Valódi színek

(True Colors)

Thea Harrison
Ősi fajok 3,5
(Elder Races)

1. könyv: Sárkányhoz kötve (Dragon Bound)

Dragos és Pia
2. könyv: A vihar szíve (Storm’s Heart)
Tiago és Niniane
3. könyv: A kígyó csókja
Rune és Carling
 Első fejezet

Halál

Ne moccanj! Maradj teljesen mozdulatlan!

A hatalmas szörnyeteg egy lopakodó bombázó
halálosságával suhant át a lakáson. Feromonok Molotov
koktélját, és hatalmat okádott magából a vérszaggal fertőzött
levegőbe, mutatva egy erős alakváltó hím dühének minden
jellemzőjét. Alice még jobban összekuporodott rejtekhelyén, a
szíve úgy dübörgött, hogy attól félt, kitör a mellkasából.
Visszatért a gyilkos?
Aztán a szörny lelassult. Alice hallotta, hogy az orra alatt
kegyetlenül káromkodik, amikor Haley még mindig meleg
testéhez ért. Alice a New York-i metrón közlekedett nap mint
nap, így úgy vélte, már mindent hallott, mégis tanult néhány
új kifejezést, míg őt hallgatta. Azért átkozódik, mert most látja
először a meggyilkolt nőt, vagy mert rájött, hogy hibát
követett el?
Alice is csak az imént érkezett Haley lakásába. Meglátta,
hogy nyitva van az ajtó, így bement és felfedezte barátnőjének
az ágyra fektetett testét. Haley törzsét széttépték, belső szervei
úgy hevertek a virágmintás ágytakarón, mint egy gyerek
elhagyott játékai.
Alice ledermedt a látványtól, normál esetben hűvös,
racionális elméjét lezsibbasztotta a sokk. Aztán meghallotta,
hogy valaki felfelé fut a lépcsőn. Alig tudott elrejtőzni a
szörnyeteg megjelenése előtt. Ha ő a gyilkos, és azért jött
vissza, hogy eltakarítson néhány hátrahagyott nyomot, akkor
azt sem Alice, sem a rendőrség nem fogja megtalálni.
Teljes csendben járkált Haley lakásában. Alice a léptei
leghalványabb neszét sem hallotta. Ugyanakkor a lány mégis
kínzóan a tudatában volt a jelenlétének, mintha valaki
mosolyogva cirógatná a csupasz bőrét egy borotvapengével, és
ő jól tudná, hogy ezután egy vágás következik. A szörny
jelenléte Haley privát terének tökéletes lerombolása volt.
Megállt alig kétlépésnyire Alice búvóhelyétől, olyan közel,
hogy a lány a szeme sarkából még kopott bőrdzsekijét is
láthatta, és hallotta egyenletes légvételeinek alig észrevehető
hangját.
Alice sikoltozni szeretett volna és rávetni magát.
Elmenekülni és hívni a 911-et. De az árnyakba burkolózó lakás
folyosója egymillió kilométer hosszúnak tűnt, a nyitott ajtó
pedig túl távolinak ahhoz, hogy észrevétlenül kiszaladhasson
rajta. Nem mert moccanni, nem merte elfordítani a fejét, mert
félt, hogy a szemei visszaverhetik a fényt, elárulva ezzel
búvóhelyét. Lélegezni is alig mert. Egyetlen dolgot tehetett, a
levegőt kóstolgatta, és tudta, ha semmi másról nem is, az
illata alapján bármikor fel fogja tudni ismerni a férfit. Az
erőszak szaga alatt tiszta és meleg volt az illata. Ha bármilyen
más helyzetben találkozik vele, Alice szexinek találta volna.
Így viszont a hányingerrel harcolt.
Várjunk csak! Ő érzi a szörnyeteg szagát. Ez nem jelenti
azt, hogy ő is illatnyomokat hagyott hátra? A férfi is érzi vajon
őt? Képes lenne szag alapján felismerni? Jóságos Isten!

Riehl megharcolt a dühével, hogy visszanyerje önuralmát.

A teste lassan visszahúzódott a részleges alakváltásból. De azt
az érzést képtelen volt lerázni magáról, hogy valaki figyeli.
Egyik kezét közel tartotta a hónaljtokjához, abban is a SIG
P226-osához, míg a másikat a combjához simítva ökölbe
szorította, hogy kioszthasson egy hatos rekesz seggberúgást,
ha valaki rátámadna.
A holttest a szokásos elrendezésben feküdt, kizsigerelve. A
gyilkos sosem tépte ki a szerveket, csak egy egyedi mintázatba
rendezte, mintha egy csillagkép lenne egy horror
csillagtérképen. Egy átlagos emberi test nagyjából öt liter vért
tartalmaz. A nő valaha takaros ágyterítőjét teljesen eláztatta
az övé. Lecsepegett a vastag hálószobai szőnyegre, hatalmas,
ragacsos tócsát alkotva. Nem lepődne meg, ha már az egy
emelettel lejjebb lévő lakás is leázott volna. Valakinek
kurvaszar munkája lesz, mire ezt feltakarítja.
Az Isten verje meg, a test még meleg! A nő félig nyitott
pénztárcája és a kulcsai a padlón hevertek, megcsonkított
testét fedő ruhája alapján a munkából tért éppen haza, amikor
a gyilkosa meglepte. Nem volt nyoma agresszív behatolásnak,
ami azt jelenti, hogy a nő megbízott támadójában. Vajon a
gyilkos szerelőnek, karbantartónak adta ki magát, vagy
egyszerűen ismerős volt?
Ha Riehl nem várt volna arra, hogy más ossza ki a tockost,
megmenthette volna. Ha kicsit gyorsabban használja fel a
kapcsolatokat, indítja be a fogaskerekeket, ha hamarabb
futtatja le a kereséseket a Jacksonville-i rendőrség internetes
adatbázisában ahelyett, hogy az új főnökével, az alakváltó
őrszem griffel, Bayne-nel szájaskodik, akkor ez a csinos nő
még életben lehetne.
Az istenfáját, ez félig az ő hibája!
Fel kell hívnia a központot. Riehl lassan körbejáratta a
tekintetét, megfigyelt minden apró részletet. Az áldozat
otthona egy postai bélyeg méretű lakás volt egy négyemeletes
ház legfelső szintjén. Helytakarékos IKEA bútorokkal volt
berendezve. Az áldozat olyan melegen tartotta az otthonát,
hogy Riehl szinte fuldoklott. A falra egy síkképernyős tévét
szereltek. Valószínűleg minden New York-i minilakás
tulajdonos ujjongott, amikor kijöttek ezzel a konstrukcióval.
Voltak növények, könyvek, egy fél női fodrászszalon egy
kupacban a hálószobai komódon. Kinyitogatta a szekrényeket.
Teljesen hétköznapi dolgokkal voltak tele, ruhák, cipők,
kabátok, néhány esernyő és pár doboz. Egy Thursday újságot
hajtogattak a Barbie baba méretű étkezőasztalra, egy nyitott
doboz mellé, ami egy elegáns, tollas álarcot tartalmazott.
A keresztényeknek Karácsonya van, a zsidóknak Hanukája,
az univerzális afrikai ünnepnap pedig a Kwanzaa. Az Ősi fajok
számára a téli napforduló a Hét Fő Hatalom ünneplése volt az
Istenek Álarcosbálján. Az áldozat nagyjából a kellős közepén
volt annak, hogy feldíszítse otthonát a jövő héten esedékes
Maszkok Fesztiváljára. Talán ő is partit szervezett erre az
alkalomra, mint sokan mások is a nagyvárosban. Az álarc szép
volt, olyan darab, amit az ember használat után szívesen
örökül hagy a gyerekeinek. Egy havi fizetésbe biztosan
belekerült, de lehet, hogy kettőbe is. Talán boldog emlékekkel,
és izgatott várakozással tekintett rá.
Mindent összevetve, ez egy tipikus városi lakás volt,
tökéletes kis hely egy vékony, hatvan kilós nőnek, mint
amilyen az áldozat volt. Riehl százkilencvennyolc centi volt és
százhúsz kiló. Csak nemrég döntött úgy, hogy megszelídül,
miután kilencvenhat évet töltött kapitányként barangolással
az alakváltók Lordjának, Dragos Cuelebrének hadseregével.
Hozzászokott a puritán életstílushoz, és ahhoz, hogy még
viszontagságos időjárási körülmények között is sok időt
töltsön a szabadban. Neki ez a túlfűtött lakás
klausztrofóbiásan szűknek tűnt.
 Ahhoz kétség sem férhetett, hogy maga a gyilkosság volt a
behatoló szándéka. Az ékszerek szétszórva hevertek az
öltözőszekrénykén, a nyitott pénztárcából kilátszott a
bankjegyek sarka. Úgy tűnt, semmit sem vittek el, hacsak a
gyilkos le nem vágott egy darabot az egyik szervből, hogy
megtartsa emlékként, de ezt a boncolás majd megállapítja.
Képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy valaki más is
jelen van. Körülnézett erre utaló jeleket keresve. Egy
rámeredő szem egy titkos ajtó kulcslyukán túlról, vagy talán
egy web kamerán keresztül, amit egy helyes rózsaszín nyuszi
hasába rejtettek. Még az ablakon túli havas tájra is kinézett,
hogy nem a szemben lévő épületből nézi-e valaki.
Míg kutatott, szándékosan mély lélegzeteket vett. A vér
súlyos, rezes illata átjárt mindent. Annyira, hogy maga alá
temette az áldozat saját, természetes illatát is. Voltak más
szagok is, amiket besorolt a normális kategóriába, mint
például a sült hal halovány illata, némi virágillat, ami egy
kicsiny tálkából szállongott. Ha Riehl farkas alakjában lett
volna, ez az illatosító tüsszögő rohamot váltott volna ki belőle
és inkább megkeresi a halat.
Két másik érdekes összetevőt is megjegyzett. A torkának
hátsó részével egy alig érezhetően halovány illatot ízlelt
közvetlenül az áldozat körül. Gumi szagot. Az elkövetkezendő
hét heti fizetését rá merte volna tenni, hogy az elkövető
gumikesztyűt használt, vagy KO szagsemlegesítő eliminátort,
amit a szarvas vadászok éppoly előszeretettel használtak, mint
az alakváltó bűnözők.
Esélyesebbnek tartotta a kesztyűt, de a KO használata
egyben azt is jelentette volna, hogy a gyilkos maga is
alakváltó, vagy legalábbis ismeri az alakváltók vizsgálati
készségeit. A gyilkos felkészült, tudta hogyan rejtse el az
illatát, tehát előre tervezett. Mindez remekül illeszkedett
ahhoz a gondossághoz, amivel az áldozatok szerveit
elhelyezte, ami hajszálra megegyezett a hét évvel ezelőtti
Jacksonville-i sorozatgyilkosságok áldozatairól készült
fényképekkel.
A másik nagyon érdekes dolog pedig, amit észrevett, egy
teljesen más illat volt. Könnyű, finom, nőies, valósággal
sokkolta az érzékeit. Csábító, ínycsiklandozó, láthatatlan és
roppant titokzatos, amibe legszívesebben fejest ugrott volna,
csakhogy ebbe a fenséges illatba feszültség feromonok
vegyültek, amitől vicsoroghatnékja támadt, és a keze
önkéntelenül közelebb moccant fegyveréhez. Az illatnak nem
volt rá ideje, hogy mélyen beleivódjon a környezetbe, máris
halványult.
A test még meleg és egy nő járt előtte a lakásban. Vagy még
mindig itt van.
Ha Riehl hallgat a tarkóján makacsul felmeredő
hajszálakra, akkor azt mondta volna, hogy még mindig itt van,
bár arra nézvést semmiféle ötlete sem volt, hová bújhatott
volna el.
Hirtelen döntött, és kilépett a lakásból.

A múlt heti havazás után már ismét sötétté váltak az utcák,

de a hideg, nedves decemberi szél utánpótlást ígért. Az apró,
fehér bolyhok épp elkezdtek lefelé szállingózni. Mesebelinek
és teljesen ártalmatlannak tűntek, pedig a nagy téli vihar
előfutárai voltak, amibe kora reggelre belefullad a város. A
hókotrók már megkezdték az utak felszabadítását. A szél
kipufogógázokat, sült ételek és sár szagát hordozta.
Riehl villámgyors felderítést végzett, miután kilépett az
utcára. Semmi nyomát nem látta az elkövetőnek, de nem is
számított másra. Lehet, hogy a fickó egy mániákus
sorozatgyilkos, de nem hülye. Ekkora szerencséje nem
lehetett Riehlnek ma este.
A halott nő apartmanja észak-Brooklyn olvasztótégelyében
volt, ahol az Ősi fajok számos képviselője keveredett össze az
emberiség szinte valamennyi etnikumával. A koraeste szürkés
maszatját a kirakatok ragyogó ünnepi dekorációi pettyezték. A
közeli utcasarkon egy élelmiszer-csemege üzlet állt, aminek a
tulajdonosa egy alakváltó pár volt. Fűevők voltak, akik
csoportokba rendeződve érezték jól magukat. Az idős, örmény
házaspár élelmiszerüzlete mellett egy itallerakat következett.
Mellette a szabadba nyíló miniatűr újságosbódé erős, földes
illatot árasztott.
Az újságosbódé már bezárt mára, hozzá legközelebb az egy
fél háztömbnyire lévő száraz tisztító állt. Ennek árnyékos
kapualja túl sekély volt ahhoz, hogy elrejtse Riehl széles
vállait. Tulajdonképpen az egész környéken nem volt egy
tisztességes rejtekhely sem, ahonnan zavartalanul figyelhette
volna a gyilkosság színhelyének bejáratát.
Átcikázott a járművek között a csemegebolthoz. Belökte az
ajtót, és megállt az utcai ablak mellett elhelyezkedő pénztár
előtt. A pénztáros, egy idősebb férfi, ideges mosolyt villantott
rá, ami azonnal eltűnt, amint Riehl elővette az igazolványát és
felmutatta neki.
– Ne is törődjön velem – mondta a férfinak, akinek nagyra
nyíltak a szemei.
Riehl a hatalmas kirakatüveg széléhez lépett és a falhoz
simult. Abból a szögből nem látott rá az apartman ház
bejáratára. Addig döntötte előre a fejét, míg megpillantotta az
ajtaját. Aztán várt. Riehl még a legjobb pillanataiban is
megijesztette az embereket, tehát ha egy nő bújt el a lakásban,
őt aztán főleg halálra rémíthette.
 Eltöprengett. Szemtanúja lett volna a gyilkosságnak? Vagy
tettestárs? A Jacksonville-i ügy aktáiban semmiféle utalás
nem volt lehetséges tettestársra. Elsiklottak efelett, vagy ez az
elkövető újítása? A gyilkos, aki már-már rituális módon végez
az áldozataival, beépítene egy ilyen új elemet?
Nah, kezdi túlbonyolítani a forgatókönyvet. Ha a nő aktív
résztvevő lett volna, akkor minden valószínűség szerint ő is
kesztyűt viselt volna, távozik a gyilkossal, így utána sem
maradt volna semmiféle szagminta. Ha pedig szemtanú, sok
ideje maradt Riehl megérkezéséig. És ki lenne képes
tökéletesen csendes és higgadt maradni, amikor valakit ilyen
precíz alapossággal lemészárolnak a szeme láttára? Riehl már
amúgy is sötét hangulata tovább feketedett.
Tovább figyelt, de közben előhúzta a telefonját és
megnyomott egy gyorstárcsázó gombot.
– ’gen? – szólt bele Bayne.
– Elkapta – mondta Riehl. – Elkéstem, a test még meleg.
Nem lehet halott legfeljebb egy, másfél órája. – Ezután csak
hallgatta, hogyan káromkodik az őrszem.
– Mit gondolsz? Az eredeti elkövető, vagy valaki másolja a
Jacksonville-i esetet? – kérdezte végül Bayne.
– Ha azt kéred, hogy tippeljek, szerintem a Jacksonville-i
pasas az. A saját szemeddel kellene látnod azt a mészárszéket,
amit csinált. Hét évig sikerült önuralmat gyakorolnia, ez pedig
nekem azt sugallja, hogy ennek a hét évnek különös
jelentősége van a számára. – Megadta Bayne-nek a pontos
címet. – Figyelj, mennem kell. Egy lehetséges tanút követek.
– Én is odamegyek. Hívj vissza, amint tudsz. – Az őrszem
minden további nélkül megszakította a beszélgetést.
A nyomozó éppen visszacsúsztatta a zsebébe a készüléket,
amikor kinyílt az apartman ház ajtaja és kilépett egy nő.
 Riehl lefagyott. Mindenhogy lefagyott. Testileg, szellemileg,
lelkileg. A Föld kibillent a tengelyéből, új pólusokra
helyezkedett.
Bár a nő felsőtestét hosszú, combközépig érő fekete
gyapjúkabát rejtette, egyértelmű volt, hogy a termete karcsú
és elegáns. A fejéről rengeteg, aranyszín-középbarna,
dugóhúzószerű, rugózó hajfürt hullt alá. Egyenes szabású
farmert, csizmát és drótkeretes szemüveget viselt. Az arcbőre
a tejszínes kakaó gazdag, meleg színét sugározta. Végtelenül
feszültnek és törékenynek látszott, mintha valamiféle sokkban
lenne. Még innen, az utca túloldaláról is idegesnek tűnt
keskeny, intelligens arca. Odaért a járdához, ott megállt, egyik
finomcsontú kezével védekezően összehúzta magán kabátja
gallérját, miközben az utcát vizsgálta.
Ő volt a nő a lakásból. Riehl tudta. Nem kellett éreznie az
illatát. A tragédia és a szörnyűség ott ült a lány szemeiben.
Egy másikfajta felismerés is feltört a nyomozóban,
egyenesen a csontjaiból, egy furcsa, mély meggyőződés, hogy
valami megmagyarázhatatlan, visszavonhatatlan változáson
megy keresztül, amit nem értett és ideje sem volt, hogy
leásson a mélyére. A nő ugyanis elfordult és elindult a közeli
metrómegálló felé. Riehl kilépett a csemegeüzletből, átment
az utca túloldalára, szemei, mint lézeres célkövető tapadtak a
lány távolodó alakjára.

Alice lábai automatikusan térték rá az útvonalra, amit

használni szokott, miután meglátogatta Haley-t. A Bedford
Avenue-i metróállomás felé tartott. Először Petert ölték meg.
Aztán kiderült, hogy David eltűnt, és most Haley is meghalt.
 David is halott. Tudta, pedig a rendőrség még nem adott ki
ezzel kapcsolatban hivatalos közleményt. Néhány napon belül
három barátját veszítette el.
Az utca ártalmatlannak tűnt, de az orrában a szörnyeteg
illata még mindig ott volt, melegnek, érzékinek hatott a kinti
hideg, nyirkos levegőben. Alice képtelen volt abbahagyni a
remegést. Haley megcsonkított, széttépett testének képe
beleégett az elméjébe. Mit kellene most tennie? Ó igen, hívni a
911-et.
Leásott a zsebe mélyére a mobiljáért, miközben tekintete
folyamatosan a környezetét figyelte. Hátrapillantott a válla
felett.
A férfi fekete farmert és kopott bőrdzsekit viselt. Hatalmas
volt, olyan magas, akár egy fa, akkora darab, mint egy
focihátvéd, és úgy nézett ki, mint egy gyilkos. Fehérszőke haja
katonásan rövid, az arcvonásai könyörtelenek, élesek,
viharvertek. A szeme valamilyen halovány színű volt, vagy
szürke vagy kék, és visszatükrözte a fényt, ahogy egyenesen
Alice-re nézett.
A felismerés villámcsapásszerűen érte a lányt. Túl sok
lidérces esemény történt vele most egyszerre. Ez a legutóbbi
pedig majdnem a földre vitte.
Az a férfi a szörny. Már nem volt részleges alakváltásban,
de akkor is felismerte. Egyszerűen tudta.
És megtalálta őt, pontosan, ahogy tartott tőle. Elkapta az
illatát és most már az arcát is látta.
És Alice is látta az ő arcát. Lehet, hogy ő ölte meg a
barátait. Mindenesetre, a legfélelmetesebb férfi egészen
biztosan ő volt, akit valaha is látott.
Ráadásul ő a párja.
Édes istenem! Édes Istenem!
 Legnagyobb rémületére, mintha láthatatlan lángok
lobbantak volna fel a bőrén. Hallott már ilyesmiről, amikor
két alakváltó felismeri egymást első látásra. Csakhogy azt
hitte, ez pusztán városi legenda. Veszélyesebb a vágynál,
mélyebb a szerelemnél, mivel az alakváltók egy életre
párosodnak. Ez nem történhet meg! És nem is fog
megtörténni, ha neki is van egy csekély beleszólása!
Elfordult a férfitól. A rettegés elsöpörte a gondolatait,
szárnyakat adott a lábainak.

Riehl a nő után sprintelt.

