Sötét szellem

Christine Feehan
Dark sorozat
(Kárpátok vámpírjai)
28. könyv
rajongói fordítás
A sorozat eddig lefordított kötetei:

1. Sötét herceg 15. Sötét titok (rajongói)

2. Sötét vágy (rajongói)
3. Sötét arany (rajongói)
4. Sötét mágia (rajongói)
5. Sötét kihívás (rajongói)
6. Sötét tűz (rajongói)
7. Sötét álom (rajongói) novella
8. Sötét legenda (rajongói)
9. Sötét őrző (rajongói)
10. Sötét szimfónia (rajongói)
11. Sötét mélység (rajongói) novella
12. Sötét dallam (rajongói)
13. Sötét végzet (rajongói)
14. Sötét éhség (rajongói) novella
16. Sötét démon (rajongói)
17. Sötét ünnep (rajongói)
18. Sötét uralom (rajongói)
19. Sötét átok (rajongói)
20. Sötét gyilkos (rajongói)
21. Sötét veszedelem (rajongói)
22. Sötét ragadozó (rajongói)
23. Sötét vihar (rajongói)
24. Sötét vérfarkas (rajongói)
25. Sötét farkas (rajongói)
26. Sötét vér (rajongói)
27. Sötét bűntény (rajongói)

Következik:
29. Sötét ígéret
 1.

A hegység magas volt. Elég magas ahhoz, hogy Andre

feljuthasson kopár, sziklás meredélyekre, amiket mindenki

más elkerült. De még ennél is feljebb ment, oda, ahol a köd
gomolygott, körbevette őt egy puha, nedves, szürke fátyollal.
Ő volt a Szellem. Könnyedén eltűnhetett abban a hűvös,
szürke világban, amit olyan jól ismert. Soha nem használt
vezetéknevet, egyáltalán nem számított, nem találta
fontosnak, és soha nem is lesz az, ha nem találja meg az
életpárját, mert becstelenné nem fog válni.
Még néhány kilométerrel feljebb, majdnem egészen a hegy
tetején, egy kolostor állt már évszázadok óta. Közvetlenül a
szakadék szélére épült, rejtélyesen elfátyolozták az állandóan
körülötte örvénylő felhők. Egy szent hely volt ez, védett, csak
nagyon kevesen tudtak a létezéséről, bár a létezéséről szóló
hírek kiszivárogtak az évek során. De még mindig csak a
legbátrabbak próbáltak eljutni ide. Őt is a szükség űzte ide,
hogy kipihenhesse legutóbbi csatája fáradalmait.
 A kolostort a Ködrejtette néven ismerték a Kárpátiak, és az
olyan férfiak, vadászok számára tartották fenn, mint amilyen
ő is volt, akik még nem keresték a hajnalt, de már nem bíztak
meg senkiben sem maguk körül. Akik szigorúan magukban
akartak maradni, nem vágytak sem egymás, sem pedig az
emberek társaságára, elkerülték a csatákat. Ezt az életet élték
mindaddig, míg végül képesek voltak elengedni, és a hajnalt
választani helyette.
A férfiaknak, akik évszázadokat küzdöttek át becsülettel,
nem volt könnyű elengedni az életet. Még ha nem is éreztek
érzelmeket, nem is láttak színeket, néhányan gyávaságnak
vélték, és egy halálos küzdelmet választottak inkább,
minthogy kifeküdjenek a szabadba, és engedjék, hogy a nap
elpusztítsa őket. Ez sok harcos számára túlságosan... rossz
döntés volt. Andrét tisztelettel üdvözölték volna maguk
között, mégis hosszú ideje távol tartotta már magát a
többiektől. Gondolt is rá, hogy talán hazatér, de aztán rájött,
hogy képtelen lenne már elfogadni a biztonságot és a
bajtársiasságot, ami ott várna rá.
Még arra sem vette a fáradságot, hogy elállítsa számos
sebéből a vér áramlását. Pedig tudta, hogy el kellene. Ez egy
nyom, ami egyenesen hozzá vezet. És egyben egy tiszta,
egyszerű meghívás is. Bárki, aki a közelébe merészkedik, az
meg fog halni. Mindig úgy ébredt, ha ébredésnek lehet ezt
egyáltalán nevezni, hogy kiéhezett a vérre, a teste vonaglott a
vágytól, és a szükségtől, és ez volt az egyetlen dolog, amit
egyáltalán képes volt érezni.
Még egy ősi sem vehetné a vérét, hacsak nem szenvedne
szörnyű ínséget, és még akkor sem az engedélye nélkül. Andre
nem az a fajta volt, aki valaha is a Kárpátiak menedékét kérte
volna, vagy engedélyt bármire is a fajtájától. Meg fogja találni,
amire szüksége van, mint mindig is tette. A saját útját járta.
 Persze vannak becsületbeli ügyek is. Több évszázada élt már,
minthogy törődött volna még a számolásukkal. Becsülettel
kitartott a sötétség ellen, szolgálta a népét, több kontinensen
is vadászott vámpírokra. Annyiszor harcolt már élőholtak
ellen, hogy a csatái számát sem tudta, és őszintén szólva nem
is érdekelte. Annyira sok vámpír volt, és olyan kevés vadász.
Úgy tűnt, elvesztették a háborút.
Minden egyes évszázadot átkutatott az életpárja után, az
után a nő után, aki visszaadhatná a képességét, hogy valódi
érzelmeket érezzen. Az után az egyetlen nő után, akitől
visszakaphatja a színeket, az életet. Már rég feladta a
gondolatot, hogy talán a jelen időben találja meg. Ha létezne
ezen a földön, ennyi idő alatt már megtalálta volna.
A könyörtelen suttogások, a kísértés, hogy öljön, hogy
érezhessen bármit is, legalább egy pillanatra, már nem
csalogatták. Évszázadokig cipelte ezt a terhet, de már ez is
megszűnt, és ez rossz volt, mert legalább addig is volt valami.
Most már csak a sötétszürke végtelenség és a fáradtság
maradt.
Nem ment be a kolostorba, hogy ott pihenjen, többek között
azért, mert már nem bízott meg magában annyira, hogy bárki,
ember vagy Kárpáti közelében tartózkodjon. Miután rájött,
mennyire messze ment már, tudta, hogy a becsülete
megőrzésének érdekében át kellene adnia magát a Napnak.
Ez is volt a szándéka, amíg Costin Popescu meg nem
támadta. A Popescu egy felvett név, ami önmagában is egy
vicc. A pap fia. Costin minden volt, csak az nem.
Megfordult, hogy felmérje a fogyatkozó éjszakát. A fény
lassan utat vágott a szürkeségbe, és már a bőrén is érezte a
legelső, figyelmeztető tüskéket. De mindez nem számított.
Csak arra szolgált, hogy emlékeztesse a kelő napra. Nem volt
szüksége erre az óvatoskodásra, sok évszázada élt már, és
ezalatt nem volt egyetlen másodperc sem, amikor ne lett
volna tudatában a hajszálpontos pillanatnak, amikor a nap
felkel, vagy lenyugszik.
Ha Popescu, a mestervámpír egymaga támadta volna meg,
férfi állt volna szemben a férfival, vámpír a Kárpátival, mint a
régi szép időkben, és Andre több mint boldogan lépett volna a
becsületes halálba, ha magával viheti az élőholtat is. A harc
egy mestervámpírral nagyon veszélyes. Óriási hatalmuk van.
És ez rengeteg csatatapasztalattal párosul, úgyhogy egy
nagyon is tisztességes harc bontakozhatott volna ki.
De a világ túl sokat változott az utóbbi időben Andre
ízléséhez képest. Már nem tartozott ide, és ezzel tisztában is
volt. Sohasem volt szüksége mások társaságára. Jobban
szerette a magaslatokat, vad helyeket, bármit, ahol nem
futhatott bele tömegekbe. Vagy akár csak néhány személybe
sem. Nem volt szelíd. Nem volt civilizált. Volt egy saját
becsületkódexe, aszerint élt.
Még a vámpírok is változtak. Már rég nem volt becsület a
csatákban. A régi időkben a vámpírok egyedül vadásztak,
maguk gyilkoltak. Most a mestervámpírok egész seregeket
toboroztak kisebb vámpírokból, csapatokban jártak.
Costin Popescunak négy követője volt. Kettő valószínűleg
elég lelkes ahhoz is, hogy kövesse Andre vérnyomait. A gazdag
Kárpáti vér egyenesen odavonzza őket hozzá. A másik kettő
már régebben fordulhatott át, Popescunak volt ideje
megtanítani őket egy-két dologra az ősi vadászok elleni
harcról. Szerencsére az egyik tapasztaltabb gyalogot sikerült
megölnie, mielőtt Popescu visszavonult volna háromfősre
apadt kis seregével.
Így most Andre nem nem mehet nyugodtan a hajnal elébe,
nem pihenhet meg, ahogyan kellene, a becsülete köti, meg kell
szabadítania a világot Popescutól, és vérszomjas
alárendeltjeitől.
Megtalálta a keskeny kis bejáratot ahhoz a barlanghoz, ahol
pihenni, és gyógyulni szándékozott. Használta már ezelőtt is
ezt a különleges barlangot. Nem volt könnyedén
megközelíthető. Csak egyetlen bizonyos szögből vált láthatóvá
a bejárata, és ezek közé a magas, csipkézett ormok közé csak
nagyon kevesen jutottak fel. Fiatal fiú kora óta használta
pihenésre ezt a barlangot.
Még mindig emlékezett a ragyogó kristályokra, amik szinte
az összes létező színben borították a különböző kamrák falait.
Néha a fény áttört a keskeny kis kürtőn, és az értékes
ásványok erei szinte fellobbantak a falakon. Talán tudat alatt
éppen ezért választotta ezt a barlangot, mert remélte, hogy a
szép látvány megidézi emlékeit, amik úgy beleégtek az
elméjébe, hogy soha nem halványultak el.
Sokkal korábban elveszítette az érzelmeit, mint a normális
kétszáz év, és a színlátóképessége gyorsan követte őket. A
barlang most szürke volt, mint minden más is.
A földalatti kamrák már kora ifjúságától az otthonává váltak,
miután elvesztette minden családtagját. Mindent, ami
jelentett neki valamit a korábbi életéből, egy mélyen fekvő
teremben tartott, közvetlenül a kamra alatt, ahol gyakran
pihent. Néhány évszázaddal korábban, amikor ráébredt, hogy
ő lesz a család utolsó tagja, lepecsételte azt a termet, és csak
akkor tért vissza azokhoz a barlangokhoz, amikor muszáj volt.
Sóhajtott egyet, majd belépett a hűvösséget sugárzó, keskeny
résbe. Popescu alárendeltjei nem képesek a napon járni, de az
öngyilkosság lenne, ha nem biztosítaná be magát arra az
időre, amíg alszik. Főleg nem engedhetett meg magának ilyen
luxust, amíg meg nem szabadítja a világot a vámpíroktól, akik
civilekre vadásznak. Felemelte hát a kezeit, és elkezdte szőni a
bonyolult, ám de szükséges biztonsági varázslatokat
pihenőhelye köré.
Óriási mennyiségű vért vesztett, a váratlanul lecsapó
gyengeség szinte lesodorta a lábáról, amikor elkezdte
megnyitni a földet. Lehet, hogy túl sokáig várt. A sérülései
nagyon súlyosak voltak, a sors talán közbeszól, és soha többé
nem fog felemelkedni újra.
***

Teagan Joanes kopogó szívvel üldögélt a hálózsákján a

sátrában. Elkövetett egy nagy hibát. Hatalmasat. Tapasztalt
utazó volt, és valahányszor külföldre ment túrázni, mindig
alaposan utánanézett leendő vezetőjének. Tudta, hogy nem
járkálhat csak úgy, minden előzetes ismeret nélkül egy idegen
országban. De az soha, egyetlen pillanatra sem fordult volna
meg a fejében, hogy ne lenne biztonságos a hegyekbe utazni
egy olyan férfival, akit már három éve ismert.
Barátok voltak. Jó barátok. Az Egyesült Államokban, az
egyetemen tanította a fiút, ő maga is vele tanult, együtt
ebédeltek és vacsoráztak tanulás közben. Egy másik országból
érkezett, mély akcentussal beszélt, jó megjelenésű volt, így hát
nem meglepő módon nagyon népszerű volt a nők körében az
egyetemen. Sok randevúja volt. Szinte állandóan. És csak
nagyon ritkán kétszer is ugyanazzal a lánnyal. Az ő
kapcsolatuk szigorúan csak barátság volt. Soha nem
közeledett Teagan felé. Egyetlenegyszer sem. Mindig
kényelmesen érezte magát a társaságában. Mi történt?
Teagan kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, mit
tehetett, mit mondhatott, ami miatt Armend Jashari egyik
percről a másikra úgy gondolja, hogy ő többet akar tőle a
barátságnál. Online folytatták a barátságukat, pár naponta
mentek az üzenetek oda-vissza, hogy tartsák a kapcsolatot, de
még csak egy csipetnyi szexualitás sem volt ezekben a
levelekben. Amikor el kellett utaznia a Kárpátok hegyei közé,
teljesen természetesnek gondolta, hogy megírja az érkezését
Armendnek.
Önként jelentkezett azonnal, hogy a vezetője lesz a hatalmas
országban, és az is természetes volt, hogy a lány elfogadta ezt
a felajánlást. Úgy gondolta, jól fogja magát érezni vele. Hát ezt
korrigálnia kellett. Csak jól érezte magát vele. Az eddig is
rossz hangulat viszont most már ijesztővé vált.
Farmerben és pólóban aludt a biztonság kedvéért. Most
viszont, hogy meghallotta, hogy odakinn bóklászik a sátra
körül, gyorsan a csizmáját is felhúzta. Felhergeli magát, látta
abból, ahogy odakinn járkál fel és alá. A lány sietve
összegöngyölte hálózsákját, felszíjazta csomagja tetejére, és
közben azt kívánta, bárcsak kimehetne úgy a sátorból, hogy ne
lássa meg.
Világéletében megbízott az ösztöneiben, és azok most sikítva
követelték, hogy fusson az életéért. Hirtelen minden előzetes
figyelmeztetés nélkül felnyílt a sátra ajtaja, és Armend vetette
be magát rajta.
Teagan összeszűkülő szemekkel figyelte a bemászó férfit. A
vezetője. A barátja. Vagyis azt hitte, hogy az. Viszont a
legkevésbé sem viselkedik úgy, mint egy vezető, és még
kevésbé úgy, mint egy barát, sokkal inkább hasonlított egy
gazdag, elkényeztetett gyerekre, aki úgy gondolja, joga van
mindenhez, amit csak megkíván, beleértve ebbe magát
Teagant is.
– Mégis, mi a fenét művelsz? – vetette be Teagan a legjobb,
leggőgösebb honnan-vetted-ehhez-a-bátorságot, meghalsz-
ha-egy-lépéssel-is-közelebb-jössz hangját. Sajnos ez a hang az
esetek döntő többségében nem működött. Ő nem volt magas,
fenyegető meg egyáltalán nem, még akkor sem tudta
felemelni a hangját, amikor erre szükség lett volna, pedig
most attól tartott, hogy nagyon is szükség lenne rá.
– Te is akarod. Akartál engem első perctől fogva, hogy
három évvel ezelőtt megláttál – mordult rá Armend. – Ne
játszd a fejed. Azóta is folyamatosan utánam lihegsz, ezért úgy
döntöttél, hogy idejössz és megkérsz, hogy vezesselek a
hegyek között.
– Te ajánlkoztál, Armend – Teagan kényszert érzett, hogy
rámutasson erre –, a te ötleted volt.
– Azt akartad, hogy vezesselek.
– A barátom voltál, és azt gondoltam... – elcsuklott a hangja.
Soha nem jutott volna eszébe, hogy ez történhet, pedig
gondolnia kellett volna rá.
– Tudom, mit akarsz. Abbahagyhatod, hogy megjátszod a
nehezen megkaphatót.
– Együtt jártunk az egyetemre, Armend – mondta egészen
halkan a lány, nem akarta sem felizgatni, sem felbosszantani a
férfit. A logika néha működött. A sátor kicsi volt, szinte
semmiféle mozgástér sem volt benne. – Ugyanazokra az
előadásokra. Együtt ebédeltünk, együtt üldögéltünk és
beszélgettünk. Azt hittem, hogy a barátom vagy.
Armend a szemét forgatta. – A férfiak és a nők közt nem
létezik barátság. Azt hitted, nem veszem észre azokat a
pillantásokat, ahogyan rám néztél? – A hangja szinte súlyos
volt a felgyülemlett szenvedélytől.
Armend Jasharit az Államokba küldték egyetemre. A szülei
nagyon gazdagok voltak egy olyan földön, ahol csak
keveseknek adatott meg a vagyon. Elég nyilvánvaló volt, hogy
Armend úgy nőtt fel, hogy bármit megtehet, beleértve ebbe
azt is, hogy folyamatosan koslat egy nő nyomában, aki
egyértelműen nemet mondott neki.
 – Elnézést kérek, ha valamiféle félreértés történt közöttünk.
Én őszintén úgy gondoltam, hogy barátok vagyunk. Az
ideérkezésemnek meglehetősen jó oka van, el is magyaráztam
neked, azt reméltem, hogy megérted. Teljesen természetes
volt a számomra, hogy kapcsolatba lépek egy baráttal, aki
ismeri azokat a hegyeket, amiket fel kell fedeznem. Nem állt
szándékomban elcsábítani téged, de még csak azt a
benyomást sem kelteni, mintha érdeklődnék irántad
bármilyen más formában, mint a barátság – mondta Teagan.
Még csak nem is flörtölt vele. Soha. Egyetlenegyszer sem. És
Armend sem mutatta semmiféle jelét, hogy többet akar tőle
barátságnál, amíg együtt voltak az iskolában. Túlságosan
fiatal volt a geológiai mesterkurzushoz. Armend csak öt évvel
volt idősebb nála, még ha maga Teagan már-már extrém
módon fiatalnak tűnt is. Kedvelte a fiút. Armend pedig úgy
kezelte, mint egy szeretett, fiatalabb testvért, sok időt töltött
vele, de randevúzott más nőkkel, rengeteg más nővel, akik
inkább néztek ki valóban nőnek, mint a húgának.
Volt három nővére. Mind magasak, nőies alakkal,
modellszépségű arccal. Ő tíz évvel utánuk érkezett.
Mindhárman fantasztikusan néztek ki, intelligensek voltak,
férjhez mentek, és már gyerekeik is voltak. Ő pedig... csak
egyszerűen Teagan volt. Látta Armenden annak idején, hogy
vonzzák a nővérei, de ő nem volt százhetven centi, nem volt
csupa mell és gömbölyű csípő. Nem vonzotta a férfiakat úgy,
mint a nővérei. És határozottan nem is csábított el férfiakat.
– Nem igazán keresel egyetlen meghatározott típusú
kristályt vagy követ sem – vetette ellen Armend, és közelebb
fészkelődött.
Teagan felkapta az egyetlen főzőfazekát. Arra használta,
hogy túrázás közben főzzön ezt-azt, ami gyakran megesett. A
fazék már annyi időt töltött nyílt lángok között, hogy egészen
fekete volt. – Ne merészelj ennél közelebb jönni!
– Csak ingerelsz. Egy szánalmas kurva vagy – vicsorogta
Armend. Az arca csúf lett, a kezeit ökölbe szorította. –
Feljöttem egészen idáig egy szánalomdugásért. Ez vagy a
számomra, semmi más. A haverjaim röhögtek, amikor
megmutattam nekik a levelet. Pár kilométerre innen
táboroznak, a sorukra várnak.
A lány egészen üresen tartotta az arckifejezését. A barátai a
közelben táboroznak? Egyedül jött fel vele a Kárpátok hegyei
közé. Bízott benne, hogy vezetni fogja, hogy megtalálja a
pontosan meghatározott kőzetet, kristályt, amiért idejött.
Nagyon fontos volt, hogy megtalálja. Egy kutatáson, egy
küldetésen volt, szüksége volt arra a kristályra. Azt is
pontosan tudná, hogy mikor talál rá. A teste az ilyen
dolgokkal kapcsolatban úgy működött, mint valami hangvilla.
Abban a pillanatban, amint megérezné a közelségét, már
egyenesen odatalálna hozzá, de egyelőre a leghalványabb
nyomát sem érzékelte. Azért készült úgy, hogy egy egész
hónapot tölt a hegyek között, mert tudta, hogy milyen nehéz
rábukkanni olykor arra a halovány jelre, ami elvezetné ahhoz,
amire szüksége van.
– Nagyon köszönöm, hogy rám gondoltál Armend, de itt
nem lesz szánalomdugás. Nem akarom még azt sem, hogy
hozzám érj, nemhogy még valami annál is személyesebbet.
Tehát tetszik, vagy nem, ez ki van zárva, a téma levéve az
asztalról. Tűnj el a sátramból.
– Te tényleg egy idióta szűzike vagy ugye? Egy farokhergelő.
Teagan felhúzta a szemöldökét, de közben a fogát
csikorgatta. Elég heves vérmérséklete volt, és most minden
eddiginél közelebb került ahhoz, hogy ebből bemutatót
tartson. Egészen biztos volt benne, hogy Armend rátámad, így
felkészült rá, hogy visszaverje a rohamot. – Semmi idiótaság
sincs bennem Armend. Sokkal intelligensebb vagyok, mint te
valaha is leszel. Emlékeztetnem kell rá, hogy én tanítottalak?
Nélkülem a világ végezetéig sem fejeztél volna be egyetlen
szemesztert sem.
A férfi rávetette magát, és kiütötte a kezéből a fazekat.
Teagan mindig kicsi volt. A saját százötven centijével nővérei
százhetvenes magasságát még a legmagasabb sarkú cipőjében
sem tudta megközelíteni. Rendkívül alacsony. És buja mellei
sincsenek, semmi olyasmi, amit a férfiak csábítónak találnak.
Mi a csoda ütött hát Armendbe?
A férfi teste az övének vágódott, hanyatt döntötte. A feje
nekicsapódott hátizsákja kemény peremének, majd a földnek
is. Armend lenyomta a súlyával, kiszorítva a tüdejéből a
levegőt. Teagan megütötte őt, olyan erővel, amire csak képes
volt ebből a testhelyzetből, öklével a bal szemébe csapott.
A férfi káromkodott, és visszaütött. Háromszor. Az arcába.
Teagan csillagokat látott, perifériás látása elfeketedett. De
nem volt hajlandó elájulni. Armend a ruháit tépdeste,
elszakította kedvenc túraingét. Alig néhány váltás ruhát
hozott, hiszen túrázás közben ezt mind a hátán kellett
cipelnie. Ez a súly most épp lecsökkent valamelyest.
Nem tudott elkúszni előle, sem kifordulni alóla, így erős
hasizmait hívta segítségül, felült, behajtotta a fejét a férfi álla
alá, majd felrántotta azt. A feje tetejét érő ütés pokolian fájt,
de nem törődött vele. Ez már elegendőnek bizonyult, hogy
Armend eltávolodjon tőle. Legurult róla, egészen a sátor
oldaláig, majdnem összedöntve azt.
Teagan négykézláb menekült kifelé. A férfi utána rúgott,
eltalálta a combja hátsó részét. Az egész lába lezsibbadt, de a
lendület valósággal kiröpítette a sátorból. Hasra érkezett, de
azonnal gurulni kezdett az oldalponyva felé, és közben
igyekezett nem sírni a fájdalomtól. A férfi nagyon is komolyan
gondolja a terveit. Határozottan meg akarja kapni, és még az
sem számít neki, hogy eközben bántja-e őt, avagy sem.
A lány önvédelmi edzésekre is járt, többek között. De hegyet
is mászott, és a sziklamászás is a kedvenc sportágai közé
tartozott. Túrázott már szinte az egész világon. Jó formában
volt, és erős is attól függetlenül, hogy olyan kicsi. Nem fogja
megengedni senkinek, még Armend Jasharinak sem, hogy
megverje és megerőszakolja, amíg vissza tud ütni neki.
A keze kitapintott egy követ maga alatt. Jókora volt, és
meglehetősen szilárd szerkezetű. Ismét négykézlábra
emelkedett, hogy megküzdhessen a hányingerrel, amit az
arcára mért ütések okoztak, amikor Armend ismét rávetette
magát, és a földre nyomta. Keze rátalált a hajára, kíméletlenül
hátrarántotta a fejét, és átfordította a hátára, miközben
folyamatosan ütötte. A bordáira mért hatalmas csapásokat,
majd lehajtotta a fejét, és beleharapott az ajkaiba. Erősen. A
fájdalom kínzó volt. Teagan vért ízlelt.
Amikor felemelte a fejét, a férfi szája körül is vér volt. Az ő
vére. Nevetett. – Remekül fogok veled szórakozni, Teagan.
Aztán a haverjaim is jól szórakoznak veled. Mindent meg
fogsz tenni, amit csak kimondunk. Megkérsz bennünket, hogy
basszunk meg újra és újra, ha élve akarsz lejutni a hegyről.
Nem te vagy az első hülye kurva, akit felhozunk ide.
Néhányan, talán még mindig errefelé kóborolnak, próbálják
megtalálni a lefelé vezető utat. Ó, várj csak, nem is! Leestek a
sziklákról. Mi pedig nem foglalkozunk azzal, hogy szukák
testét keresgéljük, otthagytuk őket a dögevőknek.
Teagan most ismerte csak fel teljes egészében, milyen
katasztrofális emberismerettel is rendelkezik, ami mellett az
összes többi gyengesége eltörpül. Mivel Armend feje ismét az
övéhez közelített, ujjai rászorultak a kőre, és halántékon vágta
vele, felhasználva ehhez saját ereje mellett a férfi lendületét is.
Armend felnyögött. A szeme fennakadt. Rárogyott a lányra
teljes súlyával. Szinte agyonnyomta.
Teagan nem volt benne teljesen biztos, hogy talál magában
annyi erőt, hogy megmozdítsa magán a testet, de a barátai
gondolata a közelben – márpedig meggyőződése volt, hogy
Armend igazat mondott velük kapcsolatban – arra ösztökélte,
hogy szedje össze erejének minden morzsáját. Sikerülnie kell
kimásznia alóla. A sokk adrenalinjának helyét remegés és
sírás vette át. Egyik sem volt jó dolog, amikor a lehető
leggyorsabban el kellett menekülnie onnan. Képtelen volt
visszafogni magát, ki kellett nyújtania a kezét, hogy kitapintsa
a férfi pulzusát, meg kellett bizonyosodnia róla, hogy nem ölte
meg. Iszonyodott tőle, hogy megérintse, mégis megtette.
Életben volt. Dühösen lemeredt rá, majd talpra erőltette
magát, és sietve felkapta a csomagját. A sátrat hátrahagyta, és
felfelé indult a hegyen, jól tudva, hogy a lefelé vezető úton
fogják keresni.
Fogalma sem volt róla, mennyire jó Armend a
nyomkövetésben, de egyáltalán nem szándékozott
megkönnyíteni a dolgát. Szüksége volt egy tervre, ki kell
találnia, mihez kezdjen, miközben felfelé mászik. Az arca fájt,
és tudta, hogy megduzzadt. A bordái is fájtak. Legszívesebben
visszament volna, és újra fejbe vágja a kővel. De legalább egy
csöppnyi elégedettséggel töltötte el, hogy leütötte.
Legelőször is le kell csendesítenie a légzését, akkor a bordái
sem lesznek ilyen borzalmasak. Fel akart mászni egészen nagy
magasságban, hogy jó nagy ívben kerülhesse el Armendet, és
a barátait lefelé jövet, ha azok úgy döntenének, hogy követik.
Visszaemlékezett a férfi felhevült hangjára, kéjsóvár
arckifejezésére, amikor azt ecsetelte, mit fognak vele tenni ő
és a barátai, így sajnos nagyon valószínű volt, hogy
utánamennek.
Teagan a lehető leggyorsabb tempót erőltette magára,
felhasználta az egyre csenevészebb fákat csakúgy, mint a
bozót menedékét, hogy takarásban lehessen, ahogy haladt
felfelé a hegyen. Jó kondícióban tartotta magát, így akár
órákig is képes volt túrázni még meredekebb emelkedőkön is,
ha erre szükség volt, de ez a hegy nagyon meredek volt, és a
combja hátulja lángolva tiltakozott az erőltetés ellen minden
egyes lépésnél. Az arca annyira fájt, hogy legszívesebben sírva
fakadt volna, fel is dagadt az egyik szemével együtt. Mégis a
szája tűnt a legrosszabbnak, ami egészen logikátlan volt.
Kulacsából megnedvesített egy zsebkendőt, és rászorította
menet közben.
Végül egy szarvascsapásra lelt, ami keresztülkanyargott egy
emelkedőn, hogy aztán átszeljen egy ritkás facsoportot. Köd
vékony foszlányai sodródtak a fák között, alig pár centiméter
magasságban, de a levegő már észrevehetően lehűlt. Hálás
volt ezért a kis enyhülésért. A nap magasan járt, és az idefenn
vékonyabb ózonréteg miatt nagy pusztítást végzett érzékeny
bőrén, arról nem is beszélve, hogy a bordái szinte feljajdultak
minden egyes lépésnél.
Átkozta Armend Jasharit minden egyes légvételével. Ment
még néhány kilométert, és csak aztán gondolkodott el rajta,
merjen-e tartani egy kis szünetet. Szüksége lett volna rá.
Megállt párszor, ivott, megfelelő helyet keresett, hogy
elvégezze „női” dolgait, majd gondosan elrejtette annak
minden jelét, félve, hogy talán nyomra vezetheti Armendet.
Meglátott egy kisebb mélyedést a bokrok között, és arra
gondolt, hogy talán ott megpihenhetne egy kicsit, még ha csak
néhány percre is. A lábának szüksége volt erre. Alig tett feléje
néhány lépést, amikor amikor a szíve szinte megállt, majd
kétszeres sebességre gyorsult. Ott volt. Éppen ott. Amikor
már majdnem hagyta, hogy meggyőzzék, hogy megőrült,
megérezte azt a furcsa, csapkodó érzést az ereiben, amit
leginkább rezgésnek tudott volna leírni.
Azonnal megállt, és ivott egy korty vizet, míg magába szívta
az érzést. A teste mintha egészen egyetlen dallamra
hangolódott volna, ez száguldott át az erein a vérével együtt.
Ez volt az ajándéka. Amit soha nem tudott elmagyarázni
senkinek úgy, hogy ne tűnjön egy merő őrültségnek.
Diadalmámor söpört végig rajta. Nem gondolta volna, hogy
ilyen gyorsan nyomra akad, de valahol előtte ott van az a
csodálatos kristály vagy drágakő, amire szüksége volt, és ami
hívta, várta őt. Döntenie kellett.
Ha követi a kő nyomát, azt kockáztatja, hogy Armend vagy a
barátai rátalálnak. Ha nem, akkor örökre elveszítheti a követ,
az pedig azt jelentené, hogy el kellene veszítenie imádott
nagyanyját is.
Trixie Joanes hazavitte magához a három nővérével, amikor
ő megszületett. Az anyja a szülésbe halt bele, de a nagyanyja
soha, egyetlen pillanatig sem okolta őt lánya halála miatt. Sőt,
mintha annál jobban szerette volna. Mindent a nagyanyjának
köszönhetett, és mindenki másnál jobban is szerette az egész
világon. Mostanában viszont a nagyanyja elméje kezdett
elhomályosodni.
A nővérei megrémültek, hogy elcsúszik valamiféle téveszme
világába, állandóan pszichiáterekhez hordták. Úgy tűnt, senki
sem képes segíteni. Így Teagan eldöntötte, hogy neki magának
kell tennie valamit, felhasználva ajándékát, amiről csak
nagyon kevesen tudtak. Ha beszélt volna róla, azonnal
ugyanabba az őrült kategóriába sorolták volna, mint Trixie-t.
Mégis tudta, mit lehet csinálni bármivel, amit a Föld adott
ajándékba, drágakövekkel, ásványokkal, kövekkel. Tudta,
melyik kőnek milyen hatalma van, és képes volt ráhangolódni,
hogy felszabadítsa azt a hatalmat, és használhassa. Muszáj
volt megtalálnia a megfelelő követ, amivel megtisztíthatja
Trixie elméjét. Bármit kockáztatott volna a nagyanyjáért.
Azonnal irányt váltott, megszaporázta a lépteit, elhatározva,
hogy a lehető legnagyobb távolságot helyezi maga és Armend
közé, miközben követi annak a kőnek vagy kristálynak a
nyomát, amire a vére ráállt. A férfi soha nem hitte el neki,
hogy a teste képes ráhangolni magát bármilyen kőzet, vagy
kristály nyomára.
Hiszen természetesen elmondta neki az egyetemen együtt
töltött hosszú idő alatt. Armend elvesztett néhány napot a
vizsgára való felkészülésből a bulizások miatt, mint rendesen,
ő pedig beleegyezett, hogy segít neki bepótolni a kiesett időt.
Nagyon fáradt volt már, és ilyenkor megesett vele, hogy túl
sokat beszélt. Armend kinevette, mint mindenki más is, így
soha többé nem hozta fel a témát. Mostanáig.
Tökéletesen idiótának érezte magát, amiért teljes
bizalommal, részletesen elmagyarázta neki nagyanyjával
kapcsolatos félelmeit, és hogy miért annyira fontos ez a
keresés. Tudta, hogy nem érti meg, hogy azt gondolja, hogy
őrült, pedig valójában a férfi volt őrült. És valószínűleg gyilkos
is. És sorozatos nemi erőszaktevő. Hogy fogja mindezt
megmagyarázni a nővéreinek és a nagyanyjának?
Összerezzent, amikor eszébe jutottak a férfi hideg szavai.
„Szánalomdugás.” Az durva volt. A férfiak általában egészen
figyelmen kívül hagyták őt. Nos, ez volt a helyzet. Akik pedig
nem hagyták figyelmen kívül, azok a barátai lettek. De mindig
csak barátnak látták. Egy kishúgnak. Ezt az állapotot nagyon
is kellemesnek találta, mivel ő maga sem vonzódott senkihez.
Sem férfihoz, sem nőhöz. Fogalma sem volt miért, egyszerűen
így volt.
 A nővérei fáradhatatlanul hívogatták magukhoz a
legkülönbözőbb okokra hivatkozva vacsorára. Ezeken a
vacsorákon pedig menetrendszerűen felbukkantak férfiak, és
nők is, akiket a testvérei merő véletlenségből ugyanakkorra
hívtak meg. És természetesen mellettük kellett végigülnie az
étkezést csakúgy, mint az egész estét.
Erre most, amikor tökéletesen egyedül van egészen
ismeretlen hegyek között, és úgy tűnik, akaratlanul is sikerült
felkeltenie egy férfi figyelmét, arról is kiderül, hogy gyilkos.
Mi a baj vele? Felsóhajtott. Rájött, hogy a lábai hamarosan
feladják. A fájdalom az oldalából már a mellkasába is
kisugárzott, a tüdeje levegőre vágyott. Pihennie kellett volna,
de a félelem mégis folyamatos mozgásban tartotta. Találnia
kell egy félreeső helyet, ahol lefekhet egy kicsit.
Körülnézett, abban a reményben, hogy talál valamiféle
eldugottabb kis beugrót arra az esetre, ha netalán elaludna.
Kimerült volt, és a fájdalom is mintha egyre jobban
felerősödött volna, hiába tudta az eszével, hogy nem így van, a
gondolat mégis igyekezett megszállni az agyát, amióta nem
foglalta le egészen, hogy kövesse a kristály nyomát. Ha nem is
teljes odafigyeléssel, de végig folyamatosan ellenőrizte a dalt,
ami az ereiben rezgett. Ha túlságosan sokáig ment rossz
irányba, a rezgések eltompultak. Követni teljes koncentrációt
igényelt, ami egy jó dolog lett volna, ha csak a fájdalom
kikapcsolásáról lett volna szó, de jóformán egész nap úton
volt, muszáj volt megpihennie.
Mozgás rántotta magára a pillantását. A fák szinte teljesen
eltűntek már ebben a magasságban. Csak néhány satnya,
kusza példány kapaszkodott komoran az életbe. Míg
mozgásban volt, a köd megvastagodott, és ő észre sem vette. A
világ most szürkének és nagyon idegennek tűnt körülötte. Fújt
a szél, a köd gomolyagokban hömpölygött, mégsem tűnt úgy,
mintha sodródna bármerre is. És bár a hangokat is
eltompította, a lány mégis határozottan látta a mozgást a bal
oldalán.
Beleharapott az ajkába, és majdnem hangosan káromkodott.
Aztán ehelyett mégis inkább leguggolt, hogy beleolvadjon a
környezetébe, és közben válogatott szitkokat szórt Armend
fejére, azt kívánta, bárcsak boszorkány lenne, és a tüzes
pokolig átkozhatná. Bárcsak ellepnék a tűzhangyák,
felmásznának a lábszárán, hogy a seggébe marjanak, de az
sem lenne baj, ha nem hagynák ki a túlságosan is férfias
testrészeit sem. Igen, ez jó lenne.
Beletelt néhány percbe, mire rájött, hogy nem ember cserkel
a bokrok között, hanem egy állat. Nem is egy. Állatok. Farkas
falka? Tudta, hogy rengetegféle fajnak adnak otthont ezek a
hegyek. Hogy szinte az utolsó menedéke a nagyragadozóknak.
Gondos óvatossággal lecsúsztatta vállairól a hátizsákot, és
szinte felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor
megszabadult a súlyától. Rajta tartotta a szemét a sűrű
bozóton. Riadalma egyre nőtt. Még meg sem tisztította magát,
valószínűleg a vér illata is rajta van. Végighúzta a kezét az
arcán, és véresen húzta vissza. Az ajkai mégis jobban fájtak az
egész fejénél, ami nagyon ostoba dolog volt, amikor az arca
akkorára fúvódott, mint egy léggömb, ám mégis a száján
érzett fájdalom volt az, amitől legszívesebben világgá futott
volna. Ezen pedig nem segített azon régi rossz szokása sem,
hogy amikor ideges volt, gyakran harapdálta az alsóajkát.
Valahányszor megfeledkezett a sebről, és a fogai hozzáértek, a
kín szinte az elviselhetetlenségig felerősödött. Még meg sem
nézte, egyetlenegyszer sem, és most hirtelen megijedt, hogy
talán össze kellene ölteni azokat a sebeket. Vagy még rosszabb
esetben az az idióta veszett volt, vagy valami hasonló. Pfff...
Valami nehezebbel kellett volna leütnie Armendet.
 A másik különös dolog az volt, hogy valahol mélyen
magában bánatot érzett. És nem csak azt, kétségbeesést is.
Reménytelenséget. És ráadásul azt is tudta, hogy ezek nem a
saját érzései, hanem mintha valahogyan a köd sodorta volna
magával őket. Mint egy dalt. A végtelen szomorúság dalát,
ami igazából nem is egyetlen személy éneke volt, hanem soké.
Belekeveredtek a hegy hangjainak szimfóniájába.
Az állatok közül az egyik megindult egy nyitott rész felé.
Dermedten bámulta azt a pontot, a szíve dübörgött. Az agya
folyamatosan megpróbálta egy farkas képét vetíteni eléje.
Talán a hasonló méret miatt. Még az alakja is megfelelőnek
tűnt. De a teremtmény semmiképpen sem lehetett farkas.
Talán egy juh. Vagy egy kecske. Élnek egyáltalán vadjuhok és
kecskék a Kárpátokban?
A ködnek immár szinte súlya volt, és még csak észre sem
vette, mikor vastagodott meg ennyire. A levegő ugyan
nyirkossá vált, de Teagan hálás volt a fedezékért. Ilyen
magasan már nem létezett lombozat, és nagyon nem szerette
volna, ha Armend és a társai odalentről távcsővel kiszúrják,
hogy felfelé tart azon a halovány nyomon, amit követett.
Az állat ismét tett előre néhány lépést, és a lány szinte
megszédült a megkönnyebbüléstől. Élnek vadjuhok a
Kárpátok között.
Leereszkedett egy alacsony, lapos sziklára, és megengedte
magának, hogy körülnézzen. A hangvillája folyamatosan
hívta, felfelé vezette volna, olyan magasra a hegyen, ahová
magától soha nem állt szándékában felmenni. Ismét ivott.
Fontos volt, hogy hidratált maradjon.
Ránézett az órájára. Több órán keresztül követte a nyomot.
Éhes volt, fáradt és rosszkedvű. És hogy ez még rosszabb
legyen, egészen bebugyolálta a köd, mintha puszta
érzelmekbe csomagolta volna, és ezek közül sem volt egy sem
kellemes. A hangokat, amik a hegy dalán keresztül
megszólították, még hallgatni is fájdalmas volt. Ő gyógyító
volt, természetes ösztöne volt hát, hogy tenni szeretett volna
valamit, amivel enyhítheti azt a végtelen fájdalmat. Ha pedig
ez ekkora sürgetéssel nehezedik az ő vállára, hogy szinte
összetöri a mellkasát, még csak elképzelni sem tudta, mit
művelhet azokkal, akik önmagukban érzik ezt a kétségbeesést.
Csak nagyon rövidke szüneteket tartott, nem mert
hosszabbakat miután eldöntötte, hogy nyomozásba kezd a
kristály után, ami segíthetne megtisztítani nagyanyja elméjét.
Természetesen, ha Trixie valaha is megtudná, hogy egyedül
kószált a Kárpátok hegyei között, a sarkában egy egész
falkányi megveszett férfival, valószínűleg most először
valóban használatba is venné azt a legendás fakanalat, amivel
mindig fenyegette Teagant.
Egy helyet kellett találnia, ahol megpihenhet. A lábára, ahol
Armend megrúgta, rászorult a farmer, erőteljesen lüktetett,
kezdett sántítani rá. Még több vizet ivott, és nekilátott egy
megfelelően elrejtett hely keresésének. Nem úgy tűnt, mintha
lenne ott bármi is a ködön kívül, ami elrejthetné, az viszont
olyan sűrű volt, hogy a fentebbi részekből egyáltalán nem
látott semmit onnan, ahol volt.
Egy sóhajjal visszatekerte a palackra a kupakot, és csak állt.
Itt nem maradhat. Valamiféle menedékre van szüksége, ami
azt jelenti, hogy el kell indulnia megkeresni azt. És amíg ezt
teszi, akár követheti is a nyomát a rezgésnek, ami a testé ben
vibrál. Összekapcsolhatja a két dolgot. Mindkettő felfelé
mutatott, még magasabban a hegyen, még távolabb az
odalenti civilizációtól.
A vállaira vette a csomagját, és elindult a láthatatlan
ösvényen, egyék lépést tette a másik után, és megpróbált
érzékelni a maga módján. A vér szinte énekelt az ereiben.
Biztos volt benne, hogy közeledik a céljához.
Aztán irányt változtatott, jobbra fordult. A dal hangosabb
lett. Hallotta a fülében a dobbanásokat, ami mintha elégedett
dobszóló lett volna. Újabb pár méter, és a dal az egész testén
áttört. Nagyon közel járt már, annyira közelről szólt a dallam,
hogy még a szomorú, sírós hangokat is ellenpontozta a
bensőjében.
Megállt, hogy megvizsgáljon egy sziklafalat, ami előtte
magasodott. Az ő köve ott volt valahol, abban a kiemelkedő
kőtoronyban. Végigcsúsztatta a kezét a sziklákon. A köd itt
még sűrűbb volt, szó szerint tapogatnia kellett a hegyet. A
keze hirtelen megcsúszott, és azonnal rájött, hogy rést talált.
Egy hosszú percig csak belebámult a sötétségbe. Elég kicsi
ahhoz, hogy beférjen, ha leveszi a csomagját, és csak behúzza
maga után. A szíve kalapált. Vadállatok is élhetnek ebben a
barlangban. De ha mégsem lakja semmi, itt pihenhetne. Az
esély, hogy Armend rátalál a barlangra, nagyon csekély volt,
és neki már sürgősen alvásra volt szüksége. És nem csak arra,
meg kellett nyugtatnia lezúzott arcát, és vetni egy pillantást
szúródó ajkaira is.
– Bátorság, Teagan – suttogta magának –, eljöttél idáig a
nagymamádért, és elbuksz azért, mert félsz?
Gyakran feltette magának ezt a kérdést. Elbukik, csak mert
fél? Meglehet, hogy sok dologtól fél, de soha nem engedte
ennek a félelemnek, hogy bármiben is megakadályozza, amit
meg akart tenni. Valójában gyakran megtörtént, hogy éppen a
félelem sarkalta, az tette eltökéltté, hogy ne engedje
eluralkodni magán.
Épp csak elkezdett oldalra fordulva benyomulni a szűk
résbe, amikor valami megállította. Valami, ami egészen
láthatatlan volt. A keze nekiütődött, érezte az akadályt. Egy
pajzs. Úgy tűnt, éppen olyan hangokból emelték, mint amiből
az a zene áll, ami a testében rezgett. Soha életében nem
találkozott még ilyesmivel, de az elméje haladéktalanul
nekifogott a rejtély mintázatainak megfejtéséhez. Azért is
szerette a sziklákat, mert mind megannyi rejtvény és mintázat
volt. Egy problémába ütközött, és az elméje szinte
örömtáncba kezdett, hogy meg kell oldania azt.
Azt nem tudta, hogy a természet szőtte-e ide azt a szoros
hálószerűséget, vagy valami más, de egyszerűen muszáj volt
megoldania. Mintha kényszer lett volna rajta, képtelen lett
volna elhátrálni tőle.
Leguggolt a hasadék előtt, és felemelte a kezeit. Lehunyta a
szemét, ráhangolta magát azokra a láthatatlan fonalakra,
amik egy hárfa húrjaiként jelentek meg az agyában. Ez a hárfa
többszörös húrrendszerrel rendelkezett, egyes húrok
csomókat alakítottak ki másokkal, így képeztek egy szoros
hálót. Egyszerűen csak végig kellett követnie, és kibogoznia,
kiegyenesítenie őket.
A minta nagyon bonyolult volt, teljesen belemerült a
problémamegoldásba, egészen megfeledkezett Armendről
csakúgy, mint a köd bánatos hangjairól, de még a fájdalmairól
is, míg kiegyengette a hárfa húrjait. Mindent visszafelé kellett
csinálnia, és mindezt csak hang alapján, hiszen látható pajzs
nem volt, csak a rezgések a testében.
Két órába telt. Tudta, mert megnézte az óráját. Remegett a
hidegtől, ruháit megnyirkosította a köd, mire minden húrt
kiegyenesített, és tudta, hogy most már bemehet a bejáraton.
Egészen diadalmasnak érezte magát, miközben talpra
kecmergett, és a csomagját maga után vonszolva besurrant.
Abban a pillanatban, ahogy odabenn volt, a kétségbeesett
hangok elhallgattak, eloszlottak a hátramaradó ködben.
 A sötétség azonnal magába nyelte, ettől pedig a szíve lódult
meg. Hangosan. Ijesztően hangosan. Előráncigálta apró
zseblámpáját, hogy megvilágítsa maga előtt az utat. Az alagút
nagyon keskeny volt, viszont elég magas ahhoz, hogy állva is
továbbhaladhasson benne.
Alaposan szemügyre vette a földet, állatok nyomait kereste.
Nem tűnt úgy, mintha bármi is megzavarta volna odabenn a
port. Meglehetősen biztos volt benne, ha farkasok foglalták
volna el a barlangot, azok már ott lennének körülötte, hogy
felfalják.
Tovább nyomult előre. A szíve továbbra is dübörgött,
függetlenül attól, hogy hányszor próbált mélyeket lélegezni,
hogy enyhítsen félelmén. Ahogy haladt az alagútban, egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy nem csak befelé halad, hanem a
talaj lefelé is lejt alatta. A szög nem volt extrém módon
meredek, de hirtelen tudatára ébredt az irtóztató tömegű
sziklának a feje fölött.
A mennyezet magasan volt fölötte, és minél beljebb haladt,
annál magasabbá vált. Pár lépésenként megállt, és
körbevilágított a falakon. Pontosan látni akarta, mi veszi
körül, úgy a falakon, mint a mennyezeten és a földön.
Semmi jele nem volt farkasoknak, sem pedig más
állatoknak, így Teagant egyre inkább fellelkesítette a
gondolat, hogy megtalálta a tökéletes alaptábornak való
helyet, ahonnan kővadászatra indulhat anélkül, hogy Armend,
és a barátai rátalálnának.
A keskeny átjáró hirtelen kiszélesedett, és a lány döntési
helyzetbe került, jobbra, vagy balra folytassa-e az útját.
Belehallgatott a dalba, ami a vérében zümmögött, és jobb felé
indult. Az alagút szinte azonnal egy széles terembe torkollt.
Gyönyörű volt. A falak szikráztak, amikor fény vetült rájuk.
Valami szinte erővel húzta a kamra hátsó része felé, és ő
engedelmeskedett ennek a hívásnak.
Letette hátizsákját a legtávolabbi fal mellé, majd
körbevilágított a zseblámpával. Egy helyen sötétségben tűnt el
a fénycsóva, egy újabb kamra bejáratát találta meg, ami kicsit
kisebb volt az előzőnél. Belépett, hogy ott is körülnézzen.
Itt nemrég megbolygatták a talajt. Meglátta a frissen
megzavart földet, amint felvillantotta a lámpát fölötte. És
látott néhány cseppnyi, sötétvörös foltot. Aztán még többet.
Végül rengeteget. Határozottan frissek voltak. A szíve
abbahagyta a dübörgést. Még csak nem is dobogott. Annyira
biztos volt benne, hogy megállt a szíve, hogy rászorította a
tenyerét, és próbált mélyeket lélegezni. Vér. Itt, vele a
barlangban. És most, hogyan tovább?
 2.

Teagan azon kapta magát, hogy követi a vérnyomokat a

hosszú kamra sötétségbe vesző, egyre mélyebbre ereszkedő

vége felé. Ahogy egyre lentebbre jutott, a barlang egyre
melegebb lett. Hűvösebbnek kellett volna lennie, így
elgondolkodott rajta, nem vulkáni tevékenység zajlik-e alatta.
Ez a gondolat ugyan megpróbálta megállítani, de a késztetés,
hogy kövesse azt a vérnyomot, túl erős volt ahhoz, hogy
ellenállhasson neki.
Letérdelt egy különösen nagy vértócsa mellett, és remegő
ujjakkal megérintette az anyagot. Még ragadt, alig néhány
órája kerülhetett ide. Mihelyt megérintette, a bensőjében
valami azonnal reagált. Kinyílt. Sóvárgott. Bele kellett volna
törölnie a kezét a földbe, de képtelen volt megtenni. Ehelyett
szorosan összecsukta ujjait, mintha megtarthatná a
tenyerében azt a vért. Ösztönösen tudta, hogy az áldozat férfi
volt, és hogy el kell jutnia hozzá. Meg kell mentenie.
A negyedik kamrában talált rá. Egy nagyon aprócska kamra
volt ez, és tökéletesen sötét, a földje pedig fel volt túrva, valaki
egy sírt nyitott benne. A zseblámpa fénypászmája végigfutott
a férfi testének körvonalain, aki mintegy fél méter mélyen
feküdt, és fölötte is föld helyezkedett el vékony rétegben, ami
csak az arcát és a mellkasát nem fedte el.
Teagan torka összeszűkült, a szája kiszáradt. Egy pillanatig
nem jutott levegőhöz. Képtelen volt elfutni, de közelebb lépni
is. Csak állt és imádkozott, a kezében tartott zseblámpa fénye
remegett.
Csak bámulta őt, és a szíve nemhogy újraindult, azonnal
csatlakozott az ereiben dúdoló rezgéshez, ami most
felerősödött, zúgva, diadalmasan a fináléjához közeledett,
mintha valahol közvetlenül ez alatt a férfi alatt lenne az a kő,
ami meggyógyíthatja a nagymamáját. Közelebb lépett, bár
vonakodva, tartott tőle, hogy a férfi már halott, és azt képtelen
lett volna elviselni. De ha mégis él, azonnali segítségre volt
szüksége.
Munkára kényszerítette a lábait, megkerülte a sekély gödröt,
és térdre rogyott mellette, hogy kitapintsa a nyakán a pulzust.
Mihelyt megérintette, iszonyú rettegés emelkedett fel benne.
Nagyobb szüksége volt arra, hogy ez a férfi éljen, mint a
világon bármi másra. Élnie kell. Várt a szívdobbanására. Ezért
imádkozott. De semmi, egyáltalán semmi. Még csak a pulzus
leghalványabb moccanása sem.
A fokozhatatlan rettegés egy apró nyöszörgése szökött ki a
torkából. Nem maga miatt. Miatta. Érte. Valahol mélyen,
magában kristálytisztán tudta, hogy azért jött erre a helyre,
hogy megmentse ezt az embert, de a sérülései lelassították.
Lehajtotta a fejét a szíve fölé. Különös módon a teste
melegnek tűnt, pedig ha már néhány órával ezelőtt meghalt,
ki kellett volna hűlnie. Odanyomta a fülét a szíve fölé, és még
a lélegzetét is visszatartotta, nehogy akár a legkisebb zaj is
megtévessze. De nem volt kivehető szívverés a súlyos, jól
kirajzolódó izmok alatt a mellkason.
Az inge véres és szakadt volt. Rettenetes vágások szabdalták
azt a mellkast. Nyílt sebek. Teagan tisztában volt vele, hogy
azoknak a sebeknek mindenképpen meg kellett ölniük őt, de
neki egyszerűen szüksége volt arra, hogy ez a férfi életben
legyen, bár arról fogalma sem volt, hogy honnan, miből
támadt benne ez az elementáris, minden józan észnek
ellentmondó igény. Több régi seb nyomát is látta. Négyet.
Egyet-egyet a vállakon, és újabb kettőt a két oldalán. Kör
alakúak voltak, körülbelül öt centiméter átmérőjűek. Ez a férfi
nem most vívta az első csatáját.
Teagan lehunyta a szemét, a bánat szinte összetörte a
mellkasát. Az igény, hogy jajgasson a fájdalomtól, egyre
inkább felerősödött benne, feltört, akár egy szökőár, és
előtört, szinte a semmiből, egy kétségbeesett, elgyötört kiáltás
valóban ki is surrant ajkai közül, összetépve a barlang súlyos,
sűrű csendjének szövetét. Nem is ismerte azt a férfit, a csapás
mégis letaglózó volt. A szája elé tette a tenyerét, hogy
megpróbálja elkapni akár a leggyengébb áramlást is, ami a
lélegzetét mutatná.
– Gyerünk kedves – mondta lágyan –, ne légy halott. Az
öntudatlanság az rendben van. Az eszméletlenséget
megoldom, de vissza kell térned az életbe. – Merészen
egészen odahajolt a füléhez, hogy mindenképpen meghallja
őt. Olyan meleg volt, lehetetlen, hogy elveszítette, anélkül,
hogy esélyt kapott volna a megmentésére. – Maradj itt velem.
Ne menj el. Térj vissza hozzám. – Fogalma sem volt, honnan
törnek fel belőle éppen ezek a könyörgő szavak, de az igény,
hogy ne engedje elmenni, kényszerszintű erővel tombolt
benne, minden egyes kimondott szó nemhogy a szívét, még
mintha csupa fájdalom lelkét is megrántotta volna.
A férfi bőre sápadt volt, a lányé sötétebb, tejeskávé színű,
ahogy a nagymamája mindig mondta neki. Az anyja
afroamerikai, de az apja fehér volt. Egy üzletember, aki előbb
megállás nélkül üldözte szerelmével az anyját, majd amikor
megtudta, hogy terhes, azonnal dobta is. Technikailag, így hát
tulajdonképpen, három nővére csak a féltestvére volt, de soha,
még a legapróbb utalást sem tették rá, hogy nem tekintik
teljes egészében közülük valónak. A szívüknek nevezték, mert
Trixie nagymama is mindig így nevezte.
Meggyógyíthatná. Mindig is megvolt ez a rendkívüli
ajándéka, de ehhez az kellene, hogy a férfi éljen. Nem
támaszthat fel egy halottat. A torka összeszorult a
tiltakozástól. Ez a férfi nem tűnhet el mellőle a semmiben.
Újra előrehajolt, ujjait finoman a mellkasára fektette,
mintha az az apró érintés elhatolhatna egészen a szívéig.
– De komolyan, most már nyisd ki a szemed – próbált
parancsolni neki. De sokkal inkább hangzott könyörgésnek.
Könnyek égették a szemét, ahogy lebámult a jóképű arcba.
Szép volt. Még halálában is gyönyörű. Ha művész lett volna,
ő lett volna az az ember, akit ki akart volna faragni. Lerajzolni.
Minden létező közegben megörökíteni, hogy mindenképp
megmaradjon.
A férfi szempillái megrezzentek, és Teagan szíve velük együtt
rezzent össze. A lélegzet kiszorult a tüdejéből. Rámeredt a
férfira. A szemhéjai továbbra is zárva voltak. Érzékcsalódás
lett volna? Zseblámpája végét belenyomta a földbe, a fény
immár a mennyezetre irányult, halvány derengésbe borítva a
kamra felsőbb régióit, viszont a férfi így az árnyékokba
merült. Érzékcsalódásnak kellett lennie. De mégis... Teagan
szíve irányíthatatlan dübörgésbe csapott.
Ha életben van, ha halott, nem hagyhatja ebben az
állapotban.
– Figyelj, te jóképű, elszaladok a csomagomért, de sietek
vissza. Meg foglak tisztítani. – Míg beszélt hozzá, a keze
önkéntelenül a mellkasára siklott. Reménykedőn. Még mindig
imádkozott. Szüksége volt arra, hogy ez az ember életben
legyen, de ennek a világon semmi jele nem volt.
Visszafojtott egy zokogást, és talpra ugrott, majd
összerezzent, amikor a lába tiltakozni kezdett a terhelés miatt,
majd az arca is csatlakozott lüktetésével a demonstrációhoz,
és ez azt is elárulta, hogy az sem lappadt le. Rápillantott az
órájára, míg visszasietett a legelső terembe a hátizsákjáért.
Közeledett a napnyugta, és ez bizakodással töltötte el, ha
Armend, és a barátai nem akadtak a nyomára nappal, éjszaka
ez még kevésbé fog sikerülni nekik. Pihenhet egy keveset.

***

Andrénak egész életében csak egyetlen álma volt, egy

visszatérő, és az is egy rémálom volt, pontosabban egy emlék,
amit szeretett volna elfelejteni. A Kárpátiak módján aludt.
Megállította a szívét. Nem lélegzett. Emberi sztenderdek
szerint, lényegében halott volt. Egyfajta bénulás telepedett
rájuk, képtelenek voltak mozdulni, még akkor is, ha az
elméjük aktív volt. De most egészen biztosan álmodott.
Egy halk hangot hallott, egy nő hangját. Az életpárjáét.
Érintés surrant a bőrén. Az aprócska könyörgés megütötte a
szívét, attól függetlenül, hogy az nem is vert. Színeket
álmodott. Ragyogó, élénk színeket. Gyönyörű volt, teljesen
valódinak tűnt, minden szín, minden egyes árnyalat
elkülönült, nem azt a nyavalyás szürkeséget látta lezárt
szemhéjai mögött az agyában. Kékek, zöldek, pirosak
vibráltak.
Küzdött, hogy a szemhéjai felemelkedjenek, és láthasson.
Nem temette el magát a földben egészen, ahogy kellett volna.
Túlságosan sok vért veszített, és tudta, hogy a
védőintézkedései nagyon erősek. És a vámpírok amúgyis
szintén elrejtőztek. Mindegyiküket megsebesítette, beleértve
ebbe Costin Popescut, a mestervámpírt is. Tudta, hogy
viszonylag biztonságban van, ahhoz pedig túl fáradt volt, hogy
még mélyebbre helyezkedjen a friss, tiszta földben.
 Most is ott feküdt, a szíve megkezdte lassú felélesztését. Vett
egy mély lélegzetet, beleszagolva ezzel környezetébe. A nő
igazi volt. Fogalma sem volt róla, hogyan érezzen most,
azután, hogy hosszú évszázadokig vadászott rá. Azután, hogy
évszázadokkal ezelőtt feladta a keresését. Olyan évszázadok
után, amikor annyira egyedül volt, hogy már el is felejtette,
hogyan lehetne valaki mással, hogyan lehetne bármi más,
mint vadász.
A röpke pillanat, míg sikerült áttörnie a bénuláson, kinyitnia
a szemét, csak hogy meggyőződjön róla, hogy valódi, nem
pedig pusztán a képzelete koholmánya, egészen meggyőzte
róla, hogy nem álmodik, látta a lányt teljes, dicsőségesen
színes pompájában. De mégis, hogyan juthatott be az
alvókamrájába? Biztosítékokat helyezett el. Bonyolult
biztosítékokat, amik nem mágiaalapúak voltak, ő maga
tervezte és finomította őket évszázadok alatt. Nem lett volna
szabad semminek sem áthatolnia rajtuk.
Mégiscsak álmodnia kell. Na de színesben? Az egésznek
semmi értelme sem volt. Mihelyt a szíve verni kezdett, a
sebeiből is újra megindult a vér. Az éhség lecsapott rá.
Karmolászta. Elsőként a fájdalmat kell leállítani.
Automatikusan megreparálta belső sérüléseit, holott az agya
kizárólag annak az egyetlen pillanatnak a legapróbb
részleteire volt hajlandó koncentrálni.
Az életpárja igencsak kicsi, mondhatni aprócska volt, de
látta benne az acélt. Az eltökéltséget. És szép volt, szebb, mint
bármely nő, akit valaha is látott, ez pedig önmagában is
annyit kellett, hogy jelentsen, hogy álmodik. A bőre pedig
egyenesen bámulatos, fantasztikusan lágy, sötétebb árnyalatú,
ami egészen biztosan a világ összes férfiját nehéz helyzet elé
állítaná, hogy ne akarják megérinteni. Viszont tele van
horzsolásokkal. Kék és fekete zúzódásokat látott az arcán
csakúgy, mint a szemei körül és végig az állán. Az arca
duzzadt, az ajka felszakadt.
Csodaszép szája volt, a sarkai felfelé kunkorodtak egy
csábító kis ívben, a fogai aprók voltak és fehérek. A szemei
hatalmasak és csokoládészínűek. Az őket körülvevő
szempillák pedig hosszúak és nagyon feketék.
A haja hosszú volt, fényűző, ragyogó fekete, nem fakó, nem
szürke, apró, bonyolult fonatokba rendezve viselte, amiket
aztán hátul egy lófarokban egyesített Az a lófarok majdnem
olyan vastag volt, mint a csuklója, a dús hajtömeg vége pedig
a lány derekát verdeste. Amikor eltávolodott tőle, bicegett.
Álmodnia kell, mert hát, hogy lehetne igazi ennyire sok
évszázad után? Hogyan jöhetett volna át a biztosítékain?
Egészen mozdulatlan maradt, magába szívta a barlang
kisugárzását. Minden érzéke azt közölte, hogy nincs egyedül.
Érezte az illatát. Friss levegő, köd és izzadság keverékét, és
valami mást is, ami kiáltott neki, és ami olyan volt, mint a
nyári szél illata. Majdnem olyan volt, mint a föld illata eső
után. Szüksége volt erre. Még többet akart belőle.
És akkor meghallotta őt, halk, futó lépteinek dobbanását,
ahogy visszatért hozzá, ahogyan ígérte. Halottnak hiszi.
Hallotta a bánatot a hangjában. Kérlelte, hogy maradjon.
Hogy térjen vissza hozzá. Közel járna a haldokláshoz? Ebben
kételkedett. Még dolga van. Több vámpírra is vadásznia kell.
Nem hagyhatja őket hátra élve, hogy ártsanak másoknak.
A lány leejtett mellé a kamra padlójára egy hátizsákot, ami
majdnem akkora volt, mint ő maga. Zseblámpa volt a
kezében, a fénye végigtáncolt a falakon, míg feléje közeledett.
Látta a fal színeit is. Különféle ásványok széles erezetei, és
néhány drágakő szikrázott fel a fényben. A fény rávetült egy
pillanatra egy kristálytömbre, ami kiállt a falból. Emlékezett
erre a képződményre még gyerekkorából, és most
megdöbbent azon, hogy nem vette észre egészen addig, míg
most rá nem vetült a táncoló fény.
Az illata beburkolta. Most már világosan felismerte a
vadvirágok és az eső keverékét. Belélegezte. Amint ezt
megtette, a lány felkiáltott, és térdre esett mellette.
– Te élsz! Ó. Édes. Istenem! Teljesen életben vagy!
A keze izgatottan végigrohant a mellkasán. Maga az érintés
pillekönnyű volt, de ahol azok a párnás ujjhegyek
megérintették, melegséget érzett, és valami mást is, ami áttört
a bőrén, és egészen mélyre hatolt. Azonnal felismerte egy
született gyógyító érintését. Hihetetlen ereje volt. Szigorú
mozdulatlanságra kényszerítette magát, és közben dallamos
csengésű hangját ízlelgette. Kiváltotta benne a tökéletes
válaszakkordokat.
Angolul beszélt. Nem egyszerű angolt, az amerikai angolt
ismerte fel benne. Nem a Kárpátokból való. És nem is érzi
magát Kárpátinak. De az övé. Egészen, teljesen az övé.
Elfordította a fejét, és rászegezte a szemét zsákmányára. A
duzzanatot látni az arcán fájdalmat okozott neki. Igazi, valós
fájdalmat. Képtelen volt úgy hagyni. Nem volt rá hajlandó. A
lány egy fantasztikus tehetségű gyógyító, el kellett volna látnia
magát, mielőtt óvatlanul becsatangol egy barlangba. Mi a baj
vele, hogy nem látja a veszélyt, amiben még most is van? Mert
a lány veszélyben volt. Nem érzi? Hiszen ő éhezik. Túlságosan
sok vért vesztett, a lány pedig ott van a közvetlen közelében,
föléje hajol, a torka védtelen, a pulzusa lüktet, a szíve az övét
hívja. Hallotta vére árapályának surrogását. Ráadásul szagolta
is, a száján lévő sebből. A horzsolásaiból.
Valaki nemrég bántotta az életpárját. Egy hím. Érezte rajta a
tesztoszteron szagát. Az inge elszakadt, felfedte melle
domborulatát. Elképesztően aprócska volt, ám mégis csupa
kicsi, de fájdalmasan gömbölyű ív, puha hajlat. Még a
fájdalmai sem voltak képesek a férfiban féken tartani a
vadállatot. Valaki megpróbált ártani a lánynak.
Az arcához emelte a kezét, hüvelykujja gyengéden
végigfutott az egyik horzsoláson. – Ki tette ezt veled? – Jól
beszélt angolul, de angliai akcentussal. Nem ismerte az
amerikai nyelvváltozatot. Az első szavai az életpárjához.
Halkan beszélt ugyan, és higgadtan, mégis volt a szavai
mögött el halovány morgás, amitől a lány egész teste
megdermedt.
A lány összeszorította a száját, amibe rögtön bele is
remegett. – Koncentráljunk most inkább rád. Ijesztő sebeid
vannak. Teagan vagyok. Teagan Joanes.
– Nem akarom lerohanni a magánteredet, hogy
megszerezzem az információt, de vitatkozni sem fogok. A
nevét.
A hosszú szempillák lecsapódtak, majd újra felemelkedtek.
Hátrahúzódott és leült a sarkára, amibe újra beleremegett,
mintha az is fájdalmat okozott volna neki. Félelmet látott a
sötét szemekben, magát a megszülető félelmet. Jól tudta, hogy
mit lát, évszázadokig riogatta az embereket, és a lány
határozottan ember volt. Még a saját fajtája is tartott tőle.
Nem volt egy tréfálkozó típus. Az ő elsődleges kötelessége
gondoskodni az életpárja biztonságáról és egészségéről, nem
pedig fordítva. Ha fél a lány, ha nem, ő válaszokat fog kapni.
– Armend Jashari – suttogta alig hallhatóan. – Valahol kinn
van a nyomomban. Azt mondta, hogy a barátai is a közelben
táboroznak, és ők is jönnek, hogy... – elhallgatott.
Dühösen nézett fel a lányra, úgy döntött, elveszi tőle a
szükséges információt. Nem volt az a hízelgő típus. Ez pedig
túlságosan fontos dolog. Tudnia kell, mit tett az az ember, és
mit akar még tenni. Még a nőt is meg kell gyógyítania, és
eldönteni, mi a teendő. Ez a maszatolgatás, amit a lány csinál,
nem tett jót a helyzetnek egyáltalán.
– Nézz rám – parancsolta elmélyítve a hangját. Szándékosan
nem mozdult ki pihenőhelyéről, hogy megtartsa a lány hamis
biztonságérzetét.
Teagan tekintete az övére ugrott. Nem hagyta, hogy
félrenézzen. Mihelyt a sötét szemek pillantása találkozott az
övével, elcsábította őt, azt suttogta neki, hogy fogadja el sötét
ölelését. Felült, odahúzta a karjaiba, elméje szétterjedt az
övében, áthatolt az akadályokon, információt keresett.
Azon kapta magát, hogy vicsorog. Halálosan. Dühödten. Az
életpárja hatalmas veszélyben volt, majdnem
megerőszakolták. Megverték. Alig bízott meg néhány
emberben, de a férfi, akit az emlékeiben látott, ezek közé
tartozott, az bántotta, az fenyegette meg, akit a barátjának
hitt. Armend Jashari hamarosan látogatót kap, és megismeri,
mi is a valódi rettegés.
Finoman rásimította a kezét a lány arcára, egyik ujját
végighúzta az ajkain lévő csipkézett szélű seben. De mielőtt
megengedte volna magának, hogy megízlelje, hogy eltompítsa
a testében őrjöngve karmolászó iszonyú éhséget, meg kellett
őt gyógyítania. Egyetlen másodpercig is képtelen lett volna
tovább nézni lehorzsolt arcát, érezni égető, lüktető fájdalmát,
ami szinte ököllel verte őt magát is.
Andre kilépett a testéből. Egészen elengedni önmagát, hogy
tiszta, gyógyító fénnyé váljon, mindig nehézkes volt a számára
kissé, most először sikerült könnyedén. Érte. Az életpárjáért.
Ízlelgette magában a szót, míg belépett a lány testébe, hogy
meggyógyítsa belülről kifelé.
Nem feledkezett meg a lábáról sem, arról, amire bicegett,
amikor a hátizsákjáért sietett. Rátalált a fekete, majdnem
csontig hatoló zúzódásra. Nagyon erősen megrúgták, minél
nagyobb kárt akartak tenni benne. Jashari ezért is megfizet.
Meggyőződött róla, hogy minden egyes sérülését megtalálta,
és teljesen helyrehozta, mielőtt visszatért volna a testébe.
Saját sebeinek fájdalma azonnal átáradt rajta. A vérzést
elállította ugyan, de a kár meglehetősen nagy volt. Ráadásul
éhezett. Kétségbeesetten. Még annál is jobban. Sokkal jobban.
Az életpárja vére szólította. Most már megízlelheti.
Beleszédülhet a tökéletes függőségbe, vágyni fog rá örökre, és
soha nem kaphat belőle eleget.
Egészen magához húzta, elcsomagolta a karjaiba, hogy
melengesse. A lány teste megremegett az övén, pislogott
néhányat, mielőtt felnézett volna rá. Egy kissé rémültnek
látszott, és Andre ebből tudta, hogy kicsusszant kényszere
alól. A férfi egy része éppen ezt akarta, de azt is tudta, hogy
Teagan még közel sem áll készen arra, hogy megértse, hogy
belépett az ő világába, és hogy mit jelent mindez az ő számára.
– Velem biztonságban vagy, Teagan – mondta. – Nagyobb
biztonságban, mint életedben bármikor voltál. Ha megijedsz,
csak nézz rám.
Ismét benyomult az elméjébe, hogy mélyebben elkábítsa, az
ajka pedig rátalált a pulzusára, ami a torkában vert. Nyelvével
megcirógatta a ritmikus lüktetést, ami elárulta neki, hogy a
lány valóban él, és egészséges. Megcsókolta a szívverését.
Hallgatta. Magába nyelte. Ízlelte. Az életpárja. A minden
létezőnél nagyobb ajándék. Egy kincs. És az övé.
A fogai mélyre süllyedtek benne, az aromája betört a szájába.
Azt gondolta, hogy a színek vibrálása és ragyogása a létező
legjobb dolog, amit visszahozott neki, de még csak halvány
fogalma sem volt a valódi ajándék mibenlétéről és mértékéről
eddig a pillanatig. Az éhség felhorgadt a testében, élesen,
rettenetesen. Nem a véréhség, hanem testi. Férfiassága
megkeményedett. Az idegvégződései életre keltek. Az egész
teste megelevenedett. Az érzés szépségesen fájdalmas volt,
egy újabb csoda, amiről soha egy szót sem hallott, amire soha
nem várt. A teste vágyakozott a lányéra. Csakúgy, mint
fűszeres, függőségbe ejtő aromájára vénáinak mélyén,
szüksége volt a testére egészen a csontja velejéig.
Nem tétovázott. Évszázadokat várt az asszonyára. Túl sok
évszázadot. Ő a jutalma. Ő a csodája. Ő... az övé.
Rákényszerítette magát, hogy nyelvével lezárja a sebeket a
torkán.
– Te avio päläfertiilam. Te vagy az életpárom. – A
szertartásos összekötő szavak ott rezonáltak az elméje mélyén.
A teste mélyén és a szíve mélyén. Úgy emelkedtek fel a
lelkéből, akár a dagály.
Teagan Joanes tartotta magánál annak a léleknek a másik
felét. Andre nem kérdezte miért, vagy hogyan. Egyszerű volt.
Hajtotta az akarat, hogy összekösse magával, hogy egybe
pecsételje lelküket.
– Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. Életpáromnak
követellek. Ted kuuluak, kacad, kojed. A tiéd vagyok. –
Már önmagában ez is egy csoda volt. Valakiének lenni.
Tartozni valahová. Iszonyú régen nem volt otthona. Már
gyermekkori emlékei is elhalványultak. És most itt volt ez a
kicsi nő, ez a megdöbbentően aprócska teremtés, és magában
hordozta az egész életét.
– Élidamet andam. Pesämet andam.
Uskolfertiilamet andam. Átadom az életemet. Neked
adom a védelmem. És a hűségem.
A kicsi, meleg test tökéletesen illeszkedett az övéhez.
Nyugtalanul megmoccant a karjaiban. Andre intett a kezével,
hogy eltávolítsa magáról vérfoltos, szakadt inge maradékait,
és szorosan magához húzhassa. A lány ösztönösen fordította
arcát a szíve felé, ajkai finoman cirógattak végig pulzusán, ami
versenytempóban lüktetett.
Az az egyszerű kis mozdulat fáklyává lobbantotta a testét, és
most először talált élvezetet abban, hogy érez. Hogy életre
kelt. Az elméje még csak felfogni sem tudta teljes egészében,
hogy a nő, akit a karjaiban tart, az övé. Elsuttogta neki a
parancsot, hogy táplálkozzon. Szükség volt az első teljes
vércserére, hogy befejezhesse az összekötő rítust.
Örökre magához köti Teagant, a lány képtelen lesz hosszú
időn keresztül távol maradni tőle, de rá ugyanez vonatkozik.
Képessé válnak rá, hogy elméből elmébe beszélgessenek.
Mindig tudni fogja, mire vágyik, mire van szüksége,
gondoskodhat arról, hogy ezeket meg is kapja.
De ebben a pillanatban minden másnál fontosabb volt, hogy
érezhesse magán a száját, hogy Teagan magába fogadja a
vérét, és az összekösse őket a lehető legmélyebben örökre,
nem csak ezen a világon, hanem az összes többi ezután
következőben is.
Egyik megnyújtott körmével egy keskeny sebet hasított
pulzusa fölé. A vére kibuggyant, ő pedig rászorította a lány
száját, ajkai mocorgásától a szíve dübörögve megiramodott.
Ez annyira erotikus volt, hogy egy pillanatig sem moccanni,
sem pedig lélegezni nem tudott. Ezt is csodaszépnek találta.
Érezte maguk között a kapcsolatot, gyorsan erősödött.
– Sívamet andam. Tiéd a szívem. – Hangosan beszélt
mindkét nyelven, azt akarta, hogy később, - sokkal később -
amikor majd megengedi neki, hogy emlékezzen, a lány
pontosan tudja, mit is jelent a számára. Hogy mit ad neki, és
mit követel tőle. Nem volt ez kevesebb, mint mindkét fél teljes
önfeladása. Andre szíve kisfiú kora óta nem hajlott senki felé,
míg ő meg nem jelent a világában.
 – Sielamet andam. Tiéd a lelkem. – Mindig is az övé volt.
Fél lélekkel járta végig az évszázadokat, a sötétség egyre csak
növekedett benne, szüksége lett volna a fényt hozó másik
felére, hogy ne csak létezzen. Hogy éljen.
Teagan kiadott egy aprócska hangot, tenyere végigsiklott a
mellkasán, át a vállán, hogy ujjai befészkeljék magukat
hosszú, hullámos hajába. Ő egy ősi volt, népe ősi módján
hordta a haját is. Sűrű és hosszú volt, bőrszíjjal fogta össze a
tarkóján. Mindig is túlságosan göndör volt, és amikor túl
hosszú volt, mint most is, férfiatlan spirális loknikba
rendeződött a hátán, de arra sem vette a fáradságot, hogy az
elméjével kisimítsa őket. Most viszont kifejezetten élvezte,
hogy a lány kitapogat egy ilyen rugószerű spirált, és
becsúsztatja egy ujját a gyűrűk közé.
– Ainamet andam. Tiéd a testem. Sívamet kuuluak
kaik että a ted. Ugyanezeket várom el tőled is.
Soha nem tulajdonított nagy jelentőséget a szexnek.
Megtanult ugyan róla mindent, de a Kárpátiak az évszázadok
alatt minden lehetséges témában megszerezték az elérhető
összes tudást. Ez egy trükk volt, amivel lefoglalhatták túl sok
szabadidővel rendelkező elméiket, de olykor jó szolgálatot
tehetett. Most végtelen hálát érzett azokért a tanulással töltött
hosszú évszázadokért.
Végigrágta magát azokon a tanulmányokon, magába szívta
az összes erotikus pozíciót, megtanult mindenmódot, hogyan
okozhat örömöt egy férfi egy nőnek. Minden lehetőséget,
ahogy egy nő felizgathat egy férfit, és gyönyört adhat neki.
Ahogy Teagan szája finoman mozgott a mellkasán, férfiassága
pedig kiteljesedve, megkeményedve lüktetett, az összes ilyen
erotikus kép feltört, és ott tülekedett elméje felszínén.
– Ainaak olenszal sívambin. Az életedet a legnagyobb
becsben tartom mindenkor. – Nem elég becsben tartani.
Imádnia kell. És a lánynak is imádnia kell őt. Hiszen neki
Teagan a mindene.
Nyugtalanul mocorgott az ölében, feneke hozzádörgölődött
hosszához, valóságos elektromos hullámot küldve végig
férfiasságán, ami szétsugárzott ágyékából. A vér az ereiben
megsűrűsödött a vágytól. Meg kellett szakítani a lány
táplálkozását. Már elegendő mennyiséget vett el egy teljes
cseréhez, ő pedig nem mert túlságosan sokat veszíteni. Épp
csak ahhoz elengedő mennyiséget vett el a lánytól, hogy
boldoguljon, amíg arra a férfira vadászik, aki megpróbálta
megerőszakolni Teagant.
– Te élidet ainaak pide minan. Az életed mindenkor a
sajátom fölé helyezem. – Ez pedig azt jelentette, hogy a lány
minden ellensége az ő ellensége. Hogy soha nem érhet hozzá
egyikük sem. És hogy nem lesznek hosszú életűek ezen a
földön.
Finoman becsúsztatta a kezét a mellkasa, és Teagan szája
közé. A lány nyelve ösztönösen követte a vágásból lefolyó
vércseppek útját. A mozdulat tökéletesen természetes, és
nagyon erotikus volt, kikergette a levegőt Andre tüdejéből, aki
lezárta a sebet, majd két ujját az álla alá helyezve felemelte
életpárja arcát, és rákényszerítette a tekintetét, hogy
megtalálja az övét.
– Te avio päläfertiilam. Az életpárom vagy. Ainaak
sívamet jutta oleny. Összekötve velem az örökkévalóságra.
Ainaak terád vigyázak. Mindig a gondodat viselem.
Ráhajolt a szájára. Gyengéden. Majdhogynem
tiszteletteljesen. Megízlelte elkeveredett vérüket, ami most
összefolyt, hogy kialakítsa közöttük az ő saját, külön
útvonalukat. Behunyta a szemét, és ízlelte őt. Kiélvezte a
pillanatot. Teagan nem emlékszik erre, csak mint egy álomra.
Azt akarta, hogy emlékezzen. De azt is akarta, hogy lassan
ismerje meg az ő világát, kicsi lépésenként, hogy ne rémüljön
meg, és képes legyen idővel elfogadni a sorsát.
Sokkal inkább használta a nyelvét, mint az elméjét, hogy
eltávolítsa a lány szájából a vér minden bizonyítékát. Szerette
megérinteni őt. Szerette, ha a bőre a bőréhez ért. És
különösen szerette haja selymességét. Érzéki érzések voltak.
Vágyott rájuk most, hogy képes volt érezni. Minden érzést
visszaadott neki. Hogyan is engedhetné el akár csak egyetlen
pillanatra is azután, hogy annyit várt rá?
Mégis, lecsúsztatta oldalra maga mellé, és rákényszerítette a
kezeit, hogy elhagyják a meleg testet. Vett egy mély lélegzetet,
és kiadta a parancsot, hogy ébredjen fel egészen. A sötét
szempillák megrezzentek. Felemelkedtek. És Andre
szembetalálta magát az olvadt csokoládé színű szempárral.
Olyan sötétek voltak, hogy egy férfi könnyedén eltévedhetett
mélyükön.
Teagan felemelte a kezét, és megérintette az ajkait, tekintete
végigsöpört a mellkasán, azon a mellkason, amit nem fedett
ing, ami elfedte volna a súlyos izmokat, a négy régi, kör alakú
sebhelyet, és a frisseket, amik begyógyultak. Teljesen
meggyógyultak. Egészen. Nyomtalanul eltűntek.
Nyelt egy nagyot, és lepillantott az órájára. – Úgy érzem,
mintha elszalasztottam volna valami fontosat. – Ahogy
megszólalt, keze önkéntelenül az ajkához emelkedett, ami
eddig szúródott, amikor megszólalt. Onnan az arcára siklott,
oda, ahol a duzzanat volt.
Andre elmosolyodott, hogy megnyugtassa. – Én is gyógyító
vagyok. Iszonyatos látvány volt a számomra a lehorzsolt
bőröd, viharvert arcod. Egy férfi nem teheti rá a kezeit így egy
nőre sem. Rád pedig különösen nem. Kényszert éreztem, hogy
meggyógyítsalak – tette hozzá őszintén. – Vannak még
fájdalmaid? – mert ha vannak, azonnal elölről kezdi az
egészet.
Teagan megrázta a fejét. – Azt hittem, én foglak gyógyítani
téged.
Kissé csalódottnak hangzott, Andrénak el kellett rejtenie egy
mosolyt. Már rég elfelejtett mosolyogni. Bár abban is
kételkedett, hogy valaha is sokat mosolygott volna. Az érzés
csodálatos volt, és kissé megrázó. – Majd legközelebb. Nem
engedhettem, hogy fájdalomban legyél.
– Empata vagy? – A lány szemei megállapodtak a mellkasán.
Alig tudta elszakítani onnan a pillantását, és a férfi hálát adott
az égnek, amiért nem vett fel tiszta inget. Ez ugyanis azt
jelentette volna, hogy materializál magára egy ruhadarabot,
ami nehezen lett volna beilleszthető azon tervébe, hogy csak
óvatosan, olyan finoman vezeti be a lányt az ő világába,
ahogyan az csak lehetséges. Teagannek tetszettek azok a
nehéz izmok. Évszázadok óta harcolt élőholtak ellen.
Volt rajta pár sebhely, köztük az a négy kör alakú is, amik
soha nem múltak el. A Kárpátiak csak nagyon ritkán
maradnak sebhelyesek. Ahhoz egy halandó számára halálos
sebesülések kellettek. Bekapott egy csúnya csapást is, amikor
egy mestervámpírnak majdnem sikerült kitépnie a szívét.
Szerencséje volt akkor. A képességeinek nem sok köze volt
ahhoz, hogy megmaradt az élete, bár a hatalmas tapasztalat
nagy segítségére volt. Ez volt a legrondább sebhelye, látta,
hogy Teagan tekintete újra és újra visszatér rá, a lány
kétségkívül azon töprengett, mi okozhatta az ökölnyi méretű
forradást, ami úgy nézett ki, mintha egy vadállat akarta volna
felhasítani a mellkasát.
– Andre vagyok. Andre Boroi. – A szíve megugrott, amikor
megadta magának azt az egyetlen vezetéknevet, ami
ténylegesen jelentett a számára valamit. Azt, amit
megfogadott, hogy soha nem fog használni, hacsak nem azért,
hogy az igazat mondja az életpárjának. Tiszteletből. –
Örömmel tölt el, hogy találkoztam veled, Teagan Joanes. – A
lány nem reagált semmit. A szemei viszont elárulták, hogy fél,
és ezért nem is hibáztatta.
Ő egy Kárpáti, ami azt is jelenti, hogy ragadozó. Ez pedig
kétségtelenül megmutatkozott az arcvonásaiban csakúgy,
mint a szemeiben, és talán még a viselkedésében is. Nem
szerette volna, hogy az életpárja féljen, de azon nem tudott
lágyítani aki és ami volt.
– Mi történt veled?
A hangja nagyon lágy volt és remegett. A kezei leestek az
ölébe, az ujjai egymásba fonódtak. Őt megtámadta egy
barátja. Erre most teljesen egyedül van egy barlangban egy
tökéletesen idegen férfival. A félelem görcsbe rántotta a
gyomrát. Andre azon kapta magát, hogy a teste váratlanul
megemelkedő agresszióval felel a lány félelmére, ami
egyszerre volt érdekes, és zavaró.
– Nyugodj meg, Teagan – mélyítette el a hangját,
felhasználva hipnotizáló képességét. Hogy lecsendesítse a
félelmét. – Velem biztonságban vagy. Soha nem ártanék
neked.
A szempillái megrezzentek. Andre képtelen volt megállni,
hogy ne bámulja őket. Olyan hosszú, sűrű, íves szempillái
voltak, amik csak keveseknek adattak meg. Éjfélfeketék
voltak, pont, mint a haja. Fekete, és nem szürke. Imádta.
A nyelve hegyével megnedvesítette ajkait, azonnal odarántva
tekintetét a puha, tökéletes ívű, felfelé göndörödő sarkú
szájra. A bőre gyönyörű volt, hibátlan, és pontosan olyan
puha, mint amilyennek látszott. Jól tudta ezt, hiszen belevéste
már kitörölhetetlenül mélyre az emlékezetébe.
 – Bámulsz engem – közölte halkan a tényt a lány, mintha
nem tudta volna Andre is pontosan.
– Nagyon szép vagy. Még soha nem láttam olyan
figyelemreméltó nőt, mint te.
Összehúzott szemöldökökkel nézett fel rá. – Nem vagyok az,
és ezt te is jól tudod. Én csak én vagyok. Szeretek én lenni,
nincs szükségem bókokra és hazugságokra, hogy jól érezzem
magam.
Heves büszkeség lobbant a szemeiben, és a férfi
megérintette az elméjét. Látta a nővéreit, akiket ő maga
szépnek tekintett. Mindannyian magasak voltak, merész
domborulatokkal. A féltestvérei. Szerette őket, és úgy
gondolta, hogy ők a legszebb nők a föld kerekén. Előkotorta az
agyából a legutolsó szóváltását Armend Jasharival,
végighallgatta milyen csúnya dolgokat mondott neki.
Ő is összevonta a szemöldökét. – Ainak enyém, a
számomra nincs nálad szebb a világon sokféle okból
kifolyólag. Szeretem a pillantásodat. A szemeidet, a bőrödet,
az alakodat, de legjobban azt, ahogy érzem magam miattad.
Itt ülünk egy barlangban, mindketten gyógyítók vagyunk,
mindketten megsérültünk, és bár tisztán érzem a félelmed,
mégsem hagytál itt engem. Nem hagytál itt, ha már rám
találtál, és ez bátorságot követelt. Ezt pedig én, ahogy téged is,
gyönyörűnek találom.
A kihívott büszkeség elhalványult a sötét szemekben, a
helyébe egy apró mosoly lépett. – Minden vagyok, csak bátor
nem Andre. Mindentől félek, csak épp megpróbálok ellenállni
a félelemnek.
– Tőlem nem kell félned csitri. Csak ezt tudom mondani.
Kevés veszélyesebb férfi jár-kel a földön, mint az, aki itt van
veled ebben a barlangban. És én nem fogom hagyni, hogy
bármilyen baj is a közeledbe férkőzzön. Sem most, sem
máskor. Ez ilyen egyszerű.
Hangjában az igazság gyűrűjei hullámzottak. Belenézett a
lány szemébe, és remélte, hogy hisz neki. Nem volt az a fajta
férfi, aki sokat beszél. Igazából valószínűleg ez volt életének
leghosszabb beszélgetése, amit egy emberi lénnyel folytatott.
De azt akarta, hogy ne féljen tőle. Nem szerette, ahogyan az
ujjai egymást szorongatták az ölében, és nem tetszett neki
azoknak a kezeknek a remegése sem, amit a lány megpróbált
elrejteni előle.
Teagan haloványan rámosolygott. Nem lobbant ugyan fel a
szemeiben is, de igazi volt. A szájsarkai még jobban felfelé
görbültek, és két aprócska gödör jelent meg a szája mindkét
oldalán. – Azt hiszed, hogy ezzel megnyugtattál? Azzal, hogy
te veszélyesebb vagy, mint az összes többi férfi a világon? Van
róla fogalmad, hogy hangzik ez? Arról már nem is beszélve,
hogy meglehetősen arrogáns.
Nem fog vitatkozni vele. Igazán nem tudta, mit kellene
mondania. Egyáltalán nem arrogáns. Nem hencegett. Csak
tényeket közölt.
– Nem vagyok hozzászokva túlságosan, hogy másokkal
beszélgessek – ismerte be. – Talán nem is a helyes
megfogalmazást használtam. Nem ismerem ezt a nyelvet
társalgási szinten.
Úgy tűnt, a lány egy kissé fellélegzik. – Hát persze. Ez
logikus. Köszönöm, hogy meggyógyítottad az arcomat. Az
ajkam igazán fájt, ami egy kissé ostoba dolognak tűnt, amikor
az összes többinél kisebb sérülés volt rajta. De azt honnan
tudtad, hogy a lábam is fájt?
– Amikor elmentél mellőlem, bicegtél. Hallottalak.
A szemei az arcát fürkészték. Tanulmányozta őt. Egészen
mozdulatlan volt, eltekintve az ölében egymást fojtogató
ujjaitól. Andre képtelen volt megállni. Nagyon finoman
ráfektette a tenyerét arra a két apró kézre, hogy megállítsa a
kényszeres mozgást. Ugyanakkor az elméjével is kinyúlt az
övéért. Azzal is nagyon óvatosan bánt.
Teagan szemei nagyra nyíltak. Vett egy mély lélegzetet.
– Érzel engem? A fejedben? – kérdezte gyengéden. –
Létrehoztam közöttünk egy kapcsolatot, míg gyógyítottalak.
Ez előfordul néha. – Őszinte volt vele, bár tudta, hogy egy
kissé mégis félrevezeti.
– Pszichés képességű vagy? Olvasod az elméket? – kérdezte
Teagan. – Andre lassan bólintott. Nem tagadhatta le, ha azt
akarja, hogy a lány elfogadja, és természetesnek érezze, hogy
megosztják a gondolataikat, és telepatikusan beszélgetnek
egymással, elméből elmébe. – Nahát! Ez nem túl jó. Eléggé
nagyszerű vagy, nem vagyok benne biztos, hogy szeretném, ha
ki tudnád olvasni a fejemből, hogy mit gondolok rólad – bökte
ki végül.
Ez volt az utolsó dolog, amire Andre számított, valahol
mélyen a bensőjében megszületett egy mosoly. Nem érte el
ugyan a felszínt, de a szájszéle megvonaglott. Soha nem
szerette mások társaságát. Valahogy kalitkába zártnak érezte
magát tőle. Túl védtelennek. És nem kedvelte a semmitmondó
fecsegéseket sem, ami általában együtt járt mások
társaságával. Ő ebben egyáltalán nem volt jó, és nem is akart
az lenni.
Őszintén szólva, ő választotta meg az útjait, és be is járta
azokat. Mások érzései vagy véleményei, semmiféle hatással
nem voltak erre. A saját megítélésére támaszkodott
évszázadokon át, kemény tapasztalatokból tanult. Míg ez rajta
múlt, csak nagyon keveset kellett foglalkoznia a civilizáltság
csapdáival. Az egyetlen kapcsolat, amit fenntartott, az
fogadott testvéreihez kötötte, egy hármas ikerpárhoz, akikkel
megosztotta az ifjúságát, de még ők se nevezték volna soha
civilizáltnak.
– Engem nem zavar, ha úgy gondolod, hogy nagyszerű
vagyok. Az egy jó dolog, nem?
A válaszmosoly csak nagyon lassan érkezett, de a feszültség
jó részét lecsapolta a lányból. Andre kapcsolódása az
elméjéhez sziklaszilárd volt, így most finoman nyomást
gyakorolhatott rá, hogy megnyugodjon.
– Igen, az egy jó dolog.
Teagan nagyon kimerült volt. Egész nap felfelé menetelt a
hegyen, hosszú kilométereken át. Vízre, élelemre és pihenésre
volt szüksége. A vére ugyan segített felélénkíteni egy kissé, de
az az energia hamarosan kimerül, nem fog túl sokáig
kitartani.
– Tábort verhetsz az egyik kamrában – mondta. – Akár
ebben. Van egy kürtő is – mutatott a keskeny kis résre, amit a
lány eddig észre sem vett. – Akkor főzni is tudsz, és
biztonságban is leszel. Bár azt még nagyon szeretném tudni,
hogyan jutottál át a biztonsági intézkedéseimen, amiket a
barlang bejáratánál helyeztem el. – Kikereshette volna az
elméjéből az információt, de gyakorolni szerette volna az
udvariasságot. Ha a lány válasza nem lenne kielégítő, még
mindig megkeresheti, ami érdekli.
Teagan arca felragyogott. – Azt te csináltad? Hihetetlenül
klassz volt! Hosszú időbe telt, de minden pillanatát élveztem.
Nagyon intenzív, és bonyolult mintázatot használtál. Persze,
így, hogy pszichés vagy, olyannak is kellett lennie. Még soha
nem jutott eszembe, hogy így védjek meg egy helyet, amíg
alszom. Ha nem találtalak volna itt olyan súlyos sérülten,
visszazártam volna a bejáratot.
Azt még mindig nem mondta el, hogyan csinálta. Nagyon
tetszett a férfinak, hogy nem megrémült, nem ideges lett
tőlük, sokkal inkább izgatott és lelkes, hogy ő maga is
kipróbálja a módszert.
– Teagan. – A nevét szinte furcsának érezte legördülni a
nyelvéről. Szépnek. Az ő őrülten vakmerő nője, akinek semmi
keresnivalója nem lett volna azok körül a biztonsági
intézkedések körül. Az az egyetlen szó egyben figyelmeztetés
is volt. Válaszokat akart.
– Látok mintázatokat, és hallok dallamokat. A biztosítékaid
ennek a kettőnek a kombinációjából álltak. Egy hárfát láttam
a fejemben, aminek a húrjai kuszán és zavarosan
összegubancolódtak. Csak ki kellett bogozni őket, és a
helyükre simítani, hogy kinyíljon a zár.
Nemcsak szép és rettenthetetlenül bátor, hanem zseniális is.
És az övé. Andre egy pillanatig lélegezni sem tudott a
felismeréstől, hogy ez a nő az a nő, aki után átkutatta szinte az
összes évszázadot, és miután feladta, a lány egyszerűen
megfejtette az ő áthatolhatatlannak hitt biztonsági
intézkedéseit, és besétált az életébe.
 3.

Andre kilépett a barlangból a lassan gyülekező sötétségbe.

