a vidéken. Nekik is voltak jeleik.
Mint azok ott, a szemeden…
A szerzetes pengéje azonnal Gawain álla alatt volt.
– Ismételd meg, te ördög!
– Tedd meg, hamvasztó! – mondta Gawain fogcsikorgatva; a penge még
mindig a torkánál volt. – Ölj meg, ha olyan bátor vagy! Vagy inkább oldozd
el a kezemet, és mutasd meg, hogy milyen bátor vagy! Lenyilaztál, te gyáva!
Mégis miért? Talán féltél szemtől szembe kerülni velem?
A síró szerzetes átgondolta Gawain szavait, majd visszatette kardját a
hüvelybe.
– Pár óra múlva azt fogod kívánni, bárcsak megöltelek volna.
Gawain zsibbadtságot érzett, amikor megpillantotta az első vörös paladin
fáklyákat a tompa, ködös fényben. Az erdőben ügyetlen sietséggel
kaszabolták le a fákat: mindenütt csonkolt fatörzsek álltak ki a földből,
mintha csorba fogak lennének, több száz méteren át, minden irányban. Ahogy
beléptek a sátrak saras mezejére, égő hús kellemetlen szaga terjengett, amitől
Gawain merész ellenállása semmivé foszlott. Halott tekintetű, tonzúrás
szerzetesek álltak a tábortüzek körül, és szemükkel követték őket, amíg a síró
szerzetes meg nem állt. Gawain követte a szerzetes pillantását egy kis
seregig; a csoport nagyjából száz, fekete ruhás harcosból állt. Gawain úgy
sejtette, hogy a Trinity tagjai. Hallott már pletykákat a küzdelemben
tanúsított bátorságukról és kegyetlenségükről. Arany halotti maszkjuk
közönyösen bámult a síró szerzetesre, aki folytatta útját, majd megállt egy
nagyobb sátor előtt, ahol a kidüllesztett mellkasok és haragos tekintetek
alapján Gawain úgy vélte, hogy hatalmas a feszültség Carden atya vörös
paladin őre és a Trinity katonái között.
A szerzetes leszállt a lováról, és lerángatta Gawaint is a sajátjáról. Gawain
minden igyekezete ellenére felüvöltött, amikor lába földet ért. Térdre esett;
sebei a hosszú lovaglás után még jobban szétnyíltak. A szerzetes parancsára
két vörös paladin ragadta meg durván Gawaint, és a vállánál fogva behúzták
a nagy sátorba.
Carden atya egy térképekkel teli asztalnál állt egy Trinity ruhás, borotvált
fejű, francia villás fekete szakállú férfi mellett. Salt testvér szintén jelen volt;
a sarokban ringatózott, örök mosollyal. Összeforrt szemhéját a mennyezet
felé fordította.
 Gawain még így, sebesülten is érezte a feszültséget a levegőben. Carden
láthatóan elgyötört volt, de amint meglátta a síró szerzetest és Gawaint, némi
szín tért vissza az arcára. Úgy tűnt, megkönnyebbült.
– Fiam, de jó látni téged! – mondta Carden.
– Ő lenne az? – kérdezte a villás szakállú férfi, és megkerülte az asztalt. –
Ez a híres síró szerzetes?
A szerzetes zavartan fordult Carden atyához új látogatójuk láttán.
– Ez itt Wicklow apát. Azért jött, hogy… – Carden elhallgatott.
– Megfigyeljen – segítette ki Wicklow apát.
A síró szerzetes tisztelettudóan meghajtotta a fejét. Wicklow összefonta a
háta mögött a karját, és a szerzetes arcát, szemét tanulmányozta.
– Már nagyon sokat hallottam önről. Nagyon sokat. Azt mondják, ön a
legjobb harcosunk. Természetellenes gyorsaság és kecsesség jellemzi…
Volt valami abban, ahogy Wicklow a „természetellenes” szót kiejtette,
amitől Carden megmerevedett. Közbevágott.
– Szólj hát, fiam! Mit hoztál nekünk?
– A zöld lovagot, atyám.
Wicklow meglepetten fordult Cardenhez.
– A lázadó vezért?
Carden előrelépett.
– Ez örömteli hír. – Csípőre tette a kezét, és felmérte Gawain állapotát. –
A zöld lovag? Igen? És mi mondanivalód van, hm? Talán, ha elárulod
nekünk, hol találjuk a farkasvérű boszorkányt, akkor megmenekülhetsz.
– Mi mondanivalóm van? – ismételte meg Gawain. Majd oldalt fordult, és
a síró szerzetesre nézett, aki nem viszonozta pillantását. – Nagyon is sok. –
Hagyta, hogy szavai ott lebegjenek a levegőben. – Nagyon sok mindent
tudtam meg.
Wicklow apát összevonta szemöldökét.
 Carden atya ideges lett.
– Mindegy, nagyon is tapasztaltak vagyunk abban, hogy miként
énekeltessük meg a fajtádat.
Ahogy Gawain a síró szerzetest méregette, meggondolta magát; inkább
visszafordult Carden atyához.
– Egyvalamit mondhatok, vénember. A tündérnépek királynője
visszafoglalta Hamuvárost, és száz vörös paladin lelte halálát miatta az
erdőben!
Carden arca megrándult.
– Ez hazugság? – kérdezte Wicklow Cardentől, aki nem válaszolt rögtön.
Wicklow a síró szerzeteshez fordult. – Igaz, amit ez az ember mond?
– A város elesett – mondta a szerzetes érzelemmentesen.
– Elfoglalta azt a nyomorult várost? – kérdezte Wicklow hitetlenkedve
Cardentől. – Ez mégis hogy történhetett meg?
– Salt testvér! – mondta Carden égő szemmel, dühösen, és nem törődött
Wicklow apáttal. – Vidd ezt a szörnyeteget a konyhádba!
Gawain arcizmai elernyedtek, és az őt tartó vörös paladinok karjaiba
zuhant. Küzdött, ahogy elvezették. A síró szerzetes megfordult, és egy
pillanatra találkozott a tekintetük, mielőtt Gawaint kivonszolták.

Több száz méterrel arrébb Fürge átmászott egy magas ágon, és félretolta a
széles leveleket egy vén, fekete égerfán, hogy jobban láthassa Gawaint.
Ügyelt, nehogy leszórjon pár magot az alatta járőröző vörös paladinok fejére.
Dühös lett, amikor Nimue nem hagyta, hogy csatlakozzon a többi harcoshoz
a piaci szekereken Hamuvárosban. De amikor látta Gawaint átszáguldani a
kapukon, hogy utolérje a vörös paladinokat, Fürge úgy vélte, eljött az ő ideje,
és a nyomába eredt. Még épp időben ért oda, hogy lássa, amint a síró
szerzetes felhúzza a vérben úszó Gawaint a nyeregbe. Most végignézte, hogy
Gawaint két paladin átvonszolja a sárban úszó táboron; mögöttük egy szintén
vörös köpönyeget viselő, vak öregember haladt. Egy négyzet alakú sátorba
mentek be, amelynek két bejárata volt, és a tetején egy lyuk, ami sűrű, szürke
füstöt okádott ki. A levegőben szállingózó szörnyű, rezes-édes szag megsúgta
Fürgének, hogy mi történt abban a sátorban. Szemmel kiszámította, hogy
mekkora a távolság a sátorok és a tábortüzek között. Háromszor próbálkozhat
a vörös paladinoknál, ha el nem kapják, de a végső futással oda kell érnie a
kínzósátorhoz, és Gawain segítségére kell sietnie.
VARJÚDOMBON A VÖRÖS PALADINOK ELLENŐRZŐPONTJÁT
farkasvérrel és tanyasi kutyák fejével szentségtelenítették meg. Még
keletebbre, még mindig a frank provinciák területén, számos falusi paraszt
esküdött fel a farkasvérű boszorkányra, abban a hitben, hogy a lány
valamiféle megmentő. Több vörös paladin helyőrséget is felégettek, és
kiűzték őket Grifflak és Ezüstpatak falvakból. Szürkeláp városában
felgyújtottak egy templomot. És természetesen ott van Hamuváros példája, az
a nagyobb város a Minótaurosz-hegységben… – Sir Beric végigsimított
vastag szemöldökén –, amely korábban a vörös paladinoké volt, mégpedig
Őfelsége kívánsága ellenére. A boszorkány négy napja foglalta el a várost
különféle tündérnépekből álló hadseregével, és nagymértékű paladin
veszteségek…
– Mekkora Hamuváros lakossága? – kérdezte Uther király halk, fenyegető
hangon. Ujjai kifehéredtek, ahogy trónja karfáját szorongatta.
– Talán ötezer, uram… – találgatott Beric
– Egek, az egy kisváros! És ki az erőd ura?
– Bizonyos Lord Ector, uram, Bogáncslak bárójának távoli unokatestvére.
Azt hiszem, részt vett egy vadászaton, ami…
– Nem érdekel, milyen vadászaton vett részt! Tudni akarjuk, hogyan
veszített el egy várost kétszer is két héten belül! Bort ide! – Uther
odanyújtotta serlegét egy szolgának, aki sietve teletöltötte.
Sir Beric leengedte pergamenjét, és bőrcipőjének hegyével vonalakat
rajzolgatott a kőpadlón; átgondolta saját szavait.
– Úgy fest, hogy önként adták át az erődöt, Felség.
– Önként?
– Úgy tűnik, hogy Őfelsége népszerű felkeléssel áll szemben, amelyben a
farkasvérű boszorkányt támogatják. Ez a lány a vörös paladinok elleni
lázadás jelképe lett, akik meglehetősen elszámították magukat; az utolsó
csepp az lehetett, hogy több kilométeren át felégették a Minótaurosz-völgy
földjeit, valószínűleg azért, hogy kiéheztessék a boszorkányt és fajtáját.
Azonban ez a stratégia minden bizonnyal visszafelé sült el.
– Én magam is tudok járni, köszönöm! – Lady Lunette vicsorogva jelent
meg, és elrántotta könyökét szolga kísérőjétől. Cipője csattogott, ahogy
odalépdelt a trónhoz. – Mit jelent mindez, Uther? Nem szeretem, ha
idecitálsz. Nem szeretem elhagyni a tornyomat, ezt te is tudod.
Sir Beric, amennyire méltósága engedte, sietve elinalt Lady Lunette
útjából.
Uther mereven kiegyenesedett a trónján.
– Anyánk, te rendelted el, hogy katonák kövessék Merlint a boszorkánnyal
való találkozójára?
– Természetesen én – nevetett fel Lady Lunette. – Miért, mi a baj?
– Nem ez volt a kívánságunk, és azoknak a katonáknak nem te
parancsolsz! – füstölgött Uther. – Beavatkozásod előtt Merlin úgy táncolt,
ahogy mi fütyültünk, már majdnem megszereztük a kardot, és most egyik
sem a miénk!
– Javaslom, beszélj halkabban, ha hozzám beszélsz.
– Úgy beszélünk, ahogy akarunk, mert mi vagyunk az uralkodó! –
üvöltötte Uther.
– Mindenki, kifelé! – parancsolta Lady Lunette.
 Sir Beric és a szolgák megindultak az ajtó felé.
– Maradjanak, ahol vannak! – vágott vissza Uther.
Sir Beric és a szolgák tétováztak; patthelyzetben voltak a két uralkodó
között.
 Lady Lunette felsóhajtott.
– Igen, persze, maradjanak, ahol vannak. De figyelmeztetek mindenkit: a
múltban azok, akik hallották azokat a szavakat, amelyeket mindjárt ki fogok
mondani, felvették azt a szörnyű szokást, hogy elhaláloztak.
Néhány feszült pillanat után Beric azt dadogta:
– Engedelmével, Felség – és elsietett, mielőtt még engedélyt kapott volna
a királytól; kisvártatva a szolgák is követték. Az ajtó hangtalanul csukódott
be mögöttük.
Lady Lunette és Uther király egyedül maradtak.
– Befejeztem azt, hogy dédelgesselek, Uther. Nem válik a hasznodra.
– A „dédelgetés” nem éppen megfelelő szó arra, amit az anyai
viselkedésedre használnék, anyám!
– Én nem arra születtem, hogy gyereket neveljek, Uther. Én uralkodni
születtem. Abban volt tehetségem. De itt, a férfiak és a vérvonalak világában
ez nem válhatott valóra. Helyette az volt a feladatom, hogy királyt csináljak
belőled. – Lady Lunette szavai ott lebegtek a levegőben. – És úgy tűnik,
kudarcot vallottam.
– Lebecsülsz minket, aztán pedig ítélkezel fölöttünk. Milyen pompás!
– Nem akartam tétlenül nézni, amint visszamászol Merlin ölébe.
Túlságosan nagy szabadságot adtam neked, és ezért most a királyság fog
fizetni. Mostantól kezdve én vagyok a trón, én fogok szavakat adni a szádba,
az én szavaim fognak úgy peregni az ajkaidról, akár a méz, különben
számolhatsz a következményekkel!
– Meg sem tudjuk számolni, hány égbekiáltó dolgot sűrítettél az utóbbi pár
mondatba, de nagy aggodalommal vesszük észre, hogy képességeid
romlanak, anyánk. Már nem vagy önmagad. Talán rád férne némi pihenés a
tengernél. – Uther kedvtelve ízlelgette a gondolatot.
De Lady Lunette vágyakozva szólalt meg.
 – Sajnálatos módon, Uther, ez a legigazibb lényem. Mert te vagy az, aki
maga vagy a hazugság.
ÍRISZ NŐVÉR A KASTÉLYBÓL KIEMELKEDŐ ÉS A várost körbevevő
földsáncok felé fordult; a faun íjászok itt járőröztek. Ezután Írisz szó nélkül
visszaindult Hamuvárosba. A tündérmenekültek áradása zsúfoltságot és
zűrzavart okozott az utcákon. Hamuváros számos lakosát megrémítették a
különféle tündérnépek, és bezárták boltjaikat, hogy elrejtőzzenek
otthonaikban – ott viszont rájöttek, hogy a félénk és ideges holdszárnyúak
befészkelték magukat gerendáik közé, és befonták magukat selyemgubóikba.
Eközben a nagylelkűbb lakosok – a Hét Vízesés nevű fogadó tulajdonosa,
Ramona, a pék felesége – csak nehezen tudták kielégíteni az éhező
megszállók igényeit. A tőzegkockákat felásó földtúrók nyomán az utak
szekérrel szinte járhatatlanok voltak. A főtéren hangos, lökdösődő, ideges
sorokban tülekedtek a népek, mert a királynő parancsainak megfelelően a
tündérnépeknek és az embereknek össze kellett dolgozniuk, ami nehezen
ment. Írisz elhaladt a betört ablakú kőtemplom mellett. A farkasvérű
boszorkány szavak voltak ráírva marhavérrel.
Odalépett két faun őrhöz, akik egy elcsent bőrtömlőből iszogattak
járőrözés közben fent a falon.
– Talaba noy, wata lon? – mondta az egyik Íriszről, majd oldalba bökte a
társát, aki felnevetett.
– Nem értem – mondta Írisz nyugodtan.
– Bocsáss meg a barátomnak. Faragatlan! – mondta a nevető faun Írisznek
brit nyelven, de dallamos kiejtéssel.
 Írisz nővér nem törődött vele, és az íjukra pillantott.
– Milyen messze visz el a nyíl?
– Egy fauníj? Ez a legerősebb íj a világon. – A nevető faun hussanó hang
kíséretében kört írt le a kezével, azt jelezve, hogy nagyon messzire.
Írisz nővér megfordult, és a faltól az erődig tartó távolságot méregette.
– Innen például elmenne a kastélyig?
– Igen, sőt, még kétszer olyan messzire is! – hencegett a faun.
– Megmutatnák, hogyan? – kérdezte Írisz, és felpillantott a faunra a
zsákvásznon keresztül egyetlen, látó szemével.
A faun összehúzta szemöldökét.
– Tudsz látni, kicsikém?
– Elég jól.
– Miért akarod ennyire megtudni?
Írisz vállat vont.
– Egy kutyára vadászok.
A faunok összenéztek, micsoda furcsa gyermek, és felnevettek. A kedves
faun lehajolt Íriszhez.
– Igen, kicsikém, segítek megölni ezt a kutyát.

Nimue nem tudott aludni. Lepillantott a Hamuváros főterén égő sok-sok

tábortűzre, amit a tündérnépek gyújtottak, mivel a szabad ég alatt aludtak.
Nem esett nehezükre – a legtöbben jobban szerették a természetet, mint a
zsúfolt barlangokat vagy az emberlakta településeket. A tüzektől a kisváros
lágy, narancsos fényben játszott. A félhold homályos volt a füsttől fátyolos
felhők mögött.
Suttogásokat hallott, lepillantott, és rádöbbent, hogy a kezében van a kard.
Érdekes. Észre sem vette. Annyira fáradt volt! A kezébe vette a markolatot,
és nézte tiszta vonalait, azt, ahogy az acél megcsillant a holdfényben.
A suttogás egyre hangosabb lett. Mintha távoli sikolyok lettek volna. Persze,
a kard emlékei, gondolta Nimue. A kard beszélt hozzá. Visszaemlékezett
áldozataira és a sikolyaikra. Néhány sikolyt felismert. A vörös paladinok
sikolyai voltak. De különös módon Nimue nem rémült meg. A sikolyoktól
gyorsabban vert a szíve és felforrt a vére. Fáradt izmait felélénkítette a közte
és a fegyver között áramló energia. Korábban érzett kétségei kicsinyesnek és
ostobának tűntek.
Miért kételkedett önmagában? Hiszen ő a farkasvérű boszorkány.
A tündérnépek királynője. Ő birtokolja a Hatalom Kardját, és kihív maga
ellen bármely emberkirályt, hogy próbálja meg elvenni tőle. Fajtájából még
többen fognak melléállni, még több ember lesz a társa. Csatlakoznak
szabadságharcához, és küzdeni fognak érte, elvéreznek érte, és együtt
megsemmisítik ezt a vörös paladin pestist. Úgy fognak visszaiszkolni a
Vatikánba, akár a patkányok. Aztán hadd remegjen meg az egyház, gondolta
Nimue. Hadd féljenek tőlem! Máglyára vetem a keresztjeiket és…
– Nimue?
Megfordult, kardja megvillant, és az ajtóban álló Arthur felé mutatott, aki
lámpást tartott a kezében.
– Megadom magam – mondta Arthur, visszaidézve találkozásukat egy
sötét, erdei úton. Nimue úgy érezte, mintha ezer éve történt volna.
Leengedte a kardot, és az ablakhoz fordult.
– Visszajöhetek később is – mondta Arthur az ajtóból.
– Nem, gyere be – mondta Nimue halkan.
Arthur belépett.
– Láttam a fáklyád fényét.
– Nem tudok aludni – mondta Nimue; különös módon bosszantotta, hogy
zavarják. Nem akarta megosztani a karddal töltött idejét.
Arthur nézte Nimue kezében a pengét.
 – Támadásra számítasz?
– Melegen tart – mondta Nimue gondolkodás nélkül.
Arthur összevonta a szemöldökét, majd elmosolyodott.
– Ennek vannak más módjai is.
Nimue nem válaszolt, inkább a pengét nézte a fáklya fényében.
– Gondolod, hogy a vörös paladinoknak vannak kísértetei? Amikor
meghalnak? Gondolod, hogy a szellemük tovább él?
– Meglehet. – Arthur vállat vont. – Már ha bárki másnak is van. Miért?
– Hallom őket a kardban. Hallom a sikolyaikat.
Arthur pár pillanatig hallgatott.
– Fáradt vagy. Sok minden történt.
– Mit gondolsz, mi történik vele? – kérdezte Nimue Gawainre célozva.
Arthur megrázta a fejét.
– Ne gondolj rá!
– Pedig muszáj – mondta Nimue dühösen.
– Nincs annyi harcosunk, hogy lerohanjuk a táborukat. A katonáink mind
sebesültek. – Arthur szünetet tartott, mintha attól félt volna, hogy még jobban
felingerli Nimuét. – Gondolom, a találkozás Merlinnel nem úgy zajlott, mint
tervezted.
– A népemnek igaza volt. Merlin hazug.
Arthur bólintott; elfogadta a tényt.
– Akkor át kéne gondolnunk, hogy miként tudnánk megszökni a tengeren
keresztül. Szedj össze annyi pénzt ebből a városból, amennyit csak lehet, és
próbálj meg megvásárolni magunknak két helyet egy hajóra. – Nimue mellé
lépett, az ablakhoz.
– Megadás. Persze – mondta Nimue; a tábortüzek ott tükröződtek a
szemében. – Azt hittem, megváltoztál – nevetett fel.
– Ez meg mit jelent?
 – Semmit. Nem jelent semmit. Menj! Fuss! Mi tart vissza?
– Meghallgatod a tanácsomat vagy nem?
– Nem tudom. Hogy is bízhatnék meg a tanácsodban? Honnan tudhatom,
hogy ha egyik pillanatban itt vagy, másikban meg ott? Hogy bízhatok meg
benned, amikor nem akarsz mást, csak menekülni?
– Túlélni és máskor harcolni – javította ki Arthur.
– Miért nem hiszel bennünk?
– Mi az, hogy „bennünk”?
– Úgy értem, bennem. Miért nem hiszel bennem? – Nimue odafordult
Arthurhoz.
Arthur kezét Nimue vállára tette.
– Miben higgyek? Mi a másik lehetőség? Támadjuk meg a Pendragon-
kastélyt? Indítsunk háborút az egyház ellen? Rendben, nevezzenek a
tündérnépek a királynőjüknek, de akkor is csak egy nő vagy, akinek kard van
a kezében.
– Nem „csak egy nő” – villant meg Nimue szeme.
– Hidd el, engem nem kell meggyőznöd. De eleget tettél már értük,
Nimue. Nem érted? Már így is esélyt adtál nekik az életre. Kiűzted a vörös
paladinokat a Minótaurosz-hegységből. Ez hatalmas siker. De egy pillanatra
se hidd, hogy nem vágnak vissza egy nagyobb számú hadsereggel, úgyhogy
mielőtt az megtörténne, szükséged van egy tervre, hogy miként vezesd
biztonságos helyre a népedet.
– Akkor keresek egy hadsereget. Az északiakat.
– Azt gondolod, hogy a Jégkirály követni fog egy parasztlányt, akinek a
Hatalom Kardja van a kezében, és nem inkább magáénak akarja tudni azt a
kardot?
Nimue haragosan akart visszavágni, de különös nyugalom szállta meg.
– A rejtőzők vezetnek majd. Nem a te hibád, de sohasem fogod megérteni.
 – Mégis miért? Mert embervérű vagyok? – Nimue hallgatása többet
mondott ezer szónál. A megbántott Arthur visszakozott. – Már tisztelettel,
királynőm, de úgy viselkedsz, akár egy eszelős.
– Mára ennyi volt – vágott vissza Nimue.
Arthur meghajolt az ajtónál, megfordult és végigment a folyosón.
LADY CACHER A BÁRÓRÖG-KASTÉLY NAGYÚRI kertjében ült, és
családja nevetését hallgatta. A lenyugvó nap fényében a szolgák kihozták a
következő fogást a szabadtéri lakomához: roston sült fácánt és kappant
citrommártásban, hattyúragut és angolnapástétomot. Lady Cacher fűszeres
boros serlegét újratöltötték. Az asszony egy lila rózsát érintett az ajkához,
miközben férje és unokái táncos játékokat játszottak; egy szolgálólány
hegedült.
– Kapd el, Marie, ez itt mindig kicsusszan a kezünk közül! – szólt Lady
Cacher, miközben Lord Cacher ügyesen elkerülte a gyerekek kezét. Az
asszony elégedetten mosolyogva hátradőlt; a távolban kutyák ugattak.
A cselédlány végiglépkedett a ritka, lila rózsáktól csodálatosan díszes
kapusházikótól az urak gyülekezetéig.
– Mi az, Mavis? – kérdezte Lady Cacher.
Mavis arcán nyugtalanság ült.
– Egy látogató van a kapunál, asszonyom. Személy szerint önt kéreti.
– Ismeri őt? – kérdezte Lady Cacher zavartan.
– Nem, asszonyom, de ő azt állítja, hogy ön tudni fogja, ki az.
Lady Cacher elsápadt, és letette fűszeres borát. Egy pillanatra
kiegyenesedett, majd felemelkedett, és lesimította ruháját. Elindult a kapuk
felé, Mavis követte, de úrnője megállította a szolgálót.
– Nem, Mavis. Egyedül megyek.
– Biztos benne? – kérdezte a lány.
 Lady Cacher halványan elmosolyodott.
– Igen. Ügyeljen rá, hogy a kicsikék egyenek! És Lord Cacher ne fárassza
túl magát!
Mavis vonakodva beleegyezett.
– Igen, asszonyom.
Lady Cacher elindult a Bárórög-kastély kapujához vezető hosszú útján.
Amikor megérkezett, az acélrudakon át Merlint pillantotta meg, aki éppen a
lovát legeltette. Ló és lovasa egyaránt koszos volt az út porától és a
verejtéktől. Merlin és Lady Cacher hosszú pillanatokon át csak bámult
egymásra.
– Jól van a családja? – kérdezte végül Merlin.
Lady Cacher bólintott.
– Igen, jól. Mi több, hét unokám is van.
– Mindannyiuk minden igényét kielégítik? – kérdezte Merlin.
Lady Cacher arca megfeszült.
– Mindenem megvan, amiről csak egy parasztlány valaha is álmodhatott.
Merlin megsimogatta lova sörényét.
– Itt az ideje, hogy beváltsa a nekem tett ígéretét.
Lady Cacher nagy levegőt vett, majd elővett egy kulcscsomót szoknyája
redőiből, és kinyitotta a rácsos kaput.
– Tessék – mondta Merlinnek, és bevezette egy gyümölcsöskertbe, majd
elvitte a két szilvafa alatt álló padig. Hosszan, hallgatagon ültek egymás
mellett. Lady Cacher szólalt meg elsőnek. – Mindig is tudtam, hogy egyszer
eljön ez a nap. De valahogy túl korainak tűnik. – Érzelmek suhantak át az
arcán, majd hangtalanul potyogni kezdtek a könnyei. Letörölte őket egy
keszkenővel, és összeszedte magát. – Megvendégelhetem ma vacsorára? Úgy
legalább még egy utolsó estét együtt tölthetnék velük.
Merlin megrázta a fejét.
 – A kopók a nyomomban vannak. Azonnal indulnunk kell. De megvárom,
hogy elbúcsúzzon tőlük.
Lady Cacher olvasott Merlin arcából, és tudta, hogy hajthatatlan. Röviden
bólintott, és felállt. Elment egészen a gyümölcsöskert széléig, ahonnan látta,
hogy a férje a földön hempereg az unokáival. A közelben saját gyermekei
üldögéltek, nevetgéltek és iszogatták borukat egy vén gesztenyefa alatt. Lady
Cacher elmosolyodott, és minden részletet emlékezetébe vésett. Majd beosont
a kastélyba, és pár perccel később visszatért egy puha bőrzsáknyi ruhával. –
Nincs búcsúzkodás – mondta Merlinnek. – Hadd játsszanak!