Szent pokol, elképesztő mozgása van a csajnak! Riehl is
gyors volt, viszont nagydarab. A nő villámként cikázott autók
és emberek között, a nyomozó életében nem látott hasonlót,
mint az a karcsú, kicsi test, amint szinte fizikailag lehetetlenül
éles kanyarokat vett be, és olyan valószínűtlenül szűk réseken
hussant át, ami egyszerűen kivitelezhetetlennek látszott.
Aztán ugrott egy hatalmasat, és egyszerűen
belehaloványodott a környezetébe. Nem tűnt el, legalábbis
nem teljesen. A ruhája túlságosan szilárd volt ehhez, de sokkal
nehezebbé vált a nyomon követése.
Huh! Hát ez roppant szar fejlemény.
Nagyon jól jött most, hogy Riehl nem pusztán emberi
látására hagyatkozhatott. Elkaphatja, ha alakot vált. Még itt, a
városban is. Farkas alakjában sokkal gyorsabb volt, akár
napokig is képes volt futni. Viszont ha vált, akkor nem tud
beszélni, hacsak nem kerülnek egymáshoz olyan közel, hogy
elérje telepátiával, de már így is világosan érezte a nő
pánikját. Arról nem is beszélve, hogy New York City ugyan az
alakváltók birodalmának központja, de ettől függetlenül más
fajok millióinak is az otthona. Nem volt benne biztos, hogyan
reagálnának az emberek a nagyváros utcáin megjelenő
kilencven kilós farkas látványára.
Vett egy mély lélegzetet és elkiáltotta magát: – New York-i
rendőrség! Megállni!
Hát persze, hogy a nő nem állt meg. Miért is állna meg,
pusztán csak mert egy seggfej kiabál utána? A fenébe, tényleg
a metró felé tart?
Valóban arrafelé futott. Egyetlen öngyilkos ugrással, amitől
Riehl lélegzete egy az egyben elakadt, szinte közvetlenül a
feléje tartó teherautó kerekei alá vetette magát. Úgy tűnt, a
vezető nem is látja a nőt, legalábbis egyáltalán nem lassított.
Riehlnek nem maradt választása, néhány pillanatnyi
időveszteség is elegendő lett volna, hogy szem elől tévessze a
nőt. Nem lassított, inkább gyorsított, elrúgta magát előbb a
járdától, majd a teherautó motorháztetőjétől. Úgy ért földet a
túloldalon, akár egy hőkereső rakéta, a gyalogosok sikoltozva
spricceltek szét a közeléből, akár egy csapatnyi csirke. A
fülében hallotta a saját légzését. A metrólejáratnál nem
vesződött a lépcsőkkel. Összehúzta magát és egyetlen ugrással
átrepült rajtuk, de még így sem volt elég gyors.
Alig pár méternyivel előtte a nő átrohant a peronon oda,
ahol egy szerelvény ajtói épp záródtak. A jelenet olyan volt,
mint egy kibaszott tévéfilmben. Hihetetlen. Riehl szitkozódott
magában, ahogy közeledett a zárt ajtó felé.
Az üvegen keresztül bámultak egymásra. A nő zihált,
hatalmas szemei feketék voltak, ez a sötét szín megdöbbentő
volt krétafehér arcában. Amint megpillantotta Riehl
arckifejezését, elhátrált az ajtótól és csak akkor állt meg,
amikor nekiütközött a többi utasnak.
A szerelvény megrándult. Riehl felhúzta a szemöldökét,
elővette az igazolványát, és felmutatta. A nő ránézett, a szemei
még jobban elkerekedtek. Ahogy a metrószerelvény lassan
elindult, újra odalépett az üveghez, rásimította a két tenyerét,
a tekintetét a nyomozó szemére emelte.
– A legközelebbi rendőrőrs – artikulálta neki némán Riehl.
– Menjen oda!
A nő őt nézte egészen addig, amíg a metró ki nem vitte a
látóteréből. Riehl eltöprengett rajta, hogy a jelvénye
felmutatásával jobb eredményt ér-e el, mint azzal, hogy az
utcán ordítozott.
Az lesz a legjobb, ha megkeresi a legközebbi rendőrőrsöt.
Ott majd megtudja.
 Második fejezet

Törvény

Alice a következő megállónál leszállt a metróról, és felment

az utcaszintre. Tökéletes idegroncs volt, a legkisebb dologtól
is összerezzent, miközben egyre az utána kiáltott, majd a
némán elsuttogott pár szó keringett a fejében.
A férfi is ilyen idegbetegnek látta, amikor ránézett?
A párja. Gyilkos.
Rendőr?
Csak óvatosan, fő a biztonság. Talán az a jelvény hamis.
Valahol mélyen reménykedett ugyan, hogy valódi, de azért
maradjunk realisták. Az iszonyatosan valószínűtlen, hogy a
férfi valóban egy rendőr lenne, aki elsőként bukkant fel Haley
lakásában. A lakás ajtaja nyitva volt, nem törték be. Az idők
folyamán az emberek rengeteg bűnt követtek el rendőri
jelvények mögé bújva, ezek közül a leghírhedtebb az 1929-es
Valentin napi mészárlás1 volt.

1
Valentin napi mészárlás: Az amerikai gengsztervilág egyik
leghírhedtebb maffialeszámolása volt, Chicagóban, 1929. február 14-én.
Rendőri igazoltatás ürügyén a chicagói 2122 North Clark Street épület
garázsában két rendőrruhába öltözött személy hét főt a falhoz állított.
Velük volt két civil ruhába öltözött személy is. Miközben a falhoz állított
személyek a rendőri intézkedést várták, géppisztollyal kivégezték őket.
 De a férfi azt mondta neki, hogy menjen a legközelebbi
rendőrőrsre. Ez azért eléggé hitelessé tette, kivéve, ha úgy
gondolja, hogy elkapja, még mielőtt bemehetne.
De miért tenné ezt? Alice tökéletesen paranoiásnak, és
irracionálisnak érezte volna magát, ha nemrég végleg maga
mögött nem hagyta volna a racionalitást. Ez pontosan két
nappal ezelőtt történt, amikor megtudta, hogy Petert
megölték.
A társaságuk kicsi volt, és szoros kapcsolatban álltak
egymással. Peter halálának lökéshullámai még alig kezdtek
elcsitulni, amikor Alex Schaffer, a csoport vezetője kör-e-
mailben szólt nekik, hogy képtelen kapcsolatba lépni
Daviddel, és kérdezte, hogy hallott-e felőle valamelyikük.
Senki sem jelentkezett. Alice és Haley épp egy összejövetelt
szerveztek, ahol kellőképpen meggyászolhatták volna Petert
és kibeszélhették volna nyugtalanságukat David eltűnése
miatt. Alice arra készült, hogy ráveszi Haley-t, csomagoljon
össze magának pár holmit, és legalább a hétvégére menjen át
hozzá, nem pedig arra, amire tizenöt perccel ezelőtt rá kellett
jönnie, hogy az ágytakaró sötétvörös foltján elrendezett
dolgok Haley teste körül barátnője belső szervei.
Ha ez a férfi a gyilkos, és azért tért vissza Haley lakásába,
hogy eltüntesse a nyomokat, és ha összekapcsolta Alice-t
valahogyan a bűncselekménnyel, bármit meg fog tenni, akár
még egy rendőrőrshöz is csalhatja, hogy elhallgattassa.
Futott az utcán és szerencséjére megpillantott egy szabad
jelzésű taxit. Odaintett neki, és amikor megállt, ő beugrott,
majd magára zárta az ajtót. – Induljon – utasította a vezetőt.
– Oké – felelt a taxis. Egy intelligens kinézetű, kissé
vérszegény testalkatú alakváltó volt. A negyvenes évei
közepén járhatott, száraz, poros illattal, görbülő körmökkel. –
Hová szeretne menni?
 – Egy perc és megmondom. Csak induljon el.
– Mesés – mondta fanyarul a sofőr –, de a maga pénze
bánja.
Alice elővette a mobilját és végre hívta a 911-et.
Rácsodálkozott, hogy a diszpécser csak jó néhány kicsengés
után vette fel. – Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni.
A taxi hirtelen lelassult, a vezető éles pillantást vetett a
lányra a visszapillantó tükörben. Alice ránézett és előre intett
az állával. A jármű ismét felgyorsult.
A hóesés egyre sűrűbbé vált. Alice a szélvédő előtt járó
ablaktörlőlapátok között figyelte az utcát, amíg megadta a
diszpécsernek Haley címét, és a részleteket. – Amikor
elhagytam az épületet, egy férfi üldözőbe vett – mondta. –
Járt a lakásban. Sikerült eljutnom egy metrómegállóba, és
éppen becsukódtak mögöttem egy szerelvény ajtói, így
lemaradt, de annyi ideje még volt, hogy felmutassa nekem az
ablakon keresztül a jelvényét. Azt mondta, hogy rendőr, és
felszólított, hogy menjek a legközelebbi rendőrőrsre.
Szükségem lenne a személyi adataira.
– Hölgyem, ezt nem adhatom meg önnek – mondta a
diszpécser. – El kell mennie a legközelebbi rendőrőrsre.
– Nézze, kérem, én tanító vagyok – a lélekjelenlétével
együtt nyugodt hangja is kihussant az ablakon –, nem pedig
egy kemény katona vagy rendőrnyomozó, aki nap, mint nap
halállal foglalkozik. Első osztályos gyerekeket tanítok, oké? A
legrosszabb napjaimon ragasztót vagy rágót próbálok
eltüntetni a farmeremből, és tantestületi ülésre készülődök.
Most pedig három nap alatt három barátomat veszítettem el,
akik közül az egyiknek a széttépett testét is láttam. Sokkos
állapotban vagyok és komolyan rettegek. Mi van, ha ez a férfi
vár rám a rendőrőrsön kívül és nem is valódi rendőr?
 – Rendben – a diszpécser hangja megenyhült. –
Megmondom mit fogunk tenni. Azt mondta, hogy egy taxiban
van, ugye?
– Igen.
– Kérje meg a sofőrt, hogy adja meg a pontos helyzetüket.
Odaküldök önhöz egy egységet. Maradjon a járműben, amíg
oda nem érnek. Akkor rendőri kísérettel jöhet be az őrsre.
Oké?
Alice világa egy kissé kevésbé őrült módon pörgött tovább.
– Rendben. Így jó lesz.
Még tíz perc sem telt el, amikor egy járőr kocsi húzódott a
taxi mellé, villogó tetőfényekkel, ám szirénázás nélkül. Alice
kifizette a taxisofőrt, miközben a két járőr, a rangidős női
rendőrtiszt és egy férfi közrendőr kiszálltak. Aztán ő is maga
mögött hagyta a taxit.
A rendőrnő szólalt meg: – Alice Clark?
– Igen.
– Rizzo őrmester vagyok. A társam Garcia rendőr. Azért
vagyunk itt, hogy a 94-es körzeti őrsre kísérjük.
– Köszönöm – biccentett oda neki Alice. Kezdett kihűlni,
elvégre fejvesztve végigrohant egy utcát, a ruhája átizzadt, a
kinti hőmérséklet pedig gyorsan zuhant. A téli vihar
egyértelműen megérkezett. Szorosabbra vonta maga köré a
kabátját, amikor dideregni kezdett.
– Szálljon be – vezette oda a rendőrnő a járőr kocsihoz.
– Sajnálom, hogy pazarlom az idejüket – szabadkozott
Alice –, még az sem biztos, hogy egyáltalán szükség van erre.
– Nem probléma – felelte Rizzo. Kinyitotta a hátsó ajtót és
intett neki, hogy szálljon be. – Ha jól értettem, talán egy okos,
erőszakos gyilkos látóterébe került. Nem lehet elég óvatos.
Miután Alice bátortalanul elhelyezkedett a járőr kocsi hátsó
ülésén, Garcia feléje fordult és rámosolygott a rácsokon
keresztül. – Van egy üzenetünk az ön számára, amitől talán
megnyugszik egy kicsit. Épp az előbb beszéltem a WDVC-vel,
az alakváltók erőszakos bűnesetekkel foglalkozó
ügyosztályával. Gideon Riehl nyomozó már ott van a 94-es
körzetben és önt várja. Azt szeretné, ha elmondanánk önnek,
hogy nagydarab és szőke, valamint hogy végtelenül sajnálja,
hogy ráijesztett önre.
Alice pattanásig feszült idegei ellazultak a rendőr szavaira.
– Ó, hála az égnek, nagyon köszönöm!
Garcia belevezette a járőr kocsit a hóvihar egyre erősödő
falába. Alice összehúzta magát a kabátjában és annyira
remegett, hogy már attól félt szétrázódnak az ízületei. A
csendben az elmúlt egy óra képei száguldottak át az agyán.
Haley arca teljesen üres volt, mintha a halál meglepte
volna. Vagy talán csak azért volt üres az arckifejezése, mert
halott volt, és elképzelhetetlenül szenvedett, iszonyú kínokat
élt át a halála előtti pillanatokban. Rápillantott a gyilkosa
arcára, és tudta, hogy meg fog halni?
Ránézett a gyilkosa arcára és felismerte őt?
Alice a sálja végével letörölte az arcáról a könnyeket. Haley
ugyanabban az iskolában dolgozik… dolgozott, mint ő.
Valakinek fel kell hívnia nem csak Alexet, a csoportjuk
vezetőjét és a Broadway Általános Iskola igazgatóját, hanem
Haley szüleit is. Feltételezte, hogy a rendőrségnek van
valamiféle protokollja ezekre az esetekre, de Alice tudomása
szerint Haley egyke volt. Az elvesztésének híre nagy csapás
lesz a családjának. A rendőrök talán hagyják, hogy ő is
segítsen.
És persze ott van Peter. Nem adták ki a halálának
körülményeit, csak annyit tudott, hogy megtámadták és
megölték. Davidet is, csak őt még nem találták meg. De két
nappal ezelőtt, amikor Haley és ő halkan beszélgetett Peterről
a tanáriban, Alice már akkor is tudta.
A rémálom visszatért.

Habár még mindig csak péntek koraeste volt, a forgalom

meglehetősen lelassult, mivel a látótávolság jóformán zéróra
csökkent. Az időjárás jelentések jó előre beharangozták a nagy
téli hóvihar érkezését, és hangsúlyozták, hogy csak az
életbevágó esetekben induljon el bárki is otthonról, így pedig
még a legelszántabb ünnepi bevásárlók is elhalasztották az
utazást.
A világ kietlenné változott, a sötétséget pusztán az
elektromos fények törték meg. A szél úgy üvöltött, mintha
láthatatlan farkas falka járna zsákmány után. Ereje fegyverré
változtatta a hópelyheket, amik apró jégtőrökként döfködték a
szabadon hagyott bőrfelületeket.
Kétféle vihar van, gondolta Alice. Az egyik, amit még
élvezni is lehet az ablakon keresztül, egy csésze teával a
kézben. Színpadias kissé a rengeteg lefelé zúduló hó, de
semennyi valós rosszindulat sincs benne.
Ez a vihar másmilyen volt; gyilkos. A szél arról üvöltött,
hogy vannak szörnyűségek, amik az éjszakában léteznek,
olyan borzalmak, amiket csak gyerekek és démonok
láthatnak. És léteznek olyan szörnyűségek is, amik az
elmékben léteznek, és csak adott személy láthatja őket. A téli
szél olyan dolgokról jajongott, amikre az elme nem akart
emlékezni, viszont a félelem megmaradt, megbújt az emberek
életében jelenlévő kísértetek, bekövetkező tragédiák sötét
árnyékai között.
Mert nem tudnánk elviselni őket. Erről vijjogott a szél. Ha
elvennék tőlünk a fényt és a melegséget, mi ott maradnánk
egyedül, meztelenül, reszketve a sötétben. Meghallanánk egy
rekedtes kuncogást a sötétből, ami elárulná, hogy prédává
váltunk.
Még a 94-es rendőrőrs fényei sem nyújthattak
kényelemérzetet Alice-nek, a hatalmas, négyszöglet alakú
épület jóformán a semmiből bukkant fel előttük, egy óriási,
szigorú, árnyékos tömbnek hatott a fekete-szürke éjszakában.
Az arctalan gonosz elpusztította a lány barátait, becserkészte a
közösségét. A bánat és a félelem között őrlődött.
Aztán ott volt még a másik oka is annak, hogy remegett,
egy lehetetlen, tökéletesen érthetetlen tudás egy olyan
személyről, akit nem is ismert. Ez a rendíthetetlen
meggyőződés megtámadta a csontjait csakúgy, mint
szkeptikus, ellenálló lelkét.
Nem akart párt. Még randizni sem szeretett. Mindenki
mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Mit dolgozol? Mit
csinálsz szabadidődben? Mi a kedvenc ételed? Találkozgatsz
valaki mással is?
Létezett valaha is olyasvalaki, aki őszintén felelt ezekre a
kérdésekre?
Alice hajlamai híven követték félénk alakváltó természetét.
Csendes személyiség volt, olyasvalaki, aki kedveli a magányos
időtöltéseket. Élvezte az olvasást, a hosszú sétákat a
parkokban, a biciklitúrákat kempingezés közben. A
legnagyobb lázadása az volt, hogy néha eltért főzéskor a
recept előírásaitól. Imádta az osztályában mind a tizenöt
mókás, féktelen gyereket, és gyakran töltötte azzal az estéit,
hogy egyszerűen csak kiheverte az adott nap élénk társadalmi
interakcióival járó fáradalmait. Társasági igényeit teljesen
kielégítették a csoport rutinszerű összejövetelei, az ebédek a
többi tanárral, a szüleinek küldött levelek és rendszeres
telefonálások, és… az Istenekre… Haley.
 A hatalmas, fenyegető idegen… hogy is nevezte Garcia?
Gideon Riehl nyomozó. Nem lehet az, akinek ő tudni véli.
Valamiféle idegösszeroppanást szenvedhetett el az elmúlt,
feszültségekkel teli napok alatt, mindössze ennek
mellékterméke lehet az érzés.
Az alakváltók halálosakká váltak, ha bűnözőkké lettek.
Annak, ha valaki a New York-i rendőrség elitjének számító
WDVC-ben dolgozik, egyenes következménye, hogy
erőszakos, veszélyes életet él. Ahhoz ugyanis, hogy
elkaphassák a bűnös alakváltót, a WDVC dolgozóinak jobb és
halálosabb gyilkosnak kellett lenniük, mint annak az
alakváltónak, akire vadásznak. Alice elképzelni sem tudott
volna valakit, aki jobban különbözetett volna tőle. Nem csoda,
ha halálra rémült a férfitől.
Vajon a nyomozó mit érzett, amikor először néztek egymás
szemébe? Ugyanazt az őrült bizonyosságot, mint Alice, hogy ő
a párja? Ha nem, akkor csak maga miatt kell aggódnia. Ha
viszont igen, akkor még rengeteg más dolog miatt is aggódhat.
Megpillantotta Riehl hatalmas, összetéveszthetetlen
alakját, ahogy az őrs üvegajtaja felé lépdelt. A feje fedetlen
volt, viharvert bőrdzsekije nyitva. Szemmel láthatóan
immunis volt a körülötte tomboló hóviharra. Riehl
megfordult, amikor Garcia a járdaszegély mellé kormányozta
a járőr kocsit. Nagy léptekkel feléjük indult, majd lazán
megállt.
Az őrület felerősödött, teljesen átvette Alice felett az
uralmat, ahogy nézte a férfi közeledését. Masszív teste sportos
volt, folyékonyan, magabiztosan mozgott, azok a lehetetlenül
hosszú lábai pillanatok alatt megtették a távolságot a kocsiig.
Világos szemei ugyanazzal az éber intenzitással tapadtak a
lányra, mint korábban, de most pánik helyett valamiért
egészen biztos volt benne, hogy ez a férfi az egyetlen
menedéke a gyilkos viharban.
A tekintete fogságba ejtette az övét, Alice lélegzete
akadozni kezdett, miközben az ajtónyitó kar után
tapogatózott. Csak akkor döbbent rá, hogy a járőr autók hátsó
ajtói nem rendelkeznek ilyesmivel, amikor Riehl közelebb
lépett és óvatos mozdulattal kívülről kinyitotta az ajtót. Jeges
tekintete nem mozdult a lányról miközben mindkét erőteljes
kezét érte nyújtotta.
Talán jobb lenne elfutni. Legalábbis Alice azon része, ami
még mindig rémült volt, megpróbálta meggyőzni erről. De a
nagyobbik és egyben elmebetegebb része már ki is nyújtotta
mindkét kezét a nyomozó felé. A férfi tenyere forró volt, az
ujjai a lány kezeire fonódtak. Megtartotta a súlyát, amikor
remegő izmait munkára kényszerítve kiszállt a kocsiból. Alice
fogai jól hallhatóan vacogtak, a büszkesége romokban hevert.
A nyomozó fürkész pillantása megláthatott valamit az arcán,
mert egyszerűen a karjaiba ölelte őt. A melegsége és az illata
magába zárta a lányt, akinek a megkönnyebbülése és
biztonságérzete egyszerűen leírhatatlan volt.
– Most már minden rendben lesz. Biztonságban vagy.
Megtaláltalak. – Ezt, vagy valami hasonlót mormolt a fülébe
Gideon Riehl.
Alice végképp feladta a futás gondolatát, nem érdekelte a
büszkesége, ugyanúgy, ahogyan az illendőség sem, nekidőlt a
széles mellkasnak. Úgy érezte, mintha erős, szilárd otthonra
talált volna.