Nyújtózott egyet, élvezte, hogy izmai lelkes várakozással
megfeszülnek. Éhes volt. A mardosó, éles szükség még múlt
éjjel kezdődött, és azóta csak még rosszabbá vált. Ez általában
nagy veszélyt jelent az olyan ősiekre, mint ő, de neki most már
volt életpárja, aki lehorgonyozta. Véghezvihette a bosszúját,
elültethette a démonoktól való félelmet Armend Jashariban
anélkül, hogy aggódnia kellett volna, hogy közben a saját
lelkét veszíti el.
A köd elég sűrű volt, de tovább táplálta, hozzáadta sötét
árnyak ijesztő suttogásait, azokat a fantomokat, szellemeket,
amikről híres volt. Senki sem volt képes szembenézni a
démonfalka horrorjával, ami a ködjében élt, és amiket ő
hozott létre. Arra gondolt, hogy hanghatásokban különösen
jó. Soha nem volt képes érzékelni ezeket a hatásokat, de az
elégedettséget sem miattuk, ezt mind annak a nőnek
köszönhette, akinek az arctalan szellemeket most a védelmére
rendelte.
Otthagyta Teagant, miután a lány tüzet gyújtott, és feltett
egy fazéknyi teának való vizet forrni. Azt tervezte, hogy
szerény készleteiből készít valami ételt, és felajánlotta, hogy
megosztja vele. Udvariasan kitért a meghívás elől, majd
kijelentette, hogy elintézendő üzleti ügye van. A lány élesen
végigmérte, az járt a fejében, hogy ugyan milyen üzleti ügye
lehet, egy hegy tetején, de nem kérdezett semmit.
 Andre azt hitte, hogy megkönnyebbül kissé, ha távol lesz
tőle. Nem osztozott ugyanazon a téren Mataiason, Tomason
és Lojoson kívül szinte senkivel soha, és még velük is csak
alkalmanként találkozott. Harcolt, ölt és elégette ellenfele
tetemét. Nem társalgott velük, pláne nem aggódott az érzéseik
miatt. Ideje vége felé már kizárólag csak Kárpáti vadász volt.
Nem, nem is az ideje vége felé, túl az idején.
De most az egész világa más lett, egy alig maréknyi
fantasztikus csoda miatt. Örökké bámulni tudta volna a
szemeit. Vissza kellett fognia magát. Egy férfi már
megtámadta a lányt, semmi szükség nem volt rá, hogy még
jobban megijessze annál, mint amilyen ijedt volt máris. Már
elkezdte finoman a világa felé kormányozni, és így is akarta
folytatni, lassan, apró lépésekkel.
Visszafordult a barlang bejárata felé, és most egy még
bonyolultabb biztonsági intézkedést helyezett el. Nem
rabságban akarta tartani őt. Arról azért meggyőződött, hogy ki
tudna szabadulni, ha akarna, de jó idejébe beletelne. Nos,
ideje nem lesz rá Teagannek.
Szándékában állt azonnal visszatérni, amint elintézte
Jasharit. Bárki más pedig, úgymint az élőholtak, vagy Jashari
barátai, még mindig nem lennének képesek feloldani a
biztosítékait. Arról nem is szólva, hogy a vámpírok azt
feltételeznék miattuk, hogy ő belül van a barlangon, nem
pedig kívül. Ez pedig neki jelent előnyt.
Könnyedén alakot váltott, a változás átsöpört rajta, ahogy
felvette egy éjjeljáró bagoly alakját. Jól érezte magát benne, ez
volt a második alakja, mint ahogyan a második természete is.
Évszázadok óta váltott alakot, de most először futott át rajta,
hogy milyen nagyszerű dolog is ez, miközben az ég felé
rugaszkodott.
 A világ lélegzetelállító volt odafentről. Még a sűrű köd, és a
benne létrehozott rémálomszerű arcok ellenére is másnak
érezte az éjszakát. Felpezsdítőnek. Alig várta, hogy
megmutathassa ezt Teagannek. Érezte a szelet a madár teste
körül, tollai között. Szagolta a hegyet, és minden vad
teremtményt, ami rajta élt. A nyirkos, lágy köd, érintésnek
hatott a bőrén, áthatolva a madár tollain. Ezt ő adta neki.
Teagan. A lány hozta magával. Az ő személyes csodája.
Hányszor lebegett keresztül az égen, nesztelen
bagolyszárnyakon, a madár éles szemeivel a zsákmány után
kutatva? Több milliószor. Több milliónak kellett lennie. De
soha nem érezte ezt. Nem emlékezett rá, hogy érzett volna
bármit is. Magasabbra körözött, kiemelkedett a ködből, a
Hold egy darabkája játszi fénysugarakat küldött a fák
koronája közé, és azok ezüstté változtatták a leveket és a
fenyőtűket.
A bagoly gyorsan falta a távolságot, jól ismerte a hegyet,
tudta, hol vannak azok a helyek, ahol az emberek le tudnak
táborozni. Vámpírok jelenlétének jelei után is kutatott.
Mindegyikük súlyosan megsebesült ugyan, és biztos volt
benne, hogy lementek a földbe gyógyulni, talán még egy két
napra, de a mestervámpír nem fogja annyi ideig kibírni friss
vér nélkül.
Popescu nem maga fog elindulni vadászni. Nem akkor,
amikor a szíve majdnem kihasadt a testéből, Andre nagyon
közel került hozzá, hogy megsemmisítse. A négy kisebb
vámpír időben odaért ugyan, hogy megmenthessék
mesterüket, súlyos sebeket ejtettek a vadászon, de ők maguk
is súlyos sebeket szereztek tőle. A csatának nagy ára volt
mindkét fél részéről.
Popescu egészen biztosan a legértéktelenebb alárendeltjét
fogja elküldeni. A legfrissebben toborzottat. Megvárják, míg
visszatér az emberi zsákmánnyal, és a mester táplálkozik
először. Ha hagy vért, utána a többiek is használják az
áldozatot.
Néha éjszakákon át életben tartották zsákmányukat, hogy
odalenn maradhassanak, rejtve a vadászok elől. Andre sok-
sok alkalommal talált rá vámpírok táplálékforrásaként
használt emberek maradványaira. Kivétel nélkül, mindegyik
esetben iszonyúan nehéz, brutális halált haltak.
A bagoly éles szemei rátaláltak a célpontra, teste éles
szögben zuhanni kezdett. Egy aprócska sátor állt egy
szélvédett kis mélyedésben, három oldalról sziklákkal
körülvéve. Kicsi tűz égett előtte. A bagoly odarepült a sátorhoz
legközelebb álló fához, és letelepedett az ágak közé. Szárnyait
gondos alapossággal összecsukta teste mellett, tekintete nem
tágított a zsákmányról.
Egy férfi emelkedett ki a sátorból, egy zacskó volt nála, amit
felszakított a fogaival, hogy beleürítse a lobogva forró vízbe.
Andre azonnal felismerte Teagan emlékeiből. Armend
Jashari. Egyedül volt, de szemmel láthatóan egyedül is
kényelemben érezte magát.
Leereszkedett a tűz mellett egy lapos sziklára, és egy apró
tárgyat húzott elő az övéből. Egy rádió adóvevő. Azt Andre is
tudta, hogy a mobiltelefonok nem működnek a
hegységrendszer ezen vad szakaszán. Tehát mások is vannak,
Jashari barátai, akik Teagan nyomát kutatják.
– Itt Armend, mindannyian jelentsetek. Vége.
– Itt Giles – szólalt meg a rádió légköri zavaroktól recsegő
hangon, hogy komor híreket közöljön –, nem találjuk azt a
szutykot. Eltűnt. Nyoma veszett. Ha lejut a helyről, és beszél
valakinek, bajba kerülhetünk Armend.
Armend mogorván szólt vissza. – Ki hinne a szukának? Csak
egy hülye turista, bár nekem sincs semmi szükségem a
macerára. Az apám akadékoskodik mostanában. Ragaszkodik
hozzá, hogy keressek valami munkát, kezdjek valamit
magammal. És dühös is, amiért el kellett mennie az
ügyvédhez, hogy lerendezze azt a pár nőt, akik úgy gondolták,
hogy elintézhetnek – Nevetett. – Bárki más talált valami
nyomot? Gerald?
– Találtam egy halvány nyomot, ami felfelé vezetett a
hegyre, de az is eltűnt. A köd olyan sűrű, hogy egyáltalán
semmit sem látok, de az az egyetlen dolog, amit találtam, így
talán ismét fel kellene vennem a nyomot reggel, ha eloszlik a
köd. Jó a csaj a hegyek között. Tudja, mit csinál – érkezett
Gerald hangja a rádión.
Tehát ez a három férfi Teagan ellensége. Andre mozdulatlan
maradt, elrejtették a bólogató ágak.
– Én semmit sem találtam – szólalt meg egy negyedik hang.
– Egy kissé délre vagyok tőled, Armend. Nem járt erre.
Armend szitkozódott az orra alatt. – Figyelj folyamatosan,
Keith. Itt kell lennie valahol. Láttam volna a nyomát, ha
lement volna a hegyről. Kirt? Nálad mi van?
– Itt semmi sincs Armend – jelentette Kirt.
Tehát Armendnek négy barátja van, akik a legkülönbözőbb
irányokban próbálják felvenni Teagan nyomát, míg Armend
ott maradt az alaptábornál, hogy észrevegye, ha a lány
megpróbálna visszajutni az emberek közé. Ez pedig sokat
elárult Andrénak erről az emberről.
Felhasználta a barátait, míg ő a lehető legkevesebb munkát
végezte el. Határozottan úgy érezte, hogy joga van elvenni
bármit, amit csak akar. Tehát Andrénak alkalmat kellett adnia
neki erre.
– Reggel találkozunk itt – csattant fel dühösen a férfi, és
még a legelemibb udvariasságra is fittyet hányva, kikapcsolta
a rádiót. Visszalökte azt az övébe, és a tűz felé fordult, hogy
megkavarja a fazékban rotyogó ételt. Nyilvánvalóan válogatott
benne.
A bagoly kiterjesztette a szárnyait és levitorlázott a földre.
Mihelyt a karmai a talajhoz értek, Andre visszaváltozott
ember alakjára. Kissé mélyebben a fák között, mint ahol
Armend felverte a sátrát. Felemelte a kezét és rajzolt a
levegőbe egy kört. A köd hosszú ujjai azonnal sodródni
kezdtek a tábor felé.
Eleinte a cseppek nem voltak mások, mint a
legeslegfinomabb köd, a talaj mentén gomolyogtak, majd
felcsúsztak az ágak közé, saját rétegeket alakítottak ki odalenn
csakúgy, mint a magasban. A vadász meggyőződött róla, hogy
a pára azért elég vékony maradt ahhoz, hogy át lehessen rajta
látni. A következő hívása a farkasoknak szólt.
A falka ugyan nagy távolságra volt tőle, de először egy, majd
egy másik hang is felelt a hívására. Engedelmeskedtek neki.
Mindig engedelmeskedtek. Andre alaposan tanulmányozta
Armendet, míg a falkában szétfutott a vadászat híre. A férfi
egyszer csak meghallotta a legközelebb lévő farkas hívó
kiáltását.
Felállt, idegesen lépdelt ide-oda, a keze kétszer is a rádióra
siklott, hogy megbizonyosodjon róla, elérheti a barátait, ha
bajba kerülne. Aztán a farkasok utolsó vadászkiáltása is elhalt,
súlyos csend telepedett a hegyre. A hirtelen nyugalom csak
tovább fokozta Armend feszültségét.
Ellenőrizte a fegyvereit. Lőfegyvere ugyan nem volt, de akadt
három tőre, mindegyik annak a helynek a közelében elrejtve,
ahol ült, ráadásul mindegyik pontos hollétét is elárulta,
ugyanis végiggyakorolta, hogyan tudja őket előhúzni a
leggyorsabban. Aztán még nagyobbra rakta a tüzét, és
belépett a fák közé, hogy még több tűzrevalót halmozzon fel.
Egy hatalmas kupacot halmozott fel maga mellett.
 Andre a köddel együtt mozgott. Maga elé küldte fantomjait,
és irányította a ködöt, hogy az keresztülkanyarogjon a fák
között, fel a törzsekre, sziklákra, majd több méternyire a
lombhatár fölé magasodjon Armend tábora fölött. A köd ujjai
a fák fölé nyúltak, ahol a hegyoldalt borító erdő a legsűrűbb
volt. Átáramlott a sziklákon, egyik réteg rakódott a másikra,
gyengéden, szinte észrevehetetlenül, hacsak azt nem vette
volna észre valaki, hogy azon a helyen, ahol a köd gomolyog, a
legkisebb szellő sem rezzen.
Armend visszazöttyent a sziklára, és újra megkavarta a
fazékban a zavaros kotyvalékot. Még mindig óvatosan
tekintgetett maga köré a farkasok vadászkiáltásai után, de
Andre látta, hogy már kezdi kiűzni az állatokat az elméjéből.
Az éhség marta Andrét, minden egyes sejtje táplálék után
kiáltott. Vérre volt szüksége. Érezte Armend vérének szagát.
Hallotta hogyan surrog az ereiben, még hangsúlyos
szívdobbanásai alatt is. Ajkai hátrahúzódtak, hogy érezze
vicsorában megnyúló szemfogait. Armendnek ennél sokkal
komolyabb leckére van szüksége. Egy nagyon komoly leckére,
mielőtt még találkozik Andréval. Meg kell tapasztalnia a
félelmet. A rettegést. Ennek bemutatásában pedig Andre
nagyon jó volt.
A köd közelebb centizett, a vastag fal tökéletesen elzárta
Armend látását. Az egyik pillanatban lenézett, hogy újra
megkavarja fővő vacsoráját, a másikban pedig, amikor újra
felemelte a fejét, már egyáltalán nem látott semmit, a
hömpölygő, kavargó pára egészen elborította. Riadtan ismét
felugrott, keze önkéntelenül nyúlt a rádiója után.
Végül mégsem húzta elő. Ő számított a vezetőnek a baráti
körében. Mindig is az volt. Kicsivel gazdagabb, és sokkal
dominánsabb a többieknél. Ő volt az, aki elég korán
felismerte, hogy a hátizsákosan Európába érkező fiatal
egyetemista lányok különösen sebezhetőek. Ő volt az, aki
apránként elérte, hogy a többiek egyre több erőszakot
fogadjanak el.
Neki jutott eszébe, hogy túravezető szolgáltatást indítsanak.
Ő gondoskodott arról, hogy párokat, vagy idősebb embert is
vigyenek a hegyek közé, ami később bizonyult kifizetődőnek.
Ezeket a vendégeket a lehető legjobb, leggyönyörűbb helyekre
vitték el, hogy később kizárólag csak áradozzanak vezetőikről.
Az áldozatokat mindig nagyon gondosan válogatta meg.
Megbizonyosodott róla, hogy sem papíron, sem az interneten
nem hagyták maguk után pontos útvonalukat. A lányok
általában egyedül, vagy párban jöttek. Közülük válogatott,
hogy kedvenc sportját űzhesse.
Egyedül verte össze és erőszakolta meg az első lányt, de a
barátai előtt. Kisgyerekkoruk óta ismerte bűntársait, mind a
négyüket éppen olyan gondosan válogatta ki, mint az
áldozatait. Mindegyikükben megvolt a hajlam az erőszakra, de
nélküle sokkal hosszabb ideig tartott volna, míg megpróbálják
valóra váltani a fantáziáikat.
Megbizonyosodott róla, hogy kellő mennyiségű
pornóvideóval látja el őket, amik kivétel nélkül mind nők
bántalmazásáról, megerőszakolásáról és megalázásáról
szóltak. Lassan terelgette őket az elképzelése felé, hogy
osztozzanak nőkön, kezeljék őket játékszerekként, valósítsák
meg, amiket a videókon látnak. Mindegyikük elindult ezen az
úton.
Az erőszak után is az első lánnyal tartott, nyugtatgatta,
mondogatta, mennyire sajnálja, hogy kicsúsztak a dolgok a
kezéből, pénzt ígért neki kárpótlásul, és közben
összekacsintott a barátaival, bíztatva őket, hogy a második
alkalomban már ők is vegyenek részt. A második esetnél Giles
és Kirt is beszállt. A harmadik alkalomhoz már Keith és
Gerard is csatlakozott. Onnan már könnyű volt meggyőzni
őket, hogy nem hagyhatják életben a lányokat, mert akkor
kitennék magukat a lebukás veszélyének, így mindannyian
együtt verték és erőszakolták őket halálra, nevettek a
könyörgéseiken, hogy bármit megtesznek, amit csak akarnak.
Armend meglehetősen biztos volt benne, hogy az apja
gyanút fogott, és hogy talán még csatlakozna is, ha nem lenne
olyan képmutató. Hiszen az öreg pillanatok alatt
elcsendesítette azokat a lányokat, akikkel a diákévei alatt
randevúzgatott, és akikkel megosztott egy keveset
rabszolgatartó és szadista hajlamaiból. Egy idő után ő maga
udvarolta ki, hogy a nők beleegyezzenek egy kis kikötözésbe,
ez pedig távol tartotta tőle a rendőrséget.
Eléggé behízelgő és meggyőző volt ehhez. Minden lány azt
gondolta, hogy szereti őket. Mindig rávette őket, hogy
mókának tekintsék a megbilincselést, megkötözést. Néha még
a veréshez is sikerült megszereznie a beleegyezésüket. Ha
pedig ez megtörtént, többé nem volt könyörület, a késztetés,
hogy megalázza és bántsa őket, eluralkodott rajta, már
képtelen volt megállni. És a pokolba... nem is akart megállni.
Élvezetet talált ebben.
Aztán találkozott Teagan Joanessel. Egyáltalán nem olyan
volt, mint azok a nők, akiket áldozatául választott. Sokkal
inkább volt a pontos ellentétük. Úgy nézett ki, mint egy fiú,
hiszen még melle sem volt, alig egy maréknyi. Nem kellett
volna, hogy megakadjon rajta a szeme. Egyrészt mert a lány
félig fekete, félig fehér származású. Nem az ő ízlésvilága.
Mégsem tudta kiverni a fejéből. Szinte kínozta a gondolat.
Teagan bőre volt a legpuhább, legsimább dolog, amit valaha is
látott, és tejeskávé színe egészen fantasztikus. A nevetése
pedig olyan hihetetlenül szexi, hogy egyszerűen
keresztülvágott rajta. A dereka annyira karcsú, hogy egészen
biztos volt benne, hogy átérné a két kezével, ha megpróbálná.
Klassz kis csípője volt és első osztályú feneke. A lány
valahogyan hozzánőtt, képtelen volt nem gondolni rá.
Teagan soha még csak a legapróbb lehetőséget sem nyitotta
meg előtte. Rengeteg időt töltöttek együtt az egyetem három
éve alatt, és Armend már arra gondolt, hogy a lány talán
leszbikus, de ennek sem látta semmiféle bizonyítékát. Ha
lettek volna női, megölte volna őket. Ugyanezt tette volna egy
férfival is, ha közéjük áll, de Teagan egyáltalán nem
randevúzott. Sok fiúbarátja volt. A túrázás szeretete sok
ismerőst szerzett neki. Akárcsak a kerékpározás. De úgy tűnt,
ez teljes egészében kielégíti a társaságigényét.
Teagan ragyogó elme volt, így kézenfekvő lehetőség volt úgy
a közelébe kerülnie, hogy felfogadja tanárának. Ezzel pedig
megütötte a főnyereményt. Sok pénze volt, és egyáltalán nem
érdekelte a geológia, viszont ha az örökségéhez akart jutni,
szüksége volt egy diplomára az Egyesült Államokból.
Sok időt töltöttek együtt. Ráöntötte minden bűbáját, minden
sármját, bár úgy tűnt, ezt nem nagyon kedveli a lány. Tanulás
ürügyén rengeteg alkalommal vitte el piknikezni. Utána
éjszakákat töltött álmatlanul, a nevetésével a fejében.
Elkezdett folyamatosan róla álmodni. Más nők többé nem
voltak képesek kielégíteni, minden fantáziája egyedül róla
szólt. Maga alatt akarta tudni. Hallani akarta a sikolyait, és
őszintén szólva nem tudta volna megmondani, hogy bántani
szeretné-e, vagy örömet okozni neki.
Természetesen később is tartotta vele a kapcsolatot, nem is
lett volna képes megszakítani. Tisztában volt vele, hogy ez
merő önkínzás, mégsem tudott véget vetni neki. Amikor
Teagan az e-mailjében megemlítette, hogy a Kárpátokba jön,
valami különleges követ vagy drágakövet keresni, Armendnek
meggyőződésévé vált, hogy a lány is kínlódott nélküle.
Fellelkesült. Vad öröm öntötte el. Az álmai annyira
erotikusakká váltak, hogy már enni is alig tudott, képtelen
volt bármi másra is gondolni.
Ráadásul a lány még csak meg se tudta neki pontosan
mondani, milyen követ, ásványt, drágakövet vagy kristályt
keres, csak homályos célzásokat tett rá, hogy ha a közelébe
kerül, meg fogja találni. Milyen szarság már ez?
Természetesen azért jön, hogy őt lássa. Teagan is vágyik rá.
Rágondolt egész idő alatt, ahogyan ő is csak a lányra tudott
gondolni.
De aztán amikor ott voltak fenn a hegyen, a lány továbbra is
a hülye kis játékait játszotta, ingerelte őt, úgy tett, mintha
kizárólag csak barátok lennének, és semmi más. Egy rohadt
kis farokhergelő volt, nem több, és akkor elhatározta, hogy
leckét ad neki. Kicsit sajnálta, hogy a többiek is használni
fogják. Még most sem volt benne egészen biztos, hogy meg
akarja-e osztani Teagant a többiekkel, vagy egyedül akarja
megölni. De meg kell tennie, akkor azok a kényszerítő
gondolatok talán megállnak, abbamaradnak, és ő folytathatja
az életét.
Halk nyögés hangzott fel az éjszakában. Nagyon csendes, egy
nő lágy, fájdalmas sírása. Armend beleremegett. Imádta ezt a
különleges hangot, és mindig mindent megtett, hogy
előcsalogassa partnereiből, amikor egy nő a könyörületére
volt bízva. A tűz körül kezdett járkálni, összehúzott szemekkel
próbált átlátni a sűrű ködön.
Teagan lenne odakinn? Megsebesült? A nyögés ismét
felhangzott, egy kicsivel közelebbről. A dallama úgy rezgett át
rajta, mint egy hegedűn a hangok, puhán, simogatón.
Megtorpant, és egyenesen a hang irányába fordult. – Teagan?
Te vagy az?
 Csak a csend felelt a szavaira. Várt. Nem akaródzott ellépnie
a tűz közeléből ilyen sűrű ködben. Még az arca elé emelt kezét
is alig látta. A szürke fátyol sokkal sűrűbb és tömörebb volt a
szokásosnál, mintha valóságos fallá vastagodott volna
körülötte.
Megrázta a fejét, amikor a félelem hideg ujjai felkúsztak a
gerincén. Világéletében ezeket a hegyeket járta. Az ő
személyes játszótere volt az egész. És még soha nem félt. Most
mégis akaratlanul a rádióra csusszant a keze. Még mindig
nem húzta elő az övéből, de szüksége volt megnyugtató
érintésére.
A nyögés újra felhangzott, alig hallhatóan, de egyértelműen
közelebbről. Ennek Teagannek kell lennie. De a lány fél tőle.
– Teagan, csak gyere a tűz felé. Megbeszéljük ezt az egészet.
Megsebesültél?
Szinte már az ízét is érezte. Végre! Az övé lesz. Átsöpört rajta
a diadalmámor. Férfiassága várakozásteljesen
megmerevedett. Lesz vele egy hosszú éjszakája, reggel pedig
eldönti, hogy megosztozik-e rajta a barátaival, és utána
megöli, vagy egyszerűen csak megtartja magának. Végül is
nagyon sok helyen elrejtheti, és teljesen függővé teheti
magától. Talán ez mókás lenne. Rabságban tartaná, egyedül
tőle függene az étele és az itala, és ha úgy tartaná kedve, a lány
könyörögne neki, bizonygatná, hogy mennyire szüksége van
rá.
Valami megmoccant a ködben, odarántotta a pillantását. A
pára örvénylett, mintha életre kelt volna. Mintha egy női arc
bukkant volna fel benne egy pillanatra. De nem, maga a köd
változott női arccá. Felismerte, őt ölte meg legelőször.
Megtántorodott, felnyögött, a szemei vádlón meredtek rá.
Armend felzihált, és hátrafelé kezdett botladozni, majdnem
belezuhant a tűzbe. A köd még szorosabb gyűrűt vont köréje,
amiből mindenfelől arcok kezdtek kibontakozni. Nők.
Nyöszörögtek. Aztán kinyújtották feléje a karjaikat, lágyan
könyörögtek, csalogatták a köd mélyére.
Bármerre nézett is Armend, mindenfelől nők vették körbe. A
szemük rajta volt. Feléje nyújtották a karjaikat. A tekintetük
vádolt. A nyögéseik egyre hangosabbakká váltak, végül már
nem is hallott semmi mást. A hangok még a csontjain is
áthatoltak, átdöfték szerveit, minden egyes idegszálát. Mind
ott voltak, akiket az évek alatt ő és a barátai megerőszakoltak
és megöltek, és akik közül néhánynak már az arcát is
elfelejtette.
– Nem vagytok valódiak – ismételgette motyogva maga elé.
Egyre hangosabban mondta, a végén már kiabált. – Nem
vagytok valódiak!
Eltapogatózott a tűz melletti sziklájára, és leült, a lábai már
annyira remegtek, hogy nem tudták megtartani a súlyát. Nem
igaz ez az egész. Csak az agya űz vele goromba tréfát.
Előrántotta az adóvevőt, és erősen a füléhez szorította, hogy
kizárja azt az iszonyú nyöszörgést. Soha életében nem akarta
többé hallani azt a borzalmas hangot. – Giles, gyere vissza.
Vége.
Csak a statikus zörejek válaszoltak neki, aztán halványan,
nagyon halkan egy női hangot hallott meg, ami őt szólította, a
rádióból.
Gyere hozzánk, Armend. Csatlakozz hozzánk. Az
örökkévalóság is kevés idő lesz, hogy velünk töltsd.
A férfi leejtette a földre a rádiót, és iszonyodva távolabb
rúgta magától. – Pofa be! – ordította – Mindegyikőtök
hallgasson! Halottak vagytok!
Mihelyt kiejtette a száján, hogy „halottak vagytok”, a ködbéli
arcok hirtelen koponyákká aszalódtak össze, a szemek mély
lyukakba süllyedtek. Mind. Csonttá soványodott ujjak nyúltak
feléje.
Megindult a szél, és a nők hangosabban nyögtek, az eddig
kedvelt hangtól most rátört a hányinger. De nem
menekülhetett a fájdalomnak ezen elgyötört hangjai elől,
most már a testét mardosta, hatalmasakat harapott belé,
mintha elevenen fel akarná falni. Érezte, hogyan metsz a
húsába a visszhang, hogyan fogyaszt el belőle egyre többet, azt
akarván, hogy csatlakozzon a nőkhöz a ködben.
Rászorította mindkét kezét a fülére, igyekezett elnyomni a
hangot. A nyögés mintha testet öltött volna, mintha valós
fogak tépdesték volna a húsát. A csontkarok zörgése,
csikorgása csak fokozta a terrort. Felugrott, és körbejárta a
tüzet, megpróbált egérutat találni a kelepcéből, de a nők
teljesen körülvették.
Szellemek. Vett egy mély lélegzetet. Azok a nők halottak. Ő
viszont él. Nem igaziak. Nem jöhetnek ki a ködből, és nem
húzhatják be őt oda. Nagyon gondosan elkerülte a karokként
feléje nyúló ködcsápokat. Visszaérkezett a sziklájához, ismét
leereszkedett rá. Nem vette észre a sűrű ködfalba rejtőző kezet
sem, ami kinyúlt, hogy elérje a rádióját.
A föld nyirkosnak tűnt. Egyenesen nedvesnek. Lesütötte a
pillantását az üres szemgödrök, az ásító nagyra nyitott, őt
szólongató szájak látványa elől. Inkább maga elé meredt, és
megdermedt. Látta a köd indáit végigkúszni a földön, mintha
fák gyökérhálózata lenne. Mintha élne. És kutatna. És az a
borzalmas érzése támadt, hogy utána kutat.
Mi a francot csinálnak a gyökerek? Táplálják a fákat. De
ezek őt keresték. A testét akarták. A vérét. Már-már
hisztérikus állapotba került, de igyekezett rákényszeríteni
magát, hogy túllásson a félelmén. Ez a dolog egyáltalán nem
igaz, semmi sem történik meg valójában abból, amit látni vél.
 A nyögések tovább folytatódtak, de egy nő, a legelső áldozata
megváltoztatta a hangját, a hangja üvöltéssé erősödött a
széllel. Egy vadászatra hívó kiáltássá. Ismerte ezt a hangot.
Hallotta már korábban is. Egy alfa hívja vadászni a falkáját.
Ismét hideg futott végig a gerincén, a szíve feldübörgött.
Még tovább gerjesztette tábortüzét. Körülötte a köd indái
tekergőztek a földön, mintha a nők göcsörtös csontkarjai
nyúlnának felé. A teste megdermedt. Megérezte őket. A
farkasokat. Amikor merőn belenézett a köd falába, látta
megvillanni a szemükben a lángok vörös fényeit.
Nem tudott annál rosszabb véget elképzelni, mint hogy
farkasok öljék meg és tépjék szét. Ebben a falkában legalább
heten voltak. Éppúgy körbevették, akár a nők. Furcsa módon
úgy tűnt, mintha azok a csontos kezek dédelgetnék az
állatokat, bár nem sokat látott a teremtményekből a sűrű
ködben.
Viszont hallotta őket. A morgásokat, a vicsorgásokat. És
érezte is a jelenlétüket. Felmeredt a testén a szőr. A szíve
olyan keményen vert, hogy már attól tartott, szívrohama lesz.
Néha megpillantott egyet-egyet a fel-alá járkáló vadállatok
közül, amik nyilvánvalóan jelzésre vártak.
A köd ismét felörvénylett, testet öltött belőle egy újabb alak.
Először úgy tűnt, egy újabb farkas. Egy óriási termetű farkas.
Az állat feléje fordította izzó szemeit, majd Armend
legnagyobb rémületére előrébb lépett a ködből, mintha valódi,
élő lenne, nem pedig a halott szellemekhez tartozna. A farkas
több lépést is tett feléje, és egyszer csak már ember volt, nem
farkas.
Egy férfi volt, magas, széles vállú, masszív termetű. És
teljesen valódi. Hosszú, csuklyás köpenyt viselt, aminek alja a
bokája körül hullámzott. Az arcát képtelenség volt tisztán
látni a csuklya árnyékában. Tagadhatatlanul igazi volt. Nem
egy farkas. Egy ember.
Amint meglátta, Armend feszülő válla lassan elernyedtek.
Szinte felszűkölt a megkönnyebbüléstől. Túlságosan
elszabadult a képzelete. Megtapasztalt valami
hallucinációfélét, de ezzel az emberrel most visszatérhet a
normalitásba. Kikényszerített magából egy mosolyt.
Az ember nem mosolygott vissza. A jégkék szemek
Armendre meredtek, és úgy tűnt, mintha pillantásuk egészen
a lelkéig hatolna. Azok a szemek látták sötét perverzióit, a
vágyát, hogy szenvedni lásson nőket. Nőket, akik az ő
szórakoztatására szenvednek. És azért szenvednek, mert ő
élvezi mások fájdalmát, különösen pedig a nőkét.
Ez az ember tudta, hogy ölt, és hogy vágyik az újabb ölésre,
szüksége van rá, annyira nagy szüksége, mint a következő
légvételre.
Armend szája kiszáradt. Nem merte levenni a tekintetét a
férfiról, akinek a szemében ott ült az ő ítélete, hogy
rápillantson a kinyújtott karral nyöszörgő halottakra. A nők
lassan elcsendesedtek, figyeltek. A farkasok is abbahagyták a
körözést, csak vártak. Armend lassan hátrálni kezdett, keze
tapogatózva kinyúlt a tőr felé, amit a tűzrevalórakás tetején
helyezett el.
Az ujjai összezárultak a markolat körül. A forróság az egész
testén végigvágott. A markolat éppolyan vörösen izzott, mint
a farkasok szemei. A tőr beleégett az ujjaiba csakúgy, mint a
tenyerébe, az iszonyú fájdalom térdre kényszerítette.
Megpróbálta elhajítani a pengét, de az belesült a bőrébe, és
egyre csak égette. Felsikoltott, és beledugta a kezét a földön
kanyargózó ködindába.
Hallotta a tűz sistergését, ahogyan a nedvességgel
érintkezett. A kés kiesett a markából, és ő a szeme elé emelte a
tenyerét. Hólyagok borították, de látta alatt a nyers sebeket,
mintha nem egy markolat, hanem valami más égette volna
meg. A keze úgy nézett ki, mintha lemállott volna róla a hús,
nem hagyva hátra csak fehér csontokat. A feketére
elszíneződött, megégett hús egy szót rajzolt ki. Gyilkos.
Újra sikoltott. Nem tudta meddig, de amikor újra észhez
tért, a torka fájdalmasan kapart. Megrázta a fejét. Ez nem
valódi. Semmi sem igaz az egészből. – Rémálmom van.
Rosszat álmodom, ennyi az egész. Csak egy rémálom. –
Állhatatosan megtagadta, hogy a nyöszörgő nőkre, vagy az
alig pár lépésnyire lévő vörös szemű farkasokra nézzen. És
nem nézett a férfira sem, aki egyre közeledett felé, akár a zord
kaszás. – Bemegyek a sátramba, és befekszem a hálózsákba.
Mire felébredek, ez az egész eltűnik.
– Sajnos, Armend – mondta a komor kaszás, hideg
hangjával lehűtve reményeit –, a sátrad nem segít rajtad ezen
az éjszakán.
Armend megnyalta kiszáradt száját, és kényszerítette magát,
hogy felnézzen az emberre. Rémítő pillanat volt, amikor
összekapcsolódott a tekintetük. – Mit akarsz?
– Megtámadtad az asszonyomat. Mit gondolsz, mit akarok?
A hangja halk volt. Szinte lágy. Nemes. Semmiféle
fenyegetést nem érzett belőle, de ahogyan a kaszás ránézett,
rezzenetlen, kitartó pillantása a ragadozókra, a farkasokra
emlékeztette, az arc többi része pedig még mindig a csuklya
homályában maradt Armend legnagyobb rémületére.
– Nem ismerem az asszonyodat.
– Nagyon is ismered. Azt hitte, hogy a barátja vagy.
Megbízott benned, és te aljasul nagyon megverted. Feltépted a
fogaiddal a száját. Megpróbáltad megerőszakolni.
Megengedted volna a barátaidnak is, hogy használják a testét,
és aztán tovább kínoztad, majd megölted volna, ahogyan a
többiekkel is tetted.
A hangja egyetlenegyszer sem változott meg. Ez pedig
fagylalóbb volt még annál is, mintha a kaszás valamiféle
haragot mutatott volna ki Armend felé.
Armend védekezően felemelte a kezét. – Nem! Nem! Ez nem
igaz! Nem akartam megengedni, hogy másoké legyen.
Teaganről beszélsz.
– Nem veheted a szádra a nevét. Soha többé ne mondd ki.
Nem vagy rá érdemes, hogy megtehesd. Minden egyes testet
tudom, hol van. Minden nőét, akiket megkínoztál,
megerőszakoltál és megöltél. Mindannyiukat meg fogják
találni, és visszajuttatják a szüleikhez.
Armend a fejét rázta. – Nem. Nem teheted. Az anyám. Az
apám. Ez megölné őket. Bemocskolnád a családom nevét, és
miért? Kik voltak ezek? Idióta nők. Engem akartak. Szerették
azt, amit kaptak. Ők maguk kérték. – Figyelmeztetően
felemelte az egyikujját, és nem volt hajlandó tudomást venni
róla, hogy az mennyire ég és fáj. Egyszerűen nem volt
hajlandó elismerni, hogy mindez igaz.
– Éhesen ébredtem. Kiéhezetten. Ennem kell. Majd utána
beszélünk – mondta a kaszás.
Armend zavartan pislogott. Lenézett a főzőfazekára. Már
egészen elfelejtette, hogy épp ételt készített, amikor a ködfal
rázúdult. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, a kaszás ott
állt egészen előtte. Az egyik pillanatban még több méternyire
volt, most pedig ott állt Armend közvetlen, személyes terében.
Hatalmas volt, föléje tornyosult. Sziklaszilárdan. Csupa
izom. Megfélemlítő. Hátravetette a csuklyáját, és lenézett
Armendre. Elmosolyodott. Armend olyan élesen, magasan
sikoltott fel, akár egy nő, iszonyatának hangjait visszaverték a
sziklák. Közvetlenül egy vámpír szájába kapott betekintést.
 A nők nyögései felerősödtek. A farkasok vicsorogtak és
morogtak, egyre türelmetlenebben kerülgették az alig pár
méternyire lévő vacsorát. Armend próbált megmozdulni, de a
lábai a földbe gyökereztek. Odaragadtak. Ólommá váltak.
Csak bámulni tudott az emberre, aki már-már szépnek volt
mondható, és élesen férfias vonású, jéghideg, kékszemű arcát
lassan lehajtotta hozzá.
– Takarodj innen! – kiáltotta Armend, és próbálta megütni a
vámpír feléje közeledő arcát.
A szentségtelen mosoly kiszélesedett. – Érzed már, amit
azok a nők éreztek, Armend? A félelmet? A rettegést? A
kiszolgáltatottság iszonyatát? Félsz attól, amit tenni fogok
veled? Hogy a fogaim a bőrödbe hasítanak? Hogy olyan vadul
haraplak meg, mint ahogyan te próbáltad megzabolázni a
nőmet? Inni fogok a véredből. A bábommá tehetlek.
Elvehetem az eszed. Mit is csináljak? Tényleg, nem pont
ugyanezt szoktad te is játszani a védtelen nőkkel?
– Kérlek! A családomnak sok pénze van. Megteszek bármit!
– A fogak egyre közelebb és közelebb jöttek. A pulzus szinte
száguldott Armend nyakában. Az, hogy visszatartotta a
lélegzetét, a legkevésbé sem lassította le. A szíve jól hallhatóan
kalapált, messze hangzón hívogatva a vámpírt.
– A könyörgés, az esedezés, az alkudozás működött akár
csak egyszer is azoknak a nőknek az esetében, akiket
megöltél? Csak egynél is?
– Ó Istenem! Ez nem történhet meg! – jajgatott Armend.
Magához emelte őt, és bár a kéz érintése szinte finomnak
tűnt a vállán, tudta, hogy soha nem tudná megtörni azt a
vasszorítást. A másik kéz oldalra fordította a fejét, hogy
felfedje a nyakán lüktető vénát. Forró lélegzetet érzett. A
fogak egy vad mozdulattal lyukat ütöttek a bőrén.
Könyörtelenül. A fájdalom kínzó volt.
 Újra sikoltott, egészen addig, míg már úgy érezte, hogy
kiszakad a torka. De az a száj még mindig szívta a testéből a
vért. Nyöszörögni kezdett. Fájdalmasan. Azon a hangon.
Amire mindig vágyakozott, amit mindig megpróbált
kicsikarni a megkínzott, megölt nőkből. A nők a ködben
átvették a hangot, hozzá igazodtak. Körülvették a nyögések.
Érezte őket a testében. Az örökkévalónak tűnő tüzes
fájdalomban, ami a torkában égett.
Fázott. Remegett a hidegtől. És a félelemtől. Hol vannak a
barátai? Nem halhat meg így. Nem lehet vége egy vámpír keze
által, körbevéve azokkal a szukákkal, akik valósággal
áradoztak róla, aztán pedig amikor megadta nekik, amit
akartak és érdemeltek, sírtak és sikoltoztak.
„Miért teszed ezt velem?” – Fennhangon akarta visítani a
szavakat, de képtelenség beszélni, amikor egy vámpír
marcangolja a torkát. – „Azok a nők senkik voltak. Semmik.
Használatra teremtették őket.”
„Annak láttad az asszonyomat? Semminek?”
Armend tudta, hogy rettenetes hibát követett el. Ez ott volt
abban a halk hangban, ami az elméjében moccant. Nem
vonhatott vissza semmit. Nem volt rá mód, hogy visszaszívja
az egészet. A vámpír olvasta a gondolatait, ez pedig azt
jelentette, hogy belelát a fejébe.
Látja benne az igazságot. Látta a mindig jelenlévő szükséget,
ami a nőknek okozott fájdalommal táplálkozott. És ő szerette
annak az erejét. Vágyott a hatalmára. Szüksége volt erre. És a
vámpír ezt mind tudta.
„Tegyél olyanná, mint te – suttogta halkan az elméjében
Armend – szolgálni foglak. Remek mókákat csinálhatunk
együtt. Változtass olyanná, mint te vagy.”
A vámpír kirántotta a fogait a nyakából, hátralépett és
belebámult a tűzbe.
 – Te soha nem lehetnél olyan, mint én. Nincs becsületed.
Armend elvesztette az egyensúlyát, a földön találta magát.
Gyenge volt. Nagyon gyenge. A vámpír úgy nézett rá, mintha
nem lenne más, mint egy földön kúszó bogár. És Armendnek
valóban kúsznia kellett. Nem érzett magában annyi erőt, hogy
felállva jusson el a sátráig.
A vámpír egyszerűen csak nézte. A nők is elcsendesültek. A
farkasok is elhallgattak. A hirtelen csend még jobban
átfagyasztotta, mint az addigi morgások és nyöszörgések.
Hátrafordult. A csontvázarcok még mindig ugyanott voltak, a
szemeik eltűntek a mély lyukakban, ezekbe bámult bele
csupán.
Armend torka összeszorult, a lélegzete elakadt, ujjai
belemélyedtek a nedves talajba. A torkából még mindig
csöpögött a vér. Újra hátranézett és látta, hogy vörösre festi a
földet csakúgy, mint a föld felett feszülő ködindákat.
A farkasok sorra előtűntek a ködfalból, az izzó szemek
éhesen megállapodtak rajta. Nem futottak, gondosan
kiszámolt, higgadt lépésekkel jöttek egyre közelebb hozzá.
Előbb a fejük és a válluk rajzolódott ki világosan, majd a
nyakuk és az egész testük. Éppúgy kört alkottak körülötte,
akárcsak a köd.
Már tudta, hogy hibázott. Elhagyta a tűz biztonságát. Feléje
indultak, a körmeik kopogtak a földön. Ahogy meglátta a
földön karmos lábaik nyomát, megállt. Hányszor látta
ugyanezeket a nyomokat a földön, amikor a még élő nők
véres, meztelen testét húzta az éles köveken, ágakon keresztül
a szakadékok felé?
Rászorította a kezét még mindig vérző torkára, hiszen jól
tudta, hogy annak illata odavonzza a farkasokat. Érezte
magán a szemeiket. Az alfa még közelebb lépett, és lehajolt,
hogy megszimatolja a maga mögött hagyott vért. Aztán az
ajkai hátrahúzódtak, vicsorgásra feszültek.
Armend körülnézett, megpróbálta kitisztítani az elméjét.
Volt egy tőre valahol a sátor környékén is, csak nem
emlékezett rá, hogy pontosan hol. Amikor újra előre nézett, az
alfa már ott állt fölötte. Úgy tűnt, emberöltőnyi időn keresztül
csak bámulják egymást. Aztán megérzett egy forró leheletet a
tarkóján, áttört rajta a kínzó fájdalom, majd a lábán is, amikor
egy másik farkas ott ragadta meg, hogy távolabb vonszolják a
tűztől.
Armend sikoltott, szemei a vámpírt keresték, könyörületért
rimánkodva. De a vámpír eltűnt, csak egy ködpamacs
távolodott száguldva a tábortól.
Sokáig sikoltozott. Az utolsó gondolata az volt, hogy talán
éppen olyan sokáig kitartott, mint a legerősebb nő, akit
megkínzott. Azt kívánta, bárcsak ő ne lett volna annyira erős.
 4.

A ndre felderítette a hegyet Costin Popescu, és követőinek

nyomai után kutatva. Valószínűleg a földben maradnak még

egy kis ideig, hogy kiheverjék sebesüléseiket, ez pedig
lehetőséget ad neki arra, hogy megszilárdítsa kissé a
kapcsolatát életpárjával. Felbontotta a biztonsági
intézkedéseket, belépett, majd visszaállította a védelmet.
Hozzátett egy embereknek szóló figyelmeztetést is, arra az
esetre, ha Armend barátai visszatalálnának Teagan nyomára.
Végigszáguldott a kamrákon, termeken, és azon kapta
magát, hogy fellelkesíti a gondolat, hogy visszatérhet
asszonyához. Nem volt ott, ahol hagyta, és a tűz sem égett.
Követte az illatát, egyre mélyebben a föld alá, egyre szűkülő
alagutak egész során át. Figyelte a lábnyomait, úgy tűnt,
nyugodtan lépkedett, hol erre, hol arra tett apró kitérőket, úgy
tűnt, kutatott valami után.
Teaganre egy aprócska kamra padlóján ülve talált rá,
pontosan afölött a kamra fölött, ahová családja kincseit
lezárta. A szemei csukva voltak. A lábait törökülésben maga
alá húzta, kézfejei a combjain pihentek, és míg az összes többi
ujját ellazította, a hüvelyk és a mutatóujjának hegyeit
egymáshoz érintette. Lágyan dúdolt az orra alatt, mintha
kántált volna.
Andre néhány percig csak nézte. Úgy tűnt, egyáltalán nincs
tudatában a jelenlétének, és ez zavarta őt. A meditáció ilyen
mély fázisában bármilyen ellenség odasettenkedhet a háta
mögé. És ez elfogadhatatlan volt a férfi számára.
– Teagan – szólította meg halkan –, nyisd ki a szemed. –
Nem tette. Folytatta a nevetséges kis dúdolást. – Teagan,
engedelmeskedj – folytatta kitartóan, és ezúttal megtoldotta
szavait hatalma egy apró, kényszerítő lökésével.
A hosszú szempillák megemelkedtek, és ő szembe találta
magát egy komor, már-már mogorva pillantással. – Ugye,
nem használtad az „engedelmeskedj” szót? Semmi esetre sem
akartál nekem parancsolni, igaz?
Andre az arcát fürkészte. Olyan gyönyörű volt, hogy fájt
ránéznie. Szikrázó szemei fellebbentették kissé a leplet valódi
vérmérsékletéről. A férfi megfeledkezett róla, hogy a világ
nélküle haladt egyre tovább a modernizáció útján. A nők ma
már nem engedelmeskednek a férfiaknak, akkor sem, ha a
biztonságukról van szó.
Ez pedig nem vetített előre sok jót egyikük számára sem.
Nem fogja megengedni neki ugyanis, hogy veszélynek tegye ki
magát az egyenlőség és a modernség ostobaságai miatt.
Az teljesen természetes, hogy egyenrangú vele. Nos, talán
egy icipicit még fölötte is áll. És éppen ez volt az az ok, ami
miatt védenie, őriznie kellett őt. Egy felbecsülhetetlen értékű
kincs. Amiről a lánynak nyilvánvalóan fogalma sincs.
A legjobbnak és a legbiztonságosabbnak azt tartotta, ha
figyelmen kívül hagyja a kérdéseket.
– Mit csinálsz itt? Aggódtam miattad.
A lány egy pár pillanatig az arcát tanulmányozta, mielőtt
felemelte volna a combjairól a kezét, hogy nyújtózzon egyet. –
Jó időre eltűntél. Keresek valamit, ami nagyon fontos nekem,
és azt hiszem, itt kell lennie valahol, ebben a kamrában. Csak
épp nem tudom egészen feltörni rajta a zárat.
 Andre a kezét nyújtotta neki. Teagan egy
töredékmásodpercig habozott, mielőtt megfogta volna. Rossz
tapasztalatot szerzett egy férfival kapcsolatban, akit a
barátjának hitt. Nem akart újra megbízni egy másik férfiban,
függetlenül attól, hogy mennyire vonzódik hozzá. Márpedig
Andre éppen arról akart gondoskodni, hogy még jobban
vonzódjon hozzá. Az életpár rítus egymáshoz kapcsolta őket
csakúgy, mint az első vércseréjük. Meglehet, hogy Teagan
nem emlékszik abból semmire, mégsem lenne képes hosszabb
időt távol tölteni tőle.
Gyengéden talpra segítette, és azonnal el is engedte, hogy a
lány hátraléphessen tőle akkora távolságra, amekkorában már
biztonságban érezte magát. Ott sem volt biztonságban, de ezt
nem kellett tudnia.
– Talán segíthetnék neked a keresésében.
Rápillantott hosszú szempillái alól, egy apró homlokráncolás
futott át az arcán. Végül megrántotta a vállát egy apró
sóhajjal.
– Ha elmesélem neked, azt fogod hinni, hogy totál elmebajos
vagyok. Mindenki azt hiszi.
Andre csendesen várakozott, hogy folytassa, ám a lány
mégsem tette, ezzel pedig rávette a férfit, hogy ő nógassa ki
belőle az információt. – Mondd el. – Mindent elkövetett, hogy
ez ne hangozzék utasításnak, de hiába használta a leghalkabb,
leggyengébb hangját, mégis határozottan parancs jellegű
maradt.
A lány szemöldökráncolása elmélyült. – Azért jöttem ide,
hogy egy bizonyos valamit megtaláljak. Egy követ. Vagy
drágakövet. Ezt csak akkor fogom megtudni, amikor
megtalálom, addig csak érzem. Tudom, mennyire hangzik ez
őrültségnek, mégis ez vezetett fel ide. A testem
hajszálpontosan ráhangolta magát arra a kőre, drágakőre,
kristályra, amire a gyógyításhoz van szükségem. Azt is tudta,
hogy itt fogom megtalálni a Kárpátok hegyei között, ezért
jöttem célirányosan ide. Tudtam a pontos körzetet, a
fellelhetőségi helyet, mert térképen már előre készültem. –
Várta, hogy a férfi nevessen. Hogy gúnyolódni kezdjen rajta.
Andre rezzenetlenül fürkészte az arcát. Teagan
természetesen nem tudta, de már benn járt az elméjében.
Hajszálpontosan tudta, hogy amit mond, az mind igaz.
– Miért ne hinnék neked? Nagyon tehetséges gyógyító vagy.
– Nem is adtál rá még csak lehetőséget sem, hogy
gyógyítsalak. Honnan tudhatnád? – ellenkezett Teagan.
A férfi időtlen idők óta nem beszélt ennyit. Nagyon
fárasztónak találta. – Érzem a hatalmad. Miért éppen arra az
egy bizonyos kőre van szükséged?
A lány arca eltorzult. Úgy tűnt, azonnal sírva fakad. A
kinézete nagyon furcsa dolgokat művelt Andre bensőjében. A
gyomra egyetlen óriási görcsbe rándult, a mellkasa pedig
egyenesen sajgott a szíve tájékán.
– A nagymamám. Trixie nagyi. Ő nevelt fel, ő a
legkedvesebb, legmeggondoltabb, legcsodálatosabb ember,
akit csak el tudsz képzelni. Felnevelte a három nővéremet is.
És nem volt könnyű. Egész életében dolgozott, de soha,
egyetlenegyszer sem panaszkodott emiatt. Még arra is volt
ereje, hogy segítsen bennünket a tanulásban, ha erre volt
szükség. Egyszerűen hihetetlen személyiség.
– Beteg?
Teagan lesütötte a szemét, és porlepte csizmaorrát kezdte
tanulmányozni. – Egy kicsit megtébolyodott. Nincs egészen
rendben az elméje. Egy ideje szinte folyamatosan motyog az
orra alatt egy Gary nevű férfiról. Megveti őt. Többször is
kérdeztem róla, és mindig azt mondta, hogy olyasvalaki, aki
elárult minket. Kém, akinek meg kell halnia. Ezek a szavak
egy cseppet sem illenek az én nagymamámhoz.
Andre a mutatóujját begörbítve magához csalogatta. –
Mondd csak tovább. De közben vissza kell mennünk a
táborodhoz, és tüzet kell gyújtanunk. Egy kicsit máris
reszketsz. Az az egyetlen kamra, amiben tisztességes kürtő
van.
Most habozás nélkül fogta meg feléje nyújtott kezét, de
inkább csak azért, mert nem egészen odafigyelt, nem pedig
azért, mert már nem tartott valami trükktől.
– Körülbelül két hónappal ezelőtt kezdett Garyről beszélni a
nővéreimnek. Egészen a megszállottjává vált. Azt mondta,
hogy vámpírokkal szövetkezik, és meg kell állítani. A
nővéreim pszichiátertől pszichiáterig hordák. Mind azt
mondta, hogy lassan el fogja veszíteni az eszét. De a nagyi
nem tágít. Megesküdött rá, hogy a vámpírok léteznek, és hogy
ez a Gary az emberi faj árulója, akinek meg kell halnia.
Andre ismert egy Gary Jansen nevű embert. Nagy tisztelet
övezte a Kárpáti nép körében. Mellettük harcolt a csatákban, a
többi időben pedig kutatásokat végzett, hogy rájöjjön az
okára, hogy miért nem tudják kihordani a gyerekeiket a
Kárpáti nők, és minden erejét megfeszítve azon dolgozott,
hogy életben tarthassák azokat a gyerekeket, akik nagy
nehézségek árán végül mégis megszülettek. Nagy szerepe volt
abban, hogy sikerült megtalálni és visszahonosítani a
termékenyég virágát. Gary immár teljes egészében Kárpáti
volt, és a testvére Gregori Daratrazanoffnak. Andre kissé
megrémült, hogy Teagan nagymamája valóban tud valamit
Garyről.
Csendes maradt. Teagan vetett rá egy habozó pillantást.
Feléje bólintott, hogy megnyugtassa, figyel rá és érdekli a
téma.
 – Rájöttem, hogy vásárolt titokban az interneten egy
vámpírvadász készletet. Véletlenül, nem szaglászni akartam
utána. Aztán arra kért, vegyek neki fonalat és kötőtűket. Azt
sem tudtam, hogy egyáltalán tud kötni. Azt hiszem, azt
tervezi, hogy szíven szúr velük valakit, ha nem fér a
vámpírvadász készletéhez.
– Mi van egy ilyen vámpírvadász készletben? – igyekezett
minél hitelesebben, ármányosabban az ártatlant adni Andre.
– Van benne valami fegyver, ami fakarókat lő ki. Egy
rózsafüzér. Egy Biblia. Egy ezüstkereszt, és szenteltvíz. És
vannak más palackok is, mindenféle színű folyadékokkal,
amik nem tudom micsodák. – Felsóhajtott. – A nagyanyám
egy légynek sem lenne képes ártani. De ez nem vicc, még a
pókokat is kívül kellett tennünk a házon mindig, ahelyett,
hogy megöltük volna őket, és most vámpírra vadászik,
konkrétan egy emberre, akit fakaróval akar szíven lőni.
Rémítő, hogy milyen gyorsan épül le az elméje.
– Mi mást mondott még? Honnan rögződött beléje ennek a
Garynek a személye? Biztosan megkérdezted erről is.
– Mindannyian megkérdeztük. Csak annyit mond, hogy
egykor ő maga is vámpírokra vadászott, de most összejátszik
velük. Amikor megkérdeztem tőle, hogy tényleg megölné-e,
azt felelte, hogy ő senkit sem szeretne megölni, de ez a férfi
megérdemli, hogy meghaljon azért, amit tett. Hallott róla,
hogy ezen a vidéken bevonult valami kolostorba, hogy
megbocsátásért esedezzen, és az a véleménye, hogy egész
életében ott is kellene maradnia, és imádkoznia, hogy
vezekeljen a bűneiért. Halál komolyan így beszél. Vezekeljen a
bűneiért.
Andre bensőjében bekapcsolt a riasztó. Hallott már néhány
személyről, akik egészen elképesztően speciális pszichés
képességekkel rendelkeztek. Ha Teagan nagyanyja azok közé
tartozik, akik képesek nyomon követni egy vámpírt, vagy egy
Kárpátit, akkor ez egészen világossá teszi, hogyan volt képes
az unokája felfejteni az ő biztonsági intézkedéseit. Ugyanaz az
ajándéka, mint a nagyanyjának. A különbség annyi, hogy
Teagannek soha nem meséltek vámpírokról. Míg a
nagyanyjának nyilvánvalóan igen. Ha találgatnia kellett volna,
akkor azt mondja, hogy Trixie Joanes az emberi vámpírvadász
társaság tagjává vált. Ez a társaság volt az, ami pusztította a
vámpírokat és a Kárpátiakat egyaránt, anélkül, hogy
különbséget tettek volna közöttük. Leginkább olyan
embereket vettek célba, akiket nem kedveltek, vagy akikre
nehezteltek, és Gary Jansen sokak szemében megfelelt
ezeknek a kritériumoknak.
Andre összefutott ugyan néha egyikükkel-másikukkal, de
olyannal soha nem találkozott, aki követni tudta volna egy
Kárpáti, vagy egy vámpír nyomát. Az nagyon nehéz feladat
volt. Az övét pedig még az átlagosnál is nehezebb. Bár
egyáltalán nem értette még világosan, hogy történhetett, de
látta Teagan elméjében, hogyan fejtette fel a biztonsági
intézkedéseit, és csak arra tudott gondolni, hogy valami köze
van ehhez a testének, „megérezte” a rezgését, „énekelt” neki,
mint ahogyan a köve is énekel, amikor a közelébe kerül.
– Hol van most a nagymamád, Teagan?
– Otthon. Az Államokban. Kaliforniában élünk. A nővéreim
vigyáznak rá, míg én megpróbálom megtalálni azt a speciális
követ vagy kristályt, ami segíteni fog meggyógyítani az
elméjét.
– Képesek lesznek visszatartani, ha fel akar ülni egy
repülőre, hogy kövessen téged ide?
Visszaértek abba a kamrába, ahol a hátizsákját és a
hálózsákját hagyta. Andre megvárta, amíg a lány elfordul,
hogy matasson valami után a hátizsákba, csak akkor intett a
tűz felé. A lángok azonnal fellobbantak. Amikor a lány
megfordult, meglepődött, milyen rengeteg tűzifa van
felsorakoztatva a sziklafal mellett.
– Honnan szereztél fát? – kérdezte, éles szemekkel vizsgálva
a férfi arcát.
André egy egészen sötét sarok felé intett, ahol a barlang
lejteni kezdett, és ahol apró vízcseppek csepegtek
folyamatosan a földre a mennyezetről. Ott volt egy egész
halomnyi, szépen kupacba rakva.
– Sokszor használtam már ezt a barlangot – mondta.
Szigorúan véve is az igazság volt ez. Talán kissé félrevezető, de
mégiscsak az igazság. A fát ugyan abban a pillanatban
materializálta oda, de a barlangot valóban sokszor használta,
ide vonult vissza, valahányszor megsebesült.
– Észre sem vettem. Azt hiszem, annyira fellelkesített, hogy
megtaláltam azt a követ, amire szükségem van, hogy körül se
néztem rendesen.
– Teagan – a legfinomabb hangját használta, hogy
ellensúlyozza azt a hatalmas görcsöt a gyomrában –, ez a hegy
nem biztonságos. Egy pillanatig sem szabad naivnak lenned.
Itt vadállatok vannak, kígyók és mérgező rovarok, amik
árthatnak neked. Nem is beszélve a férfiakról, akik rád
vadásznak.
A lány megremegett, és ledobott egy takarót a tűz mellett a
földre. – Találkoztál Armend bármilyen nyomával most,
amikor odakinn voltál? Aggódtam, hogy talán megtámad
téged, ha feltételezi, hogy beszéltél velem, vagy hogy
segítettél. Olyan dolgokat mondott el nekem, amire soha nem
szeretné, hogy fény derüljön. – Ismét összeráncolta a
szemöldökét. – Ő egy nagyon veszélyes ember. Nem is értem,
miért nem láttam ezt eddig.
 – Aggódtál értem? – Andre nem is tudta, hogyan kellene
ehhez viszonyulnia. Még soha éltében nem volt senkije,
különösen nem pedig egy ilyen gyönyörű nő, aki aggódott
volna a biztonságáért. Másrészről viszont, Teagan úgy
gondolja, hogy az a kis semmi Armend esetleg legyőzhetné őt?
Még a feltételezés is sértő volt.
– Persze, hogy aggódtam érted. Beismerte, hogy több nőt is
megölt. Ha pedig ez igaz, kétszer sem gondolná újra, hogy
téged is meg akarjon ölni. – A férfi nem felelt. Vajon az még
eszébe sem jutott a lánynak, hogy talán ő lehet Armend
ismeretlen barátainak egyike? Túlságosan is barátságos
mindenkivel. Túlságosan nyílt, túlságosan megbízik
idegenekben. És mindezt még csak meg sem mondhatta neki,
hiszen azt egyáltalán nem akarta, hogy tőle is féljen. Épp
eléggé ideges volt még mindig. – Te igazán egy jó ember vagy,
Andre. Figyelmes és kedves. De az olyan férfiak, mint
Armend, veszélyesek. Még gondolni sem szeretek rá, hogy
esetleg összefutsz vele – folytatta Teagan aggodalmas hangon.
Andre szíve repesett. Ez volt a testi reakciója a lány
törődésére. Egyértelmű volt, hogy Teagan nem tekinti őt
fenyegetésnek, legalábbis addig egészen biztosan nem, amíg
eszébe nem jut, hogy egyedül van egy idegennel, ami úgy tűnt,
nem fordul vele elő túlságosan sokszor, viszont Armend
Jasharira egyértelműen veszélyforrásként gondol.
Legszívesebben hangosan felkacagott volna. A lány
kényelmesebbnek vélte, ha egyszerűen megfeledkezik arról,
amire pedig figyelmeztette is, hogy ő egy igazán veszélyes
férfi.
– Nem hiszem, hogy neked, vagy más eleven léleknek valaha
is aggódnia kellene amiatt, hogy Armend Jashari ártani fog
valakinek.
 Teagan kezei mozdulatlanná fagytak a pulóveren, amit épp a
karjaira húzott fel. Felemelte e fejét, hogy felnézzen rá. Andre
világosan érezte, hogyan ugrasztja versenytempóra a szívét a
feléledő félelem. – Hogy érted ezt?
– Találkoztam a nyomaival néhány kilométerrel lejjebb. Egy
farkas falka területének kellős közepén verte fel a sátrát. Nem
sok minden maradt belőle.
A lány lélegzete elakadt. A hosszú szempillák megrebbentek.
Lassan leült a sarkára, de közben végig egyenesen a szemébe
nézett. – Biztos vagy benne, hogy ő volt az?
Andre képtelen volt nem csodálni őt. Nyilvánvalóan félt,
mégis rettenthetetlenül megpróbálta ezt elrejteni előle, és
feltette a kérdéseit. Bólintott. – Semmi kétség. De senki más
nyomait nem láttam a sátra körül, és néhány kilométeres
körzeten belül.
– Nem akartam, hogy meghaljon – rágcsálta tépelődve a
száját a lány –, mármint ha nem számolom azt a tényt, hogy
legszívesebben minden lépésemnél fejbe vágtam volna a
fazekammal. Nagyon. Az jó kemény. És nehéz is. Gondolod,
hogy talán kivetítettem ezt az Univerzumba, és én vagyok a
felelős a haláláért? Mert én hiszek a karmában. Nem akarom,
hogy farkasok vadásszanak rám. – Gyorsan pislogott
néhányat, és Andrénak az volt az érzése, mintha könnyeket
látott volna megcsillanni a szemeiben, de mire újra felnézett
rá, azoknak már nyomuk sem volt. – Igazán biztos vagy
benne, hogy ő volt? Elég alaposan leütöttem. Talán már előbb
megöltem, és a farkasok csak azután jöttek.
– Sok éve vadászom már ezek között a hegyek között,
Teagan – próbálta megnyugtatni. Egy óvatos hatalomlökéssel
is rásegített egy kicsit a szavaira. – Átköltöztette a táborát
arról a helyről, ahol megtámadott téged.
– Honnan tudod?
 – Visszakövettem a nyomait, hátha a barátaihoz vezetnek, és
megtaláltam az előző táborhelyét. Nagyon is élt, amikor
hátrahagytad.
– Hála Istennek, akkor nem én öltem meg. Be szerettem
volna húzni neki, nagyot és sokszor, de tudod, valós
következmények nélkül, nem úgy, hogy belehaljon.
A férfi elrejtett előle egy mosolyt. Különbözött mindenkitől,
akivel valaha is találkozott. Egészen lenyűgöző volt. De hát,
végül is az életpárja, teljesen természetes, hogy minden, a
legapróbb kicsi része is magával ragadó, lenyűgöző a számára.
– Gyakran húzol be férfiaknak a fejed fölé emelt
főzőfazékkal? – kérdezte, vidámság érződött a hangján. Alig
ismert rá erre az érzelemre. Azt sem tudta már, mi az a
humor, eddig a pillanatig. A lány valahogy elérte, hogy
mosolyogni akarjon. Boldoggá tette, már pusztán azzal, hogy
egy légtérben volt vele.
Egy apró, csintalan mosollyal válaszolt neki. – Csak ha
megérdemlik. Egyszer az uzsonnás táskámmal vágtam fejbe
Jimmy Bakert, és majdnem kiütöttem vele. Én előkészítős
voltam, ő pedig első osztályos, és belém kötött. Mindig igazán
kicsi voltam, így tökéletes célpontnak számítottam. De
megtanultam kiegyenlíteni az erőviszonyokat. – Beleharapott
az ajkába. – Valójában a táskámban volt néhány igazán súlyos
mesekönyv is. A tanítónéni asztaláról tettem bele őket. Fontos
volt, hogy alaposan felkészült legyek, de az iskola nem így
látta, így bajt hoztam a fejemre.
Andrénak egyáltalán nem tetszett, hogy belekötöttek, az
viszont nagyon is, hogy megvédte magát. Hol a pokolban volt
a családja, amikor az a fiú aljaskodott vele? Megpróbálta
elnyomni magában a türelmetlen igényt, hogy megkeresse ezt
a Jimmy Bakert, és elbeszélgessen vele kissé.
 – Már akkor is nagyon intelligens lehettél. Mit szeretnél
vacsorázni?
A lány rászorította a kezét a gyomrára. – Voltaképpen nem is
vagyok igazán éhes. Szomjas az igen, de azt hiszem, az
evéshez túlságosan elfáradtam. Már az éjszaka közepén
járunk, túl sok időt töltöttem el hangvillaként.
Andre felhúzta az egyik szemöldökét, majd átsétált abba a
sötét kis sarokba, közben pedig végig ott tartotta a testét a
lány, és aközött a kis folt között, ahol most hirtelen egy
aprócska szekrény jelent meg, mindenféle emberi
ellátmánnyal, mint például gyógyteák, és teáskanna.
Teagannek ételre és italra volt szüksége. Viszont már érzi
első vércseréjük következményeit magán.
Hogy emberi életpárját egészen áthozza az ő világába, ahhoz
három vércserére volt szükség, és a lánynak pszichés
képességekkel kellett rendelkeznie, ami elég nyilvánvalóan
adott volt. Kissé ironikusnak tűnt, hogy a vámpírvadász
nagyanyja, aki képtelen különbséget tenni az áldozatai között,
lehetne akár egy Kárpáti hím életpárja is. Sőt, valószínűleg az
is. Legszívesebben megkereste volna a nőt, hogy jól megrázza.
– Egy kis gyógytea jót fog tenni – jelentette ki, amikor
visszatért a kannával, és a teafűvel.
Teagan megrázta a fejét. – Köszönöm Andre, igazán, de azt
hiszem, a gyomrom még mindig túlságosan izgatott. Talán az
Armendről szóló hírek miatt. Megérdemelte volna, hogy
letartóztassák és börtönbe csukják, na de, hogy felfalják a
farkasok... – elcsuklott a hangja.
– Valószínűleg valóban megölt több nőt is, ahogyan azzal
eldicsekedett neked – mutatott rá Andre a lehető
legfinomabban.
 Teagan bólintott, mielőtt észbekapott volna, és aztán
elöntötte a bűntudat. – Nos, remélem legalább nem
szenvedett.
– Úgy, mint ahogy azt akarta, hogy te szenvedj? – kérdezte
tárgyilagos hangon a férfi, miközben megtöltötte a teáskannát
a sziklamennyezeten átszivárgó vízzel. – Vagy ahogyan a többi
nő szenvedett? – Ismét úgy fordította a testét, hogy a lány ne
láthassa meg, hogy egyetlen intésére megtelik a kanna.
Úgy tűnt, elég nehéz lesz elfogadtatnia vele, hogy ők két
különböző faj. A többi Kárpáti az emberek között élt, tökélyre
fejlesztve a beilleszkedés művészetét. Andre viszont annak a
művészetét fejlesztette tökélyre, hogy hogyan kerülje el őket
egészen. Viszont ez a nő az életpárja, amit előbb vagy utóbb
neki is meg kell tudnia, az övé, az ő világához tartozik, de csak
órákkal ezelőtt szenvedett el egy hatalmas traumát, és
egyébként sem akarta lerombolni azt a frissen kibimbózott
bizalmat, amit az épített közöttük, hogy beszélt neki a
nagyanyjáról.
– Nos, én talán nem szenvedtem annyira, sokkal inkább
rémült voltam – ismerte be vonakodva Teagan. Figyelte,
ahogy a férfi a lángok közé helyezi a kannát. Hirtelen
összerezzent. – Andre, meg fogod égetni magad, ha így
csinálod. Nehéz elhinni, hogy táboroztál volna valaha is.
Nem érezte a lángok forróságát. Villámot rendelhetne le,
beleburkolózhatna anélkül, hogy a tűz kárt tenne benne,
hacsak nem a fajának megbénult állapotában érné a csapás.
– Óvatos leszek.
A lány ismét az arcát fürkészte. – Nem nagyon szeretsz
emberek körül lenni, ugye?
Andre az arcára fordította a tekintetét. A lány határozottan
egy született empata volt. Őt pedig izgatta szelíd természete
csakúgy, mint a hatalma, ami minden előjel nélkül, a
legváratlanabb pillanatokban tört fel belőle diadalmas erővel.
Olyan volt a természete, hogy mindig háborúban kellett állnia.
Egy apró, ádáz harcos volt, aki világosan látta a határvonalat
jó és rossz, igazság és hazugság között, soha nem lépte át, és
harcolt érte, ha erre volt szükség. Gyógyító volt és védelmező,
aki képes akár a legnagyobb félelmeivel is szemrebbenés
nélkül szembeszállni, hogy másoknak segíthessen.
– Azt vettem észre, hogy körülötted nagyon is szeretek lenni
– ismerte be. Nem volt ugyan benne egészen biztos, hogy ezt
kellett volna mondania, de valamit mégiscsak mondania
kellett, és az életpárjának nem hazudhat. – Általában
zavarónak találom az embereket, de te megnyugtató vagy.
Valahogy eléred, hogy mosolyogni akarjak. Már el is
felejtettem, hogyan kell. – Ez is az igazság volt. Minden
érzelmet elfelejtett.
Mint minden Kárpáti hím, ő is az érzelmek emlékébe
kapaszkodott, miután maguk az érzések megfakultak, és végül
belesimultak szürke, sivár világába. Sajnos, ahogy a századok
múltak fölötte, még az emlékek is megkoptak, alig maradt
meg belőlük néhány. Azt találta, hogy még mások emlékein
keresztül sem képes feléleszteni őket. Az érzelmek túl messze
kerültek hozzá ahhoz, hogy akár csak az emlékük is felszínre
kerülhessen benne. Most pedig újra itt vannak az érzelmek,
élénkek, elevenek, folyamatosan áradnak benne, és a legtöbb
eköré az aprócska nő köré koncentrálódik.
Teagan vetett rá egy gyors pillantást a szempillái alól. Az
arca olyan gyönyörű, olyan bájos volt, hogy Andrénak el
kellett foglalnia magát azzal, hogy ellenőrizze, nem forr-e még
a teavíz, hogy egészen biztos lehessen benne, hogy nem
bámulja önfeledten. Annak viszont képtelen volt ellenállni,
hogy megérintse a lány elméjét, hogy megtudja, mi vezetett
ahhoz a furcsa pillantáshoz. Óvatosságot talált. Teagan nem
szokott hozzá a bókokhoz, és egy kissé felidegesítette, hogy
kapott tőle egyet. De jólesett neki. Titokban sütkérezett a
szavaiban. Az pedig szintén mosolyra késztette a férfit.
Teagan még csak megközelítőleg sem látta önmagát úgy,
mint ahogyan ő látta, az elméjében a szépség fogalmával
kapcsolatban teljesen más jelent meg. A nővérei. Akik
magasak. Buják a domborulataik. Hosszúak a lábaik.
Rengeteg göndör hajat és sminket viselnek. A férfi feltételezte,
hogy emberi mértékkel mérve valóban szépek lehetnek a
maguk módján.
De Teagan mindezeknél annyira sokkal több. Soha nem lesz
képes elmagyarázni ezt a lánynak. Imádta, hogy filigrán és
aprócska. Imádta benne azt a harcos szellemet. Ez nem azt
jelentette, hogy nincsenek benne félelmek, sokkal inkább azt,
hogy emelt fővel szembenézett velük. Különösen szerette,
hogy annyira vadul védelmezi a nagyanyját, mintha csak a
gyereke lenne.
Teagan változtatott a pozícióján, és ő azonnal látta, hogy
kényelmetlenül érzi magát.
– Megint fáj a lábad?
Megrázta a fejét. – Nem. Csak a mászás. Felhúzott
szemöldökeire egy apró mosollyal felelt. – Tudod. Sziklák.
Hegy. Mászás. Szeretek mászni, különösen sziklákon, de volt
egy csúnya esésem, mielőtt idejöttem. Nagy feladat volt, már
szó szerint az utolsó lépéseknél jártam, hogy felérve
ünnepelhessek, és tudtam, hogy mégis el kéne rugaszkodnom
a sziklától, és hagyni az egészet, amikor a lábam megcsúszott,
de már annyira közel voltam a győzelemhez, hogy az ízét is
éreztem, tehát ott maradtam, mint egy idióta.
Amikor sérüléseket keresve átvizsgálta a testét, Andre a
frissekre koncentrált, amiket Jashari okozhatott, és nem
ügyelt a régebbiekre. Átkozódni kezdett magában. Sokkal
alaposabbnak kell lennie vele a jövőben.
Teagan feléje lőtt egy apró, megátalkodott kis vigyort. –
Trixie nagyi mindig azt mondja, hogy egy őrült mód rohanó
kis természetem van.
– Mi történt?
– Természetesen, leestem. Zuhantamban először az
ujjhegyeimről veszítettem el a bőrt, és ez egyáltalán nem az a
kecses kis esés volt, amiről híres vagyok. A vállam még mindig
fáj. – Végigdörzsölte a jobb vállát. – Az én hibám volt az
egész, de attól még most is fáj. Az viszont vicces, hogy
mindenki sérüléseit meg tudom gyógyítani, csak a sajátjaimat
nem.
– Majd én. – Ez nem kérés volt. És nem is kérdés. Meg
kellett gyógyítania a sérülését. Nem tehetett mást. Ez a
késztetése több volt még a kényszernél is, nagyobb szüksége
volt rá, mint a légvételre.
Teagan halványan elmosolyodott, de megrázta a fejét.
Andre figyelmen kívül hagyta a fejcsóválását, úgy tett,
mintha észre sem vette volna. És a beleegyezésére sem várt.
Az ő nője. És megsebesült. Ezen nem volt mit tovább
megbeszélni. Elkenődő sebességgel mozdult, az egyik
pillanatban még a tűz szemközti oldalán ült, hogy a lány
biztonságban érezze magát, a következőben pedig már ott
guggolt mellette, és finoman a vállára tette a kezét.
Icipicik voltak még a csontjai is. A termete alapján nagyon
törékenynek tűnt, az izmai mégis meglehetősen kemények
voltak. Jó formában volt. Érezte erejét puha bőre alatt,
izmainak finom fodrozódásában. Mégis a felkarja köré zárta
az ujjait.
– Ööö... – elcsuklott a tiltakozás hangja a torkában, és a lány
beleharapott az alsóajkába. Nem bízott meg benne annyira,
hogy ilyen bizalmasan megérintse, és magának a hatalmas
testnek a közelsége is ijesztő volt a számára. De a keze
gyengéd volt és meleg, Teagan máris érezte az izmai közé
szivárgó hőt.
– Egyetlen férfi sem lenne képes hagyni, hogy fájdalmaid
legyenek – mondta Andre halkan, és kissé zavartan.
Teagan újra keményen a szájszélébe harapott, és
emlékeztette rá magát, hogy a férfi egyszer már elvette a
fájdalmát, és azzal együtt, mintha Armend támadásának
emléke is elmosódottabbá vált volna kissé. Andre teste
egészen közel volt az övéhez, szinte teljesen körülvette. Ahogy
leült mögé a sarkaira szétnyitott térdekkel, amitől az ő teste
beékelődött a combjai közé, ahogy testmelegének kisugárzása
csaknem ugyanúgy melegítette hátulról, mint a tűz elölről, az
egy kicsit félelmetes volt. De nem azért, mert félt tőle, vagy
fenyegetve érezte volna magát általa, hanem amiatt, ahogy az
ő teste reagált a férfiéra.
A reakció egyszerre volt sokkoló, felüdítő és megdöbbentő,
fényes bizonyítékot szolgáltatott neki arról, hogy nincs vele a
világon semmi baj sem, ha a férfiakról és a szexről van szó.
Azelőtt soha nem érzett ilyesfajta sürgetést, nem áradt szét
melegség az ereiben, és a melleit sem voltak soha ilyen
fájdalmasan megduzzadtak. Már csak amiatt is szerette ezt az
érzést, mert még soha senki közelében sem érezte.
De ettől függetlenül zavaró volt egy kicsit, hogy annyira
közel van, és egy kicsit attól is félt, hogy talán észreveszi a
légzésében bekövetkezett változást, vagy azokat az apró
remegéseket, amik végigfutottak rajta az érintései nyomán.
Azok a hatalmas kezek enyhítő gyengédséggel simultak a
vállára, de hatásaik egyáltalán nem korlátozódtak csak arra a
területre.
 – Ööö... kezdett bele újra. – Andre, ez talán nem a legjobb
ötlet.
“Csitri. Ainaak terád vigyázak.”
Összevonta a szemöldökét. Amikor a férfi a saját nyelvén
beszélt, aminek egyetlen szavát sem értette, holott elég jó volt
a nyelvekben, még szexibbnek hatott, mint egyébként.
A hangja elmélyült, és mintha simogatta volna a bőrét.
Igazán nem értette, hogyan érheti el ezt egy hang, vagy egy
pár szó, mégis ezt érezte.
– Nem értem, amit mondasz.
– A csitri az – összeráncolt homlokkal kereste a megfelelő
kifejezést – azt jelenti, hogy kicsikém. De ez csak egy becézés.
Teagan soha nem szeretett kicsiként gondolni magára, mégis
tetszett neki ez a becézés, és a férfi mellett tagadhatatlanul
nagyon is aprónak tűnt. Na jó, talán a legtöbb férfi mellett is
annak tűnne, de akkor is. – És a másik fele?
– Ainak terád vigyázak. – Talán egy egész percig is
fontolgatta a célravezető fordítást. – Nehézségeim vannak a
megfelelő kifejezésekkel, a legközelebb talán az áll hozzá,
hogy a gondodat viselem. Örökké a gondjaimra vagy bízva.
Nem találom a megfelelő angol szavakat, hogy átadjam a
pontos jelentésüket.
A férfi úgy tűnt zavarban van, de Teagan teljesen rendben
lévőnek találta a magyarázatot, a figyelme egyébként is
megosztott volt. A gyógyító melegség egyre mélyebbre hatolt
benne, egyenesen túlterhelt izmaiba, inaiba. Máris érezte a
különbséget. Azt viszont nagyon szerette volna, ha Andre nem
figyel fel az érintéseire adott reakcióira.
Sokkal közelebb volt hozzá annál, hogy ne akasztotta volna
el a lélegzetét. Úgy tűnt, még a combjain is táncolnak a vágy
ujjai, fel-alá rohangásztak rajta, és mindez a puszta hangjától.
A meleg a combjai között forrósággá fokozódott, a méhe
mintha pulzált volna, és hüvelyében megindult a nyirkos
nedvesség.
És ez gyönyörű volt. Tökéletes. És emiatt nagyon ijesztő is.
Képtelen volt megakadályozni fizikai reakcióit, és már az is
hatalmas nehézséget okozott neki, hogy ne fordítsa oldalra a
fejét, hogy megtapasztalja, hogy a szája is valóban olyan jóízű-
e, mint amilyennek látszik. Szeretett volna táncolni,
ujjongani, vagy valami ilyesmi, hogy megünnepelje, hogy
mégsem teljesen frigid.
Elakadt a lélegzete. Melegséget érzett a tarkójánál a nyakán,
ahogy Andre félresöpörte onnan a haját. A pulzusa megugrott.
Szinte tombolt. Felnyúlt és megérintette, mert egy pillanatra
úgy érezte, mintha a férfi szája keresztülsiklott volna rajta.
Pontosan tudta, hogy ez nem történt meg, mert a szája még
mindig ott volt hátul, a tarkójánál, érezte a légvételeit. De
amikor rászorította a tenyerét a pulzusára, mintha még
mindig érezte volna a keze alatt nyelve simítását a bőrén.
Remélte, hogy ez az emlék mélyen beleég a memóriájába,
magával viheti, amikor lefekszik, hogy a sarokba szorítva
tartsa vele Armenddel kapcsolatos rémálmait.
– A kezedet akarom, sívamet.
Már azzal egy időben finoman a birtokába is vette, ahogy
beszélt hozzá. Az érintése maga volt a simogatás, és ennek
biztos tudata remegést küldött végig a lány gerincén.
Megvizsgálta felsebzett ujjait, belesimította őket a tenyerébe.
Meghökkentően aprónak látszottak a hatalmas tenyérben.
Ujjhegyeivel finoman végigsimított a sebeken. Teagan lábujjai
ténylegesen meggörbültek, alhasa begörcsölt, meleg
nedvesség buggyant ki lábai közül.
Teagan ösztönösen el akarta rántani a kezét, de Andre ujjai
köréje záródtak, és odaemelte a szájához, mielőtt megtehette
volna. A lány szinte megbabonázottan bámult fel rá a válla
fölött, figyelte, hogyan tűnnek el az ujjai szájának meleg
üregében.
A teste reakciója megrázó volt. Meg mert volna rá esküdni,
hogy a nyelvének leheletfinom érintéseitől, cirógatásaitól egy
mini orgazmus száguldott rajta keresztül.
Képtelen volt megmozdulni. Kellett volna, mégsem tudott.
Az egész teste lángokban állt, és ez... meglehetősen
figyelemreméltó esemény volt. Nem akarta, hogy elmúljon ez
az érzés, ugyanakkor, nem akart ennek a furcsa férfinak a
közelében maradni sem, aki akkora, mint egy medve, mégis
végtelenül finom és gyengéd.
A keze bizsergett, majd felforrósodott. Érezte nyelvének
siklását minden egyes ujján. Minden egyes lusta, lassú, érzéki
mozdulat késként hasított a testébe. Beletelt néhány
pillanatba, míg képes volt újraindítani gondolkodási
folyamatait.
Az agya még ezután is lassúnak, lomhának tűnt,
elkábították, megbabonázták a jóképű arc mélyre vésett
vonásai. A félig lehunyt szemek, amik koncentrációról
árulkodtak, olyan valódi mélykékek voltak, amilyeneket még
soha nem látott senki arcában. Ő volt a világ legérzékibb
férfija, és neki pont vele kellett egyedül lennie egy barlangban.
Lehet, hogy mégis van valami abban a vakációkapcsolatban.
Soha nem értette pontosan azt a koncepciót. Rossznak érezte,
hogy megossza egy idegennel a testét, és aztán elsétáljon.
Bizalmasságot, érzéseket akart. Egy ilyen vakációkapcsolat
túlságosan testi. Mindent, vagy semmit akart egy férfitól.
Már rég elfogadta, hogy soha nem lesz senkije, amikor a
teste senkire sem reagált.
Vett egy mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa vadul dübörgő
szívét, és hogy némi friss levegővel működésre bírja az agyát
is. Andre kihúzta a szájából az ujjait, bár szemmel láthatóan
csak vonakodva, olyan lassan, mintha egyáltalán nem ehhez
lenne kedve. De a kezét még magánál tartotta, alaposan,
egytől egyik megvizsgálta minden ujját, előbb az egyik, majd a
másik kezén is.
Teagan a kezére meredt. Nyoma sem maradt a sérüléseknek,
ott, ahol az imént még a sietős mászás nyers sebei lüktettek,
ép és egészséges bőr simult ujjbegyeire. Összehasonlítás
végett odaemelte a másik kezéhez, hiszen mindkettő ugyanazt
a sorsot szenvedte el.
Mászni ugyan nagyon szeretett, de úgy tűnt, a bőre túl
vékony hozzá. Nem fejlődtek ki az ujjain azok a
bőrkeménykedések, amik annyit segítettek másoknak.
– Hogy csinálod ezt? – nézett át a férfira a válla fölött, de
csak a profilját pillantotta meg, és botrányosan hosszú
szempilláit. A szája maga volt a tökély. Az orra egyenes, az álla
erős. Tetszett neki azon az állon a borosta, és tetszettek
hihetetlenül kék szemei is. El tudta volna bámulni az
örökkévalóságig is, és még azt sem találta volna elég
hosszúnak.
– A nyálam gyógyító képességekkel bír – felelte.
– Nahát! Ez döbbenetes! Fantasztikus! Én nem vagyok
ilyesmire képes, pedig nagyon jól jönne mászás közben. Talán
magammal kellene hurcolásznom téged, hogy meggyógyítsd a
kezeimet, ha netán ismét lerongyolom őket. – A szavak csak
úgy kizuhantak a száján egymás után. Képtelen volt leállítani
magát. A másik keze még mindig a férfi birtokában volt, aki
szigorú alapossággal kutatott rajta sérülések után.
Teagan gyomra vetett egy lassú bukfencet. Egymillió lepkét
zavart fel ezzel a belsejében, a hüvelye pulzált és lüktetett.
Csak bámulta a férfi arcát. Te jó Isten, fantasztikusan szép!
Koncentráció gyűlt a szemeiben, egészen a sérüléseire
összpontosított, és ez hihetetlenül szexi volt.
 Ismét a szája felé emelte a kezét. A lány visszatartotta a
lélegzetét. Várakozásteljesen. Vágyott a szája érintésére. A
nyelve bársonyráspolyára. Aztán hirtelen, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül, azok a bűnösen hosszú szempillák
felcsapódtak, és Andre egyenesen belenézett a szemébe.
Teagant azonnal az az érzés öntötte el, hogy beléjük fullad. A
lélegzet kilibbent a tüdejéből, és ő megengedte magának a
zuhanást.
– Teagan.
Csak a nevét mondta. Egyedül azt suttogta. A hangja maga is
egy simogatás volt. Ujjak, amik végigsiklottak a gerince
mentén a csupasz bőrén. Megesküdött volna rá, hogy valóban
érezte az érintést, pedig Andre nem moccant. És nem
eresztette el a kezét sem.
Képtelen volt félrenézni. A világot látta a férfi szemeiben. Az
egész világot. A szája hirtelen kiszáradt, és kétségbeesetten
meg akarta érinteni őt. A tenyere szinte égett a vágytól, hogy
végigsimíthasson súlyos mellizmain.
Andre pillantása sem rezzent rajta, és közben odahúzta a
szájához a kezét, hogy beszívja az ujjait. A nyelve ráfonódott
egymás után mindegyikre külön-külön. Ez csinált valamit
Teagan bensőjével. Megolvasztotta, vagy valami ilyesmi, lágy
lett, mint a napon felejtett vaj, csonttalan, nem maradt semmi
más, csak Andre, a szeme, a szája és az illata körülötte.
Teagan akkor sem tudott volna beszélni, ha akar. És
képtelen lett volna kihúzni a kezét is a meleg szájból. Ez
annyira nem ő volt. Bámult a férfi szemeibe, és csak
egyszerűen hagyta kiteljesedni magában az érzést, hogy vele
lehet. Hogy egymáshoz érnek. Ez nagyon erotikus, és testi
dolog volt, valahogy mégis sokkal több annál. Képes lett volna
így leélni az életét. Ott, a barlangban, vele. Egy primitív
világban. Nem számított volna, amíg vele van. Ez teljes
őrültségnek hatott, mégis igaz volt.
Tudta, hogy veszélyben van. És azt is, hogy ez a veszély a
szívét fenyegeti. Ez a férfi képes lenne ellopni a lelkét, ha
hagyná, és hagyná, ha még sokáig együtt maradnának.
Fogalma sem volt miért vagy hogyan, mégis a testének
minden sejtjével érezte ennek igazságát.
 5.

T eagan egyszerre félt, és volt elragadtatva tőle. Andréban

kényszer szintre emelkedett a vágy, hogy a karjaiba vegye, és

egészen magához húzza. A lány szíve túl gyorsan vert, és alig
lélegzett. Amikor megbizonyosodott róla, hogy egészen
meggyógyította, kieresztette a kezét a szájából, és eltolta
súlyos copfját a nyakáról.
– Lélegezz, sívamet – tanácsolta suttogva –, csak lélegezz.
Elindult az elméjében a létező legenyhébb érintéssel. Teagan
fizikailag nagyon is vonzódik hozzá, és épp azon töpreng, hogy
miért. Megdöbbentették ezek a gondolatok, legszívesebben
ismét elmosolyodott volna. A lány soha nem volt még egyetlen
más férfival sem, nem is csókolózott, de még csak a
leghalványabb vonzódást sem érezte senki iránt. Teagan
egészen az övé. Mindene az övé.
Andrénak egész életében sem volt soha semmije. Egyáltalán
semmije. Még a gyerekkora is boldogtalan volt, nagyon kevés
jó emléke maradt, és azok is túlságosan elhalványultak már
ahhoz, hogy előhívhassa őket. Felrémlett előtte egy férfi
óriási, medveszerű termete, egy férfié, akinek a szemei az
anyján kívül senki mást nem láttak, őt pedig egészen biztosan
nem. És az anyja szemei is átnéztek rajta, amikor végignézett
a házon, mintha csak egy „szellem” lenne, soha nem ismerte el
őt igazán, a legtöbbször nem is látta. Őszintén szólva, olyan
esetre sem tudott visszaemlékezni, amikor a szemei igazán
rajta lettek volna. Teagan szemei rajta voltak. Csak rajta. És ez
tetszett neki. Szüksége volt rá.
A lány vett egy mély lélegzetet, és felmosolygott rá. – Nem
hiszem, hogy láttam volna, vagy hallottam volna valaha is
olyasmiről, hogy valaki a nyálával gyógyít ilyen sérüléseket. A
bőröm teljesen eltűnt. Szinte lehetetlenség ilyen rövid idő
alatt egészen regenerálni.
– Amikor sebeket gyógyítasz, legelőször bezárod őket –
mutatott rá Andre. Kinyújtotta a karját a lány mellett, hogy
felvegye a kannát.
Két kézzel, erősen megragadta a csuklóját, és visszarántotta
a tűztől.
– Andre, nem érzed a meleget? Meg fogod égetni magad!
Az aggodalom a hangjában egészen lefegyverezte. Olyan
hihetetlen. Hogyan volt képes évszázadokat túlélni nélküle?
Még sosem látott olyan hajat, mint az övé. Rengeteg volt
belőle. Hosszú, vastag, és úgy ragyog, akár a holló szárnya.
Fénylő tincsek. Fonatok mindenhol. Imádta a haját.
– Készíteni akarok neked egy csésze teát – mondta, és még
közelebb hajolt a nyakához, mélyen belélegezve az illatát.
Soha nem érzett még ennyire puha bőrt, nem látta a
kávészínnek ezt a hihetetlenül finom árnyalatát, olyan
gyönyörű volt, hogy még a szemei is fájtak belé. Hozzá akart
dörgölőzni, mint egy macska, de tartott tőle, hogy a borostája
talán felsértené azt az elképesztően finom bőrét.
– Ez nagyon édes tőled Andre, de inkább majd én kiveszem a
fogókesztyűimmel a tűzből, ott vannak a hátizsákomban.
Amúgy is elő kell vennem még néhány lámpát, ha itt verek
tábort végleg éjszakára.
A legutolsó dolog, amit Andre csinálni akart vele, az az volt,
hogy elmenjenek aludni. Teljesen ki kellett fárasztania, hogy
végigaludja a nappal legnagyobb részét. Ahelyett, hogy ismét
hatástalanítaná a biztonsági intézkedéseit. A vámpírok nem
jelentenének rá nézve fenyegetést, nappalra nekik is el kellett
rejtőzniük, Armend négy barátja viszont határozottan
fenyegetés volt, bár könnyen meglehet, hogy sietve elhagyják
a hegyet, ha rátalálnak barátjuk maradványaira.
– Néha magam is itt táborozok – mondta ismét a teljes
igazságot. Azt nem kell, hogy felfedje még, hogy ez a „néha”
évszázadokat ölel fel, és hogy ez a barlang áll nála ahhoz
legközelebb, amit mások otthonként szoktak definiálni.
Teagan elfordította a fejét, hogy felnézhessen rá. Az arcuk
egészen közel került egymáshoz. Közvetlenül belenézhetett
abba az olvadt étcsokoládé színű szempárba. Folyékony
csokoládé. Gyönyörű. Egy percig csak nyíltan bámulta, és
azon töprengett, hogy lehet ennyire szerencsés. Hogy éppen
akkor talált rá a lány, amikor már éppen elengedte az életet,
távozni akart belőle egy becsületes, vámpír elleni csatában.
És erre megjelent ő. Meg akarta menteni. Ez a csipetnyi kis
nő. Biztos akart lenni benne, hogy olyan finoman vezeti át a
világába, ahogyan az csak lehetséges. Nagyon törékenynek
tűnt, de elég sokszor érintette már az elméjét ahhoz, hogy
tudja, az apró testben vasakarat lakozik. Ha megriasztja,
meghátrálásra kényszeríti, akkor megpróbál harcolni ellene,
és ez nem jelentene semmi jót egyikük számára sem.
– Van egy másik kamrám is, amit az átlagosnál
kényelmesebben berendeztem. Egy kicsit ugyan nehézkesebb
megközelíteni, de ennél a barlangnál sokkal biztonságosabb.
Szándékosan nem ment mélyebben a föld alá, vérnyomaival
próbálta magához csábítani a vámpírokat. A Kárpátiak
általában jó mélyre beássák magukat a földbe, nem a felszín
közelében maradtak, de ő azt szerette volna, ha a
mestervámpír legifjabb tanonca be tud lépni a biztonsági
intézkedésén, az nem zárja ki, csak késlelteti. De a terve nem
működött. Ehelyett az életpárja jutott be a barlangjába, és
talált rá.
– Hogy mondod? Az átlagosnál kényelmesebben rendezted
be?
Kelletlenül ugyan, de eltávolodott tőle. Nem volt már
semmilyen elfogadható oka rá, hogy a testével körülzárja az
övét, anélkül, hogy az a helyzet perverz kihasználásának tűnt
volna: Kénytelen volt visszatérni a tűz másik oldalára.
– Csak néhány szék, fáklyák körben a falakon, hogy
bevilágítsák az egészet. Egy ágy. Semmi különös.
Teagan rámosolygott, amikor elhelyezkedett ismét vele
szemben, hálás volt a pillanatnyi megkönnyebbülésért, hogy
nem zárja körül annyira a teste az övét. Nem értette, hogyan
látszódhat a férfi annyira frissnek és tisztának, hogy lehet
annyira jó illata, amikor egy barlangban vannak, és Andre
súlyosan meg is sebesült. A ruhái nem voltak sem véresek,
sem rongyosak.
Ő nagyon is ziláltnak érezte magát, és nagyon vágyott egy
fürdőre egy ekkora túra után. Néhány napot már eltöltött
Armenddel fenn a hegyen, és minden nap nagy területeket
bejártak, mielőtt az a pszichopata nőerőszakoló sorozatgyilkos
rávetette volna magát.
És neki épp most kell szemben ülnie a világ legnagyszerűbb,
legszexibb, és minden valószínűség szerint legdögösebb
férfijával, akit valaha életében látni fog, amikor körülbelül úgy
nézhet ki, mint egy elázott, felborzolt szőrű macska.
De meg ennél is rosszabb, teljesen megsemmisítő hatással
volt rá. Fekete haja hosszú volt. És hullámos. Egy bőrszíjjal
húzta hátra. Úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki a
zuhany alól, és ezt támasztotta alá finom illata is. És ezen
kívül annyira édes is volt, megpróbált teát készíteni neki, még
ha ezzel összeégette volna is a kezét. Ha egyáltalán volt valami
elképzelése arról, hogy miért dugta bele majdnem a kezét a
tűzbe a férfi, az titokban az lett volna, hogy azért, mert
annyira vakon szerelmes belé. Sajnos azonban úgy látszott,
hogy csak ő van annyira odáig érte.
– Nagyon figyelmes dolog volt, hogy teát akartál készíteni
nekem. Nagyra értékelem, köszönöm. – Előhúzott egy csészét
a csomagjából, forró vizet öntött bele a kannából, majd
belepottyantotta a tea filtert, amit Andre adott neki a rejtett
tartalékából. Ez legalább biztosított neki némi tennivalót,
azon kívül, hogy a férfit bámulja folyamatosan.
Furcsa módon a gyomra ismét fellázadt még az ivás
gondolatára is. Úgy tűnt, hogy még a gyógytea sem talál
odalenn kedvező fogadtatásra. Remélte, hogy nem fog hányni
éppen most, amikor eldöntötte, hogy talán a vakációkapcsolat
lenne a számára a legmegfelelőbb.
Megengedett magának egy gyors pillantást a férfira a
szempillái alól, épp csak egy apró kis kukucskálást. Andre őt
nézte. És amikor őt nézte, mindig egészen rá fókuszált. Ettől
pedig olyan érzése támadt, mintha ő lenne a világon az
egyetlen nő.
Megköszörülte a torkát.
– Te is kérsz egy kis teát? Nekem ugyan nincs másik csészém
a zsákomban, de neked biztosan van valahol egy.
Megrázta a fejét, és a tűz felé nyújtotta melegedni a kezeit.
– Mesélj az életedről, Teagan. Arról, hogy hol élsz. A
családodról.
A lány lassan kieresztette a lélegzetét. Csacsogásban nagyon
is jó. Megtanulta, hogy sokkal könnyebbé válnak a dolgok
körülötte némi beszélgetés után. Leginkább magányos
dolgokat csinált, mint a sziklamászás is, de meg tudott jelenni
társasági rendezvényeken is, abban is jó volt.
 Belenézni Andre szemeibe nagyon veszélyes dolognak tűnt a
számára, így el is döntötte, hogy egy jó ideig nem teszi ki
magát újra ennek a veszélynek.
Szeretett ránézni. Késztetést érzett rá, hogy nézze. És ez
egyre csak romlott, lassan kényszerré vált. Közelről volt a
legfantasztikusabb, de még így is nagyon látványos volt, ahogy
a tűz fényei táncoltatták az árnyékokat az arcán.
– Teagan.
És megint. Ahogy a nevét mondja... Csak a nevét, semmi
mást. Az a halk, szexi hang, azzal a szuperszexi akcentusával.
Teljességgel lehetetlen lenne figyelmen kívül hagyni. A
szájához erőltette a csészét, visszatartandó magát attól, hogy
ismét bámulni kezdje.
– Teagan.
Újra kimondta a nevét. Mélyen. Nemesen. Megbabonázón.
Nem maradt választása, fel kellett emelnie a tekintetét az
övéhez. Azon kapta magát, hogy megint fuldoklik. Létezik
egyáltalán olyan kék szem, mint az övé? Olyan kék szem, és
olyan ragyogóan fekete haj?
Pislogott néhányat, majd ahogy lenézett, meglepődve
megállapította, hogy a tea eltűnt a csészéjéből, a gyomrában
érzi melegét, ami egy kissé fel is bolydult tőle. Annyira
hipnotizálta a férfi, hogy észre sem vette, hogy megivott egy
csésze teát. Vissza kell szereznie az önuralmát.
Nyelt egy nagyot. Nyelve hegyével megnedvesítette
alsóajkát. Andre szemei követték a mozdulatot. Egyértelműen
szexinek látta, és a lánynak halvány fogalma sem volt róla,
hogyan kezelje azt, hogy szexinek látja.
– Sívamet, megint nem lélegzel. – A férfi a saját szíve fölé
helyezte a tenyerét. – Túl gyorsan ver a szíved is. Hallgass.
Hallgasd az enyém ritmusát. Engedd meg a szívednek, hogy
azt a ritmust kövesse.
 Andrénak igaza volt. Nem lélegzett. Elfelejtette hogyan kell.
Még azok az egyszerű szavak is, amiket a bűnösen bársonyos
hangján egy idegen suttogott neki éjfélkor egy barlangban,
úgy megzavarták a gondolkodását, míg már azt hitte, hogy
valami egészen mást kér tőle. Azt ugyan nem tudta, hogy mit,
de úgy érezte, ha megteszi, amit kér, sokkal többet vállal fel
annál, minthogy lelassítja a szívverését.
Ismét vett egy nagy levegőt, és a férfi szívére szorított kezét
nézte. Nagy, erős kéz volt, hosszú ujjakkal. El sem tudta
képzelni, milyen lenne, ha azok a hatalmas kezek a bőrét
simogatnák. Leküzdötte a feltámadó gondolatot, vágyat,
igényt, vagy bárminek is hívják, és ő is a szívére szorította a
kezét.
– Hallgasd.
Azt vette észre, hogy bármiről is kellett beszélnie, Andre
olyan röviden mondta el, ahogyan az csak lehetséges volt, és a
lehető legkevesebb használandó szóval. Angolul beszélt, de
talán nem volt olyan biztos a nyelvtudása, mint akkor is,
amikor megpróbálta lefordítani neki a saját nyelvének szavait.
Tette, amit mondott neki. Sokat beszélt ugyan, de a
nyugalom és a meditáció is nagyon fontos volt a számára.
Lehiggasztotta az elméjét, és a hangért nyúlt. Legnagyobb
meglepetésére a hallása elég éles volt ahhoz, hogy meghallja
Andre szívének szilárd ütéseit, amikor ténylegesen csak arra
koncentrált.
Erős volt és ütemes, a szíve lendületesen pumpálta a vért az
ereibe. Csak hallgatta, ahogy utasította, és legnagyobb
meglepetésére a saját szíve lassulni kezdett, hogy
hozzáilleszkedjen ahhoz az erőhöz és ritmushoz.
Az egész teste egy fura hangvilla, úgyhogy egyáltalán nem
kellett volna meglepődnie, hogy rezonál a hangokra. Mint
valami hangszer a dallamokra. A drágakövek és kristályok
hajlamosak voltak arra, hogy dallamaik legyenek, a kövek
pedig folyamatosan énekeltek. Mindegyik máshogyan, mind
más- és más hangon, más dallamon. Most még a vízcseppeket
is hallotta, amik a mennyezetről hullottak a földre. A rovarok
futkározását a barlang falánál feltornyozott tűzrevalón.
De amit igazán csodálatosnak és egyben rémítőnek is talált,
az az volt, hogy nem csak Andre szívverését és vérének
surrogását hallotta, hanem mintha még a gondolatai
visszhangja is elérte volna.
„Olyan gyönyörű. Még önmagától is meg kell védenem. És
a férfiaktól is, akik átkutatják érte a hegyet.”
Majdnem hátrébb húzódott a tűztől, úgy érezte, mintha
betört volna a férfi privát szférájába, és kihallgatta volna a
gondolatait. Na, de... Most komolyan? Gyönyörű? Nem néz ki
rosszul ebben a csizmában és ruhában. A kabátja is elég drága
volt, és az is elég jól áll neki. De hogy gyönyörű lenne? A
túraruhájában, apró fonatokba kényszerített hajjal, hogy az
kezelhető maradjon?
Felidézte maga előtt ismét azokat a gondolatokat. Teljesen
őszintének tűntek.
– Valami baj van, Teagan?
Abba kell hagynia, hogy így mondja ki a nevét. Lassan
beszélt, de azt az egy szót mindig olyan alaposan, gondosan
formálta, hogy egészen úgy hatott, mint egy ölelés. Szó szerint
áthatolt a bőrén tűzlándzsáival, amitől a bensőjében,
különösen pedig a hüvelyében, mindenfelé lázas reakciók
indultak be, amiknek nem kellett volna. Nem itt. Nem ilyen
közel hozzá, ahol a tűz fénye játszik az arcán, és a férfi
leolvashat róla minden kifejezést. Pókerezni sem tudott soha
életében, akkor hogy rejthetné el az iránta érzett vonzalmát?
– Nem. Dehogy, csak arra gondoltam, hogy mást is
csinálhatnék, minthogy itt üldögélek. A hatóságokat tudatni
kellene Armendről – mondta ki a legelső kifogást, ami az
eszébe jutott.
– Kimerült vagy.
– Igen, de én... ez igaz. – Micsoda egy idióta! Dadog.
Azonnal fülig vörösödött. Ilyen bőrrel nem is lenne szabad
tudnia elpirulni, de természetesen ő képes rá. Legszívesebben
megrúgta volna a nemzőapját ezért a tulajdonságért.
– Mesélj nekem a családodról, kérlek. Az életedről.
Csak ekkor jött rá, hogy még mindig a szíve fölött tartja a
kezét. A dobbanásai tökéletesen illeszkedtek a férfiéhez. Ismét
bele mert nézni a szemébe. Andre ugyanúgy nézett rá, mint
eddig, minden figyelme rákoncentrálódott. Ez pedig apró
elektromos töltéseket indított az útjukra benne, amik
végigszáguldottak minden sejtjén, és elképesztő rombolást
végeztek néhány anatómiai ponton.
– Egy nagyon zajos családom van. Egy túlságosan is
kíváncsi. Fantasztikusak, bár folyamatosan beavatkoznak
egymás életébe. Három nővérem van. Imádom őket.
Mindenkit szeretnek, bár Tarita férje ezt vitatja, de ez akkor is
így van. Tudom, hogy szereti a nővéremet, de Tarita a
testvérem, és nagyon különleges. Én egész életemben
ismertem, a férje pedig csak néhány éve ismeri.
– Akkor valóban nagyon különlegesnek kell lennie.
– Óriási szerencsém volt, hogy velük nőhettem fel. Trixie
nagyi a világon a legjobb. Mindig nevetett, nem számított,
mennyire súlyos dolgok jöttek, ilyenkor mindig megvonta a
vállát, és azt mondta, akkor csináljunk egy kis limonádét. És
csak nevetett. Mindig volt otthon limonádé, az segített
megoldani a gondokat. Mindannyian leültünk egy-egy
pohárral, és mindent megbeszéltünk. Ötleteztünk, honnan
szerezhetnénk pénzt, ha valamelyikünknek szüksége volt
valamire. Szerettem ezeket a családi gyűléseket.
 – Hallom a hangodból. – Andre felállt, és feléje nyújtotta a
kezét. – Gyere velem. Nagyon érdekesnek találom az életed,
és többet akarok hallani róla, de előbb kényelembe helyezlek.
Még mindig fájdalmaid vannak. Tudok egy melegvizű forrást.
Teagan csak pislogott rá. Úgy hangzott, mintha azt mondta
volna, bejáratos a mennyországba. És még fürdőruha is volt
nála. Egy szép, de egyszerű egyrészest hozott magával az útra.
Talán végre ismét emberi lénynek érezheti magát.
– Vezess!
Mihelyt belecsúsztatta a tenyerét az övébe, a szíve
bucskázott egyet. A szélei mintha megolvadtak volna. a
gyomra ugrándozni kezdett, nőiessége mélyén pedig
határozottan görcsök hullámzottak végig. Mindez attól, ahogy
Andre ránézett. Ahogy egészen ráösszpontosított, és nem
mozdult a tekintete, amitől hirtelen tudatára ébredt
önmagának.
Annak, ahogy mozgott. Ahogy lélegzett, mintha Andrét a
levegő is érdekelné, amit a tüdejéből kifúj. Még annak is
tudatában volt, hogy a fonatok tömkelegéből álló haja
visszahullott a hátára.
A keze eltűnt az övében, olyan gyengéden tartotta az ujjait,
hogy kizárólag csak teste melegét érezte, és egy bizsergető
felismerést, hogy valahogy most ott van, ahol lennie kell.
A férfi egyik kezével lenyúlt a hátizsákjáért, és úgy emelte fel,
mintha annak egyáltalán nem lenne súlya. Egészen odahúzta
őt a vállához, mintha csak a védelmébe vonta volna, ahogy
elindultak.
Minden egyes lépésnél érezte melegét. Érezte hogyan
fodrozódnak sima mozdulatokkal az izmai a bőre alatt.
Mindezt ruhán keresztül. El sem tudta képzelni mit érezne, ha
bőr érne bőrhöz.
 Beleharapott a szájába, így próbálván feltisztítani a
gondolatait. – Ööö... Andre. Nem hagyhatjuk csak így a tüzet.
– Már elintéztem – felelt a férfi, és rendületlenül lépkedett
tovább a következő kamra felé.
Teagan hátranézett a válla fölött, és valóban, a tűz fénye
eltűnt, teljes sötétség borult a barlangra.
– Nincs nálam a zseblámpám.
– Nekem nincs rá szükségem. És pár percen belül
alkalmazkodnak a te szemeid is.
– De hogy...? – Elcsuklott a hangja. Egyáltalán nem látta,
hogy vizet öntött volna a tűzre. Annyira elvarázsolta, hogy
még azt sem vette észre, hogy megfogja a teáskannát, és
rálocsolja a maradék vizet a tűzre. Az a kanna egyébként sem
volt túlságosan nagy, elolthat annyi víz egészen egy tüzet?
– Mesélj még a családodról. A másik két nővéredről is –
unszolta.
Nagyon furcsa volt. Tényleg látott maga körül. A szemei
alkalmazkodtak a sötétséghez. És nagyon szeretett ott sétálni
a férfi mellett. Nem akart biztonságot. Nem akarta
biztonságban leélni az egész életét. Kalandot akart.
Négy erős nővel nőtt fel. De ő sosem érezte magát erősnek. Ő
az okos volt. Mindannyian ezt mondták. Nem azt, hogy szép.
Nem volt akkora önbizalma, hogy felálljon, és énekeljen a
templomban, bár azt tudta, hogy a hangja meglenne hozzá.
Legalábbis elméletben.
Mindig mindentől félt. És ez nem csak egy aprócska kis
pánikroham volt, olykor egészen megbénult a félelemtől.
De egyszerűen megtagadta a félelmet, megtagadta, hogy az
egész életét rettegésben élje le. Harcművészetet tanult. Edzett.
Hegyet mászott, hogy szembenézzen a legnagyobb félelmével,
a magassággal. Szerette a vadont, és eltökélt volt, hogy annyit
lát belőle, amennyit csak lehetséges, még akkor is, ha egyedül
kell mennie, ami gyakran előfordult, és nagyon rémítő volt.
De akkor is ment. Megcsinálta.
A legutóbbi néhány évben tett csak szert némi önbizalomra.
Nem számított mit érez közben belül, fel tudta építeni az
önbizalmát, de ahogy most ott sétált Andréval, valahogyan
olyan biztonságban érezte magát, mint még életében soha.
Érezte magán lefutni a tekintetét, mintha végigsimogatta
volna. Nem kellett felnéznie sem, hogy tudja, őt nézi. Ez pedig
az élvezet apró reszketését küldte végig a gerince mentén.
Nem volt egy flörtölős típus, de hirtelen azt kívánta, bár az
lenne. És túl merész sem volt, de most eszébe jutott, hogy
talán a mellkasára ejthetné a kezét „véletlenül”.
Természetesen nem ment odáig, hogy meg is tegye, de ott
volt a fantáziájában. Azt gyanította, hogy ahhoz sem lesz elég
bátorsága, hogy vakációkalandba bonyolódjon vele, de azért
jól esett ez a fantázia a valóság rémálma után.
Felsóhajtott. Andre azonnal elengedte a kezét, és a vállát
karolta át. Hatalmas karja volt. Rengeteg izommal. Egy
pillanatra hozzáért a teste is, és Teagan agyán átvillant, hogy a
férfi talán elájulhatna.
Ez az egy mód lenne rá, hogy az inge alá csúsztassa a kezét,
és végigfuttassa ujjait azon a tökéletes mellkason. Az összes
tetemes mennyiségű izmon csakúgy, mint azokon az érdekes
sebhelyeken. Igen. Ez tökéletes lenne.
– Nem jó kérdést tettem fel?
Teagan rajtakapottan pislogott. Mit kérdezett Andre? Nem
volt más választása, mint felnézni rá. És mihelyt a pillantásuk
összetalálkozott, a gyomra hullámvasutazni kezdett, teljesen
magától. A térdei elgyengültek, úgy tűnt, bármilyen hülyeség
is, a végén ő fog elájulni. Ráadásul még a lábujjai is elkezdtek
begörbülni, de dühödt parancsot küldött nekik, hogy ne
reagáljanak. A remegést viszont nem tudta megállítani, az
végigfutott a testén. Ki gondolta volna, hogy a jégkék egészen
tengerkékké is mélyülhet?
– Mi volt a kérdés?
– A családodról kérdeztelek. Nem ilyesmit szoktak kérdezni
az idegenek, hogy megismerjék egymást? Nem a család után
kell érdeklődni? – Nem pislogott. Figyelte Andrét, és meglátta
volna, ha megrezzennek a szempillái is. Mint az övéi legalább
egymillió alkalommal. Csak nézte azokkal a veszélyes
szemeivel, és ő képtelen volt elfordítani a fejét.
A teste szorosan az övéhez simult. Mintha szeretők
ölelkeznének. Már persze, ha eltekintünk attól, hogy ez
egyáltalán nem is hasonlított szeretők ölelkezéséhez, kivéve
ha Teagan teljesen hülyét csinál magából, és kimennek alóla a
lábai, hogy Andre kénytelen legyen egészen átölelni.
A teste az előbb még hűvös volt. A bőre is. De villámgyorsan
felmelegedett azokról a helyekből kiindulva, ahol a férfi
hozzáért, és szinte már lángra lobbantotta rajta a ruhát. A
piszkos ruháit. Majdnem hangosan felsóhajtott. Miért
történnek vele ilyen lehetetlen dolgok?
Miért nem lehet olyan elragadó és magabiztos, mint a
nővérei? Kétsége sem volt felőle, hogy saját dezodorjának
illata mostanra teljesen eltűnt. Viszont az illat, amit a férfin
érez, az finom. A földben feküdt, és vér borította, amikor
rátalált, mégis olyan illata van, mint a mennyországnak.
– Teagan.
Már megint azt csinálja. A nevét mondja. Azon a simogató
hangján. Azzal a hihetetlen hangsúllyal. A lábujjai tökéletesen
figyelmen kívül hagyták iménti parancsát, és begörbültek, míg
a gyomra nemes egyszerűséggel fejre állt.
– Ööö... – na, ezzel egészen biztosan megmutatta neki az
intelligenciáját. Hogy milyen szellemes társalgó. Tökéletesen
üres volt az agya. Nos, rendben, nem egészen üres, telis-tele
volt olyan dolgokkal, amiknek semmi keresnivalója nem volt
ott. Mint például, hogy ki kellene gombolnia Andre ingét. Ez
persze messze túl volt azon, amit meg is mert volna tenni.
Mégis képtelen volt másra gondolni. De tényleg. Ha
megpróbálja, talán még a feje is felrobban.
Egy lassú, csibészes mosoly gyújtotta fel egy pillanatra a férfi
szemeit, gyorsan elhalványult, de a mély tengerkék hamar
kivilágosodott, kezdett visszaérni a gleccserkék.
Teagan szeme összeszűkült. – Nem kellene olvasnod az
elmém.
– A lehető legudvariasabban csinálom.
Ismét pír szökött az arcába. Merészen a mellkasára helyezte
a kezét, hogy eltolja magától. A teste olyan volt, akár egy
szikla, egy centimétert sem mozdult, de Teagan hatalmas
hibát követett el azzal, hogy megérintette. Olyan hatalmasat,
mint maga Andre. Úgy tűnt, a keze egyszerűen odaragadt
hozzá. Egészen biztos volt benne, hogy beleolvadt a férfi
bőrébe, és soha többé nem is fog elválni tőle.
– Te halálos vagy, Andre. De komolyan. Fogalmam sincs,
mihez kezdjek veled. Hátrébb kell lépned, adnod kell egy kis
teret, hogy lélegzethez jussak, és ismét olyan legyek, mint egy
normális ember. – A vallomás szinte hadarva ömlött ki a
száján.
– Most nem érzed magad normálisnak?
Megajándékozta a legsötétebb pillantásával. – Azt hiszed,
rátapadok minden idegesítő férfira, akivel csak összefutok?
– Idegesítő vagyok?
Nyoma sem volt vidámságnak az arcán. Leellenőrizte. Csak
folyamatosan, teljes koncentrációval őt nézte. És most
ráadásul még meg is sértette. A fenébe a nyelvi
nehézségekkel!
 – Azt akartam mondani, hogy idegen. Egy idegen vagy.
Nincs tapasztalatom férfiakkal.
– Reméltem.
Még mindig nyoma sem volt az arcán a vidámságnak,
viszont a hangjában felfedezte a halvány nyomait, és
valamilyen oknál fogva a teste ettől tócsává akart olvadni ott,
a lábai előtt.
– Nos, az az igazság, hogy te... nagyszerű vagy. – A
vallomások elméletileg jót tesznek a léleknek, nem igaz? És
végül is mi mást mondhatott volna? Ha már egyszer
megsértette az idegesítővel.
Nem ezt akarta, de így sikerült. És egyébként is, az igazság
kimondása volt az egyetlen járható út a számára, minden
kiszaladt a száján a leghalványabb gondolkodás nélkül. Ezt is
kimondta, vissza pedig már nem vonhatja.
– Nagyszerű?
Fantasztikus. Nem tudja, mit jelent a szó. Ismét felsóhajtott,
és azt kívánta, bárcsak el tudná venni a kezét a mellkasáról.
Volt ugyan a tenyere és Andre bőre között egy vékony
ruharéteg, de egészen biztos volt benne, hogy azt rég
elolvasztotta. És ha még ott is van esetleg, ő már akkor sem
érzi.
– Dögös. Nagyon dögös. – Andre pislantott egyet. Miért is
akarta, hogy pislantson? Hosszú szempillái vannak. Olyan
feketék, mint a haja. Nem sötétbarnák. Igazi a haja csakúgy,
mint a szempillái. Igazi fekete. Fényes fekete.
Gyönyörűségesen fekete. Teljesen perverzzé vált a férfival
kapcsolatban. Ez nagyon nem volt rendben, de képtelenség
volt működésre bírnia az agyát, hogy abbahagyja.
– Édes és jóképű. Halálos kombináció – tette hozzá,
egyszerűen minden kontroll nélkül csak kifutott a száján. Meg
kellene nyílnia alatta a földnek, hogy elnyelje. Hozzá kell
tennie valamit, amivel ezt eltompíthatja. – De ne aggódj,
biztonságban vagy, igazán. Csak bámulni foglak szinte
folyamatosan, nem leszek sem mohó, sem sértődékeny. Nos...
Talán a kezem az kivétel. Eléggé beléd olvadt, de erről
egyikünk sem tehet.
Hogy hozhatja ezt rendbe? Most még csak simán őrültnek
tűnhet a férfi szemében. Mint a nagymamája. Nyilvánvalóan
továbböröklődött a családban. De ő legalább nem hiszi, hogy a
férfi vámpír, bár a történetek nagy részében nem épphogy
nagyon szexik a vámpírok? Drakulát olykor izgalmasnak és
szexinek ábrázolják. És rávette, hogy teázzon. A férfiak nem
csinálnak ilyesmit, nem igaz? Még soha nem látta egyik
sógorát sem, hogy teát készítettek volna a nővéreinek. A
vacsorát is mindig a testvérei csinálták, ők tették a már az
asztal mellett ülő férjeik elé. Főznek teát a vámpírok?
Andre ténylegesen elmosolyodott. Fehér fogai épphogy csak
villantak, ha egy pillanatnyi is, mégiscsak mosoly volt. Még a
sötétben is látta, hogy a fogai nagyon fehérek, és nem voltak
sem élesek, sem hegyesek, ahogy az vámpíroknál dukált
volna. Nem voltak rajtuk vérfoltok. A nyaka biztonságban van.
A pulzusa csalódottan fellüktetett. A gondolat, hogy a nyakát
rágcsálja, szintén szexi volt.
– Úgy gondolod, hogy... nagyszerű vagyok?
– Ööö... hát körülbelül igen. Oltári gyönyörű vagy. Olyan
gyönyörű, amilyet az olyan nők, mint én, csak messziről
szoktak megbámulni.
A mosolynak még a leghalványabb nyoma is eltűnt a férfi
arcáról. De a szemei ellágyultak. Majdhogynem folyékonyakká
váltak. Olyan szépek voltak, hogy Teagan legszívesebben sírva
fakadt volna.
– Az olyan nők, mint te?
 Megrántotta a vállát, amitől valahogyan még közelebb került
a testéhez. Remegő térdekkel, bukfencező gyomorral. De nem,
még ennél is rosszabb. Komoly, súlyos fizikai reakciókkal,
mini robbanásokkal titkos helyein, amikre gondolni sem akart
a közelében.
Képtelen volt levenni róla a pillantását, ahogyan a keze is
úgy tűnt, végképp odaragadt a mellkasára.
– Átlagosak. Normálisak. Tudod. Akik nem istennőszerűek.
Mi nem barátkozunk hozzád hasonló férfiakkal. Csak
messziről csodáljuk őket. – Ó igen. Tökéletesen hülyét csinált
magából. Most érezte csak igazán, mekkora áldás is volt, hogy
eddig nem vonzódott az ilyen férfiakhoz. Tisztára idióta.
Egyáltalán nem kellene megszólalnia. Csakhogy csendben
maradni sem tudott. Ideges volt, és ha ideges volt, akkor
fecsegett.
– Teagan.
Egymilliónyi verdeső madárszárny kelt életre
hullámvasutazástól megviselt gyomrában. Na de azt végképp
nem mondhatja el a férfinak, hogy attól, ahogy kimondja a
nevét, de akár a puszta hangjától is mini orgazmusai vannak.
Az hétszentség, hogy ezt nem mondja el. Ki van zárva.
– Ööö... Andre. Abba kellene hagynod, hogy a nevem
mondod.
A férfi arca megváltozott. Finoman, alig észrevehetően. Azok
a fantasztikus, isteni férfiszépség dicsőítésére faragott
vonások ellágyultak. Még férfiasabbak, még szebbek lettek.
Teagan pislantott, és azok a vonások még közelebb kerültek.
Andre keze végigsiklott a nyakán, ujjai a tarkójára fonódtak,
míg hüvelyujja végigsiklott az arcán. A lány gyomra
zuhanórepülésben bukfencek egész sorozatát vetette, amitől
persze rögtön fel is kavarodott. A tüdeje valósággal égett, a
levegő valami rejtélyes, ismeretlen helyre távozott belőle. A
torka összeszorult.
Nem hunyta le a szemét. Nem tudta lehunyni. És Andre sem
hunyta le. Látta az ő reakcióját, amit Teagan képtelen volt
leállítani. A férfi szája katasztrófával fenyegetve közeledett
hozzá. És ő még csak azt sem tudja, hogyan kell csókolózni. A
férfi pedig elképesztően fantasztikus. Valószínűleg
csilliárdszor csókolózott. És mégis, most amikor egészen
nyilvánvaló volt, hogy a világ bolondját csinálja magából,
mozdulatlan maradt. Várakozott. Lélegzetvisszafojtva.
Sóvárogva. Egy tökéletes csődtömeg.
A szája megérintette a férfiét. Tollpihefinomsággal. Egy
leheletnyi érintéssel, ami mégis végigfutott az egész hátán. A
bizsergés szétsugárzott a testében, mellei belesajdultak. Az
érzés országútnak használta érrendszerét, hogy leszáguldjon
egyenesen nőiségének középpontjába. Hőség árasztotta el.
Szabályosan tűz. A vágy görcse.
Teagan összezavarodottan pislogott egy párat. Andre másik
keze a hátára simult, közelebb húzta őt magához. Tarkóján az
ujjai a haja alá lopóztak, összemarkolták a fonott tincseket,
hogy hátrahúzzák a fejét. Aztán a szája visszatért, és a lány
képtelen volt megfékezni magát. Lehunyta a szemét, és
egészen átengedte magát neki.
Még soha nem csókolt meg egyetlen férfit sem. Valójában
senkit sem, ha eltekint a testvérei és a nagymamája arcára
adott gyengéd pusziktól. De ez valami egészen más volt. A
férfi szája megmoccantak az övén, apró tűznyilakat lövöldözve
szét az egész testében. Andre nyelve végigsiklott ott, ahol ajkai
egymáshoz értek, egy izzó tűzlándzsát indítva nőiességének
magjába. Egyenesen a hüvelyébe.
Dühödt, kétségbeesett vágy öntötte el, hogy odadörgölje
magát a férfi combjához, de ez a gondolat is elveszett, amikor
Andre elmélyítette a csókot. Finoman. Majdhogynem
gyengéden. A szája csupa tűz volt, és Teagan elveszett az
érzésben. Szinte belefulladt. Fogalma sem volt róla, hogy egy
nő így is érezheti magát. Teljesen átadta magát neki. Hagyta,
hogy azt tegyen vele, amit akar, szüksége volt az ízére, a szája
érintésére, még ha ez azzal is fenyegetett, hogy teljesen
elveszíti az önkontrollt.
Andre lenézett feléje emelt arcára. Teagan tudta, hogy
kábultnak, zavarodottnak látszik, hiszen kábult volt és
zavarodott. Még a saját nevében sem volt teljesen biztos.
Gyorsan pislogott párat, megpróbálta kivonni magát a
varázslat hatása alól. Megrázta a fejét, és megérintette az
ajkát.
– Jól vagy? – A férfi hangja gyengéd volt. Édes. Szexi.
Nem, Teagan egyáltalán nem volt jól. Megőrült? –
Egyértelmű, hogy nem vagyok teljesen eszemen. Nem
csókolok meg vadidegen férfiakat.
– Isteni csók volt.
A lány megforgatta a szemét. – Ez több volt, mint isteni. Az
magának a csóknak az etalonja volt. Te csókolsz a világon a
legjobban, és ezért ezt soha, ismétlem Andre, soha nem
ismételhetjük meg.
A férfi szemöldökei a magasba szöktek. – Ha neked is isteni
volt a csók, miért nem akarod újra megtapasztalni?
– A kezem már így is odaragadt hozzád. Azt akarod, hogy az
egész testem odaragadjon? Ne akard, hogy tovább
magyarázzam. Ez történne. – Felbámult a hihetetlenül szexi,
kék szemekbe, hogy a férfi megérti-e a helyzet súlyosságát. –
Komolyan beszélek. Aztán járkálhatnál velem az oldaladon,
ha levakarhatatlanul hozzád nőnék.
A halovány vidámság visszatért a férfi szemeibe. Teagannek
egyáltalán nem tetszett, hogy mennyire szereti azt ott látni.
 – Általában elég intelligens vagyok. De tényleg. De te
valahogy rövidre zártad az agyam, és kisütöttél benne néhány
biztosítékot. Nem tudok világosan gondolkodni körülötted.
Úgyhogy soha többé nincs csók. – Megpróbált nagyon
elszántnak tűnni. Erősnek. De egyáltalán nem hangzott
annak, még a saját füleinek sem. – Miért kell neked
világklasszis csókbajnoknak is lenned a tetejébe annak, hogy
mennyire jól nézel ki?
A csodába! Már megint mindent kikotyog! Hát persze.
Bármennyire is igyekszik, a szája egyszerűen irányíthatatlan
dolgokat mond. Vasszigorral összeszorította az ajkait, és
megpróbálta ugyanilyen szigorral leválasztani a kezét is a férfi
mellkasáról. Viszont sajnos fennállt a veszélye, hogy ha ez
sikerül is, a száját fogja a helyére illeszteni.
Felsóhajtott. Nem fejben, a valóságban. Hangosan.
Andre elmosolyodott, végigsimított a haján, hüvelykujja
átsiklott nyaki pulzusa fölött. – Azt hiszem, rengeteget kell
csókolóznunk a jövőben.
– Tényleg? – Ez az egy szó is vérlázítóan reménykedőnek
hangzott, egyáltalán nem olyannak, mint amilyennek szánta.
– Igen. Tényleg. Úgy érzem, elengedhetetlenül fontos, hogy
csókoljalak. Szeretem az ízed. Lehetetlen, hogy ne csókoljalak
meg újra. Elég volt egy egyszeri kóstoló, hogy függővé váljak.
A lány megrázta a fejét. – Az lehet, hogy az én számomra ez
maga volt a szenvedély, de neked nem hiszem, még csak nem
is tudom, hogyan kell csókolózni. Soha nem csináltam. Te
vagy az első. És az egyetlen. Tehát még csak meg sem
közelítem a te világbajnok színvonalú csókolózásodat. Nem
egy ligában játszunk, és ez egyáltalán nem vicc.
Uramisten! Az az ellenőrizhetetlen szája már megint
lecsapott. Már kétszer nevezte világklasszisnak, ezt
lehetetlenség nem észrevenni. A tetejébe épp most vallotta be,
hogy még soha nem csókolózott. Fantasztikus. Most már
szánalmasnak és kétségbeesettnek is látszik. Hogyan is
mondta Armend, mit tervezett vele? Szánalom...
– Állj! – Andre, bár nagyon halkan morrantotta a parancsot,
a vicsorgás szinte kirobbant belőle.
A férfi szemei felragyogtak, a világos jégkék kezdett egészen
sötét mélykékbe keveredni, bár a hidege megmaradt. Viharok
örvénylettek azokban a szemekben. Egyszerre volt lenyűgöző
és rémítő. Ujjai ökölbe szorultak Teagan haján. – Soha többé
ne gondolj arra a férfira, és azokra az undorító dolgokra,
amiket mondott neked. Akart téged. Te ellenálltál, ezért
olyanokat mondott, amivel megsebezhetett. Azt akarta elérni,
hogy kevesebbnek gondold magad. Avio päläfertiilam,
nem gondolhat másképpen magára csak úgy, mint egy
szépségre. Egy gyönyörűségre.
Teagannek fogalma sem volt róla, mi az az avio
päläfertiilam, de abban biztos volt, hogy a férfi őt nevezte
annak, és hogy minden egyes szót komolyan gondolt. Azt sem
tudta, miből tudja halálos bizonyossággal, hogy Andre
őszinte, de nagyon úgy tűnt, hogy ez a fantasztikus pasi
valóban szépnek találja őt. Csakhogy ennek semmi értelme
sem volt. Talán azért ragyognak a férfi szemei annyira a
sötétben, mert vak.
– Elég világos voltam?
Teagan nyelt egy nagyot. Andre nagyon ijesztő tudott lenni,
amikor őt védte. – Nagyon is világos voltál. Köszönöm. De azt
abba kellene hagynod, hogy olvasod az elmém. – Ó Atyám! A
férfi olvassa az elméjét. Muszáj irányítania a gondolatait. Az
pedig egyáltalán nem lesz könnyű. – Tegyél meg nekem egy
szívességet, és vedd le magadról a kezem onnan, ahol beléd
olvadt. Kapaszkodót kell találnom, és az, hogy érintelek,
ebben egyáltalán nem segít.
 – Ezt megtehetem érted, de előbb mindenképpen újra meg
kell, hogy csókoljalak. – jelentette ki eltökélten a férfi.
– Meg kell csókolnod? – Hát ki ő, hogy megállítsa a férfit, ha
tényleg ezt kell tennie? Végtére is óriási különbség van
aközött, hogy valaki akar valamit, vagy meg kell tennie.
Figyelte, ahogy lassan lehajtja hozzá a fejét. A gyomra ismét
a hullámvasúton ült, a milliónyi madárszárny töretlenül
verdesett benne. Szíve még arról is megfeledkezett, hogy a
férfiénak egyenletes ritmusát kövesse, lelkesen előrerohant.
Andre ajkai ismét végigsimítottak az övén, és Teagan
egészen biztos volt benne, hogy csak a hajában lévő és a
hátára simuló kezek akadályozzák meg benne, hogy
összeessen.
Ha túl akarja ezt élni, meg kell állítania a férfit. De akarja-e?
Fontos ennyire a túlélés? Andre nyelve megérintette a száját,
és a lány gyomra a bokájáig zuhant. Nem. A túlélés nem az a
dolog, ami szóba jöhet ezzel a férfival kapcsolatban. Főleg
amikor alapos, ráérős, világbajnok csóktudománya kerül
előtérbe.
Andre szája szorosabban simult az övére. „Nyisd ki
sívamet. Add át magad nekem.”
Szexi hangja végigsuhant az összes idegvégződésén, és a
vágy tüzében égve hagyta maga mögött. A saját benső,
túlélésért sikoltozó hangjára kellett volna figyelnie, de az
agyának egyetlen szeglete sem hallgatott rá. Kinyitotta a
száját, ahogy kérte. Meghívta. Átengedte magát neki. Feladta.
Az ujjak a hajából lassan, gyengéden lesiklottak a karján,
hogy elhúzza a lány odagyökerezett kezét a mellkasáról, ám
ahelyett, hogy egyszerűen elengedte volna, Andre áttelepítette
a karját a nyaka köré. Teagannek lábujjhegyre kellett ehhez
emelkednie, de a férfi segített neki, felemelte, a legkisebb
erőfeszítés nélkül, akár egy tollpihét, még csak a szája sem
moccant el közben az övéről.
Teagan megtette az elképzelhetetlent, köréje fonta a lábait.
És csókolta. Égett érte. Vágyott rá. Lángolt. És ez fantasztikus
volt. Tökéletes. Hihetetlen, és egyáltalán nem jellemző Teagan
Joanesre.
 6.