A távolban emelkedő Kacsadomb erőd úgy festett, mintha egyenesen a

Koldusok Partja partvonal menti szikláiból nyúlt volna ki. Görbe tornyai
voltak, falait pedig természetes védvonalként csipkés homokkő vette körül –
ez Kacsadombot nem csupán a megszállóktól, de a haragos árapálytól is
megvédte. A partvonal karcsú hadihajókkal volt tömve. Merlin a Vörös
Lándzsa hírhedt hajóját kereste, melynek tüzes lándzsája szarvként áll ki a
hajóorrból, de sehol nem találta. A falon járőröző északi íjászok megálltak,
hogy végignézzék, amint Merlin és Lady Cacher fellovagol a kapukig.
Néhány percnyi fojtott hangú beszélgetés és Merlin irányába vetett sötét
pillantások után a kapunál levő harcosok odakiáltottak, hogy emeljék fel a
csapórácsot.
Merlin elhárította az ajánlatokat, hogy frissítsék fel magukat a hosszú út
után. Azonnali kihallgatást kért Cumbertől, így Lady Cacherrel együtt több
sor csigalépcsőn át felvezették a nagyterembe, ahol öt kandalló ontotta
magából a meleget – ez igencsak távol állt a falakon túli komor haditáborok
képétől. Nemcsak a melegség, a hangok is mások voltak: Merlin nevetést
hallott. Uther udvarában soha nem volt nevetés. Amikor Merlin és Lady
Cacher belépett, Lord Cumber harsogó nevetése megremegtette a falakat.
Vidámsága abból fakadt, hogy azt figyelte, ahogy egy energikus farkaskölyök
egy vadászsólyommal játszott: a madár széttárta szárnyát, koppintott
csőrével, és végigugrált a kőpadlón, megrémítve a farkaskölyköt. A Jégkirály
hordómellű volt, és fekete barlangimedve-palástot viselt egyik vállán, úgy,
hogy kardot forgató keze szabadon maradjon. A palástot viking módra
viselte, vagyis egy borostyánnal, arannyal és kék kővel berakott platinabross
tartotta a helyén. Arca barna volt a tengeri széltől, vörösesbarna haját
lófarokba fogta, szakálla pedig gondosan rövidre volt nyírva.
Cumber négy felnőtt gyermekét – két fiút és két lányt – láthatóan jobban
mulattatta apjuk öröme, mint a farkaskölyök ugrándozása. Mivel több
évszázadon át alkalma volt megfigyelni királyi udvarokat, Merlin gyorsan
átlátott a helyzeten. Úgy vélte, hogy harcos apjuktól eltérően Cumber
gyermekeit társadalmi lényként nevelték fel. Gyanította, hogy ők a
legellenállóbbak és a leggyanakvóbbak az újonnan érkezőkkel szemben.
A többieket Hilja, a Jégkirályné figyelte; megjelenése királynői, bár
szerény volt halványkék alsóruhájában. Valaha szalmaszőke, most őszülő
haját elegáns fonatban hordta. Egy szarv alakú serlegből bort ivott, miközben
selymet gombolyított egy hímzett palásthoz; azonban egyetlen részlet sem
kerülte el a figyelmét.
Merlin elméletét némileg igazolva Cumber engedélyezte, hogy idősebb
lánya, a hollófekete hajú, világos bőrű, zölddel pöttyözött kék szemű Eydis
köszöntse az érkezőket.
– Merlin, a varázsló! Egy varázserejétől megfosztott varázsló, akit egy
hatalmától megfosztott király küldött. – Eydis megfordult, és láthatóan
magával elégedetten rámosolygott húgára és fivéreire. Dagmar, az idősebb
fivér, aki leginkább hasonlított apjára viselkedésben és külsőben, helyeslőn
felmordult. Az alacsonyabb Calder a szemét forgatta, és a szőke,
felékszerezett Solvejg szeme szikrákat szórt Merlin irányába.
 Merlin nem törődött a méltatlan bánásmóddal.
– Kaphatok némi teát vagy édes bort Lady Cacher számára? Csontig
átfagyott, és végiglovagolta az éjszakát.
Hilja az egyik inas felé bólintott, aki a fal mentén elhelyezkedő egyik
padhoz kísérte Lady Cachert, míg a szolgák serleget és bort hoztak.
– Köszönöm, Lady Cumber – mondta Lady Cacher.
– Megvessük az ágyukat is, vagy megmondja, mi járatban vannak? –
kérdezte Eydis felszegett állal
– Ifjú hölgy, én nem ágyvető vagyok, hanem királycsináló.
Eydis megmerevedett.
– Ön épp az egyetlen, igaz király előtt áll, varázsló.
– Meglehet, ha itt egy éjszaka hat holdon át tart, és csupán havon járnak.
Cumber gyermekei láthatóan felbőszültek, a Jégkirályra pillantottak, aki a
szaladgáló farkaskölyökkel volt elfoglalva.
Merlin megvakarta szakállát, és végigmérte Eydist.
– Ön igazi nemes módjára viselkedik. És nem kétlem, hogy egy napon
remek királynő lesz. Sajnálatos módon viszont olyan a modora, mintha a
seggéből rángatta volna elő.
Eydis levegő után kapkodott.
– Hogy merészeli?
Hilja a földre hajította orsóját.
Dagmar felállt és kivonta kardját.
– Kivágom a nyelvedet, kutya!
Calder hátradőlt, hogy végignézze a látványosságot.
Cumber volt az egyetlen, aki nevetett – ez a dörgő hang egészen a
mennyezeti gerendákig szállt.
– Maguknak, druidáknak nincsenek gyermekeik. Azt hiszem, ezért élnek
olyan rettentő sokáig. Én elkényeztetem a gyermekeimet. Ezt a gyengeséget
ön persze úgysem értené meg.
– Meglepődne, ha tudná – válaszolta Merlin. – És békésebb időben
boldogan eljátszom a lánya politikai ellenfele szerepét, mostanában viszont
háborús szelek fújnak. Van önnek valamilyen terve, Lord Cumber? Merész
lépés volt elfoglalni ezeket a kikötőket, de ön most láthatóan megelégszik
azzal, hogy ezen a büdös tengerparton kotoljon, akár egy tyúk, aki csak
vonakodva pottyantja ki tojását.
Eydis reszketett a dühtől.
– Igazán, apám, komolyan engedi, hogy így gúnyolja?
Cumber egészen apróra húzta össze a szemét.
– Uther elviseli ezt a zagyvaságot, Merlin? Mert én nem vagyok hajlandó
tovább hallgatni. Nem emlékszem rá, hogy kikértem volna a véleményét a
katonai stratégiámmal kapcsolatban.
– Akkor tegyük fel, csak úgy, a vita kedvéért, hogy önnek valóban van
katonai stratégiája. Bölcs dolog volt elküldeni a rettegett Vörös Lándzsát a
paladin táborok ellen, a Gránitpart mentén, tekintve, hogy Pendragon csapatai
már így is százszoros túlerőben vannak az ön csapataihoz képest? Az ember
azt gondolná, legjobb lenne arra ösztönözni Carden atyát, hogy semleges
maradjon ebben a küzdelemben, nem pedig ellenszegülni neki.
– Nos, ez kiváló kérdés, Merlin. Bravó! Szóval, ki parancsol a Vörös
Lándzsának, apám? – nevetett Calder.
Cumber fiatalabb fiához fordult.
– Fogd be a lepénylesődet, vagy megismertetlek a bárdom markolatjával!
– Aztán visszafordult Merlinhez. – Egyáltalán semmi köze ahhoz, hogy mit
csinál a Vörös Lándzsa! – morogta a Jégkirály. – Én egyszerű ember vagyok.
Nem óhajtok mindenféle játszmákba keveredni vagy olyan sötét alakokkal
összemérni a tudásomat, mint például ön. Adja elő egyszerűen, miért jött, és
őszintén remélem, hogy jövetelének célja kedvemre való lesz.
 – Szeretném tudni, milyen jellem- és észbeli képességekkel rendelkezik az
a férfi, akit a brit trónra óhajtok ültetni – mondta könnyedén Merlin. – Ez így
elég egyszerű?
Cumber hallgatott, majd a földre tette a farkaskölyköt.
– Merész szavak – mondta. – Ön saját Hazug Királya ellen fordult.
– A magam ura vagyok – vágott vissza Merlin.
– Egy áruló mindig áruló marad.
– Bárcsak ilyen fekete-fehér lenne a világ! – tűnődött Merlin. – Gyanítom,
hogy ön azért heverészik ezeken a jeges partokon, mert ha belép egy ön
számára ismeretlen területre, ott nem sokat törődnek azon követelésével,
hogy ön igazi Pendragon. Ezt csak a régenskirályné fia halva születésének
egyetlen szemtanújával lehetne bizonyítani.
Cumber döbbenten állt fel.
– Ez… ez lenne a bába?
Merlin komoran bólintott.
– Igen. És most megtárgyaljuk, hogy mit kapok én cserébe.
NIMUE LEBÁMULT LORD ECTOR TRÓNJÁRÓL egy sértődötten előtte
álló agyarasra. A fiúnak B’uluf volt a neve, fajtájához képest nyúlánk volt,
jobb állkapocscsontja fölött pedig letört a szarva. Karját Arthur és két faun
íjász tartotta a háta mögött. A kissé távolabb álló Wroth haragos pillantásokat
lövellt felé; karját összefonta széles mellkasán, vele szemben pedig Lord
Ector állt. Morgan Nimue jobbján húzódott meg.
Nimue és B’uluf egyidősek voltak; a fiú érdektelen mosolya azt sugallta,
hogy azon kevés tündér közé tartozott, akik Nimuét akaratos lánynak, nem
pedig királynőnek tekintik. Nimue ismerte a fiút a mocsári csatából, ahol
B’uluf kitűnt merészségével. Azt is tudta, hogy igazi bajkeverő, aki
mindenben a tiszteletlenség jeleit vélte felfedezni, és sok fejfájást okozott
már a barlangban is.
B’uluf most azért állt Nimue előtt, mert meggyilkolt egy helybéli ácsot,
aki Hamuváros szegényebb negyedében lakott. B’uluf és három másik
agyaras agyonverte a férfit a saját otthona előtt, mégpedig a felesége és a
gyermekei szeme láttára. Nimue még ott látta a férfi vérét B’uluf szőrös
csuklóján. A hangulat Hamuvárosban már most is olyan volt, hogy csak
egyetlen szikra kellett ahhoz, hogy lángra lobbanjon, és utat törjön magának
az erőszak. Ez nem szikra volt, gondolta Nimue, hanem egy fáklya és egy
hordó olaj. Csupán azon az estén Arthur és viharkovácsokból és faunokból
álló szedett-vedett őrsége már szétválasztott egy csapat városit, akik
megpróbáltak betörni a fegyverraktárba, hogy visszaszerezzék elkobzott
kardjaikat.
– Mégis mi ütött beléd, hogy képes voltál ilyesmit elkövetni? – kérdezte
Nimue B’ulufot; hangja remegett a dühtől. Abban a pillanatban vágyott
Gawain kiegyensúlyozottságára, mivel érezte, hogy a Hatalom Kardja ott lóg
az oldalán, és arra biztatja a kezét, hogy érte nyúljon.
B’uluf megbánás nélkül vont vállat.
– Sokszor tett ránk megjegyzést – mondta erős akcentussal. – És az
ajtajára van festve a kereszt. Nem közénk tartozik, hanem közéjük. De most
már eggyel kevesebben vannak. – B’uluf Wrothra pillantott, aki baljós
pillantással nézett Nimuéra. Nimue tudta, hogy az ifjú agyaras bízik abban,
hogy Wroth megvédi. Az agyarasok közül kerültek ki a legjobb harcosok, és
már így is siralmasan kevés katonájuk volt.
Nimue nem engedhette meg magának, hogy akár egyet is elveszítsen
közülük.
Lord Ector ugyanilyen haragos arckifejezéssel állt mellette.
– Tudatában vagy annak, hogy a vörös paladinok foglalták el először ezt a
várost, ugye? – kérdezte Nimue élesen.
B’uluf ismét vállat vont. Láthatóan nemigen érdekelte a beszélgetés.
– És hogy a nem-keresztényeket kiválogatták, máglyára hajították és
megégették? Éppen ezért Hamuváros legtöbb lakója keresztet festett az
ajtajára, hogy megvédje a családját.
B’uluf figyelme elkalandozott.
– Nézz rám! – követelte Nimue.
– Ezt az égbekiáltó bűnt csak vérrel lehet megtorolni! – vetette oda Lord
Ector. – Ha most nem intézi el gyorsan és határozottan, ennek csak újabb
vérengzés lesz a vége!
Mielőtt Nimue válaszolhatott volna, Wroth szólalt meg.
– Deh moch, grach buur. Augroch ef murech.
 Mint mindig, most is Wroth fia, Mogwan fordított.
– Wroth azt mondja, hogy az agyarasoknak vérükben van a harc. Csata
után különösen forr a vérük. – Hallgatta még apja megjegyzéseit, majd
hozzátette: – Azt mondja, majd ő megbünteti B’ulufot.
– Mégis mivel? – kérdezte Nimue.
Wroth dühösen nézett rá.
– Negh fwat, negh shmoch, gros wat.
– Kevesebb ételt kap, kevesebb vizet, több munkát.
– Ennyi? – hördült fel Lord Ector. – Elfogadhatatlan!
Wroth valamit odaszólt Lord Ectornak.
– Elég legyen! – kiáltotta Nimue. A teremben csend lett. Nimue feje
lüktetett.
Hallotta, ahogy a kard susog neki. De nem volt hajlandó meghallgatni.
Úgy érezte, szétreped a koponyája. – Hozzátok előrébb! – mondta halkan.
Arthur és a faunok a trón előtti lépcsőkhöz vezették B’ulufot. – Egyértelművé
tettem, amikor elfoglaltuk ezt a várost, hogy emberi vért nem onthattok. Ez
nem kérés, hanem parancs volt a királynődtől – B’uluf dacosan bámult vissza
Nimuéra. A kard ott sziszegett Nimue fejében, de ő ellenállt neki.
Megdörzsölte a halántékát. Pislogott, megpróbálta kitisztítani látását és
összeszedni gondolatait. Tekintete B’uluf kezére siklott. – Mi az ott, az
ujjadon? – kérdezte. – Húzzátok elő! – szólt oda Arthurnak és a faunoknak,
akik előhúzták B’uluf kezét, hogy Nimue láthassa. – Mi az? – kérdezte
Nimue újra a rozsdás színű ujjakra mutatva.
– Embervér – acsargott B’uluf.
– Bűnösségedet ott viseled a kezeden. Az ellenszegüléseddel együtt.
B’uluf vállat vont.
– Egy hetet fogsz eltölteni börtönünkben – nyögte ki nagy nehézségek
árán Nimue –, aztán átadlak Wroth-nak. Gyanítom, súlyos büntetés vár rád.
Ennyi volt.
Lord Ector halkan káromkodott.
Wroth elégedetten bólintott.
B’uluf kinyújtotta mindkét kezét.
– Az embervérűek jobb, ha tudják, hol a helyük.
Ezt hallva Nimue megfordult, kirántotta a hüvelyéből a Hatalom Kardját,
és egyetlen mozdulattal csuklóból levágta B’uluf mindkét kezét. Az agyaras
szája egy teljes másodpercig tátva maradt, majd torkából ordítás tört elő, és
Arthur karjaiba zuhant.
– Ha még egyszer szembeszegülsz velem, az életedet kockáztatod! –
üvöltötte Nimue.
Wroth Nimue felé ugrott, a faunok pedig kettejük közé vetették magukat,
de Wroth bábként hajította őket félre. Csupán Mogwannak volt annyi ereje,
hogy visszatartsa apját, miközben Wroth az agyarasok összes átkát Nimuéra
szórta. Ahogy B’uluf térden állva jajgatott, Arthur kivonta saját kardját, és
megforgatta Wroth felé. Nimue két kézzel tartotta a Hatalom Kardját,
hegyével Wroth felé célozva, aki egy ideig még birkózott Mogwannal, végül
megadta magát. Odament B’ulufhoz, épen maradt szarvánál fogva felrántotta
a földről, és kiviharzott a teremből.
Morgan megfogta Nimue vállát, és a kard kiesett a lány remegő kezéből.
– Nem… nem… sajnálom… – suttogta Nimue. Gondolatai szétrobbantak
a fejében. Egy szörnyeteg vagyok. Te vagy a tündérnépek királynője. Egy
szörnyeteg. Egy szörnyeteg vagyok! A népednek szüksége van rád! Szükségük
van rád! Ez csak vér! Ez csak egy ostoba kölyök! Nem vagyok képes rá. Nem
akarom ezt. A Hatalom Kardja a te kezedben van. De nem akarom!
– Helyesen cselekedtél – nyugtatta meg Morgan, bár remegett a hangja.
Olyan leszek, mint Merlin. A kard beleolvad a kezembe.
Arthur eltette kardját, és szintén odalépett Nimue mellé.
 – Ezzel elveszítettük az agyarasokat – figyelmeztette.
Ez nem én vagyok. Azt sem tudom, ki vagyok. A nyomorult tündérnépek
királynője vagy!
– Mégis mi a hetedik poklot kellett volna tennie? – kiáltotta Morgan a
fivérének.
Paladin, paladin, fulladj meg, a farkasvérű boszorkány téged les!
– Nem tudom! Azt tudom, hogy legjobb esetben is ötven emberünk van,
akik képesek kardot forgatni! És… az istenekre! – Arthur az első lépcsőfokon
heverő, összeszorított öklű, véres agyaras kezekre mutatott és odaszólt a
faunoknak: – Szedjétek fel ezeket!
Lord Ector fejét ingatta a látványtól, és kiment a teremből.
– Megtalálták Fürgét, Arthur? – kérdezte Nimue; arcán könnyek folytak,
hangja hirtelen elvékonyodott.
– Még nem.
– Kimerült – mondta Morgan Arthurnak. – Napok óta nem evett és nem
aludt.
– Mindannyian kimerültek vagyunk! – vágott vissza Arthur, és
végigszántott a haján.
– Milady! Királynőm! – szaladt be Cora a terembe; a fáklyafény
megcsillant gesztenyeszín agancsán. – Jöjjön gyorsan!
Pár pillanattal később Nimue, Morgan, Arthur, Cora és több faun íjász
sietett végig Hamuváros északi falán, és csatlakozott számos
tündérkatonához, akik már a Minótaurosz-völgy felé mutogattak és
kiáltoztak.

Száz méterrel arrébb, a várfal alján Írisz nővér felfigyelt a zűrzavarra és

felállt. Megszokott látvány lett a sáncokon: a faun íjászok szórakoztatónak
találták különös modorát. Kikönyörögte tőlük, hogy tanítsák meg hosszúíjjal
lőni, ők pedig belementek, sőt, megengedték azt is, hogy karvalyokra és
halászsasokra lőjön a lőréseken át, de csak abban az esetben, ha kiment a
nyilakért és visszahozta azokat. Tehetsége megdöbbentette a faunokat, akik
híres íjászok voltak. Alig egy hét múlva Írisz képes volt kétszáz méterről
röptében nyakon lőni egy ragadozó madarat. Olyan gyorsan az íjászat
mestere lett, hogy a faunok szóltak társaiknak, hogy nézzék meg, miként lő a
kis csodagyerek. Mi több, saját íjat adtak neki, hogy gyakoroljon, bár a
bélhúr szétszálazott volt, és a fa kissé ferde. Írisz mindig is jól értett a
fegyverekhez. Élet-halál kérdése volt számára a küzdőtereken. Ebben a
pillanatban, bár minden szem a falakon túli eseményekre szegeződött, Írisz
Nimuéra összpontosított. A bélhúr recsegett a fülében, ahogy felajzotta az
íjat, és első ujjpercével követte Nimue mozgását. Ebből a távolságból Írisz
biztosra vette, hogy sikerül nyakon lőnie. Ujját lassan levette a húrról, amikor
több tucat láb dobogott felé.
– A falakra! – A parancsot többször is megismételték a sáncokon,
miközben faunok rohantak el Írisz mellett és támadóállást vettek fel. Írisz
visszafordult, de Nimuét elnyelte a tömeg.
Amikor az íjászok meglátták, hogy Nimue jön, a tömeg előtte. Nimue
felmászott a falra, ott viszont kihagyott a lélegzete.
Fáklyák tengere, lovas katonák, számos szekér, zászlóikon a Pendragon-
ház színei és koronái – ezek haladtak át a hatalmas termőföldeken, csupán pár
kilométerre Hamuvárostól.
Nimue érezte, hogy kiszárad a torka. Lord Ector figyelmeztető szavai
csengtek a fülébe. Céltáblát festett a saját hátukra.
– Keletre! Nézzetek keletre! – kiáltotta egy faun.
Minden fej kelet felé fordult, ahol a termőföldeken át egy másik hadsereg
vonult be a völgybe – ez a Vatikán vörös és fehér keresztes zászlóit viselte.
Ezer fáklya világította meg az éjszakát, ahogy a vörös paladinok több
hullámban bukkantak elő a fák közül és a tanyasi utakról; fokozatosan
közelítettek az erdőn át. A következő egy órában Nimue és a többiek
tehetetlenül nézték, ahogy a két csillogó sereg megtöltötte a teljes völgyet a
Minótaurosz-hegység csúcsai között.
Tökéletesen körbevették őket; menekülésre esély sem volt.