Most, hogy szemtől szemben, és olyan közel álltak

egymáshoz, Riehl úgy találta, hogy Alice Clark egy apró nő,
akitől az az érzése támadt, hogy egyszerűen felkaphatná és
zsebre tehetné. A lány nekidőlt, ő pedig a hátát dörzsölgette. A
nyomozó szíve valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy
légkalapács tempóra vált. A benne élő farkas remegett és
morgott, de ő rövid pórázon tartotta a fenevadját. Most
végképp nem hiányzott, hogy átmenjen Cujóba2, és ezzel még
jobban kiborítsa a nőt. Elfordította viszont a fejét, és néma
figyelmeztetésként rávicsorgott a két rendőrre, akik szintén
kiszálltak a kocsiból és Riehl meglátása szerint túl közel
merészkedtek hozzájuk.
A férfi egyenruhás azonnal felemelte mindkét kezét egy
békítő mozdulattal. A nő viszont összehúzott szemekkel
végignézett rajta. – Ms. Clark, szüksége van még ránk? –
kérdezte nyomatékosan.
Riehl vicsorgása még jobban elmélyült, amikor Alice karjai
lehullottak a derekáról. El is fordult volna tőle, már ha ő
hajlandó lett volna elengedni. Így viszont a nő csak a fejét
fordította el. Vad, imádnivaló dugóhúzófürtjei hozzáértek az
állához, ő pedig beléjük akarta dörzsölni az egész arcát,
amikor a lány megszólalt: – Nem. Köszönet mindenért.
– Akkor minden jót – nyugtázta a rendőrnő. Rájuk
villantott egy mosolyt, mielőtt a partnerével együtt visszaszállt
volna a kocsiba, hogy folytassák a műszakjukat.
Alice visszafordította a fejét és felpillantott rá. Riehl
végignézett feszült arcán. Vékony, aranyszín drótkeretes
szemüvege mögött a nő szemei nagyok és mogyorószínűek
voltak, ragyogó kék és zöld pettyekkel, tejszínes kakaószínű
bőrétől pedig a nyál is összefutott a nyomozó szájában,
annyira szerette volna mindenhol megnyalogatni. Finom,

2
Cujo: Stephen King horror regényének főhőse, egy bernáthegyi, akit
megharap egy denevér, amitől a veszettség egy különösen veszélyes
formáját kapja el.
tartózkodó vonású arcán félelem és könnyek nyomai
látszottak. Egyre jobban remegett idekinn a hidegben.
Azokban a gyönyörű szemekben túl sok érzelem tombolt, és
túl sok volt bennük a rémület. Riehl újabb gyors döntést
hozott. – Hazaviszem.
A meglepetés úgy bomlott ki a lány arcán, akár egy virág,
de villámgyorsan el is rejtette. – Nem fog kihallgatni?
– De igen, viszont a poklon ment át. Amit mondanunk kell
egymásnak, azt elmondhatjuk az otthona kényelmében is.
Átölelte a vállát és egy jelöletlen, régebbi modellű, fekete
Cherokee dzsiphez vezette. A lány nem tiltakozott,
automatikusan elindult az oldalán. Riehl kinyitotta központi
zárat a kulcstartójával, majd kinyitotta Alice-nek az utas
oldali ajtót. Miután beültette, gyorsan átment a vezető felőli
oldalra.
Mielőtt elindította volna a dzsipet, egy gyors
oldalpillantással meggyőződött róla, hogy a lány bekötötte a
biztonsági övet. Még a kormánykeréken keresztül is érezte,
mennyire síkossá vált az út. A motor még meleg volt, úgyhogy
teljesen ráadhatta a fűtést. Ha maga volt, ilyesmivel sosem
vesződött. Általában ő maga elég hőt termelt ahhoz, hogy
kényelmesen érezze magát.
Riehl rájött, milyen nehéz alkalmazkodnia új
munkaköréhez. Húsz évesen volt újonc a hadseregben, egy
emberöltőnyi időt leszolgált ott. A farkasa még mindig nem
törődött bele a nyugdíjba vonulásába. Amikor olyan szűk kis
terekben tartózkodott, mint például a mai tetthely, Haley
Moore otthona, gyakran érezte úgy, hogy lever valamit, ha túl
gyorsan mozdul.
Valójában az utóbbi hónapokban komoly kétségei
támadtak, hogy jó ötlet volt-e otthagynia a katonaéletet, és
letelepedni egy városban. Nem volt benne biztos, hogy képes
lesz az átállásra. A farkast a folyamatos barangolás elégítette
ki, a hadseregtől pedig megkapta a falka érzését is. Az emberi
része volt az, ami nyughatatlanná vált, és eldöntötte, hogy itt
az ideje a változtatásnak. Viszont a nyugtalansága akkor sem
csillapodott le, amikor kérte az áthelyezését és megváltoztatta
a munkakörét.
Igazából csak most nyugodott le.
Sűrűn vetett egy-egy újabb elgondolkodó oldalpillantást
utasára. A vihar valósággal lerohanta a lányt, hópelyhek
fehérlettek a hajában. Aztán megolvadtak az autó meleg
terében. A hátramaradt apró vízcseppek úgy szikráztak a
szálakon, mint apró ékkövek hálója. Alice profiljából is áradt a
szomorúság, a szája egyenes volt, nem húzódott mosolyra.
Gyászolt, és ő úgy viselkedett, mint egy vérbeli seggfej,
képtelen volt abbahagyni, hogy bámulja, és kizárólag arra
tudott gondolni, milyen lehet meztelenül.
Ismét úgy érezte, hogy a Föld tengelye eltolódik, ami eddig
észak volt, az mostantól nem az, és soha semmi nem lesz már
ugyanaz, mint volt.
Tisztán érezte. Csak éppen arról nem volt fogalma, hogy
mit is jelent mindez.
Az Alice otthonához vezető útnak nagyon rövidnek kellett
volna lennie, mégis hosszúra nyúlt az időjárás miatt. A lány
csak akkor nézett rá, ha olykor megkérdezte tőle, merre
menjen. A kezeit szorosan egymásba fonta az ölében, és
hallgatott. Riehlnek nem volt túl sok ideje, hogy bármit is
tegyen, de egy gyors keresést lefuttatott a lány nevével. Alice
Clark, harmincöt éves. A pokolba is, több mint kétszerannyi
időt lehúzott a seregben, mint amennyit a lány összesen élt! A
DMV nyilvántartásai szerint egy Prius tulajdonosa. A
nyomozó eltűnődött rajta, hogy sok városlakóhoz hasonlóan
Alice is hétvégi vezető-e.
 A címe egy kertes apartmané volt Brownstone-ban, a
Prospect park közelében. Miután leparkoltak, követte a lány
rövid, jégen tipegő lépteit a bejárathoz. A bejárati ajtó
dekoratív biztonsági ráccsal védett ablakát jégvirágok
borították. A hőség szinte az arcába robbant, ahogy beléptek.
Mire Alice bezárta maguk után az ajtót és a helyére akasztotta
a biztonsági láncot, ő már megszabadult a dzsekijétől.
A gyönyörű mogyorószín szempár az arcára ugrott, majd a
lány félrenézett, a kezei tétován elindultak fekete
gyapjúkabátjának gombjai felé. Krisztus a mennyben, nézni,
ahogy leveti magáról, olyan hatással volt Riehlre, mint egy
lórúgás! Vett egy mély levegőt és elfordult, hogy inkább a falat
bámulja.
– Ha nem bánja – mondta a nő –, felvennék néhány száraz
ruhadarabot. – A hangja alig volt több suttogásnál, és ezt
Riehl annyira szexinek találta, mintha az egyik hűvös
ujjacskáját futtatta volna végig a gerince mentén.
Megborzongott, és herkulesi erőfeszítésébe telt, hogy
néhány érthető szót megfogalmazzon. – Tegye azt.
Miközben távozott, felkapcsolt minden útjába eső villanyt.
Nélküle túlságosan üresnek tűnt a helyiség. Riehl várakozás
közben keresztülcserkelt a nappalin, és megállt a konyha-
étkező ajtajában. A lakás iszonyatosan meleg volt, de tudta,
hogy az lesz. Alice otthona nagyobb volt, mint Haley Moore
lakása. Úgy tűnt, két hálószobája is van, és mintha egy hátsó
ajtót is látott volna. A tágas teret jókora napraforgóvirágok
színesítették stratégiailag jól elhelyezve a zsályazöld
bútorokon. Mosó- és szárítógép zsúfolódott egy alkóvban,
amit egy fából készült harmonikaajtó takart el. Az
étkezőterületet egy egyszerű, erős tölgyfa asztal és négy szék
uralta.
 A férfi a hátsó ajtóra nézett és elégedetten konstatálta, hogy
annak ablaka előtt is van biztonsági rács. Amennyit az őrjöngő
fehér viharon keresztül látott, annak alapján odakinn egy
apró, kerítéssel körbevett, így magánteret biztosító kert
húzódott meg, amit most sötétség és vastag hótakaró fedett.
Ez a kicsi tér üdítő menedék lehet tavasszal, nyáron és ősszel.
Alice láthatóan nem fitogtatta, de több pénze volt, mint a
barátnőjének. Egy nagyobb, kertes helyen élhetett, és egy
autót is tudott tartani a városban.
Riehl visszafordult a nappali felé. Egyszerű, kényelmes,
föld tónusú bútorok, egy kanapé, egy hintaszék, és egy olyan
hosszú székszerű izé… hogy is hívják azokat? Szófa. Sok
könyvszekrény, sok, kemény kötésű könyvvel, puha kötésű
könyvvel, és növények mindenhol. Igazán szép, kézzel
készített takarók pihentek összehajtogatva a kanapé és a
székek háttámláján, az egyik sarokban egy kerek micsodában
szintén egy félkész takarót pillantott meg egy állványon. A
falakon számos eredeti műalkotás lógott, gazdag zöld
színekkel festett buja dzsungeljelenetek, teleszórva egzotikus
virágok ábrázolásaival. Riehl nem rendelkezett túl fejlett
művészeti érzékkel és a képzőművészeteknek sem volt
különösebb rajongója, de úgy tűnt neki, hogy valamennyi
művet egyetlen kéz alkotta. Az egyik fal mellett egy üveglap
mögé épített gázkandallót talált.
Alice tökéletesen kihasználta rendelkezésére álló teret,
hogy létrehozzon egy oázist. Kényelmesnek tűnt, ugyanakkor
tágasnak, kissé szabadtéri érzést keltve. Riehl bekapcsolta a
gázkandallót, majd visszatért a terepszemléhez. A remekül
elhelyezett lámpák elősegítették a csendes, nyugodt esti
hangulatot. A villódzó gázláng majdnem azt az érzetet keltette
benne, mintha tábortűz mellett üldögélne a szabadban. A
farkas és az ember is jólesően konstatálta ezt.
 A lány hatalmának gyengéd szikrái leginkább puha
fényeknek tűntek az otthonában. A helynek olyan illata volt,
mint neki, finom, hangulatos, kísértő illat. Riehl mély
lélegzetet vett és érezte, hogy a lapockái között megenyhül a
feszültség. A ház vonzó volt és barátságos, csöppet sem
cicomás, vagy hivalkodó. Itt nem öntötte el klausztrofóbia. Jól
érezte magát.
Hallotta mozogni Alice-t a hálószobájában. Elképzelte,
hogy a többi ruháját is leveti. A farka rögtön megmerevedett,
nekifeszült a cipzárjának.
Ő nem ilyen fickó. Viselkedhetne még ennél is elítélhetőbb
módon?
A lány élete talán legrosszabb napján van túl, úgy testileg,
mint lelkileg. És még most sincs vége, mert miután hagyja egy
kicsit pihenni és magához térni, Riehlnek ki kell hallgatnia.
Arra kellene gondolnia, hogyan segíthetne neki, nem pedig az
ízére, vagy arra, hogyan vonaglana alatta, amikor behatolna
abba a kecses kis testébe.
Nos, maradjunk inkább annál, hogyan segíthetne neki.
Kiment a konyhába. A gáztűzhelyen egy teáskannát talált.
Megtöltött vízzel és meggyújtotta alatta a lángot. Aztán addig
nyitotta-csukta a szekrényajtókat, míg rá nem talált a teázó
készletére. És itt el is bukott. Elképesztő mennyiségű
különböző teafüvet talált és fogalma sem volt, melyiket
kellene elővennie. Mind egy helyen voltak a szekrényben,
tehát valószínű, hogy mindegyiket szereti, nem igaz?
Találomra megragadott egy dobozt, előkészített egy bögrét, és
amikor a kanna éles hangon fütyülni kezdett, forró vizet
öntött bele.
Pontosan tudta, mikor nyitotta ki a hálószoba ajtaját, és azt
is, hogy mikor nézett rá, de ő ráérősen kivárt, mielőtt feléje
fordult volna. Puha, szürke flanel nadrágot, laza kötésű kék
pulóvert vett fel, aminek nyakkivágása alól egy kényelmesre
viselt fehér póló kandikált ki, a lábára házicipő simult.
Örömmel látta, hogy úgy döntött, kényelembe helyezi magát,
és tudta, hogy helyesen döntött, hogy hazahozta.
Nyugodtabbnak látszott, bár továbbra is olyan szomorú volt,
hogy Riehl csatákban megkérgesedett szíve is összeszorult a
látványától.
Amikor megszólalt, még ő is érdesnek találta a saját
hangját. – Annyira fázott, bekapcsoltam hát a tüzet és
gondoltam, talán szívesen inna valami forrót.
Alice előbb a bögrére, majd a teáskannára pillantott a
gáztűzhelyen, az arckifejezése ellágyult, édesen hálássá vált,
és ez áttört minden cinikus akadályon, amit Riehl valaha is
maga köré húzott, hogy távol tartsa a világot.
– Köszönöm – mondta a lány.
Riehl csak kurtán odabiccentett neki, teljesen lefoglalta,
hogy talpon tudjon maradni abban a világban, ami kerge mód
megpördült körülötte.
A Föld tengelye ismét megdőlt.
És a lány lett benne a valódi észak.
 Harmadik fejezet

Otthon

Alice csak bámulta a konyhájában álló hatalmas termetű

férfit és a késztetéssel küzdött, hogy elkezdje tördelni a kezeit.
Gideon Riehl szembetűnően durva, érett arcvonásai élesen
kihangsúlyozták, hogy akár egyik pillanatról a másikra is
veszélyessé válhat. Az égvilágon semmi sem volt rajta lágy.
Nyilvánvaló volt, hogy rengeteg helyet bejárt, elképzelhetetlen
dolgokat látott, hogy intelligens, óriási lélekjelenléttel néz
szembe bármivel, és hogy nem ismeri a feladás fogalmát.
A jelenléte furcsán egzotikussá változtatta a lány jól ismert
környezetét. Mindig úgy vélte, hogy békés, két hálószobás
lakása meglehetősen tágas, de ennek az erőteljes hímnek az
energiája valahogyan csurig megtöltötte a helyet. Megfürdette
életerőben az ő megfáradt érzékeit, ugyanakkor éberen
tartotta a figyelmét.
Csak egy kopottra mosott fekete pólót viselt a bőrdzsekije
alatt. A pamut ráfeszült vállai deltájára és széles mellkasára
pont úgy, mint bicepszei kidudorodó izomkötegeire.
Pisztolytáskát viselt a hóna alatt. Alice pillantása ezen is
végigfutott. És pillanatokig félre sem tudott nézni a
fegyverről.
Amint elhagyta a hálószobát, félreérthetetlenül érezte, hogy
a nyomozó pontosan tudja, hogyan érezze magát otthon egy
olyan helyen, ahol senki sem szólította fel rá, hogy érezze
magát otthon. Bekapcsolta a kandallót, teát készített.
 Aztán megfordult és ránézett, jeges kék szemei végigfutottak
Alice teljes alakján. Bár a lány ezt első pillantásra
lehetetlennek gondolta, a nyomozó könyörtelen, ijesztő arca
mintha egy pillanatra ellágyult volna, ettől pedig Alice bensője
egyszerűen kásává olvadt. Amikor pedig a nyomozó azt
mondta, hogy a tüzet és a teát is kizárólag az ő kedvéért
csinálta, arra gondolt, hogyha bárki megkérdezte volna, mit
fog hallani ettől a riasztóan óriási férfitól, ez az utolsó dolgok
között szerepelt volna. Össze kellett szorítania az ajkait,
nehogy remegni kezdjen a szája.
– Jobban érzi magát? – kérdezte Gideon Riehl. – Vagy
legalább kényelmesebben?
Mély, durva hangja szinte dörzsölte a lány bőrét. A karjain
felmeredtek a pihék. Szó nélkül bólintott.
A nyomozó folytatta. – Hol szeretne helyet foglalni? Az
asztalnál, vagy inkább a nappaliban a tűz mellett?
Még mindig némán intett az állával az ebédlőasztal felé.
Riehl kihúzott neki egy széket és odatolta eléje a bögrét. Alice
óvatosan helyet foglalt és a forró ital után nyúlt. – Maga nem
kér?
A férfi vetett rá egy oldalpillantást, a szemeiből csibészes
vidámság szikrái áradtak, és ez szinte homlokán vágta a lányt.
– Nem vagyok egy nagy teaivó.
Alice-t megriasztotta saját válaszreakciójának intenzitása,
gyorsan elfordította róla a tekintetét és jobb híján belebámult
a bögréjébe, és vakon pislogott. Hideg ujjai mohón tapadtak a
melegséghez, miközben megköszörülte a torkát. –
Üdítőitalokat és sört is talál a hűtőben, ha inna valamit.
– Most nem kérek, köszönöm. – Elfoglalta a lánnyal
szembeni széket és felkönyökölt az asztalra. – Tudja, hogy
muszáj feltennem néhány kemény kérdést, ugye?
 Alice bólintott. – Kérdezzen csak meg mindent, amit tudnia
kell, nyomozó.
– Hé! – A férfi lejjebb hajtotta a fejét és próbálta elkapni a
tekintetét. Alice pedig hagyta. Kapott is érte jutalmul egy
gyors, rábeszélő mosolyt. – Hívj csak Gideonnak, kérlek!
Kicsiny melegség kopózott a lány dermedtre fagyott szívébe.
Viszonozta a mosolyt. – Akkor te pedig engem Alice-nek.
– Alice, nem csinálok ebből titkot, nagyon örülök, hogy
találkoztunk, csak azt bánom, hogy erre ilyen szörnyű
körülmények között került sor. Rettenetesen sajnálom a
barátnőd elvesztését. – Gideon halványkék szemei nem
moccantak a lány arcáról. Nem is olyan rég még jegesnek
találta ezt a pillantást. Most valódi együttérzés áradt belőle. A
lány sötét bizonyosságot látott ennek az együttérzésnek a
mélyén. Ez a férfi tudja, milyen szeretett személyeket
elveszíteni.
– Barátot vesztettem el – suttogta.
– Barátokat – korrigált azonnal a nyomozó. – Bárcsak ne
kellett volna látnod Haley-t. Megvédtelek volna ettől az
élménytől, ha tudlak.
Valahogyan pontosan azt mondta, amit kellett. Egyszerű
szavai elismerték, hogy tudatában van, hogy történik valami
közöttük, a részvétnyilvánítással mégis arra helyezte a
hangsúlyt, amire ebben a pillanatban összpontosítaniuk
kellett. Ezzel pedig úgy megerősítette Alice-t, ahogyan semmi
mással sem tudta volna. – Köszönöm – bólintott, és
kiegyenesedett ültében.
– Azt szeretném, ha mindent elmondanál, ami az utóbbi
néhány napban történt veled – mondta Gideon. – Ne siess, és
ne töprengj rajta, hogy valami fontos momentum-e, vagy sem.
Azt majd én eldöntöm.
 – Mindent mondjak el? – pislogott zavartan a lány. – Nem
te fogsz kérdéseket feltenni?
– Mármint úgy, mint a tévé show-kban szokás, ahol a
rendőröknek bőségesen elegendő három-négy perc jól
irányított párbeszéd? – Melegség öntötte el Alice arcát,
szégyellősen vállat vont. A férfi halványan rámosolygott. –
Később majd kérdezek. Most viszont nem akarlak irányítani,
rád kényszeríteni az én sorrendemet, vagy nyomást
gyakorolni rád. Fennáll a lehetősége, hogy jóval többet tudsz
annál, mint gondolnád, magadtól elmondhatsz olyan dolgokat
is, amikre én rá sem tudnék kérdezni.
– Oké. – Egy pillanatra megmarkolta a teásbögréjét, míg
összeszedte a gondolatait. Alig fél órája még egy rettegő,
összezavarodott idegroncs volt. Most is gyászolt, de most
nyugodtabbnak, támogatottnak érezte magát, nem volt már
egyedül, kiszolgáltatottan a sötétben.
Biztonságban volt.
Visszagondolva elképedt rajta, hogy az élete néhány nappal
ezelőttig, a horror kezdetéig, mennyire vidám és gördülékeny
volt. – Tanító vagyok – mondta. – A Broadway magán
általános iskolában dolgozom. Haley munkahelye is ez volt.
Az igazgató, Alex Schaffer a barátunk. Három napja
ebédidőben közölte velünk, hogy egy közös barátunk, Peter
Brunswick meghalt.
A beszéde előbb lassú volt, el-elakadt. Aztán a beszámolója
felgyorsult, a szavai pergőekké, keményekké váltak. Gideon
csendes és figyelmes maradt, nyugodt pillantása, erős,
magabiztos jelenléte valóságos mentőkötél volt a lány
számára, bele tudott kapaszkodni, amikor a legdurvább
részekhez ért.
Alice sírt. Nem akart, de képtelen volt visszatartani. Amikor
eljutott a beszámoló azon pontjához, hogy megpillantotta
szegény Haley feltrancsírozott testét, lekapta a szemüvegét, és
rászorította a kezeit az arcára. A könnyek marták a szemeit.
Gideon széke megcsikordult a padlón. Megkerülte az asztalt,
letérdelt a lány mellé és a karjaiba húzta. Alice-nek ismét
olyan érzése támadt, mintha nem is pusztán ölelnék, hanem
beburkolnák.
Egyikük sem említette meg a tényt, hogy a férfi viselkedése
cseppet sem felel meg a potenciális tanút kihallgató
rendőrnyomozótól elvárható modornak. Gideon Riehl már
réges-rég átlépte azt a vonalat.
Alice pedig megajándékozta magát, hagyta, hadd történjen
az, amire szüksége volt. Átkarolta a férfit, beletemette az arcát
erős nyakába, és görcsösen zokogott.
Gideon a hátát simogatta, végtelen türelemmel tartotta, és
csak akkor lazított némileg az ölelésén, amikor a lány
megnyugodott, és megmoccant, jelezve, hogy kiegyenesedne.
Aztán csendesen megkérdezte: – Jobb már?
Alice hálásan megérintette a hátáról visszavonuló kezét és
bólintott. Megmarkolta a szemüvegét, felállt és a mosogatónál
vizet fröcskölt az arcába. Remek érzés volt a hideg a
felforrósodott, puffadtnak érzett szemhéjain. Papírtörlővel
megtörölközött és visszacsúsztatta az orrára a szemüveget.
Ahogy a világ kiélesedett körülötte, az órára esett a pillantása.
21:05.
Ránézett Gideonra, aki már szintén felállt. Valahányszor
rápillantott, mindig megdöbbentette a férfi hatalmas termete.
Egyiküknek sem volt még csak esélye sem rá, hogy
vacsorázzanak ma este. A nyomozó még csak ezután fogja
feltenni a kérdéseit, tehát nem egyhamar végeznek. Azt ugyan
nem gondolta, hogy ő maga képes lenne egy falatot is lenyelni,
de egy ekkora méretű alakváltó hímet, aki ilyen élénk fizikai
megterheléseknek van kitéve, nyilvánvalóan etetni kell.
 – Éhes vagy? – kérdezte.
A férfi mozdulatlanná dermedt. Alice világosan látta, hogyan
jár az agya, mi is lenne erre a kérdésre a helyénvaló válasz, és
bármilyen elképzelhetetlen is volt ez egy ilyen iszonyú nap
után, a szája önkéntelenül valódi mosolyra húzódott.
– Hát persze, hogy éhes vagy – válaszolta meg a saját
kérdését. – Mindjárt összeütök valami ennivalót.
– Nem muszáj – vágta rá a férfi azonnal.
– Tudom, de szeretném – felelte. – Szeretek főzni, ha
stresszes vagyok. – Elég hihetetlen volt, de tényleg
felkuncogott. – Biztosan furcsán hangzik, de a főzés
megnyugtat. Segít lecsillapodni.
– Ha egészen biztos vagy benne – felelte a nyomozó –,
tudnék éppen enni pár falatot.
Azok után, ahogyan Riehl nyomozó bánt vele, hogy olyan
kedves volt vele, ami messze túlmutatott a kötelességén, az
volt a legkevesebb, hogy megeteti. Most örült csak igazán,
hogy elment a boltba és feltöltötte a készleteit, miután
meghallotta a téli viharról szóló előrejelzéseket.
Kinyitotta a hűtőt, elővett egy Corona sört és a férfi kezébe
nyomta. Azonnal átvette tőle, a szeme hálával telten villant rá.
Te jó ég, ez olyan volt, mintha még soha senki nem ajánlotta
volna fel ennek a férfinak, hogy megeteti. Visszafordult a
hűtőhöz, hogy felmérje a rendelkezésére álló készletet, és
eldöntse, mit tud kihozni belőle. – Valami kutyaféle, ugye? –
mormolta szinte csak magának – Tehát sok fehérje kellene.
– Farkas vagyok. – Alice megdermedt, amíg ezt feldolgozta.
Farkas, nem pedig kutya, ami azt jelenti, hogy sem nem
szelíd, sem nem háziasított. Igen, pontosan ez illik Gideon
Riehlhez. Lélegzetelállító lehet farkas alakban, ha a bundája is
olyan fehérszőke, mint a haja. – Te pedig, ha nem tévedek,
egy párduckaméleon?
 A hűtőszekrény ajtaja kicsúszott a lány elerőtlenedő ujjai
közül. Szélesre tárult, miközben Alice nekihátrált maga
mögött a pultnak.
Gideon arckifejezése megváltozott. – Minden rendben, Alice
– mondta nyugodt hangon –, emlékezz, biztonságban vagy.
És megint. A legtökéletesebben cselekedett, nem lépett
előre, sőt, inkább visszahúzódott az étkezőasztalhoz, nekidőlt,
és egyik lábát laza mozdulattal átvetette a másikon. Ugyanazt
a végtelen nyugalmat árasztotta, amit Alice egész este érzett
rajta.
A lány egy öngúnyos kis nevetéssel elernyedt. – Sajnálom.
Nem gondoltam, hogy ilyen nyilvánvaló a fajtám, mert mi
nem szeretünk arról beszélni, hogy mely alakváltó típust
képviseljük. Szóval ez részben olyan ösztönös reakció volt,
másrészt viszont… egy széles karmozdulattal igyekezett a
szituációt szemléltetni, amiben éppen voltak.
A férfi megértően bólintott, és megdörzsölte a tarkóját. – A
történelem nem volt túl kegyes az alakváltó kaméleonokkal.
A legtöbb Ősi fajhoz hasonlóan az alakváltók sem kizárólag a
Föld szülöttei voltak. A furcsábbak közülük a Másvilágokon
születtek, olyan varázsföldeken, amikor akkor keletkeztek,
amikor a Föld születésekor az idő és a tér meghajlott. Ilyen
alakváltók voltak a párduckaméleonok is. Ritka és szégyellős
teremtmények, akik egy olyan Másvilágról származtak, ami az
Amazonas esőerdőjénél csatlakozott a Földhöz.
A párduckaméleonok sosem társultak nem alakváltókkal.
Ebben is egyedülállóak voltak, mint ahogyan abban is, hogy a
többi kaméleonfajtól eltérően ők nem csak néhány színváltást
tudtak produkálni. A párduckaméleonok bármilyen színt
felvehettek, ha bele akartak olvadni a környezetükbe.
Az Amazonas területének egyik legelső felfedezője, a spanyol
Francisco de Orellana 1542-ben vette fel Európa nevében
elsőként a kapcsolatot a párduckaméleon alakváltókkal,
miközben végigutazott az Amazonas mentén, a mitikus El
Dorado városát keresve. Miután felfedezte ezen alakváltók
tehetségét, hogy a legszélsőségesebb színváltásokra is
képesek, Orellana a spanyol hódítók, de talán az Ősi fajok
történelmének is legnagyobb hajtóvadászatába fogott.
Szisztematikusan vadászott a párduckaméleonokra, és sorra
boncolta fel őket, hogy rájöhessen képességük mibenlétére.
Nincsenek pontos számadatok arról, hány alakváltót
mészárolt le, a történészek ezt a számot valahová 3000-5000
közé helyezték, ami katasztrofálisan magas szám egy ilyen
ritka faj esetében.
Orellana ezen kísérletező vérengzések közepette rájött, hogy
a párduckaméleon alakváltók rendelkeznek egy miriggyel, ami
leginkább az emberek agyalapi mirigyéhez hasonlít. Ez pedig
egy olyan folyadékot termel, ami textilekre csepegtetve átadja
a szövetnek a környezethez idomulás képességét. Orellana El
Doradót ugyan sosem találta meg, de soktucatnyi, kaméleon
kivonattal tele fiolával tért vissza Spanyolországba, amit
elképesztően magas áron adott el, míg az összetétele teljes
titok maradt. A spanyol királyi család tagjai és a főnemesek
hamarosan olyan mesés öltözékekben parádéztak, amik
folyadékként változtatták a színüket, hogy hasonuljanak a
környezetükhöz.
A kaméleon kivonat titka csak Orellana halálát követően
derült ki a papírjaiból, ami után I. Károly, és mentálisan
instabil édesanyja, Johanna halálbüntetés terhe mellett
betiltotta a kaméleonruhák viselését. A spanyol monarchia
nagyhangú felháborodása csak látványos politikai
kinyilatkoztatás volt, hogy elkerülhessék a népirtás miatt
feldühödött Ősi fajok jogos haragját.
 Az addigra elkészült ruhákról azonban az ezt követő
évszázadok során folyamatosan terjengtek bizonyos pletykák,
különösen, ha híres, és megoldatlan lopások kerültek szóba.
Hogy ezek a történelmi pletykák igazak-e, vagy hamisak, az az
alakváltó kaméleonok titka maradt, akik száma olyannyira
megritkult, hogy Alice maga sem tudott ötvennél többről az
USA területén.
A kaméleon alakváltók kritikusan alacsony létszámát aztán
egy tíz évvel ezelőtt elkövetett bűncselekmény még jobban
lecsökkentette. Egy aprócska leopárdkaméleon csoport élt
Jacksonville-ben, Floridában, ahol hét tagjukat ölték meg a
Maszkok Fesztiválját megelőző héten. Annak ellenére, hogy
számos bűnüldözési szerv összedolgozott, és az országos
televíziók folyamatosan napirenden tartották az esetet, a
kaméleongyilkos sosem került rendőrkézre.
A lakásra telepedő csendet csak a szél törte meg, a jégtűkké
változtatott hópelyheket nekitolta az ablakoknak, és azok úgy
kopogtak az üvegeken, mintha rémálombeli csontujjak
lennének.
Alice beleborzongott ebbe a sötét gondolatba, és félretolta.
Meleg és fény vette körbe, étele, itala bőven volt, ráadásul
váratlan ajándékképpen kényelmet és társaságot is kapott egy
olyan időszakban, amit szörnyen nehéz lenne egyedül
átvészelnie. Vetett Gideonra egy újabb bocsánatkérő
pillantást, majd visszafordult a nyitott hűtőszekrény felé, és
találomra elkezdett összekapkodni dolgokat. – Nem szeretünk
kívülállókkal az alakváltó természetünkről beszélni – mondta
újra. – Lehet ennek bármi köze a történelmünkhöz?
– A spanyol hódító mészárlására gondolsz? Nem találtunk
arra mutató jeleket, hogy bármiben is összefüggene a mostani
bűncselekményekkel. – Gideon hirtelen kiegyenesedett. – Így
rejtőztél el előlem, ugye? Haley apartmanjában. Alakot
váltottál.
Alice ránézett a válla felett és felsóhajtott. – Tudtad, hogy ott
vagyok? Nem csak az illat alapján azonosítottál, amikor
kimentem az utcára?
– Az ösztönöm azt súgta, hogy ott vagy – korrigált a férfi –,
de nem voltam benne biztos. Átmentem az utca túloldalára,
onnan figyeltem a bejáratot. Hol rejtőztél?
– Emlékszel arra a dús fikuszra?
Üres pillantást kapott válaszul. – A micsodára?
– A nagy cserepes növényre, ami a folyosóra vezető ajtó
mellett volt a nappali padlóján. – Öntudatosan hátratolta a
válla fölött a nyakába hullt hajtincseket. – Annak a levelei
között bujkáltam.
A széles vigyor szinte teljesen eltüntette a szigorúságot a férfi
vonásairól. – A csodába, hát tényleg ott voltál! Szép munka!
Emlékszem rá, hogy elrohantam a nagy cserép mellett, útban
a nappaliba. Mekkora vagy tulajdonképpen a váltott
alakodban?
Alice már-már nevetségesen jóleső érzéssel fogadta a
dicséretet. – Mint az alkarod. Talán kicsit kisebb, ha
feltekerem a farkam.
– Ezért van annyi cserepes növény a nappalidban? – A férfi
hangjából áradó lelkesedés meleg örömmel töltötte el a lányt.
Bólintott, és bevallotta: – Olykor szeretek csak úgy az
ágaikon lógni és onnan tévézni.
Gideon hangosan felkacagott. – Hát persze, miért is ne? –
Legnagyobb megdöbbenésére Alice ettől csak még
öntudatosabbnak érezte magát. – Olykor a farkasom is szeret
csak heverészni és elrágódni egy csonton. Igazán ízletesek,
amiket a Foodsnál lehet kapni.
 Alice elmosolyodott. A Foods és a Whole Foods az alakváltók
különleges igényeire szakosodott élelmiszerláncok. Ő maga is
ott vásárolt. Lenézett a pultra kipakolt ételalapanyagokra. Egy
doboznyi tojás, egy széles csík szalonna, zöldségek, sajt.
Rendben. Ez így leginkább egy omlettnek néz ki. Várjunk
csak, a fagyasztóban még lennie kell hasábburgonyának is.
Alice úgy saccolta, a nyomozó bőséggel meg tudna enni egy
tucatnyi tojást szalonnával, és talán szereti a sült burgonyát is.
Elővett egy serpenyőt, belekockázta a szalonnát, majd egy
mélyebb serpenyőben nekilátott, hogy aranybarnára süsse a
burgonyát. Megmosta, majd felaprította a hagymát,
paradicsomot, zöldpaprikát, gombát az omletthez.