A ndre elkápráztatta. Bűbájt bocsátott rá. Egészen biztosan

varázsló. Erre más magyarázat nem létezhetett. Az egyik

pillanatban még ott állt Teagannel a karjában egy kamrák
közötti folyosón, ahonnan több irányba is lehetett indulni, a
következőben pedig, amikor elvette a szájáról az övét, amitől a
lány szégyentelenül és gyalázatos módon szinte felnyávogott
csalódottságában, mint egy frusztrált kismacska, már egy
egészen más helyen voltak.
A padló még mindig földes volt, de a kamra határozottan
meleg volt, és rengeteg csábító víz volt benne. Volt ott egy ágy
is, ami teljesen tisztának tűnt, sehol egy rovar rajta, és a
mennyezeten, mintha maguk a csillagok ragyogtak volna. Az
oldalfalakon égő fáklyák fénytánca olyan hangulatot keltett
ebben a barlangban, mintha kandalló ontaná meleg
világosságát.
Andre leengedte a lábait a földre, de az egyik kezét a hátán
tartotta, ami szerencsére megakadályozta abban, hogy
csonttalan tömegként szétfolyjon a lábai előtt, legalábbis
Teagan pontosan így érezte. A szája visszakövetelte a férfiét.
Az ízét akarta. Pontosan olyan jó íze volt, mint amilyen jól
nézett ki.
– Ööö... – elcsuklott a hangja, miután szétnézett maga körül.
Az „ööö” úgy tűnik a kedvenc kifejezésévé vált. Felsóhajtott. –
Igazából egyetemi végzettségem van. Ami azt illeti, előadó is
vagyok ugyanott, bár fiatalnak tűnhetek hozzá. De te
kisütötted az agyam. – Azt nem tudta megakadályozni, hogy
ez ne hangozzék vádlón, mert csakugyan kisült az agya. És
mindez Andre hibája.
A férfi szemöldökei ismét felszaladtak, szemeibe
visszalopózott az a halovány vidámság. Teagan úgy találta,
hogy Andre kétszer olyan veszélyes, amikor ezzel a különleges
pillantással néz rá. Pedig már enélkül is pacává olvadt.
Tökéletesen elvesztette az eszét, a csókja miatt még azt sem
vette észre, hogy egyáltalán megmozdultak, nemhogy azt,
hogy egyik helyről a másikra vitte. Mindössze annyit érzett,
hogy lebeg.
– Az agyadnak semmi baja – biztosította Andre –,
megnéztem.
Teagan mogorván rámeredt. Jól tudott mogorván rámeredni
valakire. Végig az iskolái alatt gyakorolta, lármásabb társain,
akik nem hagyták tanulni, és az olyan fickókon, akik
piszkálták, és akik miatt végül önvédelmet is tanult, hogy
legyűrje őket, mint ahogyan a hegymászásba is azért kezdett
bele, hogy megtanuljon tökéletesen összpontosítani, ha arra
van szükség. Még manapság is használta a mogorván
rámeredést sógorain, amikor azok tökmagnak vagy
minisütinek csúfolták. De komolyan. Hogy nevezhetik így?
– Minisüti? Tényleg így hívnak? – Andre egyszerre
bizonyította be, hogy még mindig olvassa a gondolatait, és
hogy teljesen immunis a mogorván rámeredésére.
– Nem tudnád abbahagyni? Andre, előre szólok, nem akarod
tudni, mi jár a fejemben. Különösen veled kapcsolatban. És
most nem akarok erről vitatkozni veled, bele akarok ülni ebbe
a forró vizű forrásba.
– Igazából, újra meg akarsz csókolni. Nincs ellenvetésem.
– Igazából, sípcsonton akarlak rúgni. Te egy idegen vagy.
Semmit sem tudok rólad, és nem foglak újra megcsókolni.
Nem tudom, mi történt velem, és csak annyit mondhatok,
hogy nem csinálom ezt mindenkivel.
– Ezt már akkor is értettem, amikor először mondtad,
sívamet. Ha jól emlékszem, még rá is mutattam, hogy ez
nagyszerű dolog. Nem elégednék meg egy
szemöldökráncolással, ha avio päläfertiilam más férfiakat
csókolgatna.
Andrénak abba kellene hagynia, hogy az anyanyelvén beszél.
Nem azért, mert Teagan nem tudta, hogy minek nevezi
olyankor, márpedig nem tudta, hanem mert valami extrém
módon szexinek hangzott. Pedig valószínűleg valami fafejűt
jelenthetnek a szavai.
Fölényesen legyintett egyet, és megkerülte a férfit. Vagyis
hát inkább megpróbálta megkerülni. Nagydarab férfi volt, jó
néhány lépésre lett volna szüksége, hogy megkerülhesse. Ám
ez sem működött, mivel Andre a tarkójára simította a kezét,
és visszahúzta. Nagyon erős volt, és Teagan azon vette észre
magát, hogy a felsőtestük összeütközik. És úgy is marad,
szoros közelségben. Nagyon-nagyon szoros közelségben.
Felemelte a fejét, hogy felnézzen rá, és ez döntő hibának
bizonyult, mégsem volt képes megállítani magát. Rásimította
a tenyerét a férfi arcára. Finoman. Egy valódi simogatással.
Nem tehetett mást amiatt, amit a szemeiben látott. Ahogyan a
férfi ránézett. Mintha ő lenne a mindene. A levegő, amit a
tüdejébe szív. Minden sóhajtása. Az egész világa. Nem, nem a
világa, az egész univerzuma.
Teagan nem értette honnan, de pontosan érezte, mennyire
egyedül volt Andre, ám az már elmúlt. Most egészen
eltöltötte... ő.
– Susu – suttogta Andre fennhangon.
A lány azonnal tudta, hogy bármi is az a szó, amit mondott,
az nagyon fontos, és elraktározta magában, hogy később
rákérdezhessen. És még mindig ott volt a férfi szemeiben az a
pillantás, ami teljesen lehetetlenné tette, hogy elfordítsa a
fejét.
Andre a kezére fektette a sajátját, követelte, hogy
szorosabban nyomja oda a bőréhez, már az állán sötétlő
borosták apró szúrásait is érezte a tenyerén. A férfi szemei
még jégszínűbb kékek lettek. Túl kékek. Hihetetlen színük
volt. Egy hosszú pillanatig csak néztek egymás szemébe.
Aztán Teagan újabb hibát követett el, mivel nem tudta
visszafogni magát. Lábujjhegyre emelkedett, lehúzta magához
a férfi fejét, és egy puszit simított a szájára.
Nem értette, mi történik közöttük, de még soha senki nem
nézett így rá. Sosem. Még Trixie nagyi sem, aki pedig
őrületesen szerette őt. Senki nem nézett rá úgy, mintha ő
lenne az egyetlen a világon. Egyedül csak Andre, aki ezek
szerint még Trixie nagyinál is őrültebb.
És még mindig képtelen volt megfékezni magát. Újra
megérintette a szájával az övét. Adnia kellett valamit a
férfinak. Elismernie azt a pillantást. Az ajkai melegek voltak
és puhák, égbekiáltóan hívogatóak.
Andre a feje hátuljára simította a kezét, a szája megmozdult
az övén. Teagan legelőször az éhséget ismerte fel nyelve finom
rábeszélésében. Vissza kellett volna húzódnia. Nem ismeri őt.
Egyedül van vele. Már így is katasztrofális helyzetbe jutott,
csak mert rossz benyomásokat keltett egy férfiban. ..
Andre közelebb hajlította magához a testét, a szája
dominánssá vált, uralt, parancsolt, és ismét rövidre zárta a
lány agyát, minden gondolat kihussant belőle, nem maradt
más, csak a vágy, hogy egészen beledőljön, megsemmisüljön
azokban a lángokban, amiket ébresztett benne.
 Az ereiben tűzcsóva rohant, végigszáguldott az egész testén.
Életének legszebb, legbámulatosabb pillanat volt ez. Azt
akarta, hogy soha ne érjen véget.
Andre szája forró volt és tökéletes, teljesen tisztában volt
vele, hogy a lány egészen átadja magát neki. Olyan fokon
átengedte neki magát, amit Teagan soha nem tett volna meg,
ha egy pillanatig is gondolkodni tud. De a tűz gyorsan terjedt
benne, és az önkontrollja rohamosan fogyatkozott, akarta azt
a lángolást, akarta, hogy feleméssze. Akarta a férfit. Az övé
akart lenni. Úgy érezte, hogy az övének lenni egyszerű és
tiszta dolog lenne.
„Az enyém vagy.”
Magába szívta azt a halk kinyilatkoztatást, amit inkább
hallott az elméjében, mint a fülében. Andre szája
folyamatosan mozgott az övén, a nyelve simogatta, cirógatta,
míg már lélegezni sem tudott. Arra sem emlékezett, hogyan
kell lélegezni. Egy pillanatra felrémlett benne, hogy talán
belehal ebbe a csókba, ha ez egyáltalán lehetséges, égő,
nyersen lüktető tüdeje nem volt hajlandó dolgozni. Aztán
valami érthetetlen módon, a férfi megtöltötte a tüdejét
levegővel, lélegzetet cserélt vele, érezte őt magában. Ott, a
teste belsejében. Köré csavarodott minden egyes sejtjének,
beléjük fészkelte magát. Megbélyegezte a legbensőbb magjáig,
Teagan biztos volt benne, hogyha meghal, és felboncolják,
Andre neve lesz rávésve minden egyes csontjára.
Csak nagyon vonakodva emelte fel végül a fejét. Teagan
belekapaszkodott a hajába, utálta, hogy eltávolodik tőle.
Kábának és kicsit bizonytalannak érezte magát. A férfi
magához szorította, így ha a lábai kimentek volna alóla,
egészen biztosan nem hagyta volna elesni.
A lány felbámult a kék szemekbe. – Mi folyik itt, Andre?
Kezd egy kissé megijeszteni. Én nem vagyok ilyen. Egyáltalán
nem. Egészen rám nem jellemző módon cselekszem, pedig te
teljesen idegen vagy, és ez megrémít.
– Én ismerlek, csitri – mormolta finoman, a keze a
tarkójáról a nyakára csúszott, hüvelykujja végigsiklott az
arcán, hogy túlságosan is szexi módon a nyaki pulzusán
állapodjon meg végül. – Soha nem kell félned, ha velem vagy.
Előbb venném el a saját életem, mintsem ártanék neked.
Lehetetlen volt nem hallani a teljes őszinteséget a
hangjában, nem látni azt a szemeiben. Ez az őszinteség volt
csak igazán a rémítő. Teagan világéletében félt, de
prioritásként kezelte, hogy mindig szembenézzen félelmeivel.
De ez most más volt. Ez a szívét sodorta veszélybe. Durván
bele tudna esni a férfiba. Azonnal tudta ezt, ahogy belenézett
abba a szép arcba. És még ha csak a kinézetéről lenne szó, de
a lány maga is tudta, hogy ennél sokkal több van emögött.
Kapcsolatban voltak egymással valami olyan módon, amit
egyáltalán nem értett.
– Látod? – muszáj volt kimondania – Még ez is mennyire
bizarr. Nem is ismersz engem, mégis úgy belemerültünk ebbe
a komplett őrültségbe, hogy az életedet adnád értem.
Szerinted, ennek van bármi értelme?
Kényszerítette magát, hogy hátrébb húzódjon. Messzebbre
tőle. Túlságosan megbabonázó volt. Valamiféle varázslatot
tett rá, rabul ejtette. Ez nem ő. Elég őszinte volt magához,
hogy értékelje a viselkedését. Ő is harcolt volna azért, hogy
megmentse a férfit. Talán még az életét is odaadta volna,
mielőtt bárki vagy bármi is árthatott volna Andrénak, és ez
nagyon riasztó volt.
Még messzebb hátrált, el a teste melegétől. A tüzétől. A
szelíd ígérettől a szemeiben. Alig kapott levegőt. Az egyetlen
értelmes dolog az volt, hogy minél nagyobb távolságot
helyezzen maga és a férfi közé. Egy országnyit, vagy talán
kettőt is. Remegő kézzel felkapta a hátizsákját. Lehet, hogy
Trixie nagyinak mégis ott kell maradnia kicsit őrülten a
kolostorok és vámpírok világában.
Ő indult el előbb, hogy valóban elmenjen, de a kijárathoz
mégis a férfi ért hamarabb. Nem látta moccanni. Egy
ruhasuhogást sem hallott. Egyetlen lépés dobbanását sem.
Még csak egy lélegzetvételt sem. Épp csak pislantott egyet, és
a férfi ott állt előtte. Sziklaszilárdan. Mozdíthatatlanul. A keze
gyengéden kivette az övéből a hátizsákot.
– Teagan. – A neve. Azzal a hangsúllyal. Halk megrovással.
A lány megremegett, és beleharapott alsóajkába. Nem akarta
elkövetni azt a hibát, hogy belenéz a szemébe. Az vezetett a
teljes, tökéletes katasztrófához, nem követi el ismét ezt a
hibát. – Most te rémíted halálra önmagad. Fáradt vagy és
fájdalmaid vannak. Te magad is érzed, hogyan tiltakoznak
sikoltva az izmaid a mozgás ellen. Menj a vízbe. Sokkal jobban
fogod utána érezni magad.
Bársonypuha volt a hangja, végigsimított a bőrén, mintha
ujjak cirógatnák. Elfogta egy érzés, hogy ha mégis
megpróbálna távozni, a férfi megtalálná a módját, hogy
megállítsa, és akkor ő totálisan kiborulna. Lehet, hogy a férfi
egy elmebeteg, és ő mégis tökéletes biztonságban érzi magát
vele, annyira, mint még életében soha. Miért? Az egész teste
elolvad a puszta érintésétől. De nem, a helyzet még ennél is
rosszabb. Attól is elolvad, ha csak ránéz.
– Sívamet, nem szeretem érezni a félelmed. Nem vagyok az
az elmebeteg, akinek gondolsz. Te avio päläfertiilam.
Ainaak terád vigyázak.
Teagan állhatatosan megtagadta, hogy ránézzen, és vett egy
mély lélegzetet.
– Andre, fogalmam sincs, mit jelentenek ezek.
– Ha bemész végre a vízbe, elmondom.
 Felpillantott rá. A szemei voltak a legtisztább gleccserkékek,
amiket valaha is látott. A forrás meleg vize csábította. Fáradt.
Kimerült. Pihenése van szüksége, ha le akar jutni a hegyről,
hogy elmondja a hatóságoknak, hogy mi történt Armenddel.
– Rendben. De fel kell vennem a fürdőruhám, és neked
addig át kell menned egy másik kamrába. – Minden
határozottságát beleöntötte a hangjába. Márpedig nagyon
határozott tudott lenni, ha arra volt szükség. Az unokahúgai
és unokaöccsei mindig engedelmeskedtek neki, amikor ezt a
hangját használta.
A férfi lenézett rá, szemeibe lassan újra belopózott az a
halovány kis vidámság. Teagan gyomra ismét megpördült, a
lábujjai begörbüléssel fenyegették. Andre feléje nyúlt,
végigsimított ujjízületeivel az arcán.
– Fogalmam sem volt róla, hogy mit is jelent pontosan az
„aranyos” szó, amíg nem találkoztam veled. Pontosan ez vagy
te, amikor feltüzeled magad.
Aranyosnak nevezte. Hát ezzel nem sokra megy. Márpedig
meglehet, hogy Andre vagy nyolcvan kilóval többet nyom
nála, és talán több mint egy fejjel magasabb is, de Teagannek
szüksége volt arra, hogy komolyan vegye. Zord arckifejezéssel
az egyetlen jól látható kijárat felé mutatott, bár mivel két
másik sötét foltot is látott a falak mentén, meglehet, hogy
ennek a kamrának több kijárata is van.
– Menj! – sziszegte a parancsot. Sokáig gyakorolta, mielőtt
kipróbálta volna legpajkosabb unokaöccsén. Még ő is mindig
azonnal engedelmeskedett ennek a sziszegésnek.
Andre viszont továbbra is őt nézte, és a szemei vidámsága
lassan átterjedt a szájára is. Teagan visszatartotta egy
pillanatig a lélegzetét, és várt. A mosoly bár ismét rövid volt,
mégis határozottan megjelent, felvillantotta az erős, fehér,
cseppet sem vámpírfogakat, mielőtt épp olyan gyorsan eltűnt
volna, ahogyan érkezett, de tünékeny létezése valahogyan
mégis diadalérzést váltott ki a lányból. Meggyőződése volt,
hogy a férfi nem mosolyog túl gyakran, és jóleső érzéssel
töltötte el, hogy neki sikerült elérnie ezt nála. Még akkor is, ha
ez nem éppen a legmegfelelőbb reakció volt mogorva
rámeredésére, és a legjobb ijesztő sziszegésére.
– Andre. Át szeretnék öltözni.
Lehajolt, és megcsókolta a feje búbját, mielőtt kiment volna
a kamrából. Teagan utána bámult, a szíve túl gyorsan vert,
hogy igazodjon a férfié üteméhez. Olyan gyönyörűségesen
mozgott. Mint egy nagymacska, izmai folyékony eleganciával
hullámzottak a felszín alatt. Tényleg nagyon dögös. Most már
bátrabban elmerengett a testén, hogy biztonságban érezte
magát tőle.
– Igyekezz, Teagan, vagy visszajövök segíteni.
Riadtan pillantott a másik kamrába vezető átjáróra, de a férfi
nem volt ott. Ha pedig látótávolságon kívül van, honnan
tudja, hogy ő épp belemerült az ábrándozásba a fantasztikus
testéről? A biztonság kedvéért arrafelé küldött egy újabb
mogorva rámeredést, és reménykedett, hogy Andre a
sziklákon és a földön keresztül is megérzi a súlyát.
Aztán keresett egy sarkot, amire nem lehetett rálátni a
bejárattól, és felvette a fürdőruháját, hálát adva érte az égnek,
hogy egyrészes. Sokat utazott külföldre, de nem a városokat,
vagy a turisztikai nevezetességeket kereste fel, hanem a
pusztákat, hegyeket, folyókat. Sok olyan helyen is járt, ahol
nem nézték jó szemmel, ha egy nő túl sokat mutatott
magából. Legtöbbször egyedül ment, így ez a fürdőruhatípus
tűnt a legbiztonságosabbnak.
– Átöltöztem! – kiáltott, mihelyt megközelítette a medencét,
amiben a víz gőzölt. Óvatosan belemártotta a kezét. Meleg
volt, de nem túl forró. Éppen elég meleg ahhoz, hogy elűzze a
fájdalmat az izmaiból és a csontjaiból.
Már azelőtt megérezte a jelenlétét, hogy meglátta vagy
meghallotta volna. Ott volt közvetlenül mögötte, de nem ért
hozzá. Tudta, mert védettnek, burokban óvottnak érezte
magát. Andre pontosan tudta, hogyan érheti el, hogy tökéletes
biztonságban érezze magát. Ami hatalmas butaság volt,
amikor valójában félt tőle.
– Nem félsz tőlem.
Andre karjai hátulról fonódtak a dereka köré, és magához
húzta őt. Önkéntelenül hátralépett, közel hozzá. A meztelen
mellkasát érezte a hátán. A szíve dadogni kezdett. Lehetséges
attól szívrohamot kapni, ha valakihez hozzáér egy férfi
csupasz mellkasa? Ráadásul úgy, hogy még csak rá sem nézett
arra a mezítelen mellkasra. A szíve mégis őrült ritmusra
kapcsolt. Botladozott. Megállt, majd újraindult. Lehetetlen
dolgokat produkált.
– Pillanatnyilag félek, Andre.
– Nem, csitri, te a változástól félsz. Attól, amit ez jelent az
életedben. Nem hibáztatlak miatta. Szereted a családod, és ők
az Egyesült Államokban élnek, én pedig itt.
– Ööö... nem. Nem pontosan ettől félek.
Megpróbálta elhúzni a karját a dereka elől, hogy
megfordulhasson és szembenézhessen vele, de a férfi kezei
meg sem moccantak. Ez nagyon furcsa volt, mivel az ölelés
egyáltalán nem tűnt szorosnak. Mintha csak egy védőburokba
lett volna csomagolva.
Andre felemelte, belépett a medencébe, majd lassan
leengedte a lábait a gőzölgő vízbe. A forró víz bár először
sokkolta, aztán végtelenül jóleső érzéssel töltötte el. Alacsony
volt, a víz egészen a válláig ért, amikor már a saját lábain állt.
Andre megfogta a kezét, és egy sima, lapos sziklához vezette,
amire leülhetett. – Ne menj túlságosan messze, a medence
középen sokkal mélyebb. – Leültette a sziklára, és ő maga is
elhelyezkedett a közelében. Elég közel, hogy jól láthassa, de
elég távol ahhoz, hogy Teagan lélegezni tudjon, és még
kinyújtott kézzel se érje el a mellkasát, hogy megérintsen,
végigsimogasson rajta minden egyes izmot. – Ha nem a
változástól félsz sívamet, amivel egyébként nem értek egyet,
mi az, ami megriaszt bennem?
A lány lehunyta szemeit az ellen a bársonyos hang ellen, ami
megbabonázta, behatolt a testébe, csontnélkülivé változtatta
azt. Gerinctelenné. És elvarázsolttá. A forró víz a melleit
nyaldosta.
Kicsi mellei voltak, de azok nagyon érzékenyek voltak, és a
férfi hangja összekapcsolódva a víz érintésével, hatalmas
pusztítást végzett a józan eszében. A mellbimbói
megkeményedtek, fájdalmasan érintés után sóvárogtak. A víz
érintése egy finom nyelv simogatásaként hatott a csekély
halmokon.
Miért kell Andrénak ilyen gyengédnek és édesnek lennie?
Armend valószínűleg elevenen felfalta volna. A barátai
valószínűleg megölnék a férfit, amikor az megpróbálná
megvédeni őt. Gyorsnak kell lennie. Jártas a
harcművészetekben, ő megvédheti. Andre. Egy medvetermetű
gyengéd férfi.
Tudta, hogy őt figyeli, érezte magán a szemeit. Volt benne
valami hangtalan, intenzív izzás. Csendes maradt, válaszra
várt a kérdésére. Ő pedig már így is hatalmas bolondot csinált
magából, úgyhogy akár folytathatja is.
– Veled kapcsolatban minden összecsapott a fejem felett –
kezdett bele. – Te egy lenyűgöző idegen vagy, édes, szexi, és
nekem halvány fogalmam sincs, miért vonzódom ennyire
hozzád, de tény, hogy vonzódom. Ha beszélhetnénk puszta
fellángolásról, akkor talán megfontolnám, bár őszintén szólva
abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék rá. Nem vagyok
egy csapodár lélek. Igazán nem. Nem akarok egy esztelen
éjszakát egy férfival, bármennyire is jó lenne. Ez pedig azt
mondja nekem, hogy benned egy hatalmas, valódi
problémába ütköztem.
– Miért?
Valóban ennyire tanácstalan lenne? Megkockáztatott egy
pillantást a férfira. Valóban az. Őt nézte azokkal a most éjféli
sötétkék szemeivel, és tisztán látszott, hogy nagyon
elégedetlen azzal, amit ő mondott. Egészen rá összpontosított,
mintha ő lenne az egyetlen nő a világában. Nem, nem csak ott,
abban a barlangban, az egész hatalmas világon.
Teagan lassan kiengedte a lélegzetét. – Andre, megérintesz
engem. Úgy értem, hogy belülről. Ez pedig azt jelenti, hogy
amikor elválunk, az pokolian fájni fog. Legalábbis nekem.
Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne esélyt adni ennek.
– Miért válnánk el, amikor mindketten ugyanazt akarjuk?
A lány körbemutatott a barlangon. – Van róla fogalmad,
mennyire bizarr ez az egész? Egy barlangban vagyunk egy
hegy mélyén. Én turista vagyok. Te itt élsz. Mindössze néhány
órája találkoztunk.
A férfi lassan bólintott. Elgondolkodva. A lány újra
kiengedte a lélegzetét, fejben tartva, hogy olykor levegőt kell
vennie. De legalább hallgatott.
– Voltam a fejedben. Nekem ez nem néhány óra, Teagan.
Amikor gyógyítottalak, összekapcsoltam magunkat. Bármikor
megérintheted az elmém, láthatsz bennem mindent, amit csak
akarsz. Amint ezt megteszed, neked sem pusztán pár óra
ismeretségnek fog tűnni. Látni fogsz engem, azt, aki én
vagyok, ahogyan én is látlak téged.
 Nem erre a válaszra számított. Azt hitte, hogy csupán
egyszer-kétszer fordult meg a fejében, de az a gondolat, hogy
valaki, különösen pedig ez az istenszerűen fantasztikus férfi
talán többet tud róla, mint a világon bárki más, nem igazán
volt kényelmes.
– Én nem tudom olvasni a gondolataidat, Andre. Gyógyító
vagyok, nem ilyen a pszichés képességem. Nincs meg ez az
ajándékom, vagy átkom, ami csak nézőpont kérdése.
– Pedig képes vagy rá, Teagan. Érzed közöttünk a
kapcsolatot. Túlságosan erős ahhoz, hogy ne így legyen.
A lány vállat volt, és és ezzel megmoccant. A víz felörvénylett
körülötte, felcsapódott a hátánál. Lejjebb csúszott kissé a
sziklán, hogy egészen nyakig ellepje. Jó hatással volt rá a
meleg, kioldotta a feszültséget a vállaiból és a nyakából. A
hátizsák kicsi termetére nehezedő súlya, a kilométeres
gyaloglások nagyon megterhelték.
Olyan kevés holmit hozott, amennyire az csak lehetséges
volt, de egy hónapra készült a hegyek között, és csak egy-két
napra városokban, és ez bizony jelentős súlyú holmit igényelt.
– Soha életemben nem olvastam senki elméjét. Ha képes
lettem volna rá Andre, gondolod, hogy Armend kezébe
helyeztem volna magam? Egyértelműen pszichopata volt.
Gyilkos. És ha az igazat mondta a barátaival kapcsolatban,
akkor ezzel még csak nincs is egyedül. Ha tudnék elméket
olvasni, ezt már az egyetemen fel kellett volna ismernem.
Tanítottam őt. Egy hétből öt napot vele voltam, napi több
órán keresztül. Soha nem mutatott az irányomban semmit,
barátságon kívül. Egyetlenegyszer sem lépte át azt a bizonyos
képzeletbeli vonalat velem szemben. Valójában a nők, akikkel
kikezdett, a legkevésbé sem hasonlítottak rám.
Andre alaposan áttanulmányozta a lány arcát. Feldúlt volt.
Nem is hibáztatta érte. A lány tudta, hogy Jashari több nőt is
megölt, és bármennyire is nem tetszett ez neki, Teagan
valahol felelősnek érezte önmagát emiatt. Látta az arcán.
– Az én gondolataimat azért tudod elolvasni, mert erős
közöttünk a kapcsolat, Teagan. Ez nincs így mindenkivel.
A lány tekintete az arcára ugrott. Hozzá tudott volna szokni,
hogy így nézzen rá. Remélte, hogy mindig így fog rá nézni,
életük minden egyes hátralévő, együtt töltött napján.
– Hogyan? Hogy csináljam?
– Csak nyugodj meg. Engedd, hogy az elméd lecsillapodjon.
De te nem akarod megtudni, mi van a fejemben. Attól félsz,
amivé együtt lehetünk, nem tőlem. Attól félsz, amit érezni
fogsz irántam, nem tőlem. Azt máris tudod, hogy képtelen
lennék ártani neked, és azt is, hogy azt sem hagynám, hogy a
szíved összetörjön. Erre képtelen lennék.
– Mit jelent az a szó, hogy, csitri? – kérdezte Teagan, mert
nem csak hogy tudni akarta a jelentését, hanem újra hallani is
akarta. Szerette azt a szót a férfi anyanyelvén.
– Kicsikém. – A férfi beletúrt a hajába. – De több jelentése is
van. Fruska. Kislány. Egy szeretetteljes becézés. Azt hiszem,
így a legegyszerűbb. Nagyon nehéz pontosan lefordítani.
A lány ajkai néhány pillanatra egy édes „o” betűt formáltak.
Látta már tőle többször is ezt a reakciót, és mindig képtelen
volt elhúzni a tekintetét a szájáról. Teagan most nyugodt volt,
a meleg víz kioldotta belőle a feszültséget. De elaludni nem
hagyhatja hajnalig, annyira fáradt kell legyen, hogy ne vegye
észre, amikor a hatalma apró lökésével rásegít majd az
alvására.
– Nemrég használtál egy másik szót is, a susu mit jelent?
Andre egy pillanatra elcsendesedett, azt forgatta a fejében,
mit is feleljen neki. Nem hazudhat. A lány az életpárja, és az
életpárok nem hazudhatnak egymásnak. Végül megvonta a
vállát, és megpróbált egészen lezsernek tűnni, mintha a válasz
nem jelentene sokat.
– Azt jelenti, hogy otthon.
Teagan összeráncolt szemöldökkel próbálta elhelyezni
valahová a magyarázatát, nem értette túlságosan, de ha most
elkezdte volna neki elmagyarázni, az csak még jobban
megrémítette volna.
A lány fogai belekaptak alsóajkába, ami mindig világosan
elárulta, ha ideges. – Mit is mondtál még az anyanyelveden?
Sívamet? Ez volt? Vagy valami hasonló. Nagyon szépen
hangzott.
– Ez egy kissé komplikált – ismerte be a férfi. – Nem tudok
hajszálpontos fordítással szolgálni. Talán a szív áll hozzá
legközelebb. Szívem. A ti nyelveteken a férfiak azt mondanák,
szerelmem. De ismétlem, ez ennél több. És egy kicsit más.
A lány szeme ellágyult, a csokoládészemek megolvadtak.
Olyan sötétekké váltak, hogy már majdnem feketének tűntek,
de azért mégsem egészen. – Mitől más?
Andre megcsóválta a fejét. – Csak még inkább elrontom a
dolgokat közöttünk, pedig nem ez a szándékom, Teagan. Azt
akarom, hogy kényelmesen érezd magad. Nem voltam az
emberek... a népem társaságában hosszú ideje, és úgy tűnik
sokkal több készséget veszítettem el, mint gondoltam.
– Miért nem voltál emberek közelében?
A lány hangja élessé vált. Túl sok információt közölt.
Teagannek több időre van szüksége, hogy feldolgozhassa.
Neki pedig több időt kell vele eltöltenie, hogy közelebb
kerülhessen hozzá. Nem akarta túl gyorsan a világába vonni.
Azt szerette volna, ha magától választja az ő világát. Hogy őt
válassza. Ha nem teszi, más módot fog keresni a
meggyőzésére, de addig is udvarolni akart neki. Meg akart
neki adni mindent, amit az asszonya megérdemelt.
 Ismét megcsóválta a fejét. – Többet beszéltem néhány óra
alatt veled, mint összességében az elmúlt évben. –
Évszázadokban. Viszont ezt nem mondhatta el neki anélkül,
hogy újabb kérdések lavináját ne zúdította volna magára.
Teagan apró mintákat rajzolt mutatóujjával a víz felszínére.
A férfi pedig lenyűgözőnek találta azokat az örvénylő
alakzatokat. – Andre? Tudom, hogy van egy kolostor a
közelben. Alapos kutatást végeztem a környékkel
kapcsolatban, és elegendő utalást találtam rá ahhoz, hogy
higgyek a létezésében. Fenn, magasabban van, a ködfátyol
mögött. Ott voltál? Ezért nem beszéltél senkivel az utóbbi
évben, ezért élsz most ebben a barlangban?
Ismét felemelte a tekintetét, és pillantásuk ütközése felért
Andre testében egy alacsonyan bevitt ütéssel. Egy hatalmas
ütéssel. Brutális erejűvel. Vágy száguldott át rajta üvöltve. A
lány sötét szemei még puhábbak lettek. Azt hitte érti már,
miért van itt, és hogy honnan jött.
– Senki sem megy oda, Teagan. Ők ott fenn nem olyanok,
mint ami egy szerzetesrendtől elvárható. Harcosok vannak
ott. Akik hisznek az ősi utakban. Nem lenne biztonságos
bemenni az otthonukba.
Tudta, hogy ez nem válasz. Ahogyan azt is, hogy Teagan úgy
is elfogadná. A lánynak gyengéd szíve van. Az együttérzése
okozná a legnagyobb bukását, ha nem lenne valaki, aki
gondoskodik róla. Ő személy szerint kissé csalódott a lány
imádott nagyanyjában, amiért engedte őt egyedül utazni.
Teagan egy képet kezdett rajzolgatni a vízre az eddigi
mintázatok helyett. Andre lélegzete a torkán akadt. A köd
fürtjeit vázolta fel, és benne arcokat. Felismerte őket, az
Armend által megölt nők voltak. Ő hívta elő a lelküket, ő
rejtette az örvénylő ködbe őket, hogy igazságot
szolgáltathassanak a férfinak, aki elárulta a bizalmukat,
megerőszakolta, megkínozta és megölte őket.
Teagan a fejében jár, ha tud erről, ha nem. Nem sok jó
emlékével találkozhatott. Az élete az élőholtak ellen vívott
csaták végtelen sorozatából állt. Ha a lány mélyebbre ásott
volna, olyan dolgokat talált volna, amik halálra rémítenék.
Megpróbálna elfutni, amit ő nem engedhetne meg, az
mindkettejük számára vállalhatatlanul nagy kockázattal járna,
ettől pedig csak még jobban megrémülne.
De hogyan sikerült bejutnia a fejébe anélkül, hogy észrevette
volna? Ez is az ajándéka része volt, amit a nagyanyjától
örökölt? Ha így van, ez rendkívül veszélyes.
Meglehetősen biztos volt benne, hogy Teagan nagyanyját
megkörnyékezték, és talán be is toborozta az az emberi
társaság, ami vámpírokra vadászik. Egy titkos társaság volt ez,
a gyerekeikre örökítették tovább a fanatikus gyilkolást.
Könyörtelenek voltak, és külső segítséget is igénybe vettek,
hogy előkerítsenek bárkit, akit meg akartak vádolni azzal,
hogy élőholt. Hallott róla pletykákat, hogy vámpírok épültek
be a soraikba, arra használják a társaságot, hogy emberi
származású női médiumokra vadásszanak. Olyan nőkre, mint
Teagan és a nagymamája.
Ha mindkét nő hangvillaként viselkedik azokkal
kapcsolatban, akik vérre van szükségük a túléléshez, és
képesek észrevétlenül becsusszanni leárnyékolt elmékbe, ami
egyaránt jellemző a Kárpátiakra csakúgy, mint a vámpírokra,
ez rendkívül veszélyes a népe számára.
Egészen mozdulatlanná vált, és kinyúlt a kis betolakodóért.
Akarta, hogy az agyában legyen, de ő szerette volna
megválogatni, milyen emlékeket lásson, nem állt szándékában
mindenhez egyszerre hozzáférést biztosítani. Végül persze
úgyis meg fog tudni mindent. Az életpárja, nem lehet közöttük
titok, de ennek még nem jött el az ideje. Nem ennyire korán.
Még sokkal előrébb kell haladnia a lánynak a hozzá vezető
úton.
Egy pillanatig tartott csak megtalálnia őt. A szelleme szinte
jelen sem volt, és egyáltalán semmi köze sem volt ahhoz, hogy
egy hangvilla, sem pedig ahhoz, hogy az életpárja. Kizárólag
ahhoz volt köze, hogy valódi, igen erőteljes gyógyító. Olyan
hihetetlen erejű empata volt, hogy még öntudatlanul is
kinyúlt érte. Vagy a tudatában lenne, mit csinál?
– Teagan? – mondta lágyan a nevét. Csak suttogta. Beleadta
minden kimondhatatlan érzelmét hangjába, amiket nem
mondhatott el szavakkal.
Felemelte a fejét. A pillantásuk találkozott. A lánynak
nehezére esett ránéznie. Nem értette a közöttük lévő testi
vonzalmat, és nem bízott meg az iránta érzett érzelmeiben.
Ez túlságosan új, intenzív, és túlságosan extrém volt ahhoz,
hogy ne érezze kényelmetlenül magát tőle. Ott volt a
szemeiben a szégyenlősség, látta az igazságot a
csokoládészemekben. Tudta, hogy megérintette az elméjét. De
nem keresett emlékeket. Nem próbálta meg azt látni, ki ő.
Nem volt ott az elméjében a maga teljes valójában,
megtagadta, hogy lássa az igazságot. Azért volt ott, hogy
gyógyítsa.
– Már meggyógyítottál – mondta gyengéden. – Teagan. Te
voltál. Csak te tehetted meg. A puszta létezésed
meggyógyított. Nincs rá szükség, hogy magadra vedd annak a
terhét, ami voltam, mielőtt megjelentél volna az életemben.
– Nem mentél abba a kolostorba, hogy Istent szolgáld –
mondta a lány. – Tudom, hogy nem. Vadásztál... férfiakra.
Mint egy fejvadász. Vagy egy seriff. Azt nem tudom
megmondani, melyik, de nem is számít. Ölnöd kellett, és ez
kivette belőled a maga vámját.
 Andre rácsodálkozott összefoglalójára. Teagan megkapott
minden információt, mégis rosszul értelmezte. Nem azért
vesztette el a színeket, és az érzelmeket, mert ölt. Éppen azért
volt képes megölni azokat a férfiakat, akikkel együtt nőtt fel,
akik a barátai voltak, mert elvesztette az érzelmeit. Kárpáti
volt, és a Kárpáti férfiaknak ez a sors jutott. A világuk kopár és
szürke lett néhány évszázad után. Szüksége volt Teaganre.
Csak ő adhatta vissza neki a fényt. És meg is tette.
Megsajdult a szíve. A mellkasára simította a kezét, hogy
érezze az ütéseket. Teagan fájdalmát érezte. Hihetetlen
hatalma volt felette a lánynak. Csak mert neki számítottak, a
lány valódi fájdalmat érzett az elvesztett barátai miatt, akik
soha nem ismerhették meg annak az egyszerű élménynek a
gyönyörűségét, hogy ott üljenek az életpárjuk mellett a forró
vízben.
Szerette volna a nyakára simítani a kezét, és odahúzni
magához. Tudta, hogy jönne, de egyikük sem viselt túl sok
ruhát, ő pedig nem bízott meg saját önfegyelmében a
várakozás végtelenül hosszú évszázadai után. Azok után, hogy
rátalált és megízlelte.
– Nem tudok visszaemlékezni, hogy volt-e valaha is bármi az
életemben, ami az enyém lett volna. Bárki vagy bármi, amit
magamnak akartam. Igen, vadásztam. Megtettem a népem
iránti kötelességem, de tudtam az árát, még mielőtt
elvállaltam volna a feladatot. – Ez mind igaz volt. Minden
ősinek megadatott a választás joga. Minden Kárpáti hímnek.
Nem volt kötelező élőholtakra vadászniuk. Nem volt kötelező
megóvniuk az emberiséget. De Andrénak ez volt a hivatása, és
jó volt benne.
– Andre, nem muszáj beszélned róla – suttogta Teagan
lágyan.
 Selymesen puha hangja tele volt aggodalommal, úgy
hömpölygött át Andre erein, mint a megolvadt arany. Szinte
még a hangjegyeket is látta felizzani kettejük között, amikor a
lány ezen a hangon beszélt.
– El akarom mondani. Szükségem van arra, hogy pontosan
tudd, mit jelentesz nekem. Azok alatt az évek alatt, amíg
vadásztam, mindig tudtam, hogy egyetlen nő létezik a
számomra, csak őt kerestem. Téged. Aztán megtaláltalak.
Azonnal tudtam, ahogy meghallottam a hangodat,
megéreztem az érintésedet. Abban a pillanatban, ahogy rád
néztem. Nem adhatsz ízelítőt egy hozzám hasonló férfinak a
mennyország ízéből, hogy aztán visszavedd tőle. Én nem így
működöm.
Teagan összevonta a szemöldökét.
– Nem értem, mit jelent ez.
– Azt jelenti, hogy azt akarom, legalább mérlegeld a
lehetőséget, hogy megismerj engem. Adj lehetőséget, hogy
felfedezhessük ezt a helyzetet, ne tagadd meg még a
gondolatát is annak, hogy lehet közös jövőnk.
A lány ismét beleharapott az ajkába, felhívva ezzel a
figyelmét csábítóan ívelő ajkára. Teagan nem gondolta
magáról, hogy vonzó lenne, vagy szexi, de ő mindkettőnek
találta. Nagyon is. A víz alatt a teste megmozdult. Megnőtt,
megmerevedett. Megvastagodott. Fájdalmasan kitelt.
Egyáltalán nem volt hozzászokva, mégsem próbálta kitakarni
ezeket az érzéseket. Hálás volt értük a lánynak. Hálás azért,
hogy érezheti őket. És hálás a nőért, akit neki szántak.
– Nem tudom, mitévő legyek – ismerte be Teagan.
Ez nem volt egy határozott nem. A lány igyekezett úgy tenni,
ahogy azt kérte tőle. Andre szerette a személyiségét. Szerette
együttérzését és merészségét, amivel hajlandó volt
szembenézni félelmeivel. Márpedig félt. Ezt világosan érezte.
Ellent kellett állnia saját sürgető igényének, hogy enyhítse
benne ezt az érzést. De ez nem lett volna becsületes Teagannel
szemben, bár azt nem tudhatta, nem növekszik-e benne
akkorára a félelem, míg neki nem marad más választása, mint
beavatkozni. Azt vette észre, hogy vannak dolgok, amiket egy
olyan férfi, mint ő, képtelen elviselni. Ezek közé a dolgok közé
tartozott az is, hogy az asszonya kellemetlenül érezze magát.
– Én tudom, mit kell tenned, Teagan. Adj nekem egy esélyt,
csak ennyit kérek. – Most. Ez a szó bár nem került
kimondásra, nyilvánvalóan ott lebegett közöttük. A lány ismét
beleharapott az ajkába, Andre pedig a fogaival tartott vissza
egy nyögést. Közelebb dőlt hozzá. – Én igazán minden erőmet
megfeszítve próbálok lassan haladni, sívamet, de ha
állandóan ezt csinálod, kénytelen leszek megcsókolni téged,
akkor pedig a dolgok hirtelen felforrósodnak és felgyorsulnak.
Ami meg fog ijeszteni téged. Ez pedig nem lenne jó
egyikünknek sem.
– Mi? Mit csinálok?
– Harapdálod az alsóajkad. És ezzel ötleteket adsz, holott
bőven van sajátom is.
Teagan pislogott. Abbahagyta a rágcsálást. Szégyenlősen
rámosolygott. – Tetszik a gondolat, hogy jobban
megismerjelek, Andre. Egy hónapig itt leszek. Muszáj
megtalálnom azt a követ, ami megkönnyítheti, hogy
meggyógyítsam a nagymamám tébolyát. Még a hatóságokkal
is beszélnem kell, hogy hol találják meg Armend holttestét,
hogy a családja lerázhassa az ügyet. Remélhetőleg, a
hatóságok megtalálják a megölt nők maradványait is, hogy az
ő családjaik is továbbléphessenek. Ha idefenn maradsz...
– Én oda megyek, ahová te – mondta határozottan a férfi.
 – Ismered a hegyet? – Andre bólintott. – Nos, az elég
nyilvánvaló, hogy szükségem van egy vezetőre. Együtt
tölthetjük azt az időt, amíg a követ keresem.
A férfi hátradőlt, automatikusan hozzáigazította a háta
mögött lévő követ teste formájához, és lehunyta a szemét.
Most első alkalommal lazult el egészen, amióta megtalálta az
életpárját. Teagan beleegyezett, hogy vele marad. Meg akarja
ismerni őt. Azt tervezte, hogy ennek az időnek minden egyes
pillanatát a lehető legjobban igyekszik hasznosítani.
– Te még semmit sem meséltél a családodról, Andre –
mondta Teagan.
– Szűk családom már nagyon hosszú ideje a múlté –
mondta. – Viszont része vagyok egy nagy családnak. Még ha
csak alig is. Azok hárman, akik a legközelebb állnak ahhoz,
hogy a testvéreimnek nevezzem őket, elmentek az Államokba.
Velük nőttem fel. Hármas ikrek. Mataias, Lojos és Tomas.
Csatlakoznom kellett volna már hozzájuk, de előbb még be
kell fejeznem itt az utolsó vadászatom.
– Azt hittem, hogy azt már nem csinálod.
– Próbáltam. De nem így történt. Rábukkantam egy nagyon
veszélyes gyilkos nyomára idefenn. Még mindig a környéken
van valahol.
Teagan torka elszorult. Hallotta halk zihálását.
– Így sebesültél meg. Rátaláltál. Andre. Azt tervezted, hogy...
– tétován elhallgatott. A férfi kinyitotta a szemét. Most
megérezte a lány megjelenését az elméjében. Nem tarthatta
kívül, miután ő maga hívta be, így pusztán csak tompíthatta
annak élét, amit látott. – Azt remélted, hogy te is meghalsz,
miután elpusztítod őt – fejezte be a mondatot Teagan olyan
halk hangon, amitől Andre szíve dadogni kezdett.
Megvonta a vállát. – Férfiakra vadászni és megölni őket,
nem könnyű feladat, avio päläfertiilam. Belefáradtam. És
akkor váratlanul megtaláltalak téged. A létező legnagyobb
jutalmamat. Az egyetlen dolgot, amit soha nem reméltem,
hogy valaha is megtalálhatok. A megmentőmet.
A lány tekintete az övét kereste. Ő pedig hagyta, hogy
meglássa a szemeiben csakúgy, mint az elméjében, hogy
minden szava igaz. Gyorsan lesütötte ugyan hosszú
szempilláit, de Andre tudta, hogy hálát ad, amiért ő még
életben van.
– Nagyon furcsa meghozni egy olyan döntést, hogy feladom
az életet. Így utólag már úgy gondolom, hogy a lehető
legrosszabb úgy határozni, hogy elengedjük a létet anélkül,
hogy megtapasztalnánk a boldogságot. Szeretném, ha
alkalmam lenne elmenni az Államokba, hogy megtaláljam a
testvéreimet, és ezt elmondjam nekik. Fontos, hogy tudják.
Fontos, hogy rájöjjenek, nem szabad feladni. Soha nem
szabad lemondani. Az élet egyetlen pillanat alatt
megváltozhat, még azokban a pillanatokban is, amikor erre a
legkevésbé sem számítunk.
– Tényleg ezt jelentem neked? – kérdezte Teagan.
– Tényleg ezt jelented nekem. Te vagy a csodám. A
megmentőm. És azt szeretném, hogy velem maradj. Hogy
velem maradj, és megismerj, mielőtt végleges döntést hoznál.
A lány lassan, megfontoltan bólintott. – Szeretném, ha
működne Andre, bármilyen furcsának tűnik is ez az egész,
tényleg szeretném.
 7.

Teagan felnyögött, és megpróbált átfordulni. De moccanni

sem tudott, mert valami nehéz rátekeredett a derekára, és

valami még súlyosabb a combjaira, ami megakadályozta a
mozgásban. Végül feladta, és még mélyebben befészkelte
magát a melegbe.
Tökéletes kényelemben érezte magát. Egyértelműen nem a
hálózsákjában volt. Nagyon melege volt, de azt is tudta, hogy
nincs rajta a farmere. Mégsem tudta, vagy nem akarta kinyitni
a szemét. Mintha másnaposnak érezte volna magát, pedig egy
kortyot sem ivott. Hosszú ideig csak feküdt ott, az alvás és az
ébrenlét között sodródva ide-oda.
Andre. A fantasztikus, csodaszép Andre. Aki annyira
elveszett, olyan egyedül van. Akinek úgy tűnt, egy csöppnyi
boldogság sem volt az életében. Ezt egyáltalán nem értette. Ő
boldogságban nőtt fel. Meglehet, hogy nem volt az övék a
világ összes pénze, de hogy boldogságban a leggazdagabb
családok közé tartoztak, az biztos.
A három nővére közül bármikor bármelyiket felhívhatta,
hogy szüksége van rájuk, akár még repülőre is ülnének, hogy
odamenjenek hozzá. Ez mindig ott volt neki. Mindig az övé
volt ez az érzés. Trixie nagyi pedig megtanította rá, mi a
feltétel nélküli szeretet. Ő mindig különbözött egy kissé a
nővéreitől. Szinte kényszert érzett rá, hogy tanuljon.
Állandóan a tudást kereste. Már kisgyerekként kiosont a
házból, belopakodott a könyvtárba, és mindent elolvasott,
amit csak a kezébe tudott kaparintani, mielőtt rátaláltak. Soha
nem büntették meg. Úgy igazából, soha. Semmiért, bármit is
csinált. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy jobban
szerette annál a nagyanyját, mintsem bánatot vagy csalódást
akart volna neki okozni, úgyhogy igyekezett mindig jól
viselkedni, amennyire csak tudott.
De Andre... Összetört a szíve Andre miatt. Úgy nézett rá,
mintha ő lenne az egész világa. Épp csak hogy találkozott vele,
mégis a mentőkötelévé vált. A gyógyító folyamatosan
dolgozott az elméjében, igyekezett kitalálni, hogyan
segíthetne rajta a legjobban. Elsöprő szomorúságot talált
benne. Az érzelmei annyira erősek voltak, mintha teljesen
újak lennének a számára, és még nem lenne képes pontosan
irányítani őket. Nappal nem mozdult ki. Napallergiája lenne
talán? Nem említette, és abban sem volt biztos, hogy képes
lenne kigyógyítani belőle.
Fel kell kelnie. Furcsa módon anélkül is tudta, hogy
nemsokára lemegy a nap, hogy az órájára nézett volna. Ha
kutatni akar, ha a nyomára akar bukkanni annak, amit keres,
akkor meg kell végre mozdulnia. Andre elmagyarázta neki,
hogy ő nappal alszik, és nem is fog felébredni estig. Azt is
mondta, hogy nagyon mély alvó. És, hogyha Teagan ébredne
először, ne aggódjon, nemsokára ő is fel fog kelni.
Végül Andre már elérte, hogy a fogát csikorgassa, annyiszor
elmondta azon a tekintélyt parancsoló, szexi hangján, hogy
semmilyen körülmények között ne hagyja el a barlangot,
mindenképpen várja meg őt. Nem szerette a parancsolgatást.
Ahogyan a tekintélyességet sem. Ezt mégis roppant szexinek
találta, mint minden mást is a férfin.
Vett egy mély lélegzetet, és kinyitotta a szemét. Az arca
Andre mellkasának nyomódott. Az egyik karjával a derekát
ölelte. Azonnal meg tudta mondani, sőt, érezte is, hogy
valóban mélyen alszik. Az egyik lábát átvetette a combjain,
mondhatni odaszögezte őt. Teagan nem mozdult, tökéletes jól
érezte magát így.
A férfi a karjában vitte oda az ágyhoz. A matrac nem volt
sem túl puha, sem túlságosan kemény, pontosan olyan volt,
ahogyan ő szerette. Klasszisokkal jobb volt, mint a földre
terített hálózsák lett volna. Szinte hihetetlen, de a lepedő
teljesen tiszta volt, ahogyan a takaró is. Ez pedig egy cseppet
sem volt logikus. Még furcsább volt azonban, hogy az
ágynemű halvány levendulaillatot árasztott, ami a kedvence
volt. Hogy hogyan áradhat a kedvenc illata a Kárpátok közötti
hegy belsejében egy ágyból, arról a leghalványabb elképzelése
sem volt. Ettől viszont még fantasztikus volt, és esze ágában
sem volt panaszkodni miatta.
Nem emlékezett rá egészen világosan, mikor vitte a férfi a
forrásból az ágyba. Pedig erre a nagy eseményre igazán
emlékeznie kellene. Hoppá! Hiszen ténylegesen egy ágyban
fekszik Mr. Gyönyörűségessel, Eszméletlenülszexiakcentusú
úrral! Teagan csak feküdt mellette, és hessegette az elméjéből
a túlságosan is erotikus és helytelen gondolatokat. No és a
víziókat. Olyan dolgokat, amik egynémelyikébe belepirult, míg
másokat megvalósíthatatlannak talált. Vagy nem azok? Mr.
Gyönyörűséges képes lenne vele olyan dolgokat csinálni,
amikről még csak nem is hallott?
Még soha nem ébredt egy ágyban egy férfival, és bár Andre
még aludt, Teagannek fogalma sem volt, mit is kellene most
csinálnia. Nem akarta felébreszteni. Nagyon furcsa volt, hogy
nem érzi és nem is hallja, még a szívverését sem, pont, mint
amikor megsebesítették. De hát végül is szerzetes volt. Talán a
kolostorban tanulta ezt. Nagyon hosszú haja van. Imádta a
haját, bár soha nem gondolta volna, hogy valaha is a hosszú
haj rajongója lesz belőle. Ha ez is a szerzetességhez tartozik –
bár ő azt gondolta volna, hogy a szerzetesek inkább kopaszok,
– akkor egy kicsit hálás volt érte, hogy ilyenféle szerzetes volt.
– Nem tűnsz szerzetesnek – mormolta. – Túlságosan
gyönyörű vagy hozzá. – Mi van, ha abban a kolostorban
minden szerzetes ilyen szexi? – Már látom is a kapuőrt
magam előtt. Sajnálom haver, de te nem vagy elég jó, hogy
közénk tartozhass. Mi a dögös szerzetesek rendje vagyunk.
Csak az olyan gyönyörű férfiakat engedjük be a kapunkon,
mint Andre. Ezért vagyunk itt fenn a felhők között, távol a
világ asszonyaitól, hogy ne okozzunk hatalmas pusztítást
közöttük. – Odaszorította az arcát a mellkasához. –
Megszöktél, Andre? Keresnek, mert te vagy az etalon, amihez
a többi jelentkező dögösségét mérik?
„Sívamet, aludj vissza. Megmosolyogtatsz, amikor pedig
pihennem kellene.”
Teagan egészen mozdulatlanná dermedt. Hallotta őt az
elméjében. Nemcsak, hogy olvassa a gondolatait, kommunikál
is vele, amikor a szíve még mindig nem moccan, legalábbis ő
se nem érzi, se nem hallja. Amikor alszik. Mégis hallotta őt.
– Most totális zavarban vagyok. Nem gondoltam, hogy
hallasz. A szíved miért nem ver, ahogyan kellene neki?
Átfuttatta tenyerét a szíve felett. Aztán felemelte a kezét, és
felváltotta azt az ajkaival. Mintha kényszerítené rá valami.
Képtelen volt visszafogni magát. És furcsa módon úgy érezte,
mintha csinálta volna már ezt. Nagy merészen még a nyelve
hegyét is kidugta, azt csúsztatta végig a bőrén, a pulzusát
keresve.
„Ne játssz a tűzzel, csitri. Férfi vagyok, nem pedig egy
szent.”
Lusta jókedv volt a hangjában. De nem mozdult. Egyetlen
izma sem rezzent. És mégis tudta, hogy ő tényleg a tűzzel
játszik.
 – Fel kell kelnem.
„Nem.”
Csak egy szó. Egy kijelentés. Ez volt Andre, amikor nem ő
volt a legédesebb pasi a világon. Majdhogynem parancsolgató.
Semmi majdhogynem, nagyon parancsolgató. De ő nem az a
fajta nő, aki jól tűri a parancsolgatást. A férfinak meg kellett
volna kérdeznie a nagyanyját. Vagy a három nővérét. Vagy
bárkit.
Nagy nehezen felemelte súlyos karját, és kicsusszant alóla. A
lába viszont egy teljesen más problémakör volt.
„Teagan.”
És már ott is volt a hang, ami minden egyes alkalommal
elgyengítette. A lány egy pillanatig moccanni is képtelen volt,
egészen elárasztotta a belőle sugárzó érzelem, a lábujjai
begörbültek, a tüdejéből elillant a levegő. Már majdnem
engedelmeskedett annak a tekintélyt parancsoló „nem”-nek.
De csak majdnem. Nem akart az ágyban maradni. Dolga volt,
és kételkedett benne, hogy jó ötlet lenne teljes sötétségben
bejárni a hegyet.
Minden erejét, eltökéltségét latba vetette, ami egy
meglepően kirobbanó erődemonstrációt produkált, és kihúzta
a lábait. Szabad volt, ám valami mégis ott tartotta, mintha
tényleg odaragadt volna az oldalához. Nem volt hajlandó
magára hagyni, amikor annyira védtelen, úgy alszik, mint egy
halott.
A testét furcsán lomhának érezte, mintha futóhomokban
próbálna úszni. Még az elméjét is kissé ködösnek,
homályosnak érezte. Ha nem beszélgettek volna még utána
órákat, arra gondolt volna, hogy talán a teában volt valami, de
azt nyugodtan kizárhatta. Eltökélten ülő helyzetbe tornászta
magát.
„Maradj itt, Teagan.”
 Erős késztetést érzett, hogy azt tegye, amit mond, és ez
jobban megrémítette, mint maga a parancs. Soha senkinek
nem akart engedelmeskedni, már kisbaba korától fogva.
Trixie nagyi gyakran tukmált történetekkel mindenkit, aki
nem menekült elég gyorsan, hogy mennyire nem szerette, ha
valaki meg akarta neki mondani, mit tegyen.
Rádöbbent, hogy a férfi akkor használja ezt a hangot, amikor
elő akar neki írni valamit. Mi több, arról árulkodott, hogy
Andre hajlamos döntéseket hozni a feje fölött, már ebben a
korai stádiumban is. Márpedig, ha most ilyen rosszul érzi
magát, amiért nem azt teszi, amit mond, mit érezne, miután
beleszeretne? Soha nem tudott engedetlen lenni Trixie
nagyival sem, hiszen annyira szerette. Nem szerethet bele
Andréba.
Feléje fordult, hogy dühösen rámeredjen, de nemhogy a
szemeit, az arcát sem látta, mindkettőt takarta a haja. Vett egy
mély lélegzetet. Az nem a férfi hibája, ha neki minden
porcikája arra vágyik, hogy átadja neki magát. Rájött, hogy
nem akarja otthagyni őt. És nem csak azért, mert akkor
védtelenül maradna, hanem, mert egyszerűen vele kellett
lennie. És ez mindennél rémítőbb volt.
Ugyanígy érez vajon ő is? Ezért vált az édes Andre annyira
parancsolgatóvá? Talán őt is épp annyira megrémítette az,
ami közöttük történt, mint őt magát. Nem szerette volna, ha
megrémül vagy elszomorodik, azok után, hogy az elméjében
járva megtudta, milyen végtelenül egyedül volt. Égni kezdett a
torka. A szemei. Miatta. Az élete miatt. A tény miatt, hogy a
férfinak nem volt olyan csodálatos élete, mint neki, annak
ellenére, hogy már azelőtt elveszítette az anyját, mielőtt
megismerhette volna. Andre élete nagyon más volt.
Ahogy megérezte a szemeiben összegyűlő könnyeket, már
tudta, muszáj lesz elmennie a közeléből. Soha nem sírt mások
előtt. Egyszer sem. Ő egy kemény, harcművészetekben edzett
lány volt, akit bármilyen erővel megütöttek, bárhogy kirúgták
alóla a lábát, mindig felállt. Ugyanez jellemezte akkor is,
amikor hegyet mászott. Nem volt hajlandó engedni a
pánikrohamoknak, még akkor sem, amikor épp csak
ujjheggyel kapaszkodott harminc méter magasan egy szikláról
lógva. Jó, rendben, kisírta a szemét, de aztán
visszakapaszkodott és felmászott, még ha közben olyan erővel
vert is a szíve, hogy azt hitte, szívrohama lesz.
Most először történt meg, hogy fejből fejbe feleselt vele.
„Te csak aludj tovább. Szükségem van egy kis időre
egyedül.”
Miután megérintette az elméjét, felzihált és a szája elé kapta
a kezét. Mérhetetlen bánatot talált a férfi elméjében. Csaták
iszonyú képeit. Vért. Halált. Barátokat. Nem egyszerűen a
törvény végrehajtója volt, sokkal inkább valami katonaféle.
Szörnyűségeket látott. Ezek után nem csoda, ha a kolostor
békéjét kereste.
Hihetetlenül nagy szomorúság volt benne. Pedig alig
érintette meg az elméjét, mégis érezte. Odahajolt hozzá,
kisöpörte az arcából a haját, és egy puszit simított a szájára.
Az egyik pillanatban még érezte, hogyan próbálja lerázni
magáról az elméje az álom jármát, de aztán hirtelen
lecsillapodott. Már nem érezte a bánatát, csak sötét
eltökéltségét, ami számára semmi jóval nem kecsegtetett.
Határozottan nem akarta, hogy magára hagyja őt.
– Visszajövök – ígérte meg, és kényszerítette a testét, hogy
talpra álljon az ágy mellett. De amint a lábai leértek a barlang
padlójára, rögtön vissza is rántotta. Nem a föld, vagy a kövek
zavarták. A rovarok is rendben voltak. Valójában kedvelte a
rovarokat, amiért olyan rendkívül nagyrészt magukra
vállaltak a világ ökoszisztémájából. De a nyálkát azt utálta.
Lenézett a padlóra. Pontosan úgy nézett ki, mint egy rendes
barlang padló egy csipetnyi vízzel, de mégsem ilyen érzetet
keltett. A víz és a föld sarat kellett volna eredményezzen, de
nem azt eredményezett. Hanem nyálkát.
Teagan maga alá húzta a lábát, és megvizsgálta. A talpa
tökéletesen tiszta volt. Még csak föld sem tapadt rá.
Szemöldökráncolva nézett szét maga körül. Ez volt a másik
dolog. Hogyan láthat?
A zseblámpáját nem kapcsolta be, a fáklyák rég kialudtak,
mégis látott. Gyakran járt barlangokban, de mindig
zseblámpát vagy fejlámpát használt. Javarészt fejlámpát.
Széttárta az ujjait, és végigsimított apró fonatú haján, majd a
zsineg alatt a markába vette az egész vastag copfot, és azon is
végighúzta az ujjait. Igaz egyáltalán mindez? Vagy talán a
nagyanyja betegsége genetikai eredetű, és neki hallucinációi
vannak.
– Nagyszerű. Következőleg már vámpírokat is látni fogok. És
ha találkozom egy Gary nevű férfival, onnantól már száz
szálalékig biztos lehetek benne, hogy megbuggyantam, mint ő
– motyogta maga elé.
Egyedül kellett lennie végre, hogy kitalálhassa, hogyan
tovább. Nem maradhat Andréval így. A férfi mindent
megtestesít, ami vonz egy olyan nőt, mint ő. Egy mesebeli
herceg. Valószínűleg ő sem igazibb semmivel sem, mint a
nyálka a talpán, amibe az előbb beledugta a lábát.
Villámgyorsan letette a lábát, és kényszerítette magát, hogy
felálljon. A gyomra felkavarodott. Ez határozottan nyálka.
Nem nézett le a lábaira, gyorsan odament a hátizsákjához, és
előszedte a ruháit. Minden egyes lépésnél úgy érezte, mintha
egyre mélyebbre süllyedne a nyálkás anyagba, az már
fellopakodott a bokáira, a lábszárára.
 Mélyeket kellett lélegeznie, hogy ne fuldokoljon, az érzés
annyira valódi volt. Mégis, amikor lenézett, hogy belelépjen a
farmerébe, még csak egy földmorzsa sem volt a lábain.
Mihelyt felhúzta a nadrágot, zoknit és túrabakancsot rántott.
Hála az égnek, bakancsban a nyálka érzete végre eltűnt.
Magára húzott egy inget, és csak a biztonság kedvéért egy
pár mászócipőt akasztott a fűzőinél fogva a nyakába, aztán
vetett egy utolsó pillantást Andre még mindig mozdulatlan
alakjára, mielőtt kilépett volna a folyosóra, hogy a kamrák
labirintusán át a bejárathoz jusson. Csakhogy ez nem ment
olyan könnyen.
Először is, a talaj nagyon instabilnak tűnt alatta, amikor
megpróbált rajta gyorsabban haladni. A föld felhullámzott,
majd behorpadt, mintha földrengés lenne. Kaliforniában élt,
megtapasztalt néhány kisebb rengést, és bár ez nagyon
hasonlított az ottani földmozgásokra, mégsem pontosan
ugyanolyan volt.
Egészen mozdulatlan maradt, várt, hogy megállapíthassa,
nem neki magának vannak-e belső fül problémái, de semmit
sem érzett. Amikor lenézett a földre, az is mozdulatlannak
tűnt. Még a zseblámpáját is felkapcsolta, hogy biztosan ne
kerülje el semmi a figyelmét, de minden normálisnak tűnt.
Levegőt kényszerített a tüdejébe újra és újra, hogy kitisztítsa
a fejét. Minden egyes lépés, ami távolabbra vitte Andrétól,
nehezebbnek tűnt az előzőnél. A teste ólmosnak tűnt, a lábai
elnehezültek. És a hullámzó földre is figyelnie kellett.
Ráadásul arra is, nehogy rossz irányba forduljon valahol, és
letérjen az útról.
Mihelyt rájött, hogy a következő kamra nem ismerős a
számára, azonnal visszalépett, és másfelé folytatta. A talpai
alatt gördülő padló hányingert keltett benne. Nem is evett, de
még az étel gondolata is csak fokozta rosszullétét, undort
keltett benne.
Trixie nagyi teázott, megvolt erre a saját külön kis
szertartásuk. Mindig hideg vizet töltött a kannába, és azt
forralta fel. A szálas tea volt az egyedül valódi a nagymamája
szerint. És mindhárom nővérével osztozott a véleményben,
hogy a nagyinak teljesen igaza van. Teagan valahányszor
filteres teát volt kénytelen készíteni túrázásai közben, minden
egyes alkalommal megállapította, hogy nincs olyan jó íze, de
betudta ezt annak, hogy csecsemőkora óta ezzel mosták át az
agyát.
Az emlékei a teázásról mindig arról szóltak, hogy ül a
nagymamájával és a három nővérével az asztal körül, és
nagyokat nevetve teáznak. Tíz évvel volt fiatalabb a sorban
előtte lévő testvérénél, és jól tudta, hogy idősebb nővérei
inkább bánnak gyermekként, mint a testvérükként vele, de
mindig érezte feléje áradó feltétlen szeretetüket. Imádták őt, a
születése pillanatától kezdve.
Nekik más volt az apjuk, egy férfi, aki a legnagyobb
bánatukra meghalt rákban. Mindabból, amit Teagan hallott
róla, úgy gondolta, hogy csodálatos ember lehetett, odafigyelt
a családjára, szerette őket. Az anyját végtelenül lesújtotta,
amikor meghalt, ezért költözött haza Trixie nagyihoz. Tíz éven
át egyedül maradt az anyjával és a három lányával, azután
pedig találkozott Charles Drake-el.
Sármos, nyájas beszédű férfi volt, aki hónapokon keresztül
szinte vadászott az anyjára. Ám mihelyt megtudta, hogy
teherbe esett tőle, eltűnt, és a dolgok innentől kezdve rosszra
fordultak. Az anyja meghalt szülés közben, de a babát az apja
ellenére tárt karokkal fogadta Trixie nagyi csakúgy, mint a
három testvér. Teagan soha nem akarta látni, nem szeretett
volna találkozni vele. Az édesanyja lánykori nevét kapta meg,
és szerette ezt.
Hagyta, hogy az elméjét elnyeljék az emlékek, a teste pedig
tovább haladjon automatikusan, hogy ösztönösen megtalálja a
kifelé vezető utat. A pajzs ismét a helyén volt. Hárfahúrok
iszonyatos zűrzavara, de közöttük már láthatta a nap fényét.
Leereszkedett a földre közvetlenül a gubancos hangszer
mellett, és elkezdte magát ráhangolni minden egyes húrra,
mint ahogyan azt először is tette. Most, hogy már tudta, mit
kell tennie, sokkal gyorsabb volt. Mindet a helyére kellett
igazítania, végigkövetni az egyes húrokat, csomókon
áthúzgálni őket, kiszabadítani a többi húr közül, majd
kiegyenesítve megfeszíteni.
Mogorván rámeredt a káoszra. Néhány órán belül elvész a
fény. Valószínűleg farkasok is ólálkodnak a környéken, így
nem akart éjszaka kint lenni, de friss levegőre volt szüksége,
egy kis hegymászásra, időre, hogy átgondolhassa mindazt,
ami történt.
Utálta, hogy miközben azt tervezi, hogy a saját útját járja, a
testének minden egyes sejtje sikoltozva követeli, hogy azonnal
forduljon meg, és fusson vissza Andréhoz. Ez egyszerűen
elfogadhatatlan. Teljesen elfogadhatatlan. Hirtelen félelem
öntötte el, amiért magára hagyta őt, holott talán szüksége van
rá. Amikor otthagyta, nem lélegzett. A szíve nem dobogott.
Hátradőlt, nekitámaszkodott a falnak, és kinézett a fényre. A
bőre szúródott, mintha a nap égetné. Soha nem volt efféle
problémája, hála édesanyja hagyatékának, az érzés így
meglepetés volt a számára. Legszívesebben sírva fakadt volna,
és visszarohan Andréhoz, hogy megbizonyosodjon róla, hogy
él. De nem tette. Mint minden másnak, a nyálkának, a
földmozgásoknak, a folyosók labirintusának, és még ennek a
pajzsnak is, annak az érzésnek is illúziónak kell lennie.
 Andre jól van. Ő az, akinek össze kell szednie magát,
irányítania kell a gondolatait. Vett egy mély lélegzetet, hogy
lecsillapodjon, és felemelte a kezeit. Halkan dúdolni kezdte a
hallott dallamot, ezúttal meggyőződéssel, kitartással. Ahogy a
húrok egymás után kicsusszantak a csomókból és a helyükre
feszültek, mind egy-egy újabb hangot adott a dallamhoz. Mire
elkészült, a dal befejeződött. Kiénekelte az utolsó megfeszülő
húr hangját, és elhárult az akadály közte és a napfény között.
A világosság keményen lecsapott rá, szinte megvakította. A
szemei égtek. Be kellett csuknia őket, és vakon kotorászni a
holmijában napszemüveg után. A szeme sosem volt
különösebben érzékeny a napfényre, ahogyan a bőre sem, ám
most mindkettőt irritálták a sugarak, a szemeiből kicsorduló
könnyek végigfutottak az arcán.
Felvette az anorákját, hogy megvédje csupasz karjait a szúró
fájdalomtól, és közben figyelmesen körülnézett. A hegy
gyönyörű volt és vad. Ez a hely az európai vadvilág utolsó
védőbástyája volt. Ha a szemei nem úsztak volna könnyben,
élvezte volna a kilátást. Összeszorította őket, míg levette a
napszemüveget, hogy letörölje a könnyeket.
Az elméje sajnos folyamatosan megpróbált visszatérni
Andréhoz. Alszik. Vagy halott. Védtelen. Vagy halott. Egyedül
van. Vagy halott. Határozottan nem szerette ezeket a
gondolatokat. Andre Boroi jól eléldegélt nélküle eddig is.
„Létezés. Nem élet.” – Teagan meglepetten pislantott párat.
Most már jókora távolságra van tőle. És a férfi határozottan
aludt. Most tényleg hall dolgokat, vagy megint hallucinál? –
„Gyere vissza hozzám, Teagan.”
Aha. Szóval ő az. A szexi, parancsoló hangjával, ami az
idegeire megy. Nem akarta ezt a furcsa kényszert, nem akart
engedelmeskedni neki csak azért, mert ő a legszexisebb férfi a
világon, és neki van a legédesebb akcentusa is. Ki gondolná,
hogy egy parancs lehet édes is? A legvalószínűbb az, hogy a
hangja a fejében éppúgy hallucináció, mint minden más is.
– Tényleg megőrülök. De a téveszmém legalább egy szexi
akcentusú dögös pasi, és nem valami vámpírféle, ami ki
akarja szívni a vérem, hogy egy vérszívó szörnyeteget
csináljon belőlem is, hogy aztán a földben akarjak aludni.
Vagy egy földdel feltöltött koporsóban – mondta fennhangon
suttogva.
Vissza kell térnie a terveihez, meg kell találnia a követ, ami
immár nem csak a nagyanyját, de őt is meg kell, hogy
gyógyítsa. Egyszer már utat talált hozzá, azt hitte, hogy ebben
a barlangban lesz, de valahol elveszítette a nyomot.
Az is elképzelhető, hogy a barlangban van valami, ami a
hallucinációit okozza. Ez tűnt a legvalószínűbb
magyarázatnak, még akkor is, ha már kijutott a barlangból,
mégis minden egyes távolodó lépéssel, mintha egyre nagyobb
súly nehezedett volna rá. Bánat emelkedett fel benne. Andre
halott. Érezte. Vissza kell mennie hozzá. Nem mehet tovább.
Nélküle nem.
Ismét nedvesnek érezte az arcát, és ennek most nem volt
köze a napsütéshez. Megérintette, majd lebámult ujjhegyein a
könnycseppekre. Határozottan ideje lenne egy újabb
illúziónak a férfi hangjával. De az természetesen nem jött. Az
illúziók nem így működnek.
Sürgette magát, hogy visszatérjen arra a helyre, ahol
legelőször megérezte teste rezonanciáját a kőre, amire
szüksége van. Nagyon óvatos volt. A lehető legalacsonyabban
maradt, igyekezett takarásban maradni. Folyamatosan
szemmel tartotta a hegy lentebbi régióit, mozgás után
kutatott. Nem akart egy váratlan találkozást, sem Armend
barátaival, sem pedig a farkas falkával, akik
megsemmisítették a férfit.
 A gondolatsor továbbvivése felélénkítette. Ha Andre a
barlangban pusztán csak egy illúzió, ez azt jelenti, hogy
Armend még él és rávadászik? Beleborzongott a gondolatba,
és majdnem visszafordult, de ha visszamenne a barlangba,
akkor ismét abba a fortélyos csapdába esne, és minden
kezdődne elölről. Az nem lehet, hogy a pajzsot épp azért
készítették, hogy távol tartsa az embereket attól a téveszméket
keltő helytől?
Viszont a helyzet még ennél is rosszabb, ha Andre valódi,
csak fogságba esett a barlangban, és nem tud kijutni onnan.
Keményen beleharapott az ajkába. Képtelen volt abbahagyni,
hogy állandóan rá gondoljon, bármilyen keményen
próbálkozott is. Minél inkább igyekezett eltolni magától,
annál erősebbé vált a kényszer, hogy vele legyen.
– Most már aztán tényleg valami másra kell gondolnom,
vagy egészen elmegy az eszem – motyogta. Már majdnem
annál a mélyedésnél járt, ahol a kő nyomára akadt. Nem volt
benne biztos, hogy most kellene elindulnia a nyomában. A
nap lefelé ereszkedett az égen, neki pedig el kellett foglalnia
valamivel az agyát, hogy távol tarthassa Andrétól. Az
elmezavara egyértelmű jele volt ennyire ragaszkodni a férfi
gondolatához.
Inkább felfelé nézett, mint a lefelé kanyargó kis ösvényre. A
hegy nem volt különösebben alkalmas a mászásra, távol esett
a kedvenc hegymászó sziklái meredekségétől. De a szirt
oldalai helyenként kiálltak, és néhány hatalmas kőszirt is
magasodott előtte kiemelkedve a hegyoldalból.
Míg a mászás problematikájára koncentrált, a világ többi
része eltűnt a számára, ez volt az egyetlen gondolat az
elméjében. Ez valamiféle szökés volt a számára, egy olyan
hely, ahová nem követhette senki és semmi. Természetesen,
amikor a barátaival mászott, megosztották az információkat,
bátorították egymást, de amikor egy megoldandó feladatra
összpontosított, egészen lenyugtatta az elméjét, minden mást
kizárt belőle.
Muszáj volt lehiggasztania az agyát. De még most is, mászás
közben, a gondolatai Andréért nyúltak, az elméje megpróbált
ráhangolódni a férfiéra, De csak ürességet talált. Végtelen
semmit. Tökéletes csendet. Azonnal megpróbálta fejből fejbe
megszólítani. – „Andre! Azt hiszem, hogy egy kicsit
megtébolyodtam. Értékelnék némi reakciót. Valamit. Bármit
tőled.”
Már önmagában is egy merő őrültség volt, hogy kinyúlt érte,
hogy így próbált kapcsolatot teremteni, de egyszerűen
szüksége volt erre. Tudnia kellett, hogy a férfi valódi. A
kapcsolat közöttük hihetetlenül erős volt. És a mélyről feltörő,
egyre fokozódó gyászának sem volt a világon semmi értelme,
különösen, ha azt is figyelembe vette, hogy már abban sem
biztos, létezik-e Andre egyáltalán. Ha nem létezik, ha csak ő
hallucinálta, az azt jelenti, hogy Armend él, és még mindig rá
vadászik. Ha pedig keresi, ő egy komplett idióta, amiért a nyílt
terepen sziklamászik. Ha pedig halott, a hatóságoknak kellene
szólnia minél előbb.
Andrét nagyon is valóságosnak érezte, sokkal igazibbnak,
mint Armendet. És határozottan jobban is aggódott miatta.
Képtelen volt megérteni, miért érez egyre erősebb kényszert,
hogy visszarohanjon a barlangba, és megnézze, hogy ott van-
e, vagy sem.
Hogy ellenőrizze a szívverését. Ott kellett volna maradnia,
amíg teljes bizonyossággal meg nem győződik róla, hogy a
férfi lélegzik. A bánat ismét áthullámzott rajta, úgy
összeszorította a mellkasát, hogy lélegezni is alig tudott. A
gyász egészen elöntötte, és úgy tűnt, nem is akar enyhülni.
 Muszáj volt megállnia. Csak így volt képes megállni, hogy ne
induljon rohanvást vissza a barlanghoz, vagy ne vesse át
magát a szakadék peremén. A tekintete lassan felemelkedett,
kutatón pásztázott előre. Pontosan tudta, hogy mit keres,
észre is vett egy sziklát, úgy hat-hét méterrel feljebb. Tőle
balra emelkedett ki a hegyoldalból, a pozíciója érdekesnek,
különlegesnek tűnt.
A Kárpátok ezen részét nem a mészkő jellemezte, ahhoz túl
magasan volt, bár mély szakadékok mutatták az ásvány
kioldódási helyét, így csak egy kicsit hökkent meg, hogy a
sziklafalból kiemelkedő, a repedéseiben megtelepedett
földben apró növényeket nevelgető szirt, ekkora távolságból
határozottan mészkőnek látszott.
Vett egy mély lélegzetet, és visszaerőltette az elméjét arra a
helyre, ahol senki más nem érhette el. Újra mászni kezdett.
Teljes koncentrációra volt szüksége, minden egyes mozdulatát
meg kellett terveznie. Ezen a helyen nem hibázhatott. Nem
hagyott helyet egyetlen más gondolatnak sem. Hagyta, hogy a
szikla képe egészen megtöltse az agyát.
A biztonság kedvéért, mielőtt elindult volna, még vetett
maga köré egy alapos pillantást, aztán lassan megindult a
kijelölt cél felé. A szikla magasabban volt, mint gondolta,
gyönyörűen, szinte függőlegesen emelkedett ki a sziklafalból.
A függőleges felületet csak középtájon törte meg egy feltűnő
kiugró.
Mészkő... szürke, kék és gyöngyfehér színek keveréke. Egy
pillanatig csak csodálta a látványt. Tökéletes volt,
mozdulatlanul, büszkén meredezett a szirt, arra várt, hogy
valaki felmásszon rá. A vágy, hogy ez a valaki ő legyen, nagyon
erős volt Teaganben. A szemei szinte falták a sziklát, keresték
rajta a felfelé vezető legegyszerűbb utat.
 Ezután megvizsgálta maga alatt a talajt. Az ujjhegyei még
nem tökéletesek, nagyon is lehetséges, hogy le fog esni, és
nem akarta eltörni semmijét. Az természetesen szóba sem
jöhetett, hogy megkerülje a sziklát és felülről próbáljon meg
leereszkedni rá. A föld alatta puhának, és ruganyosnak tűnt.
Volt ugyan néhány kisebb kő elszórtan, azokat félredobálta,
de még eközben sem vette le a szemét egy pillanatra sem a
szikla csillogó felszínéről.
Hátrébb lépett, és összehúzott szemöldökkel elkezdte
feltérképezni a mászás kockázati tényezőit. Az indulás kissé
nehéznek tűnt, csak pár görbület, ujjhegynyi kapaszkodók
látszottak. A következő fogás jóval feljebb volt, de egy kis
dinamikával és erővel meg tudja ragadni azt a kitüremkedést,
és onnan már feldobhatja a horgát, hogy felkapaszkodjon a
csúcsra. A kritikus pont határozottan a csúcs alatti kiszögellés
volt, de lentről nézvést nagyon stabilnak tűnt. Nem lesz
egyszerű dolga az ujjhegyeinek, de a legnehezebb
kapaszkodók legalább lenn helyezkedtek el. Ha azon túljut,
onnan már sokkal könnyebb lesz a feladat. A tető elég
nagynak tűnt ahhoz, hogy kezének, sőt a lábának is bőven
helyet adjon. Viszont azt csak remélhette, hogy sík a felülete,
nem pedig üreges.
A mészkő durva, homokos tapintású anyag. Amikor ilyen
sziklát mászott, gyakran ledörzsölődött a bőr az ujjhegyeiről,
mégis volt valami a textúrájában, ami szinte szólította őt.
Szerette a mészkövet. Magát a kőzetet, más gyógyító erejű
kövek hatásának fokozására lehetett használni. A mészkő
maga is nagy erejű tulajdonságokkal és pozitív energiával bírt.
Ha mészkövet mászott, valahogy mindig sokkal jobban érezte
magát.
Teagan úgy döntött, hogy mászik egyet, mielőtt tovább
nyomozna. Ennél jobb terepet keresve sem találhatott volna a
sziklamászáshoz. A szikla beágyazódott a sziklafalba, mintha a
részét képezné, a tetőről pedig könnyű, biztonságos út vezet
tovább a hegyoldalban, és számos helyen van lehetőség a
leereszkedésre is.
Határozottan az indulás a legnehezebb része. Egyszerre
árasztotta el izgalom és megkönnyebbülés. Ez jobb volt
bárminél, amit találni remélhetett. Eléggé valószínűtlennek
tűnt, hogy leessen, elfogadhatónak találta a kockázatot.
Megbizonyosodott róla, hogy egészen tisztára söpörte a szikla
alatt a talajt, még a szél által a bozótosból odahordott vékony
avarréteget is felkotorta, nehogy rejtve maradjon egy-egy
veszélyes kő.
Miután megfelelőnek találta az előkészítést, leült, hogy
felhúzza a mászó cipőjét. Nem sokat adott a kinézetre, a
lábbeli egykor élénksárga felsőrésze kifakult, de a tapadós
gumitalp vadonatúj volt, és a tépőzár hevederje is ragyogó
narancssárgán világított, éles ellentétet alkotva a cipő kifakult
színével. A lábujjtartó és a vastag, megerősített sarok
mindennél ékesszólóbban beszélt arról, mennyire szeret
mászni, és bár ez nem a legalkalmasabb lábbeli volt a
függőleges mászásra, vagy magas hegyek megmászására,
hihetetlenül kényelmes volt, és mindig a lehető legtöbbet
nyújtotta a lány gyakori mászásai alkalmával. Piszkos volt,
büdös, és egy átlagember azt mondta volna, hogy legalább két
számmal kisebb, mint a lába, de Teagan jó barátként szerette,
és mire bemelegített, tökéletesen illett a lábára.
Megrázta a fejét. Elméje minden koncentrációs erőfeszítése
ellenére ismét Andre felé kezdett tapogatni. Abban a
pillanatban, amint nem figyelt oda, kinyúlt a férfiért, és ez
jobban elszívta a lány erejét, mint maga a mászás tette volna.
A gyász elárasztotta, úgy érezte összerogy a súlya alatt. A
bánat túlságosan valódinak tűnt.
 Fuldoklott tőle, és még mielőtt megállíthatta volna magát, a
lábai szinte maguktól indultak el visszafelé a barlanghoz
vezető nyomokon, mintha vissza akarnák vinni hozzá, hogy
lássa, hogy valódi, vagy hogy megmentse.
Előbb a testét erőltette az irányítása alá, aztán az elméjét. Ő
erős. Bármiféle hallucináció is ejtette a fogságába abban a
barlangban, véget kell vetnie, mielőtt egészen elveszíti az
eszét. Önmagát fogja megőrjíteni, pusztán azzal, hogy
állandóan Andréra gondol. Ki kell zárnia őt. Néhány csendes
pillanatot várt, hogy ellazuljon, hogy egészen megtöltse az
agyát valamivel, amivel az foglalkozhat. Erre kellett
kondicionálnia az agyát, és minden mást kitörölni. Elszántan
visszafordult a szikla felé, és azonnal megérezte, hogy a
feszültség enyhülni kezd benne, mihelyt az agya lefoglalta
magát a problémamegoldással. A rejtély megoldásával. A
kihívással.
A cipő merevnek és szűknek tűnt, amikor felvette.
Bemelegített néhány vállkörzéssel, láblendítéssel és
nyújtással. Megpróbálta mozgatni a lábujjait is a cipőben, és
lassan megérezte, hogyan melegszik fel, hogyan simul rá a
lábára. Kicsi idő múlva félig levette a lábbelit, csak a lábujjait
hagyta belül, hogy melegen tartsa őket.
Még utoljára rákoncentrált a sziklára, fejben lépésről lépésre
végigvette a mászás minden egyes fázisát, először mindig
elképzelte, csak aztán valósította meg ezeket a mászásokat.
Miután sikeresen átadta az agyát a mászásnak, visszavette a
cipőjét, és természetesen tökéletesen illett a lábára.
Első érintésre kissé hűvösnek érezte a követ, de a szikla
sziklaszilárd ereje fantasztikus hullámokban áradt a kezébe.
Könnyedén megtette az első lépést, megtalálta a tökéletes
kapaszkodókat, a lábai alatt is szilárdnak bizonyultak az
keskeny peremek. Az ujjhegyein függeszkedve himbálózott
kicsit, hogy elegendő lendületet szerezzen, és elérje térdével a
következő kapaszkodót. Teljesen erre koncentrált, hogy
pontosan kiszámíthassa, mekkora erőre van ehhez szüksége,
elképzelte magát, miközben elvégzi a mozdulatot. Imádta
ezeknek a nagy ívű mozdulatoknak az érzését. Erősnek érezte
magát, tökéletesen uralta a testét. Uralta a helyzetet is, és ez
nagyon fontos volt a számára.
A széles perem felülete durva volt az ujjai alatt. Fellendítette
magát, és bár a jobb lába lecsúszott a keskeny kiugróról, a bal
megkapaszkodott, és ez megakadályozta, hogy a törzse
kibillenjen egyensúlyi helyzetéből, és leessen. Az ujjai fogása
viszont így már nem volt a legelőnyösebb, így gyorsan a jobb
lábára helyezte a súlypontját, míg kinyúlt a következő
kapaszkodóért.
Egészen odaszorította a testét a sziklafalhoz, míg kinyúlt a
nagy, kiugró kőért. Előbb a jobb kezével ragadta meg, majd a
ballal is. A karjaira helyezte az egész súlyát, majd elkezdte
felhúzni magát, miközben a lehető legkisebbre csökkentette a
súrlódás ellenhatását. Bentebb beakasztotta egy repedésbe a
lábujjait, és kinyúlt, hogy elérje a fentebbi sima peremet. Az
keskenyebb volt, mint remélte, de ahhoz elegendő, hogy
folytathassa a mászást.
A nap tovább ereszkedett lefelé, a fények egyre inkább
elszürkültek. A köd ujjai ismét lefelé nyújtózkodtak a hegy
magasabb régiói felől. Teagan felnézett a folyamatosan felhő
takarta hegycsúcs irányába. A sűrű pára, lassan felé és a
barlang bejárata felé terjeszkedett. Nem szeretett volna még a
sziklán lenni, amikor eléri az a vastag köd. A következő
néhány lépést aránylag gyorsan megtette, és nagyon örült,
hogy helyen mérte fel, a csúcs felé közeledve egyre könnyebb
lesz a dolga. Egy kicsit ugyan rémítő volt belegondolni, hogy
vajon mi várja majd a tetőn, de látta maga körül a tömör,
szilárd falat, és ez megadta neki a szükséges önbizalmat.
Ahogy haladt felfelé, folyamatosan kopogtatta a sziklát, figyelt
az esetleges üreget jelző kongó hangra, hogy a lehető
legnagyobb biztonságban maradhasson. Nem szerette volna,
ha lezuhan pusztán azért, mert egy lyukas, porózus, törékeny
kiszögellésben kapaszkodik meg. Meglehet, hogy az előtte álló
lépések könnyebbek, de egyértelműen veszélyesebbek is
voltak, mint az eddigiek. Most az óvatosság volt számára a
legfőbb prioritás, gondosan, a lehető legnagyobb pontossággal
hajtotta végre egymás után a mozdulatokat. Rászánta az időt,
hogy alaposan szétnézzen, és megkeresse a legszilárdabb
kapaszkodót, hogy megtervezze a legjobb stratégiát, amivel a
csúcsra juthat.
Ismét felfelé pillantott a hegyoldalra, és már pusztán csak
ködöt látott. A szíve megbotlott. A pára nem érhetett volna ide
ilyen vastagságban ennyire gyorsan. Hiszen még csak a szél
sem fújt. Hirtelen figyelmes lett a rovarok csendjére. A
legkisebb zúgás sem hallatszott. Madarak sem énekeltek.
Semmi sem moccant körülötte.
Ez nem jelentett semmi jót. Egy sziklafalon lógott jó tíz
méterrel a talaj fölött. Óvatosan a következő fogódzóért nyúlt.
Gyakorlatilag a fejében még odalenn előre felvette a mászás
egész folyamatát, most a testének csak elő kellett húznia az
elméjéből a megfelelő információt.
A köd ujjai elérték az ő kezét, nyirkos érintésüket a bőrén
érezte, amikor egy apró beugróért tapogatózott, amiről
pontosan tudta, hogy ott van. A hideg, váratlan érintéstől
önkéntelenül visszarántotta a kezét, és majdnem elveszítette
az egyensúlyát. Felzihált, és egészen szorosan a sziklafalhoz
tapadt. Amint a köd hozzáért, azonnal tudta, hogy ez a
jelenség egyáltalán nem természetes.
 Ragadós volt, szinte rátapadt, és mintha a félelem töviseit
szurkálta volna a bőre alá, hideg futkározott a gerince mentén.
És hogy még ennél is rosszabb legyen, volt valami abban a
ködben. Tudta. Érezte. Bármi is volt az az entitás, álcának
használta a terjeszkedő párát.
Teagan beleharapott az alsóajkába, és megpróbálta
lecsillapítani a légzését. Gondolkodnia kellett. Kockáztasson,
és megmássza azt az utolsó egy métert, vagy húzódjon inkább
vissza a köd elől? Ahogy a bőrén kúszott a nyirkos érintés, a
félelme rettegéssé erősödött. Valami közeledett hozzá, ami
teljesen, tökéletesen gonosznak tűnt. Bármilyen döntést is
hoz, azt villámgyorsan meg kell hoznia.
 8.

T eagan villámgyorsan meghozta a döntést, inkább lefelé

mászik, míg még van rá esélye. A visszafelé vezető út ugyan
nehéznek tűnt, de csak ez védheti meg a ködtől. A bőre égett
és fájt, ahol a természetellenes köd cseppjei megérintették.
Tudta, hogy ebben egy szikrányi logika sincs, és hogy könnyen
lehet, hogy csak egy újabb hallucináció áldozatává vált, de
túlságosan valódi volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.
Amikor felnézett a kezére, hangosan káromkodott, olyan
szavakkal, amiknek hallatán a nagyanyja egészen biztosan
kimosta volna a száját. Hólyagok borították a bőrét. Valódi
hólyagok. Vett egy mély lélegzetet. Valódi az élmény vagy
sem, itt kell hagynia a pokolba az egészet, még mielőtt az
egész testét elborítaná a köd.
Hogy lefelé másszon remegő testtel és megbolondult szívvel,
az szinte elképzelhetetlen dolognak tűnt, de az élet olykor
elképzelhetetlen feladatokat állít az emberek elé. Felfelé
menni, bele a felhólyagosító ködbe, még rosszabb lenne.
Megpróbálta befolyásolni a légzését, az elméjét pedig az előtte
álló feladatra szabadította rá.
Óvatosan, mégis jó tempóban kezdte meg a leereszkedést.
Minden figyelmét a sziklafalnak szentelte, keményen
igyekezett visszatartani magát attól, hogy felnézzen az
ereszkedő ködre. Higgadtnak kellett lennie. Nyugodtnak
kellett maradnia.
A felfelé könnyűnek megállapított szakasz megtétele lefelé
már jóval bonyolultabb volt. Nem talált a lábainak megfelelő
kapaszkodókat. Nem látta fentről azokat a réseket, amik
lentről olyan nagyszerűen segítették a haladásban. A bal
lábával körbetapogatózott, egy olyan helyet keresve, ami
szilárdan megtarthatta a súlyát. Tudta, hogy ott kell lennie
valahol, mégis mintha tökéletesen eltűnt volna. Míg küzdött,
hogy egy lábujjhegynyi szilárd kapaszkodót találjon, elkövette
azt a hibát, hogy felnézett. A köd gyorsan közeledett felé. Nem
maradt ideje, azonnal le kellett jutnia a szirt alá.
Még jobban kinyújtotta a testét, és immár kizárólag az
ujjaira bízva magát, két lábbal kereste a támasztékot. És ott
volt. Egy üdvözítően öblös mélyedés. Határtalan
megkönnyebbülés árasztotta el, amikor a lábaira helyezhette a
súlyát. Villámgyorsan eleresztette kezeivel a tető kiugró
peremét. Új pozíciójából már szétlátott annyira, hogy gyorsan
megtehesse azt a néhány további mozdulatsort, ami nagyobb
biztonságba juttatta. Az édes megkönnyebbülés szétáradt az
ereiben, hogy még éppen idejében bukott a szirt pereme alá,
hogy megmeneküljön a ködtől.
De még mindig veszélyben volt. A pára még mindig elérheti
most, hogy szinte csapdába esett félúton egy függőleges
sziklafalon. A szirt széles kerülete nyújtott ugyan némi
védelmet, de a köd még mindig mozgásban volt. Ha ez nem
hangzott volna komplett őrültségnek, azt mondta volna, hogy
az a köd vadászik rá. Tervre volt szüksége, és gyorsan kellett
cselekednie.
A kockázati érték felmérése a mászás szerves részét képezte,
így hagyta az elméjét, hogy rendszerezze és összegezze a
rendelkezésére álló adatokat. A maradás egyenlő volt az
öngyilkossággal. Valószínűleg gyorsan megtehetné a két
következő lépést, de az azután következők már rendkívül
veszélyesek és nyilvánvalóan túl lassúak lennének, tekintettel
a köd terjedési sebességére. Tehát maradt két kapaszkodás
még lefelé, és aztán le kell esnie, ha a köd nem áll meg.
Magasról fog a földre zuhanni, de muszáj volt vállalnia a
kockázatot.

***

Teagan eltűnt. Andre szemei felpattantak, és már emelkedett

is talpra, miközben automatikusan intett a kezével, mint sok
évszázada minden felemelkedéskor, hogy rendezze
megjelenését. Új ruhák, friss, teljesen tiszta test, mintha most
lépett volna ki a zuhany alól. Már futott is, és a harmadik
lépés után köddé omlott, semmivé vált, molekulákra bomolva
száguldott a barlang kijárata felé.
A lányért nyúlt, és meg is találta, a kapcsolatuk erős volt, de
azonnal rájött, hogy már késő. Teagan véletlenül majdnem
egyenesen Popescu egyik kisebb vámpírcsatlósának a kezei
közé sétált.
„Teagan, halld meg a hangom!”
Kilőtt a szabadba. A nap épp lement, de a sötétség még nem
állt be, sűrű, vastag pára terjengett a talaj fölött. Ragadós volt,
zsíros tapintású. A gonosz mellékízét hordozta. Andre szíve
nekicsapódott a bordáinak, a szája megtelt a rettegés ízével.
„Teagan, válaszolj azonnal!” – tolta bele a parancs erejét a
hangjába. Rögtön megérezte őt, aprócska mocorgást,
bizonytalan kísérletet, hogy megtalálja a köztük lévő kapcsolat
fonalát. A lány rémült volt. Világosan érzékelte az őt
körülvevő veszélyt.
„Andre?” – remegett a hangja.
„Úton vagyok hozzád.” – Meghátrálásra kényszerítette a
félelmet magában. A rettegést, hogy elkésik. Ahogyan oly sok
évvel ezelőtt is. Rengeteg emléke volt, olyanok is, amik
néhány évszázad után elhalványultak, míg már majdnem
egészen elfelejtette őket. De nem azok, amiket el akart
felejteni. Nem az, ami minden egyes felemelkedéskor
kísértette.
„Nem tudom, hogy valódi vagy-e.”
A riadt kis suttogás összeszorította a szívét. Teagan rémült
volt, és ő gyűlölte, hogy az. Sőt, azt is gyűlölte, hogy ennek ő
az oka.
„Nézz magad köré, sívamet.”
„A köd egyre közelebb jön.” – A lány hangja elhalkult, úgy
tűnt, végképp cserbenhagyja, de végül mégis folytatta. – „Van
benne valami. Hozzáért a bőrömhöz, és nagyon rossz érzés
volt. Ez... gonosz. Ahol hozzám ért, ott ég a kezem. Lefelé
mászom egy szikláról, az ad némi menedéket, de érzem, hogy
a köd kinyúl értem.” – Andre hangtalanul átkozódott
magában az ősi nyelven. Teagan határozottan a legjobb úton
van afelé, hogy egy vámpír csapdájába essen. Ha a köd,
aminek a közepében a vámpír lapul, hozzáért a lány bőréhez,
a pára szövetén keresztül az élőholt azt azonnal megérezte, és
elő fog kúszni, hogy megnézze, milyen zsákmányt ejtett. –
„Sajnálom. Nagyon sajnálom, tudom, hogy úgy hangzok,
mint egy hisztérika, de bármi is van ebben a ködben, nem
akarom, hogy hozzám érjen.”
Teagan azt hitte, hogy nem hisz neki. Át szerette volna
ölelni, és odahúzni magához. Megvédeni. De ebben a
pillanatban el kellett magától tolnia ezeket a gondolatokat,
épp azért, hogy megvédhesse.
„Látnom kell, mi van körülötted. Tartsd nyitva a szemeidet.
Az elmédben vagyok, látok a szemeiden keresztül. Meg kell
tenned, Teagan. Most nagyon bátornak kell lenned, és
hagynod kell, hogy a kapcsolatunkon keresztül irányítsalak.”
Érezte hogyan vesz a lány egy mély lélegzetet. Érezte hogyan
fújja ki.
 „Rendben, de ha én is őrült vagyok, mint a nagyanyám, és
te csak a képzeletem koholmánya vagy, akkor igazán
nagyon dühös leszek rád!”
Ez szinte darabokra tépte Andrét. Nem vesztheti el őt. Nem
képes rá. Nem adja egy vámpírnak. Semminek sem adja.
Hiszen tele van élettel. Erős. És a képtelen helyzet ellenére is
van humorérzéke.
Tudta, hogy már közel van hozzá, de a közel nem volt elég jó
a számára most, hogy már tudta, a vámpír is lokalizálta a lány
pozícióját. Még beljebb siklott Teagan elméjébe, felhasználva
hihetetlenül erős kapcsolatukat, birtokába vette a látását.
Megérezte, hogy a túlságosan erőteljes jelenléte undort vált ki
belőle első reakcióként.
A rettegés elborította Teagant. Bármi is volt az, ami
becserkészte, közeledett, és ő nem tudta eldönteni, melyik
lenne rosszabb, ha leugrik onnan, ahol épp kapaszkodik,
kockáztatva egy rossz esést, vagy ha hagyja, hogy elborítsa a
köd, és közben megpróbál még lejjebb mászni, hogy egy
kicsivel közelebb legyen a földhöz. Úgy talán nem törné össze
magát leérkezéskor.
„Ne! Ne csinálj egyelőre semmit. Ne mozdulj!”
Egy függőleges sziklafalba kapaszkodva lógott a semmi
felett, sebezhetőnek, védtelennek érezte magát. Az egész teste
remegett. Még csak abban sem volt biztos, hogy ez az egész
valóságos-e, vagy pusztán hallucináció, mégis annyira
mozdulatlan maradt, amennyire csak képes volt, bár az is
kiborította, hogy ő ekkora erővel osztja meg vele az elméjét.
Andre nem volt egészen biztos a „kiborította” szó
jelentésében, de feltételezte, hogy semmi jót nem jelent.
„Már majdnem elér a köd.”
A hangjába is belopózott a pánik. André érezte áradni a
lányból, de rá kellett jönnie, hogy az óriási érzelemhullám egy
része nem Teagantől, hanem tőle magától származik.
Rákényszerítette magát, hogy elzárja az érzelmeit. Nem
engedhette meg magának, hogy arra gondoljon, a lány
egyedül van, és borzalmasan sebezhető.
„Nézz magad köré. Használnom kell a látásod. Hagyd,
hogy lássam, hogyan helyezkedik el hozzád képest a köd.”
Még mélyebbre nyúlt az elméjébe, hogy elérhesse szemei
idegpályáit. Azonnal átlátta szorult helyzetét.
Természetellenesen sűrű, sárgás köd kúszott felé. Teagannek
nem volt más választása, mint vagy megengedi, hogy
beburkolja, vagy el kell engednie a kapaszkodót, hogy
lezuhanjon a szikláról.
„Nézd folyamatosan a ködöt.”
A hangja nem tűrt ellentmondást vagy vitát. Hatalma
hullámzott benne, abban a pillanatban pontosan annak tűnt,
mint ami volt, egy ősi harcosnak, vad, primitív ragadozónak.
Belemeredt a ködbe Teagan szemeit használva.
Heves szélroham csapott le a sűrű párára, megpróbálta
elszaggatni, szétszórni a sűrű, ragadós csapdát. Ugyanakkor
az égen száguldó felhők esőt zúdítottak alá, hogy a víz
felhígítsa, közömbösítse a ködrészecskék között megbújó
savcseppeket. Egy pillanatra lángba borult az egész égbolt,
majd a ragyogó fény egy pászmája lecsapott a köd közepébe,
szinte átvilágítva súlyos tömegét.
A vámpírt, ami halálos pókként kúszott egyre közelebb a
sziklán zsákmánya felé, felfedték. A villámlándzsa majdnem
keresztülszaladt rajta, rákényszerítette, hogy az éles, vakító
fénytől felsikoltva kitérjen előle oldalra. Egy pillanatra teljes
valójában láthatóvá vált.
Teagan is felsikoltott, és szorosra zárta a szemeit a
szörnyeteg látványa elől. A lyukszerűen tátongó,
visszataszítóan sivalkodó, szinte ajaktalan száj megmutatta a
hegyesre töredezett, elfeketedett fogakat. A lény szemeiben a
vad sóvárgás vörös lángjai izzottak, tépni, marcangolni, ölni
akart.
– Nem igazi. Ez nem igazi – motyogta maga elé, mint egy
zsolozsmát.
„Nyisd ki a szemed!” – parancsolta Andre. Könyörtelenül.
Hajlíthatatlanul. Rákényszerítette az akaratát a lányra, holott
ez volt a világon az utolsó dolog, amit szeretett volna.
A vámpír ismét sikoltott, és Andre ekkor a győzelem diadalát
hallotta ki az ocsmány hangból. A villám nem találta el, még
csak le sem lassította igazából. A díját akarta, a rettegéstől
adrenalindús, forró emberi vért. Feldoppingolná, plusz
hatalmat biztosítana neki a nyilvánvalóan előtte álló csatában.
„Nyisd ki a szemed!” – sziszegte a vadász másodjára is.
A lány engedelmeskedett. „El kell engednem. A szikla
csúszóssá vált, nagyon nehéz kapaszkodni rajta. Muszáj
ugranom.”
„Még ne – intette óvatosságra. Látta az elméjében az esést.
Sokszor esett már le sziklamászás közben, pontosan tudta, mi
következik. De ezt megkerülhetik, egyszerűen lelebegtetheti a
földre. – „Maradj, amíg nem szólok. Már közel vagyok. A
magasból fog lecsapni rád. Várj.”
Érezte, mennyire vágyik rá Teagan, hogy lehunyhassa a
szemét, de ezt nem engedhette meg. Látnia kellett, mi
történik. Most már szagolta is a vámpírt, a levegőben is érezte
a gonoszság fertőjét. Utálta azt a szagot, és tudta, éljen
bármeddig is, soha, de soha nem fogja elfelejteni. Éppúgy,
mint gyermekkorának emléke, ez a szag is örökre bevésődött a
memóriájába.
„Egy pillanatra se nézz félre róla.”
Teagan bármi másnál jobban szeretett volna félrenézni,
leugrani és megpróbálni elfutni, de Andre sakkban tartotta,
nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a félelem. Meghátrálásra
kényszeríthette a rettegését, de a lány szívének félrekalapáló
dübörgését nem tudta elnyomni, és tudta, hogy az úgy vezeti
életpárjához a vámpírt, akár egy világítótorony.
„Lélegezz sívamet, és lassítsd le a szíved. Ne add meg neki
azt az elégtételt, hogy hallhassa, érezhesse a félelmed.”
Teagan nem akarta, hogy a férfi ott maradjon összezárva
vele. Andrénak tudnia kell, hogy ő ezt soha nem akarná.
Felmeredt a gyorsan ereszkedő szörnyre.
„Most.”
Nem kellett, hogy Andre kétszer mondja. Teagan lenézett,
hogy tiszta képet adjon a helyről, ahová érkezni fog, aztán
eleresztette a sziklát, sőt, ellökte magát tőle olyan messzire,
amennyire csak tudta. Felemelte, és a feje köré kulcsolta a
karjait arra az esetre, ha zuhanás közben mégis nekiverődne a
kőfalnak. A lábait behajlította és maga alá húzta, hogy minél
kisebb legyen a törés vagy a ficam esélye.
Arra összpontosított, hogy lehetőleg térdelő helyzetben érjen
földet, ezzel tompíthatta volna legjobban a becsapódás erejét.
Úgy lavírozott a levegőben, akár egy macska, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne ekkora magasságból leugrania.
Felkészült a kemény becsapódásra. A magasság, amiből
zuhant, jókora volt, és csak remélhette, hogy nem a fenekére
zuhan, hanem a térdeiről egy gurulással tompíthatja a földet
érés erejét. Úgy kétméternyire a földtől azonban a
sebességében jelentős változás állt be, egészen lelassult, és
mintha az idő is megállt volna körülötte. Végül puhábban,
lágyabban ért földet, mint életében bármikor.
– Mi a lószar? – suttogta maga elé, szerezve egy második
szájkiöblítést is Trixie nagyitól – Mi a lószar folyik itt? –
ismételte meg. Ha már úgyis beszerzett egy szappanos
szájfertőtlenítést, legalább érdemelje ki alaposan.
 Villámgyorsan lehuppant a földre, és lerángatta mászó
cipőjét, megmozgatta lábujjait, megbizonyosodván róla, hogy
képes lesz futni, ha szükség lenne rá. Magához söpörte
zokniját és túracipőjét, gyorsabban vette fel őket, mint eddig
bármikor.
A ködbéli szörny egyszerűen fejjel lefelé mászni kezdett
utána, vörösen izzó szemei rezzenetlenül tapadtak rá,
miközben feléje száguldott az égből, akár egy üstökös. Teagan
egy pillanatig csak dermedten ült, odafagyasztotta a látvány,
hogy az a dolog egyre nagyobb és ijesztőbb lett. A hosszú,
csontos karok kinyúltak érte. A két kézen tíz hosszú tőrkarom.
Legalábbis neki pengéknek tűntek, és egészen biztos volt
benne, hogy borotvaélesek.
– Ez nem lehet valóságos. Csak illúzió. Nem igazi.
Hallucináció – kezdett bele a zsolozsmájába, hogy ezt
ismételgesse újra és újra.
– Készségesen át fogod adni magad nekem – vicsorgott rá a
villámgyorsan közeledő valami, felfedve agyarait.
Teagan teste összerázkódott a csikorgó, recsegő hangtól,
hamissága szinte fizikailag sértette a fülét. Nem vette le a lény
arcáról a pillantását. Az motyogott még valamit, az arcára
kiült a diadal. A lány rájött, azt hiszi, azért nem mozdul, mert
ő valamiféle kényszert bocsátott rá. Az élesen, sivítón
elmondott szavakon túl valóban hallott valami berregés félét,
de az elméje egyszerűen megtagadta, hogy ráhangolja magát
arra zsongó hangra. Viszont a hallatán az epe a nyelőcsövébe
emelkedett.
– Uh! Nem! Még a legvadabb álmaidban sem! Ha ezt hiszed,
te megőrültél. – csattant fel. – Ha illúzió vagy, ha sem, én
eltűnök innen!
A szíve dübörgött, nekiverődött belülről a mellkasának, de az
utolsó pillanatban eszébe jutottak Andre szavai, hogy ne adja
meg a teremtménynek azt a diadalt, hogy meghallhassa a
félelmét, ezért levegőt erőltetett a tüdejébe. Holott Andre sem
valós. A fene egye meg ezt az egészet! Épp csak megőrült.
Csodagomba lehetett abban a teában. Vagy valami más. Hát
nem? Egyik gondolata sem nyugtatta meg versenytempóban
száguldó szívét.
„A pokolba az egésszel, Andre! Nem vagy itt. Félek, és
képtelen vagyok irányítani a félelmemet.” – Még mindig nem
moccant.
„Itt vagyok veled.”
Hogy a csodába hangozhat ennyire arrogánsnak? Ilyen
magabiztosnak? Hogyan képes elérni pusztán a hangja
rezonanciájával, hogy az ő testének minden sejtje érte
nyúljon? És tulajdonképpen, hol is van pontosan?
Láthatatlan? Mert az pokolian biztos, hogy ő nem látja. Illúzió
vagy sem, ha ez az izé nem egy vámpír, akkor nem tudja mi
az. Kétségbeesetten szüksége lenne a nagyanyja vámpírölő
szettjére.
Az élőholt izzó szemei tágra nyíltak, a szája torz nevetésre
nyílt, és közben csontos kezeivel érte nyúlt. Teagan
villámgyorsan gurult arrébb a szikla tövétől, lefelé a lejtőn.
Az egyik karom még így is elérte a vállát, inge anyagát
keresztülvágva végighasított a bőrén. Jobban égett a seb, mint
bármi, amit ezelőtt tapasztalt. Még volt annyi lélekjelenléte,
hogy visszanyúljon a mászócipőjéért, de már talpon is
termett, és futásnak eredt.
– Ez nem történik meg. Nincsenek olyan dolgok, mint a
vámpírok. Egyszerűen nem léteznek. Kiborultam, egyszerűen
téveszméim vannak – kiabálta futás közben. – Semmi sem
valódi. A nagyanyám zakkant, és én is zakkant vagyok. Semmi
sem igaz ebből az egészből.
 Valami elszáguldott a feje fölött. Az általa gerjesztett
széllökés ereje majdnem lesodorta a lábairól, aztán
meghallotta a vámpírsikolyt. Hirtelen megállt és megpördült,
a szíve a torkában dobogott. Andre állt a vámpír előtt,
sziklaszilárd, nagyon is anyagias teste, közé és az élőholt közé
helyezkedett.
Az ökle úgy tűnt, mintha benne lenne az élőholtban. Fekete
vérpatakok futottak végig a szörnyeteg mellkasán. Mérgező
savat köpött Andre felé. A véres is savas volt, Teagan tudta,
hiszen égette Andre kezét.
– Istenem! Édes jó Istenem! – Szerette volna egyszerre
eltakarni a szemét és a fülét is, hogy ne lássa a borzalmas
teremtményt, ne hallja iszonyú sikolyait.
A vámpír gonoszul végigszántott karmaival Andre arcán,
mély barázdákat szántott a bőrébe, amikből azonnal áradni
kezdett a vér. A lány felzihált, amikor a lény a férfi torkára
hajtotta a fejét, vagy legalábbis megpróbált így tenni.
Andre az öklével és az alkarjával a vámpír mellkasában kissé
oldalra fordult, a fogak így a nyaka helyett a vállába
mélyedtek.
Az élőholt kitépett egy darab húst, és Teagan legnagyobb
megdöbbenésére hangos cuppogással próbálta kiszívni belőle
a vért. Képtelen volt elfutni. Nem tudta magára hagyni
Andrét, hogy egyedül nézzen szembe azzal a szörnyszülöttel.
Nem volt fokhagymája, sem karója, de még egy cseppnyi
szentelt vize sem, semmi azok közül a dolgok közül, amiket
nagyanyja készletében látott.
Szétnézett maga körül, és meglátott egy követ, amit a kezébe
tudott fogni. Talán ha fejbe vágná vele a vámpírt, az elegendő
időt biztosítana Andrénak, hogy kihegyezzen egy botot, és a
szívébe döfhesse. Ha a nagyanyja valóban vadásznia akart egy
ilyen szörnyre, arra készült, hogy megölje, akkor tényleg
zakkant.
Felkapta a követ, és tett két lépést a két alak felé. Andrét
elborította saját élénkvörös és a vámpír fekete, savas vére.
Ahol hozzáért a bőréhez, marni kezdte. De még ezzel sem
elégedett meg, át is égette a bőrt. Teagannek fogalma sem
volt, hogyan képes elviselni ekkora fájdalmat.
Andre nem mozdult, nem védte magát a pengekarmoktól,
sem az elfeketedett agyaraktól. Elkezdte visszahúzni a karját.
Undorító, cuppanó hang hallatszott. A vámpír olyan
iszonyatos sikoltozásba kezdett, hogy a hangja majdnem
beszakította a lány dobhártyáját. Látta, hogyan húzza hátra a
karját, hogyan szorítja ökölbe csontos ujjait, hogy aztán
hatalmas erővel, követhetetlen sebességgel belecsapjon a férfi
mellkasába. Teagan felkiáltott, és futni kezdett feléjük.
„Maradj távol.”
Andre hangja tökéletesen érzelemmentes volt. Még a
fájdalom sem hallatszott ki belőle, nem volt semmi, csak a
hideg utasítás.
Teagan szinte csúszva fékezte le magát. Az meg sem fordult a
fejében, hogy távozzon. Andre testét karmok, fogak
marcangolták. Közelről láthatta, hogyan ássa, fúrja bele az
öklét az élőholt a mellkasába, miközben ő kifelé húzta saját
karját ellenfeléből.
A jelenet egy horrorfilmbe illett, és ő sohasem szerette a
horrorfilmeket. Bármilyen más körülmények között
valószínűleg egyszerűen elhányta volna magát. De most nem
volt ideje ilyesmire, pedig az epe ott forrongott a torkában.
Nála ott egy kő, miközben Andrét darabokra szaggatják.
„Meg fog ölni. Fejbe vágom ezzel a kővel. Nem vagyok túl jó
dobásban, ha messziről veszem célba, talán téged talállak
el.” – Ez a legszigorúbban véve is a puszta igazság volt, és
megpróbálta ezt elméből elmébe átközvetíteni a férfinak, ám
legnagyobb bosszúságára szavai inkább tűntek egy kislány
ingadozó, megbicsakló beszédének, aki menten sírva fakad.
Holott egyáltalán nem készült sírni. Arra készült, hogy futni
fog. Ha az a dolog az ő nyakát, arcát és vállát tépdesné, a
vérére pályázna, mint Andrénak, összeesne, elájulna, vagy
valami ilyesmi.
Határozottabb fogást keresett a kövén, és közelebb lépett. Ez
ugyanabban a pillanatban történt, mint amikor Andre
visszarántotta a kezét. A szívó, cuppanó hang undorkeltő volt.
Az epe beömlött Teagan szájába, a vámpír pedig olyan
hangerővel kezdett sikoltozni, ami még a halottakat is
felkeltette volna. Kisebb szikladarabok váltak le a függőleges
mészkőfalról, és feléjük kezdtek gurulni a lejtőn.
Moccanni éppúgy képtelen volt, mint levenni a tekintetét
Andre kezéről, amit a férfi a vámpír mellkasából húzott elő.
Az ökle szorosan zárva volt, kézfejét, alkarját fekete vér
borította. Mindenhol, ahol ez a bőréhez ért, és ez rengeteg
helyen előfordult, felmarta a bőrét. Néhány helyen, különösen
az ujjízületeinél és az alkarján, csontig hatolt a marás.
Teagan a szájára szorította a kezét, hogy egyetlen hangot se
adjon ki, és továbbra is képtelen volt levenni a szemét arról a
szorosra zárt ökölről.
A vámpír is visszahúzta a kezét a férfi bordái közül, Andre
mellkasára friss, vörös vérfolyam áradt. A teremtményt úgy
tűnt, egészen megbűvöli az a bőséges áradat, képtelen volt
máshová nézni még akkor is, amikor rekedt kiáltással afelé a
szorosra zárt ököl felé kapott.
Andre végre szétnyitotta az ujjait, és messzire hajította, amit
eddig tartott. Teagan egy fekete, összeaszott szívet ismert fel
benne. Messzire gurult Andrétól éppúgy, mint a vámpírtól.
„Maradj távol. Még távolabb.”
 Ez volt az egyetlen figyelmeztetés, és volt valami Andre
hangjában, amitől Teagan lábai maguktól, sietősen hátrálni
kezdtek. A mozgás azonnal ráirányította a szörnyeteg
figyelmét. Átugrott Andre fölött, megpróbálta egyenesen
rávetni magát.
– Megölöm őt, ha nem adod vissza! – vicsorogta.
Teagan elébe lépett a lendületes érkezésnek, egyik lábának
söprő mozdulatával rá is segített, hogy a szörny elveszítse az
egyensúlyát. Nagyot esett, a halántékát beleverte egy kiálló
sziklába, a lány pedig hátraugrott tőle, majd Andre felé
iramodott, valamiféle homályos elképzeléssel, hogy megvédi a
férfit.
„Teagan.”
Csak a nevét mondta finoman, gyengéden. Azon a hangon.
Azon a hangon, ami hegyeket volt képes megmozgatni, vagy
éppen meg tudta remegtetni az egész testét. Ez a hang most
egy kissé felbőszültnek hangzott, de a lány elképzelni sem
tudta miért, amikor éppen sikerült a földre vinnie azt a
szörnyet, ami még a fejét is beverte. Valami neszt hallott meg
maga mögött, hátranézett hát.
A szíve egyetlen másodperc alatt kétszeres sebességre
kapcsolt. A vámpír már talpon volt. Ennyit a sziklákról és a
harcművészetekről.
Andre a kezét nyújtotta felé. A jót. Amit nem borított a
fekete, savas vér.
Odasietett az oldalára. – Kell egy karó. Van nálad kés?
Lehasította ingének szegélyét, Andre oda sem figyelt arra,
amit csinál, teljesen figyelmen kívül hagyta őt, csak a kezei
mozogtak.
A vámpír felüvöltött, és rohanni kezdett a szív felé. És
Teagan legnagyobb megdöbbenésére a szív is gurulni kezdett
a lejtőn felfelé, gazdája felé. Ez az egész nem volt rendben,
nagyon nem volt rendben. Teagan folyamatosan szaggatta
csíkokra az ingét, és közben azt mondogatta magának, hogy
ebből a világon semmi sem igaz.
Egy fölöttük kibomló, sokágú villám egyik retesze szisszent
le a magasból, átütötte a fekete szívet, teljesen elégetve azt. A
fehéren izzó energialándzsa ezután paradox módon átugrott a
vámpírra. Az élőholt alakja egészen eltűnt a felizzó
ragyogásban, hogy porfinomságú hamuvá omoljon.
Andre védelmezően a saját teste mögé lökte az övét, de aztán
egyetlen izma sem moccant. A közvetlenül mellettük becsapó
villám semmiféle hatással nem volt sem Teaganre, sem pedig
a férfira. Aztán Andre véghezvitte a lehető legképtelenebb
dolgot, belemártotta a kezét, karját, egész felsőtestét a
sziszegő, fehéren izzó ragyogásba. Mihelyt újra
kiegyenesedett, Teagan azonnal a mellkasán tátongó lyukba
tolta csíkokra szabdalt, gombolyaggá gyűrt ingét.
– Azonnal el kell téged juttatnunk egy kórházba. Egyes
dolgokat meg tudok ugyan gyógyítani, de ez túlságosan
súlyos, és egyre több vért veszítesz.
A férfi keze felsiklott a nyakára, majd ujjai befúrták magukat
a hajába. Az ökle bezárult a fonatok alkotta lófarok körül.
– Szeretnéd elmondani, hogy mégis, mit csináltál?
A hangja megdermesztette egy pillanatra. Nagyon lassan
beszélt. Határozottan. Olyan artikulációval ejtett ki minden
egyes szót, mintha a fogai között harapná ki őket.
Teagan arcát elfutotta a pír, és felnézett az arcába, mert nem
volt más választása. Andre hátrahajlította a fejét, nem
nézhetett, csak felfelé. Mégis elegendő lélekjelenléte maradt,
hogy egyenletesen tartsa a nyomást a mellkasán tátongó
szörnyű sebre szorított anyagon. A férfi borzalmasan festett.
Az arcát négy mély karomnyom szántotta fel, a válla pedig
maga volt a káosz. A mellkasának egy részét szintén megjárták
a karmok, és ott volt még az a lyuk is, ami pontosan akkora
volt, mint a vámpír ökle.
A földön kellene feküdnie. Teagan felkészült rá, hogy
bármelyik pillanatban eldőlhet. Az ő lábai is remegtek,
kislányosan ő is el tudott volna épp terülni, de ezt a
lehetőséget teljesen kizárta, gondoskodnia kellett a férfiról.
Nem úgy tűnt, mintha Andre egyáltalán felfogná, hogy
megsebesült. Talán sokkot kapott. Ez lehet az oka.
Teagan koncentrált, hogy a hangja lágy, mégis szilárd, és
meggyőző legyen. – Andre. Megsebesültél. Le kell ülnöd, és
hagynod kell, hogy ellássam a sérülést, amennyire csak
tudom. Túlságosan sok vért veszítesz. Már sötétedik, a
farkasok ki fogják szagolni, és lerohannak bennünket.
Teljesen figyelmen kívül hagyta a szavait, tekintete az arcát
fürkészte. Gleccserkék szemeit félig elrejtették szemhéjai, és
minden ellenére, ami történt, a vérzésének, a sokkjának,
mindannak ellenére, amit látott, azokat a bámulatos szemeket
Teagan érzékinek találta.
– Mondd el, mit csináltál, Teagan – ismételte meg. – Ne
akard, hogy még egyszer megkérdezzem.
A kezéért nyúlt, az ujjai bilincsként simultak a csuklója köré,
és magához húzta, bár a lány megpróbált ellenállni. Mindkét
kezére szüksége lett volna a megfelelő nyomás fenntartásához.
A férfi teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy épp az életét
próbálja megmenteni, amikor azt az ijesztő hangot használta,
ami azt súgta a lánynak, hogy nagyon gyorsan elő kell
rukkolnia valamiféle válasszal.
Kinyitotta a száját, hogy feleljen, de a férfi figyelme ekkor a
kézfején, és a tenyerén lévő hólyagokra terelődött, amiket a
köd érintése okozott. Lehajtotta a fejét, és Teagan megérezte
nyelvének simításait. A lélegzet beszorult a tüdejébe. A torka
bezárult. A szemei égni kezdtek, gyorsan pislognia kellett
párat, hogy eltávolíthassa belőlük a feltörő könnyeket.
Pontosan tudta, hogy mit csinál a férfi. Ott állt szinte
darabokra tépve, halálos sérülésekkel, amik súlyosabbak
voltak bárminél, amit a lány valaha is látott, és gyógyította az
ő semmi kis sebeit. – Andre – suttogta a nevét.
A nyelve cirógatott. Egy bársonyráspoly járt a bőrén, amibe
az egész teste beleremegett. Ahol megérintette, onnan eltűnt a
fájdalom. A lány azt kívánta, bárcsak az ő nyálában is
meglenne ez a hatóanyag, hogy ő is hasonló módon
gyógyíthassa a férfit, de az ő képessége nem így működött.
Andre felnézett az arcára, Teagan pedig önkéntelenül vett
egy mély lélegzetet. A férfi dühös volt rá. Nem csak morcos,
igazán, valóban dühös. Eddig azt hitte, a vámpír volt a
legijesztőbb, de most Andre haragja valóságos elektromos
töltést gerjesztett közöttük. Sokkal rosszabb volt, mint a
villám. Csöndesen várakozott, egyik kezével a hajában, míg a
másikkal a csuklóját tartotta, míg a nyelvével gyógyította.
Teagan egészen biztos volt benne, hogy nem fogja
megengedni, hogy segítsen neki, amíg nem válaszol a
kérdésére.
– Andre, ez az egész színtiszta őrület a számomra. Egy
teljesen átlagos nő vagyok, aki azért jött ide, hogy találjon
valami gyógyírt a nagyanyja elmebajára, és hirtelen olyan
dolgok történnek körülöttem, ami arra késztet, hogy azt
gondoljam, az én elmém is megbomlott. Azt hittem, hogy te is
csak a fantáziám hamis szüleménye vagy. Egy igazán
fantasztikus, nagyszerű, de képzeletbeli teremtmény. Pedig
tudhattam volna, hogy kitalálni sem tudnék olyasvalakit, mint
te. Nincs ekkora képzelőerőm... – elcsuklott a hangja.
Már megint kiszabadult a szája a kontrollja alól. Amikor
ideges lett, túl sokat beszélt, és minden kijött a száján, ami
megfogalmazódott a fejében. Összeszorította hát a száját, és
remélte, hogy a férfi hajlandó lesz ennyiből megérteni.
Andre szemei ellágyultak elhadart szónoklatától, de a lány
biztosra meg tudta mondani, hogy nem fogja ennyiben hagyni
a témát. – Túlságosan védtelenek vagyunk itt. Vissza kell
mennünk a barlangba. Ennek társai is vannak.
– Orvoshoz kell menned, Andre. Transzfúzióra van
szükséged. Nagyon komolyan beszélek. Ebbe a sebbe
belehalhatsz.
A férfi a dereka köré fonta a karjait, és odahúzta magához. –
Hunyd be a szemed, Teagan.
– Mi? – A lány kettejük közé ékelte a kezeit, megpróbálta
eltolni magától. – Andre, sokkot kaptál.
– Hunyd be a szemed.
Dühösen, elkeseredetten fújtatott egyet. A férfi igazán
bosszantó tudott lenni, amikor elővette ez a Superman-macsó
hozzáállását. Teagan nem volt benne biztos, hogy van-e olyan
gyönyörű Andre, hogy megérje elviselni ezt a mentalitását.
Mégis lehunyta a szemeit, hogy eleget tegyen a kérésének. Azt
gondolta, hogy őt akarja tovább gyógyítani. De hogy a fenében
fog lejutni a sebesült férfival éjjel a hegyről?
Különösen, hogy itt mindenféle vadállat előfordul, és Andre
annyira vérzik. Ingének csíkjait máris teljesen átitatta a vére.
Feleslegesen szaggatta szét. Most pedig egy szál melltartóban
van, és a férfi azt is láthatja, hogy nem áldotta meg a
természet túl méretes domborulatokkal.
Újra elkapta az a lebegő, furcsa érzés, mint amit akkor
érzett, amikor Andre megcsókolta. Résnyire nyitotta a
szempilláit, és azt kellett látnia, hogy a föld eltűnt alóla.
Egészen. Teljesen. A levegőben lebegett. Nos, inkább repült.
Bár technikailag nem volt repülésnek nevezhető. Andre
repült, és őt is vitte magával.
 Gyorsan visszazárta a szemeit, mert ha nem teszi, akkor
hosszan és hangosan sikoltozni kezd. – Ez nem történik meg.
Nem a valóság. Nem igazi. Nem igazi – kezdett bele legújabb
kedvenc zsolozsmájába, és remélte, hogy csupán az utazás
izgalma által kiváltott szörnyű rémálmot álmodja éppen.
Mindenesetre, ha mégis valóság lenne ez az egész,
változatlanul fenntartotta a nyomást a férfi mellkasán lévő
seben. A teste körül járó légáramlat is azt sugallta, hogy ez
valóság, hogy a férfi valóban magasan a föld felett suhan vele,
karjaival a dereka körül. Nem súlyosbítja az állapotát az, ha
repül?
„Ööö... Andre. Mi is vagy te pontosan?”
Lepillantott maga alatt a földre. Ó igen. Még mindig
repülnek. Talán nem ez volt a legjobb alkalom erre a kérdésre.
Mi van, ha a férfi rájön, hogy kukucskált, és egyszerűen
elereszti, hogy összetörje magát odalenn a sziklákon? Bár jól
tudta, hogyan kell esni, de ekkora magasságból nem lehet
sértetlenül megúszni a zuhanást. Kicsit elszédítette az, hogy
lenézett, így újra lehunyta a szemét, és még szorosabban
nyomta inge véres maradványait a férfi sebére.
„A vámpírok vadásza.”
Szerzetes és vámpírvadász. Egy inkább fejvadásznak tűnő
szerzetes, aki vámpírvadász. Erre Teagan igazán nem
számított.
Beleharapott az alsóajkába. Andre nem igazán tűnt jónak a
vámpírvadász szakmában. Talán csak nemrég változtatott
hivatást, és még nem jött bele. Még szenteltvíz sem volt nála.
Sem karó. De még egy Biblia sem. Látta nagyanyja egyenesen
az internetről rendelt vámpírvadász szettjét, és bár akkor azt
gondolta, hogy Trixie nagyi teljesen becsavarodott, most úgy
vélte, hogy nagyon is klasszul felszerelkezett megfelelő
vadászeszközökből. Ha tényleg vámpírokra akar vadászni,
Andrénak is lennie kellene mindenféle fegyverének.
„Mondhatok egy talán ostoba véleményt?” – nem akarta
felidegesíteni, de szeretett volna egy kis segítséget nyújtani
neki.
„Alig várom.”
Bár egy kissé szarkasztikusnak hangzott, Teagan úgy
döntött, hogy ezt most nem veszi figyelembe. – „Ha megfelelő
cuccod lenne, mint például Trixie nagyinak van, nem kellene
magadhoz annyira közel engedned azt a szörnyű
teremtményt, és nem marcangolna szét ennyire.”
Szorosan zárva tartotta a szemeit. Szíve szerint a kezeit a
füleire szorította volna, és teli torokból lalalázik is, hogy még
véletlenül se hallja meg a férfi válaszát. De mivel az a fejében
beszélt, így ez a luxus elérhetetlenné vált, és amúgy is
foglaltak voltak a kezei, meg kellett akadályoznia, hogy még
több vér ömöljön ki belőle ebben a lehetetlen magasságban.
„Valódi ez az egész, igaz?”
„Igen.”
Nos. Ez igencsak rossz hír a nagyanyja számára. Rászedték
az interneten. Sokan vadásznak becsapható, idős emberekre.
Utána kellene néznie, és be kellene vonatnia azoknak az
embereknek az üzleti engedélyét.
Andre lassan leereszkedett, majd befelé indult a barlangba,
de még mindig nem eresztette le őt a földre. Teagan nem
nyitotta ki a szemét, így nem láthatta, hogyan sikerült egymás
mellett bejutniuk azon a keskeny átjárón, de talán jobb is volt
így, meggyőződése volt, ha még egy meglepetés éri,
sikoltozásban tör ki. Hisztérikus sikoltozásban. Kisikoltozná a
tüdejét. Erre pedig most nem ér rá, arra kell koncentrálnia,
hogy meggyógyíthassa annyira a férfit, hogy az ne haljon meg.
 – Andre – még mindig lehunyt szemekkel hagyta, hogy a
férfi áthurcolja különféle barlangtermeken, egészen addig a
kamráig, ahol az ágya volt –, vérátömlesztésre lesz szükséged.
Tudod a pontos vércsoportodat? Lehet, hogy kompatibilis az
enyémmel, adhatok neked, ha összeegyeztethetőek vagyunk.
Andre minden újabb terem bejáratánál megállt néhány
pillanatra, és Teagan egy ilyen alkalommal megkockáztatta,
hogy ismét leselkedjen egy picit. Úgy tűnt, pajzsokat állít fel,
látta egy pillanatra felvillanni a ragyogó hangjegyeket és
húrokat, mielőtt eltűntek volna.
– Összeegyeztethetőek vagyunk.
Még mindig dühös. Teagan szemei felpattantak, ő is
dühösen meredt fel rá. – Még mindig mérges vagy rám?
Megmentettem az életed. Feláldoztam az egyik ingemet is,
holott alig van néhány, úgyhogy le kell majd mennem egy
városba vásárolni. Meg kell találnom azt a követ, ami
meggyógyítja a nagyanyámat.
– A nagyanyádnak nincs szüksége semmiféle kezelésre, de
egyre inkább kezdem azt gyanítani, hogy neked viszont van.
Teagan összehúzta a szemeit, és ellőtte rá a létező legvadabb,
legmogorvább pillantását.
– Ez nem volt szép. Azonnal tegyél le, Andre!
Ismét megállt, hogy az utolsó bejáratnál, az alvókamrája
előtt újra szőjön egy pajzsot. Figyelmen kívül hagyta
összehúzott szemeit éppúgy, mint az igazán durván mogorva
pillantását, ami még az unokaöccseit és húgait is viselkedésre
késztette, és tovább hurcolta magával, be a kamrába. Csak
ekkor engedte le a lábát a földre.
Teagan mégis szorosan a közelében maradt, hiszen az
ingcafatjait a mellkasára kellett szorítania. Úgy döntött, az
lesz a legjobb, ha figyelmen kívül hagyja a férfi rossz
hangulatát, elvégre ő is biztosan morcos lenne, ha egy Texas
méretű lyuk tátongana a mellkasán.
– Juss el az ágyig, és feküdj le, Andre. Megnézlek, és majd
meglátom, hogy mit tehetek, hogy a lehető legjobban
ellássalak.
Hosszú ideig csak nézett lefelé rá. – Majd én gyógyítom a
sebeimet, és ha valóban hajlandó vagy adni, boldogan
elfogadom a véredet.
– Természetesen, hajlandó vagyok. Most azonnal meg kell
csinálnunk, Andre.
– Voltak már ennél sokkal súlyosabb sebeim. Nem hatolt
mélyre az ökle.
Úgy hangzott, mintha fogytán lenne a türelme. Pedig ő
minden tőle telhetőt megtett a szörnyűséges és meglehetősen
félelmetes körülmények ellenére is. Teagan jobbnak látta, ha
ezt közli is vele.
– Mint azt te is pontosan tudod, én nem vagyok a
nagyanyám. Nem vadászom vámpírokra. Valójában, sokkal
jobban szerettem azt hinni, hogy csak a képzelet szülöttei.
Vagy legfeljebb rémálmok. Valószínűleg nem kezelem jól ezt
az egész helyzetet, és ezért bocsánatot kérek. – Ismét
rávillantotta a legjobb dühödt pillantását, csak a miheztartás
végett, hogy a férfi tudja, ő is kezdi elveszteni a türelmét.
– Azt mondtam, hogy ne menj el – mondta Andre, és a
hangja rémítően nyugodtan csengett. Lágyan. Ijesztően
lágyan.
Ha nem kellett volna mindkét kezével rászorítania a
mellkasára a rögtönzött kötést, egy széles kézmozdulattal
utasította volna el a parancsolgatását. De úgy döntött,
nagyvonalúbb lesz ennél. Elvégre ott vérzik el az orra előtt.
– Csak mert már volt ennél súlyosabb sebesülésed, az nem
jelenti azt, hogy ebbe nem halhatsz bele. Feküdj az ágyra
Andre. És ezt nagyon komolyan mondom – használta fel a
legszigorúbb, legtárgyilagosabb hangját.
 9.