TÖKÉLETESEN KÖRBEVETTÉK ŐKET; MENEKÜLÉSRE ESÉLY SEM VOLT.

UTHER KIRÁLY VÁLLÁVAL ELŐRE NYOMAKODOTT be a királyi
sátorba, nehogy elejtse a serlegekkel teli tálcát és a fűszeres borral teli
kancsót. Lady Lunette meglepetten pillantott fel a tálca süteményből.
– Uther, merre jártál? És mi ez?
– Egy kis mézes bor, hogy ünnepeljünk – mondta Uther mosolyogva, és
letette a tálcát, majd töltött maguknak.
– Azt mondod, ünneplés?
– Az imént ismerkedtünk meg a híres Carden atyával. Kiderült, hogy
meglehetősen eszes ember.
Lady Lunette arca megfeszült.
– Együtt kellett volna találkozunk vele, Uther. Ez volt a terv.
– Nos, ez így igaz, de jobban szerettük volna, ha első találkozásunkkor a
lázadók vezérével nem vagyunk alárendeltek az anyánkhoz képest – Uther
elégedetten leült. – Gondoljuk, megérted.
Lady Lunette pillantása nem lágyult meg.
– Ha ez az új megállapodás sikeres lesz, Uther, kénytelen leszel túllépni az
ilyen apróságokon.
– Kivételesen dédelgess minket egy kicsit. Úgy véljük, meglehetős
sikerrel jártunk.
Lady Lunette felsóhajtott és megadta magát.
– És mit tárgyaltál Carden atyával?
– Szövetséget kötünk. Megengedjük az egyháznak, hogy megtartsa az
elkobzott terület nagy részét – természetesen csak akkor, ha tisztességes
mértékű adót fizet a jogokért. Cserébe a vörös paladinok támogatják a trón
iránti igénylésünket, és ők vezetik az ostromot ez ellen a „falu” ellen – Uther
lekezelően legyintett Hamuváros irányába. – Nincs értelme egyetlen jó
embert sem elveszíteni ezért az ügyért. Amikor minden megvolt, megégetik a
boszorkányt, mi pedig megkapjuk a kardunkat, és visszavághatunk a
Jégkirály rágalmazó hazugságaiért. Egészségére, anyám! – Uther koccintott
anyja serlegével.
Lady Lunette felvont szemöldökkel ivott; kételkedett Uther
kijelentéseiben.
– Soha nem voltál a tárgyalás bajnoka. Volt annyi eszed, hogy ebből
bármit írásba foglaltattál?
– Az írnokunk jelen volt. Úgy véljük, minden feltételt meglehetősen
kedvezőnek fogsz találni.
– Nos, azt majd meglátjuk – mosolygott Lunette, és megköszörülte a
torkát. – Hívasd ide az írnokot! Lenne pár kérdésem Carden atyához, biztos
vagyok benne, hogy ezeket te elfelejtetted. – Ismét megköszörülte a torkát.
– Igen, anyánk; ennél kevesebbre nem is számítottunk.
– Például ki fogja megszabni ezeket a határokat? Ezek fél Aquitániát
végigrombolták. Mégis azt hiszik… – Lunette elhallgatott és az asztalra
bámult. Ismét megköszörülte a torkát.
– Mit mondtál, anyánk? – akarta tudni Uther.
Lunette kissé kinyitotta a száját, és a torkához nyúlt.
– Valahogy nem tesz jót nekem ez a bor.
– Igen, a határok. Talán pár részlet elkerülte a figyelmünket. Te egészen
biztosan mindent tisztázol majd.
Lady Lunette még hangosabban köszörülte meg a torkát. Keze reszketett,
ahogy félrelökte a serleget.
 – Hozasd ide a gyógyítót, Uther! – lihegte.
Uther nem törődött anyjával, és belebámult saját fűszeres borába, majd
kissé meglögybölte a serleg tartalmát.
– Uther, hallod, amit mondok? – kérdezte Lady Lunette, és ajka vörös
színben kezdett játszani.
Uther felpillantott az anyjára, mosolya halványulni kezdett.
– Igen, anyánk?
– Hozasd ide a ro… – Lady Lunette elhallgatott, szeme tágra nyílt, amikor
rádöbbent az igazságra.
– Mit hozassunk ide?
Lady Lunette szólni próbált, de csak reszelős hörgés jött ki a száján és egy
vérfelhő. Tíz körömmel kaparta az asztalt, a torkát szorongatta, majd a
szőnyegre zuhant, hanyatt fordult, úgy próbált levegőt venni.
Uther végig közönyösen bámulta.
– Azt elfelejtettük megemlíteni, anyánk, hogy felkértük Sir Bericet, hogy
érdeklődjön utána születésünk körülményeinek, természetesen teljes titokban.
Nem volt egyszerű, erről biztosíthatunk. Nyilván sok mindent megtettél,
hogy eltüntesd a nyomokat. Azonban a korona anyagi forrásainak
segítségével találtunk valamit. Egyetlen egy helyen tettek említést egy
parasztlányról, bizonyos Sylvie-ről, aki a kastélyhoz közeli tanyán dolgozott.
Meglehetősen titokzatos körülmények között hunyt el – miután egy kis
fűszeres bort ivott. Csupán tizenkilenc éves volt. Ő volt az? Ő volt az anyánk,
akit megölettél?
Lady Lunette megpróbált négykézlábra állni, miközben vér csöpögött az
állán, de elhagyta az ereje és a földre roskadt Uther csizmája mellett.
– Ezekben az utóbbi napokban meglehetősen sokat gondolkodtunk erről az
ifjú Sylvie-ről, és arról, hogy milyen anyánk is lehetett volna. Azt mondtad,
arannyal fizettél értünk. Nyilván azt akartad elhitetni velünk, hogy ez a
parasztlány könnyedén eladta az újszülött kisfiát, mégpedig sok pénzért.
Azonban eltűnődtünk… vajon volt választási lehetősége? Te magad tudtad,
mi volt a szándékod. Ez a lány semmiképpen nem maradhatott életben,
tekintve, hogy milyen komoly titokról volt szó. Azt sem találjuk meglepőnek,
hogy halott gyermeknek adtál életet. Úgy véljük, nincs gyermek, amelynek
ne lehetett volna nehéz a te testedben életben maradni – ha valakinek ilyen
hideg a vére…
Lady Lunette arccal felfelé feküdt, szeme nyitva volt, arca krétafehér,
száját szélesre tátotta. Az egyetlen hang, amit hallatott, halk hörgés volt.
Uther letérdelt, és megragadta Lady Lunette arcát; ahogy beszélt, megrázta az
asszonyt.
– Azonban bármit is képzelegtünk az utóbbi napokban olyan életről,
amelyet soha nem fogunk megismerni, olyan szerető anyáról, akivel soha
nem fogunk találkozni, olyan kedvességről, amit soha nem fogunk érezni, ez
az utolsó pohárköszöntő kettőnk között minden kétséget eloszlat: én most és
mindörökké a te fiad vagyok. – Gyűlölettel teli könnyek folytak végig Uther
arcán, miközben Lady Lunette légzése leállt. Azonban mielőtt elfátyolosodott
volna a tekintete, ellágyult és kitisztult, és valami olyan érzés sugárzott Uther
felé, amit a király még soha nem tapasztalt tőle. Lady Lunette szeme
büszkeségtől ragyogott.
A király hosszú perceken át sírt Lunette teste felett. Majd dühösen
letörölte a könnyeit, és felkiáltott.
– Beric! Beric!
Pár pillanat múlva Sir Beric és egy szolga rohant be a sátorba. Sir Beric
levegő után kapkodott, amikor megpillantotta a földön heverő Lady Lunette-
et.
– Felség!
Uther felállt és elfordult a holttesttől.
 – Elesett. Épp beszélgettünk, és egyszerűen csak összeesett. Meghalt.
Sir Beric csettintett a szolgának.
– Gyorsan, gyorsan! Vigyétek a gyógyítóhoz, talán még nem késő!
Uther megfogta Sir Beric karját.
– Hagyja csak, meghalt.
– De talán még…
Azonban Uther szorosabban markolta meg Beric felkarját.
– Meghalt.
Sir Beric összerezzent attól, amit Uther szemében látott.
– Igen, igen, uram. – Visszafordult a szolgához, aki karjaiba emelte Lady
Lunette-et. – Vigyétek a testét a sátrába, és várjátok további utasításaimat!
A rémült szolga bólintott, és kisietett a sátorból.
Beric remegő kézzel nyúlt egy borosserlegért, de Uther rátette a kezét.
– Talán egy kis vizet.
Sir Beric hirtelen megértette. Kiegyenesedett, és csak nehezen tudta
összeszedni magát. Szeme félelmet árult el.
Uther kiélvezte a pillanatot.
– Találkozót kell kérnünk Carden atyától. Meg kell vitatnunk a
megváltoztatott feltételeket.
– Igen, Felség – Sir Beric a szokásosnál is mélyebben hajolt meg, aztán
sietve távozott.
SZÁZHATVAN HORDÓ SÖR, NEGYVENÖT HORDÓ bor, több száz zsák
búzaliszt. Besóztuk a halakat és a húsokat, a lehető legjobban kiszárítjuk
azokat a gyümölcsöket, amelyeket lehet, és a források friss halat adnak, amíg
nem sikerül megmérgezniük őket. És elegendő vízimadár van a várárokban.
Sajnálatos módon a tűz elég nehéz helyzetbe hozott minket a faanyagot
illetően, nem tudunk mivel fűteni. Talán a tűzifa az, amire leginkább
szükségünk van – mondta Steuben, Lord Ector őrkapitánya. Magas volt,
kopasz és sovány, mint a deszka; hangja halk és biztató.
– Talán fel kell áldoznunk néhány faépületet a nemes célért – jegyezte
meg Arthur. A nagyterem asztala körül ott ült Nimue, Lord Ector, Morgan,
Arthur és Cora. Wroth felől a B’uluf-eset óta nem hallottak.
– Igen, bár azt, hogy kinek a faépülete fizesse meg ezt az árat, elég
bonyolult lesz eldönteni – jelentette ki Steuben.
– Mennyi időnk van… – kérdezte Nimue óvatosan – mennyi időnk van
még? Mielőtt…
– Éhen halunk? – fejezte be helyette Steuben.
– Igen – mondta Nimue.
Steuben megvakarta az állát.
– Nos, mielőtt maguk… – szünetet tartott – maguk újonnan érkezők
idejöttek, azt mondtam volna, hogy egy vagy két hónapra elegendő élelmünk
van, de tekintve mostani helyzetünket és azt, hogy a tündérnépek közül
egyesek mennyit esznek… nos, azt mondanám, hogy legfeljebb egy hét. Még
ha nincs is ostrom, egyszerűen túl sok éhes szájat kell jól lakatnunk.
– Egy hét – suttogta Nimue; megismételte, hogy legyen ideje felfogni a
hallottakat.
– Nem tehetünk mást: meg kell adnunk magunkat – mondta Lord Ector
keserűen.
– Adja meg magát, ha akarja! – mondta Nimue sötéten. – Mi viszont
harcolunk!
– Vagy mindannyian meghalunk – vágott vissza Lord Ector. – Egy vagy
két nap alatt a hadigépek a nyakunkon lesznek. Hadd lássuk, milyen merész
lesz, amikor égő szurkot küldenek át a falon!
– Királynőm!
Nimue a két faun íjászhoz fordult, akik a terem bejáratánál álltak.
– Igen?
– Egy lovas van a kapuknál. Azt mondja, Merlin a neve.

Percekkel később az íjászok bevezették Merlint a nagyterembe, ahol a

haragos Nimue a trónon ülve várta; egyik oldalán Morgan, másikon Arthur
állt.
– Nimue úrhölgy – Merlin röviden fejet hajtott. – Öröm, hogy újra
láthatlak.
– Önnek Nimue királynő, uram! Ő birtokolja a Hatalom Kardját! –
helyesbített Morgan.
– Ne ragaszkodjunk túlságosan a címünkhöz! – mondta Merlin. –
Máskülönben attól félek, hogy az a fegyver csupán tárgyalási alap lesz egy
sokkal nagyobb háborúban.
– Arthur, Morgan, hadd mutassam be nektek Merlint, a varázslót! – Nimue
hangja jegesen csengett. – Az apámat.
Arthur és Morgan döbbenten fordult Nimue felé.
 – A midet? – kérdezte Morgan.
Nimue nem törődött Morgannel, és gúnyosan így szólt Merlinhez:
– Nem ez volt a terved egész végig, Merlin? Hogy keress egy emberi
királyt, aki megforgathatja a Hatalom Kardját?
– Az volt a célom, hogy megsemmisítem ezt a kardot azért, hogy pontosan
ezt akadályozzam meg: a kisstílű harcokat az egyre nagyobb hatalom
birtoklásáért, az idők hajnalán kialakult és senkihez nem tartozó földterületek
elfoglalását és visszafoglalását.
– Szép szavak, de nem fedik tetteidet! – vádolta Nimue.
– Micsoda bolond lennék, ha letámadtalak volna Uther katonáival úgy,
ahogy azt állítod? Miért nem öltelek meg az úton? Minek ez a játék? Miért
osztottam volna meg veled legbensőbb gondolataimat, ha egyszerűen az volt
a célom, hogy eláruljalak? Gondolkozz, Nimue!
– A saját szememmel láttam őket! – kiáltotta Nimue.
– Ahogy én is – bizonyságaként annak, hogy mindkettőnknek vannak
ellenségei. Engem elárultak. És most Uther serege áll veled szemben, aki
szövetkezett a vörös paladinokkal. Szakadék szélén állunk. Fel kell
készülnünk arra, hogy vagy összefogunk és nehéz döntéseket hozunk, vagy
megkockáztatjuk, hogy saját fajtánk eltűnik a föld felszínéről.
– A saját fajtánk? – szúrta közbe Morgan. – Maga mióta ilyen nagy
barátja a tündérnépeknek?
Merlin néhány fenyegető lépést tett a trón felé.
– Hétszáz éve állok az emberek és a tündérnépek közötti szakadékban.
Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy megakadályozzam, hogy egymás
torkának essenek. Többet veszítettem, mint amennyit nyertem, és ezért a
küzdelemért drágán megfizettem a szívemben, az elmémben és a lelkemben.
Jobb lenne, ha kegyed ismerné saját múltját, mielőtt ilyen kérdéseket tesz fel!
– Morgan hűséges barátom – mondta Nimue, és kezét Morgan kezére
tette, kényszerítve a lányt, hogy maradjon csendben. – Folytasd! – mondta,
bár nem akarta elárulni a mardosó, szörnyűséges érzést a szívében, amely azt
sugallta, hogy fusson, meneküljön, szökjön meg minden elől.
– A kard fogva tart téged, Nimue. Tudom, hogy te is érzed. Én is éreztem.
Arra kényszerít, hogy gyilkolj. Hogy legyőzz mindenkit. De ez az út a feledés
felé vezet. A kardnak hatalma van, de válaszai nincsenek. A vezér ne csupán
bátor legyen, de bölcs is.
Amikor Merlin a kardról beszélt, Nimue gyomra összeszorult a dühtől.
Hogy merészeli? Saját magának akarja ellopni! Érezte, hogy a kard hatalma
úgy lökdösi, akár szellő a vitorlát. Táplálja a szenvedélyét. A dühét.
De visszakozott. Airimid Ujjai rövid időre megjelentek; a rejtőzők
ellenőrzik a kardot, gondolta Nimue.
– Mit javasolsz tehát, Merlin?
– Nemrégiben vittem egy ajándékot Cumber, a Jégkirály udvarába. Ez a
viking hadúr azt állítja, hogy ő a Pendragon-ház valódi, vér szerinti, jogos
örököse. Ez az ajándék sokat segít neki abban, hogy alátámassza állítását,
vagy legalábbis megtépázza Uther követelésének jogosságát. Abban
reménykedtem, hogy ezt soha nem kell megtennem. Ezek a dolgok
elkerülhetetlenül ártatlan férfiak, nők és gyermekek halálához vezetnek. Azt
sem akartam, hogy megsebezzem Uther Pendragont. Uthert azok árulták el,
akikben a legjobban bízott. Maradjunk ennyiben – mondta Merlin
szomorúan.
– És? – kérdezte Nimue.
– És mégis meg kellett tennem – folytatta Merlin. – Szóval talán
tárgyalásokba bocsátkozhatok az életedért.
Nimue összefonta kezét az ölében; váratlanul megindították a varázsló
szavai.
Azonban fejében egy zavarba ejtő gondolat született meg.
 – És mi lesz a tündérnépekkel?
Merlin szeme elsötétült.
– A Jégkirály menedéket ajánlott számodra az udvarában. Mint valamiféle
fogolynak. Nagyrészt vendégként fognak bánni veled, de attól még fogoly
leszel. A meghívás ennyiben ki is merül.
– Ugyan miféle meghívás ez? – kérdezte Morgan. – Azt akarja, hogy
Nimue fogoly legyen?
Nimue tiltakozni akart, de Merlin folytatta.
– Bátorítanálak, hogy csatlakozz hozzám, és gyere velem a Koldusok
Partja mentén; kérj kihallgatást a Jégkirálytól. Együtt előadhatjuk neki a
tündérnépek ügyét, és megpróbálhatjuk elérni, hogy meggondolja magát.
– És hagyjam a népemet sorsára az ostrom idején? – kérdezte Nimue
hitetlenkedve.
– Nem tudom, ki ültette ezeket a gondolatokat a fejedbe – mondta Merlin,
és jelentőségteljesen Morganre nézett –, hogy te vagy a fajod megmentője.
Lenore nem ezzel bízott meg. Azt parancsolta, hogy hozd el nekem a
Hatalom Kardját. Mindent megtettél, amit tudtál, de most észszerűen kell
gondolkoznod. Ha itt maradsz, meghalsz. A tündérnépek számára az egyetlen
remény az, ha előadod ügyüket a Jégkirálynak, és védelmüket kéred.
Nimue elképzelte, hogy milyen lenne, ha valaki másnak adná át a
felelősséget. Lekerülne a súly a válláról. Olyan lenne, mint egy álom.
Arthurhoz fordult.
– Te mit gondolsz?
– Elég kockázatos. A martalócok nem a könyörületükről híresek. De ha
Merlin utat mutat a Jégkirály számára a trónhoz, akkor talán megéri
megkockáztatni.
– Morgan? – kérdezte Nimue.
– Tudod, mi a válaszom. A kard ott van, ahol lennie kell. Nálad.
 Nimue érezte a kard melegét a hátán, érezte az ellenállását. Eszébe jutott a
forró szél, ahogy Harmatfalva égett, ahogy az istálló fái recsegtek-ropogtak
és a lovak rémülten menekültek. A Jégkirály ezt soha nem fogja érezni.
A tündérnépek és nehéz helyzetük az maradna, ami az emberi királyok
számára mindig is volt: kényszer, figyelemelterelő kellemetlenség.
Nincs emberi megmentő. Csak mi menthetjük meg magunkat.
– Sajnálom, hogy ekkora gondot vettél a nyakadba miattam, de képtelen
vagyok elhagyni őket – mondta Nimue.
– Könyörgök, gondold át a dolgot még ma éjszaka! Nincs más kiút!
Nimue felállt a trónról; szédült a kimerültségtől, és nyomasztották a nap
eseményei.
– Maradhatsz, ha akarsz. De a döntésem végleges.
Ezzel Nimue fogta a Hatalom Kardját, és elhagyta a termet.
EZ AZ ÉN HIBÁM – MONDTA NIMUE ARTHURNAK, ahogy lebámult a
toronyablakból a több ezer tábortűztől ragyogó látóhatárra.
Arthur leült mellé az ablakba.
– Mindannyiunk hibája. Ez volt a legjobb a számos rossz lehetőség közül.
Nimue szomorúan elmosolyodott.
– Távol kellett volna tartanod magad tőlem, amíg még lehetett.
– Még elmehetünk – Arthur megfogta Nimue kezét. – Csak te meg én.
Hajítsd át azt a nyavalyás kardot a falon, és fussunk! Odakint, a tengeren még
lehet esélyünk.
– Az nagyon jó lenne – mondta Nimue, és végigsimított Arthur ujjpercein.
De visszafordult az alattuk fekvő kisváros, Hamuváros, a puskacsőtüzek,
a mozgásban levő tömegek felé. – Nem az vagyok, akinek hisznek. Úgy
érzem, csaló vagyok. Biztosan azt gondolják vagy azt remélik, hogy tudom,
mit teszek. De nem tudom. Még önmagamat sem ismerem. Úgy érzem, egyre
kevésbé uralom az eseményeket. – Nimue a Hatalom Kardja felé pillantott,
ami az ágy mellett volt, egy szék támlájára vetve. – Talán az a legjobb, ha
holnap meghalok.
Arthur gyengéden megfogta a karját.
– Nem, az nem történhet meg!
– Akkor legalább nem változom valami borzalmas lénnyé – Nimue
hosszan nézte a kardot. – Nem fogod fel, mire képes ez a fegyver!
– Az csak egy kard, Nimue.
 – Több mint egy kard – mondta Nimue remegő hangon.
– A dühöd a sajátod. Mindent elvettek tőled. Az édesanyádat.
A barátaidat. A szeretteidet. Teljesen jogos a haragod, de ne hagyd, hogy…
Te Nimue vagy. Nem a megmentő. Nem a tündérnépek királynője. Az a kard
nem több, mint eszköz, amivel megvásárolhatod a szabadságodat.
– Ez a népem kardja – tiltakozott Nimue.
– Nem lesz néped, hacsak nem bocsátod tárgyalásra a kardot.
Odalent kiáltások vonták el a figyelmüket. Valami történt a kapuknál.
– Valaki itt van – mondta Arthur.
Pillanatokkal később Steuben jelent meg az ajtóban, kissé lihegve.
– Uther király egyik követe kér kihallgatást a tündérnépek királynőjétől –
mondta.
Nimue végiggondolta, amit Steuben mondott.
– Ezt a címet használta?
– Igen, milady – bólintott Steuben.