Gideon Riehl a szorgoskodó lányt figyelte. Sokkal

higgadtabbnak, nyugodtabbnak tűnt most, magabiztosan tett-
vett a konyhájában. És ő is higgadtabbnak, nyugodtabbnak
érezte magát, pusztán attól, hogy nézte őt. Gyönyörű nő volt a
maga miniatűr módján. Finomcsontú csuklója, karcsú ujjai
kecsesen mozogtak, intelligens arcán szótlan méltóság ült,
amihez nem igazán illett fékezhetetlenül göndörödő, vad, dús,
sötét színű haja.
De ő rajongott azért a hajért. Dühödt vágy tombolt benne,
hasonló ahhoz, mint a farkasa olykor feltörő futáskényszere,
hogy sorra két ujja közé csippentse azokat a spiráltincseket,
meghúzza kissé, és aztán figyelje, hogyan rugóznak vissza a
helyükre. Beléjük akarta temetni az arcát, addig csiklandozni
a lányt, míg a szomorúsága ugyanúgy eltűnik, mint a
méltóságteljes arckifejezése, és kifulladásig nevet.
A farka megint megmerevedett. Valaki belerúghatna már a
szőrös seggedbe! Vett egy mély lélegzetet, kihúzott egy széket
és fordítva leült rá. Ennek megvolt az az előnye, hogy a
háttámla eltakarta a farmere mögött növekvő dudort. Egyik
alkarját végigfektette a háttámla tetején, a másikat pedig
keresztben átlógatta rajta, benne az üveg sörrel. Kortyolt
egyet, majd visszaterelte vonakodó elméjét a munkához.
– Készen állsz a folytatásra?
Alice fel sem nézett az aprításból, csak bólintott.
– Tudsz arról, ami Floridában történt hét évvel ezelőtt?
A lány szája szigorúan összeszorult. – Minden alakváltó
párduckaméleon tudja, mi történt Floridában. Ők a barátaink
voltak, a családtagjaink.
Gideon egy pillanatra lehunyta a szemét, és újra felmerült
benne az ötlet, hogy seggbe kéne rúgnia magát. – Persze, hogy
azok voltak – igyekezett gyengéd hangon csökkenteni az
okozott feszültséget.
Az apróra vágott zöldségfélék egy gyors söpréssel már ott is
sercegtek a serpenyőben. Fenséges illat terjengett a
konyhában. – Szerinted ugyanaz a gyilkos? – kérdezte a lány.
Miért is titkolná? – Igen, szerintem ő az. A Jacksonville-i
gyilkost sosem fogták el, de részleteket sem adtak ki a
gyilkosságok körülményeiről, az elkövető, aki Haley-t
megölte, mégis ugyanazt a módszert alkalmazta.
A lány szélesre kerekedő szemekkel ránézett. – Módszert?
– A gyilkosnak egy nagyon különleges módszere van. Elfedte
a szagát a vadászok által használt szagsemlegesítő vegyi
anyaggal, és bár még nem állnak a rendelkezésünkre Haley-
vel kapcsolatos vizsgálati eredmények, fogadok, hogy
ujjlenyomatot sem hagyott. Jacksonville-ben sem találtak.
Valamennyi áldozat halálát a szívre mért szúrás okozta. Ez
precízen zajlott, aztán pedig felnyitotta a hasüregüket. A
szerveiket mindig a testüregen kívül helyezte el, és mindig
ugyanabban a mintában.
 Alice fakanalat tartó keze lehanyatlott az oldala mellé, az
arca szinte hamuszínűre sápadt. Gideon villámgyorsan
átvágott a konyhán, hogy hátulról stabilan megtámassza. – H-
Haley halott volt már, amikor ezt tette vele? – suttogta.
– Igen – felelte a nyomozó határozottan. – A gyilkos
rituáléjának nem része a kínzás. Esküszöm, Alice. Nem
szenvedett.
A lány mély lélegzeteket véve küzdött az önuralmáért. –
Köszönöm, jól vagyok – mondta végül.
Riehl elengedte és hátralépett. Aztán teljesen kihátrált a lány
látómezejéből, és figyelte szaggatott, gépies mozdulatait a
fakanállal, a combja mellett ökölbe szorított szabad kezének
remegését. Csak ennyit tudott tenni, hogy segítsen neki és ez
roppant szar érzés volt. – Tartsunk szünetet? – kérdezte, és
remélte, hogy Alice igent mond.
– Ne – pillantott rá a lány a válla felett –, kérlek, folytasd.
– Azt mondtad, az igazgató, Alex Schaffer volt az, aki közölte
veled és Haley-vel Peter Baines halálhírér, és szintén ő kezdte
el keresni David Brunswicket is. Igaz? Miért pont Schaffer?
– Jacksonville után Alex megalakította a saját
párduckaméleon alakváltó csoportját. Először azért, hogy
segítsen a gyász feldolgozásában, de idővel a csoport sokkal
inkább társasággá vált. Most minden hónap első vasárnapján
van egy összejövetelünk és páran összejövünk még minden
harmadik vasárnap is. Olykor valamelyikünk szervez egy
túrát, vagy vacsorát, esetleg mozit.
– Valódi színek – mondta Gideon.
Alice meglepetten ránézett. – Tudsz a csoportról? Nem
nagyon terjesztjük a létezését. Van egy weboldalunk, ahol
mindenki bejelentkezhet, és híreket oszthat meg, vagy
meghívhatja a tagokat kirándulásokra, de azt is privát
fenntartó üzemelteti. A Google például fel sem hozza keresési
eredménynek.
– Az FBI-nak van aktája a párduckaméleon alakváltókról,
azon belül a társadalmi aktivitásukról is. Abban szerepel a
honlap neve. Már ránéztem, de nem volt időm teljesen
átolvasni. Azt sem tudtam, hogy Schaffer alapította a
csoportot.
– Igen, és amennyire én tudom, minden New York-i
párduckaméleon tagja a társaságnak.
– Huszonhárom – mormolta maga elé Gideon.
– Tessék? – kérdezte Alice és átadta neki a tányérokat,
evőeszközöket, szalvétákat.
Riehl megterített. – A honlapon fenn van mindegyikőtök
neve. A csoportnak huszonhárom tagja van. – Nos,
technikailag már csak húsz, de semmi szükség sem volt rá,
hogy ilyen pedánsan ragaszkodjon a valósághoz, és ezzel
fájdalmat okozzon a lánynak. – Miért mentél el ma Haley-
hez?
– Megbeszéltük, hogy együtt töltjük az estét. Én meg úgy
terveztem, megpróbálom rávenni, hogy egy időre jöjjön el
hozzám. – Alice ismét odalépett hozzá, átadta neki a sót és a
borsot, egy üveg ketchupot, és egy frissen kinyitott újabb
Coronát.
– Tudott még valaki a tervetekről, hogy találkoztok? – Riehl
minden odavitt az asztalhoz, amit a kezébe nyomtak.
– Nem. – A lány összeráncolt szemöldökkel felnézett rá. –
Számít ez?
– Talán igen, talán nem. Ezt az infót tartsuk meg egyelőre
magunknak, oké? – Meglehet, hogy az információ visszatartás
még hasznos lehet? Ezt a gondolatot eltette magának további
megfontolásra.
 – Rendben. – Alice láthatóan mélyen elgondolkodva
kicsúsztatta a serpenyőből a legutolsó szalonnakockát is. –
Honnan tudtad, hogy Haley-hez kell jönnöd?
Rámosolygott. – Miért nem hagyjuk meg ezt későbbre?
Lehet, hogy neked nincs szükséged szünetre, de nekem igen.
Legalább addig, amíg eszünk.
A lány felsóhajtott. – Oké.
Riehl egyértelműen terelt, de úgy tűnt, hogy Alice ezt nem
veszi észre. Beszélhetett volna a vacsora alatt is a boncolási
eredményekről csakúgy, mint az ügyről, neki a szeme sem
rebbent volna, de azt akarta, hogy a lány is lazítson, és egyen
legalább egy-két falatot. Ehhez pedig nem hiányzott neki egy
újabb sokk.
A rendőrség ugyanis megtalálta David Brunswick holttestét
a barna homokkővel kirakott alagsori garázsában. A gyilkos
ott is szerfelett módszeresen dolgozott.
Bár az összes Jacksonville-i áldozatot egyszerre találták meg,
a hatóságok által visszatartott információ az volt, hogy a
csoportot egy ideig fogságban tartották a saját klubjukban.
Kezdetben minden tömeggyilkosságra utalt, de hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy egy valóságos szertartással van
dolguk, a gyilkos minden nap rituálisan felkoncolt egy
személyt, míg végül mind a hetet megölte. A boncolási
eredmények végleg megerősítették; sorozatgyilkosságról van
szó.
Délután Riehl a csoporttagok névsorát nézegette a Valódi
színek honlapján. Peter Baines, David Brunswick. A harmadik
a névsorban Haley Cannes volt. Felhívta az iskolát de Haley
már elhagyta a munkahelyét.
Amilyen gyorsan csak tudott, száguldott a Brooklyni címre,
de már túl későn. Ha csak néhány órával is korábban rakja
össze a dolgokat… Alice barátnője még mindig életben lenne.
Talán Haley is itt ülne és velük vacsorázna.
Segített a lánynak az asztalhoz vinni az ételt. Egy tucatnyi
tojást sütött ki a zöldségekkel. A már önmagában is gazdag
omlettet Alice még dúsan meglocsolta tejföllel és reszelt sajtot
szórt rá. A hasábburgonya gyönyörű aranybarna volt, a
szalonna ízes, ropogós, Riehl gyomra hangosan megkordult a
látványtól.
Szégyellősen rávigyorgott a lányra, aki erre elnevette magát.
Aztán felkiáltott: – Ó! Elfelejtettem a pirítóst!
Gideon átfogta a vállát és odavezette az asztalhoz. – Ülj le és
lazíts. Ennyi több, mint elegendő.
A kecses kis orr tetején csücsülő aranykeret felett ráncba
szaladt a lány homloka. – Ha egészen biztos vagy benne…
Riehl szinte kontrollálhatatlan kényszert érzett rá, hogy
megcsókolja. De ennek nem most volt itt az ideje.
Még nem lehet.
– Biztos vagyok benne – mondta.
Kihúzta a lánynak a széket. Alice pedig felmosolygott rá,
miközben leült. – Egyél. Mint látod, igyekeztem a
termetedhez mérni az adagot.
Így volt. Mélyet szippantott a levegőből, míg a gusztusos
ételt nézte. Isten az égben, még csak megkóstolnia sem kellett
hozzá, hogy tudja, a lány kiváló szakács. Ezt el is mondta neki:
– A látvány jobban hasonlít a mennyországhoz, mint bármi,
amit mostanában láttam. Szolgáld ki magad, még mielőtt
nekiesek.
A dicsérettől a gyönyörű tejszínes kakaó színű bőrt rózsás pír
öntötte el. – Nem vagyok túl éhes, de rendben.
Kiszedett vagy három falat omlettet, két kockányi szalonnát,
és legalább öt szem sült burgonyát. Ez igencsak kevésnek tűnt,
főleg azt tekintetbe véve, hogy milyen kemény éjszaka áll még
előtte.
Valószínűleg ugyanis végképp elveszíti az étvágyát, ha
megtudja, hogy az övé a negyedik név a honlap névsorában.
Na nem mintha bármi is történhetne vele. Nem Gideon
felügyelete alatt. Ő ugyanis előbb halna meg, minthogy a
lánynak baja eshetne.
 Negyedik fejezet