A ndre pőre, leplezetlen haraggal szisszent rá Teaganre. A

szemei ragyogni kezdtek, a kamra hőmérséklete pillanatok

alatt több tíz fokot ugrott felfelé. Megfogta mindkét csuklóját,
és elhúzta őket a mellkasáról. Feláldozott inge véresen,
használhatatlan rongyként toccsant a földre.
Teagan szíve dadogni kezdett, megpróbált elhátrálni a
férfitól egy lépésnyit. A távolság jó dolog. Ő egy hatalmas
termetű, erőteljes férfi. És függetlenül attól, hogy testszerte
vérzett, úgy nézett ki, mint egy ősi harcos, egy olyan harcos,
aki ahhoz szokott, hogy minden csatát megnyer.
– Megijesztesz Andre.
– Akkor kellett volna félned, amikor elhagytad ennek a
barlangnak a biztonságát a kívánságom ellenére, és
odalógattad magad csaliként egy vámpír orra elé.
Teagan nyelve hegyével megnedvesítette hirtelen kiszáradt
ajkait. Hogyan képes most ezzel foglalkozni? Ő képtelen volt
másra összpontosítani, mindenáron meg akarta gyógyítani
először, bármennyi kérdése is lett volna a vámpírokról és a
többi furcsa dologról. És ez a kényszer egyre csak nőtt benne,
ahogy ránézett az egyre mélyebbre vésődő szigorú vonásokra
az arcán, vagy a mellkasából szivárgó vérre.
– Akkor is féltem – egyezett bele. – Attól féltem, hogy
elment az eszem. Kérlek Andre, engedd végre, hogy segítsek!
Nem vagyok olyan jó gyógyító, mint te, de ha nem engeded,
hogy megcsináljam, te sem fogod tudni gyógyítani magad.
Nem fogod kibírni ezt a folyamatos vérveszteséget.
 Megfordult, és az ágyhoz sétált, a csuklójánál fogva magával
húzva őt is. Leereszkedett a szélére, szétnyitotta a combjait, és
háttal maga elé ültette. – Ülj mozdulatlanul.
Határozottan utasította, amibe a lány belerezzent, de a férfi
legalább már az ágyon ült, és nem állva vérzett el a szeme
előtt.
– Begyógyítom a sebeimet, utána szükségem lesz a véredre.
Gyenge leszek, muszáj, hogy nyugodtan ülj, és ne harcolj
ellenem.
Elfordította a fejét, hogy vessen rá egy mogorva pillantást a
válla fölött. – Önként jelentkeztem rá, hogy vért adok neked,
Andre. És csak emlékeztetőül közlöm, hogy fejbe akartam
vágni azt a vámpírt egy kővel, csakhogy megmentselek.
Elfuthattam volna, mégsem tettem. – Tudta, hogy
indulatosnak hangzik, de annak is akart hangzani.
Ő volt az, aki rámutatott, hogy a férfinak mindenképpen vért
kell kapnia, és az is ő volt, aki felajánlotta a saját vérét, ha az
kompatibilis a férfiéval.
Andre a dereka köré fonta mindkét karját, és egészen közel
húzta magához. Azonnal a tudatába került a csupasz bőrének.
Már majdnem megfeledkezett róla, hogy egy szál
melltartóban van. Csak úgy kell tennie, mintha fürdőruhában
lenne. És egyébként sem valószínű, hogy a férfi megpróbálna
ráugrani, amikor ilyen súlyosan megsebesült.
Mérgesen fújt egyet, majd ismét hátat fordított a férfinak.
Túlságosan megfélemlítő volt a szemébe nézni. Nem látott
ugyan benne fájdalmat, de érezte azt, és ez neki is fájdalmat
okozott. Gyógyítóként és empataként is muszáj volt segí tenie
neki, egyszerűen gyógyítania kellett. Képtelen lett volna
elviselni tovább a sérüléseit.
Mindazonáltal volt egy olyan érzése, hogy a férfi pontosan
azt akarja, hogy megtapasztalja ezt vele együtt. Andre még
mindig dühös volt. Világosan érezte elfojtott, a felszín alatt
parázsló haragját, és bár az okát nem értette, abban egészen
biztos volt, hogy nem is fog rákérdezni. Mindössze azt akarta,
hogy igyekezzen már egy kicsit, haladjon valamire önmaga
gyógyításával.
Érezte, hogy megjelenik az elméjében. Most nem volt
gyengéd, erőteljes, majdnem durva behatolás volt, erővel tört
át minden őket elválasztó természetes akadályon,
villámgyorsan átvette az irányítást, és egészen
összeolvasztotta magukat. Andre ragadozónak érezte magát.
Megszállónak. Ijesztőnek. Beléáradt, egészen eltöltötte.
Felfedezte az elméjét. Látta ki ő.
A villámgyors lerohanás egyszerre volt kényelmetlen és
érzéki. Megtudhatta minden titkát. Minden gondolatát.
Mindent. Nem bújhat el előle. Egész életében magányos volt.
Más volt, nem illett soha sehová tökéletesen. Ezeket az üres
helyeket töltötte most el a férfi... önmagával. Az erejével, a
bátorságával. Egészen nekiadta magát, szélesre tárta előtte az
elméjét.
Teagan azon kapta magát, hogy átárad a férfiba. Nem olyan
elsöprő erővel, ahogyan ő tette, csak finoman, gyengéden,
nem kívánta neki a lerohanás érzését. Felfedezte, hogy amíg ő
egyedül érezte magát a családja, barátai körében is, Andre
valóban egyedül volt. Óriási különbség volt a kettő között.
Neki tényleg nem volt senkije. Senki, aki valóságosan hozzá
tartozott volna. A lány elárasztotta magával azokat a
végtelenül magányos helyeket az elméjében, úgy, ahogy Andre
tette vele. Érezte, hogy mozdulatlanná dermed. A karjai
összeszorultak körülötte, szinte elvágták a levegő útját is a
tüdejébe, a lány mégsem moccant. Andrénak szüksége volt
erre. Rá volt szüksége, és ő nekiadta magát.
 „Kezdd el gyógyítani magad, Andre. Veled akarok lenni,
amíg csinálod.”
Meglehet, hogy soha nem lesz képes utánacsinálni, amit a
férfi tud, de így egy kicsit osztozhat vele ezen. Elme az
elmével. Sokkal bizalmasabb dolog volt ez, mint amit valaha is
el tudott volna képzelni. Nem hazudhatna neki. El sem
bújhatna előle. A férfi látta, csakúgy, ahogy Teagan is látta őt.
Ölt, hogy másokat védjen. Ezt is látta. És elfogadta. Andre
feddhetetlensége átragyogott minden máson.
Valóságosan érezte, hogyan hullatja le magáról Andre a
testét. Szinte üdvözítő érzés volt részese lenni annak, hogyan
veszíti el az egóját, az ember mivoltát éppúgy, mint a
ragadozót, az éntudat utolsó morzsáját is, hogy tiszta, ragyogó
energiává váljon. Érezte melegét tűpontos lézerfényének,
ahogy az végigpásztázott a mellkasán lévő lyukon. Ereket,
artériákat állított helyre, eltávolította a mérget azokról a
helyekről, ahol a vámpír karmai érintették. Teagannek eddig
fogalma sem volt róla, hogy méreg is van azokban az
ocsmány, csak karomnak nevezhető körmökben.
Andre aprólékos volt, nem kapkodott, és a lány rájött, hogy
ez a tevékenység bizony rettentő sok energiába kerül, már
maga az is, hogy kívül tevékenykedik a testén. Nagyon szoros
volt a kapcsolatuk, vele együtt haladt végig a testén,
ténylegesen érezte a helyreállításokat, és „látta” is a
munkálatokat, bár mindez inkább csak érzések, benyomások
szintjén jelentkezett.
Még az éhségét is érezte, hogyan karmolja, szántja a
bensőjét, a brutális fájdalom még a sebeiét is felülmúlón
száguldott végig rajta. Gyengeség. Fáradtság a túl sok csata
miatt. A túl sok halál miatt. Látta a szürke világot, amiben élt,
mielőtt ő eljött volna hozzá, és látta a színeket, a szenvedélyes
érzéseket, amiket ő hozott neki.
 Teagannek a torkán akadt a lélegzet, amikor rájött, hogy a
férfi bőre tökéletesen simává vált. Hibátlanná. A fekete
vámpírvért, ami úgy tűnt, hogy talán valamiféle savat
tartalmazott, már a csatatéren lemosta magáról azzal a
villámmal, amit a vámpírra is ráirányított. Irányítja a
villámot. Hogy a francban? Ez rettentően félelmetes volt.
Megpróbálta elhessegetni, a lehető legmélyebbre eltemetni
magában, nehogy gondolkodni kezdjen rajta, hogyan is
csinálhatta, de még az sem volt annyira ijesztő a számára,
mint ez a csoda, amit itt hajtott végre a szeme előtt, a saját
testében.
Andre ingének rongyos maradványai is eltűntek, csupaszon
maradt az egész felsőteste. Elég közel volt hozzá jó ideig,
világosan látta a szétmarcangolt izmokat, csakúgy, mint a
mély karomnyomokat, nem is beszélve a jókora sebekről a
vállán és a nyakán, ahonnan hatalmas darabokat harapott ki a
vámpír.
A legrosszabb persze az az ököl ütötte lyuk volt, ami
majdnem tíz centi mély volt a mellkasán, közvetlenül a szíve
fölött. És természetesen, ott voltak azok a régi kör alakú
sebhelyei is, amiket annyiszor meg szeretett volna már
érinteni, vagy bátrabb pillanataiban megcsókolni. Azok
annyira a férfi testének részét képezték, hogy el sem tudta
volna őt képzelni nélkülük.
Ott volt a négy szörnyű, mély hasadás az arcán, amit a
vámpír borzalmas karmai szakítottak. Az egyik túlságosan is
közel volt a bal szeméhez. És most ott záródtak össze sorra a
„szeme előtt”. Begyógyultak. Belülről kifelé. A férfinek
őrületes gyógyító képessége volt, még a többi tehetsége közül
is csodaként emelkedett ki.
Gyógyítóként olyan dolgokat látott, amik meghökkentették,
olykor meg is döbbentették. Empataként pedig, ennyire
szorosan összeolvadva, tompítatlanul áthullámzott rajta is
Andre fájdalma, maró éhsége, életének tátongó ürességétől
könnyek kezdték égetni a lány szemeit. Mindennel, ami ő volt,
mindennel, amije volt, a férfiért nyúlt. Eltöltötte önmagával
az elméjét, amennyire csak tudta, hogy megnyugtassa, az élete
ezután már sokkal jobb lesz.
A bőre immár javarészt tökéletesen helyrejött. Nem voltak
hegek sem, csak azok a régi, kör alakúak. Az arcán sem.
Halvány vonalakat látott ugyan még a sebek helyén, de tudta,
hogy rövid időn belül végképp elhalványulnak majd. Képtelen
volt visszafogni magát, feléje fordult, hogy végig tudja futtatni
a kezeit a sima izmokon, érintenie kellett őt ujjhegyeivel,
mintha ez valamiképpen segíthette volna a gyógyulás
folyamatát.
Ez volt a legerőteljesebb és legszebb dolog, aminek valaha is
szemtanúja volt. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett
el, de érezte, hogy Andre meginog a fáradtságtól. Túlságosan
nagy volt a vérveszteség, a férfinak reménytelenül
utánpótlásra volt szüksége.
Teagan legszívesebben visszaparancsolta volna a testébe, de
nem tudta, nem tenne-e benne ezzel valamiképpen kárt, így
hát csendben maradt, de nem mozdult az elméjéből. Aztán
Andre hirtelen visszatért a testébe, és a lány most először
érezte meg, hogy ténylegesen beleborzong a fájdalomba, és a
kimerültségbe.
Finoman végigsimított ujjhegyeivel az arcán. A férfi ujjai is
megérintették az övét, és könnyesek voltak, amikor
visszahúzta őket.
– Andre – szakadt ki belőle suttogva a neve –, én soha
életemben nem lennék képes így gyógyítani valakit. Te egy
hihetetlen ajándék vagy az egész világ számára.
 A férfi szemei jégszínből acélkékre váltottak.
Megelevenedtek. Gyönyörűek lettek. A hihetetlenül hosszú
szempillák, amiktől nőiesnek kellett volna tűnnie a
szemeinek, csak kiemelték azok szépségét, de a leghalványabb
nőiességet sem sugározták.
– Ne sírj miattam, sívamet. Az, hogy most már itt vagy
nekem, megért minden várakozást. – Lágyan mormolta a
szavakat, és lassan a szájához emelte ujjhegyeit, hogy
megízlelje Teagan könnyeit.
– Vérre van szükséged, Andre. Még én is érzem, mennyire
gyenge vagy. Vérátömlesztést kell csinálnunk. –
Valamelyiküknek muszáj volt gyakorlatiasnak lennie. Az hogy
ott ült mögötte majdnem tökéletesen ép bőrrel, és dögösen,
fantasztikusan nézett ki, nem másította meg a tényt, hogy
még mindig érezte, mennyire gyenge és kimerült. Ezt pedig a
vérveszteség okozta.
– Az ízedről álmodtam – suttogta lágyan.
Teagan azon kapta magát, hogy beleremeg a várakozásba.
Hogy mire várt, abban egyáltalán nem volt biztos. Andre
elsöpörte a nyakáról a fonott tincsekből álló lófarkat, áthúzta
az egész hajtömeget a jobb vállán. Hüvelykujja érzékien
végigsiklott a bőrén. Az egész mozdulatsor az volt, amivel
félretolta a haját. A lány szíve várakozásteljesen feldübörgött.
Fogalma sem volt arról, hogy miért, de a teste életre kelt a
férfi egyetlen érintésétől.
Andre lassan lehajtotta a fejét. Megérezte meleg lélegzetét a
bőrén. A nyelve egyszer-kétszer végigsimított a pulzusán, ott,
ahol a legerősebben lüktetett a bőre alatt a száguldó vér.
Teagannek volt ideje egy villámcsapásszerű felismerésre és
egy gyors sóhajra. Még mindig ott volt a férfi fejében. Érezte
szörnyű éhségét. A vágyát az ő különleges ízére. Kiadott ugyan
egy aprócska hangot, és megpróbált elhúzódni, de ő is
pontosan tudta, hogy nem tud elmenekülni. Andre karjai
acélpántokként fonódtak köré.
A fogai mélyre süllyedtek benne, és ő felkiáltott a harapás
fájdalmától. Ám ezt a fájdalmat egyetlen pillanat alatt tiszta,
erotikus öröm váltotta fel. Osztoztak a férfi elméjén, érezte
teste forróságát. Keményedő merevedését. Vágyát. Rá. Csakis
rá. Senki más nem lehetne a helyében. Senki más nem felelne
meg.
Azt érezte, hogyan zúdul be a vére a testébe, hogyan fut szét
éhező sejtjei között, hogy enyhítse iszonyú szükségét. Az ízét
tökéletesnek érezte. Fantasztikusnak. Széttárta az ujjait a
hasán, és egészen finoman dörzsölgette, míg evett. Teagan
egészen ellazult, és szinte beleolvadt az ölelésbe, készségesen
hagyta, hogy táplálkozzon belőle.
Tudta, hogy nem helyezte kényszer alá, és rátalált annak az
éjszakának az emlékére is, amikor először vette a vérét. Erre
eddig ő nem emlékezett, de mégis felmerült benne, hogy
ugyanezt az izgalmat, és erotikus érzést érezte, mint most.
Képtelen volt visszafogni magát, felnyúlt, hogy
megsimogassa a tökéletes arcot ott, ahol a vámpír karmai
olyan mély sebeket ejtettek rajta, amiknek örökké megmaradó
nyomokat kellett volna hagynia. Még azokat a halovány
hegeket is el akarta simogatni onnan. Meg akarta gyógyítani.
Az akart lenni, aki elveheti a fájdalmát.
„Már megtetted, avio päläfertiilam. Minden eltörlődött,
amit a hosszú évszázadok alatt tettem, pusztán attól az
ajándéktól, amit te jelentesz a számomra.”
Végigsöpört a nyelvével a fogai által ütött sebeken, hogy
lezárja őket, Teaganből pedig kitört valami halk kis tiltakozó
nyikkanásféle, nem akarta, hogy véget érjen még ez az érzés.
Az enyhítő nyelv után apró csókok következtek, végighaladtak
a nyakán, állán, fel egészen a szájáig. Hatalmas erejével
játszikönnyen átfordította a testét, és elhelyezte az ölében.
A lány mélyre merült az erotikus töltésű kábulatban, szinte
megbénította Andre leplezetlen érzékisége. Mindent érzett,
amit ő, gondolkodni is alig volt képes. Andre ott volt az
elméjében. Az egész lényét birtokolta. Még a módot is el tudta
fogadni, ahogyan a vérét vette, egészen elfogadta őt, nem
érezte rossznak, ami történt, arról már nem is beszélve, hogy
ez volt a legérzékibb dolog, ami valaha is történt vele.
Nagyon valószínűnek találta, hogy ez az erotikus töltetű
kábultság, mindössze a közte és Andre között
robbanásszerűen létrejött kémia következménye, ami minden
bizonnyal kiütötte volna bármiféle skála felső határát.
Ráadásul még csak összehasonlítási alapja sem volt, a férfi
volt az egyetlen, akivel kapcsolatban valaha is érzett ilyesmit.
– Te következel, Teagan – suttogta Andre –, el fogod fogadni
a vérem.
Szavainak sikerült áthatolniuk az érzéki ködön. A lány
összeráncolta a szemöldökét, pillantása kutatón mélyedt a
férfiéba, próbálván megfejteni a pontos jelentésüket. Mert
nem értette. A férfi elképesztően szexi volt. Fantasztikus. Az ő
teste pedig felforrósodott, szinte énekelt a vágytól, na de... el
fogod fogadni a vérem? Oké. Ezt nem. Ezt már nem. Ki van
zárva. Nem fog megtörténni, nem számít mennyire dögös is
Andre. Hogy milyen érzéki. Még akkor sem, ha belehal.
Mozdult, hogy kiugorjon az öléből. Vagyis próbált. Ugyanis
egy centimétert sem távolodott. Megtámasztotta mindkét
tenyerét a mellkasán, pontosan ott, ahol a vámpír megsebezte,
és megpróbálta ellökni magától, hogy legalább az egyensúlyát
elveszítve hátradőljön, és ő megléphessen.
– Végig fogod csinálni a második vércserénket.
 Nemcsak hogy parancs volt a hangjában, Teagan megérezte
az elméjén a kényszer finom lökését is. A szíve megvadult. A
szája kiszáradt, ő pedig akcióba lendült, nem számított már az
sem, hogy Andre megsérült, vagy hogy mennyire dögös és
fantasztikus. Második vércserét? Már egyszer ivott a véréből?
És nem is emlékszik rá? A férfi valószínűleg kitörölte az
emlékeiből ezt az epizódot.
Előbb a szemei megtámadására koncentrált, majd a torkára,
de megmozdulni képtelen volt. Egyetlen izma sem rándult. A
férfi tekintete végigsöpört az arcán. És ott volt megint. A
haragja. Tapinthatóan. Olyannak érezte a haragját, mint egy
fekete felhőt, ami forrósággal burkolja be, és ha nem bénította
volna meg annyira, hogy még a karját sem tudja felemelni,
akkor sem mert volna megmoccanni sem.
– Olyan képességeid vannak, mint csak nagyon keveseknek,
sívamet, de az is világossá vált a számomra, hogy nagyon
konok vagy. Nem tudlak megvédeni a nappali órák alatt, és
mégis ragaszkodsz hozzá, hogy elmenj mellőlem. Nincs más
választásom.
Miféle választás? Ez egyáltalán nem hangzott túl jól.
Választás mindig van. A szája ismét kiszáradt, amikor a feje
hajolni kezdett a férfié felé. Andre elfordult kissé, a nyakának
a vámpír által szétmarcangolt oldalát mutatta feléje.
Képtelen volt nem rácsodálkozni a tökéletesen ép, sértetlen
bőrére. Egyre erősödő, furcsa késztetés lett rajta úrrá, hogy
odatemesse az arcát ahhoz a nyakhoz, hogy körülölelje a
karjaival kényelmet keresve.
„Megijesztesz.” – Beszélni nem tudott, de benn volt a férfi
elméjében, ami még a mostani helyzetben is bizalmasnak, és
valahogyan helyesnek tűnt. – „Azt mondtad, soha nem
ártanál nekem.”
 „Te vagy az egyetlen személy ezen a világon, aki tökéletes
biztonságban van tőlem. Soha nem ártanék neked. Képtelen
lennék rá. De ettől függetlenül elvetted tőlem a választás
lehetőségét, csitri.”
Már megint. Választás mindig van. Mindet nem vehette el.
Kell, hogy legyen valami más lehetőség, mint ez, nem igaz?
Nagyot nyelt, de még mindig bele akarta temetni az arcát a
nyakába, egészen pontosan oda, ahol szemmel látható
dobbanásokkal lüktetett a pulzusa.
A tekintetét magához bűvölte az a ritmikusan dobbanó ér.
Vastag nyaka volt. Széles vállai. Döbbenetes izomzata. Tovább
dőlt feléje. Az nem okozhat semmi bajt, ha megérinti a
csupasz bőrét ott az ajkaival. Csak meg akarta csókolni, de egy
szinte alig hallható hang azt suttogta a fejében, hogy az ízére
vágyik.
Hirtelen kijózanodott. Mi a frászkarika történik az
elméjével? Koncentráltnak, összpontosítottnak kell maradnia,
ha ki akar keveredni ebből.
„Nem fogsz kikeveredni semmiből, Teagan. A futás nem
megoldás.”
„Neked talán nem megoldás a futás” – próbálta rávillantani
a szemeit, hogy jobb híján közölje, bunkón viselkedik. –
„Hiszen te tudsz repülni.” – Ez határozottan vádnak hangzott,
na de komolyan, hát ki tud repülni? Superman talán, de
Andre nem viselt a mellkasán egy hatalmas, idióta sárga
betűt, így ezt nyugodtan ki lehetett hagyni a lehetőségek
közül. – „A futás igenis nagyon jól hangzik most a
számomra. Nem iszom vért. De nem azért, mert elítélem.
Nem vagyok ítélkezős típus. – Oké, a férfi ott van az
elméjében, úgyis azonnal észrevenne egy ilyen ostoba
hazugságot.– „Jó, rendben, ellenzem a vámpírokat. Az is
lehet, hogy valójában elítélem azt, amelyiknek a fején szét
akartam csapni azt a követ, de téged nem ítéllek el. Csak a
vér nekem nem olyasmi, mint egy csésze tea.”
Izgalommal vegyes rémülettel figyelte, ahogy a férfi felemeli
a kezét, és az egyik körmét végighúzza azon az egyenletesen,
erősen lüktető éren ott a nyakán. Apró, rubinvörös gyöngyök
ültek ki azonnal a vágás széleire, szinte harsogtak a bőrén.
Várakozás öntötte el. Összeszaladt a nyál a szájában.
Érezhetné az ízét. Egyszerre volt ez borzalmas és csodálatos.
Csodálatosan borzalmas.
Andre tenyere a tarkójára simult, és maga felé húzta a fejét.
Teagan lehunyta a szemét, és azonnal magába zárta a férfi
melege. Biztonságban érezte magát. Talán kicsit szeretve is.
Vigasztalva. Heves szívdobogása lelassult, hogy
hozzáigazodjon a férfiéhoz. Hallotta mindkettőt, tökéletes
szinkronban vertek.
Míg egyik kezével a tarkóját fogta, a másikkal átkarolta, és
egyre közelebb húzta hihetetlenül meleg testéhez, szinte
egészen körülölelte forrósága. Teagan lecsukva tartotta a
szemeit, hagyta magát elsüllyedni ebben a melegségben.
Andre ott volt a fejében, finoman nyugtatta, gyengéden
szorította magához a száját, hogy megízlelje a bőrét. Épp csak
megcsókolja a kulcscsontját, vagy talán kicsit feljebb a torkát
is.
Muszáj volt belélegeznie őt. Csatából jött, mégis friss, tiszta
illata volt. Tökéletesen férfias. Csodálatos, mint az erdőnek
eső után. Belélegezte és szétterítette a tüdejében. Andre ott
volt az elméjében is, betöltött minden magányos helyet, a
hátát simogatta, és bátorítóan suttogott a fülébe.
Teagan érezte hogyan gyorsul fel a férfi légzése, amikor
végre oda merte nyomni a száját a bőréhez. Az egész testén
érezte a hatást, és bármilyen hihetetlennek tűnt is ez, rá
kellett jönnie, hogy Andréban ugyanolyan elsöprően működik
a kémia vele kapcsolatban, mint fordítva. Épp csak megízlelte
a nyakát, csak odaérintette a nyelvét, és Andre férfiassága
máris kőkeménnyé vált.
A súlyos merevedés szégyentelenül szorult oda hozzá, és
olyan forró volt a feneke alatt, hogy már arra gondolt, hogy
talán mindkettejük ruháját át fogja égetni, hogy eljuthasson
hozzá. Megcsókolta azt a lenyűgöző pontot, ahol a válla a
nyakához kapcsolódott. A férfi karja még szorosabban ölelte,
és felsóhajtott.
Világosan hallotta. Felsóhajtott. Elérte, hogy a hihetetlen,
fantasztikus Andre igazából, ténylegesen felsóhajtson, és
pusztán azzal, hogy abba a tökéletes, meleg pontba temette az
arcát a nyakán.
„Meg fogsz ölni, sívamet.” – Rekedt, mély, érzéki hangja
végigsimított elméje falán. Még a bőrén is érezte a suttogását.
A mellbimbói kiemelkedtek melltartója szövete alatt, mintha
csak a férfi testének melege után nyújtózkodnának. Vágytak
az érintésére. – „Avio päläfertiilam, neked adtam a
szívem. Szükségem van arra, hogy te is nekem add a szíved.
És szükségem van a testedre. Add nekem magad.
Mindenestől.”
Teagan érezte, hogyan hatol még mélyebbre az elméjében, és
azt is hogy a bőre a bőréhez ér. Valahol homályos tudata
mélyén tisztában volt vele, hogy immár egyetlen szál ruha
sincs közöttük. Ennek zavarba kellett volna hoznia, mégis
inkább felujjongott tőle. Meg akarta érinteni őt. Végig akarta
futtatni a kezeit a mellkasán és lenn, az ölén is.
Érintkeznie kellett vele a lehető legnagyobb felületen, így hát
elfordította a testét, és odanyomta a mellkasát az övéhez,
ahonnan az a forró, fűszeres aroma áradt.
 Már nekiadta magát. Soha életében nem ült ruhátlanul
egyetlen férfi ölében sem, de most még ennél is többet akart.
Mindent akart tőle. Őt magát akarta.
Mintha csak hallotta volna ki sem mondott válaszát, Andre
kezei végigsiklottak meztelen bőrén, olyan gyengédséggel, ami
táncoló lángokat küldött végig az egész testén. Finoman.
Teagan nyelve ismét megízlelte. Gazdag, fűszeres aromája
volt. Az ő saját, függőségbe ejtő íze, ami szinte felrobbant a
szájában. Vad volt. Egzotikus. Semmihez sem hasonlított,
amit valaha is kóstolt, mégis vágyott rá. Szüksége volt rá. Vagy
máris függő lenne, azért vágyik rá ennyire, mert már
korábban is ízlelte? A megszállottjává vált? Egyszer biztosan
kóstolta. Valami halovány emlék felderengett az elméjében, és
a férfi is valami hasonlót említett. Azon kapta magát, hogy az
apró rubingyöngyöket nyalogatja a nyakáról, de már ez sem
számított, csak a sóvárgás.
Andre ismét sóhajtott, a teste nyugtalanul mocorgott az övé
alatt. Kezei gyengéden cirógatták a felsőtestét. Ujjai
kinyomozták az összes bordát, minden ívet, hasának lágy
domborulatát, mellei külső felét. Teagan tökéletesnek érezte
becézgetését. Nekidőlt, szinte beleolvadt a kőkemény
izmokba, és élvezte a szinte hihetetlen kontrasztot, amilyen
puhasággal az ő teste reagált. Az elméje olyan mélyen egyesült
a férfiéval, hogy még azt is pontosan érezte, amit ő érez,
nemcsak azokat az érzéseket, amiket azok a szenzációs kezek
éreztek, miközben őt simogatták, hanem azokat az érzelmeket
is, amiket ezek az érintések kiváltottak Andréban. Érezte a
szívében azt a szerelmet, amit nekiadott, és ami egyre
erősebbé, és mélyebbé vált. Érezte az őket összekötő apró
szálacskákat, amitől két elveszett lélek egyetlen erőteljes
lélekké olvadt össze. Érezte az éhségét, sürgető szükségét a
testére. Ebbe ő maga hajszolta egyre beljebb, ő tette egyre
vadabbá ajkának, nyelvének puha érintéseivel a bőrén. Lábai
köze finoman parázslani kezdett, majd szétterjedtek belőle a
lángok az egész testére. Másik forrása is volt a tűznek, az a
pont, ahol újabb és újabb csókokkal ízlelgette forró vérének
fűszeres ízét. De többre volt szüksége. Többet kellett kapnia.
Andre ott volt az elméjében. Teagannek arra is szüksége volt,
hogy benne legyen, ott áramoljon az ereiben. A testébe akarta
őt, azt akarta, hogy egyetlen test legyenek, ne pedig kettő.
Igazán próbált nem mohó lenni, de a vére túl fantasztikus
volt, hogy ellenálljon, arról nem is beszélve, hogy Andre
folyamatosan unszolta, kínálgatta vele. Ahogy egy nagyobb
kortyot szívott, a férfi teste még forróbbá, még keményebbé
vált, érezte, hogyan növekszik tovább az éhsége. Ott volt ez a
vad éhség az elméjében, és úgy tűnt, az övé is egyre csak
növekszik, hogy megfelelhessen neki.
Andre tenyerei rásimultak a melleire, és neki elszökött a
lélegzete. A hüvelykujjak átsiklottak a kiemelkedő bimbók
fölött, és a felzihált, ívben a férfi felé hajlította felsőtestét. Az
ujjak morzsolgattak és húzgáltak, tűzlándzsákat küldve
egyenesen teste középpontjába, ahonnan a lángok
szétterjedtek még a bőrén is.
Megpróbált visszanyerni némi önuralmat, de amint lehunyta
a szemét, képtelen volt újra kinyitni őket, ami már csak azért
is furcsa volt, mivel már újra ő uralta a saját testét. Kezei
maguktól átsurrantak Andre karjai alatt, falták a széles hátat,
az erős gerincoszlopot, annyi bőrt érintettek kapzsi
mohósággal, amennyit csak lehetséges volt. Nem tudta
leállítani magát. Mindent akart tőle. Kétségbeesetten
szüksége volt tőle mindenre.
A hátán pontosan olyan sziklakemények voltak az izmok,
mint a mellkasán. Elragadóan szép, fantasztikusan
hangsúlyos, férfias izmok. Hihetetlen izmai voltak, és
mindenhol, ahová csak nyúlt. A bőre forró volt fölöttük, és
sima. Nem tudott betelni az érintésével, azzal, hogy csókolja.
Kóstolgassa. Örökké vágyni fog függőségbe ejtő ízére.
„Elég, sívamet. Ez a második cserénk. Már közel jársz. A
következő felemelkedésen befejezzük. Most add nekem
magad. Szükségem van rád.”
A hosszú hajfonatainál fogva elhúzta magától a fejét,
megfosztva őt attól az utánozhatatlan aromától. Teagan
megnyalta az ajkait. Andre figyelte a mozdulatot, szemei
elsötétültek. Elevenebbek voltak, mint valaha.
– Andre! – motyogta tiltakozóan, és megpróbált
visszafurakodni a nyakához.
– Teagan.
Már megint. A neve. A hangja szinte körülölelte. Puhán.
Mélyen. Most már felismerte mitől más ez a hangja. Az
érzékiségtől. Az éhségétől. Olyan éhes... A nyaka köré fonta a
karjait.
– Fogalmam sincs, mi az ördögöt csinálok, Andre – suttogta
a beismerést. – De végig akarom veled csinálni. Az egészet.
A férfi hanyatt dőlt a matracon, és magával húzta a lányt is, a
teste elterült az övén. Olyan meleg volt a bőre, Teagan
legszívesebben egészen beleolvadt volna. Andre feljebb húzta
őt a mellkasán, és felemelte magáról, mire önkéntelenül a két
oldalára csúsztatta a lábait, hogy megpróbálja megtartani az
egyensúlyát. Vastag, kőkemény erekciója erősen
nekinyomódott a hasának. Szerette érezni magán. És szerette,
ahogy a férfi ránézett.
Félig leeresztette a szemhéjait, tekintete érzékibb volt, mint
valaha. Forró szerelem és vágy kavargott abban a
pillantásban, és Teagan akarta azt a tüzet. Annyira vonzotta,
hogy képtelen volt bármi másra is gondolni, mint Andre
kezeire és szájára. A testére. Mindenhol magán akarta azokat
a kezeket, azt a szájat. Az éhsége már-már kényszerré vált,
sóvárgása egyre nagyobb, izzón kavargó gömbbé növekedett
alhasában.
Végigfuttatta a kezeit a mellkasán, nyelvével pedig követte
útjukat. Képtelen volt abbahagyni, újra és újra megérintette
azokon a helyeken, ahol megsebesült. Bárminél jobban
szerette volna, ha neki is különleges nyála van, ha ő is képes
lett volna tiszta energiává válva gyógyítani a férfi sérüléseit.
„Te a szívemet gyógyítod, sívamet. És a lelkemet. Te vagy
az egyetlen nő, aki egésszé tehet.”
És igen. Ott volt. Amikor te vagy a világon az egyetlen nő, aki
egésszé tehetsz egy férfit, ha csak te gyógyíthatod a szívét és a
lelkét, akkor meg is teszed. Hát nem igaz? Andre szavai
felizzottak, ragyogtak Teagan elméjében. Melegen. Igazul.
Érezte őszinteségüket, ahogyan érezte a férfi testének
reakcióit is az érintésére.
Mekkora hatalma van annak a nőnek, aki képes elérni, hogy
Andre így életre keljen? Erőteljes, gyönyörű, képtelenség neki
ellenállni. Nem lehet elszakadni azoktól a kék szemektől. A
hangulatától függően a kék rengeteg árnyalatát vették fel azok
a szemek. Most egy újat látott bennük. Mély tengerkéket.
A keze finoman végigfutott hajtincsein egészen a feje
tetejétől, mintha csak a bonyolult fonatokat memorizálná.
Végigkövette őket a hosszú lófarok legvégéig.
Volt abban valami, ahogyan megérintette, egy csipetnyi
birtoklás, ami borzongást küldött végig a lány gerincén,
pillangókat keltett szárnyra a gyomrában. Andre lassan
lehajtotta a fejét, és újra megcsókolta. Hosszú, lassú,
lélegzetelállító csók volt, ami akár örökké is eltarthatott volna,
mégsem lett volna elég.
Kezei lassan végigsiklottak a hátán, ahogyan a csókja, az
érintése is tűzsávokat indított útjukra Teaganben. A kezei
nagyok voltak, az ujjait egészen széttárta. Ő nagyon kicsi volt
hozzá képest, a két tenyere szinte az egész hátát elfedte, ahogy
lefelé haladt rajta. Aztán rásimultak a fenekére, és ez
hihetetlen érzés volt.
A szája az ajkairól az állára siklott. A fogai megcsipkedték,
majd nyelve simította el az aprócska fájdalomfullánkokat.
Csókokkal követte végig az állkapcsa vonalát, majd még
lejjebb haladt, a torkára, nyakára. Teagan teste tüzet fogott.
Lehunyta a szemét, és hagyta magát belefúlni a lángokba.
Andre gyengéden megfogta a kezét, és lecsúsztatta azt saját
testén. A lány szíve majdnem megállt, majd ész nélkül
dübörögni kezdett, amikor tenyere súlyos merevedéséhez ért.
Kemény volt, forró és vastag, megrándult, amikor köréje fonta
ujjait. Egyszerre volt fantasztikus és rémítő.
– Ööö... Andre. Én soha nem csináltam ilyesmit ezelőtt. –
Fogalma sem volt, hogyan vehetné rá a férfit a lassításra.
Egyáltalán nem akarta abbahagyni, amit csináltak, de azt ő is
tudta, mennyire szokatlan dolog, hogy egy nő az ő korában
még szűz. És őszintén szólva, Andre méretei egy kissé
megriasztották. Hatalmas termetű férfi volt, egy csöppet sem
volt benne biztos, hogy illeszkednének egymáshoz. Ez nagyon
is valós probléma lehet, pedig Teagan igazán akarta őt.
– Téged az én számomra alkottak, sívamet, a másik
felemnek. Óvatos leszek.
Szerelemmel telt lágy hangja bukfencre kényszerítette a lány
szívét. Még mindig egymás elméjében voltak, érezte is Andre
szerelmét. És bár ennek semmi értelme sem volt, a szoros
kapcsolat azt is elárulta neki, hogy ez az érzés nagyon is valódi
a férfiban. Érezte hogyan veszi körül, hogyan öleli át, hogyan
burkolja be szerelmével.
Minden magányos helyet eltöltött az elméjében. Tudta, hogy
már elveszett, belefúlt abba a varázslatba, amit köréje szőtt. A
szája az őrületbe kergette, komótosan, ráérősen mozgott a
bőrén. Mintha bálványként imádná, mintha az eszébe akarná
vésni a testének minden négyzetcentiméterét örökre.
Képtelen volt mozdulatlan maradni, Keze folyamatosan járt
merevedésén. Andre keze irányította az övét, hogy felfedezze
alakját, tapintását, hogy végigcsúszva vastag, lüktető hosszán,
végül elkenje bársonysisakján a hegéből előszivárgott
gyöngyszemnyi folyadékot. A lélegzet elakadt a torkán, olyan
szinte dühödt erővel tört fel benne a vágy, hogy lehajoljon és
megízlelje azt a gyöngyszemet, aminek íze sejtése szerint
éppen olyan függőségbe ejtő lehetett, mint a puszta látványa.
– Bízd rám magad, Teagan. A testedet. A szíved és a lelked.
Velem biztonságban vagy. Én már rád bíztam a saját szívem
és lelkem, és hiszem, hogy biztonságban vagyok veled.
Teagan szíve összeszorult. Nőiességének középpontja
megfeszült. Andre beszédében volt valami ódivatú nemesség,
ami fantasztikus hatással volt rá. A nyakához hajolt, és
végignyalt lüktető pulzusán. Elmosolyodott, és végigcsókolta
makacs vonalú állát egészen a füléig, amit megnyalogatott, és
amitől a férfiből egy halk szisszenés szakadt ki. Merevedése
megugrott a kezében, ténylegesen érezte hogyan válik még
keményebbé, hogyan forrósodik még tovább. Nagyon tetszett
neki. Imádta, hogy egy olyan férfinak, mint Andre, harcolnia
kell miatta a józan eszéért.
A kezei rátapadtak a melleire. Ő maga is kicsi volt, a mellei
viszont szinte jelentéktelenek, aminek mindig is tudatában
volt. Andre kezei viszont nagyok, szinte teljes egészében
lefedték a mellkasát, hüvelykujjai szakértő módon siklottak
oda-vissza mellbimbói fölött. Minden egyes simítás sokkja
végigszáguldott rajta, villámreteszeket küldve nőiessége
magjába.
 Hirtelen még lélegezni is elfelejtett, amikor Andre átfordult
vele együtt, maga alá temetve őt. Moccanni sem tudott alatta.
Keltett benne egy olyan érzést, hogy fogságba esett, de ez csak
még izgalmasabbá tette a dolgot. Nehéznek kellett volna
éreznie őt. De ehelyett nőiségének minden porcikája érte
nyúlt. Akarta. Szüksége volt rá. Szerette, hogy az egész teste
kőkemény. Amikor a szájába vette a mellbimbóját, és
szopogatni kezdte, felkiáltott. Amikor a nyelvével dörzsölte, a
fogaival megkarcolászta, már a hangját sem találta.
– Csak lassan, csitri – suttogta Andre –, a világ összes ideje
a miénk.
Teagan csak ekkor jött rá, hogy a csípője önhatalmúlag
tekereg a férfi alatt. A teste vonaglott, ő pedig apró
zihálásokkal könyörgött, hogy csináljon végre valamit. És
eddig még csak észre sem vette, nemhogy megállítani tudta
volna. Andre egyik keze alacsonyabbra siklott, le a hasa alá.
Szűz területre. Rányomta egyik ujját, ő pedig keményen
összerándult. A hüvelye összeszorult. A férfi szája még
erősebben szívta a mellét, mire forró üdvözlő folyadék áradt
arra a megszálló ujjra.
Amit érzett... az hihetetlen volt. Egyáltalán nem volt benne
biztos, hogy még többet kibírna. A feszültség szorosan
feltekeredett a testében. Andre előbb az orrát dörgölte a
melléhez, majd borostás állával simított végig rajta, mielőtt
egy újabb végtelen csókra birtokba vette volna a száját.
Teagan nem tudta leállítani magát, combjai a férfi csípője
köré fonódtak, egészen kitárva magát előtte. Még többre volt
szüksége. Magában akarta tudni őt.
– Emberöltőket vártam rád – suttogta Andre a szájába.
Beléje csúsztatta az ujját, majd egy másikat is, futótüzet
indítva útjára a lányban. – Olyan gyönyörű vagy. A végtelen
semmi minden egyes évszázadát megérte a várakozás.
Évszázadokat, sívamet. A brutalitás évszázadait. De egyetlen
nevetésed eltörli azt az időt. A lehetetlenségeid. A mosolyod, a
csókod. Végtelenül édes vagy, Teagan. A karjaimban tartalak,
a szemedbe nézek, mégis képtelen vagyok elhinni, hogy valódi
lehetsz.
Hogy ő valódi lehet? Amikor Andre az, aki nem is lehet igazi,
annyira édes? Annyira szerető. Teagant majdnem megríkatták
azok a dolgok, amiket mondott neki. A férfi minden egyes
kimondott szót úgy is gondolt. Egy páratlan, utánozhatatlan
különlegességnek találta őt. Hogyan élhetett túl olyan
iszonyatosan sok évet magányosan, család nélkül, kizárólag a
vadászatnak élve, ami során barátokat semmisített meg?
Senkije sem maradt életben. Egyetlen fiútestvér sem. Se
lánytestvér. Se szülők, se nagyszülők. Ő is elvesztette az
anyját, de soha nem is ismerte. Az apja már a születése előtt
elhagyta. De mégis volt, aki szerető környezetben felnevelje,
mindig ott volt mögötte a család, amihez visszatérhetett.
Teagan szinte felfogni sem volt képes teljes egészében Andre
sivár, szürke, terméketlen életét. Az emlékei leginkább
csatákból, vérből, sebekből, fájdalomból és halálból álltak.
Nem akart ilyesmit látni az elméjében. Nehéz volt
visszatartania kitörni készülő könnyeit. Mindent meg akart
adni a férfinak, amire az vágyott, amire szüksége volt.
Felnyúlt, és lehúzta magához a fejét, szája az övét kereste,
meg kellett mutatnia neki, milyen nagy hatással van rá. És
nemcsak arról volt szó, hogy milyen ügyesen járnak az ujjai a
testén, milyen tomboló tüzet szabadítanak el benne, azt
akarta, hogy Andre pontosan tudja, ennél sokkal többet jelent
neki. Újra és újra végigsimított ajkaival a száján, mielőtt
ténylegesen megcsókolta volna. Nyelvével ingerelte szájszélét.
Megcsókolni őt az érzékek csodája volt, az érzés elkeveredett
a lányban azzal a finom érzéssel, amit beléje mélyedő ujjai
okoztak. A tágítás ugyan apró, harapós kis fájdalmat okozott,
de a fájdalom messze nem volt olyan rossz, mint amilyen jó az
érzés.
„Nézz rám, sívamet.” – Csak vonakodva nyitotta ki a
szemeit, hogy tekintete megkeresse az övét. Volt valami Andre
szemeiben, valami nagyon fontos dolog. Valami, ami
meglepte. – „Nekem adod magad.”
Inkább volt ez kijelentés, mint kérdés, de Andre biztosra
akart menni. Teagan pedig tudta, hogy muszáj hallania a
férfinak, ahogy ő kimondja.
Felemelte a fejét, hogy elérje a fülcimpáját a szájával, és
finoman meghúzgálta. – Neked adom magam – erősítette
meg.
A férfi szemei egészen elsötétültek. A gleccser megolvadt.
Tiszta, és áttetsző lett. Birtokba vette a száját, és ez most nem
az a könnyed, gyengéd csók volt. Súlyos volt, forró és elsöprő.
Teagannek fogalma sem volt róla eddig, hogy bárki is
csókolhat így, teljesen elveszítette magát a férfi szájában.
 10.

A ndre vett egy mély lélegzetet, hogy visszaszerezze

önuralmát. Teagannek pusztán halovány sejtései vannak azzal

kapcsolatban, ki is ő valójában. Tisztában volt ezzel. Ahogyan
azzal is, hogy az életpárok közötti vonzás olyan erős, hogy
nem tenné lehetővé a hosszabb időre történő különválást.
Abban is biztos volt, hogy a lány egy csöppet sem lesz boldog,
ha teljes valóságában ráébred a jelentőségére annak a
kötésnek, amit ő hozott létre közöttük.
Számított is erre. Felkészültnek érezte magát rá, egészen
addig a pillanatig, amíg Teagan ki nem sétált a barlang
biztonságából és az ő védelme alól. Akkor elfogyott a
toleranciája. Elfogyott ott, amikor látta, hogyan veti rá magát
egy vámpír az életpárjára a ködből. A vámpír még fiatal volt,
megvolt az az előnye, hogy már naplementekor vadászni
indulhatott, de így szerencsére még a képességnek is híján
volt, hogy féken tartsa iszonyatos szükségét a félelem
dúsította vérre.
Minden lélegzettel Teagant akarta a testébe szívni. Csókolta,
és tudta, hogy senki sem csókolta még őelőtte. Senki más.
Egyetlen férfi sem. A lánynak nem voltak még csak ügyetlen
kísérletei sem diákéveiben. Távol tartotta magát a férfiaktól.
Soha senki nem hatolt a testébe, de még csak a kezét, száját
sem tehette rá. Csak hozzá tartozik. Csak az övé.
A gondolat, hogy Teagan hűséges volt hozzá már azelőtt is,
hogy egyáltalán találkoztak volna, egészen megvadította.
Mindent meg akart adni neki. Csak neki akart mindent. Látni
akarta az első orgazmusát, a szemeit figyelni közben, a saját
nevét hallani az ajkairól, tudni, hogy ő okozza azt a gyönyört.
Azt is érezni akarta, amit ő érez. Összekötötte a lelküket. Most
összeköti a testüket, és ha kell, egy örökkévalóságig dolgozni
fog azon, hogy összeköthesse a szívüket is.
Megpróbálta finomítani a csókot, de mégis birtokbavétel lett
belőle. Teagan hozzá tartozott. Megért minden áldozatot, amit
valaha is hozott, és még hozni fog. Utat csókolt az állától a
nyakáig. Onnan le a melléig. Amilyen kicsik voltak, olyan
tökéletesek. Még sohasem látott nála tökéletesebb alakú,
érzékenyebb nőt. Az arckifejezése, a lélegzetének elakadása,
amikor meghúzgálta, megmorzsolgatta a mellbimbóját, és
főleg, amikor a szájába szívta azt, egyetlen pillanat alatt
elfeledtetett vele minden borzalmas helyet, ahol életében járt.
A bőre puhább volt bárminél, amit valaha is érintett.
Végtelenül vágyott rá, és megengedte magának ezt a
vágyakozást. Magához ölelte az érzést. Végigcsókolta a nyakát,
a pulzusát kényeztette, de ellenállt a sóvárgásnak, hogy még
többet vegyen el a lány lényegéből. Lecsókolta magát egészen
a kulcscsontjáig, miközben könnyűszerrel maga alatt tartotta.
Az apró kis kezek bebarangolták a hátát, megrajzolták
vállizmait, majd belekuszáltak a hajába, és kihúzták belőle az
azt féken tartó bőrszíjat, hogy a lány az öklére csavarja az
aláhulló, sűrű tincseket. Imádta, ahogy ezt csinálta. Ahogyan
szaggatott légvételeit, vonagló testét, hozzá dörgölőző csípőjét
is imádta. Teagan semmit sem tartott vissza tőle. Mindenütt
érinteni akarta. Komolyan gondolta, hogy neki adja magát,
egészen feladta önmagát. Nekiadta a bizalmát.
Még soha életében nem történt meg vele, hogy megkapta
volna a feltétel nélküli bizalom ajándékát. A lány a kezeibe
helyezte magát, holott soha életében nem szeretkezett.
Megbízott benne, hogy jól fog bánni vele. Remélte, hogy
bármit is akar tenni a testével, az végül örömet fog hozni a
számára. Ezzel a bizalommal pedig nem állt szándékában
visszaélni. Soha.
Ráérősen halmozta el becézgetésekkel a melleit, és amikor
Teagan lágyan felnyögött, folytatta a túrát lefelé a testén a
köldökéig. A lány mindkét lábát köréje fonta, próbálta
odanyomni magát hozzá. Érzékisége tökéletesen a
természetéből fakadó volt, egészen gátlástalanul viselkedett
vele. Puha bőre felforrósodott. A légzése már pusztán szexi kis
pihegésekből állt. Elidőzött a hasán a szájával. Bár határozott
izmok húzódtak meg a finom bőr alatt, Teagan mégis nőies
volt, hasának lágyan domborodó ívét nagy élvezettel járta be a
szája.
Feltérdelt a combjai között, és a vállaira húzta a lábait. A
lány felzihált, és Andre most először érzett meg benne egy
apró, lopózkodó félelmet, de nem akkorát, ami
visszavonulásra késztette volna. Megcsókolta a combja
belsejét.
„Megígérem, hogy tetszeni fog, csitri.”
A lány tekintete az övén csüggött. Figyelte, ahogyan lassan
egyre lejjebb hajtja a fejét lábai közéhez. Lágy hasa
várakozóan megfeszült. Visszatartotta a lélegzetét, amikor
borostaárnyékos állával végigsimított combja belső felén.
Pihegett. Aztán Andre egy lassú, hosszú mozdulattal
végighúzta rajta a nyelvét. Teagan teste megrándult, egy halk
kiáltás tört ki belőle.
Képtelen volt tovább várni. Muszáj volt, hogy Teagan készen
álljon rá, az az aprócska ízelítő úgy felfokozta az éhségét, hogy
már nem tudta volna leállítani magát. Mélyen belemerítette a
nyelvét, és közben az arcát figyelte, azt a csodaszép arcát. A
lány kinyílt előtte. Villámgyorsan. Forrón. Tüzesen. Ő pedig
tudta, hogy látni akarja majd ezt a különleges arckifejezését
milliószor és milliószor, újra és újra, vágyni fog rá éppen úgy,
mint az ízére, vagy vérének aromájára.
Teagan ismét felkiáltott, szinte elsodorták az érzések.
Könnyek gyűltek a szemébe. Fogalma sem volt róla, hogy
ilyen érzésekre képes, ahogyan arról sem, hogy létezik
egyáltalán ekkora erejű orgazmus. Úgy áradt keresztül rajta
hullámokban, akár egy szökőár.
Andre gyorsan odaillesztette magát a bejáratához, és
erőteljes mozdulattal beléhatolt, minden elképzelhetőnél
jobban megfeszítve a lány titkos izmait. Bár ez égő érzést
váltott ki Teaganben, mégis még többet akart. A férfi
merevedése vastag és hosszú volt, de csak nagyon lassan,
centiméterenként haladt előre, időt hagyott a testének, hogy
alkalmazkodni tudjon hozzá.
„Nagyon szoros vagy, sívamet. Engedd el magad a
kedvemért. Amennyire csak tudod.”
Tudta, hogy nem sebezte meg, nem sértette fel. És Teagan is
tudta, hogy ő ezzel tisztában van, annyira mélyen merültek
egymás elméjébe. Ez csak fokozta a bensőségességet közöttük.
A lány mindent elkövetett, hogy azt tegye, amit mondott neki,
még akkor is, ha minden egyes sejtje szinte lángolt érte.
Kétségbeesetten szüksége volt rá, hogy benne legyen.
Andre mégis csak gyötrelmesen lassú ütemben haladt.
Teagan felemelte a csípőjét, türelmetlenül próbálta magába
húzni, hogy egészen betöltse.
„Hagyd abba, csitri. Nem akarom, hogy az első
tapasztalat fájdalmas legyen a számodra.”
Természetesen Teagan sem akarta, hogy fájdalmas legyen, és
ő is hallott róla, hogy akár az is lehet, de egyszerűen már
képtelen volt világosan gondolkodni, annyira akarta a férfit.
Valahányszor egy hajszálnyival beljebb hatolt, az mindig
elvette a lélegzetét. Egészen kifeszítettnek érezte magát, és
valahogyan Andre részének. Képtelen volt nyugton maradni,
muszáj volt még beljebb csalogatnia. Ismét felfelé tolta a
csípőjét, hogy felnyársalja rá magát, de a férfi kemény kézzel
elkapta a csípőjét, és megállította.
„Végy egy pár mély lélegzetet, sívamet. Már majdnem ott
vagyunk.”
Teagan szinte érezni vélte, hogy levegőt présel a tüdejébe.
Meghallotta a szívverését, a sajátja azonnal automatikusan
ráhangolta magát. És akkor Andre egyetlen gyors mozdulattal
belémerült. A fájdalom pusztán egy harapásnyi volt, de a
végsőkig megfeszült. Nagyon mélyen, szinte a méhszájánál
érezte magában őt.
Andre ismét mozdulatlanná vált, hagyta, hogy
alkalmazkodjon a méretéhez, hogy megszokja az érzést, hogy
egészen eltölti. Nagyon nehéz küzdelem volt ez a férfi
számára, miközben érezte merevedése körül az ő síkosságát,
hüvelye összehúzódásának hullámait. Forró selyem
szorongatta, a paradicsomban érezte magát. Teagan annyira
szűk volt, hogy még lélegzethez sem jutott, amikor az izmai
összezártak körülötte. A lány öröme át-átbillent a fájdalom
határán, de aztán a teste lassan helyet adott a férfi teljes
hosszának.
„Minden rendben?” – Az elméjében volt, pontosan tudta a
választ, de egyszerűen hallania kellett, hogy a lány megerősíti.
Szüksége volt rá, hogy újra puha kis nyögések hagyják el
Teagan száját, megmutatva, hogy életpárja még többet akar,
hogy mindent akar tőle. Nem hagyott neki túl sok választást.
Ha nem áll készen a legvégső elköteleződésre, az még nem
olyan nagy probléma, újra meg fogja próbálni, egészen addig,
míg meg nem bizonyosodik róla, hogy elérte.
„Csinálj valamit, kérlek. Akármit. Szükségem van erre.
Szükségem van rád.”
 A lány hangja elsöpörte józan eszének utolsó morzsáit is.
Lassan visszahúzódott, kiélvezve a forró súrlódást és a szoros
izmokat, amik megpróbálták visszatartani. Teagan szinte
lángolt a gyönyörtől. És megperzselte őt is. Elvitte egy olyan
helyre, aminek még csak a létezéséről sem tudott. Soha többé
nem akarta elhagyni a testét. Soha. Ha létezik egyáltalán
mennyország, egészen biztos volt benne, hogy az ott van, az
életpárjában.
Teagan levegő után kapkodott, és a hátába mélyesztette a
körmeit. Csípője moccant, hogy kövesse az övét, így a kezei
ismét rászorultak a szédítően édes ívekre, hogy mozdulatlanul
tartsa őt. Várt egy szívverésnyit, kiélvezte a pillanat ízét.
Bevéste az emlékezetébe. Az arcát. A puhaságát. A szépségét.
A szemeit. A kissé kábult pillantását. Ami megtelt valamivel,
amit a lány iránta érzett, és amit nem mert volna a nevén
nevezni. Teagan mindenét nekiadta. Mindene az övé volt.
Életében először volt valamije, valakije, aki csak az övé volt.
Lehet, hogy a lány sem tudja még, de már ott ült a szemeiben
a kibontakozó szerelem.
Andre előre lökte a csípőjét, és Teagan felkiáltott, ujjai
végigrohantak a hátán, hogy végül lehorgonyozzák magukat a
hajában. Ezt is imádta. A tüzét. Az intenzitását. Azt, ahogyan a
teste mozgott, ahogyan a levegő kiszáguldott a tüdejéből. Az
eddigi életében csak vér és erőszak volt. De ez csak az út volt
hozzá. Mindig Teagan volt a cél. Nem a becsület, sem a
tisztesség. Ennél sokkal több, maga a lány. Kizárólag egy ilyen
cél vehette rá fajtájának hímjeit, hogy összeszorított fogakkal,
a végsőkön túl is kitartva megőrizzék a világot egy biztonságos
helynek.
Elkezdte ismét egészen betölteni őt, beljebb hatolt a szoros
mennyországba, de csak lassan, hogy megszokhassa
mozgását. Férfiassága megfeszítette Teagant, hüvelye úgy
köréje szorult, hogy még a legeslegapróbb mozgást is
érzékelte. A lány talpa végigcsúszott combja hátsó részén,
majd köréje fonta a lábát. Ezt azonnal követte a másik lába is,
szorosan átfogta velük. A karjai is követték a példát, úgy tűnt,
az egész lány egyszerűen beléje olvad.
Gyorsabb, keményebb lökésekre váltott, míg Teagan már
csak a nevét bírta kántálni, és mindkettejüket elborította a
tűz. Osztoztak az érzéseken, az emelkedő feszültségen, ami
egyre szorosabbra és szorosabbra tekeredett fel bennük, az
egymáshoz feszülés hatalmas gyönyörrel öntötte el őket.
„Nézz rám, Teagan.”
A lánynak látnia kellett. A szemeit. Az arcát. Hogy pontosan
tudja, mit ad neki. Hogy mit fog neki megadni mindig. Azt
akarta, hogy a nevét suttogja, amikor alázuhan a szakadékba.
A hosszú szempillák megrebbentek és felemelkedtek. Andre
szíve dadogni kezdett a mellkasában. Teagan olyan gyönyörű
volt, és ahogy ránézett... a szemei...
„Ez az, sívamet. Engedd át magad nekem. Ezt akarom.
Nézz rám, és mondd ki a nevem. Szükségem van arra, hogy
tudd, ki vagy nekem. Hogy kihez tartozol. Hogy én kihez
tartozom.”
A hatalmas szemek ellágyultak. Gyengédekké váltak. Már-
már szerelmessé. A lány szíve közvetlenül az övé alatt vert,
ugyanabban a vad, kopogó ritmusban. A vér forrón száguldott
az ereiben. Teagan karjai és lábai összeszorultak körülötte.
Hüvelyének finom izmai minden egyes lökésnél keményen
megszorítva igyekeztek benntartani. Érezte hogyan vésődik
bele minden sejtjébe ennek csodája. Hogyan vési rá a bélyegét
minden egyes csontjára.
„Hozzám tartozol” – suttogta bele az elméjébe a lány.
Ellentmondást nem tűrőn.
 „Add át magad nekem” – kérte újra. Ismét felemelkedett,
majd előre döfött mélyen és keményen, kiélvezve forró
hüvelyét, ami megragadta, szinte fejte. Teagan
megborzongott, aztán a gyönyör szökőárja lerohanta, elvette a
lélegzetét, de Andre a józanságának utolsó hajszálába
kapaszkodva visszatartotta magát, mert látnia kellett. Néznie
a lány feledhetetlen szépségét. A csodáját.
„Andre.”
És ott volt a csoda a hangjában. Sokk. Gyönyör. Ő adta ezt a
lánynak, de ennél sokkal többet adott neki Teagan. Ahogyan a
nevét zihálta, az önmagában felért egy csodával.
Kivárta az utórengéseket, majd lassan ismét mozogni
kezdett, újraépítve életpárjában az örömöt. Teagan több volt,
mint amit valaha is nőről képzelni merészelt. Senki más nem
lenne képes kiváltani belőle ilyen érzelmeket, jól tudta. És azt
akarta, hogy ezt a lány is tudja.
Előrehajolt, és odadörgölte az orrát a nyakához. Egyszerűen
minden tökéletes volt rajta. Az illata. A nevetése. A szemei.
Az, ahogyan ránézett. A rettenthetetlen szelleme. Szerette
még a feleselését is, azt meg főleg, hogy ostobaságokat fecseg,
amikor ideges. Élvezte a humorérzékét, és azt is, hogy még
nehéz helyzetekben is képes hasznát venni.
„Tet vigyázam.” – Túl korai ez még a lánynak, és amúgy
sem érti az ő nyelvét. Csak az elméje, az érzései árulhatják el,
hogy tulajdonképpen azt mondta neki, hogy szereti.
Ismét mélyebbre hatolt a testében, visszahúzta a derekára
lecsúszó lábait, mert szerette az érzést, ahogy körülfonták a
testét, ahogyan hüvelye is körülölelte férfiasságát. És végre
szabadon eresztette magát, hagyta, hogy egészen belevesszen
a testébe.
Együtt lobbantak lángra, a forróság ellenőrizhetetlen
futótűzként száguldott át rajtuk, hosszú, mély lökéseire
azonnal érkezett Teagan testének válaszrándulása. Minden
mozdulatára sírós kis nyöszörgések törtek ki a lány torkából,
még tovább hajszolva őt, egyre magasabbra és magasabbra.
Érezte hogyan bukik át életpárja ismét a kielégülés peremén,
de önmagát újra várakozásra kényszerítette, ismét
elgyönyörködött arcának szépségében, mielőtt őt magát is
maga alá temette volna a kéj. Együtt zuhantak, egymásba
kapaszkodva. Aztán csak hallgatta szíveik azonos ritmusát,
soha életében nem érezte még magát olyan elégedettnek, és
békésnek, mint abban a pillanatban.
Testük még egymásba fonódott, amikor átfordult, és
karjaival biztonságosan átfogva magával húzta a lányt, hogy
ismét ő kerüljön felülre. Csak ölelte, és hallgatta, ahogy
lélegzik. Ujjai a hátán jártak, élvezetet találtak puha bőrének
érintésében. Szerette volna kiereszteni a haját, érezni akarta a
selyemfürtök simogatását a testén.
Felemelte a lány fejét, végigcsúsztatta tenyereit az arca két
oldalán, megrajzolta arccsontjait, majd ujjai kutatva
elmerültek a fonatok tömkelegében. Egy hosszú pillanatig
tekintete az övébe mélyedt. Teagan nem nézett félre. Ehelyett
a mellkasát kezdte cirógatni, pontosan ott, ahol a vámpír ökle
megsebezte.
– Te vagy az ok, amiért évszázadokat töltöttem vadászattal,
Teagan. Te vagy, aki miatt kapaszkodtam a becsületembe. Te
vagy az az ok, ami miatt az a kolostor létrejött odafenn. Mások
is vannak, akik mint én, a kitartásuk végére értek, és félig már
feladták, hogy megtalálják a másik felüket, de még képtelenek
a Nap elé menni. Ez mind miattad van.
Bár nem érthette pontosan, mit is jelent a számára, érezhette
annak roppant súlyát és nagyságát az elméjében. Fogalma
sem volt róla, mit jelenthet ő a többieknek, akiknek szintén
életpárokra lenne szükségük. A remény sugarát. Ő idősebb
volt, mint a legtöbben, de voltak még nála is idősebbek. Már
feladta, és mégis itt volt.
Megmozdította magán a csípőjét, még mélyebbre
temetkezett beléje, kiélvezte felhullámzó hüvelyének finom
utórezgéseit.
– Rendben vagy? – Teagan lassan bólintott. – Egyáltalán
nincsenek fájdalmaid?
Erre is csak a fejét rázta. Beleharapott az alsóajkába. Andre
felemelte a fejét, és végighúzta a nyelvét azon a kívánatos
szájon.
– Tudnod kell, hogy örökké szeretni foglak Teagan. Egyetlen
pillanat alatt sikerült eltörölnöd minden rémítő csatát,
minden egyes magányos évszázadot. Miattad megérte.
Teagan szíve megállt egy pillanatra. Nem sok értelmét látta
azoknak a dolgoknak, amiket a férfi mondott neki, mégis
tudta, hogy nagyon is sokat, mindent jelentenek azok a
szavak. Tudta, hogy fel kell majd tennie a kérdéseit, de nem
azonnal. Most kizárólag az a nő akart lenni, aki kiirtotta belőle
a magány évszázadait. Aki elfeledtette vele a csatáit. Tudta,
hogy valóban ennek érzi őt a férfi ott, abban a pillanatban.
Andre megcsókolta, és gyengédsége könnyeket csalt a
szemébe. Aztán a férfi visszaejtette a fejét a matracra, de a
tekintete összekapcsolódva maradt az övével.
– Hozzám tartozol, csitri, most és mindörökké. Köszönöm,
hogy nekem adtad magad.
Minimum egymillió pillangó röppent fel a lány gyomrában.
A mindörökké nagyon hosszú időnek hangzott. Neki
mindössze egy hónapja van, aztán haza kell mennie.
Valahogyan módot kell rá találnia, hogy meggyőzze a nővéreit,
Trixie nagyi nem őrült meg. Lehetőleg úgy, hogy ne akarják őt
is melléje zárni.
 Árnyék suhant át a férfi arcán. A barlang hirtelen megtelt
valamiféle forrósággal. Teagan vett egy mély lélegzetet. A
gyönyörű, kék tűzzel égő szemek egyetlen töredékmásodperc
alatt váltak ismét gleccser kékké.
– Bele kell menned a forró vízbe, hogy ne legyenek
fájdalmaid – mondta.
Ó igen. Bajban van. Határozottan van hajlama rá, hogy bajba
kerüljön. A nővérei mindig olyan könnyedén követték a
szabályokat. Templomba jártak. Énekeltek a kórusban. Ő régi
szerelmes slágereket énekelt, de csak magának, és el kellett
ismernie, hogy önmaga szerint is jól. Tökéletesen tisztán.
A nagyi több mint boldog lett volna, ha ő is csatlakozik a
nővéreihez a templomi kórusban. De ő sajnos gyakrabban
maradt ki a templomlátogatásból, mint ahányszor elment
oda, és soha nem követte a szabályokat sem, ha ezt el lehetett
kerülni.
Szerencsére nagyon is intelligens volt, így könnyedén túljárt
a legtöbb ember eszén. De nem a nagyanyjáén, és valószínűleg
egy olyan férfién sem, aki képes olvasni a gondolatait. De
vannak más képességei is, ha okvetlenül szükség lenne rájuk.
– Andre. – Beszélnie kell. Mégpedig a kapcsolatukról. Ezt
általában a férfiak utálják. – Beszélnünk kell. – Túl kell esniük
rajta minél gyorsabban. Hogy a férfi kitalálhassa a maga
kifogásait, és visszafuthasson a kolostorába.
Elvette a szüzességét, gyönyörű, észbontó módon. Soha
többé nem lesz már ugyanaz az ember, aki volt, soha nem
fogja elfelejteni, ami történt, de csak egy hónapja van, és nem
egy egész élete. Andre egészen biztosan nem akarja, hogy ő
beleélje magát ebbe a fantasztikus vakációkalandba. Ahogyan
azt sem gondolhatta komolyan, amikor évszázadokról beszélt.
Hát nincs igaza? Beleharapott az alsóajkába. Igaza kell, hogy
legyen.
 A férfi kicsusszant belőle, és ő majdnem felkiáltott a
veszteségérzéstől. Önkéntelenül belékapaszkodott,
megrémítette a szétválás gondolata. Ettől azonnal zavarba is
jött, és elszégyellte magát. Nem volt az a kéjsóvár teremtés.
Vagy túlságosan lelkizős. Nincs szüksége rá, hogy átölelve
tartsák szex után. Bár igazából az sem jutott volna soha
eszébe, hogy ezt szeretné majd, de szüksége semmiképpen
sincs rá. És a kettő között azért vannak minőségbeli
különbségek.
Andre lezser könnyedséggel állt fel, folyékony, szinte
macskaszerű mozdulattal, és egyszerűen a karjába nyalábolva
a mellkasához emelte őt.
– Már megint ostobaságokat fecsegsz magadnak te nő. Teljes
képtelenséget. Szeretlek megérinteni. Szeretem rajtad tartani
a kezeimet éppúgy, mint ahogyan a testedet az enyém
közelében tudni. De ha nem viszlek be a meleg vizű forrásba,
fájdalmaid lesznek.
– Nem védekeztünk – szaladt ki a lány száján, elborzadva
önmaga hibájától. – Én egy modern lány vagyok. Meglehet,
hogy erre nem volt előtted szükségem, Andre, de azért
mindent tudok a dologról. De még csak egy pillanatra sem
jutott eszembe. Komolyan, tisztára olyan vagyok, mint az
anyám. Ó Istenem! Életemben egyetlenegyszer szexeltem, azt
is védekezés nélkül, nagy valószínűséggel terhes is vagyok.
Komolyan mondom, nem akarlak csapdába csalni. Biztos
vagyok benne, hogy nincsenek velem kapcsolatos terveid,
főleg most, hogy kiderült, mennyire felelőtlen vagyok. Hogyan
is lennének? Ki akar egy ilyen lehetetlen nőszemélyt? Talán
majd belehalok a szülésbe, és Trixie nagyi felneveli a
dédunokáját is. Ez a körforgás öröklődik generációról
generációra, ez lesz az én örökségem. – Andre szemei
elsötétültek, és megjelent bennük a vidámság egy halovány
szikrája. Teagan összehúzott szemekkel felmeredt rá. – Ebben
a helyzetben egyáltalán semmi humor sincs, Andre. Nem
vicceltem.
Bár a férfi megcsóválta a fejét, ő mégis érezte az agyában a
nevetést, így rendületlenül meredt rá továbbra is.
– Nem estél teherbe, mivel pillanatnyilag nem ovulálsz. De
ha teherbe esnél, akkor sem hagynálak el sem téged, sem
pedig a gyereket. Az életpárom vagy. A te nyelveden ezt úgy
mondanák, hogy a feleségem.
– Ööö... Andre. Hogy feleséged legyen, ahhoz meg is kell
házasodnod. Esküt tenni egy békebíró, anyakönyvvezető vagy
pap előtt. Papírokat kell kitölteni. Az életpár nem lehet
ugyanaz, mint a feleség. Talán barátnő? Vagy ha annál több,
akkor menyasszony?
A férfi letette egy sima sziklafelületre, ahol még a hátát is
meg tudta támasztani. A forró víz egészen a nyakáig ért, és
fantasztikus volt. Enyhítő. Észre sem vette eddig, hogy
valóban fájdalmai vannak, ahhoz túlságosan jól érezte magát.
Valószínűleg Andre a világ legjobb szeretője.
– Honnan tudod, hogy nem ovulálok-e éppen? – kérdezte
meg kíváncsiságból, miközben hátrahajtotta a fejét, és élvezte,
hogy mintha csak felpuhult volna a szikla mögötte, épp ott
talált rajta egy kis mélyedést, ahol arra a tarkójának a
legnagyobb szüksége volt, hogy megpihenhessen. Nagyon
kényelmes volt, főleg az ő kábult, szexuálisan jóllakott
állapotában, így egészen biztos volt benne, hogy nagyon
hosszú ideig nem akar majd mozdulni sem onnan. –
Kimerültnek, de tökéletesen boldognak érzem most magam.
Különösen, hogy remélem, neked lesz igazad, és nem vagyok
terhes. Igazán nem szeretnék felelős lenni abban, hogy
mozgásban tartom a családomat generációkon át üldöző
katasztrófát.
 – Reméltem – felelt a férfi.
Bár Teagan próbált nagyon mogorván nézni rá, a meleg víz
és a kényelem egészen felpuhította, így nem volt teljesen
biztos a szigorú pillantásban. Hamar abba is hagyta, helyette
az ujjai között terelgette a vizet.
– Nem válaszoltál, Andre. Tényleg tudod, hogy ovulálok-e
éppen, vagy sem?
– Tudom. És nem ovulálsz. De meg fogok bizonyosodni róla,
amint a tested már nem lesz fájdalmas. Eltarthat egy ideig, és
melegséget fogsz érezni.
Teagan szemei felpattantak, muszáj volt nekik. A férfi
gyógyítani készült őt, ott lenn. Azon a helyen. – Ööö... –
valahogyan csak el kellett mondania neki. – Talán egy kicsit
túl messzire mész. Nem akarok arra gondolni, hogy
tökéletesen meztelen vagyok, és hogy egy kicsit megőrültem a
karjaidban. Arra meg végképp nem, hogy teljesen idióta
vagyok, és megfeledkeztem a fogamzásgátlásról. Csak lazítani
akarok. De ha elkezd kóborolni a testemben a fehér, gyógyító
fényed, főleg meg odalenn, a boldogságpontomon... akkor
lehet, hogy én... – intett a kezével, és nagyon reménykedett,
hogy a férfi ennyiből is veszi az üzenetet.
Andre szája megvonaglott. – A boldogságpontodon? –
visszhangozta.
A lány felrántotta a szemöldökét. – A legboldogabb
pontomon. Bár technikailag most mindenütt boldog vagyok,
nemcsak azon az egyetlen ponton. Mégsem kellene azon a
környéken játszadoznod. Előidézhetsz egy robbanást. Vagy
kettőt.
A férfi arckifejezése megfizethetetlen volt. Teagan
megállapíthatta, hogy az üzenete ugyan átment, de végül
mégis magyarázkodásra kényszerült, ami nagyon kínos volt.
Ennek valamiféle nyelvbéli eltérésnek kellett lennie. Ő
meglehetősen beszédes, és nagy szókinccsel rendelkezik,
viszont ezt még soha nem használta olyan férfiakon, akik úgy
gyógyítanak, hogy belépnek másvalaki testébe. Ami ugyan
nagyszerű, na de akkor is.
Andre ismét megcsóválta a fejét. Fantasztikusan nézett ki,
amikor a fejét csóválta. Hosszú, egyenes haja csillogott,
keretbe foglalta az arcát. Szerette az arcát. Bele tudott veszni
pusztán abba, hogy az arcát nézi. Már a testéért is törvényen
kívül kellene helyezni, és akkor még szó sincs a hajáról, az
arcáról és a szemeiről. Na és persze a szájáról. Kizárt, hogy
bárki is jobban csókoljon nála. Az ő csókja valami más
dimenzióból származik.
– Teagan. – Megfeledkezett a hangjáról. A hasa összeszorult
a meleg vízben, a mellbimbói megkeményedtek. Megnyalta a
száját, és igyekezett a lehető legártatlanabbul nézni rá. – Már
megint azt csinálod, magadban beszélsz a fejedben, ahelyett,
hogy hangosan kimondanád. De a gondolataidat is hallom.
Értékelem, hogy szépnek találsz, de ettől függetlenül meg
foglak vizsgálni. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy ne
akarnám megismételni az eddig tapasztaltakat a létező
legnagyobb lelkesedéssel, de azt viszont nem szeretném, ha
neked fájdalmaid lennének.
A létező legnagyobb lelkesedéssel? Ez ígéretnek hangzott.
Teagan némán bólintott. A nyelvével együtt a gondolatait is
megpróbálta fékezni, mert komolyan úgy érezte, hogy
megőrül, ha tovább folytatja. Mindig magában beszélt, ha
ideges volt. Jó, rendben, hangosan is beszélt. Általában.
Bárkinek. Ami megjelent a fejében, az rögtön ki is jött a
száján.
Trixie nagyi pedig keményen próbálkozott, hogy megfékezze
ezt a gyengeségét. A nővérei pedig még nála is jobban
igyekeztek megfékezni, főleg amikor különböző férfiakkal
egyidőben hívták vendégségbe, abban a reményben, hogy
találnak neki végre valakit. Eléggé kétségbeesettek voltak...
– Teagan.
Gyorsan megnyalta a száját. – Bocsánat. Már megint azt
csinálom, ugye?
A férfi elmosolyodott. Egy valódi mosollyal. Egy egész,
tökéletes, hófehér fogsort felvillantó mosollyal. Jóképűbbnek
és férfiasabbnak látszott még az eddiginél is. Valahogy úgy,
mint egy ugrásra kész farkas. A lány is elnevette magát egy
kicsit, mert ezt képtelenség volt megállni nevetés nélkül.
Andre ugyan nem nevetett vele, de a mosolya tovább maradt
jelen néhány pillanattal, a tekintete pedig hihetetlenül lágy, és
gyönyörű lett.
– Szeretem a nevetésed.
Hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. A férfi meg
akarja vakítani a szépségével, vagy talán még ennél is
rosszabb, még mélyebbre akarja tolni bűbájába, és ezt nem
engedheti meg. Nem gondolkodik józanul. legyintett a
kezével. – Rendben. Akkor gyógyíts. Még az is lelkesítőbb,
mint ez a Mág.
– Mág?
Nem nyitotta ki a szemét. – Ühüm. Totális Mág.
Mágikusság.
Andre nem felelt, ez pedig rávette Teagant, hogy mégis
kinyissa a szemét, ott akart lenni a férfi elméjében, amikor az
lehullatja a testét, és puszta szellemmé válik. Nem értette
hogyan képes erre, és a benne lakozó gyógyító kissé irigy volt
erre a képességre, teljesen fel volt dúlva, amiért az annyira
messze esik az ő lehetőségeitől. Az igazság az volt, hogy csak
egymagában ezért a hatalomért is képes lenne beleesni
Andréba. Kinek van hozzá fogható tehetsége, ehhez mérhető
ajándéka?
 Várt. Visszatartotta a lélegzetét. Belépett a testébe, és ez
egészen más volt, mint amikor az elméjébe áradt be. Ez
kizárólag a puszta, önzetlen gyógyításról szólt. Nem volt jelen
sem Andre személyisége, sem a hatalma. Kizárólag a
gyógyítási vágya. És ez éppen olyan szép volt, mint minden
más is a férfival kapcsolatban. A fény ragyogó volt és forró, de
egészen más módon meleg, mint amikor szexeltek.
A szelleme melengette őt. Csillapítgatta. Enyhített minden
apró fájdalmat, amerre csak járt célja felé haladva.
Teagan azt hitte, zavarban lesz majd. Vért és spermát érzett
csepegni a combjairól, amikor a férfi a forráshoz vitte. De
mivel Andre annyira gyengéd és figyelmes volt, képes volt
megfeledkezni erről. De most a tiszta lélekről nem lehetett
megfeledkezni.
Ha szigorúan őszinte akart lenni magával, akkor be kellett
vallania, hogy nagyon is érzékeny azon a bizonyos területen.
Biztos volt benne, hogy a hüvelyében felszínes sérülések,
súrlódásnyomok is vannak. A meleg víz ugyan rengeteget
segített, de a meleg fény, amit a bensőjében alkalmazott a
férfi, perceken belül megszüntetett minden fájdalmat.
Ismét kinyitotta a szemeit, hogy figyelhesse, hogyan tér
vissza a testébe. Azonnal látta a szemeiben. Az egyik
pillanatban a teste még csak halott, elhagyott burok volt. Nem
hallotta a szívverését, sem a lélegzetét. A szemei eltompultak,
szinte vakká váltak. És aztán ott volt, tele élettel. Elevenen. És
még az élet megáradásánál is nagyobb veszélyt árasztott
magából. Fensőbbséges, olykor arroganciába hajló
magabiztosság és a veszélyesség érzése hullámzott fel
körülötte.
– Amikor magadat, vagy másokat gyógyítasz, az a te
számodra kockázatos, ugye? – csúsztatta végig Teagan a kezét
a karján. – Védtelenül hátra kell hagynod a testedet. –
Azonnal megérezte a férfi döbbenetét.
Andre lassan bólintott. – Igen.
– Mégis megteszed.
– Persze. Különösen, ha rólad van szó.
A lány felsóhajtott. Nem maradt választása. Mindenképpen
meg kellett ejteniük azt a beszélgetést.
– Andre, tudod, hogy az Egyesült Államokban élek. Csak
néhány hétig vagyok itt. Haza kell mennem. Az igazság az,
hogy a nagyanyám közel sem olyan őrült, mint amennyire
gondoltuk. Valóban léteznek vámpírok a világban. Nem
hagyhatom, hogy az orvosok gyógyszereket erőltessenek rá,
vagy hogy a nővéreim azt higgyék, elveszíti önmagát. Ez nem
lenne tisztességes vele szemben. Nem maradhatok.
A vallomását csend követte. A férfi hirtelen eltűnt a fejéből.
Már nem volt az övé. Képtelen volt az arckifejezéséből bármit
is kiolvasni, de egészen biztos volt benne, hogy amit gondol,
az egyáltalán nem jó.
– Ez nem olyan, mintha el akarnálak hagyni – tette hozzá, a
sietségtől kissé hadarva –, mert nem így van. Tényleg nem.
Nem csak szédítelek. Nem vagyok olyan. Nem is számítottam
rá, hogy találkozhatok valakivel, akit olyan nehéz lesz
hátrahagyni, mint téged. De nem maradhatok.
– Teagan.
Megint a neve. Átölelte hangjának fekete bársonyával,
amikor kimondta. A varázsló varázsolt, és ő egyre mélyebbre
süllyedt a mágiájában. Lelkesen. És ez volt a legrosszabb az
egészben. Megrázta a fejét. – Nincs más választásom.
– Nem, valóban nincs más választásod – felelte Andre.
Oké, ez fájt. Éppen azt akarta hallani, hogy egyetért vele, de
valahol mélyen benne egy rész, egy igen nagy rész azt szerette
volna, ha a férfi tiltakozik, és azt mondja, hogy nem hagyhatja
el őt, mert akkor összetörik a szíve.
– Akkor minden rendben. Megérted. Ez jó. Ez egy nagyon jó
dolog. – Elszorult a torka. Utálta ezt. Utálta, hogy égni
kezdtek a szemei, így szorosra zárta őket, és ismét
nekidöntötte a tarkóját a sziklának.
– Én elfogadom azt, ami történt közöttünk, Teagan, de te
nem.
A lány gyomra összeszorult. Kőkeményre. A szíve dadogni
kezdett. Attól, ahogy Andre ezt mondta. Kinyitotta a szemét,
és ránézett. Igen, baj volt. Csak éppenséggel azt nem tudta,
hogy micsoda. Beleharapott az ajkába. A férfi valahogy más
lett. Valahogy több. Egy ragadozó. Őszintén szólva, egy kicsit
rémítő is, és Teagannek fogalma sem volt róla, hogy miért.
– Andre? Most egy kicsit ijesztő vagy. Nem vagy rám dühös,
vagy igen? Tudod, a vízumomnak van érvényességi ideje. Csak
addig maradhatok itt legálisan.
– Mondtam már, hogy velem biztonságban vagy.
Egy nagyon határozott kinyilatkoztatás volt ez, és Teagannek
az az érzése támadt, hogy a férfi nem szereti ismételgetni
önmagát. – Nos, akkor minden rendben. – Nem kellene
pusztán azért megijesztenie, mert nem szereti ismételni, amit
egyszer már elmondott. Vágott felé egy grimaszt, hogy
megmutassa, igazából nem is félemlítette meg, bár valójában
eléggé megriadt. De nem volt ott a fejében, hogy ezt
észrevehesse, így valószínűleg megúszhatja.
– Mit akartál mondani azzal, hogy te elfogadod azt, ami
közöttünk történt, de én nem? Hiszen éppen emiatt próbálok
magyarázkodni. Mennem kell. És próbálok teljesen
őszintének lenni veled.
Andre lassan bólintott. – Tudom, hogy úgy gondolod, hogy
őszinte vagy. – Feléje nyújtotta a kezét, hogy magához hívja. –
Most pedig valami melegre van szükséged a gyomrodba.
Csinálok neked egy teát, és megbeszéljük ezt.
– Nos, ha egészen, teljesen őszinte akarok lenni – fogta meg
a kezét Teagan, hogy aztán óvatosan felálljon –, azt hiszem, a
gyomrom egyáltalán nem jutna most egyetértésre a teával.
Egy kissé émelygős vagyok. És bár te egészen biztos vagy
benne, hogy nem vagyok terhes, inkább nem kockáztatnék.
Minden esetre, mivel utána elfogott egy nagyon furcsa,
hallucinogén állapot, egészen biztosan nem iszok egy újabb
csésze teát. A tea az egyetlen dolog, amiben a kábítószer
lehetett. Még az is lehet, hogy te is csak egy hatalmas
téveszme vagy, bár az furcsa lenne, mivel a teát is te
készítetted nekem.
A kezei szinte egészen átfogták a derekát, ahogy kiemelte a
vízből. Azonnal beburkolta egy törölközőbe.
– Egy téveszme vagyok?
– Voltaképpen nem hinném, de be kell látnod, hogy ez is egy
lehetőség, hiszen nem létezik más olyasvalaki a világon, mint
te, de kétlem, hogy ki tudnálak találni. A szexet pedig
különösen nem. Azt ki sem találhattam volna.
Gyengéd dörzsöléssel, masszírozással itatta fel a
vízcseppeket a testéről, majd otthagyta egy kissé kifulladtan,
felizgatottan. Nem tudta nem szeretni, ahogy megérintette,
óvatosan, finoman.
Felnézett rá. Furcsa arckifejezése nem sok jót ígért, és a lány
már nem is akarta kitalálni ennek az okát, Andre most tényleg
veszélyesnek tűnt. Igazán ijesztő tudott lenni, mint egy
ragadozó, és ő egyedül volt vele a barlangban. Igazán
igyekezett még magában is elkerülni az „odújában” szót, de
bármennyire is igyekezett, ez ott lebegett az elméjében.
 – Nem maradt túl sok ruhám – törte meg a csendet –, le kell
mennem a városba, feltölteni a készleteimet, vennem kell
néhány új inget.
– Erre nem lesz szükség Teagan. Én tudok ruhákat
biztosítani neked.
Nagyot dobbant a szíve, és beleharapott az alsóajkába. – A
nagymamám számít rá, hogy legalább egy héten egyszer
kapcsolatba lépek vele. Ez már esedékes is. Felhívom majd,
amikor az ingeket veszem.
Andre megfogta az állát. – Nem szeretem, amikor így
megijeszted magad. Igen élénk fantáziád van, ahhoz képest,
hogy egy sokat utazó nő vagy.
– Tudom. Mindig mindentől féltem. Gyerekkoromban
egészen biztos voltam benne, hogy szörnyek vannak az ágyam
alatt, és a szekrényemben. A legtöbb éjjel beslisszantam a
nagyi ágyába, de ha képtelen voltam rávenni magam, hogy
elhagyjam a saját ágyam, amikor nem mertem letenni a lábam
a padlóra, akkor teli tüdőből kiabáltam neki. Felvertem az
egész házat. A nővéreim már iskolába jártak, úgyhogy egy
csöppet sem voltak boldogok emiatt, mégis mindig
megvigasztaltak.
Andre lehúzta róla a törölközőt, és egy hatalmas méretű
férfiinget nyújtott feléje. Az ő mérete volt, de semmi sem utalt
rá, hogy valaha is hordta volna. Mégis, amikor mélyen
beszívta az illatát, a férfiét érezte rajta. Úgy tűnt, az a típus,
aki az izmaira simuló ingeket kedveli, amit a farmerébe
begyűrve visel, kiemelve még inkább azt a fantasztikusan jó
fenekét, amitől szexibb lett bárki másnál a világon. De el
tudott rajta képzelni egy igazán elegáns öltönyt is. Szinte látta
fekete-fehérben. Széles vállaival, és jégkék szemeivel abban is
impozáns jelenség lenne.
 Andre ismét megcsóválta a fejét, majd átfogta a karjaival,
szinte kalitkába ejtette, és odahúzta magához. Belebújtatta az
ingbe, begombolta rajta, majd meghúzgálta kicsit az alját, így
rántva vissza egyenesbe az érintése elől egyre hátrébb és
hátrébb dőlő Teagant. Valamikor, mialatt őt szárogatta, ő
maga is megtörölközött és felöltözött. Testhez simuló puha,
pólójának kékje megegyezett a szeme színével, és hűen
megmutatta izmainak minden egyes hullámzását. Teagan
megnyalta a száját, is igyekezett nem bámulni.
Kapott tőle két sikoltozós orgazmust mindjárt az első
alkalomra. Tudta, hogy a szüzek számára az első együttlét
nem mindig jó, de Andre azzá tette az ő számára. Nem csak
hogy jó volt, hanem hatalmas. Elképesztő.
– Teagan. Már megint azt csinálod. Eltűnsz valahol a
fejedben. Rendbe kell tennünk kettőnk között a dolgokat. Te
megpróbáltál őszinte lenni. Én is megpróbálok az lenni.
Muszáj koncentrálnod. Tartsd a képzeleted egy pillanatig az
ellenőrzésed alatt.
Ez egy kicsit sértő volt. Épp az imént osztott meg vele egy
régi, gyerekkori traumát, rendben, talán nem lehet
összehasonlítani a vámpírral, ami odakinn tombolt,
beszakította a mellkasát, és hosszú sávokban szaggatta, tépte,
ahol érte, de azért lehetne egy kicsit megértőbb.
– Koncentrált vagyok – mondta csendesen. Talán jobban is,
mint szeretett volna. Nem maradhatnak együtt, és ha be kell
fejezniük, akkor neki ezt meg kell értenie, felnőttként kell
viselkednie. Belenézett Andre szemébe. Abba a gyönyörű
szempárba, amitől megremegett a gyomra. – Tényleg az
vagyok Andre. Figyelek arra, amit mondanod kell.
És így is gondolta. Felkészült a szakításra. Pokolian fog fájni,
amit a férfi mondani fog, mégis megérdemli a teljes figyelmét,
amikor kimondja. Ő csodálatos ember, megmentette az életét,
és nem utolsó sorban megajándékozta két felejthetetlen
orgazmussal.
 11.

A ndre a székek felé intett. – Gyere, ülj le.