Sir Bericet bevezették a nagyterembe. Elgyötört arckifejezéssel állt egy

Pendragon szolga mellett, aki ura zászlóját tartotta. Nimue ott ült a trónon,
Arthur és Morgan két oldalán helyezkedett el, Merlin pedig az egyik meleget
adó kandalló mellett állt. Sir Beric látványosan nem vett tudomást a
varázslóról.
– Uther király üdvözletét küldi a tündérnépek királynőjének, és gratulál
nemrégiben elért katonai sikereihez. Világossá vált előtte, hogy ön veszélyes
hadvezér.
Nimuét teljesen meglepte ez a hozzáállás. Nem volt benne biztos, hogy jól
hallotta, amíg Morgan oldalba nem bökte.
– Köszönöm – dadogta Nimue, bár tudta, hogy képtelenségnek tűnik, amit
mond. Egyszer hallotta, hogy a királyok többes számban beszéltek magukról,
és eltűnődött, hogy vajon megpróbálja-e, majd inkább meggondolta magát,
nehogy belezavarodjon a mondanivalójába. – Nagyon kedves, hogy Uther
király… ezt… mondja – Nimue szünetet tartott – nekem.
Morgan felnyögött.
Sir Beric folytatta.
– Őfelsége szeretné békés úton rendezni a dolgokat, és felhatalmazott arra,
hogy vázoljam az ön megadásának feltételeit.
Nimue érezte, hogy a tarkója felforrósodik. Karcsú indák kúsztak fel az
arcára.
– A… a megadásomét?
– Önt körülvették, és ellenfelei többszörös túlerőben vannak. Mostanáig
Őfelsége elutasította az egyház kérését, miszerint egyesült seregként
ostromolják meg a várost, bár egy ilyen szövetség lehetősége még mindig
fennáll. Önnek egyszerűen nincs más választása. Fogadja el Őfelsége
feltételeit, máskülönben népével együtt megsemmisül.
Nimue mély levegőt vett, hogy uralkodjon magán.
– És mik ezek a feltételek?
Sir Beric összefonta hátratett karját.
– Tündérserege huszonnégy órán belül szolgáltassa be fegyvereit, és
hagyja el ezt a várost, amikor is ön átadja magát Őfelségének; önt
felségárulás vádjával bíróság elé viszik, és ha bűnösnek találják, élete végéig
a király tömlöcében marad. Ezt a könnyítést Őfelsége a Hatalom Kardjáért
cserébe ajánlja fel.
– Szabad javasolnom, hogy mit tegyen az ajánlatával? – morogta oldalról
Merlin.
– Nem, nem szabad! – kiáltott Nimue Merlinre.
Sir Beric Merlin irányába szimatolt.
– Biztosíthatom róla, hogy ez a lehető legnagylelkűbb ajánlat, amit kaphat,
asszonyom.
– És mi lesz a népemmel? – kérdezte Nimue. – Milyen biztosítékot ad a
király arra, hogy nem esik bántódásuk, ha elhagyják ezt a várost? Mivel az
egyetlen oka annak, hogy itt vagyunk, az, hogy el kellett hagyniuk
otthonaikat, csupán abban a ruhában, ami rajtuk volt, miután családtagjaikat
és barátaikat máglyára vetették!
Sir Beric zavartan toporgott.
– Őfelsége megígéri, hogy a Pendragon csapatok a tündérnépek egyetlen
tagját sem fogják bántalmazni.
– De mi a helyzet a vörös paladin csapatokkal, akik a király orra előtt
rendezték ezt a mészárlást úgy, hogy semmiféle megtorlás nem követte
tettüket? Vajon Uther király megállítja ezt az öldöklést? – kérdezte Nimue
egyre emeltebb hangon.
Sir Beric bosszankodva rázta meg a fejét.
– Őfelsége nem parancsol a vörös paladin csapatoknak.
– Akkor miféle király, ha képtelen megvédeni a saját népét?
– Ön nincs abban a helyzetben, hogy bármiféle követeléssel is előálljon.
Nimue előrántotta a kardot, amitől a terem kísérteties, kék fényben úszott.
– Ez itt a Hatalom Kardja. Azt mondják, hogy aki megforgatja ezt a
kardot, az lesz az egyetlen és igaz király. Ezt a kardot akkor kovácsolták,
amikor a világ még fiatal volt. Ha Uther király úgy gondolja, hogy érdemes
arra, hogy az övé legyen, akkor bizonyítsa be! Legyen az emberek és a
tündérnépek védelmezője egyaránt!
Sir Beric széttárta a karját.
– Attól tartok, csak arra jogosítottak fel, hogy ezt az ajánlatot megtegyem,
milady. Óhajt valami üzenetet küldeni Őfelségének?
Nimue szomorúan roskadt le a trónra.
– Mondja meg neki, hogy még mindig van idő, hogy olyan király legyen,
amilyet a népe megérdemel.
Sir Beric bólintott.
– Rendben van, milady – Megfordult, hogy elinduljon, majd habozott. –
Csak hogy tisztázzuk: ha Uther király biztosítaná az ön népe védelmét az
egyház csapataitól, akkor ön önként átadná neki önmagát és a kardot?
Morgan rémülten fordult Nimue felé.
Merlin előrelépett.
– Ne válaszolj!
– Igen.
GAWAIN KÉNYTELEN VOLT CSAK FELÜLETESEN lélegezni. Úgy
érezte, csak úgy védheti meg magát a perzselő fájdalomtól, ha visszatartja a
levegőt. Zsibbadt kezét a háta mögött a székhez kötözték, lábát pedig a szék
lábához. Csupán egy ágyékkötőt hagytak rajta, hogy szerszámaikkal alaposan
megdolgozzák testét. A vak ember kiszúrta a bal szemét; úgy érezte,
összeragad a szemhéja. Ép szemével megpróbált nem lenézni összeégett
bőrére. Megrezzent, amikor a sátor bejáratánál mozgást érzékelt; attól félt,
hogy visszatér a vak ember azzal a tekercsnyi szerszámmal. Azonban Gawain
egy sötét angyalt látott. Nem, ez nem angyal, döbbent rá. Ez a síró szerzetes.
– Ne félj, hamvasztó, nem harapok – mormolta Gawain feldagadt
ajkakkal.
A szerzetes belépett, de a fal mellett maradt.
Gawain testét legyűrte a fájdalom. Feje lecsuklott, és hosszú pillanatokig
nyögdécselt. Majd kapkodva kezdte szedni a levegőt.
A szerzetes leengedte csuklyáját. Jelekkel körülvett szeme felmérte a
kínzósátrat.
Amikor a fájdalom hulláma annyira elült, hogy Gawain újra tudott
lélegezni, félrehajtott fejjel nézett a síró szerzetesre.
– Azért jöttél, hogy végignézd, ahogy meghalok?
– Miért hallgattál? – kérdezte a szerzetes.
– Mikor? – Gawain gondolatait eltompította a kín.
– A sátorban. Amikor idehoztalak. Nyugodtan meg… – a szerzetes
szünetet tartott – megmondhattad volna nekik azt, amit tudsz rólam. Miért
nem mondtad meg?
Gawain nevetni próbált.
– Mert minden tündér testvér – Ép szemébe a fájdalom és a bánat könnyei
gyűltek. – Még az elveszítettek is.
A szerzetes odalépett hozzá.
– Ez a szenvedés megtisztít téged.
– Nem hiszel ebben. Tudod, hogy mindez csak hazugság, testvérem.
– Ne nevezz így! – figyelmeztette a szerzetes.
– Nézz magadra! – Gawain megpróbálta felemelni a fejét, hogy a
szerzetesre nézzen. – Teljesen kifordították az elmédet!
– A szenvedésen keresztül meglátod az igazság fényességét.
– Miért akarja a ti istenetek, hogy a kisgyermekek meghaljanak? Láttam,
ahogy a paladinok lovakkal vadászták le a gyerekeket. Őket miért?
– A gyerekekkel nincs dolgom. Nem is tudják, hogy mik ők.
– Te gyermekeket ölsz.
– Nem ölök gyermekeket! – mondta a szerzetes emeltebb hangon.
– Jól van, akkor szövetkezel azokkal, akik gyermekeket ölnek. Akik
ugyanezért az istenért teszik meg. És te hagyod, hogy megtörténjen. A síró
szemeddel végignézed. Úgyhogy te is bűnös vagy.
A szerzetes megrázta a fejét, és megfordult, hogy távozzon.
– Testvérem, te is tudsz harcolni! – könyörgött Gawain. – Még soha nem
láttam hozzád hasonló katonát! Szükségünk van rád! A népednek szüksége
van rád!
– Te nem vagy az én népem! – morogta a szerzetes.
– Akkor mondd meg nekik az igazat! – mondta Gawain, és a tábor felé
biccentett. – Mondd meg a vörös paladinjaidnak, ha ők a te néped, ha ők a te
családod, mondd meg nekik, hogy mi vagy, és lássuk, mit szólnak hozzá!
 Ahogy a sátorlapot félrehúzták, a síró szerzetes megfordult, mintha azon
aggódna, hogy meghallották őket.
Egy vörös paladin dugta be a fejét, és szólította meg a szerzetest.
– Carden atya látni óhajtja, uram.
A síró szerzetes bólintott. Visszafordult Gawainhez.
– Imádkozni fogok érted.
Gawain hangja komor volt.
– Én pedig érted.
Ezzel a síró szerzetes kisietett a sátorból.

Fürge megpillantotta a síró szerzetest, amint elindul lován a vörös paladinok

táborából, és rohanva követte őt a sűrű erdőbe, amely elválasztotta a
paladinokat a Pendragon tábortól.
Néhány kilométer után a síró szerzetes utolérte Carden atyát, Wicklow
apátot és egy húszfős, Trinity tagokból és vörös paladinokból álló csapatot –
éppen akkor érkeztek meg a sáros Pendragon táborba. A király katonái
inkább kíváncsian, mint harciasan méricskélték őket. Legtöbbjük csak
hallomásból ismerte a vörös paladinokat, főleg a síró szerzetest, aki gyilkos
pontossága miatt szinte legendaszámba ment. A Trinity tagjai halotti
maszkjaikkal szintén egzotikus teremtményeknek számítottak, és ahogy a
csoport elhaladt a tábortüzek mellett, pusmogás és oldalpillantások kísérték
útjukat.
Fürge elcsent egy elhajított Pendragon tunikát egy szekérről és felöltötte;
ide-oda cikázott a sátrak között, szemét esküdt ellenségén tartva.
Amikor a szerzetes és csapata elérte a király hatalmas sátrát, csak Carden
atya, Wicklow és a szerzetes léphetett be.
Fürge hosszú percekig várt egy félig összerakott ostromgép mögött.
Ahogy a Trinity őrök a királyi sátor nyílása felé szállingóztak, Fürge a sátor
oldala felé futott, és óvatosan felemelte a sátorlapot.
Meglátta a trón hátulját. Wicklow apát és Carden atya a királlyal szemben
állt, akit Fürge nem látott.
A síró szerzetes a háttérben maradt.
Fürge komoly feszültséget érzékelt a levegőben.
Wicklow apát beszélt.
– Mindannyian megfelelő befejezését szeretnénk látni a tündérnépek
felkelésének. Ön, Uther király, milyen befejezést képzel el?
– Olyat, hogy a Hatalom Kardja a kezünkben van – válaszolta Uther.
– Az Ördög Foga óriási hatalommal bíró, jelentőségteljes tündérereklye –
szólalt meg Carden atya, újra megerősítve tekintélyét –, ami után az egyház
régóta sóvárog. Ha elvennénk, a vereség porba sújtaná a tündérnépeket. Ha
saját magunk nyújtanánk be a kard iránti igényünket, természetesen a
legkevesebb az lenne, hogy ragaszkodnánk ahhoz, hogy a tündérboszorkány
hozza el nekünk, élve, hogy aztán példát statuálhassunk általa, és feleljen a
bűneiért a mindenható Isten előtt.
– Ha kezdettől fogva ön tárgyalt volna ez ügyben – válaszolt a király –,
akkor egy ilyen befejezés elfogadható lenne számunkra. Sajnos azonban ez a
tündérlány felhergelte a tömeget. Ha máglyán végzi, csak feltüzeljük őket.
Ezért úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk a tündérboszorkányt mint foglyunkat,
és addig tartjuk tömlöcünkben, amíg úgy nem érezzük, hogy a csőcselék
jelentősen lenyugodott. Csak akkor kezdhetünk tárgyalásokat arról, hogy
mikor adjuk át az egyháznak.
– Mégis menyi időről beszélünk? Hetekről? Hónapokról? Évekről? –
kérdezte Carden feldúltan.
Wicklow apát megnyugtatóan Carden karjára helyezte a kezét.
– És mi lesz a falakon belül maradt tündérnépekkel, Felség? Ezek gyilkos
lények, paladinok vére szárad a kezükön!
 – Hajókat bocsátunk a rendelkezésükre, hogy északra menjenek.
Telepedjenek le Dániában vagy Norvégiában, vagy felőlünk akár le is
pottyanhatnak a Föld pereméről! – mondta Uther.
Carden atya azonban reszketett a dühtől.
– Ezt úgy tekintik majd, hogy a tündérnépek győzelmet arattak az
egyházon. Elfogadhatatlan!
Wicklow apát összefonta ujjait leomló ruhaujja alatt, és a józan
nyugalommal tekintett körül.
– Osztom Carden atya aggodalmát, Felség, és elég jól ismerem Ábel pápa
véleményét is erről az ügyről, hogy azt feltételezzem, rendkívül megriasztaná
ez az engedékenység, melyet önök ilyen kicsapongó és démoni lények iránt
tanúsítanak.
– Elszomorít minket, ha felzaklatjuk az egyházat. Előbb is értesülhettek
volna szándékainkról, ha nem kezdenek el tárgyalni a régenskirálynével a
hátunk mögött. Ha az egyház tiltakozik, akkor a kényelmesen összeszedett
ötezer főnyi hadsereggel segítünk ezen a bajon.
– Ez felháborító! – kiáltotta Carden atya.

Fürgét a lábánál fogva hirtelen felemelték, és kivonszolták a sátorlap alól.

Fürge megpróbált megfordulni, és ekkor a Trinity őrök halotti maszkjaival
került szembe. Az egyik őr vasmarokkal fogta meg a nyakát, és a sátor
elejéhez kísérte, miközben Carden, Wicklow és a síró szerzetes dühödten
kisietett.
Carden ezt morogta Wicklow-nak:
– Mióta megérkezett, ön mást sem tett, csak aláásta ezt az ügyet és…
– Itt sem lennék, ha ön csírájában fojtja el ezt a felkelést! – vágott közbe
Wicklow. – Akkor nem csináltak volna bálványt ebből a tündérszukából! És
most nekem kell rendet tennem!
 Figyelmük Fürge felé fordult, aki rúgkapált és küzdött az őr szorításában.
A síró szerzetes felismerte.
– Ez meg mi? – kérdezte Carden az őrt.
– Elcsíptük, ahogy éppen a király sátrába próbált beosonni – mondta az őr
a halotti maszk mögött.
– Kiszúrom a szemedet, te… – Fürge minden általa ismert dühös, szörnyű
átkát a vörös paladinokra szórta.
Carden atya ajka felfelé görbült.
– Majd Salt testvér megvizsgálja. És mondják meg neki, hogy kezdje azzal
a mocskos kis nyelvével!
A vörös paladinok bólintottak, de a síró szerzetes előlépett.
– Ez csak egy kisfiú! – mondta Carden atyának.
Wicklow megállt, és a síró szerzetesre bámult.
Carden atya megrázta a fejét, megfordult és olyan erővel ütötte arcon a
szerzetest, hogy mindketten majdnem elestek. A szerzetes az arcához kapott,
miközben Carden lesimította a köpönyegét.
Wicklow a Trinity őreihez fordult.
– Nos? Mire várnak? Vigyék már el!
Az őrök engedelmeskedtek, és elvonszolták Fürgét a vörös paladinok
táborába.
Carden atya megfordult, és elkapta a szerzetes karját.
– Miért hozol ilyen kellemetlen helyzetbe? Miért?
A síró szerzetes lerázta az atya kezét, és elosont a sátrak labirintusába.
Az ezután következő pillanatban Wicklow néma parancsot adott két
Trinity őrnek. Azok bólintottak, és elindultak a síró szerzetes nyomában.

Amikor Carden atya visszatért a vörös paladinok táborába, belépett a sátrába,

és rádöbbent, hogy egy nő már van odabent. A nő háttal állt neki, hópárduc
köpönyege szétterült Carden szőnyegén. A nő megfordult, leengedte
csuklyáját, és hideg, kék, zölddel pettyezett szemével Cardenre bámult.
– Carden atya, Eydis vagyok, Cumber, a Pendragon-ház egyetlen és igaz
trónörökösének idősebb lánya. Úgy vélem, közösek az érdekeink, és közösek
az ellenségeink is.
NEM! – KIÁLTOTTA MORGAN, AMINT VÉGIGROHANT a nagyterem
folyosóján. Amikor belépett, Nimue, Merlin, Arthur, Lord Ector, Steuben,
Cora és a tündérnépek több vénje egy asztalnál gyűlt össze, hogy
kitárgyaljanak egy apró levelet, amit az imént hozott egy holló. – Igaz?
Tényleg igaz? – akarta tudni Morgan.
Nimue válasza az arcára volt írva. Szemében ott ült a vereség.
– Nem! – üvöltötte Morgan újra, és az asztalhoz rohant. – Nem adhatod
oda neki! Megölnek! Mindannyiunkat megölnek!
– Morgan… – kezdte Arthur.
– Fogd be a szádat! – mondta Morgan, és dühösen Arthur felé fordult. –
Most boldog vagy? Mit gondolsz, Uther majd lovaggá üt, te ostoba? Azt
hiszed, hogy a király kinevez a kiskedvencének? Fittyet hány rád! Neked
véged van, ahogy nekünk, többieknek is!
– És mi a te válaszod, Morgan? – vágott vissza Arthur. – Mi a zseniális
megoldásod? Ó, tudom már! Küzdjünk a gazemberek ellen! Küzdjünk
ellenük!
– Igen!
– Igen, hát ez zseniális! Te csak ennyit tudsz! Mert soha nem csinálsz
mást! – kiáltotta Arthur. – És eddig mire jutottál vele, húgocskám? Hm?
Semmire! Mindent felégetsz magad után, és továbbmész!
– Hogy merészeled? – üvöltötte Morgan.
– Hagyjátok abba! – csattant fel Nimue. Kissé ellágyulva Morganhez
fordult. – Ez egyedül az én döntésem. – Fölemelte a levelet. – Uther király
felajánlotta, hogy hajón észak felé indulhatunk.
Morgan a kezébe temette az arcát.
Nimue kezét barátnője vállára tette; nehezen tudta csak leküzdeni saját
érzéseit.
– Ez az egyetlen megoldás, Morgan. Az a sok élet – az egész város felé
intett – az én felelősségem. Nem akarlak elhagyni, de nem látok más
megoldást.
– Kilophatnánk téged innen, egy alagúton át megszöktethetnénk! – mondta
Morgan; érezhető volt, hogy összevissza kapkod kétségbeesésében. – Le
tudsz rohanni más kisvárosokat, sőt, nagyobb városokat is!
– És mi lesz itt? Mi történik ezekkel a gyerekekkel?
– Ha rájönnek, hogy eltűntél, többé nem érdekli őket ez a város. Elveszítik
érdeklődésüket Hamuváros iránt.
– Igazán? – kérdezte Nimue. – Én nem így tapasztaltam Carden atyánál.
Valami azt súgja, hogyha elmegyek, akkor rajtatok fogja kitölteni a dühét.
– Nem tudna tenni valamit? – fordult Morgan könnyes szemmel Merlin
felé.
Mivel Merlin nem felelt, Morgan nem tágított.
– Nem tudná madárrá varázsolni vagy elváltoztatni az arcát, hogy elrejtse?
Nem tud csinálni valamit? Bármit!
Nimue reménykedve fordult Merlinhez; kíváncsian várta válaszát. De
abban a pillanatban Merlin majdnem pontosan hétszáz évesnek látszott.
Szomorúan megrázta a fejét.
– Még ha hatalmamban is állna, Uther király követelése az, hogy Nimue a
foglya legyen. Sőt, Nimue elutasította a Jégkirály ajánlatát.
– Csak azért, mert a Jégkirály mit sem törődik a tündérnépekkel! –
emlékeztette Nimue. – Meg kell bizonyosodnom arról, hogy megvédik őket.
 Az asztalt csend és komorság ülte meg, ahogy Nimue a döntését
fontolgatta. Hangja alig volt több suttogásnál, amikor feltette Merlinnek a
kérdést.
– Hogyan fog lezajlani?
Merlin átgondolta, majd így válaszolt:
– Valakinek ki kell vezetnie a tündérnépeket Hamuvárosból. Ez lesz az
első, nagyon veszélyes feladat. Nem lehet tudni, mit szólnak majd ehhez a
vörös paladinok. Nem tudom elképzelni, hogy elégedettek lennének Uther
király ajánlatával. Egy katonának kell elvégeznie a feladatot.
Nimue megfogta Arthur kezét.
– Arthur?
– Nem. – A fiú hangja remegett. – Veled akarok maradni.
– Senki másra nem bízhatom rá az életüket. Kérlek! – könyörgött Nimue.
– Nem akarlak elhagyni! – erősködött Arthur. Majd lerántva szégyenéről a
leplet, hozzátette: – Nem akarok elmenekülni.
– Nem menekülsz el. A kettő nem ugyanaz. – Nimue a kezébe fogta
Arthur arcát. – Hallgass rám, Arthur! Ez a te utad a becsület felé.
– Mutass másik utat! – könyörgött Arthur halkan.
– Te vagy az, akinek végre kell hajtania.
Merlin így folytatta:
– Egy teljes napig tart az út a tengerig. Ha az összes tündér felszállt Uther
hajóira, Arthur küld egy hollót, hogy erről értesítsen téged. – Szünetet tartott.
– És ekkor adod meg magad, és adod át a Hatalom Kardját Uther királynak.
– És az hogyan történik majd?
Merlin bizonytalanul megvakarta a szakállát.
– Gondolom, Uther királyi követet küld. A kapukon kívül. A levélben az
áll, hogy semmilyen kíséret nem tarthat veled.
Morgan rémülten ingatta a fejét.
 Nimue latolgatta ezt az ijesztő gondolatot, de azért hozzátette: zöld lovag
– És Gawain. Vissza kell adniuk nekünk a zöld lovagot. Méghozzá élve.
Merlin nem tűnt túl reménykedőnek.
– Kérni kérhetjük. De ha ez a zöld lovag a vörös paladinok foglya,
a legrosszabbtól tartok.
– Ezek az én feltételeim – mondta Nimue közönyösen.
Merlin megismételte:
– Kérni kérhetjük.
– Megírod a választ? – kérdezte Nimue; fiatalnak és ostobának érezte
magát. – Nem akarom, hogy úgy érezzék a levélből, hogy… – Elhallgatott.
Merlin megértően bólintott.
– Megírom a levelet, miszerint elfogadod a király megmásított feltételeit.
Aztán elhozom neked jóváhagyásra.
Nimue elfordult az asztaltól, és szó nélkül hálóterme felé indult.