Mélységek

Valódi észak.
Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
Gideon szeretett volna némi időt, hogy átgondolhassa. Most
azonban ehelyett mindkét serpenyőből a saját tányérjára
húzta az étel felét, a sült burgonyát bőségesen meglocsolta
ketchuppal, és lelkesen nekilátott.
Az első gyors falat leírhatatlanul finom volt. Sós szalonna,
rengeteg olvadt sajt, tejföl, tojás, zöldségek, ropogós
burgonya. Gideon hirtelen boldogabbnak érezte magát, mint
kellett volna, még annál is boldogabbnak, mint amennyire ez
kényelmes lett volna a számára. Az érzelem olyan
intenzitással borzongott végig rajta, hogy még a kést-villát
tartó ujjai is beleremegtek. Megmarkolta az evőeszközöket,
hogy megállítsa reszketést.
Gideon Cuelebre egyik legveszedelmesebb háborús kutyája
volt, alfa-kapitány, aki a farkasokat, masztiffokat és a
keverékeket vezette. Az ő csapata volt a legtehetségesebb,
legmozgékonyabb és a legszélsőségesebb. Elsőként
száguldottak be minden konfliktushelyzetbe, nem lelkesen
csaholva, hanem néma, halálos csendben. Őket küldték előre
felderítőnek, a túlságosan veszélyes helyeket ők járták be a
derékhad előtt, ők felügyelték az árnyékos zugokat, ők kúsztak
az ellenséges vonalak mögé, hogy hátulról támadjanak.
 Gideon gyorsan emelkedett a ranglétrán fiatalkori
meggondolatlan bátorságával és erős testével, ami
gyakorlatilag a végtelenségig a rendelkezésére állt, ha úgy
akarta. Határtalan, fiatalos energiája fegyelmezett érettséggé
vált azóta, ahogy szőke haja is kifehéredett, akár egy öregedő
golden retriever bundája. Folyamatosan képezte magát,
keményen edzett, hogy megőrizze izmos testét,
állóképességét, gyors reflexeit. Minden csatát megnyert,
amiben harcba szállt, és tudta, hogy bár az ifjúsága már
tovaszállt, ereje teljében van, messze nem volt itt az ideje,
hogy elveszítse az alfa pozíciót a falkában.
Nem tartozott azok közé a furcsa, halhatatlan alakváltók
közé, akik a Föld hajnalán keletkeztek. A farkas alakváltók
nagyjából kétszáz évig élnek. Ha nem jön közbe valami, még
jó nyolcvan-nyolcvanöt évre számíthat. A fegyelem és a
folyamatos képzés miatt, még nagyjából ötven évet
lehúzhatott volna aktív harci szolgálatban, mielőtt a kora
rákényszerítette volna, hogy más lehetőség után nézzen.
Itt, Alice konyhájának szelíd légkörében, a nagy
napraforgókkal ékesített zsályazöld bútorok között, magán
érezve az érzékeny, ragyogó, mogyorószín szempár
elgondolkodó pillantását, a nagylelkűen porciózott,
legízletesebb ételt fogyasztva, amit valaha is készítettek neki,
végre beismerte legalább magának, hogy miért is lépett ki a
hadseregtől. Elfáradt.
Karcsú kis ujjak érintették meg a kézfejét. – Minden
rendben?
Riehl biccentett – persze. – Érdesnek hallotta a saját
hangját. – Köszönöm a vacsorát.
– Egészségedre. – Alice nyelve megérintette az alsóajkát.
Úgy tűnt, mondani akar még valamit, de végül csak lehajtotta
a fejét.
 A vacsorát meglepően kényelmes csendben költötték el.
Amikor Alice végzett azzal a mikroszkopikus adagjával,
Gideon felemelte az omlettes fakanalat a serpenyőből, és
kérdőn a lányra nézett. Alice előbb felhúzta a szemöldökét, de
végül mosolyogva bólintott. Riehl mélyről jövő örömmel
figyelte, hogyan eszi meg az újabb adagot, amit szedett neki.
A nyomozó mobilja a Bee Gee’s Stayin Alive című számát
kezdte játszani, ami azt jelentette, hogy Bayne keresi. Gyorsan
bekapta az utolsó szem sült krumpliját, míg a farmere
zsebében leásott a készülékért. – Sajnálom – motyogta –, ez a
főnököm. Fel kell vennem.
Az árnyak visszatértek a lány arcára. Ő pedig utálta ott látni
őket. – Természetesen – bólintott Alice.
Gideon belépett a nappaliba és fogadta a hívást. – Igen?
– Hallom, megtaláltad a tanúdat – kezdte Bayne.
– Igen, és még mindig vele vagyok – mondta Gideon.
Járkálni kezdett fel-alá. – Nála vagyunk. Mik a hírek?
– Helyszínelünk Haley Cannes lakásában. – A griff hangja
elhalkult, valószínűleg valaki máshoz beszélt és közben
rátenyerelt a telefonra. – Azt akarom, hogy valaki sűrűfésűvel
menjen át a számítógépén lévő összes fájlon, az e-mail fiók
alapján pedig állítsák fel az összes lehetséges kapcsolatának
listáját. – Ismét felerősödött a hangja. – Megtudtál valamit
Alice Clarktól?
A pokolba, nagyon is sok mindent, csak ebből semmihez sem
volt köze az őrszemnek. Gideon lefutott helyben egy újabb
kört. Alice a konyhát takarította. A mosogatóba hordta az
edényeket. Annak ellenére, hogy volt mosogatógépe, forró
vizet engedett a kagylóba és mosogatószert öntött bele. Úgy
tűnt, szüksége van valami tevékenységre, hogy lekösse magát.
– Még beszélünk – mondta Riehl.
 – Hívj, vagy írj üzenetet, ha megtudsz valami újat.
Időközben lokalizáltuk az összes párduckaméleon alakváltó
tartózkodási helyét, aki New York-ban él. Most, hogy az
iskolákban megkezdődött a téli szünet, néhányan elutaztak az
ünnepekre. Egy négytagú család elhagyta Arizonát, egy
egyedülálló nő a barátjával és a gyerekével Los Angelesbe
utazott, egy pár pedig úton van Miami felé. Ellenőrizzük a
repülőtereket, hogy valóban sikerült-e felszállniuk még a
vihar érkezése előtt. Feltételezve, hogy elrepültek, tizenegy
párduckaméleon maradt a városban.
– Jól van. – Riehl újra Alice-re nézett. Épp befejezte a
mosogatást, az asztalt törölte le. Ő is most kezdte a téli
szünetet? Egyrészt örült ennek, hiszen a lánynak most
szüksége van időre a maga számára. Másrészt viszont egy
cseppet sem tetszett neki az elszigeteltségének gondolata. –
Tizenegy az több mint elég, ha meg akarja ismételni a hét
évvel ezelőtti sorozatot – mordult fel.
– Már csak négy kellene hozzá, nem? – mondta Bayne. –
Valami nagyon zavar engem. Ha ez a Jacksonville-i fickó,
akkor legutóbb egy számára nagyon kényelmes helyzetet
használt ki. Minden áldozata egy helyen élt, hajlamosak
voltak a bezárkózásra, így senki sem gondolta, hogy valami
gond van, csak miután már egy hete nem mutatkoztak. A
barátaiknak tűnt fel, hogy egyikük sem jelent meg a Maszkok
Fesztiválján. Csakhogy a mostani gyilkosságokkal nem ez a
helyzet.
Gideon megdörzsölte a tarkóját. – Nagyon gondosan jár el –
mondta –, szerintem kész terve van, amiről úgy hiszi, hogy
működni fog.
– Ja – morogta Bayne –, és ez bosszant a legjobban.
Ez Gideont is bosszantotta. – Mi a helyzet a védelemmel? –
A New Yorki rendőrség nem rendelkezik elegendő kerettel
ahhoz, hogy finanszírozhassa tizenegy ember védőőrizetét, de
az erőszakos bűnesetekkel foglalkozó alakváltó osztály más
forrásokhoz is hozzájut, ami tulajdonképpen az alakváltó faj
vagyonának számított. Mint a WDVC irányítója, Bayne
engedélyezheti a túlmunkát és egyéb kiadásokat, ha szükségét
látja.
– Amint visszaérek az irodába, felállítom a munkacsoportot
– mondta a griff. – A védelem most a legsarkalatosabb
kérdés. Reggelre mindennek a helyén kell lennie. Azt akarom,
hogy te vezesd a nyomozást.
Gideon zsigereiből feltört a tiltakozás, még a járkálást is
abbahagyta. Ismét Alice-re nézett. – Azt nem teheted. Keress
valaki mást.
– Feltételezem, hogy kizárólag kényszerítő körülmények
vehetnek rá, hogy visszautasítsd ennek a sürgős feladatnak az
ellátását. Na és persze azt is, hogy hajlandó vagy megosztani
ezen körülményeket vadonatúj főnököddel.
– Valóban így van – mondta Gideon –, viszont nehéz lenne
most részletezni. Majd megkereslek.
– Ezt rejtjeles üzenetnek szánod, hogy a nő hallja, amit
mondasz?
– Ja, valami ilyesmi. Folytatnom kell Alice kikérdezését.
– Tudja már, hogy ő a következő a listán?
– Nem tudom, talán. De minden rendben, mert itt töltöm az
éjszakát.
Alice felkapta a fejét, hatalmasra nyílt, döbbent szemekkel
fordult feléje.
– Épp akartam kérni, hogy lógj ott nála, amíg oda nem ér a
kirendelt védőcsapat – suttogta Bayne. – Legalább ezt az egy
dolgot kipipálhatom ma estére a listámról.
– Ezt a részt teljesen kipipálhatod – mondta Gideon –, végig
én leszek a feladaton.
 Hosszú csend támadt a vonal másik végén. – Ezzel célozni
akarsz valamire? – kérdezte végül Bayne. – Nem szeretem a
célozgatásokat. Túlságosan gyakran fordul elő, hogy nem
értem őket.
Gideon megnyugtatóan rámosolygott Alice-re. – Majd
beszélünk – mondta Bayne-nek.
– Minél hamarabb, fiam. Rengeteg mondanivalód van a
számomra – felelte az őrszem, és bontotta a vonalat.

Alice szívverése a fülében dübörgött, míg a nyomozó a

telefonját nézegette. Ő is lenézett, és rájött, hogy a
konyharuhát csavargatja a kezében. Vett néhány mély
lélegzetet és felterítette a helyére az anyagot. Ruhasuhogás
jelezte, hogy Gideon megjelent a konyhaajtóban. Mondania
kellene valami értelmes, vagy legalább épelméjű dolgot, de
szánalmasan nem jutott eszébe semmi. Szavak után kapkodó
elméje egymás után ragadta meg és vetette el a felmerülő
gondolatait.
Hihetetlen az arroganciád, Gideon. Azt mondtam volna,
hogy itt töltheted az éjszakát?
Természetesen itt kell maradnod. Túlságosan veszélyes
lenne ilyen időjárási körülmények között vezetni.
Mi a helyzet a viharral?
Még nem is csókolóztunk. (Neeeem, ezt nem mondhatja!)
Megköszörülte a torkát. – Kérsz egy kávét?
– Alice – szólította meg a nyomozó.
Felkapta a fejét.
Az arcára kiülő zavart figyelve Gideont mélységes
gyengédség öntötte el, de még csak el sem mosolyodhatott, és
az egész testét elöntő vágyat is kordában kellett tartania. Újra
a karjába akarta venni a lányt és elmondani neki, hogy
minden rendben lesz.
Szelíden szólította meg. – Sajnálom, hogy nem volt
lehetőségem előbb veled megbeszélni, mielőtt a főnökömnek
mondtam, de szeretném ma éjjel a kanapédon meghúzni
magam.
A finom kis ujjak remegve cirógatták a kiterített
konyharuhát. – Gondolod, hogy így lesz a legjobb?
– Valószínű. Túlságosan sok jel mutat arra, hogy a gyilkos
tendenciózusan követ bizonyos mintákat.
– Mit értesz ezalatt? – A lány ujjai ismét megmarkolták a
textilt. – Gondolod, hogy rögeszmés-kényszeres cselekedetei
vannak?
– Talán. Vitathatatlanul ragyogó elme, aki összetett
tervezésre képes, és el tudja rejteni a valódi természetét a
normál viselkedés színfala mögé a külvilág elől. Néhány
pszichopata képes erre a rejtőzködésre, amit Hervey Cleckley
pszichiáter írt le elsőként 1941-ben. Ő az egészségesség
álarcának nevezte. – Riehl vett egy mély lélegzetet, mielőtt
folytatta volna. – A Jacksonville-i esetről sok tény sosem
látott napvilágot, mivel a gyilkos még mindig szabadlábon
van. Fogságban tartotta a csoportot, és naponta végezte ki
őket egyesével. Ábécé sorrendben.
Látta a lány arcán a felismerés pillanatát. Alice vett egy
hatalmas, remegő lélegzetet, és újra felnézett rá. És Riehl
képtelen volt továbbra is megálljt parancsolni magának.
Megnyugtatónak szánt ölelésbe vonta a karcsú vállat.
– De ez ezúttal nem fog megtörténni – mondta a hófehérré
vált arcot fürkészve. – Az is nyilvánvaló, hogy a hetes szám
nagy jelentőséggel bír a számára.
 – A hetes szám az Ősi fajok minden tagja számára nagy
jelentőséggel bír – mormolta Alice. – Hét birodalom az USA-
ban, Hét Fő Hatalom, hét isten.
– Az előző gyilkosságsorozat pontosan a Maszkok Fesztiválja
előtti héten zajlott le – folytatta Gideon –, tehát úgy
gondoljuk, hogy a hét istennek különleges jelentősége van
ebben az esetben. Hét nap alatt hét gyilkosság. Hét évvel
később most ismét újrakezdi. Hét szervet csonkolt meg az
áldozataiban, a májat, az epehólyagot, a hasnyálmirigyet, a
két vesét, a lépet, és a bordák alatt kihúzva eltávolítja a szívet.
Ugyanabban a formában rendezi el a belső szerveket, bár arra
még nem jöttünk rá, hogy ennek mi a jelentősége.
A férfi keze Alice vállán hatalmas volt és meleg. Alice az
alkarjára tette a kezét, a meleg bőr alatti acélos izmok őt is
megerősítették. Az elméje visszavándorolt Haley lakásának
iszonyú csendjéhez, de amikor előhívta az emlékei közül a
barátnője testén tátongó sötétvörös lyukat, a kép lefagyott,
képtelen volt rákényszeríteni magát, hogy tovább nézze.
– Nem látom – sziszegte összeszorított fogai között. – Nem
emlékszem. Mindig ugyanazt az alakzatot használja?
A férfi habozott, világos szemei kutatóan összehúzva
fürkészték Alice arcát. – Igen. A szív középen, az összes többi
szerv pedig körülötte.
A lány olyan erővel szorította össze a száját, hogy az ajkai
elfehéredtek. – Milyen elrendezésben?
Látta, hogy a férfi önmagával vív csatát, annyira szeretné őt
megvédeni a részletektől. De végül csak kibökte: – Tizenkét
óránál a máj, hatnál a lép, három és kilenc óránál pedig az
epehólyag és a hasnyálmirigy.
– A négy égtáj – suttogta a lány.
 – Hogy mi? – kérdezte Gideon meglepetten. Bár Alice
tekintete még mindig az arcán járt, a nyomozó nem gondolta,
hogy a lány bármit is látna belőle.
– Hét isten. Hét. Négy. Kettő. Hová teszi a két vesét? –
kérdezte.
Gideon elszántan válaszolt. – A kör tetején, a máj két
oldalára.
– Tudom, milyen mintát használ – mondta Alice –, én
magam is időtlen idők óta használom.
Riehl rámeredt. Megragadta a vállát. Aztán gyorsan el is
engedte és hátralépett. – Mutasd meg!
A lány kirohant a konyhából. Gideon nagy léptekkel követte,
és hallgatta, ahogy maga elé motyog. Alice végigsietett a rövid
hátsó folyosón, majd felcsapta a villanyt az első hálószobában.
Az egyik fal mentén egy kicsiny házi irodát rendezett be
íróasztallal, székkel, számítógéppel, míg a szemben lévő falat
egy kanapévá alakított futon foglalta el. Akárcsak Haley-nél, a
szoba közepén egy díszes maszk pihent a tartójában, és
körülötte dekorációs anyagok dobozai sorakoztak. Alice
letérdelt az egyik mellé és turkálni kezdett benne.
– Ez az egyik ostoba hobbim – szólt át a válla felett –, bár túl
sokat nem tudok róla. Csak amatőr vagyok. Hagyományosan
minden évben adománygyűjtő rendezvényt tartunk az
iskolában a téli napforduló tiszteletére. Én tarot kártyát
szoktam vetni. Természetesen az eredeti paklit használom,
nem az Európában elterjedtek valamelyikét. Azok később
keletkezhettek, úgy gondolom, a tizenötödik század
környékén. Az eredeti tarot ennél sokkal régebbi. De csak a
leggyakoribb lapok jelentései közül ismerek vagy fél tucatot.
Gideon megdörzsölte a tarkóját, miközben a pergő beszédet
hallgatta. – Te most kártyajóslásról beszélsz?
 A kartondoboz mélyéről előkerült végre egy kisebb, kézzel
festett fadoboz, ami a lány egyik tenyerében is elfért. Alice
arca kipirult. – Igazából a történelmi korokban valóban
jóslásra használták és jelentős vallási tevékenységnek
számított. Úgy tekintettek rá, hogy ha az imáink számítanak
beszédnek az istenekhez, akkor az istenek ezen keresztül
válaszolnak. Csak a tizenkilencedik században vált vásári
mutatvánnyá. Nekem nincs hatalmam valódi jósláshoz és nem
is vallásként gyakorlom. Mondhatni, vásári mutatványként
űzöm. Huszonöt dollárért jósolok tizenöt percig. Az iskolában
nagyon népszerű. Általában több száz dollár bevétellel zárom
a rendezvényeket.
– Oké – mondta Riehl és leguggolt vele szemben. – Miért
nem mutatod meg inkább, ami az eszedbe jutott?
Alice törökülésben elhelyezkedett a szőnyegen, felnyitotta a
kis dobozt és elővette a kártyapaklit. Gideon szintén
letelepedett vele szemben. A dobozért nyúlt, amit a lány letett
maga mellé. Cédrusfából készült, és halovány erőt sugárzott
magából, ősi hatalmat, ami hosszú időn keresztül járta át a
fát. Szemügyre vette a festett fedelet. Fehér, királykék és
arany színek váltották egymást, fekete körvonalakkal, néhol
bíborvörös pettyekkel. A színek valaha ragyogóak lehettek, de
a korral elhalványultak. Egy stilizált arcot ábrázolt. Aminek
egyik fele férfi volt, a másik fele pedig női.
– Ez Taliesin, igaz? – kérdezte. Nem volt vallásos, de ennyit
azért tudott. Az Ősi fajok szerint a Hét Fő Hatalom a
világegyetem összetartó ereje. Minden egyes hatalomnak
megvan a maga személyisége, álarca. Taliesin volt az első
számú az Ősi fajok istenségei közül, a legfőbb erő, aki előtt
mindenki más meghajolt.
– Igen – mondta Alice –, hát nem csodálatos? A fedelet
kézzel festették. Tizenkét évvel ezelőtt találtam egy
antikváriumban. – Megérintette a doboz sarkát a férfi
kezében. – Valósággal beleszerettem és túl sokat fizettem érte.
Utána pedig rengeteg ideig éltem pusztán sajtos makarónin.
Gideon óvatosan félretette a dobozt és a lánynak szentelte
figyelmét.
– Az eredeti tarot kártya negyvenkilenc lapból áll – kezdett
bele Alice. – Ebben a pakliban a Hét Fő Hatalmat a nagy
arkánum képviseli, ahogy a hétköznapi nyelv ismeri. – Letette
kettejük közé az első kártyalapot, és megnevezte. – Taliesin, a
tánc istene, a legelső az elsődleges hatalmak között, mert
minden táncol, a bolygók, a csillagok, az istenek és mi
magunk is. A tánc maga a változás, ahogyan a világegyetem is
állandó mozgásban van. Utána következik Azrael, a halál
istene, Inanna a szerelem istennője, Nadir, a mélységek
királynője, az Orákulum legenda szerint Nadir volt az, aki az
eredeti tarot kártyát odaadta az Ősi fajoknak.
– Mikor történhetett ez? – kérdezte Gideon.
– A harmadik század környékén, legalábbis onnan származik
a legelső leírás a tarotról. Következik Will, az ajándék istene,
Camael, a kandalló istennője, és Hyperion a törvény istene.
A nyomozó sorra megnézte a lapokat, amiket a lány kiterített
eléje, a halál zöld szemeit, a hét királyi oroszlánt, akik Innana
szekerét húzták, a Nadir szemeinek éjsötétjében ragyogó
csillagokat. A kártyalapok lenyűgözőek voltak, de nem szépek.
Ahhoz túlságosan kényelmetlen érzést keltettek.
– Valaha olyasvalaki használta ezt a paklit, akinek tényleges
hatalma volt – mormolta.
– Azt hiszem, az a személy lehetett, aki elkészítette őket –
mondta Alice. – A maradék kártya alkotja a kis arkánumot. Az
isteneknek megvan a maguk legfőbb arculata, de ezen belül
kisebb aspektusok is köthetők hozzájuk. Lássuk például
Azraelt. Az ő legfőbb arculata a halál, de a tarotban hat
további, kisebb aspektusa is szerepel. Ő a regeneráció és a
növekvő zöld dolgok istene, Vadász néven is ismerik, valamint
ő a kapu, és az átjáró is. Látod?
– Igen – felelte Gideon és az akarata ellenére is egyre jobban
izgatta ez a dolog.
– Innana könnyű eset, az ő kisebb aspektusai mind a
szeretet tárgykörébe tartoznak, romantika, eszményiség, stb,
de a szeretet ellentéte is, mint az apátia. Taliesin legfőbb
arculata a tánc, azaz a változás, de övé a mozdulatlanság is,
mint a táncok közötti szünetek. Will kisebb aspektusai a
vándorlás, a szent idegenek, az áldozat, de a kapzsiság is. –
Míg beszélt, sorra rakta le a kis arkánum lapjait a nagy
arkánum lapjai alá, hatot-hatot mindegyik alá, míg mind a
negyvenkilenc a szőnyegen nem feküdt. – Camaelé a szent
őrület csakúgy, mint az ősi bölcsesség, és Hyperion bár maga
a törvény, a csalást is képviseli.
– Szóval… hogyan is kapcsolódik ide a négy és a kettő? –
kérdezte Gideon.
– Az osztásnál. – Alice villámgyorsan egybegyűjtötte a
lapokat, és összekeverte őket. – Három klasszikus osztástípus
létezik az eredeti tarotnál, de csak egy a valódi, a másik kettő
már abból fejlődött ki. Az összes többi pedig csak jóval az első
három után alakult ki és terjedt el. A kártyavető személynek
kell megkevernie a lapokat és osztani. Az első kártyát
Primusnak, elsődleges erőnek, a legnagyobb befolyással
bírónak tartják adott pillanatban annak az életére
vonatkozóan, aki jósoltat. Másik elterjedt neve a kulcskártya.
Az összes többi lap értelmezése mindig ezen az egyen
keresztül történik.
Kiemelt egy kártyát és letette a szőnyegre. Azrael smaragzöld
szemei szinte izzottak.
A halál ura.
 – Nos, ebből máris több volt mára, mint szerettem volna –
motyogta Alice. – Most hármas osztás következik, a Primus, a
Secundus és a Tertius, és itt számítanak az oldalak, ahová
kerülnek. A felső, vagyis az első mutatja a célt, vagy egy
ezután bekövetkező előre nem látható eseményt. Az alsó pedig
azt, ahonnan jön. A jobb oldal negatív hatással bír, a bal
pozitívval. És végül az utolsó két lap az, ami valóban a jövővel
foglalkozik. – Letette az utolsó lapot is Gideon elé, és ránézett
a férfira. – Ez az a minta, amiről beszéltél?
A férfi rámeredt a kártyákra. – A pokolba is, igen! –
motyogta – Ez az. Jóslással próbálkozik. Ezért van szüksége a
Maszkok Fesztiváljával végződő hétre. Az a rohadék az
istenekkel próbál beszélni!
 Ötödik fejezet