Teagan egy szó nélkül sétált oda hozzájuk. Öblösnek,

kényelmesnek tűntek, egymás mellett álltak. Ledobta magát a
közelebb lévőre, és felhúzta maga alá a lábait is, állát
megtámasztotta a térdén. Az ing akkora volt rá, mint egy nem
is túlságosan mini ruha, így tudta, hogy tisztességesen
eltakarja mindenhol. Andre leült melléje, és megfogta a kezét.
Szinte egészen eltűntek a tenyere alatt az ujjai, amikor áthúzta
magához, és a combjára simította.
A szíve megint dadogni kezdett, a gyomrában a pillangók
verdestek. Eldöntötte, hogy ezek csak jelentéktelen dolgok, és
attól vannak, hogy a férfi hozzáért. Az édes, intim gesztusok,
amik egyszerre voltak égetők és gyengédek, úgy tűnik, ezt
váltják ki belőle.
– Tudod, hogy nem vagyok egészen ember, Teagan – kezdett
bele halkan.
Ezúttal meg is állt a lány szíve, majd egy hatalmas ütéssel
indult újra. Lehunyta a szemét, mert nem akart szembenézni
ezzel az emberfeletti dologgal. A repüléssel. A semmiből
öltözködéssel. Az emlékekkel, amiket a fejében látott. Jobban
szeretett volna tudatlan maradni.
Megnyalta a száját. – Nem vagyok benne biztos, hogy készen
állok erre a beszélgetésre. Azt hittem, arról fogunk beszélni,
hogy nekem mennem kell, és hogy te miért gondolod azt, hogy
„valóban nincs más választásom”.
 – Arról is beszélni fogunk. – A keze megfeszült az ujjain. –
Én Kárpáti vagyok. Egy ősi faj tagja. Mára már nagyon
kevesen maradtunk. Egyetlen esély létezik a számunkra, ha
megtaláljuk a nőt, aki a másik felünk.
Ezúttal a lány gyomra is megremegett a szívével. Nem
tehetett róla, tetszett neki a gondolat, hogy ő a másik fele. De
ha az, ha sem, neki távoznia kell. És soha többé nem talál még
egy ilyen férfit.
Ebben biztos volt. Már csak a gondolat is, hogy eltávolodik
Andrétól, rettegéssel töltötte el. Fogalma sem volt róla,
hogyan tudja majd maga mögött hagyni. Ahogyan azt sem,
hogyan eshetett bele ennyire, és ilyen hirtelen, úgyhogy
gyorsan el is zárta ezeket a gondolatokat az elméjében, nem
akart a következményekkel foglalkozni, amíg vele van.
– Ez a nő te vagy nekem, Teagan. A Kárpáti hímekbe már
születésük előtt bevésődnek az összekötő szertartás szavai.
Feltételezem, erre azért van szükség, hogy gondoskodjon a
hímek biztonságáról a bennük egyre jobban összegyűlő
sötétség ellenére. Mindenesetre, amikor a két fél megtalálja
egymást, magunkhoz kötjük a nőket. – Andre halkan beszélt,
természetes hangon.
Nem tréfál. Azt hallaná a hangjában. Látná az arcán. A
szemei szinte izzottak. Teagan megköszörülte a torkát. – Azt
mondod, hogy a beleegyezése nélkül is magadhoz tudsz kötni
egy nőt?
– Igen. – Andre szemei az arcát kutatták.
Teagan megpróbálta elhúzni a kezét a combjáról. Pontosan
ugyanott maradt a vastag, színizom oszlopon, annyi változott,
hogy a férfi ujjai immár körülölelték az övéit.
– Nem tetted meg ezt velem – jelentette ki, mivel nagyon
szerette volna, ha ez igaz lenne.
– De igen.
 Összehúzott szemekkel pillantott rá. Másodjára is
megpróbálta elhúzni a kezét. Nehezére esett volna úgy kiállni
a nők jogaiért, hogy közben a tenyere kemény, nagyon izmos
combjához tapad.
– Tehát azt mondod, elmondtad nekem ezeket a rituális
szavakat, így most valamilyen formában hozzád vagyok kötve.
– Pontosan ezt csináltam. Nagyon régóta vártam rád. Soha
többé nem akartalak elveszíteni. Persze, hogy magamhoz
kötöttelek.
Csöppnyi megbánás sem volt a hangjában. Még egy icipici
sem. A lány felszisszent. – Nos, akkor csináld vissza! Nincs
jogod ezt tenni velem a beleegyezésem nélkül!
– Visszafordíthatatlan. Lehetetlen visszavonni.
Képtelen volt ülve maradni. Felpattant, és elrántotta a kezét
is. Amikor a férfi nem akarta elengedni, rávillantotta a
legvadabb, legrémítőbb tekintetét. Nem úgy tűnt, mintha
bármilyen hatást is elért volna vele. – Engedj el. Járkálnom
kell. Jobban tudok gondolkodni járkálás közben.
Andre megcsóválta a fejét. – Komolyan kell venned. Tudom,
hogy ez túl sok a számodra, de tudnod kell az igazságot.
– Komolyan veszlek! – csattant fel.
Anélkül, hogy elengedte volna a kezét a combjáról, a másik
karját a dereka köré fonta, és finoman visszaültette a székbe.
– Akkor ülj le. Mindent végig kell hallgatnod.
A lány szíve ismét hatalmasat ugrott, és mozdulatlanná
dermedt ültében. Még más is van? Abban biztos volt, hogy
bármilyen őrültségnek hangzik is, valóban összekötötte
magukat valahogyan, ez megmagyarázta, miért berzenkedik
annyira attól, hogy eltávolodjon tőle. Keményen megdolgozott
azért, hogy független nő legyen. Valóban mindentől félt, de
eltökélt volt, hogy legyőzi ezt a félelmet, nem engedi, hogy
bárkis is diktálja, megszabja az életét. És most össze van kötve
egy férfival, akit alig ismer, és akiről igazából már nem is akar
még többet megtudni.
Hogy lecsillapodjon, hátradőlt a széken és védelmet keresőn
ismét felhúzta a térdeit.
– Andre, mivel jár pontosan ez a kötés? Talán kitalálhatunk
valamit, hogy visszavonjuk. Te el tudod hagyni a testedet. Én
pedig rá tudok hangolódni a pontos...
Andre arca elsötétedett. Ha a mennydörgés testet öltene,
egészen pontosan úgy nézne ki, mint ő. Teagan beleharapott
az ajkába. Nagyon nehéz volt értelmezni a férfit. Még csak
abban sem volt már biztos, hogy mi is a foglalkozása
tulajdonképpen, holott szeretkezett is vele. Hagyta, hogy
bármit megtehessen az elméjével, csakúgy, mint a testével.
Ám még mielőtt tiltakozásra nyithatta volna a száját, hogy
nem Andrénak kellene itt dühösnek lennie, hanem neki, az
erős ujjak a karjáért kaptak. Felhúzta őt a székéből, egyenesen
át a saját ölébe. Egészen közel. Annyira közel, hogy már meg
sem tudta volna mondani pontosan, hol végződik az ő teste és
hol kezdődik a férfié. És hogy ez még rosszabb legyen, ő
egyszerűen beleolvadt. Mihelyt megérezte a teste melegét, a
csontjai nyom nélkül eltűntek.
Hátradöntötte a fejét, hogy belenézhessen a szemébe.
Forróságot látott benne, már-már lángokat. Nem tűnt
dühösnek, ám annak a tűznek az intenzitása mégis
megrémítette, de ugyanakkor fel is izgatta. Visszahúzta
magához a fejét, és a szája keményen lecsapott az övére.
A csókja forróbb volt bárminél, amit valaha is érzett. A szája
uralkodott. Nem volt hosszas, édes, gyengéd rábeszélés.
Inkább követelt, mint kért. És mindez egy csöppet sem
számított Teagannek. A teste elgyengült, a férfinak kellett
helyette is lélegeznie, elveszette az irányítást a tüdeje fölött, a
karjai a saját akaratukat követve felkúsztak a nyaka köré. De
igazán. Ezt nem ő csinálta, egyszerűen csak megtörtént. Nem
is tudott volna már közelebb lenni hozzá, mégis megpróbált
közelebb furakodni, egészen belebújni. Fel akarta térképezni a
bensőjét, és ott maradni örökre.
Akarta a csókjait, azokat a hosszú, drogszerűen függőségbe
ejtő csókokat, amikkel sosem tudott betelni. Nem értette,
hogy miért, de ha megérintette, a teste onnantól kezdve már
nem az övé volt, Andréhoz tartozott. Tényleg nem tudta miért
érzi úgy, hogy a férfi teste viszont az övé. Tudta, hogy soha
életében nem fogja így érezni magát senki mással.
Gyönyörűnek. Szexinek. A világ egyetlen nőjének.
„Az én világomban te vagy az egyetlen nő.”
Milyen férfi mond ilyet? Teagan soha senkit sem hallott, aki
így beszélt volna egy nőről. Elkezdte felemelni a fejét, de a
férfi üldözte az ajkát, ujjai a nyaka hátuljára fonódva
megtartották, és visszarántották magához a fejét, a szája
éhezőn tapadt rá. A lány szerette az ízét. Szerette, ahogy
mindig határozottan irányított, minden érintése egy-egy
lángnyelv volt a bőrén. Újra és újra megcsókolta, ő pedig
egyszerűen belefúlt a csókjaiba.
Végül Andre húzódott el, de csak annyira, hogy
nekitámassza a homlokát az övének.
– Nincs visszaút a számunkra, Teagan. De még ha lenne is rá
mód, hogy kibontsuk, amit összekötöttem, akkor sem
hagynám. Az enyém vagy. Te vagy a szívem őrzője. A lelkemé.
A testem a tiéd. Mindaz a tiéd, ami én vagyok. Nem maradnék
életben nélküled.
A lány egész teste reagált a szavaira. A hangjára. A
bársonydallam végigsiklott a bensőjén. Hát hogy is ne akarna
ez a nő lenni neki? Gyógyító és empata. Érzett is minden szót,
amit a férfi mondott. Mindegyiket. Komolyan gondolta. Ez az
ő számára a színtiszta igazság volt.
 Megnedvesítette az ajkait. – Andre, én egy modern nő
vagyok. Nem szeretem, ha meg akarják mondani, hogy mit
tegyek. Nem szeretem az utasításokat. Hogyan jönnénk ki? A
vízumról most nem is beszélve. Hogyan illenénk egymáshoz?
Azt mindketten tudjuk, hogy te határozottan főnökösködő
vagy.
A férfi megrázta a fejét. – Ez nem igaz, Teagan. Nem
mondom meg, mit kell csinálnod, kivéve, ha annak köze van a
biztonságodhoz.
– De egyáltalán nem mondhatod meg, mit csináljak, Andre.
Tudok dönteni én magam is. Felnőtt vagyok.
– Elhagytad a barlang biztonságát, és szinte odavetetted
magad egy vámpírnak.
Teaganben minden megdermedt a hangjától. A tekintete az
övére ugrott. A szíve ismét dübörögni kezdett. Andre
arckifejezése sötétebb volt minden eddiginél. Komolyan
dühösnek tűnt, így nem akart vörös posztót lengetni előtte, de
mégiscsak el kellett mondania, amit akart.
Gondosan megnyalta az ajkait, igyekezett megnedvesíteni
hirtelen kiszáradt száját. – Ennek mindig az én döntésemnek
kell lennie, Andre – mondta halkan. Eltökélten. Higgadtan,
bár belülről remegni kezdett. – Ezt hívják szabad akaratnak.
A férfi ismét megcsóválta a fejét. – De nem az én
világomban. Az én világomban valamennyien annak törvényei
szerint élünk. Vámpírokra vadászok, amik mostanában
csapatokban járnak. És túl veszélyesek ahhoz, hogy egy
védtelen nő rohangáljon az orruk előtt, felhívva magára a
figyelmüket.
– Nem értettél meg. Ez nem a vámpírokról szól, hanem a
velem kapcsolatos döntéseidről. Ez nem elfogadható.
Andre vállat vont. Lezserül. Teagan feje pedig majdnem
felrobbant. Összeszorította a fogait, hogy ne kiabáljon vele,
mint egy hárpia, még annak ellenére sem, hogy teljes
mértékben megérdemelné.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt, hogy erről nem vagyok hajlandó vitatkozni. Nem
fogom megengedni, hogy veszélynek tedd ki magad. Avio
päläfertiilam vagy. Az életpárom. A hites feleségem.
Szívem és lelkem őrzője. A lelkem nélkül élőholttá válok,
átokká ezen a világon. Nem lehet hát kérdéses, hogy a
legkisebb kockázatot sem vállalom.
Teagan már nyitotta a száját, hogy mégiscsak kiabáljon vele,
de a magyarázat hatására vissza is csukta. Teljesen
összezavarodott. Úgy tűnt, Andre maga is hiszi, hogy minden
szava a tiszta igazság, ez pedig azt jelentette, hogy ő is
vámpírrá válhat. Legszívesebben a haját tépte volna, ha utána
nem került volna órákba újra előállítani a fonatokat.
Vett egy mély lélegzetet. – Intelligensnek vallom magam, de
ezt egyáltalán nem értem, Andre. Találkoztál velem, és csak
úgy tudtad, hogy én vagyok az, akit magadhoz kell kötnöd?
A férfi bólintott. – Az én népem férfi tagjai elveszítik az
érzelmeiket és a színlátásukat az életük első kétszáz éve után.
– Teagan egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem fog most
ezzel az idő dologgal foglalkozni. Túl sok más kérdése van. De
majd vissza kell rá térniük. – Hosszú életet élünk ugyan, de ez
inkább csak létezés, üres és terméketlen. Brutális. Amikor egy
férfinak nincs más az életében, mint rút, kegyetlen erőszak,
hideg szürkeség, és akkor hirtelen rátalál a szépségre,
édességre, viccességre, színes tarkaságra, hidd el nekem,
csitri, bármit megtesz, hogy két kézzel kapaszkodjon belé.
Harcolni fog, ölni, ha kell, hogy megvédhesse, még akkor is,
ha a nő úgy gondolja, hogy képes megvédeni magát.
A szavai végzetesek voltak Teagan számára. Megértette. Na
jó, azért nem egészen, mert hát hogyan is érthetné meg bárki
is, amit mondott? Ha nem látta volna repülni, ha nem
lennének a vámpírral kapcsolatos saját élményei, ha nem lett
volna szemtanúja mindannak, hogy mire képes Andre, ő is
biztos lenne benne, hogy teljesen elment az esze.
Elérte, hogy különlegesnek és szépnek érezze magát, pusztán
azzal, ahogyan ránézett, és ahogy teljes figyelmével
rákoncentrált, az könnyedén hihetővé tette, hogy valóban ő a
számára az egyetlen nő a világon. Vett egy újabb mély
lélegzetet, és kinyitotta a száját, hogy megszólaljon.
Andre megelőzte. – Sívamet, komolyan megijesztettél.
Halálra rémítettél. – Teagan az arcát fürkészte. Gyönyörű
volt. Férfias. Erős. Magányos. Megrázta a fejét. Andre a feje
két oldalára simította a tenyereit. – Nyisd meg előttem az
elméd. Lásd. Féltettelek téged. Magamat. A világot. Láss
engem, Teagan. Tudnod kell.
Bár meglehetősen bizonyos volt benne, hogy nem akar
többet tudni, késő volt tiltakozni. A férfi már özönlött is az
elméjébe, és most egészen megnyitotta magát az ő számára.
Teagan azt hitte, jól ismeri a félelmet, de még a vámpír
támadásakor érzett horror sem ért fel André akkori
rettegésével.
Nem maga miatt érezte, hanem miatta, és amiatt, amit a
vámpír tehetett volna vele. Attól a terrortól féltette, amit a
halála előtt érzett volna. És iszonyúan nehéz halála lett volna.
Attól is félt, hogy ha nem ér oda hozzá időben, elveszíti a
becsületét. Azzá válik, amire vadászott, és amit
megsemmisített, hogy biztonságban tarthassa a világot.
Teagan émelygett, felkavarodott a gyomra. A teste szinte
megdermedt, még az agya is leállt a tudattól, hogy min ment
keresztül miatta a férfi. Ezt soha nem tudná elfogadni.
– Andre – suttogta szinte lehelve, és puha csókokkal bejárta
az állkapcsát, majd visszafelé haladva eljutott a szájsarkáig,
mintha ezzel valahogyan el tudná törölni mindazt, ami
megtörtént.
– Muszáj megértened, Teagan. Tudom, hogy nagyon nehéz
neked az átmenet az én világomba. Nagyon óvatos akartam
lenni. Udvarolni szerettem volna, úgy, ahogyan azt
megérdemled. De nem hallgattál rám. Te a modern világban
élsz, még csak felfogni sem tudod az én világom veszélyeit.
Avio päläfertiilam vagy. Az életpárom, és velem kell élned
az én világomban. Már nem válhatunk el egymástól. –
Ujjperceivel gyengéden megsimogatta az arcát. – Tudom,
hogy félsz, Teagan, de erre nincs semmi szükség.
– Viccelsz, Andre? A te világodban vámpírok is léteznek.
– Eddig is a világon voltak. A különbség annyi, hogy most
már tudsz róluk. Tudod, nagyon nehéz őket megölni, de
valakinek ezt is meg kell tennie. Én csak azt akarom, hogy
biztos lehessek benne, hogy biztonságban vagy, amikor ez
történik.
Vett egy mély lélegzetet. A férfi olyan szorosan ölelte. És
mégis gyengéden. Egészen körbevette melegével. Teste még
mindig őrizte behatolásának emlékét, a tőle kapott gyönyörtől
teljesnek, tökéletesnek érezte magát. Ahogyan megérintette,
az elmondott Andréról mindent.
– Mesélj arról, mit jelent a te világod szabályai szerint élni. –
Utasítgatásban nagyon jó. Ezt máris tudta róla, de találniuk
kell valamiféle egyensúlyt. Nem tudta megállítani gerince
mentén végigfutó apró reszketést, amit az elméjében hirtelen
felmerülő gondolat váltott ki belőle. – Úgy vetted a vérem,
ahogyan egy vámpír tenné. Miért? Hogyan? – Pillantása a
szájára ugrott. A fogai tökéletesek és egyenletesek voltak,
sehol egy agyar.
 – Kárpáti vagyok. Mi véren élünk. Nem ölünk. Óvatosak
vagyunk, és tisztelettel bánunk azokkal, akik ezt biztosítják a
számunkra, és semmire sem emlékeznek belőle utána.
– De én igen.
– Te belépsz a világomba. El kell fogadnod a tényt, hogy
nincs más választásunk. Vérre van szükségünk, hogy életben
maradjunk.
Teagan megrázta a fejét. Aztán a férfi íze jelent meg hirtelen
a szájában. – Várj egy percet! Ne mondj semmit! Egyetlen
árva szót sem! – Egyszerre próbált kiszabadulni karjai és
elméje acélpántjaiból. Hirtelen újabb emlékek kerültek a
felszínre az agyából. Egy álomvilág, ahol a szája Andre nyakán
volt... – Ó Istenem! Nem! Nem. Nem, nem, nem. –
Elárasztotta és megrázta a pánik. – Én nem. Mondd, hogy
nem vettem a véred!
– Nyugodj meg, Teagan – tanácsolta Andre. – Le kell
higgadnod, és el kell fogadnod, amit mondok. Ez csak
egyszerűen így van. Nem jó, és nem rossz dolog. Ilyen az én
életem. Most már a mi életünk.
Képtelen volt abbahagyni a fejrázást. – Az enyém nem. Én
nem iszom vért. Viccelsz? – A hangja kibicsaklott az
irányítása alól. – Egyszer ittam a véredből? – Rászorította a
tenyerét a gyomrára.
– Kétszer – válaszolt nyugodtan a férfi. – Három csere kell
ahhoz, hogy egészen átlépj az én világomba. – Ez az egész
nem lehet igaz. Tényleg megbolondult. Egészen elment az
esze. Trixie nagyi átörökítette rá az agyi gyengeségét. Ez az
egész egy őrültség. Kórházban van a helye. Újra megpróbált
elhúzódni, de Andre határozottan, és rezdületlenül tartotta.
– Lélegezz. Vegyél levegőt, sívamet. Egyszerűen csak ilyen
az életünk.
 – De nem az enyém – igazította ki. – Engedj el! Ki kell
jutnom innen. És ne próbálj követni! Ehhez nem volt jogod!
– Minden rendben lesz – felelte –, csak higgadj le.
– Te higgadj le! Le fogom üvölteni a fejed, ha megpróbálsz
itt tartani! Vér? Kétszer is vért ittam? – reszkető ujjakkal
érintette meg az ajkait.
A legrosszabb az volt az egészben, hogy most már
emlékezett. Emlékezett a fantasztikus ízére. Függőségbe ejtő.
És vágyott rá. A puszta gondolat, hogy magába fogadhatja a
vérét, bizsergést és melegséget küldött végig az egész testén,
átrohant az erein, a hüvelye megfeszült. Megőrült. Tébolyult.
Azért volt képes rávenni a férfi.
Andre felsóhajtott. – Csitri, a világ összes kincséért sem
bántanálak. Sem fizikailag, sem pedig érzelmileg. Fogalmam
sincs, mi a teendő ebben a helyzetben, amiben találtad
magad. Te vagy az életpárom. Látom a színeket. Visszatértek
az érzelmeim, és velük jött a rettegés is, amit akkor éreztem,
amikor veszélybe sodortad magad. Teljes, tökéletes pánik.
Századokat töltöttem azzal, hogy megóvjam ezt a világot a
vámpíroktól, de a kísértés suttogása mindig is velem volt.
Annyira közel volt már a sötétség, hogy még a lélegzetét is
hallottam a fülemben.
Teagan ismét megdermedt. Volt valami a férfi hangjában,
ami azt súgta neki, hogy rendkívüli fontossággal bír, amit
mond. Valami óriási dolog. Valami hatalmas ajándékot
nyújtott át neki. Márpedig Andre nem volt az a férfi, aki
könnyedén osztogatja a bizalmat, ezt egészen biztosra tudta.
Ösztönösen. Tudta, hogy fájdalmat érez, hiszen ő is érezte.
Miatta érzett fájdalmat. Az elhatározása ugyan rendületlen
maradt, de ettől még elöntötte az együttérzés.
Olyan nő akart lenni, aki megérti, amikor egy férfi annyira
ideges, hogy irracionális dolgokat tesz, na de vérivás? Most
komolyan. Ő ember. Valószínűleg hányni fog. És ha a
nagyanyja valaha is megtudná, rajta próbálná ki elsőként az
interneten vásárolt vámpírölő szettet.
Andre ismét sóhajtott. – Nem érted, Teagan.
Egyetlenegyszer éreztem ekkora félelmet ezen az alkalmon
kívül egész életemben. Pedig álltam már szemben
vámpírokkal csakúgy, mint hatalmas emberi seregekkel.
Mégsem éreztem félelmet. Nemhogy rettegést. Az a másik
alkalom egészen máshogyan végződött, mint ez.
Nem akarta hallani. Látni sem, de a fejében már meg is
jelentek a képek. Különös módon a férfi emlékei nagyon
homályosak voltak, és kizárólag szürkék. Úgy vélte, talán egy
gyerekkori emlék biztonságos lehet, így inkább mégis
odafigyelt, látni akarta, milyen volt kisfiúként. De nem talált
semmit. Még csak egy emléket sem, sem az apjáról, sem az
anyjáról. Még csak az sem derült ki, voltak-e testvérei.
Nagyon zavaros férfi volt. Szerzetes. Fejvadász.
Vámpírvadász. Most pedig Kárpáti. Ki tudja még mi? De ez...
Ez az emlék nagyon is élénk volt, bár színek ebben sem voltak,
mintha Andre színvak lenne, és talán valóban az is. Teagan
megrázta a fejét, és megpróbálta kitolni az elméjéből.
– Nem akarom ezt, Andre. Én... – Mit is mondhatna? Hogy
túl érzékeny? A férfi keresztül is ment azon az élményen,
amikor ugyanúgy rettegett, mint ma. Nagyon önzőn hangzott
volna azt mondani, hogy ő túl érzékeny ehhez, de az igazat
megvallva, ő nem pusztán érzékeny, hanem empata, így máris
pontosan tudta, hogy nem lesz képes elviselni azt, amit
elmondott, és most meg is akar mutatni neki.
– Végig kell nézned, Teagan. Nem vagyok diktátor. Nem
akarom, hogy minden úgy történjen, ahogy én gondolom.
Amikor összekötöttem magunkat, azt is megígértem, hogy a
boldogságod mindenkor a sajátom elé helyezem.
 Pff! Amikor összekötötte magukat? Igazából nagyon is
tetszett neki az a rész, hogy az ő boldogságát a sajátja elé
helyezi. Hajlandó lett volna ő is ugyanezt megtenni, de az
összekötés megemlítésétől ismét vöröset látott. Hát hol az
ördögben van a szabad akarat?
A félelem végigszánkázott a hátán, a már jól ismert
útvonalon. Kötés. Repülés. Vérivás. A dolgok kezdenek
kicsúszni az irányítása alól, és Andrénak ehhez mindössze
annyit kellett tennie, hogy butára csókolja, és ő menten
megadta magát. Belesüllyedt önként, dalolva a varázslatába.
Belefulladt a férfiba.
Beleharapott a szájszélébe. – Ööö... most komolyan, Andre.
Többet kellene beszélnünk erről a kötésről, és a többi
dologról. – Nem akart beszélni róluk. Ez volt az utolsó dolog,
amit csinálni szeretett volna. A férfi szemöldökei
összeszaladtak, és úgy tűnt, ismét pontosan ugyanolyan
ideges, mint a beszélgetés elején. Teagan a szájára szorította a
kezét. – Várj! Meggondoltam magam. Ha azt mondod, hogy a
földben is alszol, akkor nem marad más választásom, mint
megkarózni téged. Pedig nem szívesen karóznék meg olyan
nagyszerű férfit, mint te. Bűn lenne. Egy halálos bűn. Talán
örökre átkozott lennék miatta, vagy valami ilyesmi. Már így is
volt egy hatalmas lyuk a mellkasodon, és az igazat megvallva
egyáltalán nem áll jól az ilyesmi olyasvalakinek, aki annyira
dögös, mint te. – Rágta az alsóajkát még néhány pillanatig, de
közben képtelen volt ellenállni, végigcirógatta a férfi arcát ott,
ahol a vámpír karmainak nyomát kellett volna viselnie. –
Nem tudnám megtenni, és ezt te is tudod. Ha valójában
vámpír vagy, és a Kárpáti az csak egy szebb kifejezés a
vámpírra, azt el kell mondanod nekem, essünk túl rajta.
Hagynom kellene, hogy megölj. Én, úgysem tudlak
elpusztítani. Nem érzed magad gonosznak. Olyan férfinak
érzed magad, akinek mindennél fontosabb a hovatartozása és
a becsülete.
Összevissza csapongott a saját elméjében, és kikotyogott
bármit, ami felötlött benne, csak hogy ne gondoljon azokra a
dolgokra, amiket Andre elmondott, vagy még el akar
mondani. Képtelen volt feldolgozni. Vérivás? Édes. Jó.
Istenem.
Andréból egyetlen mély torokhang tört fel. Elkapta az ujjait,
a szájához emelte, és csókokkal borította őket. A szemei a
mennydörgés pillantásáról már ismét melegre váltottak.
Gleccserből trópusi forróra. Olyan szép volt, hogy az már fájt.
– Tet vigyázam. – A saját nyelvén suttogta a szavakat.
Puhán. Édesen. Rekedtesen. Komolyan is gondolta őket.
Teagan szíve bukfencet vetett. Bármit is jelentsen ez, valami
nagy dolog lehet. Valami, amit neki tudnia kellett. Valami
hatalmas dolog. – Nem lesz rá szükség, hogy megkarózz –
biztosította sima, selymesen lágy hangon. – Viszont azt
muszáj megértened, miért ragaszkodom ahhoz, amit csinálok.
Nem mintha általában megmagyaráznám a tetteimet.
Igazából nem is emlékszem olyan esetre, amikor megtettem
volna. Ezt azért mondom, hogy tudd, milyen fontos dolog ez.
Hogy mennyit számít nekem az elméd nyugalma.
A lány nagyot nyelt. Azt az emléket készült megmutatni neki,
ami soha nem halványult el az elméjében. Az iszonyatos
rettegés emlékét. Hiába próbálta megzavarni őt, Andre
pontosan tudta, miért beszél annyit.
– Andre – kezdett bele, hogy lebeszélje róla, de már meg is
jelentek a fejében az emlék első képei. Érezte mindazt, amit ő
érzett azon a réges-régi napon.
Nagyon fiatal volt. Tizenhét éves. Az ő népénél még csak egy
kisbabának számított. Az éjszaka gyönyörű volt az ezernyi
csillaggal, amik gyémántként ragyogtak odafenn. Látta őt egy
sűrű erdőben haladni, hosszú, nagy léptekkel, egészen
magabiztosan, pedig ahogy Andre, úgy ő is tudta, hogy
keskeny szarvascsapás mentén, amin haladt, vadállatok is
rejtőztek a fák között. Ragadozók. Medvék. Egy farkas falka.
Sokkal több vadállat, mint amennyit a lány természetesnek
gondolt egy erdőben.
Még a hegyek is másmilyennek tűntek. Nem volt egészen
biztos benne, hogy a Kárpátok mely részét látja. Az erdő sűrű
volt, a növényzet dús és buja. És rengeteg vad mindenfelé.
Andre emléke olyan kristálytiszta volt, hogy még a különböző
állatok szagát is érezte, amit a szél vitt feléje.
Ennek az emléknek boldognak, és gondtalannak kellett
volna lennie az eddigiek alapján, mégis érezte valamilyen
fokon a rettegést. Valami gonosz siklott keresztül az erdőn, az
ifjú Andre felé haladva. Szerette volna figyelmeztetni. Ehelyett
odafeszült a férfihoz, akinek karjai olyan szorosan ölelték.
– Semmi szükség erre, Andre. Nem kell újra átélned.
– Szükség van rá, Teagan, mégpedig neked van rá
szükséged, hogy megérts. Én ebben a rémálomban éltem
évszázadokat. Te vagy az egyetlen, akivel valaha is
megosztottam.
Évszázadokat. Már megint. Az aprócska anomáliák mindig
kétségeket ébresztettek benne, hogy ez az egész valódi lehet.
Tudta, hogy Andre szándékosan csempészi a szavai közé
ezeket a kifejezéseket, bízva abban, hogy előbb-utóbb
hozzászokik a gondolathoz, hogy ő valóban évszázadok óta él.
Márpedig Andre olyan férfi volt, aki nem hibázik.
Szerette volna gyermeki módon befogni a fülét, és teli
torokból lalalázni, amíg a férfi abba nem hagyja ezt a
beszélgetést. Gyáva szeretett volna lenni, de belenézett azokba
a gyönyörű szemeibe, és ismét elveszett.
 Andrénak ez az egyetlen gyerekkori emléke maradt meg
ilyen élesen, és ha ez az egyetlen, amiben valódi rettegést
tapasztalt meg, akkor ez előre láthatóan iszonyú lesz.
Másrészről viszont tetszett neki a gondolat, hogy ő az
egyetlen, akivel megosztja ezt a sorsfordító tapasztalatot. Az a
nő akart lenni a számára. Csak éppen nem akart vért inni.
Vagy bármi ehhez hasonló furcsaságot.
Andre még jobban magához húzta merev testét, orrát
odadörgölte a nyakához. – Meg kell osztanom ezt veled,
Teagan. De nem akarom rád kényszeríteni, tedd meg értem.
Ez csak egy emlék, semmi több.
Rávillantotta a tekintetét.
– Most először hazudtál nekem. Érzem a hazugságot. Ez
nem csak egy emlék, sokkal több annál.
– Lehet, de mégiscsak egy emlék. A múltból.
Teagannek döntenie kellett. Andre századok óta él együtt
ezzel az emlékkel. Még mindig nem állt készen arra, hogy
teljesen felfogja ezt az időintervallumot, de ez a helyzet most
egészen más volt. Hiszen ő egy gyógyító, és ez a borzalmas seb
soha nem hegedt be teljesen. Tudta, hogy szinte bármit
megtenne érte, még akkor is, ha fájni fog. Ösztönösen ráérzett
arra is, hogy bármi is az, amit mutatni készül neki, az
megváltoztatja az ő életét is örökre. És mint Andre, ő sem
fogja soha elfelejteni.
Odasimult hozzá. Nem számít mi ez. Nem számít micsoda
Andre, nem számít mennyire feldühítette, a férfi az övé. Az
övé, és ennek igazságát nem tagadhatta le maga elől. Meg kell
osztania vele ezt az emléket. Egy kissé elfordult, és az arcára
simította a tenyerét.
– Akkor nézzük meg – invitálta be lágyan az elméjébe. Meg
sem próbálta elrejteni, mi akar lenni a férfi számára. Hogy
úgy érzi, Andre az övé, hozzá tartozik. Egymás elméjében
voltak. Úgy is megtudná, milyen lágy szeretet érez iránta.
Nem tudott ezen változtatni. Nem azért volt az övé a férfi,
mert összekötötte őket, tulajdonképpen még arról sem volt
fogalma, hogyan is működik az a kötés dolog, ez más volt.
Valódi. De nem is, ez a valódi Teagan volt. Mindenki felé
empátiával közeledett, de Andre felé különösen. Ez volt az
ajándéka, és fel is használta.
Ujjbegyeivel végigsimított az állkapcsán. Kedvelte a vonalát
éppúgy, mint azt a fekete borostaárnyékot rajta, amitől csak
még szebb lett.
A szíve az övéért nyúlt. Időnként annyira magányosnak tűnt.
Tudta milyen érzés az, bár a saját érzelmei
összehasonlíthatatlanok voltak a férfiéval, mégis átérezte a
teljes bánatát.
– Az a nő akarok lenni a számodra, Andre – mormolta, és
odahajolt hozzá, hogy egy csókot simítson a szájára. – Csak
éppen úgy gondolom, hogy sajnos talán rosszul döntöttél.
Nem tudom, hogy én vagyok-e az a nő, akire szükséged van,
akit szeretnél. Én nagyon modern vagyok, és nagyon nehezen
viselem, hogy bárki is megmondja, hogy mit tegyek, vagy
döntéseket hozzon helyettem.
A férfi ujjai a fonatai közé túrtak. Teagan tudta, hogy jobban
szeretné leengedve látni. Tetszett Andrénak a gondolat, hogy
a szálak végigfolynak a kezén. Elképzelte, hogyan siklanának
végig a tincsek a testén, de nem mondott semmit. Meg sem
próbálta kibontani a bonyolult fonatokat.
– Ismerlek, Teagan – válaszolt lágyan. – Látom ki vagy.
Nekem te vagy A nő. Kihoztál a sötétségből a fényre. Nincs
más.
A lány odabújt hozzá, belefúrta az orrát a nyakába, és
mélyen belélegezte az illatát. A bánat még mindig ott volt a
férfiban. Mélyen. Mintha az, ami azon a régmúlt napon
történt, csak aznap történt volna.
– Visszatértek az érzelmeim. Olykor... elsöprőek. De
dolgozom rajta, hogy kézben tartsam őket.
Masszírozni kezdte a tarkóját, ami apró kis lobbanásokat
küldött végig a lány gerincén. Teagan azt tette, amit mindig,
amikor időre volt szüksége, hogy leülepedjen benne valami.
Nem foglalkozott azokkal a dolgokkal, amikkel nem akart
foglalkozni, ment egyenesen a szíve után.
– Mondd el. Andre. Tudni akarom.
A férfi két tenyerébe fogta az arcát, és egy hosszú percre
rabul ejtette a tekintetét. Aztán végtelen gyengédséggel
végigsimított ajkain a szájával.
– Köszönöm sívamet. Máris könnyebbé tetted a szívem.
Kényelmesebben eligazgatta az ölében, és köréje fonta a
karjait. Teagan nem tudta eldönteni, hogy őt akarja-e
nyugtatni, vagy neki magának van szüksége erre a
kényelemre.
– Abban az időben még nagyon más volt az élet. Sokkal
kevesebb ember volt azon a környéken, ahol felnőttem. Nem
voltak testvéreim. Anyám utánam nem volt képes újabb
gyermekeknek életet adni, és az elméjével is történt valami.
Vagy talán soha nem is volt rendben minden az elméjével, ezt
nem tudom. Azok szerint, akik korábban is ismerték, a nehéz
szülés után egészen visszavonult a világtól. Csak apám létezett
a számára. Senki más nem érhetett el hozzá. – Andre keze az
övéért nyúlt, és szorosan körülfonta az ujjait, odahúzta
magához. – Pontosan annak a Szellemnek éreztem magam,
aminek később elneveztek. Ott voltam, de mégsem. Nem
látott engem, és fel sem ismert sehogy. Az apám nagyon
elfoglalt volt vele, úgyhogy az idő nagy részében a számára is
szellem voltam.
 Teagan utálta még a gondolatot is. Az ő gyerekkora csupa
szeretet és nevetés volt. Nem tudta, hogy Andrét Szellemnek
nevezik. Ez is felzaklatta. De még inkább az, hogy Andre úgy
beszélt erről, mintha a legkevésbé sem számítana. Nem ez volt
a bánatának az oka. Nem is méricskélte a gyerekkorát, hogy az
jó volt-e vagy sem. Egyszerűen ilyen volt.
– Sok háború dúlt akkoriban. A Kárpátiak kimaradtak
belőlük, amennyire csak lehetséges volt. Soha nem érdekelt
bennünket a politika, de a harcok néha kiterjedtek az
otthonaink környékre is bármilyen távol is voltak az
emberlakta helyektől.
Teagan figyelt. Legalább nem azt mondta, hogy
évszázadokkal ezelőtt, és ez segített neki a történetre
koncentrálni, minden más gondolatot pedig sakkban tartani.
– Sokat voltam egyedül. Legtöbbször magam kóboroltam, de
végül találkoztam egy emberi családdal. A Boroi családdal.
Teagan lehajtotta a fejét a döbbenettől. Andre ezen a
vezetéknéven mutatkozott be. Csendes maradt, most már még
inkább osztozni akart vele a múltján.
– Az erdő mélyén elrejtett apró kunyhóban éltek. Volt
néhány állatuk, és szinte semmi másuk, de család voltak.
Átfordította Teagant, a mellkasára húzta a hátát, a karjával
átölelte a melle alatt. Odadörgölte az orrát és az állát a feje
tetejéhez.
– Sokban hasonlítottak ahhoz a családhoz, amiben te
felnőttél, vadul szerették egymást. Ők álltak a legközelebb
ahhoz, amit valaha is ismertem, és amit úgy gondoltam, hogy
ilyennek kell lennie egy családnak. Legelőször a fiukkal,
Euarddal találkoztam. Ő korombeli volt. A kishúga, Elena egy
kicsit fiatalabb volt nálunk, és mindhárman jó barátok
lettünk. Kijöttek éjjelente, és együtt barangoltunk az erdőben.
Nagyon gondos voltam, hogy semmi ne utaljon arra, hogy
nem vagyok ember. Védtem a népünket, de Euard és Elena a
családommá váltak.
– Milyenek voltak? – kérdezte Teagan, azt akarta, hogy
másra is emlékezzen a férfi a történtekből, mint
gyermekkorának egyetlen élének emlékére, az iszonyú
rettegésre, valami melegre, valami szeretetteljesre. Andre
hangja tűnődővé vált, mintha egyre mélyebbre kellene
nyúlnia az emlék részleteiért.
Hallgatott egy pillanatig. Teagan az elméjében volt, érezte
hogyan kutat. Hogyan válogat. Nehezen találta meg a keresett
részleteket. Az ujjai cirógatni kezdték a bordáit. Szórakozottan
végigsimított rajta, le egészen a köldökéig, majd visszatért a
mellei alá. Tudta, hogy a férfi teljesen elmerült abban a
gyerekkorban köttetett barátságban, és fogalma sincs róla, hol
járnak a kezei. Tetszett neki a gondolat, hogy őt használja
horgonyaként.
– Elena édes és szép volt. Mindig nevetett. Szeretett széttárt
karokkal pörögni. Emlékszem, olykor hívott, hogy pörögjünk
vele. Euard mindig a fejét csóválta, és azt mondta, elment az
esze, de azért ő is vele pörgött, ahogy akarta. Sok örömet
hozott a szüleinek éppúgy, mint Euardnak. Ezt onnan tudtam,
hogy mindig felragyogott az arcuk, ha meglátták.
A hangja lágy volt, és Teagan vele együtt ténylegesen látta
maga előtt Elenát. Hosszú, sötét haja, és ragyogó barna
szemei voltak. Talán tíz éves lehetett, de tizenegynél
semmiképp sem volt több. Vele volt egy tizenhat-tizenhét éves
fiú is.
Immár két elmék támadt fel Andre elméjében a
gyerekkorából, de mégsem örömöt érzett, hanem hatalmas
bánatot. Elsöprő bánatot. Haragot. Bűntudatot. Elárasztották
az érzelmek, és a lány érezte, hogyan feszül meg a teste.
Teagan szándékosan elernyesztette magát, és mélyeket
lélegzett, remélve, hogy Andre légzése követni fogja az övét.
Hátranyúlt, és rásimította a nyakára a kezét, míg az arcát
oldalra fordítva a vállgödrébe hajtotta a fejét, így próbálván
vigasztalni őt.
Mivel empata volt, már ő maga is közel állt a síráshoz. De
vissza kellett tartania. Tudta, hogy Andre abban a pillanatban
megszakítaná ezt a megosztást vele. Ő egyszerűen ilyen. Ha
csinálna egy listát az okokról, hogy miért van oda annyira a
férfiért, ez is szerepelne rajta, kismillió más dolog között. A
hajába fúrta az ujjait a tarkóján, és a fejét kissé megemelve
belecsókolt a nyakába, mielőtt visszahelyezkedett volna a
vállára.
– Még a hangja is szép volt.
– Olyan volt, mint az anyja. Dorina. Egy csoda volt a hangja.
Soha nem felejtem el. Életemben egyszer sem láttam
napsütést, de tudtam, hogy pontosan olyan lehet, mint Dorina
Boroi. Keményen dolgozott, az apró kunyhó mindig
ragyogóan tiszta volt, és jó illatok áradtak belőle. Az illatokra
mindennél jobban emlékszem. Megtudta, hogy Euard és
Elena éjszakánként kilopakodnak, hiszen figyelt rájuk, és
követte őket. Azonnal meghívott engem az otthonába. A férjét,
Iont is csodálatosnak találtam, bár ő kissé mogorva volt, és
úgy tett, mintha semmi sem számítana neki, én tudtam, hogy
nem így van. Beszélgetett velem. És mindannyian láttak
engem. – Megdörzsölte az orrnyergét. – Azt hiszem, Dorina
tudta, hogy nem vagyok ember, mégis befogadott a házába, és
hagyta, hogy hozzájuk tartottak. Szerette a gyerekeket.
Szerette a férjét. És még engem is szeretni tudott. Éreztem,
ahányszor csak náluk voltam. Én is egy voltam a gyerekei
közül.
A hangja ellágyult, és Teagan pontosan tudta, hogy úgy
szerette Dorinát, Iont, Euardot és Elenát, mintha a
családtagjai lettek volna. Ezért volt ez az egyetlen emlék, amit
meghagyott. Az emberi család „látta” őt, tisztábban, és
élesebben, mint a Kárpáti családja valaha is, ahol csak
szellemként volt jelen. Majdnem megszakadt érte a szíve.
Andre ismerte a szeretetet, csak nem emlékezett rá vissza
eddig a pillanatig. Csak itt, vele. Megosztott vele valami
hihetetlenül bizalmas és szép dolgot, ő pedig mindig
kincsként fog erre az ajándékra gondolni.
 12.

– A zon az éjszakán alig tudtam kivárni, hogy odaérjek

hozzájuk – folytatta Andre. – Anyám egyre messzebbre

vándorolt, és már apámtól is kezdett eltávolodni. Apám azt
mondta, eljött az ideje, hogy egy másik világba vigye, ahol
ismét együtt lehetnek. Azt is mondta, hogy velem minden
rendben lesz, majd más párok rám néznek. Már elintézte.
Teagan szigorúan összeszorította a száját, hogy semmi se
szökhessen ki rajta. El sem tudta volna képzelni, hogy a
nagyanyja valaha is így kezelte volna őt, vagy a nővéreit.
Könnyek égették a szemét, még jobban odasimult a férfi
vállához, és roppant hálás volt, amiért az nem láthatja az
arcát.
„Csitri.”– Az a hang. Selyem és bársony simított végig rajta,
mintha a szája érintené. Megborzongott, és még közelebb
fészkelődött, a gyomra bukfencet vetett, olvadó érzés ölelte
körül a szívét. Andre karjai szorosabban ölelték. – A fejemben
vagy, és én is a fejedben vagyok. Ne próbáld elrejteni előlem a
könnyeidet. Ez már nagyon rég történt.
De nem neki. És nem is Andrénak. Ez nekik tegnap történt.
Vagy egy órája. A seb nyers volt és eleven, soha nem gyógyult
be. Egy aprócska hang szökött el a torkából, de bólintott, és
gyorsan pislogott párat, hogy eltüntesse a könnyeket a
szeméből.
– A Boroi család fantasztikus emberekből állt.
– Igen. A szívükbe fogadtak, én pedig kínt és halált vittem
nekik. Elképzelhetetlen szenvedést.
 A bánata hullámokban árasztotta el Teagant. Próbált
lélegzethez jutni a hullámok között, és elhatározta, hogy
mindenképp megosztja a férfival ezt a rémálmot.
– Mit jelent az, amit az apád mondott, hogy egy másik
világba viszi anyádat?
– Minden gyógyító, akit csak ismertünk, próbált segíteni
anyámon. Össze volt kötve apámmal, ő volt az egyetlen, aki
képes volt elérni őt a kötelékükön keresztül, hogy
beszélhessen vele. Senki más. Egyetlen szóra sem tudok
emlékezni, hogy valaha is mondott volna nekem valamit.
Egyszerűen elsétált mellettem, még akkor is, ha ott álltam
közvetlenül előtte, beszéltem hozzá, kértem, hogy próbáljon
végre látni engem. Soha nem vett észre. Az apám vele együtt
eléje ment a napnak.
A lány lehunyta a szemét. Egyértelmű volt, hogy Andre apja
megölte az anyját, és aztán öngyilkosságot követett el. Ez
borzasztó. Még csak elképzelni sem tudta, hogy a nagyanyja
nyugodt hangon közli vele, hogy megöli az egyik szerettét,
aztán pedig saját magát. De csendben maradt, és igyekezett
annyi kényelemmel körülvenni a férfit, amennyivel csak képes
volt.
– Tudtam, hogy ez bekövetkezik – mondta Andre –, csak
nem számítottam rá, hogy ennyire hamar. Otthagytam a
házat, mert tudtam, hogy nem fogom tudni lebeszélni erről
apámat, és nehéz volt szembenéznem a ténnyel, hogy már
neki sem vagyok több egy szellemnél. Az utolsó néhány évben
fokozatosan eltávolodott tőlem ő is. Ezért kapaszkodtam
olyan kétségbeesetten Dorinába, Ionba és a gyerekekbe.
Szükségem volt rájuk akkor éjjel.
Megértette. Nem volt rá mód, hogy megállíthassa az apját.
Senki sem tudta volna megállítani. Látta ezt Andre elméjében.
Ő sem lett volna rá képes, és senki más sem. Sem tettekkel,
sem szavakkal. Az a fiú szellemként látta magát az
otthonában. Vitatkozhatott volna, megpróbálhatta volna
lebeszélni tervéről az apját, de tudta, úgysem hallanák, nem
vennének róla tudomást. Senki sem hallgatná meg.
Bekapta a hüvelykujját, és erősen ráharapott, hogy elterelje a
figyelmét a sírásról, ami fojtogatta. Ő meghallgatja. Andre
keresztülment mindezen, és tudnia kell, hogy ő van olyan
erős, hogy meghallgassa, hogyan formálta az élet, hogyan
tette azzá, aki lett belőle.
Teagan mélyebbre nyomult az elméjében, és ő lepődött meg
a legjobban, hogy képes volt erre. Volt valami homályos terve
azzal kapcsolatban, hogy megvédi Andrét, bármi történt is
akkor, márpedig abban egészen biztos volt, hogy sokkal több
is történt annál, minthogy az apja közölte vele, hogy meg fogja
ölni az anyját és önmagát is. Sokkal-sokkal több.
Gyógyító volt, így volt némi fogalma a pajzsokról. Azt
kívánta, bárcsak vele lenne gyógyító kőgyűjteménye, de nem
hozta magával. Csak egyetlenegyet viselt a nyakában.
Szorosan köréje fonta az ujjait, aztán hagyta, hogy Andre
visszasodorja az emlékébe, oda, az erdő mélyére.
Vadvirágok illatát érezte. Rókákét. Tudta, hogy egy egész
alomnyi van belőlük a környéken, a kölykök az anyjukhoz
bújtak a szarvascsapás közelében lévő barlangban. Hallotta a
fák ezüsthátú leveleinek muzsikáját. Csillagokkal tűzdelt
bársonytakarójú éjszaka szépsége ellenére a mélységes bánat
végig jelen volt Andréban.
Szüksége volt Elena nevetésének hangjára. Látnia kellett
örömtől felragyogó arcocskáját, amikor megérkezik. Szüksége
volt arra, hogy Dorina megszabadítsa a bensőjében dúló
rettenetes fájdalomtól, és ehhez annyi is elegendő volt, hogy
mint minden érkezésekor, most is megölelje. Ion a hajába
borzolt bele, megveregette a vállát, és minden egyes
alkalommal kezet fogott vele. Euard, valószínűleg megint meg
akarja majd etetni. Mindig megpróbálta, bár Andre soha nem
fogadta el. És soha, egyetlenegyszer sem használta
táplálkozásra a család egyik tagját sem. Ahhoz túlságosan
becsesek voltak a számára, a leghalványabb kockázatnak sem
akarta kitenni őket.
Megpróbálta visszaszorítani magában az egyre emelkedő
mélységes szomorúságot, és meggyorsította lépteit. A
mellkasa égett, és mintha hatalmas súly nehezedett volna rá.
Megpróbált arra gondolni, hogyan néz ki Elena, amikor az ég
felé tárt karokkal körbe-körbe forog, és kecsesen integet az
ujjaival. Néha rálöttyent a Hold fénye, olyankor egészen
éterinek tűnt. Máskor pedig teljesen gyermeknek látszott,
kacagott, ragyogó volt, gyönyörű és boldog. Míg a kunyhójuk
felé haladt, megpróbált visszaemlékezni arra az alkalomra,
amikor Euard is vele pörgött, sőt, Dorina is csatlakozott
hozzá, majd végül ő maga is.
A szag csapta meg először, megindult a szél, égő hús szagát
sodorta magával a fák között. Megtorpant, a lélegzet a torkán
akadt. Aztán távoli, rettegő sikolyok érkeztek a következő
fuvallattal. Felismerte Dorina hangját. Valami borzalom
történhetett.
Mindenről megfeledkezett, arról is, hogy úgy tegyen, mintha
ember lenne, teljes sebességre váltott. Fajtájának
természetfeletti gyorsaságát használta, olyan tempóban
száguldott a kicsiny ház felé, amire csak képes volt. Iont látta
meg először. A ház előtt. A földön feküdt, arccal Andre felé,
aki normál tempóra lassulva lépett ki a fák közül.
Andre soha nem látott még ilyen fájdalmat férfi arcán. Ion
sziklák alatt feküdt, amik nyilvánvalóan összezúzták őt. Andre
újra felgyorsulva feléje rohant, de Ion megrázta a fejét, vagy
legalábbis megpróbálta, a szemeiből sütött a kétségbeesés.
Kinyitotta a száját, hogy megpróbálja figyelmeztetni őt, de
szavak helyett csak vér bugyogott ki rajta.
Teagan gyomra felkavarodott. Nyilvánvalóan látszott, hogy
Ion iszonyatosan szenvedett. Hatalmas kőrakás nehezedett
Elena és Euard apjára, és minden egyes szikla óriási volt. A
szájából előtörő vér azt is elárulta neki, hogy már túlságosan
késő volt, a férfit lehetetlen lett volna megmenteni, de az a
fiatal fiú, aki kiszáguldott a fák közül, hogy térdre rogyjon
mellette, nem értette még ezt.
Andre gyors mozdulattal intett egyet, megpróbálta
elmozdítani a köveket. Hogy hogyan zuhanhattak Ionra ott, az
erdő közepén, az hatalmas rejtély volt, de most nem
számított, el kellett őket mozdítani a férfiról, még mielőtt
agyonnyomták volna. Épp csak megtanulta még a lebegtetést.
Kicsi tárgyakat totyogó baba kora óta tudott levitáltatni, de
ekkora nagyságrendben még soha nem próbálta.
Ion még utoljára megmozdította a fejét, hogy magára vonja a
fiú figyelmét. Andre megdermedt. A férfi nyaka véres, és
szétmarcangolt volt. Felismerés lobbant fel benne, és azzal
együtt a félelem is. Egy élőholt tette. Így már azt is tudta, hogy
Ion menthetetlen. Neki nincs esélye, de a többiek... Dorina.
Euard. Elena. Az édes kicsi Elena.
Ion torkából hörgő hang tört elő. Egy zihálás. A szemei
kétségbeesetten nagyra nyíltak. Andre felismerte bennük a
figyelmeztetést. Ion megpróbálta megmenteni. Azt akarta,
hogy fusson. Fogalma sem volt róla, hogy Andrénak nincs
kihez, nincs hova futnia. Mindenkije ott volt.
Egy csókot simított a férfi homlokára, majd otthagyta, és
futva megkerülte a kunyhót. Futtában a telepatikus
kapcsolatért nyúlt, ami az apjával kötötte össze. De már csak
sötét űrt talált a helyén. A gyomra ökölnyire szorult össze. Az
apja a hajnalt sem várta meg. Már eltűnt, és magával vitte az
anyját is.
A rettenetes súly a mellkasában megkétszereződött, mire
megkerülte a kunyhót, elméje most a közös, mindenki által
használt Kárpáti csatornáért nyúlt, ami mindig is nyitva állt
előtte. Segítséget követelt rohanás közben, pedig jól tudta,
hogy késő már, mégis, jönnie kellett egy vadásznak, aki
bosszút áll ezért a családért. Neki semmiféle ez irányú
tapasztalata nem volt.
Kárpáti években mérve még csupán kisgyereknek tartották,
nem volt rendes képzése, hiányoztak még a készségei, és a
megfelelő mennyiségű energiája ahhoz, hogy
szembenézhessen egy teljes erejében lévő vámpírral, de ez
sem számított neki. Ez az ő családja volt, és ha egyet is
megmenthet közülük, meg is fogja tenni.
Teagan szeretett volna rákiáltani a fiú Andréra, hogy
megállítsa. A rettegés elárasztotta. Ahogyan Andrét is
elárasztotta.. A fiú szinte csúszva fékezett, amikor a kunyhó
sarkához ért. Euard a ház falához szegezve vonaglott. Két karó
a vállait döfte keresztül, míg másik kettő lejjebb, a bordái
között járta át. Vér áradt a karók ütötte sebekből. A lábai nem
értek a földig, az egész testsúlya a karókon függött, iszonyatos
kínná téve még a legapróbb mozdulatot is.
Epe emelkedett Teagan torkára. Túlságosan érzékeny volt ő
ahhoz, hogy ezt lássa és érezze, de nem volt hajlandó elhúzni
az elméjét. Andrénak is meg kellett ezzel küzdenie, akkor ő is
meg fog. Felismerte a karók mintázatát Euard testében. Kettő
a vállakban, kettő a bordák között. Éppen ott, mint azok a
feltűnő, keres sebhelyek Andre testén.
A szörny Elena mögött állt, csontos ujjai a kislány nyakát
markolták. Hatalmasnak és erősnek látszott. Piszkosszürke
hajának nyirkos, összetapadt tincsei végigfolytak a hátán,
mintha patkányfarkak tekergőznének rajta. Lassan Andre felé
fordította a fejét.
Vér szennyezte az arcát, az csöpögött az álláról is. Vörösre
festette az ajkait, csakúgy, mint a fogait. Az ujjai még
szorosabbra fonódtak Elena nyakán, körmei a bőrébe vájtak,
rubinvörös vércseppeket fakasztva, amik aztán végigfolytak a
kislány bőrén.
– Ciprian – lehelte Andre. A nagybátyja. Anyja testvére.
Akkor tűnt el, amikor Andre hét-nyolc éves lehetett, és most
visszatért. Miért? Vámpír volt. Élőholt. Úgy döntött, hogy
feladja a lelkét, hogy érezhessen, ha csak pillanatokra is,
amikor az adrenalinnal dús vért kortyolva gyilkolt.
– A kis szellem. Gyere, csatlakozz hozzám. Lakomázzunk
fiam.
A vámpír magas volt. Félelemmel telített vér rohant a
testében. A szeme visszataszító vörösen ragyogott. A szája a
mosoly egy rút paródiájára nyílt. Továbbra is előrefelé nyomta
Elena fejét. Andre rémülten döbbent rá, hogy Ciprian arra
kényszerítette a kislányt, hogy a testvére véréből igyon.
Elena hatalmasra nyílt szemeinek sokkos pillantása Andréra
ugrott. Látta bennük a horrort. És a szégyent. A
megaláztatást. Aztán az a pillantás oldalra rebbent, és Andre
követte az irányát. A szíve megállt a mellkasában. A lélegzett
nem járt a tüdejében. Dorina, a vibrálóan gyönyörű Dorina,
aki annyira tele volt szeretettel és nevetéssel, aki olyan
nagylelkű volt, aki az egész világot szerette, összetört
babaként feküdt a földön ott, ahová az élőholt hajította,
miután megkínozta, és lecsapolta a vérét.
Még élt. Ciprian nem volt hozzá annyira könyörületes, hogy
megölje. Haldoklott, és az élőholt azt akarta, hogy az utolsó
dolog, amit lát, az legyen, hogy kisebbik gyermekét a vámpír
arra kényszeríti, hogy a karókkal a falhoz szegezett, rettenetes
kínokat elszenvedő fia véréből igyon.
– Te hoztál ide, fiú. A te szagodat követtem a házig. –
Ciprian hátravetette a fejét, és felkacagott, a hangja mégis
inkább sikoltásnak tűnt. Úgy tűnt, Ciprian épp olyan beteg,
mint a húga volt, és azt akarta, hogy testvére fia bűntudatot
érezzen.
Teagan felzihált. Az Andre lelkére mért ütés olyan iszonyatos
volt, hogy lány tudta, hogy hányni fog. Kitépte magát Andre
karjaiból, leugrott az öléből, és a szomszédos kamra felé
kezdett rohanni. Nem akart hányni előtte. Hogy élhette túl ezt
az a fiú? Hogyan? A könnyek elvakították, majdnem
nekiszaladt a barlang falának. Térdre rogyott, és öklendezni
kezdett, az epe felemelkedett a nyelőcsövében.
Hogyan? Ezt nem lehet túlélni. Sértetlenül nem. Ép lélekkel
semmiképp. Legszívesebben kiabálva, sikoltozva dobált volna
szét mindent, ami csak a keze ügyébe kerül. Át akarta ölelni
Andrét, meg akarta védeni. Egyszer és mindenkorra ki akarta
törölni az agyából ezt az iszonyú, borzalmas emléket, bár
tudta, egészen bizonyosra tudta, hogy ez nem lehetséges.
– Teagan.
A lány szíve megremegett. Olvadozni kezdett. Térdelt a
padlón, kézfejét a szájára szorítva, és kétségbeesetten próbálta
megállítani azt, amit lehetetlen megállítani. Még nem volt
vége. És neki mindent tudnia kellett. Andre nem akarja
folytatni. Érezte ezt az elméjében, de ott volt rajta az a négy
sebhely, amikor még az is nyomtalanul eltűnt róla, amikor egy
vámpír beszakította a mellkasát. Azokat a sebhelyeket abban
az időben szerezhette, és az emlék ott volt a fejében.
– Jól vagyok, Andre. Csak egy percet adj. Szükségem van a
fogkefémre. És kell egy kis víz, hogy kiöblítsem a szám. – Nem
nézett rá. Nem akart együttérzést látni az arcán. Nem akarta,
hogy sajnálja őt. Azok után, ami vele történt, nem. Úgy, hogy
az a férfiban ez a seb még mindig friss, és eleven, úgy nem.
– Nem lett volna szabad kitennem téged ekkora
brutalitásnak. Túlságosan érzékeny vagy ehhez, csitri.
Elveszem ez emléket a fejedből.
A hangja szelídségétől gombóc zárta el Teagan torkát. Hogy
lett mégis ilyen fantasztikus férfi azok után, amin
keresztülment? Iszonyatos sérüléseket szenvedett el, mégis
milyen óvatos és gyengéd vele.
– Ne. Nem akarom, hogy bármit is törölj a fejemből, Andre
– tiltakozott. – Mindaddig, amíg te emlékszel rá, én is
emlékezni fogok. Tudni akarom az egészet. Nem csak ezt a
részletet. Amint megmostam a fogam, folytatnod kell.
A hatalmas kezek átfogták a derekát, és talpra állították.
– Nem.
Megpördült a karjaiban, megmarkolta a mellkasán az inget,
és megráncigálta az anyagot. – Nem mondhatsz nemet
nekem. Nem, ha egy ilyen fontos dologról van szó. Ha
komolyan gondolod, amit mondtál, és valóban az életpárod
vagyok, vagy az az izé, amit a saját nyelveden mondtál, akkor
nem mondhatsz nekem nemet. Ez mindkettőnk számára
nagyon fontos, nem csak neked.
Gyengéden megérintette az arcát, végigkövette rajta könnyei
nyomát. Aztán visszahúzta a kezét, és megszemlélte ujjai
hegyén a nedvességet.
– Ezek nem miattuk vannak – suttogta Teagan. – Úgy
értem, szörnyű az, ami velük történt, de mindez nagyon rég
volt, most valami olyan helyen vannak, ahol már senki sem
árthat nekik.
A kék szemek a pillantását kutatták. – Akkor miattam?
Miattam vannak?
 Teagan bólintott. – Bárcsak jobb gyógyító lennék, Andre.
Elvenném a fájdalmadat a bánattal együtt. Sajnálom, hogy
nem vagyok rá képes.
Andre megcsóválta a fejét, gyönyörű, mélykék szemeinek
kissé birtokló pillantsa egy örökkévalóságnak tűnő
másodpercig az arcát fürkészte. – Menj fogat mosni, Teagan.
És légy benne egészen biztos, hogy ezt szeretnéd.
Ő volt az, akit akart, és az az iszonyú pillanat a férfi életének
egyik legmeghatározóbb élménye volt. Teagannek meg kellett
tanulnia, hogyan oszthatja meg vele, nem számított, hogy
ennek mi az ára. Lassan felemelte a fejét, és állta a férfi
pillantását. – Egészen biztos vagyok benne.
Andre beletúrt a hajába, majd a tarkójára tapasztotta a
tenyerét, mintha fejfájása lenne. – Teagan.
Ismét csak a nevét mondta. Ezt leginkább akkor tette,
amikor a lány felbőszítette valamivel. Vagy valami olyasmit
tett, ami nem tetszett neki.
Felemelte a kezét, hogy csendre intse. – Ha az igazat
mondtad, Andre, és valóban hozzám tartozol, akkor így lesz a
legjobb. Meg kell értenem téged. Nagyon különbözőek
vagyunk. Ha komolyan vesszük a kapcsolatunkat, minden
információra szükségem van, ellenkező esetben folyton
keresztbe teszek neked, anélkül, hogy tudnék róla. Az enyém
vagy?
Lassan bólintott, a tekintete hirtelen ellágyult. Pusztán attól,
ahogy ránézett, Teagan szíve kopogni kezdett, a gyomrában
felröppentek a pillangók.
–Nos, akkor ezt tisztáztuk – mondta határozottan.
Körülnézett a hátizsákja után kutatva. Szüksége volt némi
időre, hogy visszaszerezze lélekjelenlétét. A lábai remegtek, a
szeme pokolian égett, de meg kellett tennie. Meg kellett
tennie, mert úgy tűnt, ő az egyetlen személy a férfi életében,
akivel megosztja az életét. És valakinek Andréval is törődnie
kellett, őt is szeretnie kellett valakinek. Legfőképpen pedig
arra volt szüksége, hogy valaki „lássa” őt.
Elővette csomagjából a fogkrémet és a fogkefét, majd
hátranézett a férfira a válla fölött. – Te nem egy szellem vagy,
Andre. Nekem egészen biztosan nem. Soha nem is voltál az.
Azt látom, aki te vagy, és mindig is azt fogom látni.
És mivel ő az asszonya, végig kell csinálnia ezt a dolgot.
Valahogyan. A vérivástól eltekintve úgy gondolta, hogy talán
működhet. Andrénak szüksége van rá, és valahol mélyen
magában, ahol a legnagyobb titkait tartotta, tudta, hogy neki
is szüksége van a férfira. Elfordult tőle. – Kellene egy kis víz,
hogy kiöblítsem a számat. Ez elég durva volt.
Andre egészen mozdulatlanul állt mögötte, és a lányt nézte.
Sírt érte. Sírt. Valódi könnyekkel. Miatta. Csak egyedül emiatt
beleszeretne. „Az enyém vagy?” Milyen egyszerű kérdés, és
mégis, a számára mindent jelentett. A lány nekiadta magát.
„Látlak téged. Mindig is látni foglak.” Fogalma sem volt róla,
hogy egy nő olyan mélyre befúrhatja magát egy férfiba, hogy
az lélegezni sem képes már nélküle. „Te nem egy szellem
vagy.” Egy pillanatra lehunyta a szemét, és csak élvezte a lágy
hangon kimondott szavakat, amik életet leheltek belé.
Átölelte hátulról egy pohár vízzel a kezében. Teagan elvette
tőle, és a válla fölött hátramosolygott rá. Csak egy apró
villanása a csokoládébarna szemeknek. Egy mély, olvadó
pillantás. Ellágyult. Bár Teagan időnként megkísérelt hol
keményen, hol szigorúan nézni rá, Andrénak fogalma sem volt
róla, mikor melyikkel próbálkozik, neki minden, amit tett,
ahogyan nézett, egyformán fantasztikusnak, imádnivalónak
tűnt. Édesnek. Szépnek.
– Köszönöm Andre. Egy perc, és végzek.
 Tisztán hallotta a figyelmeztetést a hangjában, ahogy
elfordult, hogy fogat mosson, és kiöblítse a száját. Eltökélten
végig akarta csinálni. Nem kívánta ezt a lánynak. Teagan
valóban túlságosan érzékeny. Neki viszont muszáj volt
valahogyan megértetnie vele, miért hozta azokat a döntéseket,
amiket meghozott, de ennek érdekében nem akarta egy egész
életre traumatizálni. A lány ettől függetlenül rendületlenül
eltökélt volt, és ez lenyűgözte őt.
Az asszonya. Teagan. Az elméjében suttogta a nevét.
Szépséges, édes Teagan. Világossága a legsötétebb időkben
ragyogott legfényesebben. Soha nem gondolta volna, hogy
újra át fogja élni élete legrosszabb éjszakáját, és Teagan
óvatlanul megközelíti a vámpír búvóhelyét, ráadásul nappal,
amikor őt rabságba ejti a Kárpátiak bénulása. Még lélegezni
sem volt képes. Gondolkodni sem tudott, az agyát
elárasztották emberi családja elvesztésének képei.
Az édes, gyönyörű Teagan. Aki parancsol a fénynek, és
bármiben képes humort találni. Megfogadta akkor, hogyha
sikerül időben odaérnie hozzá, soha többé nem hagyja, hogy
ilyen bizonytalan helyzetbe hozza magát.
Számtalan csatát vívott, elszenvedett szörnyűséges sebeket.
Mégis, soha semmi nem fenyegette azzal, hogy összetöri őt,
igazán összetöri, az emberi családjának halála után. A
létezésének évszázadai alatt ez egyetlenegyszer sem történt
meg, egészen addig a pillanatig, amikor úgy tűnt, hogy
elveszítheti Teagant.
Lenyűgözőnek találta még azt is, ahogyan a fogát mosta.
Mindent lenyűgözőnek talált rajta. Szerette, ahogy járt,
csípőjének ringását. Imádta, hogy olyan kicsi, és hogy
gyakorlatilag két kézzel átéri a derekát. Az izmai ugyan nem
hivalkodtak, ám mégis feszesen kirajzolódtak, egy hegymászó
izomzata lapult a puha bőr alatt.
 Sírt érte. A saját anyja soha nem nézett rá, sem ellágyult,
sem nedves szemekkel. Egyedül csak Dorina, az emberi anyja,
aki túl korán és túl brutálisan halt meg. És senki más.
Teaganig. Tisztában volt vele, hogy minden egyes vele töltött
pillanattal egyre mélyebbre süllyed a lány varázsában. Azt is
tudta, hogy az életpári kötés nagyon erős, megtörhetetlen, de
azt nem, hogy a lány is ilyen erősnek és megtörhetetlennek
érzi-e.
Ő maga elég nehéz időket élt át az érzelmeivel
kapcsolatosan, túl élénkek, túl újak, nyersek és elsöprőek
voltak. Mindent érzett, és amikor belemélyedt az emlékbe, a
bánat, a fájdalom túlságosan is valódivá vált, lehetetlen volt
figyelmen kívül hagyni.
És akkor megérezte a lányt beáradni az elméjébe. Erősen.
Hihetetlen erővel. A képessége úgy megrázta, ahogyan csak
nagyon kevés dolog lett volna képes megrázni ezen a világon.
Teagan egy hatalmas médium, és a vércserék csak még inkább
kiemelték képességeit. Abban nem volt biztos, hogy ez a
különös ajándéka vele született-e, vagy sem, de a lány már
határozottan közel járt a Kárpátiak világához.
Megfogta a kezét, és visszavezette a székekhez, amiket a
kedvéért csinált. Teagannek még hosszú utat kell megtennie,
mielőtt mindent megtudna, hogy mi vár rá az új életében, de
mindenével, amije csak van, mindennel, amit megtapasztalt
hosszú élete során, segíteni fogja őt ezen az úton.
A lány leült a székre, felhúzta a térdeit, védekezően egészen
kicsire húzta össze magát, bár fogalma sem volt róla, hogy ezt
csinálja. Andre ezt nem hagyhatta. Ő is leült, majd átnyúlt
érte, és az ölébe emelte.
– Mit művelsz? Ez az ölbe ültetés dolog kezd a szokásoddá
válni, de én nem az a fajta lány vagyok, aki férfiak ölében
üldögél – jelentette ki Teagan, de közben a nyaka köré fonta a
karjait.
– Talán jobb lenne, ha átgondolnád az ezzel kapcsolatos
véleményed – mondta Andre. – Szeretem, ha a közvetlen
közelemben vagy. – Elhallgatott, és az orrát belefúrta befont
tincsei közé a feje tetején. Ismét felhorgadt benne a vágy, hogy
szabadon engedje azokat a tincseket, és teljes, dús
gazdagságukba fúrhassa ujjait. – Szükségem van rá, hogy
közel legyél hozzám.
Teagan egészen odadőlt hozzá, és megengedte magának,
hogy belélegezze az illatát. Már újra is gondolta a véleményét
az ölbe vételről. Pontosan olyan meleg és kényelmes volt,
mint amilyennek látszott. Andre erős karjai a biztonságérzetét
is fokozták. Nos... szerette így érezni magát. Nagyon. És
amúgy is, ha folytatják a rémálom újra átélését, sokkal jobb,
ha a férfi közvetlen közelében marad. Ölelni akarta őt,
szorítani, hogy tudja, nincs egyedül.
– Majd átgondolom – simított egy csókot a vállára –, és
most oszd meg velem a többit is, Andre. Hadd lássam az
egészet.
Remélte, hogy tud az a nő lenni, akire szüksége van. Mihelyt
Andre elméjéért nyúlt, a bánat ismét elborította, nemcsak
hogy takaróként burkolta be, súlyos kőként nehezedett rá.
Olyan mély volt a gyász, hogy úgy érezte, belefullad. Vett egy
mély lélegzetet, és elengedte magát, egészen átadta az agyát
Andrénak. Nagyobb szüksége volt rá a férfinak, mint bárki
másnak valaha is.
Belélegezte őt, és vér illatát érezte. Eddig a percig nem is
tudta, hogy a félelemnek van illata, de ez határozottan az volt.
A félelem átjárta a levegőt a kunyhótól egészen a fákig. Nem
látta Iont, de tudta, hogy nem lehet megmenteni. Euardot
négy karó szögezte a falhoz, a vállain és a bordái között
átfúródva. Az undorító vámpír fogva tartotta Elenát, az édes
kicsi Elenát, és az arcát a testvérén végigfolyó vér felé
kényszerítette. Alig pár méternyire onnan feküdt Dorina, úgy
nézett ki, mint egy összetört baba, a nyaka széttépve, karjai és
lábai borzalmas szögekben kicsavarodtak.
Andre lerohanta a vámpírt. Csak egy fiú volt még. Nem
voltak tapasztalatai. A nagybátyja hatalmas termetű férfi volt,
mint amilyen ő is lett teljesen kifejlődött korára. És
nyilvánvalóan rengeteg tapasztalattal bírt. Teagan szerette
volna lehunyni a szemeit, mint ahogyan akkor tette, ha
véletlenül akkor ment be a nővérei szobájába, amikor azok
horrorfilmet néztek, de itt ez lehetetlen volt. A jelenet a
fejében játszódott, arra pedig nem volt hajlandó, hogy
visszahúzódjon, és magára hagyja Andrét. Pedig már tudta mi
történik.
Ciprian nevetve dobta a földre a kislányt, és elkapta Andre
öklét, amit az megpróbált a mellkasába mélyeszteni.
– Nem erre gondoltam, szellem – mondta Ciprian. –
Csatlakozz hozzám. Te vezettél ide, most részesedj a
lakomából is.
– Soha – sziszegte összeszorított fogakkal a fiú, az övéhez
képest óriási hatalommal és erővel harcolva.
Ciprian megragadta a fiú karját, csontos ujjainak karmai
mélyre ástak, feltépték a húsát. Aztán lehajolt, és
belemélyesztette a fogát a nyakába, és mohón szívni kezdte a
gazdag vért. Nem szaggatta, nem tépte szét, mint az
embereket. Inkább óvatosnak volt nevezhető. Nyilvánvalóan
élvezni akarta még egy ideig Andre vergődését. Amikor eltelt a
vérével, a földre dobta őt, szándékosan Dorina közelébe.
– Még a véred sem elég erős – gúnyolta ki unokaöccsét
Ciprian –, csak egy taknyos könyök vagy, aki megjátssza a
harcost. Állj mellém, vagy úgy végzed, mint ők, te is meghalsz
velük együtt. – Megvetés torzította el az arcát, belerúgott a
fiúba, és visszafordult Elenához, a hajánál fogva húzta végig
földön, és odalökte fivére lábaihoz.
Andre majdnem egyenesen Dorinára zuhant, a hátára esett,
a levegő kiszorult belőle, a tüdeje égett. Az arcát az egyetlen
nő felé fordította, aki valaha is valódi kedvességet mutatott
feléje. Haldoklott. Jól látta ezt, de azokban a szemekben a
félelem mellett még akkor is ott ragyogott a szeretet és az
iránta érzett féltés. Megérintette a nő kezét. Eltökélte, hogyha
érte már nem is tehet semmit, de legalább a lányát
mindenképp megmenti.
Összeszedte magát, és felhasználta korlátozott erejének
minden egyes cseppjét, hogy fegyverré kovácsolja azt.
Nagybátyja egészen elmerült az emberek rettegésének
élvezetében, egyetlen pillantást sem szánt unokaöccsére,
egyáltalán nem tekintette őt fenyegetésnek.
Andre bevetette természetfeletti gyorsaságát, szinte suhant
feléje, és belevágta hosszú lándzsáját a testébe, felhasználva
saját súlyát csakúgy, mint sebességének lendületét, hogy
áttolja a fegyvert a vámpír hátán, keresztül egyenesen a
szívén. Ciprian felsikoltott, elhajította Elenát, majd
megpördült, maga köré fröcskölve fekete vérét, és Andre
nyakára fonta karmos ujjait.
– Kitépem a szíved, és megeszem – vicsorgott rá nagybátyja:
Ravaszság jelent meg hirtelen a szemeiben. – De kivárod,
hogy előbb a többieket öljem meg. A torkánál fogva felemelte
Andrét, szabad kezével pedig intett egyet, ezzel a ház falához
préselve a fiút Euard mellé.
A négy karó a kunyhó falából emelkedett ki, több centiméter
átmérőjűek voltak, a végük tűhegyes. Keresztülrobbantak a
leszorított Andre vállain, és a bordái között, éppúgy, mint
mellette Euardon. A hegyeik előtörtek a teste elülső részén, az
egész súlya rajtuk függeszkedett.
A fájdalom bár iszonyú volt, semmi sem volt ahhoz képest,
hogy Andrénak végig kellett néznie, hogyan kínozza és öli meg
nagybátyja Elenát és Euardot. Meg akart halni. Hívta
magához a halált. De nem a testi fájdalom miatt, az a
legkevésbé sem számított.
Egyetlen véget érni nem akaró éjszaka alatt elveszítette a
vérszerinti szüleit. Rég elvesztette nagybátyját, és most az az
egyetlen család, aki szerette őt, az az emberi család is halott
volt. Ion. Dorina. Euard. Elena. És mindez miatta. Mert
elment hozzájuk, mert nyomokat hagyott maga után. Mert
nem volt elég erős, hogy megmentse őket.
Hosszú idő múlva, amik óráknak tűntek a számára, a saját
fekete, és áldozatainak élénkvörös vérével borított Ciprian
ismét Andre felé fordult. A lándzsa még mindig kiállt a
testéből, mintha annyira sem találná kellemetlennek az
ottlétét, hogy kihúzza magából, míg lakomázik.
A szélrohamtól az egész kunyhó szinte felnyögött. Sötétség
örvénylett fel az égen. Ciprian megpördült, és a fák közül
kilépett egy férfi. Magas volt. Erőteljes. Metsző, sötét szemei
azonnal felmérték a helyszínt, és már rá is vetette magát
Ciprianra, mielőtt az egyáltalán mozdulhatott volna. Egy
dárdával, milliméterekkel a szíve alatt, a vámpírnak nagyon
kevés helye maradt a manőverezésre.
– Roman – suttogta Andre, egy hajszálnyira felemelve a
fejét. Vér áradt belőle a karók mellett. Végig küzdött, míg
Ciprian megkínozta és megölte a barátait, de most már nem
mozdult. Nem akarta túlélni őket.
Roman Daratrazanoff egyik öklével betört az élőholt
mellkasába, míg a másik kezével a lándzsát kezdte lassan
kihúzni belőle. Teagan most értette meg, miért nem
távolította el a vámpír addig a lándzsát. Fekete vér ömlött ki a
sebből. Ciprian visszataszítóan felsikoltott, és igyekezett
karmaival tépni, marcangolni Roman nyakát és mellkasát.
De elérni képtelen volt a Kárpáti vadászt, az szinte
irányította a mozdulatait a lándzsánál fogva. És közben egyre
mélyebbre és mélyebbre ásta öklét Ciprian mellkasába, míg
megtalálta a szívét.
Andre hirtelen egészen elzárta a lány elől az elméjét. – A
haláluk az én hibám volt. Azon az éjszakán hatalmas leckét
tanultam. Olyan távol tartottam magam az emberektől,
amennyire ez csak lehetséges volt. Hacsak nem kellett
megmentenem őket, vagy nem szorultam táplálkozásra, hogy
életben maradjak, nem mentem a közelükbe.
Teagan még mindig szédült a rémálomtól, az egyszerűen
nem tágított a fejéből. Megnyugtatóan simogatni kezdte a férfi
mellkasát. – Ez nem a te hibád volt, te is pontosan tudod.
Talán tizenévesen magadra vetted a felelősséget, de Ciprian
éppen azt akarta, hogy így érezd. Ez a lakomájának részét
képezte, látni a bűntudatod és élvezni a fájdalmad. Erre volt
szüksége, hogy ő maga érezhessen bármit is.
Érezte Andre megdöbbenését, és tudta, jól mérte fel a
vámpír szándékait. Andre keze a hajára simult, és Teaganben
ismét az a benyomás kelt életre, hogy nagyon szeretné
kibontani fonott tincseit. Abban a pillanatban bármit
megadott volna neki. Szüksége volt rá, hogy mindent
megadhasson neki.
Felemelte a fejét, és az orrát finoman odadörgölte a férfi
torkához. – Baby, ha leengedve szeretnéd látni a hajam, le
fogom engedni neked, de a hegyekben vagyunk, távol a
legközelebbi zuhanyzótól is, és nekem rengeteg hajam van.
Ugyanazt örököltem apámtól és anyámtól is, úgyhogy sűrű,
vastag és nagyon hosszú. Mindig befonva tartom, amikor
túrázni megyek.
– Én akarom.
Andre hangja rekedtté vált, mintha ez a felajánlás rengeteget
számítana neki. Mintha gombócot csalt volna a torkába. A
lány gyomra vibrálni kezdett volna, a szíve tócsává olvadt a
mellkasában.
– Mi történt veled ezek után?
– Egy Kárpáti családdal éltem. Volt három fiuk, hármas
ikrek. Mataias, Lojos és Tomas. A hosszú évszázadok alatt a
három testvér soha nem volt túl messze egymástól. Ősi
vérvonalból származtak, egy olyan mély tiszteletnek örvendő
családban, akiknél bár ritka volt a gyermekáldás, szinte
mindig ikreket hoztak a világra. – Andre felsóhajtott. – A
hármas ikrek után két ikerlány született, de egyikük sem élte
túl az első életévét. Egy mestervámpír gyilkolta meg az
anyjukat, amikor egy újabb hármas ikerpárral volt viselős. Az
apjuk természetesen követte őt a halálba. Segítettem az
ikreknek vadászni két kontinensen. Nem álltak meg, míg meg
nem találták az élőholtat, és igazságot nem szolgáltattak. Az
ikrek néhány évvel fiatalabbak nálam. A családdal maradtam,
de kezdtem elveszteni a színlátásom után az érzelmeimet is,
és végleg eltűntek még mielőtt az ötven évet betöltöttem
volna. Legtöbb időmet tanulással töltöttem, a vámpírvadász
készségeimet fejlesztettem. Ugyanolyan jó lettem benne, mint
az ikrek. Sosem beszéltem sokat, de nem úgy tűnt, mintha ez
zavarná őket.
– Ők még élnek?
– Igen. Elmentek az Egyesült Államokba. Úgy volt, hogy én
is utánuk megyek, de ráakadtam egy mestervámpír és a
követőinek nyomára. – Egy csókot simított a feje búbjára. –
Ha elmentem volna, nem találok rá az életpáromra.
 – Ki volt az a férfi, aki megmentett?
Andre felsóhajtott. – Roman Daratrazanoff. A herceg
helyettese, népünk katonai vezetője. Túl későn érkezett.
– Nagyon sajnálom, Andre – Teagan érezte, hogyan
csusszannak ki tincsei a súlyos fonatokból mintegy
varázsütésre. Andre ujjai mohón merültek el a zuhatagban,
mintha kincsre bukkantak volna. – Akkor szerezted azokat a
sebhelyeket.
– Én tartottam meg őket. Roman nagy gyógyító volt.
Meggyőzött, hogy maradjak életben, de a sebekhez
ragaszkodtam, hogy mindig emlékeztessenek.
Hátradöntötte a fejét, hogy felnézzen rá. Vércseppek
nyomait látta az arcán. Hüvelykujjával letörölte őket, de nem
találta honnan erednek. – Van egy olyan emléked, ami soha
nem múlik el, Andre. Mélyen és maradandóan megsebzett.
Nincs rá szükség, hogy külső sebhelyeket is viselj.
– Négy sebhely értük.
– Nem értem.
– Mindegyikükért egy. – Megérintette a bal vállát. – Ion. – A
jobb válla következett. – Dorina. – A mellkasa baloldalára
mutatott. – Euard. – És végül jobb felől – Elena.
Teagan torka összeszorult, könnyek fojtogatták. – Hát
persze – suttogta. – Annyira sajnálom, Andre. – Felismerte,
hogy azzal a négy sebhellyel adózik annak a családnak az
emléke előtt, akiket annyira szeretett.
– Most már érteni fogod, mit miért kell megtennem.
A lány szíve megugrott. Beleharapott az ajkába. Andre ujjai
összeszorultak a hajában. – Mit akarsz csinálni?
– Egészen a magamévá akarlak tenni.
– Már megtetted, Andre. Mondtam, hogy nem megyek
sehová. Csak világossá akartam tenni azt a vér dolgot. Nem
iszom vért. A tied valamiért nagyon szexi, de akkor sem fogok
inni belőle. Semmiképpen sem.
Felnézett rá. Látni akarta a szemeiben, hogy megértette a
kapcsolatuk általa lefektetett szabályait. Minden további
nélkül el tudta fogadni, hogy micsoda Andre, de a
határvonalat meghúzta a saját vérivásánál. Ez egyszerűen...
fujj volt, nem akart elmenni odáig.
– Még mindig nem érted. A föld felett aludtam veled,
Teagan, de ez nem mehet így rendszeresen. A talaj gyógyít, és
az tart fiatalon. Le kell mennem a földbe, különösen, ha előtte
megsérültem. Ha nem teszem, legyengülök. És nem tudlak
megvédeni, amikor a Kárpátiak módján alszom. Te pedig
elkóborolsz, és veszélyeknek teszed ki magad.
A lány nagyot nyelt. Végig tudta. Mégis sokkhatásként érte.
Első pillanattól sejtette, hogy a földben alszik. Csak nem akart
rá úgy gondolni, mint egy vámpírra. Nyilvánvalóan nem is
volt az, viszont ember sem volt.
– Megtanultam a magam leckéjét. Nem megyek ki egyedül.
Ott leszek melletted, bárhol is alszol. A felszínen ugyan, de a
közelben.
Andre beletemette az arcát a hajába. – Tudod, hogy nem fog
működni. Nem lehet bennünket elválasztani. Az elméd már
keresi az enyémet. Ha pedig nem ér el, azt fogja hinni, hogy
halott vagyok, és veszélyessé válik.
Teagan ezt megint nem értette. Ő egy tökéletesen logikusan
gondolkodó ember. Ha látja, hogy lemegy a földbe aludni,
akkor pontosan tudja, hogy hol van, és mit csinál, nem? –
Andre, én teljesen elkötelezett vagyok a kapcsolatunk iránt, és
elhiheted, hogy ez hatalmas dolog a részemről. Még soha nem
hallottam a Kárpátiakról, és meggyőződésem volt, hogy a
vámpírok csupán a mítoszokban léteznek. Most igyekszem
mindezt felfogni és elfogadni.
 – Jól tudom mindezt, Teagan. Nagyon jól tudom, hogy
sokkal gyorsabban és könyörtelenebbül tollak előre az úton,
mint ahogyan azt valaha is szerettem volna.
– Mesélj a népedről. Ez segíthet, hogy ne érezzem magam
egészen őrültnek. Eddig meggyőződésem volt, hogy a
nagymamámat egy szanatóriumba kell szállítani, de minimum
gyógyszeres kezelésre szorul, erre kiderül, hogy mindenben
igaza volt. Talán, ha tudom, hogy pontosan mi folyik itt,
meggyőzhetem a nővéreimet...
– Nem. Népem létezését soha nem szabad felfedni az
emberek előtt. Tudod, hogy miért, Teagan. Már így is
csaknem kipusztultunk. És van egy csoport, aminek
valószínűleg a nagymamád is a tagja, akik vadásznak azokra,
akiket vámpíroknak tartanak, és megölik őket. Csakhogy nem
tudnak különbséget tenni élőholtak és Kárpátiak között. És
néha egyszerűen csak olyan embereket ölnek, akik nem
szimpatikusak nekik.
Teagan megértette, miért is nem akarja, hogy bárki is tudjon
a fajtájáról. De akkor is. A nagyanyja nem őrült, és erre Andre
az élő bizonyíték. – Oké, találok rá más módot, hogy
meggyőzzem a családom. De most mesélj nekem a
Kárpátiakról, hogy jobban megérthesselek.
– Évszázadokig – olykor azon is túl – élünk. Olyan hosszú az
életciklusunk, hogy már-már úgy tűnhet, hogy halhatatlanok
vagyunk, de minket is meg lehet ölni. Vérre van szükségünk
az életben maradáshoz, de mindig nagyon gondosak és
óvatosak vagyunk azokkal, akik táplálnak bennünket.
Tisztelettel bánunk velük, és soha nem ijesztjük meg őket. És
természetesen nem hagyjuk, hogy bármire is emlékezzenek.
– Amikor először vetted a vérem, arra én sem emlékeztem. –
De most már igen. Csak egy darabig azt hitte, hogy az csupán
egy erotikus álom volt. A nyakában lüktető pulzusra szorította
a tenyerét. Ott harapta meg Andre, miközben lágyan a
karjaiban tartotta. Vagyis valami ilyesmi történt, legalábbis
erre emlékezett.
– Igen, sívamet, onnan vettem a véred. És újra vennem kell
belőle. Ez számomra is nagyon erotikus.
Teagan lélegzete elszökött. Életében először féltékenységet
tapasztalt. Nem volt ez szép érzés, és egy csöppet sem volt jó
érzés sem. – Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy el
tudnám fogadni az örömödet, amikor bárki másnak a vérét
veszed.
 13.

– T
eagan. – A hangja ismét végigsimított a bőrén, táncoló,

éhes kis lángokat küldött szét a testében, nedves és vágyakozó

lett tőle. – Másokkal nem ilyen. Amikor másból iszom,
semmit sem érzek. – Apró mosoly volt a hangjában. – Semmit
sem érzek más nők iránt, amikor táplálkozom belőlük,
Teagan. Soha. Ez csak veled ilyen.
A lány lassan ismét lélegzetet vett. – Jó ezt tudni. Az a fajta
nő vagyok ugyanis, aki nagyon leleményessé tud válni, ha
valaha is rájön, hogy az embere megcsalja.
– Leleményessé?
– Lehet, hogy balesetet szenvednél egy ollótól.
– Már látom.
Felemelte a nyakáról a haját, orrával megcirógatta a meleg,
puha bőrt. Borzongás futott végig a lányon. A fogai
megcsipkedték, a nyelve felfedezte. Teagan lehunyta a szemét.
Andre olyan jó meleg volt. Egyszerűen csak meleg. És ő
elgyengült ettől. Minden érvét el fogja felejteni, ha a férfi
tovább folytatja.
– Szeretem a hangod dallamát Teagan. Azt is szeretem,
ahogy nevetsz. Egy friss szélfuvallat vagy. És én időtlen idők
óta nem jutottam levegőhöz. Nem maradt lélegzet számomra
ezen a világon, amíg te el nem jöttél, és színesbe nem
fordítottad az egészet. A lélegzetem vagy. Tudtad ezt?
A szája a hajában járt, majd a bőrét nyalogatta meg a füle
mögött. A fogai közé vette, megharapta, meghúzgálta
fülcimpáját. A lány gyomra ugrott egyet. A mellei
megsajdultak. A lábai köze felforrósodott. Az Istenért, hát ki
mond ilyeneket? Van másik ilyen férfi a földön, aki képes
elérni, hogy egy nő egyedülinek, a legszebbnek, a
legkülönlegesebbnek érezze magát? Ha létezett is, ő még
sosem találkozott vele.
– Fordulj felém, sívamet. Most azonnal szükségem van a
szádra.
Egy pillanat alatt feledkezett meg a férfi népéről, és hogy
mindent tudni akar róluk. Nincs senki, aki úgy csókolna, mint
Andre, és nincs senki, akinek ő jobban vágyna az ízére. Ez a
vágy szinte a kétségbeesésig fokozódott, hiszen a férfi bár
csókot kért, alig érintette. Szerette, ahogy azt mondta, hogy
szüksége van a szájára, mert bizony neki magának is hatalmas
szüksége volt arra a csókra.
Feléje fordította az arcát. Andre szemei mohó sóvárgással
kutatták az arcát. Minden kétséget kizáróan birtoklási vágy
izzott azokban az egyre sötétülő kék szemekben. A lány már
ismerte ezt a színváltozást. A jég melegséggé olvadt,
egyenesen folyékonnyá vált, Teagan most ismét az övé volt. És
bár ő határozottan egy modern nő volt, abban a világban élt,
ahol a férfiak egészen biztosan nem birtokolnak egy nőt,
mégis imádta azt a tulajdonosi pillantást. És ha ezért bárki
primitívnek nevezte volna, az sem érdekli. Szerette, amikor
Andre azt mondta, hogy az övé, és ő a lányé. Szexi volt. Izgató.
És valahogyan megnyugtató.
– Nincsenek szavaim arra, amit irántad érzek – mormolta
halkan a férfi.
Végigsimított a vállain és a mellkasán, érezte a tenyerein a
sebhelyek apró kidomborodásait. – Én is így érzek – ismerte
be –, de ne beszélj annyit, inkább csókolj.
 Egy halovány kis vidámság surrant be a férfi szemeibe, aztán
a szája az övére ereszkedett. Megsemmisítette, eltörölte még a
lehetőséget is, hogy bárki más számára elérhetővé váljon
ezután. Senki sem lenne képes elérni, hogy Teagan teste így
beleolvadjon az övébe. Újra és újra megcsókolta, szinte
levegőhöz jutni sem hagyta, de a lány akkor nem is akart
lélegezni. Őt akarta. A nagy kéz lecsúszott a torkára, Andre
tenyere rásimult a bőrére, pulzusa éppen a közepébe vert.
Előbb finom csókja fokozatosan egyre parancsolóbbá,
durvábbá, forróbbá vált. Teagannek fogalma sem volt mit
csinál, mégis elfogadta, sőt, viszonozta ezeket a csókokat.
Eltökélte, hogy mindent megtanul, nagyon jó lesz
csókolózásban. Mindenből a legjobbat akarta a férfinak,
beleértve ebbe a csókolózást is.
Andre végigcsókolta az arcát, le egészen az álláig, amibe bele
is csípett a fogaival. Az éles kis szúrás tüzes nyílvesszőt
indított el egyenesen a lány lábai közéhez. Hallotta a saját
torkából feltörő halk kis nyögést, ami minden erőfeszítése
ellenére mégis megszökött. Azonnal a férfi nyakába temette az
arcát, jól ismerte magát, tudta, hogy a pirulás végig fog
söpörni az egész testén.
– Teagan, én ezt imádom hallani. Hallani akarom. Soha nem
szégyenkezhetsz, nem lehetsz zavarban velem. Az életpárod
vagyok.
– De én azt sem tudom, hogyan kell rendesen csókolózni. Te
pedig nagyon jó vagy benne. Úgy értem, hogy földöntúlian jó.
Azt sem tudom, hogyan kellene megérintenem téged, vagy...
semmit sem tudok.
– Tetszik, hogy ezeket én tanítom meg neked. Évszázadaim
voltak rá, hogy felkészüljek az asszonyomra. A Kárpáti hímek
hisznek ebben a felkészülésben. Rajtunk áll, hogy a szex jó
legyen köztünk és az életpárunk között, ezért rengeteget
tanulunk. Minden elérhető tudást megszerzünk. Elsajátítunk.
Amúgy is szüksége van rá az elménknek, hogy lefoglaljuk, így
bár nem érzünk, de tanulmányozzuk az érzéseket.
Teagan rágrimaszolt. – Most azt akarod mondani, hogy
évszázadokig szoknyapecér voltál? Mert ha igen, azt nem
akarom hallani.
– Nem, csitri, azt mondom, hogy úgy tanulmányoztam,
hogyan okozhatok neked örömöt, mint ahogyan a
művészeteket és a tudományokat, megszereztem minden
elérhető információt. Már mondtam, hogy más nők iránt
semmit sem érzek.
Teagan azon kapta magát, hogy nagyon boldog ettől a
magyarázattól. És hogy kifejezetten tetszik neki a gondolat,
hogy a férfi kizárólag miatta tett szert erre a tudásra.
Andre lehajolt és megcsókolta a nyakát. A kezével finoman
intett, és a lány inge a bugyijával együtt eltűnt. Csak úgy.
Teagan arra gondolt, hogy ez a készség nemcsak hogy
elbűvölő, de nagyon gyakorlatias haszna is van. Andre keze a
melléhez közeledett, rásimult, a tenyerére vette a puha,
csekély súlyt, ujjait végighúzta a mellbimbói fölött, amitől
újabb remegés futott végig a lányon. Aztán két ujja közé
csippentette őket, és megmorzsolgatta, meghúzgálta, amitől a
Teagan ereiben felforrt a vér. A lélegzet elszökött a tüdejéből,
egy újabb óvatlan kis nyögés formájában.
– Nedves vagy már nekem? – suttogta bele Andre a
kulcscsontjába.
Nagyot nyelt. Az nem kifejezés, hogy nedves. Nagyon
nedves. Ha Andre tovább használja rajta az ujjait, a száját, a
nyelvét és a fogait, tökéletesen el is fog ázni.
– Igen – alig bírta kimondani ezt a két szót is –, neked.
 Megint megcsókolta. Vággyal telten. Keményen.
Fantasztikusan. Tökéletesen. Amikor újra felemelte a fejét,
sötét vágy ragyogott a szemeiben.
– Öleld át a nyakam.
Ez volt az egyetlen figyelmeztetés, mielőtt vele a karjaiban a
levegőbe emelkedett, és az ágyhoz lebegett a barlangon
keresztül. Teagannek tetszett a lebegés érzése,
belekapaszkodott, hozzásimult. Egyikük sem viselt ruhát, és
ezt nagyon helyesnek gondolta, látni, érezni akarta a férfit.
Világéletében szégyellős és egy kissé félénk volt, de Andre az
övé. Világosan, nyilvánvalóan érezte ezt az érzést, ami egyre
erősödött benne minden újabb légvétellel.
Megérezte a hátán a matracot, karjait, lábait megfeszítve
kinyújtózott, de még mielőtt tovább mocoroghatott volna,
Andre takaróként ráborult. Hatalmas volt, a súlyának
fullasztónak kellett volna lennie, de csak még többet szeretett
volna érezni a nagy, kemény testből. A melegéből. Az
izmaiból. Súlyos, kőkemény merevedéséből. Utóbbi újabb
folyadékhullámot indított el amúgy is nyirkos lábai közében.
– Tetszik, ahogy készen állsz rám. Imádom, amikor az
asszonyom befogad.
– Te csókoltál meg – mutatott rá mentegetőzve Teagan.
Andre kezei két oldalról az arcára simultak. A kék szemek az
arcát fürkészték, a tekintete most olvasztóan meleg volt. Erős.
Birtokló. Vággyal telt. Te. Jó. Isten. Azoknak a szemeknek a
kékje a legmélyebb északi tengerek színeit juttatta eszébe.
Újabb folyadékhullám áradt ki belőle. A szíve dadogott.
– Ez mindig ilyen lesz?
– Valószínűleg igen, mindig ezt váltod ki belőlem – válaszolt
őszintén –, ahányszor csak rám nézel. Vagy hozzám érsz. Elég,
ha a kezemet megfogod. Bár igazából az is elég, ha én
láthatom, hogy milyen fantasztikus vagy.
 Megcsókolta, beléfojtva ezzel a szót. És Teagan egy csöppet
sem bánta. Andre összefűzte az ujjaikat, és felemelte a karjait
a feje két oldalára, miközben addig csókolta, míg már azt is
elfelejtette, hogyan volt képes lélegezni nélküle. A teste
lángolt, nem létezett a világon senki más kettejükön kívül.
Andre végigcsókolta a vállát, fel egészen az álláig, szája a
fülén csapongott, fogaival meghúzgálta fülcimpáját, mielőtt
ismét lefelé indult volna, a kulcscsontjára. Teagan zihált,
tüdeje igyekezett felidézni, hogyan kell lélegezni, a kezei
lázasan moccantak a férfitest után, érezni akarták. Érinteni.
– Ez nem igazságos – suttogta.
Andre egybefogta a két csuklóját, és magasan a feje fölött a
matrachoz szegezte.
– Ígértem olyat, hogy igazságos lesz? – kérdezte – Én nem
vagyok modern, az ókori világból származom.
Ugratta. Kínozta és izgatta. Teagan tekergett, vonaglott
alatta, de a teste éppúgy kitűzve tartotta, mint a kezei.
– Andre – susogta a lány azon ritka pillanatok egyikében,
amikor lélegzethez jutott. A férfi épp a melle lankáján csókolta
magát lefelé, hogy aztán az orrát odadörgölje a
mellbimbójához. A nyelve is megcirógatta. Aztán a fogai élét is
megérezte. A teste megvonaglott a gyönyörtől. – Szükségem
van rád magamban.
– Úgy lesz. – A hangja lustának tűnt. Szexinek.
Nem nézett fel, teljesen lefoglalták a mellei, a száját csakúgy,
mint a fogait és az ügyes, gonosz ujjait. Ajkai összezárultak a
bal mellén, és erősen megszívta.
– Andre! – kiáltott fel a lány, és feléje ívelte a testét. A feje
visszazuhant, belemélyedt a párnába.
– Szeretem hallani, ahogy a nevem mondod, amikor már
közel jársz a kielégüléshez. Most pedig közel vagy. Érzem.
Még be sem léptem a testedbe, mégis közel jársz hozzá. –
Elégedettség hallatszott a hangjából. – Akarom ezt tőled,
sívamet. Add nekem, szükségem van rá.
Az elsuttogott szavak hihetetlenül szexik voltak. Hosszú haja
Teagan testén simított végig, tovább táplálva a benne lobogó
tüzet. Ő rögvest porrá ég, a férfi pedig tökéletesen ura a
helyzetnek. Ez nem tisztességes. Meg kellett találnia a módját,
hogy Andre vele együtt lángoljon, de lefogott kezekkel ez
lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Csak feküdt alatta, a csípője
meg-megrándult, a teste vonaglott az egyre jobban és jobban
felerősödő feszültségtől.
Andre fogai hirtelen belemélyedtek, egyenesen a bal melle
felső ívébe. Felkiáltott, a teste összeroppant, felrobbantotta a
rázuhanó orgazmus. A férfi elengedte a csuklóit, és Teagan
karjai a következő pillanatban már a feje köré fonódtak,
szorosan magához húzták, amíg táplálkozott. Ez volt a
legérzékibb, legerotikusabb dolog, amit valaha is tapasztalt.
A hullám kegyetlen erővel söpört át rajta, elsodorta, akár egy
cunami. Szerette magán a férfi száját, a bőrén átsikló kezét,
ami végigsuhant a hasán, hogy végül odasimuljon a lábai
közé. Ami kicsiny levegő még benne maradt, az is elillant,
amikor beléje tolta egy ujját. Mélyen. Birtoklóan.
„Az enyém.”
Az elméjébe küldött két aprócska szó a tűzvész újabb hullámát
szabadította el benne. Izmai az ujja köré fonódtak, próbálták
még beljebb húzni. Imádta, amit a férfi csinált. Ahogyan azt
is, amilyen érzéseket kiváltott belőle. Még azt is, hogy erős
testével jóformán a matrachoz szegezte, moccanni sem
hagyta. Élvezte, amikor egy második ujj csatlakozott
sürgetően az elsőhöz, és az ő testében ismét elkezdett
felépülni a csoda.
„Szeretem az ízed. Függővé váltam tőle. Nem tudnék belőle
eleget kapni. Évszázadok alatt sem. Soha nem lesz elég.”
 Teagan akarta, hogy Andre függővé váljon az ízétől. Annyira
akarta, hogy az évszázadok szót száműzte az elméjéből. Adott
körülmények között ez nem is esett nehezére.
A férfi nyelve végigsimított melle domborulatán, majd utat
csókolt egészen a gyomráig. Teagan ujjai ökölbe szorultak a
hajában. Úgy tűnt, Andre azt tervezi, hogy valóban tűzbe
borítja az egész testét. A hatalmas kezek szétválasztották a
combjait. Teagan levegő után kapkodott, megpróbált
felemelkedni a matracról. A férfi a hasára simított kezével
visszanyomta, a feje felemelkedett.
Teagan szíve majdnem megállt attól, amit a szemeiben
látott. Még sosem találkozott azzal a kifejezéssel, ami
megjelent ott, és ami őszintén szólva egy kissé ijesztő volt.
Forró. Egy ragadozó pillantása. Heves. Birtokló. És
határozottan vágyakozó. Látott valamit, amitől
mozdulatlanná vált. Egy akaratot. Egy sóvárgást. A tudatot,
hogy megteheti, amit tenni fog. Ez pedig elgyengítette a lányt.
Ha modern volt, ha sem. Aztán Andre visszahajtotta a fejét,
egyenesen oda, a lábai közé, és körülötte ismét felrobbant a
világ.
Minden olyan gyorsan történt. Váratlanul. Egy szempillantás
alatt már fölötte is volt, mielőtt egyáltalán lélegzethez jutott
volna. De nem állt meg. A nyelve, a fogai, az ujjai tovább
hevítették. Beléje nyomultak. Finoman simogatta azt a
fantasztikus pontot, amitől újabb reszketés futott végig
Teagan testén, hüvelyének falai lángba borultak, a rengések
újra és újra megrázták.
– Andre – nyöszörögte a nevét elfúlón –, ez túl sok.
„Újra. Többet akarok. Add meg nekem ismét. Az ízed olyan,
mint a nektár. Tökéletes. Adj még többet, sívamet.”
Ismét felfelé röpítette a gyönyör szirtjének csúcsára.
Keményen. Gyorsan. Engesztelhetetlenül. Szinte
könyörtelenül. A szája maga volt a bűn. A nyelve édes
gonoszság. A szökőár hihetetlen erővel ragadta el Teagant,
elborította a mellkasától egészen a térdéig, a teste tehetetlenül
remegett, a szemeiben könnyek gyülekeztek az érzés puszta,
nyers csodájától.
Andre felemelte a fejét, és a következő pillanatban
átfordította magukat, Teagan már rajta volt. A derekánál
fogva felemelte.
– Ülj meg, csitri. Tedd a lábaidat a csípőm két oldalára.
Irányíts a kezeddel.
Tette, amit mondott, ujjaival átfogta vastag, meleg hosszát.
Andre leengedte magára a csípőjét, szinte felnyársalta a lányt,
Teagan rákényszerült, hogy elengedje őt, hiszen mélyebben
akarta magában tudni, a testén a gyönyör újabb lángnyelvei
vágtak végig, tűz rohant az ereiben.
Andre ujjai mélyebben haraptak a csípőjébe, arra
ösztönözték, hogy mozogjon, lovagolja meg. Vastag hossza
egészen, tökéletesen kitöltötte a lányt, aki a végsőkig
kifeszültnek, mégis teljesnek érezte magát. Nagyszerű érzés
volt. Gyönyörű. Fantasztikus.
A férfi keze lecsúszott a fenekére, majd fel a hátára, és lassan
előrenyomta a felsőtestét, míg Teagan már a mellkasán
feküdt, míg Andre mozgott benne. Ő diktálta a tempót. Aztán
azok az erős ujjak a hajába túrtak, végigsimították a fürtök
teljes hosszát.
– Avio päläfertiilam, gyere hozzám, gyere a világomba –
mormolta lágyan. Felemelte a fejét, és előrehajolt hozzá egy
csókra.
A csókjai hihetetlenek voltak. Teagan beleszédült. Elkábult.
Beleszeretett. Andre finom kis moccanásokkal mozgott benne.
 – Találd meg a szívem ritmusát, päläfertiilam. Hallod a
pulzusom? A vér az ereimben téged hív, téged követel. Csókolj
meg.
Teagan megcsókolta. És rájött, hogy sokkal jobban tud
csókolni, mint ahogy azt gondolta volna. Lángolt. A teste
csakúgy, mint az elméje. Sóvárgott a férfira. Az ízére. Ott
érezte a szájában azt a rabul ejtő aromát. Végigcsókolta erős
állkapcsát és a torkát. Megnyalta lapos mellbimbóját,
belecsípett a fogaival.
A férfi keze besiklott a lány szája és a bőre közé. Közé és
aközé az erős, lüktető pulzus közé, ami sötéten hívogatta
Teagant. Aztán az akadály eltűnt, azok az ujjak már a
tarkójára simultak, hogy visszahúzzák a fejét, a száját a széles
mellkasra. Megnyalta Andre bőrét, és ott volt. Az az
elképzelhetetlenül finom, függőségbe ejtő aroma. Minden sejt
őrjöngött a testében. Egészen elvesztette az önkontrollját.
Andre karjának izmai kőkeményre szorultak körülötte,
tartotta és ringatta őt, amitől egyre újabb lángnyelvek futottak
végig a lányon.
Előbb csak nyaldosta, de aztán rászorította a száját, szívta,
magába húzta azt a fűszeres aromát, mintha maga Andre
áradt volna be a szájába, le a torkára. A lángok a torkából
szétterjedtek minden szervére. Minden sejtjére. Érezte
hogyan növekszik még nagyobbra benne a máris
kontrollálhatatlan tűzvész. Mégsem volt elég.
Hallotta Andre nyögését. Nagyon szexi volt. Érezte hogyan
növekszik, vastagszik még tovább benne. Teagan csípője
megvadult, újabbnál újabb széles, hullámzó mozdulatokat
tett. Egyre gyorsabban, egyre erősebben. Szinte hozzápréselte
magát a férfihoz, szüksége volt most még többre a tüzéből.
Sóvárgott az ízére. Vágyott a teljesség érzésére. Egyszerűen
vadul epekedett mindarra, ami Andre volt.
 „Mondd, hogy az enyém vagy.”
„Tudod, hogy az vagyok.” – És tényleg az volt. Azé a
rendkívüli férfié volt, aki három orgazmussal is
megajándékozta, még mielőtt egyáltalán benne lett volna. Aki
el tudta hitetni vele, hogy gyönyörű és különleges.
A kéz visszatért, ismét gátat emelt a szája és a férfi mellkasa
közé. Gyengéd volt, de hajthatatlan, pedig a lány tiltakozott a
szétválasztás ellen. – „Később annyit kapsz, amennyit csak
akarsz, Teagan. Most valami mást szeretnék.”
Lágy hangja puha ecsetként simított végig elméje falán, csak
fokozta izgalmát. A keze ismét a derekára szorultak, és
leemelte őt magáról. Teagan nyöszörögni kezdett, és
megpróbált belékapaszkodni, de Andre a hasára fektette,
majd felrántotta a csípőjét, míg a másik kezével lenyomva
tartotta a fejét, amitől a feneke a magasba emelkedett.
Egyetlen villámgyors mozdulattal hatolt belé. Teagan
sikoltott. Hangosan. A súrlódás hihetetlen volt. A férfi pedig
elképzelhetetlenül forró. Mélyebbre hatolt, mint amit a lány
még lehetségesnek gondolt. Tökéletes volt. Elképesztő. Még
többet akart.
– Keményebben, Andre – suttogta.
Oldalra fordította a fejét és lehunyta a szemeit, hogy
pontosan érezhessen minden egyes lökést. Öklei
megmarkolták a takarót, azt szorították, miközben a férfi újra
és újra belecsapódott, az ő teste pedig újabb és újabb
összerándulással reagált. Esküdni mert volna, hogy egy
ezüstszínű villám vágott keresztül rajta, fehéren izzó heve
szétterjedt a testében.
Andre keményebb mozgásra váltott. Már-már durvára. Ereje
megrázta alattuk az egész ágyat. Teagan érezte, hogyan épül
fel benne egy minden eddiginél hatalmasabb hullám. A
melleinél kezdődött. És lelopakodott egészen a combjaiig.
Egyre magasabbra tornyosult. A középpontja az ő
középpontjában volt. Az egész teste remegett. Még
szorosabban markolta a takarót.
„Engedd szabadon. Érzem. Adj nekem mindent, ami az
enyém. Olyan szép ez, Teagan. Hihetetlenül gyönyörű.”
A hangja okozta a vesztét. Az érzéki bársonyérintés, ami
bebugyolálta az egész testét, átdobta a szakadék peremén. A
teste megragadta őt. És megtartotta. Villámok kibomló
ostorai száguldottak át rajta. Hüvelye keményen összeszorult.
Hullámzott. Fojtogató szorításában tartotta a férfit. Andre
hirtelen eltűnt belőle, majd hatalmas erővel csapódott újra
neki, és Teagan kétségbeesetten igyekezett a takarót karmolva
lehorgonyozni magát a véget érni nem akaró orgazmusban.
Andre férfiassága még keményebbé, még hosszabbá vált. A
nevét nyögte. – „Teagan.” – Puhán. Bársonyosan. Selymesen.
Tökéletesen. Érezte, hogyan árasztja el forró magja. Ez pedig
újabb hihetetlenül hosszú orgazmusba taszította. A férfi
benne maradt. Teagan nem akart moccanni sem, belezihált a
matracba.
Andre kezei végigsiklottak a hátán egy megnyugtató
cirógatással. Aztán a fenekére simultak, masszírozták,
kényeztették. Aztán ráhajolt, kényszerítve ezzel, hogy előrébb
dőljön, és végigcsókolta a gerince vonalát, egészen fel a
tarkójáig. Félretolta a haját, és alatta is megízlelte.
Teagan összecsuklott volna, ha az erős karok nem tartják
meg a derekánál fogva. Nem akarta elveszíteni magából, de
muszáj volt hasra csúsznia. Bele kellett temetnie az arcát a
matracba.
– Minden rendben?
– Mmm... – egyetlen szót sem volt képes megformálni. Még
a legapróbb mozdulatoktól is utórengések rázták.
Hatalmasak. És finomak.
 – Csitri – csúszott ki belőle gyengéden a férfi, és a karja
ölelésébe fordította. Teagan azon kapta magát, hogy az
oldalán fekszik, háttal Andréhoz simulva, a karjaival szorosan
a dereka körül, egyik combjával a sajátjai között. – A „mmm”
nem egy szó.
Végigfuttatta az ujjait a karján. – Most az. Hihetetlen vagy,
Andre, úgyhogy a „mmm” az határozottan egy szó.
A férfi halkan nevetett. Keze végigsiklott a mellkasán, hogy
végül rásimítsa a tenyerét az egyik mellére. Teagan
megremegett, amikor hüvelykujja végigfutott a mellbimbóján.
A méhe is belerándult az utórengés hullámába.
– Fantasztikusan érzékenyek a melleid.
– Kicsik. Mindig is nagyobb melleket szerettem volna. Egy
darabig azt terveztem, hogy megműttetem őket. Semmi sem
illik rájuk. Mármint ruhára értem.
– Megműtteted?
Felemelte a fejét, és visszanézett a válla fölött, hogy láthassa
a férfi reakcióját. Kissé zavarban érezte magát. – Igen.
Sebészeten. Implantátumot akartam berakatni. Hogy
nagyobbak legyenek.
– Miért? – nézett rá elborzadva Andre.
– Hogy úgy nézzek ki, mint egy nő, ne pedig úgy, mint egy
fiú.
A kék szemek ellágyultak. – Teagan. Te vagy a legszebb nő,
akit valaha is láttam. Imádom a melleidet. – Most már
mindkettőre rásimította a tenyerét, nagy kezei szinte elnyelték
őket. – Azt is szeretem, amit az érintésemtől érzel. Azt pedig
különösen, hogy ennyire érzékeny vagy. Eszedbe ne jusson
még egyszer ilyesmi.
Komolyan gondolta. Teagan ezt világosan érezte. Az ötlete
megdöbbentette és elborzasztotta a férfit. A tenyerei
rátapadtak a melleire, mintha védelmezné őket. Mintha
valami nagyon értékeset óvna, amit a lány el akar csúfítani, és
ezt ő nem hagyhatná. Azon kapta magát, hogy ez
megnyugtatja. A férfinak fogalma sem volt róla, milyen sokat
jelentett a számára a reakciója. Mióta az eszét tudta, a szépség
fogalmát mindig a nővéreihez mérte.
Lenyűgözően szépnek találta mindegyiküket. Valódi nőies,
merész ívekkel rendelkező testük volt. Rengeteg finom
görbéjük. Valahányszor átsétáltak egy teremnyi férfi között, a
tömeg egyszerűen elnémult. Teagan nagyon büszke volt rájuk.
Nem pusztán szépek voltak, hanem egyszerűen gyönyörűek.
Neki egy kaukázusi apja volt, aki azonnal elhagyta a társát,
amint kiderült, hogy az gyereket vár. Az anyja belehalt, hogy a
világra hozta őt. Teagan tíz évvel a legfiatalabb nővére után
született, és egészen másképp nézett ki, mint ők, alacsony
volt, és akkor ez még nagyon enyhe kifejezés, kevés ívvel és
görbével, vad hajjal, amit egyszerűen képtelenség volt
megszelídíteni. Rengeteg esze volt, szociális készsége viszont
zéró, de a nővéreiben mégis mindent imádott.
– Teagan. Nem akarom ezt.
Próbált nem elmosolyodni. Függetlenül attól, hogy Andre
milyen édesen beszélt, a legtöbb esetben mégis határozottan
parancsnak hatottak a szavai. Mint jelen esetben is.
– Emlékszel arra, hogy megemlítettem, hogy gondot okoz a
rendeletek, és a parancsok betartása? Az utasításoké is.
Különösen, ha férfiak utasításairól van szó. – Úgy gondolta,
hogy egy emlékeztető nem árthat. Ha már belevágnak ebbe a
kapcsolatba, le kell fektetnie az alapszabályokat. – Nem
vagyok egy könnyű eset, Andre. Elég heves vérmérsékletem
van.
„Sívamet.”
Csak ennyit mondott. De ez az egyetlen szó a férfi hangjával
kombinálva végigremegett az egész testén. Épp most
szeretkezett vele vadul és őrülten, az imént adott neki a férfi
kismillió orgazmust, de a teste mintha már meg is feledkezett
volna erről, ugyanúgy reagált, mint előtte. A francba. Sosem
gondolta volna, hogy egy szexgép válik belőle.
– Mit jelent ez pontosan? – A nyelv, amin azt a szót mondta,
gyönyörű volt, de szerette volna hallani a fordítását is.
Andre egy pillanatig hallgatott, egyértelműen a megfelelő
angol kifejezést kereste. Érezte, hogy odadörzsöli az állát a
feje tetejéhez. Még az is beleborzongott az örömbe. A férfi
teste szinte bebugyolálta az övét, védelmezőn, szeretettel
ölelte magához. Hozzá tudott volna szokni ehhez.
– Szívem. Szerelmem. Ez egy becézés az én nyelvemen.
Ennél jobban nem tudom elmagyarázni.
Elégedett volt a fordítással. Tetszett neki a gondolat, hogy a
szíve legyen. – Nagyon szép. Különlegesnek érzem magam
tőle. – Beleharapott az alsóajkába. – Ööö... Andre?
– Ne habozz megkérdezni, bármi is legyen az, Teagan. A
másik felem vagy.
– Szeretem ezt. Ahogy ölelsz. De ha nem okoz túl sok
gondot, mielőtt a földbe mész aludni, nyugtass meg, hogy
abban a részben nem szerepel semmiféle koporsó.
– Nincs koporsó.
Haloványon vidámság szűrődött ki a hangjából. Teagan
élvezte, hogy ő csempészte azt oda. Nem volt egy könnyen és
gyakran nevető férfi, ritkán talált szórakoztatónak valamit. De
ő járt a fejében. Tudta, hogy Andrénak úgy tűnik, minden
telis-tele lett nevetéssel, mióta ő a közelében van. Hálát adott
az égnek, amiért nekiajándékozhatta ezt az érzést.
– Mivel nem alhatunk együtt egész éjjel, nem tarthatnál így
addig a karjaidban, amíg elalszom? – Kicsit butának érezte a
kérdést, de az érzés túlságosan fantasztikus volt ahhoz, hogy
ne tegye fel. Még soha életében nem érezte magát ekkora
biztonságban. Andréval mindig úgy érezte magát, mintha még
a vízen is járni tudna.
– Én napközben alszom, Teagan. És te is úgy fogsz.
– Legtöbbször – értett egyet –, mert természetesen veled
szeretném tölteni az idő legnagyobb részét, de vannak olyan
dolgok, amiket nem lehet éjjel csinálni.
Andre felsóhajtott, és végigsimított a szájával a haján. –
Csitri, semmit sem hallottál abból, amikor azt mondtam,
hogy sehova sem mehetsz nélkülem?
Megdermedt. – Nem. Csak azt hallottam, hogy ne hagyjam
el a barlangot és a védelmet, de arról szó se volt, hogy itt
éljünk. – Vett egy mély lélegzetet. – Vagy ezt akarod?
Tartósan? Mármint úgy értem, hogy ez lesz az otthonunk?
Nem lesz házunk? Vagy valami olyasmi, ahová a családom is
eljöhet? – Kezdett pánikba esni. – Nem tudom honnan
vettem, de volt egy olyan benyomásom, hogy hajlandó lennél
az Államokban élni, ha ez fontos lenne nekem.
– Ha valami fontos neked, akkor azt meg is csináljuk
Teagan. Mataias, Lojos és Tomas is az Államokban van, és
szeretem rajtuk tartani a szemem. Ha megtudják, hogy rád
találtam, az nekik is segít kitartani még egy kicsit. Én magam
évszázadok óta nomád vagyok, de mindenképpen kialakítunk
egy hazai bázist, ha ez ilyen sokat számít neked.
Teagan összerezzent. Már megint ott volt az az „évszázad”
szó. Kezdte elfogadni, hogy a férfi ténylegesen egy másik
fajhoz tartozik, és hogy évszázadok óta él, de még mindig
nagyon nehéz volt ezt feldolgoznia. Majdnem halhatatlan,
ahogy a férfi mondta.
– Mit csinálsz, ha én megöregszem és meghalok? Azt
mondtad, nem létezik más nő a számodra. Még ha sokáig élek
is, mondjuk kilencven éves koromig, a te időmértékedben az
nagyon rövid időnek számít.
 – Nem fogsz megöregedni.
Megfordult a karjai között, hogy az arcába nézzen. – De meg
fogok, Andre. Ezt még te sem tudod megállítani.
A hasára szorította a kezét. Semmit sem evett egész éjjel, de
egész nap sem. Mégis, még az étel gondolata is felkavarta a
gyomrát, sőt, határozottan megfájdult, és ez a fájdalom
pillanatról pillanatra erősödött.
– Drágám, azt hiszem, hányni fogok. Nem érzem jól magam.
Megpróbált elgurulni mellőle, hogy felkelhessen, és
eltűnhessen a szeme elől, mire hányni kezd, de a férfi karjai
acélcsapdaként záródtak köréje. A rosszullét villámgyorsan
erősödött. A gyomrát mintha ezernyi borotvapenge szabdalta
volna. A haja mindenhol ott volt iszonyú kuszaságban, olyan
súlyosnak érezte, hogy húzta a fejbőrét. A szemei égtek. A
bőre átmelegedett. De nem egyszerűen csak átmelegedett,
olyan hőségroham öntötte el, hogy beleizzadt.
– De most komolyan, Andre, nem viccelek. Nagyon rosszul
vagyok, és nem akarok előtted...
– Nem beteg vagy, Teagan – mondta.
A hangja szelídsége megpróbálta valamire figyelmeztetni. A
férfi tudott valamit, amit ő nem. Andre túlságosan is nyugodt
volt ahhoz képest, hogy ő milyen rosszul érezte magát. Teagan
egy megmagyarázhatatlan oknál fogva eddig biztos volt
benne, hogy a férfi képes megvédeni őt bármitől, nemhogy
egy nyamvadt, földhözragadt kis rosszulléttől.
Megnyalta hirtelen kiszáradt száját. Ajkai kirepedeztek,
mintha napok óta magas láza lenne. A gyomra hirtelen kétrét
görnyesztette.
– Ne érj hozzám. Most mindent túlságosan durvának és
melegnek érzek. A hajam pedig az őrületbe kerget. – Kezdett
pánikba esni. Nagyon távol voltak az orvosi segítség
lehetőségétől. Valami ronda helyi vírust kaphatott be. Valami
nagyon pocsékat.
A haja azonnal fonatokra rendeződött ismét, bár nem olyan
bonyolultakba, mint volt, de megszabadult tőle az arca, a
nyaka és a válla. Hűvös szellő kavarodott fel a kamrában.
Andre felült, és a kezében hideg, nedves ruha volt.
– Beteg vagyok. Kell egy orvos – próbálta eltolni magától a
kezét. Távol kell tartania, nehogy ő is megfertőződjön.
– Keresztülmész az átalakuláson.
A magyarázat alig hatolt el az agyáig. Még az is fájt. Az egész
testét szűknek érezte, az izmai összeszorultak. Felkiáltott,
képtelen volt némán megküzdeni a fájdalommal. Egész
életében nem érzett még ekkora kínt.
– Nem értem.
– Teagan, nézz rám. Kövesd a lélegzetem. Lovagold meg a
fájdalomhullámot.
– Nem vagyok csecsemő – sziszegte a lány.
De a fájdalom újabb, hatalmas hulláma közeledett. A teste
összerándult, a csontjai fenyegetően ropogtak a nyomás alatt.
A görcsök olyan súlyosak voltak, hogy majdnem lerántották az
ágyról. Csak Andre erős karjai tartották vissza attól, hogy a
padlóra guruljon.
– Tudom. Az átváltozáson mész keresztül. Az átalakuláson.
Olyanná válsz, mint én. A szervezeted megszabadul a
méreganyagoktól, a szerveid átalakulnak. El tudom venni a
fájdalom egy részét, de közel sem az egészet, mint ahogyan
szeretném.
A lánynak kiszisszent a levegő a tüdejéből. – Mi leszek? –
Próbált nem kiabálni, talán rosszul hallotta a férfit. Ez
valószínű volt, mivel Andre higgadtan, tárgyilagosan tényeket
közölt, miközben őt folyamatosan csontropogtató görcsök
dobálták. És ez fájt. Iszonyatosan fájt.
 Nem akarta, hogy Andre így lássa őt. Hogy szemtanúja
legyen ennek. És ő sem akart ránézni, amikor a férfi olyan
távolinak tűnt. Kívülállónak. Sírni szeretett volna, de
spórolnia kellett az energiájával. Újabb hullám érkezett.
Érezte hogyan dagad egyre nagyobbra a testében, és mintha
üvegszilánkokkal karistolta volna a bensőjét. Megpróbált
ellazulni és lélegezni, ahogyan Andre mondta, de ez
egyszerűen lehetetlen volt. A tüdeje, mintha érdesen
felsértette volna a levegő, fellángolt minden egyes légvételi
próbálkozására.
A teste kicsavarodott, a torkára epe emelkedett. Tudta, hogy
menthetetlenül hányni fog, megpróbált ismét legurulni az
ágyról, hogy eltávolodjon Andrétól, de legszívesebben a saját
bőréből is kiugrott volna, és elbújik valahová. Andre elkapta,
és a karjaiba emelte, majd mindkettejüket lelebegtette a
barlang padlójára az ágyuktól távol. Szorosan magához ölelte,
hogy megakadályozza, hogy a görcsök odacsapják a testét a
földhöz, ahogy a hullám kiteljesedett.
Amikor végre elült, Teagan felnézett a férfi arcába.
Mozdulatlan volt, kőből faragott. A szemei gleccserkékek.
Színtiszta jég. Egy izom rángott csak az állkapcsában. De a
keze gyengéd volt. Megnyugtatóan mormolt neki a saját
nyelvén, de a teste ugyanolyan merev volt, mint az arca.
– Mi történik velem? – kérdezte a lány, hogy pontosíthassa a
nyilván nem jól értett információt. – Gyorsan mondd. Megint
jön.
– Három vércsere kell hozzá, hogy valaki teljesen átlépjen a
mi világunkba. Hogy az átalakítás sikeres legyen, a jelöltnek
rendelkeznie kell valamiféle pszichés képességgel.
A lány szeme elkerekedett. – Azt mondod, hogy ha ennek
vége, olyan leszek, mint te? Vérre lesz szükségem, hogy
életben maradjak? Mások vérére? A földben kell aludnom?
 És már ott is volt a következő hullám. Rosszabb volt még az
eddigieknél is, Teagan elfordult a férfitól, újra és újra hányt, a
szervezete kilökött mindent, ami emberi volt benne. A torka
kisebesedett, vért ízlelt. A bőrével sem volt rendben valami,
még a fejbőre is fájt. A legjobban a háta. Mintha az
üvegszilánkokhoz és borotvapengékhez, ott egy lángszórót is
hozzáadtak volna.
Andre feltérdelt, az egyik karjával őt tartotta, míg egy nedves
kendővel megtörölte a száját. Vastag fonatait valahogyan
sikerült a feje tetején rögzítenie, így megszabadította őt
legalább a haja káoszától. Mégis utálta őt.
„Előre kitervelted” – vádolta. – „Szándékosan tetted ezt
velem.”
„Nem hagytál más választást. Soha többé nem akarlak
olyan veszélyes helyzetben látni.”
„Ehhez nem volt jogod.”
„Minden jogom megvolt hozzá. Nemcsak hogy jogom, a
kötelességem is gondoskodni a védelmedről.”
Ha a torka nem lett volna nyers és sebes, valószínűleg
felsikolt idegességében. Így azonban csak Andre mellkasát
próbálta eltolni magától, és megkísérelte kiutasítani a fejéből
is. Nem ment. Csak még szorosabban ölelte, és úgy tűnt, nem
csak a testével veszi körbe, hanem az erejével és a hatalmával
is.
Teagan túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy harcba szálljon
vele. A következő hullám minden figyelmeztető jel nélkül
érkezett, a görcsök szinte kitépték a férfi karjaiból, de Andre
valahogyan mégis megtartotta, megakadályozta, hogy a
földnek csapódjon. A lány nem akarta ezt a biztonságot.
Egyedül akart lenni.
„Hagyj itt, Andre.” – Istenem! Miért nem megy már el?
 Amikor a fájdalom enyhült annyira, hogy kifújhassa magát,
ismét felnézett a férfi arcába. Vérpatakok nyomai látszottak az
arcán. Az a vér a szemeiből szivárgott. Egy csepp Teagan
szegycsontjára hullott, majd lefelé gördült melle lejtőjén.
Ez volt az első alkalom, hogy rajtakapta a férfit azon, hogy
ideges. Nem, nem csak ideges volt. Valósággal belepusztult
ebbe. Abban a pillanatban rájött, hogy az arcának rezzenetlen
vonásait pusztán egy kőmaszk eredményezi.
„Nem tudtad.”
Andre egy pillanatra lehajolt hozzá, és ő megláthatta a
végtelen bánatot nem csak a szemeiben, hanem az agyában is.
„Mindennek utána kellett volna járnom, mielőtt kiteszlek
ennek. Erre egyszerűen nincs mentségem.”
Valóban nem volt rá mentsége, de a beismerése is valami
volt. Teagan látta, hogy minden erejével igyekszik összetartani
magát, hogy segíthesse őt túljutni ezen. Azt is észrevette, hogy
igyekszik magára húzni annyi fájdalmat, amennyit csak
lehetséges.
A következő hullám ismét rosszabb volt, mint az előző,
rángatózó teste hol megmerevedett, hol összerántotta a görcs,
nekicsapva a barlang padlójának. De Andre ott volt körülötte
mindenhol, enyhítette a brutális becsapódásokat, amennyire
csak tudta. Valahonnan a távolból hallotta, hogy beszél a saját
nyelvén, a hangja csupa bársony és selyem volt.
„Aludj Teagan. Megtartalak.”
Ha tudta volna, megkéri, hogy ne engedje el. Eddig minél
távolabb szeretett volna tőle lenni, de most már semmi sem
számított, csak elmenekülhessen ebből a kínból. A
forrasztópisztoly még mindig üzemelt a gyomrában, de
mintha már nem teljes kapacitással dolgozott volna.
„Bízd rám magad. Aludj most.”
 A parancs erősebb volt a lánynál. És most ténylegesen érezte
is azt a bizonyos „lökést” a bársonyhang mögött. Teagan
engedelmesedett neki, hagyta, hogy a varázslata alá vonja,
bármit tesz is a férfi, hogy megállítsa ezt a szenvedést.
 14.