Egy órával később Nimue az ablaknál ülve kibámult a Pendragonok és a

vörös paladinok csillogó ikertáboraira. Az északi kapu felől távoli rikoltást
hallott, és amikor odafordult, egy fekete madár szállt el a falon járőröző
íjászok feje fölött. Pár pillanattal később kopogtattak az ajtaján.
– Igen?
Merlin lépett be.
– A hollót elküldtük Uthernek a válaszoddal.
– Láttam – mosolygott bátran Nimue.
Merlin sután álldogált az ajtóban.
– Akkor magadra is hagylak – mondta.
– Ne, kérlek! Maradj még!
Merlin becsukta az ajtót, és odalépett az ablakhoz, ahol Nimue ült.
– Biztosan nagyon ostobának tartasz – mondta Nimue.
 – Egyáltalán nem tartalak ostobának – Merlin csodálattal rázta meg a fejét.
– Te ízig-vérig maga vagy Lenore.
Nimue halványan elmosolyodott. Majd Merlin hozzátette:
– Persze, egy kis Merlin is van benned. Ha lehetek ilyen merész: ez
meglehetősen gyúlékony elegy.
Nimue felnevetett.
– Igen, sok mindent megmagyaráz.
Merlin elmosolyodott. Olyan ritkán mosolygott, hogy rögtön el is takarta a
száját a kezével.
– Egyvalamit mondhatok: az édesanyád nagyon büszke lenne a
döntéseidre. – Tétovázott, majd hozzátette: – Ahogy én is büszke vagyok.
Ez többet jelentett Nimue számára, mint gondolta; meglepték a könnyek,
amelyek végigfolytak az arcán. Gyorsan letörölte őket. Soha nem volt apja,
legalábbis valódi apja nem volt. És bár lénye egy része szerette volna
kiönteni a szívét Merlinnek, másik része félt az elutasítástól. – De magam
sem tudom, hogy mit teszek.
– A bátorságra épp így lehet rátalálni. Arrafelé van, amerre az ösvény a
legkevésbé egyenes. – Úgy tűnt, mintha Merlin mondani akart volna még
valamit, de aztán hallgatott.
– Mi az? – kérdezte meg végül Nimue.
– Sajnálom – mondta Merlin egyszerűen. – Sajnálom, hogy nem tudtam
megmenteni Lenore-t.
Nimue bólintott; elfogadta a bocsánatkérést.
– És tévedtem a karddal kapcsolatban – folytatta Merlin.
– Ezt hogy érted?
Merlin hirtelen megfordult; mintha derengeni kezdett volna valami
számára.
– Nem Uther vére záporozott a kastélyra, és nem is az enyém. És ki
merem jelenteni, hogy nem az eljövendő halált jelentette, hanem valami
nagy-nagy átalakulást. A farkasvér hullott a kastélyra.
– Ezt nem értem.
– Egész végig a kardot hajszoltam, azt gondoltam, hogy valahogy a kard
irányítja az eseményeket, de soha nem a kard volt az. Hanem te. A farkasvérű
boszorkány. – Merlin elszomorodott. – Segíthettem volna neked. Én…
– Most itt vagy.
– Előrelovagolok, és kihallgatást kérek Uther királytól. Megpróbálom
valahogy egyengetni az utadat. Kérlek, ne dédelgess hiú ábrándokat: az
utóbbi napokban a király egyszer már a fejemet akarta venni, és
cselekedeteim azóta csak arra szolgáltak, hogy még jobban felszítsák irántam
való gyűlöletét. Könnyen lehet, hogy mire megérkezel, én már halott vagyok.
Nimue végignézett Merlinen. A varázsló fáradt tekintete megpihent az
övében. Nimue nem látott a szemében sem számítást, sem játszmát, sem
manipulációt. Ez a Merlin nagyon is emberi Merlin volt. Ez a Merlin az apja
volt.
– Nem muszáj megtenned – mondta Nimue.
– De igen – válaszolta Merlin.
ARTHUR BELÖKTE A VÁROS DÉLI FALA mentén elhelyezkedő istálló
nyikorgó ajtaját. Visszafordult Nimuéhoz.
– Biztos vagy benne? – Nimue elsietett mellette. A levegőben megült a
trágyaszag, és nagyon sötét volt. Ideges lovak nyihogtak bokszaikban. Nimue
kinyújtotta fáklyáját, és ekkor egy agyaras lépett elő a sötétből; rájuk
vicsorgott, és megmutatta nekik éles agyarait.
Arthur kivonta a kardját, de Nimue csak egy helyben állt.
– Hol van Wroth?
Az agyaras elfintorodott, és halk morgás hallatszott az istálló végéből.
A fiatal agyaras állkapocs-szarvaival Arthur felé bökött, de végül hagyta,
hogy elhaladjanak. Ahogy a fáklya fényét végigvezette a szalmában kuporgó
vagy guggoló agyarasokon, Nimuénak eszébe jutott, hogy a faj különös
tulajdonsága, hogy kiválóan lát éjszaka is, és kedveli a teljes sötétséget.
Wroth egy szénabálában hevert, és egy maszlaggyökeret rágcsált. A néma és
sápadt B’uluf mellett feküdt, véres csonkjait a hóna alá dugta.
Mogwan felállt és előrelépett.
– Itt nem fogadják szívesen önöket.
– Ha a helyemben volnál, te mit tettél volna? – szólította meg Nimue
egyenesen Wroth-ot. – Ha tiéd a kard és az ég népe egyik tagja ellenszegül
neked?
Wroth odaszólt néhány szót, és legyintett.
Mogwan közönyös volt.
 – Soha nem fogjuk megtudni, azt mondja.
– Nincs szükségem a szeretetedre vagy a csodálatodra. Még a tiszteletedre
sem. Viszont szükségem van az erődre, hogy megvédjük a tündérnépeket a
távollétemben – mondta Nimue.
– Kardját és szabadságát Uther királynak adja – tette hozzá Arthur, és
hagyott időt, hogy Mogwan felfogja a hallottakat. – Feláldozza magát, hogy
mi, többiek életben maradjunk. Hogy az agyarasok megmaradjanak a
következő nemzedékig.
Mogwan arcán meglepetés villant át, tolmácsolni kezdett, de Wroth
válaszával elhallgattatta saját fiát.
– Az apám azt mondja, hogy nem magára vall az, hogy feladja –
tolmácsolt Mogwan.
– Nem adom fel. A tündérnépek így is elég sok mindenen mentek
keresztül. Nem teszem ki őket egy mészárlásnak. Ha az életemmel
megvásárolhatom a szabadságotokat, akkor van értelme megtenni.
Hátul valami mozgolódás támadt, és a széles mellkasú, vad Wroth hirtelen
belépett a fáklya fényébe. Mélyen ülő fekete szeme közelről vizslatta Nimuét.
Majd azt morogta:
Gof uch noch we’roch?
Mogwan elfojtott egy mosolyt.
Nimue kíváncsian összevonta a szemöldökét.
– Mit mondott?
– Azt mondja, hogy ön biztos benne, hogy nem csörgedezik agyarasvér az
ereiben?
Wroth elvigyorodott, amitől kivillant egy aranyfoga.
– Brach nor la jech.
Mogwan fordított:
– Maga keményebb nő, mint az apám első felesége. Az anyám.
 Wroth odamorgott valamit Arthurnak és mellbe lökte, amitől annak elállt a
lélegzete.
Mogwan így szólt Nimuéhoz:
– Apám azt mondja, hogy ha már megunta ezt a csirkelábú embervérűt,
maga lehet a harmadik felesége.
– Ne siessük el a dolgokat – mondta Nimue mosolyogva. Megfogta Wroth
kezét. – Azonban szükségem van bajnokokra. Szeretném, ha te és Arthur
vezetnétek el a tündérnépeket a Pendragon hajókig. Megteszed ezt nekem?
Wroth hatalmas kezébe fogta Nimuéét. Nimue érezte az agyaras
tenyerének melegségét és durva bőrét. Körme megkarcolta Nimue karját.
– Gr’uff. Bruk do’dam. – Majd ajka nagy nehezen megformálta azokat a
szavakat, melyeket Nimue is értett. – Mi hajnalban születtünk…
– Hogy alkonyatban járjunk – fejezte be Nimue, és kezét hálásan a
szívéhez érintette.

Szekerek, birkák, szamarak, igáslovak, kiabáló tündérgyerekek, kiskocsik,

egy tucat ökör, kiabáló faunok, zümmögő holdszárnyúak, síró csecsemők és
több száz menekülő tündér és embervérű rajzott Hamuváros főterén a nyugati
kapunál. Fél tucat, csaló ármányról szőtt pletyka miatt többször is majdnem
kitört a verekedés, és Arthur és Wroth minden határozottságára és
eltökéltségére szükség volt, hogy elkerüljék a katasztrófát. A tömeg nem volt
ostoba. A tündérnépek tudták, hogy védelem nélkül menetelnek a vörös
paladinok területére. Az idegek pattanásig feszültek.
Az érzelmek magasra hágtak a rácsos kapunál is, ahol Nimue és Morgan
kikísérte Merlint, hogy elbúcsúzzon tőlük. Nimue még soha nem látta a
varázslót ilyen merevnek és bizonytalannak.
– Várd a hollót! – mondta Nimuénak vagy huszadjára is. – Ellenőrizd,
hogy Arthur keze írása-e a levél!
 – Úgy lesz – biztosította róla Nimue.
– Kérd meg, hogy ugyanazt a levelet hagyja nálad, hogy összehasonlíthasd
őket. Uthernek megvannak a módszerei, hogy kiváló hamisítványt
készíttethessen.
– Arthur már megírta a két levelet – mondta Nimue.
– Jól van. – Merlin a szakállát húzogatta. – Ha úgy érzem, csapdába
csalnak, mindent meg fogok tenni, hogy figyelmeztesselek. De…
– Tudom, hogy így lesz – mosolygott Nimue.
Merlin még mondott volna valamit, de nem találta meg a megfelelő
szavakat. Helyette inkább csak bólintott, és fejét lehúzva átment a kapun,
majd felmászott frissen felnyergelt lovára. Jelentőségteljes pillantást vetett
Nimuéra, aztán megrántotta a kantárt, megfordult az ösvényen, majd a király
tábora felé vágtatott.
Nimue Morganhez fordult, aki láthatóan el akart búcsúzni tőle.
– Ne, még ne! – mondta Nimue; megfogta Morgan karját, és elvezette a
tömegtől, át néhány keskeny utcácskán, végig a bástyák mellett maradva.
– Mi történik itt? – kérdezte Morgan, ahogy Nimue egyik zegzugos
utcából a másikba vitte. De Nimue csak akkor válaszolt, amikor
megpillantottak két, föléjük hajló épület között egy sötét sarokban egy
szakállas faunt, aki szekerén ült, és a fogát piszkálta egy szalmaszállal. – Hol
a kilencedik pokolban vagyunk? – kérdezte Morgan végül, és kiszabadította a
karját Nimue szorításából.
Nimue a faun felé intett.
– Morgan, ez itt Prosper. – Bólintott Prosper felé, aki leugrott a szekérről,
és félrelökte a járművet. A szekér alatt egy üres zsák volt. Nimue félrehúzta a
zsákot, és alatta egy alagút vált láthatóvá a talajban. Morgan kíváncsian
lehajolt. Egy sötét bőrű földtúró bukkant ki a nyílásból, és különös nyelvén
valamit mondott.
 – Egek! – ugrott hátra Morgan. Prosper felnevetett.
– És ő pedig – folytatta Nimue, és a földtúróra mutatott –, azt hiszem,
legjobb tudásom szerint kiejtve a nevét, Effie.
Morgan ragyogó arccal fordult meg.
– Megszöksz!
Nimue megrázta a fejét.
– Nem, kedvesem. – Majd levette a Hatalom Kardját a hátáról. – Te
szöksz meg.
A NÉPSZERŰ HAMUVÁROS-BELI FOGADÓ NEVE Vörös Szem
Magányos Lova volt, de Nimue úgy döntött, hogy kinevezi saját
nagytermének, hogy közelebbről szemmel tarthassa a tündérnépek
kivonulásának előkészületeit. Az ide belépő Arthur izzadt volt és piszkos;
meglepte, hogy szinte egyedül találja Nimuét, eltekintve a zaklatott
szolgálótól, Ingridtől, aki a néhai Vörös Szem ükunokája volt. Ez a
mosolytalan asszony röviden bólintott Arthur felé, aki közelebb húzott egy
széket Nimuéhoz.
– Milyen csend van itt – jegyezte meg Arthur.
– Nem akkora csend, mint abban a rettenetes erődben – mondta Nimue
egy borosserlegből kortyolva. Majd hozzátette: – A vének mind saját
népeikkel vannak. – Kortyolt még egyet.
Nimue önfeláldozásának rettenete újabb és újabb hullámokban tört
Arthurra.
– Ugye nem…
– Hagyd abba! – vágott közbe Nimue. – De igen. – Felnevetett, és
megpróbálta visszafojtani a könnyeit. – Hidd el, hogy nagyon szeretnék veled
menni!
Arthur a mellkasához húzta Nimue fejét. Ajkát a lány füléhez nyomta.
– Ne kényszeríts, hogy megtegyem!
Nimue saját arcához húzta Arthur arcát. Ajkuk összeért.
 – Sajnálod, hogy visszajöttél?
– Elég a sajnálatból. Te nem vagy a királynőm. Nem parancsolsz nekem.
Te a barátom vagy. – Ujjhegyével letörölte Nimue könnyeit.
– Van egy titkom – árulta el Nimue. – Még soha nem ültem hajón. Mindig
is álmodoztam róla. Hogy milyen lehet az óceánon lenni. Egy olyan helyen,
aminek soha sincsen vége. Milyen lehet hajózni addig a pontig, ahol a tenger
találkozik az égbolttal. Milyen lehet egyetlen pont lenni abban a
nyugalomban.
– Ez nem éppen ég népéhez illő gondolkodás – ugratta Arthur.
– Elárulom a fajtámat – ismerte be Nimue. Majd csettintett az ujjaival. –
Pár nappal lekéstem a hajómat. Aznap kellett volna indulnia, amikor
megismertük egymást.
– Akkor ennek így kellett lennie. Csak gondolj bele, hogy mennyi minden
jóról maradtál volna le! – mondta Arthur.
Nimue kezébe temette arcát, és komoran felnevetett. Arthur után nyúlt, aki
az ölébe vette és hosszú percekig csak némán ölelte. Nimue még egyszer,
utoljára, hosszan megcsókolta, majd lassan felállt. Kezét nyújtotta a fiúnak,
aki elfogadta, Nimue pedig kivezette a fogadóból.
A tündérnépek lármás zűrzavara elcsendesedett, és a tömeg szétvált,
ahogy Nimue és Arthur kézen fogva elindult a tömegen át. Akik megértették
Nimue áldozatának nagyságát, utánanyúltak, megérintették a karját, a vállát,
míg a gyerekek megpróbáltak mellette menni és megfogni a kezét. Mások
fejet hajtottak vagy anyanyelvükön imákat mormoltak. Nimue mindenkire
rámosolygott. Nem engedhette meg magának azt, hogy lássák a félelmét.
 Amikor elérték a tömeg elejét, Nimue Arthurhoz fordult, és hosszan
megcsókolta. Megérintette az arcát, a szemét, nedves szemöldökét, a nyakát
és a füle fölött összeállt, izzadt tincseit; megpróbált emlékezetébe vésni
minden egyes részletet. Amikor lassan elhúzódott tőle, a fiú a homlokához
emelte a kezét, mintha tisztelegne, és felült Egyiptom hátára. Az állat hosszú
nyaka Nimue felé fordult, a lány pedig orron csókolta a lovat, és
megvakargatta.
Hatalmas üvöltés hallatszott, és Wroth jelent meg egy mellékútról az
óriási vaddisznó hátán; az agyaras harcosokat vezette. A tömeg bölcsen
szétnyílt a rémisztő vadállat előtt, amelyik dühödten ráncigálta kantárszárát.
Wroth odalovagolt Arthur mellé, és bólintott Nimue felé.
– Budach ner lom sut! Vech dura m’shet!
A lovon ülő Mogwan tolmácsolt:
– Ha azok az átkozott paladinok meg mernek támadni, az biztos, hogy
csúnyán megfizetnek érte!
– Nem kétlem – mondta Nimue, és megérintette a szívét; Wroth szintén a
saját szívéhez emelte a kezét.
Nimue még egyszer, utoljára megszorította Arthur kezét, majd hátralépett,
és bólintott a kapunál álló faunoknak. A csapórács acélja nagy nyögések
közepette felemelkedett, és a menet elindult. Nimue nézte őket, néhányuknak
integetett, másoknak bólintott, minden arcot megjegyzett, amennyire csak
tudott, miközben elhaladtak Hamuváros kapui alatt, és kiértek a Király
Útjára. Nimue szíve végtelenül elnehezült. Saját sorsa nagyon távolinak tűnt.
Csak a tündérnépek bizalommal teli tekintete járt az eszében, és az, hogy
lehet, hogy égő keresztekhez vezeti őket.
Nimue csak akkor érezte meg döntésének horderejét és hatását, amikor az
utolsó szekér is áthaladt a kapuk alatt, és a csapórácsot nagy lánccsörömpölés
közepette újra leengedték. Mit tettem? Halálra ítéltem őket! Hogy juthatott
idáig? Hogy lehet, hogy úgy érzi, hogy egész fajának ő az édesanyja?
A fajtája soha nem fogadta el őt, mindig is kizárták maguk közül, elítélték a
hegei és a rejtőzőkkel meglévő, irányíthatatlan kapcsolata miatt. Nem
vagyunk tökéletesek, tűnődött Nimue. Akárcsak B’uluf és Harmatfalva
falujának vénjei, a tündérnépek képesek voltak gyűlöletet szítani az egyes
népek között, és ősi vitákat fellobbantani. Az embervérűekhez hasonlóan ők
is féltek attól, amit nem értettek meg. Mégis ők voltak a kivételek. Nimuénak
eszébe jutott a fáklyafény, amely végigömlött azokon a csodálatos és
egyedülálló arcokon ott, a barlangban töltött első éjszakán, Morgannal és
Arthurral. A rejtőzők szépsége és alkotókészsége azon az éjjelen teljes
valójában mutatkozott meg. Ezek a fajok a föld szívveréséhez idomultak,
a termőföldjükhöz, az állatokhoz, amikkel ezeken a földeken osztoztak;
kíváncsi arcuk egyszerre volt tükör és ablak ezekre a világokra. Ahol Carden
atya szörnyetegeket látott, Nimue olyan családokat, melyek mély és
maradandó kapcsolatot ápoltak a rejtőzőkkel és a régi istenekkel – saját
táncaik, varázslataik, nyelvük, mesterségeik és történeteik segítségével.
A vörös paladinok máglyára akarták vetni a faunokat, a holdszárnyúakat, az
agyarasokat és az ég népét; el akarták tüzelni ezt a sokféle színt és anyagot,
addig, amíg minden olyan szürke nem lesz, mint Harmatfalva hamvai. Nimue
képtelen lenne elviselni egy ekkora tragédiát.
Ha meghalok, még mindig megéri, gondolta. Megéri megvédeni őket.
Száműzöttből lett királynő.
Visszapillantott a térre, ahol az elvándorlók lábai összevissza taposták a
sarat, és csak emberi arcokat látott, akik izgatottan, félelemmel,
kíváncsisággal és undorral néztek vissza rá. Lord Ector grimasszal válaszolt,
majd visszafordította lovát a kastélya felé; a kastélya felé, amely hamarosan
újra az övé lesz.