A tánc

Gideon valósággal megdöbbentette a lányt, amikor

előrehajolt és egy gyors csókot cuppantott a homlokára. –
Csodálatos vagy! – Rámosolygott, majd az övéhez dörgölte az
orrát. Alice nem tehetett mást, visszamosolygott rá. – Tudod
te, hogy hány képzett tudós és professzor tanulmányozta már
a Jacksonville-i esetet? És erre senki sem jött rá! Fel kell
hívnom Bayne-t.
Kiment a szobából. Eltelve a dicsérete melegétől, Alice
lenézett a kirakott kártyákra. A mosolya lehervadt, egészen
lezsibbadt.
Mind a hét kártya a halálhoz tartozott. Egy tökéletesen tiszta
vetés.
Még sosem látott tiszta vetést tarotban, ahogyan pókerben
sem royal flush-t. A mai úgy tűnik a ritka elsők napja. Normál
esetben csak szemlélte volna a lapokat, és hagyta volna
közben szabadon barangolni az elméjét, hogy a hatalom
suttogása elmondhassa neki, mit üzen a kártya. Az igazat
mondta Gideonnak, neki nem volt hatalma a pakli felett,
viszont a kártyák rendelkeztek némi befolyással az elméjére.
De a mai estén nem tudta volna kezelni egy ilyen vetés
következményeit. Összetörtnek és szomorúnak érezte magát,
képtelen lett volna a tarot halk suttogására összpontosítani.
Ha mondani akarnak is neki valamit, azzal várniuk kell.
Összeszedte őket és visszahelyezte a selyembélésű dobozba,
majd lassú, esetlen mozdulatokkal talpra küzdötte magát
testileg, lelkileg egyaránt kimerülten.
Gideon a konyhába vette be magát. Hallotta, hogy fel-alá
járkál és beszél. Csak órákkal ezelőtt még halálra rémítette őt.
Hogyan válhatott a kényelem garanciájává a hatalmas termete
ilyen rövid idő alatt? Alice tudta, ha a férfi maga nem döntött
volna úgy, hogy ott tölti az éjszakát, ő kérte volna meg erre.
Kiment a nappaliba és leheveredett a kanapéra.
Összegömbölyödött az oldalán, nézte a táncoló gázlángokat és
közben hallgatta a mély, érdes hangot.
Halál, halál, halál. Halál a múltban, Peter és David. Halál a
jelenben, Haley. A halál, mint az életének pillanatnyilag
elsődleges ereje, és halál a jövőjében. Egy gyilkos az oldalán,
előtte a Vadász kihívásként. Lehunyta a szemét.
Legszívesebben az agyát is lehunyta volna.
Valami hatalmasat, fenyegetőt érzett meg a közelben.
Kinyitotta a szemét. Gideon hajolt föléje. Kemény arcát
kedvesség lágyította el, beleértve ebbe a szemeit is.
Megsimogatott egy hajfürtöt a halántékánál. – Tehetek
valamit érted?
– Köszönöm, semmit. Csak fáradt vagyok. – Ülő helyzetbe
tornászta magát.
– És gyászolsz. Egy közeli napon szeretnélek majd
boldognak is látni. – A hosszú, érdes ujjak az arcára simultak.
– Majdnem egy óra van, és végeztünk. Szeretnél lepihenni?
Alice bólintott. – Mindjárt, csak összeszedek pár dolgot,
ágyneműt, meg…
– Miattam ne fáradj. – A kemény száj szexi mosolyra
húzódott. – Van egy piperekészletem a dzsipben, amit
behoznék, utána pedig kiengedném a farkasom, ha nem
bánod. Vágyik rá, hogy a tüzed mellett szunyókáljon, ha
megengeded.
A lánynak már arról sem volt fogalma sem, hol is vannak
meghúzva a határai. Egyszerűen eltűntek, mint a hajnali köd.
Elfogadta a feléje nyújtott kezet, és hagyta, hogy kiüljenek a
szemébe az érzelmei. – Szeretném megismerni a farkasod.
Annyira sajnálom, hogy ilyen körülmények között
találkoztunk, de magának a találkozásnak örülök.
– Jó ezt hallani kedves – mondta Gideon. Egy kicsivel
jobban föléje hajolt, a szája az övéhez közelített. Meleg,
gyengéd, ízletes csók volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy
Alice elfelejtse egy pillanat alatt, hogy ki is ő és hol van.
Ismét megajándékozta magát. Most ő hajolt előre, és
megcsókolta a férfit, könnyű ujjakkal érintette szikár arcát és
megengedte magának, hogy bízzon benne.
Gideon húzódott vissza, a torkából halk morgás tört fel. –
Oké, Alice, a tisztesség megkövetel egy figyelmeztetést. És
ezzel máris jobb vagyok, mint valaha is voltam. De tudnod
kell, hogy az időm túlnyomó részében én egy szarzsák vagyok.
Alice megdöbbentette önmagát egy hangos nevetéssel.
Féloldalas vigyort kapott válaszul. – Készülj fel az alvásra.
Én meg kimegyek a cuccomért. Mindjárt jövök.
Alice figyelte, ahogy az ajtó felé ballag. Amikor meg is fogta a
kilincset, úgy, ahogy volt, egy szál pólóban, rákérdezett: –
Nem veszed fel a kabátod? – Odakinn egészen biztosan
mínuszok röpködnek.
A jégszínű szempár pillantása meleg volt. – Jót fog tenni
most egy kis hideg levegő.
A lánynak elakadt a lélegzete.
Miattam. Miattam mondja.
 Gideon kinyitotta az ajtót. A szél kardsuhogásszerű sivítással
szökött be a nyíláson. Alice felpattant a kanapéról és
elrejtőzött fürdőszobája viszonylagosan meleg magányában.
Miután megvizsgálta karikás szemű arcmását a tükörben, és
megmosta a fogát, vett egy gyors, öt perces zuhanyt, hogy
lemossa magáról a város szennyét. Citromsárga, combközépig
érő hálóinge és sötétkék köntöse egy fogason lógtak az ajtón.
Magára kapta őket és kilépett a fürdőből.
Alig öt méternyire tőle, a nappaliban egy fehérszőke farkas
feküdt, a fürdőszoba ajtó felé fordítva hatalmas mancsain
nyugtatott fejét.
Végképp elakadt a lélegzete.
Óriási volt, simán kétszer akkora, mint egy közönséges
farkas, erős, tömör mellkassal, széles bordákkal, hosszú, inas
lábakkal. A szemei jégkékek voltak, mint emberi alakjában.
Míg ő a farkast bámulta, annak farka hegye finoman
megrándult. A vad külseje és megfélemlítő mérete ellenére is
sikerült félénknek tűnnie.
Gideon hangja a fejében szólalt meg. Úgy gondoltam, jó
ötlet, hogy találkozz a farkassal, mielőtt lefeküdnél. Nem
akarom, hogy megijedj tőle, ha felébrednél az éjszaka
közepén. De nem kell így maradnom, ha nem szeretnéd.
Ha nem szeretné? Ez most komoly? Ő volt a legszebb dolog,
amit valaha is látott, és egyben a legveszélyesebb is. Letérdelt
és a kezét nyújtotta feléje. – Gyönyörű vagy – mondta a
farkasnak –, nem is lehetnél tökéletesebb.
A farkas szemei ragyogtak. Lassan felállt és óvatos,
egyenletes léptekkel elindult Alice felé. A lány rájött; azért
ilyen lassan, hogy ő meggondolhassa magát.
Esze ágában sem volt meggondolni magát. Amint elég közel
jött, hogy megérinthesse, egyik kezét finoman végigfuttatta a
vastag bundán. Puhának, fantasztikusnak érezte a tenyerén. A
farkas még közelebb lépett, megszaglászta a kezét, toppantott
egyet az egyik mellső lábával, majd végignyalta az ujjait.
Olyan imádnivaló volt, hogy Alice-ből ismét kitört a nevetés.
Egy újabb ajándékkal lepte meg magát. Kidobta az ablakon
az óvatosságot és átölelte az állat nyakát. Érezte az óvatos
súlypontváltozást a farkas testén, Gideon nekidőlt ugyan, de
nem a teljes súlyával, és a vállára fektette a fejét. Belefúrta az
arcát a bundájába. Ontotta a hőséget, akár egy fűtőtest. Nagy,
meleg jelenléte olyan helyeket töltött meg Alice bensőjében,
amikről nem is tudta, hogy üresek.
– Köszönöm, hogy maradtál – suttogta.
Sehol máshol nem is akarnék lenni. Odadugta hűvös orrát a
lány nyakához. Menj aludni. Biztonságban vagy.
Valami összeszorult Alice bensőjében. Nekidőlt az erőtől,
hatalomtól duzzadó testnek egy pillanatra, majd bólintott.
Aztán lábra állt, még utoljára végigsimított a farkas fején,
majd bement homályba burkolózó szobájába, hogy
elfészkelődjön az ágyán.
A kimerültség azonnal örvénybe rántotta a fejét, amint az
párnát ért. Halk motoszkálást hallott a lakás többi része felől
és tudta, hogy Gideon az ajtókat, ablakokat ellenőrzi.
Egy pillanatig úgy hitte, a farkas hideg orrát érzi az ágyról
lelógó kezének egyik ujjhegyéhez érni, de ezt talán már csak
álmodta. Ebben az álomban a farkas a párnája szélére fektette
busa fejét, és olyan odaadással nézte őt, amit korábban
elképzelni sem bírt volna. Aztán valaki lekapcsolta a fejében a
lámpákat és ő már aludt is.

Az ébredés nem volt ilyen kellemes tapasztalat. Gyors volt és

kemény. Nyirkos bőrrel emelkedett fel egy rémálomból, az
ablakon túl gonoszul süvítő szél hangjára.
 Egyetlen nagy gubancba az ágy végébe rúgta magáról a
takarókat. Nyújtózkodva megfeszítette az izmait. Lehajolt,
hogy lepillantson a szőnyegre. Nincs farkas. Hát persze, hogy
nincs. Ott lesz, ahol mondta, a tűz előtt.
Az ébresztőórája 03:23-at mutatott. Üresnek, hidegnek
érezte a szobát. A rémálma tele volt sötét nedvességet csepegő
késekkel és nem volt ott vele ő. Hiányzott.
Nem is hagyott magának időt arra, hogy harcolhasson a
késztetés ellen. Az orrára csúsztatta a szemüvegét, kimarkolta
a kupacból a felső takaróját, miután felkelt az ágyról, és
kiment a nappaliba.
Ott a világon mindent megtalált, amire szüksége volt.
Meleget és fényt, pislákoló tüzet, és a hatalmas farkast a
kandalló előtt elnyúlva. A nyomozó ruhái összehajtogatva
hevertek a közelében, a halom tetején a pisztolytok feküdt.
Félig lezárt szemhéjai megrebbentek, de mozdulatlan maradt,
míg Alice lefeküdt mögéje a padlóra. A szemüvegét feltette a
közelben álló dohányzóasztalra, maga köré igazította a takarót
és odagömbölyödött a farkas erős, meleg hátához.
Gideon hangja halkan szólalt meg a fejében. Rossz álom?
– Ja – suttogta. Belesimította az arcát a vastag bundába.
A farkas hátizmai megfeszültek. Alakot válthatok?
Alice bólintott. – Nem is emlékszem, mikor álmodtam
utoljára rosszat. Általában nem vagyok ilyen nyámnyila…
Sss, kedves.
A farkas a hasára fordult. Felsziporkáztak az alakváltás
szikrái. Alice fejéből minden kihussant, amit mondani akart,
ahogy Gideon hatalmas, meztelen teste megjelent mellette. A
tűz aranyfénye végigsiklott a hátán a hosszú izmokon, a
gerince tövén, a fenekén, majd eltűnt oszlopszerű combjainak
árnyékos belsejében. Mindenhol inas volt, cserzett bőr fedte a
széles izmokat és csontokat, folyékony eleganciával mozdult,
hogy feltámaszkodjon a könyökére és ránézzen Alice-re.
Szikár arca komoly volt. A lány torkába gombóc gyűlt,
amikor a férfi átfordult, és odahúzta őt a mellkasára. –
Örülök, hogy nem vagy nyámnyila – mormolta. A hangja ott
morajlott a lány arcán –, de azt akarom, hogy szükséged
legyen rám. Ne kertelj, ne kérj bocsánatot, csak legyen rám
szükséged.
– Ez annyira ijesztő – sóhajtott Alice. – Tegnap ebédidőben
még a létezésedről sem tudtam.
Gideon felemelte a fejét, hogy lenézzen rá. – A tegnap
elmúlt. Ma itt vagyunk egymásnak és holnap is itt leszünk.
Csak ez számít.
Alice is felemelte a fejét, ujjai hegyével megrajzolta a férfi
szigorú arcvonásait, végigsimított nyakának erős oszlopán.
Súlyos keménység növekedett meg hirtelen a combja mellett,
ami furcsán újnak, mégis ismerősnek és szükségesnek tűnt.
Leplezetlen zavarodottsággal nézett le a férfira. – Nem
értem, hogyan történhetett ez – mondta reszkető szájjal. –
Hiszen még csak nem is csókolóztunk. Vagyis hát igen, de
nem igazán.
Remegés futott végig a nagy kézen, ami a lány arcára simult,
Alice felnézett a mámoros, vágytól nyers arcba. Gideon
lehunyt szemmel mormolt. – Pokoli volt az utóbbi néhány
napod. Átkozottul igyekszem jó ember lenni és azt adni neked,
amire szükséged van…
Csodálattal telten megérintette a férfi száját. Azt hitte, csak
álmodta, hogy a farkas bejött a szobájába, és őt nézte, míg
aludt. Volt azokban a néma szemekben valami, egy valóságos
epikus történet, hegyek, amiket bejárt, harcok, amiket
megvívott, és számtalan magányban, szolgálatban töltött év.
És egy ígéret is volt annak a farkasnak a szemében, ígéret egy
régi, harcos lélektől, aki tudja mit jelent hűségesnek maradni
bármi áron.
Alice hallotta magát, ahogy megkérdezi: – Bejöttél korábban
a szobámba?
Álmot látott egy esküről, ami szenvedélyt, odaadást,
hűséget… mindent jelentett.
A férfi keze még jobban remegett. Belesuttogott Alice
ujjaiba. – Csak azért, hogy megbizonyosodjam róla, hogy
minden rendben van. Bármit akarsz, bármire van szükséged,
csak mondd el, és megadom neked.
Mindent.
És egy ragyogó pillanatra Alice világa egyszerűvé, tisztává,
jóvá vált.
– Rád van szükségem – mondta.
Érezte, hogyan szakad ki a lélegzet a férfiból. A szemei
kinyíltak, lángok táncoltak bennük. Alice nem is értette,
hogyan gondolhatta úgy valaha is, hogy az a halványkék
szempár jeges. Tiszta, egyenletes lángok lobogtak benne.
Az ujjai lecsúsztak Gideon szájáról, miközben a férfi lefelé
húzta a fejét. Ahogy az ajkai a meleg szájhoz értek, lehunyta a
szemeit. Aztán a hátára fordították, és ő tudta, hogy a
hozzásimuló kőkemény test épp csak lebeg felette, nem
nehezedik rá, pedig Alice felkészült rá, hogy magán érezze.
Kezei végigsiklottak az erős kulcscsontokon, a széles
mellkason, a szája kerek o-ra nyílt attól, hogy ez milyen
hihetetlenül jó érzés… és Gideon meghívásnak vette ezt. A
nyelve olyan érzéki gyengédséggel siklott be az ajkai közé, ami
végtelen odafigyelésről és mély érzelmekről tanúskodott.
Megtanult valamit a csókjából, és ezt mélyen a szívébe zárta.
Ez a férfi olyan dolgokat érez, amiket sosem fog szavakba
önteni. De elmondták helyette a szemei, a szája, a keze, és
abban a pillanatban, ahogy Alice visszacsókolta őt,
megfogadta, hogy megtanulja ezt a néma nyelvet, amit
használ, hogy mindent meghallhasson, amit Gideon mondani
akar neki.
Ekkor ismét változás állt be, a férfi nyelve keményebbé vált,
a csókja sürgetőbbé. A vágyáról beszélt az, ahogy a nyelve
mélyen a lány szájába hatolt, míg súlyos combja a lábai közé
siklott. A hatalmas test egyetlen néma, sürgető kiáltássá vált.
A férfi csípője megmoccant, merevedését odapréselte Alice
medencéjéhez, borzongó lélegzete az arcát simogatta, ahogy
kitapogatta a vékony hálóingen keresztül az egyik fájóan
kihegyesedett mellbimbóját, hogy megcirógassa.
A lány tüzet fogott. És ez a tűz folyékony higanyként rohant
végig az erein. Belehomorított az érintésbe, felsóhajtott és
átfogta a férfi tarkóját. A másik keze besiklott a rövid, világos
hajszálak közé.
– Mondd, hogy álljak le kedves – mormolta az arcának
Gideon –, elég egy szó, ha túl gyorsan haladunk.
De a teste egészen mást mondott, ahogy ismét a lányéhoz
nyomódott. Leginkább úgy hangzott, hogy kérlek, kérlek!
Alice végigsimított a hátán, miközben belesuttogott a fülébe.
– Te vagy a párom. Sosem mondanék neked nemet.
Gideon felkapta a fejét. Csodálkozva meredt le a lányra.
Egy borzalmas pillanatig Alice-nek még a látása is
elhomályosodott a rettegéstől, a szíve megállt. Nem
tévedhettem ekkorát! Képtelen lennék túlélni a csalódást!
Az öröm, ami a férfi arcán átfutott olyan izzó volt, hogy még
vakon is láthatta. – Ezt jelenti hát – mondta – valódi észak.
Alice megremegett. – Mi?
Gideon megtámaszkodott az egyik könyökén és az arcát
kezdte simogatni. – Amikor először megláttalak, a világ
megbillent. Az egész. Kirúgta alólam a lábaimat. Olyan volt,
mintha a valódi észak elmozdult volna, és a mágneses vonzás
már egy más irányba húzna, mint egy iránytűt. Hasonló a te
kártyavetésed elsődleges erejéhez. Próbáltam végiggondolni,
mit is jelenthet ez. De csak arra jöttem rá, hogy te okozod, te
lettél az én valódi északom, az elsődleges erőm. Egyik
pillanatról a másikra.
Alice lehunyta a szemét, ahogy kitisztult a látása, és lenyelte
a torkából a gombócot. – Igen, velem is ez történt.
A férfi odadörzsölte az orrát a nyakához. – Egy francia
filozófus gondolata jutott erről eszembe. ’A szív érveit az ész
nem ismeri’3. Hallottad már?
Alice átkarolta a nyakát és hagyta, hogy rémült szíve
megnyugodjon. – Most már igen.
Páratlan álmot látott a szerelemről.
És arra ébredt, hogy ez a valóság.

3
A szív érveit az ész nem ismeri: Blaise Pascal.
 Hatodik fejezet
Áldozat

Gideon a karjaiban tartott nőt nézte. Olyan gyönyörű volt,

hogy elállt tőle a lélegzete. Úgy gondolta, hogy Alice szépségén
túlmutat intelligenciája, de ebben a pillanatban a színeivel, az
érzékiségével olyan csodálatos volt, hogy csak bámulni volt
képes szenvedélyes tisztelettel.
Tejszínes kakaószínű bőre aranyba fordult a tűz fényében,
élénk szemei kékben-zöldben ragyogtak. Mesés aranyszín
dugóhúzófürtjei Gideon karjára ömlöttek, világossárga
hálóruhája végigsimított túlhevült bőrén. A mellei teltek és
dúsak voltak, ágaskodó mellbimbóinak sötét foltjai
nekifeszültek a vékony anyagnak.
Elképzelte őt, ahogyan majd megöregszik, a dér megérinti
azokat a göndör fürtöket, finom nevetőráncok mélyülnek a
szemei és puha, érzékeny szája sarkába. A képzeletében
megjelenő kép alapjaiban rengette meg a nyomozót. Rájött,
hogy csak még szebbnek fogja látni, ha a múló évek
bizalmasságával ismerheti már.
Lehajtotta a fejét és a szájával végigsimított az aranyszín
nyakon. Hallotta feltörni belőle az öröm sóhaját, Alice teste
finoman elmozdult, hogy jobban illeszkedjen az övéhez, és az
istenekre, ezt miatta tette, miatta, aki nagy volt, egy föléje
tornyosuló vadállat. Ennek csodájától még a torka is bezárult.
Túlságosan is sokat tudott arról, hogyan kell ölni, arról
viszont semmit, hogy hogyan éljen békében. A pokolba is,
még csak azt sem tudja, hogy lehet otthon lenni valahol,
huzamosabb időn keresztül. Alice túl jó neki, túl kifinomult.
Ruhaszalvétával terít, költeményeket olvas, és kisgyerekeket
tanít. Még a takarók is, amiket készít, valóságos műalkotások,
táplálják a lelket.
Ő golyókkal tölt meg tárakat, háborúkról olvas, megoldatlan
bűntényeken dolgozik. Újoncokat tanított, hogyan kell várni,
hogyan engedelmeskedjenek parancsoknak, hogyan öljenek,
és sakkot játszik, mert az is egy háború, és élesen tartja az
elméjét.
Lehajtotta a homlokát a lány mellére. A kezei ökölbe
szorultak a hálóingen.
Haza kell térnie, de nem tudja, hogyan. Még csak azt sem
tudta, mi az az otthon, míg nem nézett először a lány arcába.
Szüksége volt rá, hogy valaki várja, de még abban sem volt
biztos, hogy megérdemli.
A lány döbbent elborzadással menekült ki a hálószobájából
és a rémálmából. De ő tudta, mi volt a rémálma. Neki már
régi ismerőse. A részletek változhattak ugyan, az áldozatok
arcával együtt, de a történet mindig ugyanaz maradt. Ez egy
olyan sötét tüzű mese volt, ami megégette a lelket.
Néhány ember számára pedig maga Riehl volt a rémálom.
Alice végigsimított a haján. – Gideon?
Jézus, ő a felelős azért, hogy megjelent a lány hangjában ez a
bizonytalanság, pont akkor, amikor azt kellene benne
megerősítenie, hogy milyen gyönyörűnek és kívánatosnak
találja! A férfi küzdött, hogy mondjon neki valamit, bármit,
amivel tudathatja, hogy Alice-ben soha, de soha nem lehet
semmi hiba. Ha itt valami hiba van, az kizárólag csak benne
van.
– Jó ember akarok lenni – suttogta.
A finom kéz megállt. Aztán az állkapcsa alá csúszott, hogy
felemelje a fejét. Alice a tekintetét kereste, gyönyörű
szemeiben zavar ült. – Miért gondolod, hogy nem vagy jó
ember? – kérdezte gyengéden.
– Majdnem száz évet töltöttem el a hadseregben – mondta
fojtott hangon Gideon. – Láttam dolgokat. Tettem olyasmit,
amit te el sem tudsz képzelni. És nem is akarom, hogy
elképzeld. Olyan sokkal jobbat érdemelsz, mint én, valakit, aki
finom, aki jobban tudja, hogyan kell élni azt az életet, amit te.
– Honnan tudod, hogy ez nem te vagy? – kérdezte Alice.
Felemelkedett, hogy megcsókolja őt, ajkai kecses íve
végigsimított a száján. – A szívnek megvannak a maga érvei,
emlékszel?
Remegés futott végig Riehl testén. – De nem tudhatod. Nem
lehetsz benne biztos.
– Igazad van, valóban nem – értett vele egyet a lány.