Teagan egy szellőre eszmélt. Végigsiklott hűvösen a testén. A

meztelen testén. A következő, amire felfigyelt, az volt, hogy
Andre fonódik köréje. Szorosan magához ölelte. Karjai
egészen átfogták a derekát, a combját átvetette az övén.
A lány csak feküdt mozdulatlanul, és próbálta eldönteni,
hogy vajon pusztán egy borzalmas rémálmot élt-e át, ami egy
cseppet sem lett volna meglepő a férfi iszonyú gyerekkori
emléke után. Ráadásul, Isten bizony ő is találkozott egy
vámpírral. Ezek után bárki rémeket álmodna.
Csak ekkor figyelt fel a környezetére. Igen. Még a barlangban
volt. Pontosan úgy látta, mintha fényes nappal lenne, holott
mint épp megállapította egy barlangban volt. Eddig is látott
egy kicsit, ami önmagában is nyugtalanította, de ez ahhoz
képest hihetetlen volt. Talán valaki világosságot gyújtott.
Ennek jó dolognak kellett volna lennie, fantasztikus érzésnek,
hogy lát a sötétben, de valahogy mégsem volt az. Nagyon-
nagyon nem volt az.
Megérintette maga alatt a matracot, és lassan visszatért a
levegő a tüdejébe. Az ágyon volt, nem a földben. Teljesen jól
érezte magát. Nem volt fájdalom. Sem rángatózás. Nem voltak
görcsök. Még a torka sem fájt. Egy kicsit mintha túlságosan is
jól érezte volna magát.
Felemelte és elfordította a fejét, hogy szemügyre vehesse
maga mögött a köréje gömbölyödő férfit. A védelmezőjét. A
szemei nyitva voltak, lenézett a lányra. A tekintete abban a
rajtakapott pillanatban a legmélyebb tengerek puha kékjében
ragyogott. A lány szíve összeszorult. A lábai köze megfeszült.
Még a mellei is reagáltak, hirtelen megduzzadtak és
megsajdultak. Pusztán attól, hogy belenézett a férfi szemébe.
Határozottan bajban van.
– Ébren vagy.
Andre elhúzódott kissé, lehajtotta a fejét és egy csókot
simított a szájára. Gyengéden. Semmi követelőzés. De
Teagannek ez sem tetszett. Mivel Andre volt az a férfi, akivel
reggeli szexet szeretett volna. Meg délutánit. És estit is. Holott
a férfi semmiféle szexuális töltetű mozdulatot nem tett,
hacsak azt nem tekinti annak, hogy súlyos erekciója a
fenekéhez nyomódott.
– Nem reggel van, ugye? – Ez volt minden, amit ki tudott
nyögni. A szája hirtelen kiszáradt. Pontosan tudta, hogy a nap
lenyugodott. Biztos volt benne, hogy este van. Benn volt egy
barlangban, ahol tökéletesen látott, és biztos volt benne, hogy
odakinn kora este van.
– Nem, a nap körülbelül fél órája lement.
– Itt aludtam?
– Teagan.
Lehunyta a szemét, és elfordította az arcát a férfitól. Még így
is reagált rá, a gyomra süllyedni kezdett a hangjától. Csupa
selyem és bársony. Dús, gazdag. Tökéletes.
– Szükségesnek tartom, hogy közöljem veled, mégsem vagy
teljesen tökéletes, Andre. – Felült, és azt kívánta, bárcsak
lenne egy inge, hogy elfedje vele a testét. – Elárultam neked,
hogy mennyire édesnek és nagyszerűnek talállak, de ez
egyértelműen hiba volt. A fejedbe, vagy hova szállt,
meggyőzött róla, hogy bármit megúszhatsz. – Lélegzetvételnyi
szünetet tartott, és a férfira szegezte a tekintetét. – De van,
amit még nem tudsz. – Meg kell szereznie a férfi ingeinek
egyikét. – Így most jelzem, hogy közel sem vagy tökéletes, és
még csak nem is végeztél a pasinak valók felső kategóriájában.
A sor végén kullogsz.
Elbizonytalanodva felállt. Nem egyszerű lazán és
méltósággal elsétálni, amikor teljesen meztelen. Hatalmas,
óriási szüksége volt arra az ingre. Lepel borult a bőrére. A férfi
inge. A végig gombos flanel darab meleg volt és lágy, több
mint kényelmes. A térde alá ért, teljes egészében elfedte.
A tüdejéből kihussant a levegő. – Köszönöm. – Fantasztikus
volt az inget éreznie magán, kicsit visszatért tőle a saját ereje
is.
– Nem tőlem kaptad. Te csináltad.
Megfordult, és lebámult rá. – Én biztosan nem. Nem vagyok
képes ilyesmire.
– Ez az a ruhadarab, aminek a képe megjelent a fejedben?
Teagan lassan bólintott, reszkető ujjai az ing gallérját
szorongatták. – Hogyan?
– Már teljesen az én világomban vagy – mondta Andre –, az
átalakulás befejeződött két felemelkedéssel ezelőtt.
És ott volt. A megerősítés. A lány lehunyta a szemét, még az
elméje is leállt egy pillanatra. Amikor felemelte a szempilláit,
Andre már ott állt előtte, egy szál puha farmerben. Az
rátapadt a remekbe szabott testre, alacsonyan ült a keskeny
csípőn, kiemelte a harapnivalóan finom falat fenekét.
Látta a két kör alakú heget a vállain, és lejjebb, a széles,
csupa izom mellkason két oldalt, a bordák között a másik
kettőt. Meg kellett állapítania, ha nem is hangosan, hogy
egyszerűen gyönyörű.
Andre kinyúlt, hogy igazítson kicsit a haján, hüvelykujja
finoman végigsiklott az arcán. – Örülök, hogy így gondolod,
sívamet.
 Rámeredt. – Melyik részét nem értetted világosan annak,
hogy ki vagy rúgva? Egy fattyú vagy. Egy patkányfattyú, ahogy
a legjobb barátnőm, Cheryl mondaná. – Hogy kihangsúlyozza
mondandóját, mutatóujját minden egyes szónál szinte
beledöfte a férfi mellkasába. – Egy hatalmas patkányfattyú.
És ha esetleg nem értenéd ezeknek a szavaknak a jelentését,
biztosíthatlak felőle, hogy egyáltalán nem dicsérőek.
Andre közelebb lépett hozzá, egészen betört a személyes
terébe, márpedig ő egy hatalmas termetű férfi volt. Legalább
egy fél méterrel magasabb volt nála, és talán száz kilóval is
súlyosabb, de Teagant most ez sem érdekelte. Most már a
tenyerével vert a mellkasára, amiért belépett a személyes
terébe, ez nem maradhatott következmények nélkül. Nagyot,
csattanósat odaütött neki, és amikor szemmel láthatóan ezt
sem vette még csak észre sem, az csak még feljebb ugrasztotta
benne a dühmérő mutatóját. Andre csak rezzenetlenül nézett
le rá azokkal a szemekkel.
– Úgy veszem észre, hogy nem jöttél rá, de inkább
szenvedem el újra és újra azt a pokoli agóniát, de nem akarom
ezt. Veled akartam leélni az életem, feladtam volna a
nappalokat, hogy együtt lehessünk, aztán pedig csendesen
meghaltam volna egy napon, minden dráma és főleg
vámpírok nélkül. Föld nélkül. Vér nélkül. Egyszerű, sima
emberi halállal.
– Teagan.
A szíve bukfencet vetett. Pofon ütötte a férfit. – Ne
Teagenezz nekem! Tudom, mit csinálsz velem, mit teszel
ebben a másodpercben is! Megpróbálsz visszaterelni a
normális kerékvágásba! Fantasztikus, hogy látok a sötétben,
meg ez az ing dolog is, mert olyan profinak tűnnek, de ott van
a föld, a vér, meg a többi izé, az messze nem ennyire jó,
egyáltalán nem akarom ezt!
– Teagan.
– Ha még egyszer kimondod a nevem ezzel a különös
hangsúllyal, Andre, esküszöm, felrobban a fejem! Remélem,
belátod, hogy egy, az egész életemet meghatározó döntést
hoztál anélkül, hogy figyelembe vetted volna a kérésemet, és
visszacsinálod. Most. Azonnal.
Keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt, és felmeredt a
férfira, hogy tudassa vele, egyáltalán nem viccel. Vissza
kellett, hogy csinálja. Még abban a percben. A tekintetük
egymásba akadt. De kitartott. Előbb a gyomra süllyedt le,
aztán félelem íze lopózott a szájába, amit hamarosan a
rettegésé követett. Látta a választ a férfi szemeiben.
A nyelve önkéntelenül megérintette az alsóajkát. – Nem
lehet visszacsinálni, igaz?
A férfi érte nyúlt.
Hátralépett előle, és maga elé emelte a kezeit, hogy kivédje
az érintést.
– Így van, Andre?
A férfi megcsóválta a fejét, és nagyon lassan egy lépést tett
feléje. Teagan kétlépésnyit hátrált, és próbált lélegzethez
jutni. Miért nem tud egyszerűen elájulni, és eltűnni ebből a
helyzetből? A rettegés karmolt végig a bensőjén. A puszta,
iszonyú rettegés.
– Amit tettél, az nagyon rossz, Andre. Érted, ugye? Jogom
van tartani magam a saját álláspontomhoz egy ekkora
volumenű dolognál. Nem tehetsz meg velem ilyesmit.
– Az én világom az nem rossz, Teagan. Okkal vannak a kötés
szavai belevésve a hímjeinkbe már születésük előtt.
Magunkhoz kell kötnünk az életpárunkat. Nélküle élőholttá
válhatunk. Egy rémítő, lélek nélküli szörnnyé, aki annyi
fájdalmat és halált okoz, amennyit csak lehetséges.
Teagan a füleire szorította a kezeit, és a fejét rázta. – Hagyd
abba! Komolyan mondom! Még csak nem is sajnálod, amit
tettél!
– Sajnálom, hogy szenvedtél a tetteim miatt – mondta
Andre.
Selyem-bársony hangja áthatolt még a fülére szorított kezein
is, sikerült elborítania az egész testét. Nem kapott levegőt.
Gondolkodni sem tudott. Ő végig úgy hitte, hogy bármire is
képes a férfi, képes annak az ellenkezőjére is. Sikoltozni
szeretett volna.
– Tudod egyáltalán mit tettél velem? A megkérdezésem
nélkül? Az engedélyem nélkül? Én nem abban a században
születtem, amiben te. – Szeretett volna elfutni. Futni addig,
amíg maga mögött nem hagyja azt, amivé vált. –
Nyilvánvalóan nem az vagyok, akit szerettél volna, akire
szükséged van. Az én emberem nem hoz döntéseket
helyettem. Egy olyat pedig végképp nem, mint ez.
A férfi megállás nélkül közeledett felé, nem számított milyen
gyorsan hátrált előle, így kihasználta az egyetlen lehetőségét,
ami még megmaradt, lebukott a karja alá, és keresztülrohant
a barlangon. Soha életében nem volt ilyen gyors. Szó szerint
elkenődő sebességgel mozgott. Tüneményes sebességgel.
Sokat futott, hogy formában maradjon, de mindig is
lehangolónak találta a futást, és soha, de soha nem ilyen
villámgyorsnak.
De még ez a sebesség sem mentette meg. Andre átkarolta a
derekát, ezzel akasztva meg rohanását. Hátrarúgott a
sípcsontja felé olyan erősen, ahogyan csak bírt. Mintha
betonfalba rúgott volna, a fájdalom az ő sípcsontján
száguldott végig, fel egészen a combjáig. Andre azzal torolta
meg a rúgást, hogy a térdhajlatai mögé nyúlva kikapta alóla a
lábait, és a mellkasához szorította. Teagan arra nem volt
hajlandó, hogy az arcába karmoljon, pedig szeretett volna.
– Higgadj le. Nem fogom megengedni, hogy fájdalmat okozz
magadnak.
– Ne mondd, hogy nem fogod megengedni! Semmit sem
hallottál abból, amit mondtam? – Sírni szeretett volna. A
gombóc a torkában fojtogatta, de elhatározta, hogy nem fog
sírni előtte. – Túl vagyok ezen a kapcsolaton. Komolyan
mondom, Andre. Szakítok veled. Egyáltalán nem az a férfi
vagy, akinek hittelek. – Andre összerezzent. Nem fizikailag, de
Teagan még nem vonult vissza egészen a fejéből, így biztos
volt benne, hogy a bensője megrándult.
– Tudom, hogy nagyon nehéz ezt feldolgoznod...
– Úgy gondolod? Tegyél le. Nagyon komolyan beszéltem,
Andre. Végeztünk. Mész tovább az utadon, és én is megyek az
enyémen. Remélem, Trixie nagyi nem karóz meg, mielőtt
alkalmam nyílna elmagyarázni neki, hogy miért kell vért
innom, és miért alszom a pincében. – Dühösen felnézett a
férfira. – És hogy mindezért ki a felelős.
– Senki sem fog karót döfni beléd, csitri.
Már megint a hangja. Puha volt. Kedves. Egészen nemes.
Csakhogy keveredett bele némi vidámság is, ami ismét csak
feltüzelte Teagan vérmérsékletét.
– Ne merj nevetni rajtam! Istenem, Andre, hát nem látod
mit tettél? Én nem én vagyok többé. Nem akarom ezt. Veled
maradtam volna, neked adtam volna mindenemet egy egész
életre. Magamat adtam neked. De te elvettél valamit, amit
nem kellett volna, és ez már messze nem ajándék.
 A földre engedte a lábait a szemközti falnál, de rögtön
ketrecbe is zárta hatalmas termetével, mellette a barlang
falának támasztott két tenyerével, nem volt menekvés.
– Nekem adtad magad. A gondjaimra bíztad magad.
Megmondtam, hogy meg foglak védeni, Teagan. De lehetetlen
megvédenem úgy, hogy elfuthatsz, amikor a földben vagyok.
Bármi történhet veled. Nem élném túl az elvesztésed.
– Ehhez akkor sem volt jogod – suttogta a lány. – Nem
tudom elfogadni. Nem veheted el a szabadságom.
– Nem érted az életpár fogalmát. Össze vagyunk kötve. A
lelked az enyém másik fele, most már egyek vagyunk. Kerek
egész. – Megfogta az állát, nekitámasztotta a fejét a falnak, így
Teagannek esély sem volt elhúzódni az érintése elől.
Hüvelykujjával megsimította a puha bőrt az arcán. –
Megpróbáltam elmagyarázni a legpontosabban, ahogyan csak
tudtam. Megmutattam még azt is, amit soha nem mutattam
meg senki másnak. De neked tudnod kellett, mitől vagyok az,
ami vagyok, és miért csinálok dolgokat, amiket meg kell
tennem.
– Ez szép és jó a te szemszögedből, Andre, de akkor is egy
nagyon önző dolog. Kivetted a döntést a kezemből, és nem
érdekelt, hogy mit fogok érezni miatta.
– Igazán ezt hiszed, sívamet? – A tekintete lángolva
fúródott a lányéba. – Te vagy mindig az első gondolatom.
Mindig. Elmondtam, hogy állandóan az elmémben akarlak
tudni. Azt akarom, hogy halld, amit mondok, érezd, amit
érzek, és tudd, hogy mindaz igaz. Képtelen vagyok
megengedni, hogy veszélynek tedd ki magad. Testileg, lelkileg
és szellemileg is képtelen vagyok erre. Nem a mai kor
gyermeke vagyok. Nem ismerem a te világod szabályait. „És
nem is akarom megismerni.” A saját világomban élek, ami
veszélyes.
„És nem is akarom megismerni.” Teagan elkapta az átfutó
gondolatot, és azonnal elrántotta a fejét a simogató kéz
melegétől. Nekifeszült a mellkasának. – Hallottalak! Nem is
akarod tudni az én világom szabályait. Az egyetlen világét,
amiben éltem. Amiben felnőttem. Amiben a családtagjaim
vannak, akik magát a világot jelentik a számomra. Beutaztam
az egész világot, többnyire egyedül, vagy néha a
barátnőimmel, túráztam, hegyet másztam, de mindezt a saját
döntésem alapján.
– Ami előbb egy sorozatgyilkost, aztán egy vámpírt vezetett
az utadba. Nem hiszem, hogy ez egy jó érv lenne, csitri.
És újra ott volt az a halovány vidámság a hangjában, amitől
Teagan azt szerette volna, ha a feje legalább háromszor
körbefordul a nyakán, és közben démoni hangok törnek elő a
torkából. Amikor ez mégsem történt meg, az öklével kezdte
ütlegelni a férfi mellkasát. Küzdött, hogy visszaszerezze az
önuralmát. Amikor már egészen biztos volt benne, hogy képes
ismét uralni vérmérsékletét és félelmét, vett egy mély
lélegzetet, és felnézett a férfi arcába.
– Andre, arra van szükségem, hogy hátralépj. Felöltözöm,
összeszedem a holmijaimat, és hazamegyek. Meg kell
békülnöm, kompromisszumot kell kötnöm ezzel az egésszel,
és ezt otthon akarom megtenni, olyanokkal körülvéve, akik
szeretnek. Olyan emberekkel, akik hallanak is, amikor
hozzájuk beszélek.
A férfi ujjai a tarkójára fonódtak. – Itt maradsz velem, és
megbeszéljük. Meghallgatlak, és meg fogjuk oldani ezt. Te
vagy a lelkem, a szívem. Senki más nem szeret jobban, senki
másnak nincs rád nagyobb szüksége, mint nekem. Senkinek.
Még a nagymamádnak sem. A nővéreidnek sem.
– Látod. Pontosan erről beszélek. Egyáltalán nem hallasz
meg – volt kénytelen rámutatni a lány.
– Hallak téged, Teagan. Hallottam minden egyes szót, amit
mondtál. Te nem hallasz engem. Érzem, hogy félsz. Minden új
és ijesztő neked a világomban. De a nagymamád és a nővéreid
nem tudnak válaszolni a kérdéseidre, nem segíthetnek
elfogadni azt a világot.
Nem akarta elengedni. Látta az elhatározást a férfi arcán. Ez
a férfi, ez a hihetetlenül szép férfi csapdába ejtette őt egy
testben, ami nem az övé. De a legrosszabb az egészben az volt,
hogy valójában megértette Andre érvelését. Nem értett ugyan
vele egyet, de látta azt a szörnyű gyerekkori tragédiáját. És
valóban halálra rémült, amikor ő felmászott arra a sziklára, és
valahogyan felzavarta a vámpírt. Az élőholt csapdákat
helyezett ki, akár egy pók, és Teagan majdnem fennakadt a
hálóján.
Úgy tűnik, Andre világában a férfiak diktálnak. De ez nem
fog vele megtörténni. Teljességgel ki van zárva. Vett egy mély
lélegzetet, és lassan kiengedte.
– Andre, azt mondod, hogy az életpárok eleve elrendeltetnek
egymáshoz. Hogy csak egy létezhet, csak egyvalaki lehet egy
Kárpáti másik fele. Mi annyira különbözőek vagyunk. Én
modern vagyok, szeretek a fejemben beszélni, van saját
véleményem és saját döntéseim. A te világodban viszont a nők
egyértelműen azt teszik, amit a férfiak mondanak nekik...
Kinevette. Hangosan. Valójában hátravetett fejjel kacagott.
Fantasztikus hang volt ez. Gyönyörű. Ő maga is gyönyörű
volt, ahogy nevetett. Még soha nem hallotta ennyire tiszta
szívből, csengő hangon nevetni. A szemei ragyogtak, az arca
ellágyult.
– Mi van? – próbálta a lány megtartani az indulatát, de látni
a férfit nevetni, valahogyan mintha hipnotizálta volna, és ő
bizony elbukott.
– Az én világomban a nők egyáltalán nem azt csinálják, amit
a férfiak mondanak nekik. Igazából még nem is láttam
ilyesmit, kivéve, amikor a biztonságukról van szó. Ezt viszont
úgy mondanám, hogy engedelmeskednek, mert
engedelmeskedni akarnak, azért, mert tudják, mennyire
komolyan veszik az embereik a biztonságukat. A Kárpáti nők
nem hülyék. Biztonságban akarnak lenni a világunk
veszélyeitől.
Teagan összehúzott szemekkel meredt fel rá. – Most arra
célzol, hogy velük ellentétben én viszont hülye vagyok?
Andre ujjai megfeszültek a tarkóján. – Teagan. Komolyan.
Minden okod megvan rá, hogy ideges legyél, és megértem,
hogy fáj, amit tettem, de ne keress más okokat. Ezzel a
kérdéssel kell foglalkoznunk.
Tényleg fel fog robbanni a feje. És ebben az sem fogja
megakadályozni, hogy a világ legdögösebb pasijának hatalmas
kezét érzi a tarkóján, amint finom masszírozással igyekszik
csökkenteni benne a feszültséget. Ahogyan az sem, hogy a
hangja beléje siklott, valahányszor csak megszólalt, forró
vággyal árasztotta el a bensőjét, és szinte tócsává olvasztotta a
szívét.
– Csak hogy tisztában légy vele – harapta ki a szavakat a
fogai között figyelmeztetőleg, mert úgy érezte, a férfinak
szüksége van figyelmeztetésre –, túlságosan közel állsz
hozzám, ha felrobbanok, és egy tüzes lánggolyóvá válok, a
robbanás téged is elér. Úgyhogy a saját biztonságod
érdekében kérlek, Andre, húzódj hátrébb, és hagyd, hogy
megtörténjen.
Egészen hozzá hajolt, az egyik keze a tarkóján nyugodott,
míg a másikkal, ami szélesre széttárt ujjakkal a hasára simult,
nekiszorította a lányt a falnak. A feje leereszkedett, de Teagan
gyorsan másfelé fordította a fejét, jól tudván, hogyha hagyja
magát megcsókolni, akkor engedni fog, márpedig azt
egyáltalán nem akarta. Ebben nem. Ez ahhoz túl fontos.
„Csókolj meg, Teagan.” – A szája követte az övét.
A lány összeszorította a száját, és megrázta a fejét. Andre
keze a hasáról az álla alá emelkedett, hogy az irányítása alá
vonja a fejét.
Finoman odadörgölte a száját az övéhez, aztán a nyelvével
végigkövette előbb az alsóajkát, majd az ajkai találkozását.
Teagan ismét megrázta a fejét, és dühösen felmeredt rá.
Keményen összeszorította a száját, ellenállt a gyengéd érintés
bűnös csábításának. –„Még igencsak komoly munka áll
előtted, mire tökéletes hallgatósággá válsz.”
„Sívamet, csókolj meg.”
A nyelve az ajkait nyaldosta. Az szája cirógatta, amitől apró
tűznyilak száguldottak át az erein, hogy aztán egyetlen
hatalmas tűzgolyóvá egyesüljenek a lábai között. Komolyan
gondolta az ellenállást. Tényleg. Nagyon komolyan. De lehet,
hogy mégis szüksége van arra, hogy megcsókolja. Mert
valamire szüksége volt. Olyan iszonyúan félt, hogy kellett neki
valamiféle megnyugvás.
Kinyitotta a száját, és abban a pillanatban elveszett. A férfi
csókja elrabolta a lélegzetét. És nem csak azt, őt magát is
átsöpörte egy másik birodalomba, ahol egyáltalán nem tudott
gondolkodni. Csak érezni.
 Abban a másodpercben, amikor elkezdte viszonozni a
csókot, Andre magához rántotta, az erős karok bezáródtak
körülötte. Elmélyítette a csókot, szinte felfalta a lányt. Éhsége
csatlakozott Teaganéhoz.
„Karold át a nyakam, sívamet.”
Ott volt az a csodaszép hangja. Selymes. Bársonyos. De volt
benne valami újdonsült reszelősség is, ami ráspolyként
simított végig a lány gerincén, és üdvözlő folyadékot csalt
lábai közé. Andre szája egyetlen pillanatra sem szakadt el tőle,
szinte beléje árasztotta magát, lesiklott a torkán. Mindent
érzett, ami ő volt. Azt, hogy kicsoda. Hogy micsoda. Hogy
hogyan érzi magát. Hogy mennyi érzés kavarog benne.
Ez az érzés nagyon intenzív volt. Annyira intenzív, hogy
könnyeket csalt a lány szemébe mindkettejükért. Felcsúsztatta
a kezeit a mellkasán, a vállain, majd a nyaka köré fonta a
karjait. Ahogy megtette, a férfi fel is emelte. Könnyedén.
Hihetetlenül könnyedén. És a lány ahelyett, hogy veszélyben
érezte volna magát, megpihent a biztonságban. Szeretettnek
érezte magát. Dédelgetettnek.
Egyfolytában csókolta, akkor is, amikor Teagannek
lélegeznie kellett volna, inkább ő lélegzett helyette is.
Meztelen mellkasa a lány csupasz melleihez szorult. Teagan
inge pontosan olyan könnyedén tűnt el, mint ahogyan
megjelent. Tetszett neki ez a varázslat. Nem tudta pontosan,
hogy ezt most Andre csinálta-e, vagy ő, de nem is számított.
Egyedül a férfi tüzes szája, és a fenekére simuló kezei
számítottak.
„Gyorsan Andre! Nem tudok várni!”
Azokban a ziháló szavakban az igazság volt. A feszültség már
túlságosan szorosra tekeredett benne. Az a feszültség, amit a
férfi csókjai építettek fel ilyen villámgyorsan. A mellkasa, ami
hozzáért kihegyesedett mellbimbóihoz. Az ujjai, amik
belemélyedtek feneke izmaiba. Túl forró volt a vér az ereiben.
Hallotta a férfi szívét, ami éppolyan gyorsan vert, mint a
sajátja. Szüksége volt Andréra magában.
„Én türelmetlen asszonyom. Készen állsz rám?”
„Igen. Siess!”
„Fond a derekam köré a lábaidat. Nyílj ki nekem.”
Tette, amit mondott. Egy pillanatnyi gondolkodás nélkül
csúsztatta fel a lábait a kőkemény combok oszlopain. Akkor
sem tudott volna gondolkodni, ha muszáj lett volna. Köréje
tekerte a lábait. Azonnal megérezte kőkemény, gyönyörű
merevedésének fejét a bejáratához nyomulni.
Olyan forró volt. Annyira tökéletes. Mindig az. Nem
számított, hogyan vette rá a szeretkezésre, Teagan úgy érezte,
tűz tombol benne, és ő hagyta magát elégni. Üdvözölte a
lángokat. Ekkor már nem félt, olyan messze jutott a
félelemben, hogy fel sem tudta dolgozni. Megpróbált
leereszkedni a férfira, felnyársalni magát rá. Összekapcsolni
magukat.
„Andre!” – Frusztráltan a férfi hajába mélyesztette az ujjait,
a kezei ökölbe szorultak, az alkarján végigsimítottak a selymes
tincsek. Újra megpróbált ráereszkedni. – „Már megint nem
hallod, amit mondok!”
„Hallak.” – És mégis ott tartotta őt maga fölött,
hozzápréselve férfiasságát, de nem adta meg azt, amire
szüksége volt.
A szája elhagyta a lány ajkait, végigcsókolta a nyakát. A
torkát. Csodálat volt, de ez is csak tovább fokozta a forróságot.
„Mire vársz?” – kérdezte türelmetlenül.
„Rád, päläfertiilam. Rád várok.”
 Teagan megfagyott. Ott volt minden előtte. A férfi
elméjében. Tudta, mire van szüksége a férfinak, arra, hogy
elfogadja őt és elfogadja a világát. Ott volt meztelenül. A
karjaiban. A csókjaitól lángolt. A teste kivonta magát az
irányítása alól, a csípője vonaglott, igyekezett módot találni
rá, hogy magába vonja a férfit, vágyott perzselő hevére
csakúgy, mint arra a fantasztikus, feszülő érzésre.
Lehunyta a szemét, és beleharapott a férfi vállába. Ez a dolog
már megtörtént. Nincs visszaút. Képes lenne Andre nélkül
élni? És egyáltalán, akar-e nélküle élni? Ezek szerint mégis
olyan fajta nő lenne, akinek diktálni lehet? Semmiképpen. A
férfi a szexet használja, hogy elérje, amit akar, holott ez az ő
előjoga lenne, nem?
Andre nagyon lassan elkezdte magára ereszteni,
centiméterről centiméterre, fokozatosan tágítva ki izmait, míg
nyöszörögni nem kezdte a nevét a vállába.
„Tet vigyázam avio päläfertiilam.”
Azon a hihetetlen hangon suttogta a szavakat. Aminek
egyetlenegyszer sem tudott ellenállni. Annak a hangsúlynak
nem. Becsukta a szemét, és az orrát odadörgölte a férfi
mellkasához.
„Nem tudom, mit jelent ez.”
„Nézz rám. Látnom kell a szemeidet.”
Teagan mély lélegzetet vett, tudta, hogy szüksége lesz rá,
aztán lassan felemelte a fejét, hogy belenézzen a férfi
szemébe. Magasságos Isten! Tényleg hatalmas bajban van.
Szerelmet látott ott. Valódi szerelmet. Lángoló szerelmet.
Olyan fajta szerelmet, aminek lehetetlenség ellenállni. A
bensője megolvadt.
– Azt jelenti, hogy szeretlek életpárom. Azt jelenti, hogy
vigyázni fogok rád most, és mindörökké. Azt jelenti, hogy
biztonságban leszel a gondjaimra bízva – suttogta Andre, és
nem eresztette a lány pillantását. – Azt jelenti, hogyha káoszt
okoz benned, amit teszek, bocsáss meg nekem. Mindezt
jelenti, Teagan. Bocsáss meg nekem. Légy az enyém. Add
nekem magad, hadd legyen enyém a kiváltság, hogy örök
időkig szeresselek.
Teagan biztos volt benne, hogy ezt nem a szex teszi.
Őszinteség volt Andre hangjában. Szerelem a szemeiben. Az
egész elméjét ez az intenzív érzelem uralta. Ő volt a mindene.
Az egyetlen kincse. Ő állt a világa középpontjában. A
leplezetlen, nyers igazságot mondta azzal, hogy nem létezik
más nő a számára. Meglehet, hogy ő ezt nem képes megérteni,
de valóban nem volt más nő Andre világában rajta kívül, és
soha nem is volt a hosszú évszázadok alatt. Hogy a csodába
tudna hát hátat fordítani neki? És az igazság az volt, hogy nem
is akart.
– Én is szeretlek, Andre – ismerte el egyenesen a szemébe
nézve.
A csodaszép szemek kékje hihetetlenül elmélyült, Teagan
pedig szinte beléjük olvadt. A férfi megcsókolta. Keményen.
Durván. Éhesen. Egyszerre döfött felfelé és nyomta lefelé a
lány csípőjét. Megtámasztotta Teagan hátát a falnál, hogy még
erőteljesebben hatolhasson belé.
Vad volt és kontrollálatlan. Tökéletes. Gyönyörű. Teagan az
ajkába harapott. – „Többet. Még többet akarok.”
A földre fektette, és nem is Andre lett volna, ha a lány alatt
nem materializálódott volna egy takaró. Ettől függetlenül a
talaj még rugalmatlan maradt, még mélyebben hatolhatott
belé, és amint a férfi köré fonta a lábait, mindkettejüket
elborították a tűz lángjai.
 Teagan az elméjéért nyúlt, érezte az Andrén eluralkodó
tüzet. Azzal fenyegette, hogy felemészti. Hogy mindkettejüket
felemészti. Mozogni kezdett, eléje ment a lökéseinek.
Igyekezett növelni azt a fantasztikus súrlódást, a teste mohón
és kapzsin szorult köré, hogy magában tarthassa. A férfi
kifeszítette, eltelítette, lerohanta, olyan mélységekbe jutott
benne, aminek még a létezéséről sem tudott. Érezte magában
az egyre emelkedő lángokat. Egy tűzcunami, ami azzal
fenyegette, hogy elsodorja. Ténylegesen érezte, hogyan indul
útjára ugyanaz a tűzvész Andre lábujjaiból, hogy aztán
végigrohanjon combjai kőkemény oszlopain.
„Engedd szabadon” – követelte a férfi.
Teagan felnézett az arcába. Őt nézte, a tekintete szinte
felfalta. Éhezett valamire. – „Veled” – mondta neki.
Andre megrázta a fejét. – „Látnom kell. Imádom az arcodat
nézni, amikor átadod magad a gyönyörnek, amit tőlem
kapsz. Szükségem van rá, hogy lássalak. Add ezt nekem,
sívamet.”
Súlyosan belényomult. Egyszer. Kétszer. Aztán harmadjára
is. A férfi is nagyon közel járt már az örömhöz. Még Teagan is
érezte a forrón zubogó tüzet a golyóiban. Mégis várt. Az ő
teste is nagyon közel volt a gyönyörhöz. Épp csak el kellett
engednie magát, hagyni, hogy elsodorja. Hogy megadja, amit
a férfi akar. Belenézett a szemébe. És megadta neki, amire
szüksége volt.
Az orgazmus üvöltve tört utat magának benne,
végigszáguldott a combjain, hatalmas rengéshullámokat
küldött végig hüvelyén. Izmai összeszorultak Andre körül,
csapdába ejtették, köréje fonódtak, ingerelték. És végig
egymás szemébe néztek.
 „Csodaszép – lehelte az elméjébe Andre – a legszebb dolog,
amit valaha is láttam.”
Újra előrelökte a csípőjét. Keményen. Mélyre hatolt. Újra és
újra összerándulásra késztette a lány feszes izmait,
meghosszabbítva ezzel Teagan orgazmusát, míg az magával
nem ragadta őt is. Halkan belenyögött a lány fülébe, és egy
utolsó rohammal olyan mélyre temette magát benne,
amennyire csak lehetséges volt. Aztán csak feküdt fölötte, a
szívük dübörgött, és mindketten megpróbáltak levegőhöz
jutni.
Andre rajta feküdt, hatalmas súly szinte összezúzta Teagant,
megnehezítette számára a légzést. A férfi szorosan ölelte,
beletemette az arcát a nyakába, még mindig mélyen benne
maradva. Ez volt az első alkalom, hogy nem csökkentett
Teaganre nehezedő súlyán, ehelyett egészen átkarolta és
magához szorította, amitől a lányban olyan érzés kelt életre,
mintha teljes egészében körülölelné.
Végül a kezei felsiklottak a testén a hajához, ujjai a fonatok
közé csusszantak. Andre felemelte a fejét, és csak ezután
helyezte át a testsúlyát. Teagan azonnal vett egy mély
lélegzetet, de meglátott valamit a férfi szemében, ami benne
rekesztette a panaszkodást. Andre úgy nézett rá, mint aki már
majdnem egészen elvesztette a világot, amikor a lány
váratlanul visszaadta azt neki.
Rettegett, hogy szembenézzen a változással, és még mindig
nagyon haragudott a férfira, amiért az ilyen fontos döntést
hozott anélkül, hogy megbeszélte volna vele, de azt tényleg
nem tudta, hogy ennek ellenére képes lett volna-e elhagyni őt.
Az életpári kötést figyelembe sem vette, hiszen alig tudott róla
valamit, viszont az tény, hogy szerelmes Andréba.
 Apró, jelentéktelennek tűnő dolgokat csinált, amivel mind-
mind azt érte el, hogy ő különlegesnek, szépnek érezze magát.
Nem talált magában elegendő energiát ahhoz, hogy tudassa
vele, még mindig nagyon haragszik rá, így ehelyett
megragadta az alkalmat, és végigfuttatta a kezét a hátán,
kitapintva a jól fejlett, kőkemény izmokat. Hagyta, hogy béke
lopakodjon beléje, amit Andre köréje fonódó, meleg teste
adott meg neki.
Soha életében nem érezte magát otthon sehol, kivéve a
nagymamája és a nővérei házát. Nem illett sehová. Szerette
ugyan az embereket, de sohasem tudott egészen ellazulni a
társaságukban, hogy testet-lelket megosszon velük. Mindig is
furabogár volt. Voltak ugyan barátai, de ők sem ismerték
igazán, azok sem, akikkel együtt nőtt fel.
Andre viszont a fejében volt. Szinte állandóan. Megtanulta
őt. Ahogy gondolkodott. Amit gondolt. Egyszerűen ismerte.
Egészen.
– Nagyon keményen rajta leszek, hogy rendbe hozzam ezt
közöttünk – mondta halkan a férfi. Végigcsókolta a torkát, fel
egészen a szája sarkaiig.
– És mielőtt döntéseket hozunk, mindent megbeszélünk.
Amit teszünk, azt együtt fogjuk megtenni – egészítette ki
Teagan.
Andre megcsókolta. Teagan gyomra bukfencet vetett, belső
izmai összeszorultak körülötte. A szíve megolvadt. Azon kapta
magát, hogy átkarolja a nyakát, és beleássa az ujjait a hajába,
mintha az lenne az egyedül megfelelő hely a számukra.
Amikor a férfi felemelte a fejét, és lenézett rá, egy kissé
kábultan pislantott néhányat, mire Andre szemei még inkább
ellágyultak. Ő viszont összehúzott szemekkel reagált. – Te
csinálod megint – vádolta meg. Mindkét kezét lecsúsztatta a
vállaira, és megpróbálta eltolni.
– Mit csinálok?
– Ne nézz ilyen ártatlanul! Nagyon is jól tudod, hogy mit
csinálsz. Nem válaszoltál. Azt mondtam, hogy együtt hozzuk a
döntéseket.
Andre odadörzsölte az állát az övéhez. – „Sívamet.”
– Ó nem fogsz megint lesívametezni a lábamról azon a
hangon, sem pedig ostobára csókolni! Kelj fel Andre! Ezt most
azonnal letisztázzuk, de ehhez ruhára van szükségem,
úgyhogy le kell szállnod rólam.
– Ostobára csókollak? – vigyorgott rá.
– Nagyon jól tudod ezt te is, meg is ragadsz minden
alkalmat, hogy megcsókolj, ha véghez akarod vinni, amit
elterveztél.
– Eddig még nem csináltam, de ragyogó ötletnek tűnik.
Visszatért a vidámság a hangjába. Ez pedig túlságosan is
tetszett Teagannek. Megint megpróbálta eltolni a mellkasát,
és amikor sikerrel járt, és a férfi kicsusszant belőle, rögtön
meg is bánta, hogy ragaszkodott hozzá. Andre folyékony
eleganciával állt fel, majd lenyújtotta neki a kezét. Aztán intett
egyet, és Teagan nemcsak hogy egészen tiszta lett, hanem a
legeslegpuhább koptatott, világoskék farmer simult rá, amit
valaha is viselt. Imádta. Puha, testhez álló, krémszínű pulóver
egészítette ki ruházatát.
Oké, el kell ismernie, hogy ez jó dolog. Nem volt egy pacsirta
típus. Egy csésze bivalyerős fekete tea nélkül moccanni is alig
bírt reggelente. Mennyi időt és energiát megtakaríthat ezzel a
trükkel! Végigfuttatta a kezét a combján, hogy érezze a
tenyere alatt az anyagot. Andre is hasonló nadrágot viselt,
pólója ráfeszült az összes fantasztikus izmára.
 – Szeretem a farmert, Andre, de általában pamutnadrágokat
viselek, abban könnyebb mászni. – Muszáj volt mondania
valamit, mert a férfi hihetetlenül dögösnek látszott, és ez azt
jelentette, hogy ő még mindig hatalmas bajban van. Ki
gondolta volna, hogy ennyire fogékony a barlanglakókra?
Bár a mosoly halvány volt, a vidámság ott maradt a férfi
szemeiben.
– Teagan. De komolyan. Tudsz repülni. Megváltoztathatod
az egész ruházatodat egyetlen intéssel, pusztán a fejedben
elképzelt kép alapján.
Beleharapott az alsóajkába. Ez végső soron tényleg nagyon
klassz dolog. – Andre, egyáltalán nem vagyok éhes. Talán
mégsem kell senki vérét szívnom. – Bizakodva, reménnyel
telten mondta ezt, a szuper dolgokat tényleg meg tudná
szokni a férfi világában.
– Ébredés után táplálkoztam, és téged is tápláltalak –
mondta Andre. A vidámság minden nyoma elillant róla,
fürkészőn figyelte a lányt. A legapróbb szempillarezzenését is
nyomon követte. – Azt mondtad, hogy szereted, ha ölellek,
úgyhogy kiemeltelek a földből, ahol gyógyultál, és
meggyőződtem róla, hogy teljes egészében befejeződött a
folyamat, mielőtt felébresztettelek volna.
A lány gyomra csomóba ugrott, rászorította a kezét. – A
földben voltam?
– Szörnyű fájdalmaid voltak, Teagan. Abban a pillanatban,
amint biztonságos volt, elküldtelek aludni. Aztán letettelek
gyógyulni a földbe. Két felemelkedést ott töltöttél.
Tudta, hogy ez holdfelkeltét jelent. Két éjszakát.
Negyvennyolc órát. A férfi etette. Ez azt jelentette, hogy a
saját vérét adta neki. Megtisztította. Ölelte, mert ő szerette
azt. Ismét beleharapott az ajkába. Bármekkorát hibázott is
Andre, azt el kell ismernie, hogy végig átgondoltan
viselkedett. Ő képtelen lett volna szembenézni ezekkel. A
vérrel. A földdel.
– Bogarak mászkáltak rajtunk mindenhol, amíg a földben
voltunk?
Andre szemöldökei a magasba emelkedtek. – Bogarak?
– Andre, nem utálom a bogarakat, de ne mászkáljanak
összevissza rajtam!
– Mindent meg fogok tenni, hogy ilyesmi ne történhessen
meg.
– És mostantól együtt hozzuk meg a döntéseket – szorította
sarokba a lány.
A férfi hallgatott egy hosszú pillanatig. Egy túl hosszú
pillanatig. Teagan szemei ismét összeszűkülve meredtek fel
rá. Kiérdemelte a legszúrósabb, legsötétebb pillantását. A
legdurvábbat.
Andre felsóhajtott. – Az életpárok nem mondhatnak
valótlanságot egymásnak. Te nem vagy mindig ésszerű,
Teagan, én pedig a vitában nem vagyok túl jó.
A lány felháborodott – én igenis racionális vagyok!
Andre megrázta a fejét. – Nem vagy. És ahogy magad is
beismerted, problémáid vannak azzal, ha valaki meg akarja
mondani, mit kell tenned. Mi történjen akkor, ha kiadok egy
utasítást, és te nem engedelmeskedsz?
– Nem adhatsz ki utasításokat, Andre. Én pedig nem
engedelmeskedem. – Most értette meg igazából, amit eddig
csak könyvekben olvasott, hogy az emberek a hajukat tépik
idegességükben. Legszívesebben ő is ezt tette volna. Andre
egy lehetetlen alak. Ott állt előtte, már-már rémítő
magasságával, elképesztő szuperszexi kinézetével, és azt
mondja neki, hogy nem ésszerű. Egyáltalán.
 – Nem volt ésszerű idejönni, feljönni a hegyekbe egy
sorozatgyilkossal, aki nem mellesleg, sorozatos nemi
erőszaktevő is volt.
A lány megragadta az egyik hosszú hajfonatát, és
megrántotta. – Ezt nem hozhatod fel példának! Nem tudtam,
hogy sorozatgyilkos.
Andre hallgatott. Kék szemeiben nyomokban megint ott
szikrázott a derű. Ő pedig képtelen volt ellenállni neki. Még
mindig. Ő mindig egészen racionális. Még csak gondolni sem
akart most másra. Normalitásra volt szüksége, még ha csak
egy kis időre is. Az életét megváltoztató dolgokban igenis nem
az érzelmei befolyásolnák, racionális maradna. Amikor egy
kicsit lehiggadt, vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta.
– Köszönöm ezt az estét. Mármint ez alatt az ébresztésemet
értem. Nagyon figyelmes dolog volt tőled, hogy kiemeltél a
földből előtte, és ööö... megetettél. Nem állok még készen a
valóságra.
– Tisztában vagyok ezzel, sívamet. Örülök, hogy
biztosíthattam ezeket a dolgokat a számodra. Majd ha eljön az
ideje, felkészült leszel rá, addig viszont én élvezem, hogy
vigyázhatok rád. A gondolat, hogy a vérét veszed egy másik
férfinak, amúgy sem talált túlságosan jó fogadtatásra nálam.
Mindkettőnknek sokat kell még tanulnia.
Körülbelül egymillió pillangó röppent fel Teagan
gyomrában. Felemelte a fejét, és megpróbált teljesen
ésszerűnek, és gyakorlatiasnak mutatkozni. – Lemegyek a
városba bejelenteni, hogy Armend Jashari halott, és valakinek
ki kell jönnie elszállítani a testét. És beszélnem kell a helyi
rendőrökkel, vagy hogy hívják itt őket, el kell mondanom
nekik, hogy nőket ölt meg. Azután pedig fel kell hívnom Trixie
nagyit, és el kell mesélnem neki, hogy megismertem valakit.
 Andre arca pillanatról pillanatra vált egy re sötétebbé, a kék
szemek egyre jegesebbek lettek, nyilvánvaló volt, hogy a férfi
azt gondolja, hogy nem viselkedik a legkevésbé sem
racionálisan, sem pedig gyakorlatiasan.
 15.

Andre megállt a barlang bejáratán kívül, és felnézett az

éjszakai égboltra. Az szürke volt és ködös, de a felhők még így
is látszottak. – Vihar jön – jelentette ki –, egy valódi.
– Nem hamisítvány? – nézett fel rá mosolyogva Teagan. A
lány tele volt mosollyal, tudta, hiszen jól ismerte már. De ez
nem volt sem racionális, sem gyakorlatias. Elmagyarázta neki,
miért nem jó ötlet felhívniuk az emberek figyelmét a
Kárpátiakra. Viszont ostoba módon megemlítette, hogy
rávehetne valakit, hogy jöjjön fel a hegyre, és találja meg
Armend Jashari, valamint azon nők maradványait, akiket
megölt.
Teagan természetesen azonnal rávette magát a lehetőségre,
de előbb elvitatta, hogy képes lenne megcsinálni, majd pedig
azt bizonygatta, hogy ha képes rá, akkor képes őt is
megvédeni egy faluban. A végére Andre megállapíthatta, hogy
pontosan ugyanolyan irracionális, mint a lány, mert
egyszerűen képtelen volt nemet mondani neki. Nem akkor,
amikor érezte, hogy mekkora szüksége van rá Teagannek,
hogy valami normálisat, emberit csinálhasson. Nem, amikor a
lány ugyan mélyen eltemette magában a félelmet, de az attól
még nagyon is jelen volt. Életpárja iszonyatosan meg volt
rémülve, mégis bátran összetartotta magát.
Nem tudta még a teljes igazságot. Ha brutálisan őszinte
akart volna lenni hozzá, azt is elmondta volna neki, hogy
akkor is áthozta volna a saját világába, és soha nem engedné
visszalépni onnan, ha ez egyáltalán lehetséges lenne, de
persze nem az. Nem tudta, hogy olyan iszonyatos kínt kell
elszenvednie Teagannek, de ezt már nem teheti meg nem
történtté. A lány az övé. Túlteszi majd magát a dühén, mert
azt be kellett ismernie, hogy a haragja nagyon is jogos, de ő
nem az a fajta nő, aki foggal-körömmel ragaszkodik a
dühéhez.
Azt mondta neki, hogy nem gyakorlatias, pedig az volt.
Tudta, hogy az átalakítás nem visszafordítható. A lány ezután
nem is foglalkozott ezzel, eltemette a félelmével együtt, és az
emberi normalitás felé fordult. Ráhagyta, hogy elintézze
Jashari és a többi holttest ügyét a hegyen, ő csak járkálni
akart az utcán emberek között, és kirakatokat nézegetni.
Normális akart lenni.
Andre megrázta a fejét, és megfogta a lány kezét. A finom
ujjak remegtek ugyan, de Teagan nem habozott. Adnia kell
neki valami mást, ahelyett, amit elvett tőle. Teagan maga is
elismerte, hogy mindentől fél, de nem hagyta, hogy ez a
félelem valaha is uralja az életét. Elfogadná az új életének
kihívásait is. Csak időt kell neki adnia rá.
A tenyerébe zárta a kezét, és közelebb húzta magához. –
Akarsz repülni? Úgy értem, hogy egyedül. Te csinálnád, nem
pedig én.
A lélegzet fehér párapamacs formájában tört ki a lányból.
Megborzongott. Andre a tarkójára simította a kezét, hogy
megpróbálja enyhíteni benne a feszültséget.
– De legelőször azt szeretném, ha azt tanulnád meg, hogyan
szabályozd a testhőmérsékleted. Ha túlságosan hideg vagy
meleg van, beállíthatod úgy, hogy kényelmes legyen.
A csokoládészín szempár nagyra nyílt. Meglepve. Szinte
sokkban. Mintha hatalmas ajándékot kapott volna.
Lecsúsztatta az ujjait a nyakára, és még közelebb vonta teste
menedékébe. Teagan határozottan úgy nézett rá, mintha ő
lenne a világon az egyetlen férfi, akit valaha is látott. Vagy akit
látni akar. Ez pedig nagyon is tetszett neki. Soha nem
fontolgatta valós lehetőségként, hogy életpárja lesz, azt pedig
főképpen nem, hogy milyen is lesz, így most ő is folyamatosan
tanult. Nagyon úgy tűnt, hogy az érzelmek egyáltalán nem
működnek együtt a gyakorlatias gondolkodással.
– Én nem tudok repülni. Magamtól?
Bólintott. –Rengeteg módja van, de a legegyszerűbb a
madárforma. Mi a baglyok alakját használjuk általában, mert
azok gyakoriak. Baglyok mindenhol vannak. Mindaddig, míg
tudod, melyik fajok őshonosak egy adott területen, soha senki
nem fogja megtudni, hogy a környéken vagy.
Teagan szemei felragyogtak rá. Andre képtelen volt
visszafogni magát. Egyik karjával átölelte a vállát, és szorosan
az oldalához húzta. A másik kezével az állát emelte fel, és egy
csókot orzott az ajkairól. Képtelen volt leállni, amióta először
megízlelte. Annyira függőségbe ejtő volt. Nem akarta bevinni
egy faluba, ami tele van emberekkel. Jó néhány felemelkedést
kizárólag az ágyban szeretett volna tölteni vele. Mindezt
beleöntötte a csókjaiba, szavak nélkül mondta el neki, hogyan
érez.
Teagan pislantott párat, amikor végül felemelte a fejét, és ő
majdnem felnyögött a frusztrációtól. A másik dolog, ami az
érzelmek visszatérése után történt, az az volt, hogy mondhatni
teljesen elvesztette az uralmat az anatómiája fölött. Úgy tűnt,
sokkal inkább a teste irányítja őt. Mihelyt odahúzta magához
a lányt, amint meglátta azt a kissé kábult, zavaros, szexi
arckifejezését, a teste máris kemény volt, akár egy kőszikla.
– Imádom, amikor így nézel rám – ismerte be.
 Teagan rámosolygott, ujjbegyével megérintette a száját. –
Azt hiszem, az ajkaidat bronzba kell foglalni. De tényleg,
Andre. Fogalmad sincs róla, milyen az, amikor mosolyogsz.
Andrénak azért volt némi elképzelése erről, hiszen valami
hasonlót érzett a lány szájával, az egész testével, de főképpen
az elméjével kapcsolatban. Szerette azt az őrületet, ahogyan
Teagan elméje működött. Még csak megtippelni sem tudta
soha, hogy mit fog mondani vagy gondolni. Megnevettette.
Évszázadokat élt le nevetés nélkül. Ő adta ezt is neki.
Ajándékba. A többi felbecsülhetetlen, hihetetlen ajándékkal
együtt, de ehhez képest az életpárja még mindig nem tudja,
mit jelentenek ezek a számára. Hogy mit jelent neki ő maga.
Hogy őrizze és megvédhesse őt, annak az volt az egyetlen
módja, hogy állandóan vele legyen. Még csak gondolni sem
akart olyasmire, hogy Teagan egyedül kószál a hegyen, ahol
bármi megtörténhet vele, és ő nincs itt, hogy elháríthassa a
veszedelmet. A lány is megérti majd, hogy erre szükség van,
ha már megemészti, ami történt, és több időt eltölt a
világában. Tudta, hogy most akaratlanul is az az érzés kelt
benne, hogy elárulta őt.
Nyilvánvalóan dühös volt, félt, és úgy érezte, hogy
becsapták, mégis visszacsókolta őt, ez pedig önmagában is egy
világraszóló csoda volt. Pedig ő már lemondott a csodákról.
Ahogyan az életről is lemondott. Már csak ahhoz
ragaszkodott, hogy becsületesen távozhasson, és teljesen
kétségbeesett, hogy még folytatnia kell a létezést, és akkor
megjelent ő, a nevetésével, a csókjaival, diadalmas, tiszta,
ragyogó fényével ment hozzá.
– De hogyan? Hogyan tudok ebből... – végigmutatott egy
gyors gesztussal a testén – olyanná lenni? – mutatott fel az
égre.
 – Először megmutatom. Aztán lépésről-lépésre
megbeszéljük.
Gyorsan bólintott, a fogai belekapaszkodtak az alsóajkába.
Ismét elkapta a félelem villanását a szemében, és érezte az
elméjében is, de a lány tudni akarta, hogyan kell repülni. És
esze ágában sem volt hagyni a félelemnek, hogy
megakadályozza a tanulásban. Andre érezte a szíve ijedt kis
rebbenéseit csakúgy, mint a görcsöket a gyomrában, amik
felemelkedés óta alig csökkentek. Teagan fejest ugrott az új
életébe. Az ő Teaganje.
Odahúzta a kezét a szájához, és azt csókolta meg, mert ha a
szájával teszi ugyanezt, akkor bizony nem mennek sehová,
legfeljebb vissza a barlangba. Aztán elengedte a kezét, és
hátralépett, hogy legyen elegendő tere, és a lány is megfelelő
távolságra kerüljön tőle. Nem szerette volna, ha pánikba esik,
amikor ő alakot vált.
– A változás mindig a fejedből indul ki, Teagan. Most maradj
az enyémben, és nézd a képet, amit kivetítek. Ugyanez
történik a ruhák materializálásakor is. Az alakváltás nehezebb
egy kicsivel az elején, mert egy tökéletesen részletes képre van
szükség. Meg fogod tanulni, hogyan kell csinálni, aztán már
zsigerből működik. Már elég lesz rágondolnod, és a tested
teszi a dolgát.
A lány bólintott ugyan, de ő is hátrált egy lépést. Ez ugyan
cseppet sem tetszett Andrénak, de elfogadta, hogy távolságra
van szüksége.
– Sívamet, ha túl korainak találod, nem muszáj most
azonnal elkezdeni. Elvihetlek én a faluba. Élvezni fogod azt is.
Teagan vett egy mély lélegzetet. – Meg akarom tanulni. Ez
olyasmi, amit a te oldaladon a profik mind tudnak, Andre.
Nekem most sok-sok profizmusra van szükségem.
 Rámosolygott. Képtelen volt megállni. Annyira aranyos volt.
Imádni valóan eltökélt. Nem gondolta volna, hogy egy férfi
képes annyira szeretni egy nőt, mint ő szerette abban a
pillanatban Teagant. Nem várt tovább, érezte, hogy ami nem
csekély bátorsága volt, azt a lány mind felhasználta.
Szándékoltan lassú alapossággal megrajzolta az elméjében
egy bagoly képét. A nagytermetű uráli baglyot választotta,
hiszen biztos volt benne, hogy azzal már többször is
találkozott Teagan. Szürkés tollak, sötét szemek, a fülek nem
tollpamacsosak, hangsúlyos, szürke-fehér tarka mellkas. A
szárnyai fesztávolsága több mint egy méter. Vad. Szabad.
Nyugodt tempóban repül, ültében szép tartású, amikor
zsákmányra vár. A karmai veszélyes támadófegyverek, és
vadul, agresszíven védi a területét csakúgy, mint a fiókáit.
Átadta az információkat a lánynak, és megmutatta a
legapróbb részletekig a tollszerkezetét. Ahogy a változásért
nyúlt, elkezdte felvenni a fantasztikus teremtmény alakját. El
tudott volna mozdulni egyetlen pillanat alatt is, akár a
levegőben. Évszázadok óta változtatta az alakját, ez teljesen a
részévé vált, de most mégis csak nagyon lassan csinálta, hogy
a lány megfigyelhessen minden részletet.
Teagan levegő után kapkodott, és ő majdnem megszakította
a folyamatot, de a lány közelebb lépett a kialakuló madárhoz,
a szemei hatalmasra nyíltak a döbbenettől, és a nyílt
csodálattól. Az egész arca felragyogott. És szilárdan az
elméjében maradt.
„Változás közben furcsán fogod érezni magad, de ha
komolyan ezt szeretnéd, határozottan fenn kell tartanod a
képet az elmédben végig.”
– Mi lesz, ha elrontom?
 Még a bagoly testében is hallotta az ideges kapkodást a
hangjában.
„Ott leszek veled, és segítek visszatalálni a helyes útra.
Tartsd az elméd az enyémben. Fókuszálj a bagoly képére.
Tanulmányozd az én formámat, mielőtt nekilátsz. Már nem
kell félned Teagan, nem fogom hagyni, hogy bármi is
történjen veled.”
Sóhajtott egyet, és lassú léptekkel körüljárta a baglyot.
Hatalmas madár. És pontosan olyan vad, mint amilyennek
Andre leírta. Arcát egységes, világosszürke tollak fedték. Az
arclemeze körül volt egy perem, ott gyönyörű gyöngyházszín,
és sötét foltok váltották egymást. Kerek feje volt, hosszú farka
legömbölyített hegyű ék alakban végződött.
Akarta az átváltozást. Figyelte, ahogy a férfi végigcsinálta.
Hogy Andre hatalmas termete, széles vállai és mellkasa
eltűntek a bagoly tollai alatt, azt egészen hihetetlennek találta.
A saját szemével látta, még sem tudta elhinni. És ha
belegondolt, hogy, netán ezt ő is meg tudja csinálni... az
valami fenomenális volt.
Megnyalta hirtelen kiszáradt szájszélét. Muszáj
megcsinálnia. Ez talán még annál is izgalmasabb, mint
megmászni egy V13-at1, ami ugyan maga az őrület, de teljes
egészében lefoglalja, és kielégíti az elméjét.
– A változás mindig az elméből indul ki – mormolta halkan
maga elé. Eltökélten. Meg tudja csinálni. Andre áthozta a
maga világába, mert túlságosan féltette ahhoz, hogy továbbra
is a sajátjában hagyja. Így hát amiatt egészen biztosan nem

1
V13: A hegymászóútvonalak V0-V16-ig terjedő veszélyességi fokozatának
skálája.
kell aggódnia, hogy a férfi olyasmit vár el tőle, amit akár csak
a legcsekélyebb mértékben is veszélyesnek ítél meg. Ez pedig
önbizalmat adott Teagannek. Andre adott neki önbizalmat,
mert bármi is történt, ahhoz a kétség árnyéka sem férhetett,
hogy a férfi nem engedné, hogy valami is történjen vele.
Vett egy újabb mély lélegzetet, erősen rákoncentrált a bagoly
képére az elméjében, és próbálta rákényszeríteni a testét a
változásra. Abban a pillanatban, ahogy a bőre húzódni
kezdett, nagyon meglepődött, de érezte, hogy Andre ott van
vele. Erőként és melegségként érzékelte az elméjében. Szilárd
rendíthetetlenségként. A megtestesült nyugalomként. Annyira
nyugodt volt, mintha ez egy tökéletesen mindennapi esemény
lenne, nem pedig óriási, fantasztikus dolog.
A nyugalma pedig átterjedt Teaganre is. A szíve követte a
férfiénak egyenletes ritmusát. A tüdeje a légvételeit. A lány
szilárdan őrizte a képet. Fenntartotta a parancsot, és a teste
hajlandó volt engedelmeskedni.
Amikor megtörtént a dolog, a nőstény bagoly annyira
meglepődött, hogy majdnem orra bukott. Igazából nem hitt
benne, hogy valóban képes rá. Andre, ő persze, hogy meg
tudja csinálni. Bármit képes megtenni. Azon se lepődött volna
már meg, ha hegyeket mozgatna. Na de hogy ő váltson
alakot... Érezze megváltozni a testét... Teljesen megújulni... A
színtiszta, diadalmas jókedv, ami elöntötte, egy kicsit
megriasztotta, mert azt jelentette, kezdi elfogadni, hogy Andre
világában vannak nem jó, de jó dolgok is.
„Megcsináltam, Andre! Nézd, tényleg megcsináltam! Ez a
legcsodálatosabb dolog az egész világon! A legeslegjobb! Bár
– tette hozzá –, ha szigorúan ragaszkodom az igazsághoz,
akkor azt kell mondanom, hogy azért téged megcsókolni a
legjobb. Ööö... vagyis majdnem a legjobb. Annál már csak
szeretkezni jobb veled, de ezek után igazán ez következik a
rangsorban. Nem annyira jó, mint azok. De azért nagyon jó.
Fantasztikusan jó.”
Érezte az elméjében a férfi nevetését. Ott a fejében, ami
pillanatnyilag egy bagoly feje volt. Ő, Teagan egy bagoly volt.
Bárcsak a közelben lennének a nővérei! Trixie nagyi inkább
nem, mert előrántaná az interneten vásárolt vámpírölő
készletéből a karót, de abban egészen biztos volt, hogy a
nővéreinek eszelősen tetszene, hogy ő most épp egy bagoly.
„Ööö... Andre. Templomba mehetünk? Mert Trixie nagyi
nagy templomba járó. Ha megolvadok, vagy füstölni kezdek
mellette a padban, annak egyáltalán nem fog örülni. Fennáll
a veszély, hogy meg is karózna.” – A hím bagoly megrázta a
fejét, mintha teljes képtelenségeket kérdezne tőle. Pedig a
templomos kérdés teljesen gyakorlatias. – „Jártál már
egyáltalán templomban amióta ilyen vagy?”
„Én ilyennek születtem. Terjeszd ki a szárnyaidat, csitri.
Szokj hozzá, hogy uralni tudd a bagoly testét. És nem, én
nem járok templomba, de Ivory, Razvan, Raven és Mikhail
igen. Nagyon jól ismerem mindkét párt. Egyikük sem kezdett
még el soha füstölni a templomban, bár mind a négyen
pillanatok alatt füstté válhatnak, ha úgy akarják.”
Hatalmas lelkesedéssel kezdett csapkodni a szárnyaival,
mint a vadon élő madarak. Félelmetesen jó érzés volt. – „Én is
lehetek füst?” – A nadrágjából is kiijesztené az unokaöccsét
egy olyan alakváltással. Mekkora királyság lenne már!
„Azt hiszem, jobb lenne, ha előbb megpróbálnál repülni. A
füst bonyolultabb. Szökdécselj egy párat. Le is kell majd
szállnod. És, Teagan, tudom, hogy ez milyen bámulatosnak
tűnik most neked, de végig koncentrálnod kell. Maradj
mindig a közelemben. Vámpírok vannak a környéken. Nem
szeretnénk, ha észrevennének bennünket. Azt hiszem, hogy
még mindig a sebeiket nyalogatják, és erőt gyűjtenek, de
táplálkozniuk is kell, ez pedig azt jelenti, hogy mindannyian
fel fognak emelkedni, és előjönnek.”
„Vajon tudják, hogy megölted a barátjukat?” – Teagan
kitartóan verdesett a szárnyaival, és karmos lábain
ugrándozott. Szenzációs volt. A legjobb, mármint az Andréval
való csókolózást és szeretkezést leszámítva természetesen.
„A vámpírok nem barátkoznak. A régi időkben, ha
összefutottak egymással, halálig harcoltak a területükért.
Most a mestervámpírok maguk köré gyűjtik az épp csak
átfordult fiatalokat, és gyalogként használják fel őket.” –
Teagan kihallotta a hangjából a megvetést. Volt egy olyan
érzése, hogy a férfi tiszteletreméltó dolognak tartja a csatát,
amit ő inkább ijesztőnek talált. Kinyitotta a csőrét valamiféle
mosolyutánzatként. – „A mestervámpír kapcsolatban áll
minden gyalogjával. Így mindenképp megtudják, hogy
legyőztem az egyiküket. Nem tér vissza a gazdájához, nem
visz neki áldozatot, hogy táplálkozhasson.”
A lány megtorpant. Abbahagyta az ugrálást, és
összehajtogatta a szárnyait. – „Azt akarod mondani, hogy a
mesteréhez akart hurcolni, hogy az táplálkozhasson
belőlem?”
„Minden gyalogot ki fog küldeni a mester, hogy áldozatot
vigyenek neki. Mindegyiküknél súlyosabban megsebesült a
csatánkban. Ha nem jöttek volna a megmentésére, megöltem
volna.”
„Vele harcoltál. Azért voltál sebesült, amikor rád találtam.”
„Elég rossz bőrben voltam – ismerte be Andre –, még a
földet sem tudtam kellőképpen mélyen megnyitni, hogy
belecsusszanjak. Gyenge voltam. Szerencsére valamennyire
azért képes voltam megnyitni, a talajban lévő tápanyagok
segíthettek megújulni annyira, hogy aztán
meggyógyíthassam magam.”
„Meggyógyítottalak volna” – mondta csendesen Teagan. –
„Nem úgy, ahogyan te vagy rá képes, de én tényleg tudok
embereket gyógyítani, rá tudok hangolódni azokra a
kristályokra, amik megoldhatják a problémát.” – Meg akarta
gyógyítani őt. Ez végtelenül fontos volt a számára, de aztán
látta, mennyivel erőteljesebb ajándékkal rendelkezik a férfi,
mint ő.
„Nem erőteljesebb, sívamet. Csak másmilyen. Menj fel
annak a kis földkupacnak a tetejére.”
„Gondolod, hogy találtak egy másik áldozatot helyettem,
akit elvihettek a mesterüknek?” – Képtelen volt teljesen
elrejteni hangja remegését. Még csak elképzelni sem tudta azt,
akihez vitték volna, soha életében nem látott borzalmasabb
lényt annál a vámpírnál, akivel találkozott.
„Nem tudom. Vadászni fogok rá, csitri, de ha
megkaparintott valakit, annak már túl késő.”
A férfi hangjának szelídségétől Teagan szíve bukfencet
vetett. Megérezte a simogatását az elméje belső falán.
Fogalma sem volt róla, hogy lehetséges ez egyáltalán, de
megnyugtatta az a nem is fizikai érintés.
„Azonnal megöli?”
Andre habozott, és a lány gyomra összeszorult. Nem volt
benne biztos, hogy tudni akarja a választ, ha a férfi
bizonytalan abban, hogy elárulja-e neki, mit művel az
áldozataival a mestervámpír.
„Ezt nem lehet tudni. De kétlem. A lehető leghosszabb ideig
táplálkozni akar belőle, amíg meg nem gyógyul. Tudja, hogy
vadászom rá. Nem szívesen mozdulna ki, amíg biztonságban
érzi magát.”
Egész kötetnyi információ volt ebben a pár mondatban.
Teagan megtudta, hogy a mestervámpírnak is félnie kell
Andrétól. Harcba szállt egyszerre a mestervámpírral és a
gyalogjaival. Képtelen volt uralkodni magán, szinte
szétfeszítette a büszkeség, ugyanakkor pedig elöntötte a féltés
is. Azt akarta, hogy a férfi állítsa meg a vámpírokat, hogy azok
ne ejthessenek további áldozatokat, de ugyanakkor szinte
elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy Andre
megsérülhet. Egy karcolást sem akart rajta.
„Ne gondolj most a vámpírokra, Teagan. Egészen ide kell
koncentrálnod. Meg kell tanulnod repülni a baglyoddal.
Háttérbe kell szorítanod magad, hagynod kell működésbe
lépni a természetes viselkedést, elegendő csak irányítanod
azt. Ne próbálkozz egyelőre mással. Egyszerre egy dolgot
csinálunk.”
Nem volt rá szükség, hogy emlékeztesse erre. Hegymászó
volt, miközben félt a magasságtól. Tudta hogyan kell
összpontosítani, az agya minden kapacitását egyetlen
problémára koncentrálni, különösen pedig akkor, amikor félt.
Most pedig repülni készült. Nem kockáztatott meg egyetlen
pillantást sem az ég felé, nem akarta látni a szédítő
magasságot, ahová elméletileg fel fog emelkedni.
„Ööö... Andre.” – A szíve kalapálni kezdett. Világosan
hallotta. Pontosan úgy verdesett, mint a madaraké. – „Van
valami, amit tudnod kell rólam.”
„Mondd.”
„Úgy körülbelül száz méteres magasságnál szinte mindig
szétesek. Lefagyok. És sírok is. Ez olyan pánik dolog. Nem
tudom leállítani. Igyekszem lebeszélni magam róla, vagy a
mászó partneremmel társalgok, de nem számít, milyen
gyakran mászom, márpedig sokat mászom, hegyet, sziklát,
kötéllel, meg minden, mindig ugyanott esek pánikba.”
„Teagan.” – A lány szíve újabb bukfencet vetett. Andre nem
mondott semmi lesajnálót. Nem vitatkozott vele. Nem
mondta, hogy akkor ne csinálja. Csak egyedül a nevét mondta.
Lágyan. Édesen. Csupa selyem, csupa bársony hangon. És ez
segített megnyugodnia. – „Ott leszek veled. Ha túl magasra
emelkedsz, és pánikba esel, majd kihozlak belőle. Közvetlenül
melletted haladok. Engem nézz. Vigyázok rád, mindig.”
Hitt neki. Ez a higgadt, egészen magabiztos férfi nem hagyja,
hogy bármi baja történjen. Úgy tűnt, egyáltalán nem bánja,
hogy meg kell nyugtatnia, ahogyan azt sem, hogy bevallotta,
hogy pánikba esik. Ott volt vele, és büszke volt rá, attól
függetlenül, hogy még fel sem jutott a levegőbe.
„Mert megengeded, hogy megmutassam neked a
világomat, csitri. Kiváltságnak és hatalmas
megtiszteltetésnek érzem ezt.”
Ez ünnepélyesnek hangzott. És gálánsnak. Annyira szerette
volna, ha Trixie nagyi találkozik vele. Tudta, hogy a nagyanyja
kedvelni fogja a férfit. Ahogyan a nővérei is. Persze csak
akkor, ha Trixie nagyi rászánja az időt, hogy megismerje
Andrét, és nem karózza meg azonnal.
„Teagan. Koncentrálj a repülésre. Összezavarod magad.”
Naná, hogy összezavarja magát. Éppen leugrani készült egy
nagyon magas szirtről, pusztán a hitre támaszkodva. Lenézett,
és egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Sziklák. Fák.
Szüksége lett volna még egy percre, de ha nem zárja be
szorosan a szemeit, és nem indul el, talán soha nem
tapasztalja meg az önálló repülést.
 Szándékosan háttérbe húzódott az elméjében, és hagyta a
madarat az előtérbe kerülni. A bagoly azonnal kitárta a
szárnyait, és elrugaszkodott. A legkisebb habozás nélkül. És a
levegőben volt. Szinte azonnal a tudatára ébredt az
éjszakának. A rászitáló ködnek. Annak, hogy a tollai között
csapdába esett levegő mennyire jól szigetel. Az elsődleges
repülőtollai legyőzték a levegő turbulenciáját, ami
elszáguldott a szárnya felszínén. Rájött, hogy ez az oka annak,
hogy a baglyok egészen hangtalanul képesek átsuhanni az
égen.
Repült. Ő, Teagan Joanes. Őrületesen jó volt. Ha nem hagyja
magát nézni, vagyis jobban mondva a baglyot, minden
fantasztikus. Tökéletes. Az érzés, hogy a levegő süvít alatta és
fölötte, bámulatos volt.
„Irányítanod kell a baglyot. Ő te vagy, és mégsem egészen
te. Itt vagyok melletted. Semmi sem fog történni, ha lenézel.
A bagoly szemével látni csodálatos élmény.”
„Ez színtiszta kísértés.” – És ha be akarta vallani magának az
igazat, ez a kísértés működött is. Látni akart a bagoly
szemeivel. Félelem villant keresztül rajta. –„Nem akarom,
hogy pánikban láss. Már így is azt gondolod, hogy
irracionális vagyok. Semmi szükségem rá, hogy emellett
még teljesen ésszerűtlennek is vélj.”
„Nem hiszem, hogy ésszerűtlen lennél, Teagan.”
„De csak mert még nem láttál pánikban. Akkor ésszerűtlen
vagyok. És egy örökkévalóság, mire visszaszerzem az
önuralmam.”
„Nyisd ki a szemed és láss. Irányítani tudom a baglyokat is
és téged is, teljes biztonsággal. Nem fogom hagyni, hogy
leess.
 Teagan éveket töltött azzal, hogy meditációt tanult, és
megfelelő légzéstechnikát, aminek jó hasznát vette, amikor a
legerősebb félelmek rátörtek. De erre a helyzetre a legkevésbé
sem volt felkészülve. Nem is értette teljesen, ezt viszont
szégyellte volna bevallani.
„Sziklamászó vagyok, Andre. Tudok hegyet is mászni, és a
kötéllel való sportmászás sem idegen, de leginkább
sziklamászó vagyok.”
„Mit szeretnél ezzel mondani?” – kérdezte a férfi.
Teagan azon kapta magát, hogy a férfi véleménye nagyon is
sokat számít neki. Eddig soha nem foglalkozott azzal, mit
gondolnak róla mások. Járta a saját útját, és tette a dolgát. De
az igenis számított, hogy Andre mit gondol róla.
„A sziklamászást egy megoldandó problémaként kezelem.
Én irányítom a mászást. Amikor kötéllel mászok, akkor
valaki másra számítok, hogy megment, ha bajba kerülök.” –
Nagyon szégyellte, de sohasem volt képes mászó partnerrel
megfelelően viselkedni. Képtelen volt ezen az egy félelmen
túltenni magát, nem tudta valaki más kezébe adni az életét
anélkül, hogy szétesett volna.
„Teagan.” – A férfi hangja végigsimított rajta.
Belészivárgott. Csupa selyem és bársony. Még a bagoly
testében is beleborzongott, képtelen volt féken tartani a
reakcióját arra a hipnotikus hangra. Soha nem szerette a saját
nevét jobban, mint amikor Andre mondta ki azon a hangon. –
„Már nem is egyszer a kezembe helyezted az életed. Ha
hiszed, ha nem, hatalmas bátorsággal nézel szembe az én
világommal. A gondolatnak, hogy alakot válts, halálra
kellett volna rémítenie, de te ehelyett követted az
utasításaimat, és sikerrel is jártál.”
 Még csak eszébe sem jutott mérlegelni, hogy megbízzon-e a
férfiban, hogy valóban kihúzza a bajból, ha elront odafenn
valamit. Maga az alakváltás gondolata pedig egyszerűen
lenyűgözte. Sziklaszilárdan elhatározta, megtanulja, hogyan
kell csinálni. Igen, valóban nem félt, de ott érezte Andrét a
fejében. A jelenléte még a fizikai teste nélkül is hihetetlenül
erős, hatalmas és védelmező volt. Rendíthetetlen, akár egy
kőszikla.
Hogyan bízhatta rá az életét egy férfira, aki majdnem
teljesen idegen a számára, és aki belekényszerítette a világába,
amihez nem szerette volna, hogy bármi köze is legyen, amikor
azokban sem képes megbízni, akiket hosszú évek óta ismer?
Mert rá kellett döbbennie, hogy bármennyire hihetetlen is,
éppen ez történt.
„A fejedben vagyok, csitri. Az enyém vagy. Tudod, hogy az
utolsó lélegzetemmel is téged védenélek. Tudod ezt. Nem
számít, mit tettem, hogy mennyire felbosszantottalak, biztos
vagy benne, hogy mindig, örökké támaszkodhatsz rám.”
„Ne is emlékeztess rá, hogy felbosszantottál. Azon kívül
pedig ez egy nagyon enyhe kifejezés arra, amit azzal
kapcsolatban érzek, amit tettél.”
„Sajnálom, hogy felhoztam”
Nem volt Andréban lelkiismeret furdalás. Teagan arra
számított, hogy minimum bűntudat ébred benne. De ennek
nyomát sem találta a férfi elméjében, azt viszont tiszta szívből
sajnálta, hogy neki szenvednie kellett. Nem tudta milyen
nehéz az átalakulás egy pszichés képességekkel rendelkező
ember számára is, és azt kívánta, bárcsak alaposabban,
mélyebben utánanézett volna a témának, de abban
kétségtelenül biztos volt, hogy még ha tudott volna is a
dologról, akkor is átváltoztatta volna. Az ő és Teagan kultúrája
nagyon sok dologban eltért egymástól, és még ezek közül az
eltérések közül is toronymagasan kiemelkedett, hogy mit
engednek meg a Kárpáti férfiak a nőknek.
Egy kicsivel jobban megértette őt most, miután végignézte,
min ment keresztül gyerekkorában, milyen traumát kellett
elszenvednie. Az okot is látta az elméjében, hogy miért kötötte
össze magukat, hosszú, becsületben leélt évszázadok után már
túlságosan közel került fajtája sötétségéhez.
Igazság szerint nem értette teljesen ezt a dolgot, viszont azt
biztosra tudta, hogy igaz. Ez a két ok volt az, ami
megakadályozta benne, hogy tovább harcoljon a
szabadságáért, és már abban sem volt biztos, hogy tényleg
akarja-e azt a szabadságot.
„Teagan. Engedd látni magad. Irányítsd a baglyot. Repülj
a szárnyam alatt. Maradj az elmémben. Semmi rossz nem
fog veled történni.”
Hitt neki. Andre olyan nyugodt volt. Sziklaszilárd. Volt
Andréban valami erős, valami legyőzhetetlen, ami egyszerűen
nem hagyott helyet a kétségeknek. Teagan biztonságban volt.
Vett egy mély lélegzetet a bagoly testében, és megnyitotta a
látását a madár érzékszerve felé. Egy pillanatra
összezavarodott. A bagoly sokkal szélesebb perspektívában
látott, mint ő, egyszer a szemei felépítéséből adódóan,
másrészről pedig hihetetlenül fordulékony feje miatt. Beletelt
pár pillanatba, mire alkalmazkodni tudott ehhez.
A talaj nem volt olyan távoli, mint ahogyan azt gondolta, és a
madár azonnal észrevette a legapróbb mozgást is az
aljnövényzetben, ami felett repült.
Fentről gyönyörűek voltak a fák. Lélegzetelállítóak. Soha
nem gondolta, hogy valaha is látni fogja a lombsátrat
madártávlatból. És Andre tényleg vezette, átküldte a
koordinátákat a fejébe, a nőstény bagoly azonnal reagált
rájuk, és lefelé indult a hegyről a falu irányába. Nagyon
üdítőnek találta az érzést, hogy fenn van az égen, és úgy érzi,
mintha ő irányítana, még akkor is, ha ezt a férfi útmutatása
alapján tette.
„Ez gyönyörű, Andre. Igazán gyönyörű.” – Egyértelmű
csodálat volt a hangjában, még csak meg sem próbálta
elrejteni. Pontosan tudta, hogy azért kapta tőle ezt az
ajándékot, hogy ellensúlyozhassa vele a világának negatív
dolgait.
Érezte azt is, hogy a férfit elégedettséggel tölti el az ő
reakciója. Sőt mi több, ajándéknak érzi Teagan csodálatát,
amivel az ő ajándékára reagál. Hosszú évszázadok után az ő
friss szemeivel élhetett át valamit, ami a számára tökéletesen
mindennapivá vált már rég.
„Igen, gyönyörű” – egyezett bele.
Volt valami a hangjában, amitől a lánynak elállt a lélegzete.
Ami apró tűznyilakat lődözött szét a testében annak ellenére
is, hogy nem a saját formáját viselte. Megértette, hogy amíg a
férfi ott lesz az elméjében, mindig válaszolni fog a
vonzerejére. A fejében mindenképp, és amíg lesz valamilyen
teste, addig abban is. Hiszen végeredményben ő volt a madár
is, csak valahogyan összekeveredtek a molekulái, hogy más
formát öltsenek. De ettől függetlenül még mindig úgy
gondolkodott, úgy reagált, mint Teagan.
„Erre rá lehet szokni. A repülés függőséget okoz, Andre.
Mint a sziklamászás. Vagy mint te.” – Nem érdekelte már,
hogy bevallja neki. A férfi úgyis pontosan tudja, hogy ezt
gondolja. Még mindig dühös ugyan rá, de az igazság akkor is
ez. – „Oké, drágám, a haragom talán enyhült. Az is lehet,
hogy mindössze a félelem szülte azok miatt a dolgok miatt,
amit elvársz tőlem.”
„Sívamet.” – A gyengéd hang elárasztotta a lány szívét. –
„Nem várom el, hogy tudatosan legyere például a földbe.
Semmi ok sincs arra, hogy ezt valaha is megtedd. Elegendő,
ha a tested köré csavarhatom az enyémet, megvárom, amíg
elalszol, hogy aztán átadjalak a megfiatalító talajnak.
Felemelkedhetek hamarabb, és gondoskodhatok a
táplálásodról is, mielőtt az ágyba vinnélek, hogy felfrissülve
ébredhess. Mondtam már, hogy mindent meg akarok tenni,
amitől kényelmesen érzed magad, ami boldoggá tesz a
világomban.”
Teagan tudta, hogy így is gondolja. Képtelen lett volna
eltitkolni előle az igazságot, azt nem rejtette volna el sem a
hangja, sem az elméje. A lány elméje mégis ugyanazt a „mi
lenne ha” játékot játszotta, mint mindig, amikor másokkal
együtt mászott. Ezen alkalmakkor úgy érezte, ő a gyenge
láncszem. Ha valaki lecsúszott és megsebesült négy-ötszáz
méteres magasságban, neki kellett a hámnál fogva felhúznia
őket. Természetesen a lehető legtöbbet dresszírozta magát
erre. Többet is gyakorolt, mint kellett volna, mégis állandóan
attól félt, hogy pánikba esik.
És ugyanez jelen volt itt is. A régi, jó öreg félelem és pánik.
Ha Andre mestervámpírral, vagy egy egész csapat vámpírral
harcol, megsebesülhet. És szüksége lehet rá. Ahogyan a mászó
partnereinek is vészhelyzetben. És neki még csak arról sem
lesz halovány fogalma sem, hogy hogyan nyithatná meg a
földet kettejük számára, ha nem hajlandó erre kondicionálni
magát.
„Semmi szükség rá, hogy ilyen dolgok miatt aggódj
Teagan.”
 „Természetesen, nagyon is szükség van rá! Van esélye
annak, hogy ez megtörténik.”
„Teagan, te az életpárom vagy. Egy lelken osztozunk. Az
elmémben vagy, bármikor ki tudsz onnan bármilyen
információt húzni, mit hogyan csinálok. Éppen ugyanolyan
vad eltökéltséggel védenél, amilyennel én védelek téged.
Soha nem is fog számítani, hogy mit kellene tenned,
egyszerűen tenni fogod, amit kell.”
„Honnan tudod?”
„Hatalmas bátorság van benned. Állandóan jelen van. Már
kötődsz hozzám, nem csak a lelkedben, hanem a szívedben is.
Az pedig a legelemibb természeted része, hogy vigyázol
azokra, akiket szeretsz.”
„Ezt nem tudhatod.”
„Teagan.” – A lány gyomra lezuhant a pillanatnyilag nem is
létező bokájába, amikor a selyem és bársony hang
bensőségesen végigsimított az elméjén. – „Ott vagyok. A
gondolataidban. Az emlékeidben. Egyedül tetted meg az utat
ezek közé a hegyek közé, mert elhatároztad, hogy
meggyógyítod a nagyanyád elmebaját. Ha nem tudtál volna
segíteni rajta, azt tervezted, hogy végleg vele maradsz, hogy
vigyázhass rá. Félelmetesen bátor nő vagy, aki bármit
megtesz, hogy gondoskodni tudjon a szeretteiről.”
Ez valóban igaz volt. Úgy határozott, hogy ha nem tudja
helyrehozni Trixie nagyit, akkor sem engedi kórházba, ő fog
gondoskodni róla. A legjobb orvosokkal szándékozott
konzultálni, hogy megtanulja az ápolásának módját. Soha, de
soha, semmilyen körülmények között nem hagyta volna
magára. És ezt éppen Trixie nagyitól tanulta.
Feltétel nélküli szeretet. Mindig is megkapta, egész életében.
A lánytestvéreitől éppúgy, mint a nagymamájától. Ők azt se
bánták, ha olykor pánikba esett, de ez egy gyengeség volt, egy
karakterhiba, amit soha nem volt képes teljesen legyőzni.
Vett egy mély lélegzetet, és ismét lenézett maga alatt a
földre. Messze volt, nagyon távol. Megérezte a nyugtalanság
hullámát, ami a pánik szorításának legelső hírnöke volt.
Gyűlölte, hogy képtelen uralkodni magán. Utálta.
Kényszerítette magát, hogy egy más nézőpontból vizsgálja
maga alatt a földet, szépségeket keressen. Túlságosan lent
voltak. Túl messze. Utálta a magasságot. A repülés
fantasztikus. Talán a legmenőbb dolog, csak nem neki. Neki
ugyanis felkavarodott a gyomra, az elméje pedig egyszerűen
lefagyott.
„Tudod, mit szeretnék csinálni most? Visszahoztad nekem
az alakváltás és a repülés minden szépségét. Te egy mágus
vagy, Teagan, ez pedig egy varázslat. Mégis, mindennek a
fantasztikus szépségnek ellenére is csak arra tudok gondolni,
hogy meg akarlak csókolni. Az egész lényedet meg akarom
csókolni. A bensőd a világ legszebb helye. Tökéletes vagy.” –
A lány teste és gondolatai éppen olyan gyorsan indultak
olvadásnak, mint amilyen gyorsan megfagytak. Andre hangja
puha, érzéki, megbabonázó volt. – „A melleidet pedig
különösen szeretem. A bimbóik is tökéletesek. Imádom, hogy
olyan érzékenyek. És azt is imádom, hogy szinte azonnal
nedves vagy nekem, és egy pillanatig sem tétovázol. Egészen
átadod magad, minden módon. Mindenedet elém teszed. Ez
annyira édes, sívamet. Olyan szép.”
A szörnyű pánik elillant. Teagan felforrósodott, és sóvárgott
a férfira, de roppant hálás is volt neki, amiért nem sikoltozik
tébolyultan.
„Aszta.” – küldte el ezt az egyetlen szót, amikor ismét eszébe
jutott, hogyan kell lélegezni. – „Még egyik hegymászó
barátomnak sem jutott eszébe, hogy ilyeneket mondjon
nekem, amikor kiborultam. Azt kell mondanom, hogy
meglehetősen jó taktika.”
„Ez csak az igazság.
Andre hangja nyomokban vidámságot is tartalmazott. A
többi része viszont változatlanul bársony és selyem volt.
Teagan úgy érezte, hogy a férfi büszke rá, csak éppen azt nem
tudta, hogy miért. – „De ugye azt tudod, hogy a világon
semmi alapod sincs rá, hogy így érezz irántam?” –
ragaszkodott hozzá a lány, hogy rögzítse a hajszálpontos
igazságot.
„Látlak téged. Az igazi valódat. Azt, ami miatt minden
keménységem ellenére elbuktam.”
Teagan szíve dadogott. És tudta, hogy a reakciói a férfira
nem pusztán fizikai jellegűek. De azt is tudta, hogy
lehetetlenség beleszeretni valakibe ilyen rövid idő alatt. Nem
lehet belé szerelmes. Vagy igen? A Jobban ismerte őt, mint
bárki más a föld színén, beleértve ebbe a családtagjait is. Ott
volt a férfi elméjében, és Andrénak igaza volt, valóban
lehetetlen volt leállítani az információáramlást az elméik
között.
Tisztán látta a becsületességét és a személyiségét. Andre
számára valóban ő az egyetlen nő a világon, és mindent, amit
tett, azért tette, hogy őt boldoggá tegye. Na persze arrogáns is
volt és hatalmaskodó, de a múltja, a képességei és a hosszú
élete miatt talán ki is érdemelte a jogot némi arroganciára.
Gyengéd volt, kedves és együttérző. Egy szóval sem
panaszkodott az élete miatt. Elfogadta a vámpírvadászattal
töltött évszázadokat. Elfogadta az iszonyú sebeket éppúgy,
mint az egyre növekvő magányt. És elfogadta őt is, pontosan
olyannak, amilyen volt, a hibáival együtt, továbbra is az
egyetlen maradt a számára. Az övé. És ez boldoggá tette a
lányt annak ellenére is, hogy félt a jövőtől. Nagyon boldoggá.
 16.