A karaván az első két kilométert különös csendben tette meg. Arthur egyetlen
madárhangot sem hallott, egyetlen légy sem zümmögött a bokrok között.
Minden hideg volt és néma. Úgy tűnt, még az éles és állandó Minótaurosz
szelek is elcsendesedtek arra az időre, amíg a karaván elhaladt. Arthur csupán
a kerekek lassú morajlását, a patkók csattogását, a csizmák surrogását és
Wroth vaddisznójának egyenletes csörtetését hallotta maga mögött. Előttük
az emelkedő domb és a csupasz fák voltak.
Az első gondot egy vörös paladin ellenőrzőpont okozta. Öt tonzúrás
szerzetes állt egy vatikáni zászló mellett, vállukon láncos buzogány és bárd;
gyilkos tekintettel figyelték közeledésüket.
– Nyugalom, Wroth! – suttogta Arthur, mert tudta, hogy az agyarasok
csupán büszke vezetőjük jelére várnak. Azt is tudta, hogy milyen nehezére
esik Wrothnak elkerülni egy verekedést. Wroth azonban hallgatott… ami
még jobban aggasztotta Arthurt.
Ahogy a karaván százméteres közelségbe került, elkezdődött a
gúnyolódás. A paladinok különféle névvel illették az egyes népeket: visítók,
csótányok, vadsertések, vércsőrűek. Válogatott gúnyneveket vágtak a
fejükhöz, megpróbálták belevonni a harcosokat egy olyan konfliktusba,
amely ürügy lehet a nyílt támadásra.
Wroth továbbra is az utat figyelte, de ahogy elhaladtak az ellenőrzőpont
mellett, gyorsaságra biztatta a vaddisznót, amely úgy felvisított, hogy
belerázkódtak a Minótaurosz-hegység sziklái, és a vörös paladinok rémülten
menekültek az erdő mélyére. Arthur visszavágástól félt, de többé nem látta a
szerzeteseket. Wrothra vigyorgott, aki elégedetten felpöffent. Azonban a
kellemes érzés rövid életű volt, mert a következő kilométer után megérkeztek
a vörös paladinok táborának szívébe.
Fél kilométerrel Arthur mögött Írisz testvér elkezdett lemaradozni, hogy a
karaván végébe kerülhessen. Egyetlen csoporthoz sem tartozott. Senki nem
hívta a saját népébe. Különösebben senkinek sem kellett. Napokon át
játszotta a csavargót a népek között, úgyhogy senkit sem érdekelt, amikor
egyedül elindult. Miközben a tekintetek az előttük levő utat pásztázták, Írisz
elbújt a magas fűben, és elosont egy nedves tópartra. Elővett egy lopott
hosszúíjat zsákvászon ruhája alól, ujjai közé nyilat tett, és bevetette magát az
erdőbe; visszafelé kanyarodott, Hamuváros felé.
A karaván elején Arthur látta, hogy lándzsákat gyújtottak meg, és
szimmetrikus sorokban a földbe állították őket az út mentén. Több száz
paladin lovas töltötte ki az erdő fái közötti területet – minden oldalról
körbevették őket. Ez nagyon rossz jel volt. Arthur szíve elnehezült. Soha nem
élnek túl egy szemtől szembeni támadást. Arthur eltökélte, hogy annyi
paladint visz magával a halálba, amennyit csak tud, de úgy érezte,
a reménytelenség bekúszik csontjaiba. Megsajdult a szíve a gondolatra, hogy
többé nem látja viszont Nimuét. A vadkan torkából morgás tört fel; az állat
érezte az őket körülvevő fenyegetettséget. Arthur keze a kardgombjára
tévedt.
– Menjetek tovább! – kiáltotta hátrafelé a karavánnak; érezte a növekvő
rémületet.
Wroth megragadta harci bárdját.
– Ne, Wroth! – suttogta Arthur.
A paladinok lovai idegesek lettek az erdőben. Arthur látta, hogy farkuk
ide-oda jár, fejüket pedig kapkodják. Csak egyetlen szikra kellett. Valaki
megparancsolta a paladinoknak, hogy várakozzanak, de Arthur érezte, hogy
ez a várakozás igencsak feszült. Ürügyet keresnek a támadásra, és a legkisebb
provokációra ugranak.
Az előttük levő út felől nyihogás keltette fel Arthur figyelmét. Újabb sor
lovas közeledett északról, hogy szemtől szembe találkozzanak velük.
Vége, gondolta Arthur.
– Ők nem – mondta Wroth, törve a brit nyelvet.
Igazat szólt. A közeledő lovasok a Pendragon-ház zászlóját vitték.
Ezt nem hiszem el!
A karaván haladt tovább, és a lovasok körbevették őket, válaszfalat
alkotva mindkét oldalon az erdőben levő vörös paladinok és a tündérnépek
karavánja között.
Arthur úgy érezte, mindjárt sírva fakad, ahogy a király egyik katonája
bólintott felé, ő pedig viszonozta. Nagyot nyelt, hogy szűnjön a gombóc a
torkában. A benne morajló félelem kirobbanó megkönnyebbüléssé változott,
ahogy a tündércsaládok rádöbbentek, hogy a király emberei megvédik őket a
vörös paladinoktól. Volt, aki éljenzett, mások sírtak, egyesek pedig
megragadták az alkalmat, hogy elátkozzák kínzóikat. Ahogy a karaván
továbbhaladt, a lovasok megfordultak és mellettük lovagoltak tovább.
Uther király betartotta ígéretét.
Nem lett volna szabad otthagynom. Ezt én erőszakoltam ki.
Kierőszakoltam, hogy odaadja a kardot Pendragonnak. Arthur végignézett a
hálás családok tömegén, akiknek olyan kevésszer volt okuk ünneplésre az
utóbbi néhány hónapban. Ez győzelem volt. Arthurnak igaza volt.
A tündérnépek életben maradnak, és mindez egy emberkirálynak volt
köszönhető. Mégis túl nagy volt érte az ár. Egy dolog a kardot áruba
bocsátani. De Nimuét… őt nem. Vissza kellene mennem. A tündérnépek nem
voltak biztonságban, még nem, addig nem, amíg fel nem szállnak azokra a
hajóra. Megígérte Nimuénak. De újra és újra ugyanaz játszódott le a fejében.
Nimue megérkezik Uther táborába. Megragadják. Elveszik a kardot. Nimuét
elviszik Carden atyához és a vörös paladinokhoz. És aztán? A gondolattól
hányingere lett. Farkasukat odavetették az oroszlánok elé.
Az út többi része különös, keserédes álom volt. A tündérnépek emelkedett
hangulatban voltak, sőt, szinte diadalmámor söpört végig rajtuk. Nem
törődtek azzal, hogy nem tudják, milyen jövő vár rájuk, szinte fürdőztek a
jelen békéjében és kegyelmében, ahogy a karaván tovább vándorolt az
alacsonyan fekvő területek felé. Ahogy közeledtek az óceánhoz, a levegő
párával telt meg. A homokkő sziklák élesen csipkézett, vad, partmenti szelek
által évszázadok alatt kialakult, különös alakzatai váltakoztak egymással; az
erdő fokozatosan eltűnt, helyét hullámzó vadfű vette át.
Arthur és Wroth a szirt széléig lovagolt. Leszálltak lovukról és nézték,
ahogy a zöldvizű tenger tajtékos habokat vet a Koldusok Partján. Súlyos,
fehér köd telepedett a tájra – csak a sziklás part és a legközelebbi hullámok
látszottak. Szemük a láthatárt kémlelte élet nyoma után, de csak a sirályokat
hallották. Komor csend telepedett a tündérnépekre; várakozásuk félelemmé
változott.
Egy árbóc vált ki a ködből, melyet a Pendragon-ház három koronájával
díszített vitorlája követett. Örömujjongás tört ki a tündérnépekből, és a
pillanat még Arthurt is meghatotta. Wroth megölelte Arthurt, szinte
megfojtotta boldogságában; a sziklák mentén a tündérnépek tagjai ölelkeztek,
gyerekek mutogattak és kiáltoztak, az anyák és apák pedig hálásan és
megkönnyebbülten zokogtak.
Ahogy Arthur letörölte könnyeit, csak Nimue járt az eszében.
KÉT PENDRAGON SZOLGA KÍSÉRTE MERLINT Uther király sátrába.
Odalökték a trón elé. Sir Beric hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy felállt a
pergamenekkel teli asztal mellől, hogy odalépjen a királyhoz.
– Belovagolt a táborba, és megadta magát, Felség – magyarázta az idősebb
szolga.
Ahogy Merlin lesimította ruhaujját, a király hüllőszerű nyugalommal
szemlélte.
– Üdv, Uther – mondta Merlin egy bólintással.
Uther hidegen elmosolyodott.
– Megszabadultál a külsőségektől, igaz?
– Mik a szándékaid a tündérlánnyal? – kérdezte Merlin; egyenesen a
közepébe vágott.
– A boszorkány követeként jöttél? Azt hittük, a Jégkirályt szolgálod.
Igazán, Merlin, óvatosabbnak kellene lenned, máskülönben még rád sütik a
„kóbor varázsló” címet. – Uther csak nehezen tudta türtőztetni magát. – Az a
merészség, hogy idejöttél, a létező leghitványabb sértés! Azt hiszed, olyan
heréltek vagyunk, hogy ideállhatsz elénk az elkövetett bűneid után, és életben
maradsz?
– Már nem akarok életben maradni, Uther. Csak így alakult – jelentette ki
Merlin.
– Ó, akkor majd próbára tesszük ezt a kijelentésedet.
– Azt hittem, jobb hangulatban leszel, tekintve, hogy királyi működésed
legnagyobb győzelmének előestéjén vagyunk. Megakadályoztad a
tündérnépek további mészárlását, leigáztad az egyházat, tartós, de igazságos
békét kötöttél a tündérlázadás vezetőjével és minden az irányú
próbálkozásom ellenére, hogy megsemmisítsem, a Hatalom Kardja csupán
egy karnyújtásnyira van tőled.
Uther szeme megrezzent.
– Esküszünk, Merlin, ha te akarod learatni ezért az egészért a dicsőséget,
akkor itt és most, a szőnyegen felnégyeltetünk!
– Egyáltalán nem. A győzelem csakis a tiéd. Végül is Beric egy
krumpliszsákból sem tudta volna kiegyezkedni magát, úgyhogy mondhatjuk
azt, hogy fél lábon kellett elérned az egészet.
– Hát persze! – jött Beric méltatlankodó válasza.
Uther akaratlanul is elmosolyodott. Mindig élvezte, amikor Merlin
piszkálta Sir Bericet. Azonban mosolyából vicsorgás lett.
– Viszont tőled eltérően Beric hűséges hozzánk. Miközben te, bár
barátságot színleltél, elvágtattál az ellenség táborába, és magad vitted el a
tőrt, amellyel lekaszabolhatják ezt a birodalmat!
– Hol van az édesanyád? – kérdezte Merlin; Uther gyilkos dühe ellenére is
dacos volt.
– Halott – vágta oda Uther.
Merlin gyorsan átlátott a szitán.
– Őszinte részvétem – mondta.
– Ne szomorkodj túl sokáig! Hamarosan csatlakozol hozzá, és együtt
áskálódhattok az örökkévalóságig a kilencedik pokolban!
– Az a bába az anyád bűne volt, Uther, nem a tiéd. És bármennyire is
harcolsz ellene, az igazság fénye mindig felperzseli a hazugságok árnyékát.
Bárhogy is legyen, végre a magad ura vagy. Ha azt akarod, hogy az egyetlen
és igaz királynak ismerjenek el, akkor itt az alkalom, hogy végre kiérdemeld.
Felőlem akár le is üttetheted holnap a fejemet, de fejezzük be ezt a kardügyet
még a mai napon. Úgyhogy ismét felteszem a kérdést: mik a szándékaid a
tündérlánnyal?
– Már megmondtuk – válaszolta Uther.
– És megbízol Carden atyában?
– Annyira, amennyire benned – vágott vissza Uther.
– Akkor megtetted az előkészületeket arra az esetre, ha Carden elárulna,
ugye? A farkasvérű boszorkány csak egy lépésnyire van tőle. Hidd el, az atya
nem azért jött el ilyen messzire, hogy most meghunyászkodjon előtted;
biztos, hogy forral valamit! – figyelmeztette a királyt Merlin.
– Hogy merészelsz így kikérdezni minket számos csalásod után?
Arcátlanságodnak nincs párja! Őrök, tartsátok szemmel Merlint, amíg a
farkasvérű boszorkány megérkezik! Amint nálunk van a kard, öljétek meg!
Az őrök durván megragadták Merlint a hóna alatt, és kivezették a királyi
sátorból.

Nimue a szobájában ült és a tányérján fekvő angolnás pitét bámulta,

miközben gyomra korgását hallgatta. Nem volt étvágya. A többórás
várakozás, hogy hírt halljon a karavánról, gyötrő aggodalommal töltötte el.
Lord Ector felesége, Lady Marion vállalta magára a feladatot, hogy ügyel
arra, hogy Nimue megfelelően étkezzen.
Odalépett Nimue fölé, és elvette előle a pitét.
– Érkezik egy kis finom gyöngytyúk mandulás sodóval.
– Nem, köszönöm – tiltakozott Nimue.
Azonban Lady Marion leült mellé, és felemelte a kezét, jelezve, hogy ez
nem az ő hatásköre.
– Amíg én itt vagyok, addig maga nem fog meghalni. Túlságosan sápadt,
kedvesem.
 – Hálás vagyok vendégszeretetéért, Lady Marion. Különösen, hogy… –
Nimue hangja elhalt.
– Hogy maga elbitorolta Lord Ector trónját? – fejezte be Marion.
Nimue lágyan elmosolyodott.
– Nos, igen.
Lady Marion elgondolkodott.
– Miért ne ülhetne egy nő a trónra?
Nimue remegő kézzel nyúlt a boráért.
Marion őszinte együttérzéssel nézett rá.
– Amit a népéért tett, az nagyon bátor dolog volt.
Nimue már majdnem megszólalt, amikor távoli károgás hallatszott a
folyosón. Nimue hirtelen felpattant.
– Csak nem holló? – Rohanni kezdett, Lady Marion jócskán lemaradt
mögötte. Nimue őrjöngve kereste a madarat. – Hahó! – Befordult egy sarkon,
ahol szembejött vele a lépcsőn Steuben, kezében egy levéllel.
– Megjött a madár, asszonyom – mondta Steuben, és átadta az üzenetet.
Nimue kibontotta a kis pergament. Hangosan felolvasta.
– A hajók itt vannak. Most szállunk fel. A király állta a szavát.
A tündérnép elhajózik addig a pontig, ahol a tenger találkozik az égbolttal.
Hála neked, szerelmem. Giuseppe Fuzzini Fuzzini. – Nimue elejtette a
levelet, és kezét a szájához kapta; alig tudta visszafojtani könnyeit. –
Biztonságban vannak! – mondta.
– Ez nagy örömmel tölt el, asszonyom – mondta Steuben, és kezét Nimue
vállára tette.
A VASROSTÉLY NAGY ZAJJAL EMELKEDETT felfelé, míg végül a
helyére kattant a kapu tetején. Nimue megnógatta lovát, és áthaladt
Hamuváros északi fala alatt, majd ráfordult a Király Útjára. Egyedül volt.
Hűvös szél suhogtatta végig a magas füvet, a fák lombjain megrezzentek és
libegni kezdtek az utolsó, narancsszínű levelek. Az erdős vidék zsongott az
élettől. Nimue meghallotta a rigók halk csipogását és a feketerigók egyre
elvékonyodó füttyentését. A gyomrát összeszorító rettegés, az utóbbi napok
és hetek mardosó aggodalma lassan eltűnt, és helyébe különös békesség
lépett. Úgy érezte, a rejtőzők most nagyon közel vannak hozzá. Ne félj!
Emlékezett az őzre a Vaserdőben. A halál nem a vég. Nimue nem ezt az életet
képzelte el magának. Olyan gyors volt. Olyan erőszakos. És mégis olyan
teljes. Természetesen szeretett volna még mást is: először is viszontlátni
Arthurt. Megfejteni a fiú titkait. Aludni a karjaiban. Utazni a tengeren és
együtt felfedezni a világot. Egy napon családot alapítani. Nimue borzongva
nagy levegőt vett, de leküzdötte könnyeit. Hálás volt mindazért, amit átélt.
A többit csak a rejtőzők tudhatják. Mi hajnalban születtünk… hogy
alkonyatban járjunk.
Nyugalmát közelgő lovasok hangjai zavarták meg. Nimue kénytelen volt
visszatérni a jelenbe, és jeges félelem futott végig a gerincén. Egy tucat állig
felfegyverzett férfi jelent meg az erdei úton, a háromkoronájú zászló
kíséretében. Ahogy Nimue közeledett feléjük, ügetésre fogták lovaikat;
acélbarikádot alkottak előtte. Az egyik felfegyverzett lovas felemelte
sisakrostélyát. A mögötte felbukkanó szempár pillantása hideg volt, a bőr
himlőhelyes, a fekete bajusz szépen nyírt.
– Maga a farkasvérű boszorkány? – kérdezte a férfi.
– Én vagyok.
– Sir Royce vagyok, a király személyi testőrségének tagja. Magánál van a
kard?
Nimue kényszerítette magát, hogy egyenesen Sir Royce szemébe nézzen.
– Nincsen.
A katonák erre összenéztek. Sir Royce összevonta szemöldökét.
– Ez valami tréfa, asszonyom? A király állta az önnek adott szavát. Ön
talán becsapta Őfelségét?
– A kard itt van a közelben. De nekem is vannak követeléseim. – Nimue
gyűlölte, hogy remeg a hangja.
Sir Royce arca eltorzult a dühtől.
– Ravasz kis szuka vagy te, mi? Hol van az a kard?
– Kihallgatást kérek Uther királytól. Csak neki mondom meg, hogy hol
van.
Sir Royce kesztyűs kezében forgatta lovának kantárját. Nimue feltételezte,
hogy a férfi azt képzeli, hogy az ő nyakát szorongatja.
– Ennek rossz vége lesz, lányom! – figyelmeztette. – Menj előre! – Ezzel
megfordította a lovát. A katonák körbevették Nimuét, és belovagoltak a
Pendragon táborba.

Nimue látta, hogy a fekete-arany színű sátrak óceánja végighúzódik egy

hatalmas síkságon, és a sátrak még az alacsony domboldalon is felbukkantak
itt-ott. Még soha nem érezte magát ilyen aprónak és jelentéktelennek, ahogy
elhaladt a sáros arcú, haragos tekintetű katonák előtt. Némelyek gyanakvással
szemlélték, mások obszcén módon grimaszoltak rá vagy mutogattak neki.
Hideg kéz szorította össze a belsőjét, amikor megpillantotta a széles királyi
sátrat és az előtte posztoló hat vörös paladint és féltucat Trinity őrt. Szíve
vadul vert, ahogy Sir Royce leszállt a lováról, megfogta Nimue lova
kantárját, és megvárta, amíg leszállt. Nimue lába gyenge volt, de
kiegyenesedett, és a paladinok gyilkos szemébe bámult, ahogy a sátorlap
fellibbent és ő belépett.
Azon tűnődött, hogy vajon adnak-e neki egy kis vizet. Gazdag szőnyegek
borították a földet. Körülötte az asztalok fényűzésről és gazdagságról
tanúskodtak: gyümölcstől, süteményektől és kenyértől roskadozó tálak,
boroskancsók, arany gyertyák. Uther király egy trónon ült, keskeny
homlokán vékony aranykorona feszült. Fiatalabb volt, mint Nimue várta.
Balján egy férfi állt, akiről Nimue tudta, hogy Sir Beric a neve. Mellette egy
alacsony, sötét szemű férfi volt, gyönyörű, fekete papi ruhában, a királlyal
szemben pedig ott magasodott Carden atya: nyúlánk volt, és kedves, kerek
arca meghazudtolta a benne lakozó gonoszságot. Az atya némi szánalommal
mérte végig Nimuét.
Sir Royce előrement, Nimue elé lépett, és letérdelt a király elé.
– Felség, a boszorkány kihallgatást kér öntől. Nincs nála a kard. Azt
állítja, hogy csak önnek árulja el a hollétét.
– Kigúnyolja az ön jóságát, Felség – mondta Carden atya. – Miért
pazaroljunk akárcsak egy leheletet is rá? Kiválóan értünk ahhoz, hogy
kiszedjük belőle, hol van a kard. Mi több, kiváltság lenne. – Carden atya
megfordult és Nimuéra mosolygott.
– Egyetértek, Uther király – mondta a szép ruhás, alacsony férfi. – Adja át
nekünk a boszorkányt, és naplementére a kezében tarthatja a Hatalom
Kardját.
– Leány, attól tartunk, túlságosan nagy kegyelmet vársz el tőlünk –
mondta a király Nimuénak. – Tudatában vagy, mi vár rád, ha átadunk a vörös
testvériségnek?

– Igen, nagyon is tudatában vagyok, Felség – mondta Nimue. Carden

atyára nézett. – Ez az ember ölette meg az anyámat. A családomat. Azokat,
akik felneveltek engem. A legjobb barátnőmet. Mindegyiket máglyára
vetette. Felégette a falunkat. Jól ismerem őt.
Nimue látta, hogy Carden álla megfeszül, ő pedig érezte, hogy forróság
önti el.
– Elérjük majd, hogy meghunyászkodj a kegyelmes Isten előtt,
gyermekem, erre megesküszöm! – válaszolta Carden.
– Ezt hitték a szerzetesei is a tisztáson – hallotta Nimue a saját válaszát.
Carden atya hirtelen Nimue felé lépett, azonban Sir Royce ösztönösen
útját állta. Nimue visszafordult a király felé; haragja nőttön-nőtt.
Uther király Nimuét nézte.
– Nekünk ígérted a kardot. Nos, merre van?
– Átadom önnek a kardot, Felség, ha a zöld lovagot szabadon engedik és
átadják nekem. – Nimue Carden atya felé fordult. – Élve – tette hozzá.
Carden atya felnevetett.
– A zöld lovag a miénk, és addig purgáljuk, amíg lelke tiszta nem lesz.
– Akkor a kard soha nem lesz az öné! – mondta Nimue Uthernek. – És
soha nem lesz az egyetlen és igaz király!
Sir Beric szeme elkerekedett.
– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni a királlyal?
– Kérem, Felség! – szólt ájtatos hangon a fekete ruhás férfi a királyhoz –
Fájdalommal tölt el, hogy a boszorkány ilyen lekezelően bánik önnel!
– Úgy vélem, hogy ön tisztességes – mondta Nimue Uthernek – és
könyörületes. Nem küldte volna el a hajókat a népemért, ha ez nem így lenne.
Itt állok ön előtt. Megfizetek azon bűneimért, melyekért szükséges. De
életemért és a kardért cserébe könyörgök, hogy engedje szabadon a zöld
lovagot!
– Újabb hazugságok! – mondta Carden.
– Készen állok meghalni. És ön?
 – Ez valami fenyegetés, leányom? – akarta tudni Carden.
– Kínozzanak meg, ahogy csak akarnak, tépjék le a húst a csontjaimról,
akkor sem árulom el, hol van a kard! Soha nem találják meg! Soha! – mondta
Nimue egyenesen a királynak.
Uther felsóhajtott.
– Egek, micsoda örömet fog okozni, ha egyszer mindannyiótoktól
megszabadulok! – Orrnyergét összecsippentve gondolkodott. – Royce, vigye
a boszorkányt egy sátorba, amíg mi tanácskozunk!
Nimue karját vasmarokkal ragadták meg; elvezették, miközben mögötte
indulatos hangok csaptak fel.

Arthur a tengerparton állt, és úgy érezte, végtelen a várakozás, amíg a

tündérnépeket a part közelében levő, kétárbócos hajókig szállító evezős
csónakok megküzdenek a téli árapállyal. A hullámok újra és újra
visszasodorták a csónakokat a partra, és a tündérnépek kénytelenek voltak
kisebb csoportokra oszlani. Bonyolította a helyzetet, hogy a tündérnépek
számára ismeretlen és kényelmetlen volt a nyílt tengeren lenni. Ahogy a
csónakok elhagyták a partot, sokan megrémültek, és csak a Wrothtól és harci
bárdjától való félelem miatt rohantak vissza a csónakokig. Tizenkét óra alatt
csupán a menekültek felét vitték át, a többiek ott vacogtak a parton, és a
sziklás fal közelében bújtak össze.
Arthur azon igyekezett, hogy elcsípjen két síró faun gyermeket, akik
fürgén azon mesterkedtek, hogy elkerüljék, hogy beemeljék őket be a
csónakba. Hátulról felkapta az egyiket, amitől a kis faun növésben levő
agancsa többször is jól megszurkálta, majd egy idősebb faun ölébe
pottyantotta. Ahogy Arthur küzdött, hogy egy helyben tartsa a csónakot
néhány erős hullám ellenében, a tenger morajlása fölött jól kivehető kiáltások
hallatszottak. Arthur a hajók felé pillantott, ahol az emberek a tenger felé
mutató hajóorr felé rohantak. Hallotta, hogy azt kiabálják:
– Martalócok!
Arthur szíve elnehezült, ahogy a ködben a viking hosszúhajók árnyéka
úgy jelent meg, mint kísértet a ködben. Ragadozó cápákként bontakoztak ki a
homályból, és Eydis fehér bárdot mintázó zászlói lobogtak rajtuk.
Bekerítették a hajókat, kampókat és nyilakat zúdítottak át a fedélzetükre.
Óriási pánik tört ki a már így is túlzsúfolt hajókon. Nyíllal átlőtt testek
ugrottak a jeges vízbe, ahol a viking íjászoknak könnyebb volt végezni velük.
Arthur és néhány tucat tündér beugrott az óceánba, hogy elkapják a
túlélőket; közülük sokan megfulladva és nyilaktól átlőve bukkantak fel a víz
felszínére. A Pendragon hajók fedélzetén kitört a teljes őrület; a rémült
matrózok gyenge védelmet jelentettek a rettegett vikingekkel szemben, akik a
tengeri csatákban mozogtak a legotthonosabban.
Arthur több korty tengervizet nyelt, nehéz testeket vonszolt a partra,
amikor mellette a homokban egy dárda ért földet. Felpillantott a sziklákra,
ahol egy másik csapat martalóc lőtte ki nyilait a partra. Könnyű célpontok
vagyunk, döbbent rá Arthur, ahogy két másik nyíl is a homokba csapódott,
veszélyesen közel hozzá. A tündérnépek tagjai vakon rohangáltak ide-oda,
szanaszét futottak, és Arthur végignézte, ahogy többen elestek közülük,
viking nyilakkal a hátukban. Kétségbeesetten kutatott valamiféle menedék
után. Észrevett egy kiszögellést – ugyan a martalócok sziklája közelében, de
éppen a közelsége miatt bizonyult nehezebb célpontnak.
– A sziklához! A sziklához! – kiáltotta Arthur, és a száz méterre levő,
kiugró homokkőre mutatott. Észrevette, hogy Wroth – vállában egy nyíllal –
a tündérnépeket a menedék felé tereli, miközben a faunok megpróbálták
viszonozni a támadást, így néhány martalóc lándzsával a nyakában
bukfencezett le a meredek szikláról.
Arthur felkapott egy kígyó gyermeket, és megpróbált egy idősebb
viharkovács párt is odaküldeni, miközben nyilak suhogtak el a fülük mellett.
Rettegve fordult vissza, és látta, hogy a tengerpart feketéllik a holttestektől.
Amikor kipillantott a tengerre, a martalócok már elfoglalták az egyik hajót; a
fedélzetről fekete füst szállt fel, és a halott Pendragon matrózokat
behajigálták a tengerbe. Vagy négyszáz tündér és ember feje lebegett a víz
felszínén a part és a hajók közötti száz méter hosszú területen. Emellett még
vagy kétszáz tündér hevert a tengerparton, akik közül csak negyvenen vagy
ötvenen voltak képesek harcolni. Arthur beleszédült a gondolatba, hogy
micsoda vérontás lesz itt. A homokkő menedék alá rohant, ahol több tucat
tündér bújt meg, hála Wrothnak. Szerencsére az üreg mélyebb volt, mint
Arthur gondolta – tizenöt méter mélyen húzódott be egy kis barlangba, és a
legtöbb tündér számára védelmet nyújtott, legalábbis addig, amíg a vikingek
partra nem szállnak.
NIMUE SZÖRNYŰ VÁRAKOZÁSÁNAK ÓRÁI váratlanul értek véget,
amikor két vörös paladin rontott a sátrába. Az ágyékkötőt leszámítva
mezítelen Gawaint hozták vállukon, akit lehajítottak a földre. Gawain
szörnyű sebei nedvesen csillogtak a fáklyák fényében.
– Itt a szarkupac, amit rendeltél! – vágta oda az egyik paladin, ahogy
kifelé mentek a sátorból.
Nimue elborzadva kiáltott fel, ahogy térdre esett Gawain mellett, és fejét
az ölébe vette.
– Gawain? – Megtapogatta nyakát és mellkasát, szívverést keresve, fülét
az ajkához tapasztotta. A férfi hörögve vette a levegőt. – Ne, ne, ne, ne, ne! –
ismételgette Nimue újra és újra; keze végigsiklott a Gawain testét borító
szörnyű sebeken, üregeken és vágásokon. – Téged ne, ne, ne, ne, Gawain! –
suttogta könnyein keresztül.
Gawain ujjai megrezzentek. Megpróbálta kinyitni ép szemét, és ajkával
szavakat formálni. Nimue ismét a szájához tette a fülét.
Gawain a suttogásnál is halkabban szólalt meg.
– Fürge. – Újabb apró lélegzetvétel. – Náluk van Fürge.
Nimue ennek hallatán sírva fakadt, Gawain pedig lehanyatlott, szeme
fennakadt. Nimue a férfi arcát simogatta.
– Ne, várj, várj! – Ezüst indák kúsztak fel az arcán, és fénnyel töltötték be
a sátrat, ahogy a harag végigszáguldott egész testén és kirobbant a száján.
Fülsiketítő üvöltés hallatszott, mely minden koraesti fáklyát eloltott a
Pendragon táborban, és megreszkettette a környező erdők fáit.