Alice egyik kezével az arcát, a másikkal a férfi hátát

simogatva próbálta megnyugtatni őt. Ugyanazt a gyötrelmet
érezte felőle, mint korábban az ebédlőasztalnál. Nehéz volt
elviselnie a tudatot, hogy szenved, különösen pedig úgy, hogy
még abban sem volt biztos, hogy Gideon maga érzi-e,
mennyire szenved. – Képtelen vagyok megérteni.
– Én döntöttem így – mondta a férfi –, a hadseregben
rengeteget fejlődtem. Jó voltam a katonáskodásban.
Ebben Alice egészen biztos volt. Ő is látta. Erős,
felelősségtudatos, megbízható, stabil, akár maga a föld.
Minden bizonnyal ő rohant legelőször a csatatérre és ő
távozott onnan utoljára, mert ezt érezte természetesnek. Az is
nyilvánvaló volt, hogy egyetlen pillanatra sem látta, mekkora
áldozat ez. A valódi nemeslelkűség sosem látja önmagát.
Meglehet, hogy Alice már tegnap felismerte benne a párját,
mégis ez volt az a pillanat, amikor beleszeretett.
 – Én hiszek a végzetben, Gideon. Tegnap ugyan kibillentem
az egyensúlyomból, de most már ismét szilárdan állok a
földön. Kétlem, hogy párnak rendeltettünk volna, ha nem
felelnénk meg egymásnak. A sors, az istenek, vagy bárki
alkotta is ilyenné az alakváltókat, nem lehet ennyire
kegyetlen.
– Bennem nincs meg a te hited – mormolta a férfi –, a
rútságok, az atrocitások után, amiket láttam. A gonoszság,
igazságtalanság igenis létezik, a rémálmok olykor
valóságosak. És az istenek hagyják ezt. – Belenézett a lány
szemébe. – De egyvalamit tudok. Te vagy a legtisztább,
legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. Bármit megtennék,
hogy megóvjalak, és méltó lehessek hozzád.
Alice beharapta az ajkát. Szinte látni vélte a falakat, amiket
Gideon maga köré húzott. A férfi meg akarta kerülni őket, vele
akart lenni, de valahogy még mindig elzárva tartották, és a
lány tudta, hogy még nem jutott át rajtuk, nem egészen. Még
nem.
Talán csak időre van szüksége, hogy feldolgozza azt, ami
velük történt. De talán…
– Emlékezz majd rá mindig, hogy milyen különleges
körülmények között találkoztunk – mondta végül –, mert azt
tudnod kell, hogy az időm túlnyomó részében egy kicsit én is
szarzsák vagyok.
Az akvamarin kék szempár döbbenten meredt rá egy
pillanatig, színei felragyogtak a tűzfényben. Gideon
mutatóujjával az orrára koppintott aztán teljesen maga alá
tolta a lány csípőjét.
Szexi ajkai megremegtek. Szétválasztotta a lány lábait
egészen föléje helyezkedett, ő pedig felhúzta a térdeit, hogy a
combjai között ringathassa. Nagyon jó érzés volt, hogy lefogva
tartja őt, szinte lehorgonyozza, olyan jó érzés, hogy
benedvesedett tőle. Hosszú merevedése a bejáratához simult.
A vége hozzányomódott ahhoz a ponthoz, ahol annyira
érzékeny volt. Érezte erekciója pulzálását, és abban a
pillanatban megérezte, hogy a láthatatlan falak leomlanak, a
férfi ott van vele, testestől-lelkestől.
– Megmagyaráznád ezt a kijelentést? – mormolta.
Olyan sok mindent kell még megtudniuk egymásról. A falak
minden bizonnyal vissza fognak térni. Eltarthat egy ideig,
mire végleg eltűnnek. De Alice most csak kinyitotta a száját és
finoman megnyalta a férfi ajkait. – Dehogy! Azt hiszem,
egészen hamar rá fogsz jönni magadtól is.
A nevetés szarkalábai elmélyültek Gideon szemzugaiban.
Lehajtotta a fejét is könnyedén végigsimított ajkaival a lány
nyakán. – Már alig várom.
Meleg, nedves lélegzetét valóságos simogatásnak érezte
túlérzékennyé vált bőrén. Olyan érzés volt, mintha
meggyújtott volna benne valami kanócféleséget. A testén
végigrohant a forróság, falánk éhség támadt benne, ami
annyira megrázta, hogy beleremegett. Ó egek, ez intenzívebb
volt bárminél, amit valaha is érzett! Olyan erőteljes érzés volt,
ami azzal fenyegette, hogy egészben elnyeli őt.
Voltak szeretői. Nem sok, de ahhoz elég, hogy tudja, miről is
szól ez az egész. Próbálta tartani magát, belekapaszkodni
egyre fogyatkozó józan eszébe, hogy reális elvárásokat
fogalmazzon meg. Az első alkalom egy új szeretővel sosem
annyira szuper. Eddig mindig arra kellett ösztönöznie a
férfiakat, hogy lassítsanak egy kicsit. Hiszen időre volt
szükség ahhoz, hogy megtudják, hogyan szeretkezik a másik,
mielőtt az együttléteik igazán jóvá válhattak volna, de mindez
egy cseppet sem számítana, ha ő most nem azt érezné, hogy
Gideon elképesztően tehetséges, hihetetlenül jó ebben, pont
olyan átkozottul tökéletes, mint minden másban is…
 A férfi megragadta a hálóingének nyakkivágását és
kettétépte az anyagot. Aztán rávetette magát, mint éhező a
lakomára. A hatalmas testen a súlyos izmok megfeszültek, az
arcvonásai nyerssé váltak a kétségbeesett vágytól, a lánynak
elfutotta a könny a szemét a látványtól. Gideon lehajtotta a
fejét a mellére, és addig nyalogatta, szopogatta, míg a bimbók
tűrhetetlenül érzékennyé válva ki nem emelkedtek. Egyikről a
másikra vándorolt a szája, míg nagy keze Alice combjának
belső oldalát cirógatta, majd végigsimított a hasadékán is. A
lány érezte, hogy még jobban benedvesedik, eláztatja
örömével a kutató ujjakat.
Ő is érintette a férfit, ahol csak elérte, szájával, kezével, felé
ívelte a felsőtestét, hozzádörgölődött izmos alakjához. Gideon
súlyos légvételeibe a torka mélyéről feltörő halk kis morgás
vegyült, amit Alice mégis meghallott, és még jobban felajzotta.
Lenyúlt kettejük között, hogy megragadja a férfi kemény
merevedését, mire Gideon felnyögött és mozdulatlanná
dermedt.
A lány belenézett a világos, izzó szempárba, miközben
óvatosan megtapogatta, érintéssel ismerkedett férfiasságával.
Gideon arca elsötétedett, bőre ráfeszült arccsontjaira. Alice
keze megremegett. Hatalmasnak érezte a férfit magához
képest, merevedése hosszú és vastag volt, nagy erekkel
barázdált, bársonypuha bőrű, széles fejű. Mindketten
lepillantottak maguk közé. Alice combjai szélesre tárultak a
férfi előtt, nedves teste hívogatóan csábította az övét.
Ezen a ponton az üresség érzése sürgető vággyá erősödött.
Óvatosan maga felé húzta férfiasságát, majd hagyta, hogy az
ujjai végigfussanak rajta. – Gyere belém – suttogta –, majd
máskor csináljuk lassan.
A férfi megrázta a fejét, rövid, ziháló lélegzeteket vett, még
ha az ellen nem is tehetett semmit, hogy a csípője
önkéntelenül lökő mozdulatot tegyen, amikor a lány ökölbe
szorította a kezét a merevedésén. – Nem, ez túl gyors. Nem…
ó Istenem!
Az elkeseredett gyönyör, ami átfutott az arcán, a legszebb
dolog volt, amit Alice valaha is látott. Még forróbb lett tőle,
most akarta őt, azonnal. Annyira üresnek érezte magát, hogy
az fájt. Vett egy mély lélegzetet és küzdött, hogy némileg
artikulálni is tudjon. – Gideon, kérlek!
A férfi pillantása megkereste az övét. – Fáj, édesem?
A kétségbeesett kifejezés nem tűnt el az arcáról. Őt figyelte,
és a gyengédségtől és a melegségtől, amit a szemeiben látott,
Alice szemébe ismét könnyek gyűltek. Lassan bólintott.
Gideon lehajolt és az orrával megcirógatta a mellét. – Jobbá
teszem – suttogta.
Kihúzódott a lány tenyeréből. – Ne! – tiltakozott Alice, és
utána nyúlt, hogy megpróbálja ismét megragadni.
A férfi kitért előle és lefelé mozdult a lábai között. Alice
felemelkedett, megtámasztotta magát az egyik könyökén, míg
a másik kezével megkísérelte visszacibálni magára a férfit. Az
fogaival belecsípett a tenyere élébe. – Hagyd abba!
– Nem figyelsz – zihálta a lány –, azonnal gyere vissza ide!
Gideon felmordult. – Ne akard, hogy lefogjalak!
Várjunk csak! Jól hallotta?
Mindketten mozdulatlanná dermedtek. Gideon félelmetesen
csodálatosnak, pimasznak és csintalannak, félig vadnak
látszott széles vállaival Alice combjai között. Szinte pulzált
benne a féken tartott szenvedély, amitől a lány ismét
fellángolt.
– Jobban teszed, ha nem csinálod – mondta Alice.
Gideon összehúzta a szemeit. Lenézett a lány testére és
megnyalta a száját. – Vagy mi lesz?
 Ez egy igencsak szórakoztató játék lehetett volna, ha a lány
csiklója nem lüktet olyan éhesen, hogy még a térdei is
beleremegtek, és nem veszti el minden lélekjelenlétét. –Nem
tudom – suttogta.
Gideon kezei gyorsabban mozdultak, mint amit szem még
követhetett volna. Megfogta Alice térdeit és teljesen széthúzta
őket. A mozdulat sokkja, az extrém sebezhetőség érzése
előcsalogatott egy nyögést a lányból.
Aztán Gideon feje leereszkedett. Amikor hozzáért, az felért
egy nukleáris csapással. Nyalta és szopogatta a redői közül
előcsalogatott kis rügyet. A szája magabiztos volt, sürgető, de
finom. Alice térdei megpróbáltak összébb záródni, de a nagy
kezek ebben megakadályozták, szélesre tárva tartották.
A gyönyör maga volt az őrület. Túl sok. Alice vakon
tapogatott maga körül, keresett valamit, bármit, amibe
belekapaszkodhat, miközben a testében élesen emelkedett fel
az öröm. Érezte az orgazmust, ami süvítve közeledett, majd
olyan intenzitással csapódott beléje, hogy a felsőteste
elemelkedett a padlótól, a torkát pedig a hitetlenkedés,
magas, vékony, visszatarthatatlan sikolya hagyta el.
A férfi meleg szája nem moccant róla, halovány szemei
magukba szívták a látványát, miközben a nyelvével a gyönyör
legutolsó cseppjeit is kimasszírozta belőle. A látvány, hogy
milyen türelmes, érzéki odaadással szolgálja ki őt, egy újabb
csúcsra lökte a lányt. Még keményebb, még forróbb volt, mint
az előző, Alice nyakában megfeszültek az inak, amikor ismét
sikoltani próbált, de vagy a levegője volt túl levés, vagy a torka
túl szűk ahhoz, hogy hallható hangot adjon ki.
És a férfi végig ott suttogott a fejében. Gyönyörű kedvesem.
Olyan szép vagy! Istenem, te vagy a legszebb dolog, amit
valaha is láttam. Újra látni akarom!
Én nem tudok! Ez… túl sok! KÉRLEK, Gideon!
 Aztán végképp elveszítette a szavakat, még telepatikusan is.
Némán esdekelve nyújtotta a kezeit a férfi felé, akinek végre
megtört az önuralma.
Felemelkedett hozzá, és miközben keményen, sürgetően
megcsókolta, egyik kezével a bejáratához irányította súlyos
merevedését. Alice saját gyönyörét ízlelte a száján. Kóstolta
őt, kóstolta önmagát. Szinte állati hang tört fel belőle.
Újabb csúcsra röppent, belső izmai felhullámzottak,
miközben a férfi mélyen beléje csúszott, és ez az egész
kicseszettül tökéletes volt, olyan kicseszettül tökéletes, hogy
gyakorlatilag helyből fejest ugrott Őrület országba.
Gideon beleremegett a saját orgazmusába, amihez Alice
befogadó teste szinte azonnal hozzásegítette. Csakhogy
messze nem elégedett meg ennyivel, szinte csak az éhségét
növelte. Mély morgás tört fel a mellkasából. Megragadta a
lány csuklóit, szinte leszorította őt, és hosszú, mély lökésekkel
újra mozogni kezdett, miközben mohón falta a száját. A lány
csípője elébe ment a mozdulatainak. Újra és újra elélvezett, és
a lány minden egyes alkalommal vele tartott, míg a végére
már úgy kimerültek, hogy moccanni sem tudtak.
Talán egy kicsit elaludhatott, mert a férfi már csak lazán
tartotta a csuklóit. Nem volt benne biztos. Egy pillanatra
valamelyest öntudatához tért. – Nehéz vagyok? – motyogta.
Gideon lelankadt, de még benne volt, és az olyan jó érzés
volt, hogy nem akarta elveszíteni. A férfi a hajába fúrta az
ujjait. A lány a fejét sem mozdította. A szemét sem tudta
kinyitni. Herkulesi erőfeszítéssel próbált valamiféle választ
kierőltetni magából. – Ömm… hmm.
A férfi egy hatalmas sóhajjal megmozdult. Alice a mellkasán
érezte erős, egyenletes szívveréseit. Egy újabb sodródás
következett félálomban. Aztán újra megszólalt a férfi álomtól
rekedtes hangon. – Ha kitisztul az idő, idecuccolok.
 Nem kérdezte. Kijelentette. Alice-nek ezzel valószínűleg
problémája kellene legyen. Á, túl fáradt ő most ehhez! De
azért azt észrevette, hogy a férfi kissé megfeszülve várja a
válaszát.
A lányt sokkal jobban izgatta, hogy minden bizonnyal
feldörzsölte a szőnyeg és viszket az orra. Kihúzta egyik kezét a
laza fogásból, hogy megvakarhassa, és közben ásított egy
nagyot. – Tedd azt. Arról viszont majd beszélnünk kell, miért
szövegelsz ennyit szex után.
Mivel az alsótestük még mindig egymáshoz simult, világosan
érezte a férfi nevetéstől összehúzódó hasizmait. A halk,
rekedtes kuncogás ugyanolyan gyönyörű volt, mint minden
más vele kapcsolatban. Gideon felemelte a fejét annyira a
hajából, hogy egy gyors, kemény csókba vonja a száját, majd
befúrta az orrát a nyaka hajlatába.
A lány imádta, hogy ilyen szeretetteljesen viselkedik vele. De
igazából mindent imádott vele kapcsolatban. Persze, lesznek
még harcok, felfedezik majd egymás kevésbé vonzó
tulajdonságait is, és már maga a gondolat is elég ijesztő volt,
hogy a férfi belépett az életébe, mégis úgy tűnt, mintha soha
nem is lett volna más alternatíva.
Ahogy valóban nem is volt attól a pillanattól kezdve, hogy
mindketten elfogadták a párosodást, így nem is volt más
választása, mint haladni előre, elfogadni a változásokat, és
élvezni az utazást, ami kétségtelenül csodálatos lesz. Reggel
mellette ébredni fel az ágyban és esténként a testében tartva
őt aludni el.
Valami felzümmögött a közelükben.
Mi lehet az? Semmi sincs a nappalijában, ami
zümmöghetne. Újabb zümmögés és Gideon felemelkedett
róla. Az arcvonásain még ott volt az érzékiség, de a szemei
már éberek voltak, tekintete éles. Elfordult, hogy elérje a
mobilját.
Fogadta a hívást. – Igen.
Alice figyelte hogyan válik az arca rideg-nyugodttá, míg a
vonal másik végén a mély, rekedtes hangot hallgatta. A lány
álmos, csodálatos öröme is eltűnt lassan a rettegés mögött.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte Gideon. – Bevihetem
Alice-t. A Központban biztonságban lehetne, én pedig
segíthetek a keresésben.
A lány a vonal másik végéről jövő hangra koncentrált. –
Annak nem sok értelme lenne, fiam. Rengeteg emberem vesz
részt a vadászatban. Csak a friss hírekkel akartalak ellátni.
Mindenki a nyomon van, aki él és mozog.
– Mi a helyzet a többi potenciális áldozat védelmével? –
kérdezte Gideon.
– Mindenkinek továbbküldtem a részleteket a korábbi
beszélgetésünkről, és szóltam nekik, hogy maradjanak a
lehető legészrevétlenebbek. Olyan gyorsan dolgozunk, ahogy
csak tudunk.
Alice gyomra felkavarodott. Ó nem. Ne!
Gideon testmelege nélkül hamar kihűlt, a szemüvege nélkül
sebezhetőnek érezte magát. Az orrára biggyesztette, majd a
takarógubanc után nyúlt, és maga köré tekerte, mialatt a férfi
letette a telefont. Aztán feléje fordult és a szemeiben
megjelenő kifejezés láttán a lány majdnem sírva fakadt.
– Mi történt?
– Bayne megkapta a visszajelzéseket a légitársaságoktól. –
Lenyúlt a lányért, majd takaróstól, mindenestől felvette és a
mellkasához szorította. – A három kaméleon, aki Los
Angelesbe készült repülni, nem csekkolt be a járatra. A
helyeiket az utolsó pillanatban három másik embernek adták,
akik éppen üresedésre várakoztak. Tudom, hogy ismerted
őket kedves. Ők…
– Stewart Rogers. Az anyja, Leigh. Az anyja vőlegénye, Jim
Welch. – A finom csontozatú kisfiú édes, komoly arcocskáját
idézte maga elé, okos szemeit a szódásüveg vastag szemüveg
mögött, szégyellős, ritka mosolyát. Az anyjára hasonlít, aki
egy finom, kedves nő. A füleiben dobolni kezdett a szívverése.
– Stewie az én osztályomba jár Gideon. Nem történhetett
semmi vele. Ne mondd ezt!
Egészen odaszorította nagy testéhez, ami úgy árasztotta
magából a hőt, akár egy kemence, de még ez sem volt képes
elűzni az Alice csontjait átjáró gyilkos hideget.
– Édesem – mondta a férfi –, a világon bármit megadnék
azért, hogy ne kelljen ezt mondanom.
A lány esküdni mert volna, hogy odakintről tisztán hallja a
szél gonosz nevetését.
 Hetedik fejezet
Szerelem