A kicsiny falu meglapult a magas hegyek között, mintha

csak a menedéküket keresné. Teljesen besötétedett már, mire
a két bagoly odaért. Az eső lágyan hullott rájuk, több volt ez
ugyan, mint ködszitálás, de nem alakultak ki nagyobb
esőcseppek sem.
A falu szélénél, még távol a fürkész szemektől,
visszaváltoztak és megfelelő ruházattal látták el magukat. Bár
a ruhái nagy részét Andre alkotta, Teagan ragaszkodott hozzá,
hogy ő maga tervezhesse meg a saját cuki kis csizmáját.
Régóta csodálta már a modellt, de pénze soha nem lett volna
rá, hogy meg is vegye. Viszont elég gyakran megnézegette
ahhoz, hogy hajszálpontosan maga elé tudja idézni a képét.
Aztán felfelé fordította az arcát és hagyta, hogy az aláhulló
nedvesség felfrissítse, csodálatos érzésnek találta a bőrén.
Üdítőnek.
– Teagan – mondta Andre –, ez nagyon veszélyes. Te már
nem vagy ember. És vannak olyan emberek, akik képesek
lennek pusztán azért megölni, mert más vagy.
Mint a saját nagyanyja. Mint a saját nagyanyja. A gondolat
gombócot keltett a torkában, ami majdnem megfojtotta.
Andre átkarolta a derekát, és szinte besöpörte őt a válla alá.
– A hallásod még meglehetősen kiegyensúlyozatlan.
Csökkentsd a hangerőt, ha túlságosan erősnek találod, de
azért hallgass bele a beszélgetésekbe. Információra van
szükségünk azzal kapcsolatban, hogy megtalálták-e már
Jashari maradványait, és hogy mi van a barátaival. De a
leglényegesebb az, hogy amennyire lehet, észrevétlenek
maradjunk. Ez egyáltalán nem lesz egyszerű, mivel te egy
gyönyörű nő vagy, és idegeneknek számítunk itt.
„Te egy gyönyörű nő vagy.” Ettől Teagan bensője szinte
felragyogott. – Andre, nagyon utálom, hogy fel kell nyitnom a
szemed, de ha ezt komolyan gondolod, tudnod kell, hogy
valószínűleg te tartasz a világon egyedül gyönyörű nőnek.
Átkarolta a férfit, mert tetszett neki az érzés, hogy olyan
közel lehet hozzá. Az erős karok azonnal viszonozták az
ölelést. Bár Teagan a férfi derekát fogta át, a szög, amiben a
karjait tartania kellett, még így is nagyon kínos és esetlen volt.
Andre nagyon sokkal volt magasabb nála.
Így inkább leengedte a karját, és egyik kezének ujjait
becsúsztatta a férfi farzsebébe. Abban a pillanatban, ahogy
véghezvitte ezt a puha, intim mozdulatot, tűz rohant rajta
keresztül. Soha életében nem akart, vagy nem mert volna
ilyesmit csinálni, most mégis a világ legtermészetesebb
dolgának tűnt.
A férfi lehajolt hozzá. Egészen közel. Az ajka a fülét súrolta.
Teagan esküdni mert volna, hogy a nyelvével is hozzáért
túlérzékeny bőréhez. – Van egy hírem a számodra, csitri. A
férfiak vonzónak találnak. Nagyon-nagyon vonzónak.
– Ezt aztán végképp nem tudhatod. Sosem voltunk együtt
emberek közelében, hacsak nem tekintjük embernek azt a
borzalmas vámpírt. – Finoman megborzongott az emléktől, és
még közelebb húzódott Andréhoz. Ott érezte magát
biztonságban.
– Elméket olvasok. Neked pedig vannak emlékeid, amikben
férfiak szerepelnek.
 – De az emlékeimben szereplő férfiak esetében
egyetlenegyszer sem vettem észre, hogy vonzódnának
hozzám. Tehát te csak azt láthattad. Igazam van?
Andre megcsóválta a fejét.
Teagan megdermedt. Szabad keze a férfi kőkemény hasára
siklott. – Ilyet nem is lehet csinálni. Ugye nem? Andre,
tényleg képes vagy erre?
– Igen.
– De ez egyszerűen lehetetlen. Teljesen logikátlan. Azoknak
az embereknek is képes vagy olvasni a gondolatait, akik az
emlékeimben szerepelnek?
– Mondtam már, hogy én vagyok a Szellem. Be tudok jutni a
fejekbe, és mindent látok. Mindig is képes voltam erre. És
nem hiszem, hogy a többi Kárpáti is rendelkezne ezzel a
képességgel.
– Nem, nem mondtad. – Úgy meredt fel a férfira
lélegzetvisszafojtva, mintha csodát látna. Hihetetlen
ajándékokat adott neki, előbb alakváltani tanította meg, aztán
repülni. De még ezzel sem elégedett meg, a pánikot is elűzte
tőle, ami neki soha nem sikerült. De a legnagyobb ajándéka
mégis az elfogadása volt. Andrét egyáltalán nem érdekelte,
hogy pánikba esik-e vagy sem. Rendületlenül érezte a
szerelmét. Beburkolta. Egészen körülvette. Felöltöztette őt,
míg már egészen úgy érezte, hogy ez az érzés hozzá tartozik.
– Andre – húzta össze a szemöldökét a lány –, te nem vagy
szellem. Ne gondold ezt magadról.
– Mindenki azt hiszi, hogy az vagyok.
– Én nem vagyok mindenki. Látlak. Mindig látlak.
– Még akkor is, ha igazán haragszol rám?
Felnézett az arcába. Abba a szép arcba. Találnia kellene egy
nagyon jó szobrászt, aki kőbe faraghatná a vonásait. Olyan
közel volt hozzá, hogy világosan láthatta sűrű szempillája
minden egyes szálát csakúgy, mint csodálatos szemszínét. Azt
a szokatlan, mindig változó szempárt.
– Teagan.
A gyomra a már szinte megszokott kis bukfenccel reagált a
nevére. Rámosolygott, ahogy elindultak a falu főutcáján.
Tudta, Andre folyamatosan olvassa maguk körül a jeleket,
mindenre figyelt, veszélyforrások után kutatott, ami az
útjukba kerülhet. Végig a tudatában volt ennek, hiszen ott volt
a fejében, és mégis úgy érezte, mintha mindennek, még ennek
a középpontjában is egyedül csak ő lenne.
Andre a legeslegapróbb mozzanatot sem szalasztotta el vele
kapcsolatban. Tudatában volt minden mozdulatának, a teste
minden lépésnél az övéhez ért. Ahogyan tudatában volt a
hajának is, ami le volt engedve, úgy ahogyan ő szerette, és a
lány arcát keretezte.
Andrénak tetszett a csípője ringása, és az is, ahogyan a
mellei nekifeszültek felsőjének, annak, amit ő teremtett neki.
Szorosan az alakjára simult, kiemelte kecses mellkasát és
karcsú derekát. Teagannek igazán nem volt szüksége arra,
hogy csipkés melltartót is viseljen, ahhoz valóban kicsik
voltak a mellei, de Andre mégis ragaszkodott hozzá, és a lány
már sejtette is, hogy miért. A ruhadarab csipkéje minden
egyes mozdulatánál ingerelte mellbimbóit.
Az érzés finomnak és egyben ledérnek is tűnt. És
mindenekfelett nagyon is Teagan tudatában tartotta, hogy mit
tervez Andre, ha egyedül lesznek, miután visszatérnek a
barlangba.
– Sívamet, felelj. Ez a válasz nagyon fontos a számomra.
Hallotta a hangjában az őszinteséget. Elengednie az iránta
érzett dühöt közel sem volt annyira nehéz, mint ahogyan azt a
lány szerette volna. Küldött neki egy elnémító pillantást a
szempillái alól.
– Nem vagyok az a nő, aki csak azért enged egy férfinak,
mert az fantasztikus az ágyban.
Andre szemöldöke felszaladt.
– Ennek van bármi köze is a válaszodhoz?
– Igen – csattant fel a lány –, természetesen van! Nem
dühíthetsz fel, hogy aztán egy kis flörtöléssel és szexszel
mindent újra gyönyörűvé tegyél! Ez egészen biztosan szerepel
valamilyen törvénykönyvben. Amikor dühös vagyok, akkor
neked megfelelően megfélemlítettnek kell lenned!
Ha ez egyáltalán lehetséges volt, a férfi szemöldöke még
magasabbra emelkedett. Az ajka megrándult, odavonzva a
lány figyelmét arra a tökéletes szájára, amitől rögtön meg is
éhezett a csókjára.
– Megfélemlítettnek?
Megismételte a szót, mintha nem értené egészen pontosan,
és könnyen lehet, hogy nem azért, mert egy másik ország
lakója, ráadásul egy másik fajhoz is tartozik. De döbbenetében
is sikerült még dögösebbnek látszania, mint eddig bármikor.
Teagan felsóhajtott.
– Nyilvánvalóan még magát a fogalmat sem ismered –
fecskendezett némi szarkazmust a hangjába a lány. – Inkább
ne beszélj. Még az is jobb, mint ez.
– Csitri.
Teagan lehunyta a szemét. Ahogy Andre azt a kicsi szót
mondta, külön, egyesével kihangsúlyozva minden magán- és
mássalhangzót, az maga egy dallam volt. Zene, ami besiklott a
bensőjébe. Lágyan. Gyengéden. Csak besiklott, és
megolvasztotta őt. Az ujjai összeszorultak a férfi hátsó
zsebében. Andre az övé. Ez a bámulatosan szépséges férfi az
övé.
– Választ várok. Akkor is látsz, amikor dühös vagy rám?
Finoman tette fel a kérdést. Lágyan. Mint amikor
kicsikéjének, vagy valami ilyesminek nevezte a saját nyelvén.
Tudta, bár ezt nem Andre mondta el neki, a fordítás azonban
ott volt a férfi fejében.
Teagan felnézett rá, a pillantásuk összekapcsolódott. Andre
úgy nézett rá, mintha rajta kívül nem is létezne más a világon.
Mintha legszívesebben a karjába kapná, és meg sem állna vele
a barlangjáig, ahol előbb vadul, őrülten, majd lassan,
gyengéden szeretkezni akarna vele.
Ebbe belepirult. A férfi most is az elméjét olvasta, ezt
elárulta sokatmondó arckifejezése.
– Mindig látlak, Andre. Amikor mérges vagyok rád, akkor
pedig különösen. Túl szexi vagy, és ez a javadra használod.
Nos... talán az én javamra is. – Mogorva pillantást vetett a
férfira, és a saját szájára csapott, mintha azzal
visszanyomhatná belé a kimondott szavakat. – Komolyan meg
kell tanulnom ügyelni a számra. Már így is arrogánsabb vagy,
mint amit bármely férfi megengedhet magának... –
Figyelmeztető pillantást villantotta a férfira, és nem törődve
vele, hogy a tenyere mögül csak tompán hallatszanak ki a
szavai, befejezte a mondandóját. – És a miheztartás végett, ezt
egyáltalán nem bóknak szánom.
Az ujjai az övére simultak, és Andre gyengéden elhúzta a
szája elől a kezét, hogy aztán belecsókoljon a tenyerébe, ami
felröppentette mind az egymillió pillangót Teagan
gyomrában. Aztán a férfi saját lapos, kőkemény hasára húzta
a tenyerét, és a pillangók állandó röppályára álltak.
 – Pedig egészen úgy hangzott, mint egy bók – mondta
halkan.
Teagan imádta a hangját. Ez egyértelmű, és világos volt.
Nyilvánvaló. És ez volt az ő nagy problémája. Andre hangja
szexi volt, teljesen függetlenül attól, hogy mit mondott. Oké.
De ha egészen őszinte akart lenni magával, azt is be kellett
vallania, hogy nem pusztán a hangja okozza az ő nagy
problémáját. Ott volt még az a gyönyörű, igazán férfias arca,
és a kőkemény, színizom teste is. Ez is része volt az ő
legnagyobb problémájának, főleg, hogy a férfi pontosan tudta
is, hogyan használja az adottságait. A száját... a kezét... a...
szóval mindenét. Na és persze ráadásnak ott van még az is,
hogy kicseszettül kőkemény vámpírvadász. Az pedig
hihetetlenül klassz dolog. Arról már nem is beszélve, hogy
folyamatosan úgy néz rá, mintha ő lenne számára az egész
világ. Teagan felsóhajtott. Andrénak minden oka megvan rá,
hogy magabiztos és arrogáns legyen. Úgy beleesett, mint vak
ló a gödörbe.
Még csak most vette észre, hogy az eső erőteljesebben
rázendített. Már nem csak ködölt, és ettől át kellett volna
nedvesednie mindkettejüknek. És bár még mindig az utcán
sétáltak, a sűrűsödő cseppekből most sem jutott rájuk több,
mint amikor még csak szitált.
- Tényleg olyan rossz?
– Micsoda? – kérdezett vissza oda sem figyelve, teljesen
lefoglalta a csoda, hogy nem áznak el.
– Az, ahogyan irántam érzel. Valóban annyira rossz? Tudod,
hogy én is ugyanígy érzek irántad.
Teagan megállt az egyre sűrűsödő sötétségben és az egyre
erősödő esőben. Megrázta a fejét. – Ez nem egészen
ugyanolyan, Andre. Amit irántad érzek, az nagyon vad,
nagyon intenzív, és azoknak a dolgoknak ellenére is veled
vagyok, amik egyáltalán nem tetszenek. Nagyon együttérző
vagy velem, de ez akkor sem megy nekem könnyen. Te pedig
nem vagy hajlandó komolyan venni a tényt, hogy még csak
nem is abban a században születtem, mint te. Ezzel együtt kell
élnem, és ez nehéz lesz.
– Tényleg így gondolod? – Andre karjai megfeszültek
körülötte. – Teagan, minden érvem és józan meggyőződésem
ellenére itt vagyunk a faluban.
A lány beleharapott az alsóajkába. Meg is feledkezett róla,
milyen erélyesen tiltakozott a férfi az ellen, hogy idejöjjenek.
Egyáltalán nem akart emberek közé keveredni, ha azt el
lehetett kerülni. Részben megértette ennek az okát, de miféle
bajt okozhat néhány percnyi séta az utcán, ami alatt egy kicsit
normálisnak érezheti magát? Mármint a saját normalitása
szerint normálisnak.
– Szükségem van erre.
Andre keze a tarkójára siklott. – Tudom. Ezért vagyunk itt,
Teagan. Csak ha visszaemlékszel, azt mondtam, hogy kerüljük
a feltűnést. Maradj közel hozzám, és tartsd nyitva
folyamatosan a szemed és a füled. A vámpírokhoz ez a
legközelebb eső vadászterület.
A lány torka elszorult egy pillanatra. Erre nem gondolt. Hát
persze, hogy a faluban vadásznak az élőholtak. A következő
emberi település sok-sok kilométerre volt innen.
– Utánuk mész, ugye?
– Úgy lesz. De előbb téged akarlak boldoggá tenni és
biztonságban tudni. Biztosnak kell lennem benne, hogy
minden rendben lesz veled, mielőtt elindulok. És erre itt most
szükség van, hogy egy kicsit nagyobb kényelemben érezd
magad az új életedben.
 Teagan összeszorította a száját, majd úgy döntött, az lesz a
legjobb, ha az igazat mondja. – Félek, Andre.
– Teagan – felet a férfi puha, szeretetteljes hangon –,
tisztában vagyok ezzel.
– Nem úgy. Folyamatosan félek. Minden egyes nap minden
áldott percében. Annyira megszoktam a félelmet, hogy már a
részemmé vált. Ott van a bőrömön. A véremben.
Egy épület felé közeledtek, ami kirítt a többi közül modern
stílusával, úgy nézett ki, mint egy internetkávézó, és
egyáltalán nem illett a kissé óvilági faluképbe. Andre
megtorpant a széles ablakok előtt, maga felé fordította őt, és
szorosan átölelte, egészen közel húzta a testéhez. Hirtelen
minden más kiröppent a lány fejéből, kizárólag a saját
puhaságához szoruló sziklakemény férfitest érzete maradt ott.
– Nagyon is jól ismerem a félelmeidet, Teagan, de amikor
velem vagy, nem félsz. Még akkor sem féltél, amikor alakot
váltottál, és akkor sem, amikor repültél. Nekem adtad magad,
és ezt én a legeslegkomolyabban veszem. Velem biztonságban
vagy. És ez mindig is így lesz.
Végighúzta az ajkait a haján, és Teagan még a talpában is
érezte a simítást. Valóban nem rémült meg, és ez kissé
sokkoló volt, tekintve, hogy milyen rövid ideje ismeri csak
Andrét. Mégis teljes bizonyossággal tudta, hogy ha kell,
feláldozza érte az életét ez a férfi, aki magányosan élt
évszázadokig.
– Ne hagyd magad megtéveszteni, Andre, bármelyik
pillanatban lefagyhatok, és hisztérikus könnyekben törhetek
ki.
– Láttam az emlékeidben. – Úgy tűnt, egy cseppet sem
zavartatja magát ettől. Ehelyett a hangja még mélyebb, még
szexisebb lett, belopakodott a lány bőre alá, és a szíve köré
tekeredett. – De, Teagan. Mindig, kivétel nélkül minden
esetben gyorsan magadhoz tértél, és befejezted, bármit is
csináltál éppen. Te legyőzöd a félelmeidet.
Megrázta a fejét. – A félelem megmarad, csak a pánikot
gyűröm le. – Úgy érezte, muszáj a pőre igazságot mondania,
bár a vallomás forróságot kergetett végig az erein.
Andre felemelte az állát, hogy a tekintetük
összekapcsolódhasson. – És éppen ez az egyik olyan bátor
jellemvonás, amit annyira szeretek benned.
Lehajtotta hozzá a fejét, és puhán végigsimított szájával
Teagan ajkain. Gyengéden. A lányban mégis olyan mély
érzelmek keltek életre, mintha csupa nyelv, csupa fog, kemény
csókot váltottak volna. Az egész teste reagált. És az elméje is.
Még a szíve is félreverdesett. Kissé kábultan nézett fel a
férfira, amikor elváltak.
– Az enyém vagy, csitri, én pedig betartok minden egyes
szót, amire esküt tettem neked. Ez azt jelenti, hogy
gondoskodom rólad. Senki nem sebezhet meg. Soha. Sem
testileg, sem pedig érzelmileg. És most hívd fel a
nagymamádat, Teagan. El kell mondanod neki, hogy
találkoztál valakivel. Közöld vele, hogy hazaviszel hozzátok.
Teagan ki nem állta, ha bárki is meg akarta mondani neki,
hogy mit csináljon. Világéletében utálta ezt. És mégis, Andre
imént meggyőződéssel, hittel kiejtett szavai, hogy mindig
mellette áll és megvédelmezi, jól estek. Sőt, mondhatni
fantasztikus érzés volt hallani őket.
– Mégis, mit mondjak, mikor megyünk haza? – El sem tudta
hinni, hogy a férfi valóban vele megy az Államokba. Az ajkába
harapott. Talán ő értelmezte rosszul. Lehet, hogy Andre csak
látogatásra gondolt.
 Nem akarta, hogy csak látogatóba menjenek. A nagyanyja és
a nővérei közelében akart élni. Látni akarta felnőni az
unokahúgait és unokaöccseit. Ha olyanná vált, mint Andre, az
azt jelenti, hogy látni fogja az egész családját generációról
generációra megöregedni és meghalni, miközben ő
változatlan marad?
Könnyek szöktek a szemébe, felemelte a pillantását a férfira.
– Még fel sem tettem egy csomó kérdést a jövőmmel
kapcsolatban, annyira ideges voltam, és olyan sok máris a
feldolgoznivalóm, de, Andre, én is olyan hosszú életű lettem,
mint te?
A férfi karjai megfeszültek körülötte, még közelebb vonta
magához, mintha erőt próbálna adni neki. – Igen, sívamet.
– Az egész családom meg fog halni?
– Ez az élet természetes körforgása, Teagan. Valószínűleg
mindenképp elveszítetted volna a nagymamádat és a
nővéreidet is a halálod előtt. Ők idősebbek nálad.
Teagan még keményebben az ajkába harapott, és megrázta a
fejét. – De a gyerekeik nem. Látni fogom őket felnőni,
megöregedni és meghalni, ugye? És az ő gyerekeiket is? –
Hirtelen nagyon nehézzé vált, hogy lélegezzen. A torka
bezárult, a szíve felgyorsult.
Andre nem válaszolt azonnal. Lehajolt hozzá. Körülvette az
erejével és a melegével. Kicsit jobban érezte magát karjai
ölelésétől.
– Az életnek az én világomban megvannak a maga csodái, és
megvannak az árnyoldalai is. Ahogy a világban mindennek.
Gondoskodni fogok a boldogságodról, Teagan. Mindig. Abban
a kiváltságban részesülsz, hogy láthatod a következő
generációkat, ha akarod. A nővéreid leszármazottait.
Természetesen sokat fogunk utazni, és időnként új identitást
veszünk fel, de akárhányszor visszatérhetünk meglátogatni a
rokonaidat, ahányszor csak akarod.
A lány megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy a
családtagjai meg fognak halni újra és újra, és ezt ő mindezt
végignézi.
– Hogy bírod ki ezt?
– Én nem vagyok ember, és soha nem is kedveltem meg
embereket, azután hogy elveszítettem a választott családom. A
gondolat, hogy bárkihez is ismét vámpírt vezessek, túlságosan
lélekgyilkos, ennél sokkal könnyebb egyszerűen elkerülnöm
az embereket.
A lány behunyta a szemét, és odahajtotta a homlokát a férfi
mellkasára. Nem akarta ezt Andrénak, ez túlságosan nagy
gyötrelem.
Andre keze a tarkójára simult, az ujjai a hajába siklottak. –
Ez nagyon régen történt már, csitri, hosszú-hosszú idővel
azelőtt, hogy egyáltalán megszülettél volna.
– De én hoztam vissza neked a szomorúságot. A bűntudatot,
amire pedig egyáltalán nincs semmi okod. Mindez olyan friss
és nyers seb benned, mintha csak tegnap történt volna. –
Felemelte a fejét, hogy újra ránézhessen. – Én is a fejedben
vagyok.
– Emelhetek egy pajzsot, hogy védve legyél – ajánlotta fel a
férfi –, semmi szükség rá, hogy te is érezd, az érzelmeim még
túlságosan újak és nyersek.
– Ne merészeld! Tudom, hogy meg akarsz védeni, de én is
ugyanezt érzem veled kapcsolatban. Ha az én emberem vagy,
akkor nekem is jogom kell legyen ehhez.
A férfi szemöldökei összeszaladtak, közöttük sötét ráncok
gyülekeztek. Teagan gerincén borzongás futott végig. Andre
egy csöppet sem tűnt boldognak.
 – Ha? Ha a te embered vagyok? Még nem vagy benne
biztos?
Teagan az ajkába harapott. Upsz! Ez a mondat egy kissé
átgondolatlan volt, hiszen pontosan tudja, milyen birtokló
típus a férfi. – Nagyon új még ez az egész – védekezett.
– Új vagy sem, biztosnak kell lenned benne.
– Fel kell hívnom a nagyit – ötlött fel Teaganben a megváltó
gondolat, amit rögtön meg is markolt két kézzel.
– Akkor telefonálj.
A francba. A férfi még mindig elégedetlen a válaszával.
Elővette a mobilját, és kezdeményezte a nemzetközi hívást.
Már alig várta, hogy beszélhessen a nagyanyjával. Muszáj volt
hallania a hangját. Mohón vágyott erre, mint minden
alkalommal, amikor túlságosan hosszú ideig volt távol tőle.
Andre nem engedte el. Sőt, még közelebb húzta magához,
amikor a telefont felvették.
– Teagan?
És igen. A nagyanyja hangja. Teagan torka összeszorult egy
pillanatra. Annyira szereti őt. – Trixie nagyi? Hogy vagy? Úgy
hiányzol.
– Te is hiányzol, te lány. Szeretném, ha itthon lennél. A
nővéreid minden nap eljönnek, és beleszólnak a dolgaimba.
Néha mind itt vannak. És sutyorognak. Meg bámulnak rám.
Tudom, hogy azt gondolják, hogy teljesen ketyós vagyok.
– Dehogy is, Trixie nagyi. Biztos vagyok benne, hogy nem így
van. Három hét múlva otthon vagyok. Sietek, amennyire csak
lehet. És... – vett egy mély lélegzetet – találkoztam valakivel.
Hosszú csend támadt. – Valakivel? Egy férfival?
Andre kezei megfeszültek rajta, egészen odaszorította
kőkemény hasához. Már egy milliméternyi tér sem volt
közöttük, egészen összesimultak. Mintha a lány megolvadt
volna, hogy a férfi részévé váljon.
– Igen. Egy férfival. A neve Andre Boroi. Fantasztikus.
Hazajön velem, így találkozni fogtok. – Ismét hosszú csend a
vonal másik végén. – Nagyi?
– Ez nem vall rád, Teagan. Hogyan ismerkedtetek meg?
– Emlékszel még Armendre? Kiderült, hogy nem olyan jófiú.
Igazából nagyon úgy néz ki, hogy egy... ööö... sorozatgyilkos. –
Bökte ki gyorsan. Túlságosan is gyorsan, szinte hadarva.
Abban a reményben, hogy akkor a nagymamája talán átsiklik
felette. – És mondhatni, Andre mentett meg.
– Sorozatgyilkos?! – Nagyanyja szinte sikoltotta a szót, teli
tüdőből. Teagan távolabb rántotta a fejét a telefontól. A
hallása így is túlságosan éles volt. Képtelen volt Trixie
nagyihoz elég gyorsan letekerni a hangerőt. – Te egy
sorozatgyilkossal mentél fel a hegyekbe? – követelt azonnali
választ Trixie nagyi.
– Nos... igen. De ez most igazán nem az én hibám –
nyugtatgatta az unokája.
– Ez most? – kérdezett közbe Andre.
A lány vetett rá egy szigorú pillantást, remélve, hogy
elhallgattathatja.
Trixie nagyi felsóhajtott. – Teagan, soha nem a te hibád,
mégis mindig bajba kerülsz, de ragaszkodsz hozzá, hogy
ennek ellenére szerteszét utazgass a világban, ahol nem
tudunk a segítségedre sietni, ha belekeveredsz valamibe.
– Nem keveredtem bele semmibe – tagadott a lány. – És ha
bajba kerültem is, mindig kimásztam belőle egyedül is.
„Világos, hogy mindig belekeveredsz valamibe – jegyezte
meg a fejében Andre –, mesélned kellett volna erről, vagy
nekem kellett volna mélyebben az elmédbe nézni.”
 Teagan szemei villámokat szórtak rá. A nagyágyút vetette be,
a legjobb dühös pillantását. Andre nem tűnt túlságosan
megrettentnek.
„Kerüld el az emlékeimet, és azt is hagyd abba, hogy
hallgatod a beszélgetésemet a nagyival! Komolyan mondom,
Andre” – sziszegte az elméjébe azon hírhedt hangon, amitől
még sógorai is tülekedve menekültek ki a szobából, hogy
elkerüljék a további verbális összecsapást vele. Aprólékos
gonddal ügyelt a hírnevére, hogy mindig ő kerül ki győztesen
az ilyen szócsatákból.
Andre egyáltalán nem látszott megfélemlítettnek, de még
meghökkentnek sem. Sőt, Teagan esküdni mert volna, hogy
megrándult a szája széle, és vidámság szikrái villantak fel a
szemeiben.
– Teagan, most pedig azonnal beszámolsz nekem erről a
sorozatgyilkosról – mondta Trixie nagyi ellentmondást nem
tűrő hangon.
„Te rajtam nevetsz?” – kérdezte a férfit. – „Mert épp elég
nehéz enélkül is meggyőznöm a nagyit, hogy teljesen
rendben vagyok.”
A baj az volt, hogy nem volt teljesen rendben.
Halványfogalmai voltak csak arról, hogy mibe is keveredett
most bele, de azt tudta, hogy ebből most még a nagyanyja sem
tudná kihúzni. Miért történnek vele mindig ilyen dolgok?
Tudta, hogy Andre még mindig nyomon követi a gondolatait,
hiszen a férfi odahajolt hozzá, és lassú, puha csókokkal
ösvényt írt a bőrére a szeme sarkától a szája sarkáig, majd
egészen a szabad füléig.
Élesen szívta be a levegőt, koncentrálnia kellett, hogy az
ellenőrzése alatt tarthassa makacskodó testét, ami
ragaszkodott hozzá, hogy pocsolyává olvadjon a férfi lábai
előtt. Mondhatni egészen csonttalanná vált, meg kellett
támaszkodnia a férfi hasán.
– Mondtam neked, hogy beszéltem Armenddel az
egyetemről, emlékszel rá.
– Én soha nem találkoztam vele, csak te beszéltél róla.
– Tanítottam őt, nagyi. Három évig együtt jártunk az
iskolába. A Kárpátok legmagasabb csúcsai között nőtt fel, egy
faluban. Fel akartam fedezni ezt a régiót. Tudod mennyire
szeretek túrázni, így most úgy döntöttem, hogy ide jövök,
ezért kapcsolatba léptem vele az interneten. Néha addig is
váltottunk e-maileket. Minden rendben lévőnek tűnt vele
kapcsolatban.
– Egy sorozatgyilkossal – ismételte meg ismét a szót Trixie
nagyi.
Teagan felsóhajtott. – Amikor beleegyeztem, hogy
korrepetálom, még nem tudtam, hogy sorozatgyilkos. Végig
folyamatosan randizgatott, de nem velem. – Egy pillanatig az
ajkát rágcsálta. – De nem hiszem, hogy ott megölt volna
bárkit is. Arról hallottam volna.
– Hála a magasságos égnek ezért a kis szívességért. Nem
voltál az esete?
– Kösz, nagyi – próbált száraz szarkazmust csempészni a
hangjába a lány, hiszen a nagyanyja éppen arra utalt, hogy
még annyira sem vonzó, hogy egy sorozatgyilkos érdeklődését
felkeltse.
„Nem úgy gondolta.”
Megkísérelt egy újabb gyilkos pillantást, amit elég nehéznek
talált úgy kivitelezni, hogy közben Andre ujjai a hajában
bujkáltak, majd megpróbálták a tarkójából kimasszírozni a
feszültséget, mielőtt ismét visszatértek tincsei közé. Jó érzés
volt. Túlságosan jó. Borzasztóan érzékeny az érintésére. Ezen
úgy felbőszítette magát, hogy eltolta magától a kezét.
– Teagan, ezt most úgy mondtad, mintha azt akarnád, hogy
egy sorozatgyilkos vonzónak találjon.
A lány felsóhajtott. A beszélgetése a nagyanyjával közel sem
abban az irányba haladt, amerre ő szerette volna. Hogy ez
még rosszabb legyen, Andre ujjai ugyan már nem mocorogtak
a fejbőrén, de a tenyere a nyakára tapadt a tarkója alatt. Az
élete mondhatni teljességgel irányíthatatlanná vált.
– Trixie nagyi – vett egy mély lélegzetet –, nem akarom,
hogy egy sorozatgyilkos vonzónak találjon. Nem hiszem
ugyan, hogy sokat számított volna nekik a kinézet, de mivel
sorozatos erőszaktevő is volt, gondolom mégiscsak kellett
lennie valamiféle kedvenc típusának.
A nagyanyja fülsiketítő hangerővel felsikoltott, Teagan biztos
volt benne, hogy nem a telefonból, hanem egyenesen az
Államokból hallja. Oké, ez hiba volt. És ezért Andrét okolta,
mert éppen abban a pillanatban csúsztatta az ujjait a hajába,
és zárta rövidre az agyát, amikor nekilátott a
magyarázkodásnak.
– Erőszaktevő?! Teagan Jonelle Joanes, ebben a pillanatban
elindulsz haza! Most! Vagy esküszöm, hogy magam szállok fel
egy gépre, hogy megmentselek önmagadtól! – Amikor a
nagyanyja mindhárom nevét használta, ráadásul ezen a
hangon, akkor minden szavát halálosan komolyan gondolta.
Teagan kinyitotta a száját, hogy megvédje magát, de Trixie
nagyi még nem fejezte be.
– Bárki is az a férfi, egy teljesen más kultúra. És más
kultúrájú férfiak egészen másként kezelik a nőket is. Lehet,
hogy bezár a háremébe, vagy valami ilyesmi. Rázd le, és indulj
azonnal haza!
 Teagan összeszorította a szemét. Andre mindent hallott. Sőt,
valószínűleg mindenki más is hallotta az utcán, és talán még a
közeli kocsmában is. – Ez nem az a hely, ahol háremek
vannak – védte sután a férfit. – Trixie nagyi, vegyél pár mély
levegőt, és figyelj rám! Halott. Armend halott. Nem vagyok
veszélyben. – A hangja ugyan megbicsaklott egy kicsit, mert
beszámítva Armand barátait és a vámpírokat is, egy kicsit
füllentett a nagyanyjának.
„Kis füllentés?”
Andre nevetése besiklott az elméjébe. A bőrén keresztül az
ereibe. Teljesen igazságtalan volt, hogy a férfi annyira
átkozottul szexi. Igyekezett nem elmosolyodni. A helyzet
kezdett végképp kicsúszni az irányítása alól. Bármit is
mondott, minden csak még rosszabb lett.
– Ne hazudj nekem kislány. Felmentél azok közé a hegyek
közé, pedig figyelmeztettelek, hogy ott vámpírok tizedelik a
lakosságot.
– Odafigyelek rájuk – biztosította a nagyanyját, mert tényleg
ezt akarta tenni. – A bakancslistámon a legeslegutolsó dolgok
közé tartozik nyélbe ütni egy találkozást vámpírokkal.
– Vedd komolyan, amit mondok.
– Mindig komolyan veszem. Most mennem kell, de jól
vagyok. Pár napon belül újra jelentkezem, kérlek, ne aggódj
miattam. Andre tökéletesen képes rá, hogy megvédjen
bármitől, vagy bárkitől, aki ártani akar nekem.
– Nem is ismered azt az embert, Teagan. Gyere haza.
– Összeházasodom vele, Trixie nagyi – kotyogta ki. – És ezt
nagyon komolyan gondolom, úgyhogy ne vedd a fejedbe, hogy
baj van vele. Elég sokáig vártam, hogy megtaláljam a
megfelelő férfit, és ő az. Az egyetlen. Haza fogom vinni, és azt
akarom, hogy esélyt adj neki.
 Hosszú csend. Teagan erősen beleharapott az ajkába. A szíve
kalapált. Andre lehajolt hozzá, szájával végigsimított a fülén.
„Lélegezz, sívamet. Megtanul majd elfogadni engem. Csak
meg akar védeni, ez minden. Szeret téged. És elég
nyilvánvaló, hogy sűrűn kerülsz bajba, amint eltűnsz a
szeme előle.”
„ Nem is igaz” – kezdett bele Teagan, de aztán hirtelen
elhallgatott, és felsóhajtott. – „Oké, tényleg így van, de ez
egyáltalán nem az én hibám. Volt olyan, hogy Chilében a
rendőrség – megjegyzem korrupt rendőrség – megpróbálta
elvenni az útlevelemet. Én megtagadtam, hogy visszaszálljak
nélküle a buszra, így majdnem lelőttek.” – Tovább rágcsálta
az alsóajkát – „És talán volt még néhány hasonló eset, de
mindegyikből sikerült kimásznom.”
– Gyere haza, Teagan. Hozd őt is, ha annyira szeretnéd, de
ne csinálj semmit, amíg nem találkoztunk vele. Csak minél
gyorsabban távolodj el azoktól a hegyektől. Van néhány
barátom, aki mindent tud arról a hegységrendszerről,
különösképpen pedig a romániai részéről.
– Nem Romániában vagyok, nagyi – mutatott rá Teagan –
viszont most tényleg mennem kell. Szeretlek. Őrületesen
szeretlek. A végtelenségig és vissza.
– Én is szeretlek, Teagan – suttogta a nagymamája –, gyere
haza édesem.
Teagan nem válaszolt. Kinyomta a hívást, és belesimult
Andre karjaiba.
– Egész jól ment.
– A chilei rendőrök le akartak lőni?
– Korrupt rendőrök – igazította ki a lány. – Ott hatalmas
feketepiaca van az amerikai útleveleknek. De sikerült az
útlevelemmel együtt egy darabban visszaülnöm a buszra.
 – És Argentína?
Teagan felsóhajtott. – Belenéztél az emlékeimbe.
– Mire gondoltál, miközben szembenéztél azzal a két férfival
Spanyolországban, akik megpróbáltak valamit
belecsempészni az italodba?
– Nos, hogy nagyon felháborító, és undorító dolog. Sok
nővel történik ilyesmi, de látod, én észrevettem, mert
figyeltem.
– Legelőször is, miért voltál ott teljesen egyedül, anélkül,
hogy bárki is vigyázott volna rád?
Úgy hangzott, mintha valóban nem értené, és érezhetően
nagyon dühös volt. Teagan megkockázatott egy gyors
pillantást az arcára. Igen. Valóban nem tűnt vidám
kiscserkésznek. A szemei gleccserhideg jégkékek voltak, az
arca pedig egészen elkomorodott. Ijesztőnek tűnt. Nagyon
ijesztőnek. A lány vett egy mély levegőt, és megpróbált egy
apró lépéssel elhátrálni tőle, hogy némi teret szerezzen
kettejük közé.
Andre karjai acélpántokká váltak. Moccanni sem tudott,
egyetlen centiméternyit sem.
– Andre – próbálta elnyomni a karjait –, a modern nők már
régóta egyedül utaznak. Bemennek bárokba és isznak valamit,
nem pedig azért, hogy felszedjenek valakit. Én pedig nem
pontosan úgy nézek ki, mint aki annyira felizgatja a férfiakat.
Talán azért néztek ki áldozatnak, mert olyan kicsi vagyok. Van
néhány önvédelmi mozdulatsorom. Nem vagyok védtelen.
Tudok vigyázni magamra.
A lélegzet szinte kiszisszent a férfiból. – Majd később még
beszélünk erről. Most hallgatóznunk kell, megtudni mi lett
Jasharival és a barátaival. Adatokra van szükségünk. És a
legjobb hely, ahol a legtöbb hírt és pletykát hallhatjuk, az ott
van.
Egy rusztikus épület felé intett, ami alig egy saroknyira állt
tőlük. Szinte folyamatosan adták egymásnak a kilincsét a ki-
és bemenő emberek. Sőt, úgy tűnt, az az egyetlen hely, ahol
egyáltalán nyoma van bármiféle tevékenységnek a környéken.
– Ha egy vámpír vadászni akar, ott fogja megtenni, vagy
közvetlenül előtte marad kívül. Álcázni tudja a megjelenését,
így arra is rákényszeríthet bárkit, hogy kimenjen vele.
– Nálad van az igazolványod? – kérdezte a lány – Az én
útlevelem itt van a kabátzsebemben.
Andre felhúzta az egyik szemöldökét. – Már üzentem
Josefnek, ő egy fiú, aki jól ismeri a modern technikát, és
felépített nekem egy teljes személyazonosságot, amire
szükségem lesz, amikor az Egyesült Államokba megyek, de
arra itt most nem lesz szükség.
Teagan nem mondta el neki, hogy téved. Andre átkarolta a
vállát, és szinte magával ragadta az épület felé, ahonnan zene,
nevetés, és más hangok áradtak ki az éjszakába. Az eső újra
ellustult, ismét csak apró ködcseppeket pergetett az arcukba.
Észrevette, hogy Andre érzékei kinyúlnak, hogy a férfi keres
valamit, jobban mondva valaminek a hiányát. A fejében
maradt, megpróbálta ellesni azt, amit csinált.
„A vámpírok olyan színtisztán gonoszak, hogy a természet
önkéntelenül megpróbál elhúzódni onnan, ahol jelen vannak.
Ezért inkább megkísérlik álcázni a jelenlétüket, létrehoznak
maguk körül egy tökéletesen üres teret. Nincs szag.
Nincsenek nyomok. Abszolút semmi. Ez elárulja őket.”
Teagannek tetszett, hogy mindezt megosztja vele. Nagyon
tetszett. És imádott a válla alatt sétálni, a testük folyamatosan
egymáshoz ért.
 „Nem észlelsz semmit?”
– Nem. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is kell
ébernek lenni, csak a valószínűsége kisebb, hogy a közelben
lenne egy.
Eléje nyúlt, hogy kinyissa neki az ajtót. A zaj szinte
rálöttyent Teaganre, rákényszerítve őt arra, hogy kitalálja
végre, hogyan is lehet pontosan szabályozni azt a hangerőt.
Arra is azonnal rájött, hogy miért nincs szüksége Andrénak
igazolványra. Abban a pillanatban megérezte, amint a férfi
kinyúlt, és átvette az irányítást az ajtóban álló férfi elméje
felett. Átengedte őket. Andre szorosan maga mellett tartotta,
míg átvágtak a terem túlsó végénél lévő asztalhoz.
Az alkohol szaga majdnem megöklendeztette. Soha ezelőtt
nem volt ilyen reakciója, de most biztosra vette, hogy képtelen
lenne meginni akár egyetlen korty italt is. És mégis, abban a
pillanatban, ahogy a pincérnő megjelent mellettük, Andre két
italt rendelt. Aztán odahajolt hozzá intim közelségbe. –
„Figyelj, sívamet. Néhány perc múlva képes leszel
párhuzamosan követni az összes itt folyó beszélgetést.
Keresd a Jashari nevet.”
Teagan bólintott. Mindent meg akart tanulni Andrétól, és
hallgatta halk utasításait, amitől úgy érezte magát, mintha a
férfi elfogadta volna őt társának, ahelyett, hogy egy olyan
személynek tartotta volna, akit folyamatosan, minden
körülmények között védeni kell.
Öntött magának egy kis vizet, amíg az italukat várták. Azt
kortyolgatta, miközben a tekintete felmérte a bárt. Tele volt.
Valószínűleg azért, mert esténként ezen a helyen más
lehetőség nemigen adódott. A zene harsogott, a párok
táncoltak. Nevetés tört ki az egyik, tőlük alig pár méternyire
lévő asztalnál. Olyan normális volt az egész. Olyan... emberi.
 Jól érezte magát ebben a közegben. Kívülálló volt itt is, mint
világéletében mindig, de most itt volt Andre. Ő vele volt.
Összeillettek. Egymáshoz tartoztak. És ez egyszerűen
félelmetes volt.
 17.

A ndre keze, ami végig Teaganét fogta, most azzal együtt

eltűnt az asztal alatt, és megpihent a combján. Végigsimított
rajta a kézfejével. Egyre feljebb. A lány azonnal élesen a
tudatára ébredt az érintésének. Minden egyes sejtje spiccre
emelkedve várakozott, különösen nőiességének középpontja.
Nyirkossá vált. Forróvá. Hívogatóvá. Hogy a csodába csinálja
ezt Andre?
A férfi őt nézte, de Teagan az agyában volt, Andre érzékei a
termet kutatták. És mégis, a figyelme központi magjában
kizárólag a lány volt. Egyetlen moccanása sem kerülte el a
figyelmét, így az sem, hogy egy kapkodó mozdulattal a füle
mögé lökte a hajtincseit, és hogy idegesen mocorog a székén.
Na jó, nem idegesen, hanem felizgatottan, méghozzá olyan
felizgatottan, hogy a spontán öngyulladás lehetőségét sem
tudta egészen bizonyosan kizárni. Ahogyan egy orgazmusét
sem.
Lehet egy nőnek pusztán attól orgazmusa, hogy egy férfi
összefűzi az övével az ujjait, és a kézfejével végigsimít a
combján? Ha lehet, akkor határozottan ez fog történni. Ki
lenne képes így a teremben lévő beszélgetésekre,
információkra koncentrálni?
– Teagan.
Az egész teste beleborzongott. Megint ott volt. Selyem és
bársony. Halk és gyengéd, rekedt és durva. Mintha egyszerre
lett volna morgás és dorombolás. Szerette, ahogy Andre a
nevét mondta. Nagyon szerette.
Megkockáztatott egy pillantást az arcára, és ez a kockázat
nagyon is megérte, mert a férfi gyönyörű volt, a szemeinek
pedig képtelenség lett volna ellenállni. Meg sem próbált
válaszolni neki, egyszerűen két összefüggő szó sem állt össze a
fejében. – Ööö... – és ennyi volt. Ezzel máris pillanatnyi
képességei legjavát adta. Megköszörülte a torkát, és ismét
nekifutott. – Menjünk. Vagyis úgy értem, hogy milyen
információra van tulajdonképpen szükségünk, amit még nem
tudunk? Elindulhatnánk, hogy hamarabb visszaérjünk a
barlanghoz és...
Elhallgatott, és mélyen elpirult. Nem csak az arca, a
vérhullám végigtódult az egész testén, és valószínűleg a
kislábujja sem maradt ki belőle, ahogyan a feje teteje sem.
Egész testében elpirult.
– Sívamet, hamarosan visszamegyünk, ígérem.
Nagyot nyelt, majd felnézett a pincérnőre, aki eléjük rakta a
megrendelt italokat. Teagan automatikusan az összecsipeszelt
bankjegytartalékáért nyúlt, amit a kabátja belső zsebében
tartott. De Andre keze azonnal elfedte az övét. Gyengéden.
Határozottan. Amikor felnézett rá, ismét gleccserszemekbe
bámulhatott bele. Egy bankjegyet csúsztatott át az asztalon.
– Tartsa meg a visszajárót.
A pincérnő tátott szájjal bámult le rá, úgy tűnt, bármelyik
másodpercben kész lenne felfalni őt. Ó igen, Andre dögös volt.
Azt mondta, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, ehhez
képest a helyiségben lévő összes nő pillantása rátapadt,
amióta csak beléptek. Abban is biztos volt, hogy az összes férfi
felismeri benne a veszélyt. A tömeg kettévált előttük, amikor
áthaladtak a termen, hogy elfoglalják az asztalt, amit kinézett
maguknak. Azt is megjegyezte, hogy a kinézett asztal
egyáltalán nem volt üres, amikor feléje indultak, de még
félúton sem jártak, amikor az addig ott helyet foglaló társaság
hirtelen felállt mellőle.
A pincérnő elmosolyodott és visszasiklott a tömegbe,
szakszerűen a feje fölött tartva kerek tálcáját, nehogy
megüssön vele valakit, amíg visszaér a bárpulthoz.
– Én fizetek, Teagan. Nem te.
Naná. A macsó egy másik évszázadból. Teagan a szemét
forgatta, de nem akart vitatkozni vele két italon, amit meg
sem fognak inni. – Fogalmam sem volt róla, hogy van-e
egyáltalán pénzed, Andre. Sok dolgot nem tudok még rólad.
– Ha évszázadokig élsz, elég könnyű vagyont szerezni,
Teagan. Nem leszünk pénzszűkében.
– Nekem is van egy kis megtakarított pénzem. Nem sok, de
jól jöhet.
– A hármas ikreknek és nekem van egy pár olajkutunk. És
néhány aranybányánk. És kitermelési jogunk néhány más
ásványra is. A cégeink milliókat termelnek. – Elhallgatott egy
pár másodpercre. – Inkább milliárdokat. Bár én nem sok
figyelmet szentelek nekik. Mások kezelik ezt az egészet
helyettünk. Ha úgy döntenénk, hogy továbblépünk, a többi
Kárpátira hagynánk a részvényeinket.
Teagan pislantott párat. Andre csak ott ül, és lazán közölte
vele, hogy milliárdos. Ki csinál ilyet? Látta, hogy a férfit egy
egészen kicsit sem érdekli a pénz.
– Nincs rá szükségem. Vagyis nem volt rá szükségem
egészen mostanáig. Még sosem vittem magammal egyetlen
fillért sem, akkor sem, ha emberi településekre mentem, de az
is rendkívül ritka.
 Beszélgetett vele, megosztotta az élete apró részleteit, de
közben egész idő alatt a körülöttük örvénylő beszélgetéseket
szondázta.
„Ott, csitri. A sarokban. Jashariról és az apjáról
beszélgetnek. A holttestét a barátai találták meg, ők hozták le
a hegyről. Az apja hajtóvadászatot akar szervezni, hogy
kiirtsa a falkát.”
A lány felzihált a tárgyilagos hangon közölt gondolatra, hogy
lemészárolják azokat a vad, gyönyörű állatokat. Nem mintha
jobban szeretett volna a farkasok által szétmarcangolt lenni.
Nem tudta megakadályozni azt az apró borzongást, ami
végigfutott a gerince mentén. – „Ez egy igazán rossz ötlet.
Nem szeretném persze, hogy bárki mást is megtámadjanak,
de Armend egy sorozatgyilkos volt. Talán ha megtalálnák
azoknak a nőknek a maradványait, akiket megölt, békén
hagynák a farkasokat.”
Andre rámosolygott. – „Van róla egyáltalán valami
fogalmad, hogy milyen csodálatos vagy?”
„Mert nem akarom, hogy egy gyilkos apja farkasokat
pusztítson? Ezt mindenki más is így érezné.”
„Ez nem így van. Az emberek puszta sportból is vadásznak.
Attól érzik magukat erősnek, hogy életeket vesznek el.”
Teagan beleharapott az ajkába. Jól tudta, hogy a férfinak
évszázadai voltak ezekre a megfigyelésekre. – Nehéz lehetett
neked – suttogta halkan.
Andre megrázta a fejét. – Nem éreztem, Teagan. Semmit.
Nem volt együttérzés, irgalom, sem bűntudat. Vadásztam a
gonoszra. Ez minden. Egyszerű, de szükséges dolog.
– Azt mondtad, néha olyanokat kellett megölnöd, akiket
ismertél. Mint a nagybátyád. Tudom, hogy rá nem te
vadásztál, egy másik Kárpáti ölte meg, de akár te is lehettél
volna. – Nem tudta megállni, a férfi arcára simította a
tenyerét, és hüvelykujjával merészen végigkövette az álla
vonalát.
Andre lassan bólintott. – Igen, de az életpárunk nélkül
egyáltalán semmit nem érzünk. Felfogtam, hogy
szomorúságot kellene éreznem, de a valós érzelmet nem
tudtam megragadni, elmenekült előlem.
– Míg nem jöttem.
A férfi ismét bólintott, és rávillantott egy szívdöglesztő
mosolyt. – Az elsöprő volt, mintha zsilipkapukat nyitottak
volna fel. Leginkább azok az érzelmek törtek fel, amiket
irántad éreztem, és amiket kizárólag irántad érezhettem.
Teagan nyelt egy nagyot. Andre éhesen, birtokló pillantással
nézett rá, a szemeiben annyi szerelemmel, hogy még látni is
fájt. És egyáltalán nem érdekelte, hogy ettől sebezhetőnek
tűnhet, úgy az ő, mint a többi jelenlévő szemében. Szoborszép
arcán a világ elé tárta, hogy szereti őt. Hogy imádja. A lány
úgy érezte, ki sem érdemelte ezt.
– Andre – motyogta a nevét. Rekedtre sikerült. És nagyon
halkra. Képtelen volt kimondani a szavakat, amikkel
viszonozhatta volna azt, amit hallott és látott. De meg fogja
találni a módját, hogy vele élhessen, a férfi világában. Csak
időre van szüksége. Megpróbálta mindezt egyedül a nevébe
sűríteni, de kudarcot vallott.
Ő, aki folyamatosan órákat volt képes fecsegni bármiről,
ebben a pillanatban, amikor adni szeretett volna valami
nagyon fontosat a férfinak, hirtelen egyáltalán nem találta a
szavakat. Zavartan lehajtotta a fejét, és az asztalra meredt.
Andre keze ráborult a kézfejére, odaszorítva tenyerét
érzékien dörzsölő borostaárnyékos arcához. Kék szemeinek
intenzív, égető pillantása az övét kereste.
 – Táncolj velem, sívamet! Muszáj, hogy a karjaimban
tartsalak.
Jobban akarta, mint bármi mást... mégis... beleharapott az
ajkába. – Táncolni akarok veled, de attól félek, azzal mindent
kockára tennénk.
Andre szemöldöke megemelkedett. – Alig várom a
magyarázatodat.
– Több komolyságot. Komolyan kell vennünk ezt a dolgot. –
A férfi sosem élt a modern világban, nem is érthette azt
egészen. – Rengeteget cikkeztek erről a témáról, és egyik sem
túlságosan bíztató a számunkra. Csak akkor látod a valós
problémát, ha táncolni kezdünk.
Elhúzta a kezét az álláról, és belecsókolt a tenyerébe. –
Fogalmam sincs, miről beszélsz, Teagan.
A lány habozva válaszolt. – Jelentős magasságbeli különbség
van közöttünk. Én nagyon alacsony vagyok, több mint egy
fejjel vagy magasabb nálam.
– Másfél fejjel.
Rámeredt, és megpróbálta elrántani a kezét. – Semmi
szükség a beképzeltségre! A több mint egy fejjel tökéletes
meghatározás volt.
– De nem pontos.
A lány ingerülten felfújta az arcát, és a szemét forgatta. –
Andre, a pőre igazság nem mindig a legeslegjobb taktika,
különösen pedig akkor nem, amikor a közös jövőnk még el
sem dőlt.
A férfi arca elsötétült, a szemei viszont felizzottak. A
legeslegkékebbek voltak, amit Teagan valaha is látott. És
jéghidegek. – Mesélj nekem azokról a cikkekről.
– Nos, úgy tűnik, hogy azoknak a pároknak, akik között nagy
a magasságbeli különbség, nem sok esélyük van arra, hogy
hosszú távon is egymással maradjanak. A férfiaknak le kell
hajolniuk, vagy meggörnyedniük, hogy átkarolhassák, vagy
megcsókolják a nőt, és ez az aránytalanság fokozottan a
felszínre kerül, amikor táncolnak.
Andre rágcsálni kezdte az ujjbegyeit, és feléje dőlt. A fogai
finoman karistoltak a bőrén oda-vissza, de a pillantása meg
sem rezzent az arcán.
– Próbálom követni az irracionális és logikátlan
gondolatmenetedet. Jól értem, azt hiszed, hogy ha táncolnék
veled, aztán szakítanék az életpárommal, az egyetlen nővel,
akit magányos évszázadokon át kerestem?
Teagan összeráncolta a szemöldökét. – Így, ahogy te beszélsz
róla, valóban nem tűnik logikusnak, de, Andre, minden cikk,
amit csak ebben a témában írtak, azt mondja, hogy a férfiak
nem szeretik a túlságosan nagy magasságkülönbségeket,
különösen pedig tánc közben. Amikor átalakítottál, ha már
nagyobb melleket nem kaphattam, legalább a magasságomat
korrigálni kellett volna néhány centivel, mert ez problémát
okozhat. – Volt a hangjában egy aprócska, halk vád. Andre
ajka megrándult. Pislantott is. Teagan egyáltalán nem találta
szórakoztatónak ezt. – Nem fogom elrejteni a tényt, hogy
szívesebben ébredtem volna nagyobb mellekkel, és vagy tíz-
tizenöt centivel magasabban. De komolyan, Andre, ne merj
kinevetni! Ha egy modell vagy egy szépségkirálynő formáját
kaptam volna, talán könnyebben boldoggá tehetne ez a
mostani, furcsa állapotom. De ehelyett én csak én maradtam,
most meg felkérsz táncolni, amitől meg fog fájdulni a hátad,
és kész is a katasztrófa. – Kinn volt. Figyelmeztette a férfit.
Andre elmosolyodott. Lassan. Égetően forrón. Gyönyörűen.
Szent tehén! Úgy tűnt, Teagannek orgazmusa lesz pusztán
attól, hogy ott ül a mellette lévő széken. Bosszúsnak kellett
volna lennie, hiszen szemmel láthatólag egészen figyelmen
kívül hagyta a figyelmeztetését, na de, hogyan tudta volna
kivitelezni a haragot, amikor pusztán attól, ahogy ránéz,
ragacsos tócsává olvad a lábai előtt? Ezzel a lassú, szexi
mosollyal örök időkön keresztül bármikor azonnal képes lesz
levenni a lábáról.
– Szükségem van rá, hogy a karjaimban tartsalak, Teagan.
Most. Itt. Azonnal. Érezni akarom, hogy a tested együtt
mozdul az enyémmel. És amúgy is, a tánc az egyetlen módja,
hogy kipróbáljuk az elméletedet. Ha hirtelen elkap a hátfájás,
ígérem, azonnal szólni fogok.
A lány már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, egészen biztos
volt benne, hogy gúnyolódik vele, de a férfinak sikerült
megállítania, méghozzá egyszerűen azzal, hogy lehajtotta
hozzá a fejét, és birtokba vette a száját. Teaganen átfutott még
ugyan egyetlenegy tiszta gondolat, de igazán csak az az egy,
vagy talán másfél, hogy nem arról volt szó, hogy ne hívják fel
magukra a figyelmet? És egy nyilvános csók nem éppen az a
dolog, ami felhívhatja rájuk a figyelmet?
Aztán ezek elröppentek, és a világból csak Andre maradt.
Andre. Az ő fantasztikus, tökéletes szája, ami mintha
folyékony aranyat öntött volna le a torkán, ami szétterjedt, és
tűzvészt lobbantott a testében. Egy aprócska hang hagyta el a
lány torkát, ami rejtélyes módon leginkább doromboláshoz
hasonlított, de nem törődött vele. A férfi nyakába csúsztatta a
karjait, és átadta magát a csóknak. Lélegzetelállító volt.
Világrengető.
„Sívamet. Táncolj velem.”
Bár a csókot nem szakította meg, a parancs egyértelmű volt.
Csak ne lenne az elméjében az a hang annyira izgató.
Simogató. Becézgető. Pontosan olyan érzéki, akárcsak a szája.
Teagan azon kapta magát, hogy felemelkedik a székről,
miközben még mindig Andrét csókolja, a karjai a nyakáról
lecsúsztak a mellkasára, míg a férfi karjai a derekára
fonódtak.
Aztán a férfi felemelte a fejét, tekintete mohó birtoklással
járta be az arcát. – Szeretem azt az arckifejezést, ahogyan
most nézel rám.
Teagannek sikerült elnevetnie magát. – Mármint, hogy
zavarodott és kábult vagyok.
A karjai szorosabban ölelték. – Gyönyörű vagy. Ez a
pillantásod többet ér a világ minden aranyánál. Te egy
ajándék vagy, Teagan.
Ő ebben kételkedett, de azt érezte, hogy Andre komolyan
gondolja. Hagyta, hogy keresztülvezesse a tömegen arra az
aprócska kis részre, ahol táncoltak. Andre erőt képviselt,
amivel számolni kellett. Magas. Izmos. Az arca olyan, mint
egy veszélyes férfié, aki valójában is volt. A tömeg habozás
nélkül szétnyílt előtte. Teagan a farzsebébe csúsztatta a kezét,
a testük minden lépésnél egymáshoz ért.
Aztán Andre szembe fordult vele és a magához húzta. Karjai
a dereka köré csusszantak, Teagan pedig a szegycsontja
mélyedésébe hajtotta a fejét. Tökéletesen illeszkedett oda.
Hibátlanul. Andre szorosan hozzásimult. Az első két lépés
után megérezte megemelkedő, felforrósodó férfiasságát.
Egyre növekedett. Keményedett. Finom érzés volt. Szerette,
hogy elég alacsony ahhoz, hogy a testéhez dörzsölődjön,
miközben a zene ütemére ringatóztak, úgy érezte, minta a föld
felett lebegne. Mintha felhők lennének a talpa alatt.
Szempillái lesodródtak, egyszerűen csak élvezte a hatalmas,
meleg test közelségét. A keménységét. Egyre fokozódó
éhségüket. Még soha nem érezte így magát életében. Egy
olyan férfival volt, aki számára ő jelenti a világot. És ebben a
legcsekélyebb szerep sem jutott a ténynek, hogy mennyire
kicsi ő, és milyen magas Andre. A férfi nem hajolt le, meg sem
görnyedt, hogy átölelje. Mégis szorosan tartotta, ő is élvezte,
hogy a testük egymáshoz súrlódik. Teagan hirtelen egyáltalán
nem bánta, hogy ennyire alacsony, vagy hogy kicsik a mellei.
Így illeszkedtek egymáshoz. Hajszálpontosan, hiba nélkül.
Egészen hozzábújni, szinte beleolvadni a tökéletesség érzését
keltette a lányban, pont úgy, mint Andre fantasztikus szája.
„Ez elég emberi viselkedés, sívamet? Még soha életemben
nem táncoltam senkivel.” – Hangja simogatása még Teagan
lábujjait is begörbítette. Tetszett neki a gondolat, hogy még
soha egyetlen nővel sem táncolt. – „És nem is öleltem senkit.
Sosem csókoltam mást. El kell engedned azt a gondolatot,
hogy nem tartozol ide. Az egyetlen hely, ahová mindig is
tartozni fogsz, a karjaimban van, csitri.”
Ó Istenem! Tényleg ezt mondta? A szavak úgy elgyengítették
Teagant, hogy már félő volt, hogy a lábai kimennek alóla. El
kell innen menniük. Azonnal. Ebben a percben.
„Andre, menjünk!” – függetlenül attól, hogy a szavak csak az
elméjében születtek meg, még maga Teagan is érezte milyen
vággyal telt, elfúló a hangja.
Andre karjai megfeszültek körülötte. – „Visszaviszlek az
asztalhoz. Még beszélnem kell néhány emberrel. Utána
azonnal megyünk.”
A lány egy kissé csalódott volt. Annyira begerjedt, hogy
legszívesebben ott helyben letépte volna a férfi ruháit, ha
képes lett volna elrejteni magukat a kíváncsi tekintetek elől.
„Erről is lehet szó. Akár egy sarokba is bevihetlek, ahol
senki sem láthat meg bennünket, de jobban szeretném, ha
sokáig feküdnél alattam, amíg megmutatom, hogyan érzek
irántad.”
Ilyet tényleg lehet? Magasságos ég! – „Ööö... azt hiszem ez
volt a tökéletes példa a „vigyázz mit kívánsz” közmondásra.
De tetszik az alattad elnyúlás, és a hosszú-hosszú idő
gondolata is.” – És már a puszta gondolat is elegendő volt,
hogy egy nagyon is kellemes impulzus fusson át a lábai között.
A zene megállt, majd felcsendültek egy újabb, gyors szám
kezdődallamai. Andre azonnal visszavezette a tömegen
keresztül az asztalhoz. Most maga előtt tartotta őt, egyik
karját szorosan a dereka köré fonta. Mégis lehetett valami
vagy a szemeiben, vagy kemény állkapcsában, mert a tömeg
ismét szétvált előttük. Egyszerűen csak megtörtént, a férfi
nem használta sem a hatalmát, sem az erejét, hogy bárkit is
eltávolítson az útjukból, az emberek mégis elléptek előlük.
Kihúzta neki a széket, de a tekintete közben a termen söpört
végig. Teagan leült, és felvette a vizét. Az alkoholos italokat
tartalmazó két pohár üres volt, mintha már elfogyasztották
volna őket. Azt tudta, hogy Andre csökkentette az italok
szintjét, lassan, fokozatosan, csak azt nem, hogy pontosan
hogyan csinálta.
– Mindjárt visszajövök – mormolta a fülébe.
Teagan egyet pislantott, és Andre eltűnt mellőle. A lány
azonnal nyugtalanná vált. A férfi folyékony eleganciával szinte
siklott az asztalok és az emberek között. Hátradőlt, és figyelni
kezdte. Egyszerűen gyönyörű volt, és egyetlen más nő sem
volt a teremben, aki ezt másképp gondolta volna. Egy idősebb
férfihoz ment oda, aki jókora szakállt és durva ruházatot
viselt. Úgy nézett ki, mint aki életének nagy részét a hegyen
töltötte le.
 Andre megveregette a vállát, mintha csak régi barátok
lennének. A férfi feléje fordult, elmosolyodott, majd hosszas,
gesztikulációval tarkított beszélgetésbe elegyedtek. Néhány
perc múlva Andre magára hagyta a hegyi embert egy újabb
pohár ital társaságában, és odasétált egy másik, jól öltözött
férfihoz, aki egy sötét hajú nővel ült az egyik asztalnál. A nő
szemei szinte felfalták Andrét.
Teagan alaposan szemügyre vette a nőt. Dús idomú volt.
Csupa merész ív és görbület. Beleharapott az ajkába. A nő
magabiztosnak tűnt, és egyértelműen megpróbálta magára
felhívni Andre figyelmét, aki a pasijával beszélt. Közelebb
hajolt, jobb belátást biztosítva a dekoltázsába, és a haját
babrálta. A teremben nem sok más nőnek volt egyáltalán
dekoltázsa. Ez nem az a fajta bár volt. A nő halálosan
unatkozva pillantgatott szerteszét, mielőtt Andre
megközelítette volna az asztalukat.
Teagan tudta, hogy Andre tisztában van azzal, hogy a nő
flörtölni akar vele, de rá sem hederített. Kizárólag a férfihoz
beszélt, olykor mosolyogva, mintha a legjobb barátok
lennének. Aztán oda is egy újabb környi italt rendelt, és
továbbállt. A sötét hajú nő bosszúsan nézett utána, és
Teagannek egy korty vizet kellett a szájába vennie, hogy
elrejthesse a mosolyát.
Andre feléje fordult, és elmosolyodott azzal a lassú, szexi
mosollyal, amitől tűz kezdett száguldani a lány ereiben.
Imádta a pasast. Egy mosolyával elérte, hogy az egyetlen
nőnek érezze magát a teremben.
„Minden rendben?”
„Teljesen. Tedd csak a dolgod.”
Azt is imádta, hogy tudnak telepatikusan beszélgetni.
Néhány Kárpáti dologhoz nagyon is könnyedén hozzá tudna
szokni. És az nagyon, de nagyon kedves volt a férfitól, hogy
rászánta az időt, hogy utánanézzen, hogy hogyan érzi magát.
Rámosolygott, az ujjhegyeivel integetett neki, hogy csak tegye,
amit tennie kell, bármi is legyen az.
„Információkat ültetek el az elméjükben. Az eltűnt nőkről,
és arról, hogy utoljára mindegyiküket Jasharival, és a
barátaival látták. Ötleteket a holttestek helyéről. Nem tudják
majd kiverni a fejükből a gondolatot, odamennek, és
megtalálják a maradványokat.”
Teagan szíve hirtelen dadogni kezdett, kihúzta magát és
felkapta a fejét. Gyorsan kapcsolt, vett egy mély lélegzetet, és
lehajtotta a fejét, mintha csak az asztal fájának mintázatát
tanulmányozná. Andre tudja, hol vannak a holttestek. Ebben
egészen biztos volt. Elcsípte az információkat az elméjében.
Ezeket adta át azoknak a férfiaknak. Miért tudja, hol vannak a
testek? Honnan? Nem tudhatta volna. Csak Armend és a
barátai.
Magasságos Isten! Hogy nem gondolt erre? Honnan is
tudhatná a helyszíneket Andre? Erre nem volt mód, ha már
holtan találta Armendet. Még életében találkoznia kellett vele.
Tudnia kellett a barátairól. Félelem töltötte el. Egyenesen
rettegés. Szeretett volna felugrani és kirohanni a bárból, de
azt sem tudta hová menjen, ki adna hitelt a szavainak. A női
mosdó tűnt hirtelen a legjobb lehetőségnek, és csak
reménykedett benne, hogy ott is van térerő. Onnan felhívhatja
a nagyanyját, és értesítheti róla, hogy veszélyben van. Nem is
beszélt Trixie nagyinak Armend beteges barátairól.
„Teagan? Mi az?”
Andre hangja besurrant a bőre alá. Mint mindig, a selyem és
bársony, durván érzéki hang lecsillapította háborgó gyomrát,
és sarokba szorította a félelmét, de a csomók most nem
tágítottak, csak egy másfajta félelem öntötte el. – „Honnan
tudod, hol vannak a testek?” – Idióta! A férfi most már
tisztában van vele, hogy rájött a titkára. Az ujjai kifehéredve
szorították az asztal szélét. – „Ismerted őt. Honnan
tudhatnád máshonnan?”
„Nem ismertem. Viszont életben volt, amikor eljutottam
hozzá. Majd megbeszéljük ezt, amikor kettesben leszünk.
Még egy személlyel beszélnem kell.”
„Hazudtál nekem. Azt mondtad, farkasok ölték meg.”
„Farkasok ölték meg.”
„Nos, menj, és beszélj az embereddel, hogy mielőbb
kijuthassunk innen.”
„Rendben leszel?”
„Igen.” – Ez is hazugság volt. Haza akart menni. A nagyanyja
és a nővérei közelségének kényelmébe. Ismerős környezetbe.
Nem akart Kárpáti lenni, bagolyként az égen repülni,
bármilyen fantasztikus is volt. Csak biztonságban akarta
érezni magát újra, mert most egyáltalán nem így volt.
Nem tudta, mit gondoljon. Beleharapott az ajkába, és
megpróbálta kitalálni, miért érez most hirtelen félelmet újra.
Még Andre elméjét is megérintette, és azt találta, hogy
minden igaz volt, amit mondott. Egészen őszintének tűnt.
Mindig kedves, sőt, édes volt vele, csak épp kivette a kezéből a
döntéseket. És megölhette volna, amikor csak akarja.
Természetesen, azt azért nem hitte, hogy egyenesen gyilkolni
ment. Talán védekeznie kellett Armenddel szemben. Vagy
talán valóban a farkasok támadása után talált rá, és
megpróbált segíteni rajta. Ez csak a szokásos pánik. Meg kell
nyugodnia. De az a borzalmas érzés nem tágított a gyomrából.
Mozgást érzékelt a szeme sarkából, és felpillantott, Andréra
számítva. Az ő gyönyörű Andréjára, aki hazudott neki. De
helyette két férfi állt előtte, akiket még sosem látott.
Egyiküknél két ital volt, míg a másik a sajátját tartotta. Az
alatt surranhattak be a bárba, míg ő Andréval táncolt, mert
amikor beléptek, igazán alaposan körülnézett, látnia kellett
volna őket. Meglehetősen mutatós volt mindkettő.
Mégsem vette észre egyiküket sem. Az elegáns ruháikból, és
egyikük harsogóan drága órájából megállapította, hogy a
valószínűleg a környéken ritkaságnak számító egyik gazdag
család tagjai lehetnek. És azonnal tudta, hogy miért vont le
Andréval kapcsolatban hirtelen olyan idióta
következtetéseket. Őket érezte. Ezt a két férfit. A sötét
rettegés, ami a gyomrába kúszott, egyedül, kizárólag csak
nekik szólt.
– Egy ilyen gyönyörű nő nem üldögélhet egyedül –
mosolygott le rá az, aki a két italt fogta. – Giles vagyok, Giles
Barnabash. Ő pedig itt a bátyám, Gerard. – Letette mindkét
italt az asztalra, aztán mindketten kihúztak egy-egy széket, és
helyet foglaltak.
– Nem egyedül vagyok itt – tört ki Teaganből angolul, mert a
férfi is azt a nyelvet használta. A nehézkes, súlyos akcentusból
azonnal meg tudta állapítani, hogy ez nem anyanyelve a
férfinak, bár az is egyértelmű volt, hogy lezseren,
magabiztosan használja.
Giles összenézett a fivérével. Az sokatmondó, néma pillantás
pedig nyugtalanná tette Teagant. Aztán Giles vállat vont. –
Most nincs itt. Az ő baja.
– Komolyan mondom, nem lesz elragadtatva attól, ha itt
találja magukat.
Giles két ujjal feléje tolta az egyik italt, még mindig
mosolyogva. A szemei azonban kemények maradtak. – Idd
meg ezt.
 Kiélesedett szaglása szinte üvöltve figyelmeztette Teagant a
drog illatára. – Nem, köszönöm.
Giles közelebb hajolt hozzá. – Ez nem kérés volt, Teagan.
A két férfi egészen odahúzta két oldalról a székét az övé
mellé, mondhatni beszorították maguk közé. Teagan gyomra
meredeken lesüllyedt. Egy pillanatig sem volt felőle kétsége,
hogy kik ezek a férfiak. Armend barátai. Azért tudják, kicsoda
ő.
Nem hagyta, hogy megfélemlítsék. Végül is egy tömött
bárban van, és ott van Andre is. Épp csak érte kell nyúlnia.
Nem tette. Ehelyett az újabb két jövevényt vette alaposan
szemügyre, akik megálltak az asztal előtt. – És ti kik vagytok?
Testvéreknek tűntök.
Giles felhúzott ajakkal elvicsorodott, és még egy ténylegesen
vicsorgó hangot is kiadott magából, ami visszavonzotta rá a
lány figyelmét. – Unokatestvérek – csattant fel –, Keith és
Kirt.
– Szóval mindannyian rokoni kapcsolatban álltok. Hisztek
abban, hogy minden a családban marad.
– Idd meg azt a kibaszott italt! – utasította Giles.
A bár egyetlen töredékmásodperc alatt minden előzetes
figyelmeztetés nélkül elcsendesedett. A levegőt szinte
elnyomta az elképesztően súlyos veszélyérzet. Teagan
erőltette magát, hogy vegyen egy mély lélegzetet, majd
felnézett, egyenesen át Giles feje fölött. A tekintete szinte
összecsattant Andre pillantásával. Jéghideg ujjak kúsztak fel a
gerince mentén.
A férfi dühös volt. Igazán dühös. A bár falai szinte
kidudorodtak, ahogy megpróbálták megtartani a belőle áradó
feneketlen haragot. A gleccserszín szemek szinte lángoltak,
kék tüzek lobogtak bennük. Teagan önkéntelenül
megérintette az ajkát a nyelvével, és képtelen volt elfordítani a
férfiról a pillantását.
Andre pontosan úgy nézett ki, ahogyan az ősi harcosok
szoktak kinézni a filmeken. Kőből faragott arca rezzenetlen,
tökéletes, férfias. Hosszú haja a hátára ömlött. Teagan szíve
valami fura bakugrást produkált, a gyomra bukfencet vetett.
Az övé. Ez a férfi az övé. És határozottan nem tetszik neki sem
Giles, sem pedig a testvére. Vagy az unokatestvéreik. Az pedig
végképp nem, hogy az ő asztalánál vannak.
– Teagan – a kezét nyújtotta neki. Azoknak a dögös, kék
szemeknek a lángjai szinte átégették Gilest.
A lány azonnal felemelkedett, hátratolta a székét, és
megkerülte Keith-t, hogy elérhesse Andre kezét. A férfi
odahúzta az oldalához. Egészen közel. Be a válla védelme alá,
márpedig eszelősen széles válla volt. A derekára csúsztatta a
karját.
Andre egyetlen szóra sem méltatta a négy férfit, egyszerűen
megfordult, és átvágott vele a tömegen a bár kijárata felé. Egy
nő húzódott a közelükbe, megérintette Teagan kezét.
– Légy óvatos velük – suttogta –, nem fogják ennyiben
hagyni. – Az ujjak elillantak, a nő pedig eltűnt a tömegben,
nyilvánvalóan félt Gilestől és a többiektől.
A figyelmeztetést bár az anyanyelvén mondta, a hangsúly
mégis elárulta Teagannek a lényeget. Megértette, és Andre is
rábólintott. A bólintás szinte észrevehetetlen volt, a nő arca
mégis felragyogott egy töredékpillanatra.
„Hát ez gyönyörű – motyogta bele a férfi elméjébe –,
meglátta, és te annyira fantasztikus vagy, hogy ezzel a
bólintással hónapokra elláttad fantáziálnivalóval.”
„Most ne legyél imádnivaló. És vicces se. Komolyan dühös
vagyok rád.”
 Nagyot nyelt. Bár nem volt egyszerű, eddig próbált úgy
tenni, mintha Andre haragja nem rá irányulna, pedig
nyilvánvaló volt. Ott volt átugorhatatlanul,
megkerülhetetlenül.
Felemelte a fejét, és vetett a férfira egy lesújtó pillantást,
mielőtt kilépett volna az éjszakába. A köd nemhogy kitartott,
most még sűrűbbnek, áthatolhatatlanabbnak látszott. Teagan
szíve kalapált, és ennek oka nem egészen Andre dühös
vonásaiban volt keresendő, sokkal jobban tartott attól, ami
abban a ködben lehet.
„Úgy csinálsz, mintha én kértem volna meg azokat a
férfiakat, hogy üljenek le az asztalomhoz” – mondta kissé
indulatos hangon. – „Pff! Ez egyáltalán nem az én hibám
volt. Semmiképpen sem. És csak azért, mert egy
töredékpillanatig átfutott rajtam a gondolat, hogy talán
te...” – Jesszus! Ha most egy kicseszett gyilkosnak nevezi, az
nem fogja kihúzni a bajból. – „Mentségemre legyen mondva,
hogy amikor a holttestek helyéről volt szó, még fogalmam
sem volt róla, hogy életben találtad Armendet.”
„Armend bántott téged, tele voltál zúzódásokkal.
Megpróbált megerőszakolni. Megütött. Azt hiszed, hogy
hagytam volna, hogy ugyanazt a levegőt szívhassa tovább,
mint te?”
„Édes. Jó. Istenem!” – Teagan szíve megállt, hogy aztán
dübörögve induljon újra. Keményen a mellkasához verődve.
Olyan keményen, hogy az már fájt. – „Andre, mit akarsz ezzel
mondani? Arról volt szó, hogy a farkasok ölték meg.”
A férfi átölelte, a karjai szorosra záródtak körülötte.
Mögöttük kinyílt, majd becsukódott a bár ajtaja. Oda sem
kellett néznie, hogy tudja; Giles és bandája követte őket. Négy
az egyhez arányban jó esélyt láttak a győzelemre, és őt
nyilvánvalóan egyáltalán nem tekintették fenyegetésnek.
„Az igazat mondtam. Csak azt nem említettem, hogy
beszéltem vele. Az egész elméje romlott volt, élvezte, amit
azokkal a nőkkel tett, gyakran emlékezett rá vissza kéjesen.
Emlékeket is megtartott, az otthonában vannak az
íróasztalának harmadik, lezárt fiókjában. Éjszakánként
előszedte őket, és önkielégítést végzett a női fehérneműkkel a
kezében.”
Teagan megbotlott. Armend megérintette őt. Mellette ült
három évig, amíg felzárkóztatta. Együtt nevettek. Számított
rá, mint egy barátra. Epe emelkedett fel a nyelőcsövén, a
szájára szorította a kezét. A látótere beszűkült, az fenyegette,
hogy egészen elsötétül előtte minden. Szédült és elgyengült.
Ismét megbotlott.
Andre a karjaiba söpörte. – „Ne haragudj, sívamet. Ezt
nem kellett volna megosztanom veled. Lélegezz. Vegyél mély
levegőket.”
Egyáltalán nem gyorsult fel. Csizmája leheletnyi neszt sem
ütött a földön, úgy pedig még nehezebb haladni. Teagan
hatalmasat kortyolt a levegőből, kezei Andre vállát
szorongatták. A férfi csalogatta a bandát. Gilest és a többit.
Szándékosan húzta maguk után őket. Lassú volt, és még őt is
a karjába vette, hogy ezáltal könnyebb zsákmánynak tűnjön.
„Andre, ne. Négyen vannak. Lehet, hogy vámpírokat ölsz,
de ez itt négy gyilkos. És tudod, hogy meg akarnak ölni. Ne
állj le egyszerre néggyel.”
„Gyámoltalan nőkhöz vannak szokva. Ahhoz, hogy
részegeket vernek. Én Kárpáti vagyok. És te is Kárpáti vagy.
Több erő van a kisujjadban, mint bennük négyükben
összesen.”
 Teagan pislogott párat, és megpróbálta megemészteni a
hallottakat. –„Bennem? Aszta!” – a Kárpátivá válás
következményeinek listája határozottan kezdett pozitív
mérleget mutatni. Lehet belőle egy igazi rosszlány is, fenékbe
rúghat bárkit, akit csak akar. Ez a gondolat határozottan
tetszett neki.
„Persze.”
„Várjunk csak! Miért csábítod őket arra, hogy kövessenek
bennünket? Miért nem megyünk csak el egyszerűen?”
„Nem hagyhatom az emberek között azokat, akik nőket
erőszakolnak és gyilkolnak meg. Követni fognak bennünket
egészen azokig az alacsony dombokig. Ott elintézem őket.”
Elintézi? Teagan idegesen megnyalta a száját. – „Csak
találgatok, de remélem nem azt akartad mondani ezzel a
szóval, amit valójában jelent.”
„Elhozom nekik az igazságszolgáltatást.”
„Ööö... Andre. Ezt nem teheted. Ez törvényellenes.”
„Én nem vagyok ember. Nem vonatkoznak rám az emberi
törvények. Kárpáti vagyok, és a népemen belül az
igazságszolgáltatás képviselője.”
Csessze meg! Egyáltalán nem viccel. Azt tervezi, hogy megöli
mind a négy férfit. Vagy ilyesmi. – Nem lehetne...
„Egy hangot se! Maradj csendben! Csak hagyd, hogy
kövessenek.”
„De ők emberek. Nem hagyhatnád az emberi
igazságszolgáltatásra őket?”
„Az emberek eddig sem foglalkoztak velük. Nem fogom
hagyni, hogy megkínozzanak és megöljenek egy újabb nőt.
Határozottan hajlamuk van rá, és Giles most önhatalmúlag
kinevezte magát a vezetőjüknek. Élvezi mások fájdalmát.
Észre kellett volna venned, hogy közelednek, és ki kellett
volna olvasnod a szándékaikat.” – Oké. Most értek a harag
részhez. És nem azért volt mérges, amiért Teagan idióta
módon arra gondolt, hogy talán ő is Armend egyik barátja.
Egyáltalán nem. Azért volt éktelenül dühös, mert nem
használta az új, nagyon kifinomult érzékrendszerét, ami
egyben figyelmeztetőrendszer is volt. – „És még csak értem
sem nyúltál, Teagan. Nem hívtál azonnal, amikor rájöttél,
hogy bajban vagy.”
Tényleg nem. És még csak azt sem tudta, miért. Nem hívta,
és a férfinak ezért minden oka meg is van a haragra.
„Nem hívtalak?” – Egészen összezavarodott. Andréval
biztonságban érezte magát. Nem esett pánikba. Ijedt volt
ugyan, de félt egész életében, a félelem ott élt benne, vele
együtt lélegzett. Érezte, ahogy a görcsök elsimulnak a
gyomrában.
„Nem, csitri, egyáltalán nem hívtál. Ha nem tartanálak
szemmel folyamatosan, észre sem vettem volna, hogy bajban
vagy.”
Folyamatosan szemmel tartja? Ez igazán tetszett Teagannek.
Pedig nem kellett volna tetszenie. Egy független, modern nő
volt, aki még a nehéz helyzeteket is képes kezelni, meg is tette
nem egy alkalommal. Nem másokra számított, hogy majd
helyrehozzák a dolgokat, amikor utazgatott. Megbízott
magában, és valószínűleg ez lehet az oka annak is, hogy nem
nyúlt ki Andréért.
„Mostantól kezdve számíts rám, ahogyan én is számítok
rád. Mindig, minden körülmények között ébernek kell
maradnod, letapogatni a környezetet – tanácsolta a férfi –,
olvass a körülötted lévők gondolataiban.”
„De ezzel egészen figyelmen kívül hagyom az emberek
személyiségi jogait.”
 „A világ, amiben élsz, nagyon veszélyes, sívamet. Az
emberek meg akarnak ölni bennünket. Még a saját
nagyanyád is karót döfne a szívünkbe, ha megtudná, mik
vagyunk. Tudod, hogy így van. Meg kell tanulnod ébernek
lenni, és meg kell tanulnod, hogy támaszkodj rám. Abban a
pillanatban, amint bajt érzel, függetlenül attól, hogy az
valós-e vagy sem, értem kell nyúlnod.”
Teagan az ajkába harapott. A férfinak igaza volt a
nagyanyjával, és az interneten vásárolt vámpírölő szettjével
kapcsolatban. Volt benne egy speciális eszköz, a legklasszabb
az összes közül, ami fakarókat lőtt ki nagy távolságra. Látta
vele gyakorolni célba lőni Trixie nagyit a hátsó udvarban.
Teagan ezt nem mondta el a nővéreinek. Félt, hogy
bezáratnák a nagyit, még mielőtt neki lehetősége lenne
meggyógyítani az elmebaját.
Felsóhajtott. Most már sokkal nagyobb problémája is van. A
nagyanyja nem őrült, mint ahogyan azt mindannyian
gondolták, de meglehet, hogy meg kell győznie majd róla,
hogy mégis az.
„Mondd el, hogy megérthessem.”
Teagan habozott. Kezdte felismerni, hogy Andre egy kedves,
gyengéd férfi, de csak amíg senki más nincs a közelükben. De
ha rátalál bármiféle fenyegetésre, akkor azonnal nekilát, hogy
elhárítsa. Például megöli őket.
„Teagan.”
Ott volt a selyem, a bársony, az érdes lágyság, de ott volt a
figyelmeztetés is. Érzéki volt és édes, de közben egy cseppet
sem viccelt.
„Ööö... mondd, hogy nem fogsz embereket „elintézni” akik
engem fenyegetnek. Meg kell ígérned.” – Valahogyan be kell
vezetnie ebbe az évszázadba. – „Nem egy barlanglakó
vadember vagy az őskorból.”
„Ezt nem ígérhetem meg. Kárpáti hím vagyok. Vadász. Te
pedig az életpárom. Az életpárodként pedig kiváltságom és
kötelességem, hogy minden bajt távol tartsak tőled.”
Teagan dühösen fújta ki a levegőt.
„Egyáltalán nem lesz olyan könnyű megszelídíteni téged,
mint ahogy gondoltam. Makacs vagy, és az igazat
megvallva, túlságosan idős is. Biztosan hallottad már azt a
közmondást, hogy öreg kutya nem tanul új kunsztokat.”
Egy pillanatig csend volt. Teagan felnézett a férfira. A kék
szemek leragyogtak rá. De a hangulatában nem volt egészen
biztos. Az egyik pillanatban dühösnek látta. Ijesztően
haragosnak. A következőben csábító volt, nem annyira
védtelen áldozat, mint amilyennek látszott, mint amilyennek
látszani akart. Célba vette Gilest és a bandáját, és
szándékában állt „elintézni” őket.
Aztán úgy nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy
felkacagjon-e, vagy a földre dobja, és vadul szexeljen vele. Ha
tőle kérdezné, akkor előbb a nevetést kérné, aztán a vad
szexet. Andre néha mosolygott. De egyetlen alkalomtól
eltekintve sohasem nevetett.
„Teagan.”
A lány hüvelyének belső izmai ökölbe szorultak a hangjától,
ami a bőre alá kúszott. Kiértek a faluból. Olykor már fel-
feltünedeztek a fák, amikor a köd néha felörvénylett, és
résnyire megnyílt előttük a látómező, hogy aztán szinte
azonnal vissza is záródjon. Andre egyenesen az erdőbe vitte,
majd emelkedőre értek, ahol zajt keltett, dobogott és
csosszantott egyet-egyet, mérföldfaló léptei során.
Szándékosan volt hangos.
 Gallyakra lépett, hogy roppanjanak a súlyuk alatt. Kivetette
a csalit. A mögülük jövő zajok alapján a négy férfi be is kapta
azt.
„Te tényleg öreg kutyának neveztél?”
„Bármit is válaszolnék erre, azzal csak még nagyobb bajba
sodornám magam.”
„Fogalmad sincs mekkorába.”
A hangja kilopta a levegőt a tüdejéből, a csontokat a testéből.
Ez egy ígéret volt, és Teagan nem tudta eldönteni, hogy futnia
kellene-e, vagy kivárnia. Akárhogyan is, a teste egészen fel
volt villanyozva.
 18.

A ndre gyorsan felkapaszkodott a dombra a

szarvascsapáson, ami világos,és jól követhető volt még a
hatalmas ködben is. A karjaiban Teagan megborzongott, és
tudta, hogy nem a hidegtől. Nem értette őt és a módszereit.
Világosan érezte ezt. A lányra rászakadt az ő világa, egy sor a
sajátjaitól nagyon is eltérő szabállyal, ami ijesztő volt a
számára. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Teagan fél, de
abban a pillanatban semmit sem tehetett ellene.
Sokkal nagyobb bajban voltak annál, mint amit egy ember
okozhatott, még akkor is, ha azokat is számításba vette, akik
kész művészetté fejlesztették fajának és a vámpíroknak
megölését. A nyirkosságban ízlelte a fenyegetést. Az enyhe
szellőben, ami feléjük fújt. Odasodorta a halovány bűzt a fák
közül. Vámpír. Az élőholt vadászik, lejött a hegyről és elindult
a falu felé.
Kinyújtotta az összes érzékét, szabadon engedte őket, hogy
minél alaposabban felmérhesse a környezetet, minél több
információt szerezzen. Eltompította csizmája zaját a földön.
Egy pillanatig a gallyak susogását, a levelek rebbenéseit
ízlelgette. Hallotta az utánuk csörtető emberek átkozódását.
Az egyikük vissza akart fordulni, és csak reggel követni őket.
Szinte folyamatosan panaszkodott elnyújtott, nyekergő
hangon. Bár csak az adóvevőn keresztül hallotta a hangját,
felismerte, hogy Keith az.
„Mi a baj? Mármint attól eltekintve, hogy éppen
bűncselekményt készülsz elkövetni. Talán négyük miatt majd
egy borzalmas, patkányoktól hemzsegő, szennyvízzel
elöntött padlójú börtönben kell, hogy látogassalak, ahol
pusztán a móka kedvéért kínozzák a bentlakókat.” – Nagy
átéléssel finoman meg is borzongott. – „Egyébként, pontosan
mire is készülsz?”
Teagan nagyon érzékeny volt rá. A hangulataiban percről-
percre pontosabban tudott olvasni, a veszélyt pedig
ösztönösen megérezte. Andre azt akarta, hogy minderre
magától, nélküle is képes legyen.
„Maradj nyugton. Válj egészen mozdulatlanná. A szemed is
hunyd be, ha ez kell ahhoz, hogy érzékelj. Ne gondolkodj.
Csak érezz. Amikor már mindent érzékelsz magad körül,
terjeszd ki az érzékelésed körét. A tágabb környezetedre.
Magad fölé. Magad alá. Mindenfelé.”
Azt szerette volna, ha megérti. Annak ellenére, hogy szinte
folyamatosan dőltek belőle az ostobaságok, és mindent
kikotyogott, amit mellesleg egyszerűen imádott, Teagan
nagyon értelmes volt. És érzékeny is. Már azelőtt is érezte ezt
benne, mielőtt egészen áthozta volna a világába. Még soha
nem hallott egyetlen férfiról sem, aki így érzett volna az
életpárjával kapcsolatban. Teagan egy kicsit más volt. Ízig-
vérig ember. Nem volt sem Jaguár, sem Varázsló és Lycan
sem, tökéletesen emberi. Mégis hihetetlenül erős gyógyító
ajándékkal rendelkezett, a teste pedig hangvillaként
működött, mindössze egy igazán icipicit kellett csak
finomítani rajta.
És nem vitatkozott vele. Ez egy újabb dolog volt, amiért
Andre igazán hálás volt. Nem számított, hogy máskor viszont
állandóan azt csinálta. Amikor rájött, hogy veszélyben
vannak, Teagan abban a pillanatban abbahagyott minden
ellenkezést, és követte az utasításait. Ennek ugyan nagyon
örült, de annak még jobban örült volna, ha nincs rá szükség.
Az viszont megnyugtatta, hogy hallgat rá, amikor az ő
világának szabályairól van szó. Nem szerette volna, ha valaha
is megijed tőle, de a biztonsága mindennél előrébbvaló volt.
Az apró ujjak összeszorultak a vállán, és amikor lenézett rá,
a lány szemei csukva voltak. Mindig ott volt árnyékként a
fejében, és figyelte, hogy minden rendben van-e vele. Érezte,
hogyan engedi dolgozni az érzékeit. Előbb tapogatózva,
kísérletképpen, de Teagan is ott volt az ő fejében,
folyamatosan tanult tőle. Lehet, hogy nem is tudatosult
benne, hogy mit csinál, mégis szinte ösztönösen tudta, mit
kell tennie. Villámgyorsan tanult. Széteresztette érzékeit az
éjszakában. Tévesen abba az irányba koncentrált, amerről
jöttek, és ahonnan a négy férfit gondolta fenyegetésnek. Két
csoportra oszlottak, míg kettő a nyomukban maradt, a másik
kettő oldalról próbált eléjük vágni. A mögöttük maradó kettő
egyre közelebb ért hozzájuk, mert Andre, mielőtt megérezte a
vámpír jelenlétét, azt akarta, hogy tartani tudják vele a lépést.
Teagan mind a négy férfi pillanatnyi helyzetét lokalizálta. De
nem állt le ennyinél. Andre azon kapta magát, hogy befelé
mosolyog. Az életpárja meg volt rémülve, de a félelem, ami a
bensőjét mardosta, képtelen volt megállt parancsolni neki. A
lány pusztán egy pillanatnyi szünetet engedélyezett magának,
miután meghatározta üldözőik helyzetét, de aztán az
utasításait követve még jobban kinyúlt az éjszakába.
„Mondd el, mit érzékelsz.”
Kissé megborzongott a karjaiban. – „A föld alatt rovarok
vannak, meg férgek. És néhány ürge. Nem sok állat van
körülöttünk. Giles és Gerard mögöttünk maradt, talán egy
futballpályányi távolságra. Az unokatestvéreik sietősebbre
vették a lépteiket, ők felzárkóztak mellénk. A jobb oldalunkon
haladnak, majdnem egészen párhuzamosan velünk.”
Lehajolt, az állát, orrát odadörgölte a feje tetejéhez, és várt.
Egy része még mindig parázslóan dühös volt, amiért Teagan
nem hívta, amikor felismerte a veszélyt. Ez egyáltalán nem
tetszett neki, és szándékában is állt foglalkozni a kérdéssel,
amint ismét biztonságban lesznek. De most mindezt
félretolta, és hagyta, hogy egyszerűen büszke legyen a lányra.
Szélsebesen tanult.
Pontosan érezte a pillanatot, amikor egészen szabadjára
engedte az érzékeit. Szerte a ködbe. Abba a párába, ami szinte
összezsúfolódott, betömörödött az erdőben és a dombon. A
lélegzet elakadt a lány torkán, az ujjai még szorosabban
markolták, az arcát beletemette a mellkasába.
„Vámpír.”
„Egyet elszalasztottál. Kettő van. Kétlem, hogy bármelyik is
a mester lenne. Nem tüntették el a nyomaikat. Mindketten
úton vannak a faluba. Zsákmányt keresnek.”
Érezte a félelmét. Hogy hogyan emelkedik benne a pánik. A
rettegés olyan erős volt, hogy majdnem őt is elárasztotta, de
megérzett valami mást is, ami ezzel együtt érkezett.
Kristálytiszta, teljes határozottságot. Acélos, sziklakemény
akaratot.
„Nem hagyhatjuk, hogy a faluba érjenek, Andre. Megölnek
valakit. Talán több ártatlan embert is.”
Esze ágában sem volt hagyni, hogy a vámpírok elérjék a
falut. Hiszen vadász. Felkutatta és elpusztította az élőholtakat.
Ez volt ő. Ez volt a dolga.
„Magunkhoz fogom csalogatni őket. Teljesen meg kell
bíznod bennem, Teagan, azt kell tenned, amit mondok. Gilest
és a barátait szintén idevonzom.”
 Teagan megdermedt. Már mielőtt egyáltalán megszólalt
volna is, tudta, hogy Andre nem fogja hagyni, hogy a
vámpírok elérjék a falut, ahol bárhány ártatlan embert
megölhetnek. Beleharapott az ajkába. Ez határozottan az a
pillanat volt, amiben testet öltött a réges-régi közmondás,
hogy vigyázz azzal, hogy mit kívánsz. Ugyanakkor...
„A nagyi internetes vámpírölő szettjét az Államokban
hagytam, így meglehet, hogy mindkettővel neked kell
foglalkoznod. Giles és a nyálkás barátai dolgában viszont
talán tudok segíteni. Sőt, valójában alig várom, hogy
segíthessek.”
„Ülsz veszteg a fenekeden, és kivárod, hogy az embered
eltakarítsa a szemetet a környékről.”
Teagan ismét az ajkába harapott. Ez nem csak pusztán
ennyiről szólt. Hitt a férfi erejében, de hat az egyhez arány
nem a legjobb esélyekkel kecsegtetett. Nem válaszolt. Andre
pedig természetesnek tartotta, hogy engedelmeskedni fog
neki. Ahogy általában tette. Megállapította magában, hogy a
férfi hamarosan szembesülni fog a parancsuralmat nehezen
toleráló énjével. Az, hogy azon a mély, rettenetesen szexi
hangján osztogatja neki a parancsokat, még nem jelenti
automatikusan azt is, hogy mindig engedelmeskedni fog.
Andre megállt egy fák keretezte aprócska tisztáson, amit egy
hatalmas fa alakított ki, amikor egy másikat is leütött a
lábáról kidőltében. Most mindkettő az erdő talaján hevert.
„Változz bagollyá. Azt akarom, hogy felrepülj egy fára, és
ne mozdulj.”
Teagan pislogott párat, amikor Andre a talpára állította.
Felnézett a magas fákra, a vastag ágakra. – „Ha arra
gondolsz, hogy rejtőzzek el, amíg te mindannyiukkal
szembenézel, nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom
tenni.”
A férfi ujjai besurrantak a hajába, és húzni kezdték azt, míg
hátra nem döntötte a fejét. Aztán megcsókolta. Keményen.
Sóvárgón. Finoman. Mintha a világ összes ideje az övék lenne.
És miközben őt csókolta, folyamatosan letapogatta a
környéket, egy pillanatra sem veszítette el a hat potenciális
támadó egyikének pozícióját sem. A lány nem vette a
fáradságot arra, hogy ő is letapogasson. Egyszerűen élvezte a
csókot. Nagyon.
„Csináld, amit mondok. Nem akarok még miattad is
aggódni.”
Nos. Ez után a csók után Teagan sokkal nagyobb késztetést
érzett, hogy megtegyen bármit, amit Andre mond. El kellett
ismernie legalább maga előtt, hogy nagyon is könnyű eset, ha
a férfiról, és annak eszelősen szexi oldaláról van szó.
Ellépett tőle, és felidézte a fejében a bagoly képét. Egyszer
már megtette, másodjára már nem volt annyira nehéz. Az
egyik pillanatban még Teagan volt, a másikban pedig bagoly,
ami kiterjesztette a szárnyát, hogy hozzászokhasson az
irányításához.
„Legközelebb nem egy madár formáját, hanem egy szexi
vadmacskáét akarom. Sok-sok, rengeteg dús idommal.”
„Alapból egy szexi vadmacska vagy. Most menj a fára.
Keith és Kirt már nagyon közel vannak” – tájékoztatta
Andre. – „Repülj fel a magasabb részre, és rejtőzz el ott, ahol
a legsűrűbbek az ágak.”
Teagannek tetszett, hogy azt gondolja, hogy máris egy szexi
vadmacska. Aszta! Tudta, hogy igazat mond, ott volt a fejében,
és a férfi olyan tárgyilagosan beszélt, és annyira máshol járt az
esze, hogy a szavai nem fakadhattak semmi másból, csak
őszinteségből.
„Teagan...”
A baglyon belül az egész testén végigfutott a borzongás. Nos,
van egy első sorba szóló jegye az előadásra. Kitárta a
szárnyait, amik hangtalanul emelték pillanatok alatt
lombszintre. Talált egy vastag ágat, amit több vékonyabb is
takart, leereszkedett rá, karmos lábaival megkapaszkodott,
majd apró oldallépésekkel elhelyezkedett, hogy mindent
világosan láthasson, ami az apró tisztáson történik, de
szemmel tarthassa a környező fákat is.
Most sokkal közelebb érezte a vámpírokat. Még a levegő is
mocskos lett. Fojtogató. Megdöbbent azon, hogy az emberek
nem érzékelik ezt a változást. Valahányszor lélegzetet vett, a
tüdeje szinte belesajdult. Égett. Nyersen fájdalmasnak érezte
magát, és olyan gyorsan tolta ki szervezetéből a levegőt, ahogy
az csak lehetséges volt, hogy elkerülje a mérgezést.
Onnan, ahol ült, jól látta a fák között settenkedő két férfit,
akik megpróbáltak Andre közelébe lopózni. Kirt mögé
helyezkedett, míg Keith szemből érkezett. Kirt volt közelebb,
és megpróbált megfelelő támadó pozíciót felvenni, míg a
fivére magára szándékozott vonni Andre figyelmét.
„Andre, mögötted.”
„Nem zavarnak. Ne próbálj segíteni!”
Még csak meg se fordult. Csak őt utasítgatja. Pff! Megpróbál
szívességet tenni neki, erre feldühödik. Kirt már majdnem
egészen a közelébe jutott, még a kést is látta a markában.
Keith áttört a bozóton, és egyenesen Andre felé rohant, az ő
kezében is kés villant.
Andre megpördült, és nyitott tenyérrel Kirt nyaka felé
suhintott, a körmei megnyúltak és élesekké váltak. Vér
spriccelt szerteszét. Andre ismét pördült, és szinte belerohant
Keithbe, aki alacsonyan tartotta előre szegezve a pengét, a
lágy részeket véve célba.
Andre olyan hihetetlen sebességgel csapott oda, hogy Teagan
ténylegesen nem is látta, hogyan csattan a tenyere a pengét
tartó csuklón, de a hangot hallotta, és a kést is látta pörögve
elrepülni. Andre keze meg sem állt, továbbvitte a lefegyverző
mozdulatot, ujjai elröppentek Keith torka előtt.
Teagan szíve dadogni kezdett, majdnem megállt. Mindenütt
vér volt. A cseppek a ködbe keveredtek, és tudta, hogy Andre
csaliként használja támadóit, hogy elfordítsa a vámpírok
figyelmét a falutól. Az éhség mardossa őket, képtelenek
lesznek ellenállni a friss vér csábító illatának.
Andre folyékony eleganciával mozgott a két férfi körül
egyetlen elvétett, vagy felesleges mozdulat nélkül. Teagan úgy
érezte, mintha valamiféle vad, brutális, primitív haláltáncot
látna. Nem kellett volna látnia a szépséget Andre minden
egyes mozdulatában. El kellett volna borzadnia, meg kellett
volna rémülnie. Egyik sem történt.
Andréban egyáltalán nem volt harag. Nem személyes
bosszúból sebesítette meg a két férfit. Követték őt és a nőjét.
Színtiszta logika vezérelte. Ugyanakkor fel is használta őket,
hogy elhárítsa a falu ártatlan lakóinak feje fölül a vámpírok
vérengzésének lehetőségét.
Mindezt pedig onnan tudta, hogy még mindig Andre
elméjében volt, és világosan látta a stratégiáját.
Volt abban egy színtiszta nemesség, ahogyan a férfi élt. Mert
volt becsülete és tisztessége is. Teagan látta benne a harcost, a
valódi harcos, aki bármikor kész volt kockára tenni az életét
másokért. Vad, kíméletlen harcos volt, mégis higgadt és
hűvös. Átkutatta az egész agyát, de nem talált benne egyetlen
forrongó gondolatot sem. Ahogyan félelmet sem.
Egyáltalán nem félt. Azt mondta, évszázadokon keresztül
semmit sem érzett. Semmit, miután már nem az a tizenéves
fiú volt. És nem túlzott. A szigorú igazságot mondta, valóban
nem érzett félelmet. Csatában sem. Akkor sem, amikor tudta,
hogy két vámpír is közeledik felé, akiket ő csábított magához,
hogy távol tartsa őket a falubeli ártatlan férfiaktól, nőktől és
gyerekektől.
Képtelen lett volna elmagyarázni bárkinek, beleértve ebbe
még imádott nagyanyját is, hogy mihelyt akcióban látta
Andrét, elegáns, folyékony, már-már kecses mozdulatait
figyelte, ami ugyan egy balett táncos mozdulataira
emlékeztetett, de attól még nagyon is halálos volt, akár egy
tigris, egészen bizonyossá vált a számára, hogy mindig
szeretni fogja ezt a férfit. Abban a pillanatban, ahogy rájött –
hogy oly sok évszázad után –, miatta félt, ő hozta neki vissza a
rettegést, már tudta, hogy soha nem lesz képes ellenállni neki.
Teljesen beleesett. Mindig vágyakozni fog rá. Az övé akar
lenni. És mindig, örökké szeretni fogja. Talán hiba, hogy olyan
őrülten szerelmes belé, amikor épp most öl meg valakit, de
még a gyilkolása is kész költészet volt. Képtelen volt levenni
róla a szemét. Szinte nem is látta a körülötte botladozó két
férfit, akiknek vér ömlött a nyakából, miközben Andre csak
félrehúzódott előlük, de rájuk sem pillantott, a környezetét
tartotta szemmel. Ráhangolódott. Disszonáns hangok után
kutatott. Teagan is harmóniában élt a természettel, és ebben a
pillanatban ráébredt, hogy mindig is a tudatában volt a
muzsikájának, folyton hallotta a szimfóniáját, bárhová is
ment. Szüksége volt arra a zenére, ezt kereste, miközben a
világot járva túrázott és hegyeket mászott, vágyott arra, hogy a
teste része legyen a természet alkotta zenekarnak.
De ez a csikorgó hang most fájt. Émelyítette. Majdnem
visszavette saját alakját, hogy a gyomrára szoríthassa a kezét,
így harcolva az epe ellen, ami felemelkedett a nyelőcsövében.
Az akarata alá kényszerítette a testét, és felhasználta a bagoly
éles érzékeit, hogy felmérhesse a környezetét.
Nem látott semmi oda nem illőt. Egyetlenegyet sem, de az a
hang már fültépővé erősödött. És kitartóan szólt. A bagoly
egészen mozdulatlanná vált. Furcsa, kattogó zaj kelt
körülötte, a környező ágak egy érdekes ritmusba rendeződve
ütődtek egymáshoz, mintha csak a szél koccantotta volna
össze őket. De ő tudta, hogy nem így van. A dobpergéshez
hasonlító pattogás beleolvadt azokba a diszharmonikus
hangokba, amik megtörték a természet saját szimfóniájának
szépségét.
Még beljebb nyomult Andre elméjébe, és átadta neki ezt az
információt. A férfi ugyan rá sem pillantott, de a simogatását
megérezte elméje belső falán.
„Az én asszonyom. Vigyázol rám.”
Ha épp lett volna neki, Teagan biztosan beleharap az ajkába.
Azok a szavak. Az a hang. Ahogy simogatnak. Beleborzongott.
Andre még ilyen körülmények között is talált rá időt, hogy
tudassa vele, hogy az övé, és hogy vigyáz rá. Teagan egyáltalán
nem tartotta magát félénknek, de most mégsem talált
szavakat, hogy válaszoljon neki bármit is. Amikor kapcsolatot
teremtett kettejük között, nem az volt az elsődleges célja, hogy
tájékoztassa a férfit a lehetséges veszélyről, biztosítani akarta
róla, hogy ott van, és védi a hátát. Azt akarta, hogy Andre
tudja ezt. Hogy érezze, hogy ott van mellette minden
körülmények között.
 Az ág, amin a bagoly ült, megmoccant. Teagan gyomra pedig
szaltót vetett, de ez most egyáltalán nem volt kellemes. Az a
hatalmas, vastag törzs, mintha összerezzent volna. A betegség
szinte szemlátomást terjedt a fán. Mert betegségnek érezte,
mintha valamiféle mutáns parazita lépett volna be a növény
gyökereinél a testébe, és a nedveit szállító ereken, vénákon
terjedt volna egyre feljebb sötét savként. Az ágak remegni
kezdtek. Mintha borzonganának. Néhány levél
összetöpörödött az alsó ágakon.
A disszonáns dallam most megváltozott. A dobszó szinte
eltűnt a rosszindulatú, csikorgó hangok alatt. Az éjszaka
zenéje és a hegy szimfóniája is valami egészen mássá
változott. Teagan újrahangolta magát rá, és elkezdte
szétválogatni a dallamokat, amíg biztossá nem lett benne,
hogy két élőholt is vadászik a sötétség leple alatt. Most már
egyszerű volt visszakövetni a disszonáns dallamokat a
forrásukhoz.
„Ne.”
Összerezzent. Ezt semmi másnak nem lehetett nevezni,
csakis parancsnak. – „De most komolyan, Andre. Tudok
segíteni. Kirt és Keith, bár bőséggel véreznek, még mindig
veszélyesek lehetnek rád. Meg tudom találni a vámpírokat,
és meg tudom neked mondani, hol is vannak egészen
pontosan.”
Figyelmen kívül hagyta az utasítását, mert ez volt az egyetlen
dolog, amivel a segítségére tudott lenni. Meglehet, hogy talán
viccnek hangzott, amikor azt mondta, hogy tudja kezelni az
élőholtakat, amikor legszívesebben a közelébe sem akart
volna menni egy ilyen lénynek. Nos, hát most sem akart, de ez
itt egy vészhelyzet.
 Kiélesítette az érzékeit, hagyta, hogy azok kiáradjanak
belőle, miközben a testében rezgő zenét hallgatta. Azt a
dallamot kell követnie. Azt a...
Hirtelen teljesen mozdulatlanná dermedt. A bagoly mintha
megkövült volna. Megbénult. Képtelen volt mozdulni. Még
Andrét sem tudta elérni, nemhogy bárki mást. A pánik
keményen lecsapott rá. Valami átvette az uralmat az elméje
fölött. Egészen tehetetlenné tette. Nem tudott moccanni. Nem
tudott sikoltani. Nem tudta figyelmeztetni Andrét. Rátaláltak
a vámpírok.
„Tökéletesen rendben vagy. Csak ülj ott. A vámpíroknak
még a létezésedről sincs fogalmuk, és ha rajtam múlik, ez így
is marad.”
Te. Jóságos. Isten! Andre zárta be. Andre irányította ezt az
egész helyzetet. És nem tud segíteni, mert Andre mást
parancsolt. Mihelyt elengedi, ezért meg fogja ölni, ha a férfi
még egyáltalán életben lesz. Szerez magának egy saját
vámpírölő szettet, és kinyírja álmában. De nem. Azt akarta,
hogy lássa, mi következik. Ő lesz a fekete özvegy, ostobára
csókolja, aztán pedig megkarózza.
„Most ne nevettess meg. Egészen összezavarsz.”
Még csak válaszolni sem tudott, ami csak még jobban
feldühítette. Viszont olvassa a gondolatait, ami azt jelenti,
hogy elég pusztán arra gondolnia, hogy micsoda egy átkozott
patkányfattyú. Ez Cheryl legdurvább szitokszava volt valakire,
a barátnőjéé, akivel együtt nőtt fel. Cheryl sok férfit nevezett
patkányfattyúnak, és most úgy tűnt, Teagant is összezárták
eggyel.
A nagy ág, amin ült, elhasadt, mintha képtelen lenne
magában tartani a mérget, ami a fő erekben terjedt. Látta,
hogy Andre azonnal éberen felkapja a fejét, és eltűnik a fák
között Keith mögött, aki négykézláb körözött a földön,
öklében még mindig a kést szorítva, a torkából ömlő vér
eláztatta az inge elejét. Kirt is a földre rogyott néhány
méternyire a testvérétől, az ő nyakán a sebek sokkal
mélyebbek voltak. Újra és újra felzihált, mintha nem kapna
rendesen levegőt.
Teagan alatt már az egész fatörzs remegett, majd vészjóslóan
nyikorogni kezdett. Ha meg tudott volna moccanni, nem lett
volna képes megakadályozni a madarat, hogy felröppenjen a
nyöszörgő ágról. De mivel nem tudott mozdulni, nem tudott a
bagoly sem. Tudta, hogy Andre az életét mentette meg ezzel.
Képtelen lett volna mozdulatlan maradni, főleg amikor
rovarok lepték el a törzset, és eleven, fekete szőnyegként
nyüzsögve ágakon, leveleken, elkezdtek feléje áradni.
Közvetlenül azelőtt, hogy a rovarok elérhették volna, a fa
törzse elkezdett széthasadozni. Fekete nedv tört fel a kéreg
alól, majd patkányok, és még több rovar özönlött ki a
hasadásokból, mintha a fa épp világra hozná a megtestesült
rosszindulatot. A nagy halomnyi patkány a földre hullott, és
előbukkant alóluk a vámpír. A rágcsálók Kirt felé kezdtek
rohanni, az élőholt pedig iszonytató hangon felkacagott.
– Mi folyik itt? – szisszentek elő belőle a szavak – Ti ketten
egy jó kis bicskaharcot rendeztetek itt? Milyen végtelenül
szomorú. Testvérek vagytok, ha jól látom. Véget vetek a
szenvedéseiteknek. Igaz, hogy nem azonnal, de idővel
megteszem, ígérem.
Intett egyet a kezével, amikor a patkányok elérték Kirt-öt, és
belevájták fogaikat a testébe. – A kis barátaim éhesek. Talán
egyik-másik túlságosan messzire megy a mókában, de... –
rámosolygott Kirt-re, felfedve előtte megfeketedett,
letöredezett fogait – te és én még nagyon sokat fogunk
mókázni, mielőtt meghalsz.
A vámpír maga volt a megelevenedett undor. Még a hangja
is fájdalmat okozott Teagan fülének. A bőre a csontjaira
tapadt, úgy nézett ki, mint egy járkáló csontváz. Mintha az
összes hús lekopott volna róla. A szemei olyan mélyen ültek,
hogy pusztán két sötét lyuknak látszottak. Teagan nem akart
odanézni, amikor megközelítette Keith-et, de akár egy
horrorfilmnél, képtelen lett volna onnan elcibálni a tekintetét
még akkor is, ha Andre feloldotta volna a bénulás alól.
Andre a színüres levegőből materializálódott egyenesen a
vámpír és a zsákmánya között. Üldöző és üldözött keményen
egymásnak ütközött. A lány látta hogyan emelkedik fel, és
hogyan sújt le a vadász ökle az élőholt szíve fölött, hogy a
mellkas húsát és csontját átlyukasztva célba érjen. Óriási
ereje, amit a csapásba beleadott, megrázta a vámpír egész
testét, a keze és az alkarja egy jó része is eltűnt a mellkasában.
A vámpír hátravetette a fejét, és felordított. Nyál csurrant a
szájából. A szemeiben tűz lobogott. Fekete vér tört elő a
mellkasán tátongó lyukból, végigáradt a gyomrán, a lábain.
Vastag rétegben bevonta Andre alkarját is, amit Teagan
alaposan meg is jegyzett.
Aztán a vámpír megvadult, csapkodni, vagdalkozni kezdett,
harapta Andrét, ahol érte, és magához hívta a patkányait. A
hangját felkapta a szél, segítségül hívta társait és mesterét.
Teagan legnagyobb rémületére a patkányok otthagyták Kirt-
öt, és Andre felé rohantak.
De a vadász nem hátrált. Még csak le sem nézett a
rágcsálókra. A vámpír arcán tartotta égető tekintetét,
egyenesen a szemébe nézett. Egy pocsék cuppanó hang
hallatszott, majd Andre visszahúzta a kezét, és távolabb
perdült a vámpírtól, hogy aztán biztos távolságban tőle a
földre dobja megfeketedett, ráncos szívét.
Aztán az ég felé emelte a kezét, és villámkorbács sistergett le
a parancsára a magasból, hogy hatalmas reccsenéssel
keresztülüsse a földön guruló szívet, ami megpróbált
visszatérni tulajdonosának testébe.
A villám nem csak átütötte, porrá is égette a szervet. A
vámpír előbb csak megtorpant, amikor megsemmisült a szíve,
majd a földre hanyatlott a patkányok között. A fehér ostor
lesújtott rá, majd a lángok átterjedtek a rágcsálókra is.
Teagan érezte, hogy a teste azonnal áthangolja magát a
másik disszonáns dallamra. Ez sokkal jobban álcázva volt,
mintha a vámpír már tudna róla, hogy nyomon követik, vagy
hogy Andre vadászik rá. Teagan szíve botladozni kezdett.
„Andre, a másik.”
Bár ő maga nem érhette el a telepatikus kapcsolatukon
keresztül, de tudta, hogy a férfi ott van a fejében.
Rákoncentrált arra a csikorgó, viszolyogtató hangra a
bensőjében. Hogy legalább valamiféle támpontot adjon
Andrénak.
Giles és Gerard törtek ki a fák közül a tisztásra, ahol égett
hús szaga keveredett a vérével. Giles egy pisztolyt tartott, míg
Gerardnál egy kés volt. Pillanatok alatt felmérték Kirt földön
heverő, immár mozdulatlanalakját, akinek a torkából áradó
vér beszennyezte az egész ruháját. Keith még mindig a kését
szorongatta, de ő sem mozdult volt, a szemei tágra nyíltak a
sokktól, a száját hatalmasra nyitotta, az arca a rettegés
tökéletes maszkja volt.
Giles felemelte a pisztolyát, és rászegezte a villám ragyogó
energiájában épp a karját fürdető Andréra, aki így próbálta
lemosni magáról a fekete, savas, mérgező vért. Giles
egyenesen rálőtt. Teagan hallotta a saját sikolyát mélyen a
bagoly testében. Harcba szállt a bénulás ellen, marcangolta a
puszta rettegésével, felvette a küzdelmet Andre parancsával.
Rákényszerítette magát, hogy ne essen pánikba, és
visszakövette a parancsot Andre elméjébe, egészen a
forrásáig.
Az első golyó elkerülte Andrét, csupán az alkarját súrolta. A
másik viszont a bal bicepszét érte, mivel megpördült,
igyekezvén elkerülni a pontosabb találatot. Ezzel egy időben a
villámostor kicsapott, rátekeredett Giles nyakára, akinek a
teste hamuvá porladva omlott a földre. Gerard megtorpant, a
szája pedig kinyílt, amikor a bátyja a szeme láttára vált apró
fekete koromdarabkákká.
Káromkodásban tört ki, majd hátrálni kezdett, egyenesen a
másik vámpír karjai közé. Az élőholt megragadta csontos
kezeivel, és durván félrerántotta a fejét, hogy a nyakába
süllyessze a fogait, miközben a pillantása nem moccant
Andréról. Pajzsként tartotta maga előtt az embert.
– Figyelj oda, Bacsa, nehogy nagyon mohó légy – intette
Andre. – A mesterednek szüksége van a vérre, és nem teszed
túlságosan boldoggá, ha egy halottat viszel neki vacsorára.
Szereti, ha a vér friss és forró.
Bacsa gondosan bezárta a sebet Gerard nyakán.
– Látom, te is megtartottad a saját piszkos kis lakomádat –
intett Keith és Kirt felé.
Andre vállat vont. A villámostor felszisszent a kezében.
Bacsa elvigyorodott, teljes biztonságban érezte magát emberi
pajzsa mögé húzódva. Aztán felkapta a fejét, és beleszagolt a
levegőbe. A szemei nagyra nyíltak a csodálkozástól, majd
ravasz kifejezés jelent meg az arcán. – Van itt egy nő. Az
életpárod. Érzem rajtad az illatát.
 – Hol a mestered? – kérdezte Andre szinte lágyan. – Te is
tudod, miért titeket utasított, hogy vigyetek neki élelmet. Mert
tudja, hogy engem nem győzhet le, így ágyútölteléknek
kiküldött kettőtöket, ő mindenképpen jól jár, vagy táplálékot
visztek neki, vagy megszökhet, míg titeket megöllek. Elég rég
vele vagy már, hogy tudd, hogyan működik ez a dolog. Hol
van?
Bacsa hátrált két lépést, és magával húzta Gerardot is. –
Megsebesültél. És itt a nőd is. Ne kövess, és életben hagylak.
– De én nem hagylak életben, Bacsa. Vadász vagyok.
Elhoztam neked népünk igazságszolgáltatását.
Teagan megdermedt. Ott, abban a pillanatban rájött, hogy
Andre nem vitatkozik. Senkivel. Egy vámpírral sem. Egy
emberrel sem. Vele sem. Megmagyarázta neki a dolgokat, de
soha nem vitatkozott. Elmondta, mit akar csinálni, és azt is,
milyen következményei lesznek, ha nem hallgat rá, és végig is
vitte a tervét, függetlenül attól, hogy mi történt körülötte. Ez
egy nagyon tanulságos megfigyelés volt a számára, ha a
férfival szándékozik leélni az életét.
Pontosan tudta, mire készül, így meg sem lepődött, amikor a
villámkorbács hatalmas reccsenéssel kibomlott, és
rátekeredett Gerardra és Bacsára. A vámpír felsikoltott,
Gerard pedig lágyan szállingózó fekete hamuvá omlott az
élőholt kezei közül. Bacsa rothadó húsa, és rongyos ruhái
elmállottak, felfedték az undorító héjat, a megégett csontokat.
Andre kiejtette a kezéből az ostort, és már rajta is volt, öklét
mélyen a mellkasába fúrva a szívét kereste. Bacsa ismét
sikoltott, és harcba szállt, éles karmaival a vadász vállát és
nyakát hasogatta. Megpróbált alakot váltani, de Andre ökle
már túlságosan mélyre jutott a testében, ujjai megragadták
összezsugorodott szívét.
 Bacsa csontos öklével rácsapott Andre karján a lőtt sebre.
Teagan ismét kikelt magából, amiért még mindig képtelen
volt megmoccanni, hogy segíthessen. Hiszen jól látta, hogy
Keith a földön mászik Andre felé, a szemeit rászegezte, az
öklében pedig a kést szorongatta. Egészen a vadászra
koncentrált, mintha a vámpírt nem is látná, a tekintetéből
sütött az eltökélt szándék, hogy megöli a férfit.
Végre rátalált Andre elméjében a parancsra, ami fogva
tartotta. A férfi egészen Bacsa szívére koncentrált. Kitakarta a
fájdalmat, és minden mást is maga körül, a végsőkig elszánta
magát, hogy megöli az élőholtat. Teagan a parancsra
koncentrált, és megfordította azt. Azonnal megérezte a
szabadságot. Kiterjesztette a szárnyait, és előre nyújtott
karmokkal szinte alázuhant Keith arcára.
Végiggereblyézte az arcát, erős szárnyaival újra és újra
lesújtott rá. Keith hanyatt esett, a késével kezdett csapkodni
ide-oda, hogy megpróbálja elriasztani magától a baglyot. Egy
őrjöngő, ám szerencsés vágással belehasított a madár testébe.
Élénkvörös vércseppek fröccsentek a levegőbe, Andre pedig
ugyanabban a pillanatban húzta ki a vámpír szívét, és lépett
hátra.
Bacsa a bagoly felé fordította a fejét, a tekintetéből sütött a
kétségbeesés. Feléje ugrott, és elkapta a bukdácsoló madár
egyik szárnyát, aminél fogva magához rántotta. Teagannek
volt annyi lélekjelenléte, hogy még egyszer mélyen
beleakassza karmait Keith arcába, hogy amikor a vámpír
magához rántotta, egészen összeroncsolja azt. A fogai éppen
akkor süllyedtek mélyre benne, amikor Andre villámkorbácsa
lecsapott a földre lökött szívre.
Abban a pillanatban, ahogy a szíve elégett, Bacsa egész teste
megremegett. Csontos ujjai reflexszerűen zárultak össze a
madár körül, a szája néma sikolyra nyílt. Hatalmasat esett, de
megával rántotta a baglyot is, ami a teste alá szorult.
Teagan érezte, hogy a vámpír teljes súlyával a földhöz
préseli. A bagoly nyaka viccesen kicsavarodott, de moccanni
sem tudott. Fekete vér csöpögött a hátán a tollakra, és égette
csontig a húsát.
A pánik azonnal megjelent. Nem volt hozzá elég levegője,
hogy visszaváltozzon a saját alakjára. Még csak a képet sem
tudta felidézni az elméjében, annyira rémült volt, hogy a
súlyos test megfojtja. Aztán a vámpírt hirtelen leemelték róla.
Látta a villámostor fényes villanását, aztán Keith-et is, aki
immár vakon, de a kését még mindig a markában tartva
kúszott a földön.
„Változz!” – A hang kemény és parancsoló volt. Éppen elég
megrázó ahhoz, hogy kiragadja Teagant a pánikból. A levegő
szinte betódult a tüdejébe.
„Éppen megmentelek, és te már megint dühös vagy rám! El
sem hiszem. Halálosan félelmetes volt ez az egész, és ha nem
vetted volna észre, mindenfelé halott emberek hevernek.
Halott emberek és halott... izék. Ez egy rettenetesen rossz
éjszaka.”
„Változz. Most. Tartom a képet a fejedben.”
Olyan kérlelhetetlen volt a hangja, hogy Teagan
beleborzongott. Nem volt hajlandó szembenézni vele emberi
formában. A teste fájt, és tudta, hogy vérzik. Vámpírfogak
nyomai voltak a hátán, és magasabban is, ahol csak Bacsa
hozzáfért, és belemélyesztette az agyarait. A hasát már látni
sem akarta, és főképpen nem akart szembenézni Andre
acélkemény dühével. Nem most, nem itt, ahol halott emberek
hamvai keringtek a levegőben.
 „Teagan, ha nem engedelmeskedsz, kikényszerítem az
alakváltást.”
Ó igen, iszonyatosan dühös rá. És bosszantóan kitartó.
Felsóhajtott, és átengedte magát a változásnak. Egyáltalán
nem tetszett neki a gondolat, hogy Andre ismét átvegye felette
az irányítást, de azt is tudta, hogy nem lesz újabb
figyelmeztetés.
Azon kapta magát, hogy a földön guggol, és egyáltalán nincs
rajta ruha, mivel erről egészen megfeledkezett. Reszketni
kezdett, mégis megpróbált koncentrálni, hogy ruhákat
gondoljon magára, de Andre csak intett a kezével, és máris
ugyanazt a ruhát viselte, mint este, kivéve az ingét.
A férfi elkapta a csuklóját, és magához rántotta. Teagan szíve
félreverdesett, amikor meghallotta a villámkorbács
szisszenését. Egész testében remegni kezdett. A fehéren izzó
energiacsóva hangja rosszabb volt, mint a fekete sav, ami a
hátát és a vállát marta. Ösztönösen küzdeni kezdett, hogy
elmenekülhessen Andre közeléből. – Higgadj le, sívamet.
Nem fog bántani. És tartsd a fejedben a szükséges
testhőmérsékletet. Bízz bennem. Nem akarod azt a vért a
testeden tudni.
– Semmit sem akarok ebből az egészből – felelte, és
igyekezett nem sírva fakadni. Ő nem az a típus, aki síró
kisbabává válik előtte, főleg pedig akkor nem, amikor a férfi
dühös rá. De mivel Andre hangja a végére egészen ellágyult,
nagyon is fennállt a veszélye, hogy mégis sírva fakad, ha
bajban van, ha nem. – Csak haza akarok menni.
– Én vagyok az otthonod, ahogyan te az enyém. Maradj
nyugton. Hunyd le a szemed.
A lány nyelt egy nagyot, és tette, amire utasította. Hallotta a
borzalmas reccsenést, a vakító fehér villanás még lezárt
szemhéjain is átvilágított. A háta felforrósodott. Nagyon-
nagyon meleg lett. De nem égett. Furcsa érzés volt. Egyáltalán
nem szerette. Aztán eltűnt, és magával vitte a fájdalmat is, és
az érzést, hogy a hús pezsegve olvad le a csontjairól. Persze a
sebek még mindig fájtak, de már nem úgy. Abban a
pillanatban, ahogy ez megtörtént, felemelte a férfi felsőjét,
célozva rá, hogy fel akarja mérni a testében esett károkat.
Andre eleresztette maga mellől. Az érintése ismét gyengéd
volt. Teagan kinyitotta a szemét. A férfi mellkasa egy merő
káosz volt. Volt rajta néhány mély karomnyom, ezek az arcán
is folytatódtak, de a rosszabb sérülések a vállait és a karjait
érték, nem beszélve a két lőtt sérülésről, mégis úgy tűnt,
Andrénak a legkisebb gondja is nagyobb ezeknél. Néhány
mellkasi sebe, és pár karmolásnyom még mindig vérzett rajta.
Teagan lenézett a saját derekára, amikor megérezte, hogy a
férfi ujjai ökölbe szorulnak felsője anyagán, amit felhúzott,
hogy megnézhesse, mi van alatta. A hatalmas vágás szinte az
összes bordája fölött felhasította. A vére kitartó hullámokban
áradt ki a sebből, végigfolyt a hasán.
„Csitri.” – És megint. Selyem és bársony. Durva érzékiség.
Lágyság. Teagan gyomra fejjel lefelé fordult. A szíve furcsán
megremegett. – Meg fogsz ölni, Teagan. Az én nőm nem lehet
ott egy csatában. – Halkan felsóhajtott, majd két kézzel
megmarkolta a csípőjét, és lehajtotta a fejét a vágásra.
Teagan visszahunyta a szemét, amikor a szája végtelen
óvatossággal végigsiklott a seben. – „Ezt én nem bírom. Nem
vagyok az a fajta férfi, aki elviseli, hogy az életpárja
veszélyben legyen.”
A lány szíve ismét dadogni kezdett. Andre megdöbbentően...
gyengéd volt. Hihetetlenül finom. A halk vallomás és a
gyengédség keveréke, az acélos elhatározás és a sajnálat
elegye elvette a lélegzetét. Egészen a lelkéig hatolt. Hallotta őt.
Tudta, hogy a haragja kizárólag a mély sebnek szól a testén,
annak, hogy az élőholt megérinthette, hogy a vére a hátára
csepeghetett. Gondolatait megkísértette emberi családja,
megjelent előtte körülötte heverő összetört testük képe, a
vámpír kezére került kicsi húga és fogadott anyja. Hallotta őt.
És értette. Tudta hogyan élte meg azt a pillanatot, amikor
veszélyben látta őt.
Hátratolta az arcából vad fürtjeit gyengéd ujjakkal.
Cirógatva.
– Nagyon sajnálom, Andre. Én sem bírom látni, hogy
veszélyben vagy. Annyira féltettelek. Nem hiszem, hogy láttad,
hogy Keith ott kúszik mögötted.
A férfi rendületlenül tovább csókolgatta, nyalogatta a
hosszú, mély vágást az oldalán. Ujjai a csípőjére szorultak. –
„Mindent látok egy csatában, Teagan. Századok óta
harcolok vámpírok ellen. Ezek nagyon egyszerű esetek
voltak. Az embereket pedig még könnyebben megállítom.
Nem sodorhatod veszélybe magad. Ígérd meg.”
A lány lehunyva tartotta a szemét, ujjai még mindig Andre
hajában kóboroltak. Ezt nem ígérheti meg. Nem képes rá.
Megadott volna neki bármit, ami megnyugtathatja, de
pontosan tudta, ha ismét veszélyben látja, újra rohanni fog,
hogy segíthessen neki. Ez hozzá tartozott, kitéphetetlen része
volt a személyiségének, ami soha nem fog megváltozni.
– Mindent meg akarok adni neked, Andre, amit csak
szeretnél. Gyűlölöm, hogy ismét a felszínre hoztam azt az
emléket, de képtelen vagyok más lenni, mint ami vagyok.
Egy utolsó simítás a nyelvével, és a férfi felegyenesedett, kék
szemei leragyogtak a lányra. A kezét simította a sebre.
Mindkettőt. Szinte teljesen lefedte egészen a rekeszizmáig,
rászorította a tenyerét. Teagan megérezte a melegséget. A
gyógyító erőt. Andre jó volt ebben. Nem, nemcsak hogy jó,
annál sokkal több, a lány figyelte, és az emlékezetébe véste
minden egyes mozdulatát.
Aztán megfordította, hogy a hátát is megvizsgálhassa.
Érezte, hogy megemeli a haját. Az ajka selyemlágysággal
érintette a bőrét. Azt pedig a nyelve reszelős bársonya követte.
Teagan visszacsukta a szemét. Az egész művelet nagyon
erotikus volt. Primitív, de attól még túlságosan is érzéki. A
teste egyre forróbbá és nedvesebbé vált.
Amikor Andre felemelte a fejét, és újra maga felé fordította,
az arca már szelíd volt, nyoma sem volt rajta haragnak.
– Fogalmam sincs, mit fogok veled csinálni, ha csatába kell
mennem. Talán láncra verlek a barlangban. Az ágyhoz
bilincsellek. Úgy legalább ott vársz rám, amikor hazatérek.
– Ööö... nem foglak. Talán csak legelőször. És akkor sem
várnálak tárt karokkal. Csak próbáld meg, és meg fogod látni,
hogy mekkora kárt tud tenni benned egy modern nő, aki
igazán dühös az emberére.
A tekintetét nem tudta elmozdítani a férfi mellkasáról. A
mély sebekről. A karmolásokról. Képtelen volt félrenézni a
sérülésektől. Minden porcikája, a legeslegutolsó sejtje is kikelt
ellene, hogy azonnal gyógyítsa meg azokat a sebeket. Hogy
Andre hogyan képes még talpon maradni, el sem tudta
képzelni. És a férfi még mindig nem magával foglalkozott, őt
gyógyítgatta.
Végigsimított a legsúlyosabb sérülések mentén. A teste
önkéntelenül Andre felé dőlt. – Már egészen Kárpáti vagyok,
igaz?
A férfi pillantása szinte égetett. Annak ellenére is érezte,
hogy nem emelte fel a szempilláit. Meleg volt. Forró. Az ujjai
körülcirógatták az egyik lyukat. Azonnal megérezte saját
reakcióit is, az agysejtjei üvöltve kalapálták belülről a fejét,
hogy építse újjá a gyönyörű testet, vegye el a fájdalmat.
Mintha megoszthatná a férfival a saját bőrét.
Lehunyta a szemét, hogy ne lássa, csak érezze, mit kell
tennie, majd lehajolt, és elkezdte a nyelvét használni. Az íze
éppen olyan volt, mint amire álmaiból emlékezett. Férfias.
Függőségbe ejtő. Ráadásul Teagan most már azt is tudta, hogy
az ő nyálában is ott vannak azok a gyógyító enzimek, amik a
férfit segítették a gyógyításban. Meggyógyíthatja a rettenetes
sebeket. Szeretett gyógyító lenni. Ez volt az életcélja. Ez volt
az egyetlen dolog, amitől úgy érezte, hogy talán mégis ér
valamit.
Úgy döntött, hogy geológiai tanulmányokat folytat, mert a
kristályokat, drágaköveket akarta tanulmányozni, fel akarta
fedezni az eredetüket, a képességeiket, hogy aztán
felhasználhassa őket gyógyításra. Ez a módszer más volt
ugyan, de ugyanolyan ösztönös, a teste felkészült rá, ahogyan
egész életében tette, csak egy kicsit közelebbi. Intim. Imádta.
Andre keze a hajához emelkedett. Érezte, hogyan szorul
ökölbe a hatalmas kéz a fürtjei körül, és érezte a fájdalom
apró harapását is a fejbőrén, de semmi sem állíthatta meg.
Nyaldosta a sebeket aprólékos gondossággal, többször
megbizonyosodva róla, hogy a gyógyító szer egészen biztosan
mindenhol befedi, és teszi a dolgát. Az ujjai maguktól
simítottak végig az éleken, mintha sürgetné, ösztönözné a férfi
sejtjeit, hogy igyekezzenek, minél hamarabb képezzenek
összekötő hidakat a sérülések felett. Alaposan, ráérősen
dolgozott, amíg meg nem hallotta Andre elgyötört sóhaját.
„Abba kell hagynod. Már olyan kemény vagyok, akár egy
kőszikla.”
 „Nem tudom abbahagyni. Addig nem, míg egyetlen vágás,
egy karmolás is ellátatlan.”
Andre karjai köréje fonódtak, és Teagan talpa alól elveszett a
talaj. Mégsem hagyta abba, amit csinált, még akkor sem,
amikor a szél belekapott a hajába, végigsimított az arcán,
belefütyült a fülébe. Tudta, hová mennek: vissza a barlangba.
A férfi nyaka köré fonta a karjait, és tovább használta a
nyelvét az immár teljesen csupasz mellkas szakadásain,
sebein. Aztán már a barlangban voltak, és az ő teste is
pontosan olyan csupasz volt, mint Andréé. Az erős ujjak a
lábai között mindenféle finom és zavaró dolgokat műveltek.
Úgy döntött, hogy mindent összevetve szeret Kárpáti lenni.
 19.