A királyi táborhely felett, egy fáktól sűrűn körülvett csalitosban Morgan

előbújt rejtekhelyéről. Nimue sikolya kísérteties visszhangként zengett a
levegőben. Könnyek gyűltek Morgan szemébe. Tudta, hogy ez mit jelent, és
azt is tudta, milyen parancsot kapott: ha Nimuét megölik vagy a helyzet
rosszra fordul, vissza kell vinnie és el kell rejtenie a Hatalom Kardját a
tündérnépek között. Morgan lova ideges lett, megzavarta a természetellenes
sikoly, Morgan tekintete pedig a nyeregtáskában elrejtett kard kardgombjára
esett. Ha van rá esély, hogy Nimue életben van, szüksége lesz a kardra.
Morgan szemtanúja volt annak, hogy hihetetlen dolgokra képes vele. Nem
azért jött el idáig, hogy most cserbenhagyja a barátnőjét, ugye? Biztosan
nem.
Morgan megsürgette a lovát, az nekiiramodott és átvágtatott a fák között,
majd befordult a kanyargós szarvasösvényre a Pendragon tábor felé.

Fürge megborzongott a sötétben. Órák óta volt a sátorban, talán már egy
napja is. A kiáltás, amit hallott, bár természetellenes volt, mégis úgy tűnt,
Nimuétól eredt. Ez a hang valahogy kioltotta a kínzósátor fáklyáit, és a vörös
paladinok csak nehezen tudták újra meggyújtani őket. Fürge kezét szorosan
egy faszék karfájához kötözték, amely hideg volt és Gawain vérétől iszamós.
Fürge egyik lábát sem tudta megmozdítani, mivel bokáját hasonló módon
kötözték meg. Ahogy Salt testvér becsoszogott a sátorba, Fürge szíve vadul
verni kezdett.
– Hamarosan újra égnek majd a fáklyák – mondta az egyik vörös paladin a
kettő közül, akik beléptek Salt testvér kíséretében.
– Nekem nincs szükségem rájuk – nevetett Salt testvér, és árnyéka
megállapodott Fürge fölött. Letett egy régi bőrcsomagot az asztalra Fürge elé,
és kigöngyölítette; kínzóeszközök egész armadája bukkant elő.
– Szüksége van a tűzre, hogy… – az egyik vörös paladin tétovázott,
megválogatva szavait – elvégezze a munkáját?
– Nem – válaszolt Salt testvér halkan. Kiválasztott egy nehéz vascsavart és
egy sor vastag harapófogót, majd összeforrt szeme elé emelte. – Máshogy is
tudok dolgozni.
Fürge nem mert levegőt venni. Hátrahőkölt, amint Salt testvér
megérintette a lábát.
– Kezdhetjük a játékot? – kérdezte Salt Fürgét.
A fiú lehunyta a szemét. Nedves lihegést, majd két csattanást hallott, amit
nem értett, így újra kinyitotta a szemét.
Salt testvér félrehajtotta a fejét, és fülelt.
– Testvéreim? – kérdezte.
Fürge alig látott a sötétben, bár azt látta, hogy valaki más is van a
sátorban. Egy pillanattal később szürke csuklya magasodott Salt testvér fölé,
aki kényszeredetten elmosolyodott.
– Azért jöttél, hogy végignézd, síró testvérem?
– Nem – válaszolta a síró szerzetes, és vékony, nedves acél nyomult át
Salt testvér mellkasán. Csak pár centiméterre állt meg Fürge orrától. Majd a
pengét gyorsan visszahúzták, és a kínzók kínzója hanyatt zuhant, saruja a
levegőben kalimpált. A szerzetes félrelökte a testet a csizmájával,
megszemlélte Fürge kötelékeit, majd egy-egy gyors mozdulattal
kiszabadította a fiú kezét és lábát is.
A síró szerzetes megfogta Fürge gallérját, és szinte felemelte a levegőbe.
– Tudsz járni?
– A-azt hiszem – dadogta Fürge.
– Maradj mögöttem – tanácsolta a szerzetes, ahogy a sátor bejáratához
lépett; szürke köpönyegének széle súrolta egy halott paladin döbbent arcát.
 Amikor kiléptek Salt testvér sátrából, nagyon sötét volt. A félholdnak
köszönhetően Fürge ki tudta venni a sátoralakzatokat, de messzebb nem látott
el. A síró szerzetes Fürgét a karjánál fogva vezette végig a sátrak kanyargó
labirintusán át, de végül megállt. Mindketten lánccsörgést hallottak. Fürge
hátranézett és látta, hogy a holdfény egy Trinity őr halott maszkját világítja
meg. És még egyét. És még egyét. Előrenézett, és meglátott egy sornyi
Trinity őrt; szörnyű korbácsaik a lábuk mellett lógtak. Fürge tíz Trinity őrt
számolt meg.
Wicklow apát félretolt két őrt és előrelépett, hogy megszólítsa a szerzetest.
– Már jó ideje gyanítjuk, hogy érzelmeid az egyház ellen fordítottak.
Mégis miért?
– Ez csak egy kisfiú – válaszolta a síró szerzetes.
– Igen, egy tündérárva. Talán emlékeztet valakire – tűnődött el Wicklow.
– Add át nekünk, Lancelot!
– A hordó mögé! – parancsolta a síró szerzetes Fürgének nyugodt hangon.
Fürge rohanni kezdett, és elbújt egy vizeshordó mögé, miközben a szerzetes
kivonta kardját. Szavait egyenesen Wicklow-hoz intézte. – Nem akarok
harcolni magával.
Az apát hátratette a kezét.
– Eme kínos közjáték után az egyház visszaszerezte fennhatóságát.
A tündérboszorkány máglyára kerül, mert ott van a helye. Most, ahogy itt
beszélünk, a népét megsemmisítik a Koldusok Partján. És végül Carden atya
erkölcstelen botlását is elpusztítjuk. Add meg magad, testvérem, és gyors
halált ígérek neked. Jól tudod, milyen kiválóak Trinity őreim. Ne legyen ez
véresebb, mint amilyennek lennie kell.
A szerzetes válasza az volt, hogy mereven megállt és megmarkolta
kardját, majd pengéjét odatartotta lehunyt szeme elé.
Wicklow apát megértette.
 – Akkor legyen. – Bólintott a Trinity őröknek, akik körbevették a
szerzetest. Többen láncos buzogányt hajítottak el. Az első támadásnál a síró
szerzetes felugrott a levegőbe és kirúgott, amitől két Trinity őr átrepült a
szemben levő sátrakon. Ahogy a szerzetes földet ért, lekaszabolta a harmadik
őr karját, a negyediket pedig lefejezte. Azonban az egyik láncos buzogány
beleakadt kardja pengéjébe, és kitépte a kezéből.
Fürge rémült csodálattal figyelte, ahogy a szerzetes kapott egy rúgást az
álla alá, amitől félrecsapódott a feje, egy buzogány pedig felhasította a
tarkóját. Előrelökték, viszont zuhanása erejével leterített egy Trinity őrt, majd
rágurult, és karját a nyaka köré nyomta. Ahogy a szerzetes felállt, eltörte az
őr gerincét, és úgy hajította le, akár egy zsák pillangót. Felugrott, és kitért jó
pár zuhanó, éles buzogánycsapás elől, hogy visszaszerezze kardját, mely a
sárba esett. Kibukfencezett két Trinity őr között, pengéjét oldalra nyújtva
megvágta a lábukat, de elbotlott; ereje láthatóan kezdte elhagyni.
Ahogy a síró szerzetes a földön térdelt, Fürge látta, hogy sötét vér áztatja
át csuklyáját ott, ahol a buzogány felhasította a tarkóját.
Amint a szerzetes megpróbált felállni, az őrök ütlegelni kezdték. Láncos
buzogányütések kezdtek záporozni karjára, hátára és fejére, ahogy a három
életben maradt, kézitusára kiképzett harcos kemény rúgásaival sorban kezdte
eltörni a szerzetes bordáit. Ketten megragadták és tartották, míg a harmadik
korbácsával felhasította a szerzetes arcát és mellkasát. Mindenhová vér
fröcskölt, és a szerzetes elernyedt támadói karjában. Azok ismét felemelték,
és a Trinity őr hátralépett, hogy lesújtson, de a szerzetesnek sikerült lábát a
férfi torka köré kulcsolnia. Bal lábát mesteri fegyelemmel a férfi nyaka köré
szorította, jobb lábfejét pedig az álla alá akasztotta és feltolta, amitől eltört a
csont. A férfi úgy zuhant el, akár egy darab fa. Azonban az utolsó két őr
buzogányütései záporozni kezdtek rá, és a síró szerzetes hangos csattanással a
földre zuhant.
 Fürge eltakarta a szemét, hogy ne lássa, mi következik.

A Minótaurosz-völgyön túl, a Pendragon táborban kiáltások és üvöltések

hallatszottak. „Hol a király?”, „Készüljetek a harcra!” – ilyesféle hangok
töltötték be a levegőt.
Merlin felbőszült oroszlánként járkált fel-alá sátorketrecében; két szolga
őrizte, akiket egyre jobban megrémített az, amit kintről hallottak. Végül
leintettek egy lihegő íjászt.
Az egyik szolga, akinek terebélyes pocakja átlógott az övén, megkérdezte:
– Mi az istencsudája történik itt?
Az íjász lihegett.
– Őfelsége hajóit megtámadták! Az egyház egyezséget kötött a
vikingekkel! – Ezzel az íjász kirohant a sátorból.
– Isten vérére! – mondta a másik szolga, és végigszántott zsíros haján.
Nem lehetett több tizenöt évesnél. – Ezek meg akarnak támadni minket!
– Maradj itt! Figyeld tovább! – morogta a potrohos szolga, majd
felhajtotta a sátorlapot, és kilépett a növekvő zűrzavarba.
A zsíros hajú szolga megfordult, hogy rendet teremtsen, de Merlin máris
ráugrott: karját szorosan a szolga szája és nyaka köré szorította. Ahogy a fiú
küzdött ellene, Merlin megpróbált visszaemlékezni, hogy ki tanította neki ezt
a fogást. Arra gondolt, hogy talán Mohamed Saleh abu-Rabia Al Heuwaitat
beduin törzsfőnök, vagy inkább Nagy Károly vívómestere, akinek elfelejtette
a nevét. Mindkettő kiváló harcmester volt. Mire Merlin úgy döntött, hogy a
vívómester tanította meg rá, a fiatal szolga már aludt is a karjaiban. Merlin
letette a földre, ellopta a pallosát, és kirohant a sátorból.
NIMUE OTT ZOKOGOTT GAWAIN HOLTTESTE fölött. A férfi bőre
dértől csillogott, és az ég népe indái ragyogtak nyakán és arcán. De halott
volt. Nimue mindent áttöltött belé, amit csak tudott, de hiába. Sebei
szétnyíltak és nedveztek, testét még mindig égésnyomok borították. Nimue
valahol az agya eldugott részében hallotta a kintről jövő, növekvő fejetlenség
hangjait, a Pendragon katonák rémült kiáltásait. A sarkára ült, szinte
megrészegítette a bánat. Azonban a forró könnyek annak a forró vérnek adtak
utat, amely felbuzogott a torkában és beáramlott a koponyájába, ahol úgy
forrongott, akár egy üstben. A magasba emelte mindkét karját, és megnyitotta
magát a rejtőzők előtt: kitárta előttük szívét, elméjét és lelkét. Szája szélesre
nyílt és köd gomolygott ki belőle, ami végigáramlott Gawainen, betöltötte a
sátrat, és kiszállt a sátorlapon át.
A köd az őket körülvevő erdőből is hatalmas hullámokban érkezett,
lecsupaszítva a Minótaurosz-hegyeket, és sűrű, nyomasztó ragyogással nyelte
el a sátrakat, amely csak fokozta a felfordulást.
Mielőtt a sátra előtt álló őrök ráeszméltek volna, mi történik, Nimue
elsétált mellettük; beborította a rejtőzők köde. A rémült katonák úgy rohantak
el mellette, hogy vissza sem néztek rá. Hallotta, ahogy mások kiáltoznak:
– Hol van a király? A király cserbenhagyott minket!
Azonban a sátorban, amely oltalmat adott Nimuénak, és Gawain
nyugvóhelye volt, történt valami – valami, amit Nimue nem látott. Apró kis
fűszálak jelentek meg, különös szövevényt alkotva Gawain teste és a talaj
között. Néhány perc alatt a kis fűszálak megnőttek, és túlértek Gawain vállán
és mellkasán, míg végül valamiféle halotti leplet hoztak létre egész teste
fölött, és hullámzó fűlepel alatt mumifikálták.
Odakint viszont a táborban halálkiáltások hallatszottak: több száz vörös
paladin lovas támadta meg a Pendragon tábort, fáklyáik elűzték a ködöt, és
ugyanazzal a gyakorlott brutalitással gyilkolták le a király embereit, mint a
tündérnépet. Carden atya vezette a támadást, akit a bosszú hajtott.
– Hozzátok elő a boszorkányt! Találjátok meg! Vadásszátok le!

Nimue nekilapult egy sátornak, ahogy két vörös paladin lovas elhúzott
mellette. Visszarohant az ösvényre, de újra kénytelen volt leguggolni, mert
egy csapat Pendragon katona vált ki a ködből – gyalog és lóháton vágtak
vissza a vörös paladinoknak. Nimue megpróbált rájönni, hol van és merre
menjen, amikor egy kéz megfogta a vállát és megperdítette. Nimue
meglendítette az öklét, de Merlin elkapta a kezével.
– A tábort lerohanták! Gyere utánam! Gyorsan és magabiztosan! – Merlin
megfordult, hogy elinduljon, de Nimue visszahúzta a karjánál fogva.
– Nem megyünk el.
– Nimue, ne bolondozz!
De Nimue meg se hallotta. Visszafordult a ködbe, a küzdelem kellős
közepébe. Merlin káromkodott, de nem tehetett mást: ment utána.

– Carden atya! Carden atya! – Három vörös paladin próbálta elhessegetni a

ködöt, ahogy az összevert Morgant kivonszolták a fáklyák fényébe. –
Megvan a boszorkány! Megvan!
Carden atya átnyomakodott a vörös paladinok tömegén, hogy lássa, mit
hoztak elé. Amikor meglátta Morgant, elfintorodott.
– Ostobák, ez nem ő!
 – Nála van a kard! – kiáltotta az egyik vörös paladin. Egy másik előhozta
a kardot, amit Morgan a nyeregtáskában rejtegetett.
– Ne, ne! Ti gazemberek! – kiáltotta Morgan, és vadul küzdött foglyul
ejtői ellen.
A kíváncsi Carden atya megfogta a kardot, és kiszabadította a
kardhüvelyből. A penge csillogott a holdfényben.
– Istenek! – suttogta. Megfordította és megszemlélte a penge áttört
ötvösmunkáját és a kardgombon levő rúnát. – Ez valóban az a kard! – mondta
Carden mosolyogva, égő szemmel. – Ez az Ördög Foga! – kiáltotta, és a
vörös paladinok éljenezni kezdtek; Carden atya diadalmasan a feje fölé
emelte a fegyvert. – A miénk!
– Carden! – üvöltötte Nimue.
Carden atya és a vörös paladinok döbbenten fordultak Nimue felé, aki
kilépett a ködből. Merlin haladt a nyomában, aki még mindig ösztönösen, de
hiába rángatta a lány karját, hogy megakadályozza abban, hogy besétáljon az
oroszlán barlangjába.
Carden gúnyosan megforgatta kezében a kardot.
– Legyen áldás rajtunk, testvéreim. A mi Urunk csak úgy záporoztatja
ránk ajándékait! – Odafordult Nimuéhoz. – Mondd, mihez kezdesz a
drágalátos kardod nélkül? Kapjátok el! – szólt oda paladinjainak.
Ahogy a vörös paladinok megragadták Nimuét és Merlint, Nimue
odakiáltotta:
– Nincs szükségem kardra, hogy elbánjak veletek!
Hirtelen egy patkány szaladt át Carden csizmáján. A férfi meglepetésében
lerúgta magáról. Újabb patkányok rohantak ki a sátrakból és a ködből, aztán
átrohantak a vörös paladinok lábai között. A levegőben a fáklyák
világítótoronyként szolgáltak a szárnyukat dühödten csapkodó denevérek
falkáinak. A patkányok egyre merészebbek lettek, felmásztak a Nimuét tartó
paladin köntösén, és beleharaptak a ruhán keresztül. A paladin felordított, és
Nimue kitépte magát szorításából.
– Nimue! – kiáltotta Merlin.
De Nimue áttört a sártengeren, miközben a patkányok kitértek csizmája
elől és éhesen nyüzsögtek a vörös testvérek lábai körül.
Carden atya nem látta a közeledő Nimuét, mert egy csapat bögöly
megtámadta a szemét. Dühösen próbálta elhessegetni őket, miközben a
böglyök a fülét, az orrát és a száját lepték el. Carden köhögött és öklendezett.
– Öljétek meg! Öljétek meg! Kaszaboljátok le!
Nimue megragadta Carden karját. Küzdött vele a kardért.
– Ne! Ne! – hörögte Carden, és szóra nyitotta a száját, így újabb bögölyraj
repült a torkába. Carden harákolt, hogy hányni tudjon, miközben Nimue
kiszabadította markából a Hatalom Kardját. Nimue vadállati dühvel kiáltott
fel, megpördült, és leválasztotta Carden atya fejét a testéről.
Merlin megfordult, és elkapta fogvatartója kardját. A vörös paladin
eltakarta arcát, így Merlin csapásától elveszítette karját. Merlin oldalt lépett,
mivel egy újabb paladin vetette rá magát, aki így fejjel előre zuhant a
lábuknál levő, szőnyegnyi patkánytömegbe. Merlin átfurakodott a többi, ide-
oda csapkodó szerzetes között, és addig kaszabolta őket, amíg el nem ért
Morgan fogvatartóihoz. Azok keményen küzdöttek a varázsló ellen, annak
ellenére, hogy több tucat patkány lógott a ruhájukról és denevérek martak az
arcukba, azonban Merlin végül szíven szúrta őket, és kiszabadította Morgant.
– Most! Nimue, most! – kiáltotta.
Nimue hátratántorodott Carden földön heverő fejének látványától, amely
fokozatosan a nyüzsgő legyek és patkányok eledele lett.
Azonban újabb csapat vörös paladin vágtatott be a sátrak távoli
kanyarulatában. Megérezték a pillanat szörnyűségét, és odavonzották őket
társaik rémült kiáltásai. Egyre gyorsabb tempót vettek fel, így Merlin,
Morgan és Nimue kénytelen volt menekülőre fogni.