A saját lábára állt, szinte már kényszeres késztetést érzett,

hogy csináljon valamit, bármit, amivel eltolhatja magától
ezeket az iszonyú híreket. Gideon ott állt mellette. A hátát
simogatva megkérdezte: – Nem jut eszedbe bármi furcsaság,
amit Stewart, vagy az édesanyja mondott az utóbbi pár
napban? Nem tűnt fel semmi? Valami utalás arra, hogy baj
lenne?
Annyira nyugodtnak hangzott, hogy Alice legszívesebben
rákiabált volna. Lehet, hogy Stewartot és az anyukáját éppen
akkor gyilkolták meg a lehető legbestiálisabb módon,
miközben ő és a férfi szenvedélyesen szeretkeztek. Mindkét
tenyerét a szájára szorította és kétségbeesetten igyekezett
visszanyerni némi önuralmat.
– Emlékezz, Alice, nem tudhatjuk, mi történt velük –
mondta a nyomozó. A Rogers és a Welch nevek igencsak hátul
vannak az abc-ben. Lehet, hogy a gyilkos csak vésztartaléknak
vitte el őket, ha nem férne a hét eltervezett áldozatához. –
Csak azt tudjuk, hogy eltűntek. Talán nem halottak.
Felpillantott és fürkészőn belenézett a férfi szemébe.
Fájdalmat látott benne. Annak ellenére, hogy nem ismerte
ezeket az embereket. Gideonnak az fájt, hogy neki fáj. A
látványtól visszatért az önuralma. – Adj egy percet – mondta
–, le kell higgadnom, hogy visszaemlékezhessek.
A férfi bólintott. – Csinálok kávét.
 Besétált a konyhába, és a lányt bármilyen más helyzetben
mélységes örömmel töltötte volna el, hogy a hatalmas,
meztelen alak ekkora magabiztossággal mozog a lakásában.
Most viszont csak szorosabbra vonta magán a takarót,
felmarkolta a földről széttépett hálóingét, és bement a
hálószobájába, hogy az ágyra dobja. Annak ellenére, hogy még
mindig teljesen sötét volt, az ébresztőórája az éjjeliszekrényen
7:08-at mutatott. Úgy érezte, a sötét események időpontjai
beleégtek az agyába és sosem fogja elfelejteni ezeket a
számokat. Rémálom: 3:23. Barátok eltűnésének híre: 7:08.
Vett egy gyors, két perces zuhanyt, hogy lemossa magáról a
párosodás nyomait, megmosta a fogát, majd ugyanabba a
puha, kényelmes ruhába öltözött vissza, amit előző este viselt.
Mire befejezte, már újra tudott gondolkodni.
Kiment a konyhába. Gideon magára húzta a farmerét, de
mezítláb maradt, és a felsőtestét sem fedte semmi. A kávé már
lefőtt, kiöntötte két csészébe. Egy gyors csók kíséretében
átnyújtotta neki az egyik csészét, gyorsan növekvő borostája
megkaristolta Alice állát. – Erősre főztem – figyelmeztette.
– Akkor jó, most éppen arra van szükségem. – A szájához
emelte a csészét és belekortyolt. A fekete csípős ereje
lórúgásszerű volt. És ez most pont jól jött. Megköszörülte a
torkát. – Csak úgy elmondok mindent, ami az eszembe jut,
mint az este. Oké?
– Oké – felelte a nyomozó, aki nekidőlt a pultnak,
kortyolgatta a kávéját és rá figyelt.
– Stewie nagyon izgatott volt, hogy meglátogathatja a
nagymamáját és a nagypapáját. Nem engedhetik meg
maguknak túl gyakran ezt az utat, ezért a látogatás nagy
dolognak számított. Már szerdán bepakolta a hátizsákját. Az
anyukája megengedte neki, hogy bármilyen könyvet, vagy
játékot eltegyen a kézipoggyászába, amit csak akar, hogy
elfoglalhassa majd magát a repülőn. Leigh és Jim nemrég
jegyezték el egymást. Ezt a hírt akarták közölni az asszony
szüleivel, ezért utaztak volna Kaliforniába.
– Szerény anyagi lehetőségeik voltak? – kérdezte Gideon.
Alice bólintott. – Akkor Leigh hogyan engedhette meg
magának, hogy magániskolába járassa Stewartot? Vagy éppen
ezért lettek szerények az anyagi lehetőségeik?
– Mintha Leigh egyszer említette volna, hogy a szülei
besegítenek a tandíjba – gondolkodott el Alice. Kortyolt egyet
a forró, keserű italból és folytatta. Most, hogy végre el tudott
kezdeni beszélni, úgy tűnt, abbahagyni nem tudja. – Én pedig
biztosítottam róla, hogy szerintem jogosultak a nehéz
helyzetűek ösztöndíjára, ami tovább csökkenthetné a
kiadásait. A csoportban mi mindannyian segítjük egymást, ki-
ki lehetőségei szerint és attól függően, hogy az illető személy
milyen segítséget hajlandó elfogadni. Ingyenes
bébiszitterkedéstől kezdve akármi szóba jöhet. Néha
cserekereskedünk is. Leigh nagyon izgatott volt, hogy
felajánlottak neki egy utat a JFK reptérre, így nem neki kellett
fizetnie a fuvart…
Elcsuklott a hangja. Gideon kávéscsészéje halkan koppant a
pulton. – Tudod, hogy ki ajánlotta fel nekik azt a fuvart? –
kérdezte nyugodt hangon.
Megrázta a fejét. – Alex is felajánlotta – mondta. – Ahogyan
én is. Talán más is, és nem tudom kinek az ajánlatát fogadta el
végül.
– Oké – monda a férfi –, beszélnünk kell Schafferrel, és
mindenki mással is hogy megtudjuk, ki látta őket utoljára.
Veszek egy gyors zuhanyt. Kedvesem, nem lenne gond, ha egy
időre velem kellene jönnöd a Központba?
– Egyáltalán nem – jelentette ki a lány, majd fürdőszoba felé
induló férfi után nézett. Míg beszéltek, Gideon hatalma
felerősödött, éles és kénszagú lett, miközben az arca
rezzenéstelenül higgadt és katonásan fegyelmezett maradt.
Biztos volt benne, hogy mondhatott valamit, ami nagyon is
felkeltette a nyomozó érdeklődését, de nem úgy tűnt, mintha
a férfi sietne megosztani vele a gondolatait.
Ez igazából nem bántotta a lány érzéseit. Hajlandó volt
kivárni, amíg magától elmondja, amit most még elzárt előle.
Azt viszont nagyon szerette volna tudni, hogy milyen fontos
dolgot is mondhatott.
Gideon a hóna alá szorította a ruháit, fegyverét,
piperetáskáját és a telefonját. Gyors léptekkel bement a
fürdőszobába, magára csukta az ajtót és megnyitotta a zuhany
csapját. Amint a víz zuhogó hangja betöltötte a helyiséget,
megpöccintette Bayne gyorshívó gombját.
A griff az első csengetésre reagált. – Mi újság?
– Hol van Schaffer? – kérdezte Riehl.
– Alex Schaffer? Legutolsó információim szerint az őrzői
figyelik, ahogy tesz-vesz a házában, biztonságban és jó
hangosan. Az összes kaméleon otthon van, kivéve a három
eltüntet, és azokat, akiknek a megérkezését megerősítették
Arizonából. Miért?
– Nem tudom – morogta frusztráltan Gideon. – Csak szóba
került beszélgetés közben. És felkeltette az érdeklődésemet. –
Tőmondatokban összefoglalta a lány elbeszélését Bayne-nek.
– Ki kell kérdezni az összes kaméleont. Alice szerint Schaffer
felajánlotta Rogerséknek és Welch-nek, hogy kiviszi őket a
reptérre. Alice is felajánlotta, de azt tudjuk, hogy végül nem ő
ment el értük.
Bayne káromkodott. – Az összes taxi vállalatot
végigtelefonáltuk, hogy megtudjuk, kinél foglalt autót a
Rogers család.
 Gideon egyik kezével a telefont szorította a fülére, míg a
másikkal leráncigálta magáról a farmert. Hatvan másodperc a
zuhanyra, borotválkozás elnapolva. Öt perc múlva Alice és ő
kiléphetnek az ajtón. – Kizárólag, mint lehetséges áldozatokat
tartottuk számon a kaméleonokat – mondta Bayne-nek –, de
könnyen meglehet, hogy a gyilkost is köztük kell keresnünk.
Alice a helyére tologatta a nappali bútorait. A kanapéra
párhozamossá igazította a dohányzóasztalt. Valaki halkan
kopogott a bejárati ajtón, mintha csak kísérletképpen tenné,
de ő mégis majdnem kiugrott a bőréből ijedtében.
A szíve még akkor is a torkában dobogott, amikor
felkapcsolta a kinti fényeket és kilesett a kukucskálón.
Alex fekete gyapjúkabátban és sálban álldogált az ajtó előtt,
karjait összefonta maga előtt, kezeit a hóna alatt melengette,
vállait meggörnyesztette a szél, a hó és a jég korbácsa ellen
védekezve. A hatvanas éveiben járó csendes, hétköznapi
férfinak tűnt, ősz szálak vegyültek sötét hajába. Általában
aprólékosan rendezett volt a megjelenése, de most olyan
nyomorultnak és nyúzottnak tűnt, hogy Alice azon kapta
magát, hogy elfordította a kulcsot és kinyitotta előtte az ajtót.
– Alex, mi a csodát keresel te itt?
A férfi bűnbánó pillantással végigmérte, mielőtt megszólalt
volna. – Nem én ébresztettelek fel, remélem. Egész éjjel te
jártál az eszemben. Végül kénytelen voltam eljönni, hogy
meggyőződjek róla, hogy minden rendben veled.
– Az ég szerelmére, gyere már be! – A lány hátralépett és
még szélesebbre tárta az ajtót.
Alex felemelte a fejét és belépett. A szél végigsüvített a
lépcsőn, betört az ajtónyíláson. Magával hozta a környezet és
a hó illatát…
… meg valami kemikália szagát is. Csak Alex illatát nem.
 A lány gondolatai botladozni kezdtek, szertefutottak. Ostoba
módon megpróbálta visszacsukni az ajtót.
Alex betámasztotta a lábát a nyílásba, a karja alól előhúzott
kezében tőr acélja villant, míg a másikkal kicsapta a lány
kezéből az ajtót, ami a falhoz koppant.
– Nagy Isten! – suttogta a lány.
Alex bánatos kutyaszemeiben az őrült fanatizmus fénye
izzott fel. – Ó igen, pontosan ahogy mondod Alice, nagy Isten.
„És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot, és
monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok! És monda:
Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert
most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te
fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem. Ezért megáldván
megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat
mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján
van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő
ellenségeinek kapuját…”4
Alice kinyújtotta a kezét, hogy megragadjon valamit, és
sikoltozni kezdett: – Te őrült, gyilkos gazember!
Valahol a közelben fa zúzódott pozdorjává.
Alex döfésre emelte a kezében tartott tőrt. – Csak mutasd
meg az akaratod Istenem, ahogyan én neked adok ismét egyet
az enyémek közül…
Alice megmarkolta, ami a keze ügyébe került. Egy kicsiny
cserepes növényt. Hozzávágta Alex mellkasához, föld
szóródott szerteszét. A férfi hátralépett, de közben
megragadta a lány torkát. A tőr a magasba emelkedett…
A hatalmas, tökéletesen hangtalanul érkező test
nekicsapódott Alexnek, a földre döntve a sokkal kisebb
termetű férfit. Ugyanakkor hatalmas kéz feszült Alice

4
Biblia, Teremtés könyve 22:17.
mellkasához, és hátralökte őt. Elvesztette az egyensúlyát,
elesett, háttal az ajtónak.
Minden elcsendesedett mögötte. Félve hátrapillantott.
Alex a hátán feküdt. A torkát kitépték, tőrt markoló karja
lehetetlen szögben állt.
A Haley lakásában látott szörnyeteg ott guggolt a test fölött.
Az arcvonásai, a teste ugyanaz volt. Csak egyetlen dolog
változott. Most teljesen meztelen és csuromvizes volt.
Kivicsorította a fogait és jeges dühvel meredt a lányra. –
Kinyitottad neki a bejárati ajtót?
Alice tehetetlenül széttárta a karjait és felkiáltott: – De hát ő
volt a főnököm!
Ahogy a kiáltása zokogásra váltott, a szörnyetegből Gideon
lett. Kinyúlt érte, magához rántotta és szorosan átölelte. Alice
beletemette az arcát meleg, nedves bőrébe. A férfi súlyosakat,
mélyeket lélegzett, finom remegések futottak át az izmain.
– Hát… már nem az – dünnyögte bele a lány fülébe.

Újra elérkezett a maszkok fesztiválja, ahol az Ősi fajok és

minden más teremtmény tánccal tisztelgett az istenek, vagy az
Univerzumot mozgásban tartó erők előtt. A bolygók a Napjuk
körül forognak, a galaxisok a térben. Még a legkisebb atomok
és részt vesznek a mindenség mozgásában.
A Cuelebre torony minden téli napfordulókor a világ egyik
leglenyűgözőbb látványosságává vált, vörös szőnyeggel, és
fotósok hadával. Hírességek, emberi méltóságok, az Ősi fajok
képviselői jelentek meg itt. A kétezer résztvevő különleges
díszöltözetekben, ékszerekkel kirakott álarcban jelent meg,
mindenütt ónix és gyémánt ragyogott. Cuelebre nyilvános
termét arany és elefántcsontszínnel dekorálták, hatalmas
jégszobrokat állítottak fel, a pezsgő úgy folyt, akár a víz.
 A Maszkok Fesztiválja hivatalosan az istenek felvonulással
kezdődött, ami éjfélkor a maszkok lekerülésével végződött,
bár a partik általában hajnalig tartottak. A legtöbb
összejövetelen megvoltak az önkéntesek, akik vállalták, hogy
beöltöznek és eljátsszák az istenek szerepét. Az iskolákban az
adománygyűjtő rendezvényeken az isteneket általában az
iskola vezetősége jelenítette meg. De a lánynak kétsége sem
volt felőle, hogy az isteneket itt profi színészek alakítják.
Alice mindenre és mindenkire hatalmasra nyílt szemekkel
csodálkozott rá. Néha megpillantotta Dragos Cuelebrét, az
alakváltók Lordját, és a gyönyörű új párját. Egészen
nyilvánvalóan szembetűnő volt a párosodott alakváltó pár.
Teljes harmóniában, egyszerre mozdultak, mindig
hajszálpontosan tudták, hol a másik. Alice és Gideon rövid
időn belül minden bizonnyal elsajátítják majd ugyanezt.
Alice előbb ódzkodott a gondolattól, hogy eljöjjön a Maszkok
Tornyába. A közössége többi tagjával együtt gyászolta a
barátaikat, akik az előző héten gyilkoltak meg, és még mindig
nem tért magához a sokkból, hogy Alex Schaffer tíz
párduckaméleon haláláért felelős. A közelmúlt eseményei
miatt A Broadway Általános Iskola szokásos adománygyűjtő
rendezvénye elmaradt, mivel az iskolavezetőség az
átcsoportosításokkal és az új igazgató kinevezésével volt
elfoglalva.
Gideon viszont kapott két tiszteletjegyet a Maszkok
Tornyába, holott azt jóformán senki sem tudott szerezni, sem
kikönyörögni, sem pedig lopni. A férfi jó volt rábeszélésben,
és Alice végül kapitulált, de most már örült, hogy eljött, és
végignézte a hihetetlenül látványos eseményt. Abban
állapodtak meg, hogy éjfélig, a maszkok levételéig maradnak.
Igazából ez volt az első hivatalos randevújuk.
 Látván az összegyűlt előkelőségek extravagáns, méregdrága
ruhakollekcióját kicsit kényelmetlenül érezte magát egyszerű
fekete ruhájában és csuklyás köpenyében, magas sarkú,
magas szárú fekete lakkbőr csizmájában, dísztelen fekete
szaténálarc mögött. Kizárólag erre az alkalomra vásárolt
kontaktlencsét, és most azt viselte.
Megrángatta magán a szűk szoknyát. Remélte, hogy nem
tűnik túlságosan egyszerűnek. Mintha a gondolatait olvasta
volna, Gideon a füléhez hajolt: – Te vagy itt a legelegánsabb
és legszebb nő.
Feléje fordult és meglepetten rámosolygott. A jegesen
halovány szemek pillantása összekapcsolódott az övével, a
férfi rávillantott egy bensőséges mosolyt.
Fényes hajtókájú fekete szmokingban volt, egyszerű fekete
félmaszkban, ami ugyanolyan volt, mint a lányé, és olyan
irtózatosan szexinek látszott, hogy Alice alig hitte el, hogy az
övé. – Csak remélhetem, hogy nem válok szégyenére jóképű
kísérőmnek.
A kísérője. A párja. Ennek csodájától elállt a lélegzete.
Gideon megrántotta az egyik dugóhúzófürtjét, és figyelte,
hogyan rugózik vissza a helyére. Úgy tűnt, ezt soha nem fogja
megunni. Alice-nek pedig nem volt szíve megmondani neki,
mennyire irritálja ez őt. – Nem is lehetnék büszkébb rá, hogy
a társad lehetek – suttogta a férfi.
A tömeg elmosódott körülöttük, csak ketten voltak. A lány
felemelte a kezét, hogy megérintse azt az ellenállhatatlanul
szexi szájat. – Én sem – súgta.
Aztán hirtelen már nem voltak maguk között. Egy izmos,
cserzett bőrű óriás csatlakozott hozzájuk. Gideon főnöke,
Bayne. Ahogy Alice elfordult Gideontól, vett egy mély
lélegzetet, hogy felkészítse magát a jövevény megjelenését
kísérő hatásra. Mint minden halhatatlan alakváltó, Bayne is
vad energiát sugárzott maga köré. Álarccal alapból sem
vesződött, de már a nyakkendőjét is levette, ingét kigombolta
a nyakánál.
Gideont szólította meg. – Mi a pokol bajod van neked
kölyök? Menj gyorsan és szerezz egy pohár pezsgőt és néhány
előétel falatkát a párodnak, mielőtt ez a díszes társaság
mindent letarol.
Gideon rápillantott, majd elmosolyodott. – Mindjárt jövök.
– Köszönöm – bólintott a lány.
– Nekem öröm édesem.
Bayne ismét megszólalt. – Tényleg jobb, ha sietsz. Mindjárt
kezdődik a felvonulás. Itt maradok, míg visszaérsz.
Mindketten figyelték, hogyan siklik át a tömegen Gideon,
utat törve a frissítők felé. Aztán Bayne a lány felé fordult. – Jó
újra látni téged, Alice. Örülök, hogy úgy döntöttetek,
felhasználjátok a jegyeket. Hogy vagy?
Bayne adta a jegyeket Gideonnak? – Szép ajándék – mondta.
– Egyre jobban vagyok, köszönöm.
Ahhoz képest minden esetre klasszisokkal jobban, mint
amikor első alkalommal találkozott a griffel. Alig volt képes
egyben tartani magát, miután alaposabban megnézte Alex tőrt
markoló holttestét a körülötte szétterjedt vértócsában.
Gideon sokáig olyan szorosan ölelte magához, hogy
zúzódásokat hagyott rajta, majd egy törölközővel letakarta
Alex arcát és felsőtestét. Alice összekuporodott a kanapé
sarkában és mozdulatlan maradt még akkor is, amikor Bayne
megérkezett, mindkettőjüket kikérdezte, majd felügyelte a
holttest elszállítását.
Aztán Alice ránézett a szőnyegbe ivódott hatalmas vérfoltra a
bejárati ajtó előtt, és összeomlott.
Gideon felkapta őt, és kivitte a nappaliból. A lánynak azóta
sem volt róla fogalma, hogyan is történt pontosan, ki
intézkedett, de a szombati nap, az ünnepek és a
megveszekedett hóvihar ellenére egy órán belül új szőnyeg
került a régi helyére.
Elfelhősödött az arca az emléktől. – Sajnálom az első
találkozásunk körülményeit – fordult a mellette nézelődő
őrszemhez.
– Én is – bólintott Bayne. Ránézett, erőteljes vonásaira kiült
a sajnálkozás. – Bárcsak elkaptuk volna azt a faszt, mielőtt
eljutott hozzád.
Vetett rá egy oldalpillantást. – Nem pontosan erre
gondoltam.
A griff lezser könnyedséggel álldogált. A kezét a csípőjén
pihentette, öltönykabátja szétnyílt, felfedve a hóna alatt a
pisztolytokokat. Amióta Gideon a múlt héten beköltözött a
lányhoz, gyakran megfordultak náluk a barátai a WDVC-től és
a hadseregtől, azzal az alig titkolt reménnyel, hogy talán
jóllakatják őket, így aztán Alice egész jól hozzászokott az
óriási termetű férfiak társaságához, akik fegyvert viseltek.
Gideon és ő már be is szereztek egy sokkal nagyobb
hűtőszekrényt, és több mérettel nagyobb főzőedényeket.
– Tudom, mire gondolsz – mondta Bayne. – Rátaláltál a
meggyilkolt barátnődre, megtaláltad a párodat, és elkaptál egy
gyilkost mindössze tizennyolc óra leforgása alatt. Mindezek
tetejében a gyilkos, akit elkaptál, olyasvalaki volt, akit évek
óta ismertél és megbíztál benne. Azt hiszed, nem volt jogod
egy kissé kiborulni?
Alice önkéntelenül felkuncogott. – Hát, így is lehet nézni. –
Gyorsan elkomolyodott. – Állandóan azt próbálom
megfejteni, amit Alex a végén mondott, de képtelen vagyok rá.
Azt hiszem, a Bibliából idézett.
– Ne pazarold arra az energiádat, hogy megpróbálod
megérteni – csóválta meg a fejét Bayne –, ha megbocsátod a
kifejezést, az a fickó tiszta dilinyós volt. El sem hinnéd mit
találtunk az alagsorában. Már azelőtt megszervezte a Valódi
Színek támogatócsoportot, mielőtt eltervezte volna az első,
Jacksonville-i sorozatgyilkosságot. Minden főbb vallás
könyveit, írásait összegyűjtötte, a falakra, még a mennyezetre
is imákat festett. Összeadott és kivont mindenféle számot, míg
végül kijött neki, hogy a pápa egy kibaszott Antikrisztus.
Messiás téveszméi voltak, újra akarta telepíteni az egész
Földet kizárólag alakváltókkal, miután feláldozta Istennek azt,
amit a legjobban szeret, a saját népét, a párduckaméleonokat.
Úgy tervezte, addig folytatja a gyilkolászást, amíg valamilyen
isteni választ nem kap. Én azt mondom neked, KO volt a tag.
Messze nem csak könyveket és írásokat találtak abban az
alagsorban. Hanem Stewart, Leigh, és Jim Welch is onnan
került elő, összekötözve, beragasztott szájjal, de élve. Alex őrei
arra figyeltek, hogy távol tartsák a házától a gyilkost, nem
pedig arra, hogy magát Alexet tartsák a házában.
Hátramaradtak, amikor elhajtott, hogy Alice után jöjjön. Ha
nem lett volna annyira megszállott, ha nem ragaszkodik
annyira a szabályaihoz és a rituáléjához, Stewie és a családja
nem maradt volna életben.
Úgy gondolta, miután elkapja Alice-t, a következő napokban
feláldozza őket is. Amikor Leigh néhány nap múlva telefonon
felhívta Alice-t, elmondta a lánynak, hogy Alexet
megdöbbentette az ő rettegésük. Képtelen volt megérteni,
miért nem fogják fel, mekkora megtiszteltetésben részesíti
őket.
– Mindannyian nagyon nehezen tudjuk elhinni – suttogta a
lány. Megborzongott, és megdörzsölte a köpeny alatt csupasz
karjait. Alex mindig is nehézkes ember volt, túlságosan
merev, de azt soha senki nem gondolta volna, hogy nem
ugyanolyan normális, mint bárki más.
 – A pokolba is – mordult fel a griff bosszúsan –, Gideon ki
fog nyírni engem. Ez az éjszaka a szórakozásról kellene
szóljon, és itt talál majd mellettem olyan arckifejezéssel,
mintha szellemet láttál volna.
– Semmi baj – csóválta meg a fejét a lány –, sokkal jobb
beszélni róla, mintha egyszerűen megpróbálnánk besöpörni a
szőnyeg alá. De eltart még egy ideig, mire feldolgozom.
Megpillantotta Gideon csodaszép szőke fejét kimagasodni a
tömegből. Már visszafelé tartott. Elnézni, ahogy közeledett,
akkora örömet okozott a lánynak, hogy szinte alig tudta
magában tartani.
Bayne szintén odafordult és Gideont nézte. Csendes hangon
szólalt meg újra. – Mindannyian nagyra tartjuk. Ő az egyik
legjobb ember, akit ismerek.
A lány pillantása nem mozdult a párjáról. – Szerintem is ő a
legjobb ember, akit ismerek.
Végül Gideon odaért hozzájuk. A lány elé tartott egy tányért,
amin apró finomságfalatok voltak feltornyozva. A másik
kezében két pohár pezsgőt hozott. – Sajnálom – mondta
Bayne-nek, amikor Alice átvette tőle az egyik poharat –, nem
tudtam volna három pohárral úgy zsonglőrködni, hogy
egyiket se öntsem ki.
– Nem gond – mondta Bayne –, a pezsgő nem az én italom.
Gideon gyors csókot nyomott Alice szájára. – Miről
beszélgettetek, míg odavoltam?
Ő és a griff összenéztek.
– A párosodásról – mondta a lány –, és arról, hogy milyen
végzetesen gyorsan képes leteríteni.
– A levegőben lehet valami – kacsintott Gideon –, rengeteg
alakváltó feromon szabadulhat fel mostanság.
– Nos, ti legalábbis mindketten nagyon boldognak tűntök –
veregette vállon a férfit Bayne, amitől a szendvicsfalatkák
veszélyesen megcsuszamlottak a tányéron. – Ami pedig
engem illet, elkezdek gázálarcot hordani.
Ebben a pillanatban a tömeg szétvált, és elkezdődött az
istenek felvonulása. Taliesin isten vezette a menetet, akit idén
egy vékony testalkatú férfi személyesített meg, őt követte a
többi istenség, mindegyik fantasztikus jelmezben, és a tömeg
a teremben mélyen meghajolt előttük, ahogy átvonultak
közöttük.
Alice nem tehetett róla, de beleremegett, amikor Azrael, a
halál istene érkezett a közelébe. A régi legendák szerint
minden isten részt vesz minden maszkabálon. Ha valóban van
olyan bál, ahol maga a halál is megjelenik, az minden
bizonnyal ez lehet, gondolta a lány.
Az elegáns, fenséges alak elhaladt mellette. Alice kieresztette
eddig visszafojtott lélegzetét és egy kissé ostobának érezte
magát. A felvonulás utolsó résztvevője Inanna, a szerelem
istennője volt.
A magas, fejedelmi tartású nő vadállati kecsességgel
mozgott, vad, derékig érő, szőke, sörénysűrűségű haja
macskaszerű álarcot keretezett. Köntösére hét oroszlánt
hímeztek, amik a szekerét húzták. Az istennő elhaladt
mellettük, majd hátrafordult egyenesen feléjük, mintha csak
hallotta volna Bayne utolsó megjegyzését. Alice-nek olyan
érzése támadt, mintha valami felfoghatatlanul nagy hatalmat
érzékelt volna, ami szinte szórakozottan figyelte a griffet az
álarc szemrései mögül. Megrázta a fejét és a furcsa érzés
szertefoszlott.
A zenekar játszani kezdett, minden résztvevő elfoglalta a
helyét, és kezdetét vette a tánc.
Vége