T eagan tudta, hogy egy rémálom kellős közepébe csöppent.

Nem lehetett más, Andre emberi családtagjai vették körbe.
Összetörve, haldokolva feküdtek körülötte. A föld a lába alatt
vértől volt iszamós. Egy vámpír ragadta meg a csontos
ujjaival, karmait mélyen a nyakába vájta, oldalra szerítette a
fejét, majd elfordult tőle, és förtelmesen nevetett.
Követte a tekintetét, és meglátta Andrét. Az arca összetörte a
szívét. Meggyötört testét négy karó szegezte a kunyhó falához.
Nem számított milyen keményen harcolt, nem tudta
visszaszerezni a szabadságát. Annyira nagyon fiatalnak tűnt
így, megtörve. Képtelen volt elviselni az arcán azoknak az
érzelmeknek a látványát, a bánatét, a szenvedését, a
bűntudatét és a mérhetetlen gyűlöletét, amit a vámpír iránt
érzett. Tennie kellett valamit.
Mindkét kezével felnyúlt, és körmeivel beletépett a vámpír
arcába. Az felüvöltött, és egyre csak üvöltött. Még az agyában
is visszhangzott az az iszonyú hang. Aztán rájött, hogy a
kiáltás nem a vámpírtól szármatik, mert Ciprian, Andre
nagybátyja feléje fordította a fejét, és a fogai mélyen a
nyakába süllyedtek. Andre kiáltott.
Levegő után kapkodott, de néhány borzalmas pillanat után
rájött, hogy nincs már levegő. Élve eltemették. A pánik
lerohanta, ő pedig ásni kezdte körmeivel a ránehezedő talajt,
és igyekezett közben nem megfulladni. A szíve olyan erővel
dübörgött, hogy már attól félt, hogy felrobban a mellkasában.
Csukva tartotta a szemét, félt meglátni maga körül a földet, és
tudta, hogy csak pillanatai vannak arra, hogy kitalálja, hogyan
mentse ki magát innen. Hallotta minden egyes feldübörgő
szívverését, amit átjárt a kétségbeesés. Andre mozdulatlanul
feküdt mellette, élettelen teste az övé köré fonódott. A bőrén
érezte a földet, az aprócska gyökerek érintését. Arra gondolt,
hogy odafenn van a szabadban. Próbálta ezt érezni. Hogy tud
lélegezni. Azt akarta, hogy a talaj húzódjon félre róluk, ők
ketten pedig emelkedjenek fel az ágyra, teljesen megtisztulva.
Ezt a képet építette fel az elméjében, beleöntötte minden
létező erejét, elszántságát, akaratát, még a félelmét is.
És a hatalmas súly egyszerre eltűnt, áldott, friss levegőt
érzett meg az arcán és a testén. Zihálva, megkönnyebbülten
szinte harapott egy hatalmasat a levegőből, de a szemeit még
mindig szorosra zárva tartotta. Valósággal érezte a felfrissítő
simítást a bőrén, ugyanazt, mint amikor zuhanyozott, csak
éppen most nyoma sem volt víznek. Még a szája belsejét is
tisztának érezte.
Megérezte a matrac puhaságát a háta alatt, bár Andre teste
ugyanolyan szorosan gömbölyödött az övé köré, mint eddig.
Nagy merészen végül résnyire nyitotta a szempilláit, majd
felbámult maga felett a barlang mennyezetére, és mérhetetlen
diadalérzés árasztotta el. Megcsinálta! Sikerült megnyitnia a
földet, és felhozta belőle nem csak magát, de még Andrét is.
Még ugyanabban a pillanatban annak is a tudatára ébredt,
hogy az éhség szinte mardossa. A sötét sóvárgás tépte,
marcangolta a bensőjét, minden egyes sejtje kétségbeesett
vészjeleket sugárzott. Ugyanakkor a lábai köze égni kezdett.
Nem finoman. És nem kicsit. Kétségbeesetten. Sóvárogva.
Ugyanannak a sötét éhségnek egy más formája volt ez.
Elfordította a fejét, és a férfira nézett, aki köréje csavarodott.
Ő nem tűnt fiatalabbnak álmában. Ha valamikor, most
látszottak igazán a csaták által mélyre vésett vonásai. De ez
egy csöppet sem tette kevésbé vonzóvá. Sőt, Teagannek éppen
az jutott eszébe, hogy még annál is szebb, mint amire
emlékezett. Pillantása birtoklón suhant végig hosszú, sűrű
szempilláin, egyenes orrán, erős állkapcsán, az arca köré ömlő
haján, széles vállain.
Andre hatalmas termetű férfi volt. Minden nagy volt rajta.
Az egész teret betöltötte, ha besétált egy szobába. A mellkasa
széles és izmos. Végigsimított rajta azokon a pontokon, ahol
megsebesült. Már nem látszottak többnek halvány
vonalaknál. Mégsem tudta megállni, gyógyító melegséget
küldött beléjük, minden sebbe, minden egyes vágásba.
Teagan térdre emelkedett, hogy igazán alaposan
megszemlélhesse a férfit, aki a másik fele. Azt a férfit, aki a
világon a legszebb a számára. Ő egy maroknyi csupán, és
amúgy is modern nő, de ez itt akkor is az ő embere. Az ő
életpárja. Lenézett rá, és a leghalványabb kétség sem ébredt
benne, hogy valóban szereti őt. És ezt egy cseppet sem bánta.
Az egy dolog, hogy aggódik amiatt, hogy újra és újra el fogja
veszíteni a családját az évszázadok folyamán. Persze csak
akkor, ha úgy dönt, hogy így fogja ezt fel, de elhatározta, hogy
kiváltságként fog tekinteni arra, hogy láthatja, megismerheti
őket. Látni fogja az eljövendő generációkat, nővérei unokáit,
és azok gyerekeit is. Meg fogja tanulni elfogadni az élet
körforgását, ahogyan Andre is elfogadja. A tanulás és az
elfogadás ugyan sokáig tart majd, de ott volt ő és mindig vele
marad. Andre. Az ő nagyszerű, csodaszép embere.
Megcsókolta a mellkasát, és tovább tanulmányozta, hogy
alaposan az emlékezetébe vésse. Keskeny dereka és csípője
volt, a testének férfiassági szekcióját pedig őszintén megvallva
egy kissé félelmetesnek találta. De az is az övé volt, és az is
gyönyörű. Újra föléje hajolt, és nyelvével végigsimított lapos
hasának ízekre oszló izmain.
„Ébredj, Andre. Gyere hozzám. Szükségem van rád. Azt
akarom, hogy felébredj, és hagyd, hogy megízleljelek. Hogy
magamban érezzelek. Égetően szükségem van erre, és csak
te olthatod el ezt a tüzet.”
Azt a rettentő rémálmot nem ő álmodta, hanem a férfi, ő
csak valahogyan osztozott vele rajta. Ha megtalálja a módját,
talán egyszer képes lesz rá, hogy megvigasztalja álmában.
Azt kívánta, bárcsak sokkal szexibb lenne, és mindent tudna
a szexről. Úgy akarta felébreszteni, hogy azonnal elnyomja
benne a rémálom emlékét, kicserélje azt az emléket valami
másra, valami szépre, fantasztikusra. Némán fogadalmat tett,
hogy módot talál rá, hogy megkönnyítse számára azt a
rémálmot, még ha egészen eltüntetni soha nem is tudja.
Végigfuttatta rajta a kezét, és érezte, hogy lassan átmelegszik
a bőre. Odaszorította a száját közvetlenül a szíve fölé, és a
lélegzete is elállt, amikor megérezte a legelső dobbanást.
Erőteljes volt. Olyan nagyon erős. A nagy kezek
felemelkedtek, majd letelepedtek a hajában. Figyelte a sötét
szempillák rebbenéseit, és elkapta a lélegzetelállítóan
gleccserkék szemek legelső pillantását, ami megmelengette, és
amitől a saját szíve ritmust tévesztve szédülten összevissza
kezdett kalimpálni.
– Igényeim vannak drágám – mormolta, és visszahajtotta a
fejét, hogy a nyelvével köröket rajzoljon pontosan a szíve fölé.
Az ízét máris a szájában érezte. Tökéletes volt. Andre volt.
Egészen férfias és egészen az övé. A férfi ujjai megfeszültek a
hajában, és ő megérezte a már-már ismerőssé vált apró kis
harapást a fejbőrén.
 – A legeslegtökéletesebb a nőm kezével és szájával a
bőrömön felébredni.
- Örülök, hogy tetszik, mert számtalan alkalommal
számíthatsz rá – motyogta Teagan, de figyelmét teljesen
lekötötte a kemény, meleg test.
Újabb és újabb ínycsiklandó pontokat fedezett fel rajta, és
miközben ezeket nyalogatta végig sorra, megérezte a
combjához simuló, egyre keményebbé váló merevedését.
Összecsippentette a bőrét a fogával, és Andre férfiassága
megrándult. Azonnal, erőteljesen. Teagan elégedetten
elmosolyodott. – Ezt szereted.
A férfi az egyik kezével végigsimított a hátán, a feneke ívén,
egészen a lába közéig. Szíves fogadtatást, és melegséget talált.
Forró folyadékba siklottak az ujjai. Teagan fészkelődni kezdett
azok alatt az ujjak alatt, szerette volna mélyen magában érezni
őket. Andre lustán körözni kezdett hüvelykujjával a bejárata
körül. Nem elég gyorsan. Nem elég mélyen.
– Nagyon is szeretem. És úgy tűnik, te is.
– Érints meg.
– Érintelek.
– Belül! – Ez határozott utasítás volt.
– Vedd a vérem! – Ez sem volt kevésbé parancs.
Teagan szíve megugrott. Tudta, hogy meg fogja tenni,
pontosan úgy, mint ahogy gyógyítani is nemhogy hajlandó
volt, de egyenesen kényszert érzett rá. Vágyakozott az ízére,
de egészen más dolog volt gyógyítani, és táplálkozni belőle.
Amikor gyógyította, akkor kizárólag csak arra összpontosított.
De ez...
– Érzéki – segítette ki a megfelelő kifejezéssel Andre.
– Erotikus – lehelte bele a bőrébe, és érezte, hogyan nyúlnak
meg a szemfogai, hogyan válnak tűhegyessé és élesekké, nem
annyira, mint a vámpíroké, de attól még nagyon élesek voltak.
Megcsípte velük a férfit, és élvezte, hogy az beleborzong.
Andre hüvelykujja belésurrant, de épp csak a hegye.
Teagan erővel ráharapott, a fogai mélyre süllyedtek benne,
férfias íze betört a szájába, és szinte forrt, mint pezsgőben a
buborékok. A férfi hüvelykujja abban a pillanatban mélyen
belé merült, és Teagan teste mohón megszorította. Ezt az
egészet... csodálatosnak érezte.
– Élvezd a kezem, sívamet. Azt akarom, hogy nekem add az
orgazmusod. Menj el a kedvemért, amíg táplállak.
Forróak voltak a szavai. És a vére is. Azok az ujjak
varázsoltak rajta. Teagan teste összeszorult, Andre immár
acélkemény férfiassága nekifeszült a combjának. Tehetetlenül
mozogni kezdett a kezén. Védekezésképtelen volt a
sóvárgással szemben. Az pedig egy pillanatnyi halasztást sem
tűrt el. Táplálkozott a mellkasából, magába szívta azt a
hihetetlen aromát, ami kizárólag a férfié volt, és ami szétáradt
minden egyes sejtjébe, miközben a teste a tenyerén vonaglott,
és a feszültség egyre szorosabbra és szorosabbra tekeredett
benne.
– Ez olyan gyönyörű – lehelte Andre –, fantasztikus és
tökéletes. Erősebben, csitri. Add nekem. Hadd legyen az
enyém ez a hihetetlen ajándék.
Mintha a parancsára tette volna, Teagan teste megfeszült.
Összeszorult. Aztán elszabadult. A vihar váratlan, megrázó, és
nagyon forró volt. Elhúzta tőle a száját, és követte az apró
rubincseppeket lefelé az izmain, miután a nyelvével lezárta a
két apró ikersebhelyet.
Várt néhány pillanatig, és mélyeket lélegzett, amíg a teste
némileg megnyugodott. Andre ujjai nagyon finoman
mozogtak benne, de ő a gyöngyházfényű cseppeket is
megérezte a combján. – Még nem végeztem – suttogta bele a
hasába, majd lefelé indult rajta a csókjaival.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi halkan.
Egyáltalán nem volt benne biztos. Talán meg is állította
volna a félelem, ha nem hallja meg azt a rekedtséget Andre
hangjában. Hogy inkább csak nyögések a szavai, mint tiszta
beszéd. Ez kellőképpen magabiztossá tette. Mondhatni
eltökéltté.
– Igen, egészen biztos vagyok benne, de az meglehet, hogy
némi instrukcióra majd szükségem lesz. Ismerni akarom
minden egyes porcikádat. – Végignyaldosta a hasát, majd
követte lefelé az egyre vékonyodó, durva szálú szőrcsíkot.
Hogy a férfi felzihált, az roppantul elégedetté tette. Andre
egy szót sem szólt. Nem árulta el mit kellene tennie, így
Teagan belesurrant az elméjébe, és... várakozást talált.
Örömöt. Úgy tűnt, Andrét egy cseppet sem érdekli, hogy ő
mennyire jó, vagy nem jó ebben, egyedül csak az számított,
hogy gyönyört akar adni neki, megadni mindent, amit csak
szeretne, és mivel erre Teagannek szüksége volt, a férfi készen
állt rá, hogy bármilyen nehéz legyen is, megadja neki, amit
akar.
– Bárcsak többet tudnék – motyogta a lány, miközben ujjait
súlyos férfiassága töve köré fonta. Nehéz volt. Elemelte az
sziklakemény merevedést Andre hasától. Bársonyosan finom
volt, mégis acélkemény.
– Hálát adok az égnek, amiért én lehetek az egyetlen tanárod
Teagan – ismerte be a férfi –, csak hozzám tartozol, és ez is
hihetetlen ajándék. Ritka, felbecsülhetetlen értékű ajándék.
Míg rólam van szó, nem követhetsz el hibát addig, míg
élvezed, amit velem csinálsz. Csak tedd, ami jólesik, és ha
több útmutatásra vágysz, pillants be az elmémbe. Érezni
fogod azt is, amit én érzek mindeközben.
A lánynak ez nagyon tetszett. Élvezte, hogy időt, és
lehetőséget ad neki arra, hogy ő maga tapasztaljon meg
mindent. Lehajtotta a fejét, és újra, meg újra végignyalta
merevedésének koronáját, nyelve az érzékeny fejen
örvénylett, lenyalta róla azokat a gyöngyházfényű cseppeket.
Ugyanazt az egzotikus ízt érezte, mint amikor a mellkasából
táplálkozott, csak ez talán még különlegesebb volt. Még
erotikusabb. Meg sem próbált ellenállni neki.
– Szeretem, hogy mindent rám hagysz – mormolta a lány, és
közben meleg levegőt lehelt rá. – Összeszorította körülötte az
ujjait. – Igazán fantasztikus vagy Andre. Nagyszerű, forró,
édes... – a tekintetük összeakadt egy pillanatra, és látta
megvillanni a férfiéban a vidámság apró szikráját –,
legalábbis majdnem mindig az vagy.
– Örülök, hogy így érzed.
Ismét ráhajtotta a fejét, és megnyalta, akár egy tölcsérnyi
fagylaltot, majd a nyelve villámgyorsan körbekanyarította a
koronát. A jutalma egy újabb borzongás, Andre csípőjének egy
gyors, felfelé ránduló mozdulata, és lélegzetének elakadása
volt. Megcsinálta ezt még néhányszor, majd végignyalta az
egész hosszát minden oldalról, nyelvével megpróbálta a
lehetetlent, átfogni azt a vastag, hosszú dorongot.
Az ujjait is köréje fonta, és hol megszorította, hol gyengéden
cirógatta. Aztán le-fel kezdte húzogatni rajta a bársonyos bőrt.
A kéz a hajában lefelé sürgette a fejét. Vette a célzást, azonnal
kinyitotta a száját, és belevonta őt, ugyanabban a pillanatban
pedig az elméjét is megérintette, hogy érezze, mit érez Andre.
Megborzongott, a vére forrón és vadul száguldott. Teagan
hüvelye összerándult. Az érzések, amiket Andréban keltett,
dicsőségesek voltak. Tökéletesek. Teagan szerette, hogy így
érez. Míg érzi, amit a férfi érez, biztos lehet benne, hogy
örömöt okoz neki. Annyi örömöt és gyönyört akart neki adni,
hogy ez őt magát is felizgatta. Mindent akart a férfinak. A
szája ráfeszült, erősen szívta, a nyelve táncolt rajta, míg az
ujjai Andre kezének instrukcióit követve férfiassága tövén
jártak. Ezt is szerette. Imádta, hogy hajlandó neki megtanítani
bármit, és hogy akkora türelemmel van iránta, ráadásul pedig
még a tényt is élvezte, hogy Teagan előtte nem volt még senki
mással.
– Nemhogy élvezem, sívamet. Egyenesen imádom. Nem
voltak szüleim, már akkor sem, amikor a világra jöttem.
Egyikük sem volt velem. Aztán megkaptam ajándékba
Boroiékat egy rövidke időre, de őket is elvették tőlem. A
sajátjaimnak tekintettem őket, de valójában ők sem voltak az
enyémek, annak ellenére, hogy szerettem őket. Aztán ott volt
az a család, aki végül felnevelt, hozzájuk csak nagyon lazán
kötődtem. Vadul, irányíthatatlanul rohantam, a hármas ikrek
pedig utánam, úgyhogy ott sem voltak mindig teljesen
boldogok miattam. Egyedül csak te vagy az enyém. Aki igazán,
kizárólag csak az enyém. Hozzám tartozol.
Teagan végtelenül boldog volt, hogy szeretheti őt, minden
energiáját arra használta fel, hogy a gyönyör annyi
villámcsapását küldje végig a férfi testén, amennyire csak
képes, és Andre az utolsó szavakat már kinyögni is alig tudta,
a fejéből szertefutott az összes gondolat.
„Imádok hozzád tartozni, de ők a tieid voltak, Andre. A
Boroiok is a tieid voltak.”
A nyelvével ismét lecsapott férfiassága fejére, mire Andre
felnyögött, és meghúzta a haját.
 – Azonnal fel kell onnan jönnöd, Teagan. Azt akarom, hogy
négykézlábra állj.
Izgalmasan hangzott. Még egy utolsó nyalintással
végigsimított rajta, aztán elhelyezkedett négykézláb a
matracon, ahogyan a férfi mondta. Andre azonnal mögé
térdelt, és a tarkójánál fogva lenyomta a fejét, így szinte fejre
állt körülötte a világ. Tűzhullám rohant végig a testén. Nem
tudta, hogy miért, de ez a pozitúra, hogy a férfi egyik keze a
tarkóját szorítja le, míg a másik karja a derekánál fogva
szorosan magához húzza, végtelenül erotikusnak tűnt a
számára.
– Maradj így – utasította halkan, majd a tenyere végigsiklott
a hátán és a fenekén, aztán pedig két kézzel megragadta a
csípőjét.
Behunyta a szemét, hogy kizárólag azt érzékelhesse, hogy az
égetően forró fej odaszorul a bejáratához. És aztán Andre
belécsapódott. Keményen. A teste belerázkódott minden
egyes lökésbe. Eddig a pillanatig Teagan azt hitte, tudja mi a
tűz. De aztán Andre felvett egy vad, brutális ritmust, és a
lányon átcsapó hullámok elfeledtettek vele minden eddigi
mértékegységet.
Ez maga volt a mennyország. Kizárt, hogy bárki is
törvényesen ennyire jól érezhesse magát.
Andre ujjai beleharaptak a csípőjébe, miközben ismét
mélyen beléje lökte magát, csak még keményebben. – Többet
– lihegte Teagan. – Imádom ezt, Andre. Többet akarok. – A
hangja már puszta zihálás volt. Könyörgő. Egyenesen mohó.
Nem érdekelte. Tudta, hogy a férfi ott van az elméjében,
pontosan érzi, hogy mit tesz vele, így azzal is tisztában van,
hogy ez neki mennyire jó.
 – Az én nőm – szisszentek ki a szavak Andre összeszorított
fogai közül.
A lány szerette, ahogyan ezt mondta. A hangja éppen olyan
birtokló volt, mint csípőjébe mélyedő ujjai. Aztán megragadta
őt, és felemelte a matracról, és eligazgatta, hogy végül a feje,
és a karjai feküdtek csak a matracon, a combjait pedig a hasa
alá szorította. A lökések ereje tovább növekedett. Teagannek
nem volt más választása, mint kitapogatni, és megragadni az
ágy fejtámláját, és rátartani, hogy ne zuhanjanak le a
matractól.
Minden egyes lökés újabb tűzhullámot keltett életre a
testében, amik aztán szétterjedtek és lángba borították
minden sejtjét.
A feszültség pattanásig növekedett benne. Túlságosan is
feszesre. Nem akarta szabadjára engedni, nélküle nem.
– Add nekem! – utasította a férfi, a hangja durva volt.
– Csak veled! – szisszent ki a lány száján. Kétségbeesetten
kapaszkodott. Olyan közel járt az orgazmushoz, hogy a teste
kezdett irányíthatatlanná válni.
Andre könyörtelenül vitte egyre magasabbra. – Add nekem!
– harapta ki a fogai között – Most!
Nem volt már megállás, a teste nem neki engedelmeskedett.
Széthullott, a brutális erejű orgazmus keresztülszáguldott a
testén, és ő belesikoltott a kielégülésbe. Andre megállás nélkül
mozgott benne. Egy pillanatnyi szünet nélkül, újra és újra
beléhatolt, akár egy gép, meghosszabbítva orgazmusát,
fenntartva őt a színtiszta gyönyör talapzatán, miközben az
izmai megpróbálták megragadni, foglyul ejteni
acéltámadójukat.
Aztán hirtelen megállt, visszahúzódott és hanyatt perdítette
őt, és maga alá rántotta, a lábait a válla fölé emelte. A nyelve
egyetlen hosszúnyalással az utórezgések egész sorozatát
indította el benne. Aztán ráereszkedett, a teste egészen elfedte
az övét, és brutális erővel ismét beléhatolt, ami kis híján egy
újabb orgazmust szabadított el Teaganben.
Andre lassítani kezdett, bár minden egyes lökése továbbra is
erőteljes, és mély volt, örömhullámokat indított el a lány
testében. Lehajolt hozzá, sötét haja érzékien simított végig a
bőrén. Ez különösen akkor tűnt fantasztikusnak, amikor a
tincsek túlérzékeny mellein simítottak végig. Aztán Andre
szája az övére simult, és a férfi megcsókolta. A szája az övén
csak kiteljesítette a hüvelyében érzett tüzet, és az ismét
keresztülrohant a testén.
Aztán azok a hihetetlen ajkak elváltak Teagan szájától,
végigcsókolták az állát, a nyakát, egészen megduzzadt melléig.
A lány szíve majdnem megállt. Andre csípője rendületlenül
mozgott, mélyen a bensőjében járt, mégis alig kapott levegőt,
amikor megérezte a nyelvét a mellén. Egy pillanatig a bimbót
nyaldosta, meghúzgálta a fogaival, amitől majdnem
elvesztette az önuralmát, de aztán a szája visszaköltözött a
melle felső domborulatára, a nyelve örvénylett, a fogai
megcsipkedték. Ezúttal megérezte szemfogainak metszően
éles széleit is.
A hüvelye keményen rámarkolt Andre férfiasságára. A fogai
belesüllyedtek, és ő felkiáltott, a fejét dobálta, mindkét
kezével lehorgonyozta magát a férfi hajában, míg az ivott. Ott
volt a fejében, egészen eltöltötte azt magával. Az agya
leghátsóbb szegletét is, minden magányos helyet, amiről
Teagan úgy gondolta, senki sem láthatja, senki nem tudhat
róla. Mélyen a testében járt, egészen kifeszítette, égette
forróságával, míg a vére elkeveredett az övével.
 A sejtjei mohón felszívták. Mintha csak egy test lettek volna.
Ez... szép volt. Tökéletes. És erotikus.
Már nem volt megállás, Teagan teste szinte fejte a férfiét.
Meg sem próbálta megállítani. Csípője felemelkedett, elébe
ment a lökéseknek, szüksége volt rá, hogy mélyen magában
érezze, olyan mélyen, hogy senki ne választhassa szét őket
egymástól. Ujjai a haját cirógatták, és odaszorította magához
a száját, hogy további táplálkozásra biztassa. Az övé volt.
Mindene az övé. Andre minden egyes négyzetcentimétere
kizárólag az övé. Minden egyes fantasztikus Kárpáti porcikája.
„Baby, nem tudom tovább visszatartani” – suttogta a férfi a
fejében. – „Ez túlságosan gyönyörű. Túl tökéletes.”
„Csak add át magad nekem, és vigyél engem is” –
beleárasztotta az elméjébe az engedélyét, a parancsát,
hangjának bársonyos reszelőssége ismét elgyengítette, mint
mindig.
Teagan hagyta, hogy feleméssze a tűz. A teste erősen Andre
köré szorult, megragadta, mintha saját igénye lenne rá, hogy
ne egyedül haljon tűzhalált. Érezte, hogy a férfi merevedése
tovább duzzad, ami látszólag egy merő lehetetlenség volt,
mégis megtörtént. Aztán ott voltak azok a tűzforró
kilövellések, és a pillanat szépsége kiteljesedett.
Andre végigsöpört a nyelvével a melle domborulatán, aztán
hátravetett fejjel egy hangos nyögés szakadt ki belőle, mielőtt
visszazuhant, és a nyakába temette az arcát. Teagannek
fogalma sem volt róla, hogy egy orgazmus olyan hosszú is
lehet, mint ez. Andre kemény maradt benne, érezte magában,
a teste fojtogatta az övét, míg az öröm átsöpört rajtuk.
– Szeretlek Andre – suttogta halkan –, meg akarok adni
neked mindent, amit csak szeretnél, de nem tudom, hogyan
kell. Nem tudom, hogyan lehetnék rá képes, hiszen én csak én
vagyok.
Azonnal tudta miről beszél. Érezte a gondolatot
megfogalmazódni az elméjében. Aztán pedig az ő elméjéért
nyúlt, gyengéden végigsimított rajta. Túlságosan gyönyörű
volt mindez. Soha nem lesz rá képes, hogy csak álljon és
nézze, hogy az embere vámpírokkal harcol, és ne segítsen
neki, amikor bajba kerül. Erre egyszerűen alkalmatlan.
Mindent meg akart adni neki, amire szüksége van, és tudta,
hogy erre a megnyugtatásra nagyon is szüksége lenne. Nem
azért, mert arrogáns, és parancsolgató, egyszerűen biztosnak
kellett lennie benne, hogy ő biztonságban van a vámpíroktól.
Andre legördült róla, de őt is magával húzta, így végül
Teagan feküdt az ő testén. Még mindig összekapcsolódtak. A
lány teljesnek érezte magát. Kifeszültnek. Andre részének.
Hagyta, hogy odasimítsa a fejét a mellkasára, és masszírozni
kezdje a nyakát és a tarkóját.
– Gondolkodtam már erről a dologról, és azt hiszem,
megtaláltam a megoldást a problémánkra. Egy olyat, ami
hagyja, hogy megőrizhesd önmagad, és egyben engem is
megnyugtat.
– Tényleg? – Imádta, hogy végiggondolta a problémájukat.
És azt is, hogy nem egyszerűen meg akarta neki parancsolni,
hogy mit tegyen, ehelyett kitalált valamit, ami mindkettejük
számára működhet, nem csak egyedül neki felel meg. Mivel a
feje úgyis a mellkasán volt, apró csókokkal borított be minden
egyes izmot, amit elért. – Köszönöm, Andre.
A férfi keze végigsiklott a haján. – Csitri, ne köszönd, amíg
végig nem hallgattad, amit mondani akarok. Lehet, hogy nem
is fogsz egyetérteni velem.
 – Azt köszöntem meg, hogy törődsz velem eléggé ahhoz,
hogy elgondolkodj a probléma megoldásán, ahelyett, hogy
egyszerűen utasítgatnál. – Felemelte a fejét, hogy ránézzen, a
pillantása végigsöpört az arcán. Szerette az arcát. Minden
egyes arckifejezését. Minden vonását. Az álla erős vonalát, de
még a rajta sötétlő borostaárnyékot is imádta.
– Társat akarok, nem rabszolgát, Teagan. Nem is
reménykedem benne, hogy valaha is egy „igen” nő leszel.
A lány halkan felnevetett. – Az nagyszerű édesem, ugyanis a
világon semmi „igen” nőség sincs bennem. – Feljebb
emelkedett, és csókokat simított a szájára. Oda-vissza.
Gyengéden. Ízlelgetően. A gyomra megremegett. – Mesélj a
megoldásodról.
– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál, hogy egyszerűen
muszáj volt a segítségemre sietned, amikor azt hitted, hogy
bajban vagyok.
Teagan bólintott, és megharapdálta az állát pusztán azért,
mert az olyan ínycsiklandónak tűnt. – Én is hozzá akarok
járulni ehhez, méghozzá valami értelmes módon. Amit
csinálsz, az nagyon fontos, és amilyen régóta csinálod, kétlem,
hogy egyik napról a másikra képes lennél abbahagyni.
– Azt sem tudom, hogyan lehetne abbahagyni. Túl sokat
tapasztaltam, Teagan. Megígértem, hogy elmegyünk az
Államokba, hogy közelebb lehessünk a nagymamádhoz.
Tomas, Mataias és Lojos már ott vannak. Azt mondtam nekik,
hogy utánuk megyek, amint tudok, és most már több okom is
van rá, hogy csatlakozzak hozzájuk az USA-ban.
– Sok olyan Kárpáti van az Államokban, mint te?
– Több okunk is van rá, hogy olykor megváltoztassuk a
lakhelyünket, de a vámpírok is szétszóródnak, ami azt jelenti,
hogy a vadászoknak is követnie kell őket. Megpróbálnak olyan
helyeket találni, ahol nincsenek vadászok, és szabadon
garázdálkodhatnak. A nagymamád a tagja lett az emberi
vámpírvadász társaságnak, történnie kellett az életében
valami nagy horderejű dolognak, ami miatt hinni kezdett a
vámpírokban.
Teagan megdermedt. Tekintete a férfiét kutatta. – Úgy érted,
hogy talán találkozott egy valódi vámpírral?
– Különben honnan vette volna egyik napról a másikra, hogy
a vámpírok léteznek? Meggyőzhette volna erről valaki?
A lány megrázta a fejét. – A nagyanyám nagyon intelligens.
Nagyon is két lábbal áll a földön, ezért volt annyira érthetetlen
a számunkra ez az egész. Próbáltunk erről beszélni vele, de
semmit sem volt hajlandó mondani nekünk.
– Meg akar védeni titeket.
– Még akkor is, ha tudta, hogy komplett őrültnek fogjuk
tartani? Bolondnak? Elmeháborodottnak?
– Te mondd meg, Teagan. Megvédene benneteket, ha tudná,
hogy a világban valódi szörnyetegek élnek az emberek
mellett?
Vett egy mély lélegzetet. Pontosan ezt tenné Trixie nagyi.
Főleg vele kapcsolatban, aki amúgy is annyi mindentől fél.
– Az én nagymamám a legnagyszerűbb, Andre – mondta
ellágyult hangon. – Mindig is szeretett bennünket, odafigyelt
a nővéreimre és rám.
A férfi megsimogatta a fenekét. Jó érzés volt. Több, mint jó.
A tűz ismét parázslani kezdett benne. Nem volt már ugyan
olyan kétségbeesetten éhes, de az éhség mégis épülni kezdett
benne, lassan, könnyedén. De még mindig érzett valamit
Andre elméjében.
– Mondd el – súgta bele a fülébe –, még akkor is, ha úgy
gondolod, hogy nem fogom tudni elviselni.
 – Ha megpróbál bántani, meg foglak védeni, sívamet.
Habozás nélkül. A védelmem nem szabályozható, és örökké
működik.
Tudta mire gondol. – Nagyra értékelem, hogy elmondtad,
hogy még tőle is megvédenél, miután annyi mindent
mondtam neked róla, de tudnod kell, hogy soha, semmilyen
körülmények között nem bántana engem. Még akkor is
védene, ha úgy gondolná, hogy élőholt vagyok. A család a
mindene. Szó szerint a mindene. Ha befogad a családba, majd
te is meglátod, hogy ez mit is jelent pontosan. Vad,
szókimondó, vicces, és én mindenkinél jobban imádom őt... ez
alól talán csak te vagy a kivétel, bár nem tudom, hogy ez
hogyan lehetséges.
Bár Andre bólintott, Teagan észrevette, hogy nem válaszolt.
Mert nem akart. Nem akart vitatkozni vele, nem akart
beledöfni sebezhető pontjaiba. Figyelmeztette, hogy mi fog
történni, ha a nagymamája megpróbál ártani neki, de Teagan
a kétség legkisebb árnyéka nélkül tudta, hogy Trixie nagyi
inkább meghalna, még mielőtt ártana neki, úgyhogy emiatt
egy csöppet sem aggódott.
– Mondd el a megoldást – mondta újra a férfinak. –
Eltértünk a témától, pedig azt hiszem, hogy ez nagyon fontos.
– Te nagyon sok szempontból egyedülálló vagy, és ezek közé
a szempontok közé tartoznak az ajándékaid is. Soha nem
hallottam még olyan életpárról, aki egészen emberi, és úgy
leszedjen komoly biztonsági intézkedéseket, ahogyan azt te
megtetted. De olyat sem, hogy valaki rá tudja hangolni a testét
egy vámpírra. Ez hatalmas előnyt jelenthet nekünk
vadászatkor. Megtalálhatod őket, és kilőheted a
biztosítékaikat. – Teagan szisszenve szívta be a levegőt. Andre
valóban úgy beszélt róla, mint társáról. Nagyon tetszett neki a
gondolat, hogy így legyen a segítségére. – Továbbra sem
szeretném, ha tevőlegesen is részt vennél a csatákban, nem
számít, mennyire fordulnak rosszra a dolgok – figyelmeztette
Andre –, és a szavadat kell adnod, hogy mindig követed az
utasításaimat.
Teagan erősen az ajkába harapott. Mindennél jobban
szeretett volna a társa lenni, de azt is tudta, ha Andre bajba
kerül, szemrebbenés nélkül meg fogja szegni a szavát.
– Megnyithatom előtted az elmém egészen a csata
időtartama alatt. Sehogyan sem tudnak megzavarni, de te
legalább világosan láthatod, hogy mit tervezek, és mit teszek.
Így pontosan tudni fogod, meglephetnek-e vagy sem. Ha nem
látod a fejemben, hogy figyelemmel kísérem a problémát,
képes leszel figyelmeztetni rá.
Ez már tetszett a lánynak. Nagyon is tetszett. – Ez
ésszerűnek hangzik. – Nem akarta újra átélni egy megbénított
bagoly testében a tehetetlenség érzését.
– Aztán ott van még a tény, hogy kiváló gyógyító vagy.
– Én? – Jó is lett volna. Nem sok mindent szeretett volna
annál jobban, mint hogy jó gyógyító legyen. Azt akarta, hogy
képes legyen segíteni másokon.
– A legtöbb sebem olyan volt, a lövéseket kivéve, amik nem
voltak csak tiszta hússebek, ezek miatt pedig egynél több
felemelkedést kellett volna a földben töltenem. Ehhez képes
már akkor éreztem a szövet újraképződését, miközben
gyógyítottál. Határozottan nagyon jó vagy benne. Az pedig
hatalmas bónusz nekem, ha tudom, hogy ott vagy a közelben,
és képes vagy ellátni bármilyen súlyos sebet is.
Teagannek az egyáltalán nem tetszett, hogy ennyire
könnyedén elfogadja, hogy megsebesülhet, az élőholtak elleni
harcban, de már évszázadok óta vadászott rájuk, és
semmisítette meg őket, így pontosan tudta, miről beszél.
– Imádom az ötletedet, Andre – suttogta. Ismét az övéhez
simította az ajkát oda-vissza, a csípőjével pedig lassú,
hullámzó mozdulattal mozogni kezdett.
A férfi keze a derekára siklott, és sürgette, hogy felüljön.
Abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, Teagan megérezte,
milyen hihetetlenül mélyen hatol beléje. Lélegzetelállítóan
mélyen. És lélegzetelállítóan vastag is volt. Ezt pedig még
jobban szerette. Aztán a kezei feljebb csúsztak a testén, egy
hosszú pillanatra megpihentek a vámpír karma által
összeszabdalt dereka fölött, majd még feljebb siklottak, és
ráborultak a melleire.
– Látod, hogy miért olyan tökéletes a melled a számomra? –
suttogta – Olyan gyönyörű. – Csak a tenyerei elegendőek
voltak hozzá, hogy teljesen elfedjék őket. És hibátlanul beléjük
is illettek. Hatalmas kezei voltak, a melegük szinte elnyelte
Teagant. Finoman gyúrni, masszírozni kezdte az apró
gömbölyűségeket. – Olyan puha. Olyan érzékeny.
A lány mellbimbói szinte dühödten felmeredtek, beledöftek
pontosan a tenyere közepébe. A két hegyes kis csúcs szinte
kihívóan követelte a figyelmet. Teagan hátravetette a fejét, a
haja lezúdult a hátán, majd ahogy előrehajolt, végigsimított a
hasán, és a csípőjén. Gyorsabban kezdett lovagolni Andrén,
aki az ujjaival követte a mozdulatait.
– Nézd csak, sívamet. Lásd milyen szép vagy. – figyelte,
hogy hogyan hullanak vissza minden egyes leereszkedéskor a
tenyerére a kicsinyke halmok, majd ismét rájuk simította a
kezét.
Teagan lenézett magára. A mellei minden egyes
mozdulatánál odadörzsölődtek Andre kezéhez. Tetszett neki,
hogy hogy mutatnak egymás mellett, a férfi hatalmas, ő pedig
kicsi. Eddig a pillanatig nem szerette a testét. Most kipirult, és
fájón sóvárgott.
– Ne hagyd abba, csitri. – Andre hangja érdes, bársonyosan
reszelős volt. Szexi. félig leeresztett szemhéjai mögött a
tekintetében egyre nőtt a sötét éhség. A színtiszta érzékiség.
Volt abban valami bűnösen dekadens, hogy figyelte, hogyan
csippenti össze az ujjaival a mellbimbóit, hogyan forgatja,
húzgálja őket, miközben azokból a pontokból tűznyilak
röppentek egyenesen a teste középpontjába. Az izmai
fojtogató szorossággal feszültek köréje, megfürdette
merevedését hüvelyének folyékony tüzében. Felnyögött és
megnyalta a száját, de rákényszerítette magát, hogy a
tekintetét továbbra is az erotikus látványon tartsa, ahogy a
férfi ujjai a mellbimbóit kényeztették. A csípője a saját
akaratából sürgetőbb ütemre fokozta a tempót.
Andre félig felült, és így a szájába tudta húzni az egyik
bimbót, amit erősen meg is szívott. Teagan felkiáltott, a tűz
még magasabbra lobbant. A vére már olyas sűrű volt, mint az
olvadt arany. A szemei csukva, mert már alig tudta elviselni az
örömöt. Ezek a lángok ugyan lassan és lustán éledeztek, de
forróbbak volt minden eddiginél, villámgyorsan elszabadultak
az irányítása alól, hogy aztán üvöltve, tűzcsóvaként
száguldjanak át rajta.
– Figyelj! – parancsolta Andre.
A keze lecsúszott a hasára. Teagan tehetetlenül nézte az
útját. Azok a hosszú, erős ujjak cirógatva, simogatva siklottak
a bőrén.
Nagyot nyelt, ahogy figyelte, hogyan csapódik egymáshoz a
férfi és az ő teste, majd hogyan emelkedik fel az övé, hogy
felfedje az acélkemény merevedés tövét. A mozdulataik
szépsége könnyeket csalt a szemébe. Az örömtől és az
izgalomtól az egész teste szinte ragyogott.
Elakadt a lélegzete, Amikor Andre ujja hozzáért a
legérzékenyebb pontjához. Megdöbbentően szexi volt. A
másik keze a testén barangolt, míg az az ujja felemelkedett, és
oda-vissza cirógatni kezdte az ajkát.
– Nyisd ki nekem.
Azonnal mélyen beszívta az ujját a szájába, miközben egyre
erőteljesebben lovagolt rajta, egyre gyorsabban, levegő után
kapkodva, amikor egy másik ujja a mennyországba simogatta
apró kis rügyét. Az orgazmusa szinte lopakodva érkezett,
sokkal gyorsabban erősödött fel, mint amire számított, süvítve
rohant át rajta, aztán ott hagyta kifulladva, kissé
megdöbbenten, egyre lassuló mozdulatokkal.
Még arra sem volt ideje, hogy a lélegzete keresésére
induljon, amikor Andre ismét megperdítette körülötte a
világot, maga alá gyűrte, és a csípője egy cseppet sem lassú és
kényelmes ütemet diktálva ismét elkezdte felépíteni benne a
feszültséget. Hirtelen minden még bámulatosabbnak tűnt.
Felnézett az arcába. Abba a szép arcba. A kék szemek szinte
lángolva néztek le rá, egészen tele voltak... szerelemmel.
Most már tényleg nem jutott lélegzethez. Ott volt az egész.
Minden, amit valaha is szeretett volna, ott volt, azokban az
izzó, kék szemekben. Szerelem. Iránta. Erőteljes. Nyers. Vad.
Teagan felnyúlt, és megsimogatta a haját.
– Hihetetlenül gyönyörű vagy Andre, nagyon szeretlek.
Néha, mint ebben a pillanatban is, feltört benne, amit a férfi
iránt érzett, és csak nőttön nőtt, míg már képtelen volt
magában tartani. Alig tudta állni a pillantását, Andre
szemeiben is olyan közel voltak a felszínhez az érzelmek, és
olyan erősek voltak, hogy szinte elárasztották. Hogyan érezhet
így valaki iránta?
– Nézz rám sívamet – suttogta az a selymes hang –
Látnom kell, amikor nekem adod magad.
Rájött, hogy pontosan ezt tette ő is nemrég, a végsőkig
hergelte, és aztán lenézett a szemeibe. Ujjhegyeivel
végigkövette az arcvonásait, majd amikor a feszültség egyre
szorosabbra tekeredett benne, a keze lehullott, és átadta
magát a tiszta érzéseknek. A feje hánykolódni kezdett ugyan a
párnán, de nem nézett félre. A teste vonaglott alatta, ujjai a
hátába mélyedtek, a lábai olyan szorosan fogták át, amennyire
csak tudták.
Minden porcikáját igyekezett a lehető legjobban hozzá
szorítani, és egész idő alatt a szemébe nézett. A lélegzet
kiröppent a tüdejéből, nyers, égő érzést hagyva csak maga
után. A feszültség még mindig nőtt benne, egyre szorosabbra
tekeredett a bensőjében. Szüksége lett volna egy csodálatos,
szárnyaló kielégülésre, de a férfi nem adta meg neki.
– Andre – súgta oda neki. – Andre, nem bírom tovább.
A testét leszorította, a súrlódás közöttük egyszerre volt
rettenetes és tökéletes, de képtelen volt eljutni a céljához, és
azok a kék szemek szemernyit sem segítettek. Érzékiek voltak.
félig lehunytak. És őt figyelték. Magasabbra röpítette, mint
eddig bármikor.
– Bírod – mondta halkan, és folytatta, hogy megmutassa
neki, hogy igaza van.
Még szorosabban ölelte. A lábait összeakasztotta a csípője
mögött, és maga felé tolta a testét, hogy még mélyebbre
hatoljon, és megadja neki, amit akar. A férfi kezei többször is
eligazították, megdöntötte a csípőjét, majd mélyen benne
tartotta vastag, hosszú merevedését, nyomást gyakorolva arra
a finom idegcsomóra, arra az egyetlen pontra, ahol ez még
jobban esett neki, mint az összes többi helyen.
Teagan felkiáltott, érezte, hogy a teste kicsúszik az
ellenőrzése alól. Pontosan megérezte a pillanatot, amikor a
teste bársonysatujába ragadta a férfit, szinte fojtogatta,
mintha csak elhatározta volna, hogy kerül amibe kerül,
megszerzi tőle azt, amire szüksége van. De a kék szemektől
nem tudott félrenézni.
Birtoklás volt bennük. Elégedettség. Szerelem. Vágy. És
akkor a saját kielégülése ismét megelőzte Andréét, Teagan
szeme pedig elkerekedett ennek puszta szépségétől. Nekiadta
ezt a férfinak. És ő ugyanezt adta neki vissza.
Teagan lehunyta a szemét, hogy tovább élvezhesse azt a
kifejezést a szemében, örökre beleégethesse az emlékezetébe.
– Fogalmam sincs, hogy lehetek ennyire szerencsés –
mormolta bele Andre vállába, aki ráomlott, és beletemette az
arcát a nyakába. – Te vagy a csodám.
Hagyta, hogy néhány pillanatig magán viselje az egész,
hatalmas súlyát, az arca a nyakában, a karjai körülötte,
férfiassága még mindig mélyen benne volt. És egy csöppet
sem számított, hogy nem tudott rendesen lélegezni, Andre
nekiadta azt a pillanatot, és ez nagyon fontos volt Teagan
számára.
– Teagan. – Borzongás futott végig a hátán, és visszapislogta
a könnyeit. – Te vagy az én csodám. Több mint elégedett
vagyok azzal, hogy a tiéd lehetek.
Még szorosabban ölelte, és nem szívesen engedte volna el,
annak ellenére sem, hogy egyetlen rendes lélegzetet sem
tudott venni a súlya alatt.
 Belemosolygott a lány nyakába, ott is megcsókolta, a fogai,
és a szája érzékien mozogtak a bőrén, aztán ismét átfordította
magukat, és Teagan elnyúlt rajta.
– Te megharaptad a nyakam? – vádolta meg a lány, és
megtapogatta a nyakán az aprócska kis fájdalomfullánk
helyét.
– Igen – ismerte be nevetéssel a hangjában. – Rajtad
akarom hagyni a jelemet mindenhol. És amúgy is imádok
aprókat harapni belőled.
Játszott. Játszott vele. Ugratta. Teagan szerette a gondolatot,
hogy ő volt az, aki ezt visszaadhatta neki. Beletemette az arcát
a nyakába, és még szorosabban ölelte. Nem tudott ránézni,
amikor kimondja, de ki kellett mondania. – Köszönöm,
Andre. Hogy áthoztál a világodba. Lehet, hogy rémült vagyok,
de boldog is, hogy veled lehetek, és akarom ezt. Együtt akarok
lenni veled minden lehetséges módon, ami nem lenne
lehetséges, ha nem lennék én is Kárpáti.
A férfi simogatni kezdte a haját. – Megijedtél, amikor a
felébredtél, és mélyen a földben találtad magad. Harcolsz a
parancsaim ellen Teagan, még a tudatalattiddal is, és felfejted
őket. Nem védtelek meg az ébredéstől úgy, ahogyan kellett
volna. Előtted kellett volna felkelnem.
– Sebesült voltál, a talaj pedig gyógyított – jelentette ki a
lány halkan, majd hirtelen eszébe jutott a pillanat, amikor
elkapta az álma egy töredékét. Más dolgok is felvillantak az
agyában, amiket akkor nem vett észre, mert a rémálom
túlságosan eleven volt, aztán pedig jött az élve eltemetés
rettegése.
– Igen – mondta Andre halkan, aztán pedig hagyta, hogy a
többit ő maga találja ki. Ez is egy ajándék volt tőle. Elismerte
vele, hogy neki is van agya. Az, hogy a félelem egy testben élt
vele, egy cseppet sem számított, mert megtagadta, hogy
megengedje neki, hogy uralja az életét. Ő egy geológus az ég
szerelmére! Szereti a sziklákat. Szereti a földet.
Automatikusan felmérte a talajrétegeket, tudta melyik
milyen ásványi anyagokban gazdag. Ha nem került volna
sokkos állapotba a ténytől, hogy ezek a rétegek maguk alá
temették, akkor valószínűleg gondosan számba vette volna
őket, és mindegyik összetételét részletesen meghatározza. És
máris tudná, mitől gyógyult meg Andre, mi tartja fiatalon
mindkettejüket.
– Legközelebb már nem fogok annyira félni Andre. Nem
kell, hogy megvédj attól, ami vagyok. Azt hiszem, tudom
kezelni.
– Soha nem kételkedtem a képességedben, hogy tudod
kezelni – mormolta halkan a férfi. És Teagan a bársonyosan
reszelős hangjából tudta, hogy nagyon is elégedett vele. A keze
tovább járt a testén, végigkövette a gerince vonalát egészen a
feneke ívéig. – Van egy elkapnivaló vámpírunk, csitri. De ez
más, mint a többi. Őt nehéz lesz legyűrni. Ravasz, kegyetlen,
és rengeteg trükköt ismer. Kevés meglepetés érhet egy
vadászt, aki évszázadokon keresztül vitte el az
igazságszolgáltatást az élőholtaknak, de néha ez is
megtörténhet.
– Általában ismered őket? – kérdezte a lány próbaképpen.
Így esélye lenne azzal érvelni, hogy gyerekkori barátjával
akadt össze.
– Csak az idősebbeket. Sok évre eltűntem. Ezt ismerem. A
neve Costin Popescu. Most egyedül van, minden gyalogját
legyőztem. Nem akar majd szembenézni velem, megpróbál
elsettenkedni, de ezt nem engedhetem meg. Rendkívül
veszélyes, és semmilyen körülmények között sem találhat rád.
És téged fog üldözni, hogy megsemmisíthessen engem.
Teagan szemöldöke felszaladt, a sokk keresztülrohant rajta.
„Téged fog üldözni, hogy megsemmisíthessen engem.” Andre
egészen biztosan nem pusztán arra gondolt, hogy bánatos
lenne, ha vele történne valami. Többször is utalt már erre, de
ő még mindig nem értette.
– Hogyan tudna ezzel megsemmisíteni téged? – kérdezte
halkan, elszoruló torokkal, pontosan érezte, hogy ennek a
kinyilatkoztatásnak hatalmas hordereje lesz. És hogy a
színtiszta igazságot fogja hallani.
– Te vagy az életpárom. Nem létezhetek nélküled most, hogy
megtaláltalak. Ha sikerül elpusztítania téged, megöli a fényt is
a lelkemben, és nem marad más, csak a sötétség. Abban éltem
évszázadokon át, de csak lassan, fokozatosan növekedett az
idő múlásával. Ha megtörténne az elképzelhetetlen, és
megszakadna a kapcsolatunk, az ledobna engem az őrület
fenekére. Azonnal követnem kellene téged, vagy azzá lennék,
amire hosszú évszázadokon keresztül vadásztam. Élőholttá
válnék.
Teagan az ajkába harapott. – Nem válnál.
– Azzá válnék. Átok és áldás van egyszerre a fajunkon. Nem
folytathatjuk az életpárunk nélkül. Túlságosan sötét a
bensőnk.
Teagan egy pillanatig a szájszélét rágcsálta. – Tehát a
kezdetektől erről beszéltél, amikor azt mondtad, hogy
megmentettem az életed.
Andre mosolya lassan érkezett, de annál értékesebb jutalom
volt. Gyönyörű volt a mosolya, amikor ott ragyogott a
szemeiben is.
– Igen, Teagan. Te mentettél meg.
 Muszáj volt megcsókolnia. Aztán a férfi átvette a csókot,
mélyebbé, bensőségesebbé tette, és a lány hosszú ideig semmi
másra nem volt képes, mint visszacsókolni őt.
– Látod már miért annyira fontos, hogy távol maradj a
vámpíroktól? – kérdezte gyengéden Andre, amikor
abbahagyták.
– Fontos, hogy bekerüljön a jegyzőkönyvbe, hogy most,
miután már elmagyaráztad, igen, értem – felelte Teagan. –
Most pedig mondd el részletesen mi a terved, és én pontosan
követni fogom.
 20.

K ét bagoly szelte át az esti égboltot. A hím egy kicsivel

magasabban szállt, mint a nőstény, a szárnyai éppen föléje
értek, mintha csak védte volna mindenféle támadástól, ami a
magasból csaphat le rájuk. Tökéletes szinkronban, lassan,
lustán köröztek a levegőben, mintha csak két táncos lennének,
aki szédítő balett bemutatót tart a felhők háttere előtt.
Teagan gondosan letapogatta maguk alatt a földet. Nem
azért, mert azt hitte, hogy így megtalálhatja a mestervámpírt,
akire vadásztak, hanem mert lélegzetelállítónak találta a
környezetet. A szirtek törésvonalai megszakították az erdő
egységes, összezáródó lombkoronáját, a mohás sziklákon
apró, csobogószerű vízesések siettek lefelé a hegyoldalon,
hogy aztán egy nagyobbacska tisztáson egy kristálytiszta,
sekély mélyedésben egyesüljenek. A természetes medence
alját mintha kikövezték volna kisebb, gömbölydedre
csiszolódott sziklákkal.
A medence egy szélesebb patakba csordult túl, ami aztán
kanyarogva eltűnt a magas fák között. A parton páfrányok
integettek, a helyzsúfolásig megtelt mindenféle más növényi
élettel is, amik egymással versengtek a hőn áhított helyért.
Teagan felvette a csobogók, a patak ritmusát. Hallotta a
zenét, a saját teste együtt énekelte a természettel ezt a dalt. A
gallyak adták a dobok ütemességét, az ágak között futó szél a
lágyabb dallamokat, mindehhez pedig az alapot a
legkülönbözőbb fajtájú fák erezetében futó nedvek halk
surrogása biztosította.
Szabadnak érezte magát. Egészen szabadnak. A vad,
csodálatos hegyek, az alatta elterülő erdő részének. Fölöttük
ott magasodtak a ködbe burkolózó legmagasabb csúcsok, ahol
tudta, hogy a kolostor is rejtőzik. Azon a szent helyen voltak
az ősiek, akik még nem hagyták el a világot, de már feladták a
reményt, hogy megtalálják az életpárjukat. Ők már nem
engedhették meg maguknak a vadászatot, az élőholtak
pusztítását. Minden egyes ölés csak közelebb sodorta volna
őket magukat is a vámpírrá váláshoz.
Nem voltak már biztonságban körülöttük sem az emberek,
sem más fajok képviselői, túl nagy volt a kísértés, de még nem
voltak képesek a nap elé menni, hogy elpusztítsák magukat,
mert azt rossz döntésnek tartották.
Teagan őket is érezte, bár távol voltak tőle. Érezte minden
egyes érzelmüket, amik őt maguk nem voltak képesek érezni.
A kétségbeesésüket. A remény utolsó szikrájának elvesztése
miatt érzett fájdalmukat. A bánatukat. A fájdalmuk nem
fizikai eredetű volt, a lelkükből áradt. Még a levegő is
felnyögött a súlyos érzelmek terhe alatt, amiből az ősi
Kárpátiak a világon semmit sem érezhettek. Tudta, hogy
módot kellene találnia rá, hogy enyhítse a szenvedéseiket, fájt
értük a szíve. Már ezelőtt is érezte őket, de akkor a barlangnak
tulajdonította azokat az érzelmeket, amik az elveszett ősiekből
áradtak a magasban megbújó kolostor irányából.
„Teagan” – Andre hangja beburkolta. Az érdes hang
bársonya végignyalt a bőrén, a selyem alácsusszant. Mindig
imádni fogja, ahogy a nevét mondja. – „Az ősiek terhét nem
lehet elvenni. Ahhoz túlságosan súlyos.”
 „Pedig én úgy gondolom, hogy tudnék nekik segíteni.” – A
barlang. Ott ült egyenesen a megoldáson. Követte saját, belső
hangvilláját a barlangrendszer kesze-kusza hálózatában
bolyongva, míg a követ kereste, ami kigyógyíthatta nagyanyját
az elmebajból, de immár kiderült, hogy a nagyanyja egy
csöppet sem elmebeteg, így nem is volt szüksége arra a kőre.
De mindeközben végig érezte magán az ősi Kárpátiak nehéz
terheinek súlyát, csak nem ismerte fel. Nem tudta mi az.
Amikor elhelyezkedett a barlang földjén, hogy meditálni
kezdjen, és megnyitotta az elméjét, véletlenül kapcsolódott a
kőhöz, amire tényleg szükség volt. Csakhogy nem Trixie nagyi
kövére hangolta rá magát a teste, a szükség annál sokkal
közelebbi volt. Nem a nagyanyja kövét találta meg, hanem az
egyetlent, ami segíthet enyhíteni az ősiek szenvedését a
kolostorban. Most, hogy ezt felismerte, jókedvében majdnem
leesett az égről.
„Tényleg úgy gondolod, hogy tehermentesítheted az
ősieket?” – Andre hangjában a remény apró szikrái
pislákoltak fel. – „A fogadott testvéreim, Tomas, Mataias és
Lojos is nagyon közel imbolyognak már a téboly pereméhez.
Ha enyhíthetnénk a kínjaikon, talán több idejük lenne... Még
ha csak egy pár év is...
Fogalma sem volt róla, hogy pontosan hogyan is működik az
a kő, és milyen hatása van, de abban biztos volt, hogy segít, és
neki egyszerűen muszáj volt segítenie azokon az ősieken a
kolostorban. Ez az igénye immár kényszerré erősödött. A kő
ott van valahol az alatt a pont alatt, ahol meditálni kezdett. Le
kell ásnia érte, nagyon gondosan, nagyon óvatosan, nehogy
megsemmisítse, miközben keresi. Most hogy meghallotta
Andre hangjában azt a tétova reményt, még inkább képes
akart lenni rá, hogy segítsen az ősieken.
 „Azt hiszem... talán meg tudom csinálni...”– Elhallgatott. A
gyomra felkavarodott a hegyek és az erdő csodaszép
szimfóniáját megtörő disszonáns dallamtól. Vetett maga köré
egy óvatos pillantást, felhasználva a bagoly kiélesedett
érzékszerveit. – „Andre. Itt van valahol a közelben.
Alattunk.”
Abban a pillanatban, ahogy elküldte az információt a
férfinak, az komolyan is vette. – „Én nem érzem Teagan.
Mestervámpír, képes jól elrejtőzni. Az ajándékod egyszerűen
hihetetlen, óriási segítséget nyújthat nekünk.” – Nem tudta
megakadályozni, hogy a büszkeség kicsiny lángja ne
lobbanjon fel benne Andre szavaitól. Ez sokkal jobb volt, mint
ülni egy fa ágán bénultan, haszontalannak érezve magát.
Andre azt éreztette vele, hogy fontos a számára, mindig,
minden tekintetben. – „Milyen érzés?”
Már rég még mélyebbre csúszott a fejében, de Teagan örült
neki, hogy megkérdezte. Ez tulajdonképpen az engedélykérés
egy formája volt, bár tudta, hogy a férfi saját maga akarja
érezni azt a hamis dallamot.
„Távolodunk tőle” – számolt be a legfrissebb fejleményről,
mert a felkavaró disszonancia lassan elhalványodott.
„Visszakörözünk. Hallanom kell. Hangold rá magad a
dallamra, és amikor a legerősebb, kezdd el követni,”’ –
mondta Andre.
A két bagoly még magasabbra emelkedett, majd belekezdtek
egy szép ívű fordulóba, hogy visszafelé induljanak a magasabb
régiók felé. Teagan újra látta az erdő fölé magasodó ormokat.
A lombsátor ringatózott, magára vonzották a figyelmét a
levelek ezüstös hátoldalai az esti sötétségben. Az éjszaka
tintája lassan beömlött az égre, egyre sötétebb kékre színezve
azt. Néhány bátrabb csillag felszikrázott a fejük felett, és a
holdnak is sikerült magát láthatóvá tennie a mélyülő
homályban.
A hegycsúcsokat beburkoló köd áthatolhatatlannak tűnt.
Ismét megérezte magán a kolostor lakóira nehezedő teher
súlyát. Nem volt saját dallama, csak a végtelen szomorúság
áradt belőle. Tele volt kétségbeeséssel és bánattal. És ami a
legrosszabb volt, elküldték feneketlen kínjaikat az
univerzumba is, de ennek egyértelműen nem voltak
tudatában.
„Át tudod hangolni őket?” – kérdezte gyengéden Andre. –
„Mert most magadra veszed a bánatukat, sívamet. Nem
akarnák ezt neked, és egyetlen nőnek sem. Egész életükben
tisztelték a nőket. Azok ott ősiek, akiknek a lelkük másik fele
nélkül már túl veszélyes lenne folytatniuk az életüket. Már
elvesztek, és ezt ők is tudják.”
„Tudok nekik segíteni, Andre. Talán adhatok nekik
hónapokat... vagy éveket.”
„Talán, Teagan. Te egy csoda vagy, ehhez már sem férhet
kétség, és ha valaki képes ilyesmire, az te vagy, de nem így.
Nem azzal, hogy átveszed a terheiket.”
Nem tudta hogyan lehetne áthangolni őket. Az a borzalmas
szomorúság besurrant a természet vidám szimfóniájába. De a
hang önmagában egyáltalán nem volt diszharmonikus.
Valójában gazdagította a muzsikát, amit folyamatosan hallott.
De aztán ott volt az... A gyomorforgató csikorgás mintha
valami eredendően rossz rezgést vezetett volna át a testén.
„Érezted, Andre? Ott van. Többet kell hallanom belőle, hogy
kiválogassam a többi hang közül, és követni tudjam. Meg
kell találnom az eredetét.”
Teagan Joanes egy valódi, hamisítatlan csoda. Andre is
érezte azt a fals rezgést rajta keresztül. Ő maga nem
fedezhette volna fel a mestervámpír búvóhelyét. Soha. Nem
voltak üres terek, amik elárulták volna a vadásznak az élőholt
közelségét. Ennél sokkal jobbak voltak a mestervámpírok az
eltűnésben, másképp nem élhettek volna túl évszázadokat.
A disszonáns dallam egyre erősebb lett, ahogy a két bagoly
szűkíteni kezdte a köröket a terület fölött, ahol az az oda nem
illő hang betört a szépséges zenébe, amit csak Teagan hallott,
és megosztott vele.
Teagan váratlan volt a számára, szépséges és szexi, felrázta
őt, lecserélte rémálmait az érzéki, édes testére. Nekiadta
magát. Fogalma sem volt róla, hogy mi folyik a többi hím, és
az életpárjaik között, de ő végtelen hálát érzett, hogy ez a nő
tartozik hozzá, és hogy a lány is megértette, hogy ő hozzá
tartozik. Elfogadta őt éppen olyannak, amilyen volt.
Éber maradt az elméjében. Nem fognak hanyatt-homlok a
veszélybe rohanni. Teagan tapogatózott, és nem tartotta meg,
amit talált, megosztotta vele. Félt. A félelem szinte rázta
belülről, de visszafogni mégsem tudta. Még csak le sem
lassította, el sem bizonytalanította. Ennek a nőnek acélból
volt a gerince.
„Jobbra. Közelebb kell ereszkednünk ahhoz a ködös
területhez, Andre, de ha megtesszük, azt hiszem észre fogja
venni, hogy itt vagyunk.”
Popescu ugyanazt a ködhálót használta, hogy áldozatokat
találjon, mint a gyalogjai. Andre látta már ezelőtt is
használatban ezt a trükköt, de nem volt túlságosan közismert.
Nem sok vámpírnak sikerült megszereznie a használatához
elengedhetetlen tudást. Bonyolult volt, és a legtöbbjükben
nem volt meg az elkészítéséhez szükséges ravaszság, és
türelem. De Costin Popescuban megvolt, és ez sokat elárult a
harci tudásáról is.
 „Engedj magad elé” – mondta Andre. – „Maradj hátra itt,
és csak körözz, amíg én utánanézek, mit rejteget abban a
ködben. Ha módot találnánk rá, hogy észrevétlenül
átjussunk rajta, sokkal közelebb lennénk hozzá, és
könnyebben meghatározhatnánk a pontos helyét.”
„Miért nem ment el?”
„Sokkal súlyosabban megsebesülhetett, mint ahogyan azt
először gondoltam, de ezt kétlem. Talán azért nem mozdul,
hogy ne hagyjon nyomokat, amiket követhetek. Egy mester
inkább lemond a táplálékról, mintsem nyomot hagyjon
hátra egy vadásznak. Nagyon veszélyes, Teagan.” –
figyelmeztetéssel töltötte meg a hangját, és remélte, hogy
megérti mindazt az információt, amit átadott neki.
„Semmi kedvem közelről, személyesen találkozni vele,
Andre” – nyugtatta meg a lány.
Azon kapta magát, hogy elmosolyodik a kurta-furcsa,
indulatos kis mondattól. Még azt is szerette, hogy olyan
indulatos. Azt pedig egyenesen imádta, hogy amikor ideges,
kikotyog bármit, ami felmerül az elméjében. Mindkét
tulajdonságát nagyon viccesnek, és megnyerőnek találta.
„Nekem se sok” – ismerte el. – „Tartsd az elméd az
enyémben elővigyázatosságból, míg bejáratot találok
magunknak.”
Azt a parancsoló hangját használta, amit a lány általában
nem kedvelt, de úgy tűnt, hogy egy csöppet sem zavarja,
amikor vámpírra vadásznak.
Teagan egy aprócska torokhanggal reagált. – „Még
fogalmam sincs róla, hogy mit csinálok, amikor vámpírra
vadászom. Ez a te szakterületed, olyan hatalmaskodó lehetsz
ezzel kapcsolatban, amilyen csak akarsz. Bármely más
esetben viszont vedd fontolóra, hogy nem először emelnék
fazekat férfiakra.”
„Például egy sorozatgyilkosra – emlékeztette Andre –, de
az teljesen jogos volt. Engem leütni viszont durvaság lenne.”
„Ööö... nem egészen. Mi is egy sorozatgyilkos pontos
meghatározása? Nem alkalmazható véletlenül olyasvalakire
is, aki menetrendszerűen kazalba rakja a holttesteket?”
Fuldoklott a nevetéstől. Teagannek igaza volt, de nem kellett
volna éppen most megnevettetnie, amikor behatolni készül
egy mestervámpír hálójába. Roppant óvatosnak kell lennie, és
testnélkülinek, hogy ne akadhasson fenn a háló csillogó
szálain, amiknek végei az élőholt kezében futnak össze.
Elmozdult, és a bagoly alakja eltűnt, puszta molekulákként
áramlott tovább a levegőben. Óvatosan belépett a ködbe, és
azonnal megérezte a finom szálakat, amik visszavezettek a
mesterhez.
„Az öreg kutya után most sorozatgyilkosnak is neveztél.”
„Azt csak úgy mondtam.”
A mosoly eltűnt a lány hangjából, bár továbbra is folytatta az
ugratást. Andrénak egyáltalán nem tetszett a tudat, hogy őt
félti, pedig nyilvánvalóan ez volt a helyzet, és Teagan azt is
tudta, hogy amit csinál, az tényleg nagyon veszélyes. A vámpír
csapdái voltak körülötte mindenfelé.
„Sívamet – megpróbálta bebugyolálni gyengédségébe és
szerelmébe –, ezt csinálom évszázadok óta. Higgy bennem.”
„Hiszek.”
Azonnal rávágta. És őszintén. Azt gondolta, amit mondott.
Mégis féltette, és egyszerűen azért, mert olyan közel volt egy
vámpírhoz. Andrénak soha eszébe sem jutott, hogy egy
életpár talán ugyanazt az intenzív rettegést éli át, mint az ő
nője is, amikor az embere veszélybe sodorja magát, és ez az új
gondolat egy cseppet sem tetszett neki. Egyenesen utálta. Az ő
asszonyának soha nem lenne szabad megtapasztalnia ezt a
fajta félelmet.
„Ahogy neked sem!” – vágott vissza a lány, felfedve, hogy
minden egyes felemelkedéssel egyre ügyesebben olvassa az
elméjét. Felháborító sebességgel tanult. Keményen meg kell
majd dolgoznia érte, hogy előtte maradhasson.
„Ez nem ugyanaz” – próbálta eldöntött tényként lezárni ezt
a témát Andre.
Teagan soha nem fogja tudni meggyőzni, bár biztos volt
benne, hogy számtalanszor meg fogja próbálni, hogy
ugyanolyan joga van aggódnia a biztonságáért, mint neki az
övéért. Az ő számára mindig lesz különbség. Teagan egy nő.
Értékes. Egy kincs, amit gondozni kell. Nem számít, hogy acél
a gerince, az ő világában törékeny. Lehet, hogy a lány nem így
gondolja, de ő igen. És ez mindig így marad. Az ő kötelessége,
és kiváltsága, hogy megvédheti.
„Megőrjítesz az ilyen gondolatokkal, Andre. Természetesen
mindig aggódni fogok miattad, amikor szörnyekkel nézel
szembe. Hiszen... te vagy a családom.”
Ez mindent jelentett. Teagannek a család a mindene. Szent
és sérthetetlen. És hogy ezt elmondta neki, azzal sebezhetővé
tette magát. Ajándékot adott neki ezzel, méghozzá hatalmasat.
Ezt pedig nem fogja elrontani azzal, hogy vitába száll vele.
Volt, aki volt, és a természete soha nem fog megváltozni.
Módot fog rá találni, hogy valamiben kiegyezzenek, mert azt
mindennél jobban akarta, hogy boldog legyen, viszont azt
nem akarta, hogy aggódjon, ahogyan azt sem, hogy veszélyben
legyen.
 „Szeretlek, sívamet. Te vagy a szívem és a lelkem.” –
Teagan épp most adta neki az övét, szüksége volt rá, hogy
tudja, nincs ezzel egyedül.
Ekkor meglátta az első szálat, és diadalmámor söpört rajta
keresztül. Egyedül nem talált volna rá a fals dallamra, ami
sértette a természet szimfóniáját, de Teaganen keresztül
tudta, hogy a vámpír ott van, alatta, jobbra tőle, annak a
valaminek a közepében, ami kívülről egy masszív sziklának
látszott.
„Olyan közel fogok sodródni a jobb oldalamon lévő
sziklához, amennyire csak lehet. Látod, Teagan? Azt hiszem
ott van valahol, annak a közelében. De nem találom a pontos
helyét.” – A nőstény bagoly tett egy újabb lassú, lusta kört, és
lejjebb ereszkedett. – „Ne érj a ködhöz” – figyelmeztette.
„Pedig azt hiszem, hogy éppen a köd alatt kellene
próbálkoznom, mert így mindig elveszítem a célt. Ott talán
megérezném a pontos helyét.”
Andre hálás volt, amiért kivárta az engedélyét. Ha hagyja,
hogy a valódi bagoly suhanjon végig a föld felett, egerek, vagy
bármilyen más táplálék után kutatva, és Teagan alig
gyakorolna rá befolyást, akkor aránylag biztonságban lenne. A
vámpír nem számít arra, hogy egy nősténybagoly bármiféle
fenyegetést jelenthet rá nézve.
És mégis, Andre nyugtalan volt. Ha Popescu az utóbbi
napokban nem jutott élelemhez, akkor mostanra már annyira
éhes, hogy lealacsonyodik egy állathoz, egy madárhoz is, ha az
túlságosan közel repül hozzá.
„Csitri, ha elkap, széttép a fogaival, még mielőtt
odaérhetnék hozzád.”
 „Annyira közel nem kell mennem. Épp csak a köd alá,
mintha vadásznék, hogy megérezzem annak a hangnak az
erejét. Akkor megtalálnám a pontos helyét.”
Popescu nem a föld alatt volt, legalábbis az a szál nem oda
vezetett, amire rátalált. A mestervámpír csapdát állított és
várt, remélve, hogy erre jár egy áldozat, és akkor nem kell
kimozdulnia. A mozgás nyomokkal jár. Így inkább maradt
mozdulatlan, és várta, hogy a vadász elhagyja ezt a területet,
pontosan úgy, ahogyan ezt évszázadokon keresztül tette.
„Meg tudom csinálni” – mondta Teagan.
A félelme szinte őt is átjárta, és Andre hálás volt a lány
lélekjelenlétéért, hogy leplezni tudta a jelenlétét, megtanította
ezt neki elővigyázatosságból, mielőtt a mestervámpír
nyomába eredtek volna. És bár áradt belőle a félelem,
Teaganből az eltökéltség is áradt. Akarta ezt. Mindenben a
részévé akart válni. És talán neki magának is szüksége volt
erre.
Nem azt kéri, hogy részt vehessen a csatában, csupán egy kis
előnyt szeretne adni neki, támogatni akarja. Ez volt a
legnehezebb dolog, amit Andrénak életében meg kellett
tennie, teljesen szembement a természetével, de ott volt a lány
fejében, és látta, hogy ez minden vágya. Ha a beleegyezését
adja – és már az is sokat elárult, hogy Teagan kivárta a
beleegyezését –, azzal adhat neki némi önbecsülést. Sőt, azt is
tudta, hogy a beleegyezésével megerősítheti kettejük között a
partneri viszonyt.
„Azt akarom, hogy erre mindig emlékezz, tartsd a fejedben,
és a szívedben, az történik velem, ami veled történik.
Szükségem van rád, Teagan, sokkal nagyobb szükségem,
mint neked valaha is lesz rám. Soha senki nem volt az enyém
egész életemben, amíg nem jöttél. Nem tudok visszamenni az
ürességbe. Érted, amit mondok?”
Még mindig bizonytalan volt, hogy a beleegyezését adja-e.
Még közelebb sodródott a sziklához, ahol a szálak
összefutottak, és eltűntek. A lehető legközelebb akart lenni
arra az esetre, ha a vámpír elkapná a madarat.
„Értem, ahogyan azt is értem, mit adsz ezzel nekem.” –
Lágy volt a hangja. Simogató. Tele szerelemmel.
„Akkor csináljuk. Szívd magadba a lehető legtöbb
információt, aztán azonnal távolodj el. A fák közé, ahol a
bagoly elrejtőzhet. Szükségem lesz rád, amikor ennek vége.
Nem számít, mennyire tűnnek súlyosnak a sebeim, ha
leviszel a földbe, meggyógyulok. Érted? Csak a földbe kell
vinned.”
„Teljesen. Nem hagylak cserben, Andre. Csak maradj
kapcsolatban velem. Akkor is, amikor attól félsz, hogy én is
érezni fogom a fájdalmaidat. Ne rekessz ki, mert akkor
pánikba esem. Amíg tudom, hogy élsz, és van terved, amit
megosztasz velem, nyugton tudok maradni.”
Teagan már nem habozott, holott ő még igen. Zuhanni
kezdett az égből, alácsusszant a ködnek, kiterjesztett
karmokkal egy egér felé szárnyalt, ami az aljnövényzetben
neszezett. Egy valódi egér felé. Szinte csábította a baglyot. A
kis emlős nem volt olyan közel a sziklához, hogy Andre a
vámpírt gyanúsíthatta volna a megjelenéséért. A rágcsáló egy
vékonyka facsemete, és két kisebb szikla közelében volt.
„Ki onnan!” – Andre még alig fogalmazta meg a
figyelmeztetést, amikor a bagoly már élesen elkanyarodott a
földtől, és távolodni kezdett a göcsörtös kis fától, amit kétrét
görnyesztett a szél, ami gyakran tombolt odafenn a hegyen.
 Hallotta a hangok káoszát, amik szinte üvegszilánkokként
sértették fel Teagan testének minden egyes sejtjét. Hallotta,
pedig a lány az utasításait követve hagyta, hogy a bagoly
emelkedjen a felszín közelébe. Az utolsó lehetséges
pillanatban reagált csak, amikor meghallotta a fals hangok
kakofóniáját, de akkor azonnal visszavette az irányítást.
Andre nem számított arra, ami történt, legalábbis ennyire
hamar nem, de hálás volt, amiért a vámpír a két szikla között
ledobta magáról a facsemete álcáját, ahogy a madárért nyúlt.
Egyszerre gyorsult emberfeletti sebességre és váltott alakot,
miközben áthidalta a kettejük között lévő távolságot, hogy
elhelyezkedjen Popescu és Teagan között, így egy tehervonat
erejével csapódott bele a vámpírba, hátratántorítva azt,
amikor az öklét mélyen belevágta a mellkasába. A vad
lendület mindkettejüket átsodorta a szirt peremén. Andre a
szabad kezével megragadta a vámpírt, míg a másikkal inakon,
csontokon keresztültörve ásott egyre mélyebbre a
mellkasában, és próbálta megtalálni összeaszott, fekete szívét,
ami biztosította, hogy Popescu újra és újra feltámadjon.
Ahogy átfordultak a sziklán, és alázuhantak az
alacsonyabban elhelyezkedő, sudárabb fák lombkoronájába,
törve-zúzva a magasabban levő, vékonyabb gallyakat, míg az
alsó, erőteljesebb ágak meg nem állították őket, Teagan
felemelkedett mögöttük a levegőben. Tisztán látta Andrét,
ahogyan szabad karjával fogakat, karmokat térít el, miközben
másik öklét egyre beljebb ássa a kínzóan maró, savas vért
áraszó mellkasba. A lány is érezte, hogy szinte lángol a bőre,
majd felmaródik egészen a csontjaiig, mégsem hagyta abba.
Nem hátrált meg. Kutatott a díja után még akkor is, amikor a
vámpír előredőlt és fogaival felhasította a nyakát.
 A szíve szinte megdermedt, amikor látta, hogyan habzsolja a
vámpír az élénkvörös vért. Minden erejére szüksége volt, hogy
azt tegye, amit az életpárja parancsolt. Megígérte neki. Érezte
minden fájdalmát, saját félelme pedig elevenen lüktetett,
szinte lélegzett benne a minden ízében borzalmas szörnyeteg
mestervámpír látványától, de kitartott.
Andre azt mondta neki, hogy nézzen a fejébe. Hogy lássa a
tervét. Azt is tudta, hogy mindezt azért csinálja, hogy a világot
egy biztonságosabb helyé tehesse, Elrejtőzött a legvastagabb
ágak között, amennyire csak tudott, és beljebb lopakodott az
elméjébe. Hallgatott, pedig legszívesebben odasúgta volna
neki, hogy ott van, vele van. Nincs egyedül ebben a harcban,
és bármit megtenne, hogy segíthessen neki.
Andre megmondta, hogy azzal segíthet a legtöbbet, ha
biztonságban marad, és igaza is volt. Már kizárt minden
fájdalmat, így nem érzett semmit abból a kárból, amit a
vámpír okozott a testében. Úgy tűnt, észre sem veszi azt a
borzalmas szakítást a mellkasán, ahol Popescu
belemélyesztette karmait a húsába, és marcangolta, míg
hatalmas kortyokban nyelte magába a gazdag Kárpáti vért,
amire annyira vágyakozott.
A látványtól felfordult a gyomra. Még soha senkit nem látott,
aki ennyire vérzett volna, akit így szétszaggattak. De Andre
mégsem hagyta abba. Az agyában csak kérlelhetetlen
elhatározást talált. El fogja pusztítani ezt a vámpírt, hogy soha
többé ne szedhessen áldozatokat sem az emberek, sem a
Kárpátiak közül. Nem félt. Eltemette magában az érzelmeket
olyan mélyre, ahol még ő sem talált rájuk. Ő nem érezte a
nyers fájdalmat, de Teagan igen.
A gyomra felkavarodott, egy pillanatig azt hitte, hogy
valóban hányni fog. Mégsem hányt. Nem mert. Az felzaklatná
Andrét, aki az életéért küzd. Sőt, számít rá. Megpróbált volna
eltávolodni Popescu támadásaitól, ha ő nem lett volna ott
mögötte.
A nyomás hatalmas volt rajta, de egyben felemelő, sőt
megtisztelő is, hiszen azt jelentette, hogy a férfi bízik benne,
hogy meg fogja menteni az életét, függetlenül attól, hogy
milyen súlyosan sebesül meg. Visszanyelte az epét, és
kényszerítette magát, hogy tárgyilagos szemmel figyeljen, és
felmérje a károkat Andre testében, osztályozza mely sérülései
azok, amik csak súlyosak, és melyek az életveszélyesek.
Megalkotott egy cselekvési tervet, ami az alatta tomboló
csata előrehaladtával folyamatosan változott, de legalább
lefoglalta vele az elméjét, és így csökkenteni tudta a
fájdalomra irányuló figyelmét. Eleinte még csak nem is volt
tudatában annak, hogy ezt csinálja. Túlságosan lefoglalta
Andre testének feltérképezése, az újabb harapások, tépések
nyomon követése. Ellenőrizte a vérkeringését, és segített
lecsökkenteni a veszteséget.
Arra is rájött, hogy olyan mélyen az elméjébe fészkelte
magát, hogy még ekkora távolságból is képes kisebb károk,
feltépett vénák, artériák megjavítására.
Azt szerette volna csinálni, amit Andre tett, ragyogó, tiszta
energiává válni, de nem merte maga mögött hagyni a testét
védtelenül, amíg nem biztos benne, hogy a vámpír halott. A
két harcoló fél eltűnt a látómezejéből. A fának, amire
rázuhantak letörtek az ágai, a levelei elfonnyadtak,
elfeketedve összeszáradtak, mintha minden energiát elszívtak
volna belőlük, vagy megmérgezték volna őket.
Egy rövid idő múlva ismét feltűnt előtte a mestervámpír és
Andre egy egészségesnek látszó fa alatt, de amikor az élőholt
feléje hajította Andrét, az ágai, mint karok nyúltak ki a háta
felé. Indák kígyóztak elő az ágak végeiről, és rátekeredtek a
férfi nyakára. A szívével a torkában majdnem leugrott az
ágról, hogy odarepüljön hozzá, de kényszerítette magát, hogy
ehelyett az elméjébe nézzen.
Nyugton kell maradnia. Be kell tartania az ígéretét. De olyan
nehéz volt. Tudta, hogy sír a bagoly testében. A szíve
dübörgött, a testének minden egyes sejtje szűkölve könyörgött
Andréért, de sakkban tartotta magát.
A férfi agyát teljesen lekötötte a harc. Tudta, hogy Popescu
szándékosan irányította a csatájukat a fa felé. Azt is tudta,
hogy mi fog történni, mégsem próbált elmenekülni előle. És
még mindig nem próbált. Ehelyett kihúzta a karját a vámpír
mellkasából.
Teagan látta, hogy zárva van az ökle. A karja
szétroncsolódott, a hús eltűnt róla, kilátszottak a csontok,
ahol a vámpír vére keresztülrágta magát a bőrön és a
szöveteken. Az indák gyorsan tekeregtek körülötte, befedték a
fejét, a vállait, az oldalához kötözték a karjait.
Teagan meghallotta a feldübörgő mennydörgést. Villám
villant az égen.
„Sívamet. Tudod, mit kell tenned.”
Andre elejtette a szívet közvetlenül a lába mellett, lehajtotta
a fejét, és magával vonszolva az összes indát, faltörő kosként
nekirohant az élőholt vállának, hátrafelé tolva őt maga előtt,
el a szív közeléből.
Teagannek ideje sem volt gondolkodni. Látta a világos
utasításokat Andre fejében, így átvette az irányítás a villám
felett, és lehúzott egy ostort az égből, odacsapott vele a földre.
Az első néhány centivel elvétette a célt, de nyugalmat
erőltetett magára, gondosabban célzott, figyelmen kívül
hagyta, hogy a mestervámpír hatalmas csíkokat hasogat ki az
embere bőréből, ahogyan azt is, hogy ocsmány fogai még a
csontjait is átütik. A villám ismét lesújtott az aprócska
célpontra, és a szív elhamvadt.
Popescu döbbenete kiült az arcára. Andre ebben a
helyzetben képtelen lett volna az égből aláömlő fehérizzó
energiát irányítani. Lassan elfordította a fejét az erdő felé, ami
Teagant rejtette. A gonoszság maszkja megremegett az arcán,
majd átadta helyét a rettenetes, feneketlen gyűlöletnek. A
vörösen izzó szemek kiüresedtek, és a teste a földre rogyott.
Ugyanakkor az Andrét megkötöző indák élettelenül hullottak
a földre most, hogy a mestervámpír már nem irányította őket.
Teagan megvárta, míg Andre ellépet Popescu teste mellől,
féltérdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. Aztán belecsapott az
ostor hegyével a mestervámpír testébe, és figyelte, ahogy
elhamvad. Ott tartotta az energiát Andre számára. Nem
mozdult felé, így a torkában dobogó szívvel még közelebb vitte
hozzá. Hosszú időbe telt, mire megfürdette benne a karjait és
a mellkasát, leégette magáról a vámpír utolsó csepp vérét is.
Amint elkészült, megpihent a földön.
Teagan eleresztette az energiaostort, hogy visszatérhessen a
természetbe, ő pedig repült, olyan gyorsan, ahogyan csak
tudott, és már földet érés közben változni kezdett. Megint
megfeledkezett a ruháról, de míg Andre felé rohant, sikerült
egy farmert és egy pólót magára képzelnie. Nem mintha
számított volna. Semmi sem számított, csak Andre, és hogy
begyógyíthassa a sebeit.
Közelebbről nézve a feladat még egy gyógyító számára is
lehetetlennek látszott. Senki nem élhet túl ilyen szörnyű
sérüléseket. Popescu gyakorlatilag kibelezte. Nyitva volt a
hasa, a mellkasa, a nyaka. Bár az erek, artériák javítását már
megkezdte, a vámpír azután tette a legnagyobb kárt, miután
Andre kihúzta a szívét. Egy borzalmas, idegtépő pillanatig
elöntötte a mindent elsöprő félelem, hogy nem lesz képes
meggyógyítani. Hogy ez már túl sok.
Vett egy mély lélegzetet. Andre megállította a szívét, hogy ne
veszítsen el még több vért. Ott feküdt élettelenül a hatalmas
testével, amit gyakorlatilag széttéptek, és Teagan azt sem
tudta, hol is kezdje. Körülnézett, mintha találhatna egy
gyógyítót, aki sokkal jobb nála, de nem volt ott senki.
Ő kérte ezt a feladatot. Akarta. És Andre hitt benne. A
kezébe tette az életét, mert hitt benne. Lehunyta a szemét, és
elengedte a kétségeket. Az énjét. A félelmet volt a
legnehezebb, de nem segíthetett az emberén, míg minden
káros érzelemtől meg nem szabadul. Tehát nem félhet. Meg
tudja csinálni. Meg is fogja csinálni. Nincs más választása.
Egy bizarr pillanatig ott ingadozott a fizikai és a szellemi lét
határán, mert a félelem, ami beléje épült, ami átitatta a bőrét
szorosan tapadt rá, de muszáj volt megszabadulnia tőle.
Andréért. Ő a másik fele, és ő nem fél. Kész tervvel ment a
csatába. Ennek a tervnek pedig az is a része volt, hogy ő
megmenti az életét. Tudta mit fog tenni vele a vámpír, mégis
egyetlen szó nélkül elfogadta a fájdalmat, a sebeket, mert
bízott benne.
Minden erejével eltaszította magától a félelmet, és így
lehetővé vált, hogy a lelke belépjen Andre testébe. Volt egy
terve, és bár folyamatosan változtatnia kellett, most mégis
ennél maradt, miközben bentről kifelé haladva alkalmazta a
gyógyító energiát. Nagyon aprólékos volt, az időt nem
sajnálva meggyőződött róla, hogy nem nézett-e el valami
létfontosságút, mert arra már nem lenne energiája, hogy újra
visszatérjen és kijavítsa.
 Fogalma sem volt róla, mennyi ideig dolgozott Andre testén,
a hasa, a nyaka, a mellkasa sebei borzalmasak voltak. Csak
akkor állt meg, amikor a lelke már botladozni kezdett. A saját
testében találta magát, majdnem el is dőlt a fáradtságtól,
azonnal meg is rémült az erőtlenségétől, leginkább azért, mert
abban a pillanatban tudta, hogy nincs egyedül.
Megpördült, hogy szembefordulhasson az ellenséggel. A
mestervámpírral vívott csata egész ideje alatt Andre
elméjében volt, így tudta mibe kerül megölni egyet, de annyi
ereje nem maradt. Már pusztán az, hogy Andre és az idegen
közé helyezkedett, elgyengítette a térdeit, mintha a lábai
gumiból lettek volna.
– Hallottuk a csatát – mondta az idegen.
Tartotta tőle a távolságot. A haja nagyon hosszú volt,
végigfolyt a hátán, és fekete volt, akár a holló szárnya. Magas
volt, nem annyira, mint Andre, de majdnem. Ő is rendkívül
veszélyesnek látszott. A szemei éjfeketék voltak, nyoma sem
volt bennük más színnek, a szája azt sugallta, hogy nem is
tudja, mi az a mosoly.
Teagan nagyot nyelt. A férfi dallama szinte sírt a természet
muzsikájában, és ez azonosította is őt a szemében. – A
kolostorból jöttél?
Lassan bólintott. – Andre az életpárod?
Teagan közelebb lépett az emberéhez. Szereznie kellett
valamilyen fegyvert. Vagy legalább egy követ felkapni. Andre
azt mondta neki, hogy ezeknek a férfiaknak már túlságosan
veszélyes lenne részt venni egy csatában, vagy mások
közelében lenniük. Itt pedig a földön mindenütt vér volt. És
mind Andréé.
– Igen. – Mit akar ezzel?
– Vérre van szüksége.
 – Akartam adni neki, az lett volna a következő. Van tervem –
kottyantotta ki, majd a szájába harapott, és nagyon bosszús
lett magára. Andre ezt a furcsa sajátosságát viccesnek és
aranyosnak találta, de ez a férfi nem, legalábbis nem annyira,
hogy fényt csaljon azokba a feneketlenül fekete szemekbe. Egy
valódi ragadozó volt.
– Te túl gyenge vagy ahhoz, hogy még vele is megoszd az
erőd. Majd én gondoskodom róla.
– Nem, nem engedem. Nem ismerlek. Nem tudok rólad
semmit. Tudok vigyázni az emberemre. – Felemelte az állát,
hogy keményebb, ijesztőbb legyen a megjelenése.
Pont, mint Andre, ez a férfi sem tűnt lenyűgözöttnek. Tudta,
hogy Andre legsúlyosabb sebeiben már beindult a gyógyulás
folyamata. Időre, földre és vérre lenne szüksége, de biztos volt
benne, hogy a most még tátongó lyukak a mellkasán, nyakán
és hasán végül begyógyulnának. De addig még nagyon hosszú
időnek kell eltelnie.
– Te túl gyenge vagy, hogy megadd neki, amire szüksége
van.
Egymásra meredtek. Teagan nem volt hajlandó meghátrálni,
de még a fejét sem elfordítani.
Végül a férfi felsóhajtott. – Fane a nevem. Te hívtál, és mi
úgy döntöttünk, hogy válaszolunk.
A lány a homlokát ráncolta. – Én nem. Azt sem tudom
hogyan kell hívni valakit.
– De tudod, hogy a kolostorból jöttem. Akkor azt is tudnod
kell, hogy nem akarlak bántani. Mindannyian éreztük, hogy
belül kerültünk a hatókörödön, hogy érezted, amit mi nem
vagyunk képesek érezni. Ilyen pedig soha nem történt még az
évszázadok alatt.
 Teagan mocorgást érzett az elméjében. Minden erejét latba
kellett vetnie, hogy ne pillantson Andre felé. De tudta, hogy
ébren van. És ez önbizalmat adott neki.
– Sajnálom, ha megzavartalak benneteket. – Tudta, hogyan
húzza az időt. Még mindig imbolygott, bizonytalan volt, hogy
meg tudná-e védeni Andrét, ha szükség lenne rá.
– Én sem értem közöttünk a kapcsolatot, de tény, hogy
létezik. Adok vért Andrénak, és aztán neked.
Keményen beleharapott az ajkába. – „Mondd meg, mit
tegyek. Nem akarom, hogy vért adjon nekem.” – Még a
gondolat is visszataszító volt, hogy Andrén kívül valaki más is
vért adjon neki. Még csak most kezdte elfogadni az új életét.
Erre még nem volt felkészülve.
„Engedd hozzám. Te pedig gyere a másik oldalamra.
Vannak szavak, amiket ki kell mondania nekem. Ha nem
mondja, tudni fogom, hogy az ellenségünk. De ha mondja,
meg is fogja tartani a szavát.”
Teagan vonakodva ismét végigfuttatta pillantását Fane
arcán. Aztán kelletlenül megkerülte Andrét, hogy a másik
oldalára álljon, hozzáférést biztosítva az életpárjához az
idegennek. – Nem fog legyengíteni, ha mindkettőnknek vért
adsz?
– A többiek a közelben vannak, gondoskodni fognak rólam,
ők védtek mindannyiunkat, míg az életpárod gyógyítottad.
Szeretném megvizsgálni. Te egyértelműen erőteljes gyógyító
vagy, de... – elharapta a mondatot, és leguggolt Andre mellé.
Teagan nem tehetett róla, de elegánsnak, és kecsesnek
találta a mozdulatait. Harmóniában, együtt mozgott a
természettel, nem pedig ellene. Hallotta, hogy ősi szavakat
suttog.
 – Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen
löyly. – Andre értelmezte neki a hallottakat, miközben az ősi
tovább kántált, nyilvánvalóan egy gyógyító rituálé szavait. –
„Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet
nélkül. Szabad akaratomból felajánlom az életem az
életedért. A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te
testedbe. A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.
Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.
Végül véremet adom a véredért.”
Teagan gyönyörűnek találta az ősi éneket. Természetesen
hatalom volt benne. Érezte. Fane közelebb hajolt Andréhoz, és
a lány szíve megugrott. Megpróbált ellazult maradni, de
nagyon nehéz volt, amikor a férfi vad szépsége, ragadozósága
megrémítette.
– Andre, vedd, amit szabadon felajánlok neked. Az életem a
te életed. – Felhasította a csuklóját, és odatartotta Andre
szájához.
Andre keze megmozdult. Tisztelettel elfogadta Fane
ajándékát. Teagan majdnem összeesett a
megkönnyebbüléstől. Szinte azonnal megérezte az ősi
jelenlétét Andre testében. Erősen ráharapott az ajkára, hiszen
tudta, hogy most szigorúan felülvizsgálja a munkáját. Olyan
sok dolga lett volna még. Annyira sok seb volt. Túl sok. Már az
kifárasztotta, hogy a legsúlyosabbakat kijavította. Akarta a
segítséget, hiszen Andréról volt szó, de mégis, ez az ő munkája
lett volna, de elszúrta.
Amikor Fane visszatért a testébe, Andre még mindig
nagylelkűen felajánlott vérét itta. – Fantasztikus munkát
végeztél. Túlságosan is jót. Itt a szabadban védtelen vagy.
Mindketten azok vagytok. Ő már leállította a szívét, több vért
nem vesztett. A legfőbb javításokat akkor kell megcsinálni,
amikor már mindketten biztonságban vagytok. Csak a
minimumot végezd el, adj neki vért, és vidd biztonságba. Ne
felejts el biztosítékokat állítani, aztán gyógyítsd meg
amennyire csak tudod, mielőtt a földbe teszed.
„Ez az én hibám. Nekem kellett volna ezt elmondanom.” –
mondta Andre.
Teagan bólintott Fane-nek, és alig várta, hogy még több
tanácsot adjon neki. – Nem tudom mire gondoltál, amikor azt
mondtad, túl jó. Hogyan lehet túl jó a gyógyítás? Rettenetes
sebei voltak, bele is halhatott volna.
– Túlságosan legyengültél ahhoz, hogy folytasd. Vérre van
szükséged, és nem adhatod az életpárodnak azt, ami neked
sincs. Hogy hogyan tudtad ennyire megjavítani ezeket a
sebeket föld és a nyálad nélkül, azt nem tudom. Óriási
ajándékod van. Csak annyit tegyél meg, amennyivel már
biztonságba viheted őt. Ott már aprólékosabban, és
pontosabban foglalkozhatsz a sebeivel.
Megértette, amit mondott, bár a tanácsai ellent mondtak
saját természetének. Mégis értette miről van szó. Gyenge. Túl
gyenge ahhoz, hogy visszavigye Andrét a barlangba, és a
földbe helyezze, ahogyan arra szüksége lenne.
– Azt hiszem, hogy tudok segíteni neked, és a többieknek –
ajánlotta fel félénken. Soha életében nem volt félénk, de az
ősiekre nehezedő iszonyatos magány, akiknek behatolt a
területére, körültekintővé és távolságtartóvá tette. – Érzem.
Azóta érzem, amióta megérkeztem ezek közé a hegyek közé.
Enyhíthetek a szenvedéseiteken egy kicsit. Nyerhetek egy kis
időt.
Azok a gyönyörű, ám veszélyes szemek az arcát fürkészték. –
Köszönöm, hogy megpróbálsz gondoskodni rólunk, de mi már
túl vagyunk azon, ahol még lehetséges segíteni.
 – Andre is arra gondolt, hogy belép a kolostorba. Ő is olyan,
mint ti, vagy nem? Ezért vagytok itt, hogy segítsetek neki. Egy
közületek, és mégis rám talált. Ha pedig rám talált, ez remény
mindegyikőtök számára.
– Nem érzünk reményt. És nagyon veszélyesek vagyunk.
– Megértem. De akkor is. Tudom, hogy tudok segíteni. Csak
tudd, hogy az ajánlat áll.
Fane fejet hajtott előtte. – Elviszem az ajánlatod a
többieknek.
Andre végigsöpört a nyelvével az ősi csuklóján, és most
először kinyitotta a szemét. – Köszönöm, Fane.
– Én csak a vért adtam. A sebeket ő gyógyította. Amiket
fontos volt. A többi majd begyógyul a földben. El tudsz jutni
oda, ahol pihenhettek?
Andre bólintott. – Igen.
Fane felhasította másik csuklóját, és odatartotta a karját
Teagan elé. – Felajánlom szabad akaratomból. Az életem a te
életed.
A lány lehunyta a szemét egy pillanatra, és igyekezett nem
látni a rubinvörös cseppeket, nem érezni a karmolászó
éhséget a gyomrában. Tudta, hogy szörnyű sértés lenne, ha ezt
most nem fogadná el. Az ősiek szinte soha nem hagyják el a
kolostort, most mégis megtették, hogy segítsenek Andrénak,
és neki.
„Tudnál segíteni, Andre?” – A férfi soha nem fogja
megtudni, mibe került neki ez a kérdés. Fontos volt a
függetlensége, de nem akarta megsérteni ezt a férfit, nem,
amikor érezte minden bánatát, magányos létezésének minden
fájdalmát, mindazt az érzelmet, amit az ősi Kárpáti nem volt
képes érezni.
 Andre egyszerre ott volt a fejében, irányította a mozdulatait,
így kellő tisztelettel foghatta meg az ősi csuklóját, hogy
elfogadja az áldozatát. Tudta mit csinált, mégis mintha
mindent csak távolról látott volna. Még az éjszaka is mintha
megszűnt volna körülötte. Ez amiatt volt, hogy olyan sokáig
dolgozott Andre gyógyításán. Még csak azt sem tudja, mennyi
ideig voltak védtelenek. Fane-nek igaza volt, csak annyit
kellett volna megcsinálnia, amennyit muszáj volt, hogy Andre
életben maradjon, aztán pedig gyorsan biztonságba vinni őt.
Abban a pillanatban, amint érezte, hogy elegendő gazdag, ősi
vért vett magához, hogy teljes erejénél legyen, lezárta a
sebeket, és fejet hajtott a férfi előtt. – Köszönet, Fane.
Mindenért. A tanácsokért, amiket mindig követni fogok. A
vérért, amire mindkettőnknek akkora szüksége volt, és a
védelemért is. Kérlek, köszönd meg a nevünkben a többieknek
is.
Fane nagyon sápadt volt. Meg sem próbált felállni, még
akkor sem, amikor Andre megtette. Még vér szivárgott
néhány sérüléseiből. Teagan nem jutott el hozzájuk, de az
életpárja legalább életben volt. El kell rejtőznie, de a
legsúlyosabb sebeket legalább bezárta. Ezért pedig hálát adott
az égnek.
– A többiek közel vannak. Értem jönnek. Most menjetek,
még mielőtt a nap elkezdene felemelkedni – utasította őket
Fane.
Andre lenyúlt, és a népénél szokásos módon megfogta az
alkarját. – Kaδa wäkeva óvo köd.
„Ez mit jelent?” – kérdezte Teagan kíváncsian. Egy nagyon
szép pillanatnak lehetett szemtanúja két harcos között, akik
tökéletesen megértették egymást.
„Állj ellent a sötétségnek.” – fordította le neki Andre.
 Teagan érezte, hogy könnyek égetik a szemét. – Kérlek,
Fane. Tarts ki, és engedd, hogy segítsek. – Ez volt minden,
amit tehetett. A többi az ő döntésük. Andre átölelte, és a
levegőbe rugaszkodott vele. Odalenn megpillantott négy férfit,
akik Fane felé tartottak, hogy segítsenek nekik.
 21.

Teagan érzések egész sokaságára ébredt. Örömre, nem,

annál sokkal, de sokkal többre, gyönyör száguldott ár rajta. A
hátán fekve találta magát az ágyban, amit Andre készített a
számára. Meztelen volt, a haja mindenhol beterítette, pedig
határozottan emlékezett rá, hogy befonta, mielőtt a föld
bezáródott volna felettük. A legfinomabb érzés pedig az volt,
ahogyan Andre szája mozgott a lábai között.
Felemelte a fejét, hogy elnézzen rá, azok a gyönyörű
gleccserszín szemek most sötétkékre mélyülve néztek vissza
rá. Éles éhséggel. Birtoklási vággyal. A nyelve, a fogai, az ujjai
mind ott kószáltak rajta, immár ismerős lángnyelveket küldve
szét a testében, amiben a feszültség olyan gyorsan épült, hogy
még rendesen lélegzethez sem jutott. Tökéletes volt.
Gyönyörű. A legjobb kezdete egy éjszakának, amit csak el
tudott képzelni.
De Andre nem volt elégedett. Soha nem volt az. Mindig
többet akart. Az arcán tartotta a szemét, és követelt. Akkor
sem hagyta abba, amikor Teagan csípője bakugrásokba
kezdett, és a fejét dobálta. Akkor sem, amikor elakadt a
lélegzete, és a nevét ismételgetve könyörgött, hogy ez már túl
sok, amikor az érzések túláradtak a lányon, akkor is
megtagadta, hogy megálljon. Nem kapott levegőt. Nem tudott
gondolkodni. De Andre még mindig hajtotta, egyre
magasabbra. Még többet követelt.
 „Ez nem elég, sívamet. Az egész kell. Add át magad
nekem.”
Tudta mire gondol. Meg kell bíznia benne, hogy tudja, mikor
elég. Na de neki tűzvész tombol az egész testében! Az
orgazmus futótűzként terjedt szét benne, és felfalta őt. De a
férfi szája hajlíthatatlan volt.
„Újra. Újra akarom.”
Abban sem volt biztos, hogy az első valaha is abbamarad. A
teste vonaglott és remegett, aztán az első hullámba mégis
belefutott a második, aztán pedig a harmadik. Andre nyelve
ügyes volt, a fogai tökéletesek, de ahogy szopogatta, mintha
majdnem meghalna a szomjúságtól, és szüksége lenne
minden egyes csepp folyadékra, amihez hozzájuthat tőle, az
maga volt Teagan romlása.
Minden egyes sejt megfeszült a testében, már azt gondolta,
hogy talán beleőrül a gyönyörbe. Lehetséges az ilyesmi
egyáltalán? Ha igen, akkor Andre meg fogja őrjíteni. Képtelen
volt gondolkodni. Nem tudott semmi mást tenni, csak azt,
amit a férfi akart. Magasabbra vitte, mint valaha, és a lány
érte nyúlt, mert szüksége volt rá. Kellett, hogy valami szilárdat
érezzen az ujjai alatt, miközben felrobbant, apró szilánkokra
hullott szét, amik szanaszét repültek.
Hallotta magát sikoltani. A férfi nevét kántálni. Könyörögni.
Azt akarta, hogy eltöltse. Szüksége volt erre. És ott volt,
megragadta a combjait, és szinte belecsapódott szűk
hüvelyébe. Hallotta Andrét felnyögni, miközben az izmai
vonakodva engedték csak mélyebbre hatolni. Vastag
merevedése egészen kitöltötte, úgy érezte magát, mintha izzó
acél billogvassal bélyegezné meg.
– Keményebben Andre, Most keményebbre van szükségem.
 Egy nagy kéz félresöpörte a haját, így le tudott nézni az
arcába. És ő is látta Andre arcán a súlyos akaratot. Durva volt.
Szinte brutális. Tökéletes. Pontosan ez kellett neki. Ezt
követelte. Alig tudott lélegezni, pedig a férfi tekintete elárulta
neki, hogy nagy szüksége lenne rá, mert szándékában áll még
magasabbra vinni.
Ujjai a csípőjére szorultak, hogy felemelje a megfelelő
szögbe, majd elkezdett keményen, mélyen beléhatolni, egy
vad ritmust felvéve, egy ördögi tempót, belécsapódott újra és
újra olyan erővel, hogy az egész teste belerázkódott. Teagan
végigfuttatta a kezét a hátán. hogy elérje a csípőjét, az ujjait
messze széttárta egymástól, hogy annyi bőrt érintsen,
amennyit csak lehetséges, ő is éppolyan éhes volt a férfira,
mint az őrá.
Már olyan érzékeny volt, hogy a negyedik orgazmus úgy tört
rá, hogy még azt sem vette észre, hogy egyáltalán közeledik.
Elkapta Andre haját, és szorosan megmarkolta, félt, hogy
elszakadnak egymástól. De még csak nem is lassított. A
tekintete nem mozdult az övéről, egyetlen pillanatra sem, nem
is pislogott. Nézte, magába itta minden orgazmusát. És többet
akart. Többet követelt.
„Andre” – suttogta a nevét az elméjébe. Egészen eltöltötte őt.
És Teagan nekiadta magát.
„Az enyém vagy. Minden az enyém, ami te vagy. Minden
perzselő porcikád. A szíved. A lelked. A tested. Az elméd.
Hozzám tartozol.”
A teste még keményebben hullámzott az övén, amitől a lány
úgy érezte, mintha fehéren izzó villám vágott volna keresztül
rajta. Ismét felfelé repült. Még magasabbra. Ijesztő volt.
Csodálatos. Lehetetlen.
 „Kételkedtél benne akár egy pillanatig is? Te is az enyém
vagy, Andre. Az én emberem. Az életpárom. Követlek, ahová
csak szeretnéd. Megtennék érted bármit.” – És tényleg
megtette volna. A modern nő elkárhozott. Ez a férfi volt a
mindene, aki éppolyan hevesen szeret, mint ő, és akivel
bárhová elmenne, ahová csak vezeti. És aki most ebben a
pillanatban épp a mennyországba vezette. Hacsak nem lehet
belehalni a túl sok gyönyörbe.
Nézte a szemeit, azokat a szép szemeket. Olyan gyönyörűek.
Olyan puhán és gyengéden néz velük rá. Olyan birtoklóan. –
„Hogy lehetek ennyire szerencsés?” – Komolyan nem értette,
és azzal sem törődött, hogy elárulta neki a tényt, hogy valóban
ő a mindene. Andre ezt már számtalan alkalommal elmondta
neki. És most már tudta, hogy ő is komolyan gondolja.
Megérdemelte hát, hogy ő is hallja. Hogy tudja.
A férfi hirtelen előrehajolt, és birtokba vette a száját.
Ugyanúgy, mint a testét. Durván. Vadul. Követelőn.
Keményen. Forrón. Nedvesen. Hihetetlenül tökéletesen.
Teagan pedig átadta magát neki. A kezének. A szájának. A
férfiasságának. Odaadta magát, és tudta, hogy a jutalma
döbbenetes lesz... és az is volt.
Érezte, hogy tovább duzzad, tovább nyújtja őt égetőn,
csodálatos súrlódással csapódott belé, egészen eltöltötte,
hozzádörzsölte magát érzékeny rügyéhez, és a lány teste
átbillent a szakadék peremén, és szabadesésben zuhanni
kezdett, de ezúttal együtt vele. Andre belenyögött a szájába,
ami leömlött a torkán, és egy finom, tökéletes pillanatig
mindenen osztoztak, bőrön, szerveken, elmén, szíven és
lelken.
Andre megint a nyakába temette az arcát, a teste mélyen az
övében maradt, a súlya ránehezedett a lányra, egészen
körülvette őt. Teagant nem érdekelte, hogy nem kap levegőt,
pontosan tudta, miért imádja annyira ezt a pillanatot. Andre
ilyenkor teljesen megadta neki magát, és nekiadta a
szerelmét. Abban a pillanatban teljesen sebezhető volt a
számára. És örökké az is marad.
Az ő ajándéka számára ez a tökéletes pillanat volt. Ő, a nagy
Kárpáti rosszfiú, aki mestervámpírokat győz le, akikre
évszázadok óta vadászik, nekiadta ezt az ajándékot. Szorosan
magához ölelte, még a lábait is felemelte, hogy azokat is
köréje fonja, hogy olyan közel tartsa magához, amennyire
csak lehetséges. Azt is szerette, hogy a szíve megkeresi, és
rááll Andréénak ütemére. És azt is, hogy bár alig tudott
lélegezni, a férfi szinte másodpercenként ellenőrizte az
elméjében, hogy kap-e elegendő levegőt.
– Szeretlek, Teagan. Jobban az életemnél. – Andre felemelte
a fejét, és egy csókot simított a szájára, mielőtt legördült róla.
Ez mindig egy nehéz pillanat volt, a veszteség, a gyász érzése
öntötte el, amikor elhagyta a testét. Azonnal vissza akarta
szerezni, de feltételezte, hogy ha egy nőnek olyan szeretője
van, mint Andre, akkor nem olyan nagy baj, ha az illető nő egy
kissé kapzsi.
– Működött. A partnerség. Megtaláltad a vámpírt, és
meggyógyítottál.
– Egy hete a földben vagy. Nem én voltam az egyetlen, aki
gyógyított. Volt Fane vérében valami hatalmas, és a talaj is
segített. – Szükségét érezte, hogy rámutasson erre. –
Egyébként vetettem a talajban lévő ásványi anyagokra egy
pillantást, hogy lássam, mi segítené legjobban a gyógyulást,
ezért költöztettem ide-oda a pihenőhelyünket.
Andre felállt, nem törődve azzal, hogy meztelen.
 – Szeretlek nézni – kotyogott megint gondolkodás nélkül, és
kinyújtotta a kezét, hogy lusta ujjakkal végigsimítson
férfiasságán. – Kinézetre a lehető legjobb osztályzatot
érdemled, Andre. Igazából azt hiszem, hogy te vagy a legszebb
férfi, akit valaha is láttam. Mindened. – Az ujjai köréje
fonódtak, és tovább simogatták.
– Hány férfi testét láttad?
– Ööö... csak a tiédet., de nézd meg magad. Komolyan. Ha
valaki faragni akar egy meztelen férfiszobrot, neked kell
modellt állnod. Nem mintha szeretném, hogy más nők
nézegessenek. Csak azt akarom mondani, hogy szeretek rád
nézni.
– Ennek nagyon örülök.
Érte nyúlt, kényszerítve ezzel, hogy vonakodva elengedje
megszerzett zsákmányát. – Forró fürdőre van szükséged. Nem
voltam éppen finom.
– Imádtam minden másodpercét. – De ezt Andre is tudta,
hiszen a fejében volt. – Nem vagyok benne biztos, hogy valaha
is hozzá fogok szokni, hogy meztelen legyek előtted, de mivel
szeretem nézni a tested, ezt a csekély árat azt hiszem meg kell
fizetnem.
– Én is imádom nézni a te tested – mondta, és már vitte is a
meleg forráshoz. – Különösen egy bizonyos nézőpontból. –
Talpra állította, és Teagan elsüllyed a finom meleg vízben.
A mobilja zenélni kezdett a barlang másik felében. – Hogy
kaphatok itt üzenetet? Ez őrület. Fenn vagyunk a hegyen. Egy
barlangban. Egy barlang mélyén.
– Tudom milyen fontos a számodra, hogy tarthasd a
kapcsolatot a családoddal – mondta Andre –, így
gondoskodtam róla, hogy lehetőséged legyen szöveges
üzeneteket kapni. – Intett a kezével, és a mobiltelefon
odalebegett a levegőben hozzá.
Teagan szíve elolvadt. – Komolyan Andre, megríkatsz,
amikor ilyen édes, és gondoskodó vagy. – Lehúzta a telefont a
levegőből, és megnézte az üzenetét. – Ajaj, Andre! Kapd össze
magad! Szükséged lesz rá. Trixie nagyi úton van, hogy
személyesen győződjön meg róla, hogy nem ejtett fogságba
valami őrült külföldi, aki az erényemre pályázik, és aki
valószínűleg be akar zárni a háremébe, netalán a mély, sötét
barlangjába, hogy a szex rabszolgája legyek.
A férfi nevetésben tört ki. Igazi nevetésben. Egészen
valódiban. Szép, dallamos hang volt, Teagannek nagyon
tetszett.
– Igazán ezt írta?
– Igen.
– Túl késő. Már nagyon-nagyon elkésett – állapította meg
Andre.
Teagannek egyet kellett értenie vele.

Vége