Arthur kirohant a homokkő kiszögellés alól, és elvette egy halott faun íjász
hosszúíját. A holttestet fedezéknek használva kivett egy nyilat a halott faun
tegezéből, és a támadó martalócok felé lőtt, akik már lejöttek a szikláról, és
most lóháton közeledtek a homokon át, hogy végezzenek velük. A víz
folyamatosan vetette partra a Pendragon matrózokat és a tündérnépeket,
véresen és szinte félholtan, így könnyű prédát jelentettek a közelgő vikingek
számára. Arthur kiürítette a tegezt, de egyedül volt a küzdelemben. Legjobb
harcosainak fele holtan vagy sebesülten hevert a parton. Több száz tündér
szorongott rémülten a homokkő mögött. Arthur tudta, hogy a martalócok nem
ejtenek foglyokat. Azért vannak ott, hogy megsemmisítsék őket. Most, hogy
elfogytak a nyilai, Arthur előhúzta kardját, és az érkező lovasok elé botorkált.
Megfogadta, hogy jó néhányat magával visz a halálba, mielőtt elesik.
A patacsattogás szinte üvöltött a fülében. A martalócok már olyan közel
voltak, hogy Arthur látta vérszomjas vigyorukat. Szorosabban markolta
kardját, azonban keletről különös füttyszót hallott. Valami megvillant a
szeme sarkában, és a közeledő támadók első tucatját hatalmas, égő szurokból
álló tűzgolyó terítette le. Mindenfelé repültek a holttestek. Arthur a
becsapódástól hanyatt esett. A levegőt sűrű, fekete füst és pattogó szikrák
töltötték meg. Lángoló lovak botladoztak törött lábbal vagy ziháltak és
nyihogtak kínjukban a homokon fekve. A megzavarodott vikingek ott
köröztek a talajban keletkezett, hatalmas kráter körül, azonban újabb füttyszó
hasított a levegőbe, és ismét tűzgolyó tarolt végig a támadók hátsó során.
Nagyjából tíz martalóc üvöltését lehetett hallani a megfeketedett, törött
végtagok tömegében.
 Arthur a tenger felé fordult, és meglátta a martalócok hajóit. Az egyik hajó
váratlanul kettétört: kettészakította egy viking hosszúhajó, melynek
hajóorrához égő lándzsát erősítettek. Arthur úgy érezte, álmodik.
– A Vörös Lándzsa! – suttogta. Eszébe jutottak a martalócok Hamuváros
tömlöcében, Nimue gyógyító varázsereje és az ígéret, amit kézfogással
pecsételtek meg. Tűzgolyók robbantak fel a martalócok hajóján. A Vörös
Lándzsa flottájának fedélzetén levő dárdavető és átalakított katapult ismét
működésbe lépett.
A parton levő martalócok átgondolták, akarnak-e támadni, miközben
Vörös Lándzsa hajói a parttal szemben helyezkedtek el. Hatalmas, medvebőr
köpönyeget viselő harcosok ugrottak a sekély vízbe bárdokkal felszerelkezve,
és érces dühvel estek a martalócoknak a nedves fövenyen.
Arthur el sem tudta elképzelni, miért küzd viking a viking ellen, de boldog
volt, hogy ő az összecsapás kedvezményezettje. És ahogy a hajók első
hulláma visszamenekült a nyílt tenger felé, vagy kiégett és elsüllyedt, a Vörös
Lándzsa hajója a part felé vette az irányt, ügyesen navigálva a tajtékzó
tengeren. A fedélzeten levő vikingek integettek a parton levő túlélőknek, és
Arthur azonnal cselekedett: utasításokat kiabált a tündéreknek. Az agyarasok
csoportokba rendezték a menekülteket, és a partra vezették őket, miközben a
Vörös Lándzsa támadóereje gyorsan felemésztette a még parton levő
martalócokat.
Vörös Lándzsa újabb hajói közeledtek a tengerpart felé, hogy felvegyék a
tündérnépeket. Arthur, küzdve a rettentő hideggel, beugrott a vízbe, hogy
segítsen a gyengéknek, a kisebbeknek vagy az időseknek. Több mint egy
órán át maradt a jeges vízben, fel-le úszkálva a part mentén, hogy a
tündéreket a hajókra emeljék; végül karja hideg holtsúly lett, és ajka elkékült.
Mielőtt végleg elsüllyedt volna a vízben, egy kemény kéz ragadta meg a
tarkóját, és Wroth emelte fel az egyik hajóra. Arthur összeesett a fedélzeten,
tengervizet hányt, és reszketett a hidegtől. Felpillantott, és meglátott egy pár
acélbetétes, fókabőrrel bélelt csizmát. A bőrnadrág derékövéről egy sor harci
bárd lógott. Bőrből és acélból készült kesztyűt viselő kéz nyúlt feléje. Arthur
a kesztyű mandzsettáján sárkánymintát látott. Elfogadta a kezet, és
elcsodálkozott a méretén. Felállt, és kissé lejjebb kellett néznie, hogy
meglásson egy vad sárkánysisakot.
– Úgy tudom, az adósod vagyok – szólalt meg a sisakból egy hang.
– Ezt örömmel hallom. És az istenekre mondom, hogy így kvittek
vagyunk! – lihegte Arthur.
Vörös Lándzsa levette sisakját: a fiatal nő vállára vörös fürtök hulltak.
Zöld szeme huncutul csillogott.
– Te könnyen kezelhető vagy, ugye? Ginevra vagyok, a Jégkirály
udvarából. Ez az udvar most az árulók ostroma alatt áll.
 – Arthur vagyok – válaszolta Arthur. – És mindent megteszünk, ami
erőnkből telik, hogy segítsünk nektek.
A SÍRÓ SZERZETES ERŐSEN ZIHÁLT. Valami eltört benne. Bal karja
élettelenül lógott az oldalán, kardját a földön húzta maga után jobb kezében.
A földön egymáson hevertek a még mozgó Trinity őrök és a holttestek. Már
csak egy őr maradt. Halálmaszkja félrecsúszott, mögüle szélesen ülő, ijesztő
szemek látszottak ki. Megforgatta láncos buzogányát. A szerzetes továbbra is
haladt felé, nem félt a fegyvertől. A Trinity őr felkiáltott, és megsuhintotta a
buzogányt. A fegyver a szerzetes bordái közé csapódott, arca eltorzult a
fájdalomtól, de könyökével rászorított a láncokra, foglyul ejtve őket.
A Trinity őr hiába rángatta, a szerzetes a láncnál fogva odahúzta magához, és
kardját átnyomta a torkán. Az őr vért köhögött, és előredőlt, mikor a síró
szerzetes kiszabadította kardját. A szerzetes megfordult, mert lábai
felmondták a szolgálatot.
Fürge odarohant hozzá.
– Gyerünk! Álljon fel! – húzogatta a szerzetes ruháját, aki csupán
ösztöneitől vezérelve emelkedett fel, és hagyta, hogy Fürge egy közeli lóhoz
irányítsa. A vörös paladinok tábora nagyrészt üres volt. A Pendragon
táborból hallatszó csatazaj végigvisszhangzott a Minótaurosz-völgyön. Fürge
tudta, hogy a Trinity őrök még szabadok, és hamarosan felfedezik halott
társaikat.
A síró szerzetes megpróbált felülni a lóra, de túlságosan gyenge volt.
Fürge belehelyezte a szerzetes csizmáját a kengyelbe, és az oldala alá nyomta
a vállát, majd felfelé tolta a lábával. A szerzetes sután feküdt a nyeregben, és
Fürge felugrott mögé. Átnyúlt a szerzetesen, megfogta a gyeplőt, és indulásra
ösztökélte a lovat, majd az erdő felé fordította. Fürge többször is kénytelen
volt nekidőlni a szerzetesnek, hogy az ne zuhanjon le oldalt. A véres éjszaka
véget ért, és rózsaszín hajnal hasadt.
Egy órán át lovagoltak hallgatagon egy magas fenyvesekkel teli dombon
át.
– Mi… – A szerzetes megpróbált beszélni. Többször is mély levegőt vett,
hogy erőt gyűjtsön. – Mi a neved?
– Fürge – válaszolta a fiú.
– Ez… – A szerzetest ismét elhagyta az ereje. Újra megpróbálkozott vele.
– Ez nem egy név. Ez egy állat, a mókus neve.
– Pedig így neveznek – vont vállat Fürge.
– Milyen nevet adtak neked a szüleid?
– Azt a nevet nem szeretem – tiltakozott Fürge.
A síró szerzetes pár másodpercen át hallgatott. Fürge nem tudta, hogy meg
fog-e halni vagy sem. Úgy gondolta, ez nem éppen a legészszerűbb kérdés.
– Jól van. Percynek hívnak – mondta bosszúsan.
A síró szerzetes felnyögött. – Percy?
– Azt hiszem, a Percival rövidítése. – És ez újabb kérdést szült. –
Magának van igazi neve? – kérdezte Fürge.
– Lancelot – válaszolta a szerzetes. – Nagyon régen Lancelot volt a
nevem.
A völgy túloldalán a vörös paladinok behatoltak az erdőbe, hogy elfogják
a farkasvérű boszorkányt; eltökélték, hogy megbosszulják Carden atya
halálát.
Morgan és Merlin alig fél kilométerrel üldözőik előtt Nimuéval
vitatkozott, aki rá akarta beszélni őket, hogy vágjanak át a mezőn a Vatikán
táboráig.
– Nem hagyhatom újra magára! Náluk van Fürge! Nem értitek!
Morgan kezébe fogta barátnője arcát.

– Én értem. Én megértelek. De neki vége, Nimue. Vége. Nem hagyják

életben, viszont te életben vagy, és a népednek szüksége van rád!
– Megtámadták a hajókat! – mondta Nimue könnyek között. – Ők nem
élték túl, nem élték túl, és ez az én hibám! Nem veszíthetem el még Fürgét is!
Elhúzódott Morgantől, és visszafelé botorkált az ösvényen.
– Nimue! – kiáltotta Merlin.
Nimue megállt az emelkedő közepén, és lenézett; vörös hullám menetelt át
az erdőn. Száznál is több vörös paladin vette őket körül. Nimue hagyta, hogy
Morgan visszahúzza oda, ahol Merlin a környező vidéket tanulmányozta.
– Ha elérünk a Nyulak Átjárójáig, akkor a szurdokban magunk mögött
hagyhatjuk őket. Erre! Siessetek! Alig egy kilométer! – sürgette őket Merlin,
hogy mielőbb leérjenek a dombról. Percekkel később susogó víz hangját
hallották, egy gyors sodrású folyó partjára érkeztek, amin mohával belepett
híd ívelt át. Száz méterrel arrébb a folyóból mély zuhatag lett, ez volt a
Minótaurosz-hegység sötét kanyonjainak kezdete. Nimue, Merlin és Morgan
a híd széléig futott; a zuhatag morajlása elnyomta a mögöttük közeledő
paladinok lovainak hangját is.
– Siessetek! Most! – Merlin felhúzta Morgant a hídra, és jó néhány lépést
megtett, mire rájött, hogy Nimue nincs velük. Visszafordult.
Nimue ott állt a híd szélén.
– Sajnálom. Visszamegyek érte – mondta Merlinnek.
A varázsló hallotta a szavakat, de szeme mozgást érzékelt a fák között,
éppen az ellenkező irányból, mint ahonnan a vörös paladinok kergették őket.
Nimue arrafelé fordult: egy aprócska, paraszti rongyokat viselő alak jelent
meg. Kezében hosszúíj volt, amely túlságosan nagy volt kis termetéhez
képest. Felajzotta íját.
– Ne! – suttogta Merlin.
Nimue úgy vélte, felismeri a gyermeket, bár nem volt rajta különös
zsákvászon maszkja.
 – Szellem? – kérdezte, ahogy az első nyíl eltalálta a jobb vállán; fél térdre
esett. Írisz nővér könnyedén feltett még egy íjat, még mindig a híd felé
lépkedett, és újra lőtt. Csatt. Nimue hanyatt esett, és lepillantott a második
nyílra, amely bal oldalon állt ki a bordái közül. A sarat markolászta, próbált
felállni, miközben Írisz nővér újabb nyílvesszőt helyezett az íjra, aztán lőtt.
Csatt. A harmadik nyíl Nimue háta közepébe állt bele, miközben a híd felé
fordult. A becsapódás előrelökte. Nimue megkapaszkodott, és ott állt egy
pillanatig, majd megingott, miközben Merlin és Morgan visszarohant felé a
hídon át.
A vörös paladin lovasok felértek a dombtetőre, meglátták Nimuét, Merlint
és Morgant, és levágtattak a domboldalon.
Nimue pislogott néhányat, ahogy elővette a Hatalom Kardját, azonban a
fegyver bénán kiesett a kezéből, és nagy csattanással ráesett a hídra. Nimue
megbotlott, próbált megkapaszkodni, de megcsúszott az alacsony, ferde
hídfalat benövő csúszós, nedves mohán. Átesett rajta, és tizenöt métert fejjel
előre zuhant a rohanó folyóba; az áramlás úgy nyelte el, akár egy esőcseppet.
Morgan a híd falának vetette magát.
– Nimue!
Írisz nővér vállára vetette íját, és figyelte, ahogy a vörös paladinok
lerohanják a hidat.
 Ebben a pillanatban Merlin lenézett a lábánál heverő Hatalom Kardjára.
Letérdelt, és keményen megmarkolta. Olyan könnyű volt és meleg, akár egy
szívverés, és megnyitott benne egy olyan csatornát, amely energiával töltötte
meg. Varázsereje visszatért a vérébe, olvadt forrósággal és erővel töltötte
meg. Merlin szikrázó kék szemével felnézett a vörös paladinokra, és a
karddal ragyogó pecsétalakot rajzolt a levegőbe. A hatás azonnali volt: a
fejük feletti felhők elfeketedtek és összegyűltek, viharszerű szél vágott át a
Minótaurosz-szurdokon; a szél és a felhők olyan dühvel csaptak össze, hogy
a levegőbe repítették és megperdítették a lovasokat, majd nekivetették a
fáknak. Némelyik több mint tíz métert repült fel a levegőbe, mások pedig
nekicsapódtak a zuhatag éles szikláinak.
Írisz nővér okosan behúzódott a fák menedékébe, miközben a vörös
paladinok újabb hulláma vágtatott fel a dombra, hogy aztán a pokoli erejű
szél martalékai legyenek. Merlin felüvöltött, és feje fölé emelte a kardot,
miközben fülsiketítő robaj közepette több villám csapott bele egymás után a
kardba és a hídba is. Mindezek megkoronázásaként tüzes robbanás
hallatszott, amely felemelt egy hatalmas oszlopnyi, fekete füstfelhőt. A szél
fokozatosan elült, és az életben maradt paladinok leóvakodtak a
domboldalon. Mikor végre megszűnt a füst, a Nyulak Átjárója nem volt más,
mint megfeketedett, szenes és parázsló fadarabok törmeléke.
Merlin és Morgan pedig eltűnt.

Nimue kobaltkék űrben lebegett. A gyengéd áramlatok megemelték karját a

teste mellett, miközben vérpatakok vették körbe. Apró buborékáradat indult
el kissé szétnyílt ajkai közül; teste széles, ereszkedő spirálba fordult, amely
lehúzta a mindent elnyelő feketeségbe.
A kard még itt van a közelben.
Nem tudta megérinteni. Nem látta. De érezte a közelségét, és a gondolat
megmelengette hideg testét.
Szeme rövid időre kinyílt, teste pedig összerándult, ahogy vizet nyelt.
Eszébe jutott az őz a Vaserdőben. A halál nem a vég.
Vajon az ég népének fénye elér ilyen mélységekbe is? Vajon Lenore várni
fogja? Remélte, hogy igen. Nagyon vágyott az anyja ölelésére. És ott lesz
Pym is. A bolondos, csodálatos Pym.
És Arthur. Az én fiatal farkasom. A szívem. Vajon viszontlátom még?
Teste ismét összerándult, most gyengébben. Kezdte megadni magát a
sötétségnek és a hidegnek. Airimid Ujjai lassan felkúsztak nyakára és arcára.
Ez volt a látomásom.
Biztonságban meg fogom őrizni a kardot. Sem az egyház, sem Uther, sem
Cumber nem kaphatja meg. A Háború Kardja velem együtt hal meg.
Amíg el nem jön az igazi király, aki birtokba veszi.
NIMUE KOBALTKÉK ŰRBEN LEBEGETT.
ÁBEL PÁPA ÜNNEPI FEJDÍSZÉT, A HÁROMRÉSZES tiarát viselte,
valamint leomló palástot és alatta uszályt, hogy kiemelje az esemény
fontosságát. Jobb kezében a pápai botot fogta: pásztorbotot, melynek
csigavonalban hajlított, kampós tetején egy kereszt volt. A San Pietro in
Vincoli címtemplom fáklyafénye megcsillant a bal kezének harmadik ujján
viselt halászgyűrűn. Felnézett a Trinity katonák néma sorára. Wicklow apát
oldalt állt, ünnepi öltözékében, kezét imára kulcsolva.
Ábel pápa a gyülekezetre mosolygott.
– A sötétségből mindig megszületik a fény. Tisztasága vakító. Ereje
perzselő. Ártatlan, akár egy gyermek. Tiszta, akár a mi Úristenünk is. Mert
bizony mondom néktek: Isten saját bosszúálló angyalát küldte el, hogy
lesújtson az istentelen farkasvérű boszorkányra. Ez az angyal szerény
származásával az életszentség és kötelesség mintaképe, hite
megingathatatlan. Ma az Úr új harcosát nevezzük ki a Trinity soraiba. Állj
fel, Írisz nővér!
Írisz nővér felnézett Ábel pápára összeégett szemével. Felállt, miközben a
pápa felkötötte fejére saját, egyedi halálmaszkját. Odafordult a Trinity őrök
felé, miközben azok fejbólintással köszöntötték.
Ábel pápa a fülébe súgott.
– Nagy csodákat fogunk együtt elérni, gyermekem! – Leheletének olyan
szaga volt, mint a holtak csontjainak.

Nimue testét a Minótaurosz-hegység kanyonfalainak fenyegető árnyékában

egy homokzátonyra mosta ki a víz. A hátában levő nyíl letört, csak a csonkja
maradt. A többi nyilat meghajlította Nimue testsúlya. Nehezen, hosszú
időközönként vett levegőt.
Valami megmozdult mellette. Lépések zaja a kavicsos homokon. Fekete
köntösök suhogtak körülötte. Újabb lépések, melyeket sziszegő, suttogó
hangok követtek. Több tucat test hajolt Nimue fölé. Kelésekkel teli kezek –
némelyiken hiányzó ujjakkal – bökdösték és nyomkodták. Az alakok egy
ideig ősi, titkos nyelven tanakodtak, majd a hátborzongató kezek Nimue alá
nyúltak és felemelték a levegőbe. A leprások csapata megragadta Nimue
ernyedt testét, és lopva eltűnt vele egy sötét és balsejtelmű alagútban.
Szeretnék köszönetet mondani Arthur Rakhamnek, A. B. Frostnak, Al
Fosternek, Wallace Woodnak, John R. Neilnek, Thomas Wheelernek, Silenn
Thomasnak, Madeleine Desmichelle-nek, Tony DiTerlizzinek, Angela
DiTerlizzinek, Jeannie Ng-nek, Chava Wolinnek, Tom Dalynek, Justin
Chandának és Lucy Ruth Cumminsnek.

F. M.

Emlékszem, épp a Moorpark Streeten mentem kocsival a kaliforniai Studio

Citybe, amikor Frank első vázlatai megérkeztek a mobilomra a Cursedről.
Nem hazudok; egy pillanatra elveszítettem uralmamat a kormány fölött.
Szerencsére volt annyi eszem, hogy félreálljak, és akkor döbbentem rá –
ahogy végignéztem a buja, sötét tündérnépeket és az álomszerű Nimuét, aki
háttal áll nekünk, arcát elfordítva, hogy megpillanthassuk a Démonmedve
által hagyott hegeket –, hogy ó, istenem, ez tényleg megtörténik.
Amióta az eszemet tudom, Frank Miller elkötelezett rajongója vagyok, és
ez az együttműködés volt az egyik legvalószínűtlenebb dolog, ami valaha
felkerülhetett a bakancslistámra. Miller azon kevés alkotók egyike, akinek
munkássága éveken át segítette kialakítani egyéni szerzői stílusomat, és
roppant nagy megtiszteltetés számomra, hogy vele közösen mesélhetem el ezt
a történetet. Nagyon hálás vagyok a bizalmáért, a bölcsességéért, és azért az
ötletéért, hogy Írisz nővér kössön szövetséget egy sereg gyilkos gyermekkel
(ezt kötelező kidolgozni a második kötetben).
Mindamellett ez a mű nem létezne Frank bűntársa, Silenn Thomas
állhatatossága és alkotói szenvedélye nélkül. Silenn a kezdet kezdetétől
velünk volt, akkor, amikor rávilágítottunk azokra a gondolatcsírákra,
amelyekből végül a Cursed cserjelabirintusa lett.
A WME-nél Philip Raskind szintén elejétől fogva hitt a Cursedben, és ha
ő leteszi a voksát valami mellett, akkor a legbölcsebb az, ha az ember
félreugrik az útjából, és hagyja, hadd tegye a dolgát.
Phillipen keresztül bemutattak Dorian Karchmarnak és Jamie Carrnek a
WME New Yorknál, és korai lelkesedésük, biztatásuk és kiváló jegyzeteik
segítették a Cursedöt közelebb hozni jelenlegi formájához.
Dorian és Jamie jelentős szerepet játszott abban, hogy a csodálatos Justin
Chanda és a Simon & Schuster is a képbe került. Boldog vagyok, hogy
javamra szolgálhatott Justin rengeteg tapasztalata és szívből jövő
iránymutatása a szerkesztői munka során. Számomra Justin egy pomponlány
és egy tábornok ideális és szükségszerű kombinációja, aki segítségemre volt
abban, hogy végül átszakíthassam a célszalagot. Az értő szemű tervezővel,
Lucy Ruth Cumminsszal igazán különleges csapatot alkotnak. Köszönet illeti
még Alyza Liut, Chava Wolint, Jeannie Ng-et és mindenkit a S&S-nél, akik
által ez a könyv létrejöhetett.
Innentől kezdve a WME-nél Cori Wellinsnek megtetszett az ötlet, és
tulajdonképpen ő álmodta meg, hogy ez a fantasztikus hármas, a regény-tv-
Netflix-sorozat létrejöhessen. Ügyvédem, Harris Hartman pedig elérte, hogy
valamiféle szerződésszerű értelmet is nyerjen ez az egész.
Ha már itt tartunk, hadd fejezzem ki örök hálámat Brian Wrightnak, Matt
Thunellnek, Ro Donnellynek és Coral Wrightnak a Netflixnél, akik már az
elején ráharaptak Nimue történetére, és nem voltak hajlandók elengedni.
A Cursedöt illető törekvéseik legmerészebb álmaimat is túlszárnyalták.
Frankkel nem is álmodhattunk volna jobb társakról vagy hűségesebb
közbenjárókról.
Miközben a könyv szépen alakult, engem belöktek egy irodába számos
nagyon tehetséges és intelligens íróval együtt, és hónapokon keresztül
belemerültünk a Cursed történetébe; született néhány kiváló írás és gondolat,
amik túl jók lettek volna ahhoz, hogy dobjuk őket. Úgyhogy hazudnék, ha azt
mondanám, hogy ezen ötletek közül néhány nem köszön vissza a regény
egyes részeiben. Köszönet illeti csodálatos csapatomat – ide tartozik Leila
Gerstein, Bill Wheeler, Robbie Thompson, Rachel Shukert, Janet Lin, a script
koordinátor Michael Chang és a segédszerkesztőm, Anna Chazelle
(édesanyja, Celia Chazelle, a középkorra specializálódott történész rendkívül
nagy segítséget nyújtott abban, hogy megismerjem a középkori szokásokat,
kultúrát és sokszínűséget) – köszönöm nektek, szívem mélyéből. Közös
tündérporotok átlengi ezeket az oldalakat.
És bár a Cursed, a regény és a Cursed, a Netflix-sorozat két egymással
kapcsolatban álló, mégis különálló munka, a kettőt összefogó szellemi híd
építésében három ember vett részt: először is a kiemelkedően tehetséges
Katherine Langford, aki minden egyes nap hősi életre kelti Nimuét. Zetna
Fuentes, az első évad első két részének rendezője, aki a körülötte levőket
képzelőerejével, látomásaival és örömével inspirálja. És végül pedig Alex
Boden, a producerünk, aki ezt a hatalmas produkciót stílusosan és folyamatos
odaadással teszi igazán minőségi alkotássá.
Asszisztensem, Micaela Jones számomra mindvégig maga volt a fény az
éjszakában; képes volt ügyesen kezelni a szövegvázlatokat, a csapat
jegyzeteit, a számos nyomdai előkészítést, a nemzetközi áttelepüléseket,
a szerkesztői megjegyzéseket, a rengeteg regényvázlatot és az én időnkénti
nyafogásomat; segítségemre volt abban, hogy észnél legyek a fontosabb
pillanatokban.
És végül köszönet illeti a feleségemet, Christina Wheelert, akinek
csodálatos mosolya van, és ezt a mosolyt sikerült megtartania még akkor is,
amikor a Cursed ijesztően és hangosan átrobogott az életünkön, hosszú
időszakokra és több ezer kilométerre elszakítva minket egymástól. És mégis:
ő marad a múzsám, a szerelmem és a legközelebbi, legkedvesebb barátom.
Mindenekfelett megbízom alkotói ösztöneiben, most és mindörökké.

T. W.

{1} Tennyson Alfréd Király-idylljei, Szász Károly fordítása, Kisfaludy Társaság, Budapest, 1889

{2} Szilágyiné Márton Andrea fordítása

 TARTALOM
egy
kettő
három
négy
öt
hat
hét
nyolc
kilenc
tíz
tizenegy
tizenkettő
tizenhárom
tizennégy
tizenöt
tizenhat
tizenhét
tizennyolc
tizenkilenc
húsz
huszonegy
huszonkettő
huszonhárom
huszonnégy
huszonöt
huszonhat
huszonhét
huszonnyolc
huszonkilenc
harminc
harmincegy
harminckettő
harminchárom
harmincnégy
harmincöt
harminchat
harminchét
harmincnyolc
harminckilenc
negyven
negyvenegy
negyvenkettő
negyvenhárom
negyvennégy
negyvenöt
negyvenhat
negyvenhét
negyvennyolc
negyvenkilenc
ötven
ötvenegy
ötvenkettő
ötvenhárom
ötvennégy
ötvenöt
ötvenhat
ötvenhét
ötvennyolc
ötvenkilenc
epilógus
Köszönetnyilvánítások
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Frank Miller – Thomas Wheeler: Cursed
Simon & Schuster – BFYR
An imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division, New
York, 2019

Illustrations copyright © Frank Miller, 2019

Text copyright © Thomas Wheeler, 2019
All rights reserved.
NETFLIX is a registered trademark of Netflix, Inc.,
and its affiliates.
Artwork used with permission from Netflix, Inc.
Hungarian copyright © Szilágyiné Márton Andrea, 2020
Magyar kiadás © Libri Könyvkiadó, Budapest, 2020
Belív- és borítóterv © Lucy Ruth Cummins, 2019
Borítóillusztráció © Frank Miller, 2019

ISBN 978-963-310-841-3

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Szerkesztette Kónya Orsolya
A szöveget gondozta Ferenczy Ágnes és Gábri Zsuzsanna
A borítót az eredeti felhasználásával készítette Váradi Zsolt
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid